VAVYAN FABLE
Tündértánc

(Tartalom)

 

 

Azok kedvére,
akik hisznek benne

 

 

ELSŐ KÖTET

 

Húzd közelebb a székedet a szakadék széléhez.
Mondok neked egy mesét.
(F. Scott Fitzgerald)

 

 

Itt a vége, fuss el véle! Itt a vége, fuss el véle! Aztán újra ez hallszott, és még számosszor, akárha mantrázósan.
Itt a vége, fuss el véle, ismétlődött, immár hisztérikusan, mindegyre náthásabb hangon, dühtől köpködőn és könnyektől fulladozón.
– Jaj, apadj már el! – nyögte Kristen, türelmét vesztvén.
Napok óta ezt hallgatta. Már nem is csodálkozott azon, hogy Brad nélkül kell élnie. Nincs az a pasas, aki ezt kibírná. Ettől nem csak a kötélidegzetűek, de még a hullamerevek is begörcsölnének.
– Itt a vége, fuss el véle! – kántált tovább a fúriás hang a másik szobában.
Ám azután nem csendült fel többször.
Kristen fellélegzett. Visszahajtotta fejét a párnára. Talán befejezhetné az álmot, amelyből Barbara dühöngése riasztotta fel. Igen, folytatja azt a delejesen szép, vibrálóan érzéki hangulatú vágylátomást.
Bár az álomélmény ízébe hamar visszatalált, annak mélyébe mégsem lebeghetett alá.
Ugyanis dobhártyatépdeső hangerejű krákogás, ágyrugó-nyikorgatás, ajtócsapódás, vécélehúzás, fedéldöndülés, gargalizálás tört ki körötte. Majd harákolás és köpetelés. Azután üvöltés.
Drágám, hol a zoknim? Hová a francba tetted a nyakkendőmet? Miért nem kelsz már föl, hogy segíts összeszedni a cuccaimat, te tohonya tyúk?! – Így, kásás baritonhangon.
Villanyborotva zümmögött. Olló csattogott, halálsikoly vijjant.
Jujjuj! A szőr helyett a sövényt metéltem ki az orromból! – szűkölte a reggeli hajtástól zaklatott pasas.
Kristen hasra vágta magát az ágyon. Szorosan a fejére szorította a párnát, annak egy-egy sarkával bedugaszolta a füleit. Ám így is ragyogóan hallotta a szélsebes fiókhúzgálást, szekrényajtó-csapkodást, jajongást.
Hol a jód? Elvérzek! Hol egy tampon? Hallod? Asszony, adj kölcsön egy tampont az orromba!
– Nem bírom! – kiáltott a lány. – Könyörülj!
Barbara korbácsos hangján tüstént válasz csattant.
– Sóhajtozol még a nyomorult pasid után? Igen? Akkor nesze, hallgasd!
– Nem igaz! Nem is ilyen! – nyöszörgött Kristen.
Az ordítás nazálisan folytatódott.
Kelj már fel, cemende! Először is, adj egy kisebb tampont, mert ez felér az agyamig! És kösd be a nózimat! Utána főzz kávét, pirítást, ham and eggset, kolbászos babot, zabpelyhet! Hol a mobilom? Hová tetted a létfontosságú mobilomat? Patakzóan vérzek, fájok! Sürgősen mentőt kell hívnom, különben kiszenvedek!
– Kapcsold ki! – sikított Kristen.
– De ez még csak a hétfő reggel! – tiltakozott Barbara. – Legalább szerdáig hallgassuk meg!
– Kapcsold ki!
Kristen úgy érezte, közveszélyesen megőrült. Hasalásból talpra szökkent az ágy tetején. Egyetlen párducugrással a hálószobán kívül termett. A kandalló mellől felkapta a tűzpiszkáló vasat, két kézre ragadván föllendítette azt, és a CD-játszó fölé tornyosult vele.
– Jól van, jól van – nyugtatta Barbara.
Fogadjunk, hogy megcsaltál! Vagy én téged! – üvöltött a brutális mélységű férfihang. A folytatást belérekesztette az off feliratú gombra lecsapó női tenyér.
Kristen ledobta a piszkavasat. A kanapéra roskadt, szétvetett térdeire húzgálta a hálóingként viselt – a fekete harcost, név szerint Seymet ábrázoló – pólót, hátravetette a fejét, és hosszasan jógalégzett. Végezetül újfent felült. Köhintett, összehúzta a szemét, és az immár higgadtnak tetsző Barbarára tekintett.
– Örülök, hogy mostanáig segíthettem rajtad számos bajodban. Sajnos, ezennel véget vetek a további gyámolgatásnak. Mint tudod, holnap elutazom, szólít a kötelesség. Megkérlek, csomagold össze a holmidat, beleértve a Pasapótló című lemezedet is.
– Az a tied – mutatott rá a húszéves, aligmellű, teremtett szőke lány, Barbara. – A Pasapótló teljesen a tied, te vetted a szerelmi bánatodra, mint gyógyírt.
– Nincs is szerelmi bánatom!
– Dehogy nincs! Az isteni Brad szépen kirúgott téged!
– Az isteni Brad nem rúgott ki! Csak megbeszéltük, hogy egy darabig nem élünk együtt!
– Blablabla! Kezdettől nagyon jól tudod, hogy igenis, ki vagy rúgva! Hogy a hiányát enyhítsd, megvetted a szörnyen vonzó, Férfihákli hétfő reggeltől vasárnap éjfélig alcímű CD-t, és halálian vihogtál is rajta, egészen mostanáig! Megmondom, mi ütött beléd, mi ez a hisztérikusság! Holnaptól megint összezár benneteket a közös meló! Emiatt kekszelsz!
– Nekem az a fickó nem jelent semmit! – jelentette ki Kristen. Határozottan megbicsaklott a hangja. – Na jó, ő a legjobb barátom. Néha úgy érzem, az apám is. De semmi több. Az összes más egyébnek mindörökre vége köztünk. Nem is kekszelek, semmiért sem! Azért küldelek el, mert már nem veszed hasznomat.
Barbara golflabdaszemeket meresztett rá.
– Eddig tán vettem?
A kérdezett legyintve felpattant a kanapéról. Elrohant, hogy létrehozza a reggelit. Meg azért is sietett a konyhába, hogy elbújjon szem elől, akár a haldokló elefánt. Torkát érdes vasmarok szorongatta. Szeme, orra nedvedzeni készült.
Az odakinn tündöklő, rőtarany pompájú napvilág tükörként ragyogtatta a mikrosütő ajtaját. A lány az üvegből rábámuló mására meredt.
– Szia, Kristen Levy – köszöntötte a zöldessárga szemű, fekete hajsörényű nőalakot. – Hát lássuk csak, ki vagy te?
Az egész életét felbolygató, száguldó tempójú, mindösszességében varázslatos eseményforgatag akkor vette kezdetét, amikor egy napon elvállalta, hogy dalolós hajlamú férfiismerőse videoklipjében táncoljon, lovagoljon, így pillantotta meg őt a tévében a tervbe vett fantasyjéhez női főszereplőt kereső Mark Player. Láttára a rendező heveny izgatottságában ráberetválkozott a tenyerén tartott vajas pirítósra, majd borostás kenyérrel teli szájjal kiáltozta: ez a lány kell nekem!
Sikersztori, mint a mesében! Utóbb ekként lelkesültek mindazon, legfeljebb százszavas szókincsből merítkező firkancsok, akik főként az „álom” (álompár, álomesküvő, álomkarrier, álomférfi, álomnő stb.) és a „sztár” (sztárzsaru, szupersztár, sztárügyvéd, sztárriporter, sztárbűnöző, et cetera) előtagú főneveket favorizálták a csömörletig és azon túl is, továbbá a koronázatlan király/királynő, popdíva, sikersztori és górcső kifejezéseket is imádták jelentéstelenné nyűni, dögunalmasítani.
Kristen eleinte higgadtan viszonyult a sorsváltozáshoz. Attól tartott, hogy a forgatás végére tán egyetlen gondolattal sem lesz gazdagabb.
Ám az addélig aerobikedzőként dolgozó lány élete hamarosan tótágast állt, és még annál is jobban felfordult, mikoron a film létrehozásában részt vevőkkel együtt őt is berántotta s általa eladdig ismeretlen mélyekig elvarázsolta Mark meséje. Midőn egy életre, egy halálra beleszeretett a férfi főhőst játszó, görény- és kacsatulajdonos, majd' három méter magas, többemeletes homlokú, szívfájdítóan értelmes, veszettül érzékítő pasasba, az ugyancsak nem színész jogállású, főként kaszkadőr-koordinátorként ténykedő Brad O'Rossba. Persze ezt megelőzően csaknem a saját kárán tapasztalta ki a hivatalos főszereplőnek mondott világ- és szupersztár, Kyan Spitz szexuális neurózisait.
Mire befejezték a filmet, a stábtagok többségével együtt úgy érezte, megajándékozottá vált. Immár csakis azért fohászólt-szorongott, hogy ezt az ajándékot megoszthassa a képi és érzelmi szépségekre fogékonyakkal. Más szóval arra vágyott, hogy a közönség is szeresse művüket.
Meséjük – fantasy létére – széles körű, elképesztő, döbbenetes sikert aratott. Ugyanakkor borzalmas viharokat is kavart. Hatására Imádói Klubok jöttek létre. Ezt ellensúlyozandó, mivel „a dolgok törekszenek kiegyenlítődni”, természetesen gyűlölői klubok is alakultak.
A közönség és a sajtó egyaránt felismerte – mi több: ekkoriban már Kyan Spitz is gyanította –, hogy a film valódi főszerepeit Kristen Levy és Brad O'Ross játszotta. A firkancsok mindent elkövettek, hogy kábító vágyálmokat szülő mítoszt sződögéljenek kettőjük köré. A fanyar Brad szerint talmizálták őket. Ezt azon nap állapította meg, midőn a bemutató körüli felhajtást követő nyaralásról hazatérvén, hisztérikus csődületbe botlottak a repülőtéri várócsarnokban. Első odapillantásra azt gyanították, hogy tán Madonna, DiCaprio vagy más tömegtébolyító hírnevesség érkezett a járatukkal, neki szól a visongás, sikoltozás, csápolás, tülekedés, bugyira vétkezés, cirkuszos aléldozás.
O'Ross fedezte fel hamarabb, hogy a feléjük zúduló kötélkordonon túlról bizony rájuk vadásznak. Ezt reflexből kommentálta is. Ó, a francba! hördüléssel karon ragadta Kristent, és visszarebbentek a lengőajtó mögé. Más módon nem térhettek ki az ízekre imádás, szétrajongás elől. Később a biztonsági szolgálat menekítette ki őket az épületből.
A lány, amint túljutott akut halálfélelmén, megilletődött a lelkesült fogadtatástól. Talán ekkor keletkezett kapcsolatukon az első, szabad szemmel is észlelhető repedés. Brad ugyanis nem osztozott Kristen meghatottságában.
A fogadásukra összesereglettek zöme az ő filmbéli képmásukkal díszített pólót viselt. Seymet és Liliát ábrázoló zászlókat, egyéb relikviákat lóbáltak, lengettek. Valamennyien őket akarták megérinteni, megtapogatni. Tőlük, belőlük vágytak emlékdarabokat szerezni.
O'Ross azzal indokolta ellenérző megfutamodását, hogy az ilyfajta megnyilvánulásnak köze nincs szeretethez, tisztelethez. Ráadásul ő amúgy sem sztáralkat. Csupán annyira becsüljék, vegyék őt emberszámba, mint akárki mást. Még akkor is, ha a film okozta élmény, szédület vagy megrázkódtatás sokuk életébe örömöt, változást, netán – mint olyannyian nyilatkozták – „megvilágosodást” hozott. Jöjjenek, egyenként vagy kisebb csoportokban, de ne fürtösen, csürheszerűen.
Hisz csak néhány hangra-szóra vágytak tőlünk. Simogatni, csókolni akartak minket. Így Kristen.
Brad ránézett, hosszan fürkészte az arcát.
Függetlenítsd a dolgot a saját személyedtől, és gondold át, mi történne, ha bárki odaléphetne egy másik emberhez, és alanyi jogon megfogdoshatná, összecsókolhatná, leruhátlaníthatná azt a másikat, pusztán azért, mert valami neki tetszőt fedezett fel rajta.
Ez esetben Mark sem értett egyet O'Ross-szal.
Megtudták, melyik géppel érkeztek, és összesereglettek a fogadásotokra. Na és? Megérdemlitek az elismerést. Vibrálóan, kimagaslóan jók voltatok a filmben. Ti nem alakítottatok, nem is mímeskedtetek, ti csakugyan játszottatok, gyermeki-emberi odaadó-szépen, miként csak kevesen tudnak, s ezáltal életre keltettétek, csodává emeltétek a mesémet.
Brad a fejét ingatta.
Minden közönségszeretet, szakmai és sajtófigyelem, reptéri fogadóbizottság téged illet. Te írtad és rendezted, te hoztad világra a Kék Kristályt. De mi van akkor, ha híveid nem tódulnak utánad tömegesen, ha nem zavarják a magánéletedet? Ha beérik egy levelnyi, képlapnyi, telefonüzenetnyi köszönömmel, bravóval? Vagy egyszerűen csak megnézik a mozidat, nem is kétszer? Akkor sírva fakadsz? Kevésnek érzed magad? Netán jól sejtem, hogy a gyülekezősdire, sikítozásra, ruhaszaggatós, hajtincstépkedős tapizásra nem neked van szükséged, hanem nekik? Talán nem adtál eleget önmagádból, amikor átengedted a művedet? Mit akarhatnak még? Netán a mozijegy áráért birtokjogot vásároltak rád is?
Kristen felsóhajtott. Úgy vélte, Brad kezd elszigetelődni a világtól. Ha nem vigyáz, végül jól elfalazódik, betokozódik. Máris olyként él, mint egy remeterák.
Generációs ellentét feszül köztünk, nevette szavait az évtizeddel sem idősebb O'Ross.
A mozijárók követelték a Kék Kristály következő epizódját.
A forgatás közben mindvégig ellendrukkerként viselkedő, epebajnok producer, Howard Gamble nehezen hitt a sajtóvisszhangnak, a közönség fanatikusabbjai részéről megnyilvánuló őrjöngéses ünneplésnek. Bárminemű vita nélkül hitt azonban a napról napra növekvő, csillagokat lerúgó bevételeknek. Mígnem ő maga is követelni kezdte a folytatást. A stúdió megbízásából végzett piackutatás kiértékelése után megpróbálta előírni, miről szóljon a forgatókönyv.
Mire Mark a következőt közölte: a szcenárió rég elkészült, ám ő csakis akkor hajlandó még egy mozimű erejéig dolgozni a stúdiónak, ha valaki más látja el a produceri teendőket a film körül, vagy legalább Gamble jócskán visszavesz az arroganciából. Az ő forgatókönyvébe se grafikongyártó, sem irodatöltelék, se más fantáziátlan egyed, de még fantáziás se merjen belevartyogni!
Howard tovább nagyszerűsködött, kijelentvén: bár a populáció Kristen Levyvel és Brad O'Ross-szal követeli a folytatást, abból nem hiányozhat Kyan Spitz, a „húzónév” sem.
Spitz alapállásból leszögezte: ha a második részben sem az övé a főszerep, le sem ül tárgyalni.
Jól van, már ki is írtalak a filmből, vont vállat Player, és titkolatlanul örült a fordulatnak. A Fekete Herceg forgatókönyvében ugyanis újabb, másféle figura szerepelt. Ezen alak megformálására kevésbé izomagyú, egyáltalán nem világhíres, viszont üdítően tehetséges színészt szemelt ki.
Howard kiborult és eperohamot kapott az ismeretlen név hallatán, és menten előhozakodott a banális én csináltam belőled valakit... és a nélkülem sehol se volnál..., valamint a mi lesz veled, ha majd ejteni fog az ezerfejű cézár?... kezdetű érzelmi zsarolási kísérletekkel.
Mark elismerte, hogy valóban mindent neki, szeretetreméltó producerének köszönhet, a mosti sikerhez legkevésbé a tulajdon talentuma, kitartása és a Gamble-hez fogható hülyéket toleráló simulékonysága járult hozzá. Nemde?!
Ezután visszavonult néhány hétre. Elvégezte művén a szerinte kellő változtatásokat.
És egy szép napon végre átadott egy-egy példányt szűkebb forgatócsoportja tagjainak, hogy mindenki elmerülhessen az előkészületekben, és megszülethessenek a technikai változatok is. Így aztán Brad is nekifoghatott, hogy kidolgozza a harci jelenetek koreográfiáját, és kiválassza a munkához a legjobb kaszkadőröket.
Howard nyomban szétkürtöltette a médiumokban, hogy máris forgatják a követelve várt második részt.
Mire a Kék Kristály Fanatikusok elnevezésű tömörülés megfontolás tárgyává tette, hogy visszavonja alig két napja közzétett, vérmes hangvételű sajtónyilatkozatát, mely szerint: mivel a társaság tagjai nem bírnak tovább várni a mindegyre késlekedő újabb epizódra, s mert reményt sem látnak arra, hogy Mark megalkossa azt, kénytelenek maguk megírni és – „az alábbi bankszámlaszámunkra mostantól közadakozásból befolyó pénzből” – leforgatni a következő folytatást. Ráadásul bizonyosra veszik, hogy az klasszisokkal különb lesz Player korábbi fércművénél. Ígyen vélekedtek, illő tisztelettel.
Minek kapcsán a filozofikus Brad – persze hogy! – mélységesen eltűnődött a homo debiloiduson, és még ezen-azon.
Kristen nem ért rá elmélkedni. Minden idejét és energiáját lekötötték az özönszerűen előkerült egykori osztálytársak, régi és új ismerősök. Holott évhosszat szeretkeznie kellett volna, hiszen újévkor egész nap az ágyon heverészett Braddel, szerelmezvén, lustázván. Ez utóbbi nem csekélység volt tőlük, mindketten tűzrőlpattant jegyűek lévén. A babonaság szerint az év további részében is azt kellett volna művelniük, amit aznap tettek. Az esztendő csakugyan átütően szexuális szellemben folytatódott, ám időközben Mark moziműve végighódította a kontinenseket. Következőleg gombamód felütötték a fejüket a valahai barátok, és jelentkeztek azok is, akik leendőnek szánták magukat.
Ezen a ponton megest irtóztatóan elütött egymástól a fejleményekről alkotott véleményük.
Kristen élvezte a vendégjárást. Hol exfőnöknője, a fitneszszalon-tulajdonos Nina járt náluk, akit aztán kétezer független vagy félfacér férfival ismertetett össze, sajnos mindeddig a várva vágyott szerelembe esési és házasodási következmények nélkül; hol a volt tanítványai, hajdani iskolatársai vagy azok pártfogoltjai költöztek be hozzájuk néhány napra, hétre, hasonló elvárásokkal telten. Mindegyikük azt remélte, hogy a találkozás megváltoztatja az életüket. A várt csodák nem következtek be. A kezdeti duruzsolós, nevetgélős, bulizós, vadócos leányegyüttlétek lassan elsavanyodtak. A csalódott szerencsevágyó hazautazott, átengedve helyét a következő jelentkezőnek.
Brad egy darabig összeszorított fogakkal tűrte a háza összes termeit körbetomboló, szünettelen csikóhancúrozást. Később csupán elviselni volt képes, szebbik fele kedvéért. Utóbb már fogcsikorgatva, mind gyakortább célzott arra, hogy ennek véget kell vetni – vagy pedig külön kéne költözniük.
Kristen eleinte meg se hallotta e megjegyzéseket. Arról mesélt kedvesének, hogy ő egykor hurkapálcika lábú, szúrós térdű-fenekű, kiugró járomcsontú, amolyan halálfejű kislány volt, nagy, álmatag, zöldessárga bagolyszempárral. Rémálom külleme miatt a formásak és szépek, vagyis a sikeres társak csúfolódásának céltáblájaként funkcionált. Hivatásuk fanatikusaiként örökkön elfoglalt, egymással zápult haragot tartó, elvált szülők sarjaként szüntelenül szeretetért epedt, jobbára hasztalan. Tíz évvel idősebb, már-már genetikailag cinikus fivérének maró kritikái sem éppen éltetőleg hatottak rá. Most tehát igenis lubickol, fetreng, lebeg, ficánkol a hirtelen rázúdult szeretetben!
Szeretetben? O'Ross felvont szemöldökkel, hosszan rácsodálkozott.
Ő bezzeg remekül hárította a rátelepedni próbálkozókat. Nem fogadta el a százával érkező, fényesnél fényesebb hírnevű személyiségekhez invitáló partimeghívásokat, mondván: rühell unatkozni, helyeskedni. Bárminemű hízelgés lepergett róla. Nem állt szóba firkancsokkal. Közölte, hogy ő ráér, kivárja, míg a komolyan vehető, felkészülős, odafigyelő, korrekt riporterek kíváncsiak lesznek rá. Ha meg nekik ő nem téma, az esetben sem sorvad el a bánattól. Színészeket foglalkoztató ügynökségek ajánlkoztak képviseletére, ám kitartott a mellett, hogy ő kaszkadőr. Ilyen formában pedig továbbra is megfelel számára a régi, kopottasnak és viseltesnek számító munkaszerző ügynöke.
Kezdő és haladó filmírók, rendezők kísértgették. Kilószámra kapta a dicsérő, felajánlkozó, kéregető, gyűlölködő leveleket, nemritkán intim holmikat is tartalmazó borítékban. Fogorvosok, sminkesek, plasztikai sebészek, ruhatervezők és ékszerkészítők halmozták el reklámanyagaikkal. Mindannyian azt ígérték, hogy még ragyogóbb mosolyúvá, szebbé, elegánsabbá, divatosabbá teszik. Levakarhatatlan kreatívok hajkurászták páratlan és egyedülálló ajánlatukkal, miszerint tévedhetetlenül kitalálják és megcsinálják a teljesen eredeti, mással összetéveszthetetlen, jól eladható, tökéletesen „trendi” személyiségét. Egyszóval összehoznak egy busásan fizetett, irtóra kapós Brad O'Rosst, a legfőbb világsztárt.
Már megvagyok. Ha változom, inkább magamtól teszem, felelte a nyaggatott. Később mogorvább lett, még elhajtóbb magatartást tanúsított.
Egyszer még piszkosul pofán csapom valamelyiket, jósolgatta, mikor többedszer besokalltatták.
Kristen nem értette, hogy a számára legbecsesebb személy miért nem képes ruganyosabban kezelni a sikert.
A Becses válasza nem késett.
A siker az, hogy az emberek befogadták, élvezik és szeretik a filmet. Hogy esetleg ezt egy mosollyal, egy elbűvölő, szellemes levéllel vagy személyesen a tudomásunkra adják. Számomra az összes többi megnyilvánulás nem kívánt szövődmény, mellékhatás, korneurózis. A magam részéről így látom. Minthogy nem vagyunk egyformák, különbözőképpen reagálunk a háborgatásra.
Ami számomra nem is háborgatás, vetette ellen Kristen.
Kevéssel ezután egy valahai osztálytársnő másodunokahúga, Barbara költözött be hozzájuk. Mivel a leány egy bulvármagazinban azt olvasta, hogy imádottja, az ifjú filmcsillag az apróbbacska mellméret híve, kebelcsökkentő beavatkozásnak készült alávetni magát. Izgatottságában végigvacogta a műtét előtti napokat. Brad néhányszor megpróbálta eltéríteni szándékától, ám meg nem győzhette őt arról, hogy ha szépségversenyeztetné emlőit, akár fajtagyőztes is lehetne. Továbbá a normális interperszonális kapcsolatban állatira nem a mellméret, a combhossz és a sminkvastagság a mérvadó.
Barbara a minimumra redukáltatta kebelét. Utána két hétig agonizált számosnyi kínjában a vendéglátó háznál. A harmadik héten végre lement a láza, csökkentek fájdalmai, s már az elfojtott megbánás vésztünetei se mutatkoztak rajta. Egyszóval lábadozni kezdett.
A negyedik héten Kristen elvitte őt egy partira, s bemutatta rajongottjának. Az ifjú mozicsillag, hallván az érette hozott melláldozatról, a filmvászonról ismert, jellegzetesen lógatag alsó szemhéjú, pökhendi tekintetével végigmérte a reménykedő szerelemtől félájult, lapos keblű lányt, megpaskolta annak kézfejét, és tudatta: a riport után szörnyen lecseszett a sztájlerem, hogy kínos az ízlésem, így azóta a légzsákszerű csöcsökre gerjedek.
Az elkövetkező időszakban a csalódott Barbara lépten-nyomon öngyilkos akart lenni, hol tablettával, hol gázzal. Néhányszor megpróbálta vízbe veszejteni magát.
O'Ross alig győzte megmenteni a szerelemháborodottat. A lesifotósok persze rájuk találtak. Egy ízben akkor kezdtek dühödten kattintgatni a kerítés tetején, midőn Brad kihalászta a medencéből a többé-kevésbé megfúlt lányt, és épp fejtetőre fordította, hogy kifolyassa belőle a vizet. Ily módon az életmentéssel lebilincselt pasasnak nem állt módjában, hogy kirugdalja a hívatlanokat az intim zónájából. Holott erőst kedve lett volna hozzá.
Ugyanaznap este Kristen egy szerfeletti nézettségű, kirívóan nívótlan, talk show besorolású tévéműsorban szerepelt élő-egyenes kínvallatáson. A Brad által velősen csak Sztársenkinek nevezett riporter a kedvteléseiről faggatta őt, azon belül konkrétan az ágybéliekről, még konkrétabban a G-pontjáról és netáni perverzióiról kérdezte, valamint arról, hány orgazmus után teljes egy napja, de a barátja farokmérete is érdekelte.
A lány nem hökkent meg és fel se háborodott a firtatózáson, tehát mindvégig tökéletesen kontrollálni bírta tulajdon idegrendszerét. Ebből következően szellemesen, értelmesen, lepöccintőleg válaszolgatott, jobbára nem is a hozzá intézett kérdésekre, hanem amire csak óhajtott, és többnyire arról beszélt, amihez kedvet érzett. Közvetlen természetességével úgy szégyenítette meg a sajtónyikhajt (szintén O'Ross ©-ja), hogy e pirongatás szándéktalannak tetszett. A stúdió közönsége – szokatlanul – átpártolt mellé, őt ünnepelte, tapsolta, neki lábdobogott.
Vagyis Kristen bebizonyította, elsősorban önnön magának, hogy vérbeli színésznő. S bár voltaképpen elégedett volt a szereplésével, mégsem tagadhatta le, hogy a kétes esztétikai értékű produkció után napokig úgy érezte magát, mint akit keresztül-kasul megerőszakoltak, összemocskoltak, lehánytak.
Ráadásul, még ugyanaznap éjjel, Brad megkérte, hogy a szünet nélkül az Itt a vége, fuss el véle! versikét refrénező Barbarával együtt mielőbb – azaz holnap – költözzön el a házából.
Ez mit sem változtat a kapcsolatunkon. A hirtelen jött siker jóval több hordalékot, átgondolnivalót hozott magával, mint hittük. A történtek feldolgozását kimondottan elősegíti a termékenyítő különlét.
Így O'Ross.
Kristen persze alig hitte a lerázós púdert.
Mindketten Brad sportklubjában dolgozván, naponta összebotlottak. A forgatásra együtt edzettek. Akármi történt is velük, köröttük, nem szabadulhattak a másik delejétől.
Néhány nap múltán titkos légyottot szerveztek, nem bírván tovább egymás nélkül. Midőn vágyuktól bomlottan, kéz a kézben, sőt, már-már száj a szájban kikecmeregtek a férfi kocsijából egy motel parkolójában, orvfirkászok rohanták le őket. Főként azt puhatolván, bujkálásukhoz vajon mennyiben van köze O'Ross aberrációjának, vagyis annak, hogy képtelen egyetlen nővel élni, neki egyszerre több tojó kell a fedele alá. Ja, és a minap miért is fojtogatta azt a kis nőcskét a medencéje partján?
Utóbb, Brad mogorvás megjegyzésére válaszul, a lerohanó kommandó önkéntes szóvivője kijelentette, hogy nem, ők egyáltalán nem élősködők. A riporter és alanya között igenis szimbiózis áll fenn! Tessék, O'Ross szépen számoljon utána, milyen jól jövedelmez neki (és persze a többi sztárocskának) a sajtó által biztosított ingyenreklám! Az áldozatos médiumok segítő közreműködése nélkül soha, de soha az életben nem lett volna belőle sztár, ikon és szexszimbólum!
Ekkor bekövetkezett, amit a sztár, ikon és szexszimbólum korábban már bejövendölt.
Piszkosul állón vágta a szószólót.
Ezáltal a titkos randinak is befellegzett. A vad vágy szertefoszlott.
Azóta nem próbálkoztak újabb intim együttlét fedőnevű akcióval.
És holnap kezdődik a forgatás.
Így aztán Kristen félrevonultan haldokolt a müzlistányérja fölött, mint elefánt a csalitosban.
Megtartotta – a jó időre – utolsó tánc-aerobik óráját. Észlelte saját nőttön-növekvő feszültségét. Azt is, hogy a vele tornázó hajadonokra (de még a rezignáltabb elváltakra, férjesekre) is áttapad hevesedő izgatottsága. Másként néztek rá, mint egyébkor, másféle volt a mosolyuk. De szívesen lennék a bőrödben, akár még félnék is helyetted, üzenték pillantással, szomorkás-bátorító fintorokkal.
Eszébe jutott, kezdetben mennyire tartott attól, hogy hiába hirdeti meg testformáló mozgásóráit Brad O'Ross régtől fogva hírneves harcművészeti klubjának egyik termében, egyetlen alakosodni vágyó se fog betévedni. S valóban, míg a sajtóban meg nem villant, hogy Lilia privátban ugrabugrát tanít, a testmozgást igénylők létszáma mindössze napi három-négy órás elfoglaltságot adott számára. Hanem a fotókkal krőzusian illusztrált bulvárcikk következtében elképesztő mértékben megnőtt a fitneszrészleg látogatottsága. E szenzáció lefutása két-három hónapig tartott. Ez idő alatt az újdonsült mozgáskultúrosok zöme kibámészkodta magát rajta és szételemezte külcsínét, hibáit. Mivel az izzadságos tevékenységek amúgy szikrányit sem vonzották őket, e kíváncsiak lassacskán elmaradoztak. Viszont a testápolás ezen módja mellett kitartóak vidám, összhangzó társasággá váltak.
A Brad által személyesen celebrált kardozástani kurzus szétkürtölt híre is tetemes tömeget csődített össze. Ám mert ő a maga sajátos módján viszonyult az efféle, kétesnek, sőt: léhásnak gúnyolt sikerhez, percek alatt leépítette a nemkívánatos jelentkezőket.
Kristen sejteni kezdte, mekkorát tévedett, midőn azt feltételezte, hogy a férfinak tetszik ez a fajta különbözésük is; hogy O'Ross titkon vele együtt élvezi az elnépszerűsödés – szerinte – szélsőséges megnyilvánulási formáit. Hogy a lelke mélyén igenis boldogítja őt, ha kultikus alaknak, idolnak, ikonnak, pláne szexszimbólumnak nevezik. Ha furtonfurt lesnek utána, s titkaiban vájnak.
A sajtó nagy mágiás, vélte Brad, ha nem mindjárt mindenható. Kiszemel valakit, eldönti az illetőről, hogy mit akar csinálni belőle, és addig nem csillapul, míg létre nem hozza a kiagymolt figurát. Tök nyolc, miféle az alap: a hozott anyagnak többé nincs jelentősége. Ez persze sok esetben tragédiát eredményez, de természetesen nem a teremtő sajtóét, hanem az alanyét. És épp az alany az, aki ezen a szinten többé már senkit nem érdekel. Totemoszloppá változtatnak. Leborulni jár hozzád a tömeg, vagy épp azért csődül köréd, hogy legyen mit leköpdösnie. Ekkor már halál mindegy, kinek a porhüvelye adott anyagot a faragványhoz. Tudom, nem mondok felemelőeket, sóhajtott végezetül.
Senki se helyettesíthetetlen, vigasztalkodott Kristen a táncóra végén. Utódja, Susan is pompásan megfelel hátrahagyott tanítványainak.
Hiányozni fogtok, pityergett mégis. A különböző korú lányok lármásan biztosították afelől, miszerint ő is, ő is. Összeölelkeztek, búcsúcsókot csereberéltek, nevették fene nagy meghatottságukat.
Na ne félj, kicsi! Az élet barátságos! suttogták a fülébe többen is, és neki jó filmezést, maguknak szép mesét kívánva, gyengéden kitaszigálták vonakodó korpuszát az öltözőből.
– Elbúcsúztál a híveidtől? – kérdezte Brad, mikor reszkető ínakkal benyitott hozzá.
A férfi formagyakorlatokat végzett, átizzadt homlokszalagban, verítékfoltos atlétában, szita farmerben, mezítlábasan. A lány arckifejezése láttán abbahagyta a kardsuhogtatást. Leült a sarkára, maga mellé intette Kristent.
– Mi a baj?
– Be vagyok gyulladva, elgyávultam. Folyton az jár a fejemben, hogy jövök én ehhez? Ki vagyok én, hogy a lencsék elé merészkedjek? Arra vetemüljek, hogy azt higgyem, eljátszhatom Liliát?
– Jól van, egészséges vagy – bólintott O'Ross. – Pontosan ezen kétségek marcangolják mostanában Mark, Egon, Mathe és a többi filmes hasonszőr lelkét is. Rólam ne is beszéljünk. Legszívesebben elbújnék szerzetesnek az isten háta mögé.
– Ó, te már itt is el vagy bújva – legyintett Kristen. Letérdelt, majd a sarkára ereszkedett a tatamin, a férfival szemben. Brad feszesen hátrasimított, varkocsba font, fényes fekete haját, torony homlokát, fejre állt V-t formázó, dús szemöldök alatt rejtező, azonosíthatatlan színű, sötétes szemét, oly finom vonalú, hogy már-már kicsiny orrát, szenvedélyesen telt, széles száját, gigantikus határozottságra valló, csaknem kocka formájú állat, hosszú, erős nyakát nézte. Bámulta a jócska termetű pasast, egész kiterjedésében, mindinkább túlcsordulón. Sajgott a szíve tőle. – Lassanként teljesen kivonod magad az emberek köréből.
– Na, na – csitította O'Ross –, ne kezdjük elölről elidegenedett mivoltom taglalását. Holnaptól minden más lesz. Életünk tán-tán visszaváltozik azon széppé, amilyen régebben volt.
A lány félrehajtotta a fejét.
– Te hiszel ebben?
– Törekszem rá.
– Pocsékul tengődöm nélküled. Hiányzik Blubber, Chanel és Givenchy. Sir Remington és Lord Obeliszk. A majdnem folytonos kardsuhogás, a kerted végi szikla tövében zúgolódó tenger.
– Tombold ki magad, ahogy megbeszéltük – hárított a férfi.
– Ahogy te megbeszélted, tenmagaddal. Nem kell kitombolnom magam.
– Jó, pontosítsunk: élvezd fenékig a váratlanul jött rajongás minden megnyilvánulását, ízlelj meg minden egyes odakínált barátságot, fogadj el minden igaz szándékúként jelzőzött kezet. És közben tudd: ezen játékaid engem nem szórakoztatnak.
– Megint vitatkozni fogunk?
– Miért is tennénk? – csodálkozott Brad. Írisze mélyszürkéről feketére sötétült. Szemrése elkeskenyült. Szájzugát mélabú fintorgatta. – Sosem akartam vitázni veled. Nem tudok együtt élni az újdonat barátnőiddel, te játszadozol a rád irányuló figyelemmel, én viszont elbújnék előle. Téged éltet, feldob és mulattat mindaz, amit én két kézzel tolok el magamtól. Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy bármelyikünknek fel kéne adnia a világ dolgaihoz való viszonyát. Pusztán annyit jelent, hogy meg kell találnunk kapcsolatunk mindkettőnket üdvözítő formáját.
– Van ilyen kapcsolatforma?
– Talán sikerül kikísérleteznünk valamit.
– Oltári nehéz lesz, biztosíthatlak! – csattant fel Kristen. – Nem hiszem, hogy a korom tesz olyanná, amilyen vagyok...
– Nem hát – szúrta közbe O'Ross. – Korfüggetlenül üde, elbűvölő, harmattiszta és édesül kíváncsi vagy. Továbbá az a típus, aki a más okulásából képtelen tanulni. Tehát elannyiszor a saját fejed bezúzása útján teszel szert fontos tapasztalatokra.
– Mindazonáltal te folyton megkímélnél ettől. Előre megfested, mi lesz valamely tettem Következménye. Lépten-nyomon rámutatsz a Lényegre! Méghozzá nem is egy-kettő, hanem mindjárt húsz mutatóujjal!
– Ezért nyitottál rám? – érdeklődött hűvösen O'Ross. Arra gondolván, aligha alaptalanul érzi magát megtámadottnak.
– Nem, azért jöttem, hogy elmondjam: tikkadtan kívánlak, szeretlek, nem élhetek a testközeled nélkül, satöbbi! De te megint azt az atyát juttattad eszembe, aki egy titáni karosszékből bitang nagy árnyékot vet a szülöttére, a Bölcsességét! Tudnál tenni valamit annak érdekében, hogy ne kelljen törpének érezném magam a társaságodban?
– Jaj, felnőtt gyermekem! Fogalmam sincs, miről beszélsz.
– Dehogy nincs! Nagyon is tudod, hogy megőrjít a kiforrottságod, a világ iránti keménységed, szigorod! A rigolyáid. Az, hogy a Mindenség tökéletesítésén fáradozol!
– Nincs igazad. Téged is engedlek tökéletlennek lenni. Magam is az vagyok. Most úgy érzem, konfrontálódni jöttél, és ártatlan szavaim mögött ürügyet keresel a kitervelt mulatsághoz.
– Legalább emeld fel a hangodat, Brad! – kiabált Kristen. Arra gondolt, hogy most is, miközben torkaszakadtából társalog vele, egyfolytában gyönyörködik a pasasban. Hogy nem tud betelni a látványával, az illatával, a vonzerejével. Nyugalmas rendíthetetlenségével. A lényével. Hát épp ez az. Ha eddélig mégúgy titkolta is, pokolian dühös rá. Azért, mert Brad megvonta magát tőle. A mennyeket, poklokat összeborítónak ígérkezett, mindhaláliglan tartónak hitt szerelem ide jutott. Külön laknak. Frigyelésről, pláne gyermeklégió nemzéséről rég nem is beszélnek. – Küldj el a fenébe nyíltan, egyenesen! Végleg!
– Nyílt, egyenes fickó vagyok. Ha majd aktuálisnak érzem, végleg elküldelek. Te most kompenzálsz: rajtam vezeted le a holnap miatti félszedet. Holott tudhatnád, nincs mitől tartanod. Nincs is eljátszandó szerep. Te magad vagy Lilia. Rólad szól a kivételes nőalak.
– Francokat! – Kristen észrevette, hogy az ujjait tördelgeti. Háta mögé dugta a kezét. Merev vigyázzülésben feszengett a sarkain. – Lilia nem létezik, vagyis virtuális! És tudd meg, egyáltalán nem merem még feltételezni sem, hogy visszaadhatnám az ő kínjait! Hogy úgy élhetném meg a fájdalmát, oly belenyugvó-odaadóan, gyilkos őrjöngés, borsszemnyi gyűlölködés nélkül, miként ő!
– Jól van. Pontosan látod, mit kell majd Liliaként érzékeltetned.
– Leütlek, Brad O'Ross!
– Nem akarsz inkább kardozni? Közben is cseveghetünk. Amikor felvinnéd a hangodat a szipirtyós magasságokba, használd a pengét!
Felpattantak a tatamiról. Félrehúzták a szőnyeget. Kristen legyőzte a kísértést, még bosszantásul sem nyúlt Brad kegytárgyként tisztelt, megérinthetetlen kardjáért. Fegyvert választott a fali tartóból.
A boltíves építésű, kupolás mennyezetű, mohaszín kövezettel burkolt, bútorzatát tekintve lafanctalan-dísztelen, mégis reneszánsz hangulatú vívóterem közepére lépdeltek. Szertartásosan megbiccentették felsőtestüket. Tekintetük összeakadt.
O'Ross tartása ellazult, arcvonásai kisimultak. Azzal foglalkozhatott, amihez a legfőképpen értett. A kezébe szorított markolat révén otthonos közegbe, önnön éltető elemébe került. Cikornyásan széles ívű, játékos mozdulattal kezdeményezte az összecsapást.
Kapcsolatuk hajnala óta a lány tömérdeket tanult tőle kardozásról, lovaglásról, szörfözésről, ölelésről. Valamivel kevesebbet életről-halálról, azon belül emberi viszonyokról, szerelemről. Gyanította: utóbbival az az alapbaja, hogy az elméletet olykor képtelen a gyakorlatba adaptálni.
A fizikai küzdészettel nem volt gondja. Könnyedén csattogtatta a pengét, attól sem zavartatva, hogy Brad nem csak az agyafúrt vagy alattomos sújtásokat, de a legbravúrosabbakat is kivédi-hárítja. Mivel mindannyiszor élvezetet leltek a vívásban, valójában soha nem harcoltak. Mostanra előzetes begyakorlás nélkül is veszélytelenül forgolódhattak, akrobatikázhattak összecsapás közben. Egy hívatlan szemlélőjük szerint kardforgatási stíljük szerelmi előjátékkal ért fel.
A Fekete Herceg harctechnikai forgatókönyvéhez is ekként készült a koreográfia. O'Ross a legügyesebb tanítványaival – Kristent is bevonva – dolgozta ki a látványtervet. Jó párszor majdnem belebetegedtek a feladat minél tökélyesebb megoldásába, máskor szanaszét gurultak a teremben a nevetéstől, midőn veszélyesen kivitelezhetetlennek érzett, ám annál szebbnek tetsző mozdulatsorokat valósítottak meg.
Nem az a lényeg, hogy gyilkos hatású legyen, ha majd a mindent jobban tudók, szételemzők kipróbálják, lemásolják. Az a fontos, hogy gyönyörködtető és azonosulható legyen. A mese, mint köztudjuk, csupa metafora, allegória és szimbólum; nem pedig vérfoltos, izzadságos, kapcaszagú realitás. Ugyanis ez utóbbi egy másféle eszköztárú, másik műfaj. És kell-e párbajozniuk egymással?
Nem csupán Brad vélekedett így. Egy ízben Mathe, a trükkmester – vagy másként: szörnyész – azt fejtegette: az általa teremtett rémlényeknek nem az a dolguk, hogy a nézőt halálnedvekben fürösztgessék. Nekik azt kell elhitetniük, hogy a filmbéli hősök retteghetnek tőlük. Elkötelezett trükkös számára nincs elszomorítóbb, mint egy, a nagyérdemű által végigröhögött szörnyes jelenet vagy egy kompletten szétvinnyogott horrorfilm.
A sudár termetű, széles vállú, finom izmú, némiképp dölyfös tartású O'Ross mozgását szemlélő lányban felködlött, hogy évmilliókkal ezelőtt ezt mondta róla: olyan, mint King Kong egy különösen jól sikerült plasztikai műtét után.
Nagyon kevéssel később már olyféléket gondolt felőle, miszerint a pasas ragyog és sugárzik, még akkor is, ha mostig ő ezt látva nem látta.
Nosztalgiái elszomorították. Azután feldühítették.
E pillanattól fogva megpróbálta legyőzni Bradet.
– Barbara hogy van? – udvariaskodott a férfi, lélektanilag alkalmatlan pillanatban.
– Megöllek! – sziszegte Kristen, egy goromba csapással előrezúdulva. – Miért érdekel Barbara? Már nem emlékszel, hogy jól kirúgtál minket a hajlékodból? Bocs, helyesbítek: a szerzetesi cellasorról.
– Végtére, jogom volt hozzá. Az ember azzal él együtt a tulajdon otthonában, amivel szeret. A hisztériát, az öngyilkos cirkuszokat nem szeretem. A másik barátnődet is felemlegethetném.
– Melyiket?
– Majdnem mindegyiket. Aligha véletlenül éltem egyedül, míg be nem hálóztál. De csak téged fogadtalak magamhoz. Másokkal ez nem sikerült. Az említett bige, hadd nevezzem őt High Tech Bestiának, minden megnyilvánulásával egyszerre forralta a véremet, az epémet és az agyamat. Pedig oda se költözött, épp csak mindennapos volt nálunk, mint a te kis rajongód. Az adott neki tartást és önbecsülést, ha boldog-boldogtalannak eldicsekedhetett az ismeretségünkkel. Ő volt a mindenkori sajtóértesítő, az úgynevezett bennfentes. Hát ennek lenni igazán varázsos életmutatvány! Ha beszélgetés közben szóba került, hogy csöpög a csap, ő tüstént ismert egy remek vízszerelőt. Ha utazást terveztünk, azonnal ajánlott egy korrekt irodát, és ha az merült fel, hogy lakást kéne bérelned, menten átnyújtotta az általa favorizált ingatlanügynök névkártyáját. Ám ha pezsgőt kívántunk, arra is ő tudta a legpöpecebb megoldást. Ráadásul naprakész volt az aktuális trendekből. Jóízű beszélgetést nem tűrő, szerfelett fárasztó fontoskodásait tovább is sorolhatnám, de már ennyitől is síkideg vagyok.
Brad kifullasztó asszóval a sarokba kergette s ott be is szorította Kristent. Összeakadt pengéik között a lányra fintorgott.
– Vagy felvethetném a másik rád piócásodott angyali teremtést, aki légcsere nélkül, folyton arról szövegeit, milyen sminkre, séróra, göncre van szükséged, s mindezeket melyik márkabutikban szerezheted be. Megmondta, ki legyen az ügynököd. Persze, önmagát nevezte meg, ki mást!? Aztán egy nap elmaradt végre. Viszont küldött egy piszkosul borsos számlát, imázstanácsadásról szólót.
– Hát az tényleg aljas húzás, vérciki volt – látta be Kristen, azon fáradozván, hogy minél frappánsabban törjön ki a falszegletből. – Ám ez csak egyetlenegy negatívos példa!
O'Ross kieresztette a sarokból a lányt. Meghajolt, jelezvén, hogy a küzdelemnek vége.
Tenyerére vette a kard hegyét. Éteri finomsággal végighúzta ujjbegyeit a pengén, majd szertartásos mozdulattal a hüvelybe csúsztatta a fegyvert.
– Barbara sem negatívos példa, nemde? A gyönyörű ifjú nő, aki levágatja a mellét, mert valamelyik zuglap szerint épp ez tetszik egy sehonnai sztárevicsnek.
– Nem vágatta le a mellét! Csupán elplasztikáztatta a feleslegét!
– Jaj de jó, hogy elmagyaráztad a különbséget! Sírva kérleltem az eszehagyott libát, hogy gondolja meg, és kegyelmezzen annak, ami a legérettebb rajta. Utóbb, agyament tettét megbánván, hol bonyolította szuicid cirkuszait? Naná, hogy az én sütőmben akarta elgázosítani magát! Ám hamarost felhagyott e móddal, lévén a gáz büdös. Majd az én sikálószereimmel akart véget vetni a kínjainak. Eredmény: úgy habzott a szája, mint egy epilepsziásnak. Azután, alkalmasabb patikaszer híján az én megfázás elleni poraimat falta be. Végkifejletként lószerűen, csatakosan leizzadt, továbbá patakzóan megáradt a nyála, köpete. Később az én medencémbe próbált belefúlni, a lesiheroldok vérmes örömére. Mindeközben pedig naphosszat áriázta, hogy itt a vége, fuss el véle! Ha ez nem negatívos példa, akkor mi az? Említsem meg azt a rajongó fickót, akit magad kedveskedtél a házba, majd ottléte alatt mindvégig úgy helyezkedtél, hogy jól lerúghasd, ha netán megtámadna? Nem is alaptalanul óvakodtál tőle. Abszolút aktív elmeháborodott kinézete volt, ráadásul úgy is viselkedett. És akkor most mélyen hallgatok legvészesebb rajongódról, a Tudod Kiről, hiszen vele már az ügyvédünk bíbelődik! Nos, soroljam még a boldogtalanságaimat?
– Most rajtam a sor. Időnként elkap a gyanakvás, miszerint szándékosan bőszítgeted a sajtót.
– Mivel bőszítem? Azzal, hogy átkozottul rühellem, ha a kukámban turkálnak, a kerítésemen lógnak, ha falkában követnek, és baromságokat firkálnak össze rólam?
– Ha nem viselkednél olyan mereven és elutasítóan, egyszer sem neveztek volna Görényekkel táncolónak.
– Hízelgésnek vettem. Inkább táncolok, élek, hálok görényekkel, de még sárkányokkal is, mint hogy elfogadjam az ilyféle sajtóérdeklődést, ugyanis ez terror. Eszméletlenül régóta dolgozom a moziiparban. Azért tartom fenn a klubot, hogy legyen egy felszenteltnek érzett visszavonuló helyem, ahová bármikor eljöhetek, midőn megtelik a hócipedlim. Ma is ugyanaz a fickó vagyok, aki a Kék Kristály forgatása előtt voltam: méltatlan a világérdeklődésre. Némelyek érdeklődése pedig méltatlan hozzám. Ennyi. Nem én leszek azon ejtőernyős, aki egy szál fitymában landol az angol királynő, a pápa vagy Arafat virágágyásában, mindössze azért, hogy két napig se tartó médiaszenzációt buheráltasson magából, mert különben nem bírja kiadatni a regényét, a hanglemezét, nem lel producert a forgatókönyvéhez. Az ilyfajta figyelemhajhászás helyett inkább a tehetségben hiszek, és az visszatetsző műsorok nélkül is eltalál a közönségéhez. Más szóval, a hírnévnek nem engem találtak ki. Te jobban tűröd ezt a fajta üldöztetést, bámullak is érte. Viszont megtörtént bevallom: ilyenkor ritkán gyönyörködöm benned.
– Miért nem tudod játéknak tekinteni az egészet? Úszkálhatnál a hullámain.
– Ezt már milliószor átrágtuk, mind oda, mind pedig vissza. Mivel egyikünk se változtat az álláspontján, a legésszerűbb megoldás a különélés. Meglehet, ezt nem kéne mondanom, de gondolj bele: helyzetünk valamiképpen rímel a filmbélire.
– Nem hallom jól ezt a rímet – morogta Kristen. Követte a férfit az irodájába. – Vegyem olybá, hogy szakítottunk?
Brad felsóhajtott. Zoknit, cipőt húzott. Zsebre vágta az íróasztalán heverő maréknyi aprópénzt. A lány közel lépett hozzá.
– Berolnizhatnám az apródat? – kérdezte, feltapadván a férfira.
– Már meg is történt – felelte O'Ross. – Sajnálom, rohanok.
Homlokon csókolta Kristent, és kissé hajlottan kiviharzott az ajtón.

 

 

Howard Gamble teljes erőből mozgósította a sajtót, majd azon nyomban szorongani kezdett. Úgy vélekedett, jobb, ha a másodperc tört részéig se szünetel a felhajtás a készülő film körül. Minél többek érdeklődését csigázzák fel, annál számosabb mozijegyet, ilyen-olyan kazettát, számítógépes játékverziót, a főhősök figurájával nyomott relikviát és kütyüt, valamint toronyóraláncot adhatnak el később. Mivel a populációt csupán kevéssé csigázzák fel a forgatókönyvírók, rendezők, ezért a szereplőket kell orrvérzésig sztároltatni.
És épp itt jött a képbe a bibi. Fenét bibi: seb, fekély, üszők! Gamble tudta, hogy Kristen Levy csak-csak elbájoskodik a médiával, ám Brad O'Rosst még arra se lehet rábírni, hogy legalább ne küldje el a leprába, francba a nyomorult hírszerzőket. A harmadik főbb szerepet játszó Danon Corl pedig olyannyira ismeretlen színész, hogy tökéletes pénzkihajigálás lenne őt az előtérbe nyomatni, ugyanis az ő kedvéért egy féllábú, félvak koldus se nyitná ki a bugyellárisát. Mai napság, midőn tüzetesen megkreált figurák nyomulnak az összes populáris műfajban, Corl úgy fest, mint bármelyik közönséges földi halandó. Ráadásul ő se kedves! Firkászundorban tán még nem tesz túl Brad O'Rosson, de nem is kispályás a gizdulásban.
A repülőtéri sajtóirodában várakozó Gamble eperohamot megelőző pasztillákat hajigált a torkába, egyiket a másik után. Biztosra vette, hogy a maga részéről nincs mit idegeskednie, ő mindent alaposan kitervelt, megszervezett és bebiztosított. Ám az emberi tényezők, ez esetben a húgyagyú Mark Player, a firkászallergiás Brad O'Ross és a szabadidejében – állítólag – mániásan daloló-szájherfliző Danon Corl mindent elszúrhat. És ha a sajtó berág rájuk, kinyírhatja a filmjüket.
Howard tehát fanatikusan imádkozott, mind Istenhez, mind Allahhoz, de még Buddhához és a Nagy Manituhoz is. Izgatottságában nem szopogatta, hanem rágta a keserű cukorkákat. Fogai őrült tempóban koptak. Szerencsésnek érezte magát, hogy rövid szakálla, bajusza már eleve galambősz, mert legalább nem látszott, hogy ezekben a percekben újraőszült.
Egyszerre csak megérkezett Mark. Ő csupán a városból jött, de így is jó párszor elvétette a repülőtérre vezető nyílegyenes utat. Ám mert, önismeretének hála, jóval előbb indult, topográfiai eltévelyedései dacára se késett el a sajtótájékoztatóról.
Gamble neheztelve végigmérte a rendezőt. Player mérhetetlenül szerteszórt, nem e világra való példány volt. Mindennek a tetejébe az ember még személyleírást se tudott volna adni róla, például eltűnés esetén, oly mértékben észrevétlen külsővel bírt. Kész csoda volt, hogy a felesége és a munkatársai többnyire felismerték.
Ez ízben szellemileg biztatóan tisztának tűnt, ám valami mégse stimmelt vele. Midőn Gamble ráébredt, mit lát a szokottnál is furcsábbnak rajta, a fotóriporterek is észlelték a malőrt, és persze íziben rárepültek.
A hóbortos, hígagyú Player félig borotváltan jött el otthonról!
Bal orcáját kékes borosta lepte, míg a babafenék simaságú jobb arcfél káprázatosan csillogott-villogott a rákent krémtől. Nyakára, ádámcsutkájára fehérellő hab száradt. Középszürke ingét virtuóz módon csupán egyetlen helyen sikerült félregombolnia.
Viszont a csukaszürke vászonnadrág derekába hanyagul begyömködött ruhadarab egyik sarka a félig nyitott sliccből meredt elő! S ha a sarkain hintázó Mark éppen hátradőlt kissé, az a kínos ingcsücsök szemérmetlenül égnek meredt!
Lentebb a zoknik rendben találtattak. Ám a szandálszerű lábbelik láttán a hetvenes évek kelet-európai sarumódija rémlett föl a szemlélőben.
Howard nagyot nyelt. Újfent lecsavarta a pasztillás fémdoboz tetejét, és egyszerre két szem epevidítót kapott be. Szorosan összezárt szája sarkából Playerre sziszegett: – Rakd el a farkadat!
Mark humornak vette a szólást, és erőltetett mosollyal nyugtázta azt. A majd' húszcentis ingcsücsök továbbra is erektált.
Megérkezett a színészek járata. Gamble idegesebb volt, mint egy bolygatott darázsraj. Az iroda üvegfalán át figyelte a gépből kiszállókat. Kristen Levy lófarokba kötött hajjal, sildes sapkában, napszemüvegben, sminktelenül lépdelt lefelé a lépcsőkön. Bár ő a lelkére kötötte, hogy elegáns legyen, a lány apácásan zárt pólót, repedezett farmert, sportcipőt viselt. A fotósoknak meg kellett mutatni, melyik a várt nő, mert azok maguktól tíz perc alatt sem ismerték volna fel.
Brad O'Ross szintén szakadozott farmernadrágban, begombolatlan ingben, hátravarkocsozott hajjal, az egész arcát leárnyékoló vadnyugati kalapban érkezett. Mégsem maradhatott inkognitóban. Az ő rendkívüli alkatát rögtön kiszúrták.
Úgy tetszett, a szakításról szóló hírek igazak, hiszen a hajdani szerelmesek külön-külön, seregnyi idegent maguk közé eresztve közeledtek.
Danon Corlt még a kínosan ráhangolt Gamble is alig bírta felfedezni az utasáradatban.
A huszadosztályú filmekben foglalkoztatott, a munkaszünetekben birka- vagy lótenyésztéssel piszmogó, távoli tanyán rühesedő, krisztusi korú fickó nem volt se magas, se sovány, se kövér. Leginkább semmilyen se volt. Összevissza hajtogatott karimájú, alighanem csupán lótenyésztő körökben trendi vászonkalapot, csaknem teljes arcot lefedő, tükrös üvegű napszemüveget, divattalan kockás inget, még módiját múltabb, gyűrött szövetnadrágot és – ó, jaj! – vietnami fürdőpapucsot viselt. Igen, azt a kék gumiból fröccsöntött, a nagyujjat a többitől egy pánttal elkülönítő, elrettentő modellt, amelyet jó ízlésű személy, embertársaira való tekintettel, még tévedésből sem húz a lábára!
Gamble elképzelte, hogy megnyílik alatta a föld, és ő süllyedni kezd a pokol összes bugyrai felé. Meglehet, valóban meg is történt vele. Később érezte, amint megszégyenített alakja összezsugorodik, megtöpped, tranzisztor méretűvé törpül. Biztosra vette, hogy neki vége van. És persze csalhatatlanul tudta, ki felel mindezért.
Mark Player! Hiszen ő és az általa bravúros mellényúlással összeválogatott „színészek” tették ezt vele!
Gamble eltökélte, hogy ha mégsem süppedne a pokol mélyeire, akkor még ma, legkésőbb éjfélig, leugrik a hídról vagy kútba esik.
A fotósok persze szorgalmasan csattogtatták a masináikat! Ezzel rögvest kivívták a producertől a cinikus, piszokcsimbók, galacsinhajtó jelzőket. Hiszen kíméletlenül leszafarizták Playert és az ő drágaságos csodabogárkáit.
A sajtóirodába toppanó Kristen biccentett a pénzszerzőnek, egyszersmind gyors pillantással felmérte annak küllemét. Az idősödő férfi menő körömkefe frizurát és borostaszakállt viselt. Dülledt hasú, zömök figurájára haláldrága öltöny, szilvakék selyeming simult. A szokásos cukorkaszag lengedezett körötte. Mint máskor is, íjfeszültnek látszott.
Ezután a lány félhangos örömsikollyal az olvadozni rémlő Player mellkasára borult. Ölelkezés közben lesimította a rendező kevés szálú pihehaját. Szélsebesen helyregombolta az ingét. Alig észlelhető gyorsan, mérföldes lélekjelenléttel rendbe hozta slicctáji szalonképtelenségét is. Ám a félbehagyott borotválkozást még ő se tudta befejezni.
Mindebből Mark mit sem vett észre. Hanem a fényképészeknek bizonyára megvolt minden egyes mozzanat.
Az egymást kedvelő felek összeborulása után Danon Corl kezet nyújtott Howardnak, és elmormolta a nevét. Barátságosan összevigyorgott Playerrel a rendező kebelén szorongatott Kristen válla fölött.
A lány megfordult. Multironda vászonkalap, nagyképernyős napszemüveg állt előtte. Az ily módon arctalanított férfi csupán kevéssel volt magasabb nála. Mégis óriásnak rémlett, mivel a szerepére történő felkészülés során hústornyosította magát.
Kristen bizonytalanul rámosolygott.
Válaszul Corl lekapta és ugyanazon mozdulatból pozdorjává morzsolta a napszemüvegét. A morzsalékot eldobta, majd a tarkójára pöccintette a paródiaszámba menő kalapot. Szűk szájjal, felcsillanó szemmel elvigyorodott.
Sötét hajú, magas homlokú, tekintélyes megjelenésű férfi volt.
A lány megjegyezte az első benyomás jelzőit: ironikus, érzéki.
O'Ross és Danon régi ismerősökként viselkedtek, jóllehet, először találkoztak, szemvillanásból, szájzugi fintorokból is értették egymást. Nem volt szükségük szavakra.
Ezután mindenki helyet foglalt. Az ülő testhelyzet, az interjúalanyokat a riporterektől elválasztó hosszú asztal civilizált keretet nyújtott a beszélgetéshez.
Özönlöttek a kérdések.
A rendezőhöz: Mit gondol, manapság éppen az ön tündéres vízióit igénylik az emberek? Mi a véleménye a fantasyről, mint műfajról? A Kék Kristály meglepő sikere mennyiben változtatta meg az életét? Ezentúl mindig ilyeneket fog írni és rendezni? Tényleg válni készül a felesége?
Kristenhez: Mikor hagy fel az aerobikoktatással, hogy végleg a sztárságnak szentelje magát? Reméli, hogy megismételheti az első résszel aratott sikerét? Már kész színésznek érzi magát, vagy valamikor még elvégzi a szükséges stúdiumokat? Mint modern, ifjú nő, mit gondol a varázsolós, kardozós Liliáról? Milyen stádiumban jár a bírósági ügy a zaklatóként feljelentett imádójával? Valóban szakított Brad O'Ross-szal?
Bradhez: Őszinte a mogorvasága, vagy csak allűr? Mit érzett, amikor főhősnek szerződtették az első részhez, hiszen addig főleg a hátát adta a filmekhez, mint kaszkadőr? Gyakran lejattol Szent Péternek, hálából a szerencséjéért? Mit tervez? Vállal harmadik, negyedik részt is? Megpróbálkozik másféle filmek főszerepeivel? Hívják egyáltalán? Igaz, hogy szatiriázisban szenved?
Danonhoz: Ez a hányadik szerepe is? Valóban húsz kilót hízott az előző filmjéhez? És azt a zsírt gyúrta át izommá ehhez a mozihoz? Tényleg állatokat tenyészt? Meg is falja őket? Nem bántja, hogy az énekléssel eddig nagyobb sikert aratott, mint a filmjeivel? Hiszi, hogy most majd színészként is befut? Igaz, hogy megrögzött agglegény?
Gamble azt gondolta: sebaj, hogy a firkászok galacsinhajtóznak velük. Az a fő, hogy írjanak róluk. Akármilyen ócska közhely is, színigaz: a negatív reklám is reklám.
A kérdezettek másféléket gondoltak. Ám tartották magukat a Marknak tett ígéretükhöz, és nem akadtak ki vagy fenn a szívatósabb kérdéseken. Mindazonáltal egyikük sem hazudtolta meg a természetét. Midőn a sajtótalálka feloszlott, a távozó riporterek nemigen érezhették diadalt.
– Téged se neveznélek médiasimulékonynak – mondta Brad Danonnak.
– Amilyen az adjonisten...! – hangzott a felelet.
E szavak hallatán Kristennek beugrott: Corl olybá fest, akár egy földműves, egy farmer. Nincs rajta semmi szembeszökő vagy feltűnő. Keze, alkata erős, nem finom. Atomviharban, szélárnyékban és háromszor megforgatva sem hasonlít a topon fényeskedő selymes sérójú, talpig legyantázott, törékeny hímnemű mozicsillagokra. Viszont oly eleven, életszerű és valódi, annyira férfi, hogy az már szinte süt, főz, párol, kiolvaszt.
A szálláshelyük felé száguldó limuzinban alaposabban elemezte a Danon által nyújtott látványt.
Az impulzussor így festett: kerekded fejforma, kissé lapos arc. Rövidre nyírt, enyhén hullámos, a szürke, a barna és a fekete közötti színárnyalatú, sötét haj. Jellegzetes töprengőráncok firkálta, magas homlok; egyenes vonalú, rövid szemöldök. A hajzattal azonos színű szempár. Élénk, csúfondáros, fürkész tekintet. Keskeny tövű, hosszúra nyúló, széles cimpájú orr. Halovány szamócaszáj; ennek ellensúlyozása gyanánt meghagyott, kurtára nyírt arcszőrzet. A kevéssel a szem alatt eredő szakáll a nyakon át az ádámcsutka alá csordul. Szemlátomást feltömegesített, leszálkásítatlan, nem gyantázott, átható őserőt árasztó – momentán trenden kívüli – termet. Nagy kezek, rövid, erős ujjak, pecsétgyűrű a jobb kisujjon. Ha a fickó tetőtől talpig megborotválkozna, menten tíz kilót veszítene a súlyából. Ám aligha tervez ilyesmit; nem pózol, nem divatol, vaskosan természetes. Némely körökben azt mondják az ilyenre: paraszt. Más szóval bugris. Pór, parlagi, gyalog. Kristen fenntartás nélkül a szívébe zárta Danont.
Azt remélte, ugyanott lakik majd, ahol anno, ám nem tették ki kényelmetlenül sajgó nosztalgiáknak. Szigorú sorompóval felszerelt bejáratnál fékezett a vége-hossza nincs limuzin. A silbak futó ellenőrzés után átengedte a kocsit.
Gondozott parkban, vadszőlővel, borostyánnal, rózsás színű, fehérizzani tetsző és kékellő virágú klemátisszal körbeszaladgált terméskő épületek között gurultak tovább. Tengerközeiben jártak. Kristen nem látta a vizet a magasra nyurgult fáktól, mormolását sem hallotta a motor dörmögésétől, ám érezte, tudta, hogy a tenger ott van valahol.
– Nos, Lilia – sóhajtott Player, mikor a batár megállt az egyik kőház előtt –, maga már megérkezett. Ha nem tetszik a héder, szóljon nyugodtan. Bár, Howardot ismerve, bölcsebb volna, ha tetszene. Vacsoránál találkozunk. Azután maga csak aludjon, én biztosan nem fogok. Folyton az jár a fejemben, hogy a második rész képes lesz-e überelni az elsőt? Meg az, hogy most még elfuthatnék. Pályát változtathatnék. Piszok jó kocsimosó vagy hamburgeres lehetnék.
– Miért kéne bármit is überelni? – lepődött meg O'Ross.
Mark felnyögött, öt ujjal széttúrta pihe haját.
– Mert csakis úgy érdemes folytatni valamit, ha az előzőnél jobbra csináljuk.
– Emlékezzék, nem ez az óhaj szülte a folytatást – mutatott rá Kristen. – Azért írta meg a második felvonást, mert úgy érezte, szívesen tovább mesélné a történetet.
– Én is azért írok folyton újabb és újabb dalokat, mert továbbra is zenélni akarok – mondta Danon. – Nem azért, hogy versenyeztessem egymással a számaimat, vagy mintha hót ócskának tartanám az előzőt. A remeklés amúgy sem eltökélés kérdése.
A téma nem először került szóba. Nem is századszor. Az utóbbi időben minden telefonfecsejük erről szólt.
A lány kiszállására várakozó sofőr finoman dobolt a kormányon.
– Kezdetkor mindnyájunk élete egy-egy nyers drágakő – szólt Kristen. – Lényünk, tetteink folyamatosan koptatják, vásítják, homályosítják vagy éppen csiszolják, karátosítják azt. Maga most egy újabb fazettát készít az életkövére, mivel az előző lapka már megvan. Végül majd az egész gyémántszép lesz.
– Elképzelhetem? – suttogta Player.
– Ha így folytatjátok, a gyagyagyógyászaitok jól éhen vesznek – sóhajtott Corl. – Nem láttátok imént a graffitit? „Mosolyogj, és az egész világ idiótának fog tartani.”
– Honnan szedte a pasit? – kérdezte Kristen a rendezőtől.
Player felocsúdott a dilemmájából.
– Danont? Hát, láttam egy filmjét a tévében. Az a film sikítoztatóan unalmas volt. Ő meg ott kínszenvedett az ötlettelenség, történettelenség, a lilálló semmitmondás középpontjában, és lesírt róla, hogy fel akarja emelni a művet, mert elhiszi, hogy ez a színészet.
– Mark, te nem is vagy olyan kótyagos, amilyennek mutatkozol – kapta fel a fejét Corl. – De hát nem az a művészet, ha a semmiből valamit csinálsz?
– Egy: legfeljebb Midász király képes a szarból aranyat varázsolni. Kettő: a nulla gyökvonás és hatványozás után is csak nulla marad, ez a természete. Te nyugodtan érd be valami meglévővel. Mindenben van történet, még egy porszem is lehet varázslatosan regényes. Ezt vetesd észre, láttasd meg másokkal. Ezt emeld föl. Ha elbírod. Szóval te ott kínlódtál, én pedig nem tudtam levenni rólad a szememet, mert láttam, milyen színes az aurád.
– Metahablaty is lesz? – vigyorgott a színész és emlősállat-tenyésztő (így állt a névjegyén). Nem ellenkezni kívánt, még csak nem is gúnyolódott. Segített a beszélgetésnek előrébb gördülnie.
Hátulról, a csomagtartóból fojtott sápogás, kaparászás hallatszott.
Legelöl a várakozásunt sofőr mind fehérülőbb ujjakkal szorította a mozdítatlan kormánykereket.
Mark bólintott:
– Színes az aurád. És az is tetszik, hogy olyan fojtottan vagy inkább visszafogottan ragyogsz. Szóval: néztelek s untattál. Kénytelen voltam történetet szőni köréd. Így született Kaiden, az elirtott seregű hadvezér figurája. Tudd meg, miattad újra kellett írnom az egész filmkönyvet! Mert ihletett állapotba hoztál! Most hallod először?
– Százszor elmondtad már, mind a százszor másként. Hát ezért nem kell überelned a saját teljesítményeidet. Te csak mesélj szépen, az összes többit bízd a hallgatóságodra, nézőségedre. Különben nem azért mentem színésznek, hogy bármit is felemelgessek, hanem játszásból. Azért nem lettem például orgonista vagy író, mert, sajna, túl vaskosak az ujjaim: kettesével-hármasával ütném le a billentyűket.
– Végül is, miket tenyészt? – firtatta az elcsüggedt limuzinvezető.
– Zenei hangokat. Figurákat. Lovakat. Nem eszem meg őket. Az ember nem zabálja föl a barátait.
– Már amelyik – dörmögte Brad. – Nem sürgetésképp jegyzem meg: az állataim már nagyon utálnak a csomagtartóban raboskodni.
– Folytassátok – sóhajtott Kristen.
Kilépett a tágas belterű motoros hajtányból. Mintegy öt perc alatt ért a főúri batár végéhez. A csomagtartófedél automatikusan felpattant előtte. Magához vette a táskáit. A ketrecükben ágaskodó görényekre, a kosárban gubbasztó kacsára mosolygott, bátorítóan.
– Segítsek? – érdeklődött a három férfi, plusz a sofőr, a limuzin leeresztett ablakai mögül. Mindazonáltal látni engedték, hogy jobban érdekli őket a tárgyalt téma, s amúgy is vakon tisztelik az emancipációt.
A lány nagystílű mozdulattal elbocsátotta őket.
Azután cipekedve a borostyános épület felé lendült. Egy szoborszép Kaizuka-boróka furfangosan meredező ágai között megpillantotta a tengert. Immár biztosra vette, hogy jó helyen jár.
Régebben a három mókusban hitt.
Mindama reggeleken, midőn a parkon átvágván rőt bundájú légtáncost látott, derűsen kelő napra számíthatott. Egyazon séta során három mókust láthatni kifejezetten boldogító sorsfordulatot ígért. Miután elköltözött a szerencsemókusok városából, kabalaként beérte a tengerrel. És csakugyan, minden napja különösen nyájas volt, míg Braddel élhetett. Hiszen a kert végi szikla tövénél, a mélyben ott elevenlett a tenger.
A limuzin nem gurult messzire. A házba nyitó Kristen még látta, amint megáll a következő, száz méternyire lévő lakhelynél. A kocsiajtók zárva maradtak. Bizonyára folytatódott a beszélgetés a következő rész jogosultságáról.
A lány, nem lévén tíz-húsz percnyi várakozó kedve, nem figyelte meg, ki lép elő a batárból. Majd kiderül, ki lesz a szomszédja. Különben se számít. Dehogynem.
A bejárati ajtón túl tágas előtérbe jutott. Megtorpant, mély légvétellel, lassan körbefordult, hegyezte érzékeit. A külső falakkal ölelkező, azokra feltapadó növényzet együtt lélegzett az épülettel. Elevenné változtatta, életillatúvá szagosította a köveket. Kristennek úgy tetszett, mintha egy jóindulatú, vonzó lény belsejébe került volna. Homokszínű, langyos kövezet simult a talpa alá.
A hajópadlós nappaliban kényelmesre párnázott, visszafogottan sárgálló, napraforgómintás szövettel bevont bambuszkanapé terpeszkedett. A körötte álló, hatalmas fotelok arra csábították, hogy felhúzott lábakkal vesszen el bennük. A teraszra nyíló üvegajtó mögött barokkosan bedúsult, szenvedélyesen virágzó kert széplett, háttérben a türkiz tengerrel.
Végigjárta a hajlékot, mielőtt a vízhez csábult volna. Megszemlélte a praktikus-egyszerűen berendezett, leginkább takarosnak nevezhető, méretes konyhát; a házszerte alkalmazott, spaletta-, tükör- és üvegajtós beépített szekrényeket. Az alig nyikorgó bambuszkeretes franciaággyal bútorozott, barátságos hálószobát. Úgy tűnt, kedvelni fogja a szabadon hagyott terektől levegős hajlékot; a padlókat, falakat, csempéket, textíliákat uraló porcelánfehér, hajnalkék és vajsárga színeket. A jókora ablakok körül hintálló, táncozó, lebegő zöld levelek, hajtások és a borostyánfalra kapaszkodott klemátisz bársonykék virágszirmai barátságossá lágyították az épület merev körvonalait.
A lakókörnyezetével kivételesen elégedett Kristen leroskadt az egyik anyaölszerű fotel mélyébe, és hisztérikusan sírva-nevetve fakadt.
Az előző forgatáskor használt házikó rózsaszínű, fluoreszkáló negédességére, annak szörnyűséges, ízléshagyott enteriőrjére emlékezett. S arra, hogy mégis, a hátborsóztató díszletek közt, azoktól úgyszólván zavartalanul, mennyire élvezte a munkát, a stábot, a kéznyújtásnyira lévő tengert – és persze Bradet; bár elég lassan ébredt rá az unikum pasas szerfeletti élvezhetőségére.
Kipakolta ruháit a hálóból nyíló gardróbszobában. Csikóhalmintás bikinit öltött, homlokára cuppantotta a búvárszemüveget, és rohanvást startolt a csalogató vízhez. Noha a ceremónia kissé megtorpantotta, mégse mulasztotta el a köszöntő aktust. A parton letérdelt, elfogott egy hullámot, s igaz áhítattal megcsókolta a tenyerére vett tengert.
Azután felszökkent, és diszkrét kéjsikollyal a habokba vetődött. Úszott vízszintesen, haránt, majd függőlegesen lefelé. Lebegett háton, spiccen, orrhegyen. Spirálban forgott és delfinugrándozott. Mámorosan szeretkezett a finom, érzéki, szépséges tengerrel. Összeolvadt vele, elemi részévé vált, s csakhamar megérezte, hogy végre istenigazából élni kezd.
Megint eszébe jutott múltkori lakóhelye, a parttól nem túl távoli kis sziget, vagy inkább sziklazátony és az arratájt úszkáló delfinek.
Itt a reszketni tetsző horizont szegélyén délibáblott a legközelibb sziget. Ezen messzeségből is kőrengetegnek, kopárnak, vendégszeretetlennek tűnt. Kristen sejtette, hogy előbb-utóbb eltempózik odáig, részint kíváncsiságból, másrészint azért, mert az a kalandor távolság erőst kihívta, ingerelte. És mert azt remélte, most valahára megtörténik a csoda, amire oly hévvel kívánkozott, amennyire mások csak vagyonért, hatalomért epekednek. Hogy a börtönszigetnek rémlő kőképződmény megkerülése közben talán végre a barátságukba fogadják, maguk közé veszik s vele úsznak a delfinek.
Felsóhajtott, lustán a vízre heveredett. A lágy hullámverés a part felé simogatta, cipelgette súlytalannak érzett testét. A felhőtlenül kék égboltozat alatt lebegdezvén még az is hihetőnek tetszett, hogy élet-halál fontosságú, megfeneklett szerelmi kapcsolata hamarosan rendbe jön. O'Ross a lábaihoz térdepel, és mindhalálig nőül kéri őt.
Ezen megint nevetni-zokogni támadt kedve. Nem mélyedhetett az önsajnálatba, mert hirtelen valami pokolcsapás száguldott felé kegyetlen robajjal. Ostoba-rémülten bámuló fejétől félméternyire a vízi szörny üvöltve irányt változtatott, és elsöpört mellette.
A tovarobogó vízi szán gázkarján feszítő fickó zöld vigyorral hátraintett. Tán azért zölddel, mert esetleg ő is sejtette, hogy otromba volt. A találkozás utójátékaként jelentkező, lóbáló, hajigáló hatású hullámverés gyorsan a parthoz lebegtette a lányt. A ház felé közeledvén átpillantott a szomszédba.
Odaát, a virágba borult bokrokon túl felvillant Brad fedetlen válla, fekete bőrszalaggal átkötött tarkófonata. A férfi a tengerhez igyekezett. Bár nem látszott a takarástól, a görények – Givenchy és Chanel – biztosan körülötte szaladgáltak, és alighanem Blubber kacsa is a sarkában csattogott.
Na, ez már valamelyest hasonlított a múltkori idillhez. Ha Brad itt lesz a közelben, ő könnyebben merészkedik a film díszletébe, Lilia szerepébe.
Leöblítette magáról a sót. Lengén felöltözött, görkorcsolyára kapott, és elindult, hogy felfedezze tágabb élőhelyét is.

 

 

– Vedd könnyebben – ajánlotta Danon a vacsora vége táján, a szájára szippantván a söröspoharat.
– Nem tudom – sóhajtott Brad, a villájával játszadozva. – Valahogy úgy hat rám ez a hirtelen jött felkapottság, pláne a vele járó ultra macerák, mint a szülés utáni depresszió a nőkre. Még azt is megengedem, hogy amolyan betegségféle, amit érzek, és talán kezeltetnem kéne. Vagy kivárhatnám, míg elmúlik magától. Ám egy dühösebb hang, szintén az én fejemben, azt kérdezgeti: miért önnönmagamat hibáztatom? Nem lehetséges, hogy némelyek valóban bántó módon sztárolnak? Gondolj bele: halál normális, ha egy idegen nő hozzám lép az utcán, és marokra ragadja a mit sem sejtő tökeimet? Vagy tép egy fürtöt a gyanútlan hajamból? Nos, normális ez? Ha viszont én rugóztatnám meg az ő mellét vagy egyebét, felmérendő, kellőleg izmos-e, vajon mekkorára háborodna fel? És utóbb ugyan mit írnának a lapok a sztárallűrjeimről, az aberráimról? Követhető a problémafuttatásom?
Az asztaltársaság zöme bólogatott.
Kristen a fejük fölé gömbölyödő éjszukai égboltra pillantott. Azon napra emlékezvén, amelyen a felemlített merény érte Bradet. A férfit oly mértékben felzaklatta a legintimebb szervét ért bántalom, hogy feladta a tömény italok iránti tartózkodását, és vehemens alkoholbevitel útján támadta meg az egyensúlyérzékelését. Estére már erőst imbolygott, még ültében is. Mégsem lett lazább. Sőt. Az eset után huzamosabb ideig – két halálosan hosszú napig! – még tőle, a kedvesétől sem tűrte el, hogy kézzel illesse meggyalázott testrészét. Ráadásul attól rettegett, hogy élete végéig orgazmusképtelen lesz, pasas létére.
– Áh, az a markolászós csaj igazából nem is a lágyrészeidre harapott! – mutatott rá Atya, a második asszisztens, meglehetőst összegörbülve, mivel minden tragikumot őszintén átérzett. – Közeledése, annak tartalmát tekintve, teljességgel aszexuális volt. Egyszerűen szerencsemalacot csinált belőled. Csakis a szerencsevárás reményében, és nem ismerkedési célzattal cibálta meg a kunkori farkincádat!
Danon csúfondáros pillantást csillantott rájuk a pohara mögül:
– Mark, iparkodj, hogy a bemutató után átélhessem mindazt, amiről Brad zokog! Jöjjenek a rajongók! Minél szőkébbek, minél szexibbek, annál lelkesebben leszek a mázlidisznócskájuk.
– Te régóta zenélsz, nem is pocsékul, nem is kicsiben. Gondolom, nem szűkölködsz rajongókban – jegyezte meg Phil, az állatidomár.
– Azért az más. Az csak egy kocsmányi, koncertteremnyi részegült imádó. Hadd lássam, milyen az, ha az ember a sajtóban, tévében, moziban híresül el!
– Ha azt hiszed, vigasztalanul elcseszett az életed, míg nem ismernek fel az utcán, majd megtudod, milyen totálisan elcseszett lesz, midőn majd lépten-nyomon rád ismernek! – morogta Brad.
– Vedd könnyebben – tanácsolta újfent Danon. – Játssz vele! Fordítsd a saját üdvödre, szórakozásodra. Vegyél ki belőle minden kinyerhetőt. Gondolj a lesifirkászokra. Rühelled a fajtát? És akkor? Jó az, ha folyton stresszelsz, rágod magad miattuk? Idézd az eszedbe, hogy majd' hatszáz oldalas szerződést írtunk alá, melyben többek közt azt is elvállaltuk, hogy nem vonjuk ki magunkat a film beharangozásával kapcsolatos reklámkampányból...
– Holott előre tudható, hogy ennek kapcsán több ízben meg lesz támadva az undorközpontunk – szúrta közbe O'Ross.
– Abszolúte igazad van – bólintott Danon. – És állatira igazad is lesz, mindaddig, amíg ebből a világtól visszavonult, szilárd erkölcsiségű, rettenthetetlen nézőpontból szemléled a dolgot.
– Honnét szemléljem? – firtatta Brad, enyhültebb kedéllyel, már-már elvigyorodón.
Igaz meglepetésükre Mark tiszta tekintettel előrehajolt. Ekkor derült ki, hogy figyel rájuk, mentálisan is jelen van közöttük, s nem a privát fantáziakép világában úszkálgat, mint általában.
– Vedd alapul Lilia ma délutáni kalandját – szólt, következetesen nem Kristennek nevezvén a lányt. – Kigörkorizott a kapun, és a bulváristák menten ellepték azt a szép, fiatal szervezetét. Miután ő úgy vélte, hogy elegendő ideig aranyoskodott velük, kecsesen elköszönt, és faképnél hagyta a fickókat. Azok meg nyelvlógatva kocsiztak utána, tudni akarván, hová megy, kivel találkozik, mi célból. Amikor Liliácska beelégelt tőlük, szépen megcélzott egy lépcsősort, felült a korlátra, lecsusszant rajta, s azóta is bottal püfölik a nyomát.
– Mit akarsz ezzel mondani? – puhatolta O'Ross.
– Szerintem csak azt, hogy fogadd lazábban – szólt a lány. – Mivel ez már mástól is elhangzott, és én is így vélekszem, esetleg fontolóra vehetned.
A férfi bólintott.
– Rendben. Majd alszom rá pár tucatot. Most inkább az jár a fejemben, hogy holnap fejest ugrunk a moziba.
– Kórosan irigyellek Seym szerepéért – közölte Danon. – Annyira emberpróbáló, hogy szívesen elbirkózgatnék vele. Nagyon tetszik, amit az imént mondtál erről: játszó vagyok, nem színész. Ezentúl sűrűn idézgetem majd, ha nem bánod. Viszont sokkal üdítőbb lesz a hús-vér Kaiden bőrében fickándozni. Jó néhányszor megnéztem az első részt. És tudod, Mark, a végén mindannyiszor elkapott az a szívmelengető jó érzés, hogy az összes főszereplő teljesen megérdemelte a boldog véget! Erre te bitangul megszopatod őket a második részben! Már amennyiben véglegesnek tekinthető a legutóbbi forgatókönyv-verzió...! A zsoldosokat oly módon szívatod, hogy a minimálisra szorítod vissza a jelenlétüket. Seymet és Liliát pedig megingatod a permanens boldogságról kialakított hitükben.
– Permanens boldogság? Van ilyen? – kérdezte Player.
– Még narkóval se lehet fenntartani. Utópia, nem létezik. Csak hát az ember van oly hülye, hogy higgyen benne. Ha elmész egy esküvőre, hát nem menten olyan érzésed támad, hogy a pap az örök mámorgás állapotába, a Paradicsomba lépteti a feleket? Holott pedig...! Habár mit tudhatom én ezt, dörzsölt agglegényként!? Szóval lefele a süveggel Mark előtt! Volt mersze megpróbáltatásoknak kitenni a hőseit, akiknek pedig, a mi gyermeki igazságérzetünk felől nézvést, végre hemperegniük kéne a rózsaszínű sárban.
– Ez eszembe se jutott! – nyögte Player. – Semminő boldogságellenes szándék nem vezérelt! Semmilyen koncepciót nem tákoltam. A történetemnek nincs üzenete! Én csak elengedtem a képzeletemet, és meséltem.
– Épp azt mondom, mennyire jól tetted. És még valami feltűnt. A két film között érettebb, nagyobb, szebb lettél. Persze, csak allegorikusan.
– Eltelt némi idő...
– Igen, és te megmutatod, hogy nem vesztegetted el az életed. Ha valaki ötvenesként is ugyanolyan, mint huszonöt esztendősen, akkor elpocsékolta a közbenső éveket.
– A megmutatás ötlete se fordult meg a buta fejemben – gyónt a rendező. – Munka közben meg sem járják az agyamat mindazon elgondolások, amelyeket később a kritikusok, szakírók, némely rajongók és utalók nekem tulajdonítanak.
– Egyszer valaki óvatlanul felcipelte Markot a Kék Kristályról szóló internetes vitafórumra – emlékezett Brad. – Ő pedig pengekomolysággal átette magát kilencvenezer-hatszáznyolc darab, vegyes kultúrnívójú bejegyzésen. Az összes méltatásba szálanként belepirult. Valahány hülyeséget egyenként a szívére vette. Minden egyes gyalázkodás olvastán ki akart ugrani az ablakon. Végül csak azért nem halálugrott, mert az olyan banális. A végén kikövetelte, hogy kattintsák el őt egy Hogyan végezzünk magunkkal? jellegű topikra. Aztán ejtette az egészet, és saját kútfőből akart felkészülni. Ugyanis ő az önkivégzésnek is megadná a módját, mivel fantáziás, kreatív fazon.
– A művészlelkű emberek roppant érzékenyek – sóhajtott Atya. Valószínűleg épp az önakasztáson mélázhatott. Feje félrebillent, nyelve féloldalasan kibuggyant a szájából.
Kristen hátradőlt a széken. Átjárta az ismerős, borzongatóan jóleső, friss levegőérzés, amelyet már a múltkor is olyannyira élvezett a szűkebb körű, gyöngyellő hangulatú együttléteken. S lám, az újonc Danon máris közéjük tartozott, velük egy lelkű lévén.
Eszébe jutott a – momentán – távol lévő Gilles és Bertrand. Kyan Spitz. Folytonos utálkozásuk, beszólásaik. Hiányozni fognak a forgatásról. Nélkülük másként pezsegnek majd az események. Ha egyáltalán lesz pezsgés. Sanszos, hogy nemigen lesz.
Szórakozottan figyelte a tányérok elcipelésén fáradozó pincéreket. A közelében ülő, tűnődözni látszó Bradet. A minden korábbinál összekuszáltabb hajzatú, bármely napszakban, mély árnyékban is elvarázsoltnak tetsző Markot. A kacifántosan kopaszodó trükkmestert, Mathe-ot; a világító kameratőrként emlegetett Egont. A valószerűtlenül szelíd, állatbűvölő Philt. A derekasan sörözgető, mégis színjózannak tűnő, röntgensugár tekintetű Danont. A súlyosan empataként jellemzett Atyát. A távol lévő, erőst nélkülözött első asszisztens, Melodráma üresen álló székét.
A hiányolt asszony az est kezdetén betoppant néhány percre. Begipszelt vállal és jobb karral, szánandó tartásban érkezén. A felsőtestének tetemes százalékát beborító fehér kötést értékes autogramok színesítették. Az aláírok némelyike apróbb grafikát is készített kézjegye mellé. Például virágot, csacsit, halálfejet, láncfűrészt ábrázolót.
Kristen emlékezetében felcsendültek a medúzafő frizurás, negyvenes nő bemutatkozó szavai régebbről, még az ő ártatlanságának korából:
Néha úgy néz ki a társaság, mint az Összetört Szívek Klubja. Máskor meg szakasztott olyan, akár egy munkaterápiás elmegyógyintézet. Olykor meg csak elmegyógyda, bárminő terápia nélkül. Mit csináljak? Ez az életem, ezt szeretem. Foglalkozom velük, a lelkemre veszem minden bajukat, ezért ragasztották rám ezt a hülye nevet. Néha már nem is jut eszembe a saját keresztnevem. Ezt vésetem majd a fejfámra: Melodráma Smith. Elég jó?
A szemlátomást szörnyen balesetes rendezőasszisztens nem fogadta el az ételkínálást, holott többen is felajánlották – mint közkedvencnek –, hogy felaprítják vagy villára kábelezik helyette a spagettijét, és a torkába lapátolják, ám ha kéri, akár szájból szájba is táplálják, ugyanis fenemód szeretik őt.
Az érzelemnyilvánítás által megkuszált Melodráma zavarában elhárító mozdulatot tett az ép kezével, és sajnálatosan a másikkal is. Ezzel lesodort néhány virágtartó kaspót a légtérből, majd ijedtében a megrakott tálcával arra igyekvő pincért is kiütötte. Takarítás közben elmesélte vállbalesetének történetét.
A balsors és közte így esett az incidens: egy napon rádöbbent, belőle már aligha lesz filmrendező, ő már élethossziglan első asszisztens marad. Gyermekei felnőttek, legalábbis ez a fixa ideájuk, és megszállottan önmegvalósítanak. Férje lazításképtelen munkamániás, önnön fontosságtudatának rabja, tuti aranyér-, szívroham- és impotencia-várományos. Erre döbbenvén, mondta is a dögunalom pasasnak meredten: el se hiszem, hogy te vagy az, akitől hajdan tiltottak a szüleim! Nos, míg szerettei a saját sorsukat barkácsolják, ő szakmailag megfeneklett, privátilag elmagányosodott. Addig is, míg kitör a következő forgatás, hamar elfoglaltság után kell néznie, megbuggyanás ellen.
Ezen eszmeröptetés után gyorsan megtanult lovagolni, sziklát mászni, ejtőernyőzni, valamint raftingolni, s mindeközben haja szála sem görbedt. Aztán otthon, házimunkázás közben a rüsztjére ejtette a vasalót. Midőn lehajolt érte, a vasalóállvány is rázúdult. A kínvergődés közepette rászakadt egy tükörajtó. Bonuszként lángra lobbant a szőnyeg, és a tűz csak körülményesen aludt el. Hát így ment a válla ripityomra. Ám azt most megígéri: mihelyst kiszabadul a gipszből, tüstént rövidre vágatja, kékre-zöldre festeti a haját, és tébolyult pasizásba fog.
Ezt elmesélvén, kikönyörögte, hogy másnaptól dolgozhasson. Player megeskette, hogy bírni fogja a megpróbáltatásokat, és a gipszével sem fog senkit brutalizálni.
Ezután Melodráma végigcsókolta a társaságot, ezenközben összetörvén néhány poharat és fagylaltoskelyhet. Mesmeg padlóra küldte az alighogy magához tért, bemonoklisodott orcájú pincért.
És persze Atya szívét is széttaposta, szintén szándéktalanul. A harmincas éveiben járó, középmagas termetű, gyérülő hajú, bernáthegyi-pillantású, veszekedetten borostásodó férfi Melodráma balesetének hírülvétele óta afféle első-második asszisztensnek tekintette magát.
Mivel a forgatás trükktechnikai része régóta zajlott, és abban tripla mellszélességgel részt vett, úgy gondolta, a munka könnyebbikével, vagyis a színészek jelenlétében történő felvételekkel is megbirkózik, Melodráma nyugodtan visszafekhet a betegágyába.
Az asszony láttán teljesen azonosult annak vállbántalmaival, majd a szerencsétlenül járt felszolgálóval. A poklok gyötrelmeit élte át, esthosszat simogatta saját kulcs- és járomcsontját.
– Mondd csak, Mark, te nem bízol a képességeimben? – kérdezte nyafogós hangon, jóval Melodráma távozása után.
– Mert? – nyögte értetlenül a firtatott. Az járt a fejében, hogy Howard már számtalanszor Válogatott Hangyásoknak titulálta a stábját. Meglehet, nem is alaptalanul. Ha jól belegondol, nehezen bírná eldönteni, melyikük a leghangyásabb, vagyis a Főhangyás. Talán ő. Vagy Atya. Nagyon esélyes még a számítógépzseni Teddy Bear, saját névhasználatában: Bömbi, kinek már az anyakönyvi elnevezése hallatán is felkorbácsolódik Gamble ingatag vérnyomása. Ám ha a sajátosan érdekes, orvosilag különösen figyelemreméltó fickó meg is szólal, a producer egyenesen megőrül tőle. És lassacskán a sajtóiszonyos Brad O'Ross is pályázhat a Főhangyás címre.
Atya magas hangja zökkentette ki Playert a szertebogárzó gondolatok közül.
– Hát csak azért kérdezem, mert Melodráma még betegen is jó neked. Mintha nem volnál elégedett velem. Talán rosszul helyettesítem őt?
– Jaj, dehogy! – legyintett a rendező. – Kitűnően végzed a munkádat. De azt kell mondanom, hogy Melodráma bátran dolgozhat, mivel nem beteg. Láztalan, tiszta tudatú.
– Velem ellentétben? – hangsúlyozta Atya.
– Ha már szóba hoztad – jegyezte meg a maroknyi méretű, kameratőr foglalkozású Egon –, te mintha kissé túl érzékeny volnál, nem gondolod!? Hányszor tapasztaltuk, hogy újságolvasás, rádiózás közben sírva fakadsz, kollabálsz? A film, amit forgatunk, nem nélkülözi a harci jeleneteket, szomorúságot, halált...
Atya felszökkent ültéből. Szaporán szedte a levegőt.
– Attól tartasz, hogy nem fogom bírni? Hányszor mondtam már, hogy kedvenc vígjátékműfajom a horrorfilm?! Tök jókat röhögök közben!
– Akkor miért mész le hídba minden rossz, véres, megrázó hírtől? Most is fájlalod a szemed alját, mert azonosultál a véletlenül pofán vert pincérrel! És lelkileg cirka három helyen törött a csontod, mert beleélted magad Melodráma bajába! Ráadásul nyolc hónapos terhes a feleséged! Mi lesz veled, velünk, ha nőd szülni kezd?
Atya visszaroskadt a székre. Hüvelykujja külső felével végigszántott az arcán tülekedő borostákon. Erőteljes sercegés hallatszott. E hang hatására kilazult néhány fogtömés a környezetében.
– Hát azt még nem tudom, hogyan élem túl a szülési fájdalmakat. Majd távol tartom magam a kórháztól. A filmkészítés miatt viszont egyáltalán nem aggódom! Jó volna, ha tudomásul vennétek, hogy engem a mozivér cseppet sem zavar. Ezért vagyok itt! Én csak a valóságot nem bírom! Az szörnyen megkínoz!
– Milyen igaz – révedezett Mark. – Azt hiszem, az a teljes élet, melynek fele álom és képzelet.
– Akkor a tied még ennél is teljesebb – biccentett Brad. – Bömbiéről nem is beszélve.
– Ki az a Bömbi? – kérdezte Danon.
– Bömbi? – ragyogott fel Mark arca. – Ő egy csodalény!
– Miért nincs itt?
– Mert nem ilyen helyre való. Ő egy komputerfenomén! Egy szuperlatívusz! Csak sajnos, autista vagy mi.
– Szerintem ufó. Vagy valami fantáziaszökevény – vélekedett Mathe. – Ugyanis rettentően, meghatóan emberszerű, ám, azt hiszem, mégse tökéletesen ember. Bármit megjelenít a számítógépen, amit Mark elképzel. Egyáltalán semmi más nem érdekli a gép világán kívül. Harmadik személyben, vagyis ő-esetben beszél magáról: Bömbi így, Bömbi amúgy. Hozzá képest Atya egyáltalán nem érzékeny, sőt: szenvtelen. Nos, nagyjából ennyit a távollévőkről. Ja: a film kétharmada már készen van, ugyanis kábé ennyit tesz ki belőle a számítógépes trükk és grafika. Bömbi hónapok óta éjjel-nappal dolgozik ezeken. Ha megpróbálnád megállítani, pihenni küldened, összeomlana az immunrendszere, meghalna. Azt mondtam: dolgozik. Pontatlanul fogalmaztam. Azt a munkavégző tevékenységet, amelyet ő művel, és még néhányan rajta kívül, joggal nevezhetném inkább élvezetnek, szerelemnek, vagy egyszerűen csak: életnek. Bocs, elragadott a pátosz. Várjatok, mindjárt kibökök valami züllötten cinikusát.
– Rajta. Figyelünk – bátorította Kristen. Pontosan tudván, hogy a szörnyésznek semmi efféle nem fog eszébe jutni. A köpcös termetű trükkmester példátlan, kuriózum kopaszságával rántotta magához a figyelmet: szemöldökig lelógó, asztallap formájú, bidres-bodros frufruja fölött hófehéren virított a fejtető, akár egy négyszögű, előretolt tonzúra. Megszállottakra jellemzően mély tüzű, melengető-borzongató tekintettel szemlélte környezetét. A vele beszélő vagy folyamatosan a szemébe nézett, és átforrósodott az abban érzett hévtől, vagy épp ellenkezőleg: akit rettegéssel töltött el a kakaóbarna szempár mélye, az inkább a furcsán tonzúrás koponyát bámulta meredten, és óvakodott megperzselődni a mágiás tekintet által.
– Tehát valami cinikusát – bólintott Mathe. Mutatóujja körmének hegyével finoman megvakargatta a fejét. A füle tövét. Az állat. Sejtette már, hogy ravaszul bekelepcézte magát. – Vigyázzatok, mert a cinikusoknak tíz esetből kilencben igazuk van. Ez egy mondás volt.
– Észbe gravírozzuk – ígérte Kristen.
– Te persze most vigyorogsz rajtam. Eszembe fog jutni valami mélységesen cinikus beszólás. Becsszóra. Addig ti folytassátok nyugodtan. Majd ha meglesz az epigramma, felnyújtom a kezemet. Oké?
– Oké – hagyták rá. Azután hazamentek.
Brad O'Ross jó darabig kísérte bérelt kocsijával az elszántan görkorizó Kristent a néptelennek tetsző, gyászosan sötét utcákon át.
Néha-néha megállt mellette, és a jobb oldalra áthajolva, kiérdeklődött az ablakon:
– Nagyon félsz a holnaptól?
– Igen – felelte a lány, tovább gurítva magát.
Pár perccel később a csikorogva fékező Brad ezt kérdezte:
– Akarsz róla beszélgetni?
– Nem tudom – sóhajtott határozottan Kristen, és elkorcsolyázott. Három saroknyival távolabb a férfi így puhatolódzott:
– Beszállnál? Hazavihetlek?
– Levegőzöm. Egy rakás gondolkodnivalóm van.
– Például?
– Hát, például az, hogy mennyire megváltoztunk. Talán beugróm egy videotékába, és kiveszem az Ilyenek voltunk című filmet. Streisanddal és Redforddal. Passzol a hangulathoz.
– Nem egy csapásra változtunk meg. Folyton változunk. Jó mulatást – szólt Brad.
Gázt adott, és elporzott a királykék Honda Legenddel.

 

 

Kristen szakasztott ugyanolyan elveszettnek érezte magát, mint anno, a legelső forgatási napon.
Jobbára vadidegen emberek hemzsegtek körötte a stúdióban, rá ügyet se vetettek. Mintha mindnyájuknak életbevágóan fontos lett volna, hogy sürögjön, egyszersmind forogjon. A legtöbben cipeltek valamit, ki egy sötétbarna loboncot, ki egy felírótáblát. Némelyek kígyót, békát hurcoltak magukkal, mások kis bőröndöt, lószerszámot, rojtos jelmezt, kardot, kandelábert, álorrot. A zöm kifürkészhetetlenül loholt valamerre, s marokrádióba, telefonba, vagy csak úgy maga elé kiabált.
Brad kétszer is elnyargalt mellette, mindkét ízben jelmeztelenül, még repedezett farmerját, begombolatlan ingét viselve. Blubber, az idősödő, folyton vigyorgó házi kacsa a felvert portól elszürkült tollazattal, csapzottan trappolt a nyomában. Ez legalább meghitten ismerős kép volt.
Az kevésbé, hogy a szakrális tárgyként tisztelt kardját szorongató férfi nem sok figyelemre méltatta a lányt.
Bár egyszer talán így szólt, tovasiettében: Lilia, halál régóta várnak rád a sminkszobában.
De nem fogta kézen, és ölbe se vette őt. Azt sugallta, boldoguljon egyedül.
Melodráma, az első asszisztens se mutatkozott.
Midőn a lány kinézelődte magát, és úgy döntött, ha nem szólítják meg, hazamenekül, megreccsent a fali hangszóró:
– Kristen! Kristen Levy, az ég szerelmére! Túszejtők kezére kerültél? Gospelt énekelve várlak a sminkben! Gyere már, mert megkopaszodom!
Melodráma hangja hallatán a lány felélénkült. Kipuhatolta, merre találja a szépítőszobát, és már repült is.
Az első asszisztens nem várt a gipszlevételig. Máris valóra váltotta fenyegetését: ötcentisre tépetett, kék és zöld színű hajjal fogadta a lányt. Lenyomta egy székre a tükör előtt, és rászabadította az arcászt.
– Örülhetsz, hogy magadtól is csecse vagy, nem kell órákig itt ülnöd! – lelkesítette Kristent. – Ez persze elmúlik idővel, addig azonban élvezd ki! Nos, vegyük át a leckét. A Sollima várában zajló események felvételével kezdünk. Egészen pontosan Lilia és Seym életének legszörnyűbb epizódjával. Nem tudom, miért mindjárt a legdrámaibb drámával indítunk, de ha Marknak ez a koncepciója, nem én leszek az, aki vitába ugrik vele. Szóval most ultragyönyörűre sminkelnek téged, hisz minden nő a menyegzője napján a legszebb.
A lány megragadta és szorosan fogva tartotta Melodráma bal csuklóját. Megállapította, hogy az új frizura tizenöt évnyit ifjított a nőn. Ám ezt most nem hozta szóba, mivel önző módon saját gondja nyűgözte:
– Látod, nekem a gyilkolási jelenethez kéne dublőz, kaszkadőr – nyögte. – Nem attól félek igazából, hogy nem tudom megmutatni, mennyire szenved Lilia Seym haldoklása láttán. Attól rettegek, hogy Kristenként is jócskán belepusztulok.
– Mark is elmondja majd, de azért én is belekapok: arra koncentrálj, hogy a te lelki erőd, elszánt harcod révén marad itt Seym. Te éred el, konokság, szenvedély, átok és ima mágiájával, amit másoknak ritkán sem sikerül. A te szerelmesed végül mégsem hal meg! Visszatartod őt élet és halál mezsgyéjén, nem ereszted át a másvilágra. Megmarad nektek a remény, hogy egyszer még teljes testi valójában visszatérhet; érintheted, ölelheted őt. Kristen felsóhajtott:
– Születésemtől azt döngölik belém, hogy az erős érzelmeket, vad indulatokat ne mutassam ki. El tudod képzelni, mit fojtottam magamba hosszú életem során?
– Annál könnyebb dolgod lesz – vigasztalta Melodráma. – Most kiadhatod magadból mindama sokkot, amit régtől kriptafedél alatt nyomorgatsz. Ne félj! Jó, tudom, hülyeség ilyet kérni. Valahányszor harapom a falat, és a férjem azt hajtogatja: nyugodj meg, drágám, én visítozva ölni tudnék!
– Jaj – felelte a lány.
– Na nem bánom. Rettegj csak! Mind megérdemli, ki ilyféle, magamutogató, lélekmarcangoló műfajra adja a fejét! Aki teljes lényéből ír, rendez, játszik vagy zenél! Ha nem éred be a tetszéleti léttel, ha kitárulsz a valónak és a képzeletnek, ha megnyílsz, hogy befogadj és visszatükrözz, nem csupán kéjörömökben lesz részed! Ha felszárnyalsz a dágványból, gyakran visszazuhansz. Rengetegszer megzúzod, összetöröd magad. Viszont szabadon röpülhetsz, és ami sastávlatból eléd tárul...
– Kösz, Melodráma! Máris sokkal nyugodtabb vagyok – vetette közbe Kristen, hallani sem akarván a vidító folytatást. Ugyanis attól tartott, hogy tüstént kirúgja maga alól a forgószéket, félresöpri a menyasszonnyá szépítésén ügyködő, Susan nevű arcászt, és világgá menekül.
Azután mégis tovább ült a kiteljesedett vakrémületben, akár egy ragacsos pocsolyában.
Mark mesélte egyszer, hogy ő is mindig csúcspánikban kezdi a munkát. Az ezrediknek is így fog nekilátni, ez ellen semminő rutin nem véd. Forgatókönyvírás, rendezés előtt heteket tölt a következő siratófal-rengető kérdések mély és alapos elemzésével:
– Miként merészeled azt hinni, hogy képes leszel visszaadni mindazt, amit felszabadítottál magadban?
– Miért gondolod, hogy a te tarka fikcióid bárkit is érdekelnek?
– Szabad neked másokat az ostoba agyrémeiddel háborgatni?
– Miért nem jársz inkább analízisbe? Hátha nálad bejön?
– Ki jogosított fel téged firkálásra, dirigálásra?
– Etc.
A lány a háta mögé meredt a tükörben.
Mögötte Sollima udvari törpéin és varázslópapján dolgoztak az arckendőzők.
A tiszteletreméltóan idős férfi színész máris nyomasztóan hasonlított az alattom mágusra, akiről ő Kristenként, vagyis filmnézőként csupán a rohadalom, gonosz, undormány jelzőcskék odabiggyesztésével bírt megemlékezni. Kinek láttán erősen fészkelődne a moziszékben, elszorítaná a karfa vérkeringését, és félhangosan arra buzdítaná a hősöket, hogy ádázul figyeljék a gyalázatos fickó legrejtettebb moccanásait is, ha kedves az életük.
Egyszer s mindenkorra kicselezhetné a tragikumot, ha felpattanna, és ártalmatlanítaná az ármányos Enort. Igen! És ezután Mark torkához nyomná a kard hegyét, s ráparancsolna: direktorom, most pedig azonnal írja a mesét, finom langyosra, míg szépen van, mert rettegve félek a megrázkódtatástól!
A háta mögött a sminkesek és az átváltozófélben lévő színészek derűsen csevegtek, tréfálkoztak, kuncogtak. Nekik volt kedvük!
Az ő menyasszonyos kinézetén fáradozó, alapozóval kreolosított arcbőrű, dús pillájú, kék szemű nő vele próbált kommunikálni, eddélig sikertelenül.
– Ne haragudj, se látok, se hallok – mentegetőzött Kristen, felfigyelvén a verbális kapcsolatteremtési kísérletekre.
– Stresszelj csak, ha neked úgy jobb – vont vállat Susan.
– Stresszel a fene – legyintett.
Arra gondolván, hogy rögvest felkapja a kardot, és ledöfi a mind méregkeverőbb külleművé, sötétebb tekintetűvé, villogóbb szeművé rútuló varázslót.
Igenis, preventív ledöfést foganatosít! És utána bekiált a díszletbe az ágyon heverésző, gyanútlan, fegyvertelen, szerelmes, tűzeleven Seymnek: Vigyázz! Védd magad! Menekülj! Szeretlek!
Lesandított a mellkasára. Látni vélte a bordáit vad ritmusban püfölő-kiboltosító szívdobbanásokat.
Kevéssel később, Lilia jelmezében, Asa kígyóval a homlokán, vállán a bűvös palásttal, ujján a varázsgyűrűvel, a rettegett hálóteremhez közelgett. Nyakban, térdben és bokaízületben teljesen kocsonyás volt.
Úgy érzékelte, akár egy zavaros álomban, hogy ellépdel a jelenetükre várakozó udvari törpék és a fényelnyelő-sötét palástba burkolt mágus mellett. Elmegy mellettük, bántatlanul hagyja őket.
Még Kristen Levy volt, de már majdnem Lilia, a varázstudó lány.
Seymbe botlott. Vagyis Brad O'Rossba.
Nem akarlak elveszíteni benneteket, jajdult némán.
Felfogta, mily ígéretesen hasadozgat a tudata.
– Lesz kézfogó? – suttogta Brad-Seym, lehajolván a lányhoz, szintén kissé skizoid tekintettel. Még halkabban hozzáfűzte: – Mindjárt eljön az igazság pillanata, mint az arénában.
E másodperctől nem látták többé a rájuk irányuló lámpákat és objektíveket, a jelenlévő filmes sereget.
Átzuhantak a mesébe.

 

 

A Fekete Herceg

Lilia a szakadék fölé nyúló sziklaormon imbolyog. A szél durván cibálja sörénydús haját, fekete tűzként lobogtatja vállán a palástot. Testét is taszigálja, mind előrébb, az elkeskenyülő perem felé.
Ha a lányon múlna, ő bizony engedne a szélnek. Ha a kedvét kérdeznék, szégyenlet nélkül beismerné, hogy örömest a mélybe tántorodna.
A mögötte magasodó férfi hozzásimul. Őt ölelve, mindkét kezével a szirt szegélyébe szúrt kardja markolatán támaszkodik. Úgy tetszik, mintha azért karolná őt ily módon, hogy visszatartsa a zuhanástól.
Lilia alakja élesen, tisztán előrajzolódik az alkonyuló ég hátteréből. Parázs fényű, fekete hajtincsei kígyóznak, táncolnak. Arcbőre kipirult. Zöldessárga macskaszemét könnycseppek nagyítják még egyszer akkorára. Összeszorított ajkai enyhén vibrálnak, álla reszket.
A sudár termetű férfi tartásából szomorú méltóság és némi megtörhetetlen dölyf sugárzik. Bőrszíjjal összefont, sötét haja rezzenetlen, de még a halántékánál, tarkóján elszabadult magános szálakat sem lebbenti meg a viharos szél. Arcbőre halottsápadt. Kígyóbőr pánttal kettéosztott magas homloka, komor ívű szemöldöke, sötétszürke szeme, finom vonalú orra, telt szája, széles álla, de még hosszú nyaka és a kardmarkolaton nyugvó, fémszegecses, ujjatlan kesztyűbe bújtatott keze is különösen áttetsző. Köpenye sem lengedez körülötte, azt sem fogja a szél.
Alakja még ennél is jobban elhalványulna, jóval áttetszőbbé válna ha a lány netán egyetlen töredékpillanatra is megfeledkezne róla. Ám ez aligha fordulhat elő.
A mindhalálig és még azon túl is szeretett Seym örökéletű Liliában. De nem csupán a folytonos rágondolás, a szerelem varázsereje teszi a férfit láthatóvá.
A fekete harcos nem teljesen holt. Megrekedt az élet s halál közti dűlőúton, midőn Lilia összecsapott érte Nervvel. Azóta innen is, onnan is kapaszkodnak belé. Bár ez a harc immár nem látványos, mégis lankadatlan.
A lány nem is sejti, miféle veszkődésekkel próbálkozik odaát Nerv, az alvilágisten, hogy végleg magához ragadhassa a fekete harcost. Azt viszont tudja, hogy nem adja fel a küzdelmet. Csakhogy amíg a Halál minden bizonnyal feszülten koncentrál kiszemeltjére, s e célból más tevékenységektől vonja el figyelmét, Lilia nem tesz görcsös erőfeszítéseket. Egyszerűen nem szorul rá.
Ugyanis Seym benne – s ezáltal is – él.
Egyszóval Nerv aligha szakíthatja el tőle a kedvesét. De visszaadni se hajlandó őt.
Seym tehát valódzik is, nem is. Mindenesetre – többnyire – testtelen. Bármit akarjon is megérinteni, átnyúl azon. Az érinteni vágyottat még pillangószárny-lebbenésre emlékeztető élmény sem érheti, s ez fordítva is így van.
Nerv gyengesége vagy engedménye, talán az egykor Kaeltől zsákmányolt kard varázshatalmának érdeme: amit Seym a bűverejű fegyverrel megsuhint vagy végigsimít, az észreveszi testi jelenlétét. Tehát ugyanúgy képes harcolni, akárha élne.
Mindennek azonban vajmi kevés hasznát veszi a szerelemben.
Néhány nap óta simogatni, ölelni tanul azzal a karddal. Amely, természeténél fogva, nem erre való.
Lilia pedig éppen azt fontolgatja az óarany pompájú, viharzó alkonyatban, hogy a míves markolatra font férfikézre kulcsolja saját ujjait, és együtt levetődnek a szirtről. Végiggondolja, milyen kényelmes véget érne. Nyakát szegve megszabadulna a kíntól.
A Seymmel történteken kívül más is gyötri. Fáj minden, ami az elmúlt időben esett meg velük.
Felsóhajt, hátrább lép. Mivel eddigi összesimulásuk illuzórikus volt, keresztülsétál a fekete harcos csalképén, és ezenközben, ha csak egyetlen lélegzetnyire is, érezni vél valamit, ami az elevenséghez fogható.
Már nem akar meghalni, kiszökni a kínból. A gyengeség tovasurrant.
Az est közelít.
Valaha, tömérdek emberöltőn át, gyűlöletes szellemlények bitorolták az éjszakákat. Felfalták, kiszürcsölték, megölték az útjukba kerülő eleveneket. Úgyszólván elpusztíthatatlanok voltak, csupán a napfény és a tűzláng bánhatott el velük. Éjjelente tömegével lepték el a Világot, annak minden zugát, szegletét. Mígnem, a közeli múltban, „a négy harcos és a lány” valóra váltotta az ősi jóslatot. Az erőpróbáló kalandok között megszerzett Kék Kristály segítségével visszaadták a Világnak az élet másik felét, az éjszakát.
A hajdanvolt ködlények már nem árthatnak. Közel s távol mindössze egyetlenegy sem-élő, sem-holt lélek lelhető fel, maga Seym, a szellemharcos. Miatta azonban nem muszáj fedél alá húzódni a sötétség idejére.
A Kék Kristály csodatételének mámorában úgy tetszett, az éjjelek soha többé nem lesznek rémületesek. S valóban, az éjszakban nem kell jobban szorongani, számosabb támadástól tartani, mint napvilágkor. A veszély legfeljebb agyafúrtabban rejtőzködik, s alattomosabban csap le, kihasználván az éj árnyékosságát.
Épp ezért, ki csak teheti, továbbra is fogadót vagy vendégkedvelő házat keres estére. Lilia azonban az erdőben szándékozik nyugovóra térni. Végtére nemrég, az éjjellények idejében, szenvedélyesen vágyta, hogy a bársonykék kupolás, csillagpettyes égbolt alatt hálhasson.
Kívánsága teljesült. Hálát adhat önmagának. Hiszen ő a jóslatbeli lány, és Seym a négy harcos egyike. Megszerezték a Kék Kristályt. Az éjjellények megsemmisültek. A dolgok jóra fordultak, bár csak fellélegzésnyi, kurta boldogságnyi időre.
A sziklaormot elhagyván lóra pattannak. Vágtában lendülnek a távoli erdő felé, melyben – Artax, a tömlöclakó, vak látnok szerint – találkozniuk kell leendő útitársukkal, Rongykobolddal. Útközben Lilia a mellette nyargaló férfit nézi, s mert erősen gondol rá, Seym szívettépően valóságosnak látszik nagyon is igazi fekete ménjén.
Felidézi magában első találkozásukat.
Vélhetően utolsóként, sudár termetű harcos lép a terembe. Minden szem megakad rajta. Tartásából méltóság, nyugalom és némi dölyf sugárzik. Fényes, sötét haját szorosan hátrafogva, bőrszíjjal összefonva viseli. Homloka magas, csaknem fele az arcának, s ezt kígyóbőr homlokpántja sem rejtheti el. Komor szemöldöke sötétszürke szempár fölé ível. Hosszú arcát valamelyest meglágyítja finom vonalú orra. Felsőajka keskeny, az alsó húsosabb, enyhén lebiggyedő, álla széles.
Fekete palástja elfedi alakját, öltözékét. Ujjatlan bőrkesztyűbe bújtatott jobbját a kardmarkolaton tartja. Fejét nem is mozdítva körbevillantja a szemét. Az asztal végéhez sétál. Letelepszik, hátát a falhoz támasztja. Hátraveti a palástot. Előbukkan hosszú nyaka, szőrtelen mellkasa, szíjakkal összefogott fekete bőrmellénye. Néhány szót vált a fogadóssal, majd fél könyökkel az asztalra támaszkodva szemügyre veszi a körülötte ülőket.
A vendégek felhagynak bámulásával; nem állják a tekintetét. Csak Shorr és Chad nem fordítja el róla a szemét. Kihívóan viszonozzák a fekete harcos közömbös pillantását, amely azonban hamarosan lesiklik az arcukról, s megállapodik Lilián.
A lány lecsúsztatja csuklyáját. Előkígyóznak vörös-fekete tincsei. Zöldessárga macskaszeme tágra nyílik.
A férfi remekül néz ki, egyszerre lágy és kemény, vad és szelíd. Úgy fest, mint aki nem éri be a nyers erővel, olykor-olykor az eszét is használja. Nyugtalanítja Liliát.
A fekete harcos vonásai megenyhülnek, noha egyetlen arcizma sem mozdul. A szeme, állapítja meg a lány: a szeme világosabbé vált, szinte elmosolyodott; ez okozta a változást. Azután a férfi tekintete továbbkószál.
Liliát hideg s meleg egyként kirázza az emlékízek hatására. Borzongva lovagol az erdőbe vezető ösvényre.
Nyúlánk, illatos fák zárulnak köréjük, a szél kívül reked. A hullott levelek szőnyegén elhallgat a patadobogás. A levegő avarbarna és mohazöld, surrogással teli. A rengeteg állatai lebegnek, szálldosnak a lombok között, jobbára láthatatlanul, rejtőzködősen.
Lenyűgözően vastag törzsű, réges-rég kidőlt fához közelednek. A földre rogyott, elhalt óriás legalsó, a talajjal érintkező ága új életre gyökeresült, és mámorítóan zöldell az ősfa tövében. E túlélő ág is jóval öregebb a legvénebb embereknél, pedig némely mágiások több száz évekig is húzzák.
Bár rohamosan sötétedik, Lilia lelassítja lovát a bámulatos matuzsálem előtt. Megszemléli a legfeljebb három-négy ember által átkarolható őstörzs görcseit, gubacsait, lakályos odvait. A korhadó kérget borító, különféle állatokat, koboldokat figurázó, elevenzöld mohafoltokat. Hallgatja az élő törzs egyik ágkarját rágó bogarak percegését.
Továbbléptet. Figyelmesen szemügyre vesz mindent maga körül, jóllehet már nyúlósodnak az árnyak, vastagszik a sötétség. A madarak esti dalukat fuvolázzák, susogják. Nyugodt hangjuk nem jelez veszélyt.
A következő fa valósággal terpeszben áll. A lábai közti árnyékban zöldesen izzó kalapú, óriási gombák növekszenek.
Később jókora, porlatag kéregdarab kerül eléjük. A málladozó fahéj repedéseiben, ereiben és bogaiban világítani látszó, sárga moha tenyészik.
Seym, aki mostanában nem éhes, nem szomjas, nem álmos és felrevonulási késztetései sincsenek, halkan megköszörüli a torkát. A lány még nem szokta meg, s úgy sejti, nem is lesz képes megszokni a hangadásait kísérő tompa morajt, zúgást, vibrálást. Ám azt tudja, mire inti őt e torokköszörű.
Art szerint ebben az – állítólag manóktól nyüzsgő – erdőben kell felkutatniuk majdani kísérőjüket. A koboldok mindenütt jelen vannak, vegyétek észre őket, tanácsolta a vak.
Figyelmesen megszemlélik a köröttük magasodó fákon látható, érdekesnek tetsző kéregrajzolatokat és repedéseket, kitüremkedéseket, furcsa növekményeket. Megpillantanak néhány, mohafoltnak, ágbognak álcázott, moccanatlan, mélyen alvó manófigurát. Ám azt nem lelik, akire a megadott, egyébként riasztó leírás ráillenék.
Sűrűsödik az éjhomály. A lány sötétben is lát a homlokát ölelő kígyója szemével, mindazonáltal hamar elfárad a hasztalan keresgélésben, s mert amúgy is kedvetlen, sóhajtva felhagy a kobold-fürkészéssel.
Immár hálóhely után kutat. A fatörzseken, köveken heverő, rejtőző lények nem érdeklik pirkadatig. Mi több, titkon azért fohászkodik, nehogy összebotoljon a Rongymanóval, mielőtt kialhatná magát, mert aligha lenne türelmes hozzá, ha helytállóak a róla mondottak.
Palota méretű fa tövében száll le fáradt lováról. Megveregeti az állat nyakát, és elengedi őt legelni. Egykorvolt fekete-szürke csődörére gondol. A szívét átjáró fájdalom szinte már megszokott.
Ledobja palástját a földre, végigdől rajta. Lehunyja szemét. Nem éhes, nem szomjas, és bár aludna, nem álmos. Pedig ő még élőnek számít.
Seym lova is elnyargal. A fekete harcos Lilia mellé telepszik, hátát a várfalszerű fatörzsnek veti.
– Vigyázok rád – szól azon az új, enyhén kútból jövő hangján. – Aludj nyugodtan.
A lány azt szeretné kiáltani, hogy nem aludni akar, hanem mellette feküdni, meztelen bőréhez simulni, szívverését, légzését hallgatni; hogy csókolni, ölelni kívánja őt.
A férfi ezen állapotában ugyan nem igényel ételt, italt, alvást, és jelenleg bárminő gyilokszerszámra érzéketlen, a szavakkal okozható fájdalmat sokszorosan érzi.
Lilia tehát hallgat. Többé-kevésbé őszintén elmosolyodik. Közelebb gurul Seym fekete csizmás lábához.
– Visszajössz. Biztosan visszajössz – sóhajtja.
Azután alvást színlel. Addig-addig, mígnem elhiteti magával, hogy csakugyan alszik.
Nem álom lepi meg, hanem az emlékezete. Kevéssel a Kék Kristály visszaszerzése után, midőn megelégelték a szakadatlan ünneplést, semmittevést, tespedést, útnak indultak Seym szülőföldje felé. Távozásuk láttán a három zsoldos, Shorr, Chad és Brund is félrehajította a boroskupákat és a simulékony nőket. Felcsatolták fegyvereiket, lóra lendültek, és utánuk vágtáztak.
Sollima királynő véráztatta birodalmához közeledvén a fekete harcos egyre töprengőbb lett. Esténként, mikor leheveredtek a tűz körül, rendszerint magára vállalta az őrködést, mondván: úgysem alhat, míg nem ismeri a választ az őt öldöső kérdésekre.
Még gyermek volt, amikor anyja kidobatta őt a palotából az apjával együtt, mivel zavarták birodalomgyarapító házassági terveit a szomszédos föld urával. Az elűzött férfi megfogadta, hogy bármilyen körülmények közt felneveli sarját. Szavát nem sokáig tarthatta, egy napon fajzatok támadtak rájuk, és széttépték a fiát védelmező apát. Mielőtt leszállt az este, s az éjjellények felszürcsölhették volna a magára maradt Seym testnedveit, rátalált Eman, a jós, és gyámola, mestere lett. Harcost nevelt belőle.
Holott Seym nem kívánt harcos lenni. Nem akart tudomást venni a sűrűn ismételt jóslatról, miszerint egy napon véget vet anyja mind szörnyetegebbé váló uralmának, visszafoglalja trónját, s szabaddá teszi a birodalom népét.
Lehetetlennek tartotta a hazatérést. Sollima fegyveresekkel fogadta volna, s ő nem akart a saját anyja ellen csatázni. Jóllehet, egyszer Eman titokban körbevitte őt ama földön, hogy lássa a nyomort, erőszakot, kínt és halált, Seym megpróbálta elfojtani az igazságérzetét. Nem csupán attól ódzkodott, hogy megölje az anyját, vagy végignézze, amint mások megteszik ezt.
Félt a zsarnoktól örökölt vértől, önmagától. Attól, hogy a hátalom kótyagossá teszi, lelkét veszi. Úgy döntött, inkább meg se próbálja.
Talán soha nem is kelt volna útra. Hanem egy napon, midőn már elgyötörtnek érezte magát a visszavett éjek ünneplésétől, összetalálkozott rég látott mesterével.
– Tudod-e, hogy Sollima földjén szörnyű háború dúl? – kérdezte Eman. – A nép megelégelte rossz sorát, és felkelt anyád ellen. Sollima tömérdek katonát küldött szét a falvakba, városokba. Hiába: a gyűlölet kioltotta a félelmet. Ömlik a vér, Seym.
A harcos tudta már: találkozásuk cseppet sem véletlenszerű. Tartott a folytatástól.
– Emlékszel anyád férjének fiára? Altan, akiből semmi nem nézett ki, a jámbor, álmos tekintetű Altan a lázadók élére állt. Elege lett Sollima kegyetlenségéből, apja közönyéből. Altan véget akar vetni anyád rettegett hatalmának. Csakhogy nem tud háborúzni, nem ért a kardforgatáshoz. A nép őt akarja uralkodónak. De Sollima katonái el fogják taposni őt a lázadókkal együtt!
Seym megkönnyebbült. Eman már nem azt akarta tőle, hogy lökje félre anyját, és üljön annak helyére. Az öregember tengerzöld szeme a harcos arcát fürkészte. Seym bólintott. Útra keltek.
Mámoros hangulatuk gyorsan szertefoszlott. Míg az éjjelek oly veszedelmesek voltak, nagyobb seregek nem indultak hosszabb utakra. Ilyenformán elmaradtak a háborúk.
Ám a hódítók máris nekiláttak, hogy bekebelezzék mások birtokait, így aztán immár nem csupán az éjjellények és különféle teremtmények groteszk nászából fogant fajzatok leshettek az útjárókra, hanem portyázó katonák és innen-onnan összeállt rószakhordák támadására is számítani kellett.
Bár a varázstudó Lilia továbbra is különös álom-, emlék- és mesebirodalmakon vezette keresztül őket, hogy Világbéli, valóságos útjuk lerövidüljön, mégis látva látták, akár félrefordított fejjel is, hogy az a szörnyteli sötétség, melyet a Kék Kristály eloszlatott, nem vált semmivé. Csupán alakot változtatott. Befurakodott az elmékbe, szívekbe.
Seym gyötrődött ettől. Önmagát hibáztatta. Számosszor kétségbe vonta, hőstett volt-e, amit műveltek, s azt is kérdezgette: lesz-e haszna, értelme annak, amire most készülnek?
Az óriás termetű Shorr több ízben kilátásba helyezte, hogy ledobja őt egy szikláról, ha nem hagy fel az idegtépő lelki élettel. A vörös hajú Brund megőrüléssel fenyegetőzött. Chad, a szőke óriás hallgatott; abban bizakodván, hogy Lilia rádöbben végre tévedésére, és neki nyújtja a kezét.
Ám a lány nem ábrándult ki önmarcangoló kedveséből. Napról napra szorosabban kötődtek egymáshoz. Átbeszélgették az éjeket, nappalokat. Seym vívódásai ellenére – s még azokon is – tömérdeket nevettek. A pihenés idejében gyakorta félreszökdöstek, és rejtelmes útjaikról ragyogva, boldoggá révülten kerültek elő.
Sollima földjére lépvén a sokat megélt zsoldosokat is komor gondolatok lepték meg. Településről településre, városról városra vívták előre magukat.
Legyőzték, megadásra kényszerítették az útjukba kerülő katonákat, elkergették a helyi hatalmasságokat.
Első diadaluk helyszínén le akarták rombolni a hóhérlakot. A felszabadítottak kérlelték őket, hogy ne tegyék. Még szükségük lesz a fejtetőre, tüstént: a bosszúhoz.
– Nem tűrök bosszúállást, gyilkolást! – fakadt ki Seym. – Másként vegyetek elégtételt! Újra kell teremteni mindent körös-körül! Fogjátok munkára a bűnösöket!
Kiürítették a várbörtönt. Csontvázra fogyott, feketévé mocskosult, görbére kínzott emberi lények botladoztak elő a nyirkos, sötét pincékből. Sírva fakadtak a napfényen, attól félvén, életfogytig vakok maradnak.
A felkelők az eddigi foglyok helyére taszigálták elnyomóikat, kínzóikat. A kiszellőzetlen tömlöc rögvest újra megtelt.
Ők pedig mentek tovább, feltartóztathatatlanul. Mindinkább diadalmenetben, a melléjük szegődött lázadók révén sereggé duzzadtan. A falvak, városok csaknem kiürültek mögöttük. Akik eddig nem csatlakoztak Altan parasztlégióknak csúfolt csapataihoz, most velük tartottak; gyermekek, aggastyánok és nők is.
Egyszercsak azt hallották, hogy ügyük mégis bukásra áll. Sollima elfogatta a palotáját ostromló Altant. Katonái hamarosan szétverik az ellene felkelt fiú maradék hadait. És akkor karóba húzzák Kaident, Altan rettegett hadvezérét is.
Azt dadogták a hírvivők, hogy a csodált, bálványolt, verhetetlennek hitt Kaiden már nem sokáig tarthatja magát. Lassacskán elfogynak harcosai. Csúnya kínok közt meghal, mielőtt kimenthetné a fogságból urát, Altant. És akkor Seymék is odavesznek.
A Sollima kastélyát közrefogó, homoksárga kövekből emelt, hatalmas városfal rommá vált, mire odaértek. A palota felé vezető utakon holtak és sebesültek hevertek egymáson, rettenetes mennyiségben, iszonyatos rétegekben, kikerülhetetlenül.
A hátborzongató húsmassza hullámzott, vonaglott, nyögött, bugyborékolt; sírt és könyörgött.
Kezek imbolyogtak fel belőle, ujjak kapaszkodtak a riadozó lovak lábába, midőn átvánszorogtak ezen a vérrel és egyéb váladékokkal borított, bomlástól bűzös haláltengeren. Ezen az emberek, állatok és különféle, hadi célokra használt lények félig vagy egészen holt testéből képződött szőnyegen; a számlálhatatlan áldozaton, elesetteken: Sollima harcolásra tenyésztett, egyformán csúf, alig emberi küllemű katonáin, azok hátasain és csata-fenevadjain, Kaiden fegyveresein, lázadókon, lovakon.
Mindannyiukat az összeroppanás kerülgette; a visszarettenés vágyával birkóztak.
Seym valósággal önkívületbe került.
Lilia képtelen volt bármi másra figyelni az alant fekvő, halott vagy még vonagló lényektől, őket bámulta meredten, tehetetlenül. Holott Asa erőst kígyózott a homlokán, s palástja is röppenni vágyón lobogott.
Shorr, aki legyőzött ellenfelének nyúzott bőréből készült ruhát viselt, aki ritkán rendült meg, és érzelegni még titkon se szokott, megkönnyezte ezt a bevonulást.
Egyszerre csak váratlan nyílzápor zúdult rájuk az omladt fal maradékáról.
Ugyanekkor a tetemek közt megbújt-lelapult katonák pattantak eléjük.
Lilia csődöre holtan roskadt a szívébe döfött kardpengébe.
A lány a felbukó ménről lezuhantában, reflexből szúrta keresztül a támadót.
Brund sikoltva fordult le lováról. Nyílvesszők meredeztek nyakából, vállából, hasából.
Shorr bömbölt dühében. Tébolyultan vagdalkozó kardja hármasával kaszabolta Sollima rút katonáit.
Seymet magához térítette a harag. Előkapta hajítókését.
A félköríves, fényes penge elsuhant. Egy óvatlan íjász fejét leszelve visszatért tulajdonosához. Nyomban útra kelt a következő orvlövész felé.
Lilia a lova mellé rogyott.
Végigsimított az élettelen mén sörényén. Menj, futkoss az örökzöld legelőkön, suttogta a könnyein át, elbocsátván barátja lelkét. Azután a hűlő test fedezékében íjat ragadott, és célba vette ellenfelet.
Rémálomszerű, lidérces küzdelem, vagy inkább őrjöngés dúlt azon a tetemekkel szőnyegezett, iszamós csatatéren.
Chad valahogy Brund mellé vergődött. Eltördelte a társa húsából meredező nyilakat. Térdre támogatta a fogcsikorgató harcost, kezébe adta a kardját, és rohant tovább, Liliát védelmezni.
Kárhozatra is elszánt, szedett-vedett felkelőseregük nem tágított mellőlük.
Mire a várkapuhoz jutottak, nem ismertek magukra és egymásra. Valamennyiük testét szennymáz lepte. Nem merték végiggondolni, miféle. Támolyogtak a vérveszteségtől, kimerültségtől.
Egyszerre csak belül voltak; a palota udvarán csattogtak pengéik.
Amikor már nem volt kit levágni, egy hosszú pillanatra csend lett.
Azután rengeteg torokból felcsendülő, fohásznyi ideig tartó, fájdalmas-diadalmas üvöltés harsant.
És újra csend támadt.
Majd a győztesek ordítva-sírva fakadtak.
Utóbb önmaguktól iszonyodon, tébolyultan vizet kerestek, hogy lemossák a rajtuk száradozó mocskot.
Ám a vízköpők alatt álló dézsákba, a halasmedencékbe és szökőkutakba mások már belefürödtek, azokban kása sűrűségű vér kavargott.
Többen óriási hordókat gurítottak fel a pincéből. Aki csak odafért, ama csapra vert hordók vörös, arányló vagy halványzöld levében mártakozott és mohón kortyolta is azt.
Isteneik, ha valóban léteztek, aligha bírták szemlélni őket. Nem voltak ép eszüknél. Látványuk is elmét bomlasztott.
Hosszú ideig őrjöngtek a – Sollima gyönyörködtetésére – karóba húzott zendülőkkel ékesített várkertben. Bár nagyjából lemosták magukról a halált, közülük jó néhányan biztosra tudták, hogy az imént átéltek után nincs többé belső pajzsuk. Védtelenek. Mindörökre sérültek.
Seym nem avatkozott közbe, mikor egy csapat lázadó kivonszolta a palotából a félelemtől dermedt, megnémult királynőt.
És bár a harcos nem szólt egyetlen szót sem, az anyját taszigáló férfiak egyike ránézett, és tiszteletteljes hangon megkérdezte, mitévők legyenek a fogollyal.
Azután kórusban firtatták, ledönthetik-e a várat övező kilenc hóhérlakot, felakaszthatják-e a pribékeket; és hercegnek, Fekete Hercegnek szólították őt.
Seym hallgatott, képtelen lévén megszólalni. Könnyek csordogáltak a torkában, felmarták nyelőcsövét.
Kisvártatva észrevette, hogy egy hatalmas termetű, vérmocskos férfi térdel mellette a földön, és éppen úgy sír, mint ő.
Egy sokszoknyás, ázott és részegült lány a némán zokogó, önkívületben lévő férfi hajára csorgatta a kezében tartott kancsóban aranyló bort.
És ahogy az a csillogó ital végigfolyt az eltorzult, gyötrött arcon, és elvegyült az odaszáradt nedvekkel, és alázúdult velük, a mocsokból kibontakozó vonások láttán a közelben állók gyönyörűséggel felüvöltöttek:
– Ez itt Kaiden! Éljen a hadvezér!
Az ünnepelt zavaros szemmel felpillantott. Térdelésből a sarkára ereszkedett, a fejét rázogatta, s közben azt ismételgette, hogy megszégyenült, odaveszett a serege; hogy halálba hurcolta az embereit, és erre nincs bocsánat, és többé nem nyúl fegyverhez, de élni sem akar.
Ekkor egy óriási pajzs trónusán, győzelemittasan előhozták a tömlőcből Altant.
Az ifjú herceg a tőle telhető délcegen ült az alatta hányt-vetett pajzson, mosolygott és integetett az ujjongó tömegnek. Tépett, piszkos, amúgy díszes ruhát viselt.
Elfogadott egy felé nyújtott serleget, és a fejét hátrahajtva, szomjasan elkortyolta a bort. Bíbor lé folyt az állára, nyakába. Az ital fogytával a háta mögé dobta a kupát, kézfejébe törölte a száját.
És megpillantotta az előtte álló Seymet.
– Az elsőszülött királyfi, ha nem tévedek – nyögte fanyarul. – Te már itt is vagy? Legalább addig várhattál volna, míg felmosatom a tróntermet; amíg felsepretem a hullott fejeket.
– Altan, leendő királyunk – szólt a harcos felmart torokkal, rekedten. – Gyere le onnan, és térítsd magukhoz az embereket; engem is. Itt van seregeid vezére, a legendás Kaiden. Hívass gyógyítókat, hátha segíthetnek rajta. Rajta és a palota körül heverő sebesülteken. Döntsd el, miként lakoljon anyánk.
– Igazad van – bólintott Altan. Intett, hogy segítsék le a pajzsról. Azután egy mozdulattal szétoszlatta a köréje gyűlt tömeget.
Csakhamar mindenki tette a dolgát.
Lilia más asszonyokkal együtt a sérültek körül ténykedett. A láztól zavart tudatú Brund ordítozva firtatta, vajon él-e, vagy ez már a túlvilág. Kardját követelte, s Nervet, a halálistent szólongatta, azt ígérvén neki, hogy tüstént szörnyen beleköt.
Sollimát, annak tanácsadóit, további urakat és a kilenc hóhér közül nyolcat trágyás szalmával megrakott szekerekre tuszkoltak, és üszkösítően szoros gúzsba kötöztek.
A kilencedik pribék szabadon maradt, hogy végrehajthassa az ítéleteket. Egy csapat munkaképes férfi bitót ácsolt, pallost fent, karót hegyezett.
Seym feltámogatta a földről a zavarodott tudatú Kaident. Az óriás termetű, szakállas férfi immár hangosan zokogott, és tevékenyen halni akart.
Midőn e célból lecsapott a fekete harcos kardjára, elkerülhetetlenné vált összeütközésük.
Seym így szólt: bocsánat, és ököllel állón vágta a bomlott hadvezért. Ugyané lendületből a gyomrába könyökölt.
Kaiden meggörnyedt, lerogyni látszott. Utóbb ez cselnek bizonyult. Alkarja hirtelen a magasba lendült, és óriásit csattant a fekete harcos mellkasán.
Az elhasznált levegő Seym tüdejében rekedt. A férfi fulladozva kétrét görbült.
Ily módon egy vonalba került a szemük. Harciasan, kutatón méregették egymást. Seym köhécselt, a mellkasát simogatta. Kaiden tekintete lassan feltisztult.
– Utállak, mint holló az üvegszemet – nyögte.
– Még megkedvelhetsz – hörögte a harcos. – Mielőtt megfulladnék, elmondom neked, hogy győztél. Remélem, most már magadnál maradsz.
– Meghaltak a katonáim. Nincs többé seregem. Mit érek így?
– Minek a sereg? Vége a háborúnak. Ünnepelj. Idd le, aludd ki magad.
Seym még mindig csak hézagosan kapott levegőt, amikor néhány izgatott férfi magával ragadta. Lesodródott velük a pincebörtönbe.
A látogatást azonnal megbánta, viszont a köhécselésről megfeledkezett.
A dohos, bűzös odúkban sínylődő, kegyetlenül megkínzott, megcsonkított rabok láttán félelmetes harag fojtogatta, gyilkos düh lobbant az agyára. Félt magától, érezvén: képes volna saját kezűleg, élvezettel fellógatni az anyját.
Sarkon fordult, kifelé sietett a kanyargós folyosókon. Úgy döntött, megkeresi Kaident, és ráveszi, hogy az eszméletvesztésig igyák le magukat. Inkább a sárga föld, mint a hóhér gondolatok.
Ekkor egy fűszálvékony hang a nevén szólította.
Megtorpant, és rájött, hogy eltévedt. A háta mögött távolodó fáklyaláng visszfénye táncolt az egyenetlen falon. A közelében síri sötétség gomolygott. Valahol víz csepegett, úgy sejtette, ezer éve már, s csakis azért koppannak azok a cseppek a szívdobbanások ritmusában, hogy megtébolyítsák az itt sínylődőket.
– Seym! – hallotta újra. – Fekete Herceg! Artax örül érkezésednek. Elhoztad a népnek a szabadságot. Lépj közelebb.
– Merre vagy? – lehelte a férfi. Jobbról és balról is zárt falak vették körül.
– Egy gödörben fekszem, a lábaidnál. Nem kell kivinned innen. Vak vagyok, nem csigáz fel a napvilág.
– Még visszatérhet a látásod, ha megszokod a fényt.
– Hihi, nem hiszem. Sollima kivájatta a szememet.
– Akkor is kiviszlek. Ételt, italt kapsz, tiszta levegőt lélegezhetsz.
– Nem érdemes kimennem. Úgyis hamar visszakerülnék. Majdnem mindegy, ki van uralmon. A legtöbb hatalmasságra nyomasztólag hatok. Amúgy is megszoktam már, hogy itt vagyok, különben kötődöm is, mert van két kedves patkányom. Egyébként pedig, merengeni bárhol lehet.
– Miért zártak be?
– Miután Sollima elűzött téged atyáddal együtt, megjövendöltem neki, hogy egy napon hazajössz, és megdöntőd szörnyű uralmát. Enor, a varázslópap is eléggé tudta ezt, de ő lehazudta. Igen, lesz egy kis lázadás, felséges királynő, mesélte, ám azt játszva levered. Altant felkötteted, hadvezérét karóba huzatod, és néped tovább rettegi hatalmadat. Sollima a minap fel akart vitetni a palotába, hogy megtudja végre az igazat, mert a komoly veszteségek láttán kétkedni kezdett Enor szavában, de nem mentem! Hihi, holtnak tetettem magam!
– Varázsló vagy?
– Hihi – kuncogott megint a fűszál hang a mélyből. – Még csak jós sem! Látok ezt-azt, most már a vak szememmel. Épp ezért nem kell kimennem innen. Lejjebb úgyse juthatok. Legalább nem kell rettegnem többé. Tudod, milyen nagyszerű érzés félelem nélkül élni? Szabad vagyok.
– Készül a bitó. A felséges úrnő majdnem halott. Mindörökre vége a félelemnek.
– Nem, nem! Most Altan kerül a trónra, Sollima neveltje. Elárulok egy titkot, nem kell megtartanod. Téged az úrnő testvére szült, épp amikor Sollima satnya, halott leányt hozott a világra. Anyádat megfojtották, és elhíresztelték, hogy meghalt a szülési lázban. A csecsemőket kicserélték, így, az ősi törvény szerint, a fiúgyermeket termő Sollima lett a királynő. Nem egyszerű, de remélem, felfogtad. – Artax megint kuncogott. – Tudom, mennyit őrlődsz amiatt, hogy örökölted-e Sollima vérszomját, terheltségét. Nyugodt lehetsz, ha te lennél az uralkodó, elhagynám a cellát. Anyád férje, a pompakedvelő, tompa agyú Kaan igazi királyi vérből való! Hosszú-hosszú emberöltők óta óvják ezt a finom, úri vért a keveredéstől. Hihi, csak rá kell nézni Kaanra! Az ő fia, Altan már valódi korcs, kivált lélekben. Vigyázz vele. Még jobban vigyázz Enorral. Tartsd a szemed a Talizmánon! Varázskardod mindig veled legyen. Ne szánakozz sokat! Ne légy túl irgalmas, óvakodj saját érzéseidtől! Légy rossz, a saját fogalmaid szerinti rossz, mert az mások szemében még bőven jó és nemes!
Seym érezte, hogy valami a lábához dörgölődzik. Mivel a szempillájáig se látott, lehajolt, és megérintette a hozzá simulót. Merev szőrű, csupasz farkú állatkát tapintott a csizmája száránál.
Artax ismét heherészett.
– Látom, az egyik kis kedvencem rajong érted.
– Gyere ki velem.
– Dehogy megyek! A régi rabokat rövidesen kicserélik Sollima híveire, s ez érdekes szórakozásnak ígérkezik számomra. Meg aztán, hihi, Altan úgyis visszacsukatna, ha felelnék a jövőjét firtató kérdéseire. Engedj meg egy szójátékot: a vak látnok neki is terhére lenne, mivel ő is szívesebben veszi körül magát látó vaknokokkal. Menj, és temess, vigadj a többiekkel! Figyelmeztesd Kaident, hogy legyen résen: már nincs rá szükség. Túl erős, túl népszerű. Mentse a bőrét, álljon odébb, mihamarabb. És te, Fekete Herceg, ha a kedvemben akarsz járni, jöjj el újra, és hozd magaddal Liliát. Én majd elárulom neked, miként lehetnél jó uralkodó. Nem felejted el?
Seym megígérte. Utóbb mégis kiment a fejéből. Tán azért, mert nem érdekelte az uralkodás. Tán azért, mert feszt vett az elesettek elhantolásában, és újra megdermedt a lelke. Vagy azért, mert nem csak azon este, de még napokon át siettették a feledést, mindegyre kortyolgatván Sollima pompás borait. A felséges úrnő ekkor már nem élt, nem szórhatta rájuk átkait.
Férje, Kaan fel-alá bolyongott a palotában, és régi mulatságait követelte, a lakomákat, táncolást, kivégzéseket. Lejárkált a börtönbe, a rabokat gúnyolni, kik nemrég asszonya tányérnyalói voltak, válogatott kínzásokat eszelt ki számukra, és közelről ellenőrizte azok pontos végrehajtását.
Altan megőrizte az apját. Megtartotta a kivégzett úrnő udvari törpéit. Szolgálatában hagyta Enort, a vénséges varázslópapot. Úgy rémlett, nemigen óhajt változtatni a meghonosodott uralkodói szokásokon.
Nyájasan bánt Seymmel. A fekete harcos társait a vendégeinek tekintette.
Éreztette csalódottságát a magába fordult, borongó Kaidennel.
Napnyugta tájt kiállt a tanácsterem erkélyére, és ünnepeltette magát az ilyenkorra szertartásosan összegyűlő tömeggel. Magasba emelte széttárt karjait, és jóindulatúan mosolygott, napról napra nagyobb erőfeszítéssel, mert az alant sorakozó emberek főként a Fekete Herceg és Kaiden nevét skandálták.
A zömök termetű, gömbölyded Altan tekintélyes csontozattal büszkélkedhetett. Homloka boltozatosra fejlődött, járomcsontja kiemelkedett arcából. Válla, könyöke, térde faltörő kosra emlékeztetett. E túlburjánzott, gacsos csontokat jótékonyan takargatták, ám jelentősen el nem leplezhették zsírpárnái. A birodalom udvari köreiben szégyenletesnek számított a soványság; betegség, férgesség, szegénység sejlett mögötte. A hiába torkos vékonyak a kívánatos kinézet érdekében párnákat dugtak a ruhájukba, s külön e célra készült labdacsokat tartottak a pofazacskóikban.
A szerencsés Altan nem szorult segédeszközökre. Születetten királyi alkat: kövér és puha testű volt. Koponyáján vékony szálú, homoksárga haj tenyészett, szemöldöke, pillái sárgállottak, mint az érett kalász. Hosszú, tágas szemrésében homoksárga szemgolyó úszkált. Dölyfös, sascsőrszerű orra, húsos, biggyedt szája volt. Nyakában, csuklóin drágakövekkel színesített arany ékszereket viselt, s azért, hogy ezek szépsége érvényre juthasson, gyakorta kitépette dúsan növekvő testszőrzetét; a fájdalmas eljárást úgyszólván jajszó nélkül, férfiasan bírta.
Szerette az előkelő, fényes, csillogó, ritka bőröket, kelméket. Olyannyira, hogy csaknem minden este, vacsorához ülvén, megkérte Shorrt, mesélje el újra, miként tett szert harci viseletére, a sebezhetetlennek hitt Medusa irhájából készült öltözékre, s révedező szemmel hallgatta a történetet.
Ezeken a lakomákon az izgága udvari törpék mulattatták őket ősrégi, holt nyelven előadott dalokkal, húros hangszereket pengetve.
A törpék, Álnok, Ármány, Csalárd, Fondor, Hajbók, Sanda és Suttyóm erősen hasonlítottak egymásra. Nem voltak torz vonásúak. Úgy rémlett, mintha kifejlődésük után arányosan összezsugorították volna őket. Mohafinomságú, középen elválasztott, halványbarna hajuk a vállukat verdeste. Vastag szemöldökük kavicskemény pillantású, fekete szempár fölött ívelt. Apró, kihegyezettnek rémlő orruk kissé felkunkorodott. Tág orrnyílásaik szabályosan kereklettek. Ráncaik is egységesek voltak. Homlokukon három-három vízszintes, orrnyergük fölött két függőleges ránc sötétlett. Orruk és álluk között két-két mély, félköríves árok húzódott. Eperszínű, szüntelenül csücsörítettnek tetsző ajkukat legfeljebb percekre hagyták ápolatlanul. Már-már kényszeresen balzsamozták, pirosítózták szájukat.
Megjelenésükben férfira s nőre is emlékeztettek, ám senkiben se lobbantottak tüzelő vágyakat. Félrecsapott bársonysapkát, pikkelyes állatbőrből készült körgallérral ékes, pávakék, méregzöld vagy bíbor színű palástot, tűhegyes orrú bokacipőt, rengeteg zörgő-csörgő, apró csontból fűzött láncocskát viseltek.
Lankasztóan halk, kifulladt hangon, folyamatosan csevegtek, egymás szájáról kapkodták le a szavakat. Szüntelen fecsegésük hamari figyelemzsibbadást okozott. Úgyszólván senki sem ügyelt rájuk, egyébként is úgy tetszett, mintha régen feledésbe merült, vagy nem is létezett nyelven halandzsáznának.
Ha valaki mégis vette a fáradságot, odafülelt és jól is hallott, kivehette szavaik értelmét. Többnyire a környezetükben lévő személyek rendellenességeit, csonkaságait taglalták, csúfolták. Különösen a magas termetű, izmos, nyalka, dús hajú, mély hangú férfiakon leltek számtalan hibát. Ám ha ugyanezen daliák megszólították őket, azonnal tudtak érthetően is beszélni, s főként: szívélyesen, behízelgően. Ilyenkor úgy tűnt, mintha az volna életcéljuk, hogy páratlan nagyszerűségéről biztosítsák a másik felet.
Csontokból készült, béllel húrozott hangszereiket pengetvén a birodalom egykori s legújabb uralkodójának dicső tetteiről, jóságáról, igazságosságáról énekeltek, miként bejelentették. Valójában, mivel úgy vélték, szokásosan senki se szentel nekik figyelmet, dalban pocskondiázták az asztalon lévő étkeket, a kiszolgálást, a vendégeket.
Lilia derűsen szemlélte-hallgatta a duruzsoló törpéket. Enyhe szomorúsággal figyelte Altant, annak sima modorral palástolt, mind nagyobb igyekezettel visszafogott erőszakosságát. Felfogta a varázslópap szófukarságnak álcázott keserű gyűlöletét, a Talizmánra meresztett sóvár tekintetét. A varázskövekkel díszes bőrkorong hol Lilia nyakában függött, hol Seymében, maguk sem tudták, hogy az ékszer miként cseréli fel őket ölelkezéseik közben.
...jaj, de szörnyen ronda az a más lefejtett bőrében feszítő alak, az a Shorr; csupa romlékony hús, kötélhaj, sárkányüvöltő hang... hogyan képes cipelni azt a nagy, csúf testét, azok a kolbász ujjak, az a cakkos száj, azok a csecsemőmarcangoló, vaskos fogak...
...na és az a másik se különb, az a Chad, nézzétek a sonka combjait, a rémületes, asszonygyalázó ágyékát, a barázdált hasfalát, hogy az milyen undorító...
...az a lefelé fordult csecsbimbó, hát az mindent felülmúl, ilyen csúfat még sose láttunk, olyanok a hajszálai, mint a sárgult gyökerek, a fülei, mint kitárt ablakszárnyak, ez egyszerűen rémes, igyunk, mielőtt felfordulna a gyomrunk... drága úrnőnk milyen szerencsés, nem kellett megérnie a gyalázatot, hogy szörnyetegek esznek az asztalánál... hová lettek azok a kedves, aranyos, dús húsú tanácsnokok, akiknek minden egyes nyálcseppjük édes méreggel ért fel...
...fogadjunk egy kancsó borba, hogy Enor azon töpreng, miként szerezze meg a Talizmánt a girhes gebe Lilia nyakából, és persze nyugodtan fogadhatunk egy csontékszerbe, hogy az nemsokára az övé is lesz...
...te, Hajbók, hízelegd ki Enorból, mi hasznát vehetné a pocsék kis nyakba valónak, hátha az még nekünk is jó lehetne valamire...
...halkabban tocsogjatok, még sokkal halkabban, nekem nem tetszik az a macskaszem, az a lány... mit vigyorog folyton...
...jaj, az a nyápic csirke, az biztos halálosan beteg, férgek rágják odabenn, nincsen rajta husika...
...Suttyóm, tudjuk ám, hogy te rejtegeted valahol a térképet...
...pszt...
...te tudod, merre vannak a palota titkos folyosói...
...pszt...
...kileshetnénk, mit csinálnak éjjelente, az izgalmas lehet, itt valami különös dolog lappang, figyeljétek, hogyan néznek egymásra a Fekete Herceggel...
...olyasmit tudnak, ami talán még egy csontékszernél is érdekesebb...
...ugyan, mi lehet annál érdekesebb, te ostoba Csalárd...
...kár, hogy nem olyan szépek, mint Altan, vagy mi heten, kár, hogy a közelünkbe sem érnek, kár, kár, nagy kár...
...szegény Altan, hogy feldühödik mindig, amiért annyira méltatja, szereti őket a nép: Kaident, azt a szőrös, csúf vadbarmot és a drága úrnőnk elfajzott fiát, Seymet...
...jaj, Fondor... és ugye, nagyon, nagyon bántja Altant, hogy nem az ő dicsőségét zengik a piszkos sikátorlakók...
...fáj neki, ugye...
Így a háttérnesz.
Lilia mesélt Seymnek a törpékről, s a férfi többször eltökélte, hogy egyszer már odahallgat egymás közti susogásukra, de sosem bírta figyelemmel néhány félig sem értett mondatnál tovább.
A harcost egyébként is jobban foglalkoztatta, hogy meggyőzze önmagát: a háborúnak s ezzel az ő szerepének vége. Segített a jóslatnak beteljesülnie; nyugodt szívvel odébbállhat.
Látta, hogy Altan nem tiszta szándékú férfi, de igyekezett ellegyezni kételyeit. Hiszen emberek ezrei ragadtak fegyvert az ő szavára. Letaszította trónjáról a zsarnok királynőt. Tudja, hogy a nép nem tűrne újabb elnyomást. Belőle nem lehet kegyetlen kényúr.
Seym érezte, nem bír sokáig itt maradni. Ez a föld, a szülőföldje nem hat rá érzékien. A koronázási ünnepség után elmennek. Brund is felépül addigra. Talán Kaiden is kellőleg összeszedi magát. Őt sem hagyhatják itt. Altan nyíltan lenézi, megveti a volt hadvezért. Meglehet, Kaiden sorsáról szólván nem tévedett Artax, a kuncogós, vak tömlöclakó.
De vajon mit jelenthetnek egyéb szavai? „Ne légy túl irgalmas, óvakodj saját Vérzéseidtől! Légy rossz, a saját fogalmaid szerinti rossz, mert az mások szemében még bőven jó és nemes!”
Alighanem azt jelentik, hogy Artax túl régóta senyved a cellájában, és olykor félrebeszél.
Időközben az álmaiban kísértő Eman lett Seym megtestesült lelkiismerete. Folyton a hazájáról, hűtlenségről, gyávaságról suttogott neki. Azzal fenyegette, hogy ha elsiklik a sorsa elől, bűnhődni fog.
Az lenne a sorsa, hogy igazgassa a birodalmat? Lehetetlen! Ő nem ért ehhez, ő harcos, kardforgató. Nem való hatalomra. Hiszen ő az egyenes beszéd híve, nyelve nem kétágú, mézes-fullánkos. Azzal kezdené az uralkodást, hogy kiszórná a palotából a sötét tekintetű, fekete lelkű Enort, az otromba, bárgyú Kaant, és a viperafészek törpéket is. Nem ünnepeltetné megkoronázását. Hiszen országa romokban hever. Rongyos a király.
Egyáltalán, mit nyújthatna cserében azért, hogy alattvalói jóltartják őt? Hogy pompában, gazdagságban dédelgetik!?
Töprengjen ezen Altan.
Ha valóban tartozik valamivel a hazájának azért, mert épp ezen a földön született, akkor egyetlen módon róhatja le adósságát: itt veszi nőül Liliát.
A kézfogó jóval értékesebb esemény, mint a koronázás. Utóbbi csupán egyetlen személyt tesz igazán boldoggá, míg az esküvőnek legalább ketten örülnek.
Úgy tervezték, hogy a menyegző előtti napon külön-külön szobában alszanak. Nem hirtelen rájuk tört képmutatásból döntöttek így, hanem azért, hogy az egymás nélkül töltött végtelen hosszúságúnak érzett órák után még örömtelibb legyen nászéjük.
Szobáik között volt egy rejtekajtó. Mennyezettől földig érő bársonyfüggöny takarta az átjárót, de azért hamar felfedezték, s ottléte keményen próbára tette őket. Éjhosszat emez ajtón át beszéltek egymáshoz.
– Holnaptól a férjed leszek, s te a feleségem. Már kigondoltam, milyen esküvéssel kötöm életemet a tiedhez.
– Elmondod?
– Majd ha eljön az alkalom.
– Nálad van a Talizmán? Mielőtt elváltunk, még az én nyakamban volt.
– Most nálam van. Az egyik, talán az utolsó hosszadalmas búcsúcsóknál valahogy hozzám keveredett. Reggel felkísérem Artaxot a tömlőéből. Legyen ő díszvendégünk. Mit jelenthet az, hogy álérzés?
– Szerintem nyugodtan kinyithatnánk ezt az ajtót – vélekedett Lilia. – Miért ne beszélgethetnénk úgy, hogy nincs köztünk kétujjnyi deszka s egy poros függöny?
– Emlékszel a kérdésemre?
– Álérzés? Nem tudom, mit jelent. Szívesen találkozom Artaxszal. Ő talán sejti, miért bízta ránk Dario a Talizmánt.
– Szeretem benned, hogy mindenki érdekel. Hogy üde, tiszta, derűs, okos vagy.
– Én meg éppenséggel téged szeretlek. Mindenestől, holtomiglan. A ritkán elsimuló töprengő-ráncokkal a homlokodon, azzal, hogy kerülöd a harcot, míg csak lehetséges, hogy nem szédít el a kígyónyelvűség, és nem törsz hatalomra. Hogy inkább kérdezel, mint válaszolsz.
– Már nem vagyok annyira fiatal, hogy mindent tudjak.
– Ha a birodalmak másfélék volnának, a magadfajtából lenne jó király.
– Varázstudó lány, te kárpiton, ajtón keresztül is elsodróan hatsz rám. Csonkának érzem magam nélküled. Pocsék az éjszaka, melyen nem ölelhetlek, oly sivár, mint a halál.
– Kibírjuk az éjt ilyen távolról? – kérdezte Lilia. – Ha igen, akkor megérdemeljük egymást? Muszáj még ez a próbatétel is? Nem volt részünk elegendő megméretésben?
– Ezentúl is mindig úgy ölellek majd, mintha utoljára tehetném.
– Annyira szeretlek, hogy erőtlen vagyok védekezni ellene. Ha rád nézek, ugyanazt érzem, mint amikor először láttalak. Minden porcikámmal téged vágylak.
– A te létezésed tesz engem férfivá, harcossá, emberré. Általad sokkal különb lettem önmagámnál. Nélküled hét élet alatt nem élhetnék annyit, mint egyetlen napon veled. Azzal, hogy viszontszeretsz, az egész Világot adod nekem, a teljes életet. Királlyá tettél! Na nézd csak, miket mondat velünk ez az ajtó!? De hiszen nem a halál állt közénk! Folytassuk hajnallatig? Elkínzott arccal, nyúzottan vegyelek nőül? Ziláltan jönnél hozzám? Vagy térjünk nyugovóra?
Leheveredtek a köztük lévő fal két oldalán. Lilia betakarózott a palástjával. A homlokpántnak tetsző Asa kígyó finoman lüktetett a feje körül.
Úgy sejtette, nemigen fog elaludni. Miként minden hajadonnak, neki is kijár, hogy borzongatóan feszült és izgatott legyen az utolsó lánykori éjszakán. Még akkor is, ha túlságos meglepetésben aligha részesül majd a nászágyon.
Felidézte első együttlétüket, és a rácsodálkozás emlékét: mekkora felfordulást okozott a testében egyetlen csók! Hogy az a csók, az álmaiból már ismert édes harapásféle, micsoda elképesztő, lebírhatatlan erővel, bűvös-parázsos delejjel követelte: tovább! Érintsék, öleljék, simogassák egymást! Adják föl, vessék el a két külön lélek távolságot. Vegyüljenek, olvadjanak, folyjanak egymásba, elegyedjenek össze.
S végül megajándékozottá váltak, ráébredvén: ez a szárnyaló, szabadító, mindent megszépítő gyönyörűség maga a szerelem.
Lilia mosolyogva elszenderült.

 

 

...Suttyóm, vonszold magad gyorsabban azzal a fáklyával... reszketek a félsztől, itt biztos minden pocsékság lehetséges... huh, olyan sötét van, mint a halálban...
...ne siránkozz, Fondor, nem kellett volna velünk jönnöd... nélküled is megtaláljuk azt a rejtekajtót a szekrény hátuljában...
...hah, ahogy te azt elképzeled... majd éppen én maradok ki a mókából... egyébként már régóta meg akarom mondani neked, hogy mindünk közül téged tartalak a legkisebbre, Álnok...
...hé, hé, csendesebben gyűlölködjetek, még meghallja valaki...
...ez a Csalárd olyan ostoba, mint egy hintasárkány... hogyan hallanának meg minket egy ilyen vastag fal mögött...
...a térképre figyeljetek... nehogy eltévedjünk...
...hanem azért tisztelet a drága emlékezetű úrnőnknek... az ő bátorságát dicsérik ezek a titkos folyosók... hogy soha nem félt itt járkálni, egyik szobából a másikba surranni... márpedig nem félt, bizonyság rá a sok rejtélyes haláleset...
...az a merész asszony... ilyen vakhomályban, egyedül... ennyi rémisztően cikázó valamicsoda között...
...juj, egy valamicsoda a hajamnak ütközött...
...ne ordíts, Ármány...
...most mi van... hová is megyünk...
...jaj, Hajbók, a te fejedben sötétebb van, mint hetünk hátsójában együttvéve... hát most, mivel nekünk van térképünk, egy erszény aranyért elvezetjük Enort a Fekete Herceghez...
...miért Enor... miért nem Altan lopódzik be hozzá... ő tervelte ki, hogy végezni kell vele... úrnőnk így tette volna... nem bízná másra...
...azért, te fajankó, mert a Fekete Herceg úgy harcol, mint hét óriás... elfújná Altant... vele csak varázsló bírhat el...
...még trükkösebb, ha a mágiás is inkább álmában öli meg... olyféle nyűgöző álomban, melyet maga bocsát reá...
...a sikátorlakók, a szolganép, a parasztok, vagyis a rusnya csipások mind-mind azt ordibálják Altan erkélye alatt, hogy Fekete Herceg, Fekete Herceg... és arról fecsegnek, hogy a törvény és a szívek szerint is ő a leendő uralkodó...
...meg azt, hogy Kaiden, nagy vezér... nem pedig azt, hogy Altan, te légy királyunk... Kaidenhez is benézünk ma éjjel... jó muri lesz... fél erszény aranyért...
...hé, Alnok, nézz már hátra, megvan-e még a vén Enor... az ő korában akármi lehet vele... ilyen szuroksötétben...
...megvan hát, és már mióta... semmi baja... úgy vigyorog, markában a mérgezett tőrrel, mintha kéjnőkhöz vezetnénk...
...megjegyzem, nem lep meg... én is jobban élvezem, ha kitörhetek egy nyakat, mint ha kiszívhatom...
...jaj, Sanda, neked mindig ilyen ocsmány testi dolgokon jár az eszed... nyaktörés...
...ugye, milyen gusztustalan alak... kész kéjenc...
...pszt, itt vagyunk...
...tényleg megöljük...
...ha fel nem ébreszted... pszt...
...hát igen, ez már csak így vagyon... királyfik jönnek királyfik mennek...

 

 

Lilia nem a falsustorgásra riadt.
Asa tekergőzött, vonaglott a homlokán.
A lány félig ébredten, a kígyó szemével látta meg, mi történik a szomszéd szobában.
Észrevette a szekrényből kilépő, tőrét fellendítő Enort.
Az izgágán nyüzsgő törpéket.
Seym nevét sikoltva szökkent fel az ágyról.
Megragadta a kardját.
Féktelen erővel rúgta be az elválasztó ajtót. Lehasította a teste köré tekergőző függönyt.
Enor a mozdulatlanul fekvő Seym fölé görnyedten vagdalkozott a tőrrel. A gyilkolás úgy lekötötte, hogy a rajtakapottságról se vett tudomást.
A törpék visítoztak.
Suttyóm a lányhoz vágta a fáklyát.
A lángoló vállú Lilia kiengedte a gyűrűből Lont.
A párduc hörögve rontott elő. A sarokba kergette, beszorította a rémült törpéket.
A lány lelökte magáról a lobogó palástot. Ki, a holló, fellebbent a köpenyből.
Lilia teljes erőből a mágusba döfte a kardot. Lendülete felemelte, a falhoz szögezte Enort. Az orv tőr a padlóra koppant.
A lány leroskadt Seym mellé.
A férfi összekaszabolt mellkasára simította a tenyerét.
Friss, forró vér bugyogott a sebekből.
Seym rámeredt szemmel, némán haldoklott.
A lány hasztalan simogatta a megfeszült testet. Hiába szűnt meg a vérzés az ujjai alatt. A fekete harcosból illant az élet.
Lilia letépte nyakából a Talizmánt, és marokra szorította. Fohászkodott, könyörgött.
Látván, hogy a bőrkorong nem tesz csodát, Enorra pillantott.
Az ágy fölé szegezett mágus éppen megfordult a pengén. Hátát a falhoz szorítván, két tenyere közé vette a vasat, és lejjebb csúszott azon. Sértetlennek rémlett.
Amint megvetette lábát a párnán, elvigyorodott.
A lány tudta, miért örül.
Felugrott, és Seym kardjáért rohant.
A két kézre fogott varázskarddal állt vissza a másik fegyvertől megszabadult Enor elé. A baljában szorongatott Talizmán a markolathoz simult.
A mágiás már nem vigyorgott. Sokéletű, ráncos, keserű arca rettegést tükrözött.
Lilia az ágy mellett álló szekrényhez taszította az orgyilkost.
Átdöfte a vállát Seym kardjával, és nem eresztette a marokvasat. Szemében fekete tűz lángolt.
– Így fogom keresztülszúrni a csontos, kérges, csúf szívedet, ha nem adod vissza őt! És ettől a kardtól még te is meghalsz, vénséges gonosz! – kiáltotta.
– Én csak elvenni tudok, visszaadni nem!
– Hazudsz! Hozd vissza őt! – rivallt a lány.
Kitépte a pengét a mágus vállából, és visszakézből annak combjába döfte. És tudta, hogy képes tovább tombolni, egészen addig, míg céljához nem ér. Nem ismert magára, de nem is gondolkodott most ezen.
Seym teste meg-megrándult, reszketett. Tekintete mind fájdalmasabb, mind távolodóbb lett.
Enor nyögdécselt kínjában.
– Eressz el – nyekergett. – Nem tudom jobban visszahozni. Még nem halott, már alig él. Elakadt a Mezsgyén. Mindjárt Nervé lesz.
– Nem! Nem engedem! – sikoltott Lilia. – Kicseréllek vele! A magadfajta aljasnak Nerv több hasznát veszi!
– Hát akkor egyezz meg vele! – nevette a mágiás, a képtelennek tetsző helyzet által újfent fölénybe kerülten.
A lány nem eresztette a Talizmánnal összefogott kardmarkolatot. Ki a vállára lebbent, figyelte helyette az alattomos Enort.
Lilia a fekete harcos fénytelenedő szemébe fúrta a tekintetét. Lepergette eddigi közös életüket, és erővel megidézte maguknak a folytatást. Tisztán, élesen, szivárványszínesen látták együttes jövőjüket, mindketten.
És még valaki.
– Hiába hívtál – szólt Nerv.
A reszelős hangú halálisten megjelenése vakmerővé tette a sarokba állított törpéket. Menekülő kedvükben a morgó, vicsorgató, feléjük kapdosó párducot sem bánták, és még a mostanig fenntartott háttérsutyorgásról is megfeledkeztek.
Lon néhány erőteljes mancs- és farkcsapással, elrettentő üvöltéssel visszakergette őket a sarokba.
Enor meggörnyedt a lábába vágott varázskard fölött. Öt ponton hajló, pálcaszerű ujjait esdeklőn összekulcsolva, a lenyűgöző megjelenésű alvilágisten felé nyújtogatta kezét, mintegy kérlelvén őt, hogy szabadítsa meg Liliától.
Nerv egyik oldala nő, másik fele férfi volt. Finoman kifestett, nővonású bal orcája összeillett a férfias jobbal. Baloldalt ezüst-szikrás fekete ruhát, jobb felén sötétarany palástot viselt. Fémes szálú, fekete hajában apró villámok cikáztak.
Tekintete Liliáéba akaszkodott. Hosszan társalogtak így, hangos szavak nélkül.
Végül Nerv elfordította a fejét. A változatlanul félhalott Seymre nézett.
– Magammal viszem őt – mondta.
– Tudod, mit jelent nekem.
– Igen, meghallgattalak. Bárki más kielégült lenne felényi szerelemtől is. Ne légy telhetetlen. Rövid idő leforgása alatt tömérdek örömöt adtatok egymásnak. Te azt is tudod, hogy nem kell félni tőlem. Senkit nem viszek el örökre. Mindnyájan visszatérhettek, újra meg újra, más és más alakban. A Fekete Hercegnek most ennyi jutott. Megtagadta a Küldetését. Legközelebb talán bölcsebbül fog élni.
– Ha nincs eredetibb gondolatod, tűnj el innen, Nerv! – kiabált Lilia. Akár egy fegyvert, úgy szegezte a Talizmánt az összeszűkülő szemű alvilágistenre. Látta, hogy az meghőköl kissé. – Ne menj üres kézzel, vidd magaddal Enort! Ő már időtlen idők óta mérgezi itt a levegőt. Persze, tudom, hogy szívesen itthagynád. Végtére ő az egyik lankadatlan lélekszállítód! Nemzedékek óta öli halomba neked az emberi lényeket!
– Nem beszélhetsz így velem!
– Miért nem?
– Mert isten vagyok!
– Süllyedj el! Szégyelld magad, rideg, otromba, vak szívű isten! Mit tehetsz velem? Magaddal viszel? Végre egy istenhez illő ötlet! Add a kezed!
– Te még nem kellesz – legyintett Nerv.
Bal oldalát, női arcfelét fordította Seym felé, s kacér pillantást vetett a haldoklóra. Hosszú körmű mutatóujját görbítgetve, felső ajkát nyalogatva bűvölte a férfit.
– Nem engedem! – mondta Lilia. – Enor elállt a szándékától. Láthatod, Seym nem halott. Már csakis rajtad múlik, hogy visszatérjen.
– Velem jön.
– Nem! Ereszd vissza! Meglátod, hogy nem győzhetsz! – villant a lány szeme.
– Nem-e?! – Nerv elhúzta a száját.
A következő pillanatban gyermekarccal nézett Liliára. Azután a szeretett, hiányolt, halott Darióvá változott. Néhány másodpercig a lobogó sörényű, szürke-fehér csődör képében ágaskodott az ágy fölé. Seym testével is megpróbálkozott.
Ám a lány akarata nem engedte, hogy felöltse a fekete harcos alakját.
Nerv addig-addig küzdött Lilia elszántságával, mígnem az erőlködéstől a saját képe is elhalványult.
Ekkor érdes hangon felnevetett.
– Jól van, most eltűnök. De ne érezz diadalt. Egyikünk se járt sikerrel. Seym kint ragadt a Mezsgyén. Mindenkor számíts rám! Amint egy légvételnyi időre kihagysz, elragadom őt!
– Nem fogok kihagyni! És megtalálom a módját, hogy visszacsikarjam tőled!
– Keresd meg a módját – hagyta rá a halálisten. – Ha van ilyen, és megtalálod!?
Csend lett a szobában. A padlón sercegő fáklya pisláló lángja ellobbant.
A festett üvegű ablakon túl kegyelettelen, rózsás, szépséges fénnyel felderengett a hajnal.
Lilia kihúzta a pengét Enor lábából.
– Megöllek, mert már épp eleget pusztítottál – szólt, a mágus szívének szorítva a kardot. – Nerv hűséges szolgája vagy, ott a helyed az oldalán. És megöllek, mert jól fog esni, ha megteszem. Legközelebb valamilyen csúszómászó képében térj vissza!
– Nem! – jajdult fel a varázsló. Sikolya nem a lány átkának szólt.
Reszelős hang kuncogott körülöttük. Felkavarodott a levegő, s azzal együtt a por; jóval több por, mint amennyi a padlón, bútorokon hevert. A tölcsért formázó ezüstszürke szemcsék körbekeveregtek a szobán.
Megkerülték, megtántorgatták a tágra nyílt szemű-szájú udvari törpéket.
Megpróbálták beszippantani Seymet. Nem bírtak vele.
Ekkor az a porezüst tölcsér felkapta a károgó varázslót.
Szürcsölésszerű, undorgató hang hallszott.
Enor teste a levegőbe emelkedett, pördült néhányat, és irtózatos erővel a plafonnak ütközött. Áttörte a mennyezetet, s eltűnt szem elől.
Kőmorzsalék pergett a magasból.
Egyszercsak valami más is aláhullott.
Ez a valami halványan emlékeztetett Enorra. Mégsem ő volt az, csupán a kiürített testzsákja. E porhüvely úgy festett, mint egy levedlett lárvabőr.
Seym megfeszült a vérétől csatakos, gőzölgő ágyneműn. Furcsa-mereven felegyenesedett, felsimult a falra, majd lassan elkopott.
Lilia eszelősen rázogatta a fejét. – Nem hagytam ki! Nem hagytam ki!
Hirtelen elhallgatott.
Ott, ahol a férfi eltűnt, hajszálrepedés keletkezett a falon. A repedés szétfutott, szerteágazott. Hatalmas fekete mént ábrázoló képpé bomlott.
A festmény alatt, a visszafehéredett, megtisztult takarón Seym feküdt.
Fedetlen mellkasa sebzetlen volt. Elevennek tetsző, szomorú tekintettel nézte a lányt.
Felült, és a kidülledt szemű törpék kántáló nemhiszemezése közepette a padlóra tette talpait. Felállt, Lilia felé indult.
Tudták, mindketten rettegve tudták, mi következik, mégse hitték el.
Összeölelkeztek. Átnyúltak egymáson.
– Ne sírj – mondta Seym különös, távoli hangon.
– Fáj valamid? – kérdezte a lány.
– Úgy érted, fájnak-e a sebeim? Nem fájnak. Nem valóságos a testem.
Üvöltözés, dulakodás zaja hallatszott a folyosóról.
Lilia bőszen kitárta az ajtót.
Két verítékfényes vállú, zavarodottnak látszó porkoláb kezei között a nyomorú kinézetű Artax vergődött, és mennydörgősen kiabált.
– Altan megöleti a herceget! Mentsétek meg a herceget!
A vak váratlanul elnémult. Befelé figyelt. Egyszercsak felkapta lógatott fejét.
– Késő! – ordított. – Miért nem hoztatok fel időben? Ezt megkeserülitek! Engedjetek! Le kell térdelnem a Fekete Herceg lelke előtt!
– Ne térdelj le – sóhajtott Seym. – Azon töprengj, segíthetsz-e.
– Már késő – lehelte Artax. Félrelökte a karjait markolászó őröket, és mégis térdre rogyott. – Óvtalak Altantól, Enortól! Vége mindennek. Vigyetek vissza!
– Tegnap alkonyat óta így ordibál – jelentette az egyik porkoláb. Shorr és Chad szaladt feléjük.
Folyosószerte ajtók nyikorogtak.

 

 

Lilia felpattan fektéből. Megnézi, ott van-e Seym. A férfi ugyanúgy ül a fatörzs előtt, mint amikor ő elaludt. Hát akkor mégsem álmodta a velük történt bajt. Milyen kár.
A föléjük tornyosuló, dús koronájú fa lombjára támaszkodó égbolt fakuló sötétje a reggel közeledtét ígéri. Ébredező madarak fuvoláznak, neszeznek a magasban. Erősödő patadobogás hallszik. Seym nem is rezzen.
– Mi az? – súgja a lány. Talpra szökken, kardot ragad.
– Ne félj – szól a harcos. – Barát érkezik.
– Van még barátom? Néhány nappal ezelőtt kitagadtam az egész Világot!
– A keserűség nem jellemző rád.
Lilia nem felel. Épp Seymmel vitatkozzék?
A feléjük tartó gebe hátán billegő, félálomban, vagy inkább mély bódulatban révedező férfit nézi. Amikor a siralmas állapotú eltámolyogna mellette, megragadja a szárat.
– Hé! – rivall a nyergeletlen állaton ülő, földig lógó lábú, hatalmas alakra. – Miért nem ereszted szabadon ezt a párát? A legelőn összeszedhetné magát!
– És akkor mire üljek?
– Nem találtál jobb bőrben lévő paripát ott, ahol ezt elkötötted?
Az eltompult Kaiden nem tiltakozik, midőn a lány lecsatolja a kantárt, és egy csettintéssel kihajtja alóla a csontgebét. Az nyihogva, megkönnyülten feldobja a farát, és elporzik.
A hadúr lenéz maga elé. Továbbra is szétvetett lábakkal álldogál.
Törzse veszedelmesen előrebillen. Bőven túldől az egyensúlyponton, és mégsem bukik orra.
Egyszerre csak vontatott lassan kiegyenesedik, és emelkedését abba se hagyva, hátrafelé dől tovább. Bár rég hanyatt kellett volna esnie, még mindig nem vágódik el.
– Megint sokat ittál? – kérdezi Lilia. – Most már így lesz, amíg ki nem kupázod magadat az élők sorából? Hová tartasz?
Kaiden függőleges tartásba billen. Egyelőre úgy tetszik, így marad.
– Most már sehová. Amúgy oda mentem volna, ahová elcipel a ló. Azok után, ami velem megesett, két dolgot tehetek: megyek, megyek, míg meg nem döglök.
– Vagy? – firtatja Seym.
– Vagy megnősülök – feleli Kaiden. Ezt a változatot olyan mulatságosnak találja, hogy a térdét csapkodva nevet rajta.
– Gondolod, találsz olyan lányt, aki beléd szeret? – fintorog Lilia.
– Miért? Nem vagyok vonzó? Ellenállhatatlan? Szívdöglesztő? Meg se csókolsz?
– Büdös, mocskos, részeg, kipukkadt epehólyag vagy. Csókoljon meg a zivatar.
Kaiden felkacag. Hanyag mozdulatot tesz, jelezvén, mennyire lekicsinyelli az elhangzottakat. Egyik karja a másikba gabalyodik, ettől elveszti az egyensúlyát, arccal a közeli fatörzsre borul, és ha a lány félre nem rántaná, lecsúszna azon, hátrahagyva az arca bőrét, fogait.
– Csak ennyi? – vinnyog, immár az avarra hasaltatva. – Szerinted csak ennyi bajom van? Büdös, mocskos, részeg, epefakadt?! Ez is valami? Nem láttad a holtakat? Én vittem őket a pusztulásba! Még most is hallom a csatazajt, a pengék csattogását, a sikolyokat. A jajgatást, sírást, hörgést, imákat.
Lilia letérdel mellé. Simogatja a férfi hátát.
– Mit értesz te ebből, nő létedre? – nyöszörög Kaiden. – Engem harcra, parancsolásra neveltek. Arra, hogy különbül öljek, mint az ellenfél. Mikor vettem észre, hogy a katonáim emberek? Amikor elhullottak mellőlem? Ó, ne hidd, hogy könnyen haltak meg! Iszonyúan szenvedtek! És mindegyikük haláltusája kitépett egy darabot belőlem. Nem lehetek többé hadvezér! Utóbb még az is kiderült, hogy az úr, akit szívemből szolgáltam, akiért elvérzett a seregem, dehogyis úr! Altan herceg aljas féreg! Mindörökre szégyellem magam miatta!
– Mikor aludtál legutóbb?
– Most.
A férfi, mintegy varázsütésre, eszméletvesztés-szerű álomba ernyed.
Lilia feláll mellőle. Seymre pillant.
– Keressük meg a koboldot.
– Ne hagyjuk itt Kaident.
– Miért ne? Leomlott a világa. Csak ő építhet magának másikat. Vagy meghal. Ez az ő dolga.
– Velünk jöhetne – véli Seym. Lilia felnyög.
– Valóban! Kedves ötlet. Mi sem tudjuk, hová megyünk. Miért ne tarthatna velünk még egy bolyongdi? Artax azt tanácsolta, keressük meg útitársnak a kiállhatatlan, cserfes, csúf, izgékony rongykoboldot, legyünk hozzá türelmesek, és hallgassunk szavára. Ürítsük fenékig az élveket! Vigyük magunkkal a megbomlott Kaident is! Akit mellesleg az imént fosztottam meg a lovától.
– Magam is látom, hogy nem ígérkezünk diadalmenetnek – bólint Seym.
– Jaj de jó, hogy így látod, mert legalább ezen sem fogunk vitatkozni!
– Kaiden miatt sem kéne haragosan nézned magad köré. Ő derék férfiú. Most kissé borong, de van oka rá.
Lilia élesen felnevet.
– Úgy tűnik, mindenki okkal borongós, aki kapcsolatba került a kiváló Altannal.
Nem folytatja, eltűnődik. Az avaron fekvő Kaidenre pillant.
Az ovális fejformájú, barna hajú férfi gyűrött homlokát elfeketült, foszlott szalag öleli. Arcvonásainak keserűségét elhanyagolt, sötétre mocskosult szakáll, bajusz takarja. Rövid, hullámos felső ajka, dúsan telt, középütt kikerekedő, már-már lecsöppenni látszó alsó ajka vértelen, színtelen, merev.
A csókolásra teremtett, szép vonalú szájat szemlélő lány arra gondol, hogy Kaiden biztosan sikert sikerre halmozott a nőknél, míg volt benne élet.
Tekintete továbbsiklik az erős nyakra. A napszítta, szőkéllő szőrzettel borított izmos, tömzsi felsőtestre, a szakadozott szíjú, tépett bőrmellényre; a táblás hasfalra. Az erőteljes, hosszú combokra feszülő, különféle színű bőrdarabokból varrott, számos helyen szétfeslett, ezer éve hordottnak rémlő nadrágra, a még annál is nyűttebb, talpanincs csizmára. Összeszorítja torkát a szánalom.
A kifacsart testhelyzetben alvó Kaiden jobb tenyere a földre feszül. Fekete szegélyes körmökben végződő ujjai rövidek, erősek. Horpadozott, fénytelen csuklóvértjén bozontos sörényű, pikkelyes testű sárkányló ágaskodik. Ilyfajta lényekkel díszített vérteket, míves páncélokat Táltosföldön készítenek. A mesterek nem csupán arannyal vagy drágakővel fizettetik meg munkájukat. Aki efféle holmiban óhajt tündökölni, annak bizonyítania kell, hogy méltó is rá. A hadvezér medvefojtó, hódító alkata láttán a rátermettségéhez nem férhet kétség. Az is nyilvánvaló, hogy a férfi nem palotában született.
Lilia akaratlanul is összehasonlítja a két harcost. Seym magasabb, izomzata finomabb. Mozgása kecsesebb, könnyedebb. Megnyilvánulásaiban is előkelőbb. Na és?
Na és?! Roppant sokat számít, ha egy férfi nem büdös. Még akkor se, ha válságos a lelki élete.
Éppen felrázná Kaident, hogy ezt tisztázzák, midőn Asa megrezzen a homlokán. Mivel megfogadta, hogy ezentúl árgus módon figyeli állatai jelzéseit, nyomban lekanyarítja palástját, és a magasba lendíti. Ki, a holló, a feje fölé szárnyal.
Körös-körül madarak ijednek fel a lombokból. Apró állatok futkosnak a bokrok alatt.
Csörtetés, szörcsögés, ágtördelés hallatszik a közelben.
Éktelen sivalgás, rikoltozás felel rá.
– A nyavalyába! Te pocsék! Mit akarsz Habzsikától! Adok én neked! Segítség!
Lilia karddal a kezében a méltatlankodó hang irányába lendül. Seym is vele lódul.
A néhány cserjével, óriás növésű páfránybozóttal odébb terebélyesedő fa irdatlan törzsén feldúlt koboldok szaladgálnak fel s alá. Megfelelő helyet keresnek, ahol a kéregbe olvadhatnának, mohafoltnak, zuzmónak álcázva magukat.
Földön rekedt, kétségbeesetten kiabáló társukat szörnyeteg fajzat fenyegeti.
A túlnőtt pókra emlékeztető, rengeteg lábú, nyálkás rémség egy jókora kőhöz szorítja kiszemeltjét. Előbb két ragacsos, merev-szőrös végtagjával fogja át, majd még hárommal átkarolja. Ezután elkezdi önmagával körbegöngyölni áldozatát.
Seym megelőzi az ocsmányság látványától megtorpanó Liliát. Fellendített kardjával lecsapja a fajzat egyik csápszerű karját. Fél fordulatot tesz, és lesuhint egy másikat. Az étkezőasztalnak szánt szikladarab tetejére szökken, és a megvillanó pengével átdöfi a rémlény homlokát.
A fojtogató szörnyeteg felszisszen, s ezt jó darabig abbahagyni se tudja. Sisteregve száll ki belőle a lélegzet. Végtagjai elernyednek, ám nem hullanak le a koboldról. A fogókarjait borító karomszerű szőrszálak és a sűrű nyalka továbbra is az áldozathoz rögzíti tetemét.
A sziklához tapasztott manó öklendezik, köhécsel, vonaglik. Vergődése jutalmaképpen egyre jobban a fajzat hullájához ragad. A hólyagforma, fekete rémfej megroskad, és meghittesen a kobold vállára bicsaklik. Mintha azért dőlne oda, hogy meghallgasson egy mesét.
A manó idegei végképp felőrlődnek. – Csomagold ki Cibókát, te ostoba! – üvölti az előtte tétlenkedő, viszolyogni látszó Liliának. – Mindjárt hányok, nem látod! Nem lehet kibírni! Emberek! Miattatok hemzseg a Világon ez a sok pocsék!
Seym leugrik a manó feje fölötti szikláról. Óvatos, megfontolt mozdulatokkal, hogy a teremtményben ne tegyen kárt, lenyiszatolja róla a dermedő fogókarokat.
Lilia egyik lábát a másik előtt átvetvén álldogál. Idegenkedően nézi a kőhöz nyálkázott, goromba lényt. Nézi őt, és rosszat sejt. Habzsika vagy Cibóka durva zsákszövetből összeöltött, csúcsos tetejű, szürke kalapot és formátlan, merő folt, szürke palástot visel. Feje nyújtott tojást formáz, homloka szabdalt, drótszálú szemöldöke szanaszét ágazó. Villogó szürke szeme könnyedén forgatható, jócskán kidülleszthető, besüppeszthető. Hosszú orra lankadt gyertyaszálhoz hasonló, a vége éppen faggyúcsöppet ejt. Szája keskeny, felső ajka erősen csúcsos, az alsó fittyedt. Lecsüngő állpárnáját csinos gödröcske szeli ketté.
Termete manóhoz képest magas. Hosszú ujjai legalább kilenc ízesülésből állnak, lilakék karmai felkunkorodnak. Tömérdek ujjpercét, keskeny csuklóját eleven nyüzsgésű féreg- és bogárékszerek díszítik.
Seym is a koboldot szemléli. Ezenközben hatalmas lapulevelekbe törölgeti a fajzat nedveitől nyálkás kardját. Ha azért műveli ezt, hogy megszabadítsa a pengét a ragacsoktól, nem jár sikerrel.
A vizsgálódás kölcsönös. Cibóka valósággal beléjük feledkezik. Óriási, fellegszürke szemgolyója egyikükről a másikukra villan, szédülten pörög-forog, hogy mielőbb, minél alaposabban bevizsgálhassa őket. Odaadásában még a mélységükben és magasságukban szertelenül váltogatott, károgó, csattogó, rikácsos hangok kibocsátásával is felhagy. Sejthetően csak átmenetileg.
Egyszercsak megakad a pillantása a Seym nyakában lógó Talizmánon. Sípolva tódul ki torkából a levegő.
– Jaj, csak ezt ne! – rikoltja. – Ez nem lehet! Ugye, téged nem Fekete Hercegnek hívnak! És te egészen, teljesen élsz! Ugye!
– Nevezz Seymnek. Az élettel már érdekesebben vagyok.
– Nem! Nem! – tiltakozik a kobold. – Nekem azt mondták, hogy ez egyáltalán nem biztos! Csak lehetséges. Esetleg előfordulhat, hogy a Fekete Herceg megtagadja a Küldetését, és büntetésképpen a Halál Dűlőútjára jut. És ha véletlenül, netán-tán ez megtörténnék, csakis az esetben kell itthagynom a drága, kedves erdőmet, hogy a felettébb ostoba és vigyázatlan herceget kísérgessem.
– Mi a manó ez? – dörren Kaiden mély hangja.
Az álmából riadt vezér résnyire nyílt szemmel, a Nap járásával megegyező irányban, ám annál sokkal gyorsabban kering, dülöngél előttük. Nem derül ki világosan, melyikükre szegezi a kardját nagy szigorral.
Cibóka még erősebben kidülleszti a szemét, holott az a szemgolyó már eddig is képtelenül kimeresztettnek tűnt.
– Ez ugye nem a seregtelen hadúr! Ugye! – üvölti. Segélykérő gesztussal a lány felé fordul. – Az a másik meg nem a Fekete Herceg! Te meg nem az ő bús jegyese vagy! Ti egybekeltetek! Boldogan éltek, nemzetek, szültök, míg meg nem haltok! És a dicső hadvezér őrködik birodalmatok békéjén! Menjetek haza! Oszoljatok!
– Te vagy a Rongykobold? – sóhajt Seym.
– Nem vagyok! Itt se vagyok! Nem találkoztunk! Keressetek tovább! Hahó, Rongykobold! Hahó, tudom, hogy itt vagy valahol! Nincs itt! Nem felel!
– Hallgass ide, Cibóka, Bandzsika, Habzsika vagy micsoda! – szól Lilia elszántan. – Üljünk le, beszéljük meg, mi dolgunk egymással. Utána szétszéledhetünk.
– Miért akarsz te szétszéledni! Most már nincs szétszéledés! – rikácsol a szerzet, csökönyösen mellőzvén a kérdő hangsúlyozást. – Muszáj megfürödnöm! Az a pocsék tisztára betaknyozott!
– Mi az? Baj van? – érdeklődik a huzamosabb ideje másnapos, megzagyvált elméjű Kaiden.
– Igen, baj van! – felel a lány. – Mind számosabb. Most már biztos, hogy elhagyott a szerencsém.
Rongykobold megmutatja, merre találják a tavat. A parton, a víztől kétszeres karnyújtásnyira előrehajol, és lázas mosakodást imitál. A fajzat váladékait ráperzseli a Nap.
A kába Kaiden elterül a homokon, a sekély vízbe ejti a fejét, és alszik tovább.
– Shorr, Chad és Brund társasága felemelő volt a most alakuló kíséretünkhöz képest – mereng a múltba Lilia.
– Kezdetben velük se volt könnyű – emlékezteti őt Seym.
Hátulról átkarolja a lányt, elöl összefonja ujjait a kardmarkolaton. Lilia a kezére simítja az övét. Ám csak a hideg fémet érzi.
Megfordul a férfi karjai közt, az arcát fürkészi, s minél erősebben idézi vonásait, annál élesebben látja azokat. Hátrább lép, átmoccan Seym ölelésén. Lehajtja a fejét, a harcos kezére mered.
Mindketten a marokvasra kulcsolt ujjakat nézik. Nem látnak változást, a férfi testképe megtévesztően tiszta, valóságos. Seym lassan felemeli a jobb kezét. A lány a kézfejére simítja ujjait. És érzi a férfi bőrének melegét, elevenségét, az erek finom domborulatait, a szőrszálak selymességét.
Ujjhegyei feljebb siklanak a csuklóra, az alkarra.
Minden egyébről megfeledkezve, feszülten figyelnek egymásra.
Lilia kérdő tekintetére a férfi ragyogó szemmel bólint; elmosolyodnak.
A lány ujjbegyei a felkarra érkeznek, a fekete vállvért szegélyéhez.
Mindketten egyszerre mozdulnak előrébb.
Lilia a férfi szájába suttogná örömét. A simogatásától felindult Seym csókolni kívánja őt.
Áthajolnak egymáson, akár a levegőn.
A lány csalódottan felnyög:
– Éreztelek!
– Megérintettél! Ujjaid simogattak, borzongattak, csiklandtak!
– Ha többször próbálkozunk, egyszercsak sikerülni fog, és megtestesülsz.
Újra megkísérelnék, amikor aggasztóan furcsa, bugyborgó hangot hallanak. Szétrebbennek.
Lilia a tóhoz szalad. Kiemeli a partközelben fuldokló Kaiden fejét a vízből.
A hadvezér parányibb-nagyobb buborékokat fúj az orrán, és szörcsög.
– Hagyj békén! – mordul. Holt súllyá nehezül; erővel visszanyomja fejét a térdig érő vízbe. – Hagyj meghalni!
– Ha nem gondolod komolyan, ne csináld!
– Nem érdekel tovább ez az élet nevezetű okádat! – köpködi a férfi. – Teszek a Világra! Ne dédelgess, hagyj békén!
– Miért nem cserélsz Seymmel? – förmed rá Lilia.
Kaiden feltápászkodik valamelyest. Zavaros tekintettel a lányra bámul. Hajáról, szempilláiról, orrhegyéről sárlé csöpög.
– Cserélnék – buborékolja. – De minek?! Egyforma állapotban vagyunk. Egyikünk is félhalott, másikunk se túl eleven.
– Van tested.
– De halott a szívem. Ohó! Nektek adjam a testemet? Akarjátok? Tetszik nektek? Jó kis test! Igaz, összevissza kaszabolt, heges, forradásos! Nem is olyan fürösztgetett, előkelő formájú, ugrálódzós és hajlékony, mint a hercegé volt, ám mégiscsak igazi test! Méghozzá kézzel fogható! Csókra, ölelésre képes! Még az is lehet, hogy jobban csinálja az ágybéli dolgokat! Megalkudhatunk!
– Később nem fogsz szégyenkezni a mostani viselkedésed miatt? – kérdezi Seym.
Kaiden bólint.
– De! – mondja. – Azt hiszem, máris szégyenkezem.
Hirtelen kivetődik a partra.
Ragadozószerűen csuklón ragadja, magával rántja a homokban szöszölő koboldot.
A tó közepéig tempózik a tiszta erőből tiltakozó áldozattal. Fröcsköl, bugyborékol, lemerül, felbukkan. Horkantgat, nevetgél. Csobog, locspocsol.
A lány leül a homokra, egy kagylót piszkálgat a mutatóujja hegyével. Viselkedéséből kitűnik, hogy bármi történjék, ő nem hajlandó beúszni senkiért. Mindenki saját magának fullad meg.
Úgy tetszik, Kaident magához téríti, kijózanítja a hűs víz. Tisztul a ruhája, bőre, elméje.
Az elhurcolt Rongykobold mind áthatóbban rikácsolva csimpaszkodik rajta.
– Tüstént vigyél ki! Nem vagyok vízálló! Utálok úszni! Téged is utállak! Ti csináltok minden bajt! Emberek! Bah!
Lilia sétára indul a tavat övező, selymes füvektől, daliás szárú virágoktól zöldellő-fehérellő réten. Ellépdel Seym lova mellett. A nyugodtan legelésző, aranysörényű, fekete csődör felemeli a fejét. Üdvözlésképpen horkant egyet, s tovább rágja a fogai közt tartott, menyegzői csokornak tetsző, kecses szirmú, fehér virágokat.
A lány végigsimít a mén bársonyos orrán. Nem akar emlékezni, épp ezért menten eszébe jut egy másik fekete táltos. A meséi szép, büszke, megülhetetlen Konok. Kevés híján sírva fakad.
Könnyezés helyett inkább eltűnődik. Azok a parányi, játékos tündérek! Mennyi mindenfélévé változtatták a kastélyukba zörgető, az éjjellények elől menedéket kereső, vigyázatlan férfiakat! Bizony, a fekete harcos került már a mostanihoz hasonló bajba. A gyermekded tündérek Konok testébe zárták-rejtettek őt. Akkor Thaine varázsitala segített rajta.
Ezúttal is meglelik majd a nekik kellő csodát!
Először persze azon kéne mélyen eltöprengeni, mit vétett sorsa ellen a férfi.
A Fekete Hercegnek most ennyi jutott. Megtagadta a Küldetését. Legközelebb talán bölcsebbül fog élni – mondta Nerv, az alvilágisten.
Rongykobold hasonlót kiabált: Nekem azt mondták, esetleg előfordulhat, hogy a Fekete Herceg megtagadja a Küldetését, és büntetésképpen a Halál Dűlőútjára jut.
Hogyan is folytatta?
Ti egybekeltetek! Boldogan éltek, nemzetek, szültök, míg meg nem haltok! És a dicső hadvezér őrködik birodalmatok békéjén!
Lilia felsóhajt. Megfordul, visszafelé sétálván megérinti a fekete csődör közelében legelésző másik két lovat is, Kaiden böjtös gebéjét és a sovány kancát, mellyel idáig jött.
A partra került, ázott manó türelmetlenül fogadja:
– Elég volt a tekergésből! Lóra, mindenki! Táltosföldre megyünk! Mozgás!
A kezében lógatott, kígyószerű, lapos hal verdesni kezd. Habzsika a reggelijére mereszti a szemét. Tetszést nyilvánít. Hideglelető, mohó vigyorral a szájába szippantja a rémültet.
Jóval később, midőn úgy érzik, homokká száradtak a napon, s rövidesen elporladnak, Ki éles rikoltozással eltűnik előlük egy óriási cédrus tátongó odvában. Az a nyiladék épp csak annyira széles, hogy a lovak átférjenek rajta.
Seym csődöre vonakodás nélkül a fahasadékba lép.
A mögötte haladó csontgebe megtorpan, és bár bízik lovasában, bátorítást kíván. A lány végigsimít sörényén, nyakán.
– Hé, hé! – rikkantja hátul Kaiden. – Hová készülünk?
– Bemegyünk az álombirodalomba – felel Lilia. Megfordul ültében, a gyanakvó férfi szemébe néz. – Ott nem eshet bántódásunk, bármi történik is körülöttünk. Ha étket, italt találunk, ehetünk, ihatunk, amennyi jólesik, de nem többet. S ha netán az a föld jóval vonzóbbnak bizonyul a valónál, akkor is ki kell jönnünk onnan. Az ottaniak dolgába nem avatkozhatunk. Ők se törődnek velünk. Nincs mitől tartanod.
Kaiden megadó sóhajjal bólint. Követi Liliát.
Az odú szájadékán túl vaskos, tömörnek rémlő sötétségbe fúrják magukat. Akárha az éjszaka testében haladnának előre. Fakorhadék zörren, csikordul a lovak patái alatt. Cincogás, vijjogás hallatszik mindenfelől. Időnként, a hadász szerint az elviselhetőnél gyakrabban, borzongatóan hűvös légáramlatok kuszáinak hajukba, karcolják kézfejüket.
Kaiden csupán fél kézzel tartja a szárat. Jobbjában a kardját szorongatja. Úgy véli, türelme rögvest elhagyja. S akkor majd előrenyúl, magához ragadja az aranyzöld szemű lányt, és kérdőre vonja szándékai felől. Miszerint mégis, miféle kárhozatba vezeti őt!?
Nem mindegy?! Hisz úgyis a halálért fohászkodik, mióta katonái szörnyű kínok közt elvéreztek. Meg is kapta volna a kötelet vagy karót Sollimától, ha Seymékkel meg nem érkezik az elbukottnak tűnő csata sorsát megfordító segítség.
Akkor még azt hitte, a hadvesztésnél démonibb csapás nem érheti. Nem is érte. A később történtek csupán megtetézték azt.
Az utolsó harcosig szolgált Altan herceg, akiért ő, a vezér is életét adta volna, a trónszék közelébe jutván kimutatta igazi természetét. Csendes alattomban elrendelte megöletésüket Enornál, az udvari varázslónál és orgyilkosnál. S mindezt hiúságból, féltékenységből, és persze azért, hogy visszaszerezze a nép bizalmát, rajongását! Amit ezáltal mindörökre el is veszített.
Az orv halálra ítélt Seym félig-meddig eleven – ámbár a világért se cserélne vele –, ő, Kaiden szintén elbírja még a kardját, s addig bizonyosan élőnek tekinthető. Viszont Enor, a vénséges praktikáló mérhetetlenül halott, méghozzá oly megérdemelten csúf véget ért, hogy maradványának elhantolásáért nem lett volna érdemes ásót ragadni. Amúgy is, mielőtt még feltakaríthatták volna az üres disznógyomorra emlékeztető tasakot, amivé vált, felkapta azt egy macska, s eliszkolt vele.
A szellemlénnyé lett Fekete Herceg óhajára a kovácsmesterek hamar elkészültek a kupolatornyos, kör alakú, sűrű rácsú ketreccel. Azóta sokan látogatják az újjáépülő városkapu közelében felállított, takaros kalitka lakóit, az alantasoknak, árulóknak kijáró, rikítóan sárga ruhába bújtatott Altan herceget és a vészkeverő törpéket.
Éjjel-nappal nyüzsögnek a csalódott emberek a szégyenketrec körül. Az ifjú királyfi és kedvetlen kegyencei tömérdek ajándékot kapnak. Például sarat, ürüléket, dögöket. Naphosszat élvezhetik a hozzájuk intézett bökverseket, pirongató dalokat.
A királytalan birodalomra a három elrettentő erejű harcos, Shorr, Chad és – a sebeiből lábadozó – Brund vigyáz.
Nos, Kaiden már csak ezért is erős vágyat érez a meghaláshoz.
A Sollima által kifosztott, szétrabolt, véráztatta föld – rágondolni is borzadás – uralkodó nélkül maradt. És ez a helyzet éppoly képtelen, mint a lábatlan ló, a szárnyatlan sas, vagy mint a sárkány, amely nem okád tüzet.
Ideje bevégezni, gondolja.
Kívánsága menten teljesülni látszik.
Bár nem hitte volna, hogy ez lehető: a tömörnek rémlő sötétség tovább mélyül, majd hirtelen megszakad alatta. Zuhan a semmiben.
Kiáltozást hall. Szó szerint ezt: Segítség! Segítség!
És ő az, aki így sikoltoz.
Aztán Liliát hallja.
– Ne aggódj – súgja a lány. De már nem is retteg tovább.
Jó ez az édes, szabad, felelőtlen zuhanás, lebegés. Olyasféle élmény, aminőt a szélben sikló madár, az elnyújtott testtel vágtázó táltos vagy a szerelmes lélek érezhet.
Ekkor földet ér. Pont jókor, már épp idegenkedni kezdett magától. Mit nem hord össze?!
Hirtelen kivilágosodik körös-körül. Nappal van, egyszersmind éjszaka. Áttetsző, finoman zöldes, sárgás köd szitái mindenütt.
Megdörzsöli a szemét. A kép nem tisztul, nem is élesedik. Látott ő már ilyet máskor is. Általában akkor ily furcsán elmosódott, helyéből elzökkent, hajszálnyit valószerűtlen körötte a világ, ha a testét sebláz perzseli. Ha túl sokat ivott. És ha némelykori, ritkán rábukkanó álmai sűrűjében tekereg.
Vastag törzsű fák alkotta liget veszi körül. Ameddig csak fellát a magasba, nincsenek ágak, szárak, színes levelek, csupán a fakérgek ezüstlenek. Alant nincs hullott lomb, hajlódó fűszál. Nincs talaj.
Lova nyugodtan lépdel a patái alatt kavargó tajtékfehér fellegen.
– Lazulj el – javallja a mellé csatlakozó Seym.
– Miért ne volnék ellazult? – kérdezi nyeglén. – Egyenest csonttalan vagyok.
– Még ilyet! Ilyen pocsétosat! Habóka szörnyen utálja ezt! – csattan, zendül, szinte egyidejűleg mély és magas hangon. – Rongybókus rühelli a mákonyt! Menjünk innen! Talajra! Földre! Valódiba!
– Ne kiabálj – kéri Lilia.
A Seym mögött ülő kobold ráölti a nyelvét, s mert az oly hosszú, akár a körme, fel is kunkorgatja azt. Néhányszor feltekeri, és Lilia felé lövelli a halpikkely-lepedékes, piócaszürke, hegyes végű izomkígyót.
Mivel a lány nem rezzen ijesztgetésére, megest körülnéz a lelkét viszolygató álomtájon. A látványtól összeirtózik. Két kézzel megragadja a karimát, és annál fogva a szemébe rántja kalapját. A fejfedő szegélye által lenyomott, merészen csúcsos, terebélyes fülcimpája megtörik. Az annak szélét díszítő bogarak épségüket féltőn fel s alá futkosnak a meggyűrt fülkagylón.
Kaiden arra gondol, hogy egy hanyagul irányzott csapással, aminővel a röpködő szipolyokat leütni szokta volt, megszabadulhatna a zavaró manótól. Társai nyilván rögtön kimutatnák hálájukat, legalább egy fellélegzés formájában.
Egyszerre csak megfeledkezik a továbbra is siránkozó, nyekegő koboldról.
Végeláthatatlan, tömött sorokban, kápráztatóan veretes vértekbe burkolt, vakítóra fényezett pajzsot, kifent kardot tartó, villogó tekintetű katonák masíroznak feléjük. Lószőr sisakdíszük lobog a menetszélben. Az ütemet el nem vétik. Bőrcsizmás lépteik alatt már-már beszakad a föld.
A hadvezér az izgatottságtól kipirosodott arccal, gyönyörködve bámulja őket. Az a sereg pedig mindegyre jön, árad felé.
Azután átkel rajta. Az egyforma arcú katonák egyként rezzenetlenek, levegőből lévők, ábrándbéliek.
Köröttük a tájék nem akként változik, mint az ébrenlétben. Itt nem kell megérkezni ahhoz, hogy másutt legyenek. Itt egyszerűen csak cserélődnek a képek, helyzetek.
A tovatűnt had nyomán füvek bókolnak, virágok hajladoznak tucatnyi faragott szék és pad alatt. Az ülőbútorok lassan forgó, kör alakú színpadot fognak közre.
A márványpadlatú pódiumon előkelően öltözött, fehér kesztyűs ifjú férfi hajol előre, mindkét karja kecsesen bókoló gesztusba merevült. Hullámos haját szellő borzolgatja, tágra nyílt szemében a Világ mása, ajkain hódoló-hódító mosoly csillámlik.
A mellette álló figura táncosnőt tart a karjában, s oly lágyan simítja tenyerét hölgye derekára, hogy azt a gyengédséget könnyezetlen nézni nem lehet. Úgy hajol ama hölgy fölé, úgy pillant szemébe, oly odaadó, olvatag alázattal, hogy...
– Meg kell a szívnek szakadni! – dörmögi Kaiden.
Az élete értelmét táncoltatni látszó férfialak szomszédja hosszú pillájú, karcsú testű, aludt tüzű, fogatlan, felnyergelt sárkány. Ábrándsárkány annak, akinek már a táltos is kevés.
A körszínpad lassan tovább fordul.
Gyönyörű arcvonású fiatal lány következik. A szépség mereven áll, törzsétől kissé eltartott karokkal, hogy érvényesülni tudjanak egymás fölé rétegezett, az alatta lévőnél egy kevéssel mindig rövidebb és szebb, tojáshéj vékonyságú, hajnalpír színű, áttetsző szoknyái, vakulásig vert leheletfinom csipkéből készült vállkendője, könyéken túl érő kesztyűi. Csodálni engedi a csigavonalban feltűzött haján meg-meglibbenő, gyémántos fényű harmatcseppekből szőtt fátylat. Tekergőző kígyót formázó arany nyakékét, az egyik szemfogába süllyesztett, haragvón szikrázó rubinkövet.
Majd felnyitott tetejű, aranyérmékkel, kalárisokkal, ékköves koronával, egyéb kincsekkel zsúfolt láda dicsekszik tartalmával.
Cifra palota jön sorra; tornyai, erkélyei, bástyái, kőcsipkéi megolvashatatlanok.
Tárt ajtajú, hatalmas szekrényt forgat eléjük az ábrándszínpad. A polcokon cipők, csakis cipők sorakoznak. Ezerféle bőrből, selyemből szabott, szalaggal, gyöngyökkel, csatokkal ékített lábbelik.
Hatlovas hintó gördül eléjük. A kocsi falai átlátszanak; az egyik hamvaskék bársonnyal bevont ülésen az imént látott ifjú nő és a fehér kesztyűs férfi karolja egymást.
Továbbléptetnek a forgattyú mellől.
Ajándékozó kedvű fák közé kerülnek, aranysárga és rubinvörös gyümölcsökkel teli ágak roskadoznak a fejük fölött, csüngenek a szájukig.
Előbb a lovak ízlelik meg a jókora könnycsepp formájú, nedvedzőre érett húsú terméseket. Azután Lilia és a manó is szakít egyet-egyet. Kaiden vár, mígnem ráébred, hogy Seym nem fog étekért nyúlni. Ekkor megkóstol egy aranysárga gyümölcsöt.
Égre törő várak mellett haladnak el, az egyik magasabb, a másik kupolásabb, a következő csúcsosabb. Mindegyik legalább ezer szobát és még több vágyálmot rejt.
Számlálhatatlanul sok hintóval, aranypénzes ládával, királyi fejdísszel, kincskamrával és fegyvertárral, valamint lábbelikkel és pompázatos ruhákkal zsúfolt szekrénnyel találkoznak. A hófehér szőrmékkel és selymekkel borított baldachinos ágyak látványa is oly gyakori, hogy hamar hozzászoknak.
Majszolják az édes húsú, bő levű gyümölcsöket, s már-már lustán bámészkodnak.
– Ilyen egyformák volnánk? – kérdezi Kaiden, midőn újfent megismétlődik köröttük a légváras, ködhintós, csalkincses látomás.
– Te mire vágysz? – pillant rá Lilia.
– Elsoroljam? Vagy megjelenik, ha rágondolok?
Lehunyja szemét, hogy körülnézzen a fejében.
Újra amaz imént látott, erősnek, fogyhatatlannak tetsző, bőségesen felfegyverzett hadsereg vonul feléje. Amint e vágykép elfoszlik megpillantja önmagát. Új ruhát, sértetlen vérteket, szattyán csizmát visel, haja, szakálla rövidebb. Robusztus termetű, szilaj lovon ül. A szárat elengedve, széttárt karokkal, nevetve vágtázik.
Feltekintvén is ugyanezt látja.
Majd azt érzi, hogy Lilia végigsimít a kézfején.
– Jó sokat vársz az életedtől – mondja. – Vagyis azt, hogy szép legyen.
Kaiden homlokráncolva mered rá, de látnia kell: a lány nem gúnyolja; barátsággal, mosolyogva szól hozzá.
– Hát te? – nyekken rekedt hangon, szokatlan zavarban.
– Mindenekfölött Seymet akarom. Valamikor egy öreg tündér, Thaine álomfüstjében láttam egy házat, farengeteggel körös-körül. Azt a hajlékot szeretném, és néhány gyermeket. Nem érdekel vagyon, palota, rang. Nem vonzanak olyan dolgok, amikért mások ölni, halni képesek.
– Jöttök ilyen unalmas vágyakkal! Katonaság, lóság! Egyetlen új ruha! Kölykök! Habzsikát miért nem kérdezitek? Én az erdőcskémet akarom! Abban egy borzalmasan nagy cédrus odvát! Ággyal és egyedül! Azaz egyáltalán nem kéregrepedésben akarok élni, hálni! Nem is más, közönséges, törpe, buta manók között! És folyton enni, falni, habzsolni akarok! Valamint megkövetelem az arra járóktól, hogy sértegessenek! Aki nem sérteget jólesően, az nem mehet keresztül az erdőcskémen! Azt föletetem a kapuőr tüskösökkel!
– Milyen sértéseket kell a fejedhez vagdosni, hogy jókedvre derülj? – érdeklődik Seym.
Rongykobold eltűnődik. Kalapszegélyét, szempilláját, alsó ajkát csavargatja mutatóujja hetedik percére.
– Mondd, hogy Habóka! Rongyóka! Bolyóka! Cibóka! Bandzsikát ne! A Bandzsika felnégyeltetés terhe mellett tilos! Táltosföldön nekem is vesztek lovat! Külön lovat, és nem ilyen pocsékot, mint ezek! Mellpáncélt, csizmát, kardot is akarok!
– Mihez kezdesz a karddal?
– Amihez te. Tekintélyes leszek általa! Emberek! Olyan ostobákat kérdeztek!
Szemfájdítóan, vakítóan zöldellő ligetbe érkeznek.
Nyilazó férfi térdepel előttük a fűben.
A teljes testpáncélzatot viselő, bivalydöntő erősnek tetsző harcos haja túl vastag szálú, túlsággal dús ahhoz, hogy azt egyszerű homlokpánt szorítsa le. Valaminő rémlényről lemetszett, a karmoknál fogva összeakasztott lábujjak tartják vissza ama lenyűgöző hajzatot az arcába zúdulástól.
A hős megfeszíti az íj húrját. Ezáltal kar- és vállizmai jócskán kiemelkednek, nyűgözik a szemet. A gyors egymásutánban kilőtt nyílvesszők halálos suhogása hallatán Kaiden irigyen eltátja a száját.
Néhány lépéssel távolabb ugyanez a pazar izomzatú, szemkápráztató díszesen ruházkodó férfi rúg és pofoz hat másikat. Pillanatok alatt leveri az ellenfelet.
Három bokorral beljebb éppen megragadja egy bika szarvait, majd felemeli, meglóbálja és félredobja a hatalmasan dühödt, az ő markában mégis magatehetetlen állatot.
Ugyanő rettentő gőzfellegeket és lángokat lövellő sárkánnyal küzd a liget közepében. A kiöklendett tűznyelvek elperzselik a körben álló fákat. Ám a hős sértetlen! Villogó kardjának egyetlen csapásával leszeli a gyilkos sárkány mindhárom fejét.
Majd egyszerre három lányt ölel a smaragdos fű fölött lebegő, szőrmetakarós, fátyolfüggönyös nyoszolyán. Az öleltek sikongatnak, aléldoznak a gyönyörűségtől.
A gazdag kert mélyében kalyiba búvik meg. A dülöngélő házikó rozzant ajtajába tett lócán üldögél maga az álmodó.
A szerény külsejű, gubbasztó férfi bosszúvágy-ködöktől homályos tekintettel szemléli diadalmas énjeit. Felhős homlokából ferdén álló szekercenyél mered elő.
Újabb légvárak és a vagyonosság, hatalmasság más, szokásos kellékei következnek.
Végre szerelmetesre fordul a tájék. A tavasziasan virágzó, veszekedetten illatozó pagonyban virágszedés, koszorúfonás folyik; játékos kergetőzés, vad hancúrozás, boldogságos beteljesülés zajlik körös-körül. Némely széptevők felpofoztatnak, mások nem. A hölgyek hosszabb-rövidebb ideig kéretik magukat, mielőtt szemérmesen rezgetett pillával engednének, s ezenközben kacagnak, galambbúgnak és énekelnek.
Rongykobold pöfög, sziszeg, piheg, mély és magas hangokon vihog, s eltúlzott gesztusokkal utánozza az önfeledt párokat.
Meseszép menyasszonyok között haladnak tovább.
Vannak ott kisebbek, magasabbak. Soványak, teltek. Hajnalsápadtak, kipirultak, kifestett vagy lefátyolozott arcúak. Kivétel nélkül izgatottak, borzongatottak, többségük örömittas. Néhány menyecskefátylas, lesütött szemű háziállat is ténfereg köztük.
Az egyik nőalakot alaposan megtekintik.
A lány vékony, nyúlánk. Parázs fényű, fekete haja csigás hullámokban omlik a vállára. Tiszta homlokát fehér és kék virágfejekből kötött, cicomátlan koszorú ékíti. Ferde metszésű, tág résű, zöldessárga szeme ragyog-tündököl. Széles, telt, rózsapiros száján mosoly vibrál. Porcelánfehér ruhája lágyan ölelődzik a testével. Lábán hegyes orrú, finom cipő. Lilia inogva lépked a magas sarkakon.
Seym mellé érvén megtorpan, felnyújtja karjait.
A férfi lehajol, hogy a nyeregbe emelje kedvesét.
Halk pukkanással eltűnik a csalkép.
A fekete harcos és a lány egyszerre rúgtatja előre a lovát. Messze maguk mögött hagyják Kaident, és – hopp, merő véletlen! – a Rongymanó is lemarad, lerepülvén Seym háta mögül.
Aztán megállnak, szótlanul nézik egymást.
Végül a férfi megszólal:
– Ha azt elmondtam neked, milyen gyönyörködtető érzéseket váltasz ki belőlem, azt se titkolhatom, mennyire fáj most ez a helyzet. Nézzünk szembe azzal, hogy így maradok, vagy még így sem. Artax nem szolgált biztató tanáccsal, a kobold se tűnik bölcsebbnek. Légy szabad, Lilia.
– Az vagyok. És azért vagyok veled, mert szeretlek.
– Szerethetsz így is, miért ne!? De feledhetetlenül tudjuk, miként szerettünk, mikor testem is volt.
– Kérlek, ne folytasd! – sóhajt a lány. – Nemsokára nőül veszel, és gyermekünk születik, nem is egy. Hacsak te meg nem gondolod magad.
A sértődött Rongykobold magas szöcskeugrásokkal közeleg. Hegyüknél megragadva kifordítja s meglebbenti terebély füleit. Nem csak ígyként csúfolkodik, néhányszor a nyelvét is kiölti-feltekeri, és éles, rikácsos hangokat hallat.
– Ezt hagyjuk itt! – morran a melléjük léptető Kaiden.
– Mi bajod velem? – mered rá a manó.
– Csupáncsak az, hogy bolond, féleszű, szeleburdi, hibbant, badar, kelekótya vagy.
– Még! Sértegess még! Mondd, hogy megőrülsz tőlem, a kardodba dőlsz, a száguldó lovak elé fekszel, mérget hörpintesz!
– Igen – bólintott a férfi. – Megőrjítesz. És tudod, mit teszek az őrjítő alakokkal? Őket döntöm a kardomba. Őket hajítom a dübörgő lovak elé. Vagy két ujjal eltöröm a nyakukat.
– Kettővel?! – szisszen Rongykobold, felugorva Seym háta mögé. – Emberek! Gyilkosok! Ridegek! Érzéketlenek!
Senki nem felel, így lassan elapad dohogása.
Idősödő asszony tereget mellettük a mezőn.
A kalászt érlelő, térdig érő fűben hajladozó nő a fejmagasan kifeszített kötélre aggatja a lábához tett kosárból kihúzott álmokat. Palotát, hintót, menyasszonyi ruhát vet át a zsinóron. Eligazgatja a mosott holmit, és akasztgat tovább: úri lakot, koronát, varázssipkát, gangos férfit, kösöntyűs ladikot.
Ékesen megfaragott kövekből emelt, kör alakú fallal övezett parkba lépnek. Odabenn fehér tollú madarak szálldosnak az égre szökkenő fák és a mindent bekúszó, színes virágú folyondárok között. A kerítés melletti sétautat oszlopsor választja el a burjánzó kerttől.
Az oszloplábakon függő festmények ábrázolatai elevenen élnek.
Az egyiken patak vize iramlik, átbucskázik a fenéki köveken, talpát áztató lány kalimpáló ujjai között, lábfejboltozatán. Kutyakölyök szaladgál a mederben, az alázúduló napfény himbált tükörképét kergeti.
A következő piktúrán olvadt fehér, mosott zöld és csibesárga színek ködlenek egy végeláthatatlannak tetsző, a délutáni fényen lassú hajóként úszni látszó kertben. A fehér vászonnal takart hosszú asztalon gyümölcsöskosár, boroskancsó sejlik. Körötte, az alig látható székeken feltűzött hajú asszony, felgyűrt ingujjú férfi, aszalt arcbőrű, idős nő és két gyerek ül. Bár látszólag mindnyájan moccanatlanok, az a délután sziszegve, surrogva, dédelgetően vitorlázik velük a pillanatonként változó, gyérülő, fakuló, sajgató szépségű, halovány fényeken, az illó életen.
A harmadik oszlopképen hajtóját veszített fogatot hurcol négy ló.
A tollbóbitás fejdíszű, kék lepellel takart hátú, csengettyűs hámmal felszerelt állatok tébolyult vágtában vonszolják-zötyögtetik a mögéjük kötött kocsit. Az egymással szembeni ülések bármelyikén megmaradni képtelen, azok közt hánykolódó lány görcsösen kapaszkodik a támlába, ám így is aggasztóan billeg, dülöngél.
A zavarodott lovak letérnek az útról, a réten nyargalnak tovább. Fűcsomók, földbuckák és lappangó kövek ugráltatják a fogatot.
A két fonatba fésült hajú, sápadtkék ruhás, nagyon ifjú lány keserves erőfeszítéssel átkapaszkodik a hajtó helyére, s megragadná a gyeplőket. Ám a szakadt szárvégek a kocsirúdon s akörül himbálóznak, csaknem elérhetetlenül.
A lány lenéz, azon töprengvén, hogy levetődhetne. Elborzad az elmosódottan tovaszáguldó föld láttán. Úgy dönt, veszélytelenebb, ha inkább átmászik a hámfára, és a rúdon végighasalva próbálja megszerezni a tépett szárakat.
Lilia arra számít, hogy tüstént megjön a titkon várt lovas. A megvadult hámosok mellé igazítja fürge hátasát, egy jól irányzott ugrással átszáll, elkapja a gyeplőt, és véget vet az eszement futamnak.
Hiába vár, a megmentő férfihős késlekedik.
A legfeljebb tizennégy éves lány hadonászva billeg a keskeny hámfán.
Hirtelen elvágódik, és széttárt karokkal az egyik ló farára zuhan. Azon lecsúszva, fejjel ér földet. Nyaka megroppan, teste átfordul, és reccsenve eltűnik a kocsi alatt.
A féktelen lovak elszáguldanak.
A kitekert pózban heverő holttest a zöld füvön marad.
– Kinek az ábrándja ez? – dünnyögi Lilia.
Továbbléptet. A soron lévő oszlopon függő eleven festményen pazarul felcicomázott, hegymagas paripán féloldalvást ülő nő cseveg a földön álló, tollbokrétás kalappal árnyékolt arcú férfival.
A dúsan fodrozott, mélyen kivágott ruhát viselő asszony térdeit szorongató hízelgő nem észleli a háta mögött felbukkanó, piszkos rongyokba burkolódzott, züllött arcvonású lányt, s ilyként a fellendített kézben megvillanó tőrt sem.
Amikor az első szúrások a lapockái közé vágnak, a férfi elengedi a felderülő úrinő lábát, kardot ránt és vaktában hátrasújt. E mozdulattal lesodorja saját kalapját, ám nem találja el gyilkosát. Tőrdöfésektől feltépett hátából sípolva szökik a levegő, patakzik a vér.
A férfi a fűbe rogy. Teste hullámzik, vonaglik, reszket. Haláltusája hosszúra nyúlik.
A lovon ülő nő elkomorul. Úgy tűnik, szánja a haldoklót. Megrántja a szárat, odacsap a pálcával.
Az óriási ló helyből vágtába ugrik, eltaposván a lábainál fekvő embert, a futásnak eredő lányt.
– Ki álmodozik efféléket? – sóhajt Kaiden. – A cicomás, a széptevő, vagy a rongyos?
A kert közepén zizegő sokmedencés szökőkút alsó káváján lefátyolozott nő üldögél. Két ujjal megemelve tartja csipkeleplét, arcát szemléli a víztükörben.
A vízen vibráló képmás szép vonású, derűs mosolyú fiatal nőt.
A fátyol mögül felpillantó arcról lekopott a bőr, a hús. Az arcán csupasz az ajkatlan fogak vicsorítanak.
Rongykobold felvisít. Idegtépő hangosan összefoglalja, nem először, hogy mit tart az emberek felől.
Lilia az élre porzik, elsuhan a váltakozó képekkel játszó oszlopok alatt. Pontosan emlékszik, miféle szörnyűséges helyeken fordultak meg valamikor. Az egyik lidérces birodalomban átúsztak Seymmel a rémálmok tavát.
Boldog idők, sóhajtja megest.
Elszáradt nádszálakból épített, púposan ívelő, képtelen hídhoz érkeznek. Az átjáró túlsó vége tejsűrű ködbe vész.
Az innenső végen a hat oktávot átfogó hangtartományban sopánkodó manó hasonmása tesz úgy, mintha termetével eltorlaszolhatná azt. Ez a szerzet néhány árnyalattal csúnyácskább a másiknál.
– Kimennétek? – rikolt rájuk.
A Seym mögött ricsajozó Rongykobold elnémul. Szeme a hídőrre dülled.
– Nem szeretnénk itt maradni – felel Lilia.
– Miért nem? Talán nem tetszik a hely? Nem találkoztatok az álmaitokkal?
– Dehogynem! Épp azért sietünk kifelé, hogy mielőbb valóra váltsuk valamennyit – biztosítja a lány.
A hídőr elvigyorodik, elborzasztva őket fogatlan ínyével.
– Ezeket aligha! Ezek már bedöglöttek! Hullák!
– Akarsz fogadni? – üvölt rá Rongykobold. – Fogadjunk egy tágas faodúba, ággyal! És még három halba és ugyanannyi sült mókusba, hogy megteremtem, amit megálmodtam!
– Ostoba! Ha ez lehetséges volna, akkor innen elfogynának az álmok, nem gondolod!? Márpedig nem fogynak! Sőt! A Színehagyott Ábrándok Birodalma örök! Jössz nekem egy faodúval, három hallal, három mókussal!
– Nézz végig magadon! Sokkal kisebb vagy nálam, még egy zápult fogad sincsen, és az üres fejedben lomkamrát nyithatnál! Ilyen butaságot! Hogy az eltűnik innen, amit megvalósítanak! – ordít a kobold. – Épp az az álom nem vész el, amit valóra váltanak! Tudhatnád!
– Menjünk – szól Lilia.
A csontgebe berzenkedés nélkül lép a nádszál hídra.
Kaiden követi a lányt.
Felérnek a púpra, csúszkálva lefelé indulnak.
A ködbe fúrják magukat.
Az üvöltözve vitatkozó manók hangja elhal mögöttük.
Mielőtt Lilia visszafordulna a lemaradtakért, Seym utoléri őket. Háta mögött a felhevült Habzsika nyögdécsel a szellemi kimerültségtől.
A ködösvény végén Táltosföldre lépnek. Ez a birodalom nem más népeket leigázó hódítások, nem is vérengző uralkodókról mesélt legendák révén tett szert különleges hírnevére. Táltosföldet főként a lókultusz, a rézműves mesterek, a bőrvarrók és a fegyverkovácsok tették nagynevűvé.
A hitrege szerint Thago, az utolsó sárkánylovas üldözőkkel a nyomában, sérülten érkezett a hegyektől, völgyektől hullámzó, zuhatagokkal, folyókkal termékenyített, zöldellő legelőkben, buja erdőkben gazdag vidékre.
Az itt élők még sosem láttak olyan állatot, aminőn a sebesült Thago ült. Épp ezért isteni küldöttnek hitték, és oltalmukba vették a menekülőt. Míg ő egy erdei faluban lábadozott a varázslópap gyógyfüveitől, a helybéliek gondozták irigyelt, vad sárkánylovát.
Az az óarany színű, pikkelyes testű, tollpiheszerűen finom szőrzettel borított, bőrszárnyú, erőteljes hátsó lábakon járó, mécses alkatú lény senkit nem engedett közel magához. Durván pikkelyes, keskeny, hosszú fején legyezőforma, éberen mozgatott fülek díszlettek. Homlok- és szemöldökcsontja jócskán kicsúcsosodott. Oldalvást elhelyezkedő, mandulavágású szemrésében arany színű szivárványhártya ragyogott. Pupillája függőlegesen állt, akár egy figyelmeztető mutatóujj. Ráncos szélű, tágas orrnyílásain gőzfelhőt prüszkölt, rettentő fogakkal teli szájából zöld lángnyelvet lövellt, ha feldühödött. Izmos, csupasz, kígyózó farkával tagló hatású ütéseket osztott. Lomha mozgással, főleg ügetésben járt. Ha sietett, néhány ugrás után szárnyat tárt, és felrepült.
Rettenthetetlennek ismert férfiak viselték gondját, ám azok is vasvillával ügyeskedtek elé a szénát, abrakot, dézsa vizet. Ha ráunt a bezártságra, az istálló falait szétrúgva távozott. Néhányszor körberepülte az erdőt, majd leszállt a legelőn, friss füvet falt, és párosodott a kancákkal. A faluba visszatérve behabzsolt néhány tyúkot, libát, némi parazsat. Ezután, de csakis ezután, kéttucatnyi merész, nagy izmú legény visszavezethette őt a helyrekalapált istállóba.
Felépülése után Thago ezen a földön maradt. Drachorral, a sárkánylóval keresztül-kasul bebarangolta a birodalmat. A csavargó kedvű, vénülő hátas idővel mind mogorvább, tűzokádóbb lett. Mígnem egy napon, a kancáknál vitézkedvén felhördült és kiszenvedett.
Azon kancáktól származnak Táltosföld hírneves drák lovai. Az ugyancsak óceánnyi magot szertehintett sárkánylovas utódaiból lettek a mágikus tehetségűnek tartott, többnyire Thago nevű mesterek.
A manó fitymálja a történetet.
– Ez nem hitrege! Hol a harcolás? Mészárlás? Koncolás? Hová lettek az ős-Thago üldözői? Miért nem törtek a falura? Gyújtónyilakkal? Hajnalban, midőn mindenki a legjobban alszik? Az asszonyok nem lettek általuk meggyalázva! És amikor Thago keresztül-kasul szétszórta a magvát, hol voltak a bosszúbősz férjek és atyák? Nem ér! Ez nem emberi!
Nem kap választ.
Gyertyaláng karcsúságú örökzöld fák, laza lombú, lágyan hajladozó, gömbölyded cserjék, sárga tölcsérű futókák szegélyezte úton haladnak. A szélfogó növényzet mögötti karámokban képzeletszép lovak legelésznek.
A fáradó csontgebe s a Kaiden alatt támolygó kanca hosszan cikornyázott nyerítéssel köszönti a túlnani társakat. Amint üdvözlésük viszonzásaként megérkezik a több szólamú válasz, Seym lova lelkesülten, csődör módon felnyihog. Valamennyi lábával elemelkedik a talajtól, a mellsőket előrenyújtja, a hátsókkal hátrarúg. Mindeközben a nyergében ülőket meg se rezzenti, így még a koboldnak sem kell ordibálnia ijedtében.
Rőt színű kövekből rakott városfal magasodik előttük. Átléptetnek a széles felvonóhídon. Az alattuk kéklő várárokban tarka tollú, rózsás, fekete és piros csőrű vízimadarak siklanak, úszkálnak.
Mindkét irányban fogatok, hintók, szekerek gördülnek el mellettük. Özönsok gyalogost, lovasokat is látnak. A többség befelé igyekszik.
Bejutnak a kapun. A helyben készült, pazarul megmunkált ruhákba, vértekbe bújt, villogó kardot és kerek pajzsot tartó őrök végigmérik és szó nélkül átengedik őket. Tovahaladtában Kaiden visszafordul, már-már leesik a lóról, oly megbabonázottan bámulja viseletüket. Ha az ábrándbirodalomban volnának, sóvárgása megjelenítené egy pazarul felfegyverzett sereg ködképét.
Seym, kicsit irigyen, arra gondol, hogy a hadász most már rendbe jön. A hajnallati találkozás óta halálkedve sokat gyöngült. Máris a megszerezhető vértek, harci eszközök izgatják.
A piactér felé sodródnak a vásáros tömeggel. Fehér, türkiz és narancsszín kavicsokkal burkolt út simul a hátasok patái alá. Az eltérő színű kövekből kirakott mozaikok lovakat, tengerlakókat, tejvívó harcosokat, táncoló nőket ábrázolnak. Nap narancslik és türkiz Hold kéklik a tér elején emelt szökőkút körül.
A rongykobold eget-földet zengető kiabálást csap, midőn előbb Kaiden majd Lilia, végül a fekete harcos nyomja markába a kantárszárat. Míg ők gyalogláb sétálnak tovább, és minden érdekesebb portékát közelről megszemlélnek, a manót három ló hatfelé rángatja.
– Hé! Hó! Ezek itt letapossák, szerteszét szaggatják Rongyokat! Kettő kezem van, csak csupán kettő! – rikácsolja, bár úgy rémlik, senkit sem érdeklően. – És én is vásározni, tapogatni, szagolgatni, beleenni akarok!
Kaiden az egyik műhely elé helyezett asztalon heverő holmik közt válogat. Sötét szemét a koboldra villantja.
– Ha csak egyetlen lovat is eleresztesz, két ujjal töröm el a nyakadat! Kettővel! – És fel is mutatja, melyekkel.
Azután felemel egy arasznyi széles csuklóvértet, megszemléli annak domborgatását, összehasonlítja a karján lévő kopottal, és a műhelyajtóban álló ősz mesterre tekint.
A kifényesedett bőrkötényt, lengeteg ujjú, szürkésfehér inget, két sor tokát és három sodorba pödrött bajuszt viselő, kék szemű férfiú fejcsóválva viszonozza pillantását. Egyelőre szóra se méltatja a lerongyolt hadúrt.
Seym a faállványokra függesztett testpáncélok mögött járkálgat, nem is titkolván, mily csüggedt kedvvel. Egyre irigyebb Kaidenre, jóllehet szívesen száműzné szívéből ezt a bántó érzést. E pillanatban boldogan cserélne vele, vagy bárki mással. Ő is szeretne fémderekat, vállvasat próbálgatni, mint a legtöbb férfi.
Az iménti bőrművesnél szemet vetett egy szíjhurkos nadrágra, a hozzá illő, sóhajtásnyi vékonyságú bőrből szabott, elöl összeszíjazható ingre, és ugyanott még csizmát is talált. E ruhadarabok természetesen fekete színűek, ez lévén a kedvelt színe. Ezért emlegették régebben fekete harcosként, ezért nevezték még nemrég Fekete Hercegnek.
Mostanság már méltó is a gyászpompa színére.
Mivel azonban a kiszemelt holmit nincs mire felvenni, marad a – felületesen rápillantókat – megtévesztő, illuzórikus testképénél, az ahhoz járó öltözet ruhánál, és a valamilyen kegy folytán valóságos, a – nem lévő – vállain megálló fekete palástnál.
Erős kedve volna iszonyatosat rúgni az előtte csillogó, lóroggyantó nehéznek rémlő testpáncélzatba. Dühét visszafogva Liliára néz. Mögötte észreveszi a nyaka és a lábai körül összegabalyodott kantárszárak fojtásába keveredett Rongykobold görcsös küzdelmét, immár nem a széledező lovakkal, hanem a puszta életéért.
Előrelendül, hogy segítsen rajta, mert persze kimegy a fejéből, hogy – nemcsak rúgása – érintése sincs.
Amikor azonban szellemlényként keresztülsietne az előtte tornyosuló páncélzaton, az nem engedi át. Sőt, az ütközéstől meginog.
Seym meglepődik, és lázas gondolkodásba kezd.
Lilia hamarabb végez a történtek felfogásával. Oda se nézve hátranyúl, két mozdulattal kiszabadítja a liluló nyelvű manót a szíjörvényből.
– Válassz magadnak ruhát, vérteket – szól a fekete harcosnak.
Ezúttal Kaidenen a csodálkozás sora. Ám bármennyire furcsállja is a hallottat, nem kérdez, nem köt bele. Emlékszik Seymhez intézett első, goromba szavaira. Arra is, milyen gyorsan változott meg formálódó utálata.
A háború kínjait, serege elvesztését sirató hadvezér és a végpillanatban érkezett, nem kevésbé megviselt lelkű Fekete Herceg éjszakákon át kancsózott közösen, egymást vigasztalván. Akkor még kezet szoríthattak, megveregethették a másik vállát, és Kaiden arra is jól emlékszik, mily meggyőzően beszélt a mennyegzőjére készülő férfi a szerelemről, neki is azt ajánlván, hogy hamar találjon magának egy érdemes leányt, különben tényleg megöli őt nagy fájdalma.
A lány még nincs megtalálva, ám az is valami, hogy hosszú idő után végre kitisztult kótyagos feje. Ez viszont Liliának köszönhető, kinek volt mersze sértegetni őt. Ilyképpen érte el, hogy megfürödjen, és visszaengedje magához a józan eszét.
Kaiden szótlanul figyeli a Fekete Herceg átváltozását. A harcos nem ölti magára a kiszemelt ruhákat, azok felkerülnek rá. Előbb a csizma, a feszes nadrág, a fényes csatokkal záródó ing. Azután a Nap- és a Hold-motívumokkal, sárkánylóval, gyönyörűséges varázsjelekkel ékesített, erős bőrből és fémekből létrehozott, a térdet is védő lábszárvért; az ágyékot, a mellkast és a vállakat óvó. Végezetül a könyök fölé érő csuklóvért is ráolvad.
– Cserélj kesztyűt – kéri Lilia. Ez is megtörténik.
Seym a hadúrra néz.
– Üss meg!
A szólítottnak ez túl sok. Mostanra jutott el annak szemérmes megfogalmazásáig, hogy barátságfélét táplál a szellemherceg iránt. Erre azt óhajtják tőle, hogy üssön.
Ezen alaposan felbőszül.
Az ősz hajú bőrműves közéjük veti magát.
– Várjatok! Ha te is vásárolsz – fordul Kaidenhez –, márpedig rád férne, mert szörnyen cafatos az öltözéked, tartogassátok az erőtöket estére. Mint talán tudjátok, Táltosföldről csak az mehet el az itt választott vértezetben és fegyverekkel, aki érdemes is rájuk. Ezek mágikus holmik. Baj szakadhat annak fejére, aki csekély a varázserejükhöz.
Seym épp a varázserőről szeretne megbizonyosodni. A kesztyű mutatóujját a deres hajú mester bal vállához érinti. Miáltal a férfiú félretántorodik az útból.
Jó jel, gondolja a harcos. Tenyerét Kaiden mellkasára feszíti.
A hadász ellenáll. Sejti már, mi az, amit Seym oly keményen puhatol.
Érzi a nyomást.
Azután megfeszíti a hasfalát, és máris záporozhatnak rá a próbaütések.
Nevetnek örömükben. Megropogtatják egymás vállát. Ahol Kaiden ruhát vagy páncélt fog, ott embert érint. Ahol a puszta bőrt tapintaná, senki nincs.
A harcos kibontakozik az ölelésből.
Lilia elé lép. A kesztyűujjal végigsimítja az arcát, szemöldökét.
Amint az érintésének örvendő lány pilláin reszkető, óriási könnycsepp alágördül, odahajol, hogy lecsókolja azt.
A kudarctól mindketten összerándulnak.
Rongykobold felüvölt:
– Abbahagyni! Vásározzunk! Most, hogy a Fekete Herceg tud végre fogni, sürgősen fogja meg a lovakat, mert én már eleget tartogattam őket! Ezennel Habzsika megy oda mindenhez, és ő fogdos össze mindent! Amikor majd szólok, nektek csak fizetnetek kell!
Seym a markába veszi a szárakat, mert erre az érintésélményre is kíváncsi. A lovak tüstént egymás mellé rendeződnek. Békésen állnak, őt nem rángatják.
Rongybubus nem választ új gúnyát, mert az egész piacon nem talál a rajta lévőhöz fogható szépet. Korábbi szájalásával ellentétben már nem érdeklik a vértek, sem a fegyverek, még a karkötőnek látszó, orv ölesre való, gombnyomásra kipattanó csuklópengék sem. Hiszen azért tartja testőreit, hogy azok harcoljanak, ha ő veszélybe sodorná magát.
Egyszerre csak mégis kísértésbe szédül. Az utolsó asztalnál nagy szemű lánccal nyakba akasztható, koboldnyelv formájú, zöldre nemesedett színű köpőcsővel kínálják. A csőbe illő parányi tüskék a célba fúródván, zákányos álomba mérgezik az áldozatot. Tetszik neki ez a mókás játékszer. Pláne, hogy használatához nem kell megközelíteni a játszótársat. Menten elképzeli, mekkora hasznát veszi majd az erdejében. Kuncog, kacarász. Fülcimpáit gyűrögeti, észvesztve menekülő füldíszeivel mit sem törődik. Liliára villantgatja a szemét.
A lány bólint, és megveszi a köpőcsövet.
A manó rögvest kipróbálja a szerzeményt. A feje fölött suhanó tollas bajmókba meneszt egy lövedéket.
A rágós húsáról és rútságáról ismert, kócos, penészszín károgó röptében megmerevedik, és kő gyanánt, súlyosan zuhan le.
A kobold megpróbálja elkapni a taglóként közelgő zsákmányt. Ez sikerül is, ám azzal együtt felhemperedik. Még a földön hasaltában az arcába gyömöszöli az alélt bajmókot.
Degeszre dagadt pofazacskóval, tollat köpködve kecmereg talpra. Teljes erőből őrölné a madarat, ám az rághatatlan. A kemény, szivacsos hús rugózik a fogai alatt, félresiklik a szájában.
Azután keresztbefordul a torkában, és ott elakad. Következőleg a manó szeme kimered.
Gyertyaszálforma, lógatag orra, azon igyekezetében, hogy lélegzethez segítse őt, felmerevedik és szörcsögve szipákolja a levegőt.
A közelben álló Kaiden reméli, hogy a fuldokló már nem szenved sokáig. Tovább válogat a csizmák között.
Lilia hangos sóhajt hallat. Rongyóka azt kapja, amit érdemelt. Csakhogy Artax szerint nélküle nem jutnak sehová.
A lány még egyet sóhajt. Megragadja és összeszorítja a kobold orrát. Miáltal az jókorára tatja a száját, hiszen légcserélne. Lilia a torkába nyúl, kihúzza onnan a hányattatástól erősen ébredező, nyálcsatakos bajmókot.
A manó palástjával megtörli a pislogó madarat, sebtében eligazítja szétzilált tollait. A feje fölé dobja az eltompultnak tűnő károgót. És gyorsan odébb lép, látván, hogy az zuhanni kezd.
Mielőtt a földbe csapódna, a dülledt szemű, horgas csőrű madár észhez tér. Megzörrenti tépázott szárnyait. Egy pillanatra megáll a levegőben. Rekedten kettőt rikkant, azután elszántan hadonászni kezd gyérült tollú röplebenyeivel.
Lilia, Seym, Kaiden és más piacjárók is visszafojtott lélegzettel figyelik erőlködését.
A tollas bajmók csak nem emelkedik. Úgy rémlik, mindörökre szitálni fog a légnek ama pontján, de legalább addig, míg halálra nem fárad az eredménytelen szárnycsapkodásban.
A manó kissé hátrább húzódik. A látómezőkből így kikerülve, újfent bekapja a köpőcsövet.
A következő pillanatban fellendül a levegőbe, a röpüléssel kísérletező károgó mellé, ott lóbálózni kezd, és még a fúvóka is kiesik a szájából.
Mindez Seym kardjának hegyére akadván történik vele.
– Azonnal tegyél le! – üvölti. – Te szellem! Te lidérc! Te démon! Te!
A helyben lebegő tollas bajmók a nyakát előrenyújtva a rikácsos lény ábrázatába mered.
A manó ráölti a nyelvét, annak teljes terjedelmében. Ezt legott megbánja.
A károgó reflexből rácsattintja csőrhorgait. Épp csak átlyukasztja a csúnyáit izomkígyót, és máris elszárnyal, eszébe villanván végre, miként is kell repülni.
Rongyóka két kézre kapja s előrébb húzza a nyelvét, hogy megtekinthesse a rajta ütött sebet. Közben jajgat, sopánkodik, sziszeg és átkozza Seymet. Dühödt sistergéséből épkézláb szót nem lehet kivenni.
A fekete harcos leteszi a selypegő manót.
Még egy pillanatig nézi a visszatetsző szerzetet, és arra gondol, igazán elveszíthetnék már valahol. Őrongyossága megtette a dolgát, szavára eljöttek Táltosföldre.
Seym módfelett reméli, hogy a kobold szerepe hajszálra ennyi volt.
Nemcsak ő, de Lilia is felfigyel a köröttük őgyelgő lányra. Mióta a műhelyeket és a kirakodást járják, az a villanó mozgású, gyermeki alkatú, hályogkék lepelbe burkolódzott lány követi őket, s a haját is takaró kelme alól különös arccal bámul rájuk, legfőképpen a Talizmánra, mely ezúttal Lilia nyakában lóg.
Seym Kaidenre pillant.
A hatalmas férfi ügyet sem vet az ólálkodóra. A lábára húzott csizmát próbálgatja, lötyög vagy szorít-e, milyen járás esik benne. Azért meg-megrándul egy arcizma. A fájdalmas vonaglást az váltja ki, ha a szünet nélkül locsogó manó hangja a magasabb tartományokba ível, és ezzel megbolydít a fogazatában egy-egy kényesebb ideget.
Úgy vélvén, hogy minden szükséges holmit beszereztek, elindulnak a fogadó felé. A teret elhagyván keskeny utcák záródnak köréjük. A rőt színű kövekből emelt, szerény méretű lakóházak fölé magasodik a lábujjhegyen állani tetszően nyúlánk és karcsú, kör alakú bástyákkal és hegyes tornyokkal közrefogott vár.
A felpakolt lovak maguktól követik őket, széna és abrak reményében. A hályogkék ruhás lány is ezt teszi, csak ő észrevétlenebbül.
Lilia kiengedi a palástból Kit, és a holló a magasba szárnyal. Nyugodtan köröz fölöttük, nem jelez veszélyt.
Az ereszkedő Nap elsüllyed a palota tornyai között. Narancsoskékes alkonyatot hagy maga után. A szűken szorongó, emeletes kockaházak között hízik a vérszínű homály.
Kaiden és Lilia nem eszi butára és tohonyára magát. Hiszen ha vereséget szenvednek a megméretésen, reggel nem távozhatnak a vásárolt holmikban. Ezért meghagyják a mohóságot Rongykoboldnak, és az helyettük is habzsol.
Kaiden, bár sűrűn odapillant, egyszer se nyúl a boroskancsóhoz. Minél inkább sóvárogna az italra, annál sűrűbben ötlenek fel benne az egymással összefolyt elmúlt napok pocsékságai, úgymint kába fej, pocsolya szájíz, viharzó gyomor, tántorgó járás. Halálvágy.
Amikor azt látja, hogy Lilia harmadszor is tölt magának, gesztusokkal jelzi: rögvest rosszul lesz.
A lány felvonja a szemöldökét, halványan el is mosolyodik. Elkortyolja a rubin italt.
A szemközt ülő Seym válla fölött a hályogkék leples lányt szemléli, annak ellaposított gömb formájú, elmosódott vonású arcát, kontúrtalan, gyér pillájú, tág résű, fakókék szemét, cimpátlan orrnyílásait, pengekeskeny ajkait, gyakorta előbukkanó, rezgetett, kétágú nyelvét.
Asa átmelegszik Lilia homlokán, és ő egy pillanatra lehunyja a szemét, hogy a kígyóéval lásson. Úgy tetszik, az állatait nem nyugtalanítja az utánuk kíváncsiskodó teremtmény. Mindenesetre nem hagy fel a gyanakvással.
Szemügyre veszi Kaident.
A férfi megfürdött, megrövidítette haját, szakállát, körmeit. Tekintete kitisztult, felélénkült, derűssé vált. Szép vonalú, eddig vértelen ajkai kiteltek, megszínesedtek. Nyers színű, puha bőrnadrágot, inget öltött. Díszes övet szíjazott a csípőjére, felcsatolta kígyófej markolatú kardját és a féltettebb testtájait óvó, ékjeles vérteket.
A lány megjegyzi:
– Roppant kevés kell neked ahhoz, hogy metszően férfias legyél.
A megszólított hosszan tűnődik a szavain. Minél jobban felfogja azokat, arcbőre annál erősebben kipirosodik a rövidre vágott szőrzet alatt. Szemöldöke mind magasabbra kúszik a homlokán.
– Metszően férfias vagyok? – nyögi. – Mit értesz ez alatt?
A lány körülnéz az alacsony mennyezetű, fáklyával, gyertyával megvilágított, kevés levegőjű teremben.
A hosszú asztaloknál ülő vendégek, helybéliek, utazó kalmárok, fegyverforgatók és kalandorok jobbára őket nézegetik, főleg Kaident. Némi zavarral bámulják az ugyancsak lenyűgöző Seymet, csupán sejtvén, hogy valami furcsaság észlelhető rajta.
Őket szemlélik, holott valamennyiükön akadna bámészkodnivaló.
Egyikük csupa hatalmas szöglet, valóságos kockaember. Megfélemlítő mintázatú páncélzat borítja mellkasát, kardja irdatlan hosszú; övén, nyakában kések függenek. Négyszögű, kopasz fejét forradások csíkozzák. Szemöldöke, jobb arcfele is szabdalt. Csuklóján vastag szerencselánc zörög, azon hajtincsek, csontok, fogak, szárított szervdarabkák, körmös foglalatba zárt szemek fityegnek. Ezeket vagy személyesen szerezte harcban, vagy valamelyik vásárban tett szert rájuk a kabalatárgy-árusnál.
A mellette ülő férfi minden kiterjedésében nagyobb szabású, mint a terembe nyíló ajtó. Répavörös haja vállig lóg. Kérkedésből félig fedetlenül hagyott, terebélyes felsőtestén buja szőrbozont vöröslik; oly rémisztően őserdőszerű, hogy Lilia biztosra veszi, több – előle odamenekült – végzetesen eltévedt, szűkölködő szűz is kószálgat benne. Az előreugró szemöldökcsontú, göcsörtös orrú, dús ajkú kalandor vad tekintettel méregeti az asztaloknál sürgölődő fogadósnét, annak leányait és Liliát. Noha ezen parázsló pillantásokat sokat ígérőnek szánja, az érintettek inkább aggasztónak érzik azokat. Társánál kevesebb fegyvert visel, kézfejét, ujjtöveit fémgolyókkal és tüskékkel mívesített kesztyű fedi.
A hétpróbás-gyülekezet harmadik tagja is úgy fest, mint akinek anyja is az apja volt. Fején csimbókos fekete haj ágaskodik, íves szemöldöke alatt keskeny, csaknem rézsút álló vágat rejti kicsiny, sötét szemét. Orra lapos, széles cimpájú, felékszerezett. Ajakszélei egyenetlenek, bíborszínűek; friss sebre emlékeztetőek. Várkapu mellkasán madárkarmokkal összekapcsolt bőrmellény feketéllik, a csípőjén ferdéllő szíjon háromféle kard is himbálódzik.
A teremben időző többi személy kevésbé harcias küllemű, ám azért akad köztük néhány, akikre Lilia még a Rongykoboldot sem bízná. Pillantása ismét visszasiklik a hideglelető színű lepelbe göngyölődött, kígyózó nyelvű lányra, s az első ízben nem fordul félre, mikor találkozik a tekintetük.
– Azt értem a metszően férfias alatt – felel Kaidennek –, hogy te nem csupán az itt jelen lévők közül tűnsz ki, te akkor is szikrázol, ha ennél különb társaságban vagy.
– Ugye, nem arra célzol, hogy akarsz tőlem valamit? A herceg előtt?! Nagyon bántana!
– Azt akarom mondani, hogy érdemes életkedvre kapnod, mert katonaként csupán a világ egyik felét volt alkalmad megismerni. Most találkozhatnál a másikkal.
– Úgy érted: nőkkel? Ne hidd, hogy sosem volt dolgom velük.
– Nem kétlem, hogy volt.
Dobpergés hallszik az utca felől. Seym felemelkedik ültéből.
– Menjünk. Később majd mesélünk Kaidennek a szerelemről.
– Inkább egy bárdot untassatok vele – csámcsogja Rongyó. Lenyeli a falatot. Lekap az ujjáról egy élő bogarat, kiegyenesíti annak egyik lábát, kipiszkál vele egy húscafatot a fogai közül. A páncélhátú gyűrűt visszahúzza a hetedik ujjpercére, körbeleheli s a palástjához dörgöli, hogy kifényesítse. – Az majd megénekli a balsorsotokat, és az egész Világ értetek fog zokogni! Emberek! Szerelem! Minek az egy hadvezérnek? Amikor anélkül is csatát csatára veszt! Most viszont szedjétek össze magatokat! Mert ha legyőznek benneteket, a drák lovaknak a közelébe se jutunk! Márpedig Habzsikának drák kacola kell!
– Ez az állat úgy hat rám, mint a kerékbetörés! – panaszolja Kaiden.
– Állat?! – üvölt a manó. – Még hogy állat! A Seregtelen állatnak nevezte Cibókát! Mindörökre megharagított! Többé ne számítsatok a segítségemre! Se bölcs tanácsaimra! Arra végképp ne, hogy az egyiknek testet szerzek, a másiknak katonákat! Végeztünk! Tűnjetek a szemem elől!
Megkönnyebbülten teljesítik óhaját.
A dobszó nem csupán rájuk hat serkentőleg, az egész terem népe felkerekedik, és a küzdőhely irányába siet. A palota közelében lévő, lépcsőzetesen rakott rozsdaszín kövekből emelt nézőtérrel közrefogott, kör alakú arénát oszlopokra tűzött fáklyák világítják meg. A táltosföldiek kedvelt mulatságai közé tartoznak az itt megrendezett ló és emberviadalok.
Seymék a mérkőzők számára fenntartott gyülekezőhelyre mennek, akárcsak a fogadóbéli kalandorok. Rajtuk kívül még tucatnyian várnak a sorukra, hogy megküzdjenek az általuk választott fegyverek, vértek tulajdonlási jogáért.
Lilia nem az egyetlen nő közöttük. A hályogkék leples lány is helyet foglal az egymással szemközti sorokban felállított padok egyikén.
Fürkészik, mustrálják egymást. A kockaember és társai fennhangon kötekednek a többiekkel. Bár a majdani harcnak éppenséggel nem az a célja, hogy megöljék vagy akár komolyabban megsebezzék egymást, ők a küzdőfél széttépését, élve felfalását, mozaikba aprítását is kilátásba helyezik. Viselkedésükkel sikerül felzaklatniuk és ilyképpen elbizonytalanítaniuk néhány várakozót.
Kaiden, Seym és Lilia nem rémüldözik tőlük. Egykedvűen hallgatják a kérkedést, durvaságokat.
Végre kezdetét veszi a műsor. A közönség örömnyilvánítását követően egy érces férfihang bejelenti a karzatról, hogy a hagyományos lóviadal-játékok ma este a gyorsasági futamokkal folytatódnak. A továbbjutott lovak vetélkedésére kíváncsiakat holnap délután a folyóparton várják az úszóversenyre. E műsorszámban azok is megjelenhetnek, akik nem vesznek részt a viadalon, de szívesen együtt úsznának a lovukkal. Ők persze nem a trófeáért fognak vetélkedni. Ők egyszerűen csak leljék örömüket a közös fürdőzésben!
Ezután felsorakoznak a kancák, és hajtóik izgatott kiáltozása, szilaj rikkantásai közepette futásnak erednek. A lobogó sörényű, dús bokaszőrű, termetes állatok magasra emelt farokkal, élvezettel vágtáznak körbe-körbe a porondon. Mivel a játékszabályok szerint nem szabad megütni őket, a hajtok színes sálakat lobogtatnak serkentésük végett.
A győzteseknek kijáró zajos ünneplés után a mostanra szerfelett izgatottá bőszült, hatalmas csődörök következnek. A szélvészgyorsan vágtázó mének lábdobbanásai megrázkódtatják az arénát, ütemesen ringatják az üléssorokat. A nézők lenyűgözötten figyelik a páratlan termetű, izmos állatok versengését.
Miután véget ér a futam, és a lovak levonulnak a porondról, Lilia továbbra is érzi a levegőben erős, finom, feltüzelő verítékszagukat. Ereit az édes vörösbor forrósítja. Vágyát a szerelem. Ám mert Seym testtelen, a harcolásba kell vetnie magát, hogy higgadjon. Talán alhat utána.
Amint nevén szólítják, a vörhenyes homokkal borított vívótérre lendül. Ledobja palástját. Laza szabású, combtőig érő ing, nyers színű, feszes bőrnadrág, rézveretes csizma a viselete; az újdonat páncélelemek közül ezúttal csak a vállvértet tartja magán.
A lapos arcú, zavaros vonású, Roccának nevezett lány áll ki ellene.
Holott Lilia férfi küzdőtársat áhít, esetleg többet is, mert félő, hogy egy ellenfelet hamar lebír. Rengeteg fölös, vad, parázsos hév duzzasztja testét, izmait.
Pupes, a gömbölyded formájú, borbarátnak tetsző, kicsattanó orcájú játékmester ismerteti a szabályokat. A döntnökök a mozgásukra, tetterejükre, becsületességükre kíváncsiak. A nézők szép párharcot akarnak látni, nem pedig vért, halált. És ha az egybegyűltek gyönyörűségére, megelégedésére vívnak meg egymással, megtarthatják a piactéren választott bűvhatalmú holmit.
Liliát fölötte furdalja a kíváncsiság: ugyan miért nem sétálhat el csak úgy a csengő-bongó aranypénzeken vett vásárfiával? Mégsem kérdezősködik hangosan. Bármilyen harcias és felhevült, sejti a választ.
A két lány közel lép egymáshoz.
Rocca az elviselhetőnél egy hajszállal beljebb is mozdul. Nyakát előrenyújtva, fejével hajol Liliához. Kiölti villádzó nyelvét, és – bár nem érinti meg – körbetapogatja a lány arcát.
Asa kígyó megmoccan Lilia homlokán. Az élénken táncoló nyelvvillák körbeszimatolják egymást.
Rocca visszahúzódik. Letekeri magáról végtelen hosszúságúnak rémlő leplét, és a földre dobja azt. Noha Lilia attól tart, hogy végezetül nem marad belőle semmi, a homálykék kelme alól tűvékony alak bomlik elő.
Rocca kurtára szabott hüllőbőr mellényt és simulós nadrágot visel. Ruhadarabjai tejopál színűek, akár a vedlő kígyó szeme. A csípőjére csatolt szíjon kecsesen vékony, hullámos pengéjű kard függ. A mellény és a nadrág között szabadon maradt testfelületén függőleges lefutású csontoszlopok, izmok sejlenek át. Nincs köldöke, csupasz bőre kivérzettfakó színű.
Enyhén szétvetett lábakkal, testét hullámoztatva áll. Két kézzel fogja a markolatot, a penge hegye az égboltra mered. A különös, himbált mozgástól Rocca és a kard együtt kígyózni látszik. A fakókék szempár mereven rögzül Liliára.
A játékmester összeütögeti két tenyerét. A nézők kiáltoznak, fütyülnek, a lábukkal dobognak.
Lilia körbetáncolja a lányt, hogy kiismerje annak mozgását, harcmodorát. Hamar észreveszi, hogy Rocca kevésre tartja magát, és ártani sem akar neki. Amúgy is már jó ideje azt gyanítja, hogy a furcsa lény azért jár utánuk, mert beszélni óhajt velük, de még ehhez sem szedte össze a kellő merszet.
Sejti, hogy az itteni nép ezerféle harci stílust látott már. Alighanem olyfélét is, aminőt Roccának tanított ősz mestere. Ha egyáltalán volt ilyenje.
Úgy dönt, hagyja magát elkápráztatni az idegen küzdőmodortól. Kardját lengetve nekifut, és nem hagyja békén a lányt. Mindenfelől piszkálgatja, puhatolja, csipkedi, böködi. Bátorítja, bőszíti.
Rocca végre felhevül. Széthullott arcvonásait kivehetőbbekké rendezi a feszültség. Laza szemrése összeszűkül. Fakó testbőre rózsaszínűvé válik, és – békalégzésre emlékeztető-különösen – lüktetni kezd.
Eleinte csak hárít, menekül. Úgy mozog, oly szédelítően S alakban, mint a homokon tovasikló kígyó. Minthogy Lilia kitartóan üldözi, és pillanatokra sem engedi kicsúszni kardja hatósugarából, egyszerre csak dühödt támadásba megy át.
Megtorpan, visszacsap. Felpattan a levegőre. Karikába tekeredik a penge körül, és oly gyorsan forog, hogy elmosódnak körvonalai. Hirtelen kiegyenesedik, hasmánt tovacsusszan a földön, átszökik a terpeszben álló Lilia lábai között. Mögötte talpra szökken, hátulról ugrik neki.
Lilia megpördül. Hanyatt veti magát, félrehemperedik a hullámos kardpenge elől. Féltérdre emelkedik. Kardját kettőjük közé emeli.
Összekapcsolódik a tekintetük. Mintha a másik agyába merednének, nála előbb ki akarván fürkészni, mi lesz a következő mozdulat.
Lilia talpra áll. Hátrál néhány lépésnyit.
Rocca hasra vetődik, és sebesen előresiklik a homokon. A lány előtt magasodik függőlegesbe, villámgyorsan, nyílegyenesen. Kígyóképpen. Lilia fölé emelkedik, föntről csap le, kobramód.
A lány kitér. Felkapja a földről Rocca levetett leplét, meglengeti azt.
A zavarosvíz színű kelme hullámtáncot jár a homok fölött. Az immár ugyancsak forgó-pörgő Rocca alakja köré tekeredik. Előbb az oldalához rögzíti kardot tartó kezét, majd gúzsba köti lábait.
A jókora báb hasra vágódik. Vergődve araszol előrébb.
Azután feladja. Elernyed, leejti fejét.
A döntnökök rövid tanakodás után tudatják határozatukat Pupesszel.
– A győztes Lilia! Övé a sárkányló ékjeles markolatú kard és a varázsábrákkal domborított vértek. Ő nem csekély hozzájuk! – kiálltja a pirospozsgálló játékmester. – Rocca is megtarthatja a fegyvert, amellyel kiválasztották egymást! Összeillenek, és egymás hasznára lesznek!
A közönség lelkesülten megtapsolja a méltányosnak érzett döntést.
Lilia felölti palástját, talpra segíti Roccát. Csaknem futva kénytelenek távozni a porondról, mivel a Pupes által szólított két harcos hatalmasabb port kavarva érkezik, mint korábban a több tucatnyi csődör.
A mellénynél, ágyékkötőnél alig több ruhadarabot viselő, roppant izmú férfiak egymás bőrén próbálgatják újonnan szerzett kardjukat. A túlburjánzó kézvédő vassal ellátott, vaskos markolatú, széles pengéjű fegyverek – készítőik szándékának megfelelően – már ránézésre is rettegést keltenek. Az egymást éktelen rikoltozással, vadul hadonászva üldöző-kergető óriások kezében azonban egyenesen a Vég Pallosainak látszanak. És amikor a két lebegő hajsörényű, fémdíszes vértben csillogó harcos összecsap, és a fáklyák táncozó fényénél magasra rúgják a vörös port, és pengéikről szikrazápor fröccsen szerteszét, a körös-körül bámészkodó emberek azt hiszik, hogy ímhol, ők hozták el, személyesen, a Világ Végzetét.
A súlyos testű, lomha mozgású, ám vérmesen szaladgáló férfiak hamar elfáradnak. Körről körre lassabban emelgetik nehéz kardjukat. Már nem rikoltoznak, dühük egyre fojtottabb. Jókora léptekkel kerülgetik egymást.
Mind alattomosabban méregetik a másikat, oda-odadöfnek, vagdalkoznak, csapkodnak. Felületes sérüléseikből vér szivárog.
Egyszerre csak csont csikordul.
A felsikoltó harcos előspriccelő vére jókora bíbor szirmokká bomlik. Átvágott karját csupán néhány izom és némi bőr tartja.
A férfi térdre rogy.
Nekibőszült társa sújtani készül.
A játékmester megállj!-t üvölt.
Azután letámogatják, elcipelik a küzdőtérről a jajkiáltozó sebesültet.
A csonkoló férfi a karzat elé siet. Köszöntésre lendíti kardját, és büszkén várja a győztesnek kijáró szavakat.
És nem éri fel azok értelmét.
Fel nem foghatja, miért nem viheti magával az irdatlan fegyvert; sem ő, sem a karjával fizetett másik.
Nem érti, hát bedühödik. Bosszút, megtorlást, azértist emleget. Végül katonák vezetik ki az arénából a tomboló óriást.
Bár a karáldozat a jelenlévők többségét elkedvetleníti, a megméretés folytatódik.
Örömtelen összecsapás következik. Mindkét fél unja az egészet. Ők aranyat adtak a fegyverért, most még ugráljanak is érte!? Tartanak is egymástól. Mi van, ha a másik eszét veszti, s vaktában csapdosni kezd?
Messziről szurkálják egymást a karddal, szükségtelenül sokat szökdécselnek, így próbálván elkerülni a fenyegetőnek érzett döféseket. Viszont, hogy félelmüket palástolják, felfokozzák férfias kisugárzásukat. Fennhangon acsarkodnak, mellkasukat feszítik, és sűrűn a bokájuk mellé köpdösnek. Gyakran vetik hátra a hajukat, alkarral söprik le homlokuk verítékét. Szemvillogtatnak és fogcsikorgatnak.
A váll váll mellett várakozó Seym és Kaiden egymás könyökét bökdösi. Szájuk sarkából kurta közléseket cserélnek. Mint két taktikus, azonnal értékelnek minden mozdulatot. A látottakból kivonlak a hasznosítható jót, és a rosszból is rengeteget okulnak.
A mellettük ordítozó, a bátortalan küzdőket becsmérlő kalandorokra ügyet sem vetnek, bár titkon mindketten azt remélik, velük csapnak majd össze, s a bajvívás végére elérik, hogy a gigászok jelentősen lehalkuljanak.
Ha azonban nem az igazságérzetüket faggatják, hanem mindössze az a kérdés: kivel szeretnél egy játékos-jóízűt verekedni?, tüstént egymásra esik a választásuk. Kezdettől szívesen kipróbálnák, mit tud a másik, hisz mindketten dúsgazdag legendáriummal büszkélkedhetnek.
Az untatott nézősereg hangosan pfujolja a kedvetlen harcolókat.
– Miért vettetek kardot Táltosföldön? – kérdezi tőlük a játékmester.
– Mert az itteni kardok nagyon híresek. Azt beszélik, hogy verhetetlenné teszik használójukat.
A borkedvelő férfiú megrökönyödik.
– A puszta kard? Dehogy tesz verhetetlenné!
– A markolatába vésett varázsjelek miatt – magyarázza az álomittas bajvívók beszédesebbike.
Pupes a fejét ingatja.
– Tegyétek le a fegyvert! Visszakapjátok az aranyaitokat. Semmit nem értetek. És ha legközelebb netán drágakövet vennétek valamilyen bűvhatás elérése végett, jó tudnotok: ha ti nem vagytok lélekben, jellemben erősek, sosem jön létre a mágikus befolyás.
– Ti értitek ezt a locsogást? – kérdezi az összeszabdalt koponyájú hétpróbás a társaitól.
– Majd elmagyaráztatjuk vele – szól az erdőtűzvörös szőrzetű kalandor, s elheheg az ötleten.
Újabb mérkőzők kerülnek sorra.
Őket jókedvében foganta az anyjuk. E férfiak élvezettel küzdenek, táncolnak, kerülgetik egymást. Ha olykor-olykor túl is hevülnének, elegendő összevigyorogniuk, és menten észbe kapnak. Oly lelkesek, vidámak és játszi kedvűek, amint elalakítják az élet-halál kardozást, hogy többször is megnevettetik, tapsolásra bírják közönségüket.
Végül a játékmester megköszöni nekik a mulattatást, és a fegyverekkel együtt elbocsátja őket.
Addig-addig fogyatkoznak a bajvívók, mígnem már csak Seym és Kaiden, valamint a három hétpróbás vár a sorára.
Ekkor Pupes ujjpattintva kér egy serleg italt a kedvét leső szolgától. A bort lehörpintve kézfejébe törli nem létező bajuszát, és bejelenti: az igazságosság úgy kívánja, hogy Seym és Kaiden mellé jelentkezzen valaki harmadiknak, hogy a kalandorok ne legyenek túlerőben.
Lilia lelkesen ajánlkozik.
A játékmesternek nincs ellenvetése. A nézők némelyike halkan füttyöget.
A Taltnak nevezett, összeszabdalt fejű férfi kikel magából. Nagy hangon közli, társaival egyetértésben mire valónak tartja a nőket, az ő szóhasználatában a hermelineket.
Épp megfelelő hangulatban találja Liliát.
A lány elébe szökken. Fel is ér a férfi mellbimbójáig.
– Gyere! – hívogatja a hencegőt, valamennyi ujját rezgetvén. – Gyere, használj arra, amire akarsz!
Tatl légyfogó mozdulattal feléje csap.
Tettét legott megbánja. Lilia fürgén oldalt lép, csupán előrántott kardját hagyja az útban. Ezt a hencegő teljes erőből meg is ragadja, akárha repülő rovart kapna el. Azután csak áll ott a hatalmas férfi, a lány nyakaként szorítja a vasat, és meredten bámulja-érzi, amint a pengére zárt markából előcsurranó vér végigmászik az alkarján, majd lecsöppen a könyökéről.
Szemlátomást szörnyen erőlködik, hogy követni bírja a történteket.
Lilia a koponyáját keresztül-kasul szeldeső forradásoknak tulajdonítja a fickó értelmi lassúdadságát. Mivel szeretné visszakapni a kardját, felemelt talpát Tatl köldökéhez feszíti, és erőteljesen taszít rajta egyet.
A hátratántorodó hétpróbás elereszti a pengét. Felsebzett tenyerére mered. Arcát a vérébe simítja, lefetyel belőle. Bősz csataordítást hallat.
Ettől társai is felpezsdülnek. Mindhárman a lányra vetnék magukat, ám Kaiden és Seym közöttük terem.
A fekete harcos türelmetlenül várja, hogy kipróbálhassa a varázshatalmú vérteket, melyek azzal kecsegtetik, hogy helyettesíteni képesek a testét, fizikai erejét. Kardját a vicsorgatva támadó vörös szőrzetű fickó, Ston útjába lendíti.
A hegyomlásszerű férfi megtorpan, rászegezi pallosát. Elriasztó képet vág, hogy megijessze a vele megütközni szándékozó, valamiért szörnyen furcsának érzett, fekete öltözékes alakot. Nem érti, miért, a hideg futkos a hátán tőle, meg még a meleg is, ezért hol didereg, hol meg sós víz szakad róla. Ha ez másvalakivel történne, mindjárt tudná az okát. Így nevezné: félelem. Vagyis gyávaság. Na de ő nem gyáva. Hisz csak rá kell nézni, őt emberfia le nem döntheti a lábáról. Így hát Ston felüvölt, vívópózba vágja magát. Sercegősen, görbén átköp a válla fölött.
A csimbókos hajú, rézsútos szemrésű Iffo megfélemlítően Kaidenre vicsorítja kuszáit fogsorát. Mindkét markába kardot ragad, és boltívesen Seregtelen lába elé sercint. Megroggyantott térddel, előrehajolva várja a másik kezdeményezését.
Lilia a kockaembert piszkálja.
A vérző tenyerű Tatl az ép kezébe szorítja irdatlan hosszúságú pallosát, és időnként szörnyetegmód elüvölti magát. Egyelőre hátrafelé szökkenget, farolgat a lány szurkálásai elől. Megpróbálja azt a látszatot kelteni, mintha játékosan évődne.
Valójában időt húz. Arra vár, hogy sérülése kevésbé fájjon. Hiába. Az újdonat kard mesterien köszörült pengéje örök emlékezetű sebet ejtett rajta. Mit lehet ebből levonni? Hát azt, hogy egy hermelinnel sosem szabad finoman bánni, mert a jóság, gyengédség ide vezet.
Int a lánynak, hogy álljon meg. Kardját a homokba szúrja. Levesz egy kést a nyakából, csíkot hasít vele a nadrágjából, olyan helyről, ahonnan az hamarosan hiányozni fog, ám ezzel most nem gondol. A tépést a tenyere köré tekeri, meghurkolja. Fogaival erősíti meg a rá kötött csomót. Mindkét kezét ökölbe szorítva megdöngeti mellkasán a páncélborítást.
Elvigyorodik, a lába elé sercint egy vérhabosat.
E sokféle köppentés láttán az összecsapásra készülő Seym és Kaiden összenéz, majd Liliára villantják szemüket. Elvigyorodnak.
Úgy rémlik, nekik is muszáj volna valami rituálisát tenniük.
A fekete harcos az ajkához emeli csuklóvértje külső oldalát, majd annak belső felét jelképesen a szívéhez simítja. Mindeközben vigyázattal mozog, így nem leplezi le testtelenségét.
Kaiden és Lilia szertartásosan megismétli mozdulatait.
Csókolás, szívérintés.
Ezennel jöhet a harcolás.
Támadásba lendülnek.
A lány bajosan boldogul a súlyos Tatllal, de hát éppenséggel effélére vágyott ahhoz, hogy utóbb majd jót alhasson. A hatalmas férfi forgószélszerűen rohamoz, megkísérli maga alá gyűrni-temetni könnyű ellenfelét.
Lilia kifickándozhatja magát. Félrevetődik, elgurul, bukfencet vet, szaltót ugrik, hempereg. Fárasztja a behemótot.
Midőn végre lankadni látja a férfit, úgy véli, ideje próbára tenni az új szablyát. Szembeszáll a támadóval. Miközben az elsöprőnek szánt ütéseket hárítja, észreveszi, hogy varázstudó kardja lefékezi a rá sújtó pallos lendületét, elveszi annak erejét, mi több, az ellenséges penge élét is csorbítja.
Mivel Tatl is táltosföldi fegyvert tart kezében, s az egyáltalán nem viselkedik bűvösen, a lány végképp megérti, mi végre szükségesek az arénabéli összecsapások. Nem a karzaton ülő döntnökök határoznak a vásári portéka sorsáról, nem is a játékmester, hanem maga a portéka. Az irdatlan kard nem akar Tatl tulajdona, társa lenni. Pupes szavával: a kockaember csekély hozzá.
Liliát, aki eddig főként dühödten és másféle sötét indulatoktól vezérelve harcolt, miként általában nem szokott, felbátorítja a felismerés. Veszélyes helyzeteket provokál, túl közel megy és tömérdeket kockáztat, mégis elannyiszor megússza, mi több, fölénybe kerül. Mielőtt még elbizakodna, a fekete harcosra pillant, és felocsúdik.
Seym könnyedén eltáncol a csüggedetlenül támadozó Ston útjából.
A répavörös hajú behemót nem konyul, óriási lendülettel lódul utána. Lengeti, lóbálja a kardot, harciasan üvöltözget is hozzá. Közben iszonyatos erőfeszítéssel töpreng. Általában tíz ellenfélből kilencet visszariaszt a magabiztossága. Ezért aztán tíz esetből legfeljebb kettőben kell tettleg bizonyítania. A többi küzdőtárs beéri némi szőrborzolással, és inkább eloldalog; már ha ő hagyja. Többnyire ama egy, a vele szembeszálló kivétel sem sokáig szokott talpon maradni. Nem úgy, mint most.
Figyeli, fürkészi Seym gyengéit. Bármilyen éber is, meg kell állapítania: nem talál rést a férfi pajzsán. Úgy rémlik, annak teste oly könnyű, hogy már-már súlytalan. Mozgása fürgébb a kobráénál. Ezekből ő arra következtethetne, hogy a fekete harcos testtelen. Ám ez kizárt, hiszen kardcsapásainak erejével akár földrengést is előidézhetne.
Még valami szemet szúr Stonnak. Seym játszogat vele, használja őt. Mint amikor valaki másokon gyakorol harcossá történő felkészülése során. A dús szőrzetű behemót sziklaszilárdnak hitt önbizalmát szerfelett sérti, hogy ellenfele rajta edz. És tudja, ha ő talpon bírná, Seym pitymallatig is próbálgatná bőrén a félfordulatos, hátraszaltós, pördülős, térdeplős, látványos kardgyakorlatait. Ő pedig legfeljebb arra számíthat, hogy a harcos előbb-utóbb beleun. Vagy a nézősereg fütyülésben tör ki. Bár ez utóbbi aligha következik be. A közönség szerfelett hálás a kardtáncoltatási bemutatóért.
Kaiden már túljutott azon, hogy felmérje Iffót. A hencegő fickó a kisujjára is kevés. Ő nem kíváncsi arra, hogy mit tudnak vértjei, mint Seym. Nem dühös és verekedős hangulatú, mint Lilia. Neki elege van. Nemrég még halni kívánt. Most se tüntetően sok kedvet érez az élethez, főleg, mert önnön szemével látja, micsoda kín a szerelem. De nem is a patkány pillantású, felcicomázott orrcimpájú hétpróbástól óhajt a halálához jutni. Becsült, méltó kézből óhajtaná elnyerni a véget. Egyszóval kész, ebből elég!
Az eddélig flegmán kardozó Kaiden rohamot kezdeményez. Három lépésből beszorítja s lefegyverzi Iffót. Eme szoros közelségből, bal könyékkel csapja őt halántékon. Az ütés akkorát robban, mint a mennydörgés.
A ferde szemű fickó kissé megemelkedik, enyhén megpördül, azután elterül elhullajtott kardjai mellett, a homokon.
Kaiden hallja a tomboló éljenzést. Megpróbál ügyet se vetni rá. A harcmezőn sosem tapsolták sikerét.
Egy lány szalad keresztül a küzdőtéren. Boroskorsót nyújt felé.
A férfi elfogadja a kínálást. Mire megbánja, hogy megint ivott, az edény kiürül.
Lilia úgy érzi, menten megfájdul a feje Tatl harci üvöltözésétől. Nem bírja tovább. A bajvívás nem vált be. Valami más módon kéne elálmosodnia.
Ekkor észreveszi Seregtelen kezében az italoskancsót, s nagyot nyel.
A vele bajlódó behemótnak viszont feltűnik, hogy a figyelme meglankad.
Lerántja a nyakában lógó kések egyikét, és a lány felé hajítja.
Lilia az ivóedényhez indultában észleli a röppenő pengét. Fürgén a kés útjába emeli a kardot. Az orv tőr megpendül, és a homokba hullik.
Sebaj, a csupa fegyver Tatl indítja a következőt. A közönség pfujolását hízelgésnek tudja be.
A lány ezt a becstelen támadást is hárítja.
Már nem a boroskorsó irányába igyekszik. Az aljasul csatázó behemótot veszi célba.
Nálad különbekkel is elbántam már, sóhajtja magában.
Két ugrással Tatl mellett terem.
A kockaember úgy véli, ura a helyzetnek, hiszen egyik kezében tőrt, a másikban otromba pallost tart. Igaz, mind bosszúsabb amiatt, hogy szétmetélt nadrágja tragikusan sikamlik lefelé, és erőst akadályozza őt a mozgásban.
Lilia két ravasz testfordulattal összezavarja a nem épp éles eszű férfit. Ezenközben egy suhintással lemetszi szerencseláncáról a hajtincseket és a többi csecsebecsét. A második pengelendítés magát a karkötőt vágja át.
A harmadik csapásnál a sárkányló-ékjeles kardmarkolat ér célba. A magasba szökkenő Lilia két öklével együtt csattan a gigász halántékán, és rögtöni összecsuklást eredményez.
Seym felsóhajt. Társai végeztek. Ő se játszadozik tovább. Bár a nézősereg nem bánná, ha folytatná a harcosi tornát Stonnal, máris eleget megtudott arról, mire képes az új vértekkel. Ideje hát befejezni a tusázást. Ilyen ellenféllel a küzdés nem királyi élvezet.
Vele egyidőben Ston is arra jut, hogy legyen már vége. Villámgyorsan lehajol. Homokot markol a kezébe, és Seym szemébe szórja azt.
Másik kezében máris mereszti a kardot, hogy ledöfje az elvakítottat.
A fekete harcos reflexből elhajol, bár nincs mit féltenie. Közben félreüti a pengét, és ugyané mozdulatból felrántja az alkarját a meglepődött Ston állához.
A csuklóvérttel megütött hétpróbás megbillen. Térde a talaj felé roggyan, bozontos felsőteste vészesen előredől.
Az tartja eszméletén, hogy tisztázni akarja: igenis, eltaláltalak a homokkal! Neked most szűkölve kaparnod kéne a szemedet, én meg végre leszúrhatnálak!
Seym látja arcán az erőlködést. Sejti, hogy a fickó ennyire még soha életében nem gondolkozott. Ám bármennyire értékeli is iparkodását, kesztyűs kezével újfent lesújt, ezúttal a répavörös koponyára.
Pupes kihirdeti a döntést: ők hárman megtarthatják a táltosföldi vásárfiát.
A közönség tapsvihara közepette kisétálnak a küzdőtérről.
Magukra zárják a függönnyel kettéválasztott szoba ajtaját.
Lilia odébb hempergeti az ágyán kuporgó manót, leül mellé, és Seym csodálkozó-furcsálló fejcsóválásától kísérten bekortyolgatja az imént szerzett kupa bort.
Kaiden a lepel túloldalán elterül a nyikorgó nyoszolyán, és dúlt forgolódásba kezd. Olyféle hangok áradnak felőle, aminők egy viharban hánykolt-csapkolt, szétesőben lévő ladikról hallatszanának.
A beljebb görgetett, alvást színlelő Rongykobold hol fűrészelésszerű horkolást mímel, hol hosszan elnyújtva, szívettépő fájdalmasan sóhajtgat. Amikor ezt is, azt is mellőzi, csukott szemmel fel-felvinnyog: még hogy állat?!
Eltelik így számtalan perc.
Lilia szerint nem ígér semmi jót, hogy Kaiden egy ideje már nem forgolódik. Ám azért se merne sorscsapásmentes, hosszú életet jövendölni a koboldnak, mert ő meg a kezében tartott, csontból faragott, díszes kupát méregeti, azt latolgatván, vajon az elnémítaná-e a lármázót, vagy inkább a párnát illessze szorosan Rongyóka orrához.
Döbbenetes dolog történik.
Kaiden megköszörüli a torkát, és halkan, már-már kedvesen így szól:
– Drága Rongykobold, ne haragudj rám, amiért állatnak neveztelek, és azt is hozzáfűztem: úgy hatsz rám, mint a kerékbetörés.
A manó felül, diadalmasan körülpillant a szerény, bútorozatlan szobában, az egy szál gyertya által derengőssé tett sötétségben. Nem horkol, nem is vinyákol, nehogy egyetlen vétekbánó szót is elmulasszon.
– Ne haragudj, mert nem gondoltam meg, mit mondok – folytatja Kaiden. – Hallasz engem?
Rongykobold emelt fővel, biggyesztett szájjal méregeti a hozzá beszélő függönyt, az alacsony mennyezetet. Futó pillantást szentel Liliának. Rohamosan javuló önértékelését érzékeltetendő lógatag szimatszerve némileg kiegyenesedik. Az orrnyilasából rendesen előkíváncsiskodó faggyúcsepp vígan himbálódzik.
– Ühüm – feleli. Kaiden felsóhajt.
– Annak érdekében, hogy ez még egyszer ne forduljon elő, legalábbis amíg együtt vagyunk, ugyanis azt hiszem, hamarosan lelépek vagy meghalok mellőletek, kérlek, próbálj kevésbé idegtépően viselkedni.
– Idegtépő vagyok? – nyikkan a manó. – Miért pont én? Miért nem te, Hadtalan? Megint bort vedeltél! Idáig érzem a szagodat! Teljesen megbokrosítod a gyűrűimet!
– Azért, mert szóltam hozzád pár jó szót, még nem kell azt hinned, hogy ezennel nőül vettelek! Úgyhogy ne tedd szóvá a borozást! Milyen jogon zsörtölsz velem?
– Szép álmokat! – próbálkozik Seym.
– Szép álmokat?! – hördül Kaiden. – Könnyű neked! Te most már az idők végezetéig kibírod alvás nélkül. Jóképű vagy, sima bőrű, ránctalan! De nézz rám! Eljárhatnék helyetted kísérteni!
Rongykobold kiesik megbocsátó szerepéből. Kisrészint azért, mert Kaiden az esdeklés folytatása helyett Seymmel kötözködik. Főrészint azért, mert vészesen szétszéledő ékszerbogarait kell levadásznia.
A lány mind tágabbra nyíló szemmel figyeli, amint a páncélos hátú, száz és ezer lábú gyűrűk berregve felé lódulnak. A másfelé igyekvők a szoba közepére akasztott függönyt veszik célba.
– Szóval te is, Lilia!? – sivalog Cibóka. – Nem lett volna szabad annyit innotok! Az ilyesmi időnként túlzottan felizgatja őket!
– Állítsd meg a férgeidet! – követeli a lány, a manó megítélése szerint eltúlzott izgatottsággal.
Rongyóka gondterhelten felsóhajt. Lehunyja szemét, és érthetetlen nyelven varázsverset hadar.
A bogárhad megtorpan. Majd kelletlenül visszafarol a kobold számtalan ujjpercére, fülére. A lepel másik oldaláról mesmeg hánykolódás hallatszik.
– Nem fogom kibírni ezt a törpét! – nyöszörgi Kaiden. – Ennél még a fekélykór is kívánatosabb!
– Fekélykór?! Az a nyavalya, amitől lassanként, irtózatos nyűgök között elejted az orrodat és más kiálló részeidet? Az ujjaidat, a füleidet, a férfiasságaidat is? Ahhoz hasonlítasz? Nem baj!!! De miért mondtad azt, hogy TÖRPE?!
– Igazad van. Legközelebb nem iszom ennyit – nyögi Lilia. – Ugyanis téged se sok, se kevés ivással nem lehet kibírni! Felhívom a figyelmedet arra, hogy aludnom kell!
– Különben? – kérdezi hetykén a kobold.
– Ez a lány szelíd és kedves. Inkább gyámola, mint pallosa a védteleneknek – szól Seym. – Úgy tűnik, kihoztad őt a sodrából.
– Ennek a lánynak elsősorban te okoztad minden baját! – támad a manó. – Nem miattad változott meg? Nem a te balsorsod okozza összes kínjait? De bizony igen! És miért kerültünk mindnyájan ebbe a mocsatos helyzetbe? Szintén temiattad!
– Miért? – suttogja az elképedt férfi.
– Még mindig nem jöttél rá? Tudja itt valaki? – üvölti Habzsika. Szertelenül váltogatottan hol vékony, hol karcos hangja le-föl futkos a hátakon. – Hadtalan! Te tudod?
A kérdezett szamárbőgést idéző ásítással válaszol.
– És te, Lilia?
– Most nem akarok erről beszélgetni – leheli a lány.
– Amíg nem értitek, miért történtek a nagy bajok, nem fordíthattok a sorsotokon! Nahát! Többek között azért vagyok itt, hogy gondolkodásra szorítsalak benneteket! Minél előbb végzünk, annál hamarabb hazavihettek!
– Erről beszélj bővebben! – kéri Seym.
– De ne most! – könyörög Kaiden. – Most csönd legyen! Forog az ágy, pörög a szoba. Túl sok a fény!
– Szinte makulátlanul sötét van! – pattog a kobold.
– Lilia, terítsd le a törpét valami pokróccal, mint egy fecsegő madarat!
– Rongybókus utálja, rühelli Hadtalant!
A manó hanyatt vágja magát az ágyon. Arca elé húzza a füleit. Úgy gondolván, hogy ily módon láthatatlanná takarózott, elnémul.
Mélyül a csönd.
Mégsem alszanak.
Seym nyitott szemmel üldögél a széles ablakpárkányon. Mióta így van, ugyanúgy álmodik, mint azelőtt, ehhez alvást nem igényel. Lényegesen többet lát, mint korábban: lépten-nyomon kóborló árnyékfelékkel ütközik. Ezek bizonyára régebben is ott jártak körötte, csak nem érzékelte őket.
Lilia jócskán szédül, enyhén szégyenkezik. Hasra fordul, a párnába rejti könnyeit. A lányra gondol, aki volt. Sosem kívánt volna így megkomolyodni, megszomorodni. Még egy kis időre van szüksége. Utána félretolja fájdalmát, és talpra áll.
Kaiden azt akarja hinni, hogy álmodik. Ám bármennyire erőlteti is, mégsem hiheti el, hogy álmodja a körülötte csúszó-mászó szörnyeket, rémeket. Becsaphatatlanul tudja, hogy e víziókat az ital és keserűsége közösen alkotta, nem mulattatásképpen.
Cibóka azon gyötrődik, miért nem szereti őt senki. Nem mintha hiányolná a dédelgetést. A lidércét! Egyes-egyedül lenni a legjobb, pedig még akkor is van kivel civakodni! Ám ha már itt fekszik a boldogtalanul rídogáló Lilia közelében, legalább hajszálnyi késztetést érezne, hogy megsimogassa a lányt, s a fülébe dünnyögje: ugyan, ugyan! De semmi effélét nem érez! Eszébe se jut! Hadd rinyáljon a bús kisasszony! Oá-oá!
Rocca sem alhat. Fel-le sétálgat a szemközti vendégszobában. Minden lépést úgy indít el, hogy azzal már a Fekete Herceghez siet. Átmegy hozzá, illendően elé térdel, meghajtja fejét. Nagyuram, kezdi majd, kérlek, hallgass meg, csak te segíthetsz, ez vagyon megírva a Holnap Könyvében!
Eltökéli, és mégsem indul. A herceg nem hús-vér ember; testtelen. Félig itt van, félig amott, vagyis igazából sehol sincs. Bár harcol, ahogyan ő még senki mást nem látott küzdeni, megjelenése is bizalomkeltő és a Talizmán is a nyakában lóg, továbbra is tart tőle. Pedig nem szabad, hogy tartson tőle. Elvégre ő, Rocca a Küldött. Meg kellene szólalnia!
Mindjárt indul. Csak kering még egy karikányit a kicsiny szobában.

 

 

Pihent, jóllakott lovaik kevésbé rozzantak, mint az előző napon. Vígan szaporázzák lépteiket az ezüstkérgű, élénkzöld lombú fák ligetében. Keskeny medrű patak szalad mellettük, a fenéki kövek között apró halak cikáznak. A víz fölött színes nyelmárok suhannak. A kilőtt nyílvesszőként iramló, egyenes röptű madarak fényes, türkizkék háta messzire tündököl. A lepkéket, szitakötőket hajszoló, közepes méretű tollasok csőrvégét arányló szarugömb ékesíti, hasuk, mellük izzóan smaragdzöld színű.
Az éber Lilia időben Seym ménje mellé ugrat, és kiveri a köpőcsövet a gonoszdi manó szájából.
Kevéssel később megbánja, hogy nem vette el tőle a fúvókát. Épp midőn az alattom kobold a palástja takarásában rejtőzködve nekilát, hogy levadássza a magasból Kit, a hollóját.
A lány szitokkiáltását hallván Habzsika villámgyorsan eltünteti gyilokjátékát. Bekapja helyette az egyik lilakék körmű ujját, és kerengősen bámul maga elé, mint egy újszülött ártatlan.
– Nem cserélhetnénk el egy kutyára? – kérdezi Kaiden.
– Azért csinálom, mert unatkozom! Mulattassatok! Kössetek le! Sértegessetek! Mondogassátok nekem: Habóka, Cibóka, Figurás! Bolyhó, Bolyóka, Mohóka! Bohóka, Rongybókus, Falóka!
– Dögöcske! Bandzsika! Taknyóka!
– Seregtelen! Hadtalan! Legyőzött! Megvert! Kudarcos!
– Büdöske! Rühöske! Aljaska!
– Részeges! Ideges! Átrázott! Ostoba!
– Elég volt! – sikítja Lilia.
A kobold megfordul Seym mögött a nyeregben. A másfél karnyújtásnyira lovagoló lány felé csap a nyelvével, közben két kézre ragadja és az arca elé csukja lebernyeg füleit. Háborított díszbogarai rémülten fel-alá szaladgálnak a vánkosnyi fülkagylók fonákján, némelyik rálohol kioltott nyelvére, majd ijedten visszahőköl onnan. Épp jókor, mert Bohóka begöngyöli a nyalószervét.
– Lehettek volna gyerekeitek – dünnyögi. Elereszti a füleit, s azok visszalebegnek a helyükre. Lejjebb rántja a kalapját. – Velük is ezer gondotok lenne! Sokkal több, mint velem!
– Lesznek gyerekeink! – mordul rá Lilia.
– Hát én nem tudom – von vállat Habóka. – Ahhoz azért nem ártott volna találkoznotok Roccával, a Patano-királyságból érkezett lánnyal. Ugyanis azért jöttünk Táltosföldre, hogy varázsjeles vértet, kardot és sárkányló-leszármazott hátast szerezzetek, és megtudjátok Roccától, mi az ára annak, hogy a Szellemherceg esetleg, talán, netalán, sőt talántán visszanyerje azt, amit oly nagyon hiányol! Persze, nem csak ő. Te is sorvadozol az ő teste, csókja, harapása, meg nem folytatom, mije nélkül! Pfuj! Emberek! Elvencek!
– Találkoztam Roccával, és nekem úgy tűnt, az a lány nem beszél!
– Na de Lilia! Miért vagy zaklatott? Tehát találkoztatok, és ő hallgatott. Nahát, ez elég furcsa. Kérdezted? Kérdezted tőle, hogy: mondd csak, Rocca, nem azért jöttél az igencsak távoli Patano-királyságból a még messzibb Táltosföldre, mert...
– Megöllek! – zokogja a lány.
– Várj még a gyilokkal! – kéri Kaiden. – Aljaska, elárulnád végre, hogy én mit keresek itt!? Itt, ahol senki sem ép eszű, s aki még valamelyest az, annak meg éppen csak mutatóba van teste!?
– Nem látod az értelmet? – kérdezi a manó résnyire összehúzott szemmel, tiszta tök! arckifejezéssel. – Azt keresed itt, hogy te vagy a főhibbant. Neked is akad jóvátenni valód.
– Én nem tettem rosszat! – tiltakozik a vezér.
– Nem? Azok is ezt állítják, akiket legyőztél? Akiket a rengeteg harcban megnyomorítottál? Akiknek a férjét, fiát, apját, bárkijét megölted? Máskülönben engem az egész nem érdekel! Na most jókedvem van, viszonylag, ezért elárulom, nem a legyőzöttek miatt vagy itt, hanem önnön üdvödért. Mert szörnyen rágod magad a vereség miatt, pedig az kijárt nektek. Gondolj utána. Sollimának sokkalta több és jóllakottabb katonája, jóval több fegyvere volt, mint az ellene fordult Altannak, vagyis az ő hadvezérének, tehát neked. Ne feledjük a méregkeverő, ravasz, aljas mágusát sem! Buknod kellett, nem történhetett másként!
A patakkal együtt a folyóhoz érkeznek. A dús, kerek csomókban növekvő, egymástól elkülönülő, de sűrűn álló foltokat képező, ezüstösen sávozott, haragzöld fűvel borított, vöröses homoktalajú parton lovasok nyüzsögnek. A délutáni viadalra készítik fel pompásnál pompásabb hátasaikat.
Lilia megálljt int, azután a vízhez léptet a csontgebével.
Leveszi róla a takarót, amit induláskor csupán azért tett rá, hogy ne törjék fel egymást. Ledobja vértjeit, fegyvereit. Lerúgja csizmáját, és a folyóba gázol. A ló vonakodás nélkül vele tart.
A rosszat sejtő Rongykobold izgatottan ordibál:
– Nem tűröm! Ezt nem tűröm! Meg ne próbáljatok becipelni! Rühellem a pancsolást! Fülmosást! Fésülést! Körmözést! Olyan, de olyan gusztustalan dolgok!
Seym a ló nyaka fölött átvetett lábbal hirtelen a földre szökken. Kesztyűs kezével a mén farára csap, és midőn az vígan fröcskölve a folyóba száguld, a férfi a nyeregben sikítozó manó után kiált.
– Jó neked Rongyó, irigyellek!
A vészbe hajtott Habzsika viharosan menti az életét. A sikítozást kitartva rézsút hasra vágja magát a lovon, és kapkodó mozdulatokkal cibálja, kapcsolgatja a nyerget rögzítő hevedert. Kirángatja a szíjakat a csatokból. Ezenközben olykor-olykor már víz alá kerül a feje.
Odalent bölcsen elhallgat. Orra hegyét levegőztető szalmaszál gyanánt a felszínre buktatja, és tovább küzd a halálosként rettegett mélyben, hogy mielőbb leoldja magát a mámoros-boldogan lebegő csődörről.
Egyszercsak az aranysörényű mén kiúszik a lecsatolt nyereg alól. Rongyóka diadalmasan felordít, elhelyezkedik tutaján, és kézzel-lábbal evezni kezd a part felé.
Lilia lemerül.
Fölötte gyöngyösen, kékezüst csillámosan hullámzik a folyó. A csontgebe magasan a felszín fölé tartott fejjel, szépen ívelt, karcsú lábait nyújtogatva úszik mellette. A felkavart víz fehéren pezseg körötte.
A lány mélyebbre bukik, alulról szemléli a gondtalanul tempózó lovat. Azt az irgalmatlan háborúból menekedett, sokat éhezett, szabad életre érdemes, csillagos szemű, szelíd hátast.
A köröttük lebegő többit is, a nagy testű, jól táplált sárkányló-leszármazottakat.
Thago sárkányának utódaiban gyönyörködve az ellenpéldára gondol, arra, hogy a valahavolt éjjellények mily csúf fattyakat hoztak létre, mikor az útjukba kerülő eleveneket kivételesen nem felhabzsolásra szánták. Az így keletkezett csúfságos szörnyetegek nappalonta nem tűntek el, mint borzalmas eleik, hanem a bennük tébolygó gyűlölet és falánkság ösztönzésére megtámadtak boldog-boldogtalant. Ezek a rémségek nem vesztek el a Kék Kristály hatására. Máig léteznek, alighanem szaporodnak is. Ilyféle förtelem akarta felfalni az erdőben Rongyokat. Meglehet, óriási hibát követtek el, midőn ezt nem hagyták.
Lilia még lejjebb merül. A hátára fordul, és kezét-lábát szétvetve lebeg a felszín közelében úszó táltosföldi lovak alatt. Innen úgy fest, mintha az állatok ügetésben haladnának. Nemes vonalú, értelmes tekintetű fejük, tökéletesen megformált, szilárd, erős testük, kecses végtagjaik nyűgözik a szemet. Nemkülönben csodálandóan hosszú szálú, dús, selymes, hullámos sörényük, farkuk és bokaszőrzetük.
Már rég fogytán a levegője, ám továbbra is kedvet érez lenn időzni. Eszébe jut Konok, az aranysörényű, hollófekete mén. Róla persze rögtön Seymre vált a gondolata, s ettől majdnem még mélyebbre süllyed, ezúttal nem önszántából.
A fekete harcos szépségesen arányos, napszőke sörényű és farkú hátasa elúszik fölötte. Kaiden sovány kancája lebeg a mén mellett. A ló kantárszárát tartva az ágyékkötőre vetkezett Hadtalan tempózik a magasban.
A lány a felszínre löki magát. Levegőt cserél a tüdejében, arcát a tündöklő Nap felé fordítja. Lehunyja szemét. A vízre hasal, felpillant. Előbb csak mézarany színű köröket és oválokat lát, majd észreveszi maga körül a hegyes fülű, igéző nézésű, bársonyos orrú lófejeket, és kis ideig paripának képzeli magát.
Mindeme lazító gyönyörűségekből a teli torokból üvöltöző Rongyóka éktelen, szinte egyidejűleg pincebörtön mélységű és hajtépően magas, alig kibírható hangja téríti észhez.
– Lilia, üstöllést gyere ki onnan, míg szépen vagy! Az előbb is addig voltál lenn, hogy közben hétszer is visszatartottam a lélegzetemet, és éppen hétszer majdnem meg is fúltam! Nekem vigyáznom kell rátok! Mégpedig nem vakmeréssel, öklözéssel, lekardozással, vízből mentéssel, hanem az okosságommal! Kifelé onnan! Különben lefújlak a köpőcsővel! Vagy a hollódat! Úgyis utálom azt a ronda, gyászos színét, a görbe csőrét! Az ocsmány hangját!
– Mert a te hangod muzsika? – kérdezi a partra lépő lány. Megrázza magát. Előrehajol, és a haját külön vízteleníti. Rongykobold undorral hátrál a közeléből.
Seym közelebb sétál.
Lilia a férfira néz, és újfent átjárja testét a szerelem. Tekintetük összekapaszkodik. Egymás felé nyújtják a kezüket.
– Na nem! – dörren a manó. – Nem érdemes ezt művelnetek mert utána még pocsékabbul lesztek!
A fekete harcos lekapja válláról a palástot, és oda se nézve, a kobold fejére hajítja azt. A lány pattint az ujjával, mire a magasban járőröző Ki alább ereszkedik.
A holló néhányszor megkerüli a köpeny alá temetett, fojtottan üvöltöző, vadul hadakozó koboldot, majd csőrébe csippenti a palást egyik sarkát, és folytatja a körözést, míg csak szoros gubóba nem tekeri a vergődőt.
Lilia és Seym megvalósítja a kézfogást. A férfi fekete kesztyűs kezének érintése hiteles érzést nyújt. Nézik egymás arcát. Közelebb lépnek.
A harcos lehajol. Tarkócopfba fogott fényes, fekete haját kékessé csillogtatja a napfény. Magas homloka kisimultnak tetszik, ferde metszésű, sötét szeme tágra nyílik. Szép vonalú, szenvedélyességét sugalló szája sarkában szomorú mosoly bujkál.
Megcsókolja Liliát.
Döbbenet és gyönyör: érzik egymás ajkát.
Szívdobbanásaik felgyorsulnak, légzésük kihagy, lábuk elgyengül.
Mire elhinnék a csók valóságos voltát, az élmény elhalványul, elfoszlik, és ők csalódottan hátrahőkölnek.
– Ha bármit tehetnék értetek, szóljatok – sóhajtja szánakozón a folyóból érkező Kaiden.
Szétvetett lábakkal megáll, s vállát rezgetve, fejét rázogatva szabadul a víztől. A fűcsomókon vonagló, szűrt hangon vinnyogó palástra siklik a tekintete. Helyeslőleg bólogat.
Lovaik rázkódnak, hempergőznek a közelükben.
Asa átmelegszik, mocorogni kezd Lilia homlokán.
A lány feltekint. Ki a patakmenti ösvény fölött szálldos, szédület köröket róva. Úgy tetszik, kísér valakit.
Az általa figyelt személy még a fák takarásában jár. Előbb egy smaragdhasú, türkizkék hátú, ékkő tündöklésű nyelmár vág ki a ligetből; éles szögben a csermelyre fordul, zuhanva a víz fölé ereszkedik, és a meder fölött tovatűnik.
Nyomában Rocca vágtázik elő a sűrűből. A jobb kezébe markolt szárral és a sarkával is veszekedetten hajtja a lovát. A hályogkék színű lepel bomlottan, hosszan lobog mögötte. Lófarokba kötött, derékig érő hajfonata ütemesen püföli a hátát.
Amikor megpillantja az ő szélviharszerű röptét szemlélő Seyméket a vízparton, izgalmában elmulasztja megállítani hátasát. Míg az tovább száguld, Rocca egyszerűen lemarad róla. Az elnyargaló táltos farszelében nem bír megállni. Hasra vágódik, majd az arénában látott módon, S-alakban a fekete harcos felé sikamlik.
Kaiden az idegenségén fintorogva, karddal fogadja a közeledőt. E tettén meg is döbben: épp midőn feltűnik neki, hogy oltalmazón tornyosul Seym és Lilia elé.
– Mit akarsz? – förmed az óriási fűcsomók tetején heverő, fél könyéken támaszkodó, alázatos fejtartású lányra.
– Nagyuram, Fekete Herceg – nyögi Rocca, a számosszor elgyakorolt módon, kétágú nyelvétől sziszegősen –, kérlek, hallgass meg! Csak te segíthetsz, ez vagyon megírva a Holnap Könyvében!
Rongykobold – az okosságos – immár szörnyen hánykolódik, üvöltget a rabságban.
Lilia odalép, és egy mozdulattal kicsavarintja a manót a köpenyből.
Az fenékre huppan, füleivel meglegyezi az arcát. A kritikus határig kidülledt szürke szemét Roccára mereszti, tenyerét a mellkasára szorítja. Sípolósan, tüntető hangosan piheg, zihál.
– Fekete Herceg, régóta várlak itt, Táltosföldön! Rocca vagyok, a Patano-királyságból származom. A szülőföldemet sújtó szerencsétlenség miatt fordulok hozzád. Tanítómtól, Reydótól tudom, hogy hozzád és kiváló társaidhoz kell majd könyörögnöm, ha eljő az ideje. Rimánkodva esdeklek: hallgasd meg kérésemet, és mondj igent! Szörnyetegkézre jutott hazám haldoklik, és a ti segítségetek nélkül biztosan el is pusztul!
– Jól van, gyermekem – szól Rongykobold fenségesen. – Közelebb jöhetsz. Vakargasd a hasamat, és sértegess. Mondogasd, hogy...
– A manó hallgasson! – szól Seym ellentmondást nem tűrően. – Rocca beszélhet, ám ha lehet, egyszerűebben fogalmazzon.
– Fekete Herceg, nagyuram... – kezdi a lány.
A kobold csípőre vágott kézzel, csúfondárosan ismétli:
– Fekete Herceg, nagyuram! Ez neked egyszerű fogalmazás?! Szólítsd meg így: hé, te! Vagy inkább így: hé, bugris! Két lazacba és egy hasdögönyözésbe fogadok, hogy ezt egyből megérti! Ez a baj vele! Nem tudja, hova tartozik, ráadásul nem is akar oda tartozni! Úgy néz ki, oly méltóságteljes, mint egy uralkodó! Úgy viselkedik, mint egy igazságkedvelő, jobbféle király! És mégsem akar, sorsát beteljesítvén, király lenni! Inkább a halál? Válaszolj, Szellemherceg! Inkább a halál?
Seym ügyet se vet a szájaló Rongybókusra. Int Roccának, hogy beszéljen. Ám a lány hallgat, várja, mit felel.
A fekete harcos körbepillant az arcokon. A kígyólány és a kobold rá bámul. Az öltözködést félbehagyott Kaiden is az ő száját nézi, nehogy elmulassza válaszát. Lilia homlokát töprengőráncok satírozzák.
– Nem értem – kezdi Seym vontatott lassúsággal. – Nem értem a bűnt, mellyel megvádolsz. Harcos vagyok, nem királyfi. E tudatban nevelkedtem mesterem, Eman oldalán. Szinte mindent tudok a harcról, amit tudni lehetséges. Bevallom, immár kevésbé élvezem, mint ifjabb koromban. Az a csatatér Sollima vára alatt...
– Tehát az a csatatér – csap le a manó. – Soha életedben nem láttál olyan pusztítást, igaz!? És arra gondoltál-e, hogy ez a mészárlás még bárhányszor megismétlődhet, ha koronához segíted Altant? Mered mondani igaz lelkedre, hogy nem láttad törpelelkűségét?
– Láttam – hagyja rá Seym.
– És te, Kaiden?
– Na nézd csak! – nyögi a kérdezett. – Bandzsika kivallat! Nos, én katona vagyok, kevésbé csiszolt elme. Amikor én megláttam, hogy Altan épp olyan rossz király lesz, mint Sollima volt, bukott vezérként engem már nem is érdekelt.
– Miért harcoltál az utolsó szál emberig? Altanért vagy a népedért?
– Milyen jogon vallatsz te engem?
– Válaszolj! Sok múlik azon, bátrak vagytok-e gondolkodni a kérdéseimen! Meg azon, hogy a saját, titokban fogalmazott kérdéseitekre mertek-e végre válaszolni? Az én sorsom is, mert minél előbb végzünk, annál hamarabb hazakerülök, ha egyáltalán túléljük a ránk várót, de számotokra fontosabb: vájjatok mélyen magatokba! Szellemherceg, te miért utasítottad el a feladatodat?
– Úgy érted: az uralkodást?
– Egén – bólogat unottan a kobold. – Azt, amit uralkodásénak nevezel. Nos, szerintem azért, mert gyáva, léha, felelőtlen vagy. Most pedig bűnhődsz érte. Vagy pedig tekintsd úgy e sajátos helyzetet, hogy még mindig választhatsz. Még mindig rajtad áll. És te, Hadtalan? Odaveszett az a rengeteg ember, de nem ez volt a bukásod! Akkor buktál el, midőn borba fojtottad kétségeidet! Amikor hátat fordítottál népednek, mert nem rúgtad faron a jövendő királyt! Nagy hadvezér! Sollima váránál győztél, fergeteges diadalmat arattál! Még akkor is, ha jószerivel egymagádban értél a kapuhoz! Ott te győztél, mert a cél közelébe vívtad magad! Ám ha a cél az volt, márpedig az volt, hogy ama föld népe végre szabad legyen, akkor azt feladtad, mikor nem förmedtél Altanra: te sem vagy különb, takarodj tehát!
Rongykobold elhallgat, zavartan megköszörüli a torkát, meg is szorongatja azt, egyszerre két kézzel.
– Honnan tudok én ilyeneket? – nyöszörög felkavarodottan. – Ki bújt belém?
– Azért kell elszenvednem téged, mert nem rúgtam faron Altan herceget? – firtatja Kaiden összevont szemöldökkel, tekintetében vészjós villámokkal.
– Engem ajándékba kaptál, hogy kibírd a büntetést! Igenis azért utálod, rühelled, irtózod, borzadod magadat, mert nem pöccintetted faron a Hernyóherceget! Azért vedelsz borocskát, mert nem bírod elviselni a gyávaságodat, részvétlenségedet, közönyödet! Nevezd, aminek akarod! Egén, ezért hagyott el az életkedved!
– Már majdnem visszanyertem! – kérkedik Seregtelen.
– Hallgass már, a Szellemherceg nem jut szóhoz tőled! Seym! Bármire képes vagy, hogy visszakapd a testedet, az életet?
– Bármire nem.
– Arra igen, hogy legalább elgondolkodj néped sorsán, királyfi?
– Régóta gondolkodom rajta.
– Ne mondd! És nem jutottál semmire? Vagy erre jutottál? „Édes hazámfiai, alattvalók! Engedem, hogy a sötét jellemű, irigy, álnok, áskáló, zsarnok Altan trónra üljön, mivel túl léha vagyok ahhoz, hogy sorsotok intézését, irányítását a vállamra vegyem! Nem vagytok szabadok, részetek marad a nyomor és félelem! Robotoljatok tovább, hogy Altan és tányérnyalói minél pompásabban dőzsölhessenek! Én ugyan nem leszek királyotok! Altan jó helyen van. Hisz tudjátok: a legmagasabb szirtekre csak a csúszó-mászók jutnak fel!”
– Meg a sasok – veti közbe Lilia.
– Ekkora cinizmust tulajdonítasz nekem? Te? Vagy az a személy, akinek a hasbeszélő bábuja vagy? – nyögi Seym. – Hogyan tehettem volna szabaddá a népet?
– Neked kell tudnod az uralkodás módját! Téged szólítgattak a tanácsterem erkélye alatt! Valamivel csak hatottál rájuk!? Ne hidd, hogy csupán a pompás külsőddel!
– Azelőtt pedig Altant akarták. Seregnyien adták érte az életüket.
– Nem érte adták! A célért, mely felé, állítása szerint, vezette őket!
– Ez a kis törpe egyre kiállhatatlanabb lesz – szól Kaiden. – Vízbe fojtsam?
– A szabadság nevében? – kérdezi Seym. Észreveszi Rocca döbbent tekintetét.
– Jó helyen járok? Te vagy a Fekete Herceg? – sóhajt a lány.
– Tessék! – dörren Hadtalan. – A kis törpe így megalázott! A kígyónő el se hiszi, hogy te vagy te! Igen, villálló nyelvű hajadon, ő a Fekete Herceg. Magam Kaiden vagyok, az utolsó katonáig kivérzett hadvezér. Miben lehetünk szolgálatodra? Ne légy nagyigényű! Mi jóformán csak ölni tudunk. Ölelni például már nem. Ő azért, mert nem áll módjában, nekem meg nincs hozzá kedvem. Nos, mit tehetünk érted?
Rocca a homlokára csap.
– Menjünk innen hamar! Tatl, Iffo, Ston és két másik fejvadász irtanátok indult, mert a Talizmánra fáj a foguk.
– Épp előlük szaladnánk el? – nevet a hadvezér. Seym rápillant.
– Épp velük szeretnél megint verekedni? – kérdezi.
– Nem, már éjjel is szörnyen untam őket.
– Indulás! – rikkant a manó. – A „kis törpé”-ről majd később beszélünk!
Időbe telik, mire Rocca becserkészi legelészős hangulatba került lovát, s mert Gad továbbra is inkább a füvet harapdálná, ki-kitér a megfogására irányuló, mind ingerültebb törekvések elől. Végül fogyatkozó türelmű társai hajtják hátasaikkal a lány elé a csökönyös mént. Útnak indulnak. A sovány kanca és a csontgebe miatt nem haladhatnak sebesen.
Lilia megcsodálja Rocca nemrég vett, szépségesen büszke drák lovát. Azzal serkenti magát, hogy rövidesen a lóvásárba érkeznek.
Addig is döcögő fogatokat hagynak el a rozsdaszín homoktalajú ösvényen, mások viszont őket előzik meg gyors lábú nyergeseikkel. Jóllakatóan zöldellő szántóföldek, erdők, kaszálók és legelők mellett ügetnek el.
Olykor, lábaival csaknem a vállukat horzsolván, elsuhan fölöttük egy-egy furcsaság. Ezek a csupasznak rémlő, lebernyeges szárnyú, alacsonyan repülő, kis testű állatok inkább törpe sárkányra emlékeztetnek, semmint lóra. Rossz természetük, csúf küllemük miatt nem különösebben népszerűek. A táltosföldi lótenyésztők nem törekszenek a szaporításukra. Nem is az ő szándékukon, hanem csakis az istenek szeszélyességén múlik, hogy néhanap egy-egy kanca ilyféle csikót fattyaz a világra. Sárkánypóninak vagy drák póninak is nevezik a ritka fajtát, s ha már megszületett, hagyják szopni, felnevelik és a vásárokon más lovakkal együtt kínálják.
Bizonyos távolságonként az isteneiket kedvelő helybéliek által felállított bálványszobrokkal találkoznak. A durva kövekből rakott, friss virágokkal, lomb vagy lószőrkoszorúkkal díszített talapzaton elhelyezett lóistenalakok feladata, hogy az úton járókat villámlástól, latroktól, balesetektől, ragályoktól oltalmazzák. Mindegyik lóistenség másféle csapást tart távol. Némelyik lábazaton apró kavicsokból emelt hálakő-gúlák tanúsítják, hogy ez a bálvány sikeresen védelmezi híveit a viszontagságoktól, kataklizmáktól, netán szerencsét hozott vagy rontást hárított el.
– Míg fürödtetek, az egyik helybéli mesélt a viadalokról – szól Seym a bálványszobrok láttán. – Gyakorta megrendezik a lovasjátékokat. Ezek gyorsasági futamokból, úsztatásból, távolsági versenyekből, akadályfuttatásból állnak. Ám a legkedveltebb műsorszám a harcosi torna, melynek során a megméretésben odáig eljutott, legkülönb lovak bemutatják, mire képesek a hátukon ülő emberek az ő jóindulatú segítségükkel. E kitüntetett személyek dárdavetésben, nyilazásban, asszonyrablásban, birkaterelésben jeleskedhetnek hátasukkal. A legvégén pedig, a trófeaosztás napján lótáncversenyt tartanak!
– Lótáncverseny!? Bár láthatnám! – sóhajt Lilia.
– Azon gondolkodom – folytatja a fekete harcos –, hogy Sollima népének miért nem ilyen sors adatott? A táltosföldiek derűs, tevékeny, játszi kedvű emberek. Úgy sejtem, azért, mert szabadok. Uralkodójuk nem roppantgatja, sanyargatja őket. Milyen király Patano?
– Mit mondhatnék neked az ő küldötteként? – pillant rá Rocca. – Patano nagy király.
– A király mekkoraságáról őszintébben beszél az, hogy miként élnek alattvalói.
– Ezúttal nem a királyon múlik a szenvedés. Népem szűkölködik, retteg, fél.
Egy csapat vidáman kiáltozó táltosföldi katona vágtat el mellettük.
A libasorban száguldó őrjárat az út szélére szorítja lovaikat.
Port nyeldesve fordulnak a távolodók után.
Kaiden sóvárogva bámulja a tengerkék egyenruhát, sisakot, kardot, pajzsot, rendes csizmát birtokoló katonákat.
– Tudja valaki, mikor volt itt háború? – kérdezi.
– Semmikor, úgy tudom – felel Lilia.
– Az nem lehet. Akkor mire tartják a katonákat?
– Talán az utazók háborítatlanságára vigyáznak. Megakadályozzák, hogy arra méltatlanok fegyvert vigyenek ki a birodalomból – vélekszik Rocca. – Magam hallottam, mikor Tatlék megbeszélték, hogy nem adják vissza a vásárfiát. A két fejvadász is ekként döntött. Biztosan emlékeztek rájuk, ők is megküzdöttek tegnap. Az egyik férfi levágta a másik karját. Ők sem hajlandók megválni a kiválasztott fegyvertől. Holott a fogadós is óva intette őket: ha a kardok varázshatalma átokba fordul, kínjukban, szerencsétlenségükben visszasírhatják az anyjuk méhét, de még a nemlétet is megkívánhatják!
Újabb bálványt hagynak el. A szende fejűnek, csinos formájúnak, ám erőst hasasnak megformázott, egyszerű szobor talapzatú.
A következő karámnál és öt másikkal később Lilia még mindig a fejét ingatja. Gyönyörű lovak legelésznek köröskörül, de egyikük láttán sem dobban meg úgy a szíve mint amikor – boldog idők! – először pillantotta meg szürke-fehér csődörét. Itt is egy Thago nevű lókereskedő szegődik melléjük unott nyergesével. Ez a sárkánylovas-leszármazott hosszúdad, halszerű személy, csúcsos, kopasz fejjel, vizenyős kék szempárral, kifordult ajkakkal.
Lovat lóra ajánl, mindhiába. Lilia csak a vállát vonogatja. Mivel a lány nem puhul, Thago borsos árat kínál Seym fekete ménjéért, és mert kosarat kap, fogadást köt Rongykobolddal, hogy a közelükben száguldozó Kaiden mennyi időn belül fog halálosan fejre esni a bolond Ráncáról. Kétszer körbelovagolják bekerített legelőit. Végül megállnak egy karámszéli delelőhely mellett. A napsütés ellen árnyékoló tető alatti jászolnál egy lustázó ló hever. Abból a szögből, ahol ők vesztegelnek, csupán az előrenyújtott mellső lábai végén sötétlő patákat látják.
– Rongyóka, válassz hátast! – sóhajt a lány. – Ha te is találsz valamit, már nem jöttünk hiába.
– Nekem drák kacola kell! Sárkánykacola!
– Kacola? – ismétli homlokráncolva Rocca.
– Kanca – fordítja Thago. – Annyi van, ahányat csak kívánsz! Milyen színűt parancsolsz? Sárgát? Fakót? Feketét?
– Póni legyen!
– Póni?! – nyikkan Lilia. – Nem! Az majdnem ugyanaz, mintha te megduplázódnál! Az pedig rettentőbb a halálnál!
Thago jobbról és balról is az arcára csapja a tenyerét.
– Jaj, de sajnálom! Épp ma adtam el az utolsó két sárkánypónit! Már csak egy van, de az nem számít! Róla lebeszéllek! Az a rusnyaság azért maradt a nyakamon, mert még a kellemetlen fajtájához képest is oly ostoba, büdös, csámpás, önző, makacs és utálatos...
– Remek ajánlat! – ragyog fel a kobold. – Vezess hozzá! Gyere, Lilia!
– Itt megvárlak – leheli a lány. – Vagy valahol. Ha esetleg mégis elkerülnénk egymást, akkor minden jót neked! Igazán nagyszerű útitárs voltál. Örökkön emlékezni fogok rád.
– Meg ne próbáld, hogy lelépsz! Előbb fizesd ki a kacolát!
Lilia két kézzel legyint, hesseget. Seym Thago után indul, háta mögött az izgatott manóval. Kis tűnődés után Rocca követi őket.
A lány átül a karámfára a csontgebéről, és legelni küldi a lovat. Az elbóklászik az árokpartra.
Kaiden őrületes tempóban rója vágtaköreit, csaknem a horizonton, a lenyugvóban lévő, hízottnak tetsző, narancsvörös Nap előtt. Nem biztos, hogy csupán önszántából nyargalászik körbe-körbe.
Lilia eltűnődik. A táltosföldi levegő páratlan illatú, a táj életteli-laktató zöld, az itt élők remek kedélyűek. Na és a helyi lovak...! Még akkor is gyönyörűek, ha eddélig nem talált köztük a néhai szürke-fehér csődörhöz fogható kivételeset.
Nem kéne itt maradnia?
Neszt hall a háta mögül. Nem fordul meg. Pontosan tudja, csakis a jászolnál fekvő drák mocoroghat mögötte. Tán éppen most gördült át a másik oldalára.
Asa nyugodtan öleli a homlokát. Ki egy közeli oszlop tetején kopácsol, a csőrében tartott gyümölcsmagot próbálja a cölöphöz ütögetve feltörni.
A lassan hűlő, narancsos színű, balzsamos ízű levegőben apró bogarak röpködnek, a halk szél lágyan ringatja a felnyurgult füveket.
Lépteket hall, patasurrogást. Mégiscsak a háta mögé pillant. Jól teszi. Ott áll a vágyva vágyott drák.
Magas, daliás, kecses lábú, arányos testű. Minden izma egyenként átsejlik ezüstös fényű fekete szőrrel fedett bőrén. Füle széttárt legyezőt formáz. Feje hosszú, homloka széles, sárkányszemrése ferde metszésű. Barna szemében parázsizzás sejlik. Pillái felkunkorodó selymesek. Hosszan leomló üstöké, sörénye ezüstfehér, mint a jég. Nyaka oly keccsel íves, hogy annak szépsége már zavarba ejtő. Zuhatagszerű farka jégezüst színű. Patáit elfedő dús bokaszőrzete vegyesen jégfehér és fekete.
Lilia felemeli a kezét, hogy a ló megszagolhassa. Mivel a szépséges lény nem mutat utálkozást, tenyerét a bársony orrtükörre fekteti, feljebb csúsztatja a homlokra, végigsimít az éber füleken. Ujjait a sörénybe csúsztatja.
Lassan, nyugodtan megfordul a karámfán. Megérinti a drák nyakát. Finoman átemeli lábát a háta fölött. A sörénybe kapaszkodva átül a lóra.
– Jól van, csak egy a baj veled – sóhajtja. Átgondolja, mit akar mondani, és kis híján felnevet. Megkopogtatja a füllegyezőt. – Figyelj! Az a mondás akart kicsúszni a számon, hogy nem vehetlek meg, mert kacola csak nőnek való! Vagyis még nem volt kancám. Azt leszámítva, amelyikkel ide jöttem. De a lidércbe is, hát én is kanca vagyok! Most jövök rá?! Nos? Megyünk egy kört?
Megmozdítja derekát.
A drák elindul. Mellső lábait magasra emelve, táncos léptekkel halad. E mozgás következtében Lilia szinte a hátába olvad, csaknem eggyé szervül vele.
Elereszti a sörényt. A ló oldalára zárja combjait. Mielőtt még a sarkát is odaszorítaná, a drák máris tudja, mit akar. Enyhén leszegett fejjel vágtába ugrik. Lassan lendül bele, mintha azt várná, hogy visszafogják. Mivel ez nem történik meg, mind sebesebben száguld.
Lilia úgy érzi, a paták már nem is érintik a földet.
Repülnek. Íves sárkánynyakat, ritmikusan ringatózó, fenséges sörényt lát maga előtt. Az alant rohanó fűszálak egybemosódnak, elmaszatolódnak, harsány színük is elvész a szem elől.
Közelednek a karám túlsó oldalához.
A lány szorosabbra zárja térdeit. Amikor a ló ellódul, ő kissé megemelkedik a hátán.
Még az árkot is megugorják, a gondtalanul legelésző csontgebe fölött. A szabad mezőn tovább száguldanak.
– Megveszem! Mi a neve? – kérdezi később a halszerű Thagótól.
– Calvaro – hangzik, szapora pislogástól kísérten.
Lilia lecsúszik a lóról, bemászik alá, majd kinéz a hátsó lábak közül.
– Calvaro nem férfinév? – firtatja.
– De. Az.
– Ő viszont kanca.
– Ha nem tetszik a neve, adj neki másikat! Nekem ez jutott eszembe, mikor született, ugyanis csődört vártam. Nevezd Kabalának, hiszen az kancát is jelent.
– Calvaro? – ízleli a lány. – Calvaro! Legyen.
Ekkor egy pillanatra felocsúdik a drák varázsa alól, és megpillantja a vele szemközt büszkén-boldogan vigyorgó Rongykoboldot. Ez már önmagában is dermesztő látvány, ám az a teremtmény, amelyen mindeközben ül, a legdémonibb víziókat is felülmúlja.
Lilia hallja saját elfurcsult, károgó hangját:
– Nem!!! Hát ezt nem!!!
– Meseszép, nem igaz!? – repes a manó. – Ez lesz a neve is: Meseszép. Jó, mi!?
Az állat, melyről áradozik, kopott karmú, gamós ujjú, görbe sárkánylábakon áll. Durván pikkelyes, alig észrevehető, rövid szálú fedőszőrrel borított teste rézpenész színű. A lapockáiból kisarjadt, lebernyegszerű, jókora bőrszárnyak szegélyén ijesztő szarutőrök meredeznek. Törzse nagy, totyakos; fara terebélyes. Combvastagságúan eredő, vészesen izmolt, szarutövisekkel végigtűzdelt Pikkelyes farkán ritkásan növekvő, hosszú, penészzöld szőrök lengedeznek. E farok, mire elfogyna, csuklónyi átmérőjűvé keskenyül, és csontszigony hegyben végződik.
A teremtmény másik vége még ennél is hátborzongatóbb. Hatalmas, négyszögletű, erőteljesen barázdált felszínű koponyából türemkedik elő a sziklapárkányszerű szemöldök, és leárnyékolja az óriási, vízszintesen metszett, tág szemrést, a parázsos-zöldes szemet, a függőlegesen álló, szüntelenül lüktetni látszó pupillát. A hosszadalmasan előreugró, ugyancsak fokozottan szelvényezett arcorri rész ráncos gyűrűkkel övezett, öklömnyi orrnyílásokban végződik, melyekből párafellegekként tódul ki az elhasznált levegő. Az a hosszú-hosszú pofaszakasz, ami felül az orrhoz tartozónak látszik, alul a megragadásra, szanaszét-szaggatásra, cölöpkihúzásra, karletépésre alkalmas sárgás színű fogazatot és az állcsontot foglalja magába.
Meseszép hiú állat. Halfarokra emlékeztető, szaporán mozgatott fülkagylóinak szélei smaragd és rubinkő berakásosak, a szélső csúcsokon hegyikristály függők himbálóznak. A középső kiszögellésen diónyi aranygolyóbis gingallózgat. A gömb belsejébe rejtett apró golyócskák egymáshoz ütődve csengettyűs hangot adnak. Kurta mellső lábain egy-egy bokaláncot, négy nagyujján drágaköves gyűrűt visel.
Szemlátomást taszul az iránta megnyilvánuló figyelemtől. Különösen Lilia idegenkedésétől bosszús. Mikor a látványától lenyűgözött lány túl közel kerül hozzá, váratlanul rátátja a száját, és előgörgeti hosszú, sárkányzöld nyelvét, hogy láthatóvá tegye az izomkígyó közepén lévő vajaiban izzó lávafolyamot. A leheletétől megperzselt Lilia hátrébb lép.
– Na, milyen? – ragyog a kobold.
– Drága? – kérdezi a lány.
– Ha meg tudod fizetni Calvarót, a pónit jóformán ajándékba adom – lelkesíti Thago. – A csecsebecsékért nem kérek semmit. A kislányom cicomázta fel őt, amikor még azt remélte, hogy használni tudja... izé, khm... Meseszépet.
– Amúgy mi a neve a kis jószágnak? – firtatja Kaiden a fickándozó Ranco hátáról.
Thago szorgalmasan köszörüli a torkát. Míg az utolsó rozsdafoltot le nem munkálja róla, nem felel.
– Nincs különösebb neve, ugyanis a születéséig lovat vártunk – szól később, belátván, hogy amíg ő hangolt, sajnálatos módon nem merült fel újabb beszédtéma. – Tudjátok, az ilyenek véletlenül jönnek világra. Ha nagy királyunk, Marás palotájához vetődtök, a várkapunál megtekinthetitek Drachor, a sárkányló csodaszép, hegymagas szobrát. Kétségtelen, hogy Undokság, vagyis Förtelem, másként Borzadály is a fenséges Drachortól származik, de csakis átokágon. Úgy nézem, a manó ki fog jönni vele.
– Állj, állj! – rikkant közbe Kaiden. – Remek lovaink vannak. Ez a bőregér hogyan tart majd lépést velünk?
Érdeklődésére válaszul a bőregérnek nevezett hirtelen előrenyújtja a nyakát, s ezen művelet közben megkétszerezi annak hosszát.
Éppen lángot csihol kioltott nyelvén, midőn a Kaidennel együtt fenyegetett Ranco fején kattan valami.
A mellette álló Lilia döbbenten látja, hogy a drák pupillája adja ki ezt a hangot, miközben függőlegesbe fordul. Kitágult orrlyukán át a mén forró gőzt prüszköl Meseszép ádáz képébe.
A történtek mindenkit jócskán megtűnődöztetnek.
A sárkánypóni leforrázottan visszahúzódik. Zavarát palástolandó, felemeli jobb mellső lábát, és a nagyobbik ujján villogó gyűrű szemlélésébe mélyed.
– Nekem tetszik – közli Rocca. Lilia Seymre pillant.
A férfi vállat von.
– Kaiden kétsége jogos. A bőregér bőven le fog maradni mögöttünk.
– Akarod kipróbálni? – rikkant a manó. Akarják.
Felsorakoznak egymás mellett a szembeni mező szélén.
Tnago füttyjelére a lovak helyből vágtába lódulnak, és dübörgő patakkal, szélsebesen távolodnak Meseszéptől.
A sarkánypóni unottan nézi lélekszakadt rohanásukat. Egyszerre csak zsémbes sóhajjal a levegőbe rúgja magát, és szárnyait szétbontva a kihívók nyomába lendül.
Felfekszik az éppen neki kedvező légáramlatra, s azon vitorlázva, hanyag szárnycsapásokkal utoléri a nyargaló lovakat. Letekintve latja, hogy Rocca hátasa leszakad társai mellől.
A másik három táltos a talajtól elemelkedve, fej fej mellett száguld. Meseszép lejjebb ereszkedik. Ezáltal elveszíti a testét cipelő légáramlatot, ezért kénytelen önerőből repülni. Bár ez jóval fáradságosabb és lassabb is, bosszúvágyában úgy dönt, megéri. Hanco fölött, biztonságos magasságban a gőzt lövellő orrlikaktól ragyogó helyzetben ahhoz, hogy célt ne tévesszen, tetemes adag ürülékgombócot bocsát ki magából. Arra gondolván, az ostoba csődör örülhet, sőt, nyugodtan köszönetet is mondhat, mert ha több ideje lett volna felkészülni, lehajigálható görgetegköteget hozhatott volna a mancsában. Elcsenhette volna a közeli tűzön főzött forró gabonakásával teli fazekat, vagy ha inkább a húst szeretik, a birkapörköltes kondért is Ranco fejére üríthette volna.
A Meseszép kényelmes nyergében ücsörgő Rongykobold szaporán rugózva, lábait az ölébe húzva s egymás körül tekergetve röhögései a mulatságon. Átfut a fején, hogy elővehetne a köpőcsövet. Micsoda móka, kacagás lenne!
Akkor Ki, a holló kerül az útjukba, az ég tudja, honnan.
A jövevény letelepszik a sarkánypóni orrvégére, és kampós csőrével szilajul megkopácsolja az érzékeny csontozatot.
Ezzel végezvén előrébb hussan a hosszadalmas orron. A csontkalapálás miatti kínjában csillagzáport, tűzszekereket vizionáló meseszép szemére borítja széttárt szárnyait.
A manó rémülten látja, hogy a mező fogytán fergetegesen közelít feléjük az erdőrengeteg. A zöld lombú, sudár fák viharosan nagyobbodnak előttük.
Rongyóka sikít, az elvakított bőrszárnyú fújtat, és megpróbál a nyelvével fölfelé csapdosni, hátha így leterítheti a látását zavaró hollót.
Azon pillanatban, midőn az első levelek meghorzsolják a vakrepülő törpesárkányt, Ki éles kiáltással a magasba lendül, és sorsukra hagyja a légi balsors üldözötteit.
Távolról szemléli becsapódásukat.
A sarkánypóni döndülve, nyekkenve fennakad egy ágon. Szárnyai a környező gallyakba gabalyodnak.
A meghánykolt Rongykobold kibillen lakályos helyzetéből.
Alázuhantában Meseszép egyik lábkörmébe kapaszkodik, ám az fájdalmában menten az ő feje, nyaka köré fonja a többi ujját.
Ezenközben a totyakost fenntartó ágak, gallyak engednek a nehézkedő túlerőnek.
A föld rohan feléjük. Sivítva, fütyülve.
Habzsika elrebegi utolsó kívánságát, miszerint: mindenki forduljon fel, ha neki is muszáj, de máris!
A vészesen hulló törpesárkány széttárja zilált szárnyait.
Zuhanása lebegéssé lassul. Kezdetnek beéri ennyivel.
Kipihegi magát, ismét ürít egy keveset, ezúttal akaratlanul.
Azután felhasal egy neki kedvező légáramlatra, s azon a visszafelé vágtató lovak után sodortatja magát.
Az alant száguldó emberek hátraszegett fejjel, túlságos vidáman figyelik Meseszép légies röptét, és a nyakánál fogva cipelt, kilógó nyelvű, lila képű koboldot.
Lovaikat maguk vezetik a fogadó istállójába. Lilia egymás mellé köti a gebét és Calvarót. Felül közöttük az illatozó szénával töltött jászol peremére. – Egyetek, igyatok! – Végigsimít a sovány hátas orrhátán. – Főleg te. Sokat éheztél, szomjaztál Sollima földjén? Katonákat cipeltél? Terhet hordtál? És ha megálltak is veled pihenőre, nem leltél füvet a felégetett földeken? Sokat töprengtem, miként tehetném jóvá ezt.
– Jóvátenni? Te? Micsodát? – rökönyödik meg Kaiden két állással távolabb, Ranco nyakát dögönyözve. – Más vétkét? Zöldeket beszélsz!
– Tégy úgy, mintha nem hallanád – ajánlja Seym. – Ez az ő ügyük.
A lány egy hellyel odébb csusszan a deszkaperemen, így a sovány kanca és a csontgebe közé kerül.
– Talán tudom, miként válhatnátok újfent boldoggá – közli velük.
– Megmondom én neked, Lilia! – veti oda a hadvezér. – Akkor lesznek mindörökre nagyon boldogok, ha eladjuk őket a mészárosnak! Az is valami, ha csak pár garast kapunk értük. Én már teljesen legatyásodtam.
Egy dézsa víz zúdul a nyakába.
Aztán a lány, személyesen. Kardhegyet nyom a meglepett férfi gégecsontjához.
– Nehogy elmeséld, mi szokott történni a katonalovakkal!
Kaiden a mutatóujja élével félretolja a pengét a torka elől. Köhint néhányat, elfordul és kimegy. Rocca utána kígyózik.
Rongykobold képtelen elszakadni Meseszéptől. Körötte jár-kel, szénaszálakat dugdos a szájába, mintha az megtiszteltetésnek venné, hogy az ő kezéből juthat a falathoz. Matat, szöszöl a közelében, kimerítő gyakorisággal tartja elé a vizesedényt.
A törpeszörny hálája jeléül vicsorgat, gőzt pöfög, szemét forgatja-parázsoltatja.
Lilia kifelé mentében egyenként végigsimít a lovak farán. A sor végén kikötött, fújtatósan ingerült sárkánypónit sem hagyja ki.
Az válaszképp bosszúsan meglendíti a farkát, s annak szigonyszerű végét egy koppantással a padlóba állítja az ő csizmaorra mellett. A hagyományos sárkánymosollyal, fogait, ínyét villogtatva néz hátra a válla fölött, hogy leolvassa a lány arcáról, értett-e az üzenetből.
Lilia a megfelelő válaszon mereng, midőn kattanó hang üti meg a fülét, olyféle, aminőt nemrég Ranco hallatott.
Ám a nesz ezúttal az ő drákja felől érkezik.
Jókor kapja oda a fejét ahhoz, hogy lássa, amint a függőlegesbe fordult pupillájú, felparázsló szemű Calvaro a szalmában surranó rágcsálóra sújt az egyik mellső lábával, majd jóízűen befalatozza a zsákmányt.
Vacsoránál, melyet Seym csupán a jelenlétével tisztel meg, mivel ő nem táplálkozik, mindnyájan Rocca szavára várnak.
A kígyólány bekanalazza a kását; sült tojást és fácánhúst eszik. A mézborhoz nem vonzódik, más gyümölcsitalokhoz annál inkább. Iszik egy-egy serleg málna- és szederbort, majd a gömbölyded fogadósné unszolására megkóstolja a kék levű, omlós húsú, szerelemédes gyümölcsből, a ramattából erjesztett italt.
Lilia lelkesen vele tart a hörpintgetésben.
Kaiden önmegtartóztatással tűnik ki, elsősorban tulajdon személye előtt, hiszen rajta kívül senki mást nem foglalkoztat nem-ivása.
Habzsika, miután kénytelen volt lemondani arról, hogy – az ő szavaival – élő harapásokat vegyen magához, finnyáskodón turkál a malomkeréknyi tálon elébe tett, parázson sütött húsokban. Az árpakása szemeit félrekotorja, a zöldféléket úgyszintén.
A ropogósra sült zöldségeket, félkrémes állagú sajtdarabkákat falatozó Lilia mindig kortyol egyet a ramattanektárból, valahányszor az elborzasztóan táplálkozó manóra téved a tekintete.
Változatos népség üldögél a fáklyák által befüstözött, kőboltozatos teremben álló, vége-hossza-nincs asztalsor körül.
Az ajtó közelében egy csapat katona étkezik. Beljebb színesen öltözött kalmárok könyökölnek, átfúrt fülükben és orrcimpájukban aranygyűrűk és apróbbacska vallási relikviák aránylanak. Odébb még náluk is feldíszítettebb csepűrágók, kóborló harcosok és más szerencsefik vacsoráznak, kortyolgatnak.
– Szülőföldem minden eddigi uralkodójának Patano volt a neve. Mostani felséges királyunk, Százkilencedik vagy Megalkuvó Patano már száztizenöt éve uralkodik töretlen erőben és egészségben – kezdi Rocca, bátorrá és beszédessé borkóstolgatván magát. – Midőn koronázásának századik évfordulója alkalmából birodalomszerte zenés, táncos vigasságokat tartottak, ételt, italt osztottak a szűkölködőknek, a tömlöcöket is megnyitották, és az egész ország népe önfeledten boldog és gyanútlan volt, egy messze idegenből érkezett, önmagát agoli lovagnak mondó, Vyster nevű, kiöregedett fegyverforgató kérte Patano kegyét, hogy a palota szomszédságában földet vehessen és ott felépíthesse szerény hajlékát, ahol majd lepergeti élete utolsó éveit. Reydo, a varázsló hiába óvta a királyt a sötét lelkű személytől, ő nagyvonalúan teljesítette Vyster óhaját. Az új birtokos csakhamar ijesztő kinézetű, furcsa viselkedésű szolgákat hozatott valahonnan, és azok rövid idő alatt felépítették azóta hírhedetté vált, a királyénál is jókorább kastélyát. A környéklakók már kezdetben is ártó szándékúnak érezték az agoli lovagot. Idővel gyanítani kezdték, hogy Vyster az éjjellényekkel is cimborái. Ugyanis éjszakánként sok különösség történt. Némely házak elreteszelt ablaktáblái kinyíltak, a rémségek a házakba jutottak, és felhabzsolták a benn alvókat, ám a legfurcsább körülmény az volt, hogy nagyon alaposan ki is rabolták őket, ez pedig nem az éjjellényekre vallott. Ifjú lányok, fiatal fiúk tűntek el. Vyster rettenetes palotája nyelte el őket, és amikor már nem volt szükség rájuk, ledobták testüket a toronyból. Időnként tucatnyi tetem lebegett a várárok vizén. Tanácsadói sürgetésének engedve a király többször magához rendelte és rendreutasította az akkoriban már rablólovagnak gúnyolt Vystert. Időközben Reydo, a mágus furcsa dolgot tapasztalt magán – fokozatosan elkopott a varázsereje. Egy napon, látván, hogy király gyenge, nemigen hisz a Vystert érintő irtózásnak, vádaknak és ezeknek utánajárni is kedvetlen, ő maga hatolt be a magas kőfallal elkerített birtokra, és belopódzott a még annál is szigorúbban körbezárt, szörnyetegekkel őriztetett helyre, amit a patano nép már régóta az Irtózat Kertjének nevezett.
Rocca itt tart a mesélésben, mikor az ajtó szélesre tárul, és újabb társaság hömpölyög a terembe.
A pökhendi lármával érkező férfiak Seymék asztalával szemközt telepednek le.
Tatl, Ston és Iffo, valamint az arénában látott behemótok – egyikük csonka karján átvérzett kötés – tüntetően bámulják a fekete harcos nyakában függő Talizmánt. Jobbára kézzel esznek, fogaikkal tépdesve a húst. Mohón, hangos kortyogással nyakainak, élvezik, ha az ital végigfolyik állukon, könyökükön. Iszonyatosakat büfögnek, és elannyiszor felhívják az erőltetett mosolyú fogadósné figyelmét, hogy ezen dicséretük a felszolgált finomságoknak szól.
Rocca elfordítja tőlük a tekintetét. Seym komoly arcát nézve, halkabban folytatja a történetet.
– Reydo még kalandos körülmények között visszakerült az Irtózat Kertjéből, és volt annyi ideje, lélekereje, hogy beszámoljon az ott látottakról, mielőtt Vyster elhurcoltatta volna. Ekkor pecsételődött meg a sorsunk. Ettől kezdve a rablólovag nyíltan hirdette célját: a Patano-birodalom fölötti uralmat akarja. Reydót elvitette egy távoli, szörnyűséges helyre, a Nyomorultak Szigetére, a fekélykór vagy politikai ok miatt száműzöttek közé. A királytól megvonta hatalmát, s azóta is őrizetben tartja őt. A szipolyozott nép nyomorog, szenved, mégsem lázadozhat, mert a rémlovag kastélyát egykor felépítő, vérengző szörnyetegek napról napra többen lesznek. Máris ellepték a birodalom minden szegletét. A jóslat szerint, ha eljön a Fekete Herceg – ha eljön! –, márpedig most eljött, akkor a rontás megtörhet végre! A Világ a Fekete Hercegnek köszönheti, hogy megszabadult az éjjellényektől. A Fekete Herceg, a Varázstudó Lány, a Hadvezér és a Rongykobold képes arra, hogy megsegítse a patanókat!
– Kerek kis jóslat – bólint Seym. – És mit mond az esetre, ha a Fekete Herceg mégse mutatkozik?
– Akkor nekünk magunknak kell megvívnunk a csatát, és bizonyosan belebukunk. A patano népnek nyoma, emlékezete se marad a végtelen Világban. Utóbb pedig Vyster rémlényei elárasztják az összes birodalmat.
– Nevezzetek cinikusnak – hajol előre Lilia –, de nem értek valamit. Elvittük a Kék Kristályt Sigulphoz. A Világ fellélegzett, kivesztek az éjjellények, megkaptuk a nappalhoz az éjszakát. Az a feladat mindennél fontosabb volt. Ez most nem túl kicsi hozzánk?
– Mit akarsz ezzel? – firtatja Kaiden.
– Nem vagy kissé nehéz fejű? – kérdezi a lány. Kortyol egyet a sötétkék színű, sűrű ramattaborból. – Akkor a Világ jobb sorsa volt a tét...
– Most is az a tét! – vág közbe Rocca. – Lehet, hogy ti már nem éritek meg, amikor a rémlovag szörnyetegei elárasztják a földeteket, és nem csupán az éjjeleket, hanem a nappalokat is megkeserítik, és rabsorsba, nyomorúságba sodorják az ott élőket, a fiaitokat és azok gyermekeit...
– A jóslat szerint mi segíteni fogunk nektek? – veszi át a szót Seym.
– A jóslat, természetéből következően, azt mondja el, mi történne, ha... Ha sikerülne megnyerni benneteket ezen küldetésnek, és ha azt szerencsésen véghezvinnétek...
– Most törik meg az akaraterőm, és benyelek egy kancsó bort! – nyögi Kaiden. – Régestelen-rég katona vagyok, azóta hallom csépelni a mondókát, hogy csakis rajtam múlik a Hon, a Birodalom, a Világ Jövendője, Léte, Boldogsága, hogy ez mind az Én Személyes Küldetésem. Szóval az ilyen, engedelmeddel: olcsó érvekre ősrégóta érzéketlen vagyok. Tehát engem mi serkenthet arra, hogy az ilyen messzi és számomra teljesen közömbös birodalomba rohanjak, rémlényekkel harcolni? A patanók külsőre pont olyanok, mint te? Mert akkor még az a remény se hajthat, hogy arrafelé netán feleségnekvalót találok.
– Szívesen nőül megyek hozzád – feleli Rocca.
– Légy kedves kivárni, míg megkérem a kezed! Tartsd észben: én vagyok a férfi!
– De még milyen! – bólint a kígyólány, majd így folytatja: – Nektek nem a Patano-királyság szabadságára van szükségetek! Ti azért mentek oda, mert Reydóval kell találkoznotok.
– Magad mondtad, Reydo varázsereje rég elkopott. Mi hasznunk volna belőle? – kétkedik Seym. – Tudom, hogy most nem vagyok magasztos és nem csillogtatom nemesjelleműségemet. Csalódott és keserű vagyok, akárcsak Lilia és Kaiden is. Az embert olyan cél hozza tűzbe-lázba, melyért akár meghalni is érdemes...
– Vagy amit jól megfizetnek – szúrja be Hadtalan.
– Vagy legalább jól ehető – teszi hozzá Habzsika.
– Sajnálom – sóhajt Rocca kiábrándultan. – Nem sejtettem, hogy ilyenek vagytok.
– Fel sem ötlött benned, hogy szabódni, vonakodni fogunk? – mered rá Kaiden.
– Netán kiadós fizetséget helyezel kilátásba? Már ha egyáltalán megfizethetőek a szolgálataim! – A manó körbehordozza tekintetét a körülötte ülőkön, és hozzáfűzi: – Megjegyzem, én itt név szerint be vagyok jósolva a csapatba! Csak azért hangsúlyozom ezt, mert folyton az elvesztésemre utalgattok!
– Nem derült ki, mi hasznunk lehetne Reydóból – emlékezteti Roccát a fekete harcos.
– Reydo elvesztette a varázserejét, mindazonáltal mágus maradt..
– Na ne! – veti közbe Hadtalan. – Ha én egyszer ágyba viszek egy ártatlan leányt, akkor az elveszti a szüzességét, és még csak „mindazonáltal” sem marad szűz!
Rocca lecsapja a serleget az asztalra. Előrehajol, figyelmeztetőleg a férfi arcába rezgeti kétágú nyelvét, majd emelt hangon folytatja:
– De a Talizmán! Reydo a Talizmán hatalmával visszanyerhetné az erejét. Azonkívül csakis ő tudja, hol a Varázskulcs.
– Minek az nekünk? – kérdi Lilia. Rocca hátradől.
– Mindent tudtok. Vállaljátok vagy nem?
Ők hárman összenéznek. Felvonják a szemöldöküket. Lebiggyesztik szájukat.
– Mindent tudunk? – nyöszörgik egyszerre.
– Még azt se, hogy mire való a Talizmán – vallja meg Seym. A lány hozzá hajol, az arcába villáz a nyelvével.
– Megvéd a haláltól – leheli. – Rájöhettél volna. Nélküle rég hulla volnál.
– Ne mondd! Miért nem védett meg az orgyilkostól?
– Nekem úgy mesélték a házunknál megforduló világjáró bölcsek, regélők, hogy Seym, a Fekete Herceg és Lilia, a Varázstudó Lány nagyszerű, kedves emberek. Nemes szívűek, segítőkészek és érzékenyek mások bajára!
– Vigyázzatok! – óvja őket Kaiden. – Itt érzelmi húrok vannak pengetve. Ismerem ezt! Addig-addig játszogatnak eme húrokon, mígnem arra ocsúdtok, hogy valójában nem muzsikálásra, hanem a gúzsbakötésetekre szolgáltak.
– Igaza van Roccának, ha most kér választ, amíg szinte semmit nem tudunk – jegyzi meg Lilia. – Később, amikor már átlátjuk a lényeget, sokkal biztosabban nemet mondanánk.
A kígyólány elmosolyodik:
– Az se biztos, hogy lesz később. Ezek itt befalnak minket pogácsának.
A zajoskodó hétpróbásokra pillant.
Azok már hosszabb ideje arról társalognak, miként fognak elbánni velük, hogyan hagyják hátra hulláikat a keselyűknek. A teremben tartózkodó, szigorú tekintetű katonákra ügyet sem vetve, fennhangon taglalják a nekik szánt halálnemeket. Tüntetően viselik megtartott fegyvereiket, vértjeiket.
Seym lassan felvonja szemöldökét.
– Miből gondolják ezek, hogy ma különb harcosok, mint tegnap voltak?
– Engem nem érdekelnek – közli Kaiden. Lenyeli a kancsó aljáról kirázott utolsó borcseppeket. – Megyek aludni. Rocca, ne üldözz a szerelmeddel! A másik dologra is nemet mondok, azzal se várok reggelig. Nem vagyok kíváncsi az Irtózat Kertjére, sem a Nyomorultak Szigetére. Úgy érzem, az egész életemet ilyen helyeken töltöttem. Elég volt.
A kígyólány félrehajtott fejjel, nyakát, felsőtestét hullámoztatva néz rá.
– Nem mondasz igazat, hadúr! Zsenge korod óta tisztában vagy kivételes harci képességeiddel, az erőddel, és mindig is élvezted, hogy általuk hatalmad van a végzeten! A Patano-királyságban sok-sok ezren várnak rád, dicső vezér! Arra, hogy felkészítsd őket a rémlovag Vyster elleni csatára, és azt a te vezetéseddel meg is nyerjék!
– Jóváteszek valamit is ezzel? – kérdezi Kaiden, a Roccáéval ellenkező oldalra hajtva a fejét.
– Van más dolgod? Mert akkor menj, és végezd el azt.
– Nekem miért nem rinyókál senki? – nyuszit a manó. – Fektess a hátamra, gyömöszöld meg a hasamat, továbbá föntebb és lentebb is nyomkodjál, és közben sértegess, hogy Bohóka, Mohóka, Rongyóka...
– A törpét elcserélem Stonra! – nyögi közbe Kaiden. – Vagy akármelyik leghülyébbre!
– „Törpe”!? Már megint törpe!? Ameddig élek, megtartalak utasomban! Jaj, Cibóka tiszta szívből rühelli Pucátlant!
A feldühödött Kaiden az asztalra tenyerelve a manó fölé tornyosul.
– Mit mondtál? – hörgi.
Rongykobold, hogy a tornyosulás tényén enyhítsen, felszökken a deszkalapra, két kézre ragadja az orrát, és miközben a vörösödő fejű férfi felé lengeti a jócska szervet, azon keresztül gúnyos trombitahangokat hallat.
– Pucátlan! – kiáltja gyönyörűséggel, bele-beleharsonázgatva: – Pucátlan!
Egyszerre csak megbánja.
Kaiden az ő keze mellett ráfog a sajátos hangszerére, és összenyomja azt. A két tenyere közt tartott manót a levegőbe emeli, meglengeti, lóbálgatja, a szorítást mindegyre fokozva.
A szaglószervénél fogva rabul ejtett kobold szájon át légcserél, s közben – tőle szokatlanul – mézesmázosan kedveskedik az életéért. Úgy tűnik, hasztalan.
Lilia Seymre pillant.
– Kivel vagy? – kérdezi. A férfi vállat von.
Rocca nem nézheti az orránál fogva lóbált figura szenvedését.
– Kérlek, Kaiden! – szól esedezőn.
A hadúr elereszti Cibókát, bár előtte még széles ívű mozdulatot tesz vele.
Az elhajított manó lehuppan az egyik arany fülbevalós kalmár csizmaorra elé.
A kereskedő lehajol, az üvöltve zokogó Habzsikát a térdére ülteti, s hogy mielőbb elhallgattassa, vadul ringatja vagy inkább fel-le rugóztatja őt a térdkalácsán. E vigaszhajigálás közepette Kaidenre pillant.
– Mennyiért adod? Spetriába készülök. Ott őrületes manókultusz dúl. Minden családnál legalább egy koboldot tartanak. Némelyiknek egész rendes kalitkája van, amelyikben megfordulhat, sőt, akár a rácsokon is mászkálhat...
Rongykobold szünetelteti a szamárbőgést. Tátott szájjal a beszélőre mered. A hadvezér ujjainak összes hajlatát, domborulatát és barázdáit lenyomatként megőrzött, hepehupássá nyomorgatott, szivárványtarkára gyötört orrából előbugyborgó faggyúgyöngyök látványosan rezegnek a térden rázkódtatástól.
– ...Répát és füvet kosztolhat. Sűrűn fürösztik, le is sikálják, mert roppant büdös fajta – ecseteli a kalmár, nem észlelvén Cibóka szemének fokozódó dülledettségét. – Ezért a példányért rengeteget kérhetnék! A beszélő manó sokkal ritkább, mint a fehér sárkány. Kár, hogy olyan rövid életűek. Vagyis kár nekik! Számomra tiszta szerencse! Tudniillik a nyárvégi holdünnepen mindig szíven szúrják, feldíszítik és megeszik őket.
A koboldkufár továbbra is dobálgatja a jobb térdét, ám Habzsika már nem lovacskázik azon. Lecsusszan a padlóra. Búcsúzóul a férfi csizmaszárába törli az orrát, büszkén felveti a fejét, és elvonul, mint király.
Azaz csak elvonulna.
A vörös hajzatú Ston utánanyúl. A tarkóbőrénél fogva rántja maga elé a bőszülő Rongyot.
– Pompás ötlet! – nyámmogja. – Megkóstolom a manóhúst! Máris olyan büdös, mintha rég dög volna. Márpedig most szakítok szokásaimmal, és nem eszem döglött állatot! Ezt élve falom fel!
– Állat, aki nemzett téged! – ordítja a felháborodott kobold. – Hé, testőrség! Mentés kell! Baj van!
Seym sóhajtva emelkedni kezd. Elismeri, hogy a hétpróbásoknak végül mégiscsak sikerült kirántaniuk őt az egykedvűségből.
Mielőtt még odalépne, hogy a nyomorultul sivalgó Cibóka orrát harapdáló – harapdáló! – Stont tettleg lebeszélje mulatságáról, a katonák kardot rántva kirúgják maguk alól a lócát. Ám Lilia elgurított gyűrűjéből még náluk is gyorsabb megmentő terem az asztal közepén.
A felborzolt szőrű, fújtató-prüszkölő fekete párduc érkeztén mind az öt fickó hátrahőköl.
A riadt Ston elejti a manót, de kis híján levedli mellkasbozontját is.
Az előtte kuporgó, megfeszült izmú, ugrásra kész párducra meredő szeme sarkában villanó mozgást érzékel.
A fenevadat továbbra is figyelve, kancsalítva odasandít.
Azt kell látnia, hogy a kobold ujjairól és lebernyeg fülcimpájáról lesereglő, hatalmas rágó-, vagy fogószervű, ijesztő bogarak fenyegető-elszántán őfelé menetelnek, lépésről lépésre növekedőn. Meglepettségében ostobává dermed.
– Hívd vissza őket! – parancsolja a lány. Rongyó kelletlenül elrebegi a varázsverset. A bogársereg visszahátrál a helyére.
Lilia magához csettinti Lont.
A párduc leheveredik a lábánál. Aranysárga, éber tekintetét Stonékra függeszti. A katonák a helyükre ülnek.
– Már lefeküdtem és álmodom? – firtatja Kaiden.
Rongykobold felmászik az asztalra, és hűsítésképpen egy hideg vizes kancsóba lógatja agyba-főbe kínozott, eredeti nagyságának sokszorosára püffedt szaglószervét.
A hadvezér vonul vissza elsőként.
Rocca árnyékként kíséri őt a szobába.
A manó ősei gyógyító módszereit emlegetvén újfent varázsversikét mormol, ezúttal másfélét.
A mágiával mesmeg felbolydított eleven ékszersereg ellepi az orrát.
Ám a továbbiak szemlélése közönséges, pláne gyenge idegzetűek számára egyáltalán nem ajánlatos.
A tömérdek lábú, páncélozott hátú, pöttyös, csíkos, sávozott, ezernyi élénk színben pompálló, jókora rágójú vagy szipókájú bogarak cuppogva, szörcsögve és csicsogva szívogatják, nyalogatják, nyálazzák arasznyinál is hosszabb, gyertyaszálszerű szimatolóját. Az általuk kibocsátott és a beteg testrészbe lövellt-préselt arkánumok hatására a szerv előbb lelohad, majd fokozatosan visszanyeri valahai, virulónak mondható szürke színét.
Dolga végeztén a rovarhad a helyére hömpölyög.
A gyógyeljárást aléldozva figyelő fogadósné már a második serleg égető hatású italt nyeldesi. Annak fogytával a koboldhoz sündörög. Szemérmetesen suttogva felajánl neki még egy adag vacsorát – esetleg néhány élő harapás is szóba jöhet, teszi hozzá, még súgottabban –, ha tenni tud valamit a bal farpofáján nőtt, férfifej nagyságú mérges kelevénnyel.
Ezzel kettesben visszavonulnak.
Lilia és Seym az istállóhoz indul.
Tatlék utánuk eregetett fenyegetéseit meg sem hallják.
A lány nem küldi vissza a gyűrűbe Lont. Kit is kiereszti a palástból. A holló lustán körözget a csillagszikrás, halk éjszakában, majd a párduc hátára lebbenve viteti magát.
Mintha nem hinnék el, hogy azok a képzeletszép paripák csakugyan létezőek, megszemlélik a drákokat.
Ranco és Calvaro valóságosan álldogál a helyén a többiek között. Szénát ropogtatnak, és ha pocokféle téved arra, az is hasonló sorsra jut. A holló láttán nem kattan függőlegesbe a pupillájuk. Vagy rágós falatnak tartják vagy Lilia barátjaként tisztelik Kit.
A sárkánypóniból viszont dührohamot vált ki beléptük.
Némi idő múltával, mikor a törpe gonosz felfogja, hogy a háborítás nem neki szól, lehiggad valamelyest. Felhagy a fal szétrúgására és a padló szitává szigonyozására irányuló erőfeszítéseivel. Immár jóval nyugodtabban, körbecakkozza fogaival a jászol peremét, majd felszilánkozza a vizesdézsát.
Lilia átkarolja a hozzá simuló csontgebe nyakát. Érzi a közöttük meginduló áramlást. Erőt ad és visszakapja; szeretet hullámzik keresztül rajtuk, egyikükből a másikba, mindkettőjüket serkentőn. A koponyájában állandósult, parázsló lávafolyamnak érzett fájdalom kialszik. Tüskésre-tövisesre borzolt idegei kisimulnak.
Egyik kezével a lovat öleli; áramoltatják egymásnak az életenergiát. Másik kezével megfogja Seym kesztyűs jobbját. Összehajtják fejüket a hátas nyakán. A férfi feje nem ér oda egészen, hiszen csak illuzórikus, ám érzéseik valóságosak és közösek.
A fekete harcos megpillantja Nervet.
A szép arcú, fele-férfi-fele-nő alvilágisten közvetlen közelről bámul a szemébe, orruk csaknem összehorzsolódik. Egyik szájzuga értelmezhetetlen jelentésű mosolyra húzódik.
Miután Nerv eltűnik, Seym mély légvétellel nekikészül, hogy látogatásairól, valamint a körülötte jövő-menő, csakis az ő számára érzékelhető szellemlényekről beszéljen a lánynak. Kezdeti feldúltsága lassan-lassan enyhül. Jelenlétüktől már csak elvétve futkos a hátán a hideg; ritkábban csodálkozik, jóval kevésbé fél. Bár tudja, Liliát aligha ijesztené meg, ha beszámolna azóta tapasztalt újszerű észleleteiről, mégis képtelen szóba hozni a látottakat. Azok a képek inkább balladába illenek. Túl egyszerűnek érzi magát ahhoz, hogy megfogalmazhassa másvilági élményeit.
– Szoktad látni Nervet? – kérdezi Lilia. Seym rámered. Így nem könnyű titkot őrizni.
– Honnan tudod? – kérdezi.
A lány vállat von. Felül az etetővályú szélére. A csonthátas menten a karjához támasztja a homlokát.
– Nem tudom, csupán sejtem, hogy másféle világot tapasztalsz a köztes létben, mint amikor még csakis itt voltál.
A férfi bólint.
– Nagyon nehéz? – sóhajt Lilia.
– Kezdek hozzászokni. Próbálnám elmondani neked, de nem biztos, hogy rátalálok a megfelelő szavakra. Nervet sűrűn látom. Többnyire a felemás alakjában jelenik meg, mely formájában a róla készült ábrázolatokon is látható. Időnként azonban sokféleségével kápráztat. Mutatkozott előttem a boldogult Yngva és Kael képében, sőt, Sigulpként is. Legutóbb Enor testébe bújt, de megjelent már fekete macska és Konok bőrében is. Nem szól semmit, nem is fenyeget. Olykor megfejthetetlen félmosolyt küld felém, hol a női, hol a férfi felével. A másmilyen világról: ugyanazt érzékelem, mint te, némi kiegészítéssel. Árnyéklények kószálnak köröttünk. Testük, arcuk halovány. Csontváz paripán vagy gyalogláb lebegnek, suhannak valamerről valamerre, ők általában békések. Többségük egykedvű, némelyük kifejezetten boldognak tűnik, bár csak olyan csendes, jámbor módon. De például Ston, Tatl, Iffo és a két másik fejvadász körül feldúlt lélekmások hemzsegnek. Folytassam?
Lilia biztatóan megszorítja Seym kesztyűjét. Arcát a karjához érintett lótejhez simítja. Az előtte álló férfi tovább beszél: – Azt hiszem, azok lelkei lehetnek, akiket Tatlék különös kéjjel, hosszas megaláztatásokkal, szörnyű kínzásokkal öltek meg. Nem hallom a hangjukat, ahhoz nem vagyok eléggé halott, ám így némán is megrendítő a fájdalmuk. Öklüket rázva, sírva, üvöltözve nyüzsögnek, főként a vörös hajú körül. Borzalmas sebek borítják testüket. Nem szép halottak, mint a megbékéltek. Nem is jó szándékúak, de haragjuk, gyűlöletük nem árt a gyilkosaiknak. Pedig néha úgy érzem, nem bánnám, ha ártana.
A lány összeborzong.
– Különös – folytatja Seym – mostig azt gondoltam, a halál csakis szomorú lehet. Nem így van. Néha látom melletted vígan nyargalni a szürke-fehér csődört, rád mosolyogni Dariót. Az is lehet, hogy ők nem szellem-, hanem emléklények. A számtalan csatát megjárt Kaiden körül nincsenek meggyilkoltak őrjöngve tolongva! Na persze, azért ő se szellemtárstalan...! Ki érti az egészet hiszen nem értenünk kell. Mióta áttekinthetőbb – fűzi hozzá keserűen vállrándítva. – Még az is lehet, hogy idővel szórakoztatóvá válik. Olykor elképzelem magam szellemlélekként. Beszéljünk másról, mielőtt még állandósul a hátadon a jegesedést. Mit tegyünk Rocca kérésével?
– Soha senki, semmi se véletlenül kerül az utunkba. Amúgy sincs jobb dolgunk. Az ő hívása nélkül birodalomról birodalomra bolyonganánk.
– Vagyis igent felelnél neki?
Lilia bólint.
– Mindamellett szégyenkezem kissé, amiért nem lelkesülök a feladatért.
– A Kék Kristály Sigulphoz juttatására hosszú időn át készültünk. Téged Dario, engem Eman készített fel. Ráadásul saját bőrünkön érzékeltük az éjjellények gyűlöletességét. Vagyis az a megbízás egyszersmind életcél is volt. Összehasonlíthatatlan bármi mással. De mindaz, amit akkor megtanultunk, mindhalálig a miénk, és még számosszor hasznát vehetjük.
– Már kislányként azért akartam kardforgatást tanulni, hogy legyőzzem az éjjelszörnyeket. Szerencsére Dario a szellemem pallérozására is odafigyelt.
– Tatlék nagy vesztesek, mivel az ő szellemük parlagon maradt, és súlyosan elgyomosodott. Figyeltem őket vacsorázás közben. Olyan érzésem támadt, hogy azok a körülöttük hemzsegő nyomorult lelkek szabadulni vágynak, más szóval: szeretnének rendesen meghalni.
Lilia a férfi tekintetét fürkészve összeborzong, és megjegyzi:
– Elképzeltem. Már amennyiben ennek az a módja, hogy Tatlék megboldoguljanak. Az a változat játszódott le előttem, amelyben a néhai Stonék nem távoznak a túlvilágra.
– Hanem körülöttem hömpölyögnek? – fintorog Seym. – Meglehet, már ezt is kibírnám. A nemlétbe velük! Lilia, mindig érzem az illatodat. Ha felidézem, az ízedet is. Más zamatú a szemhéjad, a szád vagy a hasad bőre. Emlékszem sokféle, ezerízű csókjaidra. És amikor ennyire felelevenülsz bennem, alig bírok magammal. Ezzel azon meghökkentő felfedezésemnek adok hangot, hogy: a vágyat nem a test csinálja! A vágy a lélek ajándéka a testnek. Kárhozat és átok a testtelennek. Menjünk aludni. Vagyis én majd őrzöm álmodat.
A lány nem felel, látván a férfi felkavarodottságát.
A szoba felé haladva megszaporázzák lépteiket. Jóllehet, az állataik nem jeleznek, az ajtó mögül pengecsattogás hallszik.
Bárminő meglepetés hárítására készen nyitnak a szobába.
Az odabenn imbolygó fáklyafényben kibontakozó képet felfogván elteszik a kardot. A fal mellé állnak, bámuló közönségnek.
Rongykobold vértanúi ábrázattal kuporog az ablakmélyedésben.
A nem épp nagyigényűen berendezett helyiség széleire tolt bútorok helyén létrejött küzdőtéren Kaiden vívóleckét ad Roccának.
A hírneves taktikus a kígyólány alkati sajátosságaira és az általa forgatott hullámos pengéjű kardra alapozza a tanítást. Ezért száznyi vállveregetést is megérdemelne. Hiszen a legtöbb mester abból az alapállásból indulna ki, hogy harcolni csakis az ő – saját vérén és verítékén kifejlesztett – módszerével lehet, és ezt próbálná mindenáron a tanítványába sulykolni.
A közös gyakorlás nem folyhat túl régen. Rocca azonban máris képes arra, hogy egyetlen pördülésből, néhány szemfényvesztő mozdulattal hajszálvékonyan meghámozza az e célból elébe tartott fáklyát.
Lilia elámul.
– Nahát! – nyögi. – Tegnap óta évtizednyit fejlődtél.
Vele szemközt, a mély ablakpárkányon ülő Rongykobold oldalt ejtett feje csattan a falon. A félájulatba omlott manó fül- és ujjgyűrűi szintén furcsán festenek. Megviselt bogarai helyben támolyognak, mint a részegek. Puffadtak és kellemetlen szagúak, miként azon személyek, akik elrontották a gyomrukat, epéjüket, májukat.
– Jól vagy? – kérdezi a lány, tenyerét az aléldozó Rongyó homlokára simítva.
– Nem vagyok jól – leheli a vértanú, szokatlanul halk és gyenge hangon. – A gyűrűim is szörnyen rosszul vannak! Sokat ettünk, és na tudnád, miféléket! Az élő harapások például még most is fickándoznak bennem! Jaj és jaj! És még aludni se hagynak!
Kaiden véget vet a vívóleckének. Mindenkit ágyba parancsol.
Végtére megszokta, hogy ő hirdeti ki a takarodót. Leszögezi, hogy egy szót se többet, és ezzel elsősorban a jajgatásba lendülő manót akarja némaságra bírni.
Engedelmesen végigdőlnek az ágyukon. Lon az ajtóhoz heveredik. A fáklyaláng kialszik.
– Kaiden – sóhajtja Rocca a sötétben, s hangjából kitetszik, hogy mosolyog. – Emlékszel szavaimra? A Patano-királyságban sok-sok ezren várnak rád, dicső vezér! Arra, hogy felkészítsd őket a rémlovag Vyster elleni csatára, és azt a te vezetéseddel meg is nyerjék! Nem tévedett a jóslat! Legyőzzük a szörnyetegeket!
– Nem tudom – dünnyögi a hadvezér a fejére húzott párna alól. – Ha jól figyeltem a mesédet, Vyster már tizenöt éve is vén volt, kimúlni érkezett a királyod szomszédságába. Kit izgat egy aggastyán?
– A rémlovag a szüzek vérén és más varázspraktikákon visszafiatalodott. Azt is beszélik, hogy sérthetetlen. Csakhogy létezik egy fegyver, így hívják: Kael kardja, s az kioltja mocskos életét!
– Ah! És hol van most az a csodakard? – dörmög ironikus hangon a vánkos.
Seym felsóhajt. Semmi baja a szobában lévőkkel. Legfeljebb irigyli őket. Habár az irigység pocsékság. Ők esthosszat ihattak. Ha álmosak, alhatnak. Testük van.
Egyszerre csak csörömpölés hallatszik.
Ijedségre semmi ok.
Csupán a fekete harcos távozik ruhájából, vértjeiből, kardjától. A hátrahagyott holmik dőlnek halomba jókora zajjal.
– Nem hagytam ki – súgja Lilia. Meglepetten kézbe fogja a nyakába került Talizmánt. – Egyetlen lélegzetnyire se hagytam ki!
Noha nem kap választ, nem rémül meg komolyabban. Sejti, hogy Seym hamarosan visszajön.
– Mi van? – kérdezi Kaiden. – A herceg bolondórát tart? Megértem őt. Ha rád nézek, elszorul a torkom, mert eszembe jutnak rólad szóló szavai. Bárha segíthetnék valahogy!
Hajnallatkor heves lódobogásra, fémcsörgésre riadnak hangyamézes, kimerítő álmukból. Lon fel-le jár az ajtóban. Asa teste lágyan lüktet Lilia homlokán.
Az ablakpárkányra gömbölyödötten szendergő Rongykobold testének körvonalait rózsálló fényekkel rajzolja körül az ébredező Nap.
Seym levetett holmijai ugyanott hevernek a padlón. Kaiden felül. Hunyorogva körbepillant a homályos szobában. Nem észlel veszélyt. Lehanyatlik, aludna tovább. Ekkor jut el agyához, hogy a vértek régóta kiüresedettek. Hasizmai visszarántják a testét. Valósággal felmered az ágyon.
– Hol a herceg?!
– Itt vagyok – felel Seym hangja. – Körülnéztem odakinn. Katonák érkeztek. Stonék fegyvereit akarják visszavenni.
A hadvezér óriásit ásít.
– Akkor jó!
Újfent visszadőlne, de inkább végignézi, amint a földre hajigált ruhafélék, páncélzatok megmoccannak, kitelnek és formát öltenek. A láthatóvá lett herceg furcsa-mereven talpra emelkedik bennük. Kaiden a tenyerébe temeti az arcát.
– Ez jó – suttogja. – Hogy ne kelljen pucéran mutatkoznod, inkább láthatatlanná válsz. Megtaníthatnál a fortélyra.
– Ne kívánd a helyzetemet – óvja Seym.
– Mit akarnak a katonák? Még alig világosodik – borzong a karikába csavarodott Rocca. – Miért kell felverni az egész fogadót?
– Valami azt súgja, hogy Stonék megpróbálják megtartani a vásárfiát, és ebből verekedés lesz – vélekszik Lilia.
A húsvérnek tetszően éles testképű Seymet nézi, a férfi nyakában függő Talizmánt. Fájdalmas vágyában sírni támad kedve.
– Tőlem megtehetik. Csak ne ott hancúrozzanak egymással, én reggelizni óhajtok – morogja Kaiden.
Öt ujjal végigtúrja rövid haját. Ugyané módszerrel a szakállát is megfésüli. Szemérmetesen állig húzza a takarót, és annak fedezékében öltözik fel. Igaz, hogy mivel ingben, nadrágban aludt, csupán a csizmát kell felrántania. Lábdübörgés, kardcsörgés hallatszik, immár a folyosóról.
– A katonák rajtaütést terveztek – tudatja a fekete harcos.
– Ekkora zajjal? – csodálkozik a hadvezér. – Jövetelük lármájában csupán a Törpe bírt alva maradni! Bár az is lehet, hogy végre jobblétre, csendre szenderült.
– Beteg vagyok! – pattog a nevezett. Meg se mozdul, az arca elé hajtott fülei mögül óbégat. – Beteg! Meg is halok! Segítség!
– Tatlék éppen ide készültek, hogy elvegyék tőlem a Talizmánt – folytatja Seym. Szavaiból kitűnik, hogy tüzetes kémúton járt. – A katonák lesznek meglepve, hisz emiatt homlokig fegyverben találják őket.
– Jól van – sóhajt Kaiden. – Tőlem közbeléphetünk.
– Mármost – motyogja félhangosan Rongyó. – Ha te engem törpének nevezel, az azt jelenti, hogy embernek tartasz. Tudniillik koboldnak kimondottan óriási vagyok...
Kiabálás, dulakodás, pengecsattogás hangjai fojtanák belé a szót. Ám ha már belefogott, akkor levezeti gondolatmenetét. Az sem baj, hogy társai időközben futólépésben távoznak a szobából.
Két csapat dühös, elkeseredett katona tülekszik a folyosón.
Ugyanis időközben az újonnan érkezett és az itt éjszakázott katonák megrohamozták Tatlék és a két fejvadász egymással szomszédos szobáit. A parányi helyiségekben hamarost elesett néhány egyenruhás. A többiek kihátráltak a szűk folyosóra, hogy ott folytassák a kevés sikert ígérő csatát.
Itt tartanak Kaidenék megjelenésekor.
Hadtalan és Seym összenéz. Felemelik karjukat, megcsókolják a csuklóvért külső oldalát, szívükhöz érintik a belső felét. Jöhet a harcolás.
A katonák vezetője valamiért úgy gondolja, okosan cselekszik, ha égő fáklyákat hozat, lehetőleg minél többet. Azokat majd a szobákba hajigálják, mire a latrok kitódulnak, és akkor ők hopp, elkapják az irhájukat.
E nagyszabású terv hallatán Kaiden, aki épp azt fontolgatja, hogy illendő módon ajánlja fel segítségét, megfeledkezik a finom modorról.
– Elment az eszed? – kiáltja. Kardjával lenyakaz egy tűzforrást, csizmatalppal széttapossa a lángot. Röptében kapja el a következő, immár befelé dobott fáklya nyelét, és a markába szorítja azt. – Leégetnéd az egész fogadót? Menjetek kifelé! Álljanak őrök az ablakokhoz, hogy Stonék ne tudjanak ott kimenekülni. A többit bízzátok ránk!
Látván, hogy a lehurrogott parancsnok tiltakozni készül, barátságos, gyors mosolyt villant rá, és int: tűnés. Tekintete, gesztusai oly határozottak, hogy a kék egyenruhás csapat ellenkezés nélkül lódul kifelé.
Ekkor Seymre és Liliára néz, és a fejvadászok szobájának ajtajára mutat: ti oda!
Roccát az ajtó mellé cövekelteti.
Ő maga a ledöfött katonák holttestei fölött vigyorgó Stonék közé ront. A fáklyával és a karddal felváltva hadakozva, mindösszesen hat csapással eléri, hogy ne vigyorogjanak annyira, inkább üvöltözve, egymást taposva rohanjanak ki a szobából.
A résen álló Rocca elválik a faltól. Az a dolga, hogy a szabadban várakozó egyenruhások felé terelje a hétpróbásokat. Midőn Tatl elinal mellette, a kígyólány a levegőbe pördül, és megforgatja hullámos pengéjű kardját.
Különleges mozgásmódjával oly módon szeleteli le a kalandorról a toldott-foldott nadrágot, akárha gyümölcsöt hámozna. Mindeközben a férfi bőre úgyszólván sértetlen marad.
A nadrágja jelentős részétől megfosztott Tatl tátott szájjal megbámulja spirál alakban lemetszett rongyait, majd a furcsa mozgású, különös kinézetű nőt, aki ezt tette vele. Hosszabban nem szemlélődhet.
A szobából kirontó Kaiden a fáklyával és a karddal egyszerre noszogatja sietségre a leesett állú fickót.
A másik helyiség lakói is futólépésben menekülnek a folyosón.
Seym és Lilia nem csap fel üldözőnek, csupáncsak kifelé terelgetik az ikerpárnak tetsző fejvadászokat. A hegyorom termetű, irdatlan pallossal felfegyverkezett férfiak egyike szőke és csapzott hajú, míg a másik szintén szőke, csapzott hajú, ám félkarú.
A fogadó elé, a katonák gyűrűjébe hajtják a kalandorokat. A csigás szakállú, zömök parancsnok hűvösen Kaidenre mosolyog, jelezvén, hogy köszöni, most már boldogul nélküle.
– Jente vagyok – szól a karéjuk közepén vontatott lassúsággal köröző, kardot markoló, szemvillogtató Tatléknak. – Az a dolgom, hogy felszólítsalak benneteket: adjátok át a táltosföldi fegyvereket, vérteket, mégpedig a saját érdeketekben! Mivel nem vagytok méltóak ezekre a holmikra, veszélyes volna, ha azok nálatok maradnának. Elsősorban ti kerülnétek miattuk bajba. Tegyétek a földre a vásárfiát!
– És utána? Elmehetünk? – kérdezi a félkarú férfi.
– Velünk jöttök. Felelnetek kell a katonáim lemészárlásáért.
– Tehát tegyük le a fegyvert, és utána fel leszünk kötve? – morran Iffo. Keskeny szeme hajszálnyivá szűkül. – Agyalágyultnak nézel minket?
– A vértekbe, fegyverekbe ütött varázsjelek bármikor életre kelthetik a Rontást, és akkor jaj nektek! – óvja őt Jente. – Jobb, ha engedelmeskedtek.
– Miről beszélsz? – kérdezi Kaiden. – Láttam én már táltosföldi fegyvert ilyen férgeknél, mint ezek. Semmiféle rontást nem csináltak a gazdájukkal. Vele együtt gyilkoltak, szolgálták őt. Régebben is innen való vérteket hordtam, lerothadásig. Zsákmányoltam varázsjeles kardot...
– És mi lett vele? – szúrja közbe Jente.
– Elvesztettem. Valahogy elkallódott egy harcban.
– Fecsegjetek tovább a hókuszpókolásról, de nélkülünk! – rikkantja az épkézláb fejvadász. – Mi most elsétálunk! Ennyien már túl sokan vagytok hozzánk, és mint látjátok, a társamnak csonka a karja! Ha ép lenne, annyi apró darabkába tépkednénk titeket, hogy a környékbeliek azt hinnék, havazik, sőt: véres hó esik. – Seym felé fordul, és rászegezi a mutatóujjaként is használt kardot. – Téged pedig elkapunk! Hamarosan!
– Megbántottalak valamivel? – firtatja a fekete harcos.
– Nem, de attól még szívesen végzünk veled! Ugyanis szükségünk van a nyakadban lógó medálra.
– Mit kezdenél vele? Hiszen nem is különösen szép, nem is értékes. Csupán egy bőrkorong, néhány apróbb drágakő. Bármelyik vásárban ezer különbet találsz.
– Hahaha! – kacag komoran a fickó. – Ismered Kazárt?
– Nem, de téged sem ismerlek. Van neved?
– Nem érdemes megjegyezned a hátralévő kis időre! Kazár fél országnyi birtokot, palotát és egyéb javakat kínál a hitvány kis medálodért. Bárkinek, aki megszerzi. És mi visszük el neki!
Seym körülnéz.
– Ismeri valaki Kazárt? – kérdezi.
Nem kap választ. Tanácstalan arcok fordulnak felé, vállak vonódnak meg.
Rongykobold jelenik meg mögöttük az épület ajtajában. Olybá fest, mintha csak meghalni kelt volna fel. Ha bőrszíne egy árnyalattal szürkébb volna, már feketének látszana. Vizenyős szemhéja dülledt szemére ernyed, hosszúdad orra csüggedten lóg, szája, álla lefittyed. Valamit motyog, ám mert nem egyszerre hatoktávnyi terjedelemben, emelt hangon teszi ezt, miként szokta, fél szavát sem értik.
– Most adod ide a Talizmánt, vagy később vegyük el? – fölényeskedik a fejvadász.
– Ebből elég! – nyögi Kaiden. – Nem óhajtom lekésni a reggelit! Tehát: tereljük mederbe a cselekményt! Fegyvereket, vérteket lábhoz, miként Jente kérte volt! Ha nem történik meg, mire befejezem ezt a mondatot, elvesszük a portékát!
A felszólítottak egymásnak háttal, laza köralakzatban, támadóállásba helyezkednek.
Jente Kaiden elé tartja a tenyerét.
– Ti maradjatok nyugton! Majd mi elintézzük.
Hadtalan vállat von, elfordul.
Azután mégis marad, mert Seym félhangosan így szól:
– Elmondjam, mi folyik körülöttük? A szellemalakok teljesen feldúltak. Át- meg átjárnak rajtuk, harapni, szaggatni, karmolni próbálják őket. Ilyen nyugtalanok még nem voltak. Úgy érzem, valami készül.
– Miről beszélsz? – suttogja Kaiden. Biztosra veszi, hogy a herceg meghibbant. De nem ezen csodálkozik. Az a furcsa, hogy mostanáig várt vele.
A katonák lerohanják az öt kalandort. Mozgásukon, stílusukon meglátszik a sok gyakorlás. Ám az is átüt, hogy jobbára egymással edzenek, kockázat nélkül. Valódi harcban nemigen vettek részt.
Amikor a második, harmadik egyenruhás is kidől, Hadtalan közbelép. Észben tartja, hogy megkérték, ne szálljon be. Ezért afféle őrizőként vesz részt az összecsapásban. Megpróbál mindig ott teremni, ahol hárító kardcsapásra, félretántorító mozdulatra, eltérítő rúgásra van szükség.
Pontosan látja, hogy a küzdelem esélytelen, ő napszállatig táncolhat itt a felek között, a hétpróbások végül lekaszabolják a katonákat. Ezen feldühödik.
– Nincs családod? – kiáltja a gyűrűs hajú Jentének, immár támadásba lendülőn, pengéjét Tatl combjába mártva. – Legalább egy szeretőd? Szüléd? Édes- vagy zabigyereked? Valaki csak hazavár!? Ha téged nem, akkor a társaidat. Szedjétek össze magatokat!
A szólított nem felel, mivel éppen elhajol egy kardcsapás elől. Iffo utána lép. Elvigyorodik, és nekilendül, hogy hasba szúrja a parancsnokot.
Kaiden odapillant. Látja, mi készül, de túl messze van ahhoz, hogy segíthessen.
Életmentő tanácsot kiált a veszélyben forgónak.
Azután a következőnek. Kisvártatva átveszi az irányítást.
Mígnem Tatl már nem harcol, lévén sánta és kardtalan.
Ston térden csúszkál, a fejét rázogatja. Csupán csekély mértékben tud magáról.
Iffót egyszerre öten szorongatják. Kaiden odavetett javaslatai alapján mind aggasztóbban.
A félkarú harcos pallosa messzire röpül.
A szőke és csapzott hajú fejvadász torkaszakadtából üvöltve a társát fenyegető Kaidenre ront.
Hadtalan nyugodtan várja rohamát.
Ám az – Rontás közbejötte miatt – elmarad.
Nemcsak Seym látja; mindannyian észlelik, ami történik.
Az öt kalandor testén viselt páncélokon, a kezükben tartott vagy a közelükben heverő fegyvereken elmozdulnak a vesétek, domborítások. Árnyékot vetnek, majd előemelkednek a varázsjelek. Mintha a sok díszítés hirtelen szökésnek eredne vagy olvadásnak indulna. Végül eltűnnek.
A hétpróbások delejezetten, rosszféle igézettől nyűgözve állnak, térdepelnek azon a helyen, ahol a kárhozat rájuk lelt.
Fájdalom által átszabott arcuk torzulásának semmi se szab határt. Bőrük, vonásaik még akkor is tovább nyúlnak, amikor már túltágultak a valószerűség, hihetőség határain.
Tátott szájjal üvöltenek tomboló kínjukban. Tésztaszerűvé vált bőrük, izmaik, csontjaik mindegyre hosszabbodnak, szálasodnak, mállanak, szakadoznak.
Kaiden a katonákkal együtt iszonyodva elhátrál a közelükből.
Azt csupán Seym látja, mit művelnek a köröttük hemzsegő szellemalakok.
Az elvágyódástól, gyűlölködéstől, fájdalomtól gyötört, kimerült árnylények érzik a közelgő szabadulást. Hogy ezt siettessék, tébolyodottan, őrjöngésesen tépdesik, harapják és szaggatják a rontástól sújtott fejvadászokat.
Addig-addig segédkeznek a halálnak, mígnem az teljesíti vágyukat, és egészen magához veszi őket.
Ők pedig, a rég várt hívás hallatán, félbehagyják a tombolást. Üdvözült mosoly terül az arcukra. Szemük felakad, szellemtestük felfelé lódul, majd szertefoszlik.
Az öt szerencsefi felismerhetetlenné tépetten hever a földön, pocsolyává olvadt vértjeik, fegyvereik társaságában.
A fekete harcos viszolyogva félrefordul.

 

 

A megálmodott reggeli lakomát kihagyva útnak indulnak. Rongyó félholtam gubbaszt Meseszép lakályos nyergében. A sárkánypóni hol a talajon trappot a lovak mögött, hol a levegőben úszkál utánuk. Amikor nem talál őt cipelő légáramlatot, és szárnycsapásokkal kénytelen fárasztani magát, olyféle dühhangokat hallat, mint a Holdra acsargó fenevadak.
A sovány lovak is velük tartanak, miattuk nem diktálnak erősebb tempót.
Ranco engedelmes és készséges. Úgy tetszik, Kaiden tévedetlenül megtalálta a szívéhez vezető járást, midőn fel sem ötlött benne, hogy veréssel, erőszakkal, megtöréssel érvényesítse ráülési szándékát.
– Egy ujjamon meg tudnám számlálni, hányan szelídítettek így lovat – mereng Seym. – Kinek jutna eszébe, hogy e célból nevetséget csináljon magából?
– Pedig jóval könnyebb megülni egy röhögéstől elcsigázott mént, mint egy eszelőssé korbácsoltat, vagy félig agyonvertet. Különben csak játszottam, mert éppen arra szottyant kedvem.
– Ranco rád várt, azért nem tűrt el a hátán senki mást – vélekszik Lilia. – Talán valamikor, csikó korában egy lóbölcs megjósolta neki, hogy jön majd egy ember, egy futóbolond...
– Mászott is – emlékezteti Seym.
– Tehát egy szép napon érte jön egy futó-, mászó-, öngáncsoló-, orra vérében csúszkáló és zuhanóbolond. A leírás alapján könnyű volt rád ismernie. Már régestelen-régóta, türelmetlenül várt!
– Nagyszerű, hogy van kedvetek nevetgélni! – sújt le rájuk Cibóka hat oktávja, csaknem egyidejűleg. – Amikor én mindjárt felmeresztem a talpamat! Rosszul vagyok! Nem is leszek jobban! Nem is ehettem, úgy cipeltetek el!
– Ne is egyél mostanában – javallja Lilia. – A teleszemetelt, beteg benső számára a legkülönb orvosság a nem evés.
– Lókukót! Én másképp gyógyulok! Jelszavam: szemetet szeméttel! Enni akarok! Adj enni, mert ha nem, akkor elpusztulok! És ha én nem leszek, ki tudatja veletek az útirányt? He? Kénytelenek lesztek tíz körömmel kikaparni a földből és feltámasztani! És még azután is hagyni fogom, hogy irtó sokáig esdekeljetek, míg elárulom, merről merre!
– Milyen kár, hogy megjött a hangod – sóhajt Kaiden. – Az előbb bántam el néhány kardforgatóval. Az nem lehet, hogy veled ne bánhatnék el!
– Most az a kérdés, milyen sokáig akarsz még itt lötyögni, ebben a vörös talajú birodalomban. Mert én tudok egy rövidebb utat! Nem mondom, rizikós, kísérletes, hajmeresztgetős, de jóval kurtább! Na? Kapok enni? Halat, madarat, szopós állatot és kövérded kukacot! Lássatok el, viseljétek gondomat, sértegessetek, hogy Bolyhóka, Szőrmóka, Gyagyilla!
Meg se hallják. Ritkuló erdőben ügetnek. A fák fogytával kék vizű tó és végtelennek ígérkező, magakelletően üde mező terül eléjük.
A selymes kalászt érlelő, combmagasságú fűvel borított, határtérség láttán Seym és Lilia vágyakozóan egymásra pillant.
– Mindjárt jövünk. Maradjatok itt! – szól a fekete harcos.
Álló helyzetből ugratják vágtába lovukat.
Calvaro magasra kapkodott lábakkal nyargal, lengeteg bokaszőrzete minden szökkenésnél előlobog a magas fűből. Seym ménje nyújtott testtel, már-már szárnyalni tetszőn száguld mellette. Mindkét állat páratlan szépségű.
Ők pedig a lovuk nyakára engedik a szárat, és széttárt karokkal, a mindenséget ölelőn repülnek a térdüket simogató-koptató kalászban. A látóhatár széléig vitetik magukat, azután visszarúgtatnak a tóhoz.
Rocca és Kaiden nem tétlenkedik a távollétükben. Leszedik a sárkánypóniról a sivalogva tiltakozó Rongyot, és a tóba vonszolják.
A kígyólány szakavatott mozdulatokkal tisztogatja, dagonyázza, és egy marokra kapott kővel még sulykolja is a hasára fektetett manót a sekély vízben. Midőn úgy találja, hogy a kezelt oldal már takaros, egyetlen dobással a hátára fordítja a szennyest, és folytatja az eljárást.
A kobold szenved is, meg nem is. A vizet kétségkívül utálja, ám porcikáinak végigdögönyözése ellen nincs kifogása. A kéjes tortúra során fulladozó bogarak tucatjai menekülnek róla a part felé. Fekete, sötétszürke, majd drapp lé oldódik ki belőle.
Amikor már nem ereszt mocsokszíneket, és átható szaga is alábbhagy, Rocca lehasal mellé, a hátára csúsztatja a manót, és a tó közepe felé siklik vele. S alakban, utolérhetetlen sebességgel kígyózik előre a víz tetején.
Az ágyékkötőre vetkőzött Kaiden hasztalan próbálja tartani a tempóját. Hamarosan lemarad, és inkább szemlélődni kezd. Lemerül a kristálykék mélységbe. Halakat, teknősöket, ritmikusan táncoló, lebegdező növényeket fürkészget. Szemét-szívét gyönyörködteti az élet seregnyi formája, ezerszép árnyalatossága.
És persze azt is látja, amint a fenékre suhanó Rocca puszta kézzel megragad egy hosszúkás halat. A hátán csimpaszkodó, víziszonyos Rongykobold guvadtra tárt szemét, az orrából gomolygó légbuborékokat. Az anyai gesztust, amellyel a lány a manónak nyújtja a prédát. És az étekhez jutott mohót, aki valósággal rászívja magát az élő harapásra.
Ám a többi már a tömérdeket megért Kaidennek is sok.
A felszínre úszik, a hátára fordul, szétvetett tagokkal lebeg a part felé.
Hallja társai visszatértét. A hátasok leszerszámozásának neszeit. A lovakkal együtt a vízbe gázoló Lilia csobogását, örömteli, halk nevetését.
Továbbra sem néz fel. Seymre gondol, bár nemigen fér a fejébe, miért teszi ezt oly nagy gyakorisággal. Hovatovább már az ilyenkor rendesen fellépő torokszorulás is sűrűn visszatérő ismerősévé válik.
Ekkor távoli lódobogást észlel. Nem biztos benne, hogy hallja is. Inkább a vízen lebegve érzékeli valamiképpen a mező talaját rengető patadübörgést.
Hasra fekszik, a part felé úszik.
Amikor talpra áll a homokon, megpillantja a mezőn át száguldó ménest.
A vadlovak rövid vágtában, fenséges összhangban, szinte a föld fölött lebegőn, zöld kalászokat táncoltatva közelednek. A tó túlsó végénél lassítanak.
Előbb a vezérmén óvakodik a vízhez. Őt társai követik. Szemlátomást nem félnek az emberek közelségétől, de valószínűleg azt sem vennék jó néven, ha csökkenne a köztük lévő távolság.
Lilia a csontgebe és a sovány kanca mellett úszik.
– Nézzétek! – súgja, megrendüléstől és leheletnyi szomorúságtól elfúló hangon. – Eljöttek értetek! Ez az, amit megérdemeltek az eddigi szolgálatért: tartsatok velük! Legyetek szabadok. Éljetek boldogul Táltosföld végtelen, kövér tájain. Neveljetek szépséges csikókat! Menjetek! Ússzatok a társaitokhoz. Ha legközelebb újra megszületek, vadon élő ló szeretnék lenni. Szabadon nyargaló, büszke, örömittas széljáró! Nem akarnám, hogy valaha is befogjanak, felnyergeljenek, még akkor se, ha jól bánnának velem. Még a saját hátasom se szeretnék lenni! Ne féljetek. Meglátjátok, hamar befogadnak benneteket.
A méneshez igyekvő lovak mind hangosabb és lelkesültebb horkantásokat, nyihogásokat hallatnak.
A vezérállat jellegzetes csődörhangon felelget nekik. A körötte álló társak is meg-megszólalnak.
Az egykori hátasok a partra gázolnak.
Lilia megfordul, a drákjaikat figyeli.
Ha azok is a szabad életet választanák, aligha tarthatnák vissza őket.
Calvaro, Ranco, Seym ménje és Rocca nyergese nyugodtan úszik a part közelében. Fülüket hegyezik, olykor egy-egy nyihogással, csődörkacajjal csatlakoznak a társalgáshoz.
A sovány lovak a többiek közé vegyülvén eltűnnek szem elől, a ménesbe olvadnak.
Lilia sóhajtva a homokra lép. Bár mosolyog, és arcán vízcseppek ragyognak, Seym felfedezi szemében a sosem könnyű búcsúzás, az illó bánat nyomait.
A lány nem magyarázkodik. Nézi a kényelmes vágtában távolodó, méltóságteljes, megrendítően szép vadlovakat.
– Ennyi volna az „uralkodás”? – kérdi Seym tűnődőn.
– Szabadon engedted őket? – hüledezik Kaiden.
– Ne vagyontárgyakként gondolj rájuk, Hadúr. Ők eleven lények. Velünk együtt e Világ vendégei. Mert tudod, mi se gazdának születünk ide. Ők majd a legeléstől, bőségtől néhány hét alatt kitelnek, rendbe jönnek – mondja a lány. – Nemsokára rájuk sem ismernénk. Táltosföldnél jobb hely talán nem is létezik számukra. Még istenség is lehet belőlük. És ami a legfőbb: tudtátok, hogy az itteniek egyáltalán nem esznek lovat?
– Ostobaság! Pocsékolás! – csattan föl Hadtalan.
– Nézz körül! Látod a pocsékolás jeleit? Mert én azt észlelem, a csodálattól kissé földbe gyökerezett lábbal, hogy itt emberi lények olyan összhangban élnek önmagukkal, embertársaikkal és más élőlényekkel, ide értve a fákat és füveket is, aminőre másutt nemigen láttunk példát.
– Ugyan, hol van ez a tökéletestől!?
– A tökéletestől messze van. Viszont a Sollima földjén tapasztaltaktól még annál is távolabb. Csak éppen a másik irányban.
– Valószínűleg Sollima alattvalói is szívesen éltek volna így, csak éppen nem nyílott rá módjuk – jegyzi meg a fekete harcos.
Rongykobold a harmadik kiüresített halbőrt hajítja maga mögé. Két kézzel megdörgöli felpuffadt hasát, körbenyalja ajkait, s ha már úgyis kívül jár-kel a nyelve, mindjárt elkap vele egy, a homlokánál zúgolódó, féltenyérnyi rovart, és belakmározza.
– Jó téma, hercegem – dünnyögi. – Néped élhetne így. Rajtad múlik. Lehetőséget kaptál, hogy szabaddá tedd őket, mint Lilia a lovakat. Ehelyett hagytad, hogy Altan telepedjen rájuk elnyomónak. Igen, igen. Elnyerted méltó büntetésedet, úgy kell neked! Mármost: nemsokára besétálunk a Lelkek Földjére. Ez nem olyan poétikus hely, mint Lilia ábrándbirodalma, hanem sokkalta ocsmányabb, hányadalmasabb és iszonyúan veszélyes is. Majd meglátjátok! Sokat fogok visítozni, mert rosszul bírom az ilyesmit. Viszont bármenynyire undorító is, arra kell mennünk, mivel így rengeteg időt megtakarítunk. Ami a legfőbb: éberen és lankadatlanul vigyázzatok rám!
Lóhátra pattannak.
Meseszép hamar megunja a nyargalást. Szárnylebernyegeit szétterítve felkapaszkodik a magasba. Keres egy szolgai áramlatot, ráhasal, és a száguldó drákok feje fölött viteti magát. Egyszerre csak fogyatkozni kezd a zöldellő síkság. Égbe törekvő, szeszélyes vonulatú hegylánc magasodik eléjük. Az első sziklafalhoz közeledvén a manó méla undorral felsóhajt.
A földre irányítja a berzenkedő sárkánypónit.
– Most bemegyünk a Lelkek Földjére – közli sápadtszürke arccal, lelkesedés nélkül.
Kőtörmelékes talajon állnak.
Alattuk nincs kitaposott ösvény, csupán valamely kezdetleges járás. Ez alighanem akkor keletkezett, nem a közeli múltban, midőn a szembeni sziklafalban arányló, hívogatóan fénylő repedés elé fatörzseket, köveket vonszoltak, torlasz gyanánt.
Vastag kenderköteleket is kifeszítettek, azokra koponyákat aggattak figyelmeztetésképpen: így járnak mindazok, akik a csábítóan tündöklő falrésbe merészkednek.
A veszedelmes átjáró környezetében keletkezett holttesteket sem földelték el, hogy a behatolási tilalom még meggyőzőbb legyen.
Mindezek csupán kevés kalandort tartottak vissza a benyomulástól.
Így aztán Rongykobold csontvázak és bomló tetemek között vezeti társait a sziklafal szájadéka felé. Ezenközben minden egyes foga vacog és szikrázik az összes többin.
– Hé, hé! – rivall Kaiden, nyugtalankodó drákja hátán. – Jártál már itt?
– Minek nézel? – siránkozik Rongyó. – Hogy utállak! Te azt hiszed, én élvezem az ilyen helyeket? He? Ha ezt képzeled, te agybeteg vagy! Nem jártam itt, és egész életemben azért fohászoltam, hogy ne is kelljen itt járnom! Tudjátok meg, fokozottan esdekeltem a Világok Urához, hogy ne váljon valóra a jóslat, és ne kelljen benneteket kísérgetni ezen a förtelmesnek ígérkező úton! Képes voltam naphosszat térdepelni a bálványoszlop előtt, de hiába hajtogattam az istenemnek, hogy ő cseppet sem elálló fülű, továbbá szép is, okos is, meg mindaz, amit csak szeret hallani, mégse teljesítette az én egyszerű kérésemet! Te nem hullottál el a csatában! Pedig rettentően könyörögtem azért, hogy ledöfjenek, karóba húzzanak, felnégyeljenek, lovak után kössenek, vagy elvigyen valami keléses, emésztő láz! A herceg és a lány is itt van, pedig nekik is a sírban volna a helyük! Az engedetlen istent kitagadom! Jaj, nem! Majd utána! A Lelkek Földje után! Addig még ő is vigyázzon rám!
– Valami értelmeset is tudnál mondani e helyről? – förmed Hadtalan. – Mert ha nem, bemész egyedül!
– Ha átmegyünk rajta, utunk lerövidül. Estére a messze-messze lévő Vak Királyok Birodalmába érkezünk. Ha valami jótét csoda is mellénk szegődik, és megérjük. Ugyanis odabenn élnek az elveszett lelkek. Legtöbbjük a következő megtestesülésére készül, de akadnak közöttük jócskán bomlottak is! Ezek csak arra várnak, hogy belebújhassanak valakibe! Ne hagyjátok, hogy valamelyikük belétek másszon, mert akkor jujjuj lesz nektek! Látjátok ezt a sok hullát körös-körül? Nos hát, ők hagyták! Aztán meg, amikor már megtörtént a baj, ki akarták űzni magukból az idegen lelkeket, meg azok is összekaptak bennük a tulajdonlásért. Ez lett a vége! Látjátok? Nagyon vigyázzatok, főleg rám, mert nem szabad letérni az útról! Akkor se, ha csábító látványba botlunk. Nem szabad csábulni!
– Például? – kérdezi Rocca.
A kobold vállat von, kiölti a nyelvét, majd kézzel göngyöli vissza a szájába.
– Hányszor mondjam, hogy még nem jártam itt?! Sejtelmem sincs, miféle csábítások várnak ránk! Amit tudok: ezek azt a célt szolgálják, hogy letérítsenek az útról! És akkor a háborodott lelkek ellepnek, megszerzik a testünket! Megvan a Talizmán? Legyen kéznél! Indulás! Erős legyen a ti lelketek!
– Biztos, hogy nincs a közelben másféle átjáró? – firtatja Lilia. – Vagy akár a távolban?
Rongyó félrehajtott fejjel mered rá. A lány rövidesen érezni kezdi a felé sugárzott megvetést, lenézést, gúnyt. Ám hogy bizonyosra vehesse, a kobold megszólal:
– Ha volna, akkor bemennénk a súlyos életveszélybe? Szeretek én rettegni? Iszonyodni? Ide-oda hőkölgetni? Visítozni? Rémlényeket hessegetni magamról? Máris rosszul vagyok! Leáll a szervezetem, mielőtt még egyáltalán meglátnék egy árnylényeket! Csak egy nő kérdezhet ilyesmit! Bárcsak lenne választási lehetőség! Hidd el, jobban tetszene valaminő „Mit álmodik tavaszéjen a lány?” jellegű, habos, cukros, rózsás képzeletbirodalom! De ilyen most nincs, ez sajnos igazi! Még valamit! Kael kardja is nagyon legyen kézben! És ha mégis valami baj történik, Lilia, vedd le a kígyót a homlokodról!
– Ezek után repeső szívvel nyomás előre! – nyögi Kaiden.
– Számomra nincs közlendőd? – kérdezi Seym.
– Ja, tényleg – kap a fejéhez a kobold. – Nincs. Itt neked nem eshet bántódásod.
Rocca kézbe veszi a kardját. A lovak lábainál heverő halottakra, csontvázakra mutat a pengével.
– Ők miért mentek be?
Rongyó megütközést színlel.
– Még nem is említettem? A lelkek kincseket őriznek. Bármit láttok is, ne térjetek le az útról!
Hadtalan felvonja a szemöldökét.
– Kincseket?! Nyomás befelé! – rikoltja lelkesen.
– Eszedbe ne jusson! – sivít a Cibó. Kaiden indulásra ösztökéli a lovát.
Ranco a sziklarepedésbe lép. Patái alatt recsegve-ropogva málladoznak a testcsontok, koponyák.
A színaranynak tetsző, egyenetlen, érdes falba vájt ösvény csupán annyival szélesebb egy hátas állatnál, hogy még a lovas térde is elfér. Igéző, szemkápráztató fény szüremlik a sziklából. Hunyorogva kanyargóznak előre a végeláthatatlan csapáson.
Kaiden hátraszól a háta mögött haladó Rongyónak.
– Ha nem jártál itt, honnan tudod mindazt, amit elmondtál?
– Onnan, hogy eszembe jutott.
– Miként juthatott eszedbe?! Ezt a helyet nem ismered, sose láttad, senki se beszélt róla. Akkor hogyan juthatott eszedbe?!
– Hogyan lett a Világ? Honnan jön a szél? Hol bujkál a szerelem, mielőtt betöltene minket? És hova tűnik, mikor elmúlik? Tudsz válaszolni?
– Miként lehetséges, hogy egymást nem ismerő emberek ugyanazt álmodják, egyazon helyről, ahol még egyikük se járt? – csatlakozik Lilia. – Ki csinálja a csodát, a varázslatot? Ki festi a képzelet tájait? Ki szövi az életünket?
Még nem sejti, hogy az utolsó kérdésre rövidesen választ lát.
A sziklafolyosó különös palotába vezeti őket.
Úgy tetszik, a köréjük magasodó, gömbkupolás építmény tartóoszlopait hatalmas lábszárcsontokból faragták. Az áttetsző oldalfalak ködszerűek. A falakat díszítő csata-, vadász- és köznapibb jelenetekkel teleszőtt kárpitokon, a hasonló témájú, óriási festményeken átszüremlik a mindenütt jelenlévő, aranyszínű fény, és olyan hatást kelt, mintha azok a szőttesek, piktúrák üvegből készültek volna.
A bútorozatlan csarnok sejtelmes kőpadlóján is aranyfény szűrődik keresztül. Akárha festett üvegtáblákon lépdelnének, színes négyzetek, rombuszok, különös vonalhurkolatok, varázsjelek, démonikus körök, isten- és emberábrázolatok, állatképek, szellemrajzok maradnak mögöttük.
A dohosnak érzett levegőben furcsa suhogás, sóhajtozás hallatszik. Titokzatos légáramlatok lebbentgetik a hajszálakat a tarkójuknál, a palástot a vállukon, bebújnak ruhájuk alá, hátukat borzongatják.
A köréjük leheltnek rémlő, égboltmagas palota üvegkupoláját kibontott hajú, hullámos tincsű, mézszőke, telt húsú, elevenen mozgó nőalakok ékesítik.
Az első, pazar ruhát viselő asszony elmélyült arccal fonalat gömbölyít az előtte álló guzsalyokra. Az egyikre szivárványtarka szálakat teker, a másikra szürkét, feketét, epesárgát, májzöldet, a következőre rózsálló, arányló, csillámló színeket válogat.
A közelében ülő, némileg idősebb, gazdagon öltözött nőalak derűsen tesz-vesz e fonalakkal a szövőszékén. Úgy tűnik, mintha találomra nyúlna a guzsalyra csavart szálakért, akárha vakon szőné az előtte alakuló életszőnyeg ábrázolatait.
A harmadik, egyszerű ruházatú, korosabb asszony a rokkánál dolgozó társnője fölé hajol. Ő szabja meg, milyen formájú s mekkora lesz végül a szőnyeg. Maga veszi le a szövőszékről az elkészült művet. A többnyire szabályos alakú, rövidebb vagy hosszabb, elvétve kerekre sikerült sorsszőtteseket aztán feltekeri vagy összehajtogatja. Valahányszor félretesz egy befejezett darabot, hangos, magasan felívelő, majd hirtelen megszakadó sóhajtás hallszik a falakból.
Amikor felfogják, mit látnak a kupolán, ők is felsóhajtanak, abban a sorrendben, ahogy megértik a három asszony ténykedését. – A Patano-királyságban szent állatokkal jelenítik meg az élethalál körforgást – meséli Rocca. – A Kígyóanyák egyike tojást tart a szájában, a másik feltöri azt, és kiszabadítja az életet; végül a harmadik elszakítja a szülött testét, harmadába vagy félbe tépi, esetleg a farkánál vagy a fejénél harapja el.
Rongykobold undorhangot ad ki. Ez megtetszik a minden effélére fogékony sárkánypóninak. Egy darabig két szólamban öklendeznek.
A mézfényű, áttetsző padló széles lépcsősorba torkollik. A lovak ellenkezés nélkül fellépdelnek a fokokon. Odafönn óriási, kétszárnyú ajtó nyílik meg előttük, és hihetetlen magasságban lévő körbástyára vezeti őket.
Köröttük szálas, habos, halovány, lenge felhők hömpölyögnek, gomolyognak, olykor láthatóvá téve a mellvéd alatti mélységből feltörő, feléjük döfő tűtornyokat, az alant örvénylő, fehér tajtékos zuhatagokat, sziklafenekű szakadékokat.
Csaknem megkerülik a körbástyát, midőn újabb ajtó tárul fel az élen poroszkáló Kaiden előtt. Ez jóval szerényebb az előzőnél, lehajtott fejjel hatolnak át rajta.
Asztallap méretű kövekből faragott, a korábbinál kevésbé áttetsző folyosófal zárul köréjük.
Minden négyzetben egy-egy piktúra látható. Libákat terelő fiúcska. Hintán lengedező, hosszú ruhás kislány. Lováról lezuhanó ifjú. Vágtázó férfi. Ölelkező szerelmesek. Egymással kiabáló, eltorzult arcú emberek. Harcolók. Kivégzettek. Gyermekszületés. Asztalt körbeülő család. Haldokló aggastyán. Fogatlan mosolyú, napsugaras arckifejezésű öregasszony. Virágzó gyümölcsfa. Születő csikó. Felnyíló sárkánytojás.
Lovaik jókora léptekkel sietnek előre a rohanó folyóvíz hatásúnak rémlő padlózaton.
A szebbnél szebben megfestett kövek illesztéseiből ködlények siklanak elő. Amint előcsusszannak, elnyerik kiterjedésüket. Zsákszerű testet vagy inkább körvonalakat öltenek. Arcuk helyén formátlan-szabálytalan száj-, orr- és szemnyílások keletkeznek. Lebegve, úszva változtatják a helyüket. Ziháló légzés, halk motyogás vagy más, enyhén hátborsóztató hangok kísérik jelenlétüket.
A folyosó végén nagyobb terem tárul fel előttük.
A magas mennyezetű, tágas szoba közepén álló hatalmas ágyat közrefogó oszlopokról bíborszínű fátyolzat omlik a földre. Az állatbőrökkel leterített ágyon fiatal pár ölelkezik. Szerelmesen nézik egymást, tekintetük valósággal összeolvad. Szenvedélyes csókoktól kipirosodott ajkaik sebzettnek tetszenek. Izzadt hajuk tincsekre kuszált.
A lány szétbomlott, sötét fürtjei hol elfedik, hol kitakarják a halvány udvarú, merev mellbimbókat. A férfi vállán, mellkasán, izomszeldelt hasfalán veríték csillog. Egymás ölében ülve szeretkeznek. Vágyuk sürgető, mégsem sietnek. Valahányszor megközelítik élvezetük csúcsait, és szemük lezárul, légvételeik felgyorsulnak, szívük jól hallhatóan feldübörög, mindketten letámaszkodnak a hátuk mögé tett kezükre, és pihenőt tartanak. Némileg lehiggadva folytatják, majd megint félbehagyják.
Körülöttük számlálhatatlan léleklény nyüzsög, hemzseg. Szünet nélkül pusmognak, motyorognak. A rengeteg hang egybefolyik.
Lilia erősen hegyezi a fülét, hogy egyenként hallhassa a szerelmesek körül lebegő, sikladozó szellemeket.
...felháborító, még ilyet! Meztelenül! Megmutatja neki a büszkeségét, egyszersmind oda is dobja azt! Megsemmisíti! Jaj, de megalázó! Milyen szégyenletes! Mert még ha csak illendően felhajtaná egy picinykét a szoknyáját, de nem! Meztelenül! Legközelebb, ha visszamegyek, megpróbálom leküzdeni ezt az irtózást! Legközelebb leküzdöm. Boldog leszek. Vagy legalább elégedett...
...micsoda fajtalan dolog! Férfi nővel! Jaj, de visszatetsző! Mint az állatok. Hopp, nem szabad ítélkeznem! Ha majd újra alkalmat kapok, nem szabad megvetnem a másmilyenséget. El kell fogadnom, hogy ez is lehetséges, bár elég hökkenetes. Férfi nővel... Hallatlan!
...huhuhu, ezt ellesegetném naphosszat és még tovább! Ez mindennél sokkal érdekesebb... Ez az élet értelme: figyelni, ki hogyan csinálja! Huhuhu, már mindenkit kilestem a faluban és a környező falvakban! Egyedül az bántott, hogy önmagamat nem bírtam megkukkolni, lányokkal hancúrozván a szalmában. És persze azok is bántottak, akik rajtakaptak ezen-azon. Ki vasvillával, ki forró vizes dézsával jött nekem. Az asszonykám volt a legmérgesebb. Pont a szekerce akadt a kezébe. Huh! És most itt vagyok, és nem mehetek vissza, amíg el nem tökélem, hogy a következő életemben szerfelett erényes leszek, annyira erényes, de annyira...! Tehát még jó ideig itt maradok. Ki se mozdulok ebből a szobából, mert bárhol másutt csak unnám magam...
...mozogjatok már, miért kell folyton abbahagyni!? Ezeket se venném meg rabszolgának! Semmire se jutnak! Tönkre is menne az én virágzó gazdaságom ilyen lusta robotosokkal! Fabatkát sem ér a tesze-toszázás! Ezeket én mindjárt fejbe verem! Megfojtom! Hátba szúrom! Hiába ordibálok nekik, hogy igyekezzenek, siessenek már, lépten-nyomon félbehagyják! Gyerünk, nyomás! Már az ezrediknél tarthatnának! Mire jó ez? Nem lehet kibírni...!
Átléptetnek a termen.
A következő, festményekkel ékített falú folyosóra táruló ajtóban Kaiden megfordul, és a kobold mögött lovagoló Roccára néz:
– A patanók is így csinálják?
– Hát persze. Igen. De nálunk, a lázasodási, vagyis párzási időszakban nem szokás legyeskedni, hízelegni, úgy tenni, mintha nem is azt akarnánk, mint nálatok. Nálunk a nő, ha a lázát érzi, odamegy a férfihoz, hozzádörgölődzik, és már mennek is az ágyba.
– Hosszú ideig tart a lázas időszak?
– Napokig akár. És ha a nő nem talál párra, kisvártatva ismét lázba esik.
– Ha ez így megy nálatok, miért nem tartasz magad mellett egy patano férfit?
– Nem muszáj patanóval lázasodni. Mondtam már neked, nem egyszer. Te is megfelelnél.
– Ugye, már nem tart sokáig ez az időszakod?
– Miért nem tetszem neked? Ilyenkor egyetlen patano férfi se tudna nekem ellenállni. Vagy legalábbis csak kevés.
Rongykobold vihorászva hallgatja őket, olykor még figyelmesen félre is hajol, hogy akadálytalanul láthassák egymást.
– Nálunk ez másképp megy, leállhatsz a lázzal – közli Kaiden.
– Hazudsz! – morran Rocca merev tekintettel, nyelvvilláját ingerülten lebegtetve. – Nem megy másképp! Számát se tudom, hány magadfajtával lázasodtam már! Valami nincs rendben veled.
Rongyó a bal mellkasára szorítja két tenyerét, és a fejét lágyan mozgatva, felakadt szemmel, beszívott alsó ajakkal, megnyújtott állal szűz hajadont, esetleg szerelmes menyasszonyt mímel.
Rocca nem érti mókázását.
Kaiden lekap a levegőből egy lágyan hintáló szellemlényt, és hozzávágja.
A hajigált lélek meglepetten felsikolt. A manó úgyszintén.
Azután mindnyájan meglepődnek.
– Szégyelld magad! Bárdolatlan! – dohog a ködlény. A nyomukba szegődik. A manó vállára ereszkedik.
Rongyó próbálja lesöpörni onnan, ám minduntalan átszalad rajta a keze.
– Hadtalan! Te hogy tudtad megfogni? – siránkozik. – Amikor ködből van? Most teljesen rám uszult! Aranyos lelkecske, menj Kaiden vállára, elvégre ő kezdte! Ő dobálódzott veled, ami ugye a jellemtelenség netovábbja! Őrajta üldögélj, légy szíves!
– Te hogy kerülsz ide? – csicsergi a léleklény barátságos, zsenge hangon.
– Én? Hogy én? – nyögi a kobold. – Hát én itt se vagyok! Tudod, én még élek! Na és te?
– Arra készülök, hogy kedves, megértő legyek.
Rongykobold elszörnyed.
– Minek az?!
– Hát az arra jó – magyaráz a szellem –, hogy életeid során mindent kipróbálj. Ami csak voltál, annak az ellenkezője is légy. Az egyensúly miatt. Ja igen, meg azért, hogy fejlődj. Mert azért megyünk oda, majd jövünk újra ide, és azután megint vissza egy kurtácska időre, hogy előrébb fejlődjünk. Érted?
– Nem! – vágja rá a manó. – Nem is kell értenem! Még teljesen élek! Nem vagyok aranyos, nem bájolgok, imádok habzsolni, falni, zabálni! Élő harapásokat is! És ha az vár rám, hogy legközelebb tündéri, bűbájos cukorfej legyek, és folyton azért koplaljak, hogy átérjen az öv, hát inkább mindörökre ebben az életemben maradok! Kit érdekel a körforgás? Egy csomó dolgot nem akarok kipróbálni! Majd inkább megnézem, mások miként csinálják. Mondok példákat, hogy érthető legyek: az éhezést, szörnyethalást, mértékletességet, aranyoskodást nem nekem találták ki. Nem kell! Csinálják mások! Na jó, beszéljünk rólad, ha már itt ülsz rajtam. Te mi voltál?
– Undok, kötözködő ifjú voltam, mindenkit utáltam, és ezt éreztettem is. Aztán egyszer hasba késeltem egy katonát, az pedig visszaszúrt a kardjával, nem kétszer. Ő ottmaradt virgoncan, én meg idekerültem. Hanem azt hallottam, nem kell megvárni, míg valami nekem kiszemelt odaát megszületik, hogy a lelkemnek testet adjon. Azt mondják, az ilyen átjárósok, mint amilyen te is vagy, segíthetnek. Azok a legalkalmasabbak, akik állítják, hogy még teljesen élnek...
– Nana! – nyeheg a kobold. – Nana, te jó lelkecske vagy! Kedvességre, édességre gyakorolsz. Jó modort tanulsz. Megmutassam, hogyan kell hajbókolni? Na figyelj! Jobb tenyér a melledre, fejed a térdedhez, persze, majd ha lesz, és így hajladozgass, és közben szerény hangon hajtogasd: igen, uram, igen, uram. Na eredj, próbálgasd. Ég veled!
– Azt beszélik – folytatja a lélek –, hogy az ilyen átjárósok ki tudnak vinni minket. Mert nélkülük, sajnos, nem moccanhatunk el a megszületésünkig. Ha valamelyikünk túlzottan nyughatatlankodik, azt az Elkárhozott Lelkek Kertjébe küldik. Az itt van nem messze, a kastélyparkban. Azok ott egymást tébolyítva tombolnak, őrjöngnek, kínlódnak. Ahelyett, hogy a következő megtestesülésükre gyakorolnának. Ha majd újra megszületnek, rémes személyek válnak belőlük. Részeges férjek, rikácsolós hárpiák, zsarnok királyok, gonosz szomszédok, aljas gazdák, beteges állatkínzók, kedvtelésből gyilkolok lesznek.
– Látod? Jobban teszed, ha szépen nyugton maradsz, tovább lebegkélsz, és megtanulod a választékos, finom modort, hajbókolást és a többi kellemkedést. Menj, ne vesztegesd az időt! Ki tudja? Lehet, hogy rögtön üzennek érted, és már mehetsz is, mert épp megszületsz. Persze, megértelek. Szörnyen unalmas lehet itt neked, kifordultan önmagádból!
– Na és ha beléd bújnék? – kacag a szellem a jó ötleten.
– Nem lehet! – nyikkan a kobold. – Nézz rám, nem vagyok neked való porhüvely!
– Csak addig lesz rád szükségem, míg kiviszel innen.
– És ha menet közben kárt teszek benned? Velem te sose tudhatod! Jobban tennéd, ha félénken elkerülnél! Ha nem hiszed, menj, nézz el oda, ahol bejöttünk! Kifacsart, széttépett lelkek borítják a padlót, én végeztem velük! Förtelmes gonosztevő vagyok! Ha éjjel lefekszem, fegyveres őrt állítok az ágy mellé, hogy megvédjen magamtól!
Elhagyják a kastélyt. A váratlanul kettényíló falon át jutnak a szabadba.
Ködkép fák, cserjék között lépdelnek, szaladó felhőknek tetsző ösvényen.
Idekinn másféle küllemű lények úszkálnak köröttük a levegőben. Fejük nagy, gömbölyű. Kerek, sötét szemük tágra nyílt, fülük óriási. Testük lecsöppenni készülő, megnyúlt vízcsepp formájú, leheletnyi méretű. Parányi végtagjaik hosszú, madárkaromszerű ujjakban végződnek.
A mellettük már-már kezdetlegesnek tűnő árnylény nem moccan Rongykobold gallérja mellől.
– Vigyél ki, kérlek – rimánkodik –, már szörnyen unom itt magam! Szerintem már iszonyúan jó vagyok, kedvességben egyenest páratlan! Ideje próbára tenni magam! Ha nem adod kölcsön a testedet, az se baj. Bújtass máshová.
– Most már elég volt! Rettentően idegesítesz! Lebegj el az Elkárhozott Lelkek Kertjébe! Ha nem mégy magadtól, fülön foglak...
– Fogj fülön! Nincs is fülem! Vak barom! Ostoba! Hígagyú!
– Fajankó! Zúzalék! Tökfejű! – sivalog a kobold. – Sértegess!
– Félcédulás! Fúrtagyas! Oktondi! Visszás! Farfejű!
– Nem is tértünk le az útról! – tiltakozik Lilia. – Senki nem tért le, hajszálnyit sem, és mégis kifogtunk egy őrjítő szellemet!
– Szerinted ártalmas vagyok? – kérdezi a lélek, átlebbenve a lány vállára.
Asa nyomban Lilia nyaka köré tekeredik, nyelvvillájával megszaglássza a jövevényt. Ott is marad, merev tekintettel figyeli a ködlényt.
– Szerinted nem vagy az? – csodálkozik a lány. – Magas hangon, énekelve kiabálsz. Ez ártalmas. Fehéríti a hajamat.
– Jaj, nagy kár lenne a gyönyörű, zsarátnokfényű, csupa rugó, fekete hajfürtjeidért! Ilyen szépet! De jaj, a szemed még sokkal szebb! Mondták már neked, hogy olyan, mint egy macskáé? Az az ívelt, tág, ferdés, alul középen kissé legömbölyödő szemrés! Kész hidegrázás a pillantásod! És az a szemszín! Az a sárgás vagy zöldes ragyogás! Mint a tavasszal kifeslő lomb, olyan aranyzöld. Vagy mint egy párducé.
– Akarsz tőlem valamit? – firtatja Lilia harmadéletnyi bölcs tapasztalattal a háta mögött.
A léleklény csikóhangon, nyerítve kuncog.
– Vigyél ki!
– Nem lehet. Mihez kezdesz odakinn?
– Megszállók valakit.
– Sértegess! – kiált a kobold.
– Hagyj már békén! Nem látod, hogy már nem érdekelsz? A macskaszemű ki fog vinni innen. Varázsszép hölgy, olyan a szád, mint a...
– Kimaradt az orra – jegyzi meg halkan Seym.
– Gyönyörű az orrod. Művészi vonalvezetésű, egyenes. Felkavaróan érzéki, ahogy a vége felé kissé ellaposodnak az orrcimpáid! De azok a széles, telt, dús, szenvedélyes, piros ajkak! Hát azok bűnre: csókra, harapásra csábítanak! Na, kiviszel?
– Nem tehetem.
– Akkor is szép vagy.
– Nocsak.
A lény átlebben Seym palástjára, ám legott összeborzong, és inkább visszaül a kobold vállára.
Lilia nem figyel rá tovább, a körötte lebegdező lelkek lúdbőröztető, fura, víg, bogaras monológjait hallgatja, felvidul és elszomorodik.
A széltől hajszolt fellegeket megjelenítő ösvény mellett, a fűben és a bokrok alatt öklömnyi gyémántok, csiszolt briliánsok, jókora smaragdok, rubinok ragyognak.
A fákon férfifejnyi, édes levűnek ígérkező, arányló és pirosló gyümölcsök ringatóznak. Éppen csak féllépésnyit kéne letérni az útról, hogy elérjék a legközelebb lévőt. Nyálukat nyeldekelve, vágyukat elfojtva léptetnek a csapáson.
...miért nem eszel egy kis finomságot? Gyere ide, tépj egyet! Annak a gyümölcsnek oly édes a leve, mint a vér. Jaj, hányszor ízleltem azt a pompás ízt! Hogy hiányzik! Illetve nem. Nem hiányzik. A vér nem finom. Nem evésre való. Mire való a vér? A vér vérzésre való. A vérzés szívogatásra való. Nem! Tilos kimondani egymás után háromnál többször, mert akkor nagyon sokára szülétek meg legközelebb. Viszont ha majd megint testem lesz, jámbor, asszonyfélő férfiember válik belőlem. Soha női nyakat nem illetek a fogaimmal! Soha! Nem és nem! Ráadásul valahányszor vért látok, hopp, elfehéredem és borzalmasan elájulok. Majd mindig púpok lesznek a tarkómon az örökös hanyatt eséstől. Gyere le az útról, egyél egy kis gyümölcsöt! Olyan édes a leve, mint a... Nem szabad! Édes, mint a vércse! Mint a denevér. Mint a vértezet. Mint a nővér. Mint a fivér. Vagyis mint a vérrokon. Gyere, szakíts egyet, és majd megeszed a verandán! Egyszer se mondtam ki a tiltott szót abban az értelemben! Hé, hová mész!?
...gonosz vagyok, gonosz vagyok, gonosz, gonosz! Én szúrtam el, mikor még éltem, és csak szájtátva figyeltem az emberi aljasságot. Azon sóhajtoztam, én, a szelíd és alázatos, bárha érteném a bűnösöket! Most gonoszságot tanulok, hogy a Világ egyensúlyban maradjon. Valamit nem értek. Ha mindig azért jövünk ide vissza, hogy tanuljunk, és ez az egész jövés-menés a szellemi fejlődésünket szolgálja, akkor miért nem javul az élők közt semmi se? Miért romlik inkább minden? Pedig már rengeteg szellemileg tökélyre fejlett embernek kéne élnie a Világon! Hol vannak? Most hogyan leszek gonosz? Még nem vagyok készen. Még kétségeim vannak. Iszonyatos mennyiségű kétség gyötör. Itt kell maradnom. Nem kell újraszületnem. Jó itt. Szeretek itt lenni. Hagyjanak békén az egész humbuggal. Már úgy untam, hogy folyton azt kellett figyelnem, szép vagyok-e, csinos-e a ruhám. Nem túl nagy-e a lábam, mert akkor le kell vágni belőle, nem szörnyen terebélyes-e a farom, mert akkor pár hétig nincs ebéd, se vacsora... Jaj, de fárasztó volt, minden reggel marékra csípni a bőrt a hasamon, azt latolgatva, ez most bőr vagy inkább háj, és hogy most melyik válasszal csapom be magam... Hagyjanak engem békén. Se test, se hajzat, se arcpirosító, se kösöntyűk... Maradok.
...utálom az egészet! Bár azt kéne mondogatnom, hogy szeretem, de én akkor is inkább utálom! Ha nem lehetek babérkoszorús költő a következő életemben is, akkor nem akarok még egyszer megszületni! Akkor fikarcnyi értelme sincs semminek. Ha legalább elismert tudós lehetnék, akit az emberek vállra vesznek, feldobálgatnak a levegőbe! Vagy csillagjós, akit a fejedelmek, uraságok meghívnak az asztalukhoz, etetnek, itatnak, vele olvastatják a jövendőt, és készek őt megvesztegetni a kellemesebb próféciákért. Költő, író, szónok, tudós vagy jövőmondó? Mindegy, melyik leszek! Csak tehetséges ne legyek, mivel akkor dolgoznom kell, rengeteget. A tehetség rabszolgahajcsár, mert munkáztat. Csakúgy, mint eddig, olyan legyek. Kinevezem magam ennek-annak, a népek meg ünnepeljenek! Tegyenek koszorút a homlokomra. S minél kevésbé értik műveimet, annál inkább méltassanak, mert ha nem teszik, kiderülhet, milyen értetlenek a művészetre, és bizony szégyenlet!
...vissza akarok menni! Eresszenek vissza! Most azonnal, máris, menten, tüstént, íziben, üstöllést! Testet akarok! Vakarózni akarok! Rovarcsípést, kiütést, fekélyt, forrázást, száradó sebet, üszköt. Bármit! Csak vakarhassam! Szagolni akarok! Füstöt, asszonyölet, trágyát, virágot, ételt, italt, füvet, mindent! Tapintani akarok! Szőrt az arcomon, dudort a fejemen, puha csöcsöt, rengő fart, a saját ágyékomat! Harapni, nyelni, sírni, nevetni, ölelni, szaladni, élni akarok!
Lilia hátrafordul, a sor végén léptető Seymre néz.
– Jól vagy? – kérdezi.
– Soha jobban. Sőt: remekül – bólint a férfi. – Ha belegondolok, hogy itt zümmöghetnék ahelyett, hogy veled utazom. Ám ha kéred, ha már terhedre vagyok, itt maradok. Bár igyekszem nem sikítozni, könnyezni, átkozódni, meglehet, végül az Elkárhozott Lelkek Kertjében kötnék ki. Gyűlölöm ezt a helyzetet, minél tovább időzöm benne, annál jobban. Ennyit rosszkedvből. És most hozzáfűzöm: örömmel tartok veled. Mögötted járva hátulnézetből gyönyörködöm benned, nyakad, derekad ívében, hajlatában. A hajadban, a mozgásodban, de még a ruhádon ringó rajtokban is. Ha élnék, pengetős hangszeren szeretném eljátszani mindazt, ami most facsargatja a lelkemet, és tán még dalra is fakadnék. Nem tudom, hova megyünk. Nem is zavar, hogy nem tudom. Szeretem a közelségedet, és fájón vágyom ennél teljesebben veled lenni.
Rongykobold és a vállán ülő szellemlény tökéletes egyetértésben, üvöltve-óbégatva elénekli a Szép Jamulet ruhátalanul ropja a táncot kezdetű dalt.
Körülöttük elnémulnak a vízcsepp testű, gömböc fejű szellemek.
Seymnek se jut eszébe több kínzó gondolat. Kaiden csatlakozik a nótázáshoz.
A sárkánypóni hátrasunyja a füleit. Azok már egészen a tarkójára simulnak, farka vége szigonyostól fölmered, teste rázkódik az undorgástól.
Habzsika mégis tovább danászik.
Egyszerre csak Meseszép felordít borzalmas dühében, és akkora tüzet okád, mintha legalábbis hét feje volna. Totyakos hátsóját a levegőbe lendíti, szárnyaival vadul verdes. Ily módon néhány méternyire a magasba emelkedik. Odafönt fogja magát, és átfordul a mindegyre a pucér Jamuletről óbégató kobolddal.
Fejjel lefelé szitái az ösvény fölött. Majd attól kissé odébb.
A rémült Rongyóka feledi a táncos lábú leányzót.
Éktelen ordibálásba kezd, azt taglalván, miért kell vele efféléket művelni. Megparancsolja a törpe sárkánynak, hogy azonnal forduljon vissza, tegye le őt, és kérjen bocsánatot, különben visszamegy a fedett karámba, a hegyomlasztó hangú kámzsás tyúkok közé, mely lábasjószágok a borjúnyi méretükről, erősen fejlett rúgólábaikról és sziklafalakat is játszva elbontó csőrükről nevezetesek.
Megfélemlítő viselkedése nem marad hatástalan.
A fejjel lefelé lebegő Meseszép az ő kedves gazdája felé tekeredik a nyakával, és közepes erősségű lángot fúj a manóra.
Ám mielőtt az komolyabban lángra lobbanna, forró gőzzel eloltja a ruháját faldosó tüzet.
A megpörkölt, ijedt kobold felhagy a csimpaszkodással.
Kiválik a nyeregből, és zuhanórepülésbe kezd.
A léleklény tovább ül a vállán, fejjel a föld felé, s a táncikáló Jamuletről szóló nótát dalolgatja, a helyzet felforrósodása miatt tapintatosabb hangerővel.
Lilia arra gondol, minderről szó se volt.
A megkísértő gyümölcsök háborítatlanul lógnak a fákon. A drágakövek és aranykupacok a bokrok tövében gúlásodnak.
Ők egyetlenszer sem tértek le az ösvényről. És mégis, baj bajra jön.
A lováról levetett Rongybubus az Elkárhozott Lelkek Kertjében köt ki.
Amint talajt ér, akár valami dühödt darázsraj, seregnyi ködlény rohan rá.
Tetőtől talpig belepik a gőzölgő, szűkölő manót.
Izgatottan, tébolyult hangon acsarkodnak egymással. Mindegyikük elsőként, pláne egyedül akarja birtokba venni, elfoglalni a testét.
Seym leszökken a lóról. – Ne mozduljatok! – parancsolja. Az ösvényt szegélyező sövény fölött a lényék közé lendül.
Felkapja a földről a lélekszakadva sikoltozó manót. Lesöpri róla a különféle testnyílásain befelédő szellemeket.
Hasztalan fáradozik. Egy helyett három másik todul Rongyó orrába, szájába, fülébe, palástja alá.
Éktelen rikácsolással támadnak. Egymást szidalmazzák, azon versengvén, kinek kell mielőbb visszatérnie. Melyikük hagyta hátra a fontosabb megölnivalót.
Seymre ügyet se vetnek. A meredt szemű, holtravált manón tolonganak, fürtökben lógnak minden porcikáján.
A fekete harcos leveszi nyakából a Talizmánt és az alig lélegző Rongyóra akasztja.
Tette következtében erős, sípolásszerű hang hallatszik léleklények egyszerre mélyre szívják a levegőt Ezt a persze csak megszokásból adják ki.
A bizonytalanabbak – ilyenekből pedig az Elkárhozott Kertjében nem sok akad – odébb lebegnek.
A többiek Seymre mordulnak.
– Hogy merészeled...? Átkozott áruló...! Így viselkedni fajtáddal...! A saját fészkedbe piszkolsz, kutya...!? Add míg szépen vagy...! Nem fogja engedni, neki kell. Nézzétek majdnem olyan, mint mi! Ő akar beülni ebbe a jó kis testbe! A nyavalyát jó test, tán nem is ember, vagy szörnyen rút! Csak megteszi...! – hangzik száz hangon, hadarva, mindenfelől.
A fekete harcos talpra támogatja a koboldot, annak felemelt kezébe csúsztatja a bőrkorongot, rázárja az ujjait. Ráförmed hogy el ne engedje.
A zsivajgó lelkek némileg elcsendesednek, néhányan félrehúzódnak.
A manó testét belülről feszegető, hol itt, hol ott kicsúcsosító háborgásból kitűnik, hogy odabenn nagyban áll a bál. A szerencsésen bejutottak az elsőségért harcolnak.
Seym előhúzza a varázskardot.
Úgy tartja a fegyvert, hogy a mindenfelől ömlő mézsárga fény teljes hosszában érje és felragyogtassa a pengét.
Lassan mozgatja a markolatot. Az aranyszínű vakolat ide-oda villódzik az újabb támadásra készülő lényeken.
A kerekre nyitott, sötét szemek bezárulnak. Ismét tucatnyi bátortalanabb lélek vonul vissza.
A manó öklendezik, fuldoklik, testét hánykolják a belül csatázok.
A körös-körül hemzsegő szellemek egymást lelkesítik.
– Mit féltek tőle...? A lélek halhatatlan...! Szálljuk meg a jó arcú vitézt is...! Azt aztán szállhatod, ostoba...! Kár, pedig kedvelném a testét, ami ha volna...! Berezeltem tán az ilyentől, míg éltem...? A fél fogamra nem elég a merész...! Várjatok, némely kardoktól nem árt tartani...! Próbáld ki, fuss neki! Tökös legény voltál! Mit neked egy hitvány kard? Hány embert öltél meg? Hány családot irtottál ki...?
A biztatott lény a tündöklő kard mellé lebben. Hosszú ujjaival megragadja a penge szélét. Kuncogva ráhúzza magát a vasra.
Az a penge úgy megy rajta keresztül, akárha vajon.
A ködlény átszelt teste kettéválik. A gömbölyű fejről lemetszett, vízcseppszerű test aláhullik. A fej utána gurul, együtt foszlanak semmivé.
Újabb hördülés hallszik mindenfelől. A többiek is visszavonulnak.
Seym felkapja az iszonyatos állapotban lévő manót, és visszapattan vele a biztonságosnak tudott ösvényre.
Lefekteti a koboldot. Előbb hanyatt, majd a hasára. Azután a lábánál fogva felemeli. Rázogatja, hiábavalóan.
– Várj – leheli a lány. Leszállni készül a lováról.
– Ide ne jöjj! – óvja a férfi.
Lilia leveszi a nyakáról Asát, és a kobold felé lendíti.
A vonagló, rángó Rongyó immár lélegzetvételenként változtatja a külalakját.
Hol sűrű szakállú, tagbaszakadt óriás hever a helyében, azt ordítozva, hogy végre meggyilkol mindenkit.
Hol festői szépségű fiatalemberré lényegülten, behízelgő mosollyal hajtogatja: meghalsz, most meghalsz, meghalsz!
A következő levegőcserénél tar fejű izomtorony jelenik meg a bőrében. Ő nem artikulál emberi szavakat. Egyszerűen csak kitátja a száját, és fenyegetően, rosszakaratúan üvölt, akár a szélvihar.
Asa megragadja az alkalmat, és az ordítozó fenevad pofáján át a manóba siklik.
Lilia képtelen levenni a szemét Rongykoboldról. Jóllehet sejti, hogy utóbb megbánhatja dermedt kíváncsiságát, mert életfogytig rémálmodni fog a látottaktól.
Kaiden és Rocca is fintorog, és viszolygó hangokat hallat.
Asa megjelenése alaposan felbolydítja a testfoglalásért küzdő, amúgy is fokozottan tevékeny szellemlényeket.
Habzsika immár szempillantásonként alakot változtat.
Időnként méter magasra is elemelkedik a talajtól. Halálos robajjal zuhan vissza, s mindeközben kígyómart, megrettent lények menekülnek testnyiladékaiból.
A páni sietségtől szinte előfröcskölnek belőle a lélekszörnyek. Közülük többen nem jutnak messzire, röptükben foszlanak semmivé.
Seym arcát irtózás torzítja. Mégsem fordul félre, résen áll a karddal. Távol tartja vagy épp elűzi vele az újra próbálkozó, visszaforduló, makacsul szembeszálló kitartóbbakat.
Érzi, hogy ragacsos verítékfolyam mászik a hátán. Homlokáról izzadságcseppek gördülnek a szemébe, de még a talpa is megnyirkosodik a csizmában.
És amikor rádöbben, hogy mindezt nem érezheti, összerándul zavarodottságában. Képtelen eldönteni, emlékezetből, megszokásból érez-e ekként. Vagy netán valóban...?
A manó teste megnyugszik, elsimul.
Élettelenül, sápadtszürkén hever a fellegeket vonultató talajon.
Asa előkígyózik az egyik orrnyílásából.
Az út szélére vonszolja magát. Tisztulási szándékkal a fűszálakhoz dörgölőzik. Úgy rémlik, ezt egy ideig képtelen lesz abbahagyni, noha szemmel láthatóan nem mocskos.
Lilia a kobold mellé térdel.
Megérinti a nyakát, homlokát. Arcát a szájához simítja. Nem érzi lélegzetét.
Gyűrűjét Rongyó mellkasára fekteti.
Elveszi az ernyedt ujjak közül a Talizmánt, és a saját nyakába akasztja. Asát a homloka köré illeszti.
Sóhajtva feláll a test mellől.
– Vége van? – kérdezi Kaiden. – Csend lesz valahára!
A lány nem felel.
Eszébe jut valami. Visszatérdel a manó mellé.
Két ujjal szétfeszíti annak száját, másik kezével a torkába nyúl.
A viszolygástól összehunyorított szemmel, megvonagló arccal előhúz a mélyből egy fickándozó, visszasiklani készülő ködlényt.
Mielőtt az felocsúdhatna, Seym lecsap rá a karddal. Valósággal kimetszi a lány ujjai közül a szellemet, melyben épp pislalni kezd az érdeklődés az őt fogva tartó hús-vér kéz iránt.
Lilia, Seym, Rocca és Kaiden egy emberként bocsát ki undorhangokat.
Borzongásszerű, mély sóhajtásuk csaknem elnyomja a manó torkából feltörő köhögés lármáját.
Habzsika felül.
Kótyagos pillantást vet maga köré.
Továbbra se tudván, hol van, négykézlábra fordul. Térden-tenyéren az út szélére üget, és leöklendezi az aljnövényzetet fulladt hallal, döglött szellemlénnyel, rágójukat csattogtató, félholt bogarakkal, vedlett kígyóbőrrel.
Megkönnyülten a farára tottyan. Körbepillant a társaságon. Csodálkozást észlel néhány tekintetben.
– Nem azt kértem, nem kis nyomatékkal, hogy élénken vigyázzatok rám? – morran rájuk. Megfogja a fejét, lerántja viseltes hullaszürke kalapját. Csúcsos koponyáján árvalányhajszerű, könnyed, ritkás fürtök lebegdeznek. Mesmeg felfordul a gyomra. A fejfedő fölé hajol, ám csupán felkavaró hangok távoznak belőle, félig emésztett, élő vagy feldolgozatlan anyag már nem. – Jaj nekem, jaj! Bohóka pocsékul érzi magát! Ilyen pocsékul legfeljebb csak az esketésem napján lehetnék! Nem is nősülök, sohase! Miért hagytátok, hogy ezt tegyék velem? Mi történt?
– Mássz fel a lovadra, vagy arra a valami affélére, és menjünk innen, mert patakos a hátam az iszonyattól – sóhajtja Lilia.
Calvaro mellé lépve gyanakvás ragadja el. Felemeli és átkutatja a drák dús farkát, benéz a sörénye alá, a nyeregtáskába.
Mielőtt a magasba lendülne, Seym áll meg mellette.
A lány rápillant, tekintete láttán felderül.
Kinyújtja kezét, megérinti a férfi arcát. Ujjai nem szaladnak át rajta. Meleg, sima bőrt simítanak.
Néhány száguldva tűnő pillanatig.
Mielőtt Seym ismét szellemmé foszlana, sietve megcsókolják egymást.
A félbeszakított csók végeztén, a sövény mögött megpillantják a halálistent az Elkárhozott Lelkek Kertjében.
Az elegáns külsejű Nerv földig omló szőrű, légiesen kecses, fehér lovon ül. A nagy szemű, vízcsepp testű ködlények némán, szelíd galambokként lebegnek körötte, némelyük a vállára telepszik.
A fekete harcos bemutatja a harci jelet az alvilágistennek. Ajkához, majd mellkasához érinti a csuklóvértet.
Nerv lebiggyeszti a szája sarkát.
Lengén öltözött, buján gömbölyded ifjú nővé változik. Vörös sörényűen, hattyúszín mellekkel, felcsúszott szoknyával ül a hátason. Lágy húsú, vastag combjai csalogatóan fehérlenek. Nevetése rekedtes, gerinckarmoló, a torkából gurul elő.
Lovával egyetemben sárkánnyá lényegül. Hatalmas, zöld, haragvó egyfejűként, rosszalló fintorral hajol föléjük. Végigszagolja valamennyiüket. Lávát forral a nyelvén lévő vájatban. Megmutatja nekik ezt a folyékony parázzsal teli medret. Gőzt pöfög rájuk, felegyenesedik.
Lobogó fekete palástba, kámzsába burkolt, gyönyörű arcú, érett korú, vágtázó férfivá lesz. Teste ritmikusan emelkedik-süllyed a nyargalás tempójában. A köpeny kergült hollócsapatként tekergőzik, lebeg a feje, törzse körül. Anélkül, hogy távolodna, elhalványodik, eltűnik a szemük elől.
Felbukkan a másik oldalon, a békésebb lelkek parkjában. Saját, felemás alakjában mutatkozik meg. A selymesen hosszú szőrű, fehér lovon ül, egyik orcája sem tükröz érzelmet. Mereven nézi őket sötét szemeivel.
– Pompás vagy. Elkápráztattál – bókol hűvösen Lilia. – Engedd vissza Seymet.
Nerv nem felel. A lány szemébe mélyeszti tekintetét.
Lova a lány egykorvolt szürke-fehér csődörévé másul.
Az alvilágisten újra felölti az iménti, gyönyörszép férfi küllemét.
Megint kísérletet tesz Seym testével, ám miként korábban, most sem boldogul.
A keserű arcvonású, vénségesen gonosz Enorként mutatkozik.
Sollimává lényegül. Önnön hatalmi tébolyától űzött, hajszolt pillantású, gyűlöletet sugárzó arccal mered rájuk. Lefittyedő szájszéle vibrál. Egész lényéből süt a gyilkos düh.
Brund bőrébe bújik. Csupán annyi időre veszi fel a vörös hajú harcos alakját, míg rá nem ismernek.
Máris a szőke, szögletes arcú Chadként jelenik meg. Felpróbálja Shorr, majd Altan testét is, egy-egy pillantásra.
– Mit akarsz ezzel? – leheli a lány.
Nerv széttárja karjait, fölényes mosolyt vet felé.
– Most még csak játszom – szól különös kettősségű, mély hangján. – Egyre jobban tetszel nekem.
– Itt vagyok. Vegyél magadhoz – felel kihívóan Lilia.
– De hiszen te Seymet akarod! – emlékezteti Nerv, majd hátborsóztató kacajjal eltűnik előlük.
– Menjünk innen! – nyögi Kaiden. – Rettentően elegem van a helyből.
– Ki volt ez a csepűrágó? – kérdezi ártatlanul a kobold. – Egész ügyes, mulattató fickó. Ha király volnék, felfogadnám az udvaromba ripacsnak.
Elképedésükben válaszolni se tudnak.
Megvárják, míg Rongyó nyögdécselve felmászik az utálatos képet vágó, lábujjkörmeivel ingerülten dobolgató sárkánypóni mélyen kivájt, ringatóan kényelmes, rengeteg zsebű, szegecs- és rojtdíszes nyergébe.
Folytatják útjukat a sejtelmes kastélykertben. Aranyhegyek, drágakőgúlák mellett léptetnek el közönyösen.
A szellemek messzire elkerülik őket. Duruzsolásuk sem hallható.
Úgy rémlik, a történtek után minden lélek – testtelen és testlakó – egyként fásult.
Fura porkoláb állja útjukat a kijárat előtt. A kijutás gátjaként ott leledző, pallossal és kisebb tőrökkel felfegyverkezett teremtmény penészzöld láncszemekből készült, fejtől bokáig érő, zsákszerű sodronyöltözéket visel.
Az arcába húzott csuklya eltakarja a szemét, a magasan álló gallér az állat és a száját. Csupán jókora, szerfelett formátlan, eltaposott varangynak rémlő, göcsörtös felszínű orra emelkedik ki homályba borított arcából. A sodronying ujjat a kézfején jóval túl, a megvastagodott, visszahajló, sárga körmökig érnek. Hurkás derekát széles szíj öleli. A pazar övcsaton Nerv arcmása díszeleg.
Bár a foglár vesszővékony combjait, cingár lábait ruhája takarni szándékozik, az ingerlő testvonalak áttűnnek a láncszemek között. A varázsos küllemű személy hegyesen felkunkorodó orrú, ugyancsak vaskarikákból alkotott cipőben végződik.
– Hová, hová? – kérdezősködik a kijárathoz vezető, haldoklók végsóhajtásaiból tákoltnak rémlő híd előtt.
– El innen, el! – feleli Kaiden átélt-őszintén.
A porkoláb közel hajol hozzá. Elrettentően csúnya orrával körbeszaglássza a megfeszülő férfit, lovastól.
Ranco aranyszínű szőrzete felborzolódik. Pupillája álló helyzetbe kattan, füle hátrasimul, orrnyílásaiból gőzpamacsok pöfögnek.
– Elmehetsz – legyint a foglár. Roccát veszi szemügyre.
A lány leível a nyereg magasából. Megkígyóztatja felsőtestét. A törzsére csavart hályogkék lepel szabad végét meglengeti az elbűvölt fickó széttiport hüllőre emlékeztető szaglószerve előtt.
Izgatott torokhangok szűrődnek elő a kámzsából.
– Téged igencsak átkutatnálak – köhécseli, harákolja a porkoláb, meggyőződése szerint érzékien.
– Hadd gondolkodjam rajta – szól Rocca. Kissé félrehúzódik. Rongykobold kerül sorra. Amint a foglár közelít felé, felcsattan:
– Ne merj hozzám érni a hortyogóddal! Ha a látható részed ilyen ocsmány, milyenek lehetnek a dugottak?
– Te beszélsz? Láttad már magad szemtől szembe? Nem hinném, mert akkor rég szélütött volnál! A te harsonád tán szebb? Mit harsona?! Hahaha! Szaglócső! Vagy a szélvitorla füleidre vágsz fel? Esetleg a kalpagodra, mely úgy fest, mintha a torzszülött hátasod tojta volna?
– Lókukót! – rikkant a manó. – Te igenis rondább vagy! Szellenet lábú! Pocakos!
– Te meg tötyögős! Taknyadzós!
– Jó, akkor ég veled...
– Mennyire utállak téged is! De még hogy! – A dohogó manó szakadatlanul rugdalja a sárkánypóniját, ám az nem indul. Lógatott orral ücsörög. Pocsék kedvében csupán egyetlen lábkörmével kopog a talajon, nem az összessel. – Semmi jóság nincs benned, ez odabenn is megnyilvánult!
– Igazán? – hörren Lilia. – Már sajnálom, hogy kivettem a torkodból a légzésakadály szellemet!
– Sajnálhatod is!
– Jól van, majd később megbeszéljük. Mindjárt ránk sötétedik. Tűnjünk el ebből a leverő pusztaságból.
– Az egész ilyen. Az elsőszülött vak fivér földje éjjel-nappal, mindenkor ilyen – sóhajt a manó. Szemlátomást ő is kezd konyulni.
A lány megérinti a gyűrűjével Meseszép orrát.
A szerzet felriad tompultságából, és reflexből megharapja a fogai ügyében lelt kezet. Mielőtt leszakítaná azt a tulajdonosáról, fél szemmel odasandít.
Felismeri Liliát. Kiköpi a végtagot, felfigyel az oldalát érő rugdosásra. Nekikészül, hogy felálljon. Nem megy, ma valahogy rémesen farsúlyos.
A lány még egyszer próbálkozik a gyűrűvel. Észleli Meseszép iparkodását.
– Jaj, jaj! – sóhajtja. – Ekkora hátsóval nem könnyű az élet! Ez nem is egyszerűen hátsó, far vagy fenék, hanem mindjárt totyak! Sebaj, majd lefaragjuk. Például egy kis mozgással. Abban a házsártos tyúkfélékkel teli, fedett karámban nemigen száguldozhattál. Tehát most láss hozzá. Ha nem mozdulsz, mostantól Totyak lesz a neved!
A megbántott sárkánypóni ráölti a nyelvét, kevésnyi gőzt is mellékel hozzá.
Rongykobold szó nélkül hagyja a lovát ért sérelmet. Letargikusan kuporog a nyeregben. – Hát ez már az őrülethez is sok! – szól Kaiden. – Velünk is ez lesz? Sorban elkedvetlenedünk? Ehhez képest odabenn vadul zajlott az élet! Esküszöm, mindjárt visszamegyek!
– Énekelj neki a meztelenkedő Jamuletről – ajánlja Lilia. Megérinti a manó orrát. Nem sok minden történik.
Vállat von, és engem tovább nem érdekel jelentésű gesztussal elfordul. Útnak indítja Calvarót.
Néhány lépés után visszafordul.
Ugyanis a ruhátalan szépségről szóló dalt hallja. Csakhogy se nem Kaiden, se nem Rongyó hangján.
A dúdolat a sárkánypónin lévő nyeregtáskából száll fel.
Kissé tompán, fojtottan, ám kétségkívül a nemrég megismert katonakéselő lélek ifjonti, zsenge hangján.
– Jaj! – leheli a lány. – Mindenki nézze át a holmiját! A varangyorrú porkoláb elhanyagolta a munkáját! Meglehet, több szellem is kiszökött velünk.
Rongykobold felrezzen szenvtelenségéből. Csatlakozik a dúdolóhoz. Iszonyatos erővel a lovába vájja sarkait.
A meglepett Totyak helyből a levegőbe szárnyal, és elhúz dél felé.
Alig győzik utolérni.
Amint ez megtörténik, Seym felszól a feje fölött röptetett, teli torokból daloló koboldnak.
– Okos dolog volna megszabadulni a barátodtól.
A manó félbehagyja a nótázást. Lehajol kissé, hogy feleljen.
– Nem lehet! Most mondtad, hogy a barátom!
– Akkor is így fogsz vélekedni róla, ha beléd bújik a testedért?
– Haha! Kell is neki az én testem! Amikor ott van a Hadtalané! Hát az egy nagyszerű, tökélyes test! – A danolászó táskazseb elnémul, hogy a szavára figyelhessen. Cibóka lelkesen folytatja: – Ne vedd zokon, te se mutatsz rondául, de ez esetben nem jöhetsz szóba, hisz érted! Vizsgáljuk meg viszont Pucátlant! Először is, tágas porhüvely, kényelmesen el lehet férni benne. Merő izom. Hé, barátom, te legalább izmos voltál?
– Még csinosítottam volna az alakomon! – hangzik a szellemlény válasza. – Szinte gyerekként döfött le a katona!
– Na, akkor ez a porhüvely ajándék lesz neked! Ráadásul megfigyeltem, nem merev az izomzata, mint általában az ekkora testű fickóké. Hadtalan könnyedén, fürgén mozog. Remekül vív és verekszik, mindig legalább két lépéssel az ellenfél előtt jár. Ha Rocca nőnek számít, akkor a nők is kedvelik. Minden a mellett szól, hogy belé bújj. Hogy hívnak?
– Ne kérdezd a nevét! – óvja Lilia.
– Miért ne?
– Mert ő egy holt ember lelke!
– Na és? Mindjárt elfoglalja helyét Hadtalanban.
– És akkor mi lesz Kaiden lelkével?
– Másik testet keres. Vagy lesz neki kettő, hihihi! Volt már ilyen!
– Ez így nem jó – vélekszik a lány.
– Egorynak hívtak – tudatja a késelő ifjú szelleme. – Nevezzetek így továbbra is. Nem kell a fickó, akit ajánlgattok. Katona. Ha még emlékeztek halálom körülményeire, jó okkal rühellem a fajtát. Öreg is hozzám képest. Majd keresek magamnak másvalakit. Énekeljünk. Szörnyű régen énekeltem. Szép Jamulet ruhátalanul ropja a táncot... – dalolja.
Rongykobold hat oktávnyi kiterjedésben csatlakozik hozzá. Az óbégatás segítségével valamelyest távol tarthatja a levegővel beszívott, vészes kedvetlenséget.
A sárkánypóninak továbbra sem tetszik kornyikálásuk. Ám mert rá is fokozottan hat a hely hangulata, dühe épp csak arra elegendő, hogy a levegőben tarthassa magát.
Egyszercsak Egory elnémul, mintha átvágták volna a torkát.
Dulakodás neszei hallatszanak a környezetéből. Sípolásszerű sikoltás kíséretében felpattan a nyeregtáska fedele.
Egory kezdetleges alakú szelleme robban elő a rejtekből. Seym felé süvít, a vállára veti magát.
– Védj meg! – lihegi. – Szúrd agyon! Add a kígyónak! Ez teljesen őrült!
Mindnyájan látják a másik, gömböc fejű, nyújtott csepp formájú ködlényt elősiklani a búvóhelyéről.
A szökevény megáll a levegőben. Brutális, félelmetes kacajt hallat, olyféle halálos, gerincroppantó hangon, aminővel a kivágott fák dőlnek le. Körbefordul, végigméri valamennyiüket, és tovább röhög.
– Ne rettegjetek miattam! Már itt se vagyok! – bömböli hátborzongatóan mély, recsegős, durva hangján. – Hálát persze ne várjatok, amiért kihoztatok. De azért köszönöm!
Mesmeg felkacag. Iszonyatos hangjától fájdalom nyilal a fogidegekbe. Egyéb érzőideggócok is erőst felbizserednek, megsajdulnak tőle.
– Keresek valakit, akinek meglepetést szerez, ha összeköltözöm vele! Ne sirassatok, nem válunk el végképp. A nyomotokban leszek!
– Mit akarsz tőlünk? – kérdezi Seym.
– Elárulom! – röhögcsél a léleklény. – Látom, nem élvezitek a kacajomat! Hahaha! De jó! Sok-sok éve annak, hogy meghaltam a Talizmánért. Akkoriban még nem ti vigyáztatok rá. Tehát most majd megszerzem. Persze, nem ebben a formámban, mert így veszedelmes rám nézve. Mindenekelőtt megtestesülök.
Szemfényvesztő gyorsan, mintha kötélen ereszkedne, alásiklik a magasból Kaiden feje fölött.
Mielőtt Seym odaszúrhatna a karddal, eltűnik Seregtelen füljáratában.
A hadvezér megmerevedik a lovon, akárha szoborrá vált volna.
A következő szempillantásban összerándul, egész teste végigremeg.
Vonásai megdermednek.
Lassan áttűnik rajtuk egy másik arc.
Koponyája sziklaszerűvé változik. Homlokcsontja, szemöldöke kidomborodik. Szeme besüpped. Lábszárcsont formájúvá alakuló orráról lefoszlik a hús. Ajkai meghosszabbodnak, elkeskenyülnek, kékessé színeződnek. Nyaka, válla, teljes felsőteste megkétszereződik.
Elnagyolt csontozatú, puha izmú hájtorony ül a lovon.
Lilia Asáért nyúl.
Mesmeg felreccsen a durva röhögés.
A kolosszus összerázkódik.
Mire teste kisimul, ismét Kaiden kuporog Ranco hátán.
A szellemlény biztonságos magasságban lebeg fölöttük.
– Csak tréfáltam! Hahaha! – röhögcsél. – Jobb testet keresek! Olyan jót, amit nem is kell átváltoztatnom! Még találkozunk!
Utolérhetetlen gyorsasággal elsüvít a távolban kibontakozó város felé.
Lilia Kaiden mellé irányítja a lovat.
A férfi tompa tekintettel, lesújtottan ül a nyeregben. A lány megérinti a karját.
– Jól vagy? – kérdezi.
– Tudom, mi történt – bólint a hadúr. – Nem volt kellemes. Furcsán fog hangzani: most kettőnek érzem magam. Bár a másik tudat lenyomata máris halványul bennem. Amíg az a fickó voltam, Hiene néven gondoltam magamra. Az ő emlékezetét éreztem, az ő fejével gondolkodtam. Jaj, nagyon jó, hogy fakul már! Sötét, utálatos, nyirkos, zápult, felzaklató hely volt a tudata – Kaiden megborzong. Liliára néz, elmosolyodik. Végigsimít a lány karján, és felsóhajt: – Jól vagyok. Annak ellenére, hogy másféle ellenfelekkel szoktam hadakozni. Mióta belétek botlottam, szokatlan, idegen, hajmeresztő dolgok történnek velem.
– Velünk is – biztosítja a másik oldalán lovagoló Seym. – Épp kezdtem volna neked tulajdonítani, hogy az események furcsára fordultak.
– Tudod, hogy az a másik kísértetféle a válladon ücsörög? – kérdezi óvatosan a hadúr.
– Egory vagyok! Hányszor mondjam?! – rikkantja a ködlény. – Jól viselem magam, láthatod. Egyiktekbe sem arcátlankodom be, nem is kornyikálok. Nem bántok senkit. Ti se maceráljatok engem!
– Mondta neki valaki, hogy katona voltam? – firtatja merengőn Kaiden.
– Nem kellett mondani. Tudom. Tagbaszakadt, izmos, rövid hajú, szakállas fickó vagy. Fegyelmezett, megfontolt, méltóságteljes, kemény. Amikor Hiene beléd bújt, a helyedben bárki más megtébolyodott vagy szörnyethalt volna. Te nem is rezzentél. Pedig biztos tele lett a nadrágod. Szóval csak rád néz valaki, és így szól: ez az alak biztosan katona. Méghozzá rangosabb.
– Honnan veszel ilyeneket?
– Sokat forgolódtam emberek között. Apám nem volt. Anyám csavargott velem. Tömérdekszer jártunk vásárokban, kocsmákban, fogadókban. Ételt, italt, pénzt, apróságokat csentem. Mielőtt elemeltem valaki holmiját, felmértem az illetőt. A magadfajtával nem kezdtem. Legalábbis józanul.

 

 

Vágtáznak. Kaiden előtt áthajolva Seym Liliára pillant.
– Emlékszel a régi csapatra?
– Töröm a fejemet, Nerv miért mutatta meg őket.
– Tán azért, mert megtehette, hiszen bármilyen alakot képes felölteni.
– Remélem, hogy ezért. Hiányzik Shorr, Chad és Brund. Gyakran eszembe jut, milyen nehezen szoktunk össze. Rengeteget vitatkoztunk.
– Mennyit vitatkoznánk, ha most itt volnának!? – nevet a férfi.
– Nehezen viselnék a körülményeket. Rongyot, Meseszépet.
– Kaident – fűzi hozzá Seym.
– És viszont. Egorytól már szörnyen kiabálnának, kivált Shorr.
– Mi a baj velem? – firtatja a szellemlény.
Nem kap választ. Városfal ködlik fel a láthatáron. A köröttük lengedező ragacsos, nyomasztó félhomályhoz képest a szembeni falat és a fölé tornyosuló palotát fekete felleg takarja. Az a sötét felhőpamacs úgy ül a városon, mintha szándékosan odaterítették volna.
Rongykobold félbeszakítja a Jamulet szépségét dicsőítő zümmögését, és lekiált nekik:
– Sajnálom, de át kell mennünk a király városán. A helyiek megszokták a légkört. Miránk viszont pusztító hatással lehet búskomorságuk. Valami nagyon jót találjatok ki ellene! Nem megállni! Nem életunttá válni! Nem szóba elegyedni senkivel! Akkor tán túlélhetjük. Nyomás!
Kisvártatva átügetnek a korhatag, imbolygó felvonóhídon.
Alattuk a várárokban néhány szürke tollazatú, csüggesztett fejű szárnyast és tetemes mennyiségű szemetet himbál a sötét víz. A fénytelen páncélzatot, rozsdálló kardot viselő kapuőrök moccanatlan halszemmel bámulnak rájuk. Szótlanul, érdeklődés nélkül engedik át őket.
A késő szürkületi napszaknak megfelelő sűrű homályban vastag ruhákba burkolódzott, horgadt vállú városlakók vánszorognak a hanyagul kövezett, egyenetlen talajú főtéren.
A terület szélein gubbasztó, deszkából, kőből tákolt, düledező falú, alacsony házak ablakaiban nem sárgállanak estéli mécsfények. Nem álldogálnak ráérős emberek a küszöbökön, az ajtók mellől hiányoznak a lócák.
A szeméttel teleszórt térségben összegömbölyödött, szürke alakok hevernek szerteszéjjel, a lovak fásultan kerülgetik őket.
Meseszép kénytelen a földön járni, nem férvén el a városra terített felleg alatt. Morogva, gőzt pöfögve poroszkál a lovak nyomában. Muszáj mérgelődnie. Ha nem tenné, két lépés közt elvágódna álmosságában.
– Az itteni király teljesen vak – magyarázza Rongykobold. – Ezért a kastélya, városa, birodalma üres, kongó, hideg. Ha ő nem lát, alattvalóinak minek a látnivaló, a fény? Mihez kezdenének a színekkel!? Miért gyönyörködnének, melegednének? Hát ezért ilyen leverő minden körös-körül.
– Ha ez igaz, akkor a király nem csak a szemére vak – szól Seym.
Lilia bólint.
– Az ilyesmi szétterjed, ha hagyják. Előbb-utóbb a szívet is megvakítja.
A tér fölé magasodó, nyomasztó várat nézik, annak girbegurba, dísztelen falait, ferdéllő tornyait. Egyetlen ablakot se látnak az építményen.
– Kíváncsi vagyok, ajtók vannak-e – dörmögi Kaiden.
Elfojt egy ásítást. A következőt képtelen legyűrni. Valósággal elbődül tőle. Alaposan megszenved vele. Mire kiadja magából, kifogy a levegőből, már-már fulladozik. Amint teleszívja magát, rátámad a következő tátongás.
Rongykobold derékból, lassan köröz a felsőtestével. Ájulattól környékezve legszívesebben a földre fordulna, az ott heverő városlakók közé. Tudván, hogy nem engedheti el magát, két-két ujjal felpeckeli ólomsúlyúvá lett szemhéját. Közben folytatja a dülöngélést, körbe-körbe.
Lilia is rohamosan lankad. Immár ott tart, hogy félreeső, sötét, dohos odúról ábrándozik, amelyben meghúzhatná magát, amíg átvonul rajta az enyves, mázgás, maszatos fáradtság.
Mielőtt leborulna a lóról, eszébe jut: Nerv alighanem csak erre vár. Ha most elmerül a ragacsos álomban, soha többé nem látja Seymet.
A gondolat arculcsapásként éri. Felpattan a szemhéja. Lenyeli a szájában gyülemlő, altató hatású, sűrű nyálat. Kihúzza magát. Az ébernek tetsző férfi kesztyűs kezéért nyúl, és megszorítja azt.
Kéz a kézben lovagolnak tovább. Ha a lány feje csüggedni kezdene, Seym erősen megszorítja, mi több, megropogtatja az ujjait. Egory csibészes tempójú fütyörészését, az egyhangú patadobogást, Totyak körmeinek csikordulását, Kaiden nyögdelését hallgatják.
Rocca összetekeredik a nyeregben. Alsó szemhéja a szemére zárul.
A manó végtagjaiból kivesz az erő. Képtelen az ujjaival nyitva tartani a szemét.
Lepattint a füléről néhány jókorább páncélos bogarat. Rágójuk közé csippenti a szemkupakját, és rájuk parancsol, hogy tartsák meg azt, különben felfalja őket.
Lilia gyakorta rápillant, mert az a látvány kissé félresöpri kábulatát. A kobold szemöldökén csimpaszkodó bogarak remegő tagokkal, megfeszültén küzdenek súlyosbodó szembőrével.
Kaiden ásításról ásításra halad előre. Biztosra veszi, hogy ha ezt túléli valamiképpen, utóbb gigantikus izomláz fogja marcangolni mellkasát. A városra húzott felleget nézi, mely úgy fogja körül a hasába fúródott tornyot, miként sapka a fejtetőt. Közben újabb szamárordítást hallat. Máris különféle fájdalmak szurkálják a légcsövét, tüdejét.
Növekvő dühe tartja ébren. Irigyen tekint a karikába tekerődött Roccára. Azt se csodálná, ha a kígyólány szemére hályog hízna, s az öntudatlan alvás mellett mindjárt a vedlést is letudná.
A hátuk mögé kerül a palota.
A mákonyos lovak mind sűrűbben botladoznak. Ranco és Calvaro pupillája függőlegesbe kattan. Levadásznivaló után kutatnak. Nyelvüket öltögetve lángnyelveket csiholnak, hogy ébren tartsák magukat.
Rocca támolygó drákja még ennél is pezsdítőbb elfoglaltságot keres magának. Tüzet lobbant a nyelvére, majd elfújja a lángot. Az így keletkezett izzó zsarátnokot maga köré szórja, amerre elhalad.
Időnként, aligha véletlenül, eltalál egy-egy bódultat.
Fejét visszafordítva figyeli, milyen varázsütésszerű hirtelenséggel szökken talpra az imént oly álélt személy; ruháit szerteszét szórva miként ered futásnak, vagy kezd hempergőzni, hogy a parázslást elfojtsa. És amikor már nem forrósul tovább, az iménti fürge legott visszaroggyan az emésztő álomba.
Egyszerre csak átérnek az eszméletlenkedő városon.
A kapuban imbolygó őrök hunyorogva elbámulnak mellettük.
Ők pedig átléptetnek a roskadt felvonóhídon.
Lilia megfordul a nyeregben. Felemeli jobb kezét, mutatóujján a bűverejű gyűrűvel.
Nem biztos a sikerében, hiszen még sosem tett hasonlót. Viharért, szélért, élesztő esőért fohászkodik.
Ettől némileg élénkebbé válik, egyéb nem történik.
A városfalon kívül valamelyest magukhoz térnek kornyadtságukból.
Kaiden nyöszörög.
– Elég volt ezekből a megpróbáltatásokból. Legközelebbi ellenfélnek nem szellemlényt vagy állkapcsot széttépő ásítozást akarok, hanem fegyverforgatót! Férfit, karddal! De jöhet láncos buzogánnyal, lándzsával, csatabárddal, késsel is! Vagy akár puszta ököllel! Hallottál, istenem?
– Nemrég panaszoltad, mennyire untat a harcolás – emlékezteti Seym.
– Már nem untatna.
– Milyen érdekes! – sóhajt Egory. – Alig emlékszem, milyen a kábaság. Ételre, italra, szép lányra mindvégig vágyódtam. Alvásra egyszer sem, legfeljebb öntudatlanságra. Nahát!
Derülő égbolt alatt lovagolnak. Mintha visszafelé tartanának a napban, délutáni fények fogják körül őket.
Menten megéberednek, kidörzsölik szemükből az ólmosságot.
Habzsika elbocsátja ékszerbogarait a megerőltető szolgálatból így azok megkönnyebbülten elengedik a szembőrét, és visszamásznak a fülkagylójára, szépleni.
Egory átlebben a manó vállára.
Rocca kitekeredik a kötélcsomót utánzó testhelyzetből. Felül a nyeregben.
Mindnyájan figyelik, amikor felnyitja gyér pillájú, tág résű, fakókék szemét. Vedlési szándékot jelző opálosságnak nyomát se látják szivárványhártyáján. Álló pupillája aszerint szűkül vagy kövérül, hogy milyen távol van tőle az, amit fürkész. Mivel szemei meglehetősen oldalvást helyezkednek el lapított gömb formájú arcában, fejének elfordítása nélkül is jól lát minden irányba. Lüktető mozgású szembogarának változásai árulkodnak arról, hogy kire, merrefelé tekint.
– Mit bámultok rajtam? – kérdezi.
– Azt hittük, tovább is alszol majd. És azt is, hogy esetleg bőrt váltasz.
– Nemrég vedlettem, így erre jó darabig nem lesz gondom. A legjobbkor jöttetek. Most éppen nem vagyok vaksi és ingerlékeny. Remek az étvágyam. Harci kedvem nőttön-nő. Szívesen fogadom a férfiak közeledését.
– Nos, Lilia? – veti fel Kaiden.
– Hasonlítsam össze magammal Roccát? Kivált a férfiakhoz való kedvét? Igen? Vigyázz Hadtalan, mert már nem vagyok a hajdani szende leány! Seym előtt is tudtam, mily meséi szép a Világ, ám egy sor csodát vele együtt éltem át. Nem is bírok lemondani róluk.
– Várj, várj! – kéri Kaiden. – Engedd, hogy én mondjam ki. Még akkor is, ha nyöszörgés lesz!
– Igen?
– Tehát – a férfi megreszelgeti a torkát. – Gondolom, benneteket is meggondolkodtatott, amit tapasztaltunk. Látom, mennyire vágyódtok egymásra. Most már biztosan tudom, miként segíthetnék nektek. Nem volt egyszerű idáig eljutnom. Mindenfélék eszembe jutottak. Kezdetben mindenestől fel akartam ajánlani magam. Ugyanis akkortájt szemernyi kedvet sem éreztem a léthez. Azóta felengedett a dermedtségem. Megint örülök az életemnek, igen.
Vége-hossza nincs, komor falba ütköznek.
A szárazon rakott kövek illesztéseiben apró mohák, páfrányok, virágos növények tenyésznek. Félig leszakadt, lógó fakaput imbolygat előttük a rohamosan élénkülő, mind fenyegetőbben fütyülő szél. A túloldalon verőfény tündököl.
Azon pillanatban, midőn a sort záró Totyak is átpréseli magát a fal nyiladékán, a szélvihar elszabadul. Mintha a szűk kapun nyomakodna keresztül, melyen át ők a másodszülött király földjére léptek. Áttódul a hátuk mögött hagyott sötét, bódult, rideg birodalomba, és minden vad erejét összeszedve a búsító felleggel leterített palota felé száguld.
Nem néznek vissza.
Ámulva állítják meg a lovakat a fal utáni dombtetőn.
Köröttük virágoktól színes rétek hullámzanak. Az egyik szemvidítóan pipacspiroslik, a másik aranysárgán ragyog. Távolabb kék és ezüstszínű virágültetvények négyszögei tarkítják az élénkzöld mezőséget.
A smaragdos fűvel benőtt utat gömbölyű koronás, öklömnyi gyümölcsök alatt roskadozó fák szegélyezik.
Lovaik valósággal megbolondulnak a bőségtől. Hol a fűből falnak hatalmas harapásokat, hol a fejük fölött hintálló, rózsaszín héjú, feszes húsú, édes levű gyümölcsökből lakmároznak.
– Na végre – leheli Rocca. – Úgy tűnik, az itteni király lát.
Rongyó a fejét ingatja.
– Nem, ő is teljesen vak. Lehet, hogy találkozunk vele.
Lilia eldobja az eddig is lazán tartott szárat.
Átcsúszik Calvaro bal felére, és egyszerűen lehanyatlik róla a fűbe. A domboldal enyhe lejtését kihasználva gurul, hempergőzik. Tenyérnyi kelyhű, hétszirmú, tüzesen pirosló virágok hajladoznak körülötte.
Rocca lesiklik a földre. Hasmánt, kígyóvonalban kanyargózva tűnik el a virág- és fűtengerben.
A férfiak méltóságteljesen adják át magukat a csábításnak. Higgadtan hagyják el a nyerget. A rétre sétálnak.
Kétfelől leülnek a szétvetett végtagokkal hanyatt fekvő, arcát napfürdőztető, virágszirmot rágcsáló Lilia mellé.
– Nem is tudom, hogyan folytassam – köszörüli a torkát Kaiden. – Itt valahogy durvának hat a mondandóm. Minden oly magasztos körös-körül.
A lány hasra fordul. A piros szirmot a homlokára tapasztja.
A férfiak elsötétülő tekintete láttán letakarja tenyerével a vérző sebnek rémlő virágot, majd félresöpri onnan.
– Ne szenvedj, Kaiden – kéri halkan. – Akarod, hogy mégis inkább én fogalmazzam meg? Vagy ne is beszéljünk róla egyáltalán? Hanem magától értetődően, természetesen tegyük meg? Esetleg te szeretnéd kimondani, Seym?
A fekete harcos a fejét ingatja.
– Attól tartok, nem értelek. Vagy félek érteni azt, amiről beszéltek.
Lilia sóhajtva feltérdel.
– Emlékszel, hogy egyetlen pillanatig se tiltakoztam a szerelem ellen, amikor találkoztam veled? Te se harcoltál. Ajándékként fogadtuk nyűgözően szép érzéseinket. A most következőket ugyanúgy kéne elfogadnunk. Nos, Kaiden?
A kérdezett zavart, félszeg gesztussal jelzi, hogy jobb volna, ha a lány folytatná.
– Seym, eltökélten, megtörhetetlenül hiszem, hogy visszatérsz. Nem tudom szavakkal kifejezni, mennyire szeretlek. Talán az ölelésemmel mesélhetek róla, talán életre csókolhatlak, szerelmezhetlek. Kaiden felajánlotta a segítségét...
– Nem fogadhatom el! – nyögi a férfi.
– Ezen töprengek, mióta látom, hogy lehetséges. Csupán némi idegenkedést, berzenkedést kell legyőznünk. És Kaidennek sem esik bántódása. Sértetlen marad, visszakapja saját testét, tudatát.
– Ez félelmetes!
– Szelídítsd hozzá magad. Nem sürgetlek, ha még nem vagy készen...
– Engem is bátoríthatnál – jegyzi meg a hadúr.
– Neked köszönöm. Csodálatos lelki erőre vall, amire vállalkoznál.
– Herceg, ugye, nem érted félre? Nem gondolod...?
– Én is köszönöm neked, Kaiden. Most ne beszéljünk róla többet. A falon túl tomboló vihar enyhe huzat ahhoz képest, ami bennem kavarog.
Hadtalan hanyatt veti magát a pirosságban. A fölötte ringatózó virágok alig sötétebbek az arcszínénél.
Lilia föléje hajol, és megcsókolja a homlokát.
Édes ízű gyümölcsöt majszolva lovagolnak tovább.
Egyre több hintót hagynak maguk mögött. A felcicomázott kocsikban díszesen öltözött személyek ülnek, olyannyira kicsinosítottak, hogy nem könnyű felismerni, melyikük férfi s melyikük nő.
A smaragdos ösvény elfogy alóluk. Rózsaszínű kőzúzalékkal felhintett úton nyargalnak az előttük felmagasodó, szemkápráztató vár felé.
A palota abból a korallszínű kőből épült, melynek őrleménye az utat borítja. Az égbe rugaszkodó, rózsás falakat tündöklő kristálymozaikok ékesítik, vakítóan ragyogván a napfényben.
Lilia már sokallja a pompát, a túlfestettnek rémlő színeket. Seym is fintorog.
Kaiden higgadtan szemlélődik.
Rongykobold hangosan pfujol, és mert a vállán utazó Egory hadarva sorolja, mennyi mindent tudna elcsenni a hintókban páváló. roskadtra ékszerezett, bájos mosolyú uraktól és úrnőktől, valamint a csecsebecsés várfalakról, hamarost összeszólalkoznak azon, hogy értékes vagy értéktelen-e a gazdagság.
Roccát nem érdekli a csillogás-villogás, sem a beszélgetésük.
A kígyónő haragosnak látszik. Kaiden felé vetett pillantásaiból kiolvasható, hogy a férfira dühös.
Átléptetnek a várkapun.
A városfalon belül gondosan rendben tartott, tetszetős házak emelkednek. Tarkásan öltözött emberek járkálnak a tiszta utcákon. Kellemes tapintású anyagból készült ruháik meleg színűek. Az épületek közti kis tereken dalnokok éneklik a király dicsőségét.
Amint a kobold ígérte, a palota előtt megpillantják a vak uralkodót is.
A drágakövekkel zsúfolt aranykoronát, hermelinbéléses, bíbor palástot viselő férfiú merev tekintettel sétálgat a tiszteletére felsorakozott alattvalók között. Őt méltató, neki hízelgő szavaikat hallgatja. Az elé tartott finom kelméket, hímzéseket, faragásokat, szobrokat, szőrméket simogatja. A különösen finom tapintásúnak talált holmikat hosszan cirógatja, hogy azok valamennyi részletét érzékelje. Lassan ide-oda haladó vagy enyhe csigavonalban köröző ujjbegyei mindent felfedeznek. Azok segítségével azt is meglátja, milyen színű a vizsgált holmi, s fityingre pontosan meghatározza annak értékét is.
Maguk mögött hagyják a boldog királyt, a hímes palotát, a jómódú várost.
Tallérsárga, égboltkék és palástbíbor virágtáblák között száguldanak előre. Immár úgy érzik, a színpompa fokozhatatlan, égeti a szemet.
Seym szótlanul, homlokráncolva tűnődözik.
– Mikor szállunk meg valahol? – firtatja Rocca. – Nem mondom, sürgős az utunk, de ez a nap már évszázadnyi hosszúnak tűnik számomra.
Rongykobold a magasból válaszol:
– Bírd ki a legifjabb király városáig. Ott alszunk.
– És mi vár ránk holnap?
– Na és ma éjjel? – sóhajt Kaiden.
– Persze hogy téged az éjszaka izgat! – csattan fel Rocca.
– Képzeld, engem is az izgat! – kiáltja Egory. – Meg az is, hogy milyen fickókat találunk a fogadóban! Mert nem mindegy! Nem akarok valami nyápicban kikötni, kényszerűségből. Márpedig még ma éjjel testet szerzek, mert enni, inni, nőt akarok!
A fekete harcos köhint.
– Nos – kezdi –, itt az ideje, hogy eldöntsük, mi legyen Egory-val, mielőtt még kárt tenne valakiben.
– Majd én eldöntőm a sorsomat – közli hűvösen a szellem. – Beleszóltam a tiedbe? Megígérem, hogy titeket békén hagylak. Ez nem fog nehezemre esni, tekintettel a választékra. Közületek legfeljebb Kaiden jöhetne számításba, de őt már ejtettem. A kobold, ugyebár, nem az esetem. A két lány szintén nem csábít, legalábbis megtestesülési szempontból. Elmesélem nektek, milyen voltam...
– Ne meséld el, nem érdekel! – szögezi le Rongyó. – Majd én elmesélem. Nyegle, fejhangú, pökhendi, girhes kis tolvaj voltál!
– Miért zavart volna, ha végighallgatod, hogy két férfi kellett ahhoz, hogy átérjék a felső karomat? Hogy fürtös hajú, lépesméz hangú dalia voltam? Hogy drága öltözetben jártam, két málhás ló cipelte utánam a ruháimat, ha útra keltem? Miért fájt volna?
Habzsika vállat von.
– Jaj, te szegény! Tényleg, kit fogsz kitúrni a bőréből? Nagyon figyelj, nehogy túlsággal elvétsd az arányokat! Ha például olyan valakibe bújnál, mint a Fekete Herceg, tüstént lelepleznéd a testlopást, amint hangot adnál ki.
– Nem értem, mit akarsz ezzel mondani! Tudod mit? Majd ha kiszemelek egy testet, addig nem foglalom el, míg nem kérdeztem a véleményedet. Rendben?
– Nincs rendben – szögezi le Seym. – Előre kitervelted, hogy megölsz valakit. Nekem ez nem tetszik.
– Nem ölöm meg a kiválasztottat, csak kiebrudalom a lelkét. Dehogy ölöm meg! Épp hogy élve lesz rá szükségem!
– Emlékszel Kaelre? – kérdezi Lilia a fekete harcostól. – Az ő esetében a remek külső rothadt, aljas bensőt leplezett.
– És?
– Ha Egorynak nem volna muszáj elkapkodnia, még az is elképzelhető, hogy jót tenne a Világnak egy megfelelő cserével.
– Jaj, ne csináljátok ezt velem! – sopánkodik a szellem. – Jó ideje egyetlen szavatokat sem értem! Mi van?
Újabb területhatárként szolgáló fal magasodik eléjük.
A rózsás színű kőből épített kerítésen csipkésre kovácsolt, csúcsíves kapu díszlik. Közeledtükre a kapuszárnyak feltárulnak.
Átlépnek a harmadik király birodalmába.
Az átjárón túl lassan megnyugszik vibráló szemük. A föléjük gömbölyödő égbolt, a lábaik elé terülő füvek és a köröttük magasodó fák színei végre nem túlpingáltak.
Mindannyian hallgatnak. A közeli város felé siettükben a drákok valósággal elemelkednek a földtől.
Lovasok mellett száguldanak el. Fogatokat hagynak maguk mögött.
Semmi rendkívülit nem észlelnek a környezetükben. Békés, derűs alkonyulatban robognak. A lemaradó utazókon sem fedeznek fel kirívó ruhadarabokat, ékszereket, jeleket.
Egyszerre csak átvágtáznak egy népesebb lovascsapaton.
A víg kedélyűnek tetsző társaság élén nyargaló férfi tengerkék selyempalástján díszelgő hímzések láttán arra következtetnek, hogy éppen a királyt hagyják le.
Senki nem üvölt utánuk, nem utasítják rendre őket felségsértésért. Olyannyira nem foglalkoznak velük, hogy a nevetés sem halkul mögöttük.
Ez felcsigázza kíváncsiságukat. Hajszálnyit csökkentik a nyomást lovuk oldalán. Lelassulnak.
És hallgatják a hátuk mögött folytatott beszélgetést.
Az imént lezajlott íjászversenyről, melyen a vak király előkelő helyezést szerzett.
Majd a jókedvű férfiak némileg döcögősen – s ezen pompásan mulatva –, elpróbálják az esti vigasságra választott bordalt, és az uralkodó zengő hangja is csatlakozik a kórushoz.
Kisvártatva, a fáradó lovakra tekintettel, a csapat ügetésbe vált. A beszélgetés felélénkül.
Egy ifjú udvaronc tudatja a királlyal, hogy este különleges élményben részesülnek, mivel minden invitált elfogadta a vacsorameghívást. Ott lesznek a hírneves, bársonyhangú dalnokok, és megjelenik a messze földön kedvelt, varázsos szavú Mesélő is.
Átléptetnek a várkapun.
A lovascsapat jobbra, a palotához vezető útra kanyarodik.
Seymék a Három Vak Királyhoz címzett szálláshely felé folytatják útjukat.
A fekete harcos arra gondol, hogy a három fivér közül az egyik bizonyosan nem vak, legfeljebb nem a szemével lát. És még más is eszébe jut, az uralkodásról.
Még épp jókor érkeznek, hogy megkapják az utolsó szobát. A fogadós az ezután próbálkozókat sem küldi el. Minden utazót kényelembe helyez az izgatott zsibongástól hangos épület mögötti gyümölcsfaligetben, vagy a szénapadláson.
Szép számmal özönlenek a vendégek, ismervén a hagyományt, mely szerint az uralkodópár és udvari népe ezen az estén nyilvános vigasságot rendez a palota előtti téren. Aki kedvet érez hozzá, meghallgathatja a meghívott bárdok énekét és a mesemondó történeteit, mi több: egy bolondos bordal erejéig maga Rodis király is fellép íjásztársaival.
Roccát valósággal feltüzeli az esemény híre. Eszerint hemzsegnek a férfiak a városban. Készülődésképpen hosszan szépítkezik Kibontja és megköti, mesmeg kiengedi és újra lófarokba szorítja a haját. Tekintetét fényesíti; csábos táncmozdulatokat próbál a szoba közepén.
– Jól csinálom? – kérdezi társait.
Megtekintik bemutatóját. A hajlékony patano lány külön-külön rázogatja, kígyóztatja felsőtestét, csípőjét és végtagjait. Szédület nézni szenvedélyes vonaglását.
– Nagyon eredeti – hagyja rá Kaiden. – Bár nem akarlak vérig sérteni, mégis van veled egy csekélyke baj. Biztosan érzékeny leszel a közlendőmre, hiszen aligha ok nélkül ragaszkodsz hozzá, de hát a fáslid rettentően lehangoló.
Rocca öklömnyi szemeket mereszt Hadtalanra.
– Mi?! – sziszegi. Nyelvvillája izgatottan csapdos. – Micsoda?! Milyen fásli?!
Lilia felsóhajt:
– Kaiden a lepledre gondolt. Ami azt illeti, a színe tényleg lehetne vonzóbb.
– Azt akarják mondani – veszi át a szót Rongykobold –, hogy bújjál valami nőies ruhába, ha szeretnéd, hogy a férfiak észrevegyenek, mert így hiába van rajtad a párzási hév. Ha jól olvasok Pucátlan tekintetében...
– Ezt ki ne mondd még egyszer, te TÖRPE!
– ...szóval, szerintem arra gondol, hogy ha már cseppet se hasonlítasz az általa kedvelt faros, csecses nőkhöz, akkor legalább öltözz ingerlőbben. Dobd el azt a kékes gennyel átitatott balzsamozópólyának rémlő rongyot...
– Ez a marusom! Minden patano nő ilyet visel!
– Úgy nem lehet beszélgetni, ha valaki folyton közbeüvölt valami teljesen oda nem tartozót! – dohog a manó, miközben az ágyon hasmánt elterülve tornáztatja szétlovagolt hátsóját, hol felcsúcsosítva, hol visszasüllyesztve azt. – Tehát húzz magadra valami vérpezsdítőbb gúnyát! Szemléld meg Liliát! Ő például túlöltözött! Hosszú nadrág! Hosszú ing! Elkap a horkolás, ha ránézek!
– Neked mi a véleményed? – kérdezi Rocca Seymet.
– Egyetértek a többiekkel. Szerezz be fodros, bő ruhát. Azt hiszem, az jól állna neked, leplezné cingárságodat.
A lány letekeri magáról a végtelennek tűnő leplet. A lábai előtt felgyülemlett selyemkupacra pillant, majd a kínosan unatkozni látszó férfiakra.
– Megsértettetek! – közli.
– Miért? – kérdezi Kaiden, ugyancsak hason fekve, lehunyt szemmel, szétvetett karokkal, végkimerülten. – Nem csevegtünk eleget a táncruhácskádról?
– Fáslinak meg kékes gennyel átitatott valamicsodának neveztétek a marusomat! Ez nekem nagyon fáj!
– Miért nem szaladsz a mulatságba? – nyögi Habzsika. – Hogyan nevezhettük volna marusnak a pocsék balzsamozófáslidat, ha egyszer nem tudtuk, hogy minek kell neveznünk?! Talán patanók vagyunk? Azt se tudjuk, merre van a Patano-királyság, azt meg pláne, hogy minek igyekszünk oda valamennyien! Ha engem kérdezel, legszívesebben fognám a maruskádat, amit azért becézek, hogy még egyszer meg ne bántsalak, és felkötném rá magam a padláson! Maradjatok csendben egy kicsit! Naphosszat alig hallottam a hangomat! Ki vagyok koplaltatva a társaságomra! Még egy ilyen nap, mint az elmúlt, és végem van! Ráadásul még alig ettem! Olyan éhes vagyok, hogy felfalnék egy lovat! Kettőt! Engem ma már csak a hamzsálás érdekel! Hol a lakomázó-, habzsoló-, trakta-, tivornya-, eszem-iszom-, dőzsterem? A dínomdánom-, terülj asztalkám- és tobzódóterem? Vezessétek oda Falókát, míg szépen vagytok!
– Picit pihenünk – suttogja Lilia, keresztben elnyúlva az ágyon.
– Szamárság ilyesmire vesztegetni a drága életet! – csattan a nyegle csikóhang az ablakpárkányról. – Majd megbánjátok a sok döglést, ha meghaltok!
– Azt reméltem, hogy ez meg elveszett végre – nyöszörög Kaiden. – Miért nem mész el testszerzőbe? Nem tartozol közénk. Ne ragaszkodj hozzánk! Tűnés!
– Így akarod levenni a vádadról a lelkiismeret terhét? – firtatja drámai hangsúllyal Egory. – Igenis közétek tartozom! Kiloptatok a halottaskertből! Visszahoztatok az élők közé! Ez csodálatos! Köszönöm! Mindörökké hálával tartozom nektek! És ezt le is fogom róni nektek, az apám szépségére esküszöm!
– Magad mondtad, hogy nincs apád.
– Éppen ezért szép se volt, viszont jól hangzik. Körülnéztem odakinn. Ha nem igyekeztek, nem kaptok helyet még az asztalvégeken sem. Pedig a fogadósok az utcán is terítettek! Olyan hosszú asztalsort állítottak össze, hogy az majdnem egybeér a palota elé kirakott asztalokkal!
– Hajnalig még össze is folyhatnak – vélekszik Lilia. – A nép elvegyül az udvaroncokkal, a király az alattvalókkal, a csepűrágók, dalnokok és mesélők a közönségükkel. Bár ez kissé szokatlan volna e világon, de tán épp ezért lenne emberi.
– Menjünk – sóhajt Kaiden, lekecmeregvén az ágyról. – Nem hiszem, hogy túlélem, ha nem jutok vacsorához.
A szapult leplétől megvált Rocca, a Liliától kapott, combközépig érő, csupa rojt bőrruhában, feszengősen ül az asztalnál. Mivel szakadatlan késztetést érez arra, hogy betekercselje magát – ám a marusa nincs kéznél –, folyton a törzse, nyaka, csuklója köré csavargat valamit. Ehhez hol a saját haját, hol ruhája rajtjait, hol a mellette ülő, mind nyugtalanabbá váló kobold palástját, olykor pedig a másik oldalán étkező Kaiden karját veszi igénybe.
A szemközt ülő, Falóka kedvéért lengébben öltözött Lilia nem is néz a patano lány felé, sejtvén: a parázs veszekedés kitörése rögvestre várható. Addig is, míg a facsargatott Kaiden és a manó némán tűr, az asztalsornál ülő társaságokat veszi szemügyre.
Azon asztalsornál ülőket, amely a fogadóból előkígyózván, az egymással szemközt álló házak között tovagirbegurbázván, híven követi az épülettömb félkörívét a sarkon nyíló szökőkutas terecskéig, majd a delfin vízköpős csobogót csigavonalban többször is megkerülve, ilyként a tágas tér adottságait furfangosan kihasználva, felkacskaringózik a tornyos palota előtt sorakozó királyi asztalokhoz.
Lilia elsőül az uralkodót és annak asszonyát szemléli meg. Ők ülnek tőle legtávolabb, ezért részleteik egybemosódnak, ám a lány beéri az összképpel, a hangulattal. A királyi pár nem rikít elő a sokadalomból. Ruhájuk nem színesebb, díszesebb vagy hivalgóbb másokénál. Oldott légkör és nem hajbókolás, hízelgés ökörnyála lengi körül őket. Nyugodtan lehet ülni a körükben, s nem szüntelenül arra figyelve, ki hol pusmog ártó szándékkal, melyik serlegben sunyit maszlagital.
Lilia pillantása odébb siklik. Képtelenség kifürkészni minden egyes arcot, hiszen rengetegen esznek, isznak, csevegnek, nevetgélnek a terítékek fölött. Tekintete apróságokon akad meg. Szép nyakbavalón; különös gonddal ápolt kézen. Kicsiny, finom fülkagylón; zöldes színű, révültnek tetsző szempáron. Csipkés szegélyű ruhaujjon, a csipke hókristály mintázatán, kedvesen öregfehér színén. Félszeg mosolyon, mellyel egy ifjú férfi fordul a mellette ülő lányhoz. Nyolcéves forma gyermeken, aki az apja kezét szorítgatva kérdezősködik a királyról, a királykodás mibenlétéről.
Az ételsor fogytán megjelennek a csepűrágók.
Néhány tarka ruhás mulattató hangszert pengetve, dalolva sétál fel-alá a vendégek között. Kézen járó, szaltózó, testkerekező, bukfencező, egymásra gúlában felkapaszkodó akrobaták lepik el a teret. Bohókásan öltözött törpék és buffók ugrabugrálnak közöttük; a légművészeket utánozzák, de persze minden nekiszaladásuk, bucskázásuk és hátrapördülésük balul sikerül. Ők elesnek, lepotyognak, tovagurulnak és fenékre tottyannak, és mérgükben teli szájjal bömbölnek és öklömnyi könnyeket dörgölnek ki a szemükből, és rajtuk minden ember úgy nevet, akárha önnön esetlenségén kacagna. A közönség éppoly hálás a komédiázásért, amilyen hálás volt Ranco, a büszke drák mén azért, hogy a férfi, aki el akarta nyerni a barátságát, nem az erejét fitogtatta előtte, mint oly sokan mások, hanem tudott egy pofonegyszerű titkot, és azt megosztotta vele.
A fekete harcos kesztyűs keze Lilia kézfejére simul.
A lány azt kívánja, bárha Seym mindenütt páncélt viselne, hogy a teljes teste érezhető legyen. Ám az ötlet csupán addig kívánatos, míg át nem gondolja. Mit érne azzal, ha egy vasszobrot érintgetne?
Kaidenre pillant. A kenyérszeletet tördelő, azzal pecsenyelevet felitató férfi mind feszültebbé, homlokráncoltabbá válik Rocca zaklatása miatt.
Összetalálkozik a tekintetük.
Hadtalan szájában megtorpan a falat. Enyhülő szemmel nézi Liliát, a mellette ülő Seymet. Rájuk villant egy félmosolyt, és tovább rág.
– Támadt egy ötletem – sóhajt Rongykobold, tőle szokatlanul halkan, már-már suttogva, mindegyre halkulón, egy haldokló rebbenetszerű hangján. – Rocca, állj be a mutatványosok közé! Hadd lássa mindenki az utánozhatatlan mozgásodat. Csinálj magadból forgó karikát, kötéltekercset. Emelkedj a magasba kobramód. Héjazz le valakit a kardoddal! Óriási tapsot kapsz majd, meglátod! Csak ne facsargasd a palástomat, mert akkor az piszkos és gyűrött lesz és szétfeslik! És ha nem mész magadtól, rád uszítom a gyűrűimet, vagy lefújlak a köpőcsővel, mert nem bírom elviselni, amit művelsz!
A kobold hirtelen elnémul. Nagyszerű, hogy eszébe jutott a köpőcső! Körülnéz, merre tekereg Egory.
Lilia rosszalló fejcsóválásával nem törődve, célba veszi a szembeni ház egyik ablakpárkányáról bámészkodó szellemet.
A köpedéktüske keresztülszalad a ködlényen. A szobába robog mögötte, s egy test hangos lezuhanását váltja ki.
A robaj hallatán a manó visszarejti nyakába a fúvófegyvert.
Kettétépi a tányérján hanyatt fekvésben dermedező sült madarat. Két ujjal szétmorzsolja a tetem szívét, és a kenetet leszopogatja lilakék körmeiről.
Rocca rámosolyog a közelben ülő, tömlöcviselt kinézetű, sűrű szakállú férfira.
Az áristomtöltelék visszavigyorog, és hívó mozdulatot tesz a fejével, olyképpen, hogy kissé jobbra dönti és megrántja azt, közben körbenyalja ajkait, és más egyebet is művel a nyelvével.
A patano lány Liliára pillant.
– Szerinted szeret? – kérdezi.
Leolvassa társnője arcáról, hogy a válasz hosszú lenne. Így azt nem is várja meg. A rézsút szemben ülő férfihoz siklik az asztalon keresztül. Szerfelett ügyesen mozog a tányérok, tálak, serlegek között, semmit sem borít fel. Ezért helyváltoztatása nem is kelt különös feltűnést. Gavallérja helyet szorít neki a lócán maga mellett, és mindjárt ízelítőt vesz belőle. Végigfogdossa, megcsókolgatja a hozzá dörgölődző lányt.
Egory a Rongykobold gallérjára telepszik. A mögöttük elsétáló, hatalmas lánggömböcöket öklendező tűznyelő után fordulnak. A mutatványt jutalmazó tapsolás csillapultával a manó vállat von.
– Az én szerelmetes sárkánykacolám százszor tüzesebb – jegyzi meg unottan. – Mikor kápráztat már el valaki egy igazán ügyes kunszttal?
– Ahhoz mit szólnál, ha megszállnám a királyt? – kuncogja Egory. – Mulatságosabbat elképzelni sem tudok! Rodisba bújok, és megtáncoltatom őt! Felugrasztom az asztal közepére, guggolóst és szökdelőst járatok vele! Énekelni is fogunk! Nem a jamuletes nótát, mert az már kicsit savanyú. Majd valami másikat.
– Verd ki a fejedből! – mordul rá Seym.
– Persze, könnyű neked! Ha szellemnek kivételezett vagy, milyen lehettél élőnek? Lakájhadak cipelték utánad a színarany bilit? Ott ülsz vagyont érő ruházatban, vértben, olyan valódinak tetszőn, annyira jóvágásúan, hogy a legmesszebb ülő férfiak és nők is folyton idenézegetnek! Tekints rám! Ennél azért még én is jobban mutattam hajdan! Most úgy nézek ki, mint egy elszürkült hóhérsipka! A fekete harcos összefonja az ujjait, és előrehajol az asztal fölött.
– Tehetek valamit érted? – kérdezi komoran.
– Semmi szükség rá. Csak hagyj békén. Ne szólj rám folyton! Nézz körül! Kit válasszak? Legyek paraszt? Túrjam a földet, látástól pusztulásig? Cseréljek a fogadóssal? Hogy folyton mások kedvét keressem? Legyek udvaronc, tűznyelő, pojáca, bárd vagy történetmondó? Robot, robot, robot! Világos, hogy király leszek!
– Szerinted a király tétlen?
– Miért robotolna? Amikor mások mindent elvégeznek helyette!?
– Úgy gondolod, hogy ez a barátságos este, az őszintén felhőtlen hangulat és a kedélyes mulatság nem Rodis érdeme? Tömérdeket fáradozhatott, míg birodalma e kivételes békességre eljutott. Sokfelé megfordultam már, és mondhatom, kevés helyen éreztem hasonlót. Az itteni emberek szabadok, félelemtelenül élnek. Ez nem az uralkodó erénye?
– Hol szabadok? Figyeld meg a kocsmárost és a segítségeit! Mennyit szaladgálnak a nehéz tálakkal, kupákkal!
– Azt nem látod, milyen vígan teszik? Beszélgetnek, tréfálnak a vendégekkel. Ők is teljes lényükkel élvezik az estét!
– És a földtúró paraszt? – kérdezi hetykén Egory.
– Számodra a dologtalanság jelenti a szabadságot? – sóhajt Seym. – Menj vissza oda, ahonnan szöktél. A Lelkek Földjén éhkopp nélkül tunyulhatsz! Semmit nem kell csinálnod.
– De az ott maga volt a halál! Miért ne lehetnék király?
– Az ember azért nem akar király lenni, mert azt látja mindenfelé, hogy ócska, rossz a király. Rodis végre nem hitvány. Hagyd őt békén!
– Na, már értem, miért nincs tested! Te egy lánglélek vagy! Merő gondolat, elmélet! És az éktelen okossághoz minek a valódi fizimiska!? Jól figyelj: a király nem lehet jó! Ő azért lesz király, azért szerez magának mind több és több birtokot, igenis: csatával, háborúval, vérrel, kínnal, és csakis mások könnyei árán, hogy ő minél kényűzőbben élhessen! Hogy megvehesse talpnyalói hűségét! Fel tudod fogni? Nem azért lesz király, mert minden egyes férgecskét boldoggá akar tenni a földjén! Tudsz követni? Őt nem érdekli mások vígsága, a földtúrók kenyere! Őt a saját boldogsága érdekli! Ahogy engem is! Világos?
– Sokáig így hittem – bólint Seym. – Azt gondoltam, ezen a nézeten nem is lehet, de nem is kell változtatni. A királygást nem lehet másként csinálni, csakis eltipróan, kegyetlenül, képmutató hazugul. Nézd meg a vak Rodist! Nézd meg őt, és merészeld kimondani: igenis, lehet emberül uralkodni! Csakis így lehet méltósággal tenni ezt. Ha Rodis példája kevés, menj el Táltosföldre! Ott sem vérrel, zsigerekkel írják a történelmet. Sőt, nem is írnak történelmet! Ilyesmi eszükbe se jut. Minden pátosz nélkül, egyszerűen csak békében, épeszűén élnek, míg meg nem halnak.
– Ugyan, herceg, mit győzködöd!? – mordul Rongykobold. – Ő is, én is, reménytelenek vagyunk. És ahol nem csupán a király, de az alattvalók is ilyenek, ott mire megy az épeszűség? Figyeld meg a természetünket. Csakis a saját céljaink érdekelnek. Most például innék egyet!
És iszik.
Egory elmoccan a válláról. Átlibben Rocca gavallérjára, ám egy szempillantáson belül oly sietve távozik onnan, akárha bántalmazás érte volna. Röptében kísértetiesen hasonlít egy áthatóan farba rúgott, borzoltra rémült macskához.
Néhány tucatnyi vigadozóval odébb leereszkedik egy fiatal udvarnok vállára.
A pihésedő állú, lírai szőkeségű, hullámos hajú, ábrándos tekintetű ifjú a királyi asztal körül járkáló, hangszerét pengető dalnokot bámulja. Vele együtt mormolja az éneket, ujjai ritmusra vibrálnak, akárha ő is a húrokon játszana.
A szellem fejest ugrik a fülébe.
Az ifjú teste harmadára zsugorodik. Alacsonyabb és soványabb lesz. Megroggyan rajta a szép ruha, még az ujjhegyeit is elnyeli a kézelő. Vádig érő, szőke haja elmosódik. Gyéres, szürke kócolat ágaskodik annak helyén. Homlokát ráncok véslelik, orra fitossá ívelődik, ajkai pirossága megfakul.
Kölyökarcú, keserű vonású, beteges küllemű törpévé válik. A rámeredő tekinteteket észlelvén kissé meghőköl. Felkap egy rézkupát, megdörzsöli annak oldalát, és belenéz. Dühordítást hallat, öklével az asztalra sújt, majd hamis vigyorral így szól: – Pillanat!
Ezzel megragadja maga mellett a lóca szélét. Szeme felakad, járomcsontja előredülled. Szemlátomást minden izmával erőlködik. Teste meg-megrándul, olykor kidudorodik néhol.
Egyszerre csak visszaalakul, megnövekszik. Haja hullámossá nyurgul, megsűrűsödik, tincseinek barnasága aranyfényűvé lágyul. Szeme égkékké másul.
Néhány pillanat múltán az ifjú udvarnok úgy fest, mintha mi sem történt volna.
Lassan körbefordítja fejét, a mellette ülő, bámésznak tetsző személyekre mosolyog. Hangtalanul összeütögeti két tenyerét, látván, hogy a bárd leereszti hangszerét és meghajol.
Ám a finoman kifejezett elismerésből elkeseredett birkózás, a kezek között folyó dulakodás lesz. Akárha többféle akarat irányítaná azt a két végtagot, azok egyszerre akarnak lágy mozdulatokkal tetszést nyilvánítani, és dübörögve, vadul, orkánszerűen tapsolni. Az ifjú leplezni szándékozik a kezei által vívott csatát. Valósággal rájuk hajol, föléjük hasal, megpróbálja az asztal alá erőltetni a küzdőket.
Lilia sóhajtva leveszi homlokáról a kígyót és Egoryért küldi. A fiatal udvarnok felpattan. A küzdelem átterjed egész testére. – Kérlek, távozz! – kiáltja előkelő hangon, haragosan. – Távozz, távozz! – csúfolódik önmagán, immár nyers, nyegle csikónyerítéssel: – Te távozzál! Fuss el a nyavalyába! Úgyis kibitorollak, te kényes! Te lányos! Te titkos költő! Tudja meg mindenki, hogy szerelmes verseket firkálsz! „Hozzád tartozom, miként pettyeihez a kis bogár...” Hahaha! Kis bogár! Ezt ismered? Szép Jamulet ruhátalanul ropja a tán...
Ekkor megpillantja a tányérok közt felé sikamló Asát.
Az ifjú egy hörrenéssel elnémul. Roskadva visszaül a helyére.
Egory páni sietséggel távozik a fülén át.
Visszasüvít Rongykoboldhoz, és eltűnik a folton folt szürke palást redőiben.
– Te hazudós! – csúfolódik a manó. – Még hogy két férfi érte át a karizmodat! Hihi! Csúf, beteges, törpe béka voltál! Azért szúrt le a katona! Mert látni is utált!
– Nem igaz! Megmondta egy tudós személy, hogy ha az anyám víz, bor meg hulladék helyett tejjel, hússal és káposztával táplált volna, akkor én is rendesen megnövök, mint mások! Ugyanolyan lehettem volna, mint Seym, vagy mint Kaiden! Ó, hogy utáltam az ilyenféléket! Miért jobbak, különbek, vonzóbbak nálam? Miért? Nervnél már majdnem elfelejtettem az egészet! Egyáltalán nem hazudtam a kinézetemről. Kezdtem úgy emlékezni, hogy csakugyan olyan voltam, mint a vágyaimban. Szörnyű nagy bűn ez?
A szellemjárta, ifjú udvarnok megrendültén ül a helyén. Szemlátomást azon tépődik, mi történhetett vele.
Szomszédja, egy érett korú férfiú azzal vigasztalja, hogy tekintse természetesnek az iménti lélekvihart. Hiszen zsenge fiatalon még oly sokféle az ember! Még csak most alakul ki a végleges személyisége, s ez bizony ilyesmivel is járhat. Ha nem túl gyakran kapják el hasonló rohamok, nem is kell aggódnia.
– Egory, kitekerem a nyakad! – sziszegi halkan Seym.
Asa visszapántolódik Lilia homlokára, s ott erősen lüktetni kezd.
A lány kissé hátradől, figyelmesen körülnéz. Sejtelme sincs, mire figyelmezteti a kígyó. Bársonyosan sötét éjszaka gömbölyül rájuk, a meleg levegő balzsamos illatú, s mindez – az elkortyolt borral együtt – szívet mámorító.
A király és a közelében ülő szerencsések a Mesélőt hallgatják.
Az asztalfőn álló, szavait íves taglejtésekkel kísérő, azokat már-már meg is jelenítő, hosszú szakállú, koros férfiú hallgatósága lassan, fokozatosan elvarázsolódik.
Arcvonásaik gyermekivé lágyulnak, szemük elkerekedik, ajkuk elnyílik, tartásuk ellazul. A mitikus fordulatok által bűvölten gyakorta felhördülnek, elmosolyodnak, felnevetnek, mereven hátradőlnek, majd megint visszaernyednek. Olykor ökölbe szorul a kezük, vagy elfehérednek az asztallapra nyomott ujjvégeik. Ám valahogy mindig enged a feszültség, s a hősökért aggódó közönség feloldódhat.
A távolabb ülők is odahúzódnak. Félretolják az edényeket, hogy többen férjenek; így néhányan felkuporodhatnak az asztal szélére. Sokan az aggastyán köré állnak, vagy leguggolnak a lábainál.
Akiket a mítosz nem érdekel, azok odébb fészkelődnek, vagy helyet cserélnek másokkal. A kedvese elvesztéséről éneklő, megtörtnek tetsző dalnokot hallgatják, vele sóhajtoznak, dúdolnak.
A fogadó felőli asztalvégen a tűznyelő is a közönség figyelméért szorgalmaskodik. A szájába harapott fáklyalángot óriási durranással, a farán keresztül bocsátja szabadon. A távozó tűzgolyó által jócskán megtaszítva botorkál előre pár lépésnyit. Orrára pottyanván kisebb lángcsóvák és halkabb pukkanások kíséretében talpra kecmereg, és kezdi elölről.
Mutatványát számosan nevetik, tapsolják.
Kancsószám fogy a bor és más italok.
Akinek nem tetszik egyik vagy másik elfoglaltság, előbb-utóbb megleli az ízlésének megfelelőt.
Rocca és a tömlöcviselt küllemű férfi eltűnik az épületben. Más párok is követik a példát.
Kaident a bárdtól hallott balladák ejtik rabul. Az énekes immár egy rettenetes, véres csatáról dalol, melyben a folyóparti vár birtoklásáért küzdő felek kivétel nélkül elestek. Utóbb a palotába zárkózott úrnő és szolgálói hántolták el a szomorú véget ért hősöket a vérmezőn.
A mind izgatottabb Asa lesiklik Lilia homlokáról, és Seym karjára araszol.
– Hol van Egory? – kérdezik egyszerre.
A kobold gyorsan végigmotoz magán, és vállat von.
– A világ mása a mese – hallszik egy lágy női hang a közelükben.
Amott a kellemes arcvonású, merev tekintetű, rövid szakállú király felpattan ültéből, és elbődül:
– Mindig ilyen átkozottul unalmas itt az élet?! – üvölti hátborzongatóan mély, durva, recsegős hangon. – Hol késnek a pucér táncosnők, más szóval a szajhák?
– Hiene! – nyögi a fekete harcos.
Rodis mereven, az asztalra szorított tenyérrel áll, teste vonaglik, rázkódik.
Koponyája hízni kezd. A homlokát ékítő keskeny korona abroncsa megroppan és kettényílik.
A sziklafejű, hájtorony Hiene pöffeszkedik a fenséges palástban.
– Most kihirdetem az új rendet! Hú, a fekélybe, nem látok! – ordítja, ököllel dörzsölve a szemét. Hirtelen megmerevedik. Az állára, majd a fülére csap, akárha zavaró bogarat hajszolna. – Nem mész innen, te senki!? Fuss vissza a halálba, te gnóm! – bömböli.
Ugyanő, vékony csikóhangon így kiált:
– Gnóm a nénéd! Takarodj! Megvédem tőled a királyt! Mivel nekem jobban kell!
Rodis Egoryvá töpörödik. A félrebicsaklott, törtpántú korona a nyakába csúszik.
Ám az a másik hang recsegősen felröhög, oly irtóztatóan, akarna erdőnyi fa dőlne le.
A király megint hústoronnyá terebélyesedik. Hatalmi dísze a nyakára szorul. Szeme kidülled, arca ellilul.
Seym kiüresedő vértjei nagy robajjal ledőlnek.
Mindenki talpra ugrik.
Az emberek döbbenten figyelik a megszállt Rodis kínjait.
Hol azt a törpe növésű fickót látják, aki nemrég az ifjú udvarnokot is gyötörte, hol a nyakába siklott fejek szorításától fuldokló, förtelmes hangú szörnyeteg jelenik meg előttük. Olykor a testének megkaparintásáért harcolókkal küzdeni látszó Rodis király alakja bontakozik ki a kavargásból.
Következő fordulatként hatalmas, ökölcsapásszerű döndülést hallanak.
A gnómnak gúnyolt legényke magasan a királyi palást fölé szárnyal. Oly sebesen siklik, hogy kurta teste képtelen követni a röptét, és lemarad a zúgva távolodó szellem mögött, majd semmivé foszlik.
Néhány asszony, egy-két férfi sóhajtva elájul.
Rodis király visszanyeri rendes külsejét, ám csak egy szempillantásra.
Megint átváltozik, ezúttal újabb alakká. Hátrafésült hajú, sötét szemű, haragvó arcú fiatal harcos lesz belőle. Heves mozdulattal letépi a nyakáról és félrehajítja a fojtogató koronát. Légszomjasan levegőért hördül.
Újfent sziklafejű kolosszussá terebélyesedik. Támadást váró pózban előredől. Csúfondáros vigyorra görbíti a száját. Hegyomlasztó, szakadék mélységű hangon röhögcsél.
Egyszerre csak megrendül a feje. Szakasztott olyképpen, akárha irtózatos erővel orrba vágták volna.
És még egyszer megrendül, és jócskán kileng minden irányba. Immár a szeme is felakad. Teste mereven dőlni kezd.
Mindegyre halványodón kihanyatlik Rodis király alakjából, végül rémemlékké foszlik.
A rendteremtésből visszatérő Seym felölti a földre borult vértjeit, és Lilia mellé ül.
– Híveim! – szól az asztalon tenyerelő uralkodó a saját hangján, tulajdon testében, értetlenül, szédülőn. – Nézzétek el különös rosszullétemet. Folytassátok, vigadjatok tovább! Érezzétek jól magatokat. Én, azt hiszem, visszavonulok.
Mielőtt bárhová is indulna, a királyné támogatásával a székébe roskad.
– Felséges nagyuram, nem vagy beteg! – kiáltja a fabulás. – Elmondok egy történetet! Feltéve persze, hogy érdekesnek találod, te és a többi hallgatóm. Mesélek az Elkárhozott Lelkek Kertjébe száműzött gonosz szellemekről. Hátha azután kisebbnek érzed a téged ért háborgatást.
Lilia kimerültén az asztalra ejti a fejét.
– Menjünk aludni! – nyöszörgi.
– Aludni?! – nevet keserűt Kaiden. – Hová lett Hiene? Ki meri itt lehunyni a szemét?
Lilia a tenyerébe fogja a nyakába átkerült Talizmánt. Felállnak, és a mulatságot hátrahagyva szobájukba támolyognak.

 

 

Kristen képtelen volt visszaemlékezni, miként került haza a stúdióból. Rémlett valami arról, hogy Melodráma és Mark győzködi, ne vegye annyira a szívére a történteket, hisz az egész csupán játék, ám ő teljes lényében elüvegesedve félretolja őket és talán másokat is, becsatolja a görkorcsolyacipőt, és gurulvást lelép, mert egyedül akar lenni, magára kell maradnia, kritikus állapota senkire nem tartozik.
Egyszerűen nem tudta felidézni a hazaút egyetlen részletét sem. Úgy döntött, jobb, ha nem rágódik a dolgon. Amnéziás volt, és kész.
Fürdőruhára vetkőzött, a partra szaladt. Tárt karokkal a vízre feküdt.
Szemközt a süllyedő Nap valósággal betöltötte a horizont szegélyén délibábló kis szigetet, vérnarancsos, tüzes ragyogásával meséi színezetűvé varázsolta annak sivár kőrengetegét.
Eszébe ötlöttek Mark szavai, miszerint a Nyomorultak Szigetét nem kellett díszletként megépíttetni, mivel az – már-már – a valóságban is létezik, mi több, a közelben található. Sejtette, hogy az a szembeni, kopár kőképződmény lesz a filmbéli börtönsziget helyszíne. Megint eltökélte, hogy elúszik odáig. Majd, ha lelkileg fittebb lesz.
Hanyatt feküdt a barátságosnál kissé erősebben hullámzó vízen, lustán tempózott befelé. Seym meggyilkolásának jelenetei minden korábbi félelmét felülmúlóan megviselték. A hálótermi díszletben ő nem játszott, még kevésbé színészkedett. Nem fogta fel a gyakori megtorpanásokat és ismétléseket, a beállítások változásait. Vele megtörtént mindaz, ami Liliával.
És most gyászolt, még akkor is, ha Seym nem halt meg egészen. Gyászolt, mély fájdalmat és kiégettséget érzett. Elképzelni se tudta, miként lehet talpra kecmeregni az állapotából.
Holnap megkérdezi Marktól, mit élt át, amikor ezt a mozzanatot leírta – és midőn megrendezte. Neki sem lehetett könnyebb. Player nem az a fajta, aki bármit is kiagyalna s azt szenvtelenül vetné papírra. Ő minden jelenetet, részletet megfogan és – rövidebb-hosszabb ideig tartó, keserédes terhesség végén – vajúdással hoz a világra. Történeteit nem a kisujjából rázza ki. Az ő esetében feltételezhető, hogy a mozijaiba kétszer hal bele, először a forgatókönyv készítésekor, másodízben a forgatáson.
Kristen kíváncsi volt, miként is működnek az efféle folyamatok. A kérdéskör jókora falatnak ígérkezett. Sebaj, ha túljut a mosti megrázkódtatásán, végiggyóntatja a stábot.
Erősen szürkült, midőn a partra gázolt. Úgy döntött, nem áll a zuhany alá, magán tartja a sót. Száraz fürdőruhába bújt. Előkereste az érzelmi krízishelyzetek átvészelésében, leküzdésében bevált titkos fegyverét, egy CD-lemezt. Ezen a countrymuzsikus Kenny Rogers más előadók klasszikus szerelmes dalait énekelte utánozhatatlanul rekedtes, színes, hajlékony, érzéki hangján.
Felsrófolta a hangerőt. Táncolni kezdett a lassúdad számokra. Miként célul kitűzte, gyorsan fáradt, hála a dzsesszbalettszerű elemekből rögtönzött, gyötrelmes koreográfiának. Az izomfájdalmak-égések zenitjén túljutván, végre megfeledkezett a fizikai és spirituális kínokról. Immár gyönyörűséget lelt a testét visszafogott szenvedéllyel forgató, szökelltető kecses, finom mozdulatokban. Akárha a Hattyú Halálát adta volna elő, csak éppen visszafelé: ő feléledt, erőre kapott a tánctól. Ezt az elfoglaltságot általában futószárazásnak nevezte, hiszen – akárcsak a lovaknál – jobbára nála is bevált, ő is lehiggadt a pörgetéstől.
A táncoláshoz – szokása szerint – felhasználta a berendezési tárgyakat. A fotel és a kanapé, az asztal és az újságtartó azért állt ott, ahol, hogy ő átbukfencezhessen vagy hátraszaltót vethessen a támlájuk, karfájuk fölött, és a bútorok készséggel változtak kellékké, hogy az ő kedvére tegyenek.
A lemezen szereplő dalokat kívülről fújta, épp ezért tetszőleges sorrendben játszotta le azokat. A dzsesszes hangulatú As Time Goes By-t spiccen lebegte, szökdelte végig, ritmusra hídba hajolt, spárgába csúszott, lassú cigánykereket, előre- vagy hátraszaltót fordult.
Az egyórás műsor végére valamennyi izma vibrált, reszketett. Következőleg lényegesen jobban érezte magát, mint kezdéskor. Midőn a hátborzongatóan szenvedelmes You Send Me utolsó taktusaira lecsúszott spárgába, és karját a magasba tartva, törzsével hátraívelt, lelke valósággal megkönnyebbült.
A CD-játszó halk kattanással kikapcsolt. Hirtelen olyannyira elmélyült a csend, hogy a légiesen kifacsarodott pózban heverő lánynak valósággal tériszonya támadt tőle.
Ugyanekkor az ajtóban álló Brad megreszelgette a torkát.
– Totális végelgyengülést eredményez, amit művelsz – jegyezte meg. – Mindazonáltal látványnak gyönyörű.
– Régóta leskelődsz?
– Régóta, de az elején kopogtam, nem is tízszer, vagyis kukkolásról szó sincs. Melodráma szerint ramaty kedélyállapotban léceltél le. Megértelek, magam is kikattantam. A jelenet végeztén kicsit félrevonultam a dúltságommal. Személyesen sminkeltem le a férfimosdóban. Ezalatt azt értesz, amit csak akarsz. Alighogy lemostam a hulla kinézetet, berontott Mark. Közölte hogy zizisen elkoriztál, bár kútba ugrási szándékod tán még nem kiforrott, majd a vállamra borult, és elpanaszkodta, mennyire kivette minden lelki erejét az elmúlt nap. Egyszóval csaknem mindannyian kissé bekrepáltunk. Elvihetlek vacsorázni?
Kristen felállt a padlóról.
– Fürödnöm kell – mondta.
– Szívesen segítenék – sóhajtott Brad. – Ám félő, hogy akkor elveszítenénk az időérzékelésünket.
– Miért baj az?
A férfi köhintett, a csuklójára pillantott, amelyen szinte soha, most sem viselt órát.
– Felbátorítottam Danont, hogy nyolcra jöjjön értünk.
– Más is lesz a vacsorán?
– Úgy néz ki. Ott lesz Mark, mert szörnyen elveszettnek érzi magát, távol a nejétől. Ott lesz Atya, Egon és Phil. Aztán a lóidomár, a romantikus keresztnevű Amore Belard. Talán Melodráma is eljön, bár azt mondta, az is lehet, hogy inkább otthon butul a tévével a mai megrázkódtatásra. Kyan Spitz és a két testkultúros nem lesz ott, mivel ők csak holnap érkeznek a kevésnyi jelenetük felvételére, s hamar söpörnek is tovább, a miénknél számottevőbbnek érzett mozidarabok főbb szerepeit eldomborgatni.
– De jó! – derült fel a lány. – Akkor megfürdöm. Sietek.
– A küszöbön várlak.
Brad megtartotta szavát. Nem a nappaliban, nem is teraszon, valóban a bejárati ajtó küszöbén ücsörgött, váll váll mellett Danonnal.
Vígan nevettek valamin, midőn Kristen megállt fölöttük.
Végigmérték a lányt, alulról fölfelé. Mindketten füttyentettek.
– Még együtt jártok, vagy már szabad a bige? – kérdezte Corl.
– Ne hajts rá, ha kedves az életed.
– Jól van. Legalább nem lesz bosszús a barátnőm. Bár ekkora távolságból még az se fáj.
Danon nyögécselve, öregesen tápászkodott fel az ajtóból. Kilencvenéves csontjai, ízületei recsegtek-nyikorogtak, ő maga többször megingott, visszacsúszott, dülöngélt. Ezenközben kritikus mértékben kilengett, hol jobbra, hol balra, hol csúcsosított fenékkel a föld felé; továbbá azt is elhitette, hogy immár csak halni jár belé a lélek.
A másik kettő arra lett figyelmes, hogy aggodon támogatják, kapdosnak utána, ha dőlni kezd, és kínos igyekezettel próbálják egyenesen tartani minduntalan beroggyanó térdeit. Mígnem egyszerre kaptak észbe. Kis híján felhemperedtek nevettükben.
– Akaratátvitelből jeles – ismerte el Brad.
– Jó veled játszani – szólt a lány.
– Már untam a savanyú képeteket – biccentett Corl. Kristen a férfi nyakában függő medálra pillantott. A stilizált szőlőlevelekkel és kacsokkal körbefuttatott, nyelv formájú kartuson a következő vésést olvasta: KJ ÉL? Az érem fonákjára gravírozott egyiptomi hieroglifák – bizonyára – ugyanezt firtatták.
Danon mellkasig nyitott, amúgy tépőzárral csukódó kék inget, fekete szövetnadrágot és tisztának ható cipőt visel. A lány tekintete láttán elvigyorodott.

 

 

Miközben Player a gallérjába, valamint az ölébe villázta az étket, a lány kérésére arról beszélt, hányszor halt bele az ominózus epizódba.
– Félő, hogy most lebukom, mint nem-profi. Ugyanis a profik nem érzelmeznek. Ők hibátlanul megoldanak egy feladatot, azután a kasszához fáradnak. Bizonyára ők teszik jól és okosan. Amikor megnyitottam magam a Fekete Hercegnek, tétlen-tehetetlenül figyeltem, miként bontakozik ki a gyászos epizód. Vonakodva ültem le a forgatókönyvíráshoz, odázgattam, hogy megrendítsen a tragikus fejlemény. Végül persze kénytelen voltam szavakba fogalmazni a jelenetet, és mert megtörtént velem, belebetegedtem. Épeszű író, színész, direktor nem tesz ilyet!
– Hála az égnek, nem vagy épeszű – jegyezte meg Brad. – Igaz: a profik, más szóval az iparosok jól és okosan oldják meg a feladatukat. Te viszont egész lényeddel mesélsz, és ez teljes világnyi különbség! Hogy cserében belehalsz? És még csak több gázsit sem kapsz érte? Úgy kell neked! Nem csupán hőseid búja-bánata történik meg veled, hanem örömeikben is osztozol. Vagyis jóval vagyonosabban szállsz ki a végén, mint a vérprofik, bár ez a gazdagság nem a bankszámládon jelentkezik.
– A forgatókönyvírás után azt reméltem, kész, másodszor már nem rendülhetek meg ugyanattól. Ehhez képest már napok óta szorongás, rossz előérzet fojtogatott! Folyton figyelmeztetni akartam Seymet az őt fenyegető veszélyre. Éjjelente többször is felébredtem, feltéve persze, hogy előtte el bírtam aludni, és azon töprengtem, miként akadályozhatnám meg az orv merényt. Ez azért komplett dilibaj, nemde?! Nem csodálkoznék, ha lemondanátok a forgatást, és normális rendező után néznétek. Jézusom! – nyögte Mark, a tányérjára meredve. Villájával odébb piszkált egy darabka rózsaszínt, majd egy karika fehéret. Összeszűkült szemmel bámult utánuk. – Most látom, mit eszem! Uszonyost, lábasfejűt, puhatestűt!? De hisz én utálom a tengeri furcsattyút!
– Most már mindegy – vigasztalta Phil. – Bár elég sok tengeri rágattyút, puhattyút szerteszórtál, a szervezetedbe is jelentős dózis jutott. Nagy bajod nem eshet, hacsak nem vagy hallergiás. És még mindig jobb, mintha lovat ennél. Az egyik fickó Hollywoodban...
– NO HOLLYWOOD! – rikkantotta kis létszámú kórusként Danon és Brad.
Verbálplakátjuk azon nyomban kiváltotta a fülhegyező zugfirkászok érdeklődését. A lehurrogott Phil nem tört meg, folytatta:
– Szóval az egyik híresség vagy inkább sztárság úgy döntött, bekeményít a hülye biológiának. Ő aztán nem öregszik meg, mint a zöm! Mivel azt hallotta valakitől, hogy a fenevadak holtuk napjáig ruganyosak maradnak, rádöbbent: tudja a Titkot! Azóta nyers húst zabál. Maga tépi fel a frissen leolt állat hasfalát, és melegen habzsolja be a vitamindús zsigereket. Ételét eleven állapotban vezetik-vonszolják az asztalához...
– Ne folytasd! Vajon mitől buggyanunk meg? – mélázott Egon. – Mert a végére még a kiegyensúlyozottabbak is megbicsaklanak. Élő húst zabálnak, nyilvánosan női bugyogót húznak a fejükre, visszatapiznak, hülyére-halálra drogozzák magukat, et cetera.
– Retardáló korban élünk – sóhajtott Amore. A harmincas éveinek végén járó, alacsony termetű, szerfelett karcsú és mozgékonynak tetsző, sünfrizurás lóidomár a sörébe kortyolva dőlt hátra a széken. – Remélem, engem elkerül az efféle szellemi-lelki leépülés. Épp ezért, megelőzésképpen dolgozom veletek. És ugyanezért mondok nemet egy rakás felkérésre. Szerencsére nem vagyok rászorulva, hogy bármelyik, önmagától elszállt mozis félistennel kénytelen legyek együttműködni. Ha ezentúl még kétszer annyian tekintenek alkalmazkodásképtelennek, akkor se dolgozom olyanokkal, akik fekete lyukként benyelik a fényeket.
– Szerintem mondjuk ki merészen, Amore: ragaszkodunk azon luxushoz, hogy magunk döntsük el, kit kedvelünk és kit nem – kezdeményezte Brad. – És nem vagyunk hajlandók alakoskodásra.
– Ez szemenszedett hülyeség! – mutatott rá Danon. – Oké, a ti erkölcsi világítótornyaitok felől nézvést nem az. De innen, a büdös való élet felől szemlélvén igenis baromság! Ha ti megvalósítjátok a mindenkivel érdeme szerint mottójú bánásmódot, felebarátaitok túlnyomó többsége szerfelett utálni fog benneteket.
Amore bólintott.
– Lehetséges. Tudod, én elviselhető, rendes embernek tartom magam. Elfogadtam, nem az a dolgom a világon, hogy önmagámon kívül bármin is változtassak. Tehát nem akarom megjobbítani az igényteleneket, bunkókat, részvétleneket, tudatlanokat, aberráltakat és sorozatgyilkosokat, valamint sokan másokat. Azt viszont megtehetem, hogy széles ívben elkerülöm a rühelletes fazonokat, nemde?! És most mondok valami fájóan profánt: nem karmolom az úgynevezett emberiséget. Egyes emberpéldányokat szeretek vagy kedvelek, ám őket is csak azután, ha már meggyőztek arról, hogy a köreimbe tartoznak. Ez persze azt jelenti, hogy kasztosodom. Oké, ezt is vállalom.
– Ti ketten hiperérzékenyek vagytok Braddel – szólt Mark. – Bevallom, gyakorta szívesen elküldenék a pokolba ezt vagy azt, többnyire mégse teszem, ugyanis természettől fogva félszeg vagyok, azonkívül mindig átgondolom, hogy az elküldés utóbb mekkora kárt okozhat, mennyibe kerül majd nekem. Gondolom, most nagyot fogytam a szemetekben.
– Nem fogytál – nyugtatta O'Ross. – Gratulálok a kompromisszumkészségedhez.
– Inkább a gyávaságomhoz gratulálj.
– Ez nem gyávaság – legyintett Amore. – Te belátóbb fajta vagy. Más szögből szemléled az élet dolgait. Nevezzetek Brigitte Bardot-nak, részint a szépségem okán, főként azonban azért, mert én aszerint fókuszálok valakire, hogy az illető miként viszonyul a Természethez, vagyis ember-, állat- és növénytársaihoz. Nem méltányolom a bármit levadászókat, a falánkokat, tékozlókat, pusztítókat, továbbá a vérmesen anyagias szemléletűeket és más efféléket.
– Ez persze mit sem zavarja őket az élőlény- és élőhelygyalázásban, és úgyis megmagyarázzák, miért hasznos, fontos, épületes az ő tevékenységük – vélekedett Danon. – Nem irigyellek. Sem az aktív, sem a passzív természetvédők élete nem balett cipő.
– Jól van, mert szereztem nektek két csontsovány lovat a mozitokhoz – folytatta Amore. – Ha hiszitek, ha nem, piszok könnyedén jutottam hozzájuk. Elballagtam a vágóhídra, s attól tartván, hogy kinevettetem magam, félénken firtattam, vesznek-e éheztetett állatokat, vagy csupán a hízottabbjával foglalkoznak...
– A lóhúszabálók is egy külön kasztba tartoznak – sóhajtott közbe Egon.
Danon fanyarul rávigyorgott:
– A marhákat sújtó szivacsos agybaj miatti pánikolás sajnálatosan még felkapottabbá teszi a lóhúst. Amúgy ez a pánik művileg gerjesztett. Ugyanis százezer emberből legfeljebb egyet kaphat el az agyszivacsosodás. Ezzel szemben a mértéktelen húszabálás által okozott vastagbélrákok és egyéb daganatok tömegeket irtanak el, már régestelen-régóta. Tehát nem a lófalás a hosszú élet kulcsa. Ha nem áruljátok el senkinek, megosztom veletek a haditervemet. Elterjesztem a bármely kamura vevő sajtóban, hogy a lóhús rémes betegségeket okozhat: impotenciát, farokleválást, elbutulást, cipőbe vizelést, miegymást. Az elbutulástól például sokkal jobban tartanak némelyek, főleg a butusabbak, mint mondjuk az elpuhulástól.
– Tényleg – bólogatott Brad. – De azért az impotenciától is rettegünk! Amore, miattam nyugodtan alhatsz: előbb viszek az ágyamba egy lovat, semhogy megegyem.
– E kitérő után elmesélem nektek – folytatta az idomár –, hogy kérésemre tüstént mutattak nekem néhány félholtra éheztetett gebét. Bár azok faxolható állapotban voltak, mégis leszállítóval vittem haza őket. Tehát megvan a két kanca és csikóik...
– Csikók minek? – informálódott Egon.
– Remélem, ezt nem érzéketlenségből kérdezted, hanem csak azért, mert betű szerint ragaszkodsz a csikómentes forgatókönyvhöz. Javaslom, sétálj el egy vágóhídra. Tízperces vizit után vegetáriánussá válsz. Ha pedig speciális lóvágóba mész, tutira képtelen leszel üres kézzel eljönni, és nem ám három kiló lósonkát fogsz kicipelni onnan, hanem élő lovakat, tonnaszám! Tehát azért hoztam el a csikókat, mert nem bírtam otthagyni őket. Mind a négy állat egyazon, emberként definiált személyé volt. Az aberrás fickó gyönyörűséget lelt kínzásukban, éheztetésükben. Vele élő fia nem bírta nézni, miként herdálja apja a vagyont, ezért az utolsó pillanatban a vágóba vitte a lovakat, hogy valamennyit még kaszálhasson rajtuk.
– Mit csinálunk a famíliával? – kérdezte Kristen. – Elraboljuk, székhez kötözzük és piszkosul megszadizzuk őket?
– Téged kedvelni foglak – vigyorgott Amore. – Nem ilyesmire gondoltam. Bocs, hazudok! Igenis, gondoltam vendettára, azon belül akasztásra, vízbe ölesre, halálra böjtöltetésre is. Ám némi gondolkodás után visszanyertem humán ítélőképességemet, és mást eszeltem ki. Ezt most hagyjuk. Igyekezzetek felvenni a csontlovas jeleneteket, amíg soványak a védencek. Ugyanis gyorsan gömbölyödnek a rendszeres evéstől, ivástól! A csikók minden kiterjedésükben szélsebes fejlődésnek indultak.
– És azután? Visszamennek a vágóba? – kérdezte Mark.
– Szerinted?
– Nem tudom, én nem vihetem haza őket. A nejem dühöngene, ha fölennék a zöld szőnyeget a nappaliban. Viszont neked vannak istállóid, Amore. Danon, te is lótartó személy vagy. Phil, te szintén. Brad nem az, de még megváltozhat.
A lóidomár előrehajolt, koccintott a rendezővel.
– Már régóta szeretném elmondani neked, Mark: nemrégiben eltökéltem, hogy visszavonulok egy-két évre a filmezéstől, ugyanis kiégtem. Pihenek, lovagolok, utazgatok, negyedszer is megnősülök. Kizárólag a te mozid kedvéért halasztottam el az említett programot.
– Nem igaz! Alig vártad a nősülési kibúvót! – morogta Danon. – Ismerem a pánikérzést! Engem is folyton el akarnak venni a nők!
– Ez is csak olyan mozi, mint bármely másik – vélte Player. – Miért épp emiatt hagytál fel a visszavonulással?
– Nem fogod elhinni! – vigyorgott a nősülő- és szabadulóművész. Tág résű, fluoreszkálni tetszően haloványkék szeme tündökölt, és az asztalon álló gyertyák táncozó fényében némiképp csillámlott is, épp úgy, mint a régebbi idők játék babáéi. Szerencsére mit sem sejtett erről, különben a csillámlást biztosan lenapszemüvegezte volna. – Azért, mert nálad nem arról szól a kaszkadőrlovak munkája, hogy elvágódnak vágtában, azután elvágódnak vágtában, majd újfent. Nálad a lovak is karakterek, akárcsak az emberek. És a te lóhőseidnek NEVÜK VAN! Tehát boldogast begyakorlom a csontgebékkel, hogy félelem nélkül a vízbe menjenek, és betanítom a girhesebbnek, hogy feldobja a talpát, amikor Danon-Kaiden a hátára mászik. Ranco, a drák sárkányló „betörése” sem akármilyen banális jelenet ám! Ki kellett képeznem rá az amúgy meglehetőst képzett paripát! A csatamozzanatokról nem is beszélve! Szóval kihívás, kaland és gyönyörűség, ezt hozta számomra a felkérés. Naná, hogy inkább a mátkámnak mondtam nemet!
– Mathe is lóféleség miatt maradt távol ma este. Bömbivel vacakolnak a sárkánypónin – sajnálkozott Egon. – Megéri, mert végre megint boszorkányozóan szép filmet csinálunk!
Mark végignézett a színészein.
– Ha a számítógépes technika így fejlődik, legközelebb nem is lesz szükségem rátok – sóhajtott. – Rettenetesen hiányoznátok.
– A harmadik részhez már el se jövünk – szólt Brad.
– Eléggé félelmetes tendencia, nem gondoljátok?! – búslakodott a rendező. – Minden képben kifejezhetőt megadunk az embereknek, és ezzel hozzásegítjük őket ahhoz, hogy elhaljon a saját képzelőerejük. A lángeleven színészeket virtuális-vértelen hősökre cseréljük.
– Kisajátítjátok a tudatunkat – bólogatott Phil. – Beszéljünk másról, mert ettől teljesen lelombozódom.
– A mozgóképgyárosok rengeteget tudnak ám ártani is – látta be Egon.
– Őrület ez a sirató kórus! – nyögte Danon. – Oszoljunk föl, vagy váltsunk témát. Úgy rémlik, mindenkinek az agyára ment ma Seym meggyilkolása. Garantálom, hogy holnap sokkal vidorabbak lesztek, mert végre színre lépek!
– Aha, tényleg! Holnap kezdjük felvenni a Sollima vára körüli csatajeleneteket. Téged tetőtől talpig véresre-taknyosra sminkelnek, és eljátszhatod a meghasonlott hadúrt. Állatira viccesnek fogom találni – lelkesült Atya, s az ő szavát kezes nélkül elhitték. – Nem értem, mit rinyáltok, én nagyon is élveztem a mai forgatást. Az udvari törpék multigonoszak voltak. Enor káprázatosan vérengzett, pompásan múlt ki. És Brad, te oly tökéllyel haldokoltál, hogy ezért százszoros Oscar-jelölésre számíthatsz!
O'Ross és Danon ismét kórust alakított.
– NO OSCAR! – bömbölték.
A szomszédos asztalnál fülelő firkászok egymásra néztek. Feszülten körbenyalták a szájukat, akár a prédaejtésre készülő vadak.
Atya vállat vont.
– Ha nektek nem kell, Kristen még elnyerheti. Minden rebbenete gyötrelmesen, fájóan hiteles, valószerű volt. Már-már kiment a fejemből, hogy az egész csak mozi! Kezdtem összetéveszteni a filmjelenetet az élettel. Kevés híja volt, hogy ki ne akadjak! Hiszen tudjátok, a valóságot szörnyű rosszul bírom!
– Márpedig, ha te kiakadsz...! – lehelte Player. – Azon gondolkozom...
– Ne gondolkozz! – rimánkodott Danon. – Inkább arra felelj, milyen beszédet mondanál egy díjátadáson mint győztes?!
Mark elvigyorodott:
– Egyszerű! Ekként szónokolnék: „Tegyetek tisztába!” Amúgy azon gondolkodom, hogy itt ülünk egy rakáson, és meglehetőst halálkomolyan vesszük játékunkat vagyis a filmforgatást. Létrehozzuk Rongyot, Kaident, a táncoló tündéreket, az udvari törpéket, megvéreztetjük Seym és Lilia szívét... Mi a francnak? Miért nem tartottam meg magamnak az egész agymenést? Miért rángattalak bele titeket is? Aztán meg a közönségre zúdítom a látomásaimat?! Nem vagyok én közveszélyes?
– Ne rágd magad, Mark – kérte szelíden Brad. – Rajtad kívül még tömérdek embernek nagyon fontos, amit csinálsz. Sokan érezzük magunkat megajándékozottnak a látomásaidtól...
– Rengetegen azt se tudják, hogy a világon vagyok...
– Akarsz Oscart? Ha megkapod, akkor majd megtudják – ajánlotta Danon. Látván, hogy szavai nem jutnak át a befordult rendező egoburkán, legyintett, lenyelt egy pohár sört, majd mindenkit meglepvén, átült az őket bámuló lesiheroldok asztalához.
– Nem zavarok? – kérdezte, válaszra nem vágyón. – Remélem, nem jobban, mint ti bennünket. Olyanok a fülkagylóitok, mint a folyondár. Már teljesen befonták a széklábakat, a mi csánkjainkról nem is beszélve. Mire vagytok kíváncsiak, fiúk? Tudni akarjátok, ki kivel dug? Itt ilyesmi szóba se kerül! Itt alkotás-lélektani válságstáb ülésezik, nem holmi léhán üzekedő filmes banda! Ez persze nektek nem téma. Megjegyzem, elképzelhetőnek tartom, hogy az olvasóitokat ilyesmi is érdekelheti, nem mindig csak ugyanaz, miszerint ki kivel hentereg, kivel meleg, ki kit rühell, miegymás. Ja, még arról is szoktatok írni mivel keresett pénzt az alany, mielőtt a hírnév rászakadt. Lássátok be, mindez nem sok fantáziára vall, sőt, kevésre se. Most pedig itt maradtok, kihegyezitek a cerkát, és szorgalmasan lejegyzitek a következőket: az eredmény felől tekintve Mark Player könnyed, játékos kézzel rendez. Ugyan! Nem is rendez, hanem varázsol! A megvalósulás felől nézve azonban homlokegyenest másmilyen a helyzet. Amíg eljut e csodatévő könnyedségig, vért izzad és jeget szarik. Közben ordítozik a feleségével, és türelmetlen a munkatársaival. Ám mihelyst beindul, angyali lénnyé változik. Ilyenkor roppant könnyű szeretni őt. És az elkészült film láttán ugyancsak.
– Hé, hé! – röffent az egyik hírszerző. – Hadd kérdezzek valamit: maga kicsoda?
– Hogy én? – vigyorgott Danon. – Őszinte leszek hozzátok, fiúk, habár az igaz beszédet aligha karmoljátok. Színész vagyok, jelenleg hírnév-várományos. A fickó, akiről az előbb zengedeztem, olyan filmet csinál, amelyre jóval számosabban odafigyelnek majd, mint az összes eddigi munkámra együttvéve. De nem csupán ezért vállaltam el a szerepet. Az említett személy által megírt karaktert élvezettel, gyönyörűséggel fogom eljátszani, hangsúly a játszáson! Danon Corl a nevem.
– Pocsékul semmitmondó név. Nehéz lesz belőni a köztudatba – jegyezte meg a másik pletykaharang.
– Fogadjunk, hogy tudni szeretnétek, honnan kerültem elő. Örömötökre szolgálna, ha megírhatnátok, hogy mostig hamburgert árultam, kocsit mostam, sztriptíztáncoltam, koporsót faragtam. Hogy férfiimitátor vagyok. De szerintem eleget fecsegtünk rólam. Folytassuk Kristen Levyvel. A leányzó vagy inkább hölgység született tehetség. Nem egyszerűen emocionális, hanem maga az Emóció. Ő is, akárcsak Mark, hülyére vívódja magát, míg színre nem kerül. Ám amint belökik a díszletbe, azonnal átváltozik, mint aki hazaérkezett. Nem végzett színi stúdiumokat, szerintem ne is tegye! Neki egyenesen megártana az agymosás. Meg kell hagyni őt ilyennek. Hogy is nevezik ezt? Megvan: EMBERI. Látom, untatlak benneteket. Szerintetek inkább az a téma, hogy a bige kivel kefél. És akkor még nem fecsegtünk Brad O'Rossról.
– Ő kivel kefél? – érdeklődött az ifjabbik firkász. Tojásdad fejformájú, hegyes állú, gyérülő hajú fickó volt. Homloka fölött tenyérnyi kopasz folt virított, ennek középpontjában egy-egy megmaradt hajpamacs feketéllett, meglehetőst ördögszarv-szerű elrendezésben.
– Ő? – ismételte Danon. – Akivel csak akar, nem gondoljátok!? Miért, ti nem? Persze, ehhez a partner beleegyezése is szükséges, mivel ha az nincs meg, netán a másik fél kifejezetten vonakodik, menten megváltozik a jogállás. Hát akkor ezt is kitárgyaltuk. Ja, megemlíteném, hogy O'Ross zseniálisan bánik a karddal. E műfajban ő a legjobb kaszkadőr, ám ennél lényegesen sokoldalúbb, például közelharcban és lovaglásban is páratlanul remek. Azt hiszem, színésznek ő egyszerepű, vagyis ő maga Seym, a Fekete Herceg. Még az is meglehet, hogy Mark képes volna másik figurába is bebújtatni Brad nagyon egyedi, sajátos alkatát. O'Ross kiváló férfiú, bár túl sokat filózik. Óvakodjatok attól, hogy megharagítsátok! Nem titok, hogy a lesifirkászokat hibáztatja kapcsolatválsága miatt. Szálljatok le róla, míg szépen vagytok. Ha bepöccen, atomi nagyot szívhattok. És most üljetek pár asztallal távolabb, és ne fotózzatok többet, mert szerintem messzemenően kielégítettem mohó kíváncsiságotokat.
– Még mindig nem tudjuk, ki kinek a szeretője – akadékoskodott a szarvacskás személy.
– Kismilliárd információval ajnároztalak benneteket. Értelmes, ügyes közírnokok évekig elélnek ennyiből.
– Te gúnyolódsz velünk? – meredt Danonra az idősebbik, medicinlabda kövérségű fickó. – Fogalmad sincs, mennyit árthatunk neked?!
Corl nyomban meghervadt.
– Sejtem – sóhajtotta letargikusan. – Holnap megírjátok, hogy homokos vagyok. Vagy pedofil, nekrofil, esetleg topán- vagy zoknifil. Jaj nekem!
Ezzel felkecmergett a székről, és megtörtén visszatámolygott a helyére.
A hátrahagyottak percekig bámultak utána, azon tűnődvén, összeroppanását higgyék-e vagy sem.

 

 

Néhány nappal később, Howard követe. Pedzésének engedvén, filmbéli öltözékükben és sminkjükben léptek be a stúdió – sajtótájékoztatás céljára fenntartott – termeinek egyikébe, s fogadták a készülő film iránt érdeklődést mímelő újságírókat.
A különféle jelekből kirémlett, hogy Danon és Brad firkászhökkentésre készül. Oltalmazólag maguk közé vették Markot.
Kristenért nem aggódtak, így hát a lány a begipszelt Melodráma balul járt oldalán ült. Mindketten izgatottan várták, mivel rukkolnak elő O'Rossék.
Mihelyst mindenki letelepedett, s elhalkult a zsivaj, Danon szót kért. Röviden üdvözölte a megjelenteket, majd íziben a tárgyra tért.
– Tegyük emlékezetessé ezt a sajtótalálkát. Kérem játsszanak velünk. Játsszuk azt, hogy tilosak a szétcsépelt frázisok. Az az újságíró, aki bármilyen szóösszetételben kiejti a sztár, álom, siker és a többi, elócskulttá tett szót, vagy például felhozza a koronázatlan királyt, az élő legendát, a film üzenetét, idolt, ikont, szexszimbólumot, kultsztárt és efféléket emleget, kiesik a játékból, tehát az illető feláll és kimegy innen, ugyanis számára véget ér a beszélgetés.
Zúgolódás támadt a teremben. A meglehetőst egyhangú morajlás nagyjából arról szólt, hogy mit képzel a nulla sikerfilmes kis nyikhaj.
Valaki felkiáltott:
– De mit mondjunk ezek helyett?
Danon vállat vont.
– Ha egyetlen, kevésbé elunalmasított szinonima se jut eszükbe, helyettesítsék be a tiltott szavakat. Álompár, sikersztori, satöbbi helyett legyen például fehér ló vagy akár konyhakredenc.
– Mire jó ez? – kérdezte egy érces női hang.
– Arra, hogy egyik fél se unja magát halálra.
– De akkor miket kérdezhetünk?
A táltosföldi vértekben, öltözékben pompázó, feltűnően hadvezéres-férfias kisugárzású Danon elmosolyodott.
– Ímhol a feladat. Félre a bulvárrutinnal. Ma meg kell küzdeni a betevőért: gondolkozni kell érte.
– Pedig én pont arra lettem volna kíváncsi – rikkantott egy harmincas korú, rettentően kopaszodó férfi –, hogy maga, Corl, kellőleg hálás-e a sorsának, amiért Mark Player meghívta erre a szerepre, amivel végre, ha mindnyájuk vérmes reményei valóra válnak, az élvonalbeli sztárok közé kerülhet.
– Sajnos... – sóhajtott a kérdezett, emlékeztetvén a fickót, hogy el kell hagynia a termet, ugyanis veszített. A közírnok megdermedt. Társaira bámult, segítséget várt tőlük.
Senki nem kelt a védelmére. Némelyek sajnálkozva néztek vissza rá. Többen meg se próbálták elfojtani a vigyorgást, mivel a játék kezdett nekik megtetszeni. Mások kimutatták megbántottságukat.
A hírgyűjtő kiment a helyiségből. Az ajtó döndülve csukódott be mögötte.
– Nem gondolja, hogy a maga kis ötlete mélyen megalázó? – firtatta élesen az érces hangú női személy, mellkasán Joyce Psmit, Cicamica Magazin feliratú névtáblával.
– Azt gondolom, egyébként a jelenlévő barátaimmal egyetértésben, hogy egy átlagos sajtó és alany fecsegés jóval megalázóbb ennél, éspedig azért, mert egyik résztvevőből sem vált ki érdeklődést, az olvasókat is ide értve. Most legalább kissé felrezzentek a dágványos rutinból. Nos, beszélgessünk. Kérdezzek én?
– Hagyja csak – legyintett egy vörös hajú, zöld szemű, férfias öltönybe zárt középkorú hölgy, terebélyes kebelén Pupette, Mylady Magazin szövegű azonosítóval. – Mark Playertől és az első rész színészeitől tudakolnám, mit szóltak a Kék Kristály váratlan, fergeteges sike... fehér lovához? Úgy vélem, nem számítottak ekkora... konyhakredencre.
– Valóban nem – bólintott Mark. – Mindannyian megrendültünk, és rettenetünkben csaknem futásnak eredtünk a közönség bámulatos reakciója folytán. Ami engem illet, azóta sem tértem magamhoz. Ígérhetem, akkor se szoknám meg a nagyérdemű ilyetén mámorító érdeklődését, ha az állandósulna.
– Ez az ön véleménye. Úgy tudom, Brad O'Ross másként vélekedik a közönségreakcióról.
– Azzal, hogy a film világraszóló tetszést aratott, ragyogóan kijövök – felelte Brad. – Ugyanis a Kék Kristály szerfelett közel került hozzám is. Ráadásul a forgatás legtöbb percét is élveztem. Ami nincs ínyemre, az némelyek tolakodása, túlzott reakciói, a...
– Ki ne mondja, hogy bulvársajtó, mert kiküldőm a teremből! – süvített közbe Joyce Psmit. Körülhordozta tekintetét a társain, remélvén, hogy azok méltányolják poénját. Elcsípett néhány helyeslő bólintást. Folytatta: – Az a helyzet, hogy az olvasóinkat nem érdekli a maguk lelki világa. Kézzel fogható dolgok foglalkoztatják őket. Tehát: mennyiben változtatta meg az életüket a világraszóló tetszés? Jól látom, hogy Brad O'Ross felszedett egy csomó allűrt? Kristen Levy manapság már aligha second hand butikokból öltözik. Úgy sejtem, máris bejáratos a menő divattervezők szalonjaiba.
– Ez a téma engem annyira nem érdekel, hogy nem is tudok mihez kezdeni vele – sóhajtott a lány szomorú tekintettel.
– Azt akarja mondani, hogy továbbra is turkálókba jár?
– Szívesen – bólintott Kristen.
– Mit szívesen? – meredt meg Psmit.
– Láttam a filmet, nem is egyszer – ragadta el a szót a Pete Black, Hírhozó feliratú kitűzőt viselő férfiú. – Nagyon tetszett, komolyan. De azért ez mégiscsak egy közönségfilm. Ha könyv lenne, így fejezném ki magam: akármilyen színvonalas remeklés, mégiscsak egy ponyva.
– Mi a kérdés? – érdeklődött Mark, szemlátomást felcsigázottan. Mindenképpen szeretett volna Gamble kedvében járni. Végtére megígérte a producernek, hogy kedves, barátságos, szocializált lesz.
– Hát az, hogy nem túlozzák-e el ezt az egészet?
– Most a műfaj létjogosultságát szeretné megvitatni? – firtatta O'Ross.
– Voltaképpen nincs bajom a műfajjal, de hadd jegyezzem meg, hogy a fantasy-filmeket nem szokás a magas művészet jegyében létrejött alkotások közé sorolni.
– És? – kérdezte Danon Corl. Egyenes vonalú szemöldökét a homloka közepére vonta, és más módon is jelét adta súlyosbodó értetlenségének.
– Semmi és – rántott vállat Black a Hírhozótól. – Pusztán azt óhajtottam kifejezésre juttatni, hogy kár ezért a tilosak a közhelyek hozzáállásért, mert egyikük sem akkora pukkanás, hogy...
– Továbbra is boldogan állunk rendelkezésükre. Kérdezzenek bátran, csak folyvást! – süvöltötte Corl vásáriasan. – Csak ne unnám annyira! Sírva könyörgök: beszéljünk végre valamiről! Felőlem azt is játszhatjuk, hogy igazmondó ruhákat viselünk, melyek képtelenné tesznek a hazudozásra, színlelésre, s valahára őszintén kiöntjük a szívünket! Valamint megtehetjük azt is, hogy valódi érdeklődéssel elcsevegünk a készülő filmről. Rimánkodva kérem, töltsük az időt az eddiginél érdekfeszítőbb, értékesebb tevékenységgel! Közbevetőleg: hogy melyőnk mekkora pukkanásnak tekinti magát, az privát megítélés kérdése. Tudatom a kérdezővel: minden ember egyenjogú a többivel, de senki sem egyenrangú másvalakivel!
Pete Black megragadta a felháborodási alkalmat.
– Úgy érti, hogy előtérbe helyezi magát? Velem szemben? Az olvasóimmal szemben?
– Rengetegre tartom magam – bólintott Danon. – Nem önnel szemben, hanem önnel ellentétben. Az olvasóit egyenként kéne megismernem, hogy a velük kapcsolatos kérdésre felelhessek.
– Milyen furcsa! Az a siker szállt a fejébe, amit nem is maga aratott, hanem Playerék az első résszel? Attól érzi magát szexikonnak? Kultikus figurának? Hiszen maga csupán egy matinéidol! Akarom mondani: konyhakredenc! Stelázsi!
– Késő. Teljesen kiesett. Kérem a következőt.
Az újonnan jelentkezett tömegtájékoztató – Salman X., Utcasarok – arra volt kíváncsi, miként merészelt Player ilyen szedett-vedett, nevenincs szereplőgárdával belevágni az újabb rész forgatásába. Hogy merte kihagyni Kyan Spitzet, a minden filmjével kasszasikert arató világsztárt?
Ezután csüggesztett orral távozott a teremből.
A játékban maradottak felfogtak valamit a közhelytiltás lényegéből. Elmaradtak a provokációk, valamint a sztaniolba burkolt és becsomagolatlan sértések is.
A felek beszélgetésbe bocsátkoztak egymással.
Az egyik hírhajhász bevallotta, hogy rendszeresen olvassa különféle hírességek beszélgetős oldalait az interneten, és rá kellett döbbennie, hogy az ő újságírói rutinkérdéseinek közük nincsen ahhoz, ami az ott megfordulókat igazából érdekli. Mégsem firtatózhat ama szellemben, mert akkor a főszerkesztője borzalmasan farba rúgja. Ugyanis tekintettel kell lenni egy bizonyos olvasói réteg meglehetőst talajmenti IQ-jára, s azt az alacsonyra tett lécet még csak megpöccinteni sem szabad. Ha az embernek kedves az állása, akkor bizony nívó alatt muszáj tengődnie.
– A Fekete Herceg éppen valami efféléről szól – jegyezte meg O'Ross. – Arról, hogy kell-e, sikerül-e felülemelkednünk önmagunkon, tulajdon kishitüségünkön, korlátainkon.
– Brad, kérlek, nehogy olyan megvilágításba helyezd a filmet, mintha az egy filozofikus alkotás, egy üzenethordozó volna! – rimánkodott Mark. – Ám az színigaz, tisztelt úr a Délutáni Újságtól, hogy ha maga egy életen át pocsékul munkálkodik, azon tévhitben, hogy ezt várják el magától, az én moziművemben hamar átvarázsolva találná magát! Meglehet, békává, szellemmé vagy lóvá tennék a tündérek, és mindaddig úgy is maradna, míg valamilyen emberi tettel ki nem váltaná magát! Máskülönben az élet is ilyen! Rút, ha annak akarjuk látni, ám szépet szépségre, ajándékot ajándékra kínál, ha valaki elég merész az apróbb-nagyobb vitézségek véghezviteléhez! Meg kéne próbálnia, hogy láthassa: valót beszélek. Ne szálljon szembe a főszerkesztőjével, minek!? Csakcsupán írjon a tehetsége szerint, már ez is heroikus cselekedet! Egyébként nem bátorítani akarom, hiszen közel s távol én vagyok a legnyúlszivűbb direktor.
– Nem épp gyávaságra vall, amit maga meg mert tenni a fantasy műfajjal. Tudom, minő támadások érték, amiért egyből saját világot és stílust alakított ki... – kezdte egy zöldre festett haj végű, orrkarikás hírszedő.
– Ő nem alakított ki semmit – vetette közbe O'Ross. – Ő saját stílussal született. Ez nála merő ösztön, érzelem, lélek, intuíció és ezotéria.
– Sok fantasy-rajongó kifejezetten elutasította a Kék Kristályt, mint olyan darabot, amely sehogy sem illik a műfajba. Hiányolták például a lézerkardot...
– NO LÉZERKARD! – kántálta Brad és Danon. O'Ross, a karból kiválva, még hozzátette:
– Somerset Maugham mondása bármely műfajra igaz: „A regényírásnak három szabálya van. Sajnos, senki nem tudja, mik azok.”
– A fantasy, miként a nevéből kitetszik, klisékkel, megkötésekkel körülhatárolhatatlan, gyönyörűségesen szabad műfaj, legfőképpen a röpülékeny képzeletűek mesefogékonyak számára! – szólt Kristen. – Ennél fogva minden egyes darabjának különböznie illenék az összes többitől. És még az is belefér, ha olykor alig különböznek.
– Ez természetesen csakis maguk szerint igaz. Valójában számtalan irányzat alakult ki a fantasyn belül. Bizonyos trendek egyenesen elvetik a többit, vitatják azok létjogosultságát – mutatott rá Damian Zark a Holdvilágtól.
A kéttagú basszbariton kórus haladéktalanul közzétette soros verbálplakátját.
– NO TREND!
Mark Player visszagyűrt egy ásítást, s kissé még azon nyammogva, közölte:
– Erről az ortodox hívőkkel: a visszautasítókkal, kizárókkal fecserésszen. A mi mozink nem a többi képzeletfilm ellen készül. Mi senkit nem kívánunk leradírozni a színről. Szerintünk a sokféleségtől oly színes és széplő a világ. Mindössze annyit szeretnénk elérni, hogy ezt megláttassuk. Vagy még ez sem célunk. Egyszerűen csak kiélvezzük meséző-történetező hajlamainkat.
– Cöcö – mondta Zark. – Ez a műfaj úgy általában nem túl sike... hokedlis. A Kék Kristály diadalmenete mindenkit meglepett, mivel hollywoodi méretekben tarolt a mozipénztáraknál. Nem gondolja, hogy ez váltotta ki egyesek gyűlölködését? Tudja, mi a siker titka?
– A gyűlölködőkön nemigen tépelődöm – felelte a direktor. – Való igaz, olykor fájnak a támadásaik. Ám minthogy nem tudok mit kezdeni velük, semmit se kezdek velük. Bevallom, a munkálatok közben a filmjeimet kedvelők sem foglalkoztatnak komolyan. Kell is ez az önzés, különben szétbefolyásolnának, halálra terrorizálának, mind a hívek, mind a számkivetők. Mi a siker titka? Eleve kihagyom azokat a részeket, amelyeknél a nézők kimennének a mosdóba.
– Ez az előkelősködő hozzáállás teljesen normális a közkasszákból támogatott művészfilmesek részéről. De maga a közönségnek dolgozik, tömegfogyasztásra alkalmas terméket állít elő. Miként mondhatja mély meggyőződéssel, hogy nem tűri a beleszólást?
– Figyeljen erőst, mert így mondom: nem tűröm a beleszólást. Ám hogy árnyaljam: természetesen rengetegen előadják véleményüket, kritikájukat, óhajukat, s mindezeket én meg is hallgatom, és olyankor jó alaposan ki is borulok tőlük, de még sohase kaptam azon magam, hogy bárkinek az érdeke miatt változtattam volna az elképzeléseimen. Sajnálom, sem anyagi szempontokkal, sem azon tévhittel nem lehet hatni rám, miszerint a tömeg igénytelen, színvonaltalan, és csupán az alantas hajlamain keresztül lehet bukszanyitogató hatást tenni rá. Ugyanis ez nem igaz. És amikor a saját kívánalmaimhoz mérem a nívót, ezzel nem csupán önmagamat, hanem a leendő közönséget is tisztelem. Csakis ily módon bírok tekintettel lenni a nagyérdeműre, nem pedig olyképpen, hogy minden egyes levélíró, betelefonáló és internetező magánkívánságát befogalmazom a filmbe. Amúgy roppant nehéz kezelni ezt a jelenséget, különösen amióta a médiumok elhitették az emberekkel, hogy ők, egyenként, bárminő befolyással lehetnek a kegyeikbe szánt műsorokra. Ezen kívül még a producerek és az újságírók is borzasztóan megbonyolítják a munkámat.
– Azért maga sem kispályás – vigyorgott a zöld hajvégű ifjú. – Milliók követelik a Kék Kristály könyv változatát, ám ön mindeddig nem adta el a jogokat, mivel egyetlen írót sem talált elég jónak a regény megírására.
– Hát igen, nehéz eset vagyok – látta be Player lehajtott fejjel. – Az az igazság, hogy épp ezért a saját feleségemet sem irigylem. Nemhogy azon írókat, akik vállalkoztak volna a film megregényesítésére. Mindegyikük ellen volt valamilyen kifogásom. Jobbára az, hogy alkalmatlanok. Ám most készültem! A Fekete Herceg című regény a mozibemutatóval egy időben fog megjelenni. Én írtam a könyvet! Ebbe kössek bele, ha tudok!
– És mi lesz a Kék Kristály nyomtatott változatával?
– Megcsinálom! Ígérem!
– És jó lesz? – kérdezte Zark szemöldökfelvonva. Player vállat vont. Némi tűnődés után megismételte a vállrándítást.
– Addig nem engedem ki a kezemből a könyvet, míg azt nem érzem, hogy mehet. Ha engem százféle érzelemmel tölt el, ha megkuncogtat és megpityerget, ha felemel és megröptet, ha megmágiáz, akkor átadom a nagyérdeműnek. Jobbat, többet nem tehetek.
A jelmezükben pompálló szereplők fotózása került sorra.
A szívén feltorlódott szorongáskövektől megszabadult Melodráma immár otthonosan szaladgált és intézkedett, miáltal a továbbiak jóval gördülékenyebben zajlottak. Leszámítva a rendezőasszisztens térbeli kiterjedését megnövelő gipszbunkó által véghezvitt, világháborús méretű tarolásokat.
Végezetül Howard Gamble is a terembe vitorlázott. Midőn a libériás személyzet zajtalanul felszolgálta az étkeket, italokat, a producer előadta a filmmel kapcsolatos közleményét, melytől a közérdeklődés felkorbácsolódását remélte. Ezen anyagot írásban is átnyújtotta a riportereknek. Danonék sajátos médiadrilljével kapcsolatban hanyagul kijelentette: a stúdió képviselőjeként ő a megrendelő, s mivel ezen összejövetel kizárólag reklámcélokat szolgál, szükségtelen komolyan venni a színészek önmegvalósítási törekvését.
A szóban forgó színészek mesmeg kórust alkottak, ezúttal Kristen altja is csatlakozott hozzájuk, és szemlesütve, röstelkedőn így kiáltottak:
– MEA CULPA! NO EGO!

 

 

– A szerepeket nem szeretem, viszont a játékot felettébb élvezem – szuszogta Brad, Danonnal beszélgetvén, hason fekve a Nap által nem egyszerűen forrósított, de mindjárt forralt sziklán, a kő kövön szigeten, háromnegyed órányi ádáz úszást követően.
Danon hanyattvást hevert mellette. Jókora, karcsú, erősen izmolt, körömfekete hangyák sétáltak-botladoztak selymes szőrzetű hasán. Bőre minden érintésüktől megvonaglott, összerándult. Keze ökölbe szorult, körmei a tenyerébe mélyedtek. Visszafogottan fetrengett a csiklandástól. Vizes haját tincsekbe tapasztotta a só.
Kristen lótuszülésben merengett a közelükben. Igyekezett eltitkolni, hogy alaposan kifulladt a férfiak ritmusát követő hosszú tempózástól. Mélyeket lélegzett, a Danon hasfalát libabőrösítő, ráncoltató, katonás rágójú hangyák fel-alá vonulását szemlélte. Felkéretlen dublőzként lúdbőrzött, borzongott.
– Ezért nem vagy színész – felelte Corl. – Ezért rühelled a bitang élet által lépten-nyomon rád kényszerített játszmákat is. Nem cserélnék veled. De Kristennel se, miattad. Én tetőtől talpig színész vagyok. Vagyis az álkodás sem áll távol tőlem. Így aztán jól elboldogulok az alkatomtól elütő karakterekkel is, mind a kamera előtt, mind a való világban. Tudjátok, mi van a túloldalon? Mivel ez a hely nemrégig börtönszigetként szolgált, az egyik utazási iroda itt nyaraltatja a nosztalogni vágyó turistákat. Jó pénzért sittes körülményeket, rácsokat, kényszermunkát, korbácsolást, smasszerokat biztosít számukra.
– Nem érdekel – nyögte Brad. – Nem fogok átkirándulni a másik oldalra pusztán azért, hogy lássak néhány mazochistát. Hisz magam is az vagyok.
Kristen egyetértőleg hümmögött.
A férfi felemelte a fejét, és rápillantott. Kinyújtotta a homloka alól előhúzott karját, és mutatóujja hegyével lesimított a lány lábáról néhány sószemcsét.
– Az előző forgatáson szinte szóba sem került az alkotáslélektan – sóhajtotta.
– Dehogynem – tiltakozott Kristen. – Ám úgy tűnik, mintha akkoriban jóval több gondolatunk forgott volna a szex körül...
– Az összes... – lehelte O'Ross.
– ...pedig ez most is így van – folytatta a lány –, csak ezúttal jóval kuszáltabbak a körülményeink.
– Hüm? – meredt rá a férfi.
– Eltiltottál magadtól, magadat tőlem.
– És mindeközben erotikát könnyeznek a pórusaitok, vibrál és fehérizzik köztetek a levegő. Máskülönben rég levadásztalak volna – közölte Danon, feltehetően Kristennel. Lesöpörte hasáról a hangyákat. Felült, tenyerét letámasztotta, fejét hátravetette. – Ti csak szenvedjetek, engem feldob a belőletek ömlő magnetikusság. Ne feledjétek, ragadozó szakmát képviselek. Egyszer majd hasznát veszem egy szerepben a hősiesen titkolni próbált szenvedéseiteknek.
– Nem szenvedünk – állította Brad.
– Dehogynem, és úgy rémlik, szerettek így élni – vitatta Corl. – Ha színész volnál, enélkül is megbirkóznál a szerepeddel.
– Úgy érted, azért vonakodunk a régi módon folytatni a kapcsolatunkat, mert ha kiegyensúlyozott szerelemben úszkálnánk, képtelenek volnánk eljátszani a fájdalmat, szomorúságot?
Danon hátraejtett fejjel bólintott. Visszahanyatlott a sziklára.
– Azt hiszem, nem szándékosan teszitek ezt – vigasztalta O'Rosst. – A tudatalattitokból jön, segít a karakterformálásban. Túl fogjátok élni. Remélem. Nemrég egy se benned, se kívüled jellegű viszonyban tipródó figurát játszottam. A magánéletemben egy az egyben megismétlődtek a forgatókönyvben leírtak. Akkor jöttem rá, hogy ha nem ügyelek, a két világ egymásba olvad, összekeveredik, és ez szörnyen nem jó. Fogadd meg a tanácsot: tartsd a markodban a skizofréniádat! Kristenre ez kevésbé vonatkozik.
– Ennyit a legprivátabb szféránkról – legyintett Brad. – Majd kikecmergünk a bajunkból.
– Vedd őt feleségül. Legott leszállnak rólatok a firkászok. Az egyház által megáldott frigybe térültek iszonyúan untatják mind az egyszerűbb tömegeket, mind a szaftvadászokat. Más módon nem közömbösítheted az irántatok megnyilvánuló káros kíváncsiságot.
– Többször is fontolóra vettem a nősülést. Korábbt minden berzenkedés nélkül oltár elé vonszoltam volna Kristent. Most súlyos zavarban vagyok.
– Úgy érzed, válaszúthoz érkeztetek...
Kristen kijött a lótuszülésből. Feltérdelt, csípőre tette a kezét.
– Légy szíves, elemezd ki a kapcsolatunkat! – Robbant vészjós hanghordozással.
Corl megvesztegető mosolyt csillantott rá.
– Ne haragudj, hogy látok. A pasid tudja a vitathatatlant. Vagyis azt, hogy te ízig-vérig színésznő vagy s leszel, hogy kerget téged a hírnév, és utol is fog érni. Brad attól tart, hogy ez mindörökre véget vet az idilleteknek ugyanis ő irtózik a nyilvánoskodástól. Máris ezerszer megbánta, hogy elvállalta Seym szerepét.
– Egyetlenszer se bántam meg – jelentette ki az analizált. – Ugyannyira szeretem a herceget, hogy az már-már zavarba ejt.
– Igen, igazad van, rosszul fogalmaztam – ismerte el Danon. – A figurát szereted, azt viszont utálod, hogy a bensőségesnek, abszolút magánnak, vagyis már-már titkosnak tekintett játékod publikum elé kerül. Mert te ezt gyermekmód: dugottan, teljes odaadással, önfeledten élnéd meg, a kert sarkában vagy a padláson elbújva. S ami ennyire meghitt, arról néhánynál többen nem tudhatnak.
– Lehetséges. Valóban feszélyez, hogy idegenek is láthatják kitárulkozásomat. Mintha ez letörölné róla az intimitás varázsporát. Ez már biztosan kóros viszonyulás. Amúgy viszont farkcsóválósan örülök a film sike... hopp: fehér lovának. Ám én személy szerint nem szeretek felkapott lenni. Nem tölt el örömmel, ha léptennyomon felismernek, rám akaszkodnak, a magánteremben tipornak. Szenvedek attól, ha némelyek összetévesztenek egy orákulummal, egy fárosszal, netán egy istennel, és tőlem remélik ama varázsütést, amely életük mindösszes gondját egy csapásra megoldja. És azt se karmolom, midőn a csalódás miatti neheztelésüket éreztetik velem. Miért nem játszhatom el a herceget úgy, hogy közben és utána teljesen békén hagyjanak.
– Jaj! – sóhajtott Kristen.
– Ne jajgass, életem asszonya! Danon aligha téved. A Fekete Herceg után rád még száznyi film és totális elhíresülés vár. Sajnálom, hogy én neurotikusan irtózom a reflektorfénytől.
– Miről mondjak le? A játékról? Rólad? És ha én mindent akarok?
– Keresgessük a megoldást.
– Mondtam már! – nyögte Corl. – Vedd el Kristent. Az a megoldás. Rittyentsetek hét világra szóló menyegzőt. Utána senkit nem fogtok érdekelni. Kit izgat egy monogámiára elkötelezett házaspár? Kristen, mint sparhertsárkány? Dögunalom!
Hasra feküdtek egymás mellett a felparázslás gondolatával komázó sziklán. Elmúlt napjukon tűnődtek, attól feszülten karcolgatták körmeikkel a lávaforró követ.
Mostanra elkészültek a történetkezdés gyászosabb jeleneteivel. Túlestek a Sollima vára alatti halálmezőn kirobbant csatán, a palota elfoglalásán, a seregét vesztett Kaiden tébolygásán, a zsarnok királynő kivégzésén. A folyton sutyorgó udvari törpék megszőtték összeesküvésüket, és a titkos folyosón keresztül Seym szobájába vezették a vén méregkeverőt, Enort. Megérdemelt véget ért a fondor varázsló, már-már meghalt a fekete harcos is. Az összetört Lilia búcsút vett a zsoldosoktól. Shorr, Chad és a lábadozó Brund a palotában maradt, a szégyenketrecbe lakatolt Altan herceget naphosszat gunyolta-csepülte becsapott népe.
A ruházatilag és lelkileg egyaránt lepusztult, tartósan másnapos, dühödtté keseredett Kaiden elkötött egy csontlovat, és elindult, hogy megtalálja saját halálát.
Rögtön az út elején összebotlott a Rongykoboldot keresgélő Seymmel és Liliával, ráadásul a manót is meglelték, nem épp heroikus állapotban.
A Habzsikát alakító apró termetű, kígyóvékony kamasz fiú úgyannyira élvezte szerepét, hogy a hosszas sminkelést-maszkolást is sóhajtozás nélkül tűrte. Rubyn valósággal pezsgett, úszkált, röpült a játékban. Odaadónál is alázatosabb azonosulása azokkal is feledtette hogy voltaképpen illúziókeltés mindaz, amit művelnek, akik eltökélten próbáltak a mesén kívül maradni.
A Kék Kristály készültekor megismert elbájoltság ezúttal is rájuk ereszkedett, áthatotta és körbepalástozta őket. Megajándékozottnak, privilegizáltnak érezték magukat: egyszerre élhettek a valóban és ugyanilyen elevenséggel a képzeletvilágban is. A máskor lezárt, megnyithatatlan, hasztalan kutatott, észrevétlen rejtekajtók feltárultak előttük, lehetővé téve a gondtalan ide-oda járkálást.
Megrögzött filmesek váltig állították, hogy bár jó néhány mozimű létrejöttekor keletkezik valamiféle bűvkör a stábtagok körül, a Kék Kristály forgatását szokatlan intenzitású, kivételes-páratlan megigézettség jellemezte, s ugyanaz a delejesség a Fekete Herceg felvételeit is mindinkább átszőtte, varázsburokkal vette körül.
Mark fogalmazása szerint áldott állapotba kerültek. Jóllehet mindannyiukat foglalkoztatta a velük történt, csodagyanús átalakulás, még keveset beszéltek róla, egyelőre keresték-válogatták a helyzethez méltó szavakat. Meglehet, lelkesültségüket azért tartották magukban, mert titkon attól tartottak, hogy ha kibeszélik, elillan, szétfoszlik az egész. Amit majdnem valamennyien ki mertek mondani: a bűvölet hatására minden eddiginél élénkebben, szinte bőrlégzés-szinten, mámorító elevenül érzik, hogy élnek; az élhetés szelídszép mámora tölti el őket. Önnönmaguknál különbek, türelmesebbek és lazábbak lettek, átitatta és melegen tartja szívüket a szeretet.
Vallási tébolyodottakká váltunk, jegyezte meg fanyarul Atya. Annyiban találta fején a szöget, hogy csakugyan valaminő transzállapotba jutottak. Médium módra megnyílván hozzáférhettek a létezés olyatén titkaihoz, amelyek megismerésére még vágyódni is csupán álmaikban mertek.
Kristen eltűnődött. Az előző forgatás óta tömérdeket változott. Akkor még főként a társkeresés kötötte le figyelmét. Kyan Spitznél remélte megtalálni a szerelem nevezetű arkánumot, bár az mindvégig ott tündökölt az orra előtt, Brad O'Ross birtokában.
És most megvan az a veszettül hajszolt arkánum. Mindhalálig tartónak ígérkező, én a tied, te az enyém-szenvedély nyűgözi őket. Úgy rémlik, O'Ross szerint a hosszasnak és végzetesnek hitt szerelembe némi lázongás és jegelés is belefér.
A lány úgy döntött, nem sietteti, nem befolyásolja, nem gyötri a férfit. Ő maga nem szenved fölöslegesen, és kétségbeesésbe sem taszul. Miként a végzettel szembeszegülő Lilia, sürgetetlenül, de korántsem belenyugvón és nem is tehetetlenül, kivárja, mit görget eléjük a sorsuk, és méltó módon fog felelgetni a kihívásokra.
E ponton rádöbbent: Danonnak mégiscsak igaza lehet. Aligha véletlen, hogy a saját – vagy inkább valóbéli? – életük párhuzamosan alakul Lilia és Seym történetével. Hiszen mindkét pár esetében ugyanaz a kérdés: elveszítjük egymást?
Na de mi az, hogy VÉLETLEN?
Egyszer volt, hol nem volt, az ámokfutáson innen, az elmebajon túl, a cefrésüvegek hegyén élt egy gazda. Ez a paraszt seregnyi étkezési célú, leölésre szánt állatot, továbbá két kancát tartott a birtokán. Épp midőn a vemhes lovak megellettek, az ő alkoholizmusa meghágta tetőfokát, és az agysejtjei közt végzett rombolás tébollyá forrt. E pillanattól kezdve többé nem tett a lovai elé se szénát, sem abrakot, vizet is csak néhanap adott. Az ostort azonban gyakorta kézbe kapta, hogy megtörje a négylábú ördögöket és azok rontáshozó fattyait. Ám a pszicho gazdász éber fia az utolsó percben a vágóhídra menekítette a rohamosan értéktelenedő vagyontárgyakat.
Véletlen, hogy Amore Belard pontosan ekkor kereste ama mészárszéken a csontgebének alkalmas hátasokat?!
Kristen a mellette hasaló Danon büszkeségére lesett. A férfi csuklóján csillogó, mélymerülésű atom-tengeralattjárónál is vízállóbb, légzés-, pulzus- és orgazmusszámlálóval, továbbá vérnyomásmérővel is de luxe-osított karóra által mutatott kép láttán felsóhajtott. Noha még alig pihenték ki az ideúszás fáradalmait, perceken belül indulhatnak visszafelé, nehogy lekéssék a kora estére megbeszélt programot. Melyről a maga részéről megkínozva, kerékbe törve és felnégyelve sem tett volna le.
Ugyanis a vágóhídról kimentett lovakat befogadó asszonyhoz készültek.
Amore vészjós nevet adott a kínhalál közelébe koplaltatott, soványabbik kancának. A Pandora nevezetből kitűnt, hogy bármennyire ködösítsen is e témában, igenis elégtételt készül venni az állatgyötrő gazdán.
Bár nem mindnyájan ismerték elég régen Belard-t, egyszeri benyomás alapján is biztosra vették, hogy megteszi: meglakoltatja az iszákost. Kristen, Danon és Brad egy emberként ajánlotta fel részvételét a megtorló akcióban. A Rongykoboldot megformáló tizenhárom éves, vagyis életveszélyes korú, legalább tizenkét oktávnyi hangterjedelemben mutáló Rubyn kijelentette, hogy neki is köztük a helye. Melodráma jelentkezett tartaléknak.
Atya a csíkosra vert, már-már kétdimenziósra éheztetett csontgebék láttán teljesen kiborult, és azon nap már képtelen lévén elmélyülésre, más szóval munkára, behurcolkodott a stáb-pszichiáter lakókocsijába, és estélig étlen-szomjan fetrengett annak díványán; és emiatt senki se csúfolódott, még a háta mögött sem, tudván, hogy állapotának fele sem tréfa: egyszer csakugyan végez vele az iszonytató valóság. Miután valamelyest magához tért, ő is feliratkozott a bosszúállók közé.
Pandora sodrott ló volt, vagyis hideg- és melegvérű ősökkel egyaránt büszkélkedhetett. Valamikor igézően szép lehetett. Dús szálú, fekete sörénye és farka immár nem csillogott ezüstfénnyel, gesztenyeszín szőrzete nem ragyogott. Ám pöndör pillájú, karneolbarna szemével oly kacérul bírt hátrapillantani a válla fölött, s ezt olyatén magakellető tartásban tette, aminőre csak telt keblű, kerek farú, életimádó korcsmárosnék képesek.
Minden moccanása, megnyilvánulása gyors javulással kecsegtetett. Sáskasoványságú, gacsos lábakon imbolygó csikóját, Szelencét csontra fogyottan is lelkesen szoptatta, teje, ha megkevesbedett is, nem apadt el. Elfogyott húsára aszott bőre néhány nap alatt kitelt, hiszen kedvére ihatott, ha megszomjazott. Sebei behegedtek, és mire sor került filmbéli jeleneteire, a keszeg hátas tetőtől talpig bealmásodott. E sötét köröcskék csakis a jól tartott lovakon mutatkoznak, tehát Belard nem hitt a szemének, hiszen két hét sem telt el a vágóhídi vétel óta. Ráadásul Pandora ez idő alatt könnyedén megtanulta a szerepét.
A másik kanca a Panacea nevet kapta az újjászületésben. Ő hajszállal jobban tűrte a koplaltatást. Bőre kevésbé rogyott a csontjaira, parázsszínű szőre hamarabb visszanyerte hajdani fényességét. Amennyivel fizikuma erősebbnek bizonyult, lelke annál komolyabban megsérült. Nem volt oly szelíd, megbocsátó és érzelmes, mint Pandora. Csak biztos lovastudással, vagy legalább remek röpülési képességek birtokában lehetett ráülni. Nem tűrte a bizalmas érintést. Nem rúgott vagy harapott, ha kényes pontokon nyúltak hozzá, hanem vonaglott, rángatódzott, olykor össze is roskadt.
Ám mivel Amore és az örökbefogadó asszony tömérdek időt szentelt a sárga ló mentális gyógyításának, és mert a nevét is ezen kezelés részeként kapta, panacea, a minden bajt orvosoló varázsszer lassan rendbe hozta őt. Midőn sor került a fellépésére, már nem próbálta lehajigálni a hátára merészkedőket, elviselte, ha a homlokát vagy a hasát érintették, s szökdécs lábú, félénk és aggodalmas csikóját, Elixírt is szopni engedte.
Mindazonáltal, midőn a kamera előtt fel kellett ülniük a háromnegyed-holtnak rémlő, vézna lovakra, Kaiden és Lilia is vonakodást jelentett be. Csupán hosszas, könyörgő hangvételű rábeszélés hatására engedtek, ám oly tétován óvatoskodtak fel a nyeregbe, hogy a köröttük bámészkodók egymás hasát fogták kuncogtukban.
Bármennyire tartott is tőle Danon, a horpadt-sovány Pandora csakis akkor roskadt össze alatta, s meresztette patáit az égre, mikor ezen jelenet felvételére került sor. A közelben tartózkodó idomár, valamint az állatvédelmi hatóság képviselője is elégedett volt a kacér pillantású sodrott kanca szereplésével, erőnlétével.
A Kristennek jutott Panacea ekkorra felhagyott ugyan szándékos ledobálási törekvéseivel, ám hiperijedezős lévén, szüntelenül jobbra-balra, előre-hátra, körbe és haránt is ugrándozott. Bármitől képes volt zsigerig megrémülni, és a magasba rettenni. Egy parányi bogárka, egy objektív vagy egy lámpa csillanása, de akár a saját árnyéka is salto mortale-jellegű szökellésekre késztette. A nyergében hányt-vetett lány hiába préselte satuba a lábaival, és a legravaszabb szárfogást is hasztalan alkalmazta, Panacea bárminő szorításból kitört, ha pattogni akart. Vele kizárólag olyan személy kívánhatott volna hetedhét országnyi lovastúrára menni, aki kétoldali csípőficamra, sorozatban átharapott nyelvre vagy totális agyösszerázottságra vágyódott.
Kristen hányattatásait észlelvén Amore Belard sűrűn szabadkozott, amiért a sárga kanca még nem az a kiköpött kaszkadőrló, de – állította – néhány hét alatt biztosan levetkőzi félénkségét, bár addigra filmművészi karrierje véget is ér.
A lány vállat vont. Mélyebbre helyezkedett a nyeregben, rongybabává lazult derékban, miáltal bármely jármodban rezzenetlenül kiülte a ló váratlan sasszéit, pördüléseit, farolásait és gyertyáit, viszont a nyelve szélsebesen csipkésedett.

 

 

A valahai börtönszigetet elhagyván fáradalmas úszás várt rájuk a durva szembeszél által felhabosított tengerben. Másfél órányi makacs küzdelem jutalmaként értek partot. Kifulladtan kölcsönös megbecsülésükről biztosították egymást, és kijelentették: soha többé nem mennek közösen sehová, mivel gyanítható, hogy együttléteik a végkimerülésbe vezetnek.
Ezután forró testfürdőt vettek, felöltöztek, fogadalmukkal legott szakítva a Honda Legendbe rogytak, és felkeresték Marielle Magén, a lovakat befogadó asszony birtokát.
A hatalmas területű majort körülzáró, vörösbarna kövekből emelt, évszázados kerítés hivalgás nélküli büszkeséggel viselte korát, miként némely méltósággal megkorosodott asszonyok. A kövek illesztéseiben sziklakertekből ismert, aprócska növények virultak, virágoztak. Ezek magvai nem kertészek révén kerültek ide, hanem madarak csőrében, tücskök, bogarak, hangyák talpain, fuvallatok és förgetegek szárnyain.
A liliomos motívumokkal díszesített, mélyzöld színű vaskapu mögött feltáruló réten vadszegfű, zsálya, kakukkfű és oregánó nyílott, szerény virágaik érzékítő illatot árasztottak. Az utat szegélyező, göcsörtös törzsű, vénséges olajfák koronáiban madarak susogtak, csattogtak, cserregtek, kabócák fűrészes hangja csikorgón. Az a szél, amely távolabb barátságtalanná hullámosította a tengert, itt langyos szellőként surrant, táncolt, cirógatott.
Marielle terméskőből épült villájának falát sárga-tarka borostyán tenyérnyi levelei, örökzöld lombú folyondár lazán bólogató hajtásai és szemérmetlen méretű, sárga-barna torkú trombitavirágai ékítették. A ház sarkainál terpeszkedő fügebokrok repedezően kövérre hízott, dús nedvű, szerelemédes termésein rovarok nyalakodtak. A télen-nyáron zöldellő magnólia elefántcsont fehérségű virágcsészéiben bódult dongók hemperegtek. A nektárgyűjtők az összes porcikájukat bevirágporozván sem mutattak távozási szándékot. Puszta bujálkodásból gömbörögtek az édesded, illatozó, szépséges virágokon.
A szőlőlugas alatt megbúvó terasz napsütötte szélein sorakozó terrakotta edényekben zöld és bíbor lombú bazsalikom, tarka levelű, kúszékony növekedésű menta és muskátli gyönyörködtetett, utóbbiak mámorgató alma- és citromaromát leheltek a fuvalom szellő érintéseire, de csak úgy maguktól, víg kedvükben is.
A szédelítően balzsamos, fűszeres, elnehezítő és könnyed, ezer ízű levegő, a szirmaik repedtéig kitárulkozó, odaadó virágok, a kelyheik mélyében bacchanáliázó rovarok, a madárdalok-füttyök az élet, a szerelem és a nyár babonázó édesét, örömét lehelték-ontották.
– Olyan ez a hely, mintha Mark álmodta volna – suttogta Kristen.
Marielle Magén középmagas, nőies alkatú, hatvan év körüli asszony volt. Napfénnyel átitatott, szőkéből őszülő, rövid tincsei kalászarany és jégfehér sávosan ragyogtak. Úgy tetszett, haját nem drága fodrászszerek csillogtatják, hanem az egészség. Hetyke szeplőkkel telehintett, bronzos színű arcára finomabb-markánsabb ráncok rajzoltak élettérképet. Sötét szegélyű, mélykék íriszén ezüst és arany színű csillámok szikráztak, ám ettől a tekintete nem vált babaszerűvé, cirógatóvá. Sőt, az a kaleidoszkóp-színes tekintet inkább perzselt, átvilágított, felkavart. Apró, finoman fitos orra némileg enyhített nyűgöző lézerpillantásán. Kicsiny, duzzadt-telt, önmaguktól pirosló eperajkait félköríves mosolyráncok keretezték. Kerek, gödröcskés állán is szeplők tarkállottak.
Marielle legyűrt szárú nyári vászoncsizmát, fekete halásznadrágot és az arcával harmonizáló, szeplőmintás fehér blúzt viselt. A nyakában arányló, finom szemű láncon vágtázó lovat formázó jade medál függött.
Miután Amore Belard is megérkezett, a keveset beszélő, kedves mosolyú, nyugodt asszony friss fügével, lágy sajttal, olívás paradicsomsalátával, boszorkányosan fűszerezett párolt zöldségekkel és palacsintatésztában ropogósra sütött cukkínivirággal kínálta vendégeit. Desszertként gyantás-édes ízű fenyőlekvárral töltött palacsintát tett az asztalra.
Az árnyarabeszkes szőlőlugasban lakomáztak.
Danon a többiekéhez fogható élvezettel villázta be a zöldség- és virágfalatokat, ám háromharapásonként az iránt érdeklődött, mikor szolgálják fel végre a sült krumplit és a véres steaket. Pillantása folyton Marielle tekintetét kereste, s ha el-elkapta, valósággal összefonódott azzal, akárha kedvét lelné a megperzseltetésben.
Az asszony melengetően mély, fátyolozott, derűs hangon válaszolgatott incselgő kérdéseire.
És a színészkedő-álkodó hajlamaival gyakorta büszkélkedő férfi elannyiszor igaz-őszintén elpirult: az utolsó nyitott inggombjáig, vagyis csaknem hasig, skarlátosan bevörösödött. Egyszerre csak mélységesen összezavarodott annak felismerésétől, hogy ő most szenvedélyesen flörtöl ezzel a nála jócskán idősebb, merő természetesség, praktikátlan nőiesség, bűvösség és rejtelem asszonnyal. Próbált volna másfelé nézegetni, csakhogy képtelen volt elfordítani a szemét a szegélyes-csillámos, tengerkék íriszről.
Gyötrelmes kínjában felkecmergett a kagylós hátú fonott székből, a közelben illatozó, karácsonyfa formájú magnóliához ténfergett, és egy szemmagasan nyíló virág kelyhébe bámult. Hosszan szemlélte az önfeledten hempergőző, fejtetőtől fullánkig virágporsárga, hatalmas dongókat, majd megköszörülte a torkát, és így szólt:
– Szeretném szinkronizálni a látványt.
S ezennel olyféle nyögdelésbe, sóhajtozásba, zümmögésbe-trillázásba, sikongatásba és vonaglásba fogott, mint egy mindenféle hájjal-mézzel kenegetett, mennyei gyönyörökkel édesgetett, magánkívül boldog földi halandó, s persze ezúttal is könnyekig megnevettette közönségét.
Miután úgy vélte, kijátszotta magát a zavarból, visszamerészkedett a székhez. Lenyelt egy pohár gyömbérsört, megevett néhány fenyőlekváros palacsintát, ám mert a tekintete unos-untalan vissza akart tévedni Marielle arcához, szeméhez, a pöttyös blúzt gyengéden domborgató melléhez, alig laposdad, asszonyos hasához, védekezésképpen a tulajdon pofazacskóiba helyezett egy-egy dagadt fügét. Nyomban Marion Brandóvá változott a Keresztapából, és előadott egy ízes maffiózóparódiát.
Kristen azon kapta magát, hogy szeretetteli pillantásokkal méregeti a csupa-csupa kuszáltság és játékosság, szívfacsaróan esendő, megejtően emberi Danont, hogy visszavonhatatlanul bátyjává, barátjává, hancúrozó és lelkiző társává fogadja őt.
Azután Marielle testbeszédét fürkészte, arra kíváncsian, mihez kezd az asszony az általa kiváltott érzéki magasfeszültséggel. Ám ő nem kezdett azzal semmit; nem lett tőle se forróbb, se hűvösebb, válaszreakció nélkül fogadta el, vette tudomásul a feléje áradó férfiúi izgalmat, feszültséget, feszélyt. Az étkezést megkoronázó, jázminillatú zöld teát is maga szolgálta fel, láthatatlan segítői továbbra se mutatkoztak.
Danon kitartóan sörözött, mondván, ha már így is, úgy is összevizeli magát, akkor legalább olyan húgyhajtót vesz magához, amilyet szeret. E megjegyzéssel nem aratott sikert, tehát megest súlyos szorultságba keveredett. Midőn hetedszer is elnézésért hebegett ízetlensége miatt, Marielle megkönyörült rajta. Felszökkent ültéből, és a védencei közé hívta őket.
Kezdésképp az istállóba mentek. Négy felnyergelt és egy rojtos szegélyű, keskeny szőttessel letakart hátú ló várakozott rájuk.
Magén térdig felhajtotta legyűrt csizmaszárát, egy speciális grádicshoz vezette a nyergeletlen szürkét, és ugrándozás nélkül, elegánsan a hátán termett, majd elindult előttük, mutatván az utat.
Léptettek, ügettek, nyargaltak; utóbbit a terepviszonyoktól függően, legalább ötféle sebességfokozatban tették. Könnyű vágtában ereszkedtek alá egy enyhe lejtésű domboldalon, majd teljes sebességgel átszeltek egy hatalmas, frissen kaszált, szénaillatú mezőt. Keresztülügettek egy zöld levegőjű, zajnyelő talajú fenyőerdőn, egy mámorodott virágokkal, törpe gyékényekkel és sásokkal teli lapos réten. Utóbbin különféle vízimadarakkal találkoztak, s a csusszanatlan szőttesen ülő Marielle névről ismerte valamennyiüket.
Kiterjedt nádassal övezett, tisztán kéklő tó partjára érkeztek. Előttük cipruszöld hegygerinc ívelt, a lenyugvás gondolatával játszogató Nap lassan lefelé szánkázott mögötte-rajta. A narancs, arany és smaragd színvilágú, szívbemarkoló hangulatú képeslapra kívánkozó, finoman párás-ködös háttér előtt, a nyurgára nőtt fűben ménesnyi ló nyargalt.
Kristen a váratlanul elébe tárult lélegzetakasztó látványtól dermedten figyelte a feléjük száguldó paripákat, a hajladozó fűszálak és robbanásig érlelt kalászok közül ritmikusan ki-kiemelkedő állatok izmos szügyét, lebegdező sörényét, szoborszép fejét, kockára tágult orrnyílásait.
Régóta gyanakodott, immár bizonyosra vette, hogy nem téved. Ám még mindig alig mert örülni. Tenyerét kiugrani készülő szíve fölé simítva kérdezte:
– Ugye, ez a filmbéli tó? És igazából szabadon engedjük a csontlovakat!?
Marielle rámosolygott, a szemével jelzett igent, s a lány ezúttal mindkét kezét a szájára szorította, nehogy felsikoltson gyermeki boldogságában, és elijessze az inni érkező ménest.
– Igen! Igen! Igen! – lelkendezett suttogóra fogott hangon. Azután oly hévvel ragadta meg a közelében lelt Brad kezét, hogy csaknem kirántotta a férfit a nyeregből. – Ugye, igaz!? Ugye, szentigaz!? Ugye, hihetem, nem álmodom!? Ugye, senki nem fog megróni azért, mert naivul elhittem a tündérmesét?
– Szentigaz – felelt O'Ross komolyan, a lány átszellemültségében gyönyörködőn.
– Semmi mészárszék? Lókolbász? Lóvirsli, mustárral? – kérdezte Danon nyeglén, Kaiden megjegyzésére emlékeztetvén társait.
Frontálisan kapta Kristent. A torkát szorongató, fogcsattogtató támadóval együtt fordult le a hátasáról. Rövid birkózás után hagyta magát két vállra fektetni.
Végül nevetve elnyúltak egymás mellett, a fejük közelében toporgó patáktól szemernyit sem zavartatva.
Kristen szertelen örömében dúdolva hempergett a fűben. Hirtelen felpattant, és táncolni kezdett; azt táncolta, hogy ő egy táltos, ki éppen visszakapta a szabadságát, és lobogó sörénnyel, büszkén magasra tartott farokkal, hátsó felét fel-fellódítva, bolondos mámorban nyargalászik, sasszézik, lebeg, szökdécsel a tóparton.
Szemközt a szomjas lovak a vízre hajolva ittak. Akár a filmbéli jelenetben, egy markáns fejformájú fekete csődör strázsálta nyugalmukat. Midőn ő oltotta szomját, egy fehér rombusszal ékes homlokú, idősebb pej folytatta helyette az őrködést.
– Azt hittem, ezen a menhelyen is karámokban, istállóban élnek – lehelte később a kifulladt Kristen. A kengyelbe dugta lábfejét, és nyeregbe pattant.
– Ez a terület is véges, tehát akár karámnak is nevezhetjük – szólt Marielle. – Az emberi közelséghez ragaszkodó lovaim viszont az istállót választották.
Kristen ismét felragyogott.
– Idehozzuk Panaceát és Pandorát, és az a jelenet lesz a filmben, amikor tényleg, valóban, igazából, csakugyan szabaddá válnak!? Jaj, ez hátborsóztatóan szép! Miért titkoltátok előlem?
– Nincs titkolva – mondta Brad. – Hiszen máris tudod.
– Köszönöm ezt a rengeteg-karátos örömöt.
– Mielőtt azonban szabadon engednénk őket – jegyezte meg Amore –, el kell intéznünk egy apróságot. Elmegyünk a volt gazdájukhoz, és mindhalálig megemlegettetjük vele, amit a lovaival tett.
– Kikémleltettem a fickót – tudatta Marielle. – Goran Boulet kényszeresen azonos időpontokban jár a kocsmába. Mindig ugyanannyi szesztől válik kötekedővé, és óraműpontossággal rúgatja ki magát a ludvérces éjszakába, hol a feldühített vendégek, hol a csaplár által. A falubeliek gyanúja szerint Boulet öldösi a kutyáikat. Tervbe vették, hogy előbb-utóbb tetten érik, és a legyilkolt ebek sorsára juttatják. A fickó pár napja azt harsogja, hogy hamarosan új lovakat vásárol.
– Holnap ott leszünk, és mindörökre lebeszéljük az állattartásról – suttogta maga elé Amore.
– De hát mit művelünk vele? – rökönyödött meg Danon. – Józanra verjük?
– Alapvetően nem fogjuk bántani – ígérte Belard. – A skizó fickó hajlamos a vadnál vadabb kényszerképzetekre. Be fogunk illeni a rémálmodásai közé.
Marielle oly szálegyenesen ült a szürke lovon, aminő tartásról az ortopédorvosok már tanulni se merészelnek e görbült gerincektől hemzsegő, hátfájós világban.
– Legközelebb a Zöld Kristályról forgassatok filmet – kérte. – Lilia, Seym és Kaiden, szerezzétek meg a Föld nevű bolygó élővilágának létét, egészségét, szabadságát feltámasztó Zöld Kristályt a Tékozló Varázslótól, a Kapari Gonoszoktól és a Gyáva Törpéktől. És ha a Zöld Kristály visszanyeri varázshatalmát, a kiirtott erdők, kertek, fák helyén dzsungelek, vadonok, pagonyok, ligetek nőnek, a kipusztított állatok új életre kelnek, az ózonseb begyógyul, a megtisztuló élővizek ismét megtelnek elevenséggel, a kopárosok és a sivatagok visszazöldülnek, mígnem az egész Föld megint oázissá válik! És én nem arra ébredek, hogy a kis éjjelibe lóg a kezem.
– Ne fájdíts! – nyögte Brad. – De majd megemlítem Marknak.
– Mark ismerte ezt a helyet, amikor megírta a tavas jelenetet? – kérdezte Kristen, s közben ez zakatolt a fejében: véletlenvéletlenvéletlen.
– Akkor talált rá, mikor helyszínt keresett a környéken az epizód leforgatásához – felelte Brad.
– És akkor ez most véletlen vagy csoda? – firtatta a lány.
A férfi vállat vont.
– Ki tudja, mi történik, midőn az ember röpülős, képzelékeny, fantáziás állapotában megnyílik a mindenségnek? Mark kitárt minden ajtót, ablakot, a többi között a gyermekszobáét és a pincebörtönét is.
– Különös, ő is ugyanebben a világban él, s mégis, mindama szépet, rútat, kedvest és torokszorítót, amit ő megláttat velünk, nélküle tán észre se vennénk.
– Ez a tehetség titka – közölte Danon, hangjában enyhe csodálkozással, amiért maguktól ezt se tudták.
Nyugtalanul kereste Marielle tekintetét, bámulta az asszony királynői tartását, neki vágyott imponálni. Helyből vágtába ugratta hátasát, a sekély vízbe száguldott vele, és homokos habot túrva s fröcskölve, fel-alá nyargalászott a part mentén.
Azután ágaskodásra bírta a lovat, s az oly lelkesen teljesítette óhaját, hogy a két lábra emelkedést abba se hagyta, míg hanyatt nem vágódott. Mindketten nagyot csattantak a vízben, az ember jócsillagának hála, nem egymáson.
A gerincre borult herélt tüstént talpra szökkent. A szárazra sietett, és harapdálni kezdte a füvet.
A lucskossá ázott, csapzott-hínáros fürtű Danon hasra fordult, és átváltozott.
Lerongyolt lelkű Kaidenként azt fontolgatta, hogy a bokáig érő vízbe gyilkolhatná magát, hiszen katonái odavesztek, ráadásul az utolsó csepp vérig szolgált ügy is csúfos véget ért, hiszen Altan hercegről kiderült, hogy semmirekellőnél is ártékonyabb, ugyanis álnok és rossz szándékú.
Végül azon csurgósan-boglyasan visszamászott a nyeregbe, s társai nyomában a villához poroszkált. Velük ellentétben ő nem volt beszélgetős kedvében. Miután többször is megszólították, mogorván kijelentette, hogy a maga részéről bealfázott, ne zavarják.
Oda se figyelt, midőn a többiek megvitatták, miként fogják tartósan detoxikálni a lókínzó, de kutyamészárlással is hírbe hozott gazdát.
A visszaúton meg kellett vitatniuk a kétségek közé taszult Danonnal, hogy nem, nem cikiznék ki, le sem néznék, ha összegabalyodna Marielle-lel, bár ezt a fejleményt nem tartják túl valószínűnek, ugyanis az asszony jelét sem adta annak, hogy férfiként venné számításba őt. Vonzalmának, zavarodottságának okát esetleg másutt kutassa, ne szexuális területen, mivel inkább lehető, mint lehetetlen, hogy egy korábbi földi előfordulásukkor egymás fia, lánya, apja, anyja, öccse, húga voltak.
– Marhaság! – legyintett Corl, körmeivel a szakállát sercegtetve. – Egyszer élünk, punktum! Ezt a reinkarnációs humbugot már az előző életeimben se cumiztam be! Mákomra egyszer éppen vallási potentát voltam, így hát elmáglyáztattam az eretnek locsogókat! Oh, Marielle! Mivel bűbájolt meg ez a nő? Egyszerűen nem tudtam levenni a szememet róla! Holott bőven az anyám lehetne! Micsoda tűzviharokat ígér az a parázsos tekintet! Jaj nekem!
– Gyakran történik veled efféle? – érdeklődött Brad.
– Nem, nem túl gyakran. Cirka negyedévente. Máskülönben mindig is vonzódtam a nálam érettebb nőkhöz. Valószínűleg az lehet az oka, hogy tizenhárom éves se voltam, mikor a zongoratanárnőm a billentyűzetre döntött, és kiadósan meglovagolt, de nem cizellálom, nem vagytok ti firkászok. Egyébként a mostani barátnőm nem is időske. Csupán négy évvel korosabb nálam.
– Tehát számításba se jöhetek – sóhajtott Kristen.
– Nyugodj meg, stukaként repülnék rád, ha nem az univerzum egyik legjobb kardforgatója volna a pasasod! Meg ha nem fivérileg éreznék irántad, és még akkor is, na nem ismerném Marielle Magent. Minden a szerelmünk mellett voksol: közösek a szenvedélyeink! Ő is lovakat tart! Még ha vágóhidakról, állatkínzóktól összeszedetteket is, és ha eszében sincs eladogatni őket. De hát akkor, végtére, miből él? Majd minden titkából kiforgatom, miközben a birtokán dolgozunk! Késleltetni fogom a felvételeket, hogy ottlétünk minél tovább tartson! Mivel a lovas bravúrjaimmal nem bírtam levenni a lábáról, legközelebb mással próbálkozom. Viszem a szájherflit vagy a gitárt, és muzikálisan fogom őt elbűvölni!
– Aludj rá néhányat – ajánlotta O'Ross. A Honda megállt Kristen hajléka előtt.
– Hé, hé! – protestált Danon. – Előbb engem vigyél haza, utána szíved hölgyét, és nem ám a küszöbig, hanem az ágyig, mert mai napság így biztonságos!
– Igaza van – helyeselt a lány.
– Részegült – mutatott rá Brad.
Mindazonáltal a kétszáz méternyire lévő villához fuvarozta a lázas hódítási terveket sződögélő hősszerelmest.
– Ne botránkozzatok meg Marielle életkorán! – kötötte a lelkűkre a kocsiból kifelé kászálódó Corl, holott egyáltalán nem látszottak magukból kifordultnak. – Más ilyen korú nők még a Playboyban fotóztatják magukat, és kisdiákokkal járnak!
– Nem szükséges túlbeszélned – szólt Kristen. – Jó éjszakát.
Megvárták, míg Danon eltűnik a házban. Azután a lány megkérdezte:
– Bejönnél hozzám?
Brad felsóhajtott.
– Hát... Már betegesen hiányzol.
Elhagyták a kocsit az út szélén. A férfi házához tartozó kerten át a tengerhez sétáltak. Félredobták a cipőt.
Kinyújtott lábbal letelepedtek a parton, oly közel a vízhez hogy a fodrozódó hullámok merészebbjei elérjék a talpukat, az ennél is kalandorabbak a térdüket.
A figurák, Chanel és Givenchy hamar kiszagolták ottlétüket. Eleinte csak körülöttük szaladgáltak, majd rajtuk keresztül folytatták a kergetőzést. Utóbb O'Ross ingébe furakodtak. A testmelegben összegömbölyödtek, lustán mosakodtak, vakaródzgattak, s közben hálásan fogadták Brad vagy Kristen érintéseit.
– Meglehet, Danon látja jól, és jelenlegi állapotunk összefügg a szereppel – kezdte a férfi, a hasán heverésző, jó szagú, selymes bundájú görényeket simogatva. – Nem tudom. Majdnem ugyanúgy szeretlek és vágylak, mint régen. Az utóbbi idők vitáitól azonban fázom, irtózom. A Kék Kristály valóban varázsolt, avagy, bulvársajtókedvence kifejezéssel: sikertörténetté vált. A több mint negyven éven át erről ábrándozó Mark meghódította végre a kék planétát a mesélésével, mégpedig szíven, lelken át, vagyis az egyedül érdemes módon. És mert a rendezőket viszonylag ritkán teszik ki üldöztetéses sztárolásnak, ő megúszta a fehér ló szövődményeit. Megjegyzem, méltó rá, hogy viszonylag kevés zaklatást, marketinges szarságot, médiaterrorgatást és -szívatást kelljen elviselnie. A közmegegyezés alapján ezt a balhét nekünk kell elvinnünk. Nekünk, akik a fizikumunkat adtuk a filmhez. Nem kell figyelmeztetned: emlékszem, kétmilliószor megrágtam ezt a csontot! De mit tegyek, ha még mindig keresztben áll a torkomban!? Ma már világtendencia, hogy bárkit, aki felvillan a képernyőn, vásznon, azonnal sztárrá rikkancsoznak, totemoszlopizálnak, bálványoznak, á la Hollywood. Mintha másféle stíl nem is léteznék. És ez a stíl nem egyszerűen megengedi, hanem fokozottan elvárja a szélsőségeket, hisztériát, ugyanis ez jár zajjal, feltűnéssel, ez vonzza a még több érdeklődőt, egyszóval: a jóval rengetegebb pénzt. Akárhányszor átgondolom, elannyiszor arra a következtetésre jutok, hogy téged létezésszinten szeretlek, igaz örömmel tölt el a tudat, hogy még rengeteg filmszerep várhat rád, mivel elbűvölően tehetséges vagy, ám abban már nem vagyok biztos, hogy agyonünnepelten is ugyanúgy fogsz engem vonzani. A magam részéről sosem álmodoztam sztárságról, a tömegimádat majd' minden megnyilvánulási formája csak zaklat. Tehát ebből én kivonulok. Nyilván nem véletlen, hogy a történetező-mesélő műfaj iránti vonzalmam a filmhez cipelt, és bizonyosan azért lettem csak kaszkadőr, mert számomra a részvétel és jelenlét ezen formája ád örömet, nem a sztárogás, villogás. Valahányszor arra gondolok, hogy szívesen megölelnélek, lelki szemeim előtt megjelenik a testőrhad, amelyre rövidesen rászorulsz, ha kedves a szervi épséged, felrémlik bennem, minő unalmas, fárasztó, viszolyogtató meghívásoknak kell majd eleget tenned, ha a topon akarsz maradni. Kényes lelki szemeim méltatlan műsorokban, ostoba riportokban, megalázó helyzetekben látnak, példának gondolj csak a bíróságra bízott Tudod Kire, és mindez állatira hervasztólag hat rám. Szóval adj még időt, hogy megküzdjek a férfibánataimmal.
– Nem tartasz elég érettnek arra, hogy kezelni tudjam a sikerességgel járó komplikációkat?
– Ehhez édeskevés az érettség. Nem tételezem fel rólad, hogy elszállsz a fehér lótól, és agyatlan, lelketlen lufi-sztárocskává válsz. Vagy te annyira üde, igazi és természetes, hogy ezzel személyiségzavarok nélkül megbirkózz. Egyszóval nem fogod azt gondolni, hogy ha belépsz egy zsúfolt étterembe, akkor a kedvedért felállítanak valakit az asztaltól, mert neked jobban jár a hely. Te nem fogod azt képzelni, hogy rád nem vonatkoznak szabályok, törvények, hogy te mások fölött állsz, hogy büntethetetlen vagy. Valószínűleg abba a törekvésbe sem fogsz belerokkanni, hogy miként felelj meg minél tökélyesebben imádóid elképzeléseinek, mert te továbbra is önmagadnak akarsz majd megfelelni. Vagy te olyan értelmes és érzékeny, hogy ha e tekintetben bármilyen kuszáltság keletkezne benned, a barátaidhoz fordulnál segítségért, és nem próbálnál mindenki aranyoskáját buheráltatni magadból az erre szakosodott apparátussal. Abban viszont már kevésbé bízom, hogy eljöhet a perc, amelytől többé nem dőlnél be a hízelgésnek, nem tűrnéd el, hogy manipuláljanak, az orrodnál fogva vezetgessenek, érdekből ajnározzanak. Bár nem túl régen csináltak belőled konyhakredencet, máris számosszor láthattuk, hányan próbáltak meggazdagodni belőled, felkapaszkodni rajtad, világhíres férjet fogni általad, a tiednél is főbb szerepet kapni a filmben, és így tovább. Mindannyiunkat szemlélvén taszít, hányan próbáltak leokádni, széttépni, kisajátítani bennünket, vagyis milyennyire elszabadult köröttünk a gyűlölet, irigység, tulajdonlási téboly is. Ezek eróziójától féltelek. Téged, magamat, az érzelmeinket.
– És valahányszor megcsókolnál, letepernél, ez jut eszedbe, s menten ellankadsz? Ezt akarod mondani? Felhőkarcoló termetű, okos homlokú, önrágó, örökkévaló szerelmem, hogyan borogassam le a gyulladt agyadat!?
Brad hanyatt vetette magát a homokban. Az ingében szunyókáló figurák felriadtak, s elölről kezdték az elvackolási, begömbölyödési, egymásba bújási ceremóniát. Ezenközben csiklandoztatóan összemászkálták szállásadójuk mellkasát, hasát. Midőn a férfi végigsimított ingerelt testtáján, Chanel megragadta az egyik ujját, a feje alá húzta azt, és elaludt rajta.
– Szerinted forduljak lélekgyógyászhoz? – kérdezte O'Ross.
Kristen vállat vont.
– Engem is irtóztat, ha egy mozismagazint kinyitva azt látom, hogy a bevétel alapján rangsorolják a filmeket, hogy a színészek értékmérője nem a tehetség, hanem az általuk elérhető-kicsikarható gázsi összege. Hogy teljesen nélkülözhető, fölösleges, tehát ártalmas szakmák jönnek létre, kizárólag azon okból, hogy eladják a BLÖFFöt, legyen az akár zenei, filmes vagy irodalmi műfajú. Úgy egyáltalán szörnyen zavaró ez a mosti tolongás, tömegesedés, mert elárnyékolja a mélységeket és magasságokat, viszont pozícióba emeli a felszínességet, a nyikhajságot, a megaszart és a grand pitit. De: tanácsoljam-e Marknak, hogy azért, mivel momentán épp az ilyfélék kelendőek, mivel ezek köré települt a hiénamarketing, ő hamar kösse el a mesélő vénáját, és vonuljon vissza egy világszéli szigetre, és mi kísérjük oda őt, és aztán egy emberként jajgassunk a cudarságok miatt? Jobbnál jobb filmekben vágyom játszani! Játszani, élni-halni! Nem azért, mert ez az általad felsorolt nyűgökkel jár, hanem mindazok ellenére! Sokakkal, igenis nagyon sok emberrel közös a pajzsfeliratom, azaz nem vagyok egyedül a hittel, mely szerint: minden jóval kiszorítasz valami rosszat! Bár én is sűrűn szörnyülködöm ezen-azon, nem állok félre! A felsoroltak: felszínesség, nyikhajság, megaszar és grand piti úgy viselkednek, mint a gázok, vagyis hopp, gyorsan kitöltenek minden rendelkezésükre engedett teret. Ne félreállj, hanem csinálj különbet, szebbet, varázslatosat! Csinálj jót, istenadta tehetséged szerint valót! Mark is vakon talált a százas körbe: önmagát akarta elbűvölni a mozijával, és vele együtt hányan röpülhettek a mesetájakon!?
– Bölcs beszéd volt, szeretlek is érte – bólintott Brad. Folytatta volna, de a lány ledőlt mellé, és elnémította őt egy röpke csókkal.
– Nem hagyom, hogy újrakezdd! – nyögte a leheletnyi csók végén. – Légy férfi, és bírd ki a gyűretést! A zugfirkászok előbb-utóbb le fognak szállni rólunk. Ha egyszercsak nem találnak fogást rajtunk, eladhatóbb alanyok után néznek. Ám ha érezteted velük, hogy bőszítenek, sose szabadulsz tőlük. Addig minden tettedet allűrnek, aberrának, botránykőnek tekintik, szanaszét szipolyoznak, elmekórtani esetté provokálnak. Azt várják, mikor vágod állón valamelyiket...
– Egyet már állón vágtam. Habár ezzel sikerült beállítani a diplomáciai csúcsomat, mégsem használt.
– ...hogy aztán Görényekkel táncolónak gúnyolhassanak, ki-be ugráljanak a kerítéseden, ablakaidon, és bármely megnyilvánulásodat, mozdulatodat legott félreértsék, kiforgassák, falsul adják nyomtatásba. Tán az sem okos, amit Danonnal műveltetek a sajtótájékoztatón, de a merev elzárkózásnál, utálkozásnál klasszisokkal jobb.
– Ha már a sajtótájékoztatónak nevezett revünél tartunk: a titkolatlanul reklámcélú összejövetelek sem stimulálják a komfortérzetemet. Bár úgy rémlett, hogy a meghívott íroncok kedvükre kérdezhettek, végül úgyis a Howard által átnyújtott szöveget kell majd a nyájas olvasók tudtára adniuk. Összefoglalom: tök fölöslegesen lebegtettük a manduláinkat a válaszolással. Az ilyesmitől is halálos herótom van. Biztos nem véletlen, hogy a stelázsik normálisabbja kivonul a producerektől, marketingesektől, sztájlisztoktól és Tudod Kiktől zizegő városokból, és távoli, firkász-se-járta vidékeken vesz farmot, tart marhát, birkát, madárpókot, gyapotültetvényt, bárakármit, csak ne kelljen nap mint nap a fanatikus pénzcsinálókat környező hülyeségtengerben lábalnia. Na jó. A minap kézbe vettem kedvenc múlt századelői szerzőmet, és mit olvasok a patinás illatú lapokon!? Hát már őt is a szédület rohanás, az erkölcsi hanyatlás és az értékválság kesergetté, anno! De Shakespeare is ettől volt hangyás, annál is régebben.
– Ettől írt hol drámát, hol vígjátékot, attól függően, hogy épp milyen kedvében lelte őt az élet színessége, derűje-borúja. Te is azért bírod még átéltebben, még meghaltabban játszani Seymet, mert ismered a fényt, a sötétet és az árnyékot is. Így van jól. Aki csak fél világot ismer, az NE fessen, írjon, filmezzen, szoborjon!
Brad – hálóhely mivoltáról megfeledkezve – felült. Az inge alatt szétgurult, bóbiskolásukból felzavart görények foggal-körömmel kapaszkodtak a bőrébe, köldökébe, mellbimbójába. Bár rosszalló hangokat hallattak, tudomásul kellett venniük, hogy nyoszolyájuk, őket félrehempergetve, hasra fordul.
– Bezzeg a tervezett lóhóhér-szívatás ellen nincs kifogásom! – szólt O'Ross tűnődőn. – Mivel Mark kidobta a filmből a mában játszódó jelenetet, úgy érzem, jogunk van hozzá, és meg is érdemeljük, hogy kárpótlásul másikat rendezzünk magunknak.
– Az sem zavar, hogy ördögiek leszünk? – kérdezte Kristen, ugyancsak hason fekve. Hátán, derekán a kilakoltatás következtében hancúrozóssá visszaélénkült görények birkóztak, szaladgáltak.
– Remélem, sikerül szörnyen emlékezetessé válnunk.

 

 

Goran Boulet pocsék állapotban támolygott hazafelé az éjhomályos, kihalt úton. Vergődve vonagló, fekete masszának érzett agya, akár a forralt kátrány, égetően, bűzösen habzott, bugyborékolt, gőzölt, pöfögött a koponyájában. Olyan volt, akár a gyűlölet fészke, kínok, dühök fortyogtak benne, szétáradtak a testébe. Elnehezítették végtagjait, hajóhintáztatták gyomrát. Máját mérgezték, epéjét fájdították. Sejtette, hogy mindeme gyötrelmekről, élénksötét, ragacsos haragokról ő maga tehet, ám mert erről hallani sem akart, azt kereste, mit zúzhatni szét pokolszikrás bőszületében.
A mihaszna doktorok szerint kevésig se húzza, ha nem szakít az ivással. De hát hogyan is hagyhatna fel e világon egyedüli jóval és boldogítóval!? Képtelenség józanul kibírni az emberiség nevű fekáliahegyet. A huhogó sarlatánok májkómával és agylágyulással riogatják. Bármelyik kórba essék is, mindkét esetben elhülyül. Az ám! Ettől kéne félnie? Legalább nem őrjítik tovább a seggfejek. A dolgok abszolút értelmetlensége, a színtelen, unalmas, rühelletes élet. A hangok, az ijesztő villódzások.
Régebben, mikor még fogaton járt a kocsmába, több megbecsülést kapott részeges, seggfej földijeitől, és legalább a dühén is könnyíthetett. Ostorral a kezében úr volt, korlátlan hatalmú úr! Végigvágott ő a sehonnai, pofázós, számonkérős krimótöltelékeken is, nem csak az átkozott lovait csépelte csíkosra, véresre, kelevényesre, nem igaz! És ha zebrává püfölte is a két lustán vánszorgó, métely pokolfajzatot, azok mégiscsak hazavitték, nem kellett itt botorkálnia a kátyúkban, a hátborsóztató kuvikolásban, az útmenti mező fölött gomolygó párában, hajmeresztő zajok és víziók közt.
Ez nem agylágyulás, nem májkóma, ez való! Hegyes fülű árnyalakok szaladgálnak körülötte a holdas éjszakában, csontsarkantyújuk, elől-hátul csúcsos patájuk kénkőszikrákat szór! Polipkarokra fajzott, irtózatos ujjaikkal feléje kapdosnak. De régóta tudja ő, miként szabadulhat tőlük! Ha csupáncsak napokra, órákra is, hogyan űzheti el a túlvilági söpredéket! És meg is fog szabadulni tőlük! Nem tűri, hogy rettegésben tartsák! Ő aztán nem egy beszari alak! Még akkor sem, ha léptennyomon kicsikarják belőle, hogy a nadrágjába csináljon! Ő, sosem bocsátja meg nekik a combján, lábszárán végigmázolt, okádtatóan édeskés szagú, förtelmes kenőcsöt! Azt a rothadásbűzt, amit a tulajdon bőre áraszt, miattuk!
Tudja, miként védekezzék! Újabb engesztelő áldozatot fog bemutatni a Mocsok Urának! Mégpedig „ha ló nincs, kutya is jó” alapon, mint már annyiszor. Ezek az állatok csak ló- vagy ebbőrbe bújt, rontáshozó démonok! Ha egyenként végez a falubéli bolhazsákokkal, legalább elpucolja innen az összes utált, vonító, veszedelmes bestiát! Úgyis folyton csak vicsorognak, morognak rá. Még akkor is, ha zsák, benzinespalack és fojtóhurok nélkül közelíti meg valamelyiküket. És még akkor is megpróbálnak belemarni, mikor felakasztja vagy éppen lángra lobbantja őket.
Az átkozott lovakkal legalább nem kellett huzakodnia. Azok kimutatták félszüket, de bántani nem merészelték. Na, még csak az kellett volna! Az asszonykája is mindössze egyszer harapott a kezébe az elmúlt negyedszázad vad viharaiban! Egyetlenegyszer, és pontosan azután lett kivehető a fogsora!
Boulet megtorpant, majd leguggolt a kőmorzsalékkal borított úton. Kitapogatott és összeszedett néhány gömbölyű kavicsot, kört formázott belőlük. Szertartásosan térdre borult, és a kör közepébe köpött egy sistergőset. Egyik térdét a másik elé hajlította, ujjait egymásra fonta s e bizarr kéztartásban a homlokára is kört rajzolt.
Elvigyorodott, eszébe jutván a szomszédék által néhány napja beszerzett kis fekete szuka. Téged is bemutatlak a Halálnak, a Mocsok Urának, kacagta, pont úgy, mint nemrég az elődödet, és ha téged is elvisz, nekem valameddig megint nyugtot hagy.
Feltápászkodott, nem egykönnyen, mivel a lábai túlsággal összegabalyodtak, többletsúlyos feje széles ívű forgásba kezdett, és maga után görgette a vállát, törzsét is. Mindazonáltal a szokottnál hamarabb kibontakozott az önmagából létrehozott hintáló gúzsból, hiszen erőst tüzelte a vágy, hogy lássa már az engesztelő küldetésbe menesztett kutyakölyök páni rettegését, elhomályosuló szemének kihunytát.
Ekkor közeledő lódobogást hallott.
E hang megerősítette hitében, miszerint mihamarabb cselekednie kell! Különben megint elözönlik az iszonyatos, kínzóan valóságosnak érződő látomások.
Mire ezt végiggondolta, el is özönlöttek.
Borzalmas, földöntúli szörnyeteg nyargalt utána.
Boulet teljes erőből futásnak eredt, hiába.
Üldözője megelőzte, az útjába állt.
Miként a baj, ő sem járt egyedül.
A lidércnyomásos kinézetű törpeló-félén vagy kisebb sárkányon ülő, apró termetű rémség csúcsos tetejű kalapja alól hegyes fülek ágaskodtak az égre, tojásdad fejét drótkefe szemöldök, csigaszerűen dülledő szempár, furulya formájú orr, rusnya száj, hegyes, lecsüngő áll éktelenítette. A rongyos, szürke palástba burkolt lény valószerűtlenül hosszú ujjait páncélos hátú bogarak csúfították, nem tucatnyi, hanem jóval több. A szörnyeteg éktelenül, zsigertépően, koponyahasogatóan rikácsolt, őt gyalázta, sértegette. Hangadása olyatén hatást gyakorolt Boulet-ra, mintha egyidejűleg tüzes és jeges tekegolyókkal püfölték volna a fejét.
A hadonászva üvöltöző szörny kíséretéhez tartozó, hatalmas termetű katonák legalább emberszabásúak voltak. Ám mielőtt még ez a tény megnyugtatólag hathatott volna a vizionálásban bízó, rögzött alkoholistára, a kirívó izomzatú, patinás páncélokat, bőrnadrágot, kardot viselő, amúgy az ő vágószékre hurcolt, tehát réges-régen hulla, pokolbéli kancáin feszítő férfiak a földre szökkentek.
Egyetlen szót sem ejtettek. Nem is kellett fecsegniük. Zordonás arckifejezésük, úgy általában a látványuk bénítónak bizonyult. Kötelet erősítettek Boulet derekára, annak végeit a nyergekhez csomózták, és mire ő gyanítani kezdte, hogy aznap éjjel már nem öl kiskutyát, a látomás-jövevények lóhátra pattantak.
Hátasaikkal együtt Boulet-t is vágtába ugratták.
A rozzant korhely nyargalt, mint a szél. Ha nem tette volna, akkor felbukik, és a lovak magukkal vonszolják.
Épp azok az állatok, amelyeket nemrég ő maga akart a gyehennára juttatni. Úgy rémlett, visszajöttek érte. Ha rendesen végezhetett volna velük! Már nem sok híja volt, hogy fölforduljanak, kiengesztelvén a Mocsok Urát. Az a hülye, kapzsi fia tehet az egészről! Miért vitette a vágóhídra a sátánfajzatokat, amikor még nem volt belőlük kiűzve a Rossz?
Boulet lélekszakadva, gyakorta meg-megbotolva rohant. Már rég nem a hazavezető úton jártak. Elkanyarodtak az erdő felé. Jó néhányszor kocsizott erre a kancákon amíg azok húzni-vonszolni bírták magukat. És mintha a gyűlöletes halállovak tudnák, mi történik vele – hogyne tudnák, hiszen a Sátán küldöttei! –, veszekedetten vágtáztak.
A szeszbarát gyorsan kifulladt. Tüdeje zihált, lábai mind gyakrabban egymásba akadtak. Bár szívesen összeesett volna, azt sem bánva, ha a métely hátasok a földön vonszolják tovább, ám a létezhetetlen küllemű koboldféle rikácsolva nyargalt mellette, s közben az ő gallérjába csimpaszkodott, és nem engedte neki, hogy felbukjon. A kötelet markoló katonák, nyergükben sűrűn hátrafordulva, ugyancsak szemmel tartották állapotát.
Boulet elhatározásra jutott. Ettől a minutától biztosra veszi, hogy az imént az eszméletvesztésig becefrézve egy bokor alá zuhant, és most fenemód rémálmodik!
Igaza mellett szólt az is, hogy olyan lény, mint a hegyes fülű, furulyaorrú manó, pláne a lova, egész egyszerűen nem létezik! Nincs!
A katonák éppenséggel hihetőek lehetnének. Ha! Ha ő csupán hajszálnyit is félkegyelmű volna, be is dőlne nekik. Csakhogy! Ő eleve nem idióta. Továbbá: manapság senki nem jár efféle gúnyákban, mertmivel ezek nem IDŐSZERŰEK! Sosem is voltak!
Tehát mindez nem történik meg vele!
Ő, Goran Boulet nem lohol a csont-bőr sátánfajzatok után, mert azok rég virslik, kolbászok.
Tehát most átfordul a másik felére! És inkább valami élvezetesebbet álmodik.
Ezennel megtette. Futtában hátradőlt, és átvetődött a jobb oldalára.
Amint elhanyatlott, bal sarka beakadt egy rögbe. Ettől függetlenül a lovak tovább cipelték. Mígnem, kiékelt lábbal újra álló helyzetbe került.
Ekkor nagyot botlott. A manó is jókorát rántott a gallérján. Beszorult végtagja kiszabadult, és ő gépiesen megszaporázta lépteit a pokollovak mögött.
Szóval mégsem álmodik.
Hát akkor?!
Goran Boulet szörnyűségesen megrémült.
Üvöltve szólítgatta az Irányítót, a Hangot. Könyörögve magyarázatot kért tőle. Emlékeztette a Mocsok Urát a színe elé hordott tömérdek engesztelő ajándékra. Hasztalan rimánkodott, hurcoltatása nem ért véget. Mi több, minél több véráldozatot emlegetett fel, annál tempósabban rohantak vele a lovak.
Mintha tőle félnének! Attól, hogy ő az üldözőjük!
Egyszerre csak azon kapta magát, hogy hízeleg nekik! Megbocsátásukért esdekel.
Azt kiáltozza, sikongja, hogy ha nem állnak meg, ő biztosan bekrepál! Márpedig e döglesztő szaladgáltatásnál még az is elviselhetőbb volt, mikor a minap arra riadt, hogy a görcsös fuldoklást és a nyelőcsővérzést egyáltalán nem lázálmodja. Majdnem belefúlt a saját okádékába, rettenetes szagú, aljas praktikával megrontott vérébe! És ez még annál is pocsékabb!
Úgy rémlett, nem szabadul meg a Rontástól. Bármennyire igyekezett is a Mocsok Urának kedvére tenni, a Halál elégedetlen vele, kevesli az engesztelő áldozatot. Holott már csak alig néhány kutya lézeng a környéken! És a falulakók nyíltan őt vádolják a szapora kihalás miatt! Agyonveretéssel fenyegetik!
Ekkor a száguldó sátánfajzatok váratlanul megálltak.
Boulet tovább futott, és a sodrott kanca hátuljának ütközött.
A hajdani kínzójától megrettent ló felágaskodott, majd félreugrott, és kirúgott. Mindez egyetlen másodperc alatt történt, halálos némán, nem a filmekből és lidércálmokból ismerős, sikolyszerű nyihogások, nyerítések közepette.
A katonák leszökkentek a nyeregből. Széles mozdulattal lendítették magasra kardjukat. Lemetszették a kötelet az odébb röpített, viszonylagos épségben maradt szeszkazán derekáról.
A repüléstől kába Boulet a pengék láttán csaknem eldobta az eszméletét. Mindenesetre úgy tett, mintha el is dobta volna.
A termetesebb, szakállas marcona föléje hajolt, s komoran megjegyezte:
– Bőven megérdemelted volna, hogy leröpüljön az a sötétséggel bélelt fejed. Sajnálatomra, vigyázott rád a tintázók őrangyala. Miként már nemegyszer énrám is.
Eszerint a bőrnadrágos, páncélozott óriás szintén részeges alak, ugyancsak májkóma és agylágyulás-jelölt, következtetett Boulet. Ha pedig egykutyák, aligha fogja bántani őt, nem igaz!?
A másik, talpig feketébe öltözött, fekete hajú, fekete tarkószalagos, éjszín tekintetű harcos egyetlen szót sem ejtett. Áthatóan fürkészte az avaron heverő korhelyt, és az képtelen volt félrefordítani a pillantását, pedig nem akarta észlelni, hogy az a sötét szempár az agyába, a mélyébe, a poklába lát.
Noha eddig is pörögtek a szokatlannál is furcsább események, e pillanattól még inkább felgyorsultak.
Lenyűgöző tartású, előkelően öltözött, nyúlánk ifjú nő termett előtte. Egy királylány. Vagy királynő. Vállán hollóféle, gyilkos csőrű madár ült, lábához fekete párduc dörgölődzött.
A levegő után kapkodó, félig-meddig összeroskadt szeszfüggő légszomja kiterebélyesedett.
A lány azt mondta neki: megbocsáthatatlan dolgokat művelt; kiitta magát emberi mivoltából, és gyanútlan, védtelen élőlényeket öldökölt. Rémtetteiért bűnhődnie kell.
Most a két harcos megküzd egymással. A győztes jutalmul kivégezheti őt, Boulet-t.
A kobold rikácsolva magának követelte az alávaló, hitvány, mocsatos, lépfene, dögvész alak ártalmatlanításának jogát.
A gyűrűs hajú, macskaszemű lány leintette a tucatnyi hangszínen kiabáló manót.
A harcosok összecsaptak a fáklyákkal megvilágított tisztáson.
A mind meredtebb szemmel bámuló Boulet ellenük szurkolt.
Remélte, hogy mielőbb leölik egymást. Gyűlölte méltóságteljes, finom vonású királynőjüket. A démoni tekintetű párducot. A halálmadarat. A fültépően rikácsozó, furulyaorrú koboldot.
Utálattal nézte a katonák táncos forgolódását, lélegzetakasztó mozdulatait, ugrásait. Elképesztő könnyedségüket, szaltóikat, villogó, szikrázó pengéik erőteljes csapásait.
Rühellte őket azért, mert nem valóságos emberek, nem téboly által gyötretett földi halandók, hanem csupán az ő lázas elméjének koholmányai.
Egyszerre csak a magas, karcsú, tarkócopfos férfi feltartóztathatatlanul győzni kezdett, és Boulet alattomosan körbepillantott, merre iszkolhatna el, de mindenekelőtt azt fürkészte: mivel ölhetné meg a nyomasztó alakot, ezt a megtestesült lélekfurdalást!?
Fejbecsapás-szerűen döbbent rá, hogy előle nincs menekvés.
Talán csak egyképpen.
Most rögtön talpra mászik, és eltámolyog a leszoktatóba.
Ha valahogy kiállja a rá váró rengeteg kínszenvedést, az elviselhetetlennek érzett bél- és kézremegést, ha minden átkozott előírást betart, az esetben megmenekedhet az ilyetén lidércálmoktól. Ismer néhány fickót, akiknek sikerült. Persze, jó néhány olyat is, akinek meg nem.
Ekkor újabb lovas zúdult a küzdőtérre.
A díszesen öltözött, kis termetű, kecses férfi mindkét kezében kardot lengetett. Hosszú szőrű, sárkányfülű hátasával összeforrottan (nem is ló az, vagy ha igen, akkor a táltosok császára!) számosszor körbevágtázta a tisztást. Ha egyáltalán vágtának nevezhető az a játszi szárnyalásnak tűnő mozgássor, amelyben szélvészgyors köreit rótta, szőrén.
A tőle megrémült katonák azonmód megfutamodtak.
A kobold, a fenséges lány és a párduc is eltűnt az éjszakában.
Végül az ördöglovas is eltávolodott a fák között. Ám ekkor mindenfelől ez hallszott, majd visszhangzón is, elborzasztóan: visszajövünk!
Azután a megviselt Boulet magára maradt a baglyok, denevérek, kabócák és moszkitók társaságában, s kiérlelhette a leszokással kapcsolatos keserves terveit.

 

 

Sejtésük sem volt, hogy azon hajnallatkor nem csupán Boulet-t detoxikálták mindhalálig, hogy többen mások tartósan megrészegültek, megkeveredtek tőlük-általuk.
Miután Danon és Brad átült Rancóra és Konokra visszafelé indultak. A terhétől szabadult Pandora és Panacea a nyomukba szegődött.
Amore Belard drák táltossá varázsolt, nyergeletlen, kantározatlan, magas léptű fríz lován kísérte őket. Kristen a fekete-fehér sörényű Calvaro hátán ringatózott.
A Meseszépet megjelenítő, felismerhetetlenségig átváltoztatott, álarcos-áltestes póni mártírkedvűen trappolt utánuk. A cipelőjéhez hasonlóan ugyancsak tetőtől talpig jelmezbe, maszkba bújtatott Rubyn nyafogás nélkül, már-már heverészve hanyakodott lakályos nyergében. Ha rázkódtatása ritmusát lanyhadni érezte, lelkesen tapsolt és bravózott néhányat, tudván: ez felvillanyozza sikerfüggő és szereplésmániás póniját. Többnyire azonban gumiszerű anyagból készült orrszervét gyűrögette: annak végét a szájába hajlította, s harcias indulókat, csatadalokat trüttyögött rajta, akár egy fúvós hangszeren. Muzsikálása hallatán társai legott szaggató fejfájásról kezdtek panaszkodni. Megjegyzéseik stimulálták a komiszul kamaszodó fiút, feledtetvén vele a késő éji szakot, fáradtságát.
Ilyképpen szeltek át tölgyeseket, réteket. Egy falucska szunnyadni tetsző, egyetlen, hosszú utcáját.
Elnyargaltak egy alvó kemping, majd egy erdőszéli motel mellett.
Hosszan lovagoltak egy országúttal párhuzamos mezőn, a szügyig érő fűben.
Nem gondolták, hogy megláthatják őket a kékes-zöldes, haloványan párás, foszladozó éjszakában. Hisz éppen e varázsos hajnalórában válnak nyűgözőbbé az éjhosszat sűrűsödött, bemézesedett álmok. Ugyan, ki figyel ilyenkor kifelé!?
Az a hajnallat nélkülük is különös hangulatú, delejes színű volt, olyféle, mintha egy frivol tündér fantáziálta volna.
Mégis sokan látták a kígyóbőr homlokpántot, rojtos nadrágot, szattyánbőr csizmát viselő, gyűrűs fürtű, karcsú lányt. A királyi megjelenésű, fekete öltözékes, tarkócopfos harcost. A hadvezéri termetű, rövid hajú, szakállas katonát. A barokkosan táncos léptű hátasával összeolvadt kecses férfialakot. Fegyvereiket, vértjeiket. Különös lovaikat. A mellettük nyargaló párducfélét.
A furulyaorrú, tespedt tartású koboldot és az őt cipelő, kofferos tomporú törpesárkányt.
Láttukra a motelszoba ablakpárkányán gubbasztó, vérpókhálós szemű fiatal nő azt gondolta: meglehet, mégiscsak igazat mondott egykor a nagymama. Ha megpillantod az aranyszínű lovat, tarts vele, vagy menj tovább, csak ott ne maradj, ahol vagy. Sose félj: bárhányszor beszorít az élet, mindig eljön a színarany paripa.
Az ifjú nő a papírkosárba hajította a nyirkos markában szorítgatott gyógyszeres fiolát. A cipőjébe lépett, s az éjjeli lámpa sápadt félárnyékában megbúvó ágy mellett elhaladtában mindössze egyetlen, egy utolsó pillantásra méltatta az ivástól, veszekedéstől, az ő gyötrésétől kimerült, ütemesen horkoló férfit, és már nem talált rajta se szeretni, se szánni valót. Zajtalanul csukta be az ajtót maga mögött.
Más ablakok mögött is érzékelték őket.
A korosodó pék utánuk bámult. Még sokáig maga elé vizionálta a könnyű járású lovon ringatózó, sötét hajú, sudár lányt. Mélyen a lelkébe sajdult, hogy lassan útja végére ér, és még mindig nem mert beszélő viszonyba kerülni a nejénél is régebben vele élő, furcsa hiányérzettel. Kezdésnek lehunyta szemét, és hagyta végleg eltávolodni a hercegi leányt.
Azután nekigyürkőzött. Léggömbként eleresztett képzelettel, a hozzávalókban dúskálva kikevert, összegyúrt, megformázott, majd aranylóra sütött egy kemencényi fonott kalácsot, olyat, aminőt azelőtt még senki sem. Midőn a pultra tette azokat a görög istenek szakállcsigáira emlékeztető fonású, dúsan mákos-mazsolás, ropogós héjú, légies tésztájú, százízű süteményeket, megrökönyödötten figyelte, mily hamar szétkapkodja a nóvumot a megszokotthoz oly kevélyen ragaszkodó falunép.
Egy másik nő, néhány órával a kézfogója előtt, elegyes érzelmektől áthatottan autózott az országúton. Azon tűnődött, vajon miért is készül férjhez menni. Azért-e, mert elragadtatottan szerelmes? Vagy inkább azért, mert szerető családja szerint régestelen-rég ideje volna, ha kitörne a pártából, és gyereklégiót foganna, még mielőtt lecsörög az élettani vekkere?
Mérlegelt, töprengett. Vőlegénye mellett szólt, hogy nincs jobb jelölt a láthatáron, s tán-tán soha nem is lesz, hiszen a pasasfelhozatal évről évre gyatrul. A kérő ellen az érvelt, hogy alig hasonlít a fruska korától a szívében leledző, oltárkép férfialakhoz.
Ekkor különös teremtményeket pillantott meg az út melletti mező füvén, a szépséges hajnallatban. A képzelet birodalmából érkezett lovasok a finoman szitáló páraködből bukkantak elő, és mire ő felfogta látványukat, már tova is tűntek. Egyikükben, a lenyűgöző megjelenésű, terebélyes vállú, egyenes szemöldökű, szakállas férfiban felismerte az igenlő választ az eskető atya majdani kérdésére, mely szerint: vajh létezik-e a frigy megkötését kizáró ok?
Egy kamasz fiú is észlelte a fura csapatot. Addig nem bírt mihez kezdeni magával, kipróbálta a bélyegnyalást, drazsézást, füves cigit, kokószippantást. Tehette, szülei hálószobájában mindig talált valamilyen drogot vagy rávalót. Bár kortársai váltig állították, hogy ezek a művi anyagok felszabadítják, megröptetik az embert, ő hiába várta a boldogító hatást. Helyette hányingere, fejfájása, spleenje lett. Hanem egy fogékony pillanatában arra lett figyelmes, hogy az ablaka előtt elsuhanó, pompásan felfegyverzett, gyönyörködtető öltözékű lovasokat vezető fekete hajfonatú, magas homlokú, sudár harcos látványától sarokvasak jajdulnak-csikordulnak meg a fejében, csapóajtók, vakablakok tárulnak fel, s azokon át friss, édes, mámorító levegő özönlik befelé, a korábbi fojtó üresség, légritka tér helyére. Ő pedig széket ránt maga alá, és lázas tempóban rajzolni kezd. Olyféle képeket, amilyeneket előtte még senki sem.
Észrevette őket a kemping fürdőjét takarító asszony is. Előbb azt tippelte, biztosan jelmezbálból vagy filmforgatásról tartanak hazafelé. Más egyéb, józan ötletek is felmerültek benne, mint például: ő most végre valami érdekeset álmodik a szokásos lidérces helyett, esetleg moziban ül, és rögvest elandalítják. Ezenközben a menet továbbhaladt.
A pazar hátasokon ülő, felkavaró küllemű férfiak és a homlokszalagos, vékonyka lány után feltűnt a párduc, a sárkánypóni és a kobold is. Az ilyképpen diszharmonikussá lett képtől a rendfenntartó asszony meghasonlott, s minden eddigi találgatást elvetőn, zsigertépő sikollyal a sikálószeres flakon mellé hanyatlott.
Marielle Magén támaszpontnak kinevezett birtokára siettek vissza. Amint berúgtattak a díszes kapun, az őket távolról kísérő két kocsi melléjük zárkózott. Diszkréten lefojtott dudálás, hadonászós-csápolós ujjongás kezdődött.
Az egyik járgány hátsó ülésén Mark elmutogatta hogy ezen egy éjszakán őszbe csavarodott és kopaszodóba ment át a hajzata. Phil, az állatidomár, vállán a hollóval, azt jelezte, hogy még mindig szaporán kopácsol a szíve feketére festett ölbeli gepárdja, a Lont játszó Grid miatt.
A másik autót vezető Marielle Pandorát és Panaceát fürkészte, s mert a horpadozott oldalú lovakon nem ütköztek ki fáradtságtünetek, viszont az istállóhoz közeledvén mind hangosabban és zengetettebben nyerítettek, tudatván csikóikkal, hogy rögvest egymásra lelnek, a megkönnyebbült asszony elmosolyodott végre.
A mögötte terpeszkedő, a kocsi hátulját teljesen kitöltő módon gipszbe tett Melodráma titkolatlanul boldognak tűnt, és ezen állapotát úgy is képes volt fenntartani, hogy közben az anyósülésen heverő Atyát istápolta. A valóságfóbiás második asszisztens mindenképpen jelen kívánt lenni a lóhóhér-szívatás fedőnevű akción, mint távoli szemtanú és kárörvendező. Boulet kötélfuttatását hősiesen, arcizomrebbenés nélkül kibírta. Később azonban mániásan lekötötte a rögeszmés aggódás, miszerint a lovasok rendkívül szenvednek a hosszú túrán, különösen a hímtagúak, kiváltképp Belard, aki a tulajdon kifinomult heregolyóin üli meg hátasát. Ezután azt taglalta, hogy őt cápauszonyok végtelen sorára emlékeztetik a fríz csigolyái.
Melodráma minden vigaszérve hiábavaló maradt.
Ráadásul a realitásérzékeny pasasban járatlan Marielle megfeledkezett a rádió elnémításáról. Így a hírolvasó is szóhoz jutott, és elújságolta, hogy egy házasasszony nem a felszentelt bíróságon vetett véget megzátonyosodott házasságának, hanem maga ítélte életfogytiglani tömlőére borissza, csélcsap férjét. Egy részegeskedni vágyó tolvajnak köszönhetően az utolsó órában került meg a borospincében elfalazott hitvesember.
Ezt hallván Atya hátrahanyatlott az ülésen, és rendkívül beleérzően éhezni, szomjazni kezdett. Hamarosan kiszáradt a szervezete, majd pedig felborult a sav-bázis egyensúlya, s már-már kompletten összeomlott az anyagcseréje. Ráadásként a pincében tenyésző penészgombák megtámadták a légzőszerveit. Ezt a környezetében lévők onnan tudhatták, hogy precízen, egyszersmind – csaknem effektíve – elhalóan tájékoztatva voltak az agónia-fejleményekről.
Marielle úgy vélekedett, hogy ezt a problémát csakis pszichiáter orvosolhatná, továbbá érdekelte, mi hasznosat bír véghezvinni a filmkészítésben az ilyféle bántalomtól sújtott személy.
Melodráma megnyugtatta az asszonyt, miszerint közismert, hogy valamilyen elmedefekt vagy lelki sérülés nélkül az ember labdába se fejelhet a művészvilágban, egyszóval Atya nagyon is beillik az enteriőrbe. Ezután észérvekkel próbálta kúrálni a valóságfóbiás férfi vészes exsiccosisát, ám mert az ettől nem gyógyult, ál-ártatlanul szóba hozta a várható gyermekáldást.
Atya tüstént kijött az átélten kóstolgatott urémiás komából, és azt kezdte ecsetelni, miként készül a szülésre a feleségével együtt. Illusztrációképpen bemutatott néhány fájdalomcsillapító hatású szuszogást, lihegést, tolást, nyomást.
– Jaj, az a szülés! – nyögte Mark, immár a villánál meghallván, miről beszél a kocsiból kifelé tápászkodó Atya. – Remélem, nem akarsz jelen lenni!?
– Ott is leszek, meg nem is – ravaszkodott a kérdezett. – De csitt, mert titok!
Panaceát és Pandorát az istállóba vezette két lovász.
Brad és Kristen a földre csusszant. Alant összeölelkeztek, és hosszabban megtámaszkodtak egymáson.
A Meseszépet alakító, Stepper nevezetű póni megelégelte a szolgálatot. Váratlanul lehempergette magáról a szivárványos hangszíneken tiltakozó Rubynt, a nyerget, valamint maszkolatának, jelmezületének tetemes részét, holott többen zokogva kérlelték, hogy ne tegye, mert épp csak reggeliznek valamit, és máris kezdődik a dologidő.
Steppert mindez hidegen hagyta. Fetrengéssel félig-meddig leküzdött fenékpárnáját maga után vonszolva, futólépésben megindult jászol iránt.
Ekkor gazdája, az őt alaposan kitanult Belard, még mindig frízháton, fortélyos mosollyal összeütögette két tenyerét, s lelkesen azt kiáltozta: szép volt, bravó, te vagy a király!
Minek hallatán a tetszetős fejformájú, csillagszemű lovacska észlelhetően lelassult.
Amore folytatta a tapsolást, éljenzést.
Stepper megállt.
Lassan visszafordult, leriszálta magáról a totyak-párnát, majd úgyszólván lábujjhegyen, vagyis spiccen visszapipiskedett a társaság körébe. Szakasztott olyképp, mint egy balerina.
Kecses főhajtással bókolt néhányat. Két lábra ágaskodott, azután letérdelt, végül elegánsan fenékre huppant.
A mutatványsorral végezvén hűvösen felugrott.
Markhoz sietett, és jókora fejét a részint szórakozott, részint meglepett, ám főként bénult direktor hasába döfködve értésre adta, hogy kéri a répáját. Esetleg almával is beéri.
O'Ross elengedte Kristent, helyette megfogta a bárdolatlanul kéregető pónit, és adott neki egy fügét.
A lány leválasztotta az inzultált Playert a csípőjére szorult terrakotta cserépről, melybe az Stepper bökdösésének következtében taszult.
– Cirkuszosoktól vettem a csöppnyi gonoszt – magyarázkodott Belard. Robbanékonynak tetsző fríze helyben vágtázott alatta. Egyetlen millimétert sem haladtak, viszont szerfeletti látvánnyal szolgáltak.
– Le se tagadhatnád – sóhajtott Mark, megrázogatván enyhén elnyomorodott csípejét. – Lapozzunk. Nyugtassatok meg, hogy kedvenc producerünk mit sem tud az elmúlt éjszakai huncutságról! Senki se látott minket. Le se fotóztak, le se filmeztek. És az újságokban sem fogok találkozni a lóhóhér-ebgyilkos megszívatásáról szóló történettel. Bár ha kíváncsiak vagytok a véleményemre: túl enyhén bántunk az ázaléklénnyel!
– Ha kívánod, máris örök hallgatási fogadalmat teszünk, vért vérbe öltvén – nyugtatta Brad.
– Tegyünk! – kérte a rendező elvékonyult hangon.
– Hülyeség! – legyintett Danon. Felmérte, nézi-e őt Marielle, s mert úgy vélte, az asszony rajta feledte a tekintetét, lábát a ló feje fölött átvetve, látványosan vetődött a földre. – Aztán ha majd valamelyikünk megharagszik, mert a másik sandán nézett, netán elhappolt egy szerepet, esetleg mást bízott meg egy méznyalás-szerű feladattal, vagy valami efféle, mindenki megnézheti magát, ugyanis a bedurcált személy menten megírja vagy bértollnokra bízza a múlt éji csíny-sztorit.
– Nem, az sokkal bulisabb, ha mindannyian papírra vetjük a saját verziónkat! – vetette föl Atya.
– Jogos, így legalább mindenki kaszál! – helyeselt Melodráma. – Amúgy melyiktek tudja, hány év sittet lehet kapni azért, amit tettünk? Az emberrablás kritériumát tutira kimerítettük, de szerintem horzsoltunk egyéb paragrafusokat is. Közbűntényesek vagyunk! Mivel még nem buktunk meg, egyelőre csak tiszteletbeli priuszosnak számítunk. Viszont parádésan élveztem a detoxikálást! Az összes állatkínzó megszívatásában boldogan részt vennék! És ha azok már mind megtértek, jöhet a többi gonoszdi!
– Ne idegesítsetek! – rimánkodott a direktor. – Ma még dolgoznunk kell! Agyonstresszelten nem bírok elmélyülni!
Marielle lakomázni invitálta őket. Phil végigpillantott a dúsan terített asztalon, és felsóhajtott.
– Gyönyörű! Szörnyen éhes vagyok! Most már elárulom, éjhosszat szorongtam, hogy Grid ne tépje szét a szeszoholistát, bennetek és önmagában se tegyen kárt, továbbá ne válassza helyettem a teljes szabadságot. Mindazonáltal, bevallom szerényen, egy halk ima végeztén, böhöm kő hengereden le a szívemről. Kalandunk pocsékul is elsülhetett volna.
– Beszéljünk másról – javallottá Danon. – Mit szólnátok egy találós kérdéshez? Cukros és szobahőmérsékleten köt. Mi az?
– Nagymama – felelt a félig-meddig lemaszkolt, elcsigázott Rubyn, könyékig merülve a gyümölcsök, sajtok, lekvárok, gőzölgően friss zsemlék és palacsinták kínálatában. Köhintett, szipogott néhányat, majd felnyihogott. – Képzeljétek, az egyik családi nyaralásunkon, a reggelinél egy tág tüdejű pasas tájfunszerűen tüsszentett egy közeli asztalnál, de vagy harmincszor egymás után. Aznap tízméteres körön belül mindenki osztrigásat kajált. Anyám a szendvicsére meredt, és...
– Egészségedre! – akasztotta meg Atya. Eltartotta magától a villára tűzött falatot, és mikroszkóp-tekintettel szemügyre vette. Bakteriológiai szempontból negatívnak találván, bekapta és lenyelte a palacsintakarikát.
Kristen sárgadinnyegömböcskéket kanalazott a szájába. A vele szemközt ülő Bradet nézte, s a férfi viszonozta pillantását. Mindketten zavarodottak voltak, skizofréniából kifolyólag, és nem túlzottan küzdöttek ez ellen. Már nem tudták biztosan, különbözik-e Kristen Liliától, Seym O'Rosstól, hiszen szomorú-sóvár-szerelmes érzelmeik nem tágítottak tőlük, bármelyik bőrükbe bújtak is.
Azon ötlet járt-kelt a férfi fejében, hogy a forgatás után vidékre költözhetnének a zaklatások elől. Jöhetne a kézfogó, majd sorban a gyerekek. Csupán egy baj volt a romantikusan rusztikus ábrándképpel: nemigen bírta elképzelni, hogy máshol, másképp éljen. Menedékhely sportklubjáról egyáltalán nem kívánt lemondani. Persze, hisz nem az életén óhajtott változtatni. Mindössze a hírhajhászok elől akart volna félrevonulni.
Felsóhajtott, belátván: a horderős probléma továbbra is megoldatlan, sőt: emésztetlen.
Nem fordította el a szemét a varázstudó lányról. Összebeszélhetnének. Hamarosan átsétálnak a mesébe, hacsak le nem késik a szomját oltani érkező ménest a tóparton. Lilia a vízbe merül a csontlovakkal, és szabad társaik közé küldi-engedi őket. Ezután ők maguk is átsurranhatnának a másik világba, végleg átváltozván Liliává és fekete herceggé.
Az ötlet annyira megtetszett Bradnek, hogy említésbe hozta. Meggondolkodtatta vele a lányt. Átnyúltak az asztal fölött, és hosszan fogták, szorítgatták egymás kezét.
Azután testületileg a tóhoz indultak.
A Roccát alakító ifjú nőt Player találta magának. Miután megírta forgatókönyvét, annak is a legvéglegesebb verzióját, valamelyik tengerparton elszenvedte a producerek és a neje által ráparancsolt nyaralást. Olyannyira pihennie kellett, hogy eltiltották még a tépelődéstől is. Ő azért titkon naphosszat azon rágódott, hogy honnan húzza elő a filmjéhez kellő figurákat, legfőképpen Roccát. Ugyanis még akkor is szükségeltettek élő, hasonlító személyek, ha az elképesztően hatékony trükkös csapat, a bizarr nevezetű Teddy Bear Slepp, élén a több mint zseniális Bömbivel, bárminő varázslatra képes volt.
– Megmondom neked, miért kell marha sokat melóznunk a mozidon! – közölte Bömbi, s mint általában, most is aprócska nyálbuborékok pezsegtek a szája sarkában. Semmilyen színű, rövid haja kuszáltan ágaskodott a fején. – Azért, mert piszkosul megegyénítetted, megárnyaltad az alakjaidat! Ha azok a szokásos kalandfilmbéli hősmakettek volnának, lazán összedobhatnánk őket a bevett, négy-ötféle mimikából! Ám mert ennél jóval többek, keríts mozgó arcokat, melyekről a virtuális meghosszabbításukat modellezhetjük!
Player ostobán nézett a grafikusra. Bömbi sóhajtva a rendező hajába borzolt, és jellegzetesen éles, erős, vakolathámlasztó hangján folytatta:
– Mit lehet ezen nem érteni? Vegyük példának Rongyot. Amikor az orrát, szemét meresztgeti, az még megoldható Mathe-ék trükkjeivel, de az ujján mászkáló bogarakhoz már az kell, hogy mi virtuálisan meghosszabbítsuk a figurát! És még egy sor fintorához, gesztusához szükség van a mi digitális beavatkozásunkra! Ennél világosabban nem tudom elmagyarázni! Ha nem bírtál követni, máris megőrülök!
Mark tudta, hogy Bömbi komolyan gondolja a megőrülést, ezért hanyag eleganciával legyintett, jelezvén: továbbléphetnek.
– Jó – bólintott a virtuálzseni halálos fáradtan. – Tudod, hogy nem vagyok a szavak embere. Tudod, hogy utálok tárgyalgatni! Tudod, hogy az agyamra megy minden, aminek köze nincs a filmkészítéshez! Ha azt akarod, hogy megint idegösszeroppanást kapjak, kezdj el azon nyafogni, hogy „jaj, honnan szedjem elő a megfelelő modelleket”? Hát ahonnan csak akarod! Járd körbe a világot csigavonalban, előbb-utóbb megtalálod őket! Ha nem bukkansz rájuk, tégy le arról, hogy én csináljam a filmedet! Az esetben fordulj azokhoz, akik ekkorka eszköztárból dolgoznak: összevont szemöldök, kiengedett szemöldök, tágra nyílt szem, rezgetett pillák, legörbülő száj, felfelé görbülő száj, csücsörítés. Nem sok figurához kell fogódzót hoznod, de például Roccához szörnyen kéne, különben a lány sivár, szegényes lesz, pedig hogy megírtad! A hiteles mozgatása, kígyóztatása nem okoz problémát, de én azt akarom, hogy az arcával együtt el lehessen hinni őt!
Véletlen? A rákényszerített nyaralás vége táján, a mólónál kószáló Player a tőle normális szórakozottsággal keresztülsétált egy hosszas előkészülettel megkomponált képbeállításon. Épp amikor a fényképész kattintott, a kismadár elrepült és a modell szélesen elmosolyodott, miszerint cheese, Mark leárnyékolta őt a filmről.
Az utókor számára alkotandó fotográfia létrehozásában meggátolt fiatalember bőszen firtatta, hogy az a botorkáló vakegér hol hagyta a fehér botját, midőn a direktor felrezzent, észlelte a külvilágot, és az imént kitakart nőre meredt.
– Magát akarom! – nyögte.
A lapos arcú, oldalt ülő szemű, süppedt orrú, már-már villás nyelvű lány természetesnek vette, hogy filmezni hívják. Gyermekkora óta színésznek készült, jóllehet szülei tiltották, azzal érvelvén, hogy sajnálatosan a világirodalom egészéből kimaradtak az ő külsejére formázott nőalakok; a negatív figurákban sem bízhat, mert még azok is csinosak hozzá képest.
Ezen szülők és idegenszerű külleme ellenére Tyra úgyszólván hibátlan mentális egészségben érte el a felnőttkort. Ultravékony alkata, nagyon fiús csípője sem zavarta. Higgadt, magabiztos nővé fejlődött. Keveset beszélt, mindent megfigyelt, átszűrt magán, katalizált. Ha játszani engedték, izgalmassá, izgatóvá elevenült.
A bölömbika hangú számítógép-grafikus felüvöltött, mikor meglátta.
– Nem hiszem el! Nem igaz! Gyönyörűen létező! Nem is lesz ránk szükség! Feloszlatom a TBS-t! Ez a lány egyszerre valóságos és virtuális!
Ám azért a stúdióban marasztotta Tyrát. Tömérdeket foglalkozott vele. Addig játszatta, beszéltette, bőszítette, nevettette, mígnem archiválhatta mimikáját, mozdulatait.
Kétség sem fért ahhoz, hogy a lány született Rocca. A sminkesek, maszkosok is szerfelett örültek neki, hiszen nem kellett órákig dolgozniuk rajta.
Mark Player pedig esküdhetett mind a mennyre, mind a rögre, hogy azelőtt soha nem találkozott vele, csupán a képzeletében. Rocca alakja bizonyára a kollektív tudattalanból került elő, miként már annyi más, magyarázta. Szavát sem hitték.
Tyra, Rubyn és Danon titkolatlan élvezettel játszotta el a fürösztési epizódot a tónál. A sekély vízbe hajított, egyik oldaláról a másikra dobált, kővel is dögönyözött-sulykolt Rongykobold tucatnyi hangszínen jajgatott, nyögécselt, vihogcsált.
Rocca a hátára vette a vakítóra sikált manót, és elúszott vele. A lemaradó Kaiden lemerült a mélybe, majd a felszínen lebegett. Megengedte érzelmeinek, hogy átmelegítsék, visszafogadta önnön emberi mivoltát.
Azután a mező végében feltűntek a Marielle musztángjaiként emlegetett lovak.
Kristen beúszott Pandorával és Panaceával. A túlpart felé tartott velük.
– Nézzétek! – súgta, megrendüléstől és leheletnyi szomorúságtól elfúló hangon. – Eljöttek értetek! Ez az, amit megérdemeltek az eddigi szolgálatért: tartsatok velük! Legyetek szabadok. Éljetek boldogul Táltosföld végtelen, kövér tájain. Neveljetek szépséges csikókat! Menjetek! Ússzatok a társaitokhoz. Ha legközelebb újra megszületek, vadon élő ló szeretnék lenni. Szabadon nyargaló, büszke, örömittas széljáró! Nem akarnám, hogy valaha is befogjanak, felnyergeljenek, még akkor se, ha jól bánnának velem. Még a saját hátasom se szeretnék lenni! Ne féljetek. Meglátjátok, hamar befogadnak benneteket.
A kancák izgatottan csatlakoztak a méneshez.
A jelenetet nem kellett ismételni.
A parti beszélgetés felvételére a tervezettnél később került sor, mivel mindannyian feszülten figyelték a jövevények körül hömpölygő-hullámzó paripákat.
Marielle, Belard és Phil lóháton várakozott a közelben, készen arra, hogy közbelépjenek, ha a szabad társak mégsem óhajtanák maguk közé fogadni Pandorát és Panaceát, vagy a külön odavezetett csikókat.
A kancák mindaddig nyugtalanul, sőt, hisztérikusan szaladgáltak, horkantgattak és nyihogtak a tömegben, míg rá nem leltek cérnahangon nyerítgető sarjaikra. Amint egymásra találtak, kiütköztek rajtuk a fennhéjázó anyai büszkeség jelei, ám azt is érzékeltették a többiekkel, hogy harcolni is készek, ha bántalom fenyegetné a kicsiket.
Hamarosan újrarendeződtek a sorok a csapatban. Látványos megmérettetés nélkül, némi táncolással, ráfordulással, fülbillegetéssel és más, idegen szem számára olvashatatlan testjelekkel vitatták meg, hol legyen a rangsorban az újonnan jöttek helye.
Miután a lovak a szomjukat oltották, és a parton széthintett zab is elfogyott, a markáns fejű, szívtipró megjelenésű csődör az élre vágott.
A ménes elnyargalt. A társaik között elvegyült Pandora, Panacea, Szelence és Elixír hátra se nézett, holott valóságos siratókórus maradt mögöttük.
Marielle öklömnyi könnyeket hullajtott. Ettől elgyengülten lecsúszott a nyeregből, és elfogadta az ott termő Danon széles, mezítlen vállát.
Zokogott Atya, Melodráma, Kristen, a szkriptes lány és többen mások.
Brad O'Ross a gyönyörködtető vágtában távolodó musztángokat nézte, a környező táj fluoreszkálni tetsző, arányló, békés, higgasztó zöldjét, és ezúttal nem bánta volna, ha a tündérek lóvá varázsolják, és csatlakozhat Marielle boldog, szabad táltosaihoz.
A nap vége táján Kristen nem volt hajlandó kijönni a vízből. Hatszor ismételték meg a jelenetet, amelyben Seym megkérdezi a lánytól:
– Ennyi volna az „uralkodás”?
Kaiden hüledezett:
– Szabadon engedted őket?
– Ne vagyontárgyakként gondolj rájuk, Hadúr. Ők eleven lények. Velünk együtt e Világ vendégei. Mert tudod, mi se gazdának születünk ide – felelte a lány hatszor, s ezután épp hat ízben hüppögte el magát, és elannyiszor le kellett állni a felvétellel.
Azon egyszerű kérdésre, hogy mégis, mi a fenéért fakad bús könnyekre, nem bírt válaszolni.
Végül beúszott a tóba, és hiába csalogatták, ő tovább lebegett.
– Hagyjátok – tanácsolta Danon.
– És ha belefullad? – jajdult Melodráma.
– Akkor majd alulról szagolja a tavirózsát. Azok a lovak annyit se mondtak, hogy pá, kisaranyom! Elhúztak szótlanul, búcsúcsók nélkül, ezerrel. Biztos ez a baja.
– Na és? – nyikkant a lány kékülő szájjal. – És ha ez a bajom? Vagy esetleg az, hogy nem vagyok olyan sportos, mint Lilia?! Nekem nem megy olyan könnyen az elengedés. Az uralkodás. Én csupán értem, miről kéne szólnia, de nem tudnám csinálni. Nem vagyok királykisasszony.
– Dehogynem – sóhajtott Brad.
Nem mondott ennél többet, Kristen mégis kilábalt a vízből. Azután úgy adta elő az ominózus szöveget, hogy annak hallatán a szkriptes lány elszégyellte magát, amiért kalitkamadarat tart otthon, és stábszerte további könnycseppek lettek elnyomva, mielőtt még kibuggyanhattak volna.
A munkanap végeztén nem simultak ki, izgalmi állapotuk nem lohadt. Lesminkelten, átöltözve is megfeszítettek maradtak.
Danon indítványozta, hogy menjenek csavarogni. A szemlélődő semmittevés talán lesegíti őket a kínpadról.
Kocsiba ültek.
Brad azt tapasztalta, hogy a kesztyűtartóból előásott maroktelefon fiktív levélszekrényét bedugították a külvilágból érkezett jelek. Kérdőre vonta hangpostását, és szinte íziben megbánta tettét.
Néhány perccel később végigpillantott a körülötte ülő, türelmesen várakozó társakon. Sokatmondó gesztussal a háta mögé dobta a készüléket.
Kristen térdére simította tenyerét, és így szólt:
– Tudod Ki fellebbezett.
– Mi van?! – nyikkant hátul Danon. Brad megfordult.
– Egy megszállott fickó, nevezzük Tudod Kinek, hosszabb ideje üldözi Kristent a rajongásával. Amikor már túlment minden határon, a bíróságra bíztuk a dolgot.
– Részleteket! – követelte Corl.
– Tudod Ki mindenüvé követte fanatizmusának tárgyát. Folyton a sarkán tiport, a nyakába szuszogott. Miután súlyosbodott az állapota, kinevezte magát testőrnek, és fűbe-fába belekötött, úgymond Kristen védelmében. Nyomasztó szerelmes levelek alá temette imádottját. Azok légi, elektronikus, galamb-, cső- és kerékpáros postán egyaránt özönlöttek. A hódoló egy napon úgy döntött: ő immár több mint testőr. Nos, ekkor fordultunk a jogolókhoz. A bíróság ítélete szerint a fickó kétszázötven méternél közelebb nem mehet Kristenhez, fel kell hagynia környezetének zaklatásával, a levélküldéssel is. A tiltásnak köszönhetően az utóbbi időszak szinte békében telt. Már csak azért is, mert megfogadtuk, többé nem beszélünk, nem vitázunk a fickó által képviselt jelenségről, az okozott botrányokról. Ám, most tudtam meg az ügyvédtől, a hódoló gondolt egyet, és fellebbezett. Azon az alapon, hogy kettőjük szép románcát Kristen kezdeményezte, midőn autogramot adott neki egy étteremben, és közben kacérul mosolygott rá, s a keblét is kivillantotta. Nem folytatom, a többit majd olvasd el az erre szakosodott lapokban. Ha egyáltalán érdekel, miféle világot teremt az aberrált képzelet.
– Fellebbezett? – nyögte a lány. – És? A felkent bíróság összeül, és halálkomolyan megtárgyalja ezt? Létezik ilyen? Kisajátíthat engem egy fanatikus, akaratom ellenére? Jogszerűen?
Brad a vállát vonogatta.
– Olvastátok a Tortúrát? – kérdezte Danon. – Stephen King remekül megfogalmazta ezt a problémakört, felismervén, hogy a horror a témához illő műfaj.
Kristen érdeklődő pillantása láttán folytatta:
– A regény egy íróról szól, akit autóbaleset ér. Ettől a fickó teljességgel rongyolódottá válik. Pechjére, tetézetként pont egy rajongója talál rá. A bige a házába cipeli, és azontúl magántulajdonaként tartja a pasast. Mivel nem tetszik neki az egyik regény befejezése, megparancsolja a magatehetetlen flótásnak, hogy írja át az egészet, mégpedig az ő kedvére, különben letöri-levágja ezét-azát. Aztán persze tördelget-vágogat is, rendesen. Az én olvasatomban ez a történet rímel a Tudod Ki-effektusra. Bármikor elkaphat valaki, bezárhat, és rám förmedhet: Játszd újra, Corl! Játszd másképp! Játszd az én ínyemre-kedvemre!
Kristen halkan felnyögött. Brad elindította a kocsit.
– Hadd gondolkozzam! – sóhajtott. – Jól érzékelem? Mai napság úgy áll a helyzet, hogy ha valaki flörtölni kezd másvalakivel, ám később meggondolja magát, a másik fél bírói úton kikövetelheti a beteljesülést? Az jár neki?
– Nem flörtöltem Tudod Kivel! – nyöszörgőn a lány.
– Netán a taláros korpuszok színe előtt kell majd lebonyolítani a boldogító egymásba találást?
– Ó, Brad!
– Na, mert ha ez így elég agyafúrtan abszurd, akkor a zaklató érvelése klasszisokkal abszurdabb! És az igazságszolgáltató és jogorvosló apparátus mégis időt, agyvelőt és fáradságot áldoz reá? Az egész bíróságon nem volt egy papírkosár a beadvány számára? Olvastam a Tortúrát. Szerintem pontosan arról szól, ami velünk történik, amióta föltűntünk a celluloidon.
– Mert csak ezeket a megnyilvánulásokat veszed észre – mondta Kristen.
– Mert ezek a megnyilvánulások bántanak! Az emberi kifejezési formák, például a kedvesség, szelídség, normálisság, enyhe ütődöttség-bohókásság nem fáj, az ellen miért protestálnék?! Azt hálásan, meghatottan köszönöm! Lám, megint ezzel a csonttal tömtük ki a szánkat! Szóval a hódolód, pontosabban megszállottad a bírósághoz fordult, és ha nem vigyázunk, akár még olyan ítélet is születhet, hogy, teszem azt, péntekente köteles vagy a kénykedvében járni, ha már egyszer felcsigáztad a csókát! Nem hiszem el! Innom kell valami erőset, mert szörnyen elgyengültem!
Corl hátradőlt, összefonta karjait, és merengőn elvigyorodott:
– Elképzelem Kinget, amint elszenvedi néhány megszállott „hódoló” durva rohamát, plusz a kiadóját, amint az megpróbálja kikötni neki, hogy ezentúl milyen arányban adagolja könyvéhez az izgalmakat, mit húzzon ki és mit írjon bele a még tetemesebb olvasottság elérése végett. Utóbb King mindettől bebőszülten puszta foggal elharapja a kilincsvasat, és csupasz kézzel, csuklótörésig püföli a betonfalat, mivel dührohamában még a direkt e célból tartott bokszzsákjáról is megfeledkezik. Mígnem rádöbben: Hoppá, hát nem író vagyok? Ha már csesztetnek, hadd vegyem valami hasznát! És persze, a magam kifejezési módján, meg is torolhatnám a macerát! S ezennel megírja a Tortúrát. Eddigi szófűzésem eszmei mondanivalója: ne őrüljetek bele, hanem vegyétek hasznát! Végtére: játszók vagytok!
Brad a vállát vonogatta, majd leparkolt egy söröző előtt.
Leültek egy ablak melletti asztalhoz. Italt rendeltek. Várakozás közben a színes, aforizmás poháralátétekkel pókereztek. Kisvártatva mindhárman nyerésre álltak, legalábbis mimikájuk ezt sugározta. Kártyacsatázás közben elmerengtek az eszmei mondandón.
Az utca szemközti oldalán lévő könyvesbolt bejáratánál életnagyságú keménypapír figura tornyosult, több példányban is, hogy a jobbról balra haladók csakúgy beleütközzenek, mint az ellentétesen közlekedők.
A tábla felirata szerint a sztárbűnöző, Gabe Zimansky letöltötte életfogytiglani büntetését, és immár szabadon járhat-kelhet. Véghezvitt tetteinek nyomtatásban állított emlékművet. Gyilkosságainak hiteles történetéről szóló könyvét itt és most dedikálja a nyájas érdeklődők számára. Erről hangosanbeszélő is értesítette az utcán sétálókat. Ez némelyeket elképesztett, másokat nem.
– Olvastam a fickóról – bólogatott Danon, mutatóujja körmével az eléje tett jéghideg söröspohár falát karcolgatva. Ezt karistolta a könnyes-párás üvegre: Marielle – Zimansky meggyilkolt egy házaspárt. Éjjel, az ágyukban lepte meg, hosszadalmasan öldöste őket. Azután kivégzett egy asszonyt, szintén ágyban, párnák közt. A negyedik esetnél kapták el, éppen egy öregembert kínozgatott a nemlétbe. Tűzharcba keveredett a zsarukkal, egyet mindörökre tolószékbe lőtt. A sitten megtért, leszokott a szeszről, drogról, idővel ő tartotta társainak az istentiszteletet. Ő a büntetés-végrehajtás csodagyereke, egy megtérővirtuóz. A könyvével keresett léből fog új életet kezdeni. Gyanítom, erkölcsi prédikátor lesz.
– Az erőszak kezdi behelyettesíteni a kultúrtevékenységet – jegyezte meg Brad. Félrehajtott fejjel fürkészte Corl vonásait. Ledobta a söralátét korongokat. – Kétkedsz a megtérésben? Zimansky leülte a sarát.
Corl a fejét ingatta.
– Én akkor sem bocsátók meg neki! – közölte. – Az én értékrendem szerint ilyesmiből semennyi miatyánkkal sem lehet feloldozódni! Nekem egy életfogytiglani ítélet halálig tartson! Mint a házastársi holtomiglan! Ebben hiszek. Pontosan ezért nem nősülök. Haragszom Zimanskyra, érted?!
O'Ross vállat vont.
– Haragudj. Én is haragszom. Mit tegyünk? Látogassuk meg ezt a fickót is, mint Boulet-t? Félek, hogy ezt a csókát már lekardoznám.
– Boulet-t is vígan lekardozhattad volna – szólt Kristen. – Hány kutyamészárlást vallott be az ázalék, azon hitben, hogy enyhítő körülménynek veszitek?! Ő talán jóvátesz bármit is, ha belép a Leszokott Alkoholisták Klubjába?
Danon a fejét ingatta.
– Leszokott alkoholista nincsen. Kizárólag nem ivó alkoholista létezik. Közvetlen közelről, gyerekkorhosszat tanulmányozhattam a kérdést, ugyanis apám klasszikus tintahal. De mit hal!? Tintacápa! Zimanskyból maximum nem-ölő gyilkos lett a sok miatyánktól. Lélekben bizonyosan idült maradt.
Ujjával letörölte a pohár izzadságát. Kortyolt kettőt, majd kényelmesen lenyalta bajuszáról a habot. Mindeközben feneketlen szomorúsággal meredt ki a fejéből.
– Marielle eltanácsolt a térdeitől – sóhajtott, Kristenre nézve. – Azt mondta, nem kell ott kuporognom. Tart pasast, korban és érettségben is hozzáillőt. De nagyon szeretne a barátom lenni. Vonzó vagyok?
– Az nem kifejezés! – lelkesült a lány. – Velőtrázó, delejes ősférfi vagy! Olyan, amilyenről a mai trend tudni sem akar, ám az mégis sűrűn fel-felbukkan a nők titkolt álmaiban. Egy kihalásra ítélt fajta utolsó példányai közé tartozol, mohikán! Markáns, kemény, mégse macsó; gyengéd, eszes, számottevő, színes, barázdált pasas vagy, és a játékkedved egyenesen fantasztikus! Mondjam még? A tehetséged nem mindennapi. Ahová belépsz, ott te színen vagy. Bizonyos személyekre a puszta jelenléted becsmérlően hat. Nagyon valaki, nagyon fazon vagy. Akárcsak Brad. Nos, egy szuszra ennyi.
Corl kihúzta magát. Szempillantás alatt fél métert nőtt, és hízott néhány kilót. A feje fölé pillantván ellenőrizte a glóriáját, azután O'Rosshoz fordult:
– Vedd sürgetésnek a kérdésemet: kell még a bige? Külön laktok, szólóban háltok, búbánatos ebtekintettel lézengtek a sártekén. Ha majd megelégelted ezt a morbid helyzetet, szólj, hogy még mások előtt lecsaphassak a nőre! Ne vedd bántásnak, de én úgy látom, hogy leraktad a kabátodat egy székre, s nem azért, mintha le akarnál ülni, hanem azért, hogy más se ülhessen oda! Te sem viszed el beszólatlanul, Lilia! Sok-sok nővel jártam, ám egyetlen olyannal sem, aki ne tudott volna lerántani a lábamról, ha ezt tűzte ki célul. Egyszer az egyik barátnőm piszkosul megharagított, mivel bornírt megjegyzéseket tett a színészi alakításomra. Legott eltökéltem, hogy többé a penetráns életben nem tárgyalok vele. Mire ő hastáncolni kezdett nekem, és ezenközben mindössze egy morzsányi foteltámla-csipkét tartott maga elé. Hát nem menten megbocsátottam az összes kritikáját!? Értitek az eszmei mondanivalót?
– Ha ezt a kifejezést még egyszer elismétled, eltépek egy kasztrológushoz – ígérte Brad.
– Szerintem te már ne menj sehova – legyintett Danon.
– De. Most kimegyek a kardomért.
A pasasok összevigyorogtak.
Corl megszorította O'Ross karját, majd felemelkedett ültéből.
– Várj a párbajjal. Előbb bepúderozom az orromat.
Ezzel tovalejtett a mosdó felé. Mindketten utánafordultak, medveszerűre vett, lomhának játszott mozgását figyelték.
Épp ezért elkerülte figyelmüket az utcára nyíló üvegtábla előtt megtorpanván őket megbámuló, majd aggasztó hirtelenséggel hangyabolyossá élénkülő tinédzserlánysereg.
Mire észbe kaptak, táncolt és hullámzott az asztaluk, akár a jósnőnél. Ám ezt a parajelenséget a köröttük hemzsegő, egyszerre sivalgó, egymást és őket is taszigáló fiatal női szervezetek heves és mindegyre hevesedő mozdulatai idézték elő. Szalvétát, zsebkendőt, csokipapírt, a közelben ülők elől elrántott újságot, valamint étlapot is dugdostak az orruk alá, ezekre óhajtván autogramot. Néhány még izgatottabb serdülő a hasát, fél vállát farpofáját is elővette ugyanezért.
Miközben kézjegyeik elhelyezését követelték tőlük, tudásszomjuk is csillapításra várt. Egyszerre firtatóztak, üvöltözősen.
Igaz, hogy a magánéletben is együtt jártok? Tényleg forgatjátok az új részt? Az miről szól? Abban megesküdtök végre? A szőke koma, az a Chad is becsajozik? Szívesen eljátszanám a bringáját! Nem kell néhány jó bőr a forgatáshoz? Irtó tehetségesek vagyunk ám! Spice Girls-számokat is tudunk! Ne égess minket, Rosie, csak te tudsz olyan vérciki nótákat! Melyik bandában is játszotok? Ki a ragyák vagytok? Legalább jól megszedtétek magatokat a filmnél? Tényleg azt hiszitek, hogy Kyan Spitz nélkül is lesz nézettségetek? Mibe fogadjunk, hogy környezetvédők vagytok, de kocsival jártok!? Megmutassam, mit tetkóztattam a vénuszdombomra? Kit érdekel a hülye vénuszdombod?! Majd én most leleplezem, mit tűzettem a borsókámba! Ami a csiklóm, hogy tisztában legyetek! Te Seym, te is mutasd ám meg, hogy tényleg van olyan farokbigyód, mint a hogyishívják hercegnek a briteknél! Az a monacói csávó, te liba! Lilia, nekem adod a gyűrűdet? Ha önként adod, megtarthatod az ujjadat!
Brad zúgó fejjel arra gondolt, hogy ezek itt nem édes kislányok.
A napilapjától megfosztott asztalszomszéd a sajtódarabját követelte. Többen csöndet kéregettek, mind hangosabban. A pincérnő az étlap visszaszerzéséért harcolt, előbb csupán körömmel, majd foggal is.
Kristen arra lett figyelmes, hogy amíg néhányan a kezét szorítgatják, gyűrűjét rángatják, mások szeretnék teljes terjedelmében eltávolítani őt az asztaltól, mint nemkívánatost. Életlen közelségből szemlélte a festett arcokat, egy bíbor torkot, egy lepedékes nyelvet, egy felfújt rágógumit. Különféle szagokat, tömény illatokat lélegzett be.
Előbb az ujjvégeiben érezte meg a reszketést, aztán az szétterjedt az egész testében.
Mosolygott. Nem mutatta ki viszolygását. Uralkodott félelmén.
O'Ross – naná – másként reagált.
Mielőtt azonban bármilyen lesöprő-hárító természetű lépést tehetett volna, a púderezésből visszatérő Danon hozzájuk száguldott.
Még futtában szerzett egy fogazott élű kést az egyik sztékező vendég markából.
Hátulról átkarolta a székről felrántott Kristen nyakát, és a torkához fektette a véres-mustáros pengét.
– Bankrablás! – kiáltotta eszelős, rettentő hangon. – Dehogyis: emberrablás! Igen! Emberrablás! Túszejtés! Mindenki húzódjon vissza! Mozgás, ne mondjam még egyszer! Hé te! – rivallt Bradre. – Kifelé! Ha ellenállsz, kinyitom a csaj torkát! Gyerünk! Ki akar sliccet a nyakára?!
Két vállal meglökte a karjaiban tartott Kristent.
Mire a lány elernyedt, akár egy rongybáb.
Az eddig ezerfélét kiabáló jelenlévők egyszólamú sikoltozásban törtek ki.
Azután úgy rémlett, az emberrabló a nyakánál fogva vonszolja kifelé az eszméletlenkedő túszt, miközben annak hánykolódó sarkai végigradírozzák a padlatot.
Siklottak kifelé a vészhelyzetből.
A hátrahanyatlott Kristen érezte, hogy Corl mellkasát erősen rázogatja a visszafojtott nevetés. Ettől azonban legfeljebb a hangja hatott még szenvedélyesebbnek, midőn tovább harsogta utasításait teljességgel meggyőzött, megfélemlített közönségének.
Danon az utcán talpra állította a lányt. Maga felé fordította, cuppanósan homlokon csókolta. Két tenyérrel ránehezedvén lesimította a haját; e mozdulattal már-már a flaszterba masszírozta megmentettjét. Megkönnyebbült kedvében kis híján elvinnyogta magát, ám O'Rossra pillantván, leolvasta annak komor vonásairól, hogy nincs évadja a vigyorgásnak.
Megragadta a kezüket. Bradét jobbról, a lányét balról, és futólépésben elindult velük az utca átellenes oldalán álló, kultúrprogramot kínáló könyvesbolt felé.
Nem ők voltak az egyedüli kíváncsiak, mások is eljöttek, hogy vásároljanak Zimansky művéből, és dedikáltassák azt a szerzővel.
– Mit szóltok hozzám? – kérdezte Corl, az úttesten cirkáló kocsik közt szlalomozva. – Egyszerre voltam túszejtő és szabadító. Jól csináltam?
– Cseles vagy. Beváltál testőrnek – ismerte el Brad. Megálltak az üzlet előtt. Kézbe vettek egy-egy, Zimansky portréjával ékített borítójú könyvet az ajtó mellé helyezett asztalkáról.
Lapozás közben Kristen olykor a túloldalra nézett a válla fölött. A sörözőben hátrahagyott veszélyes cáparaj nem mutatkozott.
Egyszercsak, a kezükben forgatott öléstani dokumentumból kellőleg kiművelődvén, beléptek a sarkig tárt ajtón. A helyszín elrendezése kedvezett szándékuknak. A bolt középpontjában egy vázányi vörös rózsa társaságában üldögélő, vaskos szivart szopogató szerző asztala körül színpadnyi hely volt, hogy a sorbanállók kényelmesén hozzáférjenek. E pillanatban éppen alábbhagyott kissé a dedikációra vágyódók rohama.
Danon megállt a figyelem centrumában, s az egyik plafonig érő polcsor mellől őt pásztázó kamerával mit sem törődve, végigpergette a kezében tartott könyv lapjait.
– Melyik jelenetet játsszuk el? – kérdezte társaitól színházi hangminőségben, így aztán még a távolabbi mellékhelyiségekben is kitűnően hallották szavát.
Hamar epizódot választottak, a szerepeket is kiosztották.
A rájuk meredő szerző, a bolti alkalmazottak, és más jelenlévők még nem fogták fel, mi történik, pedig már figyeltek egy ideje.
Mire rádöbbentek, hogy itt rögvest botrány leend, a Zimanskyt alakító Danon már kéjesen öldökölte az álmából felriasztott házaspárt, és amint végzett velük, két ugrással a szerző oldalánál termett, kikapott egy rózsaszálat a vázából, visszatért vele a hullákhoz, és a letépkedett szirmokból vérfoltokat rendezett el rajtuk.
Ekkorra már óriási hangerővel ordítoztak velük.
A falhoz hátrált, immár két testőr vállai által fedezett, papagájmintás ingű szerző volt a leghangosabb. Utána az üzlet tulajdonosa következett. Azt követelték, hogy mindhárman azonnal menjenek a leprába.
A vásárlók többsége félrehúzódva bámult. Néhányan ledobták az aláíratott könyvet, és eloldalogtak.
Bradék újabb jelenetet adtak elő.
Eszköztáruk segítségével a könyvesbolt közepére vitték a poklot. Ösztönből, pontosan érezték, meddig mehetnek el groteszkben, dühösségben, gúnyban. Oly összeszokottan improvizáltak, mintha életek óta ismernék egymást.
A körülöttük állók megkövültek, megdermedtek, fázni, félni kezdtek.
Az üvöltözök megszégyenülten elnémultak.
Később, mikor Danonék a kiváltott hatástól kissé rémülten, ám a megpróbáltatáshoz továbbra is bátran megvitatták, hogy végezetül eljátsszak Zimansky elfogását, és Kristen magára osztotta a rögvest megbénuló rendőr szerepét, még egyszer kísérletet tettek elhallgattatásukra.
Az a két hegyszéles testőr az utcáról hömpölygött be. Ránézésre lerítt róluk, mivel keresik a proteinrevalót.
Alighogy benn termettek, és düllesztett mellkassal feléjük lódultak, O'Ross és Danon felmérte őket. Gyors pillantást váltottak.
Nyomban átlényegültek.
Vállvetve megálltak egymás mellett. Egyetlen légvétellel megnőttek és kiterebélyesedtek.
Másként látszottak óriásnak és elszántnak, mint a jövevények. Olybá festettek, mint a hétpróbásokkal szefliközt álló Kaiden és Seym a táltosföldi arénában.
A testőrök megtorpantak, és leeresztettek.
A két színész összevillantotta tekintetét. Higgadt bólintással nyugtázták a fejleményt, majd zavartalanul eljátszották a finálét.
Végül hajlongani kezdtek, mind merevebben, miként a lemerülőben lévő felhúzható bábuk.
Kristen megdermedt felegyenesedtében. Danonnak fogaskereke tört pukedlizés közben. Brad, jobbját a szíve fölé helyezve előredőlt, és belehalt e pózba.
Hirtelen éledtek fel.
A lány hattyúvá változott. Spiccen az asztalhoz lebegett, elvett egy újabb rózsaszálat, azután az immár fejvesztve menekülő tolvajokat játszó férfiak után suhant.
A kocsiba vágódtak az utca másik oldalán.
O'Ross lepattintotta az ajtózáró gombot. Az ujjnyira lebocsátott ablak résén át kidugott egy bankjegyet a Honda mellé érkező pincérnőnek. Bezárta az ablakot hátraejtette fejét a támlán, lehunyta és el is takarta a szemét. Erőteljes hasi és mellkasi légzést folytatott, egyidejűleg.
Danon elterült a hátsó ülésen, a fejére borított egy térképet.
Kristen a térdére görnyedt.
Látni sem bírták a külvilágot. Így hát lemaradtak a felbolygatott enteriőrű könyvesbolt körüli tódulatról, a testőrök karéjába fogott Zimansky viharos távozásáról.
A fényképezést, kamerázást így sem úsztak meg, ám elmúlt napjuk után ezt már fel sem vették.
Kevéssel később Corl tudatta társaival, hogy változatlanul felpörgöttnek érzi magát. Továbbá éhes és nőre vágyik. Vigyék őt étterembe, sztriptízbárba, kupoldába. Bárhová, csak haza ne.
Brad gyújtást adott.
A lány leengedte az ablakot, és a mellette elguruló motoros ölébe hullajtottá a vérvörös rózsát.

 

 

A szemközt ülő Danon tányérjáról lelógni látszó, íves bordacsont láttán Kristen felsóhajtott:
– Szegény bárány, még úgy hancúrozott volna!
Corl előrehajolt a villájával, és átbogarászta a lány előtt heverő falatokat.
– Na, mert ezek a szegény borsószemek nem kedvelnék jobban a hancúrozást, mint azt, hogy begyűröd őket? A salátalevelek nem viháncolnának szívesebben. A halfilé nem lambadázna inkább? Nem ülne be egy peep show-ba, netán egy nagy farkú halfilével, pettingelni? Ahelyett, hogy te föleszed a boldogtalant?
Jövő heti divat szerint öltözött, hórihorgas nők sétáltak feléjük. Megtorpantak az asztaluk mellett. Lézerezőnek szánt pillantásuk átpásztázott Danon és Kristen alakján. Megállapodott Brad arcán, némi zavarba ejtő időzés után alább siklott, és megpróbált lyukat perzselni a ruhájába, főleg öltájt.
O'Ross megkövült. Hitte is, meg nem is, hogy ez vele történik. Mielőtt még eldönthette volna, mennyire botránkozzék meg, Corl elkapta előle a tányért. Felpattant, előzékeny gesztussal a bámész nők elé tartotta a vacsorát.
Azok rökönyödötten rámeredtek, elhúzták a szájukat, és délcegen tovavonultak.
Danon bekapott egy falatot. Csettintett a nyelvével.
– Micsoda kapcabetyárok! – sipította tele szájjal. – Hallatlan! Még jó, hogy nem estek neked, szegény dudukám! – Visszaroskadt, Brad elé helyezte az ételt. Gondoskodó asszonykaként motoszkált körötte. A hökkenten vigyorgó férfi ingnyakába gyűrte s eligazgatta a szalvétát. A szájához tartotta a poharat, minden korty után megtörölte az arcát, álltól homlokig, s mindeközben légvétel nélkül, szárcsahangon dohogott. – Rendőrt kéne hívnunk! Nahát, ide jutott a világ! Én mondom, hogy az atom, meg a savas eső tehet a fertőről! Ha még egyszer ilyet látok, én kivájom a szemüket, ki ám! Még ilyet! Így nézni! Ilyen gatyaszaggató pillantást! Ezt a slicctépő, pimasz tolakodást! Útszéliség! Kujonság!
O'Ross felemelkedett. Két kézre kapva hátradöntötte a zsémbelő hitves fejét. Tangótáncos szenvedéllyel fölé hajolt, és csicsergősen megcsókolta.
– Köszönöm – szólt a hosszan kitartott, platói mozicsók végeztén. – Sokat segítettél.
– Jól van, de meg ne próbálj újra lesmárolni, míg ilyen borostás vagy! – pörölt Danon csípőre tett kézzel – Ugye, micsoda élmény volt beleveszni az én puha, finom, szöszös-selymes szakállkámba!? Ezzel én oly elragadó lehetek, mint egy plüssmackó! Te viszont gyalázatosan szúrsz! Ez nem smár volt, hanem testi sértés! Jaj, de sajnálom a barátnőcskédet!
Kristen nevetett. Evőeszközeiről szétgurultak a borsószemek.
– Zordonás szerelmem, rád fért a vérfrissítés – jegyezte meg fátyolos szemmel.
Brad bólintott. Félretolta szája elől a narancslevet, Corl kezével együtt. Elkortyolt egy pohár portóit, majd még egyet.
– Nem csak az ügyvédtől kaptam üzenetet, az ügynököm is keresett – újságolta. – Azt mondta, az elmúlt héten tíz kiló forgatókönyvet küldött vissza a feladókhoz. Ám most érkezett egy szerepajánlat, amit okvetlenül el kéne fogadnom. Ugyanis ezzel jóvá tehetném, hogy állón vágtam egy lesipennászt.
– Mókás az élet – hagyta rá Corl. Szelt a bordából, és alaposan szemügyre vétette Kristennel a villára szegezett húst, mielőtt bekapta volna. – Újságírót kéne játszanod vagy firkászt?
– Újságírót.
– Hát ez korrekt. Játszd el. Ha van kedved.
A halvány külalakú, alig észrevehető pincér sárgaréz tartóban álló gyertyát csempészett eléjük. A környező asztalokon is mézarany lángok táncoltak, meleg, gyengéd fényt terítve maguk köré. A mennyezeti világítás kialudt.
A szembeni színpadot takaró tintakék bársonyfüggöny szárnyai kettényíltak.
– Szívesebben leszek a főhős kaszkadőre. Feltéve, hogy képességeim passzolnak a feladathoz. Ha nem, kiválasztom és felkérem az alkalmas dublőrt. Továbbá örömest kidolgozom a mozgalmas epizódok koreográfiáját.
– Mit akarsz tudatni velünk? – kérdezte Danon, elszakítva tekintetét a színpadot elözönlött, lengeteg tollakat, flitteres bikinit viselő, körömcipős nőalakokról.
– Azt, hogy ezennel szeretném kihúzni a fájós fogat, vagy ha úgy tetszik, a tüskét a talpamból. Engem nem érdekel a színészet. Alighanem Mark teremtménye az egyetlen, akit közelinek érzek magamhoz.
– Ezt már régóta pedzegeted – jegyezte meg Kristen.
– Vele tudok azonosulni, mások alig érintenek meg.
– Mégis özönlenek az ügynöködhöz a felkérések, ajánlatok – sóhajtozott álgondterhelten Corl. Átnyúlt Kristen salátástányérjába, s örökbe vett egy karika uborkát. – Nincs más hátra, okozz csalódást! És ne banális módon! Vagyis ne úgy, mint oly sokan, akiknek nincs kedvük vagy csekély a képességük valamely feladathoz, mégis vállalkoznak rá, mert eluralkodik rajtuk a hiúság, becsvágy, kapzsiság. Utóbb persze leégnek, kudarcot vallanak. Okozz csalódást másként! Úgy, hogy eleve nem is vállalod azt, amihez szerinted nincs közöd. Roppant egyszerű. Közlöd az ügynököddel: ezentúl csak a kaszkadőrmunka érdekel. Ennyi. Ha legközelebb Player megint téged fog megírni, vele kivételt tehetsz. Az a feladat, ami személy szerint téged keres, úgyis megtalál. Legyen az filmszerep, apaság, férjség. – Bekapta az ujjai közt billegetett uborkát. Elrágcsálta, lenyelte, néhányszor oda-vissza megsétáltatta az ádámcsutkáját. A flitteres táncosnőkre nézett, majd visszafordult az élveboncolt felé. – Nem vagyok pszichiáter de sejtem, mi bajod, ugyanis átéltem már hasonlót. Nemsokára eljutunk az epizódhoz, amelyben Kaiden felajánlja segítségét a testetlenségtől gyötört szerelmeseknek, akik már kizárólag a hancúrozásra bírnak gondolni, éppúgy, mint a bárányok, zöldborsók. Te pedig Brad O'Rossként, az életre keltett figurával párhuzamosan, egyfolytában a csajodról való lemondásra tréningezel, mert az kövült meg a fejedben, hogy a bige üstökösként fog elhúzni melletted. Ne tagadd!
– Nem tagadom.
– Megjegyzem, Seym mákszemnyivel bátrabb, mivel ő szóba meri hozni a baját, nem is egyszer. Felajánlja kedvesének, hogy leléphet mellőle, vagy Kaiden karjába dőlhet, hiszen tőle meg nem kapja azt, amire az egészséges nők piszokul vágynak. Ám te nem testetlen, nem is impotens vagy. Aki ekkora tűzzel smárol! Te egyszerűen hülye vagy. Ne tépődj azon, hogy Kristent hová röpíti majdan a siker, a hírnév. Amiből te, köszönöd, nem kérsz, sem önként, sem a torkodon letuszkolva. Nézz a csajodra, és lássad őt! Szerintem ép lelkű. Jóformán nincs is becsvágya. Nem forog vérben a szeme, akár egy bestiának, ha gázsiról hall. Nem fog kocsit, palotát, privát szigetet gyűjteni, oxigénburában élni, éjjel-nappal mellet, fart, ráncot plasztikáztatni, nem lesz szektás, lefütyüli a proccos díjakat! Ilyen marad, legfeljebb érettebb lesz. Tyúk, liba semmi esetre se válik belőle, nem olyféle alkat! Nyugodtan merheted szeretni őt. Hazaviheted, ágyba bújhatsz vele. Még az orális szexet is engedélyezem! Akár a lábujjait is harapdálhatod!
– Máris mehetünk! – türelmetlenkedett Kristen.
– Ti ezt előre megbeszéltétek?
– Emlékezhetnél, Brad. Mi hárman több ízben improvizáltunk úgy, hogy előtte fél szót sem váltottunk a dologról. Egy húron, egy lelken pendülünk. Egyvérűek vagyunk. Még az is lehet, hogy befekszem közétek. Mit szólnál, Lilia?
– Bokaremegősen rettegek attól a jelenettől – lehelte a lány. Danon bólintott.
– Ez sem ismeretlen számomra. Majd meglátod, milyen egyszerű, magától értetődő lesz – O'Rosshoz fordult. – Hallod? Jövendőbelid azon kekszel, hogyan fogjuk összehozni a triszexet!
– Mármint a filmben? – érdeklődött Brad, alig leplezett vigyorral, a többedik pohár portóit ízlelgetve.
– Akarod gyakorolni? – firtatta Danon.
Ekkor a hosszú combú táncoslányok lesurrantak a színről.
Magas, szakállas, hanyag tartású férfi lépdelt a porondra. Úgy rémlett, mintha a nyakában lógó gitár súlya görnyesztené vállait. Kapkodó mozdulatokkal igazított a mikrofonon, a húrok közé kapott, és énekelni kezdett.
Hangja hallatán taps zúgott fel az asztalok között, majd hirtelen csend lett, pezsgő sem pukkant. Az egyszerű, bölcs blues-nóta az életről elmélkedett. A hatvanas éveiben járó, őszes hajú férfi fel sem pillantott leeresztett szemhéja alól. Színes, eleven, mély orgánuma dalról dalra igézett, varázsolt.
Danon átszellemülten, fiktív gitárját pengetve, némán együtt énekelt vele.
Kristen közelebb székezett a zenei élvezetbe merült Bradhez, s a vállára hajtotta fejét. Válaszul átkarolták a derekát. Az érintés régen vágyott borzongásokat idézett elő szervezetében.
Közel ilyképpen hatott rá a muzsika is. A színpadon álló, látszólag ott sem lévő, lehunyt szemű dalnok egy valahai lantos reinkarnációja lehetett. Talán a befelé forduló, bensőséges előadásmód, talán a gazdag, játékos hangszín tette: a lány úgy érezte, közös a keringésük, tudatuk és emlékezetük. Érzelmeik egymásra ismernek. Meghitt, ritka hangulatba került.
– Mit keres itt egy ilyen tehetség? – súgta.
– Látod? – lehelte a fülébe O'Ross. – Semmi füstköd és lézerfény, nem tépdesi le a ruháit; habverésül ki se jelenti, le se tagadja, hogy pedofil, drogfüggő vagy homokos. Mégis, less körül, szünetel a felszolgálás, a tányércsörgés, széklábnyikorgás. Esetében a produkció nyűgöz, nem a marketing.
Egyszerre csak véget ért a műsor. A férfi felpillantott, sietve meghajolt, és hosszú léptekkel lenyargalt a színpadról.
A kelletlenül eszmélkedő Danon összerázkódott, a nyakát nyújtogatta, oroszlánhangokat adott ki.
– Ez ultra jó volt – nyögte.
– Felért egy szívmasszázzsal – bólintott Brad.
– És egy ilyen hang itt gyönyörködtet egy isten háta mögötti lebujban, ahová sosem ülnek be a zenemogulok! – sóhajtott Corl.
– Nem baj, az itt ücsörgő emberek, köztük mi is, megérdemlik az extra minőséget. Hajdan a bárdok sem az egész bolygónak énekeltek. A dalnokok, mesélők, csepűrágók előadásain mindössze egy piactérnyi, kocsmányi, udvarnyi közönség mulatott, rítt, nevetgélt, okult. Jobb lett a világ attól, hogy mostság bárki csinálhatja, akárkinek?!
Harminc év körüli, szegényesen öltözött, borostás férfi járt körbe a teremben. Aranyszínű medálokat, matricákat és egy kis kártyát tett az asztalok sarkára.
Aki az utóbbiért nyúlt, elolvashatta a műanyag tokba bújtatott kartonlapon, hogy annak tulajdonosa, Recept, utcalakó hajléktalan; ha valaki vásárol szerencseérméiből, matricáiból, a túlélésben támogatja őt.
A medálok feliratai a következőket firtatták: „Hazudtál ma már?” „Loptál ma már?” „Öltél ma már?” „Nevettél ma már?”
Az autómatricákon ez állt: „A szex nem rontja a fogakat.” „Egy emberből kettő skizofrén.” „A legtöbb ember egyéniségként születik, és epigonként hal meg.” „Az ember előtt volt az erdő. Utána már csak a pusztaság.”
Amikor Recept a második körben újra eljutott az asztalukig, hogy eltegye a kártyát és nyélbe üsse az üzletet, Danon eléje tolta érintetlen áruját és egy bankót.
– Tedd el – mondta. – Nekem olyan ragacs kell a kocsim farára, amin ez áll: „Egyetlen atombomba tönkreteheti az egész napodat.” Vagy pedig: „Szép napunk van, menjünk, öljünk egyet!” Ez utóbbi a kedvencem.
– Majd nyomatok neked – ígérte az utcalakó. – A héten begyűjtöttem a falakról egy csomó firkát! Pár napon belül azokat is megnyomatom. Megtalállak velük!
– Mit szólnál egy ilyenhez: „Van-e élet a TV-n kívül?”
Recept elvigyorodott, és barátságosan megveregette Corl hátát:
– Meglesz, haver! Ilyet is hozok: „Miként mondjam, hogy szeretlek, ha az öklöd a számban van?” Ezt például szörnyen bírom!
Kristen egy pohár portóit helyezett a firkagyűjtő kezébe.
– Ettél ma már? – kérdezte. – Fürödtél, laktál ma már?
A férfi rácsodálkozott. Továbbra is meglepetten, elkortyolta az italt. Az üres poharat az asztal sarkára tette. Bólintott.
– Itt szoktak adni vacsorát. Hátul, a másik ajtónál. Nemsokára szállítom a matricákat! És a Born in the U.S.A.-t is el tudom énekelni, méghozzá különbül, mint Springsteen!
Recept kiszaladt az étteremből.
– Azt hiszem, lassan el tudnék aludni. Most már hazamehetünk – mélázott Danon. – Remélem, ti hasznosabban töltitek az éjszakát. Lilia, játsszuk el azt, amire gondolok. Realistán adjuk elő? Nem, inkább szappanoperásan! Leszek Brad, jó?!
– Ne feszítgessetek! – kérte O'Ross.
A gyertyavilágos helyiségben halk, szívdobbanás ritmusú, ingerlő zsötem-zene csendült fel.
Hosszú hajú, szögletes arcú, széles vállú férfi perdült a színpadra. Fehér tengerészsapkát, fehér csokornyakrétát, öltönyt, kesztyűt, cipőt viselt, viszont kivillanó bokáját nem fedte zokni, semmilyen színű se. Csípőjét himbálva-forgatva lassú táncolásba kezdett.
– Na, minden nekünk kedvez – örvendezett Danon a fejleménynek. – Szóval én vagyok Brad, és most, a hosszú csendkúra után bedumállak az ágyba, amúgy teleregényesen. Ó, Kristen! Ha sejtenéd, mennyire szenvedtem a hiányodtól, jaj, ha sejtenéd! Annyira hiányzol, hogy már a sportkocsijaim és odaadó komornáim se bírnak feldobni. Már a korpamentes zakóválltól és az aranyórás fílingtől sem fakadok kéjsikolyokra! Mivé lettem nélküled!? Jöjj vissza hozzám!
– De hiszen te hagytál el!
– Attól még visszajöhetsz! Ne tűrd, hogy szenvedjek! Nézd: szemlátomást fogyok! Reszketek, orcám horpadozott, szemem karikás! Hátat is fordítok neked. Azért te csak borulj a lábaimhoz!
O'Ross kimutatta, hogy nem szórakozik jól. Még egy dózis portugál bort töltött magába. A vetkőzőszámot szemlélte.
A színpadon vonagló, kacérul magakellető, roppant szőrös fizikumú, sámsoni hajzatú férfiú lehúzgálta kesztyűje ujjait. Iparkodott oly erotikusan kibújni a kézrevalóból, ahogy a nők vetik le a harisnyát.
Előbb a bal, majd a jobb válláról rázogatta le a kabátot. Immár szélesebb mozdulatokkal, nagyobb léptekkel táncolt, pörgött, forgolódott.
Érzékien oldotta ki a mandzsettagombjait. Bűvészhez illő gesztussal kapta elő csipkeszegélyes zsebkendőjét. Belebatyuzta a gombokat. Foggal húzta meg a keszkenőn kötött csomót. Nadrágzsebébe rejtette a kincses bugyrot, s úgy rendezte el, hogy az sokatsejtetően dudorodjék ágyéktájt.
A mellőzött Danon elnémult, a sztriptíztáncost bámulta. Magához legyezgette a pincért, és egy pohár italt küldött vele az elragadó fiatalembernek. Figyelmeztette környezetét, hogy ha izgatottsága legyőzi neveltetését, esetleg nyáladzani is fog.
Lepisszegték. A hangszórókból sóhajtozás, nyöszörgés áradt. A szívdobbanások felerősödtek, olykor ritmustalanná váltak.
A táncos kioldotta a csokornyakrétát.
Az ingét. Felfedte medveszerű szőrzettel lepetett mellkasát.
Lerúgta cipőjét.
Őrjítő lassúsággal letolta nadrágja cipzárját, kibontogatott néhány gombot. Elővett egy aprócska kulcsot az órazsebéből. Hosszasan vacakolva kinyitott vele egy dugott lakatot.
A láthatást nehezítő ruhadarab továbbra sem hullott le.
A férfi erőltetett, ám biztató jellegű mosolyt sugárzott maga köré. Mélyen a nadrágjába nyúlt.
Talált egy vastag láncot. Előhúzta, kettészakította azt. A nadrág nem sikamlott le.
Úgy rémlett, a zenei-hangulati aláfestés orgazmushosszal lehagyja a színpadi fejleményeket. A kéjhangok felgyorsultak, extraszisztolék dübörögtek. Matracrugó nyikorgott, ágyláb csikordult, elgurult egy üveg, lezuhant pohár csattant. Férfihörgés, test puffanása hallszott. Nő sikongott. Mentőkocsi szirénázott, fék jajdult. Ajtók csapódtak, majd mindeme hangok elúsztak.
Egyszercsak újra felcsendült a szívzörejes, sóhajtozós zsötem-zene.
A kétségbeesettnek tűnő táncos addig-addig kutatta ragaszkodó nadrágját, mígnem egy sokgyűrűs női kezet lelt abban. Amint előrántotta és félrehajította ezt az erényövpótlót, a zavaró ruhadarab a bokáira harmonikásodott.
Szőrprémes combjainak látványa hangos ovációt váltott ki a rohamosan hevülő közönségből.
A férfi kézháttal letörölte homlokáról az izzadságot. Két tenyerét a bokszer fazonú alsónadrágra simította. Csípőjével nyolcasokat, köröket, a végtelen jelét és búgócsigát is rajzolt a levegőbe.
Amikor már rengetegen fütyültek, tapsoltak, lábdobogtak és kezdtek ezt-azt behajigálni a színpadra, a sürgetett vetkőzővirtuóz szemérmetes taglejtésekkel megvált a bokszertől.
Aprócska tangát viselt alatta.
A gyengébb idegzetű nők úgy vélték, nem bírnak elviselni több feszültséget. Helyükről felugrálva követelték jussukat.
A táncos szabódott, szégyenlősködött. A tangájába kukkantott. Elborzadt, a fejét rázta. Az ájuldozásig felizgatott nőkhöz tartozó pasasok az öklüket lóbálták.
– Vedd le! Vedd le! – üvöltöttek kórusban.
Sós mogyorót, mandulát, repülővé hajtogatott szalvétát, kockacukrot dobáltak a színpadra.
Brad figyelmesen Kristen ujjai alá csúsztatta a kezét, hogy a lány szorítgathassa azt, miként a mozifilmek feszültesebb jeleneteinél szokta volt.
Danon megbökte a könyökét.
– Levegyük helyette? – suttogott.
– Vedd le! Vedd le! – tombolt a terem népe. A sztriptíz-bohóc arcára kiült az irtózat. Pördült-fordult néhányat. A színpad szélére szaladt, és letépte sámsoni haját.
Lengette, lobogtatta a parókát.
A közönség toporzékolt, fütyült. Elröppentek az első kanalak, sótartók.
A válaszreakciókból a kopasz táncos kikövetkeztette, hogy nem érik be a haj áldozattal.
A szemérmét akarják.
Homlokráncolva mérlegelte a döntést. Végül minden mindegy arckifejezéssel legyintett.
És ördögi elánnal letépte a nadrágocskát.
Azután még ívesebb mozdulattal kivette a fogsorát.

 

 

– Igen, igen, igen! – hajtogatta Danon a kocsiban. Elomlottan hevert a hátsó ülésen. – Jó kis sztriptízszám volt! Szeretem a váratlan csattanókat! Szeretem, ha megütközést keltenek bennem. Ha például belekötök valakibe, s az illető nem agresszíven reagál, nekem végem van, menten elolvadok! Gondoljátok, hogy sokat ittam? Viszont vegyétek figyelembe, hogy keveset aludtam. Ahogy az órát elnézem, ma éjjel se fogom csipásra punnyadni magam. Egyszer volt, hol nem volt, nem is túl régen, elfogadtam egy filmszerepet, pusztán azért, hogy végre játszhassak. Ám bárhogy görcsöltem is, ott nem volt mit megformálni, ugyanis a figurák egyáltalán nem voltak megírva. Irgalmatlanul szenvedtünk a hősnőt alakító bigével. Mígnem kieszeltük, hogy majd mi kitaláljuk magunknak a karaktereinket. Adtuk-vettük, csereberéltük az emlékeinket. A gyerekkorral indítottunk. Kicsivártatva már kamaszodtunk; hol megvetettük, hol megváltottuk a világot, passzíroztuk a pattanásainkat, nyakra-főre maszturbáltunk. Akkor sokat megtudtam a nőkről, egyébként. Na, aztán felnőttünk, egy cégnél kényszermunkáztunk. Hát így; és egyszerre csak kiforrott, előttünk termett az eljátszandó alak. Megcsináltuk: filmhosszat életben tartottuk a figuráinkat!
– És? – kérdezte Kristen. – Megérte a fáradságot?
– Ahogy vesszük – sóhajtott Corl. – A hősök kiléptek abból, hogy ők mozgatott bábok legyenek, ők éltek. Ám mert a történet nem volt kitalálva, nem szólt semmiről, és a rendező nem tűrt beledumálást, hiába elevenkedtünk a nagy büdös nihilben. Különben utóbb kaptam egy díjat az alakításomért. Baromira megdolgoztam érte! Ki is raktam a budiba. Az ablakpárkányra állítottam, fő helyre. Mindig szem előtt van, ha nyomok. Érdekel benneteket az eszmei mondanivaló?
– Ölök-halok az eszmei mondandóért – morogta O'Ross.
– Akkor mellettem piszkosul boldog leszel, mert az nálam mindig van. Mióta Mark felkért a szerepre, és a forgatókönyvet is olvastam, plusz az első részt is megnéztem, a berobbanásra készülök. Itt ugyanis nincs más dolgom: van figura, van sztori. Nekem csupán játszanom kell. Kössetek velem fogadást! Jövő ilyenkorra olyan hírneves leszek, hogy azok a dívák, akik eddig keresztülnéztek rajtam, mint senkin, legott felsorakoznak majd az ágyamnál, és egymás haját tépve várják a sorukat. Hát, sejtem, hogy ettől te nem mész le hídba, Brad. De azt se próbáld beadni, hogy valamikor nem szerettél hírességeket kefélgetni!
– Nem tudom. Gondolod, hogy a hírességükért kefélgettem őket?
– Szerinted? Amikor reggel felébredtél mellettük, és nem volt rajtuk make up, nem az jutott eszedbe, hogy nini, hisz nincs is itt senki!?
– Várj, várj. Mielőtt kielemezzük az én egykori szexuális élményeimet, foglaljuk össze: az volt az iméntiek mindösszes eszmei mondanivalója, egyébként ezentúl ezt nevezzük röviden EM-nek, hogy meg fogod kefélni a dívákat, ha berobbansz a Fekete Herceggel?!
– De nem ám válogatás nélkül! Hanem finnyásan! Közlöm veletek, hogy állati kényesen fogok turkálni közöttük! Csakis a legjobbak jöhetnek számításba!
– Nálam például Daniel Day-Lewis lenne a létező legjobb – lehelte Kristen. – Persze, csak az esetben, ha Brad O'Ross nem létezne.
– Day-Lewis? Az a fickó nem egy díva! Rühelli a sztárogást, ráadásul nem is komplett! Titáni szerepeket utasított el! Visszadobta a Schindler listáját és Az angol beteget! Ha ekkora állatságra képes volt, akkor téged is simán visszadobhat!
– Kyan Spitz nem dobta volna vissza – jegyezte meg halkan O'Ross.
Danon lecsapott.
– Ki meséli el?
A lány hátrafordult az első ülésen. Lecirógatta Corl tíz ujjal borzolgatott, égnek meredő haját.
– Kék Kristály-hosszat együtt dolgoztunk – kezdte. Mutatóujja élével a férfi vigyorán is végigsimított. – Az ájtattól nem láttam az igazi Kyant. Vakra butíthatja az embert, ha egy világhíres fazonnal lehet közös légtérben. Elképzelhető, hogy Brad még nem érzett hasonlót. Ezért képtelen elviselni a rajongói megnyilvánulásokat.
– Hé, hé, lassabban! Megvoltál Spitznek?
– Tudod, Kyannek kissé neurotikus a szexualitása is. Egy drámai csúcsponton észbe és nyúlcipőre kaptam. Kevéssel később ráeszméltem, hogy réges-rég másba vagyok szerelmes.
– Kitalálom! Bradbe! Ha lányka volnék, én is mindhalálig belebojtorodnék. Őt aztán meg nem szédíti se dicsőség, se rang, se gázsi. Tán épp ezért nem érti, mi megy végbe némelyekben, amikor fogdosni, birtokolni akarják őt. Nem veszi tudomásul, hogy a hírnévtől púpos lett. Márpedig a göcsörék púpját muszáj megsimogatni, mivel az szerencsét hoz! Hát ezért taperolnák őt lépten-nyomon!
O'Ross kimerültén sóhajtott.
– Archaizálj csak, vidéki uraság! Az én farkantyúmat, púpomat csakis az simogathatja, akit erre felbátorítok. Ha számodra életcél, hogy megkefélhess néhány válogatott dívát, kívánom neked, hogy ebben légy boldog! Ha nekem nem hiszed el, saját tapasztalatod tán jobban meggyőz: tényleg ritkán fordul elő, hogy számottevő agytevékenységre lelhetsz bizonyos make upok alatt, és ez nem csak primadonnákra, hanem egyéb cicababákra is igaz.
– Annyira nem bírom a cicababákat, hogy már egyből siccbabaként emlegetem őket – legyintett Danon. – Összefoglalom: bármennyire bezsugorítja is Mark Player agyát a félelem amiatt, hogy folytatást rendez, állítom, hogy ezzel kapcsolatban ő a legelőítéletesebb! Szeretem a filmjét. A nagyérdemű is szeretni fogja. Itt jön az EM: végül a nagyvilág belém zúg!
– Nehézség nélkül – hagyta rá Kristen.
– Imádnivaló fickó vagyok. Elfogadom majd azt a rajongást is, amit Brad visszautasít.
O'Ross sajnálkozva felvonta a szemöldökét.
– Mihez kezdesz vele?
– Elvezni fogom, veled ellentétben.
– Azt, amit visszautasítok, legfeljebb ideig-óráig élvezed majd. De neked adom.
– Kösz. Térjünk vissza a lábjegyzetbe: mely hírességeket keféltél meg filmes pályafutásod során? Neveket! Aztán majd busás júdáspénzért eladom a sztorit valamelyik kukucska-magazinnak! Az emésztően férfias Brad O'Ross, mikor még szimpla, kétkezi kaszkadőr volt, így meg így csavargatta el a butus dívák buráját! A csillagnők merültek az alantas osztályok tagjai közé, hogy betorkoskodjanak hús-vér farkakból, igazi szexből! Jó, mi?!
– Kristen bemutathat a fivérének. Ő harapná a meséidet.
– Hallottam a fickóról – bólintott Corl. – Brent Levy, a zugfirkász többek közt arról híres, hogy jó pénzért bárkiről bármi rosszat összeirkál! Egy jellemzéró. A család, a társadalom fekete báránya. Reménykedjünk, hogy őt ettem meg vacsorára.
– Mivel a mérlegnek jobbára két serpenyője van, emlékezzünk meg apámról, Gerald Levyről is – javallotta a lány. – Ő viszont nem lesiherold, hanem ÚJSÁGÍRÓ. Tudnod kell: büszke vagyok rá, sőt, dicsekszem is vele! Egyébként ő sem könnyen elájulós típus, az egyik berámázott kitüntetését szintén a pottyantószobában tartja.
– Az emberiség egy része különbözni, eltérni akar a többitől... – fogott hozzá Brad.
Nem jutott messzire a gondolatmenettel. Danon átvette tőle a szót:
– Különbözni akarnak a zömtől, mivel a zöm egyedei viszont az egyformaságot, a beolvadást, a besűrítést forszírozzák. A homogenizáltak imádják másoktól megtudni, miként éreznek, mit gondolnak valamiről és mit nem. Moccanni se bírnak sminkelési, pelenkázási, hódítási, karrierépítési, önmegcsinálási, satöbbizési tanácsok nélkül. Végül már büfizni se tudnak saját kútfőből. Egyszer átböngésztem egy vitafórumot a neten. Már nem is emlékszem, nem is lényeges, melyik filmről szólt a trancsér, mit szedtek miszlikbe. Az egyik véleményező először áradozva nyilvánult meg a moziról. Miután többen is lehurrogták, válaszából már kiérződött az elbizonytalanodás. Ekkor még agresszívebben lekapták az agyáról, mire nyomban besorakozott a többiek közé, és úgy megugatta a filmet, mint eladdig egyik idióta sem. Ettől én különbözni akarok. Saját karakterrel, saját érzelemvilággal. Viszont a dévaj dívákat akkor is megkefélem, ha banális!
– Nehéz sors a senkiség. Aki nincs, az egy életet tölt el az önmeghatározással. Ennek markánssá tételére való az agresszió – mondta Brad. – Továbbá gyanakodva szemlélem azokat, akiknek ez a kedvenc mondatnyitó formulájuk: értelmes ember így meg úgy... És saját bőrön tanultam meg, hogy egy aktív elmebajos az életem árán sem látja be, hogy beteg.
Kristen őszintén ásított egy óriásit. Ájulásszerűen a férfi vállára borult, és magánkívül így mantrázott: ágyat-ágyat-ágyat.
Belátták igazát.

 

 

A házba nyitottak. Siettükben egyszerre fogták meg a kilincset. Úgy szorították egymás ujjait, mintha a másik szökésétől tartanának.
Brad lehajolt, állával félresodorta a lány arca körül gyűrűző, parázs fényű fekete tincseket, finoman a fogai közé harapta fülcimpáját, s belélehelte:
– Ne haragudj rám. Azt nem ígérhetem, hogy ezentúl kevesebbet gondolkodom, de ritkábban foglak hangos tűnődéssel fárasztani.
Kristen vad mozdulattal megmarkolta mellkasán az inget. A férfi száját kereste, fogaival megragadta az alsó ajkát.
– Nem fárasztasz – sziszegte, a húsát kóstolgatva. – Az agyadért szeretlek. Meg a külsődért. Meg Lord Obeliszkért.
– Ő máris a rendelkezésedre áll – sóhajtott Brad. Elengedte a kilincset, két tenyerét a lány derekára simította. Szenvedélyesen összetapadtak. Megbillent köröttük a világ. Csupán Lord Obeliszk tetszett megingathatatlannak.
– Ne kapkodjuk el – könyörgött az ízektől, illatoktól, szoros közelségtől részegült férfi, főként magának. – Oly régen öleltelek, hogy félő: a küszöbön se jutunk át.
– Az ingerküszöbömön máris messze túljutottunk. Soha életemben nem ittam ennyi portóit – gyónta a lány, Brad nadrágját gombolgatva, vagy inkább a gombokat tépdesve. – Bántana, ha megerőszakolnálak?
– Őszintén szólva igen. Hetek óta tervezgetem, mit művelünk majd, milyen kifinomultan, időhúzón-őrjítőn, ha végre visszatalálunk egymáshoz.
– Attól félek, az érintéstől szétfoszlasz, miként Seym. Ezért aztán siessünk!
– Egyvalamitől kell nagyon tartanod: most nem úszód meg!
– Ronts nekem!
Hosszan, ízlelgetősen csókolták a másik ajkait, állat, fülkagylóját. Kristen a nyelvével cirógatta, elnyeléssel fenyegette a férfi ádámcsutkáját. Ujjai betévedtek a számos helyen törött farmernadrág repedéseibe. Brad keze is elcsavargott, úgy érzett, mind a száztíz.
Forrt, zúgott, áradt a vérük. Harangok kondultak a fejükben. Képtelenek voltak talpon maradni.
A házba botladoztak. Még arra is volt gondjuk, hogy a sarkukkal belökjék az ajtót, s amikor lábaik összegabalyodtak, nevetve szökdécseltek néhány lépésnyit.
A lány lélekben már az ágyban hevert kedvesével. Sürgető vágyában túlesett az orgazmuson, be is sorolta azt a világrengetőek közé. Az eszméletét is elvesztette, s arra ébredt, kéjes nyújtózással, hogy a fürdőszobában zümmög Sir Remington, az ódon borotva.
A valóságban ekkor még valahol a sötét nappali közepén jártak, tangózó stílusban. Gyakorta megtorpantak egy-egy fullasztó, vad, vért is serkentő csók, mind fojtogatóbb ölelés kedvéért. Eldobáltak egy-egy ruhadarabot, inget, pólót, cipőt, nadrágot.
Kristen a férfi lábfejére állt, spiccre emelkedett, újrakóstolta az ajkait, nyaka közepén az ugrabugra kis porcot. Lejjebb siklott, és megcsókolta Brad mellbimbóit, köldökét.
– Ne folytasd! – rimánkodott O'Ross. – Vagy tartsunk robbanás előtti szünetet.
A lány letérdelt előtte, s fogaival, egyenként nyitogatta az alsónadrág aprócska, jól záró gombjait. A férfi megragadta a vállát, ő is térdre ereszkedett.
– Szeretlek – nyögte. – Gyere, sétáljunk el az ágyig. Vagy sosem érünk oda.
– Oly régen és annyira hiányzol, hogy már kívül hordom az idegvégződéseimet – suttogta Kristen, érzéktébolyító érintéssel végigsimítva a férfi feszes izmú combjait –, még a G-pontomat is.
Ekkor hallották meg az idegen neszt: valami különös surrogást. Alighogy felfigyeltek, az ablaktábla megzörrent, majd hatalmasat nyikordult.
A megbolydított függöny mögött sötét alak lendült át a párkányon. A kerten keresztül futásnak eredt a tenger felé.
O'Ross némi késedelemmel tért magához a kábulatból.
Az ablakhoz nyargalt. Mezítláb, elvesztésre ítélt alsónadrágban vetette magát a menekülő után. Rohantában gombolkozott be.
Nem tudhatta, kit üldöz, és hogy az illető mennyire fegyveres vagy fegyvertelen. Csupán annyit tudott, halálos biztosan, hogy ha utoléri, ha elkapja a tolvajt, leskelőt, esetleg sorozatgyilkost, netán magát Hasfelmetsző Jacket, akkor puszta kézzel tettlegezni fog vele.
Legelőször is teljes erőből állón vágja, majd gyomron is. Azután eldönti, mit tesz még jogos bőszületében, de képzeletében csakis akkor engedte el a férfit, amikor az már lógó szemhéjjal, felrepedt szájjal, görbedten imbolygott előtte.
A sportcipőben, antilopként száguldó fickót nem zavarta, hogy a hanyag kertész délután rózsát metszett, és a vágadékot egy rakáson félrehagyta.
A meztelen talpú Brad átgázolt a szögesdrót-élményt nyújtó nyesedéken, és kis híján sírva fakadt. Kínja megsokszorozta kegyetlen haragját.
Veszett lendülettel pattant a levegőbe. Elkapta a rohanó alak inggallérját.
Mikor az a markában szorított fegyveraggyal hátrasújtott, csupán fél pillanatra lankadt el a szorítása. A gallérról leernyedt ujjai máris megmarkolták a nadrágot.
A menekülő újra visszafordult, és megint lecsapott a markolattal.
A felsebzett állú, vérző halántékú, talpába tört tövisektől lesántult Brad szikrázó-könnyező szemmel lemaradt. Az sem vigasztalta, hogy kárpótlásul a markában tartotta a fickó hátsó zsebét, annak tartalmával együtt.
Dühödten hallgatta a viharsebesen távolodó vízi szán motorbőgését.
– Majd együtt járunk az impotencia-ambulanciára – dünnyögte valamivel később, hason fekve, felsértett állán, homlokán hússzínű ragtapaszcsíkokkal. Tudván, hogy reggel a sminkesek kiátkozzák. Utóbb majd vastagon bevakolják, hátha még használhatják valamire arca romjait. Ám nem ez volt a legnyomasztóbb baja.
Kristen szemöldökcsipeszt és varrótűt váltogatva csipegette a tüskéket a talpából. A lelkéből is kiszedhetett volna pár maréknyit.
– Ne hecceld magad – kérte a lány. – Örüljünk, hogy a fickó elszelelt, és nem azért jött, hogy végzetes kárt tegyen bennünk.
– Szerinted az nem végzetes, ahogy most vagyunk?! A lator játszva bejutott a sorompós, stázsás, beléptető kártyás biztonságérzetünkbe. Mindvégig itt bujkált a házban, míg mi senki másra nem tartozó dolgokat tettünk egymással. Ölni tudnék, ha eszembe jut, ráadásul ki se megy a fejemből. Egyfolytában azon töprengek, mit kereshetett itt. Tényleg nem tűnt el semmi?
– Nem, nem tűnt el – felelte a lány türelmesen, ötödször, újabb szálkát kikanyarítva a felszisszenő férfi talpából.
– Tehát? Nem volt ideje elemelni, amiért betört? Talán nem is lopni jött? Hanem? Kilesni, mit csinálunk pitymallatkor? Itt volt egész éjjel? Itt volt már tegnap és azelőtt is? Amíg gyanútlanul aludtál? Bármit megtehetett volna veled. Nos, eljött a testőrök ideje!
– Nem! Eltökélten, határozottan közlöm veled, hogy nem kell testőr! Ha csakugyan szeretsz, akkor elviselsz, ergo: átköltözöm hozzád. Chanel és Givenchy majd vigyáz ránk. Lefogadom, hogy az ő rossz hírük miatt nálad nem járt kukkoló.
– Te bármikor átköltözhetsz hozzám, ha a barátnőidet nem hozod – szólt Brad a válla fölött hátranézve. Kéttenyérnyi homlokát töprengő- és haragvóráncok kockásították. Mélyen ülő, sötétes szemét zöldesszürkévé ragyogtatta a feje fölött világító lámpa fénye. – De nekem végem, mármint férfilag.
– Szexképtelen maradsz?
– Hervadt, félhulla, avét pasas vagyok. Nem azért, mert sérti a méltóságomat, hogy halántékon és állón csaptak egy stukkeraggyal, nem is azért, mert meglógott a kergetett. Ez bántó, dühítő, ám ettől még nem taszulok impotenciába. Csakis és kizárólag azért taszulok bele, mert megtörténhetett, hogy alantas módon meglestek és kihallgattak életem legszentebb, legintimebb perceiben, midőn tökéletes biztonságban éreztem magam.
– Ha tudsz járni, máris menjünk át a görények oltalmába.
A ha tudsz járni mondatkezdés kihívólag hatott a férfira. Bár titkon bizonyosra vette, hogy erre is képtelen, mégis feltápászkodott az ágyról, s délceg-daliásan megtette a mindössze kétszáz méteres, ám földkörüli útnak érzett távot.
Végül elnyúltak egymás mellett, párnájuk alá engedték Chanelt és Givenchyt.
Brad megszorította a lány kezét. Szép álmokat kívánt, a karjába fúrta a fejét, s furcsa torokhangokat hallatott.
Kristen csupán találgatni merte: sír? Nevet? Előbbire jóval több oka volt.
Reggel a takarítónő által előidézett poltergeist-jelenségre ocsúdtak ájulatszerű álmukból.
Kopogtató, kaparászó, nyekegéses zajokra neszeltek föl.
Brad kábultan felült. A nyugodtan heverő görényekre pillantott, és úgy határozott, egyelőre higgadt marad. Halványan megérdeklődte, valóban Arissá okozza-e a furcsa neszeket.
– E-e-e-e-e-e – jött a válasz a konyha felől.
A férfi felsóhajtott. Emlékezetébe hívta az előző forgatásnál megismert, Lalo nevű, nem túlzottan takarítékony hajlamú ifjút.
Ezután maga elé idézte a hebegő hangok tulajdonosát.
A fekete bőrű, langaléta fiatal lánnyal eddig két ízben találkoztak. Arissá a feje tetejére lófarkazva viselte fáradságosan kiegyenesített haját. Keskeny, tojásdad arcában óriási, sötét íriszű, olajos fényű szempár főszerepelt, apró orra, málnaszemnyi szája csupán statiszta lehetett mellette. A kamaszodáson alig túljutott leány külalakjának kaszáspók jelleget kölcsönöztek elképesztően megnyurgult végtagjai. Nyakigláb mivoltának hangsúlyozásaképpen halványkék formaruhában, sötét kötényben, háromszor visszahajtott szárú fehér bokazokniban, ormótlan edzőcipőben járt.
A kedves alaptermészetét némi félszegséggel és gyakori zavarodottsággal egyénítő Arissá tisztán tartotta a rábízott házakat, sosem méltatlankodott, amiért nincs még kitakarítva, mire ő megérkezik, és ágyhúzáskor nem bújt cipőstől a huzatba, mint Lalo.
Következőleg O'Ross már-már gyanútlan volt a lányt illetően.
A konyha felől újfent ütemes, ám türelmetlen kopogó vagy inkább kapirgáló zaj hallatszott.
– E-e-e-e-e-e – ismételte Arissá, panaszosan. Kristen is felült. Átfutott a fején az elájulása előtti vigaszgondolat, miszerint ébredéskor haladéktalanul kigyógyítja Bradet az impotenciából.
Hát ezt most elkaparták. Az is eszébe jutott, hogy a poltergeist-jelenség előfordulása jogos lehet, hiszen azt fiatal, problémás személyek szokták kiváltani. Mármost, úgy rémlett, Arissá ilyen személy.
– Mi baj? – érdeklődött Brad.
Lekászálódott az ágyról. Farmernadrágba ugorva enyhített ruhátlanságán, és szétbomlott hajjal, mezítláb a konyhába indult.
Ahol is szerfelett különös pózban talált a lányra. Első reakció gyanánt tapintatosan vissza akart fordulni.
Mintha nem is látta volna a – ritka szexfetisizmusra valló – kínos szituációt.
Mivel azonban Arissá immár a lábával is dobogott, a férfi meggondolta magát, és közelebb lépett hozzá.
A hórihorgas ifjú nő a toronymagas hűtőszekrény előtt állt, jócskán lábujjhegyen, arccal a fagyasztórekesz felé, még inkább benne. Két tenyerét a tetőhöz préselve, furcsán nyögdécselve olyfajta erőfeszítéseket tett, mintha a fejét próbálná eltávolítani a frizsidertől.
– Jól van, Arissá? – firtatta O'Ross.
A lány válaszképpen kegyetlen dühvel kétszer alsó fiókon rúgta a hűtőszekrényt.
A férfi kezdte kikövetkeztetni, mi történhetett, ám a levezetést egyszerűen nem hitte el.
Közelebb óvakodott a bizarr epizódhoz. Félrehajtott fejjel lesett a fölső rekeszbe.
Meg is pillantotta a lány meredt szemű, kinyújtott nyelvű profilját. A légvételeit kísérő páragomolygást.
– A nyelve netán? – kérdezte, megerősítést kívánón. Ekkor ért oda Kristen. Tüstént átlátta a helyzetet. A frizsiderhez ugrott, kirántotta a dugót a konnektorból.
– Időbe telik, mire leolvadsz – sóhajtott. – Estig is eltarthat. Hol egy kés?
Arissá vadul megbokszolta a frigó oldalát. Térdét felrántva jelképesen ágyékon rúgta a balszerencsét, kétszer is.
Tehát Kristen leintette a késért igyekvő Bradet.
– Voltaképpen mit keres a nyelve a jégen? – firtatta a férfi, mivel bárhogy töprengett is a feladványon, egyedül nem bírt rájönni a megfejtésre.
– Jézus! Hiszen te tudod a választ az élet őrjítően lényeges kérdéseire! Te ezzel nem boldogulsz?! – meredt rá Kristen. – Te csípőből lövöd az epigrammákat, például a korlátoltságról: „A határai tartják egyben az ócskát. A jót a határtalansága élteti.” Ilyet! Ezek után te nem tudod a választ azon primitív kérdésre, miszerint Arissá miért dugta a nyelvét a fagyasztóba?
– Nem tudom! – ismerte be hősiesen Brad.
– Hát azért, hogy megállapítsa: működik-e a hűtőgép. Igaz, Arissá?
A kérdezett a mutatóujja körmével megkopogtatta a frizsider oldalát.
– Te érted a morze-jeleket? – kíváncsiskodott Kristen.
O'Ross vállat vont.
– Azt hiszem, ez igenlés lehetett. Bocsánat a felvetésért: miért kell nyelvteszt annak ellenőrzéséhez, hogy fagyaszt-e a frigó?
Arissá háromszor rúgta ágyékon a jelképest.
– Azt hiszem, azt üzeni, hogy hülyeséget beszélsz – találgatta Kristen. – Máskülönben igaza van, ez tipikus férfikérdés volt. Na ki vele, ezen kívül még miként lehet Megtudni, hogy működik-e a jégszekrény?!
– E-e-e-e-e-e – szólt hozzá a lány.
– Ha annyira tudjátok, miként kell tesztelni a fagyasztót – Brad rávigyorgott.
– Egészségedre! Megérdemled.

 

 

Miután a sminkesek eltüntették halántékáról és álláról a szivárványló foltokat, szorosan hátrafogott, varkocsba font hajjal, vértben, palástban, feketén ült a palota felé girbegurbázó, dúsan terített asztalnál, és Egoryval cserélt eszmét az uralkodás mibenlétéről.
A vakarcs szellem, a trükkösök teremtménye, akit majd Bömbiék a virtuális utómunkálatok során tovább tökéletesítenek, a manó vállán ült. A hangját adó színészt nem lehetett látni.
– Na, már értem, miért nincs tested! – üvöltötte. – Te egy lánglélek vagy! Merő gondolat, elmélet! És az éktelen okossághoz minek a valódi fizimiska!? Jól figyelj: a király nem lehet jó! Ő azért lesz király, azért szerez magának mind több és több birtokot, igenis: csatával, háborúval, vérrel, kínnal, és csakis mások könnyei árán, hogy ő minél kényűzőbben élhessen! Hogy megvehesse talpnyalói hűségét! Fel tudod fogni? Nem azért lesz király, mert minden egyes férgecskét boldoggá akar tenni a földjén! Tudsz követni? Őt nem érdekli mások vígsága, a földtúrók kenyere! Őt a saját boldogsága érdekli! Ahogy engem is! Világos?
– Sokáig így hittem – bólintott Seym. – Azt gondoltam, ezen a nézeten nem is lehet, de nem is kell változtatni. A királygást nem lehet másként csinálni, csakis eltipróan, kegyetlenül, képmutató hazugul. Nézd meg a vak Rodist! Nézd meg őt, és merészeld kimondani: igenis, lehet emberül uralkodni! Csakis így lehet méltósággal tenni ezt. Ha Rodis példája kevés, menj el Táltosföldre! Ott sem vérrel, zsigerekkel írják a történelmet. Sőt, nem is írnak történelmet! Ilyesmi eszükbe se jut. Minden pátosz nélkül, egyszerűen csak békében, épeszűén élnek, míg meg halnak.
– Ugyan, herceg, mit győzködöd!? – mordult Rongykobold. – Ő is, én is, reménytelenek vagyunk. És ahol nem csupán a király, de az alattvalók is ilyenek, ott mire megy az épeszűség? Figyeld meg a természetünket. Csakis a saját céljaink érdekelnek. Most például innék egyet!
És ivott.
A következő beállítás előtt rövid kávészünetet tartottak.
Brad nem mozdult el a helyéről. Lekönyökölt az asztalra, s csúfondáros hangon így dörmögött:
– Oh, oh, a történelem! Ha mindenki reálisan szemlélné az emberiség múltját, nagyjait és cselekedeteit, de legalább az én szememmel, akkor a történelmet nem tanítanák, hanem szégyellnék.
– Jól vagy? – hajolt előre Kaiden, lemondván a frissítőzésről. Egyenes szemöldöke magasra szökkent. Sötét szemében őszinte aggódás tükröződött.
O'Ross előrébb görnyedt könyököltében, míg orruk csaknem összeért.
– Bajban vagyok – suttogta. – Nagyon nagy bajban. Kiszerettem a világból.
– Hogy érted ezt?
– Ahogy mondom. Történt veled hasonló? Tudod, milyen pocsék a kiszerelés?
– Igen: ha te szűnsz meg szeretni, az kicsivel rosszabb, mint ha a kedvesed hagy el – bólintott a hadvezér. – Sajnálom. Segíthetek?
– Ijesztő. Érthetetlen. Abszurd. Nonszensz! Hiszen remekül érzem itt magam! Már-már kamaszosan rajongok ezért a filmért. Kristent halálig kívánom, csodálom, szeretem. Téged barátomnak tartalak, és rajtad kívül még jó néhányan jöhetnek. Markért tűzbe-vízbe, pokolra mennék. És mégis, mindeme pozitívumok közepette jó ideje azt érzem, hogy a szélesebb világ már nem hat rám érzékien. Azt érzem, hogy hidegül a szívem.
– Jaj neked!
– Jó dolgomban meghibbantam? Mitévő legyek? – nyögte Brad. Elmesélte a hajnallati kergetőzést. A megfogása ellen fegyveraggyal tiltakozó fickó letépett farzsebében lelt holmikról, a szállodai ajtónyitó kártyáról és a speciális kamerába illő minikazettáról se hallgatott. – Még ma elmegyek egy magánzsaruhoz. Rábízom a folytatást. A kártya alapján kiderítheti, hol lakik, kicsoda és mit akart a kukkoló. Bevallom, a fogócska közben néhány pillanatig azt hittem, Kristen zugfirkász bátyját, Brentet üldözöm.
– Tanulmányozlak egy ideje – szólt Danon-Kaiden, tenyerét O'Ross kézfejére téve. – Te nagyon is szereted az életet. Nem a világból ábrándultál ki. Vele aztán nincs bajod. Csak némelyekkel, egyenként. Komolyan kéne venni a köztulajdonba kényszerítés miatti frászodat. Beszélj egy lélekmasszőrrel. Fantasztikusan fejlett már az orvostudomány. A doki felír egy fiola tablettát, kéket, mert annak már a színe is nyugtatólag hat. Bekapdosod a drazsékat, és megint erotikus lesz számodra a nagyvilág. Pont most talál rád ez a kiábrándulási gondolat, amikor Seym érteni kezdi, miről szól a királylás?!
– Ne haragudjatok, hogy beleszólok – nyikkant mögöttük Melodráma. Mivel jóindulatúan, mi több, érdeklődően néztek rá, vigyázva lehuppant a Brad melletti székre. Gipszével nem vert le semmit, senkit. – Ismerem a fílinget. Tudjátok, én aztán sosem voltam gizduló, másokat semmibe vevő, kötekedő tyúk. De mostanában mind gyakortább kapom azon magam, hogy nem elnézést, szánalmat, megértést, buddhista jóságot érzek bizonyos emberek némelyik megnyilvánulása láttán, hallatán! Hanem azt vettem észre, hogy BIGGYESZTEK! Igen, lebiggyesztem, elhúzom, fintorgatom a számat! Vagyis kevesellek és kicsinyellek másokat! És nem ám abból indulok ki, hogy én lettem nagyobb! Inkább olyan ez, mintha most szúrt volna szemet, hogy ők mindössze ekkorkák. És ha nem tudok elnézni, megbocsátani, ha ilyen könnyen lebecsülök, elítélek másokat, ez nem tényleg azt jelenti, hogy KIÁBRÁNDULTAM A VILÁGBÓL?
– Nem, drágáim – közölte türelmesnek szánt hangon Kaiden. – Ti kijózanodtatok, kiszerettetek, kicsalódtatok az emberiségből. Erről van szó. Az emberiség még nem a világ.
– Régebben, ha megláttam egy sugárzó, vérbő, izgalmas pasast, legelsőül az jutott eszembe, hogy nő vagyok. Jólesően megbizseredtem, mosolykedvem támadt. Jobban éreztem magam valameddig. Mostanság egyre ritkábban ér ilyféle inger. És akkor lettem szörnyen gyanús magamnak, mikor az édes vadkamasz kislányom az éjszaka titkáról kérdezett. Én pedig, borzalmas megdöbbenésemre, így feleltem: elmondom, mi a titok, gyermekem! A férfi lefekszik melléd, ám gyors egymásutánban még háromszor-tizenötször felpattan, ugyanis ennyiszer zörren meg a mobilja. Na, egyszer mégiscsak visszaheveredik. Mielőtt érted nyúlna, különben a végén se fog érted nyúlni, leteszi a vendéghaját, kiveszi a porcelánfogát, üvegszemét, falábát, felpumpálja a péniszprotézisét...
– Melodráma, légy reális! – hörrent Danon.
– A lányom is szó szerint ezt mondta! Nos: az éjszaka titka? Telefonbizsergés, hortyogás, röfögés, büfizés, fetrengés, izzadás. SZAGOK! Lábé is! Ez jut eszembe, ha kérdezik, holott nem is így van! Értitek ezt? Rémes! És ezt nem az életkorom csinálja! Hanem az a kor, amelyben élek! Jártok moziba? Néztek reklámokat? Lapozgattatok már úgynevezett férfimagazint?! Micsoda puha, lagymadt, feminin fazonokat tukmálnak ránk pasasideálnak?! Ezektől én hóembernél is frigidebb leszek! Jaj, én nem szoktam ilyeneket érezni, megfogalmazni, kinyögni! Én jó kislány vagyok, idestova piszok régen!
A hadvezér felegyenesedett ültében, és szétnézett a díszletben:
– Mi lehet itt? Mi lehet az, ami kihozza belőletek a lelki sulyokét? Olyasvalamit tartalmazhat ez a levegő, mint a dunsztkötés, amelytől kifakadnak a tályogok. Elképzelhető, hogy ti sem bírjátok a valóságot?
– De, rengeteg valóságelemmel bravúros összhangban élek – ellenkezett Brad.
Melodráma megragadta a kezét.
– Szerinted még visszarészegülhetünk? – kérdezte. A férfi vállat vont. Seym jelmezében, reményhagyott tekintetével szívfacsaróan szomorúnak látszott. Olyannak, aki kétségbeesetten törekszik arra, hogy visszatérhessen az elevenek közé.
Nem szigorú időrendi sorrendben rögzítették a jeleneteket. Jóllehet Mark, úgy szervezte a munkálatokat, hogy lehetőleg szemről szemre ölthessék egymásba a történet szálait. A Rodis király vacsorája becézetű, mindnyájuk által különösen kedvelt rész felvételei utáni napokban került sor a másik vak uralkodó városához vezető, mákonyos hangulatú út megörökítésére.
A törpe sárkány magába fordultan ücsörög totyakos hátsóján.
– Mi van? – nyögi Lilia, Habzsira meredve. – Mindig veled van a gond?
– Soha nincs gond velem, ezt jól jegyezd meg! Most is a szegény kacolám beteg! Elkapta az itteni király baját. Életkedvetlen, mélabús, halálfáradt.
– Vedd rá, hogy legalább az első faluig elcipeljen. Ott majd veszünk neked egy járóképes állatot. Vagy most rögtön hagyd itt Rémszépet, és ülj fel Seym mögé.
– Meseszép! Érted? Nem Rémszép, hanem Meseszép! Esetleg Csodaszép! Gyönyörszép! Tündérszép! Ő az életem értelme! Szeretem öt! Szeretem! Nem hagyom itt! Csak velem együtt lehet itthagyni!
– Jó, akkor ég veled...
– Mennyire utállak téged is! De még hogy! – A dohogó manó szakadatlanul rugdalja a sárkánypóniját, ám az nem indul. Lógatott orral ücsörög. Pocsék kedvében csupán egyetlen lábkörmével kopog a talajon, nem az összessel. – Semmi jóság nincs benned, ez odabenn is megnyilvánult!
– Igazán? – hörren Lilia. – Már sajnálom, hogy kivettem a torkodból a légzésakadály szellemet!
– Sajnálhatod is!
– Jól van, majd később megbeszéljük. Mindjárt ránk sötétedik. Tűnjünk el ebből a leverő pusztaságból.
– Az egész ilyen. Az elsőszülött vak fivér földje éjjel-nappal, mindenkor ilyen – sóhajt a manó. Szemlátomást ő is kezd konyulni.
A lány megérinti a gyűrűjével Meseszép orrát.
A szerzet felriad tompultságából, és reflexből megharapja a fogai ügyében lelt kezet. Mielőtt leszakítaná azt a tulajdonosáról, fél szemmel odasandít.
Felismeri Liliát. Kiköpi a végtagot, felfigyel az oldalát érő rugdosásra. Nekikészül, hogy felálljon. Nem megy, ma valahogy rémesen farsúlyos.
Mire ezt a részt leforgatták, az egész stáb depresszióba dermedt.
Félárbocon lógó szemhéjjal, konyultan fürkészték egymást, azon hitben, hogy a másik csupán utánoz, majomkodik. Egyikük se gyanította, hogy az álomkóros állapot járványos. Tulajdon kábaságát mindenki elfogadta, a többiekét csúfolódásnak vélte. Már-már megsértődtek egymásra.
Tompultan folytatták a munkát. Városfal ködlik fel a láthatáron. A köröttük lengedező ragacsos, nyomasztó félhomályhoz képest a szembeni falat és a fölé tornyosuló palotát fekete felleg takarja. Az a sötét felhőpamacs úgy ül a városon, mintha szándékosan odaterítették volna.
Rongykobold félbeszakítja a Jamulet szépségét dicsőítő zümmögését, és lekiált nekik:
– Sajnálom, de át kell mennünk a király városán. A helyiek megszokták a légkört. Miránk viszont pusztító hatással lehet búskomorságuk. Valami nagyon jót találjatok ki ellene! Nem megállni! Nem életunttá válni! Nem szóba elegyedni senkivel! Akkor tán túlélhetjük. Nyomás!
Kisvártatva átügetnek a korhatag, imbolygó felvonóhídon.
A filmkészítők is próbálták megfogadni a tanácsot. Hiába.
Mark lelassult. Egy ízben Egon ráaludt a kamerára. Kristen bóbiskoló lova két lépés közt a stúdió padlójára dőlt. Elnyúlt az oldalán, lehunyta szemét. Idomárja, Amore alighanem sírva fakadt volna, ha valamivel élénkebben érdeklik a történtek.
Brad kezdett elsőként gyanakodni.
A szeméttel teleszórt térségben összegömbölyödött, szürke alakok hevernek szerteszéjjel, a lovak fásultan kerülgetik őket.
Meseszép kénytelen a földön járni, nem férvén el a városra terített felleg alatt. Morogva, gőzt pöfögve poroszkál a lovak nyomában. Muszáj mérgelődnie. Ha nem tenné, két lépés közt elvágódna álmosságában.
– Az itteni király teljesen vak – magyarázza Rongykobold. – Ezért a kastélya, városa, birodalma üres, kongó, hideg. Ha ő nem lát, alattvalóinak minek a látnivaló, a fény? Mihez kezdenének a színekkel? Miért gyönyörködnének, melegednének? Hát ezért ilyen leverő minden körös-körül.
– Ha ez igaz, akkor a király nem csak a szemére vak – szól Seym.
Lilia bólint.
– Az ilyesmi szétterjed, ha hagyják. Előbb-utóbb a szívet is megvakítja.
Rubyn fejhorgasztva zötyögött Meseszép hátán, és fütyült rá, hogy pónija körbe-körbe poroszkál a leverő díszletben.
Melodráma egy oszlopnak dőlt, fél szemmel kötelességtudóan figyelt, a másikat lecsukta, úgy érezvén, muszáj végre kialudnia magát.
A szunyókáló Danon lefordult a lóról. A pottyanástól kissé magához tért, bár épp csak annyira, hogy kényelembe gömbölyödjék a földön.
Atya felvakarta a padlóról a hadvezért, és visszamásztatta hátasára. Ettől a végsőkig kimerültén, a Melodráma által támasztott obeliszk másik oldalához dőlt, és álomba lankadt.
O'Ross tudta már, miért merülnek folyton Csipkerózsika-álomba, mi nyűgözi őket.
Kiszivárgott a mézga a meséből.
E felismerés olyként hatott rá, akár egy tündér csókja. Hiszen ráébredt, hogy bármi lehetséges. Még minden visszaszépülhet.
Lilia is rohamosan lankad. Immár ott tart, hogy félreeső, sötét, dohos odúról ábrándozik, amelyben meghúzhatná magát, amíg átvonul rajta az enyves, mázgás, maszatos fáradtság.
Mielőtt leborulna a lóról, eszébe jut: Nerv alighanem csak erre vár. Ha most elmerül a ragacsos álomban, soha többé nem látja Seymet.
A gondolat arculcsapásként éri. Felpattan a szemhéja. Lenyeli a szájában gyülemlő, altató hatású, sűrű nyálat. Kihúzza magát. Az ébernek tetsző férfi kesztyűs kezéért nyúl, és megszorítja azt.
Kéz a kézben lovagolnak tovább. Ha a lány feje csüggedni kezdene, Seym erősen megszorítja, mi több, megropogtatja az ujjait. Egory csibészes tempójú fütyörészését, az egyhangú patadobogást, Totyak körmeinek csikordulását, Kaiden nyögdelését hallgatják.
Rocca összetekeredik a nyeregben. Alsó szemhéja a szemére zárul.
A manó végtagjaiból kivesz az erő. Képtelen az ujjaival nyitva tartani a szemét.
Lepattint a füléről néhány jókorább páncélos bogarat. Rágójuk közé csippenti a szemkupakját, és rájuk parancsol, hogy tartsák meg azt, különben felfalja őket.
A Rongykoboldot bámuló Kristen alig győzte kivárni a jelenet végét.
Amikor Mark ásítva elhorkantotta: ennyi, a lány eldobta pajzsát, kardját. Kihajtotta maga alól a lovat, a földre ült, és felhagyott szája harapdálásával. Kitört végre.
A felvidult kobold lehuppant mellé, szemhéját továbbra is az ékszerbogarak tartották felpeckelve. Rocca-Tyra mókázva lefordult hátasáról, elnyúlt mellettük, mutatóujja hegyével lehúzta az alsó szemhéját, és rájuk nézett függőleges pupillájú, zöldessárga kígyószem-kontaktlencséjével. Sivalogva, egymás térdét csapkodva hahotáztak.
– Kiszökött az altatógáz a Hamupipőkéből – motyogta valaki egy véget érni nem akaró ásítás görcsében.
– Nem is a Hamupipőkében aludtak! – szögezte le Amore, szintén ébredezve. Végignézett támolygó, dülöngélő lovain. A Rancót alakító mén a felső ajkát jobbra, az alsót balra húzva, messzire kiejtett nyelvét hullámoztatva, nyögdécselősen ásítozott.
A nyűgöző varázs oldódott. A bódulatból feleszmélt Mark a többiektől érdeklődött, jó lesz-e, amit az imént csináltak. Az egész stáb kórusban perszézett, jóllehet lövésük se volt, hogy hol vannak.
A nők zavartan igazgatták a hajukat, mintha nem tudnák biztosan: ágyban aludtak-e, netán egy szívtipró karjaiban, titkukra rájött-e már a férjük, barátjuk, valamint ők maguk? Ilyen lelkiállapotban egy női lény többnyire vásárolni siet. Mivel ezt most nem tehették, telefonálással nyugtatták az idegeiket.
A pasasok – már-már fizikailag – fájlalták az elvesztegetett perceket. Biztosra vették, hogy amíg ők a mákonyban időztek, a Föld nem forgott tovább. Nélkülük?! Észbe idézték halaszthatatlan dolgaikat, s hevenyében beszélődrótra kaptak.
A rohanvást érkező Bömbi arra lett figyelmes, hogy körös-körül majdnem mindenki, még a jelmezesek többsége is, ketyerét tart a füléhez, és szűk körben – csaknem önmagát kerülgetvén – sétálgat, avagy bronzszoborként ácsorog. Mindannyian ordítoztak, hogy hallják a tulajdon hangjukat.
A virtuálzseni körbefordult, szája sarkában nyálhab pattogott.
– Bömbi hülyét kap – nyögte, kézháttal paskolgatva a hozzá legközelebb álló Player mellkasát. – Még ilyet! Mit csináltak a dilisek, amíg nem volt maroktelefon?
O'Ross elrakta a készülékét. Úgy döntött, megőrzi hidegvére maradékát. Nem dől a kardjába a felfogadott magánkopó hírétől, miszerint egy másik privát szimat járt hajnalban Kristennél, azon megbízással, hogy – „válóperhez kell” ürüggyel – minél több kompromittálót kaparjon össze a lányról, főleg szexuális témakörben.
Az a fickó csapta őt fejbe a stukkerével. Egy zsaru. Korrekt.
Úgy döntött, nem adja át magát a haragnak, viszolygásnak, utálatnak. Hisz csak nemrég tanulta meg: Az ilyesmi szétterjed, ha hagyják. Előbb-utóbb a szívet is megvakítja.
– Ki a megbízó? – kérdezte.
– Rövidesen azt is tudatom önnel – felelte a kíber. Köszönt, és bontotta a vonalat.

 

 

Gamble valósággal beléjük szeretett, és ezt nem győzte kifejezésre juttatni. A producer lázas érzületeit a Zimansky-dedikáción történt szereplésük váltotta ki. Rajongása akkor lángolt fel, midőn a sokadik csatornán is viszontlátta a színészeiről készült filmet, s tudtára jutott, hogy az újságok is megemlékeztek a botrányról.
– Na végre! – lelkendezett. – Ez kell nekünk! Reklám! És micsoda ügyes reklám! És teljesen ingyen! Csak hogy felfogták!
Danon, Mark, Brad és Kristen közös asztalnál ebédelt a stúdió éttermében. Howard Gamble megjelenéséig azt hitték, cápaéhesek. Most megállt szájukban a falat.
– Ez a történet nem rólunk szól – csodálkozott Kristen. – Azt hittem, érti. Az eset hatására felülvizsgálják Zimansky szabadlábra eresztését. Rajtunk kívül még rengetegen úgy vélik, hogy a rémtettei nincsenek leülve. Lehet, hogy kénytelen lesz visszamenni a sittre. Mi a véleménye?
– Az, hogy zseniális húzás volt! Az egész ország látta magukat a híradókban! Szerintem világszerte sokfelé leadják a műsort! Micsoda hírverést csináltak a produkciónak! Ezt egy irodányi reklámszakember se bírta volna kieszelni, megszervezni, de immár ebben az irányban töprengenek! Pazar! Igazuk van! A tömegek torkig vannak a sztárok válásáról, házasodásáról, családimádatáról vagy az ellenkezőjéről szóló, unalmas, egyforma, nyálas tudósításokkal! A méregdrágán agyaló kreatívok mocsok régen képtelenek új ötlettel előállni! Épp ezért folyton a Mencken-törvényre hivatkoznak. „Még soha senki nem ment csődbe attól, hogy alábecsülte a közönség ízlését.” Milyen igaz! Ennek ellenére, maguk rájöttek, hogy mégiscsak lehet újítani! De még hogy!
– Na ne ujjongjon annyira, Howard! – szólt Danon. – Mindjárt megbeszélem az ügynökömmel, mennyit kérek a szereplésért. Szerintem Kristen és Brad is rögvest megnevezi az összeget! Kezdheti előszedni a csekkfüzetét, számlakönyvét, bankjegyrolniját, meg amije csak van.
– Viccel? – nyekegte a producer. Előkapta szelencéjt, lecsikorgatta róla a fedelet, és bekapott két pasztillát, eperoham ellen.
Későn. Az epekólika két fejhosszal legyőzte a cukorkát.
– Viccel ám a podagra – felelte Danon. – Mi is kerülünk annyiba, mint a maga busás bérért agyaló kreatívjai.
Gamble hessegető gesztust tett. A mozdulat végén a mellkasára szorította tenyerét. Bordái elől-hátul fájtak, nem is akárhogy: pokolian.
– Ne hecceljen fiam, már rám is jött az epegörcs! Csak így tovább! Ebben a szellemben folytassák! Mark, a holnapi forgatásra beeresztek egy csapat válogatott fotóriportert! Képzelheted: önként jönnek, korrumpálatlanul! Sőt, ők könyörögtek, hogy jöhessenek. Szóval holnap nyílt nap!
– Az nem lehet...! – jajdult Kristen. Megtörte elhallgatott, mivel Danon bokán rúgta az asztal leple alatt.
– Rendben – bólintott Player, holott szíve szerint partizánosan ellenkezett volna. Ám a vigyorgó Corl a másik lábával az ő sípcsontját irdalta.
A görcsölő producer élénk testi kínok közt elvonaglott.
Kristen felnyögött.
– Miért rugdosol? Mintha nem tudnád, hogy holnap vesszük fel a trojka ágyjelenetet! Riporterekkel!? Már enélkül is a világgá menekülés gondolata foglalkoztatott! Levetem magam a hídról! Esküszöm!
Mark áthajolt a tányérja fölött, erősíteni kívánván a szemkontaktust. Katicamintás ingének mellkasi része paradicsomos mártásba merítkezett.
– Nem értelek, Danon. Miért kérnétek pénzt? Miért hagytad rá egyáltalán, hogy reklámcélból leckéztettétek meg Zimanskyt? Miért rúgogatsz?! Nem jöhetnek be fotósok a holnapi forgatásra! Nemrég tisztáztuk, hogy a stábból is csak azok lesznek ott, akiknek a jelenléte feltétlenül szükséges. Szegény Lilia, már napok óta szörnyen ideges! Megjegyzem, a Kék Kristályban ágyepizód ágyepizódot ért, és akkor hajszálnyit sem izgult!
– Pontról pontra válaszolok – sóhajtott Danon. Ledobta villáját a rádöfött falattal együtt, és a könyökével taszította félre a tányért. – Tessék: lőttek az étvágyamnak! Azért beszéltem így Epekő Howarddal, akiről egyébként sötétség-mértékegységet lehetne elnevezni, mert ő ezen a nyelven ért, számára a miénk ó-szanszkrit. Hónapokig magyarázhatnánk neki, miért is csináltuk a skandalumot a könyvesboltban, valójában minő cél lebegett előttünk.
– Azért, mert nem érti, rá kell hagyni a totális eltévelyedését? – informálódott Brad, saját tányérját az imént félretaszajtott másik tetejére pottyantván, nem alacsonyról.
– Gondolj bele: magyarázhatnád neki halkan, félhangosan és üvöltve is! Nem azért nem fogná fel, mert külföldi, hanem azért, mert emberi dolgokhoz idegen ajkú! Mondtam volna neki, hogy ívesen prüttyentünk a busás bérű propagandistáira? Nem. Mi annyit kérünk, vagy még többet, mint amazok! Mennyivel hamarabb elhúzott, mint máskor?! Miért vitatkoznál, ha nincs kivel?!
– De ha ettől nem lettem kevésbé dúlt és zaklatott, mégis, mi értelme volt? – firtatta Kristen.
– Nekem is magas – csatlakozott O'Ross. – Egy legalább három howardos sötétet, tehát egy megahülyét hagytunk meg a tévhitében. Megy ettől előrébb a világ?
Danon sóhajtozva hátradőlt a széken. Egyenes szemöldöke magasra szaladt a homlokán. Mély tüzű, forró pillantású, barna szeme hol Bradet, hol Kristent fürkészte.
– Lehet vitatkozni a húgyagyúakkal, hígvelejű idiótákkal és más elvakultakkal – mondta. – De mi a büdös francnak, amikor ettől úgyse változnak meg?! Téged viszont megváltoztatnak, mert te afférról afférra mind kiábrándultabb leszel, és végül tisztára bekeseredsz! Kezeld könnyedén! Mi a pajzsfeliratod? Húzd át! Vésd fel helyette: A sajtkukac addig él, míg a sajt el nem fogyott. Észlelem, hogy hülyén néztek rám. Értelmezzem?
– Győzzük intellektussal – felelte O'Ross. – Még az is lehet, hogy igazad van.
– Fogj gyanút, ha tömérdek és mindegyre több dolog bosszant, zavar, fájdít. Nem elképzelhető, hogy veled, a te hozzáállásoddal van a baj? Ez a mi kis ultraintelligensnek tartott civilizációnk valóságos neurózis-nagyüzem! Futószalagon ömlenek ránk a sérelmek, kínok, félszek, őrületek. Bevisznek az erdőbe, megtébolyítanak, becsavarintanak. Ha hagyod.
Mark is hátradobta magát a széken. A támlára vetett karjával legyezgetősen hadonászott. Ezenközben a markában tartott villa fogait hajlítgatta a hüvelykujjával.
– Birtokában vagyunk az arkánumnak, Brad! – újságolta üdvözült mosollyal. – Tudom, mitől jövünk helyre. Ha befejeztük ezt a filmet, csinálunk egy másikat! Homlokegyenest másmilyen hangvételűt! Vidámat! Mit vidámat?! Fetrengőset! Nos?
A szólított megköszörülte a torkát.
– Éppenséggel ez a mozi se bús – szólt. – Csak amolyan mesemód.
Kristen feljajdult:
– Nem bús? Hanem?
Player tovább lelkesült:
– A következő mozink harsogóan, kitörően, gátlástalanul vidám lesz, már-már burleszk! Rámutathatnátok, hogy még sose forgattam ilyet...
– Nem féltünk, Mark.
– Jól van, elég is, ha én vacogok. Mit szólnátok egy maratoni paripaversenyről szóló filmhez? Végiglovagolhatnátok az egészet.
– Hát ez újszerű lenne a fenekünknek – fanyarkodott a lány.
– Eljövök kaszkadőrnek – ígérte Brad.
– Előbb ezt a mozit fejezzük be! – indítványozta Danon. – Vágyom a világhírre, tán említettem.
– Ne sokkolj, kérlek szépen! – nyöszörgött Player. Felfedezte inge elején a mártásmaszatot. Piszkálgatni kezdte a szétnyomorgatott villával, majd azt ledobva, hüvelyk- és mutatóujjával körbepöckölgette a paradicsompacákat, melyek ettől mit sem halványodtak. – Amikor feszt rajtam van a szokásos diaré, más szóval beszartság a mostani filmünk miatt!
– Neked is ajánlok egy új címer szöveget a régi frusztráló helyett, ami feltehetően arra biztat, hogy hanyatt-homlok übereljed, amit csak bírsz. Ezt vesd el, mint baromságot! Gravírozd a helyére a következőt: Feküdj föl a vízre, és élvezd. Ez nem úszóverseny.
– Fölszedem a pasast – jelentette ki a lány. Danon magára bökött.
– Engem?
– Téged. Te mit vésettél a pajzsodra?
– Még csak a tervezési fázisnál tartok. Gondolkodom a Zahia, Orenda, Mahua feliraton.
– Ezek az én vésztündéreim! – hökkent meg Mark. – De hát miért pont ők? Ők aztán nem cukorfalat, aranyos tündérkék!
– Ilyenek is, olyanok is, kegyeiket nem osztják méltatlannak, egyszóval kedvemre valók. Zahia életörömöt jelent, Orenda pedig a mindenben jelen lévő, általunk is befolyásolható varázserőt...
Player elszörnyedt. Előredőlt, megragadta Danon-Kaiden csuklóvértjét.
– Nem tudod! – kiabálta. – Vedd olybá, hogy nem tudod!
– Oké. Olybá veszem, mint szintén babonás – bólintott Corl komolyan. – Tehát fogalmam sincs, mit jelent a Mahua. Pusztán azért vésetem a pajzsomra, mert ez a név is muzsikál, és gyönyörűség ízlelgetni. Eszembe se jut, hogy a csalódásmentesen valóra váló álmokat, a beteljesülés szépségét jelenti.
Kristen homlokráncolva fürkészte őket. Mind jobban tetszett neki Danon. Elismételte a neveket:
– Zahia, Orenda, Mahua. Olyan ez, mint valami bűvös mantra. Ha szabad, én is bekarcoltatom. És a tőlük kapott tündérporból is szeretnék egy skatulyányit. Bár ez már biztosan vérmes óhajtás.
– Mit tennél vele? – kérdezte Brad. Kedvtelve nézte a lány tündöklő fényű haját, sárgászöldes macskaszemét, sóvár mosolyát.
– Elhívnálak egy csodaszép helyre. Talán egy nagyon régi, vénséges városba, olyfélébe, amiről azt hinnénk, hogy csupán Mark képzeletében létezik. És ott, azon kőfalak között, az évszázados fák lombárnyékában, éjjeltájt kinyitnám a skatulyát...
A férfi a kezéért nyúlt.
– Ne borzongass – kérte. – Rövidesen sorra kerül az a jelenet.
– Alig várom – suttogta Kristen.
Mark hosszan fürkészte vonásaikat. Egyikükről a másikukra ugrált a tekintete, mígnem irányt váltott, és megállapodott Danon arcán, sokértelmű mosolyán. Fanyarul visszavigyorgott, és újra Bradékhez fordult. Zavartan felkapta a legközelebbi villát. Egyetlen mozdulattal elhajlította annak mind a négy fogát.
– Kezdettől meglepetést tartogatok nektek a forgatás végére, ám egy ideje attól félek, hogy visszautasítjátok – mondta. – A tündérpor talán segíthet.
– Lehetne bővebben? – firtatta a lány. A direktor a fejét rázta.
– Majd a maga idejében. Menjünk vissza dolgozni, mielőtt a többiek hozzálátnak nélkülünk.
Corl összerázkódott.
– Elgondolni is hajmeresztő, mi történhet akkor! Epekő Howard a rendezői székbe ül...! Jaj a nagyérdeműnek! Az én helyemre beugrik az egyik törpe, talán Fondor; Kristenére a gyémántos szárnyú pillangó, Bradére egy fekete mén, Konok nevű...

 

 

A pasasok megszállottan kardoztak a sziporkázó alkonyulatban, a füvön. A szakadatlanul vigyorogni látszó Blubber kacsa lelkesen körözött jókora medencéjében. Sűrűn csőrre bukva, hosszú tollakkal ékes hátsóját meresztve kutatgatott a vízbe szórt réceöröm-falatkák után. A görények szaladgálástól, melegtől kifulladtan, szanaszét vetett végtagokkal hasaltak az árnyékban, és lustán tisztogatták egymást.
A kert végében szöszmötölt a tenger. Kristen több ízben indítványozta, hogy ők is elszöszmötölhetnének amott, de a nekibuzdult férfiak ügyet sem vetettek rá, noha nem volt különösebb okuk a mániás gyakorlásra. A másnapi epizódban egyáltalán nem vehették hasznát, mivel a rettegett-kívánt éj felvétele várt rájuk, azon éjszakáé, midőn a szerelmesek vágyódásától megrendült Kaiden átengedi a testét Seymnek.
A lány tudta, hogy nem csak ő tart a jelenettől, a pasasok se kevéssé rettegnek, kivált Brad.
Még egy darabig szemlélte őket.
A felhőkarcoló-magas, széles vállú, nem karcsú és nem is keskeny csípőjű, mégis elegáns mozgású O'Rosst. A terebélyes vállú, tömzsi felsőtestű, szőkéllő mellkasú, felületes ránézésre kissé lomhának látszó, ám fürgén forgolódó, elsöprő erejű Danont. Mindketten áthatóan, sugárzóan, mélységesen, libidó korbácsolóan férfiak voltak.
Úgy hitte, nem vették észre, mikor elkorcsolyázott.
Csavarogni akart, tűnődni, keseregni. Eszébe jutott a még alig ismert Brad útbaigazítása az előző forgatás idejéből.
Elmondom, hogyan jutsz el a szupermarketbe. Kimész a kapun, az első kereszteződésnél jobbra fordulsz, majd balra. Nem vétheted el, rettenetesen sivár utcába érsz, amelyet egyik oldalon töltés határol. Csúf betonfal, tele graffitivel. Amikor azt a kiírást látod: Ha bajban vagy, kiáltsd azt: Winnetou!; kezdjél figyelni, mert hamarosan a következő felirathoz érkezel, amely így szól: Nem látni és nem érezni; ez az én nagy kalandom. Itt megint jobbra kell kanyarodni, egyébként a töltés is veled tart. Hamarosan eljutsz a következő szöveghez: Brigitte szebb, mint Hófehérke!. Innen már látható a szupermarket. A bejárat melletti falon ellenőrizheted, tuti jó helyen jársz-e. Ha ezt olvasod: Megtiltom Istennek a király nevében, hogy ezen helyen csodát vigyen véghez!, akkor bemehetsz, célnál vagy.
A régmúltba kalandozott Kristen erősen sóhajtozott, többnyire ezt az emelkedett tartalmú szöveget ismételgetve: hát igen; hát igen.
Mindenekelőtt elkorcsolyázott arra a partszakaszra, ahol annak idején egymás szomszédságában laktak O'Ross-szal. A multironda épületek láttán buzgárszerűen törtek föl az emlékei.
Semmi különös, csakcsupán életem legszebb, legizgalmasabb, leglegebb szakaszát töltöttem itt, hüpp, hüp, szipogta, szakasztott olyanformán, akár egy enyhén retardált szappanoperett-hősnő.
Kevésbé szaloncukrosan arra gondolt, hogy ha a szervezete által akkoriban termelt vad vágyhormonokat palackozta volna, a flaskák megtöltenének egy raktárnegyedet. Ha a bombabiztos hatású szerelmi ajzószert árusítaná, mára krőzussá válhatott volna.
Testi vegykonyhája azóta is apadatlan bőséggel állította elő a kuszáló, felzaklató, velőtrázó, gerinctépő hormonokat. Bár a kezdeti láz csillapult és meg is másult, átkozott-áldott, karmikus erővel hatnak egymásra Braddel.
A pasas azonban időközben követhetetlen magasságokba fejlesztette a bármit csűrcsavarossá komplikálás művészetét. Egyébként a kezdetkor sem titkolta, hogy nem lesz könnyű vele az élet, és milyen igaza lett! Könnyű tényleg nem volt. Hanem szép. Csodával határos.
A lány úgy döntött, nem fakad sírva. Ennél jobban. Látása így is elhomályosult, ezért elvétette a járdaszegélyt, és döccenve érkezett az úttestre. A vele egy időben odatoppanó járgány szerencsésen, bár éktelenül csikorogva, megállt. Mindkét oldalon egy-egy szubkultúros küllemű fickó könyökölt ki a kocsiablakba.
Szalonképtelen megjegyzéseikben főként nemiszervek hemzsegtek, koedukáltan.
Kristen úgy döntött, nem bántódik még. Kedvesen mosolyogva továbbgurult.
Végigsiklott a hajdani útvonalon, és bár józan ésszel nem hihette, hogy megleli a régi feliratokat, mégis elszomorodott annak láttán, hogy még a graffitik is változtak azóta.
A magasvasút csúf betonlábazatán ezt olvasta: Volt egyszer egy öreg király. Nem voltak fiai, alattvalói, vagyona, birodalma. Ezennel rád hagyja a trónját.
Csakhamar megpillantotta a következő feliratot: Ebben a mesében a királyfi részeges, a királylány viperás.
Brr! Ekkor gondolt először a gumiköteles ugrásra.
A szupermarket falán ez a firka virított: Mindenki utál, mert lövöldözésimániám van.
Minek láttán újfent az ugrás jutott eszébe. Immár kötél nélkül.
Ötletei fokozódtak, mikor ez az írás ötlött a szemébe: Csak a változás állandó.
Visszatért a partra, az Erogén Zónának becézett élvnegyed határán lévő, Mulatópark nevezetű helyre. A nem túl nagy, nem is tüchtigen gondozott területen pazarul kivilágított, zajos-zenés játéktermek, diszkók, kocsmák, vendéglők, cirkuszi és vidámparki attrakciókat kínáló sátrak, létesítmények zsúfolódtak össze egymás szomszédságában. Esténként kíváncsi, mohó tömeg hömpölygött fel-alá az épületek, ponyvák, pavilonok között.
Kristen elgurult az ugrótoronyhoz. Miután jegyet váltott, egy gyorslift felröpítette a szférába.
Eredetileg úgy tervezte, háromszor-négyszer fordul, de a kasszában ülő, feketére rúzsozott ajkú, fekete körmű, lila ruhás lány azt mondta: egyelőre egy zsetont kérj, ki tudja, veszel-e még valamit az életben!?
Azután sikoltva, kétségbeesett-boldogan kilépett a semmibe.
A mélybe zúdultában azt remélte, teste gyorsabban száguld alá, mint érzelmi kínjai, így utóbbiakat elhagyja végre.
Iszonyatos sebesen, fütyülve, sivítva tört felé a föld.
Furcsaságok zajlottak a szervezetében. Vegytiszta adrenalint izzadt, a fülén át is. Még azt is észlelte, hogy a gyomrában, beleiben milliárdnyi fájdalomérző ideg születik.
A lenti fények robbanásszerűen nagyobbodtak, sokasodtak. A végén eltakarta a szemét.
Nem fordult még egyet.
Kötéllel? Ugyan már!
A magasvasút azon szakaszához gördült, ahol egykoron a Lilia szebb, mint Hófehérke felirat lepte-mámorosította meg. Amely által, valahára, megvilágosodott önmagát és O'Rosst illetően.
Lecipőtlenítette a lábát, a korcsolyát egy bokor alá lökte. Felmászott a betonlábazat mellett tornyosuló magasfeszültségű oszlopon.
A traverzeken lépdelve érezte a fém langyosságát. A felhámlott festékszélek ingerlően karistolták, csiklandozták érzékeny talpát. Amint feljutott a betonfal széléig, két kézzel átnyújtózott a félfenéknyi széles szegélyre, s felhúzta magát a párkányra.
Úgy rémlett, valaki hangosan sikolt alatta, olyfélét, hogy NEEEEE!!!!
Ebben nem volt teljesen biztos, mivel éppen egy sárgásan megvilágított szerelvény dübörgött el az arca előtt. A sárkánykígyószerűen, szédelítően tovarobogó vonat láttán kedve lett volna felhagyni a kapaszkodással, és inkább azt kipróbálni, milyen lehet a szabadesés, lebegés.
Lovaglóülésben elhelyezkedett a szegélyen. Ebben a magasságban a szél visítozósan, hevesen támadott.
Lenézett a mélybe. Alant egy izgatottnak rémlő férfi hadonászott, ugrándozott, kiabált.
Kristen fél kézzel hallóernyőt formált a fülére, és jócskán előrehajolt, hogy értse a pasast.
A futrinka fickó iszonyatosan felbolydultnak látszott. Magánkívül, összevissza rohangált, mint aki el is szaladna, fel is mászna, valamint alatta is maradna, hogy elkaphassa, ha lehullna netán.
De hát miért potyogna le?
A mélybe intett. Nyugtatónak szánt gesztussal bocsátotta el az izgulót.
A háborodott csak nem higgadt.
Kristen vajmi keveset látott arcvonásaiból a sötétben. Ráadásul a fickó folyton mozgott, miáltal még elmosódottabbá vált. Mindamellett úgy rémlett a lánynak, látta már valahol ezt az alakot.
Eszébe jutott egy valóságos futrinka. A zöldes hátú páncélos bogárral épp egy kölyökkutya készült játszadozni. Kristennek még nem volt futóbogár-jártassága, attól azonban tartott, hogy a kiskorú eb ízekre hancúrozná az ártatlan lényt. Ezért, akár egy női lovag, megmentőleg lépett fel. Fogta a futrinkát, és eltávolította a kutyácska hatósugarából.
Jótettét azonnal megbánta, és mindörökre megjegyezte, de másoknak is oktatta: óvakodj a futrinkától! Ha megérinted, legott sírva fakadsz, és pár hétig képtelen leszel önmagadat elviselni, kivált azt a tartósan, orrfacsaróan megbüdösített kezedet, amivel a páncélos kontaktusba került.
Miért is jutott eszébe a bűzbombász bogár? Ja, igen.
Kristen lepillantott, és elállt a lélegzete.
A furcsa viselkedésű pasas fölfelé kapaszkodott a villanyoszlop traverzein.
Ráadásul nem oly megfontoltsággal, miként tanácsos lett volna, hanem futrinkásan, már-már loholva, kergülten. Különös volt még, hogy iparkodtában hol az egyik, hol a másik karjával integetett, és zaklatottan kiabált is a fütyülő szélben.
Most már furdalni kezdte Kristent, vajh mit akarhat a pasas.
Nem valószínű, hogy Kék Kristály-rajongó. Ugyan, miért ne? Levelet, e-mailt írni akárki tud, pláne névtelenül. Na de akrobatikusan traverzre mászni, futólépésben, hadonászva?!
Azért, hogy őt idolozza-szidolozza. A kézjegyéért rimánkodjék. Hogy őt közelről láthassa, és elrebegje: a filmvásznon mennyivel szebb, kövérebb, soványabb, magasabb, nagyobb, emberibb volt, mint az életben, de azért így is elmegy!?
Az is lehet, hogy a fickó vészes elmebeteg. Végtére nem szokványosan viselkedik. Mászás közben cseppet sem óvatos. És még ordibál is.
De mit ordibál?
Kristen előredőlt, ám hiába fülelt, csupán annyit értett a kiáltozásból, hogy NE TEGYE! És még azt, hogy VÁRJON! JÖVÖK!
Közben a távolabbi vágányon elrobogott egy vonat, s annak dübörgése minden egyéb hangot maga alá gyűrt.
Egyszerre csak a zizi fickó felért a párkány magasáig. Ekkor a traverzet elengedve a lány felé fordult, és megpróbálta megragadni őt.
Kristen gyanakodva félrehajolt.
A pasas nyugtató mozdulatot tett. Eközben megingott, és majdnem lezuhant az oszlopról.
Le is hanyatlott volna, ha a lány nem kapja el. Ám ő reflexből előrébb lendült.
Megragadta a rémült légtornász gallérját, és átrántotta a férfit a betonfalra.
Mire észbe kaphattak volna, egymással szemben lovaglóültek a magasvasút mellvédjenek szegélyén, és nagyon izgatottan, vadul gesztikulálva, teli torokból, egyszerre diskuráltak. Kristen hirtelen elhallgatott. Mivel így jobban értette, mit óhajt közölni a férfi.
Már tudta, ki ül vele a párkányon, szorosan markolva az ő karját.
Recept, a firkagyűjtő és padlakó. És éppen arról győzködte a lányt, hogy ne vetődjön le a mélybe.
– Az élet tündeszép! Bármi rossz történt is magával, biztos, hogy nemsokára minden jóra fordul. Higgyen nekem, megfigyelésből és tapasztalásból beszélek! Számtalan ismerősöm van. Legtöbbjüknél bejött: a szörnyű pechre szerencsés fordulat következett! Aztán meg azért se ugorjon, mert nem engedem ám el! Érzi, mennyire fogom, szorítom? Engem is magával rántana!?
Kristen merevre rökönyödött.
– Maga azért mászott fel ide, hogy engem lebeszéljen a halálugrásról?
Recept is megdöbbent.
– Tán azt hitte, hogy tandemugrást tervezek?!
– Elég kockázatos idáig felkapaszkodni. Pláne, ahogy maga csinálta! Maga tényleg engem féltett?
– Nem tudtam, hogy magát féltem, mert lentről nem ismertem föl. Maga a „Lakott ma már?”, ugye!? Emlékszem, mert nagyon meglepett, hogy érdekli! Meg a csigás haját is megjegyeztem. Szóval amikor elindultam fölfelé, akkor még ember miatt siettem... Illetve bocs, hát persze: maga is ember, csak odalenn még nem tudtam, kicsoda.
– Szólítson Kristennek. Ledob, ha elárulom, hogy eszemben sincs levetődni?
– Komoly?
Szemügyre vették egymást. Recept gyanakodni látszott. Nem lazított a szorításán. Kiült az arcára, hogy őt már rengetegszer becsapták.
A középmagas, vékony férfi a harmincas évei kezdetén járhatott, piszok- és szélcserzette, borostás arcával öt-tíz évvel idősebbnek tűnt. Vállig érő, közepesen tiszta, sötétbarna haja szabadon hagyta homlokát, ritkás szemöldöke alatt ebtekintetű, meleg fényű, barátságos szempár barnállott. Kampós papagájorra, széles, telt szája, csonttalan, lapos álla volt. Gömbölyded feje kissé imbolygott feltűnően hosszú darunyakán. Agyonhordott kockás inget, szürkére fakult farmert, lerongyolt vászoncipőt viselt. Mászás, idegeskedés közben jócskán megizzadt, és ez meglehetőst érződött körötte.
– Komoly! – ígérte a lány. – Nem ugróm le. Meghatóan kedves magától, hogy megpróbált lebeszélni. Gyakran tesz ilyet?
– Nem, eddig csak kétszer fordult elő. Döntetlen. Az egyik halottjelölt hagyta magát ledumálni. A másik nem. Utóbbi nem ugrott, hanem hanyatt vetődött, épp egy ilyen párkányról, pont amikor mögé ért a vonat. Egyébként az nem volt ilyen felmászós ügy, mert nem itt történt, hanem jóval odébb, az állomásnál. Nem tudom, miért csinálta, mert mielőtt még szóba elegyedhettünk volna, megtette. Aztán a zsaruk elhajtottak a holttest mellől, mint egy nem kívánt magzatot. Később meg felforgatták utánam a várost, hogy bevigyenek. Ilyen nem normálisak! Még azt is megkérdezték, kábé ötvenszer, hogy én voltam-e. Mármint hogy én löktem-e a vonat alá azt a szerencsétlen, elkenődött flótást! Holott megtalálták a búcsúsorait! Sajnos, a levelet nem mutatták meg, pedig biztosan leltem volna benne néhány velős, matricára-medálra illő mondatot, ráadásul irtóra érdekelt, miért művel valaki effélét.
– És a másik?
– Akit lebeszéltem? Csórókám! Egy ázott pasi volt. A hárpia neje kidobta, sürgetésképpen még a gőzborotvával is távozásra nógatta. A leforrázott csávó éjjel kettőkor állt a hídon, könyökölt a korláton, meredt a vízre. Rögtön tudtam, mire készül! Eldumáltunk. Iszogattunk is egy keveset. Szereztem neki néhány papírdobozt, egész jót aludt rajtuk. Reggel hazament. Gondolom, a hárpia befogadta, mert aztán már nem jött vissza a vackára. Elárulja, miért mászott fel ide?
Kristen vállat vont.
– Ámokfutó hangulatban csavargók ma éjjel. Többnyire mozogni, táncolni szoktam ilyenkor. Most viszont ahhoz támadt kedvem, hogy ide felüljek. Köszönöm, hogy féltett. Már nem kell aggódnia értem. Visszafelé sem eshet bajom. Tornaidomár vagyok. Kaszkadőr nélkül is elboldogulok. És maga?
– Mármint az életrajzom érdekli? Hát, semmi különös. Nem vittem semmire. Úgyhogy itt vagyok. Ne gondolja, hogy bánom. Legfeljebb néha, télen, amikor folyton ömlik az eső. Sétálgatok, falfirkákat gyűjtök, de hiszen tudja, miből élek! Sose jön össze annyi lé, hogy ennél többre menjek. Viszont nem dirigál senki, gondolkodhatok. Tudja, min töprengek mostanában? Nem baj, ha kinevet, akkor is megsúgom. Azon tűnődöm, mi lesz a betűkkel, amiket az emberek írás közben kihúznak, kitörölnek, kiradíroznak. Hová lesznek azok a számkivetett, eltaszított, félredobott betűk? Lehetséges, hogy elkeseredett hordákba gyűlnek? Belőlük lesznek a gonosz írások? A rossz könyvek?
– Meglehet. És mi van, ha nem mindegyik számkivetett keseredik meg? Ha a töröltek közül többen úgy értékelik, hogy voltaképpen elnyerték a szabadságukat? Még az sem kizárt, hogy az ő soraikból jönnek a graffitik.
– Látja, ez eszembe se jutott! Pedig teljesen logikus! Rajongok a graffitikért, persze főként a jobbakért. Akar egyet? Nemrég találtam, két utcával arrébb. „Megparancsolom Istennek a király nevében, hogy ajándékozza nekem a csodát!” A magáé!
– Köszönöm. Mit adhatnék cserében?
– Jaj, van még egy, ez is friss! „Nem látlak, tehát ne tégy úgy, mintha ott lennél!” Talán maga tud olyat, amit még nem ismerek.
Kristen eltöprengett. Alattuk, a mélyben időnként elhajtott egy-egy autó. A szél himpelléresen fütyörészett, tépázta hajukat, borzongatta bőrüket.
A lány felujjongott.
– Azt hiszem, van egy! Remek medálszöveg! „A halálod még nem bizonyítja, hogy éltél.”
Recept legyintett.
– Ez már megvan. Különben irtó bölcs mondás, szeretik a vevőim. Meg ezt is nagyon veszik a kocsijukra: „Ateista voltam, mielőtt rájöttem, hogy én vagyok az Isten.” Az ember ok nélkül nem kerül ámokfutó hangulatba. Megbántották valamivel? Nem jött be egy elképzelése? Meghalt valakije? Elhagyták?
– Van még egy! – örvendezett Kristen, átugorva a kérdésözönt. – Bár ez nem graffiti, de az is lehet belőle. Egy Mark Player nevű, kiváló pasastól hallottam ma délután, kávézás közben: „Ahogy telik-múlik az élet, mind több dolgon kéne nevetnünk – és egyre kevesebben tudunk”. Nem, azt hiszem, mégse jó. Túl szomorú.
Recept megragadta a karját. Felderülő arccal ránevetett.
– Képzelje csak! Egyszer egy mattrészeg flótással beszélgettem a parkban. Leültem mellé a padra, ő meg azon kesergett, hogy nincs egy ötlete, pedig állatira kéne, hogy legyen, különben kirúgják a cégétől. Ugyanis ő reklámszakember. És most besült, kész, nem nyikkan az agya. Állástalan lesz, mehet kéregetni. Ó, szóltam, a reklám is valami? Hát ugye, én csak graffitiben bírok gondolkozni, ez nálam olyan stigmaféle, vagy micsoda. Épp most támadt egy oltári ötletem, mondtam a besültnek, annyira szuper, hogy félreteszem a lustaságot, és elmegyek levédetni, mert a szellemi zsebmetszőkkel rettentően kell ám vigyázni! Graffitik söralátéten, mindegyiken másmilyen! Hát ettől úgy fogyna az árpa leve, mint a manna! Ha minden krigli italt újabb poénon, élcen, aforizmán tálalnának fel az összes krimókban!
Kristennek volt némi terepismerete az élethez.
– Ne is folytassa – sóhajtott. – A fickó meglopta.
– De, de! Folytatom! – lelkesült Recept. – Képzelje, a besült flótás megcsinálta! Megvalósította az ötletet! És utána megkeresett a parkban! Meghívott egy italra, és a kriglit graffitis korongon tették elém! Emlékszem ám, az állt rajta, hogy „A sportolás azoknak való, akik nem elég intelligensek a heverészéshez” És persze mindegyik alátéten más szöveg volt! Bérletet kaptam abba a sörözőbe! Fél évig hetente egyszer ingyen adtak két pohár seritalt. Na milyen? Tiszta Hollywood! Tényleg! Szeret moziba járni? Én imádom a filmeket!
– Maga végül is átadta a sziporkáját egy ötlettolvajnak? – hüledezett a lány. – Azonnal tegye a kezét a markomba! Nem engedem, hogy levetődjön!
– Nézzen rám. Úgy nézek ki, mint aki eljár kilincselni abba a töméntelen sok hülye hivatalba, és ostoba procedúráknak teszi ki magát, hogy anyakönyveztesse a saját gondolatát? Egy kósza ötlet miatt? Ilyen naponta száz is kipattan a fejemből!
– Na és, ha ezen az áron kereshetne annyit, hogy lakhasson valahol?! Nem érné meg?
– Megsúgom, miért nem. Megfigyeltem a besült flótást, és ezrével másokat. Ezek összeszorított seggel, fogcsikorgatva élnek. Rabszolgahajcsár cégeknél gályáznak. Naphosszat azt kergetik, miből lehetne még több pénzt kipasszírozni. Aztán azt a még többet teljesen fölösleges, szükségtelen, nevetséges, értelmetlen dolgokra költik. Na? Ezért kilincseltem volna a bürokráciában? Még egyet súgok: egy csomó graffitit magam találok ki. Újabb titok: egy másik csomó pedig, amit annak mondanak, nem is graffiti, hanem idézet valakitől. Ebben a kalózhajó világban semmilyen téren se szégyen a lenyúlás. Az idézőjel, mint valami haszontalanság, kiment a divatból. Vagy az erkölcsből? Néha sajnálom, hogy szeretem a mozit, mert ott is gyakori a lopási példa. Különben az olvasásban is ezt észlelem, csak ott epigonoknak hívják a kleptósokat. Egyébként az a baj az összeszorított seggűekkel, hogy ez a tartás szörnyen feldühíti őket. Persze, ha az ember így kénytelen élni, előbb-utóbb piszkosul agresszív lesz. Ilyenkor szoktak belém rúgni. Leköpnek, lenarkósoznak, részegesnek csúfolnak. Kiverik a kezemből a kajámat, elszedik az árumat. Nem baj, az a fontos, hogy az ember ne izgassa föl magát. Ha bántják, ha csak szóban öldösik is, tegye fel a kérdést a molesztálójának: „Te hány embernek szereztél örömet?” Próbálja ki. Ne az összeszorított seggű, pénzhajtós, szajrés életet. Hanem ezt. „Te hány embernek szereztél örömet?”
Kristen bólintott. Újabb vonat robajlott el a közelibb sínpáron. A száguldó szerelvény szele csaknem letaszította őket a párkányról.
Kisvártatva egymást segítve átmásztak a villanyoszlopra, és leereszkedtek.
Recept az Erogén Zónába készült, hogy fémdobozokat szedegessen, mivel azok dupla hasznot hoznak: visszaváltás előtt még kiszürcsölheti belőlük az italmaradékot.
A lány kérte, hogy fogadja el tőle a toronyugrásra szánt pénzét.
– Nem vagyok koldus! – felelte önérzetesen a lakástalan.
– Nem is koldusnak kínálom – sóhajtott a korcsolyacipőjét kapcsolgató Kristen. – Szerencsebankó ez, cserébe az aforizmákért.
Azután hazagurult.

 

 

A pasasok a kert végében áztatták a lábukat. Flaskából itták a vörösbort.
Danon a gitárját pengetve, halkan, érzelmesen énekelt. Egy-egy strófa erejéig a Chanelt és Givenchyt dédelgető Brad is csatlakozott a dalozáshoz.
Kristen elnyúlt mellettük. A bársonyos bundájú, bohókás figurák nyomban rávetették magukat. Miután eleget szaladgáltak rajta, az övéhez dugták kíváncsian mocorgatott, nedves orrukat, majd rohantak még néhány hossznyit az alájuk terült korpuszon, végül elszáguldottak a ház felé.
A lány felült, és megkapta az üveget. Hatalmasat kortyolt a homokszáraz, selymes ízű borból. Közelebb csússzam élete pasasához, és annak széles, forró bőrű, fedetlen vállára hajtotta a fejét. Közeledése nem maradt viszonzatlan: átölelték a derekát.
A csillagtündökléses, kövér holdas, különös varázsú éjületben Brad és Corl növelt hangerővel, meglehetőst bevadultan előadta a Hey Joe című blues-balladát.

 

 

 

MÁSODIK KÖTET

 

A varázslás mindenkinek jár! Nem igaz?
(Reydo, patano mágus)

 

 

A fogadó mögötti gyümölcsligetből dalolás, muzsikálás vidám lármája hallatszik. A fákra lógatott láncokon himbálódzó olajcsészék lángjainak aranysárga fényénél boroskorsót dédelgető mulatozók imbolyognak-hevernek a fűben. Köröttük táncoló csoportok keringenek, szökdécselnek kéz a kézben, ölelkezőn. Imitt-amott szorosan tapadó, összehajtott fejű párok ringanak, önfeledtségükben a tüzes ritmussal vajmi kevéssé törődőn, egymásba révedetten.
Rocca is köztük lépeget. A tömlöcszökevénynek rémlő, durva küllemű, szakállas fickó karjaiban hajladozik, és nem látszik tudomást venni arra sétáló társairól. Mivel csaknem teljes környit lát a külvilágból, pompásan érzékeli őket. Loppal Hadtalant fürkészve felméri, hogy az egérfarknyit sem féltékeny az ő táncoltatójára. Nem érti, hiszen módszere eddig minden esetben bevált. Ám az ősi trükk nem fog Kaidenen.
Rocca hosszú, villás végű nyelve tüzes-hűvösen körbecirógatja táncosa arcát, eltűnik annak szájában. Körbesálazza a nyakát.
A lányt markolászó férfi hideg- és meleglelősen nyögdécsel, sóhajtozik. Ha ingerületétől szóhoz jut, azt hörgi: tovább, csináljon még efféléket. Midőn a játszékony kígyónyelv a jobb fülébe villámlik, majd a túloldali fülkagylóból előrobbanván, villanó kanyarintással végigsimít a halántékán, végül lüktetően a szakállába sikamlik, a csigázott fickó eszét veszti felgyulladtában.
Felnyalábolja a lányt, s az karjait szétvetve hanyatlik hátra eleven hordszékében. Függőleges pupillájú, fakókék szeme nyíltan, ledérül, kínzó szándékúan mered Kaidenre.
Hasztalan. Az igézendő közönyös marad. Érdeklődés nélkül figyeli, amint a gerjedt haramia a liget túlsó végébe, az olajlámpások fénykörein kívülre cipeli prédáját.
Mohóka ordítozva ásítgat kimerültségében. Dülledt szemgolyóbisait mind gyakortább elfüggönyözik ernyedő szemhéjai. Néhányszor megpróbálkozik a szokásos fortéllyal. Ám hiába peckeli fel a szembőrét, az kétfelől lefolyik a támasztékul odatett ujjak mellett. Az ilyképpen elvakított manó lépten-nyomon nekimegy valakinek. Felbukik a saját orrában, lábában és a máséban, valamint rögben, fűszálban, árnyékban. Egyre roggyadtabban botorkál, térdei közelítik a földet. Egyszerre csak lehanyatlik, és fodrozódó-hullámzó ajkakkal hortyogni kezd.
Hadtalan beakasztja ujjait egy talált korsó fülébe, s azt maga felé döntve, kétségbeesetten hörpöli a dúsan ömlő bort. Mielőtt az egészet beinná, Lilia elveszi tőle az italt. Magasba emeli a kancsót, kissé megbillenti, s aláhelyezkedik. Úgy irányítja a sugarat, hogy az faldoklása ritmusára áradjon. Egyetlen csepp nedű sem vész kárba, nem csöppen a ruhájára.
Seym felsóhajt, hangosan nyel néhány üreset.
– Eddig is irigyeltelek benneteket ezért-azért. Na de most...! Legalább bátrabbak lettetek?
Kaiden megtörli a száját. Kínosan elvigyorodik. Válaszképpen átkarolja a herceget, s mert a palástját érinti, karja nem szalad át rajta. Baljával a lányt vonja magához. Az épület felé indulnak. Egy feléjük dülöngélő, bomlott öltözékű férfi kiveszi Lilia kezéből a korsót. Nyomban el is hajítja, érzékelvén annak könnyűségét.
Körös-körül mindenki mulat, nevet, dúdol, táncol, iddogál – vagy már szendereg. Egorynak, Hienenek híre-hamva sincs.
Az utca felőli oldalon, a palota felé girbegurbázó asztalkígyónál is dúl a vigasság, a fölső végen is. Némi nyugtató célzatú italkortyolgatás hatására Rodis király mégiscsak a vendégkörben feledte magát, és éppen a délutánhosszat gyakorolt bordalt adja elő íjásztársaival.
Midőn Lilia, Seym és Kaiden a szobába lép, az uralkodó és barátai zajos tapsot, tetszést aratnak odakünn. A víg lárma jótékonyan elfödi a zárkallantyú kattanását, a zavart torokreszeléseket, az ajtó elé tolt asztal nyikordulását. Az elgurított varázsgyűrű koppanását.
Az igencsak feszítgetett, pillanatról pillanatra dúltabb Kaiden nyakbőre alatt le-föl ugrál a tekintélyes nagyságú gégecsont.
Az ágy mellé állított tányéron a tulajdon verejtékébe roggyant gyertyaszál önnön végét sejti már. Lángja zaklatottan ráng, vonaglik, roskadozik.
A zavarodott hadúr hajolna, hogy kioltsa ezt a csekély világosságot is.
Lilia tenyere a férfi arcát érinti.
A halovány aranyfény marad tehát, s a falra vetíti ágyra térdeplő alakjukat. Melléjük rajzolja a gyűrűből szabadult párduc sziluettjét.
Halkan fohászkodnak, egyszerre mindhárman.
Seym kilép az összeomló vértek közül. Kiüresedett palástja a padlóra lebben.
A gyertyavilágnak nincs mit a falra festenie. Ő nem tud a fekete hercegről.
Kaiden hátrasimítja a lány haját. Két tenyere közé fogja az arcát, s az csaknem elvész jókora kezei között. Mosolyogni próbál. Oly feszült, hogy csupán fintorognia sikerül.
Lilia a hadászt látja, ám a szeretett férfi érintését érzi, az ő mozdulatára, lényére ismer benne. Viszonozza a félresikerült mosolyt. Arcvonásai a fölkavartság fintorát tükrözik vissza.
Térdeltükben közelebb csúsznak egymáshoz.
A férfi lesimítja a ruhát a lány válláról, emez kigombolja az ingét. Szívük részegült dallamra, összevissza kopácsol. Tüdejük levegőért sorvad, és bár viharzón lélegeznek, mégis fulladoznak izgalmukban, vágyuktól.
Kaiden rövid, barna haja feketévé sötétül-fényesedik. Megnyurgultában hátrasimul és tarkócopfba fonódik. Arca tojásdaddá nyúlik-keskenyül. Rövid, egyenes szemöldöke meghosszabbodik, középütt kissé megtörik, s csakhamar olybá fest, akár egy tótágast álló V betű. Orra jókorábbá, finomabb vonalúvá másul. Kurta bajusza, szakálla elfoszlik, ajkai megszélesülnek, álla szögletesedik.
Az elködlő hadvezér arcából, testéből Seym arca, teste tűnik elő. Körvonalai eleinte bizonytalanul el-elmozdulnak, életlenné fakulnak.
Lilia immár zavar nélkül, merész örömmel mosolyog.
A mind élesebben, valóságosabban előbontakozó férfi, Seym visszaragyog rá. Haját, arcát simogatja, lecsókol a szempillájáról egy színejátszó könnycseppet. A szájára hajol. Előbb kissé félve, rebbenet-szerűen érinti meg.
Ám mert érzi a csókot, kergült szíve még inkább félredübörög.
Légszomjuk mélyül. A másik ajkára vetődnek, és a fogaik közé harapják azt, eltökélten, hogy többé el nem engedik.
Kisvártatva azonban elhiszik érzékleteiknek, hogy ez az együttlét nem csalkép, s nem oly tünékeny, mint a korábbiak, így a ragadozószorítás enyhül.
Ínyencként, lassan, kiélvezőn csókolják egymást. S míg a szájuk eljátssza, hogy nem sietnek, kezük, ujjaik mohóbbak, sürgetőbbek. Gombolják, fejtik, tépik az útjukban lévő ruhát, és szerteszét hajigálják a szobában.
Ujjheggyel, tenyérrel cirógatják, tapintják, kóstolják a másikat, s amikor már nincs közöttük több idegen anyag, mellkasuk, hasuk, combjaik is összesimulnak. Immár egész testük becézget, szeret, ölelkezik.
A gyengülő-gyérülő, fel-felszisszenő gyertyaláng sápadt-arany fényt imbolyogtat köröttük, árnyékot lebbent rájuk, majd megcseréli ezeket, hogy lássanak, gyönyörködhessenek.
És ők pillanatokra sem fordítják el a tekintetüket, beisszák egymás képét, igaziságát. Ajkuk, nyelvük a másik verítékpárás, forró, gyönyörűnek látott-érzett testét falja, ízleli, élvezi.
Szétbomló hajuk az arcukba örvénylik, a külvilág igazgyöngyszínűvé homályosul, és édes ambróziába süpped. Őket elnyeli, szétszaggatja, majd szanaszét tépett porcikáikat összelebegteti, s ezenközben némely sejtjeiket bizonyosan összecseréli a tébolyító-elsimító, múlhatatlan-változékony, mágiázós-játékos, meséi szép szerelem.
Ilyen ölelés után nem létezik többé színtiszta Seym vagy Lilia. Összekeveredésük, elegyedésük végzetes, és ráadásul nem is először történik ez így.
Felszáradó bőrük meg-megborzong, Mind lustább csókokkal, érintésekkel melengetik-kedvesgetik egymást.
A lány nem mer elaludni. Azt reméli, ha szemmel tartja a férfit, akkor az így marad, nem foszlik szellemképpé.
Seym sóhajtva, szótlanul búcsúzik a testi mivolttól.
Azon pillanatokban, midőn az izzadékába fúló gyertyaszál utolsókat sercen, a herceg arcvonásai fellazulnak, fokozatosan átengedik Kaidenéit. Ám ez már észrevétlenül zajlik, álmosító-altató, illatos sötétségben.
Lilia alig meri hinni, oly régen érzett ehhez fogható jót: összefonódva hever az ágyon a szeretett, vágyott kedvessel, annak oltalmazó-ingerlő testmelegében. Elégedetten, kéjesen nyögdécsel félálmában, még csupán sejtvén, hogy valami nem azonos. Végigsimít a férfi mellkasán – és ekkor felpattan a szeme.
A felismeréssel egy időben hatalmas ugrással húzódik odébb.
Ideges zavarában a takarót is magával rántja. Ám így nem hagy leplet Kaidenen. Fürgén visszajuttat egy csücsköt a nála is zaklatottabbnak rémlő hadúrnak.
Hátraveti haját az arcából, mély lélegzetet vesz, és elmosolyodik.
– Ne haragudj – kéri. – Cseppet sem vagy ijesztő. Próbáljuk túltenni magunkat a helyzet különösségén. Szeretném, ha legközelebb már természetesnek vennénk mindezt.
Kaiden, kezében a takaró sarkával, melyet hol ide, hol oda húzgál tekintélyes testfelületén, ama reményben, hogy ha ezt elég gyorsan csinálja, akkor az egyenletes befedettség illúzióját keltheti, megfeledkezik arcpirosító, kényelmetlen zavaráról.
Ugyanis dermedtre rökönyödik. Észleli, hogy feljebb tolja magát a párnákon, félig ülő tartásba nyomul.
Mellkasát csak hébe-hóba járja át a levegő. Szívverése kizörög a testéből.
– Legközelebb?! – nyöszörgi. – Úgy érted, hogy máskor is akarod?!
– Ha tudnád, milyen a szerelem Seymmel, nem is kérdeznél ilyet!
A lány lesiklik az ágyról, felölti ruháit. Hátrarázza nehezen fékezhető tincseit. Asát a homlokára pántolja. Letérdel Lon mellé, játékosan összeszagolnak. Megölelgeti a párducot, majd a sarkára ül, s a kezét előrenyújtva figyeli, amint a hatalmas, doromboló macskaféle gyűrűvé lesz, s az ujjara siklik.
Azután az ágy szélére telepszik, közel a teljes takarót visszaszerzett, izgatottságában már-már békalélegző Kaidenhez.
– Ne emészd magad, hadvezér! Köszönöm, százszor köszönöm áldozatodat! Még és még könyörögni fogok érte, mivel képtelenség Seym ölelése nélkül élni.
– De én nem... Sajnálom... Én nem tudom... – habogja a férfi.
– Elmondod, milyen volt?
– Rettentően érzem magam. Mint egy csaló, egy szédelgő Akár egy áruló. Pedig nem is én... Hol van a herceg?
Lilia vállat von. Seym öltözéke, palástja nem hever a padlón. Következőleg a fekete harcos szobán kívül időzik. Meglehet, kémúton jár. Ám az is elképzelhető, hogy tapintatból távozott, sejtvén, milyen nehéz ébredés vár rájuk.
– Kaiden, te nem vettél el tőle semmit! Sőt, te voltál az ajándékozó. Veled mi történt? Szörnyen rossz volt?
– Amikor a herceg helyet cserélt velem, az én lelkem, vagyis az a valami, mely nélkül sosem erezném magam ilyen átkozottul kínosan, és még sok más megfeszíttetés is messze elkerülne, a magasba emelkedett. Kívülről láttam az átváltozást. Ha nem lettem volna olyan felkavarodott és elképedt, akkor valószínűleg elgyönyörködtet az egész bűbájosság, az átalakulási folyamat. Lenyűgöző volt, de sajnos, nem tudom pontosan elmesélni, mivel nem vagyok szóvarázsló. Tehát ezt a részt átugrom. Nos, hamarosan beláttam, hogy az ágyon ölelkező párhoz egyetlen porcikám erejéig sincs közöm. Átlebegtem a mennyezeten, és szétnéztem odafönn, a csillagok között. Repültem! Közben kiürültem, olyképpen, ahogy a terhét teszi le az ember. Olyszerű könnyűséget éreztem, aminőt eddig italokban és különféle főzetekben kutattam-kerestem, mindhiába. Szabad voltam, kolonctalan, emelkedett! Pompás érzés, megajándékozottság volt! Hát, ennyit erről. Egyszerre csak, épp amikor fenemód élvezni kezdtem a dolgot, és hangokat is hallottam, s azok szelíden szóltak hozzám mindenfelől, ám valahogy olyképpen, akárha én beszélnék önmagamhoz, hát ekkor, megjegyzem a legjobbkor, mert ez az út ugyebár a bolondulásba vezet, visszahúztak az égből. Ide, az ágyra. Megint helyet cseréltem a herceggel, közben kialudt a gyertya, és te... Szóval rám tapadtál, körém fonódtál, belém vesztél, de nem akartalak zavarni, se megijeszteni, úgyhogy nem szóltam a visszaváltozásról. Így esett, hogy voltaképpen együtt aludtunk. Egy kevésnyi szemhunyás nekem is sikerült. Nem merem megígérni, hogy lesz legközelebb. Nem akarok fájdalmat okozni senkinek. És nekem se fájjon szívet kitépően. Megértesz?
– Köszönöm – leheli Lilia. Lehajol, arcon csókolja a férfit. Kaiden hosszan ráspolyozgatja a torkát, mielőtt ismét megszólal.
– Ma este semmiképp se számítsatok rám. Amennyiben olyan helyen éjszakázunk, ahol hozzáférhető, kedvemre való nőket találok. Szükségem lesz a testemre.
Seym lép a szobába. Nem a bezárt és az elé tolt asztallal is eltorlaszolt ajtón át, hanem a falon keresztül érkezik. Végigtekint rajtuk. Leolvassa az arcukról, hogy még nem rendezték el magukban a történtet. Ő sem tetszik érzelmi kősziklának. Halvány, szomorkás mosolyt csillant rájuk.
– Indulhatunk?
– Hová? – kérdezi Kaiden.
– A Patano-királyságba tartunk – emlékezteti a herceg.
Seregtelen a fejéhez kap. Ráncolt homlokkal, egyenes vonalú szemöldökét magasra húzva, féloldalas, bús fintorral sóhajtja:
– Hát persze! Szinte elfeledtem! Megyünk és megszabadítjuk a patanókat a gaz gonosztól. Ne is törődjünk oly csekélységgel, hogy kik is a patanók, és mit is keresünk náluk, az igen-igen messzi távolban, amikor a saját földünk-otthonunk sincs megmentve! Ti úgyis elmagyarázzátok, vagy ha nem ti, akkor majd valami bölcs, miért is írta elő sorsunk ezt a kacskaringót.
– Ne légy ilyen keserű, Kaiden! – nevet rá Lilia. Mellette elmenvén végigsimít a férfi kurta, sötétbarna haján. – Hisz az imént mesélted, micsoda varázslatban volt részed, lelked mekkorát röpülhetett. Ha csupán ezt az egyetlen élményt kaptad is Patano-föld felé tartván, máris nem megérte?!
– Egy sebesült katonám hosszan hevert eszméletlenül – mereng a hadvezér. – Ez idő alatt többször holtnak hitték, egyszer kevés híján el is földelték. Mígnem egy napon váratlanul fölült, és azt mondta: csodálatos világban járt, s ha ez a halál, akkor a halandóknak nincs mitől félniük. Ma éjszaka óta értem, miről beszélt. E megértés végett volnék itt? Ha igen, máris visszafordulhatunk: fényesség támadt az elmémben. Tudom a dolgomat. Hazamehetünk. Félelmetes, legyőzhetetlen sereget szervezek! A herceg fejébe nyomom a koronát, és rákényszerítem őt, hogy uralkodjék, népe üdvére! Nos?
– Kényszeríteni sem kéne – sóhajt a fekete harcos. – Táltosföld és Rodis király birodalma láttán merném vállalni a kihívást, hogy Sollima és Altan helyébe lépjek, s náluk különb országfő próbáljak lenni.
– Máris indulhatunk hazafelé! – lelkesül Kaiden.
– Van egy csekélység, egy csöppnyi bökkenő – jegyzi meg Lilia. – Seym elég furcsául áll test dolgában. Ha olykor-olykor kölcsönadnád is neki a magadét, azért előbb-utóbb föltűnne a népnek, hogy királya boldogtalan.
– Ugyan, miért fájna nekik Seym bánata?!
– Nem tudom az okát – feleli a lány. – Amerre jártunk, mindenütt azt láttam, hogy a birodalmak és lakóik olyanok, amilyen a királyuk. Amit az uralkodó példáz, környező világa azt tükrözi.
Kivonulnak a szobából. Halkan, óvatosan lépdelnek a fali tartókban búslakodó, kialudt fáklyák alatt, az összegömbölyödött alvókkal teli folyosón. A szunnyadókkal zsúfolt épület eresztékeit többszólamú hortyogás remegteti-rázkódtatja. Mintha egy csapat tündér bocsátott volna mákonyálmot az éji vígság résztvevőire.
Mézsörtől, bortól és pecsenyelevektől foltos pultjára görnyedten alszik a fogadós is. Szív alakú felső ajkát ütemes fújtatás fodrozza, szemhéja mögött le s föl úszkál az ébrenléten túli világot csodáló szemgolyó. Fel sem rezzen, mikor Lilia aranypénzt ejt behajlított karjának fészkébe.
Kaiden csüggedten veszi tudomásul, hogy éhesen kell távoznia. Nem panaszkodik, tudván, e gond a lányt nem nyomasztja, a herceget sajnálatosan nem érinti. Na, majd a manó!
Az ébredő Nap édes melegségű fényében fürösztött gyümölcsfaligetben, a harmatcseppektől gyémántszikrás, életittas fűben heverő testek között kutatják társaikat. Gyermekeiket karoló anyák, összeölelkezett párok és magánosan elnyúlt, üres korsót babusgató, ziláltas öltözékű férfiak között lépdelnek, az elmélyült álmodás horkantós-sisegős, békés zenebonájában.
Az egyik alélt fickó szétvetett végtagokkal, csücsöri szájjal fekszik a hátán, és magas hangon, füttyögését, sípolását meg-megrotyogtatva cserélgeti a levegőt. A feje fölé hajoló ágon ücsörgő kopasz fejű, horgas csőrű, szürke tollú hantos, a hangutánzó hajlamáról és dögszeretetéről ismert madár félrehajtott fejjel hallgatja színes strófáit. Időnként maga is belevág, és sajátosan rekedtes, halálhírhozó hangján együtt fújja az álomdalt az alvóval.
Rongykobold eszmélkedik. Horgadt fejjel, négykézláb kering egy bokor körül. Fülszaggatóan jajgat, sóhajtozik. Térdével sűrűn a tulajdon, erőst lógatott orrára hág. Ilyenkor dugult hangú sápítozásba csap.
Kaiden felkapja a kergéző Rongyot, és a gallérjánál fogva az arca elé emeli.
– Fogd be, Sipóka! Máskor majd felényit egyél, igyál! Menj, hozd a lovakat!
Habzsó csuklik egyet, majd elmulaszt levegőt venni. Guvadt szemmel, megütközötten mered Hadtalanra. Ahogy fogy a levegője, úgy csúszik mind lejjebb az álla. Járomcsontja alatt és halántékán behorpad a bőr, szemrése tágul, tágul és tágul.
– Ez mióta parancsolgat nekem?! – visítja csupaszeműen. Hajszálnyival a teljes fulladás előtt akkora levegőkortyot göngyöl magába, hogy néhány pillanatra valósággal kikerekedik tőle. – Pucátlan! Rakjál le! Kérj bocsánatot! Mondd, hogy Habóka, Cibóka, Bolyhó, Figurás!
– Részeges! Zabálós! Sápogós! Hozd a lovakat! – rikoltja Kaiden, s elhullajtja a kapálódzó manót.
– Jaj, a fejem! – nyöszörög Rongybókus, roggyant térddel az istálló felé botorkálva. – Jaj, a szervezetem! Tisztára trágyadomb! Olyan maszlagos a vérem, hogy nyílméregnek is beválna! Okádnom kell! És jaj, a szépséges, okos fejecském! Hát az úgy szaggat, sajog, tütül, bököd! Jaj, de pocsékul vagyok! Ki tette ezt velem?
A távolodó manó hangja elhalkul, majd elhal végre. Mielőtt megkönnyebbülhetnének, meglelik Roccát.
Közeledésük láttán a tömlöctöltelék fickó, a múlt éji szerető hirtelen elkapja és megszorítja a kígyólány nyakát, immár a legkevésbé sem gyengéden.
A taszító aurájú fickó Seymékre vicsorít dús szakálla alól. Kőpillantású szeme feketén villog. Féregszerű tincsekbe ragadt, sűrű haját rázogatva tőrt szegez Rocca torkának.
– Csakhogy erre jártok! Mivel én már nem kívánom, nektek adom ezt a szajhát! Remélem, vágytok rá! Rajtatok múlik, hogy élve vagy ölve lököm-e elétek. Ha élve kell, cserébe adjátok nekem a díszeiteket, ékszereiteket!
Seym megérinti a nyakában függő Talizmánt.
– Ezt szeretnéd?
– Nem, az nem kell! Értéktelen bőrdarab! Add a kardod, az övedet! Jól vigyázz, miként fogod meg a fegyvert, mert ha alattomoskodsz, torkon döföm a szukát!
– Magam láttam, mikor szemmel-szájjal faltad, táncoltattad, ölben cipelgetted! – szól Lilia. – Nem beszélhetsz így róla! Eltévesztetted a szöveget. Te az ő kezét kéred tőlünk, nem a díszeinket akarod!
A tömlöcszökevény összeszorított fogakkal vicsorítva Rocca nyakbőrébe mélyeszti a penge hegyét.
– A gyűrűdet! – mordul. – Vagy végzek a ribanccal! A torkán át tépem ki a nyelvét! A szívét! A magzatát, ha megfogant!
– Hálátlan beszéd! – sóhajt Lilia fejcsóválva.
Lehúzza gyűrűjét, és a férfi felé gurítja. Látja Rocca elmerevülő tekintetén, hogy a kincs- és szívrablónak nem csupán Lonnal fog meggyűlni a baja.
Midőn a bitóra való fickó felkapja a gyűrűt, s készül a kisujjára húzni azt, a párduc mennydörgéses morgással, tátott szájjal, fogvillogtatva robban elő az ékszerből. Meresztett körmű mancsával csap a martalóc arcába.
A meglepett lator nyekkenve elterül.
A villámgyors Rocca megkaparintja markából a tőrt.
Lon a ledöntött test mögé surran, és talpra üvölti a börtönbevalót.
Mihelyst az harántcsíkosan vérző arccal, szédelegve lábra támolyog, a haragvó kígyólány megsuhogtatja körötte a pengét.
Előbb lehéjazza róla az inget, nadrágot. A következő lendülettel leszeli a bozontos mellkasát átlósan ölelő, gennytől zöldellő, mocsokszín kötést, felfedve az alatta tátongó, hemzsegő nyüvek által zabált, ősrégi sebet. Levágja a nyakában lógó amulettet és a csuklójára madzagozott szerencsecsontokat, ilyként végképp balsorsra vetvén a haramiát.
A setét aurájú fickó immár sípolva, sápogva könyörög kegyelemért. Fűt-fát ígér a bőréért.
Rocca eldobja a tőle zsákmányolt tőrt. Vonásnyira szűkült pupillával, fagylalóan nézi a férfit.
Vontatott lassúsággal előhúzza hullámos pengéjű kardját.
Mutatványosan megsuhogtatja a vakító fényű fegyvert. Ezáltal csipkésre faragja a zsivány bőrét.
Végül hátrapillantás nélkül távozik a könnyes végre jutott szerelmi kalandból.
Seym és Kaiden az egykorvolt szeretőre mered. Ezt követően egymásra villantott tekintetük, arcjátékuk rémült tiszteletet tükröz. Végül a kígyólány szigorától megroggyant Hadtalan összeszedi magát, s feligazítja vállait. A mellé vezetett Ranco kantárjáért nyúl.
– Hát ez pfuj! – nyögi a széledező szándékú lovakkal birkózó Rongybubus, a hasmánt tovavonszolódó, silány állapotú lator láttán. – Ilyet csinálni! Szegény nyavalyást föl lehetne akasztani az ablakra függönynek! Megjegyzem, szép arabeszkesen eresztené át a fényt!
Nyeregbe pattannak. A hátasok fürgén nekilendülnek.
Csupán Totyaknak nem sietős. A sárkánypóni lesújtott kedéllyel álldogál, távolodó társaira ügyet sem vet. Szájában gőzt forral, orrán át fojtó ködöket pöfög.
A kobold esdekel, rimánkodik, hízeleg, nógat.
A drák fajzat nem rezonál. Körmei hegyével pöcögteti a talajt, szigonyos farkvégével kapálgatja a füvet.
Egyszerre csak a manó felháborodik. Véget vet a szerelmetes gügyögésnek, sarkait durván a tottyadt nyerges oldalába vájja. Előrehajol, és penge hangon a fülébe sikolt.
Totyak összerándul számtalan kínjától. Felemeli irdatlan hátsóját, és futásnak ered. Néhány lépés után esetlen ugrással a levegőbe lendül. Bőrlebernyegeit tárogatva, dühödten kapaszkodik a magasba. Fújtatva, fáradságosan éri utol az ügetésben távolodó lovasokat. A leírhatatlan erőfeszítéstől kimerültén kissé alább lebeg. Felhasal egy áramlatra, és azzal cipelteti magát.
Rongyó üdvözült vigyorral ül trónusszerű nyergében. Lám, megfejtette a drák szépség titkát. Semmi becézet! Hanem: sarkazás, durvaság, férfias keménység!
Mutatóujja utolsó ízületével megkopogtatja a sárkánypóni sziklakoponyáját. Észlelvén, hogy a legyezőforma fülkagylók az óhajtására kíváncsian feléje fordulnak, parancsot ád némi ereszkedésre. Amint hallóközelségbe érnek, leszól társainak:
– Nem tudom, nektek feltűnt-e: kihagytuk a reggeli lakomát!
– Az imént panaszkodtál mérgezett bensődre – sóhajt Lilia. – Okádhatnékot is emlegettél.
– Hát persze! Mintha te nem láttad volna, mit művelt Rocca a szegény, gyanútlan kérőjével!?
– Tudd meg, nem a kezem kérője volt, hanem a javainké! Ráadásul az álnok féreg férfiként kutyát sem ért!
A kobold izgatottan körbenyalja az ajkait. Rocca szavait kívánón annyira lehajol, hogy már-már fejjel lefelé csüng a nyeregből.
– Hogy érted ezt a kutyahasonlatot? – kérdezi zsigerből jövő kíváncsisággal.
A lány vállat von.
– Ahogy mondtam. Egyébként jártam egy birodalomban, ahol késsel mintákat szabdalnak a fiatal férfiak és nők bőrébe, majd növények leveivel töltögetik-festik meg a sebeket. Ha a faragott személy mindezt túléli, két lábon járó festményfélévé válik, és eladhatja magát az uraságok palotáiba.
– És? – firtatják társai karban.
– Mozgó képszobor lesz belőle. Az elődomborodó hegekből létrejött, színes, mutatós bőrfaragványokat még a vakok is élvezhetik, persze csak tapintás útján. Az eleven műalkotás sepréskor félreáll. Időnként kiküldik a szobából. Ha fontos vendég jön, mutogatják. Ha mulatság vagy utazás közben is látni akarják, magukkal viszik. Ha megunják, elcserélik. Ha megráncosodik vagy elcsúful, kidobják. Az álnok féregből ilyféle holmit csináltam.
– Nem tartozik rám különösebben – kezdi Kaiden –, de kényesebb ízlésű is lehetnél. Egy kívül-belül áthatóan rusnya figurát ajándékoztál meg a kegyeiddel.
– Te talán rút vagy? – förmed rá a lány. – Mert téged is szívesen meglepnélek a kegyeimmel.
– Híresen szemrevaló férfi hírében állok, már jó ideje – büszkélkedik a kérdezett, jócskán fanyarul. – Az apák nemzés előtt eljönnek hozzám, mintát venni, hogy az én tökély fizimiskámat örökítsék tovább! Némelyek, önkritikusan, maguk helyett kérnek fel termékenyítőnek!
– Még hogy téged lemintáznak! A te tökély fizimiskádat! – kacag a kobold. – Ne etess, Seregtelen! Szavát ne hidd, Rocca! Egész életében olyan rihékkel hentergett, mint te vagy! Ujjpattintással megkapható, egy szál gyertya élettartamára szóló „nagy viszonyai” voltak! Ha az apák nemzés előtt elébe járulnak, azt csakis azért teszik, hogy jól megfigyeljék a kinézetét, mint kerülendő mintát! Különben éhes vagyok! Miért nem ettünk egy jót? A fogadó egész konyháját fölfalhattuk volna, míg mindenki kólintottan aludt! Még most is torkoskodhatnánk! Hiszen a nyúzásra se riadtak föl! Ki tudja, mikor jutunk megint ételközelbe!?
Rocca és Kaiden egyszerre nyúl föl érte. Rongyot elhagyja a szerencséje, ugyanis elérik, megragadják, és letépik Totyakról.
A manó azon kapja magát, hogy kétfelől tartják a grabancát, és ő lábujjhegyen, lihegve, bússá alázottan loholni kénytelen a száguldó drákok között.
– Ki a rihe? – faggatózik föntről a kígyólány.
– Ki az, akinek csak rihék jutnak? – érdeklődik a hadvezér. Mielőtt még a kobold siránkozóra foghatná, miként azt épp eltervezte, a fölöttük lebegő Meseszép rettenetes karmú lábujjai hirtelen lecsapnak. Vállon markolják, és kiragadják őt a szorongattatásból.
A sárkánypóni elgonoszult ábrázata fura szögben, ámde közvetlen közelről bámul le Kaiden és Rocca hökkent arcára. Zöld nyelvéről zöldes-parázsos lehet fújtat rájuk.
Válaszképpen néhány kattanás hallszik. Ranco és Gad pupillája függőlegesbe fordul. Fejüket fölszegik, szájukat kitátják. Perzselő lángnyelvet lobbantanak a pimasz Totyak elszomorodó képébe.
A legendás Drachor átokági leszármazottja bőrlebernyegeit csattogtatva biztonságosabb magasságba szárnyal. Ott, ahol a gyönyörű, irigyelt és gyűlölt sárkánylovak tüze már nem érheti el, nyelvét gyűrögetve nekilát, hogy izzó parazsat gyúrjon a nyálából.
Egyetlen köpésre nyílik alkalma. Azt is elhibázza, mert a sistergő köpedék Seym ölébe pottyan, és lángra lobbantja a fekete palástot.
Éppen mire a hányt-vetett Rongyó visszamászik a nyeregbe, a felgyújtott köpeny fölkunkorítja széleit, s azok, akár óriási ragadozószárnyak, széttárulnak, és a levegőbe lendítik az égő kelmét.
Különös, a láng nem emészti, fogyasztja, hanem inkább emeli, mind magasabbra viszi a köpenyt. A narancsos és bíbor tűznyelvek között Nerv kettős arcvonásai tűnnek föl. A haragvó alvilágisten férfi arcfele megnyúlósodik. A női orcáról lemállik a bőr s az izmok. A felemás halálfej irtózatos hangerővel Totyakra üvölt.
A sárkánypóni rémületében zuhanni kezd.
A palást ellobban. Hatalmas, fekete madárként, lágyan alásiklik, Seym vállára borul.
A frászoló kobold halálsikolyainak kitett Meseszép a vég előtti pillanatokban eszmél fel. Gyilkos körmű, gamós lábujjait messzire előrenyújtja, mintha azok fékezhetnék a becsapódás erejét. Csatlakozik a sikítozáshoz, iparkodtában a nyelvét is kilógatja s felkunkorítja.
A sorsdöntő másodpercben teljesen észbe kap, és kitárja bőrlebernyegeit.
Varázsok varázsa: ha lóbálja a szárnyait, akkor emelkedik!
A csonttörő bevágódás hajszál híján marad el. Kétségbeesett hadonászássá alakul.
Totyak repül, kevéssel a talaj fölött.
Közeleg egy fa, éppen szemből. Az előbb csak kicsike fa viharosan nagyra nő, s ez alatt évszázadnyit öregszik.
Azután felfogja az előremeresztett lábakkal érkező, szerencsésen lelassult sárkánypónit.
Kaiden megállítja Rancót a földön fetrengve szilajul sápítozó manó fölött. Egyik tenyerét önnön bal orcájára fekteti, a másikat a jobbra, és jajgatva, borzadozva ingatja közöttük a fejét.
– Ne csúfolodj, Pucátlan! – üvöltöz a kobold. – Minden csontom szétporladt! Meghaltam! Adj kegyeletet! Temess el! Sirass meg!
– Hallgass el! – kéri Lilia.
A hadvezér továbbra is szörnyülködést mímelve döntögeti a fejét két tenyere között. Szemlátomást elégedett a kibontakozott helyzettel.
– Aljaska, megérdemlitek egymást a fattyúval! – szól. – Összeilletek! Akkor hát miért nem vagytok boldogok?
Az eddélig felmeresztett lábakkal heverő Totyak a fattyú nevezet hallatán a tomporára fordul. Egyik ékköves gyűrűkkel díszített nagyujjával megvakarja az orrát, a füle tövét, a feje búbját. Ezzel végezvén a szeme elé tartja a körmét, és megvizsgálgatja. Szorosan összecsukott szájából, füléből, szeme sarkából gőzpamacsok szivárognak, elfojtott hangulatáról árulkodón.
Seym felsóhajt.
– Menjünk tovább.
– Olyanok vagyunk, mint egy bolondkaraván – jegyzi meg Kaiden.
– Hogy rühellek, borzadlak, irtózlak! Mint a büdösférget! Akár a tövist a faromban! Mint a hideglelést, hasgörcsöt, vérvizelést! – nyögdécsel Habzsi. – Legszívesebben agyonölnélek! Felfalatnálak a bogaraimmal! Gyűlöllek, Pucátlan! Pusztulj el!
Felmászik hátasára. Meseszép sántikálva ered a meglóduló paripák után, s persze a nyomukba sem ér. Penészzöld fedőszőrei felmerednek kínjában, dühében. Bicegős, fárasztó nyargalás helyett inkább szárnyat bont, és fölrepül. Jótét légáramlatot sehol sem talál. Kénytelen megdolgozni a fönnmaradásért.
Maguk mögött hagyják Rodis király szép országát.
A végeláthatatlan kőfalon túl a Nap is másként, borongós-fátyolosan süt.
A könnyezni látszó, fakult fények, a dermedt, íztelen levegő, a nemrég felégetett, alig éledő tájék vészjós képe magához téríti Liliát eddigi önfeledtségéből. A felocsúdó lány lekanyarítja válláról a köpenyt, és kiengedi belőle Kit, a hollót.
A fényes tollú, fekete madár lelkes rikkantással, tüstént a magasba tör, és eltűnik szem elől. A kígyóbőr homlokpántnak látszó Asa nem mozdul, mégis változik: lassan átmelegszik, gyengén érezhető szívverése lüktetővé válik.
– De pocsék hely! Ilyen utálatost! – sopánkodik a manó Totyakon. – Mi volt itt? Végromlás?
A lábuk alá terülő út szélén álló, javarészben elperzselt cserjék, nyurga fák tetején fonnyadozik a maradék lombozat. A bozótos mögötti, elszenesedett gabonaföld fekete sebeiből élénkzöld csíranövények nyomakodnak elő. A pusztulás üszőkében reménykeltően hat viruló elevenségük.
Előbb a méretes orrú manó kezd pfujogni, undorodni, majd társai is megérzik. Beleket összerántó, fojtogató bomlásbűz terjeng a levegőben. Mind több elhagyott szerszámba, tépett, foltos ruhadarabba botlanak.
Kisvártatva megpillantják a sűrű, sötéten kavargó hantosmadárfelleget az előttük komorló felégetett erdősáv mögött. A halott és haldokló fák tövében, a fekete hamun nesztelen járású hullanyúzók surrannak.
Feszülő izmú, megugrásra kész lovaik felemelt fejjel, fülhegyezve lépdelnek előre. Ki nyugtalanul köröz a magasban, de nem jelez rejtőző veszélyt.
Az átmelegedett Asa felemeli fejét a lány homlokán, s villádzó nyelvét öltögetve igyekszik idejekorán észlelni a várható bajt.
Kaiden és Seym kézben tartja kardját. Rocca is szimatolja, fürkészi a környezetét.
A manó nyikkanni sem mer a földre tottyant, nehézkesen nyargaló Totyak hátán. Valahányszor sikoltozna, mivel pontosan ez az, ami pillanatnyilag jóleső érzéssel töltené el, felrémlik előtte a többiek rávillogtatott, ezerféle fenyegetéssel teli tekintete, s csöndben marad, nyelvét rágcsálja. Legyezőnyi fülei lekonyulnak, gyertyaszál orra lehorgad. Bogarai zaklatottan rohangálnak ujjain és fülcimpáján.
Csakhamar beleütköznek az első holttestbe.
A dögnyüvők már letisztogatták a tetemet. Kiették a meggyilkolt asszony szemét, nyelvét, agyvelejét, belső szerveit, zsigereit. Kikezdték izmait. Tépdesett húsában féregcsecsemők híznak, cseperednek.
Kaiden megállítja lovát. Körbejárja a halottat, lehajolgat hozzá, eltávolodik a közeléből.
Míg ő ígyként tudakozódik a jelekből, Seym a lova marjára fektetett kézzel, higgadtan szemlélődik.
– Hol vagyunk? – kérdi a hadvezér.
– Átokföldön – morog a manó, azzal elfoglaltan, hogy az orrvégét visszahajlítsa, vagy arra csomót kössön, a bűzérzet tompítása végett. Egyik kísérlete sem jár sikerrel, ezért tövig az orrnyílásaiba nyomja mutató- és középső ujját, hátha ily módon is mérsékelheti a csontvelőig ható szagokat.
– Ez az asszony csupán az első a környéken lemészároltak közül – szól a nyomokat firtató katona. – Népes horda pusztított itt. A harcos szörnyetegek teste súlyos, lábaik négyujjuak, görbe körműek. Hátasaik is furcsa lények. Óriási patáik ugyan szív alakú lenyomatokat hagynak, de szerintem hírből sem ismerik a szeretetet. Szőrzetük hosszú, merev szálú, szürke. Ők is csatáznak, nemritkán egymással is, szörnyen durvák, vérük pocsékzöld. Szemtől szembe még nem láttam efféle lényeket. Noha érdekel, miként néznek ki, annyira mégsem, hogy találkozni vágynék velük. A gyújtogatásnak vad vihar vetett véget, ez sürgette távozásra a pusztítókat is.
– Mindezt miből fejted ki? Látomásaid vannak, he?! Bediliztél, he?! Sejtettem, hogy ez lesz a vége! – szörcsögi a bedugaszolt szimatszervű, nyitott szájas lélegzést folytató Rongyó. Széttárja és kimerevíti lapulevél nagyságú füleit, jelezvén: ezekkel ő bármit megneszel. – Netán a boldogult mesélgetett? Milyen kár, hogy én nem hallottam!
Seym átveszi a szót.
– Az erdőben és azon túl, a közeli faluban tömérdek holttest hever. A támadók egyetlen élőlényt se hagytak életben. Ezek az emberek a földjeikről tartottak hazafelé, mikor lerohanták őket. Sokuk lelke képtelen innen elszabadulni. Nem fogadják el, hogy meghaltak, s hozzá ily módon.
Lilia az alacsonyan feléjük tartó, gyönyörködtetően változékony, hol delfinfarkat, vihartölcsért, lovat, hol ruhafodrot, szalagdíszt formázó, különös felleget figyeli. Annak közeledtével mindinkább kivehetővé válik, hogy könnyed röptű, tarka pillangókból áll.
A légies rovarraj közéjük lebeg s lelassul.
A pillangók letelepednek kinyújtott kezükre, ujjaik hegyén egyensúlyoznak, s ők megcsodálhatják a legyezőszerű hajtásokból létrejött, redőnként más és más mintázatú, csillámporos, tarka szárnyakat, melyeken szelíd, tompa, visszafogott színek keveregnek tündökletesen élénkekkel, foltok körökkel és más formákkal. Ahogy a szárnyak széttárulnak, összezárulnak vagy táncoznak, akként változtatják kinézetüket.
A szépséges lepkék bizalmasan megülnek rajtuk. Félrehajtott fejjel, kíváncsi-kutatón bámulnak az arcukba. Az övék kerekded, rózsaszínes pofafoltokkal díszes. Csermelytiszta, áttetszően kék, ezüstsziporkás szemüket íves pillák árnyékolják, orruk parányi. Nektárszívogatásra, ízlelésre, nyalakodásra teremtett lángpiros ajkaik nem is száj, hanem mindjárt csók formájúak. Szálldosó hajuk a kecsesebb füvek lágyan ringatózó kalászait idézően szőke, finom és selymes.
A pillék némi tapogatással egészítik ki az emberfürkészést. Ujjtalan, hajlékony fogókezeik közé kapják egy-egy hajszálukat, ékszerüket, díszüket, orr- vagy fülkagylójukat, és megszimatolják, avagy pöndör nyelvükkel megízlelik azt. Vizsgálódóan a körmeik alá néznek, felcsippentik kézhátukon a bőrt, megráncigálják szempillájukat, visszahajtják alsó ajkukat. Közel hajolván megtekintik fogaikat, s némelyiket megkocogtatva, billegetett fejjel fülelik, hogy a különös csontocska milyen hangot ad ki.
Azután, csakis általuk észlelt jeladásra, váratlanul felrepülnek. Könnyed, nyűgöző kecsességgel búcsútáncot lejtenek, majd a magasba húzva tovalebegnek.
Csupán Calvaro fekete-fehér szálas üstökéről nem moccan el az ott szemlélődő pillangó. Lilia érte nyújtja az egyik ujját, de a társainál méretesebb, ragyogó lény kedvesen félretolja azt. Nyugodtan álldogál, s mintha legyezgetné magát, redőnként tárogatja szét és csukja vissza szárnyait. Szépségének tudatában, játékosan fedi fel, rejti el káprázatos színeit, meséi mintázatát.
Tovább léptetnek a száradt vértől, hamutól, pernyétől feketéllő-szürkéllő ösvényen, az ellángolt, üszkös törzsű fák alatt, az összetört csontjaikig lecsupaszított holttestek között.
A manó nyálcsorgatva bámul a távolodó rovarraj után.
– Láttátok ezt? – nyafogja. – Ha ilyen szivárványos, pompás palástot viselhetnék e rongy hátán folt lepel helyett! Ha magam is ilyen gyönyörlet lehetnék! Ha ilyen igézetes seprű mögül bámészkodhatnék!
Megragadja jobb szeme kurta pilláit, azoknál fogva jócskán előrerántja szemhéját. Vagy hirtelen engedi el szőrszálait, vagy azok kiszakadnak a tépetéstől: szemkupakja nedves cuppanással a helyére csattan.
– Nem bánom, szájat is cserélnék – folytatja, magát illegetőn. Két ujjal összecsippenti boltozatosan csúcsos felső ajkát, és lázasan nyújtja, hosszítja, dúsítja, gyűrögeti azt. A szegényesebb alsót is kezelésbe veszi, s megpróbálja alakváltozásra bírni.
– Nincs benned kegyelet? Halottak hevernek körös-körül! – förmed rá az eddig szótlan Rocca. – Máskülönben meg ne csúfolódj mások szépségén, mert még pocsékabb leszel!
A sértett Rongyó kiereszti az ujjai közül vérvörösre, duzzadtra gyötört ajkait, és rengetegpercű mutatóujját a lányra mereszti.
– Úgy látom, te épp eleget csúfolkodtál! Ugyanis erősen ronda vagy! A pislogod például nem is szem, hanem vizenyő! Semmi nőieset nem fedezek fel rajtad! Miszerint édességet, lágyságot, gömbölyűséget! Őszinte leszek hozzád: szerintem rengeteget irigykedtél különféle szépségekre, azaz csúfoltad őket, még a nyelvedet is rájuk öltögetted, és szamárfület és békaszájat is mutogattál nekik, mert zavaróan rusnya vagy!
– Akarsz a lovam után szaladni? – firtatja Rocca.
– Akarsz egy lángcsóvát az arcod közepébe?
– Gad majd elintézi a köpködő fattyúdat!
– Legfeljebb Meseszép kikaparja a tüzező lovacskád szemét! Láttad a körmeit? A kard elvásna rajtuk! Mellesleg azt hittem, te másmilyen vagy, mint a Pucátlan!
Kaiden felmorran.
– Gyötörke, ha még egyszer így nevezel, kihúzom a nyelvedet, több sorban a nyakad köré tekerem, és erősen megrántom! És azután soha többé abba nem hagyod a körbe-körbe pörgést!
– Ne ijesztgess, mert becsinálok – ásít Rongyó. Leomlott házfalak, elégett-beszakadt tetők, csontig felfalt állati és emberi tetemek mellett lovagolnak el.
Látnak néhány méltó véget ért, betört koponyájú pusztítót és agyonvert csatahátast, a gyilokkedvüket kioltó kaszával, kapával, kocsirúddal, vasvillával a fejükben, terebélyes mellkasukban. A vázig fölfalt, lemeztelenített maradékok alapján sem képesek elképzelni – se gusztusuk, se merszük hozzá –, milyenek lehetnek az eleven példányok.
A húscafatok után kutató hantosok ügyet sem vetnek rájuk. Horgas csőrükkel kitartóan kotorásznak a koponyák mélyében, az íves bordák között, a medencék öblében, és közben saját mulattatásukra jajgatnak, sírnak, fohászkodnak. E hangokat a haldoklóktól lesték-tanulták el, míg hosszabb-rövidebb ideig toporogtak köröttük, tetemmé dermedésükre várván. Ugyanis, a bűzhödt dögnyüvőkkel ellentétben a hantosok sose marcangolnak szét olyan prédát, amely még izeg-mozog, nyögécsel.
Csupán a nesztelen léptű, orrfacsaró szagú, penészszín bundás hullanyúzók bújnak el a lovasok közeledtére, s a romok mögül, villogó szemmel lesik, mikor térhetnek vissza a csontszopogatáshoz.
A földdel egyenlővé tett falut elhagyván az út kettéágazik.
Az élen ügető Seym kérdőn pillant a manóra, ám azt teljesen leköti, hogy méltó választ komponáljon az őt ért bántásokra, így válaszképpen megrántja a vállát, és tovább keresgéli magában a Hadtalannak szánt, a pucátlannál jóval sértőbb beceneveket.
A várakozásba torpant társaság hamar türelmét veszti. Kaiden már nyúlna Habzsi kolbásznyi orráért, hogy annál fogva mielőbbi útbaigazításra bírja őt, mikor a pillangó ellebben Calvaro homlokáról. Lassú, elámító bájjal kört ír le Lilia előtt, majd ösvényt választ.
A jobb oldali utat életimádón zöldellő bozót, kicsattanóan telt, hamvas bőrű gyümölcsökkel megrakott fák szegélyezik.
A lepke a másik ösvény fölé szárnyal. Néhányszor visszatér Liliához, elcsípi egy-egy hajszálát, és addig távolodik vele, míg csak szúró érzést nem okoz. Amint észleli, hogy övé a lány figyelme, máris a célja felé fordul. Suhanva, lebegve vezeti őket az elfeketült cserjékkel, félholt lombú fákkal szegélyezett, kátyúkkal és szív alakú paták lenyomataival zsúfolt úton.
Kaiden megköszörüli a torkát.
– Ezt most a valóság, vagy valamilyen álombirodalom? – kérdezi.
– Mit remélsz? – mordul a kobold.
– Ébredést.
– Márpedig nem álmodsz! – kiáltja Gyötörke, s orrát két kézre markolva ébresztő ritmusokat tülköl a kínzott voltát nem is titkoló hadvezérnek.
– Ezek a szörnyetegek, már amennyire a cafrangjaikból, csontjaikból kivehettem, ijesztően hasonlítanak Vyster rémlényeihez – suttogja Rocca, szemlátomást megrendülten. – Nem azok, de olyanok.
– Lassan ellepik Átokföldet – mondja Cibó, egyelőre feladván, hogy meglelje Kaiden számára a sértőnél is bántóbb csúfnevet. – A legenda szerint...
– Állj! – förmed rá Seym, kesztyűs kezét a magasba tartva. – Hallani sem akarom azt a fordulatot, miszerint csak te segíthetsz, mert ez vagyon megírva a Holnap Könyvében...!
A manó hátraszegett fejjel mered rá.
– Ugyan! – nyögi fitymálóan biggyesztett szájjal. – Nehogy azt gondold, hogy mindenki a te csodakardodra vár! Minek képzeled magad? Még ilyet! Hát ez a botor nem azt hiszi, hogy nélküle a világ véget ér? Ha ő nincs ott mindenütt és nem kaszabol? Hősöm, te itt csupán átutazó vagy! Rangrejtve maradhatsz, ugyanis senki nem fogja firtatni hercegi mivoltodat!
– Így már kevésbé nyomasztó – felel a fekete harcos. Seregtelen tüstént felmorran.
– Azért csak fogjad azt a gyanút, és továbbra se ereszd, herceg! Szerinted miért röpdös előttünk ez a moly? És miért éppen a hamusabb, taroltabb irányba csalogat? A másik ösvényen legalább étket találtunk volna! Immár olyan éhes vagyok, hogy gyümölccsel is beérném.
A lány átnyúl elé, megragadja a szárat. A Seregtelen alatt ügető Ranco megáll.
– Tessék – szól Lilia, pontosan egy csörgősre perzselt lombú fa előtt, melynek üszkös ágain feketére töpörödött bogyók lógnak.
Kaiden igaz megütközésére felemelkedik a nyeregben, és leszüretel egy maréknyi elszenesedett, megráncosodott, kormos termést.
– Pörkölt bingyó! Kozmás bubúcs! – rikkant a manó. – Ez ám a lakoma! Inkább a döghalál! Semhogy ezt megegyem!
A lány ráhajtja ujjait a szomorú küllemű bogyókra, s amikor szétnyitja azokat, hamvas bőrű, dús levű, kövér gyümölcsök hevernek tenyerén, oly bőségben, hogy onnan az ölébe gurulnak.
Kap belőlük az összes paripa, az utálkozó sárkánypóni, a tétovázó Habzsi, a zuhant állú hadvezér és Rocca. Lilia is elmajszol egy mézízű bingyót.
Folytatják útjukat. Felégetett gabonatáblák, cserjések, fasorok szegélyezik az ösvényt. Lovaik a pusztítók csatahátasainak kásás állagú, feneketlen bűzű, dombszerű ürülékkupacait kerülgetik.
– Nem! Nem és nem! – óbégat Rongyó. – Kizárt! Ilyenek nem lehetnek az élők sorában! Akik ilyen förtelmeset nyomnak, azok már éltükben elrothadtak, hullák, dögök! Ha véletlenül alákerülnék, amikor ezt a trágyadombot kiejtik magukból, biztosan kilapulnék, ott vesznék!
– Remélem, alátehetlek – dünnyögi Kaiden.
– Te engem nem szeretsz! Csókot sem adsz? Juj, ne is adj, biztos szörnyen szúrós a bajuszod! Nem igaz, Lilia? Oh jaj, mit nem fecsegek Rocca előtt! Ha nem vigyázok, a végén még viszályt szítok a nőcskék között!
A kígyólány feleletképpen felmutatja a kardját. A másik érintett jelét sem adja, hogy hallotta volna szavát.
Hadtalan felsőtestét kétszeresére duzzasztja visszafojtott dühe. Kismértékben a feje is megnövekszik.
Mielőtt a manó elérné célját, és kicsikarhatná a kedvére való társalgást, kábán kóválygó hantosok csapatai tűnnek eléjük. A gyászmadarak már nem győzik a hústépést, elteltek, torkig laktak. Ám mert mindenütt tetemek hevernek, falniuk kell, ösztönük parancsára.
A bűzös hullanyúzók is degeszre ették magukat. Fénytelen szemmel, csömörlötten, gömbölyded hassal, ki-kilengve támolyognak a lemészárolt falunép között, az élők elől elrejtőzni sincs erejük. Ha egy-egy ínycsiklandóbb falat ötlik eléjük, lustán letépik, és felületesen elássák azt.
A torokszorító környezetből kirívó, súlytalan röptű, csodái szép pillangó nyomában újabb elpusztított településre érkeznek.
Lilia látni véli a félelmes agyarakkal és fogazott pengéjű karddal öldöklő, kíméletlen szörnyharcosokat. Az ellenük küzdőket és a menekülőket egyaránt megtaposó, földhöz csapdosó csatahátasokat; a mészárlás végeztén mindent lángra lobbantó fáklyákat.
Nem kell felidéznie, milyen hangon sírhattak, könyöröghettek a megtámadottak, mert a hangutánzó hajlamú, telelakott hantosok ezt a fájdalmas haláldalt sóhajtozzák, zokogják körös-körül. A hullákban tunyán turkálván egykedvűen jajveszékelnek, nyöszörögnek, átkozódnak.
Seym egy valahai lakóház mögött fekvő, mocorgó embert pillant meg. Az épület takarásából nyaktól lefelé kilátszó, mezítlen fiatal férfi mellkasa vadul hullámzik, taréjozódik.
A fekete harcos odasiet, hátha eleven még a vonagló. Mintha sosem látott volna ilyféle képet.
Az épület vonalába jutván veszi észre az átvágott torkú ifjú fölé hajoló, fejetlennek rémlő gyászmadarat.
A szilajló hullámverés elcsitul a testben. A nyújtott nyakon ülő, vércsimbókos, kopasz fej előcubban a tetem mélyéből.
A bepakolt madár csőréből kifordul szerzeménye, egy bíborán csillogó májdarab. A pilledt hantos a hátsójára tottyan, alsó és felső szemhéja egyszerre zárul le pukkadottságában.
Mintegy altatódalként, rekedtes, gerinckarcolgató hangon ezt zümmögi magának: Istenek, ne hagyjatok bosszulatlanul! Sújtsatok le a gonoszokra!
A fekete herceg fellendíti a kardját. A csapás háromnegyedénél fékezi meg a suhanó pengét. Észbe veszi, hogy a hantos nem csúfolkodik a holtakon.
A szárnyas azt sem fogja fel, hogy megúszta a lefejezést.
Anyám, apám, kishúgom, kutyuskám. Anyám, apám, kishúgom, kutyuskám. Nagyon fáj. Nagyon fáj – recsegi a gyászmadár halkulón, és elalszik végre.
Ki némán köröz fölöttük. Asa sem jelez veszélyt.
Lilia mégis könyörgően sóhajt fel.
– Menjünk innen!
Kimenekülnek a romok közül. Feltűnik, hogy egy ideje nem látják a pillangót. Az bizony ellebbent. Már nincs rájuk szüksége.
Kaiden utánuk pisszeg. A nyeregből lehajolva, lassan lépteti lovát, jeleket, nyomokat fürkész.
– Hajnalban történhetett – szól, lemutatva a talajra. – Látjátok? Sok embert élve hurcoltak el. Főleg nőket, meg nagyobbacska, bőszült, elszánt gyerekeket. Durván megverték, a hátasaikkal vonszoltatták őket.
Seym mereven nézi Hadtalant. Róla Liliára tekint, enyhén felvonja szemöldökét. A lány tétován megemeli az egyik vállát.
– Nem! – nyögi Kaiden. – Nem! Minek? Mocskoljuk be magunkat egy csapat szörnyeteggel?
– Tegyétek meg! – hallszik egy gyengécske hang, nem a társaságból, nem is madárcsőrből.
Megpördülnek.
Lilia lehunyja szemét, és megszemléli, mit lát a homlokán lüktető Asa a közeli kőrakás mögött.
Lecsúszik Calvaro hátáról. A vérzománcos, mocskos kőkupachoz siet.
Letérdel, megérinti a földön fekvő, sértetlennek tetsző öregember homlokát, nyakát.
Az aggastyán megragadja a kezét. Hóhideg ujjai a lány csuklója köré kapcsolódnak, körmei a bőrébe vágnak.
– Kérlek benneteket, mentsétek meg őket! Muszáj kiszabadulniuk! Köztük van a fiú! A tejfehér hajú, ezüstkék szemű fiú. Már vagy tizenhét éves, remekül harcol! A legenda szerint ő menti meg földünket az átoktól! Az általa toborzott sereg gyűri le a szörnyetegeket! Segítsetek!
– Még megszökhet, hiszen él! – szól Kaiden a nyeregből.
– A városukba viszik őket, rabszolgának, ágyasnak! Arian nagyon szilaj! Iszonyúan gyűlöli őket, még megöleti magát! Mentsétek meg a fiút!
Lilia végigtekint a holtfehér, áttetsző öregemberen.
Az agg tépett rongyok alól előtűnő testén tűvékony, kék és piros színű erek kacskaringóznak az üvegszerű bőr alatt. Vastag szálú, gyéres, hosszú, piszkosfehér haja összevegyül hasonlóképpen ritkás, loboncos szakállával, bajuszával. A sörényszerű szőrzet rejtette száj hangos sóhajtásokat hallat, a karomszerű ujjak nem eresztik Liliát.
Az igazgyöngyszínű, vaknak rémlő szempár a lányra mered. A haja tövében, áttetsző homloka szegélyén futó, ujjnyi vastag, mélypiros ér dühödten pulzál.
– Arian egy csomó szörnyet és gacslábút megsebzett, levágott a harcban! – kiabálja meg-megbicsakló, fuvalom hangon. – Biztosan megint nekik ront, amint teheti, és akkor megölik! Segítsetek! Ha az a fiú eljut céljához, és beteljesíti írott sorsát, földünk fellélegzik, és leveti végre az átok nevet!
– És azután mi lesz Ariannal? – firtatja a herceg.
Arra gondolván, vajon tudja-e már a kiszemelt, mit jelent a hősi sors, valamint az uralkodás. Vágyik-e mindezekre, s ha netán válasza nem, kell-e bűnhődnie.
Aztán persze nem kérdezősködik többet, amúgy sem kap választ, mert az üvegszerű matuzsálem ügyesen szónokol tovább.
– Muszáj segítenetek rajta, végtére ő csak egy gyermek, ti pedig hírneves, verhetetlen harcosok vagytok! – Meg sem hallja Kaiden kitartó cöcögését, reszketeg galambhangon folytatja belső pajzsuk felpuhítását. – Tudjátok, hogy sorsotok akkor is beteljesedik, ha kibúvókat kerestek a fáradságos tettek alól! Lóra! Vágtassatok! Még az éj beállta előtt utolérhetitek az elhurcoltakat! Vezéreljen benneteket, hogy azokat a védtelen nőket és gyermekeket szajhának, szolgának szánják! Akkor is végeznek velük, ha mégoly engedelmesek lesznek is! A gyilkos csürhe alig húsztagú! Ti játszva legyőzitek az ostoba szörnyeket!
– Na és a gacslábúak? – aggodalmaskodik Rongyó, akárha őt küldenek a csatasor elejére. – Nemde a patásaikra célzol? Kiolvastam a nyomokból, hogy azok még a...
– Mit olvastál ki a miből?! – hördül Hadtalan. – Gyötörke! Ki érdeklődött, hogy honnan szívtam a látomásaimat?
A kobold lazán leinti a bősz vezért, és visszaragadja a szót.
– Szóval tudjuk, hogy a patásaik rondák, büdösek, falánkok, hogy leütik, eltapossák, valamint a fogaik közé ragadják az ellenfelet, és sokkal, sokkal vészesebbek, mint a hátukon vitézkedő rémkatonák. Mi értelme annak, hogy utánuk vágtassunk? Mármint a mi szemszögünkből? Azt nem vitatom, hogy a te okod megalapozott. De mi alapozhatná meg a mienket?
– Jutalmat akarsz? – sóhajt az agg, eleresztvén Lilia kezét. Felül, a mocskos kőrakás tetejére könyököl, és vak szemével a manóra bámul. Emez nyeglén megjegyzi:
– Hát kell valami magvas indok az áldozatomra, nem!?
– Micsoda haszonleső csúnyaság vagy! Érezd magad megtisztelve! Húzd ki magad, légy büszke társaidra! Arra, hogy épp az ő körükben lehetsz! Ne feledd: csupán útikalauzuk vagy! Nem kell helyettük gondolkoznod, amúgy sincs mivel! Ám mert kérdezted, nem hagyom feleletlenül: ha van köztetek valaki, akit a Fekete Herceg névvel illetnek, elárulom: gonosz által megszállt birodalmunkban úgy tudják a regélők, hogy ha a tejfehér hajú, ezüstszikrás szemű fiú, Arian kiszabadul a fogságból, a Szellemherceg kesztyű nélkül szorít kezet vele! Na, ezen eltépelődhetsz napestig. Menjetek. Arian birtokában van mindazon ritka hősi képességeknek, melyekre mi, a többség, vagy másképp: a nép, oly irigyen és persze csodálattal szoktunk föltekinteni! Ő helyettünk küzd, fáj és vérzik, s ha úgy kell lennie, helyettünk hal meg végül. Ő lesz megmentőnk, ő a Kiválasztott. És mi hogyan háláljuk meg szolgálatát, ha egyáltalán túléli a csatákat? Hát majd megpróbálunk erőt venni emberi természetünkön, és békeidőben nem fondorkodunk ellene! Nem csaljuk tőrbe, nem sóvárogjuk-vitatjuk el megérdemelt javait. A lekötelezett nép részéről ez nem kis áldozat, nektek magyarázzam!? És ha mégsem sikerül erőt vennünk gyarló lelkünkön, s nagyságától idegesen elemésztjük őt, még ekkor se muszáj végképp letenni a reményről! Meglehet, egy napon, száz évekkel a kínhalála után, az utókor felfedezi őt, és hősi emléke végre méltó helyre kerül.
Seym hátba veregeti az almacsutkán akadtnak rémlő, meredt szemű manót.
– Hallhattad, Rongyó! Hősnek áll a világ! Indulás!
Vágtára fogják lovaikat.
A drákok fékevesztetten nyargalnak a gacslábúak ürülékhegyeitől többé-kevésbé megkímélt útszélen.
Ha mégis akadály kerül eléjük, átszökkennek fölötte.
Seym aranysörényű fekete hátasa is könnyedén száguld társaival.
A korábbi zuhanási-ütközési szerencsétlenségtől meggyötört Meseszép képtelen szolgai áramlatot lelni a magasban, bármennyire cikázik is feljebb-lejjebb. Kifigyeli a vadászó madarakat, ám hiába fekszik fel a helyükbe. Mire ott terem, ahol azok mozdulatlanul kiterjesztett szárnnyal, puhán vitorláztak, kilyukadozik a levegő, és őt nem tartja meg.
Eme ide-oda szálldosás közben jócskán lemarad a földön tovavágtató lovak mögött. Teljes erőből csattogtatja szárnylebernyegeit, hogy legalább a közelükben maradjon. Átkozza a napot, melyen világra jött, és meglátta a gazda arcán, hogy másmilyen lovat vártak helyette. Míg ő a magas, karcsú lábú, szépséges anyja emlőjét keresgélte, majd felérni próbálta azt, a gazdáné fennhangon morfondírozott, milyen hosszúságú kolbászt tölthetne meg a kis vörönty húsdarájával.
Ezt megenni?! – fintorgott a férfi. Ezzel sorsa eldőlt. Mivel utálták volna az ízét, felnövekedhetett. Erre az életre.
Ám nemrég – végre! – csoda történt. A koboldnak első látásra megtetszett az ő inkább érdekes, mint gyönyörszép külleme. A mindig mulatságos, ám mások által jobbára megvetett és lecsúnyált, vagyis az övéhez hasonló természetű és sorsú manó babusgatóan bánik vele. Hogyha egyszer ő majd képes lesz kimutatni zavarbaejtő fajtájú, tehát szerető érzelmeit is, azonnal Cibóka értésére adja, mennyire szíveli a lényét, modorát. A kedvéért akár gyalogolni is hajlandó.
Totyak a földre huppan. Melankolikus sóhajjal vágtába lendül. Igyekszik lépést tartani a hosszú lábú, pökhendi nagyokkal. Különben, ha odafigyel, ez nem is esik nehezére.
Egyszerre csak mindannyian úgy érzik, nem bírják tovább elviselni az elfeketült, behamuzott táj, a legyilkolt fák, állatok, emberek látványát, a mészárlás irtózatos bűzeit.
– Biztosan van itt valahol egy időbirodalom. Kiszökhetnénk innen, megkurtíthatnánk utunkat – sóhajtozik Lilia, nem első ízben.
Mivel Habzsi rá se morran, a lány fel nem foghatja, miért épp ő lett vezetőjük. Már éppen kifakadna, mikor felfigyel önnön türelmetlenségére. Emiatt még az is kieshetett a fejéből, amit az ősz aggastyán mondott, pedig amióta azt meghallotta, kétszer annyit dobban a szíve, és folyton más ritmusban.
„Ha a tejfehér hajú, ezüstszikrás szemű fiú, Arian kiszabadul a fogságból, a Szellemherceg kesztyű nélkül szorít kezet vele!”
A magasban köröző Ki élesen felrikolt. Zuhanórepülésben érkezik a lány vállára.
Asa sziszegve tekergőzik Lilia homlokán.
Az élen lovagoló Seym megálljt int. Bár egyetlen hanggal, egyszer sem hiányolták, a koszlott hóhérsipka küllemű Egory libben a palástjára.
– Óvatosan, cimboráim! – rikkantja, a szomszéd birodalomig elhallatszó üvöltéssel. – Ha nem vigyáztok, rögvest utoléritek a rusnya csűrhet! Hogy azok milyen förtelmesek! Nos hát: visszajöttem közétek, mivel sehol sem leltem a kívánalmaimnak megfelelő testet. Illetve hármat is találtam, ami jó lett volna, de mindhárom ki volt irtva! Viszont! Innen nem messzire, a domb mögötti faluban láttam egy jókötésű, eleven férfit! Örömest a fickóba bújnék, csakhogy rövidesen ő is hulla lesz! Ugyanis a szörnycsürhe, mihelyt odaér, tüstént öldökölni, gyújtogatni kezd. Ocsmány ez a hús-vér világ! Már nincs sok híja, hogy teljesen elmenjen a kedvem a testi élettől! Tudjátok, mit találtam ki?
– Ne feledd szavadat – akasztja meg a herceg. – Milyen messzire járunk a szörnykatonáktól?
– Úgyszólván kardnyújtásnyira – felel a lány Egory helyett, vállán a zaklatottan tollászkodó Kivel. – A horda elérte a falut.
– Ne mondd! – csattan fel Rongyó. – Más már nem is hiányzott! A Pucátlan után Lilia is látomásokat kapott! A horda elérte a falut!
– Tényleg látom, Ki szemével – közli a lány. – Ismertem egy Dario nevű, nagyszerű embert. Azt hiszem, ő ajándékozott meg néhányféle képességgel a halálakor. Téged viszont senki sem gúnyolt, mikor szóltál, hogy besétálunk a Lelkek Földjére. Nem kérdezzük, honnan vetted azt, amid van. És most, ha nincs kedved harcolni, maradj itt!
Ezzel vágtába ugratja lovát.
Calvaro magasra emelt farokkal, büszkén-lelkesen nyargal fölfelé az emelkedőn. Csakhamar a társak is mellé zárkóznak. Bár falszerűen, elsöprő lendülettel száguldanak, s szemlátomást kemény harcosok, négyük láttán aligha futamodik meg a rettegett rémhorda.
Még mielőtt a dombtetőre érnének, megpillantják az égboltra gomolygó fekete füstöt. Érzik a zölden felgyújtott növények, lángoló nádtetők szagát.
A magaslaton néhány pillanatra visszafogják a lovakat, s azok helyben vágtáznak csatahevükben.
A völgyben gubbasztó házak többsége máris hamvadozik. A nyomasztó méretű gacslábúak s az általuk cipelt torz küllemű pusztítók űzik, kaszabolják a felgyújtott hajlékaik között sírva-sikoltozva szaladgáló falunépet.
Seym és Kaiden összenéz. Ajkukhoz emelik, majd a szívük fölött a mellkasukhoz érintik a csuklóvértet. E rituálé végeztén gőzölgő orrú-szájú, toporzékoló drákjuk oldalába vágják sarkukat. Félrehagyott szárral, egyik kezükben karddal, a másikban pajzzsal, alázúdulnak a lejtőn. Az elbizakodott szörnyek nem rémülnek meg jöttüktől. Egyikük tovább játszadozik az előle menekülő, csecsemőjét ölelő, egérutat kereső asszonnyal. Vigyorogva hajszolja a félholtra rettent nőt, s ha utoléri, végighúz rajta a kardvassal. Megvárja, míg az elterült áldozat négykézlábra s talpra kecmereg. Ekkor megbökdösi azt a penge hegyével, hogy tovább futtassa. Hátasa is részt vesz az űzőcskében, egyik magasra tartott mellső lábával fenyegetően kapálgat az asszony arca előtt, olykor a ruhája szélére vagy a kezére tapos. Seyméknek nincs rá idejük, hogy a rémkatonák kinézetét, harcmodorát tanulmányozzák. A lejtő aljába érvén maguk közé kapják az anyára vadászgató gacslábút. Egyetlen szemvillanással felosztják feladataikat.
A fekete harcos – mellette elszáguldván – a terebélyes hátast döfi szügyön.
Az ellenoldalon nyargaló Kaiden íves mozdulattal leszeli a hadonászó katona fejét.
Mire a meglepett szörnyeteg képére kiül a hökkenet, rút koponyája már pörögve zuhan a föld felé.
Ranco nem vár parancsra. A sebzetten is harcképes gacslábú mögé érve visszapördül, s ráokádja a torkában forralt gőzt. Ezután lángkorbácsot csihol a nyelvén, és végigsuhint vele az otromba mozgású, inkább a súlyával, semmint a fürgeségével taroló csatahátason.
Égő zsír szaga, feketéje vegyül a házak fölött terjengő változatos bűzű füstök közé.
Seym, palástján a fülsértően kiabáló, izgatott Egoryval, a másik oldalon táncoltatja lovát. Hirtelen fordulásból szíven szúrja a sebeitől dühöngő gacslábút, épp ama pillanatban, midőn az halálos taposásra készülvén a feje fölé ágaskodna.
A harcos a faluszéli bozótos felé távolodó asszony után pillant. Mivel az már nem szorul segítségre, ő szembeszállhat a rá rohanó fajzatokkal.
Meglepetésszerű jövetelük bénító varázsának vége. A szörnykatonák félbehagyják a fegyvertelen parasztok öldösését. Az izgatóbb mulatság reményében inkább rájuk vetik magukat.
Lilia sokféle fajzattal, szerzettel küzdött már. Ilyeneket először lát.
A súlyos koponyájú, sziklahomlokú, süppedt szemű és orrnyílású, csaknem ajaktalan, sűrű nyáltól ragacsos agyarakkal zsúfolt pofájú lények viharsebesen lengetik fogazott élű, durva kardjukat. Elannyiszor váratlanul, ám annál gyorsabban rúgnak felé négyujjú, pengekarmú lábukkal. Nyakuk is szokatlanul hosszúra nyúlik, és ugyancsak hirtelen képesek ígyként lecsapni rá. Tetézetként az alattuk féktelenkedő, szőrtelen, durva bőrű, gacsos csontozatú hátasok is fenemód tevékenyek: harapnak, rúgnak, tipornak.
A lány a kardján és a késein kívül még a titkos fegyvereit is beveti az ellenfél elkeserítésére. Elgurított gyűrűjéből Lon, homlokáról Asa robban elő.
Ám így is alig jut lélegzethez.
Hol egy ormányszerűen meghosszuló nyakon ülő pocsék fej csapódik az arca elé, s közvetlen közelről kapdos a bőréhez csattogó agyaraival; hol egy roncsoló pengéjű kard suhint a testére. Hol egy vaskos, éles, sárga karmú mancs, hol egy ugyanilyenként jellemezhető láb lendül felé. Legtöbbnyire mindezek egyszerre támadnak, s neki nincs is más dolga, csupán annyi, hogy kétségbeesetten hárítgasson.
A rúgások, harapások, karmolások és a fogazott penge útját álló táltosföldi vértjei megvédik épségét, bár rohamosan horpadoznak. S persze azt is megsínylik, hogy ő tagló hatású, főként könyök- és visszakezes ütésekkel igyekszik viszonozni sérelmeit.
Sziklafejekre, kőagyarakra és egyéb csontokra lecsapó kardja gyorsan csorbul.
Kései hamar elfogynak. Jobbára a támadó katonák torkában, homlokában vesznek el. Miután egyet sem lel már az övszíján, karjára pajzsot ránt, és azzal tusakodik tovább.
Először verekszik Calvaro hátán. Most legalább megtudja, hogy a harcias drák – magára vállalván a gacslábút – megosztja vele a csata terheit. A sárkánykacola függőlegesbe fordult pupillával, parázsló szemmel küzd. Százszor gyorsabb, fordulékonyabb a torz hátasnál, s ő nem csak rúg, harap, tipor, de lángot is lövell.
Rocca a táltosföldi arénában már felvillantott kígyó-stílusban harcol. Zavaróan ide-oda siklik a lován, karikává tekeredik, szélvészként forog, majd meglepetésszerűen átlendül ellenfele nyergesére. Elképedést, meghökkenést, bizonytalanságot, dühöt kelt. S mindeközben könyörtelenül hámoz, héjaz, karéjoz, nyakaz hullámos pengéjű kardjával. Rongyó félrehúzódik. Nem mintha gyáva volna! Még hogy ő!?
Szeme elé tartja mindkét kezét, s homlokát ráncolva, száját csücsörgetve, nyelvét is kidugva, felelősségteljesen megtekinti tíz ujja majd' száznyi ízületén a bogárválasztékot, s ekként dünnyög: lássuk csak, melyik is mérgesebb?!
Mígnem megakad a szeme egy feltűnően színes-tarka, vaskos potrohú példányon. Ezt lehúzza az ujjáról.
A nyakában lógó tarsolyból előszedi a köpőcsövet, altató hatású fúvónyilait. Ezúttal nem szeretné, ha a pocsék ellenség valaha is felébredne. Baljába fog egy tüsököt. Másik keze két ujjával összepréseli a rikító bogár hátsóját.
A sűrű szőrzettel borított, jókora pókból fémes csillogású, enyhén füstölgő mirigycsepp bukkan elő.
Rongybubus megforgatja a tüskényi lővesszőt a váladékban. Feltekint, kiszemel egy szörnykatonát.
Tölt, céloz, köp – és talál.
A meglőtt rémség a nyakához kap. Kitépi bőréből a nyilat, fenyegető üvöltéssel összeroppantja a markában, s eközben is megsérül általa, majd a zúzalékot a képébe tolja, és lenyeli.
Már-már körbenézne, hogy learassa a vitézi tettért járó elismerést, midőn hirtelen összerándul. Pofabőre felfúvódik, pipacsosan kipirosodik. Teste is fuvalkodni kezd, színt is változtat, a kőszürkét lázpirosra cseréli. Bőrén szédítő tempóban hólyagok növekednek, éppoly zöld színűek, mint a mirigynedv. Mivel a feje, a teste, valamint a bőrbuborékok mindegyre híznak, híznak és híznak, hamarosan beüt a vég.
A szétpukkanó szörnyeteg csúnya színű-szagú cafrangjai beterítik a közelben vívó feleket, a fél falut, s ráadásként elfojtják a tüzeket.
Gyötörke megszánja a gazda nélkül maradt, külső-belső szervekkel összekent gacslábút. Újabb méregcseppet csapol a nyugtalanodó bogárból, megmártogatja benne a lőtüskét, és célba veszi a rút hátast.
A fúvónyíl lepattan a vastag bőrű állatról.
A manó nem csügged. Ismét mirigynedvet masszíroz a roppant rágóival hadonászó, felháborodott páncélosból.
Tölt, lő – és a nyíltüske a gacslábú puhábbjába hatol. Mivel az nem fal belőle, kíméletesebb véget ér, mint lovasa. Álomsebesen felfúvódik, elzöldül, kipirul, de mielőtt szétfakadna, néhány rándulással kiszenved.
Egory elmenekül Seym válláról, ugyanis képtelen nyugton ülni rajta. A fekete harcos feje, mellkasa, karja körül sárga rémagyarak, csipkézett kardpengék, gacslábak csattognak, suhognak, szálldosnak, s ez részint bosszantó, részint kényelmetlen.
A szellemlény észreveszi, hogy Kaident kétfelől is szorongatják. Hátulról közelít a veszedelmesebbnek ítélt rémkatonához, és merész fejesugrással annak fülében terem. Ezt legott megbánja, mivel léleknek nyomát sem leli odabenn. Legalábbis nem nevezné így azt, amire bukkan. Az a valami oly sötét, s annyira ártó szándékú, hogy már-már fáj. Egory erőt vesz undorán.
A hadvezér ledöfi az egyik agyarast.
A kifulladt Ranco képtelen több tüzet lehelni. Foggal, lábbal harcol, összeakaszkodik a halott katona csatahátasával.
A másik szörnyeteg ordítva Kaidennek ront. A taktikás hadász előbb a hordozó állatát kardozza ki alóla.
Azután leugrik birkózással lekötött drákjáról, és maga felé integeti-csalogatja a gyalogossá tett katonát.
Az döngő léptekkel, fogcsattogtatva közelít felé. Hirtelen karlendítéssel megtéveszti Hadtalant. Míg az a kezére figyel, és hárítani próbál, a rém torkon rúgja. Karmos lábujjai körbefonják a nyakát, és fojtogatni kezdik.
Kaiden, bár boldogtalan, amiért ezt kell tennie, számot vet az életével. Magasan blokkolt jobbjában immár mit sem ér a kard. Bal kézzel még szabadulni próbál, előrefelé tapogatózik. Úgy sejti, mielőtt eltörhetné a szörnykatona gégeporcát, a rusnya megfullasztja őt.
Egyszercsak a rémség szeme kidülled. Lábujjainak szorítása enged. Karját is leejti. Így a hadúr fegyvert tartó keze kiszabadul.
Az agyaras csiklandott csikóhangon felnyerít:
– Mi van, cimbora? Hé, Kaiden koma! Ne meredj meg! Én vagyok, Egory! Na, hamar tégy valamit, mert nagyon nem jó ám idebenn!
A döbbent Hadtalan még jobban megkövül. Mígnem azt észleli, hogy a rémkatona az ő kardjáért nyúl, mancsai közé fogja és a tulajdon hasába rántja a pengét.
A saját kezűleg ledöfött csúfság kettőt nyekken, s elszáll belőle az élet.
Egory kuncogva odébbáll a leomlott testből. Lilia felé nem fordul, jóllehet látja annak szorongattatását. Ám mert Asa szabadon cikázgat, ő inkább másfelé lebeg.
Nincs is szükség a segítségére.
Lon küzd meg helyette az ellenféllel, lerántván azt Liliáról.
A megtámadott rémség a fekete testbe vágja kardját.
Azután elszörnyedten bámul, midőn az átdöfött párduc haragvó kígyóként siklik végig a pengén, a karján, s a nyakába harap kampós méregfogaival.
Az agyarasok, gacslábúak elhullottak.
Az ellenfelekből kifogyott Seym az önzetlenné vált, hevesen kiáltozó foglyokhoz igyekszik.
Mire lepattan a lóról, és a gúzsba kötött nők s gyerekek kibontogatásához lát, a felocsúdott Kaiden is mellette terem.
Rocca Liliához rúgtat.
A varázstudó lány egy felfordult gacslábún térdepel. Nem közvetlenül érintkezik az állat bőrével. Kettejük között egy kígyómart, görcsök közt kimúlt katona fekszik. Ő pedig eme bizarr húsdomb tetején fohászkodik, lehajtott fejjel, az ép eszéért.
Az emberek előszivárognak közeli búvóhelyeikről. A támadás kezdetén megmentett asszony is kimerészkedik csecsemőjével a rejtekadó nádasból.
Nem ünnepelnek, hangot sem hallatnak. Dermedt arccal, némán körbejárják a tönkretett házakat. Megszemlélik halottaikat, a döglött pusztítókat. Utóbbiak látványa felszabadítja a beléjük fagyott indulatokat. Félelmük, dühük kirobban.
Megrugdossák, leköpdösik, ököllel, bottal, üszkös gerendával csépelik a tetemeket. A nagyobbacska gyerekek felmásznak a holtan heverő gacslábúakra, győzelmi táncot járnak, ugrálnak rajtuk.
A többiek az eloldozott rabokat ölelgetik, hányattatásukat meséltetik velük, átkozódnak, bosszút esküsznek. Megszorongatják Kaiden és Seym kezét, vállát. Csodálkozón körbejárják, bámulják Liliát és Roccát, nem igazán értvén, mit keres fegyver a nők kezében. Egyáltalán nem értik a leendő testadóját közöttük keresgélő Egoryt. Rongyot, Totyakot, a drák lovakat.
Dugott italok kerülnek elő, a korsók kézről kézre járnak. A hangulat megcsendesedik, emlékezővé, merengővé halkul. Néhányan bátran sírni merészelnek, mások indulnak, hogy még sötétedés előtt rendbe tegyék, ami az otthonukból maradt.
A csuklóit, bokáit véresre nyúzó béklyóiról levágott, tejfehér hajú, jégkék szemű, lezúzott arcbőrű, összevert Arian hevenyészett derékaljon hever egy többé-kevésbé épen maradt épület oldalában.
Az Egory által kerülgetett-cserkelt, harminc év körüli, loboncos hajú, vállas férfi magasodik föléje. Nem épp finnyásságukról hírhedt rovarhadakat vonzó, messzire bűzlő, májölő hatású folyadékkal kínálja a félholt fiút.
– Nesze, igyál egy kis vedelkét! Aztán szedd össze magad hamar, mert elegünk van ám már a hordákból! Állj talpra, és indulj! Éheztesd ki, égesd fel őket, vagy csinálj velük, amit akarsz, csak békesség legyen végre! Jobban vigyázhattál volna magadra! Merő láz és seb vagy! Mióta hallod, hogy mi a dolgod? Elég régen, nem igaz!? Már csapatokat kellett volna szervezned! Egyáltalán tudsz harcolni? Rettentő nyápic vagy!
Míg az elégedetlenkedő fickó Ariant csepüli, a szellemlény mind közelebb kerül hozzá. Szemlátomást habozik kissé, hiszen választottja nem túl elbűvölő. Viszont sehol se lát érdemesebbet.
Egyszercsak Seym érte nyúl. Kesztyűs kezével megragadja és a palástja vállára hajítja, akár egy elkószált macskakölyköt. Ráförmed, hogy maradjon ott, s szót ejt az általa kiszemelt porhüvelyről is, nem méltatót.
Azután kiveszi a korsót a szájaló kezéből, és a földre folyatja annak tartalmát.
– Vizet adj a fiúnak! – szól. – Ami téged illet: túl sokat kortyolgattál az észsorvasztó itókádból. Jobban tennéd, ha nem akarnál tanácsot osztani a nálad különbnek. Arian, te pedig ne hidd el fenntartás nélkül, amit a küldetésedről hajtogatnak! Csakis magadnak, a tulajdon érzéseidnek, de legfőképp a kétkedésben higgy! Akkor is, ha egyszer netán hatalomra jutsz. Sose hajolj meg az imádatnak! Most még biztosan nem vagy kész. Az üvegbőrű aggastyán megtette, ami a tiszte volt. Keress másik mestert, aki majd tovább segít utadon. Még ne rohanj a szörnyek városába. Ne áldozd fel magad. Az senkin sem segít.
– Mikor leszek kész? – kérdezi a fiú.
– Majd ha hétszer ennyi izom lesz rajtad! – dörren Kaiden. – És ha a fejedben már nem mások szavai konganak!
– Tanítsatok meg harcolni! Gyűjtsetek nekem sereget! Kövessetek a csatába! Majd megjutalmazlak benneteket, ha elűztem Xsont, a szörnykirályt, és felperzseltem Ranhát, a gyűlöletes városát!
Lilia letérdel a lázas fiú mellé. Kisimítja az arcából merev szálú, zúzmarásnak tűnő tincseit. Megérinti a homlokát.
Az Arian bőrét borító karmolások, ütésnyomok elhalványodnak. Tüzelő testét mérges szagú veríték fényesíti meg, majd lázával együtt elpárolog.
A lány egy marék száraz fűvel végigtörli a fiút, akárha lovat csutakolna, s mire végez, a beteges-rossz szag is tovaillan.
Egory lelkesen füttyent egyet.
– Szépen rendbe hoztad a fickót! A kora is éppen megfelelő!
S ezennel nekikészülődik, hogy szép ívű fejesugrással elfoglalja a talpra állni igyekvő Ariant.
Seym utánakap, és még elcsípi a grabanca utolját. Megragadja a körvonalait alkotó lágy, puha burokféle szegélyét, és nem ereszti. Mintha csak a farkánál fogva tartaná Egoryt.
– Itt maradsz!
– Mit képzelsz?! Azt hiszed, mindenki rád szorul? Hogy bölcselmeket osztogass? Nekem nem parancsolhatsz! – üvölti a rúgkapáló szellem.
– Parancsolnia kell, nem pedig kunyerálni! Elvégre herceg! – mutat rá a hadvezér. Lilia talpra segíti Ariant.
– Vigyázz magadra, fiú – sóhajtja. – Könnyebb lenne a sorsod, ha kevesebben tudnák, mit bíztak rád az istenek.
– Azok, akik most megalázóan bánnak velem, a győzelem után elébem térdepelnek majd, és mind egy szálig a barátaim lesznek! – büszkélkedik Arian.
– Óvakodj tőlük! – feleli Seym. – Az igazi barát arról ismerszik meg, hogy nem csak most, de majd a trónszékeden is farba rúg, ha rászolgálsz! E percben nagy kedvet érzek, hogy megtegyem! Menj, kutasd fel leendő tanítódat! Midőn oda jutsz, ha egyáltalán, hogy sűrűbben jut eszedbe a szabadság, mint a hatalom, tudd: hamarosan felkészült leszel.
– Nem mehettek el! – rivall rá a fiú. – Engem kell szolgálnotok!
– Rossz megközelítés – szól a herceg.
Övcsatjára hurkolja a hasztalan fickándozó Egoryt. Lehúzza kesztyűjét. Néhányszor ökölbe zárja s kinyújtóztatja az ujjait. Sötét írisze a jégszikrás szempárt fürkészi.
Arian megragadja a kezét. Valósággal rácsimpaszkodik.
– Rólam itt mindenki tudja, ki vagyok! Az én országomban vagy! Azt kell tenned, amit én parancsolok!
– Még te magad sem tudod, ki vagy. Mindenekelőtt tanulj meg kérni. Csakis apránként, kemény leckékkel juthatsz el a parancsoláshoz. Országodat pedig, ez idő szerint, Xson, a szörnykirály bitorolja.
– Jól mondja Arian! – lelkesül egy falubeli férfi, mostanra rengeteget kortyolván a körbeadott vedelkéből. – Őt kell szolgálnotok! Nagyon ügyesen legyőztétek a szörnyeket! Pedig asszonyok harcoltak veletek! Induljatok! Verekedjetek át magatokat a Ranhát körülvevő nyolc várfalon, és mészároljátok le az szörnyseregeket! Meg a falvainkból elhurcolt, ellenünk csatázó katonának kiképzett földijeinket is vágjátok apróba! Xson abban bízik, hogy ha mi törünk az életére, saját véreinkre aligha emelünk fegyvert. Biztonságban érzi magát.
– Ezt fordítsátok ellene, ha elérkezik az alkalom – feleli Seym.
Kihúzza kezét Arian szorításából, és Liliának nyújtja.
A lány félve, reménykedve siklatja ujjait a férfi kézfejére.
Elmosolyodik. A leheletszerű érintés örömteli szorítássá szenvedélyesül.
Összefonják ujjaikat, és félresietnek a mind hangosabb sokaságból.
Együtt úsznak a tóban.
Seym élvezi a testét, a lassú, lusta, boldog tempózást. Meg-megállnak, szembefordulnak egymással. Összefonják, egymásba kulcsolják ujjaikat, nem tudván eltelni mámorukkal.
A férfi megcsókolja a lány száját, pilláit. Nyelvheggyel végigsimít a fülkagyló finom pihéin. Érintése kiváltja, amit annyira szeret: a másik édes borzongását, kéjes torokhangjait.
Lilia Seym dereka köré zárja lábait, ölét az ágyékához szorítja. Tágra nyílt, derűs szemmel nézik-csodálják egymást, míg csak el nem merülnek.
A víz alatt folytatják az örömittas játékot. Kergetőznek, vágyakozón összesimulnak, szétválnak és újra egymáshoz úsznak. Mikor a felszínre robbannak levegőért, a lány tündöklő tekintettel nevet, és a gyönyörködő férfi megcsókolja fogait, mosolyát.
Azután abban tobzódnak, hányképpen mondhatnák el, hogy szeretlek: elsuttogják szájból szájba, elsóhajtják víz mélyén, légbuborékokkal; elrebegik a másik köldökének, bevallják lábujjainak, ellehelik hajának, úgyszólván szálanként.
Seym tovább dőzsöl a testiségben: orrát, állat vakarja, ujjába harap, haját húzgálja. Rádöbben, mennyire éhes, és mily régen ivott egy jó kortyot! S bár a múlt éjjel varázsosat szerelmezett, ezt is boldogan megismételné, majd pedig személyesen aludna rá egyet, vállán Lilia fejével.
A lány kedvét leli az ő önfeledt repesésében, átérzi apró, de mégsem csekély örömeit. Az orrvakarás, az ujjharapás lehetségességének mámorát. Miközben nézi a bárki mással pótolhatatlant, a férfit, akit az élettel egy rangon szeret, egyszerre csak magától értetődően fölveti:
– Miért ne csinálnánk egy kisbabát?
Seym rábámul, meglepetésében még a körömrágcsálással is felhagy.
– Semmi további feslettség? Mostantól magasztos céllal járunk az ágyba?
Egymás nyakába ugranak, bármily fröcsköléssel jár is ez a vízben.
Összetapadnak, s addig szorítják egymást, míg azt nem érzik, hogy fáj.
A férfi a lány hajába rejti az arcát. Lezárt szemhéja alól könnyek szivárognak.
Szellemként erre is képtelen volt. Sírni persze testetlenül is lehet, szárazon, befelé. Ám könnyezés nélkül enyhülni képtelenség.
Arra gondol, hogy erről azért mégsem fog beszélni.
Nem is szükséges. Lilia hátrább húzódik, tenyerébe simítja az arcát, és lecsókolja szempilláiról a könnycseppeket.
Kéz a kézben partra gázolnak.
Seym gyönyörei kifogyhatatlanok: a régi módon öltözködik! Ő veszi fel a ruhát, és nem az tapad illuzórikus testképe köré.
Hátborzongató.
Esetében még a hátborzongás is élvezet!
Kaiden a kezét nyújtja felé. Megropogtatják egymás ujjait.
A kézszorítás erőpróbává komolyul. Egymásnak feszülnek, azon fáradozván, hogy lenyomják a másik karját. Midőn a küzdelemben részt vevő izmaik már látványosan elődomborodnak, feszítgetett ízületeik recsegnek, fogaik csikorognak, arcszínük is bíborosodik, s győzelmi törekvésükben egymást kezdik emelgetni, ám karjuk mégse moccan, Seym felnevet csökönyösségükön, és enged a hadvezérnek.
Azután a mélázónak tetsző Rongyóhoz lépdel, és őt is megérintgeti. Végigsimít szanaszét álló, drótszálú szemöldökén, legyező fülein. Darvadt kalapja alól leffegő seszürke hajszálait, gyertyaszál orrát, és gödröcskés, lecsüngő állat is megtapogatja.
A manó nem titkolja idegenkedését, de nem csap lármát. Kissé hátradől, épp csak annyira, hogy hanyatt ne vágódjék. Száját fintorítja, mint aki kellemetlen szagot érez, és dülledt szemeit forgatja, nem vadabbul, mint szélvihar a szamárkórót.
A fekete harcos kézügyre veszi a kobold kilenc ízesülésből álló ujjait, ékszerférgeit, bogarait. Közelebb hajol, és meg is szagolja az immár titkolatlanul szenvedő Figurást.
Habóka kirobban.
– Na, most már elég! Ne rajtam próbálgasd végig a testiségedet! Ha még meg is puszizol, összenyalsz, vagy efféle, beléd csípek, rúgok, harapok! Különben se éld bele magad, hogy így maradsz! Mert akkor semmi értelme a küldetésnek!
– Igaza van! Ne lovald bele magad! Csakis a kínzásod végett történik így! Azért, nehogy elfeledd, mit veszítettél! – csatlakozik Rocca hevesen.
Mindannyian rámerednek. Feltűnt ugyan, hogy a kígyólány nem örvendezik velük, ám ez az észlelet csupán most tudatosul bennük.
Seym a patano nőhöz lép. Őt nem érinti meg.
– Ha netán az nyugtalanít, hogy most sarkon fordulok, és megszegem ígéretemet, jogos az aggodalmad – szól. – Megjárta fejemet a gondolat. Igen, felötlött bennem, hogy kézen fogom Liliát, és hazanyargalunk.
Rocca merev arccal bólogat.
– Ne epeszd magad – folytatja a férfi. – Emlékszem adott szavamra.
Hihetetlen gyorsasággal erősödő patadobogást hallanak. Mielőtt kardot ránthatnának, a halálsebes vágtájú mén közöttük terem.
A paripa a hátsó lábaira ágaskodva föléjük tornyosul. Arasznyi hosszú, selymesen szálldosó, mézarany szőrét már-már szálanként csillogtatja a hanyatló Nap.
Rájuk meredő, parázsszínű szeme fokozatosan elopálosul. A szögletes koponya felére csökken, és kigömbölyödik.
A szőrzet megrövidül és eltűnik, a testforma megmásul.
Nerv áll előttük.
Szikrázóan színes drágakövekkel cifrásított, körgalléros palástja örvényesen lobog körötte, akárha szél korbácsolná azt. Ám még így is kivehető, hogy azok a köpenyét díszítő, kápráztatóan szikrázó-tündöklő ékkövek valójában véreleven, belülről ragyogtatott emberi szemek.
A túlvilágisten ünnepélyesre festett női és férfi arcfele egyaránt kifürkészhetetlenül vigyorog. Egyenes körmű, kecses kezét a fekete herceg felé nyújtja. Félúton megfékezi mozdulatát, arra kíváncsian, mit tesz az érdekelt.
Seym leplezni igyekszik a benne dúló vihart. A talajhoz cövekeli magát. Nem próbál szökdécselni, menekülni, elhajolni. Megőrzi méltóságát. Sziklaszilárdan áll. Arca rezzenetlen. Tekintete Nervre szegeződik.
Rongybókus a jövevényre bámul.
– Ja, most már megismerlek! – közli leereszkedően. – Már találkoztunk. Te vagy a Csepűrágó.
A halálisten feje ijesztő csontkoponyává torzul, és szörnyüvöltést hallat. Epezöld nyálat szörcsögtetve a manó arcába hajol. Meglehetőst fásultan, hanyagul teszi ezt, mint aki időtlen idők óta, szemhunyás nélkül ezt csinálja, s már csekélyke kárörömét sem leli benne.
Habóka utálkozva hátradől kissé. Mutatóujja lilakék körmét a szemköves palásthoz bökve, félrepöccinti a komédiást.
– Ne szórakozz velünk, jó!? – sivalogja. – Mi már annyi mindent láttunk, hogy te már meg se pislogtatsz bennünket! Eredj, játssz Egoryval! Kornyikáljatok, bújócskázzatok, szálljatok meg valakit, mit érdekel engem!? De még egyszer ne ordíts a képembe, pláne ilyen büdös pofával! Tán dögön élsz?
– Rongyó – sóhajt Lilia. – Ő Nerv, a halálisten.
– Na és? Essek hasra? Hulljak térdre? Nyaldossam a kezét?
– Csupán engedd őt szóhoz jutni.
A manó vállat von.
– Legyen. De hamar fecsegjétek ki magatokat, mielőtt éhen döglök! Mióta felkeltem, nem járt falat a számban! A porzsolt bingyó nem számít! Tátong a gyomrom, összeestek a beleim! Puha ágyat akarok éjjelre! Nyomkodást, gyömködést, sértegetést is! Mondjátok, hogy Bolyhó, Bolyóka, Csámpika, Falóka, Hóborkás!
Kaiden Nervre tekint.
– Nem viszed el Gyötörkét? – kérdi reménykedően.
– Majd ha észvesztett leszek! Téged lelkesen elvinnélek. De főként a herceg jöhet! Tudjátok, az alvilág sem fényes bálterem! Az odaáti hatalomhajhászók, gyilokkedvűek, zápult agyúak folyton a helyemre törnek! Örökké csak fondorkodnak, szövetkeznek! Lépten-nyomon merényletekkel untatnak! Jaj mi mindent megpróbáltak már ellenem! Ám még mindig én vagyok a halhatatlan halálisten! Szörnyen fárasztanak a lidérces jelleműek, tehát muszáj őket távol tartanom magamtól. Vagyis a gonoszabbját inkább itt hagyom. Azt persze ne gondoljátok, hogy a békés tucatlények társasága nagyobb élvezet! Meg tudnék őrülni tőlük, annyira idegesítenek! A ti nemes lelkű fajtátokról nem is beszélve! Rettenetesek azok a méretes igazságérzetek, erények! Az állandó töprengés, lényegkeresés, bonyolultság, állhatatosság! Borzasztó! Sűrűn érzek úgy, hogy mindjárt szétmegy a fejem tőletek! Egyébként a gyötörkefélékhez nincs közöm. Velük a tündérek bajlódnak – A halálisten megvillanó szemmel, kajánul felnevet. – Persze, ha egyáltalán léteznek tündérek!
– Célt értél: megszántunk – mondja Seym. – Egyébként mit akarsz?
– Mintha nem sejtenéd. Érted jöttem. De te most még jobban rajongod az életet, mint eddig, s ez még szilárdabbá tesz! Lilia sem úgy szeret téged, mint amikor nem engedett át a nemlétbe, hanem jóval eltökéltebben. Ám azt ne higgyétek, hogy most aztán tehetetlen vagyok! Saját vigasságom kedvéért se-valóság, sem-álmodás világba röpítlek benneteket! Rémálmodtatok már? Igen? És csipkedtétek-e magatokat, nem tudván bizonyosan, ébren vagytok-e vagy alszotok? Vajon sejtitek-e, milyféle élmény, ha e kétféle állapot összekeveredik? Legyetek erősek!
Nerv ismét alakot változtat. Felveszi a régen halott Dario küllemét; a szürke-fehér csődör testébe bújik. Eléjük teremti a gyűlölködő Sollimát, majd seregnyi ismeretlent idéz fel.
Rituális temetéshez előkészített, kígyószerű tincsekbe fésült hajú, fehérre mázolt arcú, eltávolított szívű, meredt asszony alakját jeleníti meg. A tetem hiányzó szemgolyóinak süppedt helyén egy-egy gyémántkő csillámlik.
Az egyik briliáns előszökken a szemágyból, és viharosan megnövekszik. Fazettái megnagyobbodnak, s az egyik csiszolt oldallap, akár egy feltáruló kapuszárny, magába nyeli a Talizmánt szorítgató Liliát, a keserű vigyorú Kaident, a lehunyt szemű Roccát, a hét hangszínen háborgó Rongyot és hátasaikat.
Végül, társai nyomában, Seym is a felemásnak ígért világba lép.
Minden elfehéredik és áttetszővé válik köröttük. Zuhanni kezdenek.
Homokkő épületek között léptetnek. A lapos tetejű, kocka alakú, résnyi ablakos házak sárga talajú kertjeiben tüskés-tövises kúszónövények, szalmaszáraz, fakó virágok növekednek. A sárkánynyelvszerű, keskeny, mérgeszöld levelek jókora horgokkal kapaszkodnak a falakra, tetőkre. A szúrós hajtások a parányi ablakok elé csüngenek.
A hanyagul kövezett utcákon buggyos nadrágba, szellős ingbe bújt, elvadult szakállú, érdes bőrű férfiak és elkedvetlenítő színű kelmékbe burkolódzott, terebélyes asszonyok járnak-kelnek, ki gyalogosan, ki szamárháton. Az előkelőbbek sápadtpiros és kopottarany kárpitozású hordszéket cipelő, öles ugrásokkal haladó, csupasz bőrű, ruganyos lábú, sanda szemű, ábrándos ábrázatú pattantyúkon ülnek.
A nők arcát sűrű szövésű fátyol, vagy zárt rostélyú szeméremsisak takarja. Némelyekét a tulajdon előrefésült és merevre ragasztott hajuk, melyen a megfelelő helyen nyesett kémlelőnyílások teszik lehetővé, hogy e leplő viselője lásson valamit a környezetéből.
Lilia nem biztos abban, hogy ottlétüket észlelik. A jövőmenő személyek keresztülnéznek rajtuk.
Ám egy szamár Calvaro oldalának horzsolódik, s eközben kihívóan ráordít. Midőn továbblép, a drák mögött poroszkáló Meseszép az útjába suhintja szigonyvégű farkát.
A füles akkorát botlik, amekkorát csak egy nála tízszer jókorább állat botolhatna. Döccentében fejét a földre ejti, s meredekké vált nyakán át a féloldalasan rajta ülő, bozontos szakállú férfi fejjel előre a porba siklik.
A feltápászkodó patás átbukik az előtte heverő gazdán. Sietve tovább botladozik, zakkantságában mindennek nekimegy. Egy meglökött pattantyú morcos vijjogással ugrik át fölötte. A szökdécs járású hátasra erősített hordszékben terpeszkedő utas gorombaságokat zúdít le a magasból.
Liliáék a sárgás talajú, sárgás kövekből épített, sárgás porral beszitált város főterére érkeznek. A gömbölyded kavicsokkal burkolt terecske középpontjában messze földről idevonszolt, színes, csillámló kőből emelt, behízelgő Nerv-ábrázolatokkal domborgatott, hárommedencés szökőkút magasodik. A hatalmas kőtálakban maszlagital-zöld folyadék fortyog, zubog és kering.
A halálistent dicsőítő építmény közelében kör alakban hömpölygő tömeg az öklét rázza, dühödten ordít, és köveket hajigál. Mivel e vidéken a szikla, kövecs bőven terem, csupán le kell hajolniuk érte.
Seymék lóhátról az őrjöngő sokaság feje fölé látnak. A kör szívpontjában ide-oda bukdácsoló, durva szövésű zsákba bugyolált, kopaszra nyírt nő testszerte vérzik. Törött bal karját az épebb másik segítségével hajlítja összevert arca elé, ám hiába védekezik. A mindinkább sűrűsödő kőzápor előbb térdre roskasztja, majd földre dönti az elveszejtésre ítéltet.
A teljes összhangban, példás odaadással hóhérkodó sokaság indulatszavaiból kiviláglik az asszony bűne: a szeméremleplő viselését ellenzők megfizetnek lázadásukért.
Egyszercsak az egyik kövező hátrasandít, és meglátja Liliát. A hurkás alkatú, szürke ruhás nőszemély hajfüggönyének lesőrése mögött sötét szempár villog.
– Nézzétek! – visítja az erényre kényes némber. – Szajha! Nem is egy! Csupasz pofával járnak! Rongyok! Cédák! Halál rájuk!
A falka egy megbotránkozottként fordul sarkán. Vezényszó nélkül is egyszerre vágják Lilia és Rocca fejéhez a markukban szorongatott köveket.
Az ostromlottak pajzsot rántanak maguk elé.
Ám a koppanások elmaradnak.
A kígyólány a tömegbe rúgtat az elejét és hátulját is fenyegetően fel-feldobáló, gőzfelleget kilégző drákjával. Átgázolnak a feléje kapdosó, lábszárát, combját püfölni próbáló, hozzáérni mégis képtelen dühmasszán.
Lilia utánuk léptet. Különös élménye szikrányit sem élvezetes. A lovak által letaposott, félresodort, őrjöngve gyűlölködő lényeknek éppúgy nem esik bántódásuk, miként az ő haja szála sem kanyarul.
Sértetlenül keresztültörtet a tébolygó csőcseléken.
Lehajol a véres homokon heverő, összetört asszonyhoz.
Képtelen megérinteni a ködnemű haldoklót.
A csürhe föléje tornyosul.
Haját, ruháját tépázza, s neki mégsem esik baja.
Őrületükben a szeme láttára, az ő légszerű testén keresztül tapossák halálra a hosszan végremegő nőt.
Az odaérkező Seym állítja talpra, segíti lovára a lányt.
– Ne vedd komolyan – kéri. – Nerv játszadozik velünk.
Lilia bólint.
– Tudom, de kevés tudni.
Átnyargalnak az elmosódó tömegen. A homokkő város semmivé fakul.
Habzó ködalagútban vágtáznak, majd anélkül, hogy annak végét látnák, kikerülnek belőle.
Hatalmas vár tövébe jutnak, a színek, öltözékek a korábbinál élénkebbek. Itt is sokaság veszi körül őket. Senki sem pillant rájuk, az embereket saját ügyes-bajos dolgaik kötik le.
Egy lenyírt hajú, térdig érő szakállú, kampós végű falábon billegő férfi mélyen kivágott, tarka ruhát viselő, bomlott kontyú fiatal nőt rángat. A földre gyűri, s élvezettel korbácsolni kezdi a lányt.
Érdeklődők gyűlnek köréjük, mindkét nemből. Ki a fejét vakargatva, bajuszát pödörve, ki a keszkenője sarkát tekergetve szemléli a nőverést. Némelyek a korbács suhintásait számlálják, mások a csépelt lány testén kéklő-vöröslő vérdaganatokat. Idősebb hölgyek sóhajtoznak, miszerint kiveszett az erkölcs a világból, néhány gyerek úgy véli, hogy a Fakarú Redv sokkalta nagyobbakat bír ütni.
Távolabb latrokat akasztanak, egyiket a másik után, oly bőségben, hogy az elcsigázott nézőket már nem is érdekli a tört gerincűek haláltusája. A gyerekek kívülről tudják, vidáman el is mutogatják, miként dülled a szem, bukik ki a nyelv, hogyan nyaklik el a fej, mi módon rángnak a lábak.
A várfalon túl mocskos rongyokba göngyölt testeket cipelő, egyformán alacsony termetű, szürke bőrű, lapos homlokú, nyomott orrú hullaszedők nyüzsögnek. A halottgyűjtők kihordják a tetemeket az egymásnak támaszkodó, ütött-kopott házakból. Billegő kerekű, roskadozó kordékra halmozzák a holtakat.
Némelyik csomag enyhén mocorog. Az egyik lepedődomborulat jól érthetően, bár rebbenet hangon ígéri: hamarosan meggyógyul. A másik váltig állítja, hogy immár a lábadozási szakban tart. Többen bizonygatják, hogy máris jobban érzik magukat.
A javuló állapot sajnálatosan múlandó. Amint további hullák kerülnek a vitatkozók tetejébe, azok rövid tusa után beadnak derekat, kulcsot.
Rocca megpróbál belesni az egyik lepel alá. A tetemgúlához közelítő kezét egy mogorva dögszedő ragadja meg.
– Hé, te! – förmed rá. – Ezek ragályosak! Öklömnyi hólyagokat akarsz a szép pofikádra? A haskódra, popódra, bödönkédre? És amikor azok majd kifakadnak, és a zöldes genny szétfröccsen? Akkor se fogod bánni a kukucskát? Hát amikor kipurcansz?
Rocca a csuklóját szorító, különféle színű, szagú és állagú nedvektől síkos-ragacsos kézre mered.
– Terád nem ragályos? – kérdezi.
A fog-szünet-fog-szünet-fog-fog vigyorú tetemszedő hangosan fölkacag.
– Nem látod, hogy élek? Ha beléd harapok, elhiszed? Engem kétszer is eltemettek a dögfekélyességgel! Mindkétszer legörgettem magamról a hullákat, és visszajöttem. Többé nem kap el a nyavalya!
– Társaid is a sírból másztak elő? – nyikkan Cibóka.
A fickó nem felel, ugyanis az egyik rongykupac felül a kordén és izgatottan azt kiabálja, hogy ő csak a ráborult forró víztől hólyagzott fel.
– Hazudsz, te piszok! – förmed rá a hullarakodó.
– Tyúkot tollaztam! Semmi bajom!
– Dögfekélyes vagy!
– Nem vagyok!
– De igen!
– De nem!
– Ha mondom, hogy az vagy! – ordítja a hullasz.
– Akkor is: még élek!
– De már nem húzod sokáig! – tajtékzik a dögszedő. Felragad egy lapátot, és koponyán kólintja a szájaskodót. Azután lesújt egy másik mocorgóra. Így az utóbbi által leheletszerűen folytatott még élekezés véget ér.
A lélegzetszegett Rocca, most már mindegy alapon, félretaszítja a tetemest a taliga mellől, észlelvén, hogy a tyúkforrázástól hólyagos személy a kétszeri fejbe verés ellenére kitart állítása mellett.
A lapátos a földre zuhan.
A vonagló, rongyba csavart halottjelölt felül. Félrerántja lepedőjét, és hálásan megragadja a lány kezét.
Azután ráhajol zöldes hólyagokkal teli arcával, és könyékig összecsókolja megmentőjét.
Rocca Kaidenre pillant. Alsó szemhéja felzárul a szemére. Elpottyant egy jégfényű könnycseppet, mielőtt ismét felnézne.
– Ölj meg, kérlek – suttogja.
A hadvezér az utcakőre hullott agyonverő eszközre mered, arról a lányra, s vállat von.
– Ébredj föl – tanácsolja.
Köddé mosódik a düledező város, a hullagúlás kordék, eloszlanak a cipekvő dögszedők.
Úgy rémlik, Nerv még nem fejezte be mulattatásukat. Fehéren felleglő kürtőben zuhannak.
Rongyó megszólal:
– Azt hiszem, ismerek egy bűvös versikét. Ha el tudom mondani, talán kikerülhetünk innen.
– Még sosem éreztelek ennyire magabiztosnak – morogja Kaiden. – És ha netán tévedsz, még ocsmányabb helyzetbe jutunk?
A hadvezér Seym felé kapkod. Ujjai átszaladnak a fekete harcoson. Miként Lilián és Roccán is. Attól tart, már nem is léteznek, csupán saját gondolataikban.
– Halálisten! Hol voltál, mikor hívtalak?! – kiáltja. – Midőn zokogva-bömbölve, térdre hulltan követeltem, hogy jöjj értem, vegyél magadhoz, fogadj be a túlvilágra!? Akkor hol kódorogtál? Mostanában ennyire unatkozol? Az egész világon mindenki virulóan egészséges? Sehol egy háború, egy éhínség, egy ragály, egy szökőár, egy földrengés? A ráérő idődet pont ránk kell pocsékolnod?
– Csak az esetben folytasd, ha megkönnyebbülsz tőle – sóhajt Lilia, saját kezét áthúzva önmagán. – Más haszna nem lehet.
Rongykobold tülkölget az orrával. Úgy vélvén, hogy gazdagon cifrázott, dallamos dudálásával felkeltette Nerv figyelmét, lehunyt szemmel eldünnyögi a varázsversikét.
Zuhannak tovább.
Megváltozik köröttük a táj. A fehér habpamacsok kék hegyekké, zöld erdőkké, sárga és piros virágokat nyíló rétekké színesülnek.
Lefelé siklanak, egyre lassulón.
A lovak könnyed vágtában érnek földet, a nyeregben ülők enyhe döccenést éreznek.
Kaiden az élre nyargaltában megveregeti Rongyó vállát.
– Egén?! – csattan a manó. – Hát ez jellemző rád, Pucátlan! Ez minden? Ezennel kifejezted háládat, amiért lehoztalak benneteket Nerv okádatos sem-ébrenlét, sem-álmodás világocskájából? Holott még elidőzgethettünk volna a sok elbűvölően emberi megnyilvánulás között!? Ezért a vállpacsiért kínoztam magam versmagolással? Hát ez a sors! Másoknak színarany bili jut, nekem vacak vállpacsi! Én vagyok az oka, te nem tehetsz róla! Rossz helyre születtem, nyilvánvalóan rosszkor, penetráns csillagzat alatt! Hogy utálom a sorsomat! Úgy tudnám őt képen köpni! De iszonyúan bő nyállal ám, nem csak pár cseppentyűvel! A söpredék sors megérdemelné, hogy bokáig álljon a nyálamban!
– Jaj, Törpe, hagyd már abba! – nyögi Kaiden. Sarkát Ranco oldalába vágja, hogy minél távolabb jusson a lamentálastól.
– Ne nevezz Törpének! Hányszor követeljem?! Ne merj így szólítani, Pucátlan! Töketlen! Van katonád, embered? Nincs! Embertelen!
Egory lebben a vállára. Érkezése elnémítja Habókost.
– Siessetek! – ujjong a szellem. – Közel a város, Chole. Ott aztán ehettek, ihattok, táncolhattok éjhosszat!
– Táncolni?! – jajdul Rongykobold. – Ugyan már! Mi abban az élvezet? Falni, habzsolni, lakmározni, pákosztozni akarok!
– Fürödni is lehet – folytatja a lelkesítést Egory.
– Megőrültél?! Rocca lesúrolta a legfőbb megkülönböztető jegyemet! A saját fajtám nem ismer rám! Úgy járnak el mellettem a koboldok, mintha ott se volnék!
– Nem súroltam le, ha a szagodra célzól – tiltakozik a megvádolt. – Érzem, hogy nem!
– Dehogynem! Most miért vitatkozol? Lesikáltad a finom kis jellemzőmet! Nem győzöm visszaszerezni! Roppant körülményes és fárasztó! Ugyanis nem mindegy, milyen sűrűn nem mosakszom, valamint az sem, milyen ürülékekben hempergek meg! Kimondottan kínos, hogy még nem jutottam hozzá a futó habok és a veresszáj trágyájához! Azok nélkül nem vagyok igazi Rongyó!
Lilia összecsippenti kézfején a bőrt. Érintése valóságos, de még nem nyugszik meg. Seym kezéért nyúl.
A mellette lovagoló férfi lehúzza kesztyűjét. Összesimítják ujjbegyeiket.
Kezük elsiklik egymás mellett.
– Nerv! – nyögi Lilia. – Szívesen megölnélek! Csupán az vigasztal, hogy a halhatatlanság átok és gyötrelem számodra!
– A tündérek is halhatatlanok, nemde? – kérdezi Cibó ravasz vigyorral.
A lány felvonja szemöldökét.
E buzdítás észleltén a manó vígan megfelel:
– Halhatatlanok ugyan, ám valahányszor kijelenti valaki, hogy egyáltalán, pirinyót sem hisz bennük, mindannyiszor meghal egy tündér.
Kaiden felmordul.
– Hogy lehet halhatatlan, aki halandó?
– Jaj, de sötét vagy, sziklafej! A tündérek attól halandók, hogy maguktól sose múlnának ki! A hitetlenség tizedeli őket! Figyeltétek, mikor Nerv kijelentette, hogy nem hisz a létezésükben?! Hogy vigyorgott! Milyen kajánul! Azért csinálta, tudta, hogy ezzel épp megölt egy tündért!
– Azt sugallód, hogy kétkedjünk Nervben, és akkor ő is kiszenved? – firtatja a hadvezér. – Az én katonai múltammal nehezemre esne tagadni a halált.
– Jaj nekem, hogy ez milyen gyopár! Farfejű! Mit tárolsz a koponyádban? Patazsírt? Nem kezdek arról magyarázni, hogy a lélek teljesen halhatatlan, mert úgysem értenéd, te szegény! Ne a halálban ne higgy! Hanem abban ne higgy, hogy meghalhatsz! Ilyen egyszerű. Érted már?
Leolvassa Kaiden arcáról, hogy nem érti. Legyintve Liliára néz. A lány felakadtnak tetsző jobb szemöldöke láttán kissé elbizonytalanodik. – Te sem érted? – nyögi. Dombtetőre érkeznek. Kitárul előttük a táj. Alattuk a völgyet smaragd folyó szeli át. A víz partjára épült házak közötti jókora téren tarka tömeg hömpölyög. A tér végében ívelő kecses híd a túloldalon magasodó palotához vezet. Levágtáznak a lejtőn.
A fehér falú, kicsiny házakat parányi kertek ölelik körül. Utóbbiakban csupán néhány fazéknyi dísznövény, egy-két lázasan virágzó bokor fér el. A zöld fatáblás apró ablakokban dús vállú-keblű nők, vagy távolba vesző pillantású aggok könyökölnek. A keskeny utcákon könnyedén öltözött gyerekek szaladgálnak, hempergőznek sivalogva, mintha azért zavarták volna ki őket, hogy minél alaposabban piszkítsák be magukat.
A folyóparton épült fogadó mögül szilaj muzsikálás, táncos lábdobogás hallszik. Fűszeres sültek illata szállong.
Rongykobold tekintete elüvegesedik. Nyála elcsurran. Bűvölten suttogja:
– Enni fogunk...! Falni, dőzsölni, habzsálni!
Elfoglalják szobáikat.
Lilia elnyúlik a nyoszolyán. Két kézre kapja a Talizmánt, és azt tudakolja, hogy miként szabadulhatna nem kedvelt helyzetéből.
Az ágy végébe telepedett, sápadt, komor Seymet nézvén arra gondol, hogy ez a neki teremtett férfi tán még akkor is képes lesz egyetlen rápillantással felkavarni az összes érzékét s a csillagszikrázatos égboltig feltüzelni vágyát, ha már mindketten foguk-hajuk-elhullott-vénséges-vének lesznek.
Ez könnyeket csal az orrába. Hasra vágja magát, loppal szipog néhányat. Tíz ujjal szétbontja haját, és elrejtőzik tincsei alatt.
Seym átül mellé. Kesztyűs kezét a derekára teszi, a hátát simogatja.
– Lilia – súgja – Az újbóli testetlenné válás megint kitépte a szívemet. Jóval kevésbé gyötrelmes egyetlenszer meghalni, mint naponta. Ígérj meg valamit. Ha ezen utunk végén még mindig így leszek, engedj el! Ígérd meg, hogy elengedsz!
– Nem leszel így! Higgy benne, hogy visszatérsz!
– Benned hiszek. Ám ha a végtelen idejű, nyakas Nerv mégsem adja fel kérlek, engedj el!
A lány megfordul fektében. A fekete harcos sötétes szemébe pillant. Attól tart, felolvad a szerelemben, fájdalomban. Elhomályosuló tekintettel bólint.
– Elengedlek.
Felül, két tenyere közé veszi a férfi arcának körvonalait, s mert valóságosnak akarja tapintani, mert érezni akarja, érzi bőre finomságát, melegét; serkenő szakállszőreit. Meg-megmoccanó arcizmait, állcsontját, fülcimpáját, szempilláit. Ujjbegyét végigfuttatja a homlokba karcolt sekély ráncokon. Eltökéli, hogy szeretetével eltünteti azokat.
Eljut a krízispontra.
Előrébb hajol, immár Seym illatát is érzi. Megremeg az álla, majd egészen összeráncosodik. Alsó ajka is legörbed. Arca megnyúlik, látása elfelhősödik.
Lilia sír, noha ettől őrizkedett, mióta csak megtörtént velük a baj.
Kiereszti könnyeit, dühét, elkeseredettségét. Fel-felcsuklón, szűkölve, vinnyogva, görcsösen, elcsúnyultan, teljes odaadással sír. Emiatt immár nem szégyenkezik, s nem vádolja magát gyengeséggel.
Összekönnyezi Seym vállát.
Azután megmossa az arcát, hátrarázza haját. Felölti a szebbik ruháját, leteszi néhány fegyverét, és társai keresésére indul.
Az örvényesen, vadul, zúgva rohanó, smaragdzöld folyó partján álló vége-hossza nincs asztalok egyikénél talál rájuk.
Rongyó hatalmas, súlyos csontot ropogtat. A cubákvégi gacsot harapdálja, hogy azt lerágva kiszürcsölhesse a velőt.
Kaiden sültet falatozgat, a manóhoz képest már-már előkelően. Két harapás közt bort kortyol a kupából, és mielőtt a szájához illesztené azt, nem a hajába törli az ujjait, nem is a kézfejébe a száját, hanem Rocca mellette kígyózó marusába.
A patano lány csupán csipeget. Gyümölcs-, fürj- és gabonaszemeket.
Lilia beéri néhány harapással, egy serleg csókédes vörösborral. Az alkonyuló égbolt tűzkáprázatát szemléli.
Egyszerre csak a mellette ülő Seym térde az övéhez simul.
A férfi felveszi az asztalról az ivóedényt, és belekortyol.
– Jaj – nyögi Lilia, félrenyelvén egy szőlőszemet.
Szíve szerint hadarva beszélne, saját magával, önnön szavába vágva, a visszaváltozástól lelkesülten, ugyanakkor hűtvén örömét, hogy amikor majd Seym ismét köztes lénnyé vállik ne tébolyodjon meg, őrjöngeni se kezdjen, s egyáltalán, megőrizze ép eszét. S mindebből mit se éreztessen a hasonképpen felkavart férfival.
Szót sem ejt. Az asztal leple alatt Seym combjára csúsztatja kezét. Gyönyörködve nézi a herceget, amint az félig lehunyt szemmel, lassan kortyolja a bort, és szándékosan elfolyatja annak néhány cseppjét, majd a serleget félretartva követi figyelmével a kényelmesen lefelé csordogáló ital csiklandó útját a szája sarkától az álláig és még tovább, a nyakára.
Kaiden is felfogja, mi történik. A maga részéről ő is csupán egy halk nyögést fűz hozzá. Közelebb tolja a sültes tálat, hogy a fekete harcos belekóstolhasson.
Rongyó vállat von, legyint is, és egyéb módokon is érezteti, hogy őt már nem érdeklik, mi több, egyenesen untatják Seym állapotváltozásai.
Rocca észleli ugyan az eseményt, ám mivel a szemközti asztalnál ülő, haramia-küllemű férfiak egyikével vált sokértelmű pillantásokat, nem fűz megjegyzést az átalakuláshoz.
A herceg lecsíp egy falatot az elé kínált sültről, és két ujjal, ráérősen a szájába tolja. Előbb körüljárja a nyelvével, majd a szájpadlásához érinti, végül rostról rostra, csigalassúsággal fogyasztja el.
– Ha a helyedben volnék... – kezdi Kaiden.
– Ezt ki se ejtsd a szádon!
– ...biztosan az ételre, italra vetődnék, és degeszre tömném magam. Nem hiszem, hogy az enyémnél különb, finomabb neveltetésben részesültél.
Seym bekap egy zöld salátalevelet, azt is hosszan ízlelgeti, mielőtt lenyelné. Sötétszürke szeme derűsen tekint Kaidenre.
– Nem neveltetés, hanem természet dolga lehet – mondja. – Némelyek azt tartják, hogy nem az élet tartama, hanem a tartalma fontos. Jókor említem, nem igaz?!
Hadtalan letör egy darab húst, és bekapja. Eszébe jut, mire készült, ezért kihúzza szájából a falatot, s szép lassan tolja vissza a fogai közé. Nyelvére fekteti, megforgatja, ízlelgeti; szívogatja, szopogatja. Aztán hümmögve, rágatlanul lenyeli. Újabb szelésnyi húsért nyúl, nyelvére pöccinti, s leküldi a gyomrába.
Felvonja vállát, elvigyorodik. Ujjai közé ragadja a kupát. Óriási kortyokkal faldokolja be a bort.
– Beismerem, a szerelemben is kapkodós vagyok – szól utóbb.
– Miben?! – kérdezi Lilia.
– Értelek – bólint Kaiden. – Egyébként voltam már szerelmes. Egyszer, túlontúl ifjan. Esetleg még egyszer. Szóval a szeretkezésben is habzsolok. Sok nővel elbírok, egyidejűleg és gyors egymásutánban is. Bár nem leskelődtem, azt azért észrevettem, hogy amit ti tesztek, az valami egészen más.
Rocca felpattan a hadvezér mellől. Nyelvét villáztatva, izgatottan átlendül az asztalon, úgy vélvén, élethosszig tartana, míg megkerülné azt. A szemben vigyorgó férfi vonzza ennyire.
Tagbaszakadt rajongottja választék nélkül, csak simán tincsesre zsírozottan viseli vállig lógó, gyengén hullámos, szennyessárga fürtjeit. Háromujjnyi homlokát mély barázdák tagolják. Hosszú szálú, kényesen kipödört, fekete gyöngyökkel díszített szemöldöke alól kicsiny, fekete íriszű szempár mered a világba. Saját orra rég elkopott az élet viharaiban.
A tovatűnt porcot aranyszínű fémfaragvány pótolja. Kékes színű, dús, széles, lógatag ajkait májbarna lencsék ékesítik. Mindezt a szúrós tekintetű szem alatt eredő pecsenye-, verés vedelke-foltokkal tarkított, étvágyrontó hatású szakáll foglalja keretbe.
Kaiden a haramia ölébe huppanó lány után néz. Bosszúsan kérdezi:
– Sokáig tart a patanók lázasodási időszaka? Ilyenkor megvakulnak?
– Te is tetszel neki – mutat rá Rongyó.
Hátradobja útban lévő orrszervét, s a kupakjától megszabadított cubákra szívja ajkait. Kiszuttyogtatja a csontból a pépeket.
– Nem is kicsit tetszel neki – fűzi hozzá később, rövid pihenőt tartván a szörcsögésben.
Felállnak az asztal mellől, magára hagyják Mohókát. Rocca új ismerősei mellett elsétálván megállapítják, hogy egytől egyig válogatott csúfság valahány.
– Szerintem szerelmes beléd! – üvölti Kaiden után Hóborkás. – Vidd ágyba, ne csak dicsekedj a hentergéseiddel! Ha te meghágod, többé nem flangál tömlöcmúltúakkal, se pellengérszökevényekkel!
A városka fáklyákkal megvilágított, nyüzsgő néppel teli főterén bármi kapható. Pecsenye, bor, vedelke, tán még víz is. Ékszer bokára, derékra, köldökbe, orrba, ujjra, homlokra. Legyező, melltű, hajbatűző, százféle fátyol, kalap, sisak, cipő és csizma. Fegyverkovácsok remekei: vértek, kardok, kések, tőrök, valamint alattomos gyilokeszközök. Utóbbiak közt szemlélődvén a lány többször kétségbe-gondolkodóba esik, egyszer elcsábul, bár gyanítja, sosem fogja használni az aljas holmit.
Arasznyi hosszúságú, drágakövekkel ékített ezüst hajtűket kap Seymtől. A tündöklőre csiszolt, parányi ametiszt, smaragd és rubin kövek egymással versengve szikráznak, s a szerényebb fényű türkízekkel és korallokkal közösen emlékeztetnek a szépség sokféleségére.
Lilia összefogja, felsodorja tincseit, s a tőrhegyű ezüstpálcákkal rögzíti a hajtekertyűket. Továbbsétáltában Kaiden ötleteit hallgatja, mi egyébre használhatná még a kontybavalókat.
Hosszan szemlélődnek az arcfestő fertálya előtt. Aztán Lilia leül a felszabaduló székre, s átadja magát a vörös fürtű rajzművésznek.
– Véglegeset vagy lemoshatót szeretnél? – kérdi az. Miután megegyeznek, a gyakorlott pingász hamar elkészül a művel.
Elevennek, mi több, mindent látónak tűnő szemet fest a lány felkarjára, a vállához közel. A rafinált szögben megrajzolt, zöldeskék íriszű, tisztán ragyogó macskaszem az őt bámulóra néz, bármerről álljon is az illető személy.
Lilia után Seym is a székre ereszkedik. Ő csupán egyetlenegy, életnagyságú, gyöngyházszín könnycseppet kér a bal szeme alá.
A félhosszú hajú, világítóan fehér bőrű, szeplőkkel pettyegetett arcú festő megtoldja a kérést, úgymond ajándékba: halvány, tetováláskék vonalakkal felkunkorítja Seym jobb szájzugát. Mintha pontosan ismerné felemás hangulatát.
– Találó – bólogat Kaiden.
Társa helyére telepszik, ám képtelen megegyezni a pingásszal, mivel az nem hajlandó teljesíteni kéréseit, kijelentvén: átlőtt szívet, titáni öklöt, robusztus kardot, mezítlen nőalakot nem és nem rajzol. Végül eléri, hogy a hadász rábízza magát. Ekkor mágikus jelet fest a bal halántékára. A férfiköröm méretű, nyolcszögű alakzatban felismerhető néhány stilizált elem. Ló, sárkány, sólyom és egy harcos figurája.
A törékenynek tetsző, finom rajz rövidebb idő alatt készül el, mint ahogy a művész kigondolja. Oly gyorsan ott terem, mintha pecsétnyomóval helyezné azt a bőrre. Akárha varázslattal dolgozna.
Csakhamar tovább nézelődnek a forgatagban.
Lilia festett szeme feltűnést arat. Mellette elhaladtában mindenki megbámulja a vállán ékeskedő rajzot, többen visszalépnek, hogy jobban szemügyre vehessék.
Seym arcfestése mosolyokat arat: félszeg, szomorkás, biztató, kedves, őszinte-igaziakat.
A hadvezér halántékára festett varázsjel önálló életre kel. Lüktetően megszínesedik. A nyolcszöget alkotó, egymásba fonódó és az alakzaton kívül kígyózó vonalak izzani, forogni, megelevenülni tetszenek.
Kaiden oda-odakap. Melegséget, forróságot emleget. Megpróbálja ledörzsölni a bűvábrát, ám azon már látszik, hogy késsel sem lehet többé kivenni onnan. Mindörökre beégett.
A feldúlt Hadtalan visszacsörtet az arcfestőhöz.
A vörös fürtű pingásznak híre-hamva sincs.
Míg ő bosszulást, széttépetést hajtogatva a szeplős ifjút keresgéli, Seym gyűrűt választ Liliának, s felhúzza a lány ujjara.
– Még egy ideig óvom-őrzöm, dédelgetem a reményt, hogy egy napon mégiscsak megtartjuk a kézfogót – szól. – Emlékszel? Sollima várában a közénk zárt ajtón keresztül nem árultuk el az egymásnak szánt fogadalmunkat. Azzal, hogy a menyegzőn majd meghittebb alkalom nyílik az esküvésre. Enor és az udvari sandák keresztülhúzták számításunkat.
– Mindebből azt szűrted ki, hogy értelmetlenek a fogadalmak? Hogy sosem tudhatjuk biztosan, beválthatjuk-e esküvéseinket? Szeretlek, Seym. Életem fogytáig szeretni foglak. Ennyit akartam tudatni veled a kézfogón. Ha ezt részletezni kezdeném, ezer évig sem jutnék a végére. A szeretlek regényes szó, a legesleghosszabb jelentésű valamennyi között. Tartalmazza a testi, lelki, érzelmi vágyakat, amelyeket most is és szüntelenül érzek irántad. Továbbá a kifejezhetetlent, a senki-mással-sosem-átélhetőt; valamint nem többet, csupán a teljes Világot. És még azt is, amit akkor még nem is neszíthettem: e szeretlek olyan erős és varázshatalommal is felszentelt, hogy ebbe még Nerv halhatatlan foga is beletörik.
– Lilia, varázstudó lány! Hozzám jössz feleségül?
– Seym, fekete harcos! Hozzád megyek! Feleségnek, s nem özvegynek!
Lilia maga elé képzeli a halálisten dührohamát.
Dédelgetett vágyábrándjában Nerv a haját tépi, földhöz vagdossa magát, és a falat is lefejeli. Ő pedig a kékre-zöldre zúzott, púpos homlokú alak körül ugrál, kislánymód szamárfület mutatgat neki, s azt kiáltozza: Kifogtunk rajtad! Seym eleven! Nászúnkat megültük!
Elvegyülnek a táncolok között. Összesúgnak, s azt játsszák, hogy ez most a saját kézfogójuk, s a meghívott vendégsereg vigadozik mellettük.
Bár az önfeledt zenészek fújta-pengette muzsikához élénkebb mozgássor illenék, ők egymáshoz simított arccal, lassan táncolnak, lépésről lépésre közelebb a másikhoz, ölelőn, tapadozón, vágyasan.
Kisvártatva ismét összebeszélnek: ideje megszökni a sokadalomból.
Mikor a pingász megfojtásáról letett, immár mulatozó Kaiden egy tüzesebb zenedarab hallatán hosszan szökdécselteti, forgatgatja s még a levegőbe is felhajigálja aléldozónak tetsző táncosnőjét, Seym és Lilia kéz a kézben a szobába illan. Miként már nem kétszer, ezúttal is biztosra veszik, hogy Nerv letett róluk.
Az ágyra dőlnek, s az olajcsészében hintázó láng narancsos fényénél csodálják, vetkőztetik, csókolják egymást.
Lilia púposra domborítja hasát, azt játszván, máris gyermeket vár, és Seym kimutatja atyai-férfiúi büszkeségét, megrendültségét.
Suttogva, nevetve biztatják egymást, hogy kövessenek el minden lehetőt a felidézett állapot elérése érdekében. Meghitt játékozásuk nem csupán a bőrüket, de az összes porcikájukat megborzongató gyönyörűséggé fokozza a fokozhatatlannak véltet.
Azon pillanatban, midőn egyszerre gondolják, vagy tán ki is mondják, hogy szerelmük vén korukban se múlhat el, de meg sem ismétlődhet soha senki mással, az olajláng nagyot lobban, fekete árnyat lohint a falra, s kihuny.
Savanykás-szúrós-égett növényi illat, hűvös légáramlat lebben át a szobán.
A gyászfüstös fuvallat Nerv ottjártáról árulkodik.
Seym testetlenné foszlik.
Lilia hasra fordul, a párnába fúrja arcát. Körmeit az ágytámlába vájva fogja vissza dühét, sikolyát.
A férfi, ugyancsak szótlanul, felölti ruháit. Az ablakpárkányra ül, felhúzott térdére hajtja fejét, magára kanyarítja palástját, s ígyként félrevonultan, a langyos fatáblának vetett háttal nyeldesi haragját, ringatja, csillapítja fájdalmát.
Odakinn nem lanyhul a vidámság. Kaiden a halántékába égett varázsábrának tulajdonítja sikerült estéjét.
A táncolással, borral, édes gyümölcsnektárral és szenvedélyes csókokkal is elszédített, Ozana nevű nő már nem beszél sírva-sóhajtozva az őt pár aranyért másnak odavető, csélcsap férjéről, mint amikor nemrég a hadászra talált.
Az igézetes testtájain kellőleg gömbölyded, selymes hajú, bőrű lány a szobája felé csalogatja a kapatos férfit.
Kaidennek valami azt súgja, maradjon eszénél – kár, hogy már későn –, midőn tompa, fojtott nyüszítést, éktelen kopácsolást és egyéb fura, tagolatlan zajokat hall azon irányból, ahol valamikor az éj során magára hagyták Gyötörkét a szüttyögtetett csontjával.
Ozana minden erejét összeszedve vonszolja maga után a kótyagos, sűrűn összegabalyodó lábú férfit. Mézes szókkal is hízeleg, és vonaglós-riszálós kebelmutogatással is próbálja őt láncra venni.
Mégis kénytelen elengedni a rángatott Hadtalant, midőn az felfedezi a hosszú asztalnál magára hagyott, a fennmaradásért vergődő koboldot.
Habzsika a mohón nyaldosott óriáscsont üregébe szorult nyelvvel, félig megfulladtan, a cubákot is rángatva, az asztal lapját is kopogtatva, rángatódzásában a lócát is felborítva küzd az életben maradásért, mások figyelmének felkeltéséért, segítséget kívánón.
Megtörtén észleli, hogy senki más nem jár a közelben, csupán a dülöngélő, homályos tudatú Pucátlan. Az pedig szemlátomást a körülötte sürgölődő női személy cipókányi emlőire is eléggé pityókás, nemhogy az ő fulladásos vesztére, halálára!
Rongyó szörnyen sajnálja magát, hiszen a csontra szorultan még szólni se tud. Nem is kell.
A zavaros tekintetű Kaiden hosszan bámulja, majd felismeri a manót.
Ozana fel-felvillantott melleinél is jobban megörül neki.
– Aljaska! Zabálka! Gyötörke! Bajban vagy?
A szólított két kézre ragadja a hosszúkás nyelvét teljesen magába zárt, torkig érő, hörögtetően kínos csontot, és megdöngeti vele az útjába eső tárgyakat. E módon alighanem azt feleli, hogy: Igen, bizony, csakugyan, bajban vagyok! Hülye!!!
Kaiden megragadja a terjedelmes cubák innenső végét. Tenyerével rátámaszkodva az asztallaphoz rögzíti azt.
Jobbját a kardjáért lendíti.
Ötször-hatszor mellé fog, mígnem végre eltalálja a markolatot, és nehézkesen elővonja a sziklasúlyosnak érzett fegyvert a hüvelyből.
– Jól van – suttogja. Kettőt csuklik, alkarral megdörzsöli homályt látó szemét. Az íves mozdulat közepette csaknem leszeli a pengével Ozana és a manó fejét.
A lány félreugrik.
A kobold elhasal. Kinyúltan, vadul, kétségbeesetten rángatja magát, hátha kihúzhatná nyelvét a hadász által fixált csontból.
– Na figyelj, Mohóka! – hebegi botorka nyelvvel, mind kevésbé lappangó gyanakvással Seregtelen. – Én most kiszabadítalak téged. Elárulom, mit fogok tenni: lehasítom ezt a nyelvedről! Ne aggódj, nem vagyok részeg!
Rongykobold kacsosra dülledt szemmel hőköl hátra. Szédítő tempóban rázza a fejét. Vaktában Kaiden ujjait karmolássza, tépegeti, ám nem sikerül azokat lefejtenie rabul esett nyelvéről.
– Még hogy nem vagy részeg, mikor ködös a szemed, imbolyog a törzsed, inog a lábad, és butánál is butábbnak tűnsz?! – hördülne. Ám közlendője, az őt ért tragikumon keresztülszűrve így hangzik: – Léghó heha hehe, hihó höhö e hehe, hihoho e tözső...
– Ne nyelvelj, Törpe! Nem vagyok részeg, ha mondom! – förmed rá Kaiden.
Magában így folytatja: mivel kábítottál el, és főként miért, sok-sok keblű Ozana?
Biztosan tudja, hogy keveset ivott, kettős- vagy még annál is többes látását nem a bor okozza. Egyelőre azonban a soron lévő feladatra összpontosít.
Meglendíti kardját. Lesújt a csontra.
A lány felsikít, és eltakarja szemét.
Rongyó némán búcsút vesz levágott nyelvétől, és elájul.
Azután arra eszmél, hogy nyalószerve ép és hiánytalan.
A hosszában felhasított cubák az asztalon hever.
És még úgyszólván tele van kiszopogatásra váró pempővel! A hadász nem vár köszönetet.
Nem is kap. Mohóka a bravúrosan feltárt csontvelőre bukik.
Kaiden háromszor mellédugja, majd elteszi kardját.
Vállon karolja Ozanát, egyszersmind rá is nehezedik. A szobájába támogattatja magát, azon szándékkal, hogy – a manó szavával élvén – meghágja a lányt. Akinek ez oly örömet fog okozni, hogy utána kéretlenül kivallja, mit kevert az italába s milyen szándékkal.

 

 

Lilia vad kiáltozásra, lábdobogásra riad. Mielőtt reflexből lepattanna az ágyról, észlel valami jóval fontosabbat: teljes testi mivoltában Seym ül fel mellette! Úgy tetszik, Nerv akarata gyengül, és ők mégiscsak egymás mellett aludtak! Egy töredékpillanatra összeérintik homlokukat. Azután fegyverre kapva a folyosóra röppennek. Az olajmécsesekkel árnyékossá világított falak között Kaiden iparkodik feléjük. A hadvezér megjelenése csupán kevésnyi méltóságot sugároz. Öltözéke híjas, ugyanis mindösszesen ölvértet visel. Tartása görnyedt, szeme zavaros. Arca belső mérgezettségtől, külső pofonoktól puffadt.
Elszántan küzdi előre magát a köréje gyűlt haramiák között. Oly szorosan fogják közre, hogy fegyverlendítésre nem marad tere. Így aztán ököllel és kardmarkolattal üt. Térdét, talpát döndíti az útonállók kényesb testrészeibe.
Számtalan csapás, rúgás eléri őt is. Az egyik zsivány kést döf a combjába, bár ezt legott megbánja.
A hadász érte nyúl, nyakon ragadja, s a falhoz vágja a latort. Hajuknál fogva elkap két másikat. Összecsattintja a fejüket, majd kissé felemeli, és elhajítja őket.
Megint megtántorgatja testét a szédülés.
A drapériás falhoz hátrálva megtámaszkodik. Hosszan rázogatja a fejét, mégsem szabadulhat a hullámokban rátörő kábaságtól. Már az se vigasztalja, hogy legalább ágyba döntötte az italmérgező, hamis lányt.
Seym a sötét aurájú alakok sűrűjébe érkezik.
Felmérvén, milyen szűkös a csatahely, elő se vonja kardját. Kaiden siralmas állapota láttán és egyébért is dühödötten, puszta kézzel vetődik a küzdelembe.
A támadók azonnal megbánják, hogy nem futottak el a sötét szemű, tarkócopfos, fekete öltözetű harcos felbukkanásakor. Utóbb az összes bűneiket fájlalni kezdik. Mire sorban kifekszenek a folyosó padlatán, már a megszületésüket is keserülik.
Liliának nem jut haramia. Pedig az utolsónak talpon maradó, Rocca-kedvence fickóval szívesen megverekedne.
Ám a haragjában szénfeketének rémlő, tomboló Seym a rézorrút is leüti, lábával félregörgeti, és kutatón körülnéz, talál-e további jelentkezőt az öklére.
Lilia a falhoz támaszkodó, zöldesszürke arcú Kaidenhez lép. Tenyerét a férfi homlokára simítja. Összekapaszkodva kisétálnak a szabadba.
Hadtalan térdre roskad egy bokor mellett, és kiöklendezi Ozana méregitalát.
A lány észreveszi hátán a sebhegeket. A sápadt szegélyű, vértelen szúrásnyomok szinte a szeme láttára forrnak be.
Az előregörnyedő Kaiden bal halántékán izzik a varázsjel. Mögöttük újfent csata zajlik. Ezúttal pengecsattogás is kihallszik a lármából. Toroktépetten rekedtes, barlangmély hang üvölti túl a többit.
– Hülyék! Még egy ganéj halandót sem lehet rátok hagyni?! Mi az, hogy a levitézlett katonát nem fogja se maszlag, sem acél?!
Faggasd erről az arcfestőt! – gondolja Lilia. Maga is szívesen megtudakolná a vörös fürtű pingásztól, miféle csodát tett Kaidennel.
Hiene ismét felordít. Ezúttal Asa és Seym együttes megjelenése készteti hangoskodásra.
A fekete harcos kivont karddal terem előtte. Szánakozva nézi a nem épp körültekintően elbitorolt, túlsággal kicsi testben szűkösködő szellemet.
Hiene görnyedt térddel, vállal, behúzott nyakkal, félmagzati pózban áll előtte. Meredt szemmel, fogcsattogtatva üvöltözik társaival, miközben egyszerre két kardot szegez a küzdő állásban várakozó, higgadtnak mutatkozó Seymre.
– Gyerünk, mire vártok!? – buzdítja a falrepedésekből is szivárgó, loboncos hajú, tincses szakállú haramiákat, a folyosón levert figurák hű másait. – Öljétek meg őket! Végezzetek velük! A Talizmánt akarom!
A fekete harcosra mered, és elvigyorodik:
– Most még téged is kinyírhatunk, az eddigi próbálkozóknál teljesebben! Gyere csak! Kipiszkálom a testedből hitvány lelkedet! Enyém a Talizmán!
– Gyere, vedd el! – hívja Seym.
Szeme sarkából a mindegyre sokasodó, majdnem egyforma szakállasokat figyeli. Azt is észleli, hogy a közelben gyengélkedő – ha nem mindjárt haldokló – Kaident fedező Lilia tucatnyi latorral vív, és Rocca nincs sehol.
Asa cikázva kerülgeti a kényelmetlen testbe bújt szellemlényt.
Hiene szemmel tartja a veszedelmet. Kardheggyel bökdös, szurkál felé, ám úgy rémlik, egyformán fél a kígyót eltalálni, de elvéteni is.
Seym az idegen testbe préselődött hájtorony tekintetét keresi. A kidomborodó szemöldökű, süppedt szemű férfi továbbra is a körötte villámló Asát figyeli. Lábszárcsont formájú orra, kékes ajkai, farönkszerű nyaka, puha izomzata nem teszi tetszetőssé küllemét.
– Hé, pillants rám! – szól a fekete harcos. – Minek neked a Talizmán? Miért üldözöl bennünket?
– Csak egy fejvadász vagyok, bár nem közönséges, láthatod! – felel Hiene. – Uram és megbízóm Cazar király. Rettegd nevét, hatalmát! Elviszem neki a Talizmánt!
Szól, s hirtelen átdöfi Asát.
A felnyársalt kígyó görcsösen tekereg, vergődik a pengén.
Mind feljebb és feljebb vonaglik, mígnem a markolathoz ér.
Ekkor elpattan onnan, és méregzöld vért fröcskölve a fejvadász bőre alá fúródik. Szempillantás alatt tűnik el a felsikoltó fickó testében.
Seym elfordul.
Asa dolgavégezetten elvillámlik mellette.
– Azért azt még megvárhattad volna, míg megtudom, kicsoda Cazar – dünnyögi utána a harcos.
Az elmenekülő szellemlény által hátrahagyott test üres zsákként roggyan a földre.
A szakállas csőcselék egy pillanatra megdermed, majd semmivé fakul. Lilia sértetlennek látszik.
– Ej, mi a bús...!? – nyögi az ocsúdozó Kaiden. Seym fellélegzik, ám kardjától nem válik meg. Rocca keresésére indulnak.
Az egyik szobában megtalálják a többsornyi kötéllel az ágyhoz gúzsozott, alaposan összevert, dúlt patano lányt.
– Ej, mi a bús...!? – ismétli Hadtalan.
Elvonul, összeszedi ruháit. Felöltözvén Liliáék szobájába megy, leroskad az ágy szélére.
– Ej, mi a bús...!? – nyögi megint. – Nem értem. Ozana megitatott valamivel, amitől mindenből sokat és homályosat láttam. Jövet-menet összebotlottam Rongyóval is. Úgy emlékszem, használtam a kardomat, de a részletek kiestek a fejemből. Lehet, hogy kábulatomban leöltem szegény hangyabolyost? Sajnálnám, mert már kezdtem hozzászokni. És tudjátok, ha valamit megszokik az ember, azt valósággal meg is szereti. Azt mondják, ez a házasság képlete. Meg ne bántódjatok! Nos, közepesen jót süfütöltem a lánnyal, erre biztosan emlékszem, mert utána többször hátba szúrt egy tőrrel. Ennyire átélte a férfiasságomat! De mi az, hogy eleven vagyok?!
– Behegedtek a sebeid – szól Lilia.
– Te egy nővel voltál?! – nyögi Rocca.
– De csak azért, mert sose szerettem férfival toszakodni – veti oda nyersen a katona. – Behegedtek?!
– És miért nem inkább velem voltál, ha már annyira csinálnod kellett?! – firtatja a kígyólány.
Kaiden leinti.
– Mit tettek a sebeim? – mered Liliára.
– Be-he-ged-tek. Úgy sejtem, az „arcfestő” művelte ezt veled. A halántékodra sütött varázsjel védte meg az életedet.
Hadtalan eltűnődik. Elnyílt szájjal ingatja a fejét, majd kirobban.
– Én nem akarok halhatatlan lenni! Ki műveli ezt velem?! És miért? Mi a búsnak?
– Miért nem velem csináltad? – kérdezi Rocca.
– Úgy vélem, az isteneknek terveik vannak veled – felel Lilia.
– Nem! – nyögi a hadvezér. – Nem! Ha meg kell halnom, hát haljak meg! Nem akarom, hogy a sebeim hopp, beforrjanak! Már épp eleget harcoltam életemben! Most már lassacskán nyugalomra vágyom, bárhol felhúzható sátorfedél helyett saját házra, esetleg asszonyra, gyerekre is!
– Miért nem velem csináltad? – hangzik fel újra.
– Megmondom: mert nem kívánlak. Egyáltalán nem indulok be tőled. Ettől függetlenül szinte semmi bajom veled. Úgy érzek irántad, mint bármelyik katonatársam iránt.
– Ne bánj így velem! – kérleli Rocca. – Légy hozzám kedvesebb!
– Nekem úgy rémlik, Ozana és a te martalócaid együtt voltak, összebeszéltek ellenünk. A lány engem cserkészett be, a fémorrú téged. Bizonyára azt remélték, hogy ha minket elintéztek, az egymás karjában alvó szerelmespár nem okoz gondot számukra. Te talán nem csináltad a pocsék szakállúval?
– De igen, és a társaival is, mert lázasodási időszakom van, hányszor mondjam!?
– A patanók nem ismerik a hűség fogalmát?
– De. Ismerik.
– Nem értem – tárja szét karjait Kaiden. – Mit vétettem? Miért vernek ilyesmikkel az istenek? Rongyó! Rocca! Beégő varázsjel! Behegedő sebek! Miért kell látnom leendő királyom, királyném lélekfájdalmát? Mi a vétkem? Sokat öltem? Vagy keveset? Azért bűnhődöm, mert félreismertem Altant? Mert meghagytam félreismertnek? Ha egyszer őt üldözte a hatalmas, gyűlöletes, zsarnok Sollima! Nem a jók és rosszak háborúztak? Hanem a rosszak vívtak a trónusért? Miért róják fel bűnömül az istenek, hogy én ezt egyszerűen nem értem!? Miért vétek az, hogy másféle vagyok? Hogy másfajta rugóra jár az eszem? Hogy másmilyen szemmel fürkészem az élet dolgait? Ki válaszol?
– Azt gondolom, neked kéne – sóhajt Lilia.
A fogadós nyit közéjük. Bátortalanul kifejezésre juttatja óhaját, miszerint azt szeretné, ha tüstént elhagynák a szálláshelyet, mivel az iménti ribillióval felverték a többi hálóvendéget, és azok most mind egy szálig rájuk panaszkodnak.
Továbbá túl sok a földön heverő, soha többé nem mozduló porhüvely, tehát nemsokára a katonaság is megérkezik, és abból durva, bántó kérdezősködés adódhat.
Ő, házigazdaként, nem engedi el éhesen a távozókat. Készített számukra úti falatokat, egész tarisznyányit. És ezennel ég velük. Mihamarabb.
Gyakran felemlítvén, hogy nincs igazság, ásítozva, kialvatlanul vonulnak a lovaikért. A hajnallat első, haloványan korallos fénysugara a kékbársony égbolt alján sejtelmeskedik.
Rongyot a sárkánypóni elé vasvillázott szénán lelik, mély álomban. Meseszép egykedvűen szálazgat róla.
– Jaj, a nyelvem! De fáj! Alig bírok enni! Rágja meg nekem valaki a csizmatalp husikát! Miért kell ennek folyton így történnie? Hogy mindenünnen étlen-szomjan távozunk!? Még hogy ételcsomag?! Ez alamizsna, és ráadásul a fél fogamra sem elég! Mit fogtok enni, ti szegények!? Jaj, Pucátlan! Sose bocsátom meg, amit a nyelvemmel tettél! Alig fér a számba, úgy feldagadt miattad! Babusgassatok! Mondjátok, hogy Cibóka, Hóborka, Molyóka, Bohóka!
A manóra ügyet sem vetve nyargalnak. Egyszercsak megjelenik mellettük egy futó habok. A testi felépítésének ellentmondóan gyors, idomtalan formájú, nádszál lábú, szárnyatlan madár könnyedén lépést tart velük. Hosszú nyakát kinyújtva, előreszegett fejjel trappol az út szélén széles fejű, kör alakú, csaknem ujjatlan, kopogós körmű lábain. Száguldás közben zavaróan bámulja őket lila és sárga eres, áttetsző szemével. Tömpe csőrét, fejbúbját pamacsszerűen meredező szőrcsomók furcsásítják. Puha, szürke tollruhájában úgy fest, mint az a rongy, amelyet nem ráztak ki a padlásporolás végeztén. Éles, vijjogó, sikoltozó hangokat bocsát ki, trillázósan sóhajtozik, és hajtépően nyögdécsel. Ha valaki huzamosan kénytelen hallgatni ezt a kínkamrai dalolást, kisvártatva rögeszmésen a forró vizes fazékra fog gondolni, melyben a futó habókot megfüröszthetné.
A madár láttán Rongyó kis időre megfeledkezik a nyelvét ért bántalmakról, a falánkságról. A habókot bámulja vágytelin, s amikor az végre elpottyant egy maréknyi nyúlós, habos, sárgás-bíboros csíkozású ürüléket, a kobold lelkesen levetődik Totyakról, és meghempereg az ajándék anyagban. Társai meg sem állnak.
Nem úgy a trágyaejtő. Neki tetszik ez a viselkedés. Lemarad Hóborkással, s fejét ívesen hátrahajtva, körömhegyen táncolgat, mórikáz rajongójának, míg az alaposan megforgatja, megmártogatja magát a szagforrásban.
Totyak a közelben ácsorog. Frissen serkent füveket, tücsköt, bogarat harapdál. Mellső lábával leüt egy óvatlan réti aprinyót. Leheletével enyhén átsüti, és befalja zsákmányát.
Aztán a kellően illatosított manóval a hátán a levegőbe lendül, és elszánt szárnycsapásokkal iparkodik a tetemes előnyhöz jutott társaság után. Hamarosan beéri őket.
– Hiába próbálnátok lerázni! – förmed le Rongyó a magasból. – Most pedig bemegyünk egy időbirodalomba. Csak mindnyájan kibírjátok az ottani megpróbáltatásokat! Estére Zahia, Mahua és Orenda palotájánál leszünk. Ne örüljetek nekik! Sokan vésztündéreknek csúfolják őket. Seym, hiszel a tündérekben? – kérdezi gúnyos kacaj kíséretében.
A fekete harcos nem felel. Regényes pillantást cserél Liliával.
A lány végigsimít a férfi Konoknak és Titoknak is becézett fekete ménje nyakán, megcibálja annak aranyszín sörényét.
Megérintik egymást. A herceg újfent szellemszerű.
Lehet, hogy Nerv nem is gyengül? Sőt, éppenséggel azért változtatgatja mind sűrűbben foglyának testi állapotát, hogy töretlen erejét fitogtassa?
A lány nem csügged. Igyekszik higgadt maradni. Talán a tündérek segíthetnek. Aligha véletlen, hogy útjuk éppen hozzájuk vezet.
– Zahia, Mahua, Orenda! – sóhajtja, megszorítván a nyakába került Talizmánt. – Tudomásomra hozhatnátok, hogy mitévő legyek!
Égig nyurgult, vénséges fák erdejébe érnek. A sűrű lombszövevény nem ereszti át a pitymallati fényeket.
Ködpárás, szürkületes homályban léptetnek előre. Surrogás, huhogás, gallyrecsegés hallszik köröttük. Fejük fölött tovaröppenő lények lomha szárnycsapásainak szele horzsolja hajukat, vállukat. A mellettük ügető Totyak hátán hanyakodó manó átható szaga miatt nem érzékelik a rengeteg illatait.
Ki a drák kacola nyakán egyensúlyozgat, tollászkodik. Asa nyugodtan öleli a lány homlokát.
– Messze van a tó? – kérdezi Kaiden.
– Miféle tó? – csattan fel Mohóka, az útravaló utolsó húsrostjaival a szájában. – Ennyire ostoba vagy? Ki beszélt neked tóról? Egyébként is, minek neked tó? Az vizes. Lötyög. Hideg. Mély. Halál!
– Hát csak azért kéne hamar egy tó, hogy megfürdesselek, ugyanis letaglózóan büdös vagy, Gyötörke! – mordul a hadász. – Pocsékká mérgezett bensőm nem képes feléledni, ha a te förtelmes bűzöddel terhes a levegő! Hát ezért!
– Sértegess! Mondd, hogy Büdöske, Rühöske, Mocsokka!
– Továbbá egy tó arra is jó volna, hogy belefojtsalak, Báncsvirág?
– Nem szeretsz, Pucátlan?
– Bárha megszabadulhatnék tőled! Miért nem hagytam, hogy megfulladj a csonttól?!
– Ezt szóba se hozd! Inkább szégyenkezz! Korhely, zákányos, boriszák! Tisztára ikszben álló szemekkel fogtál hozzá, hogy kardot ránts! És még a markolatot is alig találtad el, úgy kóválygott a kezed, te részeges! Csak a véletlen és a szerencse összefogásán múlott, hogy nem öltél meg!
– Nem igaz! Vakon, pityókásan, álmomból felugrasztva és félholtan is halálpontosan bánok a karddal! Tán nem hasítottalak ki a csontból? Ért bántódás?
A manó teljes terjedelmében ráölti vége-hossza nincs nyalószervét, láthatóvá téve annak dagadt, szederjes állapotát.
– Látod? Alig ismerek az én régi, gyönyörszép nyelvemre! – üvölti, visszagöngyölvén üregébe a vita tárgyát. – Ezt tetted velem! Pedig nem sokkal előbb többször is megmentettem azt a zátonyra futott, haszontalan életedet! Hány agyarast, gacslábút köpőnyilaztam le rólad?
– Na hányat?
Rongyó a jobb hüvelyk- és mutatóujja közé csippenti az állát, könyökét a bal tenyerébe támasztja, s e testtartással érzékelteti, hogy roppant módon töpreng, számol.
– Na ugye!? – förmed rá a hadvezér. – Egyetlen ellenfelet, de még egy morzsányi vérszipolyt se fúvónyilaztál le rólam! Te még soha semmit se tettél másokért! Önző, komisz, hazudós, idegtépő vakarcs vagy!
– Na és ha most itthagylak benneteket? Sose juttok be az időbirodalomba! Megmondom, mit csináltok majd helyette! Te tönkreiszod magad, és hamarosan meghalsz egy kocsmai csetepatéban! Seym megtébolyul sem élő, se holt mivolta miatt! Földig érő szakállal, piszkosan, zavartan fog bolyongani a világban, míg csak valaki irgalomból meg nem öli! Rocca végez magával, mert egy patano nem tehet mást, ha felsül a küldetésével! Kell ez nektek? Ezt akarjátok?
– És veled mi lesz? – kérdezi a kígyólány dühösen villázó nyelvvel. – Te talán megdicsőülsz?
– Csak vaktában fecseg, ne törődj vele! – legyint Lilia. – Ilyesmi nem történhet meg! Mikor hagynám el Seymet? Vagy benneteket?
– Tényleg! – csap le a hadász. – Vele mi lesz, Jósolka?
– Lilia nem hagyja el Seymet, se titeket, mégis külön kerül tőletek – hangzik a válasz. – Azután, míg él, hiába kutatja nyomotokat, sosem bukkan rátok!
– Ó, ó! Micsoda jövőlátó tehetség! És te, Férgecske? Te a manódicsőülőbe jutsz?
– Jaj, Pucátlan, hogy utállak! Mint a mosdást! Vagy a körömpucolást! Tudd meg, ha faképnél hagylak titeket, többé nem mehetek vissza a kedves erdőmbe! Számkivetett leszek! Nem kapom jutalmul a kiszemelt cédrus csodaszép, tágas odvát! És az összes kobold, akivel ezután találkozom, szemközt köp majd! Hát ez lesz velem! Boldog lettél? Az előbb nem fejeztem be. Tehát, ha ez megtörténik, Lilia élete végéig keresni fog benneteket. A lassacskán harcossá cseperedő, daliás, takaros, fess fiával együtt. Na, itt vagyunk, íme az átjáró! Bemenjünk, vagy...
Rongyó arra lesz figyelmes, hogy kiemelkedik a sárkánypóni nyergéből, és a gallérjánál fogva hintázgat a levegőben.
– Várj csak – kéri Seym, szemmagasan tartva a manót. – Ismételd el, amit mondtál!
– Tudtam, hogy érdekesnek fogod találni – dünnyögi a szólított. – Ha te soha többé nem jutsz a testedhez, már az se gond. Nemrég fiat nemzettél. Tehát nem ártana mielőbb megülni a nászt, mert nemsokára le se tagadhatjátok, hogy balkézről hancúroztatok! És micsoda csúfság és plöff egy kigömböcödött ara! Sollima földjén halálra korbácsolják a szégyenbe esett fehérnépeket! Feltéve persze, ha gyorsan meg nem másítod a törvényeket. Királyként még azt is megteheted, hogy kötelezővé parancsolod a menyegző előtti babázást! És persze mindenekelőtt azt is tegyük fel, hogy egyáltalán együtt maradtok! Az én kezemben van a sorsotok!
– Melyikben, Kopárka? – rikkant Kaiden. Kikapja Rongyot a fekete harcos szorításából, és a saját szeme elé lógatja. – Hogy eltöröm azt a kezet! Kettétöröm, veled együtt! Nem beszélhetsz így velünk! Nem hiszek neked! Hazudsz!
– Hogy rühellek, Seregtelen! – sopánkodik a lóbálgatott. – Mint az éjszaka a fényt! Utállak, mint a vesszőfuttatást! Mint a fésülést! Mint lókukót a kalapomban! Kérj bocsánatot! Mondd, hogy...
A hadvezér félrehajítja a szájaló manót. A megütöttnek tűnő Seymre néz.
– Ne higgy neki! Ostoba locsogó!
Rongyó feltápászkodik. Helyrerángatja félrecsúszott palástját, leporolja térdét, orrát. Totyak kantárjáért nyúl, és lehajtott fejjel, nyílegyenesen egy fának megy.
A seregnyi férfi által átkarolható törzs középvonalában sejlő keskeny hasíték felé tart. A rés, anélkül, hogy csupán egy hajszálnyit is tágulna, a terebélyes hátsójú sárkánypónival együtt elnyeli a manót.
A megrendült Lilia habozik, kövesse-e őt.
Ki vijjogva átlendül a vállára a ló nyakáról. Asa izgatottan vonaglik a homlokán. A varázsgyűrű átmelegszik.
Seym és Kaiden erősödő lódobogásra, fémcsörgésre fülel.
Szemük összevillan. Legelsőül persze az jut eszükbe, hogy maradnak. Megvárják, miféle csapat vágtat a nyomukban, s ha a helyzet úgy hozza, megküzdenek a jövevényekkel, végtére harcosok.
Váratlanul Egory ereszkedik Calvaro fölé. Akárha láthatatlan fonálon siklana le a magasból. Szaporán jajveszékel, zihálva lélegzik, izgalmában képtelen szóhoz jutni. A drák közelébe jutván rettenetes halálordítással a ló fülébe vetődik.
A rémült kacola felágaskodik. Két lábon egyensúlyozva körbefordul néhányszor a tengelye körül, majd Lilia irányításával mit sem törődvén, a kobold után lendül a fatörzs résébe. Társai lélekszakadva követik.
A köréjük szoruló kéreg meg sem horzsolja őket. Sőt, olyféle érzésük támad, mintha az odabenti mélység szippantaná be testüket. Ölelően meleg, lágyan mormoló, áttetsző sötétben haladnak. Akárha egy óriási, jóságos anyaméhben járnának.
Mielőtt a magzati helyzetbe élhetnék magukat, erdei tisztás toppan köréjük, oly módon, miként az ábrándbirodalomban: nem ők érkeznek meg, a helyszín cserélődik köröttük.
Egory immár Lilia vállán ül, és hörögve, sóhajtozva, megkönnyebbülten piheg.
– Jaj, micsoda szerencse, hogy bejutottunk! A Talizmánra vadászó Hiene összeszedett egy csapat szellemet! Bandájával, miként éjjel a latrokat, most egy kalmárkaravánt szálltak meg, és azok testében eredtek utánatok. Seregnyi agyaras szörnyeteg csatlakozott hozzájuk. Mivel, tudjátok meg, jutalom jár a fejetekért! Nálatok jobban csak Hóhajú Ariant keresik. Ugyanis kedvenc banyája megjósolta Xsonnak, hogy a fiú rövid időn belül sereget vezet ellene, és neki fejét veszi, ha nem vigyáz. Huh, most megúsztátok! Hiene és csürhéje ide nem jöhet utánatok.
– Te miért nem velük vagy? – firtatja Kaiden.
– Na, már vártam tőled valami effélét! Hiene az Elkárhozott Lelkek Kertjéből lógott ki. Akik oda kerülnek, azok már változhatatlanok, reménytelenek. Ők többé nem vehetnek részt a lélek-körforgásban, mindörökre a nemlétben kell maradniuk. Ha valahogy mégis kijutnak, drámát drámára halmoznak. Mivelhogy gátlástalanul gonoszak és elmeszegettek. Bármilyen testet szállnak is meg, nem képesek felölteni annak alakját. Így aztán mindig rondaságuk teljében kénytelenek mutatkozni. Velem ellentétben. Ugyanis én, ha megfelelő porhüvelyt találnék, azonos lehetnék vele. De nem és nem találok, pedig életemben egyáltalán nem voltam kényes, válogatós. Hagyjuk, szerintem te ezt nem érted.
Egory fejest ugrik Totyak nyeregzsebébe.
Vakítóan napfényes tisztáson léptetnek. Köröttük kisebb-nagyobb kövek, szikladarabok meredeznek a fűben.
Különös figurák pózolnak e magaslatokon.
Az aprócska termetű, loboncos hajú, kerek arcú, ránckuszált homlokú szerzetek orra oly formájú, akár az ökölbe zárt kéz. Húsos, színtelen szájuk fáradatlanul fintorog. Vastag szálú, sárgás pókhálóra emlékeztető, derékig érő vagy még hosszabb hajuk kavarog, kígyózik; bolyhos tincseik egymásért nyúlnak, összehurkolódnak. Tömött testükön fényes, pazartarka ruhák pompállanak. Felhajtott gallérjuk, ingük, mellényük, palástjuk szegélye, térdnadrágjuk szára vadul lobog, csattog az alig fuvalomnyi szélben.
A törpék arcjátéka pillanatokra sem szünetel. Alacsony homlokukon csaknem feltorlódnak a ráncok. Arcbőrük hol itt, hol ott gyűrődik meg, ökölorruk ellaposodik és kigömbölyödik. Folyamatosan hajladoznak. Csípőjükkel köröznek. Karjukat nyújtogatják, emelgetik; tomporukat vagy épp a hasukat púposítják, riszálják. Térdre ereszkednek, hídba ívelnek, spárgába siklanak, fejre állnak.
Rongyó a grimaszolva tekergőző koboldokra vigyorog, azok visszafintorognak rá. Égre meredő tincseik egymásért kapnak, összehurkolódnak, macskavész utáni, tépázott fonalgombolyagokra fajzanak.
A csoport különös ligetbe érkezik. A gömbölyded koronás, zöld levelű fákon zsineghurkokon himbálódzó díszféleségek között ünnepies zenefutamok szálldosnak. Egyszerű és színes papírba, szárított levélbe csomagolt, szalaggal átkötött dobozok; rongyból, fából, packahéjból készült babák; faragott, öntött és kopalárolt dísztárgyak, hímes fonállal szegett ruhácskák, fémszegecses csizmák függenek az ágakon.
Valamint átvágott torkú, kopasztott, porzsolt, megmeredt lábaiknál fogva fölakasztott szárnyasok és baromállatok; szalagdíszes, kunkori varkocsokkal ékes lánykafej, keményre száradt sütemény, átdöfött nyelvvel felkampózott férfi, meg-megdobbanó bárányszív, likas szemgödrű lókoponya, elszenesített sárkánydög, leszopogatott halcsontváz lóg a fán.
Továbbá masnihabos bokréta; bokában levágott láb; vállig érő horgolt kesztyű; kibelezett, hullasápadt, fejetlen test; pávatollas föveg; szennyesősz kontyával ágra tűzött, kilógó nyelvű öregasszony; édesen puha kölyökállatok gerinctörötten, s minden, mi szemnek-szájnak ingere-undora.
A furcsa ligetben férfiak, nők, gyerekek sétálgatnak, némelyek újabb díszeket aggatnak a fákra, mások a régebbieket szedik-szüretelik.
Egyszerre csak tágas, balzsamillatú palotában találják magukat. Úgy rémlik, mintha egy hatalmas állat csontváza alkotná az épületet. Ékesen faragott, arányló keretbe foglalt festmények és tükrök függenek az áttetsző, bőrszerű falakon. Számosan sétálnak a függesztékek között.
Bíbor palástot viselő, magas, széles állú, hátrafésült hajú előkelőség áll meg az egyik tükör előtt. Szemközt megjelenik saját képmása, majd megfodrozódik a kép, akárha követ dobtak volna belé.
A hullámzás elültével a középkorú férfi megpillantja ifjúkori önnönmagát, amint mocskosan, lerongyoltan, arcába lógó tincsekkel szónokol. Szabadságról, függetlenségről, az elnyomás borzalmairól beszél. Lábbal tiport törvényeket emleget. Hányattatásairól, üldöztetéséről mesél. Tömlöcbe, bitóra kívánja a zsarnokot. Hallgatósága lelkesen üvöltözve méltatja-éljenzi, vállra veszi, cipelgeti a lánglelkű lázadót.
A múltba-jövőbe-lélekbe látó tükör képét bámuló, előkelő ruházatú személy kevélyen körbepillant, arra kíváncsian, vajon mások is látták-e ünnepeltetését.
Mikor újra a szembeni, az iméntinél jóval idősebb énjére néz, az a férfi eltorzult fejjel arról kiabál, hogy mindazok, akik vele szembeszállnak, neki ellentmondanak, a világról másféle véleményt formálnak, mint ő, aki a hatalom, azok alja hazaárulók, hitszegők, gonosztevők. Azok a katonaság által összefogdosandók, és azonnal bitóra, nyársra, máglyára küldendők.
A hatalmasság e képek láttán is gőgösen tekint körbe. Felméri, hogy sokan látják, mire vitte. Két kezét hátrakulcsolva, ajakbiggyesztve lép tovább.
A következő faliképnél egy másik férfi szemléli életarcait. A vörös hajú, szőke pillájú fiatalember kocsmaasztalnál könyököl, s a szellem, az értelem, a tiszta gondolat szépségéről, az erkölcsi tartás és ferdíthetetlenség szükségességéről beszél. Közben iszik egy-egy kortyot a kezében tartott serlegből.
Későbbi mása ugyanazon asztalnál könyököl, ugyanúgy hörpölget. Haja seszínű, pillái fakultak, szeme dülledt, bőre nem csupán szem alatt, de arcszerte puffadt, göröngyös, sárgászöldes, álla löttyedt. Ruházata, elmeéle kopott.
Ám Elivott Értelem fogékonysága alig változott. Továbbra is ész, szellem, erkölcs és erény dolgával foglalkozik. Ordibálva hangsúlyozza, hogy amíg az ő jelleme töretlenül tökéletes, mások égetnivalóan erkölcstelenek és ostobák.
Könnyedén hirdeti az igét, de pocsékul ragozza.
A mit és hogyan szabad tenniük másoknak? tárgyában kardoskodó énje tűzbe hozza. Elfordul a tükörtől, közönséget keres. Megpillantja Kaident, és rázúdítja haragját. A mögötte üvöltöző, tükörbéli lélekmás hangja csaholóvá válik. Így aztán egyikük szavát sem lehet érteni, ám hadonászásuk, meresztett szemük, tagolatlan fejhangjaik sejteni engedik, hogy valamiért szörnyen haragszanak a hadászra.
Seregtelen fejcsóválva bámul Seymre.
– Te érted ezt?
A kérdezett enyhén felvonja vállát.
– Féljek érteni?
Ezzel lesiklik lováról, és egy tükörhöz indul.
Bátran megfeszíti vállait, hadd lássák társai, hogy nem fél a rá várótól. Legfeljebb most megtudja, miféle vaskalap vagy zsarnok, esetleg régi mivoltának setét árnyéka lesz belőle, midőn az állítólagos érett korba ér.
– Nos, mivé változom az idő múlásával? – kérdi merészen a tükörtől.
Nem kap választ. Szemközt nem lát képet.
Lilia lép mellé, megszorítja kesztyűs kezét.
Felelevenít egy emléket, egy ehhez hasonló tükör-előttit a múltból, s az megjelenik előttük a mostig vakságot tettető üvegtáblában.
Seym következik.
A sötét hajú fiúcska homloka tenyérnyi, vonásai zárkózottak, olykor mégis fel-felengedők. Különös színű, sötétes-szürkés szeme mélyen ülő, tekintete rejtőzködő.
A fiú álla egyre szögletesebb, miként válla is. Szeme kifejezőbb, gyorsan növő haját a tarkójára kötött bőrszalag fékezi. Teste telik, izmai gyarapodnak, kard kerül az oldalára.
A magasra nyúlt, szögletes vállú fiatal férfi villámló mozgású, homloka szédítően magas, tekintete egyszerre kemény és barátságos, szája mosolytalan.
A férfi szürkés szemében derű csillan, néha mosoly deríti fel figyelő-éber arcát, homlokán sokasodnak a ráncok.
Az érett férfi haja kevésbé fényes, válla veszít feszességéből, szája mosolyog, ám oldaláról nem tágít a kard – Kael kardja.
– Kérlek... – sóhajtja Lilia.
Seym ellep a tükörtől. A lányra néz, vállat von.
– Végre is: a saját szemeddel láthatsz megvénülni.
A tükör, az emlékek felidézésével kedvet kap a további képmutogatáshoz.
Lilia a kényelmes-lustán nyargaló Calvaro hátán közelít. Az idősödő nő sötét hajának fénye immár kevésbé parázsló, hajgyűrűiben ezüst szálak szikráznak. Ütemesen ringatózva hajtja a lovat, hátrafelé beszél valakihez. Széles, telt, szenvedélyes szája mosolyra derül. Zöldessárga macskaszemében vidámság tündököl.
A mögötte ülő, vele együtt a ló hátából sarjadtnak tetsző, érzéki mozgású férfi neveti szavát. Szorosabbra vonja karjait asszonya dereka körül, előrehajol, és megcsókolja nyakát.
Ugyanaz a férfi. Az emlékképből.
Seym, nyakában a Talizmánnal.
Nagyot csattan az üvegtábla, majd elfeketül. Füst csap fel körötte. Annak szétoszoltával megpillantják Nerv felemás orcáit.
A halálisten rájuk mereszti – ezúttal – aranycsillámos körmű mutatóujját.
– Meddig akartok még bőszíteni? – rivallja.
– Míg fel nem adod a játszmát – veti oda Lilia, meglehetőst tiszteletlen hangszínnel. – Míg szét nem pukkansz mérgedben, mint egy felfuvalkodott varangy! Miért nem keresel más elfoglaltságot?
– Már mindent kipróbáltam, és mindenre ráuntam!
– Hát akkor unjad meg végre a mi kínzásunkat is!
– Azt még cseppet sem unom!
Felelet nélkül továbblépnek.
Kaiden nem bír magával. A következő aranykeretes tükör előtt leszáll lováról. Rövid bajuszát simítgatva merészen az üvegre bámul.
A következő pillanatban megbánja kalandorságát.
Néhány évvel ifjabb énje egy düledező házba ront. Kardmarkolattal leüti a rávetődő férfit, és amikor az elterül a döngölt padlón, csizmás lábával félregörgeti az ájultat.
Fiatal lány ront elő egy függöny mögül, felemelt kezében kést szorongat. Kaiden torkába szánja a pengét.
A katona könnyedén megragadja a dühétől, könnyeitől félvak támadót. Megszorítja csuklóját, s addig nem ereszti, míg a lány el nem ejti a kést. Bal vállal-felsőtesttel a falhoz lökdösi-taszigálja a sikoltozó teremtést. Jobb kézzel letépi blúzát, durván a mellébe markol, majd ismét taszít rajta egyet a vállával, és otthagyja.
– Ez... ez régen volt – hebegi Kaiden. – Menjünk innen.
Nerv kuncogását hallják mindenfelől.
Elindulnának, midőn változik a kép.
A korosodó hadvezér rövid barna haját deres csíkok férfiasítják, homlokát töprengőráncok szabdalják. Sötét szeme sarkából szarkalábak szálaznak széjjel. Bajusza, szakálla zúzmarásodik. Fehér inget, díszes mellvértet, csontszínű nadrágot, palástot visel. Szattyáncsizmában sétál a kertben, a gondosan metszett sövény mellett.
Jobbján tizenhat év körüli fiú lépeget. Az ovális fejformájú, vállig érő hajú, magas homlokú, egyenes szemöldökű, sötét szemű ifjú a hadász ifjonti mása. Arcába kócolódott hajjal, gyűrött, sárfoltos ruhában, türelmetlenségét alig titkolva kíséri atyját. Úgy fest, mint aki az imént esett le a lóról, de akkor is ő ért elsőként a célba.
Enyhe unottsággal, a lelépés lehetőségeit fürkésző, ide-oda cikázó tekintettel hallgatja nemzőjét.
Kaiden kifejezésre juttatja felháborodottságát, magyarázván: a lányok nem vetélytársnak valók. Tehát nem éppen férfias diadal lovaglásban, kardvívásban, birkózásban legyőzni őket. Lefejelni pedig végképp nem illik egy női lényt! A finom, törékeny és oly édes hölgyek továbbá nem valók még: csókcsenésre, markolászásra, gyors hanyatt döntésre, pláne meghágásra! Őket tisztelni, becsülni ildomos. Ideje, hogy a fiú törölje agyából a tévképzeteket, és tőle, szerető atyjától megtudja, mi fán terem az életet széppé tevő igazi, mélységes szerelem.
Seym maradni akar, hogy végighallgassa a beszédet.
Kaiden barátságosan odébb taszigálja őt és többi társát a tükör elől.
Kevéssel távolabb megállnak egy állapotos asszony mögött. A jócskán dudorodó, hegyes hasát simogató fiatal nő szalmaszálat rágcsál, bomlott kontyának tincsei a vállán rugóznak.
Esküvő előtti karcsún bukkan fel a szembeni képben. Mell alatt szűkített, felszalagozott, földig omló, hajnalkék vászonruhát visel, cipőit a kezében tartva gázol a harmatban, lábujjaival fűszálakat ölel át, dédelget, tépdes. Kéjesen élvezi a mezítlábasságot, a nyarat, az életet.
Lassan ügető hátas ér a nyomába. A nyeregben dülöngélő középkorú férfi görbült háttal, a ló nyakára ejtett fejjel, nyálbuborékokat eregetve szunyókál, szemlátomást a kocsmából viteti magát hazafelé.
A lány elfintorodik, szeme felvillan. Eldobja cipőit, s lekapja a patásról a borisszát. Óvatosan teríti a fűre a fickót, nehogy az idő előtt fölébredjen.
A kengyelbe lép, másik lábát átveti a ló háta fölött, majd eligazítja szoknyáját, és éles gyí! gyí! rikkantásokkal vágtázni kezd.
Többször körbenyargalja a zöldellő rétet, néhányszor átugrat az eszmélkedő, mind megbotránkozottabb pityókás fölött.
Midőn a férfi talpra kecmereg, és átkozódva űzőbe veszi elszerzett hátasát, a lány gúnykacagva hajtja, ugratja, fékezi-fordítja, kergeti körötte azt.
Ugyanez a lány, tán tíz évvel később, valaha élénk pillantású szemében jócskán kevesebb szikrával és csillámlással, zöldellő lombok alatt gubbasztó kis ház kertjében áll szétvetett lábbal, csípőre tett kézzel, és a nemrég hullott hóban, tojásnyi jéggolyóbisok között vidáman csúszkáló, hógombócozó gyermekkel ordibál torka rekedtéig, teljes átéléssel, miszerint: máris tessék betakarodni a házba, és nem ezzel a szemét, tetves, ótvar hóval játszani, mert cseppet sem mókás ez nyár derekán! Nyáron nyárnak köll lenni! Befelé!
A tükörjelenetet szemlélő asszony fejcsóválva hátrál kétlépésnyit a képtől. Rövid tűnődés után nyelvével a szája másik sarkába taszítja a rágcsált szalmaszálat. Felvillanó szemmel, fintorogva felnevet. Széttárt ujjú jobb kezével nemet és sohat lengetve a tükörhöz hajol, és még a nyelvét is ráölti. Azután torokhangú kuncogással, táncos léptekkel odébb lejt.
A tükörtermet elhagyva tágas folyosóra érkeznek. A lovak patája úgy koppan, nyikordul a fényes padlón, akárha üvegen járnának. Az áttetsző falakat kékes, pirosas erek hálózzák.
Kisvártatva újabb terembe jutnak.
Tömérdek nézelődő nyüzsög odabenn. A finom mívű, fémcsipkés állványokra állított, forgatható, dönthető, padlóig érő tükrök előtt hosszú sorokban várakoznak az emberek.
Mögöttük szemlélődve megértik, miért népszerűbb ez a terem a másiknál.
Az egyik tükör előtt sorra kerülő, tömzsi, kövér asszony fölcsippenti szoknyája alját, és hegyes cipőorrát, bumfordi bokáját előretolva megáll.
Szemközt csupán néhány pillanatig látható a valós kép. Az asszony gyér haja megsűrűsödik, homloka magasabb, orra kisebb és fitosabb, tokája kevesebb, lagymadt keble hetykébb, dereka karcsúbb, bokája gazellásabb lesz. Alakja megnyurgul, háromsornyi vastag aranylánc terem a nyakában, cipőjén apró drágakövek szikráznak.
A következő üvegtáblánál pipiskedő csontvékony, kiütéses arcú, fakószőke lány meghízik, kivált mellben. Mivel továbbra is mereven bámulja gyarapodó kebleit, azok nem hagyják abba a dinnyésedést, míg csak az álláig nem érnek. Ígyként megdúcolt álla szív formájúvá lesz, ajkai szamócaszerűvé válnak, pörsenései eltűnnek, arcbőre meghamvasodik; haja napfényszőkévé fényesedik és bedúsul. Végezetül gyémánt, rubin és smaragd köves, malomkeréknyi aranykorona kerül a fejére.
Liliáék folytatják útjukat.
Mosolyogva szemlélik a tükrök előtt ficánkoló, feszengő, szebből még szebbé formásuló nőket és férfiakat, a megfiatalodó aggokat, a nemüket váltókat, a hamar felnőtté növekvő gyerekeket, a hőssé izmosodó-deltásodó ifjakat.
A lány átgondolja, milyennek is szeretné látni magát, és tovább mosolyog.
Rongyó is próbálja elképzelni vágyott küllemét, ám úgy találja, ezt valóságosan is látnia kell. Sarkával megböki Totyakot.
A sárkánypóni az egyik tükörhöz siet, és egy ködös-gőzös, mély légvétellel megszerzi az első helyet a sorban.
A félrehőköltek helyére lépve szemügyre veszik magukat.
Nézni is rettegés, mivé lesz Totyak.
A kis sárkánypóni zúdulatszerűen változik hatalmas, penészzöld óriás sárkánnyá. Három feje tízféle irányba tekergőzik, zöld-vörös lángokat szór. Lábai megoszloposodnak. Hátán végigfutó szarutüskéi acélpengévé hegyesednek. Farokvégi szigonya sűrű, zöld méregcseppeket váladékozik.
A magát illegető Rongykobold kinézete szemért se változik. Ő mégis egyre büszkébben, elégedettebben vigyorog a tükörbe.
– Mi van? – kérdezi Kaiden.
– Mi az, hogy mi van?! Jaj, milyen hülye vagy! Megvakultál? Nem látod, hogy kitökéletesedtem?!
– Megengedem – bólint fásultan a hadvezér.
Mielőtt továbbléptetne, lehajol a lóról, az üveglapra mered, és rákacsint. Egy pillanatra szőkévé és kék szeművé válik, majd újra Kaidenné lesz, és vigyorogva búcsút int a képnek.
Rongyó nem bír betelni saját látványával. Megnyálazza lilakék körmű ujjait, és végighúzza azokat a tottyadt kalapkája alól kicsüngő, seszürke hajzatán.
Rocca kígyózik be a páválló kobold elé. Fél kézzel betapasztja a méltatlankodni készülő Molyóka száját. Megtekinti saját, gyorsan kurtuló testhosszát, izmossá gyarapodó alakját, rőtes fényű, fekete hajgyűrűit, pöttynyi pupillájú, sárgászöld párducszemét, széles cimpájú orrát, s mert ennél jobban nem akar másvalakire hasonlítani, folytatásképpen kövér eperajkakat, gömbölyű állat képzel magára.
Hirtelen sarkon fordul, nyeregbe pattan, és becsmérlő tekintettel végigméri Kaident.
Elhagyják a termet.
Boltíves bejárathoz érkeznek. A márványtokba illesztett ajtószárnyak fölött cikornyás, szálkás aranybetűkkel ez áll: HŐSÖK TERME.
Lélegzet-visszafojtva, tiszteletteljesen lépnek a boltozatkupolás, díszesen festett falú, tágas szoborterembe.
A mennyezeten és az oldalfalakon ábrázolt jeleneteken lovas katonák, kardvívó, kézitusázó gyalogok csatáznak. Véres-poros talajú arénában félmeztelen férfiak feszülnek egymásnak. Harcolásra tartott rabszolgák rettenetes körmű, lándzsával és karddal is felfegyverzett fúriákkal küzdenek, vadállatokkal birkóznak.
Tiszteletreméltó férfiak szónokolnak népüknek. Ugyanokét vállon vagy hordszéken cipelik, süvegelik, koszorúzzák, koronázzák. Hosszú szakállú mágusok vizet varázsolnak a sivatagba, Napot a komor égre, esőt a földekre, békességet a szívekbe. Más hősök szántanak, vetnek, etetik családjukat; emberpárok élethossziglan szeretik egymást.
További bátrak kitartanak elhatározásuk, elgondolásuk, erényeik mellett; akadnak héroszok, kik a Világ egyik tájékáról egyéb helyekre utaznak, s közben megfigyelik más lények életszokásait; átvészelnek éhezést, támadást, betegséget.
Némelyek elbűvölő, meghökkentő, kuncogtató, szép vagy eltűnődöztető zenét, mesét, verset írnak, képet festenek avagy szobrot gyúrnak, hangszeren-lelken játszanak. Híreket továbbítanak, kenyeret sütnek, házat építenek, tetőt fednek, ételt készítenek, sarjakat szülnek, nevelnek.
Világra jövő magzat, haldokló aggastyán, ledöfött katona, bebörtönzött lázadó, szerelmesét elraboló férfi, lováról lezuhanó lány, daloló bárd, ölelkező pár és más merészek szobra áll a teremben.
Rongykobold beleásít egy gránitból faragott fegyverkovács képébe.
– Éhes a manó! – visítja. – Enni, lakomázni, dőzsölni, zabálni...
– Tudjuk! – akasztja meg szavát a kígyólány.
– Akkor siessünk kifelé, mert itt nem terem semmi befalható!
– Na de... – kezdené Rocca.
Báncsvirág előkelő kézmozdulattal belefojtja a szót.
– Nehogy rázendíts a mélyebb értelemre! Most nem elvont vagyok, hanem éhes, és ilyenkor roppantul darvasztanak a spekulatív dolgok!
Akárha az ő óhajára történne, kék tó partjára kerülnek. A víz olyannyira élénken, bársonyosan kéklik, mint a hajnallati égbolt, és egy olyannyira megterített, étkekkel megpakolt tálakkal teli asztal áll mellette, hogy Rongyóban dermednek a további gúnyszavak.
Lilia bekap néhány szőlőszemet. Lenyergeli Calvarót, ágyékkötőre vetkőzik, és a tóba csobban. A drák kacola követi gazdáját.
Egymás mellett úszkálnak. A lány sűrűn lemerül, halakat, teknősöket, siklonyokat, rá se hederítő vízi tündéreket bámulgat.
Csókajaknak nevezett, halványlila és ezüst sávozású, gömbölyded testű, húsos-cakkos szájú halak veszik körbe. Némely példányok kifejezetten lélegeztetni akarják. Mivel ezen uszonyosoknak az a becsvágyuk, hogy más lények szájába levegőt fújjanak, ők inkább a fuldoklók, evickélők kedvencei.
Lilia ezúttal tolakodónak találja közeledésüket, és hátat fordít nekik. Hasztalan, néhány hal nem tágít mellőle. A legméretesebb, legszederjesebb és legcsókosabb szájú uszonyos, melynek ajkai már-már felgyűrt ingujjszerűek, egyenesen zaklatja a lányt, s az nem győzi elhajtani, félrelegyezni az arca elől a merev tekintetű, szenvedelmesen csücsörítő, eleven légtartályt.
Midőn végképp megunja a háborgatást, a hátára fordul. Szétvetett végtagokkal lebegdez a vízen.
Calvaro a partra gázol. Meghempereg a fűben, mielőtt legelészni kezdene.
Rocca S alakban a lány mellé kígyózik. Érkezése megfutamítja a csókajakokat.
– Áruld el nekem, hogyan csinálod! – kéri Lilia körül cikázva. – A te szerelmeid nem éjjeltől reggelig tartanak. Mi a titkod?
– Mindössze egyetlen szerelmem van, éspedig Seym...
– Na és Kaiden? Ne tagadd!
– Aha – bólint a lány. Lezárja szemét a retinájára záporozó napsugarak elől. – Ezt az érzést mi barátságnak nevezzük. Kétségkívül hasonlít a szerelemhez, ám ebben a felek másként odaadok, másféle a meghittség, bensőségesség. Gyönyörködtető, éltető érzelem ez is.
– Nem! Nem az! Egyik se szép, nem is éltető! Mióta kiszemeltem őt magamnak, mindenkit gyűlölök, akire rápillant, és őt is utálom, mert nem engem szeret!
– Megnyugodhatsz, nem vagy szerelmes. A szerelem nem birtokol, nem is bitorol. Nem szolgává tesz, hanem felszabadít. Nem gúzsba köt, hanem ünnepi csokorba. Kutass tovább, vagy egyszerűen csak várj, amíg rátalálsz.
Kaiden, nem is gyanítván, hogy róla csevegnek, hozzájuk úszik. Tavi kígyóra emlékeztető, tapadós, hideg érintésű növényt vonszol magával, és amikor melléjük ér, évődően rájuk hajítja azt.
Rocca reflexből visszaveri a támadást.
Lilia elmerül, és tovaúszik a mélyben.
A kígyólány a nyomába ered. Megint felfekszenek egymás mellett a víztükörre.
– Amikor találkoztam veletek, szóhoz se jutottam a tisztelettől – folytatja Rocca. – Minden inam reszketett, alig mertem megszólítani a herceget. Ti cifrátalanul befogadtatok, ám én még mindig nem hiszem a történteket.
A hátán lebegő Lilia rápillant, s a szemöldökét felvonva jelzi, hogy erre nem bír válaszolni.
– Szóval – hebegi Rocca –, látom ám, hogy miket tudsz! Mi lenne, ha fordítanál a varázslaton, és magadból belém bolondítanád Kaident?
– Sajnálom, ezt a varázslást neked kéne véghezvinned.
Hadtalan, akárcsak imént a szívósabb csókajak, keresi a társaságot. Alájuk úszik, majd a vízből kiemelkedvén megzátonyoztatja őket.
Némi nevetős, játékos küzdelem után hanyatt fekszik mellettük, és így szól:
– Teljesen felkavartak a ravasz tükrök. Mennyire hihetem, amit láttam? Nehéz elképzelni, hogy egyszer majd ilyen szónoklatot vágok ki egy tüntetően unatkozó ifjúnak, a tulajdon nagy fiamnak!
– Kívánom neked, hogy váljon valóra! – sóhajt Lilia. Rocca körbecikázza őket.
– Legyetek boldogok! – kiabálja. – Tudom, hogy az a fiú a tükörben a ti kölykötök! Bár nem voltam ott, pontosan tudom, mikor hoztátok létre!
– Badar vagy, mi csak... – kezdi Hadtalan, ám mielőtt folytatná, felcsattan. – Voltaképpen mi közöd volna hozzá? És ha? Tán nőmül kértelek? Megcsókoltalak? Netán megbámultalak csakcsupán egyetlenszer is? Mert én nem emlékszem! Nem rád vagyok tekintettel, ha nem sürgölődöm serényen Lilia körül! És tudd meg, ha úgy adná a sors, bár fohászkodom a boldogabb fordulatért, ha Lilia fia apa nélkül maradna, felajánlanám segítségemet! Sajátomként nevelném a gyermeket! Mindent elkövetnék érte s az anyjáért! Szívemből remélem, hogy erre nem lesz szükség! S hogy nekem is lesz saját családom! Mit gondolsz, Lilia?
– Nem szemrehányásnak szánom, de múlt éjjel nem sok esélyt adtál magadnak, hogy szerethető lányra találj.
– Hát tudod – von vállat a hadász –, az csak szükségletből történt. Talán nem tűnt fel neked, de férfi vagyok. Időnként elsöprő vágyak törnek rám, s akkor nem válogathatok, elkapom azt, akit a közelben lelek. Ezzel Seym is biztosan így volt, mielőtt téged megtalált. Amúgy pedig sejtem, milyen lehet a férji, apai érzés, a szerelem, szeretet! Nemegyszer rácsodálkoztam, és nem csupán szélsőséges helyzetben, vagyis amikor katonaként fenyegettem egy család életét, hanem békeidőben is láttam megnyilvánulásait: csecsemősírásra felszökkenő apát, asszonyával együtt rezdülő férfit. Szóval megfigyeltem a szoros összetartozást, bár hajdanában köteléknek, béklyónak tartottam. Most már tudom, hogy gyönyörűség! Meglehet, eljött az ideje, hogy beleszeressek valakibe. Adja az ég, hogy ne beléd! Az nem lenne könnyű egyikünknek sem.
Seym tempózik feléjük, s ez csakis azt jelentheti, hogy újra visszanyerte a testét. Lilia hasra fordul, a férfi elé úszik. Immár rituálisan összekulcsolják ujjaikat, homlokukat is összeérintik.
– Nerv itt lebzsel körülöttünk – sóhajtja a herceg. – Ha engem elragad, s ha igaz, amit Rongykobold mondott, próbáld mielőbb túltenni magad a hiányomon, és...
– Semmi szükség erre, Seym! – nyögi a lány.
Kaiden torkot köszörül.
– Nem hagyom magukra őket – ígéri.
A fekete harcos folytatja:
– Ha meghalnék, semmit, senkit ne tagadj meg magadtól, pusztán az emlékem miatt. Nyugodtan szeresd Kaident, vagy bárki mást. De inkább őt. Végtére nagyszerű fickó. Megfordult a fejemben, hogy az a fiú, akivel a nőket illető bánásmódról beszélt, kettőtök közös gyermeke...
– Kérlek, ne adj férjhez! – csattan fel Lilia.
– Nem azt teszem – feleli szomorúan a férfi. – Nem rendelkezem jövendő sorsod fölött. Elengedlek. Azt akarom, hogy tudd, nem tartozol nekem az életeddel, örömeiddel. Ez persze csakis halálom esetére értendő.
– Jaj, herceg, inkább hét csata, mint egy ilyen érzelmi megfeszíttetés! – sóhajt Kaiden.
Felzúg a szél. Hatalmas, száraz levelek csapódnak arcukba, jóllehet a közelben nem magasodnak fák. A vízfelszín lúdbőrözik, borzong, majd felkorbácsolódik.
Savanykás-szúrós-égett növényi illat terül köréjük.
– Nerv! – kiált Rocca. Villámsebesen kicikázik a tóból.
– Ne féljetek, bármi történne! Ez egy időbirodalom – szól Lilia két hullámverés között. – Itt nem eshet bántódásunk!
A parton fel-alá rohangáló Rongyó az arca elé borítja füleit, nem bírván nézni a víz tajtékzását, és síri hangon jajveszékel, sopánkodik.
– Gyertek már kifelé! Megfulladtok! Te is, Pucátlan! Mindannyian meneküljetek! Sietnünk kell a tündérekhez!
A lány a fejéhez kap.
– A tündérek! – S máris sorolja, fohászkodásszerűen: – Zahia, Ofenda, Mahua! Zahia, Orenda, Mahua!
A recsegve, bömbölve repedező égbolt újabb meg újabb villámokat izzad. A forrni látszó víz elfeketül.
– Seym, emlékezz a rémálmok birodalmára! Kaiden, akármi következik, meg ne rémülj! Halálosan meg fog ijeszteni! Azt akarja, hogy eltántorodjunk egymástól, mielőtt még a tündérekhez érnénk! Mert azután, alighanem, megcsappan a hatalma fölöttünk! Legyetek erősek! – kéri Lilia. – Ússzatok kifelé. Nyugodtan!
A Talizmánt keresve Seymre pillant. A bőrmedál a férfi nyakában függ.
A part felé lódulnak. Nem törődnek a felszínen sistergő, csúszkáló, táncozó villámokkal. Próbálják meglovagolni a tébolyodott hullámokat.
Egyszerre csak átváltozik alattuk a víz.
Immár sűrű masszában tempóznak, haldokló, rég halott, fuldokló, vonagló, vergődő testek közt. Emberek, állatok és szörnyetegek hánykolódnak körülöttük. Valószerűtlenül hosszú, kampós, rothadozó, zöldes ujjak kapnak feléjük. Csontkarok indázódnak nyakuk köré, hústalanná maródott lábak fonódnak derekukra, s amiben hadonászva küzdenek, az többé nem víz, hanem szenny és vér, genny és más, förtelmes testnedvek.
Seym és a lány összenéz. Eszükbe idézik a hajdani úszást a rémálmok tavában.
Felfekszenek a vízre, mert ezentúl ismét víznek tekintik a hideglelető közeget. Kényelmesen a hátukra fordulnak, kézen fogják egymást, és a part felé lábtempóznak, oly higgadtan és rendíthetetlent, akárha élvezetből tennék.
Kaiden elhűlten bámulja őket. Döbbenetében az undorgással, öklendezéssel is felhagy. Figyeli, amint háton fekve siklanak a tetemek és félhullák között, s könnyedén félresodorják az ijesztgetésükre összecsődített rémképeket.
Néhány karcsapással utoléri őket. A hátára heveredik Seym mellett, megszorítják egymás kezét.
Azután megfordulnak. A vízben meg-megállva labdázgatnak az oszladozó fejekkel, lyukas szemgödrű koponyákkal, húscafrangos lábszárakkal. A köröttük lebegtetett holttestek némelyikére felkapaszkodva talpra állnak, s íves, csobbanós fejesugrásokkal mulattatják egymást.
Rongyó ki-kiles az arca elé terített fülei mögül, és összeszorított fogakkal, sűrűn elcsukló hangon esküdözik, hogy soha többé egyetlen falatot sem eszik, velük közös fedél alatt nem hál.
Ám ekkor megpillant egy vízen tutajozó, különösen rothadt, fekete körmű kézfejet, és fel-le szökdécselve követeli, hogy azt dobják oda neki, mert hátvakaró pracliként akarja hasznát venni.
Rocca is ráérez hangulatukra. Visszatér a vízbe. Vígan cikázgat a mind rontottabb kedvű haldoklók és az egyre unottabban hánykolódó hullák között.
Nerv kisvártatva feladja, és visszavonul.
Ők pedig kigázolnak az alacsony nádassal szegélyezett, égboltkék tóból, kirázzák hajukból a vizet, és összenevetnek, miként a győztesek. Átélt iszonyukról csupán libabőrössegük árulkodik.
– Számát sem tudom diadalmas csatáimnak – sóhajt Kaiden. – Mégis leginkább e fürdőzésért érdemelnék egy szobrot a Hősök Termében.

 

 

Amint elhagyják az időbirodalmat, Egory előbukkan a nyeregtáskából, és Seym vállára libben.
Lilia kiengedi Kit a palástból. A holló eltűnik a fejük fölé magasodó fák lombjában. Asa nem moccan a lány homlokán. Rongyó jobbra-balra forgolódva, felemelt kezét lengetve lovagol előre.
Ha alaposan figyelnek, észreveszik a fatörzseken szaladgáló, éghajlatokban kucorgó vagy zöld mohával benőtt kőbe olvadt, lustán pislogó koboldokat. Némelyik manó visszainteget Molyókának, mások grimasszal, kacsintással, nyelvöltögetéssel üdvözlik őt.
– Hová kerültünk? – kérdi Kaiden.
– Spetriába – szól Habzsika. – Épp csak átmegyünk egy városon, és már kinn is leszünk innen. Szerencsére.
– Spetria? – töpreng Lilia. – Miről is híres ez a hely?
– Barbárok lakják – morog a manó. – Barbárok.
– Bővebben? – firtatja a hadász.
Nem kap választ. Rongyó, akár egy királyi fenség, a nyeregben ringatózva integet szemlátomást visszahúzódó életmódú társainak.
Egory el-eltünedezik Seym válláról.
Ki visszatér, éles hangokat hallatva lecsap közéjük, majd újra elsuhan a magasban. Asa megelevenedik, a varázsgyűrű forrongatja Lilia ujját.
Elővonják kardjukat.
A fekete harcos az élre lovagol. Lilia, Rocca és Rongyó mögött a figyelmessé, feszültté éberedett Kaiden zárja a sort.
Egory megint előtoppan a sűrűből. Ezúttal nem telepszik a herceg vállára. Izgatott suttogással lebeg előtte.
– Óvatosan! Hiene és a zsoldjába állt kóbor szellemek megelőztek! Kapóra jött nekik egy cserkelő manóvadász csapat. Megszállták a testüket! Mindjárt találkoztok velük. Hiene azt tervezi, hogy elbújik, mert őt felismernétek. Társai ártatlan koboldgyűjtőknek adják ki magukat, és csatlakoznak hozzátok. Alkalmas pillanatban leölnek mindenkit, és elviszik a Talizmánt.
– Jó kis terv – biggyeszt Kaiden.
– Végezzetek velük! – mordul Rongyó. – Még hogy ártatlan koboldgyűjtők! Most szedik össze szegény, védtelen manókat a közelgő holdünnepre! Bekalitkázzák, aztán szíven szúrják és fölzabálják őket! Hogy utálom a fajtátokat! Mint az ágybacsurrantást! Falánk, kapzsi, önérdekű, pocsék népség vagytok!
Rocca lepisszegi Molyókát.
A hóhérsipka Egory eltűnik szem elől.
Az ösvény szeszélyesen kanyarog velük, mígnem egy tisztásra érnek.
A manóhajas, nyelmárfüves, kék és lila virágokkal borított réten épp egy csapat fegyveres készül nyeregbe szállni. Közeledtükre meglepettséget, némi riadalmat színlelnek, majd elveszik kezüket a kardmarkolatról, és kórusban köszöntik őket. A málhás lovaikra kötözött ketrecekben hatalmas szemű, elkínzott koboldok gubbasztanak.
– Mi járatban vagytok? – kérdezi Seymtől egy tömzsi termetű, derékig érő fekete haját, hosszú szakállát száz ágba fontán, lepkeszerű fekete szalagokkal díszítve viselő férfi.
A spetriai arasznyi széles övszíján fogazott pengéjű kések, hurokcsapdák, dobóhálók függenek. Bokáig érő hüvelyben görbe kard lóg az oldalán. Tekintete egyikükről a másikukra cikázik.
A faggatott Seym szemébe véletlenül se pillant, a kezével se tud mit kezdeni. Hol a kardmarkolatra simítja, hol az övszíj alá dugja azt. Orrát vakargatja. Hüvelykujjai csuszatolja homlokát.
A fekete harcos nyugodtan válaszolgat az útirányukat firtató érdeklődésre.
A fickó mind újabb és újabb kérdéseket eszel ki. Társai közben szétszélednek, s megpróbálják észrevétlenül bekeríteni a jövevényeket.
Rongyó idegesen forgolódik Totyak hátán, egyik farpofájáról a másikra zuttyanva pörög, hogy folyamatosan szemmel tarthassa a manógyilkos elemeket. Már nem sok hibadzik ahhoz, hogy kirobbanjon.
A honnan jöttök, hová mentek témakört kimerített társalgásban Seym veszi át a szót.
– Hát ti? – kérdezi. – Miért zsúfoltátok ketrecekbe a sok koboldot?
A vadász alig töpreng a válaszon.
– Hát azért, hogy ham-ham és nyam-nyam, megegyük őket! – kacagja. – Jó üzlet a befogásuk. Ilyenkor különösen kelendőek. Gusztusosan átsütve, saját zsírjukkal meglocsolva, feldíszítve teszik őket az ünnepi asztalra. Ja, most még a ragály miatt is nagyon fogynak! A varázslópapok a szüzeken kívül koboldokat is áldoznak, hogy visszaszorítsák a gyorsan terjedő vérkórt. Aki megkapja a nyavalyát, azt két-három nap alatt kivérzeti, elperzseli a láz. Látom a manótokat. Ez ám a díszpéldány! Ekkora és ilyen ronda! Nagyon különleges! Megveszem!
Rongyó kifakad.
– Veszed ám! A levegőt a farodon át! Bárcsak egy szekérnyi lókukó temetne maga alá! A többi ócska jelleművel együtt! Utálom a fajtátokat! De még hogy! Hozzátok képest Nerv is bájos ölkutyus!
– Beszél! És milyen csúf a hangja! Ez a manó ritka kincs! Adjátok el nekem! – ujjong a spetriai.
Egyik társa nem is vár megegyezésre. Rongybókusra hajítja dobóhálóját.
A többiek üvöltve támadásba lendülnek.
A durva szemű hálóból Totyak fejére is jut. A sárkánypóni tüzet okád dühében. Leparázsolja magáról a szövedéket. Felgyújtja a manóvadász csizmáját, nadrágját.
Midőn a lángok elérik a fickó kényesb szervét, az sokat veszít korábbi harciasságából. A megszálló szellem sikoltozva menekül a száján át.
Rongyó letépdesi magáról a háló maradékát, és köpőcsövet ragad.
– Hé! – kiáltja, megcélozván egy rohanvást felé közelítő, ádáz fegyverest. – Itt a vadászvadász kobold! Reszkess, nyavalyás!
Nem vár tovább, fúj.
A mérges tűvel torkon talált férfi megtántorodik, szeme felakad.
– Te se kalitkázol be több manót! – dünnyögi Cibó, látván a fickó elhulltát.
Újabb tüskét forgat meg a nyílméreg-bogár mirigynedvében, és kiszemeli a következő célpontot.
Egy fejvadász hálót dob Roccára.
A lány lefordul lováról. Az őt elkapó fickó vágtába lendül, magával vonszolva zsákmányát.
Gad felnyerít, s a gazdáját hurcoló hátas után száguld. Hamar felzárkózik mellé. Gyakorta az oldalához súrlódik, meg-megrecsegtetvén a lovon ülő fegyveres combcsontját.
Midőn a kínozott fickó megpróbálja belédöfni kardját, Gad zöld tüzet okád az arcába. Hirtelen kifordulván lerúgja a nyeregből a gaztevőt.
A meghurcolt Rocca kést ragad, kivágja magát a testére feszült háló szemei közül. Néhány pillanatig földre ejtett fejjel, pihegősen lélegzik.
Egy arra siető manóhajhász hátba szúrná őt a kardjával. Ám a lány félrehemperedik a penge útjából. Karikába tekeredve kétszer megkerüli az elhűlt férfit, majd sajátos kígyómódján magasba emelkedik, s megsuhogtatja fegyverét.
A meghámozott testből jajgatva szökik el a kóbor szellem.
Lilia gyalogosan, két útonállóval harcol egyszerre. Néhány puhatoló fordulás után úgy véli, átlátja szándékaikat. Az egyik fickó vadul bökdös, szurkálgat felé, ám arra ügyel, nehogy túl közel kerüljön az ő pengéjéhez. A másik fejvadász igyekszik a lány háta mögé settenkedni.
Lilia úgy intézi, hogy ez sikerüljön neki. Midőn a lapockájára pályázó fickó szúrásra lendül a markába ragadott tőrrel, ő bal kézzel kirántja hajából a hegyes végű, ezüst hajtűket, meghosszabbítván azokkal az öklét, és a támadó arcába sújt. Jobbjával a másik irányból vetődő fegyveres kardját hárítja.
Kaiden ekkor ér a közelbe. A kontytűkkel képen öklözött haramia sorsa láttán elfintorodik. Eközben nem marad tétlen. Megragadja a másik fegyveres csuklóját, és könnyedén hátratöri azt.
A kard a földre zuhan. A hadász alkarja a rámeredő fickó képébe száguld, épp azon pillanatban, midőn a testfoglaló szellem annak száján át távozni készül. Az ütés visszapréseli a kósza lelket a levegőbe pattanó, majd lezuhanó porhüvelybe.
Lilia előbb veszi észre a Hadtalan háta mögé sompolygó fegyverest, mint a fenyegetett. Lerántja homlokáról Asát, és az alattomozó fickóhoz vágja. A kígyó a férfi orrnyílásán át siklik a testbe.
Az ezutáni tusát sem a lány, se Kaiden nem nézi szívesen.
Rongybubus fáradhatatlanul tevékenykedik a köpőcsővel. Mivel a kifejt méregbogár képtelen több mirigynedvet szolgáltatni, lecseréli azt egy másképpen ártékony példánnyal.
A cserebogár élénksárga, erősen füstölgő váladéka azonnali mákonyba dermeszti az eltaláltat. Kisvártatva futtukban, döftükben, vetődtükben megmeredt fejvadászok díszesítik a tisztást.
Egyszercsak Rongyó kifogy a lőtüskökből.
A koboldhajhászok málhásaihoz viteti magát Meseszéppel, és kitárja a ketrecek ajtaját. A szabadon engedett manókra parancsol, hogy hálálkodás helyett inkább gyűjtsék össze nyilacskáit a haramiaszobrok nyakából, homlokából.
Seym nem lóhátról verekszik. Saját lábán lépdel, ugrik, forgolódik, élvezvén a testét, bár azt kevésbé értékeli, hogy a vállát, karját elérő ütések, vágások ezúttal fájdalmat okoznak, és vért fakasztanak bőréből.
A létszámfölényben lévő gonosztevők elestét látván a bujkáló Hiene is támadásba lendül.
A hájtorony fickó a fekete harcos feje fölé nyúló ágról érkezik, zuhanvást.
Letarolja a meglepett Seymet, s elterül áldozatán. Megragadja a nyakában függő Talizmánt.
Seym ökle az arcába csattan, s hátraszegi fejét.
A ránehezedő súlytömeg alatt fuldokló herceg arcába vér freccsen. Észre sem veszi, mivel azzal foglalatoskodik, hogy levesse magáról a hegyomlásszerű fickót.
Hiene a nyakát szorongatja, másik kezével a markából kisiklott Talizmán után tapogat.
A fojtogatott Seym ökle újra meg újra az arcába zúdul.
Végre a harcos leveti magáról a hegynehéz támadót. Feltérdel, levegőért kapkod. Jobbjával rögzíti a félregurított Hienet, nehogy az elmásszon, míg ő próbál magához térni a megrázkódtatásból.
Aztán talpra kecmereg, és a fejvadászt is lábra rántja.
Hiene kezébe adja az övén lógó görbe kardot. Megragadja saját fegyverét.
Tántorogva, zúgó fejjel csapnak össze.
A második kardlendítés visszaadja Seym erejét. A táncos léptű, gyors támadások, lerohanások, kitérések és hárítások közben kitisztul elméje.
– Miért kell a Talizmán annak a Cazarnak? – kérdezi két csapás között.
– Hogy az ő felséges lába előtt heverjen a Világ – zihál a fejvadász. Lábszárcsont formájú, törött orrából vér patakzik, homlokának bal fele süppedt egy korábbi ütéstől.
– Kicsoda ő?
– Minek tudnod a hátralévő kis időre? – förmed rá Hiene. A következő pillanatban szívébe szalad a kard, Kael varázskardja.
A szökött szellem elkárhozott lelke mindörökre kihuny.
Rabolt teste nagy robajjal terül a földre. Bíbor lángok csapnak fel alóla.
Seym ellep a tetemből visszamaradt szürke hamukupac mellől.
Lóra szállnak, s nyargalnak tovább.
A lapos tetejű kőházakból épült városka utcáin gyászos csönd honol. Az alacsony növésű, poros cserjékkel benőtt, parányi kertekben nem játszadoznak gyerekek, a házak előtti padok üresek. Csupán a bejáratok mellett felakasztott manókalitkák láttán sejthető a holdünnep közeledte.
A spetriai koboldok Rongyóhoz képest kis termetűek, húsosabbak. Arcuk kerekebb, homlokuk leheletnyivel magasabb, szemöldökük íveltebb, hatalmas, dülledt szemük szőlőzöld színű. Orruk jóval rövidebb, nem nyakig lóg, mindössze csak felső ajakig, és szétlapított körte alakú. Szájvonaluk cakkos, álluk gömbölyded. Hajuk sárgább, selymesebb.
Az ünnepi éteknek szánt, répával, fűvel táplált, gyakorta megsikált, ruhátlan, szőrtelen manók a szűk kalitkák rúdjaiba kapaszkodva bámulják az utcán járókat. Némelyek panaszosa zümmögnek. Mások a rácsokat rázogatva a ház falához lökdösik rekeszüket. Ám az általuk keltett zajt elnyomja a halottvivő kordék kerekeinek nyikorgása.
A jobbára sűrű fekete szőrzetű lakosok egységesen sokágú varkocsba font hajzatot, szakállt viselnek. A férfiak többsége borvörös ingben, buggyos szabású, sötétbarna nadrágban, csatos orrú bokacipőben jár.
A nők is tömérdek fonatba fésülik hajukat, ám mert arcszőrzetük jelentősen gyérebb, csupán a szerencsésebbek képesek szakállukat a hagyományos copfocskákba fonni. A zömnek be kell érnie azzal, hogy színes gyöngyökkel vagy drágakövekkel szépítse dús szemöldökét és tucatnyi helyen átfúrt orrkagylóját. Zárt nyakú, földig érő, bő ruha pompállik rajtuk.
A terjesek szalaggal vagy keskeny, manóbőr övvel foghatják át derekukat; ha kövérkések, keblük alá köthetik e jelképet. Csatos bokacipőjük hasonlít a férfiakéra, csupán annak az orra hegyesebb, emennek a sarka magasabb.
A férfiak bizalomgatyának, a nők bizalmi nadrágocskának nevezett, fegyverkovács által tizenkétszer edzett, zárható ágyékkötőt öltenek, ha vendéget fogadnak vagy az utcára mennek. E viselet miatt járásuk kissé merevnek tűnhet, ülésük viszont féloldalas és erősen feszengő. A lakosok körében elenyészően ritkán fordul elő hűtlenkedés, épp ezért nem értik, miként terjed a ragály.
Utóbbi tudnivalókat egy férfi meséli el nekik, miközben a házából kivonszolt, vérkórban elhunyt anyósát egy manókalitnál alig tágasabb koporsóba gyűrögeti.
Azt is elmagyarázza, hogy a spetrióták azért hajtogatják szeretteiket magzati tartásba, mert így egyszerűbb lesz számukra az újraszületés. A bűnözőket, legyőzött ellenségeket viszont karikába tekerve, fejjel lefelé hántolják el, nehogy azok visszatérjenek.
Lilia és Seym összenéz. Bölcsen hallgatnak. A sokat megélt Kaiden se szól. Rocca a temetkezési ládába pillant. – Boldogult anyósod ellenség vagy bűnöző volt? – kérdezi. A férfi gyors mozdulattal lefedi a parányi koporsóba tuszakolt, szőnyegmód összecsavart tetemet, s két kézzel továbblegyezi őket, mondván: még biztosan hosszú út áll előttük.
Rongyó nem mozdul. Csüggedten nézi a ház ajtajába akasztott kalitkában gubbasztó, öklömnyi szemű, sugárzóan szomorú manót.
Némi töprengés után fejére húzza kámzsáját, és recegtetett hangon kiabálni kezd.
– Messze földről jöttünk, hogy hírét hozzuk, mi okozza e honban a ragályt! Spetria lakosai! Ha nem akartok sebzett vadként kivérezve, emésztő lázban kipurcanni, vessétek el átkos szokásaitokat! Nem szabad többé koboldot ennetek!
– Mit fecseg ez? – kérdi a férfi.
Lilia komoly arckifejezéssel tekint rá.
– Hallgasd meg őt – tanácsolja. – Mi valamennyien vérlázban halódtunk, amikor Rongymágus ránk talált.
– Bizony! – veszi át a szót Kaiden. – Már kilógott a nyelvünk, és elment minden manófaló étvágyunk, amikor ő meggyógyított bennünket. Pillants ránk! Nemrég pont úgy néztünk ki, mint most az anyósod.
– Át lehetett nyúlni rajtam – bólogat Seym. Rocca sűrűn pislog alsó szemhéjával. Nem és nem érti a társalgás célját. Ám azt felfogja, hogy dicsekedni kell.
– Nem bírtam vedleni! – sóhajtja. – Már csaknem végem volt, mikor Rongymágus segített. Aznap éjjel ledobtam régi bőrömet! Reggelre háromszor nagyobb lettem! Mindenki szörnyen meg is ijedt tőlem!
– Mi van?! – nyögi a lakos, szakállfonatait morzsolgatva.
– Engedjétek szabadon az összes koboldot! – bömböli a hadvezér. – A gonosz varázslójuk okozza bajotokat, ragályotokat! Megátkozott mindenkit, aki manóhusihoz nyúl! Mi sem nyúlunk többé!
– Úgy van! – helyesel a kámzsába rejtett ábrázatú Rongymágus. – Most kiengedem ezt a ragályterjesztőt a kalitból, ezt az átokhordozót...
A spetriai megragadja kinyújtott kezét.
– Állj, állj! Ha megteszed, felkelhet az anyósom?
– Ha már halott, akkor nincs segítség! Ne keseregj! Te viszont megmenekülhetsz! Ott vannak a jelek a homlokodon! Beléd bújt a kór! Akarsz élni?
– Mi?! – nyikkan a lakos. – Most kezdődne az életem! Tessék, gyorsan engedd el a manót! De mit egyek az ünnepen?
– Lássuk csak – töpreng Rongymágus. – Egyél bogarat...
A férfi utálkozik.
– Akkor falj gyümölcsöt, kását, cipót, káposztát! – Látván, hogy elmarad a lelkesedés, vállat von. – Bármit ehetsz, ami nincs megátkozva! A koboldhús szörnyen átkozott! De hisz láthatod! Oh, oh, most nézem, te már igencsak előrehaladottan bajban vagy! Jaj, rajtad már csak az segít, ha küldetésbe indulsz! Ha végigjárod Spetriát! Figyelmeztesd népedet a varázsló átkára! Amint az utolsó koboldkalitka is feltárul, véget ér a ragály! Te is meggyógyulsz, és boldogan élhetsz! Amennyire még boldog lehet az a szegény férfi, kinek sírba szállt az anyósa!
– Ezt nyugodtan rám bízhatod! Majd én elrendezem gyászomat! Mit kell tennem, hogy élhessek? Egész pontosan?
– Gyűjts magad köré híveket! Velük együtt szaladj körbe Spetrián, még a holdünnep előtt, és nyissatok ki minden ketrecet! Így!
Ezzel Rongyó kitárja a kalitkaajtót.
Az odabenti bús manó előbb csak hat ízesülésű, görbedt körmű mutatóujját dugja ki az ajtón.
Aztán óriási zöld szemét mereszti a szabadba. Lassan utánatolja arca többi részét.
Seym érte nyújtott kezére lép. Billegve egyensúlyozgat, majd fenékre ereszkedik a férfi alkarján, lábait keresztbe veti, szemét lehunyja, s fejét hátrahajtva így kiált:
– Mit mond? – kérdezi a lakos.
– Azt, hogy gyógyulj meg – tolmácsol Rongymágus. – Eredj, indulj! Ha nem igyekszel, menten belázasodsz! Estére vér folyik majd a szádból, füledből, bőröd alól...
– Megyek már, megyek!
A fickó hajbókolva elhátrál.
Továbbléptetnek.
Halottvivő taligák, koporsócipelők mellett haladnak el.
Rongyvarázsló recegtetett hangon hirdeti a mentő szót. Amerre elhalad, maga tárja fel az ajtó mellett függő rabtartó kalitkákat.
A huszadik háznál járnak, midőn nagyobb gyerekekből és idősb asszonyokból létrejött csapat szegődik nyomukba. Pillanatok alatt ellesik Rongyótól mind a szöveget, mind a hanghordozást.
Kisvártatva megelőzik őket. Néhány épületnyivel előttük rohanva tépik fel a kalitkaajtókat. Ekkor már férfiak is csatlakoznak hozzájuk, majd fiatal nők is a menetbe állnak, és fülrepesztő hangon kiabálnak.
A szélnek eresztett manók villanásszerűen menekülnek, mielőtt valaki véget vetne a váratlan csodának, netán felébrednének.
A Seym karján ülő kobold nem tart társaival. Kisimítja arcából selymesen szálldosó pókfonál haját, s fejét félrehajtva, jókora szőlőzöld szemekkel bámul a hercegre. Pufók arcocskáján mosolyféle vibrál, ívesen cakkos felső ajkát enyhén csücsöríti, a lazább, kissé lógatag alsó is felkunkorodik, különösen a szélein. Párnás álla libabőrözve fázó, idomosra hizlalt testben folytatódik. A pucér manó kétséget kizáróan leánynemű.
Rongymágus nem ér rá foglalkozni vele, mivel továbbra is remeg a kámzsája fedezékében, de amikor elügetnek egy ház előtt, melynek ablakában száradó ruhák lengedeznek, leránt a kötélről egy égkék gyerekruhát. Seym ölébe hajítja a holmit, és akarjátok-e, hogy megszűnjön az átok? óbégatással totyakol tovább.
Végre a hátuk mögött marad a város.
Ekkorra már Rocca is érti, mit műveltek.
– Szégyen! – rivall a manóra, amint magukban maradnak. – Becsaptad őket!
Hóborka lelöki a kámzsát, és elvigyorodik.
– De még hogy! Milyen ostoba, hiszékeny népség! Ennyi az egész? Bárkivel megcsinálhatnám?
– Úgyszólván – bólogat Kaiden. – Például Altan velem tette meg. Nagy ötlet volt, ez esetben. Főleg, ha Spetria-szerte beválik.
– És mi lesz a vérkórosokkal? – akadékoskodik Rocca.
– Ha erősen hiszik, hogy a manó-nem-evéstől meggyógyulnak, akkor úgy is lesz – szól Lilia. – Jól csináltad, Rongymágus. Már érted is a varázslás, gyógyítás...
– ...butítás, becsapás lényegét! – fejezi be helyette a kígyólány. – És most mi lesz a gyerekkel?
– Miféle gyerekkel?
– Hát azzal, akit Seym most öltöztet babaruhácskába.
Mohóka tetőtől talpig bevörösödik. Gyertyaszál orra félárbocra mered.
– Nem gyerek az – suttogja. – Nő. A legszebb, akit valaha láttam, benneteket is beleértve. Valami gyönyörű nevet kell adnunk neki! Gondolkozzatok!
– Sajnálhatod, hogy elpocsékoltad a Meseszépet! – jegyzi meg Kaiden.
A tengerkék bársonyruhába bújtatott manólány alig hiszem mindezt a jót jelentésű mozdulattal végigsimít magán. A ló nyakára heveredik, arccal Seym felé, s ábrándosan rezegteti pöndör pilláit.
A férfi a tenyerébe veszi L alakú, puha, pihés, pufók lábát, és öt ízesülésű, gyöngyházszín körmű ujjaira csodálkozik. A kobold hosszú, mozgékony lábujjaival megfogja Seym kezét, a nagyobbikkal végigcirógat a kézfején.
Egymásra mosolyognak. Az ember úgy, miként egy bűvölően szép, barátságos kisgyerekre mosolyogna, a manó félszeg-gyakorlatlanul, mint aki ritkán fejezi ki ily módon a másik iránt érzett bizalmát, úgy általában az örömét.
– Elég gyönyörű név számára az, hogy Achat? – kérdezi Lilia.
– Nem mindegy, van-e neve? – mordul Rocca. – Gondolom, őt is szabadon engedjük, mint a többi húsmanót.
Rongyó leejti az állat. A kígyólányra kacsosítja szürke szemét.
– Úgy rémlik, téged sose bántottalak, nem volt hozzád egy kellemetlen szavam! Akarod, hogy változtassak ezen? Mi az, hogy húsmanó?!
– Az, hogy étkezésre való!
– Utállak, patano! Tudd meg, rühellem a gusztustalan lázasodási szokásaidat, a vedlésedet, a hülyén pislogó szemedet, a villás nyelvedet, a kígyóságodat! Ha az egész néped ilyen, akkor az a Vyster nevű martalóc remek fickó lehet, és jól teszi, ha leölet titeket a szörnyeivel!
Lilia felsóhajt. Kaiden és Seym csatlakozik hozzá.
Achat zöld szemét tágra nyitva, odaadóan utánozza őket.
– Jaj, hát nem ennivalóan édes? – lelkesül Molyóka. – Figyeltétek, milyen aranyosan szusszantott? Ugye, nem akarjátok visszazavarni őt a zord erdőrengetegbe!? Manóvadászok és más vadak közé!? Velünk kell jönnie. Az lesz a dolga, hogy leszedegesse rólam a szívogatókat és dögönyözzön. Nekem ez kijár, mert fontos tényező vagyok a csapatban. Vitatja ezt valaki?
– Dehogy – szól Seym. – Ám a terveidről vele beszélj!
Hátranyújtja a karján ücsörgő manólányt.
Achat négy végtaggal kapaszkodik a férfiba, testével is a karjára tapad. Arcát a palást redőibe rejtve nyüszítő félelemhangokat hallat.
Az érte hajoló Rongyó csalódott-döbbenten visszahőköl.
– Ebből nem lesz dögönyözés – vigyorog Rocca. Habóka teljes terjedelmében ráölti nyelvét. Feleletképpen a kígyólány is kilövelli nyelvvilláját. A két izmos szerv összefeszül, akár a hadakozó bakok szarvai. A felek – miheztartás végett – fenyegető torokhangokat adnak ki. Miután ily módon újratárgyalják a rangsort, bevonják nyelvüket, és egy darabig nem néznek egymásra.
Achat visszaül Konok nyakára. Ujjait a sörénybe fúrva-rejtve, féloldalas tartásban ringatózik. Szemlátomást élvezi a lovaglást. Elképesztő biztossággal egyensúlyoz, s közben kedvesen integet az utat szegélyező cserjék szövevényében, a fák kérgén, ágain lapító, jobbára csak általa észlelhető koboldtársaknak.
Spetria elmarad mögöttük. Légies fákból álló ligetben haladnak. A magasban szétterülő páfránylombok sűrűjében ezernyi élőlény nyüzsög, röpdös, lengedez, ugrál. Apró, rőt bundájú majmok bogyókat hajigálnak rájuk. Kerek fülű, gömbölyded fejű, puha szőrű, barátságos ugracsok cikáznak át közöttük, egyik lóról a másikra pattogván.
Jókora testű, kápráztatóan színes tollú, nyúlánk lábú madarak szárnyalnak a levegőben. Bámulatos ügyességgel kanyarognak a csipkefinomságú lombozat szövevényében. Smaragdmellű, türkizhátú nyelmárok cikáznak mindenfelé.
Lustán gomolygó, tündökletes pillangórajon lovagolnak keresztül. A lantatva szálldosó, rózsaszínes pofafoltú, ezüstsziporkás szemű, gyémántos szárnyú lepkék látszólag nem törődnek velük.
Ám a legméretesebb, legszikrázóbb példány nem marad le mögöttük, mint társai. Az élen léptető Seymmel tart. A férfi feje körül lebeg, megül lova üstökén. Az őt bámészoló, tátott szájú Achat lábára telepszik, nagyujja körmén billeg. A bátortalanul felé nyúló manólány kezére lebben. Begyeskedőn, redőnként tárja szét legyezőformán hajtogatott szárnyait, s a fény felé fordítva megremegteti azokat, hogy megragyogtassa gyémántos hímporát.
Az ösvény kettéágazik.
Balról lófej nagyságú tallérvirágoktól arányló, végeláthatatlan mező széplik.
Jobbról elszenesült, ledőlt fák tövises ágszövevény-alagútjában vezet az út.
A gyémántos szárnyú pillangó fellebben Achat kezéről, s előresuhan.
Lélegzet-visszafojtva figyelik, merre vezeti őket. Összeszorított foggal, szájuk sarkából, halkan súgják-sugalmazzák a tétovának rémlő lepkének: balra, balra!
A pillangó hosszas helyben vibrálás után úgy dönt, hogy az elfeketült, szúrós ágösszevisszaságot választja.
– Ostoba pille! – morogja Rongyó. – Moly!
Befurakodnak a tövisgubancos, sötét átjáróba. A kormos, szurtos hajtások a hajukba akadnak, lovaik sörényébe kapnak. A paták alatt jégszínű, rideg fénnyel izzó, durva kövek, tenyérnyi, mélylila, opálosan fénylő csigaházak csikordulnak, ropognak. Utóbbiak minden roppanást fájdalmas sóhajtással kísérnek, e gyászos hangok hallatán glédába állnak a szőrök a hátakon.
Totyak gőzt okád dühében, s szigonyos farkával a talajon ide-oda szaladgáló, fültépő élesen cinnyogó rágcsálókat csapkodja. Azok felmeresztett bajusszal, kurta mellső lábaikat összekulcsolva szökkengetnek fel s alá a hátasok lábai között. Ha Meseszép farokkólintása célba talál, a sértetlen cinnyogók éktelen kiáltozásban törnek ki fejbe vert, elkábult társuk fölött.
A tövisalagút végét mézarany derengés – akár egy színarany mosoly – jelzi a távolban. A pillangó gyorsítja röptét.
Lovaik nyakára hajtott fejjel, ám még így is meg-megkarcoltan nyargalnak utána, hogy mielőbb kiérjenek a nyomasztó folyosóról.
Midőn ez bekövetkezik, valósággal rájuk ömlik a tömérdek sejtelmes, tüllös, mézlő fény. S ők mámorosan fürdőznek visszafogott ragyogásában, simogató-édes melegében, gyengédségében.
Szemközt soktornyú, kecses palota magasodik. Ilyen szépet, finomat talán még sosem láttak.
A száztehetségű építők minden egyes kőbe virágmotívumokat, állatfigurákat, tündéralakokat, varázsjeleket véstek-faragtak, oly bűvölő ízléssel és fantáziás kedvvel, hogy a falak élni, lüktetni, mesélni látszanak. A páfránylombú erdőbéli madarak és majmocskák társai szálldosnak-hemzsegnek a kastély párkányain, vízköpőin, tornyain, mellvédein és bástyáin.
A gyémántos szárnyú pillangó a palotához ívelő híd felé vezeti őket.
Seym jellegzetes égett-szúrós szagot érez, a halál jelenlétére emlékeztetőt.
Azután megint nem érzékeli a fizikai világot.
Újfent elfoszlott teste után sóhajt, különös módon elkeseredettség nélkül, sejtvén, Nerv végső erőfeszítései ezek. Amint átér a hídon és a tündérek oltalmába kerül, az alvilágisten nem férhet hozzá.
Lilia léptet elsőként a smaragdos színű folyó fölött emelkedő, csipkézetes szépségű, kecsteli-karcsú hídra. A recézett póklábak sűrű szövevényének rémlő padlatra bámul. Végigfuttatja ujjait a bársonyszálakból szőttnek tetsző fekete korláton. Az egyik pilléren szemlélődő, jókora pók felé nyújtja kezét.
A finom fekete piheszálakkal borított, öklömnyi lény az ujjára lép, végigsétál a karján, vállát megkerülve kényelmesen a másik karjára mászik, végül megállapodik jobb tenyerén. A lány ujjbeggyel végigsimít a hátán, megérinti a fejét, görbe lábait. Kaiden aggodalmas, viszolygásos, halk nyögdécselésével alig törődvén arcához simítja a finom érintésű, játékállat-puhaságú pókot, majd visszateszi őt a pillérre.
A híd végében magasodó, ködfellegnek tűnő várkapu szárnyai feltárulnak közeledtükre. Odabenn a legkülönfélébb állatok és egyéb teremtmények – békák, majmocskák, éjmadarak, sárkányok, koboldok, tündék – alakjára faragott kövekből készült burkolat fekszik a lovak patái alá.
A palotakertben gömbölyded koronájú, dúsan termő gyümölcsfák és illatos-virágos bokrok széplenek. Lebegőnek tetsző, hatalmas szökőkút ékeskedik közöttük. A szörny, sárkány, kobold és tündér formájú vízköpők szájából kéktiszta víz pezseg a medencébe. Rőt bundájú, kecses majmocskák és szivárványtarka madarak hemzsegnek, dalolnak, rikoltoznak, szöszölnek, lebegnek körös-körül. A gyémántos szárnyú pillangó közéjük vegyül, s eltűnik szem elől.
Lilia lecsusszan Calvaro hátáról. Tenyerét a szökőkútba meríti. Megmossa arcát, kezét. Kortyol a vízből. Mintha selymes aranyport inna. Látni véli, amint a csillámos ital végigfolyik nyelőcsövén, megfényesítvén azt, majd az ereibe kerül. Nyomban frissnek, könnyednek, szárnyalni tudónak érzi magát.
Kaiden a kávára térdelve hajol a víz fölé, egész fejét beletemeti. Sokáig marad a kéktiszta gyöngyeilés mélyén.
Prüszkölve, haját rázogatva emelkedik elő a medencéből. Bajuszán, szakállán, szempilláin aranypor csillan, majd lepereg.
Rocca a szökőkút fenekén sikladozó, lapos halak közé csusszan. Velük úszkál, cikázik közöttük, és egyet sem csíp el, hogy faljon húsából. Kígyógerinccel az egyik kőszörnyeteg mellé emelkedik, s messzebbre lövelli a szájába gyűjtött napcsillámos vizet, mint a vetélytárs vízköpő.
Rongyó – a fürdésügyben engesztelhetetlen – undorhangokat hallat.
Seym a medence peremére ül, kesztyűs kezét a vízbe lógatja, s elképzeli, milyen érzés lehet annak érintése, pezsgése-bizsegése.
A közeléből tapodtat sem tágító Achat utánozza mozdulatát. A felizgatott Molyóka hiába üvölt, hogy ügyeljen, vigyázzon, a manólány a herceg biztonságosnak ítélt keze mellett az erősen vonzó, kellemességet ígérő vízbe ereszkedik, s mert lába nem éri a feneket, legott bugyborékolva el is süllyed.
Seym már-már utána kap, midőn észleli, hogy a kis kobold rúgó-hadonászó mozdulatokat tesz, s noha azok a férfi által ismert úszásmódok egyikére sem hasonlítanak, mégis fenntartják, lebegtetik testét. Selymes pókfonál haja, kék bársonyruhája harangszerűen a víz tetejére terül, s követi helyváltoztatásait.
Kisvártatva a palotába lépnek, egy fehér ruhás tündért követve. Márványpadlón sétálnak, köröttük magas, boltozatos, áttetszőnek tűnő, fényes falak magasodnak.
Kísérőjük hellyel kínálja őket egy végtelen hosszúságúnak érzékelt, keskeny teremben, a föléjük ívelő gömbkupola alatti asztalnál, s nyoma vész. Nem megy ki, egyszerűen semmivé halványul.
Rongyó nyomban elhelyezkedik egy trónusszerű karosszékben. Végigfogdossa a teríték darabjait. Az evőeszközféleségek számából, méretéből kikövetkezteti, hogy gazdag lakomára számíthat. Elégedetten hátradől, a markában tartott késvilla tompa nyelével kopácsolgat az asztalon.
Kaiden sem bánná, ha máris ehetne. Néhány pillantást vet a különös formájú evőeszközökre, s mert ilyféléket még sosem látott, a megfutamodás gondolata is megfordul a fejében. Nem ül le, Lilia és Seym nyomában végigsétál a termen, megszemléli a kifüggesztett képeket.
A sejtelmes színvilágú, kissé elmosódottnak tetsző, bekeretezetlen festményeket karmos sárkánymancsok, hosszú körmű, finom tündérkezek állványozzák, tartják; tapadókorongos-úszóhártyás békalábak vagy göcsörtös madárujjak rögzítik, fogják a falhoz.
A legtöbb kép a Világból innen-onnan ellesett tájat, jelenetet ábrázol. Gyermekét szoptató, fenekelő, ringató, seprűvel kergető anyát. Kedvesét csókoló, csúfoló, ölelő, fojtogató lányt, fiút. Színlelő, hízelgő, hazudó, ármányoskodó, álszentkedő férfit, nőt. Étkező, lakomázó, dőzsölő, táncoló, verekedő, szeretkező, gyilkoló embereket.
Az ábrázolatok gunyorosak, mosolyogtatóak, szívmelengetőek, meghümmögtetők.
Egyszerre csak nyílik az ajtó, s besétál a három főrangú tündér, Zahia, Orenda és Mahua.
A vendégek főhajtással üdvözlik őket. Achat bal lábát a jobb előtt átvetvén, egészen a földig ereszti gömbölyded fenekét.
Mindhárom kortalan nőalak egyformán szépséges. Finom, ránctalan, sima vonású arcuk, napfényszőke, derékig omló hajuk, lebegő fátylakba burkolt, nyúlánk alakjuk pontosan olyan, amilyennek azt a róluk szóló történetekben a Mesélők lefestik.
– Üdvözlünk benneteket – mosolyog Mahua. Mohazöld, sokpántos lábbelit, fűzöld fátyolruhát visel. Szeme smaragdzöld, homlokát fényes, jade-zöld pánt övezi.
– Mindjárt kezdődik a vacsora – szól Orenda. Lábán hattyúfehér, hegyes orrú cipő, kecses alakján csontfehér lepel díszeleg. Szeme jégezüst, homlokpántja zúzmaraszínű.
– Ha nem bánjátok, zenélünk a mulattatásotokra – kedveskedik Zahia. Topánja topázszín, lengeteg öltözéke tengerkék, derekát türkizöv karcsúsítja, csillagszikrás szeme oly mélységesen kéklő, akár az éji égbolt.
Mire Liliáék leülnek a trónusszerű székekre, a tündérek is elhelyezkednek a háttérben, az asztalfő környékén. Így aztán mindnyájan kényelmesen láthatják egymást.
Zahia hárfafélét von a térdei közé. A hangszert két, egymással szemközt íves tartásba hajolt tündér keretezi, földig omló hajtincseik alkotják a húrokat.
Orenda nyikkantyút szorít az állához. E zeneszerszám nem más, mint egy hanyatt fekvő, gömbölyded fejű, bozontos bundájú lény. A dögönyözésre teremtett állatka homloka a fehér tündér álla alá simul, lábai felfekszenek annak bal tenyerére. A szép csengésű, borzongató-édesgető, muzikális hangok a boka- és hastájt vakargatott-cirókázott, a gyönyörűségtől feszessé merevült nyikkantyú torkából származnak.
Mahua olyanforma furulyát tart kezében, amely a megtévesztésig emlékeztet Rongyó orrára, ám ezt fürgén mozgó nyelvecsekkel fedett apró nyílások borítják, a színesebb hangzás előidézése végett.
Liliáék előtt tálakkal, serlegekkel, gyümölcskosarakkal telik meg az asztal.
Falóka a sültekre és pecsenyékre veti magát. Megpróbálja hasznát venni az egyik oldalán pengés, a másik felén rövid tűs késvillának, a fejcsúcsán öblös, bal szélén fogacskás kanálvillának, valamint az egy kézzel kezelhető, kinyitós-becsukós kanálkésnek, ám ezekkel nem halad elég gyorsan, mivel többnyire mindent elejteget, akaratlanul a terem túlsó végébe vagy a falra pöccint, így aztán kézzel-körömmel fal tovább.
Kaiden is iparkodna előkelőe étkezni, végtére tündértársaságban ekként ildomos, ám először tart kezében kanálkést. Kardforgatáshoz, verekedéshez szokott ujjai képtelenek az ilyetén eszközhasználathoz kívánatos finom mozdulatokra. A késvillával küszködvén a penge hátán meredező vaskos tűk sértik fel a kezét. A kanálvillával a száját döfködi véresre.
Végül előveszi saját kését, nadrágjába törli a rászáradt ezt meg azt, s azontúl azzal szeli a húst, annak hegyéről kapja be a falatot.
Rocca nem szenved idegen holmikkal. Saját körmeivel táplálkozik. Hasít, vág, felszúr, kanalaz velük.
Lilia kitűnően boldogul a színarany készségekkel. Olykor igénybe veszi ezüst hajtűit is. Finom falatokat csipeszelget a szomszédos székre tett tömérdek párnán ülő, ám az asztalt így is alig elérő Achat madárfiókásan tátogatott szájába is.
Eltelvén a zöld, bíbor és korallos belsejű gyümölcsökkel, sötétkék színű, sűrű ramattabort nyeldekel.
A tündérek a lakomázás alatt mindvégig zenélnek. Félig lehunyt szemmel, átszellemülten fújják, pengetik hangszerüket.
Látván, hogy a lány az étkezés végére ért, Orenda rápillant az érzéki hangú nyikkantyútest fölött.
– Tetszik a muzsikánk? – kérdezi.
– Gyönyörűséges.
A tündér Seymre ripakodik.
– Hát te? Hol jár az eszed? Minek muzsikálok, ha más jár a fejedben? Engedd át magad az élvezetnek, ha azt kívánod, hogy elégedett legyek veled! Különben csúnyán megtréfállak! Mit csináljak belőled? Lovacska már voltál. Ezúttal mit szólnál a...
A herceg merészen közbeszól.
– Már épp elégszer meg vagyok tréfálva! Találjatok ki valami ötletesebbet! Attól tartok, társnőitek sem éreztek elégtételt, se mámort, amikor ménné változtattak. Nerv boldogbb attól, hogy mostanában sóváran szemlélem mások testi örömeit?! Ti is csak unnátok, ha benneteket szolgáló törpe, zenélő nyikkantyú vagy kuka kobold lennék.
– Ó, igen – bólint Zahia a hozzá közelebb ívelő hárfatündér hátgörbületére hajtott fejjel. – Valóban unnánk! Ráadásul mekkora pocsékolás is volna! Mert neked nem az a dolgod, hogy csődör, testetlen félhulla, törpe, nyikkantyú vagy bármi más légy! Az a feladatod, hogy jó király, nagyszerű uralkodó legyél az egykor Sollima földjének nevezett Foriarián. Mondd utánam!
– Foriaria – ízleli Seym. – Tán csak egyszer-kétszer ejtettem ki ezt a nevet! Sollima megtiltotta, fővesztéssel, karóbahúzással büntette használatát. Azt akarta, hogy örök feledésbe merüljön a birodalom hajdani neve, a valahai szabadság emlékezetével együtt.
– Altan visszaadta hazád régi nevét? – kérdezi Mahua, félrevonva ajkától a manósípot.
Seym Kaidenre néz.
A hadvezér letörli bajuszáról az imént elkortyolt vörösbor cseppjeit, elteszi kését, s a fejét ingatja.
– Az udvari tanács parancsba kapta, hogy hozzon törvényt, mely szerint a koronázás örömére országunk azontúl Altaniának neveztessék – mondja.
– Na és ekkor te mit gondoltál? – mosolyog rá a topáz topánú Zahia.
Kaiden vállat von, úgy vélvén, nem tartozik másra, hányszor bánta meg Altannak tett hűségesküjét. Ám, úgy rémlik, nem így kellett volna válaszolnia.
Hanyag mozdulata jutalmául Zahia pattint egyet, s Kaiden átváltozik. Érzi önnön édeskés illatát, krémes állagát, olvadozását. Ebből rájön, hogy tortává varázsoltatott. Ez ellen nincs mivel tiltakoznia.
– Egyetek egy kis süteményt! Diós, habos, haduras, mogyorós! – kínálja vendégeit a tengerkék ruhás tündér.
Rongyó előrehajol, hogy a tortára vesse magát. Seym és Lilia egyszerre ragadja meg a grabancát.
– Mégiscsak enyém leszel? – ingerkedik Rocca, az asztal közepén kereklő Kaiden felé villázgatva nyelvével.
– Most már értem, miért csúfolnak benneteket vésztündéreknek a hátatok mögött – jegyzi meg Lilia.
– Nocsak? – mered rá szemöldökfelvonva Mahua, s megint félreteszi a manósípot. Társnői töretlenül játszanak tovább. – Ez volna gúnynevünk?
– Nem sértheted meg Kaiden barátunk méltóságát! – jelenti ki Seym.
– Nem? – csodálkozik a smaragd szemű tündér. – Miért nem? Egész idő alatt, míg nektek muzsikáltunk, máshol járt az eszetek! Nem azt hallottuk a fejetekből, hogy hűha, be igéző ez a dal! Meg azt sem, hogy: nahát, álom hallgatni e zeneszót! Nem, a ti fejetekben azt lehetett hallani – s ezzel Rongyóra néz –, hogy miért nincs rendesen átsütve a hús, miért nem kellőleg fűszeres, és hogy ezek a nőcskék inkább a konyhában jeleskednének, mint sípon, hárfán, nyikkantyún!
– És milyen igazam volt! – mordul rá a manó. – A sült száraz, túlsütött, íztelen! A pecsenye rágós, elsózott, és még hajszálas is!
– Őszintén sajnáljuk – derül fel Orenda arca. – Nemrég szereztünk egy prémkoboldot a konyhára. Ő csak így tud főzni. Talán kicseréljük veled.
– Ne próbáljátok meg, nem vagyok én szolga! Inkább tanuljatok meg sütni-főzni, dézsatündérkedni! És azt sem ártana gyakorolnotok, miként kell viselkedni, ha vendégek érkeznek a palotátokba! Ugyanis nem így kell!
Orenda Rocca felé fordul.
– Neked pedig az járt a fejedben, hogy vajon Kaiden ránéz-e Liliára, s ekkor te mit olvasol ki a szeméből, és azon is gondolkodtál, hogy ha megölnéd valamelyiküket, biztosan megkönnyebbülnél.
– Igaz – hagyja rá a kígyólány. – Efféléket gondoltam. De ki ne hagyd a folytatást! Hiszen eldöntöttem a kérdést, megfogadván: bármily fájdalmas küzdelmet is kell vívnom önmagámmal, megszabadulok az ilyetén érzésektől!
– Te viszont – folytatja Orenda, immár Liliához intézve szavát – mindvégig Seymet nézted, s olyanféle ötleteket forgattál a fejedben, hogy irultamban-pirultamban majdnem bíbor tündérré változtam!
– Én is, én is! – jajdul Mahua.
– Én is, én is! – panaszkodik Zahia.
– Na, de a levitézlett hadvezért se hagyjuk ki! Míg mi muzsikáltunk, zenénkbe szőve teljes lényünket-lelkünket, ő azon rágódott két falat között, hogy... – Orenda elhallgat egy pillanatra, csupán amíg a megroggyanni látszó krémes tortára kacag – hogy mi biztos rendes tündérek vagyunk, amolyan banális három-kívánság-teljesítő tündék, és ha majd abbahagyjuk a cincogtatást, ő megkér bennünket, hogy...
Ilyesmi aligha történt Orenda örökhossziglani élete során.
A torta elemelkedik az asztal közepéről, és – mondhatni, tiszteletlenül – az arcába száguld.
A tündér elnémul. Barnás krémek málladoznak arcáról.
Elhűlt társnői a szájuk elé kapják kezüket, leplezni próbálván kaján örömüket.
A csúful járt Orenda pattint az ujjával. Arca, csontszín ruhája megtisztul.
Kaiden teljes férfiúi életnagyságban újra az iménti helyén ül.
– Te, te! – kuncog a betortázott tündér. – Te huncut! Te aztán vagy valaki! Nekem is volna kedvem hozzád, ha Rocca vagy más nő lehetnék! Azt akartad kívánni tőlünk, hogy szabadítsuk meg Seymet Nerv gonosz bűvöletéből. Vagy ha ez így nem megy, akkor adjuk neki a testedet, mert immár önmagadnál is fontosabbnak érzed, hogy a herceg és Lilia gyötretése véget érjen! Majd ha már nem szégyelled, hogy így és ennyire szeretsz, elkalandozhat tőlünk a figyelmed!
– Nem szégyellem! – mordul Kaiden. – De az ember nem beszél ilyesmiről!
– Ó, az ember! – csúfolódik Zahia. – Miért nem? Tán-tán szégyen? Na és te, Seym! Vajon emlékszel-e, mi járt a fejedben, míg nektek muzsikáltunk? Mert attól is irultunk-pirultunk ám, de még a bokánk is beleremegett!
– Bizony, bizony! – nyikkan a fehér tündér.
– A térdem is, a sípom is belerezegett! – sóhajt a fűzöld ruhás szépség.
– Fáradjunk át a zeneterembe! – kezdeményezi Zahia.
Leültetik a vendégeket egy kényelmetlen, kemény, szúrós kerevetre. Elhelyezkednek előttük, és folytatják a muzsikálást.
A boltozatos tetejű, csodavilágszerű jelenetekkel festett falú teremben aprócska, légies köztündérek, Achathoz hasonló, formás, nagy szemű koboldok táncolnak, egymással és külön-külön. Mozgásuk szemet gyönyörködtet, elképeszt, megigéz, bűvöl. Nem is lépkednek, hanem lebegnek, szálldosnak, lábujjaik alig érintik a márványpadlót.
Időnként egy-egy tündér holtan vágódik el. Társai gyakorlottan vállra kapják és kiviszik a tetemet, majd folytatják a pörgést, szökdelést. A végtelenül hosszúnak tetsző, habár simogatóan szép zenedarab hallgatása közben két kobold is halálos véget ér.
Egyszercsak, nagyon sokára, Mahua az ölébe engedi a manósípot.
– Azért hullanak, mint a hópelyhek, mert él köztetek egy regiment hitetlen! És ha valamelyik tudatlan ember kijelenti, hogy tündérek márpedig nincsenek, meghal egy kis társunk! Továbbá, ha az odaáti Világban valamilyen csibészség történik, és az érintett gyermek azt állítja, hogy nem is ő volt a tettes, hanem egy kobold, és ez nem igaz, mert nem is egy manó gyújtotta meg a macska farkát, nem az tett sót az öreganyja pitéjébe, nos, ez esetben meghal egy kobold, mert nekik igenis az a dolguk, hogy szakadatlanul gézengúzok legyenek! És persze nemcsak azon töprengtetek, míg mi a lelkünket elétek muzsikáltuk, hogy miért vágódik hanyatt hol egy tündér, hol egy kobold, hanem azon is, vajon meddig tarthat még a zenélés! Meg aztán azon is...
– Ez őrület! – üvölt fel Rongyó. – Nem elég hallani mások ostoba gondolatait, utána még meg is kell tárgyalni azokat? Hogy lehet így élni? Pláne örökké? Rettenetes! Miért nem beszéltek a Csepűrágóval? Nerv biztos beleegyezne, hogy rövidebb ideig, mondjuk fél- vagy negyedöröklétig szenvedjetek!
– Dehogyis szenvednek! – szól Lilia. – Élvezik mindazt, amit a muzsikálásuk felszabadít bennünk! Tudják, vagy úgy akarják tudni, hogy a zenéjük varázsa alatt döbbenünk olyan gondolatokra, melyekre másként soha rá nem jönnénk!
Zahia megimbolyogtatja előtte hosszú körmű mutatóujját.
– Nem csupán ennyi! Belelátunk a titkos rétegeitekbe, álmaitokba is! Nemsokára, ha majd aludni mentek, megszőjük vágyaitokat! Falikárpit, szőnyeg, nyeregtakaró vagy palást lesz belőlük. Mi csak addig létezünk, amíg ti éltettek bennünket! Ha végleg elsorvadnak vágyaitok, álmaitok, mi is kihalunk.
– Ti, emberek egy ideje már nem vagytok olyan színesek, mint régen! – sóhajtozik Orenda, az ölébe fektetve a kimerült nyikkantyút. – Valamikor többet, szebben ábrándoztatok! Röpült, szárnyalt, táncolt, varázsolt a lelketek! Ám mostanában mintha kopna az emberi képzelet! Szedjétek össze magatokat, különben kénytelenek leszünk fölrázni titeket! És ha a tündérek megindulnak ellenetek, akkor bizony jaj lesz nektek! Hallani akarjátok, mit kerestek itt? Nem voltatok kishitűek? Dehogynem! Ezért veszett el a csata. Ezért lett hazátokból Altania! Igen, a szégyenketrecbe dugott Altan herceg azóta királlyá koronáztatott! Nem tudtátok?
– Tréfálsz! – nyögi Kaiden. – A nép nem tűrné.
– A nép?! – nevet fel Mahua. – A nép annak hisz, aki ügyesebben hazudik! A nép!? Mesélhetnék! De hiszen te is kiigazodsz rajta! A nép fele hallgatag, fele csőcselék!
A herceg talpra szökken ültéből.
– Nem igaz!
– Ülj vissza, míg szépen vagy! Hol a fenséges modor? Ja, hisz fenség sincs, hogy is lehetne modora!? Nem akartál király lenni, mondván, a király rossz, gonosz és elnyomó. Meg sem fordult a fejedben, hogy épp azért vár rád a trón, hogy fordíts ezen a balhiten! Ha azt hiszitek, azért vagytok itt, hogy most varázsütésre történjen veletek valami nagy csoda, szörnyen tévedtek! Pattintunk egyet az ujjunkkal, és te, Seym, visszanyered a testedet. Így ni! Amint kiteszed a lábad a palotánkból, Nerv tüstént visszaváltoztat! Vagy mégsem? Lehetséges, hogy Altania sincs? Csak túlteng bennünk a komiszság?
– Áh, dehogy! – tiltakozik Zahia.
– Még hogy komiszság!? – kacag Orenda. – Hiszen mi tündérek vagyunk!
– Banyák, szipirtyók vagytok! – toporzékol Rongyó.
– Nocsak, még nem is hoztuk szóba a te gondolataidat! Pedig azok igencsak a kis manólány körül forognak!
– Fogd be a szád, delinké! Lidérke!
– Ne mérgelődj, Rongykobold! Miért is vagy itt? Hogy kapj tőlünk valamit? Nem, nem! Neked is magaddal kell elrendezned életed dolgait. Barátság, szeretet, összetartozás szükségességének kérdését. Vagy mégiscsak haszontalanságok ezek? Nyűgök? Ne mástól várd a választ, magad felelj! Menjetek aludni! Fáraszt bennünket, hogy ennyire vaksik vagytok! Vagy már másként van minden, mint amikor útnak indultatok? Ki tudja?!
– Azért piszkálódsz, mert el-elszakadoztam a művészetedtől? Ha egyszer nem túl jól bírom a hárfázást! Itt ültök a cikornyás palotátokban, és arra vártok, hogy betévedjen valaki akit rögtön felbosszanthattok? Igenis, tényleg folyton Achat jár az eszemben! Arra vágyom, hogy ne Seymet bámulja megmentőjeként! Hogy engem lásson daliásnak, szépnek! És okosnak! Mert az is vagyok! Na, delinkék! Most boldogok lettetek?
– Reggelre ruhácskát, cipőcskét készítek Achatnak, és beleszövöm titkos kívánságaidat! Azt a vágyképet, amelyben őt is ott látod a cédrusod odvában, magad mellett! És azt is, amelyikben ő túlkiabál téged, mert egyszercsak megszólal és még nálad is házsártosabb lesz! – ígéri a topáz cipős tündér.
Rongyó ráölti nyelvét, és kivonul a teremből. Társai utána indulnak. Mahua melléjük szegődik.
– Megmutatom a szobáitokat. Melyiktek érzi úgy, hogy kár volt idejönnie?
Nem kap választ.
– Jól van, úgy látom, senkinek sem vált kárára a céltalan utazás.
– Tudnám vitatni – dünnyögi Kaiden.
A smaragd szemű tündér befordul elé. Oly közel lép a férfihoz, hogy lélegzetük összehorzsolódik.
– Nekem is óriási erőpróbát jelent találkozásunk! Szívem szerint itt tartanálak, térdeimhez bűvölnélek! Miért is ne? Maradj velem az idők végezetéig! Szeress, ölelj, becézz, hallgasd a manósípomat! Rengeteg örömöt találnék benned!
– Ugyan, mifélét?! – morran Rongyó. – Még hogy! A Pucátlanban?!
– Tudod mit? Mindezt egy palástba szövöm neki!
Mahua megáll a folyosón, és megmutatja, ki melyik ajtó mögött alhat.
– Aztán álmodjatok ám! És nyugodtan lehettek gátlástalanok!
Kaiden elámul a szobáján.
Bíbor selyemmel bevont falak gömbölyűdnek köré. Kerek ágyát légiesen finom, hattyúszín tollakból készült függöny szárnyazza körül, lágy lebegdezésével hűs légáramlásról gondoskodón. A nyoszolyavégi asztalkán ezüstlő serlegben rubinlevű bor illatozik. Aranytálcán érzéki küllemű étekfalatok, hamvas bőrű, édes gyümölcsök kínálják magukat. A szoba közepén kereklő márványmedencében kristályos víz pezseg. Az átlós padlónégyzetek mindegyikében más és más figura, bűvábra látható, folytonos mozgásban, váltakozó elrendezésben.
Kaiden hitetlenül forgolódik körbe-körbe. Felváltva csodálja a kupolán elevenlő nőalakokat és a többi különösséget. Szemét dörzsölgetve bámulja a palástot szövő tündérek nyersanyagait: tulajdon álmainak és furcsa-meghitt hangulatainak színes és fakó, vad és andalítgató képeit, valamint az olyféléket, melyek ismerősen hatnak rá, noha nem az övéi.
A medence közepén térdelő, az állához tartott tenyeréből s az ajkai közül is vizet folyató-pezsgető lányszobor attól függően változtatja formáját, hogy a rápillantó milyennek kívánja látni őt. A férfi hosszasan elbíbelődik e játékkal.
Mígnem valósággal belekábul élményeibe. Leveti ruháit, elnyúlik a medencében. Midőn fejét a párkányra támasztja, s arra gondol, az a víz megtelik selymességgel, simogatással, forrósággal. Midőn másféle ötletek járják meg fejét, a testét ölelő közeg gyengéden hűvössé válik. Hullámzóan vörösborszerű lesz, s ő belekortyol. Visszakékülvén megtelik halakkal. Szirénekkel. Amivel csak óhajtja.
Ilyfélében még sosem részesült. Sejti ám, hogy az ajándék éjszaka megismételhetetlen. Mit is ajánlott Mahua?
Kaiden szabadon eresztett, feltárt lélekkel hever a medencében. Porcikáit, szívét rengető, búsító-gyönyörítő érzések, gondolatok, képek káprázata járja-lengi-simogatja-szövi át meg át.
Végül már fel sem pillant a kupolára. Anélkül is maga előtt látja a neki készülő palástot, s biztosra tudja: élvezettel fogja viselni.
Halántékán finoman, higgadt nyugalommal lüktet a varázsábra, olyképpen, ahogy a béka nyeldekel.
Az élet tündeszép, nyögi a férfi, s álomba merül.
A szomszédos szobában Rocca többsoros karikába tekeredik az ágyon, fejét a párna alá csúsztatja. Lelassultan, lustán lélegzik.
Azon mélázgat, mit kapott az úttól. A táltosföldi kardot, például. Azelőtt, a régi, varázserő nélküli pengéjét nemhogy felemelni, de még csak előkapni se volt mersze. Addig ezernyi félelem, szorongás görcsözte lelkét. Most pedig?! Veszedelmes kardművésszé vált.
És persze Kaiden is az úthoz járt! Hát bizony, a vele kapcsolatos kínszenvedelmeket is megkapta, kívánatlanul. Most már legalább különbséget tud tenni, milyféle vonzás az, amit a lázasodási hév vált ki belőle, s milyféle delej az, aminőre szeme-szíve-bármije egyaránt vágyódik.
Utóbbi felkavarodás – teljes nevén: szerelem –, őrületes viharokat korbácsoló, zavarba ejtő, zabolátlan, kínzó, mágiázó, csodával azonos érzés.
Mindezt persze nem csupán önnön gyötrődéseiből szűrte le. Seym és Lilia láttán döbbent rá, minő hatalmassággal találkozott. Ahhoz, hogy azokon a szinteken, oly magasságokban, mélységekben, rétegekben élhesse át az érzelmeknek eme csodáját, valószínűleg újra meg kell születnie. Nosza! Ettől ugyan nem tart többé!
Ha a Patano-királyság megszabadul az agoli rablólovagtól és szörnyetegeitől, s azontúl nem a félelem lesz a lelkeket igázó legfőbb érzés, a szülők megpróbálhatják majd olyfajta elvek szerint nevelni sarjaikat, melyek szellemében megkímélnék őket minden fájdalmas testi és érzelmi élménytől, mondván: ők már épp eleget szenvedtek. Ez esetben neki, Roccának nem az a dolga, hogy rájuk szóljon, miszerint: rosszat tesztek ezzel, hibáztok!? Gyermekeiteket hagyjátok néha orra esni, olykor csalódni, elkeseredni! Ne higgyétek, hogy az egészséges fejlődéshez nincs szükségük fájdalomra, búbánatra, dühre is!
Vagyis, tűnődik a lány, most meg kéne fogalmaznom, mit jelent, hányféle lehet a szeretet. Másmilyen az, amit a szülő érez gyermeke iránt, mint az, amit Kaiden illata, hangja, látványa vált ki belőle; s megint másféle húrokat rezget benne Seym és Lilia, pláne Rongyó. Ám: mindegyik érzületnek az a lényege, hogy annál gazdagabbá tesz, minél többet adsz bele. Olyan kút ez, amelyet sosem leszel képes kimerni, ha ismered a forrását tápláló titkos varázsszót.
Szerencsére Orenda észrevétette vele, hogy a visszautasítása miatt érzett gyűlöletéből megtisztultan, Kaidennek és önmagának is megbocsátva került elő.
Egyszer, nagyon rég, midőn még kislányként azért hajigált köveket a tóba, hogy az általa mutatott rút képmásért bosszúból összeroncsolja a víztükröt, Reydo rámosolygott: – Nahát, nem tudod, hogy nem a düh, a tagadás szépít meg?! Merészen nézz szembe magaddal, fogadd el azt, aki vagy! Ugyanis a harmónia tartósabban széppé tesz.
Harmónia?! Píha! – legyintett akkor gúnyondárosan. – Halálunalom!
Persze, sóhajt most, rengeteg életismerettel később, épp a maga s a Világ közti összhangzatra sóvárgón; hát persze, hogy vérmesen elutasított mindent, amiért keservesen meg kellett volna küzdenie! Na, és nem pont e bősz tagadástól oly visszasírnivalóan léha az ifjonti életszak!?
Rocca fél szemmel felsandít a párna alól. A feje fölé gömbölyödő kupolán guzsalyozó tündérekre pillant.
Mi a manót műveltetek velem?! – sóhajtja, rájuk öltvén hosszú, kétágú nyelvét.
Seym és Lilia a terem közepén pezsgő-gyöngyöző szökőkút körül táncol, forgolódik.
A koboldsíp, a tündérhárfa és a nyikkantyú bűvölő-szédelítő dallamaira elpörgik-penderülik-játsszák egymás iránti tetszésüket, vágyukat, érzéseik teljes skáláját; a leglágyabbakat és a vaskosabbját is. Eltáncolják a gyöngédséget, simogatást, még a beceszavaikat is, s mindeközben nagyokat nevetnek, ki-kizökkenvén a ritmusból, egymás karjába botladozva.
Seym az érzéki örömökről szaval, mindmegannyiról, vehemens líraisággal. Játékos túlzásaival ő megnevetteti, a vidámság felhempergeti Liliát.
Utóbb a lány is csatlakozik az étkeket, itkokat, illatokat, sőt szagokat, érintéseket és karmolásokat, csókokat és harapásokat is méltató férfihoz. A medence kávájára fel-felszökkenve, a vízen keresztül-kasul gázolva, fröcskölve, birkózva bolondoznak, boldogan.
Egyik összebotlásukban hirtelen elkomolyodnak. Azután kétségbeesetten csókolják, simogatják, vetkőztetik egymást.
Gyorsan, hamar, üstöllést szerelmezni vágynak! Íziben! Mielőtt reggel lesz. Mielőtt Nerv újrakezdené. Hátha még nincs is megfoganva a hercegi ded?! Meg aztán ürügy nélkül is, magáért az ölelkezésért.
Szerelmeznek a kéktiszta, pezsgő vízben, képzelt vagy valódi halak között; a selyemtakaróval fedett ágyon, és az forog velük, vagy ezt csupán érezni vélik. Álomfüst kavarog köröttük, s odafönn a kupolán Mahua, Orenda és Zahia görbül szövőszéke fölé.

 

 

Reggel valamennyien oly kimerülten és elvénült kinézettel támolyognak elő szobájukból, mintha hét életen át tivornyáztak volna.
Csüggedt tartásban vánszorognak az őket vezető, kicsiny termetű tündér után. Loppal lesegetnek egymásra, meg-megránduló szájszéllel, fel-felvillanó szemmel, alig lappangó iróniakedvvel, ámde élcelődni erőtlenül.
Rocca úgy fest, mint aki bőrét kinőve megint vedleni készül; kétágú nyelve lepedékes, szeme opálos.
Rongyó szemhéja, orra már-már a földig lóg, roggyant térdei a padlót közelítik.
Kaiden szeme süppedt, nyeregtáskás; alsó ajka fittyedt. Seym szétbomlott hajjal, kimerülten lépeget. Lilia tincseit a hajtűk kuszált összevisszaságban tartják, zöldessárga macskaszeme homályos, szája zsibbadt.
Csupán Achat friss és bohó kedvű. Fel-alá szaladgál közöttük, megragad egy-egy kezet, s kedveskedőn zümmög az önnön gyászmenetének rémlő társaságnak.
A hosszú asztalnál, mintegy varázsütésre, felébrednek és megelevenülnek. Egyszerre édes és savanykás, selymesen simogató italt kortyolnak, ízletes falatokat ropogtatnak.
A figyelmes tündérek manósípot fújva, nyikkantyút és hárfát pengetve mulattatják étkező vendégeiket. És azok nem kalandoznak el a varázslatos tündérzenétől. Az elmúlt éjszaka óta tudják, hogy élményeiknek mindenestől kell átengedniük magukat.
Elméjük fel-, tekintetük kitisztul; szemhéji, szem alatti mocsolyáik lelohadnak, tartásuk megpeckesedik.
Seym szanaszét zilált, sűrű, sötét haját hátrafonja s bőrszíjjal megköti egy ugribugri, kicsiny tündér, ki a csikorgó lábakkal odavonszolt székről is csak ujjhegyre állva, szökdécselve, lebegkélve éri fel a férfit.
Vele végezvén a morzsányi delinké odébb taszigálja felhágóját, és összekazlazza a Lilia fején lelt kuszaságot. Magasra tornyozza a lány parázsos ragyogású, fekete tincseit, majd rögzíti azokat az ezüsttűkkel, melyek súlyos lándzsáknak látszanak az ő apró kezében; végül itt is, ott is szabadon ereszt néhány fürtöt, hadd gyűrűzzenek a keskeny arc körül. Ezután, az asztalra átszökkenvén málnapirosságot lehel Lilia szájára, kézfejével finoman be is dörgöli, hogy e vérteli szín élénkebb, élethossziglan tartó legyen.
A hosszasabb szépítgetésre szoruló Roccával folytatja. Meglazítja a kígyólány feszesen hátrasimított haját, hullámokat göndörít belé. Körmével örökös kontúrt rajzol elmosódott szélű szeme köré, leheletével megfényesíti tekintetét.
A nyűttes Kaidenre is sort kerít, s még az üde Achat gömböc arcán is lel simítanivalót.
Rongyóhoz érve kétségbeesetten felsikolt, ám erőt vesz ijedtén, s nem adja át magát a csüggedésnek. Utóbb még a berzenkedő Habókás hadonászásával, el- és félrehajolgatásaival, asztal vagy szék alá mászásaival sem törődik. Fáradhatatlanul üldözi Rongyot, kifésüli haját, tökfedő formájúra pofozgatja enerváltas kalapját, vizenyőtleníti lógatag hajlamú szemhéját, normál méretűvé simogatja felpuffadt orrát, lecsípi róla a takonycseppszerű bibircsókokat. Többszöri nekifutással helyregyűrögeti biggyeteg alsó ajkát, végül pirosságot sóhajt rá.
Azután a négy görnyedt manó tarkóján, hátán cipelt tálcáról elveszi a Rongykobold számára szőtt palástot, és feladja azt tulajdonosára.
– Hát ezt nem! – üvölti Báncsvirág, a vállára aggatott holmit rángatván. – Ez egyszerűen undorító! Hol van róla a gyönyörű szürkeség? Mi ez a pocsék, unalmas színesség?! Ragad a tisztaságtól! Teljes épség ékteleníti! Sehol egy díszes pecsét, folt vagy szakadás! Penetránsan bűztelen! Nem kell!
Letépi magáról a palástot. Épp ledobni s megtaposni készül, midőn hirtelen észreveszi a kelmén sejlő, nyüzsgő, kavargó, mocorgó, lüktető ábrákat. Felismeri vágyott cédrusának teremnyi odvát, abban pazar bútorokat, tárgyakat. A vele vágtázó, ficánkozó, életittas, vigyorgó Meseszépet. Egy végtelenül hosszú asztalt, melyet ha végighabzsol is, az menten újra roskadozni kezd a rajta termő étkek alatt. És még seregnyi kellemetességet fedez fel az eleven szövésben. Legvégül a szépséges szépségű, szőlőzöld szemű manónét és a poronty manókat.
Két kézzel ragadja meg kalapja szegélyét, jó mélyen az arcába rántja, és még a füllegyezőit is előrehúzza. E fedezékbe visszavonultan felölti a köpenyt, s csendesen félrevonul.
A piciny tünde kicseréli Achat Spetrián csent ruháját, színes cipőcskét húz a lábára. A koboldlány illeg-forog a ligetnyi növénnyel, gyümölccsel, Kaidennel, Seymmel, Rongyóval s utóbbi reményeivel, álmaival teleszőtt, meseszép holmiban.
A fekete harcos is pördülősen könnyű palástot kap. Végigfuttatja rajta pillantását. Arcszínt vált, majd felderül önnön pirulósságán. Liliához lép, megcsókolja a lány kezét, szempilláit. Enyhén meghajol a tündérek előtt. Vállára kanyarítja köpenyét, és ő is félreáll.
Rocca szájtátva figyeli az alakja köré tekeredő, újdonat marust. A légiesen lebegő, ezerképű, puha kelmén a patano föld tájai, s az ő szabadságról, életről, szerelemről színezett lélekálmai örvénylenek.
Kaiden maga elé lebbenti az ajándék palástot. A smaragdszemű Mahua nem szőtt abba többet, csupán a teljes Világot. A hadvezér arcbőre bíborszínűre lobban. A fűzöld ruhás, ugyancsak pironkodni tetsző tündér kézfejére hajol, majd Seym mellé lép.
A morzsányi delinké tarka nyeregtakarót nyújt át Liliának. A lány megnézi annak mindkét oldalát, és megengedi könnyeinek, hogy előszivárogjanak.
– Köszönöm. Ez olyan szép – hebegi vibráló szájszéllel –, minta...
Ekkor elakad, mert nem jut eszébe semmi eléggé szép, semmi olyannyira szép, aminőt ne lehetne tovább fokozni valami még szebbel. Míg ezen töpreng, a kalapszegély árnyékában hűsölő Bolyóka megszólal:
– Köszönet, lidérkék! Igazán rendes meglepetéseket kaptunk! Még én is, pedig most megint mehetek veresszáj- és habóktrágyát, lókukót, miegymást keresni, hogy hempergés után visszanyerjem ellenállhatatlan mivoltomat! És hogy kisegítsem a csekély szókincsű Liliát – Rongyó itt hosszan skálázgat hetedhét hangszínén, mielőtt kibökné –, ajándékotok olyan szép és kedves, mint a hétfejű sárkány hét boldog mosolya! Örömömben szeretnék annyira önfeledt lenni, mint a farkát kergető kutya! Ráadásul a reggeli lakoma is elfogadható volt. Hát, csak így tovább, lidérkék! Előbb-utóbb elsajátítjátok a vendéglátás fortélyait!
A hattyúszín cipős Orenda előrébb lép. Kicsiny skatulyát tart kezében. Liliának nyújtja a közönséges bambuszlevélből készült, egyedüli díszítésként tündérhajszállal átkötött dobozkát.
– Tedd el. Tudni fogod, mikor bontogasd ki. Segítségül ennyit: az iskátula tartalma örömöt szépítőtetéző.
Topáz topánjában Zahia toppan a lány elé. Öklét magasba emelvén egyenként nyitja szét ujjait. Bársonyosan pihés, simogatnivalón bájos, fekete pók kuporog tenyerén.
– Íme, ő Clon. Fogadd el fejdíszül. Bármikor hasznát veheted. Vigyázni fog rád és a hercegi magzatra is.
Lilia hajába illeszti a pókot. A kövérded potrohos egy ideig fel-alá sétálgat, helyét keresgéli, majd a jobb fülnél, egy szabadon rugózó hajfürt tövében rátalál.
A lány kecses bókolással köszöni meg az ajándékokat.
Achatnak megtetszik a gesztus. Megragadja Lilia kezét. Addig ismételgetik a hajladozást, mígnem ő is tökéletes keccsel, alázattalan tisztelettel képes megcsinálni.
A pántos, mohazöld lábbelit viselő Mahua rájuk mosolyog.
– Tőlem is kaptok valamit: lerövidítem utatokat. Mire felocsúdtok, a Patano-királyságban lesztek. Vegyétek magatok mellé Egoryt, és ne hagyjátok többet elbóklászni. De talán ő is gyanítja már, hogy vágya teljesültéért komolyabban meg kell küzdenie, mint eddig tette. Amíg érdemtelen, így marad.
– Éppen rá gondoltam – sóhajt Seym. – Arra, hogy állapotunk mennyire hasonlatos.
– Nem csupán a ti kedvetekre teszek, ha most a Patano-királyságba röpítelek benneteket. Meglehet, kísértetiesnek fogjátok találni, hogy olyféle helyzetbe kerültök, mint nemrég Sollima földjén. Míg Rocca utánatok kutatott, a rettegésben, kínban tartott patanók fellázadtak. Vyster most végre alapos okkal irthatja az utált lakosságot. Szétküldte szörnyetegeit a bozótnyesővel, kalászcsapóval, kaszával, ásóval harcoló felkelők ellen. A patanóknak csekély esélyük sincs a győzelemre, de még a fennmaradásra sem, mert Vyster minden éjszaka eljár az Irtózat Kertjébe, hogy végigtermékenyítse a csürhéi által összerabolt asszonyokat, s azokból özönszerűen áradnak a nyomban csatakész rémségek.
– Jaj, ne! – nyöszörög Kaiden. – Elegem van a vérontásból! Csak tessék, nyugodtan nevezzetek nyafogónak! Nem törődöm vele!
A smaragd szemű tündér olyan közel hajol hozzá, hogy érzik egymás leheletének forróságát.
– Ha valóban eleged volt volna, akkor Altant felkötteted Sollima mellé! Azzal elejét vetted volna egy csomó bajnak!
– Igen? És akkor mi történik a felkelőkkel? Ha mi mindent tökéletesen csinálunk Foriarián, akkor a patanók most miféle megmentükre várnának? – kérdezi a hadász a tündéréhez nyomott orral.
– Erre is tudnának felelni a Látnokok!
– Nagyszerű – sóhajt a férfi higgadtabban. – Tehát?
– Hozzátok ki Reydót a Nyomorultak Szigetéről. Amint ott lesztek, tudni fogjátok, mi a dolgotok.
– Ez minden? – nyögi a hadvezér. – Ügyes kis útmutató.
– Támaszkodjatok a madarak, úgy általában az állatok segítségére. A szellem mivolt is jól jöhet! És most: a szívem szakad meg értetek! – nyög fel Mahua. Kapkodón megcsókolja Kaident. Sóhajtva válik el a férfi szájától, s hátrébb lép. – Jaj, nagyon vigyázzatok magatokra! A hétfejű sárkány hét boldog mosolya legyen veletek!
Elsötétül világuk. Elnémul a tündérmuzsika.
Mintha eszméletvesztésbe vagy magába a halálba zuhannának.
Dús lombú erdőben érnek földet, fenékkel a mély avarba fúródva.
Kábán körbepillantanak. Úgy tetszik, mindnyájan megvannak.
Kaiden a medencecsontját tapogatva tápászkodik talpra.
Rongyó a fejére lebbent palást alatt vergődik, fuldoklik. Achat siet a segítségére, ám mert komikusnak találja a manó hatalmas vakugrásokkal tarkított fetrengését, egyik kezét a szája elé teszi, hogy hangszigetelje kuncogását, a szabadon maradó másikkal viszont csak lassan bírja kifejteni Hóborkást a köré csavarodott lepel alól.
A félig-meddig feltápászkodott Seym pillantása rögtön Liliát keresi. A lány a közelében hever. Egész pontosan alatta, száraz lombbal is jócskán betakartan, és halkan nyöszörög. Amint a férfi lehemperedik róla, hálásan felsóhajt.
Rocca kibomlik karika testhelyzetéből. Kobrásan felegyenesedik, elnéz a bokrok fölött, s óvatosságra inti eszmélkedő társait.
Lilia észbe kap, kiengedi Kit a köpenyből. Feltérdel, észleli a körülöttük szöszölő, cserjelombot harapdáló, fülüket hegyező hátasokat. Totyak épp egy boldogtalanságra jutott rágogót pirítgat lehelete tüzén.
Tőlük néhány kőhajításnyira erősen történik valami a sűrűben.
Mindenekelőtt kiszabadítják a szűkölő Rongyot, és jelbeszéddel értésére adják, hogy ne mukkanjon, ha kedves a gereznája.
A meglehetős zajjal kísért esemény közelébe lopakodnak. Óvatoskodásuk fölösleges, az önfeledt neszezők nem hallják közeledésüket.
A bozótban négy rongyos patano két rémlénnyel küzd.
A helyzetet jobban megszemlélve kitetszik, hogy a szörnyetegeket voltaképp le is küzdöttek, immár azon fáradoznak, hogy roppant alaposan agyonverjék azokat. Vasvillából és ásóból álló fegyverzetük szerfölött alkalmas a célul tűzött feladat végrehajtására.
A patanók magasak, vékony lábúak, kígyószerűek. Homlokba húzott, hályogkék színű, turbánra emlékeztető fejfedőt, kurta mellényt, szűk nadrágot, combig érő csizmát viselnek. Arcuk kerek, nyomottas. Borostyánszín, sárga vagy zöldes szemük enyhén oldalvást elhelyezkedő, tekintetük merev. Orruk lapos, szájuk hústalan, hosszú nyelvük villásan kettéágazó. Bármily jellegzetesek is adottságaik, a szörnyetegek feltrancsírozásán fáradozó férfiak egymástól mégis könnyedén megkülönböztethetőek.
A rémlények lábszára dudoros, combja oszlopos, gumós csontú csípője erőteljes, hasfala táblás, karja, válla gömbölyű a rárakódott izmoktól. Testüket, fejüket serte jellegű, ritkás, rövid, sprőd szőrzet borítja. Kurta nyakon ülő koponyájuk durván szögletes. Boltozatos homlokcsontjuk sziklapárkányként ugrik előre, szemgödrük süppedt. Oldalvást ülő, cikázó mozgású szemük fekete. Kisméretű orruk balta formájú. Ajkuk színtelen, húsos, fittyedt, leffedt. Nyálkás fogaik zöldesbarnák, hegyesek, befelé görbülök. Alsó és felső fogsoruk egymásba hajlik, harapásukból aligha lehet ép bőrrel szabadulni. Kútkávaszerű állkapcsuk előtérbe tolja rémületes fogsorukat.
Öltözetüket rövid sodronying, combközépig érő, buggyos nadrág és patanobőrből varrt, térdig felnyúló, csatos szárú csizma alkotja. Széles derékszíjukon görbe kard, keskeny pengéjű, horgas hegyű tőr, tömérdek kötél, lánc és bilincs éktelenkedik. Nyakukat szöges pánt védi harapástól, fojtogatástól. Alkarjukon horgas tűkkel és vékony láncon fityegő golyókkal telezsúfolt, csaknem könyékig érő abroncs pompázik. Akit ez a brutális karkötő visszakézből képen talál, az bizonyosan elköszönhet arca, fogsora jelentős részétől, és tíz életen át nem feledi élményét.
A pürésítésre ítélt rémlények immár aligha érzékelik a fájdalmat. A patanók úgyképpen hajladoznak fölöttük ásóikkal, akárha fát vágnának. Minden lesújtást egy-egy ajánlás előz meg: ezt anyám kedvéért, ezt apám kedvéért, ezt a kisöcsémért, ezt a házamért! Ugyané szókkal szoktak a válogatósan táplálkozó, kényes gyerekekbe falatkákat rimánkodni.
Az éles ásóvasakkal aprított szörnyek testéből sűrű, sárgásbarna vér fröcsög, folydogál. E nyúlós váladék a patanók arcán, ruháján mászik, araszol.
– Pfuj! – utálkozik a megbotránkozott Rongybókus. – Úgy néztek ki, mint akiket tetőtől talpig lecsináltak! És a szagotok is olyan! Mi kering ezekben? Szörnyszar?
A patanók megpördülnek hangja hallatán. E mozdulatból a fejük fölé lendítik rémségvéres ásóikat, s csupán hajszál híja annak, hogy tombolásukat ne a manón folytassák.
– Nyugalom! – inti le őket Kaiden. – Azt hiszem, veletek érzünk együtt, ha nem is e pillanatban.
– Nem érzünk együtt! – szögezi le Rongyó. – Nincs velük együtt érezve! A szörnybecsináltasokkal?! Még hogy! Ilyet művelni!? Bocsánatot már hiába kértek szegény pocsékoktól, de legalább ne irdaljátok tovább őket!
– Már nem fáj nekik – mordul az egyik patano.
– Az előbb még eléggé fájt nekik, láttam a szemükön! Így kell bánni a legyőzőitekkel?! Ez roppant méltatlan!
Rocca előrelép.
Láttára az összevérzett férfiak leengedik ásóikat, és mélyen meghajolnak. Derékszögű testtartásban végigpillantanak a lányon és társain. A mustra végén csalódottan visszatérnek függőlegesbe.
– Azt hittük, te vagy Rocca, Reydo küldötte, s elhoztad végre a Fekete Herceget – sóhajt egyikük. Homlokáról szörnybecsinált csöpög az orrára, övcsatjára.
– Rocca vagyok – feleli a lány. Seymre tekintvén észreveszi a változást.
A herceg legendás fekete palástja Lilia-álmodta, tündérekszőtte színes holmira cserélődött. E szempillantásban épp a környező erdővel azonos színű-mintázatú; lágyan hullámzik a férfi alakja körül, s meglehetőst nyűgözi a szemet, hiszen folyton történik rajta valami, épp miként a manóén, a hadászén, valamint Rocca marusán és Lilia nyeregtakaróján.
Seregtelen megszólal.
– Kaiden vagyok, és a Fekete Herceg áll mellettem. Ne kuporodjatok térdre, nem ragaszkodunk hozzá. A Nyomorultak Szigetére akarunk eljutni. Megmutatnátok az utat?
– Na végre! – nyögi az idősebbik patano. Megkönnyebbültében körbenyalja homlokát, szélsebesen kivilláz egy rovart a füléből, és lenyeli. – Már azt hittük, nekünk kell ezt is elintéznünk! A Holnap Könyvében az áll, hogy egy napon eljön a Fekete Herceg, és Vyster megdögöl. Aztán pár oldallal arrébb az is ott áll, hogy ugyanerre számíthatunk a Nagy Qark részéről. Nos – a beszélő megreszelgeti torkát, összenéz társaival, s miután kórusban felsóhajtanak, folytatja –, Nagy Qark megérkezett, Nagy Qark már el is ment. Meglátta a feladat méreteit, és azt mondta: szégyen a futás, de az ő életét megmenti.
– A Holnap Könyve szerint nincs több reményetek? – kérdezi Lilia, elmosolyodófélben.
A patano férfi rámered.
– Mulatságosnak találsz valamit? Netán abban bizakodsz, hogy a Holnap Könyve másokat is megnevez, és akkor ti is odébbállhattok, mint Nagy Qark? Akit a továbbiakban Rendíthetetlen vagy Még Nagyobb Qarknak kéne neveznünk, nem gondoljátok?!
Kaiden nem hagyja parttalanná válni a csevegést.
– Mutassátok az utat a Nyomorultak Szigetére! – parancsolja.
A szél meglebbenti a szakadozott nadrágot a lábaiknál heverő hullák egyikén.
A négy patano bősz csataüvöltést hallatván egyszerre suhint oda az ásójával.
Néhány puffanással később a szószóló csizmaorral megpöccinti a másodszor is agyonvert tetemet.
– Ez volt az egyik szigetmenti őrjárat. Remélem, a többi is ilyen sorsra jutott. Miután Nagyon Nagy Qark elmenekült, és rólatok semmi hír nem jött, úgy döntöttünk, mi majd kézbe vesszük sorsunkat! Semmiféle jóskönyv alapján nem várunk senkire! Patano-föld a mienk, itt a mi vérünket ontják idegen megszállók! Felszabadítjuk hazánkat, kihozzuk királyunkat a várbörtönből! Tehát: mivel Reydo ismeri a Varázskulcs hollétét, kilopjuk őt a Nyomorultak Szigetéről. Ezért mi négyen ezt a két vysnyeteget tettük ártalmatlanná. Társaink a többi őrjáratot kapták el. Mikor a Nap delelőre jut, találkozunk az átkelőnél. A szigetet ugyanis csak csónakkal lehet megközelíteni. Ne kérdezzétek, miért nem éjjel támadunk! A szigetet őrző rusnyák sötétben élesebben látnak, mint az éjmadarak! Minél több a fény, annál nehezebben tájékozódnak.
Az ifjabbik patano közbenyikkan:
– Ettől még élesen észre fogják venni, hogy közeledünk, és lemészárolnak minket, mielőtt partra léphetnénk!
– Ez igaz, de éjszaka mennyivel jobban észrevennének! Ezt tartsátok szem előtt!
– Tehát ez a terv? – firtatja Kaiden. – Hányan őrzik a szigetet? A foglyok tudnak segíteni?
– Az őrség úgy húsz-harminc vysnyetegből állhat. A rabok fekélykóros betegek, ők nem tudnak harcolni. Csak magunkra számíthatunk.
– Reydo politikai fogoly.
– Értem, mire célzói. Valamikor vittek oda más politikai foglyokat is, igen. Azóta Reydo is, ők is elkapták a feneséget. Különben már régóta nem hurcolják oda a kórságosokat. Az újonnan megbetegedetteket egyszerűen leölik és elégetik. Kiveszett a Világból az irgalom! A szigeten tengődő nyomorultak előbb-utóbb kimúlnak. Ha nem a lassan gyilkoló gennykór, akkor az éhség végez velük. Gondolhatjátok, hogy nem kényeztetik őket! Gyanítjuk, hogy Vyster csupán Reydo miatt nem tette még a földdel egyenlővé a szigetet. Időnként odaviteti magát egy lefüggönyözött csónakon, és arról vallatja a színe elé cipeltetett valahai varázslót, hogy hol lehet a Varázskulcs. Jó, hogy megjöttetek, igen. Ugyanis a Holnap Könyve szerint Vyster nem közönséges halandó. Vele csakis Kael vagy Qark kardja végezhet. Hoppá! Hiszen nem is a Nagy Qark személyét, hanem a kardját említi a könyv, mint a sikerhez kívánatost! Nálatok van Kael kardja? Nehéz volt elvenni Kaeltől?
– Ha Vyster megkaphatja a gennykórt, akkor ő is csak egy halandó... – kezdi Seym.
– Megkaphatja, el is csúfulhat, mint mások, ám ő túléli! Ha már csupa fekély az egész teste, sőt némelyik porcikája le is hullott, akkor se döglik föl. Nem láttatok még ilyet? Mesélnek egy Medusa nevű, elátkozott sorú halhatatlanról, aki hosszú időn át kergette-hajszolta a bőrét lenyúzó harcost. Vyster az idők végezetéig eltengődne a gennykórral. Pusztán a szépségét félti tőle! Ami persze nincs is neki! Még egyszer kérdezem: nálatok van Kael kardja?
– Igen, nálunk van – bólint a fekete harcos.
Megint érzi a szúrós-égett növényi illatot. Mint kiderül, ezúttal sem alaptalanul.
Elfoszlott teste után sóhajt. Úgy látja, a patano mit sem vett észre a vele bekövetkezett változásból.
– Na és mit gondoltok? – kérdezi az, szorongását egyik lábáról a másikra billegéssel leplezve. – Maradtok vagy elszeleltek?
– Elmegyünk Reydóért – feleli a herceg. – Hogyan juthatunk a szigetre?
– Mindenekelőtt úszva, de ezt nem ajánlom, mivel a víz roppant cápás. Aztán a révész is odavihet a bárkáján. Mi például vele akarnánk átkelni, bár akad egy kis bibi. Hopk ugyanis Vyster-párti. Valahányszor az agoli gazfickó meglátogatja a száműzött varázslót, hogy vallassa őt a jövőről, mindig ad Hopknak aranypénzeket. Ugyanis a rablólovag nem teljesen magabiztos a derűs, békés, halhatatlan öregkorát illetően, és mondhatom, okkal nyugtalan! Ha elfoglaljuk Alamuszi vagy Beköpő Hopk hajóját, és nélküle evezünk át, az őrség tüstént nekünk ront. Rá kéne vennünk a vén gonoszdit, hogy önszántából vigyen oda. A vysnyetegek még így is gyanakodnának, nem értvén, hogy soron kívül mi keresnivalója van odaát Hopknak.
Kaiden fáradtan felnyög.
– Hogy néz ki Vyster? – kérdezi. – Mennyire ismeritek Hopkot? Mi a fickó gyengéje?

 

 

Hopk kistermetű, hajlott hátú férfi, bal lapockáján jókora púppal. Szögletes koponyáját gyéres, tollpiheszerű, vállig érő hajzat borítja. Homloka merő ránc és barázda, szemöldöke fültől fülig mászó kóc, dülledt szeme vizenyőkék. Túlméretezett, agyonültnek rémlő orrát jókora bibircsókok teszik csicsókához hasonlatossá. Szája épp csak vonásnyi, álla hegyes, puha, lógatag. Szürke köpenyt, azonos színű inget és nadrágot visel. O alakú lábain koszlott kapcatopán feketéllik. Hosszú kézujjait is karikába merevíti valamilyen nyavalya.
Hopk ócska bárkájának mélyében négy fekélykóros lapátol. Amikor a számtalan repedésen, lyukon beáramló víz már a térdüket nyaldossa, ledobják az evezőket, és meregetőre kapnak.
Amint helyreáll a biztonság, folytatják a lapátolást. Mivel állapotuk még kevéssé előrehaladott, munkájukat jutalomnak tekintik. A kopár kőszigeten oly egyhangú az élőhalotti lét, hogy ahhoz képest a gályahajózás kéjmámor.
Szökésüktől Hopk nem tart. Ugyan hová mehetnének? A Nyomorultak Szigete az egyetlen menedék a régóta véres háború dúlta királyságban.
A révész titkon bámulja a fedélzeten hastáncoló, gyönyörűséges mozgású kígyólányt. Bár a kórságtól való féltében arcát, testét egyaránt elrejtett, csuklyába, köpenybe burkolódzott Vyster lovag az imént egyenesen kijelentette, hogy ez a lány most csakis az ő, Hopk kedvére fog táncot lejteni, neki mégiscsak jobban esik, ha loppal meresztgeti szemét, és feltűnés nélkül nyáladzik.
Így szokta meg élete során, és erre szívből büszke is. Ő nem az a fickó, ki mások tekintetét keresi, ki leáll vívni szemtől szembe, ki magában tart tévhírt vagy igazit! Ő bizony szüntelenül figyelmez, fürkész, terjeszt, fülbe súg. Sokan, de milyen sokan köszönhetik neki az akasztásukat! Ez már életmű!
Tehát most is csak suttyomban leskelődik. Ráadásul nem kétszer hajózta már a szigetre az agoli lovagot, és pontosan tudja, hogy az bármelyik szempillantásban meggondolhatja magát. Őt ugyan nem fogja meglepni azzal, hogy rajtakapja, amint az udvarhölgyét bámulja! Az a mesésen hullámoztatott kígyóhas nem éri meg, hogy őt a tengerbe hajítsák miatta!
Ami azt illeti, Vyster nem úgy viselkedik, mint máskor. Kísérői sem a szokásos hétrét görbedt, fényes nyelvű udvaroncok. Mindnyájan a palástjukba bugyolálódtak, nehogy elkapják az evességet a fenékben evező nyavalyásoktól.
És amióta maguk köré tekerték a sötét palástokat, azokról szünet nélkül, megállíthatatlanul, tömött rajokban röppennek föl a madarak! Feketénél is feketébb, jókora szárnyasok, vadul villogó szeműek, horgas csőrűek.
A kígyólány fáradhatatlanul táncol, az óvatos uraság és hívei fel-le sétálnak a kendőnyi fedélzeten, és a róluk szárnyra kapó madarak lassanként ellepik a szigetet.
Felettébb furcsa, gondolja Hopk. Az is eszébe jut, hogy ezt el kéne mondania valakinek. Majd az őrségnek, ha átértek.
Csakugyan! Hol vannak a vysnyetegek? Egyébként alighanem ő fülelte ki elsőként, hogy a patanók ekként gúnyolják az agoli lovag harci teremtményeit. A Vyster és a szörnyeteg kifejezések összevonásából hozták létre a csúfszót! – jelentette akkor felháborodottan. Nos, megérte. Megtorlásul tucatnyi parasztot föllógattak, őt pedig egy szolgalánnyal jutalmazták, két teljes éjen át!
Na de hol a sziget?!
Nem látja a magas sziklafallal körülvett, dimbes-dombos felszínű kőtelepülést, annak lapos tetős, apró ablakos, nyomasztó épületeit, azt a néhány, szél odahurcolta magról kikelt, a foglyok által édesgetett-felnevelt, oszlopos növésű vagy ernyős koronájú fácskát, az édesvizű forrás fölé húzott íves kőhídat, az imahelyet, a hullaházat, a hadlakot; az egyetlen kikötőhelyet és a nehezen megközelíthető, bevehetetlenként ismert kaput a strázsákkal.
Nem látja, mert az egész kopár, fellegszürke, siralmas kőrengeteget elborították a fekete madarak!
A fekélykóros evezősök vajmi keveset érzékelnek mindebből a fenékben. Gyakorlottan a korhadt kikötőbakhoz irányozzák a hajót.
Mivel nem jön a szokásos segítség a kapuőr fegyveresek képében, Hopk maga mászik át a korláton, hogy kikösse bárkáját.
Ekkor már erősen gyanítja, hogy az a fickó, aki Vysternek adja ki magát, egyáltalán nem az agoli lovag! A többiek sem tányérnyaló udvaroncok!
Vagyis átejtették őt a sötét köpenyük kámzsája mögé rejtezve! A markába pengetett aranypénzekkel és a hasriszáló lánnyal!
Mi lesz most? Ha ezt elsúgja a megfelelő helyen, jutalma aligha marad el!
Mennyi, de mennyi kivégzés várható! Remélhetőleg nyilvánosan, műsorosan rendezik meg ezeket. Csepűrágókkal, dalnokokkal, tűznyelőkkel! Lesz parázson sült barom, mézsör, könnyű nők! Utóbbiak jobban vonzzák őt, mint időtlen ideje vele élő, házsártos felesége, ki mindig a keresetét kevesli és férji igényeit sokallja. Aki nem hajlandó segíteni rajta, mióta ő maga már nem kellőleg kézügyes nadrág- és ágybéli dolgokban, az ujjait, tagjait meggörbítő kórság miatt.
Ezek most kiszállnak a madárlepte, elfeketült szigeten! És ha az ottani katonák megbűvöltek is a tollasok rohamától, a hazug kalandorok akkor is kelepcébe esnek! Ugyanis ő rögtön visszaszáguld a hajóval a másik partra! Magához füttyenti az éppen esedékes őrjáratot, az pedig véget vet az egész sompolygásnak!
Hopk hajbókol, hízeleg, a köpenyesekhez dörzsölgeti púpját, nehogy azok megneszeljék: leleplezte csalásukat!
– Hé! – morran rá undorodva az egyik arcnélküli cselvető. – Ne érj hozzám még egyszer, ha nem akarsz a cápák közt úszkálni!
S csettint az ujjával.
Mire a legkisebb álruhás alak ledobja kámzsáját.
Oh, besúgók szent istene, be csúf kobold! – gondolja Hopk.
Ezenközben a manó ezt üvölti: jaj de ronda ez a púpos, de milyen!
Majd elkapja a rondázás miatt dermedtre botránkozott révészt. A hasriszáló patano lány segítségével hátraköti annak sarkát, karját. Egy kötélcsomó mellé hajítja a fickót, végezetül a száját is betömeszeli.
Ugyanis Hopk nagy hangon bizonygatja, mennyire fájnak porcikái. Karika végtagjait látván nem is kétlik kínjait, ám jól sejtik: az üvöltözést főként azért alkalmazza, hogy felriassza a parti őröket.
Azok fel is riadnak.
Nem a betolakodó harcosok rettentik fel a kapuőr strázsakat, hanem a döbbenet, miszerint a sziget feketéllik a madaraktól. Eltűnnek alattuk a meghitten szürke kövek, a megszokott épületek.
A megütközött, összezavart rémlények elvesztik tájékozódóképességüket. Mozdulni sem bírnak a tollasok fullasztó, ijesztő tömegében.
A szárnyasok a fejükre, orrukra is rátelepednek. Szemüket fenyegetik kampós csőrükkel.
Ám a vysnyetegek hiába kapdosnak feléjük, hogy nyakukat törjék-tekerjék, testüket szétszakítsák. Érintésüktől a madarak légszerűvé válnak, nem lehet megfogni, elkapni, lesöpörni, megölni azokat.
Csakhamar újabb meglepetés éri a kapuőröket. Míg őket elvakította a tömérdek madár, idegenek hatoltak be a szigetre! Ez példa nélkül áll! Ide jönni még soha senki nem kívánt, se politikai rabként, se nyavalyásként. Még betolakodók sem vágyódtak itt partra lépni.
Ráadásul furcsa, ellentmondásos módon az ide jutottak egy idő után már nem merészeltek volna elmenni innen, holott más vágyuk sem volt! E megfigyelés azt bizonyította Vyster és fegyveresei számára, hogy rendszerük működőképes. Pedig a katonák nem bánták volna, ha olykor egy kis vérengzéssel enyhíthetik unalmukat.
A herceg úgy dönt, a csodálkozást máskorra hagyja. A meglepő fordulatokat most olybá veszi, mintha ügyeik eleve így lettek volna eltervezve. Az erdőzöldből feketére sötétült palástokról felszárnyaló madarak mégis elképesztik, kivált azok mindent ellepő, elfeketítő, vészjós, rémületes sokasága!
A megkötözött Hopkot a hajón hagyják Rongyóval és a szigorú utasításokkal ellátott Egoryval, akit e célból Totyak nyeregtáskájából rángattak elő.
A magas, zord kőfallal körülkerített sziget egyetlen, kiválóan védhető bejáratát őrző szörnyetegek immár nem számítanak ellenfélnek. Az elárasztott őrök kétségbeesetten, világtalanul, kínüvöltve küzdenek a szemüket vájó, koponyájukat fúrogató, hajhullasztó hangon rikácsoló, mind vadabb tollasokkal.
Midőn a harcosok keresztüldöfik a haláltusázó rémségeket, azok valósággal megkönnyebbülnek.
Amint Seym, Lilia, Rocca és Kaiden átkerül a kapun, a komor szárnyasfelleg a magasba lendül, néhány szempillantásra éjszakaivá sötétíti az égboltot, majd szétfoszlik, mint a füst.
A nyomukban hirtelen előtörő napsugarak valósággal vakítanak.
A herceg és társai kisvártatva újra látni kezdenek. Ezt kissé bánják is. A mézellőn áradó fény még lehangolóbbá, jóval ridegebbé szürkíti a köveket, kihangsúlyozván az épületek laposságát, az apró ablak- és ajtónyiladékok lélektelenségét, a szeszélyes terepviszonyoknak megfelelően le s föl girbegurbázó utak kopárságát. Semerre sem észlelnek földet, porszemet. Körös-körül csak sivár kövek, kövek és kövek forrósodnak, szürkéllenek. Az erődbéli őrség nem mutatkozik.
Az alacsony ajtónyílásokban, melyeken egyenes tartásban nem lehet ki-be járni, a gennykór különböző szakában lévő élőholtak gubbasztanak. Keresztül-kasul kisebesedett, nedvedző testüket egymás előtt is szégyellvén, laza leplekben rejtőznek, ám érzékeny bőrük még ezek könnyűségét is nehezen viseli el.
Némelyek húsát koponyacsontig, szemüregig vagy még továbbig rágta szét a kór, másoknak végtagjaik rongyosodnak, gennyedznek, rothadnak.
Legtöbbjük kiégett, üres tekintettel bámul a jövevényekre, ahogy némely idősb személyek merednek a fiatalra, ezt gondolván: ostoba! te még mit sem tudhatsz az életről!
Ezek a lények a szomorúságon is rég túljutottak. A testi-lelki fájdalom megszokott társaságukká vált. Noha egymás panaszát nem szívesen hallgatják, mégis összetartoznak. A másokat megátkozok biztosan efféle helyre kívánják ellenségeiket.
Rocca a száműzött varázsló nevét ismételgetve szaladgál épülettől épületig. Minden arcba belehajol. A félreforduló, élettelen tekintetek megijesztik. Hamar kifullad, elkeseredik, megrémül az élőhalál ezen megjelenési formájától. Kérdezősködésére senkitől nem kap választ, egyik húsroncs sem jelentkezik, hogy tudná, merre található Reydo. Nem szólnak arról, él-e, hal-e.
– Megismerném. Ha találkoznék vele, megismerném – hajtogatja görcsösen a patano lány.
A varázslót kutatván a halottasházba is benéznek. A tenyérnyi ablakú, Nerv-illatú helyiségben néhány tetemtartó asztal álldogál. Kettőn kiterített holttestek hevernek. Zöldes bőrű, szőrtelen rágogók nyammognak a lecsupaszított porhüvelyeken. A jelekből ítélve a többi gyászpadról is ők pucolták el az elhunytakat. Itt alighanem csak a csontokat temetik a tengerbe.
Rocca az arcmaradványok fölé hajol. Fejét ingatva hátrál kifelé társai nyomában.
Ki éles vijjogással köröz a magasban. Asa lüktet Lilia homlokán.
Fegyvercsörgés, lábdobogás hallatszik. A halottasház és a többi épület pontos másaként készült katonaszállás irányából a madártámadásból felocsúdott, tébolyodottan dühös szörnyetegek áradnak feléjük.
Seymék a háláldát övező kőfal előtti téren várják be a támadást. Körbe állnak, háttal társaiknak.
Kaiden és a herceg egymásra pillant. Megcsókolják a csuklóvért külső oldalát, szívükhöz érintik a belsőt.
A fekete harcos készenlétbe helyezi hajítókését. Az első csataszörnyet megpillantván, markából elsuhan a fegyver.
Az íves penge átvág egy torkot, és visszaszáguld az érte nyúló kézbe. Máris újra a levegőbe lendül, s kisvártatva félbeszel egy vicsorító pofát.
Lilia elgurítja a varázsgyűrűt. Az még csengve-bongva görög a sziklakövezeten, mikor Lon színizom, ruganyos teste előbomlik belőle. A párduc a magasba robban, és leterít egy meglepett vysnyeteget.
Kaiden támadóállásban, két kézre ragadott karddal fogadja a térre rontó katonákat. Érezvén halántékán a varázsábra érverésszerű lökéseit, eltelik erővel, eltökéltséggel. Elméjében napkelteszerű aranylást, bíborlást észlel. Teste valósággal súlytalanná könnyül. Úgy szökken, forog, pördülget a kardjukkal csapdosó, fogcsattogtató, szörnyüvöltő rémségek között, akár egy... na ne! De, igenis! Akár egy táncoló pillangó! S miként az, ő is erőfeszítés nélkül, lágyan és könnyedén tér ki, lebben félre, hajol el a felé sújtó pengék útjából.
Közben még vigyorog is pillangós hasonlatán, tudatában lévén jelentős termetének, meglehetős szőrösségének, megfélemlítő, mord megjelenésének. Az sem éppen lepkeszerű, ahogy alkarral, könyékkel vagy térddel harcol. Minden ütése, csapása, rúgása recsegést, ropogást, csattanást, sikoltást vált ki.
Időnként egy-egy fogsor hozzáfér, vállvasába, könyökébe vagy combjába mar. Széles hegyű, hajlított pengék sújtanak rá. A csapások többségét felfogja kardjával. Néhány azonban megcsikordul mellvértjén, csuklópáncélján, pallosa kézvédő vasán.
Egy lendületes suhintás a fejbőréhez ér. Nem érez fájdalmat. Kékezüst szikrák törnek elő koponyájából.
A baljós szikrazápor végigvillámlik a támadó pengéjén, átsercen annak törzsére. Jégszínűen villódzik sodronyingén.
A szörnyeteg rángatódzik, és lángra lobban. A sivítva felágaskodó tűznyelvek a magasba lövellik testét.
A rémkatona üvöltve átbukik a mellvéden, s az alant gyülekező, torkos cápák közé csobban.
Rocca cikázó, kobrázó, karikázó harcmodora, hullámos pengéjű hámozókardja elrettenti a vysnyetegeket. A még épségben lévők, látván lebőrözött társaik irtózatos kínjait, inkább Liliára vetik magukat.
Vesztükre. A varázstudó lány démonian bánik az agyarasokat hozzávonzó egyenes pengével. Ha olykor szorult helyzetbe kerül is, a homlokáról lepattanó kígyó, a semmiből előtermő párduc kíméletlenül közbelép.
Egy szörny a védőfalhoz taszigálja, a párkányra dönti Liliát. Épp a nyakára hajolna, hogy fogaival feltépje a torkát, midőn a szorongatott lány hajából szőrös, fekete pók lendül elő.
A pók még röptében hatalmassá növekszik. Karmos lábaival átkarolja a rémkatonát. A szájából kifröccsentett nedv két szemvillanás alatt feloldja, elemészti a sikongató fegyverest.
A testetlen Seym kissé unja a kaszabolást. Ebben a mivoltában szinte semmit se kockáztat. Enélkül pedig az élvezet is elmarad. Csupán megszokásból hárítja el a ledöntési, átdöfési, torkon harapási kísérleteket, reflexből végez támadóival.
Vyster vitézeit nem zord harcosok elleni küzdelemre nevelték. Ők az egyszerű patanók lerohanásában, eldöngölésében jártasak. Mivel a lázadók főként földtúráshoz használatos szerszámokkal harcoltak, ők begyakorolták, miként fordítsák ellenük saját kaszájukat, kalásznyesőjüket, vasvillájukat. Persze a parasztok sem hagyták ennyiben. Eldugott helyeken, titkon gyűltek össze, hogy elsajátítsák a testcsatázás fortélyait. Némelyikük veszedelmes fegyverforgatóvá képezte magát. Ám az ilyféle tehetség oly elenyészően kevés, hogy a vysnyetegek nemigen aggódtak miattuk.
Ezért most hamar megtöpped, semmivé olvad hatalmasra kifejlődött önbizalmuk. A madárfellegekkel érkezett harcosokkal szemben nem számít létszámfölényük, fájdalombírásuk, kegyetlenségük. Efféle küzdőmodorral még sosem találkoztak.
Nem sokáig tanulmányozhatják a betolakodók stílusát.
Ugyanis elfogynak.
Kaiden a kardjára támaszkodva, görnyedten álldogál, vagy inkább imbolyog egy leterített katona fölött. Szeme sarkából szétnézvén észleli: nincs több ellenfél. Kiköp némi véres nyálat, egyik hátsó fogának egy darabkáját és talán a nyelvét, ám ez utóbbiban még nem biztos. Meglehet, mégsem harapta le azt, midőn a legyőzött rémség elrúgta az utolsókat, iszonyatosan fejen, fülön és szájon találván őt, majd kiszenvedett, szívében a táltosföldi pengével.
Némi pihenés, pihegés végeztén a hadvezér felegyenesedik. Végignéz társain. Megállapítja, hogy a többiek sem üdék és mutatósak, viszont többé-kevésbé élnek, s ez a fő.
Csupán Seym látszik sértetlennek, de az ő állapotát a hadász cseppet sem irigyli. Arra gondol, hogy ha hazatértük után Foriarián végre béke lesz, s a herceg még mindig testetlen, ő mindhalálig neki ajándékozza porhüvelyét, hogy nőül vehesse a várandós Liliát. Hiszen akkor már nem lesz szükség hadvezérre. Habár Seym könnyen nemet mondhat. Hiszen a tulajdon teste – vagyis annak illúziója – sudárabb, karcsúbb, kevésbé szőrös, mint a felajánlani készült, arcvonásai finomabbak, haja hosszabb, sötétebb. De hát...! Nagyuram, ne válogasson! Fogadja el, amit kap! Ugyan ki adhatna ennél értékesebbet, persze, Lilia szerelmét nem számítva?!
Seym, mintha sejtené, min töpreng Kaiden, fintorféle mosolyt villant a hadászra. Azután áthajol a mellvéden. Hosszas, figyelmes pillantást vet a mélyben lehorgonyzott hajóra, a fedélzeten megkötözve lehajított Hopkra, az egyik ékszerbogarával a fogazatát tisztogató Rongyóra. Minden rendben lévőnek tűnik.
Egory a fekete harcos vállára lebben.
– Te is látod, ugye!? – rikkantja. – Micsoda jövés-menést idéztetek elő! Csak úgy hemzsegnek köröttünk a rémszellemek! Na hess, pipik! Tűnés! Hussanjatok a nemlétbe! Takarodás! Oszlás, foszlás!
– Szóval ti szellemeket láttok? – firtatja Kaiden.
– Már elmentek – sóhajt a herceg. – Talán csak Egory útbaigazítására vártak.
Ekkor szigetlakók indulnak feléjük. Ki gyorsabban, ki bicegősen, tétován vagy kínosan lépdel. Leheletvékony, elszürkült ruhában, mezítláb, vagy rongyokba tekert lábbal iparkodnak a halálda előtti térre. A férfiak nyíratlan hajjal, szakállasan, az asszonyok arcukba igazgatott hajjal, vonásaikat takargatón érkeznek.
– Születnek itt gyerekek? – nyög fel a hadász.
– Amint világra jönnek, felfalják őket a vysnyetegek – feleli Rocca. – Bár úgy sejtem, igazából az érdekel, hogy az itteniek képesek-e szerelemre. A válasz, természetesen: igen.
– Ostoba kérdés volt – látja be Kaiden.
A fekélykórosok egyike – idős, göröngyös hátú, csontra fekélyesedett férfi – a hercegre förmed.
– Leöldöstétek az őreinket! Ezentúl ki viseli gondunkat?
– Netán a szörnyetegek gondoztak benneteket? – csodálkozik Seym.
– Felhordták élelmünket a hajóról. Néha rendes ruhát, sarut, edényeket is kaptunk. Mindezeket szintén ők cipelték fel.
– Ennyi? Emiatt ne aggódj. Mit tudsz Reydóról?
– Rátok vár. Nagyon régen vár rátok. Helyettetek mindig csak Vyster jött, hogy kifaggassa őt, hová rejtette a Varázskulcsot. Engem nem érdekel az ügyetek. Társaimnak is teljesen közömbös, mi folyik odakünn, az épek világában.
– Lehetséges, hogy emiatt vagytok itt? Mert elszigetelődési, elkülönülési vágyatok ennyire erős? Semmi se történik véletlenül – szól Lilia. – Ami az épek világát illeti: a testi épség nem jelent mindjárt lelkit is. Nincsenek olyan helyek, ahol csak épkézláb emberek élnek. Ettől elmehetnétek.
– Mi itt vagyunk otthon. Ez a sziget a mi országunk – közli az agg férfi kevésbé rideg hangon. – Egyszer egy hercegnő megkívánt egy ékszert. Az a nyakék álmában jelent meg, tündöklően, igézetesen szép volt, s az alvó hercegnő így tűnődött: nem szerzem meg ezt a kincset, mert sokkal inkább az enyém marad, ha otthagyom a vágyaimban. Továbbá nem szerzem meg azért sem, mert nem szabad mindent megkapnunk, amit csak megkívánunk, hiszen így megvonjuk magunktól a vágyakozást. Holott a vágyakozás az egyik nagyon fontos, rangos, erős éltetőnk! Noha komolyan ezt gondolta, midőn felébredt, tüstént magához rendelte udvarnépét, s követelte: találják meg és hozzák el neki az álombéli ékszert. Amíg vágya teljesültére várt, gyönyörködtető álmodásokban részesült, élete a korábbinál tartalmasabb, bölcsebb, különb lett. Ám egy napon megkapta a kívánt kincset. És hatalmasat csalódott! Vágylátomásaiban az a nyakék sokkal csodásabb volt. Ráadásul egy csapásra elvette tőle a vágyakozás örömét. A kiégett, életunt hercegnő fonnyadni, sorvadni kezdett, s nemsokára kiszáradtan, keserűn meg is halt. A mi képzeletünk olyanná festi a szigeten túli világot, amilyen az soha nem lehet! Még mindig csekélyebb kín itt maradni, mint az életörömből kicsalódni.
– Hé, hé! – nyögi a herceg. – Ha jól értelek, attól tartasz, hogy a szigeten túli világ bántó lesz számotokra!? Kevésbé melegen és fényesen süt a Nap, mint itt? A kintiek barátságtalanabbak az őrbestiáknál? A szabad élet, a külvilág talán tényleg nem olyképpen szép, mint álmaitokban, de az itteninél tündökletesen szebb!
– Nem megyünk el innen! Ilyen állapotban! – szól egy vékonyka hang, olyféle kisfiús fuvolázással, amilyenné némely férfiak hangja válik öregségükre, mikor kezdetét veszi visszalurkósodásuk. – Itt mi nem gúnyoljuk egymást, mert mindnyájunk baja azonos. Nem rettegünk attól, hogy a másik ránk keni a kórt, mert réges-rég ránk kente. Nem hagyjuk egymást élve eltemetni. Hiszen máris úgy tengődünk, mint az élve elhantoltak. Reydo vagyok.
A magas, hullámzó testtartású aggastyán bal felét csontig lecsupaszította a kór. Ezen oldalán imitt-amott még tartja magát néhány zölden gennyedző bőr- és húscafat.
Jobb fele tökéletesen ép. Lapockáig érő selymes, színezüst haja szálanként, lágyan lebegdez a tenger felől fújdogáló szélben. Arcbőre finoman ráncos, enyhén szarkalábas. Ezüstcsillámos szemöldöke alatt szűk résben ülő, lüktetően, elevenül kéklő szem ragyog, fenséges orra királyhoz is illenék. Selyemszálas bajusza elrejti puha, keskeny, haloványan kékes ajkait. Mellig leomló szakálla oly varázslatos színű, mint a hómező teliholdkor. Szürke palástjából keskeny kéz bújik elő, öt ízesülésből álló hosszú ujjai opálfehér körmökben végződnek. Középső ujján gömb formájú, furcsa gyűrű tündököl.
A zöld gömb belsejében felhők örvénylenek, tengerek ringatóznak, hegyláncok magasodnak, erdők zöldellnek, milliónyi eleven teremtmény él, lélegzik, tesz-vesz.
Seymék a különös, Világ Mása gyűrűt bámulják.
A varázsló a rég várt herceg és a hadúr mozgalmas palástját, Rocca színeslő marusát szemléli. Tekintete megakad Lilia zöldes macskaszemén, szívlágyítóan kedves, finom, sokattudó mosolyán.
Reydo elcsippenti törzsétől a fuvallatszerű, földig omló köpenyt. Előrébb tolja meztelen, ép lábfejét. Testsúlya az átnedvedzett rongyokba burkolt másikra nehezedik.
– Becsaptam Vystert, hogy életben maradjak – mondja. – Amíg úgy tudja, ismerem a Varázskulcs rejtekhelyét, nem eshet bántódásom.
Rocca felsikolt.
– Nem ismered?!
Reydo vak szemgödre s csillámfényű jobb szeme a patano lányra mered.
– Nincs Varázskulcs – szól. – Nincs kézzel fogható zár, tehát kulcs sincs hozzá. Nekünk kell megnyílnunk vagy bezáródnunk önmagunk és egymás előtt. Mi magunk vagyunk a felelet és megoldás megannyi kérdésre, gondra, bajra. Vagyis egyszerre vagyunk zár és kulcs is. Seym és Lilia tudja már. Kaiden is ráébredt, hogy kevés győzni a háborúban, a békét is meg kell nyerni! És te is jóval különb és több vagy azon önmagadnál, aki elindult, hogy felkutassa a Fekete Herceget és társait.
– Na és mire jó ez nekünk? – firtatja Egory nyeglén.
A varázsló a piszkos bakósipka küllemű szellemre pillant.
– Te is okkal sodródtál közéjük. Sorsodnak célja volt ezzel.
– Ne mondd! – csattan a lény. – Mi célja lehetett? Én már meghaltam, kinyiffantam! Engem ledöftek, hulla vagyok! Merő kínzásból vagyok itt még mindig! Nem a pocsék életem volt a büntetés piszok tetteimért! Ez a megtorlás: ez a légnemű zsák, amivé lettem! Enni, inni, táncolni akarok! Szeretnék egy édes, kiadós fogfájást! Egy golyón rúgást! Farra esést! Akkorát, hogy csillagkörtáncot lássak fájdalmamban! Részegséget akarok, okádással! Nőt akarok! Tudnom kell végre, milyen a szerelem!
– Elvesztetted a testedet. Alighanem gyűlölted, rosszul érezted magad benne. Tán majd most, jutalomképpen, feltéve, hogy rászolgálsz, találhatsz egy megfelelőbbet, vagy meghalsz rendesen, azaz lelked elfeledi az előző életet. – Reydo ismét a hercegre tekint. – Amit az ujjamon láttok, az egy közönséges fekete kavics. Az volt, mostanáig. Ahogy a szigethez közeledvén növekedett a Talizmán kisugárzása, úgy változott át a kőgyűrű. Látjátok, mi lett belőle!? Ez a titok a Varázskulcs.
– Eszerint indulhatunk Vyster palotájába? – kérdezi Seym. Reydo bólint. Lehúzza a gyűrűt. Lilia kezéért nyúl, s az ujjara siklatja a Világot kaleidoszkópozó, meséi szép ékszert.
Csontig csupaszodott kézfejét a lány tenyere alatt tartja, míg másik, ép kezével még egy simítást végez a gyűrűn. A Világgömb belseje elfeketül, majd türkiz tengerré változván, teknősöket, halakat, rákokat, delfineket úszkáltat.
Lilia úgy helyezi a kezét, hogy az elfedje a varázsló csontvégtagját. Amikor lassan hátrahúzza az ujjait, olybá tűnik, mintha az ő érintése nyomán sarjadna Reydo csontjaira rózsás színű hús és bőr.
Hitetlenkedve figyelik a változást.
A lány végigsimít a varázsló bal orcáján.
Nem történik semmi.
Az ajaktalan félvigyor, a cimpátlan orr, a vak szemgödör, a pőre koponyacsont ugyanúgy marad.
Rövid töprengés után Lilia megfogja Reydo kezét, és azt húzza végig az evességkórtól csontig mart arcfélen.
Azután nyakán és vállán.
Majd a palástot letépve testének további pontjain.
Ekkor már a varázsló is élénken közreműködik a mágiázásban. Tulajdon lábához maga hajol le, s az átgennyedzett rongyot leszakítva bőrt sarjaszt lábfejére.
– Nahát, ezt tényleg én csinálom?! – fuvolázza kisfiú hangján, izgatottságtól kifulladtan, egész arcúan, felépülten.
Részegültében még az ép részein és Lilián is végigsimít, de lázas izgalmában megérinti, megtapogatja a közelében álmélkodó Roccát, Kaident és Seymet is.
Azután hajat növeszt fejbőrére, pillákkal szegélyezi bal szemhéját. Hosszabbra, selymesebbre cirógatja ezen oldali szakállát a másiknál. Kapkodó mozdulattal visszarebben pilláihoz, s azokat is meghosszabbítja, ívesre pödri. Még több fényt lobbant csillámos íriszére.
Képtelen betelni a varázslással. Szökdécsel, szaladgál és táncra perdül ép lábain. Tapsol két kezével. Szemeit egymás felé kancsalítja játékos örömében. Hiszen két szemmel jóval többet lát, akárha visszanyerte volna a Világ elveszített másik felét.
– A Talizmán! – suttogja, oly hangon, mintha kiabálna. – A Talizmán visszaadta a varázserőmet! És most jól fogok vele kufárkodni! Vagyis nem fogok vele kufárkodni! Nem lököm félre azokat, akik nem felezték meg velem a kenyérhajat, hagymát, köleskását! Nem utasítom el azok kérését sem, akik eddig Varázserőtlen Reydónak gúnyoltak. Azokat sem tolom el magamtól, akik lenézik, megvetik, utálják szeretett királyomat, Százkilencedik avagy Megalkuvó Patanót! A varázslás mindenkinek jár! Nem igaz?
Mindannyian bólogatnak. Reydo gyermekörömében gyönyörködnek.
A körülöttük bámészkodó szigetlakók némelyike könyörgőn előrenyújtott kézzel tántorog-lépked a varázsló felé.
S Reydo végigsimít egy női halálfejen, arccá változtatván azt.
Ujjai nyomán eltűnik a revesség, hús hízik a csontokra. Élőholtak térnek vissza a kelevénytelen, fájdalmatlanabb létbe.
Kuncogás, nevetés, önfeledt sírás hallatszik mindenfelől. Virgonccá tett gyógyultak ugrándoznak, szökellgetnek köröskörül.
Egyszerre csak az egyik csontkoponyából előhívott arc túlságosan hegesre sikeredik.
Reydo egy pillanatra lehunyja szemét. Amikor ismét felnéz, így szól:
– Nem haragszom rád. Tudom, hogy te loptad el a kenyéradagomat, nem is egyszer. Ám én nem és nem haragszom rád!
Önmagát meggyőzvén újra megérinti az idősödő nő bőrét.
Az asszony arcát barázdázó, szemrését is átlósan lefedő, fényes, éktelen hegek eltűnnek.
Még egy sóhajtás, megbocsátó ígéret. Egy újabb érintés, és az utolsó hegcsík is elmosódik a homlokról.
Bár a gyógyult némber így sem válik szépségessé, hanem csupáncsak olyan lesz, amilyen a kórság előtt volt, ő ennek is szerfelett örvend. Hálából térdre veti magát Reydo lábainál, és térdmagasan összecsókolgatja palástját.
– Téged rühellek! – sóhajt a varázsló, több gyógyítással később, midőn egy erősen szétrothadott állapotban lévő férfi vonszolja elébe magát. Kezét visszahúzza, majd megint a csontkoponyához közelíti, s újfent elkapja onnan. Erőst vívódik. – Tudom, hogy megölted a barátomat. Holdtölte volt, láttam, mikor átgörgetted testét a védőfalon. Zuhantában sikoltott, vagyis élt még, pedig előtte teljes erőből fojtogattad! Szívettépő hangosan csobbant a vízben. Azt a nőt szerette, akire te vetettél szemet! Ez volt az összes bűne! Azután megfojtottad a nőt is, mert nem állt szóba veled! Ha már ennyi öléskényszer fért beléd, miért nem inkább az őrszörnyeken élted ki!? Nem! Ha visszarongyosulok is, számodra nincs bocsánat! Téged nem érintelek meg! Úgyse húzod már sokáig!
Ezen egy kivételével Reydo keze minden eléje kerülő arcot, testet végigjár.
Közben öles léptekkel haladnak a kapuk felé.
A fekélykórosok árnyékként siklanak, bukdácsolnak a nyomukban, áradnak mindenfelől, a mágus kezéért kapkodnak.
Örömhangok, hálálkodó szavak, áldás és fohász kíséri útjukat.
Kisvártatva felkapaszkodnak a hajóra.
Reydo lesiet a fenékbe.
Utóbb az épre gyógyult evezősök oly lelkesen húzzák a lapátokat, hogy a vadul sikló bárka kevés híján kiemelkedik a vízből, s már-már a levegőbe szárnyal.
Visszapillantanak a Nyomorultak Szigetére. Búcsúznak a leverő látványtól.
A szürke kövekből emelt védőfalak, lapos tetők, házdobozok, szomorú ablakrések, a tömérdek szürke s még szürkébb elmarad mögöttük.
Már csak a reményt sugalló zöld lombok lágy körvonalait látják.
Rongyó méltatlankodását alig érzékelik. A manó azért jajveszékel, mert meggyőződése, hogy a patano felkelőkkel és a lovakkal együtt a parton hagyott Achatot rég széttépték és befalták a járőröző rémkatonák.
– Képzelődsz – szól rá Kaiden.
Nem képzelődik.
Távollétükben a szárazföldön hagyott lázadóknak sikerül elrejtőzniük az esedékes szörnykatona őrjárat elől. A lovak eltűnnek a fák között, és a sárkánypóni is meghúzza magát a sűrűben. Achat, miként a lelkére kötötték, Totyak nyergében ücsörög, és még halkan sem zümmög, mivel ez kifejezetten tiltott számára.
Három alaposan megpakolt szekérrel egy csapat mit sem sejtő felkelő érkezik.
Mielőtt még a rejtőzködő patanók figyelmeztethetnék őket a vészre, szemből befut az őrjárat.
Mire Seymék megtisztítják a Nyomorultak Szigetét a szörnykatonáktól, a messzi túlparton vad csata robban ki. A harcoló felek fel-alá hajszolják, kergetik egymást, mígnem beszorulnak a fák közé. A rémségek ezúttal képtelenek felváltról elbánni a – vysnyeteg-gyilkolásra kiképzett, gyakorlottan küzdő – lázadókkal.
Foggal, karommal, karddal, orv cselekkel zajlik a viadal.
A sziget irányából közelgő hajó korlátja mellől a manólányt féltő Rongyó figyel fel a vészjelekre. Az erdőszélen gyanúsan hullámzó, hánykolt cserjelombokra, a parti homokon heverő vagy elgyengülten mászó testekre. Utóbbiak láttán hullákra és sebesültekre, egyetlen szóval: harcra következtet.
Cibóka gondolkodás nélkül füttyent hátasának.
A hívóhang hallatán a sűrűben lappangó Meseszép nekilódul, hogy mielőbb gazdájához lebbenjen.
Mivel ezt váratlanul cselekszi, a hátán üldögélő, gyanútlan Achat fennakad az első, útjába kerülő faágon. A kis kobold szemernyit sem bosszankodik emiatt, mivel az ütközés pillanatában feladja eszméletét.
Míg ő ott himbálódzik félmagasan, teljes öntudatlanságban mindössze karemelésnyire néhány veszekedetten csapkodó kardozótól, Totyak a partra iramlik. A levegőbe lendül, és a hajó fölé szárnyal.
Bármennyire lohol is, Rongykobold már-már megtébolyodik, mire a hátára kapaszkodhat. Ekkorra előkészíti köpőcsövét, a nyilacsokat és azok tartalékait is. Kiválaszt néhány különösen mérges bogarat az ujjízületeiről, és ezeket sorban az öve alá dugdossa, hogy kéznél legyenek, midőn nedvüket fejni kell.
Meseszép dörgő szárnycsapkodással igyekszik vele a harcolókhoz. Vissza se pillantanak, hogy megszemléljék, mit művelnek hátrahagyott társaik.
Seymék is izgatottak. Sietnének kifelé, ám a horgonyt vetett hajótól csónakon még idegtépően hosszú az út a szárazföldig.
Egyszerre csak az egymás mellett álló férfiak palástja és Rocca marusa fehéren kitollasodik, hatalmas szárnyakat növeszt és meglendítgeti azokat.
Mielőtt a levegőbe ragadná őket az ajándék lendület, a herceg magához karolja Liliát. Együtt emelkednek a magasba.
A varázshatalmú tündérszőttesek a partra röpítik gazdáikat. Lágyan ereszkednek le velük, és ők saját lábukon rohannak tovább, kardcsattogás iránt.
A palástokat borító habfehér tollakat egy szélfuvallat felkapja s tovatáncoltatja a tenger fölött.
A süppedős homokon szaladó Seym megpillantja a parti bozótosban küzdő feleket. A patano harcos épp lehanyatlik, és a szörnykatona föllendíti kardját, hogy keresztüldöfje az elesettet.
A herceg egy megfeneklett szekér mellett nyargal. Igaz kétségbeesésére még távol jár ahhoz, hogy közbeléphessen.
Lekap egy jókora ládát a kocsiról, és elszánt dühvel a bestiához vágja. Az elsüvítő fadoboz után sietve átfut az agyán, hogy a hajítókés talán gyorsabb lett volna, ráadásul az minden dobás végeztén visszatér a kezébe.
A láda célba lódul, és a gyilkos döfés feleútján leteríti a szörnyeteget.
Ám a dobótárgy nem marad tétlen: egy arra siető másik rémség dühödt üvöltéssel felmarkolja azt, és a szélsebesen közelgő Seym arcába vágja.
A fekete harcos félrevetődik az útból. Hemperegtében átlódul elméjén az ötlet, hogy ezentúl tarthatna egy hajítóládát is a hajítókése mellett, az övszíján.
Azután talpra szökken. Furcsa mivoltáról megfeledkezve a fogait csattogtató szörnység képébe fejel. Sisakjának hála, mindörökre le is veri azt a lábáról.
A hanyatt fekvő patanóhoz fordul, s látja, hogy azt főleg az ijedtség bénítja. Derűsen ráhunyorít, és közli vele az örömhírt, miszerint életben maradt. A kezénél fogva talpra rántja, kiegyenesítgeti, majd hátba veregeti, és magára hagyja a hápogó fickót.
Rohan tovább. Átlendül néhány holttest fölött. Neszt hall a sűrűből.
Tüstént félreszökken.
Jókor ahhoz, hogy a lapockáját kiszemelt, száguldvást közeledő rémkatona célt tévesszen. Az alattomos támadót elsodorná lendülete a herceg mellett. Ő néhány kardcsapással megfékezi, majd egy irgalmas döféssel megváltja szenvedéseitől a patakzóan vérző, kínjában tébolygó bestiát.
A hullát hátrahagyva folytatja Rongyó keresését, élénken emlékezvén első találkozásukra. Tudja, hogy a kobold csupán nyelvelésben verhetetlen, ám testcsatában már kevésbé számottevő.
Nem kell sokáig kutatnia a szerelmi eszelősségben szenvedő manó nyomát.
Ezt hallja a csalitosból:
– Mi, még hogy!? Majd te fogod eldönteni, mikor purcanjak ki?! Te fogas! Te rusnya! Te trutymódzo! Láttad már, hogy nézel ki? Az a Vyster tényleg minden éjjel ilyen pocsékokat fogantat százszámra, amilyen te vagy?! De hát mi a nyavalyának?! Nincs szépérzéke? Netán a szörnypapa is ilyen förtelmes?
A sok hangszínű ordítozásra egyetlen rémüvöltés felel.
Csörtetés, suhogás, fémcsörgés hallatszik.
Seym valósággal szárnyal a bokrok fölött-között, zaj iránt.
A manó elhaló sikolya, kaparászás, ágrecsegés, lombsuhogás, pengecsattogás hallszik.
Majd ismét Habókás, ezúttal magasabbról, megint gúnyosan:
– Na mi van? Szörnypapa nem tanított meg fára mászni?! Mit csinálsz, esztelen barom? Karddal akarsz kivágni egy ekkora fát? Örökéltű vagy netán?
Pillanatnyi csend támad, majd a kobold halálsikolya kanyargózik Seym idegrostjai köré.
A fekete harcos a csatatérként szolgáló fa tövébe ér. Időben ahhoz, hogy a fogai közé harapott karddal fölfelé kapaszkodó vysnyeteget farkon kapja.
– Purcantsd ki, herceg! – üvölti Rongybókus a magasból. – Vagy legalább tartsd meg, amíg leköpőcsövezem!
Egy ágemelettel feljebb Achat csimpaszkodik, és rémülettől meredten bámulja a mélyben kirobbant küzdelmet.
A farkon ragadott szörnység kisárguló szemmel vetődik a földre.
Lekuporodik négy lábra. Függőleges pupillája vonásnyivá szűkül. Hátborzongató ordítást hallat, pofáját kitátja. Dühében iszonyatosan nyáladzik. Hegyes füle a fejbőréhez lapul. Karmos mellső lábaival dobog a talajon.
Seym sejti, mire készül.
Midőn a rémlény egy maréknyi földet szór az arcába, ő féloldalt pördül. Egyetlen csuklómozdulattal fordít a kardján, és hátradöf vele. A penge az éppen előrepattanó bestia homlokába száguld. Bár ez a döfés is végzetes, a harcos villámló gyorsan kirántja a kardot a sziklakoponyából. Még visszafordultában két kézre ragadja a markolatot, és ismét a rémség szemei közé szúr.
Hosszú, sípolós légvétel hallszik, ám e levegőre már nincs szükség. A vysnyeteg holtan leomlik Seym lábainál.
Achat arcvonásait ellágyítja a kiengedő feszültség. A zöld szőlőszemeket elhomályosítja a könnypára, a párnás áll megremeg, majd a cakkos ívű felső ajkat is megviharoztatja a közelgő örömkitörés.
A herceg magukra hagyja a koboldokat. Társai keresésére indul.
Elsüvít a lelapult fülű, orrnyílásait tárogató sárkánypóni mellett.
Totyak felmorran. Csörtetve Seym után lódul. Néhány ugrással beéri a férfit, vállával lesodorja őt az ösvényről.
A következő pillanatban, midőn a bozótból két szörnyeteg vágódik elő, Meseszép zöld lánggal végigperzseli azokat.
Az őt féltő sárkánypóni lendülete által félretaszított herceg visszapattantában az egyik támadó torkába döfi a pengét.
A másik lángoló bestiára nincs gondja.
Ugyanis Totyak gondosan fékezgeti a maga gerjesztette tüzet. Talpaival paskolgatja, karmaival markolássza, forró gőzzel lehelgeti, egyszóval többképpen is oltogatja a mind békésebbnek tetsző, immár alig-alig parázsló szörnyeteget.
Végül a tűzzel együtt a katona is kialszik.
Lilia egy felkelőhöz csatlakozik.
A patano három vysnyeteggel vív egyszerre. Azok karddal rontanak rá, ő egy titkon kovácsolt, hosszú nyelű szúródöfő fegyverrel védi magát. A vasvilla és a szigony frigyéből keletkezett eszköz hathatós ugyan, ám kevésnek bizonyul a széles hegyű kardpengék, a vívótőrök és a ragacsosan nyáladzó bestiafogsorok ellen. Így hát a több sebből vérző, szorongatott patano szerfelett hálás vigyort csillant a közbelépő lányra.
Lilia pördül-fordul, két mozdulattal lefegyverez egy kardot és tőrt is markolászó szörnységet. Amint az elejti fegyvereit, a lány a patanóra hagyja annak további sorsát.
Odébb szökken, a következő katonával megismétli az iménti tánclépéseket. Ezt is átengedi a szorgalmasan szigonyozó lázadónak.
A harmadik vysnyeteg felkészülten vigyorogva várja, hogy Lilia elkövesse a korábbiakat. Magabiztossága jócskán alábbhagy, amikor a lány a gyűrűjét, homlokszalagját hajítja felé, s már ott sincs.
Lilia másik irányba szalad, párducmorgással és a rémalak halálsikolyával a háta mögött.
Kaiden hanyattfekszik, vasmarkában egy tajtékzó szörnyeteg pofájával.
Teljes erőből próbálja összeszorítva tartani a rajta fetrengő, fullasztóan súlyos szörnykatonát. Ezenközben levegőcserével is kísérletezik, csekély eredménnyel.
A szuszból kifogyván ujjai előbb remegni kezdenek, majd meglazulnak. Az arcához közel bűzölgő, tökéletes harapású, hegyes agyarak feléje kapdosnak.
Halántékán felforrósodik a varázsjel.
Végerejét összeszedve kiszabadítja másik kezét a törzse alól. Néhány döngő ökölcsapást mér az ujjait mindinkább szétfeszítgető, acsarkodva morgó, hörgő, zuhatagosan nyáladzó bestia fejére.
Annak úgyszólván meg sem kottyannak a rá záporozó ütések, holott a becsapódási hangokból ítélve repedeznek, mállanak a koponyacsontjai.
Lilia áll meg a fuldokló, nyállal leokádott, hasztalan öklöző hadász fejénél.
– Jól vagy? – kérdezi.
– Táncolnék, dalolnék – nyögi Kaiden.
A lány a sisakként feltűzött tincseihez kap. Mikor visszahúzza kezét, elszabadult fürtjei szétbomlanak. Az ökölbe zárt ujjai között megvillanó ezüst hajtűk a Kaident öldöső rémség homlokába csapódnak.
Lilia segít félregurítani a tetemet.
A feltápászkodó hadvezér elhárítja érte nyújtott karját. Fél térden támaszkodva, zihálva az előtte álló lány arcára, vállára tekint.
Hirtelen tőrt ránt és Lilia felé hajítja azt, majd undorodva a palástjába törli az imént az arcára patakzott bestianyálat.
A lány megvárja, míg hegyomlásszerű robajjal ledől mögötte egy szörnyetegtest.
Ekkor megfordul. Kihúzza a tőrt a hulla torkából, és visszaadja Kaidennek.
Rocca a közelben kígyózik két ellenfele körül.
Szemlátomást nincs szüksége társai segítségére. Délceg patano harcos vív mellette. A férfi fél szemmel folyvást a lány mozdulatait figyeli, s tüstént ellesi-elsajátítja azokat. Majdnem tökéletesen összhangban ugrándoztatják-kergetik a mindinkább rettegő vysnyetegeket. Végezetül lehéjazzák a menekülőket.
Kaident többszörösen gyönyörködteti különleges harcolásuk látványa. Részint azért, mert Rocca és a fiatal patano lenyűgöző keccsel mozog. Másrészint pedig azért, mert egymásra villantott mosolyaik, pillantásaik sejteni engedik, hogy az ő lázasodásos üldöztetése ezennel véget ért.
Efölötti örömében, s megmentett életéért is hálásan megöleli a mellette álló Liliát. Ezen ürügyekkel fél percig is megtámaszkodnak egymáson. Ez főleg a megviselt férfi szervezetére hat pihentetőleg-lazítólag, de a kimerült lány térdei is inognak.
Közel s távol nincs több ellenfél. Ezt jelenti a le-föl cikázó Egory, a nyugodtan köröző Ki, a bóbiskolni tetsző Asa, a gyűrűbe visszatérő Lon.
A patanók és Seymék leroskadnak a parton. Kezdetnek kifújják magukat, fürkészőn vizsgálgatják egymást, arcukon olykor felcsillan egy-egy mosolycsíra, fintorféle.
A kinyújtott lábakkal ücsörgő, szaporán lélegző Lilia egyre előrébb csusszan a tengerbe. Mígnem a vízre hasal, és a cápákra figyelmeztető kiáltásokkal nem törődve tovaúszik a sötétülően kék mélységek felé.
A ragacsos bestianyállal leokádott Kaiden ugyancsak ruhástól tempózik a nyomában. Elsiklana a part felé csónakázó Reydo mellett.
– Várj csak! – szól utána a varázsló, egy kézmozdulattal megállítván az evezősöket is. A rámeredő hadvezérre pillant. – Hol szerezted a festést a halántékodra?
– Hol is? – tűnődik a kérdezett. – Valami mulatságban.
– Tetszel az isteneknek. Kevés harcos büszkélkedhet effélével.
– Akkor hát te tudod, mit jelent ez?
– Azt jelenti, amit mondtam: kedvelnek az istenek. Ők nem játszanak veled tovább, mert e jel szerint számosszor kiállottad próbatételeiket.
– Ha ugyanarra gondolunk próbatétel gyanánt, nemigen rebegek köszönetet a megmérettetés módjaiért. Ám e jeltől nem lettem sebezhetetlen, ölhetetlen. Akkor mire jó?
– Légy ölhetetlen a magad erejéből! Azt, aki ezen ábrát viselheti, szemmel tartják, gyakorta a tenyerükre veszik, dédelgetik az égiek.
Kaiden a hátára fordul, vaktában lökdösi tovább magát a vízen. A parton maradottak vigyázz, cápák! üvöltözéssel szaladgálnak a homokon.
A hadász nem vigyáz. Gondtalanul lebeg, néha fel-felkuncog.
Vegyék őt tenyerükre az égiek! Elvégre istenkedvenc! Ja, és táncoló pillangó!
Később a kifulladt, felfrissült Liliával együtt lép a szárazra.
Hajuk, ruhájuk már lóháton, vágtában szárad meg.
Reydo a herceg mögött ül a lovon, és fennhangon töpreng. Az evezősök visszaindultak a szigetre a bárkával, hogy megkérdezzék társaikat: maradnak-e, vagy elhagyják sivár sziklatömlöcüket? Vajon mit választanak? Afelől nincs kétsége, mit művelnek majd Beköpő Hopkkal; ha nem ők, akkor a szárazföldön élő patanók. Máris néhaiként gondol a csúf besúgóra.
A kígyólány rámorran hátulról. Micsoda dolog, hogy varázsló létére nem tudja a jövőt? Miért firtatgatja ezt meg azt? Amikor ő, Rocca vár tőle választ! Mégpedig ama kínzó kérdésre, miszerint találkozik-e még valaha a Zerk nevű ifjú lázadóval, akit ugyan csak az imént ismert meg, ám rögvest el is váltak útjaik. Holott azonnal rádöbbent, hogy meglelte az életfogytig tartó igaz szerelmet! Bármennyire tűzrőlpattant is, most már mindig csak Zerkkel akar lázasodni! Majdani sok-sok szerelmes együttlétük eredményeként bájos kis patanókkal népesítik be földjüket.
– Hallottam, mikor megbeszéltétek, hogy Vyster palotájánál találkoztok csata után – szól a varázsló. – Mit fűzhetnék még ehhez?
A lány előrehajol. Mereven bámulja Reydo ingerlően csillámszikrás, ezüstkék szemét, és nyersen, türelmetlenül az arcába kiált:
– És? Találkozunk?
– Még hogy! – csattan a manó. – Ez örökké szerelmi ügyeket bonyodalmasít! Máris ejtetted szegény Hadtalant? Mindjárt lemaradok! Ezt már nem bírom követni! Nem tudsz megállapodni egyetlen fickó mellett? Miért nem volt jó a Pucátlan?
– Azért, te rémesen ostoba, mert ő engem nem szeret! Mert ő majd Liliát veszi feleségül, és vele nevelget kölyökhadakat! Bizony, Hadtalan! Majd így teszel szert hadseregre!
– Úgy, mint a te Vystered? – pillant rá a csúfolgatott. – Az ő harcolóteremtési módszere erősen gondolkodóba ejtett. Minek a fáradságos újoncozás, ha magam nemzhetem a katonát?!
Rocca még jobban elkomorodik.
– Nem az én Vysterem! Gyűlölöm őt! Hamarosan magam fogok végezni vele! A végzéssel egyidejűleg arról is leszoktatom, hogy összeraboltassa a patano asszonyokat, és az Irtózat Kertjébe hurcoltassa őket! Ahol aztán valami gonosz igézet segítségével megerőszakolja és teherbe ejti szerencsétleneket! És ezek a bűvöltek addig ontják testükből a kis rémségeket, míg bele nem pusztulnak!
– Hátborzongató – sóhajt Seym.
– A vysnyetegek már születésükkor pontosan úgy néznek ki, mint felnőttként, csupán kisebbek. Néhány hét alatt érik el teljes fejlettségüket. Rövid kiképzést kapnak ásó, kasza, szigonyvas ellen, és már mehetnek is, félelemben tartani a népet; újabb anyákat és további szolgákat rabolni atyauruknak! Már a szomszédos birodalmakba is átjárnak! – Rocca kiölti villádzó nyelvét. – Mire cseperedni kezd a fiatok, Foriarián is ott lesznek!
– Ha nem vigyázunk! – jegyzi meg a herceg. – Rongyó jól látja: nem tesz jót neked a szerelem.
– Teljesen zaklatott lesz tőle – bólogat Kaiden. – Ezen a földön nincsenek olyan falvak, ahol a férfitársaságot utáló asszonyok egymás között élhetnének? Egyszer betévedtem néhány katonámmal egy ilyen helyre. Szörnyen megbántuk. Inkább háborúba megyek, mint férfigyűlölő fúriák közé! Hanem ez a Vyster! A tulajdon ágyékával képes előállítani ezt a tömérdek förtelmes, nyáladzó pocsékot?! Hát nem azt mondtad róla, hogy végtelenül öreg?
– Nem rühellem a férfitársaságot! – üvölti Rocca, figyelmen kívül hagyva a rablólovag nemzőképességét firtató kérdést. – Épp ellenkezőleg! Szerelmes vagyok! Épp ezért kérve követelem, hogy siessünk jobban, öljük meg Vystert, szakítsuk szét a szörnyszülő láncot! Megvan hozzá a Talizmán, Reydo és a Varázskulcs, bár utóbbi nem kézzel fogható. Azután Zerk engem nőül vesz, és éjjel-nappal lázasodni fogunk!
– De hiszen alig ismeritek egymást! – szörnyülködik Rongyó.
– Miért, te nem első látásra bolondultál Achatba?!
– De igen. Viszont ő édes, gyönyörű, kedves, szeretetreméltó!
Kaiden hatalmasat sóhajt.
– Roppant kimerítő ez a szerelem nevezetű bomlott valamicsoda. Mi a véleményed, Lilia? Hát neked, Seym?
A kérdezettek összemosolyognak. Egymás mellé igazítják lovaikat. Lilia megszorítja a férfi kesztyűs kezét. A válasz kiolvasható a szemükből.
Tehát a hadvezér újfent felsóhajt:
– Ezt a csodát még szívesen megismerném.
Achat Rongyó előtt, a lakályos nyeregben ül, és a sárkánypóni nyakán sétálgató Egoryt próbálja megfogni. Nem érti, miért képtelen erre. Keze folyton keresztülsiklik a bakósipka formájú lényen. Azt már tapasztalta, hogy Seym is efféle, csupán a vértjeit, palástját lehet érinteni, ő maga szellemnemű.
Habókás szüntelenül magyaráz neki, ezúttal éppen a testetlen mivoltról. Ám hüvelyezését lépten-nyomon megszakítja avégett, hogy a manólány álla alá nyúlva maga felé fordítsa a szívét-lelkét végzetesen elbűvölő arcocskát, és a szőlőzöld szempárba mélyesztett tekintettel ismételgesse: mondd szépen: Rongyó, Rongykobold; mondd szépen: Rongya, Rongykobold!
Miután Achat továbbra is nyíltan néz rá, s ez minden, amit tesz, Bolyóka felsóhajt, és folytatja félbehagyott megvilágosító beszédét a köztes létről, az árnylelkekről és egyéb, a manólány szellemi látóhatárát tágítgató témákról.
Alkonyulatig és tovább nyargalnak az ösvényen. A fölöttük köröző Ki nem jelez veszélyt.
Molyóka kitartóan okítgatja kiszemelt jövendőbelijét. Látja a cakkos ajkak moccanásain, hogy Achat igenis szeretne megszólalni! Leáll tehát a kísérőbeszéddel, és kizárólag a tulajdon nevét ismételgeti, hogy a manólány mielőbb elsajátítsa azt.
S azon pillanatban, midőn Kaiden mennydörgős hangján felveti, hogy keressenek éjjeli pihenőhelyet, Achat összecsücsörített szájjal, erőlködve megformálja élete első szavát.
Rongyó nyomban sírva fakad. Dühében.
– Pucátlan, az égre! Miért kell sárkányként üvöltöznöd!? Elnyomtad a csibém szavát! Pedig most kiejtette végre a nevemet! Biztos, hogy ezt mondta: Rongyó, Figurás, Bohóka, Mohóka! Habóka, Rongybókus, Bolyhó, Bandzsika! Rongybubus, Habzsi, Falóka! Jaj nekem! Hisz majdnem annyira éhes vagyok, amennyire szerelmes!
Achat tátogat.
Molyóka elhallgat. Mindkét fülét előrebillenti. Nyelvét is kidugva összpontosít.
– Seym – zümmögi a manólány.
– Nem hallottam! – hörren a kobold. – Te még nem beszélsz! Most még néma vagy!
– Ó, hát persze! Te aztán értesz a nők nyelvén, Báncsvirág! – dörren a hadász. – A te csibéd mindaddig néma, míg nem a kedved szerint szól!
– Ne merészelj így nevezni a leendőbelim előtt! És ha csak egyetlenszer is kiejted, hogy törpe, elperzseltetlek Meseszéppel!
– Törpe! – zümmögi Achat, végigsimítva Rongyó zöldesre mérgelődött arcán.
Aprócska tisztásra érkeznek, melyet egyik oldalról kis tó határol, a másik irányból köves, morzsalékos dombocska keretez. A köztes részeken gyümölcsfák magasodnak, tövükben térdig érő, szúrós, indás növényből létrejött természetes kerítés tekergőzik. A holdsarló alakú, enyhén lilás héjú, kocsonyás belsejű, édes-savanykás ízű rayolát termő folyondár és a fákon ringatódzó, rózsás húsú, bő levű gyümölcsök pazar vacsorát ígérnek.
Ez ellen csupán Rongyó tiltakozik.
– Húst akarok, husikát, eleven harapást! Sütve, főzve, perzselve, akár még szénné égetve is jöhet!
Lilia lecsusszan lováról. Leszerszámozza, és legelni küldi Calvarót.
Letép egy kövér gyümölcsöt a fáról, és bedugaszolja vele a folyamatosan lamentáló manó száját.
– Húsnak is eheted! – szól fáradt hangon. – Akkor olyan ízű lesz.
Hátasaik szétszélednek a közelben. A gyűrűből kieresztett Lon az egyik fa koronájába szökken. Lekuporodik egy alkalmasnak talált ágon, és előbb a jobb, majd a bal mancsának nyalogatásához lát. Asa megelevenül a lány homlokán.
A föléjük gömbölyülő, bársonykék égen csillagok lüktetnek, szikráznak. Húrogókórus döngicsél köröttük.
Az alkonyattói hajnallatig prédázó, vérszívó életmódú skarlát farokrázók épp hogy ébredeznek, ám máris keresik a bajt. Az a törekvésük, hogy mások számára találjanak szerencsétlenséget. Az ágról ágra lóbálódzó, ugrándozva, repülve közlekedő, bíborfarkú, sötét színű, sprőd szőrzettel borított vérszopócsapat megpróbálja ellepni a lovakat.
A megtámadott patások pupillája nyomban függőlegesbe kattan. A drákok néhány patadobbantással, lángsziszegtetéssel megszerzik kiegészítő falatkáikat a kerek fejű, csupafog, halálosan meglepődött szipolyok közül, majd tovább legelésznek.
Csupán egyetlen skarlát farokrázót hagynak elmenekülni. Az pedig lázasan széthordja a vészhírt az erdőben. Aznap éjjel a szipókázók tágas ívben elkerülik a tó környékét.
Seym és Egory vállalja az őrködést. Úgysem alhatnak.
A herceg fohászkodik, hogy nyerje vissza testét. Oly élénken elképzeli a bőréhez simuló ruha érintését, egy elszabadult hajszál simogatását a halántékánál, egy csetlő-botló bogár csiklandását a karján, egy italkorty, egy fullasztóan édes csók, egy ételfalat ízét, hogy valóságosnak érzékeli mindezeket. Azt is érzi, amint összefut a nyál a szájában. Megmozdul, hogy ellenőrizze: most is csupán illúzió-e? Ez nem először történik meg vele. Ily módon már többször becsapta önnönmagát.
Sajnos nincs teste.
Hanem szép palástja van. Hódolat érte a tündéreknek.
Ám ez kevés. Tehát itt az ideje, hogy végre összecimborázzon az elválás gondolatával.
Értelmetlen továbbra is azon tűnődnie, miszerint miért éppen ő bűnhődik vétkeiért, tévedéseiért és ki tudja még mi egyébért, mikor nála jóval bűnösebbek vígan élnek, rajtuk senki sem torol. De hát nem is ez itt a kérdés.
Akkor hát micsoda?
Az netán, hogy van-e bűne? Hogy mi számít annak? Kötelezően jár-e bűnre büntetés? Miért nem nyerik el mások is, például a nála vétkesebbek? Miért nem az ő esete az a határ, amelyen túl már lakolni kell, ám azon innen még nem?
Egyáltalán: mit vétett?! Arányosan szenved meg érte?
Nyilván az lesz a dolga a nemlétben, ahol majd állítólag felkészül a következő megszületésre, hogy ezt a témakört alaposan megvizsgálja, körüljárja, fellebbentse róla a leplet. Igen, ott majd a kérdés szoknyája alá tekint, annak minden zegét-zugát kifürkészi, még a sarkalatját is.
Seym ásít, ugyanis nem érez halaszthatatlan késztetést a szellemi lét kipróbálására. Úgy véli, ennek még nem jött el az ideje.
Nos, mindez nem az ő elhatározásán múlik. Ez a kérdés régen eldőlt. A hatalmát, népszerűségét féltő Altan halálra szánta őt. Így aztán az udvari törpék a titkos gyilokfolyosón át hozzá vezették Enort a mérgezett tőrrel, s ő késve riadt fel a veszedelemre.
Rémlik, Zahia, Orenda, Mahua nem sokat segíthetett.
Visszaadták ugyan a testét, de figyelmeztették: a tündérkastélyon kívül továbbra is Nerv játékszere marad.
Immár el kéne határoznia magát, hogy mikor adja fel ezt a felemás, gyötrelmes létet. Amint legyőzik az erőszaklovagot? Miután hazatért Liliával és Kaidennel? Várja meg gyermeke születését? Annak első lépését? Szavát? Fogát? A fiú legelső kalandját?
Netán addig várassa a halált, mígnem Lilia szeme körül megjelennek az első szarkalábak? Várja meg, amíg a lány széles, telt, királyi szép, álomédes, szinte mindig derűsen felkanyarodó szélű ajkai körül elmélyülnek a finom mosolyráncok?
Jobb, ha mielőbb túlesik a dolgon. Mert ha alkudozni, kéríncsélni lehetne, addig maradna, míg mindketten meg nem vénülnek. Igen, szeretne úgy a halálba aludni, hogy egymás áttetszőre vékonyuk bőrű, törékeny, öreg kezét fogják Liliával, furaságosra sikeredett életének szerelmetes asszonyával.
Seym hangtalanul felsóhajt. Bőre összeborzong, holott tudván tudja, nem érezhet effélét. Félresöpri az eddigi képeket, előtérbe enged egy másikat.
Az hajszálra úgy kezdődik, mint Kaiden tükörbéli látomása. A hadvezér serdülő korú fiával sétál a kertben.
Azután a képzet kiegészül: a két férfi közeledését nem más szemléli szerető gyönyörködéssel, mint Lilia.
A fekete harcos már-már felnevet. Miből gondolja, hogy a lány majd Kaident választja az ő halála után?
Nos, ő ezt nem gondolja, hanem így szeretné. Miért? Mert kedveli, becsüli, sokra tartja a hadvezért. Vagyis egyedül és csakis őt képes utódjául elfogadni. Ha bárki mást képzel a helyébe, kín és féltés kapja marokra szívét. Hát ezért.
Seym elfintorodik.
Egory siklik a vállára, s a fülébe suttog: – Ne vágj ilyen képeket, nézni is gyötrelem! Hol vigyorgásra, hol bömbizésre ingerelsz! Egyébként is, egy fajzatfalka tart felénk!
Seym nesztelenül kisurran ruháiból, vértjeiből. Így semmi sem zörrenhet meg rajta. Ő maga nem üthet zajt: nincs mivel. Szembe sem tűnik, hiszen képes jócskán elhalványulni. A sötét éjben ez láthatatlansággal ér fel.
Nem ébreszti fel társait. Nem csodálkozik, midőn indultában azt látja, hogy Asa lesikamlik az alvó Lilia homlokáról. A lány hajából kibomló fekete pók láthatatlan liánszálon lengedezve siet a nyomukba. A párduc ruganyosan leszökken az őrhelyéül szolgáló fáról, és nesztelenül utánuk surran.
Mivel Seym helyváltoztatása – ezen állapotában – nem földhöz kötött, pillanatok alatt a lopakodva közeledő falkához érkezik.
A fajzatok kétségkívül a kísérteties-ködszerű éjjellények leszármazottai. Külsejük legalább oly iszonytató, mint mindörökre letűnt eleiké volt. Csupasz testük kocsonyás. Kontúrtalan, görbe karmos végtagjaik elfolyósodottnak, túlcsordulónak rémlenek. Szabálytalan formájú, csonttalan, bőrtelen fejükön hatalmas szemek sötétlenek. Szájnyílásuk kapunyi, fogaik szigonyszerűek. Az elátkozott lelkekre jellemző elkeseredett düh és gyűlölet sugárzik belőlük. Aligha csupán éhségből vágynak gyilkolni.
A herceg és Egory suttogva összebeszél.
A majd' minden porcikájukból nyáladzó rémlények becserkészik az elhamvadt tűz körül heverő alvókat. Lecsapni készülődvén, hatalmas, formátlan ujjaikat görbítve, vicsorgatva-taknyadzva a gyanútlan emberek fölé tornyosulnak.
Ekkor Seymék a levegőbe lendülnek. Cikáznak, suhangatnak, keresztül-kasul siklanak a vizenyőszerű, ragacsos fajzatokon. Óriási lyukakat ütnek-tépnek rajtuk. Csapongtukban elégedetten szemlélik a meglékelt szörnyetegek testnedveinek viharos elfolytát.
Észlelvén, hogy ténykedésük elrettentő-vészesen hat a kedveltjeik életét kívánó nyázgásokra, még eljátszogatnak velük egy darabig.
Asa, Lon és a méreteit kedvére változtató pók, Clon is csatlakozik hozzájuk. Ki-be járnak a sivalgó, vijjogó, dülledt szeműre rémült, immár menekülni igyekvő fajzatokba.
Lilia félelem nélkül, lustán, rácsodálkozón figyeli a körötte tomboló küzdelmet.
Seym és Egory ködszerű, sérthetetlen mivolta a hajdanvolt éjjellények legyőzhetetlenségét, az emiatti szorongó tehetetlenséget juttatja eszébe. Elégtételt, sőt diadalt érez, hiszen valamikor nap mint nap efféléről álmodozott. Végül mégsem közvetlen csatában, hanem a Kék Kristály segítségével semmisítették meg az éjszörny-hadakat. Most azonban megtekintheti, milyen lett volna, ha saját fegyvereikkel harcolhatnak ellenük.
Szívét büszkeség melengeti, valahányszor Seymre pillant. A vértjei s palástja nélkül halovány testképű, akadálytalanul suhanó, sikló, táncoló, bosszulásra tüzesült férfi látványa minden ízében elgyönyörködteti őt.
A herceg és az ifjan elhunyt lator alaposan kiélvezi, hogy éppen szellem-módon kerekedhetnek a fajzatok fölébe. Alighanem Asa, Lon és a tündérek pókja is emlékszik a valahai rémlényekre, mivel ők sem titkolják, mennyire kedvükre való a gyilkos szándékú ragacsosok kilyuggatása, mázgás nedveik lecsapolása.
A harci zaj hallatán a kobold is fölneszel. Megállapítja, hogy a herceg és társai jóvoltából biztonsága zavartalan, csupán pihenése háborított. Leránt az ujjairól egy-egy jókorább bogarat, és füldugó gyanánt a hallószervébe gyömöszöli őket.
Oltalmazólag magához csapolja az elbűvölten alvó Achátot, kettejük fejére borítja palástját, halkan lepisszegi a túlságos zajjal agonizáló fajzatokat, és visszamerül álmába.
Kaiden is észleli a körötte dúló viadalt. Két pillantással felméri, hogy közbelépésére nincs szükség. Mindazonáltal élénken figyel és okul. Tömérdek fogást, fortélyt, lépést és mozdulatot merít a tőle idegen csatastílusból.
Ugyanígy fürkészné-elemezné madarak, vadak, hüllők összecsapását is. Hadászként az a dolga, hogy élete fogytáig tusázni tanuljon. Hisz alighanem azon pillanatban, midőn megelégedetten hátradőlne, hogy most aztán már mindent tud, mi több, annál jóval többet is, biztosan jönne egy nála kevésbé dölyfös harcos, és lefújná őt a küzdőtérről.
Rocca fel sem rezzen. Zerkkel álmodik, fészekrakós szépet.
Az enyekes fajzatok elhulltával Lilia és Kaiden visszahanyatlik a fűre.
A felhevült Egoryék képtelenek ellazulni. Fel s alá suhangatnak, köröznek az éjben. Puha röptű, hatalmas baglyokkal találkoznak. Egyikükkel oly hirtelenül, hogy csupán egy csőrhossz választja el őket az ütközéstől, midőn megtorpannak. A csöppet sem marasztaló levegőben ácsorogva, serlegnyi szemeket düllesztenek egymásra.
A meglepett bagoly félhangosat csuklik. Ennek következtében egy aprólékosan megemésztett rágogóköpetet böffent az útjába dermedt szellemekre, majd kuncogós felhangú, hátborsóztató huhogást hallatva, lágyan tovalebben az éjben.
Clon visszafelé tart Liliához. A táborozok fölé hajoló fa lombjában gyanúsan lapuló csámcsára bukkan. A kéregbe olvadva figyeli, mire készül a könyörtelenségéről hírhedett ragadozó.
A merev fekete szőrrel lepett testű, jégfehér íriszű, tömérdek fogú, falánk csámcsa nesztelenül fenegeti karmait egy ágon. Ellenőrzésképpen időnként a szeme elé tartja vagy a fogaihoz szikráztatja tőrszerűre hegyezett szarufegyvereit. Hátsó végtagjainak kiköszörüléséhez látván mind sűrűbben tekint le az alatta szendergő Kaidenre, s mert a jókora falatot szemlélgetvén mind hevesebben, csicsogósabban folyik a nyála, aligha kétséges, mire készül.
A tündérpók elválik a fakéregtől. Mire ez megtörténik, eredeti méretének többszörösére duzzad. Viharsebesen megkerüli a fenevadat, s ezenközben széttéphetetlen, tapadós fonalat teker köré. Végezetül a sorsára hagyja a szoros gúzsba kötött, hökkent csámcsát az ágon. Az már moccanni, morogni, nyögdécselni se bír.
Clon a testéből kiengedett nyállajtorján siklik vissza Lilia hajába, díszleni.
Rayolát és rózsakörtét reggeliznek. Ezen megaláztatásból kifolyólag a kobold még akkor is dohog, midőn nyeregbe kászálódván, folytatják útjukat Vyster palotája s az Irtózat Kertje felé.
A Seym mögött ülő Reydo egy darabig szótlanul szenved a mély és magas hangokat áttekinthetetlenül váltogató sápítozás, hőbörgés, valamint rinyákolás miatt.
Egyszercsak megelégeli fogfájás jellegű élményét, és figyelmeztetőleg így szól:
– Mutatok neked valamit. Szeretném, ha értenél belőle.
Két karját széttárva eltünteti mellőlük a pagonyt. Dimbes-dombos, tündérhajas tájat teremt köréjük. A térdig érő füvet kék virágú legénycsók, sárga szirmú csücsörke, toroklob-piros szoknyakóró, bíbor vészkolomp és még sok más, furfangos elnevezésű növény színesíti.
A közeli domb lábánál csúnyálló, formátlan házhoz közeledvén meglepetten fedezik fel, hogy az horpadozott pajzsokból, testpáncélzatokból, mumifikálódott állati és emberi tetemekből épült. Az egyetlen, szemet bántóan tűhegyes tornyot rozsdállódó fegyverekből, lándzsákból emelték. A bejáratot hermelingalléros királyi palást szűkíti-takarja. A sajátos ajtófüggönyt éktelenítő foltok, szakadások gyanúzni engedik, hogy az egykori tulajdonos nem önszántából ajánlotta fel becses ruhadarabját. A verandán felakasztott, bordacsontokból tákolt kalitkában bús madár füttyöget.
A könnyebb járhatóság végett rágogóhullákkal felszórt ösvényen lehajtott fejű ifjú nő siet a hajlék felé. Léptei alatt recsegnek a véznácska csontvázak; derékig omló aranyszőke haján napfény táncozik.
– Csakhogy hazatalálsz végre! – üvölti egy rút, durva hang a hermelines palást mögül. – Gyere hamar! Mindjárt megismertetlek a tenyeremmel, és ha abból nem okulsz eléggé, akkor az öklömmel is! Ostoba lúd! Csavargó cemende!
A fehér ruhás lány még jobban szaporázza lépteit. Fejét továbbra is leszegi, semerre sem néz. Arcvonásai a haja takarásában maradnak.
Kövér, kopottas, fényehagyott egyfejű csörtet elő az ajtó függöny mögül. A sárkány megmarkol a nő koponyáján egy arányló tincset, s ordítva az arcába gőzölög.
– Hol voltál ennyi ideig? Nem megmondtam, hogy sebesen térülj-fordulj!?
Lilia felvonja szemöldökét. Eszébe ötlik egy másik jelenet egy másik sárkánnyal és egy másik ifjonti leánnyal. Akkor a büszke Shorr a halálveszélyben lévőnek hitt szépség segítségére rohant. El is nyerte jutalmát. A romantikus hajadon, hogy megvédje az ő pillangókkal játszadozó, kedves sárkányát, alaposan fejbe verte a dicső harcost.
Mielőtt még a lány óvhatná Kaident a hősi fellépéstől, a hadvezér az ordítozó egyfejűhöz nyargal. A kard hegyét a dühöngő torkához nyomja, s ekként rivall rá:
– Kérj bocsánatot a gyönyörű hölgytől! Ehhez persze mindenekelőtt omolj térdre! Csókolgasd meg a cipőjét, a szoknyája szegélyét! Ha engedi!
A csókolgatásra felszólított tűzokádó haragosan és mindegyre haragosabban mered az őt megakasztó katonára. A védelmezett nő is felpillant tépázott tincsei alól. Ekkor Kaiden szemébe ötlenek fúriaszerű, dühödt arcvonásai.
– Mi az, hogy hol jártam? – sivítja az eltorzult képű nő. – És mit rángatod a hajamat?! És ez a fickó meg mit akar itt? Hé, te! Viszed el rögtön az ócskavasadat a párom nyakától?! Tőlünk nincs mit elrabolni! Szegények vagyunk! Az egymás iránti szerelem az összes vagyonunk!
– Még hogy szerelem! – bömböli a sárkány. – Ugyan, ugyan!? Már réges-rég olyan érzés megfogni a tiédet, mintha a sajátomat fogdosnám!
A szőke teremtmény csípőre vágott kézzel felvisít.
– Igazán? A múlt éjjel bezzeg nem nagyképűsködtél! Hanem azt hajtogattad, hogy én vagyok a kopaszodó, fonnyadó sárkány egyetlen boldogsága, gyönyöre! Továbbá tíz tojást, két cipót, három tyúkot sütöttél meg a leheleteddel, és számos más dologban is a kedvemet kerested, csupán azért, nehogy fáradt vagy fejfájós legyek, és nemet mondjak buzgó közeledésedre! Most pedig megjátszod magad? Igen? Mintha a sajátodat fogdosnád?! Na, aztán! Tudod mit? Be fogod érni a sajátoddal! Hozzám többé nem nyúlsz! Rajtam nem szuszogsz, vén vérmes!
– Nem-e?! Asszony, neked muszáj engedelmeskedned! Esküt tettél, hogy életed fogytáig az én élvezetemet keresed!
– Na és?! Te talán nem jársz a kocsmába, amit pedig a legszigorúbban tiltok?! Most is hogy áll a szemed?!
– Semmi közöd hozzá! Valahogy csak ki kell pihennem a fáradalmaimat! Micsoda palotát építettem neked! Hálásabb is lehetnél! Kinek van még ilyen csodaszép háza?
– Ez neked csodaszép?! Hányszor kértelek, hogy népesítsd be a kertemet eleven szobrokkal, aranyhalas tóval, és az ablakomban éjjel-nappal ragyogjon napsugár!? Tehetetlen vagy! Férfiatlan! Pfuj!
– Mindjárt tovább tépem a pocsék kis sárga hajadat! Amit tőlem kaptál ajándékba! Pedig a gazdája rettentően megtartotta volna magának! Aztán meg úgy farba rugdoslak, hogy még a szomszéd falu népe is megtapsol érte!
Kaiden leengedi a kardját, és szájbiggyesztve félreoldalog.
Rongykobold az előtte ücsörgő, gondtalan mosolyú Achat hallójáratára szorított kézzel, tátott szájjal figyeli a végtelennek ígérkező hitvesi marakodást. Amikor szörnyen fülsértővé válik a hangzavar, a titokzatosan somolygó Reydóra mereszti szemét.
– Mit akarsz ezzel? – kérdezi értetlenül.
A varázsló jöjj rá magad jelentésű vállrándítással válaszol.
Habzsika panaszos hangon felnyüszít:
– Remélem, nem képzelitek, hogy jóllaktam az édes pempőkkel?! És most teljes éhomra jöttök nekem a találós kérdésekkel?! Az út végére éhen pusztulok! És még tanpéldákkal is kínoztok! Na? Mi közöm e szereleméhez?
– Nem is pedzed? – sóhajt Reydo.
– Nem! Nem is bizgetem! Elárulhatod! Amúgy is felhagyhatsz az egész látomásosdival! Rémesen elegem van belőle!
– Ha körülnézek benned, azt látom, hogy teljesen eltölt az Achat iránti vágy. Ha nem hagyod abba az idegtépő viselkedést, a folytonos zsibongást, hozzád méltóvá teszem őt!
– Ez most valami beijesztés? Fenyegetsz?
– Megfigyelted, mennyire összeillenek a párok? Kaiden mégis lélekszakadva sietett megvédeni a részeges, házsártos sárkánytól a jól megérdemelt asszonyát!
A hadász felmorran.
– Honnan sejthettem volna, hogy számukra ezt jelenti a holtig szóló kapcsolat?!
– A párok mindig megtalálják egymást! Nincsenek véletlenek, nem létezik tévedés! – közli Reydo. – Mindenki azt kapja, amire vágyik, amire érdemes.
– Ez a szegény teremtés sokat szenved! – szögezi le Kaiden, a folyamatosan vitatkozó, mind tajtékosabb nőre pillantva. – Pocsék az ura!
– Ha tudatosan vagy tudtán kívül nem erre vágyna, régen itt se volna! – felel a varázsló. – Kérdezd meg tőle, miért nem áll odébb? Felelet gyanánt zavaros fejtegetésbe fog kezdeni! Figyeld meg! Ugyanis eszében sincs a helyzetén változtatni! Ezt szereti. Panaszkodik? Jajgat? Olykor kék-zöld foltos? És viszont? Ők ketten így, ettől boldogok.
– És nekem mi közöm az egészhez? – érdeklődjük Rongyó nyeglén.
A törékeny, agg Reydo elvigyorodik.
– Az, hogy én igazán tudom, mire vágyódsz! Akarod, hogy Achat beszéljen? Hogy hozzád ragaszkodjon?
– Akarom hát!
– Nos, ez esetben légy óvatos a bosszantásommal! Nehogy túlteljesítsem a vágyadat! Mert akkor megtébolyodsz!
– Nem értem – sóhajt a manó.
– Hányszor kell még a szádba rágni? – sóhajt Seym türelmetlenül.
– Nem hiszem, hogy te érted! Csak fellengzősem úgy teszel! Ne a nőt sajnáljátok! Hanem azt a nyomom sárkányt! Halljátok a rikácsolást? Meg hogy mennyi áldozatot: kell hoznia, mielőtt „közeledhetne” a nejéhez?! Tojást, tyúkot, cipót sütni! Házimunka!? Ezért lett háborgós, részeges!
– Ez az, erről beszél Reydo – szól Lilia. – Ez a pár is összeülik, miként az összes többi! Mindenkinek szüksége van a másiktól kapható örömre, okulásra, szépségre, csalódásra, kínra.
– Ne mondd! Talán bizony a sárkány azért vette nőül ezt a fúriát, mert a szüntelen rikácsolás, sanyargattatás hiányzott az életéből?
Bólintanak.
Mohóka Seym és Lilia között váltogatja tekintetét.
– Igen!? – nyehegi. – Tehát ti meg erre vágytatok? Ezt akartátok megtapasztalni? A testetlen, sóvárgós, kínozós szerelmet? Hihihi! Úgy kell nektek! Mindent értek! Mehetünk tovább!
A sárkányidill elfoszlik. Ismét a Patano-királyságban lovagolnak.
Kevéssel később igencsak hasznát veszik Egory és Seym sajátos állapotának.
Az erőszaklovag kastélyához közeledvén megszaporodnak az őrjáratok. A szellemtársak segítségével kerülik el a kitűnő szaglású, bántóan gyanakvó és rosszindulatú vysnyetegeket.
A rémlények ugyan érzékelik Seymet és Egoryt is, ám midőn a testetlen felderítők megközelítik őket, pláne mikor beléjük is bújnak, majd keresztül-kasul sikladoznak porhüvelyükön, fejvesztettség úrhodik el rajtuk, megzavarodnak és menekülhetnékjük támad, anélkül, hogy csupáncsak sejtenék is, mi okozza riadalmukat.
A fekete harcos és a fiú kihasználja ezt. Utóbbi roppant módon élvezi félelmetességét. Csikóhangú nevetéssel, hatalmas rikkantásokkal űzi, kergeti, tébolyítja a csúfságokat. Amíg azok eszehagyottan szaladgálnak, a Kaiden vezette csapat észrevétlenül átsurran az általuk őrzött területen.
Meghitt szépségű, lankás, ligetes tájon járnak. Az anyaölnyi völgyekben megbúvó parányi falvak mellett elhaladván teremtett lélekkel sem botlanak össze. Nem kerüli el figyelmüket, hogy a patanók – főként asszonyok és gyerekek – a találkozást kerülőn rejtőznek-bujkálnak a fák és házak között, ám aligha tőlük tartanak.
A férfiak többségét kiirtották a vysnyetegek, a túlélők beálltak a lázadók közé, magyarázza Rocca.
Egyszercsak Egory érkezik lélekszakadva. A kígyólány vállára lebben s lelkesen a fülébe lihegi:
– Itt vannak a közelben a patano seregek! Megtámadták az Irtózat Kertjét! Zerk is velük harcol! Úgy küzd, mint a Hét Fene! Máris sebek borítják! Szörnyen vérzik! – Megvárja, míg Rocca sikolya lecseng, majd folytatja: – Ráadásul a felkelők képtelenek bejutni, mert Vyster nem csak fegyveresekkel, hanem varázspraktikákkal is őrizteti katonacsináló szentélyét!
A kígyólány önkívületben az élre vágtat. Gad oldalát rugdalva, lobogó hajfonattal tűnik el a szemük elől, vállán a továbbra is szilajul rikkantgató Egoryval.
Kaiden sóhajtva Seymre pillant, s mert az bólint, mindannyian Rocca után nyargalnak.
Keresztülrobognak egy erdőn, felriasztván az ott élő vadakat. Hulló levelek, recsegő ágak, a lombban és az avaron tovaszárnyaló, elcikázó lények rémült lármája kíséri útjukat.
A vadul száguldó vezér vigaszképpen arra gondol, hogy ily módon a csatába toppanván csakis elsöprő hatást gyakorolhatnak az ellenfélre. Ám azt is belátja, hogy ritkán szokott ekként hadba érkezni, ugyanis többnyire elengedhetetlennek tartja a gondos felderítést, előkészítést.
Mindehhez képest eszelősen zúdulnak át az erdőn, azután egy ligetes völgyön. Legyűrnek egy emelkedőt, és máris eléjük magasodik Vyster hivalgóan pompás, soktornyú palotája.
Az uraság vagyonosságával dicsekvő építményt és a köréje települt házakat komor védőfal szegélyezi, folyómeder szélességű vizesárok teszi bajosan megközelíthetővé.
Az Irtózat Kertje valójában egy sziget a palota mögött, melyet tébolygó fenevadakkal teli, tajtékos, fekete víz zár közre. A palotából fedett átjáró vezet a bevehetetlennek rémlő fallal övezett területre. A szárazföld felőli, szándékosan szűk bejárat felvonóhídját, kapuját vysnyeteghad őrzi.
A szegényes fegyverzetű ostromló tömeg szemlátomást vesztésre áll. Csupán néhány patanónak sikerül felverekednie magát a hídra. Ők éppen akkor hullanak véresen a szörnyetegekkel zsúfolt vízbe, mikor Kaidenék odaérkeznek.
Lilia száguldó lova kissé későn fogja vissza lendületét. Patáit ugyan sikerül lecövekelnie, ám nyaka, háta még egy darabig továbbsiet, nyúlik. Végül mégsem fejel az árokba, és a vészesen előrebillenő lány is fennmarad a nyeregben.
Az előttük kavargó, víznek csupán folyékony volta miatt nevezhető mocsoklében fetrengő-hánykolódó, sosem látott rémségeket bámulják döbbenten. A csupasz bőrű, szennyszürke, jószerivel nyakatlan, tőrszerű fogakkal zsúfolt pofájú, csupaszáj lények ekkor szaggatják szét és tömik magukba a közéjük hajigált felkelőket.
Seym is meghőköl a hengeres testű, puha, zsíros, hatalmas falánkok láttán. Első undorán túljutva, sarkát a ló oldalába vájja. Lódulvást indul.
Kaiden a másik irányba nyargal el. Száguldtukban felmérik a körülményeket, a harcolók esélyeit, s ezenközben üvöltözve próbálják visszavonulásra bírni a patanókat az öngyilkossággal felérő helyzetből.
Rocca Zerket keresi a sokadalomban. Amerre a férfi nevét sikoltozva elvágtázik, kaszabolja az útjába kerülő vysnyetegeket.
A lázadók bámulják mozdulatait, veszedelmes szilajságát. Néhányan emlegetni kezdik, hogy ő csakis Rocca lehet, s ez esetben Reydónak is a közelben kell lennie. Kisvártatva kórusban hajtogatják a varázsló és a kígyólány nevét. Többen leborulnak, a jóslat beteljesültéért, győzelemért, szabadságért fohászkodván.
Mások, felfigyelvén Kaiden és Seym kiáltozására, visszahúzódnak a rémvár és a szülőkert előtti felvonóhidakról.
A szörnyetegek nem kapkodnak utánuk, nem is üldözik őket. Összegyűjtik sebesültjeiket. Az ígéretes állapotban lévőket gondozásba veszik, a súlyosakat megölik. A holttesteket felaprítják. A jobb falatokat tüstént elfogyasztják, a soványát, csontosát a vizesárokban tenyésző, telhetetlennek rémlő pocsékoknak dobják.
A könnyebb sérültek saját sebeiket nyalogatják. Kiharapják, kirágcsálják magukból a törött pengéket, nyílvesszőket, szigonyhegyeket. Foggal igazítják ki a cafrangos sebszéleket. Egyikük-másikuk olyannyira a falásba feledkezik, hogy jókora darabokat habzsál ki magából, mire a fájdalom észhez téríti.
A patanók sem teketóriáznak haldoklóikkal. Kegyelemdöfésben részesítik őket, bár némelyük üvöltve, zokogva tiltakozik ez ellen.
Az irgalmas célzatú öldöklésnek a közéjük csörtető Rocca vet véget. A továbbra is Zerket kutató lány levetődik a lóról, és eszelősen rohangál a leöltek között. Tetemeket fordítgat, holt arcok fölé hajol. Merev tekintettel könnyezik, időnként a karjába törli elhomályosult szemét. Félretaszigálja a súlyos sérültek között járkáló, véres kardot markolászó kegyelemosztókat.
Egyikükkel nem bír, mivel az szerfelett komolyan veszi halálmérő tisztét. Hosszas dulakodás és vita után Rocca előrántja a hullámos pengét, és ízelítőt ad az általa képviselt harci stílusból a durva patanónak. Végül a leruhátlanított, meghámozott térdkalácsú, lekarcsúsított pocakú hóhér sirdogálva kapkodja össze rongyait, és hátrálva, a leöltek hulláin átbukdácsolva menekül a dühödt lány elől.
Egyszerre csak az elszántan keresett Zerk is megkerül. Hocca tíz körömmel ássa elő a sérült ifjút két szörnyeteg teteme alól. A félig-meddig megfulladt, kivérzett férfit Reydóhoz cipeli-támogatja és megparancsolja a varázslónak, hogy foglalkozzék vele.
Ezután megáll a tanakodó Seym és Kaiden előtt, és sürgetőleg rájuk förmed.
A hadvezér végig sem hallgatja tüsténti támadást követelő őrjöngését. Már-már hátat fordít a lánynak. Amikor megfontolt, mély hangján megszólal, nem beszél hangosabban nála, Rocca mégis elnémul, és a közlendőjére figyel.
– Midőn elmesélted, miért kerestél bennünket, azt vettem ki szavaidból, hogy lesz idő a felkelők kiképzésére. Nos, becsapottnak érzem magam. Ilyen körülmények között tetemesebb véráldozattal kell számolnunk.
– Na és? – ránt vállat a kígyólány. – Véráldozatban nem vagy kezdő! Hány katona hullott már el mellőled? Most kezdesz nyafogni?!
Kaiden szembefordul Roccával. Két kézzel megragadja a vállára tekert, színpompálló marust. Továbbra sem emeli fel a hangját.
– Nem bánom, így is vezethetem a szedett-vedett patano sereget. Akkor viszont mielőbb szedj össze számomra legalább tíz nagyon jó fegyverest, akikkel kialakíthatom a harci terveket! Ők majd a kisebb csoportokat irányítják. Mozogj! A véráldozat-kérdést később megbeszéljük.
A lány bólint, hátrál kétlépésnyit. Arra gondol, hogy ha mindhalálig boldog lesz is Zerkkel, akkor sem feledi Kaiden iránti szerelmét. Sűrűn eszébe jut majd a hadász számos arca. Hol a büszke, határozott, hol a méltóságteljes, magányos, hol pedig a bepityókázott, félszeg vigyorú férfi képe fogja kísérteni, szívét sanyargatni. Sóhajtva elfordul, és a dolga után siet.

 

 

Alkonyatkor a környező dombok mögé visszahúzódott patanók és az időközben hozzájuk csatlakozott újabb tömegek sűrű sorokban, ijesztő némán sereglenek elő. Gyalogláb, ló-, öszvér- vagy szamárháton, harci szekereken érkeznek. Hang nélkül körülzárják a palotát s az Irtózat Kertjét.
Mindez nem nyugtalanítja az őrködő vysnyetegeket.
Az erőszaklovag sem pattan fel estéli lakomája mellől a hír hallatán, csupán a varázslópapját kéreti magához, felszólítván őt, tudakolja meg az égiektől, hogy meddig kell még elszenvednie az ellene lázadó földtúrók általi bosszúságokat.
A mágus különféle porokat hint a tűzbe. A felszálló füst láttán elrejti ijedelmét. Némi torokköszörülés után normális hangszínen képes megszólalni. Figyelmezteti Vystert, hogy fokozottan őriztesse a mágiás-gömb köré emelt kapunyitó fülkét, bármily megközelíthetetlen is az, mert ha oda valahogy mégiscsak bejut valaki, vára s kertje feltárul az ellenfél előtt. Majd, azt állítva, hogy elvonul fohászkodni, hanyatt-homlok a szobájába lohol.
Rohantában valóban fohászkodik. Nervhez, a halálistenhez, az ő kíméletlenségébe ajánlva a szellemherceget és a varázshatalmát visszanyert Reydót. Átokszórás közben összekapkodja kincseit. Öltözéket vált, majd az egyik szekrény hátlapját félretolva a titkos folyosóra lép. Görcsös óvatossággal bukdácsol lefelé a fáklyavilágnál is félhomályos, kacskaringós lépcsősoron. A várárok alá kanyargó rejtekút az egyik domb mögé, egy barlangba vezet. Ha odáig eljut, leléphet az ottani álombirodalmon keresztül, és megmenekül a bosszúéhes patano csürhék elől!
Vyster kitekint a vastagon befüggönyözött ablakon. Csőcselek, legyint a palota körül hömpölygő, zagyva fegyverzetű, vészjós csendbe burkolódzott sokaság láttán.
Az ajtó nagyságú tükörhöz lép, kevésnyit illeg-billeg előtte. Igazít hártyavékonyságúra megmunkált emberbőrből szabott inggallérján. Végigsimít azonos anyagból készült nadrágja csapóajtószerű hasítékán, és ha már arrafelé matat, az ágyékán is. Válla köré kanyarítja szűzleányok tincseivel és sziporkás ékkövekkel díszített, rebellisbőr palástját.
Elégedetten szemléli képmását. Jégfehér sörtehaját, jócskán kiboltosodó, barázdált homlokát, ágas-bogas szemöldökét, mélyen ülő, szúrós, sötét, pici szemét, lapos cimpájú, hatalmas lyukú orrát, keskeny, fakó száját, mélyen vésett ráncait, összekuszált agyarait, az alsó ajkával együtt messzire előreugró állat.
Megnyalja tenyerét, s csinosítási célzattal végighúzza sercegő kefehaján. Közelebb hajol a tükörhöz. Ujjai hátával megütögeti szürkészöld arcbőrét, s valósággal elképed a tetszéstől, önnön szemrevalóságától. Meglehetőst fájlalja, hogy képtelen átörökíteni ezt a szépséget. Sarjai – sajnálatosan – kevésbé jóképűek, és – milyen kár! – nem is oly eszesek, mint atyjuk, ráadásul évszázadokkal rövidebb életűek!
Felsóhajt, kiüríti habzó-gőzölgő, feketéllő itallal töltött kupáját, csettint a nyelvével, és a fedett függőhídon át gyönyörei kertjébe indul, hadat nemzeni.
Reydo megérinti Seym nyakában a Talizmánt, majd magát a herceget.
A fekete harcos bólint, jelezvén: érzi a változást.
Ezután megfordul, végigméri a mögötte felsorakozott patano sereget, az egyes csapatok élén álló vezetőket; a kirobbanó erőben ficánkozó Ranco hátán feszítő, higgadtnak mutatkozó Kaident, és az ő parancsait a katonákhoz továbbító, szélsebesen fel-alá lovagoló, Tömbe nevű, lelkes ifjút.
A Calvaro nyergében ülő, nyugodtnak tetsző Liliára tekint. Az eltitkolt izgatottságtól merev Roccára is vet egy pillantást. Felfigyel a hátulról önként előrenyargaló, roppant harciasnak rémlő, megfélemlítően szótlan Rongykoboldra.
Elfojt egy sóhajtást, Kaidenre néz. Elvégzik a harci rítust: megcsókolják és a mellkasukhoz érintik a varázsjeles csuklóvértet. Egymást bátorítón összevigyorognak.
Ekkor a herceg bal szeme alatt megjelenik a vásári festő alkotta, lekopottnak vélt könnycsepp, jobb szájzuga halványan felkunkorodik. Bár ő ezt nem látja, ám érzi.
Lova előrelendül.
A mozdulatlan sereg orkánszerűen felüvölt.
Seym a palotát és a szülőkertet összekapcsoló, folyómeder szélességű árok széléig száguld. Ott, remélvén, hogy a Reydo által ígértek teljesülnek, kiemelkedik a nyeregből.
És lőn: palástja szárnyat bont, s átröpíti őt a hemzsegő szörnyetegekkel teli víz fölött. A várfalhoz közeledvén teste még magasabbra lendül.
Átlebeg a fedett híd fölött. Tovaröpültében látja, amint a fáklyás kísérői közt az Irtózat Kertje felé tartó Vyster rámered, majd az átjáró mellvédjéhez rohan, és azon áthajolva, kifacsarodottan utána bámul.
Seym távolodtában azt is észleli, hogy a rökönyéből eszmélkedő erőszaklovag sarkon pördül, s visszalohol a palotába. Mivel a zsarnok így is, úgy is a saját vára foglya marad, egyelőre nem törődik vele. A függőhíd szülőkért felőli végén gömbölyödő körbástya felé viteti magát a tündérek szőtte palásttal.
A bástyához érve leereszkedik a kőpadlóra. Két arra kószáló vysnyeteg üvöltve a nyomába ered.
A herceg nem aggódik miattuk, hisz ezen állapotában sebezhetetlen. Legalábbis így tudja.
A fogcsattogtatva, kardlengetve közeledő rémek igaz megütközésére akadálytalanul, simán siklik keresztül a kapunyitó fülkét körülzáró, vastag rudakból készült, bevehetetlennek hitt rácsozaton.
Mivel az őt üldöző katonák szüttyögése, zihálása zavarja az összpontosításban, hanyag mozdulattal eldobja hajítókését. A penge sivítva elsuhan a markából, ám egy szempillantás múlva vissza is tér ugyanoda. Ekkor ismét fellendíti a fegyvert.
A szüttyögés elhal.
A tenyerébe simuló kést a tokjába csúsztatja, s mindkét kezét kinyújtva, a mellkasa magasságában álló, cifrátalan oszlop tetején pörgő-forgó, bűverejű gömbre szegezi tekintetét.
Nem ér hozzá, csupán fölé tartja az ujjait. A márványos mintázatú, zöld, arany és narancspiros színekben tündöklő golyóból melegség sugárzik.
Odalenn, a talajon torkaszakadtából üvölt, minden ízében forr a nép, s Seym tudja: rá várnak, az ő megváltással felérő mozdulatára, mely megnyitja előttük a kapukat, egyszersmind megtöri Vyster hatalmát.
Elveszteget egy pillanatot azon furcsaság átgondolására, miszerint ő már teljesen Nerv, Reydo és más bűbájos képességűek játékszere, hiszen bár most is testetlen, mindent érzékel, s lám, a vásárban szerzett, lemosottnak hitt könnycsepp is visszakerült az arcára. Átjár a falakon, dús rácsokon, s ehhez már a vértjeit, palástját sem kell levetnie. Ám – régi mivoltáért cserébe – mindezt szívesen átengedné az isteneknek, tündéknek, akiket az ilyféle tehetség inkább megillet.
Félbeszakítja töprengését. Ha elveszi a gömböt talapzatáról, Vyster sötét, aljas uralma véget ér. Akkor a felvonóhidak lecsapódnak, a kapuk és zárt ajtók feltárulnak, a várárokból eltűnik a mocsoklötty. A kaszával, kapával, vasvillával, tákolt fegyverzettel támadó patanók felapríthatják az életüket pocsékká tevő, gyűlöletes szörnyetegeket.
Ezért hát a herceg megragadja a gömböt. A golyó akkora, hogy kényelmesen elfér a két keze közt; tenyerébe simul, akár egy szeretetéhes állatkölyök.
S amikor elemeli azt az oszlopról, recsegve, ropogva megroggyan és félelmetesen megsüllyed az égbolt, mintha démonok kínjai feszítgetnék. Kék, lila, bíbor és jégezüst villámok csapdosnak, zegzugolnak, cikáznak körös-körül. Halálordít a levegő, a mélység és a magasság, az egész omladó vysteri világ.
A zöld, arany és vérnarancs színekben tarkálló golyóbis átforrósítja az ámuló Seym ujjait, mígnem valósággal a tenyerébe sül, mintegy emlékeztetvén őt Reydo intelmére: vágd földhöz, törd össze, morzsold szét!
Azt is látja, hogy mindenfelől dühödt vysnyetegek zúdulnak feléje, lándzsát, íjat, fáklyát lengetnek-markolásznak, s feltett szándékuk, hogy kivégezzék őt a nyithatatlan, csuparács fülkében.
A fekete harcos a mögötte sorakozó vasrudakig hátrál. Elgurítja a különös átváltozásban lévő, immár kristályosan átlátszó, tojásdaddá formálódott golyót.
Még egy lépést tesz hátrafelé.
S ekkor a rudakba ütközik.
Képtelen átbújni rajtuk-közöttük.
A villámlásos-mennydörgéses, végordítós, csataüvöltéses irtózat kellős-közepében is megérzi a jellegzetesen szúrós-füstös növényi illatot.
Nerv!
Ám az alvilágisten ezúttal nem elvette, hanem visszaadta testét!
S ilyképpen végzetes csapdába ejtette őt a rácsok között.
A felvonóhídak döngve, port kavarva, szilánkokat okádón lecsapódnak.
A hatalmas kapuszárnyak kidőlnek, kiroppannak helyükről.
A várárok tengernyi vize tajtékossá fortyan, magasra ágaskodik-korbácsolódik, végül jeges permetet fröcskölve szétporlad. A száraz mederben tehetetlenné vált szörnyetegek vergődnek, fuldokolnak, őrjöngésükben egymásból zabálnak.
A bőszült patanók keresztülgázolnak a hidakon. A megrettent vysnyetegek testén, majd hulláin át özönlik el a palota udvarát és az Irtózat Kertjét.
Nincs irgalom. Megölnek minden útjukba kerülő rémséget, de a saját fajtájukból való szolgákat, tányérnyalókat, kegyenceket is vasvillára, szigonyhegyre tűzik. Csupán néhány dajkának és a szakácsnőknek kegyelmeznek.
A bíborszínű, nagy levelű, fojtóindás folyondárral dúsan benőtt, nyomasztó levegőjű tenyészkert sűrűn egymás mellett szorongó, százféle sikló-mászó, hüllőszerű csúfsággal őriztetett lugasaiban a szülőszékeken kuporgó, aljas varázzsal rontott asszonyok mit sem érzékelnek a körülöttük tomboló égi-földi viharból. Ők eltorzult arccal, sőt mindenestől elnyomorítottan préselik ki ágyékukból a nyálkás bőrű, máris kifejlett, bár még kisebbecske szörnyetegeket, Világhódító Vyster másait, leendő katonáit.
Amint egytől megszabadulván megkönnyebbülnének, bensejük ismét megtelik égető kínnal. Hasuk felfúvódik és megfeszül. Nyomniuk kell. Förtelmes élőlényeket muszáj ontaniuk magukból, hogy legalább néha-néha, pillanatokra szüneteljen fájdalmuk.
Nem egyformán bírják a kárhozatot. Némelyikük pár tucatnyi vysnyeteg megszülése után összeomlik és kiszenved. Mások hosszasan gyötrődnek; az egymásba érő keserv, undor és gyűlölség ködében arra sincs erejük, hogy a megszabadító halálért könyörögjenek.
Most ők is befejezik. Valamennyi Vyster-gyalázta asszony gyötrődése véget ér.
A felkelők lekaszabolják őket. Fejüket veszik, felhasítják hasukat, és a bennük képződő fajzatok embrióit is kiirtják holttestükből.
Végül máglyára hordják az erőszaklovag halott rabszolgáit. Lángra lobbantják a tetemeket a roggyant, bömbölő, szakadozó ég alatt. A sziszegve támadozó hüllőket, az öldöklő vysnyetegeket, a torkuk köré csavarodó folyondárt, a nyákos, véres szülőszékeket is a tűzre hányják.
Más csoportok a palotába rontanak. Vystert és annak varázslóját keresvén szétzúznak, ledöntenek minden bútort, szobrot, csecsebecsét, megannyi tárgyat és elevent, s ezt a Kaiden parancsaival fel-le száguldozó Tömbe sem akadályozhatja meg, holott az ifjú harcos teli torokból üvölti a rombolási tilalmat.
A kimerült, vérmocskos hadvezér immár csak félgőzzel verekszik, arra sem különösebben figyel, mit tesznek körötte a patano seregek, mivel győzelmük szemernyit sem kétséges.
Egyetlen kérdésre összpontosít: hol van most a reménytelen helyzetet diadalmasba átfordító herceg?!
Lilia is Seymre gondol. A körbástya magasába röppenő Ki szemével megpillantja a rácsok között rekedt, sorsát feladott férfit, és feljajdul.
Kaiden a lányra néz. Csaknem egyszerre lódulnak előre.
A várárokhoz vágtáznak. Az útjukba keveredő, ádáz vysnyetegek mindörökre megbánják, hogy szembeszálltak velük.
Lilia áthajítja Clont a meder fölött. Levetődik drákjáról, és a döglődő, fetrengő vízi szörnyek nyálkás-síkos testén gázolva a várfal felé rohan. Mire átér, a tündérpók feljut a mellvédre, s nyállajtorját bocsát le érte.
Kaiden legfeljebb két lépéssel marad le. A leheletnyi póklétrát is tüstént elkapja, mihelyst Lilia kapaszkodni kezd fölfelé; töredékpillanatig sem mérlegeli, hogy az vajon elbírja-e mindkettőjüket.
Fürgén húzódzkodnak a magasba. Rongyó mégis megelőzi őket. A szárnyaló Meseszép hátán állva türelmetlenül toporog, ugrándozik, kiabál. Az üvöltözést csupán annyi időre szakítja félbe, míg bekapja fúvócsövét, és méreglövedékeivel leterít egy-egy – Seymet veszélyeztető – szörnykatonát.
Amint a sárkánypóni a bástya fölé jut vele, rárivall, hogy ereszkedjen le. Azután az ujjait, füleit ékesítő bogárhadnak oszt parancsot.
A csapdába esett Seym nemigen védekezik. Meghalni próbál ám nem jár sikerrel. A rácsok között befelé döfködő, nyilazó, fáklyalánggal hadonászó vysnyetegek valaminő furcsa bűvölet folytán nem férnek hozzá, nem érik el őt. A lándzsák, a kard- és késpengék lecsúsznak róla, a tűz kialszik köpenyén.
A rácsok továbbra sem engedik át testét. Úgy rémlik, sosem szabadul a ketreccé vált hatalmi szentélyből.
A tömlöce körül őrjöngő szörnykatonák mindegyike győzedelmeskedni akar sérthetetlensége fölött.
Alig észlelik a kobold érkeztét, a bőrük alá fúródó méregtüsköket.
A manó ujjairól leparancsolt, hatalmasra növekedett bogarak ellepik, megbénítják, befalatozzák Vyster fajzatait. Azok immár fejvesztve menekülnének, későn.
Seym összefonja karjait, hátát a rudaknak veti. Ekként szemléli a visszatetsző lakomát.
Az odaérkező Lilia és Kaiden hamar levágja azon szerencséseket, akikre nem jutott testevő bogár.
Ezután körbejárják a herceg börtönét, ám a rácsozaton nem lelnek ajtót. E tény nem okoz különös meglepetést, hiszen Reydo épp azért bízta Seymre a mágiás gömb elpusztítását, mert más nem fért volna hozzá.
Lilia a földre pillant. Emberfej méretű, kristályszerűen tiszta, átlátszó tojás hever a fülke padlóján. Nem gondolja, hogy jókora madár tojta azt.
– Reydo azt kérte, törd össze, morzsold szét a gömböt! – nyögi. – Azt mondta, ha galád, alantas, gaz kézbe kerül, megint világraszóló bajt okozhat!
Seym a fejét rázza.
– Tán gáládé az én kezem? – kérdezi.
Lehajol, két tenyerébe veszi a tojást. A különös holmi szelíd melege, tisztasága tüstént átjárja testét. A cella oldalához lép vele, oly közel, hogy Lilia is megérinthesse az elevenen lüktető, folyamatosan változó mágiás gömböt.
A lány előbb megkérdezi az állatait. Asa, Ki, a gyűrűben tartott Lon és a tündérpók sem tiltakozik. Így hát a kristályüvegre simítja mutatóujja hegyét. Cirógató, becézgető, vérpezsdítő érzés járja át testét, élvezetes újjászületéshez hasonlatos.
A férfira pillant, elmosolyodik.
Ujjait átcsúsztatja a rácsok között, s azok összefonódnak Seyméivel a varázserejű tojáson.
E másodpercben a mennydörgés elhalkul. A hasadozó égbolt összeforr, feketéből bársonyosan kékké világosodik, és színezüst csillagokkal telik meg. A szélzúgás elnémul, a felkavarodott levegő kisimul.
A vasrudak elvékonyulnak, majd semmivé foszlanak.
A kristálytojás megrebben a kezükben, akárha lélegzetet venne.
Megrebben, és átváltozik. Felhőfehér és áttetsző lesz. Kisiklik a tenyerük alól, és szárnyat bont.
Óriási, könnyű, habszín szárnyakkal, kecsesen legyezgeti magát. Légies, ködszerű, finom teste madárra, lóra, nőalakra egyaránt emlékeztet.
A lény felrepül, szinte felfúrja magát az égboltra. Lassan, puhán, méltóságteljesen, szemét-szívet gyönyörködtetően távolodik, nyomában ezüstfehér tollpihék, hópelyhek vagy pillangók szálldosnak.

 

 

A győztesek tűvé teszik a palotát Vyster után. Nem lelik a zsarnokot.
Viszont megtalálják 109. avagy Megalkuvó Patanót a pincebörtönben.
– A lelet láttán az ünneplők komorságba süppednek; egykori uralkodójuk szemlátomást réges-régóta halott, a még éltében elaszott test mumifikálódott. Úgy rémlik, bebörtönzése pillanatától nem kapott ételt, italt, fényt; foglárai egyszerűen megfeledkeztek róla.
A színpompásan gazdag termekben szétzúzott, összetört, majd a várudvarra hajigált kincsek – festmények, bútorok, fóliánsok, függönyök, szobrok – törmelékhegyén ravatalozzák fel a holt uralkodó vedlett kígyóbőrhöz hasonlatos porhüvelyét. Körülötte rendezik el a harcban elesett patanókat.
Asszonyok, idős férfiak érkeznek a közeli falvakból, hogy elsirassák a néhai királyt, a halott hősöket.
A diadalmaskodott lázadók a leölt szörnyetegek hulláiból rakott, bűzös máglyák fénye mellett vigadnak, gyászolnak, s tervezik a jövendőt. 109. avagy Megalkuvó Patano nem hagyott hátra utódot, holott tanácsnokai évtizedeken át nősülésre, nemzésre buzdították. Ő azonban még uralkodásának száztizenötödik évfordulóján is úgy vélekedett, hogy később is ráér a házasodás terhes ügyével foglalkozni, hiszen még előtte az élet.
Addig is, míg a ki legyen a király? kérdés eldől, a nép Reydóra bízza a birodalom irányítását.
A szomorú varázsló nem lelkesül az ötlettől, s ilyképpen kiváltja Seym helyeslését. Ezért ők kettesben félreülnek egy mellvéd tövébe, távol a füsttől, zajtól, és meghányják-vetik az élet dolgait.
– Mert mi is a Varázskulcs? – mereng az agg. – Bevallom mivel a tudós könyvek és a regélők is meglehetős köddel fedték a kérdést, magam is furfangosan beszéltem-hallgattam hollétéről. Legutóbb azt mondtam neked, hogy nincs Varázskulcs. Most az a meggyőződésem, hogy mégiscsak van. Vagyis volt, mégpedig a mágiás gömb, amely eddig Vyster hatalmát biztosította, ám a te érintésed megváltotta attól, hogy a gonoszságot kelljen szolgálnia! Megszabadult, visszanyerte ártatlan, tiszta mivoltát! És ha még ez sem a Varázskulcs? Akkor ti vagytok az! Te, Lilia, Kaiden, Rongykobold, Rocca, Achat és a Talizmán. Más szóval: a szeretet és a barátság! – Reydo felsóhajt. – Fáj a szívem rajongott uralkodómért. Biztosra veszem, hogy nem tudom őt pótolni. Persze, figyelmeztethetnél, hogy 109. Patano nem véletlenül kapta a Megalkuvó előnevet, vagyis nem volt tökéletes király. De hát melyikünk tökéletes, hibátlan? Akiben e lehetetlenség megvalósulna, az bizonyosan szörnyeteggé válnék. Viszont az is igaz, hogy akit származása vagy népe kiemel a közsorból, annak kötelessége, hogy becsület, tisztesség és alkalmasság dolgában a tetőfokot nyújtsa, a legtöbbet facsarja ki magából. Mulatságosat mondtam? Mosolyogsz?
Seym csakugyan mosolyog.
Kaiden és Rocca visszautasítja, hogy a vigadozó győztesek pajzson cipelgessék őket.
A lány a sebesültek mellett akar maradni, ugyanis hite szerint homloktörölgetésben és kézszorítgatásban, sebkötözésben és gyógyító hatású, ám rossz ízű főzetek megitatásában nélkülözhetetlenebb, mint dicsőítésben. Azonkívül a szerelmetes rajongásával kitüntetett, s ennek folytán ígéretesen javuló állapotú Zerket is a gondozottjai között tudhatja. Ha néha percekre el hagyja istápoltjait, ez azért történik, mivel a patanók időről-időre megtalálni vélik Vystert, hol egy ledöntött, fóliánsokkal zsúfolt szekrény mögötti járatban, hol egy frissen feltárt titkos folyosón, és a lány jelen akar lenni, midőn a zsarnok felköttetik.
Kaiden azért nem hordoztatja magát a hősöknek kijáró módon, mert a palotában véghezvitt további rombolást, kártételeket próbálja megakadályozni. Miután a sok tiltakozástól, majdnem hasztalan érveléstől, magyarázástól mély hangja teljesen kirojtosodik és bereked, olykor tettleg, ököl vagy kard általi akaratátvitellel lép fel a tudatlanság, irigység, faragatlanság és bosszúvágy elirtóztató megnyilvánulásai ellen. Láss csodát: így jóval hatékonyabb.
Egory, kit Reydo kifelejtett a felsorolásból, örökbefogadható testet keresgél. Korábban vaktában tette ezt, mostanra kialakultak igényei. Nagydarab, jelentősen izmos, áthatóan jóképű, női személyek körében igencsak népszerű, lehetőleg vörös sörényű férfiú porhüvelyére vágyik. Ilyet sehol nem talál. Kutakodás közben olyan helyekre téved, ahol a madár se jár, nemhogy vörös tincsű daliák.
Viszont megleli Vyster menekülő varázslóját a palota alatti rejtekfolyosón.
Az fűt-fát, testet ígér neki, hallgatásáért cserébe.
Egory kineveti az élemedett bajkeverőt, mire a mágiás megfenyegeti, hogy valami pocséksággá, például féreggé vagy vysnyeteggé változtatja őt.
Egory gyanítja, hogy ez ismét egy próbatétel a ravaszdi élettől. Ha rosszul határoz, vagyis megint letér a rendesség útjáról, mindváltig önnön sóvárgásaitól űzött szellem marad. Így hát a varázslópap fülén át annak fejébe siklik, és ott némi tudatváltozást idéz elő.
Következőleg, midőn kisvártatva egy csapatnyi patano élén tér vissza, a furcsa bénulatban hagyott egykori hatalmasság se szökni, se tiltakozni nem próbál végzete ellen. Berzenkedés, sőt pislogás nélkül hagyja magát a vesztőhelyre hurcolni.
Egory tovább keresi testideálját. Ezenközben újabb felfedezést tesz. Ennek hírével Kaidenhez lohol.
A pilledt hadvezér Seym és Reydo oldalán üldögél a palotabejárathoz vezető lépcsősor utolsó fokán, és velük együtt a lángok által megvilágított várudvaron nyüzsgő patanókat szemléli. Az asszonyokból és idős, reszketeg hangú férfiakból összeállt, ríkató dalokat énekelő gyászkórust, a sérültek között forgolódó Liliát, Roccát és más nőket, a csapra vert hordóknál sorban álló, mind vígabb hősöket, és a további felvidításukon mesterkedő fehérnépeket bámulja.
Lóvonta kocsik hajtanak ki a kapun, fogatok és nyergesek sietnek befelé.
Az áttekinthetetlen pezsgésben Egory felfedez valakit. Legott Kaidenhez süvít, hogy az ő figyelmét is felhívja a kijárat irányába igyekvő, szemérmetesen arcba húzott fejkendőt viselő, szürkénél is mélyszürkébb marusba burkolódzott, hatalmas keblű-farú, hajlott korú szoptatós dajkára.
– Vetkőztesd le! Tépd le a ruháját! – lihegi izgatott vihogással. – Tedd meg, ne habozz!
A hadász tiltakozik a tetőtől talpig bebugyolált, formátlan nő láttán.
– Ha nem követelnéd, eszembe se jutna! Sokkal jobban tetszenek a finomabb, karcsúbb, emberöltőkkel ifjabb lányok.
– Szaggasd le a marusát! Nemcsak magadat, de mindenki mást is boldoggá tennél ezzel! – üvölti Egory.
Vihorászva visszalebben a mind szaporább léptekkel távolodó dajkához, s annak hessegetésével, fogai közt szűrt átkaival mit sem törődve, többször megkerüli az irdatlan testet, leereszkedik a terebélyes emlőkre. Utóbbiak egymást váltogatva ringanak, sőt lobognak a dübörgősen sietős léptek ritmusára, s ezenközben érdekes – csörgő, csikorgó, kopogó, zurboló, pengő – hangokat hallatnak.
– Hová, hová, vénecske menyecske? – rikkant Egory. – Mi olyan sietős? Szoptatni rohansz, daduska, mamuska? Szülike, nyanyuska, csicsígatóka?
A zaklatott dada futásnak ered.
Ez már Kaiden szerint is több, mint mélyen átélt erkölcsösség.
A botorkálva rohanó némber után lódul, s a vállánál fogva kapja el azt. Maga felé pördíti a hevesen tiltakozó, ágyékrúgással és hasbaharapással egyaránt próbálkozó dajkát, s fürkészőn a képébe mered.
Nem a patanókra jellemző, lapított gömbszerű arcforma, nem is merev pillantású, kékes szempár bámul vissza rá gyűlölködve. Ráadásul az egész szerzet zavaróan zörög-csörömpöl.
Letépi a fejkendőt. Karddal hámozza le a vége-hossza nincs marust.
A terebélyes asszonyság azon nyomban szétmállik. Elhullatja lengeteg kebelét, párnás farát, irdatlan hasát.
Elsőül rubinokkal és smaragdokkal ékített korona, gyémántkövekkel díszes karkötők, klárisok, gyűrűk, valamint tömérdek aranypénz pereg Kaiden lábaihoz a lefejtett ruházatból.
Azután maga Vyster omlik oda, és a térdeit szorosan átkarolva, recegős hangon az életéért rimánkodik.
Kaiden lehajol érte. Már-már horpadottra fogyott bal mellénél fogva felemeli, magasra tartja a halálra kutatottat. Mennydörgő hangon tudatja a patanókkal, hogy megkerült hóhéruk.
A hír hallatán Rongyó lekecmereg a pajzsról, melyen eddig hordoztatta magát, mint csatanyerőt és főfortélyost. A leleplezett dajkához furakodik az öklét rázó, fenyegetően tornyosuló tömegen át. Megáll előtte, ráölti nyelvét, két kézzel óriási sütőtököket formáz a mellkasára. Lábujjhegyre pipiskedik, táncolgat.
– Jaj, te léleknyomorító! Te ármányos! Szökni akartál? Azt hitted, fifikás vagy? Lókukót! Kincsekkel párnáztad ki magad? Ugyan, hová mehetnél? Van még hely számodra a Világban? Van hely, ahol engednék, hogy még egyszer kibontakozz, mint asszonygyalázó, szörnyetegcsináló, aljas sokasággyilkos!? Te gonosz, fosztogató, népnyúzó! Tőled még a démonok is vacognak! Dadusnak öltöztél? Adj tejecskét, nyanyóka! Néném-asszony, nenüske! Te bajszövő cselpók! Bestiák atyja, Bestekirály! Téged most felkötnek! Kerékbe törnek! Kimiskárolnak! Máglyán megsütnek! Vágtázó lovakkal négybe tépetnek! Vízbe veszejtenek! És én végig fogom nézni! Az összes halálodat végignézem, mert látom egy ideje, hogy mit műveltél a patanókkal, és mondhatom, morzsányit se tetszel nekem! Sőt: rühellek! Miattad kellett keresztül-kasul utazgatnom száz földön! Feltörettem a hátsómat a lóval, hogy lepöccintselek a bitorolt trónról! Bütyök bütyköt ér szegény faromon! De közlöm veled: megérte! Ha csupán azért születtem volna, hogy téged dadusálcában, szégyenben, közröhej közepette lássalak, már akkor megérte volna! Ám ennél sokkal többet nyertem az ügyön! Megtaláltam az élet értelmét! Ráadásul szerelmes lettem! Tehát ezennel megbocsátok neked: nem veszek részt a kivégzésedben! Csak nézőként.
A felkelők hosszan gúnyolják a dajkának öltözött Vystert. Fejére olvassák iszonytató bűneit, áldozatai végtelennek rémlő névsorát.
Azután kimiskárolják a zsarnokot. Felkötik, szíven szúrják. Kerékbe törik, vízbe fojtják. Agyonverik. Lovakkal négybe tépetik. A szörnylovag mindannyiszor megrázza magát, újraéled, és felkel.
Lángolva levetődik a máglyáról.
Átkokat üvölt. Kétségbeesett bűbájolásba fog.
Az elsöprő bosszulást előkészítő, démonokat ébresztgető rigmus közepe táján tart, mikor Reydo megragadja s előhúzza Seym kardját. Könyörgő tekintettel a herceg kezébe adja a mágikus erejű fegyvert.
Ő pedig nem csodálkozik, nem kérdez.
Nem, mert a nyakában függő, a mellkasához simuló Talizmán átforrósodik, már-már a bőrébe sül, miközben sürgetően löki, taszítja őt előre, az árnyékvilág szörnyeit hívogató, eltorzult arcú erőszaklovag elé.
Vyster a Fekete Hercegre mered, majd a rászegezett varázskardra, s rádöbben: itt a vég.
Alkalmat kap arra, hogy küzdelemben haljon meg. Ám ő megvető ajakbiggyesztéssel félrehajítja a felkínált pallost. Torkaszakadtából bömböli, hadarja a gonosz hatalmakat előkönyörgő mondókát.
Minek hatására mind sűrűbben meginog, imbolyog, recseg-hasadozik alattuk a talaj. A feketénél komorabbá sötétülő égbolt dühödten morgolódik.
Egyszerre csak sikoltva elhalnak a fenyegető hangok. A megidézett démonvilág kapuja visszazárul.
A levegő megtelik a Nerv közelségét jelző, jellegzetes temetői szagokkal.
Az alvilágisten megmutatja magát a megrettenő Vyster, az elsápadó Seym és az ijedten hátrébb szökkenő, kórusban felhördülő patanók előtt.
Lassan körbefordul, hogy mindenki jól megfigyelhesse női s férfi arcfelét, felemás öltözetének zord eleganciáját. Mélyről kuncog egyet.
– Győztél, Fekete Herceg! – szól karcos, többszínű hangján. – Szúrd szíven a balszerencsést! Magammal viszem őt. Te pedig élhetsz! Csak azt ne hidd, hogy hosszan megfeledkezem rólad! Még találkozunk!
Ezzel Seym mögé lebben. A hátához simulva előrenyúl, megragadja a kardmarkolatot szorító ujjait.
Együtt döfik le a mágiás rigmusába zavarodó szörnyeteget.
Vyster ezúttal meghal.
Nerv a tarkóbőrénél fogva a mutatóujjára akasztja lottyadt testzsákját. Szabad kezével búcsút int, férfi arcfelével csúfondáros mosolyt villant fel, és eltűnik.
A jelenés közönsége újfent egyszerre hördül egyet.
Az immár láthatatlan Nerv ismét felkacag, és hátborzongató hangszínen, echósan, hatásvadász modorban így szól:
– Lesz helyette másik! Ígérem!

 

 

Nem várják meg a reggelt, úgysem alhatnának. Alig pitymallik, midőn lóra ülnek. Reydo megáll Seym ménje mellett. – A szembeni domb túloldalán találtok egy barlangot – szól. – Azon át egy időbirodalomba kerültök, és onnan nyomban hazaérkeztek. Köszönöm nektek, amit népemért tettetek. Immár biztosan tudom, hol van a Varázskulcs. Ezért is köszönet illet benneteket. Kívánom nektek, legyetek boldogok! Fekete Herceg, lelj örömet hamarosan megszülető fiadban, és választott nődben, kiről tudod már, hogy életedben és holtodban is kitartóan szeret téged! Érezd jól magad talált barátoddal, hűséges hadvezéreddel, Kaidennel. Továbbra is légy türelmes és elnéző a másféle természetűek, például a zűrös koboldfélék iránt. Jaj, hát nem meghatódtam!? Csupa-csupa érzelgősség jut eszembe! Menjetek! A szörnyek ura halott. A patano nép most fölemelkedhet. Ha bír, ha mer, ha van rá képessége. Bízom véreimben!
Bár négyszer-ötször elbúcsúzott már tőlük, és a kardját is nekik ajándékozta, mert soha többé nem akar háborúzni, Rocca ismét hozzájuk szalad. Két kézzel megszorítja a nyeregben ülő Kaiden lábszárát.
– Úgy örülök, hogy társatok lehettem! – kiáltja sokadszor, elfúló hangon, sápadtkék szemében öklömnyi könnyekkel. – Nemrég azt reméltem, hogy Vyster bukása, veszte után hazaviszel magaddal, feleségként. Hát, most már valaki mást választottam. Találd meg az örökszép szerelmet, kívánom neked! Megérdemled, páratlanul nagyszerű, delejesen vonzó férfi vagy! Igaz, Lilia? Örülök, hogy Seym visszakapta az életét, és nem kell teljesítened keservesen fájdalmas óhaját, miszerint halála esetén Kaidenhez menj nőül! A hadásszal szoros barátságban, szeretetben élnétek, de mivel nem viszonoznád szerelmét, szomorúvá tennéd őt. Így most ő szabad emberként meglelheti a hozzá való lányt! Rongyó, hiányozni fogsz! Megkedveltelek. Hazugság! Még hogy kedvellek!? Szeretlek! Nagyon! Benneteket!
Rocca üvöltve felzokog. Szégyenletében sarkon fordul, és elrohan.
Patanók sorfala közt léptetnek ki a várudvarból. A lovak patái ütemesen döngenek a felvonóhíd padlatán.
Visszanézvén elképednek a váratlan varázslaton. A mögöttük maradó, túldíszített, cicomás építményről lassan lefoszlanak a vysteri cifraságok.
Bástyacsipkés, soktornyú, kecses palota rajzolódik elő a simogatóan kék éjvégi égbolt hátteréből. A körülötte törpéllő házakat eltakarja a védelmüket szolgáló, magas várfal és az utóbbi sétányát benépesítő, ringatott koronájú, dús lombú fák.
A vizesárokból eltűnnek a szörnyeteghullák, az elesettek holttestei, a tengernyi vér. Kristályosan csillogó, tiszta víz tölti meg a medret.
Lilia lecsúszik lováról. Seym követi kedvesét.
Letérdelnek a partszegélyen. A lány előveszi az Orendától kapott, bambuszlevélből készült, tündérhajszállal átkötött dobozkát.
Emlékszik az ajándék átadását kísérő szavakra: Tudni fogod, mikor bontogasd ki. Segítségül ennyit: az iskátula tartalma örömöt szépítőtetéző.
– Azt hiszem, most kinyithatom – leheli.
Mutatóujja élével végigsimít Seym bal arcfelén. A férfi szeme alól eltűnik a festett könnycsepp, szomorkás fintorba görbült jobb szájzuga kisimul.
Megmámorosodnak. Egymás érintése tüzeket lobbant bennük felforralja az ereikben zuhatagló vért. Hallják tulajdon részegült, vad, összevissza szívdobbanásaikat. Már annak gondolatától is kifulladnak, hogy mit tesznek majd, ha kettesben maradnak. Lilia a férfi fülébe súgja: tudom, hol tartod a Varázskulcsot...!
Ezután kibontogatja a dobozra kötött tündérhajszálat. Felnyitja a fedelet, s alig hisz a szemének.
A halványuló hajnallat fenséges, királyi kékje megtelik ezüstös tündöklettel, lüktető, ragyogó szikrázással. Akárha izzó lámpásbogarak lebegnének, kavarognának a várárok fölött, a levegőben, az égbolton.
A skatulyából kiszabaduló tündérpor fényes sziporkái lágyan le s föl úszkálnak a vénséges városfal kövei előtt, megvilágítják a repedésekben zöldellő növények apró, színes virágait, a magasban bókoló fák lombját, de még a teliholdat és a csillagokat is.
A csillámlat szétrajzik körülöttük. Rongyó, Achat és Kaiden is leszáll a lóról, de még a lábukról is leereszkednek. Ki térden, ki a sarkán ülve csodálja a tündevarázst. Úgy érzik, mintha a szépséges Világ, akár egy buborék, a vállukra lebbent volna. Az ilyen káprázatos pillanatok simítják semmiséggé a létezés kínjait.
A föléjük magasodó várfalon izgatott patanók gyülekeznek, csodálják a kivételes tüneményt. Gyönyörködve nyögdécselnek, sóhajtoznak; odaszólítják társaikat, nehogy valaki lemaradjon a Megismételhetetlenről. Seym hatalmasat gondol. Letérdel a lánnyal szemközt. Lilia ugyanezt teszi. Ujjaikat, tekintetüket összefonják. – Leszel a feleségem? – kérdezi a herceg. – Kössük meg frigyünket e tündéráldás alatt!
– Igen! A feleséged leszek, Seym.
Lehunyják szemüket. Emlékezetükben megjelenik a menyegző előtti éjszakán közéjük zárt ajtó. Mindketten hallják akkor váltott szavaikat:
– Szeretem benned, hogy mindenki érdekel. Hogy üde, tiszta, derűs, okos vagy – szólt a férfi.
– Én meg éppenséggel téged szeretlek. Mindenestől, holtomiglan. A ritkán elsimuló töprengőráncokkal a homlokodon, azzal, hogy kerülöd a harcot, míg csak lehetséges, hogy nem szédít el a kígyónyelvűség, és nem törsz hatalomra. Hogy inkább kérdezel, mint válaszolsz.
– Már nem vagyok annyira fiatal, hogy mindent tudjak.
– Ha a birodalmak másfélék volnának, a magadfajtából lenne jó király.
– Varázstudó lány, te kárpiton, ajtón keresztül is elsodróan hatsz rám. Csonkának érzem magam nélküled. Pocsék az éjszaka, melyen nem ölelhetlek, oly sivár, mint a halál.
– Kibírjuk az éjt ilyen távolról? Ha igen, akkor megérdemeljük egymást? Muszáj még ez a próbatétel is? Nem volt részünk elegendő megméretésben?
– Ezentúl is mindig úgy ölellek majd, mintha utoljára tehetném.
– Annyira szeretlek, hogy erőtlen vagyok védekezni ellene. Ha rád nézek, ugyanazt érzem, mint amikor először láttalak. Minden porcikámmal téged vágylak.
– A te létezésed tesz engem férfivá, harcossá, emberré. Általad sokkal különb lettem önmagámnál. Nélküled hét élet alatt nem élhetnék annyit, mint egyetlen napon veled. Azzal, hogy viszontszeretsz, az egész Világot adod nekem, a teljes életet. Királlyá tettél!
Megcsókolják egymást. Felállnak, kéz a kézben társaikhoz lépdelnek, és egyszerűen tudatják velük, hogy egybekeltek. Kaiden bólint. Rongykobold vállat von.
– Legyetek boldogok! – feleli megjátszott-nyeglén. – Habár ti már réges-rég egy mátkapár vagytok! Ebben az Orenda, Mahua, Zahia által ránk bocsátott sziporkabűvöletben nekem is kedvem volna valami jóvátehetetlenhez! De nem hiszem, hogy Achatnak tetszene az ötletem, tehát félrehagyom. Igen, még várok egy keveset. Előbb megpuhítom őt! Tömérdeket hízelgek neki! Zengedezek a szépségéről, bájairól-csábjairól. Pazar bokrétákkal és fincsi, mozgó harapásokkal édesgetem le a lábáról! Talán többet fogok fürdeni, és néha-néha mást is hagyok szóhoz jutni. Gondoljátok, hogy ez elegendő lesz?
Felelet helyett a fűben ücsörgő Achatra pillantanak. A manólány nem rájuk figyel. A csillámlásba tartja-forgatja széttárt ujjú kezét, belefürösztgeti arcát. Játszadozás közben élvezettel kuncog és lágy torokhangon kurrog.
Észlelvén, hogy mindannyian őt szemlélik, zavar nélkül végigpillant rajtuk. Elbűvölően őszinte, szelíd-tiszta mosolya, szőlőzöld szeme felragyog. Tündérporral telehintett tenyerét feléjük fordítja, majd Rongyónak nyújtja. Végigsimít a fölé hajoló kobold arcán, a szempilláira is juttat a csillámlatból. Ennyi a válasza, ám ez felettébb elgondolkoztató. Visszaülnek lovaikra. Sűrűn hátratekintgetve, mindaddig gyönyörködnek a lámpásbogár-rajzáshoz hasonlatos szikrázatban, mígnem egy domb eltakarja előlük a gonoszától megszabadított palota védőárka fölötti igézetet.
Kisvártatva meglelik a barlangot, és annak mélyén az időbirodalmat, melyen át hazatérhetnek.
– Énrám már nincs szükségetek – morogja Rongyó az erdőben. – Elfoglalom a cédrusom odvát. A régóta vágyott hajlékot. Más szóval, az otthonomat. Épp itt állunk előtte.
Valóban, tekintélyes formájú, repedezett kérgű, hatalmas ágkarjain szúrós, vidámzöld tűlevélcsomócskákat meresztgető, vénséges-szép fa magasodik föléjük.
Csupán az imént, két fával távolabb bukkantak elő az időbirodalomból. Cibó alig lát a szomorúságtól. Bánatos, meghatott, érzelemdús, hozzá tévedésből sem illő kedélyállapotát a szokásosnál is áthatóbb morcossággal palástolja.
A cédrusa törzsén, a többi fán és a talajt borító köveken szaladgáló, fintorgó, grimaszoló, gúnyos gesztusokkal őt bosszantgatni próbáló koboldtársakat sem veszi észre. Legalábbis úgy tesz, mintha nem látná, hogy azok nem moha- és zuzmófoltok, kéregrepedések vagy effélék.
Búcsúszavakon töpreng, bár inkább halogatná az elválást. Achat rezdüléseit lesi, arra kíváncsian, vajon ő kivel tart, ha társaságuk most föloszlik.
A manólány derűsen, már-már édesen mosolyog. A körülöttük hemzsegő koboldoknak integet, a Liliától tanult módon hajlítgatja térdét, felsőtestét. Illeg, billeg, táncolgat, elbűvöl. Nem haszontalanul kedveskedik. Meglepetésükben a manók fel is hagynak a csúfondáros mutogatással, zavaró nyüzsgéssel. Megtorpannak ott, ahol vannak, és pillanatnyi tartózkodási helyükbe olvadtan, jókora szemüket meresztve lesik a jövevényeket.
A bámész lények Rongyónál némileg kisebbek, ruházatuk mohazöld, avarsárga, talajbarna, levélrőt; merő rongy, folt hátán szakadás.
– Hé, biztosan te vagy az?! – rikkantja egyikük. – Amikor elmentél, még egy senki voltál! Most meg már e ritka ronda hátasállaton pöffeszkedsz, finom uraságok vesznek körül, tiéd a legigézőbb nő, akit valaha láttam, és még be is akarsz költözni az erdő legtágasabb faodvába?! Pont te?
Egy másik manó is felbátorodik.
– Sejtésed se lehet, milyen csend és béke honolt mifelénk, amíg nem itt jártattad a lepcses, locsogó, zsémbes szádat! – süvölti. – Amit ugyebár, mind éjjel, mind nappal képtelen vagy befogni! Most meg a legfőbb odúra fened a fogadat?
– Téged tényleg felruháztak valamivel? – kérdezi egy harmadik hang, árnyalatnyit tiszteletteljesebben. – Hatalmat kaptál? Pont te? Igazán képes vagy rá, hogy gondolkozz, például? Hogy eszességeket beszélj? Hogy az odúdba csald ezt a szépséges hölgyet? De miért nem én?! Hol is jártál?
– Ha lesz kedvem, megosztom veletek a történetet – feleli Rongyó mogorván. – Mindenekelőtt behurcolkodom az odúmba, mert az immár engem illet! Ugyanis, mint tudjátok, meg kellett szolgálni! Hogy miként váltam rá érdemessé, hogyan harcoltam végig a több mint fél Világot, birodalomról birodalomra, vértengerről vértengerre, hányan köszönhetik nekem az életüket, szabadságukat, a boldogságukról nem is beszélve, azt majd később, ha kedvem lesz és megérdemlitek, talán-talán elmesélem. Jaj, rengeteg kaland esett meg velem! Mondanom sem kell, hogy a küldetés nélkülem meg se valósult volna!
Kaiden és Seym hümmög.
Lilia a fölöttük köröző Kit figyeli. A holló nem jelez fenyegető veszélyt, ám mégis nyugtalannak tűnik. Asa enyhéden lüktet a lány homlokán.
Az egyik kobold egy közeli ágon laposkúszva, loppal közelíti meg Liliát, hogy megvizsgálja a felkarján díszlő rajzot. Lilakék körmű ujjával megtapogatni készül azt a hosszú pillájú, lehunyt szemet.
Ekkor a gyöngyház fényű szemhéj felpattan. Kékeszöld íriszű macskaszem ragyog a mostig pusztán kíváncsi, immár vibrálóvá lett manóra, s az rémületében le is pottyan a fáról, és közben tüdőnszúrt hangot hallat.
A lány vállára festett kép a koboldtársakat is döbbenetbe ejti, hisz valamennyien úgy érzik, mintha az a ferde vágású macskaszem őket és csakis őket bámulná mereven, szigorúan, minden rezdületüket észlelőn.
Így hát inkább a veszélytelennek ítélt Rongyóval foglalkoznak.
– Jobb, ha tudod, alig hiányoltunk, kettőnél több könnycseppet se morzsoltunk el érted! – szól egy szürke arcú, zöld köntöst viselő manó. – Nem voltál itt, tehát nem is vonzottad a bajt, és ez számunkra roppant pihentetően hatott!
– Nos, Habzsika – kezdi a herceg –, térj vissza barátságos társaidhoz. Viselkedésükből azt veszem ki, hogy nagyon szeretnék végighallgatni megdicsőülésed történetét. Ha kedved támad, pattanj fel Meseszépre, és látogassatok meg bennünket a palotában. Időnként mi is eljövünk hozzátok, ha nincs ellenedre.
A Meseszép mellett ácsorgó Rongyó bólintgat, lesüti szemét, félhalkan szipákol. A megrendültség nedvei addig-addig telítik hosszúdad orrát, mígnem az alakváltozásba kezd. Lassan megvastagszik, kipirosodik.
– Ne búsulj, Mohóka, tömérdekszer találkozunk még – vidítja Lilia, majd a manólányhoz fordul. – Vele maradsz?
Achat tágra mereszti amúgy is óriási, nedves-zöld szemét. Tanácstalanul toporog közöttük, hol Rongyóhoz lépdel közelebb, hol a távozni készülőkhöz. Mosolya megfagy, majd leolvad arcáról.
Azután legörbül a szája.
Tucatnyi manó hörren fel a környező fákon, köveken.
– Nehogy sírva fakadj! Világos, hogy köztünk kell maradnod! Ide tartozol! Nézz végig magadon! Vedd észre, hogy te is kobold vagy!
– Seym – sóhajt Achat. – Lilia. Kaiden. Rocca. Egory. Törpe.
Így folytatja: brühühü.
A jelenlévők az iménti névismertetés sorrendjében kapják ölbe a pityergőt. Összecsókolgatják. Egészen laposra simogatják szálldosó, pihe haját. Vigasztalásképpen annyit veregetik a hátát, hogy még a nyelvét is elharapja. Ezerszer eligazgatják a ruháját. Puha kezét, pufók lábfejét paskolják-szorítgatják.
Kaiden torkot köszörül.
– Szerintem nem tudom, mitévők legyünk Acháttal – vallja meg férfiasan. – Nekem szörnyen hiányozna. Elkelne belőle még néhány példány. Amint látom, az itteniek nem is hasonlítanak rá. De ha Rongyó és ő, hogy is mondjam, akkor talán, szóval...
– De az még soká lesz! – vágja rá Seym. – És nagyon is kétséges, hogy mi sül ki a nászból. Végtére Rongybókus barátunk természete nem épp simulékony, és egyáltalán nem biztos, hogy a kis ivadékok olyan szépek és aranyosak lesznek, mint Achat.
– Majd énvelem csinál utódot, nem Rongykobolddal! – kiáltják többen is körös-körül. – Nem vihetitek magatokkal! Nem tehetitek!
– Ő választ – szögezi le a herceg. Minden tekintet Achatra szegeződik.
Ő felhagy az elkeseredett pityergéssel. Felderülő arccal Bolyokéhoz szalad, megragadja kezét, és a kedvetlenül legelésző sárkánypónihoz siet vele. Felmászik a nyeregbe, maga után cibálja a manót, majd előkelő mozdulattal int Seymnek, hogy indulhatnak tovább. Együtt.
– Máskülönben ti a palotába készültök? – kérdezi egy levélrőt ruhás manó fakó hangon, elfehérülő arccal. – A királyiba? Nahát, ez egy okkal több arra, hogy itt hagyjátok a csodaszép koboldinát! Ugyanis ott most vér folyik, csata dúl! Ti se menjetek a közelbe, ha kedves a bőrötök, mivel arrafelé mindenkit fellógatnak, lekardoznak, aki nem tudja a jelmondatot, vagyis azt, hogy: Altan, Nagy Király!
– Bizony! – ragadja el a szót egy másik hosszú orrú, dülledt szemű, csekély termetű erdőlakó. – Az emberek mind egy szálig ostobák! Gonoszok! Vérengzők! Hiúk! Bah, de mennyire! – Affektálósra vékonyított hangon folytatja: – Ugye, hogy én vagyok a legszebb, legnagyobb, legbölcsebb, leggazdagabb, legfélelmetesebb, leglegebb?! Mindent megkapok, amit csak akarok, és természetesen mindent akarok, még azt is, ami nem is létezik e Világon! Hát ilyenek vagytok ti!
– És még a tüneményt is magukkal vinnék! – csatlakozik egy újabb elégedetlenkedő.
– A tünelke marad! Ők pedig hadd menjenek! Legalább jól megölik őket!
– Kiontják a belüket!
– Kibökik a szemüket!
– Forró viaszt töltenek a fülükbe!
– Szétsatuzzák a lábfejüket!
– Háromszorosra nyújtják, szétszaggatják őket!
– Égő fáklyát dugnak a farukba!
– Kardot a torkukba!
– Csend legyen! – morran Rongyó. – Van köztetek legalább egy, aki értelmes? Aki képes arra, hogy összefüggően és jól követhetően elmondja, mi történik a királyi palotánál?
Az összes kobold önmagára ismer a jellemzésben, hát elkezdenek kánonban beszélni. Közlendőjük kivehetetlen marad.
Figurás egy darabig homlokráncolva hallgatja a hangzavart, majd lecsusszan a nyeregből, és a legközelebb álló manóhoz lép. Megragadja annak palástját.
– Te! – rikkantja, lilakék körmű kisujjával szaporán böködve a hirtelen zavarba süppedt, a cipője orra likán át kikandikáló lábfeje bámulásába mélyedt koboldot. – Te fogod elmesélni, mi van a palotánál! Miért kell éltetni Altant? Az ócska jellemű személy nincs a szégyenketrecben?
– Nincs, nincs!
– Hát hogy volna ott, ha egyszer kiengedték!? – hangzik más felől. – Valami Cazar! Egy rút szörnyeteg! Seregestől érkezett!
– Kiengedte Altant! Szövetkeztek! Végigmészárolták a környéket! Hogy a birodalom, meg a Fekete Herceg katona nélkül maradjon! Ha egyáltalán hazatér!
– Ugyan! A herceg már akkor meg volt halva, mikor elment!
– De elkéstek az öldökléssel, mert Cazar jöttének hírére a legtöbb harcképes férfi a várba zárkózott. Azt ugyanis a távozó herceg mindössze három zsoldosra bízta! Háromra! Na, mondhatom!
– Bizony, háromra! Miközben a Cazar nevű rusnya féregnek olyan sok a katonája, hogy nem jut számukra elegendő meggyalázható szűz a környéken!
Seym felsóhajt, leinti az egymás szavába fecsegő manókat.
– Tehát – kezdi – Altan és egy Cazar nevű fickó a palota ostromára készül?
– Nem! – mered rá egy avarsárga palástba bújt, öklömnyi szemű manó. – Már régen ostromolják a várat, csak eddig nem jártak sikerrel, ugyanis az a három zsoldos, meg a többiek nem akármilyen harcosok ám! Csakhogy...
– Csakhogy, csakhogy...! – csattan Egory izgatott hangja. A piszkos bakósipka küllemű szellem – mint egyébkor is – lélekszakadva zúdul közéjük. – Lóra, mindenki! A kocsmából jövök, kifürkésztem a terveiket! A Cazar nevű fickó, aki úgy néz ki, mint egy különösen meghizlalt disznó, és, nem mellesleg, évszázadok óta a Talizmánt kajtatja, ma éjjel végső rohamot intéz a palota ellen, és biztosan be is fog törni oda, ugyanis megérkeztek a titkos fegyverei! Többfélék is vannak! Az egyik fajta csapás a gonoszvető elnevezésű hajítógép. Belegondolni is borzalom, oly hatékony! A másik csapásfajtája pedig az a hét kis mitugrász, akik állítólag az udvarban szolgáltak...
– Sollima törpéi! – leheli Seym. Megsajdulnak testének Enor által összeszurkált pontjai.
– Úgy van, tényleg így emlegették a szakadatlanul locsogó torzszülötteket! Valami pöfeteg uraság vette meg a szégyellőkalitkába zárt gnómokat az ingatag foglártól, hogy azontúl őt mulattassák, neki daloljanak. A kis ártékonyak apránként megmérgezték az új gazdát, majd teletömték a zsebüket annak vagyontárgyaival, és éppen útra keltek, hogy újabb kinzatható nagyságot keressenek, amikor összefutottak Caarral. Azonnal kulcsszerepet kaptak a hájhegy fickó piszkos terveiben, hiszen ismerik a palota minden zegét-zugát, rejtekútját. Egyébként Egory szörnyen szomorú!
– Egory miért szomorú? – kérdezi Lilia.
– Azért búsulok, mert magamra hagyattam! Olyan szellemes csínyeket-tetteket vittünk véghez a herceggel! És most már csak én vagyok testetlen!
– Ne rinyálj! – szól rá Kaiden. – Úgy tűnik, megint lesz rá alkalom, hogy porhüvelyt lelj magadnak. Légy résen, időben cserélj helyet egy jobb külsejű haldokló távozóban lévő lelkével...
A lány félbeszakítja a tanácsadást.
– Egory! Segítesz nekünk?
A szellemlény kihúzza magát.
– A barátaim vagytok! Persze, hogy segítek! Nem haragszom ám Seymre! Sőt, örülök, hogy neki végre sikerült!
Rongybókus eltorlaszolja az effélében mindig készséges sárkánypónival az indulásra serkenő társak útját.
– Magától értetődik, hogy veletek tartok! – kiáltja lelkesen. – Rám minden bajban számíthattok, és ha nincs semmi baj, akkor majd én csinálok! Ámde, sajnos, Achátot is vinnünk kell magunkkal, a csatába! Nem merem itt hagyni e kiéhezett, élvsóvár, nyálcsorgató törpenépség prédájául! Végtére ő a lehetséges jövendőbelim! Leendő porontyaim anyja! Tudjátok, Reydo csúnyán kitolt velem! Beijesztett azzal, hogy megszólaltatja az én kicsi kincsemet, e bolyhocskát, gyönyörkét, indur-pindur pihécskét, aztán majd sírogathatok, ha már nagyon csendre, békességre vágyom! Hát hol beszél ez a nő? Sehol se! Úgyszólván néma! Nem lehet tartalmas a közös életünk, ha meg se nyikkan, soha le nem tol! Ha egyetlenszer se vágja hozzám a papucsát, a mozsarat! Sem a fejszét, dobókést! Nézzetek rá! Hadba készülünk! Mindjárt vérfürdőt veszünk! Most is mosolyog! Csak legalább most ne mosolyogna!
Hiába ellenzi, a kisírt szemű Achat a terveik hallatán újra tündököl, olyként, ahogy a Nap bújik elő a viharfelhők mögül.
A feszülő-ficánkozó drákok már nem bírnak magukkal. Előbb az aranyszínű Ranco, majd a többiek is átugranak az úttorlasz Totyak fölött, és elvágtáznak a palota felé vezető ösvényen.
Rongybókus a pónija oldalába vágja sarkait, s utánuk nyargalva tovább értelmezi házassági elképzeléseit, valamint szebbnél szebb sértegetőneveket talál ki Achátnak.

 

 

Álnok, Ármány, Csalárd, Fondor, Hajbók, Sanda és Suttyóm a közeli hegy falába rejtett, zuhataggal és liánfüggönnyel takart résen át viszi a várba kanyargó titkos folyosóra Cazar válogatott fegyvereseit.
Nem örvendeznek, hogy a szedett-vedett-rabolt ruhadarabokban pompálló, ritkán se mosakvó, láthatóan sok csatát megvívott, forradásokkal, sebhelyekkel borított orgyilkosok teljes harci felszereléssel csörtetnek mögöttük.
A tizenöt fickó számlálhatatlan művégtaggal és vendégszervvel büszkélkedhet: falábbal, kampókézzel; rézzel kipótolt koponyával; kóccal vagy üveggolyóval csinosított szemgödörrel. Egyikük épp azzal henceg, hogy őt nemrég, midőn vesztesként került ki egy küzdelemből, az ellenfél háromszor kiherélte, s lám, mégis itt van!
...még ilyet... mérhetetlenül utálom a zsoldosokat...! boldogult királynőnk is rühellte a fajtát... az volt a kedvenc mondása, hogy az ilyeneket okvetlenül le kell nyilazni a megbízásuk végeztén... feltéve persze, ha egészségesen működik a megbízó életösztöne...
...jaj, szegény úrnőnk, annyira, de annyira hiányzik nekem... senki sem pótolhatja őt... sem Altan, aki cudarságban túl vérszegény hozzá képest... sem az alvajáró Kaan, aki oly ostoba, mint hetünk hátsója sötétben... sem pedig Cazar, akinek csak az életkora tetemes, műveltséget nem szedett fel közben...
...hja, a műveltség roppant fontos, ha nem alapvető...! emlékeztek azokra a remek hangulatú színházi előadásokra...? némelykor úrnőnk is fellépett, és soha, egyetlen szót sem felejtett el a szerepéből...
...és micsoda gyönyörűség töltötte el, ha őrült királynőt figurálhatott... ez volt a legkedvesebb alakítása... és mindenkit megölhetett maga körül... tocsogott a színpad a vértől...
...arra emlékeztek, amikor erényes nagyasszonyként a tulajdon lányát szúrta le tőrrel, mert a kis cafka a kézfogó előtt hentergett a mátkájával...? hjaj, minden előadás előtt új leányt kellett felhajtanunk, és ez egyáltalán nem volt könnyű...
...igen, akkoriban szörnyen bujkálósak voltak a leányzók... nehezen találtuk meg őket... kit a szalmakazalban, kit a padláson, kit a kacsák közt az ólban... régi szép, édes idők...!
...ne sajgassátok a szívemet a boldog évek felemlegetésével... arra emlékeztek, amikor úrnőnknek megtetszett egy vándor csepűrágó...? az ostoba fickó...! hogy menekült a rá váró gyönyörök elől...! ám a kéj végül rátalált, pontosabban elérte őt... igaz, akkorra már csak úrnőnk érezte...
...Jaj, jaj, jaj...! mi volt ez...? talán valami szipoly. bagoly...? skarlát farokrázó...? ...valami huzat... ne féljetek, csak egy légáramlat... ...láttam, nem huzat volt...! valami nagy, piszkosfehér és ködszerű...
...szaladjunk, hogy mielőbb a palotába érjünk...!
...és akkor, te ostoba...?! az ottaniak egyáltalán nem velünk vannak... ha odavezettük a büdösöket, vissza kell fordulnunk... tehát még egyszer eljövünk erre... brr... és várhatóan megint találkozunk ezzel a ködszerű micsodával...

 

 

Lilia, Seym és Kaiden nesztelenül surran a szűk folyosó sötétjében, a folyvást locsogó törpék vezette fegyveresek nyomában. Időnként utolérnek egy-egy gyanútlan orgyilkost, és észrevétlenül ártalmatlanná teszik.
Némelyikkel bajosan boldogulnak. A rézfejű vérbérencet hiába suhintják tarkón sorozatban is, az még csak össze se rezzen. Miután mindhárman megpróbálkoznak a leütésével, Kaiden észbe kap, és más testtájon kísérletezik tovább.
A vesén öklözött férfi leível hídba, s moccanatlanul ott marad. Kikerülik, tovább lopódznak. Görnyedten haladnak a tákolt gerendákkal itt-ott megerősített, erősen nedvedző, földbe vájt járatban.
Az élen bukdácsoló törpék széles orrú, öklömnyi aranycsattal ékes cipőinek talpa ritmikusan cuppog-slappog az ázott agyagtalajon. A kincset érő krémekkel, olajokkal puhított, finom körmű kezükben tartott, gyenge fényű fáklyák zsíros, fekete olvadéka a markukba, csuklójukra csordul, onnan a könyökükhöz folydogál. Átáztatja, pocsékká mocskolja fodros kézelőjű ingüket, súlyos szőrmepalástjuk ujját.
Az egyenetlen, alacsony mennyezetet éktelenítő pókhálók s a függeszkedő vakrágogók elleni védelemként feltett, csúcsos tetejű süsü lépten-nyomon lesodródik fejükről. S bizony, ilyenkor alaposan bepiszkolódik, megkócolódik büszkeségük, a vállukat simogató, mohafinomságú, középen elválasztott, halványbarna hajzatuk.
E nehézségek miatt érthetően ideges, már-már hisztérikus hangulat úrhodik el rajtuk. Zizegősségüket fokozza a tudat, hogy fizetett gyilkosok caplatnak a nyomukban. Bár légvétel nélkül s szinte egyszerre beszélnek, ez náluk oly természetes állapot, hogy ettől még pompásan hallják, amint mögöttük, a hetvenkedő történeteket mesélő, szitkozódva csúszkáló fickók időnként a falnak tantorodnak, a hátsójukra csattannak, megpördülnek tengelyük körül, avagy hasra vágódnak, és e pózban visszafelé siklanak a lejtőn.
Szívből megkönnyebbülnek, mikor elfogy alóluk a jégtükör csúszósságával vetekvő, enyőkés agyagtalaj, és száraz kőpadlóra lépnek.

 

 

...na végre... a várban vagyunk... hol a térkép, Fondor...? úgy rémlik, elhaladunk a konyha, a kínterem, az éléstár és a...
...nem mindegy, hol haladunk el, te ostoba Sanda...?! arra figyelj, hogy a büdösök egyik fele a kapuhoz jusson, és kinyithassák azt... habár biztosan odavesznek, ha nyílt harcba bocsátkoznak a védőkkel...
...de nem kell belebocsátkozniuk, ha mi vezetjük őket... észrevétlenül jöhetnek fel a föld alól... csak kinyitják a két kapuszárnyat, és leeresztik a hidat... a védőknek már be is fellegzett, hihihi...
...azért persze nem baj, ha közben a gyilokcsapat másik felét bejuttatjuk a tanácsterembe... vagy oda, ahol a három zsoldos épp tesz-vesz...
...ha pont asszony tetejében vannak, az se baj, hihihi. ...vagy férfiéban, hihihi... de ha kecskén lógnak, akkor is megzavarjuk az idillt...
...annyira undorító vagy, Suttyóm...! nem találok rá szavakat... jellemzésedül tehát csak annyit: pfuj...
...különben abból a lefordult csecsbimbójú izomhegyből kinézem... abból a Shorrból... az a sötét hajú, fekete nézésű vadember... az biztos kipróbálta már nővel... férfival... lóval... fűvel... fával... ...a többi tán nem...?
...Jaj, fiúk, ne fájdítsátok a szívemet e kéjes képekkel...! lovacska... fiúcska... jaj...! beszéljünk másról...
...miért térnénk el az élvezetes témáktól...?! gondoljatok bele: közéjük engedjük az ölészeket... azok pedig ledöfik, megfojtják, kidobják az ablakon azt a Shorrt...
...és persze Chadot... annyira rühelltem látni, hogy a legtöbb női személy szeme pont őrá tapadt... jaj, de gusztustalan az a fickó... szőke, kék szemű, daliás, hatalmas... undorító...!
...meg a vörös izomtornyot, azt a Brundot... az a leggyengébb láncszem, különben... valami féreg rágja azt... kész könyörület volna számára a halál... meg is köszönné... olyan sápadt... szomorú... kedvetlen... búskomor... lélekbeteg... ...azt beszélték, míg a várban éltünk, hogy valami jóslás miatt... megtudta, hogy fiatalon fog meghalni... azóta eszi magát... folyton a végét várja...
...ettől még fene jól kardozik...! vigyázni kell vele... de már nem sokáig fog a vesztére várakozni... a büdösöket közéjük eresztjük, mi pedig szépen visszasurranunk Cazar táborába...
...helyes, helyes... látni akarom a gonoszvetők működését... azt mondják, páratlan élmény... mókásabb, mint egy színházi előadás... még annál a darabnál is feldobósabb, amelynek a végén mindenki meghal... hihihi, mert a hajítógép esetében is mindenki meghal...
...hihihi... láttam az élőhús töltelékeket... ez a Cazar, ez még viszi valamire...!
...ugye, van benne valami, ha nem is épp művelt személy... valami szeretetreméltóság, mint úrnőnkben... hát lehetett őt nem rajongani...?
...jaj, csak fonnyadok nélküle...
...ugye...? mióta ő nincs, már aljasnak lenni is alig érdemes...!
...hogy ráfáztunk a herceggel... emlékeztek...? Sollima idejében ez nem fordulhatott elő...! hogy a titkos folyosón elkísérünk valakit az áldozata fekhelyéhez... és ettől, az esetek túlnyomó zömében, az az ágy menten halálos ággyá válik... ...csakhogy ez az áldozat fölébredt... meg a segítségére siettek... a varázskard, emlékeztek...? ez így törvénytelen...!
...Enor azt kapta, amit érdemelt... úgyis utáltuk őt mindannyian... nem is volt varázsló...
...csak kuruzsló...
...széltoló, szédelgő...
...csalhámos...
...hányszor kértük, hogy tegyen minket még csinosabbá...!? mindig volt valamilyen ürügye, kifogása, hogy miért nem boldogul ilyen egyszerű óhajjal...
...úgy kell neki... mi volt ez a nesz...?! ...valaki lezuhant... mögöttünk...
...nem először hallok effélét...
...pszt... elhaltak a léptek... az ölészek...
...fenét, süketek vagytok...?! jönnek azok, csak most nem akkora zajjal, disznózással, mint a sárban...
...az a ködszerű izémicsoda... megint elrepült mellettem...
...tedd fel a süsüt...
...és ha felteszem...?! akkor talán tudni fogom, miféle szipoly röpköd köröttünk...? vagy attól elmegy...?
...hát, nem hiszem... nagyon szép a süsünk... nem ijesztő...
...fogd már be, te szörnyen ostoba...! különben is, a régi sipkánk sokkal szebb volt...
...még ma kivesszük a szekrénykénkből...

 

 

A jócskán megcsappant menet végén lopakodó Kaidenék az egyik kampókezű zsoldost kerítik sorra.
A hadvezér hátulról előrenyúlva betapasztja a fickó száját. Jobb öklével irdatlan erejű ütést mér annak koponyájára.
A sziklafejű vérbérencnek mindez meg se kottyan. Kifordul a bízvást halálosként jellemezhető medveszorításból, és a kézfejét helyettesítő vashoroggal végighasítja Hadtalan arcát.
Kaiden halántékán felizzik a varázsjel. Előbb vörösen parázslik, majd kifehérül. Mire ez megtörténik, a csontig ható, patakzóan vérző seb beheged, bár jókora forradás marad utána.
Ekkorra már a kampókezű zsoldos a titkos folyosó falán ékeskedik. Már ha egyáltalán díszértékkel bír, hiszen testszerte sebhelyes, továbbá orra, szemhéja, haja sincs, foga se számos. Vele együtt a díszérték-kérdés is függőben marad, ugyanis a szerfelett gyéres fáklyafény – vagy inkább fáklyasötét – nem kedvez a műbírálatnak.
A szerfelett nekidühödött Kaiden újabb verekednivalót keres. Vaktában előrenyúl az előtte surranó orgyilkosok közé. Megragad egy bazaltkeménységű vállat.
Magához vonja a tulajdonost, és a sűrű homályban hunyorogva impressziót szerez róla. Kerek arc, előreugró áll, keményfából készült orr, elsárgult, megzagyvált fogak, egyetlen, nagyon meredt halszem és egy sötét szemüreg, mélyén némi kóccal.
A fickó romos állapota láttán a hadász gyanút fog, és hamar továbbviszi kutató pillantását. Épp jókor, mert az ölész e pillanatban lendíti fel a karját, melyet csupán a könyökízületig alkotnak csontok és izmok. A hiányzó alkart és kézfejet tüskökkel kivert asztalláb pótolja. Már nincs ideje, hogy lesújtson. Kaiden elkapja a művégtagját, és fordít rajta néhányat, így ez a fickó is felkerül a falra, saját fakarja által feltűzetve, holott ő aztán csakugyan szemernyit se mutatós.
Midőn az asztalláb kihegyezett vége felszögezi a testet, halk pattanás hallszik.
A fal azon darabja, melyen a bitang lóg, száznyolcvan fokos fordulatot tesz. A halszemű eltűnik a túloldalon. A helyébe került faburkolatos falrészleten a szivárvány színskálájánál is gazdagabb palettáról pingált kép rikít. A festmény Sollima királynőt és az udvari törpéket ábrázolja, picikét eszményített felfogásban.
Seym odapillantván, eltöpreng kissé, vajon kinek a szobája rendeződött át az imént. Eltökéli, hogy ennek később majd utánajár. Bár meglehet, a tulajdonos maga jelentkezik, felpanaszolván értékes festményének eltűntét, esetleg az áporodott holttestszagot.
Elöl a csekély termetű ármányosok egyre izgatottabban taglalják az ölészcsapat felől hallatszó furcsa zajokat, kevesellik a mögöttük csosszanó lépteket.
Nem alaptalanul.
Lilia épp végez az általa kiválasztott orgyilkos ártalmatlanná tételével. Bár a vértekkel ütötte le a vonakodó fickót, így is sajog a csuklója, könyöke, térde.
Seym ekkor egyenesedik fel egy bitangról. A balul járt fegyveres egészen mostanáig épkézlábnak tudhatta magát, nem lévén fából, fémből, idegen csontból készült végtagja, fejkupakja, de még csak az orrkagylóját sem kellett pótolni soha. Ha netán valahogy magához térne a herceggel vívott rövid tusa után, immár az említett kiegészítők zömére szüksége lenne.
Még három figura lopakodik a törpék nyomában. Bármilyen kevéssé látnak is, felfigyelnek a köröttük történő különösségekre. Eltünedezett társaikat szólongatják. Egymást biztatják: fordulj vissza, nézd meg, mi lelte őket... Persze egyikük sem siet az elveszettek keresésére.
Egory fel-alá suhangat a lopakodók között. Lesodorja a fejekről az összes süsüt, majd újfent lesöpri azokat. Mohafinom hajtincseket borzolgat, idegesítően vihog, kuncog, huhog és fogcsikorgat.
Szétnéz az ölészek fejében. Tüstént kileli a hideg. Szélvészként távozik onnan.
Seym vállára lebben, suttogva tudósít:
– Ki megmutatta magát a barátaitoknak. Shorrék a bástyán harcolnak. Kevésbé elkeseredettek, mint eddig, mert végre tudják, hogy közeledtek. Cazar bevetette a gonoszvetőket. A rengés rémségek borzasztóan tarolnak! Ha nem siettek, elözönlik a várat! Rongyó segítségül hívta a tüskösöket az erdejéből. Azt üzeni nektek, hogy nyugodtan bízzátok rá magatokat. Akár le is heverhettek a forró vizes medence körül. Ő majd mindent elsimít odakint. Ki se veszi a szájából a köpőcsövet. Bevetette a bogarait, még a gyűrűsférgeket is! Ja! Cazar szörnyen számít rá, hogy rögvest kinyílik a kapu, lezúdul a felvonóhíd. Meg persze arra is, hogy orgyilkosai végeznek a vezérekkel, mire a védők észvesztve megadják magukat.
– Átadnál neki egy üzenetet?
– Cazarnak? Ezer örömmel!
A herceg megsúgja mondanivalóját. Ezután Liliának támad közlendője. Kaidennek is eszébe jut egy gondolat, melyet feltétlenül megosztana az ostromlóval. A postaszellem kuncogva lebben tova.
Az udvari törpék megállnak egy fémfogantyú mellett. – Nos íme, szép daliák! – szól Álnok, ezúttal jól érthető, behízelgő hangon. – A csapat egyik fele itt kimehet! Csupán felszaladtok néhány lépcsőfokon, és máris a kapuszárnyaknál lesztek! Csak ügyesen, győztesen! Ma éjszaka már a saját szobámban akarok aludni, a befüggönyözött ágyacskámban, a kiskori orrfúró rongyocskámmal a kezemben! Felveszem a fájón nélkülözött csontékszerkéimet, sárkánybőr palástkámat...
– Én is, én is! – csatlakozik Ármány. – És milyen jót fogok aludni a kivégzésekre! Mert remélem, rögvest lesz bitóhalál, máglyahalál, nyakazás...
– Az a legmurisabb! – ujjong Csalárd. – A nyakazás a kedvencem, azt sose hagynám ki!
– Hülye vagy te! – érvel Fondor. – Imádom a karóba húzást! Az olyan pikáns!
– Ugyan, inkább gusztustalan! Pfuj! – nyögi Hajbók. – Ha már élvezet, akkor legyen inkább kínhalál: körömletépés és szemkitolás és fogtördelés és nyakroppantás és...
– Engem az elevenen megégetés sokkalta jobban elgyönyörködtet – affektál közbe Sanda. – Van benne valami hogyishívjam... valami poétái!
– Fene tudja, számomra emelkedettebb élményt nyújt, ha egy akasztott személy utolsó rángásait szemlélhetem – tűnődik Suttyóm.
– Akarjátok tudni, melyik a legmagasabb rendű halálnem? Művelt lélekhez másféle nem is illik! Szerintem mindenkit ló mögé kötve kéne kivégezni! Hárman-négyen tartanák a lovat, amíg valaki jól megkorbácsolná, meggyújtaná a farkát, és a veszekedett táltos már mehetne is útjára a sziklás talajon a néhai jelölttel...!
Kaiden előrébb lép a folyosón.
– Herceg, megjegyezted a halálnem-kívánságaikat? – kérdezi.
– Továbbítom a hóhérnak – feleli Seym.
Lilia elhúzza kezét a fal előtt. Tűz lobban gyűrűje nyomán. A táncoló lángok vörös-arany fénye kissé talán eltúlozza-torzítja a rájuk meredő törpék arcjátékát.
Seym nem magyarázgat a hűdésesre döbbent ármányosoknak.
Leveszi Clont a lány hajából, és a sivalogva széledezni készülő udvari ártalmasok közé hajítja.
A tündérpók teszi a dolgát.
Termetének többszörösére növekszik, vadul nyálzik, és a futkározó törpék után lendül. Csupán egyszer kerüli meg az utolért csekélységeket.
Végül hét egyforma bugyolát hagy hátra.
A sűrű szövésű csomagok nyögdécselnek, vonaglanak. Utóbbi tevékenység folytán olykor ezredhajszálnyit is haladnak a padlón.
Kaiden meghúzza az általuk mutatott fogantyút.
A fal egy szelete félrecsúszik.
Oldalvást átférkőznek a nyiladékon. A kapuőrök szobájába jutnak.
Keresztülszaladnak a termen, felszökkennek néhány lépcsőfokon.
Máris a szabadban, a harc legkellősebb közepében találják magukat.
A közelgő alkonyulatban a hadvezér arra készül, hogy kivoltukat tudassa a várvédőkkel, mielőtt azok összetévesztenék őket a bástyafalak felől alacsonyan szálldosó ellenséggel.
Ekkor több rekedt torokból is felharsan a boldog üvöltés:
– Itt van Kaiden! Él a Herceg! Győzni fogunk!
A hadász fellélegzik.
Ha már a bemutatkozással nem kell fáradnia, alaposabban szemügyre vesz egy feléje zúduló, eleven lövedéket. A fütyülve-forogva közeledő, hegyes, éles pengékkel megtűzdelt, jókora golyóbis tárolónak ígérkezik.
Kaiden érzi halántékán a varázsjel lüktetését. Két kézre ragadja táltosföldi kardját. Amikor a rémisztően süvítő lövedék kritikusan megközelíti, félreszökken előle.
A karddal nyolcszögű ábrát rajzol a levegőbe.
E mozdulatsorral meghámozza, egyszersmind zuhanásra készteti a halálgömböt.
A pengéinek védelmétől megfosztott, földbe fúródott valami lassan feltápászkodik.
Cazar nehézkesen mozgó titkos fegyvere kurta, vaskos oszloplábakon imbolyog. Összevertnek rémlően kékeslilás színű bőre kétujjnyi vastagságú. Nyaka nincs, koponyája átmenet nélkül kockásodik elő a vadából. Testi csúnyaságán csupán az arcáé képes túltenni, és bár nincs könnyű dolga, mégis megteszi.
A négyszögletes, tetemes méretű ábrázatot vastag, tág pórusú, monoklila, csupasz bőr borítja. A kevésnyi homlokon e bőr ráncokba roggyan, és leárnyékolja a süppedt, parányi, rózsaszín íriszű szempárt. A lapított orrkagyló csaknem fültől fülig lapályosodik. A hatalmas, kerek orrlikak a légvételek ritmusára szűkülnek-tágulnak, s hozzá akkorára, hogy gyerekjáték volna bármelyiket fémérmékkel teledobálni, akár még vágtázó ló hátáról, bekötött szemmel többször megforgatva és gyertyaállásban is. A széles erszényszáj, a lógatag, szederszín alsó ajak mögött hüvelykujj formájú fogak düledeznek.
Kaiden összeborzong. Részint a látványtól, részint azért, mert a gyilkos pengéitől megborotvált lény őrjöngve nekiront. A megtámadott enyhén kétli, hogy fegyvere megbirkózik a vastagbőrűvel.
Hanem az a táltosföldi penge úgy siklik keresztül az élő golyóbison, akárha vajtömbbe szaladna.
A leroskadó testből nem vér patakzik, hanem olvadt zsiradékra emlékeztető, ikrásan sűrű, fehéres színű nedvedék árad.
Kaidennek nincs ideje émelygésre. Máris süvít felé a következő halálgömb.
Merészet gondol, s a Roccától kapott, hullámos pengéjű kardot rántja elő.
Szempillantás alatt, könnyedén hámozza meg gyilkos pengéitől, bőrétől, szalonnájától a szörnyű lövedéket. Az lezuhan, és nem is mozdul többet.
A hadász így küzdi fel magát a bástyára. Letekint a mélybe.
A célzáshoz felállított fáklyák megvilágította tisztáson, nyíllövésnyi távolságon kívül gyülekezik Cazar seregének egy része. Kaiden megítélése szerint a veszedelmesebbik. Az egymástól tisztes távolságban felállított, parittya-elven működő gonoszvető gépek ontják az élő lövedékeket. Betöltés előtt a vastagbőrűek meghempergőznek a földre ömlesztett pengékben. Kellőleg megtüskésedvén a dobószerkezethez gurulnak-vánszorognak. A kezelők rájuk feszítik a vetőhámot, és az ormótlanok már élvezhetik is a könnyűséget, repülést.
A lovasság és a gyalogok néhány csapata a kapu környékén száguldozik, hömpölyög, bejuttatásukra várván. Ezenközben jelentős veszteség éri őket, hiszen a várfalról a harcolók játszva lenyilazzák az alant hemzsegőket, ráadásként hatalmas köveket, forró vizet, trágyalevet és más undokságokat zúdítanak rájuk.
A gonoszvetők által bejuttatott vastagbőrűek sok várbélit megölnek. A kiszámíthatatlanul becsapódó, kivédhetetlennek rémlő golyóbisok tarolása nyomán már-már pánik tör ki.
Seym és Lilia hamar ellesi Kaidentől a védekezés fortélyait. Rövidesen a kétségbeesett fegyveresek is eltanulják tőlük a vastagbőrű-lealázás fogásait. Látván, hogy a félelmetes lövedékek megfékezhetők, idővel csaknem élvezetüket lelik a pengések megkopasztásában, zsírjuk kifakasztásában.
Vívás közben Seym és Shorr találkozik. Elvigyorodnak, és kardoznak tovább. Háttal összesodródnak, fedezik egymást. Amint kissé fellélegezhetnek, hátranyúlva kezet szorítanak, s folytatják a hadakozást.
A küzdelem forgatagában sodródik egymáshoz Lilia és Chad is. Utóbbinak kapóra jön a találkozás, mivel egy pengéitől megfosztott vastagbőrű nyomorgattatásától szenved.
A lány a segítségére siet. Mire a szőke zsoldos kiszabadul a tomboló teher alól, újabb lövedék csapódik be a közelükben, s Lilia felé gurul a testéből meredező pengékkel.
Chad elkapja a lány derekát. A mellvédet átugorva a várudvarra vetődnek. Bár magasról zuhannak le, az alájuk kerülő lövedéktetem tompítja becsapódásukat.
Alighogy lekecmeregnek a zsírhegyszerű hulláról, Brund siet el mellettük, a kötözőhely felé tartván. Sebesült harcost cipel a vállán. Barátságos fintort villant a lányra, s lohol tovább.
– A golyóbiszápornak véget kell vetni! – szól Kaiden jóval később, immár lankadófélben.
Egory suhan a vállára.
– Átadtam az üzenetet, mindhármat, szóról szóra – újságolja. – Minek következtében Cazar tépte a haját, ami nincs is neki. Ezért aztán egy szolga tincsein folytatta a tépázást. Szélkakasként forgott a szeme, vérben, könnyben és csipában is. Az a válasza, hogy vele még egyszer ne merjetek gúnyolódni, inkább dögöljetek meg, nyiffanjatok ki, forduljatok fel! A Talizmán úgyis az övé lesz, és akkor aztán senki sem állhatja útját, mert összeteszi azt a Világgyűrűvel, amit a leölt Lilia ujjáról fog letépni, és mivel megvan már neki a Smaragd Amulett, mindezek révén ő lesz az Összes Hadak Ura. Kérdeztem, miért olyan vonzó cél ez számára. Nos, egyszerű érdeklődésem előbb megdöbbentette, majd iszonyúan feldühítette. Rögtön oda is jött egy szolga, és tartotta a fürtjeit, hogy az uraság tépkedhesse...
– Nem vágnék a szavadba, ha épp nem csatavesztésben volnék – akasztja meg Kaiden az elbeszélést. – Kerítsd elő Meseszépet, és küldd ide! Kitörünk a várból. Le kell állítanunk a gonoszvetőket!
– Á, azzal ne fáradj! Megjöttek Rongyó erdei tüskösei.
– És? – hörgi a hadász.
Egory vállat vonna, ha volna mivel. Átlibben a mellvédre, és lebámul a mélybe.
– Tessék – mondja. – Magad is megnézheted.
Odalenn sárkányalkatú, vaskos hátsójú, félelmetes kinézetű tüskösök fogják közre a gonoszvető állásokat. A nyílvesszőszerű, kilövellhető tüskékkel borított, sebezhetetlennek tetsző lények Habóka vezényszavára várnak.
Megkapják, minthogy a kobold nem lel több hadba küldhető gyűrűt számlálhatatlan ujjpercén. Bogarai még a leterített ellenfeleket oldogatják, rágcsálják, szürcsölik, szopogatják. Egyhamar aligha vetik magukat újabb küzdelembe.
A parancs hallatán a termetes tüskösök célba veszik a gonoszvetők körül gyülekező, sorukra váró vastagbőrűeket, és zúgó, süvítő tűfelhőt lövellnek ki magukból.
Akár valami veszett, sötét, tömött nyílvesszőraj, úgy zúdul a halál a hajítógép-állásokba.
Kaiden azonnal teszi a dolgát. Egyetlen hangos rikkantással kinyittatja a kapukat.
A várvédők átszáguldanak a hídon. Azok, akiknek nem jutott nyerges, úgy szereznek maguknak, hogy némi birkózás, kaszabolás végeztén helyet cserélnek Cazar lovasaival.
Ranco és Calvaro önként kapcsolódik a küzdelembe.
A drákok tüzet okádnak, gőzzel kopasztanak, rúgnak és harapnak. Ilyen módon hamarost a gazdáikhoz küzdik magukat. Amint őket a hátukra veszik, folytatják a harcolást.
Titok is velük tart. A herceg nyeregbe lendül.
Rongykobold a sárkánykacolán terpeszkedve röpköd a csatatér fölött. A fúvócsövet szinte ki sem engedi a fogai közül.
Meseszép is részt vesz a küzdelemben. Lángot lövell, gőzt pöfög a mélybe, tagló hatású tárgyakat kap fel és pottyant alá. Főként katonákkal teszi ezt. Karmai közé ragad egyet-egyet, magasba emelkedik vele, azután elengedi a kapálódzó fickót, hiszen az egyébként is pontosan ezt követeli, méghozzá ordítozva. A zuhanó test többnyire más, hasztalan szétszaladozó fegyvereseket tarol halomba. Ha szükséges, a törpe sárkány a fogait is használja, máskor pedig iszonyatosakat rúg.
Mindaddig, míg Cazar íjászai le nem vadásszák.
Kaiden körbeszáguldozza a vár körüli hadszínteret. Gyakorlottan felméri a küzdőket. Kiszemel közülük néhányat, akikre társaik vezetését bízhatja, s utasításokkal látja el őket. Ezután, oldalán Seymmel és Liliával, nyomában harcosokkal, az ostromlók távolban álló tábora felé lódul a drákkal.
Az aranyszín Ranco patái alig érintkeznek a talajjal. Lobogó sörénye tébolyultan kevergőző kígyókra emlékeztet, függőleges pupillája feketén izzik, írisze sárgán világít, magasra tartott, dús szőrű farka lángolni tetszik.
Az ijedt Cazar a közelgő veszedelem észleltén megparancsolja vezéreinek, védelmezzék meg a tábort, legfőképpen őt. A katonák inkább eloldalognának, ám a rangosok kardlappal, ököllel, üvöltözéssel bátorítják a begyulladtakat.
Altan belátja, hogy nem a hencegő, gyáva Cazar fogja felsegíteni őt vágyott trónjára. Álcázásként magára ölti egy haldokló fegyveres véráztatta köpenyét, és ellopakodik a hadiszállást szegélyező pagonyban.
A sátrak közé száguldó Ranco terjedelmes lángnyelveket lövell maga köré. A Kaiden vállai körül lengedező, tündérszőtte palást átveszi a tűzgyúlás nyűgöző-fenyegető színeit és formáját, miáltal olybá tűnik, mintha maga is lángolna.
A magasra emelt lábakkal, elnyúlt testtel vágtázó Calvaro ugyanezt teszi. Elperzseli az útjába kerülő sátrakat, harci szekereket, íjászokat, hajítógépeket.
Seym hosszan kiterülőn lebegdező-kavargó palástja is parázslani látszik.
A herceg fekete ménje hátáról gyönyörködik a lángokádó drákokban. A Ranco nyergében hadakozó, lenyűgöző, félelmetes Kaidenben. A hadúr olybá fest, mint egy Tűzvezér.
Mindhárman élvezik és alaposan ki is használják megjelenésük babonázó hatását.
A közkatonák továbbra is menekülnének az útjukból. A parancsnokok őrjöngve kergetik, küzdelembe hajszolják őket.
Cazar hűséges testőrei lóra pattannak, s elszántan vicsorogva szembeszállnak támadóikkal. A vastag szőrzettől fekete arcú, villogó szemű, nagy testű harcosok bámulatos könnyedséggel bánnak a fegyverrel, és felettébb otthonosan ficánkolnak a nyeregben.
Egyikük észrevétlenül becserkészi Liliát. Mivel mindkét oldalára egyformán ügyes, a lányhoz közelebbi kezébe csúsztatja lándzsáját, és fürgébb nyargalásra nógatja lovát. A lapocka magasában szemeli ki célpontját. Felkészül a döfésre.
Néhány vágtaugrásnyira jár Liliától, midőn a lány vállára festett macskaszem felpattan. Zöldes ragyogással, hajszálnyira szűkülő pupillával mered a támadóra.
A meghökkent testőr néhány pillanatot elveszteget azzal, hogy összeszedje magát. Mire lerázza lélegzetakasztó ijedelmét, és átigazítja fegyverét a megváltozott döfési szögbe, elvész előnye: az észrevétlensége.
Lilia a válla fölött pillant hátra. A hajához kap, hogy Clonra bízza a fickót, ám Calvaro megelőzi mozdulatát.
A drák irányt vált. Pördültében sistergő lángnyelvet lobbant a meresztett lándzsával közelgő testőrre. Felágaskodtatja, majd hanyatt fekteti annak lovát, s az maga alá temeti a felparázslott fegyverest.
Kaiden és Seym a pánikszerűen felsorakoztatott íjászok felé nyargal.
A megrettent harcosok inkább elfutnának, semhogy ott álljanak velük szemben. Reszkető inakkal várják a lövésre felszólító parancsot, ám az egyre késik, a lánghozó sárkánylovasok viszont halálos gyorsasággal közelednek.
Ha a félholtra vált íjászok oldalt pillantanának, megértenék a késlekedés okát. Rangosuk, kitől a vezényszót áhítják, szoborrá dermedten állong mellettük.
Egory épp távozik a fejéből, az orrán keresztül.
A meredt katonát sem ez, se más nem izgatja. Ő csak ácsorog, nagy bután.
A tüzet fúvó-lehelő drákok nagyobbodtával a rettegő sorfal megbomlik, és szétszalad.
Csupán két nyilazó marad a helyén. Ők nem várnak tovább.
A vibráló ujjak alól kipendülő ideg megtántorítja az ellóduló nyílvesszőt.
Az egyik lövedék Seym combjába fúródik. A másik átüti Kaiden felkarját.
A herceg leroppantja a hadúrból kiálló acélhegyet, a vesszőt kirántja a sebből.
Kaiden Seym combjába töri a nyilat. A horog a seb mélyében marad, a majdani – fájóbbnak ígérkező – beavatkozásig. Ezenközben sárkánymosollyal villogtatják fogaikat. Mindazonáltal barátok maradnak.
A foglyul ejtett, átkozódó Cazart két harcosuk gondjaira bízzák.
A palota felé fordítják a lovakat, s látván, hogy ott még dúl a küzdelem, visszavágtáznak.
Lilia már-már követné őket, midőn felforrósodik ujján a Reydótól kapott gyűrű. Az átváltozó fekete kő türkiz égboltot, hars hegyormot, dús erdőt mutat.
Lon magától szökik elő a másik gyűrűből, és hatalmas ugrásokkal száguld a lángba borult táborhely mögötti ligetbe. Ki vijjogva köröz a magasban.
Lilia követi a párducot. A fákon túl megpillant egy bukdácsolva rohanó alakot.
A kövérségtől esetlen fickó lomha mozgását a lábai körül tekergőző, vérrel átitatott köpeny is akadályozza.
A menekülő mégsem hajítja el ezt a terhet, mi több, még jobban maga köré csavarja, úgy botorkál tovább. A patadobogás hallatán a gallért az arca elé húzva, kézfeje takarásából leskelődik hátrafelé.
Lon néhány szökkenéssel utoléri, s megtorpanásra készteti a szökevényt.
Lilia int a vigyázzba állított férfinak, hogy vesse hátra csuklyáját, és vegye el arca elől a kezét.
Az mindegyre a fejét rázza.
Homlokában vékony, fakó hajszálak lengedeznek. Szemöldöke, pillái kalászsárgák. Megnyúltnak rémlő, löttyedt, tág szemrésében homoksárga, rájaszerű szemgolyó úszkál-lebegkél. Orra dölyfös, sascsőrt formázó.
Lilia ennyi részlet alapján is felismeri kínjainak okozóját.
Clonra bízza Altan herceget.
A tündérpók jókora gubót készít a minduntalan elmászni próbáló, szakadatlanul vinnyogó, terjedelmes bajkeverőből.
Calvaro kissé megroggyan, mikor a bugyola a hátára kerül.
Ekkor eget-földet rázó diadalüvöltés harsan a palota felől.
A boldog rivalgás nem a lánynak szól, amiért elcsípte Altant; a kivívott győzelmet ünnepli-dicsőíti.
A közeli hegycsúcs mögé hanyatló Nap visszatükrözi a csatateret bíborító vér sötétvörösét.
Lilia merészen a tűzkorongba bámul. Széttárt karokkal, megkönnyebbülten felsóhajt. Hálaszókat közöl a tündérekkel, boldogult tanítójával, isteneivel; még Nervhez is intéz néhány mondatot.
A hegy mögé csorduló Nap bíborvörös izzást hagy hátra a gerincen. E sáv fölött aranylóan zöldes csíkok ragyognak, még föntebb korallos árnyalatok rózsállanak.
A lány a palota felé pillant. Örömtüzek lobbannak fel a bástyákon és a harcmezőn is. A napnyugta pompásságával ugyan nem vetekedhetnek, ám szerényebb fényükkel is kifejezésre juttatják a tűzgyújtók érzelmeit.
A drák kacola a hátán keresztüldobott csomag súlya miatt lelassulva lépked.
Lilia egy kötözőhely mellett megállítja a lovat.
A fűben heverő, véres mellkasú Brund mellé roskad, végigsimít az arcán.
A vörös hajú zsoldos kifejezéstelen szemmel pillant rá, félretolja kezét. Színtelen ajkán berepedezik a bőr, mikor megszólal:
– Hagyj meghalni. Eleget, sőt, sokat voltam itt.
Lilia könyörgő mondatokat fogalmaz, ám mielőtt a győzködéshez fogna, belátja, nem dönthet a másik helyett.
Végigsimít a nyirkos homlokon.
– Remek harcos vagy, Brund. Nélküled még mindig itt hemzsegnének az éjjellények, nem volna miénk a gyönyörűséges éjszaka! Nélküled Cazar vagy Altan viselné a koronát Foriarián! Örülök, hogy a barátod lehetek. Mindig is büszkélkedni fogok vele. Valahányszor meghallom a bárdok rólad mesélő énekét, tüstént eldicsekszem azzal, hogy ismerhettelek! Sokan kedvelünk, szeretünk téged. Biztos, hogy feladod?
A férfi megfogja, enyhén megszorítja az ujjait. Mosolyt erőltet cserepes ajkaira.
– Elfogyott a kedv, Lilia. Ég veled.
Egory ekkor ér melléjük.
A lány tudja, mi következik, mégis képtelen végignézni. Ujjait Brund kezében hagyja. Fejét félrefordítja. Halk neszeket hall, néhány szelídebb, fájóbb sóhajtást. Az ujjait tartó ernyedt kéz átmelegszik, visszatér tónusa, majd szorítóvá válik. Brund felkönyököl. Megköszörüli a torkát. Víg csikónyihogást hallat.
– Píha! Ez már valami! Huh, milyen furcsán érzem magam! Bizonyos emlékeim rohamosan halványulnak. Mások, amikről eddig nem is tudtam, erősödnek! Azt a...! Tényleg ilyen dolgokat műveltem? Ekkora harcos volnék? Úgy forgatnám a kardot, mint a herceg? Vagyis majdnem úgy? – Egory-Brund köhint egyet, hangja elmélyül. – Mindjárt elfelejtem azt a kölyköt, aki voltam, míg meg nem haltam. Tudod, cseppet se bánom, ha a halálban érzett sóvárgás kínjait elfeledem! De a fiút, aki voltam, kicsit sajnálnám. Mesélj majd róla! Megteszed? Azt a...! Miért fáj a bordám? Megsérültem? Szagos ég! Meggyógyulok?
– Nem komoly a sebed. Rendbe jössz – felel a lány. Végigsimít a férfi homlokán. Felemelkedik, félrefordul. Elrejti arcvonásait.
Visszalendül hátasára. A nyereg előtt átvetett bugyola gyengén nyöszörög, néha megvonaglik.
Calvaro tovább baktat. Egyszerre csak megint megáll, magától.
Két magasra felmeresztett ülep látványa tárul ló s lovasa elé.
Az egyik totyak durván pikkelyes, rézpenész színű, tucatnyi nyílvesszővel megtűzdelt. És mekkora...! Azt a hátsót csupán sokadalom érné át.
A másik far bőre piszkosszürke, formája keskeny és kicsúcsosodó, leghegyesebb pontján enyhén kipárnázott; ugyancsak nyílvesszőkkel telített.
Férfias kiállású asszony dolgozik az alfeleken. Fehérizzásig hevített pengével bemetszéseket ejt rajtuk, és – a térdepelő gyógykezeltek átható jajgatásával, halálóbégatásával nem törődvén – eltávolítja a horgas végű vesszőket.
A drák kacola átkerül a fargazdák túloldalára.
Amott Achat a két ülepes között szaladgál. Vedelkével kínálja-itatgatja őket, a kínverítéket törölgeti homlokukról. Mosolyog, cirógat. Sajátos vigaszdalt zümmög. Ebben a Cibókától eltanult lókukó a legsűrűbben ismétlődő szó.
A nyomorultul szenvedő sárkánypóni izzó lehelete véletlenül fellobbant egy kötszercsomagot.
A manólány nem veszti el lélekjelenlétét. Oltási célzattal az égő holmira löttyinti a kezében tartott kancsó tartalmát.
A lángok az egekig ágaskodnak.
– Jaj nekem! – nyögi Rongyó, verítékes arcán a lobogó tűz visszfényével. – Borzalmas, pocsék állapotban vagyok! És kinek a szolgálatában jutottam dögrovásra? Az illetőnek vajh van-e hálaérzete? Lókukót! Márpedig, ha szörnyű sebeimet nem ápolják kellő gonddal, biztosan földöglök! Kapnom kell egy szerfelett szép szobát a palotában! Nagyot, tágasat, csinos bútorzatul Hatalmas ágyra gondoltam, sok-sok szekrényre! Később néhány bölcső is jöhet! Meg se gyógyulnék a cédrus odvában! Jaj, jaj! Elpusztulok! Ezt a kínt! E megaláztatást! És ha mégis életben maradnék valahogy, hát muszáj megnősülnöm! Ez a szűz hajadon látott engem! Sőt, most is lát! Így! Ilyen formán! Hírbe hozna, ha nem jönne hozzám! Szégyenben maradnék! A szájára venne az erdő népe, plusz a várlakók! Jaj nekem! Lesz csinos, tágas, erkélyes szobánk? Eljössz a kézfogónkra, Lilia?
Meseszép mogorván forgatja a szemét. Orrlikait kitágítva szusszan egyet. Sóhajtása kétmaréknyi port kavar fel.
– Igen. Ott leszek – bólint a lány.
A várudvaron sorba rakják a vinnyogó-nyüszítő bugyolákat. Az udvari törpéket, Cazart, Altant, Kaant és néhány árulót.
– Fekete Herceg! Fekete Herceg! – kiabálja sok száz torok.
Seym próbál bicegés nélkül előlépni. Két kínteli mozdulat után felhagy ezzel.
Végtére az imént farigcsálták ki combjából a nyílhegyet. Teljes joggal fáj a lába.
Sántázik néhány lépésnyit. Megáll, körbepillant az arcokon. – Sollima törpéi visszakerülnek a szégyenketrecbe... – kezdi.
– Halál! Halál! Halál! – skandálja a sokaság.
– Ha továbbra is úgy kívánjátok, felteszem a koronát, és megpróbálok méltó lenni hozzá. Ma este csatát nyertünk. További ok is akad az ünneplésre. Tudatom veletek, hogy a minap tündéráldás mellett nőül vettem kedvesemet, Liliát. Örvendezzünk hát. És bizakodjunk abban, hogy különb királyotok leszek, mint Sollima volt, vagy amilyen Altan lenni akart. A törpék, Cazar, Altan és a hitszegők valóban rászolgáltak a halálra. Gondolkodjunk még a sorsukon. Meglehet, holnap másként látjuk majd, ha dühünk és haragunk leülepedett.
– Halál! Halál! Halál!
– Mára elég volt a halálból! Akinek halott kell, az járja körbe a várat és a mezőt! Rengeteg holttest hever mindenfelé.
– Halál! Halál! Halál!
– A gyűlölet szól belőletek, a rossz tanácsadó. Ma már öltünk eleget! Mesélhetnék arról, milyen a lét a Halál Dűlőútján. Most mulassunk! Vigadjunk, táncoljunk, kortyoljunk bort, öles helyett inkább ölelkezzünk. És erősen gondoljunk az élet szépségére, ízeire, törékenységére. Öldöklésről, kivégzésről egy darabig szót se ejtsünk.
– Fekete Herceg! Fekete Herceg!
– Kaiden! Kaiden!
Seym folytatja:
– A hadvezér nemrég rettentően meg akart halni szégyenében, mivel katona nélkül maradt. Ám azóta is, valahányszor küzdelembe keveredett, mindig kerültek csapatai. Most is követtétek az összes parancsát. A Sosem Seregtelen Kaiden a szabad Foriarián is hadúr lesz!
A két férfi összenéz. Karjuk egyszerre mozdul. Megcsókolják a csuklóvért külső oldalát, és a szívükhöz érintik a belsőt. Mint mindig, harcolás előtt. Ezúttal a gesztus mást jelent. Elvigyorodnak.
– Katonája leszek! Katonája leszek! – kiáltozza a teljes gyülekezet.
Seym visszaül a tűz mellé, magához karolja Liliát. Egymás serlegéből kortyolják a bort. Kisvártatva feldúlt porkolábok érkeznek hozzájuk.
A markolászásuk ellen lökdösődve tiltakozó Artaxot, a vak látnokot húzzák-vonják, cipelik. Bár az a maga lábán óhajtana lépdelni, egyetlen pillanatra sem eresztik.
– Bocsáss meg, Fekete Herceg! – hebegi az egyik foglár. – Képtelenek voltunk a cellájában tartani. Mivel a múltkor nem hittük szavát, és figyelmeztetése elkésett, most úgy gondoltuk, okosabb, ha jókor eléd vezetjük.
– Valami baj készül? – kérdezi Seym.
Artax félrelöki a markolábokat. Támogatás nélkül maradván megkeresi az egyensúlyát. Ujjaival megturkálja szakállát, finoman benyálazott tenyerével igazít a haján is. Rongyait is elrendezgeti. Vak szemgödrével a hercegre bámul.
– Egyetlen bajról tudok, éspedig arról, hogy ha a tömlöcben hagytál volna, szörnyen szidalmaználak!
Seym elcsodálkozik.
– Te akartál odalenn maradni!
– Nem figyeltél a szavaimra! Erről szokj le! Addig akartam lenn maradni, míg meg nem szűnik a zsarnokság, bizonytalanság. Ha netán megint visszamennék, eltűnődhetsz, mit rontottál el. És persze, te úgy tudod, egybekeltél Lillával!? Nos, a csillámporos tündéráldás csakugyan nem csekélység. Álljatok fel, és fogjátok kézen egymást! Lilia, varázstudó lány! Vele akarod leélni hátralévő életedet? Seymmel, a Fekete Herceggel? Foriaria leendő királyával? Nem túlságos teher ez számodra?
– Vele akarom leélni az életem. Igen – feleli a kérdezett.
– És te, Seym, Fekete Herceg, Foriaria leendő királya? Elég szép, nemes és gondos ez a lány? Királynénak való?
– Ő az égboltom Napja. Édessége, nőisége mindhalálig kell nekem. Övé az életem. Nem is sejtheted, mennyi mindent rejt e kijelentés!
– Talán mégis sejtem. Tehát feleségül veszed Liliát.
– Igen! Az elmúlt időben rengeteget megtudtam a meséi életről. Magamról. Felnövekedtem. Úgy vélem, minden bajunk és gyönyörünk forrása, hogy szüntelenül szerelmezni vágyunk a Világmindenséggel.
– Nekem elég, ha viszonzott szerelemben élhetek a létezéssel. És persze veled – szól Lilia.
– Elfogadjátok az áldást a vak Artaxtól? Elég előkelő vagyok számotokra? Rendesen felöltöztem az alkalomhoz? Akkor hát frigyetek tündér és ember előtt is megköttetett. Éljetek boldogul! Ünnepeljünk!
Megköszönik az esketést. A látnokkal együtt visszatelepednek a tűzhöz. Kortyolgatják a selymes, mézes borokat.
Shorr, Chad és mások összefoglalják a távollétükben történteket. Kalandjaikról faggatják Seyméket. Tapogatják, csipdesik a herceg karját, megállapítják, hogy teste valóságos. A nagy örömre megint isznak egy-egy kupányit.
Brund felhőtlen vidámsága némi megütközést kelt ismerői körében. Életkedvét, derűjét végül betudják az italnak.
– Hová lett Egory? – kérdezi Seym, gyanakvástól összeszűkülő szemmel.
Lilia csak mosolyog, másfelé tereli a szót. Nem sokkal később súg valamit kettőjük titkos Varázskulcsáról. Meg arról, hogy ő is kipróbálná, bár nem holmi csipdesés útján, mennyire valóságos Seym teste.
Ők már abban a szobában ölelkeznek a széles nászágyon, amikor odalenn előkerül néhány hangszer, és a vigadozók körtáncot járnak; így ropják, nem párban, mivel női személy csupán elvétve akad közöttük.

 

 

A rettegett reggelen, a Howard által meghirdetett „nyílt napon” egyetlen fotóriporter sem bukkant föl a stúdióban.
Mivel Danon és O'Ross szerfelett vigyorgott, valahányszor szóba került a meghívottak távolléte, Kristen gyanúba fogta őket. Mielőtt megkérdezhette volna, miként érték el ezt a csodát, lecsapott rá a sminkes, a ruhás, a hajász, és gyúrni kezdték a külcsínét.
Atya, a második asszisztens a háta mögé állt, hogy a tükörben láthassák egymást, egyúttal kiválasztván azt a helyet, ahol leginkább láb alatt lehet mindenkinek, és a soron lévő epizódban alakítandó szerepéről, pontosabban a filmcsókról, valamint a moziszexről beszélt, vagy inkább habogott a lánynak. E témával hihetetlen módon felizgatta magát, ugyanis szerinte – s ezt sűrűn hangoztatta lábjegyzetként – Melodrámának kéne erről mesélgetnie, mint nő a nőnek. Ráadásul a böhöm hónaljtokban tartott, nápolyi méretű telefonja is gyakorta kapást jelzett. Nem győzte a füléhez kapdosni a készüléket.
Többnyire előrehaladottan terhes felesége érezte szükségét, hogy beszámoljon magzatuk méhen belüli vertikális és horizontális irányú mozgásáról, valamint a saját étvágyáról, továbbá a háztartási alkalmazott nagyfokú trehányságáról. Egy ízben az iránt érdeklődött aggódó hitvesétől, hogy a rendszertelenül jelentkező, hullámszerű zsiborgás lehet-e a kezdődő szülés előhírnöke. Az ily módon hangyabolyossá dúlt Atya helyben futott néhány percig, majd néhány szabályos tolófájást produkált a maga alá képzelt szülőkádba kuporodva.
Player elérkezettnek látta az időt, hogy „cenzúra!” felkiáltással magához vegye az asszisztens telefonját.
Mire ez megtörtént, Melodráma is megérkezett a gipszlevételről. Továbbra is pontosan ugyanúgy, azon szögben tartotta a karját, és épp úgy tarolt vele, mint korábban. Csupán annyi változott, hogy immár neki is fájt, s nem csupán tárgyak vagy személyek leterítése közben, hanem akcióhelyzeten kívül is.
Következőleg Atya is szenvedésre adta a fejét. Kínjában eszébe jutott a gyógytorna és a rehabilitációs masszázs. Mindjárt keresett is egy félreeső helyet, ahol átmozgathatják, gyömöszölhetik egymást Melodrámával. A két, bolydultabb lelki életet bonyolító stábtag ezen elvonultával bekövetkezett templomi csönd zaklatóan hatott Kristenre, mivel a zsezsegés immár nem vonta el figyelmét a szorongásról. Ama szorongásról, amely pár nap óta dagadt, terebélyesedett benne, melytől nem bírt nyelni, aludni, továbbá levegőt is szűkösen kapott.
Így aztán, midőn betessékelték a hálótermi díszletbe, meglehetőst lenézően emlékezett meg a gumiköteles halálugrásról, az ugyanis úgy viszonyult a rá váró, életveszélyesnek érzett feladat méreteihez, mint lepkeszellenet a tornádóhoz.
Kaiden-Danon, bár ádámcsutkája meglehetőst liftezgetett, fölényes vigyorral kezelte a lány túlzott izgatottságát. Kezébe fogta jeges ujjait, barackot nyomott a fejére, megcsipkedte az arcát. Látván, hogy ez sem enyhít görcsös feszültségén, a fülébe súgta, hogy nem fog fájni, ami ezután történik, továbbá szégyenben se marad, mivel a végén oltár elé lesz vezetve, mint tisztességes leányzó.
– Legyél vad dög! – búgta buján.
– Szégyen pírja rózsázza orcámat – rebegte Kristen.
– Gondolj arra, hogy a trojka-jelenettől némely erényesebb háziasszonyok majd állatira tökön szúrják magukat! – Danon gondterhelten Markra pillantott. – A smár közbeni nyámmogást most csináljuk, vagy utószinkronban?
Player hessegető mozdulatot tett, s halkan azt kérte, ne idétlenkedjék áhítatkor.
A férfi elvigyorodott. Kissé hátradőlve szemlélte partnernője arcvonásait. Azokon változatlanul a feszültség jeleit észlelte. Ezért aggodalmasan így szólt:
– Remélem megjegyezted, miként szimuláld a csókolást! Nem ám harminckét foggal megragadni az állcsúcsomat, és aztán harapógörcsöt kapni rajta!
Kristen hálásan elfintorodott. Érezte, hogy kezd már lazulni.
Kaiden fajtalan vigyorral összedörzsölgette két tenyerét.
– Akkor hát letörlöm szüzességed hímporát! De még hogy! A Kék Kristályban úgyis túl szemérmesek voltak az érzelemközlő jelenetek.
Mark torkot esztergált a háttérben. Amúgy kriptái csend honolt köröttük, még a szükségszerűen jelenlévő stábtagok is úgy tettek, mintha ott sem volnának, nehogy megzavarják lelki felkészülésüket.
– Mindjárt eldől a nagy hálószobakérdés – sóhajtott Brad a herceg jelmezében.
– Muszáj idiótáskodnotok? – firtatta Player. Bár leplezni próbálta, végtagjai jól láthatóan tremolóztak.
– Nem muszáj, illetve dehogynem! – jelentette ki Danon. – Kristennek kéne egy frászdonor. Aki rezegne helyette.
– Nem is rezgek!
– Nem?
– Már nem! És köszönöm neked.
A lány lehunyta szemét. Liliává olvadt, s átcsordult a filmbéli jelenetbe.
A víg lárma jótékonyan elfödi a zárkallantyú kattanását, a zavart torokreszeléseket, az ajtó elé tolt asztal nyikordulását. Az elgurított varázsgyűrű koppanását.
Az igencsak feszítgetett, pillanatról pillanatra dúltabb Kaiden nyakbőre alatt le-föl ugrál a tekintélyes nagyságú gégecsont.
Az ágy mellé állított tányéron a tulajdon verejtékébe roggyant gyertyaszál önnön végét sejti már. Lángja zaklatottan ráng, vonaglik, roskadozik.
A zavarodott hadúr hajolna, hogy kioltsa ezt a csekély világosságot is.
Lilia tenyere a férfi arcát érinti.
A halovány aranyfény marad tehát, s a falra vetíti ágyra térdeplő alakjukat. Melléjük rajzolja a gyűrűből szabadult párduc sziluettjét.
Halkan fohászkodnak, egyszerre mindhárman.
Seym kilép az összeomló vértek közül. Kiüresedett palástja a padlóra lebben.
A gyertyavilágnak nincs mit a falra festenie. Ő nem tud a fekete hercegről.
Kaiden hátrasimítja a lány haját. Két tenyere közé fogja az arcát, s az csaknem elvész jókora kezei között. Mosolyogni próbál. Oly feszült, hogy csupán fintorognia sikerül.
Lilia a hadászt látja, ám a szeretett férfi érintését érzi, az ő mozdulatára, lényére ismer benne. Viszonozza a félresikerült mosolyt. Arcvonásai a fölkavartság fintorát tükrözik vissza.
Térdeltükben közelebb csúsznak egymáshoz.
A férfi lesimítja a ruhát a lány válláról, emez kigombolja az ingét. Szívük részegült dallamra, összevissza kopácsol. Tüdejük levegőért sorvad, és bár viharzón lélegeznek, mégis fulladoznak izgalmukban, vágyuktól.
Kaiden rövid barna haja feketévé sötétül-fényesedik. Megnyurgultában hátrasimul és tarkócopfba fonódik. Arca tojásdaddá nyúlik-keskenyül. Rövid, egyenes szemöldöke meghosszabbodik, középütt kissé megtörik, s csakhamar olybá fest, akár egy tótágast álló V betű. Orra jókorábbá, finomabb vonalúvá másul. Kurta bajusza, szakálla elfoszlik, ajkai megszélesülnek, álla szögletesedik.
Az elködlő hadvezér arcából, testéből Seym arca, teste tűnik elő. Körvonalai eleinte bizonytalanul el-elmozdulnak, életlenné fakulnak.
Lilia immár zavar nélkül, merész örömmel mosolyog.
A mind élesebben, valóságosabban előbontakozó férfi, Seym visszaragyog rá. Haját, arcát simogatja, lecsókol a szempillájáról egy színejátszó könnycseppet.
A szájára hajol. Előbb kissé félve, rebbenetszerűen érinti meg.
Ám mert érzi a csókot, kergült szíve még inkább félredübörög.
Légszomjuk mélyül. A másik ajkára vetődnek, és a fogaik közé harapják azt, eltökélten, hogy többé el nem engedik. Kisvártatva azonban elhiszik érzékleteiknek, hogy ez az együttlét nem csalkép, s nem oly tünékeny, mint a korábbiak, így a ragadozószorítás enyhül.
Ínyencként, lassan, kiélvezőn csókolják egymást. S míg a szájuk eljátssza, hogy nem sietnek, kezük, ujjaik mohóbbak, sürgetőbbek. Gombolják, fejtik, tépik az útjukban lévő ruhát, és szerteszét hajigáljak a szobában.
Ujjheggyel, tenyérrel cirógatják, tapintják, kóstolják a másikat, s amikor már nincs közöttük több idegen anyag, mellkasuk, hasuk, combjaik is összesimulnak. Immár egész testük becézget, szeret, ölelkezik.
A gyengülő-gyérülő, fel-felszisszenő gyertyaláng sápadt-arany fényt imbolyogtat köröttük, árnyékot lebbent rájuk, majd megcseréli ezeket, hogy lássanak, gyönyörködhessenek. És ők pillanatokra sem fordítják el a tekintetüket, beisszák egymás képét, igaziságát. Ajkuk, nyelvük a másik verítékpárás, forró, gyönyörűnek látott-érzett testét falja, ízleli, élvezi.
Szétbomló hajuk az arcukba örvénylik, a külvilág igazgyöngyszínűvé homályosul, és édes ambróziába süpped. Őket elnyeli, szétszaggatja, majd szanaszét tépett porcikáikat összelebegteti, s ezenközben némely sejtjeiket bizonyosan összecseréli a tébolyító-elsimító, múlhatatlan-változékony, mágiázós-játékos, meséi szép szerelem.
Ilyen ölelés után nem létezik többé színtiszta Seym vagy Lilia. Összekeveredésük, elegyedésük végzetes, és ráadásul nem is először történik ez így.
Felszáradó bőrük meg-megborzong. Mind lustább csókokkal, érintésekkel melengetik-kedvesgetik egymást.
A lány nem mer elaludni. Azt reméli, ha szemmel tartja a férfit, akkor az így marad, nem foszlik szellemképpé.
Seym sóhajtva, szótlanul búcsúzik a testi mivolttól.
Azon pillanatokban, midőn az izzadékába fúló gyertyaszál utolsókat sercen, a herceg arcvonásai fellazulnak, fokozatosan átengedik Kaidenéit. Ám ez már észrevétlenül zajlik, álmosító-altató, illatos sötétségben.
Nem volt szükség illúzióromboló megtorpanásokra, ismétlésekre; viszonzott bizalom és szeretet segítette őket. Tökéletesen értették egymást, egyikük mozdulatát természetesen és magától értetődő módon folytatta a másik. Rajongták a filmet, ezt a jelenetet különösen, ráadásul rajongásuknál csekélyebb volt az érzelmi felkavarodás miatti félszük.
Kristen arról is megbizonyosodott, amiben alig kételkedett: Danon férfi mivolta, kisugárzása borzongatóan hat rá; ám ilyféle vonzás és delej a baráti kapcsolathoz is kívánatos. Ő Brad O'Rosst szereti megingathatatlanul, miként Lilia a fekete harcost.
A felvétel végére mindhárman választ kaptak az önmaguknak feltett kérdésekre. Úgy érezhették magukat, mint a kemencét megjárt, maradandó állapotukat elnyert kerámiák.
Az ébredésepizódot úgy játszották el, mintha százszor elpróbálták volna.
O'Ross a kamera mellől szemlélte az egymás mellett heverő Liliát és Kaident. Jóízűen mulatott kínjukon, zavarukon, és a mindezt palástolni, vagy legalább kicsinyíteni igyekvő törekvéseik kedves bumfordiságán. Ők ketten nem csupán visszaadták a Mark által megálmodott világot, hanem újabb fazettákkal gazdagították azt.
Hazatérés után mindössze annyi erejük volt, hogy eltámolyogjanak a házvégi tengerpartig. Vacsorájukról a pizzafutár gondoskodott. A felhúzott térdükre helyezett papírtálcáról harapták a tésztaétket, dobozból kortyolták a sört, kézzel csipegették a salátát, és már-már a hajukba törölték ujjaikat.
Hosszas, töprengő hallgatás után Danon elismerően füttyentett.
– Nos, azt hiszem, megalapozottan kijelenthetem: filmet csinálunk!
– Ha ezt Mark is hallotta volna, akkor dicséretnek vehetné? – kérdezte a lány.
– Nyugodtan. – Corl Bradre nézett. – Egyetértesz?
– Eddig se voltak kétségeim. Ti is nagyok vagytok. Ágyepizódotok láttán forgott a kés a szívemben. Ugyanakkor élvezet volt nézni benneteket. Jókedvű, játékos, eleven tehetségetek süt, ragyog, sugárzik.
– Ha ezt te mondod, akit komolyan veszek, már inognak is a térdeim. A te szavad kicsit többet ér számomra, mint egy Arany Lókukó- vagy Mellkereszt-jelölés. Amúgy Mark már engem is megfertőzött az örökös aggódással, szájharapdálással. Pedig hát teljesen másmilyen alkat vagyok...! Mégis kezdek úgy nyavalyogni, mint ő. Ímhol, egy nyavalygás-példa: jaj, mit szólnak majd a kritikusok?!
Brad vállat vont.
– Már sokszor eltöprengtem azon, milyen furcsa az élet. Némely eunuchok felcsapnak szexológusnak. Na, és ki megy kritikusnak?
– Jól van, ezt a mumusomat leverted. És mi van akkor, ha jól lekommerszezik a filmet?
– Miért bántana? Kommersz az, amit a szerzőn és az ő elnéző édesanyján kívül még legalább ketten megnéznek, elolvasnak, végighallgatnak.
– Oké – bólintott Danon, majd konok vonású fejét leszegve, bajuszán át szűrte a továbbiakat. – A teleregénymániásoknak biztos nem fog tetszeni. Nem lesz benne pompázatos koronázás! De nagyszabású esküvő sem, uszályos ruhával! Hiányolni fogják az utolsó vérig vívott féltékenységi perpatvart Kaiden és Seym között! Fogadni mernék, hogy ezrével írják majd a reklamáló leveleket, amiért Achat nem kezd folyékonyán beszélni és szülni a film végére. Talán még tüntetést is szerveznek a stúdió vagy Howard irodája elé. Meglátod, újra kell forgatnunk a befejezést!
– Például ezért nem lesz tesztvetítés. Mark ezzel a kikötéssel firkantotta nevét a szerződés aljára.
– Pedig hát a tesztvetítés...! – csettintett Corl. Hanyatt vetődött, lábait az égre meresztette. – Az ám a zseniális kitaláció!
– Ne cakkozd magad – sóhajtott Kristen. Félretolta a pizzamaradékot, lenyelte a sört. Elnyúlt a meleg homokon. Hunyorogva fürkészte a csillagokat.
– A tesztvetítés a deklarált szabadságjogok durva megsértése! Mit megsértése?! Felrúgása! – Danon vad mozdulattal felkönyökölt. – Az alkotói szabadság sraafu? Igen? A profité a világ? A szar is eladó, csak fújjunk rá egy kis aranyfüstöt!? Ha az igénytelenséget fűtőenergiává lehetne átalakítani, bezárhatnák az atomreaktorokat. És tudjátok, mi jutott eszembe Player mindenfélékben gazdag mozijáról? Valahol ezt hallottam: csak a dilettánsok dúskálnak a képekben, mert azt hiszik, hogy a fantáziájuk kimerhetetlen...
– Hát ez két howardos, extra hülyeség! Mélytengeri búvárok nem tudnák megtalálni az értelmét! – nyögte O'Ross. – Szegény fantáziátlanok kénytelenek abban bízni, hogy mások kútja is sekély. A pitik csak spájzoljanak. Egyébként Mark képzeletvilágát nem sokallom, inkább mélyellem.
Corl tovább aggodalmaskodott, de monóban már látszott rajta a belső vigyorgás.
– Ezért a filmért tutira nem söprök be egy szál díjat se!
– Valami szadista mámort találsz a siránkozásban, mint Mark? – firtatta Kristen, ugyancsak alig leplezett mosollyal. – Ő legalább úgy tesz, mintha tényleg zokogna kívül-belül! Valóban szükséged van arra, hogy idióták veregessék a válladat?
– Sokat segítene röhögni.
Brad feltérdelt. Kis tűnődés után elvetette az ötletet, hogy a ringató tengerbe vesse magát. Talpra emelkedett, legyőzött egy ásítást.
– Nekem most sürgősen zabot kell hegyeznem. Vagy egeret fogok a vasmacskának. Még az is lehet, hogy előveszem a hímzőrámát – szólt, megokolván távozását.
Sarkon fordult, és a ház felé indult.
Kristen hasra hemperedett. Élete pasasa után bámult. Két markából homokórát formázva, tékozlóan pergette az időt. Halkabban, hangosabban sóhajtozott.
– Fuss! Fuss a csökönyös, komplikált, remek hercegedhez! – tanácsolta Danon. – Halálbiztosan kameramentes a hálószobátok. Mindent bele, Lilia!
A lány ráérősen törökülésbe helyezkedett.
– Ha már itt tartunk, áruld el, hogyan sikerült távol tartanotok a firkálókat a stúdiótól?
Corl lesütötte a szemét. Az a rejtegetett vigyorféle immár sztereóban bujkált a szája szélein.
– Mindössze néhány telefonhívásba került. Hírül adtam, persze nem a saját nevem alatt, és naná, hogy másvalakik hangjain, hogy a mai napon hol lehet nálunk jóval nagyobb hírességeket orvul megfotózni félrelépés, drogvétel, maffiázás közben, vagy épp elvonóba menvést. Ja! Hát nem kiszaladt a számon az információ, miszerint a filmipar legmellesebb szőkéje ma fekszik be köldöknagyobbíttató műtétre a testszobrászához?
– Milyen műtétre?! – szűkölte a lány.
– Nahát, ez újság számodra!? A kis likú köldök divattalan. Sőt, snassz. Szakasztott úgy, mint a szőrös hónalj, bozontos láb és prémes muffszegély. Minél nagyobb likú a köldököd, annál menőbbnek számítasz. Ha nő lennék, akkorára nagyobbíttatnám, hogy abban, kívül hordhassam ki a magzatot. Így nem kéne ultrahang.
– Hanem? – kérdezte Kristen, szörnyű sejtéstől áthatottan, aligha alaptalanul.
Danon vállat vont. Becipzározta a száját. Lakatot is tett rá, végül néhány varratot is elhelyezett rajta.
– Ki a megbízó?! – sikoltott a lány.
Nem kapott választ. Felpattant, futásnak eredt. A házba lépve megtorpant. A hangszóróból áradó zene béklyózta le lábait.
Glória Gaynor és Isaac Hayes duettjénél nyűgözőbb, érzékibb, zsigerkarmolóbb és csontvelő-bizsergetőbb dalolást tán még sosem hallott.
You Are The First, The Last, My Everything, hangzott a refrén, és Kristen együtt énekelte velük, s midőn egy pohárnyi gyantás illatú, aranyszínű bor került a kezébe, fejét hátravetvén, egyetlen korttyal nyelte le a retsinát, majd az italt felszolgáló pasashoz fordult.
Mindketten a hátuk mögé dobták az üres poharat. Átkarolták egymást, és oly szorosan tapadtak a másikhoz, mintha többé nem volna szükségük levegőre. Kristen a férfi lábfejére lépve spiccre állt, hogy felérje a száját. O'Ross pedig lehajolt, hogy ezt megkönnyítse.
Összefonódva táncoltak az érzékgyújtó módon előadott zenére, a szenvedélyes, simuló, folyondárló, izzó, ingerlő, szépséges énekhangokra, s bár vérük zúgásától nem értették a kísértő-esküdő-szerelmes szöveget, a közeledés, csábítás, vonzás, gyönyörködés, élvezet búgó, hajladozó, borzongató színeit kristálytisztán érzékelték-átélték. A dal vége táján a zene lüktetővé vált, a suttogó, kuncogó, bársonyló, elbűvölt, doromboló, dörmögő, mormogó hangok, sóhajtások kétségtelenné tették a kimenetelt.
Immár Brad is együtt dúdolt Isaac Hayesszel, és ezen mély torokhangok, ördöngös csáberők hatására Kristen hagyta, hogy levegyék a lábáról, mi több, maga részegült le róla.
Brad a karjaiba kapta a lányt. A CD-játszó előtt elmentében ismét megszólaltatta az iménti dalt. Inkább harapásba, mint csókba forrtan toppantak a hálószobába. Hasonlóképpen éreztek, mint a vágyódástól, féltéstől már-már tébolyodon Seym és Lilia. Megpróbálták ezt érintéseikkel, csókjaikkal, tekintetükkel, szelíd-gyengéden és fékevesztetten is kifejezni. Ám még szavakra is szükség volt ahhoz, hogy megközelítsék az elmondani vágyott érzület lényegét.
Azután már az ágyon hevertek-hempergőztek, és gombokkal, cipzárral, ruhaujjakkal bíbelődtek. Nem és nem volt elég kezük, szájuk, idegvégződésük ahhoz, amit a másikkal tudatni szándékoztak. Olykor-olykor kifulladtan szüneteltették a próbálkozást, ám csupán annyi időre, míg – egyenesen az üvegből – retsinát vettek magukhoz.
Idővel az a gyantás-füstös, varázsos görög bor, amely a nyár, a ciprusok és a tenger ízeit érlelte harmóniává, megoldotta nyelvüket, és elpöcköltette velük maradék félszeiket, gátlásaikat.
Végül elsuttogták, elcsókolták és elölelkezték egymás iránti szerelmüket, vágyukat.
Midőn már száradozott a bőrük, és szívritmuszavaraik is alábbhagytak, lelkűkbe költözött a gyanú, hogy talán mégiscsak kimaradt valami.
A lemezen ekkor már Lucky énekelte a Here I Am című dalt, szívszaggatóan szólván a magányos nappalokról, éjekről.
A földkerekség javait birtokló, bíborba bugyolált, ajnározott ókori császárok pózában elnyúlt Brad O'Ross olyan mozdulatot tett, mintha cigarettára gyújtana. A magányosságról elmélkedő, a panaszkodástól valósággal kiszálkásodott énekhang forrása felé fújta képzeletbeli füstjét, megjegyezvén:
– A te bajod.

 

 

Azon az estén a vetítőben gyülekeztek. Mark szerfelett feldobottan invitálta meg őket, bár csupán annyit árult el, hogy Laddy elkészült művével, és megint remeket alkotott. Továbbá Bömbi és Teddy Bear Sleppje is pompás munkát végzett, és akkor még nem méltatta Egont, Mathe-t, továbbá őket, vagyis Bradéket, önnönmagáról nem is beszélve.
Ilyen előzmények után mindannyian vibráltak az izgatottságtól. Várakozás közben nem lelték a helyüket, képtelenek voltak ülve maradni. A frissítőket is kilötyögtették, a szerencsésebbek a padlóra, a balcsapások kedveltjei a cipőjükbe, ruhájukra.
Végre besétált Laddy Lester, a zeneszerző. Az elképesztően nyurga, szikár alak imbolygósan, kígyózóan mozgott, miáltal bő szárú, sivatagsárga vászonnadrágja erőteljesen lengedezett-lobogott végtelen hosszúságúnak rémlő lábain. Az adottságai folytán nyugodtan gatyának nevezhető ruhadarab derekába gyűrt, ugyancsak tágas, hastájt erősen megroggyant ingről több gomb is hiányzott, viszont a könyékig érő ujjakat szigorúan élére vasalták és kikeményítették. Természetesen ez a könnyű nyári holmi is a homoktenger színében pompállott, akárcsak a zavarbaejtő lábbeli, mely vagy nagyon zárt szandál vagy pedig nagyon pántozott cipő volt.
Laddy hosszúkás, keskeny, kicsiny arcát hatalmas, zöldesszürke szempár uralta. Apró orra, parányi szája meg sem próbált feltűnni. Kövérkés szívet formázó álla sokat különösített az összképen. Öltözékének egyhangúságával színben harmonizáló, választékot sosem ismert, hosszú haja gyakorlatilag körkörösen letakarta a fejét. Az arcába zúduló tincseket gépies mozdulattal biggyesztgette a füle mögé, a homlokába szabadultakat tenyérrel simítgatta hátra, átlag tíz másodpercenként, ezért aztán szeretteitől folyton hajgumit, szalagot, homlokpántot, masnit kapott, bár a kritikusabbak inkább ollóval ajándékozták meg. Ő azonban ragaszkodott boglyaszerű hajviseletéhez, s az, merő hálából, szemernyit sem állt jól neki.
Természetét tekintve Laddy hallgatag férfiú volt, a civilizált világra csaknem süket. Ezért némelyek Beethovennek csúfolták, ám ő erre sem rezonált. Muzsikát a természet, az eleven világ hangjaiból komponált, ritkán és kevés hangszert vett igénybe.
A Kék Kristályhoz írt mágiázó zenéje döbbenetes tetszést aratott. A filmhez készült klipet hosszú ideig levakarni sem lehetett a slágerlisták csúcsáról. Ez díjözönt eredményezett számára, ám ő egyetlen szobrocskát sem vett át, mivel süketsége az élet ezen oldalára is kiterjedt. Egyébként sem volt az otthonát nyakra-főre elhagyogató fajta. Ha néhanap mégis kimozdult, akkor a hegyek közé vagy a tengerhez hajtatott. A városon belül mindössze egyetlen helyre járt el rendszeresen. Egy ósdi hangulatú szving és dixilend klubot keresett fel gyakorta, s mit ád az ég, a díjátadások pont az esedékes látogatási napokra estek.
Emiatti távolmaradását a legtöbb érintett csodálkozással fogadta, de tudomásul vette. Csupán néhány, reflexszinten gizda lapíró próbált sztárallűröket és Vooody Allen-majmolást emlegetve kínoskodni, de Laddy rájuk végképp nagyothallott.
A hórihorgas zeneszerző meditatív mosollyal üdvözölte a vetítőteremben ténfergő társaságot. Elomlott egy széken, hajzatát eltávolította az arcából. Hirtelen meghallott egy neszt, egy belső hangot. Megfeszült néhány pillanatra, majd újra ellazult, és átadta magát a fejében hallatszó muzsikának. Alighogy őt leterítette az ihlet, beviharzott Mark. Player mindenkit meglepett azzal, hogy kivételesen abszolút normálisnak látszott. Sem az arca nem volt felemásan borotvált, sem az inge, slicce félregombolt. Állat, ruházatát nem szivárványosították ételfoltok. Így hát azt a csekélységet simán elnézték neki, hogy a bal lábán szürke edzőcipőt, a másikon művészlila gumicsizmát viselt.
A rendező lerogyott a székébe. Összetúrta haját, azután két ököllel, hosszan dörzsölgette szemét, majd pedig hirtelen felsikkantott.
Ezt hallván Melodráma és Atya rögvest térdre vetődött. Rutinosan csúszkálni kezdtek körülötte, közben zsémbes hangon biztosították, hogy ezt rajta kívül senki más kedvéért nem tennék, még fegyveres kényszerítésre sem, őt viszont – pechjükre – túlságosan kedvelik, ezért megest felkutatják a feledékeny módon kidörzsölt-lepottyantott kontaktlencséit, egyébként pedig legyen szíves mielőbb visszaszokni a szemüvegre, hiú páva!
Rubyn ezúttal Rongyó maszkja nélkül, saját arcvonásaival volt jelen körükben, ám így is meglehetőst hasonlított a játszott figurához. A keressük meg Mark kontaktlencséit! mottójú jelenetet éppen harmadszor nézte végig, és az éppúgy megvigyorgatta, mint legelőször.
A sörbarna, pihés hajú fiú ovális arcát tízezernyi szeplő csinosította, hosszúkás, hegyes orra jócskán a koboldéra formázott. Tejfogait már többedik esztendeje cserélgette étfogazatra, ezért vigyora kissé egyenetlen képet mutatott. Sűrűn hangoztatta, hogy szívesebben örökölt volna a családjától mesés vagyont, mint a degenerációról degenerációra szálló, gyötrelmesen sokáig váltódó, hosszúdad lófogsort. Talán azért, hogy koptassa rágóit, szüntelenül harapdálta az ajkait, kivált az alsót, így azt jobbára vérhólyagok vagy sebek lilásították. Nyakigláb, hústalan alkata gyanúzni engedte, hogy a tulajdon ajakbőrén kívül egyéb táplálékot nem is vesz magához, ezért meggyőzően emlékeztetett egy biológiaszertári csontvázra. Ezen mivoltát szerfölötti élénkséggel, beszédkényszerrel cáfolta; s mert majd' tíz oktávban mutált – és még tehetséges is volt –, saját hangját kölcsönözhette Rongyónak.
A kontaktlencse-keresgélés okán tovább nyúló várakozás feszültségében kifakadt.
– Nekem bezzeg szemüveget adott az orvos! Ugyanis a mamámék szerint szétégettem a retinámat a számítógép-monitorral, de ez tinóság, nem igaz!? A mi családunkban mindenki vaksin, lófogúan születik, az összes ágon! Szerintem a kőbaltás ősöm is felrakta a cvikkert vagy a lornyont, mielőtt hókon nyomta a T-rexet, mamutot. Különben már a számítógépezés előtt se láttam valami jól! Mindig is húztam az orromat a papíron, mondták is páran, hogy olyan nyálkásan olvasok, mint a csiga. A pápaszem viszont nem előnyös a külsőmhöz, márpedig most értem abba a korba, mikor imponálni kezdenék a lányoknak. Különben máris imponálok, mivel már két filmben színészkedtem, de hát az ember tegyen meg mindent a szépségfokozás érdekében! Vagyis kijelentettem, hogy nem veszek föl okulárét! Anyuék teljes erőből kényszeríteni akartak, mert szerintük a kontaktlencse árt a szemnek és balesetveszélyes. Nem értem, miért lehet sokkal jobban paripázni, bringázni, bármizni szemüveggel! Aztán még más roppant nagy baj is volt velük. Jöttek a levelek a kis buláktól, megjegyzem, nagyoktól is, más szóval a rajongóktól, akiknek megtetszettem az eddigi filmekben, pedig azok csak kis mellékszerepek voltak. Az egyikben két percig voltam színen, míg a pszichopata dadus meg nem fojtott. A másikban én löktem le a lépcsőn a gonosz pedofíl bácsit, azután menekültem előle, és ő utolért, kétszer is, és a hajamat tépte, meg az arcomba vicsorgott, a nézők fokozottabb izgultatása végett. Ekkor sajnos befutottak a zsaruk, és véget ért a szerepem. Na, de mégis sok levelet írtak nekem! Nem is csupáncsak szerelmeset, hanem kértek tanácsot is, hogy mit tegyenek az idétlen őseikkel, meg kunyeráltak pénzt, autogramot, mozisztárok címét, kapunyitójuk számkódját, ilyesmit. Anyuék bűnei meg csak gyűltek. A kukucsüveg-viselésre kényszerítés után következett a levélfelbontás, elolvasás és belebeszélés! Tetőzetként az is kiderült, hogy költik a pénzemet! Amit én kerestem a verejtékes filmezéssel! Hát csak természetes, hogy ezek után írtam az ombudsmannak!
Melodráma kiemelte fejét a szék alól. Előrenyújtott jobb keze is felliftezett, orrmagasságig. Mutatóujja hegyén halovány, áttetsző valamicsoda billegett.
– Kinek írtál?! – kérdezte hökkenten.
– Itt minden szétgurult? A kontaktlencsék után a te hallókészüléked is eltűnt a fenében? – morrant a fiú. Ha valaki nem nézett oda, bízvást hihette, hogy Rongyó méltatlankodik. – Az ombudsmannak írtam levelet! Az állampolgári jogaim biztosának! Vagy ő az emberi jogaim biztosa? Netán az alanyi jogaimé? Már nem tudom hajszálpontosan. Lényeg az, hogy precízen megírtam, mi folyik ellenem a családban. Erre a biztos bácsi felhívott! Részletesen kikérdezett, és persze, rettentően sajnálkozott a sorsomon. Miután velem beszélt, aput és anyut is a telefonhoz kérte, és piszkosul beolvasott nekik! Úgyhogy azóta jogaim biztosítottak! A rám erőszakölt szemüveget főrendi mozdulattal egy vak kéregétőnek ajándékoztam! Igaz, hogy az nyomban rátaposott, és ugrándozott is rajta. A leveleimet bontatlanul kapom meg! Hát, ami a pénzemet illeti, ahhoz csak azért nem nyúlnak, mert már rég elköltötték. A mostani filmért meg még nem kaptam egy fikarcot sem. Lehet, hogy nem is kapok, ugyanis a menedzserem kikötötte, hogy a bevétel utáni részesedésre szerződjek. Tehát, ha bukik a film, elmehetek padlakónak!
Melodráma fúvogatással portalanította a szőnyegpadlóról felszedett látólencsét, majd Mark szemébe illesztette azt. Atya előbújt a szék alól a másikkal.
– Mit szóltok? Már majdnem tökéletes a karom! – újságolta az első asszisztens, a komoly kézügyességet kívánó beavatkozás végeztén. Hirtelen hátrafordult, hogy lelkendezni lássa a stábtagokat. Karját – megszokásból – kinyújtva feledte.
A nagy elánnal tarkón csapott Atya nyöszörögve bevágódott Mark térdei közé. Tette szerfelett intimes pozitúrát eredményezett.
Kötelességtudó lévén, mikoron mélyen a másik férfi ágyékába fúrta az arcát, görcsösen ügyelt arra, hogy az ujja hegyén őrzött kontaktlencsét eltávolítsa a katasztrófa-helyszín közeléből, nehogy az újfent elvesszen.
Ezután néhány, örökkévalónak tűnő másodpercre különvált a tudatától. Karját ájultában is magasan tartotta, bár az ekkor már enyhén remegett.
– Hol van ilyenkor a heteroszexuális jogok biztosa? – mélázott O'Ross, az epizódot szemlélvén.
– Nemhogy inkább ezt filmeznétek az idétlen manócskák helyett! – nyitott rájuk Howard. – Százszor többet hozna a konyhára! Tudjátok, mi most a trend?
– NO TREND! – kórusozott Danon és Brad. Melodráma helyben szaladgált, s a tulajdon poharából locsolgatta a leütött kollégát. A nem túl száraz martinihoz ízlésesen szelt citromkarika, sok kopogós jégkocka és egy szem olíva is járt.
– Jaj, mit tettem!? – szörnyülködött, látván, hogy az ital és körete végigfolyik Atya haján és tarkóján, majd Mark ölébe csordul, és kényesb pontokon foltosodást eredményez. Viszont vízkövesedéstől nem kellett tartani, mivel annak ellensége a citrom. Újra sóhajtott.
– Mindez meg sem történik, ha odafigyel rám a házastársi jogaim biztosa, a nászágyasman! Még hogy énrám?! A munkamániás, aranyérnövesztő férjemre kellett volna koncentrálnia! El se töröm a vállamat, ha hibátlan a szexuális életem! De ilyenem még csak nem is létezik! Döntöttem! Válók!
– Ugyan, ugyan – dünnyögte Kristen. Mutatóujja hegyére csúsztatta a levegőben billegtetett kontaktlencsét, és szakszerűen elhelyezte azt Player szemüregében. Az eszmélkedő Atyát odébb hempergette a rendező öléből. Ekkorra többen ott termettek, hogy talpra segítsék a kába asszisztenst.
– De igen! Elválok! – rikoltott Melodráma. Eltökéltnek látszott, mint egy katonaszobor.
A minderre ügyet sem vető Howard eperoham-elhárító pasztillát ropogtatva, kéretlen beszámolót rögtönzött a feljövőben lévő homoerotikus trendről.
Egyszercsak a torkán akadt mind a szó, mind a cukorka, mert zenével telt meg a hirtelen elsötétült terem, és figyelmeztetés nélkül kezdetét vette a várva várt vetítés.
Szellővel, levélsustorgással, légvétellel, szívdobbanással, szárnysuhogással, lódobogással, talpsurranással, tündérdallal, Nerv énekével, távoli húrpengetéssel és elannyi mással muzsikálós nyáréj simogató hangjai közt, gyertyafény előterében megpillantották Kaident. A meztelen felsőtestű hadvezér az ágyon térdelt Liliával, gyönyörködött benne, simogatta, vetkőztette, csókolta őt, s közben Seymmé változott; a herceg és a lány kibontott haja fényesen, sötéten, kékezüst és parázsos csillogással összeörvénylett, egymásba folyt, vágtázó lovak sörényévé bomlott, távolodóban Kaiden szakállává rövidült és annak halántékáig szaladt, ahol épp felizzott s bőrébe égett a nyolcszögű alakzatba ölelt, táltost, sárkányt, sólymot és harcost ábrázoló mágikus jel. A tündérek manósípon, hárfán és nyikkantyún játszottak; a harcba készülő Seym és Kaiden egymásra tekintett, szemükben, szájzugukban komor mosoly villant, megcsókolták és szívükhöz érintették a csuklóvértet; a táltosföldi kardokkal küzdvén az ellenfél körül táncoltak, Rocca hétpróbásokat hámozgatott, Lilia és Kaiden összetámasztott háttal, egymást fedezőn vívott. Továbbra is szólt a semmi máshoz nem fogható, érzéki-felkavaró dal, életöröm és halál duettje, muzsikált a tündérhárfa és a létezés megannyi hangja-nesze; megindítóan kéktiszta, pezsgő vízben úsztak a lovakkal, virágzó mezőn nyargaltak, a sárkánypóni fölöttük repült, és...
Néhány percig tartott mindössze. Igézetten ülve maradtak, mikor a képernyő kialudt, s az életmelódiák tovalebegtek. Különös varázs béklyózta őket.
Senki nem akart elsőként megszólalni. Olyannyira nem, hogy mindnyájan lázas torokreszelgetésbe, köhécselésbe, sóhajtozásba fogtak.
Laddy is köszörülgette gégéjét, mígnem felfigyelt a tömeges zavarból kicsengő muzsikára. Elnémult, fülelt, beitta a hallottakat. Kétség sem fért ahhoz, hogy ezt a motívumot is felhasználja majd a komponáláshoz, mégpedig a legkevésbé sem banális módon.
Danon nyikkant meg elsőül.
– A székbe ragadtam. Ha ez mond nektek valamit.
– Profán vagy – morogta Egon.
– Lövésem sincs, kit méltassak inkább! Markot, aki bebocsátott minket a világába? Bömbiéket és téged, Egon, akik mindezt eleven képekké fogalmaztátok? Magunkat, színészeket? Mert hát nélkülünk se sokra jutottatok volna! Laddyt, a felbolygatóan szép hangvarázsért? A hihetetlen hangú énekeseket? Hagyjuk a sorrendet! Megpróbálok elszakadni attól, hogy bármi közöm van az egészhez. Nem, én egy átlagos tévéző vagyok, és otthon vacsorázom, mikor meglepnek ezzel a klippel. Előbb csak nézek, le s föl billegtetem a szemöldökömet. Vívódom, hajlandó vagyok-e befogadni, amit látok. Ám, mielőtt még tudatosan dönthetnek, ráébredek, hogy máris belém szivárgott, az ereimben kering, újra meg újra áthalad a szívemen. Az agyamon. Az összes érzékszervemet át- meg átjárja, bűvöli. Lenyűgözöttjévé tesz. Már régen vége, tovább vacsorázom, és még mindig bennem zsong, nyelvemen érzem mézének édesét. Újra látni-hallani akarom. Meg kell szereznem a filmet! Érte bármi másról leszoknék!
Mark összeütögette két tenyerét.
– Ez szép volt Danon, kivált tőled. Szóval szerinted émelygéshatáros?
– Neked ez jött le?! – hördült a kérdezett.
– Nem nevezném háromszor kódolt művészeti halandzsának – sóhajtott Phil, az állatidomár. – Pedig csupa jelkép és rejtelem. Ám olyan, mintha belőlem, a legbensőmből fakadt volna. Huh, lehet, hogy követhetetlen vagyok?! Újra nekifutok. Szóval: ez a klip teljesen fölkavart. Nem ölni akarok indulni tőle, nem is veszek gyorsan heroint. Hanem azt figyelem, ájtatos csendesen, hogy mi mindent mocorgatott meg bennem. Ismeri valaki a megfelelő szavakat?
Kivétel nélkül valamennyien Bradre tekintettek. Ő pedig lecsúszott a széken, hogy minél kisebbé váljon, ám még ekkor sem váltak le róla a fürkésző szempárok.
– Mi van? – nyikkant. – Én vagyok a gurutok?
Szótlanul, bólogatva tornyosultak fölötte. Danon megkönyörült rajta.
– Brad nem akar a váteszünk lenni. Hagyjuk őt.
– Nekem erre nincs időm! – dörrent Howard. – Analizáljatok nélkülem. Mellesleg furcsállom, hogy engem sosem kérdeztek! Ezért most megmondom nektek, miért nem öröm veletek dolgozni! Nos, azért, mert általában én szoktam a figyelem fókuszába kerülni, ha valahová beteszem a lábam! Mindig az én véleményemet kérdezik! Fiatal csirkék sündörögnek körbe, bármelyikért nyúlhatok, mind velem akar lefeküdni...!
O'Ross mégiscsak megszólalt.
– Mert olyan irtóztatóan sármos vagy – közölte unottan. – Iszonyú jó lehet, hogy folyton megírják az újságok, melyik csibét vágtad gerincre, melyiknek mijére húztál gyémántot.
– Téged különösen ki nem állhatlak! – bökött felé Gamble, egymáshoz szorított mutató- és középsőujját mintegy fegyvercsőként rászegezvén. – Egyébként nem vitatkozni akarok! A klip tetszik, megfelel a célnak, amiért készült: dögös a zene, veszett jó a duett, van benne pucér nő és férfi, harc, vér és lendület. Még lehetne fokozni a tempót, mert a mai nézők a gyors vágások kedvéért ülnek be a moziba. Ezen gondolkozzatok el! Új szelek fújnak a filmiparban!
– A gyors vágások kedvéért ne a moziba ülj be, hanem a guillotine-ba! Menj, siess, Howard! Seggnyalatásra kell rohannod! Szaladj, mert azt itt meg nem kapod! Nehogy frusztrált maradj – javallotta Brad vérfagyasztó hangon.
Valamely oknál fogva a nőbálvány férfiú diadalmas orcával vonult ki a vetítőből. Mark üveges szemmel meredt maga elé.
– Lássunk hozzá! – nyöszörögte. – Vágjuk korszerűre, új szelesre a filmet! Pörgessük föl! Rém egyszerű: minden mozdulat közepét kimetsszük és eldobjuk! Nem baj, ha ennek a világon semmi értelme, azt leszámítva hogy az egészet tökre kiheréljük! Az sem érdekes, ha nem marad füle, farka se! Fő, hogy száguldjon! És persze: rikítson!
– Állj le, ne dühöngj! – tanácsolta Danon. – Nemrég láttunk egy ötletes gegre végződő, felugrálós tetszést arató sztriptízszámot. Ha valami pénzgyáros mogul megnézné a műsort, némi töprengés után arra jutna, hogy ezentúl mindenki erre vevő. Az persze tréfli, hogy a vetkőző pasas a végén kikapja a protkóját. Az ő nudizói majd letépik az orrukat, kivájják a szemüket, kiloccsantják az agyvelejüket, elvégre ő egy akkora tehetség, hogy bármit überol! Más szóval: ha valami sikeres, azt dobjuk fel a futószalagra. Mindig hányjunk rá néhány lapáttal több ingerületet, és tömjük le a torkokon! Ha már okádnak tőle, mesmeg szétnézünk, és kerítünk valami más szériázhatót.
– Mit akarsz ezzel mondani? – érdeklődött Mark összetörten.
Danon vállat vont.
– Lefestettem Howard és más levadult idióták lelkületét. Azért tettem, hogy vigasztalódj. Valamit elszúrhattam, mert úgy látom, nem szökdécselsz örömödben, inkább harakirin jár az eszed.
– Remekül érzékeltetted, mit művelnek velünk. Az örökös pénzhajtó versengés miatt mindegyre fokozniuk kell a harsányságot, hangban, képben egyaránt. Túlingerelnek bennünket – mondta Mathe. – Persze, a túlingerlés nem cél, hanem szövődmény. Olyan szinten folyik ez, hogy mostanra a kozmoszig toszták föl az ingerküszöbünket. Lassan már nem tudunk különbséget tenni egy katasztrófafilm és egy valóságos katasztrófa képei között. Mozista klisékben gondolkodunk. Bár ez a nyakunkba varrt világ harsogó, szembántó, hazug és penge, egyáltalán nem ellentmondás, ha ekként folytatom jellemzését: egyszersmind fekete-fehér. Sajnos, a klisévilág rabjai csak fekete-fehérben bírnak gondolkodni. Immunreakcióval fogadnak minden tőlük idegent, vagyis nem banálist.
– Előbb-utóbb mi is leépülünk ehhez – sóhajtott Egon. – Ám addig is, tegyük a dolgunkat. A mienk nem az, hogy még több taknyot, vért és vibrát kenjünk a filmbe. Habár Howard szerint enélkül az eb se nézi meg.
Brad felemelkedett a székről. Két karjával szorosan átölelte magát, mintha fázna. Hangja is csikorgott.
– Mi most nagyon örvendezzünk a szerencsénknek – szólt. – Hiszen, éppúgy, mint a Kék Kristály esetében, ezúttal is megtehetjük, akár Gamble ellenében is, hogy ne legyünk ön- és világcsalók. A filmre kíváncsiaknak abból adhatunk, amink magunktól van, végtére nekünk nem agyalók és mogulok diktálnak. Howarddal sincs baj, tán csak annyi, hogy sajnálatosan rongy fickó, extra klinikai eset és hiányzik belőle a lelki higiéné. Véleményemet a füle hallatán is fenn fogom tartani. Mivel már bizonyítható, elmesélem nektek, miként működik nála az ingyenmarketing. Felfogadott egy, a szakmája játékszabályait felettébb hanyagul értelmező magánzsarut. Mozgásérzékelős spionkamerát helyeztetett el vele Kristen hálószobájában. Úgy gondolta, hogy az így felvett, csiklandós műsort névtelenül fellövi a netre. Onnan aztán majd az szedi le, aki csak nem szégyelli. Na és ki szégyellős mai napság? Ily módon csupán töredéknyi pénzbe kerül a film körüli cirkuszos hírverés.
– Howard...? – nyögte Kristen elhűlten. O'Ross felvont szemöldökkel nézett vissza rá.
– Howard? – ismételte a lány. – Nahát, milyen mocskosul agyafúrt!
– Igen, életem hölgye – bólintott a férfi. – Kevés híján pornósztár lettél.
– Az a kevés híja te voltál – jegyezte meg Danon. – Rajtam például nem múlott volna. Hé, Brad! Tán jósnő szólt neked, hogy szánd el magad néhány hétnyi szexabsztinenciára, végül majd hálás leszel érte?! Na? Kivetetted kártyán?
– Ólmot öntöttem – felelt a nyaggatott. – Szállj le a nemi életemről!
– A te nemi életed Kristené is, tehát barátilag kémlelem!
A lány tenyere Danon szájára tapadt.
– Képes valaki megértetni velem, miért tette ezt Howard? – informálódott.
– Hiszen Brad megmondta: marketingből – magyarázta Phil. – Ilyen az, amikor a szar visszacsap. Mivel már nem képesek überolni a rikácsolós reklámjaikat, ki kellett eszelniük valamit, amire a szétordított agyú populáció még felkapja a fejét. Kristen Levy anyaszülten, ráadásul vad szextusában, lehetőleg Brad O'Ross karjaiban, de ha mással kettyint, az se baj!
A lány körbenézett.
– Hol a kellékes? Stukkert akarok! Azonnal!
– Ehhez a filmhez, sajna... – kezdte valaki. Kristen felcsattant:
– Nem érdekel! Bármilyen megteszi! Elöltöltős, kurblis stukker is jöhet! Kinyírom Howardot!
Danon lehajolt hozzá, és nyájasan az arcába mosolygott.
– Ne fáradj. Nyugodtan ránk bízhatod.
– Megveritek?
– Vagdaltpogácsát csinálunk belőle, spenótra, tökre. Főzelékfeltét lesz a csókából!
– Tönkretennétek a fizimiskáját? Mivel fogja vonzani a csibéket?
– Eddig sem a bájára, hamvasságára buktak a mohák. Az értelmére pláne nem, mert negatív lett az IQ-tesztje. Ellenben a HIV-tesztje huszonnégyes. Ha félted az ábrázatát, akkor majd lágy ökölcsapásokkal nyomulok a szájába. Amúgy már említettem párszor, mi a legtutibb orvosság a lesifirkászok, lepedőtúrók ellen. Vedd férjül Bradet. Hisz tudod: megdögöl a kukac, ha elfogy a sajt.
– Hozzám jössz, O'Ross? – kérdezte Kristen. Mark siklórepülésben érkezett közéjük.
– Pillanat! Ezt bízzátok rám!
– Te akarod férjedül?
– Tied lehet, de ne kapkodd el!
– Válaszolhatok végre a kézkérésre? – firtatózott Brad.
– Mi a fene ütött belétek? Mi ez a házasulási láz? – kérdezte a lapos arcú, oldalt ülő szemű, már-már villás nyelvű Tyra. – Térjünk vissza a kliphez, amellyel egy napon, de egyazon évtizedben se jöhet szóba Gamble. Aki amúgy megahülye, vagyis három howardos kretén, ha nem jogvédett a mértékegységetek. A klip meg csupán annyira sikerült, hogy élő lénynek nevezném, mivel teste lelke, melegsége, hangulata, érintése, illata, íze, ereje van: beszivárog, részeddé válik. Na. Egyébként visszafogottan fogalmaztam, nehogy lehabosítsam. Laddy művéről: eddig azt hittem, felülmúlhatatlan a Kék Kristály zenéje. Ez még szebb, bár másmilyen, rétegeltebb, felindítóbb. Soha életemben nem hallottam efféle duettet! Ez a két énekhang frenetikus hangszer. Egyetlen porcikám sem maradt érintetlen! Kérek egy kópiát! Most azonnal! Rászokom!
A válaszolásban lépten-nyomon meggátolt Brad megszorította Kristen kezét.
– Hozzád megyek – ígérte. Danon hármat tapsolt.
– Csaltomiglan-csaltodiglan! – kiáltotta.
– Öltömiglen-öltödiglen – helyesbített O'Ross. Visszaültek a helyükre.
Néhányan Laddyre pillantottak, hogy lássák, mit szól a tetszésükhöz, ám ő lélekben teljesen máshol járt. Félig lehunyt szemmel hallgatta a fejében szóló muzsikát, összes végtagjával finoman követte annak ritmusát, s időnként hátraigazította homokörvény haját.
A Howard-mentes teremben még egyszer végignézték a klipet. És még egyszer, immár Bömbiék kedvéért. Azután kockáról kockára vizsgálták át, ám ekkor már szigorúan szakmailag elemezték, majd a továbbiak részleteinek tárgyalásába vesztek.

 

 

Brad sokkal inkább tudott nem beszélni, mint egy speciálisan kiképzett kommandós. Utóbbi már folyékonyan vallott volna, mikor ő még úgy hallgatott, mint egy különösen mohos sír. Nem és nem mesélte el, mit terveltek ki Danonnal, milyen húzással kívánják rábírni Howardot, hogy kapjon észbe. Kristen faggatózására csupán annyit válaszolt, hogy Gamble nem fog észbe kapni, mert nincs mibe. Amúgy pedig az efféle egysejtű szóra sem érdemes. És ehhez tartotta magát.
Mindez ki is ment a lány fejéből, midőn rádöbbent, hogy éppúgy járt, mint Lilia. Éppen azt a jelenetet vették fel, amelyben a vörös hajú testfestő eleven macskaszemet rajzol a karjára, midőn a napok óta sokasodó jelekből összeállt számára a kép, és megvilágosodott.
Ám átmenetileg ezt a dolgot is félretette egy kis időre, mert Mathe és asszisztensének trükközése kötötte le figyelmét. Különös, hologramszerű tetoválást ragasztottak a felkarjára. Ennek működtetéséhez nem kellettek Bömbiék számítógépes furfangjai. A kékeszöld macskaszem magától felpillantott és lecsukódott, attól függően, milyen szögből nézték. Ezt a varrást a forgatási nap végén nem lehetett levenni, s másnap visszarakni, ám örök darabnak sem ígérkezett.
Mathe nem árulta el a furcsa tetováció titkát, csupán annyit mondott, ezentúl nevezzék azt tetogramnak. Úgy saccolta, hogy a titkos összetételű anyag tíz-tizenkét napnál többet aligha bír ki a lány karján, sőt, talán hamarabb még leválik, hiszen a sós víz, a tengerezési mánia nem kedvez a tartós tapadásnak.
Bármerre járt is Kristen, az emberek utánafordultak vagy mellette ellépkedvén dermedtek felemelt lábú szoborrá. Mások meghőköltek a rájuk nyíló, szédelítően valódinak tetsző, igézetes szem láttán, némelyek még keresztet is vetettek. Az étteremben a pincér elejtett egy ölelésnyi tányért. Az első csodálat után szinte mindenki a tetoválómester címét kérte-követelte a lánytól, s ő nem segíthetett.
A feltűnést megvető Brad kis híján megvedlett kínjában. Bár a hipnotizálóan szép macskaszem őt is megörvendeztette, a tetszésnyilvánítások némelyikét túlzottnak tartotta. Nostradamusénál is borúlátóbb szellemben jövendölte, hogy a lenyűgöző tetogram előbb-utóbb bevonz egy dilipatát.
Ez meg is történt.
Az utcán jártukban egy megmásult tudatállapotban lévő ifjú férfi kést kapott elő, hogy lefejtse a szemet Kristen bőréről. Nem mintha annak netáni rossz hatásától féltette volna őt, egyszerűen csak magának akarta megszerezni az ábrát.
Brad eltávolította a késes fickót a lány közeléből, ezenközben elvette fegyverét.
A kissé zavart, erősen agresszív ifjú szempillantás alatt másik pengét varázsolt elő a nadrágszíján lógó tokból, és újfent támadásba lendült.
O'Ross elkölcsönözte a mellette baktató idősebb úr sétapálcáját.
Bár ez roppant vészjós mozdulat volt, és Brad ismerőit azonnali kapitulációra késztette volna, az elégtételt veszek-et, most megfingatlak-ot, rohadt kurvapecér-t és efféléket üvöltöző szemvadász még csak nem is gyanúzta küszöbönálló vesztét.
A pálca csupán kettőt fordult a levegőben.
A fickó megest kés nélkül maradt.
Ám mert ezen még inkább bebőszült, és az eddiginél is bántóbban viselkedett, Brad tovább suhogtatta a virgácsot. Kiadósan megszökdécseltette a figurát. Mivel mindjobban élvezte a könnyű cseresznyefa suháng mozgatását, hevületében megfeledkezett arról, hogy ő most nem egy kaszkadőrtársával gyakorol.
Az aluledzett dilipata hamarost kifulladt az ugrándozástól. Immár menekült volna, hasztalan. A magas, villámló mozgású, tarkócopfos férfi körülötte forgolódott, olyféle mozdulatokra, szökkenésekre kényszerítvén őt átkozottul csípős és fürge fütykösével, aminőket soha életében nem tett, mert azok egyáltalán nem adódtak sem az alkatából, sem a jelleméből, és e sebes mozgatás közepette a közelébe sem fért a – szerinte ólmos – botnak, hogy eltörje vagy átharapja azt.
Kristen meg sem próbálta leállítani az átszellemülten formagyakorlatozó Bradet, amiatt aggódván, hogy jaj, megszólnak a járókelők, miként esetleg más nők tették volna. A történés hatósugarából félrehúzódva szemlélődött. Meglehetőst nyitott, előítéletekben szűkölködő életvitele, optimizmusa ellenére meglepték az utcanép odaadó reakciói.
Bámészkodókból létrejött, tágas gyűrű alakult ki körülöttük. A gyerekek játékosan utánozták a látottakat. Többségük O'Ross hajlékony, könnyed, táncos mozgását imitálta, néhányan a balul járt késelő ide-oda futkosását, megtorpanásait, botátugrási, elhajolási, kicselezési kísérleteit másolták. A felnőttek izgatottan nevetgéltek, topogtak, Bradnek drukkoltak. Némelyikük keze lába, felsőteste önkéntelenül együtt mozdult az övével.
Kristennek eszébe jutott, hogy nézőként a fotelban terpeszkedve – ha kellőleg lebilincselik – gyakorta ő is együtt korcsolyázik, tangózik vagy verekszik, netán ijedezik a szemlélt versenyzőkkel, színészekkel.
Azon pillanatban, midőn terjedni kezdett a tömegben, hogy hé, ez nem Brad O'Ross, aki...?, s ez a magafeledten forgolódó férfi fülébe jutott, ő legott visszanyújtotta a vándorbotot a nyájas tulajdonosnak, köszönetet mormolt a használatért, még mosolygott is, ám máris Kristen válláért nyúlt, ugyané mozdulatból besöpörte a lányt egy taxi hátsó ülésére, mellette termett és elhajtatott, faképnél hagyván a tajtékosra izzasztott, támolygó késelőt.

 

 

A tetovált macskaszem felizgató hatása tovább erősítette gyanújukat, miszerint Player és a játszadozásában szívvel-lélekkel közreműködők szándéktalanul megnyitottak egy átjárót, s ezáltal szabad áramlást idéztek elő a képzeletbeli és a valódinak titulált világ között.
Mi egyéb történhetett? Régen átélt vagy sosem ismert érzések, hangulatok kerülgették, lelték meg őket és a környezetükben megfordulókat egyaránt. Többen felfigyeltek arra, hogy érdekes változás következett be a tudatukban. Simábbak, lazábbak lettek, szakítottak eddig fontosnak vélt szokásokkal, meggyőződésekkel. Engedtek előtérbe kerülni mostig elnyomott, elfojtott, vagy egyszerűen csak avíttnak ítélt gondolatokat, érzelmeket. Elnézőbbé, megértőbbé váltak mások iránt; saját személyükkel kapcsolatban mind ritkábban alkalmazták az önámítást, kevésbé élvezték az öntetszelgést, ráuntak mostig dédelgetett hibáikra.
Vissza- vagy átszerettek az izgalmas, örökédes, misztikus, mitikus életbe, akárha meglelték volna az életörömre való képesség elraboltnak, feledettnek, letűntnek hitt orákulumát.
O'Ross sejtette, mi történik velük. Ugyanaz, mint amikor álomkór lepte meg az egész stábot.
Kiszivárgott a mézga a meséből.
A kinyíló-lecsukódó macskaszem, a bárkit elképesztő tetogram nem és nem mállott le Kristen karjáról. Tűrte a tengerezést, zuhanyozást. A rendszeresnél jóval gyakoribb ölelkezések közbeni érintéseket, szorításokat. Segített a lánynak, hogy eléggé erős legyen kivárni a megfelelő pillanatot, melyben majd Brad O'Ross tudtára hozza a titokhírt.
A tündérkastélyt a TBS stábja alkotta. Az ott játszódó jelenetek felvétele előtt a színészek többször megnézték a Bömbiék által már elkészített – eleven, mozgó, megdöbbentően hiteles – környezetet; a palota körül nyüzsgő lényeket, a koboldokat, tündéket; a bűvös palástokat és a többi tündérszőttest. Bár a stúdióban jobbára az emlékezetükre, fantáziájukra kellett hagyatkozniuk, ezek a filmrészletek ott is rendelkezésükre álltak. Bömbi is mindvégig jelen volt, Mark vele együttműködve instruálta őket, hogy minden a helyére kerüljön, s ne legyen aszinkron a két világ között. Danon szerfelett élvezte ama epizódot, amelyben az Orenda, Zahia, Mahua társaságában elköltött, a zord kérdések, szemrehányások – és nem az ételek – miatt nehéz vacsora után a szobájába vezetik, s ott pazar érzékletekben részesül. E jelenet rögzítésénél is csupán a legszükségesebb személyzet volt a közelben, ám Corltól nyugodtan ott lehetett volna a komplett könnyűlovasság is, ő fel sem fogta a külvilágot. Amit tett, annak köze sem volt a színjátszáshoz. Vele megtörtént az az éjszaka. Kaiden hitetlenül forgolódik körbe-körbe. Felváltva csodálja a kupolán elevenlő nőalakokat és a többi különösséget. Szemét dörzsölgetve bámulja a palástot szövő tündérek nyersanyagait: tulajdon álmainak és furcsa-meghitt hangulatainak színes és fakó, vad és andalitgató képeit, valamint az olyféléket, melyek ismerősen hatnak rá, noha nem az övéi.
A medence közepén térdelő, az állához tartott tenyeréből s az ajkai közül is vizet folyató-pezsgető lányszobor attól függően változtatja formáját, hogy a rápillantó milyennek kívánja látni őt. A férfi hosszasan elbíbelődik e játékkal.
Mígnem valósággal belekábul élményeibe. Leveti ruháit, elnyúlik a medencében. Midőn fejét a párkányra támasztja, s arra gondol, az a víz megtelik selymességgel, simogatással, forrósággal. Midőn másféle ötletek járják meg fejét, a testét ölelő közeg gyengéden hűvössé válik. Hullámzóan vörösborszerű lesz, s ő belekortyol. Visszakékülvén megtelik halakkal. Szirénekkel. A mivel csak óhajtja.
llyfelében még sosem részesült. Sejti ám, hogy az ajándék éjszaka megismételhetetlen. Mit is ajánlott Mahua?
Kaiden szabadon eresztett, feltárt lélekkel hever a medencében. Porcikáit, szívét rengető, búsító-gyönyörítő érzések, gondolatok, képek káprázata járja-lengi-simogatja-szövi át meg át.
Végül már fel sem pillant a kupolára. A nélkül is maga előtt látja a neki készülő palástot, s biztosra tudja: élvezettel fogja viselni.
Halántékán finoman, higgadt nyugalommal lüktet a varázsábra, olyképpen, ahogy a béka nyeldekel.
Az élet tündeszép, nyögi a férfi, s álomba merül.
Kristen és Brad is óriási élvezettel játszotta el jelenetét.
Seym és Lilia a terem közepén pezsgő-gyöngyöző szökőkút körül táncol, forgolódik.
A koboldsíp, a tündérhárfa és a nyikkantyú bűvölő-szédelítő dallamaira elpörgik-penderülik-játsszák egymás iránti tetszésüket, vágyukat, érzéseik teljes skáláját; a leglágyabbakat és a vaskosabbját is. Eltáncolják a gyöngédséget, simogatást, még a beceszavaikat is, s mindeközben nagyokat nevetnek, ki-kizökkenvén a ritmusból, egymás karjába botladozva.
Seym az érzéki örömökről szaval, mindmegannyiról, vehemens líraisággal. Játékos túlzásaival ő megnevetteti, a vidámság felhempergeti Liliát.
Utóbb a lány is csatlakozik az étkeket, itkokat, illatokat, sőt szagokat, érintéseket és karmolásokat, csókokat és harapásokat is méltató férfihoz. A medence kávájára fel-felszökkenve, a vízen keresztül-kasul gázolva, fröcskölve, birkózva bolondoznak, boldogan.
Egyik összebotlásukban hirtelen elkomolyodnak. Azután kétségbeesetten csókolják, simogatják, vetkőztetik egymást.
Gyorsan, hamar, üstöllést szerelmezni vágynak! Iziben! Mielőtt reggel lesz. Mielőtt Nerv újrakezdené. Hátha még nincs is megfoganva a hercegi ded?! Meg aztán ürügy nélkül is, magáért az ölelkezésért.
Szerelmeznek a kéktiszta, pezsgő vízben, képzelt vagy valódi halak között; a selyemtakaróval fedett ágyon, és az forog velük, vagy ezt csupán érezni vélik. Álomfüst kavarog köröttük, s odafönn a kupolán Mahua, Orenda és Zahia görbül szövőszéke fölé.
A felvételek elkészülte után a játszi, szenvedélyes, részegült hangulat nem maradt a stúdióban, hazáig velük tartott. O'Ross házában, majd a tengerben folytatták a táncolós, dédelgetős, nevetős, suttogós együttlétet, s Kristen már-már elárulta a titkot. Végül azért őrizte tovább, mert már eldöntötte, milyen díszletek között osztja meg Braddel.
A film számos, csúcspontnak tartott jelenete közül a számára legkedvesebbre, a tündérporos rész forgatására várt. Akkor Vyster legyőzése után immár hazafelé tartanak, Seym újra birtokolja tulajdon testét-életét; kézfogóról, gyermekszületésről álmodoznak, s betölti őket a bizodalom, hogy többé nem kell háborúzniuk.
Mélyen beúsztak az ezüstös fényeket táncoztató éjszakai tengerbe. Csillagkáprázat tündökölt fölöttük, a gömbölyűnek tetsző, tintakék égbolton. Csaknem a szigetig jutottak, mire megelégelték a tempózást. Hanyatt feküdtek a vízen, kézen fogták egymást, és engedték, hogy a hullámok kifelé hintálják-ringassák testüket.
A kő hátán kő sziget túloldalán reflektorfények villództak. Egy csóva a magasba hasított, lassan körbefordult, majd kialudt. Férfihangok pattogtak, ütemes sípolás hallatszott.
Más éjjeleken kiúszva is tapasztalták, hogy az utazási cég börtönsziget-projektje teljes komolysággal üzemel, a fizető rabok bármely napszakban sittesélményekhez juthatnak pénzükért.
Ezúttal szóra sem érdemesítették észleleteiket, tovább lustálkodtak a gyengéd hullámverésben.
Akkor sem rezzentek össze, midőn éktelen fröcsköléssel, csobogással valami jókora közeledett feléjük.
Így hát védtelenül érte őket a cápatámadás. A nagy testű ragadozó előbb Brad bokáját ragadta meg. Amint őt elsüllyesztette, a fogai közé harapta Kristen csuklóját.
Az alámerülő lány a másik kezével a cápa szakállába kapaszkodott, mire az a karját kiköpve segítségért, úszógumiért kiabált.
A fölfelé evickélő O'Ross alulról ostromolt. A mélységbe rántotta a hasztalan kapálódzó fenevadat. Alászálltában a cápa csiklandozottan nevetett, majd bugyborékolt, krákogott.
Utóbb hárman feküdtek egymás mellett a hullámokon.
Danon kissé szaporán lélegzett, időnként vízköpőzött, köhécselt.
– Ne haragudjatok – tüsszögte. – Képtelen vagyok aludni. Muszáj volt kijönnöm a tengerre. Láttam, mikor beúsztatok. Erőst reméltem, hogy nem olyasmiben zavarlak meg benneteket, mint például...
– Nem zavarsz – szögezte le Brad.
– Ez a film teljesen kiforgatott magamból – sóhajtott Corl. – Nem tudom, Mark miként csinálja. Felületes ránézésre egy lekecsöpözött ingű, zavart, ütődött fickót látsz. Ha viszont a hatása alá kerülsz, rádöbbensz, hogy minimum boszorkánymester. Egy csomó lefojtott, elásott érzelmet bányászott fel belőlem. Pedig ettől jobban félek, mint az ágybavizeléstől, mert az érzelmezést csupán egy bolhaugrás választja el az érzelgősségtől.
– Irtózhatsz az érzelgősségtől, mint a viperától vagy valami szétrothadással járó kórságtól, ám ez csak fóbia. Továbbá, jobb, ha tudod: te sosem leszel érzelgős. Ugyanis a kettőnek köze nincs egymáshoz. Az érzelmesség emberi eset, az érzelgősség már-már orvosi. Nincs mitől tartanod.
Kristen csatlakozott Bradhez.
– Valahányszor megengeded az érzelmeidnek, hogy kiszivárogjanak belőled, mindig enyhíteni próbálod ennek szörnyűséges mivoltát, hol egy jellegzetes, félferde Corl-mosollyal, hol a hangsúlyozással, vagy a gesztusaiddal – mondta. – Vagyis folyton előtérben tartod a védiróniát. A Danon Corl-imidzshez kell is ez az enyhén észlelhető küzdelem az érzelmek ellen, melyekről azt hiszed, hogy gyengévé tesznek. A filmben viszont hihetetlenül el tudod engedni magad.
– Pontosan azt a pajzsomat féltem, amit védiróniának nevezel. Talán az sem biztos, hogy féltem. Meglehet, félig rejtve, félig tudatosan arra vágyom, hogy megszabaduljak tőle.
– Egyszerű: tedd le! – szólt O'Ross.
Danon felnevetett. Ez megint felizgatta légzőszerveit.
– Ezt éppen te mondod?! – hörögte. Köhécselve folytatta: – Hány pajzsot tartasz magad köré? Különösen a szerelemtől, konkrétan Lillától félted a bőrödet. Na jó, lehet, hogy ez a tébolyod mostanában valamelyest mérséklődött.
– Kristen vagyok – helyesbített a lány.
– Bánom is én, Lilia! A főmenübe visszatérve: teljesen szétkuszált ez a mozi. Azt hittem, csak a jót hozza ki belőlünk, de hát úgy fest, Melodráma istenigazából válni akar.
– És úgy gondolod, hogy ez az ő rossz oldala? A válékonyság? – firtatta Kristen.
– Szerinted jó dolog a válás?
– Életet menthet, mint minden csonkoló műtét.
Danon válaszképpen elmerült a vízben. Nagyvártatva a felszínre bugyborgott, s így szólt:
– Jézusom, ez eszembe se jutott. Melodráma mindig szeretettel mesélt a családjáról, na persze, itt-ott érződött némi csúfondár...
– Emlékszel, mikor néhány héttel ezelőtt a biggyesztésről beszélt? – kérdezte Brad.
– Hát persze! – kapott a fejéhez Corl. – Azt gondolta, azért érez így, mert kiábrándult a világból. Akkor még rossz nyomon járt, hisz csupán az aranyérnövesztő élete párjából ábrándult ki.
O'Ross sóhajtott.
– Én nősülök, ő szakít. Már meg is hívott a válási partijára. Ő meg eljön a menyegzőnkre. Még egyik esemény napja sincs kitűzve.
Kristen lepisszegte őket. Hasra fordult a vízen, hosszan fülelt, majd bőszen felkiáltott:
– Az nem lehet, hogy most se jönnek el a delfinek! Már rettentő régen várom őket! Szeretnék együtt úszni velük.
– Pofonegyszerű – közölte Corl. – Pénzért az égvilágon mindent megkaphatsz. Elballagsz egy utazási irodába, és előadod, hogy nyálkás vízi emlősökkel akarsz feredőzni. Befizetsz egy szebbecske összeget, s ennek fejében már el is röpítenek a kiépített pancsikolóba. Én meg értesítem a sajtót ezen mániádról, mint bennfentes. Másnaptól te leszel a Delfinekkel Úszkáló.
– Akár úgy is állati jó lehet delfinekkel együtt úszni, ha az utazási iroda megszervezi, levajazza ezt nekem. De nem úgy az igazi, ha a delfinek hirtelen, maguktól gyűlnek körém, mert ők is kíváncsiak rám? – ábrándozott a lány. – Érzed a világnyi különbséget? Az igazán fontos és lényeges dolgokat egyáltalán nem lehet pénzért megkapni, semennyiért se! – Csüggedten sóhajtott, majd lázas tempózásba kezdett. A válla fölött visszakiáltott: – Ti csak hanyakodjatok! Én most elsüvítek, mint a tájfun. Muszáj magamba gyűrnöm egy banánt!
– Na! Úrinő ilyesmiről nem beszél! – hördült Danon.
– Másfél órája sincs, hogy vacsoráztunk – dünnyögte Brad. – Eddig már-már anorexiás volt.
– Úgy tűnik, most meg majd boldogan elhízik.
Mire ezt kimondta, a torpedóként tovasikló lány partot ért.
Kristen abban a hitben élt, hogy titkát rajta kívül senki más nem ismeri.
Nem számolt Arissával. A lány takarítás közben megtalálta a szemétbe dobott gyorstesztet. Azon nyomban rohant gratulálni. Lelkesülten végigloholt a hajlékon. A hálószoba ablakából látta, amint Kristen tovagörkorcsolyázik az úton.
A nyakigláb rendfenntartó leány hosszasan, ám hiába kiáltozott utána. Végül mégsem csüggedt el. Tovább keresgélt, kinek a nyakába ugorhatna szerfeletti, vad örömében.
Brad gyanútlanul kardozott a kertben.
Egyszercsak azt látta, hogy a kaszáspók alkatú, színes bőrű, vasalt hajú tinédzser széles mosollyal, még szélesebbre tárt karokkal röpül felé. Mielőtt eldönthette volna, hogy félrevetődjék-e az útjából, Arissá szenvedélyesen becsapódott a mellkasán, és cuppogva, csicsergősen összecsókolgatta az ő piruló orcáját, majd kifulladtan leszökkent a talajra, s kacsintva felmutatta a kezében szorongatott üvegcsét.
O'Ross furcsán bámult, zavarában, értetlenségében csaknem békalégzett.
– Aha! – nyögte Arissá, hasonképpen értetlenül. – Úgy néz rám, hogy lássam: én egy hülye állat vagyok!
– Nem, dehogy – motyogta a férfi.
– Nem sejti, mi ez itt a kezemben? Ez egy terhességi teszt. Mégpedig pozitív! Naggyon pozitív!
– Igazán? Hát, fogadja részvétemet, vagy együtt-örvendezésemet, ahogy tetszik.
– Én?! – hörrentett a leány. A feltevéstől borzalmasan elvörösödött, és ettől sötét arcbőre egészen különleges színűvé vált. – Inkább maga... Elvégre maga az apa... Legalábbis gondolom... Vagyis remélem... Így logikus...
– Nézze Arissá, maga nagyon szemrevaló, helyes lány, de kizárt, hogy én...! Gondoljon utána! Biztos eszébe fog jutni az a randevú... – hebegte Brad, s közben egy hang azt kérdezgette a fejében: hát ez már megint miféle provokáció a mocsatos élettől?!
A közelükben sertepertélő kerti bácsi megmeredt a térdeplésben. Az ujjai közt csattogtatott olló elnémult, az elburjánzott rózsatő metszetlen maradt. A hajlott tartású, idősödő úr azon töprengett, hová is tette a névjegyet, amit egy paparazzo tuszakolt a kezébe a minap, hozzáfűzvén, hogy ő egy bőkezű fickó, akit minden érdekel, ami a sorompón túl lakókkal történik.
Hát ez már valami, vélekedett a kerti bácsi. Dallamosan szívogatta ormányszerű, ívesen görbült, Cyrano-öröme jellegű orrát. Jókora fülkagylói, akár a lokátorok, a vétel irányába fordultak.
– Miféle randevú? – szörnyedt el Arissá. – Maga az apa! Ne mondja, hogy nem! Jól látom, hogy nem lelkes? Tényleg nem örül? Jézusom, mit műveltem?!
Végre O'Ross a sarkára állt, miáltal csakhamar tisztázták a helyzetet. Ezután kölcsönös titoktartási fogadalmat tettek. Végül a kitartóan vonakodó kerti bácsit is hallgatásra kötelezték.
Brad várta, várta, mikor szól neki Kristen, mert dehogyis akarta leleplezni őt. Emlékezett a témával kapcsolatos régebbi beszélgetéseikre, még a Kék Kristály körüli időkből. Úgy vélte, akkoriban mindent tisztáztak. Épp ezért arra tippelt, hogy élete hölgye meglepetésnek szánja a hírt, s a megfelelő, kellőleg ünnepélyes vagy csupán szép alkalom adódtán előrukkol vele.
Mindenesetre időnként említésbe hozta gyermek utáni vágyát. Látván a karjaiban heverő lány zöldes szemének ragyogását, rejtelmes mosolyát, szemernyit sem tartott attól, hogy az állapotváltozás az ő tudta nélkül egyszercsak megszűnik.
E felismerésre jutván rádöbbent, milyen ostobán felesleges volt eddigi félelme – sőt, paranoia volt a javából! –, miszerint a siker és a felhajtás előbb-utóbb közéjük áll, és szétdúlja kapcsolatukat. Saját érzelmeiben eddig sem kétkedett; ráeszmélt végre, hogy Kristenéi legalább oly szilárdak, mint a Seymet a mindhalálba is elkísérő Lilia szerelme.
S amikor a baba téma legközelebb szóba került, és a macskaszem rátündökölt, Brad külön élvezetet lelt abban, hogy tud a titokról, érti azt a fátyolozottságot a lány tekintetében, s ilyképpen részt vesz játékában.
De hát mire várhat a közléssel? A delfinekre talán? És miután úszott velük, megsúgja végre, hogy mostanában miért olyan gyümölcsevős, ragyogós, rejtelmes, a szokottnál érzékenyebb, szenvedélyesebb, érzékibb?
Na de mi lesz, ha nem jönnek a delfinek? A külalakváltozással járó állapotot nem sokáig lehet titokban tartani. Ő meddig tegyen úgy, mint aki mit sem sejt, hogy a kedvében járjon? Szülésig netán?
Ezen is eltöprengett Seym jelmezében, a Nyomorultak Szigetén.
A kő kövön szárazföld egyik oldalán épségben, érintetlenül maradt egykori lepra- és fegyenctelepen nem sokat alakítottak a díszletépítők. A magas mellvéddel körülzárt, kopár, nyomasztó hangulatú helyszín az élőhalotti lét sivárságáról mesélt. Ez áradt a talajt borító kövekből, az épülettömbökből, a levegőből, a satnya fácskákból.
A fekélykórosokat őrző vysnyetegekkel vívott harc felvételeinek szünetében a stábtagok többsége a mellvéd párkányára heveredett sütkérezni.
Brad, Danon és Kristen inkább elsétált a komor helyről. Úgy döntöttek, megszemlélik a sziget másik oldalán sínylődő börtönturistákat, az általuk Mazo Tours-nak titulált cég ügyfeleit.
Teljes vértezetben, talpig fegyverben lépdeltek, szökdécseltek szikláról sziklára a dühödten záporozó napsütésben, a hőséget alig enyhítő szellőben. Hamar bánni kezdték vállalkozásukat. Néhány laposan kúszó, gorombán szúrós, a grasszáló széllel, sós párával dacoló növényen kívül egyéb vegetációval nem találkoztak, árnyékot adó lomb még délibáb gyanánt sem zöldellt a szigeten. Miután maguk mögött hagytak egy jókorább szikladombot, megpillantották a turisták táborát.
A tömlöcül szolgáló kőházakban is leprások, elítéltek tengődtek valamikor. Ám akkoriban aligha éktelenkedtek rácsok az ablakokon, ajtókon, nem szögesdrót sövényezte a települést. Nem kopaszra borotvált, gömbölyűre kigyúrt, gumibottal, korbáccsal, sokkolóval felfegyverzett pasasok őrködtek az élőhalottak fölött. Hanem másféle durvák.
Bradék megálltak a domb tetején. Részint kőbe gyökereztek, részint elmúlt késztetésük, hogy még egy lépésnyivel megközelítsék a déli rekkenőben senyvedő, lerongyolt ruházatú, mocskos, elkínzott – de remélhetően legalább boldog – nyaralókat.
A fizető rabok az őrök felügyelete mellett törték a követ, s mert egyikük éppen kedvét veszítette eme turistaprogram iránt, legott elnyerte büntetését. Két smasszer eléggé meggyőzően korbácsolta meg az engedetlent.
Ottlétükre a táborlakók hamar felfigyeltek. Gazdag taglejtésekkel tarkított, izgatott eszmecsere kezdődött a fegyencek és fogvatartóik között.
Egyszerre csak kéttagú küldöttség indult a szirten bámészkodó O'Rossék felé.
A követek – egy rab és egy porkoláb – a mászástól kifulladtan, szuszogva torpantak meg előttük.
A rongyos, mocskos fogoly jeges pillantású kék szemmel tekintett ki az arcát borító vastag szennyréteg mögül, jobb kézujjait napóleonosan az egyik mellkastáji inghasadásba csúsztatta, és emigyen szólt hozzájuk:
– Üdv, halandók. Remélem, sejtik, hogy nem az vagyok, akinek látszom, hanem nagyon is valaki! Éppen a szabadságomat töltöm. Kikapcsolódom a szüntelen stresszel és hajtással járó, benzinfüstös, koleszterinfogyasztós életmódból...
– Egén? – szúrta közbe Danon. Süntövisei kifelé türemkedtek a bőre alól.
– És persze a luxusból és pompából is kiszálltam egy kis időre, halandó testvéreim! Az év bizonyos szakában néhány napot a vezeklésnek szentelek. Igen, pokolra szállók, kínoztatom magam. Itt majd megerősödöm azon hitemben, hogy nincs mit szánni másokon, hiszen magam is kibírom a szenvedést. És persze ilyenformán visszaveszek valamicskét mindabból, amit évhosszat másokra mérek.
– Egén? – kérdezte Brad is. Gyanította, hogy erőst borzolódik a szőre.
– Maguknak sejtelmük sincs, ki vagyok én! Ez most sebaj! Most a senkiséget, névtelenséget is ki kell bírnom, ez a program erről is szól. Nem mondom, pokolian sért, mégis zokszó nélkül gyötrődöm, és büszke vagyok magamra! Számosszor edzett acélként térek vissza innen a civilizált világba! A befektetés busásan megtérül: megint lesz erőm a kíméletlenséghez, hajthatatlansághoz. Manapság másként nem lehet megélni. Nem is tudom, miként bírnám tovább kikapcsolódás nélkül!? Lehet, hogy összeroppannék, és ezzel átengedném a helyet a sarkamban törtető vetélytársaknak, ellenségeknek! Na, azt már nem!
– Parancsol? – firtatta Kristen. Úgy nézett a pasasra, miként a vysnyetegekre, Enorra, Nervre sem. Szemrése szűkült, tekintete hűvösödött.
– Nos, halandók...
A gömbölyűre esztergált porkoláb közbevágott:
– Rengeteg a körítés! Összefoglalom a velejét! A kliensek azt akarják, hogy szabadítsátok ki őket! Értitek? Kiskubiztuk, hogy filmet forgattok, szóval tudjuk, hogy nem vagytok igaziak...
– Tényleg? – csodálkozott Danon.
– Ja! Még az is lehet, hogy én már láttam is valamit tőletek, valami piszkosul bunyósat! Tök halál a szerkótok! Ha végeztek a melóval, tárgyalhatunk a felszabaduló csuklóvédőkről, meg más cuccokról is. Tökre harapom a többit is! Megalkuszunk, aztán elhordom a gúnyátokat a motorozáshoz. Ugyanis van egy betyáros Harleym.
– Pofa be, smasszer! – kérte a huzamosabb ideje mosdatlan, áthatóan bűzlő rab. – Én beszélek, ezt már rég leszögeztük! Maga csak szétbunkóskodja a társalgást! Bocs, halandók! Íme, most láthatták, mi a különbség a tahóság és köztem! A következőt óhajtom maguktól: az esti órákban jöjjenek vissza, de még sötétedés előtt, és persze a tengeren, motorcsónakokkal! Támadják meg az őröket! Legyen szilaj rikoltozás, ökölcsattogás és kardvívás is! Ne kapkodják el, legalább tizenöt-húsz percig tartson! Ja, hozzanak magukkal kamerákat, meg mindent, ami a halhatatlansághoz szükséges! Miután a foglyok végigköpdösik és megrugdalják a lekaszabolt smasszerok hulláit, tűzijátékos ünneplést szeretnék. Értik? A legvégére kellenek a petárdák! Természetesen nem élesben kell kaszabolni, se megdögleni! Az persze pech, ha valaki megsérül, ne adj'isten meghal, de az az illető privát baja. Mindenki vigyázzon magára! A műsor honorálása tekintetében nem leszek kicsinyes. Látom, hogy nem világsztárok, de remélem, nem is szimpla statiszták. Úgy a kettő közt kéne lenniük valahol. Talán valamelyest hírnevesek. Ha már két-háromszázezren hallottak magukról, az elégséges nekem. Úgy értem, hogy ide. Valóban ötletes a ruházatuk. Melyik Korból való? Valami görögöt vagy egyiptomit forgatnak?
– Na? – nógatta őket a smasszer. – A kliensem nem szereti, ha visszautasítják. Nyögjétek ki, hogy igenis uram, ne szarozzatok!
Danon Bradre pillantott. Elvigyorodtak. Megcsókolták csuklóvértjük külső oldalát.
Nem folytathatták a rituálét. Kristen megfogta a kezüket.
– Menjünk innen – nyögte utálkozón. – Napszúrást kapok.
– Ne nyafogj, kis buksza! – rivallt rá a foglár. – Jól teszitek, ha igent mondtok! Ez atyai tanács!
Danon megböködte Brad könyökét. Válla kissé rázkódott.
– Mondj valamit, én fuldoklóm!
– Az efféle dolgokhoz én már ifjan is öreg voltam. Ha ilyeneket hallok, utána két napig impotens leszek.
– Mi van? – érdeklődött az ágyúgolyó fazonú foglár. – Pofán csapjalak? Verekedni akarsz?
– Verekedni csak ketten lehet – sóhajtott O'Ross.
– Vagy többen – fűzte hozzá Corl. – Nézd a csókát! Arckifejezését tekintve nem egyfolytában ragyog rajta az értelem.
– A másik figurához mit szólsz? – kérdezte Kristen.
– Az meg tizedpillanatokra sem tud szabadulni attól, hogy ő egy valakicsoda, ezért aztán képtelen rezzenni másokra.
– Ezt a karaktert elmesélem Marknak – helyezte kilátásba Brad. – Kétkedni fog a létezésében. Szívesebben elhiszi Rongykoboldot, mint ezt a rongykalózt.
– Neki van igaza! Ha kell, majd tanúskodunk – ígérték társai.
Az ajánlattevő pengén elvigyorodott. Szeme, alsó ajka, keze enyhén vibrált. Orrnyálkahártyája biztosan romos volt a tömérdek szippantgatástól.
– Na? Akkor tehát úgy gondolják, hogy ezzel a kis közjátékkal felsrófolták a tarifát? – negédeskedett. – Ne is beszéljünk pénzről. Leljünk egymásban élvezetet. Őszintén szólva nem hittem volna, hogy ilyen unalmas lesz a kőtörés, raboskodás. Na mindegy, ha egyszer megfogadtam, hogy néhány napig nem foglalkozom tőzsdei hírekkel, nem nézek híradót és partira se megyek, akkor kibírom, és passz! Pontosan ezért jönne jól valami változatosság. Hét óra megfelel? Először persze a kamera szálljon partra, hogy minden mozzanatot megörökíthessen. Hozzanak több nőt, ez az egy a fél herénkre sem elég! Képzelhetik, milyen kiéhezettek vagyunk, ennyire távol az emberi kultúrától! Tényleg ne is firtassák a piszkos anyagiakat. Meg fogja érni mindannyiuknak! A többi fegyenc sem ágrólszakadt! És legalább annyira unatkoznak, mint jómagam!
– Inkább a fityma csattogjon, mint a penge – epigrammázott Danon.
Megfordultak, és visszasiettek a fekélykórosok telepére. Megküzdöttek a katonákkal, fellelték Reydót.
A felvételek alatt a biztonságiak több ízben eltanácsolták a közelből a rabruhás, smasszergúnyás bámészkodókat.
– Mit is mondott a rongykalóz? – mélázott O'Ross a munka végeztén. – Hozzanak magukkal kamerát meg mindent, ami a halhatatlansághoz szükséges. Ó, a francba! Ha sejtenénk, mi lehet a minden, örökéletűek lehetnénk!
Ezután Markhoz fordult. Elregélte az eseményt, majd az iránt érdeklődött tőle, találkozott-e a valakicsodához hasonló figurával.
Player kimerültén felnyögött:
– Tudom is én, milyen az élet, amikor örökké forgatok-írok?!
– Mi a szándékotok? Lesz fegyencszabadító-show? – kérdezte Rubyn. – Szerezzünk hozzá helikoptereket! Habár szerintem sokkal megérdemeltebb volna számukra egy szívatás!
– Inkább egy kevés forró ólmot öntsenek a fülembe, és térdepeltessenek a sarokba – felelte Brad.
– Roppant szívesen megszopatnám a rongykalózt – csatlakozott Danon. – Mégis inkább leküzdöm ezt a vissza-visszatérő infantilis kísértést. Nincs annyi szabadidőnk, hogy minden ilyfélét megcumiztassunk. Különben is ezek oly sokan vannak, hogy már-már arra gyanakszom, mi vagyunk abnormisak, nem ők.
– Ma éjjel inkább vigadjatok nálam – ajánlotta Phil. – Padlizsánt, virslit, gombát sütünk a kertben. Ha gondoljátok, leihatjuk magunkat. Van sárga föld.
– Frászt! Nem megyek a kertedbe! – protestált Melodráma. – Múltkor is valami nyirkos fával raktál tüzet! Az meg iszonyúan füstölt, kormok, pernyézett. Még mindig kátrányt köpök, és úgy büzlöm, mint egy vulkán!
Phil megütközött a panaszon.
– Nem ízlett a korompörkölt? Teljesen hisztis vagy, mióta kitaláltad ezt a válási marhaságot! Miért nem jó a régi szituáció a hátralévő húsz-harminc évre?
A humorérzékét veszített Melodráma az állatidomárra vicsorított.
– Azért, te házassághoz nem konyító, cinikus független, mert megveszek az avítt szituáció rutinjától, unalmától, álságaitól! Nekem nem fivér-nővér kapcsolat kell, HANEM SZERELEM!
A háttérben valaki huszonhetedszer kezdeményezte, hogy szálljanak fel a rájuk váró hajóra, mert az már igen szívesen visszajuttatná őket a partra.
– Inkább hazaúszom! – toppantott az első asszisztens.
– Szeretnék valami vigasztalót mondani neked, mert kedvellek – próbálkozott Kristen. – De még sosem voltam férjezett, házasságot alig-alig láttam, mivel a szüleim korán szétrebbentek, és az ismeretségi, baráti köröm is főként szólistákból, elváltakból jött össze. Brad, akivel a legtöbb időt töltöm, szintén nem elég dörzsölt e műfajban.
– Kérdezzétek Markot. Ő teljesen nős! – ajánlotta Atya. – Ja, és én is az vagyok! Szerintem szuper a házasság! Komolyan!
– Naná, hogy szuper! – rikkantott Melodráma. Kékre-zöldre festett, csutkára vágott haja az égre meredt. – Amíg szerelmes az ember, minden szuper! De hová a pokolba tűnik el a szerelem?! Ne hidd, hogy időben észre fogod venni, mikor elillan! Nem fogod! Oltári spéttel döbbensz csak rá, hogy jé, már ezerkilencszázhuszonhétben kiszerettél életed párjából!
Brad átkarolta az asszonyt.
– Ha végleges az elhatározásod, szólj, miben segíthetek.
– Végleges az elhatározásom – jelentette ki sötét ünnepélyességgel Melodráma. – Amikor a férjemnek bejelentettem, hogy vége, ő még csak össze se rezzent. Másnap figyelmeztetett a barátnőm, hogy zároltassam a számlánkat. Legyintettem. Miért lennék ilyen rosszhiszemű!? Hiszen húsz éven át bíztam abban az emberben! Aludtam rá kettőt, és úgy döntöttem, mégiscsak zároltatom a kurva számlát. Már nem volt mit! Erre varrjatok sliccet! Ügyvédhez rohantam, az pedig unottan megkérdezte, kötöttünk-e házassági szerződést anno. Nem? Akkor jegyezzem meg: legközelebb én érjek elsőként a bankba!
– Adjak kölcsönt? – kérdezte Danon. Próbált a zsebébe nyúlni, ám Kaiden jelmezén nem talált effélét.
– Utálom a teleregényeket! Azokban mindenki olyan kulturáltan válik! Utána összejárnak, barátságosan beszélgetnek, óriási egyetértésben nevelik a srácokat, együtt karácsonyoznak, mosolyognak, nyálzanak! Semmi lenyúlt bankszámla! Kamu!
– A te férjed férfiúi érzékenységén esett sérelem – kezdte Mark. – Várj, míg kiheveri. Szerintem jó dolog a házasság. Kényelmes, biztonságos, meleg, finom, otthonos. Az én feleségem is sűrűn szóba hozza a szakítást. Aztán mégse válik. Talán tudja, hogy nem élném túl, ha elhagyna. Szeretem őt. Már nem mindennap vesz elő az üzekedős hangulat, ritkábban csikorgatom a fogaimat, ha rajtakapom, hogy megszemlél egy másik pasast, vagy őt bámulja meg valaki. Már higgadtan szeretem, mintha megbizonyosodtam volna arról, hogy a kapcsolatunk örök darab.
– Kényelmes, biztonságos, meleg, finom, otthonos? Igen? Szerinted ezek a tébolyult szerelem jelzői? Nem inkább egy bundabéléses mamuszéi?
– Ezek a szeretet jelzői, vagyis csak néhány közülük. Nem bújok el röstelkedni azért, mert így érzek, mert én már ilyen megállapodottan vagyok boldog, derűs. Na persze, nem egyfolytában. Édesem, de hát miért akarsz padlófeltépkedős szenvedelmeket?! Ezek a hormonviharok az ifjú korosztályoknak valók! Rettenetes, hogy pont az én filmem közben borult el az elméd! A férjed még azt hiszi, hogy közöm van ehhez!
– Közöd van hozzá! – mutatott rá Melodráma. Viselkedésével erőst emlékeztetett becenevére. – Marhára közöd van hozzá! Elegem van az állóvízből! Beposhadtam! Erre pontosan a te filmed nyitotta rá a szememet!
– De hát miért? – nyüszített a direktor. – Kész, leállunk! Nem vállalom, hogy tömeges válási hisztériát robbantsak ki!
– Hát pedig...! – vigyorgott Danon.
Player tátott szájjal bámult rájuk. Ökleit a szeme felé közelítette.
Ne dörgöld ki! üvöltéssel jobbról Melodráma, balról Atya vetette rá magát. Csuklóit elkapták, fixálták.
– Az semmi, hogy rengetegen akarnak majd szerelmessé válni a filmed nyomán, de ha nem sikerül nekik, valószínűleg téged fognak ezért felelőssé tenni! – jövendölte Brad.
– Hát nem arról szól a filmem, hogy mindenki maga dönt a saját sorsáról!? És ki-ki személyesen tegyen meg mindent tulajdon élete sikeréért, kudarcáért? Hát miről szól a buta filmem?
– Erről mesél, és milliónyi másról, és igaz rajongója vagyok! – közölte Melodráma halkan. – És köszönöm, hogy feltépte a szememet, és megláttam, milyen boldogtalan, üres, hamis viszonyban tengődöm. Köszönöm, hogy a te filmed hatására meg mertem fogalmazni végre: már nem szeretem a pasast, akihez nőül mentem, és semmi értelme elviselkednem az ellenkezőjét a külvilág és önmagam előtt! Az én frigyem nem kényelmes, biztonságos, meleg, finom, otthonos. Köszönöm a figyelmet. Ennyi. Ne féltsetek. Most még egy darabig sistergek. Egy napon majd kihúzom a fejemet a seggemből.
– A fenébe! – sóhajtott a direktor. – Megyek, felkötöm magam! Induljon az a hajó! Nélkülem!
– Mark hazasétál a vízen – újságolta Brad. Öt ujjal lesöpörte homlokáról a fiktív verítéket. Az asszonyhoz fordult. – Azt hittem, meghaltál – mondta. – Pedig csak újjászülettél.
– Na, és melyik fájdalmasabb? Neked tudnod kell, Seym.

 

 

Miután a börtönszigeten felvett epizódok megjárták a TBS műhelyét, izgatottan várták a bemutatót a vetítőben. Ilyféle összejöveteleiket többnyire csupán egyetlen kellemetlenség zavarta meg, a Howard Gamble nevű.
Player minden összetűzésüket követően megfogadta, és munkatársainak is megígérte, hogy beszél a stúdióvezetéssel, és másvalakit kér helyette, hiszen maholnap képtelenek lesznek együtt dolgozni. Aztán valami folyton közbejött, a háromhowardos személy okozta problémánál jóval fontosabb, éspedig maga a forgatás, továbbá a musztervetítések.
Azokat az alkalmakat várták leginkább, amikor a Bömbiék által létrehozott animációs részek és az „emberrel fölvettek” egyesítésének lehettek szemtanúi. Ekkor még vágatlan verziókat láttak. Mark apróra kikérdezte mindannyiuk véleményét, meg is fontolta szavaikat, ám főként a saját ösztöneire, tehetségére hallgatva döntött a változtatásokról, úgyszólván csalhatatlanul.
Laddy is megjelent a bemutatókon. Tetszését szűkszavúan nyilvánította ki, annak ellenkezőjét főleg testbeszéddel adta a direktor tudtára.
Várakozás közben Corl felült az asztalra, egy szendvicsestálca mellé.
– Napok óta az jár a fejemben, miről szólt volna a másik verzió.
– Miféle másik? – rökönyödött meg Player. – Nem volt másik verzió.
– Remélem, nem lincseltek meg, mint ortodox Mark-hívők, de én azon a változaton tűnődöm, amelyben Seym meghal, és Kaiden marad a várandós a mellett.
– Tűnődj csak – hagyta rá a rendező. – Bármelyik szálat végiggondolhatod. Játszogass, mesélj magadnak. Az ilyetén kondicionáló tréning kimondottan jót tesz a fantáziának, ugyanis löttyedtség ellen dzsal.
– Tehát nem rettegtek az én verziómtól? – lelkesült Danon. – Ha ezt forgatnánk le, főszereplő lehetnék! Ugyebár, Brad kiesne, Kristent pedig állatira elnyomnám. Na? Jól van, komolyra fordítom a szót. Minden sejtem a mostani szerepé. Ám az a figura is tetszene, akivé Kaiden válna, gyászesetben. Írj nekem ilyen forgatókönyvet!
– Tényleg szeretnéd?
– Persze. Szörnyen beindultam rá! Éjjel-nappal a fejemben motoszkál. Olyan érzés, mintha valami élőlény kotorászna bennem. De hát ez a te figurád, a te lelkedben, képzeletedben fogant, én nem babrálhatok rajta.
Howard mély lélegzetet vett, bizonyára azért, hogy beszóljon nekik valami fölöttébb kedveset. Mintha csak az ő hörrenésére vártak volna, kitört a vetítés.
Megpillantották a Nyomorultak Szigetére igyekvő bárkát, és a palástjaikba burkolódzott Seymék körül sündörgő hajós alakját.
Hopk kis termetű, hajlott hátú férfi, bal lapockáján jókora púppal. Szögletes koponyáját gyéres, tollpiheszerű, vállig érő hajzat borítja. Homloka merő ránc és barázda, szemöldöke fültől fülig mászó kóc, dülledt szeme vizenyőkék. Túlméretezett, agyonültnek rémlő orrát jókora bibircsókok teszik csicsókához hasonlatossá. Szája épp csak vonásnyi, álla hegyes, puha, lógatag. Szürke köpenyt, azonos színű inget és nadrágot visel. O alakú lábain koszlott kapcatopán feketéllik. Hosszú kézujjait is karikába merevíti valamilyen nyavalya.
A fürkész révész álnok figurája oly jól sikerült, hogy hosszan tapsolták és azonnal Quasimodo-díjra jelölték az őt alakító színészt, s az felállva, forgolódva, összekulcsolt kezeit rázogatva, széles vigyorral hajladozott a megtiszteltetéstől. Maszk, smink, jelmez és egyéb trükkök nélkül valóságos szépfiú volt.
Hirtelen csönd támadt, midőn a tündérek szőtte palástokról föllebbentek a jókora madarak, és az égboltot befeketítvén ellepték a Nyomorultak Szigetét. Ez a képsor már a TBS műve volt; az animációs világ úgy olvadt egybe a másikkal, hogy még sebszélek sem látszottak. Nem először látták e csoda megvalósultát, mégis mindannyiszor gyermekmód hagyták magukat elbűvölni.
Ültek a székükben. Brad átengedte a kezét, hogy a lány szorítgathassa az ujjait, miként hajdan a Kék Kristály musztervetítésein is. Mindketten képesek voltak elszakadni attól, hogy önmagukat látják, azonosultak a mese világával. A hősökkel együtt vívták be magukat az erődítésszerű kapun.
Az alacsony ajtónyílásokban, melyeken egyenes tartásban nem lehet ki-be járni, a gennykór különböző szakában lévő élőholtak gubbasztanak. Keresztül-kasul kisebesedett, nedvedző testüket egymás előtt is szégyellvén, laza leplekben rejtőznek, ám érzékeny bőrük még ezek könnyűségét is nehezen viseli el.
Némelyek húsát koponyacsontig, szemüregig vagy még továbbig rágta szét a kór, másoknak végtagjaik rongyosodnak, gennyedznek, rothadnak.
Legtöbbjük kiégett, üres tekintettel bámul a jövevényekre, ahogy némely idősb személyek merednek a fiatalra, ezt gondolván: ostoba! Te még mit sem tudhatsz az életről!
Roccával együtt keresték Reydót.
A varázslót kutatván a halottasházba is benéznek. A tenyérnyi ablakú, Nerv-illatú helyiségben néhány tetemtartó asztal álldogál. Kettőn kiterített holttestek hevernek. Zöldes bőrű, szörtelen rágogók nyammognak a lecsupaszított porhüvelyeken. A jelekből ítélve a többi gyászpadról is ők pucolták el az elhunytakat. Itt alighanem csak a csontokat temetik a tengerbe.
Szembeszálltak a szállásukról elősereglő katonákkal. A csatározás képeit szemlélvén egyszer sem ötlött fel bennük a vigasztaló gondolat, miszerint ne izgulj, úgyis Seymék győznek, másként nem lehet! Ők bizony aggódtak a hősökért, feszengtek ültükben, a váratlanabb támadásoknál összerezzentek, izmaik meg-megrándultak, mintha ők maguk is kardoznának.
– Mark, kiről mintáztad a vysnyetegeket? – firtatta Tyra. – Vagy inkább atyjukat, Vystert?
A szólított krákogott egy keveset, mielőtt válaszolt volna.
– Megsúgom, de ne merd terjeszteni, mert úgyis letagadom. Társaságban találkoztam egy hasonszőrű figurával. A küllemét-bellemét tekintve is irtó ronda fickó bizonyára veszett farkas és medve nászából keletkezett. Mit ád az ég, na meg persze a véletlen, hát nem ő a rémlovag pontos mása?! Mégsem aggódom, hogy magára ismer Vysterben. Ugyanis meglehetősen nyers stílusban a tudtomra adta, hogy ő hűséges típus, tehát kizárólag a „vetélytársam” filmjeit nézi meg, és senki más mozijára nem kíváncsi. Hát ennyi.
– Van vetélytársad? – hökkent meg O'Ross. – Nekem eddig úgy tűnt, hogy olyan piti dolgokra, mint például az egymás szájába könyöklés, nemigen áldozol időt és fáradságot a drága életedből.
– Attól még lehet vetélytársam, hogy nem én kerestem magamnak, hanem ő választott engem!? Ama „rivális” filmrendező a legutóbbi filmjében odáig ment, hogy a következő üzenetet adta az egyik hőse szájába: Reszkess Player, jövök!
– És? – kérdezte Brad. – Berezeltél?
A direktor vállat vont.
– Olyan érzés volt, mintha egy kétéves kölyök orron dobott volna a strandlabdával. Kis bosszúság, közepes nevetés. Viszont, amilyen furcsák a véletlenek, Hopk, a révész eléggé hasonlít a szóban forgó pályatársra. Erről ennyit.
Többfelől is félhangos mosolyok hallatszottak.
– Ezt nevezném angyali gonoszságnak – szólt Danon.
A harc végeztén előkerült a varázsló.
A magas, hullámzó testtartása aggastyán bal felét csontig lecsupaszította a kór. Ezen oldalán imitt-amott még tartja magát néhány zölden gennyedző bőr- és húscafat.
Jobb fele tökéletesen ép. Lapockáig érő, selymes, színezüst haja szálanként, lágyan lebegdez a tenger felől fújdogáló szélben. Arcbőre finoman ráncos, enyhén szarkalábas. Ezüstcsillámos szemöldöke alatt szűk résben ülő, lüktetően, elevenül kéklő szem ragyog, fenséges orra királyhoz is illenék. Selyemszálas bajusza elrejti puha, keskeny, haloványan kékes ajkait. Mellig leomló szakálla oly varázslatos színű, mint a hómező teliholdkor. Szürke palástjából keskeny kéz bújik elő, öt ízesülésből álló hosszú ujjat opálfehér körmökben végződnek. Középső ujján gömb formájú, furcsa gyűrű tündököl.
Amikor elkövetkezett a jelenet, amelyben a gennykóros Reydo visszaváltozik, Kristen előredőlt ültében, nehogy egyetlen mozzanatot is elmulasszon, mégsem vette észre a mágiapillanatot, melyben egymásba illeszkedtek Bömbiék és Egon képei.
Némelyik rész előtt a feszült Mark félhangosan nyögdécselt attól féltében, hogy most majd becsúszik valami gikszer, mintha nem merné hinni, hogy elképzelései maradéktalanul, zökkenetlenül megvalósulhatnak.
Pedig így történt.
Azután egy percig némán ültek a rájuk kattant lámpafényben, és a közlendőjüket fogalmazgatták. Végül egyikük sem szólalt meg, hanem a szokásos módon Bradre meredtek, mintegy átengedvén neki a kezdés jogát.
O'Ross ezúttal nem süppedt a székébe. Köhintett, behangolt, elvigyorodott:
– Kőhegyek hengeredtek le a szívemről. Ez a gyógyulásos jelenet bármelyik pillanatban átcsúszhatott volna tömegpusztító giccsbe.
Egon a homlokát ráncolta.
– Te komolyan aggódtál? Hogy átcsúszik?
– Miért ne? Mark imád pengeélen dzsesszbalettezni. És mi vagyunk a tánckara.
– Még sosem csúszott át. De még csak meg sem bicsaklott – szögezte le Melodráma. – Azért csinálja ezt, mert virtuóz módon ért hozzá.
– Igen. Zseniálisan megy neki a varázskardon táncolás – bólintott Brad. – Az egész ettől, ezáltal él és rezonál. Ez nem múlékony álenergia, hanem velőtrázó tehetség. Ezzel visz be minket mélyen a meséje szövedékébe, a CSODASÁVBA, így éri el, hogy jelenlévőnek, a hőseivel azonosnak érezzük magunkat. Ezzel dermesztget bennünket, ha valamit-valakit félteni kell, melenget, ha gyönyörködtető érzelmek kerülnek elő. Kevesen képesek ilyféle varázslásra. Mindez úgy jön belőle, mint a zene. Nála megvan az összes gyötrődés és szépség, az alsó és a felső regiszter. Olyan, mint egy mítoszbirodalom; ahol nem szégyellik évszázadról évszázadra megőrizni, másokkal megosztani az ősi meséket, ott azok láthatatlanul, észrevétlenül éltetnek, és megadják a létezés öröméhez kellő rezgéseket.
Howard megcsikordította a pasztillás dobozka fémfedelét.
– Jézusom! – cuppogta, cukorkákkal teletömött szájjal. – Mi a rossebért nem arról beszélünk, miért itt vagyunk? Speciel egész jó kis anyagot dobtatok össze! Van itt minden, ami a nagyérdeműnek kell: fekély, csontváz, trutyi, belezés! Megjegyzem, manapság a számítógépes animáció sokkal több trükkre képes! Továbbá hiányolom azt, amit már a múltkor is kértem: az ég szerelmére, legyen jóval pörgősebb! Száguldjon! A vágásnál majd nagyon figyeljetek erre! Ne hagyjatok szarban, én már vért pisálok a reklámszervezéssel! Ahány éhenkórászt partira hívtam, etettem, itattam mostanában, direkte azért, hogy firkáljanak össze valamit a készülő moziról! Rengeteget szaladgáltam, izzadtam, jópofáskodtam! Felhajtottam a legtutibb marketingeseket, hogy segítsek nektek! Hogy minél többet kaszáljunk a manócskás, tündéres, bigyókás mozitokkal! Ehhez az kell, hogy szakadatlanul a filmetekről szóljon minden, még a klozetöblítőkből is ez folyjék! Akkor legalább hálából arról beszéljetek, amiért idegyűltünk! Ha én egyszer elmesélném a rajongóitoknak, hogy milyen fárasztóak, lelkizősek, féleszűek vagytok! Pengeélen dzsesszbalett!? Mítoszbirodalom!? Ennyi baromságot! Ennek én a tizedét sem értem!
Brad felsóhajtott.
– A pokol a földön van, nem vitás. Howard, már roppant régen rojtozod az idegeimet. Részint azzal, ahogy lépten-nyomon rágod a szart hűvös halomba. Másrészint a kozmikus méretű seggségeddel. Nem tudok gurgulázó röhögéssel reagálni rád, ugyanis most kifröccsent a kis hócipőm!
– Nem az a dolgod, hogy velem vitatkozz, tiszteletlenkedj! Utoljára figyelmeztetlek: ne felejtsd el, ki vagyok, ha még érvényesülni akarsz a szakmádban! A szakmádban, érted?! Vagyis az arctalan ugribugrizásban! Színészkedésről többé ne is álmodj! Ezentúl kegyetlenül betartok neked! Gőzöd sincs, meddig elér a kezem! Véged van! És ha kinyírtalak, utána hiába jössz hozzám térden csúszva! Te még nyelvtornával, fenékriszálással se mész nálam semmire, mint némelyik csirke! Megvallom, tőlük néha ellágyulok, még akkor is, ha korábban pimaszkodtak velem!
– Térjünk vissza tárgyunkhoz – szólt közbe Mark. – Howard, mi itt dolgozni szeretnénk, de te folyton közbezörögsz. Gyorsan megcsinálom a horoszkópodat, azután kimehetnél! Íme: te a vadbarom jegyében születtél! Most bandukolj vissza az irodádba, terülj el a szófán, és folytasd, amit félbehagytál! Alázgasd porig a körülötted hüllőző-sündörgő, szerepet, pénzt, karriert, hírnevet, érdekházasságot remélőket. Tudnod kell, még ma megvesztegetem Szent Antalt egy komolyabb összeggel, hogy míg világ a világ, vessen véget a magadfajta üres mutogatóbácsik uralmának!
– Piha! – nyögte a hökkent Melodráma. – Mark, ne izgasd fel magad! Ne feledd, te alapvetően kiegyensúlyozott ember vagy...
Player legyintett.
– Kiegyensúlyozott ember nem filmez, ír, zenél! Nem vágja állón Howardot! Mint mindjárt én!
Bömbi feljajdult.
– Megmondtam már nektek, hogy engem a munkán kívül más nem érdekel. Amennyiben Howard Gamble nem söpör ki az ajtón, MOST, felmondom a szerződést! Ilyen fickóval nem lehet dolgozni! Lakhatóbb lenne a világ nélküle.
Danon megsercegtette a szakállát.
– Hát igen. Iránta táplált érzelmeinket nagyjából így lehet lefinomítani. Mindenesetre, ha egyszer majd egy ilyen alakot kell játszanom, nem fogok beijedni a feladat méretétől! Az ő megformálásához annyi kell csupán, hogy valamiféle szadista frigiditással viszonyuljak mindenhez, ami emberi.
– Szeretném, ha többet nem tenné közénk a lábát – szögezte le Bömbi. – Valahányszor hozzászól a bemutatott részekhez, olyan érzés vesz elő, mintha vaknak táncoltunk volna sztriptízt.
– Hát tisztára meghibbanok köztetek! – ordított Howard. – A lelkemet kiteszem értetek! A stúdió pénzét kockáztatom a manócskás, szellemes hülyeségeitekre! Néha egy kicsit odamondogatok nektek, de a világért meg nem bántanék senkit se! Mi ez? Összefogtatok ellenem? Engem nem lehet innen kiküldeni! Eltávolítani! Kirúgni! Én vagyok a hatalom!
– Te mindenre tudsz mondani valamit, csak az a fő, hogy fájjon! Nem igaz, kis Howard? – mordult Tyra.
– Gonoszul rossz fickó – sóhajtott Kristen. – Hadd maradjon. Menjünk el mi! Leülünk Phil kertjében, sütünk ezt-azt, Melodrámának korompörköltet is, és megbeszéljük, amibe itt belefogtunk.
– Hé, hé! – kiáltott utánuk az epebajnok producer. – Mark, mi lesz a könyvváltozattal?! Lefogadom, hogy félig sem írtad meg! Sürget az idő! Adjuk ki valami gyorsírónak!
Rácsapták az ajtót.

 

 

Amikor Bömbiék bemutatták a tündérek szőtteseiről készített képsoraikat, ezzel jócskán elállították a lélegzeteket. A köpenyeken, a nyeregtakarón, Rocca marusán és Achat ruháján álom- és vágyjelenetek kavarogtak, az ezekben szereplő, valósághű alakokat, Seymet, Liliát, Kaident, Rongyot és a többieket a TBS grafikusai keltették életre. A gyakorta váltakozó képek folyamatos mozgásban voltak. Ez főként azok számára derült ki, akik kockánként nézték meg a szalagot. Ha ez a ruhadarabokon zajló – film a filmben – fordulatosság feltűnt is nézőjének, az előtérben folyó cselekmény elvonta róla a figyelmet.
Mark kajánul megjegyezte, hogy ezt a jelenséget ajándékul szánják mindazon bolydult rajongóknak, akik abban lelik gyönyörűségüket, hogy direkt keresik-kutatják a filmekben, ki felejtette magán a karórát Trója ostromának jelenetében, ki kezdte a snittet lila hajjal és végezte sárgával, hol látható villanydrót, vonatfüst vagy repülőgép-kondenzcsík az ősemberekről szóló történetben. Ők boldogan elcsemegézhetnek az eleven szőtteseken.
Howard ekkor már nem mutatkozott a vetítéseken. Az őt helyettesítő fiatal, stábsimulékony producer hajszállal véres-cápább volt, mint pénzéhes elődje. Viszont csupán akkor hordott össze hetet-havat, ha a véleményét kérdezték. Mivel semmit nem tudott olyan szemszögből vizsgálni, hogy ő egy emberi lény, aki beül a moziba, hanem csak olyanból, hogy mennyi lenne a bevétel, ha ezt meg azt így meg úgy csinálnák, a problémát egyszerűen megoldották: többé nem kérdezték.
Ő csendben végigülte beszélgetéseiket, a filmrészletek tizedik ismétlésénél sem óbégatott. Mi több, homlokráncolva figyelt rájuk, olykor jegyzetelt is.
Rubyn kileste, mit ír a noteszébe, s utóbb persze elpletykálta társainak.
Ilyféléket látott a papírlapon: tévésorozat a filmből!!! 20-30 rész!!! Könyv, fejezetenként!!! Képregény!!! Hetilap a sorozatról!!! Kártya a szereplőkkel!!! Társasjáték! Ruházat: Fekete Herceg vagy Seym márkanév! Filmbéli ékszerek, tetkók! Csizmák! Kasza!!!
Egyebeket is lejegyzett, azt is pontosan könyvelvén, kinek a szájából hangzott el a figyelmét felkeltő mondat:

 

„Ha valaki hülye akar lenni, akkor talál rá okot. (O'Ross)

Miért egyszerűbb megkritizálni a teremtést, mint örülni az életnek? (Player)

Aki nem szokott gondolkozni, az ehelyett lázas véleménynyilvánítással foglalkozik. (Corl)

Felcsillant a vérszeme. (Kristen Levy)

A jég hátán is eladná a fagylaltot. (Melodráma)

Ki tudja, hogy a fazekas vagy a fazék alakul-e többet? (O'Ross)

Ha tehetségtelen, mikrorealizmussal filmre viheti egy teljes napomat, pisivel, kakival, akkor sem én leszek a vásznon. (Corl)

Sosincs késő a boldog gyermekkorhoz. (Player, idézet)”

 

A jegyzetekről hallván Danon indítványozta, hogy foglalkozzanak a fickó intellektuális fejlődésével, és minden vetítési nap előtt dolgozzanak ki fejenként öt-öt epigrammaszerű mondatot, melyeket aztán a csevegésbe szőnek.
– És? – kérdezte Brad éleslátóan.
Ez az érv meggyőzően hangzott. Corl letett ötletéről.
Achat tetőtől talpig Mathe-ék teremtménye volt. A formás, csinos, babusgatnivaló, hatalmas szemű, kézbe simuló koboldlány létrehozása is azon a bizonyos pengeélen történt, ugyancsak megbicsaklás nélkül.
Rubyn fenntartás nélkül elhitte-elfogadta Achátot, egyetlen gondja volt mindössze: nőgyűlölő életkorszakában tartott, s igencsak erőt kellett vennie magán, hogy azonosulni bírjon Cibóka szemérmes-szégyenlős szerelmi szenvedélyével. Tehetséges lévén, ezt is megoldotta.
Tellettek-múlottak az idők, a film a végkifejlet felé gördült. Megest bekövetkezett a Csipkerózsa-állapot, mint a Kék Kristály forgatásakor. Ahogy a forgatókönyvoldalak fogyatkoztak, úgy lassult a munka, már-már varázsálom szállott rájuk. Titkon mindannyian azt remélték, hogy valami csoda folytán mégsem kell búcsút venniük az általuk megnyitott, keresztül-kasul bejárkált, megkedvelt világtól. Ugyanakkor alig várták, hogy láthassák a befejezést, a kész filmet. Élvezhessék elejétől végéig az egészet, színészekkel, trükkökkel, animációval, Laddy borzongató, meséi szép zenéjével.
A tündérporos jelenet forgatásának éjszakáján Kristen óriási küzdelemmel leplezte izgatottságát. Feszülten várta a megfelelő pillanatot, melyben megsúghatja Bradnek a babahírt. Az állapottitkolás mindinkább nehezére esett, és immár bonyolulttá is vált, hiszen meztelenül keltek-feküdtek, és lapos hasán, a köldöke alatti vonalban igencsak látszott a körte formájú dudorodás.
Ráadásul O'Ross különös örömét lelte abban, hogy az ő fokozott étvágyával, szabad szemmel is látható gömbölyödésével foglalkozzék. Ilyenformán roppant nehezére esett a hallgatás, ám ha már eltökélte, hogy kivárja a szívének kedves alkalmat, akkor az esetben is kivárja, ha élete pasasa folyton az ő furcsa vonzalmán ékelődik, melynek hatására naphosszat paradicsomot, banánt, sárgadinnyét muszájt majszolgatnia, ugyanis ha ezt nem tette, akkor szédült és émelygett. Sőt, mivel tudta magáról, hogy ő egy konok bestia, sejthető volt, hogy akkor is kivárja az eltökélt alkalmat, ha közben megindul a szülés.
Ez még szerencsésen messze volt, midőn bekövetkezett a vágyva várt körülmény.
Visszanézvén elképednek a váratlan varázslaton. A mögöttük maradó, túldíszített, cicomás építményről lassan lefoszlanak a vysteri cifraságok.
Bástyacsipkés, soktornyú, kecses palota rajzolódik elő a simogatóan kék éjvégi égbolt hátteréből. A körülötte törpéllő házakat eltakarja a védelmüket szolgáló, magas várfal és az utóbbi sétányát benépesítő, ringatott koronájú, dús lombú fák.
A vizesárokból eltűnnek a szörnyeteghullák, az elesettek holttestei, a tengernyi vér. Kristályosan csillogó, tiszta víz tölti meg a medret.
Lilia lecsúszik lováról. Seym követi kedvesét.
Letérdelnek a partszegélyen. A lány előveszi az Orendától kapott, bambuszlevélből készült, tündérhajszállal átkötött dobozkát.
Emlékszik az ajándék átadását kísérő szavakra: Tudni fogod, mikor bontogasd ki. Segítségül ennyit: az iskátula tartalma örömöt szépítő-tetéző.
– Azt hiszem, most kinyithatom – leheli.
Mutatóujja élével végigsimít Seym bal arcfelén. A férfi szeme alól eltűnik a festett könnycsepp, szomorkás fintorba görbült jobb szájzuga kisimul.
Megmámorosodnak. Egymás érintése tüzeket lobbant bennük, felforralja az ereikben zuhatagló vért. Hallják tulajdon részegült, vad, összevissza szívdobbanásaikat. Már annak gondolatától is kifulladnak, hogy mit tesznek majd, ha kettesben maradnak. Lilia a férfi fülébe súgja: tudom, hol tartod a Varázskulcsot...!
Ezután kibontogatja a dobozra kötött tündérhajszálat. Felnyitja a fedelet, s alig hisz a szemének.
A halványuló hajnallat fenséges, királyi kékje megtelik ezüstös tündöklettel, lüktető, ragyogó szikrázással. Akárha izzó lámpásbogarak lebegnének, kavarognának a várárok fölött, a levegőben, az égbolton.
A skatulyából kiszabaduló tündérpor fényes sziporkái lágyan le s föl úszkálnak a vénséges városfal kövei előtt, megvilágítják a repedésekben zöldellő növények apró, színes virágait, a magasban bókoló fák lombját, de még a teliholdat és a csillagokat is.
A csillámlat szétrajzik körülöttük.
Rongyó, Achat és Kaiden is leszáll a lóról, de még a lábukról is leereszkednek. Ki térden, ki a sarkán ülve csodálja a tündevarázst. Úgy érzik, mintha a szépséges Világ, akár egy buborék, a vállukra lebbent volna. Az ilyen káprázatos pillanatok simítják semmiséggé a létezés kínjait.
A föléjük magasodó várfalon izgatott patanók gyülekeznek, csodálják a kivételes tüneményt. Gyönyörködve nyögdécselnek, sóhajtoznak; odaszólítják társaikat, nehogy valaki lemaradjon a Megismételhetetlenről.
Seym hatalmasat gondol. Letérdel a lánnyal szemközt. Lilia ugyanezt teszi. Ujjaikat, tekintetüket összefonják.
– Leszel a feleségem? – kérdezi a herceg. – Kössük meg frigyünket e tündéráldás alatt!
– Igen! A feleséged leszek, Seym.
Összeölelkeztek, és ekkor Kristen halkan, az izgatottságtól kissé elmélyült, rekedtes, fulladt hangon Brad fülébe súgta a titkot; válaszképpen fokozódott a szorítás a dereka körül, s a férfi olyféle sóhajt hallatott, mintha köveket gördítettek volna le a mellkasáról. Mark részéről már régen elhangzott az ennyi, midőn ők még mindig nem találtak ki egymás karjaiból, és amikor végre felnéztek, látták, amint a társaság tagjai egy tapintatosként, lábujjhegyen lopakodnak elfelé a tündérporos éjszakában, s ekkor ők bölcsnek vélték, ha nem szólnak mit sem, ugyanis félő volt, hogy ezúttal lebicsaklanának a pengeélről.

 

 

Amikor legközelebb szóba került a Howard-szívatás fedőnéven tervbe vett akció, a tengerparti étteremben ültek a víz fölé nyúló teraszon, és a szomszédos kertben kéklő, kivilágított medence körül suhangató denevérek vadászatát figyelték.
O'Ross felemelte poharát, és a témát előhozó Danonéhoz koccantotta azt.
– Apa leszek – szólt, szerfölött ünnepélyesen. – Ennek örömére amnesztiát adok Howardnak.
Tágra nyílott szempárok meredtek az arcára. Corlé, Kristené, Marké, Melodrámáé, valamint másokéi; a balról álló asztaltól is odapillantott két férfi.
– Annál inkább meg kéne leckéztetni Howardot! – vélekedett Danon. – Végtére a te arád hálószobáját zugkameráztatta be! Neked magyarázzam, mennyit változtat egy bensőséges együttléten, ha tíz-húszezren nézik!?
– A spionkamerát lefüleltük – legyintett Brad. Mozdulatából kitetszett, hogy nem hajlandó tovább foglalkozni a témával.
– Nevezzetek szemét, gizda, kiállhatatlan cafatnak, de szerintem ezzel nincs elintézve Howard aljassága! – csattant föl Melodráma. – Ha egyszer úgy határoztatok, hogy viszonozzátok kedvességét, ne állj el ettől pusztán azért, mert apa leszel! Micsoda?! Jó Isten, Brad, ti csak most kezditek azt, amiből én már menekülök kifelé!?
– Drágám, ne általánosíts! – jajdult Mark.
A pincér ekkor ért mellé egy mintadarab homárral, melyet kulináris figyelmébe szándékozott ajánlani, mit sem sejtvén furcsattyú-fóbiájáról. A fickó megállt mellette jobbról, és a látóterébe helyezte az összegumizott ollójú, szerencsétlen sorsra szánt állatot. A direktort lekötötte, hogy megválaszolja az első asszisztens bús és rosszhiszemű megjegyzését.
– És kérlek, ne feledkezz meg arról, hogy a házasságod nagy részében igenis jól érezted magad, tanú vagyok rá! Százötven éve dolgozunk együtt, és alig több mint fél esztendeje, hogy megváltoztál.
– Te észrevetted? Miért nem szóltál? Figyelmeztethettél volna, hogy rövidesen bajba kerülök!
– Mi vagyok én? A pszichiátered? Vagy a váteszed? Mi ez?!
Utóbbi sikoly a látómezejében szöszmölö, meredt szemű homárnak szólt. Az erőszaklovag Vyster, az agyarasok és más rémlények kitalálója az arca mellé tartott izémicsoda észleltén első ijedtében kirúgta maga alól a széket. Ezután kommandós hirtelenséggel kitépte a pincér kezéből az őt fenyegető páncélost, és elhajította.
A szemközt ülő Amore Belard reflexből elkapta a felé süvítő homárt. Lekapta ollóiról a béklyót, a korláthoz rohant vele, és szabad vagy, menekülj! kiáltással, ívesen a terasz alatt dagályló tengerbe dobta a furcsattyút.
Tyra felnyögött:
– Ah, Amore! Olyan férfias vagy, mint egy baseball-bika!
A lóidomár visszaült az asztalhoz, és az enyhén leesett állú pincérre tekintett.
– Hozzon neki valami maszatosat, zöldeset, pirosat, tésztásat – kérte. Bradhez fordult. – Gratulálok az apasághoz. Ámde Howardnak akkor is szívnia kell!
Mark a helyére roskadván felemelt egy poharat, és inni készült az egészségükre. Kristen éberen elragadta előle a kelyhet, mert abban az imént ellobbant mécses sűrű, opálos leve dermedezett.
Brad a direktor kezébe adott egy nyeletnyi vörösbort.
– Hol is tartottunk? – töprengett Player. – Aha! Igen, Melodrága, látszott, hogy átalakulás megy végbe benned. Azt azonban nem gondolhatod komolyan, hogy ilyenkor bárkinek is szólnia kéne, miszerint: hé, nem észleled, hogy valami történik veled?! Meg kell járnunk a saját poklainkat. Ennek elviselésében segíthetünk egymásnak. Ám helyetted én nem szállhatok le a kénköves, rotyogós bugyrokba! Lilia, kedvesem, nem gondolja, hogy kissé elhamarkodtak ezt a dolgot?! Máris a baba jön? Nem emlékszem az esküvőre. Volt menyegző? – Mark O'Rosshoz fordult. – Meg kellett volna várnotok! Tudod, miért!
– Roppant rég ügyködünk a projekten – felelte Brad. – Gratulálhatsz.
– Persze, hogy gratulálok! Még attól se tartok, amitől Melodráma! Ti nem fogtok egy pocsék reggelen arra ébredni, hogy elmúlt a szerelem. Ti egymásnak lettetek kitalálva, nemzve! Na jó, átsiklom a sorrendcsere fölött!
– Kedves tőled – biccentett O'Ross.
– Térjünk vissza a főcsapásra! – szólt Danon. – Feloldom a hallgatási eskümet! Most és itt, Kristen előtt elregélem, mi történt, mikor kiderült, hogy Howard a megbízó. Elmentünk a magánzsaruhoz, kicsit beszorítottuk a fickót a sarokba, egyébként szó szerint. Ugyanis Brad revánsot akart a talpába tört tövisekért, egyéb durvulatokért. Na, megkapta. Én éppen csak ott voltam, nem befolyásoltam a kimenetelt. Azoknak, akik most vigyorognak: nem volt nálunk fegyver, csupán egy bambuszbot. Bezzeg a privát zsernyák keze ügyében tán még Kalasnyikov is akadt! Mondhatom, nem sokáig! Annak, aki most sápadozik: hogy el ne menjen a kisbabád, elárulom, jövendőbelid kíméletes volt, nem hagyott külsérelmi nyomokat. Az első indulat múltával leültünk, szépen átbeszélgettük a dolgot. Megkérdeztük, mennyit fizetett Howard a kamerázásért, azután megdupláztuk a tétet. Azóta az ő ágyát pásztázza a zugkamera. Ne szóljatok közbe! Nem az volt a tervünk, hogy végül fellőjük az internetre közös kedveltünk malackodásait, csupán a viszonzási reflexünk lépett működésbe. Változatlanul azt mondom, tegyük ajándékdobozba a filmeket, és küldjük el Howardnak, hátha okul belőle.
Kristen ráncolta a homlokát.
– Ez volt kifundálva?
– Nem kell ez a kétkedő hangszín, jó!? – morrant Danon. – Persze hogy nem! Az volt kifundálva, hogy a lefülelt kíber nem szól a lebukásáról. A meló végeztén átadja a szatyor filmet Howardnak, és ő, amilyen felületes, ezeket megnézetlenül, tüstént szétosztotta volna a hálón, a sajtóban, emitt-amott. Azután bámulhatott volna! Lehet, hogy jót is tett volna a hírnevének, ha az összes orgánumban csurdén szerepel, amint például „nyelvtorna” órát tart a csirkéinek, libáinak.
– Tegyétek meg! – ajánlotta Melodráma. – Megérdemli. Emelje föl a mancsát, aki egyetért!
Kristen, Brad és Player kivételével mindnyájan magasba lökték a kezüket, a szomszéd asztalnál ülő két férfi is.
A lány megreszelgette a torkát.
– Az amnesztiára szavazok. Hadd kérdezzem meg: a rendőrség bevonására senki nem gondolt?
– Te nem figyelsz?! – hördült Belard. – A rendőrség kezdettől be volt vonva! Zsaru szenyózott veletek!
– Nem először találkozol zsarukkal furcsa tevékenység közben. Emlékezhetnél – jegyezte meg Brad.
Danon áthajolt a frissiben eléjük rakott tányérok fölött. Úgy helyezkedett, hogy egyformán közel legyen Kristenhez és Bradhez is.
– Tiszteletben tartjátok a demokráciát? – kérdezte. Nem várt választ, pillanatig sem gondolván, hogy ultrákkal ül közös asztalnál. – A többség leszavazott benneteket. Sajnálom. Adj amnesztiát valaki másnak. Mondjuk, nekem.
– Megkapod – bólintott O'Ross, lelkesültség nélkül. Kristen a fejét csóválta.
Corl csücsörítve közelebb nyomult hozzá:
– Csókolj meg, és mondd, hogy szeretsz! – Miután óhaja teljesült, folytatta: – Nemrég hosszasan elbeszélgettem az egyik, távolban hagyott barátnőmmel. Nicole fotómodell, bőven elmúlt tizennégy, tehát rögvest kiöregszik a szakmából. Egy plasztikai sebész rávette, hogy vesse alá magát néhány korrekciós beavatkozásnak. Tuti sikert ígért. Szerinte a műtét után harminc évvel még mindig őt akarják majd ripityommá fotózni. Ugyanis a fickó feltalálta a „műtárgyplasztikát”. Vigyázat, iszonyatosan levédette az ötletét! A kleptósokat felkötik!
– Mi az ötlet? – kérdezte Mark, lustán felpillantva félig leeresztett szemhéja alól. A tányérján tekergőző, tiritarka spagettiszálakat turkálgatta a villával.
– A fickó megcsinálja a világhírű festményeken szereplő nőket! Igazi, hús-vér modellekből, szikével. Nicole például rettentően alkalmas Mona Lisának. Két-három operáció, és kész is! Nos?
– Nahát – lehelte Belard fásultan. – Milyen izgalmas. Ha befejezzük a mozit, tényleg eltűnök egy időre! Szörnyen besokalltam a mosti világtól. Na persze, még meggondolhatom. Ha például egy plasztikai sebész lehetővé teszi, hogy Napóleon szembejöjjön velem fehér lovon...! Hát ezért mindjárt érdemes élni!
– Ez komoly? – kérdezte Mathe. – És ha nekem Rembrandt önarcképe a kedvencem, egy sebész megcsinálja belőlem a pontos mását?
– Méretazonos lesz? – firtatta Egon. – Ne is terjesszük ezt a dolgot! Az ilyesmivel tényleg rettentően kell vigyázni, mert mostanság mindent lopnak, jó s rossz ötletet, zenei, filmes, irodalmi témát egyaránt. Nem is besurranó kémek többszörösen titkos módján, hanem a piaci légy pofátlanságával teszik ezt, nyúld le, ne szégyelld jeligére. Ilyen spórák közt az ember nem maradhat nagyvonalú. Még Mark is felbőszült egy szitok erejéig, mikor meglátta a Türkiz Kristály filmplakátját, pedig neki nem is zodiákus, hanem fantáziákus jegyei vannak. A Fekete Herceggel szerencsére nem lesznek ilyen gondok, mert a jobb ízlésű harcosok, főnemesek mindig is kerülték a zöld, lila, hupikék vagy rózsaszín viseletet, így aztán legtöbbjüket a fekete előnévvel illették.
– Az Ónix Herceghez mit szólnátok? Egyébként tényleg lépten-nyomon kiverne a víz, ha csupa Mona Lisa járkálna az utcákon. Tegyünk némasági fogadalmat – javallotta Danon. – Hogy legyen mit megszegni.
Két szivart húzott elő az ingzsebéből. Az egyiket átnyújtotta Bradnek.
Fogaik közé harapták és nyelvükkel megforgatták párszor a vaskos dohányrudakat. Összeszűkült szemmel fixírozták egymást. Erősen vigyorogtak.
Menten átpillantottak hozzájuk más asztaloktól. Különösen női tekintetek akadtak meg rajtuk. Főként Danonon, akiről sugárzott, hogy független. O'Rossból másféle szikrázás áradt, az okosabbak hamar el is fordultak tőle, felmérvén, hogy a pasast mélyen átélt szerelem ragyogtatja.
Meggyújtották a szivarokat, a mennyezet felé eregették a füstöt.
Kristen is kapott egy-egy slukkot, mindkettőből.
Aznap éjjel hármasban úsztak el a kő kövön szigetig.
Hanyatt fekve, csillagokat bámulgatva hintáztak kifelé a hullámokkal, mikor meghallották a füttyöket.
A lány azonnal átfordult a hasára, és körbepillantott.
A tört holdfénytől ezüstös hátú, enyhén tarajló vízben delfinek játszottak. Felugráltak, bukfencet, szaltót vetettek. Szökőárszerű fröcskölésükkel óriási hullámverést okoztak. Éles, magas hangon füttyögtek.
Elúsztak a háton ringatózó Brad alatt. Átvetődtek a kezét feléjük nyújtogató Danon fölött.
Közrefogták Kristent. Egyikük talán meg is érintette, miközben elsiklott mellette.
Lemerültek, felszínre csobbantak; oldalt ülő szemükkel közvetlen közelről megszemlélték a jelenlétüktől megtisztelt embereket, majd élénk farkcsapásokkal eltűntek.
A lány sokáig nem szólt semmit. Vidrakölyök-pózban, összekulcsolt kezét a hasára simítva, üdvözült mosollyal, hanyatt fekve lebegett a part felé.
– Ezt kívántad? – kérdezte Danon. – Vagy ennél többet?
Nem kapott választ.
Brad szótlanul Kristen mellé tempózott, végigsimította testét, arcát; megcsókolta sós ízű szempilláit, száját. Azután kiúsztak.

 

 

Calvaro tovább baktat. Egyszerre csak megint megáll, magától.
– Két magasra felmeresztett ülep látványa tárul ló s lovasa elé.
Az egyik totyak durván pikkelyes, rézpenészszínű, tucatnyi nyílvesszővel megtűzdelt. És mekkora...! Azt a hátsót csupán sokadalom érné át.
A másik far bőre piszkosszürke, formája keskeny és kicsúcsosodó, leghegyesebb pontján enyhén kipárnázott; ugyancsak nyílvesszőkkel telített.
Férfias kiállású asszony dolgozik az alfeleken. Fehérizzásig hevített pengével bemetszéseket ejt rajtuk, és – a térdepelő gyógykezeltek átható jajgatásával, halálóbégatásával nem törődvén – eltávolítja a horgas végű vesszőket.
A drák kacola átkerül a fargazdák túloldalára.
Itt tartottak a felvétellel, midőn Atya szülni kezdett. Ekkorra már az összes telefonját elkobozták tőle, s a munkaidő végéig letétbe helyezték Melodrámánál. Csupán a bébimobilt tarthatta a zsebében, amelyen csakis a felesége és csakis az esetben zavarhatta meg őt, ha az orvosa megesküdött, hogy ez most már tényleg, valóban, maga a várva várt esemény.
Hát ez bekövetkezett.
Sejthető volt, mivel Atya reggel óta jóslófájásokra panaszkodott.
Jobb tenyerét a – kidüllesztett – hasára tapasztva, görnyedt tartásban, tele a pelenkaszerű járással kísértett közöttük. Mindez meglehetősen furcsán festett egy harminc-egynéhány éves, ritkuló tincsű, észvesztetten borostásodó, kivert kutya-pillantású, terebélyes vászonnadrágot viselő férfi részéről, de hát oly sok mindent láttak már tőle, hogy ezen kismértékben sem akadtak fenn.
Nem akart ő senkit sem zavarni a kínjaival. Munkáját sem kívánta elhanyagolni egy kis szülés miatt. James Bond-szett alkalmazásával oldotta meg, hogy mindkét keze szabadon maradjon, és a vállát se kelljen ficamosan tartania. A fejhallgató segítségével első szájból követni tudta neje állapotváltozásait. Amíg az asszony a kórházi folyosón sétálgatott, és csupán hét-tíz percenként görnyedt össze éles sikollyal, a szent vagy a popdíva Madonna nevével ajakán, voltaképp még hasznát is vették Atyának a munkálatokban.
Az ülepmeresztést rafináltas trükkök nélkül kívánták megvalósítani. Belard begyakorolta pónijával, hogy az kipárnázottan, nyílvesszősen, maszkban felvegye a kívánt pózt, és meg is maradjon abban répáig, vagyis addig, míg kedvenc zöldségét fel nem mutatják neki. Erre a jelre kijöhetett a bízvást természetellenesnek nevezhető testtartásból.
Rubyn ugyan nem a saját hátsóját bocsátotta a filmkészítők rendelkezésére, ám a megszólalásig élethű, nyílvesszőkkel gazdagon megtűzdelt műtompor az övén nyert elhelyezést, így aztán a fiú meglehetőst kiszolgáltatott pozitúrában fenékdüllesztett Stepper mellett, míg a férfias kiállású, durva vonású felcserasszony dolgozott rajtuk.
Háromszor futottak neki. Háromszor hangzott fel a közeledő Lilia lovának patadobogása.
Mindannyiszor gerjedni kezdett a második asszisztens néma csengetésre beállított telefonja. Ő pedig reszketeg ujjakkal bekapcsolta a tágas nadrágzsebben viháncoló vibrofont, és minden ízben egy-egy éles, átható, zsigertépő asszonyi sikolyt hallott, mire magától értetődően kirobbant belőle a hitvesi, atyai aggódás.
– Jól van, drágám – rebegte a szája elé ívelő mikrofonba egy hosszan kitartott, a fejhallgatóból messzire elhallatszó, vérfagylaló sikoltás elhaltával. – Nincs semmi bajunk. Most szépen odamegyünk a doktorhoz. Mélyeket lélegzünk.
És mélyeket lélegzett.
A megtorpanásra kényszerített Calvaro unalmában a jobb mellső lábához dörzsölgette a fejét. A vakaródzás végeztével kiharapott egy tollas végű nyílvesszőt Meseszép totyakjából.
Időközben Atyát arról tájékoztatták, hogy a méhszáj kellőleg tágult, tehát feltehetően bekövetkezik a szülés. Az információ feldolgozása jó ideig eltartott, ugyanis egyáltalán nem tartalmazott semminő újdonságot, ezért valamennyien azt hitték, hogy rejtjelezett üzenet lappang benne, s megpróbálták felfedni annak értelmét. Jó darabig nem történt semmi. Atyáné asszony halkabban-hangosabban madonnázva, fel-alá járkált a kórházi folyosón. A vibrofon zsebbe süllyedt.
Calvaro negyedszer is elindult.
A zsibbadozó póni fészkelődni kezdett, magasra felmeresztett hátsója óraingaszerűen imbolygott.
A férfias felcsernő megest nekiveselkedett, hogy kimunkálja a nyílvesszőket a mocorgó Totyak hátuljából.
A ketyere berezgett.
Atya hősiesen úgy döntött, kivárja a jelenet végét. A zsebében vibráló, hánykolódó készülék azonban a kényesb pontjait bolygatta.
A férfi kissé meggörbült. Másik zsebén keresztül átrendezte érzékeny részeit.
A bébimobil tovább vergődött. Ezenközben helyet változtatott, és újfent megtalálta gazdája koronaékszereit. Ez szerfelett kínos szituációt idézett elő. Mégpedig olyfélét, amelyben a szóban forgó testrész, annak járulékai, valamint a mindezeket forróságélményhez juttató technikai készség kifejezetten kutatta egymás közelségét.
Atya minderre akarattalan mozgásokkal reagált. Vonaglása, rángatódzása kultikus esőtáncra és idegrendszeri elváltozásból adódó tünetcsoportra egyaránt emlékeztetett. Bár az asszisztens leplezni próbálta sajátos hogylétét, ilyesmit egyszerűen nem lehetett titokban tartani.
Ugyanakkor az őt szemlélők a benső szerveiket rázogató röhögésen próbáltak úrrá lenni. Midőn Atya fetrengőztében vadul tvisztelni kezdett, az elfojtott vinnyogások felszínre törtek.
A munkafanatikus Bömbi a sorozatos fennakadás miatti zaklatottságában hangosan, kényszeresen fejszámolt. Tizenkét jegyű számoszlopokat adott össze és szorzott be egymással, gyököt vont belőlük, köbre emelte azokat. Szája sarkában parányi nyálbuborék-gyöngysor rezgett.
Calvaro megest megtorpant.
Slepper-Meseszép nem várt répáig. Felhagyott a totyakmeresztéssel, és a jelmezét maga után vonszolva, kiporoszkált a díszletből.
Világossá vált, hogy ilyenformán a munkát folytatni nem lehet.
Felmerült, hogy Atyát beteszik egy kamionba, jégverembe, űrsiklóba, vagy más csendes, nyugodt helyre, ahol senkit nem zavar. Ott aztán szülhet, vibrálódzhat kedvére. Ám az ötletet szinte nyomban elvetették, mint embertelent.
Kihirdették a szükségállapotot. Előbb úgy gondolták, a kínlódó asszisztens mellé beosztják a soron lévő epizód felvételénél nélkülözhető személyeket, részint lelki támasznak, részint bábának és doktornak. Végtére nem hagyhatták magára társukat élete egyik meghatározóan fontos és roppant nehéz óráján.
Ugyanis Atyáné asszony fájásai időközben rendszeressé váltak és megsűrűsödtek. Így ő elhelyezkedett a szülőkádban, s ezáltal férje állapota válságosra fordult.
Mark sóhajtva szünetet rendelt el. Melodrámától kérdezte, meddig tarthat egy szülés. Hallván, hogy az akár öt perc alatt is lezavarható, de három napig is elhúzódhat, letörölte homlokáról a verítéket. Kieresztette Rubynt a kényelmetlen pózból, Belard gondjaira bízta a kényszerpihenőre utalt lovakat, és – vérbeli direktorként – nekiállt, hogy levezényelje az eseményt.
Kellően kellemes hőmérsékletű vízzel töltött fürdőkádat ugyan nem tudtak beszerezni, mégsem dobták oda magukat a kétségbeesésnek. Mivel szalmával lényegesen jobban álltak, gondosan megalmoztak Atya számára a földön. Elrendeztek körülötte néhány ládát, hogy félig ülő helyzetében azokon megtámaszkodhasson, ilyképpen sikerült a szülőkádas enteriőr illúzióját kelteniük.
A James Bond-szettnek hála, az asszisztens minden porcikáját akadálytalanul mozdíthatta, viszont a fejleményekről szemért se maradt le. Immár kétperces fájások gyötörték.
A méhösszehúzódások alkalmával fejét mártírosan hátravetve nyögött, jajgatott, valamint ritmikusan, szuszogva légcserélt, miként felesége a vonal túlvégén, akivel maximálisan azonosult, ugyanakkor saját férji szerepéből sem esett ki, és két jajdulás között biztató szókat intézett mindkettőjükhöz.
Mark félhangosan megjegyezte, mennyire örül, hogy Howard nincs jelen, de abban sem volt halálbiztos, hogy a fiatal utód toleránsabb lenne stáb fedőnevű zárt osztálya iránt.
Bömbi megérdeklődte, miért nincs Atya a kórházban, a neje mellett. A szájába rágták, talán huszadszor, hogy részint azért, mert nem bírja a valóságot, főleg ha az fájdalmas, másrészint azért, mert ha ott volna, még átéltebben szenvedne, s nem biztos, hogy túlélné a kínokat.
A számítógépzseni bólintva azt felelte: értem, letörölte szája sarkából a nyálat. Nyílt tekintettel Markra nézett, s odasúgta: azért szerintem ez egy kicsit kóros, majd hangosan tovább folytatta a negyvenkét jegyű számsorok egymással történő beszorzását.
Az első asszisztens, akit házassági válsága óta mindenki gyengéden kezelt és Melodráma, drágámnak szólított, végleg elnyerte a Melodrága titulust. Ő állt Atya jobb oldalán, s fáradhatatlanul törölgette a vajúdó férfi gyöngyöző homlokát, mind a tolófájások közben, mind azok szüneteiben.
Kristen, mint leendő sorstárs, talpig jelmezben, vértben, csatagyőztesre sminkelten, mindkét kezét átengedte markolgatásra, szorítgatásra.
Rubyn tátott szájjal bámult, figyelt.
Danon képtelen volt komolyan szemlélni a helyzetet, ám Braden is a zavarodottság jelei mutatkoztak. Ők és még néhányan szívesen félrevonultak volna, hogy kiadhassák magukból az elfojtás miatti feszültségeket, viszont a szülésről sem akartak lemaradni, hisz az ilyetén esemény nem mindennapos az ember életében, így hát ott marasztotta őket a kíváncsiság.
Kétórás vajúdás végén a latyakosra izzadt Atya és Atyáné nyurga, épkézláb, ötkilós fiúgyermeket hozott a világra.
Mindenki borzasztóan megkönnyebbült.
Végre befejezhették a felvételt.
Rövidesen sorra kerültek a filmvégi jelenetek.
Aznap, az előkészületek során Mark a szokottnál is zaklatottabb volt, és ilyfélékkel ostromolta végtelenül megértő és türelmes munkatársait:
– Követhető, mi történik Brunddal és Egoryval? Szerintetek világos?
Elmagyarázták neki, hogy szegény, életunt Brund meghal, távozó lelke helyét Egoryé veszi át. Ezt ő figyelmesen végighallgatta, majd emígyen érdeklődött:
– Mit gondoltok, érthető?
Majd áttért a következő nyomorára:
– Nem baj, hogy a film végén nincs semmi csinnadratta, flitteres nyál, miegymás?
– De! – vágta rá Seym-Brad. – Igenis legyen csírátlanított, lehollywoodiasított, rózsaszínű selyemcukros hepi end! Írd át a forgatókönyvet!
– Tudod, min gondolkodom? – meredt rá Player az állat simogatva. – A nagyon-nagyon érdekes Humphrey Bogart-jelenségen meditálok. Láttad a fickót? Jól megnézted? Kicsi, tyúkmellű, kusza fogsorú pasas volt. Semmi válltömés, melltömés, egyenvakítóság, kilós smink. És mégis! Kérdezd meg egy mai gyerektől, tudja-e mi az a Casablanca. Tudni fogja! Dobd be ugyanezen srácnak egy tavalyi mozifilm címét, és még csak lövése sem lesz, miről beszélsz!
Brad sóhajtott, megérintette Mark vállát.
– Mi a baj? – kérdezte.
A direktorból kitört a szorongás.
– Mit gondolsz, Lilia belemegy? – nyögte.
– Vessük fel neki – ajánlotta O'Ross.
– Neked kéne, szerintem. Volt már lánykérés, eljegyzés? Vagy csak úgy jön a gyerek?
A férfi elvigyorodott.
– A te ötleted volt, Mark. Ha engem meggyőztél, vele is elboldogulhatsz.
– Édes istenem! – jajdult Danon, tőlük kétlépésnyire. Asztallap méretű sajtódarabot lapozgatott Kaiden jelmezében. – Hadd mazsolázzak nektek! Egy illetőről írják, véres komolysággal: „nagyon aktív életet él: este tízig tévézik”. Íme, a következő: „a sztárkém jelentette...”
– Sztárkém? Úgy mint közismert, felkapott, híres, ajnározott titkosügynök?
– Úgy, úgy. Erre tegyél vitézkötést, ne a ló farkára! Hopp, itt meg egy lírai mondatot csíptem el nektek: „kézen fogva beszaladtak a szeretkezés virágoskertjébe”. Ha ez nem gyönyörű...! A Shakespeare-szonetteket már dobom is kifele, a kukába! Jut eszembe, két oldallal ezelőtt olvastam: egy kutatócsoport állatira szeretné bebizonyítani, hogy Shakespeare főrendi származású volt. Ugyanis szerintük halál snassz, tehát kizártnak tekinthető, hogy egy „közönséges, műveletlen színész” írta volna ama zseniális drámákat, költészeteket.
– Rém figyelmes vagy, köszönjük a sajtóválogatást – hálálkodott Melodrága. A melléjük lépő Kristenre pillantott, majd folytatta: – Nem újsághír, viszont tény: ha legközelebb esküvőre hívnak, nászajándékképpen azt fogom tanácsolni a menyasszonynak, hogy okvetlenül kérjen egy komolyabb összeget minden egyes numeráért! Ugyanis a tisztelt férje majd nyilván nem csapja össze az aktust huszonhét másodperc alatt, pusztán azért, mert ingyen van, hanem a pénzéért tovább cicmötöl vele. Ha ilyenformán megnő a reakcióidő, esetleg a menyecske is észlelhet valamit a nagy eseményből.
– Cinikus vagy, drágám – állapította meg Mark. – Azt hiszem, így csak azt érnéd el, hogy ne kapj több meghívást kézfogóra! Kérlek, ne is beszélj ilyeneket! Még elijeszted, visszariasztod Liliát!
O'Ross átkarolta a mellette álldogáló lányt.
– Ne aggódj érte, Mark. Ő tiszta ízű, és kuncog, mint egy patak.
A rendező hosszan köszörülte, csiszolgatta a torkát, hangszálait.
– Hány dioptriás lesz? – kérdezte Danon nagyvártatva. Leintették, ugyanis ekkor már Braden is kiütköztek a feszültségjelek. Ő is becsiszolt néhány haszontalan dioptriát, karátot a torkába.
Végül a direktor vette a merszet, hogy megszólítsa Kristent.
– Nos, khm, hát, izé, szóval, kedvesem, szeretném kikérni a véleményét. Jó ideje figyelem magukat, mármint a kapcsolatukat, és azt a múltkori kis zökkenőt nem számítva, úgy találom, hogy a szerelmük kivételesen szép és erős. Ez engem felbátorított arra, hogy egy kis meglepetést készítsek elő maguknak, meg hát másoknak is, amihez persze az kell, hogy ne mondjon nemet, vagyis... – Mark O'Rossra meredt. – Nagyon zavaros vagyok?
– Közepesen.
– Jól van, összeszedem magam. Koncentrálok. Nos. Figyeltem Brad barátunk felfortyanásait, súlyos lélekválságát a sajtó túlzott kíváncsiskodása miatt, és az jutott eszembe, hogy ez még a lakodalmukat is tönkreteheti! Kieszeltem az egyetlen módját annak, hogy kicselezzük a lesifotósokat, zugfirkászokat. Így zavartalanul, meghitten, testőrhad nélkül egybekelhetnek, kézfogójukat utóbb bárki megtekintheti. Látom a kérdőjeleket a feje fölötti gondolatbuborékban! Megmagyarázom hebegésemet. Az Artaxot játszó kolléga a maguk kedvéért hajlandó volt elvégezni egy tanfolyamot, sikeresen le is vizsgázott, úgyhogy ő most felszentelt és jogosult eskető személy. Ha Brad után maga is beleegyezik, Lilia, akkor a film esküvés-jelenetében valóságosan is egymás férjévé, feleségévé lehetnek. A jelenlévők megígérik, hogy tartják a szájukat, míg csak bírják, nehogy Howard elprofanizálja a reklámkampányával az ünnepet. Vagyis a filmben kötött frigy híre csakis az esetben kerülhet nyilvánosságra, ha Braddel együtt nem bánják, és olyan időpontban, amikor ez már nem befolyásolhatja a mozi fogadtatását. Más szóval, a minden kákán csomót keresők sem kenhetik ránk, hogy reklámcélból döntöttünk így. Magán a sor, Lilia. Mit mond?
– Azt javasolja, hogy harc utáni piszkosan, szakadozott ruhában, templomtól, nyilvánosságtól távol kössük össze sorsunkat, mindhalálig?
– Úgy, mint Lilia és Seym. Nem gondolja, hogy van ebben valami jelképes?
– Azt is javasolja, hogy egy vak ember adjon össze minket?
– Fortuna is vak, nemde?!
– A stáb előtt keljünk egybe? És utóbb ezt bárki megnézheti a moziban?
– A stábtagok őszintén örülnének. Rajongóik, kedvelőik úgyszintén. Továbbá ilyenformán ezen az esküvőn számosabb vendég lehet jelen, mint eddélig bárkién, sajtóhisztifóbiás Brad barátunk mégsem tébolyodik meg a habveréstől. Ha alaposan belegondol, feltűnhet, hogy ez így milyen romantikus, viszont a legkevésbé sem banális vagy szentimentális.
– Levédette már az ötletét?
Míg ők gyúrtak egymással, Danon hajócskává hajtogatta a terjedelmes napilapot. Ezt most a háta mögé hajította, leporolta tenyerét, enyhén leszegett fejjel rájuk nézett, és elvigyorodott.
– Ne várjatok répáig – tanácsolta. Mark félve tekintett O'Rossra.
– Szerinted? Sikerült? Rávettem?
A kérdezett bólintott.
– Levágtad a sárkánynak mind a hét körmét.

 

 

Titokzatos, vibrálós, kuncogós, finom izgatottság, menyegzős hangulat úrhodott el rajtuk, és ez szélesebb körben is szétterjedt. Pluszfeszültséget teremtett, ártatlanul, magától felfokozott, felerősített mindent. Ahogy egy festett köröm vagy különleges ékszer viselése megváltoztatja a mozdulatokat, kecsesebbé, sugárzóbbá tesz, úgy váltak a tekintetek még ragyogóbbá, a gesztusok jelentőségteljesebbé. Az éji égbolt bársonyosabbnak, mélykékebbnek tetszett; a tüzek szenvedélyesebben lobogtak, a körbeültek szintúgy, mint az emberek szívében lángolók.
Miként egy leheletnyi rúzs egy jobbára festetlen, formás ajkon, az esketési készülődés úgy varázsolt közéjük még több érzékiséget az élet és annak ajándékai iránt. Különlegessé, már-már kiválasztottá szépítette Kristent és Bradet. Áradt belőlük az öröm, a szeretés csodája; áradt és fertőzött.
S hogy mindezek előidézése szándékos, netán ösztönös volt-e Mark részéről, vagy sem, nem derült ki, senki nem is firtatta. Pusztán a játszókról és környezetükről leáradó varázzsal érte el azt a hatást, amelyet némelyek még úgy sem bírnak megközelíteni, ha a díszletezőkkel méregdrága műkatedrálisokat építtetnek, méteres habokat tornyoznak köré s tonnaszám hintik rá a flittert.
Az Artaxot alakító színész nem hónapokig tartó, nullkalóriás böjttel készült a szerepre, ő alkatilag csontváz vékonyságú, korosodó férfi volt. Röpülős szálú, piszkosfehér haját, hasonszerű szakállát, vak szemét azonban a produkció szakembereinek köszönhette.
A ruhások mocskos rongyokba bújtatták, a foglárok elővezették a látnokot.
– Valami baj készül? – kérdezi Seym.
Artax félrelöki a markolábokat. Támogatás nélkül maradván megkeresi az egyensúlyát. Ujjaival megturkálja szakállát, finoman benyálazott tenyerével igazít a haján is. Rongyait is elrendezgeti. Vak szemgödrével a hercegre bámul.
– Egyetlen bajról tudok, éspedig arról, hogy ha a tömlöcben hagytál volna, szörnyen szidalmaználak!
Kristen azon kapta magát, hogy lélegzete ki-kihagy. A mellette ülő Brad erősen szorítgatta az ujjait. Pontosan olyként feszengtek a tűz körül, harcostársaik között, az eljövendő idők békességében, szépségében, a sírig tartó szerelemben bízva, miként egy templomban tették volna.
Seym elcsodálkozik.
– Te akartál odalenn maradni!
– Nem figyeltél a szavaimra! Erről szokj le! Addig akartam lenn maradni, míg meg nem szűnik a zsarnokság, bizonytalanság. Ha netán megint visszamennék, eltűnődhetsz, mit rontottál el. És persze, te úgy tudod, egybekeltél Liliával? Nos, a csillámporos tündéráldás csakugyan nem csekélység. Álljatok fel, és fogjátok kézen egymást! Lilia, varázstudó lány! Vele akarod leélni hátralévő életedet? Seymmel, a Fekete Herceggel? Foriaria leendő királyával? Nem túlságos teher ez számodra?
– Vele akarom leélni az életem. Igen – feleli a kérdezett.
– És te, Seym, Fekete Herceg, Foriaria leendő királya? Elég szép, nemes és gondos ez a lány? Királynénak való?
– Ő az égboltom Napja. Édessége, nőisége mindhalálig kell nekem. Övé az életem. Nem is sejtheted, mennyi mindent rejt e kijelentés!
– Talán mégis sejtem. Tehát feleségül veszed Liliát.
– Igen! Az elmúlt időben rengeteget megtudtam a meséi életről. Magamról. Felnövekedtem. Úgy vélem, minden bajunk és gyönyörünk forrása, hogy szüntelenül szerelmezni vágyunk a Világmindenséggel.
– Nekem elég, ha viszonzott szerelemben élhetek a létezéssel. És persze veled – szól Lilia.
– Elfogadjátok az áldást a vak Artaxtól? Elég előkelő vagyok számotokra? Rendesen felöltöztem az alkalomhoz? Akkor hát frigyetek tündér és ember előtt is megköttetett. Éljetek boldogul! Ünnepeljünk!
Megköszönik az esketést. A látnokkal együtt visszatelepednek a tűzhöz. Kortyolgatják a selymes, mézes borokat.
Brad és Kristen kissé furcsául érezte magát. Mivel szerelmük jogerőre emelkedett, házasfelekként fejezték be a jelenetet. Ezen valamiért félszegen mosolyogniuk kellett.
Később, azon szobában, ahol Enor végezni próbált Seymmel, amelyből azóta sem szellőzött ki a halál, a rettegés, a kín és a dühödtség bűze, végigdőltek az ágyon, és immár az élet valahány színét gyanítón-ismerőn, oly szenvedéllyel, odaadóan és örömökre fogékonyan ölelték egymást a hatalmas ágyon, hogy a gyűlölettől súlyos levegő is megkönnyült és kicserélődött.
Az ennyi után a szivárványos hangszínű Rubyn felidézte Zahia, Orenda és Mahua áldását:
– A hétfejű sárkány hét boldog mosolya legyen veletek!

 

 

Kisvártatva véget ért a forgatás.
Howard megkapta a fizetett kíbertől, amit rendelt. Megnézetlenül, tüstént továbbadta média-ölebeinek a filmekkel teli dobozt: Pandora szelencéjét. Kevéssel később semmit sem értett a saját személyét érintő közbotrányból.
Melodrága elvált a férfitől, akit nem szeretett már.
Danon éjjel-nappal a Here I Am-t énekelte, gitározta, mindenkit elbűvölve maga körül, s ezenközben sem tett le arról, hogy Mark megírja neki a kért forgatókönyvet. Ezen ürüggyel sűrűn összejöttek, csaknem mindannyian, jóval a munkálatok befejezése után is.
Megfeszítetten, napról napra reszketősebb gyomorral várták a bemutatót. Hiába tudták ösztönös, zsigeri bizonyossággal, hogy mit hoztak létre, művük már önálló életbe kezdett, nem az övék volt.
Egyszercsak a vágyott-rettegett nap is rájuk virradt, nagyon lassan be is alkonyuk. Közelgett az este, a díszbemutató időpontja.
Még az amúgy higgadt Brad is fel-alá szaladgált a házban, alig talált megfelelő színű zoknit, elgurult a mandzsettagombja, képtelen volt megkötni a nyakrétát, és persze folyton csörgött a telefon. Hol Egont, hol Danont, de legfőképpen Markot kellett csillapítgatnia. Holott ő maga is szerfelett bolydult volt, dúlt darázsfészek módján izgatott hitveséről nem is szólva.
Már indulniuk kellett volna, midőn Player újra jelentkezett, az iránt érdeklődvén, baj volna-e, ha ő most inkább ágyba feküdne, mert nem túl jól érzi magát, biztosan influenzás, kanyarós vagy ebolás. Tökmindegy, mi a baj, sehova se megy. Most szépen lefekszik és meghal csendben, testét majd hamvasszák el, és porait hintsék szét Foriaria fölött.
– Légy férfi, és szorítsd a fogaid közé a szívedet! – ajánlotta Brad. – Egy óra múlva találkozunk.
– Hol? A vesztőhelyen? – nyekergett Mark.
– Érted megyünk – sóhajtott O'Ross belátóan. – És odacipelünk.
– Nincs rajtam nadrág, zokni se! Borotvát se láttam egy hete!
– Sebaj, a fotósok kedvence leszel!
Brad bontotta a vonalat. A tükör előtt igazított a szmokingkabát gallérján, majd Kristen keresésére indult. A hálószobában lelte meg hitvesét, amint az éppen kerekdedlő hasát púderozta egy hatalmas pamaccsal.
Nem kérdezett semmit, csupán felvonta mindkét szemöldökét.
A lány rajtakapottan félrehajította a vattagombócot. Kieresztette fogai közül a nyakába gyűrt ruha szegélyét. Kissé elfordult, hogy leplezze arcvonásait.
– Mit csináltál? – érdeklődött O'Ross. – Nyomaszt, hogy értetlen vagyok.
– Megpróbáltam elsminkelni a pocakomat – hangzott a vallomás.
A férfi csupa-csupa kérdőjellé vált. Azután előrébb lepett álltó helyéből, átkarolta Kristent, és persze nem fért hozzá a szóban forgó testtájtól. Félfordulatnyit pördített rajta, s szorosan, felzaklató szorosan a hátához simult. Már jó néhány hét óta ekként tettek, hogy egymás közelségét továbbra is érezhessék.
A lány hátrahajtotta fejét. Percekig ringatóztak egymás karjaiban, s vágyaikhoz kétség sem férhetett.
Mivel az idő sürgetőleg szaladt, beérték néhány csókkal, merészebb simogatással, majd együttesen eligazgatták a rafináltas szabású, cselesen dekoltált, kígyózöld ruhát, s az leplezte is meg nem is az alatta rejlő test vonalát.
Kristen a tükörbe pillantott. Megfeszítette vállait, és büszkén kidugta hasát.
Izgatottságtól izzadt, nyirkos, jeges ujjait Brad markába csúsztatta, s elindultak.