Halkirálynő - 3.

Vavyan Fable
Ki feküdt az ágyamban?

(Tartalom)

 

 

 

Míg az egyenruhások azon fáradoznak, hogy távol tartsák a mohó tömeget, engem a bentről hallatszó lárma a törhetetlen üvegből készült falhoz vonz. Az üzlet látható részében minden elvégeztetett. Odabenn, tőlem néhány lépésnyire halott lány fekszik mielőtt a lövések leterítették volna, a bizsukkal megrakott pultba kapaszkodott. Véres testére, tágra meredt szemére szivárványszín gyöngyök peregtek. Távolabb egy férfit látok, különös pózban: nekitámaszkodik a műanyag cipőkkel zsúfolt tárolónak, feje a bal vállára fittyen, körülötte tarka nyári topánok. Mellén rettentő folt: golyó ütötte, vér maszatolta.
De eme kettőn kívül akadnak még halottak. Míg őket bámulom, hallom a közelemben rogyadozó alkalmazottat, az egyetlent, akinek sikerült kimenekülnie. A zaklatott férfi a társáról beszél, az odabenn lövöldözőről: mostanáig csak a háta mögött mertek összesúgni, elnézően szinte: hiszen ez lökött. Immár nem titok többé, az ámokfutó személyesen hirdette ki. Reggel a főnöke felmondott neki, ő hazaballagott, lekapta a szögről a derék elefántölő mordályt, és visszatért, azzal az eltökéltséggel, hogy kiírtja kollégáit. Ebben az ötletben nincs semmi újság, e gondolat sokunk elméjében eltölt egy-egy másodpercet, de mert egészségtelen, többnyire elvetjük. Az ámokfutó azonban bezárta maga mögött az ajtókat, és nekilátott a kivitelezésnek. Amint a külső helyiségben végzett, indult, hogy folytassa a raktárban és az öltözőben. Ki akarja élvezni bosszúját. A halálraítéltek sírnak, rimánkodnak és átkozódnak. Hóhéruk pusztít, ordibál.
Az akciócsoportot természetesen riasztották már: Így aztán senkinek sem sietős, hogy első legyen a behatolók között. Mintha tudná ezt: az őrült kényelmesen folytatja iszonyú műsorát. Máskor talán én sem nagyon kapkodnék, most azonban belevetem magam az események közepébe. Meghalni semmi kedvem. De vajon nekik volt-e? Egy pillantással megválok a halottaktól.
A lakóépület lépcsőháza felől próbálkozom, a tejüveges bukóablaknál, amely az üzlet egyik mosdójába nyílik. Nem is ablak, afféle szellőzőnyílás, karcsú mókusok könnyedén ki-be járhatnának rajta. Odabenn egy bezárt férfi vesződik az ablak tartóival. Sikerül kiakasztania őket, leereszti a táblát. Hisztérikusan kapkodja a levegőt, szűkölve sír miközben felmászik a vécé tetejére, és kipréseli a fejét, fél vállát a nyíláson.
Aztán beszorul. Visszamenni semmiképp nem akar. Eltorzult arccal tovább próbálkozik, milliméterről milliméterre halad kifelé a nyíláson. Elkapom a vállát, és megrántom. Nem akarom hallani a jajdulását. Egy társam is segít, valósággal kiszakítjuk a férfit a fogságból. Amint földet ér, holtra váltan felzokog, mint egy gyermek a lidércálom után.
Bemászom a helyére. Nekem sem sokkal könnyebb, de akad egy segítő kéz, hogy utolsót taszítson rajtam, mielőtt a nyílás elnyelne. Aztán ott állok a tisztítószer bűzével átitatott falak között. A kalitka két lépés keresztben, kettő hosszában, de nem sétálni jöttem. Teljesen véletlenül éppen abban a pillanatban lövöm szét a zárat, amikor bentről is lövés hallatszik. Robajából ítélve ágyúból is leadhatták volna. Nyomban utána felerősödik a jajveszékelés. Eszelős röhögés kíséri.
Kiszaladok egy kurta folyosóra, és berúgom az ajtót, amely mögött a lárma dúl. Csak egyetlen pillanat, tán annyi sem, tekintetem befogja a látványt: a rendetlenül heverő, élettelen testek képét a padlón, a térdeplő, falhoz simuló, rettegő elevenek eltorzult arcát, s középen a nyálát fújva nevető puskás férfi alakját.
Az ámokfutó most is munkaruháját viseli. Elharapja a megkezdett mondatot, amikor észreveszi betoppanásomat. Csak a röhögést nem hagyja abba.
A puskát csípőmagasságban tartja, csövét nekem szegezi. Meghúzza a ravaszt.
Oldalirányban elvetődve érkezem a padlóra, a lövés dörejétől szinte hipnotizáltan: Nem vagyok biztos benne, hogy nem talált el. Iszonyatos a tekintete, nem emberé.
Nem hagyok időt korrekcióra. A mellkasára célzok. Támaszul az előttem fekvő holttest vállát használom: Vérében megcsúszik a könyököm. Eldördülő pisztolyom megrántja a csuklómat.
Az őrjöngő összerándul; kiejti kezéből a puskát és szétvetett karokkal hátratántorodik. Koponyája csattan a falon. Cipőtalpai felmerednek előttem; egy hosszú percig csak a két kopott, mocskos talp köti magához a tekintetemet.
A jajveszékelő alkalmazottak kimenekülnek az ajtón, magamra maradok a halottakkal. Felkelek a vérből, lesütöm a szememet, mintha ezzel megszabadulhatnék a látványtól.
Jézusom, gondolom. Vannak, akik hasonló mészárlást hideg fejjel, valamely kristályosodó cél felé siettükben visznek véghez. De mi vezérli az ámokfutókat? Önpusztításukat miért előzi meg vérfürdő?
Valóságos tumultuson töröm át magam. Rendőrök és mentősök küzdenek a rettegéstől félig-meddig megtébolyult alkalmazottakkal. Fotósok tülekednek a nyitott ajtók előtt, ahol mintegy szívóhatásra összecsomósodott a tömeg. Alvajáróként hatolok keresztül ezen a mohó falon, az úttest széléig sétálok. Beülök egy járőrkocsi első ülésére A vezető nem mer megszólítani.
Hátrahajtom a fejem, a szemem is behunyom. Nem akarom látni és hallani a zsivajt magam körül. Lelőttem valakit, aki ember volt valaha.
Nem, ez nem vezet sehonnan sehová. Ezen már régen túl kellett volna jutnom. Nem akarok emlékezni arra, amit az imént láttam.
Donald kollégám siet hozzám, lehajol a nyitott ajtó mellett. Résnyire nyitott szemmel nézek rá. Lehet valami a tekintetemben, amitől elbizonytalanodva szótlanul eloldalog. Egy darabig legalább békén hagynak. Csukott szemmel kotrom elő a cigarettámat. Az öngyújtómat nem találom, de ahogy végigtapogatom zsebeimet, megnyálkásodott ujjaimon érzem: véres a ruhám. Nem az én vérem és nem azé, akit lelőttem.
A kocsi vezetője tüzet ad. Szürke szemű; korosodó férfi; megpróbál valamiféle kapcsolatot létrehozni kettőnk között, ha már ott vagyok. Félrehúzza a száját, a mozdulatból mosoly kerekedik, fintorok családjába való. Hasonlóval válaszolok, aztán leszívom a füstöt; és lehunyom a szemem.
A lármás tömeg kommentálja az eseményeket. Ujjal mutogatnak felém, ott az a nő, az intézte el az ámokfutót. Nem lépnek közelebb hozzám, talán egy kalap alá vesznek azzal, akit leterítettem. Elvégre ölni én is tudok. Ez a készség régebbi vonása fajtánknak, mint a beszéd, nemde? Hallottam embereket, akik úgy vélekedtek, ölni könnyebb, mint megállni; hogy ne pusztítsunk. A tömeg révén azt is megtudom, hogy megérkezett az akciócsoport. Erre a hírre sem mozdulok. Kocsi motorja bőg csaknem a fejem fölött: Ajtó csapódik, s a járőrautó mögött lefékezett furgon motorja végre lefullad.
Felülök. Szürke egyenruhás férfiakat látok, a gyülekezet szétfröccsen előttük, utat enged nekik az épületig. A szürkeruhások fegyvereiket szorongatva, fontosságuk tudatában nyargalnak előre. Aztán megtorpannak. Vezetőjük, Patrick Wyne néhány percig tárgyal egy rendőrtiszttel, tartása lassan ellazul. Társai körülötte álldogálnak, komoly arccal nézegetnek az üzlet felé, majd rám terelődik a figyelmük. Nem igazán törődnek velem. Nem lehet megfejteni, mire gondolnak. Nem is csalódottak, hogy lekésték a végkifejletet. Nemcsak a testüket edzették, arcizmaikat is.
Patrick Wyne sarkon fordul, elindul a furgon felé. Neki van igaza, ha még csak be sem néz a helyszínre. Látott már hasonlót, nem is egyszer. Otthon két gyermek várja. Ő pedig nem óhajt az értelmetlen halálról szólni, ki hibáztatja ezért? Wyne arcán feketéllik az erős szőrzet, sötét tekintete megállapodik rajtam, mintegy üdvözlésképpen moccan a felső ajka. Aztán beszáll a kocsiba. Társai követik, köztük a délceg Belloq. Ő viszont még egy pillantásra sem méltat. Ha úgy gondolja, hogy az ő bosszantására mentem be egy szál egyedül az ámokfutó poklába, alig téved.
Visszahajtom a fejemet az üléstámlára. A furgon motorja megint felbőg, s a jármű elhúz mellettem. A távolodó kocsi ablakában megpillantom Belloq könyökét. Ez minden: egy könyök a leeresztett ablakban. Eme hangulatos nyári délelőttön nem is hiányzott ennél több: egy ámokfutó a derült égből s mellé az elmúlt hetek agyréme, annak is szürke zubbonyujjból barnálló könyöke.
Halk sóhajtásomat egyszersmind köszönésnek szánom. Kiszállok a kocsiból. Egy riporter odalohol hozzám, és kifulladva azt kérdezi: „mit érzett?”. Felnevetek, és otthagyom. Sietős léptekkel megkerülöm az épületet, s máris a rendőrség palotája előtt állok. Messzire pöccintem a csikket, és felszaladok az irodába, melyen Donalddal, Lacóval és Ackererrel osztozom. Pötyögök egy hervasztó jelentést, ki sem tekerem a gépből.
Laco a székén hintázva, szótlanul figyel. Szögletes arcát kis vigyor szelídíti, ennek ellenére marconának hat, különösen akkor, amikor két ujjal előhúzza dobozból kedvenc Caporalját, és a széke fenekén fellobbantott gyufával meggyújtja.
– Elmész? – kérdezi, fogai közé harapva a cigarettát.
Istenem, nehezen edződtem hozzá a mániáihoz. Évek kellettek, amíg kifejlődött bennem az érzéketlenség a hintázó szék és a fenekén csiholt gyufa iránt. Már nem kezdek el sikoltozni tőle. Az aktus immár maga Laco, a cowboy.
– Elmegyek – felelem. Ennek ellenére nem mozdulok.
– Este találkozunk?– firtatja tovább a titkaimat.
Nem mintha nem tudnám, de elragad a hárpia hangulat, tehát megkérdezem: – Mi lesz este?
– Jóságos ég – sóhajtja Laco vidáman. – Ennyire az agyadra ment a mai nap? Este összejövünk: kedvenc kollégák és barátok. Fehér asztal, fehér pohár, móka, kacagás.
– Különös; hogy éppen most jött rátok ez a bankett – közlöm vádló hangon. Nem kétséges, ez már kis mértékű üldözési mánia. Csupán néhány lépés választja el az ámokfutástól.
Laco derűs mosollyal felém fújja a füstöt. – Nincs ebben semmi különös: Eljössz?
– Nem tudom – felelem, az igazságnak megfelelően. A program vonzása egy hajszálnyival erősebb, mint az egyik jelenlévőnek szóló berzenkedés. Estig még bármelyik érzelem megizmosodhat. Addig azonban csaknem az egész nap előttem toronylik, és nemrég még azt is tudtam, miféle munkával töltsem az időmet. Elhatározásomból a riasztás zökkentett ki, az ámokfutó személyesen. Ez a gondolat is egy a számos közül, amely nemkívánatos az elmémben, s mint ilyen, folyvást visszatér. Mostanában hadilábon állok a világgal, nincs ebben semmi különös. A világ egyébként mindig ilyen volt, legfeljebb én viszonyultam hozzá túlzott megértéssel. Ennek azonban vége. Vajon bele mer-e pillantani haragos tekintetű szemembe?
Míg a világ ezen a kérdésen rágódik, Laco veszi a bátorságot. Szemeim közé tekintve rám vigyorog. – Nem vagy valami nagy formában. Sőt ha megbocsátod észrevételemet: úgy látom, mintha mostanában viharosan öregednél.
– Azt mondod, öregszem?
Nem retten vissza a hangomtól, vidoran bólint. – Látok egy-két karikát a szemeid alatt. A hajad sem olyan fényes, mint valaha: Mondd csak, nem lazultak ki a fogaid?
Már-már beleharapok. Aztán mégsem teszem. Nem hagyom magam megint és megint belevezetni a csapdába, amit hetek óta rakosgatnak a lábaim elé: Laco és Donald barátom. De nem is közlöm a cowboyjal, hogy ez már régen nem játék. Nem játszaná, ha nem tudná.
Marad a páni menekülés. De hiába. Ez a nap újra szembesítésé. Kérdezem magam, és válaszolok. De semmi új nem hangzik el.

 

 

A sziklás tetőn heverészve süttetem a hátamat. Míg időnként ellenőrző pillantásokat vetek a mélyen alattam kéklő tenger felé, megállapíthatom, hogy a víz ma is csalogató, csábító, nyilván hűs is. Behúzódom a sziklafal kiszögellése alá, legalább a fejemet kevésbé tűzze-főzze a napmeleg. Enélkül is akad bajom untig elég. Nem nyaralási célzattal lopom az időmet a durva kövön heverészve. Azt is tudom, az unalmas les talán ma sem hoz eredményt. Megpróbálom agyonütni az időmet.
Áthelyezési kérelmemhez csak csupán egy életrajz szükségeltetik. Előttem papír, kezemben toll. Rendhagyó íróasztalom több mint egyenetlen gondolataimról nem is beszélve. Mit írhatnék magamról? Semmi különös, éppúgy magból fogantam, mint bárki más. Nemzőatyám és szülőanyám megtette, ami tőle telt; a körmöléssel én csak a papírt szaporítom, nem az emberiséget. Az egész nem más, mint viszolyogtató bürokrácia. S közben napszúrást kapok.
Alattam mormol a tenger. Visszatükrözi a felhőtlen ég ragyogását, a távolban égbolt és víztükör összegömbölyödik egymással, elválaszthatatlanul. Néhány sirály fehér teste lobban a képbe, de hajónak, emberi életnek semmi nyoma. Ez a környék nem üdülőhely. A függőleges sziklafalak úgyszólván lehetetlenné teszik a víz megközelítését. De a tenger felől olykor mégis érkezik egy-egy motorcsónak, kisebb hajó, hogy horgonyt vessen a kőfalak között létrejött öblök valamelyikében. Utasaik tevékenysége több mint titokzatos. Egyik-másik kirakodik. A következő turnus berakodik, leginkább az éj sötétjében. De egyik sem szereti, ha tevékenységét fürkész tekintetek kísérik. Állítólag haragszanak a kíváncsiakra.
A kis csónak, mely az árut a parti sziklák közé hordja, korábban egy messziről érkező nagy hajó oldalától indul erre a titokzatos kirándulásra. A rejtekhelyre dugdosott csomagok nem sokáig maradnak gazdátlanul: Csak sötétedésig. Ekkor a város felől egy másik csónak érkezik, és elviszi az árut.
Ezt beszélik.
Jó néhány napja töltöm időmet a leshelyen. Láttam sirályokat, láttam, hogyan korbácsolja fel a víztükröt egy-egy szélroham. Felvetődő halak hátának ezüstös csillanásában is gyönyörködhettem távcsövemen keresztül. Megtörtént, hogy motorcsónak közelített a sziklafal felé. De még nem láttam egyetlen kikötést, rakodást sem. Miért nyaralok itt mégis?
Ugyan hol írjam meg munkásságom történetét? S legfőképpen: hová tűnhetnék el a városból, a mindennapok körhintáján ülő emberek elől akik közül páran azt vették a fejükbe, hogy engem szórakoztassanak, akár Laco és Donald. A szomszédomban lakó Martin öcsémmel néhány napig még nem lesz gondom, amíg tart a motoros túra. A papír persze nem kíváncsi rám. Bármennyire is hozzátartozik a beszámolóhoz, a körítés az én saját ügyem: az életem, én magam. Végül pedig mivel indokoljam ötletemet? Miért kérem áthelyezésemet? Ó, egy szürke zubbonyujjból előbarnálló könyök, ez a magyarázat. Érdekes lenne, ha leírnám. Ha feljegyzésemet egyáltalán elolvassa valahol valaki.
Az ördög és a napmeleg vezeti a tollamat: elmennék innen, mert nincs maradásom, nem tudok egy városban maradni az elmúlt hetek agyrémével. Ma csak egy könyök volt; később talán szólnom is kell hozzá, de nem tudok. Nem tudok, mert az amit mondhatnék, nyelvem leharapásának árán sem közlöm vele. Különben is, nincs az ügyben semmi pláne. Szimpla, hétköznapi magyarázat, szerelem a neve.
Ahol az égbolt és a víztükör összehajol, feltűnik egy fehér folt, szinte a középpontban. Akár képzelődés is lehet. A fények játéka szememmel. Megtekintem a távcsövön keresztül. A fehér pont kissé megnövekszik, alakot nyer. Mint papírhajó egy kölyök kezében. Leeresztem a távcsövet, és odabiggyesztem a lap aljára: kérelmem indoka: szeszély. Hadd örüljön a Főnök, amikor aláírásra kerül hozzá ez az írásmű. Talán nem próbál lebeszélni. Mi a fenéért maradnék, mégis? Itt születtem, itt éltem, itt és most haragszom magamra, s ha én elmegyek, a harag talán nem követ.
Míg ily módon szép csendesen eldühöngök magamnak, a hajó növekedik. Formás teherszállítónak tűnik. Legénysége valószínűleg napbarnított és széltől cserzett. Trópusi vidékről jönnek, vad tájakról. Hazájuk hegyek, dzsungelek és titokzatos vizek vidéke, vadregény. Távcsövemmel a hajó oldalára festett nevet kutatom, de a név maszat még a távolban.
Elteszem az életírást, zizzen a zsebembe gyömöszölt papír. Belefújok az ingem kivágásába, noha egy pillanatig sem hiszem, hogy ettől lehűlhetnék. Elhelyezkedem, mint már annyiszor az elmúlt napokban. A tegnapi hajók elhúztak a nagy vízen, eltávolodtak a kikötő felé. Úgy tetszik, ez sem szándékozik egyebet tenni.
Már látom a nevet az oldalán; s minthogy egzotikus, nem is próbálom megjegyezni. De a név nyomban bevésődik az agyamba, amikor könnyű csónak rugaszkodik el a nagy test mellől.
A Doña Lucelia de Martinyos oldalától elszakadó motoros a sziklás part felé veszi útját. Négy férfi ül benne, lábuknál csomagok hevernek. Egyikük látcsövet illeszt a szeméhez, s megfontolt alapossággal szemügyre veszi a környező vizet, az öblöket, a csaknem függőleges partot, a rendetlen sziklaalakzatokat. Egyszer úgy rémlik: a szemembe néz. Lerántom a távcsövemet, nehogy észrevegye megcsillanó üvegét. Fejemet is visszahúzom a rejtek mélyére.
Amikor újra előbátorkodom, a férfi már leeresztett messzelátóval, szemlátomást nyugodtan ül társai között. Kissé előreóvakodom, hogy azt is láthassam, ami majd az öbölben történik a kikötés után. Ennél többet nem is szándékozom tenni. Túlságosan távol vagyok, fegyver sincs nálam. Na persze, a toll. Előhúzom, megcélzom vele az egyik fickó fejét. Persze hogy nem esik bántódása. Ennyit a tollról.
A csónak néhány tiszteletkört tesz meg az öböl előtt, a benne ülők kezében fegyvereket látok egyelőre békességben. Nem próbálom alaposabban megcsodálni őket. Kockázatos lenne ennél jobban előmerészkednem, s főként a messzelátóval. De úgyis sejthető, hogy a fickók vállára kerülő mordályok automaták. Ha nem annak születtek volna, azzá alakították őket. Manapság az ilyesmi nem gond. Az ember vásárol egy félautomatát, mivel annak tartása engedélyezett. Némi barkácsolással azután átalakíthatja, s akár borsót, kölest is vethet vele.
A csónak kiköt az öbölben. Utasai kikecmeregnek a sziklákra, egy kő félig eltakarja őket. Egy vállat, egy fejet látok. A férfiak néhány zsákot emelnek ki a csónakból. Valahol a sziklák között válnak meg tőlük. Távozásuk után talán veszem a bátorságot, hogy körbeszimatoljak. Ahhoz persze találnom kellene egy ösvényt, amely levezet odáig. Hiszen ha kőszáli kecske lehetnék. Számos gondom megoldódna.
Úgy rémlik, létezik valamiféle út. Nem sokkal alattam, az öböl és közöttem félúton, moccan valami. Előbb villanást látok, aztán egy eltűnő vállat, azon egy fegyver csövét. Ez utóbbi, akár egy intő ujj, ott marad a képben. Nem sokáig. Máris megmoccan, lejjebb araszol. Nyomában felbukkan egy másik, majd egy harmadik férfi válla, háta. Eltűnnek a sziklák fedezékében.
Valami készül, s félő, hogy ez megint nem tejszínhabos torták hajigálásában fog kimerülni. Talán okosabb lenne megpattanni innen. Az öbölben tevékenykedő tengerészek ellen ez a három szárazföldi ólálkodó forral valamit.
Végül persze nem moccanok. A moziban sem rohan ki az ember, amikor végre elkezdődik a nagyfilm. Bizonyosan persze csak egyet tudok. Azt, hogy a zsákok tartalma aranyat ér. A három szárazföldi bandita esetleg el akarja tulajdonítani őket? Mind lejjebb surranva pár perc alatt megközelítik a négy tengerészt.
A hegy szinte megremeg alattam, amikor eldördül az első sorozat. Három tengerész szétvetett karral a tengerbe zuhan. Az öböl kristályfényű vizében sötétlő foltok terjengenek, tehetetlen testek lebegnek a sziklazátonyokon, gyönyörű rajtaütés volt, lélegzetem akadozik.
De a negyedik tengerész beveti magát egy kő mögé. Nem vesztegeti az idejét, azonnal tüzet nyit. Igaza lehet, esélyei majdnem a nullával egyenlőek. Onnan, ahol rejtőzik, legfeljebb a tenger felé próbálhatna kitörni, s az már-már ugyanaz, mintha előjönne, és felfedné mellkasát.
A három szárazföldi bandita kissé szétszóródik. A szorongatott tengerész sejti, hogy megkísérlik bekeríteni, éberen figyel. Az egyik férfit abban a pillanatban lövi le, amikor az az egyik kőtől a másikig lendül. A megmaradt kettő tüzet nyit, eszükben sincs feladni.
Mennydörögnek a fegyverek, reszket a hegyfelzavart madarak rikácsolnak ész nélkül keringve. Az ing a hátamra, hasamra tapad, elfehéredő ujjakkal markolom a követ magam előtt.
A matróz beszünteti a lövöldözést, támadói azonban továbbra is ontják a golyókat, miközben egyre lejjebb araszolnak a sziklák között. Olykor kénytelenek egy-egy pillanatra kilépni fedezékükből. Tűzfüggönnyel pótolják maguk előtt a paravánt.
A tengerész hibázik. Nem várja meg, amíg közelebb jutnak hozzá. Előugrik, és dühtől eltorzult arccal megcélozza egyik támadóját. Egyszerre esik el vele. Gurul néhány métert, belecsúszik a vízbe. Fejét a himbálózó csónak oldalába üti, mielőtt eltűnne alatta.
A győztes, az egyetlen túlélő halott társához lép. Megragadja a testét s belehempergeti a tengerbe. Ugyanezt teszi a szerteszórt fegyverekkel is. Aztán komótosan bepakol a csónakba. Az imént kirakott zsákok visszakerülnek korábbi helyükre, gépiesen számolom meg őket. A motor felbőg, a hajó éket hasít a vízbe, majd a part mentén száguldva csakhamar eltűnik a szemem elől.
Percekig nem mozdulok. Úgy tűnik, nyaralásom véget ért. Ez az öböl aligha fogad többé hasonló szállítmányt. A búcsújátékot láthattam, nem kevesebbet. Adios Doña Lucelia de Martinyos. Ezeknek a szárazföldi banditáknak valami más forrásuk lehet. Ha nem tévedek, ezt óhajtották kifejezésre juttatni eme bájos zsúrral.
Honnan szed elő az ember egy motorcsónakot? Hol keressem e röpke műsor egyetlen túlélőjét, egyedüli nyertesét?
Ezt a szállítmányt eredetileg a Kokókirálynak szánták, a legendás, kevesek által ismert Aranyfogúnak. Ha ez a malőr nem történik, éjszaka talán kifürkészhettem volna, kik jönnek el az áruért és talán azt is, hova viszik. Ezzel az incidenssel azonban nemcsak a Kokókirályhoz vezető hajszál szakadt el, áthelyezési kérelmem is ráérőssé vált. A fegyveresek megjelenése azt sugallja, vége az Aranyfogú egyeduralmának, újabb önként jelentkező is felbukkant a drogpiacon.
Szevasz, Denisa, annál is inkább, mert ha ez a nyomozás a kelleténél nagyobb fegyverzajjal jár óhatatlanul felbukkan mögöttem a „különlegesen veszélyes” munkákra specializálódott akciócsoportok egyike, talán éppen Wyne-é. Apró hibáit figyelmen kívül hagyva, csak egy komoly hátrányt látok a vele való együttműködésben: helyettesét, ama könyök tulajdonosát.
Nem először történik meg, hogy hallgatást fogadok. Nem hallottam, nem láttam semminő csetepatét. Itt sem voltam, nem én. A tenger lényei talán eltüntetik a harc nyomait. Ha mégsem így történik, ugyan ki gondol az Aranyfogúra, ha valahol, valamikor kifogják a tetemeket?
Pillanatnyilag teljes a békesség. Ezt kihasználva megpróbálok lejutni az öbölbe. Ötletem, morbid tevékenységem sem lehet más. Megkísérlem lefotózni a támadók arcát. Ehhez azonban meg kell küzdenem a parthoz csapódó hullámokkal és a hullámverésnek kiszolgáltatott tehetetlen testek himbálózásával. Életrajzom ronggyá ázik a zsebemben, de talán a fényképezőgép nem válik hasznavehetetlenné.
Halottakat fotózok; igen. Az ámokfutó óta csaknem érzéketlenné váltam, talán még korábban. Reggel óta arat körülöttem az erőszak. Ne firtassuk, melyik reggel óta. De néha nem is csodálkozom, amikor egy-egy ember összeroppan, és begolyózik kissé.
Ha látnám magamat, bizonyára elájulnék az irtózattól. Kemény elszántsággal hajkurászom a tetemeket, és megpróbálom őket egy-két percre maradásra bírni, hogy használható fotót készíthessek az arcukról. Ebben éppen csak a hullámzás, a sziklafal és a zátonyok hátráltatnak.
Nem a legpompásabb pillanatban törik darabokra az objektív, de ha csak ennyi a veszteség, nem sírom el magam. Villámgyorsan belecsavarom a filmet a kazettába, és leteszem egy száraznak látszó kőre, majd miként azt az életmentő tanfolyamon tanultam, üstökön ragadom a halottakat, és a hullámveréssel szembeúszva kissé mélyebbre vontatom őket a tengerbe. Minthogy a humortalan hullámok engem is a part felé taszigálnak; nem lehet kétséges, milyen feleslegesen fáradozom – tetőtől talpig felöltözve, egyébként.
Árnyak cikáznak a kristálytiszta vízben. Hála a fantáziámnak, el tudom képzelni, hogy nem csupán a fénytörés játszik velem. Hiszen itt vér folyt; üzenet. Pár cápa kódolhatta a jelzést. Nem szeretnék étlapjukon szerepelni. Nyugodt tempóban; nem kevéssé szorongva kiúszom, kivitetem magam a hullámveréssel. Amikor többé-kevésbé biztosan megvetem a lábam a parton, nagyvonalúan a vízbe hajítom a fényképezőgépet. A békesség kedvéért a cápákat nem érdekli.
Aztán a kazettát szorongatva, csepegős ruhában; cuppogó cipőben visszakapaszkodom a szirthez. Letekintek az öbölre. A víz valósággal forr odalenn, vér feketíti a bestiák lakomájának színhelyét. Irtózat. Veszem a látcsövet, és igyekszem mielőbb eltűnni ennek a partszakasznak még a tájáról is. Sirályok rikoltanak utánam.
Ha nem is óhajtom nagydobra verni frissen szerzett élményemet, egyedül aligha birkózom meg az üggyel. A Doña Lucelia de Martinyos fedélzetén előbb-utóbb feltűnik a tengerészek távolmaradása. A hiány talán eredményez némi mozgolódást.
A támadókról készített felvételek esetleg segíthetnek a helybéli gengszterek csoportjának meghatározásában: Igénybe kell vennem néhány kedves ismerős segítségét. Érthető módon feldob az eshetőség: egyszerre két darázsfészek is kelleti magát előttem, épp csak beléjük kell tenyerelnem.
Még mindig nedves a ruhám, amikor a kocsi ülésére vetem magam. Természetes, hogy kitör rajtam a reggel óta szított elmebaj; amint az autópálya forgatagába érkezem. Remélem, a kocsi vonalvezetésén kevésbé látszik kezem, lábam reszketése. Megpróbálok békés, szelíd, szép dolgokra gondolni. Ilyenkor jutnak eszembe a lövöldöző-őrjöngő emberi lények és a mohón zabáló cápák, És amint kihajtom őket a leeresztett ablakon, egy szürke zubbonyos férfi tolakszik helyükbe. Mit neki ámokfutó, kábítószer, bandaháború? Mellém szivárog, és a szakításra emlékeztet.
Bekapcsolom a magnót, s bőkezűen tekerek a hangerősítő gombon. Hadd szóljon. Hadd üvöltsön a zene, szórja ki mellőlem a rossz társaságot.

 

 

Miután két segítőmet beprogramozom, mi egyebet teszek, mint hogy szórakozáson töröm a fejem?! Engem ma este barátok várnak a fehér asztal mellett. Lészen étel, ital, móka; kacagás. Természetesen elmegyek. Még az sem zavar, hogy netán szembe kell néznem a szürkeruhással. Vessen magára.
Mindenesetre eltart egy ideig, amíg elkészülök az arcommal. Minél rafináltabb sminkre vágyunk, elkészítése annál több időt vesz igénybe. Fél órai fáradozásom eredményeként egyáltalán nem látszik, hogy festék került a bőrömre, és éppen ez a trükkje a dolognak. Ki hinné, hogy szempillám hajlékonysága, tekintetem ragyogása, arcformám megnyúltsága és a többi: kemény munka gyümölcse?
A hófehér nadrágruha megvarrása fél éjszakámba került, nem is túl régen. Tekintetbe véve, hogy egyszerűbb ruhadarabok legfeljebb másfél-két órát rabolnak el az időmből, el lehet képzelni az overall agyafúrt szabásvonalát. Elégedetten forgolódom benne a tükör előtt. Két övet teszek a derekamra, a keskenyebbiket szorosan, a másikat féloldalasan a csípőmre billentve. Végül csúfondáros mosollyal nézek a szemembe. Bizonyára végképp elment az eszem. Mikor érdekelt, hogy fess legyek? Tizenöt éve nem álltam ennyit szemközt önmagammal.
De ha már erre is sor került; a gyakorlati oldalt is megtekintem. Idestova harminc esztendőt számlálok. Mint tudjuk, az agyérelmeszesedés az újszülöttkorban kezdődik. Ez stimmel. De mi kezdődik most? Mit bámulok a szembeni, dörzsölt szabású nadrágruhába bújt lányon? Egyikünk sem tudja.
Távozunk.

 

 

A mulatság színhelyéül szolgáló étteremben elhálhatna egy-két Jumbo Jet. Kész csoda, hogy a pincérek nem tévednek el a konyha és az asztalok között. Hogy a távolságok ne kezdjék ki idő előtt a talpukat, görkorcsolyán közlekednek. A kerekes lábbeliknek szurkolok; de csalódás ér. A burleszk elmarad, a pincérek egyszer sem hajítják el tálcáikat, tálalókocsijaikkal nem szaladnak túl a kiszemelt asztalokon.
Az egyik szegletben vidám esküvői vacsora zajlik. A résztvevők tányérjaik és poharaik tartalmát pusztítják, nem csekély elszántsággal. Az ifjú ara anyja két korty között hófehér zsebkendőjébe temetkezik, s olykor olyan hangosan felsír, hogy a helyiség távolabbi sarkában ülők is odakapják a fejüket. Gyermeke nem vesz tudomást fájdalmáról. Majd később, gondolom kajánul.
Az esküvői dínomdánom közelében kisebb társaság üldögél egy hosszú asztal körül. Laco szokása szerint hintázik a székével, Ackerer csendesen szemlélődik. Míg szőke felesége jóindulatú mosollyal unatkozik mellette, Donald barátom a Főnökkel cseveg. Nem hiányzik a szürkeruhások csapata sem. Louis; a kis termetű, fiús arcú fenegyerek egy molett leányzó érdeklődését élvezi. Rühl Fresson, a hórihorgas, megnyúlt orrú mesterlövész székén hátraomolva nyilván éppen szokásos kinyilatkoztatásainak valamelyikével fárasztja társait. Pierre Lipowski, a zömök és falánk úr mi egyebet tenne, falatozik. A jobbján ülő hölgy versenyt fal vele. Nem hiányzik Patrick Wyne és felesége, Joy sem. A katonás hajviseletű parancsnok a maga részéről méltóságteljesen hallgat. Joy a tányérja mellé helyezett füzetbe rajzolgat.
Legvégül pedig: Daniel Belloq, a Mogorva. Arcán kétnapos borosta, mint rendesen. Belépésem sőt: belépőm perceiben rezzenetlen arccal kortyolgatja a kávéját.
Amikor helyet foglalok a baráti körben, szinte mennyezetig csapnak körülöttem a tüntető figyelem hullámai. Laco tüstént gondoskodik italomról ismervén alkoholfogyasztási szokásaimat. Donald félbeszakítja a Főnökhöz intézett nagymonológot és előbb rám kacsint, majd sietve mellém ül. Joy is felhagy a rajzolgatással, és arcom tanulmányozásához lát.
Bemutatnak Louis és Pierre szíve hölgyeinek. A hölgyeket felettébb érdekli munkásságom. Egymás szavába vágva faggatnak. Máskor talán jobban élvezném ezt a mélyinterjút, most még nem ittam eleget. Ezt a hiányosságot Laco jóvoltából gyorsan pótolhatom. Louis jókora nőismerőse, Vanna rövid haját hátrafésülve viseli, keskeny ajkai határozottságot sugallnak. Szigorú jelenség. Társnője csodálkozó naivák sorát bővíti. Szőke haját kontyba tűzve hordja, porcelánkék szemeiben csillapíthatatlan derű csillan. Ő a Fela névre hallgat.
– Voltaképpen mit ünneplünk? – kérdezem, amikor szóhoz jutok.
Nem kellett volna ezt firtatnom. Donald és Rühl csaknem egyszerre ragadja fel poharát. Szent elhatározásuk, hogy kivágják a rezet. Donald kerül ki győztesen a vetélkedésből, és mivel alkalma nyílt rá, elmondja, mit ünnepelünk. A szónoklatból pediglen kiviláglik, hogy az élet voltaképpen tavaszi ünnep. Hosszú strófák következnek a barátságról, szeretetről, úgy sejtem, nagyon-nagyon célzatosak. A címzett persze én vagyok.
Míg Donald beszél, gyönyörködöm benne. Fakószőke hajában, savókék szemeiben, hosszú, kutató arcában, ironikus arckifejezésében. Ügyesen kanyarítja a szavakat, alig érezhető bennük a csúfondárosság. Hallgatósága tetszésére bízza, hogyan értelmezi szónoklatát. Donaldot könnyű félreismerni, ámde nem muszáj. Látom, hogy Van aki rosszallóan ráncolja a homlokát, Fela viszont olvatagon mosolyog rá.
Pár pohár vodkával hígított narancslé után a vacsora is megérkezik fényes színem elé. Mint későn jövő, csaknem egyedül eszegetek. Pierre kedvet kap egy újabb tálnyi étel ostromára, így mégsem maradok magamra.
Az esküvő körzetében elszabadulnak az indulatok. A fiatalabbak átkorcsolyáznak a táncterembe, az idősebbek végre feloldódnak. Az ara szülőanyja úgyszólván szünet nélkül zokog. Páran vigasztalni próbálják. Fáradozásuk olaj a tűzre. Csakhamar egy teljes generáció siratja ifjúságát a szemünk láttára.
Mogorva nem csatlakozik az asztalunknál felcsapó tréfálkozási hullámhoz. Kávéjával végezve; a whiskys pohárral mélyíti el az ismeretséget. Arcizma sem rezzen, pedig Louis fantáziagazdagon találgatja, vajon miért zokog az örömanya: Majd éppen Mogorva merül bele ilyesmibe! Teljességgel leköti, hogy levegőnek nézzen. Mellesleg én is ezen fáradozom. Nem kis erőfeszítésembe kerül ezzel párhuzamosan pokoli vidámságról és az ezzel járó külsőségekről gondoskodnom. Legszívesebben máris hazamennék.
A szigorú Vanna elhallgattatja Louist, mert rám támadt étvágya. Haladéktalanul nekem szegezi kérdéseit: – Miért várattál meg minket? Egész idő alatt azt találgatták, hol lehetsz, és mit csinálhatsz éppen. Hol hagytad a glóriádat? Mennyi igazság lehetett abban, amit összehordtak rólad? Tényleg olyan szuper és annál is szuperebb vagy?
– Éppenséggel elroppantom foggal a dióhéjat – felelem. Rosszalló tekintetem sorra rávillan a kétes reklám terjesztőire: Louisra, Lacóra és Donaldra. Nem zavartatják magukat. Vigyorognak. Amikor Joy felé pillantok, látom, hogy alig észrevehetően felhúzza a vállát, és elfojt egy mosolyt.
Louis hiába korholja a szemével, Vanna rendületlenül folytatja:
– Mert nem úgy festesz, mint egy szupernő. Inkább látszol elkényeztetettnek, gondtalannak. Feltételezem, hogy nem tévedek. Nem szoktam.
Félretolom a tányéromat. Elfogadom Lacótól az újabb pohár italt, és mosolyomat nem szüneteltetve halkan megjegyzem: – Akaratomon kívül okoztam neked csalódást. Ne haragudj.
Az örömanya újabb sírásrohama ragyogó alkalmat teremt Louisnak, hogy közbevesse magát. – Mi az? Mi történt? Mondja meg neki valaki, hogy nem akasztani viszik a lányát.
– Tájékoztasd – biztatja Fresson.
Donald szigorú hangja rezzent fel a dínomdánom szemléléséből: – Nem volt szép tőled, hogy Quasimodót megfosztottad ettől a pompás együttléttől.
– Rám hivatkozott? – kérdezem. Fájlalom, hogy manapság már egy Quasimodo-kaliberű emberben sem lehet megbízni. Megkértem, ólálkodjon egy keveset a Doña Lucelia körül, s úgy festett, ő szívesen vállalkozott rá. Pontosan harmincszor a lelkére kötöttem, hogy mindez titok. Ennek tudatában sietve bepanaszolt közös barátaink előtt. Remélem Cyd, aki a fényképek segítségével kajtatja a lelőtt gengszterek ismeretségi körét, ma már nem rohan ide panaszkodni.
– Quasimodo azt mondta, az ő segítségét kérted az évszázad bűnügyének megoldásához. Szinte telesírta a hallgatót, mert emiatt nem jöhetett közénk.
– Quasimodo egy érzelgős vén szivar – dohogom. – Az egészből egy szó sem igaz.
Laco előrehajol. – Figyelitek? Egy árnyalatnyit sem pirosodik az arca; miközben lehazudja rólunk az összes pattanást.
Átnyúlok az asztalon, s két ujjam közé csippentem égő Caporalját. A túlsó végét a fogai között hagyom, az innensőt a hamutartóba hajítom. A mosolyomat egyszer tanítani fogják, feltehetően. – Nem említettétek, hogy az est fénypontjául az én élveboncolásomat tökéltétek el.
A dínomdánom-asztalsoron újabb fordulatot vesz a sorstragédiák hangulatát idéző mulatság. Anyja nyakába borulva üvöltve sír a menyasszony is. Valóságos asszonykórus tombol amott.
Joy felcsillanó szemmel figyeli a fejleményeket. Tolla szakadatlanul dolgozik az előtte heverő papíron. Alighanem a soros karikatúra születik.
Laco csak egy pillantást szentel az asszonykórusnak, aztán megválik szerencsétlenül járt cigarettája végétől. A kezemre paskol jókora mancsával. – Páran, köztük a Főnök is, szívesen hallanánk; mivel csapod agyon az idődet mostanában. Megint nagyon rejtélyesnek látunk. Mint kiderült; helyettünk Quasimodóval osztozol a tennivalókon. Újra sántikálsz valamiben, nemde?
– Megmondom, Laco. Strandra járok. Ezért a fizetésért!
A Főnök nem tud mit kezdeni a kezével. Régebben folyton a koponyája közepén hol erre, hol arra elcsellengő tincset igazgatta. Mióta megleptem egy tégelynyi new-wave zselével, a fürt nem rakoncátlankodik többé. Csakhogy a tulajdonos még nem szerezte be újabb idegesítő szokását, s mivel nem tud egyéb elfoglaltságot a kezének, az enyémre ejti azt. – Denisa, ne vegye komolyan Laco szövegét. Ez a hely nem alkalmas erre a megbeszélésre. De holnap folytatjuk.
Holnapra meglincselem Quasimodót, gondolom epésen. Elcsípem Mogorva tekintetét, és elszántan lenyelem italomat. A poharat végül nem engedem el, nem annyira attól félve, hogy valaki ismét teletölti. De amíg markolom, talán nem látszik kezem remegése. Mi volna, ha most felállnék, odasétálnék Mogorvához, kézen fognám, és hazavinném? Mi volna? Világcsoda.
Ülve maradok. Donaldra figyelek.
– Hagyjátok Denisát, nehéz nap áll mögötte. Nem akármilyen merészség volt, hogy bement abba az üzletbe, és párbajozott az őrülttel. Csak neki köszönhető, hogy nem húszan haltak meg...
– Muszáj neked leltározni? – rivallok rá. Egyébként, ha a teljes napi egyenleget nézem, volt mit tejbe aprítanom. Mindez Mogorvával spékelve lidérces álmokat ígér éjszakára.
Vanna változatlanul vöröset lát tőlem. Otthagyja a kicsi Louist, megkerüli az asztalt, és letelepszik mellettem. Megfordítja a székét. Könyökét az asztal szélére támasztja, karja megáll a levegőben szinte az orrom előtt.
Nagy a kísértés, mégsem harapok bele. Visszafojtom a nevetést, bár ettől kissé asztmatikusan hat a hangom. – Mi lelt?
– Tudsz szkanderozni? – firtatja Vanna egy végzőosztag szigorával.
Vanna szkanderozni akar. Remélem, nem vágja az arcomba a kesztyűjét. Hiába, én igyekszem ekkor kicsire és észrevétlenre összehúzni magam. Vannák mindenütt vannak. És megtalálnak. Egyesek szerint érezhető valami a megjelenésemben, ami olyan provokatív, mint egy hadüzenet. Rejtély.
Szkanderozunk.
Vanna összeszorítja a fogait, hallom csikordulásukat. Szemei kikerekednek, járomcsontja előreugrik. Aztán félrehúzódik a felső ajka, láthatom fogafehérét. És megértem, hogy ő komolyan gondolja. Olyan elszánt erre a meccsre, mintha az élete lenne a tét. Ha lefektetném a karját, tönkrezúznék benne valamit. Neki fontos. Nekem viszont nem számít.
Ellazítom az izmaimat. Csuklóm koppan az asztalon. Biccentek, a győztesnek kijáró tiszteletteljes álorcával.
Vanna boldog: – Pedig a másik kezem az erősebb!
Louis szégyenkezve fészkelődik, majd telefonálás ürügyével elvonul az asztalunktól.
Rágyújtok, csuklómat tornáztatom.
– Ne haragudj – kéri szerényen Fela. – Velem is megpróbálnád?
Az asszonykórus amott csillapíthatatlan. Emitt is hibádzik valami. Felnevetek. – Miért mérkőzzem veletek? Holnaptól odaégetitek a rántást, ha nem próbáltok ki engem?
– Nem – morogja Lipowski zavartan – Nem a rántás a lényeg.
– Ne magyarázkodj – szól közbe Fresson. – Ez van. Nem érzik otthon magukat közöttünk. Bennünk van a hiba, hölgyeim. Én úgy látom, Denisa ma este inkább szép lenni akar, mint erősködni. A magam részéről méltányolom a szándékát.
Vanna nem száll vitába a férfiakkal. Menteni próbálja a megzápult hangulatot. A zokogó menyasszony felé pillantva témát vált.
– Nem hinném, hogy az első ijedség várná ma éjszaka. Ráijesztettek már néhányszor, csak rá kell nézni. Hányadik hónapban lehet?
Senki nem felel. Oda sem fordulunk. Tekintetem megint Mogorva arcára téved. Sötét haja a fülére nőtt, mióta nem láttam. Szilvamagot formáló keskeny résű szemei egy pontra szegeződnek a hátam mögött. Laza tartással ül a széken, régi maszkját hordva, szemlátomást gondtalanul. Az átvágott arcizmú újszülött, így emlegethette annak idején a bába. Azóta történt vele egy és más. Többek között: én. Úgy rémlik, valahogy ezt is túlélte.
Vanna hangja visszahoz a múltból. Velem már végzett, most a sírdogáló menyasszonyt kell ledarálnia. Nem tehet róla, ez a természete. – Ki ért és miért vonyítanak? Nem olyan nagy ügy. Már több nőről hallottam, aki életben maradt a nászéjszakája után is. Ha választhatnék, hogy a fogamat húzassam-e vagy defloráltassam magam, én bizony az utóbbira szavaznék.
Joy felpillant a rajzáról. Arca barátságos. – Lehet annak vagy tizenöt éve is, hogy defloráltak téged, Vanna. Most válaszd a fogorvost: húzasd ki a méregfogadat.
Jéggé dermed a levegő; de lassan felmelegíti Joy mosolya. Vágytelt pillantást vetek az ajtó felé.
Amikor visszafordulok, kettéhajtott papírlap hever előttem. Joy ajándéka. Anélkül hogy megtekinteném, nadrágom zsebébe süllyesztem a rajzot.
– Mennem kell! Remekül mulattam.
Vanna felém fordul. – Mesélték, hogy volt ma egy kalandod. Lelőttél egy beteg pasast. Nem sajnáltad? Csak egy bolond volt. A szobám ablaka alatt van egy játszótér. Nemegyszer akkora ott a zsivaj, hogy két párna alatt is hallom. Hányszor gondoltam arra, hogy milyen egyszerű lenne, ha foghatnék egy puskát és durr! Egy darabig csend lenne.
– Remélem, nincs fegyvered. Nekem pedig gyerekem nincs, szerencsére. Nem szeretném; ha az ablakod alá tévedne.
– De én csak gondolom ezt!
– Így kezdődik.
Vanna teleszívja magát levegővel, de nem felelhet, mert Lipowski előrehajol ültében: – Menjen keresse meg Louist, drága Vanna!
– Rég világgá ment – mondja Mogorva.
Felrezzenek a hangjára. Először hallatja, mióta itt ülök. S ha már úgyis emelkedett hangulatban vagyok, rámosolygok. – Szia, Mogorva. Igyál velem az iménti vereségemre. Vagy a vereségre úgy általában.
Megrázza a fejét. Szótlanul mutatja: elég volt.
Vállat vonva felemelkedem. Búcsúpillantásom befogja az asztaltársaságot csakúgy, mint a szembeni asszonykórust. Amikor kivonulok az étteremből, pincérek gurulnak el mellettem. Soha nem mulattam jobban.
A szabadba lépve elernyedek végre. Kioltom magamon a ragyogás maradékát. A sarkamra vágom az ajtót. Cigarettát harapok a fogaim közé mielőtt indítanék.
A nesztelen Louis behajol az ablakon. – A pofám leszakad. Ne haragudj.
– Minden rendben. Menj vissza nyugodtan.
Valamit még mondani akar. Mély lélegzetet véve nyitja a száját, de mindjárt be is csukja. Legyint. – Hosszú, Denisa.
Fáradtan rámosolygok. – Akkor majd máskor.
Indítok. Lehamuzom a hófehér nadrágot, elmaszatolom. Aztán a homályos tükröt törölgetem fél kézzel.

 

 

Üvölt a magnó, ezúttal hiába. Valaki más hallgatja, valaki más vezeti a kocsit, én magam váltogatom a dühöngést a szomorúsággal.
Mogorvára gondolok. Nemrég a pasasomnak – tudtam, ájultan szerettem, mint a mesében. Hasonlóképpen érzett ő is. Sebesülésébe csaknem belepusztultam, később neki vette eszét vélt halálom. Minthogy mégsem haltam meg, turbékolhattunk volna még néhány évig. Nem így történt, de biztosan ez a törvényszerű. Fájdalom, hogy így esett, mert a pasas megtestesítette álmaim netovábbját. Tudott főzni, tudott hallgatni. Tudott beszélni, ha mégis megszólalt. Rendben tartotta a lakást. Mosott és teregetett. Ráadásul még az ágyban is párját ritkította.
Mindez a múlté.
Tökéletességéhez csupán kényessége miatt fért némi kétség. Nem viselhette el sajátságos munkamódszereimet, közülük is főként azokat, amelyek alkalmazása során tizenöt centiméternél közelebb kerültem egy hímnemű egyedhez. Modern világunkban akadt néhány feudális mániája. Fel nem foghatta, hogy egy bűnözőhöz másként is lehet közeledni, mint arrogáns módon. Én úgy véltem nem muszáj verekedéssel kezdeni az ismeretséget. Főleg, ha a cél a bűnöző elfogása vagy lefegyverzése. Simulékonyabban is kivitelezhető a dolog. Mivel e módszert ő nem alkalmazta, nem szívelte, pedig én próbálkoztam vele. Képtelen volt felfogni, hogy szó sincs élvezetről, amikor hozzádörgölőzöm ahhoz a pasashoz. Csak éppen a stukkerét, tomahawkját, parittyáját akarom elcsenni.
Nem szívesen emlékszem vissza az esetre, számos okból. Így hát újra leszögezem magamban, mint már annyiszor az elmúlt hetekben: akár hiszem, akár nem, az agyrém igaz. A sors tragédiája beteljesedett rajtam. Mit tehetek? Lehet nevetni. De átfut az agyamon néhány további eshetőség is. Ezek közül csak az egyik az új pasas beszerzésének aktuális gondolata. A többi sokkal zavarosabb és határozatlanabb, s minél gyakrabban megfordulnak elmémben, annál homályosabbá válnak.
Nekik köszönhetően eltévedek a hazavezető, jól ismert úton. Egyszerűen semmibe veszek egy behajtani nem ildomos táblát. Szerencsére nem forgalmas az utca, tehát amikor kissé felébredek sajátságos révületemből, úgy döntök, vállalom a tévedést. Tovább hajtok. Figyelmem visszatértének köszönhetően nem tetézem a meglévő bajt.
A reflektorok sápadt fényfüggönyében időben észreveszem a földön heverő, mozdulatlan emberi alakot.
Megállítom a kocsit. Élesen látom az oldalára fordult; egyik lábát kissé felhúzva tartó, fehér inget, sötét nadrágot viselő férfit. Nem sokkal azután, hogy elesett, fel akart állni. Nekikezdett, de a tett félbeszakadt. Félúton kiütötte valami. Ha nem ital, akkor drog.
Kutyából nem lesz szalonna, sóhajtom, nekem most ki kell kecmeregnem a kocsiból, hogy szemügyre vegyem a tetemet. Senki sem lát, elódaloghatnék. Hiába. Kezem az ajtókilincsen, jobbommal a kesztyűtartó felé nyúlok, mert egy-két tapasztalat megtanított rá, hogy hasonló helyzetekben legalábbis gyanakvó legyek.
Ekkor a férfi megmozdul Könyökére támaszkodik, melyen mostanáig feküdt. Túlságosan kábult lehet a gyakorlat kivitelezéséhez; mert végül mégsem tudja összehozni. Leejti fejét a mocskos úttestre.
Visszalököm a stukkert a kesztyűtartóba. Ez a fickó aligha képes kárt tenni bennem. Az út közepéről azért nem ártana eltakarítani, mielőtt valaki levegőnek tekinti, és áthajt rajta.
Megállok a válla mellett, majd lassan leereszkedem. Megfordítom, hogy lássam az arcát. A reflektorfény ugyan nem alkalmas az ilyenfajta vizsgálódásra, de azt látom, hogy kellemes vonású, harmincas urat vetett lábaim elé a sors.
Nem érződik körülötte alkoholszag. Ezzel szemben folt sötétlik nadrágja szárán, a jobb comb közepe táján. Hasonló folt csillan tompán a mocskos földön is.
A férfi felnéz. Nem sikerül tágra nyitnia a szemét, nem is csodálom. Nem hinném, hogy fényesen érzi magát.
– Vigyél el innen! – mondja határozott, ám halk hangon.
Meg sem lepődöm, hogy ilyen meghitt a kapcsolatunk. Amíg alaposan össze nem verték, és céltáblának nem használták, a fickó jobb körökben forgolódhatott. Hozzászokott az utasítások osztogatásához.
– Mentőt hívok – közlöm vele.
Megszorítja a csuklómat. Mindjárt megkísérel talpra állni is. Szinte kiszakítja a karomat, mégsem tud felkecmeregni. Végül megpihen fél térden. Parancsolni így is képes: – Vigyél el innen. Semmi kórház, rendőrség. Segíts el a kocsiig.
Úgy érti, az én kocsimig.
És mi történik? Lehajolok, karját átvetem a vállamon, a sérült lába felőli oldalon állok mellé, és felsegítem. Mire a kocsihoz jutunk, fehér ruhám pár vadonatúj színnel gazdagodik. Betuszkolom a pasast a hátsó ülésre, majd rávágom az ajtót. Elérkezettnek látszik a pillanat, amikor megvitathatnám vele, hogy mégis, hova fuvarozzam.
Nem tud segíteni. A jövés-menés újra felőröli az erejét. Aléltan heverészik mögöttem. Soha életemben nem vittem túlzásba a kényeskedést, rendszeretetet. De a kocsim túlságosan új, a kárpit felháborítóan tiszta volt ahhoz, hogy elsápadjak a csíkos üléshuzatot maszatoló vér láttán. Úgy fest a helyzet; hogy a rejtelmes fickó elvérzik. Itt; nekem.
Ez is egy helyzet, abból a fajtából, amely szinte örömömre szolgál. A nyílt utcán találok egy félhullát, aki előbb parancsolgat nekem, később eszméletét veszti, mintegy rám hagyva, hogy rögtönözzek kedvemre. Miért ne? „Semmi kórház, rendőrség.”
Indítok. Az utca sarkáig érek; amikor a kereszteződésből nekem ront egy sötétkék Ford. Nem öklel fel, pontosan egy hajszállal előttem megáll.
Kocsimban a fék is új: a blokkolástól nagyot döccenünk. Hallom, hogy vendégem a hátam mögött a padlóra zuhan.
Aztán eltátom a számat. A Fordból rendőregyenruhás fickó pattan elő. Kabátján fémgombok csillannak. Futtában löki fejére a sapkáját. Mire mellém ér, kilógatom az ablakon az igazolványomat. Rápillant, majd beles mellettem a kocsi belsejébe. Egy árva szót sem szól. Kurtán biccentve otthagy, és visszasiet a Fordhoz. Elgurul előttem. Behajt az utcába, ahonnan jövök.
Sietek. Ezúttal alig-alig kalandoznak el a gondolataim vezetés közben. Nem is a hátsó ülés előtti padlón vérezgető ismeretlenen tűnődöm. Jobban leköt, miért támadt bennem olyan zavaró érzés, később rögeszme, hogy a markáns arcú rendőr őrmester nem valódi. Reggel feltétlenül kiderítem létezik-e. Elkésett gondolat, nem néztem meg a Ford rendszámát.
Rögvest ezután másik kérdés: ő vajon megnézte-e az enyémet?

 

 

Valami kevés azért megmarad a józan eszemből. Ezért történik, hogy a félhulla mégsem a saját ágyamban nyer elhelyezést. Öcsém távollétét kihasználva, a szerzeményt az ő nyoszolyáján szállásolom el.
A rendületlenül vérezgető fickó csak néhány percre tér magához két ájulat között. Ilyen alkalmakkor azonban tüstént átveszi a helyzet irányítását. Legelébb is utasít, hogy húzzam be a függönyöket. Pár percnyi szünet következik, addig lerángatom a nadrágját. Megtekintem a szöveten pörkölt lyukat, majd a folytatását vizsgálom a pasas combján. A golyó belebújt a húsba, de nem távozott belőle. Megpróbálom kitapogatni a lövedék pillanatnyi tartózkodási helyét. A tulajdonos feleszmél, és utasít:
– Szedd ki!
Szedjem ki! A nyakamba varrja magát, összemaszatolja a kocsimat, ruhámat, Martin ágyneműjét s mielőtt meghalna, lyukas lábára mutatva szól. „Szedd ki!”
Nem tudom, mennyire szolgált rá eme ajándékra. Jogosan szerezte vagy sem, édesmindegy. Mivel arcátlan a fickó, kiszedem neki. A helyzet nem mindennapi. Ehhez mérten nincs is a házban műtő, nincs szike, egyéb szerszám.
Körbemaszatolom a sebet alkoholos gézzel majd két ujjal kitapogatom az izmok közé fészkelődött golyót, és összecsippentem körülötte a bőrt. A másik kezemben tartott csipesz hegye behatol a nyíláson, és kis tapogatás után megragadja a lövedéket. Vér buggyan a sebből. A megsértett bőr és az alatta húzódó izomréteg rózsás és bordóvörös színekben pompázik.
Nyilván másképp viszonyulnék a trancsírozáshoz, ha napjában tenném. Most valahogy kezdek ájuldozni. A golyó nem jön, a csipesz üresen szalad vissza a sebből. Újra kezdem. Homlokomról verítékcseppek gurulnak az orromra. Karommal törlöm le őket. Egy pillantással ellenőrzöm a fickó arcát. Elgyötörtnek tűnik. Aztán azt is észreveszem, hogy tenyerét az ölére szorítja, mintha attól félne, kárt teszek benne.
Szorongása némi vidámsággal tölt el. Fülön fogom a lövedéket, ezúttal nem menekülhet. Kihúzom, és a hátam mögé hajítom. Aztán megint nem találom mulatságosnak a helyzetet. Vérző seb tátong a fickó combján, és nem hinném, hogy a műtét befejezéséhez alkalmas lenne a házban fellelhető varrótű és cérna. Márpedig a lyukat be kellene stoppolni. Mérete láttán halvány gyanú moccan bennem: nem lehet, hogy a mélyben még egy lövedék bujkál?
Az operáció helye fölött hevenye kötést készítek vérzéscsillapítás céljából. A sebet lefedem egy-két réteg gézzel, ragasztást nem teszek rá. Ezután szemügyre veszem a delikvens további régióit. Nem valami kedélyes teadélutánról került az autóm elé, ez elég nyilvánvalónak tűnik. Ahhoz túl sok kék folt látható a testén, egy-kettő a szeme alatt és a járomcsontján.
Ha operációk vonatkozásában nem is vagyok jártas, félig agyonvert pasasok esetében szereztem némi gyakorlatot. Ilyenkor jeget kell alkalmazni. Nem faggatom magam, miért teszem, nem töltöm az időmet lelkiismereti kérdésekkel. Martin hűtőszekrényében két penészes citromot, fél pár zoknit lelek, jeget nem. Az enyémből kell hoznom. Csakhamar előáll a jól ismert helyzetkép: gleccserek az ágyon, asztalon; szőnyegen: Hamarosan szörfözni lehet a hálószobában.
A páciens nem nyilvánít véleményt. Ájult.
Később lázas, nem is kevéssé.
Tócsákat törölgetek, de közben időt szakítok arra is, hogy átkutassam a fickó ruháját. Nem lelek semmit, zsebei üresek. Nem hord gyűrűt, nyakláncot, nincs tetoválása, testi fogyatékossága, feltűnő ismertetőjele. Nincs személyazonossága, momentán. De mégis, valami: egy rakás vadonatúj bankjegyet találok széles derékszíjába bújtatva. Nem számolgatom, ott hagyom.
A pasas, ha éppen nincs összeverve, jóképű lehet. Barna haja hullámos, félhosszú, szeme kék mélyen; sötéten. Orra kissé arisztokratikus, ajkai szélesek, teltek. Fogai épek, kihegyesedő végűek, mint a ragadozóké. Szögletes állát mély barázda szeli ketté. Termete magas. Izomzata nem hivalkodó. Kétségtelen, hogy sokat sportol.
Előrehaladott az éjszaka. Két jeges borogatás felhordása és leszedése között átmegyek a lakásomba átöltözni. Teletömöm a fagyasztót jégutánpótlással. Teát főzök. Citromot nem találok. A gyógyító italt Martin folyékony vitaminkészítményével ízesítem, megkóstolom, és hálát adok az égnek, hogy nem nekem kell meginnom.
A pasas sem szívesen kortyolgatja, amikor olykor-olykor magához tér. Kellő szigorral mégis belediktálok néhány csészényit. Aztán úszómesterkedem a csobogó patakok között. Nem hinném, hogy Martin örülne, ha látná, mi történik a lakásában. Minthogy nem látja, a kérdés lekerül a napirendről.
Pitymallattájt felfüggesztem emberbaráti tevékenységemet. Felitatom az utolsó tócsát, száraz ágyneműt húzok a páciens alá. Betakargatom őt, és sorsára hagyom. Ha kiszenved, lelke rajta: Ha megszökik, előbb-utóbb megfejtem a rejtvényt. Ha marad, kis alvás után talán tovább ápolom.
Lefekvés előtt körülnézek a házi patikában. Nem találok alkalmas gyógyszert. Majd reggel. A hűtőgép ajtaján lelek egy doboz lázcsillapító kúpot, emlék Ellától; Mogorva nyolcesztendős leánykájától. Emlék abból az időből, amikor azt játszottuk, hogy egy család vagyunk: apuka, lánya és a derék mostoha. Kihajítom a kúpot, eltekintek attól, hogy ápoltam javára fordítsam.
A baráti körben talán túl sokat ittam. Túlzottan a szívemre vettem az asszonykórust, Vannát, a júdáskodó Quasimodót. És persze, Mogorvát. Rezzenetlen arcát, visszafordíthatatlan elhatározásának nyilvánvalóságát. Túlzottan megrázott tengermély hangja. Mindezek ismeretében nem lehetetlen, hogy Martin lakása üres, a sebesült fickót képzeltem, egyszerűen csak megviselt a mai nap a maga hulláival és szomorúságával.
Mégis felkelek, amikor eszembe jut a kezem alá csúsztatott rajz. Kissé gyűrötten húzom elő az elhordottnak tetsző fehér ruha zsebéből, és visszatérek vele az ágyba. A keltezésből kiderül, hogy a karikatúra nem ma este készült, hanem pár nappal korábban. Joy a maga utolérhetetlen stílusában lerajzolta a térden álló Mogorvát, amint éppen lesírja az agancsokat egy vonakodó szarvasbika fejéről.
Joy rendszerint beletalál a dolgok közepébe.
Kel a nap az ablak előtt. Párnámba fúrt arccal még mindig nevetek.

 

 

Az új nap milliónyi tennivalóval vár. Ezért érthető módon nem örülök, amikor szokott reggeli hárpiahangulatomban egy félhullát találok Martin hálószobájában. A hálátlan páciens láza tovább emelkedett, sérült combján vörösen feszül a bőr, s az egész láb duzzadtnak hat. Lebontom róla a kötést s mivel nem vérzik, a friss gézborítást leragasztom. Egyetlen percig sem hiszem, hogy ez a láb megmarad. Máris leszögezhetem, hogy amputációt nem vállalok.
Kezd kissé terhessé válni a különös beteg jelenléte. Ha már kórházba nem óhajt menni, legalább orvost hívhatnék hozzá. Elindulok, hogy beszerezzek némi gyógyszert. Koholt történetem megteszi a magáét, a gyógyszerész átad egy üveget, amelyben állítása szerint sebfertőtlenítő oldat található. Nyugodtan beleboríthatom a nagymama leesett tyúkszeme után maradt sebbe, bátorít. Akkor jó.
A fickó egészségtelenül szendereg. Arcán lázrózsák keverednek a verés okozta tarka foltokkal. Fel sem veszi, amikor izmai közé nyomom az antibiotikumot és a lázcsillapítót tartalmazó injekciót. Az sem zavarja, hogy a tyúkszemápoló löttyöt belecsepegtetem a sebébe. Csak engem kavar fel, ami történik, jóllehet, a gyógyszerész figyelmeztetett a folyadék a sebbel találkozva pezseg és habzik. Ez így igaz, de elég hátborzongató látvány.
Teát főzök, lelket verek a fickóba, és megitatok vele egy csészényit. Nem szívesen nyeli, hiszen belekevertem a rehidráló port is, ami állítólag felér egy infúzióval, viszont határozottan rozsdásszög íze van. Aztán az ágy mellé tolt asztalkára készítek némi további gyógyitalt, egy tányér kekszet, és rohanok a dolgom után. Az éjszaka használt csészék egyikét zsebkendőbe csavarva magammal viszem.
Az ujjnyomszakértő máskor barátságos úriember, most gyanakodva pillant a csészére, onnan rám. Végül mégis beleegyezik, hogy a porcelánon lelt ujjlenyomat kilétét megvitassa a számítógéppel. Remélem, rövidesen tudni fogom, ki agonizál Martin ágyában. Ehhez mindössze az szükségeltetik, hogy a fickó szerepeljen a számítógép adattárában. Tehát hamarosan kiderül, bűnöző-e. Ha nem az, akkor nem leszek okosabb. Egyelőre.
De ezzel még nincs vége. Kipuhatolom, létezik-e sötétkék Ford Orionnal közlekedő őrmesterünk. Nem, ilyenről senki nem tud. Mivel az elmúlt éjjel látott markáns arcú rendőr fegyvert viselt; feltehetően szolgálatban volt. Nem ügy, átnyálazzuk magunkat néhány száz tegnapi ügyeletes adatain. Végül megizmosodik a gyanúm, hogy az egyenruha álöltözetként szerepelt egy általam ismeretlen műsorban. Valószínűleg ugyanabban, amelyben a vadállatfogsorú idegen összeveretett és lelövetett.
Ebben az irányban is puhatolózom. Agyam belezsibbad a kitalált ürügyekbe, melyekkel az éjszakai eseményeket, bejelentéseket rögzítő naplók anyagát tanulmányozom. Az egyenruhások egész éjjel zsugáztak. Egyszer vonultak ki utcai verekedéshez, egyiküket meg is tépázták az önfeledt renitenskedők. Ez egy szimpla kocsmai zűr volt, nem az én vendégem műfaja. Semmi több. Az ügyeletesek hajnalban kórházba vitettek egy lányt, akinek nem volt szerencséje újdonsült férfiismerősével. Unalmas éjszaka volt.
Felmegyek az irodába. Köszöntöm a jelenlévőket, és két adagnyit megiszom a Laco főzte bitangerős kávéból. A cowboy kialvatlannak látszik. Szórakozott képpel csügg a telefonon, érdeklődés nélkül hallgatva a vonal túlsó végén csevegőt. Az illető talán soros szíve hölgye, talán nem. Laco naponta órákat telefonál, és mindannyiszor unottan.
A kicsi Ackerer most sem vesztegeti a szót, de ezt máskor sem teszi. Sürög-forog a modern bútorokkal berendezett irodában, és egyáltalán nem úgy fest, mint valami nyomozó. Inkább könyvelőre emlékeztet. Aktákat nyálaz, feljegyzéseket körmöl. Megint megfogadom; hogy alkalomadtán varrok neki egy pár könyökvédőt.
Donald könyököl. Álla már-már az előtte toronyló írógépre zuhan, táskás szemeit kínnal tartja nyitva. Olykor megmozdul, és előreszegezett jobb mutatóujjával egy, azaz egy betűt leüt a klaviatúrán. Ezután megint hosszas merengés következik. Végre újabb betű lát világot.
Füstöt pöfékelve gyönyörködöm bennük. Régen egy rozzant épület szűk irodájában szorongtunk kétszer ennyien. Különös nosztalgia fog el. Akkor voltam fiatal.
Laco befejezi a kapcsolattartás mára előírt szertartását, és a kagylótól elválva rágyújt egy Caporalra.
– Te Denisa – mondja. – Marha jó buli volt ám az éjszaka. Később megjött Delgado és Gatti, leráztuk a két kövér nőt, és remekül mulattunk.
– Ez látszik rajtatok. Donald egyenesen eksztatikos állapotban van.
Donald megmoccan. Rábök egy betűre.
– Menj be a Főnökhöz. A kábítószerügyről szeretne beszélni veled. – Laco ezzel elvégezte kötelességét. Újra a telefonkagylóért nyúl.
– Nincs kábítószerügy: Semmire sem jutottam, de ezt este már megbeszéltük. Emlékeztesd erre az illető Főnököt. Nekem most rohannom kell.
Ezt is teszem. Kábítószerügy? A megbízás keltezése óta egyetlen nyomra bukkantam, evégből hasaltam a szirttetőn oly kitartóan. Aztán azt a ványadt kis nyomot is szétlőtték a sziklák között rejtőzködő banditák. Nem gondolom meg magam. Nem számolok be a tegnap történtekről.
Inkább felkeresem Quasimodót. Az úriemberről – illik tudni, hogy Mogorva unokabátyja. Szilvamag alakú, ámde kék szemei ezt kétségtelenné teszik. Valaha nyomozóként működött, majd sajnálatos balesetek folytán nyugdíjba kényszerült. Felvette a szép csengésű Quasimodo nevet, az eredetire senki sem gondol már. Quasimodo torz vállal, egyik lábát kissé húzva, bölcs tekintetű nyomorékként jön-megy a városban. Tevékenységével támasztott néhány legendát; köztük a Justitia-kommandóét.
Quasimodo lakásába lépve átkelek a csupasz parkettán. Elfoglalom a felkínált helyet; visszautasítom a forró teát, és rögtön ezután a házigazda torkának ugrom. Tekintetbe véve, hogy ő soha nem kímélt engem, talán épp ennek köszönhetően értem el eredményeimet, most én bánok kíméletlenül a mesterrel.
– Vén pletykafészek vagy. Te, aki feltűnés nélkül jártad a várost, hirtelen eszedet veszítve szétkürtölöd, hogy miben mesterkedünk?
– Mondd nyugodtan – sántikálunk. – Ezzel lábát húzva a szamovárhoz vonul. A másik! Ez is valami családi agybaj lehet náluk. Az unokabácsi szamovárja, az ifjabbik őskori kávéfőző lombikja. Mi a fene vonz hozzájuk?
– Ne beszélj félre, Quasimodo! Kínba hoztál a pletykálkodásoddal.
– Most jön a java – tódítja. Lenyeli a tűzforró teát, szempillája sem rezzen tőle. – A Doña Lucelia de Martinyos nem nyert. Abszolúte semmi izgalmat nem tapasztaltam a környéken. Semmiféle nyomot nem szereztem neked, egy pici, jéghideg nyomot sem. A hajó kirakodott, berakodott, horgonyt szedett, távozott. A rakodás közben pár tengerész a környékbeli csehóban tivornyázott. Piáltak, nőztek. Slussz. Lehet, hogy jobban lelkesített volna a megbízásod, ha közelebbit tudatsz velem. Ha nem sejtem mögötte szokásos szuicid hajlamodat. Légy felnőtt, Denisa. Átéltél egyet s mást.
– Mondd meg kereken, hogy nem akarsz segíteni nekem. Nem hiszem egy szavadat sem. Ha te keresel valamit, akkor megtalálod. Ha ráharapsz valamire, nincs menekvés előled. Ne hivatkozz halálra és más blődségekre. Mást felültethetsz; engem nem.
– Oké, Denisa. Nézz rám. Megnyomorodtam, megfizettem érte. Öreg vagyok, de a legfőbb baj az, hogy annak is érzem magam. Egy öregember pedig hajlamos némi hisztériával átélni az érzelmeit, például a szeretetet. Szeretlek, Den. Így tehát most megmutatom neked az ajtót. Dolgozz a társaiddal. És ha azért lesz rám szükség, mert együttesen sem boldogultok, újra számíthatsz rám. Nem akarok felelni azért, ha történik veled valami. És miért éppen veled ne történne? Ezt a szeretet mondatja velem. Remélem, nem kell belemennem a részletekbe. Úgyis tudod, miről beszélek. A nyavalygásig még nem jutottam el, viszont egyre gyakrabban elfelejtem begombolni a nadrágomat. Szklerózisnak hívják a bajt. Lehetnek szeszélyeim, rászolgáltam.
– Nem értelek – sóhajtom.
Felém lök egy pohár italt, elfogadom. Gyanakodva figyelem az arcát, mintha azt várnám, mikor neveti el magát. Kék szemei láttán erősödik bennem a rossz érzés: Quasimodo nem viccel.
– Értesz – feleli szigorúan: – Nagyon jól értesz. Tudod, hogy a magány tett Justitiává, és mint Justitia, számtalan barátot találtam. Elkötelezett vagyok! Ragacsos kötelék a szeretet. Éppen eleget ártasz magadnak. Nem segítek, hogy tetézhesd. Idd meg a serkentődet, és tűnj el.
– Quasimodo, te éppen olyan megátalkodott hülye vagy, mint Mogorva. Nem vagyok kíváncsi az ásatag, beteg felfogásotokra, az úgynevezett törvényeitekre. Igazad van: elmegyek a fenébe. Sajnálhatod, hogy ellőtted a hajót. Talán elvezetett volna a Kokókirályhoz.
– Közülünk te vagy az egyetlen, aki valaha is találkozott vele. Ha akarjuk, neked elhisszük, hogy létezik. De az sem megy ki a fejünkből, hogy a vele való találkozás az életedbe kerülhetett volna.
Rávágom az ajtót. Nincs időm vitatkozni. A Kokókirállyal való találkozás nem került az életembe. Jóformán semmibe sem került. Kétszer leütöttek ez minden, de a kettő között láthattam a legendás bűnözőt, hallhattam a hangját, és nem mentem vele semmire. A fickó színarany protézist viselt a szájában, halvány pocakján Hawaii ing domborodott. Nem állt rá az alkura, amivel felkerestem, de megkímélte az életemet, és ez is valami.
A kábítószer azóta is soha nem látott méretekben özönlik az országba. Egy napon a nyolcéves Ella is preparált cigarettával jött haza az iskolából, hüledezve bámultuk. A finomságot egy férfi kínálta az utcán.
Quasimodo után másik segítőmet kerítem sorra. Az illető hihetetlen figura. Egy vadállat, egy gyermek és egy szakképzett bűnöző keveréke. Külsőre sem közönséges. Zömök termete, kiálló feneke, kedvelt pamutmelegítőn átsejlő pattanásai, eszméletlen kaméleonkancsalsága nem mindennapi látványossággá teszi. Teljesen véletlenül tettem szert az ismeretségre. A fickó néhányszor megmentette az életemet, Mogorváét. Segítségével vívtuk meg feledhetetlen háborúnkat egy gengszterbandával.
Cyd a megbeszélt helyen vár. Vidáman ücsörög az éttermi asztal mögött, s ha már itt van, véreshúst eszik, valószínűleg irántam való figyelmességből. Amikor fintorogva mellé telepszem, megcirógatom kemény szálú haját. Rám vigyorog, elővesz a melegítő zsebéből a fényképekkel kitömött borítékot; és elém hajítja.
– Páran felismerték az egyik mandrót. Azt, amelyiknek fülbevalója van. Piti killer, pár garasért az édesanyját is hasba lövi. Volt neki egy haverja is máskülönben. Ennek Bonzo a neve, illetve csak így ismerik. Pártállás nélkül, bárkinek dolgozik. Keresd fel, hátha lesz valami meséje. Máskülönben elárulnád, miről van szó? Hátha ennél többet tehetek érted. Ismered Cydet, szívesen benne van a jó balhékban.
– Még nincs semmilyen balhé, Cyd. Ha kellessz szólni fogok.
Elrágcsálok egy szendvicset, leöblítem tonikkal. Cyd is tonikozik. Fennen hirdeti, ő nem iszik, nem dohányzik, nem narkózik. Nem szívesen néznék utána, hogy mégis mit csinál. Kaméleonkancsalságú informátorom befészkelte magát a szívem melegébe.
– Találkoztam a mandróddal – tudatja hirtelen.
Fizetek, cigarettára gyújtok. – Nyilván nem véletlenül, ugye?
– Miért? Azt hitted, totál fából faragtak? Nem semmi volt, amin átmentünk valaha a mandróddal. Azokat a vérbálokat látnod kellett volna!
Tudom, most következik a motívumok kidomborítása. Ebben Cyd nagymester. Élvezettel ecseteli a legapróbb részleteket is, amikor megismertem, szúrt sebet viselt a lábán, a sebben drént, mely a váladék elvezetéséről gondoskodott. Büszkén mutogatta sérülését, beszámolt róla, hogyan jutott hozzá, de attól sem riadt vissza, hogy a fél percre elforduló orvos háta mögött – a kedvemért – egy lezser mozdulattal kirántsa magából az egyébként két varrattal rögzített csövet. Élvezi, ha másokat ájuldozni láthat.
Nos, nem bánom; végighallgatom a vérbálok részleteit, nem először, de legalább újra hallok a régvolt eseményekről, melyekben sajnálatos okból nem vehettem részt.
– Ha nem mondod, azért én még tudom, hogy a Kokókirályt keresed – közli végezetül, teljesen váratlanul.
– Örök harag? – kérdezem.
Felvonja a vállát. – Én megtértem. Már nem dolgozom a Kokókirálynak, máskülönben. Rossz hírbe hozott, amikor kiderült, hogy nektek segítettem. Meg időbe tellett az is, míg a lábfejem rendbe jött.
– Már nem gennyes – szögezem le; hogy elejét vegyem a részletezésnek.
– Néha még meggyűlik, de egy kamillás dunszt kötés csodákat tesz. Próbáld ki, ha arra kerül a sor. Úgy kicumizza a sebből a trutyit, mint annak a rendje.
– Cyd, most ne.
– Miért affektálsz? Tán gyereket vársz? Még hasznát veheted a tanácsomnak. Ott hagytam abba máskülönben, hogy találkoztam a mandróddal, és amikor rákérdeztem, arra kért, ne beszéljünk rólad. Mit mondjak, azóta sem vagyok magamnál. Magam láttam eszementnek a mandrót, amikor úgy volt, hogy felrobbantottak a helikopterrel. Már mindenki azt hitte, meggárgyult; mert tűvétette érted a tengert, a szigetet, máskülönben ezt azért mondom, mert ezután nehezen emésztem meg ezt a lámúr-szünetet. De jó, hagyjuk. Ha hallok valamit, felhívlak. Ezt a Bonzo nevű mandrót esténként az El Diablo bárban találod meg. Vigyázz vele, kidobóember. Spenótot cuclizott már az anyja melléből is.
– Kösz. Nem hallottál valami tegnap éjjeli balhéról?
Cyd az elmaradhatatlan Bruce Lee-mozdulattal elhúzza hüvelykujj-párnáját az ajka fölött, és elvigyorodik. Bal szeme a tányérján maradt vérfoltra, jobb szeme az orrom hegyére szegeződik:
– Tegnap éjjel én egy kiscsajjal hancúroztam az ágyamban. Ahogy az tátotta a száját a szövegemnek, hát az nem igaz. El nem hinnéd, mennyire buknak rám a nők.
– Az lenne csoda, ha nem buknának. Ha valamit hallasz egy tegnap éjszakai botrányról, bármilyenről, meghallgatom a mesédet.
– Van egy meséd, amire meg én váltanék jegyet.
Ebben maradunk.

 

 

A páciens láza alig csökkent. A lába sem kevésbé aggasztó, mint reggel volt. Újabb injekcióval kedveskedem, tyúkszemirtót öntök a sebébe. Megitatom, alig fullad bele a teába. Mivel kezdem unni a vendéglátást, megpróbálom visszacsalogatni a tudatát.
– Hol vagyok? – kérdezi kábultan.
– Kórházban – felelem hirtelen, egy kedvesnővér mosolyával. Aztán belátom, hogy hallgatni bölcsebb lett volna: a lázbeteg kevés híján kiszalad az ágyból. Sebe felfakad, a nett lepedőre vér ömlik.
Hangosan szabadkozom, csendesen átkozódom. De ha már úgyis ágyneműcserére kerül a sor megpróbálom a beteg értésére adni, hogy kénytelen leszek lemosdatni, s míg ezt véghezviszem megbeszélhetnénk a továbbiakat.
– Talán még emlékszik; tegnap éjjel kiszedtem a golyót a lábából. Ha még mindig nem hajlandó kórházba menni, holnap éjjel nem amputálom a lábát. Meg fog halni – mondom bátorítón.
Valamivel éberebben figyel rám. Mintha feltisztulna a tekintete. Elmosolyodik, és nem is túlzottan erőlteti: – Ne haragudjon rám. Nem is tudom miért teszi ezt velem. Természetesen meg fogom fizetni a fáradozását. Most ki kell mennem. Segítene?
Egy percig döbbenten meredek rá. Az imént még hálni járt belé a lélek: Most szabatosan fogalmazva értésemre adja szükségleteit. Nem utasít. Kér.
Segítek. Kisántikálunk az előtérbe. A megfelelő ajtóból méltóságteljesen visszaküld. Nem tágítok az innenső oldalon strázsálok. Ezután belépünk a fürdőszobába. Voltaképpen csak annyi a dolgom, hogy asszisztáljak, ne engedjem elesni. A vízsugár alatt leszappanozza, majd leöblíti magát, mindvégig hátat fordítva, enyhe zavarral: Természetesen elejti a szappant néhányszor, és míg felszedegetni próbálja: rálép, megcsúszik rajta.
Megunom. – Nem tudom, hogy hívják magát Miszter, megkérem, ne tördelje össze a csontját ezzel a kabaréval. Nyugodt lehet, százával láttam életemben pucér pasasokat. Lazítson. Bátran megfordulhat, kijöhet a tus alól, fejre állhat. Nem fogok visszaélni a helyzettel.
Szónoklatom megnyugtatja. Amikor végez a lubickolással, a vállára hajítom Martin fürdőlepedőjét, és visszatámogatom a szobába. Letelepszik egy székre, amíg rendbe teszem az ágyneműjét.
– Ki maga? – kérdezi. Ő.
– Nem gondolja, hogy engem ugyanez a kérdés foglalkoztat? Miért nem akar kórházba menni?
Valósággal megszigorodik. Úgy fest, mint egy iskolaigazgató.
– Rossz kérdés, ne ismételje meg. Kilétem ugyancsak elhanyagolható. Fogjuk fel úgy, hogy üzleti kapcsolatban állunk. Megfizetem, amit értem tesz. Ha magának fontos, hogy nevem legyen tessék, adjon nevet.
Mit mondjak, hálás, kedves fickó. Dohogva bekötöm a lábát, talán századszor. Előtte térdelek a szőnyegen, ő a fürdőlepedő tógájába burkolódzva ernyedten tűri a procedúrát. Eltekintve a bőrét színező egy-két folttól, jelenleg elfogadható az arckifejezése: már-már barátságos. Talán, ha kevesebb lenne körülötte a bizonytalanság, férfiként is szemügyre venném.
Kis töprengés után eltökélem, hogy újabb sokk terápiában részesítem. Mindenekelőtt befektetem az ágyba. Megitatom, betakargatom. Aztán mellé ülök, hogy megfoghassam, ha el akarna szaladni, és rámosolygok: – Nos, nekem nincsenek titkaim. Denisa Wry a nevem. Érdekli a foglalkozásom?
– Jaj, ne – sóhajtja. – Talán boncnok? Netán állatkitömő? Kardnyelő?
– Zsaru vagyok. – Feszülten figyelem az arcát. Mélykék szemei nem moccannak. Szája feszesebbre vonódik. A következő pillanatban félmosolyt villant fel. – Ez az én formám. Gratulálok. Kifogtuk Amerikát. Talán észrevette, hogy kikészítettek egy kissé.
– Kéri a golyót, ami a lábában volt?
– Elteheti emlékbe. Figyeljen rám. Volt egy vitás ügyem, amint látja, elintéződött. Ne törődjön velem. Amint lehet, elmegyek. Legyen türelemmel pár óráig. Összeszedem magam, és elmegyek. A fizetségről sem feledkezem meg. Mit mondhatok még? Kénytelen hinni a szavamnak.
– Ha kórházba megy, rutinszerűen bejelentik a lőtt sebet. Gondolom, ettől tart. Megmondom magának, mitől kell tartania: ha nem megy kórházba és nem röntgenezik meg a lábát, sosem derül ki, hogy még egy golyó van abban a sebben, esetleg épp a csontban kucorog. Ha sokáig ott kucorog maga meghal. Talán nem éri meg, hogy lerohadjon a lába, előbb kinyúl szepszisben.
– Volt már lázas? – kérdezi a fickó. Valósággal felélénkült az elébe tálalt horrortól. Elvesz egy kekszet a tányérról, és fanyalogva beleharap. – Mintha tüzet gyújtottak volna a koponyámban. Szédülök. Lassabban beszéljen.
– Ki maga? Mi történt? Vérét akarták ontani. Miután a kocsimba tuszkoltam, jött egy Fordos ipse, és az a gyanúm, magát kereste. Lehetetlen helyzetben vagyunk, értse meg végre. Nem segítség, amit eddig tettem. Ez idáig csak a kíváncsiságom vezérelt. Ennél többet is tehetnék, ha elmondaná a sztoriját. Ez a dolgom.
– Kérem – mondja; és megfogja a kezemet. – Mindent megkaptam magától, amire rászorultam. Már nem rabolom sokáig az idejét.
– Az imént figyelmeztettem, hogy nem javul a lába, sőt.
– Mit akar egy lőtt sebtől? Mégsem forrhat össze néhány óra alatt. Ne is nézzen rá. Nincs valami embernek való étel ebben a házban? Utálom a kekszet, és nincs gyomorlövésem, fekélyem.
Nocsak. Fizikailag hanyatlik, ugyanakkor szellemileg élénkül a páciens. Egy percre újra megtetszik a rejtelmes ismeretség. Vacsorát készítek, nem diétásat. Közben megbízom az automata mosógépem a szekérderéknyi ágynemű kitisztításával. Teát főzök, elszívok egy cigarettát, lehajtok egy narancsos gint, felszolgálom az ételt.
– El kell mennem – mondom végül.
Egy percig tűnődik, majd így szól: – Bízom magában.
Van esze. – Az ilyen kijelentés kötelez. Természetesen engem. Mielőtt beleköthetnék, folytatja: – Nem fejezte be, mi történt, miután betuszkolt a kocsijába?!
– Jött egy ipse kék Forddal. Rendőregyenruhát viselt, benézett a kocsimba, de nem látta meg magát. Amikor fékeztem, maga az ülés elé gurult. Sötét volt.
Bólint. Ujjai hátával végigsimogatja az állát, rám vigyorog.
– Nevezzen Marcelnek. Látom, zavarja, hogy nem tud megszólítani.
– Maradt még néhány zavaró körülmény. Például a rendőr a Forddal.
Újra bólint. – Nem rendőr volt. Engem megtévesztett. Maga jóval dörzsöltebb. Megtudott róla valamit?
– Semmit. Ő viszont megnézhette a kocsim rendszámát. Meglebbentettem előtte az igazolványomat, tehát azt is tudja, hogy zsaru vagyok. Amint elváltunk; ő behajtott az utcába, ahol magát felszedtem. Talán közelebbről is megvizsgálta az úttesten lévő nedves foltot.
– Nedves folt?! Micsoda szégyen! Megkínálna egy cigarettával?
– Nem tudom, említettem-e: lerohadófélben van a lába. Testhőmérséklete 39-40 Celsius körül lehet. Szívjon el egy cigarettát, de lövöldözni ma este már nem mehet el.
Marcel mosolyog. Tekintete lassan elfátyolosodik, szeme fehére vérhálóssá, rózsaszínűvé sötétül nem a meghatottságtól, a láztól. – Igaza van, Danielle.– mondja.
– Denisa.
– Akkor is. Mintha tüzet raktak volna a fejemben. Kábult vagyok. Nem mondom, hogy rossz érzés. Inkább különös. A szégyenteljes nedves foltnál vágtam a szavába.
– Mivel az út teljesen száraz volt, a Fordos ipse kiszúrhatta a reflektorfényben a nedvességet. És ha vette a fáradságot; megnézhette közelebbről is. Megállapíthatta, hogy vért lát. A magáét, természetesen. Itt újra eszébe juthattam, hiszen ebből az utcából jövet találkoztunk. Nem volt rá esélye, hogy utolérjen. Talán nem emlékszik a rendszámomra, miért is nézte volna meg korábban? De ha elszántan keresi magát, akkor a nyomomra akadhat! Miért ne?
– Izgalmas – bólint. Szinte ridegen.
– Nem veszi észre, mivel rémítgetem?
– De. Gondolkozzon, Danielle: Az ipse látta a maga igazolványát, ha nem is túl közelről. Tudja, hogy zsaru. Mire következtet ebből? Arra, hogy kórházban, netán börtönben vagyok, nemde?
– Marcel, tényleg azt hiszi, hogy olyan sokáig tart, amíg az ipse idetalál?
Marcel eloltja a cigarettát. Lejjebb csúszik a párnán. Karjával elfedi a szemét. – Alszom egyet. Maga aztán ki tudja facsarni az embert. Tud adni egy oltást fájdalom ellen?
Megkapja. Aztán megtekintem a sebét, s már nem szeretném, ha a nyakamon maradna, bekenem a tyúkszemirtóval. Úgy látom, kevésbé feszül combján a bőr, a duzzanat is lohadt valamennyit. De talán csak a vágy láttatja ezt velem. Elfogulatlanságom elveszett. Marcelnek szurkolok. Lábának, hogy megmaradjon. Elmehessen rajta. Ha üldözik futhasson.
Nem tiszta a lelkiismeretem, amikor behúzom az ajtót magam mögött.

 

 

Teszek egy tiszteletkört a háztömb körül. Nem tapasztalok semmi gyanúsat. Megyek a dolgom után.
Visszakapom a csészét az ujjnyomszakértőtől. A pasas ellát néhány tanáccsal. A lényegen ez semmit sem változtat. Marcel nem szerepel a nyilvántartásban.
Nemrég történt velem hasonló. De csak hajszálnyi volt a hasonlatosság. Bejelentést kaptam arról hol lapít egy körözött bűnöző. Mogorva éppen nem tartózkodott a városban, akadt egy szabad estém. Mivel is üthettem volna agyon az időmet? Kivettem egy szobát a penzióban, pont a körözött fickó szomszédságában. Egy asztal mellett vacsoráztunk, már-már családiasan. A harmincéves, szőke férfi mindvégig tartózkodóan, udvariasan viselkedett. Elbizonytalanodtam. Hátha a bejelentő tévedett? Főtt a fejem. Az idegen szobában kedélytelenül múlt az idő. Járkáltam, tépelődtem. Végre eszembe jutott, hogy az ügy helyszínén rögzítettek néhány ujjnyomot is. Ebből már ki lehet indulni, véltem.
Szerencsémre a fölöttem lakók elvétették az emeletüket. Hajnaltájban mindenáron az én szobámba akartak bejönni. Ezen nem is volt csodálni való. Olyan részegek voltak, hogy már-már lementek hídba. De nemcsak ettől nem tudták kinyitni az ajtómat. A kulcsuk sem volt megfelelő: Nem minden lárma nélkül járt a tévedés tisztázása, rá is játszottam. A felhajtás kicsalta szobájából a szomszédomat. Menedéket kerestem nála. Ittunk egyet az ijedtségre.
Beszélgetni kezdtünk, és újra meginogtam. Elveszítettem tárgyilagosságomat. A sima modorú, művelt fickó nem lehet azonos a körözött bűnözővel. De azért elloptam a poharát, csakis a rend kedvéért.
Egész nap ügyködtem. Estére ott várt a jelentés az asztalomon. Igen, ezek a mancsnyomok azok a mancsnyomok. Hát jó. Akkor letartóztatom újdonsült barátomat, gondoltam. Azt is gondoltam méghogy úriember tud veszíteni, atrocitás nem várható. Nem is szóltam senkinek a tervemről. Meglepetésnek szántam a diadalt. Például a hazatérő Danielnek, hiszen akkor ő éppen nem volt Mogorva.
Visszamentem a penzióba. Elfogyasztottam a vacsorát a szőke fickó társaságában. Ezután a szobámba fáradtunk, erőltetett társalgás vette kezdetét. Megláttam a fickó hóna alatt a pisztolyt. Már nem volt olyan sietős a dolgom.
És csakhamar meredek fordulatot vett az ügy. A fickó tudatta velem, hogy észrevette pohara eltűnését; mi több, azt is tudja, ki vagyok. Míg ezt ecsetelte, előhúzta a mordályát, és játszadozott vele.
Bevetettem egy meghatott jelenetet. Igen, tudok a viselt dolgairól, de olyan hevesen megkedveltem, hogy szívesen futni hagynám. Nem biztos, hogy bevette a szöveget, de élni óhajtott a tetszésemmel. Kínos percek következtek. Pisztolya sokat nyomott a latban.
És a lehető legkínosabb pillanatban érkezett Mogorva. Ajtóstól, természetesen. Ő nyilván csak azt látta, hogy a fickó és én nem tartjuk be a kötelező tizenöt centi távolságot. Elkerülte figyelmét a pisztoly megszerzésére irányuló fáradozásom.
„Megbocsátasz?”, kérdezte tőlem, és végül megszabadított a kellemetlen közelségtől. Felindultságában nem bánt kesztyűs kézzel a fickóval. Teljességgel méltányoltam eljárását, de ettől ő nem hatódott meg.
Sem akkor; sem később.
Én pedig nem magyarázkodtam, mert ártatlan voltam, mint a húsvéti nyúl. Elképzelni sem mertem, hogy neki az agyára megy a dolog. Gondoltam, pár nap alatt lehiggad, és elneveti magát. Esetleg meg is dicsérhet ravaszságomért.
Ehelyett Mogorva elköltözött. Vitte a lányát, kutyakölykét. Barátaink többször szóba hozták az esetet. Akkor még nevettem, képes voltam rá. De a napok teltek, a félsz mind erősebb lett: a Mogorva csúfnévre hallgató pasas már megint túl komolyan veszi magát. De ennyire?
Hát igen. Ennyire.
Ebből következett a reagálásom, mondhatni természetes módon: én is megszívtam magam. Két konokság párbajában döntetlen lett a meccs.
Donald szerint mindez csakis azért következett be, mert nem avattam be őket a terveimbe. Nem a pasassal való intimnek ható közelség a düh tárgya, nem teljesen az. Inkább az eljárásom bosszantó, hiszen megint és nem először azt hangsúlyoztam: elboldogulok egyedül is. Azt, hogy nincs szükségem rájuk. Ez a szakítás legfőbb oka.
A kínos eset nem véletlenül ugrik be Marcel kapcsán. Elképzelni sem tudom, hogy páciensem bűnöző. Ettől persze nyugodtan lehet az. Legfeljebb annyira profi, hogy ez idáig a nyilvántartásba kerülést is megúszta. Ha jól meggondolom, nem tipikus, ami vele történt. Tisztes családapákat ritkán kergetnek álruhás rendőrök, még ritkábban lövik combon őket, aztán, ha ez mégis megtörténne, mely derék adófizető polgár kerülné a kórházat, mint tyúk a rókát? Nem, ezen most nem rágódom.
Bárba megyek. Nem ártott volna kísérőről gondoskodnom. Úgy hírlik, Bonzo 2 karátos spenóton nevelkedett. Lehet, hogy nem lesz eléggé készséges, amikor majd felteszem neki a kérdéseimet.
Leállítom a kocsit az El Diablo előtt.

 

 

Nos, kísérőm máris akadt: Ismerős férfi üldögél egy kerek asztalka mellett. Elhessentem magamból a gyanút, hogy Cyd küldte volna. Emiatt nem jönne ide. Ha itt van, ő is ráakadt arra a nyomra amire én. Nem lóghatok meg, késő, észrevett.
Fesztelenül Mogorva mellé telepszem. Bonzót ma aligha figyelem. Magammal kell törődnöm. Igyekszem könnyedén viselkedni:
– Nocsak. Mostanában iszol?
Mogorva úgy pillant körül a termen, mintha azt nézné, hova ülhetne. A helyiség zsúfolt, a pasas jónevelt. Felém lendíti a poharat; mielőtt belekortyol. Nem tréfál: kiissza dupla adag whishkiét, aztán így szól. – Teljes véletlenül jöttél be ide?
Bólintok. – Megszomjaztam. Megláttam a parkolóban a kocsidat, és megörültem, hogy nem iszok egyedül.
Rajta a bólintás sora. Arca rezzenetlen. – Nem kocsival jöttem.
– Passz.
– Nem változnak a módszereid – szögezi le.
– Nevezheted őket rigolyáknak is.
– Nincs jelentősége.
Persze hogy nincs. Camparit kérek a fess pincérnőtől. Füst terjeng körülöttünk, zajos társaságok mulatoznak mögöttünk. Míg nézelődöm, Mogorva egy zsebtolvajt elhalványító mozdulattal kilopja a borítékot a vászonkabátomból. Pasziánszot játékot a halottakról készült felvételekkel. Merev arccal rakosgat, mondhatni, méltósággal. Végül visszapakolja a képeket, s a borítékot a zsebembe csúsztatja.
– Ki volt a fotós? – kérdezi.
– Számít?
Felvonja a vállát. – Nem. Többé nem ismétlem önmagam.
– Éppen ezt teszed. Ezt a maszkot viselted már. Hozzád járt tanulni Clint Eastwood.
Mogorva a szemeim közé tekint. Sötét a pillantása. – Szívesen ülsz az asztalomnál?
– Mostanában Mogorvának nevezlek. Hívjalak inkább Gorombának?
Nem felel. Hosszú ujjai egy gyufaszálat kínozva az asztal fölött. Két ujja közt forgatva, apró darabokra tördeli a nyomorultat. Amint nem engem néz, tekintete figyelmesnek tűnik. Lehet, hogy őt is Bonzo érdekli?
– Ne kerülgessük, kolléga – mondom. – Én a kábítószer miatt lopom itt a napot. Hát te?
– Én is dolgozom.
– Mindent tudunk egymásról – bólintok elégedetten.
Elvigyorodik. – Unalmas nem vagy. Nem is ez a baj veled. Tegnap este nagyon szép voltál. Szebb, mint valaha.
Ez a fordulat meglepetést szerez. Belenyalok az italomba. Mogorva nem folytatja, talán rajtam a sor. Halkan megjegyzem: – Továbbra sem szeretsz borotválkozni.
– Lehet, hogy szakállt növesztek.
– Ördögien férfias leszel.
Megköszörüli a torkát. – Nem könnyű a helyzet. Felosztjuk a csatateret? Együttműködésről nyilván szó sem lehet.
– Ezt nem mi döntjük el.
Rám hagyja: – Nem. Te döntöd el.
– Több tiszteletet.
– Ennyi jár.
Intésére újabb whisky érkezik. Nyalogatja, ízlelgeti. Valaki elhúz mögöttem, Mogorva követi a tekintetével. Odafordulok, s egy férfit látok függönyzsinóros kabátban. Bonzo lehet.
– Nincs kedved nevetni? – kérdezem.
Rám csodálkozik. – Nincs. Talán most elmegyek. Ha te is megjelentél, az ügy jó kezekbe került, nemde? Attól nem kevésbé nevetséges. Itt nekem nincs kedvem nevetgélni.
– Ella hogy van?
– Olvasási láz vette elő. Azt mondta; képekkel már teletöltötte magát, és eljött az idő, hogy szavakat tanuljon hozzájuk. Szóról szóra így hangzott. Kitalálhatta magától is, de az is lehet, hogy hallotta valahol, az eredmény ugyanaz. Egyébként megkértem, ne beszéljünk rólad. Viszont bármikor találkozhat veled, ha kedve támad.
– Eddig nem támadt.
– Érthető.
– Hogyne. Ella helyében megszöknék tőled én is.
– Szökj meg – tanácsolja.
Íme a férfi, akit szeretek.
Lenyelem a Camparit. Az El Diablo közönsége mit sem érzékel az asztalunk körüli rövidzárlatból. A szikrák nem sisteregnek el hozzájuk. Mulatnak, beszélgetnek – és nekik lehet igazuk. A pincérek alig győzik előhordani az italt. A zenegép a végkimerülés felé közeledik.
Bonzo átvonul a helyiségen. Az előtérben valaki vonakodik távozni. Sebaj, ő majd elintézi. Bonzó kabátján fürtökben lógnak a függönyzsinórok, amiről lehet én azt hittem, régen kimentek a divatból. Kerek arcú, rövid hajú férfi, tincsekbe tapad a haja. Fülei gyűröttek, tekintetében négy elszánt tengerészgyalogosnak elegendő önbizalom. Orra is nélkülözi a bájt. Ajkai pedig csak megerősítik a benyomást, miszerint a tulajdonos legfeljebb szórakozottságból gyengéd olykor.
Erős a gyanúm, hogy Bonzo nem az igazi. Aligha bíznak rá komoly munkát, nincs mit figyelnem rajta. Őt akkor szólítják, ha már csak az erőszak segít. Attól nem kell tartani, hogy eljár a szája.Homloka keskenységét tekintve Bonzo órák alatt felejthet. Pár tudnivaló elég is neki. Tudja, hol kell megragadni a nemkívánatos vendég gallérját. Ellenfeleit elnáspángolni, esetleg lemészárolni ugyancsak nem jelenthet gondot neki.
Míg ezen füstölgök; bámészkodom, valami egyre hangosabban azt súgja: néznek. Valaki figyel, s nem egészen úgy, ahogy egy unatkozó férfi a nőt bámulja, nem is szórakozottan. A tekintet, melyet magamon érzek, a fürkészők családjába tartozik. Belebizsereg a bőröm; s valahol a gerincem táján egy érzékelő bizonytalan riasztójelzéseket sugároz. Csakhogy a társaságomban üldögélő komor pasas is zavarokat kelt a láthatatlan adóvevőben, s mire szemrehányásokkal halmozom el magam, és feltekintek, a fürkésző tekintetű férfi elfordul tőlem, majd lassú léptekkel elhagyja a helyiséget. Összeszűkülő gyomrom adja hírül: már láttam valahol. De hol – és mikor?
Rágyújtok, tűvé teszem az agyamat. Persze, hiába. Mogorva jelenléte sem tesz ihletetté. Társaságában erősebben hatnak a keserű gondolatok, a röpke múlt emlékképei, s mi tagadás, a buja képzetek. Jóllehet tudom, hogy mindennek közönséges hormonális magyarázata van, ettől azonban a hormonszint nem csökken. Makacsságomat hívom segítségül. Benne többnyire megbízhatok.
Ma este Bonzo kell nekem. Valami nyugalmas, kedves helyen szívesen elcsevegnék vele a barátjáról, akit tegnap a szemem láttára lőtt agyon egy sértett tengerész. Mellesleg mindössze csak arról van szó, hogy a nyakamba varrták a kábítószer ügyet: Amíg ez a tartozásom fennáll, hogyan is kérhetném áthelyezésemet?
Az ember adjon magára.
E perctől hiába ül mellettem Mogorva, ülhetne itt akár John Travolta, Alain Delon vagy Arnol Schwarzenegger. Dolgozom. A hormonok a fiók mélyére kerültek, szunnyadnak. Az nem kérdés mit szólna mindehhez Freud.
Először is, el kell csennem innen a gyűrött fülű Bonzót. Az elképzelés sokat szépül attól, hogy ebben az esetben Mogorva eszén is túljárhatnék. A kiszemelt áldozat függönyrojtjaival ékeskedve az előtérben jópofáskodik egy hozzá hasonló spenótfalóval, a feladat tehát kivihetőnek látszik.
Pénzt csúsztatok üres poharam alá. Asztalszomszédom rám sem hederít. Megérintem a könyökét. – Mielőtt a detoxikálóba hurcolnak, rendezhetnéd az én számlámat is.
Felelni óhajt. Ekkor az ingzsebe elcsipogja magát. Különös: amikor az alig gyufásdoboznyi készülék egyet vartyant a zsebében, mintha megbűvölné az egyébként normális tulajdonost. Ez a rettentően komoly férfi rögvest felkapja a fejét, és beleszimatol a levegőbe: hol egy telefon? Amott egy ajtó, azon táblák mutatják: mögötte találhatók az irodák, a mosdó és a telefonfülke. Mogorva eltűnik az éles fénnyel megvilágított folyosón.
Félretolom a székemet, az ellenkező irányba sétálok. Kilépek az ajtón Bonzo mellett, s búcsúzóan rámosolygok, mert szeretném, ha emlékezne rám. Ellépdelek a kocsimig, mindegyre áthatva valamiféle zavaró érzéstől. A parkoló autókban nem látok mozgást, az utca majdnem néptelennek látszik. Talán csak a kezdődő üldözési mánia szórakozik velem. Mindenesetre nem érzem jól magam, mióta az a férfi oly behatóan megtekintett magának. Kinyitom a kocsiajtót, és az első ülés támlája mögé csúsztatom a fotókkal zsúfolt borítékot.
Aztán visszasétálok a bárhoz. Nem kell benyitnom. Bonzo cicerészve támasztja a falat az ajtó mellett. Ajkait összecsücsöríti, fejét hátrahajtja mintha a holdat figyelné. Mielőtt még csaholni kezdene rá, megszólítom: – Kérhetek magától egy szívességet? Szeretnék kivenni valamit a kocsimból, és beküldeni a bárba egy úrnak.
Bonzo továbbra is cicegő hangokat hallat, de leválik a falra plakátolt leányzóról, és mellém szegődik. Elballagunk a kocsihoz, kinyitom a hátsó ajtót, és intek a kísérőmnek, hogy azt a valamit a hátsó ülésről kellene kivenni. Az első ajtón át én is az autó belsejébe fáradok.
Bonzo behajol, aztán rám néz, és a fejét rázza, mert ő semmi vinnivalót nem lát. Éppen fejbe csapni készülök, amikor valaki teljesen szellemtelenül fegyvercsövet tuszkol a bal vesémbe: Támad is ötletem a védekezésről, ekkor azonban Bonzo fegyvert varázsol elő, és kötelességtudóan nekem szegezi.
Nem tudom, mi bajuk van velem, de a két pisztoly engedékennyé tesz. Kifarolok a kocsiból, és megpróbálok szembefordulni a vesém felől álló ismeretlennel, csakhogy ő ezt ellenzi, és neki van stukkere.
Hangja kissé durva, reszelős. – Induljon előre. A bár melletti kapun fogunk besétálni.
– De nem – mondom. – Nekem haza kell mennem. Késő van.
– De igen – feleli. A pisztolycsővel nyomatékot ad a szavainak, így hát nem vitatkozom tovább. A sötét kapualj felé bandukolok. Arcomon mély undor tükröződhet, de senkit nem vesz le a lábáról. Honnan tudják ezek a fickók, hogy miattuk fáradtam ide? Ki köpött a levesembe? Aligha kétséges, hogy az a férfi lépeget a vesém felőli tájékon, aki erősen megtekintett odabenn, akit képtelen voltam felismerni. Sebaj, a jelek szerint ő pontosan tudja hova tegyen engem.
De honnan tudja?
A kapualj szemetes, tömött kukákat díszelegtet. Lábam alatt ragacsos kockakő, szemközt szűk udvar. A pincelejáró felé vezetnek. Nem akaródzik lelépegetnem a csorbult szélű lépcsőkön. Nem tetszik a sápadt világítás, a dohszag, kísérőim határozottsága. Szűk, salétromos falú folyosóra lépünk, aztán belöknek egy vasajtón. Hatalmas, hűvös helyiségbe érkezem. Az egyik fal mentén néhány láda sorakozik, ez az összes berendezési tárgy. Viszont a hodály közepén érdekes jelenet zajlik.
Három fickó veri a férfit, akit szeretek. Helyes gondolom elsőre, megérdemli. De látok egy negyedik ipsét is. Ő nem tesz semmit, éppen csak szemlélődik. Közel Mogorvához, mancsában csőre töltött stukkerrel.
Végképp nem értek semmit. Talán összetévesztenek valakivel? Szeretném, ha valaki felvilágosítana. Lelkemben teljes a zűrzavar. Ketten leszorítják Mogorvát. A harmadik üdvözült mosollyal hol a gyomrát, hol az arcát öklözi. Már kevesebb gyönyörűségemre szolgál a látvány, de az inzultált megelégeli a bánásmódot, és villámgyorsan lerázza magáról a rajta csüggő fickókat, hogy aztán felrúgja az ökölcsapásokkal kellemetlenkedő ipsét. Ez meglepetten hanyatt esik, kiköpi pár fogát. Egyre dühösebbnek látszik. Társai is tápászkodnak.
Kézenfekvőnek látszik a módszer Mogorva megfékezésére. Egy pisztolycső mélyed a halántékomba, markolatát Bonzo szorongatja: Hangja szinte derűs: – Ne ugrálj, kishaver, mert kiloccsantom a csaj agyvelejét.
Mogorva valóban megszelídül kissé. Két kezét zsebre vágja, és szembefordul velem. Nagyra értékelem belátását, ezért rámosolygok. A hátam mögött ajtó csukódik. Szemem sarkából ellenőrzöm: láthatatlan kísérőm eltávozott. Egyedül Bonzo maradt mellettem. Ő azonban lelkesen őriz, két kézzel markolja a halántékomnak szegezett pisztolyt.
A nyomaték kedvéért a másik fegyveres Mogorva közelébe húzódik, de neki több esze lehet, mint Bonzónak: nem lép kartávolságon belül. A másik fickó alig türtőzteti magát. Szívesen folytatná a megszakított verést.
– Nem teljesen világos a jelen helyzet – közlöm bizonytalanul, bár kételkedem benne, hogy Bonzo szétlőné az agyamat. Engem egyelőre élve szeretnek, és épp ideje megtudnom: vajon mit szeretnek rajtam. – Minek köszönhetem a vendéglátást?
– Mindent a maga idejében – feleli higgadtan a másik stukkeros, intésére három társa vonakodva az ajtó felé indul. Naná, hogy húzódozva távoznak: tenyerük tele van pofonokkal. A felrúgott fickónak akad még egy-két kiköpni való foga.
Négyesben maradunk, s a jelek szerint csendeskén várakozunk. Mire?! Rejtély. Feszengek. Ha Bonzót lefegyverzem, a másik tag lelövi Mogorvát. Itt még nem tartok. Nem bánom, ha kissé megtépázzák, de nem szeretném, hogy bőrét kilyuggassák. Tehát álldogálunk.
– Mogorva, te nyilván tudod, mit akarnak az ipsék – próbálkozom újra.
Ha tudja is, nem köti az orromra. Kifejezéstelen arccal, zsebre dugott kézzel álldogál a fegyvercső előtt. Őt alighanem a telefonfülkéből (vagy azzal együtt) hurcolták ebbe a vendégszerető hodályba.
Előveszem Bonzót. – Hoztam magának pár fényképet. – Egy barátjáról készültek, nem sokkal halála után. Csúnya, erőszakos halált halt, mellesleg megérdemelten. Róla szeretnék nekrológot hallani.
Bonzo morog valamit. Egy szavát sem értem, de legalább nem lövöldözik, nem verekszik. Tehát folytatom: – A fickó stresszköveket viselt az egyik fülében. Nem volt egy szépség, de nem is a divatlapban találkoztam vele.
Bonzo kérdő pillantást vet a Mogorva mögött álló férfira, amaz a fejét rázza. Nyilván arról szol a néma diskurzus, hogy a függönyrojtos lelőjön-e vagy sem. Nyertem némi haladékot, tehát tovább bátorítom magam. Csevegek.
– Vakmerő húzás volt, hogy a fülbevalós megtámadta a Kokókirálynak szánt szállítmányt. Ő persze már nem büszkélkedhet a sikerrel.
Ekkor a Mogorva mögött álló göndör hajú, egészségtelenül nagyra nőtt férfi elvigyorodik: – Tele lesznek vele az újságok, hogy a rendőrség és a Kokókirály együtt dolgozik. A nép ujjongani fog örömében, sejtheti. A tengeri kapcsolat a rendőrség bulija, ez már régen nem titok.
Egy szavát sem értem, pedig töröm a fejem. Homlokom elfelhősödik, egy elszabadult hajszálam az orromat csiklandozza. Ilyesmit végképp nem tanítottak az iskolák hosszú során. Mit tegyen az ember, ha éppen akkor viszket neki valahol, amikor fegyvercsövet nyomnak a halántékához? Vakarózzak? Nem jó, Bonzo lelőhet, amilyen gyanakvó. Megkérjem, hogy vakarja meg az orromat? Esetleg letépi, és zsebre vágja. Szenvedek.
Kilógok a képből. Itt rajtam kívül mindenki érti, ami történik. De ha nem magyarázkodnak; miért nem küldenek haza? Marcel valószínűleg újabb kezelésre szorul, hacsak el nem távozott öcsém hajlékából, esetleg az élők sorából. Igen, haza kell mennem.
Másfél éven át osztoztam Mogorvával az életen. Ezernyi helyzetben láttam vonásait. Most is felismerem szempillája rebbenésén, mit akar a tudtomra adni. Visszaintek a szememmel.
A következő pillanatban egyszerre mozdulunk. Míg Mogorva a levegőbe lendülve feldönti, majd lefegyverzi az őrzőjét, én sem lopom a napot. Bal karommal félreütöm Bonzo csuklóját, jobb könyökömmel a hasi szervei közé furakodom. A pisztoly elrepül, Bonzo fájdalomkiáltást hallatva rám veti magát. Nem engedem a közelembe; ahhoz túlságosan sűrű és nagy. Előbb a lágyékát, majd a vállát rúgom meg talpéllel.
Mogorva otthagyja ájult ellenfelét, és összekapkodja a szerteszórt stukkerokat. Aztán az ablakhoz száguld, kitárja a feketére mázolt fémszárnyakat, és szembenéz a járda szintjén ólálkodó éjszakával.
Bonzo szeretné megakadályozni a távozásunkat. Feltápászkodik, és utánam veti magát. Belém csimpaszkodik, leránt a földre. Egész súlyával rám nehezedve természetesen ő az erősebb. Mozdulni sem tudok alatta.
Mogorva visszaballag az ablaktól. Megáll a vállam mellett. Bonzo észre sem veszi, teljesen lefoglalja, hogy megfojtson. Én is csak azért érzékelem Mogorva közelségét, mert tőle várom a segítséget. Nem kapkodja el. Valószínűleg a spenótzabáló közreműködésével óhajtja rendezni számlánkat. Fuldokolva, sértődötten levetem magamról Bontót, akárha az Empire State Buildinget hajítanám félre. Míg ő vonakodva lefordul rólam, Mogorva végre kezelésbe veszi. Aztán leejti a csendes csomagot, és a nyomomba szegődik.
Kinn vagyunk az utcán. Mélyet lélegzek.
Mogorva kézen fog, futásra ösztökél. Boldogan hozzá igazítom a lépteimet: most majd hazavezet és együtt állunk a zuhany alá... Frászt. Visszakerülünk. Nekem semmi kedvem újra benyitni a bárba! Mára elég volt.
Sötét furgon parkol a kocsim mögött, s jelenléte mindent megmagyaráz. Itt vannak a nagyszerű fiúk Patrick Wyne akciócsoportja. Ha még kételkednék, az ajtón egymást letiporva távozó vendégek és az alkalmazottak ideges hangulata meggyőzne. Akadnak, akik önszántukból lépnek az utcára, mások kényszer hatása alatt teszik ugyanezt.
A kicsi Louis is felbukkan, terelgeti a tömeget. Finnyásan válogat: néhány személyt kiemel a sorból, és egy másik társa felé taszigálja őket.
A kapubejáró felől is lárma hallatszik. Felbukkan a hodályban látott három verekedő fickó, szürkezubbonyosok kíséretében, húzódozva lépegetnek. Steve Delgado, az akciócsoport egyik legdélcegebb tagja hozza a hervadt Bonzót, és betessékeli a furgonba. Megpillantom Patrick Wyne-t.
A magas, sötét hajú férfi nem látszik elragadtatottnak, amikor megállok előtte. Végigmér, várja, hogy szóljak. Ő már csak ilyen átkozottul méltóságteljes.
– Mielőtt elviszitek a palikat, megnézném a képüket – szólok.
– Miért? – kérdezi, készségesség nélkül.
Nem magyarázkodom. Majd éppen ő lesz megértő irántam: Mogorva barátja. Mintha csak beleegyezését adta volna, hálás fejbiccentéssel otthagyom, és fellépek a furgon hátsó lépcsőjére. Nem ismerem a szürkezubbonyosok mindegyikét, de az ajtóban álló idegen nem akadályozza meg, hogy belépjek. A gyér fényben megtekintem a foglyokat. Nem találom köztük a férfit, aki a bárban megbámult. Ott a három verekedő, Bonzo és a nagyra nőtt pisztolyos. Két pincér, egy másik függönyrojtos figura. Fenyegetően méregetnek, de nem mozdulnak.
Leugrom az úttestre. Azt már értem, hogy a szürkék szervezett akciójába sikerült belecseppennem, de ezzel ki is merül a tudományom. Kisimítom arcomból a hajamat. Bonzo öklétől lehorzsolt járomcsontom kissé ragacsos a vértől. Mogorvához lépdelek, és elégedetten látom, hogy bal szemhéja az iménti kezelésnek köszönhetően kezdi akadályozni a látását. Pillanatnyilag egyéb tekintetben sem jóképű.
– Egy pasas hiányzik a leltárból – tudatom vele.
– Az lehet, amelyik benneteket akart elvinni kocsival – tájékoztat Delgado a hátam mögül. – Megpattant, amikor befutottunk. Lipowski utánament. Márpedig ő elkapja.
– Melegen ajánlom – felelem zordul.
Mogorva elvigyorodik, és elfordul, hogy távozzék, cipője orra elé lököm a lábamat. Nem botlik meg benne. Megtorpan.
– Nem mondom el, mit gondolok – közli.
– Ha akad is néhány gondolatod, fütyülök rá. Csak sötétek és betegek lehetnek: Holnap beszélni akarok Bonzóval. Meg a másikkal, akit Lipowski kerget.
– Még nem tűnt fel neked, hogy semmi keresni valód ebben az ügyben? – kérdezi barátságtalanul.
– Szeretném, ha a munkát nem tévesztenéd össze agybeteg magánéleteddel. Nem eszem meg a foglyokat. Holnap beszélek velük! – Királyt megszégyenítő tartással vonulok tova a kocsim felé. Az El Diablo neonfényei utolsót hunyorogva kialszanak a fejem fölött. Bevetem magam az ülésre, és mérges gázfröccsel indítok.

 

 

Előbb megfürdöm és átöltözöm, csak azután lopakodom be Martin lakásába. Némi csalódottsággal veszem tudomásul; hogy vendégem nem távozott el, sőt.
Marcel lázasan hever a párnán, csaknem belesüpped. Feje fölött lámpa világít, fénye felcsillantja ködös tekintetét. Beléptemre kissé felderül az arca, de ettől legfeljebb sötétebb szürke lesz.
– Azt hittem, egy másik városba költözött. Nem tudna beadni néhány oltást?
Dehogynem. Szinte dühösen döföm belé a tűt. Rendbe szedem az ágyát, friss teát főzök, s csak ezután vonom kérdőre: – Nem arról volt szó, hogy hamarosan eltűnik innen?
– Miért olyan izgatott? És mi történt az arcával? Amikor elment, szebb volt a szépnél. Ne haragudjon, hogy ez feltűnt nekem. Különösen érzem magam a láztól. Mintha kábítószer lenne bennem. Valósággal magába bolondultam. Nem jön közelebb?
Marcel meghibbant, nyilván. A lába elég tisztességesen fest, talán mégsem rohad le a közeli napokban. De mi tartja fenn a lázat?
– Választhat: mentőt hívok, vagy pedig bemondja a legjobb barátja címét, és én odaviszem. Itt nem maradhat tovább, és örülhet, ha ennyivel beérem.
– Megbántottam? – kérdezi vigyorogva.
– Már nem vagyok romantikus – felelem bosszúsan. – Nem tud izgalomban tartani a titka.
Megfogja a kezemet. Száraz, forró a tenyere. – Reggelig nem várhat?
– A reggel jötte csupán néhány perc.
– Elég lesz. Menjen aludni, vagy mesélje el, ki bántotta.
– Maga elmesélte? Fizetségről szövegel nekem. Cserében operáljam meg, viseljem gondját, és társalogjak. Mintegy mellesleg ne firtassam, ki maga, miért lőtték keresztül, ki üldözi és miért? Ne kérdezgessem, hogy miért nem akar kórházba menni, bejelentést tenni a rendőrségen.
– Mesélje el, ki bántotta – mondja újra, valósággal gyengéden.
Hiszen épp erre vágyódom. Mesélgetni neki a haragomról. Nézi a horzsolást az arcomon, és nem látja, hogy a nagyobb zúzódást a bordáim mögött szenvedtem el. Kiszabadítom a kezemet, megtekintem Martin kocsmakészletét. Camparit iszom s az itallal visszatér az est hangulata is. Mogorva megjelenik a szobában. Láthatatlansága nem akadályozza meg abban, hogy felkavarjon. Ezernyi töprengenivalóm lenne, én mégis azon az egyetlen kérdésen tűnődöm, hogy ő miért nem érzi a kényszert az agyrém eloszlatására. Felelek magamnak s ettől kihűl a testem.
Visszaülök a beteg mellé. Ha az ember nem tud elaludni, találjon valaminő elfoglaltságot. Marcel fáradtan mosolyog. Kihegyesedő szemfogai vonzák a pillantásomat.
– Hülye helyzet – közlöm vele. – Sejtelmem sincs, ki maga.
– Dehogy hülye. Inkább rendkívüli. Ezért izgató. Ebben az órában ne legyen zsaru.
– Mi legyek? Ápolónő?
– Nem rossz ötlet. Kezd hatni az oltása. Kimehetnénk fürdeni.
– Legszívesebben egy kád hideg vízbe folytanám magát. A láza fütyül a kegyszerekre.
– Még nem vette észre? Itt vagyok, a maga kényére-kedvére kiszolgáltatva. Azt tesz velem, amit akar, Danielle.
– Denisa – morgom, jól tudván, hogy szándékosan nevez Danielle-nek. Gyöngyöző homlokát figyelem. Keze megint felém tapogat, ráfonódik a kézfejemre. Nyirkos a tenyere. Belekortyolok a Campariba, aztán felkelek a székről, és cigaretta után nézek.
Marcel hozzákezd az ágy elhagyásának fárasztó manőveréhez. Előbb feljebb tornázza magát a párnán, aztán lecsúsztatja ép lábát a szőnyegre. Ezen a ponton elpihen pár percre.
– Nem mindig vagyok ilyen öreges – magyarázza.
Elmerengek. – Egyszer velem is történt hasonló. Hagynám az előzményeket. Egy pasas napokig istápolt, pátyolgatott, s fáradozása eredményeként életben maradtam. Talán ezt a tartozást törlesztem magának. Az a pasas nem tudta, ki vagyok. Csak éppen megpróbált segíteni rajtam.
– Az ember folyton tartozik valakinek. Most én is eladósodtam magánál. Na, az lesz a vége, hogy elsírjuk magunkat.
Ettől nem is sok választja el. Lábra áll: könnyelműen mindkettőre. Szemét elfutják a könnyek.
Mellé lépek, a vállamra támaszkodik. Elindulunk az igen távoli fürdőszoba irányába. Négy-öt lépésenként rövid pihenőt tartunk. Marcel sóhajtozik, gúnyolódik magán. Többször elszánja magát, hogy megjegyezzen valamit, végül mindannyiszor elhal benne a szó. Végtelennek tetsző vánszorgás után átlépjük a bűvös küszöböt. Mielőtt a zuhany alá állna, kitessékel.
Visszatérek Martin hálószobájába, és rendbe teszem az ágyat, valószínűleg hiába, mert a borogatások, a verítékezés talán már a padlóig áthatotta. Friss lepedőt terítek a nyirkos kárpitra, a párnát szárazra cserélem. Megpróbálom megjegyezni soros tennivalóimat: a kocsi üléshuzatát, padlóját, Martin szőnyegeinek némelyikét ki kell tisztíttatni. Ekkor rémlik elém, hogy a Mogorva távozása után alkalmazott takarítónő reggel várható. Természetesen le kell mondanom, nem léphet be egyik lakásba sem. Minden rám marad, sajnos. Valaha együtt éltem egy pasassal, aki megfőzte a reggeli kávémat, eltakarította utánam a csatateret, remek vacsorákat szolgált fel, ráadásul gondot viselt a hormonjaimra is. Kedvemre szaladgálhattam tengernyi dolgom után. Szolgálataiért cserében valósággal szerettem. Hess.
Marcel szólít. Félúton belehúzok a pohárba. A Campari hamarosan kiszorítja a vért a keringéséből. Harcolok az álmatlanság ellen. Az ismeretlen úriembert visszakísérem az ágyhoz. Kérésre kölcsönadom neki Martin tyúklábmintás alsónadrágját, mivel a pasas továbbra is szégyellős jóllehet alap nélkül.
Megitatom, megetetem, betakargatom. A családias jelenettől újfent meghatódom, s amikor Marcal visszahív az ajtóból, elszántan visszamegyek. Leülök mellé az ágyra. Nem tiltakozom, amikor eloltja a lámpát, és két tenyere közé veszi az arcomat. Bőre szappanillatot lélegzik. Ujjai a hajamat simogatják. Megcsókol. Érzem hegyes fogait nyelvemen, frissen borotvált arca szeszillatú.
Aztán nehéz fejemet a vállára hajtva összegömbölyödöm mellette, s valami mentegetőzés félét mormolok, mielőtt elalszom. Úgy rémlik, halkan nevet, és azzal vigasztal, hogy a kudarc kölcsönös.

 

 

Nem tart sokáig az ájult alvás. Egy-két óra múlva kábultan felriadok, mellkasomban kalapácsdobbanás. Képtelenség, hogy a kudarcélmény katapultált volna, bátran mondhatom: kudarcrezisztens vagyok. Vagy mégsem?
Odakinn virrad. A beszüremlő fényt a lámpáéval is megerősítem. Marcel nem alszik, nem.
Úgy fest; mintha meghalt volna. Megtapogatom: mintha nyirkos kavicsot érintenék.
Marcel eszméletlen.
Tudom, hogy meghal, mert nem segíthetek rajta. Világosan értésemre adta: a kórházi tartózkodás csakis ártalmára lehet. Márpedig kórházba kell juttatnom, egyszerűen nincs egyéb választásom.
Joy jut eszembe, Patrick Wyne felesége. Órámra pillantok, hajnal van. Nem számít. A telefonért rugaszkodom.
Szerencsémre Joy veszi fel a kagylót. Álmos hangja rekedtes, korholó: – Ki a fene vagy?
– Denisa. Jó reggelt. Kapd ki magad az ágyból és szedd össze az agyvelődet. Sürgősen orvosi segítségre lenne szükségem, mégpedig olyanra, aki nemcsak rátermett, de diszkrét is.
– Jézusom – sóhajtja Joy sebzetten. – Te csakis hajnali öt órakor szereted kikapartatni magadat? Tízkor már késő?
– Más természetű a problémám. Egymillió ismerősöd van, csak egy orvost nevezz meg, aki van annyira finom, hogy tartani tudja a száját.
– Nőgyógyász legyen?
– Koedukált is lehet. Mondd, meddig tart nálad amíg felébredsz?
– Azt csinálom! – Joy szinte sértődött. Halkan sóhajt: – Van egy barátom, Oliver Brown a neve. Ő talán tudna segíteni. – Ezzel elhallgat.
Oldalpillantást vetek Marcelra, és felemelem a hangomat – Tovább, ne akard, hogy a telefonkönyvből keressem ki kétezer Oliver Brown közül.
– Itt van a nyelvemen – nyöszörög Joy álmosan. Elmotyog egy címet, belekezdene a hívószámba is ám ekkor hirtelen elhallgat. Mire újra megszólal teljesen ébernek tűnik. – Azt hiszem, mégsem angyalcsinálásról van szó. Megsebesültél?
– Nem én.
– Denisa, kérlek, figyelj ide: Nem tudom, mit művelsz már megint; de Patrick és a többiek felkészültek rá, hogy elvegyék a kedvedet a te munkamódszereidtől. Egyébként itt van Patrick, és azt hiszem, nem ártana, ha megbeszélnéd vele a problémádat.
Lehunyom a szememet, látni sem akarom a durvaságomat: – Valaha nem gondolkoztál ilyen földhözragadt módon. Egy-két legenda a fülembe hatolt rólad. Nem érdekel Patrickod és a többiek. – Lecsapom a kagylót. Ölemben a telefonkönyv, izgatottan lapozgatom.
Egy perc sem telik bele, és dr. Oliver Brown megérdemelt pihenése is végére ér. Fanyar férfihang sír bele a hallgatóba:
– Brown vagyok, Brown – panaszolja.
Ilyen névvel én sem lennék derűsebb. Kihasználom, hogy félig-meddig alszik még. Joyra hivatkozva nekirontok. Meghatom, megszédítem, könyörgök neki és megfenyegetem.
Húsz perc, ígéri, húsz perc múlva ott vagyunk. Így, többesben. Rengeteg idő. Marcelt nézem. Félpercenként megérintem a kezét, homlokát. Pulzusát tapogatom, verítékét itatom. Hallom, hogy szipogok, izgatottságom könnyeit nyeldesem. Ki ez a Marcel? Kit siratok? Miért siratom, hiszen még. Pislákol benne halál és élet.
Az ablakhoz állok, az utcát bámulom. Homlokomat hűttetem az üveggel. Vánszorognak a percek. Joy nem teszi meg, nem állítja meg Oliver Brown – vigasztalom magam. Nem teheti meg. Nincs az a Patrick Wyne, akinek a kedvéért ehhez joga lenne.
Joy Craft apja milliomos, üzletember. Lásd kipróbálta a dolce vitat. Egy napon a kezébe akadt egy magazin, Patrick Wyne fényképével. A lány lerajzolta a férfit, egyszer, százszor, és beleszeretett teremtményébe. Később alkalma nyílott rá, hogy megismerje őt. Szomorú kaland volt, de a végén együtt maradtak. Patrick Wyne azóta nem mutatja magát maszk nélkül. Bizony, a rettenthetetlen szürke ruhás főnök, a bűnözők réme, aki felesküdött a törvény melletti szolgálatra: maga is álarcot húz, ha őt vagy csoportját fényképezik, attól tartva, hogy ellenségei felismerik, és bosszút tervelnek ellene. Ennyit javult a közbiztonság a lelkes harctól. Maszkot visel a bűnöző és a bűnüldöző. Csoda-e ha olykor maguk is meg- és összekeverednek?
Marcel nem nyugtathat meg. Élettelenül fekszik, szürke verítékfilm vonja be bőrét, mintha penész kúszna rá. Gyengén lélegzik, vonásai széthullanak.
Joy álmos tréfája is eszembe jut: az angyalcsináló. Neki nemrég ikrei születtek, apró Wyne-ok. Nyilván nem tudja – és nemcsak ő – hogy alig valamivel Mogorva elköltözése után kórházban kötöttem ki: megszűnt számomra egy dilemma, és elveszítettem az egyik petefészkemet, kapufa diagnózissal.
Szirénajaj süvít a reggelbe.
Ajtót nyitok. Oliver Brown középtermetű, szemüveges férfi, nemcsak hangja, egész megjelenése fanyarságot tükröz. Megnézi Marcelt, a fejét ingatja. Amíg a két mentős hordágyra fekteti a beteget a doktor rám pillant: – Ha kibírja a kórházig, megröntgeneztetem a lábát. Még egy golyót gyanítok valószínűleg a csontban lesz. Úgy fest, védence szepszisbe került.
– Hová viszi?
– Nyugodt lehet. Nem fog róla tudni senki: Alkalomadtán felhívom magát, és beszámolok: Nem szükséges odajönnie, egyelőre legalábbis. Ha van a háztartásában egy Biblia, tegye a feje alá, mielőtt lefekszik. – Ezzel elviharzik.
Percekig bámulom Marcel hűlt helyét a lepedőn.

 

 

A nagyszerűek főhadiszállásának kapujában zord őr álldogál. Kíséretet kapok Wyne teremnyi irodájának ajtajáig. Odabenn együtt találom a csoport színe-javát. Nem hiányzik a bohóckodó hajlamú tarkócopfocskát viselő Steve Delgado. Rühl Fresson fémvázas széken ülve gumilabdát gyömöszöl jobb öklében. Egy korábbi sérülése után kapott erre a szokásra. Talán az ágyban is él vele. Az apró termetű, vékony Louis arcán csibészes mosoly nyílik, stílszerűen. Patrick Wyne az íróasztala mögött trónol, hirtelen öt telefonkészüléket számolok meg előtte. A hatodik helyén Mogorva ücsörög, lábát hintáztatja.
Ez utóbbi pasas tekintetét rejtélyes okból feltűnően kerülöm.
– Hol van Lipowski? – kérdezem, s mert nagyon reggel van, hangulatom ennek megfelelően nagyon harcias.
– Kórházban – tudatja velem Delgado.
– Ez lett hát az üldözés vége – mondom. Egyébként inkább szeretnék a Lipowski által kergetett pasas szemébe pillantani. Bonzo úgyszólván nem is érdekel már.
Mogorva felhagy az ücsörgéssel. Leveszi fenekét az asztal széléről, és elém sétál: – Ki az a fickó?
Wyne sem ülhet tovább. A másik atléta is elém tornyosul: – Megint nem babra megy, Denisa. Az ember torka kifekélyesedik tőled. Egy megátalkodott öszvér kezes bárány hozzád képest.
– Érdekes hibrid lehet – vélem.
Mogorva nem tágít. – Lipowski csak egy menekülő fickót vett üldözőbe. A helyzet folytán neked kell megmondanod, ki volt az.
Sóhajtok. – Nem tudom, és komolyan nem tudom. Feltűnően bámult, amíg veled beszélgettem. Mire észbe kaptam, elfordult és kiment. Nem láttam az arcát. Egyszerűen csak érzem, hogy ismerős valahonnan. Ha alaposan megnézhetném, talán felismerném. Ezért jöttem ide. Mi lett Lipowskival?
– Lelőtte a barátod – feleli Belloq, a Mogorva. Hangja érezhetővé teszi, hogy nem hisz nekem. Mintha egy megátalkodott hazug lennék.
Pierre Lipowskit a kedvelt emberek közé sorolom magamban. Derék, jó étvágyú, kedves fickó. – Nagyon megsérült? – kérdezem sajnálkozva.
– Meglehetősen – morogja Mogorva tengermély hangján.
Patrick Wyne tovább szigorkodik velem. – Daniel szót ejtett holmi fotókról. Láthatnám őket? Gondolom, minden felvételhez tartozik egy történet.
– De vajon rád tartozik-e? – kérdezem félrehajtott fejjel. Az ember nem hinné, hogy valaha a barátaim között tartottam számon ezt a toronylósötét tekintetű, komor Patrickot, akár a társait. Mi bajuk velem?
– Beszéltél már a főnököddel? Minek is? Előrebocsátom, hogy tudd: a Kokókirály az akciócsoporté. Nem maradsz dologtalan, ne félj.
Louis felnyerít, mintha ismerné a folytatást. Wyne rendületlenül sorolja tovább: – Akadt egy gyilkos, aki arra vár, hogy elfogd. De vigyázz, mert harap!
Szédülve állok Patrickkal szemközt. Szórakozik velem, tiszta sor. Mielőtt ebbe belelovalnám magam, Mogorva is megszólal. Majd éppen ő hagyja – Egyébként őrült a fickó, tehát a te műfajod.
– Komolyan eltökéltétek mind, hogy felzabáltattok egy kannibállal?
Wyne hiába kísérletezik, arcizmai cserben hagyják. Elvigyorodik: – Nem eszi meg, csak összeharapdálja az áldozatait.
– Te aztán meg tudod vigasztalni az embert. Most, hogy helyére tettük, kannibál-e vagy sem beszélni akarok Bonzóval.
– Nem lehet. – Wyne a fejét ingatja. – Régen is konok voltál, de csökkent értelmű nem. Ismétlem: részedről az ügy lezárult. Kérem a fotókat. Holnapra juttass el hozzám egy részletes jelentést az eddigi munkádról.
Patrick Wyne komolyan beszél. Elhűlve töröm a fejem. Azért nem számoltam be a tengerparti malőrről, hogy ők kimaradjanak belőle. De, mivel mégis megnyerték maguknak az ügyet, miért hallgassak tovább? Megértenék-e, hogy szeretnék részt venni a munkában? Nem, ők mostanában abszolúte nem akarnak engem megérteni. Együtt duzzog az egész csoport a nagyszerű Belloqal. Mintha mindannyian a szívükre vették volna a penzióban esett kalandot. Egyre kevésbé nevetséges ez a história.
Ennek ellenére Louis továbbra is vigyorog. Hozzávágom a kocsi kulcsait. – Az első ülés támlája mögött megtalálod a borítékot a fotókkal. Melyik készüléket használhatom, nagyvezír? Gondolom az egyik közvetlen összeköttetést teremt az ENSZ-szel, a másik az elnökkel...
Wyne rábök egy telefonkészülékre. Letelepszem a helyére, és a Főnök számát hívom. Közben felhörpintem a nagyvezír maradék kávéját, és cigarettára gyújtok. A pohárba verem a hamut.
Önbizalmam néhány perc alatt semmivé foszlik. Főnököm tudatja velem, hogy valóban át kel adnom az ügyet az akciócsoportnak. Szőröstől-bőröstől. És a kannibál nem hülye tréfa, sajnos. Ez a vérszopó is nőkre specializálta magát. Nyilván anyakomplexusa van, morgok. Tovább háborgok egy idő után a Főnök figyelmeztet rá, hogy mindezt személyes együttlét alkalmával is megvitathatnánk.
Sínre tesszük a találkát, aztán megválok a kagylótól. A nagyszerűek a fotókat tanulmányozzák, melyekkel időközben Louis visszatért. Viszont Louis engem bámul.
– Fogadni mernék; hogy neked is velem van bajod – morgom.
Megrázza fejét. Alsó ajkát beszippantva hümmög egy sort, majd megkérdezi: – Tudsz róla, hogy valaki összevérezte a kocsidat? Pontosabban a hátsó ülést és a padlót.
– Köszönöm, hogy figyelmeztettél. Még ma kitisztíttatom. – Távozási szándékom nyilvánvalónak tűnik, ennek ellenére nem veszik figyelembe. Minthogy a székem az asztal középpontjában áll Wyne és Mogorva kétfelől fognak közre. Lecsücsülnek körém, egy-egy térd kerül a mellem magasságába. Szabályos kihallgatás készül.
– Nem decens, amit műveltek – közlöm velük. – Ki vele, mi a baj?
– Te készítetted a felvételeket? – kérdezi Patrick.
Bólintok. – Remélem; eltekintesz az írásbeli vallomástól, ha meggyónok. Utálok gépelni.
– Írd meg kézzel. Reggelre itt legyen. – Wyne megmutatja az asztal egy pontján, néhány centire a jobb combja mellett, hogy hol. – És most mondd el szóban.
Még mindig nem hiszem, hogy mindez valóság, komolyság. Ugratnak, bosszantanak. Végül aztán elnevetik magukat, és minden rendben lesz. Hiába reménykedem. Hallgatásomtól felbőszülve Mogorva veszi át a szót. Alig hiszek a fülemnek. – Ha puszta konokságból elhallgatsz valamit előttünk azzal a munkánkat akadályozod. Ebben az esetben pedig nem sok választásod marad. Elköszönhetsz a cégtől, esetleg maradhatsz is: hátralévő szebb éveidben összefogdoshatsz még néhány szatírt is.
Valószínűleg számít arra, amit teszek, mert alig valamivel az arca előtt elkapja a kezemet. Megszorítja a csuklómat, el sem engedi. – Beszélj. Nincs sok időnk.
Néhány percig farkasszemet nézünk. Tekintetem faggatja, kérleli, csillapítja, de mivel az övé alig enyhül, hamarosan az ő pillantását tükrözik szemeim. Közben lassan csillapodik meg-meglóduló szívem, és mégsem esik ki a számon. Végül fázni kezdek a légkondicionált hidegben. Hűvösek a gondolataim is.
Nem, gondolom, nem megyek el a cégtől. Még nem. Előbb a végére járok az ügynek. Ha most futnék, az minden lenne, de legfőképpen dicstelen.
Megpróbálom visszahúzni a kezemet, Belloq nem engedi el. Nem erőltetem, csak nemrég szkanderoztam. – Azt hittem, ismerlek, nemhiába forgolódtál az ágyamban. Kicsinyes módon próbálsz kicsinálni, kedvesem.
– Nem akarlak kicsinálni. Te akartál egyedül maradni, és most egyedül maradtál. Nem örülsz, kedvesem?
Szó nélkül hagyom. Inkább rátérek a Doña Luceliára. Precízen kimunkált részletekbe fojtom a lényeget. Áradnak a szavaim. Legtöbbjük épp azokat az információkat nélkülözi, melyekre a továbbiakban nekem lesz szükségem. Cizellált, gyönyörű részletekbe menő vallomást kapnak, nem lehet okuk a panaszra. Minden motívum élesen kirajzolódik. Katedrálist építek nekik, de aligha látnak bele. Viszont gyönyörű. Hálás közönség. Szívesen hallgatják az ütközet legapróbb mozzanatait is, a fotózás körülményeit, a zabálgató cápákat.
Louis is tátja a száját, mégsem sikerül kellően elkábítanom, mert végül visszatér vesszőparipájához: – És a vér a kocsidban?
Ez már egy másik ügy, mondhatni, magánügy. Nem esik nehezemre megválaszolni. – Mostanában nem sokat hallottatok rólam, ugye? Pár napig kórházban voltam. Az én vérem van a kocsiban. De arról nem szívesen beszélek.
– Miért? – kérdezi mohón Louis.
– Rühl orvos – intek Fresson felé, szabaddá vált csuklómat dörzsölgetve. Szinte menekülök az ajtóhoz: – Kérdezd meg tőle, mit tud az extrauterin graviditásról.
Míg ők az orvosi előadást hallgatják; kijutok az utcára. Mélyet lélegzem, azzal a megnyugtató tudattal, hogy nem is hazudtam sokat. Mindez igaz, jóllehet, a vér Marcelé. Ezt Rühl is sejtheti, hiszen az említett kórkép éppen azért jelent katasztrófát, mert nem egy kocsi hátsó ülésén, hanem a szervezeten belül eredményez vérzést. Addig is elviszem az autót a pucerájba. Mire a nagyszerűek túlteszik magukat az eseten, a kárpitok ragyogni fognak.
Mogorváról nem hiszem ugyanezt. De legalább ezt is megtudta.

 

 

A folyópart kavicsait rugdosva sétálgatunk. A főnök belém karol, mintha attól tartana, másképp elfutok. Egyforma magasak vagyunk. Kelthetnénk apa és lánya benyomását. Szülő és gyermeke kapcsolatára vall indulatos vitánk is. Mivel én már elmondtam a magamét, a Főnökön a sor, hogy valamiféle magyarázattal szolgáljon az összeesküvésre.
– A Grucci-ügyet azért akartuk elvenni magátólmert rengeteg vér folyt benne. Nem szükséges emlékeztetnem. Talán még emlékszik.
Felnevetek: – Ó, hogyne. Nagyon kevés hiányzott hozzá, hogy az én vérem is elfolyjék, de másképp.
A Főnök zavartalanul folytatja: – Ez az ügy hasonlókat ígér, főként azért, mert hatalmas pénzekről van szó. Nem kell ecsetelnem a kábítószer-kereskedelem mint aranybánya című fejezetet.
– Ezt akkor is tudták, amikor megbíztak az üggyel.
– Ne kottyantsa közbe a megjegyzéseit, Denisa. Én a maga pártján állok, és most ne szóljon közbe, hogy nem úgy fest a helyzet. Azzal a múltkori kalanddal lehúzta magát az öblítőn. Tudja, az a híres penzióbeli letartóztatás. Nem hajlandó tudomásul venni, hogy csapatban dolgozik, nem és nem, amíg meg nem égeti magát. Itt nem arról van szó, hogy ki viszi el a pálmát. Most megint emlékeztetnem kell egy régebbi históriára. Ugye, nem felejtette el, mit élt át, amikor Danielt lelőtték, és kérdéses volt, életben marad-e. Nemrég Daniel szenvedte el ugyanezt maga miatt. Valószínűleg már akkor is ideges, ha maga kést vesz a kezébe, hogy kenyeret szeljen. Félti magát, ez táplálja a haragját. A legutóbbi ügyben sem kellett volna abba a rohadt helyzetbe keverednie. Elég lett volna, ha elhívja Lacót vagy Donaldot hogy jelen legyenek a fickó letartóztatásánál. Maga nem. Maga talán prímán szórakozik ilyenkor, másokat meg a frász tördel. És most megint ugyanaz. Egyedül dolgozik ezen a szemét ügyön is.
– Mit idegeskedik? Nem eshet bajom. Alig tudok valamit. Ott volt a csempészhajó, és lehet, hogy okosabb lettem volna, de jöttek az orvlövészek. Az összes nyomot elveszítettem. Az az egy árva Bonzo maradt csupán.
A Főnök megtorpan, szembefordul velem. – A kikötőben elkapták a csónakot. A fickó meg akart szökni, a kábítószercsoport emberei kergették. Szóval meg sebesült. És már csak az El Diablóról tudott valamit nyöszörögni. Így került az ügy Wyne-ékhoz. Ők eltervezték, hogy szétnéznek a bárban, elkapnak és kifaggatnak pár fickót. És ekkor maga megjelent a színen. Ne higgye, hogy az érdeklődés Belloqnak szólt. Danielt azért fogták el, mert maga kellett nekik, maga tette gyanússá őt is, nemde? Most is azt mondja, nincs veszélyben? Mit akarnak magától?
– Ezek nem a Kokókirály emberei. Ezek az ellenfelei.
– Néhány hónappal ezelőtt maga volt olyan szerencsés, hogy találkozhatott a Kokókirállyal. Látta őt. Őt, akit úgyszólván senki nem ismer, legfeljebb néhány bizalmas embere. Sokan szeretnének szót váltani vele. Például Bonzo főnöke, akit úgyszintén nem ismerünk. Emez a hírek szerint új forrást fedezett fel kelet felől, és véget akar vetni a tengeri csempészkedésnek. Kemény harc ígérkezik.
– Még mindig nem vagyok meggyőzve arról, miért szemétkednek velem Wyne-ék.
– Mert maga nem tanul. Betöreti a fejét egyszer, kétszer, százszor. Meg tudja magyarázni, honnan ismerték magát az El Diablóban? Ha megteszi kiállok magáért. Együtt dolgozhat Wyne-ékkel.
– Ne higgye, hogy ez a szívem vágya. Nélkülük is elboldogulok.
Amikor kimondom, már késő a megbánás, még mielőtt elvörösödő arcú főnököm rám rivallna folytatom: – Mostanáig semmi olyasmi nem történt, amit érdemes lenne megemlíteni. Amit tettem: vakrepülés. Ebben a stádiumban képtelen vagyok beavatni másokat, hiszen nincs mire támaszkodnom. Félek, hogy hülyének néznek. Így van. Nevezhetnénk valamiféle szemérmességnek is.
– De maga nem apáca, hanem zsaru. Ne beszéljen mellé. Maga egy istencsapás, Denisa.
Kedélyes csevegésünk már azon a ponton jár, hogy az jut szóhoz, aki hangosabban ordít. Senki nem jár erre, őrültnek nézni bennünket. Az aggastyán folyó ridegen loccsan a parti köveken.
– Tegnap óta azon golyózom, ki volt az a fickó, akit utóbb Lipowski elszalasztott. De nem tudom. Ha térden állva megesküszöm, elhiszi végre?
– Így is jó. – A Főnök komoran lépked a kavicsokon. Két kezét összefogja a háta mögött. Szürke öltönyében; leszegett fejével olyan, mint egy összezárt szárnyú, szomorú madár. – Úgy hallottam Daniel azt fontolgatja, visszahelyezteti magát abba a városba, ahonnan két éve idejött. Szerintem az oldaná meg a problémát, ha maga kérné az áthelyezését, Denisa. Daniel kitűnően dolgozik, megfontolt, nem hülyéskedik. Maga viszont nem tesz rá jó hatást.
– Hetek óta tegnap láttam először.
– Miért nem borult a nyakába?
– Boruljon a nyakába maga. Egyébként megírtam az áthelyezési kérelmet.
– Egyébként nem árt, ha tudja, tegnap azzal a titkos szándékkal jöttünk össze a fehér asztal mellett, hogy magukat kibékítsük valamiképpen. Ennek a hangulatnak nem tett jót Quasimodo bejelentése, miszerint a mi kedves, okos Denisánk mostanság öngyilkosdit játszik.
– Szükségtelen, hogy operettet rendezzenek a számunkra. Nem kell békítgetniük, nem kell velünk törődniük. Felnőttek vagyunk.
– Ne mondja! – Mintha kételkedne. Aztán megköszörüli a torkát: – Ha érdekli, ott van az asztalán az új anyag. Négy gyilkosság, egy tettes feltehetően. Magában az összes bizalmunk.
– Ne haragudjon, most futhatnékom van. Ha zavarja, esetleg sikíthatok helyette.
– Fusson csak. Fusson, amíg megtalálja az eszét valahol. És közben gondolkozzon, mit akartak magával az El Diablóban. Meg azon, hogy bölcs húzás lenne, ha megszívlelné a tanácsaimat.
Futok. Nem hiszik el, hogy nem ejtem át őket, nem vagyok öngyilkosjelölt, nem ellenük dolgozom. Nem tudom, ki volt az a fickó a bárban, de sokért nem adnám, ha megtudhatnám. Nem hiszik el, hogy boldogan Mogorva nyakába borulnék, de nem teszem, már nem.
Ez a kérdés nem tegnap dőlt el. Még a kórházban, a műtét után, amikor egyikük sem jött el hozzám, azt sem tudták, hol vagyok. Akkor hagytak magamra, és most ellenem fordultak. Ki ne duzzogna a helyemben?

 

 

Bemegyek az irodába. Előbb megírom az újabb áthelyezési kérelmet, aztán felütöm a harapós őrült anyagával zsúfolt mappát. Nem telik bele tíz perc patakokban ömlik hátamon a veríték. Az épület esti neszei újra és újra holtra rémítenek. Amikor egy kolléga betéved a villanyfényre, aprót sikoltok, mielőtt a fenébe küldeném.
Vigyorogva a hátam mögé lép, belenéz a fényképhalomba.
– Finom – biztat derűsen. Megnyaldossa ajkait.
A vállam fölött az arcába pillantok. Egy éve dolgozhat nálunk, eddig rá sem néztem. Gödrös áll, keskeny, fintorgó száj, szürke szemek, fülettakaró sárgás-őszes haj, lehet harmincöt-harminchat éves.
Úgy látszik, valami hézag támadt velem. Neki is feltűnik, mert ráérősen letelepszik velem szemben és leplezetlenül mustrálgat, míg az előírásszerű szöveget nyomja. Fenn vagyok a sikerlistán. Mi a fene látszik rajtam? Félretolom az őrült fogsoráról készített vázlatot, s az asztalra könyökölve hallgatom a jellegzetes hímszöveget. Magamat is figyelem. Apránként felfedezem, hogy a hangom kissé mélyebb és vontatottabb, mint egyébkor. A nevetésem is más színezetű, valószínűleg a szemem is fényesebb, ragyogóbb. Tartásom lazább. Az elől-hátul frakkszárnyakra szabott ing selyme száguldozik a vállamon, derekamon feszes az öv. Mostanáig beleolvadtam a masszába. Egy ideje kiléptem az első sorba, mintegy hirdetve: szabad vagyok.
Nem igaz, ez is csak a konokság része. De ők elhiszik. Miért ne játszanék tovább? Elhatározásom apró szépséghibája a meggyőződés hiánya, de sebaj, hamarosan meggyőződésre is szert teszek. Később. Egy másik férfi jut eszembe, vele a szorongó kérdés: él-e?
Elcsomagolom az őrült anyagát, a kollégát is megfenyegetem hasonlóval. Ez hat, vonakodva magamra hagy. Stallone sápadozna dühében, ha látná: hogy vonul a fickó az ajtóig. Ruganyos léptek, laza váll, átható férfias fluidum. Még visszapillant, látni a hatást. Letaglózottan rámosolygok.
Amint eltűnik végre, hívom doktor Brownt.
– Nagy szüksége lesz a Bibliára – tájékoztat a férfi türelmetlen faggatásomra. – Nem szívesen frusztrálom, de nekem volt igazam. Sebész barátom talált egy golyócskát a csontban, amint azt megjósoltam. Randa műtét volt, még nem merném kijelenteni, hogy marad az a láb, ahol van: lábon.
Nem jutok szóhoz, tehát hallgatok.
Brown fanyarul elneveti magát: – Mellesleg átvert Joyjal. Barátnőm nemrég felhívott, és arra kért, ha egy Denisa Wry nevű őrült nő segítségért fordulna hozzám, értesítsem őt. Nos, hallgasson ide. Senki nem tudja, melyik klinikán fekszik a maga barátja. Joy sem tudja. A nevenincs férfi jelenleg eszméletlen, transzfúzióval, antibiotikumos infúziókkal; egyebekkel kísérletezünk rajta. Egy ilyen pisztolygolyó fenemód toxikus tud ám lenni. Egyébként dicséretesen gondoskodott róla. A maga ápolása nélkül a nevenincs idegen régen elvérzett, meghalt volna. Nem fosztom meg minden reményétől: A fickó szervezete edzett acél. Esetleg lábra áll, és talán kettőre. De nem holnap.
– Köszönöm.
Brown a torkát köszörüli. – Ne köszönje. Lesz számla, fel fog tőle hörrenni. Hacsak meg nem tudja addig, kinek kell benyújtani. Tudja meg.
– Azon vagyok. Mikor hívhatom újra?
– Holnap ilyentájt. Ne feledje a Bibliát.
Azzal a tudattal rohanok haza, hogy Joy egy mázlista. A férje olyan, amilyen, de a barátjával kifogta Amerikát.

 

 

Kitisztítom az ágyhuzatot, a szőnyeget. A mosógépbe hajigálok mindent, amit Marcel megérinthetett. Rendet teszek a konyhában, a fürdőszobában. Kiürítem és kimosom a szemetest. Töprengek, hogy semmi ne kerülje el a figyelmemet. Martin felér három rendőrkutyával, fantáziája arcpirulós kisebbségi érzést ébresztene meglett krimiszeretőkben is. Legfeljebb a túlzott rend keltheti fel a figyelmét, de miért van a takarítónő, ha nem azért, hogy mindent rákenjek?
Saját lakásomra is ráférne némi gondoskodás. Előbb a konyhát kerítem sorra. A hűtőgép mellett megtalálom Ella megrágott végű tollát, és eltökélem, hogy alkalomadtán lekapom tíz körméről a felületes takarítónőt. Elvégre Ella már hetedik hete másutt és más tollat rágcsál.
A nappali egyik sarkában, közvetlenül a varrógép mellett fonott kosárnyi ruhaanyag porosodik. Egy nadrág hever legfelül, két gomb felvarrása híján kész darab. Tulajdonosának is híján vagyok, tehát nem foglalkozom vele. Megyek tovább. Eljutok a hálószobáig, és úgy vélem, a rám pirkadó nappal együtt végignyúlhatok az ágyamon. A takarítás méla undorától eltelve mind harciasabb gondolatok fogalmazódnak bennem. Ha most leülnék nyilván könnyedén megírhatnék egy vérbő krimit. Még egy kicsit rendezgetek, és horrorisztikus ötleteim jönnek.
Aztán megfürdöm. A hideg tus alatt végképp felébredek.
Heverek a lepedőn. Arra gondolok, mi mindent csinálhatnék, ha most feltápászkodnék, hiszen úgysem alhatok. Feladataimat egyenként sorra veszem, képzeletben valamennyit megoldom. Tagjaimat mintha odaenyvezték volna az ágyhoz. Az aktív elme és a dermedt test párharcában az utóbbi győz. A nap során néhányszor felrikkant a telefon is. Nem veszek róla tudomást. Kipukkadtam, mindenki hagyjon békén.
A takarítónő délutáni érkezése vet véget kétségektől gyötört hempergésemnek. A kövérkés, alacsony termetű asszonyságnak nem tűnik fel a lakás ragyogó állapota. Nekilát munkájának. Mit tehetek?
Besurranok a fürdőszobába, de nem sokáig időzhetek. Ennivaló nyeles-tollas porseprűjével megkocogtatja az ajtót, és tájékoztat, hogy siet, hagyjam el a helyiséget. Elhagyom.
Nekiállok kávét főzni, nem jutok a végére. Az asszonyság jön, és felrakja a székeket az asztalra, a könyököm mellé. Közben dohog, mert sérelmesnek tartja, miért nem jöhetett tegnap. Kissé száraz bőrű, kövér arcát nem csupán a ráncok teszik tanulmányoznivalóvá. Szürke ajkai fölött néhány hosszú szőrszál lengedezik, a bal oldalon rózsaszínű vadhús üldögél. Amikor beszél, ez a vadhúsdarabka fürgén mocorog, s én mindannyiszor attól tartok, leugrik a helyéről, és nekem támad.
Érdekesen festhetünk. Kávémat kortyolgatva hallgatom békülékeny hangulatú monológját. Az asszonyság előbb csak az asztalra könyököl, néhány perc múlva elkap egy széket, és rátelepszik. Mind közelebb hajol hozzám, a vadhús rémisztően pattog szürke ajkai fölött. Hátrahúzódom. Éber tekintetemet nekiszegezem a leugrással fenyegető rózsaszínes micsodának, valószínűleg gyakran félrerántom a fejemet. Úgy rémlik, már tojásokról és olívaolajról szól a monológ. Képtelen vagyok száz felé figyelni.
Aztán az asszonyság átvonul Martinhoz, és én lazíthatok. Nem tart sokáig az áldott állapot. Tíz perc múlva újra megjelenik. Fotelnyi kebléhez ölelve, sápadtan egy könyvet hoz. Istenem. Mit olvashatott benne?
– Melyikük hagyta szét ezt a rengeteg pénzt? – kérdezi elhűlve.
A kötet lapjai között egy-egy komoly címletű bankjegy lapít. A legelső oldalon heverő papírpénzen viruló államférfit valaki bajusszal, szakállal, szemüveggel ékesítette, aláírását áthúzta, helyére ezt véste: Marcel.
Ennyit az éjszakai takarításról. A könyv egész idő alatt az ágy melletti asztalkán hevert, igaz egy terjedelmes napilapsaláta alatt. Marcel haldoklás közben is szakított időt arra, hogy ezt a különös tréfát véghezvigye. Némi sértődöttséggel veszem tudomásul hálanyilvánításának ezt a módját, aztán a kötetet a könyvespolcra tuszkolom, anélkül, hogy a kisebb vagyont kiszedegetném lapjai közül.
Az asszonyság a fejét csóválva toporog körülöttem, míg végre elrendezi magában a kérdést, nem vagyok normális. Ezután visszacsoszog a másik lakásba. A továbbiakban egy rettegés az életem, vajon mi akad még a kezébe?
Mindennek tetejébe megszólal az ajtócsengő. Savószemű kebelbarátom, Donald toporog a küszöbön, kezében kisebbfajta bőröndöt szorongatva. Betessékelem, lehajítja poggyászát, és italt tölt magának. Jó barát: engem is megkínál.
– Még nem reggeliztem – tiltakozom bágyadtan.
Kibámul az alkonyi égre, aztán vállat von. Mindegy már, sugallja kézmozdulata, amikor átadja telecsurrantott poharamat. Lehajtja italát, és a táskájához lépdel. Ünnepélyes mozdulattal kiemel belőle egy vaskos kötetet, két tenyerére fekteti, s úgy nyújtja felém. Mosolya szerény, visszafogott.
– A második regényem – sóhajtja.
Úgy látszik, ma könyvnap van. Koccintok az alkotóval, megcsókolom okos homlokát. Belelapozok a műbe, méricskélem a súlyát. A szerző tekintete sürget: mondjak már valamit. Töröm a fejemet. Nyilván kívülről tudja az ilyenkor szokásos sztereotípiákat. Első regényét egyetlen nekifutásra elolvastam, annyira elragadott, hogy azt sem tudtam, hol vagyok. Tehetségéről már szót váltottunk nem véletlen, hogy elnézem révültségét, szórakozottságát. Akkor most mi a teendő?
– Legközelebb valamivel vékonyabb könyvet írj Donald. Billeg az asztal, az egyik lába rövidebb a többinél. – Megmutatom, hogy mennyivel.
Két percbe sem telik, és megérti. Leveszi a méretet, bólint. Röpke torokköszörülés után nyilatkozik: – Nem azért jöttem, hogy ömlengésed hallgassam. Hagyd el, ne áradozz a tehetségemről. Az ember nem tehet róla, ezt nem lehet tanulni, így születtem. Látogatásom munkaértekezlet célzatú. Minthogy ma nem tetted tiszteletedet az irodában elhoztam utánad az irodát. Ha nem tudnád, együtt dolgozunk a gyilkossági ügyön.
– Szeretek veled dolgozni, Donald. Te legalább nem zaklatsz felesleges nyavalygásokkal. Az éjjel egyébként átnéztem az anyagot, és nem örülök, hogy idehoztad a lakásomba. Most takarítottam.
– Nem tudom, hallgatsz-e rádiót, mikor volt a kezedben újság? Mindenesetre ez az ügy megint nagy nyilvánosságot kapott.
– Ne szónokolj. Sejtem, mi következik. Asszonyaink és lányaink biztonsága, etceterá. Mondd csak, miért nincsenek női fojtogatók, szatírok, exhibicionisták, miért nem inkább férfiak esnek áldozatul késelő, fojtogató, harapdáló, nemi erőszakot elkövető őrülteknek? Benneteket elfuserált az Úristen, Donaldom. Belétek tett vagy kifelejtett belőletek valamit. Tökéletlenek vagytok.
Donald kiteregeti az asztalra a felvételeket. Nem szívesen nézek oda. Amikor az asszonyság betoppan, késő megszüntetni a hevenyészett tárlatot. Hátborzongató sikoly hallatszik. A következő percekben a takarítónő a képeket lapozgatja, tenyerét dús mellkasára fekteti, és szörnyülködő sóhajokat hallat.
Érdeklődve figyelem. Egyszerre borzong a rémülettől és a megkönnyebbüléstől. Nyilván természetes emberi reakció: más az áldozat, nem ő, vajon eszébe jut-e, hogy rá is sor kerülhet?
Az ember nem mindennap lát halottakat, látványuk tehát egzotikus. Minthogy mindannyian potenciális áldozatok (ha nem elkövetők) vagyunk, felettébb érdekel az asszonyság hozzáfűzni valója.
– Az ilyet el kell kapni, és felkötni – közli a hölgy.
– Valószínűleg beteg – tájékoztatom. – Nem lehet felelősségre vonni.
Rám mered: – A törvény beteg, ha így gondolja. Az ilyenek veszedelmesebbek a többi bűnözőnél. Nincs rendszer, logika a dolgaikban. Nem lehet ellenük védekezni.
Ebben egyetértünk. Ha „normális” bűnözőt keresünk, tetteinek logikája vagy ismeretségi köre révén előbb-utóbb eljutunk hozzá. Ahhoz, hogy akcióját előkészítse és végrehajtsa, majd zsákmányát értékesítse, kapcsolatokra van szüksége. Ebbe pedig bele lehet bukni, hiszen ez esetben a gyenge láncszem: a többi ember. A megvesztegethető, megfélemlíthető, hiú, gyenge ember. Az őrültek azonban Lart pour Lart dolgoznak, magányosan, olykor önmaguk előtt is rejtve tébolyukat. Gyakorlatilag megfoghatatlanok. S ha mégis horogra kerülnek, tetteik elbírálásánál sokat nyom a latban elmebetegségük.
A lövöldözős ámokfutó pusztítása jut eszembe a vértől iszamós üzlet, a borzalomtól félig tébolyult jelenlévők. Félve gondolom tovább a dolgot. Azt hiszem, kezdem érteni a vámpírizmusról terjengő legendák logikáját: ha valakit vámpír mar meg maga is azzá lesz. Ha valaki átéli a borzalmak netovábbját, a rettegéstől maga is megtébolyodhat. Elszabadul benne valami, s vagy szót kér idővel, hogy pusztítson, vagy rejtve marad. A métely ott van belefúródott az elmébe.
Az már nem is kérdés, miért roppan össze egy-egy ember, mind több. Vidám világunk megfelel erre. Seregnyi ellentmondás zúzza össze józan eszünket. Egy gép is csődöt mondana, ha lépten-nyomon ellentétes programokkal traktálnák. Ne ölj, barátom, mégis légy katona, és használd a fegyveredet. Emberek, tudjátok, hogyan lehet fenntartani a rendet, a békét? Naná: erőszakkal. Ez már csak így van. Ha fegyvert szegezek a szomszédom mellének, nyilván nem fog ugrálni. Az ám, de egy szép napon ő is mordályt dug az orrom alá, ekkor én is megszeppenek. Már csak az a kérdés, melyikünkön hatalmasodik el hamarabb a sarokba szorított állat kitörési kényszere; egy ösztön. Egy leküzdhetetlen, mindent elhomályosító ösztön.
Az asszonyság a fejét ingatva elhátrál a képektől. Fogja holmiját, átveszi bérét. Az ajtóból még visszaszól: – Én mondom maguknak, a törvények szart sem érnek: Az ilyen szörnyetegeket ki kell irtani.
Ő távozik, én a homlokomat ráncolom. A jelek szerint senki sem ismeri a megoldást. Harapós őrültünk a városban tevékenykedik, rendszert nem tart. Éjszaka bukkan fel, magányos nőkre vadászik. Elkapja és megfojtja őket. Míg kedélyesen szorongatja a torkukat, nem feledkezik meg a harapdálásról sem. Elolvasom az orvosi halandzsát a harapás kényszer feltételezett okairól. Nagyon érdekesnek találom, de ezúttal sem tudom megemészteni a magyarázatot. Minden tiszteletem Freudé és társaié, mégsem tolerálhatom a hullák látványát, egy sebzett gyermekkorral, különösképpen akkor nem, ha van rá esélyem, hogy egy beteg ipse engem kapjon el azért, mert valaha a mamája csipkékbe járatta, a szeme láttára szeretkezett a barátjával, netán a korbáccsá sodort bugyijával ütlegelte.
Donald segít töprengeni. Feneketlen kofferéből előszed egy műfogsort; és az ölembe ejti.
Kissé hátrahőkölök, és felkapom a kezeimet. – Vidd ezt innen, jó?!
– A technikusok csinálták. Pontosan ilyen az őrült fogsora.
– Tiszta sor. Kimegyünk az utcára, egyik kezünkben tartjuk a protkót, a másikkal szétfeszítjük a járókelők ajkait, mint a lókupecek. Idővel ráakadunk az emberünkre. – A vicsor az ölemben gubbaszt. Lekerekedett szélű metszőfogak, hegyes szemfogak, rámosolygok.
Donald elnézően figyel. – Olyanok vagyunk, mint a sebészek. Azok is lépten-nyomon elájulnának, ha nem ökörködnének folyton a nyitott has fölött.
Bólintok. – Nyilván. Elvinnéd innen ezt a dolgot. Fogadni mernék, hogy a Főnök küldte. A maradék haja is kihullana, ha nem szerezné be minden egyes esetben a megfelelő demonstrációs eszközt. Ha a tagnak coltja van, ő holtbiztosan előhúzza a mását a fiókjából, de nem tesz kivételt mozsárágyú, malomkő és neutronbomba esetében sem.
Ily módon megacélozott lélekkel jobban halad a munka. Behatároljuk az őrült működési területét. Keressük az áldozatok közötti esetleges hasonlóságot. Kutatjuk; mi válthatja ki a szörnyeteg tébolyát. Hasonló esetekre emlékezgetünk. Nem érthetjük meg a tébolyt, amíg nem azonosulunk vele. De ha belebújunk más bőrébe, levethetjük-e valaha?
Fogorvosok jelentéseit böngésszük, meglehetősen reménytelenül. Úgy tűnik, a mi emberünk nem kezelteti a fogait. Talán egészségesek; hiszen rendeltetésszerűen használja őket: rág, harap velük; legfeljebb nem ugyanazt, amit a „normális” emberek.
A szakvélemény szerint a gyilkos erős testalkatú, magas férfi. Az ujjai nyomán támadt hematómákból megállapíthatóan akkora kezei lehetnek, mint egy-egy húsvágó deszka. Ez a tény mindenesetre leszűkíti a kört. Óriásokat keresünk.
A számítógép sem tétlenkedett. Kigyűjtötte a rendőrség által ismert eseteket. Hasonló cselekedetek miatt elfogott és kezelt betegek adatai állnak rendelkezésünkre. Pszichiáterek is feleltek a körözésre. Nem; nem kezelnek olyan személyt, akinél hasonló kényszert vagy ennek jeleit figyelték volna meg.
Mindezek ellenére a fickónak muszáj léteznie erre kézzelfogható bizonyosság a négy halott nő. Egyiküket egy üres telek bozótosában találták, a másikat egy parkban, a harmadikat egy homályos aluljáróban, a negyediket – s remélhetőleg az utolsót – egy lebontásra ítélt ház felfeszített ajtajú garázsában. A helyszínek nem esnek messze egymástól. Talán ez az egyetlen könnyebbség ebben az ügyben.
Az emberek éjszaka rettegnek az ismeretlenektől, a nők különösen, tehát ha gyilkosunk nagytermetű, rejtély, hogyan sikerült észrevétlenül lecsapnia. A negyedik eset tornádót kavart, érthetően. Az ember hiába hurcol magával önvédelmi célzattal fegyvert, mégsem lógázhatja a kezében jövet-menet. Ha viszont egy ekkora pasas a nyakába ugrik, ugyan ki az, aki elő tudja kotorni a stukkert a táskája fenekéről? Ez csak az egyik kérdés: akad hasonképpen hajmeresztő több is. Ki az aki érti, hogy civilizált világunkban úgy kell az utcán settenkedni, mintha a dzsungelben lennénk.
Egy kis éjszakai nyavalyatöréshez őrült se kell. Elegendő egy részeg ember, aki ott és akkor veszekedni, verekedni, netán párosodni óhajt. Elég pár srác, hormonjaiktól feldúlva, amint előrontanak egy kapu alól, és kórusban kiáltják: Huuú! Mert éppen kedvük szottyant egy kis rémisztgetésre. Pokoli jól szórakoznak, ha áldozatuk kondenzcsíkot húzva távozik, de tán akkor is, ha a delikvens a szívéhez kap, és ájultan nyúlik el a földön. És mindezek csak az enyhébb változatok.
Eljátszom egy gondolattal. Mi lenne, ha pár vakmerő lány összefogna, hogy törlesszen kissé? A gondolat kezdetben csak játszi, inkább szórakoztat. Később meghorgosodik, végül rögeszmévé válik. Kattog az agyam, mint egy hibbant villanyóra. Hirdessek országos kampányt a hon leányainak? Nyomban kitörne a pánik, és persze felvetődne a kérdés: vajon miért adózik a polgár a rendőrség fenntartására? Hogy nyomban utána megvédhesse magát az atrocitásoktól?
Agyszüleményem fütyül az ellenérveimre, tovább bokrosodik. Mi lehet az ilyen gyanús gondolatok kontrollja? Egy másik ember véleménye. Bimbózó lányzóként megkértem apámat, jöjjön értem az esti különórák után, és kísérjen haza, mert a frász tördel a részegektől, mutogatósaktól. Mi történt? Apám egy hétig kísérgetett, végül közölte; hogy elragadhatott a fantáziám; mert ő bizony egy szál renitenskedőt nem látott. Tényleg azt vártad, kérdeztem, hogy az exhibicionista neked is megmutatja? Nem tanúnak hívtalak, hanem testőrnek. Ezután kezdtem önvédelmi edzésekre járni, mit tehettem volna?
Férfiembert tehát nem kérek fel erre a vállalkozásra. De hol akadok rá a megfelelő nőkre? Míg ezt kisütöm, el kell csípni az óriást, mielőtt ötödször öl. A jelek szerint Donald barátom a nappali szobában, aktakupac fölött görnyedve szándékozik fülön fogni a harapdálóst. A fogsor az ölemben kelleti magát. Megragadom, és összecsippentem a Művész apró fenekén.
Donald nincs a humoránál. Szemrehányó tekintettel néz rám a válla fölött. – Az asszony úgyis orrol rád Daniel miatt. Ha ezt a harapásnyomot is a számládhoz írja, soha többet nem áll veled szóba.
– Írja Daniel rovására. Miatta jutottam idáig. Eszemet vette a kétségbeesés. Jöttmentek fenekét harapdálom.
A téma vonzata egy cigaretta, a rágyújtási ceremóniáé az asztalterítőre boruló hamutartó. És épp csak az imént távozott a takarítónő. Csendesen átkozódom.
Donald figyeli ideges szerencsétlenkedésemet a maszatoló, szállongó hamuáradattal. Végül mélán előrukkol a javaslattal: – Hagyd a mocskot, ne vakarászd. Lógasd ki a terítőt az ablakba, reggelre kirázza a hideg. Addig is elmehetnénk vacsorázni. Utána szétnézhetnénk a harapdálós vadászterületén.

 

 

Hónapok óta nem jártattuk ennyit a szánkat. Nem vetődtek fel egetverdeső kérdések, világmegújító gondolatok. Nem ejtettünk szót magunkról, nem szakítottunk időt egymásra.
Donald élvezi a vacsorát, válogat a falatok között, akár egy valódi ínyenc. Párás falú kehelyből nyaldossuk a fehér bort; kitárgyaljuk a környező asztaloknál ülő vendégeket. A Művész minden arc mellé kiötöl egy történetet. Amit ő elmond, azt én tüstént sarkítom. Így lesz a mögöttem ülő család groteszk drámájából burleszk. Lám, az egész élet csak nézőpont kérdése. A szomorú persze nem lesz ettől vidám, de ha így nézem, talán később leszel neurotikus. Ily módon egy lelket már megmentettem, nemde?
Később Donald vászontetős kocsijában folytatjuk. Halkan mormol a motor, szél lobogtatja a hajamat, kavarja cigarettám hamuját. Barátom a feleségéről beszél. Megdöbbentően harmonikus kapcsolatukat néhány hónapja kikezdte a gyermektelenség. Iris minden gyengédségét, szeretetét a férjére árasztotta, s ez egy idő után idegesítően hatott. Donald úgy érezte, az asszony egy angyal s kit ne zaklatna fel, hogy éjjel-nappal égi szárnyak suhognak körülötte? Ekkor bátortalanul azt javasolta, tudván, hogy a gyermektelenség egyértelműen az ő rovására írható: Iris ismerkedjen meg egy férfival, foganjon meg tőle. Természetesen nem volt jó ötlet, még rosszabb volt, hogy szóba került. Botrány lett, Donald elköltözött otthonról. Röviddel ezután Iris súlyosan megsérült, hasműtétet hajtottak végre rajta, végképp le kellett mondania a gyermekszülésről. Egészen a közeli napokig próbáltak ebbe beletörődni. Ám a világban nemcsak az emberiség kavar kalamajkákat, a természet is kitesz magáért. A legutóbbi földrengés földönfutóvá tett egy sereg embert, elárvult néhány csecsemő. Eleinte Iris pénzt fizetett be a szerencsétlenség segélyalapjára, aztán gyűjtést szervezett. Ezt is kevesellte. Végül nagyot gondolva felajánlotta, hogy örökbe fogadja az egyik árvát.
Donald a nyárvégi éjszakában nem a harmadik regényről ábrándozik, asztalom rövidebb lába alá. Az apaság gondolatával barátkozik, savószín tekintetét a sápadtan megvilágított útra szegezve, alig titkolt izgalommal.
Körbekocsikázzuk a négy gyilkosság környékét. Az utcákon szinte egy lélek sem jár. Néhány egyenruhás rendőr lődörög, gumibotjaik himbálóznak, mint az óra ingája. Tik-tak, tik-tak. Ütött az őrült órája. Minden ügynél azt hiszem, ez az utolsó, be lehet zárni a rendőrséget. Megszűnt a bűnözés. Tik-tak, tik-tak.
Sovány kutya szédeleg az út közepén: A kocsi közeledtét meghallva megtorpan, majd megáll előttünk keresztben. Amikor a reflektor fénykévéjébe pillant, szemei felragyognak. Áll dülöngélvén, felizzó pillantásában fájdalom.
– Most mi a frászt csináljak? – Donald az ujjaival dobol a kormányon. A motor halkan brummog alapjáraton, a kutya nem moccan: A kürt hangjára sem reagál, bordái előrajzolódnak és eltűnnek nyelvéről nyálcseppek potyognak a földre.
– Sicc – próbálkozik Donald.
Nem avatkozom bele. Csak néhány napja én is megálltam a kocsival, ha nem is éhes, elhagyott kutya miatt. A szerzetet hazavittem, bajaimat vele szaporítottam. Ez itt most Donald ügye. Kertes házban él, sövénnyel elhatárolt szomszédja nem más, mint Mogorva és Ella, valamint pokoli temperamentumú dobermanjuk: Tarzan. Elfér ott még egy házőrző.
Donald kiszáll a kocsiból, köveket keresgél, hogy elzavarja a földbe gyökerezett ebet. Követ ugyan talál, de képtelen eldobni. Íme, a nagy moralista. Fellendített kezével meredten áll; kutya és ember szobra a nyárvégi éjszakában.
Míg rágyújtok, Donald mást eszel ki. Leteszi a követ, és odaballag a kutyához. Pitizik neki, de az eb semmiképpen nem hajlandó elhagyni az út kellős közepén elfoglalt posztját. Örül; hogy elvánszorgott odáig. A vak is láthatja, menten összeesik az éhségtől.
Donald visszafelé tart, karjaiban a kutyával, árva szó nélkül leteszi a hátsó ülésre. Beszáll a helyére, a kézifék összes fogát átszámlálja, majd gázt ad. Bekapcsolja a magnót, zenét szórunk magunk köré.

 

 

Ismerős motor áll a ház előtt, fantasztikus Kawasaki. Négyszáz tükör, lámpa, csillogó krómozás, bukócsövek indái, fényvisszaverő matricák. Megérzett világutazó öcsém, Martin.
Búcsút intek a problémáján rágódó Donaldnak és a mögötte hervadozó rotweller kamasznak. Legyetek boldogok, én szaladok felfelé a lépcsőkön, hogy keblemre vonjam régen látott öcsémet. Jöttének főként azért örülök ily mohón, mert nem hamarabb történt, de ezt nem híresztelem.
A fordulóban kapok egy baromi pofont.
Az atrocitás váratlanul ér, néhány lépcsőfoknyit visszabukdácsolok. Ekkor már mögöttem is lépeget valaki, szó sem lehet róla, hogy elszeleljek. A falnak vetem a hátamat, és ugrásra készen várakozom. A magasban csak egy pisztolycső és a hozzá tartozó csukló mutatkozik. A felfelé bandukoló férfi is stukkert cipel, kockás inge csaknem elhasad a vállán. Fellép arra a fokra, amelyen állok, nekidől a korlátnak, és pisztolyt tartó kezét a zsebébe dugja. A fickó ferde metszésű szemeiben egy dandy csibészes derűje ragyog. Ajkai mögött négyzet alakú fogakat hord, az egyik metszőfoga átlósan törött. Rám vigyorog: – Most még nem kell félni.
– Majd szóljon – bátorítom. Elérném a lábammal, méricskélem; de ez esetben a fordulóban bujkáló pofozóember nyilván durrogtatni kezdené a pisztolyát.
– Kérdezek – közli a törött fogú.
Bólintok, királynői fejmozdulattal.
– A fickó érdekel, akit felszedett az utcán. Mert felszedte.
– Fel – mondom töredelmesen. – Felszedtem.
– Közelebbit – biztat.
– Csak ennyi. Nem voltak iratai, nem volt eszméletnél. Kórházba vittem, tán meg is halt.
– Ejnye. – A dandy beszívja a levegőt törött foga helyén. – Melyikbe?
Habozás nélkül közlöm vele egy kórház nevét. Megjegyzi, rábólint, aztán előrehajol. – Meglátjuk. Ha átvert, visszajövünk.
– Szóljon ide előbb. Vennék valami vendégvárót.
– Pralinét – biccentve elfordul.
A következő pillanatban visszapördül, hogy megüssön, de számítok erre, mert rosszul állnak a szemei. Alkarja a talpamon reccsen.
Társa átvetődik a korláton, hogy elsodorjon. Félreszököm előle, közben még besegítek neki egy rúgással, ettől messzebbre repül. Valószínűleg nem azért jöttek, hogy kivégezzenek, de ezt nem tudatták a pisztolyaikkal. A pofozósé megszólalt repülés közben. A dörej megreszketteti a lépcsőházat. Amikor a lárma elhal, gyors pillantást vetek a falban keletkezett lyukra, a vállam mellett.
Az urak nem vesztegetik rám az idejüket. A csorba fogú régen elszaladt már, társa is a nyomában szaporázza. Véres nyálat fröcsköl maga köré, markolja pisztolyát. A bejárati ajtótól még visszafordul, hogy elvegye kedvemet az üldözéstől. A golyó ellohol fölöttem, vakolat szitál rám. Megkönnyebbülten legyintek.
Eszemben sincs kergetni őket. Náluk két töltött pisztoly van, nekem üres a két kezem, s biztosan tudom: visszajönnek. Akkor már bizonyára komolyabbak lesznek.
A hátam mögött léptek dübörögnek. Előmerészkedik néhány álmos lakó, a magasból Martin száguld lefelé. Csinos pamutbugyogót visel, mélyen vágott felsőrésszel: nyári pizsamáját.
Felderül az arca, amikor megpillant. Lelassítja lépteit, mind szélesebb vigyorral közelít hozzám. Aztán ujját a falon ütött lyukba döfve így szól: – Itt mi sem változott. Nővérem a régi, szól a szerenád. Feljössz, vagy itt várod meg a következő turnust?
– Mára ennyit gondoltam – felelem könnyedén. Kihúzom mutatóujját a lyukból. Beletörli kurta nadrágjába, majd előrelökdös. Mély meghajlásokkal köszönget a bezáródó lakásajtók mögé húzódó szomszédoknak, időnként barátságosan végighúz rajtam hátulról.
– Ki vele – nosztat. – Mi volt ez?
Megállok, és szembefordulok vele. Arca napbarnított, haja hátrazselézett, tarkóra omló. Fehér fogai között kis hézagok, arcán ritkás borosta. Gyönyörű a pasas.
– Szegény lányok – sóhajtom.
Martin elkomorodik.
– Te beszélsz? Szegény férfiak! Na, ballagj hazafelé. Hozzám.
A nappalijában kapok egy félig töltött camparis poharat, ő is megragad egyet. Végigmustrál, majd csettint a nyelvével. – Valami eszelős, ahogy öltözöl, Den. Te vagy az aktuális divat parodistája esküszöm. Ennivaló rajtad ez a vászoncsizma a belőle kilógó csipkés zoknival, hogy a többiről ne is beszéljek. De mégis. Mire ezt a húsz-harminc cipzárral leleményesen felszerelt szoknyát levakarja rólad valami pasas; tutira elfelejti, miért is kezdett vetkőztetni. Ez a hipertániaszoknya; ugyebár?
– Ha a pasasnak sürgős, legfeljebb felhajtja, és kész. Magadról mesélj.
– Csavarogtunk. Hegyen-völgyön, tópartokon tengeren. Nagyokat fürödtünk, csajoztunk, ernyedeztünk.
– Mit csináltatok?
– A füledbe is tettél cipzárt? Ernyedeztünk. Azt jelenti, hogy leheveredtünk a fűre, szétvetettük a karjainkat, és kikapcsoltuk az agyunkat. Semmi idegesítőre nem gondoltunk, így rád sem. Főztem teát. Kérsz?
Megrázom a fejem. Tudhatja: nem kedvelem a teát.
Tudja.
Egy perc múlva visszajön a konyhából. Arcán döbbenet, kezében egy kongóan üres doboz: – Ki itta meg a teámat?
– Lehet, hogy a takarítónő. Különben is, éjszaka van. Feküdj le, reggel veszek neked egy kocsirakomány teát. És majd megbeszéljük a többit.
A dobozt markolászva, félrehajtott fejjel néz rám. Aztán cipzáraim láttán enyhülten elvigyorodik, és elhajítja a bűnjelet.
– Helyes. Tűnés haza. Mára kinéz még egy szerenád.

 

 

Mogorva enyhén morbid látványt nyújt. Laza tartással terpeszkedik a fotel mélyén, a mintafogsorral játszadozik. A korábbi ütések árnyéka arcán fénylik. Meglehetősen fáradt benyomást kelt.
– Jó estét – köszöntöm. – Még nem írtam meg a jelentést.
– Ne felejtsd el belevenni az iménti lövöldözést.
– Megvárod?
Leteszi a fogsort. Bevonja kinyújtott lábait, lustán felemelkedik a fotelból. Megint nem hiszek a szememnek: italt tölt magának, bele is kortyol. Az egykor absztinens mostanában gyakran teszi ezt, s őt ismerve, ez csak egyet jelenthet: rongyokban vannak az idegei. Ennek ellenére faarcát viseli, a rezzenetlent. El tudom képzelni, hogy a kínzócölöpre kötözve, tomahawkokkal megtűzdelve sem vágna beszédesebb képet, nem, ha éppen zsigerelnék elevenen. Mogorva úgy tesz; mintha nem lennének idegei. Nyilván érzéstelenítő nélkül húzat fogat, altatást mellőzve veteti ki a vakbelét, epekövét. Indián.
Elmegyek mellette, feltérdelek az íróasztal előtti székre, és papírt, tollat ragadva öklömre támasztom az államat. Nem jut eszembe semmi. Persze, rövidzárlat. Ha megjelenik a pasas, kimegy a biztosíték.
Megáll a hátam mögött. – Eleget hülyéskedtél. Fordítsd felém a másik feledet.
Felülök az asztalra, egyik lábamat a székre lendítem. Szembenézek a pasassal, akit szeretek, aki szeret, de azt hiszi, ha elmegy tőlem, jobban ügyelek a bőrömre, mint ha mellettem lenne, aki mindent megpróbál, hogy vigyázzon rám, még ezt is.
Mogorva egy percig viszonozza a pillantásomat. Mit sem szól, mégsem lepődöm meg, amikor hozzám lép, és magához szorít. Arcát a hajamhoz simítja, vállára ejtem a fejem. Némán hajtogatom: miként a hasonló helyzetekben illendő: a hülye, a hülye, a hülye. Mellemen érzem nekilóduló szívem öklözését, az én mellkasomban is számlálhatatlanok a dobbanások. Elharapóznak rajtunk a meghitt szerelmes tünetek. Reagál a test, lévén ez a dolga.
Csakhogy az én lelkiismeretem nem tiszta, most nem.
Eltolom magamtól Mogorvát. Tudom, nem akar beszélni az elmúlt hetekről. Nem tudom, mi egyébről beszélhetnénk.
– Nem lehet szabadulni tőled – közli szemrehányóan.
– Ugye? Szétrágtam a küszöbödet, reggeltől estig rinyáltam az ajtód előtt, hogy bocsásd meg az én vétkeimet, ámen.
– Nem azért vagyok itt, hogy rávegyelek módszereid megváltoztatására. Jöttem, hogy tudd: én adom be a derekamat. Mostantól teszel, amit akarsz. Nem volt könnyű erre az elhatározásra jutnom.
– Képzelem – fanyalgok.
– Gondolj bele. Az utóbbi napokban túl sokat találkoztunk. Emberfeletti erővel tartózkodtam attól, hogy rád vessem magam.
– Hé, egy pillanat. Mielőtt vetődnél, tudnod kell, hogy sem te, sem Wyne nem bánt kesztyűs kézzel a lelkemmel. Egyszerűen vérig vagyok sértve.
Kezdődő vigyorát gyorsan lehervasztom a folytatással: – Olyan hevesen megsértődtem, hogy fogtam egy krapekot, ezúttal istenigazából. Nem olyat, mint a minapit, akivel csakis azért borultam össze, hogy elcsenjem tőle a stukkert.
– Emezzel istenigazából? – kérdezi Belloq.
– Emezzel igen. Ráadásul, meg is hatódtam tőle.
– Hogyan vigasztaljalak meg? – tűnődik barátságosan.
Ahogy elnézem, ő is vigasztalásra szorul. Elfelejtett indián maradni. Míg ő újabb ital után néz cigarettára gyújtok. Nem sürgős a dolog, ha mostanáig ráért.
– Akkor tehát mitévők legyünk – kérdezi kisvártatva.
Nézem a tarkóját, széles vállát, keskeny, izmos csípőjét. Pár perc, és minden korábbinál jobban meghatódom. A pasast ismerve nem mindennapi erőpróba meghiúsulása lehet az ittléte. Saját küzdelmeimről megfeledkezve elhagyom a menedéket nyújtó asztaltetőt; és megkerülöm a whiskyző embert. Elveszem tőle a poharat, a hamutartóba pottyantom a cigarettát. Nézem az arcát, de csak a fáradtságot látom rajta. Megint ura a vonásainak.
– Hallgass ide, Indián. Nem tudom, mi teszi, de förtelmes az élet nélküled. Lehet, nem a te érdemed: El akartam menni innen. Hallottam, te is ezt forgattad a fejedben.
– Denisa, hallgass., Vagy mondd inkább, hogy nincs szükséged rám.
– Dehogy mondom. Szeretlek, Daniel.
Nem felel. Továbbra is a korábbi vallomást emésztgeti, s kezd gyomorbeteg benyomást kelteni. Szilvamagot formázó szemei összeszűkülnek első figyelmeztetésként. Minthogy Daniel Belloq roppant komolyan veszi magát, mindamellett bebizonyította, arra is képes, ami az elmúlt hetekben történt, valamint, mert ezerszer a számba rágta milyen kényes bizonyos dolgok tekintetében; elérkezettnek látszik az idő állásaim feltétel nélküli feladására. Vagy megint elmegy, és legközelebb, ha már muszáj lenne rám vetnie magát, inkább levágdossa kezét, lábát.
– Kicsit eltúloztam, Daniel. Nem volt „istenigazából”, de megfordult a fejemben. Olybá vettem, hogy vége köztünk a románcnak, s ha vége, szabad vagyok, nemde? Mit akartál bebizonyítani az elmúlt hetekben?
– Időre volt szükségem, hogy végiggondoljam a történteket.
– Őszintén szólva, az eszedért szerettem beléd. De ha te hetekig gondolkozol egy nevetséges ügyön, meddig töprenghetsz komoly dolgokról? Hanyatlik a szellemed. Ha teljesen meglágyul az agyad, mit kedvelhetek még rajtad? Kezdetben azt hittem, golyóálló a bőröd, tudsz repülni, két-három éltű vagy. Aztán lelőttek, és te, mint a legtöbb eleven szervezet: majdnem belehaltál. Olyan vagy, akár mások. A Superman-legenda szerte foszlott. Ha már az agyad is átlagos; mit szeretnék rajtad?
– Bámulatosan le tudod egyszerűsíteni mindazt, ami nekem hetekig tartó fejtörést okozott.
– Mert ilyen egyszerű. Legközelebb ne is töprengj, bízz rám mindent. Én majd megmondom mi a teendő. – Azt hiszem, ennyi elég lesz. Régimódi a pasas. Átfonom a nyakát, megcsókolom. Ha még vonakodna, szorosan hozzásimulok, mintha az első élmény várna ránk, nem is a századik. Az élmények számolatlanul is mindannyiszor megújulnak, s talán éppen ebben a tulajdonságukban hordozzák a csodát.
A pasas beadja a derekát, elvégre ezért jött. Nem tudom, milyen lehet egy szenvedélyes indián, de Mogorva arca életre kel. Martin tévedett, a cipzáras szoknya nem ejti kétségbe pasasomat, sőt, elképesztő ötleteket ad neki. Mintha valamennyi villámzár mögött lelhetne valami rendkívülit, precízen végigkutatja mindet, s végül megállapítja, hogy ezt a darabot semmiképp sem szabadalmaztatná erényövként, ellenkezőleg.
Jóval később egymás mellett heverünk a széles ágyon. Bőrünkön veríték csillan, beleborzongunk amikor felszárad. Daniel ujja hegyével a műtéti metszést cirógatja medencecsontom közelében.
– Szólhattál volna – dünnyögi halkan.
Nem vitatkozom. Amíg a fájdalom és az ájulat nem jelentkezett, legfeljebb gyanítottam, hogy a régi vágy teljesül. A katasztrófára valló tünetek pedig, mindjárt el is oszlatták a reményt.
– Felére csökkentek az esélyeink – figyelmeztetem.
– Megkettőzhetnénk az erőfeszítéseket.
– De nincs több dobásod, Daniel.

 

 

Reggel mennyországra ébredek. Lustán nyújtózkodom az ágyon, a narancsvörös Nap fényében fürödve, melegedve, s mélyen beszívom a körülöttem terjengő kávéillatot. Hát ez az.
A fürdőszobán keresztül megközelítem a csodás illat forrásvidékét. Reggelim is készül, tehát igen elégedetten telepszem egy székre, még a szokásos ébredés környéki mogorvaságom sem vesz elő. Elgyönyörködöm a kitűnően emancipált Daniel házias tüsténkedésében.
Valósággal ábrándos a hangom: – Ha mégis összejön valaha egy gyerek, eszményi körülmények között nőhet fel.
Erre a végszóra Martin érkezik. Még nem kelhetett fel igazán; zsémbes arckifejezése, trópusi pizsamája nem erre vall. Rávigyorog imádott Belloqjára, de szinte nyomban elkomorul. – Ne állj kötélnek, Daniel. Ha Denisa gyermekáldásról beszél; az én lelki szemeim előtt a következő képsor jelenik meg: a magzat kihordása és világra hozása éppúgy reád hárul majd, akár a kávéfőzés, mosás, takarítás. Máris látom, amint ott görnyedsz a teknő fölött, és mocskos pelenkákban vájkál az a, két szép, erős kezed, Daniel.
Keresem a keresetlen szavakat, de Martin nem ad időt. Lélegzetvételnyi szünet után nekem ront. – Az éjjel még átejthettél, tesó.
– Istenem. Tudod, hány óra van? Korán kezded a cirkuszt, Martin. Feküdj vissza – mormolom.
– Ki hordta a gatyáimat? Ki fetrengett az ágyamban? Ki fürdött a tusom alatt? – A felbőszült Martin hajszálra olyan, mint egy szóló héttörpe. – Ki ivott a teámból? Ki nézte, hallgatta a kazettáimat? He? A takarítónő? Nyilván nem. Akkor ki a csoda?
– Más nem lehetett, csakis a takarítónő – felelem könnyedén: Szemem Danielen.
A szóló héttörpe minden tapintat híján tombol tovább: – Azt még el tudom képzelni, hogy belefetyelte a teát, miközben videózott. De miért az én ágyamban, az én gatyámban? És miért az én mosdókagylómnál borotválkozott végül? Ha nem tudnád, olyan erős, fekete szőrzete van a takarítónőnek, hogy szinte belepte a tükör alatti polcot.
– Martin? Hazamennél? – kérdezem fáradtan.
Nem megy haza: Két ujjal összecsippenti az orrát. – Olyan szimatom van, mint kevés kutyának. Azért nem hurcolom fel magamhoz a csajokat, mert napokig érzem utánuk az idegenszagot. Egész éjjel forgolódtam. KI FEKÜDT AZ ÁGYAMBAN? Ki használta párnámat, takarómat?
– Tényleg. Kicsoda? – érdeklődik a hű barát Mogorva.
– Egy ilyen nyaralás után mindenekelőtt aklimatizálódnod kell. Hidd el, egy-két nap mire minden rendben lesz körülötted. Elszabadult a fantáziád, Martin.
– Az előbb a takarítónő, most a fantáziám. Vizesen tetted el a gatyámat. Felvettem volna, de kész hólyaghurut. Nézem a mosógépet: csak nemrég használtad.
– Miért kell ezért üvöltözni? Rendbe tettem a cuccaidat.
– Iszol egy kávét, Martin? – kérdezi Daniel.
– Teát! Teát szeretnék inni! Jó, kérek egy kávét. – Martin lerogy egy székre velem szemben. Szemrehányó tekintete fejcsóválással váltakozik. – Az egész kontinens tudja, hogy a nővérem utál takarítani, de nem is tud. Az sem titok, hogy házvezetőnek tart téged, Daniel. Most azt hiszitek, azért lettem ideges, mert rendet csinált? Hát ez az! Látszik, hogy ő csinált rendet! Mezítláb mászkálok a szőnyegen. Belemegyek valami nyirokba. Felkapom a talpamat, nézem. Megkapargatom a szőnyeget. Esküdni mernék, hogy vért mostál ki belőle, de azt sem rendesen. Kit mészároltál le a hálószobámban, te szerencsétlen?
– Agyadra mentek az ostoba horrorfilmjeid – próbálkozom ernyedten.
– Ezek után megkapargattam az ágyhuzatot is. Aztán fogtam egy kést, és felhasítottam a kárpitot.
– Mit csináltál?
– Fel-ha-sí-tot-tam. Abba az ágyba úgysem feküdnék bele többé. Majd veszek másikat. A fel-hasí-tott huzat alatt vérfoltokat találtam! Ne mondd, hogy azon etted a beefsteaket!
Daniel kitölti a kávét, és közénk telepszik. Fürkész pillantása dermesztgeti a véremet.
Martin zavartalanul folytatja: – Hány áldozatod volt, Den? Miért nem a fürdőkádban daraboltad fel őket? Esküszöm, a nővérem becsavarodott. Legközelebb lecseréltetem a zárat, ha kiteszem a lábam a lakásból.
Míg a két komor férfiú hosszas hallgatásba burkolózik, kavargatom a kávémat, és bámulom az ablakkal szemközti plakátokat.
Daniel megjegyzi: – Válaszodat várjuk.
– Úgy festek, mint egy mészáros? – vonogatom a vállamat duzzogva.
– Nem?! – Martin már ordít velem. – Az őrültjeitek is normális ember módjára élnek a többiek között. Csak hébe-hóba szabadul el bennük az állat. Lehet, hogy nem is emlékszel, mit tettél. Retrográd amnéziád van. Kezeltesd magad.
Mogorva megdörzsöli állán a borostát. – Louist is foglalkoztatta a kocsidban látott vér. Azt egy percig sem hittük, hogy a csaknem két hónappal ezelőtti méhen kívüli terhességre kenheted a dolgot. Hazahoztál valakit, egy sebesültet. Talán éppen a tengerparti csatából. El tudom képzelni rólad, Denisa. Hazahoztad, ápolgattad, hogy te beszélhess vele. Lehet, hogy ezért bőszültek fel tegnap az El Diablóban. Valaki látott talán? Így kellett lennie. A tegnap esti lövöldözés is ennek következménye lehetett.
Martin egy varázsló mozdulatával teszi az asztalra összeszorított öklét. – Mit gondoltok, mit tartok a kezemben? Nővérem takarítása után találtam, a szőnyeg és a fal közötti résben. Nem csoda, ha éjjel lövöldöznek a palik a lépcsőházban. Mondd, Den. Válságba jutottál volna? Nem tudod, hol a határzsaru és gengszter között? Na, mi van a kezemben?
– Talán elgurult néhány lábujj, amikor az áldozataimat trancsíroztam. Vagy egy fül – találgattam. Nem nézek rájuk, merőn bámulom a plakátokat az utcai hirdetőoszlopon. Egytől egyig alsónadrágot reklámoznak.
Martin kinyitja öklét. Tenyerén egy töltény fekszik.
Igen, már emlékszem. Nem volt könnyű kimunkálnom Marcel combjából, hirtelen felindulásomban a hátam mögé hajítottam, és soha többé nem kerestem. Nem is én találtam meg. Vajon él-e még Marcel? A Biblia helyett Mogorvát tartottam a fejem alatt. Ahogy e pillanatban áll a szénám, majdnem bizonyos, hogy a következő éjszakán eleget tehetek az orvosi előírásnak, összes hálótársam az örökbecsű könyv lesz.
– Nos? – kérdezi Mogorva. – Ki feküdt abban az ágyban?
– Nem tudom.– felelem őszintén.
Martin tragikus ábrázattal bólint. – Ez vagy te. Ez a hézag veled, nem is csoda, ha Daniel elköltözött tőled. Ezt nem lehet kibírni, Den. Mindenkit az őrületbe kergetsz magad körül. Nem merünk szeretni téged, mert nem tudhatjuk, mikor kell eltemetnünk. Éjjel-nappal azon fáradozol, hogy minél gondosabban megássad a saját sírodat. Ebbe mi belezavarodunk! És a legcsekélyebb jelét sem látjuk annak, hogy valaha is fel akarnál hagyni ezzel az őrülettel. Nesze, a golyóbis. – Martin távozik.
Várok. Várom, mit mond most Mogorva.
Néhány percig csendben nézeget. Végül felemelkedik, arca indián. A székláb végigcsikorog a padlón.
Befogom a fülemet. Nem hallom az ajtócsukódást.

 

 

Gyógyír sebeimre Donald története. A hazafuvarozott rotweiler kamasz degeszre ette magát, aztán sírva fakadt. Csakis akkor hallgatott el, amikor újdonsült gazdája s egyben jótevője lehurcolkodott mellé a szőnyegre, az ágy lábához: Iris kezdetben nehezményezte a dolgot, később fogta a kispárnáját, és követte urát a száműzetésbe. Végül mindnyájan elszenderedtek; afféle ágyelőként. Reggel felkelve nem lelték az állatkát. Amikor merevedett tagjaikat egyengetve feltápászkodtak a földről, az eb is meglett.
Édesdeden szundított az ágyukban.
Felhörpintem Laco bitangerős kávéját. Mire észbe kapok, hogy ma már Mogorva vitriolját is elfogyasztottam, késő. Legfeljebb egy atomerőmű kreativitásával fogok hozzá napi tennivalóimhoz. Nem is árt, ha megkettőzöm erőfeszítéseimet. Donaldot egyelőre csakis a kutya keresztsége érdekli.
Éppen a huszadik kutyanévnél tart. Ha a földrengés sújtotta vidékről érkező csecsemőt is a házukba képzelem, hihetetlennek tartom; hogy megíródjék a harmadik regény. Úgy tűnik, kebelbarátom anélkül is sínen van.
– Nincs valami ötleted? – faggat esdeklő tekintettel.
Szánakozva nézegetem. A gond felőrölte az idegeit.
– Nevezd Bambinak – kottyintja közbe Ackerer.
Donald szinte elmetszi a torkát a pillantásával. Aztán hozzám fordul: – Benned az összes reményem. Adj nevet a kutyámnak.
– Miért ne lehetne Bambi, Hapci vagy Vidor? Tőlem hívhatod Tomnak vagy Jerrynek, Mauglinak, Einsteinnek, Vualdheimnek. Nekem most el kell mennem, dolgom lévén.
– Milyen dolgod? – csodálkozik Donald.
– Az agyadat is elfeküdted a padlón? Van egy őrült óriás, aki fojtogatva harapdál, de lehet, hogy harapdálva fojtogat. El kell fognunk, neked és nekem. Ugyanis zsaruk vagyunk, nem kutyapecérek, ha netán nem tudnád.
– Ja – mondja Donald. – Nincs dolog. A fojtogatósnak befellegzett. Nem említettem még?
– Valahogy nem. – Leülök az asztalom mögé, összefonom karjaimat, és várakozásteljes kifejezést öltve mutatom, hogy fogékony vagyok a történetre.
– Most miért ültél le? Fáradt vagy? – kérdezi Donald. – Nem jössz velem?
– Hová? – hörrenek, kezdődő idegességgel. Szikrákat hány a tekintetem, mindhiába, az iroda társasága ma azbesztbe öltözött. Vigyorognak, húzzák az időt. Azt hiszik, csonttá apaszt a kíváncsiság, hogy halljam, mi lelte a fojtogatóst. Engem azonban jóval inkább aggaszt Marcel sorsa. Bőven letelt a Brown doktor által szabott huszonnégy órás várakozási idő, de még nem volt bátorságom a telefonkagyló után nyúlni, a beteg hogyléte felől érdeklődni. Félek attól, amit hallhatok.
– Gyere – csalogat Donald. – Megtekintjük a boncolást.
– Boncolást? – merülök elő levert hangulatú meditációmból.
Laco elröhinti magát. Feneke alatt lángra lobbantja a gyufát, majd cigarettája füstjét fújva így szól: – Azt hittük, te ügyködtél, amikor híre jött, hogy egy nő elintézte az őrültet. No, gondoltuk Denisánk megint nem tétlenkedett. Kiderült, hogy ezúttal egy másik harcművésznő rúgott labdába. A nő, nevezzük Dalia Mesának, mivel így hívják, hajnalban az utcán kódorgott. Nem fogod elhinni, azért volt kinn, mert hazakísérte a hapsiját. Igen, ez egy abszolút sportlady, gyalog jár, verekszik, győz.
Fáradtan felsóhajtok. Ez az előadás hosszúnak ígérkezik. Donald egy mozdulattal leinti Laco-t, majd ő folytatja: – A történet a következő: Dalia Mesa este hazafelé menet kiszedett egy férfit néhány huligán kezei közül. Felvitte a lakására, feltehetően megerőszakolta, aztán hazakísérte a gyámoltalant. Visszafelé menet át kellett vágnia egy gyár iparvágányain. Sötét volt, sejtelmes. A semmiből ott termett az óriás, és bevett szokása szerint a nő nyakába ugrott. Itt most közbeszúrom, hogy a fickó negyvenhatos bakancsot hordott, tehát két kilométerről hallani lehetett a lépteit. Nos, nekiállt fojtogatni, nem tette jól. Dalia Mesa nem ijedt meg, sőt, szinte megörült, hogy végre történik valami. Kiszabadította magát a fickó mancsai közül, majd nagyot rikkantott. Ettől a harapdálós egy pillanatra odakövült álltó helyébe, mert nem ehhez volt szokva. Nagy szakmai gyakorlata során ilyet még nem tapasztalt.
Félbeszakítom Donaldot: – Kíváncsi lennék, akkor is ökörködnél-e, ha a fojtogatós férfiakra specializálta volna magát.
Donald Lacóra mereszti a szemeit. Torokból jön a hangja: – Te, Denisa nem hisz nekem. Azt hiszi én találtam ki Dalia Mesát. Azt hiszi, kabarét űzök. – Ezzel újra felém fordul: – Voltaképpen hol voltál ma reggel? Ötvenszer hívtunk telefonon. Csak csengett és csengett...
– Kikapcsoltam a készüléket, ha ez érdekel. Folytasd regényes agyrémedet.
– Denisa, ez nem regényesség, ez Dalia Mesa. A nő létezik, nekem elhiheted. Megmutassam hány helyen összecsipkedett, amíg felvettük a jegyzőkönyvet? Legalább egy hétig nem mutatkozhatok pucéran Iris előtt.
Donald nem tréfál. Kigombolkozik, legyűri nadrágja derekát. Megtekintem az elém tárt testfelületet, mintegy látleletet veszek. Donaldot tényleg összecsipkedte valaki, nem is kicsit. Fokozódó érdeklődéssel várom a történet folytatását, kezdek elmosolyodni.
– No, az óriás és a nő ott álldogáltak a vágányok között és méregették egymást: Dalia azt állítja, ő arra várt, hogy a fickó elszaladjon, amaz viszont szerette volna befejezni, amit megkezdett, mert precíz, kötelességtudó fojtogatós volt. Amikor a fickó támadott, a nő a levegőbe emelkedett, és képen rúgta. Mindketten begerjedtek. A fickó nem bírt Dalia közelébe férkőzni, valószínűleg elképesztették a nő rikoltásai, méteres ugrásai, szaltói. No, ígyen párbajoztak, közben az egyik sínpáron vonat közeledett. Dalia félreugrott, és megpróbálta a fickót is odébb taszigálni. Az viszont nem volt eszénél, talán meg sem látta, mi fenyegeti, megpróbálta elkapni a lányt. Közben felbukott; mintegy sínre fektette a nyakát. A kerekek szépen lefejezték. A masiniszta meg sem érezte a döccenést, tovarobogott a szerelvénnyel. Dalia elsétált az első telefonfülkéig, és felhívta a rendőrséget. Pár óra eltelt, mire a kollégák rájöttek, hogy kié a fojtogatós, és értesítettek a dologról. Elbeszélgettem a harcművésznővel, aztán hazaküldtem aludni. Most pedig tekintsük meg a boncolást. Jer.
Laco újabb Caporallal vét az egészsége ellen. A füstköd mögött fültől fülig ér a szája: – Az egyik asztalnál a koponyát, a másiknál a törzset fogják szeletelni. Nagyon érdekes lesz.
Tudják, hogy utálom a vért. Tehát tovább részletezik, fantáziájuk vadul száguld. Kellő rutinnal kikapcsolok, oda sem figyelek. Tiszta sor, semmi keresnivalóm a boncoláson. Engem a nő érdekel, ha létezik. Ha létezik Dalia Mesa, ő a nekem való lány a tervbe vett éjszakai őrjáratozáshoz. Rávetem magam a jegyzőkönyvre. Az írógép betűi helyenként reszketősnek rémlenek, mintha a jegyzőkönyvvezető sírdogált volna munkája közben. Ez nem is csoda, hiszen azok a szavak, melyekkel Laco és Donald próbálta visszaadni Dalia stílusát, szegényesek és szürkék a lány elbeszéléséhez képest. Nem ők eszelték ki a történet kezdetét: amint a harcművésznő kiszabadít egy szegény, védtelen férfit a jampecek karmai közül... Tényleg felvitte a lakására, de aztán nem volt elégedett a pasas teljesítményével, és kitette a szűrét, azonban, lovagias nő lévén, hazakísérte a nyomorultat.
Megjegyzem Dalia címét, sportklubja helyét, aztán eliszkolok az irodából. Hátradőlök a kocsi ülésén, mutatóujjamon himbálózik a kulcscsomófejemet a támlára hajtom, szájam sarkában cigaretta füstölög. A tetőt nézem magam fölött, nem túl érdekes.
A fojtogatós ügye lezárult, a kábítószer-história Wyne asztalára került. Dologtalan vagyok. Ahogy Mogorva reggel behúzta maga mögött az ajtót, az azt sugallta, elölről kezdődik mindaz, amit felettébb reméltünk. Persze, ez a lángoló szerelem hétköznapibb módon is véget érhetett volna: unalom, friss kapcsolat miatt. Mi ketten átéltünk egyet s mást egyebek között egymás elvesztésének dermesztő poklát. Előbb ő hevert egy rideg kórházi szobában gépek között, majd én tűntem el a „Bermudaháromszögben”, s már mindenki halottnak vélt csak Daniel nem tágított, meg is talált; nem voltam jó bőrben. Mi sem természetesebb, hogy ezek után könnyedén vége a románcnak?! Vajon Shakespeare-t érdekelte volna Rómeó és Júlia története, ha: Capuletek és Montague-k imádják egymást? Az esetben a két ifjú megköti frigyét, majd néhány heti turbékolás után kivont karddal kergetőznek palotájuk hetvenhét szobájában. Hol itt a téma? Viszont így van rendjén.
Mogorva roppant okos ötletet sugallt; mielőtt elment volna: összefüggés lehet a Martin ágyában megfordult szerzet és az El Diablo-beli barátságtalan jelenet között. Napkelte az elmémben: az a fickó, aki megbámult a bárban, aztán rám szabadította a derék Bonzót, majd elszelelt Lipowski elől az a fickó azonos a rendőregyenruhás taggal a mélykék Fordból! Ezért volt zavaróan ismerős. Ő kergette Marcelt. Amikor felfedezett a bárban felismert, s megörvendett: tőlem megtudhatja, hol találja elszalasztott zsákmányát. Ha a bárban történtek után sem csüggedt el, és tegnap éjjel két embert a lakásom közelébe állított, Marcel felettébb fontos lehet a számára. Nyilván nem ő a főnök. Vajon kivel gyűlt meg a bajom?
Marcel megmondhatná.
Brown doktort nem találom otthon. Házvezetőnője elárulja a kórházi számát. Mire felforr a levegő a telefonfülkében, felcsendül a kagylóban az ismerősnek számító, fanyar férfihang. – Maga aztán tudja, mennyi a huszonnégy óra. Kiveheti az Írást a párnája alól, imái megfogantak. Reggel épp ott jártam, amikor a nevenincs ismeretlen visszatért a túlvilág kapujából. Nem mondhatnám, hogy örült a felfedezésnek, miszerint kórházban van. Sebesült barátommal együtt letettük a nagyesküt, hogy mindketten a maga barátai vagyunk, és az ő ittléte abszolút titok. Az Idegen kissé megnyugodott, de az a benyomásom, hogy továbbra is frusztrálja a tudat.
– Nevezze őt Marcelnek.
– Boldogan. – Brown köhécsel néhányat, mielőtt folytatná. – Talán holnap meglátogathatja a védencét. Reggel, de korán, hívjon fel, akkor elárulom hol találja. Mondani akarok mást is. Joy ezer meg ezer éve a barátnőm. Nagyon szeretné tudni, segítek-e magának: Kíváncsisága főként baráti célzatú. A maga helyében én beszélnék vele, beavatnám a titkaimba, annál is inkább, mert ha valaki segíthet magának, akkor az Joy Craft. Esetleg a férje. Ismeri Patrickot? Nyilvánvaló. Nos, nem tudom. Tisztelem, becsülöm őt; de nem tartozunk azonos súlycsoportba. Ennek ellenére, ha magának támogatásra van szüksége, nyugodtan forduljon Wyne-hoz.
– Ezzel azt akarja mondani, hogy...
– Azt mondom! Nekem nincsenek titkaim Joy előtt, ezt a mi kapcsolatunk nem tűrheti. Joy azt állítja, hogy maga szenvedélyesen szeret bajba keveredni.
– Ne folytassa. Azt is mondta, hogy képviselem, de nem tisztelem a törvényt, nemde? Mondhatja, mert olykor így van. Hallgasson ide, doktor. Ha lelkiismeretével vívott harc végeredményeként megmondja Joynak, mire kértem magát, akkor egy perc múlva ott lesz Patrick Wyne, és lőttek a maga inkognitójának. – Szinte hadarok, mert a falánk készülék zabálja az aprómat. Brown halkan köhécsel, néha beleszuszog a hallgatóba. Felemelem a hangomat: – Nem tudom, ki ez a férfi, lehet, hogy bűnöző. Akárki is; ismeretségünk kezdetén értésemre adta: hideglelős lesz a rendőrség gondolatától is. Magyarázattal nem szolgált. Úgy vettem észre, bízik bennem, és rejtély, de én is bízom benne. Ebből azt akarom kihozni, hogy én – és nem Wyne! – kideríthetem Marcel titkát, az ő révén eljuthatok egy kábítószerrel kereskedő, hidegvérrel gyilkoló bandához. Ha azonban más is bekapcsolódik az ügybe, érzésem szerint Marcel kétségbeesett lépést tesz, vagy vele tesznek olyat aminek nem örülnék. Összefoglalom; doktor: jelenleg a maga lelkén szárad a beteg sorsa. Tartsa a száját, attól még szeretheti a barátnőjét.
Brown halkan elneveti magát: – Nem győzött meg. Kap egy esélyt. Ha holnap tud beszélni a védencével, tisztázzon vele mindent, aztán beavatom Joyt. Ezt tudom mondani. Ne legyenek vérmes reményei, Marcelje elég rongyul van. Egyelőre egyik kábulatból a másikba zuhan.
– Kár még tárgyalnia a bőréről, doktor. Amit idáig művelt, hullagyalázásra hasonlított.
– Ne hálálkodjon, Denisa. Kezét csókolom.
Hiába lépek a szabad levegőre, agyamat felforralta a doktor erkölcse, miként az övét tüzesíthette az én erkölcstelenségem. Brownon keresztül megint Wyne-val csaptam össze? Ha nem vele, akkor kivel?

 

 

Úgy döntök, hogy nem háborgatom Dalia jól megérdemelt pihenését. A vele való találkozást estére halasztom. Megnézem a klubjában, edzés közben legalább azt is eldönthetem, igaz lehet-e, amit a regényes jegyzőkönyvben olvastam. Előhúzom a zsebemből az asztalomon talált üzenetet. Nem túl izgalmas, elveszítette aktualitását: a fogas körözése kapcsán keresett egy asszony, Oneida Dysart.
Más dolgom nem lévén, felhívom, hogy tudassam vele, az ügy megoldódott. A nő nem vesz tudomást a közlésemről. Fátyolos hangon megadja egy klinika címét. Ott haldoklik a férje; s halála előtt fontos közlést óhajt tenni fogügyben.
Buzz Dysart száz év körüli, csonttá aszott férfi. Ijesztően vékony arcát meghatározhatatlan színű, kék vagy sárga szempár és természetellenesen furcsa fehérlő fogsor uralja. Csontvázkezét; a takaró tetején nyugtatja. A takaró egyébként tökéletesen sima, azt a csalóka látszatot kelti, mintha senki sem feküdne alatta.
Mielőtt megmagyarázhatnám, hogy az őrült halott, a férfi a mennyezetet nézve halkan megszólal. – Ne haragudjon, nem a harapós miatt kérettem ide. De talán érdekelni fogja a mesém. Fogakról lesz szó, ez kétségtelen. Nem tartanám fel magát, de ha rám néz, láthatja, mi a helyzet. Magának még bőven van ideje az életre. Vegye természetes időzésnek, hogy egy haldokló feltartja magát. Lehet semmit nem tud kezdeni a mesémmel. De legalább megszabadulok tőle. Maga szerint hány éves vagyok? Ne találgasson, megmondom: ötvenkettő. Többnek gondolt? Valami sorvadás jött rám. Talán még ma meghalok. A legtöbben félnek a halottól, én kíváncsi vagyok rá. Azokkal tartok, akik úgy vélik, maga a halál is kaland. Ha nem is voltam kalandortípus, a kockázatot mindig kedveltem. Lóversenyen például. Ezért aztán megtörtént olykor, hogy megszorultam anyagilag. Pár évvel ezelőtt, éppen hasonló helyzetben, jól jött egy megrendelő. Harminc-egynéhány év körüli férfi keresett fel, amolyan hízásra hajlamos fajta, egy gondolattal az elhízás előtti stádiumban. Különös volt vagányra valló külseje, és hogyismondjam, választékos beszédmodora: Arra kért, takarítsam ki a száját. Mit mondjak, egyetlen épp foga nem volt. Most ne gondoljon cukorkára, nem az tett be neki. Mintha ácskapoccsal verték volna szájon. Véres volt, nem részletezem. Két hét múlva begyógyult az ínye, a pók visszajött, és műfogsort rendelt tőlem. Valaha foglalkoztam ilyesmivel, s mivel jól fizetett, hát megcsináltam a protkóját. Szebb lett, mint az eredeti valaha is lehetett. Megint eltelt egy idő, s a pók újra megjelent. Azt kérdezte, csinálnék-e váltás fogsort. Mondom neki, ez nem fehérnemű, nem is szemüveg, de ő úgy fogta fel, mintha tréfálnék. Képzelje el azt az életerős, jól megtermett, alig pocakosodó pókot, szájában a hitelesnek látszó műfogsorral. Aztán ő letett elém egy dobozt mondván, hogy ebből az anyagból gondolja.
Felszisszenek. Dysart kezébe adok egy pohár vizet. Hálás mosollyal megköszöni, nehézkesen a könyökére támaszkodik, és kiüríti a poharat. Aztán visszaejti fejét a felpolcolt párnákra, és újra a mennyezetre mered. Halkan fohászkodom magamban, nehogy most hagyja el az ereje. Hadd fejezze be a történetét!
– No, aranyból gondolta a pók. Érti? Aranyból. Nem csodálkozna, ha tudná, milyen mestermunkák kerültek ki valaha a kezem alól. Az első döbbenetet a második követte: a pók elém tett egy köteg pénzt. Dehogy küldtem ékszerészhez az aranyával. – Mintha homok csikorogna: a haldokló nevetett. – Megcsináltam a fogsort. Fertelmes, ha valaki ilyet hord, de mint munka, mondhatom, remekmű lett. Mindazonáltal a pénzes pók beteges kíváncsiságot ébresztett bennem. Arra gyanakodtam, hogy olyan ember, aki keserves munkával keresi a kenyerét aligha ilyesmire költi a garasait. A pók után settenkedtem, nem is vette észre, hogy követem, habár volt egy olyan benyomásom, mintha rejtőzködők módján járna az utcán. Elkísértem őt egy kísérteties házig, a kerítésen is átmásztam. Na ja, egészséges voltam, és űzött a kíváncsiság. Azt reméltem, hogy még több pénzt lefejhetek róla... Egy nyitott ablak előtt, a bokorban hasalva kihallgattam beszélgetését egy másik férfival, akit az aranyfogú Lobónak szólított, és gorombán beszélt vele. Úgy vettem ki, a két fickó valaha együtt űzte a maga kétes iparát, addig, míg emezt, az aranyfogút valakik el nem kapták, összeverték, ezek tördelték ki a fogait is. A pók bosszúszomjas hangulatban azzal fenyegetőzött, hogy eljött a leszámolás ideje, és ő nemcsak az ellenséget irtja ki egy szálig, végez a Lobo nevezetűvel is. Amikor Lobo felelgetett nem hatott begyulladtnak. Mintha fölényes lett volna. Egyébként Buzznak szólította az aranyfogút, s mivel nekem is ez a keresztnevem, nem volt probléma megjegyezni. De hívta Ecknek is, ezt a két megszólítást váltogatta, eléggé lekezelően. Azt bizonygatta, hogy Buzz téved; ő, Lobo oké, nincs ok a fogva tartására: Erre azt a választ kapta, hogy nem sokáig lesz fogoly. Halott lesz. Amint a „többiek” megérkeznek. Na; nekem több se kellett, húztam a csíkot, mintha ott sem lettem volna. De este újra odaevett a fene. Talán a zsarolás lehetősége húzott? Az aranyfogú éppen őrjöngött, mert társai elvitték a foglyot kivégezni, de zavartan tértek vissza, és azon lamentáltak, hogy nem biztosak a halálában. Azzal vigasztalták főnöküket, hogy a fickónak – ha nem is halt meg – aligha lesz mersze visszatérni. Az aranyfogúnak akadtak kételyei. Valami angol nyelvű trágárságot mondott, amiről kiderült, hogy ez egy illető neve, azé az emberé, akitől Lobo gazságairól értesültek aki elintézheti a szökevényt – mert Buzz annak tartotta.
– Miattam ne zavartassa magát – biztatom. Megmondhatja az őrangyal nevét. Nem az apácáknál nevelkedtem.
– Én adok magamra, kisasszony.
– Én nem – felelem konokul. Cseppet sem véletlenül szívóskodom, jól tudván, hogy Dysartnak ez az angol név csak egy mellékes szál a mérföldes történetben.
– Folytatom. Mielőtt még kiderülhetett volna bármi egyéb, teszem azt, hogy kik ezek, és mi bajuk volt a Lobo nevűvel, belém botlott egy őrszem. Csoda, hogy életben maradtam az után, amit akkor kaptam. Nyugodtan elmondhatom, legfeljebb túléltem a dolgot, meg nem úsztam. A verés után betegeskedni kezdtem, és most itt vagyok. Abba a kalandba fogok belehalni egy óra, egy nap, egy hét múlva. Így hát mindegy már. Kikívánkozott belőlem. Én csináltam az Aranyfogú; a Kokókirály legendás fogsorát. Én, a két kezemmel. Ez a Buzz Eck vagy Eck Buzz nevű fickó zseni. Ha fogsort vált, járkálhat közöttünk; senki fel nem ismerheti. Cimborái közül is csak kevés fedhetné fel a kilétét. De nyilván belehalnának, mint az a Lobo nevű. Nem felejtettem el, ki juttatott ide. Jegyezze meg; kisasszony: Buzz Eck vagy Eck Buzz.
– Még egy nevet meg tudnék jegyezni.
Homok csikorog a torkán, újra nevet. Fákmi, már megbocsásson. Rég gondoltam én ilyesmire, ugyebár. Mostanra csak egyetlen vágyam maradt meginni az utolsó pohár hideg, habos sört.
Felküldöm neki, vállalva; hogy a személyzet kiátkoz.
Miért ne? Az Aranyfogút Eck Buzznak hívják, az angol nyelvű trágárság pedig egy közönséges vezetéknév torzítása: a Fahmi-é.

 

 

Nem holmi szakadt tornaterem: valódi, már-már fényűző sportklub előtt szállok ki a kocsiból. Neve is van, lila betűs cégér hirdeti: HERCULES. Tiszta sor, itt készülnek a dagadó izmú atléták. Bebátorkodom egy terembe, félénken engedélyt kérek az edzőtől; hogy megtekinthessem a testgyakorlást. Nem árulom el jövetelem valódi célját, az edző tehát a jövendő kuncsaftot látja bennem. Szívélyesen betessékel. Hellyel kínál az ajtó melletti padok egyikén, és beavat a titokba: éppen most edz az a lány, aki – így mondja elejtette a fojtogatóst: Az is kiderül, hogy a padon ülő félelmetesen jóképű, utcai ruhát viselő férfi Russel Belden, a híres rádióriporter, és immára második interjúra készül Dalia Mesával. Végül azt is hozzáteszi, hogy nem fogom megbánni, ha beiratkozom a klubba: Rám fér, fűzi tovább a szót elég nyamvadtnak látszom, manapság már kevés, ha egy nő nagyot tud sikítani: tudni kell verekedni is, nincs mese, ez a helyzet.
Nyamvadtságom tudatában lecsücsülök a híresség mellé. Mielőtt még megtekinthetném a rettenetes Dalia Mesát, a férfi megszólít. Nem is értem mit mond, orgánuma azonmód lenyűgöz, végig horzsolja a bőrömet. Hangját hajszál választja el a durvától, de valószínűleg soha nem megy át közönségesbe. Reszelős, karcos, érdes, akár a jó vörösbor.
– Ki maga? – kérdezi Russel Belden, benyomásom szerint ötödször. Elárulom neki a nevemet, melynek hallatán felderül frissen borotvált; morcos arca. – Denisa Wry? Itt van a noteszomban. Csak nincs itt a noteszom. Esküszöm, felírtam egyszer. Beszélni akartam magával. Nem most, hanem régebben, amikor forrók voltak a hőstettei. Aztán valahogy kiment a fejemből. Nincs valami aktuális szenzáció? Vevő vagyok.
– Biztos benne, hogy nem téveszt össze valakivel? – kérdezem tartózkodóan. Belden feszélyező eleganciája, ha nem is feszélyez, de bosszant. Ez a férfitípus méteres fullánkokat hoz elő belőlem.
– Ugyan. Maga Denisa Wry. Nagy szerepet kapott a Grucci-ügyben. Jól tudom? Jól tudom. A fejem kész lexikon. Fogadni mernék, hogy Dalia miatt jött ide. Mesélek róla, jó?
– A maga édesapja nem úthenger volt?
– Nem. Betonkeverő volt a jó öreg. Anyám mákdaráló. Azt akarta mondani netán, hogy lehengerlő a stílusom? Sietek, mert én is öregszem, mint annyian mások. Kérésem a Kék Lagúnát.
– Jó utat – bólintok.
Ez az a pillanat, amikor Belden úgy mér végig, mint hóhér az áldozatát. Mintha a nyakam méretét számolgatná, talán a hurokra kötendő bog miatt. Egyúttal rám illeszti a Kék Lagúna című klisét is, de hát nyilvánvalóan kilógok belőle. Vagy mégsem? A férfi elmosolyodik. – Nagy kár, hogy nem csináltuk meg az interjút annak idején. De most beszéljünk Daliáról. Mellesleg a lány békés foglalkozást űz, esténként pedig lejár ide, évek óta és nyálkásra edzi magát. Mint mondotta, valaha rettegett átmenni a lakásához vezető parkon, ma már naponta tűvé tesz minden bokrot, hátha az egyikben talál egy icipici szatírt, akinek elláthatná a baját.
Míg Beldent hallgatom, szememet a lányon tartom. Dalia szigorú tekintetű, izmos testű fiatal nő. Vonásai átszellemültséget tükröznek, szépsége szabálytalan, arcán gyakran rezdülnek apróbb-nagyobb fintorok. Haját a tarkójára szorítva kontyban viseli.
Gyönyörű a mozgása. Szaltózik előre, hátra, ijesztő magasságokba ugrik fel, ragyogóan tompítja az eséseket. Tudja, a kedvéért ücsörgünk itt, tehát alaposan kitesz magáért. Egy-egy jól sikerült attrakció után kedves mosolyt villant felénk. Ha nem vijjogna szakadatlanul, bizonyára jobban élvezném a tüneményes show-t.
– Most még csak rikoltozik – súgja Belden. Majd megtudja, milyen, ha beszélni kezd. Katasztrófa. Egyébként különös, hogy eljött megnézni a lányt. Azok után, amiket hallani lehet magáról, azt gondolom, forgat valamit a fejében. Hátha ki tudnék csiholni egy műsort a dologból. Falná a nép. Szeretek olyan műsorokat készíteni, amiket fal a nép. Mellesleg itt akarok lenni, amikor meglátja Daliát. Valószínűleg le fog fordulni a padról.
Erre máris lehetőség kínálkozik. Dalia kiválik a társai közül, és letelepszik mellénk. Egyelőre hallgatunk, az edzés folytatását figyeljük. Az edző valamely rejtélyes oknál fogva éppen egy medve könnyedségű lánnyal szeretné bemutatni a következő gyakorlatot. Demonstrációjuk pillanatokon belül nehézkes iszapbirkózás látszatát kelti. Egy perc múlva elősettenkedik a következő hasonlat, ez már szerelmi előjátékra vonatkozik. Összekapaszkodva gyömöszölik egymást, vad nyögéseket hallatnak. A medvelány néha felvihog. Ha Dalia itt tanult meg verekedni, akkor nyilván különórákat is kellett vennie. Esetleg a takarítónőtől.
– Kezditek azt gondolni, hogy peep-show-n vagytok, mi? Rögtön jön a pornó – közli Dalia. Közelebb húzódik Beldenhez, és (Donald nem hazudott!) irgalmatlanul belécsíp. – Mit szóltok a csajhoz? Árad belőle a báj és a könnyedség, mint egy balettozó zongorából.
Belden, kinek családfája ismert, őseit meghazudtoló félszegséggel kiaraszol a pad szélére. Nem menekülhet, Dalia utána csusszan, és barátságosan újra belecsíp, majd rám mosolyog: – Tőlem leléphetünk, ez már egész este így lesz. Ez a gyömöszkölés a mániájuk.
– Honnan tudod, hogy le akarok lépni veled? – kérdezem.
– Miattam jöttél, nem? Reggel egy fazon a rendőrségen, egy olyan Sutherlandre hasonlító tag, tudjátok, aki a Casanova című Fellini-filmben játszott, tehát kérlek, egy olyan fazon mondta, hogy van neki egy kolléganője, és nem elképzelhetetlen, hogy majd a csaj is akar velem beszélni, ha esetleg még ma kimászik az ágyból. Ez vagy te, kérlek. A csaj a paplanos ágyból.
Belden nem kéreti magát. Míg bevallom, hogy az érdekesen csúnya fazon valóban rólam ejtegetett, a riporter kislisszol a folyosóra, abban a reményben, hogy ott ügyesebben kitérhet a csipkedés elől. A falakból por és veríték szaga árad, a teremből pufogó zajok hallatszanak, távozásunk tiszteletére kitört az össztánc.
– Tetszettem? – kérdezi Dalia.
– Jól mozogsz, nem akármit műveltél a negyvenhatos lábú óriással sem.
Dalia leereszti a haját. Most határozottan szép az arca. – Na kérlek, én nem tudtam, hogy az egyes számú nőellenség borult rám, de azért adtam neki. Hanem oltári gondban voltam, amikor a vonat kettőt csinált belőle. Az áldóját, mondom, most melyik darabbal menjek a zsaruk elé? Gondolt ama hónom alá kapom a fejét, azt viszem, mégis könnyebb, mint az a baromi nagy test. Akkora volt a fazon, mint egy elefántbika. Mellesleg akkor már sejdítettem; ki volt ő. Megjegyzem, kérlek, pár napja direkte éjszakai sétákat tettem, hátha meglátom ügyködés közben. Ja, a fej: Nem vittem magammal, nehogy a gyengébb idegzetű zsaruk lerókázzanak; ha meglátnak. Na mi van? Tisztára sivatagi színed lett. Hervadtak vagytok mind. Az éjjel is, megyek az utcán, látom ám, hogy egy szép szál klassz fazont egyelnek a jampik, mint a répát. Megálltam, vártam, mi lesz. Az lett, kérlek, hogy a délceg tag vonyítani kezdett. Szétcsaptam a jampik között, karon fogtam a fazont, és felvittem a kéglimbe. Hát kérlek, annak tengelyig kiakadt a szeme, amikor lesmároltam. El akart toligálni magától; de persze, nem tudott. Az ágyban is olyan nyuszi volt, mint a flaszteron. Rühellem, ha nekem kell vezetgetnem egy pali kezét-mását.
Valószínűleg nyitva felejtem a szám, talán végképp. Tágra nyíltan bámulom a tatami csillagot.
Rám nevet és folytatja. – Fogadjunk, kérlek, ha Russel szövegelne ilyesmiről; a szemed sem rebbenne. Persze egy nő ne beszéljen nyíltan a szexről. Én mindig arról álmodom, hogy tucatjával kefélek a palikkal. Most mit szégyelljem? Nem eszem én ibolyát. Vaskos, cuppogós álmaim vannak, csupa pornó valahány.
Belden szeme könnyes, azt hiszem, röhögni szeretne.
– Téged is elkaplak, gyönyörűm – figyelmezteti Dalia a riportert. Belecsíp a combjába. Kezdetnek.
– Nagyon monogám vagyok – feleli Russel méltósággal. – Erre a célra kizárólag a feleségemet veszem igénybe.
– És a Kék Lagúna? Nem hinném, hogy a hitvesi ágyban keresgéled, igaz-e? Leadtad ezt a szöveget az első percben. Most mit monogámozol?
Összeszorított fogakkal, fátyolos hangon kérdezem: – Nem haragszol, ha most elmegyek? Rosszul érzem magam.
– Vigyorogni szeretnél? Ne zavartasd magad – bátorít Dalia. Barátságosan hátba vereget, belecsíp a lapockámba. Nem zavartatom magam, fülig engedem a számat. Elégedetten méreget, majd így szól: – Ha az esik jól, nevess egy nagyot. Ki vele miért jöttél?
– Felmerült bennem, mi lenne, ha éjszakánként néhány fiatal nő végigmenne az utcákon, és lekapcsolná az erős fiúkat. De időközben elment a kedvem az egésztől. Arról nem beszélve, hogy elvetélt ötlet volt. A főnökeim elmeosztályra küldenének ha meghallanák. Örülök, hogy láttalak. Nagy élmény volt.
Menekülni szeretnék, de mindketten rám csimpaszkodnak. Dalia csupa lelkesedés. – Te, ez marha jó. Én még jobbat mondok. Ne várjuk meg amíg belénk kötnek a fazonok, mi kezdeményezzünk. El tudod képzelni?
– El – nyögöm futtában. Az utcán erőt veszek magamon, és szembefordulok Daliával. – Ha a főnököm megtudja, mit eszeltem ki, lenyakaz. Felejtsd el; hogy találkoztunk. Ami az ötletedet illeti gyorsan tedd félre.
Belden leplezetlenül vigyorog. Közben azonban szemmel tartja a lányt, és ha Dalia egylépésnyit közelít felé, a férfi kettőt hátrál. Vajon ígyen szambázgatva készít vele interjút?
Dalia egy percre levegőhöz juttatja Russelt, megragadja a vállamat: – Még jobbat találtam ki. Figyelsz, kérlek? Megszervezhetnénk egy szolgálatot. Ami elvenné az erős fazonok kedvét a szórakozástól. Engem ne félts, elvem a lehengerlés, kezdeményezés, gyorsaság. – Meg is mutatja. Ha nem ugrom félre, biztosan lerúgja az orromat. Vijjogása egy percig élesen visszhangzik a fülemben.
Belden elfordul. Nem vigyoroghat büntetlenül, Dalia rásuhint a fenekére. – Te Russel, figyelj; kérlek. – Visszafordítja a háttal álló férfit, és barátin újra meglapogatja imitt-amott. – Hozzuk nyilvánosságra a rádióban, hogy vagány csajokat keresünk! Barátom! Láttam egy filmet, abban is csajok fogtak össze, hogy leszámoljanak a környékükön garázdálkodó fazonokkal. Marha izgalmas volt, komolyan.
Megköszörülöm a torkomat. – Oké, ezen még gondolkozunk egy keveset. Majd megkereslek, jó?
Menekülési kísérletemet Belden aktívan támogatja. Elbúcsúzunk a felbőszült lánytól, és én hagyom magam a riporter sámlimagasságú sportkocsijába gyömöszölni. Russel indít; közben az ölembe ejti zsebkendőjét: – Itassa le a homlokomat. Ver a víz.
Míg megteszem, azt figyelem, Dalia nem kapaszkodik-e a lökhárítóba, nem eszelt-e ki valami trükköset a szórakoztatásunkra. A lány a járda mellett állva integet utánunk.
Elnevetem magam: – Nem akart interjúzni vele?
– Tudja, majd telefonon elkészítem a riportot. Maga ilyet még nem látott. Tiszta véraláfutás lehetek.
– Az a helyzet, hogy ebben a pánikhangulatban megfeledkeztem a kocsimról. Visszavinne?
Russel tudomást sem vesz rólam. Nyöszörög: – Ez a nő majdnem megerőszakolt.
Megrántom a vállamat. – Na és?
– Hogyhogy na és?
– Jól hallotta, Russel. Valahol igaza lehet ennek a lánynak. A férfiaknak mindent lehet?
Gyanakodva végigmér, majd mosolyom láttán megenyhül. – Kékharisnyák! Elviszem vacsorázni Danielle.
Nyilallás a mellkasomban. Elfordulok, kinézek az ablakon: – Vigyen vissza a kocsimhoz. Hazamegyek, fáj a fejem.
– Csodálkozik? Ez a nő beteg.
– Szerintem makkegészséges.
Russel másik húrba csap: – Ha mégis megcsinálják az éjszakai portyázást, szóljon nekem. Szívesen ott lennék.
– Nem lesz portyázás. Azon gondolkozom, a fojtogatóst megcsipkedte-e Dalia?
Russel is eltöpreng a kérdésen. Nem árulja el mire gondolhat, de valamit gyanítok abból, hogy időről időre halkan felnevet. Ezalatt átsüvítünk a városon a korallzöld meseautóval. Amikor egy étterem parkolójában kikúszom a sportos járgányból, a férfi megszólal: – Szerintem a fojtogatós önként feküdt a sínre.
Besétálunk a kivilágított terembe, igen mutatós párként. Russel ultraelegáns brokátöltönye mellett pompásan érvényesül piros szegélyes fodros zoknim, amint kikandikál a vászoncsizmából. Szoknyámon a seregnyi villámzár fémnyelvei hangulatosan csilingelnek.
Vacsoráról hallani sem akarok. Így hát iszom egy pohár jeges, narancsos Camparit. Majd még egyet.
Russel tenyere a kézfejemen. Felpillantok.
– Nagyon untatom? – kérdezi szemrehányón.
– Ne zavartassa magát.
A férfi legyint. Fél kézzel kihámoz egy cigarettát az asztalon heverő csomagból, és ábrándos tekintettel meggyújtja: – Prímán alakult a mai estém. Egy nimfamán és egy alkoholista jutott osztályrészemül.
– Egyebütt kell keresgélnie a Kék Lagúnát.
– Két évvel ezelőtt karamboloztam a kocsival. Éppen ordítoztam a feleségemmel, ő viszont belecsimpaszkodott a kormányba. Nekiütköztünk a szembejövőnek. Nekem még a hajam sem lett kócos. A feleségem azóta tolószékben ül; és semmivel sem veszekszünk kevesebbet, mint annak előtte. Persze hogy hajszolom a Kék Lagúnát. Maga mit tenne a helyemben? Mert én nem tudom megjátszani a boldogságtól kicsattanó házasembert, hiába. Nézzen rám, és gondoljon bele: nyomorék a feleségem.
Belegondolok.
Russel vállat vonva megrendeli a vacsoráját. Kék szemei láttán Marcel jut eszembe, majd meg a bonyodalmak. Megesik a szívem önmagamon is. Belekapaszkodom a pohárba, pereme a fogamhoz koccan. Az ital lecsurog a gyomromba, onnan súlyosan a koponyámba szivárog. Egy agyonütött este, ez az egyenleg. Utódai ott sokasodnak a nyomában.
Végül nem izgatom magam a kocsimért. Megengedem, hogy Russel hazafurikázzon. Elnyúlok mellette az ülésen. Nyugtalanságom nőttön-nő. Persze, hiszen hazafelé tartok. Eszembe jutnak előző esti látogatóim, a fergeteges pofon a lépcsőházban. Éberré válok. Ilyen fejjel aligha védhetem meg magam. Ha visszajönnek, már nem fognak bedőlni a blöffjeimnek.
Árgus szemekkel figyelem az ismerős utcát. Minden rendben levőnek tűnik. Üres autók parkolnak, a házak ablakaiban imitt-amott fények sárgállanak, a járda mentén kirakatok tündökölnek. A hirdetőoszlopokra ragasztott plakátok is pompáznak. Kókadt, füstmérgezett fácskák strázsálnak az útszegélyhez közel.
Az egyik ablakommal szemközt várakozó kocsiban mintha ember ülne. Ülhet éppen, ez nem tilos.
– Russel, tenne egy tiszteletkört a tömb körül?
Bólint, gázt ad.
Átpillantok a várakozó autóba. Mintha egy gyermek feje moccanna az ablaküveg mögött. Csigákba göndörödő sötét haj, túlsággal ismerős. Nem fordul Belden elsuhanó kocsija után. Ha engem vár az én járgányomra koncentrál.
Savanyú a nyálam. Rágyújtok egy cigarettára. Jobbra kanyarodunk, töröm a fejem. Hamarosan utasításokat osztok, s meglep, hogy Russel vonakodás nélkül fogadja. – Még egy kört megyünk. A következőnél kiszállok a sarkon. Maga kerüljön még, aztán álljon meg a ház előtt. Menjen fel, csengessen be a lakásomba. Természetesen nem leszek otthon ajtót nyitni. Ezután jöjjön le, szálljon vissza a kocsijába. Követni fogja egy autó, de ne féljen, nem lesz bántódása.
Belden némán vigyorog: Újra a parkoló Suzuki közelébe érünk. A göndör hajú férfi – az akciócsoport fiúnyi termetű fenegyereke: Louis – vidáman társalog valakivel rádiótelefonján. Amint kiérünk a látószögéből, vállon veregetem Beldent, és kiugrom az utcára.
Behúzódom egy kapu alá, és várom, mi történik. Néhány perc múlva a sportkocsi ismét az utcába gurul. Russel leparkol a házunk előtt, és besiet a kapun. Nem kell sokáig várakoznom. Rövidesen megjelenik, és visszaül a kormány mögé.
Átváltok. Látom a megélénkült Louist. A Suzuki szinte zajtalanul indul. Merőben szabálytalanul visszafordul az utcában, és a riporter nyomába ered.
Megvárom, amíg eltűnnek a szemem elől. Nesze, Wyne, gondolom, jóllehet a komisz tréfa nem tölt el derűvel. Még jobban megfájdul a fejem.

 

 

Valami baj lehet velem: Enélkül aligha vizsgálnám át a lakást. Betekintek a gardróbba, az ágyneműtartóba. Mit ad isten, felemelem az automata mosógép tetejét, és meggyőződöm róla, hogy egyetlen gengszter sem bújt el benne. Sorra kerítem a cipőszekrényt, a cukros dobozt, a könyvespolc hátulját, felcsippentem a szőnyeg sarkát.
Úgy tetszik, egyedül vagyok. Leroskadok egy kiszáradófélben levő vodkás üveggel, és nem piszkítok poharat. Kérdőre vonom az üzenetrögzítőt, de csak Donald hangját hallom. Azt kérdezi, elmegyek-e víkendre a tópartra, és tudok-e nevet a kutyájának.
Tudok. Felhívom barátomat, de nála is csak a gép van otthon. Megmondom neki, hogy tudassa a gazdájával: a világ legcsodálatosabb kutyaneve csakis a LOBO.
Bemegyek a hálószobába. Az ágy szakasztott olyan feldúlt, ahogy reggel otthagytam. Hogyan is fekhetnék bele?
Meglepem Martint, bár öcsémnek szeme sem rebben beléptemre. Megpaskolja maga alatt a vadonat új ágyat, mutatván, hogy akár helyet is foglalhatok. Tekintete a képernyőn zajló eksztatikus orgiára mered. Mint egy hétfő reggeli csúcs a metróban. A szeretkező párok unos-untalan egymásnak ütköznek, de nem akadnak fel ilyen semmiségen.
Szépséges öcsém meredten bámulja a tömegjelenetet. Rágógumit őröl, olykor egy-egy szem sózott mogyorót hajít be mellé, és bár a világért rám nem nézne, sejtem, hogy a szája szegletében mind fesztelenebbül rángatózó hülye vigyor egyedül nekem szól.
– Szépségem – próbálkozom. – Nem az a baj, hogy reggel volt a számomra néhány kérdésed. Csak éppen az az érzésem, hogy nem a legalkalmasabb pillanatban tetted fel őket.
– Szerinted – dünnyögi. A torkára hint néhány szem mogyorót.
– Miért csináltad?
Merev nyakkal bámulja a tévét. Rám sem nézve így szól: – Figyelj. Most jön a poén.
Lássuk. Egy kanapé tetején hatosfogat kavarog, immár az eksztázis csúcsain. A kamera a szőnyegre tekint, melyen egy szál lányt nyaggat három meztelen férfi. Semmi kétség, itt egy negyediknek már kevés keresgélnivalója lehet.
Tévedek. A negyedik csupasz is belép a képbe. Lebontja a lányról a másik hármat, majd felnyalábolja az alélt, hófehér pucért, és átbotorkál vele a tömegen. Döbbenet, a következő szoba teljesen üres, csak a kandallóban lobogó tűz gondoskodik a néző megfelelően romantikus hangulatáról. A férfi leteríti a lányt a szőnyegre, befúrja magát a két térde közé, és elérzékenyülten így szól: – Ich liebe dich.
A kandallóban táncot járnak a lángok.
Könnyeim szöknek. Martin velem nevet, de ha azt hinném, hogy ezután végre lelövi a pornót, és szóba áll velem, tévednem kell.
– Hány órás ez a kazetta? – puhatolom.
– Négy – adja meg a kegyelemdöfést Martin.
Rajzfilm következik, a téma mit sem változik.
– Martin, miért úgy időzítetted a cirkuszt, hogy Belloq is hallja? Nézz rám!
– Nem mondom, van mit nézni rajtad, de a film mégis izgalmasabb. A túra során gyakran arra ébredtem álmomból: vajon élsz-e. Hát Daniel él-e? Ő legalább tud vigyázni magára, mert neki esze van. Szemben veled, ki kontinensszerre ismert agyalágyult vagy. Daniellel megfogtad az isten lábát, s ha kell; veled szemben is az ő pártjára állok. Nemcsak azért, mert istenítem őt, egyébként igenis, bálványt imádok benne, van még valami: neki van igaza. Azt akartam, hogy tudja, mit műveltél.
– Mulass jól, Martin – sóhajtok. Az ajtóban állok, amikor utánam süvölt: – Lemész holnap Donald nyaralójába?
– Ki az a Donald? – Kilépek az ajtón. A lépcsőház felől léptek neszezése hallatszik. Elkap a gyanakvás, de a közeledő oly bizonytalan, oly lassú, hogy aligha lehet spenótfaló fenegyerek. Talán valami aggastyán. Hallom elfojtott, halkan bugyborékoló köhögését. Egyszer mintha megbotlana. Körmei megcsikordulnak a falon. A botorkáló ember sóhajt, furcsán köhécsel, meg-megáll.
– Rosszul van? – kérdezem a lépcsőházat.
Az ismeretlen felnyög, majd öklendezni kezd hallom: nem eredménytelenül. Ekkor már Martin is ott áll mellettem, aztán félretol az útból és futva lefelé indul.
Alighogy eltűnik a lépcsőfordulóban, ijesztő hangon felordít:
– Livio! Livio, mi történt?
A szólított felelet helyett elvágódik. Lecsúszhatott néhány lépcsőfokot. A robaj hallatán megmozdulok.
A sápadt fényben tarkóra fésült hajú, húsz év körüli fiút látok. Lehajtott fejjel térdel a kövön. Egyik karját lehetetlen tartásban lógatja maga mellett. Körülötte véres hányadék. Megpróbálja felemelni a fejét. Szeretne feltápászkodni. Martin segít neki.
Kis híján felsikoltok, amikor megpillantom a fiú arcát. Mintha először látnék összevert; szétzúzott arcot. Felnyaláboljuk Liviót, és felvisszük a lakásba. Elhelyezzük Martin vadonatúj ágyán.
Mindenekelőtt telefonálok, aztán visszatérek a sebesült mellé. A fiú eszméletlen. Nem reagál a mind kétségbeesettebb Martin szólongatására. Lefejtjük bőrkabátját, ingét, lóg a karunkban élettelenül. Megérintem összevert bőrét. Hasa furcsán feszes, szinte betonkemény. Újra öklendezni kezd. Odakapok a fejéhez, és oldalra fordítom. Sugárban tódul szájából a vér.
Martin verítékes arccal, eltorzult vonásokkal, iszonyattal küzdve faggatja. Nem kap választ. Livio szaporán lélegzik, ép szeme félig nyitva, aligha lát.
Aztán a fiút elviszi a mentő, és Martin vele tart. Egyedül maradok a szobában az összevérezett szőnyegekkel, ággyal.

 

 

Felhívom Konradot, Martin barátját. Faggatom hátha tudja, mi történhetett Livióval, honnan jött, miféle verekedésbe keveredhetett. Konrad hümmög, elmélyülő hangjából feszültség érződik, nem árulja el izgatottságát. Mintha enyhén gunyoros lenne a kérdése:
– Tényleg érdekel, ki bántotta Liviót?
– Ha netán tudod, ki vele.
– Nem tudom, de megpróbálom kideríteni.
– Ez igazán szép gesztus lenne tőled – vélem fanyalogva.
– Először is bemegyek a kórházba, és szóra bírom. – Konrad hangja több mint fölényes.
– Ne hidd, hogy ez a lehetőség nem fordult meg a fejemben. De attól tartok, Liviót a műtőasztalon találod majd, ha nem sokkban, akkor altatásban. Nem vagyok orvos, de úgy láttam, nagyobbat esett belül, mint amennyi kívülről látszott rajta pedig ott is volt elég. Egy kérdés, Konrad. Ugyebár, Livio is benne volt közös titkos kalandjaitokban – anno?
– Naná.
– Nem lehet, hogy beszélt erről valakinek? Úgy értem, olyanoknak, akik pediglen nem voltak benne. – Nevetségesnek érzem, hogy lehalkítom a hangomat. Mintha számítana a suttogásom.
Konrad önkéntelenül utánoz. – Livio mostanában járt egy lánnyal. Nem a mi társaságunkba valóval. És őt ismerve, elképzelhetőnek tartom, hogy eldicsekedett egy-két egykori hőstettünkkel. De azok az események régen történtek, Den. Azok, akik ellen közösen ügyködtünk, halottak vagy börtönben vannak. Nem hinném, hogy innen fúj a szél.
Felhorkanok: – Tíz év múlva sem szabad beszélnetek róla. Ha megtudsz valamit, tüstént hívj fel. Te magad semmibe ne kezdj egyedül!
Konrad olyan hangon kuncog, mint akinek valójában egyáltalán nincs oka vidámságra. – Ezt éppen te mondod?
– Éppen én; az istenedet! És ha te is Martin meg a többi átkozott áruló uszályába kerülsz, éppen te akkor én már csak egyet tehetek, meg is cselekszem: felkötöm magam.
– Nem lehet, hogy te vagy az áruló? – Konrad vidámság nélkül nevet, majd leteszi a kagylót.
Csend telepszik rám. Legfőbb ideje, hogy megjelenjen előttem a vért öklendező, feszes hasú, összevert fiú. Ki a fenének ártott ez a kölyök, aki éppúgy, mint Martin és Konrad, tarkóra nyalt hajjal, divatos bőrcuccban járt-kelt a világban, velük együtt feszített motorja nyergében, arról álmodozva, hogy egyszer majd egy Harley Davidson vagy az ég tudja, minő csodamotor kerül feneke alá, aki már versenyautóról ábrándozott, aki egész nyáron át a piac környéki játszótér mellett húzogatta a gázkart, bőgette a gépet, aki...
Aki Konraddal, Martinnal, Fannyval, Magnusszal, a jó ég tudja, még milyen névre hallgató társaival együtt soha senkinek nem ártott. Az én megítélésem szerint. De vajon egy illetéktelen hallgatója hogyan ítélheti meg, ha Livio azzal dicsekszik, hogy az elmúlt nyáron micsoda príma mulatságban vett részt, s ezen mulatság neve: Justitia-kommandó.
Erről nem tanácsos beszélni, noha feledhetetlen. Azon a nyáron meggyilkolták Konrad nővérét. A játszótér peremének ártalmatlan motorosai bekapcsolódtak a rendőrségi hajszába, hiszen az eset a szívügyük volt, s ráadásul izgalmasnak is ígérkezett a dolog. Előbb csak szórólapokat terjesztettek, később aktív részük volt egy maffiavezető elfogásában. S bár ezzel Konrad megnyugodhatott volna, később ő és barátai újra bekapcsolódtak egy ügybe. Konrad ekkor szemtől szemben állt a halállal. Végül ez az eset is lezárult, megúsztuk élve, ha nem is teljes épségben.
Természetesen más okból is elintézhették Liviot. De akkor eljött volna félholtan Martinhoz? Bőrdzseki volt rajta, tehát motorral érkezett valahonnan. Mit akart mondani?
Nyugalom, Denisa. Péntek éjszaka van, a gyilkosok ezekben a percekben is tevékenykednek, város-, ország-, és világszerte most is szedi áldozatát a kábítószer, a marihuánás cigarettától kezdve a legújabb őrületig, amit cracknek hívnak.
Téged más őrület tart fogva, Denisa. Belloq a neve. Lehetne fiatalabb, lehetne jóképűbb, de vonzóbb már nem lehetne. Szabadulj meg tőle; hogy dolgozhass. Munka akad bőven.

 

 

Brown doktor megengedi, hogy meglátogassam Marcelt. Nagylelkűsége folytán végre megtudtam: egy városszéli magánklinikán ápolják, levegős, fás park övezte épületben. A kertek alatt hajszolom odáig a kocsit, fél szememet mindvégig a tükrömön tartva; számítva rá, hogy az átejtett Louis vagy más érdeklődő újra a nyomomban jár. Nem követ senki, víkend van, pribék, zsaru szabadnapos.
Marcel alszik, amikor benyitok a szobájába. Leszámítva kissé szürkés színű arcbőrét, valósággal egészségesnek látom. Csúf gyanútól hajtva fellebbentem takaróját; tudnom kell, mindkét lába a helyén van-e.
Rekedtes hang suttog fejtől: – Ki jár a paplanom alatt?
Nem bosszant fel, ha ő is héttörpézni kezd, rajtakapottan visszaeresztem a takaróját, és rámosolygok: – Megszámláltam a végtagjait.
– Stimmel, Danielle?
– Ha kettőnek kell lennie, minden rendben. – Az ágy mellé húzok egy széket, és letelepszem. Ha rám akar nézni, az ablak felé kell fordítania fejét. Kék szemei kivilágosodnak; arcáról eltűntek az árnyékok. Megérintem a homlokát, hűvösnek érzem. Megfogja a kezemet, szájához húzza, belecsókol a tenyerembe, majd összefűzi ujjainkat, és mellkasára csúsztatja őket.
– Vaskos lázálmaim voltak, ezeket markáns férfiálmok követték. Emlékszem mindenre, az utolsó percig. Adósai vagyunk egymásnak. Pokolian meg vagyok hatódva tőled, Danielle. Szinte sajnálom, hogy nem évekkel korábban találkoztunk. Hallottál már ilyen ömlenyt, miért ne folytatnám? Másként alakulhatott volna minden. Az én számomra mindenképpen előnyösebb lenne, ha nem abba keveredem, amibe sikerült. Beléd kellett volna botlanom. Nem vagy ideges típus, bár nem tudom milyen vagy valójában, és már nem is fogom megtudni. Legfeljebb további évek múlva.
Ügyelek magamra, áhítatosan hallgatom szavait, nem sürgetem. De Marcel nem folytatja, nem mondja el, kicsoda. Vizet kér; egyedül lehajtja, s amikor elveszem tőle a poharat, újra a kezemért nyúl. Az arcára tóduló éles, vajsárga fényben látom, hogy nem olyan fiatal, mint gondoltam. Napok óta senki nem borotválta meg, utolsó levágott sörtéi Martin fürdőszobájában maradtak, bajt keverni. Széles, szenvedélyes ajkait kihangsúlyozza a körülöttük növekvő szőrzet. Észreveszi kutató tekintetemet, elfintorodik:
– Azt hiszem, nem vagyok abban a helyzetben, amikor egy férfi teljes pompájában ragyoghat egy nő előtt. Ráadásul folyton fájdalomcsillapítókkal zsibbasztanak. Vártalak, Danielle. Hálás vagyok mindazért, amit tettél értem. Nem érdemlem meg a bizalmadat. Ki foglak használni. Lehet, hogy megöllek. Neked kell magadra vigyáznod, láthatod, itt egy beteg öregember fekszik. Nos, nemrég elbeszélgetett velem ez a különös modorú orvos, aki az Oliver Brown névre hallgat. Azt mondta nem tudja tovább titokban tartani az ittlétemet. Rád hivatkozott. A barátaidra. Szerintük veszélybe kerültél miattam, és én hajlok rá, hogy belássam az igazukat. Valóban veszélyben vagy. A doki mesélt rólad; szinte szörnyülködve. Hiszek neki, és örülök annak, amit hallottam. A szavaimban rejlő ellentmondások csak látszólagosak. Akarod, hogy mások is tudjanak ittlétemről? Mennyire barátok a barátaid?
– Lehetetlen kérdés, Marcel. Amíg nem tudom ki vagy, mit felelhetek? Add elő a mesédet, utána megmondom, számíthatsz-e rám vagy rájuk.
– Én azt akarom tudni, te számíthatsz-e rájuk.
– Miben?
– Értem. – Marcel bólint.
– Örömmel hallóm, hogy érted, amit senki más. Nem ülhetek itt melletted ítéletnapig, a rébuszaiddal nem tudok mit kezdeni. Akarsz tőlem valamit Ez tiszta sor.
– Millió gyógyszert, erősítőt, plazmát tápláltak belém. Nyugodtan indulhatnék az olimpián. Képzelheted, ilyen duzzadó állapotban mit akarok tőled, veled.
– Ne hülyéskedj, Marcel, borotválkozni sincs erőd.
Elvigyorodik: – Azt akarom, hogy elvigyél innen, mielőtt a doki rám szabadítja a zsarukat. Összeszedem magam, és a tied leszek: elmondok mindent, beavatlak a titkaimba, belesodorlak a halálos vészbe, hiszen ez minden vágyad, mesélik rólad. Egyébként boldogan megborotválkoznék, de jelen helyzetemben csak a tíz ujjamra számíthatok. Ez nem valami börtönkórház? Nem adnak kést, villát: kenőcsökkel etetnek. Nem adnak zsilettet, borotvakést, nincs telefon, tévé, újság. Az összes információ a dokin keresztül jut el hozzám. Azt beszéli van valakid.
– Volt-nincs. Boldogan élhettünk volna, míg meg nem halunk, de mi adunk a korszellemre, nem hiszünk a csodákban.
– Persze, a korszellem kötelez.
Türelmetlenül feszengek. – Marcel, erre nincs időm. Tárgyalni akarsz velem egy bekötött szájú zsák fölött. Amíg nem néztem a zsákba, nincs alku. Később visszajövök, addig fontold meg a terveidet. Sietek, börtönbe kell juttatnom néhány bűnözőt.
– Mekkorák? – kérdezi vigyorogva.
Mint vérbeli horgász, mutatom. – Én csakis cápákban utazom.
Lehunyja a szemét. Szája szegletét vonja mosolyba: – Most azt próbálom elképzelni, hogyan teszel rájuk szájkosarat. Egyébként rendben van. Menj horgászni, mire visszajössz, elkészülök a gyónásra. Búcsúzóul mesélj a halaidról.
Mesélek neki. Elmondom az El Diablót, az álrendőrt, a lövöldöző pasasokat a lépcsőházból. Mesélek a fojtogatósról; az ő révén jelentkező haldokló fogművesről. A kristálytiszta, fényes kék szempár issza szavaimat, mohósága őszinteségre kényszerít, jóllehet tudom, hogy hazardírozom. Egyáltalán nem biztos, hogy nyíltságom eléri célját.
– Sínen vagy – bólint, amikor befejezem. – Kérdés, hogy időben meg tudod-e állítani a vonatot. Ráadásul nem ismered a menetrendet.
Valószínűleg tovább kerülgetnénk a kimondatlan, megválaszolatlan kérdéseket, nekidühödten, ugyanakkor egymástól furamód ellágyultan, ha Brown doktor nem ütne rajtunk. Amint megteszi Marcel különös változáson megy át, s elismeréssel adózom teljesítményének: beteg lesz. Elsápad, leereszti szemhéját, szenvedő ábrázatot ölt, hebegve beszél. A doktor meghallgatja a mellkasát, megkopogtatja a hátát, megvizsgálja patyolat kötését, komoly képpel számlálja pulzusát, majd fejét csóválva hozzám fordul:
– Hagyja pihenni. Egyébiránt letelt a megbeszélt határidő. Nem szívesen frusztrálom, de ez van. Mi a válasza?
– Haladékot kérünk. – Marcel felé intek a fejemmel. – Alkonyatig, mondjuk. Akkor visszajövök, és szedjük a sátorfánkat. Vagy mittudomén.
– Oké – bólint a doktor. Az ő élete sem lehet könnyű. Lesír róla, hogy fenemód élvezi a helyzetet, mégsem élvezhet zavartalanul, hiszen Joy szakadatlanul zaklatja.
– Zárom soraimat – búcsúzom az ajtóból.
A kocsiban jut eszembe: miért nem tűnt fel eddig, hogy, Marcel árnyalatnyi idegen akcentussal beszél? Talán azért, mert manapság minden negyedik ember így használja anyanyelvemet. Szinte elégedett vagyok magammal. Marcel él, két lábbal. Tudja, hogy megtaláltam az összefüggést az ő sérülése és az El Diablobéli társaság között, jóllehet ezzel egyelőre nem tudok mit kezdeni. Ő viszont alkonyatig eldöntheti, hogy mit tegyen hozzá az én ismereteimhez.
Egy másik cápa után indulok. Úgy hívják: Eck Buzz vagy Buzz Eck. Néhány évvel ezelőtt kitördelték a fogait, de ezzel csak egy legenda alapjait tették le: megszületett az Aranyfogú mítosza.
Amikor lefékezek a lakás előtt, hogy járgányt váltva motorra üljek, a sietségben – bevett szokásomhoz híven – kiborítom a táskámat a kocsipadlóra. Nehéz sóhajjal szedegetem a kacatokat.
A férfi, aki behajol a nyitott kocsiablakon, fiatal és félszeg. Szabadkozó mosollyal tüzet kér, s én elfordulok, hogy az öngyújtóért nyúljak.
Mire rádöbbenek, hogy nem kellett volna, késő.
A tarkómra mért ütéstől ellobbanó tudattal végignyúlok a kocsi kacatokkal hintett padlóján.

 

 

Barátságtalan helyen térek magamhoz. Fáj a fejem, a gyomrom nem akar bennem maradni. Az apró szoba ablakán vaskos rácsokat látok, odakinn éjszaka lehet. Marcelt lekéstem, de talán nem jóvátehetetlenül. A helyiségben valaha talán fát tároltak, emiatt persze nem kellett parkettázni, luxus lett volna a régi vén tölgypadló. A ledöngölt, csupasz földön heverek, két karom a hátam mögött összebilincselve.
Nem vagyok egyedül. A félszegnek látszó, ámde orvul támadó férfi fonott kerti székben ül az ablak előtt, és engem méreget. Megnedvesítem a számat. – Sikerült rágyújtania? – kérdezem kedvesen.
Rám mosolyog: – Nem dohányzom.
– Nem értem – sóhajtok homlokráncolva. – Akkor minek kért tüzet?
– Nem szomjas? – kérdezi.
– De. Kétujjnyi vodkát kérek, juice-szel.
A férfi elhagyja a székét, oldalról mellém lép, a vállamnál fogva megragad. Segédletével félig és teljesen falhoz támasztott helyzetbe kerültem.
Esküdni mernék, hogy a hátam mögött összecsomózott kezeimen valami fürge, hűvös lény cikázik keresztül. Amikor megrezzenek, a férfi elvigyorodik: – Csak egy egér – tájékoztat.
– Macska nincs?
Az órájára pillant: – Még tíz percig pakolhatod a hülyét, akkor mások jönnek helyettem, és komoly kérdésekre komoly válaszokat akarnak majd.
– Így, óraműpontossággal? – érdeklődöm tiszteletteljes hangon.
– Hat és fél órás hatásfokú ütést kapott. Látogatói a hetedik órára ígérkeztek.
Füttyentek. Lám, egy fickó az egyetemről, ahol a tarkósuhintást tanítják, magas fokon. Nyilván professzor. Eszemben sincs őt szórakoztatni. A saját adrenalinszintemet próbálom normál mértéken tartani. – Precíz ütés volt. Megtaníthatna rá.
A középtermetű, szarkalábas szemű, kissé ferde orrú fiatal pribék szerényen mosolyog: – Kap még néhányat, ellesheti a fortélyát. Mit gondol, én hol tanultam meg?
– Nem lehet, hogy a mesterének van egy gyengéje? Nem szokott rendőr-egyenruhába bújva sötétkék Fordon furikázni?
– Mindannyiunknak vannak transzvesztita hajlandóságai – feleli. Lemondó sóhajjal folytatja: – Szerettem magával csevegni, de most mennem kell. Kérdéseire hamarosan választ kap, és ha maga is válaszol néhányra, az is lehet, hogy kiszabadul innen. – Az úr meghajtja magát, és távozik. Az ajtó nem csukódhat be mögötte, mert újabb látogatóim érkeznek. Az élen járó éltes férfiú a helyszín láttán elfintorodik. Nem csodálom, öltözéke teljesen úgy fest, mintha eredetileg az Opera díszelőadására indult volna szalonjából. Letelepszik a langyos kerti székbe. Gorilláit mellém tessékeli, aztán nyájasan rám mosolyog.
– Bocsásson meg nekem ezért az elhelyezésért. De itt nyugodtan beszélgethetünk, senki sem fog zavarni. A tárgyra térek, nem szaporítóm a szót. Néhány nappal ezelőtt maga talált az utcán egy sebesült férfit. Betette a kocsijába, és elvitte valahová. Hová vitte?
– Uram, a vér megbabonáz. Felvittem a fickót a lakásomra, és kedvemet töltöttem vele. Mire reggel felébredtem, a pasas elszelelt. Képzelheti, milyen dühös voltam. Egész nap ment a mosógép.
Az első pofon szinte barátságos. Ennek ellenére megviseltnek mutatom magam, és nem is tódítok. Nem irigylem a helyzetemet.
Az éltes úr rám mosolyog. Kísértetiesen emlékeztet egy öreg, ráncos teknősbékára, akit épp a gőzölgő fazék fölött tartanak.
– Kislány, ha azonnal tudtam volna, hogy magával kerültem szembe, az embereim krémjét eresztettem volna a sarkába. Amíg az El Diablóban fel nem bukkant, sejtelmünk sem volt a kilétéről. Azután később is kellemetlenkedett, amikor két emberemet megfutamította a lépcsőházban. Gondoltam, inkább figyeltetem. Tudja, hogy mekkora érdeklődéssel övezik? Talán még egy műholdat is magára állítottak. Amint látja, mégis a vendégszeretetemet élvezi.
– Élvezném talán, de már az iménti pribék úrtól is hiába rendeltem egy korty vodkát. Még nincs késő. Aztán odébb küldhetné a balomon meredező gorilláját is, mert legalább két marék fokhagymát falt be vacsorára. A bilincsekről nem is szólok.
– Beszéljünk arról, ami engem is érdekel. Meggyőződésem, hogy a Kokókirály rendőrségi támogatással működik, másként nem is működhetne ilyen elfoghatatlanul, nyom nélkül. Hallottam már magáról, ezért esetleg nem vádolom meg azért, hogy segítő kezet nyújt neki. De mire véljem, hogy, amikor végre sikerült becserkésznem, a maga segítségével szökött meg az a gazember?
– Mármint a Kokókirály? Maga összetéveszt valakivel. Vagy pedig én vagyok a hülye. Oké, hülye vagyok, na.
A levesteknős azt hiszi, tréfálok, aztán azt is, hogy az ilyesmi könnyen orvosolható. Csettint a két ujjával. Ezt a balomon toronyló gorilla azonnal kódolja, és fokhagymabűzét, öklét egyaránt az arcomba árasztja. Koponyám a falhoz ütődik. Kezdem nem tudni, hol vagyok. Nyelvem gépiesen indul lajstromba venni a fogaimat. Ép valahány, de ez múló vigasznak tűnik. Még mindig kozmetikai szempontok kötnek le, amikor a levesteknős felpattan a fonott székből, és felém rohan. Hajszállal a cipőm orra előtt hirtelen lefékez. Hangja sérti zúgó fülemet.
– Maga a Kokókirályt szedte fel a földről. Neki segített. Hol van a nyavalyás?
Lenyeljem a nyelvemből serkenő vért vagy kiköpjem? Amíg ez a kérdés eldől, hebegve felelek: – A Kokókirálynak aranyból vannak a fogai, alakja kövérkés. Azonkívül csiricsáré ingeket hord, magam láttam valaha. A golyóviselt férfi karcsú volt, ép fogú, és ízléssel öltözködött. Ezt is magam láttam. – Úgy döntök, mégis inkább kiköpöm a vért méghozzá az ellenséges öregúr lakkcipőjére, annak is az orrára.
Egyelőre nem veszi zokon, mert rabul ejtette a rögeszméje.
– Az orrukat túró pelenkások is tudják, hogy az Aranyfogú és a Kokókirály két különböző személy. Ne akarjon engem felültetni. Felettébb különösnek találom, hogy maga véletlenül ott volt, amikor az embereim megpróbálták megszerezni annak az átkozott hajónak a szállítmányát, közel ötven kiló port. Még különösebb, hogy mire a csónakot elfogták a kikötőben, és a benne ülő emberemet megölték, a por java részének lába kelt. Ennél már csak az a különösebb, hogy ugyanezen a napon, amikor rajtaütöttem a Kokókirály rejtekhelyén, az a nyomorult megszökött, és véletlenül éppen maga segítette a szökésben.
– Ahogy magát elnézem, sikeres rajtaütést legfeljebb pár fürdőző vénasszonyon tudna végrehajtani. Egyebekben egyetlen szavát sem értem, ha pedig azért hozatott ide, hogy elárasszon a zagyvaságaival, máris elengedhet. Számomra nem újság ha eszelősökkel akad dolgom. – Ha az eszemre hallgatnék, csak szőrmentén gorombáskodnék a teknősember szűk korlátok közé szorított lelkével. Minthogy azonban indulataimra hallgatok, jutalmul a bal felemen álló gorilla megrovásban részesít. Mielőtt belemelegedhetne a fenyítő célzatú gyakorlatokba, a levesteknős leinti. Úgy tetszik szüksége van rám.
– Hajlandó végre megmagyarázni a különös véletleneket, vagy folytatódjék a verés, kislány? Ne gondolja, hogy ellenemre van, amikor az embereim nőt gyötörnek. Nincs ellenemre. Minden nő megérdemli, aki a férfiak dolgába ártja magát, főleg, ha az illető ráadásul zsaru is.
– Beteges ideológia. El tudom képzelni, hogy magát otthon rendszeresen kínzócölöpre kötözi a felesége. Bosszúja kicsinyes.
A teknősember a balomon álló megtermett ökölvívót inti, ezúttal, nem azért, hogy megfenyíttessen. Mivel a hű testőr loppal vigyorog, a bosszús gazda fényesre törölteti vele vérfoltos lakkcipőjét. Míg a művelet végbemegy; azon töröm a fejem (amin nem sok törnivaló maradt mostanra), hogyan is szelelhetnék el erről a méltán nem kedvelt helyről. Mivel két karom összebilincselve zsibbadozik a hátam mögött; aligha vethetném be a Tanos mestertől tanult jobbnál jobb fogásokat. A próbálkozástól nem csupán gyatra állapotom riaszt el. Még talán a két gorillával is szembeszállnék (szuícid hajlandóságomat Mogorva igen gyakran s méltán olvasta a fejemre), csakhogy eszembe jut, odakinn százával is hemzseghetnek az ökölvívók. Ennek ellenőrzésétől inkább eltekintek.
– Nos – kezdi a levesteknős, mintha ő is unná a szituációt – kap egy munkahetet. Hétfőtől péntekig. Levágott fejek kellenek nekem. A Kokókirályé és strómanjáé: az Aranyfogúé. Továbbá rendőrségi koponyák: Azoké, akik ezt a két gazembert támogatják. Ne feledje: péntek. Komolyan fogja venni a követelésemet. Nem támasztok különösebb feltételeket. Benne vagyok abban is, hogy a felsorolt személyeket megnevezze, tartózkodási helyüket közölje velem. Ez esetben személyesen lesz gondom rájuk. Ha átver, vagy nem teljesíti követelésemet, én küldök magának fejeket. De lehetnek lábak, belső szervek is. Magának van apja; anyja. Van öccse, vannak barátai. Van szeretője, neki gyereke. Kedvemre válogathatok közöttük. Ha bármelyiküket meg kell öletnem, vérük magán fog száradni. Most talán nem hisz nekem. Távozásom után ez a két derék férfiú be fogja bizonyítani, hogy komolyan gondolom. Péntek. Addig is álmodjon szalagokkal átkötött díszdobozokról, s ne legyenek kétségei, mit találhat a dobozokban. A Kokókirályt és az Aranyfogút akarom. A korrupt gazfickókat a rendőrségről.
– Ne cifrázza tovább, máris rosszul vagyok. Menjen haza, várja a felesége a korbáccsal. Egy hét alatt utolérem, megfogom és megfőzöm magát. Beleteszem a fazekamba.
A teknősember távozik. Hatvan-egynéhány éves méltóságával, fényesre suvickolt lakkcipőjében.
Hátrahagyott gorillái munkához látnak. Nem hiszem, hogy különösebb kárt tehetnék bennük pusztán a renomé miatt szegülök ellen. Talpra ügyeskedem magam, de hátrakötött kézzel nem megy az egyensúlyozás. Amíg mérges rúgásokkal távol tartom magamtól az egyik ökölvívót, a másik hátulról támad.
Nem panaszkodhatom rájuk. Nem vernek agyon, nem tesznek helyrehozhatatlan kárt az arcomban. Nem veszítik eszüket vérem láttán. Mindvégig megőrzik rutinjukat és hidegvérüket. Ahogy én is tenném, ha másodmagammal kellene eszméletlenre vernem egy védekezésre úgyszólván képtelen gyengébbet.

 

 

Ahol előző alkalommal elveszítettem a kocsiban nyerem vissza emlékezőképességemet. Az adott helyzetben nem túlzottan örvendezem emlékeimnek.
A következő impresszió az alkonyat. Nem fárasztom magam a hézag kitöltésével. Amikor a két ökölvívó ájultra vert, még éjszaka volt. Annyi bizonyos, hogy a köztes időt is eltöltöttem valahol, de jobb, ha nem kotorászom utána.
Majd.
Egyelőre más tépelődni valók ejtenek rabul. Páran megbámulnak az utcáról, az ablaküvegen keresztül. Nem festhetek rózsásan, arckifejezésük bizonyossá teszi. Normálisnak sem tarthatnak. Nyilván valami beteges divathóbortnak hódolva viselek mocskos ruhát és vérfoltos, dagadt ábrázatot.
Az indítókulcsot a helyén találom. Ő indít; én még néhány percig szedegetem az erőtartalékaimat. Aztán peckesen a kormánykerék mögé tornázom magam, kocsonyás lábaim rálelnek a pedálokra. Néhány utcányi bolyongás után azt is sejteni kezdem, a városnak mely pontján járok. Úgyszólván gond nélkül hazatalálok.
Előbb levetkőzöm. Nem véletlenül tévesztem el; ruháim a szennyestartó helyett a szemetesbe kerülnek. Kis vívódás után nem követem őket. Beállok a tus alá. Jeges vizet záporoztatok a bőrömre, egészen fogvacogásig. Ha sírnék, nem látszik, az omló víz eltakarja. Dideregve jutok az ágyamig. A sötétben, tapogatózva az asztal felé nyúlok. Első tapintásra megismerem a gines üveget. Nyakon ragadom, viszem magammal, csaknem a takaró alá. Reszket a kezem; bő háromujjnyi italt végiglocsolok magamon. A maradékból szenvedélyes kortyot szívok.
Feltornyozom a párnáimat, abban a hitben, hogy ennyi elég is, semmi nem állhatja útját gondolataim rendszerbe gyűjtésének. Az ám, de beragad a lelki vetítőm. Egy hangot, egy képet ismétel: „Mindannyiunknak vannak transzvesztita hajlandóságai.” Laza értelmezésben: felöltözünk ebbe-abba, jelmezt váltunk, olykor jellemünket is. De a ferde orrú pribék szavai közben a levesteknősre formázó úr mimikája, gesztusai lebegnek előttem.
Ez eltart egy darabig, s bár már erősen unom valami azt súgja, azért csak figyeljek oda. De hiába figyelek, csak ennyi történik. Normális körülmények között talán nem kellene ennyire a számba rágni a dolgot, de mikor voltak utoljára normálisak a körülményeim?
Kézenfekvő. Beígérték nekem szeretteim kiirtását, és én most egy álló hétig ezt a hangot meg a vele feleselő képet játszom vissza magamnak mintha egyéb dolgom nem is lenne.
Iszom még egy kortyot.
Feldereng valami. A teknősember, aki ugyan elfelejtett bemutatkozni, pedig milyen választékos modorú, finom úr volt, fellépésével és öltözködésével nem hagyott semmi kétséget afelől, hogy ő szigorú is, gazdag is, méltó ellenfél is, de arról is meggyőzött: színészi tehetségért nem ártott volna még egyszer sorba állnia.
Egyszóval a megbízója nevében hozta nekem a Keresztapát.
„Mindannyiunknak vannak transzvesztita hajlandóságai.”
Vannak.
Eddig jutok gondolataimban, és nem tovább.
A hangokból ítélve Martin – ha nem is ajtóstól, de – kilinccsel együtt érkezik. Lelkesnek ható rohanását idejében megtorpantom egy üvöltéssel. – Ne kapcsolj lámpát!
– Te alszol? – kérdezi fátyolos hangon, mintha valami bűnt követnék el ezzel, majd találomra elindul az ágyam felé.
– Csak egy alvó tud teli torokból üvölteni, nem tudtad?
Martin leroskad mellém az ágyra. A rugók lengenek alattunk, az üveget röptében kapom el. Nem fűzök megjegyzést öcsém viselkedéséhez. Egy szezmográf a bőröm alatt halk jelzéseket sugároz.
– Livio meghalt – suttogja Martin.
Hátraejtem fejemet a párnán, és nem szólok. Újra dideregni kezdek.
– Hallottad, Denisa? – Martin egy percig vár aztán újra kezdi: – Neked beszélek. Livio meghalt mielőtt az orvosok hozzányúlhattak volna. Elvérzett, befelé. Szétroncsolódott, a...
– Martin...
– Agyonverték, Denisa.
– Nagyon sajnálom, Martin...
– Talán még emlékszel, velem is történt valami hasonló. De engem azért támadtak meg, mert olyasmit láttam, amit nem kellett volna. A jelek szerint Liviót csupán sportból ölték meg. Kedvtelésből.
– Kérlek, Martin. Nyilván kiderül majd, mikor történt ez vele.
– Ki fog derülni, nyugodt lehetsz. Ki fogom deríteni! Ne haragudj, hogy felvertelek legszebb álmodból. Ne haragudj rám, de azokra se, akik tegnap este óta tűvé teszik érted a várost. Mi az istenért nem építesz magadnak egy lakatlan szigeten egy rohadt elefántcsonttornyot, az isten verje meg!?
Felemelem a kezemet. Halk kattanás hallatszik, sápadt fény lobban a fejem felett. Ahhoz elegendő, hogy Martin vethessen egy pillantást az arcomra. Én az övét nézem. Megrémülök tőle. Szeme, szája tágra nyílik, keze meglendül, ujjai szorosan a csuklómra fonódnak. – Denisa, ez nem lehet... – sóhajtja.
– Mi baj? Két fejem van?
– Gyűlölöm a baromságaidat. Veled nem lehet szót érteni. Mit csináltál az arcoddal?
– Fát hasogattam rajta. Radíroztam vele. Ne deríts ki semmit, Martin. Tudod mit? Életem hátralevő részében csendben eliszogatok ezeken a párnákon.
Martin nem hazudtolja meg a hírverést, miszerint zsarunak készül. Vádol a hangja: – Téged megvertek.
Lekicsinylően legyintek: – Megvertek? – Kortyolok az üvegből, aztán elveszek egy cigarettát az ágy mellett kushadó szekrényről. Harmadik nekifutásra sikerül meggyújtanom. – Megvertek – bólintok végül, a füstöt eregetve.
– Miért?
Vállat vonok. – Nem tudnám neked megmondani. Esküszöm, legjobb szándékaim ellenére sem. Ki volt téve a tábla: BEHAJTANI TILOS. Behajtottam. Ez egy allegória. Ennyire telik. Itt fekszem, és tépelődöm, de csak azt tudtam kisütni, hogy beállt nálam az agyhalál.
– Agyhalál? – Martin hangja kissé gyanakvó.
– Az. Nem jut eszembe semmi. Agyhalál. Ne boncolgassuk. Menj haza. Liviót pedig hagyd a rendőrségre. Kinyomozzák, ki bántotta. A tettest bilincsbe verik, majd felkötik. Nagyon jó a rendőrségünk. – Folytatnám, de szavaim hisztériába fulladnak.
A hamutartóba dobom a csikket, és hasra vetem magam, mintegy visszavonulva Martin arcomat kutató pillantása elöl.
Ráhajol a hátamra; vállamhoz simítja arcát. A karjával átölel, valósággal átnyalábol. Ringatni kezd, mint egy csecsemőt. Valami gorombaságon töröm a fejem, de azon kapom magam, hogy megvagyok hatódva. Hallgatok. Könnyeim felszáradnak.
– Idehívom Danielt.
– Ugyan. Annyi erőm sincs, hogy egy kávét megfőzzek.
– Ő majd megfőzi.
Lerázom magamról, és visszafordulok. – Volt idő, amikor fel sem vettem, ha homokzsáknak néztek. Volt olyan idő is, amikor akár késsel a hátamban is odaálltam volna a te Danieled elé. Ez egyszer momentán rohadtul érzem magam. Fájok kívül-belül. Sokat kérek, ha azért esdek, hogy reggelig, de legalább pitymallatig csukd rám az ajtót? Holnap, Martin. Holnap talpra állok, megfésülöm a hajamat, megfeszítem a vállamat, és nekivágok.
– Nem akarod, hogy itt maradjak? Képes vagy egyedül átvészelni ezt az étszakát?
– Ezt és az összes hátralévőt. Zárom soraimat Martin.
Nem tágít: – Ami a csodálatos rendőrséget illeti az soha nem találja meg Livio gyilkosait. Mert egy ember ezt nem tehette vele. Livio tudott volna védekezni, ha csak egy ember támadja meg, edzett, ügyes srác volt, egyike a legjobbaknak közülünk. A rendőröknek nem beszélhetünk a Justitia-kommandóról, s ha erről hallgatnunk kell, ez beindít egy elburjánzó hazugságot. Csak mi találhatjuk meg Livio gyilkosait.
Szembefordulok a fiúval. Vad pillantása elszánttá teszi az arcát. Rámosolygok. – Egyáltalán nem biztos, hogy a Justitia-kommandó nevű egykori játékotok miatt történt, ami. Ha mégis, s ha ez bebizonyosodik, botrány lesz. Nem lehetetlen az sem, hogy az elkövetkező napokban szükségem lesz a segítségetekre, kell a módszer, amelyben profik vagytok: a láthatatlanság. Mint látod, a Justitia-kommandó változatlanul létezik. Ezért nem kellett volna Liviónak beszélnie róla, ha egyáltalán megtette.
– Livio egy Kim nevű lánnyal járt. Kim az a fajta csaj, akivel az élenjáró diszkózenekaroktól az aktuális rongydivatig mindenről el lehet beszélgetni, de ezen túl egy tapodtat sem. A fogyasztói társadalom tipikus képviselője.
– Martinom, ezt most ne.
– Diszkóba jártak. El tudod képzelni Liviót egy diszkóban?
– Ciki a diszkó? Cikibb, mint a boncasztal?
– Livio jólfésülten; fülig szerelmesen lötyög egy diszkóban, és kétségbeesett kísérleteket folytat, hogy beszélgessen azzal az üresfejű csajjal. Mivel a Kimet foglalkoztató témák villámgyorsan kiapadnak, Livio megpróbálja megjátszani a nagy hőst hátha ezzel szenvedélyt kelt a csajban. Végső kétségbeesésében eldicsekszik a Justitia-kommandóval. Hogy annak idején micsoda balhékban vett részt. Az ő közreműködésével sikerült elfogni pár bérgyilkost, szervezett bandák tagjait, vezetőit. Talán valaki meghallotta őket, vagy a csaj dicsekedett mindenfelé, hogy micsoda fiúja van. Livio ebbe a kérkedésbe halt bele. Azért jött ide, hogy engem figyelmeztessen. Mi másért, gondolj bele.
– Beszéltetek a lánnyal?
– Konrad kerülgeti. Egyelőre nem nyilatkozik, hogy mit szedett ki belőle. De nagyon zaklatottnak látszik. Nos, hazamegyek. Pihend ki, amit kaptál, hangol a banda a következő szerenádra.
– Félő, hogy nem az én ablakom alatt fogják húzni. – Ezt már a bezáródó ajtónak mondta amely, hallgatag természeténél fogva, nem válaszol. Eloltom a lámpát, a telefon azon nyomban felsikolt. Persze, ez csak egy gép. Honnan tudná, hány óra van?
– Nem nevezném fair playnek, amit tett – mondja a hallgató Oliver Brown doktor fanyar hangján. – Vártuk tegnap, alkonyattól sötétig. Nem jött.
– Bocsássa meg.
– Bocsássa meg magának. A Marcel nevű férfi, akinek mellesleg csonthártyagyulladása van, az éjszaka folyamán elhagyta a menedéket. Nem búcsúzott, számláját nem rendezte, kámforrá vált. Reggel óta óránként hívom magát. Nem lehetséges, hogy maga szöktette meg?
– Bárha!
Brown doktor halkan köhécsel. Aztán folytatja: – Tehát most frusztráltam a hírrel. Mellesleg Marcelje itt hagyott az ágy mellett egy frissen olvasott magazint, tőlem kapta kölcsön.
– Ez esetben egy szava sem lehet. Nem lopta meg magát. – Végtagjaim ideges reszketését nem lehet látni a drót túlsó végén. De nekilóduló szívem miatt ki-kihagyó hangom elárulja hangulatom további hanyatlását.
Brown doktor megint köhécsel. El tudom képzelni, hogy a szemüvegét is dörzsölgeti. – A magazinnak mindössze azért tulajdonítanék jelentőséget, mert Marcelje megjelölt benne néhány cikket.
– Vevő vagyok rá.
– Patrick Wyne rátette a kezét. Tőle kérje vissza. Ha találkozik védencével, figyelmeztesse a következőre: csúnya problémái lesznek, ha nem kíméli a lábát. Szedesse vele a gyógyszert is.
– Milyen gyógyszert? – kérdezem lelkiismeretesen, mintha Marcel itt heverészne az ágyban.
– Rejtély, hogy csinálta, gyanítjuk, nem egyedül: mielőtt elment volna, felszerelkezett a kezelőben. Kezdek hinni a feltámadó hullákban.
– Ne frusztrálja magát, doktor!
Kedvenc kifejezésével vigasztalva sem nyugszik meg. Belesóhajt a hallgatóba:
– Talán mégis magának volt igaza. A teljes gyógyulásig nem kellett volna azzal zaklatnom, hogy avassa be Joyt és Patrickot is. Összezavartuk a védencét. A nővérek mesélik, milyen lídérces álmok gyötörték, öntudatlan állapotában gyakran beszélt, kiabált, olyan benyomást keltett, mintha félne. Mintha halálosan félne valamitől. Ébren tökéletesen működött az önkontrollja; a megtévesztésig.
– Vajon miről beszélt álmában?
– Patrick is kérdezte a nővéreket. Nem sokat derített ki. Az egyik ápolónő pirulva bevallotta, hogy ő csak néhány szót értett, az is trágárság volt.
Felvillanyozottan kérdezem: – Miféle trágárság? Árulja el.
– Azt hajtogatta: fuck me.
Amikor a doktor bontja a vonalat, visszaejtem a fejem a párnára. Megint ez a Fahmi név. (Gondolatban bocsánatot kérek Wyne-tól, végül még Belloqtól is. Megszámlálom a darázsfészkeket. 1. El Diablo, 2. Buzz Eck, az Aranyfogú. De megjelent a harmadik is, a tarkóm felől. Jóságos ég Marcel. Ebbe tényleg bele lehet halni.

 

 

A történelem fúriaként viselkedő, háborúk, országok sorsát szeszélyük szerint formáló legendás nők alakjai eltörpülnek az én dühöngésem árnyékában. Nem az motiválja viselkedésemet, hogy nem ittam kávét ma reggel, nem. Még az sem, hogy az erre a célra vásárolt krémpúderből fél tubusnyi fogyott el, mire úgy találtam; hogy arcom immár nem vált ki borzongást a rátekintőkből. Nem.
Még csak nem is az való kedvem ellenére, amit elvégezni rám rótt a teknősember. A felkérés módja háborít fel. A levesteknős ripacskodása. Amint a fejekkel dobálózott, s még csak nem is az én fejemmel, végtagjaimmal. Azokéval, akik, így vagy úgy hozzám tartoznak.
Fantomképet rakosgatok. Arcformák, apró részletek között válogatok. Homlok, szemöldök, orrajkak, áll, nyak. Nem hiszem egy percig sem, hogy finoman kezelem a készüléket. Egyelőre rajta csapatom le a dühömet. Vastagodik a füst körülöttem. Az arc még mindig nem jó.
Laco benyit, bátortalanul köhint, aztán így szól: – Nem szívesen háborgatlak, de a Főnök egy órája vár.
– Hozz kávét! – felelem.
Újabb cigarettával a fogaim között, meredten bámulom a kivetített képet. Nem jó, még mindig nem jó. Talán egy másik orral. Bőséges a készlet. Előbb-utóbb a teknősember szemei közé nézhetek.
Laco leteszi a csészét a könyököm mellé. Megint köhint. Úristen; ebben a városban mindenki köhécsel. Kitört a tébécé?
– Teljesen megvadultál, Denisa? Botrányok lógnak a levegőben. Sokáig játszadozol ezzel a puzzle-vel?
– Hagyj békén.
Ez az! Megvan az alacsony, ráncos homlok, a kissé kerek, apró szempár! Tovább válogatok a részletek között. Valaki kinyithatná az ablakot. Mintha a kávé eloszlatta volna halkan jelentkező fejfájásomat. Miért nincs egy tisztességes orrforma? De ha összeáll a kép, akkor mi lesz? Mennyire intelligens a palota számítógépe? A probléma halasztható.
Orr még mindig nincs. Szemeim szikráznak a művi fénytől. Az ezernyi arc elmosódottá teszi a keresettet az emlékezetemben. Megmosom az arcomat. Nem sajnálom a kárba veszett púdert, úgyis utáltam. Visszaülök, és megint nekiesem a készüléknek.
Tuti, hogy az a Magasságos is így hozta létre Ádámot, anno. Ez sem jó, az sem jó, talán ez lesz az.
Megtalálom az ajkakat. Nem, mégsem jó.
Megint Laco, és még nem gyógyult ki a tébécéből: – Denisa, Jochen Fahmi akar veled beszélni. Az irodában vár.
– Jegyezd elő. Nem érek rá.
– Mit művelsz tulajdonképpen? – Laco a szék támlájára támaszkodik a hátam mögött. Homlokráncolva nézi a vásznon kibontakozó férfiarcot. Aztán felegyenesedik: – Talán nem jutott el a tudatodig. A kábítószercsoport főfelügyelője akar veled beszélni.
Bólintok: – Jochen Fahmi. Mondtad már.
Végre megvan az orr is. Jóformán cimpátlan, lapos, ráncos, valóban, mint egy öreg teknősé. Még néhány mozdulat, és diadallal hátradőlhetek. Cigarettát harapok a fogaim közé. Elégedetten szemlélem a művemet. Nem egy kimondott Ádám tekint vissza rám. De nem is Marlon Brando, aki mellesleg jobban alakította a Keresztapát. A benyomása régi: a meglett korú ráncos arc hajszálra úgy fest akár egy gyászos kedélyű teknősbékáé festene, néhány centire a neki szánt forró vizes fazék fölött.
Ez az a homo ludens, aki ahelyett hogy előkelő öltözékében az Operába hajtatott volna hatlovas hintaján, leereszkedett hozzám a fásszínbe, csupán fenyegetőzni: ha péntekig nem adom kezére a Kokókirályt és segítőit, retteghetek apám, anyám, öcsém, szeretőm, bárkim életéért. Ez az a férfi, akit egy héten belül bele kell löknöm a forró vizes fazékba.
Ez az? Ha őt megtalálnám, csak egy hajszállal lennék előbbre. A teknős rossz ripacs, fel akart ültetni. A gazdája kell nekem. Ő az ellenfelem.
– Te ezzel szórakozol? – Laco újra fölöttem meredezik. – Vár a Főnök, vár Donald; vár a kábcsoport feje, vár az Atyaisten. Te pedig idétlen kabarészínészek pofájában gyönyörködsz?
Ülve maradok. Még csak hátra sem fordulok Laco felé. Hangom mégis cérnavékonyságú, már-már hangocska. – Ismered? – Megköszörülöm a torkomat, köhécselek. Elkaptam a tébécét.
Laco megkerüli a széket, és elém lép. Kihúzza ingét a nadrágjából, és lassan gombolgatni kezdi. Tűnődőn nézem a cowboyt. Érdekes. Soha nem említette, hogy efféle kényszerei volnának. Vajon teljesen le fog vetkezni a szemem láttára?
Közben legalább elröhinti magát: – Van egy száma az ipsének. Télapó-jelmezben lép ki a közönség elé: vörös sipka, duci orr, vattaszakáll, palást. Ismered. Megáll a pódium szélén, elvigyorodik, és így szól: „Az orvosom eltiltott a dohányzástól, a drogtól, az alkoholtól és a mufftól. Sejthetik, hogy egy ideje mindenről csakis Az jut eszembe...” Itt idétlen vihogással szétnyitja a palástját. – Laco szétlebbenti inge szárnyait: – Mindössze egyetlen fügefalevelet visel alatta. Az ipse öreg, aszott, ráncos, vézna, mint egy lottyadt citrom. Képzelheted. Hempereg a közönség.
– Hol? – kérdezem hűvös nyugalommal.
– Egy lebujban, a kikötő közelében. Aranyhal a neve.
Kikapcsolom a szerkezetet. Nyújtózkodva felemelkedem.
– Felöltözhetsz, Laco.

 

 

Jochen Fahmi a kábcsoport atyaistene. Középkorú, szigorú férfi. Alkata zömök, arca kerek, keret nélküli szemüveget visel. Ha beszél valakihez, lehunyja a szemét, és oldalirányba mozgatja a fejét. Ilyenkor az üveg megcsillan, s a nézőnek az a benyomása támad, mintha nem is lenne arca, vonásai hiányoznának.
Jochen Fahmit, akár névrokonait, gyakran éri az a bosszúság, hogy nevét Fuck me-nek ejtik, elvétve ez a ziccer mintegy kínálgatja magát. Szigorú főnök lévén munkatársai inkább a háta mögött tisztelik meg ezzel a kiejtéssel, szemtől szembe aligha mernék elvéteni. Mindazonáltal Fahmi nyilván tisztában van neve felettébb szórakoztató voltával.
Kíméletlen harcot hirdetett a kábítószer-kereskedelem ellen, bár az apostolt egyelőre nem igazolják fényes eredmények. Minthogy mai napság alig akad olyan ügy, amelyben kisebb-nagyobb szerephez ne jutna a drog valamely fajtája, gyakran elmosódnak a határok a különböző esetek felderítésén fáradozó csoportok között. Ebből természetesen súrlódások, sőt, horzsolások adódnak a kollégák közt. Ha egy ügy kapcsán felmerül a bűvszó drog, Fahmi azonnal többet akar tudni róla. Többek szerint azért, hogy megkaparintsa csoportjának, majd a teljes sötétség és csőd felé támolyogjon vele. De ebből csak az derül ki, hogy irigyek az emberek.
Fahmi tehát engem vár, Laco szerint nem kis ideje. Amikor szobájába nyitok, kiderül: nem egyedül. Nem, mert az akciócsoportos Patrick Wyne és Daniel Belloq is az irodában üldögél. Láttukra csak az első pillanatban lódul meg szívem, mintegy örömteljesen. Aztán rádöbbenek, nem azért gyűltek itt bolyba, mert máshol és máskor nem tudnának a keblükre vonni.
Fahmi egyelőre nyitott szemmel, orrára tolt szemüveggel ücsörög csatahajónyi íróasztala mögött. Arca rezzenetlen.
– Foglaljon helyet, hercegnő. Feltéve, hogy értékes idejéből néhány percet tud rám szakítani. Nem is kérdezem, mi okból várakoztatott meg.
Könnyedén legyintek: – Ne is kérdezze.
Fahmi lehunyja szemeit. Két tenyerét az asztal lapjára fektetve dobol az utolsó ujjperceivel. Halkan megszólal: – Tudomásomra jutott, hogy maga jelen volt egy tengeröbölben, amikor ott tűzpárbaj zajlott két fegyveres banda tagjai között. Jelentette ezt valakinek?
Mivel a kérdés szónoki, nem felelek. Vallatóm egy árnyalattal hangosabban folytatja: – Később a kocsijába vett egy sebesült férfit, és otthonában ápolta. Maga nagyon jól tudja, hogy lőtt sebet nem a bábszínházban szerez az ember, azt is, hogy erre bejelentési kötelezettség vonatkozik. Ha ennek a férfinak semmi köze nincs a kábítószerrel foglalkozó érdekcsoportok között kirobbant háborúskodáshoz, maga miért bukkant fel az El Diablóban? Miért próbált szóba elegyedni egy Bonzo gúnynevű illetővel? Ugyanott miért fogták el magát? Miért próbálkoztak ismeretlen személyek később újra, a lakása közelében? Nem én teszem fel először ezeket a kérdéseket. Ahogy most elnézem az arcát megint felmerül: a hétvégén merre kalandozott? Erre a seregnyi kérdésre engedelmével magam felelek. Az a sebesült férfi a Kokókirály! Maga őt rejtegette és ápolta! Ezért és megszöktetéséért perbe foghatnám. Meg is teszem.
A szónoklat végén Fahmi már kiabál. Lehunyt szemmel, két tenyerét az asztalra tapasztva, indulat nélkül, egyszerűen üvölt velem.
A két férfiú: Wyne és Belloq szótlanul hallgatja.
Fahmi egy percnyi némaság után megmozdul, felnéz, és rám mered: – Hol volt az elmúlt két napban?
– Szükséges alibit igazolnom?
– Igen. Szemmel láthatóan megsérült. Hol?
– Az arcomon. Baleset történt. Nincs jelentősége kábítószerügyi szempontból, Fákmi úr.
Lehunyja szemét: Megfog egy dossziét, odébb tolja az asztalán.
– Az akciócsoport egyik tagja őrt állt a háza előtt. Maga észrevette a jelenlétét, és egy trükkel eltávolította onnan. Ez is világos, és az én állításom helyességét bizonyítja. Legokosabb lenne, ha mindent elmondana szépen sorjában.
– Louis Struwe valóban őrt ült a házam előtt. De nem rám, hanem a kapcsolataimra volt kíváncsi. Erről épp az említett trükk segítségével sikerült meggyőződnöm. Ezzel a jelenléttel elhangzott már az ellenem szóló vád, ha kimondatlanul is. Az akciócsoport és az ön pechje, hogy nem alvilági hanem e világi kapcsolatomra sikerült fényt deríteni.
– Beszéljen a sebesült férfiról.
– Fákmi úr, a magánügyeimről legfeljebb a barátaimmal szoktam társalogni, de ez sem tipikus.
– De ha a Kokókirály fekszik a maga ágyában, az már közügy!
Felnevetek. Elképzelem, amint közügy. Aztán rágyújtok egy cigarettára: – Nem volt tudomásom róla, hogy az illető a Kokókirály. Mivel az utóbbi napokban ezt többen is állítják, hajlandó vagyok fontolóra venni a feltevést. De ha a véleményemre kíváncsi, az az érzésem, hogy megint valami alvilági porhintés szereplői, avagy áldozatai vagyunk. Nem szeretem a misztikus dolgokat. Mindannyiszor valami gonoszságot lelek mögöttük, s nem csodát.
Ekkor Belloq megmozdul. Bevonja kinyújtott lábait, felemelkedik a karosszékből. Aztán elsétál az ablakhoz, és hátat fordít nekünk. Fahmi rá sem hederít. Wyne arcára pillantok. Patrick nemet int a szemével.
Hallgatok.
Fahmi kijön asztala mögül, és letelepszik a csatahajó egyik sarkára. Megpillantom a papucsait, s maradék tekintélyét is romokban látom a török orrú, felpöndörödő orrú lábbeli alatt.
– Valóban igaz! – ujjongok. – Beszélik, hogy maga az irodájában mindig ezt viseli.
– Ne tegye hozzá, hogy „nahát”! – mordul Fahmi.
Megrázom a fejemet: – Más jutott eszembe. Az eunuchok.
– Magáról viszont azt beszélik, hogy gátlástalan. Kezdem elhinni. Perbe foghatnám, és perbe is fogom. Megkapja ezt a hetet. Péntek délután itt legyen az irodámban a részletes jelentése. Nevek, címek, az El Diablo-féle banda ügye felgombolyítva. Ha nem? – Fahmi fenyegetően elhallgat.
Csaknem felsírok a vidámságtól. Ezt feltétlenül be kell vennem az élettörténetembe: HOGYAN LETTEM KETTŐS ÜGYNÖK?
– Ha nem – folytatja puhításomat – maga elköszönhet a testülettől, becsületétől, szabadságától. Ilyen szempontból halott ember lesz. A magafajta miatt nem ér el eredményt a rendőrségünk. Saját kebelünkön belül élnek azok, akik a legtöbbet ártanak az adófizetők társadalmának.
Úgy nézem, ez már Mogorvának is sok. Kilép az ablakmélyedésből, sarkon fordul, és szó nélkül kisiet az irodából.
Fahmi zavartalanul folytatja: – Maga ismer engem. Nyilván megáll a folyosón, ha Fahmit emlegetik. Azt is tudja, nem szoktam tréfálni. Kinyírom magát, én megteszem, ehhez ne férjen kétsége. Persze; nem abban az értelemben, ahogyan bűnöző barátai tennék. Képletesen. De ez semmivel sem jobb, mint valóban meghalni. Tucatjával dolgoznak becsületes, munkaszerető nyomozók, rendőrök a kábítószerügyletek felszámolásán. Maga ártalmára van a tisztességes munkatársaknak.
– Engedelmével most kimegyek. A gyomrom. Pénteken találkozunk.
– Egy pillanat!
– Lehetetlen! – futtomban intek búcsút.
A folyosón megtorpanok. Senkinek nem lenne kedve ebben a helyzetben, de ez nem akadály! – mosolygok.
Mogorva kedveli az ablakokat. Ott álldogál előtte. Gyűrött az arca, borosta feketíti. Odalépek hozzá, és megsimogatom a halántékát: – Te szegény. Az ilyesmit te nem bírod, ismerlek. Rókáznod kell tőle. Mégis összeboronáltad ezt a kabarét, meg is jelentél rajta. Öregszel, más nem lehet.
– Hagyd abba. Hagyd abba az egészet.
– Lehetetlen – felelem. – Akárhogy is számolom még nem volt meg mindenki. Küldött értem az Ördög, elvégre az El Diablóban forgolódik. Küldött értem Fahmi. Még számítok néhány látogatásra. Látod, én nem csinálok semmit. Fogadom őket, szépen sorban. Jó kislány vagyok. És mégis. A baj eljön értem. Régtől rajongóm.
Mogorva megfogja a kezemet, és úgy néz rám mintha most készülne a vallomásra: igen, bizony szokta magát nézegetni a tükör előtt az én harisnyakötőmben.
Elhúzódom tőle. – Nehogy meglássanak bennünket együtt. Gondolj a jövődre. Mielőtt meghitt emlékeid elragadnának, elmegyek. Megkérdezem Donaldtól, elégedett-e a Lobo kutyanévvel.
– Denisa, te még mindig nem vagy normális.
– Arra vársz, hogy az legyek? E szerint jobb, ha lemondasz rólam mindörökre.
– Rég volt az arcod ilyen szivárványos.
Mogorva elvigyorodik. Tenyerével beleborzol a homlokomra hulló hajzatba. – Volt idő, amikor feleségül akartalak venni.
– Voltak idők – sóhajtom, és elvonulok. Ha még egy percig maradnék, végül megcsókolnám, hozzásimulnék, vagy tudom is én: belecsípnék.

 

 

A Főnök arca csupa szívjóság, csupa atyai ellágyultság. Ha nem ismerném egy ideje, felülnék ennek az impressziónak. Mivel azonban ki-be járok a lelkébe, akár egy levágott ujjú kesztyűbe tudom, most következik a feketeleves. Természetesen ő is lelkes résztvevője a körém szőtt bonyolult összeesküvésnek, amin én már kezdek eligazodni, míg ők mindjobban belegabalyodnak.
Leülök vele szemben, és meggyújtom azt a cigarettát, amelyről tudom, mennyire utálja.
A Főnök felsóhajt, összekulcsolja ujjait, és rákönyököl az asztalra: – Maga benne lesz a Guinessben, Denisa. Egyedül maga képes arra, hogy egy fenékkel két-három darázsfészekbe üljön. Világszám, nekem elhiheti. Híre ment, hogy pofozóemberek várták a lépcsőházban; lőfegyverük is volt. Erre odacsődült a derék Louis, hogy vigyázzon magára: Felültette őt, elküldte sportkocsival versenyt futni. Másnap reggel nem is volt senki a ház előtt. Csak a fiúk a szemközti ablak mögött; mint már annyiszor. Látták taxival elmenni, egy-két óra múlva a saját kocsiján visszatérni. Hát még mit láttak? Egy fickót, aki behajolt az ablakon, vidáman letaglózta magát, beült, és elhajtott. Mire a srácok kiheverték a szívdobogásukat, az emberrabló árkon-bokron túl járt. Magával együtt. Felborította az egész társaság víkendjét. – Régebben a Főnök folyvást a haját rendezgette beszélgetés közben, ám mióta hajrögzítő zselét használ, felfedezte a két kezét mint szórakozási lehetőséget. Ropogtatja az ujjait, majd érdekes összefonási és kulcsolási műveleteket végez velük. Megpiszkálgatja a körmeit, csavargatja jegygyűrűjét. Esetleg a zselés doboz kupakját, ez utóbbi a legidegesítőbb, mert foglazító hangon nyiszorog. Fintoraim láttán leteszi a fixálót, és piramist épít egymáshoz fektetett ujjhegyeivel. Rám mosolyog az építmény fölött: – Nagyjából tudom, mi folyt nemrég Jochen Fahmi irodájában. Erről csak annyit, hogy szívlelje meg, amit Jochen a lelkére kötött. Gondolkozzon. Ha péntekre megnevezi az öbölben lezajlott háború szellemi atyját, nem kell felelnie a sebesült férfi rejtegetéséért. Mint tudja, nem meggyőződésből, de puszta szimpátiából a maga pártját fogom. Aztán. Én igazán nagyon kedvelem magát, Denisa. Ismerem a szüleit, testvérét. De arra nem igazán vágyakoztam, hogy megismerjem a legújabb barátnőjét. Legfőképpen pedig nem otthon, a családom szeme láttára. Megtörtént, fátylat rá.
Döbbent pillantásomat mosollyal nyugtázza, közben lebontja a piramist, és bal keze kisujját a jobb hüvelykujja köré tekeri.
– Ez a Dalia Mesa nevű hölgy felettébb bátor és lelkes. Beállított hozzám, és előadta közös ötletüket. Aludtam rá egyet, és azt mondom: tegyék! Próbálják meg! Nos. Úgy gondoltam, hogy éjszakánként sétálhatnának bizonyos környékeken. Estétől reggelig, usque. Kerüljék az összetűzést, egyszerűen csak tartsák nyitva a szemüket, fülüket. Naponta jelentést kérek a tapasztaltakról. Persze nem engedem el magukat kettesben. Nem vagyok én fekete pap, hogy szüzeket áldozzak a rendőrségi statisztika jobbítása végett. Laco és Ackerer mindig a közelükben lesz. Ha netán valami vész adódna, maga csak jelez nekik, és ők hipp-hopp...
– Egy pillanat. Úgy érti, éjszaka sétálok Daliával, nappal pedig alszom?
A Főnök megint a kupakot nyikorgatja. Legyek bár bűnüldöző, alkalmas pillanatban kénytelen leszek ellopni a new-wave zselét. A kupakolás és az ujjmágia sokkal inkább az idegeimre megy, mint a hajtincsrendezgetés.
Valójában nem is ez bosszant fel, hanem az alig leplezett szándék. A Főnök merő szimpátiából ki akar kapcsolni ügyeimből. Honnan is tudhatná, hogy engem a szűkre szabott határidő sarkall, honnan tudhatná, hogy öt nap az élet? Ha a teknősember szabta határidő lejár, és én nem buktatom meg a Kokókirályt cimboráival együtt, talán a Főnök feje is rajta lesz a szeretteim fejét számláló lajstromon. Honnan tudhatná, mire szerződtem, s miért? Ha lekésem a határidőt, ő is belehalhat; hiszen nem titok: szeretem.
– Nos – mondja lassan – akár ma éjjel is elkezdhetik. Ismétlem, nem arról van szó, hogy bárkit is provokáljanak. Szükségtelen. Járjanak nyitott szemmel, nézzék meg, merre mozognak kisebb-nagyobb bandák, egyéb gyanús személyek. Ha belekötnek magukba, próbálják leszerelni őket, legyen diplomatikus, Denisa. A szolgálati fegyverét persze magánál tarthatja. De mit is beszélek? Maga akkor sem hord fegyvert ha húsz mesterlövész kergeti. Kap egy karórát. A szerkezetet megfelelő helyen megérintve jelzést adhat Lacónak, ha mégis adódik valami. Arra a harcművésznőre pedig legyen gondja. Mellesleg, megfigyeltem, maga direkte gyűjti az ilyeneket. Ott van az a Cyd nevű fickó is, például. Kész agyrém. Ráadásul a rendőrség „információs alapjából” pénzeli őt.
– Kitűnő informátor. Sőt, több.
– Na persze. Most meg ez a harcművésznő. Fényes nappal. A családi otthonomba! Ezzel a szövegével!
– Mit szólt a felesége, amikor Dalia csipkedni kezdte magát?
A Főnök csokrot köt az ujjaiból. Elvigyorodik: – Nem sértődöm meg. De azért fájlalom, hogy fel sem merül magában: mit szóltam én?
– Lehettek érzékletei – vélem komolyan.

 

 

Meglehetősen reménytelennek látszik az ügy. Öt napot kaptam; nevetséges határidő. Amikor én még ezt az aranybányát, ezen őrületes véletlen sem tudom megcsáklyázni, amit a haldokló fogműves nyitott meg előttem? Nos; legfeljebb egy hétig nem alszom. Nem hinném, hogy stimulánsra lenne szükségem a következő napokban. Kerülni fog az álom, bárminő serkentő fogyasztása nélkül is. Ajánlom e módszert az ajzószerek fogyasztóinak. Álmos? Kimerült? Elege van? Gondoljon rá (csak) öt nap az élet, s az ólmos fáradtság menten kiröppen végtagjaiból, szeméből. Oly éberré válik, hogy nincs az a tündérmese, amellyel álomba lehetne duruzsolni.
Százával sorjáznak a kérdések. Például: kit kérjek fel partnerül? Tiszta sor, ezt a balhét nem vihetem el egyedül. Elérkezett az a stádium amelyben vége a vakrepülésnek, immár kezdem tudni, merre lépegessek. Mivel pedig biztos vagyok a dolgomban, információim már nem titkosak. Segítségre lesz szükségem. Tudom, hogy az öreg fickó, a teknősember, az Aranyhal nevű lebuj ócska komédiása, hála Laco szórakozóhelyek és nők iránti érdeklődésének. Ha én megjelenek az Aranyhalban, elvágják a torkomat. Márpedig az elaggott komédiás a nyomára vezethet titokzatos főnökének, aki vette a bátorságot, hogy ultimátumot közöljön velem, akit a kiindulópontul szolgáló bár után egyelőre csak Ördögnek nevezek. Üzenete nem tetszik nekem; mert azokat fenyegeti, akik vajmi keveset tehetnek rólam, munkásságomról, egyetlen bűnük van: valamiképp hozzám tartoznak, a szeretet nevű, érdekes természetű kötelék révén.
Mint Martin, aki nem örül, de nem is az ő öröméről van szó: elviszem a motorját. Helyette megkapja a kocsim kulcsait, de ettől sem látszik boldognak. Szemrebbenetlenül követ a lakás minden zugába, a zegekbe is, oly sok a mondanivalója, a fürdőszobától a hálószobai gardróbszekrényig nyargal mögöttem, megkritizálja ötletemet, szivárványos bőrömet, a szappanom illatát, aztán a farmeroverállt, amit az ő telefonfülke-ruhásszekrényéből rántok elő, hogy a három számmal nagyobb gúnyával álcázzam magam. Még a lakásban bújtatom a fejem a füstüveges sisakba, és hajlamos vagyok beleélni magam: tulajdon édesanyám is összetévesztene holmi motoros jampival.
Kettesével szedem a lépcsőfokokat. A földszinti lakó hatéves kisfia bringáját tolva rám vigyorog: – Szia, Denisa!
– Nem vagyok Denisa! – mordulok a sötét plexi mögött.
– Naná – von vállat a kölyök. – Te vagy Michael Jackson.
Nem tegnap motoroztam utoljára. A böhöm nagy gép kezdetben megpróbál bosszantani, bebizonyítani, hogy kettőnk közül övé a domináns szerep. De hol van az ő elszántsága az enyémhez? Csakhamar úgy simul alám, mintha együtt jöttünk volna a világra.
A levesteknős figyelmeztetését megszívlelve a tükrökön tartom a szememet. Lehet, hogy műholdat még csakugyan nem állítottak rám, de valaminő földi módszerrel figyelnek. Nem számít, hogy Fahmi leskelődik-e utánam, netán az akciócsoportosok, az Aranyfogú, avagy az Ördög, esetleg mind együttesen. Soha nem voltam ilyen kellemes helyzetben. Engem élve szeretnek, nincs mitől tartanom. Elvezethetem az érdeklődőket Marcel nyomára, Marceléra, akiről velem együtt Fahmi is prímán tudja: dehogy ő a Kokókirály. Persze nincs kivehető fogsora. Kipróbáltam.
Természetes tehát, hogy hamarosan feltűnik a mögöttem nyomakodó személykocsi. Bujkálok az autók között, ő is ezt teszi; neki nehezebb. Mégis ragaszkodik hozzám, szeretné tudni, merre tartok? Vagy talán arra akar rávenni, hogy forduljak vissza? Mindent elkövetek elveszítésére. Nem könnyű. A kocsiban ülő férfi tud vezetni. Mindig ilyeneket ragasztanak rám. Ha Nigel Mansellnek vagy Alain Prostnak másodállásra lenne szüksége, ismeretlen kergetőim tudnák őket foglalkoztatni.
Kísérőmet elviszem a belváros felé; a forgalom áradatába. A szürke házak közeiben olykor megpillantom a folyót. Felkapaszkodunk egy hegyre, zegzugos, szűk utcákban csalinkázunk. Erretájt nem vezet lefelé autóút a házak között, a gyalogosoknak keskeny lépcsősorokat építettek.
Egy motoros alig valamivel több egy gyalogjárónál. Elrántom a kormányt, és nekilendülök a meredek, döcögős lépcsőnek.
Nos. Motorral lépcsőn lefelé dadogni nem éppen leányálom. Az ember először örül, hogy nem fiú. De aztán már lány sem!
Viszont kísérőm lemarad, s amíg járható utat keres a kocsijával, én megpattanhatok. Meg is teszem, nem viszem őt vendégségbe Cydhez.

 

 

Kaméleonkancsalságú barátom kitörő örömmel fogad. Bevezet az apró lakás egyik szobájába, és lenyom a fotelba. Amíg a szedett-vedett, Cyd leleményességét tükröző berendezési tárgyakban és a falakat ékesítő képekben gyönyörködöm, barátom kitessékel valakit a másik szobából. Amint hallom nem könnyű a dolga. A hölgy elébb vonakodik később dührohamra ragadtatja magát. Aztán mégsem tehet egyebet: távozik.
Cyd árnyékos képpel visszajön, lekuporodik elém a szőnyegre, lehúzza az egyik zokniját, s míg lábujjait gyömöszöli, szerényen tájékoztat: – Ragadnak rám a nők. Egyszerűen bomolnak értem. De mondd, hogy van ez a te fajtáddal? Ha a mandró felvisz egy csajt a lakására, máris vetheti a kereszteket, mert a csaj többé nem is akar onnan kimenni. Mi ez a ti zátonyra futási mániátok?
– Van hajlamunk a férfinak nevezett zátonyokra ennyi az egész. Úgy látom, nem gyógyul a lábad.
– Most mondd meg! Hónapokkal ezelőtt kaptam bele a golyót: Minden este bebugyolálom kamillás dunsztba. De a lekvár csak jön belőle. Ha akarnám, sem felejthetném el azt a vérbált! Denisa, ott kellett volna lenned. Neked van fogékonyságod az ilyesmihez. Az a paradicsomi táj, az a szitu, azok a géppisztolyos mandrók! Majdnem otthagytuk a fogunkat. Istenem, életem legszebb vérzsúrja volt máskülönben! Majdnem összecsináltam magam.
Leszakítom tekintetemet a mostanig szemlélt poszterről. Ahány kép megjelent a sajtóban gaztettekről, az mind ott függ a szoba falán. Cyd lábjegyzetekkel látta el őket, de nem olvasgatom el megjegyzéseit. Inkább vetek egy pillantást a lábára, de ettől sem leszek vidámabb.
– Cyd. Tudom, hogy te nem. De én igen – kezdem bátortalanul.
A fejéhez kap, egy intéssel belém fojtja a szót és értőn elbiceg a bárpultnak kinevezett asztalka irányába. – Tartok itthon a csajok miatt. Kell nekik a nagyobb eksztázishoz. Mit is szoktál? Gint? Vodkát? Camparit? Ebben a sorrendben?
Legyintek. Megint a falra téved a tekintetem. Nem fotó, grafika függ előttem. Pokoli kép: egy élveteg képű fickó lángszóróval meggyújtott áldozatait nézi. A rajzoló kinagyította a férfi szemeit, pupilláin imbolyognak az égő alakok. Szörnyen jajgató, vádoló rajz. Megint elrántom róla a tekintetemet.
– Mit szólnak a csajok a plakátjaidhoz?
– Változó. Az, amelyiket éppen az imént lapátoltam ki, megkövült a lángszóróstól. Nem akarta elhinni, hogy ilyen van, kéjjel is lehet gyilkolni Babám, másképp nem is lehet, mondtam neki. Ez a világ nem a normálisoké. Erre ő közölte, leszedné a mandrót a falról, hoz helyette egy angyali kisbabát. Naná, majd pucér csecsemőkkel tapétázom ki a lakást, mi? Ezek a képek legalább mindig megemelgetik a vércukornívómat. Begurulok tőlük és azt mondom magamnak: Cyd, ideje tenned valamit. Amíg hemzsegnek az ilyen állatias mandrók, te nem alhatsz nyugodtan.
Belemeredek a poharamba. A juice mellett nincs benne több alkohol, mint egy szem pralinéban.
– Tehetsz valamit, Cyd. A minap valaki összeveretett a gorilláival, és beígérte, hogy megölet mindenkit, akit szeretek, ha napokon belül nem teljesítem a követeléseit. Cyd, mondtam már, hogy szeretlek?
– Van gógyid – vigyorog Cyd a szőnyegen. Egyik szemével a fotel alját, a másikkal a bal térdemet nézi. Mutatóujjával a lábán tátongó sebet furkálja.
– A fenyegetőző egy fonnyadt kabarészínész. Az Aranyhal nevű lebujban vadítja a közönséget, olykor Télapó-jelmezben. Tudni szeretném, ki a gazdája, ki küldte utánam Keresztapát játszani. A dolog sürgős. Ugyanakkor tudnod kell, ezek nem tréfálnak. Ezek lövöldöztek a tengeröbölben, ezeknek dolgozott Bonzo.
– Helyes – bólint Cyd. Elfintorodik fájdalmában, ujját mégis belemeríti a sebbe.
Nagyot nyelek: – Ha a mocskos ujjaddal tunkolod azt a lyukat, persze hogy szentelt víz a kamillás dunszt. Kapható valamilyen hidrogénes förtelem inkább azzal ápold. Imádni fogod, ha meglátod milyen hátborzongatóan fortyog és pezseg a sebben. Erre a régi tiplire úgysem lesz már szükséged. Kopogtat az alkalom, most újakat szerezhetsz:
– Jó. – Cyd elvonul, remélhetőleg kezet mosni. Nem időzik sokáig. Amikor visszatér elveszi tőlem a poharat, és megpróbál a szemem közé nézni. – Ne kérdezzem; miért éppen hozzám fordulsz, és nem a mandródhoz? Na persze, benne vagytok a lekvárban. Ugyanott az ellenség, ahol a barátotok, gőzötök sincs, melyik melyik. Ne izgulj, meglesz amit kértél tőlem. Maholnap tiszteletbeli zsaru lesz belőlem.
– Nincs véletlenül egy régi telefonkönyved? Úgy négy-öt éves?
– Minek nézel engem? Ha valamiből újat veszek, kiszórom a régit. Nem vagyok én lomgyűjtő.
– Nem is, persze. Nem volt valaha az ismerőseid között egy Lobo nevű tag? – A csábítás nem mindennapi, mégsem ejtem ki az Eck Buzz nevet. Azt hiszem, anélkül is bajba kevertem kancsal barátomat. Elbúcsúzom.

 

 

Megszerzem a hőn áhított telefonkönyvet, és egy fülkébe vonulok vele. Nem kevés a Buzz Eck név, mielőtt sorra hívnám őket, valaminő lustasági vonzó erőnek engedve összevetem a régi kötetet a frissen megjelenttel, s máris kiszűrhetek néhány személyt. Aztán a tenyeremből etetem a készüléket, s aztán az aprómat.
Az egyik Buzz Eck számán unott hangú férfi jelentkezik, s közli velem, hogy meghalt, akit keresek – és nem tegnap. Azóta ő lakik a lakásában és ha nem tudnám, ez a szám immár az ő nevén szerepel. Ezen a ponton köhögési roham ragadja el.
Még egy tébécés.
Motorra pattanok.
A férfi él még, amikor megérkezem. Kinézetre olyan, amilyennek hangja után elképzeltem. Akár egy hajlott gerincű, megszürkült papagáj. Beereszt a lakás előterébe, de onnan egy tapodtat sem moccanhatok. Valahol a közelünkben madarak zsinatolnak.
Egy állatbarát, gondolom. Esetleg megértjük egymást.
– Mit akar a néhaitól – kérdezi a férfi. Hajlott orra a szája felé kunkorodik, egy-egy szőrszál csügg orrlyukaiból. Nyelve hegyével időnként megérinti valamelyiket, mindig felváltva.
Leadok egy koholt történetet a régen látott Buzzról, kissé elszörnyülködöm a halála fölött. A férfi unottan hallgat, olykor köhögési roham veszi elő. Szabályszerűen fuldoklik a szemem láttára: homloka, mellkasa behorpad, szemei kidüllednek. Megvárom, hogy túléli-e vagy sem, aztán folytatom a mesémet. Már-már kicserepesedik a szám, mire hajlandó reagálni puhatolózásomra.
– Nem ismertem ezt a maga barátját. Már nem élt, amikor az özvegyétől átvettem a lakást. Úgy látszik; a nők hamar felejtenek, az asszony férjhez menés előtt állt. Sokat nem tudok, nem is érdekelt mi lelte az embert. – Újra köhögni kezd.
Illedelmesen megvárom, míg jobban lesz. A nyitott szobaajtó felől kihulló fénysávban szürke porszemcsék és finom tollak lebegnek, a falakból évszázados savanyú dohszag árad.
– Nem tudja; hová költözött Buzz felesége? Hátha tőle megtudhatom a barátom halálának körülményeit.
A férfi szürke arccal újra köhögésben tör ki. Néhány perc múlva, mellkasát markolászva, felvilágosít:
– Ezt azért csinálom, mert madarásztüdőm van.
– Érdekes. Eszerint színes tollakat köhög fel?
Rám mered. Először élénkül meg a tekintete: Ma-da-rász-tü-dő. Ez a betegségem neve. Halál? Mit érdekli a halál? Én aztán mesélhetnék: Anyám vesebajban halt meg, apám májzsugorban, a húgom rákban, a nővérem bánatban. A maga Buzzát állítólag baleset érte. Az asszony hozzáment egy nála jóval fiatalabb fickóhoz. A férfinak autószerelő-műhelye van a közelben, várjon csak, megnézem megvan-e a névjegye. Itt hagyta, hogy nála javíttassam a kocsimat.
Magamra hagy. Fiókokat húzgál egy belső helyiségben, olykor köhög egy sort, esetleg madaraival fütyörészik. Aztán újra fulladozik pár percig, és már jön is visszafelé. Gyűrött kártyát szorongat a kezében. A szája elé rántja, amikor ismét előveszi madarásztüdeje.
– Na, ez az – mondja nemsokára. – Vigye el nyugodtan, nekem nem kell. Nem járok én már kocsival. Nem tudok vezetni az örökös köhögés miatt.
Remélve; hogy madarásztüdeje alig-alig fertőző elveszem tőle a nyálcseppekkel pettyezett névjegyet, és elnyargalok.

 

 

Hagyom a szerelőműhelyt, a lakáscímet keresem fel. Otthon találom az asszonyt. Magas, erős csontozatú, fehér bőrű nő; haját összefonva és megtűzve viseli; arca kerek, elszánt kifejezésű. Újdonsült férje után a Zosia York névre hallgat.
– Maga ismerte Buzzt? – kérdezi közömbösen. Leporolja a széket, amelyre leültetni szándékozik. A konyha felől maszatos arcú, csokoládét majszoló kisgyermek tipeg befelé, kerekre tágult szemekkel megnéz magának, aztán elém húzza fonott kisszékét, és beletelepszik. Szájába gyömöszöli a fél táblányi nyalánkságot, és csak bámul rám, nyakába csokoládé leve szivárog.
Zosia gyönyörködve szemléli gyermekét. Megigazítja a ruháját, megtörli a száját, kezét ott feledi a térdén.
– Nyuszika nem Buzztól van – tájékoztat. – Az új férjemé. Honnan ismerte maga Buzzt? Ne is kérdezzem. Honnan ismerte volna? Onnan, ahonnan a többi száz: az ágyból. Mit akar tőlem? Most mondja meg, mit akar tőlem?! Buzz meghalt, én újra férjhez mentem. Minden okom megvan a boldogságra!
Mielőtt kinyilváníthatnám örömömet, folytatja. Mintha percről percre jobban elsötétítené boldogságos hangulatát a volt férj emléke. Egyre komorabban, már-már gyanakvóan nézeget engem, különösen attól kezdve, amikor felvilágosítom, hogy Buzz meg én sosem forgolódtunk egyazon ágyban. Úgy rémlik, ezzel a kijelentéssel súlyos csalódást okoztam.
Zosia ölbe kapja a gyermeket; és óvón magához vonja. Mintha megfenyegettem volna, hogy elveszem tőle, ha nem felel. Rövid tűnődés után a férje halálára terelem a szót. Az asszony betokolódik teljesen. Amikor megszólal, engem levegőnek tekint.
– Nyuszika, sorold fel a hét törpét!
A gyermek is irtózik a törpéktől. Lenyeli az utolsó falat csokoládét, és rám mosolyog. Nyuszika gyönyörű, kerek arcú, gödrös állú, tágra nyitott szemű játékbaba. De a hét törpe az idegeire megy ez leolvasható az arcáról.
– Nyuszika, mondd el a verset. Tudod, a napsugarast.
A gyermek csökönnyel hallgat. Mosolya mintha fásultabbá válna. Zosia hintáztatja az ölében: – Mégis inkább a hét törpét szeretnéd elsorolni? Tudod hogy hívják őket? Nyuszikám, te ezt tudod!
– Úgy hallottam, Buzz balesetet szenvedett. Szívesen felkeresném a sírját. Elbúcsúznék tőle.
Zosia megrázza a fejét, és újra Nyuszikát produkáltatná, ha nem lépnék közbe.
– A törpékre majd visszatérünk, mind a hétre. Buzz balesetének természete érdekelne. – Szándékosan adom fel a ziccert.
Meg is szólal: – Halálos volt a természete. Nyuszika, hogy van a napsugaras vers?
A gyermek már-már szabadkozva néz a szemem közé. Visszapillantok, tekintetemben a válasz: sem szülődet, sem gyilkosodat magad meg nem választhatod. Mintha értenénk egymást.
Zosia elősorolja a törpéket. Nyuszika a maga akcentusával így szól: – Kisbaba koromban én még úgy feküdtem, mint egy díszpárna, és csak ennyit tudtam mondani: Audi.
– Ha nagyobb leszel, mesélek neked a nyolcadik törpéről – felelem. – A nevét is elárulom.
A gyermek lemászik az anyja öléből, és újabb csokoládé beszerzésére indul.
Szomorúan távozni készülök. Még egy utolsó kísérletet teszek az asszony megszólaltatására. – Annyit elárulhatna, hová temették Buzzt?
– Helyette egy üres urnát kísértünk utolsó útjára. Belőle ugyanis nem maradt semmi, egy morzsa hamu sem. Összeolvadt egy raktárnyi műanyagkábellel. Egyszóval kár utána kotorásznia. A férjem hivatalosan nem is halott, mert nincs meg a holtteste. „Eltűnt.” Kész cirkusz volt, hogy úgy férjhez mehessek. A biztosító nem is fizetett. Buzz főnöke juttatott némi kártérítést, mert itt álltam, mint az ujjam.
– Valami munkahelyi baleset volt?
– Ahogy vesszük. – Zosia elhúzza a száját. A játszadozó, halkan duruzsoló kisgyermek felé pillant aztán közelebb lép hozzám. – Ne feszegesse. Buzznak voltak dolgai. Ha nem hal meg, elváltam volna tőle. Kizárólag a rossz nők tudták izgalomba hozni. Tisztességes asszonyra rá sem nézett. Az esküvőnk után egy hónappal már külön aludtunk. Ez valami perverzió egy férfinál, nem? A mostani férjem? Hajjaj!
– Hogy érti a rossz nőt?
– Ha magától nem tud rájönni, segíthetek éppen. Kurva, úgy értem. Bukott a kurvákra. Meghalt, felejtsük el. A volt főnöke rendszeresen csekkeket küld nekem, még jól is jártam. Fel akarom nevelni Nyuszikát, meg a majdan születő gyereket is. Boldog vagyok az új férjemmel. Semmi egyéb nem érdekel. Maga pedig ne a múltban keresse a barátait. Nézzen szét az élők között.
– Nincs egy fényképe Buzzról?
– Érdekes. Nagyon bukik rá. Képzelje, nem sokkal a halála előtt Buzz egy családi jelenetnél eltépte az összes fényképét, az esküvői fotónkat is! Valami azért maradt, egy film a gépben. Pár kockán ott volt ő is. Eltettem a nagyításokat. Mégis a férjem volt.
Nyuszika belecsimpaszkodik a kezemben lóbázott sisakba. Szája szegletein csokoládé szivárog, a szemével azonos színű: – Nekem adod ezt? Kiviszem a homokozóba.
Lehajolok hozzá: – Ne haragudj, ez kell nekem. Enélkül nem ülhetek fel a motorra.
Haragszik. Duzzogva elfordul. Sarkain hintázva, a válla fölött veti oda: – Nem leszek a barátod. Meg a szeretőd se.
Ilyen kijelentések hosszú sora az egész élet. Lám, már ő is tudja. Felkapom, és meglóbálom a levegőben. Utánozhatatlanul nevet. Megirigylem Zosiát. Egy asszony; aki elszánta magát a boldogságra, ha törik, ha szakad.
Zosia visszajön a szekrényfióktól. Kezembe adja egy harmincas, hízásra hajlamos, színes inget viselő férfi képét. Ő az. Találkoztam vele. Nem sokat láttam az arcából, egy állólámpa fényköre mögé rejtőzött, aranyfogak ragyogtak-tündököltek a szájában. Dehogy olvadt össze a műanyag kábelekkel, elment legendának.
A kisfiú megrángatja a nadrágomat: – Izé! Na! Kinek hívnak? Mikor mesélsz arról a törpéről?
– Majd, ha nagyobb leszel. A nyolcadik ugyanis nem akármilyen, az egy gonosz törpe. Majd megismered. Szia.
– Viszlát – sóhajt az apró szövegláda. Be kell szereznem egyet magamnak.
A motor nyergében a néhai Buzz Eckre gondolok, aztán Zosiára; aki tudna mesélni a balesetről, de rendszeresen csekket kap valakitől, és szeretné felnevelni gyönyörű kisfiát. Végül a gyermekre révedek, és csúf irigység lopakodik a szívembe.

 

 

A biztosító irodában kinézem a legrokonszenvesebb férfit. Aztán nem meg- jóval inkább leszólítom. Nem is esik nehezemre a szerepjátszás, mert tetszik a pasas. Nem baj, ha egy férfi kevéssé jóképű, fő, hogy áradjon belőle valami rejtelem.
A kiválasztott pasas viselkedése, külleme azt sugallja: van benne valami. Percek alatt felsistereg közöttünk valamiféle kimondatlan izgalom, érdeklődés. Előszedi a régi anyagot, és tíz perc múlva együtt távozunk az irodából. Húsz perc múlva megisszuk a kávét és az üdítőt egy csendes presszóban. Nem értjük félre egymást, nem lépjük át a láthatatlan határvonalat. Én a segítségét kérem, ő segít nekem, és ezt mindketten élvezzük, ennyi az egész. Mindennapos helyzet, szükséges játék, kell az önbizalomhoz. Az sem utolsó, hogy eközben ha nem is hideg jóleső hűvösség futkároz a hátunkon.
– Emlékszem az esetre – mondja a férfi, közben lapozgat az aktában. Fejformája hosszúkás, keskeny. Haja itt-ott őszül, egészen rövidre nyírt, szemöldöke világosbarna, meghökkentően vaskos, apró kék szemei derűs pillantásúak, orra indián; szája szép formájú, fogaiban élethűek a tömések, álla szegletes, gödrös. Érdekes feje zsiráfnyakon ül, melyre felkúszik az egyenes szálú, világos szőrzet a mellkasról az ing kivágásában. A vékony nyári ing nem rejti el valaha feszes, ma már kissé ellazult mellizmát, lapos hasát. Szűk farmernadrágot hordszéles katonai bőrszíjjal. Friss és napbarnított. – Azért vettem elő a salátát, hogy idézhessem a szereplők szavait. Egy Kaminsky nevű emberé volt a raktár, amely leégett. Épp a műszaki átadás perceiben. Ahogy ő mondta: „Mindenki az utolsó simításokat végezte, és rohangált, mint pók a falon, amikor megjelent üzleti ellenfelem; Hepton egyik embere. Voltaképpen soha nem tudtam, mi a fickó feladata. Értelmesnek, agyafúrtnak látszott, mégis volt benne valami arrogáns, valami erőszakos. Lehetett Hepton titkára, gorillája, köcsöge, bármije. Megszólította az egyik mérnökömet, engem keresett. Aztán bement az épületbe, és néhány perc múlva robbanás hallatszott. Gyorsan terjedt a tűz. Az embereknek sikerült kimenekülniük, a raktár persze leégett. Hepton emberét senki nem látta többé. Miért jött? Ő csinálta volna a robbanást? Ki tudja ezt már?” Kaminsky visszavonta a kártérítési igényét, feltehetően azért, mert megegyezett Heptonnal. A rendőrség egy darabig vizsgálódott, aztán lezárta az ügyet. Mi talán többet kiderítettünk volna, de mivel az ügyfél nem kért tőlünk pénzt nem foglalkoztunk tovább az esettel. Erős a gyanúm, hogy azért állt el a követelésétől, mert Hepton kifizette, és épp emiatt a biztosító nyomozóitól való féltében. Úgy nézem, hiába hajtogatom ezt a nevet, nem ragyog fel a szeme. Mondták már magának, hogy hasonlít Streisandra? Pontosabban szólva, emlékeztet rá. Fantasztikusan érdekes az arca.
– Mit nem tudok Heptonról?
A férfi maga elé húzza a jéggolyócskákkal zsúfolt kelyhet, és hihetetlenül hosszú ujjaival kicsippenti belőle a gömböcöket, egyenként. Belehajigálja őket a poharába, figyeli; hogyan merül bele a hűsítőbe a golyó, s miként ugrik vissza az ital felszínére. Mosolyog: – Ne értse félre, amit az imént mondtam. Valahol kollégák vagyunk, nemde? Az a dolgom, hogy megfigyeléseket végezzek. Előfordul olykor, hogy észrevételeimnek hangot adok. Ez nem mindig okos dolog. Maga tényleg emlékeztet Streisandra. Nem tudnék betelni az arcával. Nem ért félre?
– Nem. Idézem egy barátnőmet: „más a barátság, és más az ivarzás”.
– Tudnék vitatkozni a szellemes barátnőjével. – A férfi kifogy a gömböcökből. Nem bánja, félmosollyal engem nézeget: – Ez a Hepton érdekes fickó. Nem ugyanazért, amiért maga. Egyébként akadnak a rendőrségen, ügyészségen, imitt-amott olyan személyek, akiket ájulat fog el a meghatottságtól, amikor meghívót kézbesítenek nekik nevezett úr egy-egy estélyére. Hepton az ország egyik leggazdagabb embere, ő adja a legfényűzőbb fogadásokat, nagy hazardőr, ezerfelé vannak érdekeltségei, bármibe fog, abból aranyhullás lesz. Ömlik hozzá a pénz. Különös ember, olykor fogja magát leereszkedik a magasból, és elvegyül a nép között, mint egy álruhás király. Ilyenkor a testőreit sem viszi magával, nemegyszer egy-egy rossz lebujból szállítja haza a Rolls Royce ájult részegen. Azt mondják róla, hogy különc, extravagáns, meg amit ilyen emberekre mondani szoktak. Nem nősült meg, de nem is nőgyűlölő. Olykor hónapokat tölt a jachtján, külön repülőgépével járja a világot. Úgy hírlik, most is külföldön van, kibérelt egy luxusszállodát, onnan irányítja nemzetközi üzleti ügyeit. Beszélik róla, hogy illegális üzletekkel is foglalkozik. Azt is, hogy valóságosan is király.
A férfi, kár, hogy elfelejtettem a nevét, mélyen a szemembe néz. Mosolyog, hófehér fogai aprók, mint a folyó kimosta kavicsok.
– Miért foglalkozik ezzel az emberrel? Hiszen Kaminsky visszavonta a kártérítési igényét – kérdezem.
– Voltak mások is. Érti? Persze hogy érti. Hivatalból semmi dolgom Heptonnal. Bármi volt is körülötte, ő mindig elaltatta. Annyi pénze van, hogy megvehetné az országot. Inkább elaprózza. Tudja, kiket kell megvásárolnia. Ez aztán fentről lefelé gyűrűzik; a mechanizmus tökéletes. Próbáljon beszélni Buzz Eck feleségével, szándékosan nem mondom, hogy özvegyével. Az asszonytól semmit nem tud meg. Nem fogja említeni magának férje és Hepton barátságát, közös mulatságaikat, italozást, a nőzést. Ha Buzz Eck valahogy még túlélte volna a robbanást, tüzet, nyilván nem szakította meg a barátságot.
– Úristen, hogy hívják magát? Szégyen a maga nevét nem megjegyezni. Micsoda eminens! Hogyan is tudja ezeket a gondolatokat magában tartani?
Kibont két gombot az ingén. Megpillantom mellkasa bal felét. Irgalmatlanul rondán indázó hegek éktelenítik a bőrét.
– Megcsáklyázták magát? Ilyen ocsmány sebeket legfeljebb vasmacskával lehet ejteni – sóhajtom.
Rám vigyorog: – Ez csak amolyan magánkrimi. Néhány hónappal ezelőtt szívműtétet végeztek rajtam. A sebészem tanult anatómiát; de nem foglalkozott esztétikával. Ilyen lettem. Gondolkozom, de ritkán hangosan. Az ugrándozástól pedig végképp eltanácsoltak. Legfeljebb sétálgatnom szabad. Tehát sétálgatok. Nyitva tartom a fülemet, szememet. Sok emberrel találkozom, meghallgatom őket, éjszakánként elgondolkozom a hallottakon. Ma éjszaka magáról fogok gondolkozni. Lehet, hogy egyszer felhívom.
Megkapja alapvető adataimat, a kiürült cigarettás dobozra karmolva. Mielőtt távoznék, újabb kehelynyi jeget és egy pohár hűsítőt rendel. A leégett raktár dossziéján könyökölve, mosolyogva int utánam.
Az utcán rám borul a forróság. A gőzölgő kupolában eszembe jut a neve, s ha soha többet nem találkozom vele, akkor is megjegyzem. Megerősítette, amit a teknősember sugallt: két bűnöző van; más a Kokókirály és megint más az Aranyfogú. De ezek csak feltevések, bizonyítani soha senki nem próbálta, hiszen még beszélni is alig mernek erről az emberek. Nem is csoda. Egy király trónfosztásához legalábbis forradalomra van szükség.

 

 

Nyakamon az éjszaka, s vele Dalia. Szíverősítőként lehajtok egy gint tisztán, azután a zuhany alá állok. A telefonkészülékek javíthatatlan szokása, hogy akkor kezdenek tombolni, amikor az ember a feje búbjáig beszappanozta magát. Sóhajtozva végigcsúszkálok az átjárón, és felkapom a kagylót.
Rekedtes gyerekhangot hallok: – Szia, Den. Most már irgalmatlanul hiányzol.
– Te is, Ella. Miért nem látogattál meg? Apád esküdözött, hogy nem tiltott el tőlem.
– Nem is – veti oda hetykén, majd komolyabban folytatja: – Kíváncsi voltam, hiányzom-e a mostohámnak. Hát, nem törted magad utánam.
– Szikkad rajtam a szappanhab, Ella. A zuhany alól rángatott ki a hívásod. Ne menjünk bele a részletekbe. Megtörtént, hogy felétek jártam többnyire nem is véletlenül, mégsem ugrottam be hozzátok. Igazság szerint arra vártam, hogy visszajöttök mind a ketten. Ha eddig kibírtuk, adj még néhány napot. A hét végén szeretnék találkozni veled.
– Az elmúlt hétvégén lenn voltam Donald tavánál. Azt mondták, talán jössz te is, de hiába figyeltem, mikor hallom meg a kocsid hangját.
A szappanhab bebörtönöz. Egyik lábamról a másikra állok. Kényelmetlen helyzetemet tovább rontja, amikor a habot beledörzsölöm a szemembe. Ha esetleg sírva fakadok, csakis ezért.
Ella folytatja: – Daniel nem tiltott el tőled, hidd el. Elég, hogy magát eltiltotta, még így sem volt könnyű dolga. Te vagy az erősebb, Den. Azért hívtalak, hogy tudd meg. Mert mi ketten vagyunk, ketten szeretünk, egymás makacsságát gyengítjük.
– Miket beszélsz, Ella? Mit olvasol mostanában?
– Merle-t. Két nap az élet.
– Ó, Merle még nálam is szegényebb? Ella ugye, tudod, hogy nyolcéves vagy?
– Majdnem kilenc. A Micimackót már kívülről tudom.
– Valami mást kellene olvasnod.
– Mi ütött beléd, Den? Úgy beszélsz, mint az öregek. Azt olvasok, amit Daniel polcain találok most éppen ezt. Ma éjjel Donalddal alszom. Iris elutazott a csecsemőjükért. Nagyon tetszik Lobo. Egész nap a kertben kergetőzik a mi kutyánkkal; Tarzannal. Ezek a hírek.
– Visszamegyek a zuhany alá. Ne haragudj.
– Den – Ella elhallgat. A szünet hosszúra nyúlik. Belloq lánya nem hazudtolja meg a családfát. Végül mégis megszólal: – Látnod kellene Danielt.
– Szoktam látni.
– Nem úgy. Látnod kellene, milyen itthon. Mintha elvarázsolták volna. Mintha elátkozták volna.
– Képzelj magad elé. Itt állok beszappanozva. Nem létezik, hogy ezt le tudjam vakarni magamról. Ennek is te vagy az oka, te Belloq.
Ella halkan, örömtelenül nevet. Aztán felemeli a hangját: – Jól van. Ha ezen a hétvégén is becsapsz, elfelejtem a kocsid hangját.
Válaszolnék, de már csak a búgó vonal kíváncsi a hangomra. Visszatérek a zuhany alá. Hideg vízsugárral masszíroztatom az arcbőrömet. Amikor reszketek végre, a törülközőbe burkolózom. Aztán elüldögélek egy fotel mélyén, a homályos szobában. Szakasztott úgy gubbasztok, mint egy vénasszony, mint akit elátkoztak. Egykori mostohalánykám megtalálta a megfelelő fegyvert ellenem – értem: a lelkemmel visel hadat. Számít, hogy ki az erősebb? Mindnyájan vesztesek vagyunk.
Dalia Mesa érkezése térít magamhoz.

 

 

Dalia nem sokat teketóriázik. Ha netán elkalandozik tőle a figyelmem, s ez sűrűn megesik, határozottan belém csíp. Karom, fenekem kigyullad a fájdalomtól. Talán még nem késő, ha tisztázzuk kettőnk viszonyát, vélem elgyötörten.
– Dalia, engem kizárólag a férfiak tudnak tűzbe hozni. Közülük is csak nagyon kevés. Legfeljebb egy. Esetleg még egy.
Dalia vállat von. Fütyörészve lépdel mellettem. Rójuk a hosszokat az éjszakában, csuklómon a vészjelző karóra. Úgy nézem, ha csak hajszálnyit is múlik Dalián, vész az lesz bőven. Esti járőrözésünk tiszteletére fényes; csontra tapadó kezeslábast húzott, a cipőről viszont teljesen megfeledkezett. Az utca pora, köpete, szemete csakhamar belepi a lábait.
– Na ja, kérlek. Ki voltál akadva, amikor Russelt csipkedtem. Nem született pali, akit meg ne kapnék, ha akarom. Azt gondolod, kurva vagyok? Igen, én nem kérek pénzt; pedig volt már eszemben, nem is egyszer. Elvégre extra élvezetet nyújtok. Az a nő nem kurva, akit a férje tart el? Az is pénzért szeretkezik, nemde? Aztán ott vannak a többiek. Sokat elnézek, hogyan érvényesülnek. Lehet, nem kettyintenek a főnökkel, talán nem. Mégis előbbre jutnak másoknál, mert a jellemük prostituált. A legtöbb emberé. Rám egy szót sem szólhatsz. Én tisztán az élményre megyek. Egyszer élünk, ezerszer élvezzünk. Ami belefér.
– Most azonban merőben más célzattal gyaluljuk az aszfaltot. Szolidan kell viselkednünk. Nyitott szemmel, diplomatikusan: Ez a parancs.
– Parancs? – Dalia fesztelenül dalra fakad. Ha valaki netán teljesen közömbösen elmenne mellettünk, emiatt muszáj ránk pillantania. Megpróbálok kissé elernyedni. Itt van Dalia, igaza volt a Főnöknek, ez a lány valóban agyrém, egy pozitív agyrém. Mi egyébért akasztották volna a nyakamba, mint hogy elszórakoztasson? Ezen a héten úgysem néz ki más természetű mulatság.
Mintha kihaltak volna az utcák. Cseppet sem bánom. Volna kivel hadakoznom, helyette miért vágyódnék a jampikra?
Egy sötétlő házfal tövében árnyak moccannak előttünk. Ahogy közeledünk, egyre jobban kivehető: a kuporgó alak nem kutya, inkább ember, de mivel négy lábát számolom, mindjárt kettőre gyanakszom. Dalia a viccbéli Mórickára hasonlít. Neki mindenkor, mindenről ugyanaz jut eszébe. Feltételezése azonban – amelynek habozatlan hangot ad – nem állja meg a helyét. A négykézláb billegő férfiak nem közösülnek. Inkább arról lehet szó, hogy megpróbálnak lábra állni, s ebbéli igyekezetükben egymást támogatják. Nem jön össze, talán azt sem tudják, hol a lábuk. Zsibbadtrészegek.
Tovább vonulunk. Az órám szerint ebben az életben már nem is lesz reggel. Elérünk egy mellékutcavégéhez. Szemközt elhagyatott park nyomaszt egy porcikám sem vágyik utána:
Dalia lelkesen belém csíp: – Oda! Nyakamat rá ott lesz valami! Gyere, kérlek, egy percig se szívd a fogad, amíg engem látsz.
Ily módon megnyugtatva belépek vele a fák közé. Jobbról magnó hangját lebbenti a szél. Gondolom, a készülék nincs egyedül a sötétbe vesző padok között. Dalia karon ragad, elkapja a dallamot s dúdolni kezdi. Acélkemény rockzene, vasfűrész nélkül nem is lehet hallgatni. Már késő elmagyarázom, miszerint nem azért cirkálunk utcaszerte, mert keressük a bajt, nem.
Négy ifjú terem előttünk. A magnó tovább üvölt.
A jampik kopott farmercuccot és hatszáz fémszöget viselnek. Talán még nem tudják, nekik lőttek. A fakó farmer és fémpitykék tébolya beszivárgott az általános ruházkodásba. Hamarosan mindenki ilyen cuccban fog virítani, nekik viszont valami újat kell kiizzadniuk. Vagy tudják már, és ezért dühösek?
Dalia nyakánál stresszkövekkel kirakott kereszt fogja össze a ruhát. Az egyik fickó, akit a domináns egyednek nézek, megragadja a csillogó-villogó bizsut. Társait hívja művi rökönyéhez:
– Nézzétek. Ezek nácik! Náci keresztjük van! Daliára szegezi kissé zavaros tekintetét. Náci vagy. Ha nem vagy náci, miért hordasz náci keresztet?
Talán ma még nem narkóztak be, de valami fűszerüzletből bizonyára elemeltek egy-két üveg italt. Töményen árad belőlük a borpára. A lényeg mit sem változik, a jampik Dalia előtt szörnyülködnek, gerjesztik magukat. Rossz jelnek vélem, hogy a harcművésznő már-már üdvözülten mosolyogva kissé hátralép.
Akkor most közbevetem magam. Szolidan, diplomatikusan.
– Ez nem náci kereszt, csak afféle pityke. Ha valaha is megfordult volna a kezetekben könyv máris bizonyosan tudnátok: a keresztet nem a nácik találták fel. Nem is a design foglalkoztatta őket, mint köztudott. Szerinted volt szépérzékük?
A békülékeny, simogató modor csak puskapor a parázsra. A vezér rám hajol, és az arcomba ordít: – Nácik vagytok! A nácik hordanak keresztet!
Egy koponyalékelt birka türelmével mondom: – Ismert egy úr, Jézus nevű. Már ő is megjárta a kereszt miatt. – Hiába beszélek. Kötözködni akarnak. Ilyen hangulatban – jobb híján – saját magukkal is összeveszhetnek. A vezérhím szájon akar vágni, mert ma este ő felszabadultnak érzi magát ideológiát is talált hozzá.
Ebben a pillanatban Dalia iszonyatos vijjogást hallat, és felemelkedik a levegőbe. Hátborzongatóan szép hátraszaltóval kedveskedik ámuló közönségének, köztük nekem is. Az ifjak előbb eltátják a szájukat, később felröhögnek. Dalia a pad támláján állva velük nevet.
A vezérhím levegőbe dermedt keze leereszkedik, de a pofon ott tombol a markában. Átvillan a fejemen, amit Tanos mester belém sulykolt: tarsd távol, ne bocsátkozz belharcba. Még egy gondolat követi, a pisztolyé, melyet a Főnök hite ellenére a zsebemben tartok. Elég lenne előkapni, és megmutatni nekik.
Aztán félreütöm az ifjú harcos felém sújtó karját és hátralépek. Ő társával együtt a nyomomban. A másik kettő a pad tetején egyensúlyozó Daliát kerülgeti.
Szolidan, diplomatikusan, mondta a Főnök. Nagyon szeretném tudni; hasonló helyzetben hogyan lenne kellően diplomata. Mégis megpróbálnám, de a vezérhím alattomos módon, egy hosszú ugrással felém törekvő öklével meghiúsítja békülékeny szándékomat. Röptét a talpammal fékezem. Amint leteszem a lábamat, ráhelyezem a súlypontomat, és kifordulok. Másik talpam a vezér arcába száguld.
A hangadó lehever a porba, de társa válogatott szitkokkal folytatja. A magnó egyre üvölt. Dalia éles vijjogásokkal és csattogó rúgásokkal mulattatja magát a pad tetején és környékén.
A rám rótt ifjú harcos egyelőre átkozódva kerülget. Néha előreszökik, és próbaképpen felém sújt az öklével. Nyilván látta az összes Rocky-filmet. Egy idő után fárasztóvá válik működése.
Aztán kést ránt, hiszen a változatosság gyönyörködtet. A kés nyele a markában nyálkásodik, hegye a szívemet nézi ki magának. Még mindig nem hiszem, hogy ébren vagyok. A Line nevű nagyvárosban vagyunk, a civilizált huszadik században. Atomkor!
A kés nem ismeri a naptárt. Pengéje villan, és lelkesen siet felém. Vonzza a testmelege.
Megint félfordulatot teszek. Talpam az ifjú harcos csuklóján csattan, a kés a földre hullik. Oldalról Dalia vijjog, lúdbőrös leszek tőle. Aztán tenyéréllel sújtok a jampi arcába. Ledől a vezérhím mellé.
Dalia már nem vijjog. Fütyörészik. Lába előtt két hibernált figura. Ki fogja ezt elhinni nekünk?
– Pancserok. Ezek csak tömegesen mernek. Kocsonyarészegen. Ez nem ellenfél. Favágást végeztünk, kérlek.
Nem felelek. Ha az ingemet kicsavarnám, bőven folyna belőle a veríték. Így a cipőmbe csordogál.
– Áh, késük is volt – állapítja meg Dalia személyesen.
– A késről kinek a vaj jut eszébe, kinek a torta.
Dalia bólint, majd kéjesen kinyújtóztatja karjait néhány guggolást is végez. – Ez jólesett. Felért egy infúzióval.
– Aha. De hová tesszük a tetemeket?
– Miért? Nem kell elszámolni velük? – Kis tűnődés után folytatja: – Kötözzük őket a padhoz, és véssük rájuk a monogramunkat. Volt már ilyen nemrég a „J”-betűs pali. Marha jó, nem?
Dalia ötletét már kezdetben elvetem, de akad helyette másik, egyelőre hallgatok róla. A harcművésznőt az első adandó alkalommal összehozom Cyddel. Harapnák egymás hajmeresztgető, vérszomjas élceit:
– Rendőrt hívok – sóhajtom. – Beviszik őket.
– És aztán?
– Aztán sok gyönyör nem néz ki. Tanúskodni járhatunk, kapnak valami dorgálást, felfüggesztett büntetést.
– Baromság. Amit ti igazságszolgáltatásnak hívtok, azt nyugodtan lehetne betegség-nek nevezni. Inkább lopjuk el a ruháikat, kérlek. Ha felébrednek; és elkezdenek itt pucéran rohangászni, azért jóval többet kapnak, mint késelésért, verekedésért. Igaz, kérlek?
Az ötlet határozottan kellemesnek tűnik. Ennek ellenére tudok úgy viselkedni, mint agg törzsfőnök a Tanácsban. Dalia kinevet, és munkához lát. A magnó néhány percnyi önfeledt üvöltés után kikapcsolja magát.
Falazok a síri csendben, torkomat nevetés kaparássza. Hogyne, Lacóék itt bolyonganak valahol, és várják a vészhívást. Ezalatt mi afféle női élvencek módjára dermedtre vert garázdákat hámozunk elő kevéssé jó szagú ruháikból. A rablott holmit eltüntetjük egy csatornafedél mögött. Ekkor lelkiismeretem megint próbálkozik velem, újra elzavarom. Kivel drámázna, ha a kés beleszaladt volna a szívembe?
Bandukolunk, arcunkon ártatlan egykedvűség. Megint utunkba kerül pár részeg, aztán egy darabig senki. Hirtelen elénk vágódik néhány srác szerencsére beérik jópofa megjegyzésekkel, melyeket én meglehetősen vulgárisnak találok. Dalia talál jóval frappánsabb kifejezéseket is, nem tartja meg őket.
Egy idő után halkan próbálkozom: – Nekem reggel ezernyi dolgom lesz. Most menjünk haza jó?
– Most kezdek belejönni, kérlek.
– Ágyra sóvárgok – felelem, szinte könyörgőre fogott hangon.
– Jó ötlet – véli Dalia. A következő pillanatban mintha csak az időt nézné, megérinti órámon a vészhívót.
Két perc sem telik el, amikor lábdobogva, lihegve két mindenre elszánt fegyveres érkezik: Laco a cowboy és a derék Ackerer. Arra sincs idejük, hogy csalódott képet vágjanak.
Dalia belecsíp Laco combjába, majd a fenekébe. Másik kezével gyengéden megcirógatja a cowboy verejtékes homlokát: – Szegény ember! Hogy megrémültél! Gyere szépen. Kapsz egy infúziót.
Ackerer tátott szájjal néz a távolodó párocska után.

 

 

Határozottan az az érzésem, hogy van valaki a lakásban. Beólálkodom a sötétbe, légcserével sem ütök zajt. Amikor kezdek megfulladni, mélyet szippantok a gyanús levegőből. Megismerem az arcszesz illatát. Szívem a bordáimhoz lódul.
Aztán megfordulok, és a fürdőszobába sietek. Az ég a tudója, hányadszor zuhanyozom ma már. Nem egy tiszta szakma az enyém. Megtörülközöm és nem feledkezem el a megfelelő helyekre finoman adagolt illatszerről sem.
Belépek a hálószobába, nem bíbelődöm a lámpával. Végignyúlok a lepedőn, nem érek hozzá ágyszomszédomhoz. Hallom, hogy megmozdul. Akkor halkan megjegyzem: – Megint elkapott a vágy egy gyerek után. De szeretkezésről szó sem lehet.
– Tudod egyáltalán, ki fekszik az ágyadban? – kérdezi egy mogorva-mély hang. – Nem, ennek a kérdésnek mostanában nem tulajdonítasz jelentőséget. Ami a vágyadat illeti, talán még nem késő megtudnod: szex nélkül nem megy. A természet rárótta emberre, állatra; a szaporodás módja a szeretkezés. Ha te ezt az ósdi elvet elveted, fordulj egy spermabankhoz.
– Reggel. – Magamra húzom a takarót, és lehunyom a szememet. Mintha ettől varázsütésre elalhatnék. Mogorva nem mozdul. Lám, két férfi közt a spermabankban köt ki a nő.
Hosszú hallgatás után szomszédom megjegyzi: – Nem hittem komolyan, hogy hagyod magad befűzni a Főnöktől. Úgy látom, te kellő lelkesedéssel teljesíted a megbízatást.
– Valamennyit – felelem megnyugtatóan. – Egyébként remekül szórakoztam egész éjjel.
– Gondoltam – fanyalog Belloq.
Itt heverész mellettem, az én ágyamban, az én lepedőmön, az én vonzásomban, és feltehetően reggelig ellenáll a nyavalyatörésnek, ami ide hozta. S, indián, miért vagy te indián? Hetek óta meg-megállok, ha szerelmespárokat látok az utcán; nézem végtelennek tetsző csókjaikat, szenvedélyes veszekedéseiket, nézem a láthatatlan lasszót, hurkát a nyakukon, idegeiken. Nézem őket, és bölcs mosollyal elhallgatom a vérembe szivárgó fájdalmat.
– Láthatnálak? – kérdezi Daniel, váratlanul gyengéden.
– Nem. Mezítlen alszom, mindig.
– Emlékszem – biztosít.
– Tulajdonképpen minek nézed te ezt a lakást? Ide jársz aludni? Szeretném, ha reggel itt hagynád a kulcsodat. Miután megfőzted a kávét.
– Minden reggel megfőzöm a kávét. Beléd diktálom a reggelit, másként üres gyomorral futkározol egész nap. A cuccaidat is kiszedem a mosógépből. Ha nem tudnád, a masina csak kimos, de nem tereget. Esténként meleg ételt kapsz.
– Felvettem egy takarítónőt.
– Kirúgom. Nem szimpatikus, hogy borotválkozik és Martin gatyáit hordja: Egyébként tőlem maradhat is. Ezen nem veszünk össze.
– Nem akarsz velem összeveszni? – kérdezem döbbenten. – Akkor mit keresel itt? Mit akarsz?
– A régi nóta – sóhajtja, és tenyerét a hasamra simítja. Közelről érzem arcszesze illatát. Hozzám simul, s nem hagy kétséget szándéka felől. Mielőtt hatása alá veszítene, félretolom, nem is gyengéden.
– Belloq, ha tudsz; figyelj ide. Nekem most leginkább agyilag van vértolulásom. Én is komolyan veszem magamat, nemcsak te. Ez az ágy nem átjáróház, de nem is hajókikötő. Legjobb lenne, ha elmennél a fenébe. Nem óhajtok veled vitatkozni. Másként pedig nem tisztázhatjuk a bajainkat. A bajokra pedig nem orvosság, amivel kedveskedni készülsz. – Én csodálkozom a legjobban, amikor némi hisztériával elsírom magam. Néhány perces szipogás után folytatom a dühöngést. – Ne követelőzz velem. Ne állíts elém teljesíthetetlen feltételeket. Ne hidd magadról, hogy te vagy a Magasságos, mert azzá csak a szerelmem tett. Nélküle éppen olyan szürke vagy, mint bárki más. Nem érdekel, hogy féltesz, és féltésből ne taposs rám. Hagyjatok békén, teszem a dolgomat; a magam módján. Ne fordítsd szembe velem Wyne-t, Quasimodót és a többieket. És még egy ilyen ocsmány műsor, mint a mai volt Fahminál, s esküszöm, leköplek.
– Mióta ismerjük egymást, mindig ezen megy a harc. Méricskéled; mit mondasz el, mit nem. Lehetőleg mindent egyedül végeznél. Ezért jöttem. Ezért vagyok itt, a kedveskedés csak ráadás; gyengeség. Ez a falat megint túl nagy neked. Ezt magad nem tudod egyedül véghezvinni. Segíteni akarok egyébként közös érdekünk. Ismerlek, téged a fenyegetés még konokabbá, még elszántabbá tesz valósággal belevakulsz dühödbe. Reggel még megfékezted magad Fahminál. Most jutottál abba a stádiumba, amikor minden mindegy. Teszed azt amivel a Főnök megbízott, de teszed mellette a többit is, ha összerogysz végül, akkor is. Nagyot hibáztunk. Összekevertük a magánharagot és a csapatmunkát. Dühödben észvesztő dolgokat műveltél. Ott volt az ámokfutó! Akit az akciócsoport rohamsisakban, golyóálló mellényben kívánt elfogni, azt te egy szál trikóban leterítetted. És ezzel csak kezdetét vette tébolyszériád. Innen fogva véletlenül sem műveltél normális dolgokat.
– Az ámokfutó elefántvadász puskája ellen tökmindegy, trikót húzol-e vagy golyóálló mellényt. A sisak legfeljebb arra jó, hogy szétfröccsenő agyvelőd ne piszkítsa be a falat.
– Nálunk egy csecsemő a megfelelő, meghitt légkörben nevelkedne. Édesanyja, lelke olyan, mint egy hímes rét.
– A lelkem olyan, Mogorva. De a bőröm, akár egy fakíré. Ez egyszerű védekező mechanizmus.
– Olykor eléggé apokaliptikus a mechanizmusod.
Felpattanok; és felkapcsolom a lámpát. Daniel frissen borotvált, mégis nyúzottnak látszik. Elsuhanok mellette, cigarettát, italt hozok. Amikor lehorgonyzok az ágyon; kerülöm, hogy rápillantsak.
Ebbe a kapcsolatba vagy a munkánk, vagy a szerelmünk nem fér bele. Miért akarom mégis mindkettőt? Hosszú-hosszú kortyot iszom a pohárból. Éhség ellen cigarettára gyújtok. Minek aludni?
Belloq hasra fordul, meg-megcirógatja bőrömön a levesteknős ökölvívóinak keze nyomát. – Mások is kérdezték, mit művelsz, ki feküdt az ágyadban. Kemény vagy. Látom, nem beszéltél.
– Egyszerűen azért, mert nem tudom, mit műveltem, és sejtelmem sincs, ki volt az a pasas, akit pátyolgattam. Vakrepülök.
– Faltól falig – bólint Belloq. Aztán benyúl a párna alá, és kihúzza alóla a Marcel pénzével preparált könyvet. Előveszi a legfelső, némileg átalakított bankjegyet, és meglengeti az orrom előtt. – Ha ez Fahmi elé kerül, neked véged.
– Add oda neki, Belloq. Ez még belefér a szerepedbe. Megvesztegetés vádjával már könnyedén kinyírathattok.
– Így igaz – bólogat lelkesedés nélkül. Félrehajítja a könyvet, és bőröm szemlézésével folytatja. Még azt a foltot is hozzáírja valamilyen az ő fejében íródó számlához, melyről egyedül az asztal tehet, amelynek olykor ügyesen nekiszaladok a nappaliban. – Vakrepülsz, mint egy denevér, és gyakran elvéted a hullámhosszt. Istentelen hétvégét szereztél nekünk. Ne mondd, hogy magadnak is, látom. Nem önszántadból időztél valahol, és ha mégis kiszabadultál, az csak egyet jelenthet. Persze, csak abban az esetben, ha kizárom, hogy mindenkit a falhoz csapdostál magad körül, és egyszerűen elhussantál a fogságból. Azt jelenti, hogy valaminő feltétel ellenében engedtek szabadon. Mondhatni, megzsaroltak.
Lázasan töprengek, de nem moccan az agyam. Jószerivel csak a láz marad. Arra elég, hogy megtaláljam a módját a szó elterelésének. Belloq persze nem hülye; mint azt annyiszor kénytelen voltam megállapítani. Elcsípi cirógató-ravaszkodó kezemet, és a szája elé vonja. Olykor megcsókolja ujjaim hegyét, de ez jobbára nem zökkenti ki az undorító zsarumentalitásból. Mer zsaru lenni, miközben minden öltözéke a bőre barnasága és a lak sarka.
– Mivel zsaroltak meg? Megölnek? Mikor jár le a határidő? Ismerlek, tündérlány. Fahminak majdnem a szeme közé nevettél, talán mert azt a kikötést hallottad korábban, amivel ő ment neked. Bárkit átejthetsz, engem csak úgy, ha tudod, hogy tisztában vagyok álságos szándékoddal.
– De ettől még ugyanúgy átejthetlek – mondom vidáman. Hiába rágcsálja ujjaimat, nem téríthet el a cirógatástól. Hamarosan megtudja: két kezem van, kettő.
– Bajban vagy – mondja, de kezd ő is nagy bajba kerülni. – Most is hallgatsz? Mivel lehet ezt a konokságot feloldani? Adj tippeket, tündérlány.
– Első tippem: nevezz Denisának. Ha nem megkeserülöd. – Nem is sorolom tovább. Független kezem nemhiába járja a maga kalandorútját a feszes férfibőrön. Csakhogy Belloq nem az a fajta. Hat háremhölgy strapálhatná magát. Ő most zsaru.
Végül én esem gondolkodóba. Amit nem tudok mostani munkájáról, azt sejtem. Volt már ilyen. Az élet unos-untalan ismétli önmagát, a nap valahányszor reggellel kezdődik, és az ágyban ér véget. Belloq sem bújik ki a bőréből, ha egyszer az árnyékos oldalt választotta, ott is marad. Egyazon ellenséggel csatázunk, legyünk barátok. Monomániáink közösek.
A kapcsolóért nyúlok. Aztán Danielért. Biztosra veszem, senki nem látja olyan ellenállhatatlannak, izgatónak, remekműnek, mint én. Ezt az átkot jobb híján szerelemnek hívják.

 

 

Donald az írógép előtt ül, szemei alatt kilós táskák. Nyilván megint átvirrasztotta az éjszakát készülő regénye fölött. Tiszteletteljes pillantásokat vetek felé. Az íróember valamely sajátos állatfajta. Még megtörténhet, hogy Konrad Lorenz is tanulmányozni kezdi. Donald szembogarai mögött teljesen más világ lüktet, mint előttem, mit tagadjam, irigylem érte. Ugyanakkor valószínűleg szerte kell szaggatnia magát, hogy teljesíthessen a munkájában, otthonában és képzeletvilágában. Ebbe előbb-utóbb bele fog zavarodni. A rendőrségi palota gépírónői bízvást jöhetnének hozzá hosszabb-rövidebb tanulmányútra: Donald hat ujjal gépel. A gömbfej totál tikkadt egy-egy lap alján, a gép úgy szól, mint egy légvédelmi zárótűz. Álmatag barátom megint nem jelentést alkot. Most is akad a keze ügyében hat-hét, különböző címkével kellő csatolt notesz. Ő aztán nem tűri, hogy akár egyetlen zseniális gondolata is veszendőbe menjen. Az egyik füzetkébe az aktuális bűnesettel kapcsolatban előszivárgó ötleteit jegyzi, a többibe pedig készülődő tervbe vett műveivel összefüggő gondolatait. Tiszteletre méltónak találom, hogy kiismeri magát tulajdon bürokratikus módszerei között:
Megszólítom: – Maestro, nem szívesen háborgatlak a világirodalmat érintő megtiszteltetés eme magzati stádiumában, de.
Donald felnéz. Tekintete zavaros; ujjai ott lebegnek a klaviatúra fölött. – Világirodalom!? Te csak ilyen kis léptékben tudsz gondolkozni? – Donald elmereng. Szemhéja, homloka mögött egyre kalapál egy lelki írógép. Aztán leáll, s ekkor barátom hályogüveges tekintete feltisztul kissé, ábrándozva hétköznapivá csúnyul. Úgy nézem, megismer. – Na, mi van? Be akarod jelenteni, hogy holnap lesz a kézfogód? Tudod te egyáltalán, mi szakadt a nyakamba? Iris elutazott a gyerekért. Danielt utánad ette a fene. Nekem kellett a vacsoráról gondoskodnom. Vettem egy gyönyörű, napsárga kacsát. Hazavittem, megmosdattam, letettem az asztalra, megpaskolgattam; molett volt. A végén találtam egy lyukat. Beledugtam két ujjamat, megfogtam valamit, azt elkezdtem kihúzni belőle. Kétszer körbesétáltam vele a házat, mire meglett a túlsó vége. Véletlenül büdös volt.
– A bele lehetett – bólogatok.
– Elképzelhető. Odaadtam a kutyáknak, folytattam a motozást. Jöttek abból a nyitásból mindenfélék. Nem vagyok én hülye, megismertem a májat, a szívet. Találtam viszont egy kerekded szervet; amivel nem tudtam mit kezdeni. Próbaképpen a falhoz vágtam, leütötte a csempét. Ment a kutyáknak.
– Az lehetett a zúzája.
– Nem vitatkozom – feleli, és merengőn félárbocra engedi a szemhéját. – Átmentem a másik végére. Levágtam a fejét. A dög engem nézett, esküszöm, vigyorgott. Odaadtam a kutyáknak.
– Mármint a fejét?
– Azt. Miért szólsz közbe folyton? Egy krimi izgalmaival ajándékozták meg. Levágtam a nyakát. Nem volt azon egy falat hús sem.
– Ment a kutyáknak.
– Zabálták. Aztán levágtam a szárnyait. Mindkettő tele volt sörtével. Miért nem borotválják meg rendesen a baromfit? Félretettem a mellső végtagokat, lefarigcsáltam a hátsókat. Aztán felhasítottam a hasát. Átvágtam magam a bordákon. Apró darabokra vagdostam az egész szocsogó, hájas, barostás dögöt.
– Végül a darabkáit betetted egy bőröndbe, és az egészet elástad a kertben.
Donald bólint. – Aztán elmentünk egy étterembe Ellával, és gömböcre ettük magunkat. Mit gondolsz, mivel?
Nem derül ki; mit gondolok. Az ajtó tétován feltárul, s Laco lép az irodába. Mit lép, botorkál, vánszorog. Arca sörtés, szemei vérhálósak, ajkai püffedtek. Látni való, hogy a fess cowboyban csak hálni időzik a lélek. Leroggyan a székére, odébb taszítja a telefonkészüléket, felkapja a főző alatt álló csaknem teli kancsót, és elkortyolja a benne levő kávét. Végezetül cigarettára gyújt, s elfelejti kifújni tüdejéből a Caporal pokoli füstjét:
Donald feledi kacsáját. – Megvertek? – kérdezi.
Laco halkan fújva legyint. Hevenye fordításból ez azt jelenti, várakozzunk egy keveset, rögvest erőre kap, és beszámol a szervezetét sújtott katasztrófa természetéről.
Nem mintha kedvem lenne szórakozni, de halvány gyanú ébred bennem a csapást illetően, kezdek elmosolyodni. Kárörömömet leplezendő felkapok egy vonalzót, s rámeresztem a szememet mintha először látnék léniát.
Laco megköszörüli a torkát. Kifúj pár köbméter füstöt, és így szól: – Volt néhány randevúm az életben. Megismertem a nők szerelmi szokásainak legjavát. Már azokról sem meséltem, félve, hogy a kutya sem hisz nekem. De ha legfrissebb élményemről szólnék, azt hihetnétek, elment az eszem. Padlót fogtok, ha meghalljátok.
Donald tekintete tűnődő: – Tulajdonképpen nem ragaszkodunk hozzá, hogy életed legintimebb szféráit feltárd előttünk. Hagyd csak. Inkább elmesélem esetemet a kacsával.
– Feltárom előtted szféráimat, mert neked szükséged van figurákra. A regényeidhez.
– Hagyd csak – legyint Donald nagyvonalúan. Amint kiteszem a lábam az utcára, jönnek a figurák csőstől. Momentán figura-túltermelési válságban vagyok.
– Mit tudhatod te ezt? – sóhajt Laco. – Neked feleséged van, tisztességes asszony, aki bizonyára nem azon töri a fejét éjjel-nappal, hogy minő szerelmi trükkel tegyen téged boldoggá. Nem mintha a találékonyság kizárná a tisztességet, ne érts félre. – Laco különös hangot hallat. Ha nem nevet, akkor sír.
Donald vállat ránt, és az írógépbe fűzött papírra mered, mintha folytatni akarná irodalmi természetű ténykedését. Ujjai hegyével nem sújthat le a klaviatúrára, mert a cowboy folytatja:
– Öregem, ez valami eszméletlen éjszaka volt. A csaj csípett, harapott. Fejből tudta valahány kínai, indiai és közép-bantu szerelmi műsorfüzetet, lásd például: Káma-Szútra pontjait. A forgalomban lévő harminc-egynéhány figurán kívül maga kreált még ugyanannyit. És nem is ez volt a baj. – Laco a mereven bámuló Donald szemei közé pillant: – Mondd meg nekem őszintén, mint férfi a férfinak: mit szólnál, ha a kritikus pillanat előtt három másodperccel Iris szaltót vetne?
Donald meg sem rezzen.
– Előre vagy hátra? – kérdezi.
Csendesen felzokogok a röhögéstől. Aztán komoly orcával nekilátok kávét főzni. Míg ezt teszem, Laco belemegy a részletekbe. Gyanítom, a cowboy beszámolója főképpen hozzám szól, az lehet a fixa ideája, hogy élményét nekem köszönheti. Nem veszek tudomást eme célzatosságról. Amikor nincs már mit matatni a kávéfőzővel, letelepszem a helyemre, odébbtolom a vonalzót, s megpróbálok jelentést fogalmazni az éjszakai járőrözésről.
Úgy rémlik, Donald hajlamos belemenni a tipikus férfimókába. Fanyar vigyorával így szól: – Éppen összevesztem a szerkesztőmmel. A következő történt: a kéziratomban szerepel egy jelenet, melyben a férfi főhős ígyen beszél a nőhöz: „Egyformák vagyunk, mint két ember. Jó, tudom, cirka negyven centi különbözést hordok magamnál. Tüntessük el, és egálban leszünk: Vetkőzz!”
– Nagyon plasztikus jelenet – szól hozzá Laco.
– Szerinted. Tudod, mit mondott a szerkesztőm? Azt, hogy a negyvenet javítsuk át húszra még úgy is jók voltunk!
Éppen előttem hever a lénia, rápillantok. Vagy Donald veszítette el arányérzékét, vagy a szerkesztője. Jóval inkább kíváncsi lennék, mit tud még kiváltani belőlük Dalia?
– Den, mi a véleményed? – forszírozza Donald.
Nem hagyom magam zavarba ejteni. Kitöltöm a forró kávét.
– Hagyd meg a negyvenet, és legyen a könyved sci-fi.
– Oltári – mondja Laco lelkesen. – Lehet, hogy én is írok egy regényt?
A levesteknősre és fenyegetéseire gondolok. Halk dühöm tovább poklosodik. Itt ez a két fickó a vak is látja, hogy imádják az élet nevű játékot. S meglehet, az ő fejük is veszélyben van miattam. A teknősember nevek nélkül fenyegetőzött, azokat emlegetve, akik hozzám tartoznak. Kiderül lassan; hogy mindenki barátom? Ennyi féltenivalóm lenne?
Sikerül feldühítenem magam, olyannyira, hogy Laco és Donald is pihenteti az idétlenkedést, attól tartva, ők bántottak meg. Ezt időről időre alamuszi oldalpillantásokkal ellenőrzik. Látni való, hogy kereket kell oldanom közülük, annál is inkább, mert sorsdöntő elhatározás érlelődik bennem, s ennek világrajöttéhez nem szükséges az ő fürkész tekintetük.
– Régebben nem voltál ilyen érzékeny – próbálkozik Laco.
– Hja – sóhajtja Donald nosztalgikusan, – voltak idők, amikor Denisa ejtett zavarba bennünket. Ha azt mondom, hogy pikáns ötletei voltak, csak finomkodom. Miért vagy mimozoid mostanában?
– Mi sohasem fogunk ugyanarról beszélni – felelem, már az ajtóból: – A férfiak mézesbödönről álmodnak, a nők kanálról.
– Ez az! – üvölti utánam Donald. – Csak közönségesen!
Nem állok le velük. Szükségem lenne egy helyre ahol nyugodtan végiggondolhatom kibontakozófélben levő elhatározásomat. A kocsi ülését választom. Rágyújtok, hátradőlök, bekapcsolom a magnót.
Hogyan találjam meg azt, azokat, akiket évek óta a kámfor halmazállapot jellemez? Egy hét, öt, kettő nap alatt? Egy percig sem hihettem komolyan, hogy ennek istenigazából nekiveselkedem. Nem az én dolgom annyi csupán, hogy még a határidő lejárta előtt (tehát fenyegetett szeretteim életében) kézre kerítsem a fenyegetőzőket, és ez sem kicsinység. Pillanatnyilag az a fontos, hogy Bonzo és a teknősember gazdáját megismerjem, megszorongassam, jóllehet nem kedvem ellen való, amit a nyájas ismeretlen elvár tőlem. Boldogan megnevezném, sittre kísérném a Kokókirályt, az Aranyfogút és támogatóikat. Elvégre jól rám ijesztett a levesteknős. Ha megrémülök, akkor talán sikoltok, de mindenképpen ütök. Vajon ezt belekalkulálták-e terveikbe? Ha igen, akkor sietnek előttem lépni. Mit tehetnek, hogy nyomatékot adjanak fenyegetésüknek? Nem nehéz kitalálni: A gazda engem már megdolgoztatott az ökölvívóval.
Elharapódzik rajtam egy unalomhoz fogható érzés: az alvilág ordasaival szembeszállva hovatovább mindig ugyanazokkal a klisékkel találkozom (és dolgozom?). Nem olyan ez, mintha egy életen át a futószalag mellett állnék? Ahhoz képest, hogy nem túl régen még a lelkemet eladtam volna egy Nagy Ügyért, csakhamar megelégeltem a nagy ügyeket. Vagy csak arról van szó, hogy félek? Már megint a félelem? (Hiszen már megint az erőszak!) Némi fásultsággal jár, de aligha fogom megszokni és úgy viselni, mint tömést a fogamban.
Ezekhez a kérdésekhez Marcel is hozzáteszi a magáét. Hol lehet most? Sejti-e, hogy egymás nélkül jószerivel egy tapodtat sem léphetünk? És még mindig nem tudom pontosan, ki feküdt az ágyamban?
Ráadásul mindössze négy napom van!

 

 

Amikor valamivel később eszembe jut, hogy van nekem lakásom is, ahol az ilyesfajta töprengést folytatni lehet, mindjárt támad egy pompás ötletem, melynek különös módon semmi köze a bűnözőkhöz. Betérek egy áruházba, és azzal a feltett szándékkal vásárolok össze mindenfélét, hogy én főzzek vacsorát. Meglepem Belloqot.
Ő lep meg engem. A nappaliban üldögél; amint a különféle csomagokat potyorásztatva belépek a lakásba.
– Cyd hülyeségeket beszél – jegyzem meg. – Mintha a férfiaknak nem lenne masszív záron futási mániájuk. Mindegy, maradj csak. Ma én főzök. Lábam nyomát fogod csókolni, ha eszel a művemből.
Egészen apró kockákra vagdosom a szalonnát már-már miszlikbe, aztán serpenyőstől a tűzre teszem, A szalonna előbb diszkréten serceg, csak később kezd izgága módon viselkedni. Látható amint egy-egy kockája duzzadozik a benne feszülő zsírtól. Mielőtt azonban, az energia szétvetné, vagy netán (mint dolga lenne) kicsordulna belőle, a kocka virgoncan a levegőbe pattan, és sziszegve elhúz a vállam mellett. Társai lelkesen majmolják. Egyik-másik nem tud elsőre kiszabadulni az edényből, ám ha visszapottyan, pattog kicsit, és újra nekilendül. Ha ily módon sikerül végre pályára állnia, elzúg mellettem a hűtőgép; az ablak, a szélrózsa minden irányába.
Belloq szorosan mellettem áll, tekintete több mint érdeklődő, talán el akarja lesni mesterfogásaimat. Olykor ujjai hegyével a nyakára suhint, mintha szúnyogot csapna agyon, pedig csak a tüzes miszlikek perzselgetik.
– Ilyet még nem láttam – suttogja. Kiérzik hangjából az irigység. – Eddig azt hittem, hogy nem tudsz főzni.
Méltósággal hallgatok. Belezúdítom a kevésnyi zsírba a hagymát, majd a húskockákat is. Aztán vértanúi türelemmel átválogatom a rizst, és attól, hogy nem lencse, nem érzem magam kevésbé Hamupipőkének. Mégsem panaszkodom, hiszen ragaszkodtam hozzá, hogy én főzzek. Elvégre emancipált nő vagyok, s mint ilyen, belátom, hogy nemcsak a férfi köteles a konyhában robotolni. Végül szűrőbe sepregetem a szemenként átnyálazott rizst, és indulok megmosni főzés előtt.
Aztán rálépek egy dermedt szalonnamiszlikre. Egyensúlyom után hadonászva magam felé rántom a karomat, mire a szűrőből mind a hétmillió rizsszem ellenem árad, mégpedig lelkes lendülettel hajamra, arcomra, blúzom kivágásába, mindenüvé hófehér sörét pereg.
Az ember ne éljen vissza emancipált voltával. Kiegyenesedem, a hátam mögé hajítom a színüres szűrőt, és csettintek Belloqnak:
– Innen folytathatod.
Daniel előbb felsepri a konyhát. Közben ígyen kedveskedik: – Hajlamos vagyok párhuzamot vonni iménti ténykedésed és bűnüldöző tevékenységed között. Itt az ideje belátnod, minden ilyen véget ér, bármihez nyúlj is.
Mit lehet erre felelni? Számat harapdálva nézem a hátát, amint a tűzhely előtt állva menti uzsonnánkat. – Indián, miért kompromittálod magad a társaságomban? Fahmi engem pénteken úgy kirúgat, mint a tisztátalan macskát. Ugyanis nem teszek az asztalára semmit. Semmit a világon. Legfeljebb néhány kérdést teszek fel neki.
– Példálózhatsz, figyelek.
– Nos, például azt, hogy miként foroghat az ő neve egy bizonyos Buzz Eck száján, ha az illetőnek segítségre van szüksége szökött ellensége elfogásához.
– Mielőtt miértedre felelhetnék, tudnom kellene, ki az a Buzz Eck.
Nagyvonalúan legyintek. Honnan is tudhatná? Ő dolgozik a kábítószercsoporttal, nemde?
– Aztán azt is tudni szeretném – folytatom zavartalanul hogy a tengeröbölbeli ütközetben gazdát cserélt kábítószer java része vajh hova tűnt mire Fahmi embereinek kezébe került?
– Ezt a kérdést legalább én is értem – bólint Belloq. Rizst válogat. – A helyedben mégsem tenném fel. Provokatív.
– Aha – bólintok én is, elégedetten. – Annak szánom.
– Ne szánjad. – Belloq felemeli a hangját. Tekintetét a szemembe fúrja, keze tovább dolgozik. Így persze a rizs szemetje is átcsúszik a rostán. Legalább megkóstoljuk a zsizsiket is. – Lehet, hogy pompás a szimatod, Den, de minduntalan megfeledkezel valamiről. Amit állítasz, azt bizonyítanod kell. Fahmi támadhatatlan. Elszánt ellensége a kábítószerrel kereskedő bűnözőknek, köztük az Aranyfogúnak. Talán nem tudod: Fahmi fia néhány évvel ezelőtt balesetet szenvedett. Szakadékba zuhant egy iskolai kirándulás során. A nyomozás hagyott némi kétséget afelől, hogy valóban baleset történt-e. Nos, nem az volt. A temetés után egy ismeretlen telefonáló közölte Fahmival, hogy a gyerek halálát figyelmeztetésnek szánták. Hamarosan csődöt jelentett Fahmi házassága is. Így immár nincs féltenivalója, legfeljebb a saját bőre. Mint látod, nem kíméli.
– Mellesleg az enyémet sem. Lényem ártó hatásától óhajtja megoltalmazni a rendőrséget. Hallottad?! Mi több, te sugalmaztad az émelyítő találkozást. Ha nem Fahmi, akkor ki? Nos, ki az, akitől félve ezt tettétek velem? Kezdetben még azért kerültél, mert a rablógyilkossal való ügyem bosszantott. De később már nem ez motivált téged: valami más. Le akartatok állítani, te és Wyne, mert tudtok valamit, amiről úgy vélitek, veszélyes rám nézve. Eszetekbe sem jut, hogy beavassatok. Szeretnétek betenni a vitrinbe, nippnek.
Belloq fontos közlésre készülhet, mert elhagyja velem szemben elfoglalt helyét, és félrevonul többnyire a hátát mutatja házias serénykedése közben, jó lesz figyelni.
– Amikor néhány évvel ezelőtt az Aranyfogú megkezdte működését, menten olyan olajozottan indult a boltja, mintha óriási rutinnal rendelkezne. Ebből következett a feltételezés, miszerint a vállalkozást hosszas előkészületek előzték meg. A jelenség aggasztóan hatott, főleg, mert felmerült a nemzetközi kapcsolatok lehetősége is. A kábítószeres port szorgalmazására érkezett egy külföldi kolléga, ha szabad így neveznem, egy amolyan titkosügynök-kalandor, hogy minderre fényt derítsen. Be kellett épülnie az Aranyfogú csapatába, hogy felderítse forrásait, rendőrségi és egyéb kapcsolatait. Valami rejtélyes módon mégis az Aranyfogú fülébe jutott; hogy meglékelték titkos szervezetét. Kutatni kezdett a tégla személye után.
– Izgalmas történet – vélem.
Belloq dinszteli a rizst. – Még nincs vége. Mint mondtam, a rendőrségen néhányan tudtak a beépült kollégáról, de senki sem ismerte. A fickó óvatos volt, agyafúrt. Ahhoz, hogy leleplezhessék tőrbe kellett csalni. Részleteket legfeljebb ő mondhatna, ma már tudjuk a nevét: Matt Lupus.
– Lupus? – kérdezem homlokráncolva.
– Farkas.
A rizs dinsztelése elnevezésű művelet egész embert kíván, odaadó törődést: Belloq kavargat, nem folytatja érdekfeszítő történetét, fütyül lelkes kíváncsiságomra. Fennhangon töprengek:
– Volt vala réges-régen egy megható mozifilm. Megnéztem. Egy farkasról szólt. Lobónak hívták.
Belloq hirtelen azt sem bánja, ha a rizs odakozmál, a szemem közé kell néznie: – Akárcsak Donald kutyáját. Hogyan jutott eszedbe ez az elnevezés.
– Csak úgy jött – felelem könnyedén. Töröm a fejem.
– Lobo tehát lebukott. Saját kollégája tőrbe csalta, és eladta őt az Aranyfogúnak. Sorsa mi egyéb lehetett volna, mint halál? A kivégzőosztag mégis bizonytalanul tért vissza az akcióból. Nem voltak biztosak benne, hogy Lobo halott. Ha nincs holttest, szó sem lehet halálesetről, legfeljebb eltűnésről. Mivel azonban Lobo nem hallatott magáról lassan mindenütt megfeledkeztek róla.
– Akkor? – kérdezem vállvonogatva.
– Matt Lupus megpróbálta elfelejteni itteni kalandját. Csakhogy nem tehetett róla, de mindig felforrt az epéje, ha erre az esetre gondolt. Amikor nemrégiben – más ügyben – lehetősége nyílott rá úgy döntött, visszatér. De minden korábbinál nehezebb volt a dolga. Senkiben sem bízott, egyedül volt.
– Szegény – suttogom, alig leplezett mosollyal.
– Látom, az ő pártját fogod.
– Akár a kezét is fognám. Engem is a saját kollégáim akarnak kinyírni, nemde? Melyikünknek lett volna bátorsága ahhoz, amire ő vállalkozott?
– Mire ment vele? – kérdezi Belloq éles hangon. Asztalt terít, sertepertél, dresszírozza arcizmait. Velem együtt kitűnően tudja, mire ment Lobo a visszatértével. Esetleg nálam is többet tud. Jobban is fél, mint én.
Eszegetni kezdünk. Az ember az asztalnál nem dolgozik. Ha muszáj beszélnie, könnyedén társalog. Akár Belloq: – Olvastad már Donald regényét? Én kéziratban láttam. A helyedben nem halnék meg addig, míg ebben az élményben nem részesültem.
Egy pillanatra megkövülök. Valóban, itt ülök, és cseppet sem diétás étket fogyasztok, míg az óra ketyeg, a percek egymás sarkában tolonganak. Miért ne tenném?
– Az én életemet most a kutya sem fenyegeti – Belloqra sugaraztatom mosolyomat: – Egyél nyugodtan; ki tudja; meddig ehetsz még. De azért lépjünk előre. Lobo visszatért, és vért kíván. Többet tud, mint az akciócsoport, Cyd, Quasimodo és én együttvéve. Halálos veszedelmet jelent az Aranyfogúra és haverjaira. Megpróbálták elkapni és meg kell mondanom, büszke vagyok rá, hogy segíthettem neki. Mert erről van szó, igaz? Mert Lupus, alias Lobo lábadozott az ágyamban. Ez egyszer nem fogtam mellé. Örülök, hogy nem adtam rendőr- és gengszterkézre.
– Mi több – morogja Belloq – közel engedted magadhoz.
– Testközelbe. De nehogy elvakítsanak indulataid: a zöldszeműek. Lobo nem avatott be a titkába. Ha nem munkálna benned heveny gyanú, hogy én valóban Lobóval töltöttem néhány napot, itt sem lennél. Tőlem reméled megtudni, hol van Eldorádó.
– Tőled, persze – Belloq félretolja a tányérját. Az ő étvágya is tovalebbent. – Úgy látom, szépséges érzelmeinket kikezdte a durva jelen. Elképzelni sem tudod, hogy Lobo nélkül is itt lennék. Számomra te vagy Eldorádó, és hiába hadakozol ez ellen foggal-körömmel, ez a téves eszmém megingathatatlan. De félre a széptevéssel, másról is van szó. Gyanakszik rád az Aranyfogú, a haverjai, az ellenségei. Nem vagy irigylésre méltó helyzetben.
– Ne irigyelj. Légy résen. Én vagyok a lépes méz, neked csak lesbe kell állnod. Tied a méz, nekem jutnak a darazsak. Kevésbé költőien is tudnék fogalmazni: okos ember a máséval veri a csalánt.
Belloq a hűtőgéphez lépve egy doboz sört vesz elő. Nekem nyújtja, ő megint absztinenciával tüntet. Kortyolgatom a nektárt, nem türelmetlenkedem. Tudom, mit akar Belloq, s azt is, hogy már csak percek választják el közlendőjétől.
Mire a doboz fenekére érek, megszólal: – Hagyjuk, mit gondolok Lobóval szövögetett románcodról. Biztosra veszem, hogy megint jelentkezni fog mégpedig hamarosan. Vagy azért, mert újfent szövögetni akar, vagy azért, mert a segítségedre szorul. Ha ez megtörténik, figyelmeztesd rá: nincs egyedül. Mellesleg bíztam világhírű eszedben, reméltem, értesz engem és Wyne-t; anélkül hogy cserepesre beszéltük volna a szánkat. Kevés olyan vagány él a földön, mint Lobo barátunk. De azért mindenki végzi a saját dolgát, jól vagy rosszul. Szomorú, hogy külön fel kell hívnom a figyelmedet egykori, általad „titkos küldetésnek” nevezett megbízatásomra.
– Ne hívd fel, Belloq. Tudom. Tudom, hogy azért dolgozol együtt Fahmival, mert el akarod kapni. Velem együtt ti is tudjátok, hogy Lobo őt emlegette a kórházban, lázálmában. Fahmi adta el az Aranyfogúnak évekkel ezelőtt, és eladta újra, de legalábbis esküdt ellenségek, és úgy is viselkednek egymással. Talán emlékszel, nem tettétek lehetővé, hogy az El Diablo kidobóemberével, Bonzóval beszéljek. Bizonyos okokból jobban érdekel az ő gazdája, mint az Aranyfogú. Úgy nézem, mi ketten segíthetnénk egymásnak. Mit adsz cserében, ha elmondom, hogy az Aranyfogú neve Buzz Eck? Őt jelenleg az eltűntek között tartják számon, mert pár évvel ezelőtt leégett egy raktár, amelyben tartózkodott, de hamvai nem kerültek elő. Annak idején egy Hepton nevű fickó alkalmazásában állt. Minthogy Hepton nem akarta kiszivárogtatni az ügyet, de más okokból is úgy tűnik, kettőjük gazda-szolga viszonya alig változott. Buzz Eck az Aranyfogú, Hepton a Kokókirály.
Szeretettel nézegetem Belloq arcát. Vonásai mindent elkövetnek, hogy hűek maradjanak indián szellemükhöz, de engem nem csaphatnak be. Daniel harmatfriss információk birtokába jutott, s én vajon beszéljek-e neki a haldokló fogművesről, a madarásztüdejű férfiról, Buzz Eck „özvegyéről” akinek „minden oka megvan a boldogságra”, Nyuszikáról, aki kijelentette: nem lesz a barátom, de a szeretőm se? Említsem-e a megcsáklyázott mellkasú biztosítási nyomozót, aki kiderített, ámde elhallgatott titkainak köszönhetően szívbeteg lett, titkait mégis tovább óhajtja őrizni?
Hallgatok. Némaságomba tanácstalanság vegyül. Még mindig nem biztosítottam szeretteim puszta létét. Telnek a napok, s nem teszek egyebet csak pletykákat hallgatok, és továbbítom azokat. Dühöm továbbra is tehetetlen, hiszen tárgya nincs a kezemben.
Mindazzal, amit tudok, egyet tehetnék: elvihetném a levesteknőshöz. Információimat eladhatnám Belloq, Martin, Ella és a többiek biztonságáért.
Nem teszem. Ha most megzsarolnak, ez később szenvedélyükké válhat. Mindegyre a lehetetlennel próbálkozom, talán mert bízom benne, hogy mégsem fantasztikum: kevés életben maradni eme futószalag mellett. Csigolyáimat sem óhajtom másra cserélni, jóllehet tudom, divat a gumigerinc, milliónyi modern Faust világában élünk. Lelkem kiárusításához azonban nemcsak a kofahajlandóságot nélkülözöm, a belém sulykolt félelem is különös természetű. Nem bénít, mint dolga lenne, inkább stimulál.
– Na mi van? – sürgetem Belloqot. – Megneveztem a fekete bárányokat, Fahmit is köztük.
– Az ő fiát az Aranyfogú ölette meg – feleli sokatmondón.
– Mondtad – bólintok. – Te férfi vagy, nem állsz meg a folyosón, ha néhány nő összefut, egy pletykára. Az én kíváncsiságom viszont olthatatlan és szerteágazó. Azt pletykálják, a fiú halálával Fahmi házassága csak sebeket kapott, ki nem szenvedett. A válás a külvilágnak szólt, nem jelent szakítást. Lakkozott körmű, elegáns titkárnők a megmondhatói, hogy Fahmi és volt felesége eleven kapcsolatot tart. Ne mondd, hogy a nőnek a válás után gyereke született. Beszélik, suttogják: a volt férj az apa. Fahmi így kívánja, biztosítani családja függetlenségét, biztonságát. Úgy tesz, mintha semmi köze nem lenne hozzájuk. Ezt talán ti beveszitek, az Aranyfogú nem. Fahmi egy vasat sem fogad el az Aranyfogútól. De elvégez minden szennyes munkát. Azért, hogy a felesége és kisgyereke éljen. Megpróbálom megérteni, mégis képtelen vagyok a szívembe zárni. Nem megy, hiába.
– Nem tudom, mit hiszel. Átlátod a szerepemet, nem értesz félre. Már megengedhetjük magunknak, hogy ne titkoljuk egymás előtt a gyengéinket, elmúltak a kezdeti lángoló idők. Nem vagyok olyan határozott és eltökélt, mint mutatom, tele vagyok bizonytalansággal és kétellyel. Úgyis tudod. Minden pillanatban számolunk a veszteség rémével, s minden órával kevésbé tudnánk elviselni a legcsekélyebb veszteséget is. Mit gondolsz, mit tennék ha Fahmi kelepcéjébe kerülnék? Nem akarom elveszíteni Ellát és téged.
Megrázom a fejemet: – Nem kell melodráma most ettem tele magam. Nem hagynád, hogy velünk zsaroljanak, ne is próbálj meghatni. Nem menti Fahmit, hogy nem pénzért árulja mások bőrét, hanem a családja érdekében. Kérdezd meg Lobótól, érdekli-e, miért árulta el őt. Nem fogja érdekelni. Kérdezz meg engem, hasonló cipőben járva. Küldetésem van, Belloq! Elküldtek az Aranyfogú és Fahmi után. Ha nem döntöm ifjú szobraikat, meghalsz te, Martin, apám vagy Ella De én nem tűröm. Ha most engedek, engednem kell újra és újra. És egy szép napon arra eszmélek én vagyok egy kábítószercsempész banda rendőrségi beépített embere.
– Nehéz feladvány. Eszerint odadobsz bennünket?
– Ne hülyéskedj, Belloq. Éppen bekövetkezett amit vártál. Átadtam információimat, felajánlottam felbecsülhetetlen segítségemet. Nem csupán az El Diablo-féle bandát kell megfognunk, ott van még az Aranyfogú és Fahmi is. Időnk temérdek. Hol van még a péntek?
Daniel elvigyorodik, felelni készül. E pillanatban megszólal a csengő. Gondolataimba merülve szinte szórakozottan tárom fel az ajtót.
A küszöbömön egy henteslegény álldogál. Fehér kötényén vérfoltok, kezében kés, nem is kicsiny sejtem, hogy ezzel rinocéroszt is lehet aprítani. A fickó lehet úgy húszéves, haján félrecsapott kuktasapka nyomorog, homlokán veríték fénylik.
A jelenés pihegve szól: – Maga Denisa Wry? Egy pasas keresi magát telefonon. Direkte kérte, hogy hívassuk át az étterembe. Azt is mondta, hogy a küldönc nem fog rosszul járni. Meg azt is, hogy sürgős.
Így hát a nyakamba veszem a lépcsőházat. Futtomban azt is tudom értékelni, hogy a henteslegény kivont késsel lohol a nyomomban, hajszálra azt a hangulatot keltve, mintha kergetne. Átcikázunk az úttesten, hömpölygő autóáradatban, jókedvem pokoli. Tudom, ki hív a készülékhez. A hátborzongató vágta végére érve pénzt nyújtok a véres hentesnek, majd a fülkébe bújok a hallgatóval.

 

 

– Helló, Danielle – hallom. A hang tulajdonosa valószínűleg vigyorog.
– Hülyeséget csináltál, Marcel. Kár volt meglépned a kórházból. Hány lábad van?
– Ne aggódj, kettő. Az egyik olykor megdagad és rosszindulatúan fájong, de nem hiába loptam el egy sereg oltást. Beszéljünk fontosabb dolgokról. Még nem vagyok az igazi, tehát egyelőre a háttérből foglalkoztatlak. Nos. Képzelj el egy gyenge rigót a fagyos télben. Éhezik. Ki fordítja meg neki a köveket, hogy rovarokat találjon alattuk?
– Szóval valójában te ornitológus vagy?
– Ornitológus vagy allegorikus, momentán oly mindegy. Madárkám, felborítom neked az első követ. Elvégre megmondtam, hogy ki foglak használni, esetleg meg is öllek. Ez utóbbi abszolút szándéktalan volna, ezzel hát vigyázzunk. – Marcel néhány pillanatig köhécsel, majd torkát köszörülve tudat velem egy címet. – Ezen a helyen magánállatkertet találsz. Ne félj, a vadállatokat bezárják éjszakára, a szomszédok kényesek erre. A tulaj Afrikában szafarizik, ő sem zavaró tényező. Ne vegye észre senki, hogy ott vagy. Te csak tartsd nyitva a szemedet; aztán vonj le messzemenő következtetéseket.
– Várj csak. Nem hinném, hogy a tevelepény eléggé érdekes lehet nekem most, amikor sürget az idő. Azt is el kell mondanom, nem vagyunk egyedül. A barátaim rendelkezésedre állnak. Megbízhatunk bennük.
Marcel halkan nevet, vidámság nélkül. – Remélem, jobb emberismerő vagy nálam. Erről csak annyit, hogy éppen a disszertációmat írtam emberismeretből, amikor hátba támadtak. Ez az irány mindig a döbbenet erejével hat, pedig az utcasaroktól az edzőszalonig mindenütt az aranyszabályok között találod: hátadra, tarkódra ügyelj. Nos, tudnod kell, azért választottam a beszélgetésnek ezt a módját, mert szeretném titokban tartani közös munkálkodásunkat.
– A fickó, aki értem jött, szolid véres kötényt jatagánt viselt. Végigkergetett az utcán. Titokban marad együttműködésünk.
Marcel halk nevetést hallat, majd sóhajtva így felel: – Gyakran álmodom rólad, még mindig markáns férfiálmokat. Ezzel a hírrel nem akarlak elkötelezni, főként idő hiányában. Azt beszélik a pasasodról, hogy szigorú. Hamarosan kapsz tőlem egy csomagocskát. Gondod legyen rá, hogy ne kerüljön a kezébe. Nem lopom tovább a drága idődet. Tartogatok még néhány követ, várj rájuk. Mára ennyi is elég lesz. Ne mászkálj fegyver nélkül, és ne légy óvatlan. – Ezzel a tanáccsal Marcel bontja a vonalat.
Lassú léptekkel hazasétálok. Nem félek az egerektől, de nem hiszem, hogy éppen éjszaka szeretnék állatkertbe menni. Ha mégis ez lenne leghőbb vágyam, nem kell egyedül tennem. Mire való Belloq?
Arra, hogy így fogadjon: – Néha sajnálom, miért nincs egy kamera a kezem ügyében. Hihetetlen látványt nyújtottál az imént.
– Lobóval beszéltem – felelem könnyedén. – Elszánta magát arra, hogy velem dolgozzon.
– Nem vagyok irigye – Daniel a száját húzogatja. – Mi lesz a sorsa, ha sikerrel jár? Többé nem bízik senkiben.
– Dehogynem. Bennem bízik.
– Ne hülyéskedi, gondolj bele. Mihez kezd, ha elkapta az ellenségeit? Céltalanná válik az élete.
Rajtam a fintorgás sora. – Miből gondolod, hogy elkapja őket?
– Abból gyanítom, hogy te segítesz neki. – Daniel átkarolja a derekamat. Megcsókolja a vállamat, nyakamat, fogaimat. Nem figyelmeztetem rá, hogy félbemaradt a tanácskozásunk. Jóval vérpezsdítőbb, amire most készül. Utóbb jutalmul elviszem majd az állatkertbe.

 

 

Dalia erre az estére megszívlelte az intelmeket, s végre az alkalomnak megfelelően öltözött. Farmernadrágot, sötét trikót visel, mi több, cipőt is húzott. Halaszthatatlannak tartja, hogy beszámoljon Laco szerelmi képességeiről, s mivel hasonló élményben a cowboy is szerencséltetett, megismerhetem a képet pro és kontra, akár óhajtom, akár nem. Szívtipró kollégám imázsa nem túl hízelgős Dalia végül kilátásba helyezi, hogy legközelebb kipróbálja a „másikat”. Gondolom, erre Ackerer számít, erre vallott az ingéből áradó illatfelhő, orr Delon-parfümmel azonosítottam. Jóllehet, engem szerelmi sürgés-forgás is fölöttébb szórakoztat, de jobban szeretném, ha túl lennénk a járőrözésen, és ki-ki menne a dolga után.
Míg az utcákat járjuk, az utcákat, melyek jóformán kihaltak, ahol nem randalíroznak garázdák, nem látható semminő banda, nem is sejtjük, hogy Laco bosszút forral ellenünk. Sétálgatunk Daliával, könyökünk olykor egymáshoz súrlódik, árnyékunk forgolódik körülöttünk, mindenkor a megvilágítástól függően. Beszélgetünk. Dalia viszi a szót, én pedig megpróbálom agyoncsapni közbevetett máskor jól bevált semmitmondó megjegyzéseimmel. A harcművésznő nem szívja mellre fáradozásomat. A maga ellenállhatatlan stílusában fesztelenül töri magát, hogy érdes bőröm alá furakodjék. Mire észreveszem, mit teszek, már túl vagyok néhány bölcseleten, melyekkel kellő megvilágításba helyezem munkám lényegét, de mindjárt adatokat is szolgáltatok róla.
Dalia kifakad: – Szóval azért kell korzóznod, hogy ne tudj olyan üggyel foglalkozni, amihez semmi közöd. Figyelj, kérlek. Én nem azért vagyok veled, hogy vigyázzak rád, nem vagyok kápód. Tudsz jobbat, mehetünk.
Csábító ajánlat, fontolóra veszem. Határozottabbá váló léptekkel kifelé tartunk az elhagyatott utcákból. Befordulunk egy sarkon, az épülettömb túlsó végénél díszkivilágítás, villogó neoncégér hivalkodik, zaj törtet felénk.
Léptek kopognak a hátunk mögött. Bevárjuk Lacót. A cowboy izgatottnak látszik. A cégér felé integet: – Arról jövök jókora kerülővel. Hála az égnek, hogy megtaláltalak benneteket. A lebujban valami gyalázat folyhat, gyötrött nők sikoltoznak.
Dalia beveszi, én nem. De hiába, kénytelen vagyok a harcművésznő után rohanni, hátha megóvhatom Laco hülye tréfájának következményeitől. Világcsúcsot futunk.
Mire utolérem Daliát, egy ökölvívó klub füstös, félhomályos báltermében találjuk magunkat. Ott állunk megtorpanva, meredten, sehol egy gyötrött nő. Gyűrött fürtű, acélos karú behemótok bámulnak ránk a szmogon keresztül. Egyetlen pillanat csupán, aztán kitör a lelkendezés. Vaskos tréfák száguldanak felénk.
Felöltöm hamvas mosolyomat, karon ragadom Daliát, és megpróbálok kihátrálni vele. A vak is láthatja, ez férfimulatság. Mi tagadás, Dalia is megszeppen a felismerés pillanatában, de ez nem tart nála sokáig. Közben idegtépő zene üvölt, a bokszolók túlharsogni próbálják. Éppen eleget ittak már ahhoz, hogy szenvedélyesnek tűnő betoppanásunkat a maguk kedvére értékeljék.
Három behemót is hozzánk rohan, hogy táncra kérjenek, de mivel egyikük felesleges; hajba kapnak. Az én mosolyom mind hervadtabban, hamvas vonakodásomon érezhető a közeledő vihar előszele. Az ajtó végtelenül messze van.
Dalia kiszakítja magát rajongói gyűrűjéből. Felpattan a legközelebbi asztal tetejére, és néhány pohár rovására bemutatót rögtönöz hajlékonyságból. Mutatványa egy percre összeforrasztja az ujjongó ökölvívók ajkait. Míg a meredt csend szitál Dalia leszökken az asztalról, és karomat elkapva az ajtó felé rángat.
A bűnbánó Laco éppen befelé csörtet, így tehát őt lehengerelve száguldunk az utcára. Odakinn már nem olyan sürgős. Megállunk, kissé fújtatunk a cowboy jövőjét találgatjuk, alapos okkal, mert hallhatóan újabb üvöltés szabadul el odabent. Már enyhén szánjuk a saját kelepcéjébe zuhanó Lacót. Nem kell sokáig várnunk.
A cowboy már jön is. Alig-alig önszántából, fejjel előre. Miután leporolja magát, és megigazgatja a szeme alatt viruló harmatfriss monoklit; vigyorogva ránk pillant.
– Na? – kérdezi.
– Sajátságos a humorod – közli Dalia, majd kötelességtudóan megcsipkedi Lacót és a késve érkezett Ackerert egyaránt.
– Neked ez humor? – morgom.
Dalia újra kezdi ujjgyakorlatait a szomorkás hangulatban topogó férfiakon, mosolyát Lacóra villantja: – Menj haza, borogasd magad. Leszakadt a redőny, rálóg a szemedre. Ackerer veled megy, főz neked kamillát. Ma úgysem aktuális, hiába szeretném. Ciklusom van. Tudjátok, miért nincs a kakasnak keze?
Ackerer töpreng a problémán.
Dalia újfent megcsipkedi, közben az arcába nevet kedvesen:
– Mert a tyúknak nincs bugyija.
Elvonulunk.

 

 

Nem könnyű behatolnunk az állatkertbe. Nem az a legfőbb baj, hogy magas a kerítés. Bennünket a túlról szűrődő hangok aggasztanak jobban. Az ember hiába olvas össze mindenfélét a vadakról, tudománya menten cserbenhagyja, ha képet nem kap a hajmeresztő neszek, lárma mellé. Fújtatás, morgásüvöltés, vonítás hallatszik.
Bemászunk, és szerencsére nem az oroszlán lakosztályába érkezünk, hanem kavicsos, ármányosan csikorgó sétaútra. A közelünkben felüvölt egy állat, találgathatjuk, hiéna, sakál vagy farkas-e. A világítás sem kedvez bátorságunknak. A hold éppen akkora, mint egy levágott körömszegély, félig felborult helyzetben ezüstlik a fekete égbolton. Felső szára mellett egy árva csillag hunyorog. A kép olyan, mint egy zászlódísz. És akár egy zászló, nem is világít. Hunyorogva settenkedünk a kavicsokon óvatosan csúsztatott lábbal, olykor a szívünkhöz kapva. Főként akkor, ha a közvetlen közelünkben lábak csosszannak, halk röfögés hallatszik, morgás hörren. Kivehetjük a kerítések körvonalait, a sétautat szegélyező fák ijesztő árnyait. Padokat kerülgetünk, bizonyára kedélyes lehet rajtuk perecet enni – nappal. Nekimegyek egy drótból font hulladékgyűjtő kosárnak. Az ütközés nyikorgó hintázásra készteti az ármányos szemetest.
A távolban némi fényt látunk, ez navigál bennünket. Torkomban dobogó szívvel kérdezgetem magam, ugyan mit keresek én itt? A választ egyelőre a fenevadak adják meg, saját akcentusukban.
A fényforráshoz közeledve látjuk, hogy leskelődésünk helyszínéül valamiféle istálló szolgál majd, de félő, a jászolban aligha a kis Jézust rejtegetik. Az építmény bejáratának közelében zebracsíkosra festett furgon álldogál, egy férfi sétálgat előtte cigarettázva. Társai odabenn tevékenykednek. Nyugalmuk csorbítatlan, hangosan beszélgetnek, nevetgélnek.
Kissé oldalra térünk. Ebből a szögből meglátjuk a furgon takarásában veszteglő személykocsit. Fejembe diktálom a rendszámokat, márkákat. Amikor úgy vélem, elég közel vagyunk a furgonhoz meglapulunk egy bokor mögött, azzal az idegesítő tudattal, hogy pár méterrel távolabb valami mozgékony állat rohangál ketrecében. Aggodalmamra príma vigasszal nyújtok gyógyírt: ha az istállófélében és környékén ténykedő férfiak felfedeznek bennünket, jóval szakképzettebben fognak széttépni, mint bármely vérengző bestia.
Egyelőre fiktív a félelem, a derék urak munkájukkal foglalkoznak, zsákokat hordanak a furgonba. A csomagok külleme nem árulkodik a tartalomról, de el tudom képzelni, hogy nem széna, szalma, nem is zab van bennük. Az öt férfi beszélgetése eloszlatja maradék kétségeimet. Mit ad isten, kiderül: kábítószert rámolnak. Pillanatnyi jókedvük a mulandó biztonságé. Amint kihajtanak az állatkerti raktárból, hogy széthordják az árut, jóval idegesebbek lesznek.
Lépteket hallunk, hátulról. Odalesek a vállam fölött. Jegessé dermed a vér az ereimben. Odafenn két ágasbogas agancsot pillantok meg, alattuk a szarvast. Nem épp képeskönyvbe illő példány. A bika közeleg, aztán megáll mellettünk, és finnyásan a bokor levelébe harap. Herseg szájában a növény, levének néhány cseppje a vállamra pottyan.
– Hé, mi az? – nyugtalankodik az egyik férfifejét felénk kapva.
Gépiesen megmarkolom zsebemben a pisztolyt. Hallom, Dalia teleszívja levegővel a tüdejét, s megpróbálja beosztani az éjszaka hátralevő idejére a készletet.
– Csak Moby járkál – legyint egy kockás inges, pipázó árny a furgonnál. – Szelíd; nappal is szabadon van a látogatók között.
– Lehet egy ekkora állat szelíd? – morogja kétkedőn az előbbi pasas.
– Talán közeledik a szarvasbőgés, azért nem alszik. Ne félj, benned nem fog kárt tenni, feltéve; hogy nem vagy sárló tehén.
Míg e dialóg zajlik, Moby elunja a legelészést. Orrvégre tűz bennünket. Engem hamar kirostál érdeklődése homlokteréből, de Dalia valamely okból felcsigázza kíváncsiságát. Barátságosan szuszogva, agancsaival a jótékonyan rejtegető bokor gallyaiba akadva tetőtől talpig végigszimatolja a harcművésznőt. Kuncogó hangokat hallok, olyan halkan, hogy szinte csak rémlenek. Ha nem a szarvas vigyorog, más nem lehet, mint Dalia. A helyében nem lenne kedvem tréfára venni az agancsos tolakodását.
Moby halk horkantásokat hallatva dobol a patáival. Mit sem zavarja, amikor kezemre lépve lehúz róla némi bőrréteget.
Fojtott a hangom: – Dalia, én modern nő vagyok. Mégis azt hiszem, hogy szarvasbikákat nem kellene csipkedned.
– Hozzá sem értem – suttogja ártatlanul.
Bármit állít, Moby viselkedése egyértelműen széptevési szándékra vall. Ilyen nincs, gondolom kihűlő végtagokkal. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy nagyra értékelhessem a nem mindennapi szituációt.
Dalia megérinti a kezemet. Rögtön utána Moby rátapos. Beleharapok a nyelvembe; hogy ne sikoltsak fel fájdalmamban.
– Megpróbálok eltűnni innen – hallom. – Ezek a palik gorombák lesznek, ha felfedeznek.
Dalia megkísérel négykézláb, a bokrok, kerítések fedezékében elinalni. Nem irigylem. Amíg a fegyveresekben sejdíti a legfőbb veszedelmet, délceg szarvasa nem akármilyen ötletet forgat a fejében. Moby csaknem verselgetve, táncos léptekkel követi választottját. Kísértetiesen hasonlít bármelyik megveszekedetten udvarolgató férfira. Olykor fenyegetően elbődül, mintha intené fajtársait, hogy ne merészeljenek közeledni.
Enyhén megkönnyebbülve utánuk nézek. Ez alatt az egyik férfi beül a személykocsiba, gyújtást ad, és elhajt. Társai megjegyzéseiből kiviláglik, hogy ez az autó hamarosan rendőrkézre kerül „megbeszélés szerint”. Míg vezetője „sikerrel megszökik”, a kocsiban levő csekély mennyiségű kábítószer „horogra akad”. Az információt elemezgetve még egy fokkal jobban kedvelem Marcelt. Mielőtt átadnám magam az elégedett hangulatnak, patadobogás, sakálüvöltés hallatszik.
A rakodó férfiak is fel-felkapják fejüket a lármára. Aztán beülnek a furgonba, és elhajtanak. Egyedül maradok az idegesítő sötétségben. Megérintem az órámra szerelt érzékelőt. Valahol, az állatkert közelében Belloq ül egy kocsiban, hallja a jelzést és a furgonra ragad. Értesíti láthatatlan társait s elindulnak ezen a csigafonálon, amely vagy elvezet az Aranyfogúhoz, vagy nem – ha ezt az éjszakát nem álmodom.
Füttyöt hallok a távolból. Jeges verejték csurog a gerincem árkában. Felemelkedem, és elindulok a kerítés felé. A szórványos füttyögetések vezetnek. Egy bestia ketrece rácsának ront a közelemben, ami rémület futásra ösztökél.
A betonfal alatt Moby toporog. Fenséges, férfias fejékének árnyéka a kerítésen imbolyog. A falra ülök mellette. A túloldalon a földre huppanok.
Dalia felnevet: – Még ilyet, kérlek. Pokoli szerencse, hogy a szarvasnak sincs keze. – Ezzel belekezd egy történetbe valami filmes ismerőséről, készülő természetfilmről, szelíd szarvasról, valamint a stáb egyetlen nőtagjáról; akit a bika kiszemelt magának. – A csajnak nem volt humorérzéke. Sikoltozva átszelte az erdőt, a szarvas a nyomában. Tópartra érkeztek, egy halász épp pakolászott a ladikjába. A csaj félretaszította, bepattant a csónakba, és vadul evezni kezdett. A bika jó darabon utánaúszott, mielőtt feladta volna. A parton maradt stáb fetrengett a röhögéstől. Nos, kérlek, kezdem elhinni ezt a mesét.
Mintegy mellékesen vetem oda: – Itt meg lelepleződött az Aranyfogú nevű bűnöző egyik raktára és hamarosan fény derülhet egyéb kapcsolataira is. Ha Moby elpanaszolja valakinek ma éjszakai kalandját, a mi nevünket rávésik egy puskatusra.
Dalia hosszasan töpreng az információn. Ez idő alatt finoman élveteg mosoly játszik ajkain.

 

 

Úgy vélem, Belloq hálásabb is lehetne mindazért amire az én segédletemmel tett szert. Amikor reggeltájt hazatér, eksztatikus hálának semmi jelét nem mutatja. Kissé elgyötörten beballag a fürdőszobába, és hideg zuhanyt vesz, majd ujjaival a hajába fésül, és fittyet hány a kacér borotvakésnek. Lehasított szárú farmerban, mezítláb lépdel a konyhába. Kávéfőzésre irányuló mozdulatainak láttán a megállíthatatlanul közeledő végelgyengülésre gondolok. A pasasra ráférne olykor, hogy pihenjen, ámde nem tud rá időt szakítani. Régi sérülések, sebészkések nyomait nézegetem barna bőrén, emlékek surrannak elő elmém mélyéről. Valósággal meghatnak.
– Lecsuktad az Aranyfogút? – kérdezem.
Belloq rám vigyorog. Tányérokat tesz az asztalra, letelepszik mellettem, egy pillantással ellenőrzi a sustorgó kávéfőzőt, és így szól: – Feljegyeztünk néhány címet. Öt helyen állt meg a furgon, váltva követtük Patrickékkal. Mire ezzel végeztünk, hírt kaptunk róla, hogy Fahmi és legjobb emberei lecsaptak egy személykocsira, és bár utasát elszalasztották, a rakomány megmaradt. A zsákmány mintegy húsz kiló por. Fahmi rendszeresítheti a glóriát a feje fölé. Még mindig vannak kétségeid?
Szomorúan felsóhajtok: – Valóban ennyire hülye vagy, kedvesem?
– Nagyon utálod Fahmit, nemde? Annyira, hogy kész vagy a legvadabb fantáziálásra is, csak igazolva lássad ellenszenvedet. S mindezt miért? Mert a jóember vette a bátorságot, és megdorgált valamiért.
Behunyom a szemem, kinyújtom két kezemet, s egészen addig koncentrálok, míg hittel érezni kezdem, hogy áthatol rajtam a fluidum, közrefog, beburkol. Ekkor suttogva megszólalok: – Látom az elfogott személykocsit. Sötétbarna Peugeot, az utolsó előtti kiadás. Rendszámtáblája kissé sáros. Várj csak, megtörölgetem. Így, már látom: LN 3465...
– Baromi – vigyorog a frissen érkezett Martin a fejem fölött: – Wry, a csodahekus. Transzba esik; és megmondja, ki ölt meg Olof Palmét. Egy szuggeráló fenomén.
Felrezzenek. Rápillantok sudár öcsém csupasz combjaira. Mióta hazajött, örökké bugyogónyi trópusi pizsamájában látom. Ujjongása, jóllehet folytatja, kissé erőltetettnek tűnik. – Ha kiesel a transzból, figyelmeztess. Rendkívül megtisztelő, hogy a nővérem médiumként is klasszis.
Belloq komoran kortyolja a kávéját.
– Szeretnék mondani valamit – folytatja Martin. – Talán emlékszel, volt egy barátom, neve Livio. Agyonverték. Utolsó nekifutásával eljött ide, hogy elmondja, mi történt vele.
– Martin – kezdeném.
– Fogd be a szádat – suttogja. – Egy hekus kihallgatott bennünket. Foghegyről vetette oda, hogy Liviót feltehetően nuncsakuval verték agyon. Neki persze már tökéletesen mindegy, mit derítenek ki a rendőrök, semmi sem zavarja már. Az sem ha az a nyavalyás azt szeretné tudni, hol rejtegetem én vagy Konrad azt a bizonyos nuncsakut. Érted?
Bólintok.
Martin folytatja: – A lelkes szimat odáig ment, hogy ellátogatott anyánkhoz, és arról faggatta őt vajon feltűntek-e már neki az én agresszív hajlandóságaim. Mondd, Denisa. Ha egy hekus nem rendelkezik egy morzsányi fantáziával sem, akkor az első útjába kerülő személyre akarja rábizonyítani a gyilkosságot?
Öklömre támasztom az államat. Hátha jót tesz, ha az öcskös még egy adaggal kap a pofonszériából hátha átbillen tőle: – Egyszóval nem te verted agyon nuncsakuval Liviót?
Martin megmerevedik előttem. Selymes borostával hivalkodó álla szinte előreugrik. Aztán elvigyorodik: – Kapaszkodj meg, szuggeráló fenomén. Konrad rászállt Livio csajára, Kimre. A kiscsaj előadta neki, hogy szó sem volt szerelemről, ő pusztán csak azért járt Livióval, mert ígyen akarta bosszússá tenni állandó krapekját.
Felsóhajtok. Félretolom az üres kávéscsészét. – Jönnek a pletykák a játszótér perifériájáról. A selymes állú, charme-os fiúk kinőtték a libikókát, homokozót. Motorok nyergében feszengenek, sisakrádiójuk is van. Menten azt képzelik, hogy ettől ők már férfiak. Diszkomán leányzók bugyijáért vetekednek. Micsoda trófea.
– Nem zavartatom magam – tájékoztat Martin hűvösen. – Kim apja nemrég üzletet nyitott a közelben. Egy napon megjelent nála két nehéz vagány. Azt tanácsolták, kössön velük „biztosítást.” Amennyiben havonta lepenget egy összeget, nem létezik, hogy bárki háborgatni merje. Kim apja kihajtotta a fickókat. Aznap éjjel betörték az összes kirakatüveget, másnap felforgatták a boltját. Amikor feljelentést tett, az ügyben álmatagon nyomozó hekus egy idő után azt javallotta, okosabb, ha fizet.
– Megint valami primitív filmet láttál a videón? – érdeklődöm szelíd gyanakvással.
– Egy oltárkép madonnája kacér kéjnő hozzád képest, nővérkém. Ahogyan te csodálkozol, úgy nem csodálkozik senki. Te mindig megütközöl mindenen. Sosem jön meg az eszed? Igenis, maga a nyomozó javallotta, hogy Kim apja fizessen. Ez történt. Amikor a két fickó megint tiszteletét tette megkapták a borítékot, s nemcsak azt. Kim utánuk szökött, és égig érő szerelembe esett a nagyobb vagánnyal. De ez nem is csoda, a fickó észbontó. Neked magyarázzam, érző szívű nő létedre? Cowboycsizma, fekete bőrnaci, feszesebb, mint a tulaj saját bőre. Tizenöt kiló karizom, darabonként. Szögekkel tűzdelt mellény, a hátán halálfej, lábszárcsontok. Nézz a szemembe, Den. Nem erre buksz? A szépfiút Rubem Giftnek hívják, de mivel az ő köreiben szinte kötelező a csúfnév, ő kegyetlen egyszerűséggel, csak Bestiának becézteti magát, hadd lássa a világ, mekkora az ő intellektusa.
– Tehát Bestia a tettes.
Martin végre leül mellém, nem kell a nyakamat meresztenem.
– Mézeshetek következtek a fickóval. Kim térdig lábalt az erotikus élményekben. Aztán Bestia lapátra tette őt, és a kicsi lány kieszelte, hogy felbosszantja. Livio már régen kerülgette. Következtek a diszkó fényei. Míg Livio a szerelméről ömlengett, Kim ábrándosan mesélt neki A Férfiról. A dagadozó karizmú, buja oroszlánról, a környék egyedülvaló uráról. Kim nem túlzott. Rubem Gift nem csupán az ő apjától szedi a sápot, bejáratos az összes üzletbe, kisebbekbe és nagyobbakba. De a pénzből nem sok jut neki. Ő csak a díjbeszedő, más a főnök. Persze, a főnöknek sem hullanak az ölébe milliók. Nagy a rezsi, hiszen a rendőröket is kenegetni kell, nem hájjal, hát persze. Livio szerette volna ellensúlyozni Rubem Gift oltárképét a csaj kebelében, ezért néhányszor utalt rá, hogy ő sem akármilyen baracklekvár. Regénybe illő kalandos történeteket adott elő saját élményeiből. Kim szinte odafigyelt rá. Csakhogy egy napon eljött Bestia és pattintott az ujjaival. A lányka vonakodás nélkül futott, hogy ölére vonja. Az újra belobbanó szerelemben aztán elmesélte, amit Liviótól hallott. Bestia meghallgatta.
Belloq zavartalanul tevékenykedik Martin nyugtalan hangulatú elbeszélése közben: Elmossa az edényt, felöltözik, kulcsokkal zörög. Mielőtt magunkra hagyna bennünket, Martin vállára ejti a karját.
– Az a benyomásom, kifakasztott a düh. Könnyíts a lelkeden. Talán hamarosan sikerül elbeszélgetnünk. Ha ezt az alkalmat megvárnád nem tudnék eléggé hálás lenni.
– Ne félj – vigyorog Martin a saját, külön bejáratú Istenére: – Nem tervezem, hogy személyesen verem agyon Bestiát, nem farigcsálok fakardos nuncsakut, plasztikbombát.
– Nem? – kérdezem óvatosan, Daniel távozása után.
– Szükségtelen – biztosít Martin nagyvonalúan. – Bestia úgyszólván ártatlan. Ő csak afféle vagány a te szavaiddal élve a vezérállat, a csapatban domináns egyed. Nem is veszik őt túlságosan komolyan a te bűnüldöző kollégáid. Valójában azonban ő a fegyverhordozója egy – eddig ismeretlen főnöknek. Konrad megleste, kinek adja át a pénzt. Aztán azt is hallotta, amikor a fickó megparancsolta Bestiának, hogy tartson szemmel bennünket. Hallod, Den?! Bennünket, a motoros csürhét a térről, de főként az egyiket, egy Martin Wry nevű, aki testvéröccse annak a libának, aki kezd komoly bajba kerülni.
Nem reagálok. Rágyújtok egy cigarettára; és füstöt az ablak felé fújom. Figyelem, merre kóvályog kékesszürke fátyolként.
– Livio elment Kim után. Motoros szerelést viselt, úgy festett, mint egy nagymenő. Beült a kricsnibe, ahol Rubem és haverjai könyököltek. Egy darabig csak nézte, hogyan ölelgeti Bestia a csajt aztán odament az asztalához, és küzdelmet ajánlott, mint egy kelekótya cowboy. Ököl ököl ellen küzdjenek meg a lányért. Bestia előbb kiröhögte majd azt tanácsolta, kopjon le. Livio visszatért a helyére, megivott még néhány pohárkával, aztán kezdte elölről. Végül Bestia kötélnek állt. Megbeszélték, hol intézzék el a férfias ügyletet. Livio egyedül ment a találkára, Gift viszont gondoskodott szárnysegédeiről. És mivel nem bírt el Livióval, háborítatlan imázsa érdekében harcba hívta különítményeseit. Persze, nuncsaku is volt náluk. Amikor Livio nem mozdult, otthagyták. Azon az éjszakán Livio azért jött, hogy csatába trombitáljon bennünket, ez szinte bizonyos.
– Értem – felelek sápadt hangon. – Livio belepusztult a hamis bálványba. Te viszont nemcsak azért jöttél, hogy ezzel a szomorú történettel alapozd meg mai napom hangulatát. Bestia gazdájának velem van valaminő homályos szándéka. Megmondom, miről van szó, nehogy váratlanul érjen majd. Martin, valószínűleg megpróbálnak elfogni, megverni vagy meggyilkolni téged. Igen.
Martin a fogai között szívja be a levegőt, mintegy nekiveselkedve a következő mondatnak. Mégsem szólal meg. Becsukja a száját, szorosan. Tekintetét az arcomra függeszti, akár azt is hihetném cirógat vele.
Vállat vonok. – Semmit sem tehetek. Nem rejthetlek el sem téged, sem másokat. Talán gyorsabb sem lehetek náluk, nem gáncsolhatom el őket, mielőtt hozzád férnének. Talán nem is igyekszem eléggé, talán hiányoznak a képességeim. Nem ismerem őket, nem tudom, kicsodák. Lehet, hogy időben megtudom, de ez sem biztos. Három nap az élet. Három napig biztosan nem halsz meg. De egyáltalán nem biztos, hogy ez a pár nap nyugalomban múlik el fölötted.
Martin bólint. Észbontó pizsamájának zsebéből előszed egy polaroid képet. Hátával felfelé teszi az asztalra, rajta hagyja mutatóujját. Másik kezével derűsen lapockán paskol néhányszor. Már vérforraló; mennyire nem vesz tudomást közlésem tragikumáról. Mintha azt remélné ő és Konrad megelőzhetik, ami készül. Mintha nem emlékezne más történetekre, jóllehet azok éppen vele estek meg, nem is túl régen, és általában híjával voltak mindennemű romantikának, szelíd szépségnek. De mindannyiszor szoros összefüggést mutattak folyamatban levő ügyeimmel.
Martin is Wry, talán éppen ezért nem tud vele mást kezdeni a félelem, mint velem: őt is felbőszíti, stimulálja. De hozzá ő férfi, maholnap végképp az és mert bálványa Belloq, hát megtanult tőle hallgatni, arcjátékot leplezni, elleste szigorát, azt a csökönyt, amitől mindannyiszor az égig bőszülök.
Megfordítom a fényképet. A leírásból tüstént Bestiára ismerek. Recsegően feszes bőrnadrág, szöges mellény, csupasz mellkas, bikanyak, vagányarc. Szívdobogtatóan süt belőle az átható szexuális vonzás csakúgy, mint az agresszió. Ép olyan, amilyennek lennie kell. A felvételen hanyagul egy kocsi ajtajának dől, arcát a mellette álló hasonszőrű, de legalább egy évtizeddel idősebb férfi felé fordítja. Ez utóbbi érdekesebb.
Ezzel a pasassal kétszer találkoztam. Egy rossz kedvű éjszakán; amikor kocsimba rángattam az átlőtt lábú Marcelt. Akkor ez a pasas rendőregyenruhát viselt, mélykék Forddal furikázott. A következő alkalommal az El Diablóban hozott össze sorsunk, ő bámult meg, ő állt a hátam mögött, amikor az atrocitás kezdetét vette. Később ő sebesített meg Lipowskit, s azóta senki sem látta. Nem-e?
Nem ment messzire. Itt kering körülöttem, pénzes borítékokat vesz át Bestiától, mert a környék gazdájának véli magát, hiszen ő ügyel az üzletek épségére, sérthetetlenségére. Ő nyilván azt is tudja, ki küldte utánam a teknősembert. Tudja, ki a főnök, az a személy, aki a nekem kirótt ultimátum hátterében rejtőzködik. Tudja, kiket szándékoznak célba venni ahhoz, hogy meggyőzzenek erejükről például „a motoros csürhét a térről”, testvéröcsémmel.
Martin hálósortja eltűnik a bezáródó ajtó mögött. Még egy pillantást vetek a kezemben szorongatott felvételre. Konradra gondolok, amint kiszáradó szájjal, hevesen dobogó szívvel settenkedik Bestia sarkában, tenyere az izgalomtól rányálkásodik a fényképezőgép dobozára, elhomályosul a tekintete, amikor a keresőbe pillant. Mégis elkészíti a felvételt, kihallgatja Bestia és a gazda beszélgetését, s már nemcsak Livio gyilkosának szól érdeklődése, megint sejti, hogy a halál még nem távozott a színről.
De vajon tudta-e, hogy nem feleslegesen vállalta a kockázatot? Lezárt szemhéjam mögött felpörög egy filmvetítő. Az emlékképek túl gyorsak, zaklatottak. Tüzet látok, szétpukkanó hajót, a folyó ólmos vizén bukdácsoló halott zongorát. Régről őrzi elméjében ezt a filmet Konrad is.

 

 

Laco mélybíbor monoklit visel a szeme körül. Caporalját szívja, hintáztatja a széket, és fenemód vidámnak látszik valamitől. Jól sejtve, hogy ezzel felbőszítem, nem firtatom boldogsága természetét.
Különösen azért nem, mert Donald vonja magára a figyelmemet. Asztalán, a félretaszított írógép helyén ott hever elmaradhatatlan, felcímkézett füzeteinek teljes kupaca. Barátom fél kézzel a telefonkagylót markolászva, másik kezével egy tollat megragadva ír és beszél egyidejűleg. Ezt a tevékenységet csak annyi időre szakítja meg, hogy hangos trombitálással kifújja az orrát. Olykor szabad füle mögé döfi a tollat, és az előtte sorakozó cseppentős üvegek között válogat. Felváltva csepegtet az orrába és a szemébe. Egyetlen túlcsorduló hurut.
Amikor megpillant, elgyötört pillantást vet felém, aztán betapasztja a kagylót, és rám morran: – Iris nemrég hívott az isten tyúkszeméről. Nincs bébi, nem megfelelőek az okmányaink. Most képzeld el. A világ egyik fele tele van elhagyott, elárvult csecsemőkkel, gyerekekkel. A másik felében ott vannak azok a házaspárok, akik ebben a tekintetben képtelenek az önellátásra. Közöttük pediglen ott van a bürokrácia, mint egy vasfüggöny. Nem csoda, ha virágzik az illegális gyerekkereskedelem.
– Nem értem – felelem tűnődőn.
– Nem érted – morogja Donald. – Mintha érteném. – Míg a vonal túlfelén valaki tovább várakoztatja, ő ugyanabból az üvegcséből egy-egy cseppet az orrnyílásaiba és a szemréseibe juttat. Amikor végez, rám tekint. Látványa meglehetősen gusztusmentes. Immár az orvosság is csordogál belőle. Hangja fátyolozott, úgy hat, mintha három ólomajtón keresztül jönne. – Megbolondulok. Ahhoz; hogy az árva gyereket felnevelhessem, hovatovább nyolc kiló papírt kell begyűjtenem. Igazolnom kell; hogy valóban nem tudom önerőből előteremteni: képtelen vagyok fajtám reprodukálására. Kell oltási bizonyítvány, keresztlevél, iskolai végzettség, szociális helyzet, munkahelyi javaslat, kutyafüle. – A vonal másik végére várt illető iránti tapintatból lefedi a telefonkagylót lepedőnyi kockás zsebkendőjével. – Tudod mit? Felhagyok a regényírással. Lombikbébiket fogok tenyészteni. – Közben tovább ápolja szem- és orrhurutját. Mivel Laco leplezetlenül szórakozik rajta, tekintetét a cowboyra szegezve lecsavarja egy üvegcse kupakját, majd ugyanazzal a mozdulattal bal szeme kötőhártyájára loccsint – a hibajavító festékhez használatos hígítóból.
Egyszerre sikoltunk fel, én figyelmeztetésként, ő már kínjában. Laco nyomban feltalálja magát. Felpattan, és hozza a monoklija ápolásához előkészített kamillát. Nem sajnálja, kiöblíti vele Donald szemét, ingmellét is. Rászól a földön szűkölő páciensre:
– Ne ríj, pipi!
Donald belehallgat a kezében szorongatott kagylóba, aztán ránk rivall: – Halkabban, ha amott meghallják ezt a ricsajt, azt hiszik, valami őrült a jövendő atya, és továbbra sem adják a szegény árvát. Kiég a szemem, a fenébe. Miért nem szóltatok?
– Jobban vagy? – puhatolom gyengéden. Ahogy elnézem, épp ideális apa válhat belőle. Nem elég, ami arcnyílásaiból szivárog, ráadásul kamillateában ül a szőnyegen, a kagylót úgy markolja, mint vízbefúló a mentőövet, melyről kiderült, hogy nehezebb a víznél.
Laco nem bír magával. Lehuppan a szőnyegre, hátraveti fejét, és önfeledten röhigcsél. Végül azt mondja elcsukló hangon:
– Reggel jöttömben a fal mellett osontam. A monokli miatt. Az volt az érzésem, mindenki engem bámul. Erre itt ül Donald, térdig takonyban. Kezd csökkenni alsóbbrendűségi érzésem. Nem telik bele két perc, látom, hogy elsurran a folyosón a Főnök, ő is feltűnően a fal mellett. Látnod kellene. Menj, Denisa, nézd meg. Valami homokzsáknak nézte a fejét. Egyedül te vagy épkézláb. De meddig?
– Mi van a Főnökkel? – kérdezem. Hangom mély kútból jön.
Laco vállat von. Donald elcsendesedik a szőnyegen, íróasztala lábánál. Kockás zsebkendőjét a fejére borítva némán szenved. Otthagyom őket.
Laco nem túlzott. A Főnök vérforralóan megcsúnyult, mióta nem láttam. Bal szemöldökét néhány varrat tartja vissza attól, hogy a szemére hulljon. Orra háromszorosára növekedett, változatos színekben pompázik, több helyen rövidebb-hosszabb vágások éktelenítik. Jobb szeme körül bíborszín karika, szemhéja ödémás. Arcbőrén is számtalan zúzódás váltakozik vágásokkal. Felső ajka duzzadt, elfedi az alsót.
– Miért nem maradt otthon? – kérdezem.
Összefűzi az ujjait. Azok is bőrhiányosnak látszanak. Legalább ő is ütött, gondolom megkönnyebbülten. Hallottam rebesgetni a Főnök előéletéről. Ő is volt fiatal.
– Hihetetlen mázli – mosolyog rám. – A fogaimra mindig vigyáztam. Látja, most sem lett bajuk.
– Látom. Mi történt?
– Legurultam a lépcsőn.
– Ezt a szöveget már a kapuőr sem vette be, nemde?
– Csakhogy a kapuőr tapintatos – feleli. – Miért van egy olyan furcsa érzésem, hogy maga most kihallgatást vezet, Denisa?
– Nem téved.
Elvigyorodik. – Megtámadtak tegnap, éjjel. Az utcán. Négy suhanc.
– Miért? – firtatom szigorúan.
Megpróbál rám nézni összedrótozott szemöldöke alól. Nemigen sikerül. – Miért? Minden este futok fél órát, évek óta. A négy vagány ott lődörgött a házam körül. Az egyik megkérdezte a nevemet, de nem várt választ, rögtön ütött. Egy darabig álltam a sarat. Fémszöges bőrkesztyűt viseltek. Ismeri, amolyan piramis formájú, kihegyesedő szegecsek. Bizsu. – Elfintorodik. – Most csak az arcomat látja, de a melegítőm is elrongyolódott! Az Adidasom is.
– Ne szórakozzon! – morgom.
Letesz róla, hogy a szemembe nézzen. Vigyorgással próbálkozik. Kísértetiesre sikerül. – Tudom, mit akar hallani. Meghallja. Nem szeretek dicsekedni, nem is fogok. Mindenesetre a bemelegítést követően egész jól a formámra találtam. Egyszóval a vagányok végül megfutamodtak. Meg kell mondanom, érdekes látványt nyújtott utánuk az utca.
– Ne cizellálja.
– Egy szóval sem. – Benyúl a fiókjába. Tiltakozó kézmozdulatom hidegen hagyja. Jól sejtem: demonstrálni készül. Talán valamelyik vagány letépett lágyrészét teszi elém az asztalra? Óvatosan előhúz egy papír zsebkendőt. Fellebbenti sarkait. Fogakat látok, egy sem ép.
– Rókázni fogok – figyelmeztetem.
Elcsomagolja a törmeléket. Elém hajít egy rongyos bőrkesztyűt, amit kézfejétől az öt ujjáig szegecsek borítanak. Némelyik szegecs eldeformálódott. Egyik-másik fekete a rászáradt vértől. A Főnök vérétől.
– Amikor elfutottak – mondja, ujjaiból csokrot kötve – egyikük azt kiabálta, hogy Denisa kerül sorra. Maga.
Bólintok. – Én vagyok Denisa Wry.
– Eszerint maga lesz a következő.
– Szeretem magát – sóhajtom. – Tudja már, hogy kik voltak a támadói?
– Itt ez a kesztyű. Keresse meg a gazdáját.
Rágyújtok egy cigarettára; és szótlanul fújkálom a füstöt. Főnök arcában gyönyörködöm, egyéb sérülései nem is előnyösek, az bizonyos, hogy csinos szerecsenajkakra tett szert.
Mosolyra feszíti őket. – Nos. Nemcsak én töltöttem testmozgással az elmúlt éjszakát. Fahmiék sem tétlenkedtek. Húsz kiló kokain nagyon szép zsákmány. Eszmei és anyagi értéke egyaránt szembeszökő. Tehát Fahmi főfelügyelő megerősítette pozícióját. Ha ő azt fogja mondani, hogy maga ártalmára válik a rendőrségnek, mindenki elhiszi neki.
– Ez csak természetes – bólintok.
– Mihez kezd majd, ha kijön a börtönből, Denisa? – Nyájasan rám mosolyog. Aztán folytatja. – Olvasgattam a jelentéseit. Mialatt engem bőrkesztyűsök inzultálnak a házam előtt; maga és a híres művésznő egy szál garázdát, vagányt, stricit talál az utcán. Ugyanakkor a szemei karikásak, arca nyúzott, kialvatlan. Nem tudom, de sejtem mivel tölti az időt, Denisa. Csak siessen.
– Maga pedig tanuljon. Manapság egyetlen felkapott személyiség: politikus, rendőrtiszt, gyártulajdonos nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy szokásai legyenek. Ne futkosson éjjel a ház körül, ne használjon unos-untalan egyazon útvonalat, ne bízzon holmi telefonszerelőkben, hordjon fegyvert. Ez van. A bűnüldözőkből bűntől üldözöttek váltak.
– De maga megmaradt játékosnak, nemde? Játszik a szavakkal, a tűzzel, az életével, immár mások életével is.
– Alkalmazkodom a szemben álló felek által diktált játékszabályokhoz. Higgye el, kelletlenül.
A Főnök belebújtatja kezét a szegecsekkel ékesített kesztyűbe, aztán megcsodálja. Felemelkedem a székről. Végighúzom tenyeremet a piramisok csúcsain.
Lehúzza a kesztyűt, és felém nyújtja. – Különös bolond maga.
– Nincs két egyforma őrült az ötmilliárd közt, ezt maga is tudja. – Zsebre vágom az emléktárgyat. – Látja, ez az, ha a sztereotípia a szemétre kerül és a bűnözők, igenis, kesztyűs kézzel bánnak velünk.

 

 

Megtekintem a Fahmi és legjobbjai által zsákmányolt autót. Abszolúte semmi meglepetés nem ér láttára. Ugyanaz a kocsi, melyet az állatkertben láttam. A „csali”. Így adózik a Kokókirály. Amit megspórol az adóhivatalon, a rendőrség szájának befogására szánja. Jochen Fahmi az én emberem. Emlékezem az összefonnyadt fogműves szavaira. Vonakodott kimondani a nevet, melyre az Aranyfogú hivatkozott sok év előtt. Később irult-pirult Marcel ápolónője is, amikor el kellett ismételnie; mit hajtogatott a beteg lázálmában. De hiába a bizonyosság, egymagam nem tanúsíthatom, hogy saját vájtfüleimmel hallottam, amikor az állatkerti pasasok elbeszélgettek a csalikocsiról. Dalia aligha tanúskodhat mellettem, mert éppen a szarvasbikával kergetőzött a ketrecek között. A fogművest sem hívhatom meg a tárgyalásra. Ő már csak egy spiritiszta szeánszon mesélhetné el élete utolsó férfias kalandját, a leskelődést, a kihallgatott párbeszédet.
A tengeröbölben lejátszódott eseményeknek én voltam egyedüli szemlélője; immár egyetlen túlélője vagyok, én tudom, hogy jóval több csomag hevert a motorcsónakban, mint amennyivel Fahmi később elszámolt.
Jochen Fahmi sérthetetlen. Puritán módon él, árnyéka sem vetődhet rá a gyanúnak, hogy megvesztegették volna. Nem is vesztegették meg. Bizonyosra veszem, nem fogadott el egy fabatkát sem. Ő az a becsületes rendőrtiszt, akit nem lehet megkenni. Híreszteli, hogy megölték a fiát, felesége elhagyta. Így hát érthető, ha elszántan harcol a kábítószer-kereskedelem ellen, persze. Logikája ismerős. Mióta a teknősember megzsarolt, én is azt forgatom a fejemben, hogy eltávolítsam magam mellől a szeretteimet. Csakhogy mégsem evakuálhatom a fél várost. Hozzátartozóim, barátaim maradnak tehát, legfeljebb olykor megverik őket, hogy kezessé tegyenek. Időt nyerek, amíg az együttműködés látszatát keltem. De azért emlékeztetnek az idő múlására: tegnap éjjel a Főnök arcát szaggatták fel szegecsekkel díszített kesztyűs öklök. Gondolom, nem csupán Adidasa, alatta a bőr is elrongyolódott. Konrad értesülései révén az is kiszámítható, hogy Martin lesz a következő. Tudok a levesteknős kilétéről, Rubem Giftről, hallatott magáról az álrendőr, aki olyan színű Forddal jár, mint Marcel szeme. Mégsem nyúlok, nem nyúlhatok hozzájuk. De azt bízvást remélhetem, hogy valamelyikük – jóllehet akaratán kívül – eltámogat a fejhez. Fahminak is ez a fej kell, s éppen tőlem követeli.
Az Aranyfogú nem ostoba fickó. Megszívlelte, amit hónapokkal ezelőtt tanácsoltam neki, amikor háborúban állt egy másik csoporttal. Információkat kértem tőle, elvégre jobban jár, ha ellenségeivel a rendőrség számol le, s nem maga keveredik fegyverropogásba. Akkor mértéktartóan lelkesedett, azóta azonosult ezzel a megoldással. Fahmitól kéri az ellenség skalpjait. Fahmi pedig tőlem. Ugyanakkor a másik csoport ugyanezt eszelte ki. Ezzel máris megoldódott a rendőrség foglalkoztatása. Zseniális. Ha netán a két banda elszívná a békepipát, ülhetnék ölbe tett kézzel.
Megtennék. Megtennék, de felbukkant Lobo. Tőle pedig hideglelős lesz az El Diablo-beli népség csakúgy, mint az Aranyfogú, és rettegi őt Fahmi is méltán: annak idején ő adta el a bűnözők közé beépült titkosrendőrt, Matt Lupust.
Nem is olyan bonyolult.

 

 

Soha nem voltam ennyire kevéssé időmilliomos. Garázsbeli csellengésem rossz véget ér: belém botlik Tanos mester, és magával hurcol az edzőterembe. Kezdetét veszi az aznapi daráló. Tanos egyszerűen segédjének tekint, a soros gyakorlatokat rajtam, velem mutatja be. Ezek után nincs is egyéb dolgom, mint a szerzett ismereteket belesulykolni a társaimba. Ezek pedig kellő lelkesedéssel markolásznak, hajigálnak, boldogan belém rúgnak, mikor mi a dolog. Nem mímelnek, imitálnak. Eltökélték, hogy véremet, zsigereimet ontják – és Tanos mester elmulaszt közbelépni.
Persze hogy galambepém forrpontig tüzesedik. Olyannyira, hogy a békés levezető gyakorlatok közben is vérben forognak szemeim. Fújtatok, pokolian érzem magam. Amikor a tortúra végén a csoport szertartásosan meghajol, Tanos rám kacsint. Hunyorgását nyomban sértésnek veszem tudván, hogy a mester Quasimodo barátja, s feltehetően az ő nevében járt el, amikor kitett a megpróbáltatásoknak.
A zuhanyozás sokat javít szervezetem elrongyolt voltán. Szinte felfrissülve fordulok ki a folyosóra. Tanos véletlenül éppen ekkor nyitja ki irodája ajtaját. Hívó fejmozdulata ellenállhatatlan.
A sportbarát plakátokkal zsúfolt szobácskában Quasimodo terpeszkedik a két fotel egyikében. Mintha elfelejtette volna, hogy nem túl régen kidobott lakásából, szeretetéből, mintha nem emlékezne vénasszonyos pletykálkodására, dühös szónoklatára. Rám mosolyog:
– Isten hozott: Foglalj helyet.
Kiválóan alakítja a „semmi sem történt, mi fájhatott” lezser szerepét. Elvégre Belloq unokabátyja, hidegvér a hidegvérből. Amikor leülök a közelében, előrehajol, és atyaian megpaskolja kezemet a szék karfáján. – Úgy nézel rám, mintha én lennék III. Ramszesz.
– Ha ezzel a gyatra hasonlattal kísértet voltadra célzol; nem kell olyan messzire visszakotorászni az időben. Megint ordítani akarsz velem?
Quasimodo mosolya akkor is elbűvölő, ha nem vagyok hajlandó annak látni. Hangja azonban határozott. – Nem feltétlenül fogok ordítani. Beszélgetni akarok veled. Ha egészen pontos lennék; azt mondanám, ebből a szobából nem mész ki, amíg nem tisztáztunk egy sor dolgot.
Róla az ajtónak támaszkodó Tanosra pillantok. Bólintok. Lehet, hogy valóban nem jutok ki innen mostanában. Egy tank talán még meg sem kottyanna. De kettő?
– Itt is, ott is elejtegetted, mekkora bajban vagy. Mi több, most vagy bajban igazán, amikor a tragédia nemcsak téged fenyeget, a helyzet rosszabb. Az a szörnyű, hogy emberéletek egész sora aludhat ki a te felelősségedre. Trágyában vagy, Denisa.
Még csak állig, gondolom könnyedén. Vajon mi újat mondhat az öreg barát? Tekintetemet belefúrom a szilvamagot formázó résekben kéklő szempárba. Hallgatok.
– Hol tartasz? – kérdezi halkan. – Megzsaroltak. Nem te vagy az egyetlen. Van; aki beadja a derekát. Muszáj ezt tennie. Rohadt egy foglalkozás a tied. A többieké. Tudod-e még, hogy mégis itt a helyed?
– Még tudom. – Várom, hogy nevet adjon zsarolómnak. Ha megtenné, nem csodálkoznék.
– Gondolkoztam – folytatja. – Végül rádöbbentem, hogy megértem a titkolózásodat. Nem féltél a penzióbéli rablógyilkostól. Hogyan is félhettél volna egyetlen embertől, amikor hadseregekkel szoktál háborúzni? Elkönyveltem könnyelműségnek, megbocsátottam. A csempészhajót is egyedül vártad, jogosan. Abban a stádiumban nem volt szükség tömegre. Most éppen az ellenkezőjét állítom múltkori hőbörgésemnek. Amint megtudtál valamit; hozzám siettél. Sajnálom, hogy az összes vérem felszaladt az agyamra. Megmondom, miért sajnálom. Akkor te már tudtad, hogy megint szó sem lehet nyílt harcról, szabályszerű munkáról. Mintha megérezted volna, hogy az a bizonyos viharfelhő másokra is ráveti árnyékát. Például Danielre. Daniellel és velem ellentétben te jóval korábban kiszagolod a veszélyt. Csakhogy amíg mi hajlunk azt túlzottnak látni, te képes vagy úgyszólván semmibe venni. Ez bizonyára valami olyan vonás, amit mi képtelenek vagyunk megérteni, ha nem foghatjuk fel ezt, tehát lesznek még közöttünk, köztetek villongások. Daniel a te érdekedben döntött úgy, hogy leválaszt téged erről az ügyről. Sejthette volna, hogy hiábavalóan ölti magára az ehhez szükséges zord kellékeket. Te először is őt félted, majd sorban másokat, s legfeljebb végül magadat. Most, amikor ezt végre megértettem fejet hajtok, de továbbra is állítom: elgondolásod vérforraló.
– Hosszú lesz? – kérdezem.
– Amikor Daniel az életedbe csöppent, nem tudtad, mi a dolga, de azt hamarosan kiokoskodtad, hogy „titkos küldetésben” jár. Régen volt, azóta történt egy s más, de a küldetés nem ért véget; és talán sosem lesz vége. Ezt tartsd a fejedben, Denisa. Ha nem akadsz rá a sebesültre, kimaradtál volna mindebből. Így azonban számos lap a te kezedbe került. Csakhogy a kártyák java része még neked is le van fordítva. Daniel kiszimatolta, hogy esetleg Jochen Fahmi is benne van az Aranyfogú táborában. S mivel az ő legfőbb dolga, hogy a rendőrségen belül bujkáló bűnösöket megfogja természetesen a „titkos küldetés” szellemében munkához látott. Nem könnyű a helyzete.
– Milliószor hallottam – sóhajtom unottan.
– Fahmi egyszerűen nem tehet mást, muszáj neki az Aranyfogút szolgálnia, különben a másika titkos gyereke is halott! Nem sajnálod?
– Miről akarsz meggyőzni? – kérdezem enyhe utálattal.
– Helyre akarlak tenni.
– Ott vagyok, Quasimodo. A helyemen. Megint ordítás lesz a vége, tisztán látható. Nem érdekel a pénz-e vagy más, amivel betörték a főfelügyelő urat. Ha enged a zsarolásnak, mind jobban meghajlítják a gerincét, míg végül egészen összehajtogatják. Fahmi főfelügyelő úr engem szemelt ki futószőnyegnek, rajtam keresztül akar eljutni az Aranyfogú ellenségeihez. E cél érdekében nem sajnálja bevetni a rendőrségi apparátust, az akciócsoportot, nem fáj a feje, hogy ehhez engem kell feláldoznia. Az ellenfél viszont engem próbál sakkban tartani szeretteim kiirtásával fenyegetőzve. Kényszerhelyzet, Quasimodo. Vagy Fahmi és titkos családja, vagy én és szeretteim. Nos?
Az unokabácsi fenemód elégedettnek látszik. Összeütögeti a tenyerét: – Ez az, drágaságom. Előállt a nagy helyzet. Te csak a saját zsarolóidra koncentrálsz, őket akarod fülön fogni.
– Bármin.
– Óriási: Mindennek tetejébe öledbe hullott a szerencse, Lobo képében.
– Itt ül veled szemben az ország legmanipuláltabb zsaruja, Quasimodo. Mindenki engem akar felhasználni céljai eléréséhez. Nem az elhódítandó pálma elsőbbségét vitattam, ki akartam hagyni Belloqot. Ő pedig engem, és ez így lesz, amíg világ a világ. Mit akarsz kihozni Fahmi szomorú sorsából? Ha azt, hogy Fahmi KÉNYTELEN, hallgass el máris. Kénytelen? Nem ő az egyetlen, aki ilyen kényszer alatt kettős életet él. Nem tudom őt megérteni, és tutira veszem, te sem tennéd, amit ő. Azt tennéd, amit Justitia. Hallottál már felőle? Nem hordoznál transzparenst, hogy te vagy a bosszú angyala, de csendben, loppal elsimítanád a dolgot. Még akkor is, ha beletörne végül a fogad. Fahmi személyében az Aranyfogú választása a megfelelő emberre esett. Ő hagyja magát, mi több, arra várt volna, hogy valaki megzsarolja. Az a típus; aki valaminő eszelősen szép romantikát talál ebben a helyzetben: inkognitóba vonult szerelem dugigyerek. Talán tényleg öregszel, mert lépten-nyomon meghatódsz. Fahmi perbe foghat, kirúghat, ha nem teljesítem követelését. Hallottál már görényeffektusról? Előállott. Fahmi-görény ígyen bizonykodik a rendőrség nevű tyúkólban: itten rám most haj de nagy szükség van, ki sem megyek innen, míg ekkora itt a bűz! Fahmi-görény majd kiszellőztet! Amit elmondtam, nagy-nagy rosszindulatra vall. Mi más lehet? Nincs ellene bizonyíték. Ki tudja bizonyítani, hogy ő dobta fel Matt Lupust, anno?
Quasimodo már nem olyan derűs, mint korábban. – Matt Lupus tudja bizonyítani, és most rádbizonyítom, hogy hülye vagy, Denisa. Bármi bajod van is Fahmival, tartottad a szádat, mégsem voltál eléggé okos. Egyszerűen nem tudtad megállni, hogy ne tarts be neki, ezért Donald kutyáját LOBO névre keresztelted, és gondoskodtál róla, hogy ezt Fahmi is meghallja. Pedig akkor már a bögyében voltál. Azt hiszed, a tengeröbölben te voltál az egyetlen szemtanú? Akkora tömeg lehetett nyilván, mint egy május elsejei felvonuláson! Fahmi odarendelte néhány emberét, mert az Aranyfogú féltette a szállítmányát. Ott leskelődtek a kábcsoport emberei, páran a vízen rejtőztek egy csónakban, de miattad nem tudtak közbelépni, amikor kitört a balhé, miattad, mert akkor téged is meg kellett volna ölniük. Nagy mázlid volt, ott a fejed fölött vitatták meg egymással a rádiójukon, hogy nem ölnek meg, hanem a kedvedért rendeznek egy kis színjátékot a kikötőben, és így az Aranyfogú is visszakapja áruja egy részét, a glória is felragyog a kábcsoport feje fölött. Mindezt az egyik nyomozótól tudom, aki jelen volt akkor. Nem önszántából mesélte el. Tudod, hol van most a fickó? Elvonókúrán. Megpróbálják kigyógyítani narkomániájából. Foglalkozási ártalom. Mit is akartam ezzel mondani? Azt, hogy Fahmit elkapjuk az emberein keresztül, te ne foglalkozz vele, bízd ezt a nyomorékra, Quasimodóra és a srácokra, akik senkinek nem tűnnek fel, nyugodtan dolgozhatnak. Rajtad a világ szeme, és nemcsak azért, mert nem hordasz melltartót. Wyne-ék is megőrzik az ártatlanságukat – látszattá. Ha most eláruljátok, kit tartotok ellenségnek, többet nem kergethettek egyetlen korrupt rendőrt sem, mert nyilvánvaló lesz valódi célotok. Fahmit az Aranyfogúval együtt – mintegy mellesleg – kell tálalnotok. Ha Lobo előkerül, még könnyebb lesz a dolog. De nehogy megszédítsen a helyzet vadromantikus volta. – Quasimodo kiszáradt torokkal gyömbérszörpöt kortyolgat, mivel Tanos mester felhagyott az ajtó őrzésével, és úgy döntött, hogy felszolgálja ezt a förtelmet. Visszautasítom a poharat, és rámosolygok Quasimodóra.
– Mennem kell. Nem véletlenül ejtegettem el, hogy botrány készül. Rendezkedjetek be védekezésre. Egyébként még szükség lehet rád, Justitia.
– Akkor tehát megegyeztünk végre.
Nem felelek. Kilépek a folyosóra. Quasimodo, Belloq, Martin és társai mellettem állnak, ez immár világossá vált, s ha ők velem tartanak, hiánytalan a legenda: a Justitia-kommandó.

 

 

Visszamegyek az irodába, hogy megérdeklődjem kerestek-e. Laco elsietett a dolgára, Donald gyulladt szemekkel pötyögteti írógépét. Nincs üzenet a számomra. Ez viszont azt jelenti, hogy Cydel megbeszélt találkám nyélbe üthető. Lesz-e a mai napnak egy-két órája, amit alvással tölthetnék? Igen mintha nem is lennék túlsággal kimerült, megmelenget más óhaj is, léha természetű, csakhogy ennek kivitelezéséhez Belloq személye kívánatos.
A telefon megvárja, amíg majdnem becsukom az ajtót magam mögött. Donald a folyosóról ordít vissza. – Téged keresnek – nyújtogatja felém a hallgatót.
– Danielle – sóhajtja valaki a vonal túlfelén. – Szereted a zenét? Igen vagy sem, a palotátok közelében találsz egy hanglemezboltot. Marcel félretetetett neked egy kazettát. Kérjed, és megkapod, de otthon hallgasd meg, intim a témája.
– Nincs időm erre, Marcel – felelem fáradtan. – Én veled akarok találkozni. Ha nem máris, akkor tegnap.
Marcel felsóhajt. – Ne kapkodjuk el a dolgokat Danielle. Valaki elbújt előlem, és én kezdem megtalálni. Ez fel is őrli az összes erőmet, ne feledd, rozoga vagyok. A felfordított kövek, amikkel kedveskedem neked, arra szolgálnak, hogy ébren tartsák irántam az érdeklődésedet. Adj időt, hogy talpra álljak.
– Én nem érek rá kövek alatt bogarászni!
– Attól a pillanattól kezdve tengersok ráérő időd lenne, amelyben valaki egy nagyobb kővel lefedne téged. Kelülendő, hallgass rám. – Marcel bontja a vonalat.
Magamon érzem Donald érdeklődő tekintetét. Ráfintorgok, és kiszáguldok a szobából.

 

 

A kazettát valóban megkapom. Zsebre vágom, és behuppanok a kocsimba. Máris elkéstem a találkáról, de talán Cyd megvár. A konspirációnak hála kellemes helyben egyeztünk meg. Kaméleonpillantású barátom bámulhatja az ólmos hátú folyót, amíg engem vár. Ha megvár.
Elfog a kísértés, hogy máris a magnóba csúsztassam a kazettát, hátha perceken belül többet tudhatok Matt Lupusról, mint bárki más. Nem teszem, mert gyanítom, hogy a küldemény tartalma lebilincselőbb annál; semhogy vezetni, mi több, száguldani tudjak hallgatása közben.
A gyorshajtás teljesen leköt, így aztán időbe telik, amíg gyanússá válik ugyancsak szélvészként közlekedő kísérőm. Amikor felfedezem, a szokottnál jobban elhagy a nyugalmam. Hogyne; féltem a kazettát, de nemcsak azt, hát persze. Talán most is csak fenyegetni akarnak, a feltűnő kíséret része a gerincemet ropogtató pszichózisnak, viszont az is lehet, vége a rémisztgetésnek, megkapom, amit a Főnök. Fegyverem nincs, a szöges kesztyűt leszámítva. Be vagyok zárva ebbe a négyajtós kaszniba. Egyetlen reményem a jobb talpam lehet: tövig nyomom a pedált.
Akad még egy aprócska remény: hátha tévedek. Másnak is lehet halaszthatatlan rohannivalója. Lehet; de ez a más határozottan engem kerget romlotthús-zöld Volvójában ülve. A sötét szélvédő üveg miatt azt sem állapíthatom meg, másról vagy másokról van-e szó.
Az utamba kerülő valamennyi közlekedési lámpa piroslik, de egy idő után sikerül kiölnöm magamból jólneveltségem kényszerét. Már nem állok meg nekik. Ebből a tettemből érdekes helyzetek adódnak: kisebb teherautók, nagyobbacska kamionok rontanak rám a különféle kereszteződéseken és az ütközést csaknem mindannyiszor sikerül elkerülnöm. Életem (kazettám) mentésére irányuló, manővereim mégsem hibátlanok. Így hát elvész a kocsim hátsó lökhárítója, enyhén behorpad a jobb első ajtó. Kürtök rikácsolnak, átkozódnak a nyomomban.
A Volvo jön. Jön; és nincs rajta egyetlen karcolás sem, talán porszem sem érte, mintha nem is űzőcskézne velem. Volvósék tudnak-e a nálam levő kazettáról? Mi egyébért kergetnének tolakodó módon? Ha mégis valami másért, az sem vigasztal. Amint reám tehetik a mancsaikat, övék a kazetta.
Megfog egy útkereszteződés. Eltökélt szándékom ellenére sem mehetek tovább, mert a merőleges utcában népes menet vonul, énekelgető, kiöltözött, táblákat hurcoló kisiskolások. Szinte toporzékol alattam a kocsi, de hiába lesem feszülten, hol a sor vége, mikor ballagnak el végre a felvonulók. Türelmetlenségemben arra sem veszem a fáradságot, hogy megtekintsem valamelyik táblájukat: vajon mivégre tódultak ki az utcára. Éppen elég tény az, hogy itt vannak. Azt lesem inkább, mikor ütnek rajtam a két kocsival mögöttem veszteglő Volvo utasai. De talán mégsem teszik – egyelőre. Esetleg adnak magukra. Az ifjúság helyes nevelése létkérdés. Példamutató módon kell viselkedni. Hogy tetszene, ha ezernyi kiscserkész szeme láttára nekem esnének?
A mellettem várakozó sámlilapos sportkocsiból jó ideje vigyorog felém egy férfi. Az égnek hála végre felfedezem benne Russel Beldent, a szívtipró rádióriportert! Meglehet, ő most is a Kék Lagúna nyomában jár, nekem kapóra jött. Russel áthajol az ülésen, szemmel láthatóan mond is valamit, de hangja elvész, mert a kiscserkészek torkuk szakadtából énekelnek.
Kissé zaklatott mosolyt villantok Russelre, s ekkor érkezik a nagy ötlet. A kiscserkészek utolja éppen láthatóvá válik a keresztező utcában. Rövidesen folytathatom tehát eszeveszett rohanásomat. Rövidesen elkaphatnak Volvósék!
Bal kezembe veszem a kazettát, s mintha kezet szorítanék Russellel, odacsúsztatom a tenyerébe. Megpróbálok rákacsintani, de ez aligha sikerül remekbe. Legfeljebb azt hiszi, az arcidegeimmel is baj van.
Ezután rátaposok a gázra, és két centivel az utolsó kiscserkész sarka mögött elsuhanva tovább üzetem magam. De merre? Volvósék megszállottnak látszanak, képesek ezt folytatni az idők végezetéig.
Ezen a ponton kedvem támad szájon vágni magam. Azon az úton hajtok, amelyen a találkahelyet kell megközelítenem, s ha Cyd ott van még, talán segíthet kikecmeregnem a csávából. Ha ott van! De akkor miért adtam Russel kezébe a kincsemet? Ki az a Russel Belden?
Mégsem pofozom fel magam, mert egy tábla későn tanácsolja, ne használjam a mögöttes utat. Használom: behajtok. Az egyik sávot gőzfelhőbe burkolódzó aszfaltozógép foglalja el. Sebaj. Elég lesz nekem a másik útfél is. Csakhogy azt meg nemrég bontották fel, nem is mindenütt. Párszor elharapom a nyelvemet. Vesekövem, ha volt, elmúlik. Verejtékező munkások káromolnak, mialatt elmenekülnek az utamból. Javasolnám, forduljanak a szakszervezethez. Nincs idő, a Volvo jön!
Nincs mit tenni, nyomom a gázt. Fennhangon bátorítom magam, felfedezem, hogy dadogok, ha az út teszi, elmúlhat, ha nem, inkább járnék logopédushoz, mint azt várjam, mivel akarnak kedveskedni Volvósék. Az utca végén búcsút intek a táblának, a kocsi nekilendül alattam. Padlógázzal rohanok, fogynak mellettem a díszes kirakatok, egyre kopottasabbak a házak, mind több a gyárépület, mind gyérebb a forgalom. Megpillantom a folyót, mint kifulladt úszó a tenyérnyi szárazföld láttán a végső nekifutásra tökélem magam.

 

 

Megpillantom Cydet. A legdrágább Cyd ott ténfereg a part menti csalitban, kavicsokat rugdal, hegyes fenekén kiemelkedik a pamutmelegítő, tán még pattanásait is megszámlálhatnám. Elhussanok mellette, lábam a féken. Elvetem magam az üléstől és a jobb oldali ajtón kigurulok a földre, a nyomasztóan megcsúszó kocsi lendülete is segít. Az autó végre megáll, anélkül hogy a hátulja átmenne rajtam. Odavert térdemre rá sem hederítve felpattanok, és becsörtetek a csalitba. A víz felé veszem utamat. Nem kellett volna; a zöldár csak nemrég vonulhatott vissza, dagad a sár becuppantott bokáim körül. Bánom is én, hogy nem vagyok légies. A Volvo megáll a kocsim mögött, sőt, a hátam mögötti hangokból ítélve; éppen rajta. Ajtók csapódnak. Számolom. Három zuhogást hallok, ennyi az üldözőm?
Körülbelül mennyi időre van szüksége Cydnek. hogy megítélje, miért viselkedem különös módon. És ha felméri, mi történik? Elszalad-e vagy sem?
Nem szalad el. Dühödt morranást hallok, meg néhány csattanást. Ágak recsegnek, valaki jajgat. Ez az a pillanat, amikor óvatosan visszafordulok. Látnom kell, hogy egy vadidegen férfi felemelkedik a levegőbe, háttal a Volvóra zuhan, megdöngeti a karosszéria tetejét, majd ernyedten lefordul róla.
Elindulok a tetthely felé, már nem akarok átúszni a folyón. Fél lábszárig érő agyagban evickélek. Néhány szomorúfűz lefarag valamit a látvány teljességéből, de így sem veszítem el a lényeget. Már csak egy férfi állja a sarat a megélénkült Cyddel szemben. A másik kettő azon fáradozik, hogy visszajusson a Volvóba. Nem látszanak erőteljesnek, fittnek. Mégis elérik a menedéket. A harmadik követi társait, nem teljesen önszántából. Cyd valaminő térdrúgással sietteti. Életemben nem láttam senkit ilyen csámpás tartásban, ámde ekkora hatásfokkal verekedni.
Aztán megcsúszik a lábam, és visszagurulok néhány méternyit, a sietséget jórészt az állammal fékezem. Mire összeszedett figyelemmel megint felvergődöm a partfalon, a Volvo hátramenetben küszködik a gyatra úton.
Mielőtt még egy szót szólhatnék, Cyd oldalra vetődve felém nyomul. Teste a vállamhoz csapódik. Összegabalyodva legurulunk, a locsogó víz felé, majd bele.
Lövések robajlanak utánunk, a Volvo motorja hörögve kínlódik. Hasalunk a vízben, szememtől centire kavicsok fénylenek. Végre a motor hangjai elhalnak.
Cyd lemászik rólam. Néhány lépésnyire megpillant egy jókora követ. Nem vágja hozzám, leül rá. Végigtekint imádott pamutmelegítőjén. Egyik szemével a nadrágot, a másikkal a felsőrészt mustrálja nem látszik elragadtatottnak attól, amit lát. Aztán engem tüntet ki a figyelmével. Fantasztikusnak vélem, egyszerre nézegeti a cipőmet és az orromat.
– Ha ennyire rohantál, hogy a francba tudtál félórát késni? – kérdezi zsémbesen.
– Biztos vagy benne, hogy ez érdekel a legjobban? – Felállok. Vizes és sáros vagyok. A folyó féllábszárig ér.
– Mi érdekeljen? Itt gebedek már időtlen-idők óta. Végignéztem, hogyan hord szét egy sereg hangya egy rakás kutyaszart. Máskülönben az utolsó pillanatban futottál be, mert éppen menni készültem. Még nem született meg az a nő, akire harminc-negyven percnél többet várnék. Szerencséd, hogy hoztad a mandrókat is; mert irgalmatlanul dühös voltam már.
– Nagyon tévedsz, Cyd. Nem hoztam a mandrókat. Jöttek.
Kiönti a cipőiből a vizet. Összecsípi lábujjain a zokni fejét. Fintorogva megnyomkodja, kiszed egy kavicsot a talpa alól. Nem néz rám. – Marha mázlid volt, ezek nem akartak megölni téged.
– Honnan tudod?
– Tán nem vagy eleven?
– Ahogy vesszük. Szóval szerinted nem akartak megölni. Kár. Éppen kezdtem úgy vélni, hogy megmentetted az életemet. Nem az első eset volna.
A hízelgés most is leveszi a lábáról. Megnézi hüvelykujja belső felszínét, aztán rám vigyorog. – Valószínű, hogy el akartak vonszolni valahova. Az a baj, bizonyára nekifutnak újra. Van nálad valami, amire szükségük volt? – Mindjárt meg is felel magának: – Az nem lehet, akkor megöltek volna mindkettőnket, nem érik be szórványos lövöldözéssel. Élve kellesz nekik. Egyelőre.
– Kiknek? – kérdezem ravaszul.
– Táguljunk innen – javasolja. Felemelkedik a kőről, és fanyalogva végigmér. Felcuppogok nyomában a partfalon. Nekidől annak, ami a kocsim volt valaha. – Gondolom, az Aranyfogú menesztette utánad a mandrókat.
– Miből gondolod?
Elvigyorodik. Egyetlen legyintéssel elintézi a kérdést, aztán megfordul. – Szedjük ki a kátyúból ezt a roncsot, ha még beindul. Figyelj ide. Megszimatoltam ezt a te levesteknősnek becézett barátodat, és találtam körülötte ezt-azt. Én informállak téged, de nem szeretem, ha azt kérdezgeted, honnan tudom, amit tudok. Nem is értem, egyáltalán mi visz rá, hogy segítsek neked. Ma éjjel még utána kell néznem valaminek, addig nem nyilatkozom.
Kis szünet következik a beszámolóban, mert a volán mögé ülve gyötröm a motort, míg Cyd kívülről erőlködik. Úgy rémlik, ki akarja rántani a kocsit a kátyúból. És lőn. Kiszabadulok. Cyd behuppan mellém. Maga elé meredve folytatja: – Van egy mandró. Klasszikus módon keresi degeszre magát: kevésbé vagy jobban gyanús műintézményeket tart fenn, afféle bűnbarlangokat, pornótanyákat. Az AIDS-pánik neki is befűtött, megcsappant a forgalma. Lehet, hogy más módon próbál még jobban keresni. Ez a szándéka azonban ütközik az Aranyfogú érdekeivel. Ez már alapos ok egy jóféle csetepatéra!? Kérdezlek téged, ha te házat építtetnél, milyen sűrűn látogatnád az építkezést?
– Nemigen izgat fel, hogyan illeszkedik egyik tégla a másikhoz.
– Mert ezt a mandrót felizgatja. Gyakran megfordul az építkezésen. Ehhez mérten mégsem elég gyorsan halad a munka. Ma éjjel körülnéznék arratájt. Nehogy egy vityillót képzelj el. Ha elég szabadon szárnyal a fantáziád, magad előtt láthatsz egy szerényebb palotát, nyitott és fedett úszómedencét, nyári lakot, teniszpályát. Persze, még nem teljesen kész állapotban. Na?
– Megpróbáltam elképzelni, de nem gyújtott fel. Legjobb lenne, ha személyesen láthatnám. – Cigarettát veszek elő. – Van neve az építtető mandrónak?
– Álljon meg a menet. Mintha arra céloztál volna, hogy velem akarsz jönni ma éjszaka.
Bólintok. – Ha előbb nem lehet.
– Volt már rá eset, hogy együtt mentünk erre-arra. Volt, hogy gyümölcsözött, volt, hogy nem. Emlékszel még azokra a rambókra?
– Cyd, hagyd el a régi idők rambóit, itt a prim. Mi a neve a mandródnak?
– Mostan épp a te mandródra gondolok. Nem viszlek sehova, nem vállalom a felelősséget. Csak akkor jöhetsz; ha a mandród is ott lesz.
Kihajítom a cigarettát az ablakon. – Reggel óta nem láttam Belloqot, és sejtelmem sincs, mikor találkozom vele legközelebb. Ez idő tájt meglehetősen zaklatott a kapcsolatunk.
– Megmondtam. Vagy vele, vagy sehogy. Ebben a szaros életben többé egy szál fülest nem kapsz tőlem, ha nélküle állítasz oda, erre megesküszöm. No, az ellenfélnek Terence Renard a neve máskülönben. Válogatott szemét emberei vannak, épp hogy megvan a két lábuk, karjuk, fülük. Az agyuk legfeljebb középszerű. Ezekből nem lesz itt Jolly Joker, főként nem az Aranyfogú ellenében. Egyszer kérdeztél valami éjszakai bálról. Terryt Renard-t valaki átejtette: elárulta neki a kokókirály búvóhelyét. Ez a marha rendőrholmiba bújtatva az embereit, és rajtaütöttek a házon. Egy szál fickó volt az épületben, de az is meg tudott lógni előlük. Kergették, de nem kapták el. Miért nem? – Cyd felém fordul.
Gyanúm egyre bokrosodik: Belloq, Quasimodo, Cyd és Konradék (hát a Főnök?) jártasabbak ügyeimben, mint én magam. Nyilvánvaló, hogy kapcsolatban állnak egymással. Ha rákérdeznék, Cyd nemigen véthetné el, milyen színű rajtam a ruhadarab, amely a legintimebb. Megkérdezem.
„Mi sem természetesebb”-jelentéssel megvonja a vállát: – Bugyid halványlila, mint az én fejem volt, amikor félórát várattál. Bírom az idegedet. Azt mondom neked: Terry Renard szemétkedik veled, erre mi történik? Azért várattál félórát, hogy bugyizni kezdj? A következő sarkon kitehetsz. Estig kösd fel az emlegetett darabot, mert azt az építkezést őrzik páran. Nem grammokban beszélik itt a kábot, mértékegységeik nagyobbak. Ehhez mérten a mandrók harciasabbak az átlagosnál. Cyd elábrándozik. Mielőtt elhagyná a kocsimat megveregeti sáros térdemet. – Na, máskülönben vigyázhatnál magadra. Most gondold ki, mit felelsz majd, ha valaki megkérdezi, hol törted össze a kocsidat.

 

 

Szüleim lakása éppen útba esik Russel Beldenhez menet. Felszaladok, hátha átöltözhetnék a tervbe vett vizit előtt. Meglepetésemre apám nyit ajtót. Világéletében rugalmas ember volt, most sem rendez jelenetet sártól bontott öltözékem láttán. Letolja a szemüvegét az orrára, és végigmustrál fölötte. Arcjátékával takarékosan bánik, mégis felfedezek egy csírájában elfojtott grimaszt a szája sarkában.
– Bebújt a disznóólba. – Nem kérdezi, egyszerűen megállapítja.
– Kicsoda? – meredek rá.
Vállat von. – Tudom én? Akit üldöztél. Az egyes számú közellenség. Mi másért festenél így?
– Anyám? – firtatom az előszobán átvágva.
Lassú léptekkel ballag a nyomomban. Hangja egészen enyhén csúfondáros. – Nincs itthon. Temetésre ment. Mostanában temetésre jár. Mintha öregedne. Nagynénik, osztálytársak, azok távoli rokonai haláloznak el. És anyád kizártnak tartaná, hogy nélküle örök nyugalomra helyezhetnék őket. Be akarsz menni a szobájába?
Megtorpanok a küszöbön. Apámnak igaza lehet. Pufogva peregnek rólam a megszáradt agyag s sárkoloncok. Irányt változtatva a fürdőszobába lépkedek. Az ajtót nyitva hagyom, csupán a zuhanyozó függönyét húzom be. A zizegő vízsugár alól dirigálok.
– Légy szíves nézz nekem valamit anya ruhái közül. Valami huszadik századi öltözetre gondoltam.
Visszasüvít: – Azért, mert temetésekre jár, még nem lett belőle vénasszony, hé. Épp csak elindult arrafelé. Emlékezhetnél, kiváló ízlése van. Nem örökölted tőle.
– Nem, mert tőled is kellett valamit örökölnöm, nemde?
Törülközöm. A milliónyi önéletrajzi vázlatra gondolok. Hogyan is írhattam volna értékes élettörténetet áthelyezési kérelmemhez, ha egyszer nem tudom visszaadni azt a hangulatot, amely az úgynevezett szülői ház sajátja volt valaha? Még a mai nap is érződik belőle valami. Talán áthatotta a falakat, bútorokat, a fürdőszoba márványburkolatát. Lemosom arcomat, újra. Belebújok egy csipkekötésű pulóverbe, felveszem a szoknyát, s nem teszek kritikus megjegyzéseket apám választására.
– Anyád fehérneműt is visel – jegyzi meg ő.
– Én is viselek. Halványlilát.
– Úgy értem, azon kívül. Neked már sejtelmed sincs róla, hogy léteznek kombiné, melltartó névre hallgató ruhadarabok is.
– Ugyan mit tartassak vele? – illegetem magam a tükör előtt.
– Nem mondom, Marilyn Monroe valamicskét bögyösebb volt. Az ilyen áttört mintájú holmik alá azért kell melltartót venni, mintha a melled lógna, nem. A holmi a férfiak szemét tartja vissza attól, hogy orrhegyig kijöjjenek.
– Sietek.
– Persze. Siess, Den. Gondolom, a szennyesedet hagyod. Csak nyugodtan, anyád majd beáztatja, ha mindjárt eldugul is a lefolyó. Innál egy pohár vodkát, ez is nyilvánvaló. Máris töltök. Ez cirka negyven másodperc. Ezalatt mondj valamit magadról és Martinról.
Szövegelése eszembe juttatja gondjaimat. Leejti a vodkás palackdugóját. Amikor lehajol érte, gyorsan megcsókolom szemüvegének bal lencséjét, mint valaha, tengersok évvel ezelőtt. Felegyenesedik, s rám vigyorog. Narancslevet folyat a kétujjnyi vodkára, kezembe nyomja a poharat. Csak ezután kapja le szemüvegét, hogy megtörölgesse.
– Martin jól van, velem együtt. – tájékoztatom. – Nem akartok elutazni valahová? Nyaralhatnátok egyet. Mondjuk, a Bermudákon, esetleg Új-Zélandon. Mostantól.
– Nocsak – sóhajt apám. Figyelmesen nézi az arcomat, szemüvegét gépiesen csuszatolja. Félő, hogy szikrát vet a lencse. – Már csak húsz másodperc. Nem utazunk el, rengeteg dolgom van. De ne törődj velünk.
Kortyolom az italt, a pohár pereme fölött nemzőatyámat nézegetem. Nem emlékszem, hogy túlzottan tutujgatott volna valaha is. Nem óvott semmitől, levegőtől, nem hitte egy percig sem, hogy cukorból vagyok. Azt hihette, helyesen nevelgetett, felkészített a durva felnőttkorra. Azt hihette, kellően előkezelt az emberiség soraiban betöltendő szerepemre. Valóban, ő megtett minden tőle telhetőt. Nem az ő hibája; hogy mégis nap nap után meglepetések érnek a világban.
A pohár feneke koccan az asztal lapján. Megmozdulok, hogy induljak. Ekkor kulcs zörren a bejárati ajtó zárjában. Odafordulok.
Anyám zaklatott arccal nyit be. Amikor megpillant, megfékezi sietségét. Arra is szakít időt, hogy kifújja magát. Aztán tenyerét a mellkasára simítja. Neheztelően néz rám.
– Megláttam a kocsidat. Azt hiszem, nem a kerekein jött el idáig, sokkal valószínűbb, hogy görgetted magad előtt. Ahogy az kinéz. Szóval semmi bajod?
Apám megpróbálja leállítani az aggodalmas kirohanást. – Szép volt a temetés? – kérdezi komolyan. Mintha egy temetés szép lehetne.
Anyám nekidől a falnak. Fehérebb, mint a tapéta. Távolba meredő pillantással válaszol. – Amolyan régimódi szertartás volt. Lassan bandukoló menet, virágözön. Hosszú beszéd a koporsó fölött.
Megérintem a vállát. – Mi a fene bajod van akkor mégis?
Nem tekint rám. – Sokan voltunk. Pár sírhellyel távolabb két munkás valaki másnak ásott gödröt. Cigarettáztak, nevetgéltek. Ó, ne mondj semmit nem volt ez baj, nem volt szokatlan. Az úton megállt egy kocsi. Egy férfi szállt ki belőle, és odasétált a gyülekezetünkhöz. Amikor a szertartás végeztével elindultunk visszafelé, a két sírásó mellett kellett elhaladnom. Az a férfi, lehet, hogy véletlenül megtaszított engem.
Anyám elhallgat. Hátrahajtja a fejét. Szaporán lélegzik. Nevetéssel próbálkozna, de eltorzuló vonásokkal nehéz elhitetni a vidámságot. – Vénülök; Den. Beleestem a gödörbe. Nagyon megrémültem. Fél percig csak feküdtem odalenn, a tarkómra szorított kézzel. Igen, azt vártam, hogy rám szórják a földet elevenen elhantolnak. Kihúztak. Tudjátok az volt a legérdekesebb, hogy nem láttam többet azt a férfit, aki meglökött. Eltűnt.
Összeszorítom a fogaimat. Nem kerülhetem el apám tekintetét.
– Új-Zélandot javasoltad? – kérdezi. – Megyek megkérdezek egy utazási irodát, indul-e járat a Holdba.
Ismét anyámat nézem. Még mindig dús, hullámos haját, tiszta homlokát, szürkészöld szemeit, mozgékony-telt ajkait. Arcbőrét; amely az évek során különös módon feldúsult, meglazult, elszürkült valahogy. Mintha egy számmal nagyobb lenne a kelleténél. Nyakán kezdődő ráncok vonalai futnak körbe-körbe. Ötvenéves jócskán elmúlt már. Valaha azt akarta, hogy zongorázni tanuljak. Legyek finom mozgású, bájos nő. Lettem, ami lettem, megemésztette már. Néha még megkérdezi, mikor megyek férjhez. Ellát, Mogorva lányát éppen úgy kezeli, mintha az unokája lenne. Bizonyára gyakrabban együtt vannak, mint gondolom. Tőle rólunk is hall, a gyerekeiről. Jóllehet, nem lakunk távol egymástól, Martinnak és nekem mindig valami másra kell az idő. Danielhez fűződő kapcsolatomról egyetlenegyszer tett megjegyzést, érdekeset. Valahányszor összefutnak, ő különös arccal szemléli pasasomat. Aztán elkapja róla a tekintetét és áthatóan megvizsgálja apámat. Legvégül elmosolyodik, alig láthatóan ringatni kezdi a vállait, elmerül önmagában. Mintha fiatal lány lenne; élete nagy választása előtt. Ez a fickó nem tehet rád akármilyen benyomást. Ez olyan lehet, aki mindenestől áthat egy nőt: áthatja, átjárja. Élmény lehet, mondta egyszer, s én bólintottam.
Anyám temetésekre jár mostanában, s csak sejtem, milyen gondolatok élednek a fejében a szertartások alatt. Most pedig egy férfi megtaszította; esetleg véletlenül. Temetésekre zarándokoló anyám eddig azt hihette, egy lépcsősor aljában áll, nézegeti, mi lehet odafenn, az utolsó fok mögött, de még nem kell lépnie. A titokzatos ismeretlen révén közelebb került ahhoz, hogy egy gondolatból tudat váljék.
Apám felváltva méreget bennünket, szemüvege mögött nagyra nőnek pupillái. Rémlő emlékeimben egy kissé lekezelő, kissé fölényes férfi él, aki úgy fogadta felesége gondoskodását, mintha valami egyebet várna tőle, nem ezt az önfeláldozást. S ahogy múltak az idők, úgy kopott el fölénye, lett mind kényelmesebb, egyre jobban tapadt anyámhoz. Mindig békében éltek, mostanában tört át közöttük valamiféle szégyenlős háborúsdi, karcolásokat, horzsolásokat hozó, kimondatlan jelszavak, szégyellem, hogy ennyire szeretlek. Végre megtanulnak játszani, a játék fájdalmát, örömét élvezni.
– Elutazhatunk, még ma – mondja apám. – A munkámat magammal vihetem. Költségvetések, kéziratok még sosem panaszolták, hogy nem szeretnek világot látni.
– A feleségek sem panaszlósak – bólint anyám, majd hozzám fordul. – Előbb azért megebédelhetnénk. Nem vagy éhes?
– Dehogynem – biztosítom az ajtóból. Aztán lefelé nyargalok a lépcsőházban. A kölcsönpulóverben irgalmatlanul viszketek, szinte fáj a bőröm, mintha csupasz vezetékkel bökdösnék. Anyám története végtelenített szalagon ismétlődik a fejemben, felszökik bennem a düh, elhomályosítja szenemet.

 

 

Russel Belden szép házban lakik. Pontosan olyanban, mint a magafajta: tündöklő ablaksorok, gondozott pázsit, garden partyk végeláthatatlan sorához alkalmas kert, hófehér nyugszékekkel, napellenzőkkel, úszómedence, lampionsorok.
Nicolette Belden fogad, mivel férje nincs otthon. Elektromos meghajtású tolószéke fürgén mozog azt a látszatot kelti, mintha nagyon könnyű lenne. Az asszony platinaszőke, fehér bőrű, szemei halványkékek, csaknem áttetszőek. Orra finom vonalú, fogai ragyogóak, tojáshéj vékonyságúnak, törékenynek hatnak.
– Mit óhajt Russeltől? – kérdezi, amikor az alkalmazott eltűnik mellőlem.
– Nemrég rábíztam egy tárgyat. Szeretném visszakapni. Nem tudja, hol van most a férje?
– Nem. Ismerhetné a munkáját. Akkor tudná, hogy ő a nap huszonnégy órájában bármikor, bárhol forgolódhat. Próbálja meg a stúdióban, esetleg hagyjon neki üzenetet.
– Köszönöm. – Csalódottan menekülnék, de ekkor visszatér az alkalmazott egy tálcával. Elfogadom a felkínált poharat, bár sejtelmem sincs, mit kortyolgatok belőle.
– Honnan ismeri Russelt? – kérdezi Nicolette Belden.
Felelek valamit. Gyomromban kő, fejemben iszap. Estig alhatnék.
– Hallott rólam, ugye? Russel mindenkinek elmeséli, hogy nyomorék a felesége. Elmeséli, hogy valaha csakis azért nősült meg, mert szüksége volt a pénzemre. Nem hagyja ki, hogy utálja az életmódunkat, a koktélokat, a partikat. Gyűlöli az öltönyt, szmokingot, nyakkendőt.
– Abban jár – felelem. A nap éppen Nicolette Belden arcára tűz, nem zavartatja magát az ellenzőtől. A fény átjárja az asszony bőrét, mintegy átvilágítja, valószínűtlenné teszi őt. Ezért csak sejtés, hogy Nicolette reggel óta koktélozik, törékeny teste valójában ólomsúlyú, gondolataiban kevés a légiesség. Fogai valóban törékenyek, nap mint nap beletörnek egy férfiba, akit Russelnek hívnak.
– Igen, öltönyben jár – folytatja. – Amint teheti kibújik belőle, s ezzel mintha a bőrét is levetné, teljesen átalakul. Pénzre neki csak azért volt szüksége, hogy szeszélyei szerint szórja, nem gondolt ő arra, hogy egy állandó életformát alakítson ki, tartson fenn belőle. Szíve szerint napról napra élne. Iszik, szórakozik, nőzik. Mindenki ezt csinálja körülöttünk, de a többiek elegánsan művelik, mintegy életformát. Russel azonban tüntet ezzel. Kezdetben még azt hittem, ez a stílus átmeneti. Megszokja, hogy megvásároltam őt a pénzemen. Megszokja, hogy pénzbe került, mint a ház, a medence, mint egy gyűrű. Megszokja, és úgy is fog viselkedni, mint az ember tulajdona. Csakhogy Russel csalódást okozott. Tüntet ellenem, és tüntetni fog, amíg él. Nem tudom, miféle tárgyat bízott rá. Nem tudom, visszakapja-e valaha.
– Konok alaptermészetű vagyok – felelem. Megszúr a félelem. Szívesen rohannék Russel után, de felesége még nem fejezte be. Rám mosolyog.
– Russel nemrég telefonált. Azt mondta, néhány napig nem jön haza. Fantasztikus műsor készítésére nyílt lehetősége.
Ha Russel és én egyre gondolunk, a műsor valóban fantasztikusnak ígérkezik. Kissé orrolok Nicolette-re, amiért ennyi ideig várt ezzel a közléssel. Ezúttal én mosolygok: – Ha netán újra jelentkezne mondja meg neki, hogy legyen észnél. A bomba, ami a kezébe került, őt tépi darabokra elsőként. Nem éri meg. Mondja meg neki, hogy nem éri meg. Mondja meg neki, hogy attól a pillanattól, amelyben elindul a műsor, földönfutó. Soha nem térhet vissza ide, de nem mehet többé sehova. Nem védi meg senki, leprás lesz.
Nicolette Belden elmosolyodik. Kiüríti poharát, elfordítja tolószékét, behúzódik a napernyő alá. Szemei elsötétülnek, ajkai feszessé válnak. Mosolya nagyjából úgy hat, mint egy jeges borogatás.
– Eszerint Russel meglelte, amiről álmodozott. Nem tudja elvenni tőle, nem tudja lebeszélni róla. Lepra? Mindig ez vonzotta. Mágnesként rántja magához mindaz; ami sötét. Nem azért kutatja a szenzációt, hogy pénzt keressen vele. Bizonyítani akar, mégpedig azt: ő nem az én értéktárgyam, ő független, szabad ember. – Nicolette elmosolyodik, valószerűtlen; finom arcára árnyékok folynak. – Nekem lesz igazam. Russel az én játékom. Kifizettem.
Nem felelek, ez nem az én világom, semmit sem tudok hozzátenni Nicolette felfogásához. Hazáig Russelre gondolok, elegáns brokátöltönyére, karcos hangjára, szívdobogtató jóképűségére. Aztán arra, vajon meggyújtja-e a kanócot, ami a saját kabátja alá vezet?

 

 

Rendes emberek nyilván leállítják kocsijukat a házuk előtt, és a kapun át közelítik meg otthonukat. Velük ellentétben én azon a környéken hagyom el a roncsot, ahonnan már nem kell sokat gyalogolnom. Besurranok egy idegen ház pincéjébe, tudván; hogy néhány nyirkos folyosón, apró nyíláson áthaladva, anyám csipkepulóverét, szoknyáját pókhálókkal, salétromfoltokkal maszatolva, rövid úton hazai pincébe érkezem. Ezen az útvonalon közlekednek a környék serdülői, amikor játszi kedvüknek engedve rabló-pandúrt vagy más kalandot adnak elő. A vasajtókkal lezárt rekeszekben tulajdonosaik nem tüzelőt tárolnak, inkább kacatjaikat és idényjellegű sporteszközeiket raktározzák. Neoncsövek futnak végig a mennyezeten, régen nem világít egyik sem. Nem zavartatom magam a sötétben, jól ismerem a járást. Ettől függetlenül rövid idő alatt magány- és kiszolgáltatottság érzés kap el a sejtelmes környezetben, jóllehet mindaz, ami szorongásra adhatna okot, csakis a fejemben létezik.
Az egyik fordulónál mozdul valaki. Hallom neszezését. Egy pillanatra mintha légvételét is érzékelném. Nem látok semmit. Lelassítom lépteim. Csúsztatott talppal haladok előre, szakasztott úgy, mintha ott sem lennék. Elérem a sarok szélét. Be kellene kanyarodnom. Kellene, de nem merek.
Elképzelem, amint életem hátralévő részében a salétromos falhoz tapadva, visszafojtott lélegzettel álldogálok a vakhomályban. A gondolat pillanatok alatt feltölt a kellő mennyiségű harciassággal.
Lépek.
A kanyarban; közvetlenül a lábamnál, jól hallhatóan mozdul valaki. Árny suhan előttem. Fellendített lábbal, precízen támadok.
A szomszéd macskája háromméternyit szárnyal jobbára előre. Amikor földet ér, visszafordul: Szemei foszforeszkálnak. Fújó, óbégató, köpködő kitörése a lépcsőkig kísér.
Kissé szégyenkezve szabadkozom: – Elnézést. Az idegeim. Merő rongy valahány.
Senkit nem érdekel, hogy belépek a lakásba. A kutya sem les rám, nem akar bántani. Rám férne egy kiadós alvás. A gyomromból kijött a kő, űr tátong a helyén. Azonmód elterülök az ágyon, ruhástól, pókhálóstól. Az automatika nyomban kikapcsol.
Hihetetlenül kellemes az impresszió, melynek hatására megkezdem a visszautat az álomból. Lassan haladok, s ha eme út során találkozom az álom valamely korábban elhagyott; ámde simogató hangulatú stádiumával, ott meg-megtorpanva elidőzöm. Végül mégis felébredek. Nem nyitom fel a szememet, nyújtózkodom. Bőrömön izgalmas ujjak sétálgatnak, vállamhoz eleven váll simul. Beszippantom a férfi lélegző pórusainak, csak nemrég használt szappanának illatát. Lehet, hogy elmosolyodom. Lehet, hogy ez alatt léha képzetek sietnek át az agyamon.
– Igazából tudnék még aludni – dünnyögöm. Megjegyzésemet csekély meggyőződés hatja át, mert nyújtózkodó karjaim átfonnak egy férfinyakat, ujjaim sorra veszik a hát, majd a csípő izmait a feszes bőr rugalmasságát mérik. Áthat az érzetekkel együtt járó, nem közönséges izgalom, szívverésem szaporává lódul, mind több levegőt nyelne már-már fulladozó tüdőm. Csaknem csikordul arcomon a merev férfiborosta. Fogaimmal megragadom a telt felső ajkat. Amikor kiszabadul a száj a nyakamra siet, megízleli vállamat. A köldököm táján járva lelassul, elkényelmesedik. Dehogy csak az ötletei rafinálódtak. Az egyik kéz ujjai a hajamban bukdácsolnak, a másik vakmerőbb combom belső felszínét simogatja, az ujjhegyek apró elektromos feszültségeket futtatnak bőrömön fel-alá.
Aztán se kéz, se száj rendszert nem tart, képtelen vagyok kinyitni szememet; szükségtelen. Lát a bőröm, látnak ujjaim, lát orrom, szám, fogaim. Mind ezen impressziók fényereje áthatol rajtunk, belénk ég. Vakító a hihetetlen világosság, majd lüktetővé válik napizzású fényorgona. Nekilóduló szívünk gépfegyversorozata után a fény lassan fogyatkozik, néha még fel-felvillan a korábbi ragyogás. A férfibordákon keresztül a szívizom mind szelídebben döngeti mellemet, ölemben halkul a kettő pulzálás. Bőrünket vékony verejtékfilm fedi, tapasztja egymáshoz. Nyakamat, fülemet a férfiarc borostája, lélegzete súrolja.
Lágyan; loppal elsiklom egy rövid álomba. Ameddig megfő a kávé, amíg a sütőben készülő pecsenye fergeteges illatorgiát produkál lakásszerte.
– A mindenem az emancipált férfi – lelkesíti a konyhában serénykedő szakácsot. Ő megértően bólintva beleborzol a hajamba, és kezembe nyomja az aperitifes poharat, attól a tévhittől vezetve, hogy az étvágyam tovább gerjeszthető. Tányérokkal csörömpölve kérdezi:
– Hol a kocsid?
– Pár utcával távolabb – felelem. Lehajtom italomat, és mennék a fürdőszobába, de meztelen talpam a földbe gyökerezik, nem tudom felemelni. Mintha most kezdeném felfogni, hogy megint itt van a pasas, és gondoskodik rólam – amint az kutya kötelessége. Annyira itt van, mint valaha. Mint aki maradni szándékozik. Szakmai ártalom: gyanakszom. – Mondd csak, Daniel. Nem holmi szexuális kilengés vágya hozott?
– Dehogynem – feleli derűsen. Szemlátomást meghatja, hogy keresztnevén szólítottam. Hiába tudom, hogyan kell jutalmazni. Komolyan folytatva. – De nemesek a szándékaim. És ez már így lesz az idők végezetéig. Olyan objektum vagy, amit sokoldalúan ki tudok használni, nem csupán szex céljaira.
– A költői vénádba szerettem bele elsőként.
– Vénáim közül ez az egyik legszembeszökőbb – bólint. Mintha erről jutnának eszébe egyéb visszerei, megint előveszi a zsarumentalitás. – A kocsidról akartál beszélni.
– Dehogy akartam. Nincs mit beszélni egy rakás ócskavasról. Az első munkanélküli-segély folyósítása után új kocsit veszek.
– Munkanélküli leszel? – érdeklődik részvétteljesen. Kinyitja a sütőajtót. A varázsló egyetlen mozdulatától bódító gőzpára árasztja el a konyhát, de a sült látványa sem huszadrangú. Mélyet szippantok az embernek való levegőből.
– Nehogy bekapcsold az elszívót – kérlelem.
– Nem teszem. Félek, ha egyszer mégis megtörténik, utána csak egy nadrággombot találsz belőlem. – Belloq vigyorog. Ételt szed a tányéromra a kezembe adja, hogy fogyasszam el azonmód, állva, ha már nem vagyok hajlandó leülni sem, fürödni sem, ha nem moccanok álltó helyemből, mert megkövültem a közönséges meghatottságtól. A nevetséges konokságtól, mely végül önmagát vetette szét, a bekötött szájú szenvedélytől, mely mégis; szóhoz jutott, és hirtelen nevetségessé tette az elmúlt hetek agyrémét, azokat a vasbeton makacssággal építgetett utakat, amik természetesen egymásba ágaznak, naná.
Félő, hogy ennek a hangulatnak rossz vége lesz; megkérem Daniel kezét. Inkább leülök, és nekilátok a pecsenyének. Közben töredelmesen előadom a kazetta és Russel Belden históriáját. Sejtésem beigazolódik: Belloq nem dicsér meg. Sőt, határozottan lekap a tíz körmömről. Szigora láttán megígérem, hogy a jövőben sosem mozdulok a vele való előzetes tanácskozás nélkül. Ezt ő sem hiszi, de kegyes hangulatban lévén, nem élezi ki a helyzetet. A vacsora fogytával a combjára telepszem, tapétaszorosan hozzásimulok, hadd érezze, hogy nem faragtak fából, és ezzel mintegy ráhúzzuk a redőnyt az elmúlt hetekre, a dicstelen harcra, amelyben mindketten megbuktunk, és az a legtöbb vicc, hogy az első perctől tisztában voltunk a háború egyetlen lehetséges kimenetelével. A hosszú; ámde beszédes hallgatás végén nem hiszek a fülemnek: saját, kissé fátyolos hangomat hallom; amint azt kérdezi az Indiántól, emlékszik-e, amikor néhány hónappal ezelőtt kikosaraztam. Bólint, s én biztatom, próbálkozzék újra.
– Ezúttal rajtad a sor – feleli. – De mielőtt megkérnél, aludj rá egyet. Csakhogy erre mostanában aligha lesz időd. Ma éjjel dolgunk lesz.
Gyengéden lefejt magáról, s én nem kérdezem meg, honnan tud az éjszakai programról. Csalhatatlanul emlékszem: én ugyan nem említettem Terence Renard házát. Nincs is jelentősége, hogy emlegetek-e valamit. Mindannyian bejáratosak az összes ügyembe. A „bugyiteszttől” ezúttal eltekintek. Míg megfürdöm, átszalad rajtam, milyen félelmetes lenne, ha ők nem a barátaim lennének; hanem...
Ily módon sikerül tökéletesen megfeledkeznem Daliáról. A harcművésznő percnyi késés nélkül érkezik, s amíg felöltözöm, megismerkedik a szorgosan mosogató Daniellel. Éppen akkor mélyíti el ismeretségüket, amikor belépek.
A megcsipkedett Belloq eleinte nem akar hinni az érzékleteinek. Amikor az aktus megismétlődik szinte felfogja: tévedés kizárva, csakugyan csipkedik. A talpáig megdöbben. Kezd úgy festeni, hogy tüstént kikéri magának. Ekkor azonban megpillantja az arckifejezésemet. A világért nem vágná zsebre, ha kinevetném.
Patrick Wyne és Belloq holmi zugorgiákra is járhattak a rendes önvédelmi gyakorlatok után. Ezeken megtanultak egyet s mást. Ismernek például egy titokzatos mozdulatot, amely villámgyors és láthatatlan, azon kívül semmi nyomot nem hagy annak a testén, akin alkalmazzák. De a lelkét összezúzza.
Belloq az említett mozdulat enyhébb változatával lepi meg Daliát. Mintha csak visszacsípne. A harcművésznő lelkesedése azonmód lelohad. Egy perc sem telik bele, és szinte könyörög Danielnek, hogy folytathassa a mosogatást. Aranyosan vívódnak a szennyes edények fölött, végül Belloq beadja a derekát, és átengedi a terepet. Hihetetlennek tetszik a dolog.
Mire a konyha ragyogóvá lészen, megbeszéljük Daniellel, mikor találkozunk ma éjszakai közös kiruccanásunk kedvéért.

 

 

Daliának kitűnően vág az agya. Felém fordul az utcán: – Az éjjel megint valami szuper balhéra van kilátás, ugye, kérlek?
– Én a tegnapit sem találtam annak – felelek kitérően.
Egyelőre nem erőlteti tovább. Más gond gyötri. – Ki volt az az érzéketlen pali a lakásodban?
– Nem érzéketlen, csak egy kicsit régimódi. Temérdek fáradozásomba került, hogy meghódítsam. Még ma sem merném megcsipkedni.
– Ne is. Nem szereti. Olyan mogorva fajta. És komoly vele a dolog?
– Halálosan.
– Különös – véli Dalia. Nem részletezi tovább. Andalgunk a langyos, sötét éjszakában. Ha netán azt nézi valaki, hogy mivel töltöm az időmet, hát láthatja: teszem, amit a főnököm meghagyott. Fentebbvalómról fél pár kesztyű jut eszembe. Ellenőrzöm: ott nyomorog a zsebemben. Ugyan vajon miért hurcolom magammal? Azért-e, hogy általa emelgethessem az adrenalinszintemet, vagy talán titkos vágyam használni is?
Az utca este: jövő-menő emberek, andalgó párok, fennhangon tréfálkozó társaságok, szóló részegek, rohanó autók, elvétve egy-egy motor. Fények, könnyű szél, indigókék égbolt. Mindehhez Dalia üdítően eredeti egyénisége. Kell-e ennél több?
Elbaktatunk egy fényes cégérekkel hivalkodó söröző előtt. Körülöttünk meglehetősen élénk a forgalom. A járdára merőlegesen parkoló kocsik sorakoznak, karosszériáikat felváltva simogatják a villózó neonfények és a sötétség.
Egy férfi álldogál az egyik kocsi mellett, felénk eső karján tartja a zakóját, de nem a kulcsait keresi ez rögtön bizonyossá válik. A levegőben dermed meg a lábam, amikor a vízcsobogást meghallom. Egy önfeledt polgár pisilget amott.
Mire észbe kaphatnék; Dalia eltűnik mellőlem. A következő észrevételem: nem én vagyok az egyetlen Lót-figura. A járókelők is meredten állnak és a gondtalanul ürítkező fickót nézik.
Dalia a férfi hátába kerül. Lapockái közé nyomja ujját, és hátborzongató szigorral felüvölt: – Fel a kezekkel!
Márpedig ezt a műveletet nem lehet megszakítani, főként akkor nem, ha frászt hoznak az emberre. Hiszen az ijedség ernyeszti a záróizmokat. A férfi a levegőbe rántja karjait, de hólyagja tovább ürül. Nadrágja szárára, cipőjébe.
A tréfa szinte jó, egy a hibája: ízléstelen. Épp annyira, mint a besörözött polgár önfeledtsége. Ennek ellenére a lelkemben lappangó kárörvendező hajlam feléled, s nemcsak az enyém. A szemlélődők döbbenete feloldódik. Az utca kuncogni, majd vihogni kezd, mértéktartóan. Dalia visszasurran mellém. A pasas bánkódhat elázott holmija fölött. Mielőtt még elódaloghatna, megjelenik a megbecstelenített kocsi tulajdonosa. Nem várjuk meg a jelenet folytatását, de siettünkben is halljuk, amint a nekibőszült autós gazemberezve korróziót emleget.
– Hát ez marha jó volt – ujjong Dalia. – Kész vitamininfúzió. Nem találod érdekesnek, hogy némely pasas, amint bekap két-három korsó sört menten úgy viselkedik, mint valami hátsó-európai tahó? Ott dobja el, ahol rájön. Ez felháborító, kérlek.
Nem felelek. Rágyújtok egy cigarettára. Arrafelé irányítom lépteinket, amerre Rubem Gift, a bestia kedvelt kocsmáját sejtem, a kricsmit, amelyben Livio valaminő vadnyugati romantikától áthatva nem egyebet óhajtott, mint verekedni az imádott lányért. Megverekedett, meghalt érte, ha mégolyan felfoghatatlan is: igaz.
A kricsmiből halk zsongás szivárog az utcára, a katedrálüveges ablakok mögött árnyak imbolyognak, a bejárati ajtó mellett két rosszul öltözött férfi beszélget, egyikük eltapossa a csikkjét; a könnyelmű mozdulattól csaknem felborul. A járda mentén néhány kocsi várakozik, közöttük tarkára mázolt dzsipek, szélvédő üvegük szürkéllik a portól. Amikor elhaladunk mellettük, Dalia beles az egyik nyitott terepjáróba, s mert megpillant valamit a hátsó ülés előtt, hát nyomban el is lopja. Zsákmánya nem túl értékes: egy redőnyhúzó vasrúd. Nem is fárasztom magam, hogy a lopás erkölcstelen volt-e papoljak.
– Tulajdonképpen mi a foglalkozásod? – kérdezem:
– Nemigen fogod elhinni, kérlek. – Dalia zsonglőrmutatványokat ad elő a vasrúddal. Feszült nevetését alig hallom.
– Tehát?
– Egy kegytárgyakat árusító boltban dolgozom. Ha netán rózsafüzért, bibliát, pietát, oltárképet akarnál beszerezni, fordulj hozzám bizalommal. Minden igényt kielégítek. Óriási a választék: kis pénzűeknek és vastagbukszájúaknak egyaránt. Amint lehúzom a redőnyt, elhagy a kegyes hangulat. Kegyetlen jön helyette. Mennyire szeretnél megismerni?
– Csak annyira, hogy értselek.
– A magadfajta nem szereti a titokzatos embereket?
Eldobom a cigarettát. A parázs szertefröccsen egy csatornarács tetején. – Pontosabban szólva nemigen hiszek a titokzatos emberek létében. Csak azt puhatolom, mi van benned.
Dalia felnevet. – Van bennem valami? Szeretem a hapsikat, az izgalmakat. Abból a boltból nem szabadulok egyhamar. A lakásom üres, üres akkor is, ha otthon vagyok, akkor is, ha telehordom könyvekkel, ha videót nézek, ha palikkal szórakozom. Üres, mert nincs semmi. Nő vagyok, mi sem kézenfekvőbb: szülhetnék gyereket. Nem szülök. Nem, mert járvány van: infarktus, rák, immunkrach, téboly. Mert az éven belül megvalósulhat a csillagok háborúja, ha addig a földi háború véget nem vet mindennek. Engesztelhetetlenül gyűlölöm ezt a csapdát, amelybe beleszülettem. Engem nem zavar, ha te másként gondolod: én így látom. Összeférek a te felfogásoddal, nem folytatok ellened keresztes háborút, ha esetleg te úgy ítéled meghogy mégis van remény. Szerintem nincs. Szerintem csődbe ment az emberiség. Legszívesebben elmennék a leszerelési tárgyalásokra. Azokra, ahol azok a palik ülnek, akik dugig rakták fegyverekkel a világot, és most „az emberiség fennmaradása érdekében” folytatják vége-hossza nincs szájtépéseiket. Odamennék, és egyenként valagba rugdosnám az összes farizeust. Minthogy mindettől hánynom kell, inkább szórakozom, felejtem a sötét gondolatokat. Máról holnapra élek, éppen azért, mert silány az idegrendszerem ahhoz, hogy egyensúlyban lehessen ennyi ellentmondás között. Na kérlek, nem én leszek a jövő asszonyának modellje és mi van akkor? Az bizonyos, hogy jól látom a helyzetet. Az nem biztos, hogy jól is reagálok reá, de tőlem csak ennyi telik.
Dalia dühödt hangja visszaverődik a szűk sikátor falairól. A házak között megszorult levegő még az elmúlt századokban elhasználódott, így hát megszaporázom lépteimet, hogy mielőbb tágasabb szakaszra jussunk, ahol meglephetjük a tüdőnket némi oxigénnel.
Dalia mögöttem lépdel, a levegőt döfködi a vasrúddal, mint egy zaklatott tamburmajor. – Nincs véleményed? – kérdezi harciasan.
– Van véleményem.
– És?
– Ez a farizeustéma sem egyéb, mint a klasszikus görényeffektus. A világ nevű tyúkólban a fegyverkező görények akarnak szellőztetni, jóllehet az ő bundájukból árad a puskaporszag, gombafelhő. Te viszont ne tőlem várd, hogy megmondjam, mit tegyél. Ha teszem azt, virágos kedvedben oda jutsz; hogy felkösd magad, és ehhez én kölcsönzöm a kötelet, tutira börtönben végzem.
– Akkor mondj jobbat.
– Mintha nem lenne vonalvezetése az életednek. Mondjuk, próbáld megtalálni a helyedet. Ez eltart egy ideig. Téged ismerve minden lehet, csak unalmas nem.
Dalia kissé betart előttem a vasrúddal. Átlendülök fölötte, aztán visszafordulok, és az arcába tekintek.
– Pihekönnyűre veszed a dolgot, kérlek – korhol szelíden. – Nem pusztán annyiról van szó, hogy parkolóhelyet találjak a kocsimnak. Hogyan keressem meg a helyemet? Hogyan?

– Ugye, nem gondolod komolyan, hogy én rágok a szádba ars poeticát?
Vállra veti a redőnyhúzót, és felzárkózik mellém. – Oké. Csak mért kérdezted, mit keresek ezen a bolygón, Én meg elmondtam. Honnan szedjen modellt a magamfajta? Na?! Nézzek végig az ismerősök során? Ugyan! Modellezzek a híradóból? Brr! Válasszak mintául popsztárt vagy a női jégkorong-válogatott kapusát? He?
– Ne sorold. Van egy öcsém. Gondjai hasonlatosak a tieidhez. Ülj le vele ordítozni. Vagy szánj további perceket az ágyba vitt pasasokra. Beszélgess velük. Hátha valaki tud felelni a kérdéseidre.
– Te nem tudsz. – Dalia vádló hangsúlya megtorpant.
– Nem tudok – felelem töredelmesen.
– Oké – mondja. – Tehát nincs megoldás.
– Lehet, hogy mégis adódik valami. Keresd Dalia, azzal is töltöd az időt. – Kedvem lenne nyakon ütni magam ezért a közömbös fölényért, ezekért a semmitmondó blödlikért. Mentségemre szolgáljon, hogy mostanában rendet kell tartanom az agyamban. Előjegyzéssel folynak a dolgaim. Ha túl leszek ezen a historián, legelőbb Donald regényére szakítok időt, s csak utána állok neki, hogy Dalia jobbján megváltsam a világot. Addig viszont elvihetném a térre a srácok közé. Tizenöt-húsz fiú társaságában nyilvánvalóan megfeledkezik egy időre a gyűlölt farizeusokról, akik valóban hibáztathatók azért, hogy napjaink leánya nem óhajt hozzájárulni az emberiség számának (gondjainak) gyarapításához. De azért eleven képzeletem elém vetíti, amint a harcművésznő belibben a leszerelési tárgyalások valamelyikére, és fenékbe rugdossa a fickókat, akik valamitől azt képzelik, hogy ők a világ urai.
Egy ballonkabátos férfiú siet segítségünkre, hogy gondolataink új irányt kapjanak. Önkéntelenül teszi, ennek ellenére valósággal kapóra jön. Nem véletlen, hogy főnököm lelkesen belement az éjszakai járőrözés ötletébe. Ő ilyen figurákra gondolt. Ezektől kellene megtisztítanunk a környéket.
A ballonkabátos lény a gyér forgalmú, lezserül megvilágított utcán bandukol. Léptei ráérősek, andalgása céltalannak látszik. Közeledésünk hallatán megfordul. Vonásai éppen annyira egzaltáltak, hogy már-már betegessé tegyék arckifejezését. A fickó immár csak minket lát, és láttatni óhajtja magát. Széttárja kabátja szárnyait, s felmutat nekünk valamit. Kritikusan nézve érthetetlen a dicsekvése.
Daliát mégis felvillanyozza a dolgocska. Könyökét a bordáim közé fúrva megtorpan, és odasúgja nekem. – Látod, kérlek, ez egy városi marokszedő. Dolgos kis éjszakai marokszedő. Begyűjtjük?
Órámra pillantok, aztán az exhibicionistákra. A fiatal férfi torz mosollyal közeledik felénk. Az a fajta lehet, amelyik nem éri be vele, hogy villanásnyi impresszióhoz juttasson egy-egy gyanútlanul sétáló nőt. Korábbi tapasztalataim tükrében ahhoz a típushoz sorolom; amelyik nemcsak mutogat ijesztget is.
Elindulok felé, Dalia követ. Torokból, idegesen kuncog. A pasas nem tér ki előlünk, de azt sem hagyja, hogy mi kitérjünk. Társastánc kezdődik. Jobbra kerülnénk, ő balra lép. Ezalatt lassan, elvakultan nyomul felénk. Áldozatai ilyenkor szokták elveszíteni a fejüket. A legtöbb nő – legyen bármekkora rutinja az efféle, mellesleg gyakori találkozásokban – ekkor már sikolt. Sikolt, és futni próbál.
Nagyvonalú leszek. Ez a skalp Daliáé. Meglököm a könyökömmel, erre felhagy a torokhangok produkálásával. Egy lépést hátrál. A fickó követi. A harcművésznő ekkor rátalál a humorára; de ez el kel most, a viszolygás mellé. Éles rikoltást hallat, újabb lépést tesz hátrafelé, majd teste ívvé feszül, átfordul a levegőben.
A ballonkabátos fickó gyors oldalpillantást vet felém, de nem lát veszélyesnek. Daliára koncentrálva óvatosan hátrálni kezd, aztán megfordul, és eliramodik.
Dalia utána veti magát. Légiesen, rutinnal futhangja komikusan cseng a nyárvégi éjszakában: – Várj egy percet, kérlek! Állj meg egy szóra!
Minden rimánkodás hiábavaló, marokszedő barátunk menekül, mert bizonyára elkapták már párszor, és tudja miféle kezelés várja, ha megint lebukik. Nem szeretheti a zárt intézeteket. Nyargal.
Dalia beéri. Le is hagyja. Elrohan mellette, aztán megfordul, és megáll vele szemközt. A ballonszárnyai fellebbennek, amikor a tulajdonos megpróbál kitérni, oldalirányban elinalni. Esélytelen Daliával szemben. A harcművésznő nyilván azt élvezi, hogy a végkimerülésig űzőcskézzen a szerencsétlennel. Hajszolja az úttesten, a járdán, hajszolná akár a falon, a háztetőkön, víz alatt is.
Bambán állok egy helyben. A pasas nem is ítélhető veszélyesnek. Menekülési próbálkozásai során többször elfut mellettem. Arcát eltorzítja a félelem és a kimerültség. Félő, hogy Dalia túlfeszíti a húrt, a fickó kétségbeesésében előbb-utóbb szembeszáll vele.
Ez történik. A marokszedő az egyik reménytelen kör felénél váratlanul megtorpan, visszafordul, és elkapja Dalia vállát. Miközben megrázza, megszorítja a lányt, az arcába üvölt valamit. Dalia feltűzött haja lebomlik, arcára, vállára hullámzik. A következő pillanatban egy pokoli sebességű mozdulat villan; valami tompán puffan. A fickó felém domborítva felemelkedik a levegőbe, már üvölt röptében, s még jobban ordít, amikor földet ér. Odaveri a fenekét, könyökét, lapockáját. Előbb elnyúlik, majd lassan átfordul a hasára. Kissé összehúzza magát, és nyöszörögve fekve marad.
Nem lépek el a közeledő járőrkocsi útjából. A forgófényeit villogtató autó méltóságteljes tunyasággal tart felém. Elképzelem, amint unott-lezser egyenruhások lépnek ki belőle, és jópofán megkérdezik, mivel töltjük az időnket.
A reflektorok rám villannak néhányszor. Nem moccanok. A kocsi kényelmesen kicentizi a térdemet. Már megérinti, amikor megáll. Kinyílnak az ajtók. Egy-egy rágógumit majszoló egyenruhás lép elő kétfelől. Egyikük a gumibotjával játszadozik. Odaballagnak a ballonkabátoshoz. A fickó felnéz, arca eltorzul, négykézláb próbál elhátrálni. A gumibotos rendőr megfékezi. Erőszak nélkül; jelzésként csupán hátulról a combjai közé döfi fegyverét. A menekülő megtorpan. Aztán hagyja, hogy felszedjék, megbilincseljék. Nem egyenesedik fel, nem tud. Egy darabig nem lesz mutogatnivalója.
Dalia pedig lelkesen cseveg a rendőröknek, a futkározástól nem is zihál. – Látom, ismeritek őtet. Vigyétek szegényt. Volt már dolgom ilyenekkel. Egy darabig koleszben laktam. Esténként öt-hat ilyen szobrozott az utcában, várták a hazatérő csajokat. Hozzá tartoztak az esti utcaképhez, esküszöm. A frász tördelt tőlük mindenkit. Egy-egy razzia után napokig üres volt az utca. De csak napokig. Mondjátok meg nekem, de őszintén: hány mutogatós nőt szedtetek össze eddig? Feleljetek, kérlek.
– Ti persze rafináltabban csináljátok – mondja az egyik rendőr megvetően. – Kivilágított ablakok előtt vetkőztök. Bárokban, filmeken, naptárakon. Pénzért. Ki van ez, találva.
– Na ne – vetem közbe magam. – Csak most ne rendezzünk ankétot korunk szexuális nyomoráról.
– Maga kicsoda? – kérdezi a rendőr harciasan.
Társára villantom a szemem, látom; ő tudja, ki vagyok. Emez viszont egy pillanat alatt feléli türelme tartalékait.
Megmutatom neki az igazolványomat. Nem elégszik meg a szeme elé lebbenő irat nyújtotta benyomással. Kiveszi a kezemből, a reflektor közelébe lép vele; majd akkurátusan átböngészi, ékezetről ékezetre. A fotót néhányszor összeveti az arcommal.
– Kösz a segítőkészséget; kolléga – mondom szívélyes mosollyal. – Vigyék be a tagot, majd holnap foglalkozom vele.
A világ legkelletlenebb rendőre visszaadja az igazolványomat. Simogató gyengédséggel a hátsó ülésre tessékeli a marokszedőt, aztán beül a kormány mögé. Társa elteszi a gumibotját; és rám vigyorog: – Ne vegye a szívére. Ő még ott tart, amikor a férfiak a hajuknál fogva hurcolták asszonyaikat. Ráadásul csalja a felesége, mert elégedetlen.
Nem felelek. Tudom, csak azért jópofáskodik nehogy holnap betartsak nekik. Ismer, de nem eléggé. Mindenesetre meghagyom a kétségeit. Félreállok a nekilendülő kocsi útjából.
Dalia belecsíp a karomba: – Te, ezek tényleg rendőrök voltak?
Felnevetek: – Rendőrök. De a férfiszolidaritás komoly dolog. Igen-igen komoly, Dalia.

 

 

Míg a térig érkezünk, Dalia hosszan sopánkodik, mert elhagyta valahol a lopott redőnyhúzót. Továbbá a férfiakról filozofál. Utal rá, hogy csak azért csipked meg minden egyedet, mert ily módon adja értésükre a – nem figyelek oda, mit, azon rágódom, ami az éjszaka hátralévő részében várható. Cyd már ott kúszhat Terence Renard építkezésén, és valahogy nem sajdul bennem irigység ettől a gondolattól. Lehet, hogy Cyd túlságosan lebecsüli Renard-t, talán méltán, talán csak azért, mert egykor (mit szépítgessem?) a legendás Kokókirály alkalmazásában állott. A sajátságos munkaviszony ellenére sem tud semmit az illetőről, így hát misztifikálja figuráját. De akár Renard, akár a Kokókirály embereiről legyen szó, nem merném lebecsülni egyik tábort sem, mégpedig a tét nagysága miatt. A kábítószer hallatlan nyereséghez juttatja értékesítőit. Hallatlanul merésszé is teszi őket. Ekkora merészség láttán már-már elgyávulok.
A fiúk a téren gubbasztanak. Körülülik a kihűlt homokozót, padok támlái hasítanak a fenekükbe, talpuk az ülésen dobol. Ruhájuk, hajviseletük, hangulatuk megfelel a korosztályuktól megkívánt előfeltételeknek. A hajzat elindul a homlokukból hátrafelé, de mielőtt a tarkójukra érhetne, negyed centissé rövidül. Épp ezért szeretik beszéd közben előrevetni a fejüket, hogy a hátrakésztetett fürtök, tincsek a szemükbe tóduljanak. Nyaktörő fejmozdulattal vagy öt ujjal eme kóbor hajzat a helyére küldhető. Hitük szent ebben a frizurázkodásban van valami határozottan egyéni, eredeti, művészies. Jóllehet langymeleg a nyárvégi éjszaka, a divat majd mindannyiukat vékony kabát viselésére kötelezi, a koptatott farmervászonból készült felleghajtó úgy öleli körül őket; mint valami rajtuk feledett fürdőlepedő. Derekukon két-három sor díszes öv lezserkedik, lábukon közel térdig érő márkás sportcipő, lehetőleg tépőzáras. A különcök neonfűzőset viselnek. Megannyi mályvaszínű, kanárisárga vagy hernyózöld csoda tekergőzik lábszárukon.
Martin sem lóg ki a sorból. Kilóg Konrad, de neki ez a dolga, ha jól sejtem, ő a vezetőjük. Szőke hajfürtjeit ő is hátrasimítva viseli, de azok hátul is a nyakába lógnak, el-elszabadulnak fülei mellett. Öltözéke érdekes: halványkék ing, pettyes csokornyakkendő, tágasan szabott zakó és nadrág. A zakó ujja nagyjából a válláig visszatűrve. Barna, izmos karjai világítanak a szomorkás lámpafényben. Mint egy eltévedt herceg. Konrad már nem téri suhanc, ő már férfi. Férfi a homokozó mellől.
Bemutatom nekik Daliát. Fütyülnek rá, jelzi hanyag reagálásuk. Nem telik el három perc, és töredezni kezd rajtuk a máz. Egyre élénkebben beszélgetnek, mind intellektuálisabban adják elő, de persze, ehhez a mi megjelenésünknek semmi köze, épp csak nem vethetnek gátat felfakadó egyéniségüknek, mert az van nekik.
A háttérből nézem, hallgatom őket. Csipetnyi nosztalgia járkál a mellkasomban, néha megdöf egy pontot, s az apró szúrással reagál. Már-már irigykedem, már-már elfog az érzés, hogy közel harminc évemmel valóságos vénasszony vagyok közöttük. Ők még hamvasak, rajtam az évek hamvai.
Konrad le sem veszi rólam a tekintetét. Még feljebb tűri vállán a zakó ujját, s megszólít. – A világért sem akarok számon kérni tőled semmit sem. De emlékeztetlek valamire: megölték az egyik barátunkat. Mi pedig megneveztük a gyilkosokat.
– És? – kérdezem élesen. Tekintetemet fogva tartja a nyakig feltűrt zakóujj. Észbontó. Mi lenne, ha Konrad beállítana így valami jobb társaságba. Elmosolyodom. – Az idő nekünk dolgozik.
– Az idő – bólogat Konrad csúfondárosan. Egy pillantást vet társai felé. Vigyorgó arcokat lát, nem is csoda. Dalia éppen sztorizik, úgy rémlik, a szarvasbikát emlegeti.
Martin a közelünkbe húzódik. Kis híján rosszul leszek, amikor megpillantom derekán a flitterekkel díszített övet. Érdekes, otthon nem mer felvenni ilyesmit. Valahányszor összefutok vele, éppen úgy viselkedik, mint egy méltatlanul mellőzött superman. A flitterek viszont valódiak. Borzadályom láttán elvigyorodik: – Fogadni mernék, azt latolgatod, nem vagyok-e buzi.
– Felmerült bennem – bólogatok. – Neked adhatnám a karkötőimet, lurexruhámat, úgysem hordom.
Konrad megint nyakig tűri a zakója ujját. – Talán még nem kell végrendelkezned, öreglány. Meglehet, nem az a fontos, hogy ki mikor született.
– Hanem, hogy mikor hal meg – vágja rá értőn Martin.
Órámra meredek. Már csak Belloqra várok; aztán itthagyom a derék csapatot, hadd növesszék a padtámlák élein az életfilozófiájukat, bele a játszótér nyugodt, halk sötétjébe. Végül is én megyek ma éjjel száz veszély elé, s mi egyéb lenne az egész életem? Szinte felnevetek. Lám, nézőpont kérdése csupán, hogyan lesz a rettegettből vágyva vágyott? Hogyan idomulok hozzájuk néhány perc alatt? Hogyan tagadom meg a félelmet pusztán azért; mert tudom, hogy ők szupernek látnak.
Úgy meghatódom tőlük, mint nagyon régen. Amikor egyszerre húszan rontottak be a lakásomba, hogy maguk alá gyűrjenek egy önfeledten géppisztolyozgató bérgyilkost. Boldog idők, gondolhatnám nosztalgikusan. Vannak még közös emlékek, de nem engedem, hogy elővegyenek. Növekvő türelmetlenséggel figyelem a környéket. Az egyik irányban a piac épületei sötétlenek, elhagyottak. A másik oldalon hangulatos tűzfalak meredeznek. A játszótér védőkorlátjai régen leomlottak, széthordták őket. A padok meghúzódnak az elvadult bokrok között, néhány letargikus fácska kesereg a magasban.
Ez a szomorszép 20. század. Bálványaink (nekünk is) hamisak, diktátoraink ügyetlenül hazudnak (többek közt azt, hogy nem diktátorok). S mindezt értőn úgy teszünk; mint elődeink. Kieresztett körmökkel élünk, verekszünk, simogatunk, ölelünk, kapargatjuk magunkat. Bugyuta dalokat dúdolgatunk, nyálunk epekeserű, könnyeinket vasakarattal visszatartjuk. Vállvonogatással tereljük el róluk a figyelmet.
Rágyújtok egy cigarettára. Nézem, irigylem a közeledő Belloqot, hosszú lábú, határozott lépteit, zsebre dugott kezét, könnyedén gombolt ingét, nyugodt arckifejezését. Irigylem, amikor a fiúk érdeklődése feledi Daliát, és csodálattal átvált az Indiánra. Bizony, valaminő istenség tart felénk.
– Hol a fenében hagytad a kocsidat? – szólítom a szentet.
Belloq a háta mögé bök az ujjával. A jelzett irányban ugyanazt látom, amit eddig. Mazda sehol.
Martin sopánkodik: – A pofám – leszakad. Ez a nővérem. Képes habozás nélkül lekapni a húsz körméről ezt a drága embert.
Belloq máskor talán értékelné a túlzással gyöngített hízelgést. Most valami nyomasztja. Konrad elé lép. – Menjetek haza, srácok. Lehet, hogy semmi jelentősége nincs, de Gifték a dzsipjeik körül gyülekeznek. Hangosnak rémlettek.
– Kiszórta közönségét a füstös kocsma – szavalja Konrad. Nem látszik rémültnek. – A tahók beülnek dzsipjeikbe, és hazamennek. Elnyúlnak derékaljukon, büfögnek néhányat...
A kocsma! A tarkára mázolt terepjárók, melyek egyikéből Dalia ellopott egy tárgyat, egy békés redőnyhúzó rudat. De ha az a kocsi Bestiáé, akkor a vasrúd sem fogvájáshoz használatos. Nyugalmat húzok magamra, mint egy szűk cipőt. – Jártunk ma a dzsipek közelében. Emlékszel, Dalia?
Felveti a fejét. A következő pillanatban elkáronkodja magát, és felhorkan. – Hol a szarban veszítettem el azt a botot?
– Kérdeztem már, ki ez? – vigyorog rám Belloq derűsen. Mintha nem is csipkedték volna egymást, mi több, együtt mosogattak. Lám, Danielt meglepte a harcművésznő új arca, és még nem tudja: számíthat néhány ezer újabb és újabb vonására. Megérinti a karomat, mintegy indulásra unszolva. Persze, Cyd vár ránk az árnyakkal terhes építkezésen.
– Jobb lesz, ha ti is eltűntök. – Miért utálom magam, amikor ilyeneket mondok ezeknek a srácnak? – A terepjárókban durva eszközök vannak. Vasrudak, például. Oszoljatok.
– Oszoljon, ki tetem. Tanultam kandózni – biztosít az egyik gubbasztó. Öles luftballont fúj a rágógumijából. Ha jól emlékszem, a Jamil névre hallgat.
Sorra veszem valamennyiüket. Nyugodt, laza tartásban ülnek, arcukon feszült vigyor az egyenfrizurák alatt. Nem mozdulnak el innen, ezt biztosra veszem. Talán még Daniel szavára sem. Nem, mert Bestia és társai megölték Liviót, mert Konrad szaglászott a banda után, és tudja már, hogy gazdájuk az én ellenfelem közös ellenség.
Felemelem a hangomat: – Gyermekek, a lovagi tornák évadja elmúlt. Tűnjetek haza. Az ajtót zárjátok kulcsra.
Martin vigyorog. Éppen így vigyorgott, amikor összezárt ujjai között rejtegette a szőnyege alatt talált töltényt. Amikor átadta Rubem Gift, a Bestia fotóját. Amikor beszámolt róla, hogyan halt meg a kelekótya cowboy: Livio.
Konrad arcán ugyanennek a fekete vigyornak a mása feszül. Nyakig tűrt zakóujjai alatt sápadtnak látom két karját.
– Tegyétek, amit Denisa mond – javasolja Belloq tengermély hangján. – Elvétve rá is hallgathattok.
Átkarolja a vállamat. Tanácstalanul lépek utána, Dalia is vívódik. Jóllehet, nem hívtuk, szívesen követne bennünket, de jó oka lenne maradni is. Búcsút intek neki, hogy megkönnyítsem választását.
– Pápá – vigyorog utánunk a kendő mestere, Jamil.

 

 

A tűzfalak tövében a keresztező utca sarkáig érünk. Megpillantom a Mazdát, krómozott felületei megcsillannak. Elpöccintem a cigarettát, zsebre vágom a kezem, főként azért, hogy a mellettem lépkedő Danielt utánozzam. Ujjaim ráfonódnak az emlék kesztyűre. Némi idegesség kerít hatalmába, majd elődeivel találkozva jókorára duzzad.
Visszanézek. A fiúk ülnek a padon, költöző madarak a villanydróton, száradni kitett ruhák a kötélen. Belloq kiveszi a kezemet a zsebemből, és tenyerébe fogja. Rám vigyorog, lépdel tovább. Másik kezével kulcsai után kotorászik:
A piac felől bőg fel az egyik kocsi motorja. A párhuzamos utca irányából a másiké. A harmadik terepjáró kivilágítatlanul vágtat elő a Mazda mögül. Elhúz mellettünk, vezetője visszakapcsol, felpörgeti a motort. A kanyarban felsüvítenek a gumiabroncsok.
Belloq megfordul. Ösztönös mozdulattal a rácshoz támasztana, akár egy esernyőt, de aggodalmát nem méltányolom: Utánarohanok.
Nem maradok le semmiről. Kezdetét vette a lidérces lovagi torna. A dzsipek berontanak a térre, az egyik megfeneklik a homokozóban. Hamisítatlan vagányok hagyják el a fedélzetét. Karját ki-ki meghosszabbítja valamilyen kemény tárggyal.
A másik terepjáró nem áll meg. Lelassít, hogy utasai leugorhassanak róla, aztán keringeni kezd a porond körül. A harmadik kocsi kiválasztja a szertefreccsenő fiúk közül az egyiket, és nekiront. Csaknem felsikoltok félelmemben. Felismerem Jamilt, a felé vágtató dzsip reflektorfénye az arcába hasít. Jóllehet Jamil tud kandózni, most mégis inkább a magasba lendül. Belecsimpaszkodik egy fa alsó ágába, és hihetetlen fürgeséggel felhúzza magát a csenevész lombok közé. A nyomorult fa megroggyan a súlya alatt, ekkor a dzsip a törzsének támad. Nem hallom a reccsenést, belehördül a motor. A megostromolt fa kettétörik, és lombozatával, Jamillal együtt a terepjáróra hanyatlik.
Martin és Konrad alakját is kivehetem. Birokra kelnek egy-egy halálfejes mellényt viselő fickóval. Támadóik kézfején kesztyű látható: díszes szegegesek villannak.
Láncok suhognak, süvítenek, fájdalmas ordítások harsannak fel. Bestia vigyorogva áll a csatatér szélén, majdnem unottan nuncsakut pörget. Még nem került számára méltó ellenfél.
Dalia vijjogását is kihallom a forgatagból. Aztán a sikoltását. Megpillantom: elterül egy vasrúd ütése alatt. Belloq éppen odaérkezik. Elkapja a vasrúd túlsó végén vigéckedő jampit, és az állára mér egy ütést. Amikor a fickó megtántorodik, Belloq egy oldalrúgással kedveskedik neki. A redőnyhúzó rúd gazdátlanná válik. Egy pillanatra. Dalia feltápászkodik, eltapogatózik a fegyverig, majd megragadja s legfeljebb csak mankónak használja: rátámaszkodik, talpra áll.
Jamil nem látható a dzsipben. Ágak recsegnek, hullámzik a lombozat. Egy mellényes figura kibukik az ülésből, de rögtön feltérdel a kocsi mellett és dühödten nekiesik a bozótnak; hogy megszabadítsa tőle a társait. A háta mögé settenkedem; megsejti közeledésemet. Amikor gyanakvó pillantással megfordul, egészen közelről láthatja a cipőtalpamat. Bizonyára véletlen a kép. Állon rúgom, s amíg ő elnyúlik, visszanyerem az egyensúlyomat. Ennek a következő pillanatban nagy hasznát veszem, mert a fickó nem egészen ernyedt el. Csaknem hason fekve előreveti magát, és bokáimat megragadva leakar rántani maga mellé. Lehajolok, két kezem összefonom, mintha csak imádkoznék. Rásuhintok a koponyájára.
A következő pillanatban térdre roskadok. A nuncsaku fája alighanem eltörte a vállamat. Felsandítok, félregurulok az újra lecsapó fegyver elől. Jobb karom pokolian fáj, de mozdul. Nem elég gyorsan ahhoz, hogy elcsípjem a sodrófaként viselkedő szerszámot. Így hát kapok egyet a kézfejemre. Öt ujjamat mintha savba mártottam volna. Feljajdulok.
Bestia vigyorogva áll fölöttem. Szemlátomást jól szórakozik. Amikor lecsap, félregurulok előle. Aztán újra és megint. A jobb oldalamat nyugodtan eldobhatnám. Csak arra jó; hogy fájjon. Kínomban aljas trükkökön töröm a fejemet. Alkalmazom az egyiket. Apránként irányt változtatok ide-oda gurulgatás közben. Aztán mindkét lábamat oldalra lendítem, nagyjából lágyékmagasan.
Bestia meggörnyed fájdalmában. Mintha felém nyújtaná a kezébe dermedt nuncsakut, és én fürgén el is veszem tőle. Aztán behajítom a nyavalyást a kocsi alá, mielőtt még kárt tennék vele magamban.
Nyomban ezután félre kell ugranom, mivel Bestia meg akar fojtani. Meglehet, nem ugyanazt az iskolát jártuk, verekedni mégis tud, ezen felül dühös is, nagyon. Hihetetlenül hosszú karjával elkapja a torkomat, és nekitaszít a hullámzó dzsip oldalának. Könyökömet ott döföm a testébe a bordái alatt, ahol kell. Kiszabadulok a szorításból, és félreiszkolok. Bestiára nem lesz több gondom, Konrad rakétasebességgel érkezik, mintha kizárólag őt keresné, és egyidejűleg vágja gyomron, rúgja térden a fővagányt. Kap egy iszonyú erejű ütést az arcára, és meginog. Aztán a vállára gyűrt zakóujjak alatt megélénkül mindkét karja. Egyik ökle Bestia szájára támad, alkarja belesüpped a hasába.
Dalia a redőnyhúzó rúddal sertepertél. Úgy fest, mint a csata zászlóvivője. Háborítatlanul jön-megy a kavarodásban, de csak látszólag céltalanul. Sikerül becserkésznie a keringő terepjárót. Villan a karja, a vasrúd az első ajtó fölött hussan a kocsiba és vállon döfi a feszült vigyorú sofőrt. A redőnyhúzó következő mozdulata átlós irányú, a fickó megint az útjába esik, ezúttal elsodorja őt. Dalia elhajítja fegyverét, nekilendül, felpattan a kocsira az ájult pilóta teste fölött, és megpróbálja kivezetni a tömegből a kerge járgányt. Mivel nem fér a pedálokhoz, a dzsip érdekes bakugrásokkal egy bozót felé tart. Becsörtet a sűrűbe, és megáll. Dalia a hátsó üléseken és a csomagtartófedélen keresztül elhagyja a fedélzetet.
Belloqnak az én nuncsakum közeli rokonával gyűlt meg a baja, nem is eggyel. Két szöges kesztyűs szépfiú fenyegeti, de ütnek is. Daniel bemutathatja szebbnél szebb félrevetődéseit, ugrásait, ám esélyei nem túl jók. Egy találat megrogyasztja a lábait, féloldalassá teszi tartását. Első dühében nem törődik a fájdalommal. Hátralép, nekilendülés a levegőbe pattan. Előrenyújtott lábai telibe találják az egyik vagány vigyorát. A másik fickó nem siethet társa segítségére, mert hátba támadom. Talpam a tarkóján lepi meg, csodálkozni sincs ideje, mert nyomban el is terül, hirtelen ráhuppanok.
Jamil lesodorja a dzsipről a lombozatot. Utána sodor egy kesztyűs vagányt, de a másik őt hajítja le a földre. A kocsi felé hátráló, Konraddal bajvívó Bestia belebotlik a feltápászkodó Jamilba. Elterülnek egymáson.
A dzsipben maradt két vagány egyike az indító kulccsal vacakol, társa kihajol, és megpörget egy méteres láncot. A bizsu nekilódul, Konradot veszi célba. A felgyűrt zakóujjú bajnok még időben észreveszi, mi száguld ellene. Sikerül hasra vetni magát. A lánc átszárnyal fölötte, és lapockán suhint egy mellényest, épp a hátán keresztbe fektetet lábszárcsontok fölött vigyorgó koponyát telibe kapva.
Lekecmergek az alattam fekvő vagányról. Danielre tekintek. Mintha tükörbe néznék: ő is a vállát markolássza, ő is kínosan vigyorog.
Martin felé fordulok. Középen csillannak övén flitterek, midőn a dzsipbe veti magát. Kibuktatja belőle a láncot hajigáló jampit, aztán szinte meg sem fordulva, könyökével sújt a volán mögött mozgolódó fickó koponyájára. Ezalatt, mintha céllövöldében, felbukkan előtte az imént kilakoltatott Janpi arca. Beleöklöz, de amíg ezt teszi, a volán mögött ülő, alig-alig elkábított fickó alattomosan vesén üti. A vagány ütne még, de nem marad rá ideje. Dalia becserkészi, és éles vijjogással a nyakába veti magát. Alkarját használja fegyverül. A siker teljes.
Néhány jampi szeretne megpattanni. A verekedés, mozgolódás immár arra irányul, hogy a menekülőket eltérítse szándékuktól. Többszólamú szirénaszó hallatszik, két irányból közelednek a rendőrkocsik. Érdekes, a vijjogás hallatán megsajdulnak az izmaim; mintegy a futás vágyát sugalmazva. Mégsem mozdulok. Karom szinte béna vállam fájdalmától. De nem ez tart vissza.
Konradot nézem. Nézem, amint felszedi a földről Bestiát, és kissé tántorogva, de erőteljesen megüti. És megint felrángatja – de nem üthet többet a vérző arcú, félájult Rubem Giftre, mert Belloq átöleli a vállát. Konrad felegyenesedik, és elbőgi magát. Először kis híján Daniel mellkasára hajtja a fejét, de aztán eszébe juthat valami maszkulin marhaság. Félrevonul, torkát köszörüli, torz vigyort erőltet, könnyeit nyeldesi.
Az egyik rendőrkocsiból két ismerős száll ki. Mint egy órája: egyikük a gumibotját markolássza a másik leplezetlen undorral méreget. Mára herótja lehet tőlem. Nem is szólok hozzá, az élvezetet meghagyom Belloqnak. A tengermély hang (mint mindig, mint bárkin) megteszi a magáét. Az egyenruhások dúltan intézkedni kezdenek, hogy a mellényes, kesztyűs szépfiúk éjszakai szállásáról gondoskodjanak.
Konrad a másik rendőrkocsi személyzetének meséli, hogy Gifték merőben váratlanul rájuk támadtak, amint ők itten ücsörögtek a téren. Bölcsen kifelejti a történetből az előzményeket, így hát én is hallgatok. A Főnök reggel is ráér megnézni a vagányokat, és kiválasztani közülük azt a négyet, akik szétrongyolták az Adidasát.
Mielőtt távoznánk, Belloq titokzatosan félrevonul Martinnal. Röpke tanácskozás után elválnak, öcsém marad, pasasom sürget, hogy igyekezzünk, mert Cyd vár minket – megint késünk. Dalia, a festőien véres arcú harcművésznő utánunk rohan.
Belloqtól biztonságos távolban, mellettem szaporázza a lépteit. Nem szól.
Mi sem.

 

 

A feszültség nem szunnyad el idegeinkben. Belloq fél kézzel markolja a kormányt, én fél kézzel gyűrögetem a térképsalátát. Derűt erőltetve latolgatjuk hányszor tévedünk el, mire megtaláljuk Terence Renard épülő házát. Adódnak kétségeink: mi érdekeset tud nyújtani az a ház az imént átéltek után?
Dalia hallgat mögöttünk.
Belloq a sokadik félrevezető tájékoztatás után kiragadja kezemből a térképnek nevezett istencsapást. Bekapcsolja a mennyezeti világítást, majd fél szemmel az utat figyelve, fél szemmel az útmutatót silabizálva vezeti a kocsit.
Rágyújtok. Kényelembe helyezkedem az ülésen. Sajog a szívem egy pohár ital után (juice nélkül), letört vállam parázslik, virslire emlékeztető ujjaim merevek a fájdalomtól.
Dalia halkan morog mögöttem: – Azért ez megint felért egy infúzióval. Na, igaz, ezt üveggel együtt adták be. Infundálunk ma még?
Belloq tőlem kérdezi: – Mit akar?
– Azt hiszem, siettet. – Fel kell hagynom ernyedt tartásommal, mivel a kormányra fektetett, ügyesen összeragasztott, hajtogatott térképet mind ragasztása, mind hajtogatása végképp cserbenhagyja. Elkínzott kedvesemet maga alá temeti az önkívületbe került térképlepedő. Míg az egész papírhalmot gombóccá gyűröm; érzem, hogy a jobb oldalam nagyon fáj. Fogcsikorgatva próbálok felülkerekedni gyötrelmen, fáradtságon, papírszeméten.
– Még használtam volna – sóhajtja Belloq az ablakon kigurított térképlabda után.
– Ó, az istenit. Most mondod?
Mégis megtaláljuk a keresett helyszínt. A környékét. Ugyanis Belloq óvatos. Feltűnés nélkül óhajt odalopakodni. Eltüntetjük az autót az ember nem lakta vidék valamely bozótjában, mely éppen olyan, mint a többi, s ez a garancia rá, hogy az életben nem találjuk meg. Aztán hasmánt, térden, de legfeljebb derékszögű tartásban hatolunk előre a tövises, pókhálós, rejtelmes vegetációban. Csendesen átkozódom, szitkaimat válogatatlanul szórom Belloqra, Cydre, Renard-re és a világra. Ez utóbbi olyan, amilyen, miért éppen én akarok folyton jobbítani rajta?!
Jóllehet, Belloq is testi-lelki nyomorék a nuncsakuparti óta, vitába száll velem, állítja, hogy rögtön ott leszünk. Szerintem legalább húsz kilométert kell lopózkodnunk ahhoz, hogy fehér emberrel találkozzunk. Daniel csendre int, éppen jókor. Megpillantom magam előtt az első embert. Holdfény vonja be vonásait, viaszarcot látok, s csaknem felkiáltok. Lehet, hogy átkúsztunk néhány országhatáron, netán a kontinensen is? A fickó olyan ázsiai, mint a Nagy Fal. Fekete haja acélos fénnyel csillan, ívelt szemöldöke alatt a keskeny szemrés egy másik szemöldök hatását kelti, orra alig emelkedik elő két járomcsontja közül.
Dalia mámorosan belém csíp: – Nézd, kérlek. Egy nindzsa.
Egy? Megpillantok még néhányat. Középtermetűek, izmosak. Idegesítő árnyakként jönnek-mennek körülöttünk. Valamennyi fájdalmamról megfeledkezve belehasalok egy bokorba. Szemügyre veszem az éji órán is pazarló módon megvilágított építményt. Úgy rémlik, nemcsak földrajzilag tájoltuk el magunkat, az időben is eltévedtünk. Letűnt korból idevarázsolt, durván faragott kövekből emelt házat látok, keskeny ablakrésekkel, bolthajtásos ajtókkal, istenem, még korhadt fából szegecselt gyilokjáró is akad az építészeti torzszülöttön. Valamennyi ablak- és ajtónyílásban fémkeretbe ágyazott tükörüveg csillan. A szintek elhelyezésében szemlátomást nincs semmi rendszer, és talán akkor sem lesz, ha a tervező befejezettnek ítéli az építkezést. A falak mintha leomolni készülnének, kifutnak az erődítményből, kerítésbe mennek át. Az egyenetlen, durva kövek illesztései között fény és homály birkózik. A lapokból kirakott utak összevissza kanyarognak a bágyadt pálmákkal ékesített kertben, közöttük embernyi amforák ácsorognak ötletszerű elrendezésben. A kerítés jobb oldalán úszómedence tükre csillan. A medence java része a szabadba ér, a többi eltűnik a fal alatt, nyilván a házba (palotába?) bújik.
Az építkezés ezen az órán sem szünetel, jóllehet a munkások nem kapkodnak. Valamivel távolabb egy markológép gödröt ás, betonkeverő tartálya forog álmosan. Kőrakások várják sorukat, néhány munkás egy kilométeres gumicsövet vonszol, melynek egyik végét a csap szájára szerelik. Tizenegy férfit számolok a mozgolódásban. És valamennyi nindzsa.
Megnyugtató, hogy fegyvertelennek látszanak. Egyik-másik szemlátomást őrködik, de nem megszállottan. Cigaretták parázslanak, csattogó hangon előadott párbeszédek szárnyalnak fel, majd elülnek.
Hol lehet Cyd? Hiszen megmondta, nincs az a nő, akire harminc-negyven percnél többet várna. Egyáltalán, mit akart itt? Azért hívott, hogy saját szememmel lássam Terence Renard rablóvárának születését? Szentül remélem, nem azt várja tőlem, hogy a nindzsákon átgázolva házkutatást rendezzek. De ha éjjel ekkora a csúcs, mi lehet itt nappal?
Félreérthetetlenül megmozdulok. Belloqnak és Daliának látnia kell, kész, mehetünk. Gyönyörű kirándulás volt, rástartolhatunk paplanos ágyainkra.
Belloq tenyere a fenekemre tapad. A mozdulat korántsem léha természetű, pusztán csak annyit jelent, hogy maradjak. Kéretem magam. Nindzsák már vannak, de a helyszín láttán még számíthatok néhány fehér leples kísértetre is. Valahogy nem fűlik a fogam a meglepetésekhez. Daliára sandítok. A harcművésznő szinte tátott szájjal mered előre. Teljesen elbűvölte a várkastély, a nyáréjszaka és a nindzsák romantikus hangulata. Egy másik pillantással Belloqot ellenőrzöm. Bár az ő vonásai olvashatatlanok, egy bizonyos: félelmeimen nem osztozik. Nyugodtan lapul mellettem, élénk tekintete ide-oda jár az elébe táruló látnivalókon.
Továbbra is úgy érzem, betévedtem valami kalandfilm beporosodott díszletei közé. Tüstént jön Erro Flynn, s egy szál karddal vívni kezd. Palástja a bársonykék égre lebben, amint egyik gyilokjáróról a másikra vetődik.
Lehetséges?
Füttyszó hallatszik, a nindzsák megélénkülnek. Van ezekben a gumitestű figurákban valami vérfagyasztó. Nem is futnak; repülnek a jelzés hallatán. Szinte felkúsznak az épület falaira, a lámpák fénye fantasztikus árnyakat vetít köréjük.
Az omlatag kőfal tetején megjelenik egy férfi. Errol Flynn nem lehet, annál tömzsibb és pamutmelegítőt visel. Lelép a fal tetejéről, sikktelenül lebeg a levegőben, majd elkapja a gyilokjáró korlátját, és felhúzódzkodik rá. Végigszalad a keskeny hídon, és eltűnik az egyik bolthajtású bejáró mögött.
Körmeimet belevájom Belloq karjába.
Az összes nindzsa a hídra veti magát. Ki a falról, ki a lépcsőkön feldübörögve, egybehangzó csatakiáltással a pamutmelegítős lény után tódulnak.
Fél percig csak a lárma hallatszik, majd feltárul az egyik tükörüveges ablak. A férfi a párkányra lépés lepillant a romkertbe. Habozni látszik. Fél szemmel hátrasandít a válla fölött, Az, amit ott láthat, ugrásra ösztönzi. De egy nindzsa már rajta csimpaszkodik. Vele együtt válik le a párkányról. Belezuhannak egy homokrakásba. Ott tüstént egymásnak ugranak. Pokoli porfelhő lebben a két alak köré. Egyikük kiválik – Cyd az. Vaktában, sarat könnyező szemekkel rohan előre. Feldönt egy amforát. A porból kikecmergő nindzsa utánavágtat. Az épületből előrontanak társai is.
Fogaim közé harapom az öklömet, hogy ne sikoltsak. Látom, Cyd felénk tart, jóllehet nem tudhat ottlétűnkről. Képtelenségnek vélem, nem fogok megmozdulni. Nem tudok felállni, előlépni, kiállni a nindzsák ellen: félek. Fuss, Cyd, ordítok némán véresre harapott öklöm mögött. Másik kezem még mindig Belloq karját szorítja. Ujjaim alatt érzem a megremegő izmokat. Daniel teste megfeszül. Csak beidegződés lehet, vigasztalom magam, rugóra jár, a védekező-védelmező ösztön húzza össze. Lazítok a szorításon, ujjhegyeim cirógatnak. Alattuk felenged kissé az izmok görcse.
Cyd a közelünkben bukik fel. Rögtön talpon terem. Aztán, ahelyett hogy futását folytatná megfordul. Szembenéz a nindzsákkal. Vállalja a küzdelmet. Megőrült!
Cyd végignéz a lassító csapaton, majd lazább tartást vesz fel. Talpai a földhöz simulnak, térdein rugóztatja testét, karjait maga elé emeli.
Előbb csak ketten rontanak rá. A többi körbeszivárogja. A két merész nindzsát karjai egyidejű mozdulatával félrelöki. Kifordul, oldalra rúg. Harmadik támadója eldől, de egy másik az orrára sújt. Cyd vért prüszkölve felordít, felrántja térdét, és belemártja a nindzsagomolyagba.
Még mindig azt várom, hogy meglepetésszerűen megugrik, és elszalad. Ha esze van, ezzel kell próbálkoznia, másként ezek ledarálják, széttépik, felfalják, nem engedheti. Nem akar szökni, Cyd elvakult, mint egy táncos a zene hallatán. Pokoli sürgés-forgás alakul ki, a mozdulatokat, a kezek, lábak, fejek pályáját nem lehet különválasztani. Cyd egész testével verekszik, pörög, forog, a levegőbe pattan. Ha földre küldik, felszökik és folytatja. Felmarkol egy deszkadarabot, fegyvere szétporlik hamar. Állja, amit kap, jóllehet nekem a tizede is elég lenne. Mind többször zuhan el. Feltérdelve verekszik még.
Aztán fekve marad.
A nindzsák örömmámorban ünnepelnek fölötte. Egyikük letérdel mellé, és megtapogatja. Cyd összeszedi magát egy pillanatra. Ez az a pillanat, amikor a vizsgálódónak orra reped.
Aztán megpróbál megfordulni, a fejét felemelni. Nem lehet egészen magánál. Kísérletezése szívszorító – sikertelen. Amikor felkapják, nem ellenkezik. Viszik, mint egy döglött kutyát. Belehajítják egy gödörbe.
A betonkeverő motorja felpörög. A behemót gép megmozdul, és lassan a gödörhöz farol. Két nindzsa vidáman irányítja a sofőrt.
Mint egy állat kloákája, a betonkeverő kivezető nyílása üríteni kezd.

 

 

Isten veled, Cyd. Nem voltál bűnöző (nagyon) voltál vagány, különös, groteszk, kancsal figura. Együtt voltunk pocsék helyzetekben, több ízben kivágtuk magunkat. Egyszer-kétszer (háromszor?) neked köszönhettem az életemet. Fél napja sincs, hogy utoljára.
Istenem; ha lenne egy géppisztoly a vállamon. Az összezúzott, dagadó vállamon. Egy pisztoly a zsebemben; összevert ujjaim közé markolnám. De nincs.
Fél pár szöges kesztyű van nálam: souvenir. Kés a nadrágszárra varrt zsebben – Cyd régi-régi tanácsára.
Danielnek is van mire emlékeznie. Megfeszült testtel figyeli, amint a beton vékony sugárban ömlik a gödörbe. A gép kloákája folyat, folyat.
Belloq elszabadul a feszültség idegéről; akár a nyílvesszőt, kiröpíti testét a kétségbeesés. Szárnyaltában kiált valamit, hogy magára vonja a nindzsák figyelmét.
És én is megőrültem.
Meglököm Daliát: – A vízhez!
Meglapulva futok a bokrok között. Előbb oldal irányban. A nindzsák nem láthatnak meg. Üvöltve Daniel után tódulnak.
Megkerülöm az egész istenverte romkertet, a kőrakás mögé lapulva a betonkeverő elé surranok. Hasmánt tovább. Könnyem, dühöm elvakít. Becsúszom a gép alá, motorja lágyan mormol, a másik végen surrog a csordogáló betonfolyam.
Nem tudom, mikor húztam fel a kesztyűt. Rajtam van. Kiáltozást hallok. Felrántom a fejemet. Odaverem a kocsi fenekéhez. Rohanó lábakat látok. Daniel átszáguld a romkerten, a nindzsák képtelenek utolérni.
Imádkozom. Kibújok a kocsi alól. Feltépem az ajtót. A sofőr odakapja a fejét – a kesztyű beleront az arcába. Felugrom az ülés mellé. Elsodrom a meglepett férfit, fejemmel öklelem járomcsontját, halántékát.
A műszerfal láttán újabb dühroham vesz elő. Megmarkolom a váltót, szaggatom a kéziféket. Félig állva taposok rá a pedálra. A kocsi megrándul, és óh Jézus: hátracsúszik!
Hadd törjön a váltó, kapaszkodom belé, mint gályapadon az evezőbe. Újabb rántás – ezúttal előre.
A kocsi megugrik; tehetetlen fejem ide-oda lódul. Lerogyok az ülésre. Nyomom a gázt, fél karral a mellettem heverő férfit rángatom. Lecibálom a lábamhoz, kirántom alóla a cipőmet. Az ernyedt test a gázpedálon fekszik.
Az ajtó himbálózik, zörög keretében. Kilököm. Kiugrom.
A kocsi elbotorkál mellőlem.
Felállok, és rohanok visszafelé.
Szinte belebukom a gödörbe.
Cyd sír. Az omladékos falhoz támaszkodva ül, lábait nem iszappakolás fedi. Nyálkahártyáimat irritálja a folyékony beton szaga. Ingem ujjába törlöm orromat, szememet, ezzel a mozdulattal simítom hátra a hajamat. Rángatom Cydet.
Ő sírva kaparja magáról a sűrű, súlyos masszát.
Vízcsobogás hallatszik. Gumicső súrlódik a fejünk fölött. Amikor felpillantok, pokoli erejű vízsugár tör felém. Nekitaszít a gödör falának. Feltépi mellemen az inget. Felnyögök.
Dalia lepillant, változtat a gyilkos sugár irányán. Maró, híg lé fröcsög fel Cyd lábáról. Az eltorzult arcú férfi letámasztja karjait, felhúzza fél térdét. Nyomorultul kifordul, négykézlábra tornázza magát. Szótlanul, nyögdécselve segítek. Lesem, mekkora kárt tett benne az ólomsúlyú betonmassza. A kimosott apró kavicsok úgy röpködnek körülöttünk, akár a sörét.
Tíz körömmel kezdek kikapaszkodni a gödörből. Mire feljutok a szélére, körmöm kettő. Lenyújtom karomat Cydért. Nem értem, hogyan sikerül: kint van ő is.
Dalia füröszti, mossa, áztatja a lábait. Cyd ordít, átkozódik. Otthagyom őket.
Danielt haragos nindzsák kerülgetik. Rugdalják ütik ököllel, tenyéréllel, döfik könyökkel, darabolják alkarral. Beszállok; kezdetnek szó szerint. Sietségemet azonnal megbánom: egy alamuszi nindzsa talpéllel fogad. Tönkrement jobb oldalam után a bal kerül sorra.
Egy darabig még tarthatjuk magunkat, egy elesett erőd utolsó hírmondóiként. Ha a nindzsák nem tudnák, valójában két kamikáze vagyunk gépünk zuhan.
Bőröm reped, horzsolódik, bordáim régen nem vízszintes lefutásúak: összekuszálódtak, akár a szögesdrót. Vért ízlelek: az enyémet. Bal lábszáramon felhasad a bőr. Fél térden próbálom óvni a fejemet. Daniel sem a régi fitt már. Nem produkálja szépséges ugrásait, örül, ha állni tud. Amikor látja gyors hervadásomat, úgy ügyeskedik, hogy a nindzsák ne férhessenek hozzám. Helyettem is ölik, de mit ér vele, hogy tisztelem érte?
A gumiizmú fickók száma lassan fogyatkozik. Végleg talán egyik sem fekszik le, tán keljfeljancsik. Valamelyik mindig feltápászkodik, s jóllehet; a végkimerülés határán, de folytatja a harcot. Egyre tohonyább a koreográfiájuk.
Az utolsó imát kezdeném rebegni, s ekkor Dalia érkezik. A kilométeres, vízsugarat okádó gumicsövet könnyedén húzza maga mögött. Úgy fest, mint egy fúria, dühödt rohamrendőr, iszkolok előle. Vízágyúja felborítja a sakktábla hervatag nindzsafiguráit. Odébb taszigálja a kidőlteket, elgáncsolja a menekülőket.
Belloqnak sikerül elkerülnie a gyilkos sugarat. Dalia közelébe húzódik, és tenyerével felfog némi permetet a cső szája mellől. Megnedvesíti arcát, hűsíti tarkóját. Mögötte Cyd közeledik, lassan vánszorogva, sántikálva. Mire odaér, felölti jellegzetes vigyorát is, noha az arc, amelyre vonja, már nem a régi szép.

 

 

– Lefeküdtek a mandrók? – kérdezi. – Bele kéne hajigálni őket az úszómedencébe.
– Megfulladnak – háborog Dalia. Mintha nem fulladnának meg épp eléggé az ő vízágyúja alatt is.
– Ki ez? – meredezik Cyd. – Emberbarát, mi? Nekik a víz, nekem a beton volt toxikus. Ha késtek most farigcsálhatnátok ki belőle.
Nem világosítom fel. Nem árulom el, milyen dermedt, gyáva voltam. Hadd szeressen továbbra is.
Cyd megnyálazza hüvelykujja belső felszínét: – Máskülönben tudjátok-e, miért voltak ilyen toxikusak a mandrók? Nem akármit őriztettek velük.
– Lássuk – morogja Belloq. Szája sarkán vékony vércsík szivárog. Egyebütt is foltozásra szorul.
– Van itt minden – vigyorog Cyd. A megtévesztésig úgy fest, mint egy idegenvezető, a hivatása magaslatán: – Kábítószer, nem kevés. Arzenál, legfeljebb atombomba híján. Nyomda.
Elszédülök. Körülöttünk ájult hadsereg, tengernyi sár. Ha nem veszek lélegzetet, kevésbé szúrnak összekócolt bordáim. Cyd, akit mostanában kapartunk ki a betonmassza alól nyomdázik.
És Belloq? Ő bólogat. – Pénz. Fals pénz.
– Temérdek – vigyorog Cyd. Megint a hüvelykujját nyaldossa.
– Nem is élveznétek ezt az eszmecserét, ha én is érteném – vélekedem, teljes joggal.
– Ugyan, Denisa – hökken meg Belloq. – A te könyvespolcodon rostokol egy kötet, telis-tele hamis pénzzel. Marcel barátod ajándéka.
– Ennyire hülye lennék? – töprengek.
Belloq széttárja a karját, jelezve, hogy ő nem tehet róla. Aztán megjegyzi: – Nyilván erről is szó esett a kazettán, amit könnyedén odaajándékoztál annak a rádiós szépfiúnak. Ha már magadtól nem sikerült rájönnöd.
– Mire, az istenért? – A szokottnál is hülyébbnek érzem magam. A két nyúzott kinézetű férfi egyre azon fáradozik, hogy megerősítsen ebben a hitemben.
Daliára hagyjuk a foglyok őrzését. Berohanunk a házba. Daniel a telefonra veti magát. Aztán elhagyjuk a főúri pompával berendezett földszintet. Az egyik szaunafülkéről kiderül, hogy lift. Leszállít bennünket a föld alá.
Roskadásig rakott állványokon fegyverek sorakoznak. Kész csoda, hogy a nindzsák csupasz kézzel fogadtak bennünket. A kontinens kiirtásához elegendő mennyiségű arzenálból válogathattak volna, épp csak néhány atom-tengeralattjáró hiányzik.
A nyomdát is megleljük, Cyd nem fantáziálta. Belloq szinte boldognak látszik, amikor körüljárja a helyiséget. Kliséket tapogat, pénzt méricskél.
Aztán a kábítószer... Amikor egyikük sem néz oda, belenyalok a kokainba. Pár perc múlva sudárnak és erőtől duzzadónak érzem magam, sebeim nem nekem fájnak, kedvem virágos. A por hiányát pedig ugyan ki venné észre? Akad belőle bőven. Láttára a Kokókirály is szürkét kapna dühében.
– Nem csoda, hogy betonba akartak foglalni – dicsérgetem Cydet.
Jobb szemével rám pillant. – A golyóimat majdnem befoglalták. Máskülönben csínján szopogasd a kokócskát, mert reggel fejre állsz tőle. Tudod, hogy az egyik szememet mindig rajtad tartom. Még nincs vége a zsúrnak.
Belloq elé perdülök. – Innék valamit. Menjünk el egy bárba, Aranyhal a neve. Fellép ott egy csodás kabaréművész. Ideje, hogy viszontlássam.
Daniel végigmér. Elmondhatatlan gyengédséggel simogatja meg a fejemet. – Nincs az az osztályon túli kocsma, ahová beengednének. Szakadtabb vagy negyven szakadtnál. Mint aki most tért vissza a túlvilágról egy vonatszerencsétlenség után.
– Semmi vész, Belloq. Majd azt mondjuk a portásnak, hogy jelmezbálból jövünk.
– Épp báli ruhában vagy.
– Szerinted mit visel az ember a vámpírok bálján?
Cyd elvigyorodik: – Most marhára mókás hangulatban van, de nézd meg reggel. Olyan másnapos lesz a torkoskodástól, mint még soha.
Hiába, képtelen elkeseríteni, rám ijeszteni. Repkedni tudnék. Megbocsátom magamnak a bénító félelmet, mely passzív mozinézőt csinált belőlem, amíg őt verték, betonozták. Megbocsátom magamnak a fájdalmat, ha bujkál is bennem, most nem érzem. Már-már megbocsátok Terence Renard-nak, akit még mindig nem ismerek személyesen. Majdnem elhiszem, hogy feledhető, amit velem, a Főnökkel, az öcsémmel, az anyámmal tett. Éppen nem haragszom Rubem Giftre és különítményeseire, az álrendőrre, a levesteknősre. Talán még Jochen Fahmira sem.
– Ereszkedj alacsonyabbra – hűsítget Belloq. – Riasztják miattad a légvédelmet. Ha Renard a kezünkbe kerül is, Lobo barátodat még mindig meg akarják ölni, és te sem vagy biztonságban.
Dúdolgatok. Nem létezik, hogy ebben a tündérszép, halványkék és rózsaszínű világban bárki is ölni akarjon. Az emberek halhatatlanok, boldogok. Igen, üvöltenek a boldogságtól. Jajgatnak a gyönyörűségtől.
Felliftezünk. Cyd erőszakkal a levegőre ráncigál. – Hány marékkal faltál be a porból? – faggat zordonan.
Dalia egy gyönyörű gumitömlős strázsa az éjszakában. De ő sem kevéssé kellemetlen: – Látom infunzáltál. Lehet, hogy ez a válaszod az esti beszélgetésünkre? Ha van járható út, ez az?
– Nem megy most nekem a mélyröptű társalgás Dalia. Szép ez a hely. Lábainknál kedves fiúk alszanak. A holdtányérban ezüst leves.
– Jézusmária – sóhajtja Daniel.
– Egy költő! – ujjong Dalia. Olykor a gumicső végére szerelt fémrésszel fejbe suhint egy-egy éledező nindzsát a sárban.
Kocsimotorok mormolása hallatszik a fák mögül. Reflektorfények vágnak fel az égre.
Nézem az újonnan érkezetteket. Nem Patrick Wyne akciócsoportosai. Vezetőjük egy szőke dalia, szívszaggatóan szép férfi, Oscar Hása. Láttam már néhányszor. Lehet, hogy Cyd is találkozott vele. Sőt, ez majdnem bizonyos. Ugyanis üdvözlés helyett véreb módján rávicsorít a szőkére. Oscar Hása nem marad adósa, két kézzel válaszol: ujjait szembefordítja egymással, és két kezét fel-le húzogatja maga előtt. A mozdulat jelentése nemzetközi és iszonyatosan vulgáris. Cyd belesápad, aztán lemásolja az Oscartól látottakat. Jelzése ugyanarra a szerv-jelképre vonatkozik, de azt is kétséget kizáróan mutatja, hogy ő nagyobbnak látja a szőkét. Ebben maradnak, mielőtt egymás sarkában a palotába csörtetnének.
Úgy rémlik, rólam mindenki megfeledkezik, s ez nem is baj, mert a torkoskodás folytán földöntúli hangulatba kerültem. Sétálgatok az éjszakai kertben, figyelem, hogyan gyűjtik be Hása emberei az éledező, találékonyan ellenkező nindzsákat a sárból. Az akciócsoportosok egy idő után idegeskedni kezdenek. Egyikük engem is nindzsának vél, és le akar lőni. Mivel előtte figyelmeztet, válaszolhatok s ezzel eloszlatom a félreértést. Aligha látott még rekedtes női hangon verselgető; benarkózott nindzsát, tehát megkegyelmez.
Rövidesen megérkezik Jochen Fahmi, személyesen. Nyilván saját kezűleg óhajtja lefoglalni a dermesztő mennyiségű kábítószert. Az épület fele futtában rám szán egy percet. Ezúttal nem török saruját viseli. Szemüvegén élesen csillan a lámpafény, tekintete láthatatlan, arcvonásai elmosódnak, de voltak-e valaha? Megveregeti a vállamat, príma érzékkel a fájdalmasabbat.
– Helyes. Erről beszéltem magának. Ezt a bandát kellett felszámolni. Jól van.
– Csak egy a baj – kezdem akadozó nyelvvel. – Terence Renard még mindig egy ismeretlen férfi a számomra. Ha megneszeli, hogy felszámoltuk depóját, el fog tűnni, mint a varázstinta.
Fahmi elvigyorodik. Talán a megvilágítás teszi mindenesetre ördögi a vigyora, növekszik bennem az az érzés, hogy ezt az embert valaminő téboly tartja fogva. De ez csak egy impresszió, hiszen a főfelügyelő tökéletesen normálisnak mutatja magát. – Elárulhatom, nincs oka az aggodalomra. Mindent előre megszerveztünk. Az akcióhoz csupán erre vártunk, s íme, most felfedtük a raktár hollétét; bizonyíték akad bőségesen. Tömlöcbe vetjük Renard-t.
Kicserepesedett számat nyaldosom. Egy árva szóval sem felelek; de Fahmi úgy fogja fel a hangzásomat, mintha kételkednék. Mosolya iparkodik elbűvölni: – A fickó mit sem sejt, egyelőre. Aranyhal egyik különszobájában van. Maga és Belloq odamennek. Leülnek egy asztalhoz. A többi az akciócsoport dolga: – Fahmi egy pillanatra lekapja a szemüvegét, és megtörölgeti makulátlan díszzsebkendőjével. Felfedezem a szemét: ernyedt szemhéjak és duzzadt táskák közt két szúrós, fekete követ. Úgy tekint rám, mintha értésemre akarná adni tiszteletét. Igen, határozottan az a benyomásom, hogy tisztel, mi több: tart tőlem. Mielőtt megerősödne bennem ez az érzés, Fahmi visszateszi a szemüvegét, megfordul, és a palotába siet. Furcsa változást érzékelek: lobbanást a fejem fölött. Fél szemmel felsandítok, akár Simon Templar, és valóban, megpillantom a kékes fénnyel izzó glóriát.

 

 

Mint egy kedves tündérmesében, megtaláljuk a Mazdát, és az elkerülhetetlen dicsőség melengető érzésével eltelve nekivágunk a városba vezető útnak. Kissé lecsúszva ülök Daniel mellett, félve; hogy a kocsitető lesodorja glóriámat. Hát igen. Lehet, én mostanáig nem csináltam semmit, és úgy fest, több dolgom ezután sem lesz, ámde Terence Renard bűnös tevékenységének egyszer s mindenkorra befellegzett; hála mostanáig tanúsított passzivitásomnak. Quasimodo, Cyd és a téri srácok mindent elrendeztek helyettem. Helyes. Hajam szála sem görbült. Így az igazi.
Amikor felületesen megmosakodva és kitollászkodva besétálunk az Aranyhalba, megtorpanok egy percre a ruhatár előtt, bár nincs mit letennem. A tükör fölött aranykeretbe foglalt fénykép függ s nagyjából olyan hangulatot sugároz, mint az állomfőkről készült felvételek, melyek előtt az alattvaló köteles tiszteletteljesen hódolni. Bár csak eszménykép, a rajta látható férfiú feltehetően nem óriás termetű, ruhája díszes, csuklóín, ujjain harmincnegyven deka arany ékeskedik. Arcvonásai kellemesek; barátságosak. Egy sikeres negyvenéves férfi mosolyog rám, talán egy cseppet leereszkedően. Terence Renard, az isteni tulajdonos.
Helyet foglalunk egy asztalnál, és a vöröses tónusú fényben gint kérek a pincértől. Tekintetem a színpadra réved, ahol egyetlen reflektor vonagló fénykörében két lány hastáncol. Róluk Belloqra tekintek, vonásaim nyugtalanságot tükrözhetnek, mert a pasas fáradtan elvigyorodik, és megosztja velem titkos információit. Aggodalomra semmi ok, itt van az épületben Renard is, a teknősember is. Ez utóbbi egy órával ezelőtt egy nő társaságában és bájos mikulásjelmezében kisétált az utcára. Beültek a nő kocsijába, kissé összehajoltak, aztán a télapó kiszállt, és visszajött a bárba, hölgye pedig elhajtott. Nem tudom, miért, ez az információ felgerjeszti a fantáziámat. Emlékezetem szerint a teknősember nem éppen sihederkorú, de nem is ezért esik nehezemre elképzelni, amint összeborul egy nővel. Egyszeri találkozásunk során nőgyűlölőnek találtatott, még ha a „savanyú a szőlő kategóriába is.” No de ha mégis ráborul egy nőre, ugyan vajon mit kezd vele? Kérdés, amint az is, honnan származnak Daniel hírei. Nyilvánvalóan itt vannak valahol a láthatatlanok. Itt vannak és őrködnek, mi több, rám hagyják a nagyjelenetet. Gyanúm szerint ezzel mindössze azt óhajtják demonstrálni, hogy haj de nagyon jó velük közösen dolgozni. Meggyőztek; egyébként.
Mohón nyeldesem a gint. Kérdésemre a pincér azt feleli: kizárólag halétellel tud kedveskedni az éhes vendégeknek. Halat soha. Inkább iszom még egy gint, immár juice-szel. Gyönyörködöm a hastáncosokban, Danielben. Előbbiek olyanok, amilyenek. A pasas megviselt, fáradt. Újfent absztinenciával tüntet, ellegyezi arca elől a cigarettám füstjét, de tekintete a régi. Úgy néz rám, ahogy valaha nézhette az első maciját. Ettől a pillantástól összevert testemben mocorogni kezd a léhaság.
A vágyak természete az illékonyság. Az enyém is elhullatja szirmait, amikor a lányok elhagyják a színpadot, s felváltja őket emberem s a levesteknős. Arcának jellegzetességeit elfedi a Télapó-maszk, cimpátlan orrán krumpli ül, állán vattaszakáll, palástját méterhosszan vonszolja maga mögött. Kiáll a gyémánthideg reflektorfénybe, s még csak nem is hunyorít, megszokta már. Összemarkolja maga előtt vörös köntösét, és belekezd a számba, melyet Laco oly érzékletesen eljátszott nekem pár nappal ezelőtt. Elpanaszolja, mennyi földi jótól tiltotta el doktora, aztán szétlebbenti a palástját, s én megpillanthatom egy öregember fonnyadt testét. Az ágyéka elé biggyesztett fügefalevél gyors hervadásnak indul, majd lepereg. Ekkor a kabaré művésze hangos derültség közepette összefogja vörös slafrokját, s én komor arccal sanda oldalpillantást vetek Danielre, elvégre majdan ő is megöregszik.
Belloq elcsípi a tekintetemet, talán érti is, mert rám vigyorog, tán éppen arra gondol, miféle fogatlan öreglány leszek egykor. Télapó folytatja utolérhetetlen műsorát. Leballag a színpadról, közben megválik sapkájától, műorrától; szakállát könnyedén a nyakába húzza, mintegy sálként. Aztán egyenesen rám pillant, és a szeme sem rebben.
– Hol nem volt, hol volt egy kislány. Sétálgatott az erdőben, patak partjára érkezett. Meglátott egy halat, amint az a parti sásban vergődött, fuldoklott. Szólt a hal: „Dobj vissza a vízbe, dehogy leszek hálátlan.” A kislány a fejét rázta, gyufáját kereste: „Hogyisne doblak; szemem kopog, megsütlek ebédre.” „Ne légy ostoba, én nem mindennapi lény vagyok, én vagyok a víz királya. Ha megmented az életemet, három kívánságodat teljesítem.” A kislány eltűnődött, aztán fogta a halat, és behajította a patakba. „Derék leány vagy!” – ujjongott a vizek királya. És most sorold elő, mi az a három dolog, amit a legjobban vágysz!” A kislány habozás nélkül felelte: „Halat, halat, halat!”
A közönség hálás, a közönség nevetgél. A teknősember főúri mozdulattal leinti a népet, majd egyenesen a szemem közé nézve folytatja: – Ki tudja miért mocskos a rendőrök keze? Hát hogyan mossák meg a szerencsétlenek? Mire felkúsznak a vécéláncon, kiürül a tartály!
Elnehezül a testem. Rendőrviccek áradata következik. Nem figyelek oda, mert zakatol bennem a bizonyosság: ez a fickó azért nem nyugtalan, azért fölényes, mert Terence Renard hetedhét országon túl jár! Az akciócsoport hitével ellentétben a főnök nincs az Aranyhalban! Nem rúgom ki a széket magam alól. Nem pattanok fel. Nem rendezek jelenetet. Fázom.
Ha Renard megszökött, itt a világvége. Különítményesei foglyok, de nyilván nemcsak Bestia jampijai álltak a szolgálatában. Van még aduja, ami kitűnik a teknősember vigyorából. Utolsót pislant fejem felett a glória.
Rövidesen kiderül, valóban így van. A bilincsbe vert levesteknős személyesen meséli el, hogyan történt. Renard valahogy megneszelte szerteágazó üzleti élete bukását. Kölcsönkérte és felöltötte a Télapó-jelmezt. Belekarolt egy lányba, beült a kocsijába a bár előtt. Tettek-vettek egymással: ruhát cseréltek. A lány mikulásként tért vissza az épületbe, Renard női parókában zavartalanul elhajtott.
Terence Renard szabad. Szabad megölnie engem vagy valakit a környezetemből. Szabad tömegmészárlást rendeznie, ha úgy tartja kedve. Márpedig mi egyébre támadna gusztusa? Depója odalett, legtöbb embere a hűvösön ül, ő maga földönfutó. Hite szerint csakis az én bűnöm mindez. A bűnt kövesse bűnhődés, mint írva vagyon.
A teknősember vigyorog. Ez minden, amire kapható. Renard utolsó trükkjén kívül semmit nem hajlandó mesélni. Ha egyáltalán megszólal, akkor arra hivatkozik; hogy ő nem büntethető, mert beteg, és erről négy kiló orvosi papírja van. Aztán ügyvédet kér, és a fenébe, neki van igaza. A bűnöző az az emberfajta, amelyik csak addig rúgja fel a törvényeket, amíg bajba nem kerül. Amint árnyék vetődik a fejére, ott a biztonságos takaró: éppen a törvények.

Mit tiszteljek rajtuk?

 

 

Belloq hazavisz. Lefejti rólam a ruhát, beállít a tusrózsa alá, hideg vizet áraszt rám. Hősiesen állom, de ő sem különbül tartja a hátát. Túlüvöltöm a víz zuhogását, fogaim csattogását, a fejemben doboló erek harci tamtamját.
– Az istenit, ti nem jártok moziba? Renard bezzeg járt. Egy koszos trükkel felültetett benneteket, sasszemű, láthatatlan megfigyelőket. Ruhacsere, paróka! Ezeréves csalafintaság! Ide vezet, ha veletek dolgozom, ha ti veszitek kézbe az irányítást. Még kérdezed, miért nem vonlak bele az ügyeimbe? Hát ezért! Tudod, mire számíthattok? Eddig csak megfélemlíteni, megtörni próbáltak. Ezután ölni fognak!
Belloq szinte tanácstalanul mormolja: – Érthetetlen, hogyan neszelte meg, mire készülünk.
– Tán postagalambbal üzentek neki, esetleg füstjelekkel. Bestiát kivontuk a forgalomból, de hol van az álrendőr? Hol vannak azok az ökölvívók, akik laposra vertek engem a fáskamrában, amikor a Télapó épp a Keresztapát domborította?! Mert nagy diadal, nemde? Megtaláltátok a fals pénzt, a drogot; a parittyákat. De ez kevés!
– Telhetetlen vagy – mosolyog Daniel. Beleteker a törülközőbe, az ágyhoz visz, mellém heveredik. – Vigyázunk rád – duruzsolja higgadtan. – Nem eshet bajod.
– Nem? – kiáltom harciasan, és felülök. Leseprem magamról a frottírt, a pasast. – Csípőből elsorolok neked tízféle módszert, melyekkel úgy lehet megölni valakit, hogy háromszáz méteren belül meg sem közelítjük.
– Efféléről a bűnözőknek írj tankönyvet.
– Zsaruknak kellene tankönyvet írnom. Arról hogy az egykori módszerek túrót sem érnek. A kopó szelleme kizárja a szívós nyomozás, a hangyaszorgalmú bizonyítékgyűjtögetés iskoláját. A klasszikus krimiknek befellegzett. Cápákkal szemben ma már csakis az a zsaru maradhat életben, aki pókerarccal dolgozik; végzettsége színiskola. Kizárt, hogy a történet végén teára gyülekezzünk a szalonban, és felfedjük a bűnös kilétét. Ugyan ma már régen nem a gyilkos személye a kérdés, ez ismert a történet kezdetétől. Az a kérdés: ki pusztul bele? Ettől a szemét Renard-tól kaptam egy hetet. Az óra még nem csörgött le, de ti már eltoltatok mindent. Hát jó. Az ékszereimet, lurexruhámat örökölje Martin, övé a harisnyakötőm, csipkés kötényem. Rád ezt az ágyat hagyom emlékül.
– Aludj egyet, Denisa – kérlel Daniel.
– Hogy a fenébe aludjak? – kérdezem dideregve.
– Háton vagy mellen – feleli; s közben orvosságért indul. Kezembe nyom egy pohár italt, nem loccsintom fáradt arcába, megiszom.
– Fahmi lefoglalt egy rakomány kábítószert. Még egy glória gyúlt a feje fölött. Jártában-keltében talán már nem is érinti a földet, úgy megdicsőült. De közben mi tudjuk, hogy ő is egy a bűnösök közül! Mindennek tetejébe szabad a Kokókirály is. Ugyan hol dőzsöl ez a Hepton nevű fickó?
– Dél-Amerikában – feleli Daniel szomorúan.
Rámeredek: – Hol?
– Igen – bólint. – Valószínűleg nála is járt postagalamb, hírül vinni, hogy Lobo botrányt szervez. Hepton elhagyta tengerparti szállodáját, s áttette székhelyét a messze távolba. Ott aztán kereskedhet kedvére, a mi kezünk nem érhet el hozzá.
Legyőzötten bólintok, majd képzett önsanyargató módjára folytatom: – Hol van az Aranyfogú? És hol a pokolban lehet Lobo? Mondd, miért nem lehet elkapni Fahmit az állatkerti szállítmánnyal való szórakozás címén?
– Korai lenne. Ő csak a jéghegy csúcsa.
– Míg a jéghegy, az imént mondtad, Dél-Amerikában sütteti a hasát a magafajta kokainbárók között.
– Hozzá kell edződnöd a kudarcokhoz – kapom a közhelyet.
Lehunyom a szememet. Daniel is fáradt. Ahogy fut az idő, az élet, egyre fáradtabb lesz. A félelem nem jó kozmetikum. Nem sikerült. Nem okolhatom őt. Hány perc az élet?
Jóllehet tartok tőle, hogy a kudarcszéria folytatódik, amikor átölelem, akárha búcsúzni készülnék, a nő és a férfi biztosan működik bennünk. A varázslat szüntelen, s néhány percre elhomályosítja a rettegés kérdéseit és rideg válaszait.

 

 

Daniel tisztességesen gondoskodik reggelimről, kávémról, aztán fütyörészve elvonul, és nem árulja el, hová igyekszik. Sorsomra hagy, hadd főjek tovább. Kiteszek magamért.
Azon elmélkedem, hogy felültünk egy gyorsvonatra, s ezen a száguldó istennyilán nincs vészfék egy darab sem. Reménykedem, hátha jelentkezik Marcel, és átadja a hiányzó kulcsokat. A telefonkészülék épp hogy vállat nem von, amikor ezredszer pillantok felé. Kínomban eljátszadozhatok a gondolattal, vajon minő halálnemnek esem áldozatul. Kegyes lesz-e a vég, netán durva, kíméletlen? Én leszek az egyetlen? Ha nem, akkor remélhetem-e, hogy legalább az első leszek? Még az is elképzelhető, hogy Renard az Üveghegyen is túl jár, és fütyül rám. Ez esetben viszont harciasságom lobban magasra: el kell kapnom őt. No lám, kedvem szegetlen.
Ekkor Martin érkezik. Nincs rajta egyetlen árva flitter sem. Ma normális emberhez méltón öltözött fel, valamely homályos eredetű citromsárga overállt visel, melyet szárától a vállpántjáig olajos mancsnyomok borítanak. Aha, villan fürgén az eszem, öcsém motort szerel. Az ő világában lábon áll a rend. Helyes.
Megfigyeléseimet arra is kiterjesztem; hogy ő is fütyörészik, akár korábban Daniel. A mai nap tehát nem a tébécéseké. Ezeknek síp került a légcsövükbe. Martin a konyhaasztalra pakolja a kezében dédelgetett zacskó tartalmát: egy flakon olajat, tojástlisztet, legvégül egy zacskó túrót tottyant elém. Érdeklődő arccal várom a magyarázatot, s az nem is késik. Öcsém földöntúli vigyort villant rám: – Roborálok. Légy szíves főzz ebédre túrógombócot.
– Micsodát?
– Tudtam – sóhajtja. – Életedben nem hallottál még túrógombócról. Itt a receptje. Még úgy másfél-két óráig eltart, amíg rendbe hozom a járgányt. Addigra készen legyen a kaja.
– Martin – suttogom. Hiába. A füttyszó elhal, az ajtó bezáródik a citromsárga overáll fenekén látható sáros talpnyom mögött, s legfeljebb azt sajnálhatom; hogy nem az én lábam lenyomatát viseli. Magamra maradok a túróval – és a csökönnyel hallgató telefonnal.
Lássuk. Agatha Christie is házias serteperte közepette eszelte ki regényeit. Mire kitörölgette a vitrint, sandán nézhetett a nippekre, és csak természetes, hogy a következő regényben ilyesféle csecsebecsék miatt folyt a vér. Rabszolgasorunk gyakorlása közben csakis vad dolgok juthatnak az eszünkbe, nemcsak Agathának, nemcsak nekem. Asszonyi sors. Mitől is legyen a férfiaknak fantáziájuk? Vertek ők már habot tojásfehérjéből? Habot verek, míg a karom leszakad; és azon tépelődöm, hogyan előzzem meg a készülő veszedelmet. Daniel derűs hangulatában reménykedhetem. Viselkedése értésemre adta: megint előttem jár valamivel s nem látja olyan kétségbeejtőnek a helyzetet, mint én. Ennél többet képtelen vagyok kisütni. Marad Lobo. Ha ő nem jelentkezik, nekem kellene tennem valamit. De mit? Talán felkutathatnám Russel Beldent. Rádióriporterek nem bújnak a föld alá, főként akkor nem, ha csemegének ígérkező anyag birtokába jutnak. A kazetta megoldaná néhány gondomat.
Mire a konyha elveszíti korábbi takaros jellegét a forró vízben barátságos kis túrógombócok úszkálnak. Öltözködés közben tálra szedem őket, aztán kézbe kapom a bukósisakot, és leszáguldok a lépcsőkön. Amikor kilépek a kapun, csak egy pillanatra fut át rajtam, hogy mostantól akár a leghitványabb mesterlövész is keresztüllőhet. Inkább az a kérdés lopja az időmet, vajon honnan varázsoljam elő Russelt. A feleségének tudnia kell a választ.
Martin a ragyogóra glancolt motor mellett álldogál, s valami titokzatos rendeltetésű kütyüt pucolgat egy mocskos ronggyal. Barátságosan rámosolygok, és felöltöm a sisakot. – Már megfőttek a gombócaid, amikor kiderült, hogy nincs hozzájuk zsemlemorzsa.
– És? – kérdezi. Fél szemöldökét felvonva figyeli, amint felülök a motorjára, és az indítókulcs felé nyúlok.
– És most csupaszok a gombócaid, gömbölyű aktocskák.
– Hívd ki a Playboy fotósát – tanácsolja.
Egyetlen érintésre szolgálatkészen felbőg a motor. Martin a fülemhez hajol: – Komolyan el akarod vinni? Mert nem jó. Éppen szereltem – mutatja a mocskos kütyüt. – Lustán gyorsul. Nem megy többet száznál.
Csókot dobok, és eliramodom. Száz bőven elég. Csak ide megyek a város túlsó végébe, az előkelő negyedbe, egy asszonyhoz, aki pénzen vett férjet, de nem elégedett az áruval. Mivel az övé az árucikk, tudnia kell, hol bujkál előlem.

 

 

Közel olyan élmény a motoros száguldás, mint egy lovas vágta. Feltolom az arcomat védő füstüveget s ha néhány bogarat be is kapok, kortyolom a levegőt, a rohanás szelét. A gép a testemhez nőtt, végtagom lett, akár a lábam. A kanyarokban túlságosan is bedőlünk, hogy nagyobb legyen az élvezet. De a Kawasaki valóban nem megy többet száznál. Ha erőltetem, hörög, rángat; de nem gyorsul, egy tapodtat sem. Hagyom annyiban. Figyelmem szinte automatikusan átvált a gondolataimra, s megint veszedelmet jelentek az útonjárókra és önmagamra. Elkelne ilyenkor egy könnyű kis fehér bot; mellyel tapogathatnám magam előtt az utat, nehogy nekimenjek valakinek.
Minthogy a fehér bot-effektus előállott, nemigen foglalkozom a külvilággal. Sebaj; környezetem ettől mit sem zavartatja magát. Jobb felől mellém húz egy sárga kocsi, és tartja a tempómat. Ablaka füstüveg; áthatolhatatlan, épp csak az utasok körvonalát láthatók. Milliárdszor megbámultam a kocsim mellett egyetlen röpke zömmentéssel elhúzó motorcsodákat. Ámuldoztam, hogyan is mernek ilyen tempóban repeszteni. Lassacskán mernék ámokot futni, de a Kawasaki képtelen. A sárga Manta nem tágít, s már vele tart bal felől egy másik kocsi. Közrefognak, és nem eresztenek, mintha tüzes találkára készülnének egymás oldalával, s mintha még az sem tartóztatná őket, hogy ott nyugtalankodom közöttük.
Próbálok kitörni előre – reménytelen. Próbálok lemaradni, ez sem megy. Szívem torokmagosan dübörög, minden dobbanása korbácsként hasít végig a légcsövemen, nyelvgyökömön: ezt már csak sokknak nevezhetem.
A csekély forgalomban a világ legtermészetesebb dolgának látszik a két autó közrefogta motor. Láttunkra senki nem vonja fel a szemöldökét, nem hallik sikoly. Sehol egy lelkes rendőrjárőr, hogy szirénázva a nyomunkba eredjen. Egy vak üvegtábla a fényes karosszériában jobbról, egy másik balról. Egyelőre nem látok fegyvereket.
Nem is fognak lelőni. Szétmorzsolnak, eltaposnak.
A ragyogó karosszériák – egy sárga és egy zöldesszürke – hozzásúrlódnak a lábaimat oltalmazó bukócsövekhez. Előbb csak satuba fogják, majd megropogtatják őket. A gázkart nyugodtan elengedhetem. Visz a két kocsi, repeszt velem valahová. Az út végén legfeljebb kutyaeledelnek leszek jó.
Próbálkozom, hát persze. Újra megkísérlek kitörni, majd hirtelen fékezni. A motor megrándul alattam, kibillent egyensúlyomból. Közvetlen közelről láthatom a sárga Manta és a zöldes Senator oldalát. Bizonyos, hogy legalább háromszor nagyobbnak taksálom őket, mint amekkorák. Hajam tövétől verejtékcseppek indulnak, átfutnak a homlokomon, lefelé menet kevesen hagyják ki a szememet.
Megragadom a kormány szarvait. Kinézem az Opel Senator tetejéről hívogató csomagtartót. Rohanunk tovább.
A két karosszéria közelebb nyomul; a Kawasaki fütyül rá, hogy merre kormányzom. Egy pillanat még, és felborul, bármi történhet. A csomagtartó csábítása leküzdhetetlen. Két kézzel felnyúlok, s mire a motor, mint egy darab szappan, csúszkálni kezd, ott lógok a Senator oldalán, majd az ég tudja hogyan, sikerül fellendülnöm a tetőre. Lehasalok, kitámasztom magam a tartó fémrészei között.
Mint valamirevaló rodeón a ló, az általam megszállt kocsi is felettébb megbokrosodva viselkedik vezetője jóvoltából. Hányja-veti magát, oda a tíz körmöm, a bőr az államról, hasamról, combomról. Ennyi fáradsággal akár a motoron is maradhattam volna. A motoron, mely összetört, melyet rég elhagytunk már. Ezt a tipikus élethelyzetet – amelybe merőben kelletlenül keveredtem – nevezhetném csöbörből vödörbe-szindrómának. Akárhogy is, ha élve megúszom (mivel erre csekély az esély, miért ne lennék nagyvonalú?) veszek egy új motort Martinnak.
Ha élve megúsznám, bárkinek bármit vennék. Kitámasztom a lábamat, megfeszítem minden izmomat, a kocsi vadul hánykolódik alattam. A külváros elsuhan mellettünk, a járókelők talán azt gondolják, hogy filmforgatás szemtanúi. Boldogan cserélnék Harrison Forddal, mellesleg.
Ekkor a Senator hirtelen a járda mellé kanyarodik, s csaknem a buszmegállóban várakozó emberek közé hajt. A váratlan fékezéstől elernyednek elgémberedett izmaim, és én egy marék krumplihéj kecsével a levegőbe lebbenek, majd súlyosan földet fogok.
A megállóban ácsorgók kellő rutinnal (elvégre földlakók), egy árva szisszenés nélkül hasra vetik magukat a földön, és két karral átfogják a fejüket. Mire ez megtörténik, egy férfi áll mellettem, s anélkül hogy méltányolná feltápászkodási szándékomat, pisztolycsövet dug a halántékomhoz. Azt kérdezi: – Hol van Renard?
És máris megismerem. Ő az. A rendőregyenruhás tag a kék Fordból. Ő állt mögöttem az El Diablóban, már akkor is fegyvercsövet tuszkolt a testemhez. És megismétli: – Hol van Renard?

 

 

Az ő problémája elhanyagolható az enyémhez képest. Egyelőre minden tagom fáj, belső szerveim között teljes a káosz, és mindennek a tetejébe ugyanaz a kérdés foglalkoztat, ami őt. Erősen reménykedem a megállóban heverő emberek tettrekészségében; mindhiába. Épp a tettrekészség hiányzik tőlük a legfeltűnőbben. Hát persze. Így jár mindenki, aki erre a világra születik: retteg.
A goromba álrendőrt, aki mellesleg farmeröltözéket visel ezekben a kritikus percekben, cseppet sem zavarja a nézőközönség. Hozzászokhatott, hogy azt tesz, amihez kedve szottyan, és senki nem mer ellenkezni. És éppen ahhoz szottyan kedve, hogy a pisztoly markolatával végighúzzon a vállamon. Bágyadtan tiltakoznék, de társai is ott tornyosulnak körülöttem.
Különös kép: emberek a megállóban, jövő-menő járművek az úton, és a mi kedves csoportosulásunk félig-meddig a járdán, úttesten. Húszharminc lépésnyire tőlünk egy élményektől elbódult japán turista bóklászik videokamerájával, és egyre késik észrevenni bennünket.
– Hol van Renard? – hallom újra, magasabb hangfekvésben.
– Nálam nincs – nyöszörgöm. Különös, mindig keresnek rajtam valakit, és éppen azt, akire nekem is fáj a fogam. Igazából peches nő vagyok. És csakhamar nyomorék is.
A fickó megpróbál rábírni, hogy lábra álljak. Nem fog menni, én tutira tudom, ő nem hiszi el. Int társainak. Durva markok ragadnak fel, hogy a kocsi felé taszigáljanak. Amint egy pillanatra nem figyelnek oda; nyomban összeroskadok, mert két lábam jelenleg nem alkalmas testsúlyom hordozására.
A fickók már kapkodnának. Talán mégis túlzottnak érzik; amit a nyílt utcán művelnek. Ha nekik sürgős, hát vegyenek ölbe, vállra, kerítsenek hordágyat, tolószéket. Nem tehetek ellene semmit, csak azt ne akarják, hogy azokra a rongycsomókra nehezedjek, melyek nemrég a lábaim voltak.
Az egykori álrendőr, ma farmer, eltorzuló arccal ráordít társaira. Felindulásában újra rám üt a pisztoly agyával, s kezdem azon törni a fejem, hogyan kobozzam el tőle azt a kemény vasdarabot. Mindez csupán egy pillanat, az én elmém bontja fel milliárd apró részletre, mintha már csak a végső bámészkodás lenne a programom ezen a csillagon. Látom a japán turistát, amint a keresőn keresztül végre felfedez bennünket, de mivel nem hisz az objektívének, zaklatott tekintettel kikandikál a kamera mögül, hogy a saját szemével győződjék meg róla, jól lát-e. Bizony, sógun, sóhajtok magamban, errefelé így van ez.
Visznek. Két marcona fickó, egy-egy felhőkarcoló, felnyalábol, hogy a kocsijukhoz fuvarozzanak, és elvigyenek valahová, ahol aztán nyugodtan kérdezgethetik napszálltáig: hol van Renard. Az sem kétséges, mi lesz a program folytatása az éj beálltával. Képtelenség, de átfut rajtam ez is: vajon miként fog festeni Martin a lurexruhámban. Mert felveszi. Ha engem megölnek, ő felveszi azt a ruhát.
Motorok bőgnek fel a hátunk mögött. Mély hangú, komor gépek, melyek tudnak repeszteni, képesek maguk mögött hagyni a fürge sportkocsikat is. Bömbölésük egyre erősödik. Ekkor mintha lelassulnának, nyilván nem akarnak nekünk jönni.
A pisztolyos fickó visszafordul, s egy lépést hátrál. Fogvatartóim a járda felé húzódnak velem; utat engednek az ámokfutóknak. Ez az a pillanat, amikor minden súlyommal a két felhőkarcolóra támaszkodva, előrelendítem élettelen lábaimat, és kirúgom az álrendőr kezéből a durva vasdarabot. Nem hallom a fickó dühös hörrenését, mivel a nagy motorok tán épp a fejünkön hajtanak át, hangjuk elviselhetetlenül felerősödik.
Aztán a három gép mintegy elszórja utasát. Vezetőik tovább gurulnak, de szűk kört von gyorsan visszatérnek. Támadóimnak nincs idejük feleszmélni – és ebben kvittek velem.
Előbb csak három fekete bőrruhás, szkafanderes alak esik nekik, de már jön a másik három is a letámasztott gépek mellől. Egyfajta lovagi torna alakul ki, melynek passzív nézőjévé válok, amint a két felhőkarcoló elhajít, és a küzdelembe veti magát. Valójában a kocsijaikhoz szeretnének eljutni, de a motoros pasasok sem ma tépték fel a magzatburkot, épp azon fáradoznak, hogy ez ne sikerüljön nekik.
Ücsörgök az álrendőr elpottyantott pisztolyán, nézem a fekete jelmezes, bukósisakos lovagokat, és egyiküket hirtelen nagyon gyanúsnak vélem. Megroggyantott térdekkel, elképesztően csúnyán verekszik, de minden ütése, pattogása, rúgása elemi erejű. Egy másik lovag is fölötte gyanús, amint a testére simuló bőroverallban hajlong, izmos csípőjét láttam már valahol.
A japán turista visszavonul kamerája mögé. Otthon nyilván „Line-i hétköznapok” címmel fogja vetíteni műsorát. A buszmegálló népe felhagy a hasalással. Lassan feltápászkodnak, és félrevonulnak, helyet adnak a küzdőknek.
Mesmeg megpróbálok lábra állni, kísérletező szellemem nem hagy el. Már-már sikerül is, amikor a megtépázott álrendőr elbotlik bennem. Elveszti egyensúlyát, de sebtében felegyenesedik, és kozmikus sebességre váltva folytatja útját, immár toronyiránt, kizárólag a felszívódás esélyeit kutatva. Nekiszalad a japán turistának. Dühében kitépi a kezéből a kamerát, és a sógun hiába kiáltja? Liberté a menekülő nem ért franciául. Megpördül, és üldözőjéhez vágja a gépét. A motoros férfi elkapja a felé zúgó lövedéket, majd futtában a háborgó sógun kezébe nyomja. Aztán ráveti magát a menekülőre, és megpróbál szíjat hasítani belőle. Jól teszi.
No lám, a rendőrség sem alszik, nem henyél. Sziréna suttog előbb, majd hátborzongatóan üvöltözik. A cirkáló lefékez mellettünk. Éppen jókor, feltápászkodófélben rátámaszkodhatok. A fegyvert markolászva kiszálló egyenruhásoknak túl sok dolguk nem marad. A motorosok végeztek: az ellen heverészik, egyik-másik térden áll, kicsavart karral, nem önszántából.
Aztán lekerülnek a szkafanderek. Nem hiszek a szememnek. Ott van a hercegi Konrad. Jamil, a kendő mestere. Egy Magnus nevű téri fiú, mellesleg Petrov miniszter úr szeme fénye. Érdekes: ott fújtat Martin is. Gyanúm beigazolódik: az egyik sisak alól Cyd kerül elő, s vigyorogva oldalra köp. Legvégül egy szarkalábas szemű, fütyörésző pasas fedi fel inkognitóját, cseppet sem mogorva, talán inkább túlzottan is jóképű, megmenekülésem mámorától láttatva. Daniel, aki azt ígérte, vigyázni fog rám, az értem szövögetett összeesküvés koponyája.
A rendőrök tudni óhajtják, mi történt. Belloq tájékoztatja őket. Martin, ügyesen megmenekülve a lurexruha viselésétől, vigyorogva szobrozik mellettem, nézeget, sikerül-e megállnom két lábon. Tán azt várja, hogy ujjongva faggassam, mi szél hozta.
– A gombóc meg kihűl – füstölgök csendesen.

 

 

Aztán, amikor kérdezgetjük, az álrendőr álnéven mutatkozik be, csakhogy a számítógép monitorán rövidesen feltűnik valódi neve és szépséges bűn lajstroma: Manuel Cook régóta keresett bűnöző, és tetteinek fele is elegendő egy életfogytiglanhoz. Hamarosan megérkezik a felkötött karú Pierre Lipowski; és fokozza a fickó stresszállapotát a kijelentéssel, miszerint igen, ezt a személyt üldözte az El-Diablo-béli akció során, sebesülését neki köszönheti. És megköszöni.
Aztán az is kiderül, hogy Manuel Cook baktatott a temetőben anyám mellett, akkor még csak találgatta, hogyan üzenjen nekem félelmet. Megpillantotta a kiásott sírhelyet, és megszállta az ihlet. Renard felszívódásakor is valaminő ihletett, hangulat vette elő, mely azt sugalmazta neki, hogy közöm van az eseményhez. Hát nincs; sajnos. Pedig Terence Renard jóval érdekesebb lesz, amikor az is kiderül; hogy tengersok pénzt váltott át apró, hidegen szikrázó kövekre, melyeket indián módira egy bőrzacskóban, a nyakába kötve visel. De hol? Nos amíg ezek a milliócskák az inge alatt rejtőznek, megvásárolhatja a menekülést, a szabadságot.
Rákérdezek egy másik fickóra is, akit ugyancsak Manuel Cook keresett, és véletlenül éppen rajtam, de ő régebbi eseményekre nem hajlandó emlékezni, s lehet érdekes az amnéziája, úgy tűnik, egyszersmind kezelhetetlen is. Kizárólag Renard kövei izgatják, nem óhajt tudni róla, hogy ezeket közösen rabolták össze.
Manuel Cook és társai Bestia sorsára jutnak, mi hazamegyünk. Martin a gombóc-aktokon élcelődik, Daniel feltakarítja a konyhát, én a kádban heverészek, és azt figyelem, visszatér-e a keringés a végtagjaimba.
Csakhogy a gyorsvonat tovább száguld velünk, nincs kiszállás. A szórakozottan kérdőre vont üzenetrögzítő Russel Belden vörösborkarcos hangján szólal meg, és ezt mondja:
– Derék dolog volt magától, hogy megdobott ezzel a finom kazettával. Nos, meg fogok felelni a várakozásának. Ha netán rádióközelben lesz hat után, hallgassa meg az érdekes „hanglevelet”, ha másért nem, hát ellenőrzésképpen: nem változtattam rajta semmit. Ja, aztán ne keressen engem. Egy darabig visszavonulok, magán múlik, mennyi időre. Amint kitakarítja a mocskot a városból, visszajövök. Legyen résen. Mihelyt az anyag elhangzik a nyilvánosság előtt, nyomban tapasztalhatja, milyen is a vízipók-effektus. A szereplők szétfutnak ezerfelé. Halászgasson, Danielle.
Meghallgatom az üzenetet még vagy tízszer. Martin váltig állítja, hogy hiába, a szöveg ezredszerre sem fog változni. Reménykedem. Remélem Russel hirtelen azt fogja mondani: csak tréfáltam. Dehogy mondja. Ő ugyan a Kék Lagúnát keresi, de olykor-olykor beéri szennycsatornákkal is. Félek, a saját bőrén kell lemérnie, mi a különbség. Ő bezzeg nem fél: meggyújtotta a kabátja alá vezető kanócot, s vakmerően úgy tálalja, mintha ezzel én bíztam volna meg.
Aztán családiasan ott ülünk a rádió előtt, éppen csak a fonalgombolyagot, kötőtűt hiányolom a kezemből. Hogy elejtsem. A „Danielle” című hanglevél Marcel monológja hozzám. Egy lázas; fájdalomtól, bezártságtól gyötört magányos férfi enyhén ironikus felhangú, zaklatott hangulatú meséje. Úgy is kezdődik, mint a mesék általában: az Üveghegyen és a Tengeren túl...
Marcel néha kiszól regényéből, s intim megjegyzéseket fűz rövid, mégis meglehetősen meghitt kapcsolatunkhoz. Daniel kinyújtott lábbal ül előttem, s teljesen leköti a kezében tartott pohár, nem lehet olvasni a vonásaiból. Ezalatt a mese a Buzz Eckkel kötött barátság végéhez, a fogműves által ecsetelt eseményhez: Lobo bukásához kanyarodik. Az Aranyfogú autóbaleset látszatát keltve óhajtotta kivégeztetni, csakhogy Lobo kiugrott a szikláról letaszított kocsiból, és valami csoda folytán úgy ért a tengerbe, hogy a lezúduló gép még csak nem is súrolta. Néhány órát ázott-fázott a vízben, köveken horzsolta a bőrét, mire a pribékek felhagytak a keresésével, és ő kimászhatott a partra. Kalandos úton jutott haza. Beszámolt kudarcáról (de nem Fahmiról és Heptonról), s megpróbált felejteni. Már jó ideje próbálkozott ezzel, amikor újra Lineról hallott, ezúttal a fals dollárok kapcsán. És Lobo visszajött. Komoly kockázatot vállalt, hiszen egykori ellenfelei megneszelhették ittlétét. Így történt. Ekkor elhangzik néhány név, ott vannak csokorban: Hepton, Buzz Eck, Jochen Fahmi. És további bűnözők, bírák. Rendőrök: kicsik és nagyok. Nincs kegyelem egy magas rangú vezérkari főnöknek, Dary Hepton legfőbb pártfogójának sem. Lobo senkinek nem irgalmaz. Hangulatai gyorsan váltakoznak; hol haragos, hol csúfondáros, hol szánandóan meghatott.
Bevallja, nem túlzott fanatizmussal kutatott pénzhamisító „butik” után. Inkább Buzz Eck kapcsolatait, nyomát keresgélte, mind dühödtebben. Üzent az Aranyfogúnak, s elővigyázatlanul találkára hívta. De persze nem Buzz, de még csak nem is Fahmi érkezett a randevúra. Agyafúrtabbak voltak: Terence Renard fülébe juttatták, hol találják a Kokókirályt. S a nem túl zseniális, de becsvágyó Renard rendőregyenruhában parádézó pribékjeit menesztette a találkára... Lobo minden dühe ellenére résen volt, így sikerült megpattannia, jóllehet megsebesült. Aztán, amikor kénytelen volt elhagyni a kocsiját (Nem fogod elhinni, Daniele: kifogyott a benzin!”), majdnem otthagyta a fogát a nyílt utcán.
Innen a történet ismert. Lobo elmeséli, milyen számítással hagyta nálam a köteg pénzt, amit addig a derékszíjában rejtegetett, melyről csak azt tudta: hamis, azt nem, hol készítik. Ugyanezen megfontolásból jelölte be Smith doktor magazinjában a témával foglalkozó cikket. Engem akart nyomra vezetni, remélve, hogy felfedem az ügyet. Később óvatosan taszigált az Aranyfogú és Fahmi felé is, életemért fohászkodva, míg ő maga ágyban hevert, lábát borogatva, fájdalomtól, láztól, bizonytalanságtól legyűrve, és amint valamelyest erőre kapott rejtekhelyet változtatott, örökösen attól rettegve, hogy a rengeteg ellenfél valamelyike előbb-utóbb megtalálja.
Marcel sokat elmond, de nem mindent: nem derül ki, miért vállalta a harcot, miért hallgatott Fahmiról és a többiről évekig. Sejtésem szerint azért, mert vádjait nem tudta volna bizonyítani. Mindenesetre vannak még tervei: az Aranyfogúval készül randevúra. Reméli, pár nap múlva tevékenyebbé válhat, mivel a találkára személyesen óhajt menni, s ebből szívesen kihagyna.
Ezután már csak rólam beszél, míg kifut a szalag. Daniel továbbra is a poharával játszadozik, olykor felvonja a fél szemöldökét. E jelzést kedvem szerint fordíthatom. Tehát tetszésnek értelmezem.
Amikor a műsor végén csend bénul közénk Martin bátorkodik elsőként felrúgni azt. – Ez igen. A tag börtönbe küldi a fél várost, s mellesleg majdnem beléd habarodik. Nehogy azt hidd, hogy eleped érted. Tengerészek a tudói, hogy a hajóutat akkor kell befejezni, amikor a szakácsnőt, aki mellesleg a puszta megjelenésével megríkatja a legvaksibb férfiakat is, elkezdik szexbombának látni. Ez a tag is így lehetett veled. Hosszú ideig csak le nézhetett, hát azt is beléd látta, amid nincs, nem is lesz.
– Menj haza egy kicsit, Martin – suttogok fáradtan.
Öcsém nem tágít, miért is tenné? A bálványa úgyszólván a védelmébe veszi: – Ne légy profán, amikor Denisa meghatottan emlékezik romantikus kalandjára.
– Profán, én? – tajtékzik Martin. – Adott az a balfácán, aki eljön ide egyszemélyes hadsereget játszani, egy nagy nemzet nagy fiát, aki képtelen felérni ésszel, hogy a rendőrségen nem csupa Fahmi dolgozik, aki az én ágyamon heverészve megoldathatná veletek az összes gondját, ehelyett a vérét folyatja, epekedik és titokzatos, mellesleg az én gatyámban. És most mi lesz? Ki hallgat manapság rádiót? Egy átlagos hallgató azt hiheti, közönséges hangjátékot hallott. Szem nem maradt szárazon.
– Hát az érdekeltek? – kérdezem, úgy is, mint a bölcsek bölcsét: – A megnevezettek mit hisznek most?
– Náluk talán másabb a szituáció: szék nem maradt szárazon; hacsak nem viselnek dupla alsóneműt.
Belloq vigyorogva bólint: – Belden jól mondta. Most következik a vízipók-effektus.
– Épp csak rád nem vonatkozik – morgom, nézve, milyen fenséges nyugalomban üldögél a fotelban.
– Régebben jobban tűrted; ha nem avattak be mindenbe. Kiderítetted magad, amire kíváncsi voltál. Kényelmesedsz, öregszel. Vedd fontolóra a nyugdíjkérelmedet.
– Gonosz dolgot fontolgatok – figyelmeztetem.
– Gondolom, törvényt hozol, hogy megegyük a gombócaidat – pimaszkodik Martin.
Eleresztem a fülem mellett. Danielt nézem: – Délben, amikor elmentem itthonról, az egész banda utánam jött. Micsoda véletlen! Mindenki be van avatva az ügybe, engem kivéve. Nem az a baj, hogy a helyzet ismerős.
– Mi a baj? – érdeklődik barátságosan.
– Ó, semmi – felelem, kissé hisztérikus hangnemben. – Csak éppen kész csoda, hogy élek még.
– Ne izgulj. Minden csoda három napig tart – vigasztal Martin, majd ügyesen elkapja a hozzávágott kazettát. Ráfonja az ujjait, s felém lengeti. – Kár; hogy kemény, máskülönben kitörölhetnétek vele. Ez nem bizonyíték. Egy dühös fickó locsogása.
– A történet nem teljes – Daniel a kazetta felé int. – Lobo mostani jövetele kettős célt szolgált. Egyfelől meg kellett találnia a fals pénz forrásvidékét, másfelől csali volt, tudtán kívül. Már a múltkori kudarca is gyanús volt, többen úgy vélték megfélemlítették őt. Most rajta keresztül kellett volna megtalálnunk azt a személyt, aki annak idején beleköpött a levesbe. Csakhogy Lobo pokoli gyanakvó és ügyes. Pillanatok alatt szem elől veszítettük. Ráadásul ő nem is tudott rólunk, „baráti” szándékainkról, hiszen nem avathattuk be, egyrészt, mert nem vállalt volna közösséget velünk, másrészt, mert az sem volt tisztázott, hogy annak idején miért vallott kudarcot. Egyesek azt gondolták: kettős tégla. Dolgozik a rendőrségnek, ugyanakkor dolgozik a Kokókirálynak is. Ami talán bekövetkezett volna, ha Fahmi nem dobja fel őt. – Daniel semmibe veszi helytelenítő fintoromat folytatja: – Tehát amikor Lobót szem elől tévesztettük, ráálltunk Fahmira és közvetlen munkatársaira, látván, hogy veszettül keresnek valakit. Alvilági figurákat kenegettek, a lelküket is kitették, hogy megtalálják az illetőt. Mindhiába.
– Én leskelődöm utánad, te leskelődöl utánam, ő leskelődik utánunk. Óriási. – Martin zsebre vágja a kezét, beharapja alsó ajkát. – Szart, nem leszek zsaru. Tisztára leromolnék az örökös hányástól.
– Roborálj, tesó. Edd meg a gombócokat.
– Nincs szíved, Den. Hagyod, hogy borzongjanak azok a szánalmas csupaszok. Köss nekik pulóvert.
Daniel zavartalanul tovább fűzi hangos gondolatait. – Az a szomorú helyzet állt elő, hogy hiába ültetjük le Fahmit és a többi megnevezett tagot, az Aranyfogú hollétéről továbbra sincs tudomásunk. Ez a fickó egy szemfényvesztő. Ha nem állítanád Lobóval együtt, hogy létezik, komolyan kételkednék benne. Ha már Hepton, a király kicsúszott a kezünkből, legalább a strómanját szeretném fülön fogni ahhoz, hogy nyugodtan alhassak.
– Engem most jobban izgat, hogy Renard szabad, s míg az, nem tehetem ki a lábamat az utcára – sóhajtom.
– Mert itt bátran vagy? – Martin körülnéz, aztán a függöny felé int. – Lelőhetnek a szembeni tetőről vagy az egyik ablakból. Meglephetnek távirányítású rakétával, betörhetnek az ajtódon.
Mire eltökélem, hogy lenyomkodom torkán a gombócokat, megszólal a telefon. Daniel kapja fel a kagylót, de amit hall, nem teszi boldoggá. Az iménti kőszobor fél perc alatt riadókészültségben áll.
– Történt valami? – kérdezem bátortalanul.
Beszédes mozdulattal válaszol: két tenyerét a homlokára tapasztja, majd keresztet vet. – Velem jöhetsz – mondja végezetül, de több információval nem szolgál. Úgy nézem, nagylelkűsége szoros összefüggést mutat a nemrég hallott felemelő rádióműsorral, s talán éppen annak egyik következményét óhajtja demonstrálni. Vele megyek. A világért sem maradnék a lakásban, ahol leszedhetnek a szembeni tetőről, esetleg rám szakíthatják az ajtót.
Martin magára marad a didergő túrógombócokkal.

 

 

Voltaképpen csak bámészkodunk. A hirtelen felállított kordon mögött kisebb-nagyobb csoportosulások láthatók. Mindenki az eseményeket tárgyalja. Közben pedig nem történik semmi. Hiszen a java már megtörtént.
A ház, a kert mozdulatlan. A füvön egy lehetetlenül zöld, szinte fluoreszkáló labda hever. A hinta közelében egyenruhás test, élettelen. A járda mellett egy kiégett kocsi mutatja, hogy nemrég tombolt a téboly.
Úgy kezdődhetett, hogy Russel Belden (egyebek közt) Fahmit is értesíthette: hallgasson rádiót. A műsor még nem ért véget, a főfelügyelő szabályszerűen megszökött a lakásából. Padlásokon, tetőkön mászott, láthatatlan ösvényeken futott végigtudván, hogy szemmel tartják, és nem engednék elmenekülni. Eljutott „ex”-felesége házáig, s bezárkózott a családjával. Várta, hogy érte jöjjenek. Csendben lapult az ajtó mögött, keze nem reszketett. A letartóztatására érkező rendőrtiszt ügybuzgó és gyanútlan volt, egyenruhás kísérői úgyszintén. Közvetlen közelről, az ajtó fáján keresztül kapták a golyókat. Nem volt idejük töprengeni honnan szedett Fahmi robbanótöltényeket. Azonnal meghaltak.
A lövésekkel véget ért a környék csendje. A tébolyult Fahmi üvöltözni kezdett. Rálőtt a kertben futó rendőrre, majd az utcán parkoló kocsira. A benzintank felrobbant, s szétvetette a karosszériát. A kábítószercsoport főfelügyelője azt ordította megöli a feleségét, gyermekét, ha valaki közeledni mer.
És ezzel elhallgatott. Csendben végignézte, hogyan nő kordon az utcán. Sejthette megérkeztek az akciócsoportosok. Nyilván letette volna a nagyesküt, miszerint Patrick Wyne szürkeruhásai vették körül a házat.
Nézzük az épületet. Előtte ápolt gyep, a garázsbejáratot élősövény szegélyezi, kerítés nincs. Néhány fa áll a kertben, őrzik a hintát, a labdát, a halottakat. Alkonyodik.
Odabenn talán sírdogál a gyermek. Az asszony könyörög férjének, csakhogy nincs már visszaút. Fahmi a négy halottal elindult a semmibe. Tán éppen a végső mérleget készíti, átszámlálja, hány emberélet terheli még. Bizonyára ott áll az ablak mögött, a szürkülő estébe meresztgeti a szemétujjait ráfonja a mordályra.
Donald érkezik mellém. Lekuporodik, tekintetét előreveti. Időnként megtörli az orrát, szipog néhányat, hurutja a régi.
– Mi a fenének jöttél ide? – kérdezem.
– Híre jött a vérontásnak. A halottak már meg nem mondják, miben bíztak, amikor könnyedén megnyomták a csengőt az ajtó mellett. Egyébként megérkezett Iris a csecsemővel. Mondd, hány tonna pelenkát fogyaszt el egy gyermek, amíg rákap a bilire? Az ott benn, Jochené, például? Szobatiszta-e már? Beszélget? Gondolod, most éppen csodálattal néz fel az ő kemény, férfias apjára? Életben marad? Mit terveznek a szürkék?
– Nem tudom. Nem hiszem, hogy betörnek a házba. Nem kockáztatják a család életét.
– De akkor mit csinálnak? – kérdezi újra. Belefújja orrát a lepedőnyi kockás zsebkendőbe. Aztán az utca végénél gyülekező érdeklődőket figyeli. – A szenzáció vonzereje – morogja. – Megint megveszett egy embertársunk. A betegség eddig csak lappangott, megtévesztő tüneteket produkált, de lám, kitört. És a nép sorakozik, látni óhajtja, miként birkózunk meg a feladvánnyal. A járókelő olyan ember, aki jár, orra bukik, de felkel. És újra elölről. Ebbe a kifejezésbe belefér az emberi sors.
– Abbahagyhatod, Donald. Nincs már mit elrontani a hangulatomon.
– Azt te csak hiszed – vélekedik. – Fahmi még mindig sakkban tart bennünket a családjával.
Nem felelhetek, mert az érkező Belloq megérinti a vállamat; és int a fejével, hogy kövessem. Bevezet a szemközti házba, melynek lakóit nyilván moziba küldték, esetleg rávették őket, hogy zárkózzanak be a fürdőszobába, míg az események véget érnek.
Daniel leültet a fényűző szalonban, kezembe adja a telefonkagylót, s mutatóujját a villára ejti: – Beszélj vele.
– Fahmival? Én?
– Vele, te. – Billentyűket nyomogat, és kerüli a tekintetemet.
A készülékhez csatlakoztatott hangszóróban felcsendül egy hang, egy fojtott, vibráló hang. Fahmié: – Nem megyek ki, megmondtam! De ide sem jön senki, mert azonnal lőni fogok! Mindenkit megölök!.
– Mindenkit nem ölhet meg, ne legyen nagyképű – felelem. – Épp eleget ölt már, és úgy hírlik azért, hogy a feleségét, kisfiát megkímélje. Valahol meg is értem gyilkos indulatait; hiszen megölték a gyermekét. Csak a fegyver csövét fordította rossz irányba. Hős lehetett volna, ha nem szövetséget köt a gyilkosokkal, hanem elsöpri őket. Most pedig maga akar hóhéra lenni a családjának?
– Gyűlölöm magát! – kiáltja Fahmi. – Senkivel nem akarok beszélni, legkevésbé magával!
– Maga kötötte ki, hogy végezzem el, amit rám bízott. Most mesélném el, mit végeztem. A szerelmes gondolatok távol állnak tőlem. Nem azért hívtam, hogy a hangját halljam. Néztem a halottakat a ház előtt, és amikor nem bírtam tovább nézni őket, Lobóra gondoltam. Őt nem tudta megölni, és ez lesz a veszte. Nincs kiút, abszolúte semmi kiút nincs. Ki kell jönnie onnan, különben felteheti művére a koronát: végezhet a családjával, főfelügyelő úr, bajnoka a feddhetetlenségnek. Már nem akar beperelni?
Mintha medve morranna a hangszóróból. Aztán robaj hallatszik, és megszakad a vonal. Fahmi kitéphette a zsinórt a falból, talán drapériával, téglával együtt.
A kagylót forgatva a higgadtnak látszó Wyne-re pillantok. – Biztos, hogy ezt akartátok? Nem volt kétséges: velem nem fog tárgyalni.
– Megmondom, mit nem akartunk – feleli halkan Patrick. – Először ezt a lehetetlen rádióműsort. Aztán Fahmi szökését, aztán meg azt, hogy a mi tudtunk nélkül négy öngyilkos idejöjjön, és a törvény nevében lelövesse magát. Fahminak eszét vette a félelem; a bukás. Kellett rá még egy lapáttal.
– Tőlem – bólintok. – Mindenki mást jobban szánok Fahminál. Kértem magamban a megbocsátást, de hiába. Mit tehetek ezután? Nem bírhatja sokáig, ki kell jönnie. A gyerek sírni fog, a felesége már régen sír. Mégsem fog kijönni. Jochen Fahmi főfelügyelő nem hagyja letartóztatni, bíróság elé állíttatni magát; amikor ott sorakoznak a vitrinben a véren vett glóriák, s talán éppen úgy fluoreszkálnak, mint a halottakat őrző labda a gyepen. Inkább éhen vész, csontvázzá aszik a házban.
Otthagyom a barátságos szalont. Kisétálok a levegőre. Megkeresem Donaldot; és megérintem a vállát. – Hosszú lesz. Menj haza. Azt hiszem, elkísérlek egy darabon. Nem bírok itt maradni.
– Az idegek harca. Ezt te nem bírod, tényleg. – Donald keskeny, hosszú arca feltűnően megnyúlt az elmúlt percekben. Mintha ő jobban tűrné a megpróbáltatásokat?
Elindulunk. A második lépés felénél lövés hallatszik az épületből. Egy, egyetlenegy lövés, fél percnyi csend, majd elnyújtott, éles sikoly.
Aztán kivágódik az ajtó, és az asszony kirohan a kertbe, karjában szorítja síró gyermekét. A nő néhány lépés után elbotlik. Felbukik a fűben, közel az egyik rendőr holttestéhez. Ráborul a kisfiára, és hang nélkül zokog tovább, csaknem megfojtja a rémült gyermeket.
Tovább megyek, és Donald követ. Itt már csak annyi derülhet ki, hogy Fahmi szíven vagy halántékon lőtte-e magát. Egykori döntésének csapdájából ez volt a kiút, s én mégis szégyenkezem. Elátkozott hangulat kúszik belém.
Kifordulunk az utcából, embereket kerülgetünk, akik oda sietnek, ahol egy társuk az imént végzett magával. Ha tetemét nem is láthatják, az esemény atmoszférájából szippanthatnak néhányat. Lehajtott fejjel, mind dühödtebben szaporázom lépteimet. Kiérünk egy térre. Hallom, hogy utcai zenészek mulattatják a sétálókat, húzzák a talpalávalót.
Donald hirtelen megtorpan, és megragadja a könyökömet. – Oda nézz!
Felpillantok. Egy sátorral akar elbűvölni. Lengedező ponyva alatti pult mögött borrózsás arcú éltes úriember üldögél. Színes borítójú kötetek sorakoznak előtte, kézzel írt tábla függ a feje fölött: „Olvassa verseimet! Megtudja belőlük, mi a boldog élet titka. Garantálom önnek a derűs öregkort elég, ha megfogadja a tanácsaimat.”
Kész őrület, az utcai zenészek táncba csábítják a közönséget. Tarka ruhás, százféle nációjú emberek kapaszkodnak össze, talpukat a kockakőhöz csapdossák, hosszú kígyót alkotva szökdécselnek a téren, elhömpölyögnek mellettünk, az utolsó mosolyogva értem nyújtja a karját, de én nem fogódzom belé. Egy másik táblát olvasok, immár harmadszor, Donalddal együtt: VELEM ÍRASSA MEG ÉLETE REGÉNYÉT! NÁLAM MINDIG GYŐZ AZ IGAZSÁG!
– Nem igaz – sóhajtja Donald. – Mi ez? Írókofa? Szellemi kufár? Mi az, hogy nála mindig győz?
Lelkesen közelebb lépek a pulthoz. A borrózsái szirmot bontanak a felderülő arcon.
– Uram, ha esetleg tudja, árulja el, hol találom Renard-t, Buzz Ecket. Aztán még mondja meg merre jár most Russel és Lobo. Azt sem bánnám, de szeretném, ha visszahozná Heptont Dél-Amerikából. Uram, kérem szépen!
Donald mellém lép, elteszi kockás lepedőjét. – Művész úr, menjen el a tér sarkáig, forduljon jobbra, aztán megint jobbra. Csoportosulást fog látni az egyik ház előtt. Menjen oda, a téma ott hever a véres füvön, szőnyegen. Megkérem, hajtsa fel a szőnyeg sarkát, bizonyára ott lesz alatta a győztes igazság.
– Részegek? – kérdezi az íróember mélán.
– Mink? – Donald a fejét rázza. – Mink soha nem részegülünk. – Ezzel megfogja a diadalmas táblát, és felemelt térdére rántja. A papundekli forgácsot a pultra hajítja. – Becsuk. Lebont. Nincs igazság.
A daloló, zenélő, táncoló emberkígyó újra elhömpölyög mellettünk. Az életöröm mind vérpezsdítőbben tombol, a rendes pokoli. Donald orrot fúj, majd fátyolos, de jól hallható hangon kinyilatkoztatja: – Ezt a bolygót kisajátította a Gonosz. A nyolcadik törpe.
A tomboló kígyó elkap, és magával ránt. Donald utánam veti magát, belecsimpaszkodik a kezembe. Járjuk a körtáncot: bal láb lendít, előre, hátracsosszan, elölről jobb lábbal. Néhányszor megkerüljük az íróember standját, körbetáncolunk egy törökmézes pultot, egy bazárt. Lehömpölygünk az úttestre; gitárok szólnak, talpak kopognak, szoknyák lebbennek. Ólomszürke halottszállító furgon dudál ránk.

 

 

És íme, eljő a nap, melyen minden határidő lejár Fahmi és Renard napja. De nincs már Fahmi, vajon hol lehet Renard? Russel Belden műsora megbugyogtatta az iszapot. Felszínre került a szenny, nem is hozott diadalt. Hozott indulatot, szenzációt, botrányt, bajt. Azok, akiket Lobo megnevezett, vizsgálati fogságban tagadnak, külön bizottság alakul ügyük felderítésére, tanúk beszéltek vagy hallgatnak; beszédesen. Az újságírók, a rádió szakadatlanul ezzel a témával foglalkozik. Napirenden a korrupció. A botrány szagos, füstös, amilyenről csak álmodni lehet, hiszen belekeveredett a rendőrség – s onnan sem akárkik. Ideális beszédtéma a Kokókirállyal együttműködő rendőrfelügyelő esete. Közvetlen munkatársait kínpadra vonják, néhányan beszélnek, és elképesztő, miket mondanak. Vall az özvegy is, állítja; hogy lidércnyomás alól szabadult fel, kiléphetett élete nagy csapdájából, megnyugodhat végre.
Ünneplés és gyűlölet.
Belden nem hallat magáról. Felesége boldog lehet: reggeltől estig minden emberfia az ő játékát akarja megtalálni, vállra emelni vagy puszta kézzel megfojtani. De Russel nincs sehol. Lábra kap egy hipotézis, mely szerint ő lesz a botrányos ügy koronatanúja, s ezekben a napokban, míg a kedélyek lehiggadnak, nyilván Lobóval együtt dekkol valahol. Kivárják a szélcsendet, s előállnak fényes bizonyítékaikkal. Belden megdicsőül, mennybe megy – pokolba kívánják. Egész életében erre vágyott. Megtalálta a témát, amit fal a nép, valóra váltotta minden valamirevaló riporter álmát: Lerántotta a leplet A Nagy Disznóságról. Jóképű Russel, csak egy lepel jutott a kezedbe! Itt még javában tart a fátyoltánc, ha csak hat lepellel is. Az ám, de Petrov, az illetékes miniszter emberei mintha csak erre vártak volna, belecsimpaszkodnak a firhangokba, s íme, a fátylak száma már csak öt, négy. Egy riporter felteszi a kérdést a miniszternek: vajon mit jelent, hogy az ő hivatalba lépése óta megszaporodtak a korrupciós ügyek? Petrov higgadtan azt feleli: elődje idejében korrupció volt, nála korrupciós ügyek vannak. Vajon melyik a progresszívebb?
Ha azt hinném, feltartóztathatatlanul síel felénk a diadal, durván kiábrándítanak. Naphosszat szól a telefon, s ha nem vagyok otthon, az üzenetrögzítő készséggel befogadja az amúgy kevéssé nyomdakész reagálásokat. Ilyen-olyan kollégák hívnak, s bár nevüket szendén elhallgatják, egyéb tekintetben cseppet sem szemérmesek. Nincs az a sav (pedig elősorolnak néhány fajtát), mely lemoshatná rólam a nevet: Danielle, s nevet aligha ejtettek még ennyi gyűlölettel. Danielle szinte izzik, füstöl, mérget fröcsög a szájukból. Megígérik neki, hogy elevenen megnyúzzák, kiszakítják a nyelvét, kitépik a lábát. Cifrázzák tovább, felgyúlt fantáziával. Méltatók is akadnak, elismerő szavak is hallatszanak. Így hát Danielle-t egyidejűleg ostorozzák és hájjal kenegetik.
Minden aktuális csemege sorsa, hogy unalomig megrágják. Riporterek majszolják reggeltől estig. Megszólaltatnak (névtelenül) rendőrt, nyomozót, polgárt, és véleményét akarják tudni. Nincs két egyforma gondolat. Akad, aki azt állítja, hogy Petrov képes megszüntetni a törvénytelenségeket, mások szerint az esetek nem eredmények, csak demonstrációk, a gazság lényege érintetlen marad. Felnőttek felnőtt aggyal töprengve úgy vélik, a bűnözés változatlan lesz, amíg a rendszer sem változik. Tart a tojástánc, szól a szerenád.
Közben Hepton Dél-Amerikában szervezi további üzleteit, arratájt, ahol a hazai hadsereget még az intervenciós sem tudta felszámolni, szétlőni, lebombázni a kábítószert előállító termőterületeket, feldolgozókat, ahol eme iparág működik, géppisztollyal fekszenek és kézigránáttal kelnek, ahol a kokainbárók mellényzsebből kifizethetnék a kormány összes adósságát. Itthon a stróman sem hederít a fejleményekre, jóllehet Buzz Eck fotója látható a lapokban, a képernyőn, falragaszakon. A rendőrség lefoglalja az állatkerti raktárt, rajtaüt a Wyne-ék által felderített rejtekhelyeken. Az Aranyfogú nincs sehol. De ugyanígy elveszett a semmiben a hasonló intenzitással körözött Terence Renard is, olyannyira, hogy még velem sem törődnek, nem is baj; felkapott vagyok nélkülük is.
A felbolygatott testület egyes tagjai értésemre adják ellenérzésüket. A rendőrségi palota folyosóján lépdelek, amikor a lábam elé köp a szembejövő kolléga. Tán mohamedán böjtöt tart, hisz olyankor hívő ember a nyálát sem fogyaszthatja, meg kell válnia tőle. A kolléga azt feleli, tesz a böjtre, csak éppen gyűlöli, ha a madár belerondít a fészekbe, a többi közé. Még egy ornitológus. De folytatja, és megfenyeget: kakukkfióka vagyok, és ezúttal a kakukkot taszítják ki a fészekből. Ekkor (baklövés) azt firtatom, miért olyan fenemód zaklatott, netán ő is törvényt szegett? Tüstént szegné nyakamat is; csakhogy a jelenet szemtanúi közbevetik magukat A kolléga csúnyán megtépázva a hideg zuhany elé kényszerül.
Míg én odabenn papírra vetem Lobo, Buzz Eck Fahmi és Renard históriáját, s a regényt beviszem az ujjait ropogtató, kissé sápadt, de ápolt hajzatú Főnök asztalára, az utcán álló kocsimba beleesik néhány kockakő. A gyűrött karosszériára csúf madárszar kenődik, mely korábban kutyaürülékként szendereghetett az út szélén. Daniel fuvaroz haza, az a Daniel, aki felcsapott testőrömnek.
A lakás ajtaja előtt valóságos virágözönbe botlunk. Tarka szirmok tündökölnek fenyődísz között. Koszorúba fonva. Amikor elbontjuk a virághalmot, jelképes síremléket találunk alatta. A fejfán csak ennyi áll: Danielle.
Martin lehordja a kukába a figyelmesség szimbólumait. Amikor visszajön, olyan sápadt, hogy szinte fluoreszkál a lépcsőház homályában. Javasolja, tűnjünk el néhány napra. Hallgatunk rá.

 

 

Donald nyaralójába megyünk. A paradicsomi tó mellett kilépünk a Mazdából. Előbb a két kölyökkutya: Tarzan és Lobo ront nekünk, eszüket vesztve csaholnak, futkároznak, nyakba másznak, hemperegnek. Aztán jön a hosszúra nyúlt, vékony Ella, sötét haja lobog a vállán siettében. Komoly arccal megáll előttünk, előbb apjára pillant, majd az én arcomra mered, s ujjaimért nyúl.
– Hideg a kezed, mint a hónak – mondja csendesen. Nézegetjük egymást, egy árva szó nélkül tisztázzuk az elmúlt heteket. Felmérem rajta a külső változást: haja lágyabb és dúsabb lett, szemöldöke íveltebb, orra pimaszabban fitos, mániájáról sem tett le: valamit mindig rág, ha nem a körmét, ceruzáját, akkor alsó ajkát, s ez most is sebes. Amikor lehajolok hozzá; két karral átfonja nyakamat, rám tapad szótlanul. Lába rég nem éri a földet, csügg rajtam némán, s bizonnyal nyelvébe harap, hogy ne bukjon ki belőle mindaz, amit mégis kifejez, mégpedig egész testével.
Utánam Martin nyakába költözik, valamit sugdos a fülébe, és öcsém elhűlten hallgatja. Végül Ella ellibben, apjáról tudomást sem vesz.
Belloq a torkát köszörüli meglepetésében, mielőtt a hangjára találna. – Bocsánat. Szeretnék kezet csókolni. Vagy lábaid elé borulni. Szabadna?
– Nekem szóltál? – kérdezi Ella, a válla fölött visszanézve.
– Neked – bólogat komolyan Daniel.
– Vasárnap este hazamegyünk? – kérdez tovább a kilencéves hölgy. – Együtt, mindannyian? Néhány hétig együtt leszünk? Nem lesz csata egy darabig? Nem lesztek összetörve, és ha nem, akkor egymással sem háborúztok?
– Hm – mondom meredten.
Belloq férfiasan kijelenti: – Nem tudom. Egyelőre hányatott az életünk.
– Nem gondolod, hogy veled kéne hányódnom? A lányod vagyok.
– Ella; ez egy hajszálnyival bonyolultabb annál, amilyennek látod... – magyarázkodik Daniel.
Jóllehet, kíváncsi volnék, hogyan vágja ki majd a folytatást, kénytelen vagyok elmulasztani, mert Donald bevonszol a házba. Meg sem állunk a csecsemőjét pelenkázó Irisig.
– Figyeld – dicsekszik barátom. – Nyolchetes, de máris negyvenkettes lába, gigantikus szerszáma van.
Iris felpillant. – Azonnal megszerettem, amint megláttam. Donaldra hasonlít.
– Van-e neve? – firtatom, azt gondolva, hogy ehhez is hozzá kell szoknom. Új stílus árnyéka vetődött a baráti lakra.
– Gabriel – sóhajtja Iris áhítattal.
A csecsemőnyi arkangyal egyelőre érdeklődve nézelődik, elnyeli apró öklét, szusszan párat, rúgkapál.
– Még elég kezdetlegesen működik – mentegegetőzik Donald. – Érdekes kísérletet folytatunk vele. Vajon, ha rendszeresen etetjük, csomagoljuk, miegymás, ember lesz-e belőle?
– Ember, ember, de milyen ember? – latolgatja Iris.
Úszni megyek. Aztán aludnék, ám az arkangyal csecsemő módra sírdogál. Ekkor felveszem, hogy elcsitítsam, de láttomra halálveszélyt gyanítva még jobban rázendít. Tanácstalanul forgatom, képtelenség kikapcsolni, sehol sincs rajta használati utasítás. Már-már azt latolgatom, hogy kínomban elhajítom, amikor Iris vetődik rám, s elcsípi tőlem, akár egy baseball-labdát. A zokogást mintha elmetszették volna.
Zavartan kézbe veszem Donald könyvét. A továbbiakban eszem, ha etetnek; kortyolgatok, ha Ella vagy Martin megitat. Érzéketlenné válok környezetem dolgai iránt, le vagyok bilincselve, azt sem tudom hol vagyok. Időnként feleszmélve felnézek, megkeresem tekintetemmel a horgászzsinórját fixírozó Donaldot, és halk áhítattal kérdőre vonom: – Ezt te írtad?
Bólint, hogy ő, és sütteti magát. Egy óra múlva sem tesz egyebet, amikor újabb gyanútól hajtva megint rásuttogok: – Tényleg te írtad?
Bólint; mint korábban: – Elejétől a végéig.
Martin és Belloq néhányszor átússza a tavat. Iris eteti és pelenkázza, majd eteti és pelenkázza Gabrielt. Ella csónakázni viszi az alig-alig lelkesedő kutyákat. Donald átkozódik, mivel az ég tudja, hogyan, tulajdon fél pár gumicsizmája akad a horgára, s amikor a partra hányja a fogást, perceken belül újabb zsákmányt fáraszt, s végül kihúzza a csizma másik felét. Ekkor felhagy a halak nevettetésével és nekiáll flekkent sütni vacsorára. Valaki figyelmesen lámpást állít a könyvem mellé. Ha néha-néha felocsúdom a regényből, azt higgyem, hogy normális módra viselkedő, békés, kellemes emberek vesznek körül, a kép idilli.
Aztán leteszem a könyvet. Utoljára kérdezem: – Tényleg te írtad?
Donald vállat von: – Hát ki írta volna?
– Kizárólag azért fogom megkurtítani az asztal másik lábát; hogy kénytelen legyél nekilátni a következőnek.
– Nem tart semeddig – biccent készséggel.
Tényleg; mit neki? A két kergetőző kutya, mintha szándékosan tenné, folyvást az ő feje fölött átlendülve változtat menetirányt. Gabriel csak annyi időre hagyja abba a sírdogálást, ameddig szórakozott nevelőapja himbálja bölcsőjét. Ha nem himbálja az atya, zokog a csecsemő. Iris belevész egy gyermekgondozási szakkönyv tanulmányozásába, s ha nem ért valamit, Danieltől kérdezi, mint gyermeknevelésben egyedül jártas és illetékes személytől.
Semmi baj nincs ezzel a nyárvégi estével. Szinte pihentnek érzem magam a lázálomként tovatűnő hét után. Ekkor a felelőtlen Martin bekapcsolja a rádiót. A város visszatér, hozza problémáit. A barátságos vidék, a tó fölött egy szennyes história atmoszférája üt tanyát.
– Kidőlt a bili – kommentálja Donald, immár legújabb, az atyai nyelvezetét használva. – Most mi lesz? A főrosszak szabadlábon maradnak?
Ha már szóba került, a téma marad. Akkor is, ha nem folytatjuk a beszélgetést. Daniel a szóbájába kíséri Ellát, hogy elaltassa. Remélem, szebbnél szebb mesék jutnak eszébe. Iris megfürdeti, pelenkázza, eteti, majd leteszi Gabrielt. Martin beúszik a feketéllő vízbe. Donald a hamvadó tüzet bámulja. Hasra fekszem, karomra hajtom a fejem. Lobóra gondolok. Aztán másokra, más természetű aggodalmakkal.
– Tőlem a regényemről is beszélgethetünk mondja egy idő után Donald.
– Késő. Már nem találom a szép szavakat.
– Ha már elrontottam a kedvedet, hadd fokozzam tovább. Azt forgatom a fejemben, hogy otthagyom a rendőrséget. Látom, milyen nehéz nektek Ellával. Ahhoz, hogy megkíméljétek egy sor kellemetlenségtől, napokra, hetekre meg kell válnotok tőle. Ti is tudjátok; milyen rossz ez neki, még akkor is, ha szívesen együtt van velünk. Gabrielre gondolok, s nem akarom; hogy egykor ő is így szenvedjen az én hiányomtól.
– Igazad van, Donald. Ráadásul te sokkal jobb vagy írónak; mint zsarunak. Egyébként is, már régen kinéztem magamnak az asztalodat az irodában. Jobb fekvésű, mint az enyém. Akkor én most elmegyek aludni, mint a kicsinyek. Remélem, amíg álmodom, horogra kerül minden szökevény, begyógyul néhány seb, csillapodnak az indulatok.
Donald elbocsát: – Ámen.

 

 

De nem alszom, fejemet törőm. Daniel mellettem hasal, állát az öklére támasztja. Hallgat.
Felsóhajtok: – Nos hát, el kell vinnem a balhét, akkor is, ha az Beldené. Fenébe a klozetban kotorászó rádióriporterekkel. De Lobo miért nem jelentkezik?
– Talán nem hallgat rádiót.
– Talán baja esett – suttogom.
– Isten őrizz. Nélküle sosem találjuk meg az Aranyfogút.
– Talán nem is kell – vélem. – Lesz másik. Mindig lesz másik. Unalmas ez a körhinta.
– Szállj ki, kértelek már.
– Menet közben? Hisz úgyis rögvest leszakad. Egy szó megjegyzést is alig fűztél Marcel monológjához. Miért?
– Kíváncsi vagy a véleményemre? – kérdezi Daniel, már-már kihívóan.
– Ezúttal.
– A fickó el van ragadtatva tőled. Ez nyilván szex. De nem bízta rád a titkait, csak csemegéztetett belőlük. Ez nyilván bizalmatlanság. Benned még hitt volna, csak fel akarta mérni, mire vagy képes. És nem ismerted fel a fals pénzt, Wyne előtted tette a kezét a bejelölt magazinra.
– Én anélkül is megtaláltam volna Renard-t. Másért, más úton rohantam feléje. Ez sem akármi ahhoz képest; hogy beállt nálam az agyhalál. Te állítottad be.
– Ne kenj rám mindent – vigyorog. – Közben olykor-olykor a fejedet is ütötték. A kárfelmérési folyamatban.
– Sokat fogsz fizetni, Belloq?
– Nálam vagy bebiztosítva?
– Valami biztos. Marcel révén tudom. Neked tudnod kell. Lobo olyan pasas; aki le tud venni a lábáról egy nőt. Bármely nőt. Csak azt nem, akit te elvarázsoltál.
– Pedig megpróbáltál leesni a lábadról.
– Elszántan.
– No lám – mondja Belloq. – Ezalatt én ránézni sem bírtam a nőkre. Mintha valami vakság lenne rajtam.
– Írass szemüveget.
– Téged látlak.
– E hír hallatán szívesen megkérném a kezed Belloq. De nem vagyok abban a helyzetben.
– Mikor leszel?
– Egyszer már megözvegyültél. Reggel visszamegyek az átok városba. Hátha Belden üzent.
– Ez csak ürügy. Innen is felhívhatnád az üzenetrögzítőt.
– Felhívnám, ha lenne mivel. Otthon felejtettem a prüntyögőt.
Daniel megadja magát. – Mégsem kötheted a nyakadba, mint egy lakáskulcsot. Akkor hát aludj egyet.
– Belloq, gondolkoztál már Donaldon? Honnan a fenéből tud írni ez a pasas? És hozzá: ilyen jól írni? Nap mint nap látom, beszélek vele, de nem látszik rajta semmi. Nincs stigmája.
– Tehetsége van. És most felajánlom a vállamat. – Daniel a hátára fordul, elfészkelődik mellettem. Mivel válla kettő, válogathatok, s mert az ellenoldalaira fáj a fogam, a cél felé gördülve léha ötletek áradnak rám. El is akadok félúton.

 

 

A reggelinél Martin morog, hogy maradna még. Mondom, maradjon, ekkor jönni akar. Feledékenységemet elátkozza néhányszor, de mert neki is van alkalmas szerkezete az üzenetrögzítő kifaggatásához, számon kérem rajta. Kiderül, ő is meszes agyú. Ella hallgat. Tágra nyitott szemével felváltva bűvöli apját, Martint és engem. Daniel némán ingatja a fejét. A leányzó ekkor belemereng a kakaójába, és nem hajlandó felnézni belőle. Mindannyian jól tudjuk, mennyire szeretne velünk jönni, de neki is tudnia kell, milyen szívesen magunkkal vinnénk.
– Foglald el magad, amíg távol leszünk – szerencsétlenkedem a helyzettel. – Legyél gyerekesebb.
Ella félrehajtja a fejét. Szája szeglete elvékonyodik: – Olvassam a Kis herceget, például?
– Inkább olvasd el magad, semhogy Dennel meséltesd – veti közbe Martin – mert még belemagyarázná azt is, hogy a róka azért szelíd, mert veszett.
– A mesehősöket beoltják fertőző betegségek ellen – véli Iris.
Donald felnevet: – De a mesehősöket félelem ellen is oltják.
Martin rám mutat: – Megmondom, téged mi ellen kéne oltani.
– Szükségtelen az én mentálhigiénémmel foglalkoznod, tesó. Egyél, öltözz, cihelődj. Vár a homokozó, a motorod roncsa, a dermedt túrógombóc.
– Na, ez ellen kéne oltani – szögezi le Martin. Aztán készülődik, bár senki nem hívta komolyan. Jóllehet, egész nyáron el sem mozdult a napfényről, továbbra is sápadt. Az az érzésem, arcába addig fog fluoreszkálni, amíg el nem ül körülöttünk a botrány.
Tikkasztó hőségben autózunk, feleslegesen, mert az üzenetrögzítő semmi érdekeset nem tud mondani. Néhány fenyegetés, pár biztató szómindez névtelenül. Úgy látszik; a bátorság talán vele született, de korán kinőhető tulajdonsága az ember nevű lénynek. Mire elvesznék ebben a gondolatban; látogatóm érkezik, s megingat vélekedésemben.
Martin egy magas, kisportolt alakú férfit vezet be a nappaliba. Csak én tudom, hogy a pasas inge alatt, a bal mellkasfélen milyen hegek indáznak szívműtétje emlékéül. Vezetéknevére nem emlékszem, de a másik beugrik nyomban: Talbot.
A biztosítási nyomozó helyet foglal egy fotelban és rámosolyog a mellette szobrozó Martinra, onnan énrám: – Látom, vigyáznak magára. Talán emlékszik még egyetlen együttlétünkre, beszélgetésünkre.
Bólintok. – Rengeteget segített nekem.
– Kedves szavak. – Talbot körülnéz a nappaliban, megtekinti az ajtófélfának támaszkodó, hanyag pillantású Belloqot, a képeket a falon, a szőnyeget a lába alatt. – Hepton volt a vesszőparipám évekig. Temérdek anyagot gyűjtöttem róla. Ezt maga is tudja, amint azt is, hogy megtartottam magamnak az egészet. Úgy véltem, okosan cselekszem, de nem tudni, nem ez volt-e a ludas a betegségemben. Már elvégeztetett, csak azért jöttem, hogy halljon róla: bizonyítékaimat eljuttattam ahhoz a vizsgálóbizottsághoz, melyet a rádiós bomba hívott életre. Tudom; hogy Hepton elment a fenébe, de az már a végét jelenti, hogy beszélnek a bűneiről. Ha újraszervezi az egészet, az nem lesz már olyan tökéletes, mint a régi mechanizmus. Többé már nem misztikus, tehát üldözhető. Nincsenek vérmes reményeim. Az én bizonyítékaimtól még nem kerül börtönbe, mivel azok nem képesek őt hazahozni. De ahhoz elegendőek, hogy távol tartsák Line-tól.
Belloq leválik az ajtófélfáról, és közelebb ballag. Figyelmes házigazda módjára egy pohár italt hoz a vendégnek, aztán engem is megkínál. Bizonyára volna mit mondania, mégis hallgat. Látok valamit a szemében.
Talbot folytatja: – Beszéltünk a Buzz Eck nevű fickóról is. Vele most szomorú dolgok fognak történni, várhatóan. Minthogy sajátságos feladatát betöltötte, nem lesz rá szükség. Ismertté vált, arcot kapott, legendája kézzel fogható valósággá vált. Veszélyt jelent. Nem Heptonra, hanem a bulija folytatására. Azt tanácsolom magának, tűnjön el egy időre. A bűnözők elintézik ezt az ügyet maguk között. Van egy olyan érzésem, hogy a zsaruk rövidesen valami feltűnő helyen belebotlanak az Aranyfogú hullájába.
– Logikus gondolatmenet – jegyzi meg Belloq. – Egyetlen apróságot hiányolok belőle: Buzz Eck reagálását. Ne hagyjuk ki a fantáziálásból őt sem.
Az indiánorrú, charme-os nyomozó rávigyorog az okvetetlenkedőre, de szavait jórészt hozzám intézi. – A rendőrségnél mostanában sokan szenvedhetnek álmatlanságban. Azok is, akiket még nem ért vád, de ezt csak átmeneti szerencsének vélik. Én tőlük tartanék. Egyébként magának az lenne jó, ha ez a balhé minél nagyszabásúbbá nőné ki magát, temérdek szereplővel, nem csupán vádlottak, hanem vádlók és tanúk tömegével. Így megúszhatná. Magának drukkolok.
Talbot távozása után Martin fanyalog: – Hozom a seprűt. Csak csupán az egymásra vetegetett pillantásaitoktól olyan légköri jelenségek keletkeztek, mint a gömbvillám. Itt gurulásznak százával. Felseprem őket. Idegesít az izzásuk.
– Nagyon szimpatikus pasas volt – bizonygatom.
– Abbizony – bólogat, és valóban nekiáll sepregetni, csakis a nagyobb hatás kedvéért. – A pasas fogja magát, és bizonyítékokat hoz Hepton ellen, hogy több legyen a vádló, hogy nővérkém ne álljon egyedül a viharban, mint kutyaszar a hómezőn.
Mentegetőzésen kapom magam. – Nem személy szerint mellém állt, az ügy hozta tűzbe.
Martin a seprűnyélre támasztja az állát. Félig leeresztett szemhéja mögül néz rám. – Oké. Tűzvész már van. De hol a poroltó? – Aztán lecsap a derűsen vigyorgó Danielre a seprűvel. – Ne haragudj, most gurult ki egy gömbvillám az orrodból.
Belloq mintha unná, megpendíti, hogy nincs a háznál más étel, csupán néhány tucat szikkadt túrógombóc, tehát kénytelen meghívni bennünket egy étterembe.
Nem jutunk messzire. A kapu előtt belebotlunk a kocsijából kászálódó Főnökbe. Észvesztőnek találom, amit a derék ember művel az utcanép szeme láttára. Belöki a Saab ajtaját, majd a zsebébe nyúl, előhúzza tégelyét és leápolja a new-wave zselével a feje búbján rakoncátlankodó árva tincset. A meglett ember, a fontos személyiség önfeledten tollászkodik, attól sem zavartatva, hogy pár gördeszkázó srác rajta röhögtében karambolozik egymással.
Amikor észrevesz bennünket, elteszi tégelyét, összefűzi ujjait, és barátságosan rám mosolyog: – Ne menjen sehová. A tévébe megyünk.
– Hová? Miért? – érdeklődöm.
– Két óra múlva nyilatkozik a miniszter az ismert ügyben. Egész nap arról harangoztak, hogy esetleg maga is ejt néhány szót.
– Én?
– Miért? – A Főnök zakóhajtókán böki magát a mutatóujjával: – Talán én vagyok Danielle?
– Nyugodtan kiadhatná magát annak. Még nem köpdöstek, fenyegettek untig elegen?
– Ne csak ezt lássa meg, Denisa. Sokan kedvelik magát. Bűvölje el a nézőket.
– Hogy tudok én bárkit is elbűvölni? – firtatom élesen.
– Ezen én is töprengtem – feleli a Főnök. – Nem találtam magyarázatot.

 

 

Az ebéd elmarad, nem először. A stúdiót, ahova bevezetnek, alig érzékelem. Kábelek, lámpák, sürgő-forgó népség vesz körül. Behajtanak egy apró öltözőbe, és egy derékig érő hajú fiatal nő rám veti magát egy pamaccsal. Elhárítom a karját.
– Legalább egy kis pirosítót – kérlel.
– Nem, köszönöm. A sítúrapírt magamtól fogom produkálni, ha majd meg kell szólalnom.
Egy fickó lép be az ajtón, aki korábban bizonyára bemutatkozott, és elmondta, mi a dolga, csakhogy elfelejtettem ijedtemben. Tiltakozásom hallatán határozottan megjegyzi: – De, csak fogadja el a sminkelést. Azonkívül megfésülködhetne, és ha nem veszi rossz néven, gondoskodnék magának egy rendes ruháról.
– Ha nem veszi rossz néven, ez a saját frizurám, így használom mindig. A ruhámmal ugyanez a helyzet. Nem rongyos, nem áporodott.
– Nem is arról van szó. – A fickó megvakargatja orra tövét, hogy időt nyerjen, amíg kíméletesen megfogalmazza a kifogásait. Végül kiböki: – Hogy úgy mondjam, kicsit bohókás ez az atléta, amit felsőruhaként visel. Legalább vegyen fel egy kardigánt.
– Egy micsodát? – kérdezem verítékes háttal.
– Begombolja, és mindjárt nem látszik az a bohóc a trikóján.
– Az a bohóc Charlie Chaplin. El tudom képzelni, hogy fellépés előtt maga őt is megborotválta, balettcipőbe bújtatta volna.
A fickó krákog egy sort. Borzasztó gond nyomasztja. Kezdem vidáman nézegetni. Lehet úgy harminckét éves, arcbőre száraz, szeme vízkékbajuszkája disztingvált. Egy pillantást vetek a félrehúzódva álldogáló, semleges testőrre, Belloqra. Látom a szemén, hogy tudna vigyorogni.
A fickó összeszedi magát: – Megmondom őszintén, nem is az a baj, hogy fedetlen a válla, bár ez egy komoly műsor lesz, hanem az a gond, hogy túl izmos. Engem úgy tájékoztattak, maga ott fog ülni a miniszter és a rendőrök közelében, esetleg szót is kap. Mindenki a karizmait fogja bámulni.
– A sminkes tud tetoválni? Rajzolhatna valamit a bicepszemre. Lehet esetleg vitorlás hajó, Popeye, John Travolta.
– Hülyéskedik? – kérdezi a fickó gyanakodva.
Komolyan vesz, gondolom elhűlten. Tiszta sor ha nekem nincs humorérzékem. Ez az a tag, aki egy tízéves csillagközi utazáson sem tudna kihozni belőlem egytized buja gondolatot sem. Szép lassan oda jutnék, hogy másféle gondolataim sem lennének, még vegetatívak sem. Vigasztaló ötletem támad: – Beszélje meg az operatőrrel, hogy adjon rólam tágasabb képet, s akkor a mellizmaim elvonják a figyelmet a karomról. – Ezalatt mustra alá veszem magam a szembeni tükörben. Dalia edzője csak a minap nyápicolt. Ez a tag viszont sokallja az izmaimat. Hol az igazság? Semmi feltűnőt nem látok a vitatott régiókban.
A pamacsolós nő kisurran az ajtón. A fickó marad, megint töri a fejét. Végül keservesen elmosolyodik: – Maga tudja. Én csak azt akartam, hogy nőies kinézete legyen. Ha nem, nem.
– Milyen kinézetem van? – hörrenek felkavartan.
A homlokát vakargatja. Nem kell rám néznie, amíg, színt vall.
– Őszintén szólva én nem venném komolyan magát. Semmi zsarukinézete nincs.
– Mi a fenét akar? Gumibottal menjek be a színre? Könnygázsprayvel? Engem azért vonszoltak ide az ebédem mellől, hogy mindenki jól bevéshesse a fejébe a fazonomat. Ez a fazonom. Ez a fazon kell ehhez a balhéhoz. Nincs egy rágógumija?
– Rágni akarja? – A fickó ádázul gyanakszik.
– Fel tudom fújni. Úgy öklömnyire. Gondoltam, zsarusabb. Jobb ötletem van. Szerezzen egy kézibilincset. Pörgetni fogom. A nézők megőrülnek érte, majd meglátja.
A fickó nem bírja tovább. Kimenekül az öltözőből, nyilván be kell kapnia az epehajtó drazséját. Találok egy üveg kólát, s bár tudom, hogy felér negyven kockacukorral, elkortyolom, nem a cukrom, a koffeinje végett. Az idegbaj a gyomromat harapdálja. Ha most nem kapok fekélyt, soha. Mit keresek itt? Miért nem Russel Belden ül oda? Ő jóképű. Belden nyilván egy eldugott helyen fonogatja babérkoszorúját. Elindította a lavinát, nincs már semmi dolga, épp csak kivárja a tavaszt, míg elolvad a hó. Csak nehogy ő kerüljön elő alóla.
Valósággal füstölgök dühömben, a fülledt kamra levegőjétől izzadtan. Ádázul méregetem az Indiánt. Áll a szobácska egyik szegletében, akár egy rezzenetlen kőszobor. Eszményi testőr. Zakóján akkora válltömések dagadoznak, melyeket még Schwarzenegger is sokallana. A felsőruha Martintól származik, s az a dolga, hogy burjánzó vállizmokat sejtetve elvonja a figyelmet a duzzadó zsebről, melyben a tulajdonos nem nádpálcát rejteget.
Aztán az epebajos értem jön. Amikor kilépünk a folyosóra, mellém lép egy szerzet. Fura jelenség: bokáig érő kék köpenyt visel, nyolc-tíz számmal nagyobbat saját méreténél. Koponyája kopasz, vörösen erezett, csaknem tündököl a fényben. Ráncos bőrű arcát napszemüveg ékesíti, alább sárga bajusz pompázik. A szerzet a kezembe nyom egy dossziét, majd egyetlen szó magyarázat nélkül sarkon fordul, és elsiet. Egyik lábát kissé húzza a nagy igyekezettől.
– Ki volt ez? – kérdezem.
Epebajos kísérőmnek gőze sincs, de nem akar befürödni előttem. Röpke tűnődés után azt feleli: – A kellékes. Láthatta. Ezt a mappát néha lapozgassa majd, hogy felkészültebbnek lássék.
Így hát hónom alá fogom a papírdossziét, búcsúpillantást váltok Belloqkal, és testőrszagú ajtónállók között színre lépek. Bemutatnak a rendőrfőnöknek, a riporternek. Petrovot ismerem, a formaságok elmaradnak. Ő csak ennyit mond: – A fiam is Chaplin-trikót hord.
A fia, Magnus, aki mellesleg ott lógatja a lábát a homokozó mellett Martinnal és Konraddal. Aki tegnap utánam jött a motoron, és atomkori bőrjelmezében nekiesett Manuel Cooknak és társainak. Az apa felkötheti, ha fia nyomdokába akar jutni.
Az asztalra fektetem a kölcsönmappát, és megosztott figyelemmel hallgatom, tehát alig hallom a rendező, a riporter és a rendőrfőnök instrukcióit. A reflektorok pokollá varázsolják az amúgy is trópusi stúdiót. A hátunk mögötti falon vetített képek vibrálnak; egyelőre csak próbaképpen.
Aztán elkezdődik. A rendőrfőnök ügyesen csűri-csavarja a szót, és persze nem mond semmit. Politikus rutin. Perceken belül előáll nálam a fehér boteffektus. Szórakozottan felütöm a mappát. Rögtön a tetején filctollal írott sorok ötlenek a szemembe, de az sem mellékes, hogy egy gyűrött parkolócédulára írták azokat: „Ezt jól megcsináltad, Danielle. Hogy ne csak pletykálkodnod kelljen, alább találsz néhány tényszerű dolgot. Légy okos, ha ez nem teljes képtelenség nálad. Marcel.”
Marcel? Megerőltetem a memóriámat, hogy felidézzem a kék köpenyes, kopasz fickó képét. Csaknem belenevetek a rendőrfőnök körmönfont szónoklatába. Összeszedem arcizmaimat, mielőtt még szétfutnának. Később borzasztó komolyan hallgatom Petrovot, s ő legalább értelmes beszédet tett. Mindjárt kezdetben leszögezi, hogy Marcel, azaz Matt Lupus-Lobo nem létezik. A hátunk mögötti falon bejátsszák egy tengeren túli állam illetékesét, amint röhögés nélkül nyilatkozik: semmiféle titkos ügynökük nem járt Line-ban, mivel ilyen ügynökeik nincsenek. Viszont rendőrségeink között létezik együttműködés, melynek köszönhetően sikerült lefoglalni egy pénzhamisító banda felszerelését etc. Naná; nem is fogja bevallani a titkosügynököt, mert a gondolkodó emberek ne adj isten még azt gondolják: ugyanvajon hol foglalkoztatnak további ügynököket? Marcelt kiveti magából kenyéradó szervezete, szabályosan szarban hagyja a hómezőn. Jellemző, gondolhatnám.
Ezután Petrov komolyan folytatja. Elárulja, hogy mintegy mellesleg derült fény Fahmi kettős életére, merőben véletlenül. Mindent megmagyaráz; érthetővé tesz; megvilágít. Azt is, hogy a rádióban lejátszott kazettát Russel Belden egy eddig ismeretlen személy közreműködésével készítette, a műsor nem más, mint közönséges fikció; mely kétségtelenül bizonyos tényekre támaszkodva építkezik. Ezzel tisztázza szerepemet, megemlítve, hogy sokan engem azonosítottak Danielle-lel. Ezután Beldent művésznek nevezi, méltatja, megemlíti, hogy szívesen gondoskodna védőőrizetéről, ha előkerülne. Kihangsúlyozza, mennyire elkelne neki ez a védelem, addig is, amíg a félreértések tisztázódnak, és a tények elkülönülnek a regényestől. Végül nagyon fájlalja, hogy korrupciós botrányok léteznek, gyors, hathatós intézkedéseket ígér. Hatásos előadása végén udvariasan meghajtja magát a szembeni kamera felé; és mosolyogva hátradől.
A riporter kinéz magának. – Emlékszünk, valamikor Orson Welles készített egy rádiójátékot. Sokan azt hitték, hogy valódi közvetítést hallanak, és kétségbeestek katasztrófahelyzettől. Maga most akaratlanul is egy ilyesfajta szituáció szenvedő alanya lett. Akár fikció, akár nem, a hanglevélben emlegetett Danielle legtöbbünknek nagyon szimpatikus. Segített egy bajba került emberen, úgyszólván kérdezősködés, ellenszolgáltatás nélkül. Mesélne erről?
– Olyan szép, hogy nem is lehet igaz. De ezek Russel Belden műhelytitkai. Az adás hatásáról szívesebben beszélnék. Csak futólag említeném meg a jelképes síremléket, melyet a lakásom ajtaja előtt emelt a szerető figyelem Danielle-nek, a fenyegető telefonokat és más nyomasztó hangulatú kellemetlenkedéseket. Viszont szívesen részletezem, mi hever itt előttem. Egy ismeretlen férfi adta a kezembe nem sokkal ezelőtt. Tényeket, fotókat, levélmásolatokat tartalmaz a mappa. Mondhatnám, lebuktat további személyeket, akik visszaéltek munkakörükkel és hatalmukkal. Hogy vádaskodás-e vagy sem, az könnyen ellenőrizhető. Itt egy cédula, melyen az áll, hogy a részletes anyagot rövidesen kézhez kapja az illetékes főügyész, a rendőrfőnök és Petrov miniszter. Ez az ismeretlen férfi – és a rádióadás óta sokan mások – lerúgták félelmüket, és szót kérnek olyan ügyekben, melyekről mostanáig életüket féltve, hallgattak. Mindez Russel Belden érdeme, és valóban üdvös lenne, ha elfogadná a védelmet.
A riporter még kíváncsi: – Hosszú ideig az a hit tartotta magát, hogy a Kokókirály és az Aranyfogú csúfnévre hallgató bűnöző egyazon személy. Ma már tudjuk: két emberről van szó. A Kokókirály nem más, mint Dary Hepton, egy közismert személyiség. Immár az sem titok, hogy hasonlóképpen közismert barátai közül kik támogatták a kábítószer-kereskedelemben, és mondjuk ki: gyilkosságaiban. Ha ezek a támogatók tagadják is közreműködésüket; óráról órára támadhatatlanabb és kétségtelenebb bizonyítékok gyűlnek össze ellenük. De Dary Hepton szabad.
– Tárgyalásokat folytatunk annak az országnak az illetékeseivel, amelyben Heptont sejtjük, hogy lehetővé tegyék a kihallgatását. – Petrov leteszi a mappát, melyből ügyesen kiloptam Marcel parkolócéduláját. – Úgy vélem, rövidesen a kiadatásáról is tárgyalhatunk, mivel, mint ön mondta, gyűlnek a bizonyítékok. Csakhogy az illető ország illetékes szerveinek egyelőre nincs tudomásuk Hepton hollétéről.
– Jó; térjünk haza – adja meg magát a riporter. Az az érzésem, többen szeretnék őt finoman bokán rúgni az asztal alatt. – Vannak-e eredmények Terence Renard vagy Buzz Eck, az Aranyfogú körözésével kapcsolatban? Az a sejtésem; hogy nincsenek. És ha visszaemlékszem Russel Belden „fiktív” hanglevelére; újabb kérdések fogalmazódnak bennem. Ha ez a bizonyos Lobo nevű személy nem létezik, viszont Danielle-t a jelenlévő Denisa Wryjal azonosították, nem támad-e gyanú az emberben, hogy mindazt, ami napvilágra került, egyedül ő nyomozta ki? Nem azért került-e adásba ebben a formában a vádirat, mert más járható út nem látszott a vétkesek megnevezésére, lebuktatására? Nem afféle „kiugratni a nyulat”-akció volt ez? Lehet, hogy nem a bűnözők nehezítik a rendőrség munkáját, hanem más rendőrök és a merev törvények, melyek felülvizsgálata esedékes lenne? Ha nem Denisa Wry nyomozta ki mindezt, akkor kik? Köztudott, hogy a rendőrségen belül működik egy részleg, melynek a belső visszaélések felderítése lenne a dolga. De ez a részleg ebben az esetben nem jutott babérhoz. Vagy nem vállalják érdemeiket, mert ezzel kivívhatnák egyesek bosszúakcióit? Miért nem vállalhatják?
Mielőtt lelkesen belevetném magam kedvenc problémámba, a rendőrfőnök méltósággal válaszol: – A nyomozásnak ebben a szakaszában nem kívánatos, hogy további eredményeket nyilvánosságra hozzunk. Miként az sem lenne szerencsés, ha megneveznénk az ügy felgöngyölítésén fáradozó munkatársainkat, hiszen ezzel biztonságukat veszélyeztetnénk.
– Értem – bólint a riporter. A világért nem venné észre a dühödt rendező ökölrázását a távolból. – Tehát a rendőrség saját embereit sem tudja megvédeni? Ez esetben megvédheti-e a polgárokat? Kit védelmez a rendőrség? Jogos a kérdés, hiszen Jochen Fahmi főfelügyelő is nyugodtan bűnözhetett: Fedezhette az Aranyfogút, tájékoztathatta az ellene készülő akciókról, fal-rajtaütéseket szervezett, ölt, ha kellett.
– Mostanáig erről beszéltünk – közli ridegen a rendőrfőnök – és nem látom be, miért kell újra vennünk a témát. Ennek a műsornak az volt a célja; hogy tájékoztassa a nézőket az ügy jelen állásáról. Amint abba a szakaszba érkeznek az események természetszerűen megkezdődnek majd a felelősségre vonások. A legapróbb részleteket is tisztázni fogjuk; s mindezt nyilvánosságra hozzuk.
A riporter gyöngyöző homlokkal bólint: – A mostani ügy ezernyi kérdést vetett fel. Ezekre sem lehet tudni a választ? Lehet-e halogatni a problémák megoldását? Nem hinném, hogy ez üdvözítő módszer lenne. El tudják képzelni, hogy Russel Belden megvádolja a rendőrséget, majd hozzá fordul védelemért? Nem érzik nevetségesnek arra biztatni őt, hogy jelentkezzék?
– Russel műsorában rendőröket vádoltak meg nem a rendőrséget. Néven nevezett rendőröket. – Petrov feszélyezetten mosolyog. Bizonyára szívesen felsorolná hív embereit, akár név szerint is, de nem teheti meg, éppen az ő érdekükben nem. Így aztán kissé szűknek érzi a gallérját, szorosnak nyakkendőjét, cipőjét. Már csak a műsoridőbe bízhat, mely tovatűnt. Nem irigylem a sorsát. Tartja a hátát a korrupcióért, aztán ugyanazt a hátat tartja például értem, Danielért és Wyne-ért. Kalodaszoros kelepce.
Végre megszabadulunk. Nem nézem végig hogyan tépi apró darabokra a merész riporter. Elindulok, hogy megkeressem a kék köpenyes, kopasz szerzetet. Hiába sietek. Marcelt elnyelte a föld, mint már annyiszor.
Daniel végül már kérlel, ne bolyongjunk az épületben, üljünk be a kocsijába, és menjünk a fenébe, mert kikészült a gyomra az egésztől. Mi, két fekélybeteg szerető.

 

 

Daniel kocsijában már ül valaki. Az ipse kopaszrút arcbőrű, napszemüveges. Kék köpenye akkora, mint egy kisebb csapatsátor. Terpeszkedik az ülésen, öles füst-luftballonokat ereget a tüdejéből. Behuppanok mellé, rá a slafrokjára; melyet aztán hasztalan próbálok kirángatni magam alól.
Belloq a kormány mögé ül, s mindaddig, amíg a gyújtással, sebességváltóval, ilyen-olyan kapcsolóval vacakol, egy szava sincs. A kocsi végre gurul az úton, s ekkor Daniel beállítja a tükröt, hogy lássa Lobót.
A csúf hernyó nekilát, hogy kihámozza magát bábjából. Levedli a slafrokot, amely alatt farmeringet, nadrágot visel. Lekapja a napszemüveget, és megpróbálja lefejteni a fejére tapadó valamit, amit feltehetően parókának hívnak, ha lehet egy kopasz nejlonzacskót így nevezni.
Amikor végre lenn van az úszósapka (hogyan szólítsam?!) Daniel hátranyúl, és kézbe veszi. – Ez szakasztott olyan, mint egy koton. Tudod-e, hogy azt mire húzzák? – kérdezi. Lám, az ő fantáziája is felbolydult.
Marcelnek beugrik a megfelelő szó, meg is ütközik rajta, ezért kibújik a jókora vászonkendő alól, mellyel arcáról próbálja letörölgetni, levakargatni a festéket, amit eddig csak szétmázolnia sikerült. – Ezt nekem címezted? – érdeklődik; felháborodottabban, mint szeretné.
– Az eddigiekre vonatkozott – feleli Daniel, és közénk hajítja a rút skalpot. – Jövőbeni működésedre később keresek megfelelő jelzőt.
Marcel meglök a könyökével. Rám hunyorít földöntúlian összemázolt arcából. – Tényleg szigorú. Nincs vized? Nem jön le a kenőcs.
– Nyálam van – tájékoztatom.
– Az nekem is van. Ha elfogy, kölcsönzök a tiedből. – Ezzel a legendás Matt Lupus rásercint a vászonkendőre, és beletörülközik. Mivel nem látja az eredményt, könnyedén előrenyúl, és beállítja Daniel panorámatükrét a piperéhez.
Meglepetésemre Belloq roppant figyelmesnek mutatkozik: – A szemöldöködet is ki fogod tépdesni? – érdeklődik nyájasan, mint aki kész teljesen lemondani a tükör használatáról, ha Marcel úgy kívánja. Mivel nem kap választ hangot ad további kétségeinek is: – Vajon csak gardrób és sminkelés céljából ültél be közénk, vagy netán végre más ötleted is akadt?
– Kíváncsi a sofőröd – dünnyögi Marcel. Kezd emberi formát ölteni, amúgy. Aztán megkocogtatja Daniel vállát: – Mester, hajtson ki a szmogból. Tudok egy helyet, ahol nyugodtan beszélhetnénk, ráadásul a konyhája is kiváló. Lehet, hogy kicsit messze van. Célozd meg az északi egyest, aztán fel a hegyre, le a völgybe, és így tovább. Alagutak lesznek helyel-közzel.
– Hazaugorhatunk az útlevelünkért – feleli Daniel.
Marcel nagyvonalúan legyint a vászonkendővel, mely régen nem fehér, nem vakít. Inkább rám támad: – Áruld el, hogy jutott eszedbe ez az őrültség a kazettával? Indiszkrét vagy, s ez a legkevesebb, amit mondhatok.
– A rádióban hallottam először a kazettádat – morgok sötéten.
– Érdekes – vélekedik.
Közben a Mazda kiszalad a városból.
– Látod ezt a helyet? – kérdezi Belloq, úgy általában az északi egyest értve ezalatt, – Valahol errefelé „Danielle” puszta kézzel intézett el egy késes őrültet. Csak azért dicsekszem ezzel, hogy lásd be végre, mekkora barom vagy. Ha nincs a rádióműsor, még meddig lapultál volna?
– Nem lapultam – tiltakozik Marcel. Leteszi a kendőt, elkészült. A máz alól előtűnik enyhén szarkalábas szempárja, egyenes orra, félbemetszett, kemény vonalú álla. Rám vigyorog, megmutatja jellegzetes ragadozófogsorát. – Nem mondtad neki, hogy gyengélkedtem?
– Mindent tudott rólad, csak egyet nem tudott: segíteni.
– Amúgy már szinte végeztem. Egy dolog van hátra: letépni Buzz tökeit. A pénzhamisító butikot ügyesen megtaláltátok. Vacsoránál elmesélhetitek, hogy csináltátok. Igaz, emiatt jöttem vissza, de amint átléptem az országhatárt, eszembe jutott mit művelt velem Fahmi és Buzz. Jóformán csak velük foglalkoztam, a hamis pénzre nem sok idő maradt. Fahmi sorsa bevégeztetett. Buzz nyomai már kezdenek langyosodni, de még mindig nem tudom, hova bújt.
– Komolyan mondod, hogy még csak langyos?
– Eh – legyint lekezelően – ha forró lenne, Buzz már jajgatna, hogy „tűz, tűz”. Különben majdnem úgy voltunk egymással, mint a tejtestvérek. Lehet, hogy végképp összemelegedtünk volna, és talán igazából beszállok a buliba, ha Fahmi ki nem deríti, hogy odaátról jött egy tégla. Aztán az is nyilvánvalóvá vált, hogy ki a hunyó. De ezt már elmeséltem.
– Miért nem mesélted el az ágyamban? – támadok.
– Kézenfekvő. Azt leszámítva, hogy nem vagyok Seherezádé, abban az állapotban, méghozzá egy zsarunak, pláne nőnek, hülye lettem volna mesélgetni. Azért fektettem neked a nyomokat, hogy belemelegedj a dologba, és ne értem vagy ellenem csináld, hanem kopómohósággal, a pénzgyártó butik megtalálásáért. Gyorsan befutottál a célba, le a kalappal. Közben még Fahmival is foglalkoztattalak. Remek sprinter vagy, mehetsz az olimpiára. Nem úgy; mint én. Majdnem harminc lépést tudok megtenni pihenés nélkül. Valami nincs rendben a lábammal. Talán mégis le kellett volna fűrészelned. – Marcel megcsodálja magát a visszapillantó tükörben. Elrendezi a hajzatát, innen-onnan ragasztófoszladékokat húzgál ki belőle. Jóval egyszerűbb lett volna, ha tarra borotválja a koponyáját, de ő hiú pasas, inkább felhúzta az idétlen úszósapkát, és még azzal is fáradt, hogy nagy műgonddal ereket festegessen rá. Most majd kitépdesheti a haját tincsenként, hogy a ragacs maradékától megszabaduljon.
A férfi nevű isteni csodatétel két példánya ül körülöttem. Díszére válnak fajtájuknak. Daniel púposra tömött vászonzakója aligha tölti be a hivatását, nem tereli el a figyelmet a duzzadt kabátzsebről. Bizony, megtörtént: fegyvert hord. Én sem járkálok már puszta kézzel, a stukker a kesztyűtartóban lapul. Le merném fogadni, Marcel sátorköpenyében is meghúzza magát legalább egy parittya. Hol vannak a régi szép idők?
Behajtunk egy alagútba, elvakít a sötétség, hiába kotorássza a reflektor. Néhány perc múlva kiérünk a szabadba, itt pedig a napfény vág arcul. Kárpótlásul egy hegy mögöttünk marad. Begurulunk a következőbe; ez az alagút valamivel rövidebb, sejlik a vége. Fali telefonkészülékek suhannak el mellettünk, s nem irigylem azokat, akik e helyt lerobbanva a használatukra kényszerülnek. Kissé lidérces lehet itt sétálgatni, különösen éjjel.
Daniel megigazítja a visszapillantó tükröt. Marcel elhelyezkedik mellettem, s megpróbálja kényelmesen elrendezni hosszú lábait. Aztán rám pillant, én őrá. Az alagút végében lesben álló napfény hirtelen árasztja el az arcát, írisze valósággal feltündököl. Eszembe jut egy korábbi megjegyzése, és hajlok a helyeslésre: valóban kár, hogy nem néhány évvel ezelőtt találkoztunk. Azok még a Belloqot megelőző idők voltak, s utólag belegondolva, Marcelért érdemesebb lett volna leesnem a lábamról; mint azokért a könnyen felejthető pasasokért, akik átviharzottak kora ifjúságomon. Kései a bánat, ma már nincs ilyen kérdés. Az akaratlan összehasonlításból Belloq kerül ki győztesen. Belloq; aki válltömött zakót visel, melyben rosszul érzi magát, mintha neccharisnya lenne rajta; mint panaszolta, aki most átszel egy alagutat, talán az utolsót, közben-közben belepillant a tükörbe; s én úgy helyezkedem, hogy lássam az utánozhatatlan szilvamag alakú szemrésben sötétlő tekintetét. Rövidre nyírt fekete hajára siklik a szemem, majd a tarkójára, s onnan a váltón nyugodó kezére, hosszú ujjaira, gázpedállal játszó lábára.
A Mazda keskeny szerpentinen kapaszkodik felfelé. Vörös erezetű sziklafal tornyosul fölénk, oly közel, hogy akár körmeimet is reszelgethetném rajta, ha kinyúlnék az ablakon. Kissé nyomasztó ez a majdnem ránk roggyanó falóriás, de csakhamar elfogy mellőlünk, szakadék váltja fel. A mélyben nyúlánk fák és kövérkés bokrok között vizek futkároznak, néhol egy-egy töredezett szélű rozsdaszínű kőtömb dacol a növényzettel.
– Hogy jutott eszedbe ez a maskara? – kérdezem Marcelt, enyhe zavarban különös hangulatomtól.
– Amit bekapcsoltam, a turmixgéptől a rádióig mind azt harsogta, hogy ma délután fellépsz a tévében. Kirendeltem magam fogadóbizottságnak. A virágot majd utólag megkapod.
Belloq nézegeti a tükörben a hátunk mögött hagyott utat, és hümmög egyet. Aztán észvesztő dolgot cselekszik. Ráhúz az előttünk ballagó kamionra, mellé hajszolja a Mazdát, és egy szembejövő monstrummal mit sem törődve, előzésbe kezd. Nagyjából úgy érzem magam, mint akire rácsukják a metróajtót. Egy pillanatra felerősödik a két kamion fülrepesztő zúgása, eltűnik mellőlünk a fény. Végül épségben megússzuk az előzést. Belloq továbbra is nyomja a gázt, s gondolkodás nélkül belehajszolja a kocsit a kanyarokba. Egy idő után az a gyanú horgad fel bennem, hogy talán bekötött szemmel vezet.
– Most, ugye, imponálni akarsz nekünk, de csak egyszer nem tudod időben bevenni a kanyart, aztán soha többet nem lesznek problémáid – aggodalmaskodik Marcel.
Belloq tekintete egyik visszapillantó tükörről a másikra jár. Közben persze kanyarodunk is. Néhány szakadékot olyan közelről megszemlélhetek mintha csak fölötte ülnék. A gumik sírnak, sivalkodnak. Néha szél vág át a kocsi alatt, s hangulatosan megbillenti a karosszériát.
– Ha kergetnének, sem mennék ilyen módira dünnyögi Marcel, s megpróbálja kitámasztani magát a felénk rohanó, bal négyes fokozatúnak rémlő kanyar előtt. – Mindjárt elmosódik a határ autóvezetés és ámokfutás között.
– Más is hallgatott ma turmixgépet – közli Belloq tengermély hangja halkan, de prímán érthetően. – A fogadóbizottság immár nem egyszemélyes és végképp nélkülözi a virágcsokros pompát.
Nem mondhatja, hogy nem vág az elménk. Egy emberként fordulunk hátra. Meg is pillantjuk az alig elhagyott kanyarból elővágtázó krémszínű Lanciát magunk mögött.
– Soha az életben nem ülök még egyszer egy ilyen tetű Mazdába! – fogadkozik Marcel.
Belloq hagyja, hadd szorongjon. Nem mesél a kocsija előnyeiről, elhallgatja az elhasznált Mazdák hosszú sorát, mely sorban az újabbak mind sokoldalúbbak lettek, egyre alkalmasabbak a rendeltetésszerű használatra. Némán megelőz egy teherautót, két kempingbuszt, egy lakókocsis személyautót fütyülve a szembejövőkre, az út szűkösségére, a roppant mélységű szakadékokra, magabiztosan.
Nem ez a baj. A baj a krémszínű Lancia, mely ugyanezt teszi. Nincs kedvem találgatni, miféle népség ülhet benne; a tipp többesélyes, és úgyis melléfognék.
Marcel kifacsarodott törzzsel ül, főleg a mögöttes forgalom érdekli. – Biztos, hogy a megfelelő pedált nyomod? – kérdezi. Hirtelen csupa kíváncsiság lett: – Tudod, mi az, hogy padlógáz?
Amíg nem figyeltük, nem is szúrt szemet, mekkora a forgalom ezen az úton. Mióta szabad pályát szeretnénk látni magunk előtt, feltűnően megszaporodtak a járművek. Legtöbbjük nehézkesen cammogó teherautó, böhöm lakókocsi, mérföldes kamion: az országutak dinoszauruszai. Kész forgalmi dugó, érzésem szerint.
Belloq nem az a fajta, aki ilyen helyzetben főbe lövi magát. Megpaskolja maga mellett az ülést: – Denisa, gyere előre. Próbáld elérni Wyne-t. Derítse ki, mifélékkel fogócskázunk.
– Mifélék? – suttogja Marcel torka szakadtából. – Rosszfélék. Olyanfélék, hogy lőni is fognak. Ezek nem kergetőznek, ezek kivégeznek minket.
Jeges ujjakkal vacakolok a műszerfalon, mely a Challegernek is díszére válna. Belloq kezembe nyomja a telefonkagylót. De nem az fogja megmenteni az életünket, hogy tudatom a megélénkülő Wyne-nal: egy Lancia Rally űz bennünket, nem is a kocsi eldadogott rendszáma. De az sem, ha Patrick megtudja, merre járunk. Elég az, hogy messze már-már olyan messze, ami még a rádiótelefonnak is sok. Tartogatok még egy információt, ez egyébként engem is meglep: – Most hajították fel a tetőre a forgófényt. Jézusom, szirénájuk is van!
Hogy mijük van még, az sem marad titok. Mérges darazsak fröcskölnek, kopognak a hátsó ablakon, a karosszérián. Marcel lerántja a fejét, és belesüllyeszti a karját a lába alatt heverő köpenyrakásba. Feldúlt kotorászását látva Belloq hátraszól: – Ne izgasd magad, a hátsó ablak bírja egy darabig.
Lobo kihúz egy stukkert a köpenyéből. – Szeretnék visszalőni – suttogja, szinte tikkadtan eme vágyától.
Belloq felém villantja a szemét: – Lámpásunk nekünk is van.
Amint ez elhangzik, teszem a dolgomat. Könyökig bújok az ülés alá. Daniel leküldi az ablakot, és a tetőre löki a forgófényt.
Marcel ujjongás nélkül reagál: – Aladdint játszol? Netán nem látsz? Nem látod, hogy nem a negyven rabló liheg a sarkunkban, hanem a nyájas kollégák?
Bizony, azok jönnek. Valószínűleg az összes eszük elhagyta őket, és lehet, nagy-nagy bajban vannak (lennének), ha nem látnak más kiutat, mint ezt a furcsa háborút.
– Óriási! – dühöng Marcel. – Ábel vagyunk, és legalább négy Káin üldöz bennünket.
Bizony, a testvéreknek jajgat a szirénájuk s egyben az alibijük: lám, ők teljes joggal hajszolnak bennünket, zsákmányra éhes civilruhások, mindenki térjen ki az útból, ha kedves az élete. Kis időre felfüggesztik a golyózáport, mivel kamionkonvoj dübörög velünk szemközt.
Előttünk viszont két személykocsi és egy görögdinnyékkel púpozott teherautó bandukol. Nem fut össze a nyálam a nagy rakás gyümölcs láttán. Belloqot azonban megszállja az ihlet, egyelőre nem tudni, miféle. Rávillant az előtte cammogó kocsikra s azok futásnak erednek. Az első eltűnik a teherautó orránál, a második is előzni készül.
– Denisa, ülj hátra, és szórakoztasd a tagokat az oldalablakból. Lobo; felejtsd el a lábadat. Át kell venned a helyemet a kormánynál.
– Hová mész? – kérdezi Marcel, de rögtön indul. Daniel átcsúszik a helyemre, és leparancsolja az ablakot. Mögötte kuporgok az ülésen, kezemben markolva az akciócsoportosok falatnyi géppisztolyát. Kidugom a csövét az ablakon, a szél tüstént ugrik, hogy kicsavarja a kezemből.
Megint jégeső csap le ránk. Összeszorítót fogakkal viszonzom a sorozatot, eredmény nélkül. Közben elöl ki-ki teszi a dolgát. Marcel a dinnyét szállító teherautó mellé kormányozza a Mazdát elképesztően szorosan. Daniel rálép az ülésre, aztán kiemelkedik az ablakon. Nem tudni, mibe kapaszkodik, nem értem, miféle balettet ad elő. Azon iparkodom, hogy fedezzem, amíg kitüremkedik a kocsiból. Marcel morog valamit, egy szavát sem érteni. A teherautó vezetője pedig nyilván a szívinfarktust latolgatja.
Daniel átlendül a dinnyeszállító vezetőfülkéje mögé. Megveti a lábát az utánfutón; és belekapaszkodik egy kallantyúba. A plató lassan megbillen, majd emelkedni kezd.
Kezdem felfogni, mire készülünk. Zátonyra futtatjuk, megbénítjuk a Lanciát. Dinnyébe fojtjuk Káint. Ha sikerül.
Lobo, a kötéltáncostól megválva tövig nyomja a gázt, hogy időben a teherautó elé érjünk. Az ámde szemből megint egy kamion jön. A dinoszaurusz mögül pedig kozmikus sebességgel egy terepjáró száguld elő! Egyenesen felénk csörtet, hogy véget vessen földi gondjainknak.
Marcel feljajdul, a fékre tapos, ugyanakkor a teherautó vezetője felpörgeti a motort. Lemaradunk. Sikerül elkerülnünk az ütközést a terepjáróval.
De nem a dinnyékkel.
A fejtetőre állított rakfelületről száznyi zöld labda árad felénk, bár Daniel másként képzelte. A dinnyék rázuhannak a motorháztetőre, nekirontanak a szélvédőnek, szinte hallom héjuk recsegését. Átütik az üveget, szilánkhordalékot görgetnek maguk előtt, mint megannyi vörös bélű ágyúgolyót.
Marcel sodorja a kormányt, lábai felváltva pumpálják a gázt és a féket. Döccenünk, megcsúszunk, vörös lé fröcsög ránk.
Aztán megállunk, keresztben az úton. Áll előttünk a teherautó is. Végtelen tizedmásodperc. Némán kilökjük az ajtókat. Fejünket oltalmazó kezünkben egy-egy fegyver.
Levetjük magunkat az útról. Köveken bukdácsolunk, bokrokba kapaszkodunk, egyiket-másikat ki is szakítjuk, visszük magunkkal az átkozott mélybe. Néhány gyilkos görögdinnye utánunk száguld, zöld héjdarabkák repednek, vöröslő lucsok árad széjjel.
Az útról gumisivalkodás hallatszik, majd egy-két csattanás. Újabb görögdinnyék szabadulnak el a magasból. Ajtók csapódnak; izgatott hangok kiáltoznak. A sziréna elhallgat, mintha elmetszették volna.
Behúzódom egy rozsdálló kőtömb mögé. Marcel gurul lefelé, többé-kevésbé önszántából. Véres a nadrágszára. Elkapom, magam mellé rántom. Fújtatunk. Daniel nem mutatkozik.
Odafenn, az út szélénél lehasal egy férfi. Fegyvere csövével célba veszi a mélységet. Sorozata megpiszkál néhány gyanúsnak tetsző bokrot. Három társa oldalirányban lefelé indul. Ügyesen közlekednek, minden lépés, ugrás előtt kinézik a fedezéket, amely mögé behúzódhatnak. Vészesen közelednek rejtekhelyünkhöz.
Marcel véresre harapott szájjal megfordul. Marokra veszi pisztolyt tartó csuklóját. A következő pillanatban, akárha fácánt, leszedi az egyik levegőbe lendülő üldözőt. Vele egy időben tüzet nyitok, még egy fickó lezuhan, de csak megsérül, és visszavonul egy bokorba. Kezdünk bajba kerülni, eddig másutt voltunk. Felfedtük rejtekünket.
Tudom, hogy nincs tartalék táram, és nem sok golyó lehet már a fegyveremben. Tudom, hogy Daniel nem mutatkozik.
Az út szélén hasaló férfi tűz alá veszi a sziklánkat. Apróbb-nagyobb darabokat farigcsál le belőle. Be kell hunynom a szememet, repeszek röpködnek körülöttünk. Elszánom magam az utolsó sorozatra.
Ekkor a fickó géppisztolya nyikkan egyet, és elhallgat. Tehetetlen teste csapkodva, súlyosan zúdul lefelé az ösvényen. Két társa egy pillanatra oda tekint. Ez az a pillanat; amikor Marcel elődugja a fejét, és rövid célzás után lő. A korábban megsebesített fickó különös hangon jajdul egyet. Átbukik egy bokron, és elterül.
Az út felé meresztgetem a szememet. Egy férfi bukkan fel a magasban, de nem Daniel. A teherautó sofőrje lehet. Eltorzuló arccal a feje fölé emel egy görögdinnyét, és lehajítja a mélybe. Nem ellenőrizheti a találatot, mert valaki lerántja hátulról. Éppen jókor, mert a dinnyével bombázott bokor gyilkos sorozattal válaszol neki.
Rámeredek a bozótra, rámeresztem a fegyverem csövét. Olyan sokáig húzom a billentyűt, hogy szinte beletörik az ujjam. A tár kiürül, a ravaszt még nem eresztem. Marcel csavarja ki a kezemből a süket géppisztolyt. Átöleli a vállamat, szabad kezét a nadrágjára teszi, oda, ahol egyre terebélyesedik a vérfolt. Oda, ahova két golyót kapott egyszerre, nem is túl régen, s a seb most felszakadt.
A sziklának vetjük a hátunkat, nyitott szájjal kapkodunk levegő után. Chaplin lucsokban fuldoklik a trikómon; jutott neki néhány fekete gyümölcsmag is. Lassan felfogom, hogy a bombázás kezdetén észre sem vettük a ránk áradó dinnyelevet. Ragad a ruhám, Marcelé is. Feszengésem láttán Lobo elvigyorodik, kínkeservvel, vérző szájjal: – Megszokjuk lassan, hogy magunk alá vizelünk.
Léptek hallatszanak, s ezektől annyira megkönnyebbülök, hogy el tudom húzni a számat Marcelnek válaszul.
Daniel lép elénk: – Megvagytok?
– Többnyire – feleli Lobo. Leveszi a karját a vállamról: – Vigasztald tovább, nekem magamra kell a gyengédség.
– Felmehetnénk – vélekedik Belloq. És nagyjából az égbolt magasába bök az ujjával.
Lobo a fejét ingatja: – Kizárt dolog. Itt várom meg a mentőosztagot. Ha mégsem jön, kifejezetten itt szeretnék elvérezni.
Belloq nem vitatkozik. Elvonul, sorra járja a leheverteket. Némelyiknek megvizsgálja a nyaki artériáját, sérülését. Zsebükben kotorászik. Lucskos kezét a nadrágjába törli.
Elmegyek mellette, azok mellett. Felkapaszkodom az útra. Szétroncsolódott dinnyék véreznek körös-körül. A Mazda hátborzongatóan fest bezúzott szélvédőjével, vörös bélű ágyúgolyók bő levű roncsaival. A teherautó vezetője lehajtott fejjel ül egy kerékvető kövön. Kocsik gyülekeznek az út mindkét oldalán. Emberek jönnek-mennek, álldogálnak. Többnyire szó nélkül, elhűlten. Nézik a zátonyra futott, gazdátlan Lanciát.
Belloq lép mellém, nem érint meg. – Fahmi garnitúrájából valók voltak. Az utolsó mohikánok.
Egyre gondolunk. Osztozni akartak a főnök sorsán; különös hűség, ijesztő téboly. Nem is értjük.
Visszaereszkedem Marcel mellé. Kötszert is viszek, jóllehet műtő kellene. A páciens átkozódik. Könnye szivárog. – Örökké így fogok rád emlékezni – sziszegi. – Miért van az, hogy valahányszor találkozunk, te csakhamar felveszed a combom fölé hajoló pózt? Amíg élek, nem felejtem el a hajforgódat, ezt itt. – Marcel megsimogatja a hajamat.
Felnézek: – Mondd meg, hol van az Aranyfogú. Nem tudsz átejteni, te tudod, hol van.
– Buzz az én skalpom.
Szorosra húzom a kötést a lábán, de hangom simogat: – Olyan eshetőség is létezik, mely szerint Hepton kicsináltatja őt.
Marcel a fejéhez kap: – Ebben az esetben úgy nevezett kivégzőosztagot küld.
– Miért „úgynevezett”?
– Mert az. Kivégzőosztag. Ahányan vannak annyi felől lépnek be az országba. Találkozni egymással, elvégzik a melót, majd eltűnnek, ahogyan jöttek. Ahány, annyi felé. Buzz földi maradványát pedig megtalálja a rendőrség, az ügy lezárul. Látod, ez nincs kizárva. Én szeretnék Buzz-al utoljára beszélni. Nem megyek kórházba.
– Ezt már hallottam. Brown doktor feni rád a fogát. El sem köszöntél tőle.
– Jó – sóhajtja Marcel. – Most majd azzal kezdem. – És felmegy az útra, ha fogcsikorgatva is. Ott esik össze, vérző dinnyeroncsok között.

 

 

A továbbiakban az ügy kellemetlenebbik része következik. Csupa hivatalos, pokolba kívánt cég. Amint ettől megszabadulunk, Marcel után rohanunk a kórházba. Hősünk nyúzottan fest. Nincs egy szabad vénája: vért, plazmát, antibiotikumot, istennyilát nyomnak belé. Félő, hogy szélsebesen erőre fog kapni, és megint megpróbál világgá menni. Mintha felgyújtottam volna a képzeletét a kivégzőosztag emlegetésével. Más gyanú is motoszkál bennem, paranoid szájízű: hátha megkísérlik megölni őt.
A mentőötlet Dalia képében jelentkezik. Igen, ő a megfelelő testőr, nörsz és társalkodónő Marcel mellé. Egy telefonhívás, és a harcművésznő lelkesen vállalkozik a feladatra.
A búcsú meghatott. Lobo megfogja a kezemet. Az övé tűzforró.
– Nem adok magamnak öt évet, de annyit még adnék; és reszkető fejű roncs lesz belőlem – mondja. – Rátok sem várhat jobb sors. Egyszer mindenki kiborul. Most menjetek, és ordítsatok egy hatalmasat valami néptelen helyen.
– Néptelen helyekre nem megyünk többé – feleli Daniel, majd hozzám fordul: – Te vacsoráztál már?
Dalia eligazgatja a takarót újdonsült kuncsaftján. Marcel arca megvonaglik, hangja panaszos: – Maga csípett belém? – kérdezi.
– Ne affektálj, James Bond – korholja Dalia.
Elvonulunk. Útközben Daniel váltig aggódik Marcel testi-lelki üdvéért, és kétségbe vonja, helyes volt-e Daliát választanom. Kikapcsolódásképpen mesélgetek neki a harcművésznőről. Belloq egy idő után finoman a haját tépi. Nyilván azért, mert nincs érzéke az örömteli helyzetekhez.
Ezután már ehetnénk is valamit, reggel óta először. Nem a mi hibánk, hogy gyomrunk antiperisztaltikával tüntet a gondolat ellen. Inkvizíciószámba menő zuhanyozás után elnyúlunk az ágyon. A tébolyt nem üvöltéssel kompenzáljuk, amint Marcel javasolta. Jobbat tudunk. Normális körülmények között ritkábban támadnánk farkasétvággyal egymás testére. De manapság ki mondhatja, hogy normálisak a körülményei? Ezen a csillagon a körülmények hasonlottak meg először, s mi csak áldozatul esünk nekik, ha akarjuk, ha nem.

 

 

Iszonyatosan kábult vagyok, amikor a telefonkészülék tombolni kezd. Előbb az órát nézem, s nemigen hiszem el neki, hogy benne járunk a délelőttben.
Aztán egy nő a vonal túlfelén azt mondja: ő Nicolette Belden, és ettől valóságossá válik a napszak. Az álomfoszlányok lehullanak rólam. Kristálytiszta hangon kérdezem: – Baja esett Russelnek?
– Hősi halált hal, ha hal, nem gondolja? – Nicolette már-már nevet. – Mi a véleménye: vajon bohócként élt, vidáman hal meg?
– Látott már maga szívbéli bohócot? – firtatom élesen.
Nicolette rövid tűnődés után más hangon folytatja: – Én vagyok az egyetlen, aki tudja, hol van Russel.
– Akkor tartsa ezt titokban, másképp meghal a férje.
– Azt reméltem, maga jobbat mond ennél. Menjen, beszéljen Russellel. Rám semmiképpen nem hallgat. Hozzám akkor sem akar visszajönni, ha egyszer előbújhat. Fogadja őt ajándékba: a magáé.
– De hiszen megvásárolta – mondom némi pengeéllel.
– Átengedem. Ráfizetéses befektetés volt. Russel egy gazdag barátunk nyaralójában rejtőzik.
– Úgy értsem, szegény barátaik is vannak?
Gyémánthideg a hangja: – Russelnek vannak snassz barátai. – Ezután Nicolette részletesen elmagyarázza, hogyan jutok el ahhoz a tengerparti villához; amelyben Russel tengeti a napjait. – Nos? Felkeresi? Beszél vele? – kérdezi végül.
A rám rótt misszió mérsékelt lelkesedéssel tölt el. A nógatásra mégis azt felelem, igen; máris indulok Russelért. Nicolette derűsen elköszön tőlem. Fejemet fogva üldögélek az ágyban, magam elé képzelem a tolószékben üldögélő hófehér asszonyt, akit átjár a fény, látom vékony zománcú fogait, sejtem, most is koktélozik, talán napkelte óta. Akkor is koktélozni fog, ha elviszem hozzá a tékozló fiút, aki lám, bebizonyította neki: nélküle is ember és férfi.
Belden. Miféle védőőrizetre számíthat? Miért érzem, hogy érte kell mennem, aztán eldugnom őt? Dehogyis viszem haza; elsősorban a felesége elől kellene elrejteni. Mielőtt ebbe belegabalyodnék, a kávéillat előcsalogat gondjaim közül.
Kibotorkálok a konyhába. Belloq nyomban feldühít: friss, eleven, mint aki most érkezett haza egy Hawaii kéjútról. Bőre barna, arca üde, borotvált, épp csak a bula-bula szoknyácskát vetette le.
– Kék Hawaii – morgom fogcsikorgatva. Fel sem veszi, pontosan tudja, mire számíthat reggelenként. Ezért a rádiót is figyelmesen elhallgattatja. Ismervén engem, sejti, hogy még abba is belekötnék, ha váratlanul elhangoznék: kitört a világbéke, leszereltek és elástak minden fegyvert, az összes farizeust. Erről persze szó nincs, így aztán pláne, hogy Belloq kirekeszti reggelink mellől a világ viselt dolgait. Ennyit tehet, nem többet. Mélyen tisztelem.
A kávé apránként helyrehozza a hangulatomat. Beszámolok az iménti beszélgetésről. Daniel nem fűz hozzá semmit, mindössze felvonja a szemöldökét.
– Elmegyek – felelem.
Bólint. Felkel mellőlem, besiet a nappaliba, hallom, hogy telefonál. Néhány perc múlva újra ott áll, ahol én darvadozom a dermedő tükörtojások fölött.
– Mesteremberek kimosdatták és beüvegezték a kocsimat. Néhány perc múlva leteszik a ház előtt. – jelenti.
– Láss csodát! – álmélkodom, a gyufásdoboz oldalát kaparászva.
Nézeget egy percig, majd elvigyorodik: – Mire meggyújtod a cigarettádat, indulhatunk. – Ezzel térül-fordul, beletömködi a zsebébe a milliárdnyi ezt-azt, amit nélkülözhetetlennek ítél ahhoz, hogy elhagyhassa a lakást. Inget húz; hófehéret. Ettől kissé jobban felébredek. Nem akárhogy fest a kacéran nyitott; álló galléros darabban, kakaóbarna bőrével, mértéktartó mellszőrzetével. A nadrág segítség nélkül is megáll keskeny csípőjén, másutt is csak annyira patent, amennyire kívánatos. A pasas maga a tettrekészség.
De nemcsak ő. A telefonnak sincs nyugovása. Ezúttal a kedves Cyd hangját hallom: – Mi a franc van veled? Fogat húzattál? Máskülönben nem azért hívtalak, hogy a gyökérkezelésről beszéljünk. Inkább szeretném bearanyozni a savanyú hangulatodat, de előrebocsátom, semmi kérdezősködés. A módszereim titkosak, csodákat teszek százszámra, de nem árulom el, mi módon. Ja, tudod-e, miért nem írják soha, de soha rövidítve ezt az angol kifejezést: Secret Service? Érted már, mi? De nem ez a téma máskülönben. Nyomon vagyok, tuti tüzes nyomon, a talpam is füstöl. Most indulok, hogy ellenőrizzem az információ hitelét, ez csak rutin eljárás máskülönben, mert ide a rozsdás varrógépet, hogy nem dobnak át a palánkon. Még ma megmondom, hol van az a mandró, tudod, a protkós, akit szeretnél...
– Ha jól értem. – próbálkozom.
Cyd a torkomra forrasztja a szót: – Nem is tudod rosszul érteni, nem az a baj veled, hogy cserepes az agyad. Estefelé felkereslek. Pucolgasd meg a kiskésedet satöbbi.
– Figyelj már rám, a szentségit! Jó volna, ha sehová nem mennél egyedül...
– Engem nem szoktak megerőszakolni; ha egyedül mászkálok, akkor sem. Nem mondom, a múltkori zsúr után az az elvarázsolt csaj megpróbálta máskülönben, de nem is a testi gyöngeségemen múlott, hogy sikerült neki. Marha jó volt, a csaj megkísérelt meghökkenteni, de én sem most jöttem a serpák közül, mutattam neki néhány trükköt, amiktől annyira megdöbbent, hogy felhagyott a limbózással. Ha kefélésért Oscart adnának, az összes szobrocska nálam sorakozna a vitrinben.
– Szuper vagy, Cyd. Hallgass ide: most van egy kis dolgom, de azután nagyon szívesen veled mennék a protkós után szaglászni. Vihetjük Belloqot is.
– Pontosan így gondoltam, vág az agyad. Intézd el a dolgodat, én is a magamét, aztán estefelé visszamegyek veletek. De kevés lesz ám, ha ketten jöttök, az a sejtésem. Legalább tíz szürkeruhást kellene addig összecsődítenetek.
– Emlékezz, csak nemrég akartak lebetonozni a nindzsák. Utoljára kérlek...
– Te ezt napestig tudnád ragozni – méltatlankodik Cyd. És kilép az életemből, remélhetőleg nem végleg. Daniel ezúttal az ez évi Világszépe kedvéért sem mondana le tükrei használatáról. De nem követ bennünket senki. Fütyülnek ránk. Béke van, beköszöntött. Russel búvóhelyéhez közeledve azt fontolgatjuk, nem kellene-e megmártóznunk a tengerben. A tenger a maga részéről erre serkent bennünket: kéklik, tündöklik, apró hullámfodrokkal babrál, kedves szamárságokat mormol a parti köveknek.
Belden embernek való környezetben tengeti napjait. A nyaraló több kilométeres körzetében a civilizáció semmi nyoma nem látható, viszont a hatalmas kertben minden megtalálható, amit luxusigény kiagyalhat. Sportpálya, gyep, úszómedence féle. A part közelében álombéli motorcsónakot ringat a tenger. A ház sem mindennapi: durva kövekből emelték; ablaka, ajtaja ezernyi, valamennyi tükörüvegből. Ez a követelmény manapság.
Amint kezdem jobban érezni magamat, Belloqon a sor, hogy idegeskedjen. Megszemléli a házat és megtorpan: – Annyi a ki- és bejárata, mint a rókavárnak.
– Megvársz idekint?
Meg sem hallja. Forgolódik, bámészkodik. A tenger felé nézeget. A motorcsónak kacéran himbálja magát a kötélen, a sziklás part ontja a meleget a reszkető levegő elfátyolozza a horizontot.
– Gyere, ha megvolt a panoráma – nógatom Danielt. Jön, de zsebre vágja a kezét. Akad néhány kacat a zsebében, ám feltehetően a pisztolyát markolássza.
Beballagunk a házba. Russelt ott találjuk a tágas nappaliban. Fényűző szőrmecsodával bevont kanapén ücsörög, és szemlátomást tökéletesen részeg. Beléptünkre felpillant, de rögtön lehunyja a szemét. Furcsa hangot hallat, felfoghatnám nevetésnek; sírásnak, bárminek. Aztán fúj egyet, néhány nyálbuborék pattan el ajkáról. Úgy rémlik földöntúli hangulatban van, egyébként brokátöltönyösen; nyitott gallérú ingben, kölyökállat puhaságú, méregdrága cipőben. Eleganciáját nagymértékben lerombolja a felsoroltakon sötétlő, feltehetően alkohol eredetű foltok sokasága.
Egy percnyi hallgatás után Russel felnyüszít: – Vége – mondja, s legyint egyet. Karja csaknem élettelen. Felkapja a fejét, de nehezen tartja meg. – Nicolette eladott. Nála a pénz az egyetlen értékmérő. Egyedül bennünket dobott oda ellenszolgáltatás nélkül. Nem tudunk elfutni.
Kijelentése nem szorul magyarázatra.
A rókavár ajtajában, az ablakok előtt géppisztolyos férfiak állnak. A nyomaték kedvéért eljátszanak egy-egy sorozattal. Néhány üvegtábla darabokra hullik, egy szék a levegőbe emelkedik, majd visszazuhan, és felborul.
Két-három fegyvercső egyenesen rám mered. Daniel szó nélkül elhajítja amúgy is nevetségesnek tetsző pisztolyát. Dresszírozott arcizmokkal tűri, hogy karját hátrakötözzék.
A pribékek abszolút profik. Amíg Daniel körül ténykednek, engem fenyeget a legtöbb fegyvercső. Aztán fordítva. Nem vigasz, hogy tartanak tőlünk.
Russellel nem bíbelődnek, nem kötözik meg. Hozzá csak néhány teherhordó kell, hiszen alig tud lábra állni. Amikor kivezetik, hirtelen összerándul, előrehajol, és kiad magából másfél üvegnyi whiskyt. Nem hinném, hogy önszántából itta meg. Itt felkészülten vártak bennünket; a rendezés magas színvonalú. A másvilágról feltétlenül küldök egy üdvözlőlapot Nicolette-nek.
A sziklák takarásában néhány motorcsónak rejtőzik. Előkerülnek sorra. Elsőként Danielt hasaltatják egy csónak fenekére, s elviharzanak vele. Russel következik a másik lélekvesztővel. Végül én fekszem le egy nedves, mocskos padlóra.
Felbőg a motor, sós permet szitál rám, a nap sütögeti, égeti hátamat. Az út hosszú, gyötrelmes, legcsekélyebb velejárója a rosszullét.

 

 

Sziklába vágott; keskeny vízi folyosóban köt ki a csónak. Feltaszigálnak néhány lépcsőn, majd előrelökdösnek. Betonnal kiegyenesített parti teraszra érkezem. Fejem fölött magasodik a másik terasz s a hozzá tartozó ház. De nem az érdekel.
Russel a lábam előtt hasal, mellette Daniel fekszik a nedves betonon. A közelgő dagály, a könnyű szél játékos hullámokat lóbál a partra, a földön heverő foglyokra. Arcukra, szájukba, orrukba.
Az egyik fegyveres felrántja Danielt, és vele együtt egy lépcsősorhoz terel, mely a felső teraszra vezet. Felbotorkálunk. Mielőtt körülnézhetnénk, a mellvéd felé fordítanak.
A szikla, amelyre a villa épült, valósággal beleöblösödik a tengerbe. Impresszióm szerint olyan ez az évmilliós kőalakzat, akár egy hatalmas dézsában ülő óriásasszony, aki elejtette a szappanát, és kinyújtott lábai között keresgéli a vízben. A szikla távolba kúszó nyúlványait a felszín alatt kifeszített háló kötheti össze, s valószínűleg a cápáktól oltalmazza a fürdőzőket. Maga a háló nem látható; de a hintázó, tarka bóják sejtetik jelenlétét. A csónakkikötő oldalvást, jól elrejtve helyezkedik el.
Léptek hallatszanak mögöttem. Megfordítom a fejemet, de a nap éppen a szemembe tűz. Felháborítónak vélem, hogy a közeledő férfi mintegy aranypalástot visel, melyet az éles fény rajzol alakja köré. Ebben a természetes ragyogásban szinte szánandó a fickó szájából előtűnő fogsor igyekezete, hogy tündökölj ék.
Buzz Eck átkarolja a vállamat. Elvezet egy asztalhoz, hellyel kínál a pompás székek egyikében. Pribékje odalökdösi Danielt. Hátrakötözött karral, esetlenül helyet foglalunk, arccal a tenger felé, sorba állított székeken, akár a moziban.
– Welcome – ragyog Buzz Eck. – Kivételes szerencsében lehet részük. Ez a villa egy tiszteletben álló, nyugdíjas diplomatáé. Vegyék úgy, mintha külföldön lennének. Ide line-i ember engedély nélkül nem teheti be a lábát. Örülök, hogy eleget tettek a meghívásomnak. Nem fognak unatkozni.
Ő az. Az aranyfogsor, a vásári ing és a pallérozott stílus. Amióta nem láttam, pocakja tovább kerekedett.
– Fogadjanak el egy pohár frissítőt – mondja Buzz Eck, és int ezernyi lakája valamelyikének. Úgyszólván gyengéd kezek érintik számhoz a poharat.
– Nyelje le – biztat az Aranyfogú derűsen. – Okosabb, ha önszántából issza meg. A létező legkitűnőbb skót whisky. Nem olcsó.
Szinte meghatottan kortyolom az italt. Szerencsére nem ez a szám a fő attrakció. Egy pohár után békén hagynak. Látom, Daniel is elfogadja a baráti kínálást, idegállapotára ráfér a serkentő.
– Gondolta volna, hogy viszontlátjuk egymást? – nyájaskodik Buzz Eck. – Annak idején, emlékezetes összejövetelünk végén, abban a reményben bocsátottam szabadon magát, hogy megértettük egymást. Azért fogadtam, azért eresztettem el elevenen, mert azt reméltem, hajlandó lesz egy valamikori együttműködésre. De maga sem különb, mint a többi nő, akár Belden felesége. Nő, hajlamos szembefordulni a barátjával, mint az a másik a férjével. Nő, betegséget terjeszt.
– Ennyire ráér? – kérdezem. – Retorikából jeles. Folytassuk a program gyakorlati részét.
– Ilyen sietős meghalni? Nem bánom, vágjunk bele. Kedvcsinálónak azt javaslom, előbb nézze meg, hogyan halnak meg mások. Benne van? Buzz Eck dehogyis várja a válaszomat. Intenie sem kell, gorillái olajozottan működnek.
Kivonszolnak valakit a házból, a hátunk mögül; és a főnök elé taszítják. Buzz Eck továbbra is nyájas házigazda. – Bemutatom önöket egymásnak. Ez az úr Terence Renard.
A nindzsák főnökéből hiányzik az Aranyhalba látott portréról sugárzó méltóság. Egyébként hiányoznak ékszerei is, és a drágakövekkel zsúfolt zacskó a nyakából. Ruhája viseltes, csípős szagos. Arcvonásai gyűröttek, mint egy összenyomott gumibabának. Nyögdécsel.
Buzz Eck rám mutat: – A hölgy Denisa Wry. Úgy tudom, heves vágyuk volt ez a találkozás. Örvendezzenek egymásnak. – Minthogy az ujjongás várat magára, Buzz Eck előrehajol, és Danielre mered: – Megbocsát, a maga nevét nem tudom. Lenne szíves elárulni?
Belloq szíveskedik.
Az Aranyfogú egy pillanatra meghökken, majd megköszörüli a torkát: – Robusztus hangja van uram. Hát akkor lássuk. Jöhet a bemelegítés. Kérem, figyeljenek.
A meredt szemű, rettegve ziháló Renard-t elvezetik. Letaszigálják a lépcsőn, a partra viszik. Russelt felrántják a földről. Aztán mindkettőjüket a betonplacc szélére lökdösik.
Buzz Eckre pillantok. Kissé előrehajolva, érdeklődéssel figyeli az eseményeket. Ujja egy gomb közelében lebeg az asztal fölött. Akár az asztal és székeink, körülöttünk a rosszkedvű fegyveresek is egy korong alakú pódiumon állnak.
Odalent az egyik pribék kést ránt elő. De nem azért, hogy Russelt vagy Renard-t megszabadítsa béklyójától. Hirtelen mozdulatokkal felsebzi a mellüket. A vér láttán hátralép.
Russel talán kijózanodott a tócsában fekve. Talán a fenyegetés, a fájdalom téríti magához, villámgyorsan a késes fickó mögé pördül, és mire az felocsúdna, térdét a gerincébe mártja. Aztán leszegett fejjel mintegy felökleli hóhérát, s szinte belesepri a tengerbe. A fickó elmerül a vízben, és fel sem jön. A többi gorilla tettre készen pattan.
Renard és Russel teste csobban a tengerben.
Ekkor Buzz Eck megérinti az asztalba épített gombot, és a korong alakú pódium szinte lezuhan velünk a szikla mélyébe. Lám, a kábítószer miféle luxuscsodákká alakul át! Alagsorféle helyiségbe liftezünk, melynek tenger felőli fala üvegből készült. Léteznek hasonló turistalátványosságok számtalan tengernél, de a miénk külön bejáratú.
Az üvegen át láthatjuk a derengő vizet, melyet rézsút ér a fény. Mintha minden egyes sószemcse külön lebegne ebben a valószínűtlen, fakó kékségben. Az üvegfalra kagylók, csigák telepedtek, tán azért, hogy tisztán tartsák algától, moszattól.
Tán azért, hogy jobban lássuk a fuldokló Russelt, a kétségbeesetten kapálózó Renard-t, a tört gerincű pribéket, akit Russel magával vitt a halálba. A körülöttük terjengő vért.
És a cápákat. Mert itt, ezen a magánstrandon a bestiák a hálón belül vannak. Amolyan házőrzők, a vízen át egy lélek sem juthat be az épületbe. Tökéletes biztonsági berendezés!
Gyönyörű halak. Előbb csak megszimatolják a vért, kicsit közelebb siklanak, valósággal állnak a vízben, mozdulatlanul. Aztán megélénkülnek, fenségüket, méltóságukat veszítve a prédára vetik magukat.
Elfordulok. Az Aranyfogú mosolyogva ül mellettem. Fogsora elnyeli a fényt, szinte feketének hat. Pattint az ujjával, erre egyik gorillája a hajamba markol, és erővel az üvegfal felé csavarja a fejemet.
– Jobb lenne, ha figyelne – mondja Buzz Eck. – Ez nem Spielberg-mozi, jobb annál: valódi.
A három kékcápa mindvégig falánk. Minél több vér terjeng a vízben, ők annál tébolyultabb mohósággal marcangolnak. Kavarog a világ. Alig látok a könnyeimtől. Russel nem ezt a Kék Lagúnát kereste különös élete hosszán.
A házigazda továbbra is elbűvölően figyelmes hozzánk: – Félelmetes a cápák falánksága. A felsebzett hasú állat felfalja tulajdon zsigereit, ha megérzi vére szagát. Kibelezi önmagát. Társai is nekiesnek. Kutatók szerint egyes fajoknál már a magzatok kikezdik egymást az anyjuk méhében.
Úgy hallom, sikoltok: – Ezért nem lett magának ikertestvére.
Menekülésképpen elájulnék, de kéznél van néhány pohár hideg víz. A lakájok bőkezűen rámlocsolják. Az Aranyfogú nyugodtan tovább társalog: – Az én szervezetemben valami hasonló történik, mint az imént a vízben, a különbség csupán annyi, hogy a folyamat lassítva zajlik, egyelőre. Valamelyik lány megfertőzött ems-vírussal. Ez a vírus előbb megtéveszti az immunrendszert, aztán beleépül. Átkódolja a megtámadott sejtet, s az a továbbiakban vírusgyártással foglalkozik! Egyszóval ez a tökéletes biológiai fegyver: a szervezet védekezőmechanizmusát kamikázeakcióra programozza. Néhány éven belül meg fogok halni. Maga azt már nem éri meg. – Az Aranyfogú rám mosolyog, mielőtt távozna. Szereti a kétségeket, melyek között otthagy. További terveit elhallgatja. Ennél rettentőbbet, mint akváriuma, úgysem eszelhet ki, ha egy teljes hétig nem alszik, akkor sem.
A házigazda és csürhéje egy ajtón át távozik, a mögött lépcsősort látok, negyed percig mindössze.

 

 

Egy tartópillérhez bilincselve roskadozunk. Daniel bal keze a jobbomhoz, jobb keze a balomhoz láncolva; ötletesen. Homlokát a közöttünk meredező vasrúdhoz támasztja, nyakáról verítékcseppek szaladnak ingébe, bőrén sószemcsék csillámlanak. A pasas úgy fest, mint akinek elrontották a gyomrát. Az életét. És félő, rövidesen ezt teszik a halálával is.
Íratlan törvény, ha az ember nem akar gondolni valamire; a nem kívánt téma szakadatlanul gyötri. De igaz az ellenkezője is: amint koncentrálni akarunk egy bizonyos dologra, ezer más rajzik elő helyette. Szándékosan a félelemre, halálra gondolok, s fantáziám megsegít. Kitörli képei közül Russelt, másokat vetít elém helyettük. Szabad levegő áramlik a tüdőmbe, fények tündökölnek köröskörül. A whisky is hatni kezd.
– Úgy látom, átestünk a kézfogón – mondom kezdetnek, egyelőre nehezen forgó nyelvvel.
– Menjünk nászútra – feleli Belloq. Felemeli a fejét. Dresszírje tökéletes. Az Indián áll előttem, a kínzócölöphöz kötözve. Jól van. Ha őt nem kell vigasztalni, én is erőt veszek magamon.
– Tőlem indulhatunk.
– Nyúlj bele a zsebembe; Denisa, bár alaposan kiraboltak. Talán mégis maradt ott egy alkalmas szerszám a bilincsek zárjához.
Gyakorlatlan zsebtolvaj módjára feltúrom a kijelölt helyszínt. Nem könnyű, és nem túl sok dolgot találok, némi zsebszöszmőt leszámítva. Megpróbálkozom a másikkal. A zseb szinte üres. A nadrág nem.
– Jó ég, Denisa. Ne hozz hülye helyzetbe. Nem elég, hogy cápalakomának szánnak?
A zseb legbelső sarkában bújong valami. Ha nem hajcsat, nem ampullareszelő, akkor nem tudom, micsoda.
Mutató- és középső ujjam körmének hegyével sikerül kiemelnem, úgy a huszadik nekifutásra Daniel kezébe csúsztatom, és persze, elejtjük. Összehangolt térdrugózással közelítünk a föld felé; majd vaktában tapogatunk magunk körül.
Amikor végre megvan, Daniel bűvészkedni kezd, s ez nem könnyű neki, hiszen gondosan egymáshoz láncoltak bennünket, közénk egy karcsú oszlopot. Ha Belloq mozdítja a karját, kísérnem kell az enyémmel. Nem nézem, mit művel, ennyi ideget nem tudtam összesöpörni a vésztartalékból. Inkább az akvárium felé fordítom a fejemet. A nap időközben a magasba ért, felülről nézegeti magát a tengerben, valósággal megröntgenezi a vizet. Kivehetem a sziklaalakzatokat, apróbb-nagyobb halakat, a három emésztgető bestiát, sejteni lehet a távolban az elzáró rács körvonalait. Amikor már unom nézni mindezt, Belloq még mindig kínlódik a zárral.
– Rágd le a két karomat; Daniel. Inkább te, mint a cápák. És legalább te megszabadulsz.
Nem zavartatja magát. Úgy számolom, most tekeri másodszor az oszlop köré a karomat. Szinte szórakozottan válaszol: – Vészhelyzetben mindig kibújik belőled egy rettegő bohóc. Van egy olyan érzésem, hogy mégsem haleledelnek szánnak. Az Aranyfogú talán készülődik valahová, és az útra kellünk neki: túsznak.
– Ha mégis tévedsz, sebaj. Jól sejtettem, te leszel nekem a hullámsírig tartó szerelem.
Daniel egy pillanatra felpillant ténykedéséből: – Próbálj meg összeszedetten gondolkozni.
– Ennél összeszedettebb csak akkor lehetnék, ha a lábamat is megbilincselték volna.
– Szerintem Lobo jól tudja, hol keresse Buzz barátját. Csakis azért titkolta előttünk, hogy ő léphessen a torkára.
Értem, mire gondol. Fáradt sóhajt hallatok: – Senki nem sejti, hogy ide kényszerültünk. Marcel úgysem tudna soha megszökni Dalia mellől. Nyilván most tanulja tőle a limbószexet.
– A micsodát?
– Felejtsd el. Rövidesen elhagyjuk a földi gyönyörök kertjét.
Ekkor a lépcső felől egy lezser pribék érkezik. Daniel az utolsó pillanatban tünteti el a szerszámot, mellyel mindeddig oly hiába bűvészkedett. A közénk toppanó fegyveres előírásos vigyorral reagál kínos helyzetünkre, majd fellép a pódiumra megérinti a gombot, és felliftezik a szabadba. Fejünk fölött bezárul a kripta.
Daniel irigylésre méltó nyugalommal nekilát hogy tűvé tegye a cipőnk környékét az elpotyogtatott bűvös szerszám után. Kényszerű helyzetünk folytán nekem is vele kell tartanom. Nagyon jól szórakoznék, ha a jelenetnek nézője lehetnék, mellesleg.
– Aha – mondja Belloq diadallal. Felegyenesedünk az oszlop mentén. Folytatja a lakatosmunkát. Tovább nézem a vizet. A távolban halványan derengő, már-már elmozduló rácson túl árnyak rémlenek fel. Tán éhes cápák érkeztek, s szeretnének bejutni ebbe a bőven termő éléskamrába, ahol aligha Russel volt az első ember a menükártyán.
Az egyik árny kilövell valamit. Fekete nyílvessző száguld a vízben, majd belefúródik az egyik cápa testébe. Kicsiny, hangtalan robbanás követi, hús és vér fröccsen. A meglékelt bestia a sebhez kap, és talán valóban nekilát, hogy felzabálja magát. Társai nyomban körülveszik. Gyorsan szűkítik a kört, oda-odaharapnak. Újabb nyílvessző suhan – nem tudom, hogy szigony vagy hasonló – és megsérül a következő cápa is. A víz zavarossá válik, majd elvész a kép – a nap elé felhő lebben.
Halk nyöszörgésem felkelti Daniel figyelmét. Elengedi a kezemet, szabad jobb kezemet, és az üvegfal felé fordul. Talán ugyanaz a gondolat száguld keresztül rajtunk: Cyd nem lehet, nem tudhat a házőrzőkről, és mint tudatlan, valószínűbb, hogy az étlapjukra került, ha errefelé akart kémlelődni. Marcel is kizárva. Ha a kórházból meglógott is, víz alá nem megy, örül; ha normális közegben létezik.
Más nem lehet ismerőseink sorából.
Nem egy árnyat láttam: Több búvár érkezett. Elképesztően felkészültek. Csakis profik lehetnek.
A kivégzőosztag?

 

 

Ilyen körülmények között az a legkevesebb, hogy egyik karom kiszabadult a bilincsekből. Csakhogy a másikkal már nincs időnk bíbelődni. Holtra rémült sziámi ikerpárként nézünk az ajtó felé.
Daniel indul elsőként, és kénytelen vagyok követni. Kisurranunk a lépcsősor alá. Meglapulunk, hallgatózunk. Prímán hallom torkomban dübörgő szívemet.
Mennyi időbe telik, amíg a búvárok partra úsznak, felfegyverkeznek és megtámadják a házat? Ha van őrség, az nyilván a szárazföldi útvonalakat tartja szemmel. A rajtaütés valószínűleg gyors sikert hoz – nekünk gyors halált.
Daniel felólálkodik az első lépcsőfokra, s amit ő tesz, le kell másolnom. Felszaladunk a földszintre. A ház másik oldaláról halljuk a hangokat: beszélgetést, kocsiajtók kattanását, motorok köszörülését. Átsurranunk egy néptelennek ígérkező folyosón. Az ijedelem nem marad el: a nap hirtelen előbújik a felhő mögül, s bennünket fény áraszt el. Sziszegve folytatjuk utunkat.
Felsiklunk egy keskeny lépcsősoron, feltehetően a személyzet szobáihoz. Tekintettel a nyüzsgésre jobb irányba nem is igyekezhetnénk ahhoz, hogy minél előbb felfedeztessük magunkat. Ezúttal szerencsénk van, nem találkozunk senkivel, aki toxikus lehetne ránk nézve, legalábbis egyelőre. Érzésem szerint ez a legkevesebb, amivel ez az eleve elfuserált nap kedveskedhet nekünk.
A lépcsősor rövid folyosóba fut, ennek mindkét oldalán ajtók fehérlenek, de szemközt is látható egy ajtó. Ez utóbbi megtetszik Danielnek. Odasurranunk, a falhoz lapulunk. Belloq hallgatózik, majd belöki az ajtót. Kicsiny szobába jutunk. Talán Buzz Eck legkedvesebb pribékje hált benne, a helyiség kidomborodik a házból, mintha hozzá lenne toldva, s minthogy három fala üvegből készült, álomi panorámát nyújt a tengerre és a villa elejére. Az ajtó mellett beépített szekrény emelkedik, szemközt jókora franciaágy; néhány alacsony szekrényke, asztal, heverőszékek. Az egyik széken egy elhajított pisztoly kelleti magát, s nem kell sokáig megerőltető módon kacérkodnia, nyomban felkelti Daniel olthatatlan vágyát, így hát a kezébe vándorol. Már csak az a kérdés, mennyire ügyes a pasas bal keze, hiszen értékesebb jobbja hozzám van bilincselve.
Odasurranunk az üvegfalhoz, hozzásimulunk. Alattunk, a felső teraszon unott őrszem ténfereg állig fegyverben. Hunyorogva hátat fordít a tengernek, melyről szemkápráztatóan tündököl vissza a nap fénye, és cigarettára gyújt. Míg ő pöfékel mögötte-alatta megjelenik egy búvárruhás alak a vízbe vezető létra tetején. A fickó egy pillanat alatt eltűnik az alsó teraszon, s fekete öltözékes társai hasonló gyorsasággal követik.
Kutató pillantást vetek a másik irányba, a ház eleje felé, áldva a szoba őrtoronnyal vetekedő fekvését. Arrafelé sem érdektelen, ami zajlik. A gorillák, lakájok, akárkik egy csoportja négyesével kocsiba ül, s könnyed búcsúintéssel új kalandba veti magát, ők tudják, mifélébe, a motorok felpörögnek, és a három sikkes karosszéria az erdős vidékbe vágott útra lendül: Nem látom az Aranyfogút. Ő és leghívebb emberei feltehetően várnak még az indulással. Még nem sejtik, hogy mi készül ellenük. Ha a búvárok lecsapnak rájuk, ördögi csetepaté lesz, melynek – két tűz között – elsőként mi fogjuk meginni a levét.
Mire ehhez a vidám gondolathoz érkezem, az egyik búvárruhás fickó megjelenik a felső teraszra vezető lépcsőn. Kezében szigonypuskát, krómacél ágyon fekvő néma nyílvesszőt szorongat, majd kilövi, egyenesen a mélán cigarettázó őrszem lapockái közé. Parázs fröccsen a halott testére, búvárok rohannak el mellette.
Belloq a vállával félretolja az egyik mozdítható üvegtáblát, és a falhoz simulva megcélozza a szigonypuskás férfit. A lövés beledörren a készülődés nyugalmas morajába, s mintegy elmetszi azt. Egy pillanatig síri csend szitál, majd felkiált valaki. Lábak dobognak.
Kitör a lövöldözés.
Nincs mit dicsérgetnem Danielen. Gondoltam élünk még néhány percig, de ha nem, hát essünk túl rajta. Mintha nem is sejtené, mire gondolok egy másik tolóablakhoz vonszol, és újabb lövésekkel tarkítja az egyre színpompásabb kavalkádot. Persze; nem sok pillanat telik el, és bekövetkezik tevékenységének óhatatlan vonzata: visszalőnek naná.
Hasra vetjük magunkat a padlón, körülöttünk az üvegfal repeszei röpködnek. Hasmánt az ajtó felé araszolunk. Kutató tekintetem oly hiába keres másik fegyvert: a szoba tulajdonosa nyilván összecsomagolta rézágyúját, egyebét.
És amint erre a szomorú felfedezésre jutok: nyílik az ajtó. Tompa fényű fekete ruhában ott áll előttünk egy ideges búvár, géppisztollyal a kezében. Egyszerre fedezzük fel egymást. Ő talán valami kétfejű szörnynek vél bennünket, de nem sokáig habozik. Szerencsére Daniel gyorsabb, s az általános fegyverropogás lármájában alig zavaró, amikor megszólal kezében a pisztoly, de nekünk ez a lövésérthetően, igen kedves. A búvár meginog, kései sorozata lebontja mögöttünk az üvegfal maradékát, majd a test felénk vágódik.
Odacsusszanunk a hasunkon. Daniel nekem adja a pisztolyt, és mohó kézzel kap a gazdátlanná vált fegyverért. Megmarkolja, aztán felemelkedünk, kiszaladunk a folyosóra, és benyitunk az első jobb oldali ajtón. Egyenesen az ablakhoz sietünk, körülöttünk ezúttal kőből emelt falak nyújtanak viszonylagos védelmet. Nincs szerencsénk, a ház előtere néptelen, nem látunk vadászható ellenfelet. A harc azonban javában folyik, hangjai alig élvezetesek számunkra. Fegyverek ugatnak, lábak döngenek, testek vágódnak el, sebesültek ordítanak; jajgatnak.
Kiveszem részemet a lármából: vacognak a fogaim. Szeretnék az ajtó mögé húzódni, de nem tágíthatok Daniel mellől, jóllehet nem szívesen álldogálok az ablak közelében. Belloqot ezúttal kiszemelte a vadászszerencse: egy fickó kirohan a házból, betájol egy veszteglő kocsit – sosem éri el. Mielőtt a gondosan célzó Daniel lőhetne, a menekülő meginog, rázuhan a karosszériára, majd lecsúszik róla.
Pillanatnyi csend támad, ami közvetlen környezetünket illeti. A távolból, a fákkal takart út felől hallani elmosódó mennydörgést, füstfelhő kavarog a lombok fölé. Elgondolkozva nézem, azon tűnődve, vajon ki tartóztatta fel az Aranyfogú élbolyát, de mielőtt még egyetlen értelmes ötletem támadna, újabb kérdés merül fel: a tenger és az erdő irányából egy-egy ismerős színű helikopter közeledik erősödő motordübörgéssel, félreérthetetlenül tüzelve a ház környékén mozgolódó, lövöldöző alakokra.
Belloq arca felderül a gépek láttán, de rögvest eljut agyáig a felismerés: hiába jönnek a szürkeruhások, aligha tudnak ittlétünkről, márpedig a magasból mi is ellenségnek rémlünk a számukra. Guinessbe kívánkozó helyzet, és persze, megint mi kaptuk ki: immár három tűz közé kerültünk.
Mielőtt még teljesen elkenődhetnénk, egy dühős sorozat végigazsúrozza az ajtót. A golyók berontanak, csakis a szembeni fal fékezi meg lelkes lendületüket; Daniel testétől mintegy tíz centire. A ravaszt szorongató látogató nem követi előreküldött hírnökeit: a hangokból ítélve megfordul, és az ellenirányba lődöz, új ellenségre akadt.
Aztán választ kap. Ekkor súlyos férfitest vágódik a kikezdett ajtónak, és annak roncsaival együtt bezuhan a szobába.
Mire végignyúlik a padlón, már ott lapítunk a fal mellett, idegesen markolászva fegyvereinket. Szeretném megtörölni nyálkás tenyeremet, de ez az ötlet kivihetetlen.
Léptek közelednek a folyosón, valaki halkan kuncog. Ez a hang glédába rendezi hátamon a pihéket. Bőröm átnedvesedik, érzem verítékszagát a félelemnek. A lépegető megtorpan a küszöb előtt. Tán az elesett búvárt méregeti, aki öntudatlanul mozgolódik kiömlő vérében. Csaknem a lábaim előtt fekszik a test: látom szürke arcán, fiatal vonásain a fájdalom grimaszát, felsértett fekete ruháján a golyó marta lyukakat, lüktetve előbíborló vérét.
Aztán mintegy beszűkül a tudatom. Mintha csőben zuhannék lefelé. Megránduló karomon érzem Daniel kilép mellőlem, hallom fegyvere dörrenését, a távolban lezuhanó test zaját. Térdem koppan a padlón. A haldokló búvár mellé roskadok, tehetetlen iszonyatban.
Daniel megrázza a vállamat: – Szedd össze magad!
Hagyj békén, szeretném mondani, de nincs erőm felnézni sem.
– Kelj fel – szólongat Belloq. – Az a hülye helyzet állt elő, hogy a tudatod határozza meg a létünket.
Csodálnom kellene ezért. Végtelenül messzire nyúlt egy bátorító mondatért, de hiába, lelkesedésem szíthatatlan. Mintha hallanám a közelemben fekvő haldokló utolsó szívdobbanásait, melyek újabb és újabb, egyre szikárabb vérhullámokat löknek elő a felsebzett testből.
Aztán Belloq segítségével mégis felülök, hagyom, hogy a falhoz vonszoljon, lábra támogasson. Hátrahajtom a fejemet, és eltökélem, nem nézek sehová. Ki kell verekednünk magunkat innen. Semmi egyéb nem érdekes, gondolom, tettrekészségemet szítva.
Rövidesen kellő erőre kapva követem Danielt a folyosón. Lesettenkedünk a lépcsőn, megállunk a hallba vezető ajtó mellett. Szinte habzik az izzadság pisztolyt szorongató tenyeremben. Hirtelen fény gyúl elmémben: meg kellene próbálkoznunk a csónakok valamelyikével. E gondolatra válaszul hatalmas detonáció hallatszik a kikötő felől. A robbanás csípős füstje begomolyog az épületbe, és nyálkahártyáinkra támad. A helikopterek dübörgése annyira felerősödik, mintha idebenn keringenének a csillár körül.
Daniel, akár egy fanatikus szamuráj, beveti magát – és engem – a hallba, a botrány kellős közepébe. Körös-körül testek gomolyognak, öklök zuhognak, berendezési tárgyak, emberek röpködnek. Olykor eldördül egy-egy lövés, késpengék fenyegetnek eleven bőrt.
Egy muníciójából kiköltekezett búvár rohan felénk. Ránk lőne, de géppisztolya kong az ürességtől. Erre ököllel ront nekünk, hogy átvágja magát a tenger felé. Egyszerre mozdulunk Daniellel, de nem kellően összehangolva. A búvár így is elterül a szőnyegen, mellette mi is ezt tesszük. Gyakorlás dolga.
Gyakorolunk. Daniel bal kézzel is tud fegyvert használni, akár ütésre, akár lövöldözni, legfeljebb a csípőjén támasztja meg a géppisztolyt. Néha erőteljesen megrántjuk egymást, megesik, hogy ketten kétfelé akarunk szaladni. A rémítő csúcsforgalomban nem sűrűn kerülhet sor a tüzelésre, így hát főként ütünk fegyvereinkkel. Másnak is eszébe jut ez a lehetőség. Innen-onnan kapok néhány sokcsillagost. Egy kínai váza a közelemben csattan szét egy golyótól.
Furcsa lidércálom: hadakozom ép ésszel, ugyanakkor sejtem, hogy valami baj lehet velem, mintha Cyd félreismerhetetlen technikáját látnám a sokadalomban, mintha Dalia vijjogna valahol mellettem.
Aztán puffan egy ököl a tarkómon, és végre fekete csend.

 

 

Nem tart sokáig. A helikopterek leszálláshoz készülnek, nyilvánvalóan a mellkasomat szemelték ki erre a célra. Koponyám szétreped a motor mennydörgésétől. Hullámok nyaldossák arcomat. Nem tengervíz cirógat: nem érzem a só ízét. Felnézek, s a hullámverésről nyomban kiderül: egy kancsó víz, és nem firtatom, miként maradt épen a kancsó: Daniel locsolgatja rám a tartalmát. Megpillantom rövid, szögletes fogait, bár kissé életlen a kép.
– Ha Wyne-ék le nem lőnek, vége a karneválnak.
Nem tehetik ezt, mivel alig kecmeregnek ki a helikopterekből, pokoli elővigyázatosan és tüzelésre készen, Cyd szólongatja őket az ajtó mögül. – Nehogy idepörköljetek; a fene essen belétek, miért nem kötelező a szemüveg a ti szakmátokban? Más különben nemcsak miattam kell vigyáznotok, van itt néhány testvéretek rajtam kívül is.
Míg ők ujjonganak egymásnak, azt nézem, valódi-e fölöttünk a mennyezet. Van egy heveny gyanúm, a másvilággal kapcsolatos. Felülök, arkangyalokat keresek magam körül.
Elsőként néhány szürkeruhást pillantok meg, valódiak. A szerteszét heverő testek között válogatnak. Előbb felszedik az eleveneket, aztán a holtakkal foglalatoskodnak. Míg ők osztályoznak, Wyne hozzánk lépdel, megáll a kerevet mellett, melyen üldögélek.
– Jól vagy? – kérdezi, de mert látja, rá sem hederít feléje nyújtogatott bilincsünkre.
Cyd is a közelben sertepertél. Ő legalább megörvend a bizsunk láttán: – Vigyük el őket egy paphoz! Gyorsan!
Wyne legyint: – Minek? Az atya csak rájuk pillant, s látja: a cécó elvégeztetett. Hagyjuk így őket. Ráadásul olcsóbb; mint a jegygyűrű.
Nem terelhetik el a figyelmemet a nagy kérdésről: hogy kerülnek ide? És kiderül: Marcel indította be az akciót. Megpróbálta rávenni Daliát segítse szökni őt. A harcművésznő nehezen állt kötélnek, a perpatvar odavonzotta Brown doktort s köztudomású, hogy a doki vonzata: Patrick Wyne. Amíg Patrick néhány embere az út mentén próbálta feltartóztatni az Aranyfogú szétszéledő nyáját, a hős parancsnok és többi híve a helikopterekből avatkozott be a házban és környékén dúló ostromba. Nehezítette a helyzetüket, hogy időközben Lobo is megérkezett: kocsiját a felhevült harcművésznő vezette, ki más.
Ami Cydet illeti ő épp itt csellengett. Amint kitört a golyóparti, nem volt miért tovább várakoznia. Tőle tudom meg, hogy az Aranyfogú halott. A kivégzőosztag, ha el is vérzett, betöltötte feladatát: az egyik búvár egy vékony zsinórral megfojtotta Buzz Ecket.
A pribék egyébként eleven; könnyebb sebből vérzik, úgy fejtik ki a tomboló Marcel markából.
– Ide vezet, ha ti megneszeltek valamit! – vádaskodik Lobo tajtékozva, tehetetlenül nézve, amint a feketeruhást elvonszolják a közelből. – Alig tudtam bejutni a házba, mert ti tartottátok tűz alatt. És persze elkéstem. Én akartam utoljára beszélni az Aranyfogúval.
– Ne dilizz – vigasztalja Cyd barátságosan, hátba is veregeti az ép lábára nehezedő, sápadt Marcelt. – Örülj, hogy nem szennyezted be magad a vérével.
Marcel szemügyre veszi a pamutmelegítős, zömök, kancsal figurát. Kissé hátrahőköl tőle: – Ki ez?
– Én Cyd vagyok – mondja a kaméleonkancsalságú férfiú méltósággal.
Marcel ekkor odajárul hozzám.
– Elbúcsúzom tőled, Danielle.
– Hová mész?
– Kipihenem fáradalmaimat. Talán Dél-Amerikában – feleli Marcel. Arca árnyékos, amikor lehajol hozzám. Megcsókol, kezét ráejti az enyémre; megcsörrenti a bilincset. Rávigyorog a hozzám erősített Belloqra, majd felegyenesedik, és Dalia oldalán az ajtó felé indul. Kilépnek a rendetlen, romos házból.
Felkelek, és kiderül: tudok járni. Hiába panaszoljuk Daniellel, hogy hibádzik a szabadságunk környezetünk nem zavartatja magát. Már csak két kinyújtott, esdeklő kar vagyunk, hiába. Bilincsünk nekik láthatatlan.

 

 

Jóval később így lépünk a Főnök irodájába. Történetünk sikert arat előtte. Marcel távozását közösen sajnáljuk; akárcsak Russel szomorú végét. Csekély vigasz Renard és Buzz Eck veszte.
Ám a Főnök is furcsa vakságban szenved.
– Hívjon ezermestert – kérlelem.
– Ezret? Egyet sem! – Ezzel vidáman kinyargal a szobából. Elfut az éjszakába, otthagy bennünket Daniellel; egymáshoz láncolva, verítéktől, szennytől ragadva; mégis elevenen. Furcsa, vigyorgós szomorúságban.
Hát jó.
Bezzeg amint személyes problémája adódik mindjárt másnap reggel, amikor viszonylag üdén s immár szólóban az írógép fölött könyökölök rögvest rohan, világgá kürtölni bánatát. Rogyadozva megáll az ajtóban, tekintete űzött, homlokán az árva tincs meg-meglebben, kalandozik.
– Valaki ellopta a new-wave zselémet – panaszolja.
Mintha nem tudnám.