Halkirálynő - 4.

Vavyan Fable
Ébredj velem!

(Tartalom)

 

 

E könyv bevételéből a Kiadó
a Pannon Alapítvány ösztöndíját elnyert
fiatal írók tevékenységét finanszírozza

 

 

 

Nem nézünk egymásra. Álldogálunk, üldögélünk a lélektelen folyosón. Zsebre vágott kézzel szobrozom a falnál, hűvösét érzem a hátamon. Az apró műkövekből kirakott padló valósággal vibrál, szürke, bordó és epezöld kockái összeremegnek egymással.
Adidas sportcipőbe kapaszkodik a pillantásom. Fekete bőr, lábszárközépig érő, izzó neonfűzővel, hozzákáprázik a padlóhoz. A cipőben Martin. Fülében ezüst marihuanalevél, apró patkó, egyéb érdekfeszítő fityegők csilingelnek. Ellenőrzésképpen felnézek a fiú arcára. Elkapja a pillantásomat. Az övé könyörgő. Mintha arra biztatna, tegyek valamit, vessek véget a bizonytalanságnak. Tőlem várja a megkönnyebbülést. Valami mosolyfélét sikerítek a szám sarkába. Aztán inkább újabb cipőre meredek.
Apró női topán, középmagas sarokkal, orrán fényes fémvasalás. Ez utóbbi a padló mintáit maszatolja. Harisnyás lábszár, szép ívű, a finoman elegáns szövetszoknya elfedi a térdet. Tudom, ha feljebb nézek, az arcon is meglátom a szorongás jeleit. Nava is engem fixíroz, természetesen. Mit mondhatnék?
Cipőt váltok. Mokaszin fazonú barna bőr, szögletes nyelvvel, drapp fűzővel. Ránctalan zokni részlete, élesre vasalt, gyűrhetetlen szövetnadrág, annak az embernek, aki ülőmunkát végez és nem hord magával vasalót. Végiggombolt mellény, drapp ing, utolsó gombja nyitva. Szorosra zárt arc, szigorú szemüveg. Vasile Navát nézi. Megpróbál nyugodtnak látszani. Nem sikerül.
Újabb cipő, ez fürgén mozgó. Hófehér vászon, egyre nagyobb lesz, ahogy közeledik. Megtorpan közöttünk. Röviden toporog, majd udvariasan odafordul a női topánhoz.
Ellököm magam a faltól. Nava mellé lépek.
A fehér zakós fiatal orvos élvezi mindannyiunk pillantását. Elmosolyodik.
– Ön az anya? – kérdezi.
Nava bólint. Feláll a székről, hogy közelebb legyen a szájához, mely tüstént megmondja, mire számíthat. Befolyásolni akarja azt a szájat. Tekintete könyörgő, mosolya lefegyverző. Azt sugallja: légy könyörületes.
– A beteg rövidesen magához tér – kezdi az orvos. Átkarolja Nava vállát. – Az eddigi vizsgálatok szerint nincs különösebb baj. Nincs törés, az EEG szerint agyi károsodás sem történt. Néhány napon belül visszaadom a lányát.
Nava lenyel néhány keserű gombócot a torkából. Vasile megkönnyebbült, halk nevetést hallat. Martin megrázza a fejét. Fülében összecsörrennek az apró kacatok.
– Egyszóval azért fekszik úgy, mintha a ravatalon lenne, mert abszolúte semmi baja?
– Agyrázkódást szenvedett – néz rá a doktor hűvösen. – Azért fekszik úgy. Csodával határos, hogy ilyen szerencsésen megúszta. Bemehetnek hozzá néhány percre.
– Nincs magánál? – kérdezi Nava, aki csak annyit fogott fel az eddigiekből, hogy semmi komoly.
– Mindjárt magánál lesz – bólint az orvos. Továbbra is Nava vállát ölelve elindul az ajtó felé. Követjük. Légkondicionált frissességű a kórterem levegője. Halványzöld a fal, az ágynemű. Valósággal fluoreszkál a szoba.
Denisa sápadtan fekszik a párnán. Lezárt szemei alatt olimpiai karikák. Szája cserepes. Keze a hasára fektetve a takaró tetején. Rövidre vágott körmei gyöngyházfényűek.
Körbeálljuk. Várjuk visszatértét.
Martin lehajol hozzá, megcsókolja.
– Sokáig kómázol még?
Denisa szemhéja megrebben.
Néhány másodpercig ez minden. A vékony bőr alatt úszkál a szemgolyó, mintha olvasna, sort sor után. A hihetetlenül hosszú pillák meg-megrezzennek, akár egy tanácstalan pillangó szárnyai, mely nem tudja eldönteni, odébbálljon-e másik virágra.
A kéz ökölbe szorul, aztán szétnyílik. A kar emelkedni kezd, s mintha lassított felvételen, az archoz közelít. A tenyér ráborul a homlokra. Az ajkak megmoccannak. Az alsón hajszálrepedés támad. Kiserken egy pötty vér. A fogak beharapják.
A tenyér elrebben a homlokról, a könyök a párnára feszül. Denisa felül. Anyja odakap, félve, hogy leesik. Vasile a másik oldalon áll készenlétben.
Denisa felnéz. Rámered az ablakra, amely mögött fakó rózsaszínben izzik az égbolt. A fényes négyszög olyan, akár egy jókora, vakító felületű tükör.
Denisa visszaejti a fejét a párnára. Lezárja a szemét. Az erőlködéstől kipirult arccal fekszik. Megnyalja a száját. Aztán felpillant újra. Barna szeme lenyűgöző. Beszél. Zárt arccal, pusztán a szemével is tud mosolyogni. Amikor az anyjára néz, kitágul a pupillája. Felismeri az apját, ezt is elmondja a szeme. Vasile lekapja a szemüvegét, félszegen vigyorog.
Denisa tekintete Martinra téved. Pupillája még jobban kitágul. Írisze olyan, mint a sűrű kakaó hófehér csészében.
– Hogy nézel ki? – kérdezi.
Öccse vállat von. – Ember volnék – feleli hányavetin.
– Stimmel – bólint Denisa. Megköszörüli a torkát, újra megnedvesíti a száját. Megérzi nyelvén a vér ízét. Tétován odanyúl. Anyja papír zsebkendőt kap elő. Leitatja a szivárgó vért. Denisa zavartan elhárítja a kezét. Martint nézi. – Csak azt nem tudom eldönteni: asszonyember vagy férfiember?
– Már ölik egymást – örvendezik Nava.
Csak állok, mint egy ruhafogas.
Denisa rám néz. Pupillája összeszűkül, szemrése elkeskenyedik. Hideggé válik a csésze kakaó. Elsiklik rólam a tekintete. Felemeli a kezét, megnézi az ujjait. Aztán újra az anyjához fordul.
– Mit bámultok? – kérdezi. – Mi van veletek? Hol vannak a delfinek?
– Delirálsz? – érdeklődik Martin.
– Ez egy medence.
– Kórterem – felesel az öccse.
– Régen fekszem itt?
– Tegnap óta.
– Komolyan?
A fehér zakós orvos megáll mellettem. Mindnyájan Denisát bámuljuk, ő pedig kettőnket, idegenül.
– Különös – mondja. – Ők az ápolók? Vagy a doktorok?
Martin felnevet. Nekem nincs kedvem.
– Gondolkozz, tesó. Nem emlékszel, mi történt veled? Volt egy nagy bumm. He?
– He? – kérdez vissza Denisa. Felkönyököl, immár erőfeszítés nélkül. Aztán a nyakához kap. – Ez bizony fáj. Mintha letaglóztak volna.
– Valami olyasmi történt veled – közlöm. Egy lépéssel közelebb megyek az ágyhoz.
– Veled? – ismétli Denisa. – Ismerjük egymást?
– Elég közelről.
Nava elrendezi a párnát a lánya háta mögött. Denisa felpolcolva ül, karba font kézzel. Összeszedetten gondolkozik. Végül vállat von. Arca fintorba rándul a fájdalomtól.
– Valaki segíthetne – mondja egy idő után. – Hómező az agyam. Gőzöm sincs, mit keresek itt.
Az orvos odavitorlázik a feje mellé. Elkapja a csuklóját, két ujja a pulzusra tapad. Mosolya gyógyászati célzatú.
– Előfordul, hogy az ember nem emlékszik a balesetre, amely az eszméletvesztést kiváltotta. Pihenjen. Hamarosan feltisztul a memóriája.
– Muszáj az én memóriámra várni? Nem lehetne elmesélni? Mintha éveket töltöttem volna ebben az akváriumban. Határozottan rémlik néhány delfin. Úszkáltam velük. De azelőtt az öcsém valahogy más volt. A fülbevalók. Nem voltak fülbevalói. Nem voltak borostái. Martin, te borotválkozol?
– Tépdessem a szemöldökcsipeszeddel?
Nava rávillog a fiúra. Martin ellazul. Mondana valamit az anyjának, de meggondolja magát. Komolyan folytatja. – Legalább két éve borotválkozom.
– Nem lehet. – Denisa a fejét ingatja. – Emlékszem, csak nemrég jajgattál, lesz-e valaha szakállad, mert arra buknak a lányok.
– A lányok régen buknak. Hol élsz te?
– Hát ez az – sóhajt Denisa. – Hol élek? Úgy emlékszem, apámnak több volt a haja, anyámnak kevesebb. Mindnyájan a fodrásztól jöttetek? – Megint rám mered. Megnéz, aprólékosan. Szeme letapogat a fejem búbjától a köldökömig, a további nézelődésnek az ágy vége vet véget. – Ez kicsoda? – kérdezi kissé kétségbeesetten. Szigorúan.
Martin elröhinti magát. Zsebre vágom a kezem. Nem szólok. Nava elhűlten bámulja a lányát. Vasile a szemüvegét gyűrögeti, láthatóan ő is megdermed a félelemtől, hogy ért valamit.
– Az az úr ottan – vigyorog Martin, egyedül gyanútlanul – a hitvesed. Csak nemrég tartottátok meg a kézfogót. Megjegyzem, viharos véget értek mézesheteitek. Az ember nem hitte volna, hogy ennyi idő után még oly heves a szenvedély, hogy a nászutat a kórházban végzed.
Denisa megsemmisítő mosolyt villant az öccsére. – Milliószor megmondtam: nem megyek férjhez. És nem is megyek. Hol van Cruz?
– Cruz? – Martin derékszögben előrehajol, ahogy a szemafor karja zuhan le. Aztán rám mered. – Daniel, mondj már valamit. Ennek elment az esze.
Hát akkor mondok valamit. – Cruz börtönben van. Mérföldes bűnlajstromáért életfogytiglani kapott.
– Mindenki a sitten köt ki mellőlem? – mereng Denisa. – Zsaru vagy?
– Olyasféle.
Az orvos kiejti kezéből Denisa csuklóját. Felém fordul.
– Megmondaná, ki az a Cruz? Pontosabban szólva arra lennék kíváncsi, mikori az ismeretség azzal az úrral?
Denisa nem érti, merre tapogat a kérdés. Nem érti azt, amit már az anyja is kezd rettegni. Ráförmed a doktorra.
– Majd én megmondom magának, ki az a Cruz nevű úr. A barátom. A palim. Ha megnevezi a mai napot, s ez csütörtök, akkor ma este buliba megyek vele. Kéz a kézben.
– Denisa, az a nap elmúlt. Lehet vagy két éve – felelem. Kiszárad a szám.
Ezután néhány percig csak bámuljuk egymást. Arc arc után. Döbbenet és szorongás szitál a szobára.
Nyílik az ajtó. Donald csörtet be, oldalán Ellával. A lányom megtorpan egy pillanatra. Csak annyit fog fel a képből, hogy Denisa éber, eleven. És máris odaszalad hozzá. Valósággal ráveti magát. Átöleli a nyakát. Nedves arcát az arcához szorítja. Nevet és sír egyszerre.
Denisa keze a levegőbe emelkedik. Ösztönösen válaszolna a szeretetkitörésre, de félúton megtorpan. Ujjai tartózkodón megállnak Ella dereka felé menet. Hátrahőköl, mintegy ráfeszül a párnára. Megköszörüli a torkát. Kifacsart fejjel ránéz a gyerekre.
– Hát téged mikor szültelek? – kérdezi éllel.
Donald észreveszi, hogy jégbarlangba tévedt. Elhúzza Ellát, tűnődőn méregeti Denisát.
– Nagyot kaptál vagy mi?
Az orvos közbeszól: – Kérem, kimennének néhány percre?
Vonakodva távozunk. A folyosón toporgunk. Ella a kezembe csimpaszkodik. Navából kirobban a zokogás. Vasile gyámoltalanul a mellére húzza az asszony fejét, ütögeti a hátát.
– Ilyen nincs – hápog Martin. – Kiradírozták az agyát?
– Befújta a hó – bólint Donald. – Ez komoly? – kérdezi tőlem reménykedőn. Bólintok.
– Az ilyesmi gyógyítható? – töpreng Martin.
Senki nem válaszol. Donald megvakarja az állát. Írisze halványkék, majdnem fehér, ezért enyhén bazedóvos hatást kelt a szeme. Haja is fakó, szépsége ugyancsak. De az agya pengeél.
– Amnézia? Az el szokott múlni, mint az influenza. Ne essetek kétségbe. – Megveregeti a vállamat, és elvigyorodik. – Téged megismert?
– Nos – kezdem lassan –, engem és Ellát nem ismer meg. A régebbiekre emlékszik. Rád is, feltehetően. Szerencsésnek tarthatod magad.
– Érdekes – véli Donald. Újra megveregeti a vállamat. – Soha jobb alkalmat. Most megléphetsz.
– Az a baj, hogy te csak az első vagy, aki ezzel tréfálkozik – dünnyögöm.
– Ha ez komoly, nagy sorállás lesz – bólint Donald.
Kijön az orvos. Ünnepélyes, akár egy sírásó. – Sajnos, retrográd amnéziával állunk szemben. Az elmúlt két-három év egyszerűen kitörlődött a sérült memóriájából. Javasolni fogom a szakirányú vizsgálatokat és kezelést. Ne aggódjanak.
– Aggódunk – közli Vasile szigorúan. Aztán megenyhül kissé. – Vissza fog térni az emlékezete?
Az orvos széttárja a karját, akár a fogással dicsekvő horgász. – Két eset lehetséges: vagy igen, vagy nem. Megpróbálkozhatunk pszichoterápiával, elektrosokkal, legrosszabb esetben műtéttel.
– Nem – mondom. Meglepődöm a határozottságomtól, hiszen időm sem volt végiggondolni a fejleményt. – Amint a fizikai állapota megengedi, hazaviszem.
A doktor félrehajtott fejjel, alulról méreget, valahogy úgy, mint egy nagytermetű csótányt. – Nem hinném, hogy ehhez maga lenne a megfelelő személy. Egyelőre levegőnek tekinti a felesége. A sarokig sem menne el magával.
– Jogilag semmi akadálya annak, hogy hazavigyem.
– Vannak törvények, amelyek a házasfeleket megoltalmazzák egymástól – közli kimérten.
– Ne velem fáradozzon – javaslom. – Várja a betege.
– Daniel – suttogja Martin –, igazad van. Hozd haza. Elmegyünk vele a baleset helyszínére. Mindenfelé, ahol együtt jártunk. Be fog ugrani neki. Ha itthagyjuk, akkor egy tapodtat sem fog moccanni az emlékezete. Szétszedik az orvosok. Kísérleti nyúl lesz. És én még azt hittem, hogy hülyéskedik, amikor úgy nézett rád, mint egy kredencre. Mert mindig hülyéskedik. Daniel, te honnan tudod, mikor komoly és mikor nem?
– Ne azt nézd, amit mond. A szemét figyeld.
– Szeme az van neki – bólogat Martin.
– Kettő – morogja Donald.
Ella megrántja a kezemet. – Nem ismer meg minket? – kérdezi. – Denisa nem tudja, ki vagyok én? Most újra kell kezdenem mindent? Újra, hogy szeressen?
A kilencesztendős lány szemében kétségbeesés. Lehajolok hozzá. Mintha a saját arcomba néznék.
– Igen, Ella. Ha mindketten akarjuk, újra meg kell szerettetnünk magunkat.
– Én akarom. Behozom neki Teddy macit. Én már úgyis nagylány vagyok ahhoz, hogy vele aludjak. Behozom neki a ceruzáimat. A radíros végűeket.
– Oké – morgom rekedten.
– És te? – kérdezi Ella. – Te is akarod?
Mielőtt felelhetnék, mielőtt a választ végiggondolhatnám, Martin kisegít zavaromból.
– Daniel meg behozza neki a stukkerét. Ő úgysem használja. Behozza neki az elmúlt két évet egy zsákban, és a takarójára borítja. Behozza neki a csillagokat az égről. Behozza neki azt a rohadt teherautót, aminek pont akkor kellett felrobbannia, amikor az én lökött nővérem arra csellengett. Behozza neki az ajtót, ami fejbe vágta.
Donald hosszú arca megnyúlik, tovább keskenyedik. Ráförmed Martinra. – Ne hisztériázz. Várjatok holnapig. Lehet, hogy reggel normálisan ébred. Ágyba kéri a reggelit és Danielt.
Nava kibontakozik férje öleléséből.
– Hazavigyem Ellát? – kérdezi. Tekintete zavarba ejt. Néha pontosan úgy néz rám, mint a lánya a régi szép időkben.
Megrázom a fejem. Felemelkedem, egy pillantást vetek a kórterem ajtajára, majd Ellával kéz a kézben kiballagunk az épületből.
Jóval később, amikor elhalkul a zúgás a fejemben, gondolkozni is tudok. Nincs benne sok köszönet.

 

 

Másnap úgy intézem, hogy elkerüljem a többieket. Egyedül találom Denisát. Hasal az ágyon, magazint lapozgat. Amikor megállok mellette, a hátára fordul, rám mered.
– Apám, anyám, Martin, Donald, Laco, a Főnök, mindenki itt volt. Egy sor dolgot meséltek az életemről. Téged is meséltek. Próbáltam megjegyezni, elhinni, amit mondtak. Hát nem tudom. Szóval van egy hitvesem. Ahogy elnézlek, felmerül bennem egy kérdés.
– Szegezd rám.
– Tényleg a férjem vagy?
– És te a feleségem.
– Mióta?
– Két hete.
– Nem lehet, hogy elhamarkodottan mondtam igent?
– Esetleg én voltam könnyelmű.
Összeráncolja a homlokát. Eltűnődik, aztán komoran rám pillant. – Gyűlölöm ezt a helyet. Ki akarok menni innen. Már alig szédülök, a gyomrom nem liftezik. Hátam, nyakam nem fáj jobban, mint edzés után. Az orvosok semmit sem tehetnek az agyamban lévő hómezővel.
– Bizony, ez a hómező a te gondod – bólintok. – Meg az enyém.
– Neked miért gond?
– A válasznak semmi köze az amnéziához. Tehát te is eltűnődhetsz rajta. Remélem, csak az emlékeid törlődtek ki, éleselméjűséged érintetlen maradt.
– Éleselméjű vagyok?
– Nem hízelegni jöttem. Mikor vigyelek haza?
– Úgy érted, együtt fogunk lakni?
– Így megy ez már jó ideje.
– De én nem ismerlek. Következésképpen idegen vagy. Mondhatni: tökidegen.
– Mostantól fogva ne beszéljünk erről. Vegyük úgy, hogy mindketten tudunk róla. Szép lassan megint összebarátkozunk.
– És ha ezúttal másként lesz? Ha az élet nem ismétli meg önmagát?
– A vállalkozás kockázatos, nem kétlem.
Denisa iszik egy pohár gyümölcslevet. Megtörli a száját, vacakol az újsággal. Ily módon időhöz jutva lázasan töpreng.
– Te meg én – kezdi, majd egy mozdulattal félresöpri a mondatcsökevényt. Újra fogalmazza a kérdést. – Mi szerelemből tartottunk kézfogót?
– Jelenlegi agyállásod szerint egy férfi és egy nő mi másért tenne ilyet? Vagyonom nincs, tehát nem azért jöttél hozzám.
– Akkor mid van?
– Egy lányom, Ella. Tegnap láthattad. Kilencéves. Van egy kutyám, Tarzan.
– Milyen márka?
– Dobermann. Továbbá van egy kocsim, Mazda. Egy ház, Donaldéval szomszédos. Van néhány nadrágom. Te varrtad őket. Ügyesen varrsz.
– Na, erre emlékszem. Varrófenomén vagyok. – Ravaszul a szemembe néz. – Tegnap megjegyeztelek magamnak. A hangod irgalmatlanul mély. A külsőd katonás. Kemény lehetsz. Gyakran megvertél?
– Néha nem siettem közbeavatkozni, amikor mások vertek.
– Arany ember. Mindazonáltal nem vagy hülye. Úgy nézem, megegyezünk. Nem bírom a kórházat. Holnap elviszel innen. Rendben? Muszáj kimennem a levegőre, feltúrnom a lakásomat, minden létező helyet, hogy felkutassam az emlékeimet. Miért nem beszélsz a balesetemről?
– Mert nem tiszta a lelkiismeretem. Néha arra gondolok, hogy nem is baleset volt. Nem néztem utána, veled foglalkoztam. Holnap megbeszéljük.
Törökülésbe helyezkedik a takaró tetején. A kórházi hálóing a fallal, ágyneművel azonos színű. Fazonja aligha okozott fejtörést a tervezőjének: végy egy zsákot, vágj rajta néhány lyukat, szegd el, húzd a páciensre. Denisa a lábkörmeit nézegeti. Rengeteg vörösbarna haja az arcába tódul. Úgy fest, mint egy túlfejlett kislány éjjel egykor, miután lezajlott a kísértetjárás.
Lekanyarítom a vállamról a sporttáskát. Kiveszem a borzas szőrű, Ellával egyidős ereklyét: Teddy macit, és leteszem a takaróra. Denisa érte nyúl. Megpöcköli a játékállat orrát, meghúzkodja a szőrét, majd hátraveti a haját, és rám néz. Komoly az arca.
– Ella küldi? A kutya nem üzent egy darab csonttal? – kérdezi. – Cruznak is van kutyája. Afgán agár. Sába névre hallgat. Semmi hézag a memóriámmal.
– Az a kutya régen halott. Ólommérgezést kapott.
Mielőtt belemehetnénk a részletekbe, a tegnapi doktor nyitja ránk az ajtót. Fehér zakója meggyűrődött, arcáról hiányzik a gyógyászati hangulatú mosoly. Összenőtt szemöldöke lefelé burjánzik, beszőve a tekintélyes méretű orrnak csaknem felét.
– A nővér mondta, hogy együtt találom magukat. Nos, a beteg fizikai állapotával minden rendben van, legfeljebb pihenést javasolhatok, egyéb tennivaló nincs. Ami azonban a szellemi állapotát illeti, nos, ez megkívánja a pszichiátriai utókezelést.
– Köszönet, doktor. A feleségem holnap hazajön.
– Nem vitatkozom magukkal – legyint fáradtan az orvos. Úgy fest, Denisa reggel óta kitikkasztotta néhányszor ezzel a témával. – Ha aláírják a nyilatkozatot, miszerint vállalják a felelősséget ezért a döntésért, nem gördíthetek akadályt az útjukba.
Denisa rácsodálkozik a kimért doktorra. – Olyan szépen beszél. Olyan szépen. Persze, hogy aláírom. A férjem is aláírja. Mondd csak drágám, hogy is hívnak?
– Daniel Belloq. – Tapintatosan csak az orrom alatt vigyorgok, nem akarván felbőszíteni az orvostudort.
– Belloq is aláírja. Legalábbis odabiggyeszti a keresztet. Mit szól a férjemhez, doktor? Maga is úgy találja, hogy rühell borotválkozni? Vagy szakállt növesztesz, kedvesem?
– Mennem kell – közlöm. Könnyedén meghajlok a doktor felé, gonoszkodó hitvesemnek küldök egy mosolyt.
Kisietek az ajtón.

 

 

Denisa főnökéhez megyek. Kijár neki a Főnök megszólítás, mégpedig névelővel együtt. Derék ember. Valamikor együtt dolgoztunk, de kapcsolatunk nem szakadt meg azzal, hogy átkerültem az akciócsoporthoz. Vannak közös emlékeink, százával. Nem mind hangulatos. Kemény évek múltak el fölöttünk.
Azonnal fogad, beléptemre előjön íróasztala mögül. Megkínál rumos cseresznyével, papír zsebkendőbe ejtegeti a magokat. Magas termetű, hanyag tartású középkorú férfi, vonásai atyaiak, fogai hiánytalanok, nem úgy a haja. Mintha nem hinné el rohamos kopaszodását, szakadatlanul tar feje tetejét tapogatja, az ott fellelhető egyetlen keskeny, tarkóig növesztett tincset rendezgeti.
Előadom elképzelésemet. Nem szól közbe, figyelmesen végighallgatja fogalmazásomat. Kizárólag a rumos cseresznye és a vándortincs köti le, legalábbis látszólag.
– Meglehetősen vakmerő az ötleted, akár egy búvártanfolyam pillangóknak – mondja végül. – Tegyük fel, hogy Denisa valóban mihamarabb dolgozni akar. Rábízhatok-e bármit is, amikor nem tudom, miként áll a képességeivel. Jelenleg, ugyebár.
– Nem hinném, hogy a képességeit elfelejtette volna. De ez nem gond, könnyedén felmérhetjük. Azonkívül azt is említettem, hogy ráveszem a főnökömet, engedjen el, így Denisa mellett lehetek. Vigyázni fogok rá.
Elvigyorodik. Hasonlít Ella mackójára.
– Ami a főnöködet illeti, nem hinném, hogy repesni fog. Ha mégis elenged, nem bánom. Oké. Amint lehet, vidd el Denisát egy edzésre, nézd meg, hol tart. Aztán akár válogathattok. Vannak megoldásra váró mocskos ügyek. Kapjátok el a gyerekgyilkost. Az ügyeletes szatírt. Bánom is én. Tegyetek rendet az éjszakában. Árulj el valamit. Miben bízol? Gondolod, hogy Den egy reggelen kinyitja a szemét, és felmondja az emlékeit?
– Szeretném, ha visszakerülne természetes közegébe. Hagyjuk dolgozni. De ez a szatírdolog nem tetszik nekem. Nem kell jósnak lennem: neki sem fog tetszeni, és ezt te is tudod.
– Küldjem Hepton után Dél-Amerikába? Nem, Daniel. Nem bízok rá semmi toxikusát. Nem fog belegázolni a kábítószerbuliba. Most láttam a statisztikát; az ezzel kapcsolatos ügyek halálozási aránya kezd világháborús méreteket ölteni. Nem. Vedd tudomásul: Denisa beteg. Nyomozzon rémek után, de nem hagyom, hogy ujjat húzzon az alvilággal.
– Mondd meg őszintén: volt rá példa, hogy Denisát meghatották volna a tiltásaid?
– És te mit akarsz? Ritkán veszted el a fejedet.
– Most sem fogom elhagyni – biztosítom.
Nem hisz nekem. Visszaül az asztala mögé, feledi a cseresznyét. Komoly képpel méreget. Végül megcsóválja a fejét. Bámulom jól megtermett füleit. Átsüt rajtuk a nap. A korosodó tapsifüles elvigyorodik végre.
– Körülnézek. Keresek nektek valami nyugalmas munkát. Ennél többre úgysem tudsz rávenni. Már azért is letolást érdemelnél, hogy pár nappal a baleset után robotolni hajtod a gyenge nőt.
– Apropó, baleset. Látni szeretném, hol tart az ügy. Lehet?
– Hogyne lehetne. Már érdeklődtem, mellesleg. Aznap valami front lehetett, járványszerű volt az utakon a borulás, ütközés, fára tekeredés. A közlekedésiek véreset vizeltek.
– Holnap benézek – mondom. Felállók.
– Daniel – szól utánam.
Megmarkolom a kilincset. A vállam fölött nézek vissza. Sejtem, mi következik. A Főnök lesüti a szemét. Egy magot pöckölget asztala lapján, mintha gombfociedzést tartana.
– Mi lesz, ha nem sikerül? Ha Denisa idegen marad?
– Nem idegen. A feleségem.
– Ha te idegen maradsz neki?
– Átgondoltam, sejtheted. Ebben a helyzetben nyugvást űzőbe vehetnék másik nőt is. Nem másik nőre van szükségem.
– Nos. Hozd dolgozni a csodahekust. Rábízzuk valamelyik rémet. Ez pont olyan fontos munka, mint a többi, legfeljebb nem kell verekedni.
– Emlékszel a késes gyilkosra az északi egyesről? Kellett verekedni.
– Na látod – vágja ki diadallal. – Akkor semmi gond.
– Valamicske van: Denisa cápavadász.
– Volt tegnap. De ma két-három évvel fiatalabb. Abban a korban pedig rémezett. Kész. Ez az utolsó szavam. Még valamit: menjetek el a meggyilkolt kislányok szüleihez, hallgassátok meg őket. Meg fognak győzni róla, hogy a szörnyeteget el kell kapnotok.
Becsukom az ajtót magam mögött. Fenemód igaza van. És a nő tényleg nem emlékszik, hová nőtte ki magát az utóbbi időben.
Amikor megismertem, ő volt a szupercsali. Szatírokat fogdosott össze. Boldogan besegített nekünk, ha a bájait akartuk igénybe venni egy-egy haramia tőrbecsalásához. Csak később önállósította magát. Lidérces következményekkel.
Vakmerő, mint a tekegolyó, bár ez utóbbi azért ront neki bátran a tuti túlerőnek, mert világtalan, agyatlan. Legfeljebb tévedek, ha azt hiszem, hogy megszokott életritmusában előbb-utóbb visszaíródnak Denisa agyába az elveszett emlékek. Legfeljebb nem így történik. Akkor egyedül enyém a kétségbeesés. Emberemlékezet óta a szerelem a leggazdagabb bajforrás. Bajom van bőven.

 

 

Ella alszik már. Tarzan elnyúlik előttem, keskeny fejét a mancsára fektetve, féléberen szendereg. Ha lenne pipám, megtömködném. Ha kedvelném az italt, töltenék magamnak. Könyvet veszek elő. Marcus Aurelius húsz percig tart fogva. Leteszem. Hátrahajtom a fejem a szék támláján.
Közel kétévi együttélés után tartottuk meg a kézfogót. Megérdemeltük hát a nászutat. Mézelltek heteink.
Hazafelé tartottunk. Barátságos kora őszi délután volt, borvörös és aranysárga leveleket hajszoló, könnyű szél. Mellőztük a hangszigetelő fallal közrezárt lélekölő sztrádát, régi úton gurult a Mazda, afféle embernek való aszfaltcsíkon, melyen nem lehet repeszteni, de körös-körül él a táj.
Denisa meglátott egy tavat a fák mögött, melyet elszórt homokdombok fogtak közre, tükre ragyogott, visszakéklette az eget. Ha víz, akkor Denisa eszét veszti.
Lehajtottunk egy ösvényre. A Mazda megállt a parton. Egykor kavicsot bányászhattak itt, a felfakadó vizet új mederbe terelték, a régi parlagon maradt, akár egy kavicsos, iszapkövületes holdbéli táj. A távolinak tetsző túlsó parton halásznadrágos fiú botot hajigált a kutyájának.
Denisa levetkőzött. Belemerült a hűvös tóba, úszott, hempergett a vízben, lebegett rajta. Ínycsiklandó látványt nyújtott. A homokdombok, erdősáv mögött hagyott úton néha elmormolt egy-egy jármű. Meleget árasztott a fáradt nap. A kutya ezredszer is a bot után csobbant szemközt. Békesség áradt a délutánból, a nyár halk, bensőséges búcsúja.
Levetkőztem, elmerültem. Eltempóztam a kutyáig. Denisa fázott már, búcsút intett, partra szállt. Kivette a csomagtartóból a törülközőt, felöltözött. Aztán kavicsokat rugdalva sétára indult.
Háton fekve lebegtem a vízen. Rémlett valami dübörgés, fékcsikorgás, csattanás az út felől. A hasamra fordultam. A tó közepén járhattam, bőröm borzongott a hűvös vízben. Láttam, hogy Denisa a fák felé siet. Eltűnt mögöttük.
Partra úsztam. Megtörölköztem, felöltöztem. Elindultam Denisa után. Autó motorja zúgott, hirtelen felhörrent, majd eltávolodott. Arra gondoltam, nagy baj nem lehet; ha az a kocsi nem állt meg, nem látott rá okot.
És abban a pillanatban robbanás hallatszott. Fekete füstoszlop emelkedett a fák fölé. Pernyefoszlányok úsztak a levegőben.
Rohantam. Átfúrtam magam a fák között. Átugrottam az árkot. Leráztam a belém csimpaszkodó bogáncsbokrot.
Teherautóroncs állt az úton, keresztbe fordulva. Állt, lángokban. Vezetőfülkéje az ellenoldali árokba csavarodott.
Lábam előtt férfiholttest hevert. Hátán lángnyelvek riszálták magukat. A füst marta a szememet, beborított mindent, megfeketítette a környező bokrok leveleit.
Denisát az árokban találtam meg, csaknem biztonságos távolságban a vezetőfülke roncsától. A kocsiajtó egy darabja nehezedett a vállára. A robbanás hajíthatta odáig.
Visszasiettem a Mazdához, segítséget hívtam rádiótelefonon. Várakozás közben többször megpróbáltam észre téríteni Denisát. Megvizsgáltam a halottat. Úgy néztem, a férfi a kocsiból mászott elő a borulás után, majd kitámolygott a roncsot kerülő jármű elé, melynek hangját hallottam. A vezető nem vette észre időben, és áthajtott a sebesültön.
De miért ment tovább a gázoló? Láthatta a szivárgó benzint. Robbanástól tartott? Könnyen lehet. Hiszen alig húzott odébb, s a teherautót szétvetette a detonáció.
De a kocsi nem állt meg távolabb sem, elhajtott a fenébe.
Denisának látnia kellett.
Felállók, Ella szobájából kicsempészek két matchboxot, majd a nappali szőnyegén elterülve megpróbálom eljátszani a balesetet.
Eljátszanám. Már az elején elakadok. Az út száraz volt, miért csúszott meg a teherautó?! Előhívom a hangokat a memóriámból. Előbb volt a különös dübörgés, melyet okozhat egy túlzott sebességgel rohanó, súlyos jármű a régen javított úton. Ezután hallatszott a fékcsikorgás, majd a csattanás. A vezető kapkodott valamiért. Kapkodott kormányhoz, fékhez. Fejvesztését kiválthatta darázscsípés, lehulló cigarettaparázs, rosszullét.
Denisa akkor ért oda, amikor már bekövetkezett a baleset. A defektes tankból folydogált az üzemanyag, a megnyomorodott fülkében mozgolódott a sebesült. Kimászott valahogy, talán Denisa segítségével.
Nem értem. Miért akart átmenni az út túlsó oldalára a teherautó mögött? Miért nem feküdt be az árokba, mint Denisa tette, a robbanástól tartva?
Kipróbálom a játékautókkal. Felborul a jármű, a sebesült ott támolyog mellette, ekkor hátulról érkezik egy kisebb kocsi, és kerülés közben áthajt a férfin.
Nem hajthat át rajta, legfeljebb abban az esetben, ha a kerülés után nyomban visszatér a jobb oldalra. Szemből senki nem jött. Nem kellett visszatérnie. Be sem fért volna, ott nem.
Hacsak. Hacsak nem szándékosan akart átgázolni a sebesültön.
Logikusan Denisának a férfi mellett kellett volna lennie. Ha felteszem, hogy a sérült magánkívül volt, rohant, támolygott, akkor Denisa ott van mellette, megpróbálja irányítani. Észreveszi a közeledő kocsit, megelőzi az újabb bajt.
Ezekre a megválaszolatlan kérdésekre továbbiak rakódnak. Ha Denisa a robbanás elől hasalt az árokba, miért nem az ellenkező oldalon tette, miért nem rohant be a fák közé? A halottakon már úgysem segíthetett, sem a kormány mögé szorult sofőrön, sem kiszabadult, de elütött társán.
A robbanás is tisztázatlan. Mitől gyulladt meg a benzin? Hogyan kapott szikrát?
Agyrém. Hagyom a kocsikat. Lefekszem.

 

 

Leteszem a takaróra a ruhákat. A khaki színű, patentgombos inget, a hetvenhét cipzárral ellátott, bűvös farmerszoknyát, a csipkés fehérneműt. Az ágy lábához ejtem a csizmát. Denisa télen-nyáron csizmában jár. Vékony lábbelijei bőrből, farmervászonból készültek, egyik-másik darab hajszálra olyan, mintha egerek tivornyáztak volna benne, jószerivel csak talpa van, attól feljebb merő rongy, imitt-amott rojtokkal, apró csengettyűkkel, smaragdutánzatú kövekkel cikornyázva.
Denisa egyenként rácsodálkozik a ruháira.
– Ez az enyém? – kérdezi.
Bólintok. Elindulok az ajtó felé, hogy felöltözhessen. Ezt a gesztust is meg kell szoknom. Megállít a hangja.
– Moment – mondja rendőr módján. Kezét a csizma belsejében tartja. Tudom, mit talált benne. Kihúz egy kést a rejtett oldalzsebből. Kis ideig vizsgálgatja, majd megérinti a megfelelő helyen. Kipattan a penge.
– Miféle vicc ez? – faggat feddőn.
– Ruházatod része. Egy ideje.
– Nézz a szemembe, és mondd meg nekem: átmentem volna kalózba?
– Volt rá példa, hogy hasznát vetted. Különben is, mindenki kést hord a csizmaszárban.
– Neked nincs csizmád.
Szomorú képpel ráhagyom: – Késem sincs.
Denisa kibújik a kórházi ruhából. Megáll előttem csupaszon, zavartalanul. Mivel arcizmom sem rezzen, felhúzza az inget, felölti a dúsan csipkézett, felettébb nőies bugyit, majd elcsodálkozik újra.
– Ez miféle hülyeség? Sosem hordtam ilyet. A legfinomabb csipkében is úgy érzem magam, mint a legdurvább szögesdrótban. – Keze beleakad a harisnyatartóba. Hófehér, csipkés pántocska, habos gumiszalagokkal. Erre már elneveti magát. – Te mesterkedsz valamiben.
Nem felelek. Pedig igaza van. Azon mesterkedem, hogy uralkodjam magamon. Legszívesebben azt tenném, amit a cukrosbácsik. De visszafogom magam, legfeljebb a szemem legelész a húsmezőn. Finom, tartózkodó, szaloncukrosember vagyok.
– Rám akarod erőltetni az ízlésedet – hangzik a vád.
– Denisa, még soha nem sikerült bármit is rád erőltetnem. Ezek a kedvenc rongyaid. Otthon meggyőződhetsz róla, csak be kell nézned a szekrénybe.
Alig-alig idétlenkedik a harisnyatartóval. Mintha soha életében nem viselt volna ilyesmit. Már-már odalépek, hogy segítsek, de inkább az ablakhoz sétálok. Idegnyugtatóbb az utca látványa. Odalent nem futkároznak fedetlen combú nők, kiváltképp olyanok, akiktől profán gondolataim támadnának. Denisa belebújik a harisnyába, szoknyába. Látom az üvegben. Lábára rántja a csizmát Megáll mellettem.
– Kész vagyok. Idegesít ez a kés a csizmámban. Rühellem a bélontó szerszámokat. Te hol tárolod az ágyúdat?
– A szekrényben, a törülközők mögött.
– Nagyon helyes. Elvégre nem a Vadnyugaton vagyunk. Kés, pisztoly könnyen elsülhet. Jobb, ha elő sem kerül. Azt mondják, zsaru vagy. Mit csinálsz, ha el akarsz kapni valakit? Ha ne adj' isten, megtámadnak? Mégsem futhatsz haza a stukkerért. Netán fegyverhordozót tartasz?
Tudom, hogy felbőszül a válaszomtól. Mégis megkockáztatom.
– Ha lehet, nem használok fegyvert – dörmögöm. Leheletem párát futtat az ablaküvegre.
– Nem? Ne is folytasd, mindent értek. Nindzsa vagy. Megfeszíted a hasizmaidat, és a golyók lefordulnak rólad. Csak odébb pöccinted őket a cipőd orrával. Az is lehet, hogy két ujjal csíped el a lövedéket. Kettéroppantod, mint egy diót, aztán puszta kézzel lefegyverzed az ellenfelet, mind a hatszázat.
– Közben mehetünk? – érdeklődöm.
Denisa felfújja magát. Belelöki a hajába a banánformájú csatot, amitől lobonca csikósörény fazont vesz fel, majd kiengedi tüdejéből a rengeteg levegőt, és megenyhül kissé.
– Persze hogy mehetünk. Csak rakosgatom a lábaimat, bal, jobb és megint bal, jobb. Ez a tevékenység nem zavar a beszédben.
Könnyű sóhajjal felkapom a sporttáskát, és követem a nőt. Előreengedem, hogy behatóbban megnézhessem. Egy percig sem titkolom magam előtt: azt remélem, ezúttal villámcsapásszerűen felfedezem alakja, természete valahány tűrhetetlen hibáját, és megszabadulhatok az egésztől. Ettől a lidércnyomástól, amit önként vállaltam. Előttem lépked egy nő, történetesen a saját feleségem, aki elfelejtett, egész egyszerűen elfelejtett engem és éveinket, mert fejbe verte egy ajtó. Minekutána ez a probléma előállt, férfias merészséggel azt mondtam: megoldom.
Elbizonytalanodom. Akkor is, ha az előttem lépegető nőben semmi kivetnivalót nem tudok felfedezni. Felróhatnám neki, hogy nem szexbomba. De hát én nem is vonzódom a szexbombákhoz. Felróhatnám, hogy messze van az elegánstól: a hanyag ing, a térd fölött megszűnő szoknya, a lapossarkú csizma nem Chanel-kreáció. Ehelyett a térdhajlatát bámulom a testszínű harisnyában. Ujjaim emlékeznek az érintésére, orrom az illatára. Nem az első repedés támad a páncélzatomon.
Megszaporázom lépteimet. Utolérem a szabadság felé vágtató nőt. Aztán megtorpanunk egy hűvösen tiszta pult előtt. Aláírjuk a nyilatkozatot, miszerint ép eszünk birtokában nem fogadjuk el az orvosok javaslatát a további kezelésre vonatkozóan. És már kívül is vagyunk.
Denisa mélyet lélegzik a délelőtti szmogból, csodálatosnak találja. Követ a kocsihoz, kissé bizonytalanul beül mellém, majd szokásához híven felhúzza a térdét és ráfekteti az állát. A biztonsági övről nem vesz tudomást. Velem akar szórakozni. Régi szenvedélye. Hagyom.
Néhány percig bámulja az arcélemet, beissza szemével a vonásaimat. Csendesen feldolgozza a látottakat, valamivel lassabban, mint egy számítógép. Sejti, hogy tudok a kitüntető figyelemről, épp ezért nem érti, miért nem reagálok.
Vezetek. Tekintetem a környező forgalmon, a végeláthatatlan, vánszorgó autóáradaton, tenyerem a kormányon, akárha a város pulzusán. Néha nem árt, ha az ember kidőlt fának álcázza magát.
– Nem szívesen vágok a szavadba – mondja Denisa.
Minden figyelmemet leköti egy parkoló kenyérszállító kocsi kikerülése, csakhogy manőveremben megtorpant egy erőszakosan előző taxis. Míg álldogálok, a furgon rakodómunkásai becsodálkoznak a mellettem ülő, kissé kacér, kissé lezser nőre. Vigyorgásuk közepette megfeledkeznek a kezükben tartott ládáról, ezért megbillentik azt. Ropogós zsemlecipók ömlenek a szélvédőre. Denisa felderül.
– Megérkezett a napi betevőnk.
Leveszem a talpamat a gázról. Megvárom, amíg a legények összeszedegetik a cipókat, elsütik a vicceiket. Belenézek a tükörbe, teszek-veszek a kapcsolókkal, pedálokkal. Koncentrálok.
Végre kitörhetek a szorításból. Egy perc múlva a Mazda együtt csorog a kocsifolyammal. Denisa halkan kuncog.
– Hová rohanunk? Ha jól emlékszem, nem errefelé lakom.
– Elmegyünk a tetthelyre. Szakértőkkel találkozunk. Megpróbáljuk kisütni, mi történhetett.
– Ragyogó ötlet. Eszerint perceken belül véget vetünk az átkos amnéziának. Megtudom végre, ki vagy.
Nem osztozom bizakodásában.
A balesetiek két kirendelt szakértője hevenyészett krétarajzokat készít a mappából kiemelt fotók alapján. Megjelölik a teherautó, a holttest, az előző kocsi helyét. Denisa figyelmesen kísérgeti őket. Láthatóan erőlködik. Elszántan akarja, hogy emlékezzen. Ennek ellenére idegen marad számára a táj, a rekonstruált jelenet. Leül az árokparton, ahol az ajtótalálat érte. Térdére támasztja az állát, tekintete a semmibe mered. Látom a szeme mögött rohanó gondolatokat. Valamennyi tovább fut, nem hagynak nyomot a hómezőben.
Aztán felpattan. Már nem a saját szerepe, hanem maga a történés izgatja. – Ez az egész magas. Mi esett a sofőrbe, hogy keresztbe fordult az úton?
– A felesége szerint időnként epilepsziás rohamai voltak, de ezt eltitkolta, félve, hogy elveszti az állását.
– Életét vesztette – morogja Denisa.
Az ácskapocs fazonú bajuszt viselő szakértő hozzám fordul. – Tényleg nem emlékszik? – kérdezi halkan.
– Következetesen – felelem.
Denisa felélénkülve jön-megy a krétafirkák között. Aztán megáll a holttestet szimbolizáló rajz mellett, és elnéz az árok felé a válla fölött.
– Csak egyetlen okból kerülhettem oda – mondja. – Ha akkor ugrottam, amikor az idegen kocsi áthajtott a sebesültön. Ha később kezdek ugrándozni, a másik oldalt választottam volna. Valószínűleg éppen a férfit szedegettem fel a földről, amikor jött a gázoló. Előle vetettem magam az árokba.
– Tessék. Add elő – mondom.
Végigmér. – Nem szolgáltál az idegenlégióban? Mint kiképző altiszt?
– Ne poénkodj, nem ezért jöttünk ide. Ugorj.
Megint körülnéz, felméri a távolságot. Vállat von.
– Egy ugrásból nem tudom összehozni.
Bólintok. Nem én vagyok paranoiás. Neki is messze van. Ha mégis odáig menekült, azért tette, mert a robbanástól félt. Ám ezt a félelmet nem indokolja a csepegő üzemanyag.
Gondolkozik. Forgolódik ide-oda, ráncolja a homlokát. Várja, hogy rajtaütnek az emlékei, akár a könnyűlovasság. Mintha egy kisepert széfben pénzt keresne.
– Mi lett a teherautóval?
– Összelapátolták, és elvitték a szeméttelepre. Az utat rendbe hozták – feleli a bajuszos fickó.
– Ki volt a kocsi tulajdonosa?
A másik szakértő, alacsony, szögletes férfi, lázasan lapoz az aktában. Előhúz egy telegépelt papírlapot, és kiböngészi:
– Douglas Paige-nek hívják az illetőt. Famegmunkáló üzeme van harminc kilométernyire innen, egy kisváros szélén. Berendezési tárgyakat készítenek, telefonállványt, újságtartót, kispolcot, miegymást. Ez a szállítmány a repülőtérre tartott. Az egész porig égett. – Előlebbent egy fotót. Néhány marék hamut látok. A következő felvétel az út bal oldalát mutatja. A flasztercsík mellett ledöngölt füvet, kiforgatott gazcsomókat, egy kerék nyomát. – A gázolót keressük. Kiöntötték az abroncs lenyomatát. Terepjáróra tippelünk. A holttest ruhája elégett, ezért nem lehetett megállapítani, hogy a dzsip hagyott-e rajta nyomot az ütközéskor. De ezek a járgányok többnyire csak a lökhárítóval vagy a bukócsővel érnek az emberhez. Nem hagynak klasszikus nyomokat, nem sérül a lámpa, a karosszéria. Kész taposógépek. Kíváncsi vagyok, mit mesélne a felesége, ha rendbe jönne a memóriája.
Denisa megáll mellettünk.
– Nem láttam még epilepsziás rohamot. De ha elővesz valakit a nyavalyatörés, akkor a társa még mindig odakaphat a kormányhoz. Vagy mindketten egyszerre lettek rosszul?
Az apró termetű szakértő újabb fotót teremt elő az albumból. – Majdnem háromszáz méteren át tartott az ámokfutás. Keréknyomok látszottak az árokparton, lesodort ágak hevertek az úton. A sofőr koccig nyomta a gázpedált, úgy twisztelte végig a távot. Itt aztán beletaposott a fékbe. Ettől persze kis híján szaltót vetett a kocsi.
– Különös – mereng Denisa, de nem árulja el, mit tart annak.
A krétarajzokat felismerhetetlenné seprik, a dosszié a kocsiba vándorol. A szakértők elhajtanak.
Ott maradunk. Néha elhasít mellettünk egy-egy jármű. Az indián nyár melegében madarak repesnek a bokrok között. Denisa visszafelé indul. Az utat szegélyező csalánosban lépeget leszegett fejjel.
– Olyan ez az egész, mint egy időutazás – kapja fel rám a fejét egy pillanatra. – Kiestem a Nagy Fekete Lyukon. Szakmai beidegződés-e vagy sem, arra gondolok, hogy a dzsip direkt gázolt át a sebesültön. A benzin sem lobban lángra rossz kedvéből. Legalább egy szivarcsutka kellett hozzá. Lehet, hogy a terepjáróból repült ki? Ha olyan messze voltam a teherautótól, akkor azért, mert biztos távolságban akartam lenni. Mert tudtam, hogy bumm lesz.
– Így lehetett.
– Nem cáfolsz meg? – csodálkozik rám. Áhítata nem tart sokáig, nem lehet csak úgy sütkérezni benne. – Persze, te otthon megnézted a kristálygömbben. Vagy kivetetted kártyán. Kiolvashattad a köldöködből.
– Cáfolatot szeretnél?
Megint elmereng. – Ha a sofőr rosszul lett, a társának valamit tennie kellett volna. Miért nem tett semmi?
– Lehet, hogy tett.
– Emlékszel az időre? – kérdezi. Megint rám les. – Te hallottad a hangokat. Hallanod kellett a dzsip közeledtét. Mennyi idővel utána robbant a teherautó?
– Mire hetet számoltam. Vagy nagyjából addig számolhattam volna. Éppen kiérhetett a veszélyes zónából.
– Nem tiszta ez a dolog.
Leszegett fejjel figyeli az út mentén zöldellő szövevényt. Azóta a növények régen lábra álltak, legfeljebb saját súlyuk alatt rogyadoznak. Denisa megáll, visszafordul. A Mazda alig látszik nagyobbnak, mint egy pakli gyufa.
Egy csapongó pillangó nyomában átmegy az út másik oldalára.
Eszébe jutott, hogy gyarapítsa a lepkegyűjteményét? Belegázol az árokba. Soha életében nem helyezett túl nagy súlyt a harisnyája épen tartására. Gázol a csalánban, bogáncsban, tyúkhúrban. Meg-megáll, ásatásokba kezd, csak úgy tíz ujjal.
– Szükségtelen, hogy virágot szedj nekem – mondom. Érzem, elszorul a torkom. A remény szárnyai suhognak a vállam fölött. Nem hagyom elvakítani magam. – Beérem néhány kedves szóval is.
Hátranéz. – Ezt éppen te mondod? Istentelenül mogorva pasas vagy.
Megérint egy emlék. Légies, távoli, édes. Megkeseredik a szám.
Denisa beveti magát egy fürt disznóparéjba. Felkap valamit a földről. Halkan füttyent.
– Lehet, hogy a fantáziám kissé túlfűtött, de ez egy kézzel fogható, létező könnygázgránát – közli.
Megajándékoz a darabbal. A gránát kiadta a lelkét. Miközben ezt tette, forgolódott, pörgött, okádott, füstölgött. Képes lehetett arra, hogy pánikot keltsen a teherautó vezetőfülkéjében. Mire meg merték fogni, és kihajították az ablakon, mindkét férfi a saját nyálkahártyáinak váladékában fuldokolhatott. Sűrű ködfüggöny szállt a sofőr elméjére. Taposta a gázt, talán teljes erőből. Markolta a kormányt, akár a mentőöv illúzióját. Néhányszor megúszta az árkot. Aztán az őrangyal nem bírta a stresszt, és odébbállt. A teherautósofőrnek rémlett valami a fékről. Rátaposott. A lendületbe jött, kátyúktól dobált kocsinak más sem kellett. Keresztbe fordult az úton, vezetőfülkéje kicsavarodott. Az ütközés iszonyú lendületében a sofőr bordáit összeroppantotta a kormánykerék, szíve megrepedt. Társa megpróbált kimászni a törött szélvédőn. Vakon tapogatott előre, s mire vérző fejjel, törött vállal majdnem leért, Denisa talán ott volt már, hogy segítsen. Hozzám indultak.
Jött a dzsip, és nekirontott a sebesültnek. Mivel egyik utasa pár perce még könnygázgránátot lóbált, ezúttal kézigránát lehetett a kezében. Kihúzta a biztosítószeget. A kocsi alá gurította bombáját. Kész.
A lelet más megvilágításba helyezi a balesetet. Gyilkossággá változtatja. Látom, hogy Denisa elméje is dolgozik. Eljött idáig, a pillangó nyomában átlépdelt az út túlsó oldalára, betúrt a disznóparéj közepébe. Valami halvány fonál húzta, valami idedelejezte. Tényleg nem emlékszik? Nem emlékezhet. A baleset elejét nem látta.
– Mesélj – kérem mégis.
Vállat von. – A dzsip követte a teherautót. Mellé húzott, valaki bedobta az ablakon a gránátot. A kocsi utasai fuldokolni kezdtek. Bekövetkezett a bumm. A fickók odacsurogtak, elvették azt, amit el kellett venniük, mert aligha szórakozásból játszottak a könnygázzal. Megfordultak, elindultak visszafelé. Ekkor kellett kilépnem a fák közül. Gondolom, megbámultuk egymást. Ők elszáguldottak, én a kocsihoz mentem. Mire kiszedtem a fülkéből a sebesültet, úgy döntöttek, hogy mégsem engedhetik meg maguknak a szemtanúkat. Láttam a rendszámtáblájukat, talán az arcukat is. El kellett tüntetni a nyomokat, hátha beveszi a rendőrség a balesetet. Visszaszáguldottak. Eltaposták a sebesültet. Elhajítottak egy kézigránátot, melynek láttán az árokba menekültem a robbanás elől. Nos?
– Hangzatos, tetszetős. Mondd a rendszámot.
– Nézd meg a kristálygömbben, én nem tudom megmondani. Csak kiraktam a képet. Másképp is történhetett.
– Lehet.
Visszasétálunk. Amikor a Mazda életnagyságúvá válik, beleülünk. Gázt adok. Elrugaszkodunk a tragédia helyszínétől. Töröm a fejem. Denisának is akad töprengenivalója. Nem néz rám, nem foglalkozik velem. Becsomagolja, elsüllyeszti a gránát tetemét.
Újra lepereg előttem a jelenet. Az elgázosított fülke. A hadonászó, hörgő férfiak. A felügyelet nélkül rohanó nehéz kocsi. A végső blokkolás, a kipörgő kerekek. A recsegő, ropogó bordák. A tőröket döfködő szélvédőüveg. A halál tébolya. A sebesült fuldoklása. Vakon, levegőért hörögve rohant valamerre.
Ha Denisának lenne emlékezete, lenne egy rendszámunk. Lényegesen jobban állnánk, mint így: se rendszám, se memória, se béke. Van helyette kettős gyilkosság.
Telefonálok. Otthon találom Patrick Wyne-t. Megérdeklődöm, fogad-e. Nem bánja, mehetünk.
Denisa felriad a töprengésből. Megkopogtatja a vállamat. Ránézek. Rajta felejtem a szemem. Beiszom a látványát. Aztán erővel elszakítom magam az arcától. Az útra meredek. Stabil aszfaltcsík. Néha megfoltozzák. Itt rohan az idők végezetéig, folt hátán folt. Nem beszél, de nem is felejt. Ha újra nősülni támad kedvem, számításba veszem, mint szóba jöhető partnert.
– Miért nem felelsz? – kérdezi Denisa.
– Mire?
– Azt kérdeztem, miért nem megyünk el a fafaragókhoz?
– Aludjunk rá egyet. Olyan szépen összeállt a kép, hogy nem is lehet igaz.
– Nem hiszel a csodákban?
– Kizárólag a gonosz varázslatok létezését hiszem el.
– Micsoda lökött pasas vagy!?
Vállat vonok. Nem tágít.
– Mondj valamit. Szeretem hallgatni a mély hangú pasasokat. Megnyugtatnak. Talán, mert azt képzelem, hogy nyugodtak maguk is. A mély hang élvezetében már-már zenei jártasságra tettem szert. Mindegyik karakter. Az egyik robusztus hang olyan, mintha tulajdonosának apróbb-nagyobb kavicsokkal lenne tele a szája, ezeket forgatná a nyelvgyökén, a hangszálai előtt. A másik egy valamelyest durva, s talán durvaságában simogató, vérpezsdítő mosdószivacsra emlékeztet. Van még vörösbor-karcos. Akarod hallani, milyen a te hangod?
– Nem – felelem. Ha igent mondanék, kéretné magát. Nőből gyúrták össze, tetőtől talpig. Számításom beválik. Felbőszül.
– Veled nem lehet kedves az ember. Mogorva pali vagy, gyógyíthatatlanul az. Olyan a hangod, mint egy mélytengeri áramlat. Borzongató, sötét, magával ragadó.
Ebben maradunk.

 

 

Wyne személyesen nyitja ki előttünk a legfeljebb térdig érő kerítés kapuját. Vidáman üdvözöl bennünket, Denisa elcsodálkozik, majd a kezét nyújtja, és bemutatkozik. Patrick felvonja a szemöldökét. Jó ideje ismerik egymást. Ez a kapcsolat is a hómező alá került.
– Menj be Joyhoz, ott vannak a gyerekek is – küldi Wyne Denisát. Hiába. Hitvesem a hófehér villa mögött, a sziklák közeiben megpillantja a tengert. A víz ezúttal is megbabonázza. Elindul a part felé.
Lemaradunk mögötte.
– Kezded elhinni? – kérdezem.
Patrick nem könnyen jön ki a sodrából. Vastag fonadékból vannak az idegei. Megsimogatja a kertben járkáló hófehér minilovat. A póni vidám szökellésekkel reagál, a levegőbe dobálja hátsó lábait, nevetni látszik. Apró, tömör lóteste mégsem táltost juttat eszembe, inkább sakkfigurát.
– Kénytelen vagyok elhinni – feleli Patrick rövid tűnődés után. – Semmi oka arra, hogy megjátssza. Tehát kimentetted a kísérletező kedvű orvosok karmai közül, hogy te játssz vele. Tudod, megfordult a fejemben, hogy inkább neked kéne pszichiáter, semmint Dennek. Egyébként irigyellek. Elképzelni sem tudod, milyen nehéz az életem Joyjal. A nővel, aki hatalmas követelményeket támaszt élete párjával szemben, aki olyan értelmes és reaktív, hogy megerőltetőbb lépést tartani vele, mint egy életen át hétpróbázni. Mennyi ideig tart egy ilyen amnézia? Két hét? Egy hónap? Kifújhatnám magam.
– Hallgattassék meg a te imád – felelem. – Ami engem illet, azt sajnálom, miért nem én lettem amnéziás. Megoldana egy sereg gondot.
– Ugyan. Mifélét? – Wyne italt tölt magának. Egyujjnyi whisky-re két deci szódát. Nem az itallal takarékoskodik, hanem a májával. Nem kínál, tudja, nem iszom. A tálcára mutat, amelyen gyümölcsleves dobozok sorakoznak. Elveszek egyet, a pohárnak nemet intek a fejemmel. Letépem a zárósapkát. A szénsav elősziszeg a dobozból.
Wyne megdörzsöli az állát. – Gondolkoztam a baleseten. Lehet, hogy a sofőr a szemébe nyitott egy colás dobozt? Van ilyen. Ha meg elfordítja, bepermetezheti a szélvédőt, és akkor sem lát egy darabig. Felrázódik a szénsav egy zötykölődő kocsiban.
Denisát nézem. A legmagasabb sziklán áll, a szél beleborzol csikósörényébe, megmarkolássza a szoknyája szélét. Hableány lehetett valaha. Jött a tündér a varázspálcával. Eltüntette a halfarkat. Hagyta volna ott, ahol volt. Halkan elmondom, mit agyaltunk ki a balesetről. Patrick az állát dörzsölgetve hallgat, ujjai alatt serceg a borosta. Végül bólint.
– Beszéltem Denisa főnökével. Hallottam a szándékodról. Két hetet kapsz, Borsetti is engedélyezte. Két hétig nem kell edzésre, kiképzésre járnod. Mielőtt még megszédítene az öröm, közlöm veled, hogy akcióra nem vonatkozik a felmentés. Riadókészültségben, balhéban mellettünk a helyed.
Az életre kelt hintaló odaporoszkál Patrick mellé. Kezébe tolja a fejét, elragadtatottan állja a kemény férfisimogatást. Azután nekilát, hogy újabb tíz-húsz kört fusson.
Joy kilép a villából, az apró Wyne-ok mögötte bukdácsolnak. Többnyire négykézláb közlekednek. Birtokba veszik a kertet. Rám sem hederítenek. A póni farkába kapaszkodva járni tanulnak.
Joy megáll mellettem. Majdnem a vállamig ér. Karcsú, sugárzó alak. Mahagónivörös hajtömeg, forró barna szempár, érzékeny száj jellemzi. Egy percig a tenger fölé hajoló sziklán álló Denisát nézi, majd hozzám fordul.
– Nem fog leugrani?
– Nincs kétségbeesve. Miért tenné?
– Elárulom. Ha tényleg elfelejtett, könnyen elkeseredhet. Hiába vagy jóképű és markáns és férfias és még sorolhatnám az ájult jelzőket, nem buknak rád a nők. Mégpedig egyszerűen azért, mert rávésődött az arcodra, a testtartásodra, hogy megközelíthetetlen vagy. Az ilyen fickók a legtöbb nőt visszariasztják. Ezúttal még Denisával is megtörténhet. Főleg, ha mindenki azt bizonygatja neki, hogy a férje vagy. Megrémülhet.
– Kösz, Joy. Te igazán meg tudod vigasztalni az embert.
Denisa nem ugrik le. Leereszkedik a magasból, és álmatagon megindul felénk. Amikor mellénk érkezik, rámosolyog Joyra, majd jól nevelten bemutatkozik neki. Azután kevésbé líceumban felszedett stílusban közli: – Itt még a kacsaláb is kacsalábon forog.
– Gyere el, amikor kedved tartja. Úszhatsz a tengerben. Itt van a könnyűbúvár felszerelésed.
– Elhiszem – bólint hűvösen Denisa. Mostantól mindenkinek azt fogja mondani, ha szóba kerül a hómező alá temetett múlt: elhiszem. Ismerem őt, tudom, ő lesz az utolsó, aki elszomorodik emiatt. Tárt karokkal, tárt lélekkel fogad minden különöset, legyen az személy vagy történés. Kíváncsi lennék, hogyan éli át magában a mostani helyzetet. Nem hiszem, hogy elmondaná, ha megkérdezném. Úgy kell intéznem, hogy magától mesélje el. A jó öreg Belloq kitanulta ezt a nőt. Persze hogy nem kezd másikba. Hát persze. Elkényelmesedett. Élvezte. Az okokat reggelig sorolhatnám.
Joy a házba indul. Féloldalasan felsodort mahagóni haja felragyogtatja a lenyugodni készülő nap egyik utolsó sugarát. Hűvösség csap fel a földről, a tengerből.
Wyne elnyúlik egy széken. Sötét haja, sötét szeme, kéklő borostával beszőtt arca enyhén gondterheltnek látszik. – Este koncert lesz. Máris tele van a város bőrfejűekkel. Messze földről idesereglettek a jó kis bulira, meghallgatni a nekik szóló dalokat. Készenlét van a Zenestadion környékén.
– Képzelem. A rendfenntartó osztagok a buszokban éjszakáznak.
– Mi is készenlétben leszünk – közli Patrick.
– Leborotvált fejű suhancokat verni, vagy fegyveres terroristák ellen akcióba menni: két különböző dolog – felelem. Hangom jóval élesebb, mint szeretném.
– Borsetti hírnökei fülest kaptak arról, hogy ezek a pucér fejű fiúk szerveződnek. Fajt gyűlölnek. Színeseket vernek.
– Mi ebben az újság?
– A szerveződés.
– De ma este koncertet tartanak, nem nagygyűlést.
– A rendőrök az elmúlt hetekben túl sok olyan skinheadet gyűjtöttek be, akinél fegyvert találtak. Lőfegyvert. Gyilokot. Pislákol a gyertya?
– Most nem – felelem türelmetlenül. – Emiatt nem szeretnék kiugrani az ágyamból.
Joy visszatér a házból. Lámpást állít az asztalra, hogy lássuk egymást a lezuhanó alkonyatban. Két tömött rajzmappát tesz Denisa elé, majd kever egy pohár vodkát narancslével, s azt is átadja.
Denisa megrázza a fejét. – Köszönöm, hogy tudod, mit szeretek. Kivonhatnád belőle az alkoholt, mert most nem kívánom. A gyomrom. A fejem. Az egyensúlyérzékem.
Megissza a narancslevet. Láthatóan hálás, amiért nem kezdünk látványosan aggódni az egészségéért. Belelapoz a felső mappába. A válla fölött nézem a rajzokat. Nem sok kell, emlékeim elősereglenek. Az akciócsoport tagjait és Quasimodót, Cydet, Denisát, Querrát látom a karikatúrákon.
Wyne folytatja. – Lesz egy sereg suhanc, aki nem tud bejutni a koncertre, amikor már a jegyüzérek is kimerülnek. Lesznek, akik csak utána kezdenek balhézni, amikor ezrével sereglenek az utcára, zenétől, alkoholtól, fűtől felhajítva.
– Lesznek – hagyom rá. Annyit sem érdekel a skinheadek éjszakája, mint hernyót a lakkcipő. Lesz nekem saját éjszakám. Olyannyira, hogy talán még hálás is lennék, ha néhány balhézó suhanc miatt megszabadulhatnék tőle.
Denisa becsukja a második mappát. Nem néz Joyra.
– Szép – mondja. – Hiába próbálkoztok. Nem tudom, kik vagytok. Eljátsszam a gondolattal? Lehet, hogy rendőrnek adjátok ki magatokat. Vajon nem ti ültetek a gázoló dzsipben? Most pedig tudni akarjátok, bemárthatlak-e benneteket.
– Rossz nyomon jársz – feleli Wyne higgadtan. – De csak játszadozz. Az még egyetlen agynak sem ártott meg, hogy foglalkoztatták. Sőt. – Ezzel felém fordul. – Menjünk be a házba. Lehűlt a levegő.
– Ó, nem – vágja rá Denisa. – Nem vagyok úgy öltözve, hogy nyugodt szívvel betehetném a lábam a luxusvillába. Elvesznék a személyzet között.
– Ahogy gondolod – biccent Wyne. A továbbiakban nemigen vesz tudomást a jelenlétéről. Joy sem szól, ellép mellőlünk, az apró Wyne-okat terelgeti, megmenti tőlük az elnyűtt pónit.
Borzong a vállam a vékony ingben, melyet vitorlának vél a felélénkülő szél. Hallgatom főnököm komor szavait.
– Friss Vérnek hívják a fajgyűlölő szervezetet. Alapos gyanú van rá, hogy fegyvereket rejtegetnek, szervezett támadásokra készülődnek. Egyelőre ezt most hagyjuk. Más: szép hazánkban átlag negyedóránként megerőszakolnak egy nőt. Az éjszaka foglalkoztatott lányok munkaadói már beszálltak a kezdeményezésbe, kedvezményes taxicsekkeket juttatnak alkalmazottaiknak, hogy éjjelente, hajnalonta ne kelljen az utcán sétálniuk. A föld alatti garázsokban testőrszolgálat szerveződik. Ha valaki óhajtja, pár garasért felfogadhat egy nehéz fiút, aki a bejáratnál beül mellé, aztán kisétál vele. A biztosító nők részére akar filmet készíttetni a különböző támadási módokról, védekezési technikákról. Borsetti megmutatta a forgatókönyv-tervezetet. Szükség lenne néhány talpraesett nőre. Denisára meg a barátnőjére gondoltam. Arra a harcművésznőre. Hogy a fenébe hívják? – Patrick Denisára néz. Ennyi erővel akár a kelő holdat is kérdezhetné.
Felelek én: – Dalia. Dalia Mesa. Ami engem illet, elővesz a malária, ha tíz percnél tovább hallgatom. Amúgy szuper a nő.
– Nos – bólint Wyne. – Számíts rá, hogy egy-két napon belül összehozzuk a forgatást. Beszéld meg a hitveseddel. Elkelne néhány rossz arcú egyén támadónak. Szólok Cydnek. A Főnök azt tervezte, hogy kihozat a sittről pár lelakatolt szatírt, hogy bemutathassák művészetüket, de erről lebeszéltük. Kérsz egy másolatot a tervezetről?
– Nyomd a hónom alá, aztán megyünk. Denisa még nem járt otthon, mióta eljöttünk a kórházból.
– A házadba mentek?
– Nem. Őhozzá.
Wyne szótlanul megcsóválja a fejét. Belegondolok, mit tenne hasonló helyzetben. Ugyanarra az eredményre jutok, mint magammal.
Denisa feláll a székből. Odalép a pónilóhoz, beletúr a sörényébe. Az életre kelt sakkfigura nyomban az arcához tolja a fejét, és elégedetten beleszuszog a fülébe. A kert túlsó végéből előszáguld egy tevepofájú, komikus figura. Kétoldalt kidomborodnak hosszú szempillával bujává bájolt szemei, tágas orrlyukai kinyílnak-becsukódnak. Hófehér, barnával foltozott szőre leomlik az oldalán, mintha letakarták volna vele. Kaján képpel csámcsog egy marék füvet, annak a lénynek a feneketlen humorérzékével, amely tökéletesen tisztában van szépségével, bájával.
Ekkor kijön a házból egy tagbaszakadt alak, hosszú hajú, negyvenes férfi, és nekilát, hogy rávegye a pónit, a lámát az istállóba való megtérésre. A két jószág nyomban ráébred, hogy elérkezett az esti móka ideje. Úgy menekülnek a fickó elől, mintha lepraveszélyes lenne. Felnyargalnak a nyaktörő sziklák tetejére, kiköpülik a gyepet a földből. Wyne-ék nem tépik a hajukat. A hajsza megtekintése megszokott esti elfoglaltságuk lehet, úgy nézik, mint a tévémesét.

 

 

Denisa összeborzong a kocsiban. Rám néz, tekintete az arcélemre tapad. – Ezek voltak Onassisék? – kérdezi.
– Joy apja enyhén szólva multimilliomos.
– Patrick Wyne benősült a tejszínhabos osztrigába – bólint.
– Joy a rajzaival keresi a pénzét, továbbá van egy ruhaszalonja. Ő tervezi a modelleket. Annak idején jól megértettétek egymást. Patrick az akciócsoport vezetője. A főnököm.
– Nahát, egy kommandós a hitvesem. Mi a neve a csapatnak?
– Darazsak.
– Semmi Kobra, Jaguár, Oroszlán, Lépfene vagy ilyesmi? Darazsak? Még jó, hogy nem Csótányok.
– A doki nem lepett meg búcsúzóul valami dilidrazséval?
– Nem a fenét – vonogatja a vállát. – Kaptam egy dobozzal. Rózsaszínű cukorkák. Gondolom, belül is rózsásak. És ha beveszem, hasonlónak fogom látni a világot. De nem veszem be.
– Fontold meg – tanácsolom.
– Belloq – mondja enyhültebb hangon. Megérinti a vállamat. Ottfelejti a kezét. – Ne még. Ne vigyél haza. Félek.
– Mitől?
– Otthon végképp szembe kell néznem azzal, hogy kifosztott vagyok. Ne kapkodjuk el. Üljünk be egy csehóba.
Őszintesége meglep. Nem árulom el.
– Kiesik a gyomrom – panaszlom.
– Megvacsorázunk valami romantikus helyen, aztán hazamegyünk. Jöhet Martin, Ella, Tarzan; ha van: az aranyhörcsög, a tengerimalac. Jöhet egy pohár gin, netán vodka. Ne izgulj, jól vagyok. Nem szédülök, semmi agyrázkódásos tünet.
Beadom a derekamat. A tengerparton süvít a Mazda. Elérjük a kikötőt. Vastagodik a forgalom. Elhúzunk a Zenestadion közelében. Látható némi készültség. Egy mellékutcában eldugva páncélozott őskori ormányos: vízágyú lapít. Motoros rendőrök, rendfenntartó osztagosokkal veszteglő buszok, rabomobilok álldogálnak a koncert helyszínének környékén. Enyhe fenyegetés, a várakozás feszültsége érződik a levegőben.
Csoportokba verődött skinheadek lebzselnek az utcákon. Bőrdzsekiken, ezüstös szegecseken, fényes koponyákon játszanak az esti lámpafények.
Denisa felhúzza a lábát az ülésre. Fogai között szívja be a levegőt. – Miért érzek bizonytalanságot az ilyen figurák láttán?
– Ilyen az atmoszférájuk. Emlékszel a hippi korszakra? Szürke csuhába, koszlott farmerba bújt, hosszú hajú, lomha fickók voltak, fogaik között egy szál virággal. Ezek már kést hordanak a fogaik között.
Sárga lámpafények ködösítik az utcákat. Macskakövekkel kirakott tér mellé kanyarodunk. Mandarin, kiáltozza egy színpompás neonreklám. Beállok a parkolóba.
Perceken belül kiderül, hogy aligha teljesíthettem volna különbül Denisa vágyát. Valódi, hamisítatlan csehóba lépünk. Kínai felszolgálók cikáznak a lampiondíszes asztalok között. A bárpult mögött mandulaszemű mixer rázogatja a shakerét. A vendégek nem Joy Craft környezetéből kerültek ki. Érződik rajtuk a kikötő, a stadion, a külváros közelsége. Kérges könyökű, felgyűrt ingujjú, kopott nadrágos férfiak ülnek körülöttünk. A nők afféle másod-, harmadvirágzó molylepkék, hímporuk erősen megszürkült már. Közömbösen szemügyre vesznek bennünket.
Futólag belepillantok egy rúzsfirkákkal díszített tükörbe. Megállapítom, hogy nemigen lógok ki a társaságból. Khaki ing, khaki nadrág, sportcipő. Ami a fejet illeti: szemem szűkrésű, kissé ferdén metszett, fekete. Orrom, ha jókora is, egyenes. Járomcsontom kiszélesíti az arcomat, amelyet egyébként a homlok is éppen eléggé szélessé tett már. Mindez valamelyest elkeskenyedik, mire az államhoz jutok, amely ugyancsak nem apró, de szerencsére gödör nélkül szögletes. Nos, ez az a jóképű, markáns, férfias stb. fickó, akinek Joy vajmi kevés szerelmi diadalt jövendölt.
Székes igazítok Denisa alá. Leül, öklére támasztja az állát, átnéz a szürkén kígyózó füstködön, a betegen világító asztali lámpák zavaros fényudvarán.
– Mit kérsz? – kérdezem.
– Cigarettát. Dohányzom, nemde?
– Előfordul – felelem. Egykor fehér, immár szürke inges, fekete nadrágos, brokát felleghajtót lengető ázsiai figura lép hozzánk. Arcán ironikus, mindentudó mosoly, karján gyűrött rongycsomó, feltehetően asztalkendő funkcióval. Könnyedén meghajtja magát.
– Óhajtani vacsora?
– Óhajtani – bólint Denisa. Bizalmatlanul méregeti a kétes tisztaságú pincért. Ha az ilyet már kiengedik a vendégek közé, milyenek lehetnek a konyhában maradók? Nem állja meg, hozza az iskolakerülő modorát. Megcsippenti a tarka rongy sarkát a férfi karján. – Remélem, nem a levesben főzik ki az asztalneműt?!
– Nem, lady – morogja a fickó.
– Rendben. Akkor először is: kérjük a védőoltást, aztán már jöhet is a vacsora. Semmi hal, semmi puhatestű.
– Szabad megmutatni étlap, lady?
– Ha olvasni akarni, könyvtárba menni – feleli Denisa. – Vacsorát kérünk. Valami csíramentest.
– Inni valami?
– Tonikot kérek – vetem közbe magam. Denisára pillantok. Ha azt gondolom, a kedvemért konzuli hangnemre vált, kiábrándulok hamar.
– Fehér rumot, legyen szíves. Tartanak cigarettát?
– Hogyne, lady – vigyorog a fickó. – Marlboro, Camel, Muratti, Kent, Pall Mail, Dunhill.
Sikeresen megegyeznek. A fickó elvonul, brokát slafrokja hosszan vitorlázik mögötte. Halk zene szól a háttérben, fali hangszórókon át.
– Mi bajod a hallal? – kérdezem. Megint remélek egy tovatűnő percig. Denisa rám néz. Írisze majdnem fekete, kitágul, rátapad az arcomra, követi szemvillanásaimat. Kolibrire emlékeztet, amely a virág kelyhébe mélyeszti csőrét, s közben helyben lebeg, vibrál kicsi teste.
– Nem eszem halat – veti oda Denisa. Kóstolgat a szeme. Arcomról a nyakamra, a gégefőmre siklik, onnan a vállamra, ingem gombolásába, asztalra tett kezemre. Mutatóujja végigfut az ujjaimon. – Szép kezed van – mondja. – Keskeny, hosszú ujjú, akárcsak egy nőorvosé. Nehéz elképzelni, hogy lőporszagú.
– Mert nem az.
– Nem is. A Darazsak fullánkkal dolgoznak, nem géppisztollyal. Igaz-e?
Nem megyek bele. Nyílik az ajtó, betébolyog három bőrfejű suhanc. Bizonyára nem kaptak jegyet a koncertre. Vezérük talpig feketébe öltözött, tagbaszakadt fickó. Félrerúg néhány útjába kerülő széket, majd eltanácsol az asztalától egy magányos figurát. Letelepszenek. Egyszerre pattogtatják ujjaikat, de a metszett szemű felszolgálók nem törik magukat, hogy tudomást vegyenek róluk. Keleties nyugalommal, kellő lélektani előkészítés után siklik melléjük egy éltesebb pincér.
A hirtelen leszakadó csendben jól hallható, amikor megkérdezi: – Lenni pénz nektek?
– Mi közöd hozzá? – hörren a vezéralak. Öklét tetoválások ékítik, ujjatlan bőrmellényét szegecsek, csillagok. Szögletes arcán, sötét szemében mérhetetlen önbizalom. – Talán bizony te vagy a bankárunk? Hozz inni. Töményét. Olyan tömény legyen, hogy megálljon benne a bicskám.
A viaszosan sárga, járomcsontra tapadó bőrű arcon semmiféle indulat nem látszik. A négy-öt szálból álló férfias bajuszt mosoly húzza szét. – Máris, mylord.
Denisa hozzám fordul. – Gondolod, hogy nitroglicerint kever nekik?
Megjegyzését természetesen a tar fejűeknek szánja. A három arc felénk fordul. A fogak undorral forgatnak valamit, talán rágógumit. A vezér végigméri Denisát. Megpróbál az asztal alatt látható részletekhez is hozzáférni, ezért lehajol. Vastag nyakán inak dagadoznak, de az is lehet, hogy nem a nyaka az, hanem felfújt válla, amely kétfelől hozzásarjadt a fejéhez. Amikor tetőtől talpig lesvenkeli Denisát, felkel és hányaveti, lúdtalpas Stallone stílusban az asztalunkig vonaglik. Gondosan ügyel rá, hogy acélos karjait távol tartsa teste delta vonalától. Rácsapja a tenyerét a megbontott cigarettás dobozra. Igyekszem közömbösnek látszani, jóllehet bevetésre sorakozik néhány pofon a tenyeremben. Denisa rám villantja a szemét.
– Adj egy spanglit – rivall rá a suhanc.
– Vidd el az egészet – legyint a nő. – Majd a számládhoz íratom.
A fickó megfeledkezik felkérődzött ebédjéről. Félbehagyja az unott csócsálást, letép egy kacatot bőrmellénye elejéről, és odalöki Denisa elé. – Tedd a füledbe, hogy szebb legyél.
– Na, te sem lettél vakító tőle. Mondd csak, mennyit szándékozol költeni ma este?
A fickó kifordít egy széket, és lovaglóülésben rátoccsan. Ráncolja a homlokát. Valahol a kérges szíve, cserzett arcbőre fölött derengeni kezd egy tétova mosoly.
– Azért érdekel – magyarázza Denisa –, hogy a terveidhez mérjem a pofont. Többről is lehet szó, ha jól megfizeted. Na, menj a helyedre.
A lady hátradől, mint ki jól végezte dolgát. Beleslukkol a cigarettába, leszívja a térdéig, majd kibocsátja magából a füstöt, amely akár valami szőrös higanyfonál, a fickó orra köré tekeredik. A suhanc fellöki magát a székről, majd fölém tornyosulva megjegyzi. – Tedd tisztába a palidat.
Távozik. Ekkor hölgyem rám pillant. Lenézést látok a tekintetében. Azt látom, amire számítottam. Eltöri a cigarettát a hamutartóban. Nem veszi le rólam a szemét. Lassan elhúzza a száját. A háttérben újra muzsikálni kezdenek a hangfalak. Valamit vár tőlem. Talán mentegetőzésfélét. Ehelyett az forog a fejemben, hogy elkaphatnám, ráfektethetném az asztalra, majd szakszerű alapossággal kiszámolhatnék huszonötöt szögesdrótba burkolt fenekére.
– Jól megvédtél – fanyalog.
– Ha kikezdesz valakivel, védd meg magad, tündérem – felelem. Remélem, hogy erősen hasonlítok Humphrey Bogartra. Megigazítom képzeletbeli kalapom széles karimáját. Kissé lehajtom, hogy rálógjon a szememre. Denisa homlokráncolva töpreng mozdulataimon. A légköri zavarok kibontakozásának a vacsora érkezése vet véget. Akármilyen egzotikus névre hallgat is az, amit a kétes mocskosságú pincér elénk tesz, a rizses, ananászos, húskockákkal, vad illatú fűszerekkel meghintett étel kellemes. Elfogyasztjuk. Nem zavarjuk egymást társalgással.
A bejárat közelében ülő kopaszok rávetik magukat az italukra. Döntögetik magukba. Önbizalmuk lassan az égig ér. Fekete mellényük, dzsekijük alól kivillan az acélos mellkasra tapadó fekete trikó. Egyikük a térdére húzza sombreróját, a vezér felteszi az asztalra durva sarkú bőrcsizmáját. Fennhangon beszélgetnek, fújják a füstöt. Feltételezik, hogy az egész csehó a közönségük. Ami azt illeti, néhányan határozottan rokonszenveznek velük. Innen-onnan felvillan egy-egy tapogatózó mosoly.
A kínai személyzet szándékosan kerüli a környéküket. Sejtem, réges-rég telefonáltak már. Esetleg azoknak a kemény legényeknek, akik némi fizetség ellenében vállalták az oltalmazásukat, netán a rendőrségnek. Bár ez utóbbi feltevés látszik valószínűtlenebbnek, mire a pincér elviszi előlünk a tányérokat, két egyenruhás nyit a csehóba. Mindketten feketék. Belépnek, körülnéznek, majd felülnek a pult előtti gólyalábú székekre. Colát iszogatnak, közben egyenként tekintetükre tűzik a vendégeket. Elcsevegnek a mixerrel. Rágyújtanak.
Súlyosbodik a levegő. A kopaszok megjegyzéseket tesznek az egyenruhásokra. Gúnyájukra, arzenáljukra, bőrük színére. A fali hangszóróból lüktető szolid muzsika kicserélődik. A dobok pergőtüze elnyomja a hangokat.
Denisa megpróbál nem figyelni, megpróbál nem látni. Szeme mégis vissza-visszarebben a felszabadult asztaltársaságra. Régebben nyugalomra intettem volna. Esetleg visszanyomom a székre, ha rossz pillanatban akar felpattanni. Aztán idővel rájöttem, hogy reménytelen bármit is tennem. Denisa elképesztően önálló. Nem tűri a korlátokat. Zavartalanul átugrál fölöttük, jön-megy egyik oldalról a másikra. (Mi egyebet tehetne velük?)
– Ezek a jampecok sértik a jó ízlésemet. Sőt még a rosszat is – foglalja össze véleményét az egyenruhásokat becsmérlő kopaszokról.
Mintha neki kontrázna, a vezér az ajtóra mutat a cigarettacsikkel: – Hé, niggerek. Menjetek a francba innen. Az ajtót hagyjátok nyitva, hogy kiszellőzzön utánatok!
Az egyik rendőr lecsusszan a székről. Gondolja talán, hogy iratokat kér a suhancoktól. Szeme összeszűkül, dús, kissé előreálló ajkait feszesre vonja a harag.
Egy lépést tesz előre.
Ekkor a vezér hirtelen mozdulattal pisztolyt ránt valahonnan a veséje tájékáról. Ülve, csípőből tüzet nyit. Két golyót röpít a rendőrbe. Mielőtt még bárki felocsúdhatna, újra meghúzza a ravaszt. A harmadik golyót a felpattanni készülő egyenruhás kapja.
A következő pillanatban talpon a csehó. A vendégek a falhoz tapadnak. Hitetlenkedve bámulják a halott rendőrt. A vérében fetrengő másikat. Egy nő hosszan, felfelé futó hangon sikít. Nincs stukkerem.
Bezzeg van a kopaszoknak, mindegyiknek. Fel sem állnak. Zavaros szemmel, részeg röhögéssel nézik művüket.
Denisa is felemelkedik a székről. Lehajol, keze a csizmája felé közelít. Tudom, mire készül. Csatakos az ing a hátamon.
– Hé! – A vezér fegyverének csőtorkolata rászegeződik. – Mit vakarózol?
– Szétment a harisnyatartóm a frásztól – feleli a nő akkora lélekjelenléttel, mint egy óceánjáró. Kissé felemelkedik. Azt játssza, hogy megártott neki a fehér rum. Hajlamos vagyok elhinni.
A pisztoly csöve továbbra is rászegeződik. A fickó elvigyorodik. Fejével a bárpult felé int.
– Állj fel oda, és szedd rendbe a harisnyádat. Hadd lássa mindenki. Zenét!
A sérült rendőr vonaglik a földön. Összegömbölyödött testhelyzete, vérfoltos kabátja haslövésre vall. Denisa kilép az asztal mellől. Elindul a pult felé. Óvatosan előresurranok néhány lépésnyit a fal mentén.
Denisa fellép a pultra. Tekintetét a vezérkopasz szeme mélyére fúrja. Két tenyere a térdére lebben. Felcsúsztatja a szoknyáját a combjáig. Kivillantja a csipkés csatot.
Azután lehajol, mintha a harisnya szárán óhajtana simítani.
Abban a pillanatban, amikor előkapja és a fősuhanc karjába röpíti a kést, előrevetődöm. Átugrom egy asztal fölött, bal lábra érkezem, a jobbal gyomorszájon rúgom a közelebb eső fickót.
Denisa a harmadik kopaszra koncentrál, fegyvert tartó karjára mered, majd leveti magát a magasból.
Az idősebb kínai besurran a kavargó lábak közé. Elkapja a sebesült vállát. Bevontatja a pult mögé a jajgató rendőrt. Ezután a telefonért nyúl.
A háttérből előrohan néhány vértől részegült vendég. Nem nekünk akarnak segíteni. Támadnak. Denisa elkeseredettnek látszik. Felkap egy bárszéket és annak lábaival ledöfi az egyik kockás inges férfit. Elgáncsol egy másikat. Azon kísérletezik, hogy távol tartsa tőlem a csehó népét, míg a három kopasszal szórakozom.
A mi kínaink összegyűjti az elszórt fegyvereket. Ügyesen bujkál a lábak alatt, elkerüli, hogy rálépjünk, megtapossuk. Ezután megáll Denisa mellett. Két stukkert szegez a vendégekre. Úgy fest, így már kordában tartja őket. Az idősebb alkalmazott eszeveszett akcentussal, kissé hadáron beszél a kagylóba. Mentőt hív.
Két kopasz ájultan hever a padlón. Vezérük azonban olyan eleven, mintha ömlő vére, átdöfött karja, pofonjaim serkentenék. Legfeljebb megroggyan egy-egy rúgástól, de kihúzza magát és támad újra. Feszült figyelem tükröződik a tekintetében akkor is, amikor a talpam felsérti a homlokát, és vérhullám árad a szemére.
A többi pincér fürgén a fal mellé rendezi az asztalokat, székeket. Helyet csinálnak a táncparketten. Ellenfelem jól tartja magát. Nem engedem közel magamhoz, nem teszek kárt benne. Ügyelek, hogy elfojtsam dühömet. Csakhogy a vér engem is elvakít. Pokoli düh árasztja el az agyamat. A fickó két ökle mögé húzódva védi a fejét, időnként kitör és nekem támad. Elbotlik a lábamban. Felkel, ha nehézkesen is.
Denisa elunja a testmozgást. Megáll mellettem, félretol, majd ágyékon rúgja a fickót. A kopasz meggörnyed, térdre rogy, alkarral kap egyet a nyakszirtjére.
A kordában tartott közönség felmorran. Kitör az üvöltés. A kínai beleereszt néhány golyót a mennyezetbe. Vakolat szitál alá.
A vezér megrázkódik a földön. Lassan térdre, majd talpra nyomja magát.
Ekkor a pult mögül előtámolyog a sebesült rendőr, akár egy démon. Lobog a tekintete, lucskos a ruhája. Mielőtt még bárki megakadályozhatná, golyót röpít a kopasz fickó fejébe, a két szeme közé. Ezután lerogy a padlóra, teste görcsbe rándul.
Állok a vérben. Denisa nekem tántorodik. Szaporán lélegzik, a hangzavarban is hallom zihálását, melyet megdupláz az enyém. Amikor úgy vélem, talán már nem dől el, otthagyom. A halott rendőrhöz lépek. Lezárom a szemét. Megnézem a sebesültet.
Sziréna siránkozik az utcában. Az ajtó előtt elhal a hangja. A kínai leereszti a stukkereket. Ekkor, akár egy tébolyodott áradat, a csehó népe elsodorja a testét. Mindenki kifelé rohan.
Kiürül a lebuj. Mire észbe kapunk, eltűnik a két kopasz is. Vezérük átlőtt fejjel, mennyezetet bámuló, opálossá vált tekintettel a padlón marad.
Kinyargalok az utcára. Nem jutok messzire. Ordítás harsan. Golyók porzanak a lábam mellett. A dörejek a fogaim gyökeréig visszhangzanak. Mintha letépték volna a fejemet, érzéstelenítés nélkül.
Rendőrfegyverek kényszerítenek a falhoz. A hisztériáig ideges kezek lapogatnak végig. Nincs erőm magyarázkodni. A durva vakolathoz támasztom a homlokomat. Várom, szétreped-e az agyam vagy sem. Végre előkotrom a papírjaimat. Mire elmesélem rohanásom okát, a kopaszoknak nyomuk vész.
Néhány járőrkocsi elindul cserkelni.
Visszatérek a csehóba. Nézem, miként takarítják fel a két holttestet. Felkavart por, alvadó vér marad utánuk. Rengeteg üvegtörmelék borítja a helyiséget. Ez az, ami látható. A félelem tovább kering a vérünkben, látszólag szótlanul.
Denisa iszik egy pohár fehér rumot. Eldadogja, mi történt, szentesítem elbeszélését. Leírjuk a kopaszok külsejét. Mivel a koncert végeztével több ezer hasonszőrű alak fogja benépesíteni az utcákat, nem lesz könnyű kiválogatni azt a kettőt.
Végre beülünk a Mazdába. Nedves az ing a hátamon.
Denisa az ablaküveghez támasztja a fejét. Nem szól semmit, nem néz sehova. Meggyújtok egy Dunhillt. Mélyen leszívom a füstöt, majd átnyújtom a cigarettát. Mintha csak a rózsaszínű drazsék közül adnék egyet.

 

 

Tarzan megvesz a boldogságtól a régen látott Denisa beléptekor. Körbeugrándozza, kezét, arcát nyaldossa, s eközben vékony, sikító, szűkölő hangokat hallat. Az ováció nem tart sokáig. A kutya érzékeny idegrendszere megneszel valamit hazahozott hangulatunkból, megsejti a változást. Szólni sem kell neki, négy lábra zökken, majd bizonytalan farkcsóválással bevonul előttünk a nappaliba.
Martin a kanapén ül. Körülötte újsághalom, ölében tányér. Nővére láttán elvigyorodik.
Denisa rátámad: – Mi van?
– Mi lenne? Soroljam az újságokat? – Martin felkap és átforgat néhány nyűtt magazint, de oda se néz. – Alexandre Ripley nyerte azt az írói versenyt, melyet az Elfújta a szél folytatásának megalkotására hirdettek meg.
Denisa készül levetni magát a fotelba. Félúton állva marad. – Nahát – mondja.
– Bezony – vigyorog Martin. – A folytatásból talán megtudjuk, hogy Scarlett O'Hara elmegy műlovarnőnek, beleszeret a félkarú, kaporbajuszú oroszlánidomárba, és részt vesz az első Holdutazáson.
– Talán emlékszel Scarlett O'Hara halhatatlan, klasszikus mondatára: holnap is nap lesz. Zárom soraimat, Martin. Hol az ágyam?
– Feltehetően a hálószobában. – A fiú vidáman megrázza a fülébe aggatott ezüst fittyfirittyeket, az ölébe ültetett tányérról felkap egy szendvicset, és falatozni kezd.
Nem hiszem, hogy nem látja zaklatottságunkat. Látja, de tévesen valamiféle kettőnk között dúló csatának tulajdonítja. Eltökéli, hogy felvidít bennünket, kihúz a szakadékból.
– Egyetek – cseveg könnyedén. Rám szegezett tekintetében szorongás lappang. – Teleraktam a frigót kajával. Megsétáltattam Tarzant. Korcsolyázni vittem Ellát. Szavatok sem lehet. Ja, hogy mi újság? – Újra Denisára pillant, aki időközben mégis beleesett a fotelbe. – Scorsese csinált egy filmet Jézus utolsó megkísértése címen. Híre ment, hogy van benne egy ágyjelenet Mária Magdolnával. Párizsban rágyújtották a mozit a vetítésre. Ha engedtek gondolkozni, eszembe jut még néhány újság.
Denisa felkel. Körbejárja a nappalit. Mintha ismerős helyszínre tévedt volna, melyet időközben valamiképpen átrendeztek. Keringés közben megtorpan Martin fölött. Rögtön elszörnyed.
– Miféle felvágottat eszel, te szerencsétlen? Hogy meglepődnél, ha ez a préselmény hirtelen visszaalakulna azzá, amiből készült!? Tele lenne a tányérod egerekkel, patkányokkal és egy csomó felseperhető piszokkal.
Martin befejezi a kései vacsorát. Feláll a kanapéról, messzire tartja magától a tányért. Közben szabad kezével a tévé felé mutogat. – Összekunyeráltam néhány kazettát a haveroktól. Holnap nézegetheted unalmadban. Ne mondd, hogy nem gondoskodom rólad. A maradék felvágottat egyétek meg reggelire. Jó éjt.
Töltök egy pohár whiskyt. Ma éjjel már nem akarok vezetni. Benézek az elnyílt szájjal alvó Ellához, majd a hálóba indulok. Összeszedek egy takarót, kispárnát. Átballagok vele a vendégszobába.
Körülnézek. Ide került az összes olyan holmi, ami a lakás más részein nem kellett már. A banális nászajándékok; némelyikből három-négy példány, véletlenszerűen. A megunt heverő, a kiolvasott könyvek, a nyikorgó hintaszék. És persze a jó öreg Belloq. Lelkemet sanyargatva a fürdőszobába indulok. Önfeledten benyitok az ajtón.
Denisa a zuhany alatt áll. Arcára ömlenek a vízcseppek, megcsillannak a vállán, körbefolyják előhegyesedő mellbimbóit, lapos hasára csordulnak, végigfutnak izmos combjain.
Önfeledtségem tovább mélyül. Mintha minden korábbi eltökéltségemet behajítottam volna a szemétledobóba. Józan eszem leszáguld a csúszdán.
Nem számít, hogy vizes leszek. Átkarolom Denisát. Rávetem magam a szájára.
Nem üt meg. Eltol magától. Szemében idegenség, viszolygás. Szemében dermedt rémület.
Hátralépek. Nem szólok semmit. Arcomon hideg vízcseppek kúsznak. Nézzük egymást. Szomorúság ül a tekintetünkben.
Ekkor Denisa ellöki magát a zuhany alól. Megáll előttem. Lehajtja a fejét, felkapja mégis. Mosolyt formál. Megvonaglik az arca. Szempilláján vízcseppek reszketnek, szivárványosak, akár hajnali napfényben a kifeszített pókhálón ragyogó harmatcseppek.
– Ne haragudj – mondja.
Megrázom a fejemet. Nem haragszom. Sarkon fordulok, és kimegyek. Leveszem az ingemet, a padlóra hajítom. Lerúgom a nadrágot. Iszom egy pohár whiskyt. Elfacsarodik a gyomrom.
Hallom, hogy elmegy a hátam mögött. Benyit a hálószobába. Visszajön, megáll előttem. Újra próbára tesz, hálóinge akkora, mint egy levélbélyeg. Mellbimbói még mindig nyújtózkodnak.
– Nem kell emigrálnod. Aludj mellettem.
Nem tudok mit felelni. Lehajolok szertehányt gúnyámért, és majdnem tökéletes mezítlenségem lehetséges méltóságával a zuhany alá vonulok.
Azután fekszem a sötét szobában. Karom a fejem alatt. Valahol egy elmebeteg óra szakadatlanul hajtogatja: tiktak, tiktak. Lehet, hogy a fejemben. Ugyanott, ahol újra eldörren néhány idegtépő lövés, könnygázgránátok okádják embertelen ködüket.
Hajnalig hallom Denisa motoszkálását a nappaliból. Fiókokat borogat. Füzetekben, fotók, elveszett emlékek között kotorász. Tehetetlen azzal, amit talál. Elveszetten fel-alá jár a hómezőn.
Engem keres, egyebek közt. Megtalál-e valaha?
Derék, öreg Belloq, miért nem alszol? Az elmúlt nap semmi jóval nem nyájaskodott. Ha összevertnek érzed magad, teljesen jogosan. Ha sok volt a rosszból, heverd ki. Na, heverd ki.

 

 

Reggel Denisa még a nappali szőnyegén heverészik, újságok, feljegyzések között kotor. Szemei alá újfent kiültek az olimpiai karikák. Amikor eltámolygok mellette, igyekszem legalább olyan magasnak látszani, amilyen vagyok, ennél fentebb ezúttal nem törekszem. Loppal lesimítom rövid hajamat. Ez minden, ami telik tőlem, ez is rengeteg megszokott jóképűségem rekonstruálása érdekében.
A fürdőszobai tükör nyomban hozzálát, hogy lelombozzon. A szemközt álló pasas legalább harmincöt éves. Vonásaira kikönyököl minden egyes esztendő romboló hatása. Évgyökerek ágaznak szét szemem sarkából. Egy-egy mély barázda szántja fel az arcbőrömet az orrtövemtől csaknem az államig. Így hát nem borotválkozom. A borosta arra való, hogy elfüggönyözze a múló élet okozta károkat.
Zuhanyozás után elég is a hiúságból, önmagamból. A konyhába vonulok, lényegesen délcegebb tartással, mint korábban. Bekapcsolom a rádiót. Nem is túl régen nem engedhettem meg magamnak ezt a fényűzést, mivel hajnalonta Denisa nem tűri az információóceánt. A hírek, reklámok, zeneszámok, műsorajánlatok, a nagyvilág őrültségei, a kritikák áradatának müzli-sűrűsége kultúrstresszt váltott ki belőle. Ha nem sikerült időben elnémítanom a rádiót, Denisa morgolódott, zsémbelt a hírolvasókkal, kommentátorokkal, boldog-boldogtalannal, egészen addig, mígnem túljutott az első akadályon: a tejszínnel felöntött kávén. Ezután némileg halkabban őrjöngött tovább. Ez eltartott délig, utána már korbács nélkül is lehetett bírni vele.
Meghallgatom az esti koncertről szóló beszámolót. Különösebb rendbontás nem történt, a skinheadek viszonylag fegyelmezetten, mondhatni kultúrlények módjára távoztak a stadionból és környékéről. Gondot azok okoztak, akik nem jutottak jegyhez. Néhány mondat következik a Mandarinban lezajlott incidensről, majd egy másikról. Ez a kikötő egyik arabok vezette csehójában történt. Ott is a fajgyűlölet robbant ki.
Denisa megjelenik a konyhában. Leül egy székre, magába roskad. Mintha kávéfőzésre és reggelikészítésre irányuló tevékenységemet figyelné. Fogadni mernék, hogy nem lát semmit. Meg sem ismer. Nem veszünk tudomást egymásról. Hallgatjuk (ő hallja-e?) miként mentek ölre skinheadek és fekete bőrű tengerészek. A csetepaténak az vetett véget, hogy a csehó arab személyzete a matrózok oldalára állt, és közös erőfeszítéssel eldöngették a sápadtarcúakat.
Mivel a kopaszok megléptek a vesztett csata helyszínéről, az odasereglő rendőrök a tengerészeket vitték a fogdába. Valamennyien arról a kerengő hajóról származnak, amely hetekig bukdácsolt a tengeren baljós szállítmányával, egy rakás szeméttel, melyet a befogadó ország mégsem fogadott be, az anyaország viszont nem engedett haza. A hulladékhajó jelenleg a kikötő közelében, a nyílt tengeren vesztegel, de a line-i kormány sem tűri jelenlétét egy hétnél tovább. Rövidesen távoznia kell, akár megegyeznek a vitázó felek, akár nem. Nem csoda, ha ebben a hercehurcában a matrózok elunták magukat, és szárazföldre szálltak, hogy kissé kiszórakozzák magukat. Ami azt illeti, jól mulathattak az arab csehóban.
Kitöltőm a kávét. Denisa átnéz a gőzfelleg fölött. Régi zord szokása szerint az ablakkal szemközt látható hirdetőoszlopra tekert plakátokat szemléli. Ezúttal egy édes, kopasz férfimanöken előrecsücsörödő szájában, lagymatag húsú, szőrtelen felsőtestében, bermuda fazonú, méregdrága, bitangul márkás, lila pettyes alsógatyájában gyönyörködhet. A göcsörtös férfitérd szexisnek akar látszani. Rám teljesen hatástalan. Néha eltűnődöm, mit esznek rajtunk a tündéri nők. A problémát újfent elnapolom.
Finoman kaján hanghordozású kommentátor ecseteli a legújabb politikai nyalánkságot. Kedvenc rendőrminiszterem, Petrov új ötlettel állt elő elszánt harcában, mely a szervezett bűnözés, a banditizmus, a kábítószer-kereskedelem ellen irányul. Petrov amnesztiát harangozott be: az elkövetkező harminc napon belül bárki büntetlenül beszolgáltathatja mindazon stukkerét, ágyúját, hirigelőjét, melynek tartására nincs engedélye.
Szép lett volna, ha beválik. Mi történt? Előkerült néhány második világháborús rekvizitum: döglött bomba, rozsdafalta mordály. Továbbá néhány tréfás kedvű fickó ellopta Petrov hivatali kocsiját a gondosan őrzött parkolóból, az árgus tekintetű őrök orra előtt. A túszt kivitték egy erdőszélre, majd sorozatlövésekkel beleírták: hülyék a rendőreid. A vezetőülés kárpitjába beletűzték az amnesztiarendelet plakátját.
Erről az esetről emlékezett meg a Nemzeti Megújhodás Pártjának hírhedten jobbos vezére, Mannie Dresher, Méltatta az amnesztiát, hiszen a terv sikere esetén csupa-csupa bejegyzett fegyver forogna a nép kezében. Egy-egy mészárlás után gyerekjáték lenne az azonosítás. Naiv ötlet.
Ebből is látszik, mondta a pártvezér a legutóbbi gyűlésén, hogy a rendőri alkalmassági vizsgán előnyt jelent az impotencia, imbecillitás, inkorrektség. Ha Petrov zsaruminiszter úr valaha is elfogná a Kokókirályt, a messze földön bujkáló Dary Heptont, akkor ő, Dresher, korallszínű, gyöngyökkel ékesített aerobikdresszt, balettcipőt öltene, és kézállásban megkerülné az Igazságügyi Palotát.
Denisa mégis odafigyel. Azt morogja: – Veszek egy Nikont. Ezt lekapom.
A kommentátor folytatja: – Petrov, miután fülébe jutott a kihívás, azt felelte, hogy ebben az esetben ő hula-hula szoknyácskát húz, és pálmalevél legyezővel kíséri útján az attrakciót végző Dreshert.
– Ezt is lekapom – mondja Denisa. Belekortyol a kávéba.
Még nincs vége a civilizációs sokknak, mert néhány ostoba reklám után javaslat hangzik el a könnygázspray forgalmazásának megszigorítására. A spray ellen nem véd karatetudás, semmit nem számít az őrzőkutya jelenléte.
Ezen a ponton Denisa agya csordultig telik.
– Kikapcsolod a rádiót, vagy keresztüllőjem? – firtatja.
Az ultimátum első felét választom. Denisa belenyal a kávéba, eltolja maga elől a tányért. Cigarettára gyújt. Módszeresen ezt teszi minden reggel, mint egy felkészült öngyilkos. Ezen a szokásán az amnézia sem változtatott. Befüttyenti Tarzant, és kritikus szemmel méregeti. Forgat valamit az agyában.
– Gyerek ez a kutya.
– Mondjuk így: fiatal. De máris megtanult egy sereg őrző-védő fogást. Nyugodtan rábízom Ellát.
– Nem hallottad? Jön a manus a spray-vel, lefújja a kutyát, lefújja a gyereket, aztán azt tesz velük, amit akar. – Elhallgat, tovább töpreng. A fényes szőrű fekete test odaadóan a térdének dől, a tömpe farokcsont komikusan riszálja a kutya hátulját.
Bevágódik a fürdőszobaajtó. Levonom a következtetést: felkelt a sarj. Végiggondolta, hogy iskolába kell mennie. Megtelt a szíve sűrű, sötét haraggal. Ha már megmosakodott és felöltözött, akkor a bögréjét fogja csapkodni. Nyugodtan megállapíthatom: ebben a nőkoszorúban stabilan képviselem a higgadt, méltósággal teli férfinemet.
A férfifölény támogatására Martin érkezik az előszobaajtó felől. Belép közénk, maga elé húzza Denisa tányérját, és nekilát a pirítósnak. Könnyedén hátrafésült, mértékkel leolajozott frizurát, élénk szempárt és hézagosan sorakozó, hófehér fogakat visel farmeringéhez, itt-ott kihasadozott nadrágjához.
Denisa végigméri a szótlanul vigyorgó fiút. – Gondolom, ez a divat. Mentől rongyosabb, attól menőbb. Ez tetszik nekem. Ma délelőtt itthon maradok, és kihasadoztatom a farmerjaimat.
Martin virágzó mosolya elszárad. Felnéz a mennyezetre, onnan rám. Megvonom a vállamat. Pokolian értjük egymást.
– Úgy nézem, nem jött haza a memóriád – mondja a nővérének. – Arra emlékszel-e, hogyan vesztetted el a szüzességedet?
Denisa zavar helyett gondolkodóba esik. Kiszippantja az utolsó csepp kávét a csészéből. – Szerinted sokféleképpen el lehet veszíteni? Lássuk csak. Rég volt: mozi a helyszín, a sor közepén ültem. Vad, lucskos pornót adtak. Egy idő után megfeküdte a gyomromat, elindultam kifelé. Ölből ölbe ülve haladtam. Csupa férfi került alám. Mondhatom, valamennyien lankadatlan átéléssel nézték a filmet. Hát így esett.
Martin felhördül. – Daniel, emlékszel, miket szólt, amikor az esküvő előtt sorban gratuláltak neki az ismerősök? Piszkosul az agyára ment, hogy mindenki vele foglalkozik. És a legtöbb nyájas érdeklődő rá is talált a megfelelő kérdésre: a menyasszony miben lesz? Ő pedig blazírt képpel: teherben.
– Hess – legyint Denisa.
Martin tovább emlékezik. – Úgy kezdődött, hogy te térdre omoltál előtte: esküdjünk örök hűséget Isten színe előtt – javallottad. Nőd elcsodálkozott: te létezőnek tartod azt az Istent, aki a kábítószer-bűnözésnek sem tud véget vetni? Miért? – kérdezted: te azt hiszed, hogy Isten a legfőbb rendőrfőnök?
Denisa két ujja közé csippent egy szelet sonkát, mely nem vastagabb, mint egy réteg napolaj. Beharapja a fogai közé. Idegtépő lassúsággal tünteti el. Azután megjegyzi: – Találtam néhány fotót. Azokon a felvételeken úgy nézek Belloqra, mintha személyesen lenne a szerelem.
Ella is közénk támolyog, hogy teljes legyen a diliház létszáma. Belerúg a székbe, mielőtt ráülne. Odébb taszítja a tányért, csak ezután nyúl a pirítósért. És megkezdi az attrakciót a bögre kakaóval. Mint egy különösképpen nekidühödött bíró, aki akár a rendfenntartó kalapács pozdorjává zúzása árán is kész elhallgattatni a felbolydult tárgyalótermet. Viselkedésén nincs mit csodálkozni, elvégre mellette ül a példaképe, akitől szikrázó tehetséggel elleste a hajnali őrjöngés valamennyi mesterfogását.
– A nők nem normálisak – mondja Martin a huszadik bögrekoppantás után. – Reggeli arcuk: a Világölő Hárpia. Délben: Blazírt Ordas. Éjjel, minő varázslat: Démon Fátyolban.
Ella ránéz. Elhúzza a száját. – Kopj le.
Martin tehát; újra kikosarazva, visszatér a nővéréhez.
– Nem hazudnak a fotók. Égig érő szerelem volt. Ha Daniel le akart ülni, négykézlábra zuttyantál, hogy széke lehess. Hajnalban keltél, kipucoltad az ezüstöt, szalagot kötöttél a függönyre, habos kakaóval vártad kedvesed ébredését. Úgy főztél, mint hét ördög. Nyájas, kedves, barátságos voltál. – A fiú elhallgat. Dühödten villog a szeme. Nekiállt, hogy megvívjon az amnéziával. Nem jó módszert választott. Az ellenfél sebezhetetlen.
Denisa ránéz. – Felkészültem rá, hogy valamennyien hazudozni fogtok. Olyan egyéniséget próbáltok rám tukmálni, amilyen nekem sosem volt.
Ella dobbant. Peches a reggele. Kezében marad a harci bögre füle. Rámered.
– Ne ess kétségbe – vigasztalom. – Rég megvettem az újat, számítottam erre a fordulatra. Ezzel átvészeled azt a rövid tíz-tizenöt évet, amíg férjhez mégy. Pléhbögre.
– A pléhpofától – morogja Denisa.
Ella hátrarázza vékony szálú, sötét haját. Felderül végre. Nála már felkelt a nap. Holnap reggelig sutba dobhatom a korbácsot. Denisa is a lánykát nézi. Látom a szemén, hogy erősen töpreng valamin.
– Eltalálsz az iskolába? – tudakolja.
Ella tanácstalanul bólint. Talán még nem döntötte el, hogyan viszonyuljon az elvesztett paradicsomhoz: nyíltan fájlalja-e, vagy leplezze a hiányt?
– Elkísérlek – feleli Denisa. – Visszük Tarzant is. Hallgat rám? – kérdezi tőlem.
– A kutya?
– A kutya – ismétli, tekintetét a szemembe fúrva. Íriszén feldereng valami a régi fényből. Mostantól számol velem. Történelmi korszak kezdete.
Martin hátradől, bennünket figyel. Idővel megelégeli a szikrázó hangulatú reggelt, lehajtja kakaóját, megtörli a száját, és felemelkedik a székről.
– Ég veletek. Szórakozzatok kitűnően – mondja, majd jól begyakorolt, enyhén teveszerű, lezser járással elvonul körünkből. Gondosan bevágja a szomszédos lakás ajtaját.
Veszem kulcsaimat, névjegygyűjteményemet. Egy mozdulattal ellenőrzöm, helyén van-e a szívem. Csókot érintek Ella homlokára, rávigyorgok a fürkész tekintetű Denisára, és kilépek a lépcsőházba.
A kapu néhány nappal ezelőtt elvesztette alsó táblaüvegét. Azóta senki nem bajlódik a kulccsal, ha ki-be akar járni. Lehajolok, és átlépek a fémkeret fölött. A módszer gyors, akár a gépi vasalás.

 

 

A kocsiban bekapcsolom a rádiót. Nincs kímélet a hírszerkesztőkben, megint kellemetlenkednek. Tegnap délután egy hírhedt gengszter elment vala a borbélyhoz, szakasztott úgy, mint a régi szép időkben, Al Capone tündöklése idején. A borotvakés sebet ejtett az arcán. A gengszter néhány percen belül halott volt. A vizsgálat először szívrohamot állapított meg. Másodszor felmerült a méreg gyanúja. A mérget a borbélyeszköz tartalmazta. Szakértők vizsgálják az ügyet.
Katt. Ennyi elég mára. Zenét keresek. Ólomsúlyú szemhéjam lecsukódással fenyeget. A reggeli csúcsforgalmat azért találták fel, hogy az ember észben tarthassa, minő taposómalomban él. Valósággal megkönnyebbülök, amikor kiszabadulok a városból. Némileg jobb minőségű a belégzett levegő, már-már alkalmas emberi fogyasztásra.
Újra azon a bizonyos aszfaltcsíkon döngetek. Kezdünk egymáshoz nőni. Ez már szinte viszony. A teherautó katasztrófájának helyétől harminc kilométerre, felserdülni iparkodó kisváros déli peremén, majdnem az erdőszélen, megtalálom a famegmunkáló üzemet. Drótkerítés állja utamat, amelyen túl lapos téglaépületek elszórt alakzatai sorakoznak. Gerendarakások állnak a lebetonozott udvaron, akár megannyi, pillanatnyilag békés máglyahalom. Finomra őrölt fűrészport lenget az őszi szél.
Kilépek a kocsiból. A kaput zárva találom. Sehol nem látok csengőt, portást. Úgy fest, mintha az alkalmazottaknak saját kulcsuk lenne: reggel bevonulnak, és délutánig nem kíváncsiak senki emberfiára.
Visszaballagok a Mazdához. Néhányszor megszólaltatom a kürtöt. A hatás ugyanaz, mintha kómában lévő személynek xilofonoznék. Nem mintha nem lenne mozgolódás a koncentrációs táborok alig-alig meghitt hangulatát árasztó üzemben. Emberek mászkálnak az udvaron. Pokoli elfoglaltnak látszanak. Rám sem hederítenek, elvégre ég a kezük alatt a munka, s ez a tény egy famegmunkáló létesítményben különös elővigyázatosságot követel.
Nincs mit tenni egyebet: áthatolok a kerítésen. A túloldalon megigazítom az ingemet. Zsebre vágott kézzel elindulok főnököt keresni. Fűrészgépek, gyaluk, fanyűvő szerszámok sivítása hallik. A szőkén szitáló fapor belengi az épületek falait, összetorlódik az ablaküvegeken, csomókat képez, erőteljesen gombásodó hatást keltve.
Belépek egy barakkba. Köpcös alak toppan elém. Szeme kökény, átnéz rajtam. Szája sarkában ceruzacsonk, pajesza borzas, csaknem a válláig ér.
– Van itt valami főnökszerű? – kérdezem.
– Próbálja meg – feleli mélyértelműen a ceruzacsonk mellől.
Megfogadom a tanácsot. Az ajtófeliratokat böngészem. Lassan elhatalmasodik rajtam az a meggyőződés, hogy valami művésztelepen járok. „Lámpatestműterem”, olvasom, majd: „Esztergavirtuózok”. Elképesztő világ. Elhagyom az épületet.
A következő soron még apróbb bungalók sorakoznak egymás mellett, közeik nem tágasabbak egy-egy sikátornál. Gyaluforgács gömböcöt gurigázik előttem a házak között csalinkázó szél. Nesztelen léptekkel haladok. Valahol majd csak megtalálom a főnököt.
Bolyongok az épületek között, duzzad lelkemben a szűkölő félelem, hogy a mitológiai labirintus csecsemőknek való szórakozás ehhez képest. Innen sosem fogok kijutni. Ella férjhez megy, Patrick Wyne ikrei felnőnek, s Belloq még egyre kerülgeti a bungalókat a famegmunkáló telepen.
Valaki lélegzik a hátam mögött. Légzésmódja csak annyira normális, mint azé az úszóé, aki átszelte végre a La Manche csatornát.
Megfordulok.
Annyi időm marad, hogy fellendített karommal kitámasszam a tarkómnak rontó lécdarabot. Az eszköz nem közönséges faipari termék. A nyakszirtem felé eső végét szögekkel ütötték át. A szögek hegye öt centi hosszan kikandikál a fából. Megtekintem közelről. A szerszám valamivel primitívebb, mint egy jégcsákány, de karmolni, tépni, netán ölni is nyugvást lehet vele.
– A főnököt keresem – mondom az alattomos fickónak. Ugyanannak, akivel ezt a kérdést megvitattam már. Kökényszemű, kötélhágcsó pajeszú merénylő.
A köpcös nem felel. Lécét elvesztette, de nem csügged.
A következő pillanatban pisztolycsővel nézek szembe. Ez a fickó bűvész. Nem szórakoztat.
Fellendítem a lábamat. Fegyvert tartó csuklóját a ház falához préselem. A stukker leesik. Közelebb piszkálom a lécdarabbal. Felemelem. Kiveszem belőle a tárat. Kiürítem a csövet. Zsebre vágom a kacatokat.
– Vezessen – mondom.
A fickó nem bűvösködik tovább. Megindul az egyik lapos építmény felé. Hátából süt a gyűlölet. Belép egy ajtón, amelynek üvegét szőke fátyolként lepi be a fűrészpor.
Direktor, olvasom egy réztáblán. Kopogok. Benyitok.
A szoba nem nagyobb egy dézsánál. A csipkefüggönyös ablak előtti íróasztal, akár egy söntéspult, be is tölti. A párkányhoz szorult trónuson középkorú férfi ül. Nem tudná kirúgni maga alól a széket.
Úgy rémlik, hogy daruval emelik ki onnan, s ugyanúgy teszik be, mikor mi szükséges.
Rettenetes, zavarbaejtő arc mered rám. Jobb oldala szétroncsolódott vagy megégett valaha. Az eltávolított bőrt a test egyéb régióiból pótolták. A bal oldali arcfél hibátlan. Ritkás szemöldök, éretlen olajbogyóra emlékeztető apró szem, kicsontozott, lapos orr, mint sertésrész a kocsonyában.
Mélyet lélegzem. Barátságos arcot vágok. Előszedem a stukkert, és leteszem a söntéspult egyik sarkára. A zsúfolt tárat a másikra. Ezután előhúzok a zsebemből egy névjegyet, azt, amelyik az ujjaim közé akad. Átnyújtom a direktornak.
Felveszi, fél szeméhez tartja, megtekinti. Azután rám pillant. – Nos?
– Nem könnyen jutottam el idáig – kezdem. – Nem volt kiírva, hogy ez hadiüzem.
– Nem az. – Kibetűzi a nevet a kártyáról: – Samuel Pinkton, biztosítási ügynök. Szerencse, hogy nem Pinkerton. Semmi dolgom a biztosítóval.
– Néhány napja sajnálatos módon odalett egy szállítmánya.
– Maga a szállítmányt sajnálja? A balesetben meghalt két alkalmazott. – Szörnyű arcáról semmit nem lehet leolvasni. Szája féloldalasan mozog. Fogai közül-e vagy tüdeje mélyéről, fütyülő hangok törnek fel, teljesen felfoghatatlanul, a legegyszerűbb hang képzésénél is.
– Látom a szemén, hogy elborzadt tőlem – mondja. – Három évvel ezelőtt kigyulladt az egyik épület. Az oltáskor megégtem. Másfél évig plasztikáztak az orvosok. Jelenleg azt a bőrt hordom homlokzatilag, amin korábban ültem.
– Őszintén szólva a fogadtatás képesztett el. Nem engedtek be a kapun. Amikor bejuttattam magam, az egyik embere rám támadt.
– Fizetésnap van. Féltik a pénzüket. Annyi mindent hallani.
– Értem – bólintok. Méregetjük egymást. Előveszem az igazolványomat. Ez már valódi. Érte nyúl, kiolvassa. Megcsóválja a fejét. Akkor is hallatja a füttyögést, ha nem beszél. Nem vesz róla tudomást, megszokta, hogy benne van a cserkészsíp. Szoktatom magam én is.
– Miért adta a névjegyet? – kérdezi.
– Mindenki a kezembe nyom egyet. Megőrzöm őket. Egy idő után rengeteg összejön – társalgok. Nem tudna hellyel kínálni. Szék már nem fért az irodába. Figyelem a mozdulatait. Rebbenő, nyugtalan kezét, melyen az egykori égési sérülés feszesre húzta a bőrt. Olyan ember ül előttem, aki repedezik az indulataitól.
– Szóval hekus.
– Szóval – hagyom rá. – Milyen szállítmány volt a teherautón?
– Mit akar hallani?
– A listát.
– Nem tudom fejből. Várjon. – Előrehajol, a telefonkagylóért nyúl. Néhányszor elvéti a gombokat. Kapkod. Végre csevegni kezd, feltehetően nővel. Rövidesen belevész egy kártyaparti előkészítésének motívumaiba.
Felemelem az asztal sarkán heverő, hullákkal díszített, puha fedelű könyvet. Belelapozok, hogy ne halljam a direktor füttyögetését. A műalkotás abba a szériába sorolható, amely a megtévesztésig hasonlít bármely fegyverkatalógusra, legfeljebb némi ernyedt történettel körüllottyintva. Kaliber, csőhossz, fegyvertípus és a hozzá tartozó számsorok röpködnek benne. A lapokon hemzsegnek a gummanek. Mihelyst kiköpték a dudlit, nyomban parittyát, vízipisztolyt, sörétes puskát ragadtak. Stúdiumaik végeztével semmi problémát nem okoz nekik bármely fegyver tüsténti felismerése és főbb jellemzőinek elősorolása. Elképzelem azt a derék háziasszonyt, aki eme írásmű olvastán kellően kiművelve bekopogtat a sarki fegyverkereskedésbe, és így szól a boltoshoz: – Lesz szíves egy Nagant M 1895-öt becsomagolni? Macskára lesz. Aztán majd beteszem a vitrinbe. Olyan pofás kis ódivatú darab.
A direktor leejti a kagylót. Rápillant a kezemben tartott könyvre. – Most kaptam kölcsön az egyik munkásomtól. Nem olvasta?
– Nem jellemző – felelem. Lábat váltok. Jókora ember lévén rálátok a direktor hamuszőke feje tetejére. Észreveszem, hogy kopik a haja. Ötvenesnek tippelem.
– A megégésem óta minden héten más munkásom hív meg kártyapartira, vacsorára. Könyveket, lemezeket csereberélünk egymás között. Családias kis intézmény vagyunk. Külföldön van még néhány üzemem, persze, más profillal. Itt kiegészítőket gyártunk, amott bútorok készülnek. A minapi szállítmány a repülőtérre ment volna. Egy újonnan épülő szálloda felszereléséhez kellett telefonállvány, újságtartó, virágpolc. Nagyon fájdalmas a veszteség. A sofőr szénné égett. A tűz végigkísér az életemen.
– Úgy hallottam, a kocsi vezetője epilepsziás volt, de az állását féltve nem merte megmondani.
– Lehet – fütyüli. – Menjen át a B/8-asba. Nylanda átadja magának a lista fénymásolatát. Segíthetek még valamiben?
– Biztos benne, hogy semmi olyasmi nem volt a teherautón, amire valakinek fájhatott a foga?
Hatalmas, hosszú fütyülés szakad fel belőle. Lepillant a kezére.
Vele együtt én is látom, amint ujjai ráfeszülnek az asztallap peremére.
– Baleset volt. Maguk hekusok mindent túlkomplikálnak. Nincs elég munkájuk?
– De van – nyugtatom meg. – Véletlenül a feleségem látta a balesetet. Bizonyára elmesélhetné élményét, de egyelőre nincs abban az állapotban.
– A felesége? – sípol rám.
Bólintok.
– Megsérült? – kérdezi. Plasztikázott arcbőrén legfeljebb a bal oldalon moccan meg néhány izom. De ez sem biztos. Eldugja a kezét.
– Igen. Súlyosan. De életben marad.
– Engem elhagyott a feleségem. Amikor megégtem. Magányos vagyok. Nincs tükör a lakásomban. Fémtálca sincs – mosolyt erőltet.
– Be volt biztosítva a szállítmány?
– Igen. A repülőútra. A közúti balesetért egy vasat sem kapok. De a legrosszabb, hogy az áldozatok hozzátartozóinak sem jár kártérítés. Én sem adakozhatok. Nem valami jól áll a cég. – Fájdalma őszintének látszik. Olyannak, amilyen csak szívbéli fájdalom lehet.
– Mitől fél? – kérdezem.
– Amitől maga. Emberektől. Csakis emberektől.
– Régóta?
– Jó ideje – mondja. – Menjen. Nylanda várja. Kórházban van a felesége?
– Igen – rögtönzöm a választ.
– Vigyázzon rá.
Elköszönök. Különös zavarban kullogok ki a parány szobából. Ez az ember pokolian szenved. Rámegy minden energiája, hogy fájdalmát kordában tartsa.
Néhány perccel később rábukkanok Nylandára. A harminc év körüli, gömbölyded nő úgy fest, mint egy kiugrott zárdaszűz, akit némi nosztalgia gyötör. Sötét szeme hatalmas, akár az éjszakai életmódot folytató lényeké. Orra apró, kavicsra emlékeztet. Szája kicsiny, mint egy cseresznyemag. Átadja a szállítmány kísérőiratának fénymásolatát, majd kiterel az irodájából. A folyosón megtorpanok egy ládahalom előtt. Leveszem a felül lévő tárgyat. Úgy fest, mintha horgas végű sétabot lenne.
– Esernyőnyél – tájékoztat Nylanda fátyolos mosollyal. – Erre teszik a fémvázat, majd az impregnált selymet. Ez speciel férfiernyőnek való. Kikísérem a kapuig.
Elindulunk. A nyél a kezemben marad. A nő válla a karomhoz súrlódik.
– Szegény főnököm peches ember. Biztos azért, mert a jókat rugdalja a sors. Amikor megégett, a felesége otthagyta. De a nevelt fia azóta is szívja a vérét. Azaz talán már nem szívja, mert úgy sejtem, nemrég szakítottak.
Megnyikordul a kezemben a fogantyú. Lecsavarom a vázról. A bot belseje üres, nyilván azért, hogy könnyebb legyen.
Nylanda sóhajtozik. – Mi nem nevetünk Douglasen. Megszoktuk megváltozott külsejét, sípolását.
– Nem is nevetséges – bólintok.
A nő belém karol. Ehhez kissé nyújtózkodnia kell. Lenézek rá. Mosolyog. – Máskor ne ugorja át a kerítést. Szóljon ide telefonon. Megmondja, hányra jön, és én ott leszek a kapunál. Beengedem.
– Miből gondolja, hogy jövök máskor is?
– Nem bánnám – mondja. Visszaadom az esernyőnyelet.

 

 

Meglátogatom Cydet. Denisa szedte fel egykor, mert akkoriban szüksége volt segítségre, s persze nem hivatalbéli társaira, barátaira gondolt. Mellesleg nem fogott mellé, jó hasznát vette a kis fickónak, aki nem éppen bűnöző, de azért járatos alvilági körökben. Néhányszor oda-vissza megmentettük egymás életét, megoldottunk egy-két ügyet, megfogtunk pár bűnözőt. Érzeményünk túlzás nélkül barátinak nevezhető.
Cyd ajtót nyit, vigyor terül szét a vonásain. Barna szemei, akár egy-egy lokátor. Fogadni mernék, nincs az a szemészprofesszor, aki értené, hogyan lát ezzel a szédületes kancsalsággal. Márpedig lát, mindent észrevesz. Bőre pörsenéses, orra mopsz. Hajóbak nyakán kárómintás sál. Él-hal a pamutholmiért, többnyire melegítőben jár, amely kirajzolja zömök testének izmait, de még a szőrtüszőket is.
Cyd bevezet a törpe lakás nappalijába. A falakon fotók, plakátok éktelenkednek. Mint valami tárlat „Ilyen szennyes a világ” címmel. Hullahegyek, egyebek láthatók a képeken. A kis fickó ezekkel hergeli magát. Ha netán egy percre kiesne a világvége hangulatból, elegendő egyetlen pillantást vetnie a falra, és visszazökken.
– Ülj le. Melegítsek tejet?
– A macskádnak.
– Jól van, nem kell megsértődni. Kapsz gyümölcslevet. Denisa tényleg tök faggyú agyilag? – érdeklődik. Hüvelykujját elhúzza az ajka előtt. Ebből is látható, hogy Bruce Lee nem halt meg végleg, hanem reinkarnáció folytán átkeveredett belé.
– Tök faggyú – hagyom rá. – Ez azzal jár, hogy téged sem fog felismerni.
– Nagyon bugi – vigyorog. – De téged se.
– A te füled átéri a várost – legyezgetem a hiúságát.
– Cyd mindent tud. Máskülönben már meg is fontoltam a szitut, és kisütöttem, hogyan segítsek rajtad. Szakíts időt ma este, összehozlak egy bomba nővel. Te, az olyan, mint egy férfiálom, amihez reggelre garantált a pocskos lepedő. Van neki keze, lába, és olyan teste, hogy az ananászfagylalt büntetőtábor hozzá képest.
– Van munkád?
– Ha te itt vagy, akkor lesz – feleli ravasz mosollyal. – Mesélj, a nőre meg majd visszatérünk.
– Ha kérhetném, hagyd meg nekem, hogy a nőimről gondoskodjam. Figyelned kéne egy tagot. Mégpedig úgy, hogy kiszúrjon téged. Érzésem szerint nem sok kell hozzá, hogy kipakoljon.
– Nosza. Benne vagyok.
– Holnap délelőtt filmforgatás lesz. Akarsz-e szerepelni?
Cyd elborul. – Előbb el kéne mennem kozmetikushoz.
– Ne fáradj. Neked kell alakítanod a Gonoszt, aki védtelen nőkre támad.
Hozzám vágja a gyümölcsleves dobozt. Elkapom, letépem róla a zárósapkát. Elkortyolom a nedűt.
Cyd háborog. – Először is: még soha nem másztam nőre erőszakkal. Másodszor: nem az én műfajom ólálkodni, gyengékkel pankrátorkodni.
– Szerep – mondom hangsúlyosan.
– Nem nevezném testhez állónak. Ennél még a neccharisnya is feszesebben állna rajtam. Na jó, benne vagyok. Úgyis unatkoztam. Máskülönben épp azon tököltem, hogy felhívlak, hátha érdekel egy füles. Hallottál Kindl kimúlásáról? Sötét bandita volt, méreggel kezelt borotvakéssel tették el láb alól.
– Hallottam valamit.
– Akkor jó, mert Kindl bandája Ramos Doyenével állt hadban.
– Nagyon érdekes – bólogatok. – De ezt majd máskor. Most el kéne indulnod. A fickót, akire rá kell szállnod, Douglas Paige-nek hívják. A fél arca olyan sima, mint a palacsintatészta. Valamitől retteg a pasas. Szeretném, ha látná, hogy mindenüvé követed, akár a kupoldába, a klubjába, a pokolba is.
– Miért? – kérdezi komoran. Maga alá rántja a tevenyereg ülőkét. Beszámolok a teherautó-históriáról, a fatelep paranoid atmoszférájáról, a plasztikázott arcú direktorról.
A mese végén feltekint a karnisra. Az egyik szemével. A másikkal rám néz. – Oké, Daniel. Ramos Doyen hadban áll egy másik bandával, aminek Kindl volt az egyik vezéralakja. Nagy irtás várható. Azt beszélik, hogy Doyen a Kokókirállyal tárgyal. Átvenné az itteni kábítószerbulit.
Hiába ismétli el százszor is, nem hallom meg. – Holnap találkozunk – mondom. Felkelek a székről.
Cyd valósággal megvadul. – Nem hallasz, seggfej? Azt mondtam: Kokókirály.
– Nem érdekel.
– Mi érdekel?
– Douglas Paige. Az, hogy mitől fél a pasas.
– Tisztára hülye vagy, Daniel.
– Lehet.
Cyd olyan hangot hallat, mint a Metro-Goldwyn-Mayer stúdió emblémája. Az oroszlánbőgés végigkísér a régi szép időket feledni látszó lépcsőházon.
Leérek az utcára. Már-már kinyitom a kocsiajtót, amikor Cyd lekiált utánam az ablakból. – Daniel, van egy tippem.
A fülem botját sem moccantom.
Cyd nem csügged. – Próbálkozz hipnózissal!
Felsandítok az ablakra. Látom, akkora a szája a vigyortól, mint egy komódfiók. – Denisánál! – rikoltja még, s ezzel eltűnik.

 

 

Üres az iroda. Laco, Donald, Ackerer bevetésre ment. Bizonytalan dohányillat érződik a levegőben, az asztalok tetején papírsaláta kupacok hevernek. Leülök Denisa helyére. Előhúzom a szállítólevelet, és elmerengek fölötte. Ugyanazok a tételek, amelyekről hallottam már: telefonállvány, virágpolc, állólámpához való talp és test, esernyőnyél, újságtartó. Megnézem a megrendelő nevét, címét, telexszámát. Eltűnődöm.
A Főnök nyit rám. Szájában cseresznyemagot taszigál a nyelvével. Tisztes családapa vigyora egy vonalba kerül a szememmel. Két ujja, majd tenyere a vándortincsre lebben a koponyáján. A nyalat a helyére kerül. Egykor Denisa megelégelte a folytonos tollászkodást, és vett a főnökének egy doboz hajfixálót. Volt néhány hét unalmas nyugalom. Azután a tégely elveszett, a tincs legfeljebb tovább ritkult, jelentőségéből nem veszített.
– Megmondom neked úgy, ahogy van, a fenébe. Örülök, hogy újra itt vagy, Daniel.
– Az én hangulatomra némi mélabú jellemző.
– Erre mindig van ok – hagyja rám bölcsen.
– Van nálam egy szállítólevél-másolat. Szeretném egyeztetni a megrendelő cég listájával. – Neki is elmondom ködös feltevéseimet. Értelmes arccal hallgatja.
– Oké, Daniel. Fordulj az új kollégához, segíteni fog. Lelkes a nő, mint egy irgalmasnővér. Ráadásul szép.
Felnézek a plafonra. Megint témánál vagyunk. Mielőtt belemerülne kerítő szerepébe, folytatom: – Hallottad, mi volt tegnap éjjel a Mandarinban?
Felkészülten válaszol: – A meglógott bőrfejűek nem kerültek elő. A hulláról vettek ujjlenyomatot, de nem sikerült azonosítani. Nincs priusza.
– Másképp kéne feltenni a kérdést a nyomolvasó számítógépnek. Hátha emlékszik erre az ujjnyomra valami más ügyben, amelyben ugyancsak nem sikerült kideríteni a tulajdonos kilétét.
Bólogat. – Bemutatlak a nőnek. Szerintem megnézi a kedvedért. De örülök, hogy megint velem dolgozol!
Átsétálunk egy tágas terembe, amelyben mindössze harminc tábla tiltja a dohányzást. Számítógépek monitorai kéklenek takaros sorokban. Templomi, áhítatos csend zümmög.
A kolléganő magas, szőke, korombeli. A bemutatkozás aktusa során nem megragadja a mancsomat, hanem ujjaim közé fűzi az övéit. Egy percre összekulcsolódik velem. Tekintete ölelkezik az enyémmel. Pólyakék a szeme, pilláit halványkék festék súlyozza. Egyenes vonalú, apró orrának kagylói minden légvételnél kitágulnak, majd bezáródnak, mintha nehezen lélegezne. Felsőajka telt, lefelé ívelő, belseje kissé kifordul, a rózsaszínű hús rátapad a fogakra, alsó ajka félkör, színhús. Akár a ponty szája. Minden valamirevaló férfi eszméletét veszti az ilyen érzéki ajaktól.
Leülünk egymás mellé. Elmondom, mit szeretnék.
Debra a combomra ejti a kezét. Ujjai, akár tudást szomjazó érzékelők, letapogatják néhány izmomat. Eszembe ötlik egy s más, de szem előtt tartom azt, ami végett jöttem. Megállapodunk. Feljegyzi a számomat, majd megrázza szőke haját, melynek hullámait széles csat tartja kordában.
– Nem hiszem, hogy ez az ujjlenyomattipp beválik – mondja, mélyen a szemembe nézve. Hangja templomi harangok vasárnap reggeli bugására emlékeztet. Ujjai felrebbennek. Lecsípnek a vállamról egy háromcentis hajszálat.
– Fekete a kis szerencsés? – kérdezi huncutul.
– Amint látod, fekete – bólintok. – A sajátom.
– De milyen fekete! – harangozza. – Hollóhaj.
Kifelé menet Joyra gondolok. Rajzaival többnyire beletalál a dolgok közepébe. Jövendőmondónak azonban nem vált be. Összeesküvést szőttek ellenem. Némely nők a magukénak akarnak, ismerőseim a pártjukat fogják. Úgy fest, nem értették meg a helyzetemet.
A banális jószándék ismerős a messzi múltból. Első feleségem halála után ugyanez történt. Tengerárrá dagadtak a merő véletlenek. Akkoriban mindig betoppant hozzám valaki egy-egy facér nővel. Társaságba cipeltek, ahol hemzsegtek a hajadonok, elvált asszonyok, stramm özvegyek.
Akkor most hazamegyek. Megint kinéz nekem egy nő. Remény kószál bennem.

 

 

Denisa unottan szemléli betoppanásomat. Kockára szelt mangót eszeget egy tányérról. Legalább húsz videokazetta hever körülötte, noha az egyéb összetételű rumli sem változott reggel óta. Továbbra is keresi az emlékezetét.
Lezuhanyozok. Magamra húzom fehér vászonnadrágomat. Elnyúlok egy fotelban. Lepillantok az egykedvű nőre.
– Mivel verted agyon a napodat? – kérdezem.
– Martin kirendelt a szórakoztatásomra néhány filmet. Többek közt egy mesepornót. Elmeséljem?
– Rajta.
– Főztem ebédet. Evés közben is tudok mesélni.
– Izgalmasan sokoldalú vagy – morgom.
Asztalhoz ülünk. Tényleg elfelejtett. Megterít. Tálal. Ő. Világszám. Régebben nem tudta megkülönböztetni a mosogatószivacsot a lábtörlőtől. Ráadásul nem is akarta.
– Élt egyszer egy öreg király. Leánya születésekor az udvari jós azt próféciálta, hogy majdan a gyermek mélakórba fog esni, amelyből csak egyetlen férfi válthatja ki, az a férfi, aki hozzásegíti őt az orgazmushoz. Felnőtt a királyi lány. Szép, sápadt, vérszegény teremtés lett. Mivel napról napra sorvadt, atyja úgy látta, eljött az ő férjhez menésének évadja. Kidobolták a tágas birodalomban, hogy jöhetnek a merész kérők, a leány kezére és a fele királyságra pályázni. De vigyázat, mert aki nem állja ki a próbát, s nem tudja kielégüléshez segíteni a leányt, annak feje porba hull. Messze földről seregelltek a nemes lovagok. Nehézvértben, diszkréten sliccelt páncélban, kurta, gömbölyded combú bugyogókban jöttek. Egyenként bevezették őket a citromsárga bőrű, depresszióba hajló királykisasszony baldachinággyal ékes szobájába. Sor került a próbatételre. – Vesse szét a lábait, Felség – kérték a lovagok sorban. De hiába volt minden fáradozás, valahány pozitúra és segédeszköz, a királykisasszony depressziója csak mélyült, mélyült, orgazmusa egyre késett. A merész és nemes lovagok a hálószobából a vérpadra kullogtak. – Vessen egy pillantást grandiózus bájtagomra, Felség – kérlelte a bánat penészvirágaitól díszes királyleányt egy elképesztően nagy és elszánt lovag. – Grand piti – sóhajtotta a királyi sarj, s a lovag feje a porba hullt.
Denisa elhallgat, rám néz. Elfojtom vigyoromat. Belemeredek a tányéromba. Az ebéden nincs mit mosolyogni. Párolt ez-az, sovány hús, híjával még a legalapvetőbb fűszernek, a sónak is.
– Látom, nem dúlt fel a történet – összegzi Denisa. – Akkor hát nem cifrázom tovább. A királyleány ezer lovagot próbált fel, s végül persze eljött az ő orgazmusa.
– Kezdek nem kételkedni az amnéziádban – térek rá az ebéd minősítésére. – Az utóbbi időben szinte már tudtál főzni.
– Úgy érted, hogy most egyáltalán nem tudok? Miért vettél nőül egy ilyen tökéletlent? Mivégre?
– Másvégre, Felség – felelem.
Otthagyom a kései ebédet. Kávét főzök. Látom, hogy összevont szemöldökkel figyeli, amint az üveglombikkal tüsténkedem. Mint régebben, ezúttal is megfekszi gyomrát a látvány. Mi tagadás, a szerkezet meglehetősen ősi. Amikor készült, az emberiség még az atombombáról sem hallott. Viszont kitűnő kávét főz.
Tarzan közöttünk tekereg. Hol Denisa térdéhez támaszkodik, hol hozzám dörgölőzik simogatást kunyerálva. Nádszálkarcsú, fényes fekete teste nem sugároz semmiféle fenyegetést. Nem könnyű elképzelni erről a kutyáról, hogy kemény és kegyetlen tud lenni, ha úgy hozza sora.
– Nézlek – közli Denisa. – Most már tudom, hogy egykor valóban összetartoztunk. Minden jel erre vall. Találtam leveleket, amikből kiderül, hogy valaha Mogorvának hívtalak.
– Mennyire utáltam!
– Az lehet. De mostanában is mindent elkövetsz, hogy ez a név eszembe jusson. Igaz-e?
Kitöltöm a kávét. Denisa két kézre kulcsolja a csészét. Ábrándos tekintettel átnéz az ablaküvegen, rámered a plakáton álló pettyes gatyás, édes manökenfiúra. Elnézem a fickó kopasz fejét, és hirtelen ötletem támad: megborotválkozom. Megérintem borostáimat.
Olyan hang hallatszik, mint amikor rozsdát próbálnak eltávolítani drótkefével.
Tarzan követ a fürdőszobáig. Lefektetem a szőnyegen, az ajtót nyitva hagyom, hogy imádó pillantása melengethessen, amíg hozzákészülök a ceremóniához. Megnedvesítem az arcomat meleg vízzel. Egy-két percig pofozgatom magam, hadd puhuljon a bőr. Azután kapom a palackot a habbal.
Tarzan felsír. Tiszta tekintetű barna szeme elfelhősödik. Furcsa pózban, majdnem hason csúszva felém lendül. Amikor megközelít, villámgyorsan a levegőbe emelkedik. Belülről kapja el a csuklómat. Fogait nem mélyeszti belém, de zavart szűköléssel fogva tartja a karomat.
Elejtem a palackot. Tarzan felkapja, és elszelel vele. Leteszi a konyhaajtóban álló Denisa lába elé. Hitvesem bólint. Megsimogatja a veszett kutyát.
– Doktorálhatsz, Tarzan. Gyorsabban tanulsz, mint tíz lángész.
– Mi volt ez? – hüledezem.
– Próbáld meg még egyszer. Vedd le a dezodort – int Denisa.
Megpróbálkozom a dologgal. Amint kézbe veszem a palackot, Tarzan lekushad, felém csúszik, magasba lendül. Ismét belülre kerül, ráfog a csuklómra.
Végül újabb palackot szállít Denisa lábához. Közben némi tudathasadás kínozza, hiszen engem tart falkavezérnek. A palackot azonban tőlem is el kell vennie.
Denisa végre magyarázattal szolgál.
– Nem tetszett a reggeli hírekben, hogy a könnygázspray ellen nem véd kutya és karate. Gondoltam, ki lehetne eszelni valamit. Már egész jól haladtunk Tarzannal, amikor betoppant a Főnök. Előadta, hogy engem ér a megtiszteltetés, miszerint elfoghatom a gyermekgyilkost. Mit ad isten, az az alak is könnygázspray-vel dolgozik. Most már rábízhatod Tarzanra a lányodat.
– Nem loptad a napot – ámuldozom. – Majdnem elhittem, hogy videóztál. Létezik egyáltalán az a mesepornó?
– Gondolod, hogy kitaláltam?
– Miért ne? Hiszen a szüzességed elvesztésére irányuló kérdésre is hajmeresztő választ adtál. Megborotválkoznék – teszem hozzá boldogtalanul.
– Csukd be az ajtót – tanácsolja. Diadal fényeskedik a tekintetében. Jutalmul birkózni kezd a kutyával a szőnyegen.
Visszavonulok. Kapargatom magam a borotvakéssel, amely a kávéfőzőhöz hasonlóan ugyancsak az emberiség hajnaláról származik. Néha megcsóválom a fejem. Emiatt egy-két helyen bemetszem az arcbőrömet.
Megéri, hiszen közben rádöbbenek: Denisa él, működik. Elméjét fogva tartják a megoldásra váró problémák. Gondol Ella biztonságára. Zsaru maradt.
Baj lehet az idegeimmel, mert amikor megszólal a csengő, újabb metszést ejtek a bőrömön.

 

 

Lacót találom a nappaliban. Nem ül, nem áll, láthatóan feldúlt. Bűzös füstkígyókat bocsát ki Caporaljából. Közel kétméteres magassága, mértékkel izmos alakja csaknem betölti a helyiséget. Fényes, szőkésbarna haja a homlokába hullik, eltakarja a fülét, hullámokat vet a gallérja fölött. Szürkéskék szemét félig elfedi a kissé kinyúlt szemhéj. Arca nemrég borotvált, máris aranylik a szőrzettől.
– Helló, Daniel – biccent, amikor belépek. – Elvinném a kolléganőmet. Kölcsönadod egy estére? Van egy árva hamutartó ezen a kéjtanyán?
Elébe teszek egyet. Enerváltan belenéz, aztán félrelöki.
– Túl tiszta. Mélyen megbántódna a szépérzékem, ha belerondítanék.
Denisa felpattan a kanapéról. Láthatóan kitörésre készül. Elrohan a nappali túlsó végébe, a hóna alá kap egy üveget, két poharat. Visszafelé futtában villámlani kezd.
– Laco, ülj rá a vesédre. Ne meredezz fölöttem, mert hányingert kapok nyomasztó magasságodtól. Hozzám jöttél? Akkor tőlem kérj kimenőt. Rendben? A szépérzékedről pedig egy hangot se, nem lehet annak, aki ilyen okádék cigarettát szív. Nos?
Gint tölt. Mellőzi a hígítást. Kiüríti a poharát, visszarogy a kanapéra. Úgy tesz, mintha ott sem lennék. Leereszkedem a fotelba.
Laco elvigyorodik és leül. Belenyal az italba, elfintorodik. Azután felkel. Vállat von.
– Ne haragudj, Den. Képtelen vagyok ülve maradni. A dolog sürgős, mivel telihold van.
– Telihold? – Denisa kibámul a fejem fölött az alkonyi égboltra, a szembeni háztető kopottas cserepeire. – Várj csak. Telihold. Rémlik valami. Valamikor láttam egy spanyol filmet, amiben milliónyi Don Juan rohangált, és az volt a dilijük, hogy ilyenkor szeretnek bujálkodni az asszonyok. Ez valami kollektív szexuális ajzószer. Mármint a telihold.
Laco legyezget cigarettát tartó kezével. – Szót kérek. Majdnem beletrafáltál, de csak majdnem. Van egy szatírunk.
– Aztán? – veti közbe Denisa. – Mi közünk hozzá?
– Az egyik áldozata meghalt. Pár órával a légyott után. Nem élte túl a sérüléseit.
– Értem. Folytasd.
– Köszönöm. A fickó rendőrigazolványt mutat fel, így csalja kocsijába a kiszemelt prédát. Elfurikázik egy kihalt helyre, azután ráugrik a nőre. Az irat támpontot jelentett. Azon tököltünk, melyik aranyos kollega hagyta el. A nők többnyire csak rámeredtek az igazolványra, nem betűzték ki. Az utolsó áldozat azonban kukacolt egy keveset, megjegyezte az adatokat. Ennek már négy hete. Előkaptuk a kollégát. Szegény ártatlan lélek totál kiborult. A szembesítés negatív volt, de nem is hittük komolyan, hogy a szatír valódi rendőr. Felhívást tettünk közzé a sajtóban. Ilyen és ilyen nevű zsaruval nem elmenni autózni. Az igazi meg hülyét kapott, rágódni kezdett.
– Naná – szúrja közbe Denisa.
Laco homlokráncolva erőlködik, hogy összeszedje a gondolatait. – A szatír négyhetenként dolgozik, holdtöltekor. Eleinte csak pofozta a nőket, később fojtogatni kezdett. Ujjlenyomatot nem hagyott, mivel a kocsiban kesztyűt húzott, s azt csak az aktus közben rántotta le a kezéről a fogaival, ott is hagyta mindvégig a szájában. Mostanáig csak a váladékához volt szerencsénk. Mintát vettünk belőle minden alkalommal.
– Nehogy ebből a genetikai anyagból állítsa elő az utókor a huszadik századi ember mását – sóhajtja Denisa.
– Ne vicceskedj, jó? Szóval az igazolvány és a váladék biztossá tette, hogy egyazon tagról van szó. A kolléga néhány nap leforgása alatt emberi ronccsá törődött, még a felesége is bizalmatlanul méregette, mert mit lehet tudni, hátha az ő derék ura éjjelente megvész és szatírkodni rohan. Szegény fickó gyötrődött, merengett, hogy hát miért pont az ő neve szerepel a hamis igazolványban? Aztán merészet gondoltunk. Mi van akkor, ha a névazonosság a korábbi feltevésünkkel ellentétben egyáltalán nem véletlen? Ha a szatír direkt választotta? Esetleg valami régi ügy miatti bosszúból? Beteg tréfa lenne. Végre a kolléga kiötölte, hogy jó pár évvel ezelőtt elkapott egy tagot, aki a kocsijában dulakodott egy vonyító csajjal. Később persze kénytelen volt elengedni a fickót, mert a nő visszavonta a vallomását, és azt bizonygatta, szó nem volt erőszakról, az a pálya, hogy ők ilyen pikáns stílusban szeretik csinálni. Mit volt mit tenni? Akkor a tag röhögve elsétált. Lehet, hogy az agyába véste a kellemetlen zsaru nevét? Elindultunk ezen a szikár nyomon. A tag azóta ötször váltotta lakását, munkahelyét. Végre a nyomára akadtunk Kiderítettük, melyik a kedvenc szórakozóhelye. Minden este egy lebujban ül, holdtöltekor nyilván onnan indul bevetésre. Meg kéne fogni akció közben. Nem tuti, hogy bejön, de miért ne próbálhatnánk meg? Beülsz a kocsmába, kiböketed vele magad. Ha el akar vinni kihallgatásra, beszállsz a kocsijába.
– Apropó, kocsi – lélegzik mélyet Denisa.
Laco leinti: – Gondoltunk rá, hogy a kocsi nyomra vezethet. Ahány nőt fogott, annyi autóval vitte el őket a zöldbe. Gondolom, készül a bevetésre. Kocsit lop, nőt szerez. Hadd folytassam. Ha az akció kezdetét veszi, a nyomotokba eredek. Ott leszek a karpereccel, mielőtt még a fickó rád ugorhatna. Nos?
Denisa átnéz a vállam fölött. Újabb adag gint önt magába.
– Bemelegítőnek nem rossz – mondja kifulladtan. – Holnap filmet forgatunk ugyane műfajban. Indulhatunk.
Bár kedvem lenne akadékoskodni, nem teszem. Laco időnként éppúgy eldobja az agyát, mint Denisa. Beleszerelmesednek ragyogónak ítélt őrültségeikbe, azután már mennek is, neki a betonkerítésnek.
– Veled tarthatnék? – kérdezem. Laco befejezi az újabb cigarettára gyújtás ceremóniáját, azután széles vigyort csillant rám.
– Hát persze – mondja nagyvonalúan.
Denisát nem kérdezzük. Mire átöltözöm, megérkezik Ella az iskolából. Szótlanul nézi készülődésünket, majd vállat von, fogja Tarzant és sétára indul. A szomszéd lakás felől hallható ajtócsapkodásból ítélve Martin is vele tart. Ez a tény némi megnyugvással tölt el. Remélhetőleg együtt lesznek egész este, s talán a vacsoráról sem feledkeznek meg.

 

 

Útra kelünk. Denisa előttünk hajszolja szakadozott kocsiját. Ha már ott tülekedünk mögötte, mindjárt némi autóversenyzéssel is megpróbálkozik. Laco szitkokat mormol a fogai között tartott Caporal mellett. Többen Cowboynak szólítják, s ehhez méltón vezetési stílusa rodeóra jellemző. Gondosan, feltűnően beszíjazom magam, kitámasztom a lábamat.
– Hoztál stukkert? – kérdezi két támadó kocsi között átslisszolófélben, fél lábbal a sírban.
– Nem.
– Nem tréfál az ipse. Legutóbb eltörte az áldozata karját, lábát. Elvette az ékszereit, pénzét. Mostanra teljesen elállatiasodott. Remélem, megfogjuk. Valószínűleg kicsontozom.
Ránézek az arcélére. Valódi szépfiú, az enervált fajtából. Bomolnak érte a nők. Ő pedig minden rajongójába beleszeret. Lelke kiterebélyesedik. Azután jön egy szélroham, kitépdesi a szerelem virágait, sivataggá változtatja a tájat. És kezdődik minden elölről.
– Egy hete majdnem azt hittük, hogy megvan – meséli vigyorogva, a soron következő cigarettával a szájában. – Bement egy tag a postára, kért egy űrlapot, kitöltötte, majd a tisztviselőnő kezébe adta. A nő olvasni kezdte, aztán sikításban tört ki, megnyomta a riasztócsengőt, földhöz verdeste magát. Csúnya kavalkád lett a buliból, lincshangulat kerekedett. Férfiak és nők egyaránt irultak-pirultak a mosdatlan szöveg olvastán. Kiderült, hogy a szöveget nem a tag írta. Amikor az űrlap kitöltéséhez fogott volna, ráébredt, hogy otthon felejtette a kontaktlencséit. Megkért egy fickót, s az ki is töltötte a papirost, persze a maga módján, aztán dolgavégezetten elszelelt. Pedig akkor egy pillanatig úgy nézett ki, hogy a mi beteg ipsénk akasztotta horogra magát. Van ilyen. Amikor már nem bírják elviselni, hogy az istennek se érjük utol őket, némelyik úgy intézi, hogy lebukjon.
– Én is tanultam a szakszót – morgom. – Társadalmi öngyilkosságot követnek el.
– Ja. De ez nem az volt. Csak valami befülledt agyú mókamester ragadta meg a kínálkozó ziccert. – Ezzel elhallgat, eltűnődik egy percig.
Letekerem az ablakot. A Caporal-füst kilendül, betódul helyette a kipufogók ragacsos köde.
– Daniel, te el tudnál venni okos nőt? – kérdezi Laco.
– Legalább egynek legyen esze a családban – felelem.
– Behálóztak – vallja be Laco. Ha utánaszámolnék, kijönne, hogy ezredszer hallok tőle hasonló hangulatú bizalmas vallomást. Ma este megértőbben fogadom, mint valaha. Engem is behálóztak, nem tegnap.
Két éve lehet. A lépesméz szerepére kirendelt Denisa nyomában járva szatírra vadásztunk (akkor is). Amnéziára semmiképp nem panaszkodhatom, ellep annak az estének az emléke, ízei. Még a szúnyogcsípések helye is égni kezd a vállamon. Öklöm megsajdul, akárcsak akkor, amikor letéptem a szatírt Denisáról, és elláttam a baját. Azon az éjszakán érett meg bennem a gondolat: ez az a nő, akire a magamfajtának szüksége van.
Laco majdnem nekiront a kereszteződésen átdöngető kamionnak. A kocsi orrát az utolsó milliméter választja el a monstrumtól, mire megállunk végre. Némi könnyed átkozódás után megint Denisa nyomába eredünk. Amint beérjük, finoman meglökjük a lökhárítóját, majd lemaradunk kissé.
Laco elvigyorodik, állával előreint. – Most legalább megszabadultál tőle. Tényleg totál elfelejtett, láttam a saját szememmel. Hagytad volna a kórházban. Ott aztán gubbaszthatna az ágy sarkában, maga elé motyogva. Tudod mit? Nézz friss hús után.
– Figyelj ide, Cowboy. Beavatott leszel. Épp az imént tettem fogadalmat. Ha valaki még egyszer szórakoztatni próbál ezzel a témával, netán valami bombázóval akar összehozni, csúfosan ráfizet. Keresztüllövöm a tökeit.
– Ne vicceskedj – morogja vigyorogva. – Ma este tálcán nyújtok neked két golyót, felfűzheted őket a nyakadba. Mellesleg, ha már témánál vagyunk, óva intelek az új csajtól, Debrától. Próbálkoztam nála, elvégre feladta a labdát. De amint az ágy széléig fajult a dolog, a korábbi buja démon, aki napot nem hagyott ki, hogy minimum kétszer combon ne fogjon, rögvest nagyon szolid és szűzies lett. Amikor semmiképp sem akart kötélnek állni, letöröltem a homlokomról a kínverítéket, és azt mondtam neki: megállj, kitolok veled, megleplek egy uborkagyaluval. Előbb-utóbb rám fanyalodsz. Azóta hűvös a viszonyunk, mint az Antarktisz.
Ekkor a motor hörren kettőt és leáll. Némi köszörülés után indul újra. Lépésben vánszorgunk. Fulladozom. Nem értem, miért áradnak a nagyvárosokba az emberek, verik fel az ingatlan- és lakásárakat, hozzák bűzös kocsijaikat. Nem értem, mi ez a lemmingtempó. Úton a nagy, kollektív öngyilkosság felé, tömegbe verődve.
Az elaggott Peugeot lefullad még néhányszor, mire a találkahelyhez vonszolja magát. Olajfoltos aszfalton lépkedünk a parkolótól a lebujig. Odabenn mérföldes bárpult keríti el a helyiség egyik falát, jókora kávéfőzőgép áll rajta. Körös-körül apró kerekasztalok, fémvázas, merev hátú székek sorakoznak.
Denisa a bárpult közelében foglalt helyet. Melegszendvicset harapdál, és ezzel mindent elmond a dicstelen ebédről. Lehajt egy vodkás juice-t, érzésem szerint csak az elsőt. Ha rajtam múlna, megóvnám az ivástól, de mivel megfogadtam, hogy nem szólok bele, hát nem szólok bele.
Letelepszünk a közeli sarokban. Készenlétben tartjuk a rádiókészülékhez csatlakozó füldugót. A mikrofon Denisa kebelén rejtőzik, beépítve egy brossba. Ha eljön a perc, Laco és én úgy fogunk festeni, mint két jobb sorsra érdemes nagyothalló férfiú. A rádiónak csupán egy a hibája: mindössze kétszáz méter a hatósugara. Ha ennél távolabb kerülnénk egymástól, süketek lennénk, mint egy sereg döglött fóka.
Kávét kérünk. Szemlélődünk, beszélgetünk. Laco képtelen levenni a szemét az ajtóról. Egy-egy ilyen vadászat kicseréli az idegeit. Valósággal újjászületik. Merő tettvágy, elfojtott izgalom. Ha az emberünket valóban a holdtölte őrjíti meg, akkor talán sikerrel járunk. Miért ne?
Denisa ingerlőbb már nem is lehetne. Tű a cipősarka, áramvonalas a lábszára, szoknyája leheletnyi, selyemblúzán fények hokiznak, barna bőrű nyaka elővillan. Úgy tartja magát, mintha álruhás hercegi sarj lenne, ki csak betévedt erre a kopott, snassz helyre. Tekintete visszautasító, bárkire nézzen is. Ettől a megsemmisítő pillantástól a legmértékletesebb pasasok is vérszemet kapnának.
A mi emberünk akkor érkezik, amikor már kezdjük elunni magunkat. Laco a karomba vájja körmeit. Ránézek a bárszékre telepedő huszonhét év körüli fickóra. Szőke haját feltehetően vizes fésűvel választotta el, sötét szemöldöke félköríves, fekete szeme hatalmas, kissé könnyben ázó. Orra finom, szája enyhén legörbülő, álla csipetnyi. Mivel az esték hűvösek, műbőr dzsekit visel, alatta hasig kigombolt fekete inget, elefántkord nadrágot. Vászoncipőjéből kivillan a kockás flanelbélés. Látszik a fickón, hogy eddigi életét nem annyira könyvtárak áhítatos csendjében, inkább az ilyenfajta lebujok mormolásában töltötte. Körmei hosszúra nőttek, a gyakori súrolástól fényüket vesztették, elszürkültek.
Denisa újságot olvas. Néha felpillant, végigméri a körülötte mozgolódó földi halandókat. Tenyérbemászó a tekintete. Vérlázító a megvető pillantás, amellyel megajándékozza a bőrkabátos fickót. Denisa provokációs készsége világszám. Ebben őstehetség, mi több, zseni. Egy-két gesztus, néhány szemvillanás, pár odavetett, maró hatású mondat – és mindenkiből kihozza azt, amit akar.
A tag gondolkodóba esik. Loppal végigmustrálja a nőt, lentről föl, majd fordítva. Azután leárasztja torkán az italt, lepattan a bárszékről és rugalmas léptekkel az asztalához vitorlázik. Akár egy kopottas isten.
Denisa lebiggyeszti a száját, amikor a tag megáll fölötte.
Belenéz az orra alá dugott igazolványba.
Felhajtom a galléromat, hogy ne látszódjék „nagyothalló készülékem”. Zsebre vágom izzadó kezemet. Ez már nem tréfa.
– Megbocsát? – kérdezi a pasas. Kissé hadaró a beszéde, mintha papírról olvasná fel szavait. – Hasonlít valakire, mégpedig egy női bűnözőre. Éppen a szembesítésre indultam, csak betértem ide egy italra. Kell néha egy korty lazítás. Tudja, a zsaruk élete tele van feszültséggel.
– Menjen el egy masszázsszalonba – javasolja Denisa. Hátradől a széken.
– Látott már szembesítést? Biztosan jár moziba. Felsorakoztatunk egy sereg embert. A tanúk üvegfal mögött ülnek, ki kell választaniuk azt a személyt, akit a tetthelyen láttak. Maga annyira emlékeztet, a gyanúsítottunkra, hogy eszembe jutott: miért ne állhatna be a sorba? Mit szólna hozzá?
– Nem gerjedtem be.
A fickó elteszi rendőrigazolványát. Összehúzza mellkasán a dzsekit, és ravasz mosollyal előrehajol. – Nem sok idejét rabolnám el. Legfeljebb fél, háromnegyed óráról lenne szó. Ebben az unalmas életben kell néha egy kis kaland. Ez nem mindennapi szórakozásnak ígérkezik.
– Miből gondolja, hogy engem éppen ez szórakoztat?
– Ott lesz a sajtó is – dobja be a fickó a legfőbb csalit. – Nem lehetetlen, hogy lefotózzák magát. Címlapra kerülhet. Ki tudja? Talán egy hónap sem kell, és fotómodell lesz magából.
– Gondolja? – mereng Denisa. Előhúz egy cigarettát. Nagyasszonyi tartással fogadja el a fickó nyújtotta lángot.
Laco rátenyerel a combomra, gondolván, hogy az asztal alatt rejtve marad ujjongása. Megvan a fickó, belesétált a csapdába!
– Nem én leszek az új fiúd – közlöm, kezét félretolva.
– Daniel, ez szuper! Ez csúcs!
Osztozzak örömében? Az ő szatírja mégiscsak az én nőmet viszi a sötét éjszakába. Az sem vigasz, hogy Denisának nem ez az első ilyetén kirándulása.
Megvárjuk, míg az újsütetű pár kivonul a lebujból, majd pénzt dobunk az asztalra, és utánuk eredünk. Behuppanunk az agg Peugeot-ba. Kifújjuk magunkat, megpróbálunk áthangolódni a feladat következő részére. Füldugóink csendet szitálnak, majd távoli, halk neszek szűrődnek felénk. Motor indul, ajtó csapódik.
Opel Corsa kanyarodik ki a parkolóból. Leolvasom a rendszámát. Laco némi ideges tapogatózás után indításra kész állapotba kerül.
Denisa hangja hallatszik. – Miért húz kesztyűt a vezetéshez?
– Izzad a tenyerem a kormányon.
– Meg persze menőbb is így.
– Imponálni akarok magának. Minden zsaru rohadtul magányos. Tudta?
– Ne fárassza magát – fanyalog Denisa. Látni vélem mosolyát, a gunyoros lángocskát a szemében. Bizonyára élvezi a fonák helyzetet. Éppen neki tart előadást a fickó a zsaruéletről. Mindketten jól érezhetik magukat a szerepükben.
– Mi a foglalkozása? – kérdezi a tag.
– Tenyérből és kávézaccból jövendölök. Mutassa a kezét, megmondom, milyen jövő vár magára.
Laco felhörren a szöveg hallatán. A kocsi motorjától nem telik ennél több. Rekedtes köhécselést présel ki magából, a kaszni olykor meg-megrándul, de béna marad. Itt jön rá a végelgyengülés, amikor Denisával elszelelni készül az emberállat.
Igen, a Peugeot kiadja a lelkét. Az ilyesmi talán nem túl gyakori statisztikailag, de a pech nevű istencsapás törvényszerűségeinek maradéktalanul megfelel.
Teljesen érthető módon eszeveszett izgalom hatalmasodik el rajtunk, annál is inkább, mert az ifjú pár szövegelését egyre távolabbról halljuk.
Azután már csak a süket csend dobol a füldugókban.
Kilököm az ajtót. Laco utánam veti magát. Futásnak eredünk. Megkerüljük a sötét hátú épületet. Kirohanunk az útra.
Taxi közeledik. Úgy mászik az estében, mintha hóakadályok tornyosulnának előtte. Elébe sietünk.
Feltépem a sofőr melletti ajtót. Bevillantom az igazolványomat. Feltehetően nagyobb ovációt váltana ki, ha a köldökömet mutogatnám.
Rövidre nyírt hajú, harmincas nő ül a volán mögött. Szájában rágógumi, szemében méla undor.
– Tudja, mit tegyen ezzel az igazolvánnyal? – kérdezi, s rögtön ellát egy tanáccsal. – Vágja fel csíkokra, hogy jobban beleférjen a seggébe.
Rávigyorgok a bájos hölgyre. – Ugorjon át a másik oldalra – javaslom szigorúan.
Laco felrántja a hátsó ajtót, és bepattan a kocsiba. Jelenléte hatásos. A nő átemeli a fenekét a jobb oldali ülésre. Közben kotorászni próbál a szék alatt.
Laco megfogja a karját. Finoman, de nem minden izgalom nélkül. Gázt adok.
A nő vonakodik. Szeretné kiszabadítani magát. Laco a másik kezét is előhúzza. Simogat vele. Hangja is esdeklő.
– Esküszöm magának, hogy tényleg zsaruk vagyunk. Gondolom, hallott a tagról, aki rendőrigazolvánnyal csalja tőrbe a nőket. Pár perccel ezelőtt azzal a fickóval ment el a kolléganőnk. Lerohadt a kocsim, nem tudunk utánuk sietni. Könyörgök, higgyen nekem. Segítenie kell. Kapja fel a mikrofonját, és beszéljen a taxis társaival. Egy Opel Corsát kellene megtalálnunk.
Míg Laco lélegzetvételnyi szünetet tart, elmormolom a kocsi rendszámát. A nő dühödten rágni kezdi a gumit, amelyről néhány percre megfeledkezett.
A taxi mászik előre a forgalomban, vaktában. A nő méreget bennünket. Laco elengedi.
– Csináljon valamit – mondom. – Hogy hívják?
Elkapja a mikrofont. Ajka elé emeli, rám villan a tekintete, majd kinéz az útra. – Srácok, itt Sandy. Két kopó ugrott be a kocsimba. Azt mondják, szar van a palacsintában. A Prometheus utcában vagyunk, útban a Viola-híd felé. Erretájt keresünk egy Opel Corsát. Fehér színű, vadiúj, rendszáma LN 8673. Ha meglátjátok valahol, szóljatok.
– Biztos, hogy kopók? – sistergi egy érdes hang.
– Amilyen hülyék – feleli Sandy. – Lerohadt a gördeszkájuk, éppen akkor, amikor a kolléganőjüket átengedték egy szenya alaknak.
– Mifélének? – érdeklődik egy másik hang, meglehetősen közelről.
– A szatírnak, aki hamis rendőrigazolvánnyal kószál éjjelente. Jól mondom? – A nő rám néz.
Bólintok. Felhajtok a kivilágított hídra. A folyó alattunk hömpölyög. Sötét hátát fel-felcsillantják a lámpafények, akár egy kihűlt acéltömeget.
– Nem marhulsz? – kérdezi egy érdes hang.
– Szoktam? Jó lenne, ha megsarkantyúznátok a járgányaitokat. Remélem, nem annak a szenyának drukkoltok.
– Ez tényleg Sandy – állapítja meg valaki.
– Itt vagyok a híd túlfelén. Sehol egy Corsa. Merre mehetett?
Laco előrehajol az ülés fölött, már-már ráborul Sandy vállára, hogy a mikrofon közelébe kerüljön. – A fickó szereti a kihalt parkokat, vasúti töltések környékét.
– Csupa bokor a vidék. Aztán mivel ügyködik a szatír?
Sandy mély hangon felnevet. – Itt van a nyelvemen.
– De nem mondod.
– Volt leányszobám, habos kakaó reggelente. A nörszöm felmondott, ha trágár szavakat használtam.
– Megfordulhatott nálatok vagy ezer nörsz – morogja egy sötét hang az éterben.
A fülemben ülő hangszóróban továbbra is csak a csend lüktet. A külváros felé gurul a kocsi. Nyomorultul érzem magam, mint az a légy, amelynek kitépdesték a szárnyait, és a lábai kerültek sorra. Denisa rájöhetett már, hogy elveszítettük. Valószínűleg alábbhagyott a jókedve. Talán éppen a saját tenyeréből próbálja kiolvasni a jövendőt. Nyilván lidércfénnyel izzik balsors című kézvonala. Ha van ilyen.
Hangok ömlenek a rádióból. Sokat megélt férfiak felelgetnek egymásnak.
– Itt vagyok a Kazángyárnál, a vasúti töltés mögött – közli egy álmos bariton. – Nem látok mozgást, pedig ez az eszményi hely a szerelmi tébolyhoz.
– Ki beszél itt szerelemről? – méltatlankodik Sandy.
– Az is hülye, aki azt a szerencsétlen nőt beeresztette a Corsába. Bezárnám valamelyik fegyintézetbe, lángoló szemű buzik közé. Megérdemelné.
– Mit csinálsz ott? – kérdezi Sandy.
– Elárulom. Beálltam két bokor közé és eloltottam a lámpákat, hogy szunyjak egyet. Tegnap egész éjjel nyeregben voltam, ma délben meg feljött végre az új nőm. Ki vagyok facsarva.
– Látom a Corsát – lihegi egy izgatott hang. – A töltés felé tart. Nyisd ki a csipádat, Rómeó.
– Figyelek. Sehol semmi, csak a fekete éjszaka.
A gázra lépek. Sandy kalauzol. Átgázolunk árkon-bokron, hogy lerövidítsük az utat a Kazángyár felé.
– Bekanyarodott egy kocsi a földútra – tudósít az iménti hang, a fásult Rómeóé. – Lekapcsolta a reflektorát. Nem látom a rendszámot. Fehér Opel. Ez lenne az?
– Nem fog észrevenni?
– Lekushadtam az ülésen. A kocsim két bokor mögött lapít. Az ellenőrök sem szokták kiszúrni.
– Most mi van? – kérdezi másvalaki.
– Mi lenne? Közeleg az Opel. Mit izgulsz? A kopók milyen messze vannak?
– Még legalább négy-öt perc, amíg odaérünk – sóhajtja Sandy. A hamutartóba dobja rágógumiját.
– Elővegyem a gázpisztolyt? – kérdezi Rómeó lelkesedés nélkül.
– Ne még – nyögi Laco. – Csak meséljen, mi a helyzet. A kolléganőnk nem teljesen gyámoltalan. – Maga sem hiszi, amit mond. Megütögeti a vállamat. – Azt akarod, hogy megerőszakolja? Nincs kedved a gázra lépni?
Mintha nem azt tenném. Talpam zsibbad. Szétfolynak az ostorlámpák fény körei. Két motoros rendőr lódul utánunk. Szirénájuk a torkát köszörüli, majd élesen felvijjog. A magas hang hasogatja az agyamat.
– Megállt a Corsa – közli Rómeó. Szavát alig érteni a vijjogásban. – Ketten ülnek benne. A vezető körbenézeget. Nem vett észre. Iszonyú sötétség van. Úgy nézem, mindjárt elkezdődik a bumszi-bumszi.
– Rosszul vagyok – nyöszörgi Sandy. Hősiesen hozzáteszi: – Forduljon balra. Rázós lesz, de ne törődjön a kocsival. Van fegyver a kolléganőjüknél?
– Nincs.
– Maguk megbolondultak.
– Nincs kizárva – ismerem el. Gyomrom összehúzódik és reszket, mint egy didergő állat.
Laco letekeri a hátsó ablakot, és a mellé húzódó motoros rendőrrel ordítozik. Persze, nem értik egymást. A cowboy felmutatja igazolványát, a szél megkísérli kitépni a kezéből. A rendőr gondolkodóba esik, azután beleszól a sisakrádióba. Elhallgat a szirénaszó. A két motor felzárkózik mögénk.
– Díszkíséret a királynőnek – örvendezik Sandy.
– Kezdetét vette – tájékoztat Rómeó unottan. – A nő megpróbál kiszállni a kocsiból. Az ipse nem hagyja. Huzakodnak. Volt már néhány pofon oda-vissza. Ne vegyem elő a gázpisztolyt?
– Itt vagyok a töltés másik oldalán. Mit csináljak? – érdeklődik egy friss hang.
– Énekeld el az Ave Mariát – morogja Rómeó. – Itt rögtön nyélbeütik a nászt.
Magam elé húzom Sandy öklét a mikrofonnal. – Erről a humorról még beszélgetünk.
– Miért? Nem humor? Nem mondtam, hogy aranyló, de mégiscsak humor. Magára is rájönne, ha látná, mi folyik a Corsában.
– Mit látsz? – kiáltja Sandy.
– Egy baromi pofont. Kinyílt a jobb oldali ajtó. Srácok, ez a nő nem rossz. Olyan a lába, mint egy gazellának. – Kis szünet után sziszegve folytatja: – Legalább olyan törékeny is. Tűsarkú cipőben nem lehet ingoványon járni. Elbotlott a csaj, ledőlt a sárba. Tuti, hogy eltört a lába. Mindegyik.
Rómeó szórakozik. Társai átkozzák. Laco szorosan markolja a vállamat, másik keze Sandy karján. Földúton rázkódik a kocsi. Belesüllyedünk egy pocsolyába. Sarat dagasztanak az abroncsok, beterítik vele a motorosokat. Végre kilódulunk a gödörből, de van helyette másik. Mélyebb, nedvesebb. Csúszkálnak a gumik, a reflektorok fel-felvágnak a fekete égboltra. Sehol egy csillag. A telihold felhőt borított a fél arcára. Úgy fest, mint Humprey Bogart a kalapjában.
– Ezért a nőért ettétek a kefét? – halljuk Rómeó fanyalgását. – Szerintem szórakozik. A fickó el akar szaladni, ő meg nem hagyja. Biztos, hogy nem fordított a helyzet? Úgy nézem, itt az ipse lesz az áldozat.
– Barom – közli valaki rezignáltan.
Kevésbé izzadok. Így is, úgy is, hozzáragadt a hátam az inghez, az ing a kabáthoz. Sós dunsztban ülök.
– Oltári – nevet Rómeó, jóval élénkebben, mint korábban. – Az ipse el akart futni, a csaj elkapta a grabancát, és mintha egy zsúrcipó lenne, felhányta a tagot a csomagtartó fedélre. Hát ez nem igaz. Kiszállok. Odamegyek, hogy jobban lássak. Innen csak szimpla árnyjáték ez a jó kis cirkusz.
– Mi van? – sikoltja Sandy.
– A hapi kiterítve fekszik a csomagtartón, mint Jézus a keresztfán. A csaj pedig feltette a lábát a hasára. Öregem, körömcipőben. Ez világszám. Van valakinél fényképezőgép, vaku?
– Isteni – mondja Sandy.
Mi is látjuk már. Az ellenkező irányból két kocsi érkezik, motoros díszkíséretünk nyomában közeledik a harmadik taxi. Reflektorfények gyulladnak egy bozótos mögött, nyilván Rómeó világítja meg a porondot.
A bőrdzsekis fickó nem mer mozdulni. Denisa cipősarka kényes ponton tartja fogva.
Leállítom a motort. Tenyeremet a nadrágomba törlöm. Sandy megkönnyebbülten a nyakamba borul. Megölelgetem. Szükségünk van a vigasztalásra.
Laco stukkerral a kézben odarohan a fickóhoz. A motoros rendőrök ugyanezt teszik. Roppant harcias látványt nyújtanak. Denisa félrerúgja a foglyát. Szembefordul a kocsikkal, az elősereglő emberekkel. Blúza hasadozottnak látszik. Nincs rajta a bross. Elveszhetett csata közben.
Eltolom Sandyt. Kilépek az alig szikkadozó sárba.
– Mi ez a nagy sietség? – kérdezi Denisa. Sárlé folydogál róla. Tegnap éjjel esett. Errefelé nincsenek csatornák, hogy elnyeljék a vizet.
Denisa lerántja a fickót a csomagtartóról. Átkutatja a zsebeit, majd a továbbra is talpig fegyverben álló Laco lába elé hajigál hamis igazolványt, borotvakést, pisztolyt, autóskesztyűt, kézibilincset. A fickó zsebei feneketlennek ígérkeznek.
Lehajolok. Belenézek az igazolványba. Ez az.
Denisa a cipője orrával felszedi a földről a bilincset. Rábiggyeszti a fickó csuklójára. A nyitott ajtóval álló taxikban sercegnek a rádiókészülékek. Izgatott hangok tudakolják, mi történik.
Az történik, hogy a motoros rendőrök elmozdulnak merev pózukból. Elteszik fegyverüket, lekapják fejükről a sisakot. Laco is eltünteti a coltját. Aztán gyomron üti a zavarodott képű bőrdzsekis tagot. A fickó meggörnyed, térdre roskad, majd leejti a fejét. Látványos őrjöngésbe kezd a földön.
Sandy papír zsebkendőt ad Denisa kezébe. – Törölgesd le magad, mert ilyen mocskosan nem ülhetsz be a kocsimba. Velem is volt már ilyen. De annak a szenyának összejött. Ráadásul a bevételt is elvitte. Néhány hónapig nem tudtam pasira nézni. Végül persze rájöttem, hogy nem mind állat.
– Akadnak köztük kivételek – bólint Denisa. – Rendőrt kéne hívni. Vagy taxival vigyük a fogdába a fiúcskát? A magányos zsarut. Lesz „szembesítés”, jóember – fordul a lába előtt tekergőző alaktalan hústömeghez. – Csupán egyetlen nő nem jelenhet meg az azonosításon. Egy nőt már eltemettek azért, mert te pár percig jól akartad érezni magad.
Vonat dübörög el a fejünk feletti töltésen. Mire a szerelvények tovatűnnek, rendezzük sorainkat. A motoros rendőrök kísérik Rómeó taxiját Lacóstól, szatírostól. Mi mögöttük repesztünk Sandyvel.
Denisa könnyedén nekem támaszkodik. Megosztozunk a kabátomon. Már nem játszik. Belefúrja arcát az ingem kivágásába. Csupasz bőrömön érzem szempilláit, könnyei nedvességét.
Sandy hátrales ránk a tükörből.
– Szép dolog – vélekedik. – A saját nőjét dobta oda annak a szenyának?
– Csak a feleségem – legyintek könnyedén.
Egy fogsor finoman, szinte érzékien belemélyed a bőrömbe. Jobb lenne, ha inkább rám harapnál, kedvesem. Persze, egyetlen szót sem szólok. Arcizmom sem rezdül. Ha nem én ülnék itt, Denisa nem adná ki magát. Tovább alakítaná a rettenthetetlent, szerepe szerint. Régebben is én voltam az egyetlen kiválasztott, akinek szabad volt tudnia róla, hogy ő is fél, őt is átszivárogja a reszketés egy-egy meredek ügy közben. Előttem nem titkolta, talán azért, mert azt hitte, átlátok rajta, kiismerem őt. Soha nem világosítottam fel tévedéséről. Most sem teszem.
Amint valamelyest erőre kap, kicsusszan ingemből. Kihúzza magát mellettem, cigarettát kér Sandytől. Mindketten rágyújtanak, enyém a tüdőbaj. Ők baráti hangvételű beszélgetésbe kezdenek. Mi másról?, férfiakról folyik a társalgás. Ebben a témában a nők a nagymenők, ez kétségtelen. Legalább olyan szellemesek, mint én voltam, az imént, amikor hányavetin odavetettem: csak a feleségem. Ha az ember szó szerint veszi a feleséget, akkor a jelen helyzet nem igazán illik a képbe. Mindenesetre gyanítom, hogy sokan élnek a mienkhez hasonló plátói házasságban.
Miközben mézízű heteinkről ábrándozom, Sandy eljut zátonyra futott házasságainak kiértékeléséhez. Bámulok. Nem akármit éltek át az elmúlt órában, de máris túltették magukat rajta. Képtelen vagyok magyarázatot koholni a női lélek rejtelmeire.
– Az első férjem szőke volt, kék szemű és rendkívül fiatal, amikor összeházasodtunk. Minden élethelyzetre volt egy megfelelő passzusa a Bibliából. Képzelj el egy elven bibliai lexikont az ágyadban, konyhádban, társaságban, akárhol. Nála mindig ott volt csőre töltve a megfelelő idézet, amellyel rámutathatott a feleség kötelességeire, a családi élet kötelmeire. Ezzel abszolúte le tudott szerelni. Pál apostol levelei olyan érvek, melyekkel nem lehet vitatkozni.
– Ilyen fickó mellett se köpni, se nyelni nem tudnék.
– Én is csak elválni tudtam. A második férjem hat év után azzal jött nekem, hogy azért válik el tőlem és vesz feleségül egy másik nőt, mert eszeveszetten szeret engem; voltaképpen én vagyok az igazi, és ezzel a tettével csakis önmagát akarja büntetni. Egyszóval azért ejtette teherbe a szomszédasszonyt, mert engem akart megkímélni a szülés fáradalmaitól. Hát nem édes? Pasasok persze most is vannak. Jobb, ha hagyom az ismertetésüket. Csak annyit: elhatároztam, hogy egyszer egy rossz dugás után összemagázódom valamelyikkel.
– Frappáns gondolat – vélekedik Denisa.
– Tudod, az a helyzet, hogy nem lehet annyira rossz – vallja be Sandy kis töprengés után. Hosszú nyakán szinte billeg apró feje. Rövid haja égnek mered. Névjegyet nyújt át Denisának, amikor a kocsi megáll a rendőrség előtt. Nem akar pénzt elfogadni.
– A szívügyem volt a kirándulás – magyarázkodik.
– A goromba kezdetért – mondom. Kezébe erőltetem a bankjegyeket. – És köszönet.
Elmosolyodik. Homloka tenyérnyi, szemöldöke olyan szőke, hogy nem is látszik. Szeme óriási, elnyeli az utca fényeit. Ránéz Denisára: – A második férjemről csak ez a vicc jut eszembe: – Drágám! Nyertem a lottón harmincmilliót. Öltözz! – Mit vegyek fel? Frakkot? Szmokingot? Zsakettet? – Ami akarsz, csak menj már a francba!
Kilépünk a járdára. Sandy a kabátom ujja után kap. – Ide hallgasson, zsaru úr!
– Belloq – szól közbe Denisa vidáman. – Daniel Belloq, a Mogorva.
– A múlt héten kinyírták egy kollégánkat, Daniel. A kocsijában mészárolták le. Az üléstámlán keresztül döfték bele a tőrt, legalább ötvenszer. Két narkós kölyök csinálta, hogy a rabolt pénzen új bódulatot vásároljanak. Ez csak egy eset a millióból. Holnap lesz a temetés. Négykor. Holnap délután négy órakor az egész városban megkondulnak a harangok. Holnap délután mindazokért szólni fognak a harangok, akik belehaltak már a narkóba. Jusson eszébe. Gondoljon az áldozatokra.
– Fejben tartom, Sandy.

 

 

Miután a taxi elhűz, Denisa mellé lépek. Az épületet nézegeti. Ámultan áll, felszegett fejjel. Csodapalotát lát.
– Mi ez? – kérdezi.
– A munkahelyed – felelem.
– Nem emlékszem – kiált rám. – Érted? Nem emlékszem. Kifosztott vagyok, nem időutazó. Láttál már ősrégi filmet? Néhol teljesen kifakul, eltűnik a kép. Azon a helyen csak valami villódzás látható. Ilyenek az emlékeim. Ilyen villódzás ez az épület, például. Tudom, hogy közünk volt egymáshoz. Ha rád gondolok, ha nézlek, melegséget érzek, de csak a villódzást látom. Tudom, hogy volt ott valami, ami most: hiány. Azt is sejtem, hogy rendes dolgot teszel velem, derekasan viselkedsz. Rám ugorhatnál, ordíthatnál, fojtogathatnál, megpróbálhatnád belém verni, mire kell emlékeznem. Igen, tudom, mit csinálsz, Mogorva. Adsz nekünk egy lehetőséget. De vajon mire?
– Lépjünk beljebb – felelem kitérően, az épület felé intve. Csinosan festhetünk. Tőle már én is sáros lettem. Szenvedélyesen hadonászva dühöng az utca közepén. Ennél álomibb helyet képzeltem ehhez a beszélgetéshez. Odakínáltam volna a vállamat, miért ne? Régimódi fickó vagyok. Valószínűleg az idegeire fogok menni.
– Lekarmolom magam – sóhajtja. – Mi lett a régi irodaházzal?
– Lebontották. Már egy éve itt dolgozol. Úgy ismered az épületet, mint a kávézaccot, melyből jövendölni szoktál.
– Ne szórakozz, jó?! Őrület. Ilyesmi is csak velem történhetett. Meghülyülhettem volna teljesen. Észhez térhettem volna úgy is, hogy azt hiszem, ötéves gyerek vagyok. Elfelejthettem volna enni és inni. Nem. Én a legszebb éveimet vesztettem el.
– Honnan tudod?
– Rád nézek és tudom. Dereng valami. Emlékek ködfoltjai? Mintha ezer éve ismernélek. De nem ismerlek. Csupa bizonytalan érzés és hangulat. Halvány vágyak, légiesek. Ugyanígy vagyok Ellával. A kutyával. A fotókkal, amiken olyan alakok állnak mellettem, akiket mintha először látnék. Mintha az előző életemből ismerném őket. Őrület, Mogorva. Muszáj most bemennünk ide? Félek.
– Próbáljuk meg. Segítek tájékozódni.
Bólint. Belép a kapun. Félszegen köszön az őrnek, látom elbizonytalanodó léptein, hogy azt várja: megállítják, papírjait kérik, attól tart, a tétovaság kölcsönös: őt sem ismerik fel.
Csakhogy az őr rávigyorog és tovább engedi. Végigsétálunk a földszinti aulán, majd a páternoszter mellett a lépcsőre lépünk. Denisa hozzám igazítja a lépteit, azt remélve, hogy vezetni fogom. Cydre gondolok. Remélem, s nem alap nélkül, hiszen képességei varázslatosak, hogy megoldotta már Douglas Paige nyelvét, kiderítette, kitől, mitől retteg a direktor. Mintha ez lenne a bűvös határ: ha ezt a rejtvényt megoldanám, egyszersmind véget vetnék Denisa amnéziájának.
Megtorpanunk az első emeleten. A késő éjszakai óra ellenére élénk nyüzsgés hangjai szivárognak át a lengőajtón. Denisa rám pillant, azután tovább megy. Egyenruhás fickó rohan felénk a lépcsőkön. Ránk köszön, majd a kezében tartott aktacsomóval a háta mögé int.
– Siethetnétek. Laco vár.
– Lám, ez a kép ismerős. Láttál te már zsarut üres kézzel? – szövegel a nő diadallal, hiszen tudja már, hogy a másodikon kell keresnie az irodáját. A folyosón elhagyja a szerencse, senki nem botlik belé, aki útbaigazíthatná. Ezért megáll, lekapja a tűsarkú cipőt és egy verset agonizál a szőnyegen, lábát fájlalja. Szeretné, ha elunnám és előreindulnék. Türelmesen megvárom, míg ötlettára kimerül.
Ekkor meghallja Laco hangját. Csalhatatlanul eltalál a megfelelő ajtóig. Benyit. Hazaért.
Dirk Virello műbőr kabátja Donald íróasztalára vetve hever. A fickó összebilincselt kézzel kucorog egy széken. Szőke hajából tovatűnt a nyílegyenes választék, kormos szemöldöke összeborzolódott, fiús arcát néhány zúzódás színesíti, hangsúlyosabbá téve sápadtságát. Furcsállom, hogy ebben a nyálkás szerepben találkozom a fickóval, hiszen ez a típus: szőke haj és fekete szem kontrasztja, vonzza a nőket.
Laco az asztal szélén ingázza lábát, Caporal lóg szája sarkában. Úgy nézem, néhány magafeledett ütéssel megtoldotta azt, amit Virello a kocsiban és környékén Denisától kapott. Nem csodálkozom a repetán, ezeken a gátlásokon túl vagyok. Russell igazsága jut eszembe: „A félelem rokona a kegyetlenségnek.” A magunkfajtát jobbára a félelem teszi zsaruvá, a sajátja és másoké.
Virello ránéz Denisára, majd lehajtja a fejét. Kézmozdulata jelzi: megbuktam. Szomorkásan elmosolyodik. Érzésem szerint letette eddigi szerepkönyvét és fellapozta a másikat, melyet előre kidolgozott már, sejtvén, hogy előbb-utóbb elkapják.
– Azon csúsztam el, hogy Atkins nevét írattam be a hamis igazolványba, mi? Az a szemétláda emlékezett rám. Így tudtak behúzni a csőbe, mi? Soha nem próbáltam a Margerétában becsajozni. Szóval a mohóságom volt a másik buktató. Ennek a nőnek a kevélysége feledtette velem az óvatosságot. Ha ilyennel találkoztam, rám jött, hogy elkapjam. Be kellett bizonyítanom nekik, hogy gőgjük mennyire nem jelent védelmet, sőt. Egész életemben ez a típus csábított. Vonzott és taszított. Csakhogy elmebeteg dolog, amit műveltem. Nincs az a bíróság, amelyik elítélne.
– Majd meglátjuk – feleli Laco. – Denisa, énekeld jegyzőkönyvbe közös kalandotokat. Ne hagyj ki semmit.
A szólított az asztala mellett áll, kézzel írott papírlapot tart a kezében. Amikor olvasmánya végére ér, leteszi elém.
– Leveled jött, Mogorva. Rajongód szenvedélyes.
Ezzel elvonul, hogy lediktálja élményeit a gyorsírónak. Kézbe veszem Debra üzenetét, melynek címzettje „kemény combú, bolondító szemű Daniel”. Hiába minden erőfeszítés, keringésemnek nem parancsolhatok. Sarkig pirulok. Akárhonnan nézem, ez szexuális zaklatás. Virello egy pancser bizonyos nőkhöz képest.
Laco rám pillant. Fanyalgó a hangja:
– Skarlátod van, Daniel? Ne dőlj be Debrának. Említettem már, hogy furcsa nimfomániában szenved. Mindenkinek ígér mindent, de nem ad semmit.
Legyintek. Az üzenet arról szól, hogy nem fogtam mellé. A számítógép a másként feltett kérdésre meglepő módon azt felelte: igen, ismeri a halott skinhead ujjlenyomatát. Másik ügyben találkozott vele, melyben nem lehetett hasznát venni, hiszen senki, az égvilágon senki nem tartozott hozzá a nyilvántartásból. Nagy dolog. Immár egy hulla tartozik hozzá, akinek nem tudjuk a nevét, cimboráit elszalasztottuk. A kínai személyzet által összemancsolt fegyverekről nem sikerült levenni az elpucolt bőrfejűek ujjlenyomatait.
Egy héttel ezelőtt vidéki villájában megöltek egy, fegyverkereskedőt. Mégpedig (mint frissiben kiderült) a vezérkopasz pisztolyával. Az áldozat fegyvergyűjteményének elrablása volt az akció célja. A gyilkosság éjszaka történt, tanú nem volt, nyomok alig maradtak. Az ügyet a helyi rendőrség szívesen, sőt szeretettel átengedi nekünk.
Továbbá: egy hónappal ezelőtt elraboltak egy dúsgazdag áruháztulajdonost. A család mintaszerűen viselkedett. Nem értesítették a rendőrséget, kifizették a váltságdíjat. Vissza is kapták a családfőt. Holtan, saját kocsija csomagtartójában, műanyag zsákba gyömöszölve. A zsákról levett ujjlenyomat ugyancsak a vezérkopaszé, a holttestből kiemelt golyó az ő fegyveréből származott.
Debra odakörmölte a lap aljára: a fegyverkereskedő zsidó volt, az áruháztulajdonos fekete. Ez érdekes lehet, ha skinheadekről van szó.
Valóban érdekes. Még érdekesebb, hogy miután a halott vezérkopasz ujjlenyomata összefüggésbe hozta egymással a gyilkosságokat, továbbá felmerült az újfasiszta szervezkedés gyanúja, Patrick Wyne akciócsoportja nyerte meg az ügyet. Eszembe jut a reggel hallott eset: a szeméthajó néger matrózainak csetepatéja a bőrfejűekkel.
Elzsibbadok. Úgy fest, nem sokáig őrködhetek Denisa fölött. Egy illegális fegyveres szervezet létrejötte bír akkora jelentőséggel, hogy Wyne nyakig belemerítsen a nyomozásba.
Debra információi meglehetősen szűkszavúak. Reggelre ígéri a részletes anyagot. Bőségesen elhalmoz további ígéretekkel, ezek azonban más természetűek. Így aztán időről időre skarlátot kapok a levelétől.
Denisa olykor rám pillant. Megpróbálok olvasni a vonásairól, melyekről az a hír járja, hogy nyitott könyvvé teszik az arcát. Csakhogy ez nem igaz. Mimikája olyannyira szószátyár, mint a hamis politikusok. Nem is mond el semmi különöset. Az átejtést szolgálja, többnyire.
Otthagyom a zsúfolt szobát. Elballagok a számítógépterembe. Szürke arcú, fáradt technikus siet a segítségemre. Szert teszek néhány újfasiszta gyülekezet nevére, címére.
Kedvem lenne egy pohár whiskyhez. Úgy érzem magam, mint akit bezártak egy páternoszterbe, köröket róni az idők végezetéig. Eszembe jut még néhány meghitt hasonlat a mókuskeréktől a körhintáig. Ennek sosem lesz vége. Holnap délután az egész emberiségért kondulnak meg a harangok. Valamennyien áldozatok vagyunk. Virello, a skinhead, a fegyverkereskedő – és a többi ötmilliárd, akik felsorolásától eltekintek, mind súlyos kórnak estünk áldozatul. Mi egyéb a narkománia, ha nem a társadalom betegségének tünete? Mi egyéb a téboly, a kegyetlenség, a fanatizmus? Mi más a gazdagság és a szegénység, ha nem a hibás működés jele?
Felkelek. Visszasétálok az irodába. Virello sokatmondó vigyorral gyilkos Caporált pöfékel. Amikor Denisa ellép mellette, felkapja összebilincselt kezét, és végigsimítja a fenekét.
Denisa megfordul. Nem rendez jelenetet, nem az ő stílusa lenne. Elmosolyodik. – Ez bizony jó ötlet volt – közli. – Az elkövetkező harminc évben lesz mire emlékezned a sitten.
Virello mosolya megélesedik. Félrehajtja a fejét.
– Három hét, én mondom. Három hét múlva kijövök, legfeljebb lesz egy diliflepnim. Hozzád visz majd az első utam. Nem maradok adósod.
– Erre az esetre nem biztatlak semmi jóval – feleli Denisa. – Lesz nálam szerszám. Segítségével egy életre megszabadítalak a betegsegédtől. – Ekkor elkomorul. Lacóra mered. – Hol a szakszervezetis? Tele van a hócipőm, idén már a századik. Üdvös lenne, ha belátnák, hogy a hócipő munkaruha és gondoskodnának a pótlásáról. Más gondom is akad. Világszerte hemzsegnek az egyedülálló nők. Erre az erőtől duzzadó tagú, független palik fogják magukat és elfajzanak. A női nem nevében kikérem magamnak.

 

 

Taxival megyünk a Margarétához. Útközben elhangzanak a joggal félt megjegyzések. Denisa megérdeklődi, vajon miért nem ültünk be az ő kocsijába, amikor rájöttünk, hogy Lacóé kiadta a lelkét.
– Nem is fogod elhinni, olyan pokoli egyszerű. Nem volt kulcsunk a járgányodhoz. Arra sem volt időnk, hogy lakatost kerítsünk. Ezért fogtunk taxit. Egyéb nyilvánvaló dologra vársz-e választ?
Bólint. – Még egyet kérdeznék. Tényleg kemény a combod, Mogorva?
– Nem hiszed el egy másik nőnek?
– Úgy vettem ki a soraiból, hogy imád túlozni.
Beülünk rozzant Talbotjába. Nemrég vette, de ez már nem látszik a kocsin. Fütyörészve vezet, fáradtságnak nyoma sincs rajta. Megáll a ház előtt, átbújik az üvegét vesztett bejárati ajtón, felszalad a lépcsőkön. Komótos léptekkel követem, hihetetlenül hosszú, arányosan vékony lábain legeltetve a szememet. Nyakigláb típus, látszatra roppant törékeny, valójában azonban jól bírja a fizikai megpróbáltatásokat. Legfeljebb a lelke teheti padlóra, de ha ez megtörténik, ügyesen titkolja. Valaha feltette magában, hogy sebezhetetlennek fog mutatkozni. Ezen az eltökéltségén az amnézia sem változtathatott.
A lakásba érve belopódzom Ella szobájába. Denisa követ, megigazítja a takarót, felveszi a szőnyegre pottyant Teddy mackót. Azután italt tölt magának, és bevonul a fürdőszobába.
Feltárcsázom Cydet. Számolom a csengetéseket. A tizedik után bontom a vonalat. Órámra nézek. Hívom Patrick Wyne-t. Mély hangja betölti a hallgatót.
– Tudsz valamit a holnapi filmezésről? – kérdezem.
– Tízkor kezdjük az Arabella parkban.
– Kérnék valamit. Na hagyjátok magatokat ronggyá verni.
Patrick halkan nevet. – Velünk akarod elvégeztetni a leszámolást betörhetetlen hitveseddel?
– Hagyjátok életben. Csak azt szeretném, ha nem lenne könnyű dolga veletek.
– Értem. Louist és Delgadót viszem. Rendben?
– Delgado túl jóképű. Hozd Gattit.
– Oké. Viszont a harcművésznőnek nyoma veszett. Az a gyanúm, hogy Dalia külföldön van.
Elbúcsúzunk. Martin óvakodik be a nappaliba. Figyelmesen körülnéz, megpróbálja felbecsülni, hallótávolságon kívül van-e a nővére. Azután megnyugodva megáll mellettem.
– Semmi? – kérdezi.
Vállat vonok.
Többre nem jut idő. Denisa kisüvít a fürdőszobából. Öccse láttán a szemét forgatja. Újabb pohár italt tölt. Úgy fest, győz a józan ész, mert az utánpótlásba több narancslevet és kevesebb vodkát adagol. Felkap egy kazettát, és Martin kezébe nyomja.
– Ezt láttam. Grand piti. Elviheted. Kérném, hogy inkább olyan filmeket szerezz be nekem, amelyek témája az amnézia. Igen, azt szeretném, ha nem pornóval és horrorral akarnál szórakoztatni. Lehet, hogy neked az antiperisztaltika élvezet...
– Pillanat – szakítja félbe Martin. – Szerzek egy tolmácsot, hogy tudjak veled beszélgetni.
– Amnéziásokról szóló filmet szerezz. És kímélj meg a horrortól, pornótól. Utálom, ha a testnedveimre akarnak hatni.
– Egy biztos – közli Martin. – Kizárt dolog, hogy kedvem támadjon feleségül venni téged.
– Remek. A vérfertőzés sem kedvenc műfajom.
Martin a legkézenfekvőbb megoldást választja: elmenekül. Vele tartok. Futni visszük Tarzant. Nem beszélgetünk. Loholunk egymás mellett a kihalt utcákon.
Visszatértemkor Denisa a tévé előtt ül. Feje fölött lámpa világít.
Felváltva bámulja a képernyőt és az ölébe terített újságot. Joghurtot kanalaz. Megnéz magának.
Amikor tisztára zuhanyozva kijövök a fürdőszobából, újra szemügyre vesz. Felvonja a szemöldökét. Talán eszébe ötlik, mennyire unja fehér vászonnadrágomat, az egyetlen darabot, amit viselek. Ő sem túlöltözött. Nem sokkal több a ruhája, mint egy sellőnek. Elnyúlik a kanapén, kinyújtóztatja lábait. Feje alá támasztja a karját. Mellbimbója fenyegetően felmered, beleszúr a selyemköntösbe. Tűz árad belőle.
Kézenfekvő: Tom és Jerryt akar játszani velem. Elvonulok mellette, kézbe veszem a vendégszoba kilincsét. Lassabban nyitok be, mint szeretnék. Ebből is látszik, mennyire nem vagyok fából, kőből.
Utánam sóhajt: – A Bastille ostroma óta nem borotválkoztál.
– De igen, csak fenemód szapora a szőrzetem – érvelek.
– Ha már szaporaság: milyen gyakran toppan be hozzád a vágy?
– Arra gondolsz, hogy ma még nem próbálkoztam veled?
– Pontosan. Ma még nem ugrottál nekem.
– Ami azt illeti, nagyon szívesen neked esnék.
– Hát akkor? Veszítsd el a fejed, Mogorva.
– Nem lehet – felelem. – Csak ez az egy van.
Eliszkolnék, ám ekkor felül. Átveti karját a kanapé háttámláján, és esdeklőn rám tekint.
– Gyere vissza. Ígérem, nem foglak bántani.
– Mit fogsz?
– Amint látod: a kanalat.
Ha külső szemlélőm lennék, megállapíthatnám, hogy félénken lépkedek át a nappalin. Levetem magam kedvenc fotelomba. Kinyújtom lábaimat. Keresztbe vetem őket egymáson. A whiskysüveg kézre esik. Töltök egy kortyot. Megízlelem.
– Valami dereng – közli Denisa. – Mintha ott ültél volna a közelemben a régi irodában. Ott ültél, mint egy kőszobor. Bámultalak, persze csak loppal. Mindenre képes lettem volna, hogy kihozzalak a sodrodból.
– Ez a késztetés erős volt benned – hagyom rá.
– De hiába. Visszapattantam rólad.
– A tiéddel ellentétes pólusú mágneses teret növesztettem magam köré. Én voltam a fal, és te squash-t játszottál rajtam.
– Tudod, miért iszom?
– Semmi más módon nem zsugoríthatod babszemnyire a májadat.
– Világéletemben verekedős lány voltam. A középiskolában kipróbáltam a füvet. Bizony, marihuanás cigarettát szívtam a szünetben, a klotyón. Jöttek a tanárok, egyik a másik után, sűrűn elkaptak. Módfelett utáltam, hogy mindnek cigaretta vagy szivar csüngött a szájában, midőn a diákokon gyakorolták a nevelői szigort. Gyakran lógtam a suliból, aztán igazolást hamisítottam. Ez már szinte bűnözés volt, komolyan. De nem mertem volna vállalni anyámék előtt. Nava szörnyethalt volna, ha megtudja, hogy az ő szende lánykája pofozkodik, dohányzik, olykor füvet szív, aláírást hamisít. Az osztályfőnököm mindezzel tisztában volt, de sokáig nem látszott mellre szívni. Egyszer aztán az iskolai lopások úgy megszaporodtak, hogy a tanárok parancsba kapták: produkáljanak tettest. Nos, én lettem a kiválasztott. Az osztályfőnök azon a nevezetes napon minden szünetben behívott a biológiai szertárba. Kitömött baglyok, házimacskák, lében úszkáló embriók között ment a tízperces gyúrás. Felemlegette a verekedéseket, a cigiket, köztük azt a néhány marihuanást, a hamis igazolásokat. Igen, ezek mind az én bűneim, vállalom valamennyit, közöltem. De nem loptam. De igen, erősködött. Fura logikával bizonyított: ha megtettem a felsoroltakat, megtehettem bármit. Világos, nem? Ha kioszt az ember két-három pofont, akár azt is bevallhatja, hogy ő Mata Hari. A hatodik óra előtti szünetben már eléggé színesen el tudtam képzelni, mit fog szólni apám, anyám, ha szembesítik őket a gaztetteimmel. Az osztályfőnök azonban ravaszul azt ígérte, ha aláírom a lopást, ha ezt a bűnt elvállalom, minden titokban marad. Aláírtam. Megőriztem a családi békességet, nem hoztam szégyent a falvédőre. Viszont megfosztottam magam az önbecsüléstől. A vállalt bűn majdnem ugyanaz, mint az elkövetett bűn. Azok az ellenfeleim, akik a bűnbe taszítják az ártatlanokat, azok, akik valóban elkövetik a gaztetteket. Mint a tanárom. A pedagógia koronázatlan királya. – Kiüríti a poharát. A képernyőn valami ostoba film ostoba jelenete pereg.
– Ami azt illeti – merengek –, azóta sem kristályosodott ki oktatási rendszerünk.
Denisa nem felel. Szótlanul maga elé mered. Felkelek, a szobám felé settenkedem. Megállít a hangja.
– Szörnyű ez a villódzás. Holnap beszerzek egy füzetet. Jegyezni fogom, ami eszembe ötlik.
– Helyes. Előtt-utóbb kenterbe vered Donaldot.
– Apropó. Azokat a regényeket tényleg ő írta? Nem akarom elhinni. Pedig ott van a dedikálás mindkettőben.
– Most dolgozik a harmadik könyvén.
Otthagyom. Azután a hátamon fekve hallgatom a kerge óra tiktokozását, Denisa szöszmötölését. Néha síri hangok kúsznak át az ajtó alatt, a tévéből jönnek. És ez így megy reggelig.

 

 

Hitvesem komoran készülődik a filmezésre. Felhúzza frissiben rongyossá alakított farmerjét, hirtelen elszív három cigarettát, és narancsos vodkát reggelizik. A jelekből ítélve válságos a hangulata.
Elkocsizunk a parkig. Kilépünk az aranybarna délelőttbe. Szemügyre vesszük a szűkkörű stábot. Az egyenruhás szakértőnőt, Wyne maroknyi csapatát. Cydet nem látom sehol, pedig szenvedélyesen vágyom utána.
– A film célja, hogy felkészítse a védtelen nőket az egyre nagyobb gyakorisággal bekövetkező támadásokra. Szeretném, ha partnerével együtt bemutatna néhány fogást, amelyekkel a huligánok leszerelhetők – magyarázza a csillagokkal gazdagon ellátott váll-lapú szakértő, Matra.
– Aha – feleli Denisa, unottan kérődzve zöldes színű rágógumiján. Úgy nézem, nem tetszik neki valami, és ezt hamarosan meg is fogja mondani.
– Egyelőre elegendő, ha bemutat néhány fogást. A próbát nem vesszük fel. Hol a partnere?
– Hol a partnerem? – néz körül Denisa. Wyne nem érdekli. Az apró termetű Louison keresztülnéz. A kávébarna bőrű, hangulatosan borostás, törött orrú Gatti megnyeri a tetszését. A félvér azonban nem mozdul, mintha hozzánőtt volna a padtámlához.
Mivel Cyd továbbra is késik, előlépek. Matra végigmustrál. Viszonzom pillantását. Feszes zakót, szűk szoknyát visel. Eldöcögött fölötte negyven év, hangulatuk savanykás lehetett, s ez ráíródott az ernyedt bőrű, szürke arcra, a tövispillantású, sötét szempárra.
– Hol a másik nő, akit ígértek? – kérdezi, belelapozva a kezében tartott forgatókönyvbe.
– Dalia Mesa elutazott.
– Ki az a Dalia? – érdeklődik Denisa.
– A barátnőd. Mellesleg furcsa gusztusod van ilyen téren.
– Elvégre az én barátnőmnek az én ízlésem szerint valónak kell lennie, nemde?! Különben milyen ez a Dalia?
Matra közbelép. – Induljon el az ösvényen. A partnere meg fogja támadni magát, hogy elvegye a táskáját. Hol a táskája?
– Nincs táskám – mosolyog Denisa.
– Táskát! – Parancsolja Matra. Valaki kerít egy hajókoffer méretű darabot. Denisa a vállára akasztja, azután elhúzza a száját.
– Ez a tatyó sárnehéz. Odaadom önként. Hadd cipelje a pali. Ha nem kap sérvet, felhívom magamhoz egy korsó tejre.
– Szórakozik? – érdeklődik Matra gyanakodva.
Denisa elérkezettnek látja az időt, hogy kiöntse a szívét.
– Lehetetlennek tartom, hogy bárki emberlánya filmről tanuljon meg verekedni. Meglehet, a jelenetek szimuláltak és ez nem is titok, nincs az a nő, aki éjszaka elhagyatott parkon merjen keresztülvágni, vagyonokat hurcoljon a tatyójában, de még sorolhatnám.
– Ezért vannak nálunk mindenféle kellékek. Majd szépen bemutatja, hogyan kell a támadót harcképtelenné tenni esernyővel, könnygázspray-vel, elektromos gumibottal.
Denisa beadja a derekát. – Megmutatom, rendben van. Tizenöt éve járok edzésre, képzettségem közepes szintű. Hát miért ne tanítanám meg öt perc alatt bármely lánynak, hogyan harcoljon az életéért?!
Wyne előlép a háttérből. Félrevonja Matrát, néhány szót vált vele. Két perc múlva eltűnik a szakértő, mintha ott sem lett volna.
– Mit csináltál vele? – kérdezem.
– Elárultam neki, hogy Denisa allergiás rá, kiváltképp a csillagaira. Nem volt igazam? Na, dolgozzunk.
Ekkor befut Cyd. Halványkék pamutmelegítője rátapad a testére, járása kissé medveszerű, kancsalsága úgyszólván korlátlan térlátást biztosít számára.
– Helló – vigyorog ránk. Azután megáll Denisa előtt. Egy percig mindkét szemével őt nézi. Teljesítménye megható.
Csakhogy a nő elhátrál előle néhány lépésnyit. – Ki ez a manó égszínkék otthonkában? – hüledezik.
– A partnered – felelem. – Szólítsd Cydnek.
– Ha ezzel a fickóval kerülök szembe, dehogy állok ki vele. Sikítok és elmenekülök. Ettől egy lajhár is futásnak eredne, és körbeloholná a dzsungelt.
– Hogy hívnak hárpiaszerű, rongyos teremtmény? – kérdezi Cyd széles vigyorral, majd a kamera környékén tébláboló alakokra néz. – Na, egyikük tenyereljen rá a piros billentyűre, mert most mindjárt olyat teszek, aminek csodájára fog járni az utókor.
És teszi. A fiatal rendező nem avatkozik közbe, hagyja őket kibontakozni. Denisa néhányszor elindul az ösvényen, Cyd előlopódzik a bokorból, és hátulról rátámad. Denisa térdre roskad, fél percen belül cselekvésképtelenné válik. Egyik trükkjét sem használhatja. Cyd könyörtelen.
Kezdik elölről, újra meg újra. Denisa belátja, milyen feleslegesen töltött el órákat a farmerja elrongyolásával, hiszen ez alkalommal percek alatt szétmállik rajta a fakókék vászon.
– Ne pocsékolja a filmet – javaslom az operatőrnek. De bizony ő pocsékolja. Ez a filmesek javíthatatlan szokása.
Denisa egyre dühödtebb. Nem érti, miért nem bír a manóval.
Cyd mosolya szélesedik. Reklámfeliratokat lehetne festeni a fogaira.
Újra kezdik. Denisa gondtalanul bandukol, Cyd előlopakodik, vetődik. A nő hirtelen megfordul, hogy a sárnehéz táskát meglendítve leterítse. Csakhogy Cyd elkapja és félredobja a hajókoffert. A következő pillanatban a mozgásképtelenné tett Denisán hasal. Leharap egy fűszálat a válla mellett, és vidáman rágcsálni kezdi.
– Essünk túl rajta – sóhajtja a nő. – Erőszakolj meg.
– Soha! – feleli Cyd. Kiköpi a füvet, talpra szökken. Elkomorodik. – Nem ismersz meg? Tényleg nem emlékszel a vérbálokra, amiken együtt forgolódtunk? Se kép, se hang? Máskülönben én mindig is buktam rád valahol, de nekem nem kell misére járnom ahhoz, hogy észben tartsam a barátságot. Aki ezt a szentséget felrúgja, kötél általi golyót érdemel. Kelj fel, na. Ha nem teszed-veszed az agyadat, akkor szépen játszom veled.
Denisa feltápászkodik. Végignéz ronggyá lett nadrágján. Azután a veszedelmes manót veszi szemügyre. Kolibri röptét utánzó figyelmes pillantása meglágyul. Vonásai merevsége felenged. Elmosolyodik. Lehajol, felkapja a táskát. Indul újra.
Cyd meglepi. Immár valóban csak imitálják a küzdelmet. Eljátsszák a támadó leszerelésének, majd harcképtelenné tételének pantomimjét. Lobog Denisa vöröses fényű csikósörénye. Elővillan a nadrágból combja, térde. Mozgása összehangolt, táncra emlékeztető.
Ezután leteszi a táskát. Gatti kerül sorra. Bemutatnak egy sor variációt támadásra és hárításra. A félvér belehevül a játékba. Figyelem Denisa mozdulatait. Friss elemeket látok a stílusában, melyeket csak nemrég tanult. Lám, a testének nincs szüksége emlékezetre. A teste tudja.
Később bevetik az esernyő című fegyvert. Hajszálra olyan típust, amilyet Douglas Paige fanyűvő telepén gyártanak. Erről eszembe jut Cyd küldetése, de egyelőre uralkodom kíváncsiságomon. A harci eszköz egyébként alaposan ellátja a baját előbb Gattinak, majd Cydnek, végül a harmadikként beszálló Louis is megtanul tőle esni, térdre rogyni, sőt: fára mászni. Louis nem hűtlen önmagához. Zseniálisan túljátssza termete kicsinységét. Régebben az a hír járta róla, hogy könnyedén fel-le jár a falon. Mára odáig tökéletesítette tudományát, hogy ehhez már fal sem kell neki, beéri a puszta levegővel. Ért a misztikumhoz. A sok varázslat csekély erőbefektetést kíván.
Denisa a könnygázspray-vel szembeni ellenérzéseit nem küzdheti le. Meg sem próbálja rendeltetésszerűen használni a kezébe adott palackot, jóllehet a szájába rágják, hogy ez a példány teljesen veszélytelen, mert csak sűrített levegőt tartalmaz. Denisa üt, buktat vele, de fújni nem hajlandó.
– Ne húzd az időt – kérleli Wyne a háttérből.
Denisa leinti táncosait, akik éppen azt játsszák, hogy molesztálni készülnek a védtelen nőt. Előlép és Patrickra támad:
– Te vagy a Legfőbb Zord. Isten ostora. De akkor sem fújok. A könnygázspray abszolút gátlástalanná teszi az embereket. Védekezésre viszont tökéletesen alkalmatlan. Ha akkor kezded előszedni, amikor rád ugrik valaki, okosabb, ha inkább karmolsz vagy futni próbálsz. Ellenben ideális támadófegyver. Használója csókokat hinthet a lelkiismeretének, az bizony nem is fogja őt furdalni, hiszen a spray – esetleg – nem okoz maradandó károsodást – és főleg: nem öl.
Érvei leperegnek Patrickról.
– Légy szíves fújni.
Denisa szíveskedik. Wyne arcába sziszeg a flakonból kiáradó sűrített levegő. Míg ő a padtámlára visszavonulva a könnyeit törölgeti, folytatódik a felvétel. Szinte megszánom szigorúságában megcsúfolt főnökömet. Azután eszembe jut, hogy otthon sem lehet könnyebb az élete, a talpraesett Joy Craft mellett. De legalább edzésben van.
A rendező kohol néhány újabb helyzetet. Tegyük fel, a leányzó beül alkalmi táncosa kocsijába, és csak az erdőszélen ocsúdik rá, hogy félreismerte a fiút. Semmi gond, nyakkendővel remekül lehet fojtogatni. Míg az eszehagyott táncos az avarban hentereg, a leányzó elhajt a kocsiján.
Esti séta hasonképpen vérmes legénnyel. A fickóra a park legromantikusabb szegletében, a kis tó fölött átívelő középkori fahidacskán jön rá az elsöprő szenvedély. Néhány könyökdöfés, sújtás alkarral, egy könnyed válldobás, és a fiú úszni tanul a békalencsében, hajában tavirózsák nyílnak.
Esetleg a legény a fához támaszkodó lányra akar ráfonódni. A lány hirtelen leguggol, fejével az ágyékba öklel, azután áthányja a válla fölött a férfiatlanított egyedet, kezét leporolja, és dalolva tovább sétál.
Ha nincs nyakkendő, az sem gond. A legény móresre tanítható a szorosra vont ingnyakkal, a saját nadrágszíjával. Viszont az elektromos gumibot megint önfeledt vitára sarkallja a fáradni látszó Denisát.
– Hol rejtegessem? – kérdezi. – A szoknyám alól kilóg, a blúzomba nem fér. Ezt még egy pasas sem dughatja el a nadrágjában, akkora darab.
Matra előkerül. Szótlanul figyel a kamera mellől. Tövises pillantása néhányszor ledöfi Denisát, akit időközben keményen érvelő férfiak együttes erővel meggyőznek a gumibot nélkülözhetetlen voltáról. Beteszi a fegyvert a táskájába. Megtámadják, előkapja. Minthogy olykor a gumibot is elsülhet, Cyd fogai szikráznak egy sort, akár egy rövidzárlat a karácsonyfán.
– Szerencséd volt – vigasztalja Gatti. – Mások ettől egy óráig kómában fekszenek.
Denisa padra ül, olvasgat. Körbeállják, zaklatják. Behajtogatja az ipséket a pad alá, egyiket a másik után. Azzal visszaül, lapoz a könyvében. A rendező túlzásnak véli az ötletét.
Matra nem bírja tovább. Előjön, rázendít a szónoklatára, nagyjából ugyanott, ahol egy-két órával korábban félbehagyta.
– A filmen pszichológus fog beszélni. Viktimológia a szakterülete. Elmondja, hogyan küzdje le a nő a félelmét, miként kerülje, hogy elhatalmasodjék rajta a hisztéria, hiszen ezzel csak a támadójának kedvezne. Ne eresszen a kocsijába idegen férfit, de ne is üljön be ismeretlen vagy ismeretlenek mellé. Ha mégis megtenné, figyeljen oda, nincs-e leszerelve az ajtógomb, ki tud-e szökni időben. Bemutatjuk a görényolajos, a kábító, a könnygázas spray-k használatát, a riasztópisztoly alkalmazását. Komplex védekezési programot kínálunk.
– Ühüm – bólogat egyetértőn a megtépett Denisa.
– Meg kell győzni a nőket, hogy okosabb, ha kevesebb alkalmat adnak a férfiaknak. Ha nem állnak szóba fűvel-fával, kizárják a lehetőségét egy sor kellemetlenségnek. Ha támadás esetén nem esnek pánikba, többre lehetnek képesek a sikítozásnál.
– A legtöbb férfi eleve úgy támad, hogy befogja az áldozat száját – közli Denisa. Márpedig ő tudja.
– Ez a film nem fogja megoldani az erőszakos támadások problémáját, de csökkentheti a felületet. Tanácsokat adunk arra az esetre is, ha a férfi becsönget a lakásba, és az ajtót nyitó nőre támad.
– Remek – mondja Denisa. Csúfondáros mosolyt látok a szemében.
Matra még nem elégedett. Néhány jelenetet megismételtet, újabb helyzeteket állít be. Denisa gépiesen dolgozik. Amikor végre végé, megáll Cyd előtt.
– Volna mit tanulnom tőled – közli vele.
– Most? – kérdezi Cyd. Tovább nem kéreti magát. A táncba Gatti és Louis is beszáll. Már nem törődnek a kamerával. Kitikkasztják a nőt.
Végül felkergetik egy fára.
Az én dolgom, hogy lecsalogassam. Elfogadja érte nyújtott kezemet, és alattomosan nyomban két vállra tesz. Elnyúlik rajtam. Eszembe jut, mit mondott Cydnek, amikor semmiképp nem bírt vele. A javaslat megtetszik. Hallgatok. Arra koncentrálok, hogy ne vegyem tudomásul tűzforró közelségét. Amikor sikerül, elkap az aggodalom. Mi lesz, ha ez végképp így marad?
Denisa felkel rólam. Megigazítja félrecsúszott hajcsatját, amitől vízszintesre konyult csikósörénye visszakerül az eredeti állásba. Lesimítja szakadozott farmerját, átizzadt trikóját. Megállapítja, hogy mocskos, csatakos.
– Irigylem a filmek verítéktelen szupermenjeit – morogja. Ezután futásnak ered, és fellendül a közeli téglakerítés tetejére. Magához inti a vigyorgó, alig-alig önelégült Cydet. – El akarok próbálni egy filmen látott fogást. Tégy úgy, mintha pisztolyt szegeznél. Én akkor leugrom, és lábaim ollójába kapom a karodat. Nem alhatok nyugodtan, amíg a saját bőrömön ki nem próbálom, vajon kivitelezhető-e a gyakorlat anélkül, hogy az embert méhszájon lőnék!?
– Lőjek is? – kérdi Cyd. Próbaképpen elsüti kimeresztett hüvelyk- és mutatóujját. Élethűen szól. – Hívtak szinkronizálni – dicsekszik. – Egy elit edzőszalonban kellett volna az ütések, rúgások csattanását imitálnom.
– Micsoda lehetőség! – élénkül fel Louis. – Ehhez én is értek. Úgy fütyülök, mint a pisztolygolyó. Detonálok kézigránát módra, de megy a kardpenge suhogása, a halálsikoly. Amit akarsz.
– Nagyon jó – fanyalog az elfeledett Denisa a magasban. – Ugorhatok?
– Ugrálj, ha szédülsz odafenn – közli Cyd. Amint Denisa elveti magát a kerítés tetejéről, az égszínkék melegítős manó felém indul. Nem figyeli, mi történik a háta mögött. Mintha semmi köze nem lenne a kisebb földrengéshez. Denisa belefúródik a krizantémágyásba.
– Majd' kiment a fejemből, Daniel. Tegnap a nyomába szegődtem a félarcú mandrónak. Máskülönben nem ment a kupoládba, nem is lett jó estém. Pedig hogy elcsábítottam volna egy sereg babát!
– A tárgyra, Cyd – könyörgök.
– Elment a félarcú a presszójába. Ivott egy kávét, egy teát, elmajszolt néhány aprósütit. Kiszúrta, hogy figyelem. Te, ahogy annak a tüdeje fütyül! És minél idegesebb, annál füttyösebb! Na, igyekeztem nagyon haramiamód kinézni. Hát ez a kárómintás sál, ezzel az apacscsomóval, ez betett az agyának. Máskülönben megsajnáltam, mert látszott rajta, hogy totálkáros az idegrendszere. Zárás után átment egy csehóba. Dumálgatott a kocsmárossal, lehajtott két adag whiskyt, de le nem vette rólam a szemét. Aztán egyszer csak telefonhoz sietett. Nagyon megpróbálta elfedni a hátával, hogy milyen számot tárcsáz, de nekem nem kell odanéznem ehhez. A fülem, Daniel! A fülhallásom piszokul kifinomult. Na, megjegyeztem a számot. Hallottam, amint faggatott valakit, hogy hol van Alf és Olin. Ők küldték-e a nyakára a csúnyácska mandrót. Esküszöm ezt mondta! „Csúnyácska”. Én. Hát csúnyácska vagyok?
– Még nem igazán – feleli Denisa a háta mögül. – Akkor nézd meg magad, ha már összekarmoltalak.
– Ez a beszéd. Szépecske vagyok. Különben is, ha valaki nem kifejezetten Cristopher Lambert, akkor a félarcú nem az. Mármost az illető, akivel beszélt, marhára tiltakozott ám Olin meg Alf ellen, úgyhogy a mandró kiborult, és azzal vágta le a kagylót, hogy az lesz a vége, elmegy ő még a rendőrségre, mert rosszul van az egésztől. Ja. A társalgás fele útján megemlítette, hogy a feleséged látta a balesetet, és csak idő kérdése, mikor tér észhez és kezd el énekelni. Azt mondom én neked, Daniel, tarts velem ma délután. Lefogadom a tökeimre, hogy a félarcú kitálal. Tiszta rongy az agyrendszere.
– Manó, káprázat hallgatni a te beszédedet – ámuldozik Denisa.
– Na, akkor még káprázhatsz, mertmivel most meghívtok ebédre. A félarcú éjfél után egyig ült a csehóban, és még az ablaka alatt is sétáltam egy órát, hogy tutira kiboruljon. Ötpercenként meglebbent a függöny, ahogy kilesett az utcára. Persze azóta sem loptam az időt. Kiderítettem: a telefonszám a volt feleségéé, akinek van egy fia, Alf nevű. Meg kéne látogatni az asszonyt. Mesélhetne.
– Oké – bólintok. Lelkemben kis csalódottság. Igazából azt reméltem, hogy Cyd régen megoldotta az ügyet. – Délután elmegyünk sokkolni. Őszintén szólva sajnálom Paige-t. Jut eszembe, Debrával kell beszélnem.
Denisa rám villantja a szemét. – Régen biztosított róla, hogy kemény a combod?
Zavaromat leplezendő leakasztom a pad hátáról a filmesek ottfeledett esernyőjét. Lecsavarom a fogantyúját. A nyél belseje nem üreges. Nyilván azért, hogy súlyosabb legyen, önvédelmi céloknak jobban megfeleljen. Elhatalmasodik rajtam valami különös kényszerképzet.
Sarkon fordulok és úgyszólván magyarázat nélkül a Mazdához sietek. Debrát hívom, hamar meg is kapom. Hangja bársonylik, akár a nyáréji égbolt.
– Megszerezted a szállodaellátó megrendelőjét? – csapok le nyomban.
– Még meleg. Miért?
– Tedd egymás mellé a teherautó szállítólevelét és a megrendelőt. Azonos a kettő?
– Ez olyan, mintha azt kérnéd, bújjak be melléd az ágyba, és tegyem a kezemet arra, ami a kettőnk közti különbözést érzékelteti.
– Felejtsd el a biológiát. – Kész öröm, hogy senki nem látja elhatalmasodni rajtam a skarlátot.
Debra nehéz sóhajt hallat. – Laco bizonyára bemártott nálad. Nos, vele is próbálkoztam, de végül elment a kedvem tőle. Link alak. Te viszont olyan jó megbízhatónak látszol.
– Az is vagyok: megbízható. Nyilván valami genetikai hiba. Épp ezért még az elején felhívom a figyelmedet: én nem szeretnék veled játszani. – Feltehetően idétlenül tartom a telefonkagylót. A poros szélvédőn át a közeledő Cydet és Denisát nézem.
– Helyes – búgja Debra. – Ne játssz velem. Szeress belém.
– Megpróbáltam finoman értésére adni: nincs szükségem arra, amivel kínálgatsz. Tudom, régimódian hangzik, mégis megkockáztatom, mert döntő érv: feleségem van.
– Nagy dolog. A feleséged hülye. Beszélik.
– Valószínűleg nem ezt a kifejezést használják vele kapcsolatban. Momentán amnéziás. Nem ismer meg engem.
– Erre céloztam. Ezért hülye.
Denisa beül mellém. Cyd kinyitja a hátsó ajtót. Lecsippent néhány kutyaszőrt a kárpitról.
– Tehát? – toporgok. – Összehasonlítottad?
– Igen – feleli Debra vontatott hangon. – Fogadni mernék, hogy nem fog meglepni az eredmény.
– Próbáld ki.
– Van különbség. A szálloda felszereléséhez nem rendeltek esernyőnyelet. A szállítmányban mégis volt száz darab. De ezt nélkülem is gyanítottad.
– Kösz, Debra. És kösz a másik anyagot is az ujjnyomokkal. Remek munkát végeztél.
– Mindenütt remekelni szoktam – mondja. Hangja megélesedik. – Felejtsd el.
– Boldogan. – Leteszem a kagylót. Hátranézek Cydre, aki egyre több kutyaszőrt talál a hátsó ülésen.
– Kérsz seprűt? – kérdezem.
– Porszívót kérek. Sőt: szőrszívót. Tarzan vedlik?
– Ősz van.
– És ha ősz van, akkor nekem lapockáig kell ülnöm a kutyaszőrben? El tudod képzelni, hogy fog kinézni a joggingom? Ha ősz, akkor ez a lökött tyúk agydugulást kap? Ha ősz, akkor éhen kell döglenem húsz marék kutyaszőrben?
– Máris megyünk ebédelni – biztosítom. – Csak előbb esernyőt veszünk. Denisa, segítesz?
A kérdezett kitekint az aranylón áradó napvilágra, a felhőtlen égre, a park lombjaira. Azután vállat von. – Tőlem akár jégeralsót is vehetünk.

 

 

Az áruházban hosszan, gondosan válogatok az elém tett férfiernyők között. Megbecsülöm súlyukat, megvizsgálom nyelüket, fogantyújukat. A legtöbb darab fémből készült, a legelemibb ízlésesség nélkül. Némelyiket fodrok szegélyezik. Akad lila pettyes, golfütőkkel díszített, pucér nőkkel telezsúfolt. Az utóbbi megtetszik Cydnek. Aprólékos vizsgálat alá veti a dinnyényi melleket, majd megállapítja:
– Azért ekkora duda már nem lehet egészséges. Egy idő után nyilván gerincbántalmakhoz vezet a hordozásuk. Arról nem is beszélve, hogy a mandrók megnézik közelről, és ott csuklanak össze agyi oxigénhiányban, mertmivel az összes vérük az alhasukba tolul.
Az egyik esernyő zenél, ha kinyitom. Eljátszik egy dalt a Carmina Buranából. Tovább nézelődöm. Végre megtalálom azt a példányt, amely a leginkább hasonlít Paige ernyőihez. Vastag fanyél, tófejet ábrázoló fogantyú, a sörény sem hiányzik róla.
– Szeretném szétkapni – súgom Denisának. – Kösd le az eladót.
Nem kis szívességet kértem. Az eladónő ugyanis kezdettől úgy tekint ránk, mintha valamely általa jól ismert esernyőlopkodó szekta tagjai lennénk. Haja a homlokánál, a választéknál és a füle fölött fekete, fentebb aranyszőke. Hosszú ideje látom ezt a módit a nők fején; eleinte azt hittem, hogy akadozik a hidrogén-utánpótlás, és ezért kénytelenek lenőtt festésű hajjal járni. Időbe tellett, míg megvilágosodott elmém előtt: divattal állok szemközt, a lenövés direkt.
– Mondja, vízálló ez az esernyő? – kérdezi Denisa a szigorú tekintetű hölgyet.
– Magától értetődik – hangzik a hűvös válasz.
– Nem éppen. A férjem mostani ernyője átereszti az esőcseppeket, legfeljebb porlasztva. Egy nagy cseppből millió aprót csinál. Kész felfázás.
Amíg az eladónő hüledezik, loppal lecsavarom a lófejet. A nyél belseje tömör. Összeszerelem az esernyőt. Megbököm Cydet a könyökömmel. A manó felrezzen a téli tök méretű mellek bámulásából.
– Szerinted mit lehet elrejteni a nyél üregében?
– Engem nem, az tuti. – Mindazonáltal elgondolkodik. Idővel sikerül összefüggésbe hoznia kérdésemet a fanyűvő teleppel és a balesettel, amely, mint tudjuk, nem volt véletlen. Felragyog a szeme. – Daniel, te zseni vagy! Hát persze! Az esernyőnyelekben volt valami, ami nagyon kellett a mandróknak. Kábítószer?
– Grand piti – felelem a Denisától tanult módon.
– Már miért lenne az?
– Oké. Vegyük lajstromba. Lehetett benne kábítószer. Mi még?
– Festmény – vágja ki a szőkített eladóhölgy. – Nemrég olvastam az újságban, hogy a lopott vásznakat kiveszik a keretből, összesodorják, esernyőnyelekbe dugják és így csempészik át a vámon.
– Remek – bólintok. – Tehát lopott festmények. Van még ötlet? Mondjuk: apró briliánsok?
– Veszünk esernyőt? – érdeklődik Denisa.
– Vehetsz. Ezt a csöcsöset légy szíves – rendelkezik Cyd. Megkapja az évszázad emlői című esernyőt. Boldogan siet vele a kijárat felé. Nem megyünk messzire, csak a szomszédos étterembe. Cyd addig is a feje fölött tartja új szerzeményét, nehogy napszúrást kapjon.
Az étterem zsúfolt. Lecsapunk az egyetlen szabad asztalra. Elmerengek. Mostanában nem hallottam festménylopásról. Persze, magángyűjteményt is kifoszthattak, ez esetben pedig nem biztos, hogy az eset a rendőrség tudomására jut. A fanatikus gyűjtők gyakran a saját magánhadseregükkel kerestetik szeretett kincseiket. Ami a kábítószert illeti, a fehér por akkora tételekben árad az országba, hogy nem lenne gazdaságos esernyőnyélbe porciózni. Ha az összes havat így próbálák elrejteni, az aszály sújtotta vidékeken élőknek is gazdagon jutna esernyő.
Viszont Douglas Paige nem látszik cápának. Lehet, hogy egyelőre kisebb adagokkal kíván kereskedni. Az ám, de a szállodaellátó Thaiföldön van, márpedig arra a vidékre kábítószert csempészni majdnem ugyanaz, mint vizet hordani az óceánba, eszkimóknak havat árulni.
Míg én töprengek, Cyd és Denisa rendszeres időközönként hajba kap. Kezdik az alkohollal. A manó nem iszik, Denisa igen. Ezen elcivódnak. Denisa utálja a félig átsütött, véres húst, Cyd azt rendel. Hitvesem át akar ülni egy másik asztalhoz. Az ám, de nincs üreg hely az étteremben. Sőt rövidesen mellénk telepszik egy hanyag kontyú, hatvanas korú nő padlószürke flanelruhában, és ezzel az utolsó szabad széket is elfoglalja.
– Szóval az ernyőnyél a kakukktojás a szállítmányban – tűnődik Denisa. – Fel kéne hívni Paige-t, hátha van erre egy szép meséje, amit esetleg kénytelenek leszünk elhinni. – Erősen ráncolja a homlokát az átütőpapír vékonyságúra kivert pulykamellszelet fölött.
Újdonsült asztaltársunk szemlátomást vegetáriánus. Ebédje egy fürt szőlő. Az asszonyság villával segíti a kiskanálra a duzzadó szemeket. Finom mozdulattal nyitja a száját. Ezután gondtalanul szétköpködi a magokat az asztal fölött. Elképesztő mennyiségű apró sörétet tartalmaz egy szőlőfürt.
– Ebéd után felhívom Paige-t és megkérdezem. Azután felkereshetnénk a volt feleséget. – Elkapom a fejemet egy biztosnak látszó találat elől. A környező asztaloktól ellenséges pillantások fordulnak felénk. – A fatelepen hallottam, hogy a nő fia sokáig szipolyozta a nevelőatyát. Az asszonnyal te beszélhetnél.
– Rendben van – bólint Denisa. Megütközve mered a vele szemközt ülő nőre. A lezser kontyú dáma éppen felsegít egy szem szőlőt a kiskanálra. Kisujját begörbíti. Azután egyenként a környezetére köpdösi a magokat.
Cyd is felfigyel a jelenségre. Jobban át tudja tekinteni a helyzetet, mint mi, mivel ő egyszerre két mag röptét is képes nyomon követni a szemeivel.
– Azannyát – mondja egy idő után. – Ez a naccsága hogy eszi a halat? Gondoljatok bele! A szálkákat az asztalszomszédai kézfejébe döfködi?
A dáma oda sem hederít. Munícióval gazdagon megrakott tányérjára koncentrál.
– Mi lenne itt, ha dinnyét enne? – mereng Denisa.
– Sült tököt!?
– Playboy barackot – licitál Denisa.
– Az mi? – Cyd felfrissül, ha a meztelenség kerül szóba.
– Nektarin. Csupasz barack.
– És ha kézigránát biztosító szögeket enne? – ragyog fel Cyd szeme. A dáma felnéz. Tekintete megállapodik a manó bal szemén. Útnak indít egy magot. Azután a meghökkent Cyd kézfejébe állítja a villáját.
– Aszfaltbetyár – közli visszafogott szenvedéllyel. – Engedje el a térdemet!
Cyd tovább merevedik. Szilárdabb alibije nem is lehetne: mindkét keze az asztalon nyugszik. Az egyik véres, mintha egy négyfogú kígyó mart volna bele.
Idősebb pincér siet mellénk. Gyakorlott mozdulattal felállítja az asszonyt a székről, és az ajtó felé lódítja. A flanelruhás nő halkan motyogva kibotorkál a teremből.
– Elnézésüket kérem – mentegetőzik a pincér. Ellegyez a homloka előtt a tenyerével. – Szegény egy kicsit... Most még viszonylag normális volt. Legutóbb pezsgős üveget tört szét egy vendég fején. Nem szoktuk kiszolgálni. De ennél az asztalnál ma az új fiú van. Ezért történhetett. Hívjak mentőt?
– Fizetek – mondom. Denisa sápadtnak látszik. Cyd szalvétát borít sebesülésére. Mintha erről jutna eszébe, megjegyzi:
– Tudom, nem érdekel Ramos Doyen bandája. De reggel bemondta a rádió, hogy tegnap éjjel megöltek egy ismert gengsztert. Merő véletlenségből ő is Doyen ellenfele volt, máskülönben. Éppen valami estélyen pávállott, pezsgőzgetett, amikor egy pincér elpotyogtatta mellette a tálcáját, majd amikor összekaparta a cserepeket, merő szórakozottságból az egyik pohárdarabbal metszést ejtett a gengszter úr keze fején. Két perc múlva a mandró háton feküdt és elrúgta az utolsókat. Megint méreg! A pincér persze kámforrá lett. Csak úgy mondom. Mertmivel nem érdekel. A Doyen banda nyilván a Borgia család hagyományait követi.
Denisa magunkra hagy bennünket. Besiet az utunkba került papírüzletbe. Megállunk a kirakat előtt. Ámulat a választék. Van itt rózsaszín és lavórkék levélpapír, poháralátét szerelmi vallomással. Szív alakú, lakatra járó emlékkönyv: édes titkaim címmel. Képeslapok karikatúrákkal, játékállatok grafikáival, könyvbakfisarcokkal, örökre fésült szőke legénykékkel.
– Elég cukros – dünnyögi Cyd. – De mit van mit tenni? Kell a népeknek a lélekpótlék.
– Ebbe a műfajba tartozik az esernyőd is.
Nem felel. Megőrül egy vécépapírtekercs láttára. Nem csodálom. Minden egyes papírszeletről Mona Lisa titokzatos mosolya csillan ránk. Az elektromos vezérlésű, lassan forgó tárlón más bohóságok is kelletik magukat. Műlégy, műpatkány: levesbe. Élethű kutyagumi plasztikból és más elmésségek.
Denisa kilép az üzletből. Bélyeg nagyságú könyvecskét vásárolt, emlékeim felirattal.
– Ebbe fogom jegyezni a gondolataimat – magyarázza.
– Ez elég lesz neked egy életre – bólint Cyd.
– Ennyi fáradsággal halpikkelyre, de hangya talpára is írhatnál – füstölgök. Megállapítom (nem először), hogy kiborító ez a nő. De vajon nem azért vagyok-e mellette, hogy lépten-nyomon alkalmat adjak neki: borítson ki?!
Beülünk a kocsiba. Cyd elrebegi Paige elvált feleségének címét. Elgurulunk a kertvárosba. A kerítésekre felfutó vadsóskaszerű növény fehér virágai zúzmarát juttatnak eszembe. Az apró kertekben álló fehér házak körül sápadt rózsák nyílnak. Hatalmas dézsákban leánderfácskák zöldellnek. A környék lakói hisznek az örök nyárban. A Nap nem szegi kedvüket.
Amíg Denisa meglátogatja a hölgyet, felhívom az egykori férjet. Hamarosan meghallom a jellegzetes fütyülést, amely nevem hallatán felerősödik.
– Az esernyőnyelek miatt keresem – térek a tárgyra kertelés nélkül.
– A kinti cégem rendelte. Természetes, hogy nem a szállodába szántam. Hülyének néz?
– Így már világos – hagyom rá. – Nem jutott eszébe valami a balesettel kapcsolatban?
– Mi jutott volna eszembe? – füttyögi feldúltan.
– Gondoltam, hátha támadt valami ötlete.
Nevetést erőltet. Mintha egy madárkereskedés zsongana a vonal másik végén. – Maguk zsaruk pokolian gyanakvók. Most már békén hagy végre? Szeretném elfelejteni a szörnyű esetet.
– Megértem. Az ember nevű szerkezet beépített biztonsági rendszere a lelkiismeret. A találmány tökéletlen. Vagy mégsem?
– Na, hagyjon engem ezzel a magasröptű maszlaggal. Maga nélkül is ki vagyok borulva.
– Talán segíthetnék.
– Fel tudja támasztani a halottakat? Nem? Akkor mit tehetne? Imádkozni egyedül is tudok.
– Megelőzhetnénk néhány újabb halálesetet.
Paige fütyülése hosszúra nyúlik, már-már folyamatossá válik. Kórházi riasztót juttat eszembe. Ha ez a hang felsípol a nővérszobában, rendszerint futkosást vált ki. Addigra az ágy fejénél álló monitoron már csak egy végtelen, egyenes vonal látható.
A sípszó megszakad végre. Paige köhög, torkát köszörüli, majd megjegyzi. – Elárulom, hajlamos vagyok a depresszióra. Kezeltek is. Nem használt. Gyakran felmerül bennem az öngyilkosság gondolata. Kérem, ne zaklasson. Fel kell dolgoznom magamban a balesetet. Rettenetes.
Leteszem a kagylót. Cydre nézek. Lát valamit a szememben. Megcsóválja a fejét.
– Szerintem ma este kitálal – mondja. – Nem tudja tovább magában tartani.
– Jobb lenne, ha engem nem venne észre. Kinézem belőle, hogy képes főbe lőni magát.
Denisa visszatér. Beül mellém, az ölembe ejt egy cédulát.
– Alf és Olin két nappal ezelőtt repülőre kapott és elszállt Índozéniába, hogy kipihenje fáradalmait. Itt a szállodájuk címe. A mama beszélt a fiával, Alffal, legutóbb tegnap este. Szépen süt a nap arrafelé. Gyönyörűek a lányok. Van valami ártatlan boldogság a szemükben.
– Ezt mind kiszedted a nőből? – ámul Cyd.
– Nem volt könnyű – szerénykedik Denisa. – Nem akart szóba állni velem. Be sem hívott a házba. A kertben ácsorogtunk. Szemlesütve elrebegtem, hogy nemrég jártam orvosnál, és mivel Alffal csak néhány hete... Hát szóval a doktor vele is konzultálni szeretne. Na, ekkor mondta meg a goromba tekintetű mama a szálloda nevét. Ekkor még megemlítettem, hogy tulajdonképpen Olin is érdekelt a dologban, ugyanis mindhárman együtt voltunk ama nevezetes alkalommal. Kicsit kokóztunk is, és a fiúk jókedvükben megengedték, hogy vezessem a dzsipet.
– A mit? – zökken előre Cyd.
– Blöfföltem – von vállat Denisa. – A mama azt felelte, hogy éppen ideje volt eladni azt a rohadt dzsipet. Ezek után látni sem bírná a fiúk alatt. És a garázs felé intett, mondván, hogy holnap jönnek a tragacsért. Köszöntem a fiúk címét, és eljöttem. Most kellene megszerezni az ügyészségtől az engedélyeket. Elvitetném a kocsit, átnézném a házat. Lehet, hogy azóta a mama felhívta Alfot. Egyébként mindketten itt laktak nála, mert Olin olyan kedves neki, mintha a sajátja lenne.
– Na jól van – sóhajtja Cyd. – Már attól frászoltam, hogy végleges az agytorlaszod. Gondoljátok, hogy megszerezhetitek a pecséteket? Mit bizonyíthat a dzsip?
– A gázoló kocsi keréknyomát kiöntötték. Minden gumiabroncsnak van valami egyedi jellegzetessége – mondom. – Legfeljebb ennek nincs. Megpróbálhatnánk. Tiszta sor: a fiúk tudták, mi lesz az esernyőnyelekben, és meg akarták szerezni. Úgy látszik, hamar pénzzé tették az árut, így sikerült megpattanniuk, hogy fáradalmaikat kipihenjék. Csakhogy Paige őrlődik. A fiúk nem lehetnek miatta biztonságban, és ezt már a mama is tudja. Nyilván ezért akar megszabadulni a dzsiptől.
– Szépen hangzott – bólogat Denisa.
– Nagyon kerek volt – hagyja rá Cyd. – Viszont kezdek agyideget kapni attól, hogy mi a fene lehetett a nyelekben.
– Te manó – nyögi Denisa. – Nem te adsz címeket Robin Cook könyveihez? Jól fizet az ötletekért? Agydugulás, agytorlasz, agyideg!?
– Kész agytröszt vagyok, mi? – vigyorog Cyd.
– Nos – vetem közbe magam határozottan. – Fogd magad, ülj be a kocsidba, és mássz rá Paige-re, mintha a saját verítékszaga lennél. Mire bezárják a presszóját és átmegy a csehóba, én is ott leszek.
– Oké – sóhajt Cyd. – Ülj be a külön helyiségbe, ott esténként bluest játszanak. Ha viszel néhány csomag füldugót, élvezni fogod, és legalább Paige sem böki ki, hogy a nyakán a Yard. Máskülönben nehogy azt hidd, hogy most metrózni fogok. Vigyél el a kocsimhoz.

 

 

A Főnök nem görget akadályokat ötletlavinánk elé. Intézkedik. Azután behívja Lacót, megérdeklődi tőle, tudna-e segíteni Denisának. Miután ők elvonulnak, rám tekint.
– Vigyázz Paige-zsel. Cyd látványa talán túlzottan nyomasztja, bár ebből kiderül, hogy jobban fél holmi bűnözőktől, mint a rendőrségtől. Nem kifejezetten sportszerű a módszered. Tűnődj el Denisa biztonságán. Látott valamit, amit nem kellett volna látnia.
– Rájöttem már, hogy hiba volt szóba hozni Paige előtt. Alf és Olin, ha ők voltak, nyilván azt hitték, hogy a detonáció végzett a szemtanúval. De ők külföldön vannak. Szólok Debrának, legyen rá gondja, hogy értesüljünk róla, ha a fiúk hazaindulnak.
– Indulnak-e, ha a távollétükben rájuk bizonyítasz valamit?
– Legfeljebb magam megyek értük.
– Csigavér, Daniel. Ha minden gyanús tagot letartóztathatnál, ki maradna szabadon? Még te sem.
– Na!? Mi bajod van velem?
Elvigyorodik. Zavartan helyre taszítja a nyalatot jégpálya felületű koponyáján. Szétálló fülei átszűrik a napvilágot. Valamit merőn néz a vállam mellett, jobbra.
– Debra panaszolta, hogy szexuálisan zaklatod. Igazán nem értem, mi lelt, Daniel. Mindig megfontolt ember voltál.
Meghökkenek. Furamód Denisára gondolok. Ő mindig kivágja magát a vákuumgyanús helyzetekből. Különb a nyelve, mint a legkorszerűbb sorozatlövő géppisztoly. Kis töprengés után elmorgom: – Ha a tisztesség úgy kívánja, elveszem feleségül.
– Ne bomolj. Az a nő ma is kétszer megfogta a combomat. Ráadásul folyton hajszálakat kutat fel a galléromon – feleli. Tekintete visszavált az arcomra. – Lehet, hogy a szexuális fantáziája kissé túlfűtött, de precíz munkaerő. Ért a számítógéphez, a telefaxhoz, még gépelni is tud. Legfeljebb a férfiakhoz nem konyít.
– Valahogy pokoli herótom van ettől a nőtől.
– Tűzdeld meg munkával. És menj Cyd után, mielőtt még az őrületbe kergeti Paige-t. Ha Denisa visszajön, belemártom a gyerekgyilkossági ügy papírjaiba. Ez sürgős, érthetően. Nélküled nem engedem az aktánál távolabb. Rendben?
Távozom.

 

 

Korcsma a három viking hajóshoz, hivalkodja a neoncégér kék és sárga fényekkel. Paige kedvelt csehója régimódi gerendaépület téglával és betonnal egybekelt mása. A bejárati lépcsősor mellett kerékpártárlók sorakoznak, az idő vasfoga régen elbánt velük. Látható néhány dülöngélő, fejtetőn álló U-t formázó fakorlát, a lovak kipányvázásához. Feltehető, hogy errefelé legfeljebb a kutyák hallottak lovakról, amennyiben azok húsából készült darálmánnyal táplálják őket.
Belépek a régen szellőztetett, tán soha ki nem tisztuló levegőjű előtérbe. A KLUB feliratot viselő ajtót választom a CSAPSZÉK helyett. Egy szemüveges úriember levág egy húszassal. Biztosít róla, hogy őrületes élményben lesz részem a pénzemért. Helyes. Az őrületes élményekért élek.
Belépek a félhomályos helyiségbe. Sűrűn összetolt asztalokat látok, megvilágított színpadot, elárvult hangszereket. Hangszórókból dörög a zene, de valami rettentően dilettáns módon. Felfedezem, hogy a színpaddal szembeni fal elé emelt karámban, apró üvegablak mögött ül a keverőpult kezelője, akár a régi mozik gépészei. Szórakozott lehet, nem tűnik fel neki, hogy felerősítette a magas fekvésű hangokat. Így a klasszikus blues torzan szól, olyasformán, ahogy egy macska jajongana, ha fürdőkádat tennének a farkára.
Az úri közönség műélvez. Söröznek, whiskyznek. Füstköd kavarog, akár totemoszlopok foszlékony víziói. A magamfajta nemdohányzónak gázálarccal kellene leélnie az életét.
Háttal ülök az üres színpadnak. Tonikozom. Látom a felém forduló arcokon, hogy unalmasnak találnak. Még egy árva szivarom sincs. Ennek ellenére megbámulnak, hiszen idegen vagyok a kisvárosban. Az általános viselet a kockás ing vagy a copfmintás gyapjúpulóver, kordnadrág avagy farmer. Sportcipős lábak hintáznak az asztalok alatt. Soha nem volt ennyire aluledzett az emberiség, mint mostanában, amióta mindenki birkózó-, tenisz- vagy futócipőben jár.
Harmincas korú pár ül velem szemközt. A sovány, kiégett arcú nő jellegtelen szürke holmit visel, akár egy fáradt háziveréb. A széles vállú férfi feje kockát formáz, homlokeresze előreugró, orra kissé ferde, s ez főleg azért feltűnő, mert eme érzékszerve óriási. Állkapcsa kiemelkedik az arcából. Természettudományos ismereteim ötlenek eszembe, mégpedig a kígyó sajátos táplálkozási módszere. Ahhoz, hogy elnyelhessen egy tojást vagy egy majmot, ki kell ugrasztania az állkapcsát. A pár étkezik. Melegszendvicset esznek, reszelt sajt kukacai tekergőznek kenyérszeletükön.
Tovább nézelődöm, nem túl sietősen, hiszen előttem az éjszaka. A legfiatalabb jelenlévő is betöltötte a harmincat. A baráti társaságok olykor beszélgetni próbálnak, de a magas hangok idegtépő káoszában csak üvöltözni lehet, fejet összedugva, kétségbeesett mimikával. Furcsa, mégsem szól senki a keverőpult cézárának.
Történik valami a hátam mögött. A magnó elhallgat. Lovaglóülésbe helyezkedem a széken. A háromtagú zenekar vezetője kipróbálja a mikrofont. Párszor ráfúj, meghallgatja a visszhangot. Elégedetten bólint. A legények belecsapnak a zenébe.
A dobos szőrös, jóarcú fickó. Láthatóan átadja magát a belső hallásnak. Felakadt szemmel püföli a pergamenbevonatú dobokat. A szólógitáros hajlott hátú, apró pocakú ember. Magasszárú bőrcipőt, kitérdelt kordnadrágot, minden mosásnál kinyúló, ősrégi gyapjúpulóvert hord, a szürke színnek azt az árnyalatát, amelyről hosszas vizsgálódás után sem lehet eldönteni, tiszta-e. Kerek arcán gyér szőrzet kúszik, akár egy régen használt pókháló. Orra a cápa hátúszójára emlékeztet, kerek üveg mögé rejtett apró, sötét szeme nem fejez ki semmit. Énekel. A keverőpult szakértője neki sem kegyelmez. Rettenetes hangok püfölik a fejemet. A dal nem szól semmiről. Ily módon feltehetően az életről szól.
A harmadik fickó padlószürke cipőben, kordnadrágban, pulóverben öleli tulipiros gitárját. Jóllehet a zene vágtató, arca erővel sem lehetne egykedvűbb. Úgy toporog, mintha kotlósfészekben állna, mely teli van törékeny – és ráadásul tűzforró tojásokkal. Látni való, hogy a szenvedély minduntalan nekifeszül a tagnak, de hiába, képtelen magával ragadni. Nekiveselkedik újra és újra, hallani vélem a fogcsikorgatását.
Nézem őket. Vibrál alattam a szék a sokat megért linóleumpadlón. Ha még egy órát ülök ebben a jó kis recegésben, legalább két kilót leadok. Megpróbálok élvezni. Kihámozom a szöveget a hangok káoszából. Nem érdemes. Harmincon túl legtöbbünk még a rekedt ordításnál tart, s ezzel el is ért az önmegvalósítás csúcsára.
Ami jó, az jó. Na, ez nem az.
Sört kérek a halláskárosult pincértől. Visszafordulok az asztal felé, háttal a zenészeknek. Megpróbálom elterelni a figyelmemet a szándékosan eltorzított muzsikáról. Végiggondolom Denisa balesetét, a hazatérte óta történteket. Ha lenne nálam írószerszám, lejegyezném az egyik epizódot: két egészséges fiatal ember áll a zuhany alatt. Regényes lenne.
Ez sem érdekes. Ki kell mennem innen. Lehajtom a sört, és kiballagok a folyosóra. Megállok a csapszék lengőajtaja előtt. Bepillantok a homályos ablakocskán.
Paige szinte az orrom előtt ül. Plasztikázott arcfele esik felém. Innen úgy fest, mintha kellően megkelt lángostésztát borítottak volna rá. Cyd két asztallal távolabb őrködik, előtte félliteres korsó áll, abban tej vakít. Éppen tollászkodik, átkutatja dzsekije zsebeit. Kiveszi fésűjét, kockás zsebkendőjét, azután marokra kap egy kézigránátot, megvárja, míg Paige odales, majd gyorsan elsüllyeszti.
Megcsóválom a fejem. Cyd nyilvánvalóan őrült. Mindent túlzásba visz. A kancsal, pamutmelegítős, félvad fickó informátorként kezdte mellettünk a működését. Olyannyira bevált, hogy már-már rendőrségi alkalmazottnak tekintjük. Ha a magamfajta fenntart egy kibélelt zugot a lelkében a csodabogarak számára, akkor ez a zug Cydé. Denisa manónak nevezte, igen találóan. Bár a régi barátságot elfeledte, úgy fest, máris szövődik köztük az új. Voltaképpen nincs gond a nővel. Nem változott meg. Továbbra is fogékonynak látszik a fura szerzetekre, köztük (vagy rajtuk kívül?) rám, az én hamisítatlan, nyers férfibájamra.
Benyomom az ajtót. Megmutatom magam Cydnek. Fejemmel az utca felé intek. Bal szemével néz rám. Elvigyorodik. Nyilván tudja, máris kipukkasztott a gonoszság, amellyel odabenn a szent blues-zal bánnak. Belehajtja fejét a kriglibe, és elkortyolja a tejet. Meredt tekintetek szegeződnek rá, köztük Paige-é.
Kilépek a szabadba. Mélyet lélegzem. Tüdőm hálás a levegőért. Beülök a Mazdába, tárcsázom az otthoni számot. Amikor a tizedik csengetés után is érintetlen marad a túloldali készülék, összezavarodik szívdobogásom ritmusa. Lehet, hogy Denisa levitte Tarzant. Ella pedig fel nem ébred a telefoncsörgésre. Ha egyszer elaludt, még a feje fölött gyakorlatozó vadászbombázók sem verhetnék ki az álmot a szeméből.
Hívom Martint. Amikor a kagylóba vakkant, olyan érzésem támad, mintha tele lenne a szája földdel.
– Daniel vagyok. Tudsz valamit a legközelebbi hozzátartozóimról?
– Ella alszik már. Délután ettünk néhány fogyókúrás süteményt.
– Milyet?
– Fogyókúrást. Az ilyenfajta sütemény úgy működik, hogy szalmonellafertőzést okozván hasmenéssel, hányással fogyaszt. Ne aggódj, már mindketten jobban vagyunk. Nem mondom, gyanús lehetett volna, hogy a sütemény minduntalan lemászott a tányérról és önként elindult a szemetes felé. De hát úri helynek látszott a cukrászda.
– Más hír? – kérdezem rezignáltan.
– Délután kitört egy eszméletlen harangozás. Nem hittem volna, hogy ennyi templom van a városban. Gondoltam, azért kongatnak, mert elérkezett a feltámadás vagy ahhoz hasonló. Aztán a híradóból kiderült, hogy egy meggyilkolt taxis temetése kapcsán a kábítószer áldozataiért harangoznak. Szóval épp ekkor megszólalt a telefon nálatok. Odaát voltam, Ella eljegyezte magát a fajansszal a budiban, szörnyű rosszul volt szegény. Felkaptam a kagylót, egy manus aszongya: életben van-e még Denisa, mert ő egy régi barát és most értesült. Azt hittem, Cyd marhul, mivel a morbid móka teljesen rá vall, úgyhogy rávágtam: meghalt rég, el is temettük. Erre a manus tudni akarta, hol nyugszik. Levágtam a kagylót. Még mindig harangoztak.
– Nem Cyd volt.
Martin megköszörüli a torkát. Végre eltűnik hangjából a teliszájúság. – Bocs. Citromos jegyet szopogattam, hányinger ellen. Mondtam a hívást Denisának, amikor hazaszédelgett, de nem foglalkozott vele. Legyintett, lezuhant a nappaliban a szőnyegre és átnyálazott egy aktát. Belelestem a válla fölött. Ez a nő minden mocskot hazahord az irodából. Egyszer majd jól megbüntetik érte.
– Most hol van?
– Neked beszámol? Mert nekem aztán nem. Amikor átfúrta magát az aktán, rajzolt egy térképfélét, fogta Tarzant és elment.
Nem felelek. Martin ismét torkot köszörül. – Mit gondolsz a délutáni hívásról?
– Még nem tudom. – Visszaakasztom a kagylót. Hátradőlök az ülésen. Gépiesen belenyúlok a kesztyűtartóba, addig is telik az idő. Találok egy doboz Dunhillt. Meggyújtok egy szálat, két szippantás után elhajítom. Erre a szenvedélyre képtelen vagyok rákapni. A kockás függönnyel takart, homályos ablaküvegek mögött árnyak imbolyognak. Néha kitámolyog egy-egy alak a csehóból; ki gyalog, ki rozzant kerékpáron vág neki az éjszakának.
Öklömnyi szúnyogok zúgnak be a letekert ablakon. Hiába hűvöses az éjszaka, a kora őszi vérszopó falánkabb, mint nyári ősei. Megnyálazott mutatóujjammal megérintem nyakamon, kézfejemen a csapolások helyét. Bekapcsolom a rádiót. Zene. Reklám. Zene. Éji lelkisegély. Magányos nő telefonál a stúdióba. Panaszolja, hogy képtelen elaludni. Elküldenék-e hozzá George Michaelt? Ha vele födhetné le magát, nem lenne semmi hiányérzete. Zene. Újabb hang, ezúttal férfié. Délután egy szép szőkétől kapott egy pofont a villamosmegállóban. Isteni volt. Holnap is ott lesz. Zene. Reklám; igyon Coca-Colát, öné a boldogság.
Napjaink kisdedei már régen nem a tündérmesékből idézgetnek. Abban versengenek, ki tud több szlogent megjegyezni. Némelyik versikétől valósággal tűzbe jönnek, fújják reggeltől estig. Ily módon rövidesen előidézik szüleik korai agyvérzését.
Mire szétvetne a feszültség Paige lép az utcára. Idegesen körülnéz. Nem teheti feltűnés nélkül, hiszen ahhoz, hogy egyetlen szemével átfoghassa a környezetét, körbe kell fordítania a fejét. Benyúl a kabátja alá, megtapogatja belső zsebét. Nyugtalanít a mozdulata. Jóval béleltebb a felöltője, mint az időjárás kívánja. A félarcú elindul a homályban. Cyd előballag a csehóból, és a nyomába szegődik. Markában szorongatja a kézigránátot. Sokkolózseni. Legfeljebb kap egy golyót a homlokába, amilyen ideges Paige.
Megvárom, amíg eltávolodnak. Lábujjhegyen indul a motor. Lassan gurulok a járda mellett. Hirdetéseket közöl a rádió. Szuperadottságokkal rendelkező ipse „reprezentatív szabadidőtársat” keres. Úgy hangzik, mint a gyöngyháznyelű teniszütő, flitteres klottgatya, arannyal futtatott golflabda. A szabadidőtárs nyilván azt a személyt jelenti, akin szabad elidőzni. Ráadásul az sem hátrány, ha ez a női egyed jól mutat a vadonatúj Porschéban. Az a bökkenő, hogy az ilyen pasik gereblyével fésülködnek, levágott fejek hevernek Porschéik csomagtartóiban, legalább egy fogukba briliánsot ragasztatnak, kedvenc hangszerük a golyószóró.
Ejnye, Belloq, ma este kibírhatatlan vagy. Amíg te itt ráérősen gurulászol és véresre harapdálod a szád szélét, úgysem esik bántódása a lökött nőnek a csúnya, gonosz nagyváros aszfaltdzsungelében. Dehogy esik. Mi a fenének aggódsz érte? Ha valakit ma katasztrófa ér, csakis az lehet, aki vele akar ujjat húzni. Ismerhetnéd. Legfeljebb Cyddel nem bír. Csakhogy Cyd nem akárki. Kacska léptei nyomában jár a Mazda.
A manó felemeli a kezét. A sarkon álló kétszintes ház felé integet, jelzi, hogy addig megyünk, nem tovább. Paige néha visszafordul. Bal kezét a kabát zsebében, jobbját elöl tartja, nyilván a belső zsebhez közel.
Rávillantom a fényszórót Cyd hátára. Éppen ekkor fordul vissza. Belehunyorog a kényözönbe. Egy pillanatra elvakul tőle.
Ekkor férfialak ugrik elő az egyik kerítés árnyékából. Nekiront Paige-nek. Penge villan a kezében. Lecsap néhányszor.
A félarcú megtántorodik, hátraugrik. Felemeli a kezét. Pisztolya alig nagyobb egy kávédarálónál. Elsüti egyszer, kétszer. Közvetlen közelről céloz támadójára, és csak néha véti el. Kilövi a tárat.
A késelő lehanyatlik, eldől a földön. Paige összegörnyed, majd arccal előre rázuhan.
Kirúgom magam alól a Mazdát. A néhány kocsival előttem parkoló Saab motorja felbőg, a jármú megugrik, majd mégis megtorpan mintha vezetője azt nézné, társa valóban mozdulatlanná vált-e a járda mocskában.
Cyd meglendíti a markában tartott kézigránátot. Mielőtt eldobhatná, a Saab ismét elrugaszkodik álló helyéből.
Ekkor már a kocsi csomagtartó fedelén állok, abban a boldog tudatban, hogy Cyd felrobbantja velem együtt. Feldobom magam a tetőre, ahogy a kiképzésen belém lőcsölték (csakhogy akkor fegyver volt a kezemben!). Elvetődöm, keresztben fekve. Legurulok a motorháztetőre. Jobb híján két csupasz öklömmel zúzom be a szélvédőt.
Látom a fickó arcát: őrült nagyra tágult szempár, a pupilla zöldesen felizzik, a szájon torz fintor. Mielőtt benyúlhatnék érte, a kocsi nekilendül.
Tudom, pillanatokon belül fékezni fog. Ez esetben elszállok. Áthajthat rajtam, akár egy úthenger.
Egészséges élnivágyásom azt sugallja, lökjem el magam a motorháztetőről. Az út túloldalán kell földet érnem. Kinyújtott testtel repülök előre. Ügyelek, hogy messzire szálljak.
Sikerül. Megrándítom a vállam, felsértem a térdem. Bagatell. Felkászálódom a flaszterről.
A Saab elsüvít a pokolba.
Visszarohanok Cydhez. Paige mellett térdel, megfordítja ájult testét. A félarcú mellkasából vér szivárog. Hófehér inge rongyokban.
Az alatta heverő hulla törzsét golyóütötte lyukak éktelenítik. A koponyatető elrepült valahova. Az aszfalton vaníliafagylalt színű massza vérrel keveredik. Az arc ép. Csodálkozó.
– Ismerem a mandrót. Hagyjuk a francba – mondja Cyd.
Felkapjuk Paige-t. Betuszkoljuk a Mazda hátsó ülésére. Behuppanunk előre. Gázt adok.
A sebesült mozdulatlanul hever mögöttünk. Hörögve, bugyborékolva lélegzik. Eszméletlenebb nem is lehetne.
Egyre jobban zúg a fejem. Cyd hátrafordul és feltérdel az ülésen. Paige sebeit vizsgálja. Ragtapaszcsíkokat szaggat.
Azután alkoholos gézzel megtörli a tenyerét. Előkapja a kézigránátját. Nekiáll meghámozni. Gondtalanul tépdesi a héját. Száraz recsegést hallok. A tenyérnyi, tojásdad formájú, fenyegető tárgy elmulaszt robbanni. Pikkelyes, bronzos fényű, fehér húsú akármi.
– Kérsz? – nyájaskodik Cyd. Letör egy darabot, felém nyújtja. Sápadtan nemet intek a fejemmel. Ujjaim a kormányhoz ragadnak, nemcsak a vértől.
– Kígyógyümölcs a neve. Az íze ananászra emlékeztet. Nagyon egzotikus, kevesen ismerik. Mindenki tojásgránátnak nézi. Fogadjunk, te is bedőltél neki. Kell a magja? Denisa elültethetné. Sápadt vagy, Daniel. Elővett a vészes vérszegénység? Máskülönben tiszta lucsok a kézfejed. Csoda, hogy sápadozol, szédelegsz? Milyen baromi ötlet volt puszta kézzel nekimenni a svéd acélnak? Hát hülye vagy te vagy mi?
– Befognád? – kérdem rekedten. – Jóisten.
– Csak jóistenkedj. Neked minden hulla olyan, mint az első volt? Még mindig együtt halsz mindegyikkel? Tudod, ki volt az az alak? Bérgyilkos. Egy tányér levesért belet ont. Megszakad érte a szíved? Talán bizony Alf és Olin bérelte ki a kését? A fészkes távolból? Ez lekaszabolta volna a félarcút, elvitte volna a tárcáját, óráját is. A rendőrség simán belenyugszik a rablógyilkosságba. Elvégre rablógyilkossági járvány tizedeli az emberiséget. Sok egyéb finom kórság mellett még ez is.
– Cyd – hörgöm. Fél kézzel tartom a kormányt. Jobbammal megpróbálom kezelni a telefont. Ügyetlenül. – Paige azért reagált olyan gyorsan a támadásra, mert kézben volt a pisztolya. Egy tár ólmot szánt neked.
– Miért nem szólsz, hogy segítsek? Talán titkos számot akarsz hívni? Előttem senki nem őrizheti meg a titkait, tudhatnád. Kit ébresszek fel? Patrick Wyne-t?
Például – felelem. Átengedem a kagylót.
Nem törődik vele. A lába elé hajított elsősegélydobozból előhúz néhány méter hófehér gézt. Bepólyálja a kezemet. Megbénít.
Hátralesek. Paige él. Még él. Hogy elnézem, könnyen lehet, hogy megőrzi titkát, még Cyd előtt is.

 

 

A park mélyén álló kórházépület bejáratánál tolóágy várakozik. Paige még hörög, amikor két rutinos ápoló az ágyra fekteti, és elviharzik vele.
Wyne végighallgatja beszámolómat, mégpedig olyan képpel, mintha a vízállásjelentést olvasnám fel neki. Szórakozottan recsegteti állán a zord borostát. Míg beszélek, Joy orvosbarátja, Oliver Brown kicsipegeti ujjaimból az üvegszilánkokat, az utca piszkát, a kötszer foszlányait. Néha felnéz Cydre, sejtvén, hogy a hevenyészett elősegélyért őt teheti felelőssé. Fintorog, elhúzza a száját. Kezem után megtekinti a térdemet. Onnan is kicsipeszel némi farmerfoszladékot, kátránydarabot. Fertőtlenít, kötöz. Elbeszélésem ekkor kanyarodik a Saab megtámadásához. Wyne elvigyorodik végre, megcsóválja a fejét. Felhagy szőrzete sercegtetésével.
Oliver nem bírja tovább. Szemüvege fölött pillant rám:
– Megfordultam néhány kommandós edzésen. Láttam néhány hihetetlen bravúrt. De valamennyin túltesz ez a mese a szélvédő üveg bezúzásáról.
– Így utólag magam is csodálkozom – felelem. Megszemlélem hófehér kötésemet. Néhány napig mellőzhetem az edényfogó kesztyű használatát. Praktikus szempont.
– Pedig tört az üveg – morogja Wyne.
– Az ember is törhetett volna – replikázott a doktor. – Ki érti, mi örömöt találtok ebben az életformában? Hallottam, mi lelte a feleségedet. Mik a tünetek?
Néhány szóban beszámolok. Oliver a fejét rázza.
– Ilyen amnézia nincs. Nem létezik.
Cyd felhorkan. – Kitűnő orvos. Nem kell neki költséges műszer, gyógyszer, fittyfiritty. Betiltja a betegséget. Semmisnek nyilvánítja. Politikusoktól tanult, nyilván. Az orvosok közt is vannak diktátorok.
– Műttesse meg a szemét – javasolja a doktor. – Nem hinném, hogy sokat lát ekkora strabizmussal. Ilyen szemhibával ki sem engedném az utcára.
Cyd levesz a doktor zakójáról néhány hajszálat, korpamorzsát. Úgy szórja el, mintha fűszert hintene a levesbe. Vigyorog.
– Tiltsa be a látásomat, doki.
Brown legyint. Középtermetű, vékony fickó. Arcbőre megnyúlt, vonásai fanyarságot tükröznek. Gunyoros szikrák villannak szemüveg mögött megbúvó tekintetében. – Még jó, hogy belgyógyász vagyok. Traumatológusként régen kiborultam volna. Szúrt és lőtt sebek, vér állig. Brr. Iszonyatosan ostobák az emberek.
– Maga is ember – inti Cyd. Úgy fest, a doktor a bögyében van.
– Én más vagyok. Patrickhoz legfeljebb annyi közöm van, hogy nőül vette a barátnőmet. Másként nem tennék szívességet egy kommandósnak. – Ezután következik az erőszak és az ostobaság közötti összefüggések precíz feltárása. Brown fura szerzet. Szünet nélkül élcelődik rajtunk, mégis keresi a társaságunkat. Nem hiányozhat mozgalmas összejöveteleinkről, eljön síelni, búvárkodni, lovagolni, megjelenik edzéseinken, bár sosem áll be közénk. Tekézni sem hajlandó, attól tartva, gerincbántalmai lesznek a kifacsart póztól, melyet a golyó eltaszítása igényel. Boldoggá teszi az örökös fanyalgás. Díjazzuk a humorát, valamint orvosismerőseinek nagyszámú táborát. Ha egy sérültet el kell rejtenünk a világ szeme elől, ő megszervezi a védőőrizetet.
A kezelő falihangszórójában felcsendül egy kásás férfihang, egyenesen a műtőből.
– Feltártam a mellkast. A tüdő, a szív nem sérült. Tamponálom a vérzést, azután többet mondhatok.
– Élő adás? – örvendezik Cyd. – Hol a kép?
Lelkem tavából, akár valami mélyvízi hal, felcsobban egy régi emlék. Megmutatja magát és alámerül újra. Lelki szemem egy percig káprázik. Villámsújtottan ülök, hallgatom a beszámolót.

 

 

A kapu előtt lefejtem kezemről a kötést és behajítom a kukába. Nem szívesen mutatkoznék kripliként Denisa előtt. Átlépek az üvegét vesztett ajtó kerete fölött. A lépcsőházban végzem el az utolsó simításokat. Ráncba szedem a farmert, zsebre vágom vastagon beporozott öklömet.
Denisa a kanapén heverészik a nappaliban. Képek villóznak a tévében.
– Templomban voltál? – kérdezi.
– Miért?
– Kitérdelted a nadrágodat.
Legyintek, bemenekülök a fürdőszobába. Utánam jön. Megáll az ajtóban, nekidől a toknak. – Ki ne dobd a nadrágodat. Ez a divat. Menő a slamp.
– Oké. Fürdeni szeretnék – mondom hülyén. Zsebemben tartom a kezem.
– Szégyenlős vagy?
– Kimennél?
– Mi van a kezeddel?
– Kérlek – sóhajtom. De ez már esdeklés.
Mellém lép s gyengéd erőszakkal kifejti kezemet a süllyesztőből. Megcsodálja.
– Bekössem? – kérdezi. Megpróbál vidámnak látszani.
– Nem hinném, hogy zuhanyozás előtt kellene megtenned.
– Utána megtehetem?
– Nem ér annyit.
– Jó ég – dühösködik. – Mi a fenét csináltál? Kirataküveget tördeltél? Drótkefével bokszoltál? Itt állsz csontig felsértett ujjakkal, és teszed, hogy semmiség!?
– Ha nem mész ki magadtól, kidoblak – mondom csendesen. Békésen. Jóllehet, az infarktus szele súrolja vállamat. Denisa konoksága ismerős, tehát ez sem változott. Mindig erősebbnek bizonyult az enyémnél, pedig sokáig élt bennem a hit, hogy modellje lehetnék akár egy kősziklának is.
– Mi történt? – kérdezi. Hát persze, hogy nem tágít.
– Menj vissza szépen, és videózzál. Megy a filmed.
– Szükségem van a társaságodra – mondja halkan.
– Öt perc múlva tied a társaságom – hörgöm. Kimegy. Levetkőzöm. Lefürdöm magamról az elmúlt éjszakát. Megvizsgálom sebeimet. Nem vészesek. Körülöttem mindenki túloz. Az egyik talán azért, mert orvos. A másik?
Felveszem a fehér vászonnadrágot. Leülök a kanapé legtávolabbi sarkában. Denisa italt tölt, kezembe adja a poharat. Belekortyolok a whiskybe. Elmondom, mi történt. Nem szól közbe.
– Paige mellhártyája több helyen kipukkadt, de beljebb lévő szervei nem sérültek. Sokkot kapott. Néhány napig aligha beszélhetünk vele.
– Kár – sóhajtja. – Alf dzsipjét elvitték a laborba, még nincs eredmény. A házkutatásnál nem találtunk semmit. A mama nem tudja, merre jártak a fiúk az autóbaleset délutánján. Otthon nem voltak, de ebben nincs semmi feltűnő, mivel igen ritkán jártak haza, akkor is legfeljebb aludni. Gőze sincs, honnan szereztek pénzt a kéjutazásra. Érzésem szerint ennél azért jóval több felvilágosítással kellett volna szolgálnia ahhoz mérten, hogy előző este a volt férj őt vonta felelősségre Cyd megjelenése miatt.
– Volt valami munkahelyük a fiúknak?
– A mama nem tudja. Azt gondolja, alkalmi munkákból éltek.
– Megtaláltad a gyerekgyilkost?
– Nem. Ellenőriztem mindent, amit a kollégák összeokoskodtak az ügyről, de egy pöttyöt sem tudtam hozzátenni. Akarod látni az anyagot?
– Reggelig nem. Fogok egy mesekönyvet, és megyek az ágyba.
Denisa közelebb csusszan hozzám. Ujja hegyével megérint a bőrömön néhány muzeális heget, forradást. Azután rám néz, várja, hogy segítsek az emlékezésben. Hallgatok. Bámuljuk egymást. Pillantása rátapad az enyémre, követi minden rezzenését. Senki mástól nem láttam ilyet. Megint eszembe jut a kolibri helyben lebegése, látszólagos mozdulatlansága, finom vibrálása. Ez a tekintet változatlanul rabul ejt, mint már annyiszor. Figyelmet, odaadást fejez ki. Magába issza a szememet. De bedől neki más is. Denisa ezzel a pillantással széfeket nyit ki. Ettől mindenki pokolian megtisztelve érzi magát és beszél, beszél, hiszen sosem fürdött ehhez fogható figyelemben.
De ha hazudik, mert azt is tud, méghozzá notóriusan, nem néz a szemembe. Olyankor a tekintete szitakötőt utánoz. Ide lebben. Oda lebben. Leszáll a vállamra, fülcimpámra. Homlokomra. Árulkodik.
Ha megvet valakit, mereven elbámul az illető járomcsontja mellett. Majdnem úgy fest, mintha a szemébe tekintene. Ez a majdnem mindannyiszor zavarba ejti az áldozatot. Végre persze az is megsejti, hogy Denisa átnéz rajta.
Még egy tekintet merül fel előttem. Amikor visszafelé tapogatózik az önkívületből, írisze kivilágosodik, áttetszővé válik, zöldes színt nyer. Akkor-zöld szempár.
Ezúttal hiába néz. Nem nyit fel.
– Nem értek valamit – közli.
– Nos?
– Te vagy az, amit nem értek.
– Lefekszem.
– Légy szíves, ne tüntess külön szobával. Csak azt akarom, hogy feküdj mellettem, érezzem a közelségedet.
– Aludni szeretnék.
– A vendégszobában tudtál aludni?
– Nem – vallom be.
– Hát akkor? Képzelem, mennyit könyöröghettem neked, amíg először kötélnek álltál.
Én emlékszem. Elvigyorodom.
– Nem voltam könnyű préda – felelem, Pedig dehogynem. Tudtam, hogy krapekja van. Ő mégis kiszemelt magának, le akart venni a lábamról. Hiába volt fenemód emancipált, sokáig tartottam állásaimat. Közben persze beleszerettem. Nem esett nehezemre elveszítenem a fejemet. Gondoltam, kockáztatok. Amilyen modern nő, meglehet, hogy futó kaland leszek az életében. Égig csapott a szerelem. Furcsa, azóta is régimódibbnak érzem magam nála.
– Ma éjjel nem tudnál szenvedélyesen megkívánni? – kérdezi.
– Párolt rizzsel és majonézes fejes salátával. Legfeljebb – felelem. Fáradt mozdulattal végigsimítom az arcát.
Elhúzódik tőlem. Felkel, kazettát cserél a képmagnóban. Visszaül mellém. Mereven bámuljuk a zsizsikes, villódzó képernyőt.
A kezdődő film előtt semmi cégér, egyetlen betűnyi felirat sem hivalkodik. Két gyermek andalog a napfényben fürdő utcán, kézenfogva. Időnként megállnak és ütődött-szerelmes pillantással bámulják egymást. A kislány legfeljebb tízéves lehet. Haja fodrászolt hullámokban, természetellenesen elrendezve omlik a vállára, szemén árnyékoló, járomcsontján piros foltocska, száján ciklámenszínű rúzs. Vékony teste fejletlen, ruhája felnőttes. A fiú tizenkét éves lehet. Megjegyzem csokornyakkendőjét.
A szerelmespár felsiet egy lakásba, fehér falak közé. A lány vetkőzni kezd a kitárt erkélyajtóban. Eldobja ruháit. Belép a szobába. A franciaágyon fehér szőrme.
Döbbenten bámulok.
Denisa sem bírja sokáig, elkapja a távkapcsolót, beleteker a filmbe. Mintha nyargalászó kölyöknyulakat látnánk. Időnként kicserélődnek a szereplők. Néha valódi felnőttek is megjelennek a kifestett gyermekek között. A film végén sincs felirat.
A képernyő elsötétül.
Denisa rám néz.
Lehajtom a whiskymet.
– Holnap – mondom. – Holnap foglalkozhatunk ezzel is.
– Hogyan vették rá a gyerekeket...?
– Elképzelni sem tudom. Honnan szedted a filmet?
– Martin hozta a többivel. Nemrég felkeltettem, kérdőre vontam. Azt mondta, a haverjaitól szedte ősze a kazettákat. Nem volt fogékony az idegességemre. De ő nem is látta ezt a förtelmet.
– Emiatt vagy kiborulva?
– Nem néztél bele a gyerekgyilkossági ügy anyagába. Az is kiborító.
– Nekem elég volt mára. Reggel hatig semmiért nem vagyok hajlandó kiakadni. Addig azonban aludni fogunk. Te is. Szeded a gyógyszert?
– Ne kínozz ezzel a marhasággal – nyögi.
Benézek Ellához, az ajtót nyitva hagyom magam mögött, hogy némi fény utánam szivároghasson. Lehajolok hozzá, megcsókolom a halántékát. Beszívom bőre álomillatát. Hetek óta mások nevelik a lányomat. Míg nászúton jártam, Donaldék istápolták, azóta Martin lett kotlósa. Megnézem az ágy előtt heverő könyv borítóját. Sylvia Plath: Az üvegbura. Beleszédülök. A kölyöklány csak nemrég végzett Golding regényével, A legyek urával. Emlékezetem szerint Denisa beszélt neki ezekről a könyvekről. Nos. Ha lenne időm a gyerekemre, vajon milyen olvasmányt adnék a kezébe?
Az ember ne járkáljon mezítláb egy Lego-darabkákkal borított szoba szőnyegén, mert rövidesen nem fog különbséget látni az üvegcserépen járás és eközött.
Visszaköltöztetem a hálószobába takarómat, kispárnámat. Elnyúlok Denisa mellett. Agyam, akár egy lebombázott város. Lótás-futás, füst, romok.
Elalszom.

 

 

Kora reggel kisettenkedem az ágyból. Kézen fogom Tarzant, lesietünk az utcára. Futunk néhány kört a háztömb körül, majd elloholunk a parkba. Ott találjuk Duongot, a két méter magas vietnamit. Jóllehet a híresen apró termetű ázsiaiakat sem hagyja érintetlenül az akceleráció, Duong néhány lapáttal rátett a normális ütemű növekedésre. Kosárlabdázóknál nem feltűnő a hosszúra nyúltság, mert náluk az alkat is erőteljes. Duong azonban vékony, úgy fest, mint egy állófogas.
Minden reggel eljön a parkba. Formagyakorlatokat végez. Finoman mozog, olyan tempóban, akár a lassított film lassítása. Húsz-huszonöt perc légies, oldott nyugalmú mozgás után vonásai kisimulnak, izmai ellazulnak, keskeny metszésű szeme energiával telítődik.
Ismeretségünk kezdetén napokig csak bámultam a fickót. Egzotikus színt varázsolt a reggelbe. Látszólag nem törődött velem, gyakorlataira koncentrált. Egy napon megvártam, míg végez. Akkor odajött hozzám. Megérintette Tarzan fejét. Tartózkodóan rám mosolygott.
– Szeretem a kutyát. Sokkal porhanyósabb a húsa, mint a disznónak.
A barátság megköttetett. Duong a reggeli nyugalom. Gyakran eljövök hozzá. Meghajlunk, megállunk egymással szemközt. Ki-ki a saját gyakorlatait végzi. Többször megpróbáltam elérni azt, amit ő: kioldott idegekkel, a teljes lehiggadásig csinálni. Nem ment. Leglassúbb mozdulataim is szélsebesek voltak az övéihez képest.
Hát itt a bölcs Kelet, a kapkodástól mentes, higgadt élet. Ritkán beszélgetünk. Nem tudom, mi a foglalkozása, hány éves, hol lakik. Talpunk súrlódik az apró kavicsokon, térdünk, karunk átmetszi a levegőt. Tüdőnk kitágul, feléled.
– A szellem mozgasson. A lélek. Ti mindig a fizikai harcra gondoltok – mondja Duong búcsúzóul.
Hazaszáguldok a kutyával. Senki nem tud a barátomról. Duong az én titkom, az én dilidrazsém. Átlépem a kapu huzatos keretét, felszaladok a lépcsőkön, rányitom az ajtót a konyhában ténykedő Denisára. Ella az asztal mellett gubbaszt. Letargikus pillantást vet rám.
– Jó reggelt, atyám. Köszönöm, jól vagyok, az iskolában semmi újság. Problémám nincs, gyomrom rendben.
– Csodálkoztam, hogy kést látok Denisa kezében ilyen kora reggel – dünnyögöm. – Mindent értek.
– Mit értesz? – kérdezi a hitves harciasan. Ténykedése rendhagyó ugyan, de hangulata a szokásos: fúria.
– Felvágtad a gyermek nyelvét.
– Tudod, mire készülök ezzel a késsel? Koponyaműtétet fogok végezni rajtad. Kiszedem a fejedből a chipeket. Emberagyat ültetek a helyükre.
– Téged is én irritállak?
– Ki beszél itt irrigálásról? – lép közbe Martin nyúzott képpel. – Egyen süteményt az Édes Kehelyhez címzett cukrászdában, és soha többé nem lesz gondja az emésztésével.
– Martin? – Denisa a mosogató pereméhez támaszkodik. Körmét piszkálja a kés hegyével. – Fáradj oda a képmagnóhoz, és pillants bele a bekészített filmbe.
– Én is megyek – ajánlkozik Ella. Azután mégis ülve marad, Denisa tekintete a székhez szegezi. Felkapja a pléhbögrét és belekortyol a kakaóba. Elmosolyodik. – Ilyen sem gyakran történt eddig. Nagy megtiszteltetés, hogy a mostohám készítette a reggelit. Így legalább össze tudom hasonlítani a szokásaitokat. Daniel általában szőlőcukrot tesz a tejbe.
– Miért? Mi van benne? – Denisa leteszi a kést. Ella a bögrét. Továbbra is szívhez szólóan mosolyog.
– Ne izgulj, nem só. Szerintem liszt.
– Bizonyára pudingnak indult – vélekedem.
Elvonulok borotválkozni, elvégre ma reggel mindenki rendhagyó módon viselkedik. Kapom a palackot a habbal. Kapom a hörgő Tarzant a csuklómra, pillanatnyi késedelem nélkül. Elképzelem, milyen békés lehet a reggel egy igazi diliházban.
Röpke kézitusával visszaszerzem a palackot. Magamra csukom az ajtót. Magányom nem tart sokáig. Még kapargatom habos sörtéimet, amikor Denisa belép. A tükörből nézi az arcomat. Elmosolyodik.
– Nincs gyönyörűbb, mint egy borotválkozó férfi – mondja irónia nélkül.
Belevágok az államba.
Nézem a kiserkenő vért, jobb fülem mellett Denisa arcmását. Szemét, mosolyát. Eltökélem, hogy hazamegyek a házamba. Bezárom az ajtót, kihúzom a telefont, leeresztem a redőnyt. Elnyúlok a fotelban, lezárom szememet. Egyetlen órácskára.
A zavart hangulatú idillbe Martin toppan bele. Sápadtan megáll nővére mellett.
– Azt állítod, én hoztam a gyermekpornót?
– Azt. Honnan? – kérdi Denisa.
– A téri srácok dobták össze a kazettákat. Hogy ne unatkozz. Kifaggatom őket. Rendben?
– Hogy rendben-e? Betegek vagytok ti? Mi örömet leltek az olyan filmekben, amik arról szólnak, hogyan kell ügyesen átdöfni a nyársat egyik halántéktól a másikig? Kifolyt szemek, kilométer hosszan kihúzott belek látványában gyönyörködve nőttök fel. Ha pedig erre ráuntok, jöhet a pornó orrvérzésig. Mondok egy szót, fogadjunk, most hallod először. Vedd elő az értelmező szótárt, talán megtalálod benne: szerelem.
Ella elérkezettnek látja az időt, hogy hozzáfűzze a magáét.
– Ahányszor elmegyünk a Görcsarnokba, cukrászdába, moziba, mindig más nő jön velünk. Végigcsámcsogják a filmet. Ha már csámcsogás, Martin, nézd meg a szótárban: csók.
Az öcs hüledezik. Segélykérő tekintettel fordul hozzám.
– Itt valami tévedés lesz. Az öreglány nem halt meg, mégis itt a reinkarnációja, Ella személyében. Jut eszembe: meghalás. Rájöttél már, ki volt a tegnapi telefonbetyár?
– Nem – feleli Denisa komoly arccal. – Pedig lehet, hogy én is vele beszéltem. Egy pasas hívott, Denisa Wryt kérte. Mondtam, én vagyok. Rákérdezett, hogy ez biztos-e? Megemlítettem: ismerek egy nyolcgyermekes családot, ahol a papától kezdve a legkisebb gyerekig mindekit Joe-nak hívnak. De belőlem csak egy van.
– Ez mikor volt? Elfelejtetted elmesélni.
– Tegnap éjjel volt. Miért szóltam volna róla? Nem számít.
Nem felelek. Martin szeme rám villan. Felvonja fél szemöldökét.
Hasonlóképpen válaszolok.
Füttyentek Tarzannak, Ellának. Kilépünk a lakásból. Irány az iskola.

 

 

Eltervezem a napi programot, mire hazaérek. Belépek az ajtón. Nyomasztó csend vág arcul.
Tarzan a földre szegezi az orrát, s mintha valami láthatatlan zsinóron húznák, berohan a nappaliba. Követem.
Denisa az ablak előtt áll, akárha önmaga jéggé dermedt szobra lenne. Tébolyult a tekintete.
Egy férfi fekszik a szőnyegen. Arcával a mintába fúrva. Mozdulatlan.
Úgy nézem, többé már nem is fog felkelni. Vele egyelőre nem kell törődni. Tarzan felborzolt szőrrel vigyáz rá.
Denisa mellé lépek. Megfogom a vállát. Remeg. Érintésemre elengedi magát, és felsír.
– Megőrültem, Belloq. Valami flúgom van. Megöltem a fickót.
– Látom. Elmesélnéd, mi történt?
– Nem sokkal azután, hogy elmentetek, becsengetett a pasas. Azt mondta, a fűtést szeretné ellenőrizni. Mert közelít a tél. Idejött a radiátorhoz, közben egyfolytában szövegelt, hogy senkit nem talál otthon, kevés a fizetés, minden baja volt. Hadonászott a csavarhúzóval, néha egészen közel az arcomhoz. Egyszer csak olyan érzésem támadt, hogy belém akarja vágni a szerszámot. Még most sem vagyok biztos benne, hogy támadni akart. Miért tette volna? Mégis, amikor újra felém lendítette a karját, félreütöttem. Aztán tarkón csaptam. Ráhasalt a szőnyegre. Nem kelt fel sokáig. Egyáltalán nem kelt fel. Megnéztem a nyaki ütőerét. Néma.
Otthagyom Denisát. Letérdelek a szőnyegre. Megfordítom a férfit. Fiatal, szögletes arc, kitömött járomcsont, vaskos, felfelé pödört bajusz. Vékony habréteg az ajkakon, görcsös fintor a megdermedt vonásokon.
Öltözéke kordnadrág, puplining, tépőzáras mellény. Markában tartja a csavarhúzót. A lapos fémfej esés közben felhasította az inget. Néhány csepp alvadt vért látok. Aligha ez a sérülés a halál oka.
– Figyelj rám, és gondolkozz! – szólok Denisára. Megrázza a fejét. A kocsmának kinevezett asztal felé araszol.
– Ne igyál! – förmedek rá.
– Minden út az alkoholizmusba vezet – feleli. Kis töprengés után mégis leteszi az üveget.
Áttúrom a halott ruháját. Semmit nem találok, egy árva zsebpiszkot sem. Felnézek. Denisa ideges ujjakkal nyitogatja a gyógyszeres fiolát. Bekap egy rózsálló dilidrazsét. Úgy nézem, ráfér.
– Bezárnak a pszichiátriára, ugye? Már két napja furcsa látomásaim vannak. Mintha csak álmodnék, de ébren is előjön. Éjjel többször felriadtam, mert mindenféle horror jött rám. Azt álmodtam, valahol az országúton lerohadt a kocsim, és egy tébolyult férfi késsel nekem ugrott. Védekeztem, mindhiába, nem tudtam harcképtelenné tenni. Áthajtottam rajta.
Megkövülök. Felhagyok a halott zsebének vizsgálatával. Meredten nézem Denisát. Folytatja.
– Amikor erre felébredtem, nem mertem kimenni a fürdőszobába. Pedig rám fért volna a zuhanyozás. Elaludtam újra. Ekkor valami lángokban álló katakombában menekültem, robbanások kergettek. Mások is rohantak velem együtt, minden összeomlani készült. Valahogy egy istállóba kerültünk. Lóra kaptunk, mögöttünk dőlt össze az épület. A ló sörénye lángolt.
– Igen – felelem.
– Volt egyéb is. Egyik szörnyűbb, mint a másik. Hagyjuk. Válaszolj nekem, Belloq. Miképpen ítélheti meg az ember, hogy most éppen támadás éri? Honnan vettem, hogy a fickó erre készül? Hadonászott, egzaltált volt. És? Agyonütöttem. Ennyire felzaklattak volna az álmaim? Összefolytak volna a valósággal? Becsavarodtam? Nappal is gyakran előfordulnak a látomások. Nézem a tévét, vagy olvasni próbálok. Ekkor vetítés kezdődik az agyamban. Az egész teljesen valószerűtlen, a kép életlen, fátyolos, mintha párás ablaküvegen keresztül nézném.
– Legközelebb ne engedj be idegen palikat a lakásba – tanácsolom. Higgadtnak akarok mutatkozni. Loppal ellenőrzöm, égnek áll-e hajam. – A fűtésszerelőtől igazolványt kellett volna kérned. Táskája nem volt?
– Nem. Ezzel az árva csavarhúzóval kéredzkedett be.
– Nézd meg a formatervezett, automata szabályozós, szupermodern radiátort. Már előbb is megnézhetted volna, de még nincs teljesen késő. Látsz rajta csavart?
Megvizsgálja. Vállat von. – Őszintén szólva őrületes gondban vagyok, ha kereket kell cserélnem a kocsin. Nem vagyok műszaki fenomén.
– Nem volt ismerős a fickó hangja? Nem lehet, hogy tegnap éjjel neki sztoriztál a kilenc Joe-ról?
– Miről?
Fellapozom a telefonkönyvet. Rövidesen meghallom a kagylóban a házgondnok zsíros szuszogását. Megkérdezem, küldött-e fűtésszerelőt. Határozottan tagadja. Megkérem, nézzen utána a megfelelő helyen, hiányzik-e egy szerelő a leltárból. Ezután még javaslatot teszek a kapu beüvegezésére.
Denisa kigombolja a fickó ingét. Nem talál alatta fehérneműt.
A bőr enyhén kékes színezetű. A karcolásnyom egyenetlen. A csavarhúzó egy ponton mélyebben belefúródott a hasfalba. Mintha erről jutna eszébe, Denisa felnéz.
– Rólad is álmodtam. Nem meséltél a forradásaidról. Álmomban meglátogattalak a kórházban. Nyakig bepólyálva, eszméletlenül feküdtél. Rettegtem, hogy meghalhatsz. Rémálom volt.
– Ezek nem álmok – mondom halkan. – Az emlékeid, Denisa. – Csodálkozva néz rám. A halottra mutatok.
– Ő pedig a gyilkosod. Azért jött, hogy megöljön.
– De miért nem volt nála fegyver?
– A legtöbb nőhöz elég két puszta kéz. Minden háztartásban található sál, harisnya vagy függönyzsinór, amivel fojtogatni lehet. Minek cipekedett volna?
– Nem vagyok dilis? – suttogja. Hátrább araszol a holttesttől.
– Azt nem mondtam – hűtöm az örömét. Megfogan valami az agyamban. Pokolian meglepődöm tőle. Elakad a szavam.

 

 

A holttestet elviszik, Denisa tollbamondja az eseményeket. Addig is felkeresem a labort; munkával árasztom el Debrát. Előhozatom Paige volt feleségét, akit pillanatnyilag, míg új férjet fog, Sarah Rydernek neveznek. Várakozás közben felvilágosítanak, hogy a nőt megviselte a fogdában töltött éjszaka, nemkülönben a tudat, hogy 72 óráig nyugodtan benn tarthatjuk.
Sarah Ryder belép az akváriumszerű kihallgatószobába. Leül előttem, végigmér. Nem tetszem neki.
Az ötven felé járó asszony festett szőke. Haját hatalmas hullámokba ondolálva, hátrafésülve viseli. Szemhéja ödémás, szeme sárgás. Orra megnyúlt, hosszan előhegyesedő, az orrcimpák lapályszerűen elterülnek. Szája széles.
– Mivel itt töltötte az éjszakát, sejtelme sincs, mi történt a nagyvilágban – kezdem barátságosan.
– Mi történt? – kérdezi. Nyomban válaszol is. Hangja vontatott, gyakorta felívelő, mesterkélten édes. – Fordult egyet a föld, az óceán egyik partján apály volt, a másikon dagály. Felkelt a hold és lenyugodott.
– Természettudományos felkészültsége egy-két helyen pontatlan. Történt továbbá, hogy elbeszélgettem a volt férjével.
– Az az ember hülye. Azzal elbeszélgethet ítéletnapig. Fantáziavilágban él. Mióta hősiesen felgyújtotta magát annak a rohadt telepnek az oltásánál, abban a szerepben tetszeleg, hogy ő a legáldozatosabb férfi a föld kerekén, akihez képest a történelem valamennyi mártírja ócska szemfényvesztő, kókler, csaló.
– Az oltás előtti időkről beszélgettünk. A családi életről.
– Igazán? – Sarah Ryder valósággal énekel. Hamisan. – Beszámolt róla, hogy éjjelente úgy fütyült rajtam, mint egy fürj?
– Főleg Alfról társalogtunk. A fiú gyakran került drámai helyzetbe, kiváltképp anyagilag. – Hangomat fülbemászónak szánom. A nő úgy is néz rám, akár egy fülbemászóra. Félő, hogy lekapja a cipőjét és leüt vele.
– Semmi baj nincs Alffal. Nagyon tehetséges fiú. Ezért van az, hogy nehezen boldogul az életben. A társadalom mostohán bánik a tehetségekkel.
– Alf szemtanúja volt egy közlekedési balesetnek. Dzsipjével áthajtott az egyik áldozaton. Ebben az ügyben szeretnénk kihallgatni. Megtenné, hogy hazahívja? – A telefon felé intek a fejemmel. A készülék felrikolt.
Debra hangja bársonylik a hallgatóban. – Meginterjúvoltam a telefonközpontot, amelyhez Sarah Ryder vonala tartozik. Megnézték, az automata nem számlázott külföldre szóló hívást az elmúlt napokban. A Ryder-fiú szállodájával is beszéltem, ők sem tudnak távolsági hívásról. A fickó persze telefonálhatott az anyjának máshonnan is.
– De nem tette. Piríttatja a hasát a parti fövenyen.
– Meglehet – feleli Debra.
Eltűnődöm. Megdörzsölöm az államat. Mintha nem is én lettem volna, aki nemrég megborotválkozott, összevagdalta magát. Azóta sebeimet beszőtte a tülekedő borosta. Az asszonyt nézem, láthatóan ő is erősen gondolkozik valamin. Hurkaszerű ráncokba gyűrődő homloka hasonlatossá teszi egy meditatív boxerhez.
– A volt férje felhívta magát tegnapelőtt este. A fiúk holléte után érdeklődött, tudni óhajtván, ők küldtek-e a nyakára egy csúnyácska fickót. Tegnap éjjel kísérlet történt Paige elhallgattatására. Csakhogy ő ideges volt. Kapta a coltját és szitává lőtte a merénylőt.
– Jesszusom – énekli Ryder falsul. – Douglas él?
– Természetesen – felelem. – Térjünk vissza Alfra. A laboratóriumi vizsgálat kimutatta, hogy az ő kocsija hajtott át a sebesült férfin az országúton. Maga nyilván tud az esetről. Ezért akar túladni a dzsipen.
Sarah Ryder sárgás szeme szikrákat vet. – Fogalmuk sem lenne, hol van Alf, ha tegnap nem dőlök be annak a kis macának. Megjegyzem, egyáltalán nem látszott hekusnak, annak látszott, amit alakított: könnyűvérű, léha nőcskének. Olyannak, aki betegséggel fertőzi meg a gyanútlan fiúkat.
– Vegye fontolóra a történteket. A volt férjét megpróbálták eltenni láb alól. Ha jól sejtem, maga lesz a következő. Már intézkedtem, az ügyészség engedélyezni fogja, hogy itt tartsuk, saját biztonsága érdekében. Kinek adta tovább az információt arról, hogy Paige ki akar tálalni a rendőrségnek?
– Nos, erre vonatkozóan a maca sem tudna olyan trükköt bedobni, amellyel szóra bírna. Ugyanis tévúton jár. Senkinek nem szóltam, nem veszem komolyán Douglas hisztijeit. Mivel pedig az ügyeihez semmi közöm, nyilvánvalóan veszély sem fenyeget.
Ha már macázzák, Denisa benyit. Nem könnyű ráismerni Sarah Ryder leírásából. Tegnap óta sokat sápadt, lelke romhalmazzá lett, hiszen azt hiszi, embert ölt, puszta kézzel. Hervadt mosolyt kínlódik az arcára, azután leül mellém és az asszonyra néz. Megszólal a telefon.
– Daniel? Jössz nekem egy fehér egérrel – közli Torna, a laboros. – Sugalmazásod bogarat tett a fülembe. Csak úgy ötletszerűen kaptam egy egeret és megkarcoltam a csavarhúzóval. Innen kezdve szegény állat nem élt sokáig. Mikor boncolják az „agyonvert” fickót?
– Ne tőlem kérdezd. Köszönöm.
– Belebogarásztam a borbélynál és az estélyen kiirtott palik anyagába. Nem jutott messzire a vizsgálat. Egyelőre csak az biztos, hogy nem szintetikus méreggel állunk szemben. Valami trópusi lény váladékára gyanakodnak. Bevonták az összes létező szakértőt.
– A hajam égnek áll – felelem, az igazságnak megfelelően. Leteszem a kagylót. Denisára nézek. A két nő változatlanul bámulja egymást. Végre Sarah Ryder megszólal:
– El vannak tájolódva. Belekeverik az ügybe a fiamat, engem. Ez Douglas bulija. Egyre rosszabbul hoz a konyhára a „faszobrászat”, ahogy ő nevezi a koszos, fűrészporos melóját. Összejár a melósaival, panaszkodik nekik, rájuk hagy mindent, hát persze, hogy csődbejut. Nyilván pénzre volt szüksége. Kérdezzék tőle, mit követett el.
Nem felelek, nincs kérdésem. Denisa is hallgat. Alighogy az asszonyt elvezetik, közénk toppan a telefonkészülék.
– Ide hallgass, Daniel – kezdi Cyd. – Ide küldtél a Ryder nő házához, hogy tartsam nyitva a szemem. Fogtam neked egy madarat. Jött, kulcsa volt a garázshoz, benyitott, kissé elcsodálkozott, hogy hová lett a dzsip, de ennél többre nem volt ideje. Na, egy szó, mint ezer, hibernáltam a mandrót. Mertmivel nem akartam, hogy lássa a fizimiskámat. Nem mintha ismerném, nem ismerem, de ettől még világnagy tróger lehet. Összecsomagoltam a mandrót, jöhetsz érte, nyugodt lehetsz, nem fog meglógni, úgy megkötöztem, akárha egy pók ejtette volna rabul. Kirámoltam a zsebét, volt neki stukkere, kiskése, boxere, amit akarsz. Megnéztem az igazolványát, úgyhogy most elindulok és széttekintek az ismeretségi körében. Mellesleg muszáj volt kocsit bérelnem, mert tegnap éjjel abban a mámorító vérzsúrban az isten háta mögött hagytuk a Fizukicsimet. Úgyhogy a Yardnak kell kiköhögnie a Rent a Cart. Máskülönben mi van a félarcúval?
– A doki szerint megmarad, de még egy-két napig nem tér észhez.
– Ja, a doki, az a Brown nevű. Már akartalak kérdezni róla. Te is úgy találod, hogy a mandrónak kékvérű az agya? Mert szerintem égboltkék, kutyabőr bevonatú.
– Ha van egy perced, szót kérek. Ejtegettél a megmérgezett palikról. Biztos, hogy Ramos Doyen ellenfelei voltak?
– Mi biztos az életben? Legfeljebb a halál. Tudtommal azok voltak. Máskülönben mit kérdezgetsz? Amikor énekelgettem róluk, nem érdekelte a füled botját sem.
– Ma reggel meglátogatta Denisát egy fűtésszerelő. Furcsán viselkedett, tehát kapott egyet a nyakszirtjére. Meghalt.
– Na ne!? – hörren Cyd. – Denisa agyoncsapta? Én mondom, eszébe fognak jutni az elmúlt idők nindzsái, az összes mandró és rambó, akik ellen közösen táncba mentünk. Még ilyet!?
– Mint kiderült, a fickó estében a csavarhúzójába dőlt, amivel Denisát fenyegette. Abba halt bele.
– Azt mondod, csavarhúzó? Meg a mérgezett mandrók? Te, én mindjárt elejtem Paige-né pávatollas telefonkagylóját, mertmivel itten vagyok a nő hálótermében. Látnod kéne ezt a lakást. Ehhez képest egy kupolda sivár pince. Ha a csavarhúzó is mérges volt, kiszállok a buliból. Nem kell nekem Ramos Doyen bandája az életembe, mert akkor hamar véget fog érni. Mit tudsz te erről a paliról?
– Egyelőre vajmi keveset. Eme hiányosság orvoslására szeretnék veled találkozni.
– Méghogy Doyen!? – hüledezik Cyd. Hallhatóan túlcsordul a boldogságtól. – Máskülönben megfontolom, mert ez tényleg nem csecsemőjáték. Gyere a csomagért, mielőtt felébredne. – Ezzel Cyd bontja a vonalat.
Denisára nézek. Úgy sejtem, felfogta a kihangosított beszélgetés lényegét. Alsó ajkát beharapva, eltűnődve méreget. Nincs jó színben. Mint afféle férfi: vezérlő egyed, szívem szerint hozzáhajolnék és megcsókolnám, idegnyugtató célzattal. Ettől persze mit sem csillapodnának az idegeink, sőt. Az ötlet elvetél.
– Velem jössz? – kérdezem.
Megrázza a fejét. – Rászállnék a gyerekgyilkosságra, bár eddig mindenki zsákutcába jutott az üggyel. Hallgass meg, Belloq. Tudom, téged ez a méreghistória tart fogva, de az én történetem sem piskóta. Eddig két gyilkosság volt, az áldozatok Ella-korú lányok. Az egyik gyerek este negyed tíz tájt találkozott a halállal. Osztálytársától tartott hazafelé, jól ismert, rövid útvonalon, egy romos telken át. Támadója itt lepte meg, lefújta könnygázspray-vel, aztán megfojtotta. A szülők találták meg, akik idegességükben tűvé tették utána a környéket. A másik kislány a Görcsarnokból tartott hazafelé, háromnegyed tíz tájt. A parkon akart átvágni, mert úgy hamarabb a buszmegállóba ért volna. Reggel botlottak bele az arrajárók. Ugyanazzal a módszerrel ölték meg: könnygázspray és fojtogatás. A harmadik gyereket egy héttel ezelőtt támadta meg, a Görcsarnokhoz közel, ugyanabban a parkban. Hátulról átkarolta és az arcába fújta a spray-t. Valószínűleg magának is juttatott a permetből, mert két arra csellengő férfi köhögésre, öklendezésre figyelt fel. Látták az elmenekülő alakot, már amennyire a sötétben látni lehetett. Középtermetűnél valamivel magasabb, kövérkés fickónak írták le. Mivel a két pasas belebotlott a vergődő gyerekbe, vele foglalkoztak, nem vették űzőbe a támadóját. Alaposan összetaposták a környéket, de azért sikerült kiönteni egy 43-as cipő nyomát. A kislány lila foltos nyakkal kórházba került. Váltig állítja, nem látott senkit, összes impressziója annyi, hogy valami nagyobb állatféleség rontott neki hátulról, aztán már ömlött könnye, nyála. Nyilvánvaló, hogy a fickó őrült. De miért pont gyermekekre specializálta magát? Az első és második gyilkosság közti további összefüggés: a 111-es buszvonal közelében történtek. Ennyit lehet tudni és nem többet. Sem az ott lakók, sem kocogók, sem kutyasétáltatók nem láttak senkit, aki felkeltette volna gyanakvásukat. Szellemmel állunk szemben. A parkot megszállták a rendőrök, a szülőket figyelmeztették, hogy ne engedjék csemetéiket az utcán kószálni sötétedés után. Ella is a Görcsarnokba jár. Az ő táncleckéi is eltartanak nyolcig, utána pedig korizik egy órát a korizás kedvéért, kötetlenül.
Bólintok. – Martin vele van, vagy érte megy Tarzannal. Jövés-menés közben ne feledkezz meg róla, hogy mi történt veled ma reggel – kérem búcsúzóul. A kihallgatószobából az irodába megyek, üzenetet hagyok Martin telefonos magnójának. Azután útnak indulok Cyd ajándékcsomagjáért. A kapuőr megállít.
– Tíz perce sincs, hogy itt járt egy kis kínai fickó, és azt a zsarut kereste, aki ott volt a Mandarinban, amikor a skinheadek szétverték a csehót. Azt mondta, sürgős a beszélhetnékje. Felszóltam az irodájába, mondták, hogy éppen elfoglalt. Elküldtem a kínait, jöjjön vissza később. Meg fogja tenni. Olyan ideges volt, hogy keresztbe állt a hat szál bajusza.
Bólintok, rohanok tovább. Az utcán belebotlom a kis fickóba. Talpig feketében járul elém. Elkapja a karomat. Valóban merő kóc az ajka fölötti férfias ékesség.
Feltűnően hasonlít az idősebb kínaira, aki a skinheadeket kiszolgálta, a sebesültről gondoskodott, rendőrt hívott. Bizonyára a fia. Az emlékezetes vacsoránál nem tűnt fel rokonságuk, ámbár akkor öltözékének kifogásolnivalóit kifogásoltuk.
– Mylord – mondja hadarva és mégsem idegesen. – El kell jönnie Mandarin. A hátsó ajtón belépni, ahol a nyersanyag jut be. Ma este.
– Minek?
– Bajban van Mandarin – feleli. Gyűrögeti izzadó markába kapott ingujjamat. Ha lehet, minden eddiginél kéjesebben töri a nyelvet. – Fenékfejűek azóta száz gonosz telefon. Bezúzni ablak, égő rongyok bedobálni. Halott társuk miatt. Akarom, hogy lássa saját szeme.
– Tegyen bejelentést a fenyegetésekről. Itt a rendőrség a hátam mögött.
– Chui várni mylord tizenegy óra. – A nápolyiszelet méretű fickó elillan mellőlem. Elharapom vigyoromat. Duong is eszembe jut. Magas nekem ez a temperamentum.

 

 

Sarah Ryder leánderes dézsákkal és rózsákkal zsúfolt kertjéből a garázsba lépek. Megtekintem a foglyot. Cyd nem túlzott. A közelben fellelhető kábelekből és zsákokból, cukorspárgákból, miegymásból különb gubót készített emberének, mint egy profi selyemhernyó. Vetek egy pillantást a salátazöld arcra, a torz vonásokra. A fickót a szájába tömött frottírzokni tartja vissza attól, hogy szitkaival elárasszon.
A garázsból az előszobába nyílik egy ajtó. Apró konyhát találok, étkezőt, gazdagon berendezett nappalit. Fellépdelek a galériára és felfedezem az évszázad hálószobáját. Cyd ebben sem tódított, midőn teremnek titulálta. A telefonkészülék csakugyan pávatoll bevonatú, ülő madarat formáz. Pávatollas a dupla méretű franciaágy takarója, a ház úrnőjének fésülködő köntöse, papucsa. Csupa zsibbasztó, édeskés nőiesség ez a fertály. A pipereasztal tükrének kerete alá csúsztatott fotó feltehetően a garázsban begubózott férfit ábrázolja. A felhajtható asztallap alatt egy zenés lokál transzvesztita tánckarának elegendő festék, púder, apróbb-nagyobb kefék találhatók, amelyek rendeltetésére sosem jönnék rá, hiszen az általam közelebbről ismert nő legfeljebb szempilla spirált és halvány narancsszín rúzst használ olykor, semmi többet.
Fellebbentem az ágytakarót. A nyolcszemélyesnek tippelt nyoszolyát szőrmével vonták be. A szőnyegeket valaha farkasok, medvék, rókák viselték saját irhájuk gyanánt. A fürdőszoba padlótól plafonig márvány, az őrjítő egyformaságot néhol tükrök bontják meg. Szédülök.
Benyitok a többi, jóval szerényebb méretű és bútorzatú szobába. Az egyikben keskeny priccs áll a fal mellett, középen spárgaszőnyeg, körös-körül poszterek. Alf szobája lehet. A sötétre pácolt, szúfalta szekrény ajtajának belső felületén Alf fotója, „legkedvesebb cimborámnak, Olinnak” dedikálva. A fickó haja selymes, fekete. Eltakarja a fülét, homlokát. Szempillái tízcentisek, sötéten fogják közre a kerek szemréseket, kihangsúlyozzák a szempár azúrkékjét. Az orr hosszú, finom vonalú. A száj viszont keskeny, az áll alig látszik. Ez utóbbi vonások jellegtelensége valósággal két részre szabja az arcot, egy hangsúlyos felsőre, melyben a szempár lelki és érzelmi mélységről vall, és egy alsóra, amely semmivé radírozza a benyomást.
A nappaliból telefonálok, majd amíg az egyenruhások érkezésére várok, kiveszem a fuszeklit a fogoly szájából. Röpke krákogás, harákolás után a metszően jóképű, harmincöt éves forma fickó elősorolja a felmenőimet. Megvárom, hogy ezzel végezzen, azután kérdőre vonom.
– Neve?
– Hol a barátnőm?
– Sarah Ryderre gondol? Nem túl fiatal a hölgyhöz? Netán anyakomplexusa van?
– Maga kíber?
– És ha?
– Nem a rendőrségre tartozik, hogy a barátnőm tíz évvel öregebb nálam.
– A dzsip tartozik a rendőrségre, amelyért jött.
– Már mért?
– Azért, mert embert öltek vele.
– Ne mondja!?
– Akkor nem mondom. Térjünk vissza. Neve? – Kibontom a fickót a burokból. Cydnek köszönhetően ez a tevékenység majdnem olyan, mintha banánt hámoznék. Felmerül bennem, mi célt szolgálhat a különös háztartásban a rengeteg hosszabbító zsinór.
A szépfiú el akar szaladni. Nem jut messzire. Az olajfoltos padló felszántja az állát. A falhoz zavarom, átkutatom a zsebeit. Semmit nem találok, a manó minden iratát eltulajdonította. A csinos mellény órazsebében mandula nagyságú szelence rejtőzik, fehér por virít benne. Nem kóstolgatom. Zsebre vágom.
A fickó kétségbeesik. – Ha megenged egy-két szippantást, akkor mesélek – ígéri sírós képpel.
– Meséljen érte – mondom.
Dacol. Nem sürgetem. Beengedem az egyenruhásokat. Végignézem, amint bilincsbe verik és betessékelik a szépfiút a rendőrségi cirkálóba. Bezárom a garázsajtót, beülök a Mazdába és lassan utánuk csurgok.
A levegős, napvilágos kertvárosból hamar a brontoszaurusz épülettömbök rengetegébe jutunk. Erősödik az autóbűz, vastagodik a forgalom, kevesebb fény szűrődik a kormos házak közé. Töröm a fejem. Vajon miből él Sarah Ryder, mi dolga az előttem araszoló cirkálóban gubbasztó stricivel, mennyit tud fia viselt dolgairól? Ezekre a kérdésekre az asszony aligha válaszol, legfeljebb a pasasa, amikor már füstölögni fog a feje a szelencéje utáni vágytól. Hirtelen félelem szorítja meg a mellkasomat, Denisára gondolok. A következő piros lámpánál a telefonkagylóért nyúlok.
E pillanatban a cirkáló hátsó ablakában fellendül a szépfiú összebilincselt keze. Villámgyorsan lesújt balra, majd jobbra. Fémkarperecei leterítik az őröket.
Ekkor a fickó, akár az úszó a startkőről, kinyújtott karral előrevetődik. Bilincsei áttörik a szélvédő üveget, válla tovább tágítja a vércseppekkel pettyezett, éles peremű nyílást. Teste végigszánkázik a motorháztetőn, csúszik egy métert az aszfalton. Azután feltápászkodik és előretartott karral, tántorogva elrohan.
Valaki kiáltozik az elejtett telefonkagylóban. Hagyom a fenébe, kiugrom a kocsiból, és a menekülő után rohanok. Néhány lépéssel előttem botorkál a két kábult egyenruhás. Lóbázzák a pisztolyaikat, de egyelőre csak fenyegető jelleggel, önmaguk bátorításaképpen, bár aligha szorulnak különösebb hergelésre.
Árad, hömpölyög a tömeg, akár a láva vulkánkitörés után. Belegabalyodom egy kisiskolás csapatba. Sűrűn mentegetőzve áthatolok rajtuk. Mire kiszabadulok, jelentős előnyhöz jut a menekülő fickó, de az egyenruhás üldözők is. Befordulok mögöttük egy bérház kapuján.
A két fickó a lépcső fölé hajol.
– Vérnyomok – mondja a magasabbik, akinek egy-egy combja oszlopvastagságú. – Megtaláljuk, akárhová menekül is.
Ezzel a serkentéssel útnak indulnak a bíbor pettyek nyomában, felfelé. Körülnézek. Furcsa, a cseppek a pince felől jönnek. A fickó előbb lerohant volna, majd valamiért meggondolta magát? Persze, a pince zsákutca. Odalenn nem ejthet túszokat.
Viszont nincs fegyvere, jön a vigasztaló gondolat.
Az egyenruhások feltrappolnak a második emeletre, ahol egy lábtörlőn véget érnek a vérnyomok. Előírásszerűen, kétfelől állnak az ajtóhoz. Marokra kapják pisztolyukat.
Ezután a magasabbik férfi, aki majdnem olyan szuggesztív, mint egy légkalapács, fellendíti a talpát, hogy berúgja az ajtót. Második nekirugaszkodásra betör a lakásba. Ráfogja fegyverét egy meredt szemű, meghökkent öregemberre.
Beljebb nyomulnak. A konyhai hokedlin ősz hajú asszony ül, térdei között gőzölgő tál, tele tollakkal. Kezében félig megkopasztott csirketetem, arcán rémület.
– A vérfoltok...! – közli a légkalapács zavartan.
Az idős férfi elernyed, riadalma dühbe vált. – A feleségem nem bírja a csirkevágást. A pincében vágtam el a madár torkát. Ezért kell betörni az otthonomba?
Kirohanok a lakásból. A harmadikról gyermeksikoly hallatszik. Átizzad az ing a hátamon, mintha egy dézsa vizet öntöttek volna rám. A sikoly felível, ráhurkolódik az idegeimre, azután elhal, akárha eltört volna.
Négyesével veszem a lépcsőket.
Nekifeszülök az ajtónak. Másodjára átroppan vállam súlya és lendülete alatt. Berontok az előtérbe. Egy csukott ajtó mögül halkan szűkölő gyermeksírás hallatszik.
A szobában léptek dübörögnek, bútorok lába csikordul a padlón. A fickó után vetem magam.
A menekülő átrohan a helyiségen, és a nyitott franciaablakhoz lép. Áthajol a korláton.
Mielőtt még odaérnék, leveti magát.
Eláll a lélegzetem. Várom, mikor hallom meg halálsikolyát.
Végre ellököm magam a meggyűrődött szőnyegről. Az ablakhoz futok. A franciaablak alatt erkély nyújtózik. Odalenn áll a feldúlt fickó. Kapkodva lélegzik. Háta mögül vad ordítás tör elő, a csirkekopasztó család lakásából.
Levetem magam a franciaablakból.
Leérkezem az apró erkély négyszögébe, csirketollak, összeszáradt ürülék közé.
Ekkor már a korlát peremén billeg a menekülő. Alatta két emeletnyi mélység, gyanútlan járókelők.
A fickó meginog. Bilincse csikorog a fémen. Egy pillanatig úgy fest, lezuhan. Még sikerül elkapnia fél kézzel a korlát alsó szegélyét. Nyújtózik, másik kezével is fogódzót keres. Szeme kidülled, szája elnyílik. Hangosan, szörnyen zihál. Verítékes tenyere meg-megcsúszik teste súlya alatt. Ott imbolyog az utca fölött. Lenéz a mélybe. Felsikolt.
Elkapom a csuklóját a rácson keresztül. Fogva tartom, amíg megérti, mi történik. Rám néz. Nyöszörög.
– Húzzon vissza!
– Hová igyekszik? – kérdezem.
Immár a két egyenruhás is ott szorong körülöttem az erkélyen. A légkalapács megköszörüli a torkát.
– Rögzítsük a korláthoz az egyik bilinccsel. Hadd lógjon, míg megjön az esze.
– Megjött már – feleli gyorsan a fickó. – Húzzanak fel.
Koponyája, válla, ökle véres. Az övé mellett ott látom sérült kezemet. Saját őrültségem jut eszembe. Szorosabbra fonom ujjaimat a csuklóján.
– Nos? – kérdezem.
– Sarah mesélte, hogy Alf gázolt és bajba kerülhet a kocsi miatt, persze, ha egyáltalán eljut odáig a rendőrség. Megígértem, hogy segítek túladni a járgányon. Nem tehetek semmiről, nekem azt adták be, hogy a baleset véletlen volt, Alf nem felelhet érte.
– Miért hazudik? – kérdezem. Fejem fölött a franciaablakban megjelenik egy tízéves forma kislány. Könnyáztatta arccal lebámul ránk.
– Már nem jön vissza? – hebegi vékony hangon.
– Nem, nyugodt lehetsz. Legközelebb gondold meg, hogy kinyitod-e az ajtót.
A szépfiú felüvölt: – Francba az enyelgéssel, engem szedjen fel innen.
Intek az egyenruhásoknak. Felvontatjuk a súlyos testet a semmiből. Átlépdelünk a lakáson, emlékezetembe sül a csirkét kopasztó asszony és a lila arcú férj látványa.

 

 

Időközben a kocsiban valaki a helyére akasztotta a telefonkagylót. Beülök a volán mögé, leküzdöm enyhe émelyemet, amit feltehetően az iménti adrenalinkrízis váltott ki. Ami történt, megérne egy tanulmányt. Ez lehetne a dolgozat címe: A véletlen szerepe a rendőri munkában. Szólhatna a pincében elvágott torkú csirkéről, amely aktívan közreműködött abban, hogy tévútra vezessen bennünket üldözés közben, miáltal a menekülő megkapta a lehetőséget a túszejtésre.
Attól tartok, a történtek mindenképpen írásbeli feljegyzéshez vezetnek. Elvégre magunk mögött hagytunk két betört ajtót, egy guta által kerülgetett házaspárt és egy félholtra rémített leánygyermeket, a bezúzott szélvédőjű rendőrségi cirkálóról nem is beszélve.
A fogdába irányítom az összevagdosott, melankóliába zuhant szépfiút. Egyelőre nem foglalkozom vele. Hadd gondolkozzon és még inkább: hadd nélkülözze a szelencében fehérlő porocskát.
Denisa az asztala mögött kuporog. Amikor belépek, úgy bámul rám, mint egy rendkívül vonzó kísértetre, majd mosoly ömlik el az arcán, amelyet íziben elfed egy fintorral.
– A fenébe, Mogorva. Felhívsz, aztán rohangálni kezdesz. Én meg hülyén hallgatom a vonalban a forgalom zaját. Üvöltöző, izgatott emberek rémhíreit holmi vérengzésről, erkélyeken ugráló, lezuhanó fickókról. Esküszöm, már sakálüvöltést is hallucináltam, mire valaki szétbontotta a vonalat. Szórakozz Debrával. Legalább harmincszor keresett, de nemcsak ő. Cyd is téged akar, mielőbb. Rólam nem is beszélve. Hazaugrottam a kazettáért. A liliom-pornóért. Betettem a speciális képmagnóba és kinagyítottam az erkélyjelenet hátterét. Kockáról kockára átvizsgáltam a részleteket. A lombok mögött látható egy tűzzománc tetejű torony, melyet a felvételkor ferdén érhetett a napfény, ezért tündökölt minden egyes mozaiklapocskája. Ennek segítségével megtalálhatnánk a műtermet, ahol a film készült. Figyelsz rám, Mogorva?
Hogyne, jelzi a bólintásom. És valóban, rövid tűnődés után helyre teszem az információt. Ha megesik is, hogy néha nem tudom követni az eseményeket, immár vonalban vagyok. Csakhogy nekem most legalábbis konferencia-kapcsolás kellene.
– Ne haragudj – mondom. – Rohanok Debrához, utána megnézem a tornyodat.
– Debra talán, nagyobb horderejű hírrel szolgálhat? Netán megállapítja, hogy nem csupán a combod acélos? Azelőtt is ilyen eszelősen hiú voltál? Elolvadsz egy kis hízelgéstől. Szerintem ez már személyi kultusz. De legalább kikezeltelek a sápadtságodból. Na. Nyugodtan kiállhatsz egy tábla búzába pipacsnak. Virítanál.
Ezt még tudná folytatni, de nem várom meg, merre csapong a fantáziája. Magára hagyom a szerfelett modern, mindazonáltal az én ízlésemnek kissé barátságtalan irodában.
Lecsüccsenek Debra mellé. Egyetlen pillantással megállapítom: szőke haja, észveszejtő pontyszája a régi. Erre a szürke munkanapra egyszerű kis kűrruhát öltött, alig félkilónyi ezüstös flitterrel a bal vállától a csípejéig. Debra elébb a combomra ejti a kezét, azután a tárgyra tér.
– Nyertél. Nemhogy van méregfarmunk, de Line dicsekedhet a kontinens legnagyobb ilyen telepével. Milliónyi sárga skorpiót, fekete özvegyet, ezerféle kígyót, tengeri herkentyűt tartanak és fejnek ezen a telepen. A világ bármely táján fellelhető, halálos mérgű dögből van készlet bőségesen. A belőlük lefejt, kiizzasztott, kipréselt mérgek egyetlen grammja felér egy vagyonnal. Ezekből az undorító váladékokból speciális szérumokat, ellenszert készítenek. A feldolgozás nem a farmon történik, itt csak a begyűjtés folyik. Nos. Három héttel ezelőtt indult egy méregszállítmány a repülőtérre. Személykocsiban két vacak hűtőtáska. Valaki tudta, hogy milliókat érnek. Útközben két álarcos bandita feltartóztatta és kirabolta a kocsit. Gázpisztolyt használtak, a megtámadottaknak nem esett komoly bántódásuk. A méregfarmon arra gondoltak, hogy az álarcosok csak azért vitték el a táskákat, mert váltságdíj ellenében át akarják adni valamelyik gyógyszergyárnak. Mivel a méreggyűjtés meglehetősen pepecs meló, bármely gyár megörülne, ha némi felárral ugyan, de hozzájutna a váladékokhoz. Úgyhogy a telep vezetője nem csapott nagy hűhót, értesítette a gyógyszergyártó cégeket, amelyekkel kapcsolatban álltak, hogy mire számítsanak. De nem történt semmi. Mind ez ideig egyetlen gyógyszergyárnál sem jelentkezett senki, hogy nála lenne a két táska.
– A fenébe – nyögöm. – Ha a Paige-ügy és a méreggel elkövetett gyilkosságok összefüggenek, márpedig nagyon úgy fest, akkor az esernyőnyelekben rejtőztek a méregfiolák. Alf és Olin nem akarta, hogy ez a többmilliós kincs Thaiföldre repüljön. Inkább megalkudtak a maffiával.
Debra kiíratja a monitorra a különféle apróbb-nagyobb teremtmények mérgének tudnivalóit. Ha Doyen lett eme nyalánkságok birtokosa, nyugodtan mindenhatónak érezheti magát. Hideglelős leszek a gondolattól. Megdicsérem Debrát.
– Várj még – nyom vissza a székre, amikor ugrásra készülök. – Mást is kértél. Összeszedtem az elmúlt hónapok emberrablási ügyeit, fegyverszerzésre irányuló eseteit. Találtam valamit. Két héttel ezelőtt elraboltak egy fegyverkereskedőt. Horribilis váltságdíjat kértek a paliért, felét készpénzben, felét fegyverben. A család a figyelmeztetés ellenére bevonta a rendőrséget, de az emberrablók megneszelték és elhallgattak. Mire a család kellőképpen pánikba esett, újra hallattak magukról. Patrick Wyne-nak is megemlítettem az ügyet. Elkért róla minden anyagot. Eszébe ötlött valami, és perceken belül kiderítette, hogy a fegyverkereskedő félvér.
Bólintok. Mielőtt még Debra azt hihetné, hogy kimerült az ötlettáram és összecsuklom az információk súlya alatt, újabb kéréssel fordulok hozzá. Meglepetten felvonja a szemöldökét.
– Valami munkaversenyben vagy önmagáddal? Mindent egyedül akarsz kinyomozni, ha lehet, három nap alatt?
– Hát nem szép lenne!? – Barátságosan rámosolygok, és lefejtem gyöngyházkörmű ujjait a combomról. Denisa barátnője, Dalia jut eszembe. Az a nő nem tapogat, hanem csipked. Hozzá olyan a szövege, mint egy halaskofába oltott tengeri medvének, akit mellesleg kereszteztek egy fehérmájú örömlánnyal. Dalia azonban egyetlen figyelmeztetésből is ért. Azonkívül, amit ígér, azt maradéktalanul teljesíti, erre Ackerer és Laco az élő tanú.
Elmerengek a régi szép idők emlékein. Akkor még nem volt hómező Denisa agyában. Időről időre megkértük egymás kezét, szakítottunk és összeborultunk, vívtuk kemény, boldog csatánkat egymással.
Mi változott?
Denisát nem találom az irodában. Donald viszont az asztala fölött könyököl. Brikettfekete karikák ülnek a szeme alatt.
– Hogy s mint? – kérdezi zordonan. – Bolond nőd egy pornókazettával rohangál épületszerte. Már mindenkit a monitor elé rángatott, agyongyötört a templomtoronnyal. Nincs egy perce, hogy Lacót is elhurcolta az asztalától, mondván: nincs a városban hálószoba, amelyben a cowboy meg ne fordult volna. Valamelyik barátnője ágyából látnia kellett azt a tornyot. Te Daniel, adj nekem nevelési tanácsot. Gondban vagyok Gabriellel. A kicsi angyal csúszik-mászik az egész házban és minden fiókot kiborogat. Erre én bekötöztem a szekrényajtókat, hermetikusan lezártam a fiókokat, mert hetek óta azzal telnek napjaim, hogy visszarámolom, amit a kölyök kiborogat. Iris viszont eltávolította a torlaszaimat, mondván, hogy nincs jogcímünk a gyermek szabadságát korlátozni.
– Ha legközelebb bekötözöl egy szekrényajtót, gondod legyen rá, hogy Iris is odabenn legyen – felelem távozófélben.
– Nem rossz, Daniel – mereng Donald. – Időnként a kicsi angyalt is eltorlaszolom, és akkor talán papírra vethetek néhány betűt a regényemből. Apropó. A napokban meghallgathatod az interjút, amit az egyik rádiósnak adtam.
Otthagyom a toll virtuózát. Denisát és Lacót néhány szobával odébb, a monitor előtt találom. A napfényt izzadó tűzzománc kupolában gyönyörködnek.
Laco a fejét vakargatva csicsogtatja fogai között Caporalját. – Esküszöm, Denisa, véletlenül tényleg jártam már arrafelé, valamelyik barátnőm lakásában. Őrült nagy szerelem volt. Ha jól emlékszem, Marinának hívták. Határozottan esküdni mernék, hogy a tetőn volt egy bazi nagy úszómedence. Ott pacsáltunk napszálltáig. A hatalmas ház tetejéről beláttuk az egész várost, elgyönyörködtünk ebben a toronyban is. Igen. Az ám, de ebben az épületben legalább ezer lakás van.
– Betájoljuk, nem gond – veti oda Denisa könnyedén.
– És akkor mi van, ha találsz egy üres stúdiót? – kérdezem. – Netán leülsz a küszöbre és megvárod, amíg odasereglik a forgatócsoport?
Denisa dühödten megnyom egy gombot. A kinagyított részlet összezsugorodik, beleolvad az összképbe, az erkélyajtóban álló kisminkelt lányka vetkőzési jelenetébe. Laco integet, hogy nézni akarja a filmet. A lány belép a szobába és elindul, a dupla franciaágy felé, amelyen a fiú már várja, mindössze néhány pattanásba öltözve.
– Beszéltél Martinnal? – firtatom.
– Martinnal? Nagyon aranyos vagy, Mogorva, már régen akartam mondani. Amikor hazaugrottam a kazettáért, három vadidegen ifjonc ült a nappaliban. Állították, hogy a te kérésedre tartózkodnak ott, nehogy valaki bejuthasson a lakásba, akár a távollétemben, akár akkor, amikor otthon tartózkodom. Esküdöztek, hogy ismerjük egymást, csak ugyebár, az én amnéziám. Kérdeztem, éjjel vajon körbe akarják-e ülni az ágyamat, mint ravatalt a siratóasszonyok? Közben Martin is befutott egy percre. Azt mondta, sikerült kiderítenie, hogy egyik haverja sem vállalja a kazettát, eddig még csak nem is hallottak róla, nem tőlük származik. Tiszta sor, a film beesett az ablakon. Lepottyant a holdról. Felhívom a figyelmedet: nem hülye vagyok, hanem amnéziás. Óriási különbség!
– Nem értem, miért hangsúlyozod. Gondolod, hogy én vittem haza a filmet unalom ellen, amíg kórházban voltál?
– Erre még nem tippeltem, de mivel felhívtad rá a figyelmemet, besorolom a feltételezések közé.
Laco elmélázik egy vad jeleneten. – Kölyökkoromban apám rajtakapott, amint éppen a whiskyjét dézsmáltam. Rám parancsolt, hogy ürítsem ki az üveget. Na akkor éreztem hasonlót, mint most, e film láttán. Kész elvonókúra. Ezek után időbe telik, amíg újra gusztusom támad rá, hogy nőt vegyek a kezembe. Az a sok kiégett, megcsömörlött pali, akinek a pornó a hajtóanyaga, normális korú nőktől már nem is gerjed, csak ezektől a természetellenesen bevakolt, fejletlen gyereklányoktól?
– Azt hiszed, mindent tudsz a nőkről – veti oda Denisa rosszkedvűen –, és kiderül, hogy saját fajtádról sem tudsz semmit!?
– Mindenesetre köszönöm. – Laco kikapcsolja a készüléket. A kazettát bedugja Denisa hóna alá. Elnyomja a csikkét a szék lába alatt, mivel nem lát a közelben hamutartót, majd sértetten kivonul a folyosóra.
– Azokat a fiúkat a nappaliból... – mereng Denisa, tökéletesen érzéketlenül a cowboy lelkében tiport seb iránt – nem lehetne rá venni, hogy szemmel tartsák a stúdiót? Úgy festettek, mintha hülyére unnák magukat a gyilkos hordákra várva. Mogorva, amikor utoljára láttam ezeket a srácokat, nem voltak borostásak, legfeljebb pelyhedzett az álluk. Folyton a játszótér környékén lógtak, keringtek a motorjaikkal. Bámulásuk közben támadt egy furcsa érzésem, különösen egyikük, Konrad láttán. Ha behunyom a szemem, látom a fiút, amint...
– Hunyd be a szemed – sürgetem mohón. Megteszi. Ámde csak annyi történik, hogy nekimegy a takarítónőnek. Felrezzen, szabadkozik, majd gyilkos tekintettel végigmér.
– Néha kedvellek, de olykor meg tudnálak fojtani.
– Jó, ezt gyakorolni fogjuk – hagyom rá.
– Az elejét vagy a végét?
– A közepe bizonyára túlontúl unalmas lenne nekünk – sóhajtom.
Lehajtja a fejét. – Azt ígérted, segítesz. Ezzel a Konrad nevű szőke sráccal kapcsolatban az az érzésem, hogy elfelejtettem valami fontosat, amit esetleg együtt műveltünk. Mondd, jelent valamit, hogy szájon csókolt?
Vállat vonok. – Mindig így üdvözöl.
– Téged is?
– Engem nem. – Mielőtt folytathatnánk, Donald kiüvölt a folyosóra.
– Daniel, telefon!
A vonalban Cyd füstölög. – Hol a csipkedíszes francban járkálsz álló nap, míg én gályázok helyetted?
– Meg akart lógni a csomagod. Volt némi izgalom – magyarázkodom. Ha jól meggondolom, az a való helyzet, hogy elfeledkeztem róla, pontosan abban a lélektani pillanatban, amikor Denisát megláttam. Hasonlóról beszámoltak már a világirodalomban éppúgy, mint pszichiátriai szaklapokban, valamint rendőrségi közleményekben. Derék, eszehagyott Belloq, pokolba az érzelgéssel.
– Először is, éhes vagyok és az ebédidő már jócskán elmúlt. Úgyhogy meghívhatsz dinerre – hadarja a manó. – Másodszor, vértezd fel a szívedet, húzzál dupla alsóneműt, mert mesélni fogok. Indulj a Négy Muskétásba. Addig is, maradok tiszteletlen.

 

 

Cyd gazdagon terített asztalnál ücsörög, láthatóan túl az előételen. Akkor teszik elé a véres húst, amikor letelepszünk a társaságában. Denisa undorral félrefordítja a fejét. Nem viszi el szárazon.
– Ismeritek ezt a viccet? – csap bele Cyd. – A rendőr éjszakára két poharat készít az éjjeliszekrényére, egyet üresen, egyet vízzel tele. Kérdezik, miért. Azt feleli: éjjelente rendszeresen felébredek, és van úgy, hogy szomjas vagyok, van úgy, hogy nem.
Denisa befőttet rendel a pincértől.
– Tudjátok, mi az abszolút nyomor? – folytatja Cyd. Mivel nem reagálunk, elárulja. – Amikor egy kurva csak azért kefél, hogy legyen valami meleg a hasában. És itt témánkhoz érkeztünk. Ramos Doyen. No, a mandró a kefélés nagy öregje. Fényes karrierjét striciként kezdte. Nem ám felélte, elkártyázta, ellóvizta a dohányt. Doyen tervezett. Előbb vett egy kupoldát, majd még egyet, azután beszállt egy-két pornólapba, masszázsszalonba, buzilokálba, egy szóval vásárolgatott – és lehetőleg legális üzleteket kötött. Azaz megfoghatatlanná tette magát. Amikor kitört a világraszóló AIDS-frász, a derék Doyen létrehozott egy alapítványt az AIDS-ellenes kutatások támogatására. Ebből is láthatjátok, hogy nem szellemtelen a mandró. Az a hír járja, hogy a Kokókirály, Dary Hepton a strómanja veszte után új embert keres itteni ügyleteinek lebonyolítására. Kapaszkodjatok meg, ugyanis a pletyka szerint versenytárgyalást írt ki. Rövidesen hazajön és személyesen tekinti meg a jelentkezőket. Köztük Doyent.
Belekotorászom az elém tett tányérba. Étvágyam reggel óta várat magára. – Ideadhatnád a Ryder nőnél elandalított pasas papírjait. Hadd tudjam, hogy hívják a tagot.
– Nem tökmindegy a neve? Anélkül is vihetsz neki egy csokor borvirágot, szélrózsát. A lényeg az, hogy a mandró Doyen embere, a videofilm-kölcsönző szolgálatát látja el anyaggal. Megjegyzem, nem lennék meglepődve, ha kiderülne, hogy az a pávatollas hálószoba nem egyéb, mint műterem, amelyben gyakorta készül pornófilm. Megjegyzem persze azt is, hogy Denisa tegnap átfésülte a házat, de fogadni mernék, nem figyelt fel a kismillió kábelre, és elmulasztotta megvizsgálni a villanyszámlákat. No, nem tudom, a tiétek mennyire rúg, a Ryder nőé eléggé borsos, mint ne mondjak: currys. Sokat fogyasztanak azok a rohadt nagy lámpák. Máskülönben nem hinném, hogy Doyen tud ezekről az illegális filmekről, mertmivel ő ügyel arra, hogy csakis bejegyzett cégek engedélyezett anyagát terjessze a rászorulók között. Szóval ez a jóvágású strici, a fenébe is, légy boldog: Harland Jackson a neve, kalózpornókat készít és terjeszti azokat Doyen jól fésült hálózatában. Ezért biztosan kasztráltatná a főnöke.
Denisa félrenyel egy cseresznyemagot. Visszavonul a szalvétája mögé és fátyolos szemmel köhécsel. Cyd diadalittas mosollyal bekebelez egy szelet véres húst, majd folytatja:
– Doyen szíve hatalmas és aranyból van. Gondoskodik kiszolgált, lestrapált leányairól. Ha már nem tudnak fekve helytállni, akkor elmehetnek a lokáljaiba ruhatárosnak, kenyerésnek, mosogatónak, takarítani. Fattyaikat iskoláztatja, ez a befektetés persze megtérül idővel, amikor a gyermekek felserdülnek és ágyba bújnak a kliensekkel. Na?
– Szépséges – bólintok. – Tehát Sarah Ryder a hálószobáját kölcsönzi a titkos filmfelvételekhez. Innen a dohánya.
– Olykor magát is odakölcsönzi, jóllehet régen volt szexbomba. Vannak pasasok, akik attól gerjednek, ha Kleopátra-korabeli fenék látványa tárul eléjük.
Denisa már alig-alig fuldoklik. Szinte jól halad a levegővétellel. Megjegyzi: – Mások pedig a gyerekszextől kezdik fickósnak érezni magukat.
– Van az úgy – feleli Cyd. – Ha bemész a Doyen-féle kölcsönző hálózat valamelyik boltjába, ne a kirakatot nézd. Vágj olyan képet, mint egy disznó, és hörögd az eladó fülébe: van-e valami izgalmas a pult alatt?! Megkapod, ha ráteszel még egy-két bankót. Ezekről a kölcsönzésekről külön nyilvántartást vezetnek, hogy visszaélés esetén zsarolhassák a mandrót. És persze, légy erős, Denisa, nők is akadnak a nyalánkságokat kedvelők között. Ma délben épp egy szerelmi kellékeket árusító bolt kirakata előtt ámuldoztam, amikor leszólított egy csaj. Olyanokat suttogott a fülembe, hogy sorra lepattogtak a sliccgombjaim. Majdnem rendőrért sikoltottam. Erről ennyit. Azt persze mondanom sem kell, hogy ez a fajta buli sok-sok erős mandrót, gorillát, valóságos hadsereget igényel. Vastagon folyik a vér ebben a buliban, de persze Doyen feddhetetlen, mint a ma született kos.
Félretolom a tányért a dermedt étellel. Lehajtom a tonikot, elmesélem a méregfarm elrabolt szállítmányát, a gyermekpornót az úszómedencés házban. Cyd bólogat, majd megjegyzi:
– Bele kellene kóstolnod a Doyen-környék atmoszférájába. Dumáld meg a főnökeiddel, hogy adjanak melléd egy belevaló kíbert és nézz szét a pornófertályon. Két lehetőség van: vagy soha többé nem nyúlsz nőhöz, vagy bezsongsz és elmész kéjgyilkosnak. Denisát ne vidd magaddal a körútra.
– Ne? – csodálkozik Denisa.
– Ne ám.
– Oké – bólint a nő és rendel egy teát. – Hogy legyen valami meleg a hasamban – fűzi hozzá dühösen.

 

 

Magamévá teszem Cyd ötletét. A Főnök ugyan furcsállva méreget, de intézkedik, lévén rugalmas természet.
Hamarosan megvalósul találkám a pornófertály nyomozójával, akit csak Omlettnek nevez mindenki. Kideríthetetlen, mi köze van a fickónak a tojáslepényhez, viszont néhány percig elfoglal, hogy befogadjam a látványát. Civilruhás létére úgy öltözik, akár egy érdektelen amerikai tévésorozat egyik-másik zsaruhőse. Őszes haja rövidre nyírt, sildes sapka kucorog rajta. Az ötvenet rég betöltötte, tengersok fog ragyog a szájában, ügyetlen hamisítvány valamennyi. Nyakában nyitott borotvakést formázó medál lóg bőrszíjon. Fekete garbót, azonos színű bőrdzsekit és bőrnadrágot hord, lábán fűzős bakancs éktelenkedik.
Nem akárhogyan ráz velem kezet: úgy tartja a mancsát, mint egy félig behajtott borotvát, ebbe csippenti bele ujjaim hegyét. Ezután lekapja a sapkáját és a dzseki váll-lapja alá gyűri. A testén látható kidudorodásokból ítélve minden zsebében lapul legalább egy stukker. Járása teveszerű, lezsernek szánt. Látszik a fickón, hogy jó sok filmet megnézett már egy bizonyos fajtából. Nagykanállal töltögette magába a bika legényekről regélő kultúrát.
– Legurítunk egy whiskyt? – firtatja. Miután nem állok kötélnek, megkérdezi: – Járunk egyet?
– Tegyük – felelem.
Kiballagunk az utcára. Kékes ködgomolyokat kenegetnek a lámpafények.
– Nagyjából nyugi van errefelé – mondja Omlett. – A környék gazdái ügyelnek erre. A rendőrségre úgyszólván nincs is szükség. Habár mostanában nagy az idegesség, mert egy borotvás rém szórakozik a lányokkal. Elkapja őket hazafelé menet és összekaszabolja az arcukat, a mellüket, levágja a hajukat. Nem kíméli a transzvesztitákat sem. Doyen emberei valósággal sorfalat állnak éjjelente, strázsálják a környéket. Velem együtt marhára szeretnék elkapni a dilinyóst. Sürgető lenne, mert a folyamat rákos. A borotvás ma még csak kaszabol, de később mészárolni fog. Ha a testőrök csípik el, kirázzák a bőréből.
– És te? Lelövöd? Ezért hordod a száz ágyút?
– Látszik? – csodálkozik Omlett.
– Nagyjából úgy festesz, mint egy stukkerreklám.
– Jó a szerkóm, mi? Te egy kicsit divatjamúlt vagy. Ki a ménkű jár manapság ilyen óságos rongyokban? Talán az alsóneműd is farmervászonból van? Bőr a menő, én mondom.
– Kétségkívül jól fest a jelmezed. Viszont döglött hiéna szaga árad belőle. Ez a baj a bőrgúnyával.
Megállunk egy szex-shop fényes kirakata előtt. Gazdag a választék, kimeríthetetlen a fortélytár. Látható egyszerű korbács és kilencágú. Halcsonttal merevített fűző galacsinhajtó bogár- és skarlátszínben. Apácaruha, szerzetescsuha, ágyékig érő csizma méteres sarokkal, szívmintás, ehető harisnyatartó málna- és eperízű, elöl cipzáras bugyi – és hátul cipzáras alsó. Felfújható feleség, elemes férfialkatrész több méretben.
Tovább ballagunk. Omlett szélesen vigyorog. Lokálokba kukkantunk be, vendégcsalogató monitorokat bámulunk a kapualjakban, melyek élőben vonultatják fel a benti húskínálatot.
– Gyerekeket nem foglalkoztatnak? – kérdezem.
Omlett elröhinti magát. – Kifinomult az ízlésed, nem mondom. De sajna, ez ügyben nem segíthetek. Mint tudjuk, az ilyesmi törvénytelen. Ha viszont szeretsz egzotikus tájakon barangolni, megmutatom, melyik helyen a legjobb a felhozatal trópusi húsból.
– Téged úgy tájékoztattak, hogy a húsra jöttem? Engem a fogyasztók és az árusok érdekelnek.
– Itt aztán semmi olyat nem találsz, amibe beleköthetnél. Törvényes az egész vonal. Doyen jobban ellátja a lányait, fiait, mint téged vagy engem a társadalombiztosítás. Rendszeres orvosi vizsgálat, munkaruha, szülőotthon, óvoda, amit akarsz. Ez itt város a városban, és állítom, jobban szervezett, mint a te világod.
– Örömmel hallom.
– Gondolj bele, az első feleségem azért vált el tőlem, mert ilyen ocsmányságos környéken dolgozok. Mit ad isten, hát azóta nem itt ruhatároskodik a Falánk Kacsa bárban? Jó, nem a seggével keresi a betevőjét, de látni azért lát. Elmúlt a hányhatnékja. Fura, mi?
– A pornófilmpiacon is mindent éteri tökély jellemez?
– Ja – feleli Omlett. – Abszolút módon. Csak cenzúrázott, emblémával ellátott filmeket árulnak és kölcsönöznek.
– Aha – mondom mélyértelműen.
– Nem akarsz sok dohányt keresni? – kapja el a vállamat Omlett. – Amilyen frankón kitérdelt hangod van, gerjednének tőle a szépasszonyok. Unják már Doyen nőies, lágy fiúit. Új színt hoznál az életükbe. Mióta az eszemet tudom, azon fáradozom, hogy elmélyítsem a hangomat, de nem megy az istennek sem. Én mondom, kaszálhatnál ezzel a kitérdelt basszussal.
Az utcák hosszú során kijárt életiskolám megtanított rá, hogy ne dőljek be az első benyomásoknak. Így tehát Omlettet sem hiszem el. Idejövök neki az akciócsoporttól, egy mértékkel decens környékről és vájkálni próbálok az ő csoportja ügyeiben. Naná, hogy nem ölel a keblére, nem fogad a bizalmába. Megjátssza a hülyét. Órámra tekintek. Várnak a Mandarinban. Kiszabadítom a vállamat Omlett markából és búcsút intek, kilátásba helyezve, hogy találkozunk még.
– Aludj egyet a tippemre – üvölt utánam széles vigyorral.

 

 

Hátulról közelítem meg a Mandarint, jóllehet fikarcnyi kedvem sincs a kis kínai által kiagyalt konspirációhoz. Reggel óta nem láttam a lányomat, kiradírozott agyú hitvesemre Doyen feni a méregfogát, Wyne csapata (az én csapatom, teszem hozzá némi honvággyal) nyomoz a skinheadek ügyében, nekem itt abszolúte semmi keresnivalóm. Omlettel is csak herdáltam az időmet, mi egyéb várhat rám a kínai csehó hátsó frontján!?
Mogorván lépek ki a kocsiból, betaszítom az ajtót, nem bíbelődöm vele, hogy bezárjam. Szokott lélekerősítő mozdulatomat is mellőzöm, mely annak ellenőrzésére irányulna, vajon helyén van-e a szívem. Öt ujjal átfésülöm rövid hajamat, összehunyorítom a szememet, hogy a szuroksűrűségű éjszakához szoktassam. Sötét kocsik terpeszkednek körülöttem, szemétfoszlányok rugóznak a langyos szélverésben, söröskupak csikordul cipőm talpa alatt. Elkap a vágy s nem először, hogy elhagyjam ezt a várost – pusztán azért, mert nagyváros, mert naponta újratermeli mocskát, őrületét, monotóniáját, mert füstbe bugyolálja és lassan megfojtja magát embereivel és fáival együtt; legfeljebb patkányok és csótányok maradnak fenn: méreg- és sugárzástűrő szervezetek, valamiféle morbid humorú vagy egyszerűen csak kancsal teremtő remekművei.
Hangulatom nem különb, mint a veszteseké. Zsebre vágott kézzel fúrom előre magam az áthatolhatatlannak rémlő éjszakában.
Lépteket hallok az épület hátsó ajtaja felől, durva bőrtalpak homokot csikordítanak. Fehér izzás: lámpafény vág a pupillámra. Félretántorodom, megrázom a fejemet, mintha ezzel megszabadulhatnék a csillámos, égető vakságtól.
Lábak döngenek körülöttem. Közrefognak, szorosan. Látni kínlódom, de marad a csillagokat szikráztató világtalanság, egyéb érzékszerveim azonban riadnak, kihegyeződnek. Hallom a körém sereglők izgatottságról valló légvételeit, érzem szagukat. Ilyen szalonnás, valósággal rágható izzadságbűzt csak bőrruha párállik, amely verejtékes testre tapad.
A múló vakság káprázatából felsejlenek a tarra borotvált fejek, szikrázó fehéren felvillannak a ruhadíszek: fémcsillagok, fényes szögek.
Kemény botok sújtanak le rám. Ütik a fejemet, beledöfnek gyomromba, ágyékomba. Lábaim közé szúrnak, hogy felbuktassanak.
Térdre roskadok, a nadrág vásznán át horzsolnak a flaszter egyenetlenségei. A gumibotok a vállamon, koponyámon dobolnak tovább. Tudatom, akár a szemem, vakító fényességű fájdalomalakzatokkal kápráztat. Belemenekülhetnék az eszméletvesztésbe, míg gyilkosaim elvégzik munkájukat. Ezek a fickók nem verekedni akarnak, nem küzdelmet kínálnak, ezek lincselnek.
Rést keresek a csizmaszárak között. Megtelik az agyam a seregnyi lábbal. Közéjük öklelek a fejemmel. Kitörök a gyűrűből. Elhemperedem a közelükből. De talpra állni nem bírok.
Utolérnek.
Továbbhemperedem. Autóárny felé gurulok, mintha elbújhatnék alatta. A csizmák ütemesen dobogva követnek, a magasból nevetés hallik. Felnézek, immár kivehetem a viaszosan fénylő arcokat, a kopasz koponyákat.
Tarkómat a kocsi oldalához döntöm. Letámasztott tenyerem dermedt, hideg kézhez ér.
Kirobban a szörnyű, rekedt röhögés.
Holttest hever az autó alatt, rideg tapintású keze gyermeknyi. Hátborzongató sejtelem ágaskodik fel bennem. Talpammal fogadom a közelítő alakokat. Izmaim teszik a dolgukat. Működtetnek, akár egy tomboló robotot.
Féltérdre tápászkodom. Megkaparintom az egyik átkozott gumibotot, kitámasztok egy másikat, amely a szemem felé törekszik. Talpon állok, kínkeservvel. Hátamat a karosszériának vetem.
Aprócska tisztást verekszem ki magam előtt. Mély lélegzettel a magasba emelkedem. Röptömben érzem a furcsa kettősséget: a fájdalom ragacsát, a rutin súlytalanságát, még azon is csodálkozom, hogy mindezt képes vagyok felfogni.
Elsodrok néhány lüktető testet. Letarolom a felmeredő botok lándzsáit. Nem jöhet közelebb a sűrű massza, a karok, lábak és botok erdeje. Talpammal taszítom félre őket, alkarral fékezem az ütéseket.
Tudom, el kell jutnom a Mazdához. Egyetlen remény az életre, ha odáig küzdöm magam.
Felreped a halántékom. Vérpatak mászik a nyakamra. Végtagjaim ólomsúlyúak. Ha nem figyelek oda, talán nem érzem.
A parkoló kocsisor széléhez manőverezek. Magam mögött hagyok néhány jajgató, vonagló alakot. Egyre szenvedélyesebben őrjöng körülöttem a düh.
Elkapok egy tar koponyát. Hozzácsapom egy kocsi oldalához. A bezúzott üveg csillámai kaleidoszkópra emlékeztetnek egy pillanatig. Mielőtt az ájult test a földre csúszhatna, hágcsónak használom. Felrohanok rajta a tetőre. Átlendülök a második, a harmadik kocsira.
Akár valami tébolyodott tengeri út. Mint zötyögés teveháton. Az autók imbolyognak, minden egyes tető behorpad a súlyom alatt, félő, hogy beszakad, elnyel, ha nem ez, akkor a következő. Olykor elvesztem az egyensúlyomat. Két karommal hadonászom, akár egy kerge szélmalom.
Üldöznek. Mellettem futnak. Lentről döfködnek a gumibotokkal, megpróbálnak felbuktatni, elkapni bokámat, utánam kapaszkodni, elém vágni. Vaktában mérem ki a lendületet, amely egyik tetőről a másikra repít.
Az egymás mellet gubbasztó fémtestek masszájában foghíj támad. Képtelenség átugrani. Le kell mennem a földre. Velem együtt minden madár tudja, milyen veszélyes ez.
Már várnak. Borotvaéles vigyorok tartanak gyülekezőt az alkalmi vesztőhelyen.
Visszafordulok.
Utánam sereglenek. Megfeledkeznek az óvatosságról: üvöltenek. Buzdítják egymást. A vér végképp megvadította őket.
Ekkor újra visszafordulok. Levetem magam a foghíjba. Leterítek két fickót. Felpattanok egy csomagtértetőre.
Néhány kicentizett szökellés – és elérem a Mazdát.
Feltépem az ajtót, bevetem magam az ülésre. Lenyomom a zárógombot. Gyomrom, mint valami lassan kúszó gyík, fölfelé araszol, összepréseli légcsövemet, megfojt.
Ütések pufognak az ablakokon, a kocsi hánykolódik. Az üveg ellenáll egy darabig, súgja a tudatom, mégis felszűköl bennem a rettegés.
Indítok. Kitolatok a kocsisorból. Nem nézem, ki kerül utamba, elém, alám.
Menekülő testek repkednek körülöttem, mintha tűz pattogtatná őket. Nem kergetnek, nem szállnak szembe a fémtömeggel.
Szétszalad a had.
Tudom, félem, a kocsijaikhoz rohannak. Űzőbe vesznek, nem eresztenek, végül megölnek.
Gázt adok. Jobb térdem mellett kelleti magát a telefonkagyló. Nem, képtelenség, nem bírom el. Értelmetlen lenne próbálkozni. Kihajtom tudatomból a hamis reményt.
Hallom, szájon át lélegzem, hörögve. Ha felsebzett orromba levegőt szippantanék, vérrel árasztanám el légcsövemet.
Ingem ujjába törlöm az arcomat. Nem javul a látásom. Vaktában, vörös ködfüggönyön keresztül fúrom előre magam. Jajonganak a gumiabroncsok, zokog a motor és alkatrészei.
Kikanyarodom a kivilágított útra. Elvágtatok a Mandarin bejárata, a színes neoncégér előtt. Hiábavaló volt kelepcébe csalni, az öreg kínai halott, teteme egy kocsi alatt hever, hazudtak a kopaszok, ha azt ígérték, hogy élve visszaadják, kicserélik velem.
Gyomrom görcsöl, pulzál. Bebalzsamoz, gúzsba kötöz a fájdalom.
Azt akarom, hogy hagyjanak békén. Le kell tennem a fejemet. Csak néhány percre. Csak amíg összeszedem magam.
Bezúdulok egy mellékutcába, onnan a következőbe.
Behúzom a kéziféket.
Leejtem a fejem a kormányra. Annyi mindent kellene tennem. Telefonálhatnék. Kinek? Minek?
Elernyedek.

 

 

Iszonyatos lökés riaszt fel. Tudatom még sehol, amikor kezem, lábam már cselekszik. Denisa mondott valamit az agyamban lévő chipekről.
Kilövök a Mazdával. Nyitott terepjáró ragad mellém, hátul sápadt rózsaszín batár tolakodik, a motorháztetőn stilizált keselyű mereszti kopasz nyakát.
A dzsipben ülő bőrfejűek egyike előkapja slágerlistás géppisztolyát: egy Uzit. Kidugja az ablakon. A sorozat végigkopogtatja mellettem az ablakot. Az üveg kiállja a jégeső ostromát. Az üveg igen! De a kopasznak eszébe ne jusson a fémre célozni!
Merőben feleslegesen kapkodok a kesztyűtartóhoz. Nincs benne a stukker. Az bizony ott pihenget a hálószobai szekrényben, egy halom törülköző mögött.
A betegrózsaszín batár megkísérli meghágni a Mazdát. Taposom a gázt. Látom az út bal oldalán parkoló kocsisort a sötétbe vesző házak előtt.
Hirtelen a terepjáró elé kanyarodom.
Számításom beválik. A dzsip ki akar kerülni, vezetője balra rántja a kormányt – és belecsobban a parkoló kocsikígyó elejébe. A géppisztoly rekedten felugat, majd elhal a hangja.
A nyavalyás batár is lemarad mögöttem.
Nyomom a gázt, mint egy eszehagyott. Tudom, dehogy menekültem meg, nincs vége. De amíg újra a nyomomba erednek, összeszedhetem magam.
Háborítatlanul hazaérek. Megpróbálom letörölni magamról a vérszáradékot. Hiába fáradozom. Felsurranok a lépcsőkön, akár egy részegen hazatámolygó férj karikatúrája. A küszöb előtt meggondolom magam.
Bekéredzkedem Martinhoz. A fiú elképed, amikor ajtót nyit.
– Mi történt, Daniel?
– Használhatom a fürdőszobádat?
Rám mereszti a szemét: – Meghülyültél?
– Zavarlak? Valami szokatlant kértem? Feljött a lefolyón egy sellő? Csőrepedés van?
Martin kitárja előttem a fürdőszoba ajtaját. Utánam vág egy lepedőnyi törülközőt. Sejtem, mi baja, de nem törődöm vele. Öregesen, lassúdadan levetkőzöm. Beállok a jeges víz alá. Nekidöntöm a hátam a csempének. Hagyom, hadd tisztuljon magától a bőröm.
Kisvártatva némi életet érzek magamban. Felemelem a kezem. Öklömön szétnyíltak a régebbi sebek. Lazacszín patakok csurognak a hasamon. Tenyerembe temetem az arcomat. A víz gyorsan felhígítja a vért.
Azután a tükör elé lépek. Frászt kapok a szembeni palitól. Sejtettem. Denisa is frászt kapott volna tőle. Jól választottam: Martin kripliként is tud kedvelni.
Felkapok egy üveg arcszeszt. A kupak letekerése felér egy kiadós favágással. Gyengécske vagyok, hiába. Az alkohol csípése simogatásnak hat ahhoz képest, amit amúgy, általánosan érzek. Ha tökéletes tatarozásra törekednék, elálldogálhatnék itt néhány napig, vattacsomókat nyomkodva felsebzett halántékomhoz, félrepofozott orromhoz, repedt alsóajkamhoz. Hurkák sorjáznak a vállamon. Amennyire ügyességemből futja, megtekintem a hátamat. Szép tarkának, meglehetősen egyenetlennek látom. Helyes. Elvégre meg akartak ölni.
Martin benyit, egy pohár italt nyom a kezembe. Felfordul a gyomrom a whisky gőzétől. Mindazonáltal hősiesen elkortyolom a derekas adagot.
– Mi van, dalia? – édeskedik a fiú. – Nem mersz hazamenni.
– Mindjárt – biztatom. – Hordhatom a fürdőlepedődet?
– Persze. Mit csináltál?
– Vesszőt futottam.
– Combvastagságú vesszők lehettek – morogja. Ezután bólogatni kezd. Minél tovább méreget, annál dühösebben szikrázik a szeme. Összezörrennek fülében az ezüst vackok.
– Azt hiszed, csak akkor kerülhetsz a szeme elé, ha egyenesen a fodrásztól, kozmetikustól jössz? Te nem kaptál amnéziát. Van mire emlékezned. Mutatkoztatok már így egymás előtt.
– Szállj már le rólam egy kicsit – sóhajtom esdeklőn. Ismerem a fickót. Fél perc alatt felhergeli magát.
– Ha nem mész, áthívom. Esküszöm – közli. Nem kétlem, hogy megteszi. Imádja a nővérét, ha titkolja, ha folyton öklelőznek, ha többnyire mellettem áll vele szemben, akkor is. Ha kissé bálványoz, akkor is. No, bálványoznia már nem kell.
Engedelmesen útnak indulok. Az a mélabús való helyzet, hogy ma éjjel egy hétpettyes katica is átvihetné rám az akaratát.

 

 

Denisa a hitvesi nyoszolyán fekszik. Olvasólámpa fényköre von glóriát vöröses árnyalatú hajára. Felpillant, majd lapoz egyet a könyvében.
– Korán volt záróra a masszázsszalonban? – érdeklődik. Úgy fest, öltözékemre céloz. A szoba homályba vesző részében maradok, mielőtt még felfigyelne szétdúlt vonásaimra, rommá lett jóképűségemre. Kibetűzöm könyve címét: A pepita macska.
Denisa kuncog egy sort, majd fel sem pillantva megjegyzi:
– Ez a nő tud valamit a férfiakról.
– Hol vannak a testőreid? – társalgok. Megigazítom a fürdőlepedőt, hogy csinosabban álljon rajtam, akárha Pierre Cardin álmodta volna rám.
– Felkészültek a vizsgáikra, azután elmentek. – Végre leteszi a könyvet, bár láthatóan nem szívesen. – Ott akarsz állni hajnalhasadásig?
– Lekapcsolnád a lámpát?
– Miért?
– Telefonálni szeretnék.
– Találomra hívsz fel valakit? – Csettint a nyelvével. – Képzelem, miket fogsz sugdosni, ha nő akad a vonal túlvégére. Azelőtt is ferde voltál?
Megtántorodom. Felfeslett idegeim, a gumibotok és a whisky együttes hatása bőszen forgó alagút képében jelentkezik a talpam alatt. Be fog szippantani. Igyekszem előtte az ágyhoz érni. Eldőlök a takaró tetején. Még látom Denise fölém hajoló arcát, azután nem látok semmit, az is fekete.
Megpróbáltatásaim korántsem érnek véget. Tudatom olyan, mint egy bezöldült oldalfalú akvárium, amibe bedobtak egy szál vízicsigát, hogy kezdjen el az algával táplálkozni. A csiga a rá jellemző észvesztő tempóban nekiáll az algát nyalni. Munkálkodása nyomán az üvegfal zöldje elvékonyodik, némileg áttetszővé válik. Ilyesmi történik tudatom hátsó falán.
Előfordul, hogy meghallom Denisa sietős lépteit, meztelen talpa csattogását. Érzem érintését, bár meglehet, mellé szúrt, mert az oldalam és karom közé döf valami hideget és nem a mellkasomba. Ha a szerszám nem tőr, akkor lázmérő. Mondanék valamit, de az a részem, amelyik beszéd- és cselekvőképes volna, éppen nincs itthon. Pufog a frizsiderajtó. Jeges törülköző súlyosul a vállamra, mellemre, majd ugyancsak antarktiszi klímájú csomag érkezik a combjaim közé. Lágyrészeim didergősen összehúzzák magukat, mintha visszakéredzkednének a hasamba, ahonnan röviddel a születésem után leereszkedtek.
Hűvös lepedő borul rám. Érvelnék, hogy élek még. Nemhogy a számat, a szememet sem tudom kinyitni. Viszont érzem, amint valaki egyenként megtapogatja ujjaimat, végigsimít a kezemen. Csók röppen át arcomon, akár lepkeszárny véletlen érintése. Nyilván Szent Péter köszöntött ama kapuban. De ha engem csókol, akkor vajon szent marad-e? Érdemes eltűnődni a problémán.
Ekkor ajtó csapódik, a sarokvasak az agyamban csikordulnak.
– Áthoztam Daniel ruháját – üvölti Martin.
– Ne ordíts – pisszegi le Denisa. – Most támolygott haza a pornófertályból. Ahogy elnézem, egyetlen este mindent kipróbált. Már láza is van. Létezik, hogy ilyen gyorsan kitörjön valakin az AIDS?
– Figyelj ide – hörren Martin. – Nem kell csinálnod az eszedet, nem hallja. Háromnegyedrészt agyonverték, az történt vele. A ruhája nálam maradt. Az átkozott csipogója is pont most kezdett el tombolni az ingzsebben. Éppen akkor akarják csatába hívni, amikor egy másikban elesett már?
– Felhívom Patrick Wyne-t. Őt kell hívni, ha a vartyogó jelez?
– Őt.
– Tudod a számát?
Szeretnék kiugrani az ágyból. Megmozdulni. A tohonya csiga az ezredfordulóig sem végez elalgásodott tudatom tisztára nyálasával. Magatehetetlenül hallgatom, hogy Denisa lapozgat egy füzetben, majd a telefonkészüléket taszigálja az asztalon.
– Voltaképpen mit keresett nálad? – vallatja Martint.
– Zuhanyozni jött. Szalonképesen akart eléd toppanni. Teljesen meglágyult az agya, mint a hónapos puding.
– Elmondta, milyen élményben volt része? Gumibotnak látszik.
Szólni szeretnék, hogy hagyják abba. Kiszáradok, néhány pillanat alatt. Kicserepesedik a szám, talán a bőröm is. Itt fogok szétrepedezni az ágyon, akár a szikkadt agyag. A szomjúság gyötrelmétől egy darabig nem hallok semmit. Lám, ennek is lehet örülni.
Végre valaki (gondolatolvasó-e, vagy immár csakugyan Szent Péter?) megnedvesíti a számat, fogaim közé pöttyent egy csepp citromos vizet. Ezután időtlen szünet következik, majd:
– Mi van? – A hang gazdájának Martint sejtem, mint valami távoli, sistergő rádióadót.
– Nem riadó volt, Wyne csak arról akart beszámolni, hogy tömegverekedés-féle volt a Mandarinnál. A rendőrök találtak egy holttestet és néhány eszméletlenre vert skinheadet. Gondolta, a hír érdekli Belloqot. Aztán azt kérdezte, küldjön-e orvost.
– Erre felelted, hogy jöhet néhány gyakorlott hullamosó? Baromi vicces vagy. Arra persze nem emlékszel, hogy borogattad te már Danielt. Ezúttal jóval rutinosabban csináltad, mint anno. Semmi árvíz. Lefekszem. Zsoltárokat fogok olvasni.
– Tőlem énekelheted is őket.
A robajlásból ítélve Martin a falon keresztül távozik.
Denisa marad. Reggelig gondoskodik rólam. A jégtömlők gyakori cserélgetését félholtan is zaklatásnak veszem.

 

 

Az már álom jótékony, amiből felébredek. Bőröm hűvös, lázam tovalebbent. Megátalkodottan irigylem azokat a halandókat, köztük hitvesemet, akik láztalanul viselik át kríziseiket. Szakadatlanul edzett szervezetem egy náthát sem képes 40 Celsius-fok alatt kihordani.
Végtagjaim elevenek. Szemhéjam felnyílik. Denisa mellettem hasal az ágyon. Amikor ránézek, vonásai megenyhülnek.
– Jól vagy? – kérdezi. Ujja hegyével végigcirógatja az arcomat. – Mi történt veled?
– Volt egy afférom – felelem könnyednek szánt hangon. Majdnem hibátlanul hozom Stallonét.
Denisa azt feleli: – Ma exhumálják a nagynénémet.
– Mi van?
– Most próbálok elfogadható magyarázatot találni arra, miért nem megyek be az irodába. Ugyanis itthon maradok veled.
– Miért nem arra hivatkozol, hogy engem exhumáltatsz? – tanácsolom segítőkészen.
– Nem rossz – feleli.
– Egy a hibája: felkelek. – Láthatóan nem örvend a hírnek. Mielőtt a kérdést vitára bocsáthatnánk, nyűgös csoszogás, nyöszörgés adja tudtunkra: sarjam elhagyta az ágyát. Ella végigcsetteg az előtéren, benyit a fürdőszobába, benéz a konyhába, azután megjelenik a hálószobaajtóban. Műanyag pisztolyt lógáz a kezében. Azonnal felülök, szinte már kipattanok az ágyból.
– Szeretném, ha eldobnád a stukkert – közlöm szigorúan.
– Játsszak a tiéddel? – kérdezi indignáltan. Kócos haja a válla körül repked, hálóinge néhány tarka fodrot teker a bokája köré.
– Egyáltalán nem kell fegyverrel játszanod. Sem igazival, sem utánzattal.
Ella a szemét forgatja, majd Denisára pillant.
– Úgy kell a hasizmot megfeszíteni, hogy a hasadba szívod a levegőt?
– Ez majdnem olyan idétlenül hangzik, mint szájon át teherbe esni – feleli a mostoha. – Menj mosakodni.
– Örökké csak a hajsza, a stressz, a robot – dühöng a sarj, és pisztolyostól az ajtó felé indul. A küszöbről visszanéz. – Tehát? Hogyan kell megfeszíteni a hasizmokat?
– Ha van hasizom, megfeszül magától – veti oda Denisa.
– Neked minden olyan tökegyszerű – morogja Ella. – Muszáj lesz valami önvédelmet tanulnom, mert Martin hiába jön elém a Görcsarnokhoz, minden alkalommal más lány lóg rajta. A parkban aztán rájuk jön a smárolás, és én ott téblábolok védtelenül.
Denisa Ellára, majd rám pillant, de elharapja mondandóját. Ami azt illeti, nekem is feltűnik a sarj szókészlete csakúgy, mint az elébem tálalt információ. A halkan dühöngő féltékenység nem újság. Valami egyéb ejt gondolkodóba.
Ha már felültem, megpróbálok talpra állni. Ügyelek rá, hogy arcomon ne tükröződjék az erőfeszítés. Délcegen elballagok a szekrényig, magamra öltök néhány ruhadarabot. Denisa éberen figyel, megjegyzését meg nem úszhatom.
– Belloq, te altatás nélkül amputáltatnád a lábadat, ugye?! Nem esne jól egy kis szívbéli jajgatás, nyöszörgés?
Nincs idő kiötölni a frappáns választ, mert Martin érkezik. Megáll előttem, arca merő jóindulat.
– Hogyan készítsem el a tojást? – kérdezi gyengéden.
– Milyen tojást?
– Neked most erősítő táplálékra van szükséged. Süssem, főzzem, habarjam?
– Nyugalomra lenne szükségem – sóhajtom.
– Tojással. Tükrösen kapod. Nyolc elég lesz?
Denisa az ifjú elé penderül. – Hallom, este a parkban kószáltál: nem először és nem egyedül. A gyerekgyilkost nélküled is elfogjuk. Szeretném, ha nem tennéd ki Ellát felesleges veszélynek.
– Miért? Megírta az újság, hogy minden bokorban lapul egy rendőr.
– Marha. Azt nem neked írta, hanem a gyilkosnak, hogy kedvét szegje. Szép hazánkban igen-igen alacsony az egy bokorra eső rendőrök száma. Ella már azt fontolgatja, hogy stukkert viseljen. Mondjátok meg őszintén: ugye volt már ilyen máskor is?!
– Mi több – feleli Martin. – Valamennyi ügyedet én oldottam meg helyetted, mert te mindössze a logika, az értelem és az intuíció című vonásokat nélkülözöd, nem beszélve a fantáziáról és az intelligenciáról. Vegyünk egy klasszikusnak mondható példát. Itt van ez a drága ember: hazatámolyog háromnegyedrészt agyonverve, erre te azon élcelődsz, hogy miféle szexuális kilengések okozták balvégzetét. Rendes asszony ilyenkor kardra kap és bosszút áll embere bántalmazóin.
Ella ruhástól, immár stukker nélkül toppan közénk. Harcias hangulata tetőzik. – Általában így szoktak kinézni: tipli tipli hátán. Ez a normál sminkjük. Miért kell ennek ekkora segget keríteni?
– Ella!? – hördülök. Mostanában nem ismerek a lányomra. Tegnap még kicsi angyal volt, akárcsak Gabriel. Bevonulok a fürdőszobába. Az elvadult gyermek követ. Hozzásimul a hátamhoz, két kezét összekulcsolja a hasam előtt.
– Tegnap este Denisa fektetett le. Azt kérte, hogy én meséljek. Eddigi életünkre volt kíváncsi. Míg beszéltem, gyakran a nappali felé fülelt, nem hall-e telefoncsörgést. Izgult érted. Azt mondta, érzései nem vesztek el, csak a hozzájuk tartozó képek. Tudja, hogy szeretett minket. Elmeséltem múltkori szakításotokat, a három hónapos különélést. Nem titkoltam, milyen rossz volt neki, neked és nekem. Mindketten meghatódtunk. – Ella elhallgat.
– És? – sürgetem.
– És? – ismétli a drága angyal. – Hát kibeszéltünk téged. Megállapodtunk abban, hogy kőfejű vagy. Kőfejű, de ellenállhatatlan. Denisa bukik rád. Kell ennél több?
Nem felelek. Nem mondom, hogy kell, pedig ez az igazság. Az én ízlésem megkívánna még néhány lapátnyi szenvedélyt a szeretett nő részéről. Tükörképemet bámulva felelevenítem a klasszikus mondást: „Igényesség nélkül nincs boldogtalanság.” Megfontolom, borotválkozzam-e. Győz a kényelmesség. Beérem némi mosdással, azután a konyhába ballagok. Sarjam árnyékként követ.
Hitvesem tányérokat csapdos az asztalra. Öccsét látva úgy vélem, túljutottak korábbi vitájuk finisén. A fiú gyűröttebb nem is lehetne. Tojásokat görget a pulton.
– Nem tudok tükörtojást sütni – vallja be szégyenlősen.
– Én pedig nem vagyok hajlandó – szögezi le hitvesem. – Legfeljebb akkor, ha visszafekszel.
– Nem vagyok beteg – rebegem.
– Akkor nincs tükörtojás.
– Úgy!? Figyelmeztető sztrájkot kezdesz? – A kiéleződött helyzetben nekiállok elkészíteni a reggelit. Észrevétlen mozdulattal bekapcsolom a rádiót. A hírolvasó éppen azt mesélgeti, hogy valahol egy ipse halálra késelt egy tábornokot. A rendőrség háromszáz embert vett őrizetbe. Itt véget ér a hír, mert Denisa elnémítja a készüléket.
– Háromszázát? – hüledezik Martin. – Majd kisorsolják közülük, melyik volt a gyilkos. A nyertest felkötik.
– Hol maradnak a testőrök? – kérdezem.
– A srácok a stúdiót figyelik – közli Denisa. – Tüstént szólnak, ha mozgolódást látnak a lakás környékén.
– Ez esetben viszont velem kell tartanod, hogy a szemem előtt legyél. Habár azt hiszem, Harland Jackson lelakatolásával egyelőre befellegzett az ellened irányuló merényleteknek.
– Grand piti – fanyalog hitvesem. – Ennyi volt az egész? Ez is ügy?
– Mindazonáltal – kezdi Martin ragyogó szemmel, láthatóan felgyulladó fantáziával –, ha az utcán kóbor indiánokat látsz fűszoknyácskában, harci díszben, fúvócsővel a kezükben, jobb, ha te nyitsz tüzet elsőként. Most mindjárt tedd zsebre az ágyúdat. Tudod: legjobb indián a halott indián.
Erről az ellenszenves mondásról mások jutnak eszembe. Az elmúlt évszázadban más rasszokkal is behelyettesítették az indiánt. A gondolat egyenes következménye a skinheadek előtérbe lépése elmémben. E pillanatban hihetetlennek tetszik, hogy az elmúlt éjjel közmondásos megoldást választottam irhám mentésére: szégyen a futás, de élek. Ha emlékezetem nem csal, Wyne arról mesélt Denisának, hogy a tetthelyen maradt néhány ájult fenékfejű. Tálán elbeszélgethetnék velük. Nehéz elképzelni, hogy én juttattam őket az eszméletlenséghez, hiszen valamennyi emlékem a futásról szól, gumibotok fájdalomzáporában, dülöngélő autók tetején.
Martin elgondolkozva méregeti az arcomat, miáltal felsajdul egy-két sérülésem. Ha jól emlékszem a tükörképemre, hát jóképű aztán nem vagyok.
– Van egy imázsod – foglalja össze bámulása eredményét az öcs. Ráhagyom. Denisa felsóhajt a bögre kakaó fölött, melyet főként szemlél, de nem fogyaszt. Kávéját már felhabzsolta, reggeli cigarettáját elpöfékelte, így hát nagyjából estig nem lesznek étkezési szükségletei.
– A jeges borogatás sokat javított Belloqon – közli. – Éjszakától reggelig valósággal megszépült. A szemem láttára. Bele fogok habarodni. – Ezzel rám néz. Kolibrilebegésű tekintete felforrósítja és szinte már feloldja páncélzatomat. Pár évvel ezelőtt megjelent egy remek könyv, amely néhány tucat tökéletesen üres lapot tartalmazott. Ez volt a címe: Amit a férfiak a nőkről tudnak. Denisa láttán, éreztén gyakran eszembejut a rengeteg hófehér, érintetlen lap. Ha nekiveselkednék kitöltésüknek, a toll tétován remegne a kezemben, azután a könyv üres maradna mégis.
Loppal bekapcsolom a rádiót. Szerencsém van, nem a hírolvasó kellemetlenkedik. Az ügyeletes pop-csillaglány fátyolos babahangja hallik. Martin extra görögdinnyéket formáz a mellkasára, mintegy az énekesnő tehetségét szemléltetvén és nyámmogva körülnyaldossa ajkait.
Denisa felnevet: – Megérjük még, hogy a férfi popsztárok közszemlére teszik túlfejlett heréiket, hogy versenyben maradjanak.
– Már nekiláttak – csatlakozik hamvas lelkű lányom, belopván szívembe a gyanút, hogy jóvátehetetlenül kamaszodni kezdett. Lecsapja pléhbögréjét. A kakaó a térítőre lövell, akár a kitörő vulkán. – Kicsipdesik a szemöldöküket, selymes hajukat daueroltatják, festetik. Innen már csak egy ugrás, amit Denisa jövendöl.

 

 

Patrick Wyne alaposan szemügyre vesz, amikor az irodájába lépek. Némi szánalmat olvasok ki a tekintetéből. Int, hogy foglaljak helyet, majd tőle szokatlan, túlzó udvariassággal széket tol alám.
– Megviseltnek látszol – közli. Elvigyorodik.
– Imponálni akarok. Mindazoknak, akik ezt a típust kedvelik.
– Egyszer ez az átkos hiúság lesz a veszted. Nos. Arra készültem, hogy felkeresselek betegágyadnál. Örömmel látom, hogy erőre kaptál és magad jöttél. A tegnap éjszakáról akarunk beszélgetni?
– Leghőbb vágyam – bólintok.
– A bőrfejűek elrabolták a Mandarin tulaját a múltkori incidens miatt. Felhívták a fiát, aki ugyancsak ott dolgozik és közölték vele, ha odacsal téged és a nődet, visszakapja az apját. A kis fickó mindenre megesküdött, de mint tudjuk, ígéretét csak félig váltotta be. Egyedül csábított oda téged. Ekkor azonban már halott volt az apja, teteme egy kocsi alatt hevert a parkolóban. Gondolom, a tiédet is oda tették volna. Ennyit tudok. Két ájult skinhead maradt a tetthelyen, de nem hajlandók megnyikkanni.
– Azt hiszem, mindent kiderítettél. Nem tudom, hányan lehettek a kopaszok. Szerintem rengetegen voltak. Elmenekültem, semmi mást nem tehettem. Üldöztek egy darabon, de azután lemorzsolódtak.
Wyne bólint. – A biztosító tucatnyi autótulajdonosnak fizethet a morzsolódásért.
– Lehet – hagyom rá.
– Eddig nem vontalak be a nyomozásba, mert abban állapodtunk meg, hogy a hitveseddel foglalkozol. De mivel belekeveredtél, nem árthat, ha többet tudsz. Amíg ezek a kopaszra beretvált fiúk beérték annyival, hogy rockkoncerteken feszítettek szép bőrruhájukban, fekete vagy fehér fűzős csizmájukban, nem is volt nagy baj. Közben azonban ideológiát kovácsoltak maguknak, amelyben nincs semmi új, de semmi szép sem. Friss Vér néven újfasiszta szervezetet alapítottak. A Nemzeti Megújhodás Pártja vezérének, Mannie Dreshernek támogatását élvezik. Dresher vásárolt nekik egy tábort, amit sportlétesítményként jegyeztettek be. A tábor a város szélén áll, ahol egykor a földalatti végállomása volt. Gyönyörű parkban, sátorban laknak, szabad tűzön főznek. Eddig alig-alig különböznek a cserkészektől, akik testi és lelki egészségük fejlesztése érdekében sátoroznak nyaranta. A Friss Vér tagjai azonban katonás rendben sorakoznak, menetgyakorlatokat folytatnak, akár éjjel is, acélozzák izomzatukat, neonáci jelszavakat hangoztatnak. Immár erősen gyanítható, hogy emberrablásokat vittek véghez, ily módon fegyvereket és pénzt szereztek. Felmerül a gyanú: terrorakciókra készülnek. Mannie Dresher állítja, hogy ártalmatlan, habár elkeseredett fiatalok a szervezet tagjai, akiknek törvényadta joguk, hogy elmondhassák véleményüket a társadalomról, a kormány politikájáról, akkor is, ha ez másoknak nem tetszik. Márpedig egyre kevésbé tetszik, amit mondanak. Ugyanis ki akarják seperni az országból az összes idegent, mivel szerintük az olcsó ázsiai és afrikai munkaerő importja felelős gazdasági bajainkért. Látványosan üldözik és zaklatják a színesbőrűeket, a zsidókat, a homoszexuálisokat. Horogkereszteket mázolnak. Az idegenek üzleteit zsarolják, úgynevezett „négeradót” sápolnak tőlük. Módszereik gengsztermódszerek. Éjszakai telefonhívások, fenyegető hallgatás a vonalban. Ez a finom kezdet. Utána következnek a durvább megoldások: verekedés, gyújtogatás, emberrablás stb. Mindez persze csak gyanú, mert a károsultak nem mernek a rendőrséghez fordulni. Néhány hónappal ezelőtt alakult egy nyomozócsoport, amely kizárólag az újfasiszta terrorizmussal foglalkozik. Mivel senki nem hajlandó tanúskodni, vallomást vagy panaszt tenni a fenyegetésekről, kénytelenek voltak más megoldáshoz folyamodni. Bírósági végzést szereztek, hogy lehallgathassák néhány fenyegetett üzlettulajdonos telefonját. Így időben értesültek a „négeradó” befizetésének módjáról, és közbeléphettek. A megvédett személyek, furcsamód, rendkívül felháborodtak a rendőri beavatkozáson. Ezért nem is lehet kárhoztatni őket. Feléledt a régi beidegződés. A terror, a fasizmus pszichózisa: a félelem, a tört gerincű engedelmesség. Ez a jelenség világméretű. Az amerikai rendőrség is eszi a kefét az újnácijai miatt, de nagy kefefogyasztók az európaiak is, talán egyetlen, ország sem kivétel. A pártok betiltása alkotmányellenes lenne, ráadásul az ezzel járó jogi hajcihő népszerűvé tenné őket, hiszen akkor ők tetszeleghetnének az üldözöttek rokonszenvet keltő szerepében. Így hát a pepecs meló maradt a rendőrségnek. Szálanként kell megfognia, kiszűrnie a durva fiúkat, lehetőleg tettük elkövetése közben. Miért beszélünk erről annyit? Mannie Dresher napok óta a kikötőben veszteglő szeméthajó miatt őrjöng a pártjában, újságírók előtt. Kirohanásainak lényege messze jár a környezetvédelemtől, bármi emberitől. Azon háborog, hogy jön ahhoz egy harmadik világbeli, fekete lakosságú ország, hogy visszautasítsa a fejlett nyugati társadalom mocskát szállító hajó rakományának befogadását?! Szerinte a kis feketéknek kutyakötelességük lenne akár megenni is a mi nagyszabású civilizációnk által kitermelt szemetet. Már csak azért is, mert pénzt kapnak érte, ha megteszik. Arról persze nagyvonalúan hallgat, hogy ez a pénz legfeljebb ezredrésze annak, amit egy nyugati hulladékfeldolgozó kérne azért, hogy ártalmatlanná tegye a szemetet – vagy legalábbis megkísérelje azzá tenni, mert erről még folyik a vita a fejlett civilizációban, s míg a vita folyik, a szemét gyűlik, lassan az égig ér és maga alá temeti, megöli a bolygót. A kikötőben dekkoló hajón 2500 tartály ácsorog, különféle lakkokat, gyantákat, festékeket és sugárzásgyanús vegyi anyagokat tartalmazva. Valóságos bomba ez, éppen csak fel kellene robbantani ahhoz, hogy elpusztítsa a partvidéket, országhatárokra való tekintet nélkül. Kérdezhetnéd, hol az összefüggés a Friss Vér és a szeméthajó között. – Wyne kávéscsészét tol elém.
– Nem kérdezem – sóhajtom. – A hajó legénysége színesbőrű. És összeverekedtek a skinheadekkel az arab csehóban. És alaposan elkenték az árja fiúk száját.
Patrick bólint. – Érthetően a csehóra összpontosítottuk a figyelmünket. Rocknak hívják a helyet, de semmi köze a zenéhez, Rock az arab mesevilágban egy varázslatos madár neve. Eddig még nem mutatkoztak a környéken skinheadek, de egy-két jel arra vall, hogy bosszúakcióra készülnek. Tudunk telefonhívásokról, amikor a hívó fél csak ennyit mondott: heil, azután hosszú, fenyegető csendbe burkolózott. Tegnap a postás képeslapot kézbesített, amelyen mindössze egy beszédes horogkereszt díszelgett. Ezek a látszólag ártalmatlan, mondhatni gyerekes figyelmeztetések jelzik azt, hogy valami komolyabb akció készül. Egyelőre nem akarnak személyesen mutatkozni, hiszen sejtik, hogy a rendőrség a múltkori balhé miatt éberebb a szokottnál. A csehó tulaja pedig elhajtott bennünket a pokolba, mondván, hogy nincs ott keresnivalónk. A hajó legénysége sem hajlandó belátni, miért ne tölthetnék estéiket a szórakozóhelyen, addig is, amíg a szemét ügyében vitázó kormányok megegyeznek, hol kapartassák el a rakományt.
– Félelmetesen hangzik.
– Hátborzongató – dünnyögi Patrick. Emlékszem, tavaly télen fogott egy kancsót és megtöltötte vakító fehérségű hóval, mondván, hogy egészséges lesz, aki ebből iszik. A patyolat hó elolvadt. A kancsóban pedig valami förtelmes, olajos, kátrányos, bűzös lé lötyögött, szemléltetvén mindazt a szmötyit, amit a magasból érkező csapadék magával bírt hozni a légkörből. Patrick ekkor szenvedélyesen érdeklődni kezdett bolygónk hogyléte felől. Napok alatt elkeseredett, szomorú ember lett belőle. Gondolta, megosztja velünk az értesüléseit. Mi is síri hangulatba kerültünk. A Bella nevű hajó, amely csak egy a tengereken bolyongó ezer másik közül, érthetően szívügye.
Megiszom a kávét, és átmegyünk a kihallgatószobába. A két skinheadet a folyosó keskenységű üvegfal mögé vezetik. Ők nem látnak minket, mivel az üveg átlátszósága egyirányú. Ha nem akarjuk, nem is hallják beszélgetésünket.
A srácok Martin-korúak. A kis kínai találóan nevezte őket fenékfejűeknek, tar koponyájuk valóban olyan, mint egy különösen fényes bőrű hátsó. Az egyik kopasz arca hosszúkás, keskeny, szemöldöke helyén torz S-forma tetoválás virít, villámra emlékeztető. A másik rózsás bőrű, kék szemű, gödrös állú. Nem velük találkoztam a Mandarinban, a fekete rendőrök lemészárlásában tehát vétlenek. Viszont részt vettek a gumibotos kommandóakcióban, amely engem akart megsemmisíteni.
A két fickó hátratett kézzel, unott képpel ácsorog. Mielőtt szólnánk hozzájuk, Patrick megmutatja az öreg kínai holttestéről készített fotókat, amelyek elárulják, hogy a gyilkosok nem csupán szadisták, de profik ebben. A boncolási jegyzőkönyv minden sora a különös kegyetlenségről, a brutális módszerekről szól. Emberbaráti tettre készültek ellenem, amennyiben pusztán agyonverni akartak gumibotjaikkal. Éjszakai rettegésem könnyű kis izgalom ahhoz a halálfélelemhez képest, amit a fotók megtekintése áraszt el az ereimben.
Patrick eltünteti a szörnyű mappát.
– A Mandarinban agyonlőtt cimborájuk valami főnökféléjük lehetett, tehát mindenáron bosszút fognak állni érte, hiszen ezek az őrültek vérszerződést kötnek, amikor új tagot vesznek fel a csapatba. A sebesült rendőr is veszélyben van, jóllehet kivették a hasából a golyót, de életben maradásának egyik fontos biztosítéka az a hat rendőr, aki éjjel-nappal őrzi. A meggyilkolt fegyverkereskedő gyűjteményéből elvitt nyalánkságok között akadt páncéltörő, kézigránát, aknavető, legfeljebb Lopakodó bombázó nem, tehát a frász törhet mindannyiunkat.
– Gondoskodj védőételről: szerezz be egy vagon kefét. Mit kívánsz tőlem?
– Egyelőre csak annyit, hogy tartsd nyitva a szemed és vigyázz a bőrödre. Ne dőlj be ócska trükköknek, ne hagyd magad kelepcébe csalni. Elindultunk a vezérkopasz ujjnyomai által sugallt szálon. Megpróbáljuk bekeríteni a bandát s vele együtt Mannie Dreshert, mert már mindenkinek felborzolódik a haja a fajgyűlölő gyalázkodásaitól.
– Nem Dresher ígérte Petrov miniszternek, hogy flitteres aerobik-dresszben, kézállásban sétálja körül az igazságügyi palotát, ha sikerül láncra vernünk a Kokókirályt?
– De igen, ő ígérte. Boldogan szaván fognám. – Patrick elgondolkodva megsercegteti állán a borostát, majd a telefonkagylóért nyúl. Ezután az egyirányú üveg mögött megjelenik egy fiatal nő, de nem időzik sokáig, a hozzá közelebb álló skinhead kezébe nyom egy fényképet, és el is tűnik.
A fickók megszemlélik a fotót. Elborul az arcuk. A tetovált szemöldök összeszalad.
Patrick bekapcsolja a mikrofont. – Vagány barátotok csókoltat benneteket a pokolból.
A két fickót nem zavarja, hogy nem látnak bennünket. Az üvegfal az ellenségük. Belerúgnak, mint előttük már annyian, a gödrös állú legény a fejét is beleveri, hátha összetörhetné. A tetovált szemöldökű lehiggad társa szuicid tombolása láttán. Ráköp a falra, azután a fotót, képpel felénk, ráragasztja.
– Megöltétek – mondja jatagánszájjal –, de ezért megdögöltök. Ti is fenn lesztek azon a rakétán, amivel az ilyen szemetet kilőjük az űrbe, ott lesztek a niggerek, sárgák, a többi koszos, szemét disznó között, akkor is, ha a bőrötök habnál fehérebb. A mi jövőnket zabáltattátok meg a színesekkel, odaadtátok nekik a jó munkahelyeket, gépesítettétek a világot. Elvettétek örömeinket. Digitális boldogság kellhet nektek, de nekünk nem. Megdögöltök. Feltuszkolunk benneteket a rakétára a többi szemét közé.
– Mit beszélsz? – kérdezi Wyne.
– Meg fogunk erősödni. Lesznek fegyvereink: atombomba, mérges gáz. Ha akarjuk, egy apró fiolából halálos vészt árasztunk rátok. Meg fogjuk találni azt a vírust, amelyik csak a fehér emberrel fér össze, az összes többit megöli.
– Volt már hasonló vírus, Hitler nevű – dünnyögi Patrick sötét arccal. Nem folytathatja.
– Semmit sem tudtok Hitlerről! Becsaptak, félrevezettek benneteket! Ha képtelen vagy a megbecsülés és tisztelet hangján beszélni róla, legjobb, ha befogod a mocskos pofádat!
– Hogy hívják a fotón látott fickót? – kérdezi egykedvűen Wyne. Könnyen lehet, hogy soha nem tudjuk meg a Mandarinban leterített vezérkopasz nevét.
– Mondtam már, nem szolgáltatok adatokat. Az ideológiánkról szívesen beszélek, hogy fényt gyújtsak sötét agyadban, de adatokat nem szolgáltatok.
– Nagy kár. A gyilkosság miatt életed hátralévő részét börtönben fogod tölteni, tehát elmerenghetsz nézeteiden.
– Arra a szaros sárgára gondolsz? – A tetovált szemöldökű fickó arcán újra feltűnik a jatagánmosoly. – Az nem ember. A vágóhídi melóst sem csukják le, ha szarvasmarhát öl.
– A másik fickó nagyon fehér. Habfehér. Vakít. Akit a Mandarinhoz csaltatok, hogy agyonverjétek.
– Az? Azzal a ferde szemével? Az indiánorrával? Amikor kibújt az anyjából, be kellett áztatni klórba, hogy elmenjen az a zavaros sárga meg vörös színe. Remélem, megdöglött.
Patrick nem felel. Elnémítja a hangszórót. A tetovált szemöldökű fickó tovább hergeli magát az üveg mögött, de már egy szavát sem halljuk.
– A számítógép nem találta meg őket a nyilvántartásban, nincs priuszuk. De hátha elhagyták valahol az ujjnyomaikat, ahol nem kellett volna. Ezt megtudhatjuk. Áldás ez a számítógép. Ezzel a munkával egy ember hetven-nyolcvan évig bajlódna.
Tudom, hogy azért áradozik a gépről, mert leplezni óhajtja, mennyire felzaklatta a jatagánmosolyú fickó szövegelése.
– Körülnéztetek a cserkésztáborban? – kérdezem.
Bólint. – Felforgattuk kissé, de még egy csúzlit sem találtunk. Tizenéves, pelyhes állú srácok laknak a sátortáborban, ezredéves fák alatt. Van nekik romantikusan csörgedező patakjuk, daloló madaraik, amit akarsz. De nem láttunk köztük martalócokat, akiknek közük lehetett a Mandarinbéli rendőrgyilkossághoz.
– A földalatti végállomás...!? – merengek. Ezúttal én vakargatom az államat, nekem is serceg.
– Amikor megszüntették a vonalat, berobbantották az alagutat, nehogy csavargók költözzenek bele. A lejárat megmaradt, de a lépcső leomlott, berácsozták, sövényt ültettek elé.
– Miért? Miért nem tették a földdel egyenlővé? Nem lehet szép látvány.
– Nem az. De őket nem zavarja. És az ő táborukban van, tehát nekik kell gyönyörködniük benne. Skinheadek nemcsak a táborban élnek. Nem kevés srác együtt lakik a szüleivel, mások kommunában, olcsó, lepusztult lakásokban jönnek össze. Nem lesz könnyű megtalálni a rendőrgyilkosokat. Te megismernéd a támadóidat?
– Nem hiszem.
– Arra gondoltam, hogy Martinék elbeszélgethetnének egy-két kopasz gyerekkel, hátha megtudnak valami érdekeset. Szólsz nekik?
Bólintok. Zsebre vágom a kezem. Látom, hogy a skinheadeket elvezetik az üvegfal mögül. A vezérkopaszról (holtában) készült fotó lassan, akár egy nyálkát nyaló csiga, lesüllyed a falon.

 

 

Valami furcsa konokságtól áthatva Denisa a Ryder házba akar menni. Így hát kocsiba ülünk és odahajtunk. Újra átfésüljük a kéjlakot. Denisa néhány hiábavaló kör végén a könyvespolc elé lép és megtekinti a műsoros videokazettákból álló kulturális választékot, majd gondtalanul letelepszik a képernyő elé s ráfonja ujjait a távkapcsolóra. Az asztalra hajított, színes fotókkal élénkített doboz tanúsága szerint egy James Bond film élvezete vár reánk.
A képernyőn azonban nem Sean Connery markáns alakja jelenik meg, de nem látunk emblémát, egyebet sem. Írott tájékoztatás helyett izzásig fűtött női hang hörgi el a címet: A perverzitás boldogság.
– Ez igen – bólint Denisa. Néhány percen belül mégis sokat veszít kezdeti derűs fölényéből. Szinte minden lepereg előttünk, amit beteg elme kiagyalhat. A jelenetek nagy része a pávatollas ágyon és környékén zajlik. Láthatjuk Sarah Rydert is, mégpedig újszerű nézőpontból. Douglas Paige felesége azonban tenyeres-talpas őslénynek hat a körülötte hemzsegő, legfeljebb tizenkét éves lányok között. Van bennem valami korszerűtlen prüdéria, ami ugyan nem akadályozza bensőséges szexuális életemet, de az ilyen látványtól előjön belőlem és fojtogatni kezdi a libidómat. Félő, hogy potenciazavaraim lesznek, ha sokáig nézem a filmet, s mehetek a lélekbúvárhoz. Ami a búvárkodást illeti, arra látok példát gazdagon, bár ezek a békaemberek nem a lélekben űzik hivatásukat.
A többi kazetta is eredeti gyári anyagnak látszik. Nyilván csak a filmet cserélték ki valamennyiben. Némelyik fantáziadús történettel szórakoztat. Ifjú hölgy andalog az utcán, majd rabul esik egy fotós műterem csábító kirakatának, amely azt ígéri, hogy fátyolra vetkezve megkorbácsolhat néhány gladiátornak öltözött daliát, s erről a romantikus, szép jelenetről fotó készül, kívánságra akár poszter méretben is. A hölgy rövidet tűnődik, majd betér, átvetkőzik és megkorbácsolja a gladiátorokat. De mit ad Isten?! A fotósról kiderül, hogy csúnya, rossz kéjenc. Szegény hölgy fogságba kerül. A gladiátorok bosszút fekszenek rajta, válogatott kínzásokkal gyötrik. Mindez filmen rögzül, természetesen.
Ezt az epizódot továbbiak követik, ötletdús valahány. Közös vonásuk, hogy a szerelem című emberi érzeménytől oly idegenek, mint muzulmántól a Hiszekegy. A szerzők is sejthették, hogy fel kell oldaniuk a néző feszültségét, ezért komponáltak egy bűbájos jelenetet. Ennek férfi főhőse éppen a kávéját kortyolja a szalonban, amikor belibben a szobalány. Emberünk leteszi a csészét, kapja a nőt, hasmánt az asztalra dönti, felhajtja a szoknyáját, nekilát. Mivel azonban végtelenül unja ezt a robotot, önmaga szórakoztatására grimaszokat vág a szembeni tükörnek. Nyelvet ölt, szemet forgat, tetániás és epilepsziás rohamot imitál, ami jön. S közben kötelességtudóan működik a gyönyörtől hörgő, bóbitás alkalmazotton.
Denisa összecsomagol. Láthatóan jóval kevésbé viselte meg az eddig látottak tömény durvasága, mint engem. Elmélyültnek tetsző rakosgatás közepette megjegyzi: – Nos, arra számos példát láttunk, hogy egyetlen nő tökéletesen el tud látni három pasast, méghozzá szimultán. De vajon mit kezdene egy pasas három nővel?
– Eszményi létszám egy kártyapartihoz – felelem.
Röviden rám csodálkozik, majd felnevet. A nyelvére toluló választ egy legyintéssel elhessenti, témát vált. – Ez a lelet megnehezíti Sarah Ryder hátralévő életét. Sok-sok évre bevarrhatják a gyermeklányok miatt. Látogassuk meg Ramos Doyent. Azt hiszem, komoly meglepetéssel szolgálhatunk neki.
Efelől semmi kétségem.

 

 

Gigantikus építmény a Doyen-villa. Kerek tornyocskák, kerek erkélyek, kerek ablakok ékesítik, akár egy mesebeli palotát. A kertben gömbölydedre nyírt örökzöldek sorakoznak a gondozott gyepen. Az iparművészeti kerítés lándzsákban végződik. A kapuban kamera mered rám. Belenézek, megmutatom neki igazolványomat, elmondom óhajomat. Néhány percnyi várakozás után a láthatatlan alkalmazott kimérten közli:
– Doyen úr kizárólag akkor fogadja önöket, ha magukkal hozzák rendőrségi összekötőjét, bizonyos Omlettet. Csak az ő jelenlétében hajlandó tárgyalni magukkal.
Visszahuppanok a kocsiba. Kapom a telefonkagylót, előkerítem Omlettet. A fickó kelletlenül bár, de megígéri, hogy idefárad.
Várjuk.
Denisa a házat nézi. Beletúr a kesztyűtartóba. Nem jut eszébe, mit keres. Amnéziája része lenne, hogy egyre ritkábban gyújt rá? Nem túlzottan fájlalnám, ha erről a mániájáról megfeledkezett volna. Némi koncentrálás után feljajdul:
– Rá akarok gyújtani. Ha nem foghatok marokra egy cigarettát, akkor felrobbanok. Hallod, hogy pufog az agyam?
– Nem. Az én fejemben is van némi zaj.
Megcibálja a hajamat. – Jó hangszigetelő egy ilyen kemény koponya. Jól vagy? Jobb lett volna, ha ágyban maradsz.
Hátratolom az ülést, hogy kinyújtóztathassam lábaimat. Lehunyom a szemem. Elmerengek. Nemrég még békében éltünk. Erre az időszakra gondolok. Nyaralás közben Denisát elővette a masszív masszírozási mánia. Addig soha nem foglalkozott asztrológiával, akupunktúrával, akupresszúrával. A nászúton azonban a kezébe került egy kiadvány, amelyben mindezek együtt szerepeltek. Eme tudományok felhabzsolása nem volt eredménytelen. Eleinte a talpamat, kezemet masszírozta, majd elmagyarázta, hogyan viszonozzam szívességét. Végül is minden masszázs az ősi tornamutatvánnyal végződött, tehát nyugodtan tekinthettem előjátéknak. Denisa belemerült a parapszichológiába is. Ennek következtében esténként, midőn ledőltünk egymás mellé, elrendezte végtagjaimat. Oldalra fordított, fel kellett húznom a térdemet. Ő hanyatt feküdt, térdei piramisa alá zárta combjaimat, s halkan így suttogott:
– És most áramoltasd át rajtam sugárzó energianyalábodat.
Eredményét tekintve nem is volt rossz az okkult alapokra helyezett életmód. De azért nem túlzottan fájlalom, hogy ezt is elfelejtette. Enélkül is bőven van mit fájlalnom.
Omlett feltépi mellettem a kocsiajtót.
– Te megőrültél? Rátörsz Doyenre? Legalább elárulnád, mit akarsz tőle?
– Nem mondom el kétszer. Majd odabent megtudod. Rebegd el a varázsigét, amely megnyitja az úr színe elé vezető kaput.
– Remélem tudod, hogy a múltkor csak tréfáltam. Ha netán azért jöttél volna, hogy a szolgálatába ajánljad kitérdelt basszusodat.
– Hoztunk a gazdájának néhány kitérdelt muffot, filmen – veti közbe Denisa keresetlenül. Úgy nézem, lenyűgözte Omlett megjelenése.
Kilépünk a kocsiból. Omlett a tenyerére potyogtatja csodálatos fogsorát, majd zsebre vágja. Ajkai nyomban besüppednek, milliónyi ránc képződik körülöttük. Így áll a kamera elé, érkezését bejelentendő.
– Ezt miért csinálod? – kérdezem, amikor feltárul előttünk a vascsipkés kapu. Nekivágunk a végtelen hosszúságúnak rémlő sétaútnak.
– Ez az egyik létfenntartó trükköm – feleli ravasz mosollyal. – Lásd be, marhául szánalmas kinézetem lett.
– Ami azt illeti – hagyom rá.
– Ki gondolja, hogy ez a fogatlan kripli valójában veszedelmes ellenfél? Na? Hinnéd?
Denisa lelkesen kijelenti: – Hogy valaki ennyire tudjon élni?! Mint a mókus ágról ágra.
Omlett lesüti a szemét. Felemeli a mutatóujját. – Van még valami. Marhául drága egy ilyen rágóalkalmatosság. Nem szeretném, ha összetörne.
– Miért? Odabenn bokszolok várnak?
Omlett vállat von. – Mivel szándékaid titkosak, nem lehetetlen, hogy látogatásunk botrányba fullad. Elővigyázatos vagyok.
– Első az egészség – bólint Denisa. Megfogja a kezemet. Finoman belém mélyeszti a körmeit. Legalább ő jól szórakozik. Régen gyanítom, hogy szervezete nem csupán a lymphocyták hadseregét szólítja hadba, ha veszélyt szimatol, hanem az iróniát is nyomban az immunvédekezés szolgálatába állítja. Ezért lehet, hogy ép lélekkel vészel át mindent és mindenkit.
Colorádóbogár-csíkos mellénybe bújt inas fogad bennünket az aulában. Megkérdezi, van-e fegyverünk, azt feleljük: nincs. Az inas nem kételkedik igazmondásunkban. Nesztelenül elindul előttünk. Benyit egy mahagóni ajtón, átvezet a templomhajónyi könyvtárszobán, kinyitja a máriaüveges erkélyajtót.
– Uram, megérkezett Omlett és kísérete – közli valakivel, majd bólintva visszahátrál. Előkelő lénye elhussan.
Kilépünk a hatalmas, félkör alakú erkélyre. Dézsákban álló borókafenyők árnyékában, kávébarna kagylófotelban ül a ház ura. Ramos Doyen lenyűgöző jelenség. Öltönye, inge a fotellal azonos színű, egybeolvad: vele. Nyaka rózsaszínen emelkedik elő a gallérból, átmenet nélkül nyúlik át a fejbe. Álla nincs, ajka apró, színe megegyezik az arcbőrével, melyet függőleges ráncok, feketén áttűnő erek barázdálnak. Az orr, mintha maga is egy különösen vastag, felvarrt ránc lenne, nyereg nélkül heged a homlokhoz. Szeme vénakék. Füle szorosan a koponyájához simul, lecsúszott glóriasorként omlanak rá a homloka és halántéka körül gyűrűző ráncok, redők. A fej kopasz, tetején kihegyesedő.
– Nos? – kérdezi Doyen, amikor lenyűgözve megállunk a közelében.
– Bizonyos videokazetták készítéséről és forgalmazásáról beszélnénk önnel – kezdem kertelés nélkül. Denisa körmei a tenyerembe vájnak. Megszorítom az ujjait, folytatom. – A filmeket az ön alkalmazottai készítik, terjesztésükről ugyancsak maguk gondoskodnak. A kazetták sztárjai nyolc-tizenkét éves fiúk és lányok.
Doyen homloka megnyúlik. Különös, de valóban úgy látom, mintha előemelkedne a halántéka körül gyűrűző redőkből. Szeme elsötétül, de a függőleges ráncok és érrajzolatok között továbbra sincs nyoma a szájnak.
– Minderről nem tudtam – közli. – Gondolja meg a kijelentéseit. Tudja bizonyítani, amit állít?
– Van itt egy videokészülék?
Doyen int a fejével. Omlett a kezét nyújtja. Átadom neki a James Bond filmnek álcázott kazettát. Eltűnik vele. Magunkra maradunk Doyennel. Zsebre vágom a kezem, szemügyre veszem a ház uráét a fotel karján. Ujjai ráncosak, a redők ráfolynak a gyűrűkre, melyek ékíteni hivatottak. A kisujjon látható pecsétgyűrű emberi koponyát ábrázol, a szemeket briliánsok formázzák. Denisa fel-alá járkál a jókora erkélyen. Úgy fest, mintha pukkadozna, bár arcát a haja mögé rejti.
– Álljon meg! – rivall rá Doyen.
– Hiszen ha azt mondaná, hogy üljek le!? – sóhajtja hitvesem, és folytatja a cirkálást. Nem kap választ. Nem is várhatott egyebet. Tűrhetően szórakozik, mint többnyire, isten az ő mulattatására teremtette az emberiség egy részét, de Doyent bizonyosan.
Omlett visszajön. Szótlanul bólint. Megáll Doyen és közöttem félúton. Tenyerén tartja a díszes dobozt. Denisa odalép, átadja a kazettát a halálfejes gyűrűvel ékes kéznek.
– Legyen a magáé. Nekünk is marad bőven. Miután mi bebizonyítottuk, hogy nem a levegőbe beszélünk, maga következik. Meggyőzhet róla, hogy nem tud az ügyről. Ha nem sikerül, elballagunk a bíróságra.
Valahonnan az erkélykorlát felől éles női hang csattan fel.
– Ramos, étkezned kell. Eljött az idő. – Katt, a hangszóró elnémul.
Doyen homloka visszasüpped a redőkbe, melyek már-már összezáródnak a fejtetőn, akár az iszap a beledobott kő körül.
– A feleségem – mondja. – Mennem kell. Ezt az ügyet bízzák rám. Tájékoztatni fogom Omlettet, amint meghoztam a szankciókat.
– Ne tréfáljon – közli Denisa. – Még nem végeztünk. Van más is. Arról nem beszélve, hogy ebben az ügyben nem szankciókat várunk magától.
Doyen szótlanul elnéz mellettünk. Két jól megtermett dalia lép elő a könyvtárszobából. Intenek, hagyjuk el az erkélyt. Szabályszerűen lapátra kerülünk. Omlett nem ellenkezik, elsőként indul előre. Lassú léptekkel követem, tudván, hogy hitvesem aligha nyeli le a békát.
Denisa kikerüli az egyik atlétát és Doyen elé lép. – Jó étvágyat. Rövidesen találkozunk a második napirendi pont, a mérgek ügyében. – Ezzel mellém penderül, s csengő hangon megjegyzi: – Nem gondolod, hogy ebben a házban a patriarchátusnak az a paradox formája dívik, amely valójában matriarchátus?
– A patriarchátus nálunk is így működik – vonom a vállam.
Omlett fejcsóválva ballag végig a kerti úton. Fogsorát csak a kapu előtt kapja be, miután meggyőződik róla, hogy a két verőlegény lemaradt mögöttünk. Fejébe csapja sildes sapkáját, megigazítja a cipzárat párálló bőrdzsekijén. Benyúl a kocsijába, visszatömködi zsebeibe az ülésre szórt stukkerokat.
– Nem volt jó húzás, én mondom. Nem, nem volt jó – hajtogatja Denisa szemébe nézve. – Doyent komolyan kell venni.
– Lehetetlen – feleli hitvesem. – A pasas láttán elúrhodott rajtam a komolytalanság. – Behuppan mellém a kocsiba. Nem törődik a szélvészként elhajtó Omlettel. Fejét a vállamra ejtve felsóhajt. – Doyen még megkeserüli, hogy kidobott bennünket.
– Tényleg nem kellett volna bevetned a második napirendi pontot.
– Ugyan már?! Nyomon vagyunk, nemde!?
– Tarzannal is történt hasonló. Hímes réten sétálgattunk. Hirtelen szagot fogott, erre földet szántó orral, szorosan a füle mellett lépve, rohanvást elindult a nyomzsinóron. Egyszer csak eszeveszett lendülettel a szag tulajdonosába, egy toronymagas bikába ütközött. Ijedtében majdnem kiugrott a bundájából. Éles sikolyt hallatva menekülőre vette a dolgot. Szerencsére a szarvasmarha csaknem jámbor volt. Ennyit a szimatról.
– Relaxálj, Mogorva.
– Nem tudnék. Mindig eszembe jut valamelyik megoldatlan ügyünk.
– Ez lehet az oka, hogy velem mit sem törődsz?
Az utat figyelem. Egyre több és magasabb ház vesz körül, mind kevesebb a kert, vastagabb a szmog. Mit is felelhetnék? Immár cseppet sem kétséges: megkapom könyörgés nélkül, bármely napszakban. De vajon újra belém szeret-e? Mert nekem ez mindennél fontosabb, elvégre Isten is egymásnak teremtett bennünket. Annak idején sem latolgattam tovább két-három hónapnál, és máris belevetettem magam a kalandba. Voltak nehéz napjaink. Egyszer egy összetűzés során rám borította a gazdagon terített éttermi asztalt. Némiképpen asztalos lettem. Ezután néhány napig szünetelt sugárzó mosolyunk. De nagyon védtelenek voltunk külön-külön. Ez bizonyára meg is látszott rajtunk, provokációként hatott, az élet lekevert néhány pofont, s mi csak álltunk. Míg Denisa dühe nyomban szétfoszlik, ha asztalokkal dobálózhat, nálam napokig, olykor hetekig is eltart, hogy kiértékeljem, elemésszem haragomat. Mire idáig jutok, nevetség tárgya leszek hölgyem szemében.
Így van ez, elvégre a női lélek olyan kusza, mint az a pamutgombolyag, amellyel négy-öt cica gurigázott álló nap.

 

 

A kései ebéd után meghitt családi fészkünk felé vesszük az utat. A ház közelében megpillantjuk Martint és barátját, Konradot. Nem könnyű rájuk ismerni. Ma délelőtt mindössze annyit kértem tőlük, hogy próbáljanak beszédbe elegyedni a táborban élő skinheadekkel. Délutánra megszületett ötletdús sminkjük, jelmezük.
Martin beondolálta a haját. A frizura úgy fest, mintha egy különösen nagy lapulevél széleit felcsavarták volna. Ez az U-alakú, rolószerű képződmény vidáman ül a fején. Maradék haját könnyed egyszerűséggel lófarokba kötötte. Homlokára néhány színes villámot sminkelt, füléből nem hiányoznak az ezüst kacatok. Fekete bőrből készült, zsinóros mellényt húzott, a szükségesnél néhány számmal kisebb, szakadozott farmert, melyet a középkorból jól ismert ágyékvédő egészít ki, igazolván, hogy viselője abszolút mértékben férfias.
Konrad szőke fürtjei bájos loknikban kunkorodnak, füléből kvarcóra csügg alá, amely precízen számlálja a múló időt, jelzi a dátumot, a külvilág hőmérsékletét. Bőrmellényét, bőrnadrágját szegecspiramisok ékesítik. Könnyű bőrcsizmája aranyszínű.
Ella lépeget mellettük, görkorcsolyáját lógázva. Látható, hogy edzésre, készül. Nem zavartatja magát a fiúk öltözetétől. Tarzan hűségét sem csorbította ki a jelmezbál. Szimatolgatva kíséri a társaságot.
Lefékezem az autót. Denisa nem várja meg a manőver végét. Haragos dzsinnként robban ki mellőlem.
– Ne izgulj – kezdi Martin, amikor nővére hűdött arcát meglátja. – Minden rendben lesz. Most sétálunk egy kicsit, de estére ott leszünk a Görcsarnoknál, hogy hazakísérjük a kis táncművésznőt.
– Tudsz róla, hogy nézel ki? – hebegi Denisa.
– Órákig készülődtem, naná, hogy tudok. – Martin nevetve vállon veregeti nővérét.
– Úgy vihogsz, mint egy boldog hiéna – morogja Denisa.
– Daniel, lehet, hogy a nővérem nem tudja, hová készülünk?
– Még nem említettem neki – ismerem el. Mi tagadás, a fiúk maskarája alkalmas arra, hogy az amúgy rapszodikus ízléssel öltözködő Denisát is kihozza a sodrából.
– Arról volt szó, hogy a srácok lesben állnak a stúdió környékén és szólnak, ha történik valami – hangzik a vád. – Ehelyett az eszehagyottak báljára vonulnak.
Martin féltő gonddal igazít sodrott lapulevél című frizuráján. – Nyugodt lehetsz. A stúdió sem őrizetlen. Mi más megbízást kaptunk.
Ella, ki óráról órára kamaszabb, rám pirít. – Legközelebb eszelj ki valami olyan feladatot, amihez körömcipőt kell húzniuk. Csak egyet ígérj meg: te is velük tartasz.
– Mi újság az iskolában? – próbálkozom a témaváltással, ügyetlenül. Néhány járókelő ránk csodálkozik. Szépen festhetünk. Apa és nővér a járda közepén döbben rá, hogy valami végzetes hibát követett el szerettei nevelése során.
– Megalakítottuk a Zöldek Csoportját – élénkül fel a lányka. – Ugyanis az történt, hogy a tízórai maradékot, morzsákat kitettük az ablakpárkányra a madaraknak. A lakomák során képződött némi guanó. Erre a diri begurult és elrendelte a galambirtást. Mérget hintett isten szárnyas teremtményei elé. Ezt persze nem nézhettük tétlenül. A fiúk összefogtak. Szünetben kiguggoltak a párkányra. A diri különpénzt adott a gondnoknak, hogy takarítsa el az óriásmadarak guanóját. A gondnok imádja a dohányt. Hashajtót osztogat a fiúknak. Ez történt.
– Ha ez a mese igaz, akkor nem szép – mondatja velem az atyai szigor. – Ha nem igaz, akkor pláne.
– Mitől lenne szép? – mereszt rám kuvikszemeket a lányka. – Nem te győzködsz nap nap után, hogy szeressem a természetet és élőlényeit? Erre jön a diri a méreggel. Mintha ő örökké magában tartaná, amit megeszik.
– Ez semmi – legyint Martin. – Azt tudjátok-e, hogy mit tartanak az indiánok a nyers lóbőrben?
Nem tudjuk. Megmondja: – Az élő lovat.
Nem nevetünk. Denisa a homlokára tapasztja a tenyerét.
– Ez itt találós kérdésesdit játszik talpig pojácában. Nem gondolod, hogy túlkoros vagy ehhez a jelmezhez?
Konrad hátrarázza a loknijait és felsóhajt. – Szegény Daniel. Na menjünk, mert Ella elkésik a görtáncóráról.
– Na menjetek – bólintok. A zsebemben rejtegetett szerkezet földöntúli hangokat hallat, mintha egy különösen becsvágyó, őrült tücsök ciripelne.
Mire beülök a kocsiba és a telefonkagylóért nyúlok, eltávolodnak az utcán. Szinte gépiesen, valójában bambán nézek a lányom után. Ella máris nyúlánk és karcsú. Fényes fekete haja a lapockája alá ér.
Patrick Wyne hangja zökkent ki gondolataimból. – Kitört a bombariadó. A rendőrök már ott vannak, hogy kiürítsék a környéket. Rövidesen megérkezik a tűzszerész csoport is. Mi is útnak indultunk, mert a bejelentő fegyveres akcióval fenyegetőzött. Rachel Quest üzletháza a célpont. A furgont a Bonaparte utca elején találod.
Leteszem a kagylót. A közelben álló házra, az üvegét vesztett bejárati ajtóra gondolok. A halála óta azonosítatlan fűtésszerelőre, a kocsi mellett toporgó Denisára. Bombariadókra, amelyek legtöbbje (szerencsére?) gyermeteg avagy beteges tréfa.
– Kevésbé veszélyes, ha velem jössz – mondom. Denisa beül mellém. Rám dől, amikor vadul indítok.
– Ezek a srácok miért csinálják? – kérdezi. Nem hozza ki a sodrából a forgalomban tolakodó Mazda sietsége.
– Martinék? Nem hinném, hogy csak vagányságból.
– Olyanok az emlékképeim, mint a hívóoldatba dobott fotópapír. Ködlik valami a sötétben.
– Előbb csak ködlik, később sejleni kezd, végül előtűnik a kép. Idő kérdése.
– Lehet, hogy Martinék azért segítenek, mert ez jó játék nekik. Hát Cyd?
– Ő sem kizárólag a pénzért teszi. Ezek olyan kérdések, amiket fölösleges feltenni. Ha nem érzed a választ, akkor felejtsd el.
– Hová megyünk? – kérdezi letörten, amikor újra a vállamra borul. Ott is marad, a biztonsági öv eszébe sem jut. Felvázolom az úti célt.
– Úgysem találtok bombát, nem lesz csata. Ha valaki fegyveres akcióra készülődik, nem kürtöli világgá, hacsak nem akar öngyilkos lenni.
– A bejelentés beindítja a rutingépezetet. Először odacsődülnek a rendőrök. Abból indulnak ki, hogy van bomba. Kiküldik az áruházból a népeket, elterelik a környék forgalmát, értesítik a környező épületekben lévőket. Ezután, mire teljes a pánik, megérkezik a tűzszerész csoport a detektoraival, kutyáival. Nekilátnak a bomba felkutatásának. Míg ők ezzel szórakoznak, színre lép az akciócsoport. Néhányan helikopterről tartják szemmel a környező háztetőket, emeleti ablakokat, erkélyeket. Mások a járműforgalmat ellenőrzik. A maradék átfésüli a lépcsőházakat, padlástereket. Egyetlen telefonhívás irgalmatlan apparátust hozhat lendületbe. És még örülünk is, ha kiderül, hogy csak tréfa volt. A hívó pedig néhány órára hadvezérnek érezheti magát, amiért mindezt sikerült kiváltania.
– Ha ékszert akarnék rabolni, szükségem lenne egy bűntársra. Amíg én bemegyek az üzletbe és kipakoltatom magam elé a kollekciót, ő telefonon értesítené a tulajt, majd a rendőrséget, hogy robbantani fog. Mivel ilyenkor első az élet s csak azután jön az értékek védelme, először az embereket próbálnák menteni. Elhangzana a bűvös mondat: semmi pánik. Ettől mindenkit kitörne a frász, megkezdődne a fejveszett rohangálás. A polgárok a kijárat felé tolonganának. Én is. Ki figyelne oda, hogy a zsebem teli van nyakékekkel?
– Nem rossz, Denisa. Hónap végén kipróbálhatjuk. Vállalom, hogy telefonálok.
– Biztos lebukás. A hangod jobban rád vall, mint akár az ujjlenyomatod.
– Mindig is a hangom volt a vesszőparipád.
– Mi más? Többet elárul a természetedről, mint a szavaid és tetteid együttvéve.
Az üzletnegyed sétálóutcájához közeledve érezhetően hisztérikussá válik a forgalom. Jobbára csak kifelé igyekvő járművekkel találkozunk. Igazolványom láttán a rendőrposzt továbbenged.
Bekanyarodom a Bonaparte utcába. Az akciócsoport páncélozott furgonjai körül élénk mozgás látható. Átfut az agyamon, milyen eszményi célpontot nyújt a szürke járművek és egyenruhák kavalkádja. A csoport tagjai duzzadó mellkassal, fegyvert szorongatva indulnak a kiszemelt épületek felé. Felsőtestük a zubbony alatt viselt golyóálló mellénytől hat kövérkésnek.
– Maradj itt – kérem Denisát.
Kipattanok a kocsiból, átfutok az úton. Fellépek a furgon hátuljába. Máris megkapom a mellényt, zubbonyt, fegyvert. Tizenöt másodperc alatt átvedlek marconába. Gyakorlat teszi a mestert. Nemrég gombra jártak ruháink. Egy-egy riasztás alkalmával pillanatok alatt felöltöttük uniformisunkat, akár keszonmély álomból felkeltve is. Feleségeink a megmondhatói, hogy eme rekordok után hány marék gombot sepertek fel a hálószobai szőnyegről, az ágy alól. Mostanában divatba jött a tépőzár, ez azonban úgy recseg, mintha újságpapírt szaggatnánk.
Helikopterdarazsak repkednek a századelőn épült, középmagas házak között. Rémült galambrajok köröznek céltalanul a füstszürkítette égen. Kézbe veszem az adó-vevőt. Ha több csoport dolgozik együtt, több, egymáshoz közeli hullámsávot használnak, hogy külön-külön és együttesen is kapcsolatban lehessenek. Ilyen alkalmakkor előfordult már, hogy a környékbeliek beszélni hallották zuhanyrózsáikat, lefolyóikat.
Drew Gattival az üzletházzal szemközti épületet kapom. Futásnak eredünk. Átkelünk a macskaköves, dézsákban álló pálmafákkal díszített téren. A kései napfény rézsút éri a Quest áruház hatalmas üvegtáblákból emelt falát. Ezüst és arany ragyogás keveredik, vakít. Mintha valami különös, mézes álomban szaladnék. Belépünk a nekünk rendelt, frissen tatarozott épületbe, óvatosan felfelé indulunk a lépcsőkön. Senkivel nem találkozunk. Az itt működő utazási irodák alkalmazottai elhagyták már a veszélyessé vált helyszínt.
Gatti harmincas, sötét képű félvér. Merőben feleslegesen borotválkozik, folyton borostás. Kalandos élete során többször eltört orra aszimmetrikussá teszi az arcát, túlhangsúlyozza erőteljes, nem éppen bájos vonásait. Láthatóan nem lelkesíti a feladat, ezért rájátszik a rutinmozgásokra, mintegy karikatúrává változtatva azokat. Így lehet, hogy egy mozgássérült medvére emlékeztető fickóval nyargalok folyosóról folyosóra. A térre néző helyiségek közül találomra kiválasztunk egyet-egyet és bepillantunk. Hamar a felső emeletre érünk. A tetőre nyíló ajtón háromkilós, lezárt lakat lóg.
– Kimenjünk? – kérdezi Gatti unottan. Ölnyire fújja rágógumiját. Hanyag testtartása, bohóckodása elárulja, hogy szavát sem hiszi a bejelentésnek.
Megreccsen az adó-vevő. A fülembe tűzött hallgatóban Wyne hangja hallatszik. – Ami a beígért fegyvereseket illeti, mese volt. Visszajöhettek. Már csak a bombáról kell kiderülnie, hogy álmodták.
Ellazulunk. Lefelé indulunk. Az első emeleti folyosóhoz érve Gatti zajt hall. Hirtelen megelevenedve az egyik ajtó felé lendül. Előírásszerűen, testünket fedezve belesünk a helyiségbe. Odabenn fiatal fickót látunk az utazási iroda egyenruhájában, sajnálatosan könyékig a nyitott trezorban. Úgy fest, a bombariadó neki is tippet sugallt. Zakója zsebéből kibuggyan néhány bankjegyköteg. Betoppanásunk láttán riadtan elhátrál a páncélszekrény elől.
Gatti előkapja adó-vevőjét és a szeme elé illeszti, akárha fényképezőgép lenne. Mivel kitűnően tud nyelvvel exponálni, a csattogó hangok hihetővé teszik blöffölését. Ez a trükk a könyökömön jön ki, de az alkalmazott felül neki, mint már annyian mások, s szinte bizonyos, hogy nem próbálja majd letagadni a gaztettet, amelyen rajtakaptuk.
Gatti vigyorogva elsüllyeszti a dobozt, és csúfondáros mosollyal meghajol. Az ajtóhoz hátrálunk. Elveszem a kezemet a fegyverem közeléből. Különös, a stukker szinte hipnotizálja az embert, hogy őt használja, ne az öklét. Ezért nem kedvelem a társaságát. Kilépünk a folyosóra. Belökjük az ajtót. Gatti ráfordítja a kulcsot. Elégedetten csettint a nyelvével.
– Rab madár – mondja. – Gondolod, hogy ő rendezte az egész balhét?
Vállat vonok. A félvér rám néz, luftballont fúj rágógumijából, majd utánam nyúl, rámarkol a tarkómra, mintha magához akarná húzni a fejemet, mintha meg akarna csókolni. Félúton meggondolja magát, elbocsát.
– Szomorkás vagy, Daniel. Tudod-e, mi az: fekete és két méterrel a föld alatt van a farka?!
– Afrikai bányász.
– Dehogy. Özvegyasszony.
Elhúzom a számat. – A gyógyszermérgezést gyomormosással kúrálják. A humormérgezésnél mit mosnak? Ma ilyen premorbid találós kérdésekkel bombáz mindenki.
– Van még – kacsint rám Gatti, fütyülvén a kritikára. Felfedezi, hogy a kezében tartja az iroda kulcsát. Átdobja a válla fölött.
Kilépünk a térre. Míg mi odabenn időztünk, a nap az épület mögé került, a Quest áruház üvegfalán kihunyt a ragyogás. Láthatóvá lett a pompás kirakat. A pálmafák bánatosan állonganak dézsáikban, mintha erővel ejtették volna foglyul őket. A tér közepén díszlő márványmedencében kőből faragott aprószent térdel összekulcsolt kézzel, égre fordított arccal. A fejére illesztett glóriából szökik a víz, mint egy gázrózsából, s végigfolyik rajta. Csuhája régen kimarjult az eróziótól.
Gatti megbök a könyökével. Nyilván valami megjegyzésre készül a könnyeit ontó szentről.
Ekkora Quest áruház üvegfala valósággal kiegyenesedik, akárha kihúzná magát, derekát egyengetvén. Robbanás hallatszik: világnagy pezsgősüvegből durran ki a dugó. Az üvegtábla roppanása szétmorzsolódó fogak csikorgását juttatja eszembe.
Egyszerre nyúlunk egymásért. Levetjük magunkat a földre. Tarkónkra tapasztjuk kezünket.
Gatti fojtott átkozódását a rémes lármában is hallom, a sikoltozásban, csattogásban, a gépi darázsraj dünnyögésében.
Üvegszilánkok pengenek a macskakövön. Visszafojtom a lélegzetem. Szemem megtelik könnyekkel. Érzem arcom alatt a kő langyosságát, poros szagát.
Hallom, hogy a helikopterek eltávolodnak.
Az élet áll és vár egy percig.
A robbanás nem ismétlődik meg.
Felnézek, Gatti is. A szentre esik pillantásunk. Eltűnt a feje.
Nyakából tör elő a víz, akár egy tépett artériából.
Karok hevernek körülöttünk. Kecsesen behajlított ujjak, gyöngyházszínű lakkal ékesen. Lábak, fűzős cipőben, tűsarkú topánban, meztelenül.
Törzsdarabok. Felhorzsolt hassal, letöredezett mellbimbóval. Fejek. Haj csillog rajtuk, barna, vörös, aranyszínű. Kócosak. Vértelenek.
A kirakati babák tetemei.
Az üvegfalát vesztett áruház alsó szintjét lángnyelvek vörös és holdezüst fényei világítják meg. Azbesztruhás, torz testű alakok rohangálnak a tűz közelében.
Sikító mentőautó vágtat be a térre. Lefékez az egyik kidőlt pálma mellett. Furcsa, azt nézem, hogy a fának nem történt komoly baja: a dézsa abroncsai szétpattantak, a föld kiáradt, a sudár pálma fáradtan végignyúlt a macskakövön.
Felkelek. Vaktában tapogatok az adó-vevő hallgatódrótja után, abban a reményben, hogy az ismerős emberi hangok köldökzsinórjára kapcsolódva lecsillapodhat gyomrom remegése.
Gatti felvesz egy babafejet. Lángvörös hajzat, pödör szempilla, merev tekintet, félmosoly a ciklámenszín szájon.
– Lenni vagy nem lenni?! – A félvér arcát lassan átalakítja a növekvő düh. Fogja a közönyös fejet s bevágja a medence szemetes vizébe.
Az áruház mélyéről saját lábán előtántorog egy füstös alak. Karjában tartja emberi hangon síró, véres kutyáját. Mentősök futnak hozzá. Megértik, mit akar. A kutyát veszik gondjaikba.
Két tűzoltókocsi érkezik. Vízár fakad. Újabb mentő száguld a térre.
Wyne higgadt hangja hallatszik a rádióból. – Mindenki jöjjön a furgonhoz. Részünkről vége.
– Be jól mulattam – dühöng Gatti. – A rohadt, szemét állat. Ide csalt minket. Ezt akarta: felfordulást, zsaruhalált. Hány embert ölt meg? – Ezzel eliramodik mellőlem. Elvegyül az áruház körüli sokadalomban.
Elindulok. A fekete labrador a földre terített pokrócon fekszik, feje a gazdája ölében. Az altatóinjekció elcsitította sírását. Vállsérülése nem vérzik már, a sebszéleket öltések fogják össze. Az orvos gézt illeszt rá, megnyugtató szavait a sokktól kábult, kormos tűzszerészhez intézi, látható sikerrel. A férfi lassan felenged, tudomást vesz a külvilágról. Zavartan feláll, majd visszatérdel.
Meglátom Denisát. Mereven áll a tér szélén. Engem néz. Ökölbe szorított kezét szakadt farmerja zsebébe süllyeszti. Félrehajtja a fejét. Pupillája összeszűkül, írisze aranybarna, mint a folyó méz.
Megállok előtte. Nem szól semmit. Kihúzza kezét a zsebéből. Tenyerébe zárja az arcomat. Lábujjhegyre emelkedik, és szájon csókol. Mentőkocsi száguld el mellettünk. Összeölelkezve elindulunk. Műanyag végtagok, torzók között lépkedünk. Üvegszilánk csikorog talpunk alatt.
Patrick karba font kézzel áll a furgon hátuljánál. Komor az arca. A tarkójára tolja a fejhallgató jármot.
– A bejárattal szembeni mozgólépcső mellett állt egy baba. Ajándékcsomagokat emelt a magasba. Kutya, ember elment mellette. Ez volt a szerencse. Ki a pincében, ki az emeleten kutatott, amikor az ajándékcsomagok robbantak. Senki sem szakadt szét. Mégis vannak súlyos sérültek.
– De hát ki csinálta? És főként: miért? – kérdezi Denisa.
Patrick vállat von. – Lehet, hogy szeretett merénylőnk rövidesen jelentkezik és elárulja. Egy-egy ilyen eset után füstölnek a telefonvonalak, tucatjával érkeznek a bejelentések. Vannak elmebetegek, akik direkt ezzel mulatoznak: elvállalják repülőgépek, áruházak, iskolabuszok, vonatok felrobbantását.
– Nekünk csak ki kell sorsolni, ki lehetett a sok közül. Ilyen egyszerű – morgom mélán. Denisa kifordul az ölelésemből. Megfogja a kezemet.
– Mi most hazamegyünk. Remek ötletem támadt. Leisszuk magunkat.
– Csak csínján – inti Patrick. – Kurt Vonnegut a Bajnokok reggelijében ír bizonyos cukrot faló penészgombákról, melyek csak falnak, csak falnak, csak nasiznak és ürítkeznek, mígnem belefulladnak saját ürülékükbe. Ezt a képződményt nevezik az emberek pezsgőnek és pénzt adnak érte. Éjjel szükség lesz rátok. Ha addig sikerül megszerezni a pecsétes írásokat, akkor rajtaütünk a skinheadek törzshelyein. Megnézhetnétek a pofákat, hátha felismeritek a Mandarinbéli játékos fiúkat.
– Mi van a Mandarinnal? Bezárt?
– Nem. Valamennyi alkalmazottnak villog a tekintete, kezük ökölben. Nem húzzák le a rolót, mert az új náciknak nem engedelmeskednek. Az a gyanúm, védelmet kértek egy földijüktől, aki önvédelmi klubot vezet a közelben.
– Helyes – bólint Denisa. – A nindzsák mindent elintéznek helyettünk. Hazamehetünk.
– Éjjel egykor – mondja Patrick. – Ártatlan ruhában, de nem fegyvertelenül. A Zöld Szikra nevű bárban.

 

 

Körüljárom a lakást, merő paranoid rutinból. Sehol egy ellenség. Elidőzöm a hálószoba félkör alakban kiöblösödő falát borító ablaktáblák előtt, a belső udvaron pompázó libanoni cédrusban gyönyörködve. Kopottas alkonyi fények szivárognak át a tűlevelű lombozat smaragdzöldjén.
Zuhanyozás után felöltöm fehér vászonnadrágomat. Megállok a tükör előtt. Hitvesem gondoskodásának hála, a gumibot-csíkok elhalványultak bőrömön. Egy percig kacérkodik velem a borotválkozás gondolata. Tarzan nincs itthon, hogy megfosszon a habtól, s talán épp ezért vetem el az ötletet. Ünnepélyes hangulat ragad el. Túléltünk egy bombarobbanást, éjjel egyig szabadok vagyunk, s hozzá kettesben. Elhatározom, hogy vacsorát főzök.
Denisa zuhanyozni vonul. Nem tart sokáig. Kezét krémezve lép ki a fürdőszobából. Bekeni a könyökét is. Már régen tudja, hogy nem halhatatlan, nemrég elkapta a félsz: öregszik. Azóta rögeszmésen ápolja térdét és könyökét. Ezen elmerengek. A gépies mozdulatok nem törlődtek ki a memóriájából?
Megtekintem lágyékig érő pamutpólóját, izmos, meztelen combját, és hátat fordítok. Az űrhajósok pulzusa 180-200 csapás körüli a kilövés pillanatában. Űrhajós pulzussal hajolok konyhai munkám fölé. Denisa megáll mögöttem, az ajtótoknak veti a hátát.
– Azt olvastam egy alkalmatos szakkönyvben, hogy a hétnek, hónapnak vagy az esztendőnek ama napján, amelyen nászlani kívánok hitvesemmel, fürödjék meg, gyújtsak be a kandallóba és könnyű kis slafrokban heverésszem a jegesmedvebőrön.
Elrendezem a hússzeleteket a tűzálló tálon. Figyelmesen meglocsolom tejföllel, reszelt sajttal.
– Hallottad, amit mondtam? – kérdezi.
Becsúsztatom a tálat a sütőbe. Beállítom az automata kapcsolót. Babrálnivaló után nézek. Felfedezek némi mosatlant. Ellöbbölöm.
– Hé, Mogorva – hallom. – Voltaképpen melyikünk amnéziás?
– Nem erről van szó – felelem. Megfordulok.
– Nem? – kérdezi félrehajtott fejjel. – Azelőtt milyen gyakorisággal nászlottunk?
– Lépten und nyomon.
– Aha – mondja. Ellöki magát az ajtófélfától. Benyúl a hűtőbe, elővesz két doboz sört. Amikor megrázom a fejem, elhúzza a száját. Azután elkortyolja a sörét, és fél kézzel gombóccá gyűri a dobozt. Cigarettát harap a fogai közé. Mereven néz, ha mozdulok, tekintete utánam svenkel. Gúnyos szikrák villognak a szemében. Megőrzöm komolyságomat.
– Van egy olyan hülye érzésem – kezdi, s szája sarkában fel-le bugizik a cigaretta –, hogy szerepet cseréltünk. Ne hidd, hogy zavar engem. Nem zavar.
– Nagyszerű. Szívesen főzök, teregetek. Virtuóz módra bánok a porszívóval.
– Értem én. Házias serteperte közben zavartalanul gondolkozhatsz. Mire tíz-húsz porszemet felszippantasz, máris agyonkomplikáltad a lelki életedet.
– Lehetséges.
– Bizonyos. Relaxálj, Mogorva. A sütő kikapcsolja magát, ha elkészült a kajával. Csapjuk agyon az időnket fél tízig.
– Mi lesz fél tízkor? – érdeklődöm.
– Hát ez jellemző. Érdekesebb, mi lesz fél tízkor, mint az, hogy mi lesz most!?
– Oké, haladjunk sorban. Mi lesz most?
Mély lélegzetet vesz, fogalmazni próbál. Percig sem félek, hogy sokáig kell keresgélnie a szavakat. Végül mégis összezárja a száját. Vállat von. Harmonikává gyűri a cigarettaszálat a hamutartóban. Azután rám néz. Megenyhül az arca. Elneveti magát.
– Igazad van, Mogorva. Hülye vagyok. Dumálok, pumálok, mert félek. Félek, mi lesz, ha szövegelés helyett egyszerűen csak odalépek hozzád, mint kedvem lenne, és átkarolom a nyakadat. Félek, hogy stukkert rántasz, sikítasz, rendőrt hívsz. Hát ezért szövegelek. Fél tízkor pedig fogom magam, és lemegyek a parkba. A buszmegállótól a park túlsó végéig sétálok. Szemmel tartom az arra járókat. A gyermeklányokat, valamint a 43-as lábú, középmagas, kövérkés pasasokat, akiknél esetleg kábító spray lehet. Talán szerencsém lesz, és rajtakapom az ölésen. Nincs semmi támpontom. Ha nem fogom el akcióban, nem fogom el sehol, soha. Valahol arrafelé lakik a másik kerületben, félóra járásnyira, ahol az első gyilkosság történt a gazos telken. Talán ott vág át estéről estére, hogy lerövidítse útját a 111-es buszig. Félórát zötyög, leszáll a parknál, átballag rajta, ha belebotlik egy csitribe, megfojtja. Tudja, mit művel, ezért izgatott. Ezért történhetett, hogy legutóbb saját magát is lefújta. Na, ez lesz fél tízkor. Most pedig állíts gyertyát az asztalra, teríts meg. Elköltjük a vacsorát, közben egymást nézzük, néha gyengéden megérinted a térdemet az asztal alatt, frivol gondolataidról hallgatsz, mert te olyan vagy. Néhány hét alatt megfőzöl. Akkor már nem is lesz szükség az emlékezetemre, mert megint veszettül szerelmes leszek beléd. Mivel most még nem vagyok. Legfeljebb sejtek valamit a világméretű érzelmi csapásról. Be akarom adni a derekamat a profán vágyaknak, mielőtt még szenvedélyes érzelmekbe pólyálnám őket. Ez bizony tűrhetetlen. Ezt látom, ha átvilágítom a problémát.
– Röntgenszemed van.
– Ez tényleg égig érő szerelem volt? – sóhajtja.
– Neked „volt”, nálam él a jelen idő. Amikor a kórházban magadhoz tértél, szót sem kellett szólnod, tudtam, hogy gond van. A szemeden látszott, felismered anyádat, apádat, öcsédet. És ezután úgy néztél rám, mint egy falrepedésre, teljes közönnyel. Amikor pedig hazajöttünk és egy pillanatra elvesztettem a fejem, megtelt a tekinteted iszonyattal. Ezek az élmények megalapozták az önuralmamat, gondolhatod.
– De most úgy nézek rád, mint egy tölcsér fagylaltra. Mint egy tányér eperre, málnára – sorolja. Egyre dühödtebb. A sütő halk pittyenéssel jelzi, hogy végzett a vacsorakészítéssel kapcsolatos tennivalóival.
Denisa elhallgat. Rám mered. Nagyjából sejtem, milyen az ábrázatom. Egy pillanatra azért kiszaladok magamból és szemből is ellenőrzöm a képet. Igen, ez az. Olybá festek, mint az ékszerész, aki jottányit sem enged a koronagyémánt árából.
Denisa felnyög. – Hát ez nem igaz, Mogorva. Úgy bámullak, mint a Tadzs Mahalt. A világ csodáit. A tengert.
– Kezd alakulni – bólintok elégedetten. – Hol a gyertya?
– Miféle gyertya? – mered meg.
– Amit az asztalra kell állítanom a vacsorához.
Csupán egy pillanatra hökken meg, majd csípőből felel: – Megfogod a térdemet az asztal alatt?
– Megfogom.
– Oké. Én meg tüstént szólok, ha beléd szerettem.
– Nem kell szólnod. Tudni fogom. Meg a térdedet.
Felkapja a másik sörös dobozt és letépi a sapkáját. Megérintem a kezét. – Ne sörözz Denisa, mert nagy-nagy gondjaid lehetnek a parkban. Lehet, hogy a sör utóélete miatt szalasztod el az ölős fickót.
Leteszi a dobozt. Bemegy a nappaliba, a vendégszobába, a hálóba, Ellához. Keres valamit, s ez a tevékenység nem nélkülözi a csatazajt. Mielőtt még teljesen romba döntené a lakást, csüggedten visszatér.
– Az egész átkozott házban nincs egy árva gyertyaszál. Most mi legyen? Mivel csináljuk meg a hangulatunkat?
– Ne is folytasd. Én már a hangulatomnál vagyok. De ha neked nem megy másként, leszaladhatok a parkba, hogy összefogdossak néhány szentjánosbogarat. – Megterítem az asztalt. Középre helyezem a tálat a lenyűgöző küllemű és illatú sülttel. És bekapcsolom a rádiót. Tudom, hogy ez merénylet, s Denisa úgy is néz rám, mint egy frissen lefülelt terroristára. De rövidesen elkalandozik rólam a figyelme, mert a műsorban arról beszélnek, hogy törvénytervezet készül a házasságban elkövetett nemi erőszakról. Ugyanis, fejtegeti a beszélő, nemcsak idegen férfiak követhetnek el erőszakot idegen asszonyokon, ez bizony megesik házasfelek között is.
Denisa egyetértően bólogat. – Eljövend a remek lehetőség, hogy az asszonyok nyakra-főre feljelentgessék férjüket.
– Legfeljebb ezentúl a férj két tanút állít az ágy végéhez, mielőtt magáévá tenné asszonyát.
– Hová teszi? – hörren. Megáll kezében a villa. Ebben a testhelyzetben, villogó szemmel hajszálra olyan, mint egy harcos feminista. – Már ez a kifejezés is egyirányú. Nem beszélve egyéb igéitekről, mint a megdugtam, megkeféltem stb. Egyes szám, első személyű igék, magányosak, nem hordozzák magukban az esemény másik önkéntes résztvevőjét, a nőt.
– Képzeld el, ezentúl a kukkolóknak nem kell peep show-ba, bokros helyekre, elhagyott parkolókba járniuk. Jelentkeznek tanúnak. Még díjazást is kaphatnának azért, ha tanúsítanák, hogy a hitvesi együttlét kölcsönös akaráson alapult.
– Mindig a férjek erőszakolják meg asszonyaikat? – mereng Denisa. – Fordítva nem lehetséges?
– Mit forgatsz a fejedben?
Kikapcsolja a rádiót. Azután rám néz: – Hé, mikor fogod meg a térdemet?
– Mikor szeretnéd?
– Most.
Hát jó. Lesütött szemmel, alattomban megérintem a térdét.
Denisa kézen fog, bevezet a nappaliba. Leültet kedvenc fotelomba, rátelepszik a karfára. Eszembe jut egy s más a boldog időkből. Emlékeimtől hajlamos vagyok elgyengülni. Olyannyira, hogy szinte meg sem várom, míg ő csókol meg. Félúton ütközik egymásnak a szánk. Karomba borul, ölembe siklik. Mellkasunk összetapad, pulzusunk űrhajós.
Megszólal a telefon. Majdnem úgy hat, mint egy bevágott ólomajtó. Denisa rajtakapottan csúszik le a combomról. Odadobja a készüléket. – Az önuralmad keres.
Mielőtt a kagylóért nyúlnék, megigazítom a hajamat.
– Úgy – bólint dühödten. – A rúzsfoltokat is töröld le.
Nem jut eszembe semmi frappáns, hát persze. Ebben ő a nagymenő. Megköszörülöm a torkomat. Beleszólok a kagylóba, s az Cyd hangján válaszol.
– Na végre, hogy. Fürödtél vagy mi?
– A szemeket szedtem fel a harisnyámon. Mi a helyzet?
– Hát ez az, Daniel. Helyzet van. Ebben a böhöm nagy házban, tudod. A tetőn helikopterleszálló és uszoda. Az 1267-es lakásban pedig orgia, kicsinyekkel.
– Kivel vagy ott?
– Magnussal. Maradjak?
– Értesítenem kell Omlettet, így szól az egyezség. Az a környék az ő vadászterülete. Ismered a fickót?
– Ja, a mandró olyan, mint egy légi deszant, egyszemélyes légi deszant, ejtőernyő nélkül. Fogatlan krepa. Nem tudom, hogy oké-e. Vegyük úgy, hogy nem oké. Jobb, ha nem mutatkozom. Persze, azért kéznél leszek. Futvást induljatok, mielőtt összecsapják a forgatást és megint eltűnnek a balfenéken. Négy felnőtt mandrót láttam, a többi papírpelenkát hord.
Ezután felhívom Omlettet, de csak annyit közlök vele, hogy várjon ott, ahol van, érte megyek. Míg őt elintézem, felcsatolom a karórámat, nadrágot váltok. Denisa is öltözik. Amőbamintás zöld pólót húz, fekete pamutból varrt zsokénadrágot, vászoncsizmát. Hajába csattintja a banáncsatot.
– Kell stukker? – kérdezi. Nem vár választ, beszáguld a hálószobába, kisepri a szekrényből a törülközőket, majd mindkét kezében pisztolyt tartva tér vissza. Behajlított térddel, óvatosan közelít meg.
Belenézek a csőtorkolatokba, felváltva.
– Nem áll jól neked a művégtag – dünnyögöm. Felém lendíti a stukkert. Elkapom, zsebre vágom. Kisietünk a lakásból.

 

 

Omlett nem érti, mit akarunk, hová megyünk. Adósa maradok a magyarázattal, mindössze annyit közlök vele tájékoztatásul, hogy a fogsorára nem lesz szükség. Értőn bólint, előkap egy műanyag zacskót s belepottyintja féltett protézisét. Fekete bőrgarnitúrája, szájig érő garbója, rémes bakancsa a régi, viszont eltűnt sildes sapkája. Helyette muzeális korúnak rémlő pilótasapkát hord.
A kocsihoz érve hátraparancsolja Denisát, majd behuppan mellém, kinyújtóztatja a lábát és a fejére bök.
– Cseréltem. Odaadtam érte a régi tökfödőmet, egy 22-es félautomata mordályt és két zenélő levelezőlapot, bélyeggel. Jó üzlet volt, mi? Hogy áll? – Közben leltárba veszi a nadrágja zsebében, a derékszíja alatt és a bal hónaljánál rejtegetett stukkerokat.
Denisa nem állja meg szótlanul. – Van magának egy pótkeze is? Mivel rántja elő a harmadik ágyúját?
Omlett elvigyorodik, s mint egy bűvész, két kezét belelengeti a levegőbe. Mire kinyújtott karral megállapodik, két marokra fogja a három fegyvert, ujjait a ravaszra fűzve. Ijesztő látvány. Elragadtatott képet vágunk. Denisa álnokul rámosolyog az önelégült zsarura.
– Maga után megfordulnak a nők, ugye?
– Mint a motolla. Különös hatást tesz rájuk a fekete bőrgúnya. Azt akarják felpróbálni, aki alatta van. Nem panaszkodhatom.
Nyájas beszélgetésük tovább folytatódik az út végéig, a házmonstrum föld alatti parkolójában, a liftben is. A tizenkettediken kilépünk a folyosóra. Majd ugyanennyi emelet húzódik a fejünk fölött.
Az ajtó mellett elsuttogom Omlettnek jövetelünk miértjét. Megrázza a fejét.
– Nem létezik. Ilyen nem fordulhat elő Doyennel. Imádja a törvényességet. Én vagyok az élő tanú.
– Mit mondanának a halott tanúk? Ha módjukban állna?! – mereng Denisa. Intésemre behúzódik a hátam mögé. Marokra fogott pisztolyát a lapockámhoz nyomja. Vidámabb hangulatban nem is lehetne. Persze, a szórakoztatására kirendelt istenség az útjába vetette Omlettet.
– Szétlőjem a zárat? – tüsténkedik a furabogár.
– Nem. Benyomjuk az ajtót – felelem. Megpróbálom elképzelni, mit lelhetünk odabenn. Ha Cyd tévedett, esetleg rajtakaphatunk egy házaspárt a tévénézésen. Ha nem, vajon mekkora és milyen természetű tiltakozással fogadnak?
Omlett vállalkozik a faltörő kos szerepére. Fejébe húzza a penészes pilótasapkát, kissé elhátrál az ajtótól, majd százhússzal nekiront. Válla reccsenését alig halljuk a fáétól. Az ajtó megnyomorodik, de határozottan ellenáll.
Másodjára én megyek neki. A zár kiszakad tokjából. Szezám tárul. A falhoz simulunk.
A felénk küldött golyó elvágtat mellettünk. Robaja elhal.
Bevetődöm a lakás előterébe. A szemközti helyiségből napfényként vakító világosság árad pupillámra, majd hirtelen kihuny. Dobogás, halk szűkölés hallatszik. Átlendülök az előtéren. Társaim a nyomomban. Kétfelől közrefogjuk a hatalmas szárnyas ajtót. Omlett belerúg.
A szárnyak széttárulnak. Óriási termet látunk magunk előtt. A mennyezeti síneken kioltott reflektorok függenek, a csupasz, fényes parketten szétvetett lábú állványokon lámpák és felvevőgépek sorakoznak.
A bal oldali falat keretbe foglalt tükrökkel tapétázták, egy-egy tábla embernyi. Szemközt bordásfal húzódik. Nagyon fiatal fiú áll előtte szétfeszített karral, felszíjazva. Az erkélyajtó előtt gigantikus ágy terpeszkedik, azon kábult tekintetű, borzas hajú lányok kuporognak. A Cyd által említett négy felnőtt férfinak nyoma sincs. Ki lőtt?
A bordásfalhoz szíjazott fiú arca sírásra torzul. Követem tekintete irányát. A következő pillanatban a földre vetem magam, és az ágy erkélyajtó felőli részéhez hemperedem. Marokra ragadok egy pisztolyt tartó kart. A fegyver koppan a padlón. Elővonszolom a gazdáját a jegesmedvebőrt utánzó ágytakaró alól. Átengedem az odaérkező Denisának. A rejtekhelyen több férfiút nem találok. Porkutyák kergetnek porcicákat.
Omlett óvatosan megostromolja a szoba jobb oldali falán lévő harmonikaajtót. Nem ütközik ellenállásba. Behatol a helyiségbe. Meglehetős robajjal kutatni kezd. Hamarosan előjön. Hússzínű boát tekerget a nyaka köré, szájában sokágú korbácsot tart, majd kiköpi.
– Az ott a kelléktár – bök a háta mögé. – Találtam néhány fiúcskát, lánykát, de egy sem eleven. Félreértés ne essék: nem hullák. Műből vannak.
Kinézek az erkélyre. Áthajolok a korláton, hátha alant függeszkedik valaki. Senki. Innen nem lehet leugrani, másik erkélyre átvetődni. Visszamegyek a szobába.
Megállok a gigantikus ágy előtt. Nem tudom megállapítani a lányok korát, az arcukra kent festékréteg rájuk számol néhány plusz esztendőt. De elég megnézni keskeny, csontos vállukat, kiálló bordáikat, lapos hasukat. Groteszkül hat csipkés harisnyatartójuk, lábszárközépig érő, fűzős tűsarkú cipőjük.
– Hová lettek a többiek?
Senki nem felel. Omlett fel-le jár. Mindkét kezében egy-egy stukker, csövükkel kotorász a ruhakupacok között.
– Öltözzetek fel – szól Denisa a lányoknak. Elteszi fegyverét, s a bordásfalhoz lép, hogy leoldozza a síró fiút.
A videokamera állványához sétálok. Kiveszem a kazettát. A harmonikaajtó melletti asztalon képmagnó és monitor állong. Visszatekerem a filmet az elejére. Megnézem az indító képsort. Émelyegve zsebre vágom a kazettát.
A gyerekek lekecmeregnek az ágyról. Néhányukról kiderül, hogy fiúk. Lesírják magukról a festéket. Denisa megérinti az egyik lány vállát.
– Mi van veletek? – kérdezi. A gyerek pupilláját figyeli.
– Á, semmi. Kaptunk egy tablettát. Mindig kapunk. Attól jobban tudunk dolgozni. Kicsit buta leszek tőle. Illetve álmos, mint a suliban.
Denisa észreveszi az ágy alól kiszedett fickó alattomos mozdulatát. A fickó a tarkója felé kaparászik. Denisa előrelendül a jégpályának beillő parkettán, csaknem lemegy spárgába. Megállíthatatlanul siklik előre, s mire a férfi kikaparja a kést a rejtett zsebből, hölgyem becsapódik az ágyéka fölött, majd átsiklik a szétterpesztett lábak között, és visszarúg. A fickó görnyedten a fal felé tántorog.
Omlettbe ütközik, fegyveraggyal kap egyet a csuklójára. A kés a padlóra pottyan. Omlett újra lesújt, ezúttal feljebb. A férfi száznyolcvan fokos fordulatot tesz, majd vállal nekivágódik az egyik tükörtáblának. Az üveg szétpattan, kerete hatalmasat roppan.
Úgy rémlik, a fickót serkenti a fájdalom. Amint visszanyeri az egyensúlyát, rátámad Omlettre. A furabogár felvillantja vértelen ínyét, félfordulatot tesz, lábbal fogadja. A férfi visszakenődik a falra.
Újabb tükör megy veszendőbe. Kerete roppan, majd megbillen.
És kinyílik, mint egy ajtó!
A túloldalról nem késik a válasz. Lövések dörrennek. A feltápászkodni készülő fickó sikoltva a vállához kap, és hasra veti magát. A gyerekek a fal felé menekülnek, sírás és sikolyok hangjai verődnek koponyámhoz.
Omlett hasra fekszik az ágy fedezékében, és céllövészetbe kezd. Hiába, nem kap választ.
Töröm a fejem. A tükörajtó a másik lakásba vezet. Onnan kimenekülhetnek a folyosóra. Denisára nézek. Némileg gondterhelt arccal hasal a földön. Intek a szememmel, majd felpattanok és a lépcsőházba vetem magam.
Egy golyó elfütyül mellettem, és beleáll a falba a csengőgomb fölött. Furcsa, a menekülők felfelé trappolnak. Nem engedik, hogy szorosan felzárkózzam mögéjük. Márpedig, ha lemaradok, elkaphatják a liftet, esetleg feljutnak a tetőre, ahonnan a másik lépcsőházon át ellóghatnak.
Léptek hallatszanak lentről. Cyd bukkan fel előttem. Hát miatta indultak felfelé az orvfilmesek. A manó rám vigyorog, megnyálazza a hüvelykujját. Ezzel a vagánytempóval tűnik el a szemem elől a liftben.
A lakásban folytatódik a pisztolyszóló. Omlett a tükröket lövi, hallom a csörömpölést. Nekivágok a lépcsőháznak. A menekülők előttem zihálnak. Ha túlságosan megközelítem őket, lefékezik sietségemet egy-egy golyóval.
Nem veszem elő a stukkeromat. A lépcsőkanyarulatoknál megnézem, merre jár a lift. A helyzetjelző felvillan a 23. számon, majd kialszik. Felgyullad a szabad jelzés. Cyd felért, eléjük vágott. Nyilván kimegy a tetőre.
Óvatosan lopakodom egyre följebb. Néha meglebben a magasban egy-egy nadrágszár. Megpróbálok minél diszkrétebben zihálni. Légcsövemben tántorog a levegő.
Megpillantom a nyitott tetőajtót. Előhúzom a pisztolyt, a falhoz simulok. Léptek dobognak odafenn. Mély lélegzetet veszek, és kipattanok a betonalapra. Körülöttem igluszerű építmények gömbölyödnek, az uszoda kabinjai. Előttem hatalmas, elhagyatott medence. Világítással legfeljebb a hold szolgál.
Meghallom Cyd füttyentését. Előrelendülök. Az utolsó pillanatban ugrom át az előttem heverő testet, már-már elbotlom benne. Az egyik iglu mellett észreveszek egy kuporgó alakot. Nesztelenül megközelítem, bár ez nem könnyű, hiszen még mindig alig kapok levegőt a lépcsőszerpentin után. A fickó feszülten les maga elé. Cydet várja. A manó persze kísértetet játszik.
A pisztolyát meresztgető fickó engem kap a hátába. Lefosztom a tudatát a fegyveraggyal. A harmadik férfi elnyargal előttem. A tetőajtó felé siettében hirtelen megfordul, és lead néhány lövést. A lépcsőházból kiszüremlő fény megvilágítja arcélét. Megmozdul az emlékezetem. Izmaim felsajognak.
Akkor sem volt gazdagabb a világítás, amikor utoljára láttam ezt az arcot, amely akkor sem volt kevésbé feszült. Előremeredő szeme szürke lehet. Orra hatalmas, lefelé görbülő. Ezt a feszes vonalú szájat láttam a Saab motorháztetejére hemperedve, abban a pillanatban, amelyben beöklöztem a szélvédő üveget.
Felemelkedem a levegőbe. Mire a fickó felém fordíthatná a stukker csövét, letarolom a testét. Áthemperedünk egymáson. Megragadom a csuklóját, alkaromat megtámasztom a nyaka előtt. Amikor ránehezedem, elhullatja a fegyvert. Levet magáról. Térdre tápászkodik. Ököllel sújt az arcomba. Azt remélem, félreránthatom a fejem. Majdnem sikerül. Fellendítem a lábam. Látom feldőlni.
Cyd áll meg mellettem. Megböki a fickót a cipője orrával.
– Ez futott el a Saabbal, miután Paige rostává lőtte a haverját – mondom kifulladtan.
– Mi van, mit fuldoklálsz? Ajtó, ablak tárva-nyitva – mutat körbe a tetőn. – Máskülönben mázlista vagy, hogy nem maradtam lenn az utcán Magnussal. Ezek itten szélrózsáztak volna, ha szálmagad vagy ellenük.
– Ez eddig semmi, Cyd. – Sikerül talpra állnom. Hellyel-közzel levegőt is kapok. – Mindjárt itt lesz a rendőrség. Az itteniek. Nekem ez a fickó saját használatra kéne. Kilopnád a házból a másik lépcsőházon keresztül?
– Ez csak természetes – feleli. Megragadja a kába férfi vállát s megrángatja. – Gyere, mandrókám. – Ezzel felrántja a holtravált férfit a földről, és elvonszolja az igluk között. Utánakiáltok. Rábízom a kazettát a dzsekim zsebéből, a fene tudja, miért.
Sóvár pillantást vetek a medencében sötétlő vízre. A holdra, amint egy fátyolosan áttetsző felhővel cicomázkodik, kényesen, rám sem hederítve. Összeszedegetem az ájult fickók stukkereit, végigtapogatom nadrágszárukat, belenyúlok ingükbe, hátha kést rejtegetnek. Feltámasztom őket, elszánt képet öltök, így vonulunk a lépcsőházba, a stúdió felé.
A legények fiatalok, harmincon innen. Egyikük szőkésbarna, almaarcú, homogén vonásai megjegyezhetetlenek. Jóképűségét az oly divatos, ácskapocs vonalú bajusz hivatott biztosítani. Cipő nélkül, fekete zokniban, félregombolt nadrágban, tarkabarka ingben bandukol előttem. A film sztárja lehetett, művészetének gyakorlása közben törtük rá az ajtót.
Társa középtermetű, sportcipőt, csillogó elasztikus nadrágot, enyhén fluoreszkáló fehér inget visel. Varázslatos a fejformája: koponyája fejtetőn széles, lapályos, mintha legyalulták volna, arcvonásai durvák, elnagyoltak, álla hegyes, átmenet nélkül torkoll a nyakba. Ennek a koponyának bármely hivatásszerető antropológus a csodájára járna, sikkantgatva örömében.
Néha visszalesnek rám, arcomat fürkészik. Tudni szeretnék, Doyen embere vagyok-e, vagy csak zsaru. Nadrágzsebbe csúsztatott kézzel ballagok a nyomukban, szikrányi kétséget sem hagyva afelől, hogy stukkert tartok a markomban. Feszültségük egyre növekszik, felém sugárzik, zsong tőle a levegő.
A következő lépcsőkanyarulat előtt a homogén vonású fickó futólépésre vált. A korlátra lendülve levágom a kanyart, megelőzöm a próbálkozót, majd guggoló helyzetből lököm elé a lábamat. Mielőtt leszállnék a korlátról, lenézek a mélybe. Áldhatom a szerencsémet, hogy nincs tériszonyom.
Ezután az orvfilmesek már ellenállás nélkül folytatják útjukat a stúdióig. Harmadik társuk elsápad láttukra, eszébe jut lőtt sebe, és a lábuk elé köp. Omlett felsorakoztatja a foglyokat, majd pilótasapkája füleit lebegtetve, könyékig fegyverben posztol előttük.
Denisa a gyerekekkel beszélget. Úgy fest, megtalálta a megfelelő hullámhosszt. Ez a képessége mindannyiszor megdöbbent. Néha felém villantja a tekintetét. Lehet, hogy ő észreveszi, miben mesterkedem, a többiek nem. Ügyes bűvész módjára üres kazettát csempészek a felvevőgépbe.
A színjáték a zsaruk érkezésével folytatódik. Omlett részletes beszámolóval kápráztatja el főnökét. Közben vakuk villognak, bilincsek csattognak, dolgozik a rutin. Denisa mellém sodródik. Végre Omlett kiválik kollégái társaságából, és hozzánk lép.
– Mára végeztünk. Holnap szólok majd, ha elkészül a jegyzőkönyv. Tesztek bele egy-egy autogramot, és kész. Rendes hapsi a főnököm. Nincs ellene kifogása, ha erre a nagy izgalomra lehörpintünk egy pohár italt. Tudok egy jó kricsmit. Gyertek.
Denisa furcsállja, hogy tiltakozás nélkül hagyom magam félreállítani, de nem szól semmit. A földmélyi garázsba liftezünk, bekucorodunk a Mazdába. Omlett bekapja a fogsorát, mielőtt elkalauzolna a háztömbök között.

 

 

Vadnyugati kocsmának álcázott helyiségbe lépünk. Ködlik a füst, valahol harmonika siránkozik, korhű ruhába bújt cowgirl és cowboy énekel az oda sem hederítő közönségnek. Az ivó egyik szegletében telepszünk le. Horpadt alumíniumtálcáról teszik elénk a poharakat, a felszolgáló arca napok óta sírhat borotva után.
Omlett elkortyolja a whiskyjét. Hátradől a széken, kitolja szeméből a sapka szegélyét és elvigyorodik. – Na látjátok. Így is lehet. Mondhatni, öröm Doyennel együttműködni. El lesz keseredve, ha megtudja, milyen mocskos ügyet lepleztünk le. Pedig ő aztán rendesen megfizeti az embereit, és lám, némelyik mégis megpróbálja megvajazni a kenyér másik oldalát is. Meg lesznek büntetve a fickók. Nem elég, hogy gyerekeket rontottak meg, a fegyverhasználat is súlyos börtönéveket fog jelenteni nekik.
– Ennyi? – kérdezi Denisa. Belekortyol a sörbe. Bár dühösnek látszik, szemmel tartja a környezetét, mint mindig. Semmi nem kerülheti el a figyelmét. A mellettünk ülő asztaltársaság egyetlen férfitagja hiperintenzív menedzserképzésben vehetett részt, szemlátomást kiölték belőle az összes gáltást. Csattanós pofonokat osztogatva társalog a körülötte helyet foglaló nőkkel, akár egy baromfiudvar kizárólagos ura. A lányok többsége rövid úszófrizurát hord. Arcukon, nyakukon frissen behegedt vágásnyomok éktelenkednek.
Omlett figyelmét sem kerüli el a szomszédság összetétele. Időről időre felemelkedik egy lány, és hátramegy az iroda felé. Amikor visszajön, másik indul el helyette. Kivétel nélkül izgatottak, a hisztéria határán. Uruk és parancsolójuk ezt orvosolja a gépiesen kimért pofonokkal.
– Voltaképpen elvégezted, amiért jöttél – mondja Omlett felpörgetett hangulatban. – Most már igazán elárulhatnád, honnan szerezted a tippet. Fura, hogy mi itt semmit sem neszeltünk meg ebből a piszkos buliból.
– Ez csak mellékvágánya az én ügyemnek – legyintek kitérően.
Denisa előrehajol. – Nincs elvégezve semmi. A gyerekeket kábítószerrel vették rá a szereplésre. Beszélni kéne a szüleikkel. Ki kell deríteni, kik voltak a kazetták vásárlói, kölcsönzői.
– Meglesz – biccent Omlett. – Alkalmasint tájékoztatom róla, hogy mit intéztünk.
– Tudja – sistergi Denisa –, régebben szentek voltak a gyerekek. Nem vonták be őket a felnőttek mocskos játékaiba. A kábítószer és a pornóbuli előretörésével azonban megszűntek tabuk lenni. Felvették őket az áldozatok sorába. Megszűnt a védettségük, mégpedig a labilis korszakukban. Tudja, hová vezet ez?
– Ez már társadalmi, politikai probléma – legyint Omlett.
A szomszéd asztalnál újabb pofonok sietnek az egyik lány megnyugtatására. Látom Denisa szemét. Megérintem a térdét az asztal alatt. Visszaereszkedik a székre. Ránéz az órájára, megállapítja, hogy elszalasztotta parkbéli randevúját.
– Pontosan erre gondolt Doyen is, amikor kiépítette ezt a birodalmat. Törvényesen, tisztán, gusztusosan hozta létre a szerelmi ipart. Itt nincs helyük beteges hajlamú alakoknak, gátlástalan nyerészkedőknek. Itt higiénés célokat szolgál minden. Azt, hogy a fiatalokat szépen vezessék be a szexuális élet titkaiba. Doyen gátlásos fiatalember volt, máig emlékszik ifjúkori nehézségeire. Ezt a terhet akarja levenni a mai fiatalok válláról – Omlett újabb pohár italért pattint az ujjával.
– Fantasztikusak az anatómiai adottságai – közli Denisa. – Doyen kilométerekre van innen, maga mégis képes a seggében tartani a nyelvét. Sőt mielőtt beledugdossa, el nem mulasztaná bearanyozni.
– Ez nem volt szép magától. Doyenhez semmi közöm. Zsaru vagyok. Mindössze annyit ismerek el, hogy bárhol másutt dolgoznék, régen kinyírhattak volna. Más városrészek urai gengszterek. Doyen partner.
Az egyik lányon a pofonok sem segítenek. Az asztalra borulva sírva fakad.
– Ott a higiéne – morogja Denisa.
Omlett megrovó pillantást vet a baromfiudvar urára. A fiatal fickó nyeglén rávigyorog és vállat von, jelezvén, hogy nem tehet mást. Muszáj fegyelmeznie, másként kitörne a hisztéria.
Omlett előszedi műanyag zacskóját, és belehelyezi a fogsorát. Azután az iroda felé fordul. Testhelyzete elárulja, hogy perceken belül el fog indulni abba az irányba. Denisa utálkozó hangja hallatán visszacsavarja a törzsét.
– Maga sem tenne mást a helyemben – magyarázkodik. – Eredeti fogaim huszonöt éves koromban kipotyogtak. Kilazultak az ínyemből, és pápá, mentek a szemétbe. Az első protézisomat egy baromi pofon a torkomra küldte. Majdnem megfulladtam tőle. Sokba került újat csináltatni. – Omlett rám néz. – Emlékszel, mit meséltem a borotvás tagról?
Bólintok. – Gondolom, ezek a lányok az ő áldozatai.
– És sejted, ki van az irodában? Na, gyere. – Nyögve feltápászkodik a székről. Mire megtesz két lépést, kézben a stukkere. Vállával nyomja be az ajtót. Megállok a másik oldalon.
Az irodában két asztal, paksamétákkal zsúfolt, nyitott széf, néhány szék áll. Az egyik széken harminc körüli, tojásdad fejű, szemüveges férfi ül, kétfelől szorongatják. Összevagdalt arcából vér szivárog. Egyik fogvatartója a szemét forgatja Omlett láttán.
– Nyugi, pajtás. Megfogtuk a kaszabolóst. Minden lány felismerte. Nincs helye a tagadásnak. Na, tűnj el.
– Beviszem. Ott a helye. Nem engedhetem, hogy meglincseljétek.
– Ma beviszed, holnap kiengedik. Minket nem tud megetetni a rossz dumájával, hogy azért esett neki a lányoknak, mert szigorú volt a mamája, és mindig elverte, ha a takaró alá dugta a kezét. Amint kiengedik, visszajön. A lányok tisztára ki vannak borulva. Mind sírógörcsöt kapott, amikor meglátta. Mondtuk nekik, itt a borotva, adjátok vissza, amit tőle kaptatok. Nem mindegyik akarta. Mindjárt lemetéljük a haját, ő is ezt tette szegény, gyenge lányokkal. Lemetéljük a szervét is, amelyiktől becsavarodott. Itt nem fognak ferde hajlamú hernyók settenkedni.
– Beviszem – mondja Omlett.
– Ki ez? – int felém a fickó. Arca jámbor, keze véres.
– Tanulmányútra jött hozzám. Ellesi a technikámat.
– Mutasd meg neki, milyen nagyvonalú vagy. Kicsit még eljátszunk a fiúval, aztán bevisszük mi magunk. Így rendben?
– Rendben. De egy óra múlva ott legyetek.
– Feltéve, hogy nem próbál meglógni. Ha próbál, begurulunk.
– Nana – mondja Omlett szigorúan. – Tedd el a szerszámodat. Szép szóval is megmagyarázhatod neki, hogy nem tanácsos errefelé működnie.
A fickó vigyorogva bólint. A lefülelt kaszabolós, akinek a feje fölött folyt az alkudozás, meg sem rezzen. Szemüvege ártatlanná teszi az arcát. Nehéz elképzelni róla, hogy hónapokon át rettegésben tartotta a környéket.
Denisa belekapaszkodik a kezembe. Hagyom magam kivezetni a kocsmából. A friss levegő arcul üt.

 

 

– Totálkáros lett a gyomrom – sóhajtja Denisa a kocsiban.
– Attól tartok, hiába. Soha nem kapjuk el Doyent.
– Nem-e? – kérdezi harciasan.
– Nem. A gyerekpornóban ártatlan. Akkor mivel fogod meg?
– És a méreg? A méreg vezetett ide.
– Igaz. Megmondjuk az ügyésznek: azért akarjuk bíróság elé rángatni a feddhetetlen Ramos Doyent, a higiénikus szerelem apostolát, mert Cyd azt mondta, hogy szerinte ő mérgeztette meg a rivális csürhe két emberét.
– És engem? – kérdezi gyászos hangon.
– Téged azzal a méreggel akartak kiirtani, de nem Doyen. Az a gyanúm, hogy ma hallott rólad először.
– De nem utoljára. Holnap meglátogatom.
– Minek? Ezt az ügyet a helyi rendőrséggel közösen elsimítja. Semmi közünk hozzá.
– Majd lesz közöd hozzá, ha egy szép napon Ella kap egy finom kis tablettát, amitől tüstént mindegy lesz neki, mit művelnek vele.
– Hagyd abba.
– Nem hagyom. Kész cirkusz volt, ahogy Omlett, szegény hülye, szent meggyőződéssel állította, hogy Doyen az emberiség jótevője. Beszéltem a srácokkal. Anyjuk, apjuk Doyent szolgálja. Kiöregedtek, hát a gyerekeiket adják bérbe. Az egyik kislány anyja nemrég szült. Néhány héttel előtte kiderült, hogy a magzatnak fejlődési rendellenessége van, életképtelen lesz. Az újszülött kikötött egy szervbankban. Az anyja pénzt kapott érte.
– Ez sem törvénytelen – morgom.
– Úgy érzem magam, mintha látogatást tettem volna a pokolban. De te meg akarsz győzni, hogy valójában az Édenkertben jártam.
– Szó sincs róla. De hiába rágod le magad az alkatrészgyárként világra hozott újszülöttek miatt, például. Régebben hatalmas botrányok kísértek a lombikbébikkel kapcsolatos kutatásokat. Ma már rutineljárás. Spermabankok alakulnak. Jobb körökben divatba jött, hogy Nobel-díjas pasasok, hírességek rendelkezésre bocsátják magjukat, annak reményében, hogy kiemelkedő intelligenciájú utódok származnak belőle, az emberiség épülésére.
– Feltalálták már a spermatermosztátot? Ha nem, rohanok szabadalmaztatni az ötletemet. Tegyük fel, hogy megfájdul a fogam egy zseniális pasas spermájára. Kapom a termosztátot, elküldöm postán a kiszemelt fickónak. Ő megtölti az edényt, amely aztán gondoskodik a megfelelő hőmérsékletről. A minta megérkezik, a bébi megfoganhat. Ezzel a találmánnyal kaszálni fogok. Milliókat.
– Vastagon fog a kaszád – dörmögöm.
– Voltaképpen miért nincs nekünk gyerekünk? Mit mondtál, mióta élünk együtt? Két éve? Még azt sem tudom, hogy én akartam-e hozzádmenni vagy te üldöztél a jegygyűrűvel? Miért csak a minap értél utol, ha már két éve tart?
– Hosszú.
– Foglald össze.
– Jó. Nincs gyerekünk, mert ez idáig nem postáztad a termosztátot.
– Most találtam föl.
– Akkor ezért.
– A kérdés másik felére nem feleltél.
– Nem beszélni kell a szerelemről.
– Oké. Parkolj le. Tőlem gyakorolhatjuk.
– Most inkább ne. Cyddel kell találkoznunk.
– Na persze, ha minden előrevalóbb!? – sóhajtja. – Tiszta sor, ez tartott két évig. Kérdezni fogok. Egy: hová tetted a kazettát a kamerából? Kettő: induláskor négy fickóról volt szó, de aztán csak három került elő. Hol a negyedik?
– Mondom: Cyddel találkozunk.
– Ó – leheli. Felém fordul, hosszan csodálja arcélemet az elsuhanó ostorlámpák rapszodikus fényében.

 

 

Romantikus helyszínre érkezünk, a fővárosiak kedvelt kirándulóhelyére, amely ebben az órában teljesen néptelen. Mesés éjszakai panorámában részesülünk, zöld lombokban, sejtelmes neszekben a bozótból, üres parkolóban.
Kilépek a kocsiból. A korláthoz sétálok. Mintha ráhajolnék a városra. Reflektorfüzérek jelzik a forgalmas utak hollétét, üzletházak, templomtornyok karcolják a felhőtlen, füstmaszatos eget.
– Hol van Cyd? – lép mellém Denisa.
Nem felelek. Erősödő motormormogás hangjára figyelek. Hamarosan megpillantjuk a reflektorokat. Megbolondított szemem ezüst fénycsóvát mutogat akkor is, amikor lehunyom.
Cyd a parkolótér közepén hagyja a kocsit. Az ajtót sem csukja be maga után. Kacska járással, széles vigyorral közelít felénk.
– Bocs, ha késtem, ezer dolgom volt. Ha nem bánod, Daniel, önállósítottam magam, elvégre van énnekem saját kútfőm, de milyen!? Egyszóval hazakísértem a mandródat és durván visszaéltem a vendégjoggal. Ennek folytán némi rendetlenség támadt a kéróban, de ami engem illet, én tisztábban látok. Jó, hogy itt találkoztunk, az ölben, mert már nagyon kellett harapnom a friss levegőből. A mandrónál fertelmes döglöttegér-szag volt. Szóval, ahogy ott turkáltam, lomotoltam, kezdtek rajta mutatkozni a sértődés jelei. A sértődött mandró pedig önfeledt mandró, ezt jól véssétek be a szürkétekbe, ez olyan pszichés tudomány. Na, elbeszélgettünk. Néha persze el akarta rágni a zsineget, amivel lebéklyóztam, máskor meg hozzám csapdosta kedvenc vázáit, papírnehezékeit, kisebb-nagyobb bútorokat, ezt, azt. Nem is várhattam tőle, hogy elcsücsüljön, mint a befőtt. Találtam egy nagyon derekasan vezetett alfabetikus rendszerű könyvelést, amelyben feltüntetik a filmek vásárlóinak, kölcsönzőinek nevét, lakcímét, de még a gusztusuk irányvonalát is. Nyugodtan mondhatom, hogy a kuncsaftok által megálmodott szisztéma szerint folyt a filmgyártás. Néhány forgatókönyvet is találtam, no meg a szereplők nevét, címét. Kész hányinger az egész, nem is folytatom, mert csak egy gyomrom van.
– Hol a fickó? – szúrom közbe, amíg levegőt vesz.
– A kocsiban.
– Nem látom – nyújtózkodik Denisa.
– Nem plexiből van a csomagtartófedél.
– Megfullad.
– Garantáltan semmit sem veszít az emberiség épeszű része. Elmesélem a történetet. Emlékszünk még a múmiafenekű Sarah Ryderre és az ő fiára, Alfra, ki elválaszthatatlan a barátjától, Olintól. No, a két fiú megismerkedett egy madárral a viperatelepről, eldumálgattak. Pénzt láttak a mérgekben. Elrabolták a szállítmányt, békével, egyetlen lövés nélkül. Aztán ott találták magukat két hűtőszatyorra való mérgező váladékkal, és nem tudtak belőle pénzt fakasztani, mert több ötlet nem állt a házhoz. Tudták, hogy a nevelőapa, Douglas Paige anyagi helyzete nem túl rózsás, ezért felajánlották neki, szálljon be a buliba, találjon ki valamit. Paige kifúratta az esernyőnyeleket, eldugdosta bennük a fiolákat, de verte a víz az egésztől. Azt javasolta, egyelőre hagyják elaludni az ügyet, de legyen tőlük minél messzebb a méreg, ezért vigyék át Thaiföldre, az ottani képviseletéhez. Ha az itteni vámvizsgálatot megússzák, nincs mitől tartaniuk. A fiúk elmesélték a mamának, hogy mit műveltek, hallotta ezt Harland Jackson, a mama mandrója is. Összedugták a fejüket, tudván, hogy rettegett főnökük, Ramos Doyen bolondul az egzotikus gyilokért – és éppen háborúra készül. Így hát megkérdezték, kell-e neki a szállítmány. Doyen vállat vont, azt felelte: jöhet, majd megpróbálja hasznát venni. Na, erre a fiúk mondták Paige-nek, hogy thaiföldi fuvar tárgytalan, van már vevő. Paige beintett, azt kiabálta: ő benne van, hogy gyógyszergyárnak adják el felárral, mert ez esetben gyógyszer lesz belőle, de gengszterek kezébe nem teszi, mert akkor halál lesz a vége. El is indította a teherautót a repülőtér felé, de mint tudjuk, a kocsi nem jutott messzire. Utánaeredt egy dzsip, két mandró ült benne. Az egyiket Harland Jacksonnak, a másikat John Hiblernek hívták. Mivel a teherautó nem állt meg a dudálásra, integetésre, Hibler bedobta az ablakon a könnygázgránátot, megvárták a csattanást, majd átpakolták a dzsipbe az esernyőnyeles ládákat. Hibler meggyőződött róla, hogy a sofőr halott, társa sem húzza sokáig. Ekkor kijött a bozótosból egy fiatal nő, és nekiállt kimenteni a kocsiból a sérült kísérőt. A dzsip elhajtott. Jackson és Hibler megvitatta, hogy ez így nem lesz jó, a nő lebuktathatja őket. Visszamentek. Miközben Hibler a kocsi alá gurította a kézigránátot, Jackson átgázolt az úton támogatott sebesültön. A nő félreugrott a dzsip elől, de mivel rövidesen bekövetkezett a robbanás, biztosra vették, hogy megszabadultak tőle. Míg ők ezt játszották, a mama kikísérte a repülőtérre a fiúkat és meglengette utánuk a zsebkendőjét. A srácoknak sejtelmük sincs a gyilkosságról, de Paige azt hitte, ők csinálták. Ezért naponta tízszer felhívta exnejét. Egyre nyilvánvalóbb lett, hogy kezd begolyózni, hiszen már arról beszélt, hogy valami alvilági figura követi minden lépését. Aztán ejtegetett a zsaruról, akinek a felesége mindent látott, viszont nem robbant fel, kórházban fekszik. Jacksonék összecsinálták magukat. Meg kellett szabadulniuk Paige-től, a szemtanútól, a dzsiptől. Kinyomozták, melyik kórházba került a nő. Ott meg kiderült, hogy hazament már, de az is: amnéziás lett. Jacksonék ezt nem nagyon hitték, mindenesetre felosztották a gyilkosságokat, hogy mindenkinek jusson, senki ne lehessen irigye a másiknak. Ekkor már együtt volt az egész filmes stáb, hiszen mindannyiuk közös érdekéről volt szó: ha a rendőrség a balesetről kideríti, hogy gyilkosság, ha eljut Paige-hez, akkor eljut Ryderhez és a társaihoz. Úgy döntöttek, Paige-t rablótámadás látszatával intézik el. Az én foglyom, Andersenem, meg egy piti killer, aki egy pakli cigiért öl, kocsiba ültek és elindultak Paige-t kinyírni. John Hibler kapta a szemtanút. Párszor odatelefonált a nő lakására. Nem volt biztos a dolgában, vívódott, akkor is megölje-e a csajt, ha az tényleg hülye lett?! Mindenesetre beletunkolt egy csavarhúzót az egyik méregfiolába, és amikor megbizonyosodott róla, hogy a nő egyedül van otthon, becsöngetett hozzá. Talán azért szövegelt annyit, mert arra volt kíváncsi, felismeri-e a csaj. Ezt már meg nem mondja, mivel, mint tudjuk, végül a csavarhúzójába dőlt. Ez a körülmény is figyelemre méltó, hiszen a méregszatyrokat átadták Doyennek. Honnan volt fiolájuk? Lenyeltek a zsákmányból egy-két ampullát! Jackson ekkor még bízott benne, hogy megúszhatják. Elment a dzsipért, hogy elvigye a roncstelepre. Engem talált a garázsban, bár aligha látott meg, mielőtt elillant az öntudata. Most tehát mindannyiuknak szapora lehet a szívverésük, mert a rendőrségen van a dzsip, mint a gyilkosság koronatanúja. Paige nem halt meg, következésképpen beszélhet, és ha gyanúba keveri Alfékat, tőlük autósztráda szélességű nyom vezet az igazi tettesekhez, valamint az indítékhoz. Ráadásul kiderült ez a mocsodék bulijuk a gyermekpornóval. Így hát a rendőrség mellett Doyen dührohamával is számolniuk kell. Gondolták, ma éjjel még megejtik a forgatást, azután egy időre leállnak, felszívódnak. Hát így történt. Megoldottam az ügyet. Minden világos, kristálytiszta. Hazamehettek. Pihenjetek le.
Nem következik be, amiben reménykedtem. Denisa nem kiált fel: emlékszem! Sápadtan áll mellettem, hátát a korlátnak vetve, a nagymonológot emésztgetve. Végül összeütögeti a tenyerét.
– Oké, eddig jeles. De hol van a méreg? Hogyan kapjuk el Doyent?
– Akarod? – kérdezi a manó a száját nyaldosva. Diadalmas pillantást vet felém. A pillanatnyi csendben bizonytalan szűkölés szűrődik ki a kocsijából.
– Ma jártunk Doyennél. Megjátszotta a rideg kényurat. Három perc múltával kitereltetett bennünket a gorilláival, mivel elérkezett az ebéd ideje. Azt hiszem, megsértődtem.
– Ejnye, ejnye. Máskülönben nem kellene magatok ellen gerjesztenetek Szexpapát, mert rondán haragszik. A kócerájai körül illetékes rendőrséget felettébb meggyőzően vágta zsebre. Ha valaki netán felelősségre vonta, miért alkalmaz durva, fegyveres vagányokat, miért gorombáskodik az engedetlen lányokkal, hamarosan rádöbbenhetett: megbántotta Szexpapa érzékenységét. Ügybuzgó zsaruk, ügyészek, újságírók mesélhetnének, ha nem szégyellnék, mi történt a feleségükkel, barátnőjükkel a föld alatti garázsban, a tulajdon lakásában. Megerőszakolták, megtépázták őket. A tettesek azóta sem kerültek elő. A megalázott mandrók kompromisszumot kötöttek Doyennel. Bármilyen furcsa, ők szégyenkeznek, nem Szexpapa. Máskülönben barátilag becézik így Doyent. Nektek legfeljebb az uram megszólítást engedélyezné.
– Jól van, manó, mára elég – sóhajtja Denisa.
Megvitatjuk, mi legyen a fogollyal és a sportszatyornyi terhelő bizonyítékkal, azután Cyd éktelen gumisivalkodással elhajt.
– Mit tanácsolsz, Belloq? – kérdi Denisa a Mazdában. – Mit tegyünk, hogy ép ésszel vészelhessük át az életünket?
– Vegyünk egy farmot. Odaköltözünk, rózsát nevelünk, eladjuk. Nem lesz rádiónk, nem járatunk újságot. Tévét, videót sem tartunk. A legvadabb horrorfilm is tejszínhabos kakaó az esti híradóhoz képest. Minden ilyesmitől távol tartjuk magunkat. Esténként leülünk a zongorához. Bámuljuk a denevérek röptét.
– Vakargatjuk szúnyogcsípéseinket. Nem, Mogorva, mondj jobbat.
– Ez a létező legjobb, amit el tudok képzelni emberi lény számára. – Ámbár lenne még néhány ötletem. Ezek megvalósítása helyett a skinhead-klub felé sietek.

 

 

Talán mert némi hajlam él bennem a drámai helyzetekre, talán egyszerűen azért, mert útba esik, lefékezem a kocsit a Mandarin villódzó neoncégére előtt, a járda közepén, hiszen mindössze egyetlen percre szándékozom beugrani. Az emlékezetembe vésett félelem jelt ad magáról. Libabőrösen pattanok ki a Mazdából. Denisa utánam siet.
Benyitunk a lebujba. A törött székeket kicserélték, új poharak állnak az asztalokon, friss a füstköd, bár kevés a vendég. Új lehet a sarokban ülő kínai társaság is. Nem a külsejük teszi, hogy felfigyelek rájuk. Nem látszanak erejüket fitogtató fickóknak, nem atlétikusak, s mégis. Tartásuk, arckifejezésük sugallja, hogy vegyek róluk tudomást, vegyem őket számításba. Erős a gyanúm: ha a skinhedek valóra akarnák váltani fenyegetésüket, aligha úsznak meg épségben, de az is bizonyos, hogy az eset nem jutna a rendőrség tudomására. Lassan, csaknem észrevétlenül háborús gócok alakulnak ki a városban. Valaki a háttérből irányítja a folyamatot, Habsburg-elvet tartván szeme előtt: „Oszd meg – és uralkodj!”
Az alkalmazottak hófehér ruhát viselnek, brokátköntösük a múlté. Arckifejezésük komor gyászra vall. Chui apja egykori helyén áll. Megjelenésemkor kihúzza magát, és előlép a bárpult mögül. Alacsonyabb a mellettem álló Denisánál.
– Chui gyáva volt, mylord – mondja. – De Chui megadta az árát. Te bőrödet felsebezték, de te élni. Neked lady is élni.
– Hagyd el a nyelvtörést, és figyelj ide! Tudni akarom, ha a fenékfejűek idejönnek. – Kezébe adok egy valódi névjegyet. – Ezeken a számokon elérhetsz.
Chui megrázza a fejét. – Fenékfejűek nem menni börtön. Fenékfejűek menni halál.
– Úgy van – hagyom rá zordonan. Lehúzom dzsekim, ingem vállát, s olcsó hatásvadász módjára odamutatok neki fél négyzetméternyit tarka bőrömből – Itt akarok lenni, amikor kitöritek a nyakukat.
– Nem hinni szavad, mylord. Te lenni rendőr.
– Hagyd ezt a hülyeséget, Chui. Itt vannak a barátaid. A fenékfejűekre várnak. Beneveznék a visszavágóra, erről van szó. Egyedül jövök, esküszöm.
– Mi hasznodat vesszük?
– Ki akarsz próbálni?
– Tegnap éjjel kipróbáltad magad. Rendben van. Hívni foglak. Hiszek neked – feleli folyékonyan. Könnyedén meghajol, majd a karján tartott kendővel letörli a bárszéket, kabátom elejét. – Inni valamit, mylord? Lady torkára fehér rum?
A lady felváltva nézeget bennünket. Végül megjegyzi:
– Most kötitek meg a vérszerződést, vagy valami romantikusabb helyre mentek e célból? Ha jól tudom, ez a kis fickó csalt tőrbe. Most meg zabáljátok egymást.
– Mit tettél volna a helyében? – Ez a kérdés kitűnő. Mindenki elbizonytalanodik tőle, töprengésbe merül, tehát elhallgat. Csak Denisa nem.
– Ha legközelebb idehív, ki se lépj a lakásból. Ott helyben röpíts golyót a homlokodba. A végeredmény ugyanaz.
– Úgy látom, megint nem értünk egyet – mondom szelíden.
– Lady, miért nem inni fehér rum? Tompítja mérget.
Denisa legyint. – Miért ne, Chui? Hozni nekem egy vödörrel?
Mielőtt azonban sor kerülne a rumfürdőre, kivezetem a kocsihoz. Beül, rágyújt. Arcomba fújja a füstöt.
– Ha ezt komolyan gondolod, most figyelmeztetlek: meg fogom akadályozni – fenyegetőzik.
– Ha nem imponál neked, nem csinálom. Csak kipróbáltam, mennyire kábulsz el egy mindenre elszánt férfi láttán.
Nem válaszol. Fáradtnak látszik. Ami azt illeti, számomra is több vonzerővel bír az ágy, mint a Zöld Szikra felkeresésének gondolata. Halálra ítélt városrészbe érkezünk, a kivégzés előrehaladott stádiumban jár. Az elaggott épületeket lebontották, elhordásuk még nem fejeződött be, közben azonban megkezdődtek az ásatások: a föld mélyében futó kábelek cseréje, csatornázás. Csavargók élnek a romok között, macskák vadásszák az elszaporodott patkányokat, egereket. Az egykori utca vonalát a lámpaoszlopok jelzik, százméterenként halványlik egy-egy sápadt fényű égő, a lehangoló látványt még szomorúbbá sárgítva.
Amikor egy házrom mellett megállítom a kocsit, Patrick Wyne lép mellém a semmiből. Kabátom gallérjára tűzi a vadászjelvénynek álcázott mikrofont.
– Menjetek be a klubba. Nézzetek meg minden arcot. Ha találtok valakit, ha felismernek benneteket, szólj bele a mikrofonba, és gyertek ki. Semmit ne csináljatok, és ez különösen Denisára vonatkozik. Ott leszünk a közelben.
A klub félgömb alakú épület, egykor tornacsarnokként működött. A hozzá tartozó iskolát a földszintig lebontották. A csarnokot valamelyest kipofozták, homlokzatára világító festékkel felrótták: Zöld Szikra. Kisebb-nagyobb motorok állnak a bejárat közelében.
Belépünk. A padlón érintetlenül maradtak a felfestett jelek, nem vették le a palánkról a kosarakat. Beállítottak egy bárpultot, dobogót a zenekarnak, néhány asztalt, székeket; a terem közepét szabadon hagyták az álldogálni szándékozóknak, akiket főként a zene vonz ide. Poharat senkinél sem látok, a srácok üvegből, dobozból kortyolják üdítőjüket, sörüket. Töményebb alkoholt nem árulnak.
Néhányan megdermednek láttunkra, s ezen nincs mit csodálkozni, az Operabálon sem néznének jó szemmel, itt sem néznek. Nincs bőrmaskaránk, ráadásul túlkorosak vagyunk. A teremben többségben vannak a kopaszok, de látunk hosszú hajat, punktaréjt, janicsárfarkat. A zenekar pihenőt tart, ám az egyik zenész nem vonult le a színről, a dobogó szélén ücsörög, gitárja az ölében, híveivel beszélget.
Azsúrozni lehetne a füstöt. Elmosódnak mögötte a falakat borító zászlók, köztük a birodalmi sassal ékített lobogó; Mannie Dresher választási plakátja, divatos zenekarok poszterei, a Hitler-arckép – és a töméntelen sok pucér lány. Különös, a falra felengedik a színes bőrűeket, nem egy sárga és fekete hölgy kelleti magát a politikus társaságban. A vegyes felvágottra az ideológiai zűrzavar jellemző. Előbb-utóbb persze mindenki megtalálja a helyét. Ha nem ebben a környezetben, hát máshol. Lehet, hogy a zenészek a beszélgetések során választják ki azokat a fiúkat, akik később különleges megtiszteltetésben részesülnek: felveszik őket a Friss Vér című szervezetbe.
A bárpult mögött válaszfal emelkedik, amott lehetnek a mellékhelyiségek, a zenészek pihenője. A csaposlegény ránk bámul. Kényesen ápolt kakastaréja zöld és bordó színekkel kápráztat.
Rám morran: – Mi van?
– Úgy látom: sör. Adjon kettőt.
– Hé, ide nem sűrűn kell kispolgári cuccot venni.
Denisa vérig sértődik. Amőbamintás trikója, zsokénadrágja, zsoldoszubbonya lenne kispolgári? Ráhajol a pultra.
– Hangyászsün legyek, ha nem három órán át tollászkodsz naponta. Ki a kispolgár?
– Kispolgárnak nevezel? – mereng vészjóslóan a fickó. Előredől, és szigorúan az ajtóra mutat a hátunk mögött. – Húzzatok kifelé, mint az eldobott kő. Még jó, hogy nem írjátok elő, mit vegyek fel!?
– Most, hogy kérdezed, adok egy tippet. – Denisa nem retteg holmi vírusoktól, cseppfertőzéstől. A csapos orráig hajol. – Kapd fel a páncélozott alsót, mert megbillentelek, ha sokat lamentálsz.
A fickó földöntúli vigyort villant fel. Előhúz két dobozt, alaposan felrázza őket, mielőtt elénk lökné. Unottan lábat váltok, megtekintem a karjára tűzött széles gyászszalagot. Letépem a sapkát a dobozról. A sörhab kipezsdül. Jut belőle ide-oda, a legényesen viselkedő csapos képébe is. Megfordulok, hátamat a pultnak vetem.
A jelenlévők minden különösebb elfoglaltság nélkül terpesztenék a teremben. Van, aki felakadt szemmel, révülten teszi, van, aki időnként a szomszédjához szól, olyan is van, aki bennünket bámul. Néhány kopasz fekete karszalagot visel.
Denisa folytatja az enyelgést. Bámulatosan ért hozzá. Ha akarja, bárkire rá tudja hozni a korai agyvérzést. A gitáros fickót nézem: feje, szemöldöke borotvált, arca hosszúkás; levágott ujjú, könyékig érő fekete kesztyűjéből férfiasan szőrös kézfej nyúlik elő, melyet tetovált horogkereszt ékesít. Lassan felemelkedik, kezdődő extázissal belekapargat a húrokba. Várakozásteljes csend támad a gyéren megvilágított teremben. Egy perc sem telik el, és előjönnek a többiek a válaszfal mögül. Elfoglalják helyüket. Két fickót szemelek ki közülük. A basszusgitáros köldökig nyitott atlétát visel, közszemlére bocsátva súlyos mellizmait, a gyászszalagot a nyakán hordja. A dobos felsőteste fedetlen, ugyancsak gazdagon izmolt. Fejük borostás, mintha hirtelen eldöntötték volna, hogy megnövesztik a hajukat.
Talán azért, hogy ne ismerjük fel őket, ha valahol összefutnánk, ha netán köröznék őket, például a Mandarinbéli mészárlás miatt.
Denisa békén hagyja a csapost, a fickó lerágott csont. Megtámaszkodik mellettem. Halkan felsóhajt: – Most mi lesz?
– Kézen fogjuk magunkat, és kimegyünk.
– El tudod képzelni, mi lesz itt, ha beront egy sereg fegyveres marcona? Nem lehetne valami mást kitalálni?
– De – hagyom rá. – Fakadj sírva.
A zenészek rátámadnak hangszereikre. Fél perc alatt felkorbácsolják a ritmust, a hangulatot. Az énekes nekifutásból a combjai közé rántja a mikrofonállványt, és ráfonja kesztyűs kezét. Dalra fakad. Remek a hangja, Denisa felnyög tőle, s ez nála a teljes elragadtatottság jele.
A dal arról szól, hogy ne sírjanak a fiúk, mert van remény, az erősek és szépek elmenetelnek a szabadság felé, átmenetelnek mindazokon, akik az útjukba kerülnek. A hallgatóság csillagszórókat tart a feje fölé, édes illattal telik meg a terem, a lámpák kialszanak, millió szikra sziszeg körös-körül.
Elszorul a szívem. Ezeknek a kölyköknek tiltakozniuk kell, ellenkezniük kilátástalannak ítélt jövőjük, életük miatt. Az ő tiltakozásukat lovagolja meg a politika. Ellára gondolok, ki hamarosan hasonló gondban lesz: keresni kezdi a vezérfényt. Talán idejekorán ráébred, hogy saját homloka mögött kell szétnéznie, fájdalmas harcát megvívnia, melynek jutalmául elnyerheti önmagát. A legtöbb ember éppen e nehéz csata elől fut el, ezért nyílik meg kifelé – s ezért ég el olyan hamar, a kívül keresett, erőszakkal felöltött modell, akár a túl szoros szkafander, megfojtja.
Az énekes újabb dalba fog, hangja érdes, mint a macskanyelv, figyelni kell rá. A csillagszórók végigégnek, néhány lámpa felgyullad. A közönség törökülésbe kuporodik a szemetes padlón, s felsőtestét himbálva issza be az igét.
A basszusgitáros hátrasodródik a dobogón. Lehajol a doboshoz, a fülébe ordít valamit. A sejtelmes félhomályban mindkét szempár ránk szegeződik.
A dal végén kitör a taps, többen a padlót püfölik.
A skinhead leteszi gitárját, átveszi társa kezéből a mikrofont. Felível a hangja: – Srácok, gáz van! Nekem és a haveromnak el kell tűnnünk. A rendőrség agresszorai szétlövik szép testünket, ha nem segíttek nekünk. Álljatok fel! Tömött sorokban fogjatok közre kettőnket. Együtt megyünk ki a szabad, a szabad ég alá. A romok között talán egérutat nyerünk. Mentsétek meg az életünket!
Drámai szavai drámai hatást eredményeznek, ez lévén a dolguk. Nem mozdulok, végignézem, hogyan alakul ki a fallanx. A két zenész elvegyül a tömegben. Kialszanak a lámpák. Morajló nyáj árad az ajtó felé.
Denisa utánuk indul. Követem.
Kézi reflektorok gyulladnak fel odakinn. Éles, rideg fényözön ömlik a tömegre. A szürkeruhások nem mutatkoznak, de nem titkolják jelenlétüket. Veszélytelen, ámde rémisztő petárdákat eregetnek a srácok közé. Hangzavar támad.
Egy kisebb csoport énekelni kezd, az elsőül hallott dalt próbálják a többiek szájába adni, lelkesedésüket felszítandó. A petárdák azonban durrognak, színes füstködöt lövellnek ki magukból, a fényáradat láthatatlanná teszi az ellenfelet, kiszolgáltatottá a menekülőt. A dal elhal, a nyáj elbátortalanodik és szétzilálódik.
A petárdák népünnepélyi hangulatú durrogásába lövések robbannak. Néhány reflektor széttoccsan. Ekkor foszlik szét bénultságom, eszembe lobban az agyonlőtt néger rendőr képe. Gyilkosai ezúttal is fegyvert használnak. Mégsem nyúlok a pisztolyomért.
Felbőg az egyik motor. Néhány srác még mindig a testével fedezi a menekülni vágyókat. A zavarodottan gyűrűző, pánikba esett tömegben döcögve törtet előre a fekete gép.
A csapos fickó áll mellettem. Hisztérikus hangulatban lekapja szöges övét. Felém suhint vele. Arca eltorzul, amikor gyomron vágom. Kirántom kezéből a súlyos szíjat.
A közelemben lódul el a motor. Megcélozom az első kerekét az övvel, s az rátekeredik a gumira, a küllők közé szorul.
A gép bénultan hörög egy helyben, majd egyensúlyát vesztve feldől. A két skinhead a földre vetődik. Felpattannak és becsörtetnek az egyre foszlékonyabb embergomolyba. Mindenki a lámpák fénykörén kívülre igyekszik.
Gatti fut hozzám. Karjai közé taszítom Denisát, és űzőbe veszem a kopaszokat. A fényözönből kiugorva valósággal megvakulok. Meg-megbotlom a szétszórt törmelékek között. Valaki mellettem rohan, nehéz léptei zajából ítélve nem Denisa, vélem megkönnyebbülten.
Amikor végre megint látok, megpillantom a fürge Louist az épülettorzó árnyékai között. Úgy fest, a menekülők elé akar vágni. Ránézek kísérőmre. Sosem láttam a fickót, nyilván egy másik csoport tagja. Pisztolyát szorongatva rohan előre.
Lövések dörrennek, megtanítanak repülni. Levetem magam egy téglarakás mögé, társam is ezt teszi. Néhány másodperc múlva kidugja fejét a fedezékből, és találomra viszonozza a tüzet.
– Hagyd – mondom neki. Felemelkedem. Meghúzódom a fal mögött. Lövés robban szemből, látom a torkolattűz szikráit. Meggörnyedve, fedezéktől fedezékig ugorva sietek előre.
Áthatolunk az egykori épület csonka maradványai között. Kőfallal szegélyezett nyílt térre érkezünk. Az omladozó kerítés mentén haladok tovább. Megszaporázom lépteimet, hogy mielőbb valamelyik skinhead nyakába ugorhassak. Látom Louist, legalábbis sejtem, hogy ő az: vékony alakja felemelkedik, majd elrugaszkodik a kőfalról. Leteríti az egyik bőrfejűt.
A másik megtorpan, a társával hempergő Louisra nem mer rálőni. Visszafordul, célba vesz. A kerítést találja el, aggasztóan közel a fülemhez. A földre vetem magam, odébb gurulok.
Amikor felnézek, azt látom, hogy a fickó eldobja stukkerét. Nincs muníciója. Talpra ugrom, előrelendülök.
Legfeljebb tízlépésnyire lehetek tőle, ám ekkor lövés csattan. A rohanó alak meginog, elbizonytalanodik, majd felbukik.
Megtorpanok.
A szürke ruhás mesterlövész elégedett vigyorral fut felém. Amikor mellém ér, nagyot fújva megáll, és megveregeti a vállamat. – Komám, azért van a stukker, hogy ne kelljen versenyt futnod. Terpeszbe állsz, meghúzod a ravaszt, és már utol is érted a palit.
– Menj a kezem ügyéből, nehogy állon vágjalak – suttogom.
Louis elereszti ellenfelét, akinek már nincs ereje verekedni. Odalép a fedetlen felsőtestű skinheadhez, letérdel mellé, majd felnéz az óriás termetű szürke ruhásra.
– Hülye állat, hol képeztek ki téged?!
Lehajolok. A holttest bal oldalán, a vese fölött golyóütötte lyuk tátong.
– Rendőrgyilkos volt – közli a melák.
– Ki ez? – kérdem Louist.
– Néhány ilyet adtak mellénk egy másik csoportból. Hogy segítsenek. Ennyi erővel engem is leteríthetett volna.
– Mit nyavalyogtok? – kérdezi a mesterlövész kissé zavartan. – A kopaszt siratjátok? Rohadt rendőrgyilkos volt. Az ilyet lámpavasra kell húzni.
– Ez a neve – tájékoztat Louis sokatmondó fintorral. – Lámpavas. Lehet, hogy a keresztlevelében is ez áll.
A kerítés túloldaláról motorzúgás hallatszik. Néhány erőteljes rúgás hatására bedől a bejárat elé tákolt deszkapalánk. Két mentős igyekszik felénk hordággyal.
Kisétálok az utcára. Lekapom a mikrofont a galléromról, és Wyne kezébe adom.
– Mi baj? – kérdezi ráspolyhangján. – Végső soron jól ment.
– Végső soron – hagyom rá.
A skinhead klub közönsége megint összetorlódik, immár a mentőautó közelében. Más nézelődők is érkeznek. Meghúzódunk a szürke furgon takarásában. Néhány csoportbeli társunk körénk gyűlik. Denisa is megjelenik. Kedvtelve méreget. Úgy fest, nem bánja, hogy sértetlen maradtam, ezúttal.
– Tudod mit, Daniel?! – kezdi Patrick. – Nem hinném, hogy volt időd kiheverni a tegnapi mulatságot. E mostani ügy után jóval kevésbé lesztek biztonságban, mint valaha. Nincs rá mód, hogy őriztessünk benneteket. Azt javaslom, tűnjetek el pár napra. Menjetek le Donald nyaralójába. Ha szükség lesz rád, szólok majd. Hogy állsz a másik üggyel?
– A nyomok a pornófertályba vezetnek, de lecövekelnek Ramos Doyen, a Szexpapa palotájának gondosan őrzött kapujában. Az elmúlt napokban térdig jártunk az ocsmányabbnál ocsmányabb aberrációk között.
– Áh, áh – csap le a témára vásott vigyorral a délceg Delgado. – Kétszer néztem pornófilmet életemben: először és utoljára. Hölgytársaságban voltam. Az aktusdús történet jobbára a konyha asztalon zajlott. Ugyebár, a pornó nem egyéb, mint libidogenerátor. No, mi is íziben rohantunk a konyhába. Irány az asztal. Utána két hétig nyomtam az ágyat. Ugyanis nyitva volt a fiók.
Gatti csatlakozik: – Némelyik pornófilm olyan intenzíven tupírozza a libidót, hogy atomerőmű sem jobban.
– És az aberrált pornó ennek Csernobilja – mondja Delgado.
– Lámpavasra kéne aggatni azt a bandát, amelyik a szerelem meggyalázásán tollasodik meg – hallatszik a hátam mögül. Nem kell megfordulnom, hogy tudjam, ki a hozzászóló.
Louis megszorítja a karomat. – Láttatok valami exkluzívat?
Denisa felel helyettem. – Tudtad, hogy a szado-mazochisták olyan óvszert használnak, ami kívül-belül szöges?
– Hülyéskedsz?
– Járj utána.
– Tudod mit? Inkább futok, és felszedek valakit. Órák óta nem volt dolgom nővel.
– Tipikus pasashiedelem – bólint Denisa. – Ha egy napot kihagytok, már attól féltek, hogy rákot vagy gerincsorvadást kaptok.
– Hé – nyögi Louis talpig skarlátban.
– Tudod, mi nők azért szeretjük zavarba ejteni a férfiakat, mert teherbe nem ejthetjük őket.
Patrick megköszörüli a torkát. – Nos. Lámpavas volt olyan kedves, és életben hagyta nekünk az egyik kopaszt. Talán kiszedhetünk belőle valamit, aminek hasznát vesszük. Érdekelne például, hogy hol lehet az elrabolt fegyverkereskedő, de ez még nem minden. Ti dekkoljatok pár napig. Ha kedves az életetek.
– Kedves, kedves. – Denisa kézen fog.
Patrick rámosolyog. – A memóriád?
– Megváltotta a retúrt.
– Te is optimista vagy? – fordul hozzám Wyne.
– Nem. Épp ezért nekem sem ártana, ha valaki beleradírozna az emlékezetembe.
– Menjetek aludni.
Nem kell magnóra vennie, első szóra indulunk. A kísértetnegyed maradványai között bukdácsolva a skinheadek karszalagjaira gondolok. Esküdni mernék, hogy a halott vezérkopasz emlékére viselik. Ettől a felismeréstől nem érzem jobban magam. Hangulatom egyébként sem rózsás.
Hazaérkezvén átlépek a beüvegezetlen bejáraton. A szeméttároló félig nyitott ajtaja beleásít az arcomba. Stukkert rántok. Előírásszerűen megtámadom és beveszem a helyiséget. A bűzös kukák között csak egy csavargó szendereg.
A szemétcsúzdán utánpótlás érkezik, robaja szétzúzza a ház hajnali csendjét. Ím, az urbanizáció gyönyörei. Faluhelyen kakas, pacsirta ébreszt. A nagyvárosban egy vödörnyi szemét fosztja le az álmot a szemedről. Ha van még álmod.
Visszafektetem a zavaros tekintetű, áporodott csavargót. Felsietek a lépcsőn. Denisa fáradtan követ, elmulaszt élcelődni heveny elmebajomon.
Tarzan kötelességtudó, nyálas csókkal fogad. Édes Ellám szobaajtaján filctollal felrótt életbölcsesség díszeleg:

„– Merre tartasz?
– Délfelé visz a ló.”

(A hét mesterlövész)

Benyitok, megsimogatom az alvó gyerek homlokát. Motyog valamit, megfordul, nyöszörög. Átizzadt hálóinge a hátára tapad. Kiosonok a szobájából.
Azután Denisa a könyökét krémezve bújik a hitvesi ágyba.
– Ma már legalább ötször bekented – zsémbelek fura rosszkedvemben.
– Szeretem, ha bársonyos – feleli. – Ha nem ápolod térded, könyököd, előbb-utóbb végleg elszarusodik.
– Ez már nem ápolás. Inkább szexuális vonzalom.
– Lehet. Miért is ne? Tudod, miért bőszülsz fel tőle?
– Úgyis megmondod.
– Naná. Te vagy az egyetlen férfi, aki nem sajnálja a veszendőbe menő napokat, aki nem retteg a gerincsorvadástól.
Nem felelek. Fekszünk egymás mellett, heves elektromágneses térben. Fulladozom a vágytól. Kigyullad tőle ő is. Így kezdődött valaha, most is így van. Miért nem engedek a vonzalomnak? Az én vágyam összetettebb, érzelmi mélységből fakad, mondhatni pokolmélyről. Ha tehát engednék, óhatatlanul kiszolgáltatnám magam. Ezt ugyebár nem teheti, ki talpig férfi!? A kimerültség segít elodázni a problémát.

 

 

Bár csak két-három órát alhatok, Duongot el nem mulasztanám. Újjászületve, ropogós frissességűre vasalt idegekkel térek haza. Tarzan a nyelvében botladozva rohan vizes tálkájához.
Telefoncsörgés zúdul a lakásra, a csend felreped, akár a tojáshéj. Felkapom a kagylót.
– Oliver Brown vagyok. Rossz hírem van. Bár kollégáim megtettek mindent, ami az orvostudomány jelen állása szerint lehetséges, és eme fáradozásuk eredményeképpen a betegnek gyógyulnia kellene, a várt javulás mégsem következett be. Megmondom kereken, kertelés nélkül, Daniel. Douglas Paige meg fog halni. Azt is megindokolom, hogy miért. Azért, mert nem akar élni. Egyszerűen nem akar élni. Így tehát fekszik az ágyban hanyatvást, lehunyt szemmel. Nem kér enni, nem jelzi egyéb szükségleteit. Nem érdekli, ha gondozzák, nem érdekli, ha nem. A halált várja.
– Lehet vele beszélni?
– Monológot leadni, azt igen. De nem válaszol. Tesz az életre. A pszichológus sem ment vele semmire. Azon tűnődöm, hogy elhívom a papot.
– Nem értem. Lehet, hogy a halál mindössze elhatározás kérdése?
– Tarthatnék erről előadást, de minek!? – Brown fanyar hangjába sajnálkozás vegyül. – Ugyebár nem vagyunk azonos értelmi színvonalon.
– Mármint velem?
– Nem így lehetett érteni? Nézd, elég magas az IQ-m.
– Ezért lehetséges, hogy eljárkálsz alatta. Ha lejjebb lenne, esetleg megpróbálnád átugrani. Csúcsot is javíthatnál. Térjünk vissza Paige-hez. Mit tanácsolsz?
– Azt, hogy mondj le róla mint tanúról.
– Oké. Segíthetnék-e rajta?
Megköszörüli a torkát. Köhécsel. Azután kihirdeti ítéletét:
– Akkor segítettél volna rajta, ha otthagyod az utca közepén megkéselve. Ennyit akartam közölni. Értesítelek, ha bekövetkezik a haláleset.
– Köszönöm.
Megfordulok. Denisa mezítláb, kócosan áll az ajtóban. Két lépéssel mögötte az árnyéka, kamaszkiadásban. Ásítoznak. Az ember azt hihetné, testvérek. Az együtt élők idővel hasonlítani kezdenek egymásra. Kinek jó ez?
– Valami érdekes hírt kaptál? – kérdezi Denisa.
– Feltétlenül – feleli az árnyéka. – Másként nem vágna olyan megfontolt képet, mint egy ülésező parlament.
– Paige haldoklik – közlöm.
– Hát ez nem szép tőle – vélekedik Denisa. Bevonul a fürdőszobába.
Ella utánakiált: – Siess, jó? És a tégelynyi kenőcsöt idekinn is belemasszírozhatod a könyöködbe.
Az ajtó kinyílik. Denisa kikukkant. Tekintete sorra vesz bennünket. Megállapodik a serdülőn.
– Dél felé tart a lovad, nemde!? – Ezzel jól hallhatóan magára zárja az ajtót.
Ella felém fordul. – Szeretem – vallja meg. Hangjába áhítat csepeg. – Egyszerűen szeretem, és kész.
– Így van vele az ember – dünnyögöm. A konyhába ballagok reggelit alkotni. Széklábak csikordulnak a hátam mögött. Könnyű sóhaj hallatszik.
– Daniel. Hiányoztok. Két hétig nászúton voltatok. Azóta örökké a városban kószáltok. Öt nap múlva lesz a bemutató a Görcsarnokban. Főszerepet táncolok. Eljöttök?
– Ott leszünk.
– Kérlek, írd fel a dátumot.
– Meg tudom jegyezni. Suli után siess haza. Lemegyünk Donald nyaralójába.
Felsóhajt. Egy tekergőző fekete tincset vesz az ujjai közé, majd a szájába. Gondterhelt ráncok gyülekeznek sápad homlokán. – Nem tudom, hogy fog menni?! Tanítás után tanácskozást tartunk a galambok helyzetéről.
Az embernek legyen önuralma. Ne ugráljon oda a lányához, hogy megsimogassa a fejét, ha meghatódik a bájától. Felülök az ablakpárkányra.
– Ugye jól emlékszem, hogy az igazgató lánya osztálytársad?
– Sőt barátnőm. Járt már nálunk, ismered. Rajong érted.
– Ismerem?
– Persze. Szőke, dagadt, aranyos. Nem emlékszel? Hosszan fogta a kezed a bemutatkozásnál, és ötször elhajtogatta a nevét: Axie Arat, Axie Arat, mint egy ütődött. Axie szerelmes a tornatanárba, meg Martinba is. Elég jó az ízlése. De te vagy a legfőbb zsánere.
– Ez igazán megható. Jártál náluk?
– Egyszer, de nem volt jó. Az anyja ötpercenként bejött a kaláccsal, karamellel, kinyitotta és becsukta az ablakot. Közben a szüleimről kérdezgetett: mi a foglalkozásuk, mennyit keresnek, van-e vitorlásuk, mikor válnak, miért nem házasok. Szerintem ez paraszt dolog. Axie apja még kellemetlenebb, és nem csak azért, amit az iskolában művel a madarakkal. Olyan, mint egy atommáglya. Nincs egy perc nyugta. Örökké karikás a szeme, de olyan karikás, mint egy pandának. Néha felpofozza Axie anyját. Elvégre pedagógus. Nagyon nőzik. Meg iszik. Axie miatt nem válnak el. Márpedig, ha tényleg jót akarnának neki, el kellene válniuk.
Denisa előjön a fürdőszobából. Szótlanul átnéz a terített asztalon. Benyit a frigóba. Talál benne egy tábla szalonnát. Előveszi, kést ragad.
Ella folytatja: – Nagyon utáljuk a dirit. Tegnap az egyik szünetben kilógott pár srác, meg Axie és én. Amikor nem látta senki, fogtuk a kocsiját, és keresztbe fordítottuk az úton. Meg a matektanárét is keresztbe fordítottuk, mert az is egy kiállhatatlan alak. Aztán az ablakból figyeltük, hogy jönnek a rendőrök, megállapítják a szabálytalan parkolás tényét, és rádióznak. Egy óra múlva ott volt az acélkapocs mindkét kocsi gumiján. Amit csak pénzért vesznek le. Addig nincs autókázás.
Lázasan töröm a fejem. Valami szigorút kellene mondanom. Valami nevelő hatásút. Egyelőre megúszom, mert Ella rámered a szalonnát trancsírozó Denisára.
– Hé, azt a madaraimnak vettem.
– Mit hülyéskedsz? Hol van még a tél?
– Mindenki visz be egy tábla szalonnát, és felkötözzük az ablakba a galamboknak.
– A galambok nem esznek szalonnát. Nincs bicskájuk, és magevők.
– A rigó csak megeszi? Meg a veréb?
– Azok igen.
– Helyes. Majd veszünk pár cső kukoricát is.
– Úgy hallom, az őrületbe akarjátok kergeti az iskolaigazgatót – állapítja meg hitvesem. Alufóliába csomagolja a szalonnadarabkákat. Előszed néhány emberfej nagyságú vöröshagymát.
– Szántani mész? – kérdezem. Kezdek kíváncsi lenni, hogy mégis mit művel.
Válasz nélkül hagy, kétségek között. Érdeklődve figyelem, amint lehántja a héjat, és feldarabolja a hagymát. Rövidesen krokodilkönnyeket ont. Szolidan szipogva kikotorja a haját a szeméből, s persze, kézzel. Tehát egyre szívhezszólóbban sírdogál. Egy pillanatra felém fordítja könnyben ázó arcát.
– Reggel felébredtem, és oldalra nyúltam. Gondoltam, megsimogatlak. Megkérdezem, hogy aludtál. Hűlt helyed volt. Hol töltötted az éjszakát? Már ha nem túl tolakodó az érdeklődésem.
– Még megsimogathatsz.
– Az ilyen hangulat illanó. Miért kell bőgni ettől az átkozott hagymától?
– Hallottam valahol, hogy hagymavágás közben egy korty vizet kell a szájban tartani, akkor nem zokogtat.
– Ezt csak valami pasas találhatta ki, hogy elhallgattassa a feleségét, legalább a főzés idejére.
Ella a fürdőszobába menekül a hagymabűz elől. Denisa elcsomagolja rejtélyes uzsonnáját. Továbbra sem szolgál magyarázattal. Térül-fordul, pakolászik. Azután lerogy az asztalhoz, és lehörpinti a bögre kávét. Rágyújt egy cigarettára, kibámul az ablakon. Ábrándosan a hirdetőoszlop plakátjai felé fújja a füstöt.
– A szexuális élet hiánya károsan hat az idegrendszerre – állapítja meg.
– Nekem mondod!?
– Hát igen. Ma még neked. – A dögös férfimanöken térdét szemléli. – Elmegyek Doyenhez – veti oda, mintegy mellékesen.
– Minek?
– Mit tudom én? Valami azt súgja, hogy ezt kell tennem. Mielőtt vitába bonyolódhatnék vele, Martin robban a lakásba.
Leveti magát az asztalhoz. Két harapással eltünteti a pirítóst.
– Helló – mondja kisvártatva. – Kicsit késtem. Eddig tartott, hogy kifésüljem a hajam. Két flakon lakk volt rajta. Tegnap körülcserkeltük a tábort. Beszélgettünk ezzel-azzal. Semmi érdekes nincs ott. A srácok csak az izmaikat, az agyukat fejlesztik, utóbbit kisebb intenzitással. Fegyvernek színét sem látták, visszáját sem. Gyanús dolgokat sem láttak. Semmi különöset nem láttak.
– Kösz, Martin. Felejtsd el. Délután legurulunk a tóhoz.
– Csak egy feltétellel: ha a majornál megállunk lovagolni.
– Ki hívott? – csodálkozik Denisa. – Azelőtt is csapatostól jártunk mindenhová?
– Nem, tesó. A nászútra például kettesben mentetek. Itt az eredmény. Muszáj rajtad tartanom a szememet.
– Tartsd egy pohár vízben – tanácsolja Denisa. Vállára veti farmertarisznyáját, és közli velem: – Indulok.
– Ne menjetek sehova. Hoztam egy kazettát – vigyorog Martin.
– Nem bírom – nyögi Denisa. – Az őrületbe kerget a kazettáival.
Kivágtat az ajtón. Követem.

 

 

Vezetek. Méghozzá jól vezetek, ha alkalmasnak talál arra, hogy sofőrnek használjon. Eddig azt gondoltam, számottevő férfi vagyok. Mostanra kiderült, hogy képtelen vagyok komolyan vétetni magam.
Denisa töpreng, nem szól hozzám. Néha lehamuzza a nadrágom térdét, többnyire véletlenül.
– Szólni kellene Omlettnek – jegyzem meg bátortalanul.
– Lehet, hogy Omlett ártatlan, amilyen hülye. De vajon valóban ártatlanság a hülyeség? Nem nézed ki belőlem, hogy nélküle is bejutok Doyenhez?
Nem nézem ki belőle? Hiszen kettőnk közül én emlékszem, milyen helyekre jutott be az elmúlt két évben. Gyakran a bejutásnál is nagyobb teljesítmény volt az, hogy mindannyiszor többé-kevésbé épségben vissza is jött.
Amikor leparkolunk a palota előtt, a kamerához lép, és határozottan közli vele: – Szexpapa vár bennünket. Nyissa ki a kaput.
Néhány percig nem történik semmi. Nincs válasz. Karbafont kézzel állongok hölgyem mellett. Már-már elmosolyodom.
E pillanatban a kapu nesztelenül kitárul. Végigslattyogunk a kerti úton. Denisa vidámnak látszik.
– Legközelebb a kocsibejárót nyittasd ki, hogy ne kelljen gyalogolni – javaslom.
– Belloq, legközelebb konflison jövünk. Ígérem.
– Gondolom, Doyent fogod be a kocsi elé.
– Természetesen.
A katedrálisszerű aulában a hűvös komornyik fogad. Megérdeklődi, van-e fegyverünk. Elhiszi, hogy nincs, ámde amikor az oldalfolyosóra vezető ajtófélfa mellett elhaladunk, légiriadóra emlékeztető tutulás tör ki.
Nyomban két marcona alak terem elő a semmiből. Intenek, álljunk meg, és mi megtesszük. Átkutatnak bennünket. Megnyugtatásukra szolgál, hogy a riasztást nem fegyvercsempészet okozta, mindössze Denisa fémpitykés öve – és az a néhány méternyi sztaniol, amibe uzsonnáját csomagolta. Ezután zord mosollyal bebocsátanak a dolgozószobába.
Ramos Doyen az íróasztal mögötti karosszékben ül. Pörköltmogyoró-szín öltönyt, azonos árnyalatú sálat és mustársárga inget visel. Az asztal sarkán életnagyságú, rőtvörös griffmadár álldogál, karmai között jókora tojással, melyet szorgalmasan kalapál iszonyatos csőrével. A héj fel-fellebben, s láthatóvá válik az alá rejtett óra számlapja.
Doyen ránk pillant. Ha lenne szemöldöke, felvonná. A homlokába csúszott glóriasornak ható redőkből előcsúcsosodik koponyatetője.
Denisa otthonosan elkap egy széket, és a méregdrágának ható szőnyegen át az asztal elé vonszolja. Ezután letelepszik, néhány percig mosolytalanul farkasszemet néz a szótlan házigazdával.
– Köszönöm, nem kérek – mondja kisvártatva.
– Mit? – ugrik be Doyen.
– Tripla whiskyt sok jéggel. Sőt a kollégám sem kér. Miért nem ülsz le, Belloq?
– Azért ugrottak be, mert megszomjaztak? – kérdezi fagyosan Doyen.
– Talán, ha második hete járnám a Szaharát étlen-szomjan, ha már olyan lenne torkom, vesém, mint a púder, akkor félretenném az egészséges gyanakvást, és inni kérnék a magafajta méregkeverőtől.
– Miféle méreg? – csodálkozik házigazdánk.
– Valami szóbeszéd – legyint Denisa.
– Nem alaptalan – ismeri el Doyen. – A tulajdonomban lévő létesítményekben viperaepéből készített kivonatot kevernek az italokba, ételekbe. Ez ősi távol-keleti szer, amitől... hogyan mondjam, hogy finom legyek...?
– Ne legyen finom. Adja önmagát.
– A viperaepe kivonatát szerelmi ajzószerként használják. Japánban mindennapos esemény, hogy az emberek ilyen italokat, ételeket fogyasztanak, de már nálunk is kezd divatba jönni. Kitűnő hatású, a legkevésbé sem mérgező szer. Meghosszabbítja az életet, az ifjúságot, fokozza a szerelmi erőnlétet. Innen eredhet a szóbeszéd. Sajnálom, ha emiatt idefáradt.
– Dehogy emiatt fáradtam ide – feleli Denisa vigasztalón. Ekkor felvijjog az órája. A számlapra pillant, felpattan a székről. Odébb tolja a porcelán griffmadarat.
– Értékes? – kérdezi, amikor a figura megbillen. Ezután fogja a tarisznyáját, elővesz belőle egy asztalkendőt, és leteríti. Kikapdossa sztanioljait, kibontja valamennyit. Takarosan tálal.
– A dietetikusom a lelkemre kötötte, hogy ebben az időpontban étkezzem, bárhol legyek. – Lenyűgöző mosolyt csillant a mereven bámuló Doyenre. Magamra parancsolom az érzéketlenség álarcát, amelyért hajdan elnevezett Indiánnak. Figyelem, amint letör egy darab kenyeret, rátesz egy kocka szalonnát, nagy kupac hagymát. A hadsereg sokasodik az asztalkendőn. Az orrfacsaró illatok intenzíven támadnak. Doyen úgy fest, mintha csupán az önuralma tartaná vissza attól, hogy leforduljon a székről.
– Hát nem rémesek az emberek? – társalog Denisa. – Mindenféle szamárságokat terjesztenek az emberiség jótevőjéről. Tegnap este nagyon elszomorodtam, amikor tíz-tizenkét éves gyerekszereplőkkel találkoztam egy kalózstúdióban, pornófilmkészítés kellős közepén. Azóta kiderült, s megnyugtatásomra szolgált, hogy maga ártatlan ebben a szörnyűségben. Gondolom, hallott róla.
Doyen bólint. Denisa áthajol az asztalon: – Egy katonát? Kapja be, nem sajnálom.
– Nem fogyasztok ilyesmit – hőköl vissza a ház ura.
– Persze, mindjárt sejtettem. Ilyen előkelő házban minden fogáshoz átöltöznek. Tudom, nézek tévét. Na, egy katonát.
Az arcátlanság is lehet szuggesztív. Bármily hihetetlen, Doyen elfogadja a kínálást. Bekapja a falatot, s elropogtatja.
– Most pedig elnézést, de a dietetikusom azt mondta: ülve, szótlanul étkezzem. Minden falatot alaposan rágjak meg. Csak csipegessen. – Ezzel nekilát az evésnek. Csal, mert a hagymakupacokat félresodorja, olykor még a szalonnát is. Figyeli Doyent, méricskéli, meddig mehet el. Úgy fest, ebben a csodaszép házban kíváncsiak a mondandójára, akár ilyen áron is.
– Hagymát nem ehetek. A feleségem nem örülne – ellenkezik Doyen, amikor újabb katona kér bebocsátást a szájába.
– Egyszer maga is örülhet – hízeleg Denisa, s Doyen foghegyről, finoman kicsippenti ujjai közül a falatot. Telnek a percek, a hagymaszag egyre áporodottabbá teszi a szobát. Egyik lábamról a másikra helyezem testsúlyomat. Mintha kajmánetetéshez asszisztálnék. Várom, mikor rontanak be a gorillák, megelégelvén, ami gazdájukkal történik.
Végül Denisa megtörli a száját, és elcsomagol. Fesztelenül felteszi a lábát az asztalra, cigarettára gyújt. A füsttel együtt fújja ki első szavait.
– Nos, abban a mocskos stúdióban elkaptunk három fickót. A negyedik megszökött. Hamarosan azonban felhívott, és közölte: bujkálnia kellene, de erre nincs pénze. Arra kér, vetessem védőőrizetbe. Cserében felkínál egy könyvet, akkorkát, mint egy kódex, amely pontos nyilvántartást tartalmaz a kalózkazetták fogyasztóiról csakúgy, mint az ön kupoldáiban kínált szolgáltatásokat igénybe vevő illusztris személyiségekről. Azt állította, milliókat ér a névsor, ha a jelenlegi zsarolási árfolyam szerint nézzük. Ugyanis a kódex abban is eligazít, kit mekkora összegre vágtak le, mármint a maga emberei, a hallgatásuk fejében. Csúnya vádak, de ha bizonyítani lehet őket, márpedig a kódex birtokában lehet, akkor ez önnek sok-sok évébe fog kerülni. Az illető neve: Andersen. Azért vagyunk itt, hogy ellenőrizzük, blöff-e.
Csodálattal adózom neki. Mindezt egyetlen légvétellel, szemrebbenés nélkül, úgyszólván készületlenül!?
– Blöff, méghozzá piszkos – feleli Doyen. – Elképzelhetőnek tartom, hogy magától származik.
– Andersen sem bízik bennem. Bonyolult feltételekhez kötötte a kódex átadását. Végül is, igaza van. Ha magát nem csukjuk le, ő ítéletnapig bujkálhat. Átengedem Andersent, cserében a méregfiolákért. A pasas három nap gondolkozási időt adott nekem. Maga is kap annyit.
Doyen felsóhajt. – De hiszen tisztáztuk a méreg kérdését. Nincs méreg. Kígyók vannak, egy tenyésztő szállítja őket. Nem csak az epéjüket lehet hasznosítani, húsuk is kelendő, olyannyira, hogy vannak ínyencek, akik nyersen eszik. Apropó. Megízlelhetnék a kivonattal dúsított alkoholmentes üdítőt. Magam is fogyasztom. Máris hozatok néhány üveggel. Majd meglátja, milyen hatásos.
– Nem bánom, ha a kollégámat feltöltik vele. Ami engem illet, kifogástalanul működik minden szervem, csak úgy, magától. Sejtettem, hogy megdöbben. Vannak ilyen csodabogarak. Csak a minap akart megölni egy tag. Mérgezett csavarhúzóval. Mint egy Agatha Christie-regényben. John Hiblernek hívták. Elhunyt. Azért mondok neveket, hogy ellenőriztethesse Omlettel a szavahihetőségemet. Egyébként Agatha Christie sem él már. Nagyjából ennyi. Három nap múlva jelentkezem a válaszáért. Viszlát.
Kivonulunk. Senkivel sem találkozunk kifelé menet. Mintha kihalt volna a hatalmas ház. Hallgatok. Dühömet nyeldesem.

 

 

Elnyúlik mellettem a kocsiban. Belekap a hajába, majd felém fordul, és a számra helyezi a tenyerét.
– Szót ne szólj. Tudom, óriási letolást fogalmazol. Nem blöfföltem. Nincs a világon olyan kupolda, amelyben ne élnének vissza a vendégek gyengéivel. Mindenütt zsarolnak. Következésképpen a kódexnek is kell léteznie. Előkerítjük. Három napunk van rá.
– Ma délután elmegyünk a városból, és három napig haza sem jövünk. Nem lesz kódex. Kitörik a nyakadat.
– Majd megoltalmazol – feleli könnyedén.
– Egyébként szörnyű voltál. Égnek állt a hajam tőled.
– Te panaszkodsz? – mered rám. – Van fogalmad, milyen rosszul vagyok a szalonnától? Soha életemben nem bírtam a nyers szalonnát. Gyomorgörcsöm van. Mindjárt epegörcsöm is lesz.
– Három nap múlva el fog múlni. Soha többé nem lesznek fájdalmaid.
– Csak ne feledkezz meg róla, hogy velem voltál. Ugyanúgy kompromittáltad magad.
Hangulatos veszekedés közepette hajtunk át a városon. Leparkolom a kocsit, és besietünk a rendőrségi épületbe. Övé az utolsó szó:
– Úgy ki tudok merülni tőled, mintha rövidre zártak volna.
Donaldot találjuk az irodában. Az asztal szélén görnyedezik, a mellette lévő széken síró nő kuporog. Felismerem Nylandát.
Donald megkönnyebbülten elszelel. Átveszem helyét. Ingvállam hamar átnedvesedik.
– Hol van Douglas? Mi van vele? Azt beszélik a városban, hogy megtámadták az utcán, de nem halt meg. Segítsen, kérem. Mondja meg, mi történt! Az ottani rendőrök küldtek magához.
– Paige valóban megsérült egy támadás következtében – kezdem hülyén. Agyam egy másik síkján vadul száguldanak a gondolatok. Eszembe ötlik a kísérteties hangulatú fatelep, a kötélhágcsó pajeszú támadó, Nylanda különös viselkedése. – Az orvosok szerint túljutott a nehezén. Említsem meg, hogy céloztam valami hasonlóra, amikor az irodájában jártam? Sejteni lehetett, hogy megpróbálják megölni.
– Sejtette ő is. Gustaff ezért akarta leütni magát. Nem látszott zsarunak. Szóval féltünk, hogy Douglas bajba kerül a nevelt fia miatt.
– Ennyire? Miért?
Nylanda nem hüppög, válla nem rázkódik. Mégis árad belőle a könny. Időnként felitatja a kezébe adott papírtörülközővel.
– Ha Douglas jobban lenne, maga nem engem kérdezgetne. Haldoklik. Igaz?
– Kérem, Nylanda. Haladjunk sorban.
– Rendben van, kezdem az elején. Douglas házassága már a kezdet kezdetén megfeneklett. Hamar kiderült, hogy a felesége Parkinsonné törvénye szerint él. Ismeri az idevágó passzust? „A poligámia ellentéte a monotónia.”
Denisa felpillant az írógépből, és megjegyzi: – A monotónia súlyosabb formája a politónia. A monstre taposómalom.
Nylanda meg sem hallja. – Sarah megtartotta a lánynevét a házasság után is mint művésznevet. Pornófilmekben szerepelt. Douglas tudta. Mindent elnézett neki, szerette az asszonyt, pedig az se nem fiatal, se nem szép. Így vagyok én is Douglasszel. Szeretem őt. Sarahnak sok pénz kellett. Egyszer kieszelte, hogy levághatnák a biztosítót, ha felgyújtanák a telepet. Douglas nem ment bele. Erre Sarah a fiára bízta az ügyet. Így égett meg Doug. Oltani akarta a tüzet, menteni a vagyonát. Sarah elhagyta. Akkor azt hittem, eljött az én időm. Nem jött el. Doug nagyon kedves volt hozzám, de még mindig a feleségét szerette. Az meg kihasználta. Időnként elküldte a fiát, megfejték szegény, jólelkű Douglast. Egyszer Alf lopott valahonnan néhány értékes pergamentekercset. Doug segítségével akarta kicsempészni az országból. Ekkor jöttek rá az esernyőnyelekben rejlő lehetőségekre. Az ügylet sikeres volt. Egy darabig nem zaklatták. Eszményi helyzet alakult ki: végre észrevett. Időnként nálam aludt. Aztán megint megjelent Alf, és kezdődött elölről. Mérget raboltak valahonnan. A fiolákat kellett elrejteni, átcsempészni a vámon. Doug ráállt, de kijelentette: ez az utolsó. Később meghallotta, hogy nem kell a segítsége, mert Alf valami gyilkos bandának adta el a mérgeket. Nagyon begurult. Ugyanis néhány halálfejes üvegcsén ez állt: contact.
Denisa abbahagyja a gépelést. Nylandára néz. A nő a papírkosárba ejti a keresztülsírt törülközőt, majd újabb szeletet hasít le a tekercsből. Azután folytatja:
– Szegény Douglas, néha az agyára ment mindenkinek. Időről időre elszaporodtak a patkányok a telepen. Nem ölhettük meg őket. Csapdát állítottunk, ketrecbe csaltuk a rusnya dögöket, azután szélnek eresztettük őket az erdőszélen. Persze hogy visszajöttek. Doug azt mondta, nincs jogunk elvenni egy másik élőlény életét, akkor sem, ha az patkány. Ilyen volt. Bocsánat, elkalandoztam, de csak azért, mert fontos. Csomagolás közben Alfnak is szemet szúrt a „contact” felirat. Előkapott egy visító patkányt a ketrecből, és megkarcolta egy tűvel, amit előzőleg a fiolába mártott. Az állat kimúlt. Alf ugrándozott örömében. Azt mondta, vagyont szerezhet ezzel a ragyogó szerrel. Doug pánikba esett. Megvádolta a fiút, hogy valami katonai kutatóbázisról szerezte a mérget. A CIA-t emlegette. Erről a butaságról nem lehetett lebeszélni. Hamarosan mindenkiben titkosügynököt gyanított. Megpróbálta Alfot eltántorítani az eladási szándékától. A tudta nélkül indította útnak a szállítmányt azzal, hogy utánautazik Thaiföldre, és ott megsemmisíti a mérgeket. Doug tudta, hogy nem közönséges baleset érte a kocsit. Várta, hogy érte jöjjenek, elnémítsák. Elmondott nekem mindent. Boldog voltam azon az éjszakán, mert a bizalmába fogadott, fájlalta, hogy eddig nem fogta fel, mennyire jó velem. Másnap szóltam Gustaffnak, hogy tartsa nyitva a szemét, vigyázzunk Douglasre. Ő meg ezért támadott magára. Hát már érti? És végül semmit nem tudtunk megakadályozni. Higgye el nekem, Douglasnek az az összes bűne, hogy szerette azt a nőt, és a fián keresztül próbálta visszahódítani. Bíróság elé állítják?
– Sajnos: igen.
Nylanda égő szemmel néz rám. – Maga olyan férfi, aki bizalmat vált ki másokból. Senkinek nem mertem beszélni erről. Szeretem a szegény, szerencsétlen, torz arcú Douglast. Ő kell nekem. Segítsen, kérem.
– Magának kell segítenie – kezdem lassan. Nincs mit fontolgatnom az ötletemen. Csak ki kell próbálni. – Bevitetem a kórházba a barátjához. Mesélje el neki, mennyire szereti. Talán meggondolja magát. Jelenleg ugyanis mélyponton van, meg akar halni. Magára bízom. Egyedül maga fogja tudni, hol tartjuk őt.
Miután Nylanda két egyenruhás társaságában távozik, Denisa a feljegyzéseibe merülve megjegyzi: – Nagyon meghatóak voltatok. Csupa könny a jelentésem.
– Miért csinálod ezt? – kérdezem hűvösen, emlékezve a politóniával kapcsolatos bölcseletére.
– Mi van akkor, ha ez a nő odamegy a kórházba, és leszúrja az ő hőn szeretett Douglasét?
– Benne van a pakliban.
Felkapom a telefonkagylót. Elővezettetem Harland Jacksont. Kíváncsi vagyok, milyen képet fog vágni a fickó, ha meglátja Denisát. Akkor találkoztak, amikor dzsipjével áthajtott az úton tántorgó sebesültön. Abban nem reménykedem túlzottan, hogy a felismerés kölcsönös lesz. Voltaképpen csak múlatom az időt. Voltaképpen a délutánt várom, a tóparti víkendet, akár egykor a karácsonyt.
Jackson lehajtott fejjel lép be az ajtón. Leültetik. Összebilincselt kezét bámulja, a körülötte sürgölődő cipők orrát. Amikor a gyorsíró elhelyezkedik Ackerer üres asztalánál, a fickó csendesen, már-már szerényen megszólal.
– Nem bánom, ha jogtalanul tart itt fogva. Csak a porból szeretnék szippantani.
Mivel nem felelek, Jackson felnéz végre. Összebámul Denisával. A fickó elsápad, kissé hátrahőköl. Hitvesem összeráncolja a homlokát. Gyötrelmesen töpreng, de nem sokra jut. Feladja. A bűvös pillanat tovatűntével visszahajol a feljegyzéseibe.
Jacksonra vigyorgok. Érzésem szerint két számmal kisebb a szám, mint a mosolyom. Mindenesetre iparkodom fölényesnek látszani, jóllehet titkon vérzik a szívem.
– Még mindig azt állítja, hogy jogtalanul tartom fogva?
– Nem, már nem állítom – feleli. Nem veszi le a tekintetét Denisáról. – Adja már ide a szelencémet.
– A történetért cserében.
Harland Jackson elbeszélése nagyjából megegyezik mindazzal, amit Cydtől hallottunk. Annál azonban kitart, hogy nem tudja, mi volt a ládákban, ő és John Hibler csak megbízást hajtott végre. Denisa feszülten figyeli a fickót, láthatóan továbbra sem emlékszik; maga elé képzeli a hallottakat, az országúti jelenetet, a gyorsan illanó percek pánikhangulatát.
Végül engedélyezek Jacksonnak néhány szippantást, majd elvezettetem anélkül, hogy szóba hoznám a stúdiót, az ügy egyéb hajtásait.
Sarah Ryder kihallgatását a Főnök is végigüli. Elégedettnek látszik. Nem lesz gondja az ügyészséggel, jóllehet a nyomozásnak még nincs vége. Valami azt súgja, hogy ezt ne hangsúlyozzam. Doyenről sem beszélünk sokat, a kevésnek sincs jelentősége.

 

 

Tündöklő napsütésben érkezünk a Cyddel megbeszélt találkára. A manó egy virágágyás betonszegélyén üldögél, rózsaillatba burkolózva. Úgy fest, mintha üdvözült mosoly bujkálna a szája sarkában. Nem lepődik meg, amikor arra kérem, hogy tárolja tovább a foglyot.
– El lesz intézve, ne izgulj. Máskülönben magammal hoztam a naplót, mert megfejtettem az éjjel. Például marhára érdekelt, mit jelentenek a különböző színű jelzések a nevek mellett. A piros azokat illeti, akik elmentek rosszalkodni a kupoldába, és sejtelmük sem volt róla, hogy filmre veszik malackodásukat. Na, mára már tudják. Fizetnek, mint a köles. A zöld jelzés az aberrált filmek vásárlóié, a sárga a kölcsönzőké. Egyelőre többet nem mondhatok, de valami olyat hallottam Andersentől, a fogolytól, amitől megnyalnátok a tíz ujjatokat. Már ha el akarjátok kapni Doyent, mert máskülönben nem sok gyönyörűség van a dologban. Andersen kézben tartja az egész bandát ezzel a nyilvántartással.
Denisa úgy pillant rám, mint egy kétévesre, aki még mindig papírpelenkára szorul. – A kódex! Ki blöffölt? Manó, tudsz rá vigyázni?
Cyd megnyalja a hüvelykujja szegélyét. Rákacsint a nőre, és elvigyorodik. – Úgy eldugom a mandrót, hogy rajtam kívül senki nem akad a nyomára, ezer vérebbel sem. A többi cuccal ugyanez lesz a helyzet. Mérget vehetsz rá, úgyis kínálgattak már vele.
Belepillantok a könyvbe. Megakad a szemem az első nevek egyikén. Zöld jelzést látok mellette. Elhűlök. Tovább pergetem a lapokat, s bár találkozom több ismerős névvel is, csodálkozásom kitart az első mellett.
Denisa sugárzik a boldogságtól a hazaúton. Elégedettebb magával, mintha ötös ikreknek adott volna életet.
A bejárati ajtónál elővesz a zsarutempó. Friss vérnyomokat látok a lépcsőházban, melyek azonban elvesznek a félemeletnél. Emlékeztetem magam a csirkés esetre. Fals megkönnyebbülés.
Ella még nincs otthon. Denisa magára vállalja a csomagolást. Tétlenségre kárhoztatva a kanapéra telepszem, és úgy döntök, belenézek Martin kazettájába. Bár kissé tartok tőle, gyanúm alaptalannak bizonyul. Valódi játékfilmet látok, tinédzserszívekre hangszerelt, túlhabzó történettel, erotikus táncmutatványokkal. Hagyom magam elbódítani.
Denisa gondterhelten futkározik lakásszerte. Időről időre megáll mellettem, és rákérdez, mégis mit csomagoljon Ellának, nekem – és magának.
– Azelőtt mit vittem? – töpreng gyakorta. Később már csak ennyit kérdez: – Azelőtt...?
Bámulom a képernyőt. – Gondold végig. Háromnapos távollét előkészítéséhez nem kell emlékezet, elegendő egy morzsányi gyakorlatias ész.
– Bölcs vagy, mint Buddha – fúj felém. A filmen buja táncolás folyik, a párok összetapadnak, vonaglanak, árad belőlük a felgyújtott érzékiség. Denisa lerogy mellém. Elismerés tükröződik az arcán. Tetszik neki a „dirty dancing”.
– Megpróbálhatnánk – ajánlja kisvártatva.
– Készen vagy a csomagolással?
– Nem.
– A leggingedet ne felejtsd itthon.
– A mimet?
– A derékig érő bőr lábszárvédődet. Azelőtt nem állt meg alattad a ló, ha anélkül ültél rá.
– Lökött dolgaim lehettek – feleli. Elcseni a kezem ügyéből a távkapcsolót, és visszatekeri a filmet a jelenet elejére, majd felerősíti a hangot. – Gyere!
Megyek.
Karomba veszem, hozzám simul. Kifordul, rám tapad. Olykor ellenőrzésképpen a képernyőre sandít, jól csinálja-e.
Azután már nem túlzottan érdekel bennünket, hogy véget ér a jelenet. Saját elképzeléseink szerint táncolunk tovább, intim, tapadós tangóba oltjuk a szerelmi előjátékot. Egy figura nem jön össze. Elnyúlunk a szőnyegen. Denisa átfordul rajtam, elkapja a távkapcsolót, és elnémítja a készüléket, majd a vállamra hajtja a fejét.
Tudathasadásos állapot: bennem semmi sem változott, benne azonban annál több. Mellette fekszem, vibrál bennem a szomorú vágy, szerelemmel teljes. Mellettem fekszik, vibrál benne a kíváncsi vágy, játszi kedvű. Várja, hogy érte nyúljak. De engem visszatart ettől a szerelem. Neki volt igaza, amikor a szememre vetette: túlkomplikálom a lelki életemet. Reggelig magyarázhatnám, hol van a csapda, aligha értené meg.
Kisvártatva felül. Végignéz rajtam. Gonosz fény lobban a tekintetében, de kialszik hamar. Úgy fest, eldöntötte: szelíd lesz, mint a cápaleves.
Felemelkedem a szőnyegről, folytatom a félbehagyott csomagolást. Hülyén érezzük magunkat. Rajtakapom, hogy méreget. Elmosolyodik.
– Más pasasok, délcegek, néha kinn felejtik a pocakjukat.
– Nincs pocakom.
– Nincs? Pedig már kezdtelek csodálni, hogy ilyen sokáig elélsz levegővétel nélkül – mondja. Ezután hiába töri a fejét, neki is lehet gyenge napja, nem tud kieszelni semmi elméset. Arra pedig nem kapható, hogy azon nyersében közölje valakivel a gondolatait, ahogy világra jönnek a fejében. Ha jól meggondolom, önzésünket gyakoroljuk egymáson. Önvédelemhez folyamodunk, hogy megőrizzük vélt fölényünket. De mi az, amit őrizgetünk? Mint bálványimádók, ott térdepelünk saját hülyeségünk előtt.
Átkarolom a derekát. Nézem a szemét. Szeme beissza az arcomat. Lassan elfelejtem az elmúlt napokat, elvész a félelem.
Ella úgy robban be, akárha íj idegéről érkezne. Zavartan szétrebbenünk. Denisa hamar megtalálja a hangját.
– Csak te vagy? Már azt hittem, menni kell az atombunkerbe.
– Képzeljétek, a diri bejött az osztályba, és azt mondta: csináljunk demokráciát. És csinálta. Közölte, ha nem szedjük le az ablakról az oldal szalonnákat, felhívja a szüleinket, és pecsenyepirosra pofoztat bennünket.
– Összekeverték a fejezetcímeket a könyvben, amiből a demokráciát tanulta – állapítja meg Denisa. – Mi lett a szalonnával?
– Lóg – vágja ki diadallal a serdülő. Azután halkabban folytatja: – Biztos szólt néhány nagylánynak, hogy maradjanak benn tanítás után, és segítsenek eltávolítani a madáreledelt.
Elgondolkozva nézem sarjamat. Úgy tesz, mintha a szőnyeg csomóit számlálná, de loppal felsandít az arcomra. Látván, hogy figyelem, elszántan a szemembe fúrja a tekintetét. Rávigyorgok.
– Indulhatunk? – kérdezem.
Nőim olykor idegrohamot kapnak tőlem. Ezúttal Ellán a sor. Levágja a táskáját a földre, és belerúg néhányszor. Ettől kissé lehiggad. – Nálad sosem lehet tudni, veszed-e az adást.
– Van önuralmam – magyarázom. – Gyakorlat dolga.
Denisa komolyan bólogat. – Ha egy percre mégis elhagyja az önuralma, hanyatt-homlok rohan vissza, ajtón, ablakon, telefonból. Sosem lehet tudni. Első az éberség. Hátha el akarná nevetni magát, vagy valami ilyesmi.
– Becsomagoltátok a macimat? – kérdi a serdülő.
– Mogorva becsomagolja. – hangzik a válasz.
A lányka átlendül a táskája fölött, és kivonul a lakásból. Utánanézek, merengőn. Bele kell törődnöm, hogy rohamtempóban kamaszodik. Nyilván az akceleráció teszi.
Magunkra maradván tovább pakolászunk, mint minden normális házaspár, ha útra készül. Jóllehet szent fogadalmat teszek, hogy jól fogom érezni magam az egész átkozott, kényszerű, gyönyörű hétvégén, a nyugalom nem honosodhat meg a mi éghajlatunkon.
A telefon kezdi. Csörgése sejteti, hogy illúzióim foszlékonyak lesznek, már megint.
– Hogy vagytok? – Nava fátyolos altján átszivárog a szemrehányás. – Nem valami gyakran adtok hírt magatokról. Az egész társaság amnéziával fertőződött?
– Szép lenne. Adom a lányodat.
– Várj. Tőled akarom hallani.
– Sokkal eredetibb a stílusa.
– Ám legyen. Félek, hogy értelek.
– Te csak ne félj. Elég, ha érted.
Átadom a kagylót Denisának. Rövidesen kialakul a tőlük megszokott bensőséges társalgás. Tisztázzák, hogy mindenki jól van, ki mit csinál éppen. Hangjukban bujkál a szeretet, s Denisa az, aki jobban el tudja bújtatni.
– Nem tudom, hogy s mint mentek a dolgok azelőtt – mondja fásult sóhajjal –, mostanában úgy nézek ki, de úgy is érzem magam, mint egy tízgyermekes ír mosónő. – És ebben a szellemben folytatja.
Mire végez, visszatér Ella. Sápadtan.
– Martin nem jöhet – közli drámai hangon.
– Majd valahogy bestoppoljuk a hiánya folytán támadó űrt – vigasztalja Denisa.
– Jobb lenne, ha én is itthon maradnék. – Ella lehajtja a fejét. – Kellene valaki, aki ápolná. De nekem nem engedi.
Az űrstoppoló úgy indul a szomszéd lakás felé, mintha sürgősen tetemre hívták volna. Utánastartolok.
Martin az ágyban fekszik, állig burkolózva kockás takarójába. Elfintorodik a gyülekezet láttán.
– Mit mondott? Hogy szatyorban hoztam haza a fejemet?
– Holott? – kérdezi Denisa.
– Itt van a nyakamon. Két órája jöttem haza. Éppen elkanyarodott a ház elől egy mentőkocsi. Utánabámultam, közben lehajoltam, hogy behatoljak a kapun. Csakhogy az ajtót beüvegezték.
– Malőr – morgom együttérzőn. Martin a szemembe néz. Két egymást értő férfi.
– Kis híján kiheréltem magam.
Denisa megkönnyebbülten felsóhajt. – Azt hittem, baj van.
– Lehet, hogy neked nem baj – füstölög Martin –, de még így is zokogni fog a fél város. Szem nem marad szárazon. Daniel jobban bele tud érezni a problémába.
– Bele – hagyom rá.
– Az a szomszéd volt az első befutó, akit akkor vittek a traumatológiára, amikor megjöttem. Nekem már az éles szélű cserepek jutottak. Na, félig kiherélve kaptam magam, és nekiálltam teljesen kiüvegezni az ajtót, mielőtt még más is kasztrálódna. Aztán fogtam a golyóimat, és felterpesztettem a lakásba. Reméltem, hogy előbb-utóbb rám találtok.
– Hívjunk orvost? – kérdezi Denisa.
– Hagyd el, tettem flastromot a sebeimre. Ha belegondolok, hogy motorral akartam menni a tópartra!?
– Jössz kocsival – legyint hitvesem. – Én vezetek, mert gondolkozni akarok.
– Hiszen akkor sem tudsz vezetni, ha nem gondolkozol közben. Arról nem beszélve, hogy akkor sem gondolkozol, ha nem vezetsz.
– Ha Ábel olyan volt, mint te, akkor én felmentem Káint.
– Ha Éva olyan lett volna, mint te, akkor Ádám is átmegy az üvegajtón.
Közbevetem magam. Megtekintem, mi látható a kockás takaró alatt. Majdnem biztos, hogy Martinnak a lovaglástól is elment a kedve. Szánakozva nézek a szemébe.
– Tényleg minden jóról le kell mondanod.
Gyászos sóhajt hallat: – Hát nem? Mintha megnősültem volna.
Végre elindulunk. Denisa komolyan veszi fenyegetőzését. Beül a kormány mögé. Harminc métert gurulhatunk a sima úton, amikor csillárnyi fülbevalója beleakad a selyemblúzába, s lerögzíti a fejét. Ferde nyakkal nézi az utat, néha a vállához kap, de képtelen kiszabadítani magát. Közben teljes gőzzel rohanunk előre. Úgy rémlik, marad ez az irány, mert jobbra semmiképp sem kanyarodhatunk, a világnak az a fele kiesik a látóteréből. Kínjában beiktat néhány felesleges balkanyart a programba.
– Mi lesz most? Keringeni fogunk körbe-körbe az idők végezetéig? – sóhajtozik Martin a hátsó ülésen, ölében az izgatott Tarzannal.
– Nemhogy segítenél – korholja a nővére.
– Kérlek. Nyugodtan fordulj jobbra, nem jön senki. Kisebb ívben. Még kisebb ívben, mert nekirontasz a szembesornak. Így jó. Figyelj, tesó. Nem akarod, hogy bekössem a szemedet? Aztán majd irányítalak.
Denisa a starthelyétől mintegy nyolcszáz méternyire a járda mellé kormányozza a kocsit. Helyet cserélünk. A gázra lépek. Lazítani próbálok.
Tarzan a nyakamba folyatja nyálát. Ella időnként bejelenti, hogy éhes. Martin kikéri magának a zökkenőket. Denisa megszabadul a fülbevalótól. A rádió Wagner operát közvetít.

 

 

A lovaspanzió a nyaraló közelében, csendes völgy zöldjében bújik meg. Fehérre festett kétszintes épület, körülötte karámok. Nyáridőben élénk forgalmat bonyolít, utószezonban azonban vonzóan nyugalmas.
Radmilla, a tulajdonos húszéves lánya messziről integet. Martin délcegen száll ki a kocsiból, elvégre a lány valóságos szépség, remekül áll neki a hosszúszárú csizma, a buggyos combú nadrág, a természetes mosoly és a valódi hajszín.
Letelepszünk a hatalmas teraszon. Mézarany délután bájolja érzekéinket, tele tüdővel lélegezhetünk. Ameddig a szem ellát: fű, fa, bokor zöldje tombol. A tájban lovak legelésznek, melyeket csak télen tartanak zárt istállóban. Nyáridőben nyitott karámokban élnek, napközben, ha nem dolgoznak, szabadon engedik őket a völgyben.
Megérkezik ebédünk. Ella kijelenti, hogy éhesebb, mint három cápa, és ráveti magát az ételre. Időnként felnéz a tányérjából, körbepillant a völgyön, és szemmel látható, amint lassan átalakul: felenged, ellazul, átadja magát a nyugalomnak. E vidék fő vonzereje ebben rejlik: a maga természetességében alig háborított természet a végtelenség érzésével ajándékoz meg. Az idő, akár valami lomha, nagy folyam, lágyan csordul keresztül a tájon.
A terasz közelében újonnan felállított karámot látunk. Ébenfekete csődör futkározik benne, valósággal ragyog a szőre. Kevély erő sugárzik belőle. Néha hátrarúg, futásnak ered, eltrappol a közeli cseresznyefához, kényesen, foghegyről megtépkedi a leveleit, majd visszajön. Nem fordul egyenesen felénk, csak a szeme sarkából, rafinált kacérsággal pillant ránk.
Radmilla leül közénk. A lovat bámulja. Elmosolyodik.
– Bemutatom új csődörünket. Szilajnak nevezzük. Fantasztikus egyéniség. Ismeritek Moont? Az a nagydarab, harsány pasas. Rendszerint itt tölti az egész nyarat.
– Igen, ismerjük – feleli Martin fanyarul.
– Moon nem hitte el, hogy még nincs kész a ló. Ráült. Mert ő tud lovagolni. Nemsokára lejön uzsonnázni. Majd meglátjátok.
Ami azt illeti, nem feszít a türelmetlenség. Moon mégis megjelenik, alig két percen belül, és elfoglalja helyét a terasz másik végében álló törzsasztalánál. Magas, szögletes, harsogó vonású fickó. Lábán tükrös lovaglócsizma, fekete nadrág. Deréktól hónaljig gipszvértet visel. Amint kényelembe helyezkedik, megkopogtatja mellén a páncélt, hogy felhívja magára (amúgy is neki szentelt) figyelmünket. Felénk lendíti a poharát.
– Szevasztok. Láttátok az új húst? Részemről szerelem volt első látásra. Mondom, ha addig élek is, magamévá teszem. Mit szóltok, mit tett velem?
– Ha már szodómiára szottyan kedved, legalább te feküdj felülre – morogja Martin.
Az alkalmazott felszolgálja Moon uzsonnáját: fél sajtot, negyed tábla szalonnát, kisebb rúd szalámit, vekni kenyeret, savanyú káposztát. A fickó nekilát. Sosem láttuk társasággal. Nem tudni, mivel foglalkozik, honnan jött. A panzióban él, reggeltől estig a lovak között ténfereg. Néhanap kocsira kap, és eltűnik néhány órára, esetleg egy-két napra. Télen visszaköltözik a városba, de minden hétvégén megjelenik. Stílusa meglehetősen egyéni. Meg lehet szokni. Ha muszáj.
– Most persze azt hiszitek, hogy soha többé nem nézek lóra. Ahogy ti tévedtek! Megvan ez a gipsz fél mázsa is, én mégis minden nap nyeregben vagyok! – Moon felettébb érdekesen, hol az öklével, hol villája vagy kése nyelével püföli a gipszpáncélt. A kopogtatás eredményes: figyelmünk az övé.
– Gondolom, rendszeresen jön az állatorvos, hogy kezelje a lovak sérvét – vélekedik Denisa.
Moon lekanyarít egy tízdekás kenyérszeletet, és bekapja. Felénk bök a késsel. Jóllehet, távol ül tőlünk, elnökli az ebédünket.
– Csak az arcomba tömöm az ételt, és már itt sem vagyok. Mondhatom, mintha a fogamat húznák, de muszáj mennem. Mi a helyzet a nagyfaluban? Van hajtás, mi? Mindenki rohan, mint az állat!? Hja, az urbanizáció. Mindegy, muszáj Line-ba mennem. Kórházba készülök. Az unokabátyámhoz. – Beszéd közben széles mozdulatokkal, szinte már drámaian étkezik. Amint észreveszi, hogy figyelmünk nem osztatlan, megdöngeti vértjét.
– Szegény Mark két évvel ezelőtt felfedezett a nyakán egy piti kis csomót. Nosza, elment a doktorhoz. Kórház, kés, nyissz. No de nem telt bele két hónap, valamivel odébb ott volt a következő csomó. Megint nyissz. – Mutatja a nyakán a késsel.
Tekintetem elkalandozik. A tájat falja. Ella végighúzza a körmeit a nadrágomon az asztal alatt.
Kopog a gipsz. Felkapjuk a fejünket. Lelkem rosszabbik fele, egy kajánul gonosz kis lidérc kiszökik belőlem, és ellenőrzi: lélegzetvisszafojtva, lenyűgözve, érdekfeszülten hallgatom-e az elbeszélőt. S közben Denisa kilép a cipőjéből, és lábujjaival fellopakodik a nadrágom szárán.
– Na szóval, elég hozzá annyi, hogy jöttek a csomók, jöttek tömött sorokban. Szerencsétlen Mark meg örökké lázas volt, hiába priznicelték, injekciózták. Egyik műtét a másik után. Kapott ilyen kezelést, olyan kezelést. Persze egyre rosszabbul lett. Eleinte előfordult, hogy egy-két hétig, legfeljebb egy hónapig jól bírta magát. – Moon negyedkilós szalámivéget töm a szájába, villájára teker fél tányér savanyú káposztát, és felénk bök vele. – Csórikám lefogyott, mint a hold. Árnyéka lett önmagának. Csak hálni járt belé a lélek. Zörögtek a csontjai.
– A lélek finom rezdülései – suttogja Denisa viszolyogva.
– Vasággyal együtt sem nyomott negyven kilót. Akkor elvitték egy világhírű professzorhoz. Megint műtét. Infúzió hektószámra. Na, végre jobban lett. Visszaszedett néhány kilót. De akkor is, hol volt már a régi nagydarab, jó étvágyú ember! Rémes! Szenvedek, ha rágondolok! – Moon elkortyol egy korsó sört. Öklével megtörli a száját, s mesmeg megkopogtatja vértjét, mert szíves figyelmünk menekülni látszik. – Most már az utolsókat rúgja! Napokon belül ki lesz számolva. Rohadt dolog ez, én mondom.
Denisa félretolja a tányérját. Rám villantja szomorú tekintetét, mintha vigaszért esedezne. Nadrágszáram alá csent lábujjait hidegnek érzem.
Martin Radmillát bámulja, s ebben nincs semmi kivetnivaló, hiszen a lány tökéletes. Vékony dereka láttán mindannyiszor muszáj felszisszenni, érzékelvén a törékenységet. Nincs körülötte idegtépő szikrázás, nyugtalanító feszültség. Testét nem viseli: vele él. Olyan, mint a táj, a lovak, az áradó napfény. Radmilla olyan, mint az élet lehetett valaha, amikor még nem volt megsebzett a föld. Az is lehet, hogy Radmilla maga az élet, legalábbis ezt sugallja Martin tekintete. Ezt a lányt nem akarja megcsókolni, megszerezni; őt csak látni, kísérgetni szeretné, beinni a belőle áradó nyugalmat, feltöltődni általa. Ennek az éteri, romantikus szerelemnek is vannak határai: e völgytől a tóig terjed, többnyire hétvégékre szól.
Radmilla, a csodálatos, megvárja, míg Moon eldöcög gipszpáncéljában, azután Denisához fordul:
– Rád gondoltam. Te biztosan szívesen kipróbálnád Szilajt.
Denisa Moon asztala felé pillant, amelyen öklömnyi kenyér- és sajtmorzsák között darazsak donganák, és megrázza a fejét.
– Köszönöm, nem.
– Élveznéd! – biztosítja Radmilla. – Nem túl vad, éppen neked való.
– Miért nem Martint küldöd?
Öccse felhördül, szeme kidülled.
– Nem akarod? – vonja le a következtetést Radmilla. – Alig vártam, hogy jöjjetek. Azt hittem, megörültök.
– Örülünk. Itt, a földön. De ne ess kétségbe. Nincs veszve semmi. Ugyebár ott van a ló, betöretlen. Ha én nem, és Martin szintén nem, akkor is van még egy szóba jöhető férfi.
Bólogatok. – Egy számottevő férfi.
– Igen – helyesel hitvesem.
Minden valamirevaló férfiember kihívást látna a lóban. Legalább megpróbálná. Legfeljebb leesik, és gipsztömlöcbe zárják. Tiszta sor. Egészen más dolog pofára esni egy őrjöngő táltos hátáról, mint fel sem mászni oda.
Általában csak egy határig veszem komolyan magam. Ezen túl már nevetségessé válnék vele. Ezúttal átlépem a bűvös demarkációs vonalat, hiszen józan eszem azt súgja, idézzek valamit egy klasszikus filozófustól, és maradjak ülve a biztonságos széken. Ismerjem el, hogy a paripa gyönyörű, de közeledési szándékot, tűrhetetlen vágyat nem kelt bennem. Ezt súgja a józan eszem.
Radmilla térül-fordul, benn terem a karámban. Csalogatja, becserkészi és felkantározza a lovat. Egy pillanatra arra gondolok, átöltözhetnék, majd arra: minek ilyen kis időre?! Az ápoló nem fog örülni, ha nem tudja lerángatni a lovaglócsizmát törött lábamról.
Pszichózisnak esem áldozatul. Ella úgy néz rám, mintha csak akkor lehetnék tisztes atya, ha felkúsznék arra a gonosz tekintetű, embergyűlölő lóra. Igen, ez olvasható a lány szemében: most dől el (és egyedül rajtam áll) kitagad-e vagy sem.
Denisa csak nemrég cirkuszolt, hogy ne menjek a Mandarinba, megverekedni a bőrfejűekkel. Mintha már elfelejtette volna derék hitveshez méltó aggodalmát: felküld a lóra.
Hát jó. Lelkem rosszabbik fele túlkiabálja a józan eszemet, előadást tartván arról, milyennek látják szeretteim a „talpig férfit”. Lerúgom a cipőmet. Kipakolom a nadrág zsebeit. Kezembe kerül a stukkerom.
– Ne lődd le! Üld meg! – kiáltja Martin izgatottan.
Döbbenet. Ő is a pompás férfit akarja látni bennem, Ohio Jacket, a rodeósztárt. Csakhogy Belloq lesz az, ki felül a lóra, azután pedig állkapocs- és gerinctöréssel nyomja az ágyat hátralevő életében. El fognak árasztani gondoskodásukkal, narancsaikkal, erősítő tablettáikkal, vörös rózsáikkal.
Rajtam a világ szeme. Ha meggondolom, a gipszvértnek is vannak előnyei. Könnyen lehet, hogy feleslegessé teszi a golyóálló mellény használatát. Na, hol az a ló?
Sportos szökelléssel átlendülök a kerítés fölött. Szilaj hátrahőköl, magával rántja Radmillát.
Ekkor a lány, kiben eddig a természet gyermekét tiszteltem, rám veti tiszta tekintetét. – Ne, Daniel. Ne, mégse! Átmegyünk a túloldali karámhoz. Felültök az ismerős lovakra.
Megkeményítem a tekintetemet, hangomat. – Félre innen, asszonyszemély, és add ide azt az átkozott kantárt. Aztán nézzétek meg magatokat.
Radmilla elszalad.
Kettesben maradok Szilajjal. Férfi a férfival. Szót intézek hozzá. Idegesen rángatja a fejét, s vele a kezemben tartott kantárt.
– Hallgass ide. Ebben a tekintetben oly csekély a különbség ember és ló között. Te is összecsaptál már tajtékos szájú csődörrel. Összemértétek erőtöket, például azért, hogy eldöntsétek, kié legyen a szende kanca, amelynek elég is volt annyi, hogy belekergetett benneteket ebbe a dilibe. Vessünk egy pillantást szarvasék életébe, nagyon tanulságos lesz! Míg két bika kardozik az agancsaival, a harmadik zavartalanul meghágja a – mellesleg oda sem hederítő – tehenet, majd markába röhintve távozik. Persze, mi egyébért hívnák őket szarvasnak? Legyünk értelmesek, okosak. Döntsük el a kérdést barátságosan.
Szövegelés közben átvetem nyakán a kantárt. Fellendülök a hátára. A nadrág szövetén keresztül érzem feszes izmait, bőre melegségét. Megszorítom a combommal, egyelőre finoman.
Szilaj áll. Gyanús, hogy lószoborrá vált sértettségében.
Bőre alatt meg-megrezdülnek az izmok. Füle lassan hátrafekszik. Mintha vibrálna alattam a remekbeszabott teremtmény, mintha egyre élénkebben hatná át a rejtélyes eredetű elektromosság.
Tétován előrelép, majd megtorpan. Lassan himbálja magát.
Füle egészen hátrasimul, szinte felfekszik a koponyájára.
Azután bősz hangot hallat. Elpattan a húrról. Rohan körbe-körbe, időnként a magasba emelkedik. Félő, hogy rögvest hanyatt vágódunk. Persze, én leszek alul.
Újra futásnak ered. Hátrarúg, feldobja a farát.
Teste megnyirkosodik. A veríték átitatja a nadrágomat. Mintha mindketten csupaszok lennénk. Test test ellen, izmok párharcában.
Két ellenkező akarat méri össze magát. Ő szabadulni akar tőlem, én rajta maradni. Sarkammal szorítom az oldalát. Minden idegszálam érzi izgalmát, elszántságát, de melegét is. Mintha belőle sarjadtam volna, mintha egy lennék vele, hánykolódó kentaur.
A völgy zöld moszattá kenődik, olykor felvillan az ég kékje, máskor a feltúrt föld rögei közelítenek szememhez. Nyirkos a tenyerem, ruhám. Egész testem, akár az övé. Beszűkül a világ kettőnkre. Ránk.
Nem ő meg én, hanem: mi. A küzdelem hasonlatos ahhoz, amikor az ember önmagával harcol, amikor fogcsikorgatva próbálja legyűrni a benne élő indulatokat, a fájdalmat, a félelmet, az alantasságot.
Szilaj a szálfákból emelt kerítéshez vágtat. Megkísérel ledörzsölni, lekoptatni, leseperni a hátáról. De hiszen ő én, és én ő vagyok, nem szabadulhatunk egymástól. Nem szabadulni akarunk egymástól! Összefeszülő elhatározásunk átsugárzik rajtunk, áthatjuk egymást.
Nem testi erőnk ütközik, az akarat izompróbálgatása folyik köztünk; két akarat csiszolódik egymáshoz. Érzem elbizonytalanodását. Keményre gerjesztett izmai elernyednek.
Szilaj felvágja a fejét. Futkározik. Szalad, körbe-körbe. Meghúzom a szárat: megtorpan. Engedek rajta: elindul újra. Fülei hegyesen állnak, léptei büszkék.
Ellazítom szorításomat. Megveregetem fényes, feszes nyakát, ráhajtom a fejem. Beszívom verítékes bőre illatát. Azután lassan leereszkedem a földre. Vállamat a vállának vetem. Mindketten tisztában vagyunk vele, hogy valójában megtámaszkodunk egymáson, akár a kártyavár egy-egy lapja. Izmaink kocsonyásak. Magamhoz húzom a fejét.
Amikor erőre kapva ellépek mellőle, észreveszem sorfalat álló szeretteimet. A karám peremét markolászva állonganak, mögöttük az útra kész Moon, gipszvértjére húzott zakóban. Megkopogtatja a mellkasát.
– Amint lejön rólam ez a nyavalya, újra megpróbálom. Radmilla az oka, hogy összetörtem magam. Egyik reggel száron vezette el Szilajt, délután a hátán jött haza. Na, mondom, ha ennek a kiscsajnak sikerült, nekem sem lesz problémám. Mindenesetre büszke lehetsz magadra, mert ez idáig csak Radmilla maradt meg rajta. – Ezzel Moon végigkopogtatja páncélját, és eldöcög a kocsijához.
Radmilla bedob egy almát. Elkapom, kettétöröm és odakínálom Szilajnak. Amint elropogtatja, átlendülök a szálfasor fölött. Ella megragadja a kezemet. Áhítattal néz fel rám. – Nagy voltál, Daniel.
– Pont egy lónyival volt nagyobb, mint egyébkor – mondja Denisa. Végigmustrálja verítékes felsőtestemet. – Semmi durvaságot nem alkalmaztál. Ugyanazt a trükköt használtad, amit velem szemben. Egyszerűen átvitted rá az akaratodat. Megigézted.
– Úgy is kell – helyesel Radmilla. – Szilaj megértette, hogy egyenlők. Ennyi az egész.
– Van még valami. – Denisa a szemembe néz. – Szilaj megkóstolta, kivel van dolga. Ez a trükk. Belekóstolsz, és mentem rákapsz.
– Sajátságos – fanyalog Martin.
Tarzan a közelben sertepertél. Ismeri a lovakat, nem tartanak egymástól. Szilajt azonban nem ismeri. Betéved a karámba. Leszegett orral vizsgálódik. A csődör felkapja a fejét, beleszimatol a levegőbe, és futásnak ered. A gyanútlan kutyának feltűnik, hogy dübörög mögötte a föld. Mire észbekapna, bekövetkezik a becsapódás. Szilaj lehajtott fejjel, harcias prüszköléssel esik neki. Az orrával tolja maga előtt a zavarodott kutyát, akárha talicska lenne. Tarzan összegabalyodott lábai mély barázdát szántanak a földbe.
A kutya karámon kívülre, sokkba kerül. Reszketve ücsörög egy percig, emésztgeti a történteket. Azután kitör rajta az elmebaj. Fut néhány zaklatott kört, majd Szilajtól biztonságos távolságban megállva, tiszteletteljes hangon így szól: – Vúú. Vúú.
A laza kis szívrohammal a hátunk mögött, megkönnyebbülten elnevetjük magunkat. Ella hamar elkomorul, a dobermanhoz rohan, és összeborul vele. Megtapogatja, mennyire rongyolódott le a hátsó fele.
Ezután átkerülünk a másik karámhoz. Felkantározzuk megszokott lovainkat. Ella fellendül Bájos hátára. A másik kanca, Briganti nekem jut. Mivel Denisa tanácstalanul álldogál, Radmilla odavezeti hozzá a vezérlovat.
– Hogy hívják? – kérdezi hitvesem, a fehér foltos fekete csődör bársonyos orrhátát simogatva.
Radmilla rámered. – Már akartam kérdezni, mitől vagy olyan furcsa.
– Nem furcsaság. Csak egy kis amnézia – tájékoztatja Martin. – Előrehozott aggkori szenilitás. A táltost, mivel táltos, Inflációnak keresztelték. Tűnjetek már el! – fűzi hozzá, majd kedves lova, Chiss orrát vakargatva, bús sóhajokat hallatva nekiáll megmagyarázni, miért nem mennek ma sétálni.
Búcsút intünk. Tarzan utánunk lohol, jóllehet még enyhén opálos a tekintete a kiállott borzalomtól.

 

 

Bebarangoljuk a völgyet, felkaptatunk a dombtetőre. Megpillantjuk a tavat, a magas fák között rejtőző házat, Donald nyaralóját, melyről mindannyian, kik valaha is megfordultunk itt, azt gondoljuk: az Éden földi mása.
Könnyű szél borzolja a hajlongó füvet, a lovak sörényét. Karom lúdbőrös, harmónia gyönyörködtet. Felnézek a felhőtlen égre, miként a tó vize is azt bámulja, tükrözi.
– Lehet itt élni – sóhajtja Denisa. – Mi az, hogy még nem építettek ide ezer szállodát, kaszinót? Ez a hely nincs rajta a térképen? Hogyhogy ez még nincs tönkretéve, amikor már minden szépséget kisajátítottunk a természettől?
– Feltetted a zöld szemüveget? – füstölög Ella.
– Mivel a rózsaszín kizárt ezen a csillagon. Vegyek feketét? Az élet jelmeztervezője azt a vakoknak maffiózóknak és bizonyos közutálatnak örvendő diktátoroknak rendszeresítette. Marad a zöld, a növények színe, melyek fotószintetizálásukkal oxigént állítanak elő: életet. Odahaza a városban, szélcsendes, felhős napokon, amikor ujjnyi vastag koromréteg tapad rá a kocsikra, szörnyű látomásaim támadnak arról, hogy rövidesen megfulladunk. Lehet, hogy a túlélők utódai már védettek lesznek, feltéve, hogy az evolúció nem csak a patkányokat fogadja kegyeibe. Száz-kétszáz év, és az emberi szervezet átáll a tömény mérgek hasznosítására. Vagy elpusztul, s ez a valószínűbb.
– Ha nem fogod be a szádat, kirántom alólad a lovat – sóhajtom. – Közel álltunk ahhoz, hogy sírva fakadjunk a szépségtől. Erre te azzal akarsz megríkatni, amitől úgyis sírunk nap mint nap.
Denisa felelet helyett elvágtat Inflációval. Követnünk kell: Bájos és Briganti rohan a vezérló után. Ha az száguldani kezd, ők is száguldanak, ha lelassít, lassítanak, ha átlendül egy guggoló bokor fölött, ők is nekifutnak.
Infláció átlendül egy bokor, majd egy kidőlt fa törzse fölött. Eszeveszett tempóban halad. Ellára sandítok. Kissé sápadtan bár, de állja a sarat. Valamivel később felfedezem arcán az élvezetet. Megízlelte a harmóniát.
Megkerüljük a tavat, majd az apró dombra épült ház mellett megállítjuk a lovakat. Ledobáljuk ruháinkat, s belegázolunk a vízbe, mely csípősen fogad, nyárutó lévén. Ella sem töpreng sokat, követ bennünket. Kipróbálunk néhány úszásnemet, s hamarosan elszakadunk egymástól. Magamra maradok a gondolataimmal. Hanyatt fekszem a vízen, lehunyom a szemem, így is látom a napot.
Az első kör bezárult. Nem túl régen ugyanígy heverésztem egy másik tó színén, midőn az országúti roham lezajlott. Mindkét gyilkos kézre került, s bár ettől reméltem Denisa emlékezetének hazatértét, a csoda elmaradt. Nem akarok gondolni rá, mégis eltökélem, hogy a következő, immár szűkebb körben utolérem Doyent és a skinheadeket.
Szürkülettel érünk vissza a panzióhoz. A bensőséges együttlét azzal jár, hogy hozzánövünk a lovakhoz. A vágta után, amint a szeretkezést követi az utójáték, levezető gyakorlatként lecsutakoljuk őket. Vékonyan bekenjük patáikat...
– Mint Denisa a könyökét – asszociál Ella.
Izzadtan dolgozunk a csípős szagú, emeletmagas lovakon. Izmaink sajognak, gyomrunk korog. Pompás érzés. Embernek való.
Azután a paripák elvonulnak a karám végében emelt fedett állásukba, a jászlakhoz, s mi bemegyünk a panzió faborítású ebédlőjébe. Letelepszünk a pult előtt álló székekre.
Martin nem vesz rólunk tudomást. Előadást tart Radmillának. Komoly, megfontolt férfi benyomását kelti, s a lány úgy is hallgatja őt. Néhány videokazetta sorakozik előttük. Átfuttatom szemem a címeken, ezt teszi Denisa is. Nem állja meg szótlanul.
– Furcsa. Az ember azt hinné, kelekótya siheder vagy, aki naphosszat horrorral és pornóval zsibbasztja sorvadt agyát. És erre azt látom, hogy a magas művészettel is viszonyod van.
– Vannak férfiak, akiket csak egy másik nőn keresztül ismerhetsz meg – mondom.
– Áldom a szerencsémet, hogy nem te vagy az a férfi.
Amikor Radmilla magunkra hagy bennünket, és Denisa beszélgetésbe merül Ellával, Martin közelebb hajol hozzám.
– Te milyen taktikát alkalmazol Denisával szemben? Tudatosan tetted takarékra magad? – firtatja.
– Holott ágaskodik benne a szenvedély – veti oda hitvesem, megszakítva Ellához intézett beszédét.
– Elárulom a titkát – bólintok. – Az adagolja a szenvedélyt púpozott kávéskanállal, aki siet, aki kalandra vágyik, akinek csak a nő kell. Csapott kávéskanálnyit porciózz, ha kapcsolatteremtésre törekszel, ha az ember is érdekel. Ügyelj rá, hogy mindig a másik hevüljön jobban.
Denisa felcsattan: – No lám, a késleltetett magömlés taktikája. Ejakuláció after cox. Rendszerint akkor következik be, amikor a kifárasztott nő már rég világgá ment. Szeretnéd elvarázsolni Radmillát? Ha rám hallgatsz, vele nem taktikázol. Az ilyen flitteres szemű, természetes lányok enélkül is érzékenyek. Kockáztasd meg: add önmagad. Mogorva, neked már kései lenne hasonló tipp.
Martin elmereng a hallottakon. Ella megböki a könyökét.
– Szüntesd be a nőzést hét-nyolc évre.
– Mennyire? – hördül a szólított. – Miért?
– Mert akkor már én is labdába rúghatok – feleli a lányka.
– Ami azt illeti, máris látszik, hogy nagy focista leszel. Férfiszívekkel fogsz labdázni. Nos, ahogy mondani szokták: felborult a biológiai egyensúlyom.
– Hogyhogy?
– Üres a gyomrom, teli a tököm.
Így hát megvacsorázunk. Radmilla is közénk telepszik. Búzavirágkék szemét ezüstcsillámokból font sugarak ragyogtatják fel. Feneketlen szempár, elnyeli azt, akit néz, elnyeli és végtelen érzéssel ajándékozza meg, akár a tenger. Martin eltűnik benne, szavát sem hallani evés közben.
A legtöbb férfi aprólékos részletességgel tud beszélni arról a nőről, akit használ, de nem szeret. Amint szerelmes lesz, elbutul a tekintete, elapad a szava. Himnuszt költ a kedvesről, csakhogy ezt már magába zárja. Ezekhez a gondolatokhoz illetéktelen az idegen fül.
Martin a flitteres szempár tengerében tempózik, én sem lopom a napot, egyre markánsabban körbevonalazódó ötlettel nézem Denisa hosszú nyakát, gömbölyű vállát, bohótarka atlétatrikóját emelgető melleit.
Csokoládékrémmel leöntött, csíkokra szelt mandulával ékített sütemény kerül az asztalra. Denisa rámered a tortadíszre: – Körmöt vágott a cukrász? Remélem, a sarkát nem reszelte bele.
Ella, kit többnyire felbosszant az étel látványa, ezúttal mohón nekiesik a süteménynek. Nem tartunk vele. Pezsgőt bontok.
– A békére – emeli poharát Denisa.
Martin a zsebébe nyúl, mintha erről jutna eszébe: – Megőriztem a stukkerodat, Daniel. Tedd el, önvédelmi fegyverre bármikor szükséged lehet a nővérem mellett. – Tenyerén súlyozza a pisztolyt, majd végighúzza rajta a mutatóujját. – Gondolom, azért gyártanak recézett markolatot, mert feltételezik, hogy használójának legalábbis megnyirkosodik a tenyere afölötti izgalmában, hogy ölni készül.
– Na meg azért, mert alig-alig marad rajta értékelhető ujjnyom – egészíti ki Denisa.
Elsüllyesztem a beszédtémát. Egy percig azon töprengek, hogyan került hozzám. Mikor is vettem ki a törülközők mögül? Már az is nehezen ugrik be, hogy egyáltalán miért, mire akartam használni.
Moon érkezik. Amint belép az ajtón, leroskad törzshelyére, s marokra kapja evőeszközeit. A kés nyelével morzézik a mellvérten.
– Alig vártam, hogy visszajöjjek. Amint beértem a nagyfaluba, elővett a klausztrofóbia. Hogy a francba lehet olyan tömegben, bűzben, toronyházakban, betonketrecekben élni? Az egész város egyetlen átoknagy gettó.
– Jól van az unokatestvére? – kérdezi Radmilla.
– Csacsi kiscsaj. Hogy lehetne jól? Hát halálos beteg! Francot van jól. Elhaló a hangja. Elhaló az egész fickó. Nem is maradtam öt percnél tovább. Én ezt nem bírom. Ráadásul a fene tudja: hátha fertőző? Iszkoltam kifelé a kórházból. – Aranybarnára sült csirke hever előtte, hanyattvást, szétmeredő combokkal. A tetemet krumplipüré, rizskupackák szegélyezik. Moon nekiesik. Trancsírozás közben meg-megkocogtatja páncélját.
– Ha már ott voltam a gettóban, meglátogattam a húgomat. Pár éve, amikor a csaj harmincöt éves lett, feladott egy házassághirdetést. Tizenhét pali jelentkezett. Ő végigpróbálta őket, majd kiválasztotta azt, aki a legalkalmasabbnak látszott az apaszerepre. Mert neki csak azért kellett a pali, hogy gyereket csináljon, még a záróra előtt. Ugyanis ebben a korban már lesben áll a klimax. Na, odavette a palit a lakásába, megszülte a gyereket. Azóta megőrül a nap minden percében, mivel folyton látnia kell, hogy a gyerek füle pont olyan, mint az apjáé. Olyan a szeme, mint az apjáé. Olyan az ordítása, mint az apjáé. Most ott van a pali és a kicsiny mása. És becsinál.
Belemenekülök a második pohár pezsgőbe. Denisát utol nem érhetem. Tekintete egyre fényesebb. Álnok fények gyúlnak benne. Mulattatja Moon. Ella felnéz.
– A birkózók gyerekei gyűrött füllel születnek? – kérdezi.
– Hogyne – szórakozik Denisa. – Botanikailag karfiolfülűek.
– Induljunk – indítványozom.
– Ha nincs ellenetekre, én itt maradnék éjszakára. Megnézünk egy-két filmet Radmillával – közli Martin.
Moon bekopogtat a társalgásba: – Remek lesz. Van valami csemege? Valami mozgalmasra gondoltam, itt időnként elunja magát az ember.
Otthagyjuk őket. Beülünk a Mazdába. Az autóút széles ívben kerüli meg a völgyet. Mire a házhoz érünk, Ella elalszik a hátsó ülésen. Ölbe viszem az ágyába. Tarzan fut néhány kört a domb körül, azután kimerülten leheveredik Ella szobájában a szőnyegre. Rájuk csukom az ajtót.

 

 

Felülünk az ablakpárkányra, szemben egymással, térdünk összesúrlódik. Simogató, fekete éjszaka hömpölyög odakinn, csillagtengert ringat az égbolt. Hallgatjuk a medrében lötykölődő tó neszeit, egy bagoly rekedt szitkait. Előrehajolok. Denisa vállán kószáló szám alatt elsimulnak a lúdbőrök, majd újra felsorakoznak. Becsukom a zsalugátert.
Megállok előtte, zsebre vágom a kezem. Körme hegyével végigrajzolja bőrömet a vállamtól a nadrágom szegélyéig.
– A legtöbb férfi, ha ilyen teste lenne, vékony réteg bronzolajat tartana rajta, semmi mást – mondja.
– Ellenben én tarka csíkokat tartok rajta – felelem. Elvetem magam a fotelban. Nézem, amint lehuppan az ágy tetejére, minden magakelletés nélkül, görnyedt háttal, töprengőn. Nekiáll manikűrözni. Közben sűrűn felles rám, mintha azt várná, hogy mondjak valamit. Hiába vár.
– Töltenél egy italt, amíg lemészárolom a körmeimet? – sóhajtja.
Töltök. Lenyeli. Leteszi az ollót, felkapja a reszelőt.
– Kamaszlány koromban sokszor elképzeltem, milyen lesz, ha megtalálom a nekem való férfit. Feljön a pasas a lakásomra. A kandallóban lángolnak a fahasábok. Mindössze egy-két hangulatlámpa világít. Letelepszem a bőrkanapéra, egyik lábamat átvetem a másikon. Szoknyám kissé felcsúszik, karomat könnyedén hátratámasztom, ujjaim között pezsgős poharat tartok. A pasas meg ott áll, könyökét a kandallópárkányra fektetve, kifogástalan fekete szmokingban, hófehér ingben, csokornyakkendővel.
– És?
– És semmi. Innen egy tapodtat sem moccant a kép. Erőltettem, hajszoltam a fantáziámat. Szuggeráltam a pasast: lökje el magát a kandallótól, boruljon a lábam elé. Vegye ki a kezemből a poharat, pokolba vele. És forrjon rá az ajkamra, fejtse le rólam a ruhát.
– És?
– Ekkor a fantáziám megmutatta, mit fogok látni, ha lekerül az ő ruhája. Majdnem szörnyethaltam. Így hát a pasas még évekig ott könyökölt a porlepte kandallópárkányon, egyre viseltesebb szmokingban.
– És?
– Azóta évek, pasasok múltak el. De a nekem való férfi továbbra is ott szobrozik a kandalló előtt. Valami mégis történt. Már nem rettennék meg, ha levetkőzne. Már tudom, hogy nincs semmi borzasztó egy férfi testén. Csak az a kérdés, ki a nekem való férfi. Összehasonlításképpen odaállnál a kandalló elé?
– Képzeld mögém a lángoló fahasábokat. És kezdjük onnan, hogy a lábad elé vetem magam.
– Egy perc se menjen veszendőbe ennyi ácsorgás után. Kezdjük onnan, hogy letépi rólam a ruhát. Már úgyis kezdett lemállani.
– Tegyük sínre a dolgot – felelem megadó sóhajjal. Melléülök, elveszem kezéből a poharat. Elég, ha nézem, pulzusom máris űrhajós. Átvillan rajtam, hogy egyes szerzők regényük intim fejezetében ezen a ponton vágják el a szálat, hogy a következő sorban ezzel folytassák: valamivel később cigarettára gyújtottak. A cinikus szerző persze pontosan tudja, mitől fosztotta meg nyomorult hőseit. Elvigyorodom.
– Karolj át a szemeddel – kéri.
– Összetévesztesz Cyddel.
– Nem, nem. Ezt a szóképet egy szerelmes regényben olvastam. Kipróbálhatnánk.
– Az imént én is regényben gondolkodtam. Mit szólnál, ha onnan folytatnánk, hogy kinyújtózunk egymás mellett, és a plafon bámulásába fogunk?
– Miért tartasz tőlem? – kérdi komolyan. – Mit mondjak? Ezt: emlékszem, mennyire szeretlek!? Vagy inkább csak ennyit: szeretlek!?
– Nem mindegy.
– De nem ám. Szeretlek.
– Echolalia lenne, ha felelnék.
– Micsoda?
– Echolalia: visszhangozni az előttem szólót.
– Eredeti módon teszed a szépet.
– Nem nekem kell szerelmet vallanom.
– Nem a fenét. Naponta – feleli.
Megcsókolom. Fényévekkel ezelőtt csókoltam utoljára. Kibontom a ruhájából. Szám, kezem csapong a testén. Fejemben dübörög a vér; tudatom, akár egy szénsavbuborék a pezsgőben. Eleven, forró, feszes a bőre, felel érintésemre, csókjaimra: megborzong, kisimul. Reszketnek izmai. Fogai belekapnak a számba, lélegzete a fülemet horzsolja, tenyere a vállamon, hátamon sétál, minden ujja külön simogat.
Az elmúlt napok koncentrációja teszi-e vagy a túlzott feszültség? Elnyúlok mellette. Fejem alá teszem a karomat.
Fölém hajol: – Nehézségeid támadtak?
– Úgy is mondhatnám.
Bár vonakodom, lesegíti a nadrágomat. Nyelve hegyével, alig érintve, köröket rajzol köldököm köré, lélegzete végigperzseli mellkasomat. Fejét a karom alá fúrja, majd a vállamra hajtja.
– Nem ugyanazt jelenti az első alkalommal csődöt mondani, mint húszéves házasság után. A kudarcnak ez a típusa mindig hízeleg a nőnek. Nem potenciazavarra gyanakszik. Ellenkezőleg, biztosan tudja: a szerelem vette el az erődet.
Tehetetlenül felsóhajtok: – Akkor hát lásd bizonyítva szerelmemet.
– Van egy bökkenő – mondja, s felkönyököl, hogy arcomba nézhessen. Írisze mézarany, szája duzzadt, vérpiros az elmúlt percek mohóságától. – Nem az első alkalomról van szó. Ha jól számolom, volt már előzmény, úgy ezer ízben.
– Mégiscsak bizonyítanom kell?
– Attól tartok – bólint komolyan. – Relaxálj, Mogorva.
– Adott esetben nem a legjobb tanács.
– Igazad van – feleli, s tűnődőt játszik. Ujjai sem tétlenek. Olyan érzésem támad, mintha minden idegvégződést külön-külön megérintene bőrömön. Nézem a szemét, sohasem ártatlan, sosem szelíd mosolyát, pimasz vonalú orrát, rengeteg áradó haját. Férfi és nő közt sosem hal el a feszültség, de kétféle van: az unalommal bágyasztó alacsonyfeszültség, s a jóval ritkább, gyönyörű magasfeszültség. Ez utóbbi csaknem hídba kényszeríti a testemet, amikor villámlobbanással átvezeti rajtam az imént hallottakat: „ha jól számolom” – emlékezett Denisa. Meglehet, csak blöffölt, mint afféle pókerjátékos. Vessen magára.
Tarkójára fonom ujjaimat, magamhoz húzom a fejét. Fuldokolva csókolom, átfordulunk egymáson, mellbimbója végigkarcolja a bőrömet. Haja beleömlik az arcomba, végigsepri a vállamat, mellkasomat, szikrákat pattogtat. Tébolyító.
Azután összemosódnak az érzékletek, amint a máglyára kötözöttön a tűz átlobban s elnyeli.
Lábujjhegyen tér vissza az öntudat, külön-külön eszmélnek magukra az érzékeny testtájak, térden kuporog a szenvedély.
Melléfekszem. Egyre élesebben látom az arcát. Belefúlok zöldes ragyogású íriszébe, mígnem a káprázat lassan szétfoszlik, s szeme visszabámul. Elmosolyodik.
Távoli motormormogás hallatszik a panzió felől. Visszatér körénk a világ, tompán érzékeljük. Bőrünk felszárad, összeborzong. Betakarózunk. Elfészkelődik, vállamra hajtja a fejét.
– Szeretnék valami szépet mondani – suttogja.
– De te nem tudsz.
– Hogyne tudnék!?
Fülembe súgja. Skarlátot kapok. Lekapcsolom a lámpát. Halkan nevet. Megköszörülöm a torkomat.
– Előbb megunnám azt a nőt, aki éreztetné velem, minő élményben részesültem a karjaiban, mint azt, aki arról biztosít, hogy igen, én vagyok az a kivételes pasas, aki nap mint nap képes őt belehajszolni a boldogságba.
– Ümm – feleli.
Ebben maradunk. Hallgatjuk a tó szöszmötölését, halak csobbanását, a bagoly vészjósló kiáltásait, egyre távolabbról. A zsalugáter résein jégfehér fénymaszatok bújnak a szobába.

 

 

Rosszat álmodom. Hiába óvom két karommal, gumibotok zuhognak a koponyámra. Lépteket hallok. Előbb tisztáznom kell, alszom-e még. Halk, finom talpak surrannak a közelben, mintha apró madár járna a házban. Kulcs csikordul valahol.
Felpattanok. Röptében kapom fel a nadrágomat.
Denisa felül. Nyaka megfeszül.
Gyors mozdulattal kitárom az ajtót.
Ella áll előttem. Szorosan markolja Tarzan nyakörvet.
– Miért kószálsz? – kérdezem megkönnyebbülten.
– Veletek alhatnék? Arra ébredtem, hogy Tarzan rángatja a hálóingemet. Amikor rászóltam, nem ugatott, hanem pufogni kezdett, torokból, suttogva. Füleltem néhány percig. Mindenféle hülye neszt hallottam. Tudtam, hogy nincs bezárva a bejárati ajtó. Kimentem, hogy bezárjam. Nem merek egyedül maradni a szobámban.
– Gyere ide – suttogja Denisa. Ella elindul felé, s Tarzan követi. A kutya azonban nem az ágyhoz megy. Megáll az ablakpárkány előtt, s újra kezdi. Furcsa torokhangokat hallat, torokból jövő, rekedt pufogást.
Átlesek a zsalugáter résein. Foszladozik az éjszaka. Páraködök szürkítik, homályosítják. Nevetségesnek érzem magam. Tarzan nyilván őz vagy más állat neszezését hallja. Városi fülnek aggasztóak a vidék hangjai.
Semmi különöset nem látok. A dombocskán álló ház mellett fák meredeznek, lombjuk mozdulatlan, olykor összeverődik egy-egy levelük, mintha tapsolnának. Kibontott szárnyakkal, akár egy emeletről leeresztett napilap, ellebeg a bagoly a kert fölött.
Leintem Tarzant, ám ő nem tágít az ablakpárkánytól. Visszadőlök az ágyra, a takaró tetejére. Megsimogatom Ella fejét. Vékonyszálú haja megtölti a tenyeremet. Kezem a gyereket átölelő Denisa ujjaiba botlik, s ott marad. Lehunyom a szememet. Ella kitűnő alvó. Képtelenség felébreszteni. Most mégis felriadt!?
Felkelek, visszamegyek az ablakhoz. Kész paranoia. Balról a teraszon székek, hintaágy baljós árnyai.
A másik ablakhoz lépek. A tó háta flitteres a csillagfényektől, akár egy jégtáncos kűrruhája.
Kisurranok az előtérbe. Keresztülsietek Ella szobáján. Átlesek a zsalugáter résein. Hatalmas, fehér kavics hever egy bokor mellett, kiragyog a szürkületből.
Azután a kavics megmozdul, vagy csupán árnyékot vet rá egy szélfútta lomb, letörli róla a holdfényt.
A lépcsőhöz indulok. Nem hallom, amint fellopakodom az emeletre. Átlátok a bokrok fölött. A kő eltűnt. Tarzan körmei kopognak mögöttem. Megérintem a nyakát. Teste megfeszül. Pufog, akár egy fenyegető kígyó. Ha abbahagyja, akkor halkan szűköl, mintha nem akarna zajt csapni, s mégis értésemre kívánná adni fontos közlendőjét.
Visszamegyek. Denisa felöltözve áll a szoba közepén.
– Hol a stukkerod? – kérdezi.
– Minek? Aludjatok.
– Az enyém a kesztyűtartóban maradt. Kimegyek érte a garázsba.
– Minek?
– Ella, öltözz fel! – suttogja felelet helyett. – Sötétben!
Kézen fog, és az ablakhoz húz.
A ház előtti eperfa törzse mellől fegyvercső árnya válik el, mintha a fa állna őrt, karabéllyal a vállán.
Ella elsurran mellőlünk. Azután Denisa is otthagy. Az előtérből ajtó nyílik a ház alá épült garázsba. Emlékszem, nem zártam be egyik ajtót sem. Bárki bejuthatott.
Mi ez? Álmodunk?
Marokra kapom a pisztolyt. Visszarántom Denisát a garázsba vezető ajtóból. Nesztelenül nyomom le a kilincset. Belesek a helyiségbe, de csak az éjszaka néz vissza rám. A kertre nyíló ajtó kitárva, sejtelmes párafüggöny tornyosul előtte. Fél perc múlva kivehetővé válnak a kocsi körvonalai. A törhetetlen üveg tompán csillan.
Átcsúszom az ajtórésen, s nyomban a földre vetem maga. Elgurulok a Mazdáig. A kocsi alatt fekve óvatosan felnyúlok. Úgy érzem, túl hangosan kattan a zár. Az ajtó kinyílik. Körülnézek. Sehol senki. Felpattanok, és belemarkolok a kesztyűtartóba. Kézbe kapom a hideg stukkert. Újra végigvágom magam a földön.
Fehér bakancsorr bomlik ki a párafalból. Lassan közelít, megáll, elfordul. Mintha csak álmodnám, némafilmen. A kocsi alatt kúszom előre. Látom, hogy a bakancs a házba vezető ajtó felé tart. A fekete nadrágszár, pilótakabát beleolvad a sötétségbe, de a tar fej felfénylik. A kézfej is világít, pisztolyárnyat szorongat.
Kirepülök a kocsi alól, akár egy denevér. A skinhead észre sem vesz. Tenyeremet a szájára tapasztom, másik kezemmel hátrarántom a fejét.
A fickó teste ívbe feszül, majd elernyed. Ujja görcsöt kap a ravaszon.
Zsibbasztó robbanással dördül a fegyver. Ködfelhő gomolyog a garázsban. Gázpisztoly!
Visszafojtom a lélegzetemet, lehunyom szememet. Vakon rántom be a fickót a házba, és belököm az ajtót. Elé taszítok egy apró szekrényt, mintha az megakadályozhatná, hogy beszivárogjon a gáz, betörhessen a többi kopasz. Eszembe villan az ablakból látott nagy kavics. Egy skinhead leszegett fejét láttam!
Denisa mellettem terem. A fickó fölé hajol, átkutatja a zsebeit. Hirtelen magára rántott zsoldoszubbonyába tömködi a leleteket, elveszi tőlem a pisztolyát.
Már nem kell rejtőzködniük, elhangzott a jeladás. Kövek zúdulnak az ablakokra, gázpatronok követik az előőrsöt. Egyre sűrűbb, fojtóbb füst gomolyog a szobákban.
A tóra néző ablakhoz hajtom Ellát. Fut velem, szó, hang nélkül. Megállok a fal mellett, kilesek. Denisa is ott terem mellettünk.
– Ella, ugorj ki, és gurulj bele a vízbe. Ott se állj fel, ússz el a stégig. Húzd meg magad a csónakok között. Tarzan veled megy. Indulj, fedezünk.
Ella szeme kidülled, fojtogatja a légszomj és a feszültség. Sietve felfekszik a párkányra, és lehemperedik róla. A víz befogadja, majd összezárul fölötte. Utána küldöm Tarzant. A doberman síri csendben indul.
Alighogy eltűnik, szinte az arcom előtt bukkan fel egy skinhead világító feje. Az ablakig kúszott a domboldalon. Mielőtt véghezvihetné, amiért jött, elkapom a fejét, és az ablakpárkányhoz csapom. Amikor hátrahanyatlik, kicsavarom kezéből a gázpisztolyt.
A füst utánunk hömpölyög, vonzza a nyitott ablak. Visszafojtjuk lélegzetünket. Könnyeink ömlenek. Döng az ajtó, bakancsos lábak rúgják.
Felrohanunk az emeletre. Fuldoklunk, a gáz a nyomunkban tolakszik, terebélyesedik a ködgomoly. Feltépjük az eperfa mellett álló ablakot. Átlépek egy közeli ágra. Nyúlnék Denisáért.
Meglátom Ellát a szürke párát lengető vízben, mellette Tarzan sötét fejét.
Egy fickó áll a parton. Célzásra emeli fegyverét.
Habozás nélkül a karjába lövök, de ezzel felfedem hollétemet.
Tüzet nyitnak rám.
El kell hagynom a fát. Leugrom a földre, leterítek egy tétova alakot. Néhány másodpercre elrejtőzöm a teste mögé, majd elhajítom, és a bokrok felé hemperedem.
Golyózápor zúdul utánam.
Denisa kilép az eperfa ágára, amelyről időközben elterelődött a figyelem. Célba vesz néhány mesterlövészt, akik rám vadásznak.
A válasz nem késik. Menekülnie kell. Feljebb hág az ágak között. Fellendül a lapos tetőre. Nem rossz gondolat. Utánaszámolok, hogy állhat fegyverrel. Nála van a saját pisztolya és a garázsban leütött skinheadé. Ez nem sok, de ha kifogy a munícióból, akár lebonthatja a kéményt, és dobálózhat a darabjaival.
A tóval ellenkező irányba indulok, hogy minél több kopaszt elcsaljak Ella közeléből. Nem vihetem túlzásba a fegyverhasználatot, takarékoskodnom kell a töltényekkel. Előnyömre válik a környék ismerete. Az utánam csörtető golyók helyismeret nélkül, vaktában is elég pontosan megközelítenek. Egy automata karabély sorozata a földhöz szegez. Még akkor is süketen hasalok, amikor a robaj elhal.
Ekkor meghallom, hogy Ella sikoltozik a csónakok között.
Elhagyom fedezékemet. Megkerülök egy bokorcsoportot, s az egyik skinhead hátába érkezem. Kicsavarom kezéből a fegyvert.
Ella sikolyának tébolyától áthatva lövök mindenre, ami mozog, hogy a közelébe juthassak.
Az egy-egy pillanatra beálló csendben Tarzan hörgését hallom.
Aztán elnémul a környék. Hirtelen.
Egy pillanat, amíg átsüt rajtam a jeges félelem. Megéget, mielőtt megdermesztene. Zsibbadt, merev tagokkal sietek előre, akár egy megdühödött jégszobor.
Az eperfán két kopasz csimpaszkodik a tető felé. Lehasalok. Látom Denisa előrelendülő lábát. Az élenjáró fickó meginog, és sikoltva lezuhan. Hason kúszva próbál elmászni a ház közeléből. Minden araszért fájdalommal fizet. Azután feladja, felsőtestével törött lába felé tekeredik, mintha oltalmába akarná venni. Jajgatva sírva fakad.
Társa kitér Denisa rúgása elől. Fellendül a tetőre. Eltűnnek szem elől.
Idelenn egy darabig semmi sem látható. A támadók megbújtak, erőt gyűjtenek, tárat cserélnek. Óvatosan, kúszva, hemperedve igyekszem a stég felé.
Amikor visszalesek, látom a háztetőről lerepülő emberi test körvonalait. Földet ér, és nem mozdul.
Vért ízlelek szétharapott alsóajkamon.
Előrébb kúszom. Meglátom a földön fekvő alak tar fejét.
Denisa felegyenesedik a magasban. Lövések dörrennek. Nyomban hasra veti magát. Fellélegzem, sejtve, hogy csupán a torkolattüzeket akarta látni.
Folytatom utamat a stég felé. Néha a tetőre sandítok. Denisa fegyvert is szerezhetett a lehajított kopasztól. Szerzett. Célba veszi az egyik bokrot. Szitokáradat felel lövésére. Egy fickó hanyatt-homlok rohanni kezd.
Odaérek a stéghez. Gólyalábai mellett belegázolok a vízbe, majd felfekszem rá. Tarzan pufogása, fröcskölés vezet előre. Ella a stég alatt, mindkét kezével egy cölöpbe kapaszkodva, némán sírdogál. Tarzan a gyerek és egy fickó között lebeg a vízen. A félig megfulladt, holtravált kopasz erőtlenül kapálózik. Ella felé tapogatna, segítségét kérve. A gyerek viszolyogva vívódik, nyúlna érte, de rettegése erősebb. Sejtem, hogy néhány perccel ezelőtt ugyanez a harcos váltotta ki Ella sikolyát, s keménykedett vele mindaddig, amíg Tarzan közbe nem lépett.
A gyerek, mintha szívókorongok lennének a tenyerén, a cölöpre tapad, hiába próbálja, képtelen elengedni a rozsdás vasrudat. Szinte letépem róla, majd kiúszom vele a sekély vízbe, azután visszafordulok a kopaszért. Partra vontatom zsibbadt testét. Tarzan lekushad mellette.
Hasalunk a földön. Átkarolom Ellát, érzem reszketését. Kopottas az éjszaka, a párák szétkenik a környezet kibontakozni készülő körvonalait. Mintha valami rettenetes mocsár lidércei ijesztgetnének bennünket.
Pisztolyomban üres a tár, arcomba ásít, amikor a tenyeremre veszem. Zsebre vágom, töprengésbe merülök. Mégsem hasalhatunk itt ítéletnapig.
Nehéz patadobogás hallatszik a völgy felől.
A támadók meg-megfordulva, sorozatokat okádva futásnak erednek valamerre a fakuló sötétségben.
Megpillantom a közeledő lovakat. Infláció vágtat az élen, fehér-tarka szőre messziről felismerhető. Ha ő kitört a karámból, minden társa követi!
Martin ül a vezérló hátán. Kivívja tiszteletemet.
Radmilla száguld mögötte. A közelbe érve lelassítanak.
Felkapom Ellát, és a lány elé ültetem.
– Vidd el innen! – kiáltom.
Briganti kiválik a toporgó lógomolyból. Fellendülök a hátára. Markomba veszem a szárat. A menekülő skinheadek után pillantok. Lenyalom ajkamról a vért.
Martin magánkívül a földön terem. Nem kérdez, nem szól. Fuldoklik felindultságában. Öklét dübörgő mellkasára szorítja. Keres valakit. Végre megpillantja.
Denisa rohan felénk. Ki tudja, mikor ereszkedett le a tetőről. Szürrealista ködfátyol burkolja be a ház ablakait. A domb lábánál mozdulatlan és támolygó kopaszok.
Átvillan agyamon a régebben hallott zúgás. Persze, a skinheadek motorral jöttek; s a menekülők a gépekhez igyekeznek, hogy elhajtsanak.
Martin felkap egy gazdátlan fegyvert, s a markolattal fejbe csap egy nyugtalankodni látszó alakot. Otthagyjuk vele Tarzant: őrködjenek.
Briganti nekilendül. Denisa előttem száguld Infláció hátán. Átfúrjuk magunkat az éjszakán. A többi ló a nyomunkban, lábdobogásuk szétzúzza a csendet, madarakat rettent fel, fűcsomókat tépdes ki. Félő, hogy elszalasztjuk a menekülő kopaszokat.
A motorok felbőgnek, hangjuk nyomán bukkanunk rájuk. Támolyogva bár, de előrelendülnek a hatalmas gépek az úttalan úton.
Denisa megőrült. Vágtára sarkallja Inflációt, mintha versenyre akarna kelni a szélsebes motorokkal.
A pompás csődör elnyúló testtel száguld, egyre rövidül köztük a távolság. A gumiabroncsok keservesen birkóznak a hepehupás tereppel, melyen kétségkívül a lovak vannak otthon. Briganti vígan vágtat velem, s lobogó sörénnyel, félelmetes dobogással követ bennünket az egész ménes.
Anakronisztikus látvány lehetünk: könnyűlovassági roham egy századvégi hajnalon. Egy pillanatra felvillan bennem a gondolat: hiszen a lovak eddig is számottevő szerepet játszottak életemben.
Infláció könnyedén átlendül egy útjába kerülő bokor fölött.
Azután ugyanezt teszi egy harsogva bőgő motorral is. A gép megbillen, felborul. Utasai arcán rettenet. A lósereg átgázol rajtuk.
Infláció botladozik egy-két lépésnyit, és folytatja rohanását. Megközelítjük a következő motort. A vezérló újra a magasba emelkedik. Érzem Briganti megfeszülő testén: ugrani fog. Még jobban felemelkedem a hátán. Látom az előttünk bukdácsoló, Infláció rohamát átvészelt motor ülésén megforduló, láncot lengető fickót.
A ló már repül. Lehajolok.
Kinyújtott karomra tekeredik a lánc. Letép Briganti hátáról. Fájdalompokol éje nyílik rám. Visszaharapom könnyeimet. Elhaló karommal sújtok le a feldőlt motoron hentergő fickó fejére.
Azután kezelésbe veszem a társát. Hűtenem kell magam, hiszen kínomban már-már megölöm. Visszafogom az öklömet. Felegyenesedem az ájult fickó fölött. Veríték árad a szememre, marja a kötőhártyát.
Lovak toporognak, futkároznak körös-körül. Denisa Infláció hátáról figyel. Látja, hogy lehiggadva Briganti kantárjáért nyúlok.
A harmadik motor egérutat nyert, s az úttalan domboldalon a panzió felé gurul. A másik irányból Radmilla is a fényárban úszó épülethez közeledik, karjában Ellával.
Észreveszem Moont. A gipszbe foglalt férfiú a ház előtt álldogál, vértje fehérlik. Alakja egyre nő. Kiáltanék, de nem jön ki hang a torkomon.
A motor odaér mellé. A skinhead kilöki maga alól a gépet, és lerepül a földre. Máris talpon áll.
Fegyvere csövét Moon halántékához szorítja. Arca eltorzul.
Radmilla megállítja a lovát. Ezt teszem én is.
Infláció eltrappol mellettem, nyomában a ménes. Karámjuk felé igyekeznek. Nem látom Denisát a vezérló hátán.
– A kocsihoz megyünk! – üvölti a skinhead. – Ha megmoccantok, megölöm ezt a tetűt.
Moon elveszti az egyensúlyát. A nagydarab, erős fickó átkarolja, megropogtatja a vértjét. Moon felüvölt fájdalmában. Tehetetlenül nézzük, hogyan bukdácsolnak az út szélén álló Ferrari felé.
A távolodó lódobogás elhal. Briganti toporog alattam.
Ekkor megpillantom a ház mögül előbukkanó Denisát a skinhead háta mögött. Hölgyem, úgy is mint felmentő sereg, meggörnyedve, futólépésben közeledik. Félek, hogy Radmilla arca elárul valamit, de a lány nem lát a könnyeitől. Nem veszi észre Denisát, aki eszerint mégis a lovakkal együtt, testük fedezékében érkezett. Radmilla nyöszörögve, érthetetlen szavakat mormolva könyörög a kopasznak, hogy eressze el Moont.
Denisa odaér a skinhead mögé. Karja lesújt a fegyverre.
Szikrákat hány a csőtorkolat. A golyó az égbe száguld.
Moon sírva elvágódik a földön.
Levetődöm Briganti hátáról. Körkörös rúgással fektetem le a fickót, de az nyomban térdre erőlködik, majd talpra szökken. Hiába védem két karral a fejemet, ökle az arcomba száguld.
Lesújtok. A fickó féloldalassá válik. Mégis fellendíti a lábát. Kitérek előle. Hátraütök. A bőrkabát vállán sorakozó piramisszögek belehasítanak a karomba. Vérem ráfröccsen a kopasz kialvó arcára. A súlyos test lehanyatlik. Fújtatva megállok fölötte. Két karom élettelenül lóg.
Radmilla leugrik a lováról. Leveszi Ellát, és a házba siet vele.
Denisa segítségével talpra állítom Moont. Azután a gallérjánál fogva az ebédlőbe vontatom az ájult skinheadet. Letépek a falról egy dekoratív halászhálót, és a Cydtől tanult technikával beletekerem a fickót, selyemhernyó sem különbül.
Moon a törzshelyére támolyog. Az asztalon álló whiskysüveg vonzza, ellenállhatatlanul. Nézem, ahogy összeforr vele, zihálva, sápadtan, önkívületben. Bizony, már ő sem a régi érzéketlen.
Ella nem hajlandó lefeküdni. Ragaszkodik hozzá, hogy bekösse a karomat. Míg ő ezzel foglalatoskodik, Radmilla térül-fordul, kantárszíjakat kerít, s átadja Denisának.
Múmiává balzsamozva visszaülök Briganti hátára. Infláció az élre vágtat, társai követik. Feltrappolunk a domboldalon, a nyaraló felé repülünk.
Martin időközben összegyűjtötte a foglyokat. Tetszetős gúlát épített az ájult testekből. Tarzan felborzolt szőrrel őrködik a máglyarakás mellett.
Hét fickót számolunk össze. Legtöbbjük lőtt sebből vérzik; egyikük félig megfulladt, karját Tarzan marta össze, hogy távol tartsa Ellától.
Összekötözzük őket a szíjakkal. A csomagokat átdobjuk a lovak hátán.
Azután bemegyek a házba. Végignézek az elvékonyult füstködön, a feldöntött bútorok, bezúzott ablaküvegek rendetlenségén. Belekortyolok egy üveg konyakba. Mindkét karom élettelen. Egyik az ökörlánctól, másik a szöges kabáttól.
Amint kifújjuk magunkat, elindulunk a motorokhoz. Martin átkozódva ül a lovon. Részletesen kifejti, mely testtáján milyen kínokat áll ki. Megvárom, míg levezeti feszültségét.
– Honnan tudták, hogy itt vagyunk? – töprengek hangosan.
– Titok lett volna? – kérdezi halkan Martin. – Mert én meghagytam az üzenetrögzítőn, hol találnak Konradék, ha kedvük szottyan meglátogatni.
– Ügyes – bólintok fanyarul.
A motorokhoz érkezve felszedegetjük a széthagyott kopaszokat. Egyikük kábultan menekülni próbál, de nem jut messzire, szabadságát mostanában aligha nyerheti vissza. A felfordult gépeket otthagyjuk. Benzinszag érződik a levegőben.
A könnyűlovassági rohamnak vége. Hazafelé tartunk a portyáról a napvilágra derülő ég alatt. Martin megfeledkezik altesti kínjairól. Szövegel.
– Vidizés közben hallottuk a motorzúgást, de nem gondoltunk semmi drámaira. Hanem amikor az első lövések eldördültek, rögtön tudtam: nem te vadászgatsz Denisára. Radmilla tanácsolta, hogy üljek fel Inflációra, mert akkor simán velem tart az egész lóbanda. Végül persze a nő is jött. Oltári mázlitok volt. Akárhogyan számolom, ez tizenkét fickó, lúdtalpig fegyverben, s egyik sem ványadt alkat.
– Tarzan felébresztette Ellát – felelem. – Ezért maradt el a meglepetés.
– Szédület, mit tud ez a kutya!?
– És még nem hallottad, milyen virtuóz módón játssza a Kreutzer-szonátát! – fűzi hozzá Denisa.
– Hála az égnek – sóhajtja Martin, s nem tudni, fohászát hogyan érti.
Mire a panzióhoz érünk, megszárad a ruhám, miként a kimerült Tarzan bundája is. Szilaj zaklatottan rohangál a karámjában. A fényözön, a lárma kiverte szeméből az álmot. Eszébe ötlik, hogy régóta szeretne megvívni csődörkollégájával, Inflációval. Erről toporzékolva, vad horkantásokat hallatva eszmét cserélnek, amikor átvágunk az épület melletti térségen. Ezúttal is beérik fenyegetőzéssel.
Az álmából felvert lovászfiú csaknem sírva fakad az izzadt lósereg láttán, azután sóhajtozva munkához lát a vakaróval.
A házba sietünk. Ella száraz ruhában, ájultan alszik Radmilla ágyában.
Moon csontrészeg. Amíg Patrick Wyne-ékra várunk, történeteket mesél katonaidejéből. Ökle dübörög a gipszvérten.

 

 

Alkalmazkodni tudni kell. Jelen esetben például ahhoz, hogy hirtelen véget ért a gyönyörű víkend. Újra a városban vagyunk, merő kényszerűségből. Ella eltervezi, hogy délután korcsolyázni megy. Martin nem számol be terveiről, egyszerűen csak eltűnik. Nyilván nő van a dologban. Denisa nekidühödve letelepszik a varrógép elé, hogy összedobjon egy nadrágot.
Wyne beszámolóján merengek. Az elrabolt fegyverkereskedőért követelt váltságdíj, egy furgonra való fegyver, ma délután indul útjára a túsz házából. Az akciócsoport emberei természetesen ott lesznek, s követik a kocsit. Sehogy sem tetszik ez az optimizmus.
A foglyoktól vajmi keveset tudtunk meg. Legfeljebb annyit, hogy a Mandarinbeli kavarodás alkalmával meglépett skinheadek azt mesélték be társaiknak, hogy vezérüket én lőttem agyon. Ezért tehát, vérszerződésük értelmében kénytelenek likvidálni engem, s addig nem lesz nyugodalmuk, míg ezt meg nem teszik. Üdítő kilátások. Viszont ha rám fenik késüket, a haslövött rendőr biztonságban lábadozhat a kórházban. Mindenesetre hat fegyveres felügyel rá.
Denisa lecsapja a vásznat, amit mindeddig békésen fabrikált, melyből kezdtek kibontakozni egy kommandós dressz körvonalai, és megpróbál megkörnyékezni a gyermekgyilkos aktájával, de elhessentem. Egyszerre csak tíz-húsz üggyel tudok foglalkozni, többel semmiképpen. A kikosarazott hitves úgy néz rám, mint egy cserebogárra, amely hamisan cintányérozik.
Vészesen közeleg a furgon indulásának időpontja. Már tudom, hogy ott leszek, ha a saját szakállamra is. Hölgyem nem tart velem, újra rátapad a varrógépre. Remélem, nem inzultálják a távollétemben.
Rövidesen ott rostokolok a fegyverkereskedő monumentális családi házának közelében, az allé mentén parkoló kocsik között. Denisa Talbotjában, melynek egyirányú üvegén nem lehet belátni, engem észrevenni. Wyne emberei tökéletesen elrejtőztek, képtelenség felfedezni őket. Mindazonáltal a skinheadek nyilván nem hiszik, hogy a család nem vonta be a rendőrséget, tehát számítanak érdeklődőkre az akció kivitelezése közben. A kérdés csupán az, hogy ki jár túl a másik eszén. A magam részéről nem szándékozom egy lépést sem tenni az ügyben. Pusztán azért ülök itt a lombok árnyékában, hogy ne otthon rágjam le magam.
Unaloműzőnek a rádiót hallgatom. A népszerű adó, amely reklámokból tartja fenn magát, az iránta való érdeklődést popzenével és csiklandós műsorok szervezésével tartja fenn. Éppen egy neves szexológus ad tanácsokat a rászorulóknak. Elképzelem a szexológusok felvételi vizsgáját. Az elméleti résszel semmi gondom, a gyakorlati oldal felpezsdíti a fantáziámat.
Ifjú hölgy telefonál a szakembernek, aki a zavartan elhebegett kérdésre azt feleli: a férfi ivarszerv nagyságának avagy kicsinységének semmi köze az általa okozható gyönyör mértékéhez. Elhangzanak az átlagméret koordinátái.
Elhúzom a számat. A szexológus csak örvendezhet, ha Denisa nem hallgatja, és nem telefonál neki, felszólítván őt arra, hogy ne nyilatkozzon a nők nevében, továbbá, ne a saját adottságait tartsa etalonnak.
Közben a furgon kigördül a kapun, és nekivág az alkonyatnak az allé lombjai alatt. Nem mozdulok. Rádiót hallgatok. Fátyolos hangú hölgy érdeklődik, vajon okozhat-e egészségkárosodást, ha a menses alatt jön létre a szerelmi aktus. A tanácsadó összeszedi gondolatait, és közli: – Esetleg nem, de ne hagyja figyelmen kívül, hogy a kontaktus után a hálószoba úgy fog kinézni, akár egy nagyszabású vasúti katasztrófa helyszíne.
Állomást váltok. Donald hangja loccsan rám a hangszóróból. Persze, a riport, amiről napok óta harangozik. Hát ezért ülök itt. Hogy zavartalanul meghallgathassam. A furgon eltűnik a szemem elől. Senki nem követi. Wyne zseniális, hiába.
– Az ön könyvei népszerűek – duruzsolja a riporter. Hangja megnyugtató, bensőséges és gyengéd, akár az orvosé, aki lelkileg is előkészíti a beteget a műtétre, melynek során kiveszi a szálkát a szeméből. – E népszerűség miatt némelyik kritikusa fanyalog.
– Foglalkoztat egy regénytéma – feleli Donald az orrán keresztül. Szinte magam előtt látom fanyar képét. – A sznobok országa. A sznobok osztálytársadalmában a szellemi arisztokrácia áll a hierarchia csúcsán. Előbb csak polgárháborút szítanak. Azután megtámadják a szomszéd országot: Átlagelmét, és földig bombázzák. Ezt a témát besűrítem cirka hatszáz oldalba.
A riporter megköszörüli a torkát. – A szellemi arisztokrácia iránti visszafogott rajongása Hemingwayre emlékeztet.
– Nem szeretem megmagyarázni, értelmezni azt, amit írok. Úgyis mindenki a saját affinitása mértékében éli át, fogadja be, vagy veti el. Nem szeretem, ha skatulyába kényszerítik a szellemet, amikor a fiókok kihúzogatása hozza működésbe a patronokat. Ha a hipermarkertben látok egy bő negyvenes, pocakos tagot pepita vadászkalapban, amint a kosarába tesz egy lemezt, mely cigányzenébe oltott, operettel házasított, falvédőszöveggel ellátott langyot tartalmaz, nyomban tudom: nem egyetemi tanárral van dolgom. De nem késelem meg a tagot. Nincs jogom hozzá. Szabadságában sérteném meg, ha operalemezt próbálnék ráerőltetni, ha hülyécske kalapját barettre cseréltetném, ha sör helyett francia pezsgőt nyakaltatnék vele. Rábízom a dolgot. Manapság nincs türelem, nincs tolerancia. Az emberi érzelmek gyanúsak, divatjamúltak, kicsúfoltak. Ha ezt elvettük, mi maradt? Nem beszélünk egymás nyelvén. Mindenki a magáét fújja, gettóba zárva másokat.
Vigyorogva hallgatom Donaldot, jóllehet örömömet az váltja ki, hogy az elrabolt fegyverkereskedő házának kapuján újabb furgon gördül ki! Megvárom, míg elhúz mellettem, ekkor beindítom a motort, és a gázra lépek.
– Készülő regénye a gyermekkorról fog szólni – mondja a riporter.
Donald köhint. – Furcsa, egy idő után minden íróra rátör a vágy, hogy megírja a gyermekkorát. Sokuk előtt ekkor válik világossá, hogy volt nekik. Persze, a gyermekkorhoz többnyire a gyermekszoba is hozzátartozik.
A beszélgetés tovább csobog. Jócskán előreengedem a furgont; semmiképpen sem szeretném, hogy vezetője felfedezzen. Azon merengek, mit szól majd Wyne, ha rájön, hogy átejtették.
– Nemrég kidolgoztam a zsizsik IQ-t – cseveg barátom, aki ugyan csapnivaló zsaru, de remek író. – Ez a zsizsikek intelligenciájának tesztelésére hivatott legújabb módszer. Az aprócska állatok másznak a konyhában a falon. A fürdőkádban is másznak. Gyalogolnak a világtérképen a szobában. Nos, elhelyezek egy marék friss, finom búzát a konyhaasztalon. Ezután papírtáblákat szögezek ki lakásszerte, és nyilakat festek rájuk. Az útmutatás egyértelműen a konyhaasztal felé kalauzolja a zsizsikek eszesebbjét. Reggelre kelve kihirdetem a győztest, akit aztán a Tudományos Akadémia, velem együtt, tiszteletbeli tagjává választ.
– Megállapíthatom, hogy önből hiányzik a magasabbrendű szellem tisztelete? – forszírozza a riporter.
A furgon száz méterrel előttem megáll a tilos jelzésnél. A másik, a csalikocsi, amelyik elvonta Wyne embereit a ház közeléből, talán most kerüli meg másodszor a várost, mielőtt kiderülne a turpisság.
Mértékkel büszkélkedem agyafúrtságommal. Pedig tehetném, hiszen magam vagyok.
– A tisztelet tisztelete hiányzik belőlem – mondja Donald orrhangja. – Úgy látszik, több bennem a szellem iránti alázat, mint a szellemtelen fölény. Erről szól a Zsizsik IQ.
A beszélgetés tovább kanyarog. Úgy fest, halálmindegy, mit kérdez a riporter, Donald kedélyesen elbeszélget neki a gondolatairól.
– A pop-novel az a regényműfaj, amely az emberek nyelvén íródik. Akár a pop-art, vagy a popzene. Nagyobb szégyen az emberekhez érthető nyelven szólni, mint élősködni rajtuk? A populáris regény...
Figyelmem elkalandozik. A furgon jobb oldali ajtaján beszáll egy fickó. A következő lámpánál kilép a kocsiból a vezető, és elszivárog a járművek között. Az iménti felszálló átveszi a kormányt. Mostantól kezdve mindennél érdekesebb a járgány útiránya. Donaldot lekeverik, zene csendül fel a hangszórókból.

 

 

– A ház közelében parkoló kocsik tulajdonosait a rendszámok alapján ellenőriztük. Így hát tudtuk, hogy ott dekkolsz Denisa kocsijában – mondja Wyne az állát cirógatva.
Különös, ha a fickó gondterhelt, lényegesebben gyorsabban nő a szakálla, mint szélcsendes napokon. Kiélvezem helyzetemet. Felülök az íróasztal szélére. Szétnézek az ablaktalan, hőmérsékletében és berendezésében egyaránt rideg irodában. Tekintetem megpihen társaim rosszkedvű ábrázatán.
Patrick Wyne széttárja karjait, majd visszatér borostái sercegtetéséhez. Fegyverropogásra emlékeztető hangok hallatszanak.
– Jelsugárzót csempésztünk a furgonra. A sofőr észre sem vette. Úgy követhettük, hogy nem is látszottunk. A kocsi cirkulált a városban. Az volt a megállapodás a túszejtőkkel, hogy valahol, a megadott útvonal valamely pontján beül valaki a sofőr mellé, és ő viszi tovább a váltságdíjat. Néhány hangulatos kör után nyilvánvalóvá vált, hogy a skinheadek valahogy mégis gyanút fogtak, és nem jelentkeznek. A furgon visszatért a házhoz.
– Átnéztétek? – kérdezem.
– Nem. Netán arra célzol, hogy menet közben ledobálták róla a fegyvereket? Az emberrablók meg csak bandukoltak a nyomában és szedegették a cuccot, akár a rőzsegyűjtő anyók?
– Azt akartam sugalmazni, hogy talán nem is volt rajta fegyver, egy árva kőbalta sem.
Wyne elmereng. Végül a szemem közé néz. Megfeledkezik sörtéi ropogtatásáról. – Tehát? – kérdezi.
– Az első furgon után nem sokkal kigördült a házból egy második, az igazi. Ezen voltak a fegyverek. A kocsi elindult egy másik útvonalon. Rövidesen jelentkezett az idegen, és átvette a kormányt.
Louis megrökönyödik. Azután beletép makaróni-göndör hajába.
– Persze, a pasi felesége együttműködik az emberrablókkal. Segített átejteni bennünket. Már kezdettől irritált engem az a nő. Nem megmondtam, hogy a férje kinyíratására hajt?! Mindent elkövet e cél érdekében, azután belelül az örökségbe.
Wyne megőrzi hidegvérét. Rám villantja sötét szemét. Ez a hirtelen felvágó, merész tekintet rendszerint belehasít a női szívekbe, ettől veszhetett el valaha Joy Craft. Ámde rám hatástalan.
– Hová ment a furgon? – kérdezi.
– Nem fogod elhinni – felelem. Tudván tudom, hogy elhiszi, csak mondjam már. Nem feszítem tovább a húrt. – A táborban kötött ki, a sátorozó ifjak közt. Ahol, mint tudjuk, éjszakai gyakorlatok, közelharc oktatás, miegyéb folyik, félkatonai szinten. A táborban, amit Mannie Dresher vásárolt az ifjaknak.
Wyne ledobja magát a székre a számítógép terminálja elé. A monitorra hívja a tábor térképét. Válogat a részletek között, végül megállapodik az egykori földalatti alagút rajzánál. Lekönyököl az asztalra. Öklére támasztott állal elmereng. Körbeálljuk, nem is kap tőlünk levegőt. Gondolataink zsonganak, szinte hallani zümmögésüket.
– A vezérkopasz, aki a Mandarinban halt meg, Ragály névre hallgatott. Polgári nevét senki nem tudta. Ő volt a vezér, miatta viseltek hívei fekete karszalagot. Körülötte csoportosult a kemény mag. Volt néhány kiképzőjük, köztük egy kiszolgált harcos, csúf nevén Volodia. Ő tanította a fiúkat verekedésre, céllövészetre, féltek tőle és tisztelték, hiszen puszta kézzel kibelez egy kutyát, ököllel bont falat. Csúcsmen. Minden vágyam, hogy lakat alatt lássam. Ragálytól lefelé ismerjük a szervezet felépítését, de ami igazán érdekes lehet, az fölötte helyezkedik el. Ott van az agy. Az agy, aki megmondhatná, mire megy ki a játék. A foglyok nem tudják, ki ez a személy. Ha tudnák, elmondták volna.
Hümmögök. Nem kételkedem Patrick állításában.
– A Zöld Szikra volt a különféle szerelésű, ideológiájú srácok gyülekezőhelye. Nem furcsállottad, hogy békében együtt söröztek ott rockerek, punkok, skinheadek? A zenészek dolga volt kibökni, kit lehetne közülük fanatizálni. A kiválasztottak megkapták a kiképzést, megejtették a vérszerződést, vakon teljesítették a parancsokat. A tizenöt-húsz éves srácok a legképlékenyebbek. Szeretnének valami férfias, hősies ügyletben részt venni. Hát ez annak látszott. Megdumálták őket, hogy azért nincs munkájuk, jövőjük, mert idegenek és színes bőrűek veszik el tőlük a jobbnál jobb lehetőségeket. Bámulhatták és isteníthették Ragályt és Volodiát. Közben emberrablásokkal pénzt és fegyvert szereztek, egyre veszélyesebbé váltak. Róluk írt, beszélt a sajtó. Tetszett nekik. Sok srác leghőbb vágya, hogy bekerülhessen a szervezetbe, amelyben erősnek, férfinak érezhetné magát.
– Nem látnak maguk előtt semmi kiutat, semmi értelmes célt. Ezen kívül – hagyom rá.
– Szeretem, hogy ilyen megértő vagy. Empátia-virtuóz – fanyalog Patrick.
– Ezek a srácok nem bűnözők. Őket is átejtik.
– Kíváncsi volnék, hányszor kellene agyonverni téged ahhoz, hogy megorrolj rájuk.
– Mi a végső cél? – kérdezem.
– A végső cél, hogy a hozzájuk hasonlókat felsorakoztassák. Egyre több neonáci képviselő jut be a parlamentbe. Ezzel a fals hősiességgel szerzik meg a tömegbázist. Elvégre Rambo, Cobra és Rocky korában élünk, hamis férfiasság kultusza dívik körülöttünk.
– Emlékszel még az ifjúságodra? – firtatom. A fene se érti, miért éppen őt akarom meggyőzni. Vele semmi gond. – Nekünk is örülékeny és szentimentális lelkünk volt. Mi egyébért vagyunk itt? Értelmes célt kellene kitűzni a srácok elé. De ilyen cél nincs. Ez a kor a kapzsiságé, a gyorsan megtérülő befektetéseké, melyekért később drága árat fizetünk.
Wyne bólint. – Ezek a srácok az egészséges kalandvágy tévpályákra hajszolt, kiégett veteránjai. Ha itteni küldetésükkel végeztek, Dél-Afrikába óhajtanak menni. Legfőbb ambíciójuk, karrierálmuk, hogy zsoldosok legyenek. Azt hiszik, valami csoda folytán sérthetetlenek lesznek, ha a nagyujjuktól a halántékukig fegyverbe öltöznek. Láttak ők már ilyet. Merőkanállal fogyasztották az akciófilmeket. A szuperhősök sosem félnek, nadrágjuk egy pillanatra sem telik meg, homlokuk ránctalan, szemükben vad tűz lobog, egymaguk elbánnak ezer ellennel, továbbá kilenc kiéhezett oroszlánnal. Dupla-Nelsonnal térdre kényszerítik az elefántbikát. Mi kell még?
Louis unja eszmefuttatásunkat. – Ezek egyfajta fejlődési rendellenességgel születtek: a körmükben nőtt az agyuk. Manikűrözni márpedig kell. Na.
Nem folytatjuk. Wyne felhúzza a bal vállát. Elvigyorodik.
– Beszélek Borsettivel. Légy készenlétben. Napokon belül elkapjuk őket.
– Szép álmokat – felelem. Kiballagok az irodából. Hazáig magyarázom magamnak, hogy semmire sem megyek az átoknagy megértéssel. A fanatizált srácok eszközei csupán egy veszedelmes koponyának. Ez utóbbit kellene hatástalanítani. Addig is: bűnhődjenek a bűntelenek?

 

 

Mire hazaérek, elkészül a nagy mű. Az amőbamintás, tarka vászonból varrt holmi meghökkent. Amúgy Denisa büszkén viseli, nevet is ad neki: – A deszantos komplém – mutatja be. A nadrág dereka a hónaljáig ér, elől-hátul fecskefarkakat lenget. A széles cipzárral ellátott zubbony belül viseltetik. A szerelést széles gumipántok tartják fenn a nőn. Mindehhez húsz, cipzárral feldobott farmercsizma dukál. Denisa harcias kinézete nem is megtévesztő. Megdöngeti a félreeső hely ajtaját.
– Mit csinálsz ennyi ideig? Hatosikreket hozol a világra?
– Fenét. Meditatív kurzust tartok – közli az ajtó Martin fásult hangján.
Denisa rám néz, felsóhajt. – Egy órája ott ül. Elkaptátok az emberrablókat?
– Előbb kapjuk el a bubópestist – felelem búsan.
– De ne most, mert Martin beköltözött a slózira. Menjünk el valahová vacsorázni.
– Mit szólnál a Mandarinhoz?
– Inkább együnk itthon – sóhajtja lemondóan.
Vízzubogás kíséretében előlép Martin. Üde az arca.
– Donald interjúján gondolkoztam – tájékoztat derűsen. – Sajnálhatod, hogy elmulasztottad.
– Hallottam a végét – morgom. Idétlen dolognak tartom, hogy békésen társalgok családtagjaimmal, miközben Volodia egy furgonra való fegyver között dúskál valahol.
– Marhára élveztem, amikor elpanaszolta a könyvében esett sajtóhibát. Az volt az eredeti szöveg, hogy „a korsóm pereme fölött ránéztem”, s ez lett belőle: „a koporsóm pereme fölött ránéztem”. Erről jutott eszembe az Elfújta a szél folytatása. Tegyük fel, Scarlett O'Hara belép a Feminista Pártba, és kirúgja a krapekját. Majd később, mert gyorsan változó korban élünk, gondol egyet, kidobálja az udvarra a lábasokat, és elmegy sztriptíztáncosnőnek. Vagy vadászrepülőnek.
– Megőrjít ezzel a Scarlett O'Harával – panaszolja hitvesem. – Legalább az önkiszolgáló kajáldába menjünk át, csak ide, az út túlfelére.
– Nem bánom – dünnyögöm, jóllehet nyugodtabb lennék, ha kimenekülhetnék a konyhába, és a főzés ürügyén elmerülhetnék kaotikus gondolataimban. Mire vár Wyne? Nem létezik, hogy nem lehet megfogni Volodia bandáját. Valami furcsa, idegtépő feszültség birizgálja idegeim pattanásig feszülő húrjait, s olyan durván játszik rajtuk, hogy ordítani tudnék kínomban. Pszichológusok előérzetnek neveznék eme állapotot. Manapság persze nyugodtan lehetnek az embernek előérzetei. Nem kerül semmibe, ráadásul mindig történik valami, tehát az előérzet betölti hivatását.
Denisa meglök a vállával. Felrezzenek.
– Azt mondjuk – közli nyomatékkal –, hogy vacsora után Martin kézen fogja Tarzant, és elmegy Elláért a Görcsarnokba, én pedig leballagok a parkba. Régi mániám elkapni a gyerekgyilkost.
– Ebben a szerelésben? – kérdezem kétkedőn. Szó se róla, bármit vesz fel, az jut eszembe, hogy leszedjem róla, s nem azért, mert nem mutat jól, éppen ellenkezőleg: legvadabb divatkreációiban is óriási vonzerővel bír gyarló érzékszerveim fölött.
– Tudod, hogyan lehet felismerni a jégcsákányos gyilkost? – firtatja Martin.
– Na? – néz rá Denisa.
– Hát úgy, hogy beléd vágja a jégcsákányt. Nyomban beléd hasít a felismerés.
– Ennél még Scarlett O'Hara is jobb – véli hölgyem. – Telítődött veled a szervezetem. Kérlek, menj egy kicsit a pokolba.
– Lassan a testtel, tesó. Tudod-e, mit tesznek majd a nők, ha kihal az utolsó férfi is?
Denisa vállat von.
– Megszelídítenek egy másik állatot – feleli Martin.
Ezzel átvonulunk a szembeni étterembe, és kiszolgáljuk magunkat. Az élcelődés szünetel, ki-ki belemerül a gasztronómiai élvezetbe. Nézelődöm. Velem szemközt egy kopaszodófélben lévő fickó paradicsomos makarónit eszik. Feldöf a villájára egy falásnyit, a szája elé emeli – és beszél. Ezalatt a véres tésztaszálak hangulatosan meredeznek, tekergőznek. A horrorvacsora teljességgel hatástalan a pasas asztaltársnőjére. A nő nyugodtan eszeget, frizurája rendkívül divatos. A szörfözők álma, bődületes nagy tajték lebben fel a homlokáról a feje tetejére, amit néhány tucat hajtű tart meg ebben a fesztelenül természetes állapotban. E megdermedt bukóhullám alatt békésen omlik alá a maradék haj.
Martin hamar felfalja ételét, elszopogat két pohár fűszerezett paradicsomlevet, azután az órájára tekint, és kissé hátratolja a székét, jelezvén, hogy kész indulni. Persze, képtelen elmenni, míg újfent bele nem mártja nővérébe a fullánkját, amely a gyakori igénybevételtől napról napra élesebb. Amint végzett ezzel, elábrándozik.
– Na, megyek Elláért. Képzeljétek, amikor a Görcsarnokban kialszanak a fények, és kicsődül egy sereg csicsergő, mézédes ifjú nő, tíz-tizenöt évesek. Igéző látvány. Máris olyan magasak, mint én, s várható, hogy egy-két év múlva bőven a fejem fölé tornyosulnak. Akkora a mellük, hogy kétszer átéri a derekukat. Álomiak. Tarzan odaszalad hozzájuk, körbeszaglássza őket. Ilyenkor irigye vagyok a kutyának.
– Ezért aztán mindig tartasz magad mellett egy korodbeli matrónát, akivel szabad a csók, hogy felbolygatott érzékeidet jóllakasd vele – összegezi Denisa.
– Ma is fogok tartani – bólint Martin, és újabb Drakula-koktélt kortyol el.
– A szemedet azonban tartsd Ellán. A fojtogatós ott lapulhat a bokrok alatt. Hála a kábító spray-nek, áldozatai nyikkani sem tudnak. Míg te smárolsz, Ella bajba kerülhet.
Martin vigyorából kitűnik, hogy heveny üldözési mániának tartja Denisa aggodalmaskodását.

 

 

Rohanvást hatolunk be a lakásba, mert odabenn sikoltozik a telefonkészülék. Jobb időt futok, mint hitvesem, ezért elnyerem a kagylót, amely azután Cyd hangján intézi hozzám a szavakat.
– A csipkedíszes francba veletek, hát miért nem tőletek tudom meg, hogy véget vetettetek a kempingezésnek, és máris itthon vagytok?! Nem tartott sokáig a happyzés. Ne vágj a szavamba, az imént beszéltem Donalddal, ő zokogta tele a bal fülemet, hogy porig romboltattátok a nyaralóját. Máskülönben hiába is kerestetek volna, nem voltam otthon. Nem is sűrűn mehetek haza, mertmivel felkapott lettem. A múltkor, amikor legutóbb találkoztunk, követtek benneteket, úgyhogy az a véleményem, hogy a vakond belső zsebében nagyobb a fényár, mint a ti fejetekben. Ennivaló vaksággal rám szabadítottátok annak a mocsodék Szexpapának a verőlegényeit. Gondoljatok bele. Kinézték a fickók, hogy nekünk nexusunk van egymással, és rögvest kigolyózták, hogy az a cucc, amit keresnek, nálam is lehet. Hazamegyek gyanútlanul, mint egy szopós csecsemő, megpapiztatom Andersent, a foglyot, erre megdöngetik az ajtómat. Kikémlelek a résen, hát ott áll a küszöbön a végzet, öt briganti képében. Még jó, hogy a saját lakásomban én vagyok otthon, tudom, hol a vészkijárat. Felkapom Andersent, aki persze ellenkezik, mert tér- és mélységiszonya van, kiváltképp a tűzlétrán; felkapom a poggyászt a naplóval meg a többi hucmuccal, mivel ugyebár nem ildomos elhagyni, és menekülök. A brigantiknak nem tartott sokáig, hogy behatoljanak a kéglimbe, és felfedezzék a vészjárást. No, gondolj bele, Daniel. Mint King Kong, úgy festhettem. Vállamon a mandró, hónom alatt a bazi nagy szatyor, és fussak világcsúcsot! Ráadásul nem mehetek vissza a saját otthonomba, amíg le nem lakatoltad ezt a rohadt bandát. El tudod képzelni az életemet, vállamon a mandróval? És már két napja!?
– Eszerint nem értek utol – mondom éleselméjűen.
Cyd felhörren. – Hát egyelőre még nem értek utol, mertmivel elpucoltam előlük, de futkároztál te kilencven kilós mandróval a válladon? A cipőmben hordom a tökeimet.
– Ahogy téged ismerlek, volt hová menned!?
– Nagyon sötét reagálás ez, pajtás, ez a henye élcelődés. És ha van hová mennem? Ha még egy-két napig ilyen meghitten leszek a mandróval, műtétileg kell majd eltávolítani a kulcscsontomról. Máskülönben nem vagyok róla meggyőződve, hogy éppen a ti vonalatokat nem kagylózzák le, úgyhogy ezennel berekesztem a társalgást. Ha van egy csepp gógyid, akkor magadtól is kiókumlálod, hol nyertem menedékjogot. Jó lenne, ha mielőbb megszabadítanál a mandrótól, meg a szatyortól, mert már rühellem őket. De ha elindulsz, ugyan nézz a hátad mögé, hogy lásd, mekkora falka tódul a sarkadban. Máskülönben ráérsz reggelig, de nem tovább. Értve?
– Remekül kivágtad magad – felelem őszintén.
– Nyugtával dicsérd a napot – morogja.
– Mekkora összegről állítsam ki a nyugtát?
– Majd holnap kiszámoljuk. Pá, picim. Denisát hintsd meg csókjaimmal. – Cyd kikapcsolja magát az estémből.
Hölgyemhez fordulok. – Bájos blöfföd beérett. Szexpapa összes pribékje Cydre ragadt.
Vállat von. – Eszerint minden bájjal megkent személy vagyok. Cyd nem tud bajba kerülni, ő annál sokkal jobb. Emlékszem.
– Emlékszel? – kérdezem.
– Csodálkozol? Azt hitted, örökké ott marad a vakablak az agyamban?
– Nem ez a kérdés. Az a kérdés, mióta vezetsz az orromnál fogva az amnéziáddal.
– Egek – sóhajtja, mintha már ezerszer megvitattuk volna; mintha értelmi fogyatékos lennék. – Hála istennek, nem tartott sokáig. Egy ilyen markáns egyéniséget, mint te, nem lehet csak úgy kiradírozni az emlékezetemből. Jobb lenne, ha nem feszegetnéd tovább. Prímán viselkedtél a válsághelyzetben. Kiálltad a próbát. Tied a fele királyságom, a kezem úgyis rég a tied. – Ezzel vetkőzni kezd. Meglehet, átöltözni készül, hiszen legalább hatvan perce viseli ugyanazt a ruhát, s ez nem mehet így tovább. Kilép a nadrágból. Rám mosolyog. – Ha egyszer véged lesz, kitömnek, és üveg mögött fognak mutogatni: A FÉRFI.
Nem vitás, tud bánni velem. Már nem vetkőzik. Néz. Átitat magával. Odavonz. Átkarolom. Eszembe villan, hogy a parkba készül. Néhány percet azért szakíthat, egy-két csók erejéig.
– Ez a nap már a kutyáké – mondja kifulladtan egy csók múlva. Valahogy lehullik róla a zubbony, mely alatt két hegyes mellbimbót visel. Azután leperegnek az én ruháim is, akár a halpikkelyek.
Ledőlünk a szőnyegre, rendetlen ruháink mellé. Felkönyökölök, végigcsodálom a testét, s amit látok, megízlelem számmal, ujjaimmal. Különös, két együttlét között sajátos amnézia vesz elő mindkettőnket, nem emlékszünk egymás testére; ezért hajt a vágy, hogy újra és újra megkóstoljuk, birtokba vegyük. Ha ez nem lenne, esetleg megunnánk egymást.
Nyilván mindketten tudjuk, hogy másokkal, valaha nem így működött a vágy. Legtöbbször túlzottan is emlékeztünk, hogy nem érdekes ismét beleízlelni; nem csoda vár. Bámulatos, ugyanaz a test különféleképpen reagál más és más ujjak érintéseire.
Dehogy bámulatos. Különben is, kit érdekel?! Elhaltak a régi alacsonyfeszültségek. Íme, a szerelem. Férfikebel kívánhat-e többet?
Gerincem csillagszóró, végigszikrázik rajta a gyönyör. Valamivel később belenézek Denisa zöld szemébe, arcát reszkető fátyolon át látom. A köd lassan szétoszlik, szeme visszabarnul.
Odakinn vastagodik az este. Össze kell szednünk magunkat, mielőtt rajtakapottá válnánk. Kéz a kézben sétálunk a fürdőszobába. Beállunk a zuhany alá, Denisa átkarol. A számról issza a hideg vizet.
Különös, amikor később a tükörből nézem magunkat, Richard Claydermann jut eszembe, aki olyan arckifejezéssel zongorázik, mintha zuhanyozna, végtelen élvezettel.
Szárazra töröljük egymást. Denisa bekrémezi térdét, könyökét. Felölti légideszantos kompléját. Felbont egy doboz narancslevet, és kifelejti belőle a vodkát.
Csaknem belekortyol a nedűbe, amikor Ella zuhan be az ajtón, nyomában Tarzannal. A gyerek zihálva megáll előttünk. Ijesztő látványt nyújt. Mellkasa háborog, arca feldúlt, szeme könnyes. Láthatóan mondana valamit, de hiába iparkodik. Hüppög, zihál, hápog. A kutya is kifulladtnak rémlik.
– Mi van? – kérdezem zaklatottan.
Denisa felméri a helyzetet, és kisiet a fürdőszobába. Vízzel teli fogmosópohárral tér vissza. Lefröcsköli Ella arcát. A gyerek felhörren, majd mély lélegzetet vesz, és a mellkasára szorítja a tenyerét.
– Hol van Martin? – hallom a hangomat.
Feltűnik, hogy a lihegő Tarzan véres nyálat csepegtet a szőnyegre. Lehajolok, közelebbről is szemügyre veszem a kutyát.
Ella végre megszólal: – Elkapott. Hátulról fogta át a nyakamat. Amikor előrántotta a spray-t, Tarzan nekiugrott. Majdnem leharapta a karját. Elfutottunk. Martin nem is látta. A padon ült a nőjével. Elveszett a korcsolyám. Elveszett a rohanásban.
Ella elsírja magát. Denisa felrántja a csizmáját. Szemmel látható, amint tetőtől talpig elárasztja a vérszomj. Rám förmed:
– Maradj itthon a gyerekkel. Elviszem Tarzant.
Valóban azt képzeli, hogy itthon fogok ülni, amíg ő elrohan a parkba? A dühös dilemmának Martin érkezése vet véget. Csörömpölnek a fülébe aggatott kacatok. Megáll Ella mellett, sápadtan átkarolja a vállát.
– Mi ütött beléd? – kérdezi. – Úgy festettél, mint aki az életéért fut. Nem valami gyönyör a hátadat kergetni. A nőt is széthagytam ijedtemben.
– Maradj Ellával – mondom határozottan. Denisa nyomába szegődöm. Inkább a korláton száguldunk lefelé, semmint a lépcsőkön. Tarzan előttünk siet, mintha a fejébe vette volna, hogy elvezet a tetthelyre. Nem beszélünk útközben. Azon fáradozunk, hogy beosszuk a levegőt. Így tehát nem áll módomban megdicsérni Denisát a kutyaidomításért.
Átszaladunk a kihalt buszmegállón, bevesszük magunkat a parkba. Lelassítunk. Kavicsok csikorognak a talpunk alatt, erőtlen lámpafények gyürmölik a sötétséget.
A kutya leszegi a földre az orrát, s elszántan iparkodik a bokrok közé. Átvág a sűrűn, megint kavicsos sétányra ér. Elfut egy üres pad mellett, rálép a fűre, befurakszik a bozótba. Elvezet Ella kedvenc szobrához, amely nyilazó hermafroditát ábrázol. Lányom képzeletét mindannyiszor megmozgatja e műremek, de különösen estefelé találja izgalmasnak, amikor kóbor fények mázolják a környéket, a körös-körül mozgolódó lombok sejtelmes árnyakat festenek rá, azt a hatást keltve, mintha megelevenedett volna a figura. A leányzó talán azt remélte, hogy egyszer a szobor lelép a talapzatáról, és felfedi titkát, elárulja, hogy fiú-e vagy lány.
Tarzan a szobor mellett álló bokorhoz siet. Hátán felborzolódik a szőr. Előveszem a zseblámpát. Az első, amit megpillantok, Ella görkorcsolyája, az ezüstfényű cipővel, amelyben úgy táncol mint ezer ördög.
Megvilágítom egy jókora cipőtalp lenyomatát. Hozzámérem a saját cipőmet. A támadó lába valamivel kisebb, mint az enyém. Denisa is méricskél. Az ő lába bőven beleférne a nyomba, melyet óvakodik eltaposni. Megalvadt vércseppeket fedezünk fel.
A kutya elindul előttünk. Már nem rohan. Néha felkapja a fejét, és úgy fordítja az orrát, mintha a levegőről akarna lecsípni egy általunk érzékelhetetlen illatszálat. Azután újra a földre nyomja fantasztikus készülékét. Türelmetlenül lépkedünk mögötte. A feszültség csaknem szétveti tüdőnket, bordáinkat.
Denisa szeretne előrerohanni. Megfogom a kezét, erővel visszatartom. Egymás mellett lépdelünk, válla a karomhoz súrlódik. Megfordul a fejemben, hogy hülyeséget csinálunk. Értesíteni kellene a rendőrséget, végtére is Tarzan nem képzett nyomozókutya.
Kiérünk a parkból. A doberman átvezet bennünket az úttesten, utasra vadászó, lassan csobogó taxik között. Szemközt régi bérházak tornyosulnak. Az egyik épület barlangnyi kapuja mellett lila és magnéziumkék fények villódzása hívja fel az érdeklődők figyelmét a Paradicsom bár ottlétére.
Tarzan elbizonytalanodik. Embere nyomát régen összejárták a járókelők, a szagfonál elvékonyult. Megáll a járda közepén, fel-feltűzi orrát a levegőre. Tétován a kapualj felé indul.
Tudom, hogy vége. Utolsó reményem is szertefoszlik. Denisa megszorítja az ujjaimat. Valamit morog a fogai között. Sejtem, hogy szitkozódik.
A kitárt kapuszárnyak közötti lidérces, ködös megvilágításban különös szerzet mozgolódik. Jókora, széthízott némber, nyilván a házfelügyelő, aki krónikus álmatlanságban szenved. Kikérgesedett, vele egyidős gumicsőből vizet áraszt a bejárat macskaköveire. Fertőtlenítőszer durva szaga lengi körül. Tarzan tüsszögni kezd.
A némber sáros bakancsot visel, szakasztott olyat, amilyet Twist Oliver hordott hajdan. Ősöreg nadrágja térde fényes a használattól. Műszálas, virágcsokros otthonkájára vastag gyapjúkardigán borul, fejére valami iszonyatos sapka- vagy kalapszerűség. Kezén levágott ujjú cérnakesztyű feketéllik.
– Asszonyom. Kérem, asszonyom – szólongatom tisztes távolból. Térdig áraszt vízzel, mégsem figyel rám. Denisa komikusnak tartja igyekezetemet, halkan kuncog mellettem. Kíváncsi vagyok, ő hogyan szólítaná a rémbanyát, aki mögé más már nem kívánkozik, csak egy mézeskalács házikó, és kész a horror.
A némber nem hall meg. A kutyára rezzen fel, s ez nyomban harcias hangulatra gerjeszti.
– Takarodj innen, trágyagép! Nem elég, hogy azok a rohadt részeg állatok ide járnak mocskolni?
– Asszonyom, egy percre! – próbálkozom úrimód.
– Süket maga? Vigye innen a dögét!
Félreküldöm Tarzant. Rámosolygok a némberre. Nem törli le arcáról a felháborodást, tehénszemekkel mered rám.
– Nem látott bemenni egy középtermetű, kövérkés férfit? Netán vérző kézzel? – kérdezem. A gumicső unottan eregeti a hideg vizet. Jobbára a cipőmbe.
– Nem láttam, képzelje – feleli a banya. – Tűnés, nem látni, hogy dolgozok?!
Denisa elengedi a kezemet, és bátran előrelép, bele a bokáig érő fertőtlenítőszeres vízbe. – Erre kellett jönnie. Lakik itt hasonló alak?
– Honnan tudjam? Én a bárban dolgozok, csak kiküldtek ide, mert megint összecsinálták valakik a kapualjat, és persze, a legkönnyebb rákenni a vendégekre, hogy velem lehessen felmosatni. Ide ugyan nem jött be senki, mióta itt takarítok. Az kéne, hogy összecsászkálják a munkámat. Mi vagyok én? Isaura?
– Jó éjt, asszonyom – mondja Denisa illedelmesen. Kihátrál a pocsolyából. Tarzan zaklatottan rohangál a fal mellett. A bár bejáratához vezet.
Benyitunk a helyiségbe. Nem kell attól tartanunk, hogy kihajítanak, ugyanis az erre a célra rendszeresített behemót nem ér rá velünk piszmogni, más dolga lévén. Elázott társaság köti le a figyelmét. Az ittas csapat egyik tagja felkapaszkodott a helyiség közepére hurcolt fa állófogasra, melyet három társa támogat, nehogy feldőljön. Az akasztók indái között trónoló alak széles gesztusokkal szaval. Valószínűleg vészes részegsége teszi, hogy nem szédül le a magasból. A társaság többi tagja, hat férfi és két nő egy emberként cirógatja a feldúltnak látszó kidobóembert, mintha csak bikát szelídítenének.
A vers nem különösebben lebilincselő, jóllehet egyhén pornográf, amennyiben az imádott nő intim tájainak naturális elemzése a témája. Tarzant figyelem. Elveszetten jár fel-alá a füstös, alkoholgőzös, félhomályos helyiségben.
Akcióba lendülünk. Denisa balra indul, én jobbra. Előzetes figyelmeztetés nélkül, minden hímnemű vendég ingujját felgyűrjük. Talán azt gondolják, hogy a költő csapatához tartozunk, talán már eltompultak végképp, senki nem ütközik meg viselkedésünkön. Mire a terem végébe érünk, szinte ismernek. A férfiak önként felmutatják karjukat. Valamennyi csukló épnek látszik.
Végigkutatjuk a vécéket. A banya aligha élmunkás, a tisztaság nem tökéletes. Berontunk a hátsó helyiségekbe. Sorra vesszük az alkalmazottakat. Itt már ellenállásba ütközünk, de sérült pasast nem találunk. Kudarc.
Denisa fojtottan dühöng. Kifelé menet a bárpulthoz szédül, sürgető hangon italt kér. Bankjegyet dob a pultra, bedönti a pohár gint, rövid pillantást vet a kedvese lábujjainak harapdálásáról értekező költőre, a karok indájában vergődő, béketűréséből kivetkezni látszó Spenót Jackre, és a kijárat felé indul. Mindig ilyen feldúlt, ha elszalaszt egy-egy gyilkost. Ismerem.
Az utcán mélyet lélegzik, megveregeti Tarzan fejét, cigarettát kotor elő légi deszantos gúnyája zsebéből, és rágyújt. A banya befejezte már a slagolást. Vadul sepri a vizet a ködös kapualjban, láttunkra fenyegetően felénk rázza a takarítóeszközt.
– Pattanj fel a seprűdre, és hussanj vissza a mesébe – morogja Denisa.
Bandukolunk. Körülöttünk emberek jönnek-mennek. Cégérek lógnak a fejünk fölött, köztük az éjszakáé, a Hold.
– Abban a trampliban annyi volt a nőies báj és szexepil, mint egy döglött hernyóban – füstölög hölgyem. Várható volt, hogy elővesz valakit, dühét lepárlandó. – Nem mondom, biztos van pasas, aki az ilyet szereti. Komolyan, Belloq.
Vállat vonok. Denisa folytatja élményei kiértékelését. Rátér a bár vendégeinek ecsetelésére. Elfilozofálgat az alkoholizmusról; ő, hát persze. Már a lepratanya elemzésénél tart, amikor még mindig a banyát emésztgetem. Végtére is, lehetett volna nőies, nem a ruha teszi a bájt. Denisa is hordott már levágott ujjú kesztyűt, mégsem csorbult ki a vonzereje. Elábrándozom, bár sok szépség nincs a kesztyűhöz tartozó történetben. Nemrég egy bérgyilkos szétlőtte az ablakunkat, s kis híján Donaldot is. Denisa térden csúszott sebesült barátjához, hogy segítsen rajta. Az üvegtörmelék szétvagdosta a tenyerét. Ezután kapott rá a kesztyűviseletre.
Az istenit!
Megtorpanok.
A békétlenkedő Denisa belém ütközik. Felkapja a fejét. Rám mered. – Villám sújtott beléd? Épp most merült ki az elemed?
– Figyelj rám. Nem ismerem a fojtogatós anyagát...
– Rajtam nem múlott – vág közbe vállat vonva.
– Volt valaki, aki biztosan állította, hogy férfi a támadó? – kérdezem, már-már kiabálva.
Denisa felelni készül. Teleszívja a tüdejét levegővel, de rögtön megfeledkezik róla. Elkerekedik a szeme. Bámulunk egymásra. Gondolataink úgy kattognak, mint egy ósdi telexgép.
– Nyugi – sóhajtja egy perc múlva. – Visszamegyünk. Odalépünk tonna donnához, és felgyűrjük a kardigánját, könyékig. Nem vádoljuk meg semmivel. Éppen csak megszemléljük, véletlenül nincs-e rajta egy kis kutyaharapás. Ámbár nem hiszem, hogy tonna donna lenne a tettes. Nem, Belloq, az agyadra ment valami. Nők nem öldösnek gyerekeket. Azért persze megnézzük. Naná, hogy megnézzük.
Sarkon fordulunk. Tarzan, mintha feltüzelné hirtelen izgatottságunk, nekilódul, s a bár felé rohan. Alig érjük utol.
A kapualj üres. Fertőtlenítőszer bűze lengedez a nyálkás macskakő fölött. Zseniális. Ez még a profi nyomolvasók orrát is kikészíti.
Berontunk a bárba. A költő lejött már a fogasról. A földön ül, összeborulva Spenót Jackkel. Egymás vállát markolászva, meghitten sírdogálnak.
– Eszméletlenül romantikus – nyögi Denisa. Átszeljük a helyiséget. Benyitunk a vécékbe. Berontunk az irodába. A tulaj, békaarcú, dülledt szemű, széles szájú, fakó bőrű férfi, fásultan bámul ránk.
– Mi van már megint? Nem mondom, hogy nem egy utolsó csehó a báram, de mára már kezd elegem lenni a jóból.
– Hol van tonna donna? – kérdezi Denisa. – A némber a slaggal, a kukák mellől.
– Elment – feleli a fickó. Ökölbe szorul a keze, jóllehet nem látszik idegesnek. Olyannak látszik, aki annyit idegeskedett már életében, hogy mostanra végképp kiégett. – Ahogy maguk elhúztak, ő is lelépett.
– Nem mondott semmit?
– De. Azt mondta: elmegyek. És elment.
– Hol az öltözője? Írja fel a nő címét. Mióta dolgozik magánál? Mindig éjszakás volt?
– Hé – brekegi a fickó. – Ácsi. Valami gáz van vele? Nem fizette be az adóját? Tilosban parkolt? Belelépett a virágágyásba?
– Momentán én kérdezek – szögezi le Denisa. Félfordulatot tesz – Lát dugóhúzót a hátamban?
– Nem – nyögi a békaszabású ember.
– Ilyen őszintén és gyorsan feleljen a többi kérdésemre is. Közben mutassa meg az öltözőt.
A fickó kivezet bennünket az irodájából. Megáll a folyosón, a szomszédos ajtó előtt. Benyitunk. A helyiség nagyjából akkora, mint egy családi gyufásdoboz. Talán félliternyi olcsó, rettenetes kölnit pancsoltak szét benne. Tarzan csaknem fejre áll a szagtól. Tüsszögve odébb kotródik. Házilag barkácsolt, felállított koporsóra emlékeztető szekrények sorakoznak a szemközti falon.
– A személyzeti öltöző – mondja büszkén a tulaj. Rábök az egyik ajtóra. – Az volt Arkoffné szekrénye. Nem értem, mi bajuk van vele. Rég nem akadt dolga a rendőrséggel. Megjárta az alkohol- és narkóelvonót. Jó útra tért. Elsősegélynyújtó tanfolyamot végzett. Oklevele van vízből mentésből.
Denisa lerúgja a lakatpántot a szekrényről, s nem kell megerőltetnie magát: mint a lakatpántok általában, ez a példány is papírszerű anyagból készült.
A szekrényben ott virít a hervadhatatlanul virágcsokros otthonka. Denisa lehajol, beles a cipőtároló rekesz mélyére. Elővesz egy zsebkendőt, s mintha svábbogárra vadászna, óvatos undorral a rekesz mélyére váj.
Azután felemelkedik a zsákmánnyal. Arcán több a döbbenet, mint a diadal. Véres rongydarabot tart a kezében, amely Stuart Mária idejében zsebkendő lehetett. A vér meglehetősen frissnek látszik; ha megalvadt is, néhol még nem száradt be teljesen.
– Krisztusom – nyögi hitvesem. – Létezik?!
– Hol lakik Arkoffné? – kérdezem a tulajt.
– Valahol a régi kertvárosban, a lepusztult negyedben. Talán az Articsóka utcában.
Denisa felkapja a fejét. – Mekkora marha vagyok, lovasszobrot kéne állítani nekem. Az útvonal! Régen megtalálhattam volna, ha gondolkozom. Férfiakra koncentráltam.
– Arkoffné itt dolgozik nálam a bár megnyitása óta, van annak vagy húsz éve. Nem hiszem, hogy sokkal idősebb negyvennél. Régebben jó bőr volt, még én is kefélgettem. Azután jött a világraszóló szerelem, esküvő. Arkoff vérmes pali volt, csalta az asszonyt orrvérzésig, az meg rákapott a fűre, piára. Két éve lehet, hogy elhagyta a férje végképp, és elvett egy asszonyt, négy gyerekkel. Arkoffné kiborult, majdnem megveszett. Kórházban is volt. Oda vitték a rendőrök, amikor egyszer rátört a családra, és meg akarta tépni az asszonyt a lányaival együtt. Na, a kórházban hízott el, teljesen kiment a formájából. Lett valami defektje, mert férfiöltönyben, kalapban, bakancsban kezdett járni. Irgalmatlanul undok lett. Mondják már, megszoktam!? Én sem vagyok az a széles mosolyú típus.
– Pedig volna mivel mosolyognia – méregeti Denisa a fickó fültől fülig érő, hajszálvékony ajkait.
– Lélek is kell a vigyorgáshoz – mondja a tulaj mélyértelműen. Mivel nem vitatjuk, folytatja a tájékoztatást. – Kedden tartunk szünnapot. Arkoffné sosem mulasztott, ritkán késett el, legfeljebb két hétben egyszer. Kicsit lezseren takarított, de nem is kell ide nagy suvickolás. Ha a vendégek eláznak, nemigen érdekli őket, merre a vécé. Szóval jó volt nekik úgy, ahogy volt.
– Nézzen utána a házszámnak – javaslom.
Denisa fejében megelevenedik a gyilkosságok helyszíneinek térképe. Nyomban helyre teszi az információt. – Ha munkába menet a buszhoz igyekezett, egyszerűbb volt átvágnia a gazos telken. Legalább kétszáz méternyi sétát megspórolt. A romhalmaz között botlott bele a kislányba. Az elsőbe.
– Mi a hézag Arkoffnéval? – kérdezi a tulaj.
– Látta ma este bejönni? Nem volt rajta valami furcsa?
– Azt kérdezze, láttam-e rajta olyat, ami nem furcsa!? Az hamarább szemet szúrt volna.
Denisa belenéz a sarokban álló szemetesedénybe. Csak egy kölnisüveg hever a vödör alján, az utolsó cseppjéig kifacsarva. Ezt a fajta illatszert fillérekért árulják, s mindjárt negyedliteres fiolában.
Kisietünk a kapu alá. A kukákhoz. Igen, nekiállunk guberálni. Ez idáig teremtett lélek sem járt erre. Amint kukázni kezdünk, felénk ballag egy hazafelé tartó lakó. Szemüveges, középkorú fickó, aktatáskát vezet kézen fogva. Ránk néz, és megtorpan.
– Ne vegyék zaklatásnak, de ha véletlenül megtalálják a feleségem fogsorát, csengessenek fel az első emelet tízbe. Ugyanis tegnap este színházban voltunk. Az asszony pisztáciát rágcsált, attól repedt meg a protézise. Betette egy papír zsebkendőbe, hogy majd elviszi a technikushoz. Aztán véletlenül kidobta. Teljesen kétségbe van esve. Pedig ő nem az a fajta, aki könnyen elszomorodik.
Denisa talál egy szalonnás fényű zakót. Maga elé tartja, mintha fel akarná próbálni. Pontosan ilyen hitvány szövetből valónak rémlett a banya kitérdelt nadrágja.
– Egyébként nem volt valami nagy előadás, sztárparádé, ilyesmi – mondja az aktatáskás ember. – A primadonna hatvanéves volt és százötven kiló. A bonviván ugyancsak. Amikor térdre borult, és azt énekelte: „Miért vagy törékeny, gyenge lány?”, kijöttünk az előadásról. Kiszaladt a folyosóra néhány fiatal néző is, kisírták a szemüket a röhögéstől. A feleségem nem nagyon nevetett, mert éppen hisztis volt, amiért a fogsora beletört a pisztáciába. Csak nemrég csináltatta. Egy vagyonért.
Denisa megmutatja a zakó jobb ujját. Rajta a vérfoltot.
Azután visszamerül a kukába, de nem talál egyéb érdekességet. A szemüveges férfi nehéz sóhajjal elköszön, és nekivág a huzatos lépcsőháznak.
Visszasietünk a bárba. Denisa elhelyezi zsákmányát az öltözőszekrényben, majd néhány perces mosakodás után kiadja a jelszót.
– Fogjunk taxit.
Az utca képe nem derít fel. Ha lepkét akarnánk fogni, több szerencsével járnánk. Két taxi elhúz mellettünk, vezetőjük bizalmát nemigen nyeri meg hölgyem dzsungelharcos ruhája, de lehet, hogy a kutyával szemben táplálnak ellenérzéseket.
– Túl széles a vállad – háborog Denisa. – Húzd szűkebbre, akkor talán szerencsénk lesz.
Kissé megroggyantom magam. Túlvilági hangulatomba belefér.

 

 

És lám, éktelen fékcsikorgással lefékez mellettünk egy taxi. Leszalad az ablaka, rövid hajú, fiatal nő nevet ránk.
– Helló, de régen találkoztunk. Hová lesz a fuvar?
Denisa felderül. – Sandy, micsoda véletlen!?
Nem állhatom meg szó nélkül. – Egyszer még a poggyászával együtt csenget be hozzád a véletlen. Mert odaköltözik.
Bevetjük magunkat a hátsó ülésre. Tarzan elhelyezkedik kettőnk között. Sandy megigazítja a tükröt, hogy jobban lásson bennünket. Gyanítom, ugyanott folytatja majd a társalgást, ahol az emlékezetes szatírvadászat után abbahagyta. Nem sokat tévedek. Indít, s nyomban belekezd.
– Ti még együtt vagytok? Na, ez már szerelem. Nekem elhihetitek. Sokat próbált nő vagyok, végtére is, kétszer elváltam. Én mondom, csak háromféle pasas létezik: vagy nős, vagy homokos, vagy korai magömlése van.
– Feladtad a reményt? – kérdezi Denisa. Égbekiáltóan jól szórakozik. Élvezi az embereket. Ha ezért díjat osztogatnának, elnyerne néhányat.
– Na, azért nem könnyen dobálózom a reménnyel – ingatja a fejét Sandy. – Carla Lane mondja: „Ha nincs egy férfialsó a vasalnivalódban: üres az életed.” Jelenleg is van egy palim, de előre látható, hogy nem fog sokáig tartam. A fickó nemhogy nem testesíti meg az ideálomat, de egyáltalán nem testesít meg semmit a világon. Egy dologban hagyja rám az egyenjogúságot. Ha modortalan, ha kéreg, akkor éppen engem emancipál. Arról nem beszélve, milyen gyatra vonzerővel rendelkezik az a férfi, akit kizárólag az evés érdekel, aki mintegy átrágja magát az életen. S ha épp nem táplálkozik, akkor legszívesebben hanyatt fekszik, akár egy döglött rovar. Az ilyen hapsiban nem a férfiasságot, hanem a kilométer hosszan tekergőző beleket látja az ember. Hát ettől nem áraszt el a forró vágy.
Denisa egyetértően bólogat, közben azonban a kutya mögött átnyúlva a combomra ejti a kezét. Nekem léhaságok jutnak eszembe, ő álnokul így szól: – A jó pasas olyan, mint a hegyizebra. Kihalt.
– Na, a pasasok – licitál Sandy. – Mondd nekik, hogy valami jó. Kell? Dehogy kell! Óvd őket valamitől, mert az rossz. Kell? Naná, hogy kell, hol van!? Hát ilyenek a pasasok.
– Csak a nőkből tud ennyire ömleni a szó – jegyzem meg a sértett nem nevében.
– A férfiaknak viszont magömlésük van, s legfeljebb azért fárasztják magukat szövegeléssel, hogy minél többet összehozzanak belőle – feleli Sandy, s ezzel mintegy leteper. Nem elégszik meg az eredménnyel, folytatja. – Tudjátok, miért hívják Robinsonnak az óvgumit? Mert Robinson és Péntek volt az első emberpár, aki terjeszteni kezdte a kórt. Vagy nem? És ha csak ez a nyavalya fenyegetne bennünket. Lépten-nyomon belém lopják a bűntudatot káros táplálkozási szokásaimmal kapcsolatban, ugyanis nem nyers magokon élek, mint kellene. Azután felvilágosítanak, hogy a víz, a levegő, az élelmiszer mérgezett, s mindezek ellenében az emberiség éppoly védtelen, mint a rendőrség a bűnözéssel szemben. Szorongásaim csúcspontja a felismerés: a koncetrációs táborokat egyáltalán nem számolták fel, inkább kiterjesztették őket a Föld egészére, a szelektálás folyamatos, a pusztítás tempója felgyorsult.
Denisa felsóhajt. – Anyáink gondoskodtak róla, hogy nekünk már ne kelljen tisztítószerre költenünk. Ma már azzal együtt jön a víz a csapból.
Úgy fest, Sandy sosem távolodik el túlzottan kedvenc témájától, hogy bármikor visszasiethessen hozzá. Méteres cigarettára gyújtva, hadonászva magyaráz: – Dávid legyőzi Góliátot, ismerjük a történetet. De ha az a kérdés, hogy kettőjük közül melyik a férfi, vajon nem Góliát viszi el a pálmát? Dehogynem! – Közben átvágunk a városon. Hímporukat rég elvesztett házak között kanyargunk, aligha az úri fertályon. Kényelmetlenül ülök.
– Azt hiszem, kiugrom az ablakon – közlöm egyszerűen, Denisa kezével a combomon.
– Jön még kutyára sintér – feleli Sandy. Hiába, ma éjjel ilyen ellenséges. Magatehetetlen vagyok vele szemben. Előhozakodhatnék Freuddal, de inkább hallgatok, semhogy e kétélű fegyverhez nyúljak. Ha valaki azt ajánlja, hogy valamely tettedet Freud szerint fogja kiértékelni, számíthatsz a legrosszabbra: perceken belül értesülsz valami szégyenletes szexuális vadhajtásodról. Teszem azt, azért utálod, ha a zöldlégy összejárkálja a pirítósodat, mert tudatod legmélyebb rétegében fojtogatod azt a különös vágyat, mely (ha hagynád) arra ösztönözne, hogy nőül vedd a legyet, és a nászéjszaka előtt hosszan szappanozd a hátát a zenélő fürdőkádban.
Sandy nem hagy futni. – A férfiak nem azért zabosak rám, mert tudok róluk valamit, hanem azért, mert azt tudom róluk, amit még ők sem.
– Ez jó – lelkesedik Denisa. – Egy ilyen mondat segítségével játszva misztifikálhatnám magam a pasasok szemében.
– Ez még nem minden – legyint Sandy. – Adok még egy tanácsot. Ha azt nem nézed meg, kihez mész hozzá, legalább arra figyelj oda, kitől válsz el!?
Befordulunk az Articsóka utcába. Következésképpen még egy némber ígérkezik mára, Arkoffné. Valószínűleg kikapcsolódás lesz a társasága.
A kocsi lefékez a roskatag kerítés előtt. Az elgazosodott kert mélyén egyszintes ház álldogál, láthatóan az összeomlás gondolatával kacérkodva. Itt-ott faragott díszek ékesítik, festésük rég lepergett. Az építmény szakasztott olyan, mint a mesebeli banya lepusztult mézeskalács kunyhója, s ha nemrég hiányoltam ezt a díszletet, hát most megkaptam. A kicsúcsosodó tetőrész alatti ablakban sápadt fénykör imbolyog, akárha gyertyaláng lenne. A ház úrnője itthon van. Bízik a szétlocsolt pacsuli és tisztítószer baráti segítségében: nincs az a kutya, amely kiszagolhatná, hogy ő támadta meg a kislányokat, utolsóként Ellát.
Denisa tanácstalannak látszik. Felém fordul, ejti Sandyt.
– Gondolod, ha bemegyünk érte, hagyja magát kivezetni?
– Kénytelen lesz – felelem acélos férfierőm tudatában.
– Megvárjalak? – kérdezi Sandy. Arca homályba vész. Nem mondhatni, hogy fényárban pancsol a környék. Viszont ettől nyeri el hamisítatlan horrorfilmdíszlet jellegét.
– Gurulj előrébb, de maradj itt – bólint Denisa.
Kilépünk a kocsiból.

 

 

A kapun négy lakat lóg. Nem gond, helyből átugorjuk a kerítést. Tarzan beslisszol egy résen. Lefektetem egy bokor mellett. Elindulunk a sötétben. A hálószoba ablakából kiszűrődő vérszegény világosság a vezérfényünk. Denisa ujjai a tenyerembe csúsznak. Halk kuncogását hallom, határosat a szorongással. Karomhoz simítja a vállát, arra késztet, hogy megálljak, lenézzek rá.
– Szegény Belloq – mondja. – Nehéz perceket éltél át.
– Nem bánnám, ha Sandyt kéne letartóztatnom – felelem vigyorogva.
– Még megbánhatod, ez neki csak egy-két szavába kerül. Ha nem találkozom veled, én is hasonlóképpen gondolkoznék.
– Ne hízelegj, most dolgozunk.
– Engedd, hogy legalább én hízelegjek. Az itteni zsaruk úgysem fogják ezt tenni, ha bilincsbe verjük tonna donnát. Ámbár ők voltak azok, akik az egész ügyet szőröstől-bőröstől átengedték nekünk a parkban történtek után.
Csendet intek. Azon merengek, mit fog szólni a banya, ha éjnek évadján bezörgetünk otthonába. Ki kell próbálni.
Megérintem a csengőgombot. Félrehúzódva várakozunk. Várhatunk, jelenlétünkkel senki sem törődik. Éjjeli madár óbégat egy fa ágán, hangja alkalmas arra, hogy lúdbőröket szaporítson el a hátunkon, nyakszirtünkön. Magam elé képzelem a banyát. Nyilván se lát, se hall, talán éppen varázsitalt kotyvaszt a tűzhelyen.
Denisa járkálgat. Nem jut messzire. A vakolatot tartó borostyánból kiszökik egy macska, és életveszélyes fenyegetőzéseket köpködve, gyűlölködve messzire csörtet a bozótban.
– Krisztusom – nyögi hölgyem holtraváltan. – Ha a közelben valahol helye van az illemnek, boldogan felkeresném.
Ismét egyesítem ujjamat a csengőgombbal. A banya rá sem ránt, nyilván most hint néhány csipetnyi eleven varangyot a főzetébe.
Frászt.
Mindvégig ott volt egy bokor mögött. Vagy ő volt a macska.
Hirtelen előlép.
Bakancsa, kitérdelt szövetnadrágja, gyapjúkardigánja a régi. A levágott ujjú kesztyűt levetette, sérült csuklóját szürke ronggyal bugyolálta be.
Lefűrészelt csövű vadászpuskát tart a kezében. Azt a típust, amit a hozzáértők egyszerűen csak saslik-flintának hívnak. Ha ebből a csőből szórja meg az embert kismillió sörét, nem marad belőle egyéb, mint némi szalonna, májdarabkák, húsfecnik, konyhakészen.
– Az a kibaszott kutya, mi? – kezdi a társalgást a banya. – Az hozott ide, mi?! Van még idő hajnalig, hogy sírt ássak nektek a kert végében. Azok a rohadt kis lotyók! Mocskos kis szajhák! Szemét ribancok! – Yetta Arkoff szeme sötét, akár a kút mélye.
Denisa azt gondolja, a banya becsavarodott végképp. Megpróbálja kiszakítani magát a kezemből, abban reménykedve, hogy nyugtató szavakkal elboldogulhat nála. Nem engedem mozdulni. Az asszony lőni fog, ha megmoccanunk. Lőni akar, ezt várja ujja a ravaszon.
Hülye helyzet. Fénysebességgel futnak tova a gondolataim. A kiképzésen belénk lőcsölték, hogy mindig az adott helyzetnek megfelelően alkalmazzuk a tanultakat. Ha például hirtelen egy fegyveressel találjuk szemközt magunkat, nézzünk szét, mit kaphatnánk fel. Fogjuk marokra a szemetesvödröt, s könnyedén vágjuk a pasas fejéhez. Begyakoroltuk. Az éles helyzet nem is késett sokáig. Egy társunk mégis pánikba esett: előtte állt a fegyveres, de sehol nem volt egy árva szeméttartó! Nos, az ipse azóta kijött az idegszanatóriumból, és halakat tenyészt. A halak csendesek.
Ami azt illeti, itt sincs szeméttartó.
A banya okádja gyűlöletét. Repertoárja nagyjából ennyi: mocskos kis szajhák. Talán a volt férje újdonsült lányaira gondol. Talán ezért halt meg két gyerek. A hűtlen férj miatt meghalni készülünk mi is.
Legfeljebb húsz másodperce tarthat a lidércnyomás, nekünk máris az örökkévalósággal ér fel.
Ekkor a macska úgy határoz, visszatér a borostyán közé, egerészni. Átcsörtet a bokrokon.
A banya villámgyorsan megfordul a neszezésre. A kutyától tart. Belepörköl a bozótba.
A macska teste szétrobban.
Repülök.
A nő mellkasa fogja fel testem lendületét. Vállam alatt megroppan az állkapcsa.
Ujjaimat a flintára fonom. Felütöm a könyökömet.
Azután a fegyverrel a kezemben hátraugrom.
Yetta Arkoff a földön fetreng. Tenyere a macska maradványaiban túr. Ujjai vért dagasztanak. Tarzan megáll fölötte. Gerincén, akár valami rettentő taraj, glédába sorakozik a szőr. Hegyes szemfogai villognak. Rekedt hörgés tör fel belőle, mintha teste legmélyéről jönne.
Yetta Arkoff ököllel püföli a földet. Vér folyik a szájából. Hangja elhalóbb már, de szövege mit sem változik.
Mocskos kis szajhák, hajtogatja. Akkor is, amikor húsz perccel később egyenruhások érkeznek, és megbilincselik, elvonszolják. Nem hajlandó lábára állni. Ormótlan bakancsa végighasítja a halódó kert földjét.
Denisa márványosra sápadva, zsebre dugott kézzel lődörög a nyüzsgésben. Sandy besurran a taxijától, lapos üveggel közelít hölgyem felé. Úgy nézem, életre fogja kelteni.
Tévedek. Denisa elhárítja a kínálást. A kert felásásával foglalatoskodó egyenruhásokat figyeli. Attól fél, találnak valamit.
Bemegyek a házba. Az űrhajós nem repked otthon, a takarítónő nem takarít. Irgalmatlan rendetlenség fogad. Légypiszkos, poros üvegű képek a régen festett falakon. Tanúsítják, hogy Yetta Arkoff valóban jó bőr volt, mielőtt leépült volna. Büszkén kirakta az elsősegélynyújtó és vízből mentési tanfolyam elvégzését igazoló okleveleit, por lepi őket. Úgy látszik azonban, hogy nem volt elegendő eme egészségóvó gyorstalpalók elvégzése, nem ölhették ki belőle a vágyat, hogy olykor egészségtelenül akarjon viselkedni. Addig semmi baj nem lehetett, amíg csak önmagának ártott alkohollal és kábítószerrel. A tragédia akkor vette kezdetét, amikor ártani kezdett másoknak is; amikor gyerekekre vitte át keserűségét, tébolyát.
Találok néhány könnygázspray-t tartalmazó palackot. A flakonokon figyelmeztető felirat olvasható, amely megszabja, milyen távolságból lehet alkalmazni a szert, mivel az előírt távon belül már halált okozhat. Csak hát senkitől nem kívánhatja az ember, hogy észben tartsa a tudnivalókat, amikor bajba kerül, és védekeznie kell. Sem a megtámadott, sem a támadó nem fog türelmet kérni, amíg kilépi az előírt távolságot, nehogy véletlenül ártson az egészségnek. Denisának kell igazat adnom. E spray birtokában legfeljebb támadni lehet, védekezni nem.
Arról, hogy Yetta Arkoff boszorkánysággal is foglalkozott, a hálószoba győz meg. Az ággyal szemközti rozoga fésülködő asztalkán az egykori férj fotója áll, néhány kalaptű ékesíti a fejét, mellkasát. Vékony aranyláncok, fülbevalók lógnak a tűkön. Ilyeneket általában gyermekek hordanak. Yetta Arkoff elvette áldozatai ékszereit, és erre a különös oltárra aggatta őket, mintegy bemutatva férjének, aki elhagyta őt egy új asszony és négy leánya kedvéért. Fel nem foghatom, bármeddig bámuljam is.
Sarkon fordulok.
Denisát a kapu előtti járdán találom. Újságírók, riporterek fogják közre, akik valamiféle radarral rendelkezhetnek, amely akár hajnali kettőkor is felriasztja őket, ha valahol szenzáció kínálkozik. Ott csoportosulnak és faggatják depressziósnak látszó hölgyemet, mikrofonokat dugdosnak a szájához, kézireflektorral világítanak az arcába, kamera mögül lesik mozdulatait.
Amikor mellé lépek, az egyik riporter lelkesre gerjesztett hangon szövegel a kamerába. – Íme, kedves nézőink, egy női zsaru. Néhány perccel ezelőtt fogta el a gyerekgyilkost, a fojtogatóst. Nem félt? Hogyan lesz valakiből nő létére zsaru? Egyáltalán, hogyan telik egy női hekus napja?
– Megmondom – feleli Denisa. Arckifejezése engem biztosan óvatosságra intene, ámde a riporter gyanútlan. – Reggel felkelek, megborotválkozom, megkötöm a nyakkendőmet. Utána leülök reggelizni. Rendszerint riporterek és gengszterek bordáit eszem, kisütve. Végül megpödröm a bajuszomat, és beülök a lánctalpasomba, hogy az irodámba hajtsak.
– Köszönöm – dünnyögi a fickó hátratántorodva. Mosolyt kínlódik az arcára.
– Mi általában kettecskén dolgozunk. Én vagyok a páros nő tagja. Bemutatom a hím tagot – folytatja hölgyem nekidühödve. Átkarolom a vállát, és elvonszolom. Beülünk Sandy kocsijába.
– Jól vagy? – kérdezem.
– Pocsékul vagyok. Embert tudnék enni.
– Javaslom, üljünk be egy csehóba, amíg lehiggadsz. Bekaphatnál valami szívdobogtatót, esetleg egy kávét – mondja Sandy.
– Nem bánom – sóhajtja Denisa. – Ha most hazamennék, salátát készítenék Martinból. Olajjal, mustárral, szemes borssal.
– Végtére is, neki köszönhetjük, hogy megfogtuk a fojtogatót – felelem.
– Éppen azon töröm a fejem, hogyan köszönjem meg. Baltával, napalmmal, vagy csak egyszerűen tépdessem ki a haját tincsenként?!
– Hű – nyögi Sandy, s leitatja a verítéket emeletes homlokáról.
– Mit mondtál a véletlenről? – kérdezi hitvesem enyhültebben. – Hogy becsönget hozzám, kofferestől, mert odaköltözik? Nos, ha őt is otthon találom, addig ütöm, amíg feldagad a képe.
Betérünk az első, utunkba kerülő kricsmibe. Nem valami fényes hely. Azsúrozni lehetne a füstöt. Bamba arcok merülnek fel a ködből. Pálinkabűz birkózik a testszagokkal.

 

 

Sehol egy üres asztal. Odakéredzkedünk egy elázott fickó mellé. A pali lehet vagy negyvenöt éves. Kockás inget, selyemmellényt hord, amit jobb körökben kizárólag szmokingkabát alatt szokás viselni. Asztalra fektetett karral, felakadó szemmel meditál az élet dolgain.
Denisa kér egy korsó sört. Azután csak ülünk, merengünk, nézelődünk. Sandy a pasasokat mustrálja. Végül sajnálkozó vállvonással napirendre tér a választék silány volta fölött. Eltelik röpke tíz perc, mire asztalszomszédom felfigyel a társaságunkra. Rám néz. Ráncba szalad a homloka. Nem sok ránc fér rá, mellesleg. Bámulása végeztével felkapja a söröskorsóját. Majdnem beleesik. Végül ügyesen, dermesztő nyeldekléssel elkortyolja a sört. A mutatvány végén felém bök az ujjával.
– Hé, haver. Miért van neked két nőd is, amikor nekem egy se jut?
– Ne vedd a szívedre, pajtás. Gyakran irigylem azokat a palikat, akik hozzád hasonló helyzetben vannak.
Eltelik két-három perc, amíg megemészti szavaimat. Közben újabb sört rendel. Azután megcsóválja a fejét.
– Nem úgy van az. Nincs így jól. Látod, igazságtalanul osztják el a javakat. Van, akinek semmi sem jut, van, akinek minden az ölébe hullik. Nem vitatom én el tőled a tyúkokat. Légy velük boldog. Keress rájuk. De hát nem értem. Én sem vagyok egy akárki. De nem ám. – Ezen elmereng.
Azután gyors cselekvésre szánja el magát, férfiasságát bizonyítandó. Kapja a kriglijét, belekortyol, majd egyetlen roppantással leharapja a korsó szélét. Végül elém köpi az üvegtörmeléket.
És kihívó vigyorral bámul.
Többen felénk fordulnak más asztaloktól. Természetesen a két női egyed, Denisa és Sandy is várakozásteljesen rám mereszti a szemét.
Hátradőlök. Más már nem is hiányzott. Két napja sincs, hogy felmásztam a mizantróp lóra. Megültem a nyavalyást, elvégre így tett volna minden igazi macho. De egyek söröskriglit!?
Nincs is söröskriglim. Ha a kávés csésze peremét harapom le, az nem ugyanaz. Rávigyorgok a palira.
Közben elé tolom Denisa korsóját. Ezután újra hátradőlök, és karba fonom a kezem. Arcomon biztató mosoly.
Hölgyem felnevet. Pénzt dobok az asztalra. Kivonulunk a helyiségből.
Elhelyezkedünk a taxiban. Tarzan lustán felles, majd tovább szendereg a hátsó ülésen, immár alattunk. Sandy beindítja a motort. Mielőtt gázt adna, hátrafordul, és Denisára néz.
– Belloqnak hívják a palit? Megjegyzem ezt a nevet. Minden érző keblű nőnek szüksége lenne egy Belloqra. Jót tenne a bioritmusuknak.
Vérhullám kúszik az arcomra. Sötét van, a kutya sem látja. Alapjában véve nem is kellemetlen nő ez a Sandy. A hiba bennem lehet. Nyilván túlzottan mimózalelkületű példány vagyok. Nem fog sokáig tartani. Denisa körül általában ilyen stílusú nők forgolódnak. Lassan hozzájuk edződöm.
Sandy beletapos a gázpedálba. A kocsi megugrik.
– Holnap el is megyek a pszichológushoz – cseveg a sofőr. – Megmondom neki: félre az analízissel, doki! Kapja elő a recepttömbjét, és írja: Belloq, naponta háromszor, egy-egy evőkanállal.
– Na ne – dörmögöm szerényen.
Sandy folytatja: – Denisa, észrevetted, hogy a reklámszakemberek a legerogénebb zónájukon keresztül veszik célba a háziasszonyokat? A fülükre gondolok. Ugyebár minden ócskaság hirdetésére felkapjuk a fejünket, legyen az furulyafényesítő vagy önlocsoló virágcserép, ha ezeket mély férfihang ajánlja figyelmünkbe? Mély hang: nyert ügy.
Denisa bólogat: – A mindenségit, tényleg! Kifigyelték a pszichénket!
– Mi az hogy! – helyesel Sandy. – Belloqnak olyan jó néger hangja van.
– Reggel okvetlenül szerezze be a furulyafényesítőt – felelem. Hátrahajtom a fejem. A továbbiakban nem hallom a csacsogást. Merengek. Hazáig.

 

 

Martin élete végéig fogja emlegetni ezt a reggelt. Még Ella is megsokallja a szidalmakat, békíteni igyekszik Denisát. Figyelem őket. Megnyugodva látom, hogy a leányzó egészséges lélekkel túltette magát tegnapi megrázkódtatásán. Gyanítom, nem kis szerepe lehet ebben Martinnak, aki nyilván fél éjszakán át vigasztalta, míg mi a banyára vadásztunk.
Denisa azonban gyanús marad. Félretolja a kávét, nem gyújt cigarettára, ellenben veszekedés közben megeszik két szelet pirítóst. Később sem kotor bele a Dunhilles csomagba. Méla arckifejezéssel indul kocsijához, hogy behajtson az irodába, jegyzőkönyvek alá temetkezni. Vele tartok. Kis töprengés után Martin is csatlakozik hozzánk.
Benyomorodunk a Talbot-ba. Gurulunk néhány száz méternyit a reggeli csúcsban, amikor is Denisa hirtelen elsápad. Rálép a gázra, s belekapaszkodik a kormányba.
Későn kapok oda. Felszaladunk a járdára. Egy frissen megmetszett faág kiüti a szélvédőt.
Denisa csak ül, arca márványos. Ölünkben üvegcserepek. Martin felnyög, és megjegyzi: – Tetess bele tejüveget.
– Hülye vagy te? – sóhajtja hölgyem. – Akkor nem látok ki.
– Miért? Amíg átlátszó üveg volt benne, kiláttál? Tőlem csipkefüggönyt is rakhatsz az ablakra. Egy biztos, soha nem ülök bele abba a kocsiba, amit te vezetsz.
– Ami azt illeti, én se szívesen – feleli Denisa.
Letakarítjuk magunkról a törmeléket. A mestersofőr nem adja át a kormányt. Lefarol a kocsival a járdáról.
– Ha leesel a lóról, ülj vissza, különben egy életre elgyávulsz – morogja. Hősiesen tovább vezet.
Töprengve ráncolom a homlokomat, s az egy idő után úgy fest, mintha steppelt lenne. Sebaj, a steppelt homlok a gondolkodás csalhatatlan jele. Bevág a szél az utasülésre. Kipufogógázokat nyeldesünk.
Martin méltatlankodik. – Naná, hogy nem dobjuk el ezt a tragacsot. Csak éppen felvesszük a motorosszemüveget, gázálarcot, bundagatyát, és mehetünk tovább, mintha mi sem történt volna. Nekem elegem van. Ki akarok szállni!
– Nem tudnál egy kicsit csendben maradni? – mordul rá Denisa.
– De nem itt maradok csendben! – szögezi le az öcs. – Kívül akarok csendben és életben maradni.
Miután Martin kimenekül a kocsiból, ránézek a mestervezetőre. Arcbőre változatlanul márványos. Mintha letörölték volna napbarnított színét. Észreveszi, hogy nézem. Bágyadt mosolyt csillant rám.
– Ne kérdezd, mi lelt, gőzöm sincs. Elszédültem.
– Nem ittál kávét.
– Gondolod, hogy azért nem vagyok magamnál? Könnyen lehet.
Vállat von. – Könnyen pótolható. De ha neked nem sürgős, most inkább mellőzném. Kavarog a gyomrom.
– Reggeliztél – sorolom kíméletlenül. A bennem élő zsaru sosem szabadnapos.
– Azért ez a Belloq nevű orvosság is tud olykor toxikus lenni – dünnyögi. – Velem jössz?
– Nem. Cyddel találkozom. Várj meg az irodában. – Ezzel elhagyom az üvegtörmelékes fedélzetet. Gyalog megyek utamra.
Többször ellenőrzöm, követ-e valaki. Átjáróházakban kószálok. Homlokom steppelt marad. Denisa furcsaságain töprengek. Lehet, hogy minden gyanús jel beilleszthető az amnézia című kórképbe. Talán meg kellene kérdeznem az orvosát. Meg is tenném, ha nem tartanék a letolástól. De az is lehet, hogy nem az idegdoki fogja megmagyarázni a tüneteket.

 

 

Quasimodo vigyorogva nyit ajtót. Belépek az előtérbe. Fél percig csak bámuljuk egymást. A fickó egykor zsaru volt, ám felhagyott ezzel, mert többször megpróbálták kicsinálni. Ferde vállal, enyhén megrövidült bal lábbal műkedvelő hekus vált belőle, jóllehet látszólag nyugdíjba vonult. Régi edzője és barátja segítségével visszanyerte és őrzi legendás formáját. Talán még ma is meg tudna verni. Az unokabátyám. Elmúlt ötven, sötét hajában ősz tincsek sorjáznak. Szemrése keskeny, kissé ferdén metszett, szeme kék. Orra fenyegető, ajkai szenvedélyességről vallanak. Álla széles, előreugró, markánssá teszi arcvonásait.
– Itt van Cyd? – kérdezem.
– Elment már. Doyen után szaglászik. Bepipult a palira, amiért a pribékjei megkergették. Egyébként eldugtuk a foglyot, hogy ne kelljen folyton hurcolnia. A könyvek viszont itt vannak, és mondhatom, rendkívül érdekesek. Mi a terved?
– Voltaképpen nincsenek terveim. Denisa zsarolja Doyent a naplóval. Tőle kérdezd, mit akar.
– Tőle nem kérdezem. Hazudik, mint a vízfolyás. – Quasimodo besántikál a nappaliba. Ilyen lehet egy táncterem. A helyiség közepe üres, néhány fotel, asztalka lapul a falak mentén. A parketta régen látott friss lakkot. Középtájon egyenesen úgy fest, mintha legyalulták volna.
– Nem, Quasimodo. Jót tett neki a baleset. Megszelídült.
– Ezt a szerelem láttatja veled. Olyan szerelmes vagy, mint akkor sem voltál, amikor tíz évvel ezelőtt elhúztad innen a csíkot.
Tudja, hogy erről nem szívesen beszélek. Ezért hozza szóba. Van benne némi önfeledt gonoszság. Az ablak alatti asztalon álló szamovárhoz sántikál. Feltűnőbben húzza a lábát, mint egyébkor. Nem dőlök be neki.
– Kérsz teát? – kérdezi.
– Nem.
– Akkor legalább szemléld meg az akváriumomat. Nemrég rendeztem be. – Rámutat egy gömbölyű üvegedényre, amelyben valami salátaféle zöldell. A dzsungelként ható növényzet között néhány apró halacska látható. Úszkálnak, szavuk sincs.
– Aha – mondom. – Megszemléltem.
Rám néz, elvigyorodik. Két kézre fogja a gőzölgő teás csészét. Tudja, hogy szétvet a türelmetlenség. Nem siet kielégíteni. Mutatóujja körmével megkocogtatja az üvegedény falát.
– Guppik. Módfelett érdekesek. Esznek, úsznak, ikráznak. Az ikrákat kikezdik a csigák. Valósággal átrágják magukat rajtuk. Amikor aztán a kis halak előbújnak, a szüleik kezdenek vadászni rájuk. Egyik nap tele van a víz bébikkel, másnap már egyet sem lehet látni.
– Kész horror. Téged ez szórakoztat?
– Néha órákig elnézem őket. Mélységesen megnyugtató hatást tesznek rám.
– Csodálatos – bólintok. – Miután Cyd nincs itt, talán te elmondhatnád, mit tudnék segíteni.
– Egyelőre mi segítünk neked – mondja féloldalas somollyal. Belehörpöl a lávaforró teába. Fantasztikusan világos a szeme, az ember valósággal megbűvölten bámulja, azt remélve, hogy beleolvashat mögötte a gondolataiba. Ezt a feneketlen hatást fokozzák alul-felül egyaránt fekete szempillái, melyek kihangsúlyozzák a kék szempár halványságát. Ráadásul tudatában van tekintete bűverejének. Gyakran tágra nyitja szemét, mintegy fokozva a mágikus hatást. Ilyenkor mintha feltárulna egy csapóajtó, egyenesen a tengerbe. – Az egyik napló segítségével bebizonyíthatjuk, hogy Doyen kiket zsarolt az ő ellenállhatatlan módszerével. Mint tudjuk, elraboltatta rendőrtisztek, bírák, ügyészek, újságírók feleségét, barátnőjét, és áthajtotta rajtuk néhány pribékjét. Ezután visszaszolgáltatta a megalázott asszonyokat, az eseményről készített film kíséretében. Az érintettek természetesen letettek róla, hogy továbbra is keresztezni próbálják útjait. Ha valakiben mégis felmerült az egészséges bosszúvágy, Doyen megismételtette az akciót. Amikor erről beszélek, lesütöm a szememet. Ne érts félre, nem magamat: őt szégyellem.
– Denisa arra akarja rákényszeríteni, hogy ő szégyenkezzen.
– Hát ezért meséltem neked erről. Hallgass ide, Daniel. Felejtsétek el Doyent. Veszélyes. Majd én elintézem.
Nem felelek. Quasimodo olvas a vonásaimról. Amikor kibetűzi a gondolataimat, felsóhajt, leteszi a csészét, és elfordul, mintha a hínárfőzelékben korzózó halakat figyelné.
– A fogoly, Andersen elmesélte, hogyan szervezték meg a gengsztergyilkosságokat, miként került a borbélykésre, a pezsgős pohárra a méreg. Azért tört ki a harc az alvilágban, mert híre jött, hogy a Kokókirály hazalátogat és kiválasztja, ki legyen az itteni megbízottja. Zsíros buli a kábítószerüzlet, nem kell mondanom. Minden bandavezér azon pedálozik, hogy megnyerje a Kokókirály kegyeit. Így aztán diszkréten irtani kezdték egymást. Doyen ígérkezik győztesnek.
– Szexpapa vénséges vén. A Kokókirály fiatalabbat fog választani.
– Szexpapa nincs hatvanéves. Az ő esélyei a legjobbak, mivel eddig is remekül megúszta a gazságait. Csak kevesen tudják, hogy van egy gyengéje. Fura dolog.
– Figyelek – mondom némi éllel, látván, hogy eszébe jutott valami érdekfeszítő a halairól, s ezt készül előadni. Megjegyzésem hatására elveszi ujját az akváriumtól, és visszafordul felém.
– Doyen valahol a lelke mélyén tudatában van annak, hogy gyalázatos dolgokat művel. Valami defektje lehet, mert lelkiismereti válságait abnormális módon orvosolja. Ez akkor kezdődött nála, amikor hat évvel ezelőtt meghalt a felesége.
– Meghalt? Amikor meglátogattuk, az asszony parancsolta az ebédhez.
– Láttad a nőt? – kérdezi Quasimodo jelentőségteljes vigyorral. Tágra mereszti a szemét, mintha el akarna nyelni. Számtalanszor megfogadtam, hogy úszógumi nélkül nem jövök hozzá.
– Nem láttam. Hangszóróból bömbölt rá Doyenre, aki nyomban rohant is, hogy teljesítse a parancsot.
– Hát ez az. Szexpapa felesége egy magnószalag.
– Különös – morgom.
– A titkára adagolja a megfelelő utasítást a hangszóróba. Aranyember lehet. Feltehetően ő tartja kézben az egész pornóparadicsomot.
– Furcsa, hogy Omlett nem beszélt erről.
– Mi ebben a furcsa?
Nem felelek. Várom, mivel rukkol elő.
– Belenyúltatok a gyerekpornó-buliba – kezdi elgondolkodó arccal. – Ehhez Doyennek semmi köze. Következésképpen hajlandó lesz együttműködni a rendőrséggel. Átengedi a bűnösöket. Viszont nem szeretné, ha egyéb ügyeire fény derülne.
– Logikus.
– Adjátok vissza a naplót, az emberét. A többit bízzátok rám.
– Mit akarsz tenni? – kérdezem. Feleslegesen. Nagyon jól emlékszem, mit tett, amikor kiengedték a kórházból, megnyomorítva, nyugdíjazva. Nekiállt edzeni, majd egyenként elkapdosta az ellenségeit, és megküzdött velük. A legyőzöttek homlokán ott virított a névjegye: J, mint Justitia. Ügyes volt, egyetlen összecsapásnak sem akadt szemtanúja. Az egész országot lázba hozta a rejtélyes Justitia.
Denisa pedig, anélkül hogy tudta volna, ki a titokzatos személy, beleártotta magát az eseményekbe, így duzzadt legendává a történet. Legyintek, talán túlzottan tiszteletlenül. Felhabzsol a tekintete. Pupillája aprócska fekete pötty, legfeljebb gombostűfejnyi. Úgy is érzem magam, mint pillangó a gombostűn.
– Hagyjátok békén Doyent – mondja. – Denisát foglald el valamivel. Csinálj neki gyereket, például.
– Már próbáltam. Felejtsd el a Justitia-legendát. Ezt nem lehet újra meg újra felmelegíteni. Jut eszembe, a napokban lesz a születésnapod. Hányadik is?
– Inkább a fogaidat számlálgasd, mint az én éveimet – morogja. Elfordul, belebámul az akváriumba. Felsóhajt. – Már megint felzabáltak egy eresztésnyi bébit.
Odalépek hozzá, megveregetem a vállát.
– Ez az. Ezt torold meg, Justitia. Dobj a lébe néhány halászlékockát és mártsd bele a merülőforralót. Jó étvágyat.
Az ajtó felé indulok. Utánam szól.
– Tíz évvel ezelőtt is hülyének tartottalak, Daniel. Nem változott a véleményem. Legfeljebb néha-néha szüneteltetem.
– Nézegesd a halakat. Azt mondtad, pompásan megnyugtatnak.
Növekvő rossz érzéssel bandukolok az utcán. Lehet, hogy mégis neki van igaza. Mi történik, ha lecsukatjuk Doyent? Lepengeti az óvadékot, és tíz perc múlva szabad lesz. Szabad lesz és dühös.
Ugyanaz az átkozott kelepce, amit Quasimodo oly gyakran felhánytorgat. Annak idején, hasonlóképpen kínos helyzetben úgy döntöttem, lelépek innen. Megnősültem, elköltöztem, megszületett a lányom. Rohadtul éreztem magam a bőrömben. Amikor a feleségem megbetegedett és meghalt, visszajöttem. Addigra Quasimodo belerokkant az ügybe, melynek kellős közepén cserbenhagytam. Néhány hónapig tartó fogcsikorgatás után összefogtunk. Ekkor már Denisa is belekeveredett, s én, aki azt hittem, soha többé nem leszek szerelmes, megismerkedtem a szerelemmel. Végül is, több éves késéssel, elkaptuk az ellenséget. Pontosabban szólva Denisa és Quasimodo intézte el a fickót, mivel akkorra már nem voltam álló helyzetben. Kórházban feküdtem. A sebészek találtak bennem néhány golyót.

 

 

Hitvesem az asztalánál könyököl. Mióta elváltunk, tovább sápadt, már-már áttetszővé vált. Letelepszem mellé. Átkarolom a vállát, nyugodtan megtehetem, hiszen rajtunk kívül senki nincs a szobában.
– Jól vagy? – kérdezem.
– Jól hát – nyögi. – Tonna donna beismert mindent. Még annak a férfinak a meggyilkolását is, akinek a tetemét hajnalban hantolták ki a rendőrök a kertjében. Hadd ne beszéljek róla. Inkább olvasd el a vallomását. Figyelmeztetlek, hányni fogsz. Mit intéztél?
– Beszélgettem Quasimodóval. Emlékszel rá?
– Persze. Ő az a pali, akinek szamovárja és parkettfoltja van. Mindent tőle tanultam, amit egy zsarunak tudni illik. Csak azt nem tudtam sokáig, miért kopott le a lakk a parkettről. Ha megkérdeztem, azt felelte: ott szokott elesni. És tényleg. Ott esett el, percenként, amikor Tanossal edzett, természetesen titokban. Mielőtt hidegre tette az ellenségeit.
– Isten hozta a memóriádat.
Denisa rám néz. Szomorúságot látok a szemében. – Néha azért elővesz egy furcsa érzés. Mintha rosszul emlékeznék. Régebben nem voltam ilyen hervadt, szédülős, kényes gyomrú. Orvoshoz kellene mennem.
– Nőgyógyászhoz – felelem.
Csodálkozva felvonja a szemöldökét. – Hiszen csak néhány hete volt az esküvőnk.
– Előtte is egy ágyban aludtunk. Előfordult, hogy közel sodródtunk egymáshoz.
– Ennyire?
– Hajjaj – sóhajtom. – Emlékszel az esküvőre?
– Kristálytisztán. Gyalog indultunk a házasságközvetítő terembe, hogy megadjuk magunknak az utolsó esélyt a menekülésre. Végigrohantuk az utat. Hol én akartam elszelelni, hol te. Elszakadt a ruhám, mire odavonszoltál. Wyne-ék az utcán vártak, és tüstént bilincsbe vertek bennünket, amint megérkeztünk. Aztán meglógtunk a vacsoráról, mert mozijegyünk volt. Anyám megbotránkozott: moziba megyünk a nászéjszakánkon? Rengeteget nevettünk.
– Mit mondjak? Volt néhány nyomasztó napom, amíg minderre egyedül csak én emlékeztem.
Denisa átfonja a nyakamat, hozzám simul, megcsókol. Egyre halványabban villog a tudatomban a piros lámpa.
Azután valaki torkot köszörül fölöttünk. Donald. Amikor felpillantunk, szinte szabadkozva közli. – Miután benyitottam, visszaléptem kopogni. Nem mintha megrögzött szokásom lenne, hogy ily módon kéredzkedjem be az irodám ajtaján. Amint látom, kezdtek összemelegedni. Most, hogy itt vagyok, nyugodtan vagdalkozhattok. Szemtanúk előtt így szoktátok, nemde!?
Denisa rámosolyog a lóarcú, hímporos lelkületű zsarura.
– Legszívesebben téged is megcsókolnálak.
– Ne haragudj, hagymát ettem. Ha mindenáron csókolni akarsz, be kell érned a kezemmel.
Megcsörren a telefon. Felkapom a kagylót, és gépiesen eldarálom a nevem.
– Itt meg Omlett – hallom. – Beszélni akarunk veled. Most azonnal.
– Akarunk? – ismétlem.
– Éhem. Doyen és én. Gyere a Tüzes Combok nevű lokálba.
– Kora délben?
– A tánckarról tényleg le kell mondanod, a lányok alszanak. Magunk közt leszünk. Nos, ne szarakodj, indulj.
– Másként szólt a megállapodásunk Doyennel.
– Az lehet, hogy a te megállapodásod másként szólt. Ha úgy találod, hogy a meghívásom nem volt eléggé meggyőző, hívd fel az anyósodat. – Ezzel Omlett kilép a vonalból.
Felsandítok. Denisa Donalddal társalog, nem figyel rám. Nava számát tárcsázom. Néhány idegtépő csengetés után Vasile dörmög bele a kagylóba.
– Régen beszéltünk. Megvagytok? – kérdezem. Gyomrom egyre kisebb és rohamosan zsugorodik.
– Én megvagyok. Nava nincs itthon. Vásárolni ment. Vele akartál beszélni?
– Mikor ment el?
– Kilenc előtt.
– Kocsival indult?
– Ide a sarokra? Dehogy. Nava szeret sétálni. Mindenkit ismer a környéken. Meg-megáll beszélgetni.
– Ebédeltél? – firtatom.
– Délben szoktam – feleli, s mintha azon csodálkozna, miért nehezült el a felfogásom. – Pontban tizenkettőkor szoktam ebédet kapni. Nem is kell az órára néznem, ha Nava beszól, tudom: dél van.
– Akkor most mégis pillants rá az órára.
– Háromnegyed egy van. Mi a fene?
– Majd visszahívlak – közlöm sietve. Leteszem a kagylót. Denisára nézek. A gyomrom nem lehet nagyobb egy gyöngykavicsnál. Aligha töpörödhet tovább. Megpróbálok gondtalan képet vágni. – Omlett találkozni akar velem a Tüzes Combokban.
– Az is lehet, hogy köztük – véli Donald. – Ha gondolod, szívesen helyettesítelek.
Denisa felpattan ültéből, és mellém lép. – Veled megyek.
– Az imént megbeszéltük, hova kell menned.
– Krisztusom, miért olyan sürgős? – méltatlankodik, de tekintetem láttán elernyed. Vállat von. – Oké. Engedelmeskedem. Te uralsz és parancsolsz.
Intek a szememmel Donaldnak. Kiballagunk a folyosóra.
– Megkérlek valamire – kezdeném.
Félbeszakít: – A nyaraló kulcsát hiába szeretnéd. A romhalmazt kárbecslők és kőművesek vették birtokba.
– Vágd magad kocsiba, és menj el Elláért. Vidd haza, bízd Irisre. Közben szólj Martinnak vagy Konradnak, hogy szervezzék meg Denisa őrzését, de ő ne tudjon róla.
– Semmi az egész – nyögi borús arccal. – Tüzes Combok? Ha jól sejtem, legfeljebb tűz lesz ott, comb egy darab sem. Van nálad öt-hat stukker?
– Megpróbálok vigyázni magamra.
– Én még emlékszem, honnan van rajtad az a rengeteg sebhely, forradás. Már milliószor megpróbáltál vigyázni magadra.
Otthagyom. Az utcán leintek egy taxit.

 

 

Teljesen érdektelen egy lokál nappal. Asztalokra tornyozott székek, portalan, halotti csend. Az ajtóban álló húsbála megmotoz. Dicséretes ügybuzgalommal végigtapogatja a hátamat, mellkasomat, hónaljamat, lábszáramat. Belenéz az ingembe, arra kíváncsi, hány kést aggattam a nyakamba. Nem talál nálam semmit, egy törött zsilettpengét sem. Ekkor felegyenesedik, és az ujjával előre bök.
Elindulok a mutatott irányba. Az irodában Doyen és Omlett üldögél, meghitt kettesben. Sehol egy díszgorilla. Nem tartanak tőlem. Miért is?
Doyen szótlanul végigmér. A fejébe csúszott glóriasor, a homloka körül gyűrűző ráncok valósággal elnyelik kopasz koponyáját. Felrémlik bennem, mire emlékeztet a higiénikus szex apostola. Bizarr formájú feje nyugodtan lehetne hivatása cégére. Pokoli gyűlölet lobog bennem. Takarékra teszem magam, hogy észnél lehessek.
Amikor int, leülök. Nem szólok, nem mutatom türelmetlenségemet. Omlettra nézek. A hibbant fickó a megszokott penészes pilótasapkát, dögszagot párálló bőrruháját viseli. Ötvenkét foggal mosolyog.
– Ráfáztál a sompolygásra. Már elsőre gyanús voltál a kérdezősködéssel. Ki kért rá, hogy beleártsd magad a körzetünk dolgaiba? Unatkoztál az akciócsoportban?
Doyen leinti. Azután rám néz hosszú arcából, a milliónyi függőleges barázda közül. – Az anyósa jól van. Perceken belül szabad lehet. Magán múlik.
– Látni akarom.
– Nyilván már azt is tudja, mi szokott történni azokkal az asszonyokkal, akiket hozzátartozóik csökönyössége miatt kényszerülünk meginvitálni magunkhoz. Mivel tudja, ez is elég, egyelőre nem kell megtörténnie. Úgy adjuk vissza a hölgyet, ahogy elfogtuk, sértetlenül. Maga adja rá a garanciát, hogy később se történhessen vele semmi szörnyű, szégyenletes.
– Térjen a tárgyra.
– Még senkivel nem tárgyaltam ilyen barátian. Érezze magát megtisztelve. A következő a javaslatom: adja át a birtokában levő feljegyzéseket, az emberemet. Szálljon ki az ügyből. Omlett főnökei intézkedni fognak. A bűnösök megbűnhődnek. Véget vetek annak a mocsokságnak, ami a gyerekekkel folyt. Továbbá: az elrabolt mérgeket visszaszolgáltatom a kígyófarmnak. Hogy miként, az már az én dolgom. Tehát azt az ügyet is le lehet zárni. Ja. A két fickó, akit elintéztettem, bőven megérdemelte a sorsát. Piszok gyilkosok voltak. Tiszta nyereség, hogy végük van. És mindezek tetejében bőkezű ajándékot kap tőlem. – Doyen elmosolyodik. Valami fogféle rémlik elő ráncok szabdalta arcából, s ez az arc továbbra is mérhetetlenül hosszú nyakra emlékeztet, pulykáéra, leginkább. Felemeli a kezét. Jó ízlése még mindig nem tért vissza, változatlan büszkeséggel viseli halálfejes platinagyűrűjét. Mozdulata láttán Omlett felpattan és harcias külsejét meghazudtolva előadja a figyelmes háziszolga című jelenetet. Halványlila pancsot tölt egy kristálypohárba, és felszolgálja a gazdájának. Azután rám néz, szinte nyájasan.
– Tudjuk, hogy te nem iszol. Egy kávét?
– Ebben a körben még kávét sem iszom – felelem. Barátságtalanul. A fenébe is, nekem nem megy, hogy ki-be járjak a bőrömből. Omlettnek könnyű, alul-felül bőrt visel, kedvére váltogathatja őket.
Doyen élvezettel elkortyolja a tintalevet, majd újra mosolyra szánja el magát. Nem áll jól neki. Valahogy így festene a vigyorgó denevér a szúnyog szemében.
– Fogadja el az ajándékomat. Lássuk az elsőt. – Ezzel tapsol egyet. Egy idegbajos legyet nem tudna így felijeszteni. Kinyílik az ajtó. Megjelenik a gorilla, aki idejövet végigtapogatott. Bevezeti Navát.
Nava riadtan néz rám. Denisa idősebb kiadásban, jóval konszlidáltabb lelkülettel és öltözékben. Amint látom, haja szála sem görbült. De az ijedelmet (s ez aligha az első volt az életében) ki lehet-e törölni az emlékezetéből? Felvonja a vállát. Ruhája gyűretlen: angol szabású kosztum, zsabós selyemblúz, tűsarkú cipő. Ő már csak így indul a fűszereshez.
– Asszonyom, elmehet – közli Doyen méltósággal. A gorillára néz. – Yusuph hazaviszi. Milyen típust óhajt? Chryslerrel vagy Buickkel szeretne menni?
– Mazda is megteszi. Danielé – feleli Nava. Némi düh lobog a szemében. – Ki ez a jóember? – kérdezi hozzám fordulva. – Bárcsak itt lenne Den, ő nem habozna megmondani, hogy néz ki ez a három álak.
– Asszonyom, csak egy szavamba kerül, és itt lesz a lánya. Végignézheti, mit csinál vele Yusuph. – Doyen úgy nevetgél, mintha bugyborékolna.
Felemelkedem. – Menj el, Nava. Amint hazaértél, hívj fel, itt leszek. Útközben Yusuph megmondja a telefonszámot.
Doyen int. Nava vonakodva távozik a húshegy oldalán. Állva maradok, hiába kínálgatnak a székkel. Omlett kiveszi a fogsorát, és berakja a műanyag zacskóba. Nem árulja el, mire készül. Néha a gazdájára néz, mintha valami jeladást várna tőle, de Szexpapa nem mozdul, úgy ül, mint önmaga szobra. Kedvenc színe a barna és a bézs, inge, nyakkendője, öltönye, cipője ezeket az üde színeket váltogatja. Mindeme szépség nem feledtetheti velem, hogy nincs feje, csak nyaka van, rajta száj, orr, szem, fül.
– Addig is, míg a telefonhívásra várunk, elpanaszlom, mi történt tegnap éjjel a területemen – kezdi Doyen nagysokára. – Üzemeltetek néhány speciális lokált, amelyekben azok a férfiak adnak egymásnak találkozót, akik, khm, hogy is mondjam, egymáshoz vonzódnak.
Omlett közbekottyan: – Buzi lokált.
Doyen elszürkül. Dühe láttán Omlett sápadttá válik. – Bocsánat – nyögi zavartan. Felpattan, és újra tölt a halványlila pancsból. Finoman remeg a keze.
– Némelyik lokál vezetője tájékoztatott, hogy az utóbbi napokban megszaporodtak a fenyegető telefonhívások. Skinheadek szórakoztak velük. Fülembejutott, hogy maga érdeklődik az újfasiszta csürhe iránt. Nos, ez a második ajándékom. Ellenszolgáltatás nélkül, szimpátiám jeleként adom át. Tehát a fenyegetések hatására készültséget rendeltem el. A tegnap éjszakai támadás nem érte váratlanul a testőröket. Ott volt néhány kemény emberem a Láng pallos, a pallos ph-val, nevű lokálban, és kegyetlenül megleckéztették a nyavalyásokat. Néhány kopaszt bezártunk. Van köztük egy érdekes alak. Nem bőrfejű, amolyan zsoldosfigura. Komoly fizetségért tanítja a kölyköket veredni, olykor bevetésre is elkíséri őket. A fickó közölte, hogy neki semmi baja nincs a homoszexuálisokkal. Úgy nézem, magával is szívesen elbeszélgetne. Megkapja ezt a lehetőséget.
– Köszönöm – felelem. Nem kerüli el a figyelmemet Omlett vigyora. Kezdem sejteni, mit forgat a fejében a higiénikus szex apostola. Rövidesen testközelből megszemlélhetem a hírhedt Volodiát, aki puszta kézzel bont falat, belez kutyát.
– Boldoggá tesz, hogy segíthetek a rendőrségnek – bókol a nyakfejű. – Annál is inkább, mivel az alkalmazottaimat felettébb nyugtalanítja a kopaszok mozgolódása. Szeretnének nyugodt körülmények között élni, dolgozni. Hálásak lennének, ha megszabadulhatnának ezektől az alakoktól. Az én testőreim megtették a magukét. A többi a rendőrség dolga.
Megszólal a telefon. Omlett felkapja a kagylót, és bepréseli pilótasapkája füle alá, majd átnyújtja nekem.
– Itthon vagyok, Daniel – mondja Nava, furamód suttogva. – A hegyi ember elment. Nyugodt lehetek felőletek?
– Mit főzöl Vasilének?
– Azt hiszem, étterembe megyünk. Den tudja, hogy ott vagy?
– Légy nyugodt. Szia.
Amint a villára teszem a kagylót, Doyen feláll a székről. Elém lép, felnéz rám. Azt hiszem, muszáj lesz neki megmondanom, hogy fejformája hím ivarszervre emlékeztet. Keresem a létező legvulgárisabb kifejezést, amellyel ezt az anatómiai megfigyelést a tudomására hozhatnám, de megelőz. Felemeli a kezét, a mellbimbóm vonalába kerül a halálfejes gyűrű, megcsillannak rajta a drágakő szemek.
– Ismerem a múltját. Komoly ellenfélnek tartom, nem afféle hitvány alaknak, mint a többit. Ennek köszönheti, hogy az anyósának nem esett bántódása. El akartam kerülni, hogy mélyen megsebezzem és ezzel megvadítsam végképp. De a fenyegetés ott lóg a levegőben.. Tudnia kell, hogy bármikor megismételtethetem a nőrablást, akár a lányával, feleségével. Ehhez tartsa magát. Most pedig agyő. – Megint tapsol egyet, s bár legfeljebb akkora zajt csap vele, mint egy fejveszetten menekülő muslica szárnyai, az ajtó felpattan. Libériás inas lép be, és kissé káprázó szemem láttára hajlongva kikíséri urát.
Omlett lapockán ver. – Mehetünk, pajtás.
– Hová, hová? – kérdezem kedélyesen, és viszonzom a hátbaverést. Ha a szájában lenne a műfogsora, halálbiztosan lenyelné. Ő is erre gondolhat, mert vigyorogva rám néz. Besüppedt, ráncos ajkai közül barlang mélye ásít az arcomba.
– Megmutatom az ínyenceknek fenntartott alagsori helyiséget. Kínzókamra a neve. Vannak palik, akik kifejezetten azt kérik, hogy egy vagy több lenge ruhás nő láncolja le és korbácsolja meg őket. Ettől élveznek. E pillanatban a kopaszok tartózkodnak odalenn. Bemehetsz közéjük. Beszélgethetsz velük. Estefelé felhívlak, és megmondom, hol találkozunk. Ne feledd, el kell hoznod a naplókat és a foglyot.
– Az a fickó nem fogoly. Előlünk is bujkál. Következésképpen nem nyújthatom át ezüsttálcán.
Omlett hamiskásan mosolyog. – A Cyd nevű haverod dugdossa a palit. Mi mindent tudunk.
– Csak egyet nem – felelem epésen. – Tudod, mi a hirtelen?
– Mi?
– A haragom.
Omlett előttem ballag ejtőernyős bakancsában. Az alagsorban lehet valahol egy nyitott ajtó, mert erőteljes huzatot érzek. A bőrruha felől jön a légáramlat, következésképpen el kell viselnem, hogy döglött sakálszagot sodorjon az orromba, tüdőmbe.
A falakon gyertyatartók sorakoznak, buja hangulatú fényt szórva. Műbőr borítású ajtók előtt haladunk el. Az egyik mellett két strázsa áll. Válluk olyan széles, hogy csak oldalvást járhatnak a folyosón. Combjuk az Akropolisz egy-egy oszlopa. Arcukon tökéletes, hiánytalan önbizalom. Ők aztán tudják, hogy kemény fiúk. Leteperik a világot, ha kell. Büszkék magukra. Doyen is büszke lehet testőrökké avanzsált stricijeire.
Az egyik fehérjehegy kinyitja az ajtót. Odabenn fekete drapériával bevont falak között priccsek, kalodák, láncok, bilincsek, egyéb elméncségek láthatók. A padlón öt fickó kuporog. Egyikük nem tarfejű. Míg társai villogó szemmel, vicsorítva mustrálgatnak bennünket, ő egykedvűnek látszik, bolond lesz undorkodni. A végén még nekimennek. Márpedig ő Volodia, aki csak jó pénzért verekszik, aki nem dilettáns.
Omlett belép mellettem a kínzókamrába. Automatikusan körülnézek. Keresem, hol lehet a kamera. Lennie kell. Néhány perc múlva holtbiztosan filmsztár leszek.
Omlett a homlokába rántja a második világháborús rekvizitumként penészedő pilótasapkát, és billegni kezd szétvetett lábain, mint egy hintaló.
– Ha azt mondanám, hogy ez a fickó buzi!? – kérdezi, rám mutatva.
A skinheadek nem vicsorognak vadabbul ettől a beköpéstől. Volodia egyenesen vállat von.
Omlett tovább terpeszt. – Na jó. Nem buzi. Tudjátok, mi? Ő Daniel Belloq.
Nem panaszkodhatok, hogy nincs hírnevem. A négy kopasz talpon terem. Elindulnának felém, de a mögöttem tornyosuló testőrök stukkert rántanak. Úgy látszik, nem tréfából, mert a csöveken hangfogó is van.
Omlett a bátrak bátra. Felhagy a hintázással, és ringó járással a skinheadek elé vonul. Felemeli a bal kezét, meglóbálja az öklét. Az útjába eső kopasz félrehajol. A pofont a szomszédja kapja, jobbal. Patinás trükk, jobb verekedők könyökén ki-be jár az ilyen.
Unottan karba fonom a kezem. Ez a bölcs indián törzsfőnökpóz, amitől Denisa tíz körömmel ront a falnak, de más is felbőszül tőle. Megvárom, míg Omlett kiosztja a különféle horgokat és egyeneseket. Gondtalanul szórakozhat, hiszen ott toronylik mögötte a két fegyveres. Azon merengek, mi történne, ha fellökném őket. Darut kellene hozatni a talpra segítésükhöz. Persze, nem lököm fel őket. Amíg stukker van a kezükben. Fegyelmezetten állongok.
Omlett megunja a gyújtóshasogatást. Felegyenesedik, majd finoman zihálva fordul felém. – Ezek a Tisztogató Alakulat névre hallgató elit csapat verőlegényei. Ismerik a főnököt. De legjobban ez a fickó ismeri – és Volodiára mutat.
A zsoldos szőke kefehajat, keskenyrésű, barna szempárt, lapos orrot, szöszke borostákat visel. Amőbamintás öltönyét akár Denisa is varrhatta volna saját deszantos ruhája maradékából. Volodiát szánandóan lefegyverezték. Egy görbe nyílvesszője sem maradt. Úgy fest, vérig sértődött, mégsem hagyja magát felhergelni. Grátisz!?
Omlett elrákol a közelből. A gorillák követik a példáját. Bezáródik mögöttük a párnázott ajtó. Magamra maradok a kopaszokkal. Csúnyán néznek rám.
A falhoz hátrálok.
– Te ölted meg Ragályt! – fröccsen rám az egyik fickó gyűlölete. – A főnök vérdíjat tűzött ki a fejedre. Gazdag leszek!
– Vagy Ragály – felelem.
– Lássuk, mit tudsz puszta kézzel – vigyorog egy másik tarfejű. Ha így maradnának, szépen egymás közelében, akkor megszámozhatnám őket, másképp sehogy nem különböztethetem meg egyik kopasz koponyát a másiktól, a lobogó kék szemeket, a lefittyedő szájakat. Legfeljebb húsz-huszonkét évesek lehetnek. Beetették őket. Kaptak szép kommandós öltönyt, fehér bakancsot, dupla talpút, nesztelen, könnyed járáshoz válót, lábat pihentetőt.
De csak verőlegények. Ebből a típusból nyolc-tíz sem jelentene számomra túlerőt – szellemileg. Egyszóval: félig agyonvernek.
Hiába óvom a hátamat, hiába ékelem be a falszegletbe, elérnek. Kemények, alattomosak. Öklük, talpuk betonborítású. Nem egykönnyen hagyom magam ledarálni. Kitörök a sarokból. A priccsek, kalodák között kergettetem magam. A kamera pajkos hancúrnak lehet szemtanúja.
Volodia nem mozdul. A hirig kezdetekor nekidőlt az ajtónak, kezét zsebre vágta, elvigyorodott – és úgy maradt.
A négy kopasz élvezettel öldös, tehetik, nem támadok, csak védekezem. Volna még mit tanulniuk, nem veszik észre, hogy kitérek ütéseik elől, rúgásaik elgyengülnek, mire utolérnek valahol. Mindazonáltal megjátszom a halódót. Amikor már túlzottan sok ponton fájok, vörös köd úszik az agyamra, civilizáltságom végét jelentő. Félek ettől a Belloqtól. Ha csak lehet, távol tartom az életemből.
Támadok, az egyik fickót a köldöke alatt rúgom meg, talpéllel. Azután alkaromat az arcába csapom. A maradék három eszét veszti dühében. Nem kellene.
Végül megállok Volodia előtt. Letörlöm a számról a vért, de vérzik az orrom, halántékom. Mindent összevetve én vérzek. A kopaszok hallgatagon komáznak a padlón.
– Még tudtam volna tanítgatni őket – mondja Volodia.
– Még megteheted. Nem haltak meg.
– Gondolom, kiviszel innen – véli a fickó. Kerekded mackófeje van. Olyan higgadt, mint egy doboz szardínia. Elém köp a padlóra, nem megvetésből, csak egészségügyi okból. – Én fizetett ember vagyok. Semmit nem teszek érzelemből. Ideológiám egy van: a pénz. Nem nyúlok hozzád. Kimegyünk, te jobbra indulsz, én balra. Slussz.
– Momentán mintha zárva lenne az ajtó – hervasztom bízó kedvét.
– Kinyittatod.
– Lehetséges. Addig is, válthatnánk néhány szót. Gondolom, a történtek után új főnököt keresel. Akár meg is nevezhetnéd a régit.
– Miért ne? – von vállat. – Mihelyst kimegyünk innen. Rühellem az ilyen aberrált helyeket.
– Mit szeretsz?
– Három meztelen, kövér nőt a parti homokon, a háttérben sziklákkal.
– Romantikus lehet. Ki fogadott fel?
– Az ipse gyerek volt a második világháborúban. Fakarddal vívott a trágyadomb tövében, amíg a harmadik birodalom hős katonái életüket és vérüket ontották a vezérért. A bukást megszenvedte, néhány évig depressziós volt. Aztán talpra állt, és kihirdette: majd ő. Fanatizmusa nem volt népszerű azokban az időkben. Külföldre kellett mennie. Pénzt keresett. Sok pénzt. És elkezdte a hadsereg megszervezését. Támogatót is szerzett. Sőt mivel körözik, ez a tag rejtegeti.
– Miért körözik?
– Személyesen is részt vett egy robbantásos buliban. Levegőbe repítettek egy arab iskolát. Néhány emberét elfogták, s azok feladták őt. Na, mi lesz az ajtóval? – Volodia hátrarúg. A műbőr borítás megreped a sarka alatt. Más nem történik.
– Ez az ipse lehet vagy hatvanéves.
– Közelít felé.
– Ő pénzelt téged?
– Ha fogyni kezd a dohánya, a legényei szereznek frisset, emberrablással, zsarolással, fegyverügyletekkel. Nincs szükséged néhány tapadóaknára? Hajók ellen prímák.
– Mostanában nem akarok hajót robbantani – felelem. Úgy sejtem, a mikrofonok a fekete drapéria alatt rejtőznek. Az egyik kamera egy absztrakt falikép mögött leskelődik.
Volodia rám csodálkozik. Mindazonáltal továbbra sem érzem melegvérűbbnek egy varánuszgyíknál. – Téged nem zavar az a rohadt szeméthajó a néger tengerészeivel?
Legyintek. – Öngyilkosság lenne a levegőbe röpítem. Elpusztulna a partvidék. Félelmetes mérgek, sugárveszélyes anyagok vannak a Bella rakterében.
– Hát ez az. Ha a Bella szétszállna, az emberek egy életre megemlegetnék hatvan kilométer sugarú körben.
– Az a hajó napokon belül felszedi a horgonyt, és elevez más vizekre. Hátha valahol megkönnyítik terhétől, és valami bombabiztos helyen elföldelik a rakományát. Még Mannie Dresher is ennek érdekében kiabál. – Mintha jégcsap lenne a nyelvemen. Nem szabad látszania az arcomon annak a félelemnek, ami áthatja és kocsonyássá teszi izmaimat.
– Mannie Dresher nem hajlandó felfogni, mi történik, ha az a hajó a levegőbe repül. A fanatizmus: vakság. Tehát támogatja az akciót.
– Mikor?
– A napokban. Holnap? Holnapután? Valamelyik éjszaka.
– Aha – bólintok széles vigyorral. Félő, hogy ráfagy az arcomra. – Ezért kellett az elrabolt fegyverkereskedő váltságdíjához annyi tengeri akna.
– Brávó – biccent Volodia.
– Furcsa, a túsz még nem szabadult ki.
– Hát nem – feleli. – A felesége nem akarja. Rohadtak a nők. Csak egyre jók: az ember beléjük lövellheti az energiafeleslegét. Előtte, utána, közben csak vihognak. Meg intrikálnak. Ez is, átejtette a zsarukat, hogy biztosan kinyírják a férjét.
– Hát akkor nosza.
– Nem, nem – ingatja fejét Volodia. – A hülye liba azt hiszi, most megszabadul a férjétől, és övé a vagyon. Pedig a vagyont szépen átengedi Yellennek, hogy titokban maradjon mesterkedése, gyilkos ötlete. Mellesleg remek módja egy túsz lelki megsemmisítésének, ha a felesége árulásáról szóló hangfelvételekkel szórakoztatják.
– Hol? – kérdezem.
– Ott, ahol idáig olyan hiába keresték. Pedig ott van. Egy ketrecben. Sötétben, mint a vakond. De otthon érezheti magát, a rácson kívül rengeteg fegyver hever, akárcsak a boltjaiban. És az istennek se ér el odáig a keze. – Volodia tekintete elkalandozik a hátam mögé, a padlóra.
Hátrarúgok. Talpam elakad egy fellendített karban. Lezuhan egy test. Gazdája visszatér a kómába.
– Jók a reflexeid – vigyorog a zsoldos.
– Kézzel fogom a legyeket. Ha így folytatom, felveszik őket a kipusztulófélben lévő lények listájára.
– Nyittasd ki az ajtót – biztat Volodia. – Mindent tudsz.
– Fenét tudok mindent. Hol van Yellen?
– Kevés a levegő. Nem tudok beszélni.
– Mindjárt teleszívod a tüdődet. Vízzel. Ezek nem tréfálnak. Azért zártak ide, hogy megöljük egymást. Ha nem tesszük, sebaj. Elárasztanak vízzel. Kéz a kézben fúlunk meg.
– Dresher bújtatja Yellent. Politikai hatalomátvételre törekednek. Megerősödtek. Dresher a Bella felrobbantásával azt fogja bizonyítani, hogy milyen jelentékeny fegyver a terroristák kezében egy ilyen szeméthajó. Mindenből fegyvert lehet kovácsolni. Ezt fogja mondani. Milliószámra szerzi majd a híveket.
– A hívek is betegesek lesznek a robbanás után. Hajhullás, foghullás, fekélyek jönnek rájuk.
– A fanatikusok nem törődnek az áldozattal. Ha csak egy ember marad életben, akkor afölött lesz hatalmuk.
– Katedra kívánkozik alád – hízelgek. – Értelmes pasas vagy. Miért viszed vásárra a bőrödet ilyenekért?
– Bárkiért. Élni kell. Most vastag vagyok. Elutazom a fenébe, néhány gondtalan hónap vár rám. Ha pedig elfogy a dohányom, megint szétnézek, hol egy állatkert, és felajánlom szolgálataimat. Rém egyszerű.
– Picit cinikus vagy.
– Picit!? – nevet Volodia. – Magam vagyok a cinizmus. Sebezhetetlen vagyok. Próbáld ki. Vágj gyomron. Eltörik a karod.
– Akkor inkább nem. Kösz.
– Na, csak bátran.
Hát jó, gyomron vágom. Meggörnyed, arca eltorzul. Azután fú egyet, és kínosan elvigyorodik.
– Ember vagy – mondja elismerőn.
– Ha ezen múlna!? – sóhajtom.
A következő pillanatban átszelem a kínzókamrát. A túlsó fal által megtámasztva is az az érzésem, hogy Volodia ökle a hasamban maradt. De nem, ott van nála. Felém lengeti.
Azután kisiet a kitáruló ajtón.
A folyosóról az egyik krémstrici integet felém a stukkerével. Jeladása arra biztat, hogy távozzam, sőt egyenesen menjek a fenébe.
Volodia után eredek. Átrohanok az alagsori folyosón, kivetem magam a sikátorra nyíló ajtón. Nem sok fény szüremkedik a szorosan álló házak közé, ez a kevés is könnyeket ránt a szememre.
Megtorpanok. Végtelen hosszú és homályos a sikátor. Embernyi kukák sorakoznak a salétromos falak mentén, legalább húsz éve folyatják bűzös tartalmukat. A hatalmas tartályok között futó lábak dobognak.
Előrelendülök. Röptében megtörlöm a szememet. Némi vér kerül a karomra.
Ekkor Volodia terem előttem. Valahogy egy kiszuperált vécétartály akadt a kezébe. Mielőtt felocsúdnék, fejbe ver vele.
Elterülök az egyik szemétrakáson. A bűz a tüdőm mélyére furakodik. Csillagok és néhány hold kering a szemem előtt.
Volodia megint lesújtani készül. Lábaim ollójába fogom, kibillentem egyensúlyából. Átrepül fölöttem, fejét beleveri a tartályba, melyet továbbra is szeretettel szorongat.
A következő pillanatban talpon terem, megpillantva a futvást közeledő krémstricit. Elhajítja a tartályt, fellendül a levegőre, és előrenyújtott lábakkal beleúszik a gorilla mellkasába. Oly profi módon, hogy tátva marad szemem, szám.
Ezután más dolgom nincs is, mint hogy fedezék után nézzek, mivel megszerzi a testőr stukkerét, és úgy dönt, rám fog vadászni vele.
A ménkű nagy kukák között sasszézom. Szerencsére nem mindegyik lezserkedik a falnak dőlve, bujkálhatok mögöttük. Volodia lassú léptekkel, figyelmesen követi a nyomomat. Ez a dzsungelben is megfordult, halálbiztosan. Talán a Marson is háborúzott. Meg fog találni, akkor is, ha kidobott kenyérvégnek álcázom magam a többi szemét között.
Ő előre megy, én visszafelé settenkedem. Végre a hátába kerülök. Elszánom magam a támadásra. Magamnak akarom őt!
Amikor kilendülök a szeméttartó mögül, a zsoldos visszapördül.
Pályakorrekcióra készülök.
Diszkréten pukkan a fegyver.
Lehullok a kuka mögé, s közben szívszaggató halálsikolyt hallatok. Ha Volodia beveszi, nyerek tíz másodpercet, mielőtt a saját szemével győződne meg elhalálozásomról. Tíz másodperc elég is lenne, hogy végiggondoljam az életemet. Az elmúlóban lévőt.
Újabb pukkanás.
Ezúttal a hátam mögül. Hanyatt fekve hátrasandítok.
A másik gorilla áll fölöttem. Két kézre fogja a stukkert, gondosan, figyelmesen céloz.
Az ég áldja meg érte, nem rám.
Az ellenirányból is hallatszik néhány pukkanás. A gorilla viszonozza a tüzet. Töltényhüvelyek potyognak a vállamra. Megpróbálok felülni. Sikerül.
Azután a testőr kihúzza magát, és leereszti a fegyverét.
– Elslisszolt – morogja bosszúsan. Elballag a társa maradványaihoz, letérdel mellé. Ropognak az ízületei.
Felkecmergek. Előbb csak négykézlábra, elvégre távoli őseim sem restellték ezt a pózt. Utána talpra állok. Elindulok. Valami földrengés lehet alattam. Mozog az aszfalt, himbálóznak a kukák, a falak, három Nap lángol az égen.
Megtorpanok. Behunyom a szemem. Tudom, hogy minden vagyok, csak macho nem. Vagyok roncs, vagyok fájdalom, de eleven vagyok.
És Volodia is eleven. Valahol távolabb.
Összeszedem magam. Kitámolygok a sikátor végébe. Taxi áll a járda mellett. Amikor vezetője meglát, a gázra lép, és sikítozó gumikkal elhajt.
Arra a következtetésre jutok, hogy régi fényem odalett, sőt nyilván rendkívül ijesztő a küllemem.
Szerencsére egy járőrkocsi hamar felszed. Kissé zavar ugyan, hogy az egyik egyenruhás (miközben társa fedezi) gumibotot taszít a combjaim közé, majd hátracsavarja és összebilincseli a két karomat. De azután ülök, a kocsi ring alattam. Elgurulunk a lokál felcicomázott bejárata előtt. Az egyik ablakon öles betűkkel ez áll: Viperaepéből készített tonikkal várjuk Önt! A hanyatlófélben lévő szerelmi képességek bevált gyógyszere.
Nem is lenne rossz egy korsó viperaepe. Elveszettnek hitt férfiasságom hazalátogatna. Míg ezen ábrándozom, vizsla tekintetek méregetnek. Az egyik gumibot és mindkét stukker készenlétben áll az egyenruhások markában.
Vérzik a bal karom. Hátracsavart kezemen ülök, majdnem a saját tenyeremben. Ilyen a viszonyom önmagammal. A tenyeremen hordozlak, Belloq.
Végre beszédképesnek érzem magam. Kinyögöm: – Elmulasztottatok igazoltatni, testvérek. Egyívású vagyok veletek. Valamelyik zsebemben találtok erről egy írást.
A mellettem ülő egyenruhás beletúr a nadrágomba. Keze nem az a kéz, amellyel finomságokat lehetne művelni. De előszedi a viseltes iratot és áttanulmányozza. Összeveti a fotót a képemmel. Antik cipőkanál legyek, ha hasonlítok.
– Miért nem szólt előbb, hogy kicsoda? – kérdezi végül, hangjában leheletnyi tisztelettel.
– Nekem is kiment a fejemből. Kiszállnék a tenyeremből. Ha nincs ellenére.
Kibogoz. Elteszi arzenálját, eltünteti arcáról a megfélemlítő kifejezést. Leszed egy hajszálat a galléromról. Csaknem felsírok.
– Hová vigyük? – kérdezi a sofőr.
– Az ócskáshoz. Hátha ad értem egy hamburgerre valót.
– Tudja, hogy meglőtték a karját? – érdeklődik a mellettem ülő fickó.
– Csak a karomat? – sóhajtok megkönnyebbülten. Amíg nem tette helyre a dolgot, szentül hittem, hogy tele vagyok ólommal. Ráadásul Volodia ökle milliméternyi pontossággal megtalálta a szegycsontom alatt azt a pontot, amely akkor is szánandóan védtelen, ha egyébként acélból vannak az ember hasizmai. Megtalálta és feldúlta.
– Segíthetünk? – kérdezi a fickó. Ránézek. Lehet vagy huszonhat éves, temérdek haját hátrafésülve viseli, ápolt; tiszta, jóképű. Nyilván fürtökben vonzza a nőket, fiúkat.
Igénybe veszem a rádiótelefonjukat. Percek alatt kikristályosodik bennem a felismerés: rengeteg tennivaló vár rám, Doyen és Volodia jóvoltából.
Azután elmerengek a zsoldoson. Furcsa vágy kerít hatalmába. Csak akkor vigasztalódnék meg, ha módom nyílna a visszavágóra.

 

 

A kocsi megáll a ház előtt. Elvánszorgok a kapuig. Mivel már eleve görnyedt vagyok, le sem kell hajolnom, hogy átlépjek rajta.
A fenébe, megint beüvegezték az ajtót. Némi csörömpöléstől kísérve, könnyebben kiherélve felballagok az emeletre. A szomszéd lakást keresem fel.
Martin ajtót nyit. Nyomban feltalálja magát, amint megpillant. – Hozom a törülközőt, sógor. Használd a fürdőszobámat.
Használom.
Leáztatom magamról a vért, koszt, kukabűzt. A végeredmény: már-már emberi külső. Martin bekötözi a karomat, amelyet a lelkes lövedék éppen csak súrolt, kölcsönadja a fürdőköpenyét, és hazabocsát. A ruhadarab nagyjából lágyékig ér, fényes anyagból készült, kergetőző sárkányok és cifra pagodák színesítik. Belopódzom a lakásba.
Tarzan sehol. A fürdőszobából vízzizegés hallatszik. Kopogtatok, majd benyitok. Az ajtó zárva.
– Leszállnál rólam? – hallatszik Denisa hangja, az a hang, amit Martinnak rendszeresített. Éle, mint a kaszáé.
– Mayday, Mayday – dörmögöm. – Mi újság?
– Azt hittem, a tesó. Az idegeimre megy – csacsog az ajtó anélkül, hogy kinyílna. – Megint kitört rajta a smasszer-szindróma. Kétpercenként rám tör, kérdezgeti, hogy vagyok. Hát, soha jobban. Szemerkélt az eső, amikor elindultam hazafelé. Persze gyalog, mert a kocsi a szervizben van. Velem szemben jött egy srác napszemüvegben, amelyen ablaktörlő dolgozott. Te, működtek a lapátok! Utánafordultam. Közben leléptem a járdáról. Közelgett egy kocsi. Én megtorpantam, ő felgyorsított. Erre felgyorsítottam én is. Ő fékezett, én ugrottam. Azután az ipse utánam rikkantott: „Nem ez a hosszú élet titka!” Naja, éppen más titokkal voltam elfoglalva. Az utca tele volt, az utca röhögött. Én is elmosolyodtam. Legfeljebb tíz-húsz lépést tehettem meg ezzel a mosollyal, amikor is a számba röppent egy darázs. Neki nem volt fékje. Fullánkja volt. Belém döfte. Úgyhogy most nem rúzzsal ékesítem az ajkamat, hanem darázscsípéssel. Arafat szája elbújhat az enyém mellett.
Denisa kilép a fürdőszobából. Addigra éppen eldugom a brokátsárkányokat a fotel alá, és begombolom a nadrágomat. Felsőtestem elrejtésére már nincs idő.
Hitvesem megáll előttem. Azután néhányszor körbejár. Hangja ámultabb, mint ő maga. – Na, te nem egyetlen darázzsal csókolóztál. Te mindjárt egy egész rajjal kezdesz.
– Egyszer élünk – felelem szerényen.
– Egyszer – hagyja rám. Közel lép hozzám, kissé lehúzza az alsó szemhéjamat.
– Mit csinálsz?
– Mélyen a szemedbe nézek. Halljam, mi a keresztneve?
– Kinek?
– A Tüzes Comboknak.
– Volodia.
– Szenvedélyes a kicsike.
– Akár egy atombomba. Ráadásul nem is kicsike. És micsoda öklei vannak!
Elkomolyodik. – Anyám azt mondta, reggel egy fickó a te nevedben beinvitálta a kocsijába, aztán egész délelőtt egy fekete tapétával borított szobában ücsörgött, néha szendviccsel és kávéval kínálták. Donald védőőrizetre hivatkozva elvitte Ellát és Tarzant. Mi a fene ez?
– Éppen el akartam mondani. – Kiballagok a konyhába, és felkapom a kávéfőzőt. Denisa leül mögöttem. Rezzenetlen arccal hallgatja beszámolómat. Végül felsóhajt.
– Csodálkozom rajtad. Itt vacakolsz a kávéfőző lombikoddal, amikor mindent tudsz.
– Nem tudok mindent, csak vacakolni. Gondolkozni szeretnék.
– Netán én tartalak vissza? – csodálkozik, de ekkor már hozzám simul, nyakam köré fonja a karjait, és végigcsókolja megviselt felsőtestemet. Doyen igyon viperaepe tonikot, akár fürödhet is benne, nálam újfent Denisa válik be.
Rövidesen a hálószobában találjuk magunkat. A libanoni cédrus becsodálkozik az ablakon, azután már csak hitvesem szemének zöldjét látom, miközben megállítjuk az időt.
Mielőtt elaludnék, eszembe jut, mennyi dolgom lenne. Az idő visszatoppan. Sürget, hogy behozza a kiesést. Az ám, de valahányszor megvernek, mindig érzem a koromat. Arról nem beszélve, hogy ellenfeleim évek óta űzik kisdednek semmiképpen nem nevezhető játékaikat, így hát nem oszt, nem von gyököt, ha még néhány óráig élvezik hatalmukat.
Denisa fejével a vállamon, hatvankét percnyi eszméletlenségbe merülök. Ennél több nem volt kisorsolva nekem. Mire álmom elmélyülne, rikácsolni kezd a telefonkészülék. Hangja, akár egy nimfapapagájé. Arra gondolok, mit nem adnék egy macskáért. Azután némileg felébredve a kagylóért nyúlok. Mire beleszólok, biztosan tudom: fiú vagyok, nem lány, nevem Belloq.
– Na, mert engem még mindig Cydnek hívnak – feleli a hallgató. – Figyelj ide, pajtás, nem tudom, mit művelsz mostanság, de az a fő, hogy ma estére tedd szabaddá magad.
– Remek – nyögöm egy alkoholista halaskofa rekedtségével, majd megköszörülöm a torkomat. – Épp veled akartam beszélni. Szükségem van Andersenre és a kódexekre.
– Na? Minek?
– Átadom őket Doyennek.
– Ez a létező legnagyobb baromság, amit az atombomba feltalálása óta hallottam. Ha odadobod nekik Andersent: megölik.
– Kivédjük – felelem könnyedén.
– Netán előállítottad a halhatatlanság elixírjét az alkimista műhelyedben? Dobd el. A halandók leghőbb vágya az örök élet, azonban a halhatatlanok azért hajtanak évszázadokon át, hogy halhatóvá váljanak. Megölik Andersent, ha mondom. A fél város benne van Doyen bulijában, és nem a csatornatisztítók, hanem olyan fazonok, akiknek módjukban áll a fickót a leghermetikusabban lezárt börtönben is kicsinálni.
Mivel kihangosítottam a beszélgetést, Denisa siet bekapcsolódni. Amúgy mellettem könyököl a harcviselt lepedőn, mellőzve takarót, szemérmet.
– Mit hisztizel, manó? Ennyire megkedvelted a palit?
– Képzeld! Már éppen kezdünk egymáshoz sarjadni, annyit hurcolásztam a vállamon, hogy megoltalmazzam azoktól a rusnya striciktől, akik kergettek bennünket.
– Márpedig átadjuk Doyennek, a kódexekkel együtt – szögezem le ellentmondást nem tűrő hangon.
– Komplett hülye vagy, Daniel. Sőt komplett farok vagy. Doyen csak rád fúj, és neked menten tele a gatyád. Máskülönben nem érdekel, mit mondasz, nem azért hívtalak, hogy téged hallgassalak. Mármost figyelj ide, mert csak egyszer mondom el a közlendőmet: ennek a ti hőn szeretett Szexpapátoknak befellegzett. Értve? És mostantól fogvást vedd olybá, hogy névtelen telefonálót hallgatsz, aki az alábbiakról tájékoztat: a Justitia-kommandó, azaz a rendőrség impotenciája folytán elfoghatatlan bűnözőket üldöző népi szervezet, ma este akcióba lép, mégpedig az Impérium nevű százcsillagos étteremben. Mellesleg ezt a helyet látogatja, minő véletlen, Doyen is. Nagy könnyelműség máskülönben, mert ez a cég nem az Omlett-félék körzetébe tartozik. Egyszóval majdhogynem védtelen arrafelé, az ottani zsaruk nincsenek a zsebében. Fenemód puccos a hely, estelente operát közvetítenek a vendégeknek, úgyhogy van videostúdió is házon belül. Na, nem akarlak megfosztani benneteket az előadás varázsától, egy szónak is száz a vége: gyertek el. Ja. Ne feledj szmokingot húzni, máskülönben nem engednek be. Még valami: vigyázat, a szmokinghoz nem stimmel a tornacsuka. Úgyhogy valami rendes cipőt akassz a lábadra. Dennek azt üzenem, ha be akar menni, márpedig be kell mennie, ha élvezni akar még egyet ebben a fostos életben, akkor ne maszkázza magát zsoldosnak, rőzsegyűjtő matrónának, ellenben nézzen szét a gardróbjában, és válasszon ki valami flancos szerkót. Na, örülök, hogy hallhattam a hangomat. Addig is, míg találkozunk, mindenkit nagyon puszikálok.
– Hé – förmedek fel, de csak egy kattanás hallik, és elnéptelenedik a vonal. Hirtelen felhorgadó dühömben Quasimodo számát tárcsázom, a túlvégen senki nem reagál a csöngetésekre.
Kivet magából az ágy. De csak nem higgadok le a zuhany alatt sem. Meg kell vallanom magamnak, hogy időnként nem csupán Denisa szuicid önállósága megy az idegeimre, hasonlóképpen érzek Cyd és Quasimodo dili ötleteivel szemben is. Roppant melodramatikus volt mindaz, amit a manó összehablatyolt, csakhogy nekem nincs időm vele huzakodni, végigpróbálni a játékait. Az ám, de míg Andersen és a kódexek az ő birtokában vannak, bárhogy fáj is, nekem kell alkalmazkodnom. Na jó, legfeljebb az elegáns Impériumban fogom ragyásra pofozni a bűbáj Cydet.
Törölközés közben elmerengek, vajon fel tud-e húzni olyan puccos holmit, amelyben beengedik a luxusétterembe. Aligha. Vannak fickók, akiknek mindegy, alsógatyában vagy frakkban feszítenek-e, azonnal meglátszik rajtuk, hogy a kikötői csehók valamelyikébe valók. Mivel pedig a százcsillagos helyeken roppant határozottak a portások, s rajtuk legfeljebb a kidobóatléták tesznek túl, nyilvánvaló, hogy Cyd az utca porában végzi a ma estét.
Denisa felvált a zuhany alatt. Nem látszik izgatottnak, sőt mintha mosoly bújócskázna a szája szegletében.
– Mit örömködsz a bajuszod alatt? – érdeklődöm zordonan.
– Mi az, hogy a bajuszom alatt!? – kérdezi hirtelen felindulva. Hátat fordít. Nagy dolog. Ebből a nézőpontból is pontosan olyan ingerlőnek látom. Ám ezúttal nem csak szexuálisan.
Martin ránk nyitja az ajtót. Elvigyorodik, cseppet sem zavartatja magát attól, hogy az én öltözékem egy szál fürdőlepedő, hölgyemé némi vízpermet.
– Azért bátorkodtam, hogy megtudakoljam, kellek-e még Den mellé testőrködni, hogy a nap hátralévő részében hajlandó vagy-e vigyázni rá.
– Rólam van szó? – fordul vissza a hölgy a zuhany alatt. – Neked itt egyvalakire kell vigyáznod: magadra. De úgysem tudsz eléggé vigyázni, ugyanis mindenképpen fel foglak pofozni. Amúgy mi újság?
Denisa elzárja a csapot, beburkolózik egy rózsaszínű törülközőbe, és a tükör elé lépve leengedi a haját. Martin nekidől az ajtótoknak, karba fonja a kezét, és elvigyorodik. Úgy nézem, hosszú lesz. Felkapom a borotvakést, és hitvesem válla mellett szemügyre veszem magam a tükörben.
– Újság, az van mindig. Azt olvastam, hogy behívattak a rendőrségre egy híres-neves tenyérjóst, és fotókat nyomtak az orra alá, mindegyiken egy-egy baromi méretűre felnagyított tenyérrel. Na, mondták az ipsének: akkor most jósoljon. Az meg nekigyürkőzött, és mindenfélét összehordott, átlag százéves életkort jövendölt a kéztulajdonosoknak, nagy vagyont, boldog, békés halált. Tehette nyugodtan, hiszen ez a szakmája, ebből kaparta össze három villáját, hat kocsiját, luxusjachtját. Na, amikor végzett, a rendőrtiszt kézen fogta, és bevezette a hullakamrába. Végigmutogatott minden egyes fiókot s bizony ott feküdtek az ipsék, akiknek a tenyeréről a fotók készültek, ott feküdtek kinyújtóztatva, lehűtve. Legtöbbjüknek a tisztes negyvenéves életkort sem sikerült elérnie, a halál fürgébb volt, eljött értük késszúrás, pisztolygolyó, fojtogatás, agyonverés képében. Na, a tenyérjós hüledezett, azonhelyt meghasonlott. Megesküdött, hogy elmegy benzinkutasnak avagy kalauznak. A vicces kedvű rendőrtiszt gondoskodott róla, hogy a jelenetnek néhány újságíró is szemtanúja legyen. Hanem az egyik firkász gyanút fogott, és elment a zsaru nejéhez. Tőle aztán megtudta, hogy az ipse nem véletlenül rágott be a tenyérjósra. Az ugyanis megjövendölte az asszonynak, hogy a férje megcsalja és nemsokára balkézről is apa lesz. Na, erre ment ki a játék. Az asszony előtt bizonyossá lett, hogy a tenyérjós csak egy ócska kókler, szava sem igaz. Nem esett folt a családi boldogságon.
– Holott? – kérdezi Denisa álmos hangon. Úgy fest, előre ismerőse a poén. Martin lehervad, de azért befejezi a történetet.
– A rendőrtiszt csakugyan félrekefélt, s hozzá akkora sikerrel, hogy a barátnője hármasikrekkel örvendeztette meg.
– Óriási – morgom. Borotvahabot árasztok az arcomra.
– Van még egy sztori, nemrég olvastam – folytatja Martin friss hévvel. – Egy nullagyú kiscsaj nekiállt stoppolni. Beült az első arra járó kocsijába. Az erdőszélig jutott vele, ahol is az ipse kiadósan megerőszakolta, majd elhajtott. Na, a kiscsaj ott sírdogált, rettegett az erdő éji neszei közt, holott épp az imént esett át azon, amitől félnie kellett volna. Mit ád az isten, rövidesen arra tévedt az erdész. A kiscsaj roppant megörült neki, elsírta a vállán a bánatát. Az erdész meg, gondolván, hogy most aztán már tökmindegy, kapta magát és bitangul megerőszakolta a szerencsétlent, majd továbbállt. Kisvártatva jött a mezőőr...
Denisa felnyög. – Nem kell tenyérjósnak lennem ahhoz, hogy megjövendöljem: egy percen belül két behemót pofon szédült gazdája leszel.
– Tehát jött a mezőőr, ő is adott neki. Azután még arra járt egy gyakorlatozó harci alakulat, a postás, a helyi rendőr...
– Valamint egy ufó, húsztagú legénységgel; húsz kocsonyás testű, zöldes színű teremtménnyel – sóhajtok az arcomat szántó borotvakés alatt.
– Nahát, te is olvastad? – csodálkozik rám Martin. Ezzel megnyugszik, mesélő kedve elapad. – Akkor tehát elmegyek. Vigyázz a nőre, mert ha Doyen fickói fenyegetik, kinéz neki valami hasonló.
Martin távozik, Denisa belegondol az elhangzottakba, és összeborzong. Ami azt illeti, van mitől tartania. Rávetem a tekintetemet, a szigorút.
– Ott hagytuk abba, hogy min mosolyogtál a bajuszod alatt?
– Cyd vacsorameghívása nem ért váratlanul, ugyanis nemrég beszéltem Quasimodóval. Nos, ő mesélte, hogy Cyddel közösen betörtek egy kicsit Doyen titkárához, és feltúrták a könyvespolcát. Nem hiába. Találtak néhány érdekfeszítő kazettát. Te is tudsz Szexpapa ama dilijéről, miszerint imádja, ha a magnófeleség dróton rángatja. Egyébként, ha emlékszel, az én határozottságom is meghatotta, olyannyira, hogy hajlandó volt velem szalonnázni. Na, a női hisztitől viszont kegyetlen lesz.
– A kettő nem ugyanaz? – kérdezem. Közel hajolok a tükörhöz.
– A hiszti és a határozottság legfeljebb annyira rokonok, mint az éti csiga és a vadászsólyom. Amit most mesélek, az rosszabb Martin hülye hírecskéinél, mert biztosan nem kacsa. Doyen személyisége valamikor széthasadozott, mégpedig egy nőre és egy férfira. Hímnős, mondhatni. Amikor elfogatta egy-egy ellensége barátnőjét, feleségét, kapta magát, női ruhát öltött, és ott termett a színen. Elmondta a nőknek, mi lesz velük és miért. Azután elvonult, a folytatást nem nézte végig, legfeljebb utóbb, az esetről készült kazettát. Szerető titkára megörökítette az egyik fellépését, jóllehet Szexpapa mindenáron titkolni igyekszik a dilijét. Ha meglátná magát a filmen, ráküldené a titkárra vagy húsz gorilláját, és elevenen megnyúzatná a tagot. Miért húszat? Az a hír járja a titkárról, hogy fekete öves karatemester. Quasimodo a saját szemével látta a szobája falán a Japánban kiállított diplomát. Sőt hajbakapott rajta Cyddel, mivel a manó váltig állította, hogy az okmány nem más, mint egy tokiói étterem étlapja. Ez persze valószínűtlen, mert ott volt alatta egy itteni karateklub hitelesítő fordítása, öklömnyi pecséttel. Quasimodo felkereste az egyik áldozatot. A nő azóta is lelki beteg, többek között a férje miatt, aki beletörődött a gyalázatba, olyannyira, hogy hagyja magát sakkban tartani vele. A nő viszont bosszút forral. Mivel a férje nem engedi el a rendőrségre, elhatározta: segít Quasimodónak. Rács mögé akarja juttatni Szexpapát. Ma este megteszik.
– Hogyan? – morranok hitetlenkedve.
Denisa vállat von, de a rafinált mosoly továbbra is a szája szegletében kószál. Kezdettől ezzel teszi próbára a türelmemet, ámbár a türelmem mindeddig kiállta a próbát. Mindenesetre csodálkozom, hiszen általában Quasimodo idegeit is felkorbácsolja a titkolózásával. Most mégis, úgy fest, közösen főztek ki valamit. Valamit, ami intenzíve titkos előttem. Ami azt illeti, én is kihagytam őket ebből-abból. Például elhajtottam a Tüzes Combokba, bágyadtan berzenkedtem a megfélemlítésemre irányuló erőfeszítések ellen, azután szinte engedtem magam szivárványosra veretni. Mindezt végiggondolva szó nélkül hagyom a sompolygó mosolyt.
Denisa felragyog. – Cigányasszonynak fogok öltözni. Odamegyek Doyenhez, belekukkantok a tenyerébe, és felsikítok: Szűzanyám! Az idei télre már ne vegye meg az irhabundát, nem érdemes! Soha nem láttam ilyen kurtácska életvonalat!
Hümmögök. Folytatja.
– Belloq, ha ez bejön, ha lelakatoljuk a fickót, esküszöm, ezentúl minden héten ötven könyvet fogok elolvasni!
– Olyat fogadj meg, amit könnyedén megtarthatsz.
– Oké. Akkor soha többé nem eszem spenótot. Lekváros kenyeret szemes borssal. Eleven tintahalat. Parázsló faszenet. Fánkot mustárral.
Még sorolná. Ezúttal nem a telefon, az ajtó csenget. Odaballagok, kitárom. Patrick Wyne szobrozik a küszöbön. Úgy meredek rá, akár egy áriázó hot dogra merednék, hiszen eszembe ötlik az elmúlt nap: Volodia és a Bella.
Patrick barátin megjegyzi: – Olyan a fejed, mint egy szabásminta. Mindegy, megérte. Bemehetek?
Félreállok az útjából. A kommandóparancsnok bevitorlázik a nappaliba. Követem sudár alakját, s változatlanul csodálkozom. Wyne üdvözli a törülközőbe öltözött Denisát, leroggyan az alá kerülő fotelba, és rám vigyorog.
– Azon merengsz, miért látszom ilyen ráérősnek? Hiszen nemrég ajándékoztál meg egy információval, amelyért cserében szabásmintát csináltak a fejedből; amely engem is lázba hozott. Azóta átengedtem a lázat az embereimnek.
– Aha, váltóláz – szúrja közbe Denisa. Patrick felé lengeti a vodkás üveget. Hiába. Sebaj, iszik egyedül. De csak egy kortyot. Azután sápadtan a gyomrához kap, és kisiet a szobából.
– Sugalmaztad ezt a Yellen nevet – folytatja Wyne. Látja, hogy Denisa után bámulok, odafordul ő is. – Mi van vele?
– Mostanában kezd absztinens lenni – sóhajtom.
– És a másik a-betűs baja?
– Az amnézia? Odébbállt.
– Helyes. Ezt akartam hallani. Eszerint leveheted róla a kezedet. Éppen ideje, hogy munkába állj. Mit csinálsz ma este?
– Foglalt – közli gyorsan a visszatérő Denisa. Patrick mögé lépve belebújik albatroszfehér estélyi ruhájába.
– Esetleg egy vacsora erejéig időt szakíthatnál rám. Van a közelben egy remek étterem, a Rezidencia. Odasétálhatnánk.
– Délután esett az eső – morogja hölgyem, s úgy rémlik, szerfelett terhére van a főnököm. Továbbra is mögötte maradva ledobja az álomi rongyot, és belelép a tereptarka zsoldosgúnyába. Hiába, csak lezserben érzi jól magát.
– Felhőtlen az ég. Mehetünk? – forszírozza Patrick. Felemelkedik ültéből.
– Mogorva ma este velem vacsorázik.
– Hát persze. Te is jöhetsz.
– Megölöm ezt a langalétát – fenyegetőzik Denisa. – Te leszel az oka, ha ma este kétszer étkezem, és elhájasodom, mint egy tengeri malac.
– Általában nálad is több nap, mint vacsora, tehát egyszer ezt is megengedheted magadnak.
– Magamnak bármikor bármit, de most rólad van szó – vág vissza a hölgy.
Patricknak arcizma sem rezzen. Álltában lapozgat a telefon mellé szórt újsághalomban, arra várva, hogy elinduljunk végre. Hirtelen felém lenget egy magazint, amely távolról is felettébb ocsmánynak látszik. Az ő helyében meg sem fognám gumikesztyű nélkül. Ekkor gyanú lopakodik a lelkembe. Lecsapok a leletre.
– Hogy a pokolba kerül ide ez a gennylap?
– Pontosan ezt akartam kérdezni – vigyorog Wyne.
Nem felelek. Átpergetem a lapokat. A hirdetés rovatban néhány bekarikázott ajánlat. Valamennyi Feslő bimbó jeligével. Egyik-másik szereplőket keres pornófilmekhez, a többi a kész termékeket ajánlja exkluzív ízlésű érdeklődők figyelmébe.
Elsötétülök. Tiszta sor, a magazin ugyanattól a titokzatos személytől származik, aki a liliomokról forgatott kazettát is a házba csempészte. Semmi kétségem e személy kiléte felől. És már azt is sejtem, ki rejlik a jelige mögött.
De erre most nincs idő.
Denisa még kétszer átöltözik, ötször cipőt vált, és már indulunk is.

 

 

Lassan lépkedünk a szürkületben. Éledeznek a neonfények, a járművek reflektorai. A nyitott ablakokon át a tévéműsorok ezerszínű hangözöne árad az utcára. Forró leheletű szélrohamok gyürkőznek a zajoknak, hogy messzire ragadják őket. Denisa lemarad mögöttünk, később elénk vág. Legeltetem a szemem a nőn, szikrázó csikósörényén; könnyű kis selyemblúzán, amely alig fedi a lapockáját, elöl a mellek szegélyét; fémpitykés, széles övbe foglalt derekán. Halványlila beduinruháján, amely térdig szoknya, onnan nadrág. Az idei divat kedvez a varrónőknek, az analfabétábbjának is. Szemlélődés közben Patrick higgadt basszusát hallgatom.
– A Yellen név ismeretében ebben az irányban pofoztuk tovább az elfogott kopaszokat. Egyéb vonalon is utánanéztünk az információnak. Yellen, ez az elaggott náci újkorában a Jerman Novak névre hallgatott. Időről időre felbukkant egy-egy merénylet hátterében, de mindig kicsúszott az üldözői kezéből, mint a vizes szappan. Úgy látszik, beleélte magát a mázliszériába, mert ezúttal óriási fába hasított a fejszéjével. Dreshert felhasználva politikai hatalom átvételre törekszik. Yellen évtizedekig elhitette magával, hogy nem kell olyan mocskos dologgal bajlódnia, mint a testi szerelem, mert néhány csepp vér segítségével is szaporodhat. Mivel azonban ez semmiképpen nem jött össze, úgy negyvenévesen kiszemelt magának egy asszonyt, aki minden szempontból megfelelt az elképzeléseinek, és felszólította: hozzanak létre egy gyermeket. Eme gyermek azután a megfelelő légkörben nőtt fel, hároméves korában eldobta az alvómaciját, hétévesen már csak úgy tudott elaludni, ha kedvenc flintáját a feje alatt tarthatta. Ő volt az apa reménysége, szeme fénye, Yellen benne látta az eljövendő boldog kor vezéralakját, a Birodalom császárát. A srác a Friss Vér harci alakulatának vezére. És ez a srác halott.
– Ragály – nyögöm.
Wyne bólint, folytatja. – A te barátodról, Volodiáról is megtudtunk egyet-mást. Nincs a föld kerekén háború, amelyben fel ne bukkant volna, s neki holtmindegy, melyik oldalon áll. Voltak csaták, amikben mindkét fél pártján tűzvonalban hasalt. Teljesen gátlástalan a fickó. Jelenleg a Friss Vér harci alakulatának tagjait oktatja, vezeti csatába. Mannie Dresherről is köhögtek a foglyok. Nem adok két napot ennek a bandának, és felszámoljuk az utolsó emberig.
– Roppant derűlátó vagy – felelem.
– Nem a derűt látom, hanem a vesztüket. Egészen közelről.
– Amíg nem avatsz be a terveidbe, ennyi a válaszom az optimizmusodra: a szemafor zöld, de felszedték a síneket.
Wyne elvigyorodik. Denisa messze előttünk jár. Futtában veszi szemügyre a kirakatokat, fekete bőrpántokból álló gladiátorsarujában fürgén kerülgeti a házak elé kitett, elszállításra váró papírgyűjtő konténereket. Azután megtorpan, majd eltűnik egy kapu alatt.
Mire odaérünk, kezdünk rosszat sejteni, nem alaptalanul. Füstszag érződik, durva nevetés hallatszik a lépcsőház felől.
Hát persze, Denisa ott áll öt suhanc gyűrűjében, a kapu alatt szobrozó papírtároló konténer mellett. A tárlóból kékesfekete füst kígyózik elő. Hölgyem előadást tart, a suhancok csípőre tett kézzel, vidáman hallgatják.
– Megokolom, miért kérem, hogy oltsátok el a tüzet. Egyrészt azért, mert tűz, s mint olyan, rém veszedelmes. Azután azért, mert nem véletlenül találták ki a papírgyűjtés eme módját. Rengeteg erdőt megkímélhetnek a pusztulástól, ha ezt újra felhasználják. Ezáltal rengeteg oxigén marad meg, amit mi belégzésre fordíthatunk.
– Zöld vagy? – kaccant az egyik suhanc. Közben bedugja az öngyújtóját a konténer egyik résén. Lángok törnek elő a tárlóból.
– Haragoszöld – bólint Denisa. Ránéz a fiúra. – Vedd le a zakódat, és oltsd el a tüzet. Siess, mert ha nekem kell cselekednem, veled együtt borítom a lángokra a kabátkádat.
Kézenfekvő, hogy kinevetik. A közelben állongva figyeljük, hogyan oldja meg a problémáját. Wyne szívesen beavatkozna, de visszatartom.
Denisa egy pillantással regisztrálja, hogy ott vagyunk, azután két szélsebes mozdulattal kifordítja a fiút a zakójából, majd a kezébe adja a tűzoltásra kinevezett ruhadarabot.
– Nosza – biztatja a csodálkozni látszó suhancot.
– Nézd már – mondja az egyik vidám cimbora –, marha jók a reflexei a csajnak. Ezzel mit kezdesz, he? – Ütésre lendíti a tenyerét.
Azután felmegy a falra, freskónak. Lassan, megrökönyödve csúszik le a földre. Ugrásszerűen romlik a viszonyuk. A társaság feldühödik. Ezenközben a konténer zavartalanul tovább lángol. Pernyepillék lebegnek körös-körül, fogytán a levegő.
Minél többet gondolkozom az erőszakon, annál inkább eltávolodom tőle. Ez az elmélet. A gyakorlat ezért duplán goromba.
Ott termek. Rutinosan eltávolítók egy fickót a hitvesemről. A másik gombócugrással veti rám magát. Kitérek előle, elgurul mellettem.
Ezalatt Wyne gyengéden ráveszi a zakótlanított suhancot a tűzoltásra. Majd sorban a többit. Hamar kifogyunk a tennivalókból. A lángok elhalnak. Zsíros pernyefoszladékok tapadnak ránk.
Némileg viseltesen folytatjuk utunkat. Hitvesem várja a dorgálást, nem kapja meg. Hálásan a kezemért nyúl.
Bevitorlázunk az étterembe. Megrendeljük a vacsorát, azután kiballagok a toalettbe, hogy bemosakodjak az étkezéshez. Óvszerautomata kelleti magát a plafonig csempézett fal mellett, öles plakát lóg rajta: „A monogámia ellentéte az AIDS-kockázat.” Szlogen Parkinsonné után szabadon. Mire az ember felfogja, háromszor megfertőződött.
Ha lenne Isten, ezt a kort kihagyta volna az emberiség történetéből. Nem szívesen élnék a jövőben, mivel egyre nyilvánvalóbbnak rémlik, hogy nincs jövőnk. Ha kérdeznének, visszakéredzkednék Kung Fu-ce, Jézus vagy Zarathustra idejébe. De nem kérdeznek.
Visszaúton találkozom Denisával. Ragyog az arca.
– Belloq! Remek plakátot láttam a mosdóban. Bomba anyu virít rajta, egy szál töltényövben. Az övet örömgumikkal tűzdelte tele. Már tegnap divatba kellett volna jönnie ennek a módinak.
Atyai mozdulattal megsimogatom a haját. Értékelem, hogy nem rágja magát feleslegesen, ő kineveti magából a fájdalmat. Leülünk Wyne mellé.
– Voltál a konyhában? – kérdezi Denisa. Választ sem várva folytatja. – Ha betérsz valahová étkezni, mintegy véletlenszerűen nyiss be a konyhába. Azután menekülj!
– Ez egy tiszta hely – feleli méltóságteljesen a főnököm. – Azért drága, mert finom és tiszta.
– Ez az! – fintorog rá Denisa. – Egészséget a gazdagoknak!
– Miért ingerel a jómód?
– Kevésbé ingerelne, ha nem tudnám, hogy rosszmód is van.
Ezután Denisa egészen addig hallgat, míg a vacsora megérkezik. Ezüstfogantyús kiskocsin, tükrösre suvickolt tálakon gördül felénk a lakoma. A fehér szmokingos pincér üdvözült mosollyal készülődik a flambírozási ceremóniához.
Denisa jó hangosan felsóhajt. – Oltári szerencse, hogy kajához jutottunk. Ez csak azért sikerülhetett, mert még a járványügyi csoport előtt értünk ide.
– Úristen – nyögi Wyne.
A lángok egy pillanatra megállnak a lobogásban. A pincér fagyos pillantása dermeszti meg őket.
Amikor magunkra maradunk, Patrick megjegyzi: – Legközelebb csak akkor viszlek magammal, ha indulás előtt cipzárt szerelhetek a szádra, kis lakattal. Vagy szájkosarat, picit, pirosat.
– Átkozott férfisoviniszta – közli Denisa. Beleturkál az ételbe a villával. Oda sem nézve, enyhe unalommal rakosgatja a szájába a falatokat. A márványlapokkal burkolt falat, az üvegcseppekből készített hatalmas csillárokat, a hosszú szőrű, puha szőnyegeket bámulja.
Wyne elvigyorodik. – Emlékszem, Joynak is volt egy veszett időszaka. Amikor terhes volt. Nemes egyszerűséggel csak hordozórakétának nevezte magát, és mondhatom, nem volt ínyére a dolog.
– Jó ég, te élveznéd, ha nem látnád a lábadat a hasadtól?
A kézzel vert csipkefüggönyök mögött az utcára nehezedik az este. Denisa szünetel. Wyne beavat a terveibe, azután elköszön.
Úgy ül be a taxiba, mint egy herceg. A hanyag, sportos elegancia remekül illik szeme, haja sötétjéhez, napsütötte bőréhez, daliás termetéhez. Hitvesem utánanéz, láthatóan fogalmaz valamit magában, végül mit sem szól. De a szeme árulkodik. Csak azokon a pasasokon tud igazán jól mulatni, akiket kedvel.

 

 

Az Impérium pár klasszissal jobb, mint a Rezidencia. Fala, bútora, padlója vakító fehér, mintha elefántcsontból faragták volna. Nincsenek szögletek; a sarkok, székek, asztalok lekerekítettek, akár a helyiség különböző szinteken álló pódiumai. Talán még az amforákban sorakozó, buján zöldellő trópusi növények levelein sincs egy árva szöglet. Kétlépésenként szökőkutak zubognak, csobognak, színes folyadék bugyborékol a padlótól plafonig futó átlátszó csövekben. Finom illatszer párái lengedeznek. Könnyű légáramlat támad előttem, amikor a pincér rohanvást az asztalhoz vezet.
Kihúzza a széket Denisa előtt. Hölgyem leül a másikra, majd ártatlanul rámered a hüledezni látszó fickóra: – Nos, mégsem foglal helyet?!
– Itt is ki akarsz tenni magadért? – kérdezem nehéz sóhajjal.
A pincér elénk teszi a tízoldalas étlapot. Denisa félretolja, és mosolyt sugaraz a fickóra. – Rántott csirkeláb van?
A pincér elsápad, aztán visszatér az arcába az élet, és felnevet. – Eredetinek tetszik lenni – mondja. – Kegyed biztosan valami huncut milliomoslány.
Denisa elnyílott szájjal mered rá. Ilyen óságos szöveget régen hallott. Időbe telik, amíg megemészti. Addig is elbocsátom a megzavarodott pincért. Felütöm az étlapot. Hitvesem megvizsgálja a gyöngyházszínű intarziával ékesített asztallapot, majd szemügyre veszi a vendégsereget. Hamar felfedezi Ramos Doyent a közelben. Azután az árakat az étlapon. Halkan füttyent egyet.
– Ez az a hely, ahol teleeszem magam. Utána mehetsz az esztergályoshoz, és megfaragtathatod a koldusbotot, amivel majd elkocogsz a szegényházba.
Szövegét elengedem a fülem mellett. Megérintem a kezét, a szemébe nézek. – Megünnepelhetnénk, hogy visszatért az emlékezeted.
– Annyira visszatért – feleli kegyetlenül –, hogy eszembe jutott egy másik ünneplés. Pezsgőt hoztál, a jégbe fagyasztottad a nyakláncot, amit jegyajándéknak szántál. Őrültül ünnepeltünk, és két napra rá majdnem kimerevítettek a rambók. Inkább minden cécó nélkül, csak úgy éldegéljünk, jó!? – Átnéz Szexpapa asztalához. A higiénikus szerelem apostola csigapástétomot falatozgat. Nem kis kézügyességet igényel, hogy előcsalogassa a mészházból mindazt, amit a szakács verítékes munkával belenyomkodott. De Szexpapa nem hibázik, kése nem csikordul, a csigák nem szálldosnak, még a kisujját is eltartja mutatvány közben. És úgy ül a kagylóhátú széken, akár a trónuson.
– Az ilyenek így születnek – sóhajtja Denisa. – Deformált kézzel. Már az anyaméhben kificamodik a kisujjuk.
– Hol van Cyd és Quasimodo? – kérdezem.
Vállat von, titokzatos arcot ölt. Felsóhajtok: – Mire várunk itt?
– A fejleményekre – feleli.
Visszalebben a pincér. Feljegyzi, mit óhajtunk enni. Óvatosan ellát néhány tanáccsal. Sugalmazza, melyik étel a nap koronája. Italokat ajánl. Denisa mindenbe belemegy, mintha azt akarná, hogy tényleg koldusbotra jussak. Azután tovább szemléli Szexpapát, és a körülötte ülő finom urakat. Addig-addig nézi őket, míg Doyen is felfedez bennünket. Megrezzen a homlokára roggyanó glóriasor, fejtetője kihegyesedik. Egy pillanat csupán, és elkapja rólunk a tekintetét. Halkan odaszól a mellette ülő atletikus küllemű ifjúnak. A fickó bólint, felemelkedik, és elhagyja a hatalmas termet.
Denisa elégedettnek látszik. Belekortyol az Incognito koktélba, de gyorsan leteszi a poharat. – Ha ezt megiszom, olyannyira inkognitóba vonulok tőle, hogy magam sem fogom tudni, ki vagyok.
A teremszerte elhelyezett videoernyők a Bajazzókkal kedveskednek a vendégeknek. Visszafogottan szól a zene. A főhős azon kesereg, hogy felszarvazták.
Denisa nézi, nézi. – Ezt láttam egyszer az Operában. A fickó nadrágja pont ennél a résznél szakadt el. Ott állt, egyik kezével a szívét markolászta, a másikkal a kettényílt nadrágszárat, és odavolt teljesen.
Doyen gorillája visszafelé igyekszik. Útba ejt bennünket. Lehajol hozzám, murénamosollyal. – Leadták a ruhatárban a gumibotokat?
– Hogyne – felelem. – Odaakasztották a maguk gerince mellé.
Mielőtt a fickó választ fogalmazhatna, Denisa rátesz még egy lapáttal. – Láttam az agyát a ruhatári pulton. Olyan helyesen lebegett a formalinban.
A gorilla felegyenesedik. Lobot vet a tekintete. Ökölbe szorul a keze. Úgy fest, kezdi elhagyni az önuralma. Denisa ráemeli a poharát.
– Csá, cukorfalat. Fusson vissza a ruhatárba, és szabaduljon meg az arcizmaitól. Csúnyán árulkodnak. Magát nem az intellektusa vezérli. Rettenetes élete lehet. De ha ráér, kitalálom, hol járt az imént. Telefonált. Nyertem?
A fickó zsebre vágja a kezét. Ellép mellőlünk. Méltóságteljesen vonul a gazdája asztalához. Vállán hasadozni látszik a fehér zakó.
Megérkezik a vacsoránk. Míg a pincér televarázsolja az asztalt különféle tálakkal, hitvesem viccet mesél. Természetes, hogy a tréfa poénja a levesben tartózkodó, félholt légy.
Nekiállunk a lakomának. Denisa olykor az órájára pillant. Egyre feszültebbnek látszik. Olyannyira, hogy egy idő után a zsebembe nyúlok, ellenőrzöm, van-e nálam stukker. Miért lenne?
Mire leszedik előttünk az asztalt, újabb vendég érkezik. Kirí a finom társaságból, akárcsak mi magunk. Fekete bőröltönyt, borotvamedált, ejtőernyős csizmát visel. Tarlóhaja a szokásosnál jobban égnek áll. Pilótasapkája a hóna alatt.
Omlett leül mellénk. Ingatja a fejét.
– Véletlen lenne, hogy itt talállak benneteket? – kérdezi.
Megvonom a vállam. Mindkettőt, egyszerre. – Kizárt dolog. Az imént telefonált neked Doyen gorillája. Nos? Mi járatban vagy?
– Zaklatni akarod Doyent? Ha a naplókat akarod átadni, annak más módot is találhattál volna. Kimegyünk, odaadod nekem. Kérve kérlek, kopj le Doyenről. Megégetheted magad.
– De jó, hogy találkoztunk – mosolyog Denisa. Omlett bizonytalanul viszonozza a mosolyát, nem sejtvén még, hogy rögvest kínpadra vonják. – Hol tart a nyomozás, kolléga? Kiderítették már, hogy ki volt a gyerekpornó főrossza?
– Nem Doyen.
– Naná, ő nem – hagyja rá Denisa. – Ha már szóba került, az ő lelkén egyéb bűnök száradnak. Az a lélek olyan, mint egy bűnökkel teleaggatott fregoli. Félő, hogy hamarosan leszakad. Mondhatnék példákat.
Omlett rám néz. Átdöf a tekintetével. – Figyelmeztesd. Utoljára kérlek. Ha nem hallgattatod el, megkeserülitek.
Denisa elkomolyodik. Megkocogtatja a kolléga vállát.
– Omlett úr, netán azt akarja mondani, hogy rövidesen dolgunk lesz egymással? Úgy értem, hogy intimen, mint férfi a nővel?! Hosszú ideig azt hittem, hogy maga egyszerűen csak hülye. De nem. Nyakig benne van a buliban. Mit nyakig?! Tökig.
– Hát ezt honnan veszi? Rágalmazási pert akar?
– Lesz per – bólint hitvesem. – Mindenféle per lesz, legfeljebb rágalmazási per nem.
Tűkön ülök. Még egy perc, és Denisa meglep valamivel, amit nem tudok. Omlett is feszeng, mintha parázs lenne alatta. Uralkodik magán, kötelezi a hely atmoszférája: a gazda közelsége, nyíltan figyelő tekintete.
– Bocs az iménti nyelvbotlásért. Elbotlott a nyelvem a szemérem küszöbén. De nem kényeskedem tovább. Az a helyzet, Omlett, hogy kiveheti a protkóját, mert balhé lóg a levegőben. Tudniillik azokról a nőkről fogok beszélgetni magával, akiket a gazdája elraboltatott, és akiket maga és néhány hasonszőrű strici megerőszakolt.
Omlett ráfeszül a szék támlájára, háta ölelkezik a fehér kagylóval. Ökölbe szorított keze reszket az asztalon.
– Jelentkezzen mixernek – tanácsolja Denisa. – Remek koktélokat dobhatna össze. Magának tehetség van a kezében. Shaker kívánkozik bele.
– Durva tréfa volt – ingatja a fejét Omlett. – Már kezdtem azt hinni, hogy hiszi is, amit állít. Még ilyen ocsmány blöfföt!?
– Vegye ki a protkóját – mondja Denisa hidegen. – És tegye mellé a stukkereit. Mivel már megvacsoráztam, letartóztatom.
Omlett felnevet. Elfordítja tőlünk a fejét, kínnal lazítani próbál.
Rámered az egyik képernyőre, mintha lebilincselné az operaelőadás.
Az előadás, amely ebben a pillanatban véget ér. Üzemzavar támadhatott a videoszobában. Egy percig havazik, azután megszínesedik és élessé válik a kép.
Csupasz szobát látunk. Egy asszonyt, földig érő kimonóban. Hímzett sárkányok, hosszú farkú madarak, pagodák a fekete kelmén. A nőnek nincs álla, ráncos nyaka fejbe megy át. A függőleges barázdák között alig látható a vénakék szempár. Szőke haja ondolált. Felemeli a kezét, megcsillan rajta a halálfejes platinagyűrű.
A rút öregasszony megszólal. Szörnyű szavak folynak a szájából.
Erővel elfordítom a fejem a képtől. Doyent nézem, látom kimeredő szemét, eltorzult arcát, hallom sikolyát. Gorillája felpattan mellőle, de tanácstalanságában csak topogni képes. Mit tehetne a rengeteg monitorral?
Doyen kilöki maga alól a széket, és elindul az ajtó felé. Nem vétheti el, őrült nagy ajtó. Tárva-nyitva áll.
A filmen látható asszony-Doyen förtelmet öklendezik magából. Szavait valódi nőhöz intézi, akinek fekete csíkot montíroztak az arca elé, hogy ne láthassuk. A nő retteg, sír, sikoltozik. Rángatja magát a ránehezedő martalócok között. Az egyik terrorlegényben felismerem Omlettet.
Megpezsdül a terem. A gorilla észbe kap végre, és rájön, hogy a mozinak csak úgy vethet véget, ha megostromolja a videoszobát. Futásnak ered. Ellohol a gazdája mellett.
Doyen vakon botladozik az ajtó felé. Meg-meginog. Szinte szánandó.
Ekkor a kép elsötétül, s mintha mi sem történt volna, folytatódik az operaelőadás. Furcsa, mert a gorilla még nem ért ki a teremből.
Nem is fog.
Az ajtóban álarcos fegyveresek bukkannak fel. Egy pillanat alatt elárasztják a termet. Lehetnek vagy húszan. Fürge mozgású, karcsú testű alakok, fekete maszkban, sötét ruhában. Egyikük megáll Doyen mellett. Társa a gorillát szemeli ki, és stukkervégre tűzi. A fegyvercső látványa a földhöz szögezi az atléta talpát. Omlettre is jut egy sötét alak.
Szédülök.
Egyszerűen öltözött fiatal nő lép a helyiségbe. Arca festetlen, sápadt. Megáll Doyen előtt.
Mielőtt megszólalhatna, Szexpapa szörnyű hörrenéssel összecsuklik. Arcra borul a szőnyegen.
Két álarcos kivezeti Doyen titkárát, a fekete öves karatemestert.
A mi maszkos fickónk ezalatt leüti a nyugtalankodó Omlettet. Éppen jókor, mire az két kézre kapja a három stukkert. Denisa az álarcoshoz fordul. – Mi újság?
– A Szovjetunióban gömbvillám támadt egy villamosra – súgja a fegyveres.
– Hát ez drámai előadás volt – morgom.
– Gyere, menjünk a ruhatárba, szedjük össze a gumibotokat – invitál Denisa.
Az álarcosok ahogy jöttek, eltűnnek. Eltakarítják Omlettet és Doyen gorilláját.
Szexpapa ott marad a teremben.
Kitör a sikoltozás. Fejveszett futkosás veszi kezdetét. Fehér szmokingos pincérek térdelnek Doyen élettelennek tetsző teste mellé. Megtapogatják a pulzusát, vizet locsolnak az arcába.
Senki nem törődik velünk, amikor kéz a kézben kisétálunk.
Az utca néptelen.

 

 

Amikor beülök a kocsiba, erősen reménylem, hogy a hátsó ülésen heverő alak a gömbvillámos ismerős, nem holmi rossz szándékú gazfickó.
Tévedek.
Amint bedurran a motor, és a kocsi sikoltó gumikkal elrugaszkodik a járda mellől, a fickó felül, és vállon vereget. De nem Martin hangján szól hozzám.
– Elvesztettem a fogadást – morogja.
Denisa felnevet. – Quasimodo!?
– Ez a titkár úgy verekedett, mint egy kenguru. Csápolt, pattogott, rúgkapált. A fenébe! Rákészültem egy jóízű rangadóra, méltó ellenfélre, erre egy bohócot kaptam ki. Cydnek volt igaza. Az a rohadt diploma tényleg éttermi étlap. Meg sem dicsérsz?
– Dehogynem – morgom. – Hatalmasat alakított a Justitia-kommandó. És most?
– Tele vagy bizonyítékokkal. Lesittelheted Doyent, Omlettet, akit csak akarsz. Majd azt mondod, hogy a kocsidban találtad az anyagot.
– Jó, majd azt mondom. Nagyon félek, hogy elhiszik.
– Hát akkor?! – Quasimodo újra vállon vereget. – Mindent itt találsz az ülésen. Most tegyél ki, mert Cyddel találkozom. Még nem végeztünk.
– Nem? Hol léptek fel legközelebb?
– Nem kötöm az orrodra. Mondd szépen: éljen a Justitia-kommandó.
– Vénségedre végképp elment az eszed.
– Engem mulattat – feleli, és kipattan a guruló kocsiból. Utánanézek. Mielőtt beleveszne a sötétbe, feltűnik, hogy cseppet sem görbe, árnyalatnyit sem sántít.
Denisa elnyúlik mellettem az ülésen. Halkan kuncog. Letörlöm a verítéket a homlokomról.
– Csak egyet nem értek – kezdem.
– Mi az?
– Ha ezek összegereblyézték a bizonyítékokat, miért kellett ez a cirkusz?
– Fajankó. Gondolom azért, hogy ebből a hurokból már ne húzhassa ki a fejét Ramos Doyen, mindenki szerető Szexpapája. Azért. Holnapra tele lesz a város a történettel.
– Én mégis felpofozom Martint – felelem, bár ez Denisa hobbija.
– Semmi kifogásom ellene. De előtte ki akarom szedni belőle, mi volt azzal a gömbvillámmal.
Azután leparkolok, és felkapom a hátsó ülésen hagyott súlyos sporttáskát. Eszembe jut a Feslő bimbó. A happy end még nem teljes. Felbaktatunk a lakásba.

 

 

Az örömteli napra az üzenetrögzítő teszi fel a koronát.
– Denisa, kösd föl a csipkés tangát – dörmögi Laco gépi hangon. – Virello meglógott. Napokon át azt játszotta, hogy bedilizett. Mit mondjak, meggyőző volt. Mint egy burleszkben, a keze ügyébe kerülő tárgyak mindegyikével öngyilkosságot akart elkövetni, de még a legártalmatlanabbal is. Eltökéltségében annyira vitte, hogy akár egy békegalambbal is képes lett volna felvagdalni az ereit. Amikor aztán lecsupaszították és bezárták egy kopár szobába, a fogaival esett neki a csuklójának. Felszaggatta a bőrét, gejzírt fakasztott alóla. Na, elzsibbasztották. Jött a mentő, indult vele a diliházba. A kocsi előtt két kamion karambolozott, leállt a forgalom. Mivel Virello aludt, a kísérői leszálltak, hogy utat nyissanak. Mire visszatértek, az ápolót kómában, szatírunkat sehol nem találták. Szóval, emlékezvén Virello fenyegetőzésére, jobb lenne, ha vigyáznál magadra. Esetleg, ha tudnál időt szakítani, megkereshetnénk együtt. Ne feledd Cromwellt: „Bízzál Istenben és tartsd szárazon a puskaport!”
– Az agyam száll el – suttogja Denisa. Mindazonáltal nem látszik túlzottan feldúltnak. Elvonul a fürdőszobába. Egy perc múlva meghallom a víz zizegését.
Lehanyatlom a kanapéra a sporttáskával, eltökélten arra, hogy most aztán megoldom a Feslő bimbó rejtélyét. Éles hangon felrikolt a telefon. Belemorranok a kagylóba. Hadaró hang felel.
– Mylord, Chui ígérni neked finom jó vérfürdő. Kapd a szappant, törülközőt, és rohanj. A fenékfejűek... – Chui talán folytatja még, de a vonal elnémul, mintha kilőtték volna a központot a világűrbe, túl a Tejúton. Gépiesen az órámra nézek. Azután a hitvesemre gondolok.
Ő már jön is. Egyetlen üde, rafinált mosolyban.
– Agyoncsaphatnánk az időt a következő bevetésig – javasolja.
– Nem lehet, máris indulnom kell. – Bestartolok a hálószobába, és magamhoz veszem a stukkert. Az ördög tudja, ha a Mandarinba indulok, még az életbiztosítási kötvényt is szívesen zsebre vágnám.
– Hová iparkodsz? – kérdezi hitvesem gyanakodva. Rejtély, miként csinálja, egy perc sem telt el azóta, hogy utoljára láttam, s máris tetőtől talpig felöltözve áll előttem. Legfeljebb a harci festést hiányolom az arcáról.
– Nem szívesen keserítelek el, az ilyesmit szívtelenül csinálja az ember: kénytelen leszel egyedül lefeküdni. Én a Mandarinba megyek.
– Oké. Kész vagyok, mehetünk – feleli. Iménti vidor kedve tovalebbent. Ha ezt az arcát jól ismerem, márpedig láttam néhányszor, aligha tévedek azt gondolván: eltökéltsége megingathatatlan. Az enyém is.
– Egyedül megyek – közlöm. Futó csókot lehelek a homlokára. Legszívesebben a karomba venném egy órára, és jóval szenvedélyesebben búcsúzkodnék, mert valami gyászos előérzet kerít a hatalmába. De ha ellágyulok, lemorzsol. Az ajtó felé lendülök.
Utánam jön. Be nem áll a szája.
– Mogorva, egy szavad nem lehet. Először azt mondtam, ha még emlékszel, hogy meg fogom akadályozni ezt az őrültséget. Most semmi ilyesmit nem állítottam. Menj csak. De velem együtt. Egészséges kopromisszum, zokszavad sem lehet.
Levágtatok a lépcsőkön. A kapunak nem dőlök be, nem próbálok átbújni alatta. Feltépem, kirobbanok az utcára. Célba veszem a kocsit. Chui hangja túl élesen halt el. A Mandarinban régen áll a bál. Tudom, mi űz a vadászizgalmon, az aggodalmon túl.
Volodia. Őt akarom. Hacsak el nem szelelt az országból, akkor most ott kell lennie, a fiaival együtt. Igen. Találkozunk. Megtartjuk a visszavágót. Józan eszem megpróbál befolyásolni. Arról sugdos, hogy elvakított a bizonyítási láz, tökös macho vagyok, gratulál. De azért hadd kérdezze meg: hová tettem az intellektusomat?! Csendre intem. Rögtön a józan eszem után Denisát is le kéne állítanom. De vajon megakadályozhatom-e a maghasadást, ha rápisszegek?
Hitvesem előtt érek a kocsihoz. Bezárom az ajtókat magam körül. Hitványra sikerült mosollyal búcsút intek.
Denisa rálebben a motorháztetőre. Lekönyököl, biztatón rám hunyorít a szélvédőn át. Végtére is ezt szeretem benne. Igazi, eleven nő. Elszánt, határozott.
Ujjnyira leengedem magam mellett az ablakot. Elmélyítem a hangomat. Úgy szigorúbb. – Tűnj el, asszony.
– Veled megyek.
– Mássz le onnan, különben kiszállok és lehajítalak.
– Brutális tulok. Gyere, ha mersz.
Persze hogy nem merek. Ülök, egyik kezem az indítókulcson, a másik a kormányon. Halántékomon lüktetnek az erek. Denisa nem tágít. Én sem. Nem viszem magammal. Leküldöm az ablakot, és újra közlöm vele.
– Miért nem? – kérdezi.
– Kérlek, ne húzd az időmet. Tíz perc múlva itthon leszek. Szakadj már le a kocsiról.
– Beülök melléd.
– Nem.
– Tudom, mi van. Fejedbe vetted a gyerekdolgot. Bébit akarsz dumálni a hasamba. Ha most elmész nélkülem, akár lesz gyerek, akár nem, esküszöm, hogy beadom a lelencbe.
– Kérlek – mondom. Szigort sűrítek a hangomba, szomorúságot a tekintetembe. Denisa legurul a kocsi elejéről. Azután ott áll a járda szélén, zsebre dugott kézzel, leejtett vállal, vádlón, nyomasztón. Ott áll, láthatom a tükörben, s nem mulasztom el figyelni az első kanyarig.
Tövig nyomom a gázpedált. Éles levegő hasít át a leeresztett ablakok között. Repülök Volodiához.

 

 

Kiderül, hogy nem késtem el semmiről. A Mandarinban minden rendben. Ragyognak a lampionok, nesztelenül surrannak a pincérek az asztalok között, az asztalkendő sem szürkébb, mint máskor.
A helyiség végében ugyanúgy ül a kínai társaság, mint legutóbb, midőn erre jártam. És az ajtó közelében is pontosan olyan durva tréfák közepette iszogatnak a bőrfejűek, mint amikor először tértem be eme áldatlan helyre.
Amint leülök, Chui mellettem terem. Letörli az asztalt előttem. Közben halkan súgja: – Fenékfejűek kicsinálni telefonvonal. Kinn is vannak. Sokan. A parkolóban, az utcán. Kocsikban.
A zavaros tájékoztatás hallatán a kínai társaság felé sandítok. Bárhonnan számolom őket, legfeljebb hatan vannak. Velem együtt heten. Talán mégsem ártott volna erősítést hozni. Még az is megfordul a fejemben, hogy nem is volt rossz Denisa ötlete, már ami a lefekvésre vonatkozott.
Ezután megkeményítem a lelkemet. Szokásos mozdulatommal ellenőrzöm, helyén van-e a szívem. Minden rendben. Fenét van rendben. Legfeljebb húszéves, kopaszra borotvált kölykök ülnek az ajtóhoz közeli asztalnál, fekete vászongúnyában, fekete csizmában, hangulatos tetoválásokkal ékítetten, mindenféle antik plecsnivel felékszerezve. Legalább tizenöt birodalmi sas lóg rajtuk, továbbá vaskeresztek, egyéb nyalánkságok a hősi időkből.
Volodia sehol.
Lehajtom a tonikot. Megfordul a fejemben, hogy kifizetem és elmegyek. Chui és a többi pincér kicsit többet kószál az asztalok között, mint rendesen. Úgy veszem észre, begyűjtik a törékeny holmit. Leszedegetik a térítőkről a lámpásokat, a porcelán vázákat, a kiürült poharakat, üvegeket. Fogadni mernék, hogy ma este kés, villa nélkül, csorba szélű kanállal szolgálják fel a vacsorát.
Chui megint mellém sodródik, és elveszi előlem a poharat.
– Mylord most az én vendégem. Chui hozni neked csodaitalt, ami növeszti a férfierőt. Kell nőnie férfiasságodnak ma este.
– Viperaepe?
Chui ragyogó szemmel bólint. – Keleti varázslat. Ha akarni, hozok neked eleven kígyó. Széttépdeshetni a fogaiddal. Ilyen leszel tőle! – A nápolyi szelet méretű figura megfeszíti a testét, összeszorítja a fogait. Valóban, egy pillanatig úgy fest, mint egy különlegesen ijesztő kerti dísz.
Leintem. – Kösz, nem kell semmi.
– Vacsora?
– Vacsora végképp nem.
A kerti dísz elsurran mellőlem. Szemügyre veszem a kínai csapatot. Nem látszanak fenegyerekeknek. Talán ezért sugárzik belőlük valami meghatározhatatlan erő. Nyugodtan, már-már közönyösen ülnek az asztalnál. Olykor váltanak néhány szót egymással, de leginkább merengenek. Egyikük átmenetet képez Ázsia és Európa között. Magasabb a társainál, határozottan szélesebb vállú, kevésbé kifürkészhetetlen arcú. Sötét szeme ferde metszésű, szemhéja lazán a szemére ereszkedik, s félig eltakarja azt. Orra szépen fejlett, egyenes. Szája telt, széles, mozgékony. Álla kissé előreugró. Lenszínű haját tarkóra fésülve viseli, füle szorosan a koponyájához simul. Átlag tízpercenként iszik egy kortyot a sörös korsóból.
Mire megunnám a szemlélődést, nyílik az ajtó. Újabb kopaszok érkeznek. Ezek frissen borotváltak, ragyog a fejük. A lámpafények megnyújtják koponyájukat; úgy fest az ajtó környéke, mint egy kórházi vízfejosztály.
Az egyik újonnan jött legény selyempapírba burkolt virágcsokrot tart teniszütő méretű mancsában. Valahogy azonban mégsem félek attól, hogy bocsánatkérésre készül. Mindenesetre a fickó odaballag Chuihoz, s még mosolyogni is megpróbál.
A brokátköntösbe bújt kínai meglepetten megtorpan. A kopasz félszeg vigyorral nyújtja a csokrot.
Megfeszül a talpam a padlón. Elkészülök a repülésre. Átkószál a fejemen a kétség, hogy tévedek.
Ekkor már a levegőn hasalok. Elkapom a fickó csuklóját. Tekerek rajta egyet, a virágot röptében kapom el.
Majdnem leszakad a karom a súlyától. Csakhogy ekkor már szikrányi kétségem sincs. Nem várom meg, amíg az ólmosbot kivirágzik, azon melegében, visszakézből fejbe suhintom vele a tarfejűt.
Mindez nem tarthat tovább néhány másodpercnél, s mégis, mire felnézek, a kínai csapat a helyiség túlsó végében, a kopaszok között tesz-vesz.
Akár le is állhatnék. Iskolázott fiúk. Gyönyörűen koreografált mozgásukra Denisa csak ennyit mondana, lefitymálón: cukaharáznak. Pompásan csinálják. Minden izmuk megelevenedik, fütyülnek a gravitációra. Szálldosnak, pattognak. Letarolják a kopaszokat.
Kibontom az ólmosbotot a selyempapírból. Azután elhajítom, és beszállok a küzdelembe. Feltett szándékom, hogy kiszakítok egy tarfejűt az embergomolyból és vallatóra fogom Volodia hollétét illetően.
Kiszemelem az emberemet. Átvetődöm a sűrűn álló asztalok fölött. Valaki az utamat állja. Kopasz. Ez is jó lesz. Lecsapok rá, megpróbálom összegabalyítani a végtagjait. Nem könnyű eset. Tanítgatták erre, arra. Átismételjük a tanulmányait, majd mutatok neki valamit abból, amire engem oktattak.
Ekkor a fickó ledől. Egy darabig legfeljebb talicskázni lehet vele, beszélgetni nem. Látom, hogy egy szék emelkedik a hősiesen küzdő félkínai lenszőke feje fölé. Megakadályozom a becsapódást.
A szék innenső végén lévő kopasz cséphadaróként használja az öklét. Elhelyezi a gyomromban, az államon, majd öv alatt. Bal lábbal tartom távol magamtól, azután a jobbal tarkón rúgom. Hiába fekszik le a fickó, a nyitott ajtón befelé árad az utánpótlás.
Szervezetten zajlik a parti. A kopaszok takarító alakulatot működtetnek. A sepregetők nem verekednek; felszedik az ájultakat és kiviszik őket a szabadba, hogy a helyükre nyomulhassanak az épkézlábak, a tatarozottak. Az elhullott kínaiakat Chui és társai mentik ki a taposómalomból. A metszett szemű fickók rövidesen jönnek is vissza, röpke hideg vizes renoválás után.
A lenszőke fickó a közelembe sodródik.
– Álmos vagyok – kiáltja felém.
– Feküdj le – javaslom, egyszerre két kopasszal vöröspecsenyézve.
– Ez a nevem!
– Mogorva vagyok – felelem.
– Semmi kétség – hagyja rám. Egymáshoz vetjük a hátunkat.
Idővel elfogy a kopaszutánpótlás. Már-már diadalmas hangulat ragad el. Hét kemény legény, hét vidám macho elsöpörte a Friss Vér harci alakulatát. Erre pezsgőt kell inni, töméntelen sok jéggel.
Nagyszabású zihálás hallatszik körös-körül, akár az intenzíven, ahol tíz-tizenöt lélegeztetőgép szorgoskodik. Odakint autómotorok bőgnek fel, abroncsok hallatják a leszúrt sertés halálsikolyára emlékeztető visításukat.
Néhány kínai verekedőművész tettre készen kisiet a szabadba, hogy folytassák a tisztogatást.
Azután visszahátrálnak.
Megpillantom a vágyva vágyott Volodiát. Zavartalanul lépeget befelé. Arcán könnyű mosoly.
Elnehezül a szívem, mintha jégcsákánnyal döftek volna a mellkasomba.
Volodia Denisát vezeti maga előtt. Hitvesem torkán a zsoldos kése. Mögöttük a Friss Vér elitje, halántékig géppisztolyban.
Volodia rám néz. Egy percig élvezi arcom szürkeségét, majd így szól: – Kicserélem veled.
– Oké – felelem. Előrelépek.
A géppisztolyosok zord képpel regulázzák a fegyvertelen kínaiakat.
– Senki ne mozduljon! – üvölti egyikük kéjjel. Nyálgömbök pattannak szét a szája sarkában. Ez ám az igazi killer. Tele tár, üres fej. Hogy ez utóbbi se vesszen kárba, a tartalék tárakat kellene raktározni benne.
– Nem tűnt fel, hogy játszva elbántatok a gyerekekkel? Ha nem, nem – s ezzel Volodia le is veszi a kérdést a napirendről.
Denisát nézem. A Háború és béke terjedelmével vetélkedő gondolatözönt sűrítek a tekintetembe. Megvonja a vállát, de a szeme kevésbé hetyke, mint a mozdulata. Volodia rossz néven veszi a mozgolódását. Alkarral üti arcul. Azután rám vigyorog. Leállítom magam megkezdett röptömben.
– Megmondtam neked, hogy a kövér nőket szeretem. Ez egy csontváz.
– Ma kétszer vacsoráztam – feleli Denisa. Nem teljesen fegyvertelen. A nyelve mindig kéznél van. – Ha most elenged, egy hétig duplán étkezem. Nos? Mához hét napra találkozunk.
A késről tudomást sem véve megpróbál ellépni a zsoldos elől. Ezúttal a vállára kap egy ütést, de a penge sem tétlenkedik. Felhasítja a bőrt a nyakán.
Elemelkedem a földtől. Erővel teszem le magam. Nyugalmat kényszerítek a hangomra.
– Ne fokozd tovább. Régen megegyeztünk. Őt elengeded, és én veled megyek. Indulhatunk?
– Nono – mondja Volodia. – Úgy áll a helyzet, hogy nem vagy tárgyalóképes. Ha akarnám, magammal vihetném az egész tetű csürhét, nem áll módotokban tiltakozni. Ezért aztán ráérek még egy kicsit szórakozni. – Volodia harsány hahotára fakad. Közben nem feledkezik meg foglyáról.
Denisa érzi a nyakából szivárgó vér melegét, de nem nyúlhat oda, a zsoldos nem engedi megmozdulni. A vad hahotát átveszik a géppisztolyosok is. Hitvesem megsokallja a fülébe harsogó vidám hangokat.
– Ez elélvez a saját humorától, amely mellesleg csak a sajátja, de nincs neki – morogja nyelvesen.
Újabb pofont kap. Elsötétül a szeme. – Szeretnék megfordulni. Nem tudok hátrafelé köpni. A térdem is elöl van. Szeretném belevágni a véknyadba.
Amíg beszél, engem hipnotizál a tekintetével. És végre, felülkerekedve dühömön, felfogom, mit akar. Kissé ellazítom magam.
– Ne álmodozz róla, hogy belevághatod a sarkantyúidat a véknyába. Volodia grátisz nem verekszik.
– Ez is probléma? Van nálam némi apró.
– Nos? – nézek a szőke zsoldosra. – Ketten összedobjuk a zsugát. Akkor kiállsz velem?
A fickó gondolkodóba esik. Elveszi az átkozott handzsárját Denisa nyaka elől. Előhúzok néhány bankjegyet. Hölgyem tenyerébe teszem, s ő odalép Volodiához. Két ujjal összecsippenti a zsoldos ingnyakát, és belehullatja a pénzt, szakasztott úgy, ahogy ezt bármely férfiú bármely prostituálttal tenné.
Volodia meghajtja magát, és félretolja Denisát. Azután már nem lát senkit, csak engem, és én őt. Nem érzem mégsem a felemelő harmóniát, amit Szilaj hátán. Nem érzek semmi érdemlegeset, csakis hideg dühöt. Megborzongok tőle. Be kell ismernem, mielőtt még megütnénk egymást: ölni szottyant kedvem. Azt hiszem, épeszű ember sokként éli meg a hasonló felfedezést. Mintha lírai hangulatú séta közben vadállatba ütközött volna – a saját lelkében.
A szögletes arcon borosta szőtte pókháló szökellik. A keskenyrésű szempár merő feszült figyelem. A lapos orr cimpái jól láthatóan tágulnak-csukódnak. A váll laza, a kar tétlenül lóg.
Nem mozdulok, nem moccan ő sem. Lessük, figyeljük egymást, pontosan tudjuk, hol van a másik súlypontja, merre lendül, mit tesz, ha végre csinál valamit. Végül nem történik semmi.
De igen. Volodia felegyenesedik. Hátralép, hogy kikerüljön lábam hatósugarából, és felnevet.
– Szar vagy, kommandós. És tudod, miért vagy szar? Megmondom. Ezzel a te gátlásosságoddal nem jutnál messzire a harcban. Neked az kell, hogy védhesd magad. Ez a bajod. Képtelen vagy támadni, kezdeményezni. Hatszor kibeleznek, mire elszánod magad. Nem rossz ötlet. Kibelezlek. Ronda meló, nem mondom. Viszont élvezet nézni a pofa képét, miközben a csuklóm köré tekerem a beleit. Büdös, gusztustalan, de megéri. Yellen látni akar. Meg akarja nézni, ki ölte meg a fiát.
– Nem mintha változtatna a dolgokon, de nem én öltem meg a fiát. Egyébként, ha úgy adódik, megtettem volna, tehát Yellennek van mit néznie rajtam.
– És ha minden oldalról jól megnéztétek egymást, akkor meghalsz. Sajna. – Volodia széttárja a karját.
Eléri, amit akart. Előadok egy cukaharát. Lekerül a földre, vér ömlik a szájából. Várom, hogy felkeljen, folytassuk. Hátraint.
A géppisztolyos elit egy része sakkban tartja a kínaiak csapatát, míg a többiek közrefognak, és kilökdösnek az utcára. Bevágnak egy kocsiba. Eszembe villan, hogy mindvégig a zsebemben volt a stukkerom. Legszívesebben orrba verném magam.
Távoli géppisztolysorozat hallatszik. Az étterem belsejéből.
Megfeszülök. Annál hatásosabb a tarkómra mért ütés. Mintha kettészelték volna az agyamat.

 

 

Két évszázaddal később. Vagy az ég tudja, mikor. Felmosnak. Nem örvendezem. Tudatom kápráztató fájdalommal kéz a kézben tér vissza. Az összes létező égitest előttem kering. Ezrével látom a holdakat, csillagokat. Átfut rajtam, hogy meg kéne számolnom őket, mint a birkákat, hátha visszamenekülhetek a jótékony öntudatlanságba.
És ekkor valaki megcsókol. Egy percig sem gyanakszom Szent Péterre. Fütyülök a fájdalomra. Felnézek.
Furcsa, valahogy visszakerültem a Mandarinba, bár csak a padlóra. Lampionok fényeskednek fölöttem. És Denisa szeme, mosolya.
– Érted, amit mondok? – kérdezi.
– Mindenesetre hallom – nyögöm.
– Ez is valami. Amíg összeszeded magad, elmondom, mi történt.
– Remek lesz. Nekem kiesett egy ezredév.
– Amikor elvágtattál otthonról, beszéltem Wyne-nal. Mondhatni: árulkodtam rád. Ő azt mondta, iderohannak. Gondoltam, ezt megnézem. Előbb érkeztem, egyenesen a kopaszok ölelő karjaiba. Nem hagytam magam kétségbeesni, tudván, hogy rögvest befut a felmentő sereg. Húztam az időt, hagytam néhányszor átvágatni a torkomat. Ennyit a férfiak pontosságáról. Azért azt közbe kell szúrnom, hogy ennek ellenére sem kételkedem a fiúk gyorsaságában. Ők aztán két perc alatt elkészülnek, ha riasztják őket. De akció előtt eltöltenek néhány negyedórácskát a detoxikálóban.
Legyinteni próbálok, de olyan érzésem támad, mintha valaki a padlóhoz rögzítette volna a karomat. Nem forszírozom. Hallgatom a szöveget, amely valójában nem más, mint egyenletesen csöpögtetett szemrehányás.
– Amikor téged kivittek, az az őrjítően jóképű szőke pasas, az a lankadt szemhéjú, nekiugrott a géppisztolyosoknak. Talán hallottad a sorozatlövést. A plafon kapta, szerencsére. A többi már ment magától. Közben Wyne-ék is bevánszorogtak. Szétcsaptak, foglyokat ejtettek, azután farokfelvágva odébbálltak. Mindenesetre szakítottam rá időt, hogy megérdeklődjem, mégis hol a fűrészporos bánatban késlekedtek. Patrick azt felelte, hogy csirkét kopasztott. Elképzelni sem tudom, mondotta, milyen őrült macerás epilálni a baromfit. Delgadónál áramszünet volt, tehát szemöldökcsipesszel kellett borotválkoznia. Louis is humorkodott egy sort, de arra már nem emlékszem.
Megpendítem a témát, amelyet kerülni igyekszik. – Volodia? Megtekint valami jelentéktelen apróságot a vállam mellett. Közben válaszol. – Elszelelt.
Felülök. Nem vészes, csak olyan érzésem támad, mintha magamra rántottam volna az égboltot. Tenyerembe támasztom a homlokomat. Mindkettőbe. És elkelne még néhány kariatida.
– De a kése itt maradt – fűzi hozzá vigasztalón.
A nyakát nézve megjegyzem: – Fenemód éles szerszám.
– Svájci.
– És? Nem azt mondtam, hogy pontos.
Chui lebben mellém. Lehajol, belenéz az arcomba. Elborzad, helytelenítőn megcsóválja a fejét. – Tanácsolni neked mylord, hogy fogyassz csodaitalt. Ha te hajlani rám, lett volna jókora te férfiasságod, és nem kerülsz le padlóra.
– Hozz egy gyűszűnyit, ma még futok egy kört. – Denisára nézek. – Hány óra?
– Hajnali fél három. Patrick azt mondta, hogy utánuk mehetnél, ha mostanában még használható állapotba kerülsz. Csakhogy te rossz bőrben vagy. Rém rosszban. Hazaviszlek, ágyba duglak. Beborogatlak a talpadtól a homlokodig.
– Borogatófenomén vagy – felelem. Hagyom, hogy Chui megitasson. A csodaital hideg selyemként siklik le a torkomon, akár egy eleven kígyó. – Reggelre otthon leszek, kikészítheted a priznicet.
Ezzel elérkezik a perc, a férfiasság próbája. Fel kell állnom. Látván eltökéltségemet, Álmos lép mellém, hogy segítsen. Szemhéjától alig látni a szemét. Nem is kell kérdeznem, miként tett szert a nevére. Acélos karját mellőzve talpra szökkenek. Egy pillantást szentelek Chuinak. Engem figyel, fürgeségem láttán elvigyorodik, már amennyire egy szelet nápolyi vigyorogni tud.
– Leszel még jobb is, mylord – jósolja. – Úgy beindulsz csodaitaltól, hogy vasbeton sem bír feltartani.
– Helyes. Messze még a reggel.
– Lady fog neked könyörögni, ereszd már el, mert száz az orgazmusa és nem kér százkettő.
Elindulok az ajtó felé. Zsebre vágom a kezem. Ujjaim rásimulnak a langyos stukkerre. Volodiának eszébe sem jutott, hogy fegyvert keressen nálam. Nem ez a vicc. A vicc az, hogy nekem sem.

 

 

Denisa magától értetődőnek tartja, hogy ő vezeti a Mazdát. Nem ellenkezem. Elüldögélek mellette, elfoglal a különös érzés: kígyók tekergőznek az ereimben, selymesek, síkosak. Vadak és érzékiek. Azon kapom magam, hogy nemrég agyonvertek, s én, nemtörődöm módon, könnyedén Denisa térdére simítom a tenyerem. Hölgyem nem berzenkedik.
– A szívemre ment, amit Volodia csinált veled – mondom.
– Miért nem verted bele a padlóba?
– Az ördög tudja. Feszélyeztek a géppisztolyok. Nem tudom. Ahogy ott álltam és figyeltem a rezzenéseit, rájöttem, hogy meg akarom ölni. Amint ez a gondolat tudatosodott bennem, nyomban meg is bénított. Azt vártam, hogy ő üssön először. Az beindított volna.
Ha már szóba került, gondolatban átfutom az elmúlt órát. Néhány csőre töltött géppisztoly csodákra képes. Fantasztikus, mekkora nímandnak éreztem magam a láttukra. Hatalmas, nagy senki lett belőlem. Mivel a fegyvercsövek hosszasan irányultak rám, senkiségem tudata alaposan kiterebélyesedhetett. Ezen a senkiség-érzésen talán az a méltánytalanság sem tett túl, hogy leütöttek, ámbár ez sem utolsó gyötrelem: a tudat fonákján botorkálni, a feneketlen sötétségben.
Mindent összevetve: szép szarkofágélményben volt részem. S mindez elmaradhatott volna, ha Denisa nem lép fel ezen az előadáson, mégpedig a túsz háládatlan szerepében. Nélküle Volodiának sem lett volna módja a parádézásra.
Nem, nem gondolom végig, mert félő, hogy dühömben megugrom a dupla lutzot. Mindenesetre visszavonom a tenyeremet hitvesem térdéről. Megpróbálom memorizálni a rám váró feladatokat. Véget ért az üdítő szabadság. Immáron visszavedlettem akciócsoportossá.
Ez az. Hová is megyek? Megvan. A kopaszok egy fegyverkereskedőt tárolnak valahol. Ami azt illeti, felőlem a földkerekség összes fegyvergyártóját és -kereskedőjét összehordhatnák egy rezervátumba, hogy ártalmatlanná tegyék őket. De ezúttal nem ártalmatlanításról van szó.
Akkor kiszabadítjuk. Ez csak nem gond?!

 

 

A keleti varázslat teszi vagy a rutin? Mit számít!? Frissen vasaltnak és fickósnak érzem magam. A szürke furgon belsejében magamra rántom a harci gúnyát. A tépőzár recseg, akár egy kidöntött fogsor.
Százhúsz kölyök lakik a táborban. Katonásdit játszanak, őrséget adnak, komolyan veszik magukat. Ennek tudatában kell átszárnyalnunk a kerítés fölött, áthatolnunk az ősparkon, észrevétlenül.
Nem látom a társaimat. Akár azt is hihetem, hogy egyedül vagyok. Szálegyedül osonkodom a vénséges fák alatt, léptek neszére ügyelve. És mit ád isten? Jólesik.
Megközelítem a valahai földalatti végállomás kerítéssel lezárt, bozóttal beszőtt lejáróját. Valaki hasal előttem a földön. Megbököm a vállát. Gatti az. Suttogva rám förmed.
– Marha. Majdnem megkéseltelek. Tudod mi lesz veled, ha tízszer-hússzor megszúrlak? Teljesen lemegy tőle a vérnyomásod.
– Mennyi Humor Harold, és mind egyazon éjszakán – sóhajtom. Elterülök mellette. Sűrű a sötétség, akár a vakond belső zsebében. Csak sejtem, hogy valaki a közelben tesz-vesz. Láthatatlan érzékelő sugallja bennem ezt a jelzést.
Halk zizegés hallatszik, ahogy a tücsök hajnaltájt torkot köszörül. Megmozdulunk. Előrearaszolunk a könyökünkön. Nem hiába játsszuk azt, naponta és óraszám, hogy két ujjunkon próbáljuk röpke fertályórákra megtartani a testünket. Zajtalanul, könnyedén haladunk, bármely kígyó irigyünk lehet.
Az orrom előtt emelkedik a vaskos rácsokból összerótt kerítés. Nem sokáig. A rekedt tücsök, ki nem más, mint a cseppnyi Louis, kigombolta rajta a zárakat. Lesurranunk a törmelékes lépcsőn. Durva téglafal állja utunkat.
Louis felegyenesedik, elhelyez a falon néhány semmiséget. Azután hátralép, maga előtt tolva mindkettőnket. Lehasalunk. Átkaroljuk a fejünket.
A semmiségek pokoli hangosan durrannak. A fal eltűnik.
Még repkednek az utolsó kőmorzsák, mi már szárnyat bontunk, és besuttyanunk a nyíláson. Őrült óvatosan simulunk az alagút betonjához, de mindez teljesen felesleges.
A valódi bejárat felől bejutottak már Wyne-ék is.
Idelenn senki nem akar ellenállni a rohamunknak.
Ugyanis ember nélkül tökéletesen magatehetetlenek a fegyverek. És itt csak az utóbbival találkozunk. Hegyekben áll. Hideg, tompán csillanó, olajszagú hegyek. Mozdulatlanságukban is rosszindulat árad belőlük.
Apró lámpások rojtozzák a sötétséget. Fénykörök rebbennek fel és alá. Az egykori földalatti állomás peronja alig-alig felismerhető. Lemállott mozaiklapok a mocskos falakon, rács mögé rejtett armatúrák a mennyezeten, elzsírosodott, hajdan színes műkőlapok a padlón. Nyirkos, rideg pinceszag.
A lámpafények megállapodnak egy ketrecen. A vasrudakból emelt kalitkában emberi alak fekszik. Cseppet sem érdeklődik irántunk, jóllehet elevennek tetszik.
Ismét Louis a bűvész. Néhány mozdulat, pezsgőpukkanás, maréknyi füst – és a ketrec ajtaja nyikorogva kitárul.
Patrick Wyne letérdel a férfi mellett. Felemeli a fejét a földről. Elhárítja a fogolyra irányuló lámpafényeket. A férfi arca félhomályba vész. Penésszel bevont meztelen koponya – ennyit látok a sejtelemben.
Odakintről némi csatazaj hallatszik, de első hallásra sem komoly. A megelevenedő cserkésztábort könnyedén kordában tarthatják kívül maradt társaink fegyverei, annál is inkább, mert az arzenált mi uraljuk.
Nem hallom Patrick szavait, a fogoly válaszát. Látom, amint Wyne sietve körülnéz. Tekintete a vele szinkronban lévő fénysugár segítségével végigfut a fegyvertornyokon.
Parancsszavakat pattog a hangja.
Delgado és Fresson hordágyat rögtönöz. Eltűnnek a félholt fegyverkereskedővel.
Wyne az oldallépcső felé indul. Követjük. A lépcsősor egy csapóajtón át a tábor autószerelő műhelyébe vezet. Ez fedezte az alagút titkos lejáratát.
Kilépünk a szabadba. A rémszülött építmény homlokzatán nagyképű felirat virít: GARAGE. Előtte végelgyengült tábortűz maradványa izzik. A lágy szélben szikrákat köp a parage.
Szirénázó mentőautó rohan felénk. Belseje elnyeli a csontig soványodott fegyverkereskedőt. Hallom Fresson száraz hangját.
– Ne kapcsoljátok be a mennyezeti világítást. Fokozatosan kell hozzászoktatni a fényhez.
A motor felüvölt, az abroncsok fűcsomókat szórnak a cipőinkre. Amikor a kocsi eltűnik, szemügyre veszem a kölyköket. Legtöbbjük melegítőben aludt. Ostromunk miatti ijedtükben szétkenték arcukon az álmot, s most előttünk állnak, összesimult, meleg nyájként, néhányan nyáladzó fáklyát tartanak reszkető kezükben – és nézik, mit művelünk, mit keresünk itt.
Wyne a rádiókészüléket markolászva, hosszan beszél, majd mellém siet. Kézháttal megtörli a homlokát, tekintete a szemembe vág.
– A srácok azt hitték, hogy a műhelyben mindössze a lopott, sérült kocsik átfestése, javítása történik. Sejtelmük sem volt a fegyverraktárról. Majd kiderül, igazat mondtak-e. Ha kiderül. Ugyanis Donnelly, a fogoly közölte: nincs egy órája, hogy a kopaszok lenn jártak, és kihordták a raktárból néhány láda fegyvert. Donnelly szerint úgy festett a dolog, mintha tengeralattjárók elleni csatába rohantak volna.
Nem szólok semmit. Nem is tudnék felelni. Rekeszizmomra mázsás griffmadár, a félelem nehezedik.
Wyne folytatja. – Gondolom, a tengerpartig kocsikáztak. Aztán egy csendes öbölben átpakoltak egy hajóra, és megcélozták a Bellát. Könnyűbúvár szerelést is vittek. Nyilván észrevétlenül óhajtják felszerelni az aknákat, hogy távol legyenek, mire az időzítőszerkezet a levegőbe röpíti a hajót. Nem tudják, hogy ezen a földön többé nem lehetnek elég távol a bajtól, ha az a rengeteg méreg szerteszét repül. Nem biztos, hogy utolérjük őket. Az sem, hogy megakadályozhatjuk a robbantást. Egyet azonban biztosan tudok, már ami engem illet: ha mégis robban az a tengernyi mérgező anyag, ott akarok lenni a közvetlen közelben, hogy engem is szétvigyen a detonáció. Inkább legyek halott rögtön, mint lassú kínhalálra ítélt túlélő. Ez az akció, a sietség miatt, nem lehet más, mint hevenyészett. Négy a tízhez, hogy sikerül. Perceken belül itt lesz a helikopter. Hozza a búvárszerelést, a spéci fegyverzetet. Jogotokban áll eldönteni: jöttök-e.
– A könnyűbúvár-alakulat? – kérdezi Louis reménykedve.
Wyne a fejét rázza. – Őket is riasztották, de nekünk több előnyünk van.
– Akkor megyünk – nyögi nehéz sóhajjal Gatti.
Denisa hangja hallatszik a hátam mögül: – Belépek a Szuicid-kommandóba.
A földi akváriumba távolról, a felhőkön túlról fénysejtelem dereng be. Az ébredező nap előőrse, néhány csenevész fénysugár gyújtogatja a hajnalt. A fáklyafények kifakulnak, a körülöttünk álló alakok, fák, épületek kontúrja ködösen szétkenődik, csak a felhőhatárok élesek, halványbíboran lüktetők.
Darázsdöngés hallatszik a magasból. A közeledő helikopter reflektora kiszúrja a ránk zuhant magány ballonját.

 

 

Szótlanul átöltözünk. A búváröltözet ránk tapad, akár hernyóra a bábja. Fresson ellenőrzi a levegőkeverékes tartályok műszereit, jóllehet előtte több szakértő megtette már ezt. A dokit megnyugtatja ez a ténykedés. Bennünket semmi nem nyugtathat meg.
A hajnal lovakat váltott, szédítő tempóban közeledik. Megélesednek a fények, a levegő. Átrepülünk a város fölött, alattunk többé-kevésbé szabályos geometriai alakzatokként kuporognak az épületek, kirajzolódnak a zöld lombok, madarak riadoznak a helikopter dübörgésére. Isten-távlatból szemlélhetjük az alattunk elfutó várost. Isten-távlatból, kétségbeesetten.
Wyne a rádión csüng, a fekete kábel spirálja köti össze a földdel, az odalent ténykedőkkel, a hozzánk hasonlóan rémült csoportokkal, amelyek kirajzottak a tengerpartra, hogy megkeressék a fegyverszállító furgont. Rövidesen jelentik, hogy rábukkantak a kocsira a Szivárvány-öbölben. Üresen. A kopaszok tengerre szálltak.
Az irányítóközpont közli velünk, hogy a Bella közelében luxusjacht parkol, fedélzetén esküvői mulatság zajlik. Az eltörődött vendégek egy része helikopterrel tart visszafelé, készüljünk fel a forgalom megélénkülésére a légi útvonalon. Felkészülünk. A rossz hírben az a jó, hogy a kopaszoknak talán nem tűnik fel a mi gépünk, ha több szitakötő hussan el fölöttük.
A parti őrség egyik hajójáról jelentik: motoros hajó siet a Bella felé, fedélzetén néhány borotvált fejű fickót láttak.
Jólesően metsző a hajnali levegő. Ebben a napszakban a legvalóságosabb az élet: harapható, megfogható; anyagi a létezés.
Emlékezetem monitorán filmvetítés kezdődik. Maroknyi természetvédő készítette a mozit: gondolkodó, értelmes emberek felismerik az erdők, állatok elpusztításának, a folyók, tengerek megmérgezésének katasztrofális következményeit. Szembeszállnak a korlátoltakkal, akiket elvakít a kapzsiság, a hamar megszerezhető értékek mámora, akiket nem izgat a jövendő, a gyermekeikre, unokáikra szálló világ s vele az élet folytathatósága. S mert nem izgatja őket, a túlélés esélyét rabolják el fiaiktól.
Ha valami, akkor ez igazán és banálisan: a Jó és a Rossz küzdelme; az értelemé és a korlátoltságé.
És a szelíd értelem elbukik. Eltapossák a lélektelen gépek: az úthenger, a buldózer, a villanyfűrész.
Az életért könyörgök elszánt csoportját elhurcolják, megfutamítják, vérebeket ugrasztanak rájuk.
És nekik látniuk kell, amint az eleven, oxigént lüktető, hars zöld fák lehanyatlanak, törzsük reccsenése halálsikoly.
Szétszakad az utolsó reményfoszlány. Felzokognak a gyermekeiket karoló asszonyok. A marcona, meglett férfiak előtt a fák halálában felképlik fiaik halála. A rájuk váró rettenetes szenvedés, az állati lét – és a férfiarcokat feltöri, felszántja a fájdalom, könnyek surrannak a szemükbe.
Amikor az értelem veszni látja a legutolsó esélyt, amikor az arc visszatükrözi e felismerést, amikor a lélekben lejátszódik az a jelenet, amely végzetesebb annál, ami hajdan a Paradicsomban megesett – ennél fájdalmasabb és tragikusabb nincs.
A közeli jövőben nem területviták, nem gyarmatosítók robbantják ki a háborúkat, nem. Amikor az emberiség jobbik fele felismeri, hogy szelíden, okos szóval nem mentheti meg a Földet: fegyvert ragadni lesz kénytelen, hiszen máris fegyverekkel állnak szemben velük a tékozlók, a torz lelkű gyilkosok, akik talmi örömeikért a jövőt dobják oda, s hozzá könnyedén, akik nem különbek minden idők tömeggyilkosainál és háborús bűnöseinél.
Az ember minden tettre képes, amelybe nem hal bele rögtön. A lassú halál, a kínszenvedés csak akkor rémíti meg, ha már kezdetét vette. Sokan ezért nem tartanak attól, hogy az eszeveszett erdőirtás, légszennyezés miatt felmelegszik az éghajlat, megolvadnak a sarki jéghegyek, kiáradnak a vizek és elnyelnek mindent. Nem tartanak attól, hogy elfogy az oxigén, az élelem, az ivóvíz. Mert most még van, ha egyre silányabb is.
Az ózonréteg elvékonyodása megfoszt attól, hogy élvezhesd a Napot, a fényt. A vizek szennyezése attól, hogy fürödhess, úszhass, ihass. Az AIDS és a herpesz vírusa a szerelmet veszi el. S mindez együtt megkérdőjelezi, legyen-e utódod. Ha pedig ezt kell feladnod, az élet folytatását, a halhatatlanság eme egyetlen lehetséges módját adod fel. Már csak egyet tehetsz: röpíts golyót a fejedbe. Feküdj a vonat elé. Vágd fel az ereidet. Vagy igyál meg egy nagy pohár csap vizet!
Összerázkódom. De hiába próbálok megszabadulni a látomástól, komorságom újra és újra visszahozza emlékezetembe a nemrég látott filmből montírozott képeket és gondolatokat.
Megjelenik előttem egy városi polgármester arca, amely olyan, akár egy megelevenedett Lenin-kép. A fickó elmagyarázza, miért likvidáltatja körzete egyik legszebb parkját, majd végső érvként bedobja: ő is ott él, ott nem fog levegőt kapni. Mintha ez egyedül az ő magánügye lenne. Micsoda virtus! Vállalja a fulladozást. Szívesen megveregetném a vállát a bátorságáért. Addig-addig veregetném, míg eltűnne a betonban, örökre. Hiszen még az sem lenne a magánügye, ha a saját kocsija kipufogóját bevezetné a saját tüdejébe. Ámbár...
Feltűnik alattunk a Bella, világvége-hangulatom kiváltója, a megtestesült halálveszedelem. Békésen ringatózik a tükrös vízen, méltósággal viselve hányatott múltját, számkivetettségét, nem sejtvén, minő sors vár rá.
Túlrepülünk a szeméthajón. A helikopter, akár vadászó szitakötő, rálebben a víztükörre. Egyenként kipotyogtat magából bennünket. A sötét védőruhákon tompán csillan a felszínről visszaverődő fény.
Elnyel a tenger. A víz, mindenki legelső szeretője, végigborzolja érzékeimet, mint mindig, ha befogad, ha belehatolok. Lágyan körülölel, felkutatja testem zugait, minden pórusommal érzékelem. Együttlétünk most is érzéki. A génjeim mélyén szunnyadó ősemlékezet anyaölként tartja számon a tengert, ebből araszolt ki a szárazföldre az első élőlény, legtávolabbi őse az embernek. Ide térünk vissza, ha a végtelenség élményét vágyakozzuk, s a tenger mindannyiszor megajándékoz ezzel az élvezettel.
Körültempózzuk a Bellát. A hatalmas teknő fenekét kagylók, moszatok rútítják. De nem látunk sehol egy aknát, a műszerek sem jelzik jelenlétüket.
A megkönnyebbülés szétárad ereinkben, lerobbantja izmainkról, agyunkról a rettegés abroncsát. Maradt még némi esélyünk.
Beszűkült tudatom felszabadul. Megpillantom és felfogom a közelben tempózó társak képét. Felismerem Denisát. Felismerem és megcsodálom, mert azt látom, hogy a plasztikruhás, arányos testű sellő, szájában a légzőcsutorával, arca előtt a hatalmas, szitakötő szempárra emlékeztető szemüveggel, nem egyebet tesz: játszik. Zebracsíkos, lapos testű hal lebeg előtte, kíváncsian méregetik egymást. A hal bizalmatlanabb. És Denisa kinyújtja a karját, hogy megérintse, megsimogassa. A vízi zebra meglebbenti a farokúszóját, ezáltal valamelyest eltávolodik Denisától, de kíváncsisága ott tartja. Bámulják egymást. Hölgyemnek eszébe sem jut a ráaggatott gyilkos arzenál, üres kézzel akar kapcsolatba kerülni a hallal.
A halkan bugyogó csendben megreccsen fülemben a rádió hallgatója. Wyne beszél hozzánk a helikopterből.
– Látjuk a hajót. Felmotyóztak a fiúk a fedélzetre, felhúzták a gumigatyát is. Mi most rájuk mászunk, és beígérjük nekik, hogy felrobbantjuk az egész kócerájt, velük együtt. Valószínű, hogy meg is tesszük. Figyelmeztettük a Bella legénységét. Viszont azzal az átkozott luxusjachttal mind ez ideig nem sikerült kapcsolatba kerülni. Bizonyára padlóig részegedett az egész násznép. A jacht a Bella felé tart.
Köszönetet mormognék az örömteli hírért, de nem teszem. Wyne még eligazít, merre vesztegel a kopaszok hajója, azután visszatér a csend a fülembe.
A parancsnok tapintatosan elhallgatta, hogy a szeméthajó akkor is megsérülhet, ha kénytelenek lesznek felrobbantani a tarfejűek motorosát. Elhallgatta, mert ha megemlíti, bizony eszünkbe jutott volna, hogy éppen a két hajó között lebegünk a vízben. Így hát a helikopterben ülő mesterlövészek tehetségére bízzuk magunkat. Wyne dühére, amely lehet olyan szuggesztív, hogy elveszi a kopaszok kedvét a kollektív öngyilkosságtól.
Patrick Wyne tudja, milyen magányosnak érezzük magunkat idelenn, az eseményektől távol, egyedül a halálhoz közel. Fülhallgatónkba kapcsolja a helikoptert. Halljuk a gép fenyegető dübörgését, Wyne szavait, melyeket immár a kopaszokhoz intéz.
– Dobáljátok el a légtartályokat, fegyvereket, és ugorjatok be a vízbe. Nyomás. Ha nem engedelmeskedtek, repültök!
Bizonyára nem engedelmeskednek. Távoli lövések durrannak a fülemben. Valamivel közelebbről érkezik a válasz, nyilván a helikopterben hasaló mesterlövészek fegyvereit hallom.
Azután Wyne-t, ezúttal hozzánk szól: – A Bella tengerészei motorcsónakokba ültek. Néhány csónak értetek megy, kettő megpróbálja megállítani azt az átkozott jachtot. A skinheadek egy része légzőtartályostul a vízbe ugrott. Vigyázzatok.
Megint nem árulkodik, robbant-e. Elvégre úgyis megtudjuk.
Ha ez a parancs: vigyázunk.
Tempózni kezdek. Látom, társaim követnek.
Eltávolodunk a Bellától. De túl lassan közeledünk a kopaszok motorosához. Mintha a csata a közvetlen közelünkben zajlana, a hallgatók egyenesen az agyunkba közvetítik a lövöldözés, kiáltozás, egyéb lárma pokoli hangjait. Nem bánjuk, a harci zaj valósággal megsarkantyúz bennünket. Feszültség egyenesadásban.
Valami felfeketéllik előttem. Búvárruhás alak úszik felém. A motoros felől. Amikor megpillant, egyetlen futó pillanatra dermed meg csupán, és rögtön a derekához nyúl. Mielőtt még előránthatná szigonyfegyverét, kap egy nyílvesszőt a vállába. Ettől egy percre biztosan elzsibbad. Hagyom a fenébe, tempózom tovább. Delgado csípi el a fickót.
Jön a következő. A vadnyugati jelenet megismétlődik. Győz a gyorsabb. Gyanítom, hogy a mellettem úszó, fürgén szigonyozgató alak nem más, mint Lámpavas. Delgado rég lemaradt mögöttünk a sérült skinheaddel, remélem, hogy idővel feljut egy motorcsónakra a Bella tengerészeinek jóvoltából.
– Fresson megsebesült – hallatszik az agyam szomszédságában. – Lődöz még, de már nem a régi. A kopaszok vacillálnak. Attól félek, hogy a főnökük most fanatizálja őket az öngyilkos akcióra.
Most sem mondja, de már tudom: Wyne el akarja kerülni a robbantást. Valamivel bátrabban úszom előre. Louis mellettem halad. A zömök, falánk Lipowski, aki a földön bizony nem légies, úgy rohan mellettem a vízben, akár egy delfinraj. A százszor betört orrú, félvér Gatti is rákészült, hogy világcsúcsot robbantson. Denisa sem akar lemaradni a hitvány férfinép mögött.
Abban a pillanatban, amikor a motoroshoz érkezünk, felkavarodik a víz a hajótest alatt. Felvillan előttünk a horgonyvas, mielőtt kiemelkedne a tengerből.
A hajómotor dohogásába szívmelengető lövöldözés lármája vegyül. Vérző test zuhan le előttem, majd elsüllyed az örvénylő vízben, akár egy ledőlt szikla.
Rákapcsolunk.
Nyakamat rá, hogy Rambo sem csinálná különbül. Akár vízi démonok, kipattanunk a mélyből, röptünkben megszabadulunk légtartályainktól, egyéb terheinktől, s mintha kalózdinasztiák vérvonala tüzelne ereinkben, felkúszunk az átkozott motorosra.
Meglepjük a kopaszokat. Nem lenne csoda, ha eközben társaink lepuskáznának bennünket a helikopterről. Miközben rávetem magam egy búvárruhás, eltorzult arcú fickóra, némi szánalommal gondolok Wyne-ra. Biztosan megvesz a vágytól, hogy itt lehessen köztünk a billegő, síkos fedélzeten, és szabadon eressze az ökleit. Ráadásul mostanra azt is tudja, milyen komolytalanná tette magát a fenyegetőzésével, melyet addig-addig késett valóra váltani, hogy a kopaszok már kezdték azt hinni: tréfál a pasas odafenn.
Denisa nem csatlakozik a küzdőkhöz. Nem hív ki párbajra egyetlen dühös kopaszt sem, más dolga lévén. Átcikázik a fedélzeten tornyosuló ládák, félredobott légtartályok, fiúk között, és beront a kormányállásba. Ténykedését nem tudom tovább figyelni, de rövidesen meggyőződhetek róla, hogy célba ért: leáll a hajó motorja. Lánc csikordul, a sokat dolgoztatott horgony visszafelé tart, csobban a vízben.
Mellette csobban egy tarfejű, majd egy másik.
Bár a hajó motorja elnémult, minden irányból dübörgés hallatszik. Közelednek a tengerészek, alább ereszkedik a helikopter. A rotor örvénylése csaknem felborít.
Wyne leveti magát a magasból. Ügyesen irányítja röptét, mindössze a bal vállamat szakítja le, amikor leérkezik. Biztatón rám vigyorog, s miközben leüt egy kopaszt, a helikopter újra felkapaszkodik a magasba.
Fél kézzel kicsavarom a karabélyt egy tetovált szemöldökű fickó kezéből, majd érkezési sorrendben a tengerbe hajigálom őket.
Rövidesen kitisztul kissé a helyzet. A fedélzet elkopasztalanodik. A víz azonban forr tőlük. A Bella fekete legénysége vadászgat rájuk a csónakokból.
Wyne szemet huny a látottak fölött. Nem teszi szóvá, hogy a tengerészek műanyag vizesballonokkal püfölik a prüszkölő, vergődő fickók fejét, hogy egyik-másik fekete férfi a hullámokba veti magát és ott folytatja a pofonokból, ökölcsapásokból, harci vezényszavakból rögtönzött vízi revűt.
A luxusjacht megtorpan a közelünkben. A násznép egy része a korlátra hajolva detoxikációs gyakorlatokat ad elő: megszabadulnak a benyakalt alkohol jelentős részétől. A józanabbak azonban a csatát szemlélik. Néhányan fényképészkednek. Nem sokáig. Öt perc múlva ugyanis örökbe fogadjuk tekercseiket.
Mozgalmas a kép, továbbra is. A tengerészek kihalásszák a zsibbadófélben lévő kopaszokat, Louis és Gatti segít nekik. Lámpavas, Lipowski és Delgado hősiesen megakadályozza, hogy az ármányos tarfejűek egy része a luxusjachtra mászva túszokat ejtsen. Wyne kapja magát, és ruhástól fejest ugrik a vízbe, mindössze azért, hogy ússzon egyet, hátha akkor lehiggad, levezetheti az elmúlt órák feszültségét, a siker mámorát.
Denisa egy ládán ücsörög. Pontosan alatta vörös betűs felirat ordít: ROBBANÁSVESZÉLY. Ücsörög, és egy szál deszkáról szálkákat tépdes, mintha egy akáclevéllel, hajdan: szeret?, nem szeret?, szívből?, igazán?. Tépdesés közben felnéz, tekintete megállapodik rajtam. Úgy várom, mit fog mondani, ha megszólal, mint a krónikás a haldokló király utolsó szavát, remegő libatollal a kezében, hogy hűen megörökíthesse az utókor számára a nagy ember végső sóhajtását.
Sokáig kell várnom, hiszen idő kell ahhoz, hogy a gondolat megkapja kellő zamatát. És végre elhangzik a mondat:
– Nincs kedved a magadévá tenni ezen a ládán?

 

 

A Friss Vér harci alakulatának tagjai gúzsba kötve heverésznek a luxusjacht egyik raktárában. Lámpavas ügyel rájuk. A Bella egyik kormányosa vezeti a hajót, egy másik fekete fickó követ bennünket a robbanóanyagokkal megbuggyantott motorossal.
Körös-körül motorcsónakok szelik a vizet, matrózok rikongatnak rajtuk. A helikopter a magasban parádézik. A Nap narancsvörös gömbként könyököl a vizén, bele lehet nézni, fénye szelíden árad. Mintha egy hajó kerek ablakán át aranyhegyet bámulnék.
Nekidőlök a jacht korlátjának. Körülöttem újra ünnepel a násznép. Az iménti események olyannyira kijózanították őket, hogy nem látják akadályát a további pezsgőzésnek. Az újsütetű házasok is túlestek a megrázkódtatáson, miszerint nászéjszakájuk tragikus véget érhetett volna.
Az ifjú feleség aranybarna testű, aranyhajú szépség. Delgadót öleli, csókolja, elborítja a hálájával. Azután a kabinjába invitálja a marcona kommandóst, mondván, hogy a férj is ott lesz. Delgado megrázza szalaggal átkötött tarkócopfját, s bármennyire hasonlít Gerard Philip Tulipános Fan Fanjára, bárminő heroikus fickónak látszik az élettől lüktető reggelben, köszöni, nem kér a kalácsból. Sebaj, az ifjú pár megszegi nélküle.
Elfogadok egy pohár pezsgőt. A hosszú éjszaka után olyan éhes vagyok, hogy a vércukrom lement a pincébe. Az alkohol tüstént leteper.
Valamelyest egykedvűen hallgatom Delgado fejtegetését, amely kezdetben a léha milliomosnőkről szól, később visszatér az elnapolt világvégéhez.
– Tudod, mi lesz az elkövetkező háborúk tétje? Nem arany, nem néhány kilométerrel odébbtolt országhatár. Ezeket a háborúkat már azért fogják vívni, hogy megszerezzék egyes folyók forrásvidékét, s azok az országok fogják kirobbantani, amelyekbe máshonnan folynak be a vizek, eleve szennyezetten, megmérgezve. A tiszta forrásokért fogjuk vérünket ontani.
Lámpavas esetleg a foglyok belét ontja, mindenesetre síri üvöltések hallatszanak a cellává átalakított raktár felől. Nem hallom meg. Louis sem foglalkozik a sakálordítással, mert Delgadót kell ugratnia az elszalasztott alkalomért.
– Ilyen egy állatot – morogja. – Hívja a nő, hívja a pasi, egy füst alatt kipróbálhatna száz élvezetet minden vonalon, erre nekiáll azon filózni, hogy mi lesz a tiszta forrásokkal. Mondd csak, Steve. Ha a spinkó azt mondja, kettesben lesztek, akkor sem sietsz el vele a kabinba?
– Akkor sem – feleli Delgado. Összehúzott szemmel bámul a Napba. Úgy sejtem, valami más nő lehet e sziklaszilárdság mögött.
Louis is megsejti. – Azt mondják, álló faroknak nincs lelkiismerete.
Delgado vállat von, jelezvén, hogy nem érdekli a téma. Elmerengek a bölcseleten, annál is inkább, mert a lármából ítélve Lámpavas már az ötödik foglyot nyúzza meg elevenen. S bár nem engem kérdeztek, felelek. – Naná, neki az a dolga, hogy álljon. De mivel ez a szerv mégiscsak egy olyan organizmushoz sarjadt, amely fejben végződik, minden további tett annak függvénye, mit tartalmaz a gazdafej.
– Hogyan bírtok éhomra ilyen bölcsek lenni? – kérdezi Louis.
Nem tudom tovább türtőztetni magam. Elindulok a gyászos hangzavar irányába. Félúton belebotlom Wyne-ba. Lucskos, borostás főnököm rám vigyorog.
– Lámpavas – mondja, mintha ezzel mindent elmondana.
– Velünk marad? – firtatom zordan.
– Ha rajtam múlik, nem sokáig – morogja.
Akkor ráhagyom. Egyedül vonul tovább a kínzatás helyszíne felé. Visszaperdülök a korláthoz, bámulom a lágyan hullámzó vizet. Vörösarany napfény szörfözik a hullámokon, egyszerre ezer helyen tükröződik fel, majd gurul tova, mintha égő napalmmal öntötték volna végig a tengert.
Denisa a hátamhoz simul, ujjait összefűzi a hasamon. Ringatózva állunk, a magam részéről kissé kábán a két korty pezsgőtől. Amúgy az éjszaka meg sem kottyant. Megtörténhet, hogy ezentúl gyakorta felkeresem Chuit egy kis csodaitalért.
Wyne elsüvít mellettem. Meg sem áll a hajó rádiójáig. Mintha futtában lasszót dobott volna a nyakamra: követem. Így hát végighallgathatom, amint alig palástolt izgatottsággal visszaparancsolja a helikoptert, mondván, hogy sürgős tennivalónk adódott. Amikor végez, ránézek.
– Megvan Yellen. Lámpavast kirúgom a csapatból, de azt el kell ismernem, mi sosem szedtünk volna ki a fiúkból, hogy hol rejtekezik az az átkozott terrorista.
– És hol? – érdeklődöm.
– Az orrunk előtt, a város közepén. Félóránk van, addig várja a fiúk jelentkezését a hírrel, hogy sikerrel elvégezték-e a feladatot. Ha ez a hír késik, szedi a sátorfát és hű testőrével, Volodiával kéz a kézben elszelel.
A bűvszó engem is felvillanyoz.
Amikor visszadübörög a helikopter és a jacht fölé ereszkedik, az elsők között kapaszkodom fel a hágcsón. Sietve visszavedlek szürke uniformisomba, s percig sem bánkódom, hogy ilyen hamar véget ért a kéjhajózás.
A nehézkes szállítóhelikopter 230 kilométeres csúcssebessége versenycsigákat juttat eszünkbe. Szívem szerint ostort pattogtatnék a pilóta feje fölött, jóllehet elég gondja van a fickónak nélkülem is, hiszen olyan zsúfolt a légtér, mint egy diszkontáruház. Ha Volodia megint elinal előlem, ha megint nagy erővel kifejtett kudarccal végződik a hajsza... – nos, akkor mi lesz, Belloq?
Egyelőre nincs válasz. A helikopter idegtépő bömböléssel, lassúdadan rágja át magát a távolságon. Wyne válla mellett belebújok a térképbe. Tiszta sor, ama épület közelében nem tudunk leszállni. Ki kell ugrálni a gépből. Ehhez azonban megfelelő háztetőre lenne szükségünk.
Patrick rátapad a rádióra.

 

 

Alaposan megszervezzük az akciót, amennyire ez elméletben lehetséges. Yellen házának teteje nem alkalmas arra, hogy landoljunk rajta – ezt az információt a kéményseprő cégtől szerezzük meg. A szomszédos épület azonban szeretettel vár bennünket.
Amint fölé érünk, szélsebesen kirepülünk a gépből, amely nyomban tovalebben, miközben a párkereső bölömbika bömbölését hallatja, cseppet sem diszkréten.
Ekkor már négyperces késésben vagyunk.
Csapatunk egy része kirajzik az épületből. A fiúk elhelyezkednek az utcán, a szemközti ház ormán, lépcsőházablakában. A maradékkal megostromolom a lakást.
Halántékig fegyverben, előírásszerűen megrohamozzuk és betörjük az ajtót. Aprólékos óvatossággal, helyiségről helyiségre haladunk előre. Meglehetős pompával berendezett kéjlakban bújócskázunk, finom after shave illat leng a levegőben, alig elpezsgett hab pattog a kisebb úszómedencére emlékeztető fürdőkád fenekén – és sehol senki.
Mit csodálkozom?! Yellen eddig is meglepően vakmerőnek bizonyult, igaz, nem a saját bőrét vitte a vásárra, hanem a borotvált fejű srácokét, s mert volt bőr bőven, miért adta volna fel egy-két kudarc hatására?! Viszont rendkívüli pedantériára vall, hogy tíz másodperccel sem később, hajszálpontosan a megbeszélt várakozási idő leteltével hagyta el rezidenciáját.
Kisereglünk az utcára. A helikopterre nem számíthatunk tovább, a légi brontoszaurusz kórházba vitte a nyakigláb Fressont, a vállán megsérült mesterlövészt. Wyne ugyan összerádiózott néhány járőrkocsit, de sejtelmünk sincs, merre rohanjunk, tehát elfojtjuk dühünket, hogy agyunk is szóhoz juthasson. De az isteni szikra késik.
Egyedül Lámpavas átkozódik.
– Aligha hajtanak ki a repülőtérre. Nyilván a vonatot is elkerülik – tűnődik Wyne.
– Ha van eszük, márpedig miért ne lenne, mostanában nem mutatkoznak ilyen helyeken. Dekkolni próbálnak valahol – szövi tovább Louis.
Delgado kifulladtan érkezik a hiába ostromolt épület felől.
– Beszéltem a gondnokkal. Yellennek nincs kocsija. Taxival mászkált mindenhová. Reménytelen.
Denisa, mintha ezt a szót várta volna: reménytelen, felragyogó szemmel rárepül az első arra haladó taxira. Amikor beveti magát az ülésre, már tudom, mi jár a fejében. Utánapattanok.
Hölgyem soha nem fárasztja magát azzal, hogy a letámadott féllel legalább ennyit közöljön: rendőrség. Olybá veszi, hogy akárki legyen is, mindenki köteles a kedvében járni. Ezért üdvözítő mosolyt sugároz a meglepett taxisra, és már nyúl is a rádiójáért. Hangja városszerte hallható az utakon.
– Sandyt keresem. Sandy, ha még nem bújtál ágyba, felelj. Denisa vagyok, derékig szarban.
Némi recsegés, ropogás, majd a félelmetes Sandy hangja hallatszik a hangszóróból. – Meddig?
– Derékig.
– Sebaj, húzz gumicsizmát.
– Idess, Sandy. Rád hallgatnak a kollégáid, mintha az anyjukra. Két pasast kergetünk, csak nemrég ülhettek be egy taxiba. Az egyik szőke hajú, amolyan kefefrizurás alak, lehet vagy harmincöt éves. Ha igaz, tök borostás a képe, és megátalkodott kinézete van.
– Mit csinált? – kérdezi valaki az éterből. Álmos, szálkás hang.
– Maga miért hajt? – érdeklődik Denisa, de már mondja is. – Otthon kenyérért sír a család. Kamaszodnak a srácok, keresik az ideált. Lehet, hogy megtalálják. És maga azon kapja magát, hogy a kölykök leborotváltatták a fejüket, villámot tetováltattak a homlokukra, fegyvert tartanak a párnájuk alatt, és duplatalpú csizmában járnak, amivel olykor még magát is megrugdossák, ha nagyon szigorkodik. Egy napon pedig ennek a kefehajú fickónak a kezébe kerülnek, és megtanulnak profi módon gyilkolni. Végül persze mindig a fiúk véreznek el a harcmezőn, őket állítják bíróság elé. A fejek pedig új hús után néznek, büntetlenül.
– A fejre vadászik? – kérdezi a szálkás hang.
– Kettőre is. – Denisa kikapja Delgado kezéből a felé nyújtott cédulát, és felolvassa Yellen jellemzőit. – Nos, a másik jelenleg úgy fest, mint egy vidám turista. Elmúlt hatvan, párszor felvarratta a ráncait, meglehetősen üde csecsemőképe van, harmatosra borotvált. Hátrafésült, őszülő szőke haj, halványkék szempár, porcelánfogak, gödör az állon. Világoskék trikót visel, figyelem, vasalja vagy vasaltatja a pólóját, látszik benne a hajtás, ahogyan betette a szekrénybe. Csíkos bermudanadrágot hord, élére vasaltat. Szőke szőrrel borított lábszár, fehér teniszzokni, fehér Puma cipő. Egyszóval olyan a tag, mintha most jött volna le a tortáról, amelyen eddig díszlett.
Sandy válaszol: – Fiúk, tudjátok, hogy nem vagyok egy csipkés úrilány. Állítsátok elő nekem ezt a tagot, ez biztos nagyot alakít a lepedőn. Vasalt trikó? Ha ilyen pedáns az ágyban is, érdemes lenne felpróbálni.
Valaki beleköhint az éterbe. – Sandykém, lehet, hogy az ágyban is a vasalót használja. Hogy jobban beleférj az emlékalbumába. Egyébként az imént tettem ki a két palit a Jezsámen utca elején. Talán tudjátok, van ott egy park, a franc tudja a nevét. A palik besétáltak a fák közé.
Hátradőlök az ülésen. A taxis kéretlenül indít. Elrugaszkodunk a járda mellől. A lemaradó szürkeruhások nem sokáig merengenek az eseményeken. Bedobálják magukat a várakozó járőrkocsikba, és utánunk csorognak.
Ismét Sandyé a szó. – Na, fiúk a Jezsámen utca tájékán. Töröljétek ki a csipát a szemetekből. Vagytok?
– Vagyok – morogja egy rekedtes hang. – Teljes intenzitással bámulok ki a fejemből, de egy árva bermudát nem látok.
– Én is itt bóklászok – jelentkezik egy újabb sofőr, ezúttal nő. Fátyolosra dohányozta a hangját. – És ha meglátom őket? Takarjam ki a mellemet, hogy ellegyenek, amíg ideértek?
– Erről jut eszembe – mondja Sandy. – Tudjátok, meddig tart a szexuális fűtés? Nem tovább, csak amíg lehullik az ipse ruhája. Akkor a te szemedről is lehullik a hályog, a rózsaszín.
– Na, a szerelmi szabadegyetem – morogja a köhintős fickó. – Régen élveztünk, Sandy.
– Akkor most fonódjunk össze az éterben egy nagy, csoportos élvezésre. Megmondom a női hallgatóságnak, mi a legjobb módja annak, hogy véget vessünk egy szerelemnek. Feleségül megyünk a taghoz, és máris semmi közünk egymáshoz.
– Messze van a Jezsámen utca? – kérdezem a haját régen elvesztett, fényesre dörgölt koponyájú sofőrt. A fickó megfordul, rám vigyorog és bólint. Átveszi a rádiót Denisától. – Sandy, szünetelj, ül egy fiúhekus a kocsimban, és kezd elájulni tőled.
– Ismerem – feleli Sandy. – Volt már dolgom vele. Igazi mimózalelkületű egyed. De talpig klassz.
– Az én utasom viszont apáca – közli a szétdohányzott hangú nő. Kiválóan hallható, amint telefújja füsttel a mikrofont.
– Remek – ujjong Sandy. – Örülök a pompás társaságnak. El kell mondanom, most következett be a férfiaktól való teljes meghasonlásom. A legutóbbinál. Egy, ez az egy aztán tényleg úgy nézett ki, mintha másíthatatlanul monogám lenne. Hát nem benne találtam az ágyamban, amikor a felesége nem nézett oda?!
Új hang jelentkezik. – Úgy hívják a parkot, hogy Roosevelt. Itt jött ki a két tag a túlvégen, a Fürt utcánál. Kényelmesen bandukolnak, egyik lábukat teszik a másik után.
A járőrcirkáló megugrik mögöttünk. Bekapcsolja a forgófényét, amivel annyit ér el a tündöklő napsütésben, mintha reflektorfényben égő gyufával akarná felhívni magára a figyelmet, azután eltűnik egy mellékutcában. Sofőrünk, ki spontán skinhead lehet, ugyancsak a gázra lép. Latba veti a híres taxis agresszivitást. Emelgeti a közelünkben autózgatok vérnyomását, seper előre a tarka forgalomkígyóban.
Sandy belekuncog az éterbe. – A Fürt utca másik végénél járok. Mindjárt meglátom a palikat. Úgy izgulok, mint az első randim előtt. A fiatalabbik pali is veszélyes?
– És ráadásul a kövér nőkre bukik – feleli Denisa. – Egyébként szenvedélyes alak. Csak nemrég próbálta átvágni a torkomat.
– Na de isten azért alkotta olyan kényesre a férfiak legjobb darabját, hogy élethalálharc esetén a nőknek is legyenek esélyeik. Egyszóval: remélem, jól tökön rúgtad.
– Baromi nagy handzsár volt a kezében – mondja Denisa.
– Akkor a pali csak handzsa lehet. A nindzsák meg nindzsárral kaszabolnak. Itt jön a handzsátok. Nem rossz csődör. Kikezdjek vele?
– Ne! Hadd menjen. Tegyél meg még egy kört, és mesélj, mit látsz.
– Hát az nem valami izgalmas, amit az utcán lehet látni. De ha látnád a lepedőmet! Ahány hapsi átfutott az életemen, mindegyik legalább egy spermafoltot hagyott rajta. Ez az utóbbi, ez még arra sem volt képes. Feljött, azt mondta: hoztam egy kis paprikát, főzz nekem lecsót. Na jó, alkottam neki egy bográcsravalót. És ez maradt emlékül: egy lecsófolt a lepedőmön. A hapik bementek egy házba. Lakóház lehet, nem is kicsi. Ezzel mit kezdtek?
– Van annak a háznak száma? – firtatom rosszkedvűen, Denisa vállára hajolva.
– Remek, végre, hogy hallom a hangodat – feleli Sandy. – Egymilliárd közül is megismerném. Tudod, ezt írta fel az orvos. Naponta háromszor, merőkanállal. Fürt utca hatvanhat. Leparkolok. Benyomok egy kávét a termoszból. Ma még ideértek?
– Meglehet – morogja sofőrünk. Elhajtunk a zölden pompázó Roosevelt park mellett. Látjuk az előttünk rohanó rendőrségi cirkálót.
– Ismeritek a Maggie Bell nevű filozófusnőt? – kérdezi Sandy két hangos korty között. – Itt van a kezemben a kötete. Nem megerőltető elolvasni, vékonyka. Azt írja ehun: Az erekció nem összetévesztendő a rigor mortisszal.
Denisa kaján pillantást vet rám. Ekkor újra megszólal Sandy, ezúttal néhány oktávval magasabb hangon. – Szűzmária és az összes apostol. Kibuggyantak a palik a házból, és egyenesen felém tartanak. Ezek beülnek! Szevasz torkom, most átvágnak.
Csend zuhan ránk. Légköri zörejek karistolják a hangszórót.
Látjuk, hogy a rendőrségi cirkáló elgurul Sandy olajzöld kocsija mellett, s továbbhajt. A taxi megdöccen, és felénk lódul. A sápadt ifjú hölgy mögött megpillantom Volodiát és Yellent. Ez utóbbi úgy fest, mint egy rendkívül jóindulatú, kellemes úriember, aki elhatározta, hogy bejárja az idegen várost.
Most kellene cselekedni, de nem tehetünk semmit, hacsak nem akarjuk kockára tenni Sandy testi épségét. Talán, ha csupán annyiról lenne szó, hogy esetleg megsérülhet a nyelve, bedobnám magam. A sokat próbált taxisok néhányszor kihúzták már egymást a zűrből. Ezúttal is kellő rutinnal jelentkezik a mentő ötlet. A fátyolos hangú nő szólal meg: – Hé, pajtások. Lerohadtam a Roosevelt parkban. Kéne egy pótgumi, mert az enyém defektes, plusz a bal hátsóm. Épp egy apácát viszek a kongresszusra, sürgős a dolog. Isten nevében, segítsetek!
– Úgy mégis, pontosan hol feneklettél meg? – mennydörög egy kopott basszus.
– Hogyhogy hol, te vízfejű? A bal hátsó felnimen, egészen pontosan. Ja!? A Roosevelt park Sámándob utcai részénél.
És végre Sandy: – Nyugi, nővérem, mindjárt kihúzlak a csőből. Az utasaim biztosan megengedik, hogy mentőgumit dobjak neked.
Előhúzom a stukkert a tokjából. Sofőrünk kopasz fején gyöngyözik a veríték, amikor a parkot szegélyező peremhez kormányozza a kocsit. Amint kipattanunk és berebbenünk egy bokor mögé, továbbhajt. Sejtem, mit tesznek velünk a feldühödött taxisok, ha Sandyjüknek baja esik. Meggörnyedve futásnak eredünk a növényzet rejtekében.
Azután lehasalunk. Az olajzöld kocsi éppen előttünk áll meg. Sandy kilép belőle, s míg Volodia frissen éledt gyanútól hajtva előrehajol, a rövid hajú lány futásnak ered, s ahogy azt a taxisoknak szóló tévétanfolyamon oktatják, sürgősen fedezék után néz.
Elrohanunk egymás mellett. Denisa megáll a kocsi mögött. Stukkert szorongat. A magam részéről ugyancsak harciasan markolom az átkozott csődarabot, és a hátsó ablak mellett Volodiára szegezem. Úgy fest, Yellen tüstént kikéri magának az inzultust. Harmatos üzletember arca elkomorul. De azután elernyed, testőrére bízza magát.
Volodiában nem is csalódik. A zsoldos két követhetetlen mozdulatot tesz, s az ajtó kivágódik, azzal a szándékkal, hogy kiüsse a fegyvert a kezemből. Mivel nem most jöttem Ugandából, röptében bal kézre kapom a stukkert. Ami azt illeti, ballal sosem próbáltam tüzelni, így mostantól fennáll az a veszély, hogy kiismerhetetlenül fogok lőni, ha netán sor kerül rá.
Volodia ugyan jön kifelé a kocsiból, de azért besegítek neki. Elkapom a vállán az inget, és kipenderítem a földre. Denisa a másik oldalon Yellent drillezi.
A zsoldos lehasal, arcát leteszi az út porába. Két karját a felszólításnak engedve összefonja a tarkóján. Nagyon nem örülök, amikor meghallom a közeledő cirkáló hisztérikus szirénaszólamait. Visszadugom a stukkert a tokjába.
– Fordulj a hátadra – mondom.
Volodia megteszi, meg is toldja egy mozdulattal, ahogy számítottam. Mintha macskából lenne, máris talpon áll, és felém lendíti a bal lábát. A hátsó végtagot tüstént követi a jobb mellső. Ez utóbbi belevágtat a gyomromba, de közben magam is cukaharázom, tehát Volodia visszafekszik.
Nem heverészik sokáig, biztosan idegesíti a közeledő járőrkocsi fülsértő muzsikálása. Belefejel a mellkasomba, jövet-menet beleütközik odakészített alkaromba, megkóstolhatja, milyen kemény a könyököm. Mivel a koponyája edzett acél, a karom elzsibbad, mintha áramot vezettek volna át rajta. Míg a fájdalommal bíbelődöm, kapok egyet a halántékomra. Vér spriccel a szememre, marja a kötőhártyát.
Kínomban meglepem egy háromütemű rúgással. Előbb a térdét, majd a gyomrát, végül a halántékát találom el, rövid tizedmásodpercek leforgása alatt. Ő is vérzik.
Így aztán megfeledkezik a mellettünk fékező kocsiból elősereglő marcona fegyveresekről. Úgy dönt, puszta kézzel agyonver. Félig-meddig meg is valósítja elképzelését. Nem adom fel, jóllehet, olyan érzések lepnek meg, mintha egy cápa fogsorának piramisai ropogtatnák csontjaimat.
Szitáló, bíborszín ködön át olykor felrémlik előttem Patrick Wyne vagy Denisa arca. Néha valamelyikük cipője kerül a látószögembe. De igazából csak a zsoldost látom, ki puszta kézzel bont falat, belez kutyát, ki bár csak pénzért verekszik, ezúttal kivételt vesz, s minő megtiszteltetés: velem.
A kivételezés folytán kezdek elrongyolódni. Szép az élet talpon, de ha muszáj, térden is ki lehet bírni. Volodia is leroskad.
És vége a szép, jóízű férfiverekedésnek, minél közelebb kerülünk a földhöz, annál kegyetlenebb trükköket szed elő a tarsolyából. Különös, nem látom az arcát, izmai mozgását figyelem, részleteket fogok fel belőle, azokat, amelyek a veszélyt jelzik.
És ekkor, mintha kinyitottak volna egy csapóajtót az agyamban. Félbeszakítok egy mozdulatot. A másikkal leütöm a zsoldost. Látom elnyúlni, elernyedni.
Felkelek. Megrázom a fejem. Félrevonulok a többiek szeme elől.
Összeszedem magam. Megint ugyanaz a rohadt, bénító érzés: kiskertemben vadállat. Orvoshoz kell fordulnom. Kezdek széthasadozni. Él bennem egy megrögzött pacifista. Mostanában folyton ki akar jönni, ha verekszem egy kicsit. Miatta aztán előtt-utóbb tényleg agyonver valaki.
Mélyet lélegzem, átkutatom a zsebemet, ujjaimba beleakad egy papírzsebkendő. Lemaszatolom magamról a vért. Átrendezem a vonásaimat. Amikor úgy vélem, hogy megint emberi az ábrázatom, visszafordulok.
Yellen az első, akit felfogok. Hátrafésült hajjal, harmatosra borotváltan áll, kezén bilincs. Halványkék trikóján a vasalás hajtásai. Üde, úrias, jól szituált, ha mégoly dühös is.
Volodia nem mozdul. Wyne a nyaki artériáját tapogatja. Várom, mikor hajtja a keblére a fejét, hogy szívdobbanásaiban gyönyörködjék. Véres nyál torlódik össze a számban. Elballagok a bokrokhoz, és kiköpöm. Ellenőrzöm fogaimat. Eszembe jut Quasimodo. Valaha, sok évvel ezelőtt, aktív zsaru korában mondta, még a balesete előtti boldog időkben: „Már alig van saját fogam. Nincs csontom, ami egyszer el ne tört volna. Most is kallózik az egyik lábujjam, szétment az edzésen. Én már nem csinálom sokáig.”
És mit ad isten!? Valamivel később úgy összetörték, hogy kész csodaként ünnepelhette a puszta életét. Amint tisztességgel összetöredezett, elszántsága is visszatért. Úgy fest, mint aki teljesen elgerbedt. De azóta leszámolt az ellenségeivel. És alaposan lelakatolta a lelkében azt a csapóajtót, amelyen át a benne élő pacifista ki-be grasszált.
Wyne felemelkedik Volodia mellől. Zsebre vágja a kezét. A szürke uniformis, a fekete haj, a sötét szempár, az arcát befaló borosta összképe: ragyogó pasas. Komoran néz.
Lehet, hogy van még benne hajszálnyi élet. De legfeljebb csak hajszálnyi.
Sandy előkerül a bokrokból. Körbejárja a kocsiját.
– Szép munka volt, a javából. Nem karcoltátok össze a járgányomat. Na, korai volt a dicséret. Itt látok egy vércseppet.
– Inkább ott nézegesd, mint a lepedődön – vetem oda.
Halljuk a közeledő mentőkocsi vijjogását.
Sandy átkarolja a derekamat. Fújtató mellemre hajtja a fejét, és felmosolyog rám. – Alig állsz a lábadon. Tudom, mire lenne most sürgős szükséged. Hazaviszlek benneteket.
Wyne int a fejével, s ez azt jelenti, hogy egyetért az ötlettel. Berogyunk a taxiba, Yellen és Volodia alig hűlt helyére. Denisa elfészkeli magát az ajtó melletti zugban. Távolról méreget.
– Akarod, hogy megálljunk Chuinál? – kérdezi két sarokkal később. Amikor csak legyintek, megfogja a kezemet. Ha hirtelen egy bölcsődalt kezdene dúdolni, akkor azt mondhatnám: eltalálta, mire vágyódom. De nem tesz semmit, csak fogja a kezemet. És egy-két perc múlva lehiggadok, légzésem normális ritmusra vált, abbamarad a fejemben a dobpergés.

 

 

– Mi baj? – kérdezi később a zuhany alatt. Hatalmas kortyokkal nyelem a rózsából áradó hideg vizet.
– Azt hiszem, jóvátehetetlenül öregszem – vallom be lányos zavarral. Hozzám simul. A nyakamba csorduló vízcseppeket habzsolja. Némelyiket a hasamig üldözi, olykor még tovább.
Azután megállapítja: – Egy fenét öregszel.
– A lelkem, Denisa – mondom komolyan. – A lelkem már nem a régi hamvas.
– Nem-e? – nevet rám. Homlokáról zúdulnak alá a szivárványszín cseppek, megtorpannak az állán, majd merészen levetik magukat a mellbimbójára, amely csak újabb trambulin, immár a halálugráshoz, a lefolyóba. – Nap megy nap után, s te egyre líraibb lelkű pasas leszel. Figyeltelek. Nagyon meg akartad verni Volodiát. Olyan nagyon, hogy szinte belehaljon. Amikor pedig közel jártál a megvalósításhoz, nem vitt rá a lélek, hogy megtedd. Azt hiszed, egyedül te szenvedsz ettől? Ha ez a gátlás hiányozna belőled, nem állhatnál ezen az oldalon. Ez tesz kontraterroristává. Ha szeretnél fegyvert sütögetni, fejet szétverni, ha buknál a vérre, nem lennél a csapatban. Nem lehetnél. Egyre kevésbé szeretsz verekedni, lődözni! Egyre jobb zsaru lesz belőled.
– Mégis azt hiszem, hogy Dashiel Hammetnek volt igaza, amikor valami hasonlót mondott: a bűnözés és a bűnüldözés egyazon mocskos dollárnak egy-egy oldala.
– Maugham viszont ezt mondotta: „A lélek terhes dolog, s mikor az ember megtalálta magában, elvesztette az Édenkertet.” Ez a bajod. Fénysebességgel távolodsz az Édenkerttől. Persze, idekinn is lehet élvezetet találni.
Didergősen kihegyesedő mellbimbója megkarcolja a hasamon a bőrt. Elzárom a vizet. S mintha ezzel a mozdulattal egyszersmind az elmúlt éjszakát, a múlt hetet is messzire hajítottam volna. Valahol, a tudatom félig behúzott ajtajában valaki azt súgja, ma még találkozom ezen napok hordalékával, még ma újra szembenézek Volodiával, Doyennel, a többiekkel. De most nem számít. Rájuk csukom az ajtót.
Kipenderítem Denisát a köré tekert fürdőlepedőből, felkapom és beviszem a hálószobába. A libanoni cédrus a kihasasodó ablak előtt magasodik, zöld tűleveleivel a levegőt szurkálja. Leteszem hölgyemet az ágyra. Mellé hasalok, nézem az arcát. Ujjaim a nyakán sétálgatnak, a szoros láncnak tetsző metszés szélein. Néhányszor megpróbáltam már meglépni érzéseim elől, amelyek meglehetősen aggasztottak. Néhányszor meg is léptem, négy-öt napra, hat hétre, remélvén, hogy ezek az őrjítő indulatok elhalnak bennem: mert nem bírtam elszenvedni a szerelemhez társuló végtelen féltést. Mígnem rájöttem, hogy kapcsolatunk azért ennyire gyötrelmes, mert eloldozhatatlanul mély. Már tudom, nem is aggaszt a sokszorosan összetett érzés. Uralom az általa kiváltott indulatokat, letisztult a féltés, de erejéből így sem vesztett, mindössze kikristályosodott. Denisa ezt könnyedebben tudná megfogalmazni. Olyan könnyeden, hogy felületesen nézve nem is lehetne komolyan venni.
Felsejlik előttem a tenger mélye, a fejünk fölött tornyosuló, iszonyú teherrel nyomasztó Bella, a feszült percek – és a halat szelídítő Denisa. Azután egy régebbi emlékkép, azokból az időkből, amikor még harcoltam a szerelemmel, jóllehet nem azt akartam, hogy ne szeressem többé, beértem volna annyival is, ha kevésbé szeretem. Olyan lehettem, mint a farkas, amelyik megpróbálja lerágni a csapdavasat, a lábával együtt.
Hát egye fene, itt vagyunk, szeretem. Talán kevésbé szeretném, ha ő nem szeretne ennyire. Ez a kétfelől áramló érzés összefonódik, meghatványozzák egymást, perzselő áramkört hoznak létre. Pokolba az elmélettel.
Megcsókolom. S mintha eloldoztuk volna magunkat a láncról, belevadulunk áradó érzékeink tűztáncába. Nézni akarom, látom, amint szeme barnája zöldbe vált.
Azután szelíden álomba ringatjuk egymást. Mesére nincs szükségünk.

 

 

Arra ébredünk, hogy bontják a házat. A kivonult buldózerek számát tízre saccolom. De nem izgatom fel magam. Pontosan tudom, hogy semmi vész, éppen csak Martin ugrott át pár percre, és fiatalos hévvel ajtókat tépdes fel (vagy ki), hogy a nyomunkra bukkanjon. A hálószoba előtt megtorpan, győz a neveltetése. Bekopog.
– Úgyis tudom, hogy ott lapultok. Tele van a lakás a ledobált rongyaitokkal.
– Még aludtam volna – nyöszörgi Denisa.
– Fényes nappal? – méltatlankodik az öcs. Úgy véli, időközben magunkra ránthattunk valami díszterítőt. Benyit. Letelepszik az ágy végében, gondoskodó mozdulattal eligazítja lábfejemen a lepedő csücskét.
– Gratulálok a hősöknek. Most hallottam a hírt, hogy megmentettétek a partvidéket a biztos pusztulástól, elfogtátok a főgonoszokat. Azóta már Mannie Dreshert is letartóztatták. Talán emlékeztek, ő az a rosszcsont, aki disznó terveket főzött ki a kormány megbuktatására és egy kis finom újfasiszta hatalomátvételre, s közben ártatlan képpel ostorozta Petrov zsaruminisztert, hogy milyen bénák a hekusai.
– Innen folytatjuk – legyezget Denisa. Hevesen szeretne felkelni. Martin nem zavartatja magát.
– Dresher nemrég kijelentette, hogy tüllbugyiban parádézza körül az Igazságügyi Palotát, ha Petrov netán elfogja a Kokókirályt. Hát most Petrov küldött neki a sittre egy csomagot. Az előbb láttam a tévében: Dresher kibontogatta a tenger sok szalagot, majd kihúzott a dobozból egy gyönyörszép flitteres tüllruhácskát és egy pár negyvenötös balettcipőt. A kísérőlevélben ez állott: „Ön sem kisebb fogás, mint a Kokókirály. Megtartjuk az attrakciót.” Az egész világ Dresheren röhög, és akin röhögnek, az bukott ember. Egyébként a Bella megkapta az engedélyt, hogy hazamenjen, persze: szemetestől. Úgy sejtem, rövidesen újra kezdi odüsszeáját.
– Félő – morgom. Ez a halál természete. Legfeljebb elnapolni lehet, végleg lerázni nem. Halhatatlan.
– Nem mintha még nem láttalak volna benneteket anyaszülten, de azért kimegyek. A konyhában találkozunk. Hoztam némi nyersanyagot valami ebédféléhez. – Ezzel Martin kivonszolja a corpuszát a hálószobából. Szűkebb a farmerja, mint ő maga.
Nem egészen egy perc múlva utolérem. Végignéz fehér vászonnadrágomon, meztelen felsőtestemen, és elvigyorodik. – Olyan vagy, mint egy illusztráció Az évszázad vonatszerencsétlensége című kötetben. Denisa meg a függelék.
– Nekem most el kell mennem. Két-három órára mindössze. Hazahoznád Ellát és Tarzant?
– Semmi ebéd? – morogja csalódottan.
– Annál ízesebb lesz a vacsora.
– Fáradtnak látszol, jóember – mondja halkan. Amúgy ő sem panaszkodhat, lóg néhány fekete karika a szeme alatt. De karikás szemmel is döglesztő pasas. Semmi meglepő nincs abban, hogy a lányomat kiborítják a körülötte döngő hölgyrajok.
– Tegnap éjjel hány bevetésen vett részt a Justitia-kommandó? – firtatom.
Lenéz a padlóra, onnan a küszöbre, azon is Denisa gyöngyházszín lábkörmeire. Vállat von.
– Összegyűjtöttünk még néhány alakot a pornószegletben. Azokat, akik besegítettek a nők megerőszakolásában. Szót sem érdemel.
– Szeretném, ha a jövőben előre értesülnék az akcióitokról. Úgy, mint azelőtt. – Bár hangom szigorú, ellágyultan akasztjuk össze a tekintetünket. És elvigyorogjuk magunkat.
Denisa felhördül az ajtóban. – Eldobom a petefészkem! Megvadulok ekkora férfiszolidaritás láttán.
– Holott vad vagy te már enélkül is – dünnyögi Martin. – Mellesleg, mi volt ez az alpári szófordulat?
– Új barátnőre akadt – magyarázom. – Taxis a csaj, és nincs különösebb baja, csak egy kicsit szextébolyodott.
– Te nem érted Sandyt! – förmed rám Denisa. – De nincs ebben semmi újság, mert már Daliát sem értetted. Akkora a szívük, mint egy lakókocsi, és színarany. – Miután engem helyretett, végigméri az öccsét. – Legfeljebb fél évig kell ebben a szűk farmerban járnod, és magatehetetlen leszel az ágyban. Sőt még magaddal is tehetetlen.
– Miért?
– Mert amit elkötnek, az elsorvad.
– Értem. Kislánykorodban szoros volt a masni a homlokod körül. És most eredjünk a dolgunkra. Este pedig lakomát csapunk. Legyen húsos, rántott, diós, csokoládés palacsinta.
– Nem jó – mondja Denisa. – Ilyen kalóriadús kaját reggel kell enni, mert este hizlal.
– Mert reggel nem hizlal!? Neked a kalóriák déltájban kezdenek szaporodni, akár a baktériumok, és estére tele lesz velük minden?! – Martin feláll, és gondosan megkoreografált teveszerű ringatózással a nővéréhez slattyog. Lehajol hozzá, átkapja a derekát, és nem túl finoman az arcába harap. – Azért imádlak – közli, szeretetkitörésétől meghatottan, és kifelé indul a lakásból.
Denisa utánafanyalog. – Émelyítő vagy, hallod!? Továbbá perverz.
Martin megáll, mosolyog. – Hallottam egy egymást szerető testvérpárról. Mivel tudták, hogy szerelmükkel vérfertőznek, minden együttlét után antibiotikumot vettek magukhoz.
– Tulajdonképpen járhatnál a Lomonoszov egyetemre. Az talán elég messze van.
– Erről jut eszembe. Az egyik barátom nemrég megfordult arrafelé. A szállodai fürdőszobában bidét talált. Olyan hihetetlen volt a dolog, hogy nyomban kipróbálta, hátha csak álmodik. Amint kinyitotta a csapot, jeges víz tört elő a higiénikus szerkezetből, és hatszáz atmoszféra nyomással a plafonra kente őt.
– Még ilyet!? – ámul Denisa. – Nem akármilyen élmény lehet, amikor az embert vizes lábbal seggbe rúgja az atmoszféra.
Az ajtó bevágódik. Felteszem a kávéfőzőt a tűzhelyre. Megátalkodottan bekapcsolom a rádiót. Zenehallgatás közben felöltözöm, magamhoz veszem az irataimat, kulcsaimat, agyamat.

 

 

A Főnök roppant elégedettnek látszik. Nem csoda, a Borgia-dinasztia nem látott annyi mérget, amennyi előtte sorakozik, apró fiolákban. Óvakodik hozzányúlni, csupán a tekintetével karolja át a zsákmányt.
– Mit szólsz? – kérdezi. – Doyennél találtuk a házkutatás során.
– Na és? Ezt kerestétek, nem? Mi van Szexpapával?
Elkomorul. De nem túlzottan. – Apoplexia cerebri. Megbénult a bal oldala, de lehet, hogy a jobb. Beszélni sem tud.
Laco rohan el mellettem. Leroskad az íróasztala elé, hátraveti magát a széken, és rápöfékel egy dögletes Caporalra. Tekintetemre tűzöm enervált arcát, majd Donald felé fordulok. Megsajdul a szívem. Ismét arra készülök, hogy elhagyjam őket, visszatérjek csapatomhoz. Donald megvastagodott szemhéját gyürmölve valami strandra való puha fedelű öszvért olvas, amely félig újság, félig könyv. Limbózom egyet, hogy megtekintsem a borítót. Szivárványszín szerelmespárt látok rajta, szinte hallom az eksztatikus csók cuppanásait. Hatalmas felirat gyújtja a vágyat a vásárlásra: ez a sorozat világsiker.
Donald felnéz, komoran rám vigyorog. – Ne higgy az ajánlásnak. Tudod, mi ez? Cukrozott takony. Megengedsz néhány mondatot? „Rózsaszínű nyelve játékosan kígyózott a bíbor szilvaként lüktető nemi szerven. Tudta, ezért a férfiért hozta világra az anyja. Tudta, bár alig ismerte ezt a remek férfit. Lassan felemelte a szempilláit...” – Donald a két ujja közé csippenti a szempilláit, és felrántja a szemhéját. Szemezgetne még, de mivel a Főnök kimenekül a szobából, végre hozzáférek Denisa asztalához. A mérgeket kerülgetve összeszedem kevésnyi holmimat.
Debra érkezik. Ma is gyönyörű. Őzbarna ruhája rátapad az idomaira, néhol egy-egy hasíték jóvoltából látni engedi napsütötte bőrét. A selymen pár kiló gyöngy csilingel. Odamegy Donaldhoz, és kikapja kezéből a füzetet.
– Máskor szólj, ha el akarod hozni az asztalomról. Gyűjtöm ezt a sorozatot, már hatszáz füzetem van.
– Te ezt el tudod olvasni? – mered rá Donald.
– Imádom. Nem olyan férfiak szerepelnek benne, mint ti. Ezek igazi gentlemanek.
– Ami azt illeti, valóban valamennyi gödrös állú, jóképű, nőtlen, és leghőbb vágya, hogy nőül vegye azt az ostoba libát, akit szerzőjük megtett főhősnővé. Mire elolvasod, megtelik a lavór, lehet kiönteni. Egy ilyen románc minimum egy csomag papírzsebkendőt és két váltás bugyit igényel.
– Undorító vagy.
Bár lenyűgözően bájosak, megvonom tőlük a figyelmemet. Brown doktort tárcsázom. Oliver fanyar hangja még jobban elfanyarodik, amikor megtudja, mit akarok tőle.
– Paige? Él még. Éldegél. Itt ül mellette a barátnője reggeltől estig, lapáttal pakolja bele a lelket, az életkedvet. De hiába. Hallom, megfogtátok a pornófejedelmet, és az is ágynak esett. Hát ez frusztrál engem ebben a ti piszkos munkátokban. Akivel dolgotok akad, annak annyi, soha többé nem támad fel az életereje. Soroljam az eseteket?
– Ne sorold – dünnyögöm. – Elismerem, én vagyok a fáraó átka. Akihez hozzányúlok, annak előbb-utóbb vége.
– Így igaz – morogja a doktor. – Erről egyébként beszélünk meg. Hétvégén találkozunk Joynál. Majd ott visszatérünk a brutalitásotokra, bár lehet, hogy ünneprontó leszek, hiszen az összejövetel apropója a legfrissebb hőstettetek megünneplése.
– Ez csak ürügy. Valójában téged akarunk látni – felelem. Amint leejtem a hallgatót, Debra megjegyzi:
– Alf és Olin ma este érkezik haza a nyaralásból, rendőri kísérettel, így hát mindenkit összegyűjtöttél.
– Valaki még hiányzik – mondom, de nem részletezem.
Laco feltekint a füstfelleg mögött. – Nekem is van némi hiányérzetem. Virello. Jól kifundálta a szökését. Nyilván beásta magát valahol téli álomra. Mintha nem lenne elég bajom, keresgethetem őt is.
– Nincs a fiókodban? – kérdezi Donald.
– Ha arra célzol, hogy itt ücsörgök, amikor tenger dolgom van, akkor tudd meg, most is nyomozok. Hajnalban kaptam egy sürgönyt a következő szöveggel: „Mitévő legyek a borotvahaboddal? Maholnap beszárad. Rebeca.” Ki kell sütnöm, melyik volt Rebeca.
– Veszek neked egy doboz habot. Ezen ne múljék – búgja Debra.
– Ne hamarkodd el – inti Laco. – A végén még rád szárad.
A mérgek társaságában megalkotom az összefoglaló jelentést. Elszalad az idő. Alig tűnik fel, hogy a megerőltető munka közepe táján néhány védőruhás, gumikesztyűs, maszkos alak érkezik, és meglehetős tisztelettel összeszedik a fiolákat, majd távoznak. Váladékmentessé lett asztalomon könyökölve végre kiötlöm az utolsó mondatokat, majd átadom az opuszt a titkárnőnek.
És ezután már tényleg búcsút kell vennem Donaldéktól. Ellágyulásomban szóba hozom kedvenc témáját.
– Idejövet láttam egy fickót. Pirosban ment át az úttesten, halálveszély közepette, de mit sem vett észre belőle, mert a te könyvedet olvasta. Illő tisztelettel hajtottam át rajta.
Donald lesüti a szemét. Körme hegyével az írógép egyik billentyűjét kapargatja. Laco rám hunyorít, fogai közé harapja a cigarettát és így szól: – Tudsz róla, hogy máris utánozzák Donald stílusát? Mit utánoznának, ha nem lenne neki?
– Az semmi – élénkül fel Donald. – De vajon az utánzók tudják-e, hogy őket viszont soha senki nem akarja majd másolni. Ilyesmire csak az eredeti késztet. Olyanok, mintha börtönbe zárták volna magukat.
Kisebb lárma hallatszik a folyosó felől. Az ilyesmi megszokott dolog ebben az intézményben. A lárma azonban nagyobbodik. A hangokból ítélve húsz-harminc kolléga azon fáradozik, hogy előállítson egy ötvenfős gengszterbandát.
Mielőtt még kinézhetnénk az ajtó elé, berepül a folyosóról egy alak. Röpte önkéntelen, szőke haja csapzott, s amikor hápogva fennakad Laco asztalán, hirtelen lehunyja fekete szemét. Kisvártatva felnéz, ekkor a lába már elbírja, de a vállát még előretartja, mint a tüdőszűrésen.
Laco pokoli éleselméjű fickó. Ígyen nyög: – Virello!
Denisa megáll az ajtóban. Nekiveti a vállát a toknak, karját összefonja, s bár csikósörénye kissé ferdén áll, ügyesen játszott lezserséggel közli: – Bizony, Virello. Megmondjam, honnan? A kukatárolóból. Éppen kezdtem volna kimenni a kapun, amikor hátulról a nyakamba szakadt. Feltette magában, hogy megfojt, hozzá is kezdett. Rendre kellett utasítanom.
– Egyedül hoztad be? – kérdezi Laco tiszteletteljes hangon.
Denisa bólint. – A manótól lestem el, mi a teendő az ilyen alakokkal. Bedugtam a csomagtartóba, idegurultunk, előhúztam, felslattyogtunk. Olykor-olykor megpróbált elszaladni.
– Hallottuk – mondom.
Virello a fal mellett áll, forognak a szemei, zihál a tüdeje. Laco kirúgja maga alól a széket, előkap a fiókjából egy pár bilincset, és elindul felé. Mivel azt hiszi, a fickó a végét járja, könnyedén megközelíti.
A következő pillanatban torkára forr a Caporal-csikk. Ez természetesen felingerli.
Egy perc múlva Donald a telefonkagylóért nyúl. – Hívom a takarítókat. Ezt a foltot csak padlókefélővel lehet kiszedni a szőnyegből.
Átlépem az ájult Virellót. Elmegyek. Denisa marad.

 

 

Yellen órákon át beszél. Intelligenciát sugárzó arca nem torzul el, nem csúfítják indulatok. Mozgása kimért, alig-alig gesztikulál. Higgadtan adja elő életfelfogását, ideológiáját, terveit. Mert terveit nem adja fel, akkor sem, ha átmenetileg börtönbe kerül.
S mindezek ellenére, szavait hallgatva az az érzésem támad, hogy betévedtem a pszichiátriára. Yellen őrült, de hisz benne. Ez teszi szuggesztívvé. Végül is hatalmas hadsereget szervezett. Dresher politikai és anyagi támogatását élvezte, s bár körözték, ügyesen rejtőzködött. Ki gondolta volna, hogy ebben a divatos, kellemes úriemberben olyan tömeggyilkost kell tisztelnie, aki háború kirobbantásán fáradozik ráérő idejében?
Dresher is váltig bizonygatja ártatlanságát. Változatlanul az a véleménye, hogy a gazdaság gondjait, a munkanélküliséget az idegenek kiirtásával lehet megoldani. Logikusan érvel, logikusan gondolkodik. Csakhogy ettől a logikától jönnek az ősz szálak a hajamba, s nem csak nekem. Látom Wyne és társai arcát. Gyakran elakad a lélegzetük.
Megnézem Volodiát a börtönkórházban. Ő is megnéz engem. Rohamosan javul, mondja az orvos. A zsoldos megtoldja még:
– Ha kijövök innen, találkozunk. Kibelezlek. Teljesen ingyen.
– Négyszáz évnyi kőtörésre ítélnek. Ha letelt, várlak – felelem.
Hazamegyek. Tarzan a nyakamba ugrik, Ella követi. Bevezetőként megérdeklődöm, hogyan telt az idő, míg nem láttuk egymást.
A leányzó arcára mosoly terül. Elveti magát a nappali kanapéján, könyökét kecsesen a karfára támasztja, lábát kinyújtja.
– Iris megengedte, hogy Gabriellel játsszak. Én pelenkáztam, etettem. De este volt a legjobb, amikor Donald le akart feküdni. Ugyanis Lobo imád a hálószobában aludni, annyira imád, hogy olyankor Donald és Iris sem mehet be, mert a fogait vicsorgatja. Szóval, ha épségben ágyba akarnak bújni, bevetik a nagy trükköt. Az úgy néz ki, hogy Iris hálóingben meglapul az ajtó mellett. Donald meg pizsamában kimegy, és becsönget. Ettől Lobo olyan lesz, mint egy fúria, és hörögve kirohan a kertbe. Donald becsapja mögötte az ajtót, berohan a hálószobába, ahol Iris már várja és elrekesztik azt az ajtót is. Lobo őrjöng egy órácskát, azután lefekszik a küszöbre. Őrültül élveztem.
Bólintok. Karba fonom a kezem. Mélyen a szemébe nézek. Sarjam vakmerően állja a pillantásomat.
– Voltak jelek – kezdem. Elakadok, megköszörülöm a torkomat. A fenébe, még nem avattam be a leányt a titokba, hogy miként is születik a kisbaba. Legalábbis nem tértünk ki a téma anatómiai részleteire. Így hát könnyű a helyzetem. – Szóval bizonyos jelekből és utalásaidból arra következtettem, hogy fel akarod hívni a figyelmemet valamire. Pontosabban szólva: valakire.
Ella elneveti magát. – Marha nehezen jutsz el a tárgyhoz.
Leülök mellé. Meghúzom magam a kanapé túlsó sarkában. – Először is: a kazetta. Gőzünk sem volt, honnan pottyant a házba. Rád persze senki nem gyanakodott. Azután megjegyzéseid az igazgatódról és az ő családi életéről, egyebekről. Végül a szennymagazin, bekeretezve a Feslő bimbó. Miután mindezt sikerült elnyöszörögnöm, te következel.
– Már kezdtem azt hinni, hogy csökkentértelmű vagy. A barátnőm, Axie Arat teljesen bezsongott tőletek, hogy ti zsaruk vagytok. Örökké nyomozást akart játszani. Mivel, a szülei rém szigorúan fogják, otthon kezdte. Felfedezte, hogy az apja kazettákat dugdos az íróasztalában. Egyszer, amikor senki nem volt otthon, megnézte az egyiket. Ezt hoztam haza, és kevertem oda Denisa keze ügyébe. Egész jól beindultatok tőle. Közben Axie rászállt az apjára, gyakran a nyomába eredt, követte. Így fedezte fel a titkos lakást, ahol a hirdetésre jelentkező gyerekeket fogadta. Aztán ellopta a kulcsot. Bementünk a kéglibe, ott találtuk a magazinokat, és egy csomó levelet Feslő bimbó jeligére. Nem azért mondom, de az erkölcsrendészeten is kellene ezt a lapot forgatni, hamar rájöttek volna, mi folyik itt, hiszen a jelentkezők teljesen értették, mit jelent a jelige. A levelek általában arról szóltak, hogy íróik szívesen szerepelnek pornó filmen, -fotón. Axie apja az iskolában nem bántotta a lányokat. A nagyokat néha benn fogta, de beérte egy kis véletlen ide-oda nyúlással.
– Megáll az eszem – mondom, bölcsen. Sarjam hátrarázza sötét haját, és bátorítón rám mosolyog.
– Jó fej vagy, Daniel. Úgy csinálsz, mintha a szex valami marha nagy tabu lenne. Sokszor dumáltunk róla Denisával, amikor nem voltál itthon. Teljesen tudom, miről van szó. Úgyhogy ennyivel kevesebb dolgod van a nevelésem terén. Különben az iskolában is sokszor téma. Amellett Martin gyakran részesít gyakorlati oktatásban. Azaz látom, amikor nyalatkozik a lányokkal. Tudom, ez csak a smárolás.
– Mégis, miért loptátok el Arat kazettáját?
– Mert azt akartuk, hogy megtaláljátok, és csináljatok valamit. Sajnáltuk azokat a gyerekeket. Azt hiszem, nekik már nem sok örömük lesz a szexben, mire felnőnek. Viszont azt is sejtem, hogy ennek az örömét meg kell őrizni. Arra vágyom, hogy úgy tudjak szeretni, mint Denisa. Lehetőleg olyan pasit, mint te vagy, Daniel. Érted?
– Értem, csak egy kicsit szédülök.
– Szedd össze magad. Axie apja megírta a jelentkezőknek, hogy keressék fel a titkos lakás címén. Ott pedig azt mondta, ő be tudja ajánlani őket filmforgatáshoz, és sok pénzt fognak keresni. Ha kedvesek lesznek hozzá. Ez csak a lányokra vonatkozott.
Szédült jó. Arat mindkét felén megvajazta a kenyeret. Beszervezte a gyerekeket, nyilván jutalék ellenében, és ráadásul elsőként tette próbára alkalmasságukat. Azután még a kész filmeket is kikölcsönözte, hogy feleleveníthesse emlékeit.
Töltök egy pohár whiskyt. Meg is iszom. Meg is árt.
– Megnyugtat a tudat, hogy ilyen remek ember az iskolaigazgatód.
– Ugye!? – kérdezi.
Ereimben tam-tam dobok szólnak. Arat. Ez volt az a név, amely a Cyd által megszerzett könyvek egyikében megütötte a szemem. Ettől a pillanattól vált gyanússá Ella, mint a kazetta becsempészésében felelősségre vonható személy. Megcsókolom a gyanúsított homlokát, és kapom az ingemet, cipőmet.
– Megyek, hűvösre teszem a fickót. Ha Denisa hazajön, főzesd meg vele a vacsorát.
– Ha büntetsz, hát büntess – feleli vállrántva a lányka.

 

 

Estére zúg a fejem, és remélem, egy ideig nem kell mocsokba mártóznom. Mindenesetre ezzel az üggyel is gazdagítottam ellenségeim táborát. Omlett sosem bocsátja meg nekem a bukását, de némelyik kollégája is hasonlóképpen érez. Sheldon Arat is úgy értékelte leleplezését, mintha csakis miattam került volna veszélybe a családi boldogsága, állása. Egyszóval ez az a nap, amelyen csak a pápa nem átkozott ki.
Rosszkedvűen állítom le a kocsit a ház előtt. A kapuban Martinba botlom. Nem szól semmit, viszont megragadja a kezemet, és visszavonszol a Mazdához. Kikapja a markomból a kulcsot, beül a kormány mögé, indít. Autóvezetés tekintetében az alapoknál tart: még mindig azt hiszi, hogy az úttest Forma-l-es pálya. Három hét alatt el tud használni négy vadonatúj gumit, a kocsi általában tovább bírja néhány nappal. Becsatolom a biztonsági övet, kitámasztom a talpamat.
– Na – mondom –, most elmesélheted, mi jött rád.
Zavartan kezdi a magyarázkodást. Erősen figyelem, hamar megállapítom, hogy ezúttal nem szórakozik, valami nyomja a lelkét.
– Ilyesmi is csak vele történhet. Fényes nappal, a nyílt utcán. Tökéletes, csodálatos békességben. Kirakatot bámult, mögötte autók vágtattak.
Nem kérdezem, kiről beszél. Gyanítom. – Csak ilyen regényesen lehet előadni?
– Hadd folytassam. Az egyik kocsi, cirka százhússzal elrepesztett az úton, s éppen akkor unta el magát a hátsó keréken a dísztárcsa. Fogta magát, lepattant, gellert kapott, vitte az energiája. Szóval, bezúzta a kirakatüveget.
– Na és?
– Hát, talán említettem az elején, hogy Ő ott bámészkodott. Mondhatni, az ő fején keresztül zuhant az üvegbe a dísztárcsa. Ne izgulj, nem skalpolta meg.
– Hanem?
– Hát... Leterítette, de rendesen. A járókelők szedték össze, de mert sehogysem akaródzott neki kinézni a szemhéja alól, meg egyáltalán, végül mentőt hívtak. Hozzá megyünk. A kórházba.
Hallgatok. Martin sem szövegel tovább. Jóllehet kitárgyalhatnánk néhány közhelyet, valószínűleg mindketten imádkozunk magunkban.
Azután akvárium-derengés. Oldott-zöld folyosó.
Denisa hanyatt fekszik az ágyban, karja a takarón. Szemgolyója úszkál a szemhéja mögött, mintha olvasna, sort sor után.
Nava és Vasile sápadt, tehetetlen. Megint együtt a család. Ez a megszokott alkalom az összejövetelre.
– Ilyen nincs – morogja Martin.
Belép az orvos, hiányzik arcáról a gyógyászati célzatú mosoly. Szeme rám villan. – Nem megmondtam!?
– Ez a helyzet új helyzet – felelem.
A doktor elengedi Denisa összetapogatott pulzusát. Gondterhes arccal körülnéz, majd kimegy. Cserélgetem a lábaimat a testsúlyom alatt. Nava megnyikkan: – Mi lesz, ha...?
Vállat vonok.
Denisa felnéz. Összeráncolja a homlokát, megszemléli a mennyezetet, az ablakban tornyosuló éjszakát, majd felemeli a karját, és a homlokára tapasztja a tenyerét.
– Az istenit – mondja keresetlenül, amikor kitapintja a fejére tekert gézturbán szélét. – Megint ez a migrén.
Azután a könyökére támaszkodva felül. Végignéz rajtunk. Szemében felvillan a jól ismert csúfondáros lángocska, szája szélén átkószál egy idejekorán elfojtott mosoly.
Visszahanyatlik a párnára. Lehunyt szemmel pihenget, majd elölről kezdi. Megtekinti Navát, Vasilét, Martint.
Végül engem. Amikor végigmustrál, hatalmasra tágul a pupillája, csaknem elnyel.
Kieresztem a rekeszizmaimat nyomó használt levegőt a tüdőmből. Mondhatni, megkönnyebbülök.
– Jó napot – biccent felénk. – Mi újság?
– Ez érdekel bennünket is – dünnyögi az apja.
– Remekül sikerült a start. Az ufó a levegőbe emelkedett. A narancssárga csíkos marslakók nagyon kedvesek voltak, de a gyomrom kész lett, mert velük együtt nekem is apró, lyukacsos kövekkel kellett táplálkoznom.
– A földi fogadóbizottság elnöke vagyok, édes lányom – mondja Martin. – Virágot is hoztam, de a marslakóid felzabálták, mielőtt visszafordultak az ufóval.
– A migrénem – nyögi Denisa. – Kinéztem egy kalapot. Bár tudtam, hogy sosem fogom hordani, mégis azon voltam: bemegyek érte. Ekkor velem együtt eldőlt a kérdés. Most viszont felkelek. Nem okvetlenül muszáj ágyban migrénkedni.
– De, de – felelem.
– Nem, nem – ingatja a fejét, s félő, hogy elrepül a turbánja. – Hazamegyek. Valami dolgom van otthon.
– Miféle?
– Mit tudom én?! Például, tiszták a zoknijaitok?
Ezúttal azonban a doktor sziklaszilárdnak bizonyul. Három teljes napig.

 

 

A hétvégi mulatságon már hölgyem is jelen lehet. Három öltéssel összefogott fejsebét elrejti a csikósörény. Szabadulása örömére fesztelenül vidám, így hát kézről kézre adják. Senki nem hagyja ki, mindenki vele akar csacsacsázni. Végül Oliver Brown doktor is leereszkedik hozzá.
Néhány perc múlva Denisa a karjaim közé menekül. – Lökött ez a pasas. Az agyára ment, hogy Paige nem javul. Már engem is kárhoztat érte. Szerinte mindannyian brutálisak vagyunk, ellenben az ő IQ-ja...
Sebaj. Hajnaltájt, amikor a doki beül a kocsijába, és elfordítja az indítókulcsot, bénító durranások hallatszanak.
Minden irányból füst tör elő a kaszniból. Füstöl az eleje, a közepe, a vége. Ködben úszik az utastér is.
Oliver fuldokolva kimenekül a szabadba.
Ám akinek kommandósok a barátai, ha mégoly brutálisak is, számíthat rájuk.
Tíz remek férfi rohan elő a házból, tíz hatásos haboltóval, szinte szempillantás alatt. Elárasztják a füstölgő Golfot.
Oltják Olivert is. Szobrot formáznak belőle. Habból.
Mire a doki gyanút fog a toronymagas IQ-jával, messze járok Denisával.