VAVYAN FABLE
Álomhajsza

(Tartalom)

 

 

Azoknak a kedvéért,
akik hisznek benne

 

 

ELSŐ KÖTET

 

Alkonyodik. A Nap rózsavörös felhőkben áztatja a hasát, átszúrja rajtuk a sugarait, s azok ködösen, szétmaszatolódva törnek keresztül a dagadt fellegeken. Fák feszülnek a magasba, figyelmeztetést zümmögnek az eleveneknek: jön az éj, jön az éj, susogják.
A foglyokat behajtják az épületbe. Őreiknek nem kell a korbácsot használniuk; az elnyűtt férfiak maguktól is igyekeznek, űzi őket a sötétség rémeitől való félelem.
Három rab kinn marad a szabadban.
A daliás Shorr a Nap buktát figyeli a smaragd erdő fölött. Átkait elzengte; szíjait hiába feszegette, a szúrágta cölöptől nem szabadulhat. Összeszűkült szemmel, tébolyult dühvel nézi a sziklavárat. A börtönt, ahová mégis oly szívesen bemenne az éjszaka elől. De nem mehet. Hamarosan elpusztul. Ez a gondolat újabb üvöltő átkot buggyant fel széles mellkasából.
Ha szétfeszegethetnék a köteleket. Bemenekülhetnének az erdőbe. Mindegy! Akár megkötözve, akár a cölöptől elszabadulva: a szabad ég alatt a biztos halál vár rájuk.
Egyet azért talán tehetnének. Vakmerő a gondolat, de annál vonzóbb. Ha egyikük kiszakítaná magát a szíjakból, kiszabadíthatná társait is. És mivel nincs más választásuk, betörhetnének az épületbe.
Shorr elvigyorodik. Elképzeli, hogy berontanak, fegyvert szereznek, és kihajtják az őröket a szabadba. Soha jobb ötletet! Megfeszíti minden erejét, de az elapadt mostanra. A kötél, pontosabban a gúzs – torkától a bokájáig – ellenáll a rángatásnak.
Eszébe is ötlik nyomban, milyen délcegen érkeztek e sziklákra kapaszkodó, ígéretesnek tetsző vár elé, hogy kiálljanak az ugyane céllal ideseregelt harcosok ellen; hogy legyőzzék őket – erről szólt a meghívás. Messze földről jött gyanútlan daliák gyülekeztek; összecsaptak, vérüket folyatták – s elhullottak sorban.
Shorr, Chad és Brund győztes lett.
Amikor leszállt az est, széttárultak a várkapuk; asztalhoz hívták őket. Szólt a zene, százféle ital között válogathattak – nem válogattak, mindet kipróbálták –, sültek kellették magukat a fatálakon, s amikor lefordultak a székről, körüldongták őket a könnyedén öltözött nők. Lefejtették róluk a ruhát, elvették fegyvereiket, ők pedig nem bánták, kábultan vigyorogtak.
Ám reggel meglepetve látták, hogy mozdíthatatlan kolonccal súlyossá tett lánc kötözi össze a bokájukat, lerongyolódott, éhes szemű férfiak veszik körül őket; szintén foglyok. Ez a felfedezés kiűzte fejükből a kábulatot, gyomrukból az émelyt; de hiába dühöngtek, szaggatták láncaikat, csak az őrök korbácsütéseit sikerült kiváltaniuk.
A jól megtermett, goromba őrök féltek tőlük, ezért mindent elkövettek erejük elapasztására. Hajszolták, kínozták, éheztették őket. Hamarosan bekövetkezett a látványos változás. Shorr maga sem hitte volna, hogy rövid idő alatt elsorvadhatnak félelmetes izmai, robbanó dühe szánalmas ágálássá gyengülhet, de ez történt.
A komor sziklavár tovább épült, kapaszkodott felfelé a hegy csúcsára, olyképpen festett, mint a gyerekek nedves iszapból csorgatott építményei. Egyenetlenül, mindjobban vékonyodva tört a magasba. Valósággal összefolyt a heggyel, mintha belevájták volna.
A fenti szobákban lakott a palota ura, a kövér, nagy szakállú, kiszámíthatatlan Ro. Szolgái rettegve lesték parancsait. Az engedetlenek hamarosan a rabszolgák között találták magukat, lánc kötözte össze bokáikat. Szerencsés esetben követ kellett fejteniük, de legalább olykor-olykor láthatták a Napot, a hegy túloldalán kéklő tavat. Ők mesélték Shorréknak, milyen táj nyújtózik a hegy körül.
Ami azt illeti, Shorrt, Chadot és Brundot nem izgatták fel a madarakról, füvekről és halakról szóló beszámolók. Mindhárman a kardjukról ábrándoztak, tovatűnt izmaikról, hatalmas lakomákról, ivászatokról – és persze hosszú hajú, kövérkés nőkről, akiket olyannyira szerettek. Ábrándozhattak eleget, hiszen naphosszat nem mozdulhattak ki pincebörtönükből.
Világtalanná lett a világ. Valósággal hozzánőttek azokhoz a dobszerű szerkezetekhez, amelyeket reggeltől estig forgatniuk kellett, melyekben közönséges kavicsok segítségével a szikladarabokban talált különös színű, játszi fényű köveket csiszolták gömbölydedre és ragyogóra. A lilás vagy lángvörös, esetleg tó-kékben előbukkanó kövek másik társuk asztalán káprázatosan sziporkázó, már-már eleven ékkövekké változtak; kincs és gazdagság lett belőlük.
Ro élt-halt értük. A nyakában, csuklóján, derekán viselte őket. Jókedvében néha megajándékozta ágyasait és leányát egy-egy szebb darabbal.
Ami a lányát illeti, az a sovány, fakó szemű teremtés akár szivárványszínekben is tündökölhetett, férfiember vérét fel nem zúdította. Ro is látta, milyen sikerületlen a gyermek. Gondos atya módjára szigorúan felügyelt táplálkozására, mindhiába. A lányka sovány, apró és szürkécske maradt, gyakran hányt, sokat sírt, és előszeretettel korbácsolta a szolgákat, ahogy azt atyjától elleste.
Shorr sejtette, miért jutottak erre a sorsra. Messze földön a legjobb harcosok voltak, de sohasem maradtak meg senki szolgálatában, űzte őket a természetük, el nem viselhették az egyhangú, földhözragadt életet. Ro ravasz ötlettel a várába csődítette a hozzájuk foghatókat. Kincseket ígért nekik, s a gyanútlan daliák kiirtották egymást. A túlélő harcosok rabok lettek. Többé már nem fenyegethették Rót.
A kényúr pedig el-elindult szedett-vedelt seregével, gyalázatosan fizetett katonáival. Elfoglalta és kifosztotta a környékbeli várakat. Megnövelte birodalmát.
Shorr felles, látja az égbolt gyors fakulását. Torkon ragadja az állati félelem. Mindjárt itt az éj: karmosan, vért, testnedveket szívón, csontokat szopogatón: Végük. Ránéz a szőke Chadra; társa tüskére fosztott hajára, szögletes arcára, gyönyörű termetére, és felnyög.
Ro lánya, a lassan, de feltartóztathatatlanul penészedő Shee kinézte magának Chadot. Ha normális nő lett volna, megtalálja a módját, miként juttassa kifejezésre a szőke férfióriás iránti vonzalmát, de hát nem volt az.
Ezért aztán reggel betoppant a foglyok szállására, belemarkolt Chad elpiszkolódott, összetapadt hajába, s egy éles késsel csutkára tépdeste a pompás sörényt, az áldozat átkozódásától, üvöltésétől mit sem zavartatva, az őrök fegyvereinek oltalmában.
Ezután a megbecstelenített Chadot kilökdösték a cellából – és megmosdatták! E hallatlan tettet még meglepőbbek követték. Chad új ruhát kapott, fényes bőrszíjakkal, ragyogó csatokkal ékeset. Végül pedig kifent kardot adtak a kezébe. De még ekkor sem sejtette, mi vár rá.
Shorrért mentek. Az ő – lapockáját verdeső – loboncát nem bántották, nagy szerencséjükre! A megaláztatás mégsem maradt el: lefürösztötték, a haját is megmosták, kifésülték, összefonták a tarkóján. De milyen formás nők babráltak rajta! Azután szép ruhát kapott, majd pedig kardot, ő is! Ugyanez történt harmadik társukkal.
Brund kevés szálú, lángvörös haját is szálldosóra, lányosra mosták, új ruhát húztak rá; kardot löktek a kezébe – majdnem felbillent vele, hiszen gyámoltalanul, vakon hunyorgott a rég látott napfényben; a silány táplálkozás, a hosszú rabság megfosztotta állati erejétől.
Amikor elkészültek, s már azon törték a fejüket – hiszen fegyver volt náluk –, hogy elszökhetnének, a szolgák székeket hoztak; megjelent Ro, és átölelte hihetetlenül jelentéktelen leánya vállát. Az íjászok közrefogták a három daliát – ekkor derült ki, hogy össze kell csapniuk.
Egymással. Igen, Ro és kegyeltjeinek mulattatására meg kell ölniük egymást!
Shorr megingott. Lehet, hogy legyőzhetné Chadot és Brundot, túlélhetné Shee szeszélyes ötletét. De akkor magára maradna. Márpedig hiába érezte fogyni az erejét, egyetlen pillanatra sem tett le arról, hogy innen kiszabaduljon. Egyedül nem megy semmire, ezt jól tudta.
Eszerint Shee és Ro is eljutott eme következtetésre. Ezért akarják a vérüket.
A három harcos összecsapott. Eszükben sem volt megsebesíteni, még kevésbé megölni egymást. Húzták az időt. Óvatos szökellésekkel körbejárták a küzdőteret; felmérték karjuk erejét, lábuk fürgeségét. Támolyogtak a kard súlya alatt. Hamar kifulladtak.
Azután elragadta őket a szenvedély. Érezték, hogy visszaáramlik testükbe az erő. Ropogtak az izmaik. Felvidámodtak. Játszadoztak. Össze-összesúgtak, tekintetük gyakorta az erdő felé kalandozott. Felmérték az íjászokat, odasziszegték egymásnak: kockáztassuk meg!
Ro nem fogott gyanút, jóllehet hamar elunta a viadalt, hiszen egy csepp vért sem látott, csak a pengék hányták a szikrákat.
Shee azonban, beteges érzékeivel Chadra tapadva, megneszelte a vészt.
Az az átkozott törpenőstény! Hírtelen felpattant – a legrosszabbkor, persze –, és odarohant a küzdőkhöz. Ők pedig megtorpantak, s várták, mit akar fölük az úrnő.
A kicsi, szeszélyes béka nem mást óhajtott, mint a vérüket. Chadra parancsolt: Ölj!
És Chad, akiben amúgy is forrt a düh a haja miatt, fellendítette a kardját.
Hogy megölje Shee-t.
Mire felocsúdtak, összeverve, megkötözve lógtak a cölöpön.
Shee nevetett. Úgy nézett Chadra, mintha most kelt volna fel a karjaiból. Neki ez kellett a boldogsághoz. Sorra leköpdöste őket, majd hátralépett kövér atyja mellé.
Ro is elégedettnek látszott. Közölte velük, hogy halál fiai; majd napkeltekor megnézi, maradt-e belőlük valami.
Azután elvonultak.
Shorr, Chad és Brund ott maradt. Shee nyálát ráperzselte arcukra a Nap.
Végignézték a kőfejtésből visszatérő, korbáccsal hajszolt társaikat. Irigyelték őket a verésért, a szűkös vacsoráért, a patkányjárta börtönért: az életért.
– Mit gondoltok, ha megöltelek volna benneteket, engem életben hagynak? – kérdezte Brund.
Shorr gúnyosan felnevetett. A tajtékfehér bőrű, tetőtől talpig szeplőkkel borított, elálló fülű, vörös hajú Brund, amint legyőzi valamelyiküket!? De nem feleltek. Néha felordítottak dühükben, tehetetlenül félték az est közeledtét. Ha nem lenne szoros a kötelékük, dehogyis állnának peckesen.
Amint rájuk borul az éj, leszegik majd a fejüket, hogy ne lássák halálukat.
Shorr érzi, hogy könnycseppek másznak az arcán. Tudja, mennyire retteg; nem akar meghalni.
Fohászkodik.
Arra figyel fel, hogy Brund izgatottan felnyüszít mellette. Még nincs sötét. Mi ez?
Felnéz, és megpillantja a smaragd erdő felöl közeledő alakot. Köpeny és csuklya rejti a részleteket, a szél meg-megcibálja a hatalmas, fekete ruhadarabot; villanásnyira láthatóvá válik a hosszú szárú lábbeli, az izmos lábszár.
Irigység lopakodik beléjük. Az idegen mindjárt bekopogtat a várba, s beeresztik; amióta az éjszaka támadó borzalom megszállta a Világot, bárki menedéket kérhet a sötétség szörnyei elől. Kérheti – és megkapja. Ha semmi másban, de ebben együttműködnek a Világlakók.
A közelükbe érve a fekete köpenyes alak lelassítja lépteit. Megáll mellettük. Végigméri a fekete loboncú, pompás külsejű Shorrt.
– Benneteket kereslek. Van annyi erőtök, hogy betörjetek velem a várba?
Shorr kerekre tágult szemmel bámul a csuklya mélyére. A hang, az arc, a zöldessárga szempár! Hiszen ez egy nő! Amint be akar törni a várba!?
Nem mondja ki, mit gondol. Ravaszkodik. A jövevényre vigyorog, rávillantja a szemét, tudván, hogy tekintetétől megbomolnak a nők.
– Amit csak akarsz – feleli. – Csakhogy előbb ki kell bogoznod a szíjainkat.
A lány hátradobja a csuklyát, s ha nem fékezné kígyóbőr homlokpánt, elszabadulna a haja, a tömérdek fekete-vörös, fényes tincs.
– Nevem: Lilia – mondja a nyúlánk, ámde a törékenységig vékony teremtés. Közben ujjai fürgén matatnak Shorr nyakánál, s különös, de néhány mozdulat után lehullanak a szíjak.
Shorr szabad. Támolyogva keresi az egyensúlyát; végigbámul fenséges testén, és dühre lobban a kötélnyomok láttán. Mutatóujját végighúzza vérző sebein, majd a szájába kapja.
Lilia két mozdulattal megszabadítja Chadot, aztán Brundot is, ám a varázslatnak még nincs vége. Fellebbenti fekete köpenyét, és félelmetes kardokat szed elő alóla.
Felfoghatatlan, hogyan jutott idáig – s honnan jött egyáltalán – a súlyos fegyverekkel, könnyedén, táncos léptekkel. Előhúz még egy-egy tőrt is.
Shorr gyanút fog e bőség láttán. A lányhoz lép, és félrerántja a köpenyét. Nem lát több fegyvert.
Bámul. Négy kard, négy tőr; mindenkinek jut.
Mi ez a lány?!
S ekkor hirtelen Shorr valami furcsát érez. Ahogy a kard markolatát szorítja, ujjai megbizseregnek. Különös, egész testében reszketni kezd, de nem csak ő; Chad és Brund is.
A furcsa izomrángás gyorsan végigrázza őket, s mire véget ér, már nem imbolyognak, nem bizonytalanok; a régi erőt érzik magukban.
Nem kétséges, a lány azon teremtmények közé tartozik, akik képesek ilyesmire: kardot húznak elő a köpenyük alól, ahol korábban semmi nem volt. S ha nem ártó szándékú – mert ezt ember még emberről sem tudhatja, nemhogy az effélékről –, akár hasznát is vehetik, bár csak női lény.
Roppant egyszerű az egész, gondolja Shorr: arról ábrándozott, hogy elszabaduljon a cölöpről és betörjön a várba. Vágya megtestesült, s ha csak ilyen formát öltve is, kit érdekel? Ami számít: kardot tart a markában, és érzi, milyen erős a teste.
Közelít az éj, s vele a borzalmak.
Lilia magától értetődőnek tartja, hogy továbbra is ő irányítsa az eseményeket. Elindul a kapu felé. Hátraint nekik, hogy kissé lemaradva kövessék.
A három férfi engedelmeskedik.
Lilia megáll a súlyos rönkökből tákolt kapu előtt, ledobja magáról a köpenyt, s az fellebben a magasba, mintha eleven lény volna. S tényleg nem a játékos szél bújt bele; a köpeny már nem köpeny, hanem halálos csőrű, hatalmas, fekete madár. Méltóságteljes szárnyalással eltűnik a hegy mögött.
Lilia megzörgeti a kaput. Shorr a társaival együtt félrehúzódik. Közben azon kapja magát, hogy a lány hihetetlenül magas, vékony alakját, térd fölött végződő bőr lábbelijét, rojtokkal díszített, parányi nadrágját, bőr ingét bámulja – bár csak fél szemmel.
A kapu másik oldalán mérges hang morran. Lilia szelíden válaszol.
És újabb csoda: már benn is vannak.
Villog, csattog a három pompás kard, aprítja a megdöbbent őröket. A lány nem használja fegyvereit, de egyelőre nem is támad rá senki.
Óriási a felfordulás. Az őrök üvöltenek dühükben; hiába, meghátrálásra kényszerülnek.
– Kifelé velük! – kiáltja Lilia.
Egy a gondolatuk; a három harcos sem akar mást. A lány fedezi őket, amíg kiűzik a szabadba a rémülten hadonászó katonákat.
Körös-körül tüzek pislákolnak a durván faragott falak között, a kanyargós, rideg folyosókon.
A lármára eszeveszett tolongással újabb katonák sietnek elő a vár mélyéből. Nem bírnak a behatolókkal.
Brund válla megsérül. Leejti a kardját, s azt egy harcos elrúgja a közeléből. De a vörös hajú férfi kitér a felé sújtó penge útjából, a fegyveres vállának feszül. Aztán előhúzza tőrét az öve alól, és döf. A katona meggörnyedve felsikolt. Brund lefegyverzi a sebesültet, és kipenderíti a kapun.
Sötétedik.
Az égbolt elfeketül. Különös, felhőszerűen elmosódó, mély szemgödrű, nyákos fogsorú éjjellények ereszkednek alá megtévesztően puha szárnysuhogással.
– Csukjátok be a kaput! – kiáltja Lilia iszonyodva.
Shorr kitaszítja az utolsó katonát; szeretne visszaszólni a lánynak, olyasfélét, hogy nem szorul rá a tanácsaira, de nincs idő. A tűhegyes fogú, puha szörnyek tömegével támadnak. Shorr nekifeszül a kapunak.
Nem fújhatják ki magukat. Újabb katonák tolonganak elő, ezeket már nem tessékelhetik a szabadba; a kaput reggelig nem nyithatják ki. Fel kell venni velük a harcot.
Lankadnak. Kezdik belátni, hogy ötletük nem is volt olyan káprázatos.
Mielőtt teljesen elcsüggednének, Lilia eléjük perdül, s miközben folttalan, vértelen kardjával távol tartja magától az előtte hadonászó fegyverest, odakiált Shorrnak.
– Szorítsuk őket fölfelé!
Shorr morogna valamit a parancsolgató női lényekről, de nem nyikkanhat.
Ugyanis meglepődik. Hiszen a bőszen kardozó Lilia eleddig még csak meg sem karcolt senkit, mégsem esett bántódása!
S amikor a katona maga alá gyűri a lányt, Lilia nem sikolt, hanem hidegvérrel felemeli bal kezét.
Az acsarkodó fegyveres pedig megbűvölten rámered az ujjaira, arca elbutul. Kardja megáll a levegőben, majd lehull, amikor Lilia gyűrűje az orrához ér.
Shorr bámul. A katona arcvonásai kisimulnak. Szelíden néz az alatta fekvő lányra, már-már mosolyra derül.
Ám ekkor Lilia leveti magáról, és két öklét összefonva lesújt a furcsán elbárgyult fickó fejére. Azután felkapja a kardját, s rákiált a társaira. És persze megint parancsol.
De követik.
Hallják, hogy a foglyok őrjöngő lelkesedéssel biztatják őket a rács mögül. A katonák fölfelé hátrálnak előlük. Lilia jár az élen.
Shorr szeretné két kézre kapni, és megszorongatni a nyakát, de visszatartja magát: majd.
Ekkor újra átjárja a tűz. Testét viszi a lendület. Elvakul a szenvedélytől; fejeket hasít le a kardjával, űzi, hajtja, ritkítja a katonák sorait. Chad is feltartóztathatatlan, de még a vörös Brund is táltosként rohan előre.
Ez a delej. A lány csinálta. Akkor is jólesik! Üvöltenek, dobog a lábuk, feszülnek izmaik.
S a katonák már nem csupán hátrálnak; a hátukat mutogatva, észvesztve menekülnek előlük fölfelé. A tolongásban letapossák egymást.
A megfutamodók nyomában berohannak egy széles folyosóra. Tűzfények vonaglanak az egyenetlen falakon; csukott ajtók előtt szaladnak el, kergetik az ellenfelet.
Látják, hogy a kövér Ro menekül az élen.
S amikor mindenkit felhajszoltak a folyosó végéről nyíló toronyba, ahonnan semerre nincs menekvés, Shorr magához ragadja a parancsolást.
– Eltorlaszolni az ajtót! – kiáltja.
Lilia elmosolyodik, és elhúzza a bal kezét az ajtó előtt.
Ekkor mindhárman hátratántorodnak. Rettentő sistergéssel tűzfal emelkedik az ajtó elé; vakítóan fényes, áthatolhatatlan, égő-égető fal.
Lilia belöki folttalan, ragyogó kardját a hüvelybe; és benyit Ro pazarul berendezett, hatalmas szobájába. Lassú léptekkel sétálgat az állatbőrökkel borított padlón. Shorrnak az a benyomása, hogy a lány a bőrével is érzékel. Keres valamit.
Azután Lilia elhagyja a gazdagon berendezett szobát, kisiet a folyosóra, és benyit a következő ajtón.
Noha abban a szempillantásban a nyakába kapja a penészvirág Shee-t, arcába a törpényi fúria tíz körmét, nem esik kétségbe. Leveti magáról a női szörnyet, és megáll fölötte.
– Itt van – suttogja. Elindul egy ékkövekkel díszített láda felé. Csupa áhítat.
A fellökött Shee figyeli, merre tart. Körmei belemélyednek a teste alatt elterülő prémbe. S amikor Lilia felhajtja a láda fedelét, a törpényi szörny felvisít.
– Semmire se mész a játékommal! Elromlott, vagy jó se volt soha! Semmire sem jó!
Lilia mosolyog, nem szól semmit. Leránt egy kendőt az ágyról, és belecsomagolja áhítata tárgyát.
Shee vonaglik a rámeredő kardok között; szolgálólányai a sarokba tömörülve, reménytelin sivalkodnak.
Chad szétvetett lábakkal, vérszomjasan Shee fölé tornyosul.
– Lenyírtad a hajamat, hogy megfossz a nők élvezetétől? Szögre akaszthatom a férfiasságomat. Kihajítlak az éjszakába! Bár a te nedveidtől még az éjjellények is felfordulnak! Annál jobb!
Shee nem kétli, hogy Chad valóra váltja fenyegetését, mégis sokkal jobban izgatja a nyúlánk lány ténykedése.
Felpattan a szőrméről, és a szobát átszelve Liliához rohan. A felbőszült Chad olyannyira elképed, hogy nem is próbálja megfékezni. Tátott szájjal figyeli röptét.
A penészvirág a kendőbe burkolt tárgyba csimpaszkodik. Ám hiába rángatja a fura csomagot, Lilia nem adja.
– Mondd meg nekem, mi ez! – kiáltja Shee éles hangon.
Shorr elfintorodik. Ez is amolyan – minden ésszerűséget nélkülöző – női viselkedés.
– Ha tudnád, sem mennél vele semmire – feleli Lilia a fúria szemébe nézve, s higgadtan elhúzza előle a zsákmányt.
A penészvirág megdelejezetten bámul. Mozdulna, tombolna. De képtelen rá. Kidülled a szeme az erőfeszítéstől.
– Milyen holmi ez? – kérdezi Chad sötéten.
– Majd megtudod – mosolyog Lilia. – Mulatozzatok a szép hölgyekkel. Ha ők is akarják. – Ezzel kivonul a szobából. Viszi a zsákmányt.
Chad állong, nézegeti, méregeti Shee-t. Látja, hogy a szürke szempár kiürül, az arcról leolvad minden vonás. A törpényi fúriát a padlóhoz kötözi a delej. Reggelre biztosan gyökeret ereszt a lába alá terülő állatbőrbe.
A megtépázott hajú férfi megkönnyebbülten sarkon fordul, és rácsukja az ajtót a kővé vált Shee-re. Társai nyomába ered.
Shorrék már lefelé dübörögnek a lépcsőn, maguk előtt terelve az egyre kevésbé rémült szolganőket, s vidáman kurjongatnak valahai fogolytársaiknak.
Liliát nem érdekli a körülötte felcsapó lelkesedés. Nem vesz részt a dáridóban. Nem kér ételt, nem kíván italt.
Behúzódik egy sarokba. Összegömbölyödik a szürkére használt szalmán, magához karolja kendőbe bugyolált zsákmányát, és elalszik.
Shorr, miután teletömte a hasát Ro vacsorájával, kiürítette és a falhoz vágta Ro serlegét, belefáradt a tréfálkozásba és ujjongásba, odaólálkodik az alvó lányhoz.
Felszítja a tüzet, hogy jobban lásson; a sarkára ereszkedik, és figyelmesen végigfürkészi a teremtményt.
Nem látja különösebben szépnek. Legfeljebb a haját; sűrű, sötét szempilláit. De kicsiny az orra, keskeny az arca. Túlságosan telt a szája, vékony a nyaka. Apró a melle, s azt a keveset is jól elrejti a nyakig zárt bőring. A kurta nadrágocska is jótékony, amennyiben eltakarja a lapos hasat, a keskeny csípőt. A hosszú rojtok, akár eleven kígyók, a vékony combon tekergőznek.
Shorrt a lány keze érdekli. A bal. Amivel azokat a furcsaságokat csinálja. A hosszú, keskeny ujjak nem árulnak el semmit.
De a gyűrű!
Hát ezzel varázsol. Shorr nem meri megérinteni a gyűrűt, sőt arra a gondolatra is megborzong, hogy az érjen hozzá. Nem közönséges ékszer, már ránézésre sem. Mintha egy kicsiny, karcsú kígyó tekergőzne a lány ujja körül: elevenen lüktető, fényes, hűvös test. Ám a fej macskaszerű, a szempár sárgán villog.
Ilyen követ is csiszolt a dobban. Nem valódi szem. Megdermedt gyanta lehet. Csak borostyán. Mindenesetre nem nyúl hozzá. Egyelőre.
Chad leereszkedik Shorr mellé. Vöröslik az arca a jóllakottságtól. Bámulja Liliát, majd megböki a társát.
– Nézzük meg, mi van a bugyrában – javasolja kásás hangon, botladozó nyelvvel.
Shorr a fejét rázza.
– Hagyjuk. Láttad, mire képes. Kifürkésszük, mi a gyengéje. Azután majd meglátjuk, mit kezdhetünk vele.
Chad vállat von. A kendőbe rejtett csomag aligha lehet olyan fontos, mint a közlendője.
– Nem igaz! – suttogja átszellemült mosollyal. – Nem igaz, hogy a hajamban hordom azt a képességemet, amivel boldoggá tehetem a nőket. Ott hordom, ahol gondoltam! Hiába vágták le a hajamat! Kipróbáltam.
Shorr megélénkül. Felemelkedik Lilia mellől.
– Nekem is hagytatok egy nőt, kövéret? – kérdezi.

 

 

Reggel lóra ülnek. Kiszabadított fogolytársaik szeszélyére bízzák Rót és leányát. Beveszik magukat az erdőbe, s vissza se nézve vágtáznak előre. Lilia halad az élen, madara köpennyé változva a vállára borul, oltalmazza a faágak karcolásaitól.
Shorr szívesen látná már a végcélt. Nem mintha nem élvezné a szabadságot, ám kíváncsisága erősebb öröménél. Valaki értük küldte Liliát; de ki lehet az, aki kápráztató képességekkel ruházta fel egyszerű küldöttét?! Mit tudhat, ha nyamvadt küllemű szolganője majdnem olyan jó, mint a legjobb férfiak? Mármint a harcban és a fondorlatokban.
Chad sem egyében töri a fejét.
Brund nem töpreng sokat a végcélon. Őt jobban izgatja a felelőtlenségük; a nagy sietségben megfeledkeztek az útravalóról. Sejtelme sincs, mekkora távolság áll előttük, de biztosra veszi, sosem érnek oda. Előbb vesznek éhen. Talán a hosszú s komisz fogság tette, állandóan éhség csikarja, folyton csak falna.
Vágytelin nézegeti Lilia köpenyét. Finom kövér volt az a madár, amelyből a köpeny lett. Végső esetben ráfanyalodhatnak. Megsütik parázson, tollastól lenyúzzák a bőrét.
Brund összeborzong gyönyörűségében. Lilia ellenállásával nemigen számol. Nem kételkedik benne, hogy társai a segítségére sietnek, ha a lány netán vitatni merné a madár elfogyaszthatóságát.
Amikor lovaik már botladoznak a fáradtságtól, csökkentik az iramot. Megfelelő helyet keresnek, ahol megpihenhetnének. Lágyan lejtő domboldalt választanak, amelynek aljában mélyzöld víz rohan sebesen. A közeli túlpartot kúszónövényekkel borított sziklák szegélyezik, a kis folyó kanyarulatában embernyi barlangszáj ásít a kőfalban.
Lecsúsznak lovaikról, tenyerükbe merik a vizet, hatalmas kortyokkal nyelik, végigfolyatják felsőtestükön.
– Ide azzal a madárral! – mondja Brund, s nekiáll rőzsét szedegetni.
Lilia meg sem hallja. Fel-alá jár a hatalmas kavicsokkal szegett parton, nézelődik, keres valamit. Azután eltűnik a rozoga fahíd alatt, de mielőtt még hiányolhatnák, visszatér, s óriási dinnyét tart a karjában.
Leül egy lapos kavicsra, előrántja tőrét, s két mozdulattal négyfelé szeli a gyümölcsöt.
– Gyertek – hívja a harcosokat.
– Minek nézel? Húst akarok enni! – közli Brund durva mozdulat kíséretében.
– Annak eszed, aminek akarod – von vállat a lány.
– Hogy érted ezt? – gyanakszik Brund. A köpenyt méregeti. Nem látja túl ínycsiklandónak, de még mindig vonzóbb, mint a dinnye, mely végtére nem más, mint émelyítő piros víz.
Lilia mosolyog. Fura, nézegeti Shorr, a csontsovány teremtmény nem úgy mutogatja a fogait, mint a várbéli nők. Mosolya mosoly, s nem kihívás; nem kelt csiklandó izgalmat. Sőt már-már megnyugtató.
Shorr leül, a gyümölcs hersegő húsába harap. Szarvasra gondol, s vadízt érez a szájában. Halra emlékezik, s mintha sült halat enne. Bármire gondol, nyelve felidézi annak ízét. Egy darabig eljátszik ezzel, azután éktelen dühre lobban. Ez így nem közönséges. Végre is, dinnyét fal, csak dinnyét! Na ugye?! A nedvedző táplálék igenis dinnyeízű.
Chad vigyorog, nem töpreng a benyomásain. Brund lehunyja szemét, a köpönyeg-madárra gondol – s a foga majdnem beletörik a következő falatba.
Lilia derűs pillantással végigméri a lángoló hajszínű harcost, majd leteszi a dinnyehéjat, leoldja lábbelijét, és a vízbe gázol. A folyó a lábának ront, felhabzik körülötte, s továbbrohan, újabb és újabb rohamokkal próbálkozik, ám a lány magabiztos léptekkel halad előre.
Shorr követi a vízbe, de néhány lépés után kimenekül a partra. Leroskad, s görcsbe merevedett lábujjait melengeti a tenyerével.
Ráförmed Lillára. – Régen oda kellett volna fagynod. Netán elég azt gondolni, hogy meleg a víz?
– Próbáld ki – feleli a lány. Gondtalanul lépeget a görcshideg vízben. Megközelíti a folyókanyarulatban tátongó barlangot, beles a mélyébe, majd visszafordul, s elindul kifelé.
– Hideg vagy meleg, nem mindegy?! – mereng Brund. – Víz. Undorító. – Felkapja a dinnyehéjat, és megcélozza vele a barlangnyílást. Nem véti el a dobást. Unalmában köveket keres, azokkal folytatja a mutatványt.
– Jobban tennéd, ha nem zavarnád – tanácsolja szelíden Lilia. Kilép a partra, ujjai közé csippent egy kék virágot, és ráhajol a szirmaira. Mélyet lélegzik illatából, majd leül, s felölti a lábbelijét.
– Ha kit nem zavarnék? – kérdezi félvállról Brund, s újabb követ zúdít a barlang szájába. – Áruld el végre, hová vezetsz bennünket! Az sem mindegy, mikor érünk oda. Hol éjszakázunk?
Chad helyeslően bólogat. Jó kérdéseket hallott, igen. Brund mellé lép, köveket markol fel a partról. Minden dobása betalál a barlangba. Elégedett torokhangokat hallat. A lányra sandít, hajlamos elnézni vékonyságát, pusztán azért, mert Lilia áthatóan macskaszerű. Nem csupán a mozgása, de a szeme is. Chad még sosem látott ilyen szempárt. Lilia szeme a napvilágon aranylóvá fényesedik, amúgy zöldessárga. De lapos cimpájú orra, ívelő szája is macskaszerű.
Lilia nem felel, teste megrázkódik. Felkapja a fejét, s körülnéz. Az égbolton hatalmas fekete alakzat lebeg.
– Menjetek a híd alá! – kiáltja a lány. – Gyorsan! A lovakkal együtt!
– Mi van? – kérdezi Shorr, kődobáló társaihoz csatlakozva. Az ellendített szikladarab betoccsan a barlang szájában zöldellő vízbe. Dühödt morgás hallatszik.
A három harcos meglepetten összerezzen.
Shorr lehajol, felkap egy dinnyehéjat, és a nyílás felé hajítja. A dobás rövidre sikerül. A zöld hajócska ráül a rohanó vízre, és vidáman veszi a kanyart a sodrással.
A következő pillanatban eltűnik. Nyoma vész. Ott volt – sehol nincs.
Lilia a lovakat terelgeti a híd alá. A fehér kanca és a fekete-szürke herélt engedelmeskedik, a másik kettő, a hosszú szőrű, nagy fejű változatok kitérnek előle, semmi hajlandóságot nem mutatnak, hogy a kövér füvű domboldalról a bizonytalan, kavicsos partra, vagy a híd alá menjenek.
Shorr a fejét kapkodja. Hová lett a dinnyehéj? A magasban egyre fenyegetőbben növekszik a fekete árny, már nem is egy, hanem kettő; két vad madár zuhan rájuk!
Lilia a gyűrűs ujjával megérinti az egyik vonakodó ló orrát. A dülledt szemű, széles orrú, sprőd bozonttal lepett állat kelletlenül a híd oltalmába üget. A másik, amely jóval visszataszítóbb és konokabb, mint társa, kitér a lány elől.
A három harcos hagyja, hadd lovacskázzon Lilia. Felszegett fejjel, kivont karddal, vérszomjasan várják a vadmadarak közeledtét.
Elkerüli figyelmüket a barlangból elővágódó félelmetes hosszúságú nyak, a csattogó fogakban végződő rémes fej.
A felbőszített szörny kiköpi a nemrég szerzett dinnyehéjat, és Brund vörös szőrű lábszára felé kap.
A horgas csőrű, kőpillantású, hatalmas fekete madarak kimeresztett karmokkal zuhannak a zsákmányra.
Lilia mindezt egyszerre látja. Rémült kiáltással otthagyja a lovat. Felméri, hogy a harcosok csak a madarakra figyelnek.
Ott terem a barlangból kicsapó szörny és Brund között, fegyvertelenül.
Leroskad a parton. Puszta kézzel várja a kígyófejet.
Gyűrűsujja a szörnyű pofához, a sűrű nyálkával bevont fogsorhoz koccan.
S karja nem tűnik el a rettentő szájban.
A hihetetlenül hosszú, kígyózó nyak megtorpan. A szörny összerándul, a víz alá rejti a fejét, és visszahúzódik a barlangjába.
– A híd alá! – kiáltja Lilia reszketve, erejét vesztve.
Fekete árnyék borul rájuk. Érzik a támadó madarak szárnycsapásainak szélörvényét. A harcosok is látják már, mekkora a túlerő.
A sasszörnyetegek játszva felkaphatják őket játékszerré törpült kardjukkal együtt, hiszen akkorák, mint egy-egy hegy. A horgas csőrök szétnyílnak, a karmok kimerednek. Súlyos fekete tollak peregnek alá, fenyegető-rémítő vijjogás hallik.
A három férfi szélsebesen a híd felé hátrál.
A loboncos, makacs ló két lábra ágaskodik, s az egyik vadmadár lecsap rá. Könnyedén a karmai közé ragadja a vergődő, vonagló, üvöltő állatot. Meglendíti szárnyait, s a domboldalon virágok, cserjék, fiatal fák hasalnak le a szélviharban.
A másik madár a híd felé hátráló alakok között Shorrt figyeli mohó szemmel. Kitátja a csőrét. Izmos, bíborszín nyelve felkunkorodik.
Ekkor tajtékossá válik a smaragdzöld felszín. Vízoszlop csap fel a folyóból, s a szörnyű fej a madár combjába mar, a kígyószerű nyak feltekeredik az óriási sasra, gúzsba kötözi, és a mélybe rántja.
Mintha forrna a víz, a kígyónyakú szörny és a madár küzdelme szökőárral borítja el a partot, a hullámok felcsapnak a dombtetőig. Sárgleccserek indulnak lefelé a kimosott fűcsomók, a kifordult fák között. A sas vergődik a fojtó szorításban.
A másik madár szorosabbra vonja szörnyű körmeit a zsákmányolt ló teste körül. Vér permetez alá a magasból.
Azután elcsendesedik a víz, visszaszelídül a folyó, felölti smaragdzöld színét. Eltűnik a kígyónyak; az óriásmadár a barlang mélyén végzi.
Lilia reszketve kuporog a híd alatti huzatban.
Shorr őrjöng.
– Varázsolj magadnak lovat! Tovább kell mennünk, mert ránk esteledik!
Brund sem vidám. Eddig a gyomráért aggódott, immár csak az érdekli, hogy fedél alatt éjszakázhassanak. A megtépett hajú, szőke Chad végigméri a didergő Liliát.
– Remélem, tudod, hová megyünk. Felülhetsz mögém a lóra.
Lilia összeszedi magát. Leoldja lábbelijét, visszatér a vízbe, s láthatóan eszébe sem jut, hogy a kígyónyakú dögtől tartson. Combközépig gázol a folyóba, iszik a tenyeréből. A három férfi szeme láttára tér vissza az ereje.
Shorr a homlokát ráncolja. Gyanítja, hogy a lány képességei és a víz között komoly összefüggés lehet. Felméri helyzetüket: hamarosan beesteledik, és elvesztettek egy lovat.
Lilia nem közlékeny, hiába faggatják. Dönteni kell. Kézenfekvő, hogy ő, Shorr fog dönteni.
– Mindhárman túl nehezek vagyunk ahhoz, hogy Liliát magunk mögé ültethessük. Mondd meg, hová kell eljutnunk, majd érted küldünk valakit.
A lány kisétál a folyóból, hátrarázza fényes haját, és vállat von.
– Eddig a fehér kancán ültem. Ott legelészik. Chad mögém ülhet.
Shorr és Brund hátravetett fejjel, teli torokból felnevet. Azután a sötét hajú, dagadó izmú férfi Lilia elé lép.
– Gondolom, hallottad, amit mondtam.
– Azt mondtad, itt hagytok – bólint Lilia. Ő is tesz egy lépést Shorr felé. Lassan felemeli a bal kezét.
– Vigyázz! – kiáltja Brund.
Shorr megrántja a vállát:
Mit tud a gyűrűjével?! Semmi halálosat. De nem próbálom ki. Menjünk. Majd érted küldünk, Lilia. – Ezzel megfordul, és társaival a nyomában a lovak felé indul.
A lány nem esik kétségbe. A vállára vetett köpenyért nyúl, marokra fogja, és feldobja a levegőbe.
A fekete madár életre kel. Meglebbenti szárnyait, és éles hangot hallatva a riadozni látszó lovak fölé lebben.
Shorr és Brund nem bír az állatokkal, melyek mintha megvadultak, eszüket vesztették volna. Elszökdösnek előlük, a közelükbe sem engedik a harcosokat, még a változat sem. A negyedik ló vére még meg sem száradt a bokrok levelén, a paták földet, kavicsokat köpülnek rá. Fűcsomók szálldosnak, virágok ejtik le fejüket.
Chad a lányhoz lép. A kezét nyújtja. Bár szögletes arca a legkevésbé sem barátságos, Lilia nem kételkedik szándékában. Elfogadja a férfi kezét.
A madár visszalebben a lány vállára, s köpennyé változik. A lovak mintegy varázsütésre lehiggadva, békésen harapdálják a füvet. Chad fellendül a kanca hátára, Lilia felpattan mögé.
Shorr tajtékzik dühében. A fehér lóhoz rohan. Megragadja a szárat Chad ujjai fölött.
– Férfi vagy, és harcos! Nem engedheted, hogy a gyengébb döntsön helyetted, aki ráadásul nem is a mi fajtánkhoz tartozik. Ez nem ember. Akár éjjellény fajzata is lehet. Jól vigyázz, mert ha nem figyelsz, patkánnyá változtat! Vagy egy marék homokká.
– Ember vagyok, mint ti – feleli a lány. – Köztünk nincs két egyforma. Mássz fel a lovadra, Shorr. Sietnünk kell.
Lilia átkarolja a hatalmas, izmos Chad derekát, s érzi a férfin átfutó viszolygást ott, ahol gyűrűje a bőréhez ér.
De nem történik semmi. Hiszen a lány nem akarja.
A két mogorva dalia lóra száll. Brundnak jut a lompos szőrű, vörös szemű fajzat, a rút s kiszámíthatatlan változat Dohogva ücsörög rajta, lesi az alkalmat, mikor sózhatna oda az öklével, de a ló nem ad rá okot, egyelőre. Mindazonáltal Brund tovább gyanakszik, hiszen még nem felejtette el az óriásmadarak támadását, a vízikígyót és Shorr szavait.
Öreg emberek történeteiből tudható, hogy ezek a szörnyetegek az éjjellények leszármazottai. Valaha, a Rontás előtt, éjjel s nappal az emberé volt a Világ. Csakhogy azóta elszaporodtak a szörnyfajzatok; óriásira nőtt madarak, bogarak, hüllők, négylábúak támadhatnak nappal, éjjellények fenyegetnek, ha besötétedik. De amíg a változatok sebezhetők, legyőzhetők, az éjjellények elöl nincs menekvés, nem fogja őket fegyver, hiába ellenük az átok.
Brund összeborzong a gondolattól: az éjjellények olyanok, mint a felhő, mint a köd. Csapatostól csapnak le, kedvenc táplálékuk az ember; átfolynak az áldozaton, egyszerűen áthatolnak rajta, s közben felhabzsolják nedveit, szerveit. A kard átcsusszan testükön, fel se veszik. Nincs menekvés előlük.
Fellafatyolják a nagy testű állatokat is. Előfordul olykor, hogy csak áthatolnak egy élőlényen, akár valami nagy pacni, s bár látszólag semmi se történik, később az az állat rémes fajzatokat, szörnyetegeket hoz a világra.
Miért ne lehetne igaza Shorrnak? Mi van, ha Lilia is ilyen?
De mégsem lehet igaza Shorrnak, hiszen emberrel még sosem fordult elő, hogy túlélte volna az éjjellényekkel való találkozást. Legalábbis nem mesélnek róla. Talán mégis igaz a feltevés, miszerint a felzabált élőlények lelke ölti fel azt a szörnyű formát, melyről az éjjellények megismerszenek? Az emberfalás a szaporodásukhoz kell?!
Bonyolult, gondolta Brund. Vannak gyenge, fél kézzel fellökhető emberek, akik – mint harcos az erejét – a nagy fejüket adják bérbe némi fizetségért. De ők sem tudják a magyarázatot, és nem tudják a megoldást sem, hiába feszegeti koponyájukat a tömérdek ész.
Lilia nyilván ezek közé tartozik. Nem sebezhetetlen. Bizonyára hatékony, mint bárki más. Ha levágnák és elvennék az ujját, képesek lennének ugyanarra a játszadozásra, amire ő.
Talán még vágni sem kell. Elegendő lenne elvenni a gyűrűjét.
Az erdő mélyében haladnak, hegynek fölfelé. Bár Chad fogja a szárat, s combjai közt szorítja a kancát, egy ideje sejti, hogy a lovat nem ő irányítja, hanem Lilia. Annál is inkább, mert egyedül a lány a tudója, merre tartanak, s valami egészen különös módon, tudja ezt a testével érintkező állat is. Kettőjük kapcsolata nem érzékelhető, mégis kétségtelen. Chad rángathatja a szárat, sarkával ösztökélheti a lovat, csinálhat bármit, nem az történik, amit diktál. De nem ám.
Shorr egyre ingerültebb. Fütyül rá a lova, amelynek egyetlen szerencséje, hogy régen herélt, különben dühében ő tenné meg vele! A dög Lilia hátán tartja a szemét, és megy, mintha delej vezetné. De hová?
Hová mennek? Hűvös a levegő, fenyők tűlevelei böködik a testüket. Köd szitál rájuk, egyelőre vékonyan, de mit számít; a köd már-már olyan, mint az éjjellények.
Shorr nem ilyennek képzelte a szabadságot. Össze kellene szednie magát: próbálgathatná karja erejét, teletömhetné a gyomrát étellel, itallal, nőket ölelgethetne; volna miből; nagy marék drágakövet zsákmányolt Rótól.
Majd ha magához tér, nem veszélyeztetheti többé néhány elfajzott madár, barlangi kígyó, makrancos ló. Igen, amint magához tér, elbánik Liliával. Tudja a titkát.
Csak le kell húzni az ujjáról a gyűrűt.
Shorr elmereng: mivé is varázsolja a lányt? Valami széppé, ami azonban nem tud mást, csakis szépleni. Ami nem okoskodik, nem utasítgat, nem hadonászik a semmiből előhúzott karddal.
Virág. Igen, virágot csinál belőle.
Egyre mélyebben járnak az erdőben. A három férfi nem hallja a madarak dalát, számukra – hiszen harcosok – ellenségesek a fák, az aljnövényzetben surranó apró állatok, az ágakon tekergőző kígyók; gyűlölik az utazást, a bizonytalanságot. Shorr belátja: ellustultak a fogságban.
– Ki küldött értünk? – kérdezi Liliát.
– Hurd – hangzik a válasz.
– Ki az? – csattan fel Brund.
Shorr agyában dereng valami.
– Hurd nem más, mint Ro ellensége, jól emlékszem?!
Lilia vállat von, hátrafordul és elmosolyodik.
– Hurd hálás lesz nektek, hogy elintéztétek Rót. De nem ezért küldött értetek. Neki nincsenek ilyen pompás harcosai. Ti vagytok a legjobbak az egész Világon. Rátok akar bízni valamit, amit senki más nem csinálhat meg. Többet nem mondhatok.
– Mit kínál érte? – kérdezi Shorr.
– Veszélyes? – firtatja Brund.
Lilia Shorrt nézi. A harcos megfeszíti a vállát, viszonozza a lány pillantását, amely először sejteti vele: férfiként veszik szemügyre.
Shorr pompás példány. Hátul összefont, fényes fekete haja, hosszú arckoponyája, erőteljes vonásai, széles válla, domború mellkasa mindig is vonzotta a női tekinteteket.
– Megkapjátok azt, amire a legjobban vágyódtok, s nem csak ti – feleli Lilia, majd visszafordul Chad hátához, jelezve, hogy többet nem mond. S jóllehet, éppenséggel semmit sem mondott, Shorr elmélázik a válaszon.
Mert mi is az; amire a legjobban áhítozik? Kincs? Palota? Nők? Netán éppen Lilia? Semmiképpen sem. Ha kíván valamit, akkor azt, hogy még sokáig, nagyon sokáig félelmetes és legyőzhetetlen lehessen; nagyurak versengjenek ama kegyéért, hogy értük harcoljon.
– Te öregszel? – kérdezi Lilia hátától.
– Hát persze.
– A gyűrűd nem tudja megakadályozni, hogy ráncos legyél és végül meghalj?
– Nem.
– Mindjárt leszáll az est – nyögi Brund. – Varázsolj ide egy házat, amelyben meghúzhatjuk magunkat.
– Ehhez nem kell gyűrű – feleli a lány. Megfordul, Brundra néz. Vonásai elárulják, hogy nem veszi komolyan és nem tekinti férfinak a vörös hajú, dermesztő izomzatú harcost. Mulat rajta. – Használd a szemedet. Van kettő.
Van hát, gondolja Brund. Pontosan olyan színűek, mint a viola kéklila szirmai. S ami jól áll egy virágnak, rosszul fest egy férfi arcában. Amikor Lilia elfordul, Brund emlékezetében tovább időzik a tekintete. Minden nő Shorrt választja. Vagy a szőke Chadot. Holott egyformán izmosak, gyönyörű testűek mindhárman. Shorr keményebb, Chad árnyalatnyit lágyabb; míg ő, Brund milyen is!? Majd pont Liliától fogja megkérdezni!?
A lány jobbra mutat, s a lovak abba az irányba fordulnak. A három férfi nem lát semmit. Vagy mégis? A fák mögött, pókhálószürkén lüktető párába burkolva, kőépület magasodik.
Brund felujjong. Már nem kell az éjszakától rettegni. Ide behúzódhatnak az éjjellények elől.
Lilia lecsusszan Chad háta mögül. Köpenye körülöleli vékony alakját. A lovak megtorpannak.
– Kik élnek itt? – kérdezi Shorr.
– Felhők. Gyönyörűek. Tanúsítsatok önmérsékletet, ha jól akartok aludni.
– Mi?! – Shorr lepattan a földre, és Lilia elé siet. Megragadja a köpeny gallérját, s megrázza a lányt. – Nem tudnál érthetően beszélni?
– Engedj el.
– Volnál szíves válaszolni? – vicsorog a férfi.
– Nektek mindenhez magyarázat kell. Használjátok a fejeteket.
– Nekünk kardunk van, azt használjuk. Mik azok a felhőmicsodák?
– Majd meglátod. Engedj el.
Shorr úgy érzi, gyűlöli a lányt. S ha már így érez, szorosabbra fogja a köpeny gallérját.
– Vedd tudomásul, elegem van belőled. Nekem nem elég, ha a kezembe adsz egy löttyedt tököt, s azt mondod: gondoljam, hogy hús. Nem elég, ha belegázolok a jeges vízbe, s azt hiszem: meleg. Nem hinni akarok, hanem fogni és érezni.
– Engedj el – ismétli makacsul a lány.
Shorr elvigyorodik, de ekkor a köpeny megmoccan. Tolltapintásúvá változik a markában. A gallérban felpislog a madár sötét szeme.
Azután felvillan pengeéles csőre, és rákoppint a harcos kézfejére. Vércsepp buggyan ki a felsértett bőr alól. Shorr ellöki magától a lányt. Lenyalja kiserkenő vérét.
– Menjünk – mondja sötéten.
Feltárul előttük a hegytetőn álló ház kapuja. Földig omló ruhába burkolt nőalak toppan eléjük. Rájuk mosolyog. Különös az arca, furcsán foszlékonynak látszik; akárhogy is, valóban gyönyörű. A szépséges nő barátságtalan, kocka alakú termeken vezeti át őket. Megmutatja, hol alhatnak a lovaik.
Azután bevezeti őket egy tágas szobába, amelyben mindössze egyetlen hosszú asztal áll s néhány szék. Helyet mutat nekik, majd könnyedén meghajol, és kiúszik az ajtón. A harcosok utánabámulnak. A pazarszép nő nem jár, hanem lebeg.
– Mi ez? – Shorr megint Liliára dühöng.
– Felhőlény – feleli a lány. – Társai még csodásabbak. De ne éljétek bele magatokat.
Shorr még tudná firtatni, ám ekkor hirtelen megtelik a terem szebbnél szebb nőkkel. Valamennyien földig omló ruhát viselnek, tarkát, színeset. Vonásaik mesegyönyörűek, ám árnyszerűek, valószínűtlenek. A nők tálakat, serlegeket helyeznek az asztalra, végül megállnak a fal mentén, és kedvesen mosolyognak.
– Nem beszéltek? – kérdezi Shorr, és felragad egy szelet sültet. – Nem esztek?
– Az arcukkal, a mosolyukkal beszélnek. Reggel esznek, amikor köd lepi a völgyeket, a hegycsúcsokat. Az a táplálékuk – mondja Lilia.
Shorr vállat von, kézbe kap egy serleget, belekortyol. Pompás ital simogatja végig nyelvét, torkát. Esznek, isznak, méregetik a némán álló nőket. A harcosok szeme össze-összevillan, ajkuk körül feltűnik a jellegzetes mosoly, a hódítóké. Még az sem zavarja őket, hogy Lilia leplezetlenül mulat rajtuk.
Amikor végeznek a lakomával, a szépségek elmozdulnak a fal elől, hogy leszedjék az asztalt. Shorr csak erre vár. A széke mellett tevékenykedő nő derekára teszi a karját.
Azután eltorzul az arca. Hiszen a karja, mintha csak felhőn hatolna át, az asztalra koppan; átszalad a gyönyörűnek látszó, de nem lévő testen.
– A mindenit – nyögi Brund, látván a közeledési kísérlet eredményét.
A nők eltűnnek a szobából, majd felbukkan az a szépség, aki – vagy amely? – beengedte őket a házba. Felállnak, s követik egy egyszerűen berendezett szobába. Négy takaró a földön, halványan pislákoló fáklya a falon, ez minden.
Lilia elnyúlik a fal mellett, magára teríti a pokrócot, feje alá teszi a Shee-től zsákmányolt valamit, és úgy tesz, mintha máris aludna.
Shorr behúzza az ajtót, tekintetét a felhőnőre szegezi. Vigyorogva, lassan közelít hozzá, majd a kezéért nyúl, hogy a fekhelyre vezesse a szépséget. Ujjai nem markolnak semmit, átcsusszannak a ködnemű csuklón.
A harcos dühödt horkantást hallatva elkapja a színes ruha szegélyét. Azt legalább érzi, annak van fogása, anyaga; egy gyors mozdulat, s a felhőnő ott hever a takarón. Nézi, amint a harcos nekikészülődik a férfias cselekedetnek, s nem ellenkezik, egyszerűen semmit nem csinál.
Shorr pedig ráborul a foszlékonyságában is igézően szép testre. – Ráborul – és átesik rajta.
Chad felnevet. Lilia felnéz, látja az egykedvűen lebegő nő alatt a felbőszült Shorrt. A harcos nem adja fel, négykézlábra kecmereg, majd talpra áll, és ismét megragadná a pazarszép lényt.
A nő mosolyog és gyönyörű. Haja selymesszőke, homloka márvány, szeme tengerkék, ajka mint a szamóca. Shorr megcsókolná, de csak a falat találja helyette.
– Az egész házban csak ilyenek vannak? – üvölt a dalia kétségbeesetten.
– Hiszen mondtam – sóhajt Lilia.
– Te ne szólj bele!
– Tőlem?! – A lány vállat von, macskaszeme borostyánfénnyel felragyog. – Öleld a falat. De jobban tennéd, ha aludni próbálnál.
A felhőnő mosolyogva végigsimítja Shorr homlokát, s az megnyirkosodik az érintésétől. Azután a teremtmény eltűnik. Magukra maradnak.
Shorr végigvágja magát a takarón. Halkan nyögdécsel. Liliát okolja a kudarcért. De a lány alszik, gyűrűje őrzi az álmát.

 

 

Reggel üresen találják a házat. Az ebédlőasztalon ételhegy tornyosul. Esznek, isznak, végül bevágják a kaput maguk mögött. Lovaik eltávolodnak a furcsa háztól. Lenn a völgyben felhőhabzást látnak, alattuk vonulnak tova a kövéren gomolygó fellegek. Lilia integet nekik.
– Ezek azok? – kérdezi Chad.
A lány bólint. A lovak bizonytalanul lépdelnek lefelé a hegyről, meg-megcsúszva, halkan prüszkölve. Azután elhagyják a fák sűrűjét. Nyílt terepre érnek; beletrappolnak egy hatalmas felhőgomolyba, amelyből halványan, alig érzékelhetően kibontakoznak az éjjel látott, tündöklő szépségű női arcok.
Shorr felismeri a veszettül kívánt nőt, s lova belelépdel vele, bele a fehéren habzó felhőbe, a hatalmasra nőtt, elmosódottságában is szépséges arcba.
Midőn kikerül a felhőből, Shorr vigyorog. Elégedetten megfeszíti káprázatos vállát, villog a szeme, vonásain büszkeség terül szét.
Lilia hátrafordul, és mindentudón rámosolyog.
Shorr fölényesen odaveti neki: – Mégis megkaptam! Az enyém volt!
De Brund és Chad is valami hasonló élményben részesült.
Zavaros tekintettel, megrészegülten bámulnak maguk elé. Azután férfiasan kihúzzák magukat.
A lassan vonuló felhőkön túljutva, ismét fák sűrűjében lépdelve, Chad megjegyzi: – Voltaképpen nem értek semmit. Mi történt velünk?
– Mi történt veletek? – kérdezi Lilia.
– Mind a mienk lett. Egyik a másik után. Mintha a testük mélyén jártunk volna. Jobb volt, mint igaziakkal. – Shorr visszafordul, lenéz a völgybe. – A mindenit. Estig is bírnám. Járnék bennük fel és alá.
– Találkoztam valakivel, aki megtette – bólint a lány, s körmeit finoman belemélyeszti Chad derekába. – Soha többé nem tudott felegyenesedni. Többé nem beszélt, csak hebegett s folyatta a nyálát.
– Megfojtalak – nyögi Brund. – Meddig kell még elviselnünk?
– Megtudjátok.
Shorr megfeledkezik a felhőorgiáról, düh lobban az agyára. Ez a női szerzet folyton kihozza a sodrából. Mindent jobban tud náluk, mulat rajtuk. Teheti, de fölénye semmit nem számít. Ha nem lettek volna hosszú időre elzárva a szabadságtól, a kardjuktól, bőven különbek volnának nála. Mit kezd velük Lilia, ha újra a régiek lesznek?!
A lovak vágtatnak, a változat is nyújtott testtel repül Brunddal; csúnya, lompos bozontja hullámzik a szélben. Lilia Chad hátához simítja az arcát, fekete-vörös tincsei kavarognak, vállán lobog a köpeny.
Mire Brund eltöprenghetne afölött, hogy mégis mit esznek majd, vakító tükrű tó partjára érnek, s megpillantják a kőből rakott, hatalmas palotát, Hurdét.
A lovak végigdübörögnek a kapuhoz vezető pallón, s amikor végül megtorpannak a tágas belső udvar zöld ligetében, száznyi ember rohan feléjük; tiszta mosolyú, ujjongó férfiak, nők, gyermekek. Őket éltetik.
Shorr hagyja, hogy a lányok megtapogassák a lábszárát, megérintsék kőkemény combját, virágokat szórjanak az ölébe, de társai sem ellenkeznek; fürdőznek az ünneplésben, a szeretet megannyi megnyilvánulásában.
Lilia eltűnik Chad mögül.
Shorr reméli, hogy örökre. Lecsúszik lováról, és nőket karol magához. Kibontott hajú, húsos mellű, bazalt-csípejű, változatos gyönyöröket ígérő, alázatos teremtéseket.
Az ünneplők hirtelen szétrebbennek. Az udvar kitisztul, s a három harcos megpillantja a palotába vezető lépcső tetején álló Hurdot.
Hurd apró termetű, kövérkés arcú, csigás hajú férfiú. Ragyogó ékkövekkel díszített, földig érő palástot visel.
Jobbján különös, kopott szerzet álldogál, szürke ruhában, szürke szakállal, megdöbbentően élénk, kéktiszta tekintetű szemmel.
Shorr fellépdel a lépcsőkön. Hurd és a másik a melléig sem ér Nem hajol meg, nem görnyed össze előttük. Büszke harcos; büszkén lepillant az apró alakokra.
– Hívattál – mondja. Társai megállnak mellette.
– Ide hozattalak – feleli Hurd kedvesen. – Érezzétek jól magatokat. Egyetek, igyatok, forgassátok a kardotokat. Amikor elunjátok, szóljatok, és megmondom, mi lesz a dolgotok. Lilia jól bánt veletek?
– Nem! – vágja rá Brund.
Shorr bólint. – Ha máskor szükséged lesz ránk, férfit küldj értünk!
A szürke alapon szürke emberke kuncogva rájuk emeli hihetetlenül eleven, kék szemét.
– Dario vagyok. Lilia nélkül holtak lennétek. Nem szeretnetek kell őt, bár nehezetekre eshet megállani. Követnetek kell.
– Cseppet sem találtuk nehéznek nem szeretni őt – feleli Shorr. – Hiszen csak nő, s mégsem az. Még azt sem nyújtja, amit a többi: amiért van. Nem közönséges, hogy velünk akar vetélkedni, parancsol nekünk, kinevet bennünket.
Hurd sarkon fordul, s mindnyájan követik. Átvonulnak a palota magas, fényűző termein. Végigmenetelnek a szebbnél szebb szobákon, s belépnek egy ablaktalan, félhomályos helyiségbe, amely kiköpött mása Dariónak: szürke. Szürke falak közt szürke zsákok a szürke padlón.
Dario lecsüccsen egy zsákdarabra, Hurd egy másikra. A három harcos fölébük tornyosul. Shorr mély hangja vissza-visszakong a boltíves falakról.
– Adjatok enni, inni. Azután jöhetnek a nők. S ha tényleg jól érezzük magunkat, visszajövünk ide, és elmondhatjátok, mit kértek tőlünk.
– Amit kérünk tőletek, az lesz a jutalmatok – bólint Dario. Int a kezével, hogy mehetnek.
Shorr megrázza a fejét.
– Két ujjal szétmorzsollak, ha akarom. Olyan vagy, mint Lilia. Mulatsz rajtunk.
– Szívesebben mulatnék veletek – feleli üdén Dario. – Neked kell engedned, rajtam nem múlik. Ne légy ilyen görcsös. Engedd el magad. Különfélék vagyunk. Fogadd el ezt, és könnyebb lesz az életed.
– Mit mondtál a jutalomról?
– Így hangzott: amit kérünk tőletek, az lesz a jutalmatok.
– Három nap múlva visszatérünk rá. Addig pihenni akarunk.
– Ro katonái végeztek a fogolytársaitokkal, és utánatok indultak. Shee is velük tart. Harcolhattok. Nemsokára.
Shorr elvigyorodik. – Rót és megmaradt katonáit bezártuk a toronyba. Shee gyökeret eresztett a padlóba. Fecsegsz össze-vissza!
Dario lehajtja a fejét, a lába előtt heverő dísztelen fatálcát bámulja. Nézik, mit néz; semmit nem látnak.
– Kitörtek a toronyból – suttogja lassan Dario. – Leöldösték a fellázadt foglyokat. Felszerelkeztek fegyverrel és élelemmel. Napkeltekor útnak indultak. Harcolhattok ellenük.
– Shee ellen? Minek nézel?
– Shee csak Shee. De sereggel jön.
– Én viszont Shorr vagyok. Férfi és harcos, és elegem van. Ebből a badar beszédből nem fér több a fejembe. Adjatok olyat, amit megehetek, megihatok, amire ráfekhetek. Remélem, értve vagyok. Végeztem!
Dario felemeli a szemét a tálcáról. Felmered a fölötte tornyosuló dalia arcába. Mosolyog.
– Igazad van. Menjetek.
– Mindenem a tietek – mondja Hurd.
Chad leguggol, tekintetét a vendéglátók arcán váltogatja.
– Nyugodtabban mulatoznék, ha érteném, mit kívántok tőlünk.
Dario bólint.
– Benned van valami, ami a társaidból hiányzik. Talán még varázsolni is tudnál. Látod ezt? – A szürke emberke a tálcára mutat.
– Persze hogy látom. Azt is, hogy üres. Hol az ebédlő?
Dario széttárja a karját. A mozdulat azt sugallja: tévedtem. Az ajtó kitárul. Gömbölyded szolgálólány hajol meg előttük.
Shorr nyomban a nő felé indul. Társai követik.

 

 

A harcosok nem csalódnak vendéglátóikban. Kényelmes szobát kapnak. A falakat márványból és csontból készült faragások díszítik. Különös alakok, ember- és állatfigurák könyökölnek elő a burkolatból, mintha csak házuk ablakából hajolnának ki, hogy szemügyre vegyék a külvilágot. Arckifejezésük hihetetlenül beszédes. Mosolyognak, afféle sokat tudó, bölcs mosollyal, indák kanyarognak, ékszer szépségű madarak szálldosnak körülöttük.
Kék, lila, lángvörös és bíbor szirmú virágok pompáznak a teremben elhelyezett seregnyi vázában. Puha ágyak, pehelykönnyű, ölmeleg takarók, párnák hívogatják az elcsigázott harcosokat.
Habár előbb meg kell fürdeniük. Még ez sem baj, hisz lengén öltözött lányok tesznek-vesznek az illatozva gőzölgő dézsák körül.
A férfiak elnyúlnak a vízben, és kegyesen tűrik, hogy a felhevülten kuncogó szolgálók a testüket dörzsöljék, cirógassák. A legszebbek követhetik őket az ágyba, ahol is hamarost kiderül: nem csak szépek, de alázatosak is. A harcosokra bízzák a választást.
Jutalmuk nem marad el. Valamennyien végigízlelhetik mindhárom férfi ölelését. A daliák fáradhatatlanok, egymásnak kínálgatják a lányokat. Káprázatos a kiszolgálás; míg az egyik lány meglovagolja Shorrt, a másik az ölébe vonja a férfi fejét, s borral, szőlővel, málnával, mézesdióval táplálja. Chad kevésbé kényelmes, ő kerekedik egy odaadó szőke fölé. Brund egyenesen telhetetlen, több lányt élvez egyszerre.
Néhány óra alatt jóllaknak, ráunnak a mulatságra. Felöltik ruháikat, s lesétálnak a palota kertjébe. Sütkéreznek, heverésznek a kövér füvön. Széttárt faroklegyezőjű, kényes pávák járkálnak körülöttük, szolgahad lesi a kívánságaikat. Hosszú körmű, kecses ujjak viszik ajkukhoz a csemegéket. Hamarosan érzik: torkig vannak.
Shorr elhajtja a lánysereget. Feszült, perzseli a tettvágy: a kardját akarja. Rohanvást sétálgat a palota parkjában, felhergeli magát a kerekre nyírt bokrok kanyargós labirintusában; eltéved, s már-már attól tart, ott éri az éj és rémes lényei. Társai kábultan lépegetnek a nyomában. Elhasználtak, bágyadtak. Fütyülnek a virágpompára, a madárdalra. Remegő inakkal követik vezérüket, ágyukról álmodoznak, lehetőleg édes nők és ropogós szőlőszemek nélkül.
Végre kikeverednek a bokrok útvesztőjéből. Fűzligetben találják magukat, sápadtzöld vesszők hajladoznak körös-körül. A kavicsos partra lépdelnek. Megpillantják Liliát.
A lány egy jókora kövön ül, állát a térdére támasztva, hátát egy összegömbölyödött, száját nyaldosó fekete párducnak vetve.
Lépteik hallatán megfordul, fejét az állat nyakára hajtja, s tágra nyíló szemmel néz rájuk. A macskaféle és az emberi lény szeme csaknem egyforma; zöldessárga, ragyogó ékkövek. A fenevad nyelve és a lány ajka mályvavörös. Láthatóan nem örülnek a háborgatásnak.
Shorr nyomban sarkon fordul, Brund hűségesen követi. Chad azonban odasétál a lányhoz, hiába morog figyelmeztetőn a nagy macska.
– Hurd lánya vagy? – kérdezi.
Lilia a fejét rázza. A fenevad gyűlölködve morog, ínyét villogtatja; szeme napsárgán izzik, teste megfeszül.
– Akkor ki vagy? – erőlteti Chad. Óvatosan hátrál néhány lépésnyit. Hiába, a morgás erősödik.
– Csend legyen, Lon – mondja a lány. A nagy macska elnémul, lekuporodik, de a tekintete merő vérszomj.
– Nem mernék leülni melléd – vigyorog Chad.
– Nem is szeretném – feleli Lilia.
– Mi bajod velem?
– Semmi. Szeretnék egyedül lenni.
– Nem vagy egyedül. Egy vadállat fekszik alattad.
– Lon nem vad. Kényelmeteken érzitek magatokat? Mindent megkaptatok?
– Nem. Nem voltál a szolgálók között. Kedvemet lelném benned.
– Nem vagyok szolgáló.
– Se Hurd lánya. Ki vagy?
Lilia átöleli Lont, arcát a fekete prémhez simítja. A nagy macska összehunyorítja ékkősárga szemét, s gyönyörűségében reszelős dorombolásba kezd.
– Kié vagy? – kérdezi Chad.
– Kié?! – ismétli a lány. – Te talán valakié vagy?
– Nem, én férfi és harcos vagyok. A magam ura.
– Ez férfibeszéd.
– Mit mondasz te?
– Hagyj magamra.
– Hurd felfogadott bennünket. Nemsokára elmegyünk innen. Látlak még?
A lány nem felel. Lehunyja a szemét. Lon ismét megfeszíti az izmait, korbácsszerű farka a sziklát verdesi.
– Chad! Gyere már! – kiabál Shorr a távolból.
Lilia felül a kövön, tenyere végigsiklik Lon fején. A fekete test fényesen vonagló kígyóvá változik a keze alatt, és feltekeredik a gyűrűsujjára.
Lilia elhagyja a meleg sziklát, és a vízbe gázol.
Chad sarkon fordul, s fejcsóválva a társai után siet. Bőre visszaemlékezik a lány érintésére, meg is borzong deréktájon, immár viszolygás nélkül, izgatottan.
Shorr rosszalló tekintettel várja.
– Mi van? – kérdezi. – Mit akarsz vele?
– Nem rád tartozik – morogja Chad.
– Tetszik? – ámul Brund.
– Nem tudom – feleli őszintén Chad. – Érdekel.
– Dugd az ágyadba – Shorr egykedvűen vállat von. – De rám ne számíts. Nekem nem kell. Brund?
– Nekem sem.
– Nem ugyanarról beszélünk. – Chad elmegy mellettük, jelezve, hogy befejezte a társalgást.
Shorr utánalendül, megmarkolja a vállát.
– Hallgass ide, tökagyú! Ez a nő nem emberi lény. Vigyázz vele. Teljesen mafla leszel tőle. Elvarázsol.
– Láttátok a párducot?
– Persze, hogy láttuk.
– Talán nem bánnám; ha olyan pompás, erős vadat csinálna belőlem is.
– Nem hinném, hogy képes rá.
– Nem?! Párducból kígyót s abból gyűrűt!? Mi az neki?!
– Az a rengeteg édesség ráment az agyadra – bólogat Shorr. – Nem csoda, émelyítő volt. Ideje, hogy csináljunk valamit.
– Mit csinálnál? – kérdezi Brund.
A palota felé lépdelnek. Unatkoznak. Ellökdösik a hozzájuk dörgölődző lányokat. A szemüket forgatják undorukban, amikor gyümölccsel, itallal kínálják őket. Belebotlanak a lépcső alján üldögélő Darióba. A kicsiny, szürke ember a fatálcáját bámulja.
– Mit látsz? – kérdezi Chad. Sóhajtva letelepszik Dario mellé. – Nem látod véletlenül, hogy mikor verekedhetünk végre? Hamarabb kipihentük magunkat a vártnál. Indulnánk.
– Közeledik Ro serege.
– Meg kell szállniuk a felhőknél, különben végük.
Dario felnevet.
– Nem találják meg a felhőket erre nem jó a szemük. Medusa várába lovagoltak, hogy katonákat szerezzenek. Napkeltekor folytatják útjukat idefelé. Estére el kell foglalniuk Hurd várát.
– Elfoglalják? – kérdezi Chad.
Dario kéktiszta tekintete rácsillan. – Talán nem akarjátok megvédeni? Harcolhattok. Ezért éltek, nemde!?
– Te tudod, mi történik a jövőben. Varázsló vagy?
– Látó vagyok. Az sem biztos, hogy mindent jól látok. Néha tévedek.
– Ro és Shee azért jön utánunk, mert Lilia elvett tőlük valamit. Mi az?
Dario elmosolyodik. Száraz bőrű, apró kezét Chad karjára ejti. A tálcát nézi.
– Nem szerezhetik vissza. Meg kell védenetek a várat. Elfogjátok és bezárjátok Rót és Shee-t. Meg is ölhetitek őket. Azután elviszitek a Kék Kristályt a Világ túlsó végére. Ez lesz a feladatotok. Most nem mondhatok többet.
– Lilia a te lányod?
– Nem az enyém. Ne gondolj rá. Ne akarj hozzáférkőzni. Addig főleg ne, amíg a Kék Kristályra kell vigyáznotok.
Chad bólint. – Ez hát a feladat. Nyugodt lehetsz, elvisszük akárhová.
– Eddig még senkinek sem sikerült. Sokan nekivágtak, meghaltak mind. Utoljára, vagy harminc nyárral ezelőtt, Ro szerezte meg a Kék Kristályt, de nem tudja, mire való. Csak sejti, hogy hatalmat jelent, de sejtelme sincs, mi fölött. Ro szíve sötét. Nem lát vele.
– Lát a szemével.
– Csak annyit lát, mint bárki más. Kevés.
Chad felnyög. – Semmire nem jutok veled. Nézz bele a tálcádba.
– Ez jó. Te ezt tálcának nevezed? Méghogy tálca!? – Dario nevetgél.
Chad szívesen orrba vágná. Nem teszi, felsóhajt.
– Bárhová elviszem azt az átkozott Kék Kristályt. Levágatom érte a karomat, lábamat, ha kell. Ezt tehát tudod. Mit látsz abban a micsodában Liliáról?
– Keveset – sóhajtja Dario. – Sajnálom, de túl keveset.
– Mondhatom, nem dob föl ez a beszélgetés.
– Nincs miről beszélnünk, amíg Ro és Medusa seregei fenyegetnek bennünket. Győzzetek. Azután mindent elmondok.
– Hárman szálljunk szembe a rengeteg katonával?
– Nem hárman. Hurd harcosaival és Liliával együtt.
– Lilia halandó?
– Igen. Vigyáznotok kell egymásra. Most menjünk be a házba, mert közelít a rémszak.
– Neked azt is tudnod kell, honnan jönnek az éjjellények. Nincs ellenük semmi varázslat?
Dario feleletként felmutat a magasba, majd a tálcát a hóna alá csapva, Chaddal az oldalán beballag az épületbe. A palota legtágasabb termébe sietnek. Az égboltmagas mennyezetet díszes márványoszlopok tartják. Gazdagon megrakott asztalok roskadoznak a falak mentén: A terem közepe üres.
Chad felfedezi társait, de észrevesz másokat is; hozzájuk hasonló, ijesztő izomzatú harcosokat. Liliát keresi a szeme.
A lány félrehúzódva ül, egy kövér szőlőfürt társaságában. Arca felderül, amikor Dario letelepszik mellé.
Chad irigyen végigméri a szürke alakot, majd leroskad Shorr és Brund közé. Ímmel-ámmal falatozgat, italt nem kíván. Nézelődik.
– Látod a zsoldosokat? – kérdezi Shorr. Chad bólintását látva elvigyorodik. – Meg is érintheted őket. Az öklöddel. Ne egyél sokat, mert rögtön sor kerül a parádéra.
A szőke harcos nem lelkendezik. Látja, hogy Lilia és Dario önfeledten beszélget; együttlétük irigylésreméltón vidám és bensőséges.
Hurd pattint az ujjával. A mellette álló szolga lándzsája végével megkopogtatja a márványpadlót. Elnémul a terem.
– Harcosaim – mondja Hurd jóllakottan, lágyan, s közben amúgy asszonymód eligazgatja a térdén fényes palástja redőit. – Mérjétek össze erőtöket, de játékosan ám! Vigyázzatok egymásra. Ro és Medusa ellen együtt kell harcolnotok.
Shorr felpattan ültéből. Kilép a gazdagon faragott oszlopoktól körülölelt küzdőtérre. Meghajtja magát.
– Mit kap a győztes? – kérdezi vigyorogva.
– Mit kívánsz? Lovakat? Ékköveket? Lányokat? Virágkoszorút? – Hurd sokat tudón mosolyog. Szolgái elviszik előle az asztalt. – Tied, de ez még nem minden. Ráadásként a győztes dicső feladatot is kap! Dario!
A szólított felemelkedik. Szürke ruhája elfedi apró lábfejét. Nem látszik varázslónak; törékeny és barátságos.
– Tegyétek le fegyvereiteket. Puszta kézzel mérjétek össze magatokat. Ro és Medusa katonái ellen fegyverrel és csellel kell kiállnotok. Addig is, erősítsétek karjaitokat.
Shorr tudná vitatni az elhangzottakat, de már jó ideje kihívóan méregeti a vele szemközt ülő idegen harcosokat, s nem kedve ellen való, hogy kiálljon velük. Kiperdül a terem közepére, karjait összefonja domború mellkasán. Társai mellette teremnek. Kihúzzák magukat, megfeszítik izmaikat, villog a szemük. Látják az áhítatot a női arcokon.
Chad tekintete Liliát keresi. Megzavarodik a lány zöldessárga szemétől, már-már szánakozó pillantásától. Átfut az agyán: Lilia nem részegül a káprázatos férfitestektől. Majd részegül az erőtől!
Közben az idegen zsoldosok is kilépnek az asztaluk mögül. Látványuk lenyűgöző: lobogó hímsörények, elszántan villogó szemek; fatörzsnyi karok, behemót öklök, sziklaszerű combok. A fáklyafények szédülten fel-alá csúszkálnak a daliák mellkasán keresztezett ragyogó bőrszíjakon, kurta nadrágjukat tartó, ékkő-díszes övük csecsemőfej méretű fémcsatján.
Az elnémult teremben csak az áhítat hangjai csapnak fel olykor-olykor: szenvedélyes ölelésre vágyódó nők sóhajtoznak, erő után sóvárgó férfiak nyögdécselnek puha tollakkal bélelt ülőpárnájukon.
A küzdőfelek kerülgetik, méregetik egymást. Nyolc harcos jut Shorrékra. Nyolc pár ököl, nyolc pár fürge láb.
Hurd átül Dario mellé. Arcáról leolvasható, milyen izgatottan várja az összecsapást. A szürke ruhás, kéktiszta tekintetű férfiú nem osztozik ura lelkesültségében.
Chad megpróbálja kizárni tudatából a közönséget, elsősorban Liliát. Az ellenfélre összpontosítja figyelmét. Nem maradhat szégyenben. S amint ez átfut rajta, kétségbeesetten felismeri: még mindig tart a bűvölet. Valaki másnak a szemén keresztül nézi, vizsgálja önmagát. Oda a függetlensége.
Ettől rettenetes dühbe gurul.
Habozás nélkül fültövön vágja az első zsoldost, aki óvatlanul belép ökle hatósugarába.
Az izmos test döngve elterül a padlón. Az ellenfél erőlködve a könyökére támaszkodik, de képtelen talpra kecmeregni.
Chad fürgén mellé térdel. Villan a karja, s a harcos ernyedten leejti a fejét.
A szőke óriás felegyenesedik. Jöhetnek a többiek.
Talpuk csattog, dübörög. A falak, oszlopok felerősítik és körbeadják a súlyos testek moccanásainak hangjait.
A zsoldosok nekilendülnek, hogy megbosszulják nyolcadik társuk gyors elhulltát.
Kemény a küzdelem. Szitkok szálldosnak. Csontok recsegnek. Bőr hasad, vér fröcsög.
Lilia a kezében tartott szőlőfürtöt tünteti ki figyelmével. Shorrnak volt igaza: nem közönséges ez a nő, villan át a szőke harcos agyán.
S újabb villanás, de ez már egy ellenséges kolosszus ökle. Chad orra vére messzire spriccel. Köd lobban az agyára. Üt, verekszik. Rúg és tipor.
Többé rá se néz Liliára. Orrában démoni, vadító fájdalom lüktet. Egy ököl rásújt a gyomrára, s bár megcsúszik megfeszített hasizmain, a mellkasán keresztezett erős bőrszíj reccsenve kettészakad. Ott kígyózik körülötte, míg megveszekedett dühvel harcol.
De bárhogy küzd is Chad, Shorr a parádé igazi hőse. A fekete hajú, mosolytalan, pompás Shorr. Felülmúlhatatlan erejéből még arra is futja, hogy oltalmába fogadja Brundot.
A két harcos egymásnak veti a hátát; úgy mozognak, forgolódnak, úgy térnek ki, úgy támadnak, mintha egyetlen roppant tömegű test lennének.
A nők fel-felszisszennek, kéjesen jajonganak, sikoltoznak és virágokat szórnak a porondra; a nők alélnak.
Az ellenfél ájul.
Már csak két fickó tartja magát. A két kolosszus rárohan Shorr és Brund összeforrt alakjára. Rájuk rontanak; bele a talpukba. Iszonyatos rúgások repítik messzire őket.
Chad ott terem az egyik lezuhant harcos fölött. Könyékkel üti le, midőn a szédelgő dalia összecsikordított fogakkal feltápászkodni készül.
Shorr és Brund különválik. Közrefogják az utolsó kábán mozgolódó zsoldost, és eljátszadoznak vele. Immár csupán a közönség mulattatására, a nők gerjesztésére.
Azután egykedvűen fogadják a kitörő tapsot. Veríték ragyog káprázatos testükön.
Szolgák szaladnak a terembe. Felnyalábolják, kivontatják az eszméletlen zsoldosokat, homokot szórnak a gyorsan feketülő vérpocsolyákra.
Chad észreveszi, hogy Lilia eltűnt. Nem érdekli az ünneplés. Meggyűlt a baja önmagával. Otthagyja társait, kisiet a teremből, és végignyúlik az ágyán.
Sóhajtozik álló éjjel, még akkor is, amikor Shorrék viháncoló lányokat ölelgetve a szobába támolyognak, s nagy lármával kimerítik erejük maradékát.

 

 

Napkeltekor az udvaron gyülekezik a vár népe: férfiszolgák, katonák, zsoldosok. Előtámolyog Shorr és Brund. Hunyorognak, fájlalják fejüket, gyomrukat. Izmaikat, egyenként. Amikor kézbe kapják a kardjukat, majdnem orra buknak súlyától.
Chad vigyorogva nézi meglepettségüket. Azután már nem lát mást, csak Liliát. A lány az istálló felől közeledik, szőrén üli meg hosszú sörényű, karcsú testű, szürke-fehér lovát. Mögötte trappol a többi paripa; lobogó szőrű, szépséges állatok, nincs köztük egyetlen változat sem.
A megvert zsoldosok nem mutatnak haragot, jóllehet viselnek néhány szederjes vagy még színpompásabb foltot a szemük alatt. Voltaképpen büszkén viselik, végre is verekedésben szerezték. Tarka köpeny lobog a vállukon, mellkasukat bőrmellény és vért védi. Rojtdíszes ágyékkötőjük alatt is vértet bújtatnak, amely ölüket hivatott megóvni. Lábukat vékony bőrcsizma fedi, sarkuk nyomán por szállong a kavicsok közül. Felszíjazzák kardjukat, tőrüket, vállukra vetik az íjat s a tömött tegezt, majd a fejükbe nyomják a sisakot, és szinte egyszerre szállnak lóra.
Dario nem mutatkozik. Hurd papja búcsúztatja a harcba indulókat. A hórihorgas férfiú sötét arca, fekete szeme, keskeny mosolya, döglégy-zöld köntöse elvonja Chad figyelmét a buzdító-szép szavakról.
Hurd kövérkésen, büszkén gurulászik a tömegben, kifent fegyvereket, férfiizmokat tapogat, lovak sörényét simogatja, már-már gyermeki ártatlansággal, bízva a győzelemben, élvezve a várakozás, készülődés feszültségét.
Elidőzik a lóháton ülő Lilia mellett, s bár csak a térdéig ér, eligazgatja fekete köpenyét, megveregeti a szárat tartó kezét.
A lány lehajol, és megcsókolja Hurd arcát. Azután sarkával megböki a szürke-fehér mén oldalát, s kiszáguld a kapun.
Shorr, Brund és Chad követi. Megint. A nyolc zsoldos a nyomukban dübörög. A fák sűrűje felé tartanak. Mielőtt elnyelné őket az erdő, visszanéznek. A várfalakon íjászok sorakoznak, lándzsák vasán kószálgat a mézarany napfény.
Lilia lerántja a válláról a köpenyt, és fellendíti a magasba. A madár kibontja szárnyait, leír fölöttük néhány kört, majd méltóságteljesen ellebeg a fák között.
Shorr az élre lovagol, és hirtelen szembefordul a lánnyal.
– Te akarsz vezetni bennünket? – kérdezi gúnyosan.
– A katonák hátába kerülünk. Beszorulnak a vár és miközénk. Jobb terved van?
– Egyáltalán nincs jobb tervem – füstölög Shorr. – Csak éppen erősen reméltem, hogy végre megszabadultunk tőled.
– Adok rá alkalmat – feleli derűsen a lány. – Megpróbálok meghalni a harcban.
Az idegen zsoldosok vezetője, a széles arcú, sötét bőrű, kék szemű Larv halkan megjegyzi: – Lehet, hogy pofozkodásban jó vagy, Shorr.
– Lehet?!
– Lehet – bólint Larv. – Egyebekben azonban kőagyú vagy. Nem tudod? Így emlegetnek Világ-szerte: a Kőagyú Shorr. Menjünk tovább.
– Jó – vágja rá Shorr. – De előbb oszd meg velem a titkot, miért hoztad elő az agyam milyenségét.
– Csupáncsak azért, hogy hagyd békén Liliát.
– Téged nem zavar ez a nőszemély?
– Nem. Mehetünk?
Chad látja, hogy Shorr szeme rávillan, Larvnak kiosztandó pofonokat ígérve, de úgy tesz, mintha nem értené a gyűlölködő pillantást. Egyébként is, leköti a figyelmét, hogy kifürkéssze Lilia arcát. A lány rámosolyog a jóképű Larvra. Holott a fickó messze nem legyőzhetetlen. Chad gyomra görcsbe húzódik.
Lilia lova futásnak ered. A többi paripa kéretlenül utánalendül, néhány harcos csaknem lehullik az avarba. Shorr hangosan szitkozódik. Hogy erre alapos oka legyen, egy alattomosan kinyúló faág homlokon üti.
Behatolnak az erdő mélyére. A leveleken átszűrődő fény sokat veszít erejéből, elbágyad, mire áthatol a sűrűn; nyirkos a levegő, a rothadó avaron meg-megcsúsznak a lovak patái.
Shorrt démoni düh keríti hatalmába. Akkora robajjal haladnak, mint egy masztodoncsorda. Medusa és Ro katonáinak szikrányi gondjuk sem lesz velük. Lilia csak egy ostoba nő, bár az ostobaságban nem mondható felületesnek. Sejtelme sincs róla, hogy felderítőt kellett volna előreküldeniük.
Shorr ismét az élre hajszolja lovát, s felemeli a karját, jelezvén: közlendője van.
Ekkor szárnysuhogást hall, s a rút, fekete madár leszáll a vállára. A szeme sarkából látja hegyes csőrét. Mielőtt elhessenthetné, netán kitekerhetné a nyakát, Lilia magához inti a tekintélyes méretű madarat, és megállítja a lovát.
– Közelednek – mondja a lány. – Rejtőzzünk el.
– Ki mondta, hogy közelednek? – méltatlankodik Shorr. Hallani akarja, bár biztosan tudja, hogy akkor sem hiszi el, ha hallja. Méghogy a madár!?
– Kí mondta – feleli Lilia. És lágyan végigsimítja a gyilkos csőrű madár hátát. – A hollóm.
– Ez a jól megtermett dög holló volna?! Nem inkább sas vagy keselyű? Esetleg griff?
Shorr nem folytathatja. Larv ujjai a vállára fonódnak.
– Elég legyen. Unlak.
– Téged meg már elég régen vertelek agyon!? Meg kell ismételnem!? – pattog Shorr. Sejtelme sincs, miért olyan dühös. Ölni tudna.
– Mindjárt ölhetsz – mondja Lilia.
Shorr kútkáványi szemeket mereszt rá. Mit nem merészel ez a nőszemély?! Belebeszél a gondolataiba!?
Leszédül a lóról. Senki nem törődik vele. Még Brund se tanúsít iránta együttérzést.
A lovakat hátrahagyva az ösvényhez surrannak. Kí elszárnyal; a zsoldosok munkához látnak. Meglepetést készítenek az érkezőknek. Gödröt ásnak, ágakat vagdosnak, hálókat, köteleket húzgálnak, fára másznak.
Lilia lehúzza a gyűrűjét.
Brund hideglelősen felsikolt: a fekete párduc a semmiből termett elő, pontosan a lába előtt.
– Eszemet vesztem! – nyögi Brund.
Mire ezt elleheli, a nagy macska sehol sincs; a fényes fekete testet elnyeli a fák sűrűje. Ha létezett egyáltalán. Brund gyanút fog: lehet, hogy csak képzelgett? Megböki Chad könyökét. Erre az elmerülten farigcsáló cimbora csaknem leszeli az ujját. Szemrehányó pillantása láttán Brund tovább bizonytalankodik.
– Láttad?
– A körmömet? Elrepült valahová a karommal együtt.
– A párducot.
– Ma még nem – feleli Chad, vérző ujjával a szájában. – Szörnyen idegesek vagytok. Féltek?
– Téged is jól leütlek – morogja Shorr. Mindazonáltal elmereng: hát most látta a fekete vadállatot, vagy csak Brund izgalma ragadt át rá?
Lilia egyetlen szót sem fűz a jelenethez, arcán félmosoly dereng. Úgy fest, ő az egyetlen, aki nem izgatott.
Amikor végeznek az előkészületekkel, rejtekhelyet keresnek a bokrok között. Larv felkúszik egy fa lombjába.
Azután várnak. Hallgatják az erdő neszeit. A lombok között ragyogó tollú madarak szálldosnak, a koronák magasában elvillan egy-egy zavartalanul vadászgató állat.
A harcosok rágják az ajkukat, dübörög a vér a fejükben.
Shorr egyszerre féli és szereti ezt az érzést. Kard az oldalán, tőr a derékszíján, tegez és íj a vállán. Izmai duzzadnak, nem fogják cserbenhagyni. Mindjárt harcolhat.
Kí visszatér. Nem ereszkedik le közéjük, szűk köröket ír le a fejük fölött. Különös gurgulázó, öblögető hangokat hallat, majd eltűnik újra.
Lilia int Larvnak, s az avarbarna arcú férfi lebólint az ágak magasából.
Kisvártatva meghallják a sereg közeledtét. Ritmikusan dobognak a lovak patái, fegyverek csörrennek, ágak recsegnek.
Végre megpillantják az ellenfelet.
A katonák alig látszanak ki a sisakok, vértek, pajzsok, kardok, lándzsák, íjak mögül. A nehéz fegyverzetű harcosok sokat bíró, erős változatokon ülnek. Vidáman fickándozó lovakon könnyebb felszerelésű katonák követik őket. Mielőtt a menet vége láthatóvá válna, az élen léptető Medusa megállítja visszataszító küllemű ménjét.
A félelmetes hírnévnek örvendő, hatalmas Medusa arca csupa él és szöglet, mintha durva kézzel formázták volna a csontjait. Homloka előcsúcsosodik, mélyen ülő szeme éjfekete fenyegetés, orra többszörösen törött, állkapcsa kifelé ívelő, szája vaskos, álla sziklapárkányként ugrik előre. Loboncos, zöldesbarna szőrű változaton ül, amely szinte beleolvad a környezetbe.
A fajzat éktelenül ronda, dülledt szeme opálszínű, középen különös, sötétkék folttal. Tágas orrlyukaiból ragacsos váladék szivárog, ajkai lefittyednek, fogai sárga agyarak. Füle hihetetlenül nagy; merev szőrökkel teletűzdelt. S ezek a fülek fölöttébb nyugtalanul és nyugtalanítóan mozgolódnak.
Medusa felemeli a karját, és csendet int. A fajzatot figyeli, majd lassan, átható tekintettel körülnéz.
Lilia lehunyja a szemét, keze ökölbe szorul. Fohászkodik.
Medusa vonásai gyanakvást, feszültséget tükröznek. Ha lova ellenség jelenlétére figyelmezteti, akkor itt ellenség lappang!
A következő pillanatban megmozdul egy faág az ösvény mellett. A felmeredő arcok csak egy villanást látnak. A fekete párduc átrepül az út fölött, felkúszik a zörgő lombba, és nyomtalanul eltűnik.
Medusa fellélegzik, megveregeti szörnyeteg lova fejét.
Lilia megfeszülő teste elernyed.
A menet folytatja útját. Nem jutnak messzire.
Egy puffanás, nyekkenés, majd velőtrázó sikoly: az egyik ló elbotlik. Lovasa sűrű hálóba gabalyodva kiemelkedik a nyeregből, és üvöltve felszáguld a lombok magasába.
A jelenet zavart okoz a katonák soraiban. A lovak megugranak, menekülnének; több állat átlendül a bozót fölött. De hirtelen megnyílik alattuk a föld; verem nyeli el őket.
Medusa messze zengő hangon ordít.
– Ne térjetek le az útról!
Mondhatja, a párduc a változatok lábai alatt cikázik, s bár a harcosok lándzsáikkal fenyegetik, torokhangú morgásával, kiszámíthatatlan szökelléseivel megbontja a sort. Megugrasztja a rémüldöző lovakat.
– Utánam! – üvölti Medusa.
A nehézfegyverzetű harcosok eldübörögnek az ösvényen.
A lemaradók leugrálnak a nyeregből. Menedéket keresnek a bozótosban. Harcias zsoldosokat találnak.
A menet eleje már nem hallja figyelmeztető kiáltásaikat.
Shorr kiemelkedhet végre a rejtekhelyéről. Megmutatja magát izmai teljes pompájában. Felvillantja kardját.
Lon tovább riogatja a lovakat. Egy lándzsa eltalálja karcsú testét, és felszakítja a bundáját.
Ám a lándzsa másik végén már-már elvigyorodó harcos arcára ráfagy a vérszomjas öröm.
Hiszen azt látja, hogy a fekete test megrázkódik, színt és alakot változtat. Korallvörös, karcsú óriáskígyó lesz belőle, de milyen hirtelen!
Mire a katona felfogja a látványt, a kígyó villámsebesen feltekeredik a lándzsán, a mellkasa köré fonódik, és összeroppantja a bordáit.
A harcosok fejveszetten futkároznak, a megrettent változatok átgázolnak rajtuk. A lábdobogástól, kiáltozástól felijedt erdei madarak rikoltozva köröznek a magasban.
Szikrákat hánynak a pengék. Shorr, Brund és Chad a menekülőket aprítja. Larv zsoldosai a faágakra erősített köteleken lengedezve tarolják a felbolydult sereget.
Lilia készenlétben tartja a kardját. Lassan lépeget előre. Végre megpillantja Shee-t.
Megáll a szürke arcú, dühödt lány előtt.
Shee kardot ránt. Keskeny pengéjű, könnyű fegyvere egy pillanatra megtorpan a levegőben, mielőtt nekilendülne.
Lilia kivédi a csapást, azután hagyja, hogy a fúria kergesse. Sűrűn nőtt bokrok között hátrál előle, tövises ágak kapnak utána. Összekarmolt lábszárán, karján vér csordogál.
Shee felvijjog, és újra lesújt. Vagdalkozik, kardja villámlik, ágakat hasít le, felsérti Lilia vállát; hiába.
A nyúlánk lány nem támad, beéri a védekezéssel.
Chad látja a két nő hadakozását. Szívesen közbelépne, de három katona fenyegeti, előbb tőlük kell megszabadulnia. Felrémlik előtte a Ro várában látott jelenet, amikor is Lilia egyszerűen megdelejezte Shee-t, s nem érti, ezúttal miért nem ezt teszi.
Merengéséből fájdalom téríti magához. Rámered a combjából bugyogó vérre, majd a katonára, aki megsebezte. Azután fellendíti a kardját, és megfeledkezik minden egyébről.
Shee gyanút fog Lilia viselkedése láttán. Ellenfele bizonyosan tervel ellene valamit, de az is biztos, hogy az igézet többé nem foghat rajta; Medusa felkészítette a visszaverésére.
Láthatóan Lilia szabja meg, merre menjenek. Shee megneszeli a csapdát, de nem adja jelét. Annál több esélye jut a győzelemre, minél magabiztosabbá válik Lilia.
Vadul forgatja a kardját. Villog a penge. Liliát leköti a védekezés.
Shee hirtelen előrelendül.
Bal kezében tőrt markol. A nyúlánk lány hasába szánja.
Chad aprítja a katonákat, azóta már másik hármat. Eszébe ötlik Lilia. Megfordul, hogy megkeresse.
Ekkor nyílvessző fúródik a karjába, a válla alatti kemény izomba. Felordít fájdalmában. Vérben forgó szemmel keresi, kit nyakazhatna le.
Megpillantja az íját feszegető katonát egy bokor mögött, de észreveszi Larvot a fickó feje fölötti faágon.
Meghagyja neki a harcost.
Larv hálót dob az íjász vállára, majd leveti magát a magasból, hogy szorosan összecsomagolhassa foglyát.
Az orvul támadó Shee meglepetten tapasztalja, hogy Lilia felkészülten, noha puszta kézzel várja.
Shee az arcán érzi ellenfele tenyerét, orrán a gyűrűsujját.
És abban a szempillantásban elgyengül. Elejti a kardot és a tőrt.
A közelben tevékenykedő Larv odabólint Liliának, s a lány rábízza a megdermedt Shee-t. Visszasiet a sokadalomba. Ezúttal Rót keresi, de nem találja, hiába fürkész végig minden arcot.
Halk füttyentésére Lon elősiet a bozótból, immár újra párducként; borostyánsárga szemét úrnőjére villantva elkígyózik a sűrűben.
Chad úgy látja, nincs több ellenfél.
Ám a csata még nem ért véget. Hiszen időközben Medusa és katonái megtámadták a várat.
Shorr vigyorogva megölelgeti Chadot. Alattomosan gyors mozdulattal a karjába töri a nyílvesszőt.
– Nehogy beleakadjon valamibe – mondja biztatón.
Chad átkozódna, nincs hangja. Majdnem elsírja magát, de inkább vigyort erőltet az arcára.
– Te itt maradsz – folytatja Shorr. – Larv ad melléd valakit, hogy ne legyél egyedül. Szedjétek össze a fegyvereket, a foglyokat. Elintézzük Medusát, azután értetek küldünk néhány szekeret.
Chad bólint. Továbbra sem leli a hangját. A karját mardosó fájdalom elhomályosítja a tekintetét.
– Fogdossátok össze a lovakat is. Amennyit csak tudtok – folytatja Shorr. Barátságosan megveregeti a szőke harcos kíntól égő vállát, majd fellendül a lovára, és az élre rúgtat.
Larv kijelöli Chad társát. Megvárja, míg Lilia is lóhátra ül. Elmosolyodik, égboltkék szemét a lányra csillantja.
– Eddig minden jól ment. Kár, hogy Ro elszelelt.
– Lon visszahozza – feleli Lilia.
– Egy darabban?
– Épségben – bólint a lány. Halkan füttyent. Kí leereszkedik a vállára, majd szárnyat bont, és előrerepül.
Shorr veszettül hajszolja a lovát az élen. Brund vörösen lobogó lobonca mögötte lángol. Lilia szürke-fehér csődöre könnyedén utoléri őket.
– Ez nem igaz! – hörgi Shorr.
– Meg kell ölnöd Medusát! – kiáltja a lány. Lova vágtat, mint a szél. – De csak a saját kardjával végezhetsz vele. Várj, amíg megszerzem tőle! – Ezzel eltűnik előlük az útkanyarban.
Shorr utánabámul, majd Brundra néz.
– Te értetted, mit mondott?
Brund úgy találja, hogy Shorr is hallott minden szót, mi több, közel áll a gutaütéshez, olyannyira idegesíti őt a lány parancsolgatása. Ezért bölcsen vállat von, és nem beszél az elhangzottakról. Shorr bólint. Vágtára fogják a lovakat.
Visszavonulófélben találják Medusa katonáit. A várbéli íjászok és kőhajigálók jól harcoltak. Halottak hevernek a tóparton, horpadt pajzsok és szétdobált fegyverek közt döngenek a lovak patái.
Shorr szája tátva marad, amikor megpillantja Medusát.
Az emberforma szörnyeteg törzséből nyílvesszők meredeznek. Közönséges harcos feleennyitől is rég elpusztult volna.
Medusa azonban fel sem veszi sebeit. Kardját lóbálva körbe-körbe nyargalászik, szitkokat küld a várfalon álló Hurd felé.
Ekkor a tova – melyet opálos szeme láttán bárki vaknak hihetne – megpillantja Liliát.
A loncsos szőrű, zöldesbarna fajzat megtorpan. Vicsorítva leszegi a fejét.
Azután hátrarúg, s lóhoz méltatlan módon rárohan a lányra. Eszelős dühében a gazdáját is leveti a hátáról.
A pajzsát, vértjét rég elvesztett, nyílvesszőkkel teletűzdelt Medusa beleáll a földbe. De nem esik baja; máris talpon terem, és kivont karddal a lova után üget.
Shorr elképedve bámul.
Lilia nyugodtan áll, várja a fajzatot.
Shorr felidézi a szavait: „megpróbálok meghalni a harcban”. S ekkor, végre-valahára, minden a helyére billen benne: nőnek látja a lányt, mi több, segítségre szorulónak.
Bizony, bőven ráférne két oltalmazó férfikar.
– Gyerünk – rikoltja Shorr, és vágtára fogja a lovát.
Brund vonakodva követi.
Lilia szemmel tartja a felé dübörgő állatfúriát. Mégsem mozdul. Kardot tartó karját a combja mellett lógatja.
Kí kétségbeesett kiáltásokat hallatva a feje fölött köröz. De a lány nem moccan, nem gondol neki parancsot.
Nem gondol semmit, a fajzatot figyeli. A lobogó sörényt, a ragacsos váladékot fröcskölő orrnyílásokat. A tajtékos, vicsorító pofát. A szörnyű patákban végződő gacsos démonlábakat.
Már csak egy lépés választja el a haláltól.
Ekkor váratlanul a hátára veti magát.
A fajzat nagy lendülettat elhúz fölötte. De mielőtt még visszafordulhatna, rátaposhatna a lányra, beleakaszthatná a fogait, térdre roskad.
Szívében Lilia kardja. Vére messze fröccsen.
Ahogy elhagyja az ereje, és közelít felé a föld, a penge úgy hatol mind mélyebbre a bordái között.
A lány hihetetlen fürgeséggel kicsusszan a rogyadozó állat lábai közül. Talpra szökken, és futásnak ered.
Medusa üvöltve utánaered. Átkozza a lováért, a vesztett csatáért.
Lilia elfut egy katona teteme mellett. Felkapja mellőle a kardot, majd szert tesz még egyre.
És váratlanul szembefordul Medusával!
Shorr megállítja a lovát. Azután elindítja újra. Bármilyen dühös is a lányra – már megint –, Medusa olyan vad és félelmetes, hogy Liliának szüksége lesz a segítségére. Rövid időn belül nem először gondolja ezt.
A lány ugrásra készen várja a rém-férfi támadását. De hiába tart a kezében két kardot is, szánalmasan eltörpül a nyílvesszőkkel teletűzdelt, hatalmas termetű Medusa előtt.
Kí kitartóan köröz fölötte.
Lilia a levegőbe szökken. Villámsebesen körbefordul Medusa körül, s közben mintegy leborotválja róla a nyílvesszőket.
A férfi rettenetes üvöltést hallat fájdalmában. Fellendíti a kardját, és ráront a lányra.
Ekkor Kí a feje fölé lebben. Szárnyait az arcába teríti, karmaival végigszántja a fejbőrét.
Medusa megfeledkezik a lányról. Tomboló dühe a madár ellen fordul.
Elköveti a jóvátehetetlen hibát: magasra lendíti kardját, és felemeli a fejét.
Lilia előreugrik. A penge lapjával Medusa csuklójára sújt, és maga felé rántja a leeső kardot. Elkapja a markolatot. Futásnak ered.
Shorr felfogja végre, mi a dolga.
„Csak a saját kardja végezhet Medusával. Várj, amíg megszerzem tőle.”
Liliához vágtat. Lehajol a nyeregből, ujjait ráfonja az idegen markolatra. A lány elveszi az ő kardját, és a közeledő Medusa lába elé hajítja.
A férfiszörnyeteg megtorpan. Könyörtelen pillantású, sötét szeme elvesztett kardjára szegeződik. Szapora pislogás adja tudtul elbizonytalanodását.
Shorr harcolni akar Medusával, ám látja rajta, hogy az teljesen elgyávult: rögtön elfut. Nem vesztegeti az időt további farkasszemezésre. Okosabb, ha feldühíti Medusát, hátha maradásra, verekedésre bírhatja. Az idegen kard jóval nehezebb, mint a sajátja volt, de amikor próbaképpen néhányat suhint vele, kellemesen meglepődik.
Lesiklik a nyeregből, megveti lábát a földön, és elmondja Medusát Világ gyávájának, mindenféle csúszó-mászó féregnek. Szavai nem érnek célt. A férfi továbbra is a futást fontolgatja.
Ekkor Shorr nyámnyila asszonyi állatnak nevezi Medusát.
És máris összecsap a két penge. Szikrákat köpnek a vasak.
Medusa démoni erővel küzd. Bár idegen a kard, megsebzi vele Shorrt. Átvágja a mellkasát ölelő szíjakat, csizmája pántjait; itt-ott a bőrével együtt.
Időnként egymásnak feszülnek. A szoros közelségben érzik a másik leheletét, verejtékszagát. Hallják túlerőltetett izmaik recsegését.
A következő összecsattanás alkalmával Medusa aljasul lefejeli Shorrt, s mert koponyája kemény, akárha sziklából faragták volna, a dalia szédülve hanyatt esik.
Lilia a nevét sikoltja.
Medusa a feje fölé lendíti a kardot.
Shorr félregurul előle.
Azután hanyatt fekve az egyensúlyát vesztett emberszörny mellébe döfi a pengét.
Medusa megroggyan. Úgy végzi, mint a lova. Nincs mi másra dőlnie: a kard hegyére támasztja gyorsan erőtlenedő testét.
A penge átjárja. Kibukkan a hátán.
Shorr vigyorogva talpra szökik.
Lilia elfordul, lehajtja a fejét. A madár a vállára lebben, és köpenyként betakarja.
A küzdelem végére érkezett Larv lecsúszik a nyeregből. Magához karolja a kimerültnek látszó lányt. Társai a menekülőket hajkurásszák.
A vár kapuja kitárul. Katonák, szolgák futnak elő ujjongva. Hurd lóháton közeledik. Megelevenedik a tópart.
Hurd hálásan megölelgeti Shorrt. Kövérkés gyerekarca csupa mosoly.
– Bármit kérhetsz tőlem. Rettegtem Medusától. Gonosz volt, és legyőzhetetlen hírében állt.
– A bőrét akarom. Készíttesd ki, viselni fogom!
– Mit?!
– Mondom: a bőrét!
– Ahogy kívánod – bólint Hurd sápadtan. – De miért?
– Láthattad: nem fogta a nyílvessző, nem fogta más, csak a saját kardja.
– A kardot Dario kérte. Meg akarja érteni a titkát.
Shorr felvonja a szemöldökét.
– El sem bírná! Mihez kezd vele?! Hová lett Lilia?
– Fürdik.
– Fürdik?! Miért?
Hurd rámered a kérdezőre.
Nem tisztázhatják Lilia furcsa szokását. Asszonynép hömpölygi körbe a diadalmas Shorrt, akinek ez nincs is kedve ellenére. Bár nem ereszti el Medusa kardját, jóindulatúan eltűri a lányok simogatását, több mint hálás csókjaikat.

 

 

Alkonyatkor bezárják a várkaput a kíncsekkel visszatérő szekerek mögött; a győztesek fegyverek, vértek, ékkövek és aranytárgyak között válogathatnak.
A foglyok a börtönben üldögélnek, köztük Shee, de ott van a zsírt verítékező Ro is. Medusa halálhírét emésztgetik. A jövőjükön tépelődnek. Átkozódnak.
Dario a szürke teremben kuporog egy zsákdarabon. A kardot forgatja, szemléli: a markolatot díszítő színes köveket, a pengét. Végül megvonja a vállát.
– Medusa halott, valami mégis nyugtalanít – mondja. – A kardnak nincs gonosz ereje. Legyen Shorré. Veszélytelen.
– És ha veszélyes lenne? – kérdezi Hurd.
– Akkor megsemmisíteném.
Lilia a sebesültek között tesz-vesz. Vízzel kínálja őket, kicseréli átvérzett kötésüket, hallgatja beszélgetésüket, ami nem másról szól, mint a harcról, amelyben mindannyian hősként viselkedtek.
Chad különleges bánásmódban részesül. Saját ágyában fekszik a pazar szobában. Karján gyógyerejű füvek főzetével átitatott kötés pompállik, szálldosó hajú lányok sürgölődnek körülötte, málnaszemeket dugdosnak a szájába, cirógatják tüzelő homlokát.
A másik ágyon Shorr és Brund vitézkedik, de nem sokáig győzik az odaadó lányokat. Amikor megelégelik a hősiesség eme válfaját, üvöltve kihajtják a nősereget.
Shorr elterül az ágyon. Magára húzza a tollakkal tömött takarót, hogy elfedje mocskos, lezúzott bőrét.
– Sajnálhatod, hogy kimaradtál belőle – veti oda Chadnak.
– Miből?
A szőke harcos fejében tovább zsong a dal, amivel a lányok kihessentek a folyosóra. Lázas teste nem igényel takarót. A falat bámulja meredten. A csontba faragott, fura domborművek elmozdulnak, elmosódnak. Egy kígyófejű alak megelevenül, ráölti kétágú nyelvét, s mintha vigyorogna.
Shorr ékesszólóan beszámol a Medusával vívott gigászi küzdelemről, az emberi szörny haláláról. Szavai álomba zsongítják Chadot.
Leszáll az est.
A harcosok még nem sokat sejtenek a rájuk váró feladatról.
De az éjjellények sem érzik a fenyegetést. Aláhömpölyögnek a magasból. Élőket keresnek, lehetőleg embert.
Ködszerű, torz nyúlványokat lebegtető testük összegabalyodva kavarog. Úszkálnak a levegőben. Jóllehet nincsenek se végtagjaik, se szárnyaik, úgy süllyednek, emelkednek, akár a halak a vízben.
Fejük hosszan elnyújtott, ősöreg pókhálóhoz hasonló fonadék lengedez róluk; mély szemgödrükön, hosszúkás orrnyílásukon át lehet látni. Szájformájuk négyszögletes, sűrű nyák teszi ragacsossá tűhegyes fogaikat. Nincs bőrük, de húsuk sincs, és hiányoznak a csontjaik. Áttetszőek. Színük a szürkétől a szürkéig terjed. Tetszés szerint változtatják alakjukat, hosszítják, gömbölyítik. Olyanok, akár a köd. Mint a füst.
Mindenütt ott vannak, ha lezuhan az éj. Senki nem tudja, honnan jönnek, s hová lesznek pitymallatkor. Nem fogja őket a kard, átsiklik rajtuk a nyílvessző, a kés. Megfoghatatlanok, szakasztott úgy, miként a levegő. Szürkén, könyörtelenül hemzsegnek. Vijjogó, recsegő, kurrogó hangokat hallatnak. A fogaikat összeenyvező sűrű ragacs recsegve szakadozik, amikor kitátják a pofájukat.
Bár csak nagytestű élőlényeket habzsolnak fel, átmásznak minden elevenen, ami az útjukba kerül: lárvákon, petéken, tojásokon. Rémülten sikoltozó rágcsálók testén hömpölyögnek keresztül.
Azután szörnyszülöttek következnek ezekre a borzalmas orgiákra: griffmadár méretű legyek, torz madarak. Eszelős lények, elfajzott szőrű, kegyetlen, rettenetes állatok.
De ezek legalább elpusztíthatók.
Az éjjellények utálják a tüzet, a fényt. Összetöpörödnek, elfolyósodnak benne. Viasszerű cseppekké olvadnak. Kesernyés, csípős füstöléssel, sercegve beleégnek a földbe, fák leveleibe, s ha később egy rovar erre a táptalajra helyezi a petéit, utódai szörnyetegek lesznek.
Ha emberre találnak – ügyetlenül elrejtőzött alvóra, fohászban bízó utazóra –, lecsapnak rá. Belevesznek a testébe, s pillanatok alatt kiszürcsölik nedveit. Feloldják, cafatokra tépdesik húsát, izmait. Lepucolják csontjait, kihörpölik belőlük a velőt.
Az áldozatok maradványai láttán könnyű azonosítani a támadókat: az üreges csontok üresek, át lehet nézni rajtuk.
Rontásnak is nevezik őket. Amióta megjelentek, felére rövidült az élet; az embereknek csak a nappal maradt.
A Rontás véget vetett a nagy utazásoknak. Az éjjellények sérthetetlensége elölte a kaland ízét. Sokak szerint gonosz varázslat szabadította őket a Világra.
De létezik ellen-varázs. Ezt beszélik az öregek.
A Kék Kristály.

 

 

– A Kék Kristály – suttogja Dario áhítattal, majd elfészkelődik a zsákdarabon, és megvárja, míg a három harcos is elhelyezkedik.
Shorr és Brund nem szívesen ül le. Chad nem kéreti magát, a három napig tartó láz jobban legyengítette, mint maga a fogság. Nem mutatja szédelgő erőtlenségét, attól fél, hogy végül maradnia kell, s Larvot küldik helyette.
Lábadozás közben sokat kószálgatott a harszöld színekben pompázó, gyönyörű kertben, s gyakran látta az avarbarna bőrű, kék szemű harcost Lilia társaságában. Chad tudja azt, amit Shorr és Brund még nem sejt: Lilia lesz negyedik társuk az úton. Ha kérdeznék, meg nem mondhatná, honnan tudja: a tudat ott lappang a szívében.
Lilia a kitárt ablaktábla előtt áll, a sárgás napfényben füröszti arcát. Rá nem vonatkozik Dario szigora: nem kell leülnie, nem kell engedelmességet tanúsítania. Ő mindannyiuknál kevésbé szolga: Lilia a legszabadabb ember a palotában. Ha ember egyáltalán.
– A Kék Kristály – folytatja Dario – a Világ legfontosabb kincse. Segítségével visszaszerezhetjük életünk elrabolt másik felét: az éjszakát. Hosszú, veszedelmes utazás vár rátok. Bizonyos erők ellenetek fordulnak majd, ha megneszelik, mire vállalkoztatok. Más erők a segítségetekre sietnek. Sigulp, a varázsló vár benneteket. A Kék Kristály birtokában visszaadja nekünk az éjszakát, azután meghalhat végre; ez a vágya, mert nagyon elfáradt. Lilia veletek megy. Nélküle nem jutnátok messzire.
– Állj csak meg egy szóra! – csattan fel Shorr. – Lilia itt marad! Másképp nem vállaljuk!
– Mi bajod van vele? – kérdezi Dario szelíden.
Shorr mély lélegzettel nekikészül, hogy elmondja, mégis mi a baja. Hogy ideges lesz tőle, nem viselheti el a parancsolgatását. Az állataitól kiborul. Kí nem holló! Ki látott már akkora hollót? A fekete párduc nem párduc. Macskaféle, fekete, de mégsem párduc. A kígyóról, a gyűrűről, arról az ujjról nem is beszélve. Az örökös fürdés. Miért kell folyton fürödni? Lillának nincs szaga. Lilia nincs.
– Lilia nincs – összegzi végül.
A lány elmozdul az ablaktól. Odasétál Shorrhoz, térdre ereszkedik előtte, messze nem alázatból, pusztán csak azért, hogy közelről lássák egymás arcát. Zöldessárga szeme világít a szürke szobában.
– Érints meg – mondja. Felső ajka két merészen ágaskodó hullám, melyek középen összefodrozódnak. Fogai megcsillannak. Fekete-vörös hajtincsei a vállán kígyóznak.
– Érintsen meg Medusa szelleme! Nem viszünk magunkkal nőt, és kész! Még olyat sem vinnénk, akivel legalább kedvünket tölthetnénk. Miért nem Larvot és harcosait választottátok? Megmondom. Mert biztosra akartok menni. Nélkülünk nem jut el Sigulphoz a Kék Kristály. Csak mi szabhatunk feltételeket! Lovakat, csereköveket és fegyvereket adj, Dario! A többit nyugodtan ránk bízhatod.
– Az első éjszakán meghalnátok – feleli Dario. – Bár ez a ti megbízásotok, mégsem rólatok szól. Ezt jól vésd a fejedbe, Shorr. Megkapod, amit kérsz, de nem jutsz vele messzire. Nem azért hozattalak ide, hogy Liliáról vitatkozzunk. Ha még egyszer nemet mondasz, távoznod kell a palotából. Reggelre nem leszel egyéb, mint egy nagy rakás kipucolt, lyukas csont!
– Lilia velünk jön – közli Chad halkan.
– Mióta beszélsz bele?! – rivall rá Shorr.
Ekkor Brund is megszólal. Éppen ő, ki eddig oly csendes és odaadó volt, mint az árnyék.
– Lilia nélkül Medusa megölt volna. Nem alhattunk volna a felhők házában. Vagy még korábban: széttéptek volna az elfajzott madarak. Vagy a vízikígyó.
– Nem én döntök?! – Shorr tágra nyitott szemmel bámul rá. Azután Liliára néz. A bal kezére. A gyűrűre. Delejre gyanakszik.
– Nem értem – nyögi végül.
– Vállaljuk – bólint Chad. – Napkeltekor indulhatunk?
– Tudnotok kell még – folytatja Dario –, hogy semmire nem mentek a Kék Kristállyal. Ne tekintsétek saját kincseteknek. Sigulp nélkül mit sem ér.
– Ez durva volt – morogja Shorr.
Lilia változatlanul előtte térdel. Lehet, hogy a lánynak nincs szaga, ám valami különös melegség sugárzik belőle. Shorr belenyugszik, hogy társainak nincs ellene kifogásuk.
Majd lesz. És akár útközben is elveszíthetik. Miért ne? Szörnyű veszélyeket tartogat a Világ, kivált egy női lény számára. Elvigyorodik.
– Elvisszük a Kék Kristályt. És azután?
– Visszajöttök, akkor már szabadon: hiszen akár éjszaka is utazhattok. Megkapjátok jutalmatok másik felét: lovakat, kincset, mindent, amit kértetek. De Liliát vissza kell hoznotok.
– Néhány csecsemőt és fél tucat aggastyánt nem akarsz a nyakunkba varrni? – dörren Shorr mély hangja.
Utálja, hogy Dario és Lilia időnként sétát tesz a gondolatai között. Megpróbálja elhessenteni magától a vágyképeket, amelyekben a lányt elnyeli egy vad folyó, eltemeti egy alázuhanó szikla, vagy elragadja valami elfajzott, förtelmes dög.
– Vigyázunk Liliára – mondja Chad.
Shorr szeme rávillan. Alaposan szemügyre veszi barátját. Csutakra tépett szőke haj, széles homlok, ugyanolyan széles, csontos áll, közben egy zord vonású arc: mélyen ülő, sötét szem, keskeny orr és száj. Domborulatok vállon, karon, mellkason. Laposra beszívott has. Ami azt illeti, Chadnak is levegőt kell vennie néha. Előbb-utóbb Lilia is meglátja, mekkora erőfeszítést igényel a daliás karcsúság látszatának fenntartása. Még egy domborulat: öltájon. De azt csak a kovács kalapálta, nehogy verekedés közben veszélybe kerüljön Chad féltett férfiszerve. Hosszú lábak; a combok a nagyterem oszlopaihoz hasonlatosak. Ez a kínálat. Egyszóval, és Shorr elvigyorodik, nem is rossz ez a Chad.
Ha annyira odavan érte, legyen övé Lilia. Ha még azután is elbutul az arca, amikor csak ránéz, használja kedvére.
Kit érdekel?! Ki más csalódhatna, mint Lilia?
Chad napok óta rá se pillantott a szobájukban serénykedő lányokra. Valaminő nagy-nagy baja lehet. Úgy kell neki.
– Liliát úgy kell visszahoznotok, ahogy elvittétek – közli Dario. – Gondoskodni fog rólatok: lesz ételetek, italotok, váltás lovatok, szállásotok. Mégsem a szolgálótok. Nem nyúlhattok hozzá.
Shorr eltökéli, hogy most aztán végleg befejezi a gondolkodást. Mielőtt felelhetne Dariónak, a lány megmozdul, átül egy zsákdarabra, és az álláig húzza a térdét. Ránéz a szürke öregemberre.
– Visszajövök, hogy elbúcsúzzam tőled – mondja. – De az életem az enyém, s ezt nem először mondom.
– Elbúcsúzz?! – hökken meg Dario.
Nem néz Liliára, a tálcát bámulja mereven. Megpillant valamit, de nem elég tisztán. Közelebb hajol. Belesápad a csak általa látott képekbe. Magához inti Liliát.
A lány leül mellé. Kék derengést tükröz arcára a fatábla.
– Mit látsz? – kérdezi Chad. A bűvös valami továbbra is csak fatálca marad a szemében, noha kétségtelen, hogy a ráncos öregember és Lilia számára egyaránt életre kel.
Lilia elmosolyodik, átöleli Dario vállát. Chadra néz. Lefoszlik arcáról a kékes derengés.
– Nem látom, és ő sem. Legfeljebb látni véljük.
– Hát Ro? Hát Medusa? – csattan fel Dario.
– Igazad van. Megláttad, hogy seregekkel közelednek. Hát akkor majd kísérd figyelemmel, merre járunk.
Shorr talpra szökken. Bíborszínű a bőr a járomcsontján.
– Ebből elegem van!
– Pedig nagyon érdekes – sóhajtja Brund.
– Szédítenek benneteket, nem veszitek észre?! Mit lehet látni egy darab fán?
Dario ránéz Liliára.
– Fáj nekem, hogy elveszítelek. Mert elveszítelek. Ha sikerrel jártok, ha visszatérsz is, végül elmész innen. Nem tehetek ellene semmit. Túlságosan szeretlek. Vigyázz az erődre. Ne feledd, a fajzatok érzik rajtad. Némelyik megpróbál majd megölni. Minél közelebb értek Sigulphoz, annál több fajzat lesz az ellenséged. Üldözőbe vesznek. Öld meg valamennyit! Hiába is próbálnád megszelídíteni őket.
– Medusáét megöltem – bólint a lány. Tekintete valósággal cirógatja Dario gyűrött vonású, szürke arcát.
– Először öltél. Majd megtanulod. Akin nem fog a gyűrűd: pusztítsd el! Ha nem teszed meg, drágán megfizetsz gyengeségedért.
Ezután Dario Chadhoz fordul: – Liliának víz kell.
– Kell az mindenkinek, ha épp nincs jobb – von vállat az ajtó előtt állongó Shorr. Menne már.
Dario nem vesz róla tudomást. Chadhoz beszél.
– Ha megsebesül, ha elhagyja az ereje, juttasd vízhez, különben mind elvesztek. Még valami. Belőle hiányzik, amiért benneteket kiválasztottunk: figyelmeztessétek rá, ha meg kell ölnie valakit. Emlékeztessétek, hogy meg kell tennie!
Shorr lila arccal visszarohan az ajtóból.
– Fürösztgessük? Beszélgessünk vele? Könyörögjünk neki? Majd megöljük helyette, akit csak kell! Én ezt nem bírom tovább! Te még nála is jobban idegesítesz! Hajnalban elindulunk. De csak akkor kapod vissza Liliát, ha pontosan annyi aranyat mérsz ki érte, amennyi a súlya!
– Tied! Valamint a tied Medusa kardja és a bőréből készült ruha. Sérthetetlen leszel. Tőled azt kérem: néha légy irgalmas. Ha igazán erős vagy, képes leszel rá.
– Sérthetetlen? – ismétli Shorr.
Dario bólint.
– Ha felöltöd Medusa bőrét, ha a kardjával harcolsz, rajtad sem foghat más fegyver, csak az a kard.
– Ha megszúrnak, lenyilaznak?
– Más fegyver nem ölhet meg, csak a saját kardod.
Shorr vigyorogva a társaira néz.
– Pompás. Tőlem ugyan senki el nem veszi azt a kardot. – Elhallgat, töpreng egy keveset, majd Darióhoz fordul. – Úgy érted, ha örök időkig vigyázok a kardra, addig élek?
– Úgy érted: örökké akarsz élni?
– Miért ne?
– Ezt kéred jutalmul?
– Ez még kevés. Ilyen akarok maradni mindvégig. Ilyen! – És Shorr az arcára, majd a mellkasára bök, kihúzza magát, megfeszíti a vállát.
Dario kéktiszta szemében szánalom csillan meg.
– Átkot kérsz, nem ajándékot. Ha még az út végén is ez lesz a vágyad, említsd meg Sigulpnak. De fontold meg.
– Nekem semmit sem mondasz? – kérdezi Brund.
– Mindent hallottál.
– Azt igen, hogy Liliának vissza kell térnie, hogy Shorrt nem fogja a kard. De nem mondtad, hogy mindannyian visszajövünk-e!?
– Elindulnál-e, ha tudnád? Volna kedved végigjárni egy utat, amelyet előre ismersz?
Shorr közbeszól.
– Becsapsz minket, Dario! Ráncos vagy, kicsi, gyenge és vén! Miért nem varázsoltál magadnak szépséget, fiatalságot? Hitegetsz engem!
Lilia talpra szökken.
– Dario nem szép?! Dario gyenge?! – kiabálja dühösen. – A legkülönb, a legcsodálatosabb, akit valaha ismertem! Tudod, mi a csúf? Mindjárt megmutatom!
– Lilia! – szól az öregember fojtott, kemény hangon.
A lány megtorpan. Leereszti a bal kezét, mellyel Shorrt fenyegette.
Dario a fejét csóválja.
– Ezt ne csináld, ha szükségtelen! Ne élj vissza a hatalmaddal!
– Csótánnyá változtatom – fenyegetőzik Lilia.
– Soha ne tégy ilyet, ha szükségtelen, mert akkor nem tudod visszacsinálni!
Lilia vállat von.
– Akkor patkánydöggé változtatom. A szaga már úgyis olyan.
Shorr előrelép. Keményen megragadja a lány csuklóját, de az öregembert nézi.
– Meg tudná tenni? Akkor is, ha sérthetetlen vagyok?
Dario bólint. Shorr óvatosan elhátrál a lány közeléből. De nem futamodhat meg ilyen szégyenletesen.
– Ami a szagomat ületi – veti oda –, tudd meg: emberszagom van! Harcosszagom. Ilyennek kell lennie egy férfinak.
– Egynek – bólint Lilia, változatlanul dühösen. – De ti hárman vagytok. Összezavarjátok az állataim szimatát.
Ekkor Shorr nem akar hinni az érzékleteinek: Chad előrehajol, arcán elárad az az újonnan feltűnt buta mosolyféleség, és halkan megkérdezi:
– Mit tegyek?
– Gyere, megfürdünk a tóban. Megtanítalak úszni – feleli a lány megenyhülő tekintettel, kezét nyújtva a szőke harcosnak.
– EI innen! – morran Shorr. Kirohan a szürke teremből.

 

 

Ragyog a Nap, mintha jókedvre akarná deríteni őket. Ragyoghat, Shorr ölni tudna. Álló éjjel nem aludt, azon töprengett, Dario miért ígért oda mindent, amit csak kért: Liliával egyenlő súlyú aranyat, örökké tartó fiatalságot.
Megkapta a Medusa lenyúzott bőréből készült ruhát, a bűvös kardot. Miért nem elégedett mégsem?
Mert nem hiszi el, hogy Dario állja a szavát. Ilyen egyszerű. Ha ekkora hatalmat birtokolna, rég elrendezte volna a dolgot a Kék Kristállyal. Akkor nem küldi értük Liliát Ro várába. Még jó, hogy eszébe ötlött az arany. Azt kinyomhatja belőle, ha visszajön. Az örök életről meg majd tovább álmodozik.
Végül pedig azért sem kevéssé dühös, mert haragjában elzavarta a készséges lányokat. Most aztán várhatja, mikor lesz megint ilyen jó dolga.
A ló türelmetlenül fickándozik alatta, indulna már. De még meg kell várni, míg a hurkás hasú Hurd egyenként elbúcsúzik tőlük, amíg a hórihorgas, rút pap megáldja őket, míg Lilia kibontakozik Dario karjából, azután meg Larvéból. Már megint Lilia!
Shorr végigpillant magán. A Medusa bőréből szabott ing az álla alatt kezdődik, eltakarja a nyakát. Karját csaknem könyékig fedi, oltalmazza a hasát. A nadrág térd alatt végződik; készítője kirojtozta a szárát, hogy mutatósabb legyen. A bőr egyenetlenségeit eltakarja a mellvért és az ölvért. A majd térdig érő lábbeli is vadonatúj. Nem lehet oka elégedetlenségre.
Chad is sürgetné az indulást. Akkor talán Lilia is leválna végre Larv mellkasáról. Még a denevér is látja, hogy a harcos bolondul a lányért. Ami azt illeti, nem ok nélkül. Hiszen Lilia hihetetlenül nőies: homloka, szeme, mosolya tiszta és egyszerű. Viselkedésében nincs semmi kihívás, barátságosan fordul mindenkihez.
Talán túlzottan is barátságos. Chad épp eleget méricskélte, hogyan beszél vele és miként Larvval. Egyforma kedvességgel, ennyi az egész. Ők meg csak remélhetik, hogy egyszer majd megkülönböztetett kedvességgel fordul valamelyikükhöz.
Brund eligazgatja a nyeregtáskában az élelemmel megtömött bugyrot, aztán ellenőrzésképpen elrendezi még egyszer, nehogy leessen, elvesszen valahogy menet közben. Eleget koplalt Ro várában. Most majd Ro is kipróbálhatja, milyen az éhség. A végén remélhetőleg olyan lesz, mint a kard éle.
Jó, de hová bújnak ma éjjel a Rontás elöl? Ideje indulni.
Mindenki leválik mindenkiről; Hurd kövérkés arcán utoljára csillan fel a gyermeki mosoly.
Lilia persze rögtön az élre vágtat csődörével. Fekete köpenye lobog a vállán, fényes haja szétterül fölötte.
Elnyeli őket az erdő. A lovak patái az avart csörgetik. A lombos ágak árnyékot vetnek rájuk, hajukba kapnak, megmotozzák ruhájukat, nyergüket. Kúszónövények lógnak a fákról, bebontják a cserjéket, indáik alattomosan feszülnek az ösvény fölött. Időnként váratlanul a nyakuk, válluk köré fonódnak, a lovak is el-elbotlanak bennük. Kardot kell rántaniuk, hogy gyorsabban haladhassanak.
Lilia néha megállítja csődörét, s elbámészkodik a bokrok között. Shorrnak sejtelme sincs, mit figyel, mert ő maga nem lát semmi különöset. Azt viszont észreveszi, hogy a lány kígyóbőr homlokpántja egyre teltebb, fényesebb lesz, szinte már vonaglónak rémlik.
S amikor ismét megtorpannak valamiért, Shorr rögtön a pántra néz. Azt kell látnia, hogy időközben a kígyó teljesen megelevenedett, és a homlok középpontjában a szájába fogta saját farkát. Merev tekintetű szemével az erdőt figyeli.
– Lilia – mondja Shorr. – Tudod, mi van a fejeden? Remélem, gyorsan végez veled.
A lány elmosolyodik, de továbbra is a tövises bokrok szövevényét nézi.
Shorr odafordul, s megpillantja az avaron botladozó kicsi állatot. A gida apró pettyekkel telehintett teste a barnászöld háttérbe olvad. Anyja a füvet harapdálja mellette; az esetlen újszülött a tejforráshoz igyekszik.
Folytatják útjukat, de Shorrt nem hagyja nyugton a tudat, hogy eleven kígyó tekergőzik Lilia homloka körül.
Amikor ismét megállnak, ezúttal azért, hogy elengedjenek egy magában röfögő vadkant, a harcos kifakad.
– Áruld el, mire jó az a dög. Attól tartok, egyszer csak elun téged, és én kapom a nyakamba.
– Ettől ne tarts. Ő a szemem. Az erdőben hemzsegnek az állatok. Asa figyelmeztet a jelenlétükre.
– Igen? És honnan tudja a jelenlétüket?
– Jaj, Shorr – nyögi Lilia, egyszersmind válaszként, és folytatja útját.
– „Jaj, Shorr” – ismétli a harcos epésen.
Társaira fintorog, ám Brund és Chad nem osztozik dühében. Ezen elgondolkodik, de nem talál rá értelmes magyarázatot.
Így hát, amikor megint megállnak, hogy megtekintsenek valami középméretűt, randát és szőröset, amely idétlen szökellésekkel egy tarka pillangót hajszol, Shorr megmarkolja Lilia vállát.
– Azt kérdeztem, honnan tudja!?
– Ez az ő titka – feleli a lány, s az ajkai körül játszó mosollyal az erdő bohókás szerzetét nézi.
– És most mindent megbámulunk?
– Lehetőség szerint. Nézd, milyen kedves lény.
A kedves lény elvét egy ugrást, és nekicsattan egy fa törzsének. Meglepetten hanyatt esik, és négy lábát a levegőbe meresztve vad toporzékolásba kezd. Közben a fogait csattogtatva hisztérikusan visítozik. A pillangó visszalebben, megtekinti, hová lett a játszótársa. Lilia nevet.
Shorr dühöng. A vállánál fogva magához rántja a lányt és belemered az arcába.
– Nem akarok megállni több ilyen dög miatt! – közli.
Ekkor megmozdul a kígyó Lilia homlokán. Mint a villám egyenesen Shorr szeme közé pattan. Vérfagyasztó üvöltést hallatva fenyegetően kitátja a száját, és közvetlen közelről bemutatja görbe méregfogait.
A holtra rémült harcos elengedi a lányt. Kapaszkodnia kell, nehogy leforduljon a lóról.
Asa visszavillámlik a helyére.
Lassan lecsendesedik Shorr vadul dübörgő szívverése. Amint visszanyeri végre a hidegvérét, nyomban el is veszti. Alig hisz a fülének, hiszen nem egyebet hall, mint azt, hogy Chad gúnyosan dúdolgat.
Shorr egyelőre megtorlatlanul hagyja a történteket. Reméli, hogy a gyötrelmesnek ígérkező utazás során bőven lesz alkalma visszavágni.
Lilia zavartalanul folytatja szórakozását. Ha Asa valami élőlényre figyelmezteti, ő elgyönyörködik az útjukba vetődő, rájuk sem rántó, önfeledten ténykedő állatokban. Shorrnak be kell látnia: ezzel nem vesztegetnek több időt, mint ha valamelyikük előrelovagolna, hogy kifürkéssze, veszélytelenül járható-e az erdei ösvény.
Brund már az éhhalálról képzeleg, amikor végre ritkulni kezdenek a fák. Egyre több virágot látnak a prémszerűen kövér füvön. Megállítják a lovakat, a földre siklanak, körbejárják a tisztást.
Lilia felfedezi a tisztás végében zizegő nádast s a mögötte rejtőző apró tavat: Halkan felsikolt örömében. A három harcos körbeüli az ebédet. Belefeledkeznek a sültekbe, melyeket Hurd, odaadó szolgái csomagoltak az útra, Hallják a víz csobbanásait, de a sűrű nádtól nem látják az úszkáló lányt.
Amikor jóllaknak, bágyadtan elnézegetik a füvet harapdáló lovakat, élvezik az aranyló napfényt. Bogarak döngenek a fejük körül, megnyugtató, álmosító zümmögéssel. Elnyúlnak a füvön.
A visszatérő Lilia nem zavarja meg őket. Mivel nem vonzza a sültmaradék, körbesétálja a tisztást. Nem sokáig kell keresgélnie. Szamócaszemek piroslanak a hajladozó fűben, aprók és édesek. Csipeget belőlük, majd ráakad egy málnabokorra. Ráveti magát a termésre.
Asa élőlény közeledtére figyelmezteti.
A lány lekuporodik a bokor mögött. Kisvártatva újra felegyenesedik, és tovább eszeget.
Csak egy medve igyekszik a málnásba.
A jól megtermett barnamedve is felfedezi a lányt, de nem találja veszélyesnek. Kevéssé kecsesen, nyammogva nekilát a szüretnek, nem zavartatja magát a bundájába akaszkodó tüskéktől.
Shorr felriadd a medve dörmögésére. A sötét szőrű szörnyeteg az eszetlen lánnyal szemközt magasodik. Mindössze egy gazcsomó választja el őket egymástól.
Shorr megböki Chadot, majd Brundot.
Azután mindhárman kerekre nyílt szemmel figyelik a málnalakomát.
Chad ráteszi a tenyerét Shorr kard után tapogató kezére.
– Hagyd –, suttogja. – Semmi vész.
Visszadőlnek a fűre. Immár hasmánt, s nem merik lehunyni a szemüket.
De Shorr újra felidegesedik, amikor látja, hogy Lilia hátat fordít a fenevadnak, és a földön kutat tovább szamócaszemek után.
Asa is éber.
A lány hirtelen felegyenesedik, hallgatózik, majd izgatottan rákiált a medvére.
– Menj el! Gyorsan!
E hang hallatán talpra szökken a három harcos is. Megmarkolják a kardjukat, és bámulnak.
A barna bundás vadállat elcsörtet a fák között. Ágak verdesnek, levelek peregnek alá a nyomában.
Lilia mozdulatlanul áll. Hátraint a lassan közeledő harcosoknak, óvatosságra figyelmezteti őket. Azután lassú léptekkel elindul a fák sűrűje felé.
Hirtelen megtorpan, és visszahátrál néhány lépésnyit.
Beleütközik Shorrba. Nagyon halk a hangja.
– Tűnjünk el innen – suttogja.
Shorr átnéz a lány válla fölött, s tágra mered a szeme. Soha életében nem látott ilyen ocsmányságot.
Szarvastetem verdes egy fa tövében, de nem magától mozog.
Hengeres testű, merev szőrű, öklendetesen ronda, opálszínű valamik zabálják, hihetetlen mohósággal, csámcsogva, szürcsölve, tülekedve, a test mélye felé dúródva; vérben, zsigerekben tipródva.
Lilia kitárt karokkal hátrál, maga mögött tolja a három undorodó férfit.
– Itt van valahol az anyjuk – suttogja. – Asa érzi. Ha ránk támadna, fussatok, mert amit lefröcsköl, az feloldódik a nyálában.
– Mi ez? – szűköl Brund. A gyomrába tömött sült kifelé iparkodik. Nem tudja levenni a szemét a borzalmas haláltáncot járó szarvasdögről, a véresen fityegő bőrről, a fehérre nyalt bordákról, a belekben tocsogó óriásnyüvekről.
– Azt hiszem, légyfajzatok – mondja a lány. – Mekkora lehet az anyjuk?!
Nem hiába tart tőle, hogy rövidesen megtudja.
A bokrok mögül előrontó hatalmas bestia alig emlékeztet a fajtájára.
A förtelem kerek fejének két oldalán homályos fekete szemek gömbölyödnek, szívócsöve ormányszerű. Ritkás, merev szőrrel borított súlyos testét rengeteg vaskos láb hordozza. Tompa fényű, szürke szárnyait görbe karmok szegélyezik.
A medvénél kétszer nagyobb fajzat vérfagylaló hangot bocsát ki fenyegetően tekergőző ormányán, majd váratlanul leköpi őket. A ragacsos, sárgás váladék nem talál célba, a lábuk elé fröccsen.
A nyálpocsolya felemészti a füvet.
A rémlény megint megfújja démoni hangú trombitáját. Lilia kiáltása elhal üvöltésében.
A harcosok szétszaladnak, a fák fedezékébe sietnek.
Látható, hogy a nehézkesen mozgó szörnyeteg képtelen repülni, viszont minden irányba remekül lát. Ráköp egy bokorra, amely mögött Brund rohan.
A sárgás köpedék pillanatok alatt feloldja a növényt. Az élettelenné löttyedő bokor összeesik a földön, nem takarja tovább a menekülőt.
Asa lesiklik Lilia homlokáról, s elvillámlik a fűben.
A lány hátrál, képtelen levenni szemét a bestiáról.
A fajzat minden köpését hátborzongató trombitaszó előzi meg. Förtelmes lövedékei földöntúli hadszíntérré roncsolják a tisztást.
Shorr felkapaszkodik egy vastag fára. Az ágak között kúszik előre. Lelapul a levelek oltalmába, ügyelve, hogy a rémséges lény ne vehesse észre. Azután óvatosan leveszi a válláról az íjat.
Fájdalom, rádöbben: fel kell térdelnie ahhoz, hogy kiröpíthesse a nyílvesszőt. Mindaddig nem tehet semmit, amíg a bestia szeme ép. Hogyan olthatná ki azokat az emberfejnyi, fekete gömböket?
Chad is egy fa ágán kúszik, laposan és araszolva, akár egy hernyó. Az ágra simított tenyere alatt tolja a dobótőrét, hogy bármikor az ujjai közé kaphassa, és ellendíthesse. Bármennyire sürgeti a vágy, korai volna elhajítani a fegyvert. Még túl messze van a szörnytől.
Brund a fák között cikázva messze jár.
A fajzat már csak Liliát látja. Dübörögve nekiindul, hogy elkapja; felfalhassa végre.
Néhány lépés után megtorpan, és éktelen trombitálással a lányra szegezi az ormányát.
Lilia iszonyodva hátrál előle.
Hirtelen elbotlik egy kidőlt fában, de nem veszti el a fejét; áthemperedik a rönkön, és lehúzódik mögötte.
Hallja a köpedék sistergését. Összeszorítja a szemhéját. Fohászkodik. Sejti, hogy újabb lövedék indul felé, mert megint felharsan a trombitaszó.
Felharsan, és elhal.
Asa villámgyorsan feltekeredik a bűzös köpőcsőre; ezenközben eredeti méretének többszörösére növekszik.
Izmos teste összeszorítja az ormányt.
A szörnyeteg megrázkódik. A kígyó felé kapdos karmos szárnyaival.
Chad elhajítja a tőrt.
A rémlény bal szeme szétrobban. Fekete váladék fröccsen ki belőle. Beteríti a bokrok leveleit, majd hangos kopogással lepereg a fűre.
Shorr feltérdel az ágon. Felajzza az íjat.
A nyílvessző elpattan az idegről, és belependül a fajzat homlokába.
A szörnyeteg vergődik, felborul. Vadul rángatózó lábai a testét dörzsölik, mind erőtlenebbül. Lefojtott ormányában buzog a felgyülemlett váladék.
Asa összezsugorodik, s szélsebesen elcikázik a közeléből.
Az ormány szétcsattan.
Kilövell belőle a sárgás förtelem; gejzírszerűen a magasba emelkedik, majd visszafröccsen.
Cseppjei végigkopognak a döglődő rém testén; szétégetik és feloldják a bőrét.
Lilia kibújik a farönk mögül. Szédelegve kikerüli a terjengős nyálpocsolyát, és a hulla felé indul.
Shorr és Chad leszökken a fáról. Bár még mindig a fejükben kalapál a szívük, büszkén kihúzzák magukat.
A lány megáll a dög előtt, és felemeli a kezét. A tetem eltűnik a vijjogva feléledő lángnyelvek mögött.
Lilia a szarvas maradványaihoz lépdel, és azt is tűzbe borítja. Az apró szörnyek csípős füstté válnak.
Shorr hirtelen tér magához.
– Hová lettek a lovak? – üvölti izgatottan. – És ki éri utol Brundot?
Lilia beletámolyog a tóba.
Mire kijön a vízből, a lovakat vezetve Brund is előkerül, s nem kevésbé büszke, mint a szörnyet legyőző társai.

 

 

A ritkásan nőtt, alacsony fák mögött kőépületek sorakoznak. A szemközti dombon soktornyos sziklavár emelkedik.
Belovagolnak a nyüzsgő városba. Az alacsony, kocka alakú kőházak előtti árkokban bűzös vizek rohannak, a szűk utcákban elvész a fény.
A gyerekek visítozva fel-alá futkosnak. Szülőikben felködlik néha, hogy nem ajánlatos megfeledkezni a nevelésükről. Ilyenkor megjelenik egy-egy asszony vagy felbőszült férfiember, és zöldségfoszlányokat, szennyes vizet zúdít a lármás kölyökseregre. A nevelés hatásos: a had a házak közötti tágas térség felé iramodik.
A tér nem lehet eléggé tágas ahhoz, hogy kényelemben részesíthesse a tömeget; árusok, vevők, nézelődők, énekesek, fürge tolvajok, katonák töltik meg.
Shorr az élre vág. Lilia eltűnik a fekete köpeny mélyén, fényes haját, arcát a csuklya mögé rejti. Brund az árusokat bámulja, akik hazafelé cihelődvén fedeles kosarakba gyömöszölik rikoltozó csirkéiket, kacsáikat. A lovak prüszkölve lépdelnek a bugyogni látszó tömegben.
A tér végében álló fedett szekér előtt rekedt férfi ordítozik. Ritka látványosságot ígér: rögvest összecsap a két legyűrhetetlen erőművész. A továbbiakat elnyeli a kongó zaj, amit a kezében tartott vassisak ütögetésével idéz elő.
A szekérről két dagadó izmú, csaknem meztelen férfi mászik le. Fejük keskeny, orruk lapos, előreugró állukon szakállpamacs libeg. Szagukat is figyelembe véve, meglehetősen bakkecskeszerűek.
Összecsapnak. Felhemperednek, port rúgnak a nézelődök arcába. Rövid ideig gyürmölik egymást, azután az egyik úgy tesz, mintha leütné a másikat.
A gyér taps hallatán a győztes támolyogva meghajol néhányszor, majd a vállára kapja eszméletlent játszó társát, és belódítja a szekérbe.
A kikiáltó megint ordítozik egy verset, mire is szépre festett arcú, elszürkült őzbőr ingbe, rövid nadrágocskába bújt lány bukkan elő a kocsiból. Táncot lejtve elénekel egy dalocskát. Bemutat néhány előre- és hátraszaltót. Végül kézen állva körbejárja a szekeret, és visszavonul.
A Nap a domb mögé guggol.
Shorr benyit a fogadóba. A lovakat egy pergő nyelvű, hajlongó fiú az istállóba vezeti.
Ők bevonulnak a hodályba, holmiijaikat szorongatva letelepednek egy hosszú faasztalhoz. Enni, inni kérnek.
A lakomára várniuk kell, míg a terem közepén rakott tűzhelyen a nyársra húzott ökör ropogósra sül. A füst az ablak felé kígyózik, végül bennreked, mert a gazda behajtja a fatáblákat. Közeledik a rémszak.
A terem gyorsan benépesül. Beesnek a vándorárusok. Letelepszenek, italt követelnek, vígan társalognak. Benyit néhány utazó; sötét köpenybe burkolt, elcsigázott férfiak. Csillogó vértjüket, kardjukat csörgetve katonák érkeznek.
Vélhetően utolsóként, sudár termetű harcos lép a terembe. Minden szem megakad rajta. Tartásából méltóság, nyugalom és némi dölyf sugárzik. Fényes, sötét haját szorosan hátrafogva, bőrszíjjal összefonva viseli. Homloka magas, csaknem fele az arcának, s ezt kígyóbőr homlokpántja sem rejtheti el. Komor szemöldöke sötétszürke szempár fölé ível. Hosszú arcát valamelyest meglágyítja finom vonalú orra. Felső ajka keskeny, az alsó húsosabb, enyhén lebiggyedő, álla széles.
Fekete palástja elfedi alakját, öltözékét. Ujjatlan bőrkesztyűbe bújtatott jobbját a kardmarkolaton tartja. Fejét nem is mozdítva körbevillantja a szemét. Az asztal végéhez sétál. Letelepszik, hátát a falhoz támasztja. Hátraveti a palástot. Előbukkan hosszú nyaka, szőrtelen mellkasa, szíjakkal összefogott fekete bőrmellénye. Néhány szót vált a fogadóssal, majd fél könyökkel az asztalra támaszkodva szemügyre veszi a körülötte ülőket.
A vendégek felhagynak bámulásával; nem állják a tekintetét. Csak Shorr és Chad nem fordítja el róla a szemét. Kihívóan viszonozzák a fekete harcos közömbös pillantását, amely azonban hamarosan lesiklik az arcukról, s megállapodik Lilián.
A lány lecsúsztatja csuklyáját. Előkígyóznak vörös-fekete tincsei. Zöldessárga macskaszeme tágra nyílik.
A férfi remekül néz ki, egyszerre lágy és kemény, vad és szelíd. Úgy fest, mint aki nem éri be a nyers erővel, olykor-olykor az eszét is használja. Nyugtalanítja Liliát.
A fekete harcos vonásai megenyhülnek, noha egyetlen arcizma sem mozdul. A szeme, állapítja meg a lány: a szeme világosabbá vált, szinte elmosolyodott; ez okozta a változást. Azután a férfi tekintete továbbkószál.
A legutolsó pillanatban, vagy egy hajszállal később, de még épségben, a mutatványosok is beesnek a hodályba. A kikiáltó, a tornászlány, egy fátyolokba burkolózott asszony és az atléták elterpeszkednek az asztalnál, közel Shorrékhoz.
Lilia salátaleveleket ropogtat, a marhából tépdesett húsra rá sem pillant. Shorr megböki a könyökével:
– Remélem, rövidesen tehénné változol – morogja, de nem néz a szólítottra, mert a mutatványoslányt bűvöli a tekintetével. – Mi a neved? – kérdezi.
– Safra – feleli a lány felvillanó szemmel.
A szalmaszőke Safra összefont hajában bőrszíjak fityegnek, homlokán fekete madár lebeg; kiirtott szemöldökét lila villámok pótolják. Szeme smaragdzöld. Ajkait vörös festék túlozza nagyobbá és vércseszerűvé. Gömbölyű vállán festett teknősbéka mászik. Elszürkült őzbőr mellényéből kibuggyanó mellei között festett fekete rózsa pompázik.
A mellette ülő asszony elrendezi fátylait, hogy hozzáférjen a vacsorájához. Safráéhoz hasonló díszítés ékesíti az arcát. Nagy, sötét szemével Liliát fürkészi.
S míg Shorr a lengén öltözött Safrát bűvölve heves széptevésbe kezd az asztal alatt, a nő megszólítja Liliát.
– Hová mentek?
– Nem hiszem, hogy szívesen velünk tartanátok – feleli a kérdezett.
– Ki tudja?! Ez a hely a Világ központja, hiszen innen több város is elérhető egynapi lovaglással. E körül hullámzik a sok nép, azt gondolván, hogy szabadon utazik. Ebben a körben járunk mi is. Lehet, hogy reggel egyfelé indulunk. Miért ne? Yngva vagyok. Hát te?
– Lilia a nevem.
– Hová mentek?
– Nekünk mindegy.
– Látom ezt a három szép harcost melletted. Mit csinálsz köztük? Melyiké vagy?
Shorr mély megdöbbenésére Lilia az asztal alá csúsztatja a kezét, és megfogja az övét, amely pedig már komolyan előrehaladt Safra testtájainak felderítésében.
– Őt követem – közli a lány, és magasra emeli Shorr rabul ejtett kezét.
– Engem követ – bólint Shorr fanyarul. – De nem mindenüvé – teszi hozzá, s kezét kiszabadítva visszatér az asztal alá. Csakhogy hiába; a szemközt ülő Safra elérhetetlen messzeségbe húzódik. A harcos érzi, hogy vér szökik az arcába. Bíbor fejjel néz Liliára. De nem kezd el üvölteni, mert figyelmeztetést olvas ki a lány szeméből. Elhalasztja a fojtogatást. Felkapja a kupáját, fenékig üríti, és felpattan a lócáról.
– Menjünk aludni – parancsolja.
A fogadós megáll mellette. Tétova vigyort villant rá.
– A vendégek fogadást ajánlottak. Ha fegyvertelen küzdelemben kiálltok az erőművészekkel, nem kell fizetnetek a szállásért.
– Tehát ha kiállnánk és mi győznénk, akkor is te vágnád zsebre a nyereményt? – kérdezi Shorr.
– Igen, de mit izgat ez téged? Nem sok esélyetek van. Bamber és Gasco még sosem kapott ki senkitől. Mindenki jól járna, ha kiállnátok. A vendégek elszórakoznának, nektek pedig nem kéne fizetnetek. Kell ennél több?
Shorr elvigyorodik. Végigméri Bambert és Gascót: durva vonású arcukat, hetyke vigyorukat, izomkötegeiket. Kihúzza magát, megropogtatja a vállát. Mielőtt megszólalhatna, Lilia feláll, és szelíden félretolja a fogadóst.
– Hallottad: aludni megyünk.
– Asszonybeszéd – nevet a nagy pocakú férfi. – A harcosokat kérdeztem, nem téged. Nem csodálkoznék, ha ez a dalia elpofozna az asztaltól.
– Elpofozom – ígéri vészjóslóan Shorr. – Vonzó az ajánlatod, főként azért, mert Bamber és Gasco mégsem élheti le az életét abban a tévhitben, hogy verhetetlenek. Hallottátok már ezt a nevet: Shorr?
– A Kőagyú Shorr – rikoltja egy apró fickó az asztal végében. – Ha tényleg te vagy a Kőagyú Shorr, miért hagyod, hogy a lány belebeszéljen?
– Nem hagyom – dörren Shorr hangja.
– Tömik a majmot – sóhajtja Lilia.
– Mit mondasz?! – kérdezi a harcos bíbor fejjel.
– Majmot csinálnak belőled.
– Tán nem verem meg az egész termet?
– De. Megvered – feleli Lilia. – Bárkit megversz. De minek? Utána nagyobb leszel? Okosabb? Mit nyerhetsz?
Yngva ránevet Liliára.
– Mit féltesz rajta ennyire? Hallottad, pusztakezes harc lesz! Embered nem veszíti el semmijét. Ajánlatot teszek: a győztes Safrával töltheti az éjszakát. Na, Shorr? Ha veszítesz, Lilia Bamberrel és Gascóval alszik. Állod?
– Állom!
Lilia látja, hogy vesztésre áll a vitában. Brund is begőzölt a kihívástól, de Chad is feszeng a helyén.
– Hárman vagyunk kettő ellen. Húzzunk sorsot, melyikünk marad ki a küzdelemből – mondja a szőke harcos.
– Fölösleges – nevet Yngva. – Ha tízen volnátok, akkor is az orrotok vérében töltenétek ezt az éjszakát. Bamber és Gasco verhetetlen.
– Félre az asztalokkal! – rikoltja Shorr. – Lilia, fogd a fegyvereinket, és nyisd ki a szemed! Safra, készülj! Mindhárman boldoggá teszünk, mire feljön a Nap. Fogadós, vizezz be három pokrócot. Bambernek, Gascónak és Safrának. Néhány napig feküdni fognak.
– Shorr, térj észhez – próbálkozik Lilia.
A férfi rávigyorog, és a kezébe löki a kardját.
– Fogd, és húzódj félre. Hamar elintézzük ezt a két izomtömböt. Vagy nekik szorítasz? Szívesen hálnál velük?
A fogadós vezényletével gyorsan átrendezik a hodályt. A közönség hátrahúzódik.
Lilia a falhoz szorul. Szinte nyomban nekidől egy csirkeszagú, sötét ruhás férfi. A lány már-már durván ellökné a felizgatott árust, amikor valaki megfogja a kezét, és kiszabadítja a tömegből.
A fekete harcos az emeletre kanyargó lépcsősorhoz vezeti Liliát. Megállnak a második fokon. A férfi a fáklyafényben fürdő küzdőteret nézi. Arckifejezése elárulja, hogy cseppet sem érdekli a verekedés.
– Te nem kötöttél fogadást? – kérdezi Lilia.
A fekete harcos vállat von.
A lány rámosolyog: – A barátaim győznek, meglátod.
– A barátaid? – kérdezi a férfi.
– Igen. Mi a neved?
– Seym.
– Engem Liliának hívnak.
– Hallottam, amikor megmondtad a fekete asszonynak. Azt is hallottam, hogy a barátod felajánlott a kecskeszakállúaknak. Nem tiltakoztál.
– Nem hát. Nem győzhetnek. Shorr az aranyhegyet is nyugodtan nekik ígérhette volna.
A tömeg elragadtatottan üvöltözik. Pofonok csattognak, lábak döngenek. Bamber hozzájut egy iszonyatos pofonhoz, Shorr tenyeréből. Ettől hátratántorodik néhány lépésnyit. Felborítja az első sorokban álló nézőket. A hátul szorongók kínjukban felfedezik a lépcsősort. Felhátrálnak.
Lilia felfelé húzódik előlük. Seym vele tart. A biztonságos helyről azonban nem látnak semmit, csak a csatazajt és a kísérőszöveget hallják. A csalódott morajlások sejteni engedik, hogy Bamberék többet kapnak, mint remélték.
Shorr leinti társait. Egyedül akarja a padlóba döngölni az erőművészeket. Néhány nagyszabású pofon beláttatja vele, hogy a szekér előtt látott mérkőzés megtévesztette, az atléták nem olyan satnyák, mint mutatták. Ám nem is olyan veszedelmesek, amilyennek Yngva lefestette őket.
Shorr eljátszogat velük. Pofozgatja, kergeti, dobálja az ellenfelet.
Brund és Chad teljesen leáll. Nincs szükség a segítségükre. Vezérük legyőzhetetlen. De ezt eddig is tudták. Yngvát nézik, mit szól az erőművészek rohamos gyengüléséhez. A nő a vihorászó, izgatott Safrának sugdos valamit.
Bamber és Gasco, kik csak annyiban különböznek egymástól, hogy egyikük rondább, mint a másik, vereségüket közeledni érezvén, egyre dühödtebbé válnak.
Gasco jobban állja Shorr öklét, ezért a harcos elé perdül, és magára vállal néhány súlyos pofont, hátha addig társa észhez tér, és kieszel valamit. Az se baj, ha valami jó aljasat.
Csak győzzenek!
Bamber kést ránt.
Chad csataüvöltést hallat, de Shorr leinti.
Közel engedi magához a pengével hadonászó, eltorzult arcú Bambert.
Azután csuklón kapja, magához rántja, és lefejeli.
A csalódott késelő ájultan elterül, a nézők tapsolnak.
Gasco eszét veszti dühében. Shorrnak ront. Úgy végzi, mint a cimborája.
– A vizes pokrócokat! – kiáltja Shorr diadaltól, verítéktől fényesen.
Meghajol, megvárja, míg a tapsvihar elül, ekkor karon fogja Safrát, és felvezeti az emeletre. Társai követik. Szétnyílik előttük az emberfal.
Chad int Liliának, hogy tartson velük. A négyszögletes hálófülkébe csörtetnek, a fali tartóba szúrják a fáklyát, és leheverednek a földre terített takarókra.
Shorr nem sokat teketóriázik, belekóstol a nyereménybe.
Safra kacarászva vonaglik alatta. Dobálja magát, csókolja, karmolja, ingerli a férfit.
Lilia átlép rajtuk. A falhoz húzódva elnyúlik a takarón, és csodálkozva figyeli, mi történik. Chad leül mellé, vigyor fagy az arcára.
A lány megérinti a karját.
– Ez a szerelem? – kérdezi.
Chad bólint, majd elbizonytalanodva vállat von.
Safra kéjes hangokat hallat, nevetgél, birkózik Shorr-ral. Odainti Brundot is.
Hirtelen eltolja a két férfit, és Liliára néz.
– Gyertek ti is. Te meg a szőke.
– Inkább nem – feleli a lány.
– Miért nem? És te, szőke szépem?
Chad a fejét rázza.
– Mióta oda a hajam, oda az erőm – magyarázza hamis hangon. Belegondol. Lehet, hogy nagyjából igaz is.
Ránéz a továbbra is csodálkozni látszó Liliára. Felnyög. Ez a lány szakasztott úgy figyeli Shorr és Brund vitézkedését, ahogy az erdő állatait, a naplementét, a málnabokrot.
„Ez a szerelem?” – kérdezte.
A szemközti hálófülkétől csak egy keskeny folyosó választja el az övékét. Lakója – ki nem más, mint a rezzenetlen arcú Seym – aludni tér. Palástját a bejárat elé akasztja, ily módon mintegy ajtót csuk magára. Mielőtt még mögé húzódhatna, Safra kiszól Shorr karjaiból.
– Ha van kedved, szívesen látunk.
A férfi végignéz rajtuk, végezetül Lilián állapodik meg a tekintete. Azután szó nélkül eltűnik a függönye mögött.
Safra lesodorja magáról Shorrt, és felkönyököl. Rábámul a lágyan hullámzó fekete palástra, majd kinyögi a véleményét.
– Hé! Puhány vagy!
Lilia leejti a fejét. Elképzeli, hogy nem zavarja a fülke szűkössége, társai átható harcosszaga, Safra hamis kéjsikolyai. Elképzeli, és elhiszi. Arról képzeleg, milyen lehet a szabad ég alatt heverni, nem zavartatva senkitől és semmitől, hanyatt fekve visszahunyorogni a csillagokra, selymes széllel takarózni.
Összeborzong gyönyörűségében. Már-már álomba meséli magát.
Ám Asa nem engedi elaludni. Valami készül. De micsoda?
Lilia kitart, amíg a két harcos kimulatja magát Safrával. Derék férfiak, szerencsére, így hát nem sokáig húzódik az esemény. Amikor vége, kipenderítik Safrát a folyosóra.
Asa feszültsége szinte nyomban felenged; Lilia magához karolja a kendőbe göngyölt Kék Kristályt, és elalszik.

 

 

Amikor felriad, még mindig sötét van; legfeljebb karddal eloszlatható. Körös-körül minden mozdulatlan. Az emeleti hálófülkékben alvó vendégek egyenletes horkolásán kívül más nesz nem hallatszik.
Asa mégis jelez.
Lilia feláll. Behunyja a szemét.
Most azt látja, amit Asa.
Halványvörös derengés rajzolja ki a körülötte fekvő alakokat. Felismeri az oldalán heverő Brundot, a szétvetett végtagokkal alvó Shorrt, a falnak támaszkodva szendergő Chadot.
Óvatosan átlép fölöttük. Megáll a folyosón. Körülnéz.
Moccanatlan, vöröses foltokat lát: a fülkékben fekvő emberek testmelegét.
Asa a lépcsőhöz küldi. Lábujjhegyen odasurran, lelépdel a hodályba.
Valaki mozgolódik az ablaktábla előtt. Testmelege vöröses képet ad: magas férfi az.
Lilia a háta mögé surran. Tenyerét az övén függő tőr markolatán tartja. Észrevétlenül közelíti meg a férfit, látni akarja, ki az és mit művel.
Szimatol, hátha felismeri a szagáról, ám a gyanús alak úgyszólván szagtalan, legalábbis nem büdös, mint bármelyik harcos.
Lilia ismét Asa érzékszerveit hívja segítségül.
Már tudja, ki az, bár még sejtelme sincs, miért álldogál a férfi az ablaktábla előtt.
A harcos is érzi az ő jelenlétét. Ez akkor derül ki, amikor Lilia a háta mögé siklik, hite szerint tökéletesen nesztelenül, de a férfi megpördül, és elkapja a csuklóját.
Nem szól semmit, mozdulata sem támadó. Maga elé penderíti a lányt, arcát a fatáblához kényszeríti.
Lilia átles egy résen, és eláll a lélegzete.
A fogadó előtt, a hömpölygő éjjellények között bántatlanul, Yngva sétálgat.
Lilia visszatántorodna a nyílástól, ám a szorosan mögötte álló férfi nem engedi odébb lépni.
A lány összeszedi magát, átnéz a résen.
Yngva fel-alá jár a ködnemű szörnyetegek között, s azok nem esnek neki, nem bújnak át rajta, nem habzsolják fel. Bár látszólag nem történik köztük semmi, Lilia biztosra veszi, hogy valamilyen módon társalognak egymással.
– Engedj innen – kéri a lány. – Félek.
A férfi nem mozdul, nem hagyja ellépni az ablaktól. Lilia lehunyja a szemét. Ismét Asával lát. Ez sem jobb. Ugyanaz a kép halványvörösben jelentkezik: Asa érzékeli az éjjellények hömpölygő, úszó mozgását, s mivel Yngva jóval melegebb náluk, ő vad bíbor színben sétálgat a szabadban.
– Te tudtad? – suttogja Lilia.
Seym megrázza a fejét, a lány ezt nem látja, de érzi, mert a mögötte álló férfi a vállára hajolva les ki a résen.
– Este, amikor bejöttek a terembe, kinn már teljesen sötét volt. Ez feltűnt. Nemrég meghallottam, hogy nyílik az ajtó, ezért jöttem le – suttogja Seym.
– Mi lesz, ha beengedi őket?
Seym felegyenesedik, ellép Lilia mögül.
– Eltorlaszolhatnánk az ajtót – feleli.
– Gyerünk.
Nesztelenül mozognak. Hamar végeznek.
Seym még egy pillantást vet az éjjellények között mozgolódó, sértetlen Yngvára, majd kézen fogja a lányt. Visszasurrannak az emeletre.
Lilia elnyúlik a takaróján, de képtelen elaludni. Minden neszre felül, körbeles Asa szemével. Végighallgatja, hogyan rágja be magát egy szú a mennyezeti gerendába.
Amikor megelégeli, lehúzza gyűrűjét.
Lon a lány köré gömbölyödik, ráfekszik a Kék Kristályra. Lilia belesimítja arcát a meleg bundába, és elernyed végre.
Rövid alvás után a párduc halk, figyelmeztető morgására riad fel.
Valaki jár a fülkében.
Felismeri a körvonalairól.
Safra!
A mutatványoslány lehajol, ügyes tolvajként végigtapogatja Shorrt. Tőrt tart a bal kezében – készen a netán felneszelő elnémítására. Megfogja Medusa kardját. Amikor felemeli, bíbor testképe elsötétül.
Lilia biztosra veszi, hogy Safra érzi a kard különlegességét. De mert valami mást keres, visszateszi a fegyvert Shorr mellé; nem is sejtvén, mekkorát hibázik.
Átkutatja Brundot. Nála se talál semmit.
Chadhoz lép.
Lilia tudja, hamarosan ő kerül sorra. Akkor pedig – bár Dario felkészítette erre: vajon meg tudja-e tenni!? -: ölnie kell.
Lon teste megfeszül, de hangja nem hallik.
A lány parancsot gondol Asának.
A kígyó lesiklik a homlokáról. Lélekben Lilia is vele tart. Akárha egy testük volna, érzékleteik is közösek.
Safra tovább kutat. Megérinti Lont. Bíbor testképe felizzik az ijedtségtől.
Lilia rádöbben, hogy a mutatványoslány közönséges tolvajként, kifinomult ujjaira hagyatkozva, vakon kutat. Ezért tette vissza a varázskardot!?
Safra végighúzza a tenyerét Lon testén. Mire teljes biztonsággal felismeri, mit tapogat, valósággal lángol a testképe.
Asa a tenyere alá siklik.
Lilia érzi, hogy Safra ujjai rájuk fonódnak.
Most! – kiáltja gondolatban.
Asa kicsusszan Safra markából. A lány bokájához siklik, és belemar.
Lilia vért érez a nyelvén, ugyanakkor azt is érzi, hogy Asa – és vele ő is – mérget lövell a feltépett húsba.
Safra sikoltva elejti a tőrt. Hadonászva, támolyogva gázol át az alvókon. Elbotlik Shorrban, és végignyúlik rajta.
A harcos nyomban felriad, és talpon terem. Megragadja a lányt.
Lilia visszahúzza az ujjára a gyűrűt. Lon eltűnik. Asa a homloka köré tekeredik, szájába kapja a farkát, és úgy tesz, mintha önmaga üres bőre volna.
Safra tébolyodottan sikoltozva karmol, üt, harap.
Őrjöngésére Chad és Brund is felpattan, de a többi hálófülkében is mozgolódás támad.
Felszisszen egy fáklya, fény lobban a kamrára. Chad döbbenten bámulja a Shorr-ral viaskodó, visítozó, eszement lányt.
– Mi van?! – üvölti.
Shorr lefejti magáról Safrát, és kipenderíti a folyosóra. A lány nem csillapodik, nekiugrik egy félálomban előtámolygó vendégnek, belekapaszkodik a ruhájába, kimereszti a körmeit. Vérkígyókat mar az értetlen férfi arcába.
– Megzavarodott?! – lihegi Brund izgatottan.
Seym is kilép ajtófüggönye mögül. Safra észreveszi, és ráveti magát. A fekete harcos kitér előle.
Léptek dobognak mindenfelől, fáklyafények imbolyognak a falakon.
Safra őrjöng, s nincs, aki megfékezze. Yngva a szabadban rekedt, az erőművészek ájultan hevernek vizes lepedőikben. Kikiáltójuk zsibbadtrészegen szemléli, mit művel a veszett női személy.
Mire a fogadós is előkerül, Safra már a harmadik áldozatát tépdesi. Véres az arca, körmei alól bőrfoszlányok lógnak.
Lilia nem érti. Valamit eltolt. Hiszen Safra ölni akar! Ahelyett, hogy csendesen elaludna, örökre.
Shorr felkapja a kardját. Megközelíti a lányt, és a penge lapjával megkocogtatja a vállát.
Safra állati ordítást hallatva megpördül, és belevágja fogait a pengébe. Melléfogását látván a levegőbe szökken, és nekiugrik Shorrnak.
Seym felnyúl érte, lerántja a földre. A lány még zuhan, amikor Shorr kardja beleszalad a szívébe.
Körbeállják a holttestet.
– Álmunkban ránk támadt – mormolja Shorr. Nem érti.
Egy marék szalmával tisztára törli a pengét. Ránéz Lillára, és megsejti mi történhetett.
– Megvendégeljük az éjjellényeket! Dobd ki a hulláját! – parancsolja zavart szolgájának a fogadós.
A fiú a vállára emeli a tetemet, és rogyadozva a lépcső felé indul vele. Néhány férfi fáklyával kíséri. Odalenn felfedezik az eltorlaszolt ajtót.
– Mi folyik itt?! – bömböli a kövér fogadós. – Akárhogy is, hagyjátok az ajtót! Fáklyákkal az ablakhoz! Ott dobjátok ki a hullát! Vigyázat! Tüzet! Rengeteg tüzet, nehogy bejöhessenek a rusnyaságok!
Megtörténik.
Lilia visszatér a hálókamrába. Minden ízében remeg. Fogai vacognak.
Shorr megmarkolja a vállát, és belehajol az arcába.
– Mit műveltél? Mi volt ez?
– Safra a Kék Kristályért jött – vacogja Lilia.
– Elfelejtetted, mit mondott Dario?! Hányszor a lelkedre kötötte, hogy öld meg az ilyet!? Ostoba tyúk.
– Engedd el – mondja Chad. – Nem látod, milyen rosszul van?!
Shorr lehalkítja a hangját, ám suttogva is tud üvölteni. Kövér verítékcseppek gyülekeznek a halántékán. Lezúdulnak a nyakába, mikor felfedezi a földön a gazdátlan tőrt.
– Végignézte az egészet! Itt ült, és végignézte, hogy Safra a fejünk alatt kotorászik! Azt is hagyta volna, hogy ledöfjön bennünket!
– Yngva – nyögi Lilia. Úgy érzi, hamarosan végleg elhagyja az ereje. – Kiment közéjük. Ott van köztük. Nem bántják.
– Ostobaságokat beszélsz! – Shorr ledobja a takaróra a lányt. – Neked is elment az eszed. Mikor kezdesz őrjöngeni? Hadd készítsem fel magam.
Lilia egyre hangosabban didereg.
Chad letérdel mellé, érzi bőre nyirkosságát, hűvösét.
– Vizet! Víz kell neki, különben meghal.
Seym belép közéjük. Leereszkedik a lány mellett, a szájához illeszti vizestömlőjét.
Chad kitépi a kezéből, vizet locsol Liliára. Rákiált a fekete harcosra.
– Dörzsöld! Dörzsöld a bőrébe! Brund, hozz még vizet lentről! Futás!
Seym nem érti a parancsot, de engedelmeskedik. Brund ledübörög a lépcsőn. Hamarosan visszatér, és egy dézsa vizet borít a lányra.
Shorr bíbor fejjel nézi lázas ténykedésüket.
– Jobban jártunk volna, ha Dario néhány kacsát ad mellénk. Ennek egy egész halastó kell. Itt fogunk tocsogni a pocsolyákban napkeltéig?
– Jaj, fogd már be! – nyögi Chad.
Lilia kinyitja a szemét. Jóllehet hideg víztócsában fekszik, mintha éppen ettől szűnne meg didergése. Átmelegszik a bőre, tagjaiba visszatér az eleven élet. Nem szívesen árulná el, mennyire kimerítették a történtek. Ki-be járt Asába; nem bírt ölni, képtelen volt rá! Minden erejét felemésztette az önmagával vívott harc.
Seym látja, hogy rendbe jött. Nem töpreng Shorr szavain, se más furcsaságokon. Sarkon fordul, és visszatér hálófülkéjébe.

 

 

Reggel csődület veszi körül Safra érintetlen holttestét az ablak előtti füvön.
– Lehetetlen – nyögi a fogadós. – Nem pucolták el az éjjellények. Mi folyik itt?!
– Eltűntek a mutatványosok! – jelenti lihegve a szolgafiú. – Nincs itt a szekerük, nincs itt egyikük sem! Még sötétben kellett elmenniük!
– Már hogy mehettek volna el sötétben?! – üvölt rá a gazda, ám ahogy kimondja, valami átsuhan az agyán. Tátva marad a szája, kidülled a szeme. Térdre borul a holttest mellett.
– Fajzatokkal háltunk egy fedél alatt! De eddig miért nem tették meg ezt?
Shorr a jobb öklére bámul. Amellyel eszméletlenné verte Bambert és Gascót. Megcsóválja a fejét.
– Nem mehettek el. Nem kelhettek fel!
– Felkeltek, és elmentek – tájékoztatja Brund. Már többször felfigyelt rá, milyen értetlen az ő daliás cimborája. Ezúttal egyenesen szemet szúr neki.
– Lehetetlen! – dörög rá Shorr.
Hát ezt vitathatnák estig is. Brund felsóhajt.
– Lehetetlen vagy sem: nincsenek itt!
A fogadós gyorsan túlteszi magát azon, hogy a mutatványosok fizetés nélkül távoztak. Az ótvar essen beléjük, legalább nem kevernek több bajt.
Rövidesen újabb megrázkódtatás éri. Feldúltan robog le az emeletről. Apró smaragdot szorongat a markában. Úgy fogja, mintha tartani lehetne a kő váratlan támadásától.
– A fekete harcos is elment velük. Ezt hagyta maga után. Átkozott fajzat volt az is!
Lilia megdermed a hír hallatán. Vágyakozva nézi szürke-fehér csődörét, melyet a szolgafiú vezet elő az istállóból. Szívesen hazamenne.
Chad – maga sem érti, miért – megnyugvással fogadja a fiú bejelentését. A lány csalódott arcára pillantva megvilágosodik az elméje. A pompás külsejű fekete harcos többé nem zavarja meg Lilia fejét. Helyes.
A fogadós a kedvenc istenét szólongatja. Sápítozva elpanaszolja neki a történteket.
A fiú átadja a kantárt Liliának. Amikor felfogja, miért zaklatott a gazdája, megszólal.
– A fekete harcos csak nemrég távozott. Az istállóban voltam, mikor a lováért jött. Már világos volt.
– Hála néked, istenem! – sóhajtja a fogadós, és leborul a földre. Zokogás rázza a vállát.
Otthagyják.
Lilia az élre vágtat csődörével. Megkerüli a dombot, s mihelyt úgy gondolja, hogy a városból már nem láthatják meg, lekanyarítja válláról a palástot és a magasba hajítja.
Kí szárnyat bont. Néhány kört ír le fölöttük, mielőtt eltűnne az erdő fölött.
Bevágtatnak a fák közé. Egy darabig az ösvényen haladnak. Lilia jól látja a keréknyomokat. Yngva szekere előttük jár. Nem kíván a fajzatokkal találkozni. A sűrűbe irányítja a lovát. Kí megjelenik a fejük fölött, majd tovasuhan.
A lány eltöpreng. Eddig mindenkitől azt hallotta, hogy az emberi lények és az éjjellények között nincs kapcsolat.
Seym megmutatta neki, hogy létezik emberforma teremtmény, aki bántatlanul a rémek közé merészkedhet.
Yngva védettsége nem terjed ki a társaira, de nyilván az ő befolyásának köszönhető, hogy a szörnyetegek nem falták fel Safra holttestét; hogy az izomművészek zavartalanul járkálhattak a szabadban, ha Yngva is velük volt.
Ez ám a mérhetetlen hatalom.
Lilia bízik abban, hogy Yngva mindössze ennyit tud, és nem többet.
De miért kereste a társaságukat a fogadóban? Éppen ott, ahol régóta ismerni vélték; ahol babonásan tisztelték emberei vad erejét. Ahol a fogadós is abból élt, hogy bezsebelte a maga hasznát az esténként kicsikart verekedések nyereményéből.
Yngva felismerte bennük a veszedelmet? Rájuk várt volna régtől fogva? S ha erről tanácskozott éjjel a rémlényekkel, mire jutottak?
Hirtelen felharsan Shorr bikabődülése.
– Hé, várjunk csak!
A cserjésen túl füstfoszlányok szálldosnak a levegőben. Elhamvadt, még ki nem aludt tűz füstje.
Leszállnak a lovakról, és óvatosan begázolnak a bokrok közötti tisztásra.
Az éjszaka rakott tűz parázslik még, noha a kör alakban elrendezett égő fahasábok közt menedéket kereső emberek útja véget ért. Fehérre nyaldosott csontjaik üresen ásítoznak. Lovaik sem élték túl a rémes éjszakát.
Holmijuk érintetlen.
Chad felnyög.
– Azt remélték, hogy ha tüzet raknak maguk köré, megússzák?! De enyém a csalódás. Bevallom, abban bíztam, hogy szűnőfélben van a Rontás, és ezért nem támadtak Yngváékra az éjjellények.
Shorr beugrik a parázsló kör belsejébe, és zavartalanul a hullák kifosztásához lát. Birtokba vesz egy aranyszínű mellvértet, félredob egy elárvult sarut, felemel a fűből egy ékköves gyűrűt.
Lilia felkapja a fejét, a levegőbe szimatol. Vizet érez. A zsákmány összeszedése időbe telik, addig ő megfürödhet. Csődöre, nyeregtáskájában a Kék Kristállyal, követi.
Vénséges vén, vastag törzsű fák mögött parányi tóra bukkannak.
A lány ledobálja a ruháit, és belegázol a vízbe. Felfekszik rá, lebeg rajta, kortyol belőle, a fenékre merül. Vízisikló, mocsári teknős, százféle hal úszkál körülötte. Elemében érzi magát. Többször átszeli a tavat, majd a partra lép, és felölti ruháit.
Kí suhan a feje fölé, s éles rikoltással veszélyre figyelmezteti. Lilia megragadja a kardja markolatát. Asa még nem jelzett, a vész tehát távoli.
Elindul a tisztás felé.
Néhány lépés után csaknem belebotlik egy gondtalanul legelésző sárga ménbe.
Lilia nem érti: Asa továbbra is hallgat.
A csődör gazdája se zavartatja magát a lány felbukkanásától. Nyugodtan folytatja az öltözködést. Befűzi mellénye zsinórját, felcsatolja kardját, végül leemeli egy bokor tetejéről a száradni odaterített palástot. Hátrafésült haja nedvesen csillog a napfényben. Arca rezzenetlen, derűs a szeme.
– Ezért nem éreztem éjszaka a szagodat – mondja Lilia. – Tiszta vagy.
– Most már tudod, mivel töltöttem az időt, amíg száradt a ruhám – feleli Seym. – Néztelek. Szereted a vizet.
Lilia zavartan álldogál. Szívesen megkérdezné Seymtől, merre tart, s ha egyfelé igyekeznek, miért ne mehetnének együtt, de tudja: nem teheti.
Folytatja útját a tisztás felé. A fekete harcos mögötte lépked, lovaik egymást szimatolva kísérik őket.
Shorr pazarul fest az aranyvértben, ékköves gyűrűkkel feldíszítve. Brund pikkelyes karvértre tett szert. Chadnak széles öv jutott; a csatot félelmetes koponya ékesíti, a szemüregekből mogyorónyi smaragdok lövellnek zöld szikrákat.
Shorr végigméri Seymet.
– Mit akarsz? – kérdezi nyersen.
A fekete harcos vállat von.
Brund rávigyorog. – Elkéstél. Mindent összeszedtünk.
– Nincs szükségem halottak holmijára.
Chad komoran morogja: – Tudom, mire volna szükséged.
– Tudod?
– Igen. De mondj le róla. Ülj fel a lovadra, és menj tovább. Semmi keresnivalód nincs közöttünk.
Seym Liliára néz. A lány lehajtott fejjel bólint.
A férfi megvonja a vállát, és lova kantárjáért nyúl.
Kí elrepül fölöttük. Vijjogása, szárnycsapásainak szele felébreszti Liliát. Rádöbben, hogy Asa jó ideje jelzéseket küld neki.
– Vigyázzatok! – kiáltja, s megkísérli összeszedni magát.
Seymnek valóban távoznia kelt a közeléből. Elvonja figyelmét az állatairól.
A Kék Kristály! Lilia maga mellé füttyenti a csődörét, és megérinti a nyeregtáskát. Megkönnyebbülten felsóhajt.
Megmozdulnak körülöttük a bokrok.
Yngva terem előttük. Arca előtt nem visel fátylat. Hatalmas szemét Liliára szegezi. Kardot tart a kezében.
Jobbról Bamber, balról Gasco válik ki a sűrűből. A kikiáltó hátulról közeledik.
– Megölted Safrát. Te ölted meg! – vicsorít Yngva. Óriási, obszidiánfekete szeme szinte felnyársalja a lányt.
– Azt a veszett macskát én döftem szíven – közli Shorr előrelépve.
Yngva rá sem néz. Továbbra is Liliát delejezi a szeme. Alig észrevehető mozdulattal int az embereinek.
– Most legyetek jobbak náluk! – vijjogja. – Lássam!
Lilia megmozdul.
– Meghalnak ők is, mint Safra – közli nyugodtan.
Yngva felnevet. A homlokára festett madár belegyűrődik a ráncaiba.
– Gyere! – csalogatja a lányt. – Gyere, csapjunk össze! Tudom, ki vagy: Sigulphoz sietsz a Kék Kristállyal. Soha nem jutsz el hozzá.
– Meglátjuk – bólint Lilia.
Yngva felemeli a két karját. Válláról lehullik a palást. Éjfekete vértje nem csillan meg, elnyeli a fényt.
– Még elmehetsz – mondja Seymnek. – Tedd meg. Ez nem a te harcod.
– Éjjel láttalak közöttük – feleli a fekete harcos. – Ismered Emant?
A név úgy hat Yngvára, mintha váratlanul ráborítottak volna egy kosár kukacot. Borzongva hátralép, ám széttárt karjait nem ereszti le.
– Eman, a jós?! Hazudott neked!
Seym a fejét ingatja.
– Azt mondta, meg kell ölnöm a Fekete Asszonyt. Meg kell ölnöm kétszer is. De csak akkor fog meghalni, midőn harmadszor forgatom meg szívében a pengét.
A harcos előhúzza a kardját. Yngva rámered a fegyver markolatára.
– Ezzel a vasdarabbal nem árthatsz nekem – nevet a kard láttán. – Dobd el. Nem veszed hasznát.
Shorr közéjük ugrik.
– Ebből elég volt! Nem bírom már a süket fecsegést. Vért akarok látni! Seym, fogd a lovadat, és vágtass el!
– Majd elmegyek, ha meghalt – feleli a harcos.
– Gyökeret is verhetsz ezen a helyen, mint a fák – rikoltja Yngva. – A lánnyal van elszámolnivalóm.
Intésére Bamber, Gasco és a kikiáltó fegyvert ránt. Baljukban rövid tőrt, jobbjukban kardot lóbálnak. Nem várják meg, amíg az ellenfél felocsúdik, máris támadásba lendülnek. Éjszakai vereségükhöz képest döbbenetesen frissnek látszanak.
Bámulatos mutatványokat adnak elő. Fegyverrel a kezükben pattognak, ugrándoznak, szaltóznak. Shorrék leesett állal figyelik őket.
Lilia, látván, hogy Yngva többre is képes, mint az éjjellények között sétálgatni, egy óvatlan pillanatban lehúzza a gyűrűjét, és bedobja egy bokorba.
Lon előterem, és felkúszik a közelben álló fára. Az egyik ágon lelapulva a szürke-fehér csődört figyeli. A Kék Kristályra vigyáz.
Asa lüktetőn megtelik élettel. Egyelőre nem mozdul el gazdája homlokáról.
Lilia két kézre markolja kardját, és várja, mihez kezd Yngva.
A Fekete Asszony támad.
A második csapással lefegyverzi a lányt.
Shorr nem hisz a szemének. Képtelen megsebezni a körülötte szökdécselő Bambert. A fickó ügyesen félreugrik, elpattog pengéje elől. A legbőszebb rohamot is játszi könnyedséggel kivédi.
Ugyanezt tapasztalja Chad és Brund a másik két férfival vívott harcban. Hovatovább úgy fest a helyzet, mintha tornászmutatványokkal szórakoztatnák egymást.
Lilia a földre veti magát Yngva kardja elől. Oldalt hemperedve a fegyvere után nyúl, ám még jókor visszakapja a kezét. Így a Fekete Asszony pengéje az ujjai hűlt helyére sújt le.
A lány ismét oldalra hemperedik. Aztán megint gurulni kénytelen.
Yngva a füvet kaszabolja körülötte. A sebzett fű jól ismert, édes illata megtölti a lány orrát, íze a száját. Képtelen felvenni a kardját. Belátja, hogy így fog hemperegni az idők végezetéig; de talán csak addig a pillanatig, amelyben a Fekete Asszony kardja kettéhasítja.
Parancsot gondol Asának.
A kígyó ellöki magát a homlokáról. Sértetlenül feltekeredik a pengén, majd hirtelen hosszúra nyúlva, fájdalmas szorítással az asszony csuklója köré fonódik.
Yngva elejti a kardot. Bal kezével és a fogaival lecsap Asára. Szétszakítja a kígyó testét.
Mielőtt még Lilia felugorhatna, a lányra veti magát, és belecsimpaszkodik a hajába.
Asa két darabban, vértelenül vonaglik a fűben. Amint sebzett részei egymáshoz érnek, teste összeforr. Újra támadásba lendül.
A fekete harcos félrehúzódva áll, önmagával küzd. Bár többször is küldték, képtelen elmenni.
Yngva eszelős őrjöngése Safráéhoz hasonlít. Lilia ledobja magáról az asszonyt. Odagurul a kardjához, marokra kapja, és talpra áll. Vár, hogy Yngva is felvegye a fegyverét.
De a fűben fetrengő asszony mást gondol.
Tőrt ránt, és felnyársalja a felé süvítő Asát.
Azután a pengén fityegő kígyó élettelen testét a magasba emelve, dobásra készül.
– Seym! – kiáltja Lilia.
A fekete harcos ellöki magát a földtől. Kardja fellendül, és eltéríti pályájáról a lány felé repülő tőrt.
Lilia a lezuhanó fegyverért kap, és gyengéden lehúzza róla Asát.
A kígyó ismét megelevenedik. Elsiklik a bokrok közé, hogy erőt gyűjtsön a további harchoz.
Seym megáll az asszony előtt. A mellének szegezi a kardját. Yngva a háta mögött magasodó fa törzséhez szorul.
Bamber lendületét veszítve vív Shorr-ral. Bár nem látja asszonyát, saját ereje fogytát érezve megsejti: Yngva alulmaradt a küzdelemben.
Shorr megsebzi Bamber lábát, felsérti hasfalát, azután a bal csuklóját hasítja fel.
Bamber elejti a tőrt. A következő csapás a másik karját metszi át. Mielőtt még kihullana ujjai közül a markolat, Shorr kardja átjárja a testét.
Bamber szörnyű hörrenéssel, holtan hanyatlik le.
Gasco sem képes többé elkápráztatni, összezavarni ellenfelét. Chad kíméletlenül körbekergeti a tisztáson. A mutatványos egyre több sebből vérzik.
A hórihorgas, vércseorrú kikiáltó helyzete jóval fényesebb. Kiüti a kardot Brund kezéből, majd nyakon kapja a harcost, és egy fa törzséhez csapja a fejét.
A kemény koponyájú, violaszín szemű dalia nem ájul el.
Megpróbál feltápászkodni.
Ellenfele elvigyorodik, és a combjába vágja a pengét.
A vas átszalad Brund lábán, a fába rohan és egymáshoz szegezi őket.
A vörös hajú harcos fájdalomüvöltésére mindenki odakapja a fejét.
Shorr a barátja segítségére indul.
Chad ledöfi Gascót, majd az Yngvát féken tartó Seym mellé lép. Kiragadja a fekete harcos kezéből a kardot, és keresztülszúrja az asszonyt.
Shorr leszeli a kikiáltó fejét.
Aztán csak állnak, görnyedeznek; kit milyen pózban ért a győzelem pillanata. Fújtatnak, összeszedik magukat.
Lilia mozdul meg elsőként.
Odasiet Brundhoz. Térdre ereszkedik előtte, és felemeli a kezét.
Nem érinti meg a harcos combjába döfött pengét. Lehunyja a szemét. Erősen fohászkodik.
A kard megmoccan.
Lassan, nagyon lassan kifelé csúszik; előbb a fatörzset hagyja el, majd kihátrál a sebből, és a fűre koppan.
Brund rogyadozva áll, nem mer a lábára pillantani. Arra eszmél fel, hogy nem érez fájdalmat. Hitetlenkedve mered a combjára.
Nem lát rajta sebet.
Lilia felemelkedik. Bizonytalanul, fáradtan elmosolyodik.
Ekkor meghallják Seym hangját.
– Eltűnt!
A fekete harcos nem Brund sérüléséről beszél.
Hüledezve áll a fa előtt. A penge a törzsben rezeg.
De hiányzik róla Yngva teste.
Sehol nem látják a Fekete Asszonyt.
Lilia megrázkódik. Asa elővillámlik a fűből, és elfoglalja őrhelyét a homlokán.
– Kettesével szóródjunk szét – mondja a lány. – Egymásnak háttal. Shorr, fogd a kardodat, neked nincs szükséged párra. Mindjárt visszajön!
Brund és Chad a tisztás szélén állva összesimítják a hátukat. Seym Lilia mögé fordul.
A lány a faágon kuporgó Lont nézi. Látja felborzolódni a párduc szőrét.
De Yngva nem mutatkozik.
– Meghalt – közli Chad. – Magam döftem keresztül.
– Akkor hol van? – kérdezi Lilia.
– Ott van! – rikoltja Shorr.
A mutatott irányba néznek.
A semmiből előtoppanó, sértetlennek látszó Yngva a szürke-fehér csődör nyergébe dobja magát.
Mielőtt még elragadhatná a lovat, Lon levetődik az ágról. A földre sodorja az asszonyt.
Azután megint nem látják sehol.
– A rüh essen belé! – dühöng Chad. – Mi folyik itt?
Seym ellöki magát Lilia hátától. A fához lép, kirántja törzséből Yngva kardját.
Ebben a pillanatban megjelenik a Fekete Asszony.
Ő is a kardért nyúl – későn.
Seym szembefordul vele. Odadobja neki a saját fegyverét.
Yngva rémülten rázza a fejét.
– Mindenki a sajátjával!
– Inkább védd magad. Nekem jó a te kardod is.
A Fekete Asszony erejéből már csak védekezésre telik. Többször elhárítja a szíve felé süvítő pengét.
Azután újra eltűnik.
– Én megyek. Ez a visszajáró legközelebb már nem talál itt engem – közli Shorr. Kardját ledöfi a földbe, és a lova keresésére indul.
Lilia feljajdul. Futásnak ered.
Nem éri el Shorr fegyverét.
Yngva megint előterem a semmiből. Marokra fogja a varázskardot.
– A rüh rágjon szét! – bömböli Shorr.
Védtelennek érzi magát. Nem ok nélkül.
A fekete harcos Yngva felé indul.
Lilia megfogja a karját.
– Ne menj, megöl! Vissza kell szerezni tőle a kardot. Háromszor tűnt el. Nem teheti meg többé.
Lilia téved. Yngva megrázkódik, arca eltorzul. Teste lassan elhalványul, majd szétfoszlik.
De Medusa kardja nem követi a láthatatlanságba.
A kard felemelkedik, és Seym felé rohan.
A fekete harcos félreszökken.
A két penge összecsattan, majd egymásba akaszkodik.
Seym kifordul, hátba támadja a semmit.
Bősz nevetést hallanak. Medusa kardja nekiiramodik. Elfut a harcos elől.
Seym utánaered. Követi, kíséri, kergeti a tisztáson.
A fekete harcos ügyesen, fürgén mozog. Kitér az ütések elöl. Sebezhetetlennek tetszik.
Yngva már nem nevet. Ereje végén jár. Lassan előködlő teste visszanyeri körvonalait, részleteit. Szűnik a varázs.
A Fekete Asszony meg-megtántorodik. De nem tágít. Védi magát, néha nekibőszülten rohamoz.
Seym játszik vele. Forgolódik, szökell körülötte; mozgása kiegyensúlyozott, táncnak is beillik. Szikrákat szórnak a pengék.
Yngva elejti a kardot.
A fekete harcos nem engedi, hogy felvegye. Elhajszolja Yngvát a közeléből.
A menekülő asszony elbotlik Gasco hullájában.
Seym könnyedén utoléri. Megvárja, míg feltápászkodik. Azt sem bánja, hogy felkapja Gasco kardját.
Ismét összecsattannak a pengék.
Mindketten feketében harcolnak; az asszony bukdácsol, tántorog. A férfi higgadtan forgolódik körülötte, összefont haja lengedez a tarkóján.
Végre! Yngva szívét átjárja a vas.
Kihördül belőle az élet.
Shorr visszaszerzi Medusától örökölt kardját. Megáll a holttest fölött.
– Égessük el. Nehogy elölről kezdje.
– Hiába – mondja Seym. – Visszajön.
– Honnan tudod? Ki vagy te? – kérdezi Lilia.
A férfi ránéz, vonásait megenyhíti felderülő tekintete.
– Szívesen veletek mennék.
– Örömmel venném, ha velünk tartanál – bólint Lilia.
– De nem jöhetsz! Pedig jó vagy. Nem akárki mondja ezt neked! Jegyezd meg, kitől kaptad a dicséretet. A verhetetlen Shorr állítja rólad, hogy remek harcos vagy. Most pedig mássz fel a lovadra, és poroszkálj el az ótvarba. Összeszedheted a hullák holmijait. Nekünk nem kell tőlük semmi. Lilia, Brund, Chad! Lóra! Menjünk innen, mert kilel a hideg ettől a helytől.
Nyeregbe szállnak.
Seym végignézi indulásukat. Amikor a szürke-fehér csődör ellépdel mellette, elkapja a szárat.
– Lilia, várj! – kéri.
De tudja a választ. Szürkés színű szeme szomorú. Hosszú arca verítéktelen.
A lány rámosolyog. Megérinti s egyben elveszi a kezét a kantárról. Azután búcsút int, és elvágtat.

 

 

Átvágnak az erdőn, átgázolnak egy sekély vizű folyón. Felkaptatnak egy hegyre, leereszkednek a túloldalán.
Lilia Kít és Asát figyeli, egyikük se jelez veszélyt.
Gondol valamit Asának Nincs válasz.
A kígyó nem segíthet Seym felejtésében.
Lillának egyedül kell megbirkóznia e gonddal. Mire a Nap hanyatlani kezd az égbolton, túlesik a nehezén.
Ismét erdőbe érnek, sziklafalak magasodnak körülöttük.
– Most meg hová megyünk?! – mordul Shorr. – Itt ér az éjszaka. Csak kolonc ez a lány. De egyik nő se épeszű! Safra is!? Elragadtatottan hempereg velem, azután a torkomnak ugrik!?
Nem kap választ. Chad előrenógatja a lovát. Csatlakozik Liliához.
– Tudod, hová vezetsz? – kérdezi.
– Igen. Megkeressük a látó embert, Jordot. Az ő barlangjában töltjük az éjszakát.
– Honnan tudod? Jártál már itt?
– Nem. Sejtelmem sincs, honnan ismerem az utat.
Egyszerűen tudom, merre kell mennünk. Valaki súg bennem.
– Valami gyógytea kéne neked ez ellen. Vagy vizes borogatás – morogja Shorr. – Lehet, hogy körbe-körbe járunk.
Lilia hátrafordul.
– Jord majd eret vág rajtad – mondja lágyan. – Az jót fog tenni. Észrevetted már, milyen sűrűn elönti a fejedet a cékla bíbora?
Shorr nem sértődik meg. De nem ám. Vissza tud vágni. Kivillantja fogait.
– Elszíneződött fejekről beszélhetnénk. A saját szememmel láttalak szamócapirossá válni, nem egyszer, nem kétszer. Ahányszor csak Seym rád nézett.
Lilia megvonja a vállát. Kis töprengés után Chadra pillant. – Te is láttad?
– Tetszik neked – feleli a harcos.
– Igen – bólint a lány. – Nagyon.
Chad ránéz a tiszta vonású, nyílt tekintetű arcra. Tart tőle, hogy ez teszi a nőt. A hamisíthatatlan természetesség. Nem először. jut eme felismerésre. Mégsem örül.
Kí visszatér. Lillával szemközt a ló nyakára lebben, hegyes csőrét a szárnya alá rejti. Félrehajtott fejjel, fél szemmel les a lányra. Megkapja, amit kér. A mellvakargatás végeztével halk sóhajjal köpennyé változik.
Leszállnak a nyeregből. Lilia előreküldi Lont.
Követik a sűrű aljnövényzetben kígyózó fekete testet.
Vastagodik körülöttük a szürkület. Indák ragadnak a ruhájukra, belecsimpaszkodnak a hajukba. Bokrok rezzennek össze érintésüktől. Elrohan egy-egy apró állat a nyirkos szagú avaron.
A lovak nehézkesen haladnak a nyomukban. Lemaradoznak, el-elakadnak a tüskés ágak, tapadós-szőrös indanyúlványok szövevényében.
Shorr arca felölti a meghitt céklaszínt. Nem robban ki mégsem, inkább járhatóbb utat keres; úgy véli, talált is.
Beveszi magát a cserjésbe. Elégedett torokhangokat hallatva, peckesen sétálgat, amíg társai – legfeljebb karnyújtásnyira – a sűrűben csörtetnek.
– Vigyázz! – hallatszik Lilia kiáltása.
Shorr fel sem veszi; lehetetlen, hogy a lány neki címezte volna a figyelmeztetést, hiszen nem is látja őt.
Márpedig az intelem neki szól. Későn fogja fel.
Hegymagas pókháló feszül két fa törzse között. Shorr az ezüstszürke csapdába sétál, mielőtt még felismerné a veszélyt.
A nyálselyem rátapad a végtagjaira. Minél inkább szabadulni akar belőle, annál biztosabban beleragad.
Ledobja magát a földre, és meghemperedik. A póknyál vastagon bepólyálja. Gúzsba köti. Ráterül az arcára.
Shorr utálkozva felüvölt, és ezt megtoldja egy iszonyodó ordítással is, – amikor megpillantja a szörnyű pókot.
A fajzat nagyobb egy lónál. Csaknem akkora, mint két ló. Lábai emberkar vastagságúak. Teste opálszerűen áttetsző.
A lombok magasából támad; lesiklik kötélvastagságú őrszálán, s nyomban munkába veszi a zsákmányt.
Nyálfonalakat lövell magából, ráragasztja Shorr testére. Egyre szorosabbra szövi körötte a hálót. Az ő elgondolása szerint a tápláléknak is kényelmesebb, ha nem sok helyet foglal.
Shorr kitartóan üvölt, noha a szájába tolul a recsegőn nyúlós, keserű fonadék. A fajzat eszeveszett sebességgel bocsátja ki magából a nyálat.
Chad átcsörtet a bozóton. Az óriáspók láttán megtántorodik. Az opálos bőrön áttetszenek lüktető belső szervei. A lény lenyűgöző, ha mégoly ijesztő is.
A szőke harcos nem sokáig gyönyörködik benne, Shorr ordítása cselekvésre kényszeríti.
Bősz csatakiáltással ellendíti rövid nyelű hajítóbárdját.
A pók halott.
Shorr vergődik a hálóban. Rosszul teszi, mert hánykolódásával még szorosabb gúzsba kötözi magát.
Mindhárman nekiesnek, hogy kiszabadítsák. Kézzel alig győzik az erős fonadékot; karddal, késsel próbálják széthasogatni. Kapkodnak, hiszen vészesen közelít az éj. Mélyül a szürkület.
Lilia határozottan rászól a harcosokra.
– A lábát tegyük szabaddá, hogy járni tudjon! Jord barlangjában majd lepucoljuk róla a ragacsot.
Talpra állítják Shorrt. Maguk közé veszik, és útnak indítják.
Lon vezeti őket. Az eddiginél is sűrűbb szövevényen kell átküzdeniük magukat. Az az érzésük, mintha nekimennének az előttük tornyosuló, meredek sziklának, mintha csakis azért fáradoznának, hogy végül semmit ne találjanak a puszta kőfalon kívül.
Már alig látnak. Rémülten tekingetnek a magasba. Eszeveszetten tépdesik a folyondárt a fal elől.
Végre megpillantják a bejáratot.
Sziszegő fáklyák világítják meg a keskeny, egyenetlen falú folyosót. A boltozatos mennyezeten denevérfürtök lógnak. A lovak vonakodva lépnek a barlangba Lon nyomában. Lilia zárja a sort. A fal nesztelenül bezáródik mögöttük.
Mielőtt Shorr megint kifakadhatna, lépteket hallanak.
Magas, vékony férfi toppan eléjük, egyszerű öltözékben, derékig érő szőke haját száznyi fonatban viselve. Éltes, keskeny arca finom vonású, már-már nőies.
– Vártam rátok – mondja lágyan. – Jord a nevem. Kövessetek.
Jord jobbra fordul az alacsony mennyezetű folyosón. Feje, válla súrolja a fejjel lefelé függeszkedő denevéreket, ám az alvók nem törődnek vele.
Tágas terembe lépnek. A göcsörtös falakról forrásvizek áradnak, a terem közepén terpeszkedő katlanba ömlenek. Üde illatuk felfrissíti a barlang levegőjét.
Karcsú fahidacskák ívelnek át a tó fölött, az egyik híd kiugró sziklapárkányra vezet, amelyet lobogó fahasábok világítanak meg.
Jord a tűz mellé kuporodik. Követik példáját. Hosszan hallgatnak, szemügyre veszik egymást.
Brund hamar elunja a bámészkodást.
– Üres hassal nem bírok elaludni – közli.
Jord rá sem hederít, Shorrt figyelve elmosolyodik.
– Menj, fürödj meg.
A szólított lecsippent a szemöldökéről némi fehéres fonadékot, körbepillant, majd összeborzong.
– Brund, Chad! Szedjétek le rólam ezt a förtelmet!
– Fürödj meg – ismétli Jord.
– Hogy én bemenjek abba a vízbe?! Előbb falok fel egy eleven kígyót.
Lilia feláll, a kezét nyújtja a harcosnak.
– Gyere velem. Ti is – fordul társaihoz.
Nagy szemeket meresztenek rá.
Jord végigpillant rajtuk. Látja, hogy eszük ágában sincs vízzel illetni a bőrüket.
Felsóhajt.
Hirtelen szélroham támad rájuk. A három harcos teste a levegőbe emelkedik. Lehullik vértjük, lepereg derekukról az öv, leválnak róluk fegyvereik.
A szél megenyhülve a tenyerére veszi s gyengéden a tóba pottyantja őket.
A víz felpezseg körülöttük. Megrökönyödve felhagynak a kapálózással, hiszen nem merülnek el, jóllehet talpuk nem érez feneket.
Lilia leveti magát a szikláról. Vidáman úszkál körülöttük, lemerül, játszadozik, a vízbe hajtja az arcát. A harcosok is azon kapják magukat, hogy úsznak, noha sosem próbálkoztak vele. Tudják, mit kell tenniük a karjukkal és a lábukkal, hogy a felszínen maradjanak. Mire belejönnek, megszűnik a pezsgés. Saját erejük tartja fenn őket.
Amikor kimásznak a partra, elkeseredetten néznek végig magukon. Csöpögnek.
Meleg szél lebben rájuk, selymesre simogatja hajukat, megszárítja ruhájukat. Felfrissülten visszaballagnak a tűzhöz.
Vendéglátójuk kibont egy vastag, fekete kendőt, s az étellel, itallal kínálja őket. Szótlanul falatoznak.
A lakoma végeztével Jord belenyúl a tűzbe, és puszta kézzel kivesz egy marék parazsat. Szétteríti a lába előtt. Arcát ráhajtja a lágyan kígyózó füstre, és a szemetelő eső hangján beszélni kezd.
– A Rontás fogva tartja a Világot. Az öregek fiainak fiai is szenvednek tőle, de eljön végre a négy harcos, eljön a lány! Megszabadítanak a halálos éjszakától...
– Hány harcos? – kérdezi Lilia.
Jord fel se néz, bár a válla megrándul.
– A négy harcos és a lány nekivág, hogy szétfoszlassa a gonosz varázslatot...
Lilia megint közbeszól.
– Dario nem beszélt négy harcosról. Azt mondta, Shorr, Chad és Brund lesz a társam.
Chad elvigyorodik.
– Többen nem fértünk a tálcájára.
– Négy harcos?! – töpreng a lány, majd rosszallón Shorrhoz fordul. – Elzavartad Seymet! Csak ő lehet a negyedik!
Jord folytatni próbálja.
– Ha felkel a Nap, forduljatok jobbra...
– De nekünk nem arra kell mennünk! – szól újra Lilia.
Jord felkapja a fejét. Felháborodottan mered a közbeszólóra, majd Shorr-ra néz. Érzékeny lélekre valló, finom vonású arca elborul.
– Ez a lány gyakran okvetetlenkedik?
– Mesélhetnék – morogja a harcos.
Jord visszahajtja az arcát az egyre színesebben kígyózó füstbe. Ismét átszellemül, s csendesen beszélni kezd.
– Napkeltekor lépjetek ki a barlangból, és forduljatok jobbra. Pár lépés után beleütköztök majd az üvegfalba.
Látni fogjátok mögötte az erdőt, szebbet minden eddig látott szépnél. Lépjetek be az álombirodalomba. Vágjatok át rajta, így utatok lerövidül. De ne feledjétek, bármi meséset láttok is, nem időzhettek ott sokáig. Álljatok ellen minden csábításnak. A nektárerdő gyümölcseiből egy falattal se egyetek többet, mint amennyi jólesik. Nem látom utatok hosszát, s nem látom a végét. Nemsokára újra találkoztok a Fekete Asszonnyal. Fel kell ismernetek, ha megváltozott alakban toppan is elétek! Óvakodjatok tőle. Ha megszerzi és elpusztítja a Kék Kristályt, nem marad reményünk. – Jord elnémul. Fáradtan leejti a fejét.
Várnak, várják, hogy folytassa, hogy értelmet adjon szavainak, de nem mozdul.
Shorr meglökdösi a vállát. Hiába. Jord a sarkán ülve, kuporgó tartásban, nyitott szemmel alszik. Mintha elhagyta volna a testét.
– Az ótvarba, most mi van?! Mondott ez valamit?
– Nem is keveset – bólint Lilia. Zöldessárga szeme valósággal tündököl.
– „Nem is keveset” – visszhangozza Shorr sötéten. – De nem is többet a semminél. A kardomra mondom, azért kábult el, mert folyton belebeszéltél. Elrontottad az egészet. Egyszer úgyis kitekerem a nyakadat. Mi az az álombirodalom?
– A Világ sok helyén megtalálható. Ott élnek képzeletünk alakjai: álmaink, mindenfélék. Rémálmok, vágyálmok és kábálmok. Félelmetesek és szépek. Az emberek nem tudnak a birodalomról. Ha e furcsa falba ütköznek, megkerülik azt. Jord engedélye nélkül mi sem léphetnénk át az üvegfalon. Szava védelmezni fog bennünket, ha megtartjuk, amit kért.
Shorr összeszorítja az ujjait, és beleharap az öklébe. Lenyalja kiserkenő vérét. Rájuk néz. Felmutatja felsebzett kézfejét.
– Látjátok ezt? Ebben hiszek. Ez létezik. Érzem a fájdalmat, ízlelem a vért. Sosem álmodok. Felelj nekem, Lilia. Jord azt mondta, nem látja utunk hosszát, se végét. Honnan tudod, hová megyünk; megérkezünk-e?
– Nem tudom, megérkezünk-e – mondja Lilia. – Csupán azt tudhatjuk, ami volt. A holnapba csak belesejthetünk. Álmodhatunk róla, s álmunkból magunkkal hozhatjuk néhány képét. S még valami, csodával határos: beteljesíthetjük álmainkat.
– Aludjunk! – morogja Shorr homlokráncolva.
Soha nem szenvedhette a felfoghatatlan dolgokat. Az a megbízása, hogy eljuttassa Sigulphoz a Kék Kristályt. Eszerint az erejére van szükség. Ehhez képest már megint valami olyan helyre készülnek, ahol még sosem járt, ahol talán kevés a kard.
Nem tépelődik tovább. Végül úgyis megfojtja Liliát.
Összegömbölyödnek a tűz körül, és álomba merülnek.

 

 

Fehér öltönyös ifjú férfi sétált a tengerparton, pasztellbágyadt hajnali fények között. Vállig érő szőke hajába szél cirógatott, végigsimítván a homlokát. Kék szeme szomorúnak látszott.
Egy sziklán túl aerobik-ruhás lány hajladozott. Lábfeje belesüppedt a homokba, fényes nadrág feszült végig combjain, törzsére fagylaltpiros dressz tapadt.
A férfi és a lány egymásra nézett. Azután futásnak eredtek. Összeölelkeztek, és szerelmesen, önfeledten táncoltak a parton; a lány fekete-vörös sörénye szálldosott a szélben.
Szívcsordító zene szólt.
Ezenközben egy asszony kiabált hisztérikusan, ám hangja alig hallatszott a villanyborotva zümmögésétől. A borotválkozó férfi a terített asztalnál ült, fülére tapasztott telefonkagylóval. Nem nézett a tányérjára, nem figyelt hitvesére. Egyre magafeledtebben bámulta a képernyőn keringő szerelmeseket.
Az asszony félbeszakította az üvöltözést. Férjére meredt, majd a tévére. Ellágyult a tenger kékjétől, a fiatal férfi szőkeségétől, a zenétől. Elmosolyodott.
A képernyőt bámuló férfi letette a villanyborotvát, hadart valamit a kagylóba, közben a pirítósáért nyúlt, és beleharapott. Bármilyen kritikusan szemrevételezte is a lányt, el kellett ismernie: nem talál rajta kivetnivalót.
– Hallottad, amit mondtam? – próbálkozott újra az asszony, noha egyre a szőke ifjút nézte. – Elválok. Azt mondtam, elválok. Figyelsz rám, Mark?
Mark a vajas pirítósra csodálkozott, nem értette, mik azok az apró fekete szöszök a kenyéren.
– Te borsoztad meg? – kérdezte, de már újra a lányra szegezte a tekintetét.
– Megátalkodottan hülye vagy – felelte az asszony. – És megérdemled, százszor is megérdemled, hogy felfald a saját sörtéidet. Öt perce azért könyörgök, hogy ne a reggelid fölött vakard le magadról a szőrt. Mark, azt mondtam, elválok! Köztünk nincs lelki közösség. Nézz rám, nem hallod!?
Mark nem kedvelte az andalító zenét, de a szerelmesek egymás karjába borulva táncoltak, a lány hátravetette a fejét: arca emberi, szépsége belülről táplálkozó, már-már megindító volt.
– Ez a lány kell nekem! – mondta Mark. A telefonkagylóba.
Az asszony leült az asztalhoz, letépte tekintetét a szőke ifjúról, és felkapta az egyik flakont. Nagy adag mustárt nyomott a férje pirítósára. Mark nem vette észre a merényt, a mustárt sem érezte; gépiesen harapdálta a kenyeret, és üveges szemekkel bámulta a lányt.
– Ez a lány kell nekem! – hajtogatta.
Az asszony a lekvárért nyúlt. Bőkezűen locsolt belőle a mustáros pirítósra. A férfi megette; napok óta önkívületben élt, nem ezen a földön.
Már csak a zene szólt, a szerelmesek elkeringőztek a mély vízbe. Mark nyöszörgött.
– Megvan végre, megvan!
– Elválok – felelte az asszony.
– Megvan, az istenit! – ujjongott fel a férfi.
– Az élet nem mozifilm – mondta az asszony.
A vonal másik végén lévő férfi halkan hümmögött.
– Nem bánom, megnézhetjük.
– Oké – repült rá Mark rakétasebességgel. – Tizennégy ízkor indul a gép. Lefoglaltattam a jegyeket. Sajnálom, hogy Brad nem jöhet.
– Brad pompás fickó, a főszerep azonban Kyané. Tehát Kyan nézi meg a nőt.
Az asszony szívesen megvitatta volna a válóper ötletét a férjével, csakhogy az átkozott pasas nem figyelt rá.
Elbájoló zene szólt. A képernyőn ismét feltűnt az előbbi lány, ezúttal lótársaságban. Semmi egyebet nem csinált, csupán lovagolt. Mintha lóháton született volna.
Különös színű, épp ezért minden bizonnyal festetlen, fekete-vörös haja örvénylett, a szeme pedig egyenesen hihetetlen volt.
– Howard, látod? – hörögte Mark a kagylóba. – Ilyen szemszín egyszerűen nincs. Kontaktlencsét hord?! Látod?
– Aha – morogta a kérdezett. – Nem olyan nagy durranás. Nézd meg, tenyérnyi a melle.
– Megmondtam már neked, és ebből nem engedek: nem pornósztárt keresek a szerepre, hanem emberi lényt! Zöldessárga a szeme! Soha életemben nem láttam ilyet. Biztos kontaktlencse.
– Mark – szólt az asszony. – Ezt a filmet már nem fogom kibírni. Egészen tuti, hogy nem.
A férje nem figyelt rá. A macskaszemű lányt nézte, a gyönyörű fehér lovat, kettejük azonos ritmusra mozgó testét, habár a gitáros dalnok képe is ráúszott néha a jelenetre. Az asszony sót szórt a kávéba.
Mark belekortyolt, elfintorodott, de nem vette le szemét a lassan elúszó, kifakuló képről.
A ló, a lány és a tengerpart rég eltűnt; ám ő még akkor is elbámult valahová messzire. Eltolta maga elöl a kávét, a vállához szorította a telefonkagylót, és ideges igyekezettel próbálta megkötni a nyakkendőjét.
– Kristen Levynek hívják. Ne feledd, Howard! Hónapok óta őt keresem. Ma este testközelből is megnézhetjük. Indul a mozi, Howard! Tudod, mit várok ettől a filmtől!? Nem bánnám, ha jobban odafigyelnél Bradre.
– Az engem nem érdekel, mit vársz a mozitól. Kyan dönt, vagy nem lesz film.
Mark fintorogva lerakta a kagylót. Felpattant a székről. Kikapcsolta a tévét. Az asszonyra nézett.
– Mit szólsz? – kérdezte.
Végre érzékelte hitvese képét. Szerette ezt a nőt, bár régen gyanította, hogy Amanda nem érti meg őt.
– Mostanáig a véleményemet hangoztattam – felelte Amanda vészjóslóan.
– A lányhoz – nyögte Mark.
Az asszony vállat vont. Végigmérte férje meztelen lábszárát, és elhúzta a száját.
– Hányszor mondtam, hogy már nem divat a feszes alsónadrág?! Teleraktam a szekrényedet hosszú szárú selyemalsóval. Az a menő.
– Drágám, légy észnél. Az én koromban hogy is vehetnék fel combközépig érő gatyát? Pontosan addig érnének a tökeim is. Kis kézikocsin kéne tologatnom őket. Öregszem, értsd meg.
– Épp ezért haladj a divattal.
– Frászt. Semmi kedvem botladozni. Nem kell a divatgatya, punktum.
– Elválok – bólintott Amanda.
– Lesz időd meggondolni. Most új moziba kezdek. Tudhatod: új mozi, új izgalmak.
– Tudom – fanyalgott az asszony. Az ajtó felé igyekvő férfit nézte. – Mark, van egy perced?
– Drágám...
– Nem rám – legyintett Amanda. – Mielőtt kimennél az utcára, felölthetnéd a nadrágodat.
– Kösz – sóhajtott a férfi.

 

 

Kristen Levy mit sem sejtett. Délután négy órakor, mint minden köznapon, benyitott a Fitness-szalon feliratú ajtón, az öltözőbe sietett, lehajította válláról a föld országainak zászlaival díszített bugyrot, kitárta szekrényét, és felöltötte a kötelező ruhadarabokat: a fényes, fekete nadrágot, a vérnarancsszínű dresszt, a norvég mintás izommelegítő harisnyát. Összekötötte a haját, s máris készen állt az aerobikóra megtartására.
A szalon tulajdonosnője váratlanul érkezett. A tőle megszokott stílusban nyitott be az ajtón: a kilincs elgyávult a markában, a sarokvasak felzokogtak. Kristen rémülten összerezzent.
– Csak te vagy? – kérdezte, meglátván főnöknője fehérszőke loboncát, krémpúderrel ránctalanított, akár szépnek is mondható arcát, kerekded idomaira feszülő fekete bőroverallját. – Azt hittem, a földönkívüliek rohamoznak. Mondd Nina, még mindig úgy gondolod, hogy halálos komolysággal viselnem kell ezeket a szikrázó göncöket?
– A gyártó cég még mindig fizeti a jutalékot, ha ráveszed a lányokat, hogy ezekben a cuccokban parádézzanak. Még soha nem jöttem azért, hogy erről fecserésszünk – felelte Nina szigorúan megvillanó szemmel.
Kristen behajtotta a szekrényajtót. Végigmérte főnöknőjét, latolgatta, visszavágjon-e, vagy törődjön bele, hogy annak temperamentuma túlzottan idegesíti. Végül nem szólt semmit. Szerette Ninát, s ez eldöntötte a kérdést.
– Azért rohantam ide, hogy szóljak: vendégeket kapsz a mai órára. – Nina arca kivirult. Gyakorta el tudta hitetni, hogy bőre hamvassága valódi, oly intenzíven sugárzott belőle az életöröm, hogy valóban elsimította ráncait. – Egy igazi filmrendező jön el az órádra! Továbbá egy igazi producer!
Nina megpördítette maga előtt Kristent, majd az ajtóhoz taszigálta, és belökdöste parányi irodájába. Közben izgatottan nevetgélt. Olyan izgatottan, miként némelykor a táncórára járó lányok, felfedezvén, hogy a hanyagul behúzott sötétítő függönyök mellett férfiak leskelődnek befelé az utcáról.
Nina lehuppant az íróasztal mögötti karosszékbe. Intett Kristennek, hogy foglaljon helyet. Italt vett elő, két poharat.
Kristen felvont szemöldökkel, várakozón figyelte. Az asszony töltött, egy nyeletre eltüntette a martinit. Mélyet lélegzett, és felnevetett.
– Úgy nézel rám, mint egy hülyére – szólt.
– Mindenesetre úgy, mint valami egzotikus lényre. Mi bajod van?
– Hogy mi?! – Nina újra töltött, az italba kortyolt, letette a poharat, és előrehajolt. Szinte elkomolyodott.
– Szeretnék harminc évvel fiatalabb lenni. Úgy általában is, de ma este különösen. Filmrendező az én szalonomban!? És tudod, miért jön? Hogy felfedezze a lányok között a kilencvenes évek sztárját. Itt! Te ismered a lányokat. Van köztük megfelelő?
Kristen vállat vont.
– Majd megnézem őket ilyen szemmel is.
– Ma valami dögös zenére táncoljatok! Mit szólnál a Flashdance-hez? Vagy a Dirty dancinghez? Mozogjatok, pattogjatok! A lányoknak ma elképesztően gyönyörűnek kell lenniük! Tudod, ki lesz még itt?
– Spielberg? Coppola? – találgatta Kristen.
Nem érezte ugyanazt a megrendülést, amit Nina, de azért az ő háta is kellemesen borsódzott a tudattól, hogy közönség szeme láttára gyakorolhatnak. Rájuk fér a nagy bemutatkozás előtt. Végre is őket hívták meg az idei baseball-bajnokság megnyitó parádéjára. Az összes tévéállomás közvetíteni fogja a táncolásukat. Két számot adnak elő; hetek óta készülnek. Nina őrjöngő örömmel vette hírül, hogy az ő szalonját érte a kitüntetés.
– Hát nem fantasztikus? De az adut még nem játszottam ki. Na, ki az a színész, aki eljön ma délután?!
– Robert de Niro? Jack Nicholson?
– Kyan Spitz! – vágta ki Nina. – Na? Nem fordulsz le a székről?!
– Felemeled a fizetésemet, ha lefordulok? Nem kell ezekben a gombatenyésztő göncökben ugrabugrálnom, ha lefordulok? Kyan Spitz? Nemde az a meredt izmú pasas, aki mindig olyan hősies a filmekben? Nekem úgy rémlik, folyton kifelejti a cipőjéből a lúdtalpbetétet – felelte közönyösen Kristen.
Kyan Spitz, gondolta elfúló lélegzettei. Teljesen tudta, ki a pasas.
A lenyűgöző Spitz. Hatalmas termet, hatalmas fej. Fényes fekete haj, lapockáig érő. Marha magas homlok, marha nagy orr, cakkosan fodros, érzéki száj. Teste mint a bölényé. Igazi brutális pasas.
Kyan Spitz, itt?! Amint kiválasztja a lányt, akivel majd közös filmet forgat!? Kristen kezdte úgy érezni magát, mintha egy Claire Kenneth-regénybe csöppent volna.
Bejönnek a pasasok, leülnek az alacsony tornapadra, és állukig húzott térddel kuporogva kiszemelik a jövő filmcsillagát?! Itt?!
– Az ész megáll – összegezte.
Ninát boldoggá tette a semmitmondó megjegyzéssel, s ez a lényeg. De megint visszatért hozzá a gondolat: Kyan Spitz testközelben. Soha nem akart magának bölényszerű pasast, jóllehet rá is hatott e típus állatias delejű szexuális vonzereje.
Spitzé, például.
Hogy is szól a Murphy-törvény?
„Ha olyan férfit keresel, aki vonzó, jó humorú eszes, határozott, érzékeny, remek szerető, ugyanakkor ragaszkodó és romantikus – válts mozijegyet.”
Nos hát, eljárt moziba. Látta Spitz filmjeit. Ő is fészkelődött a székben, amikor Spitz a karjába rántotta a hősnőt, és végigborult vele az ágyon. Ezt rendszeresen megtette minden mozidarabban, rögtön azután, hogy kifényesítette, megolajozta, agyba-főbe babusgatta fegyvereit – de mit fegyvereit?! – arzenálját.
Ám azért mégse Spitz az a pasas, akiről egy érző keblű hajadon istenigazából elábrándozik.
Végigfutott a lányokon. Vanessa lesz a boldog kiválasztott? Miért ne? Vanessa rengeteg-mellű, körtefenekű lány. Áthatóan érzéki; ha a teli kádban vonaglana, felforrna tőle a fürdővíz.
Vagy talán Linda? Hiszen Linda hihetetlenül tehetséges. Nem feltűnően szép, nem is dögös, ám ha táncol, úgyannyira megszépül, hogy elakasztja a körülötte állók lélegzetét. Játszva zsebre vághatná a Flashdance hősnőjét. De kevéssé valószínű, hogy a lúdtalp-gyanús Spitz táncos mozidarabban lépne fel.
Spitz filmjeiben kelepelnek a géppisztolyok, ugatnak a stukkerok. Elmaradhatatlan az a – fallikus szimbólumként is helytálló – mordályfajta, amelyet a csöve hátrarántásával kell újratölteni. Spitz túlél hatvan kiló ólmot, több napalmbombát. A közelharcjelenetekben bénítóan vicsorít, hogy láttassa emberfölötti elszántságát.
Egyedüli főszereplő. A mellette tébláboló nő dolga pusztán csak annyi, hogy szép legyen, a kellő helyeken izgalmasan domború – és valami áttetszőben térjen nyugovóra a fegyvereit buzeráló Spitz szeme láttára, aki ettől húsz röpke perc múltával holtbiztosan erekciót kap.
Dögös lányokért miért kell ide repülni? Nina szalonjába? Dögös lányok hemzsegnek mindenütt. Másfélék szinte már nem is léteznek.
– Még egy töltetet?- kérdezte Nina, különös mosollyal vizsgálgatva Kristen arcát.
A lány bólintott. A martiniba kortyolt, de hirtelen letette a poharat.
– Nem kéne innom az óra előtt. Vagy ma ne táncoljak a lányokkal?
– Miért pont ma ne táncolnál? – csodálkozott Nina.
Kristen rábámult, s megint rajtakapta ama különös mosolyon.
Szótlanul nézték egymást. Tudván: mindjárt megérkeznek a filmesek a nagy marék álommal; emlékezvén egy-két hónap előtti délutánra, amikor Kristen ebben a karosszékben talált a keménynek hitt Ninára; a mentő gyorsan jött, és a gyomormosás sem késett.
Átmentek a nagy öltözőbe. Nina közölte a hírt az órára készülődő lányokkal, majd nagy élvezettel lefölözte szavai hatását: a lélegzet-visszafojtott, halkan sikkanó örömöt.
Beáradtak a terembe. Kristen megvárta, míg kizsongják magukat, azután elindította a kazettát, befordult eléjük – és táncoltak végre. A bajnokság megnyitójára szánt számokkal kezdték. Még mindig nem mozogtak egyszerre, de Kristen nem tette szóvá.
Hajladoztak, ugrándoztak, feszegették fiatal izmaikat, kimelegedtek – és lassan belevesztek az élvezetbe.
A három férfi csendesen ült be a terembe.
Nina közéjük telepedett. Intett Kristennek, hogy folytassák; arca ragyogott.
A lányok pedig táncoltak, s nem vették észre, hogy a függönyök mögött az utcai járókelők leskelődnek.
Kristen nem tudta, ki a másik két férfi. Középkorúak voltak; a szürke arcú fickó mentolos illatú pasztillát szopogatott; a derűs vonású pasas átszellemülten mosolygott.
Spitz láthatóan unta az egészet. Teveszerűen rágógumizott, gyakorta az órájára meredt, s időnként rejtélyes jelzéseket küldött az ajtó két oldalán szobrozó testőreinek.
De unottsága ellenére is töményen ott volt a verítékszagtól mindjobban átitatódó teremben. Ott volt, fekete haját hátrafésülve, jellegzetes tarkócopfban viselve, sasorrúan, cakkosszájúan, izmoktól duzzadón, egy vagyonért sportos cuccban.
Kristen a falat borító tükörben látta a mögötte táncoló lányokat, látta átváltozásukat. Linda káprázatosat alakított. Vanessa érzékibb volt hatvan Kim Basingernél. Még a botlábúak is megtáltosodtak; még ő, Kristen is élvezte a munkát, holott többnyire estig váratta az élvezet: otthon végre egyedül, kedvére tornázhatott.
Amikor véget ért, várakozás lobbant a teremre.
Annak a jelenetnek kellett volna következnie, hogy valamelyik pasas felálljon, és odalépjen az egyik lányhoz. Lehetőleg Spitz tegye meg ezt a lépést.
Máskor az óra végeztével mindenki futott a zuhanyozóba. Ezúttal kínszerű beszélgetésbe kezdtek a terem közepén, csacsogtak, nevetgéltek, zsezsegtek; adták az időt a pasasoknak.
A pasasok azonban az ajtóhoz vonultak.
Ekkor a lánysereg megáradt. Körülvették Spitzet, hogy legalább autogramjuk legyen tőle.
A gorillák közrefogták az unott színészt, s ha egy kecses kéz Spitz felé indult, hogy megérintse, valamelyik testőrmarok határozottan lecsapott rá, és eltérítette pályájáról.
Kristen a terem közepén állt, olyan érzéssel, mintha elvették volna a labdáját, hogy aztán kiszúrva, feltrancsírozva adják vissza. Sajnálta a lányok álmait, sértette Spitz viselkedése; nem kevéssé utálta önmagát, amiért beleringott ebbe a marhaságba. De nem hibáztatta Ninát.
Az asszony odalépett hozzá, átfogta a vállát; ő is megsebzettnek látszott, akárcsak két hónapja, mikor teletömte magát tablettákkal.
– Elmegyünk hozzám – mondta Nina. – Van néhány bontatlan üveg a háznál.
Közben Spitz ontotta az autogramokat. Vanessa a hátára óhajtotta. A többiek a vállukra vagy a combhajlatukba kívánták. Linda nem kérte sehová, kiszökött a zuhanyozóba.
Azután Spitz végleg megelégelte a közszereplést, és kifordult az ajtón. A pasztillázó pasas követte.
A lányok egymás felé fordultak.
– Arnie sokkal közvetlenebb. Ez egy hülye – közölte Fay, szőkén, dacosan, a mellei között Spitz kézjegyével. – Ettől függetlenül: ma biztosan nem zuhanyozok.
– Én sem – hangzott mindenfelől.
Kezdetét vette a megszokott viháncolás.
Kitárgyalták Spitzet a díszvarratos cipőjétől a hajába kötött bársonyszalagig. Megemlékeztek nem kevésbé izgalmas testőreiről. Választottak is közülük, bár ez némi vitával járt. Végül átöltöztek, és kizúdultak az utcára.
Kristen megkönnyebbült. A lányok túlélték.
Sarkon fordult, hogy a zuhany alá siessen. Nina a nevét kiáltotta az irodájából.
Belépett, s ott találta az átszellemült arcú pasast.
Mark Player bemutatkozott. Leplezetlenül megbámulta a lányt, kérte, foglaljon helyet, ő maga azonban fel-alá futkosott á szűk helyiségben.
Kristen festetlen arccal ült a karosszékben. Lakkfényű haját selyemszalag tartotta féken, tincsei a vállán tekergőztek. Komoly arccal nézett a körülötte izguló pasasra.
– Fogjon bele – mondta.
Player széket húzott elé, leült, majd felpattant. Vöröslött az arca a feszültségtől.
– Magát keresem hónapok óta. Szétszedtem egy csomó ügynökséget, hiába. Végre véletlenül megláttam a videoklipben. Ez az arc kell a filmemhez!
– Nem vagyok színésznő.
Mark nagyot fújt, nyugalmat erőltetett magára. Visszaült a székre. Tudta, hogy Kristen Levy az egyetlen, aki eljátszhatja a szerepet.
– Mondtam már: láttam a videoklipekben.
– Nem kellett megszólalnom. Táncoltam, lovagoltam. Ehhez a két dologhoz értek.
– Ez a főfoglalkozása? – Mark körülmutatott a kies szoba falait ékítő, keretbe foglalt fotókon. A régebbi felvételeken még Nina állt a lánysereg élén, karcsúbban, szőkébben.
– Főfoglalkozásban keresem magamat – felelte a lány. – Nevessen ki.
– Nevesse ki a Freud. Szeretném, ha eljátszaná a filmemben a női főszerepet.
– Lehet, hogy én nem szeretném. Számolt ezzel?
– Képtelenség.
– Annál valószerűbb. – Kristen hátradőlt, kinyújtóztatta hihetetlenül hosszú lábait. Ruganyosnak látszott, természetesnek.
Mark nagyot nyelt.
– Az egyszerűsége fogott meg – kezdte. – Mintha ott sem lett volna a kamera. Csak maga meg a tenger. Maga meg a szőke fickó. Maga meg a ló. Arról szólt a klip, hogy szeret lovagolni. Kidudoríthatta volna a melleit, belebazsalyoghatott volna a kamerába, gondolva a jövőjére, az új arcok után ácsingózó rendezőkre. De maga nem gondolt semmire, átadta magát a lovaglásnak. Ez kell nekem. Elhiszi?
Kristen vállat vont. Éppenséggel elhihetné. Végre is, szépen hangzott. De még mindig a táncóra hatása alatt állt. Eszébe jutott Linda.
Ekkor a másik pasas is előkerült. Levetette magát egy székre, azt mondta: ő Howard Gamble, a producer. Elhitték neki. A fickó lehadarta a szövegét. Kiválóan értett hozzá, hogy mindennemű ünnepélyességet szétverjen maga körül.
Voltaképpen percek alatt lezajlott az esemény.
Gamble közölte, hogy három nap múlva várja Kristent; lakásról gondoskodnak. Néhány próbafelvételre is szükség lesz a szerződés aláírása előtt. Tőle egyébként akár tegnap is kezdetét vehette volna a mozi.
Azután az órájára nézett, és fontoskodva tudatta Player-rel, hogy indulniuk kell, ha nem akarják lekésni a gépet.
Mark szégyenlős mozdulattal átadta a lánynak a forgatókönyvet.
Kristen felállt.
– Fura – sóhajtotta. – Az az érzésem, engem nem kérdez.
– Biztosra veszem, hogy elvállalja, hogy szeretni fogja ezt a szerepet. Már ez is... Szóval, hogy nem bukott rá, nem tébolyodott meg a lehetőségtől. Tudja, más nők két kézzel kapnának utána. Kyannel játszhat!
– Kyan sztár – folytatta Mark meggyőződése ellenére. – Jelenleg őt illeti a legmagasabb gázsi. Vele lehet a moziba csalogatni a nézőket. Nincs kamaszkölyök, aki ne olyan akarna lenni, mint ő.
– A levegőszennyeződéstől van – bólintott Kristen.
– Mi? – meredt rá Mark.
– A szellemi képességek hanyatlanak. A légszennyezéstől. Mennyit fizetnek azért, hogy egy ilyen alak oldalán mutatkozzam?
– Atyaisten – nyögte Mark. – Ne hülyéskedjen.
– Kyanről beszél? – érdeklődött hűvösen az ajtóban toporgó Gamble.
– Arról az ádáz tekintetű, bikaszerű fickóról, aki volt szíves végigcsámcsogni az órámat – bólintott Kristen.
Mindazonáltal nem bánta volna, ha valaki megmagyarázza neki, hogy mégis, mi a fenétől olyan dühös.
A filmesek elmentek. Nina tripla dózist töltött a martiniből. Lenyelték az italt.
– Elengedsz? – kérdezte Kristen.
– Hogy elengedlek-e? – nyögte Nina. – Tűnj el nyomban, már ne is kerülj a lányok elé. Értesz, ugye? Tudom, vissza sem jössz, de ha megnyugtat, letehetem a nagyesküt, hogy megvár az állásod. Csak egyre kérlek: a következő hetekben több eszed legyen, mint nekem valaha is volt.
Ezután Nina elmesélte az életét. Kristent régen érdekelte a történet, ám ezúttal nem igazán tudott odafigyelni. Ha már azt kívánták tőle, hogy legyen okos, lélekben nyomban nekilátott néhány szerfölött súlyos marhaság kieszelésének.
Végül pedig elköszönt Ninától, hazament, elvégezte kötelező tornagyakorlatait, lezuhanyozott, és ágyba bújt a forgatókönyvvel.

 

 

Mark Player kitörő örömmel fogadta a gigászi méretű stúdióban. Megkérdezte, jól utazott-e, elégedett volt-e az érte küldött sofőrrel, majd izgatottan végigmérte.
– Öltözzön át. Mondok egy összeget, hogy jobb kedvre derítsem. Egymillió dollár. Ennyit kereshet, ha beválik.
– Szépen csengő összeg – bólintott Kristen, noha nem volt meggyőzve. Szíve szerint semmi mást nem kérdezgetett volna, csakcsupán azt: mit keresek én itt?!
– Kérem, vegyen fel néhány ruhát. Semmi mást nem kérek, csak ennyit. Felveszi, kijön, körbesétál, visszamegy, átöltözik. Utána néhány percig beszélgetünk, és kész. Én nagyon akarom magát, de a producer ragaszkodik hozzá, hogy beleszólhasson a választásomba.
Kristen rámosolygott, és elvonult az öltöztetőnő oldalán.
Néhány perc múlva újra megjelent.
A kameratőrnek is elállt a lélegzete. A lány nem volt dögös. Női lény volt. Combközépig érő fűzős lábbelit viselt, rojtokkal szegett rövidnadrágot, hasítottbőr pólótrikót, kígyóbőr homlokpántot. Mintha a képzeletből jött volna. Nyúlánkan, érzelmesen, értelmesen.
– Ez az! – ujjongott Mark. – Pontosan úgy néz ki, amilyennek megálmodtam! Mondja, a szeme valódi?
– Miért? A fonákjáról tettem be?
– A színe.
– Ja, a színe. Gyári. Apámtól örököltem. Ne legyen oda tőle, a papa rég rövidlátó.
– Ilyen szemmel?
– Hajszálra ilyennel.
Kristen ismét elment átöltözni. Bármit adtak rá, emberi lény maradt, Bőrszíjakkal a mellkasán, foszlott szélű darócruhában, fátyollal, nagykendőben, bikiniben.
– Nem vetkőzöm le ennél jobban – közölte, mikor Mark célzott rá, hogy alaposabban megtekintené.
– Az egyik jelenetben meztelenül fürdőzik.
– Biztos benne? – kérdezte komolyan a lány.
Mark elbizonytalanodott.
Kristen visszament az öltözőbe.
Közben befutott Howard és Kyan. A harsogóan férfias küllemű Kyant két testőre és hamvas korú barátnője kísérte. A lány felült a fotel karfájára, és a színész nyakára hajolt.
Kristen sztrecsnadrágban, lezser pólóban jött elő. Leült, kinyújtóztatta lábait. Rámosolygott az újonnan érkezettekre, de nem szólt semmit. Még csak ájulatba sem esett tőlük.
Kyan eltolta magától szorgosan tevékenykedő barátnőjét, és ráförmedt a jobbján álló testőrre.
– Töröld ki a fülemből a nyálat!
A parancs teljesülte után Kristenre mosolygott. – Nem bánom. Játszhatsz velem.
– Mennyei lesz – bólintott a lány.
Howard hümmögött. – Gondolja, hogy képes lesz eljátszani a szerepet?
– Lady Machbetet kell megformálnom?
– Állati jó mozi lesz – mondta Kyan. – Nekem elhihetd. Egy szál izmom se marad fedetlenül. Te is mutogathatod a virgácsaidat. Valamelyik este elmehetnénk táncolni. Ha nem vonsz le messzemenő következtetéseket.
– Mint például?
– Ne nősülök – mondta Kyan. Kirázta homlokából a haját. Markra nézett. Komoran. – Howard említette, hogy valami bajod van velem. Az én rovásomra nagyra értékeled Bradet. Jó lesz, ha az agyadba vésed: még meggondolhatom magam. A szerepet eljátszom; legfeljebb nem te rendezed a filmet.
– Ez az én filmem – nyögte Mark.
– Volt. Howard megvette tőled. Jegyezd meg: Brad jó kaszkadőr, de a színjátszáshoz én értek.
– Ki az a Brad? – firtatta Kristen.
Kyan eltolta magától az újult lelkesültséggel dörgölődző bakfist.
– Menj, vegyél nyalókát – parancsolta. Pattintott az ujjával.
A jobbján álló testőr karon fogta a vonakodó lánykát, és elvezette. Kyan folytatta.
– Brad O'Ross a dublőröm. A mindenkori dublőröm. Nem összetévesztendő velem. Mark nekiadta az egyik szerepet, még jó, hogy nem az enyémet. Ekkora marhaságot! Értve vagyok?
– Brad nagyon jó – felelte Mark.
– Brad egy bunkó – zárta le a vitát Kyan. – Hallani sem akarok róla. Ne keverd össze a majomügyességet a tálentummal. És még csak nem is hasonlít rám. Röhej.
– Ne vitatkozzunk, gyerekek – kérte Howard, legalább százdolláros mosollyal. – Hétfőn kezdődik a mozi. A film olyan, amilyen, de legalább csináljuk meg jó hangulatban.
– Most miért mondod ezt? – hörrent Mark. – Ez a film a szívem csücske. Elegem van a hazug mozikból. A szórakoztatást is halálosan komolyan kell venni.
– Ezt majd mondd el az újságíróknak, nekem ki-be jár a könyökömön – ásított Howard. – Térjünk a gyakorlati tennivalókra. Mozgósítottam a reklámstábot. Mostantól megint fokozottan szem előtt lesztek! Számítok az ötleteitekre. Kyan, rázd le ezt a kiscsajt.
– Nélküled is leráznám. Állandóan tocsog a fülem.
– Lehet, hogy jól fogok szórakozni – sóhajtott Kristen. – De egyetlen értelmes gondolattal se leszek gazdagabb a végére.
– Mivel fizet az üzletben? Gondolattal vagy dohánnyal? – morrant Howard.
– Hihetetlenül meggyőző volt – bólintott a lány.
– Meséljen magáról. A reklám miatt. Családi helyzete?
– Nőtlen vagyok – felelte Kristen.
Kyan előrehajolt. – Talán hajadon?!
– Az is. A szüleim elváltak. Anyám hallani sem akar a férjéről és a fiáról. Apám és bátyám újságíró. Lehet, hogy az utóbbit kitagadom. Jelenleg nincs pasasom, de nem vagyok leszbikus. Ennyi, és nem több, amit mondhatok.
– Tagja valamilyen pártnak?
– Kételleni vagy nem kételleni? Az itt a kérdés. Kétellek. Nem jellemez a vakhit. Hogyan is szolgálhatnék holmi politikai társulásokat?!
Howard a háta mögött álló titkárnőre nézett. – Megjött már O'Ross?
– Igen.
– Kristen, máris vizsgát tehet előtte. Majd ő megítéli, milyen szinten mozgásképtelen.
– Képtelen micsodára?! – kérdezte a lány.
– Ezek szakmai dolgok – legyintett Howard. – Hétfőn reggel találkozunk.
– Velem? – kérdezte Kristen.
– Torkomba az Eiffel-tornyot, hogy rábukik a millióra.
Mellesleg, elmondana egy verset?
– Ennyiből már csalhatatlanul felismeri a tehetséget?
Hát jó: „Nagyon figyelj, mert a világot teszed is azzá, aminek látod.”
– Ez volt a vers? – fanyalgott Howard.
– „Jó, ha ezzel számol, ki beáll a körbe: lesz kölyök-órjásból komoly, felnőtt törpe.” Most pedig állítólag vár a fodrász és a sminkes. Bocs.
Kristen kisietett a helyiségből.
– Na? – ragyogott Mark.
– Szemtelen teremtés – vont vállat Howard.

 

 

Kristen loknikba varázsolt hajjal, hamvasra festve kilépett a fodrász műterméből, és belebotlott egy mikrofonba amelyet egy fáradt arcú pasas tartott a szájához. A lány hátrahőkölt. A fickó hadarni kezdett.
– Máris tudja a fél kontinens, hogy Kyan Spitzcel fog játszani egy fantáziafilmben. Ez lesz az első filmszerepe. Gondolom, nagyon örül. Mi a véleménye Spitzről?
– Csak az első benyomásomat tehetem közzé – felelte Kristen. Felfogta, hogy fényképezik. Nem zavartatta magát. – Kyan az a pasas, akivel egyszer miért ne...?! De csak akkor, ha rögtön hazamegy, mielőtt még kinyitná a száját.
– Mi a véleménye közös filmjükről?
– Legfeljebb a forgatókönyvről mondhatok véleményt. Tetszik.
Kristen vidáman nyitott be a stúdió végeláthatatlan folyosójára. Belebotlott a megilletődött Markba. Rávillantotta zöldessárga szemét.
– Az imént hallottuk a rádióban – közölte a rendező.
– Komolyan beszéltem. Tényleg tetszik a filmje.
Mark Player megkönnyebbült. Sejtette, hogy ennél többre egyelőre nem számíthat.
– Remekül sikerült a frizurája. Mindazonáltal megpróbálom lebeszélni Howardot a loknikról, ha magának nincs ellenére. Jöjjön, Howard gonosz hajcsár, ráadásul még csak nem is jó vele dolgozni. Ami pedig a legidegesítőbb szokása: mindenütt ott akar lenni, mintha enélkül mindenki azzal foglalatoskodna, hogy szétlopja a pénzét. Bemutatom Bradnek.
– Mark! Gyere vissza! – üvöltötte Howard egy távoli ajtóból. Player mélyet sóhajtva sarkon fordult.
– Kristen magára maradt. Sétálgatott, nézelődött. Hamar elunta magát.
Egy fickó közeledett felé. Merő rongy farmerban, hasig kigombolt fekete ingben, díjtalanul közszemlére téve szőrtelen mellkasát, fekete hüvelybe rejtett kardot szorongatva. Kristen nem vesztegette az idejét a férfi arcára.
A nyomában csattogó szürkésfehér kacsát figyelte. A madár elszántan lépést tartott a gazdával, s kacsa létére döbbenetesen lúdtalpasnak látszott.
A lány végül mégis felnézett, s észrevette, hogy a fickó pillantása szélsebesen végigsvenkel rajta. Valószínűleg pontosan annyit láthatott belőle, mint a száguldó vonat ablaka előtt elkenődő bakterházból.
– Hé, emberevő! – üvöltötte valaki a folyosó végéről.
A fickó megfordult, de közben folytatta útját s az a lányon vezetett keresztül. Bár csaknem lesodorta Kristen vállát, nem kért elnézést, csupán egy lusta szemvillanással közölte: bocs.
– Ökölagyú – szólt a lány.
A fickó megállt, visszafordult, megint végigmérte, ezúttal lassabban, de változatlanul kifejezéstelen arccal. Oldalán a tanácstalanul topogó, amúgy vigyorgó kacsával, megvárta a felé siető férfit, majd ellépdelt vele.
Player szabadkozva érkezett vissza.
– Ne haragudjon. Howarddal vitatkoztam. Kyan hallotta a rádiónyilatkozatot, és nagyon dühös. Félő, hogy elnézést kell kérnie tőle. Howard szerint. Tudja, Kyan szörnyen hiú. Egyébként nem túl rossz srác. Ja, és megvan a lakás. Ha magának is megfelel: a tengerparton béreltünk egy ikerházat. Az egyik bungaló a magáé. Brad lesz a szomszédja, ő majd hazaviszi, megmutat mindent.
Mark benyitott egy ajtón. Tágas edzőterembe léptek. Tatamik borították a padlót.
– Brad! – kiáltotta Mark.
A terem végében meglebbent a nádfüggöny. A kacsás fickó lépett elő, ezúttal kard, ing és baromfi nélkül, szitává repedt nadrágban.
– Üdv – mondta. – Kezdhetem végre?
– Bemutatom Kristen Levyt. Nézd meg, mit tud.
A lány megtekintette a férfi arcát. Feszesen hátrafésült, varkocsba font fekete haját, toronymagas homlokát, fejre állott V re emlékeztető szemöldökét, mélyen ülő, azonosíthatatlan színű, sötétes szemét, nem nagy és nem kicsi, finom vonalú orrát, telt, széles száját, erőszakos állát. Hatalmas, széles termetét. Látni vélt némi hasonlóságot Kyan és Brad között; különbözésüket csak érezte. Felsóhajtott.
– Nekem is ő lesz a dublőröm?
– Nem – nevetett Mark. – Szeretni fogja Bradet. Tetszik?
– Olyan, mint King Kong egy különösen jól sikerült plasztikai műtét után.
– Kettő – közölte Brad, s mutatta is. – Gyerünk, lássunk hozzá, ne vesztegessük az időmet. Hozott váltóruhát? Ha nem, megbánja. Tiszta lucsok lesz, mire kieresztem innen.
Ezután több összefüggő mondat nem hagyta el a száját.
Utasításokat osztogatott.
Kristen engedelmeskedett. Láthatóan szórakoztatta, hogy próbára teszik ügyességét és hajlékonyságát. Mindent megcsinált. Mark félrehúzódva bámulta.
– Bámulatos – sóhajtozta.
– Nem rossz – bólintott O'Ross.
Kristen bemutatott néhány műsoron kívüli gyakorlatot is. Nekifutásból felszaladt a bordásfal tetejére, lábfejét beakasztotta a legfelső rúdba, és könnyedén leengedte a törzsét. Ujjhegyei súrolták a padlót. Amikor kiélvezte Player csodálatát, hasizmai segítségével felhúzódzkodott, megérintette a bokáját, és megint aláhanyatlott. Ezt megismételte párszor, majd felkúszott a mennyezetről lelógó kötélen, lendületet vett vele, átcsimpaszkodott egy másik kötélre, és fél kézzel leereszkedett azon.
Brad nem hatódott meg. Tovább hajszolta a lányt. Bordásfalon, tatamin, rúdon, kötélen, egyéb akadályokon.
Kristen pompásan bírta a hajtást. Kipirult arccal, halkan fújtatva, bár egyre izzadtabban teljesítette a parancsokat.
Azután váratlanul felegyenesedett Mark előtt, és többé tudomást sem vett Bradről.
– Az az érzésem, összekeverte a forgatókönyveket. Voltaképpen valami cirkuszfilmre készül?
King Kong eltűnt a függöny mögött, de egy perc múlva ismét ott állt a lány előtt, kezében két karddal. Az egyiket átnyújtotta, a másikat gyengéd mozdulattal kivonta hüvelyéből, és térdét behajlítva a magasba lendítette.
A lány megragadta a kardot, végighúzta ujját a pengén. Elfintorodott. A következő pillanatban a hóna alá csapta a fegyvert, és hátrarázta a haját.
– Nem párbajozom – közölte Markkal. – Mondja meg ennek a fickónak. Ha érti a vox humanát.
– Három – közölte Brad, s felmutatta három ujját.
– Ügyesen számol a fickó – bólintott Kristen. – Egyszerűbb szavakat is könnyedén elmond, emlékezetből. Jól halad.
– Kérem, tegye, amit mond – nyögte Mark.
Brad előadott egy pompázatos kűrt a kardjával. Behajlított lábbal megfordult saját tengelye körül, közben levágott néhány képzeletbeli ellenfelet. Azután várakozásteljesen a lányra nézett.
Kristen megmarkolta a kardját, és utánozta a mestert. Szótlanul dolgoztak. Mark már-már megnyugodott, látva, hogy a lány felhagyott a berzenkedéssel. Öröme nem tartott sokáig. Kristen hamar ráunt a kardozásra, annál is inkább, mert a közelébe se juthatott ellenfelének.
Brad nem vitázott vele, visszalökte fegyverét a hüvelybe, és a tatami szélére fektette azt, majd a lány mögé lépett, megfogta a csuklóját, és eljátszatta vele, amit várt tőle. Jóval magasabb volt Kristennél, rá kellett görnyednie a vállára. Háromszor megismételte vele a gyakorlatot, azután odébb lépett, és intett a tanítványnak, hogy folytassa egyedül.
A lány megcsinálta, hússzor egymás után, hibátlanul, egyre gyorsabban. A penge suhogott a levegőben.
– Oké – mondta Brad Markhoz lépve. – Nemigen lesz szüksége dublőzre. Már csak az a kérdés, elvállalja-e. Tisztázd vele. Addig kerítek egy marék aprószöget meg egy kalapácsot.
– Mit meg mit? – értetlenkedett Player.
Kristen érdeklődve közelebb lépett.
– Csak akkor dolgozom vele, ha összeszögelhetem a száját – közölte Brad.
Mark nagyot sóhajtott, és átölelte a lányt.
– Lássa be, Bradnek igaza van.
Kristen kifordult Player karjából. Két hosszá lépéssel Brad féltett fegyvere mellett termett. Marokra kapta a kardot.
O'Ross elsápadt.
– Hol vannak a szögek? – kérdezte kihívóan a lány.
– Tegye le – tanácsolta halkan Brad. – És soha többé ne nyúljon az én kardomhoz.
– Miért?
– Először, mert megvághatja magát. Másodszor: senkitől sem tűröm, hogy a kardomat fogdossa.
Mark bólintott. – Tényleg nem tűri. Az a szerszám még soha nem volt más kezében.
– Érdekes – mondta a lány. – Lélektanilag szívesen foglalkoznék a dologgal.
– Ez a beszéd. Tegye le a kardomat, azután foglalkozhat vele lélektanilag. – Brad szinte közömbösnek látszott. Orrnyergén két függőleges ránc jelent meg. Szeme jóval sötétesebbnek rémlett.
– Veszettül izgatnak a tabuk – jelentette ki a lány.
– Tegye le – kérte halkan a férfi.
– Képzelje magát az ő helyébe. Mintha lefeküdne aludni, és valaki mást kérne meg, hogy ébredjen fel maga helyett. Ez a helyzet a karddal – magyarázta Player.
Kristen ránézett. – Maga érti ezt? Vagy csak úgy mondja?
– Mi ezt nem érthetjük – felelte Player. – De elfogadhatjuk Bradet olyannak, amilyen.
O'Ross váratlanul előrelendült.
Villámgyors volt. Mire a lány felocsúdott, a kard visszakerült a tokjába, és Brad eltűnt vele a függöny mögött.
A lány meredten állt. Akárhonnan nézte, üres volt a keze.
– King Kong kezelésre szorul. Szerintem – suttogta. – Most hová ment? Ja persze. Megérintettem a tabut. Kifőzi az autoklávban. Miután alaposan por- és ujjnyomtalanította.
– Adnék egy tanácsot – kezdte Mark. – Még sok dolguk lesz egymással. Ne rajta köszörülje a nyelvét. Ne háborgassa, hagyja békén őt. Akkor még barátok is lehetnek.
– Magam válogatom meg a barátaimat.
– Okos ötlet. Rám ne számítson – jelentette ki a függöny O'Ross hűvös hangján.
– Ezt miért csinálta? – kérdezte Mark a folyosón. – Nagyon meglepett.
– Igazából magam sem értem – vallotta be a lány. – Valami különös oknál fogva ingerelnek a fejszefejű fickók. Például Kyan és Brad.
– Brad nem fejszefejű. Majd meglátja.
Kristen vállat vont. Azután felnevetett.
– Hihetetlenül vonzott King Kong kardja. Muszáj volt kézbe vennem. Nem gondoltam, hogy botrány lesz belőle. Egyszóval: bocs.
– Ne nekem mondja.
– Agyműtéten kellene átesnem ahhoz, hogy King Kongnak is tudjam mondani. Egyébként most mi van? Mit állapított meg a fickó? A mozgásképtelenségemről.
– Hiszen hallotta. Brad fölöttébb elégedett magával. Most én következem. Megkérdezem: vállalja-e dublőz nélkül?
– Semmi olyasmit nem találtam a forgatókönyvben, amit ne tudnék megcsinálni. Anyám artista volt. Úgyszólván cirkuszban nőttem fel. Ellestem ezt-azt, bár tűznyelésre nem vállalkozom. King Kongtól kell vívóleckéket vennem?
– Attól tartok – bólintott Mark. – Nevezze őt Bradnek. Ne keresse a konfliktusokat, Kristen. Howarddal és Kyannel épp elég problémája lesz. Megmutatom a stúdiót.

 

 

Megtekintették a díszleteket. Mark mesélt az előkészületekről. Kristen élvezettel hallgatta szavait. Megtudta, hogy a trükkfelvételek jó részét rögzítették már, a különféle teremtmények elkészültek; világítási tudnivalókról, egyéb kunsztokról hallott, s bár megpróbálta követni az előadást, néhol lemaradozott. Fájlalta, hogy a film tetemes részét úgyszólván laboratóriumi körülmények között, színészek nélkül állítják elő, így nem történhetnek meg vele a forgatókönyvben olvasottak. Leginkább mégis azt fájlalta, hogy Kyan nem tart velük.
Megérdeklődte, kik játsszák a szerepeket, ám a nevek legtöbbje semmit nem mondott neki. Mark meghívta a filmstúdió éttermébe. Ebéd közben beavatta egyéb részletekbe is.
– A producerek általában egy-egy rendezőben, színészben hisznek. Howard Kyanben hisz, bennem jóval kevésbé. Ezért szükségeltetett, hogy Kyan is megtekintse magát a szalonban. Ha nemet mondott volna, meghiúsítja elképzeléseimet. Ugyanis cseppet sem mindegy neki, hogy kinek az oldalán mutatkozik. Amúgy se rajong a szerepért. Mintha már ő is kezdene rájönni, hogy újítania kellene. A maga kifejezésével élve: mind ez ideig ökölagyú figurákat alakított, ebben a szerepkörben robbant be, és most itt próbálja megvetni a lábát. Csupán az a kérdés, a közönség meddig hiszi el az ilyen figurákat. Remélem, már nem sokáig. Bízom abban, hogy eljön az idő, midőn a nézők ebben a műfajban is embereket és nem humanoidokat akarnak látni. De nem untatom tovább.
– Nem untat – felelte Kristen.
Mark legyintett.
– A feleségemnek elege van belőlem. Minden mozim kiborítja, ennél már az előkészületek is szétzilálták az idegeit. Rengeteget dolgoztam a forgatókönyvön. Howard azt gondolta, beleszólhat, bele is szólt. Vérre menő meccseink voltak. Azt hiszem, jelenleg az a taktikájuk, Kyannel közösen, hogy a film készítése közben további engedményeket csikarjanak ki tőlem. Készüljön fel: nem lesz része rózsaszínű álmokban. Egyszer talán lesz annyi pénzem, hogy saját erőmből vághassak bele egy filmbe. Akkor nem teszek engedményeket senkinek.
Kristen nem egészen értette, miről beszél Player. Mindenesetre figyelt.
– Kyan kitalálta, hogy eljátszaná Seym szerepét is, de ez megduplázta volna a költségeket. Nem csöppet feszítettem meg magam, amíg ezt Howarddal is beláttattam.
Végül is Brad kapta meg Seym szerepét. Kyan ezt sose bocsátja meg. Hallotta a megjegyzéseit. Eddig még nem tette szóvá sem ő, se Howard, tehát bizonyára nem is ismerték fel, hogy a forgatókönyv megírásakor eleve ebből a szereposztásból indultam ki. Félek, egy szót sem ért az egészből.
– Nagyon igyekszem – biztosította Kristen.
Mark cigarettára gyújtott. A pincér elvitte előle az üres tányért.
– Ne haragudjon – mondta Player. – Ilyenkor nincs más témám, csak a film. Máskor se jobb a helyzet. Visszakísérem Bradhez. Pihenjen a hétvégén. Nem lesz magányos? Hiszen kiszakítottam a megszokott környezetéből.
– Itt él a bátyám. Biztosan meglátogat majd.
– Nem azt mondta, hogy nem rajong érte?
– A köztünk dúló tengersok vita is lehet üdítő.
– Amint elkezdődik a forgatás, többé úgyse jut ideje semmire. Remélem, nem érti félre, s nem veszi tolakodásnak intenzív érdeklődésemet. Esküdni mertem volna, hogy senkit nem találok a szerepre. Majdnem lefordultam a székről, amikor megláttam magát a videoklipben.
– Nem az a merészség, hogy rám bízta Lilia szerepét.
A vakmerő én vagyok, hiszen elvállaltam.
– Szorongunk – bólintott Mark. – Mindketten. Ez jó.
Nem fejtette ki, miért örül ennek a felfedezésnek. Kisétáltak az étteremből, beléptek a végtelen hosszúságú folyosóra. Brad ránézett, s felpörgette a motort, jelezve, hogy szívesen indulna már.
– Innen már eltalálok King Konghoz – mondta a lány. – Nem baj, ha tudja, olyan ez nekem, mintha autodaféra mennék.
– Hétfőn – vigyorgott Mark. Megszorította Kristen kezét.

 

 

O'Ross egyszerre telefonált és kardozott, amikor Kristen belépett a kínzóterembe. Intett a lánynak hogy üljön le, majd tovább hadonászott a karddal. Időnként válaszolt valamit a vonal másik végén áradozó illetőnek, de leginkább hallgatott, s úgy festett, meglehetősen unja beszélgetőpartnerét. Végül egy kurta búcsúval berekesztette a csevelyt, s odaszólt Kristennek, hogy rögtön jön; de ezután még véletlenül sem kapkodta el a dolgot. Nyugalmasan lezuhanyozott, felöltözött, s mindezt a nádfüggöny mögött.
A lány csak a neszekből következtethetett arra hol tart a fickó. Valamint arra is, hogy a kacsa vele együtt élvezi a zuhanyozást.
Végre Brad előjött, a már ismert toprongyos farmerban, a nadrágba gyűrt, begombolatlan ingben, karddal és baromfival. Elindult az ajtó felé, Kristennek csak követnie kellett.
Mire a kocsihoz értek, kifulladt a lány és a kacsa. O'Ross betessékelte az ázott madarat a hátsó ülésre. Elhelyezte a kardját. Kinyitotta az első ajtót, azután behuppant a kormány mögé.
– Tessék, szálljon be – mondta Kristen kívül ácsorogva.
Brad ránézett, s felpörgette a motort, jelezve, hogy szívesen indulna már.
A lány behajolt a nyitott ajtón.
– Maga helyett kértem tőlem – közölte jelentőségteljesen.
Nem kapott választ.
Brad az orrára illesztette a napszemüvegét, majd ismét a gázra lépett. Azután odahajolt az ajtóhoz, és megfogta a kilincset.
– Taxival is mehet – mondta.
Kristen gyorsan beült. Gondolta, virtuóz módon jóváteszi a hibát, végre is ő követte el. Beszélgetni fog a fejszefejű alakkal.
– Nem sajnálja ezt a szegény kacsát? A sok gyaloglástól elrongyolódtak az úszóhártyái. Milyen élete van maga mellett?!
– Ő választott engem. Vállalta a sorsát.
– Hogyan történt? Egy napon becsengetett magához, s kérte szépen, hogy fogadja őt örökbe?
O'Ross nyugalmasan vezetett. Mindazonáltal száguldottak a pálmafáktól szegélyezett széles úton.
– Hallja a hangomat? – firtatta Kristen.
– Ühüm.
– Miért nem válaszol?
– Kérdezett valamit? – Brad nem forgatta a fejét beszéd közben. Egyenes háttal, csaknem mereven ült, esetleg méltósággal, bár ezt Kristen nem szívesen vette észre.
– Hosszúdad ideje a kacsájáról beszélgetek magával.
Brad bólintott, s úgy festett, ezzel lezárta a témát.
Kristen kibámult az ablakon, majd hátrafordult, s megtekintette az eldobott beszédtémát. A kacsa rutinosan ücsörgött a hátsó ülésen, mint aki évtizedek óta autózik már. Vigyorgott a csőre.
– Hát – nyögte a lány –, ha meggondolom, hogy együtt fogunk dolgozni, ünnepélyesen visszavonok mindent, amit eddig mondtam és cselekedtem. Kezdjük elölről az egészet.
Ránézett a férfira. Brad nem reagált.
– Arról nem beszélve, hogy szomszédok leszünk.
– Emiatt ne zavartassa magát. Ez a tény, hál' istennek, egyikünket sem kötelezi semmire.
– A ház tényleg a parton áll? – Kristen megfeledkezett Braddel kapcsolatos fenntartásairól. Arra gondolt, hogy akkor fürödhet, amikor kedve tartja. Ráadásul a közeli tenger látványnak sem utolsó.
O'Ross bólintott.
Kristen magba süppedt; megpróbált összebarátkozni a helyzettel. Végre is nem akármi történt vele. Itt van, pálmafák legyezgetik, árad a fény és a meleg. Rövidesen megkezdődik a munka, mely nyilvánvalóan tartogat számára néhány élményt, szokatlant, újat.
Bérelt házban fog lakni, a tengerparton. Autót kell vennie, nem függhet O'Ross kegyeitől.
Csaknem felujjongott a szótlan férfi mellett, de éppen őelőtte szégyellte volna kamaszos örömkitörését. Persze, Kyan előtt is restelkedett volna.
Kyan. A fodros ajkú sztár táncolni hívta, bár kikötötte: nem nősül. Ki tudja, mióta hajtogatja ezt. Közben azért legalább kétszer megnősül Egy lépést sem tehet anélkül, hogy a lapok meg ne írnák. Az első felesége színésznő volt, a második ugyancsak. A fülét nyaldosó bakfis röpke szeszély.
Amint megérkeznek, felhívja Ninát. Feltéve, hogy talál telefont a palotában.
Ami azt illeti, akadt néhány készülék. A kétszintes ikerház teraszát üvegfal, kertjét nyírott sövény osztotta ketté; nem zavarhatják egymást Braddel. A kert végében azúrkéken ragyogott a tenger.
O'Ross bekormányozta a kocsit a feljáróra, kiengedte a madarat, majd felpattintotta a csomagtartó fedelét, és kivette Kristen csomagjait. Kulcsot rántott, bevezette a lányt a házba.
A földszinten volt a nappali és a konyha. Az emeleten a háló- és fürdőszoba. A lakberendező abból indult ki, hogy a bérlő nem lehet nagyigényű. A nappali falát baromiszor baromi méretű poszter borította: tengerpart, pálmafák. A monstre kép előterében virágfüzéres, fedetlen mellű lányok mosolyogtak szélesen. A színek harsogtak, a fák kókuszdiókat érleltek.
Kristen felnyögött.
– Te jó isten!
– Hát, nem templom – morogta Brad.
– Miért?
– Imádkozni? Itt?!
– Mi szükség erre a poszterre? Amikor kinézek az ablakon, és ott az eleven tenger.
– Érezze otthon magát – közölte Brad udvariasan, és kifelé indult.
Kristen megtekintette a bútorokat. Nem várt exkluzív berendezést, de ez ízléstelen volt. Brad után szólt.
– Köszönöm.
A férfi nem felelt. Kilépett a teraszra, és átlendült a sövény fölött. A kacsa sápogva trappolt utána.
Kristen lerogyott a tenyérnyi rózsákkal díszes kanapéra. Körülnézett, szoktatta a szemét, az ízlését, de az egyetlen látvány, amit el tudott viselni, az a teraszajtón túl kéklő tenger volt.
Felkelt, fülön fogta a bőröndjét, és felcipelte az emeletre. A hálószobában meggyszínű műplüssel bevont franciaágy terpeszkedett. Az éjjeliszekrény, a fésülködőasztal s az előtte álló puff is műplüss öltözéket viselt. A beépített szekrényt ugyanaz a tapéta borította, mint a falat. Elrendezte a ruháit.
Benyitott a fürdőszobába, s végképp felémelyedett a gyomra. Rózsaszínű csempék között rózsaszínű fürdőkád, rózsálló mosdókagyló, aranyozott keretű tükrök, aranyozott törülközőtartó. Az ablakpárkányon, a kád szélén és a mennyezetről alálógó sárgaréz tartókban műpáfrányok zöldelltek. Ezek után a vécé sem szolgálhatott meglepetéssel. Nem is szolgált. Rózsaszínlett.
Kristen visszamenekült a nappaliba. A poszterfal láttán majdnem sírva fakadt. A többi fal sem volt jobb, az öklömnyi virágokkal telezsúfolt tapétán aranyra festett faragott keretekben rémes festmények virítottak. Mély lélegzettel kilépett a teraszra, megcélozta a sövényt, és a szomszédban termett.
A kacsa a kert közepén ásott, vízinövényekkel zsúfolt tavacskában körözött. Gazdája a parton járkált. Kristen közeledtére lassan megfordult, zsebre süllyesztette a kezét. A fémkeretes, tükrös napszemüveg eltakarta a szemét.
– Mondja, a maga háza is olyan? – kérdezte a lány drámai hangsúllyal.
– Milyen? – O'Ross a homlokára tolta a napszemüveget. Nem látszott szívélyesnek.
– Olyan giccses. Olyan bazári. Olyan émelyítő.
– Miért? – firtatta Brad. – Az én lakosztályom milyensége mit változtat a magáén? Ha kívánja, tekintse meg. De hadd emlékeztessem: szomszédságunknak ne tulajdonítson jelentőséget.
– Vegyem olybá, hogy menjek a pokolba, King Kong?
A férfi végigmérte Kristent. Tekintete nem volt nyájasnak mondható. Mindazonáltal könnyűt sóhajtott, és az épület felé indult.
– Jöjjön, győződjön meg róla – ajánlotta. – Engedelmével közben felöltöm a fürdődresszemet, és már itt sem vagyok.
Kristen követte O'Rosst. Akaratlanul is megcsodálta a járását. A hatalmas termetű, széles vállú, nem karcsú és nem is keskeny csípőjű férfi különösen, ellentmondásosan mozgott. Míg vállát méltóságteljes merevséggel tartotta, s ettől még magasabbnak tűnt amúgy is dermesztő méreténél, törzse, lábai lazának tetszettek. Izmai nem dudorodtak.
Elléptek a teraszon álló székek karéjába vett asztal mellett. A nappali falán ott ékeskedett Kristen poszterének ikertestvére. Az ülőgarnitúra – a házat férfinak szánták – dohánybarna kárpittal büszkélkedett, melyet harántirányú, füstszínű csíkok szeldestek. Az emeleti helyiségek is a bazári ízlés férfiasított változatával tüntettek. A franciaágy plüssét kávébarna alapon csokoládébarnával csíkozták. Barnállott a fürdőkád és a csempe. Műnövényzet helyett aranykeretbe foglalt pucér nők, vitorlás hajók és pazar autók lógtak a falakon.
– Iszonyatos – összegezte Kristen.
Brad magára hagyta a fürdőben, visszavonult a hálószobába. Behajtotta az ajtót.
– Néhány hónapig el lehet viselni – morogta.
Ledobta szita farmerját, felöltötte fekete úszónadrágját. Végignézett a csomagjain. Még nem volt kedve kipakolni, pláne ahhoz nem volt kedve, hogy lakályosabbá tegye a házat, olyképp, mint tavaly, ha a takarítónő tüzet okád érte, akkor is. Mélyen megértette Kristent. De mivel ez nem kötelezte semmire, kilépett a folyosóra, széttárta két karját, és azt mondta:
– Nem hiszem, hogy népszerű leszek a tanácsért: a mozdítható giccset szedje össze, tegye le a pincébe. Ezeket a kégliket nyaralóknak szánták, olyanoknak, akik otthon sem élnek másként. Hétfőtől úgyis csak aludni járunk haza. Majd meglátja: holtfáradtan még ezt is el lehet viselni.
– Maga lakott már itt?
– Igen. Egy éve forgattuk a Mindig győztes-t.
– Láttam – bólintott Kristen. – Szentül hittem, hogy Kyan kaszkadőr nélkül dolgozik. Furcsa.
Visszamentek a nappaliba. A lány felfedezett egy ketrecet az egyik sarokban. Már-már odalépett volna, hogy közelebbről is szemügyre vegye lakóit, amikor O'Ross hangja megállította.
– Vigyázat, egy lépést se. És most, engedelmével, úszni megyek.
– Mik azok?
– Mondhatnám, hogy a családom. De maga csakis az előítéletein át hajlandó szólni hozzám. Nem mulattat. Magamra hagyna?
Kristen felvonta a vállát, szemöldökét. Végignézett a férfin, s változatlanul hatalmasnak, ridegnek látta.
Kilépett a házból, visszatért a hajlékba. Felfedezte a pincét. Lecipelte a műpáfrányokat, az aranyozott keretbe foglalt rémes képeket. Felment a hálószobába, körbejárta az ágyat, elborzadt a huzat pisztáciafagylalt-színű holdjaitól és csillagjaitól. Próbaképpen behúzta az elsötétítő függönyöket. Nem tévedett. Az ágynemű fluoreszkált.
Kinyitotta az éjjeliszekrény fiókját. Az előző lakó sebtében távozhatott; a slendrián takarítónő megfeledkezett az ellenőrzésről. Bokaláncnak, nyakéknek, diadémnak felfűzött apró csigák, csicsaveretes műanyag keretbe foglalt tükröcske, fahéjízű óvgumi lappangott a fiókban. Kristen a szemétbe borította az egészet, közben azonban elmerengett a fahéjas felfedezésen.
Lerobogott a konyhába. A szekrényekben tisztára súrolt edények sorakoztak, vásári holmi valamennyi. Vállat vont. Rejtély, miért foglalkoztatja a ház berendezése. Hiszen csak vendég itt. Szívesen úszott volna egyet, de tartott tőle, hogy összebotlik King Konggal, és a pasas ismét visszautasítja a társaságát. Ámbár a víz nem az ő intim szférája.
Elábrándozott: Kyan is lehetne a szomszédja. Elmesélné Ninának. Felfűtötten, izgatottan kuncoghatnának közben.
Elfintorodott. Visszament a hálószobába, az éjjeliszekrényre tette könyveit, kipakolta szépítőszereit, s megdöbbent, mennyi hely maradt a fésülködőasztalon.
Walkmenjét nem csomagolta ki, látván a nappaliban a toronymagas hifiberendezést. Kikészítette a kazettáit, de egyelőre lemondott a tornázásról; minél előbb úszni akart. Nem látta King Kongot visszajönni a partról. Talán a cápák martaléka lett a pasas. Ez esetben ő biztonságban lesz. Még a legfalánkabb cápa is legalább két napra eltelik annyi kajától.
Fürdőruhába bújt, és leszaladt a tengerhez. Áhítattal tette bele a lábát; megállt egy percre, és a Napba nézett. Felmelegedett, átszellemült. Futásnak eredt, majd ráhasalt a vízre. Búvárszemüveg, emlékeztette magát. Búvárszemüveget kell vennie, hogy felfedezhesse a mélységet is. Tempózni kezdett.
El akart úszni a távoli, lapos szikláig, amely kicsiny, komor szigetként emelkedett a víz színe fölé. Talán még lesz egy órája naplemente előtt, hogy a forró kövön elnyúlva süttethesse magát, csupaszon.
Meglepte, milyen gyorsan, még a kifulladás előtt eljutott a sziklához. Felkapaszkodott rá. Nedves talpát melengette a kő. Leült, körülnézett. Morzsányinak látta a parton álló házat a lágyan hajladozó lombok takarásában. A szomszédos épületek jóval nagyobbnak, kevésbé ízléshagyottan tervezettnek festettek. Motoros hajó száguldott a part felé.
Kristen hanyatt feküdt. Lehunyta szemét, lusta mozdulatokkal levetkőzött. Ninára gondolt. Felhívja ma este, beszámol eddigi tapasztalatairól. A Kyan fülét szopogató lánykáról, a stúdióban látottakról; a rémes házról, amely ettől függetlenül mégiscsak ház, s jelenleg az övé, melyet takarítónő fog rendben tartani; de elmeséli a fahéjízű leletet, sőt még a kacsával grasszáló King Kongot is.
Eltökélte, hogy a hétvégét a forgatókönyv társaságában tölti, ám ehhez előkészületek szükségeltetnek. Fel kell töltenie a hűtőszekrényt.
Visszatért Ninához. Elmondja neki, hogy Linda majd felkészíti a lányokat a bemutatóra, kiáll eléjük, vezeti a gyakorlatot. Ninának aligha lesz kifogása ez ellen. Linda nagyon jó, túl jó. Színpadon a helye. Filmvásznon.
Eszébe jutott a videoklip. Hajdan Barryvel járt suliba. A srác már akkor is gitározott, énekelt. Haverok voltak. Eltelt néhány év, Barry készített néhány lemezt, s egy napon felhívta. Közölte, hogy szívesen dolgozna vele egy-két klipben.
Hajladoznia, táncolnia kellett. Azután megkérték, üljön lóra, és száguldozzon fel-alá a tengerparton. Káprázatos volt. A forgatás után vacsorázni mentek, Barry be volt gerjedve, összevissza szövegelt, izzadt tenyérrel fogdosta a vállát. Ő fejfájásra hivatkozva meglógott.
De mindig elszorult a szíve, valahányszor meglátta a tévében a filmet. Eszébe jutottak a színiiskolában töltött hónapok. A színésztanodát azért hagyta ott, mert nyomasztotta az elfeslett álmoktól terhes légkör. Ezután más kudarcokról is megemlékezett. Verset írt, másnap mindig kidobta a művet. Rá kellett jönnie, hogy egyedül a táncolás segíthet elviselni a feszültségeket. Táncolás nélkül nem tudott elaludni. Bármilyen fáradtan ért is haza, hiába feküdt le, néhány órányi hánykolódás után fel kellett kelnie, hogy bekapcsolja a magnót és mozogjon. Amikor már minden izma kimerült, lezuhanyozott, visszadőlt az ágyra, fogott egy könyvet, és olvasott pár oldalt. Reggel frissen, jókedvűen ébredt. Aztán az új nap új feszültségekkel terhelte meg.
Tíz éve, tizenhat éves kora óta lakott egyedül. Parányi lakást bérelt; önállóan, saját ízlése szerint rendezte be. Mosott, főzött, takarított magára. Miután elhelyezkedett Ninánál, és mindennap végigedzett öt-hat begerjedt lánycsoporttal, valamelyest lehiggadt. De az esténti táncolást nem hagyta el.
Ez a csoportja volt a legjobb. A lányok már régen nem azért jártak oda, hogy megszépítsék alakjukat. Ők is élvezték az együttlétet, a mozgást. Jók voltak.
Kristen felült. Hiányzott Nina. A város. Azért ideges, azért feszült, még King Konggal is azért pimaszkodott, mert szorong. Mark is észrevette.
Hogy a pokolba ne szorongana?!
Felemelkedett, sétára indult a kőszigeten. Ellépett egy kuporgó kutyára emlékeztető sziklatömb mellett, átbújt egy lugasszerű, lyukas kő alatt, hallgatta a tenger morajlását, nézte a fakuló ég sápadt kékjét.
Amikor megközelítette a sziget másik végét, csobbanást hallott. Megpillantotta Bradet a vízben. Felnyögött. Már megint a pasas nyakára ment. King Kong is felfedezte a sziklát, gondtalanul hevergetett, mígnem ő rajtaütött. Elhiszi-e valaha is, hogy a háborgatás véletlen volt?
Érdekli-e egyáltalán? Nem úgy fest, mintha akármivel is felizgatná magát.
Kristen a vízbe csobbant. Kitempózott a partra. Nem nézett át a szomszédos kertbe, a szeme sarkából mégis látta a fel-alá járkáló pasast. Brad se törődött vele.
A lány a házba sietett, ölbe vette a madzag nélküli telefont. Kihúzta az antennát, Nina számát tárcsázta. A csengetések sokáig visszhangoztak a fülében.
Bekapcsolta a tévét, belekóstolt néhány állomás műsorába. Újra tárcsázta Nina számát. Végre meghallotta az asszony hangját.
– Szörnyen hiányzol – mondta.
– Valami baj van? – kérdezte Nina.
Kristen elpanaszolta a baromiszor baromi posztert a falon. A plüssbe vont hálószobát, a műdolgokat. Nina nevetett rajta. Azután komolyan megkérdezte:
– Szállj magadba, és nevezd meg, mi az, ami igazából fáj. Természetellenes a hangod. Márpedig ez szokatlan.
– Hát ez az, gőzöm sincs, mit csinálok. Van itt egy halál ártalmatlan fickó. Na, őt már vagy százszor vérig sértettem. Úgy látszik, otthon nagyon otthon voltam, itt meg a város hatmilliomodik senkijének érzem magam.
– Ez olyasmi lehet, mint az utazási stressz. Ha külföldön járok, ráadásul olyan helyen, ahol nem értik a nyelvemet, elkap a szorongás: itt én egy nagy senki vagyok. Kicsikém, neked azért valamivel könnyebb. A nyelvedet értik. Csak a hangot kell megtalálnod. A tegnapi órán megkérdeztem Lindától, volna-e kedve helyettesíteni téged. Elvállalta. A lányok gratulálnak. Azt is üzenik, hogy ne izgulj a bemutató miatt. Ha nem tudsz hazajönni, Linda vezetésével megcsinálják. Ígérik, nem hoznak szégyent a fejedre. Tudod... – Nina félbeszakította magát, hogy jól hallható kortyokkal elnyelje italát. A nyelés tempójából ítélve sört falatozott. – Megmondom őszintén, attól tartottam, hogy a lányok irigyek lesznek. Képzetheted, mennyire megmeredtem, amikor a hír hallatán visításban törtek ki, és összecsókolgattak. Engem! Egyszóval édes lelkem a lányok nagyon szeretnek téged. Tudtad?
– Nem került szóba – felelte Kristen, s az idegen ház idegen kanapéján hajlamos volt feltűnően meghatódni ettől a hírtől. Olyannyira, hogy könnyek lepték el a szemét.
Nina kuncogott. – Tudnám értékelni, ha nem bőgnél utánunk, hanem arra figyelnél, amiért ott vagy. Még ott is megszerettetheted magad.
– De nekem el kell játszanom egy szerepet, amit nagy merészen elvállaltam, ám ha most a kamera elé löknének, mozdulni se tudnék.
– Édes lelkem, nem gyámolgathatlak örökké. Állj meg a saját lábadon és mindjárt kettőn, amelyekről nyugodtan elmondhatom, hogy nem akármilyen darabok. Találkoztál Spitzcel?
– Igen.
– És?
– Hát, semmi és. Ült egy fotelban, a karfán egy lány lógott, és a fülét nyalogatta. A testőrei pedig ugrottak minden ujjpattintására. Felpróbáltattak velem egy csomó cuccot, amiket majd a filmben fogok viselni. Értekezett velem a ruhatervező, azután megfodrászoltak, bepacsmagoltak. Player megmutatta a stúdiót. Egy csomó dolgot előre felvettek már. A szörnyes jeleneteket például. Hétfőn elkezdjük, közben megismertetnek az állatokkal.
– Velük aligha lesz gondod, úgyhogy koncentrálj inkább az emberekre.
– Nina – sóhajtotta Kristen. – Úgy érzem magam, mint egy gyökerestől kitépett fa.
– Most ezt miért nekem mondod? Van anyád, van apád. Fivéred is van. Vésd az eszedbe: a főnököd vagyok, nem az analitikusod.
– Jó, akkor most figyelj. Úgy összeszedem magam, mint a huss. Nem hozok rád szégyent.
– Ez a beszéd. Azért majd hívj.
Kristen sokáig bámult maga elé.
Eszébe jutott, hogy a bátyja nyolc órára ígérkezett. Üres a hűtőszekrény, nincs mivel megkínálnia Brentet. Hát majd elhívja valahová. Úgyis összeszólalkoznak tíz perc alatt. Mint mindig.
Brent a szülők házassága elején született. Kristen a vége táján. Tíz évre rúgó korkülönbségüket még áthidalhatták volna, de természetük különbözőségét sehogy sem sikerült elfeledtetniük egymással. Brent egy huszadrangú pletykalapnál dolgozott; jószerivel csak olyasmivel foglalkozott, amitől Kristennek felfordult a gyomra.
De ebben az idegen városban, amely örömkitörés nélkül, közömbösen fogadta őt, Brent volt az egyetlen ismerőse. Ez a tény mindjárt megszépítette elhalófélben lévő testvériségüket. Igen, elmennek egy étterembe, megvacsoráznak, elbeszélgetnek. Brent nyilván tudja, hol lehet errefelé kellemesen agyoncsapni az időt. Amúgy is az agyoncsapás nagymestere. Fegyvere a tolla, a kíváncsisága és a rosszindulata.
Na igen. Testvérszerető képzelgései közben Kristen nem feledkezhetett meg arról, hogy pocsék tollúnak, ízléstelenül kíváncsinak és áthatóan rosszindulatúnak is nevezte már a fivérét.
Feltápászkodott a kanapéról, lezuhanyozott, és felöltötte szokásos sportos gönceit. Eszébe jutott Player tanácsa, mely nagyjából arról szólt, hogy elegánsabban is öltözhetne, felkészülve a fotóriporterek gyakori, de mindig váratlanszerű felbukkanására.
Áttekintette ruhatárát. Pólók, szűkebb-bővebb vászonnadrágok, elvétve egy-egy szoknya, ruha semmi; magas szárú, neonfűzős sportcipő, papucs, és kész. Hát ez tényleg nem túl elegáns. Miért, hogy eddig nem voltak ilyetén gondjai? Pompásan érezte magát a cuccaiban, elhitte, hogy lépést tart a divattal. A pasasok se kifogásolták ruházkodási szokásait. Na jó, de milyen pasasok voltak?!
Kristen megállt a tükör előtt. Semmi kifogást nem hozhatott fel a látottak ellen. Magas, vékony lány pólóban, testhez álló fekete pamutnadrágban, sportcipőben. Lebontott hajjal, festetlenül.
Holtra rémült arccal.
Mitől fél? Hát attól, hogy órák óta itt van, idegenben; attól, hogy még nem rohant haza. Haza Ninához, a szalonba, ahol a meghittségig otthon érezte magát. Ahol a lányok olyan hajlékonyak akartak lenni, mint ő. A body-terembe járó fickók kikérték a véleményét, elég dögösen meredeznek-e már az izmaik. A masszázsrészlegben dolgozó társnői beszámoltak élményeikről, neki panaszolták el, ha egy-egy férfivendég a szolgáltatás kibővített változatát igényelte volna tőlük; ahol emiatt nem egy balhét kellett elsimítania.
S ha diplomáciai érzékre, ha felvágott nyelvre, ha lélekjelenlétre volt szükség, bizony többnyire hozzá fordultak, nem a bodyterem atlétatermetű edzőihez.
Nina pedig az ajtókat vagdosva fel-alá futkosott közöttük, és dermesztően határozottnak mutatkozott, ám amikor felfedezni vélte Kristen lelki erejét, mindkettejük meglepetésére összebarátkoztak. Kristen lett a közvetítő; az alkalmazottak rajta keresztül tolmácsolták kívánságaikat a főnöknek.
Otthon sosem pangott üresen a hűtőszekrény. Ha a készlet fogyatkozni kezdett, fogta a bicajt, betolta a hodálynyi liftbe, kigurította a kapun, nyeregbe pattant, és elkerekezett a szupermarketbe. Bevásárolt, a biciklire szerelt kosárba tette a cuccot, és hazatekert. Ha túlvásárolta magát, Joe-ra bízhatta a cuccot; a srác elvitte hozzá a furgonnal, majd leült a konyhában, s amíg ő pakolászott, megkávéztak, megvitatták a világ dolgait.
Mindennap friss kaját főzött, vagy készített egy sovány salátát; ügyelt az egészséges táplálkozásra. Rendben tartotta a lakását, nem hagyta lepusztulni, mint általában az egyedül élő emberek. Lefekvés előtt tornázott egy órát; anyja néhanap felhívta telefonon, beszámolt arról, melyik városban lép fel a társulatával. Olykor az apja is odacsörgött, s szenvtelen hangján elmormolta, mi a hír.
Éjjelente kitárt ablak mellett, meztelenül aludt el, az utca neszei felszivárogtak a negyedik emeletre, a könyv kihullott a kezéből.
Kristen kiült a teraszra. A kert végében robajlott a tenger, csillagfényeket tördelt a víztükör.
Valamivel közelebb King Kong kalapált. Az ütések úgy puffantak, akár a rögök a koporsó fedelén.
A lány lehunyta a szemét, önmagába menekült a lárma elől. Vissza a városába. Hihetetlenül szépnek látta mindazt, amit otthagyott.
King Kong befejezte a püfölést. Füttyögetett. Beszélt valakihez, nem lehetett érteni, mit mond. Mély fekvésű, reszelős hangja gyengéden, halkan szólt.
Kristen felkelt a székről, megkerülte a házat. Kilépett az utcára a kerítésnek szánt sövény mellett. Megcsodálta a széles úttest túloldalán emelkedő palotát, majd megfordult, és szemügyre vette az épületet, amelyben lakott.
Megátalkodottan rondának találta. Nyeregtető, nejlonfüggönyös ablakok, megkérgesedett festésű garázsajtó, s mindez két példányban.
Az ő garázsa üres. Hétfőn vesz egy autót.
Visszament a teraszra.
King Kong nem pufogott és nem fütyörészett. Ezúttal suhogtatott.
Kristen a sövényhez lépett. Illik vagy sem, átnézett a szomszédhoz. Látott némi változást a délutáni állapothoz képest. Azóta O'Ross levert egy cölöpöt a földbe, nyilván azzal pufogott. A kertbe vitte a ménkű nagy és fene titokzatos ketrecet a nappaliból. Lehajított egy tatamit a fűre.
A kacsa már nem fürdőzött. Bizonyára aludni tért, s alighanem szerető gazdája ágyába.
A gazda a kardját suhogtatta. A cölöp előtt állt, nem vitte túlzásba a ruházkodást, átizzadt homlokpántot és combközépig érő biciklisnadrágot viselt, fényeset, feketét.
– Hümm – mormolta Kristen.
O'Ross nem vett róla tudomást. A kardjával zsonglőrködött, ütemesen szívta be és fújta ki a levegőt. A penge suhogott, villogott a két keze közt, s bár oda se pillantott, egyszer sem nyúlt mellé, nem ejtette el a fegyvert.
Kristen lesétált a partra, apró köveket rugdalt, nézte a tengeren suhanó hajók fényeit, a kétharmadnyi Hold ringatózó ezüstjét a víztükrön.
Amikor visszafelé tartott, King Kong még mindig a kardjával bűvészkedett. Valami villant a lábánál. Nem is egy valami. Élőlények futkároztak körülötte, apró, kígyózó mozgású teremtmények. Bizonyára a ketreclakók.
Kristen összeszedte a kellő lelkierőt, amellyel felvértezve megkérdezhetné, mik azok. Ekkor O'Ross lehajította a kardot a tatamira, és futásnak eredt. Eltávolodott a parton. A lények is elvillámlottak a nyomában.
Valaki türelmetlenül, fülsértően dudált az utcán. Kristen meglepetésszerű örömöt érzett: ez csak Brent lehet. A kapuhoz szaladt, és bátyja kebelére vetette magát.
Brent a kocsijának tántorodott. Elhűlten kihúzta karját az utastérből. A rikoltozó kürt elhallgatott.
– Hát hülye vagy te? – háborgott a fivér. – Örülsz nekem?
– Jaj, Brent, vigyél el valahová! Ide a közelbe. Én fizetem a vacsorát. Nagyon vártalak.
Brent lefejtette magáról, gondosan lezárta a kocsit, és elindult a ház felé.
– Nem bánom, de előbb megtekintem a rezidenciádat. Shanna mondta, hogy nálunk is lakhatnál.
– Ki az a Shanna? – torpant meg Kristen. Emlékezete szerint Brent legutolsó hitvesét Karinnak hívták.
– A barátnőm. Válófélben vagyok. Eszerint nem mondtam.
A lány bólintott. Emlékezhetett volna. Brent életútját eldobott feleségek és elhagyott gyermekek szegélyezték.
Katin tartott legtovább. Fiuk ötéves volt.
– Mi lesz Aronnal?
Brent belépett a nappaliba. Körülnézett, elfintorodott.
– Kicsi. Nem kicsi? Amúgy nem is olyan szörnyű. Tehát nem jössz hozzánk. Sebaj. Legalább nem fogjuk egymás haját tépni. Karin elvitte Aront. Tévúton jársz, ha azt hiszed, hogy én számoltam ki őket. Ezúttal én vagyok az áldozat.
– Karint mindig is okos nőnek tartottam – felelte Kristen. – Azért persze nem vagy vigasztalhatatlan.
– Előttem az élet – vigyorgott Brent. Ledobta magát a fotelba, keresztbe vetette lábait, és alaposan megszemlélte a helyiséget.
Kristen őt nézte. Brent szép férfi volt; szívdöglesztett. Szőke haja laza hullámokban omlott a homlokába, kék szeme fickósan villogott, szája körül és az állán gödröcskék pompállottak. Öltözködésében előnyben részesítette a slamposságot, bomoltak is érte a nők. Mindig akadt önként vállalkozó, aki megigazította félrecsúszott nyakkendőjét, eltávolította a pecséteket az ingeiről és – többnyire három számmal nagyobb – nadrágjairól; aki kifényesítette a cipőjét, kidobta elrongyolódott zoknijait.
– Van valami italod? – kérdezte Brent a szemle végén.
– Semmi. Kong a frigó az ürességtől.
– Nem is a frigóra gondoltam. Hol a bárpult? Aranyom, téged itt nem kellően sztárolnak. Na, majd megírom. Mellesleg, ha már itt vagyok, meginterjúzlak.
– A szerződés szerint csak annak nyilatkozhatok, akit a sajtóosztály küld hozzám. Menjünk már. Gyűlölöm ezt a házat. Van valami kellemes hely a közelben?
– Mindenütt csak kellemes helyek vannak, ha megfelelőképpen állsz a dolgokhoz. Nem bánom, indulhatunk.
Kocsiba ültek, és teljes komolysággal majd hétszáznyolc métert autóztak. Brent a parkolóba kormányozta zörgő tragacsát, s magabiztos léptekkel elindult a tér végében álló, Dromedár névre hallgató, kocka alakú épület felé.
A csehó üvegfalai legfeljebb nagyobb monszunesőzések alkalmával érintkeztek vízzel. A függönyök ízletes anyagból készülhettek; látható volt, hogy szenvedélyesen buknak rájuk a molyok.
– Ez egy késdobáló – nyögte Kristen, amikor beléptek.
A sűrűn összezsúfolt székeket tömör füstfal próbálta elszigetelni egymástól, csekély sikerrel. A parány asztalokon poros ernyőjű lámpák billegtek, alig valamivel több luxot szolgáltatva, mint egy-egy szentjánosbogár. A bárpult fölött világoló neonok hiába gyürkőztek a balladai félhomállyal.
A helyiségben zsongó lárma alátámasztotta a lány lesújtó észrevételeit. Mindenki mindenkivel ordibált, jóllehet baráti hangnemben.
– Üljünk a pulthoz, hogy lássunk is – javasolta Brent.
Feltornázták magukat a toronymagas székekre. Felütötték az étlapot. Megrendelték a vacsorát, noha Kristen egyáltalán nem volt biztos abban, hogy túlélik.
Brent visszatért a félbehagyott témához.
– Repüljünk rá az interjúra.
– Nem hinném, hogy nem fogtad fel, amit mondtam.
Brent vállat vont.
– Nevezzük testvéri beszélgetésnek.
– De nem írhatod meg.
– Mindent megírhatok, aranyom. Mi ez a hirtelen karriertörténet? A rendező meglátott a zenés klipben, megszaggatta magát, és leborult eléd. Hogy téged keres időtlen idők óta. Te vagy Az Arc.
– Nagyjából.
– Milyen film lesz?
– Fantasy.
– Értem. Akkor beszéljünk Spitzről. Megvoltál neki?
– Te igen?
– Nem csípem a fiúkat. Nem csinálok belőle titkot: azért nem, mert kipróbáltam ezt is. Nem ízlett. – Brent felkapta a villát, és az elé tett ételhez látott. – Térjünk vissza hozzád. Spitz érted küldte már a testőreit?
– Minek?
– Így működik a dolog. Látom, nem olvasod a lapomat. Nem haragszom.
Brent köröket rajzolgatott a levegőbe a villával. Első nekifutásra lecsöpögtette a nadrágját. Oda sem hederítve, szétdörzsölte a foltot. A kenegetést csak akkor hagyta abba, mikor a pecsét jóval nagyobb és tarkább lett. Szerfelett elégedettnek rémlett.
– Ha megkíván egy csajt, érte küldi a gorilláit. A muff persze rohan, hogy aztán mielőbb mesélgethessen a barátnőinek. Tudod-e, hogyan dug Spitz? Ha netán nem tudod, nem is fogod kitalálni.
– Nem érdekel. Mit tudsz apáról?
– Az ő szexuális élete érdekel?!
– Nem fogod elhinni, nem izgat fel mások magánélete. Ezért tehát nyugodtan beszélhetsz valami másról. – Kristen ehetőnek találta a felszolgált étket. Megszokta a lármát is. Komfortérzetét immár csak Brent zavarta.
– Ne legyél már ilyen prűd! – vigyorgott a fivér.
– Prüdéria volna, hogy nem akarok senki legbensőbb titkairól hallani?
– Legbensőbb?! – nevetett Brent. – De hisz mindenki tudja! Nem is lehetne titokban tartani. Ugyanis az történik, hogy a csajt elfuvarozzák Spitz luxusvillájába, ahol is a testőrök nyomban illatszerekbe fürösztik, azután jól megkefélik, méghozzá a gazda láttára, az ő legnagyobb örömére. Az ily módon felkent csajt aztán...
– Tényleg nem hagyod abba? – kérdezte Kristen. Megdöntötte söröspoharát. Az aranybarna nektár lassan, de nedvesen Brent nadrágjára folyt.
A férfi lefogta a kezét. Vigyorgott.
– Ugyan, menj már. Ha te nem beszélsz nekem a mozidról, majd én beszélek róla. Ott tartottam, hogy Spitz végignézi a gorillái buzgólkodását...
– Te beteg vagy! Fejezd be! – Kristen eltolta a tányérját. Elfordult Brenttől, az ajtóra meredt.
És a belépőre. Ha nem optikai csalódás, akkor King Kong volt az. Fekete szövetöltönyben, halvány krémszínű ingben, fényes cipőben. Emberszabásúan. Nem feltűnés nélkül.
A benn ülők odakapták a fejüket. Megcsodálták hihetetlen termetét. O'Ross körülnézett, s amikor észrevette Kristent, üdvözlésképpen megvillantotta a szemét, azután felült egy bárszékre a pult másik végén, és kért egy italt. Nem túlzottan érdekelték a rámeredő arcok.
– Erről a fickóról is mesélhetnék – vigyorgott Brent. – De előbb befejezem Spitzet.
– Nem fejezed be – ingatta fejét Kristen. Megfogta a poharat, és a bátyja nadrágjára öntötte a sörmaradékot.
– Teljesen hülye vagy – hüledezett Brent. Megrázta a lábfejét, s ezzel elintézettnek tekintette a sör dolgát. – Mégis, mi a fenéről akartál beszélgetni velem? Felhívtál, hogy itt vagy, megokoltad, miért. Mondtad, látogassalak meg. Gondoltam, kicseréljük az információinkat. Nehogy azt hidd, hogy éhen halok, ha nem mesélgetsz. Annyi a témám, mint a sörte az államon.
– Nem mocskos dolgokról akarok beszélgetni veled.
Mesélj az új barátnődről. Vagy mesélek én! Találkoztam anyával. A születésnapján. Ragyogóan néz ki. Mikor láttad őt legutóbb?
Brent vállat vont.
– Hány éves az öreglány? Ötvenöt?
– Jobban tartja magát, mint Tina Turner. Vékony, hajlékony, ránctalan. Már egy éve vízibalettben lép fel. Ő a műsor sztárja.
– Nem hinném, hogy sztárolnák. Legfeljebb tisztelik, bár csakis a kora miatt. Na meg azért, mert a műsorigazgató babája.
Kristen nem felelt. Végigmérte Brentet. Az kattogott a fejében, hogy nincs miért csodállani, ha sosem találnak azonos frekvenciát. Ugyanis nincs azonos frekvencia. Brent addig-addig dagonyázott a szennyben, mígnem maga is a velejéig elmocskolódott.
– Te még mindig az a szentimentális kis hülye vagy – közölte húgával. Lehörpintette a whiskyjét, megnézte az óráját. – Nem tudok több időt rád szánni. A jövő héten megkereslek. Addigra talán jobban kiismered magad a mozidban. Tudod mit mondok én neked? Néhány nap múlva magad fogsz térden csúszkálni előttem, hogy X-ről meg Z-ről írjam meg végre, mekkora nagy állatok.
Kristen még nem tette túl magát az előző témán.
– Anya nagyon jól csinálja. A közönség bukik a vízibalettre. Az egésznek semmi köze nincs a szerelmi életéhez.
– Mindennek a szerelmi élethez van köze. Csakis ahhoz, és semmi máshoz. Ha egyszer lesz egy kis időd, foglalkozgass Freuddal. Feltéve, hogy tudod, ki az.
Brent leszökkent a székről, vigyorogva megpaskolta Kristen combját, és kivitorlázott a csehóból. Egyetlen pillanatig se zavarta sörnedves nadrágja, de az sem, hogy az éjszaka közepén magára hagyja a társaságában lévő hölgyet.
A hölgy kifejezetten megkönnyebbült.
Kért egy sört. Amíg szopogatta, azon tűnődött, miért nem vigasztalja meg az a tudat, hogy Brentet a szüleik sem kedvelik. Azután eltűnődött, miért kell neki ezen a marhaságon merengenie minden beszélgetési kísérletük után; mégis, miért ő rágja magát?!
Majd pedig rápillantott a mellé pattanó, szélesen vigyorgó fickóra.
– Itthagyott a pacákod? Majd én elszórakoztatlak. Elhiheted, hogy ki tudom elégíteni az igényeidet. Az összeset.
Kristen elfintorodott. Kretén-műfajban otthonosan mozgott. Lám, ez is csak olyan város, mint a többi. Innen sem hiányozhatnak a csehók jópofái. S mivel az ilyenek rajokban járnak, az se lepte meg, midőn a másik oldalán is felbukkant egy hasonló arc. Noha még nem tudta, miként háríthatná el a tolakodást.
– Nem tudtál megegyezni a pacákkal? – kérdezte az újonnan érkezett vagány. – Talán túl sokra taksáltad magad.
– Kopjatok le – sóhajtotta a lány.
A fickók összekacagtak a feje fölött.
Mivel felfordult a gyomra, Kristen pénzt dobott a pultra, és távozni készült, ám a jobbján ülő legény megmarkolta a vállát.
Kristen O'Rossra pillantott, s fájlalta, hogy a pasas a kardja nélkül érkezett. King Kong figyelte a jelenetet. Arca mit sem árult el arról, van-e valaminő véleménye a fejleményekről.
– Hová sietsz? – duruzsolta a bal oldali széptevő. – Ennyire sürgős? Nem bánom, indulhatunk. Ismerünk egy jó kis bokrot a parkban.
Kristen úgy döntött, inkább marad. Lerázta magáról az izzadékony mancsot.
Azután ismét O'Rossra nézett. A férfi intett, hogy menjen oda hozzá. Bár a gesztus nem volt felemelő, azért engedelmeskedett neki. Naná. Lesiklott a magas székről, Bradhez sétált, és elhelyezkedett a gigantikus váll oltalmában. – Ő a bátyám.
– Attól tartok, megkérem, hogy kísérjen haza – szólt.
– Szerencséje van, közel lakom – bólintott a férfi.
A vagányok székről székre huppanva melléjük érkeztek.
– Nem rossz fogás az új srác – mondta egyikük; amelyiknek több foga és kevesebb haja volt. – Kibéreled? – meredt Bradre. – Megteheted. Én vagyok a tulaja. Mennyit kínálsz azért, hogy átengedjük az elsőbbséget?
O'Ross nem felelt. Ugyanúgy ült, mint addig, feszes vállal, szélesen. Orrnyergén megjelent a két barázda. Elsötétülő tekintetét a két fickó közt váltogatta.
Kristen pontosan tudta: semmit nem tett azért, hogy O'Ross a kedvében akarjon járni, s e célból jól állon vágja a vagányokat, egyiket a másik után. S bár tisztában volt esélytelenségével, mégis e fordulatban bízott.
Látnia kellett, hogy King Kong nem szívja fel magát, nem döngeti meg a mellét az öklével. A pasas egyszerűen nem tett semmit. Feszes vállal, a tőle megszokott méltósággal üldögélt; fényes haja szorosan a koponyájára simult, hosszú arcában egyetlen izmocska se rezzent.
Brad ült, és nézte a fickókat.
Amikor megelégelte a szempárbajt, lassú mozdulattal a zsebébe nyúlt, pénzt tett a pultra, lelépett a székről, és kézen fogta a lányt.
Háborítatlanul kisétálhattak az utcára.
Brad néhány lépés után elengedte Kristent.
– Hamar megtalálta magát az a féregszerű illető – mondta.
– Melyikre gondol?
– Levyre.
– A bátyám.
– Nem bírnék tiszta szívvel gratulálni a rokonsághoz, de így már érthetőbb a maga modora is.
– Tehát nem gratulál.
– Nem.
– Köszönöm – mondta Kristen. – Hogy kihozott onnan.
– Mást várt?
– Voltak alternatívák.
– Például?
– Elfordul, és kész. Vagy pedig jól gyomron vágja a hapsikat. Avagy az ég tudja.
– Hümm.
– Ez nagyon jól hangzott. Ha nem tévedek, arra célzott, hogy kimerítettük a témát:
– Ebből csak ennyire futotta.
– Hol vannak azok a micsodák, amikkel futni ment?
– Otthon hagytam őket.
Kristen megtorpant. Ha ez idáig azt hitte, magas termetű, most kiábrándult e tévhitből. Hátraszegte a fejét, hogy felnézhessen King Kong arcába. Nem sokat látott belőle így sem, de erről csak a közvilágítás kisstílűsége tehetett:
– Mondja meg kereken: az idegeire megyek.
– Alapjában véve barátságos egyed vagyok – felelte O'Ross. – De tényleg az idegeimre megy.
– Délután nem tudtam ám, hogy ott van a sziklán.
– Nem tudhatta – vont vállat a férfi.
– Nem ezt akarta hallani, ugye? Nem a sziklán tett látogatással mélyítettem el a köztünk lévő szakadékot!?
Brad nem felelt. A házhoz értek. Megálltak a két bejárat közt félúton.
– Köszönöm – nyögte Kristen, és beszaladt a kertbe.
Dühös volt, leginkább önmagára. Folyton megfeneklik a pasason. Mindig ugyanazon a zátonyon.
A nappaliba sietett. Bekapcsolta a magnót, nekivadultan félretologatta a bútorokat, lerúgta a cipőjét, majd meztelen talpával megcsuszatolta a szőnyeget, azt firtatván, hogy az mennyire csúszik. Jócskán csúszott.
Táncolni kezdett. Hajladozás, ugrándozás közben együtt dúdolt az énekessel. Úgy a harmadik szám magasságában megfeledkezett minden gondjáról. Érezte a testét; élvezte izmait, porcikáit, molekuláit. Csak annyi időre tért magához, amíg megfordította a lejárt kazettát.
Ha egyedül volt, azt tett, amit akart. Nem kellett mások képességeihez alkalmazkodnia, a falitükörben figyelnie, tudják-e követni. Legfeljebb a bútorok közelsége, a nappali kicsinysége zavarhatta volna.
Dübörgött a rock and roll. Megdolgoztatta a hátát, csípőjét, lábizmait; ellazította és felkeményítette: birtokolta őket. Nem állt le egyetlen pillanatra sem; akkor se, mikor ötletesen igénybe vette a bútorokat is a tánchoz. Átfordult a kanapé hátán, átugrotta a fotelt, s a teraszajtó előtt lement spárgába.
Ekkor meglátta a jókora lábakat. Amelyek majd két méterrel feljebb Bradben végződtek. Megpillantotta a sokatmondó függőleges ráncokat az orrnyergen.
Nyomban tudta, miről van szó. Talpra szökkent, a magnóhoz futott, és kikapcsolta a készüléket.
– Félreértett – mondta O'Ross. – Ezt nem igénylem. Nekem már az is elég, ha csak ötszáz decibellel halkabban nyomatja. Amúgy minek nevezi a produkciót?
– Aerobiknak – felelte Kristen.
– Hát hívja így, ha akarja. Folytassa nyugodtan. Üdítő látvány.
– Befejeztem.
O'Ross vállat vont, valahol a szemöldökfa magasságában. Megfordult, hogy elvonuljon. Kristen utánaszólt.
– Brad.
– Igen?
– Nem tudom tovább kerülgetni, körülírni. Azt akarom mondani, már régebben: ne haragudjon. Nem ám a szikláért, hanem a megjegyzésekért, a kardért. Nem értem, miért vadultam be magától.
– Le tudott volna köpni. Úgy nézett rám, mintha Tajgetosz-pozitív lennék – felelte a férfi.
Mosolygott a szeme. Kristen rádöbbent, hogy Player valóban neki írta a szerepet. Róla mintázta Seymet.
Sőt, maga Seym állt az ajtóban.
Ez a felfedezés olyannyira meglepte és összezavarta a lányt, hogy megdermedt a megkezdett mozdulat közben. Brad várta, mikor kezd hozzá a mondandójához, amit jól láthatóan fogalmazgatott. Mivel hosszú ideig nem történt semmi, megjegyezte:
– Ha sokáig állongunk így, még kiújulnak a visszereim.
Kristen felrezzent, elnevette magát.
– Foglaljunk helyet. De nem akárhol, hanem a teraszon.
Brad a háta mögé intett.
– Szobrászolható a sötétség.
– Rövid leszek.
Leültek a teraszon. Kristen mély lélegzetet vett.
– Nem akarom magyarázkodással untatni, de valószínűleg azért kellemetlenkedtem annyit, mert pokolian ideges vagyok. Nem mindennap csöppenek ilyesmibe. Délután már ott tartottam, hogy összecsomagolok és fellopódzom az első repülőre. Rettegek, Brad. Talán az ijedtségtől, talán nem, valósággal sírdogálok a lakásom után, hiányoznak a barátaim. Százszor megbántam, hogy idejöttem: Azt reméltem, a bátyám megnyugtat, ehelyett felbőszített, mint mindig. Kyanről mesélgetett. Nem akartam meghallgatni a sztoriját. Végül pedig kannibaloid hangulatomban elvártam volna, hogy maga kiterítse azt a két vagányt. Ha nincs ott, nekik ugrom. Ízes botrány lett volna. Köszönöm, hogy helyettem is észnél volt.
– Ha Mark szeme megakadt magán, akkor maga Lilia. Nehéz szívvel mondom ezt, érthető okokból.
O'Ross pontosan kiszűrte az elhangzottak lényegét, ez kiderült válaszából. Kristen felsóhajtott.
– Komolyan beszél?
– Jobbára. Mark hetek óta tömi a fejemet. Órákig tudta panaszolni, milyen agyafúrt módon keseríti az életét Howard és Kyan. Aztán elujjongta: megtalálta Liliát, ugrott az a nagyon ellenszenves eshetőség, hogy a Howardék által kiszemelt nővel kelljen dolgoznia. Utána már csak azért szorongott, mert nem tudhatta, maga elvállalja-e. Mivel mostanra úgyszólván minden akadály elhárult, a mozi már gyerekjáték lesz.
– Honnan tudhatná Mark, hogy én vagyok Lilia?
– Amikor maga erősen kételkedik ebben? Ha Mark így tudja, akkor alighanem így is van. Ezt az állítást régi ismeretségünkre alapozom. Velem is vagy harmincszor megnézette a klipet. Számos konzíliumot tartottunk ez ügyben. Kimerítő volt.
– Nem értem, Mark miként lehet biztos abban, hogy képes vagyok kinyögni két összefüggő mondatot?
– Bevallok valamit. A klip láttán én sem kételkedtem. Kétségeim akkor támadtak, amikor összefutottunk a folyosón, és maga megszólalt. De tartozom egy másik vallomással is. Nekem kellett volna elhebegnem valami bocsánatkérésfélét, hiszen majdnem eltapostam. Így utólag elég hihetetlenül hangozhat a magyarázat: Mark meg én már nyakig benne vagyunk a filmben, s ilyenkor az ember hajlamos felcserélni a világokat. Éppen e dolog helyretételén fáradoztam, amikor találkoztunk. Megrázó volt, ahogy ott állt a folyosón, a lehető legvalóságosabban. A történtekért nyugodtan felelőssé tehetjük lányos zavarunkat.
Kristen a nappaliból kiszüremlő fényben látta a férfi arcát. Meglepték a hallottak. Rá kellett döbbennie, előítéletei nem foszlottak semmivé, továbbra is számít arra, hogy Brad mégiscsak felpattan egy fa lombjába, és vérfagyasztó üvöltést hallatva megdöngeti a mellkasát.
– Rájátszottam a megjegyzéseire – ismerte el O'Ross. – Nem kellett volna. Így görgettük közös erőfeszítéssel az ellenszenveinket. Még most sem vagyok biztos abban, hogy megmarad köztünk ez az újféle, nyugodtan emberinek becézhető hangnem.
– Szeretném, Brad.
– Talán, ha nem szörnyedne el, valahányszor csak meglát.
– Elszörnyedek?
– Szemlátomást. Aludjunk rá egyet.
O'Ross választ sem várva felemelkedett, átlendült a sövény fölött, és eltűnt a sötétben.
Kristen visszatért házba. Lezuhanyozott, bebújt a takaró alá, s felfedezte: már nem markolásszák a szívét a buta félelemtörpék.
Maga elé képzelte Kyant, s úgy aludt el, hogy látni vélte a fodros ajkú férfi Bradéhez fogható metamorfózisát.

 

 

Reggel egymillió napsugár ringatta a szobában szállongó port. Kristen felkelt, legyűrhetetlen határozottsággal tudva: senki nem állíthatja meg a tengerhez menet.
Aztán mégiscsak megállt, közel a vízhez.
O'Ross közeledett a parti úton, futólépésben. Az átizzadt homlokpánt tanúsága szerint tréningje végén tartott. Plasztikusan feszes biciklisnadrágját is izzadságfoltok élénkítették. Kristen láttán lefékezett.
Aztán a lány tekintetét követve végigsvenkelt magán. Vállat vont, mélyen ülő szemében felcsillant a derű.
– Tudom, mit gondol. Ha hiú vagyok, hát hiú vagyok. Ebben a műszálas göncben bohóckodom évek óta, és még nem hagytam fel a reménnyel, hogy egyszer igenis karcsúbbra izzasztom magam. Holott komoly orvosprofesszorok is megesküdtek rá, hogy ez a forma a csontjaimtól ered, és nem fölös kilóktól.
– Nem kifejezetten a hiúságon töprengek – vallotta be Kristen.
Egészen pontosan így festett a gondolat: nemhogy alsónemű, de még szuszpenzor sincs a pasason.
Lekapta pillantását az elasztikus nadrágról. Lélekben megint szomszédot váltott; Kyant képzelte Brad helyébe.
O'Ross nem firtatta a gondolatait. Elindult a vízhez.
– A fene érti, úgy vonz a tenger, mint pederasztát a kisfiúk – sóhajtotta, és egy perc múlva messze járt a hullámok között.
Kristen is a vízbe gázolt. Partközelben maradt. Elpróbálta, amit anyja műsorából ellesett. A hullámok játszottak vele, meghiúsították balettezésre irányuló kísérleteit, de amint kiismerte magát a ritmusukon, belekomponálta őket a koreográfiába. Pörgött, forgott, bukfencezett, nyújtózkodott. Élvezte a rögtönzött vízirevüt.
Amikor a partra lépett, meglátta Bradet a kert végében. A férfi a kacsával társalgott. A madár hirtelen megrázta magát, hátracsapta szárnyait, és hisztérikus hápogással eltrappolt a békalencsés tavacska felé.
Alighogy elmenekült, megérkeztek a kígyózó mozgású teremtmények. A kurta lábú, őszibarack alapszínű, ritkás sötétbarna fedőszőrrel borított lénykék villámlásszerűen tekergőztek O'Ross körül.
Kristen előszedte minden állatismeretét, de hiába töprengett, nem találta a helyes megfejtést. Az apró teremtmények kerek fülei rózsásan csupaszlottak, tarka pofácskájukban élénk pillantású szemek csillogtak.
Kíváncsiságuk nem ismert mértéket. Megszaglászták az idegent, majd két lábra állva körülszimatoltak a magasabb régiókban is.
– Mik ezek? Menyétek?
O'Ross térdre ereszkedett, s a két állatka azonnal odafutott hozzá. Otthonosan elhelyezkedtek a tenyerén. Egymás mellett kucorogva feltűnt különbözésük; a bal oldali világosabb krémszínű volt.
– Bemutatom Givenchy urat és Chanel úrhölgyet. Engedje meg nekik, hogy megszaglásszák. Végül közölni fogják, megkedvelték-e. Ha igen, megfoghatja őket.
– És ha nem? Megharapnak? Nyestek? – találgatta Kristen. A kíváncsian mozgolódó állatkák elé tartotta az ujjait. Érezte a kutató orrocskák nedvességét.
– Ha nem tudják szeretni, és maga mégis tolakodó módon viselkedik, akkor sarkukon fordulnak és lefecskendezik valami förtelmessel. Görények.
Míg Brad ezt elmondta, a világosabbik állatka átmászott az idegen tenyérbe. Kristen végighúzta mutatóujját a selymes szőrmén, majd az arcához simította a kis fickót, Givenchyt.
– Nagyon kellemes – suttogta.
Chanel is úgy döntött, hogy a nő ártalmatlan. Ki-ki a maga módján ismerkedett. Kristen a legérzékenyebb ujjával tapogatta a finom szőrmét, a kíváncsi orrocskákat, a rövid lábak végén a körmöket.
Amikor a szépséges pár megelégelte a barátkozást, sarkon fordultak, és elvillámlottak a fűben.
– Nem bántják a kacsát?
– Amíg nem feledkezem meg a rendszeres táplálásukról, nem bántanak senkit, de ha mégúgy éheznének, akkor se nyúlnának Blubberhez, a barátomhoz. Mindennek dacára Blubber eltökélten hiszi, hogy a figurák csak az alkalmat lesik, mikor fasírozhatnák őt.
– Hát ez meglepő – összegezte Kristen, s O'Ross természetesen nem érdeklődte meg, mire gondol.
– Lezuhanyozom – mondta a férfi, és elindult a ház felé.
Kristen követésre méltónak találta ötletét.
Még törülközés közben is az állatokon töprengett. Amikor felöltözött, merészet gondolt, s átlendült a sövényen.
Brad a teraszajtóra akasztott csicsakeretes tükör előtt állva borotválkozott.
– Bocs – sóhajtotta a lány. – Otthon is a lakásban tartja őket? Előfordult már, hogy nem szerették valamelyik látogatóját?
O'Ross a tükörből nézett rá.
– Azt akarja hallani, hogy gázálarcot tartok a párnám alatt, és hetente kifestetem a lakást? A görények kényesen tiszták. Semmi gond nincs velük, teljesen szagtalanok. A nevük: görény, nem más, mint szitokszó. Hírhedten bűzös fegyverüket nem használják nyakra-főre.
– Használták már?
– Egyszer – bólintott Brad. – Mellesleg teljes joggal. De azt a történetet, vagy inkább annak vulgarizált változatát úgyis hamarosan megismeri.
– Azt hiszem, Brentre céloz.
– Igen.
– Nos, amikor a bátyám rátért Kyan szexuál-patológiájára, elhallgattattam.
– Miért? Személyesen akarja kipróbálni, mit tud Kyan?
– Maga nem szereti Spitzet.
– E felismeréssel nem vitatkozom. Ennek ellenére biztosra veheti, hogy nem fogom traktálni a róla keringő mendemondákkal.
– Ez tisztességesen hangzott. Épp ezért nem értem, miért Brenttől kéne magáról hallanom.
Brad letette a borotvát, arcát a törülközőbe temette, majd maga alá rántott egy széket, és leült. Intett Kristennek, tegye meg ő is. Félrehajtott fejjel nézett a lányra.
– Tisztelem az érzékenységét. Ezért nem térek ki az esemény részleteire. Itt történt, tavaly. Meglátogatott valaki, és meglehetősen hisztérikusan viselkedett. A figurák azt hitték, a segítségükre szorulok. Megesett a baj. Az ártalmatlanná tett vendég előbb a tengerbe menekült, onnan egyenesen Brent Levyhez sietett. Azon túl, hogy a szennylapok megszellőztették a belügyeimet, a takarítónő is idegösszeroppanást kapott. Ráadásul át kellett költöznöm a másik házba, a rózsaszínbe.
Kristen homlokráncolva nézett maga elé.
– Ne fáradjon, úgysem tudja elképzelni – mondta Brad. – Felért egy első világháborús gáztámadással. Jut eszembe. Jó viszonyban van a fluoreszkáló ágyneművel? Ha netán utálja, a vendégszobai szekrényben talál emberhez méltó huzatot.
Kristen a fejét csóválta.
– Teljesen hülye ez a Brent. Mit tud kiteregetni egy ilyen baleseten? Úgy tudtam, szereti az állatokat. Volt egy bokszere. Az a kutya volt a nevelőnőm. Na persze, most arra gondol, hogy ez látszik is rajtam.
O'Ross felállt, és intett a lánynak, hogy kövesse őt a konyhába.
– Szívesen látom reggelire. Ágyneműügyben csak azért merészeltem tanácsot osztogatni, mert némi fórom van magával szemben: laktam már itt. Abszolút felkészülten érkeztem.
Brad olajat, tojást és sonkát vett elő.
– Szereti a ham and eggset?
– Igen, és maga döbbenetesen kedves. Reggeli után el kell mennem vásárolni. Ha van kedve, este megkóstolhatja az Irgalom-salátámat. Saját recept, tutira karcsúsít. Azt mondta, azért hordja azt a szaunanadrágot, mert fogyasztani akarja a csípőjét. Vannak olyan gyakorlatok, amelyek segítenek megváltoztatni az alakot. Bizonyos mértékig a csontokat is lehet formálni. Magának a medencéje széles, nem a csípője. Csípő alatt a feneket és vidékét értem. Azzal semmi gond.
Brad fél kézzel feltörte a tojásokat, majd villát ragadott. Kevergetés közben megfordult, szinte nevetett.
– Lám, elővette a szakmai vérszomja. Szinte a proszektúrán érzem magam. Láttam, miket művelt tegnap éjjel. El tud képzelni, amint légiesen táncolgatok?
– Nem állítottam, hogy kecses lesz, mint egy szitakötő, de ha érdekli, mutatok néhány csípőgyakorlatot. Persze, csinálhatja maga közt is, ha zavarja, hogy férfi létére ilyesmit művel.
– Őszintén szólva, a berzenkedés maradékát leszámítva, régen kibékültem a termetemmel. Kezdetben szörnyülködve néztem, hová növök, majd azon rágódtam, hogy még meddig?! Azért kezdtem sportolni, hogy elvonjam a szervezetem figyelmét a növekedési mániáról.
– Nem sikerült – közölte Kristen. – De legalább nem tetézte meg ezt a szörnyűséget izomhegyekkel. Bocs. Egyáltalán nem is szörnyű. Csak szokatlan.
Brad letette a tálat. Kinyitotta a hűtőajtót, kiemelt egy doboz narancslevet, töltött belőle.
A lány elvette a felé nyújtott poharat, és O'Rosséhoz koccantotta.
– Kedvellek, te barátságos óriás.
– Te is kedvelhető vagy, amikor rácsodálkozol erre-arra. Görényre például. Határozottan jó színben tüntetett fel, hogy nem hajítottad el széles ívben Givenchyt, amikor tudattam veled a márkáját.
– Arra számítottál?
Brad vállat vont. A pár cseppnyi forró olajba zúdította a tojáshabot.
– Elmondom, hogyan jutsz el a szupermarketbe. Kimész a kapun, az első kereszteződésnél jobbra fordulsz, majd balra. Nem vétheted el, rettenetesen sivár utcába érsz, amelyet egyik oldalon töltés határol. Csúf betonfal, tele graffitivel. Amikor azt a kiírást látod: „Ha bajban vagy, kiáltsd azt: Winnetou!”, kezdjél figyelni, mert hamarosan a következő felirathoz érkezel, amely így szól: „Nem látni és nem érezni; ez az én nagy kalandom”, Itt megint jobbra kell kanyarodni, egyébként a töltés is veled tart. Hamarosan eljutsz a következő szöveghez: „Brigitte szebb, mint Hófehérke!”. Innen már látható a szupermarket. A bejárat melletti falon ellenőrizheted, tuti jó helyen jársz-e. Ha ezt olvasod: „Megtiltom Istennek a király nevében, hogy ezen helyen csodát vigyen véghez!”, akkor bemehetsz, célnál vagy. Elviheted a kocsimat.
Brad parafakorongot dobott az asztal közepére, és ráállította a serpenyőt. Tányérokat, evőeszközt, fűszerszórót vett elő, és leült. Kristen még mindig tágra nyílott szemmel bámult rá.
– Mi az? – kérdezte a férfi. Valósággal rátárult a borostyánsárga szempár. – Úgy nézel rám, mintha most másztam volna elő egy nedves kő alól.
Kristen áthajolt az asztal fölött, és megérintette az arcát. Végighúzta rajta mutatóujja hegyét, majd megsimogatta. Rámosolygott.
– Köszönöm – mondta. – Soha nem hallottam ilyen precíz útbaigazítást.
– Megjegyezted?
– Szóról szóra. Ezeket a szövegeket az utca népe rótta a falra?
– Ha egyszer lírai az alkatuk?! Böhöm nagy betűk, majd meglátod. Jó étvágyat.
– Most már biztosan tudom, hogy nem Brenttől akarom hallani a történetedet.
Brad bólintott. Tört a kenyérből, lenyelte a falatot, és meghitt szokása szerint vállat vont.
– Tavaly eljött hozzám egy hölgyszemély, akivel pár évvel korábban néhány hétig tűrhetően elszórakoztattuk egymást. Nos, az illető azzal az örömteli újsággal örvendeztetett meg, hogy kapcsolatunk gyümölcse immár háromesztendős, fiúnemű. Úgy gondolta, ideje volna, ha felriadna bennem a szunnyadozó apai ösztön. Megnevezte az összeget is. Amelynek – elgondolása szerint – havonta kellene mutatkoznia a bankszámláján. Hangot adtam jogos kételyeimnek. Kemény szócsata fejlődött ki köztünk. Azután a hölgy hajigálózni kezdett. Gyanús volt, hogy rakodómunkásként is megkereshetné a kenyerét, mert meg se kottyantak neki a fotelok. Életveszélyesnek látszott. Chanel és Givenchy közbelépett. Később aztán a hölgy felettébb szubjektív fogalmazásban adta le a történetet a sajtónak. Így lettem én A Büdös Görény. Nem ilyen szép sztorira számítottál?
– Tied a gyerek?
– Honnan tudtam volna? Legfeljebb két-három hétig voltunk bejáratosak egymásba. A régi férfibölcselettel nyitottam az ismeretséget, amivel mindig: „A lányok szervezete csodákra kapható: amint egy nő férjhez akar menni, onnan kezdve akár óránként is képes ovulálni.” Nos, úgy festett, hogy a hölgyszemély értett a szóból.
– Hát ez az aforizma eléggé rosszindulatú – összegezte Kristen.
– De nem mondható alaptalannak.
– Mi több: nyugodtan férfiasnak nevezheted. Árnyalja a fajtádat. Tényleg ez a módszered? Ha beleszeretsz egy lányba megállítod egy percre az ágy mellett, hogy előtte még ledaráld neki ezt a súlyosan gonosz szöveget? Hát ez tiszta hervadás.
– Lerészegült állapotról lévén szó, amelyben a felek percről percre mentesebbek az elmeéltől, nem árt az elővigyázatosság. Gondolom, te se mész messzire pesszárium nélkül.
– Hát így lesz ünneptelen a szerelemhez címzett érzület. Tudom, semmi közöm hozzá, de gondoltál-e arra, hogy akkor is eleven emberi lényről van szó, ha netán kedved ellenére jött a világra?
– Nos, amikor kiszellőztem és lehiggadtam, meglátogattam a fiúgyermeket. Nézegettem jobbról, nézegettem balról. Még az is megfordult a fejemben, hogy erőt veszek magamon, és megpróbálok mélyen, beleszeretni az anyjába. Holott La Rochefoucauld régebben megmondta: „Az igazi szerelem olyan, akár a szellemjárás: mindenki beszél róla, de kevesen látták.” Ugyanvajon be lehet-e érni ennél kicsinyebbel? Nos, fogtam egy ügyvédet, aki aztán elintézte, amit kell, s persze kiderült: nem én vagyok a srác apja. Pedig akkorra már kezdtem a vonásaiba látni magamat. Egyszer majd létrehozok valami hasonlót, ám csakis saját elhatározásomból, és magam választom meg az ehhez szükséges anyaszervezetet.
– Eszméletem vesztem – nyögte Kristen. Leszedte az asztalt, és elmosta az edényt.
– Kecsesen mosogatsz – dicsérte O'Ross. – Lehet, hogy mégis megpróbálom a csípőgyakorlataidat. Most viszont vár a kardom.
– Engem ki tanít meg kardozni? Lilia egyebet sem tesz, amikor épp nem varázsol.
– Ezen a mozin már igen régen és igen sokan dolgoznak. Te csak az irodalmi forgatókönyvet láttad, de készültek technikai forgatókönyvek is. Például az operatőröknek: a trükkfelvételeket készítőnek csakúgy, mint annak, aki a színészeket filmezi. Az akciójelenetekhez külön forgatókönyv dukál, ezt a kaszkadőrcsoport vezetője velem együtt dolgozta ki. Az állatidomár is elkészítette a saját munkatervét. Rengeteg dolgod lesz: tőlem tanulhatsz meg valamilyen szinten kardozni, de meg kell barátkoznod az állatokkal is. Később szívesen folytatom. – Brad átadta a kocsikulcsokat.

 

 

Kristen a halálpontos útmutatás alapján játszva eltalált a szupermarkethez. A Brigitte szebb, mint Hófehérke! felirat megfogta a lelkét. Kedves üzenet. Kivált, ha az ember meggondolja, hogy ezt a vallomást legfeljebb biztosítókötélen lógva lehetett feljuttatni a betonmonstrumra.
Arra ért haza, hogy csörög a telefon. Mennyei hang volt: hiányzik valakinek; nincs elhagyatva! Rohant a készülékhez.
– Jól vagy? – kérdezte Nina. – Nyugtalanított a tegnapi bánatrohamod.
– Eddig mindent azért hagytam abba: a színésztanodát és a versíró tanulmányokat, mert féltem az agyátültetéstől; mert ösztönös akartam maradni. És amint idejöttem, azonnal pusztulásnak indult az önbecsülésem és az önbizalmam. Most agnoszkálom őket – magyarázta a lány.
– Gratulálok – dünnyögte az asszony a vonalban. – Ciki volna, ha elfutnál. Sőt: vérciki. Ismerhetnéd a depressziót: jön-megy. Majd odébbáll.
– Ami azt illeti, tegnap jót dagonyáztam a depiben. De ne aggódj, jobban vagyok – felelte Kristen.
Kihúzta az antennát, és a teraszajtóhoz sétált a telefonnal. Brad fáradhatatlanul edzett a derékmagasságú élősövényen túl. A tenger püfölte a part szegélyét.
– Kezdem otthonosabban érezni magam. Aludtál már zöldesen fluoreszkáló ágyneműben? Mert én nem sokat. Izzottak rajtam a csillagok meg a holdak, álló éjjel. Egyfolytában arra gondoltam, milyen betegséget szedhetek össze a világító festéktől. Nekem aztán odaírhatták, hogy „non toxic”. Tudod; nem bánnám, ha itt csapdosnád körülöttem az ajtókat.
– Na persze, nekem sem ártana egy kis tengerparti nyaralás. De ez a te sanszod. Egyedül kell boldogulnod. Vésd az eszedbe: fészekhagyó madár vagy. Találkoztál a bátyáddal?
– Igen, de az ő hátán nem jöhettem volna fel a depi mélyeiből. – Kristen rácsodálkozott a vízen ringatózó motorcsónakra. Esküdni mert volna, hogy korábban a hajó nem volt ott. Márpedig most Brad kertje végéhez tartozónak látszott.
– Hát a hímnem? – kuncogott Nina. – Kyan Spitz?
– Olyan vagy, mint egy kerítőnő. Tegnap reggel óta nem találkoztam Kyannel. – Kristen fülön fogta az egyik papírtáskát, és a konyhába vonszolta. Vállához szorította a telefonkagylót, kitárta a hűtőszekrény ajtaját. Pakolászni kezdett.
– Drágám, én nem mondom, hogy Spitz a lehető legjobb pasas, de gondold meg: otthonosan mozog a filmvilágban, bőséggel van önbizalma és talán még tehetséges is. Ez előbb-utóbb kiderülhet: valami rendesebb filmben.
Kristen visszatért a másik táskáért, azt is a konyhába szállította. Elkomolyodott.
– Nina, nagyon kérlek, ne olts be ezzel a marhasággal. Induljunk ki abból, hogy nem holmi pasasok felszedegetése végett vagyok itt.
– Oké, induljunk ki abból – hagyta rá Nina. – De készülj fel arra, hogy ezzel is szembe kell nézned. A te külsőddel!? Hosszú lábak, karcsú test, macskaszemek: kész hideglelés. Mindez a veled született intelligenciával tetézve. Nem mondom, hogy erre minden pasas bukik. Mi lenne, ha egy kicsit hülyébbnek mutatnád magad?! Gondold meg.
– Jó, majd meggondolom – felelte Kristen. Az öblös papírtáskák kiürültek. A hűtőgép megtelt, a pultok ugyancsak.
Remek, hogy Nina felhívta, de miért kell örökké a pasasejtés esélyeit latolgatni? Más játékok is vannak az életben. A partközelben himbálódzó motorcsónak, például. Vajon Brad hajlandó-e magával vinni?
– Jut eszembe – vidult fel. – Még nem is meséltem King Kongról.
– Hát nem – hagyta rá Nina –, róla aztán nem.
– Nem szívesen nevezem King Kongnak. Nagyon rendes pasas. Kyan kaszkadőre, meg nem tudom, mi még. Együtt fogunk dolgozni a moziban. Itt lakik a szomszédban. Fura, magának való pasas, első látásra tisztára emberevő. Egy kacsával meg egy görénypárral él együtt.
– Mivel, drágám?
– Gyönyörű állatok.
– Görények?! – sikoltotta Nina.
– Igen, de nem tüzelnek szükségtelenül.
– És ha megijednek valamitől?
– Beszélhetek?
– Persze kincsem, beszélj.
– Na, ez a pasas nagyon rendes. Tegnap este Brenttel elmentünk egy rossz csehóba, aztán összevesztünk, és ő otthagyott. Rám szállt két vagány, de O'Ross ott volt, és neki köszönhetően simán megúsztam. Egyetlen pofon sem dörrent. Pedig azt hinné az ember a pasasról, hogy vért iszik. Marha magas és széles. A vagányokra nézett, nézte, nézte őket, és azoknak elment a kedvük a kötözködéstől. Egy átlagos hapsi bedőlt volna a helyzetnek és bemutatja, micsoda virtuóz. O'Ross nem. Bámulatosan nyugodt, méltóságteljes pasas. Látnod kéne, Nina.
– Hadd lássam – hangzott a válasz.
– Nos, hatalmas. Leginkább függőlegesen. De széltében se vézna. Azt hiszem, saját cipésszel, szabóval dolgoztat. A haja hosszú, hátul összefonja. Marha magas a homloka. Mint Christopher Lambert-é. Hosszú az arca, a szemöldöke összenőtt, a szeme sötét, és bár nem kicsi az orra, de nagyon finom vonalú. Furán mosolyog, jobbára a szemével. De miért áriázom róla annyit? Ja, mert mindeme külső jegyek ellenére lehet vele beszélgetni. Jóízűen.
– Pláne – sóhajtotta Nina. – Örülök, hogy jobban vagy. Majd hívjuk egymást, jó?
Kristen letette a telefont. Körülnézett, megvan-e minden, ami az Irgalom-salátához és a meglepetéshez szükséges. Ha most rögtön nekilát, estére összeérnek az ízek. Elszaladt kezet mosni.
A készülék megint csörgött. Nyilvánvaló, Ninának új ötlete támadt. Kristen a kagylóba szólt.
Idegen, kissé affektált férfihangot hallott.
– Johnson vagyok, Kyan Spitz titkára. Spitz úr üzeni, hogy holnap délben magáért küldet, amennyiben elfogadja a jachtjára szóló ebédmeghívást.
– Igen? – lehelte Kristen.
– Most igent mondott? – A hang, akár egy lágyan pattogtatott karikás ostor. – Pontban tizenkettőkor megérkezik magáért a csónak. Megfelelően öltözzön, mert néhány fotóriporter is jelen lesz a partin. Spitz úr üdvözli.
Kristen megfeledkezett a salátáról. Ledobta a telefont a pultra, és kiszaladt a teraszra.
– Brad! – kiáltotta ujjongva. Átlendült a sövény fölött.
O'Ross leengedte a kardot, és ránézett.
– Brad, képzeld, Kyan meghívott a jachtjára! Holnap délben értem küld egy csónakot.
Úgy festett, a férfinak szeme sem rebben. Kristen mélyeket lélegzett, s lassan lehiggadt végre.
– Mit szólsz? – kérdezte. – Te is jössz?
– Nem.
– Hát Mark? Ő biztosan ott lesz?!
– Attól tartok, az ő vasárnapi programja is jóval nívósabb lesz ennél.
– Azt sugallod, hogy ne menjek el?
– Dehogy. Menj csak el. Csupán azt merészeltem mondani, hogy a magamfajtának nem földöntúl Kyannel jachtozni.
– De miért? – hüledezett Kristen. Úgy érezte, fenntartás nélkül kiszolgáltatja magát O'Rossnak. Nem bánta.
– Látod azt a csónakot? Beledobom a könnyűbúvár holmit, és elhussanok. Odalenn senkivel nem kell beszélgetnem; a legtöbb látvány esztétikus. Sokkal vonzóbb bármely zsúrnál.
– Szóval úgy általában nem bírod a partikat. Vagy mégis Kyannel van bajod? – Kristen törökülésbe ereszkedett a fűben. Kicsavart nyakkal bámult fel O'Ross arcára. – De hát benned is csalódtam. Azt hittem, totál ökölagyú vagy – és mégsem. Miért ne csalódhatnék Kyanben is?
– Miért ne? – Brad vállat vont. Féltérdre ereszkedett, jókora tenyerével végigsimította a lány haját. – Nagyon fiatal vagy. De nem csupán ez tesz üdévé.
Kristen megfogta a férfi kezét. – Most azt hiszed, kis hülye vagyok, bezsongtam a nagy álomtól. Ne hidd. Soha életemberi nem ültem jachton. Meg akarom ismerni Kyant. A filmjei láttán kialakítottam róla egy képet, nem hízelgőt. Na, ez annak a tipikus esete, amikor az ember tudja, milyen ízű a sósav, de azért kíváncsiságból beledugja a nyelvét; hátha mégis mézízű. Azt remélem, jókedvű mozink lesz. Hogy túlélem. Szóval amikor a végén hazamegyek, magammal viszek egy rakás szép emléket is, és ezek segítenek majd elviselni, hogy az egész véget ért.
– Úgy legyen – bólintott Brad. Felemelkedett. Felkapta a kardot, és folytatta az edzést.
Kristen ülve maradt. A suhogó penge szele néha a hajába kócolt. Tisztán látható volt, hogy a pasas bármire képes azzal a karddal. Felülmúlhatatlanul gyorsnak látszott. Aztán Kristen felfedezte a titkot. Brad az alapállást váltogatta. Valami kata-félét adhatott elő.
A lány elgurult a szálldosó fegyver útjából. O'Ross utána suhintott, de ezt már jóval lassabban tette. Kristen újra meg újra kitért a földbe hasító penge elől.
– Nem rossz – összegezte Brad.
Gyengéd mozdulattal a tatami szélére fektette a kardot. Felkapott két botot, s az egyiket odadobta Kristennek.
A lány elfogta röptében, s a férfitól ellesett alapállásban várta a támadást.
Összecsaptak. Brad lassan forgatta a botot.
– Ne hadonássz – mondta.
– Le akarlak döfni. Ez a dolgom, nemde?!
– Én is le akarlak döfni. Erre is figyelhetsz.
Kristen erre is figyelt. Minél ügyesebben hárított, Brad annál gyorsabbá vált. Képtelenség volt megközelíteni. Azután megint lelassult, s támadásba lendült. Kiütötte a botot a lány kezéből.
– Fújd ki magad. Gondold végig: valódi karddal fogsz játszadozni. Nem tehetsz kárt másban, és az sem baj, ha rajtad sem keletkeznek komolyabb lyukak. A további kívánalmak: amit előadsz, az legyen fotogén. Hitesse el nézőjével, hogy te tényleg levágtad az ellent. Az ő vérzéséről egyébként nem neked kell gondoskodnod: azt a megfelelő szakember fogja előidézni.
– Nyomasztóan hat az önbizalmamra, hogy profi a tanárom.
– Ez olybá hangzik, mintha azt vártad volna az első tanító nénidtől, hogy analfabéta legyen.
– Folytassuk – sóhajtott elszántan Kristen.
Midőn talpig leizzadva, kifulladtan, levegőért hápogva végre hasba szúrta Bradet, eldobta a botot, és örömében kétszer körülfutotta a tatamit.
– Fog ez menni – nyögte O'Ross. – Jó a ritmusérzéked. De élesben nem lehet ám szabadon garázdálkodni. Ha karddal a kezedben csinálod ezt, akkor most hozhatnád a seprűt, lapátot a zsigereimnek. Ja, meg egy vödröt.
– Bocs, Brad.
A férfi legyintett. Egészséges színe visszatért.
– Meg kell tanulnod a szigorú koreográfiát. Ne szúrj, hiszen a kaszkadőrök száma véges: csak tégy úgy, mintha. Finomodj, gyermek.
Megállt Kristen mögött, megfogta a csuklóját. Mutatott néhány mozdulatot, majd kipördült elé, és az alaplépéseket is megmutatta. Azután felvette a botját. Elölről kezdték.
– Jól van – mondta egyórányi gyakorlás után. – Döbbenetesen fejlett az utánzókészséged. Szinte már kész vagy.
– Ugye? Príma kísérleti csimpánz lennék az állatkertben. – Hirtelen a fejéhez kapott, és feljajdult. – A saláta!
– Odaégett?
– El kell készítenem.
– Próbálj bejutni a házba – ajánlotta Brad.
Kristen megpróbálta. Kemény küzdelem volt. Többször belehalt volna, ha a harc élesben folyik. Mégis eljutott az ajtóig.
O'Ross magára hagyta. Ő bizony a tengerbe vonult, s a lány szívből irigyelte.

 

 

Kristen megterített a teraszon. Felöltötte ezüstszegecsekkel és bőrrojtokkal ékes vállú farmeroverallját, melyet nadrágruhának becézett. Abban a reményben nézett a tükörbe, hogy annak is fogja látni, de az bizony csak overall maradt. Nyakára tenyésztett-gyöngy láncot illesztett, lábát meztelenül hagyta.
Otthonosan átpattant a sövény fölött. Borotválkozáson kapta Bradet. A férfi nem a reggel látott békés szerszámot használta. Ezúttal vaskos nyelű, halkan zümmögő szerkezettel kapartatta az arcbőrét.
– Készülődöm ám – mondta.
A legtöbb férfi nem illeti pengével a pajesz-szőrzetét. Némelyik az álláig lenöveszti. Brad ráfogta a borotvát a füle előtti borostára, s végzett vele. A rá jellemző takarékos, nyugodt mozdulatokkal haladt előre az arcápolásban. Néha leöblítette a zsilettet az asztalra tett vizestálkában.
Kristen gyanút fogott a fából faragott, patinásnak tetsző edény láttán: a pasasnak rigolyái vannak. Lehet, hogy azoknak se szerük, se számuk. Voltak figyelmeztető jelek. Íme, a bizonyosság. Késő már. Megkedvelte Bradet. Olyan a fickó, mint egy szép nagy lélekgyógyász.
Kristen felsóhajtott.
– Ez a legszebb ruhám. És azt gondoltam, a legszebb ruhámban megyek a jachtra. Mióta ezt kiötlöttem, morzsányi szépséget se látok a göncben.
O'Ross ránézett a tükörből. Fehér habba foglalt arcából kiemelkedett az orra. Szája csaknem piroslott a tejszínszerű keretben. Ő is sóhajtott.
– Nagy gyerek vagy te! – mondta szeretettel. – Az volna a tisztem, hogy megvigasztaljalak? Várj türelemmel, míg a Sir Remington névre hallgató eszköz végez a sörtéimmel. Íme, a kétéltű borotva. Van benne zsilett, továbbá elemtől gerjedt delej; ez utóbbitól ered a vibrálás. Valóságos előtanulmány a közeljövőben bizton várható parkinzonizmushoz. Mire utolér a kór, profi módon tudok bánni az eszcájggal. Tuti, hogy nem a galléromba kanalazom majd a sárgarépapürét.
Sir Remington lerezegte a habot és a szőröket. Brad leöblítette, megtörölgette az arcát. Eltűnt a házban, majd sötét öltönyét felöltve tért vissza. Cipőt nem húzott.
Kézen fogta Kristent, és átszárnyaltak a sövény fölött. Helyet foglaltak az asztalnál. Megtekintették a salátát. Volt benne piros, zöld, sárga és hamvas hússzínű. Mindez vajarany majonéz mártásban lebegett.
– Kívánatos – jelentette ki Brad. – Nos, ami a ruhádat illeti: láthatóan tényleg nem Pierre Cardin tervezte. Viszont te viseled.
– Ümm – bólintott Kristen. – Tudsz hatni a lelkemre.
– Mindig számíthatsz rám a törésvonalak mentén. Megérdemeltem a karcsúsító salátát. Mi az a zöld?
– Uborka.
– Laska-típusú? Ha meghámozod, apró kockákra esik szét? Hát azok a parányi mentőövek?
– Karikára vágott zöldhagymaszárak. Valamint kukoricaszemek, paprikacsíkok, retek, virsli.
– Gyakran eszel ilyet? Azért érdekel, mert akkor tapasztalatból tudod: jól lehet lakni ezzel?
– Persze. Általában valami salátafélét vacsorázom, utána tornázom egy-két órácskát, és biztosan képregényesek lesznek az álmaim.
– Aha – bólintott Brad. Szedett a tányérjára. A salátakupacot elsimította a villájával. Barátkozott vele. – Ne érts félre, nagyon látványos. És éppen ez fog vissza. Hiszen egy pulóvert is megköthettél volna, nagyobb kámzsával, amíg feldaraboltad ezeket az alkatrészeket. Vétek volna egy perc alatt felfalni.
– Számítottam arra, hogy egy ekkora hímpéldány nem lakik jól a salátával. Egy milligramm fölős hús nincs rajtad. Ami van, az csont, színizom és bőr. Tehát kísérő fogásokat is érdemelsz a salátához. – Kristen titokzatosan mosolygott.
O'Ross letette a villát, és hátradőlt. Megköszörülte a torkát.
– Fogások? Valamilyen speciális női fogásra gondolsz?
A lány felnevetett.
– Fogadni mernék, hogy különleges képességeket fejlesztettél ki a női fogások kivédésére. Teszem azt, a pupillám méretéből megállapítod, ovulálok-e éppen!? Az alábbi fogásokkal leplek meg: kukoricás-petrezselymes főtt rizs és juhtúrós pulykamell. Utána pezsgőt kapsz.
– A sors különösen dédelgetett kedvencének érzem magam – felelte Brad.
Kristen celebrálta a vacsorát. Égő gyertyát állított az asztalra. A kert végében feketén tajtékzott a dagály.
– Mesélj Markról.
– Mark a szórakoztató műfaj felkent papja: Időnként jó órában született forgatókönyvek is a kezére kerülnek. Többnyire azonban a producerek közlik vele: ezt meg ezt kell celluloidra cipelnie. Amikor betöltötte a negyvenötöt, azt mondta: egy életem, egy halálom, elegem volt a sok pancsból, írok magamnak egy forgatókönyvet. Világra hozta, dédelgette az ötletét. Kérdezte a producert, állná-e a költségeket. Howard egy icipici feltételt szabott a megfilmesítéshez: Kyané a főszerep. Mark bólintott, nekiült a forgatókönyvnek, és megírta Shorrt. Néhányszor széttépte a készülő írást, mígnem rájött, mit is akar. Azt hitte, Howard és Kyan odalesz a gyönyörtől. Kyan ezzel szemben éleselméjűen felismerte, hogy Lilia a valódi főszereplő. Voltak csaták. Én se ragyogtam az ötlettől, hogy nekem szánja Seym szerepét.
– Márpedig Seymet rólad mintázta.
– Lehet, hogy laboratóriumi körülmények között hasonlíthatnék rá, de így, az életbe számkivetve?! Fejszefejű, ökölagyú és King Kong-szerű alak vagyok.
– Brad... – Kristen hangja esdeklőnek hatott.
– Na nem, mondták már nekem azt is, hogy tépelődő típus vagyok. Én? Tépelődő? Az tépelődik, aki nem tudja eldönteni, fehér- avagy sárgarépát vegyen-e. Én veszek egy marékkal ebből is, abból is. Aztán otthon kidobom valamelyiket. Visszatérve Markra: azt ajánlom, saját megfigyeléseidre támaszkodj; alkalmazhatod ezt a módszert másokkal kapcsolatban is. Sejtelmem sincs, Mark képzelete honnan varázsolta elő Lilia figuráját, de nem nyúlt mellé. Nekem most közel olyan élményben van részem, mintha valóban vele lakomáznék. Szeretem, ahogy tágas csecsemőszemekkel a világra gyönyörödsz, de legfőképpen azt kedvelem, hogy ártatlanságod nem agyatlanságot takargat. Ez a hímporféleség különbözteti meg az értelmes lényt a sterilen okostól is. Most, hogy ilyen bölcseket mondtam, rátérnék a téged érdeklő témára, melynek neve Kyan Spitz. Ümm – fűzte hozzá, de ez az élvezetteli morranás a juhtúrós-joghurtos mártásban veszteglő pulykakebelnek szólt. – Az az érzésem, pontosan tudod, hova tegyed a fickót. Ugyanakkor megpróbálsz erőszakot elkövetni magadon, és másüvé vágyod Kyant. Pancser kezdő az, akinek még csak két-három tudata van. Holnap délben lépj fel a jachtra ebben a ruhában. Ott lesz Howard, Kyan és a gorillák. A fotósok lencsevégre kapnak benneteket, amint pezsgőt nyaltok, amint a fősztár lazán a válladra ejti a karját. Homárt és osztrigát fognak felszolgálni...
– Utálom.
O'Ross felbontotta a pezsgőt, és töltött a poharakba. Koccintottak, s a gyertyafény aranyszínűvé világította Kristen szemét.
– Praktikusra fordítom a szót – mondta a férfi. – Ha lány volnék, nem rúgnám le az ágyamról Kyant. Kihívnám egy szerelmi-érzelmi hadijátékra. Nem szívesen tetszelgek Nostradamus szerepében, ám máris megjövendölhetem, hogy te is ezt fogod tenni. Igaz ugyan, hogy én mind a hét fejemmel ellenzem ezt, de ennek ne tulajdoníts jelentőséget.
Kristen előrehajolt.
– Alákérdezek, jó? Spitzről mindketten tudjuk, hogy egy helyes kis pofánrúgós hapsi, aki messze nem éri meg a fáradságot, amit mindezek ellenére belefektetni szándékszom. Te ezt rám hagyod. Én pedig holnap az alkalom közelébe kerülök.
Brad bólintott.
– Ezek a fiatalkor kísérőtünetei. Nem szólhatok bele a cselekedeteidbe. De a vállam bármikor rendelkezésedre áll, noha nem könnyálló.
– Furcsa, nem szégyellem magam, amiért még csak rejtegetni sem próbálom a gyengeségeimet. Holott csupa olyasmiről beszélgetek veled, ami igazából mélyen az analitikusomra tartozna. A fiatalságommal mentegeted a hülyeségemet. Borzasztó, mennyire nem vagyok fiatal.
De ne rólam és ne Kyanről beszéljünk.
– Hajnalban kidöngetek a tengerre, és a vízbe vetem magam. Belecsodálkozom a halak arcába. Velem tartasz?
– Naná. Erre a meghívásra vágyom, mióta megláttam a csónakot. Mindazonáltal tartottam el nem hangzásától. Fura alak vagy. Tudod, hogy még mindig feszélyezel?
Brad bólintott. Chanel és Givenchy előrobogott valahonnan. Felszáguldottak a férfi nyakára, kétfelől az ingébe szaglásztak, s amikor összekoccant az orruk, gyengéden egymás harapdálásába fogtak. Összegabalyodva lehemperedtek Brad ölébe. Hirtelen szétváltak, és eliramodtak a kertben.
– Hol alszanak? – kérdezte Kristen.
O'Ross lesütötte a szemét. – Szégyenlet: az ágyamban.
– Hát Blubber?
– Ő beéri a kosarával.
– Nősülés ellen tartod őket?
– Tagadhatatlan, a hajadonok nem kilincselnek nálam jegygyűrűért. Amikor kiderül, hogy görényekkel osztom meg az ágyamat, nyomban lefagynak. Nem is baj, mert nem kedvelem a bentlakásos kapcsolatokat.
– Nem rossz trükk. Én azt szoktam beadni a hapsiknak, hogy a mamámmal lakom együtt. Ez mindig beválik, úgy tűnik: görény vagy anya, egyre megy. Nem akarnak feljönni hozzám. De azért mégsem így képzeltem hamvas koromban. A hapsikkal nem lehet beszélgetni. Ha létrejön a légyott, rögtön beülünk egy bőgő motorú kocsiba, ahol a magnó is teli tüdőből üvölt. Azután bemegyünk egy diszkóba. Ott aztán nemhogy beszélgetni nem lehet, az is kész örömünnep, ha a mosdóból jövet megtaláljuk egymást a horrorfilm-világításban. Egymillió decibellel roncsolják érzékszerveinket, naná, hogy mire kiszédülünk onnan, nincs is kedvünk társalkodni. Na, néha akad egy-egy hapsi, akit a diszkón kívül más is érdekel. Velük moziba lehet menni, de arra vigyáznak ám, nehogy valami unalmas filmet nézzünk meg. Ha már elegem van Mel Gibsonból, Schwarzeneggerből, Van Damme-ból, akkor valami lányismerőst kell fognom. Mondjuk Coppola, Woody Allen vagy Bergman filmekhez. Mostanában a főnöknőmmel, Ninával járok moziba. Ő már olyan, mintha a második anyám lenne. És bár nem harmatosan fiatal, hasonló problémákkal száll ringbe nap mint nap. Fura lény a férfiállat. Bocs, de tényleg komolyan gondolom. Olyan marhára vágyunk a mindent elsöprő szerelemre, aztán mindig beleütközünk abba, hogy az illető, aki ezt nyújthatná, nem más, mint A férfi. Hát ez a huszonkettes csapdája.
Brad kicsavarta a maradékot a pezsgősüvegből.
– Mondhatnám, hogy talán rossz helyen próbálsz ismeretségeket kötni. De hol vannak a jó helyek? Persze, ismerek pasasokat, akik nem élnek-halnak a diszkóért, az akciófilmekért, érdeklődési körük túlterjed ezeken.
– Lehet, hogy léteznek ilyenek. Valami rezervátumban, magasan fenn a hegyekben vadőrök oltalmában. Nina sokoldalú szalonjában sokan megfordulnak. Jönnek a hapsik masszázsra, bodyzni, önvédelmet tanulni. Sőt nem fogod elhinni fiúcsoportom, ők kifejezetten az aerobikhoz ragaszkodnak. A fiúaerobik persze másabb. Szökellés közben is súlyzókat lengetünk. Nagyon élvezem! Ja, és a függöny mellett is szoktak a hapsik leskelődni. Amikor az esti óra után kimegyünk a lányokkal, mindig akadnak tagok akik megkérik néhányunk kezét. Egy-két órácskára, numerára. Gondolod, hogy másféle fickóra lelnék, ha partikra járnék? Nem hiszem. Megfordultam egyéb körökben is. Költőtanoncok avantgárd kocsmába vittek: nagy avantgárd hodályban dermesztően hangos avantgárd zeneszóra, avantgárd agyak lilultak, zöldültek a lila és zöld égők alatt, avantgárd vörösbort nyakalva. Utána mind kefélni akart, nem elvontan. Színészsihederek vittek el színészkocsmákba: dettó. Na?
– Egészségedre! – Brad szomorú fintorral kiitta poharából az utolsó csepp pezsgőt.
– Nőjön nagyra a májad – sóhajtotta Kristen, és követte a példát.
Félig leeresztett szemhéja alól lesett rájuk a Hold. Chanel és Givenchy átvillámlott a teraszon. Bekígyóztak mellettük a házba.
Azután kisebb robaj, majd többszólamú csörömpölés hallatszott.
Kristen lassan felemelkedett. Nagy mennyiségű aggodalmat tükrözött a tekintete, amikor megszólalt.
– Ugye ilyenkor nem szoktak annyira megijedni?
Brad is felállt.
– Gyakran levernek ezt-azt. Ők már megszokták. Esetleg agnoszkálhatnánk az áldozatot. Láttál már seperni? Virtuóz technikával csinálom.

 

 

Kristen annyira elevenül fogta fel a környezetét a reggeli fényben, hogy azt szinte fájdalmasnak érezte. A kertjeiket határoló kőfalról aláomló kúszónövények harangkelyheinek lilán tomboló pompája, a bőrlevelű sövény elsötétülő zöldje, a partszegélynél motoszkáló, nyugodt tenger ezüstkékje, a kezdődő hőséget elsimogató szellő érintései már-már fokozhatatlan, legfeljebb térdepelve elviselhető gyönyörűséget ébresztettek benne.
O'Ross sem érzett másképp.
– Alázatos szerelmem az életé – mondta, mikor a parttól távol leállította a csónakmotort.
Felvették a búvárszemüveget, és lemerültek. Megcsordult a Nap, szétfolyt a felszínen; fény és víz összeolvadt, kékezüstben gyöngyözött köröttük. Időtlen nyugalom ringatta őket. Halrajok vonultak a mélyben. Kagylók szopták a vizet, remeterákok vonulgattak csigaházukban. Valahány eleven – s mindenek között a legélőbb: maga a tenger – méltóságosan tette a dolgát.
Az első merülést röpke tanfolyam követte, melynek végeztével Brad a lány hátára segítette a levegőkeverékes tartályt. Megkóstolták a nagyobb mélységeket.
O'Ross – szakmai ártalomból-e? – gyakorta filmekben gondolkozott. Kristen átszellemülő arca láttán az a film jutott eszébe, melynek főhősnője egy merülés alkalmával idegen élőlények világába pillantott be. A néző nem látta, mitől derült fel a szkafander mögötti arc, de megsejthette, hiszen a lány áhítata, kerekre táguló szeme, ámuló mosolya visszatükrözte a látvány szépségét.
Visszaültek a csónakba. Nem beszéltek, nem mozdultak, a víz ringatta őket. A medúzákat figyelték, melyek tömegesen lebegtek körülöttük. Voltak gombaforma, kéttenyérnyi kocsonyák, sötétbarna kalapban. Karfiolszerű testükből lilás kocsányok lengedeztek elő. Kalapjuk gyűrögetésével haladtak, cseppet sem rohanvást. Minden egyes összehúzódás alkalmával láthatóvá vált túlvilági karfioltestük mélye. Más medúzák áttetsző lila köpenyéből – torz végtagokként – háromujjú, csonka karok: a hajtóművek meredtek elő. Hátborzongató élmény lett volna parolázni velük. Királyi példányokat is láttak. Ezek jóval áttetszőbbek voltak, mint amilyen lilák; testük alján ezernyi lábszerű kocsány lógott, ezek segítségével taszigálták előre magukat.
Kristen mindent megcsodált, emlékezetébe szívott; hangjában, arcán tisztelet és gyönyörűség villódzott. Bradnek kellett észnél lennie. A férfi mindig pontosan tudta, hány óra van, mikor kell visszatérniük.
Mire a jacht megjelent a platinafényű vízen, mire a motorcsónak elvált tőle és a part felé indult, Kristen csaknem magához tért. Túlesett a zuhanyozáson, felöltötte nadrágruháját, s lassan hatalmába kerítette lelkét az ismerős izgalom, a Kyannek szóló.

 

 

Aztán csak faggatta zavarát. Miért olyan feszélyezett, miért nem érzi jól magát? Sőt: miért olyan pocsékul szorongó a hangulata, mint a fogorvos várószobájában?
Kyan barátságosan fogadta, s rögtön vagy húsz vadidegen embernek bemutatta. Húsz kéz, húszféle érintés: más és más hőfokú tenyerek, különféle verítékfokozatok. Urakhoz és hölgyekhez tartozók, akik lekezelő mosollyal avagy oda se nézve engedték át mellső végtagjukat egy tapintásnyi időre.
Holott Kristen felkészült az etikettből, s tudni vélte, a megismerkedés alkalmával ez a népség finoman meghajol, közben elmormolja: „hogy van?”. Mivel nem így történt, gyanította, hogy Kyan férfias mítoszával függhet össze a kézfogási kötelezettség. Spitz filmjeiben tetemes műsoridőt vett igénybe a különféle vagányos, machós, bajtársi avagy szövetségesi kézrázás-típusok bemutatása.
Ezen túljutván jégkockákkal degeszre tömött poharat nyomtak a kezébe, és leültették egy hintázó fotelbe. Spitz letelepedett mellé, karját hanyagul a vállára ejtette. Mosolygott, társalgott. Az egyik bemutatott férfiú, kinek keze emlékezetesen lanyha és nyirkos volt, ádázul kattogtatta a fényképezőgépét.
De ezt is túlélték valahogy. Kristen bízott benne, hogy ettől kezdve akár természetesen is viselkedhetnek. S valóban, Spitz visszavonult a válláról, körbevezette a jachtján. Elsőül a tengert mutatta meg; széles mozdulattal, felettébb büszkén, mondván: La mer. Ezután a luxushajó helyiségei következtek. Kristen nagyon ügyelt rá, hogy ne feltűnően essen egyik ámulatból a másikba, de hiába. Minden valódi volt; nem műbőrből készült a bútorhuzat. Márvány volt a márvány, selyem a selyem. Eredeti festmények sorakoztak a falakon. Kénytelen volt megállapítani: ha a jacht a Titanic sorsára jutna, tetemes vagyon menne veszendőbe.
Halkan sóhajtozott. Itt bizonyára a mentőövet is színaranyból öntötték. Legfeljebb nem funkcionál.
– Na? – kérdezte Kyan a mutatvány végén. – Tetszik a ladik? Ez még nem minden, mert van néhány villám is az országban. Az itteni korallszínű. Nem tudom, érted-e. A kerítés, az épület, a falak és a bútorok a korallszín különféle árnyalataiban pompáznak. A harmónia végett. Ez nagyon fontos. Nem mindegy, milyen környezetben készülök föl a szerepre. Egy mosókonyhában okvetlenül elsorvadna a tehetségem. Ja, majdnem elfelejtettem a repülőgépet. Annak gyöngyházszínű a berendezése. De úgy képzeld el, hogy a drapériák, a kárpitok, a klozettcsésze, a hamutartó, még a cigarettaszipka is gyöngyházszínű azon a gépen.
– Ezek szerint bejártad a világot. A mesésnek mondott Keletért irigyellek a legjobban. Onnani élményeidnek nagy hasznát veheted forgatás közben. Varázsos az a kultúra.
Kyan fintorogva megcsóválta a fejét. Visszaejtette a karját Kristen vállára.
– Szamár vagy. Nem olvasol újságot? Az a fertály a terrorizmus fészke. Soha nem tettem be oda a lábamat. Belőlem csak egy van. Vigyáznom kell magamra.
– Aha – bólintott a lány. – Azt hittem, ilyesmire rá se rántasz. Tudod, a filmjeid miatt gondoltam. Amelyekben szálegyedül elintézted a hatszáznyi terroristát. Persze, nem képzeltelek elnyűhetetlen fenegyereknek, de azt hittem, nemigen félsz.
Spitz végigmérte. A tekintetéből szánalmat lehetett kiolvasni. Nem is hallgatta el, mire gondol.
– Ha nem volna akkora nagy szád, azt hinném, gyógyíthatatlanul szentimentális vagy. – Bevezette a lányt a szalonba, s helyet foglalt egy XIV. Lajos korabeli kanapén, olyanon, amilyet jobbára csak múzeumban láthatni. A háta mögötti falat monumentális akvárium ékítette. Kényelmesen elhelyezkedett, és az elégedett gazda arckifejezésével szemlélte az elhúzott tolóajtó mögött feltáruló tengert.
Kristen feszélyezetten ereszkedett le a földöntúlian kényelmesnek látszó, egyszersmind falánknak ígérkező fotelbe. Nem is csalódott, az öblös bútordarab befalta a testét. Elveszetten fészkelődött a kipárnázott rugókon. Közben besuhant az inas, és felszolgálta az újabb hűsítőt. A fotós megállt az ajtónyílásban, és marokra kapta a fényképezőgépét.
A hatalmas akváriumban zavartalanul úszkáltak a halak; s mivel Spitz az üvegfal középvonalában ült, egy bizonyos szögből úgy látszott, mintha a fején járnának keresztül. Kristen úgy helyezkedett, hogy ebből a szögből szemlélhesse a férfit.
– A magamfajta művész nem engedheti meg azt a luxust, hogy fölöslegesen kockáztassa a bőrét – folytatta Kyan, a jeget lötyögtetve a poharában. Időnként brillköves pecsétgyűrűjét is a kehely falához koccantotta. – Nem háborúznom kell, én sportolok. Vízisízek, teniszezek, golfozok. Úszok, súlyzózok, egyszóval formában tartom magam. Elboldogulok a helikopteremmel is. Mióta szóba került ez a film, rengeteget lovagolok, pedig mondhatom: utálom ezt a sportot.
Kristen bólintott. Valamivel vidámabban szemlélte a férfi mögötti élővilágot. Tenyérnyi teknős úszott elő Kyan füléből. Csikóhal lebegett a feje fölött, felsodort farkával mintegy a koponyájára támaszkodva.
– Ne hidd, hogy semmit nem kockáztatok – nevetett fel Spitz. – Halálmegvető bátorság kellett ahhoz, hogy elvállaljam ezt a szerepet. Nevetséges. Lefogadom, baromi bukás lesz. Ugyan kit érdekelnek manapság tündérek meg varázslatok? Röhej. Csak a nevemmel lehet majd a moziba csalni a nézőket.
A csikóhal leereszkedett Spitz halántéka mellett.
Úgy tetszett, mintha a fülcimpája szegélyén lebegne, egzotikus fülbevalóként.
Howard lépett a szalonba. Fehér sportcipőt, pengére vasalt fehér nadrágot és pasztellszínű papagájokkal telehintett, ravaszul dekoltált inget viselt. Mint a jacht vendégei általában. Akárcsak Kyan.
Kristen kortyolt a hűsítőből, és meztelen lábfejére pillantott. Csaknem felkuncogott. Eszébe jutott, milyen pompásan érzi magát mezítláb. Ez a népség viszont nem járhat így, és nem húzhat szandált sem. Hisz az fenemód nem decens. Mindazonáltal elképzelte Howardot silány bőrszíjból készült turistasaruval a lábán, sakktáblamintás bermudában. Kevés. Vaskos szemekből összeállított, másfél kilós aranyláncot fantáziált a nyakára és csuklójára, miniatűr napernyővel ellátott kalapkát a homlokára.
– Igazam van, Howard? – kérdezte Kyan, és hátradobta karját a milliós értékű kanapé háttámláján. Egy hal beúszott a bal fülébe, majd előbukkant a jobból. Hínár lebegett a válla fölött. Lassúdad csigák nyalták az algákat az akvárium üvegfalán.
– Mindig igazad van, Kyan – hangzott a válasz. – Ezúttal miben?
– Azt mondtam Kristennek, hogy Mark filmje baromi nagyot bukna, ha nem én játszanék benne.
Howard bólogatott.
– Százszor megbántam, hogy összesírtam rá a pénzt, nem beszélve arról a nem csekély summáról, amit magam is belekockáztattam. – A producer letelepedett egy fotel karfájára, de Spitz tekintete láttán felpattant, és járkálni kezdett a selyemperzsa szőnyegen. – Hát pontosan azért, hogy mentsük, ami menthető, a megbeszélt stratégia szerint fogunk eljárni. Iszonyatos felhajtást csapunk a mozi körül. A képeddel nyomott trikók, poszterek, a pikáns tudósítások, és a többi, amit kieszeltünk, biztosan bejön. Ne izgulj.
Kristen letette a poharat. Nem mert volna beleszólni a beszélgetésbe. Hallani akarta Howardot. Már nem turistajelmezben látta őt. Sakálbőrt fantáziált rá. Talán csak azért, mert megzavarta édes-kettesét Kyannel.
– Tegnap együtt vacsoráztam Berget-vel – kezdte Spitz. – Tudod, a forgatókönyvíróval. Szó szót követett, mígnem végre elérkeztünk a minket érdeklő témához. Talán felizgat a közlendőm, Howard: kitaláltunk egy tuti sikerfilmet. Berget nem kísérletezget, nem akar letérni a jelzőkarókkal hajszálpontosan kirajzolt útról, ő aztán nem. Neki első a közönség.
– Helyes – bólintott Howard.
Az inas átsuhant a szalonon. Ennek következtében egészen friss frissítőkre tettek szert.
– Sorra vettünk mindent, amire gerjed a populáció – Kyan elégedetten belemosolygott a jégkockákkal dugig tömött pohárba.
Kristen megmozdult a fotel mélyén. Szívesen megérintette volna Spitz mosolyát. A már-már csipkésre fodrozódott felső ajak, a felvillanó szempár látványa ismét erősen megrendítette szentimentálisként jellemzett lelkületét. Howardot a legközelebbi cápa gyomrába kívánta. A savanyú képű fickó rájuk telepedett. Nemhogy üzleti tárgyalást folytatna valakivel. Ennyi vendég között biztosan akad legalább egy milliárdos; miért pont az ő társaságukra bukott rá?!
Úgy festett, Kyan nem fájlalja a producer jelenlétét.
– Amint felvetődött az ötlet – mondta –, Berget máris noteszt rántott, és írta a vezérgondolatokat. Legyen káprázatos az a mozi, ha már egyszer belefogunk, nem igaz!? Autós üldözés, az okvetlenül kell bele. Arra nagyon buknak. A főmotívum persze a vérbosszú. Na, kérlek. A főhős szuper ipse, bár régen visszavonult a kommandójából, de persze ugyanolyan erős, mint valaha, sőt. Ez is bevált fogás, nem igaz? És hogy nő is legyen a dologban, de hamar meg is szabaduljunk tőle: az első tíz percben megölik a feleségét. Íme az ok a vendettára. Berget fantasztikus, Howard! Csak úgy szikráznak belőle az ötletek! Na, kiirtják anyut, hősünk indul bosszút állni. Betör egy fegyverüzletbe. Ez nagyon fontos, ennél a jelenetnél le lehet lassítani a tempót, hadd élvezzék ki a nézők, amint emberünk keményen kézbe veszi a géppisztolyokat, stukkerokat, amint szakértőn válogat közöttük. Persze végül baromi tűzerejű fegyvereket választ. Na, itt a populáció ellankad, ide tehát benyomunk neki valami váratlan, de igen mozgalmas snittet, amitől felszárnyal az adrenalinszintje. Sok vér, hullák. A legjobb maszkmestert kéne megszereznünk a mozihoz. Aki nem lustálkodja el a dolgokat. Aki kilöttyenő agyvelőt, kibuggyanó beleket, kifacsart végtagokat produkál a mélyebb hatás kedvéért. Aztán hősünk nyomul előre, megállíthatatlanul. Őt üldözik, ő üldöz. Szintén Berget zsenijét dicséri a következő ötlet: egy ponton hirtelen levesszük a lábunkat a gázról, hadd andalodjon a populáció, főleg a női: hősünk borzalmasan megsebesül. Már-már elkapja a hullamerevség, amikor felbukkan egy dokinő, és helyrepofozza őt. Jó romantikusan: ágyjelenetekkel, egymásra úsztatott képekkel, kandallóval, érted?! Na, eddigre egyetlen moziszék se marad szárazon; a populáció kaparászik a zsebkendője után. Ekkor a nőt elszólítja a kötelessége. Nehogy láb alatt legyen nekünk a továbbiakban. – Kyan Kristenhez fordult, s magyarázatképpen hozzáfűzte: – Tudod, fel van mérve statisztikusan, a populáció a „férfifilmekre” tódul. Női hősből csak annyi kell a moziba, amennyi óhatatlanul szükséges. Mint fánkra a feketebors.
– Hülyéskedsz? – kérdezte a lány.
– Komoly. Sejtheted, hogy rendszeresen tanulmányozzuk a piaci felméréseket. Ja, majd' elfelejtettem. Az egzotikum kedvéért a dokinő távol-keleti szépség, s valami misztikus humbuggal állítja talpra a palinkat. Értitek: akupunktúrás tűk, lila füstök, gusztustalan teák, amikben eleven kígyók-békák tekergőznek. Végül az utolsó snittekben iszonyatosan felpörgetjük a tempót, hogy a populáció a hullámvasúton érezze magát: leszakadó liftek, felrobbanó házak, mélybe zuhanó kocsik, mindenféle hátborzongatás. Palink piszkosul legyőz mindenkit, aztán csak dzsal mosolytalanul a kék ég alatt, és szél borzol a hajába. Vége főcím. Na?
– Érdemes foglalkozni vele – felelte Howard halálkomolyan. Közben bizonyára a bankszámláján jártatta az eszét.
Kristen kimászott a fotelból, és végignézett az ajkukat harapdálva töprengő férfiakon. Nem leplezhette el a hangjába szivárgó csodálatot.
– Ez igen – suttogta. – Gratulálok. Ti aztán tényleg becsülitek a közönséget. A debileknek kijáró tisztelettel övezitek őket, de leginkább a pénztárcájukat, amelyből a mozijegynyi részt akarjátok kiszelni. Először azt gondoltam, humorkodtok. De ez tömény cinizmus volt; pontosan egyenértékű a tömény sósavval. Ezt most csak azért mondtam el, hogy tisztában legyetek a véleményemmel, nem mintha jobbítani kívánnék rajtatok. Ugyanis reménytelen misszióra nem vállalkozhatom. És mellesleg, mint populáció, bár engem nem piackutattak, elárulom nektek, hogy én miért járok moziba: érzelmekért, hangulatokért, gondolatokért. Még olyankor is, ha kalandfilm a műfaj.
– Az elmondottakban is volt érzelem dögivel – legyintett Kyan. – A legyilkolt hitves miatti szenvedély, aztán meg a dokinő iránti vágy. Na meg a vezérlő motívum: a bosszúszomj. Ez talán nem elég erős érzelem?
– Talán túl erős. Talán ezért érzem szubhumánnak.
Elnémultak. Töprengtek, s végül ki-ki megállapította, hogy a másik komolyan beszélt. Megrázó felismerés volt. Összemeredtek.
Kyan megcsóválta a fejét.
– Jó isten, Howard. Ez a csaj tényleg totál szentimentális. Meglépett a múzeumból, esküszöm. Ha felhasítanánk a gyomrát, kidőlne belőle az afrik. Vagy mi a franccal tömik a múmiákat?! Hot élsz te, Kristen? Sose hallottál még a művészetről?!
– De. Azért nem értem egy szavatokat sem.
Howard elvigyorodott.
– Ezzel azt akarja mondani, hogy visszaadja a szerepet?
– Milyen szerepet?
– Liliáét.
– Nem Mark filmjéről szólottam – hökkent meg Kristen. A fenébe is, egy nyelvet beszélnek, és mégsem?!
– Magyarázza meg, miért karmolja Mark moziját, ha Berget-é annyira ellenszenves magának!? Mint mozinéző mondja meg őszintén: hát nem halálra aludná magát azon az idétlen tündéresdin?
– Ha e két film közül kellene választanom, a tündéreset nézném meg. És ha nem talál megfelelő nézőnek, tiltson ki a moziból. Tudja, mi a tragikus a tévhitükben? Az, hogy alantas emberek ízléséből indulnak ki, őket szolgálják ki, és azt hiszik, ismerik a közönséget. Holott csak önismeretből állítottak ki jeles bizonyítványt. Miért gondolják, hogy hosszú távon az orránál fogva vezethetik a „populációt”? Egyébként bocsánatot kérek. Haszontalan vitatkoznom magukkal. Én értem magukat, maguk nem értenek engem.
– Ide figyelj, kis hülyém – mondta Spitz, és hátravetette magát a kanapén. A csikóhal le-föl lebegett a feje fölött. Nem lehetett biztosan tudni, melyikük emlékeztet jobban marionettfigurára. – Minek nézel tulajdonképpen? Tudod, ki vagyok én? Ha letudtam a Mark-féle szart, akkor eljátszom Lear királyt! Nekem is elegem van ebből a szupermen skatulyából. Én leszek Lear király! Úgy nézz rám.
Kristen úgy nézett rá, s felnevetett.
– Már látom is: a jó öreg Lear kimerítő autós üldözés után egy dühös géppisztolysorozattal leteríti háládatlan szülötteit, akik ki akarják semmizni a javakból. Persze, a kandalló előtt. Szenzációs lesz! Azt a vendettát!
Besuhant az inas, s azt suttogta:
– Uram, felszolgálhatjuk a dinert?
Kristen néhány perce már görbe szemmel nézett a társaságra; az inas kérdése hallatán áthatotta a gyanakvás.
– Szegény Diner! Meggyilkolták, nyársra húzták, felfalják, és még a keresztnevét sem tartják meg emlékezetükben. Ez ám a szörnyű vég.
Nem aratott sikert. Az asztalhoz vonultukban Howard a fülükbe sziszegett.
– Ne folytassátok ezt a hülye vitát! Mosolyogjatok!
Kristent nem kellett volna biztatni. Sőt egyenesen kacarászni támadt kedve. Végre is, meglehetősen nevetséges helyzetbe sodorta magát, abszolúte önhibáján belül. Itt van Kyannel; fáradozhatna a férfi vad és szenvedélyes érzelmeinek fellobbantásán. Nem, ő az erkölcsi érzékére akar hatni, s hozzá katartikusan. Bravó.
Eszmei mondanivaló: ezentúl a sasmadár magasából fütyülni fog a moziipar összes pénzéhségére és cinizmusára, hiénáira és cápáira. Valamint a közönségre. Mi köze ahhoz, hogy hülyének nézik a „populációt”?
Eddig is tudta, nem volt titok, hogy a mozigyárosok számítógépek és pszichológusok segítségével munkálják ki a filmek hatáselemeit. Semmit nem bíznak a néző érzelmi, értelmi önállóságára; ők szabályozzák, mit kelljen éreznie a moziszékben. Minden valamirevaló filmiparos szobája falán ott csüng a grafikon, amely precízen tájékoztat, mire gerjed, mitől andalodik az emberiség, milyen tempóban adagolandók a különféle váladék-, miegyéb-effektusok.
Ha már itt van, ehhez is hozzá kell szoknia. Akkor is, ha a maga részéről jobban kedveli ama filmeket, amelyeket szellemi és érzelmi, nem pedig anyagi szükség hívott életre. Ha ő megérzi, hogy manipulálják, megérzi a többi áldozat is.
Kristen úgy döntött, erről majd eszmét cserél Braddel és Markkal. Addig azonban félreteszi jogosnak mondható felháborodását. Kedves lesz Kyanhez. Mosolyogni fog.
Leült az asztalhoz, végignézett a kínálaton. A salátástálat nyomban a szívébe zárta.
Ismét előrajzottak a suhanó emberfajta egyedei. Nesztelenül telepakolták a vendégsereg tányérjait, és eltűntek. Nem sokáig maradtak távol. Átlag hárompercenként feltűntek, tiszta tányért adtak, és teleszedték azt.
Kristen úgy érezte, mintha futószalagon táplálnák. Az előétel után a leves következett. A hölgyek hihetetlenül fáradságosan fogyasztották levesüket: belemerítették a kanalat, majd annak alját a tányér széléhez súrolták, a lecsöppenést megelőzendő. Ezután behajlították kisujjukat, merev háttal icipicit előrehajoltak, szinte csak jelképesen kinyitották a szájukat, és finoman beledöntötték a kanál tartalmát.
De máris jöttek a suhanó árnylények, és újabb fogással szolgáltak. Aztán megint és megint.
Kristen sokat tanult. A diner végeztével bármelyik királyi udvarban megállta volna a helyét. Finoman bánt a keze ügyébe készített evőeszközökkel mind a tizenkilenccel. Képes volt résnyire nyitott szájon át táplálékot felvenni, nem csörömpölt az eszcájggal, egyik könyöke sem vált el a bordáitól, puhán itatta le ajkáról a fogásonként más és más pohárba töltött, más és másféle italok cseppjeit.
Viszont borzalmasan kellett röhögnie.
Közben az asztalnál kellemes társalgás folyt. Adócsalási és tőzsdei tanácsadások hangzottak el. Néhányan beszámoltak külföldi útiélményeikről az exkluzív szállodák szolgáltatásairól, azok hiányosságairól. Az új yachtról, az új személyzetről. A régi hitvesről, a leendőről.
Kristen elandalodott. Emlékezetébe rémlett hogy kislány korában személynek vélte a mosogatógépet. Ha a mosogatógép szót hallotta, felképlett előtte egy köpcös, középkorú asszonyság, a homlokán bogra kötött kendővel, elefántszürke kötényben, harmonikaszerűen lecsúszott pamutharisnyában, amint az ajtókat vagdosva összeszedegeti a házban a – hite szerint direkte az ő bőszítése céljából – eldugdosott piszkos edényeket, majd csörömpölve lekaparja a rászáradt ételmaradékot, s közben a szája sarkába tolja a füstölgő szivarcsutkát, hogy zavartalanabbul szitkozódhasson.
Aztán megtudta, hogy a mosogatógép nem ember. Akkor az nem fért a fejébe, hogy sem nem forgódobos, sem nem centrifugál, ráadásul videobemenete sincs.
Felszolgálták a gyümölcsöket. Kristen résen volt, elleste, melyik késsel kell meghámozni az almát. De mi a nyavalyáért kell meghámozni?!
Míg ezen tépelődött, arra lett figyelmes, hogy a mellette ülő Howard a füléhez hajol, s alig hallhatóan beszél hozzá.
– ...főn komolyabb előleget vehet fel. Először is, frissítse fel a ruhatárát. De ne valami külvárosi butikból öltözzön fel. Legjobb lesz, ha a titkárnőm elkíséri. Ő tudja, hol találhatók a megbízható szalonok. És a cipőüzletek. Piszkos a lába, drágám. Cipőt kéne viselnie.
– Esküszöm, a zuhany alól jöttem fel a hajóra – suttogta Kristen. – Nézessen a személyzet összes körmére. Ne haragudjon, ki kell mennem, mert tragikusan röhögnöm kell. Hol ejthetném szerét?
A szemközt ülő Kyan egy szavát sem hallotta, de rámosolygott, mivel parancsba kapta. Azután körülhordozta tekintetét az asztaltársaságon.
– Nos, mit szóltok a kis partnernőmhöz?
Nem szóltak semmit, mert mindahányan eminensek voltak, bebiflázták az illemtant, anno. Mindazonáltal kialakították a véleményüket a rojtos vállú butikfarmer és a mezítlen lábak láttán.
Kyan nem is várt választ. Megrohanták az emlékei.
– Én is alulról jöttem – sóhajtotta félig leeresztett szemhéjjal. – Sokat küzdöttem. Kölyökkoromat a Mama hamburger-éttermében töltöttem, főként a mosogatóvályú előtt. Úgy izmosodtam meg, hogy a béna Papát emelgettem, a tolószékből ki, a tolószékbe be. Gyümölcsöt akkor ettem, ha loptam a piacon. És lám, itt vagyok. Szorgalom, kitartás, de mindenekelőtt tehetség. Ez a titka.
Kristen megélénkült.
– Te mit gondoltál, amikor először hallottál a mosogatógépről? – Mihelyst kimondta, látta, hogy sarokba szorította Kyant. A pasas leélt vagy harmincöt évet, és soha nem tépelődött a problémán. A gyermekkorukban aligha találnának közös témát. Talán egyebütt. Majd legközelebb.
Kyan elvigyorodott.
– Meg nem tudnám különböztetni a mosogatógépet az eukaliptuszfától – közölte.
– Rém egyszerű – vágta rá a lány. – Amelyiken nem látsz koalamacit, az a mosogatógép.
Nem kerülte el a figyelmét, hogy az asztal körül ülő populáció – élve az íziben adoptált kifejezéssel – a székekre dermedve fagyos közönybe burkolózik. Töprengett. Nem az eukaliptusz miatt jegesedtek el, ezt biztosra vette. Hamar rátalált a sértő szitokszóra: mosogatógép.
Ezzel bántotta meg a társaságot. Amely egyébként krém volt a javából. Ott díszlett köztük a behízott szemhéjú, derékig érő loboncú, lágyan tonzúrásodó popénekes, aki, midőn maga kiment a divatból, csitri lányok daloltatásával kereste meg a betevőjét. Mire a lánykából sztár lett, és az esze is megérkeze, nyomban firtatni kezdé, ugyanvajon hová lészen a honorárium tetemesebb része, addigra a hajdani popdalonc, immáron menedzser, még fiatalabb csillagocskát lele, és ejté a régit, a mind mohóbbat. Így mene ez.
Másféle sztárok is csillogtak az asztalnál. Kristen gyorsan végigfuttatta őket a memóriájában, de nem mélyedt el a történetükben, végre is nem tudhatta, mennyi azokban az általuk kovácsolt legenda, s mennyit hordtak rájuk a firkászok. Legkevésbé azt tudta, mi maradna belőlük, ha ezt is, azt is levonná az egyéniségükből.
Véget ért a diner. Kristen boldogan beült a néger szolga által kormányozott motorcsónakba, s míg az a parthoz röpítette, azon ábrándozott, hogy legközelebb szenvedélyesen kedves lesz Kyanhez. Egyszer talán kettesben maradhatnak. Átnyújthatják egymásnak önmagukat.
Végül úgyis leveszi a lábáról Kyant; de úgy ám, hogy a pasas soha többé nem is tud majd ráállani.
A csónak feneke megdöccent a fövenyen. Kristen felneszelt. A kínosan vigyorgó inas terebélyes kebelén.

 

 

Ébredéskor Shorr megállapítja: álmodott. Ezen nincs mit tagadni, nem is érti, miért állította, hogy nem szokása; megtörtént már nemegyszer, de mi végre ennek akkora feneket keríteni?! Mindenki álmodik, még az állatok is. Semmi különös; most se történt más, mint egyébkor: megvívott az ellenséggel, és persze győzött. Jó harcost álmában sem lehet legyűrni.
Jó harcos volna?! A legjobb!
Shorr felül. Hozzáfogna a szokásos vakarózáshoz, csakhogy a bőre ezúttal nem kívánja ezt. Beletúr a hajába, és eszébe jut Jord komisz játéka a fürdéssel. Felemeli a karját, végigszimatolja magát. Bár a Medusa bőréből készült ruha enyhén szaglik, az ő pompás testszaga odalett! Mielőbb vissza kell szereznie.
Ekkor felfedezi, hogy Jord sehol sincs. Megvonja a vállát. Társai is ébredeznek.
Brund még ki se nyitja a szemét, máris vakarózni kezdene. Azután meglepetten felül. Megtapogatja a ruháját, a haját. Szimatmintát vesz. Boldogtalanul megcsóválja a fejét.
Shorr nem szól semmit, osztozik bánatában. Valamivel később Chadon is kénytelen sajnálkozni.
Lilia frissen ébred, rögvest talpra szökik. A sziklafalhoz lép, vizet vesz a tenyerébe, nyalogatja, kortyolgatja. Megmossa az arcát.
Körülülik a fekete kendőt, s az újra megvendégeli őket. Szótlanul falatoznak, azután végiglépdelnek a nyikorgó hidacskán, a denevérfürtös folyosón.
A fal feltárul előttük. Melengető napfény árad rájuk a lombokon keresztül, bearanyozza alakjukat, körös-körül a fákat, virágokat. Lilia felsóhajt:
– Milyen szép!
Ráhagyják. Felpattannak a lovakra.
Jord útmutatása szerint jobbra fordulnak. A beígért birodalomnak egyelőre se híre, se hamva.
Tenyérnyi pillangók szálldosnak a zöld-arany fényű levegőben. A lovak lassan poroszkálnak a sűrű szövevényben, az enyhéden lejtő úton.
Az égre nyurgult fák lombjai mind kevesebb fényt engednek át, a talajon senyvedő aljnövényzet sápadt, satnya.
Lilia másik ösvényt választ. Elhagyják a fénytelen erdőt, alacsonyabb fák, lemeztelenedett sziklafalak között folytatják útjukat.
Kí ellebben a lány válláról. Asa jelez valamit.
Lilia letér az útról, s kíváncsian beveszi magát a napsárga virágokkal telehintett bokrok közé. Sziklafalhoz közeledik, a kő aranyos fénye vonzza magához. Különös tisztás szélére ér.
Szürke-fehér ménje hirtelen megtorpan, s halk, de eltökélt prüszköléssel tudatja, hogy egy lépést sem megy tovább.
A sziklába vájt barlang bejárata előtt márványvázákba ültetett virágok pompáznak; megannyi pazar, színes csokor. A gondozott kertet gyertyaszálakként ágaskodó örökzöldek szegélyezik.
Az ápolt füvön fiatal lány szaladgál, ököl nagyságú pillangót kerget. A lány s a pillangó káprázatos ruhát viselnek. Fémes zöld és sárga színekben pompálló öltözékükön hasra vágódik a fény. Játszanak egymással, kergetőzésük kecses táncnak tetszik.
A fűben pikkelyes testű, hatalmas állat hever. Izmos farka a sűrűbe vész, zöldesbarna hátán tarajok meredeznek. Nagy fejét a földön nyugtatja, óriási smaragdszín szemeivel a lenyűgözően szép lányt figyeli.
Egy átkozott sárkány! – leheli Shorr.
Marokra kapja a kardját, jóllehet tisztán látható, hogy a szörnyeteg jóval nagyobb nála.
Lélegzet-visszafojtva szemlélik a gyöngyházruhás lány játszadozását. Valószerűtlen, izzó szőkeségét, bőre márványos fehérségét.
– Milyen sápadt! – suttogja Brund. – Ez a dög biztosan a vérét szopja.
A pillangó meglebbenti a szárnyait, a sárkány hosszú orrára telepszik, megnézi magát a dülledt drágakő szemekben, majd odébbáll. A szörnyeteg nem moccan, állát a fűre fektetve, lustán tovább heverészik, s bizonyára borzalmas fogsort rejteget széles szájában.
A lány a távozó pillangó után néz, körbejárja a kertet. Letépdesi a legszebb virágokat. A csokor hízik, színesedik a kezében.
Azután a szépség leül a fűre a sárkány orra előtt, szétteríti a szálakat, összefonja őket. Elmélyülten tesz-vesz, néha visszatér egy-egy virágfejhez, igazít rajta; úgy válogat, hogy összeillő színek kerüljenek egymás mellé.
A sárkány nézi, nézi, a közelség miatt enyhén kancsalítva. S amikor a lány a fejére próbálja a koszorút, a szörnyeteg felállítja hegyes, zöld füleit, hogy megtartsa velük a virágdíszt.
A lány elégedetlen. Újra meg újra visszatér a fűbe a csokorral, átrendezi a virágokat, mintha arra törekedne, hogy a Világ legszebb ékességét fonja meg.
– Szegény gyermek – sóhajtja Shorr.
Lilia rábámul, nem hisz a fülének.
– Mi az?! – förmed rá a harcos. – Te talán nem látod, milyen sanyarú az élete? Az átkozott sárkány a vérét issza virágfonással alázza meg, agyondolgoztatja. Kiszabadítjuk!
Brund megköszörüli a torkát, kicsit fészkelődik a lovon, a lábfejét méregeti.
– Túl nagy ez a dög – nyögi ki végül.
Chad sem lelkesül.
– Nem látom be, miért ne mehetnénk tovább.
– Hát azért, te szétfőtt agyú barom, mert e szépséges teremtésnek szüksége van a segítségünkre!
– Ha én hordanám Medusa bőrét, nem is haboznék – feleli Brund.
Shorr rámered. Jócskán kidülled a szeme.
– Cserbenhagytok? – kérdezi.
Lilia egyikről a másikra néz. Halvány mosoly dereng az arcán.
– Menjünk tovább – mondja.
De Shorr nem hallja már. Valósággal kirúgja maga alól a lovat. Délceg tartással, fenyegetően magasra tartott karddal a sárkány felé indul.
Közeledtére a lány felszökik ültéből, magához öleli a virágkoszorút, s dermedten a szörnyeteg elé hátrál.
A sárkány felemeli a fejét. Karhosszúságú körmeit a földbe vájja, hogy bármikor fürgén talpra szökkenhessen.
– Lenyisszantom a fejét, egyet se félj! – bömböli Shorr vigasztalón.
Félretolja a lányt. Harciasan a sárkány szemébe mered.
A szörnyeteg nem moccan. Csupán a feje akkora, mint maga Shorr.
A gyöngyházszínű pillangó visszalebben a fák közül, s a sárkány homlokára telepszik.
Shorr meglendíti a kardját, ám a szörnyeteg elhajol előle. Azután megint nem történik semmi, mert a sárkány nem adja jelét támadási szándékának.
A lány eldobja a koszorút, és a harcos háta mögé surran.
Shorr úgy véli, ideje lemetszeni a rabtartó dög fejét. Rémítő csatakiáltást hallatva a végső csapásra lódítja a kardját.
A lány habozás nélkül felkapja a keze ügyébe eső, virágokkal teli vázát, és szenvedélyes lendülettel tarkón suhintja vele a daliát.
– Shorr nyekkenve elterül.
A lány átlép fölötte, a sárkányhoz siet, megöleli a fejét, melyet át nem érhet. Egész testével rádől, arcát a smaragdzöld szemek közé simítja. A szörnyeteg gyengéden ringatja hölgyét.
– Mi ez?! – sikoltja Brund.
– Szedjétek össze Shorrt, és menjünk tovább – szól Lilia.
Brund és Chad lemászik a lóról, óvatosan társukhoz lopódzkodnak, tartva attól, hogy a sárkány lecsap rájuk.
Azután átvetik a nyeregben Shorr ájult testét, és Lilia nyomába szegődnek.
– Emlékszel? – nyöszörgi Brund. – Már vagy két tucat sárkánnyal volt dolgunk. Ilyen bambát még sosem láttunk.
Chad vállat von. – Ez egy szelíd sárkány volt.
– Bamba volt. Biztosan a végelgyengüléstől.
– Szelíd, ha mondom. Te is láthattad a saját szemeddel: a lány nagyon szereti.
– Ilyen nincs – összegzi Brund. – A sárkányok szörnyetegek! Elrabolják a gyámoltalan szűzkisasszonyokat, akiket aztán nekünk kell kiszabadítanunk és visszavinnünk szerető atyjukhoz. Busás jutalom ellenében.
Shorr ébredezik kábulatából.
Nyöszörög, a fejét fogja, átkozódik.
Amikor erőre kap, harcoshoz méltóbb helyzetbe tornázza magát a nyeregben, és bizonytalanul Liliára néz.
– Legyőztem?
– Nem kellett – feleli a lány.
– Neeem?! Akkor mitől hasogat a fejem?
– A lány megkért hogy ne intézkedj. Kérését egy vázával tette hangsúlyosabbá. Ugyanis meg akartad ölni a legkedvesebb barátját.
– Méghogy az a szörnyeteg a barátja?! – Shorr eltöpreng, végül vállat von. – Ami azt illeti, én vagyok a harcosok legjobbja. Nem pocsékolhatom magam ilyesmire. Legközelebb csak akkor emelek kardot holmi sárkányokra, ha gazdagon megfizetnek érte. Nem is tudom, mi ütött belém. Alighanem a jóságom az oka. Jól jegyezzétek meg, fiúk: jóságból nem lehet vagyont szerezni!
Senki nem felel. Chad dúdolgat.
Valószínűtlenül zöld, sűrű erdő magasodik fel előttük, páragomolyok úszkálnak a lombok között. Nyílvessző alakú, csipkézett szélű, a sárkánynál is nagyobb levelek mocorognak a fákon, zöldjük szinte harsog, lüktet.
Lilia visszafüttyenti Kít, lecsusszan a lováról, és kinyújtott kézzel előreindul.
– Ez az? – suttogja Chad. – Hol itt a fal?
A lány hátraint nekik, hogy kövessék példáját, szálljanak le lovukról. Azután furcsa mozdulatot tesz: mintha szélesre tárná a semmit.
Elsőként a szőke harcos lép át a karjai között, majd – lassabban és egészséges gyanakvástól áthatottan – Brund.
Shorr szétvetett lábbal megáll Lilia mellett.
– Csak utánad – mondja.
– Menj!
– Hiszen hallottad!
– Jaj, Shorr – nyögi a lány. – Miért kell örökké vitatkoznom veled?
– Honnan tudjam? Nyilván ilyennek születtél. Engem is fáraszt.
– Kérlek, lépj be! – mondja türelmetlenül Lilia.
Pompásan hallja Chad és Brund áhítatos sóhajtásait. Ő is szeretné megpillantani végre a birodalmat.
A lovak átbújnak Lilia karjai között.
Shorr megátalkodottan billeg a sarkán.
– Lehet, hogy itt hagylak – közli a lány.
– Miért nem próbálsz megszelídíteni? – A harcos lehajol, Liliáéhoz dugja az orrát. – Tessék. Érintsd meg. Utána esetleg bégetni fogok a szelídségtől.
– Ha teljesítem a kívánságodat, valóban bégetni fogsz. Talán vijjogni, vagy ugatni. Attól függően, mivé teszlek. Lehet, hogy hálót szövögetsz majd, a tulajdon nyáladdal. Ha kedvemre tennék, a lombban ugrándoznál, makogó hangokat hallatva, és a fogaiddal fésülgetnéd a bundádat. Ez az! Nagyon illene hozzád.
Shorr kikerüli a lányt. Azért is másutt fog belépni a vadul zöldellő erdőbe!
Bár nem látja az üvegfalat – tehát az nem is létezhet –, mégis beleütközik abba. Feldühödve nekiront az útjában álló, lehetetlen akadálynak.
Beüti a homlokát. Lehorzsolja az orrát.
Támolyogva megáll, kitapogatja a láthatatlan falat. Érzi annak hűvösét, keménységét.
Nem lehet! Hiszen továbbra sem látja!
Gyászos sóhajjal átbújik a lány két karja között.
A birodalomba lép.
Lilia követi.

 

 

A fák lombkoronája valahol a harsánykék égbolton ér véget. Chad a lova kantárát szorongatva forgolódik. Ha nem akar hanyatt vágódni, le kell térdelnie.
– Káprázatos – suttogja, s térdre roskadva hátraszegi a fejét, hogy fellásson a mérhetetlen magasságba.
Bódító illatú levegőt szívnak be. Megrészegülnek, felvidulnak tőle. Félelmeik elfoszlanak.
Visszakapaszkodnak a lovakra. Az illatos avarral borított ösvény szeszélyesen kanyarog alattuk. Felfigyelnek a zsivajra. Zümmögő, cserregő, zizegő kavalkádban haladnak előre: madarak szálldosnak, fecsegnek körös-körül. Villámsebesen cikázó, parányi drágakövekként villognak az erdő különböző szintjein. Gyöngyházszerűen ragyogó zöld tollaik láttán a sárkány kedvesének ruhája jut eszükbe.
Újabb és újabb felfedezéseket tesznek. Képtelenek követni, megfigyelni az élet gazdagságát. Pazarabbnál pazarabb madarak hussannak a levegőben ékes, fényes, szivárványos tündöklésben. Káprázik a szemük.
Felborzolt fekete tollmezt, ezernyi csápként kunkorodó, különc koronát viselő, kövér tyúkfélék kuporognak az alsó ágakon. Virágok nyílnak mindenütt, a földön, a bokrokon, a fák szédítő magasában. Duzzadt, húsos, nektárral tömött kelyhek, harangok, szívek, zsákocskák. Színük, alakjuk elképesztően változatos.
Lilia nyöszörög ennyi szépség láttán. Dario meséiből és saját álmaiból ismeri ezt a tájat, mégis megrészegül, elgyengül, hívővé válik láttára.
Szürke-fehér csődöre is csaknem eszét veszti. Kitágult orrnyílásokkal hörpöli a levegő zsongító illatát. Farkát felcsapva tánclépésre vált, s bohó szökellésekkel, horkantgatva halad az ösvényen.
Lilia megpillant egy fura alakot.
A teremtmény az egyik óriásfa villaszerűen elágazó törzsébe csimpaszkodva lesi őket. Tetőtől talpig szőrös, háta, keze fekete; feje, nyaka szürkés; selymes alapszőrén hosszú szálú, ezüstös sörték meredeznek. Oldalra csúszott, fekete csacsifüle jókora, mozgékony. Arca középpontjában két hatalmas, túlérett szőlőszemre emlékeztető kíváncsian dülledt szem forog. Lapos orra mezítlen, ajkai szürkések, apró fogai villogó fehérek. Keze karomszerű, döbbenetesen hosszú ujjaival átfogja a fa törzsét. A szerzet nem nagyobb egy kisgyermeknél, s nem kevésbé érdeklődő.
A nyomukba szegődik, ágról ágra lendülve kíséri, mindig kissé megelőzi, majd leskelődve bevárja őket.
Shorrnak nem tetszik a szőlőszemű kobold. Elijesztésére vadul fintorog, forgatja a szemét, rémes pofákat vág, fenyegető morgást hallat, olykor felé suhint a karjával.
A kobold érdeklődése határtalan. Megfontoltan szemléli a különösen viselkedő embert; annyira nézi, hogy már-már kipottyan saját szemén, mulatságosan túlméretezett fülei valósággal forognak.
Azután úgy dönt, hogy a bőgő, rángatózó ember bizonyára nagyon rosszul érzi magát, s mint ilyen, segítségre szorul. Megnyugtatásához kedvességre, simogatásra van szükség.
A szőlőszemű kobold hirtelen elhatározással elhagyja az ösvénymenti cserjés oltalmát.
Átlendül Shorr vállára, átkarolja a nyakát, arcához simítja az arcát, s valami különös lágyságú dalt zümmög a fülébe, valami kedveset, boldogítót.
Shorr megdermed a döbbenettől.
Megállítja lovát, s szeme sarkából a gyöngéd teremtményre sandít. Nem tudja, mitévő legyen. Ilyen helyzettel még sosem találkozott.
Egy biztos: nem szabad bántani az óvatlanságig barátságos, jó szándékú lényt. De azért azt sem tűrheti, hogy a szörnyparány a nyakában lógjon, és mézédes dalt dudorásszon.
Chad biztosan vigyorog már. Rajta, természetesen.
A kobold eldönti a kérdést. Látja, hogy a boldogtalan emberi lény arca már nem rángatózik, a halálordítással is felhagyott, egyszóval visszanyerte egészségét. Szórakozás után lehet nézni.
Meglátogatja Liliát. Lábát megveti a nyeregben, s a farkára támaszkodva egyensúlyoz, miközben pókujjaival megtapogatja a lány hajtincseit, a ruháján kígyózó rojtokat, majd belehajol az arcába, és megnézi magát a ráragyogó, zöldessárga szempárban.
Lilia elmosolyodik.
A kicsiny kobold kinyújtja a kezét, és megérinti a mosolyát. Azután ujjait a saját szájához viszi, és megpróbálja visszaidézni, amit a lánytól ellesett. Hátraszegi a fejét, hogy a fogai láthatóvá váljanak.
Lilia megbabonázottan magához öleli a kedves teremtményt, s az elfészkelődik rajta, köré fonja a végtagjait, a nyakára hajtja a fejét, s halk szuszogással elalszik.
Kiérnek az erdőből. Kitágul a tér, hihetetlen magasságban gömbölyödik fölöttük az égbolt. Egymásra dobált, tojásdad sziklák tornyosulnak köréjük.
Az ösvény lefelé vezet. Szakadék ásít a lábuk alatt.
Légies karcsúságú, lágyan ringatózó hidacska vezet át rajta a hegy túloldalára. Nevetségesen törékenynek látszik hatalmas kövek között.
Valósággal zümmög körülöttük a levegő. Óriási repülő sárkányok úsznak a magasban, kiterjesztett szárnyakkal vitorláznak a légáramlatokon. Egyikük-másikuk díszesen öltözött embert visz a hátán; némelyiken különös lények – zöldes bőrű, hegyes fülű, nagy szemű teremtmények – utaznak. Rájuk sem hederítenek, gondtalanul röpdösnek, suhannak a végtelenné tágult térben.
Shorr törpének érzi magát, annak látja társait is. Lova visszahőköl a keskeny híd előtt.
– Átmegyünk? – kérdezi a harcos meglepő szerénységgel.
Lilia bólint.
Shorr előreengedi. A szürke-fehér csődör bátran rálép a hídra, amely nyomban meglendül alatta. Odalenn a mélyben sebes folyó rohan, a sietségtől tajtékosan.
Lilia mereven maga elé néz, nem pillant a rémítő szakadékba. A kötelekkel összefogott deszkákból alkotott híd korlátja minden lépésnél a lábához súrlódik. Mintha ringatózó bölcsőben ülne.
Chad léptet a lány nyomában, mögötte Brund; a sort a sápadt, fojtottan szitkozódó Shorr zárja.
A harcos szitkai főleg Dario és Jord egészségi állapotát érintik, rohamos hanyatlását kívánva mindkettőjüknek. Közben-közben – valamivel halkabban – elhangzik néhány fogadalom is. Shorr nem csekélységet ajánl fel: ha épségben átjut a túloldalra, az első adandó alkalommal megfürdik, kibontja a haját, illatos levelekkel dörzsöli be magát, végül pedig térdre borulva imára fakad, és a harcosok istenének ajándékozza nemrég szerzett aranyvértjét.
A kobold minderről nem veszt tudomást. Hortyogva szendereg Lilia kebelén.
A füstszürke égen jövő-menő sárkányok közt felbukkan egy-egy emberfejű is, férfiak, nők egyaránt. Némelyiknek a felsőteste is emberszabású. De bármilyen változatos külleműek is, egyikük sem vesztegeti az idejét a lengedező, recsegő hidacskán billegő, fohászt avagy szitkot mormoló utazókra.
Lilia hangos sóhajjal jelzi megkönnyebbülését, amikor végre szilárd talajt érez maga alatt. Társai is kinyilvánítják örömüket. Brund olyképpen, hogy nyomban enni kér.
Folytatják útjukat. Az ösvény szeszélyesen kanyarog a tojásdad sziklák között. S bár nehéz elképzelni, hogy ezen a zord vidéken élőlényekkel találkozzanak, lépten-nyomon rá kell csodálkozniuk az élet kétségbevonhatatlan jeleire.
Pompás külsejű, nagy testű, horgas csőrű madarak üldögélnek a sziklákon, megfontoltan merengők, vagy ráérősen tollászkodók. Káprázatos a tollruhájuk. Egyikük fehér gallért és csuklyát, fekete kabátot és nadrágot visel. Tekintélyes karmain ápolt körmök ragyognak. A következő óriás termetű madár galambszürke ruhában, habszerűen lágy, fehér gallérral, vékonyszálú hópihe sapkában üldögél a szirten. Félrehajtott fejjel szemléli az idegeneket, szeme aranysárga. Csőre görbe pengére emlékeztet.
Tarajos hátú, pikkelyes testű, hatalmas gyíkok hevernek a langyos köveken, a fajtájukra jellemző hidegvérrel nyeldekelve, ügyet sem vetve a környezetükre.
A tojásdad sziklákból összedobált hegyen túl kövér füvű rét zöldell. A nedvességgel átitatott föld meg-megroggyan a lovak patái alatt. Szitakötők kergetőznek, lebegnek körös-körül.
Lilia eltátja a száját, amikor közelebbről is megnézheti az egyiket; hiszen a szitakötő nem más, mint pazar ruhába bújt, csipkés szárnyú, karcsú derekú, aranyhajú, parányi tündér. Aztán újabbak és újabbak lebbennek el ménje nyaka és az ő arca között: fiúk is akadnak köztük, s nincs két egyforma.
A hájas fű fölött szálldosó madarak némelyike is emberarcot visel. Egyikük csúf, bibircsókos banyára emlékeztet, kampós orra látszik csőrnek. A másik fura madár fehér álarcot húzott, amitől különösen sápadtnak látszik. Szeme helyén üres nyílás tátong.
A réten túl fák magasodnak, kerek leveleik bőrszerűek, viaszbevonattól fényesek, fájdalmasan zöldek. Furcsa teremtmények kucorognak az ágakon. Csupasz bőrük ezüstös, térdük, könyökük kicsúcsosodik, láb- és kézujjaik döbbenetesen hosszúak, körömtelenek. Fejük fekvő háromszög, melynek orruk a csúcsa, ha orr az egyáltalán. Fülük hegyes, ezüstös szőrbojtban végződő; ennek tetején tartják csigaszerűen kitolható és behúzható, minden irányba elforgatható meleg fényű, barna szemüket.
– Inkább háromnapos kerülőre vállalkoztam volna! – morogja Shorr sötéten és rosszindulatúan, szemmel tartva a láttukra alaposan megélénkülő micsodákat.
Az ezüstös bőrű, szemtelenül kíváncsi lények ágról ágra röppennek fölöttük, suhanó testük zúgása szédítő. Olykor csak hajszálnyival előttük húznak el, miközben mozgatható szemüket tolakodón beletolják az arcukba.
A következő roham még idegesítőbb. Suhantukban végighúzzák rajtuk fura kezüket, megtapogatják ruhájukat, belenyúlnak a fülükbe, megpróbálnak belekotorászni a szájukba.
A kobold felriad az egyik tapogatási roham alatt, s miközben gyanútlanul hatalmasat ásít, egy ezüstös kéz végtelen hosszúságú ujjai megmerülnek a torkában.
A párásan sápadtzöld szemek döbbenten kimerednek, s a manó jogos felháborodásában belemélyeszti fogait a szájában turkáló kézbe.
A tulajdonos éktelen visítással visszaszerzi veszélybe került végtagját, de fájdalmas döbbenetében elveszti lendületét, s lankadtan Lilia ölébe hull.
A lány hátrahőköl kissé.
A kobold magához térve megtekinti támadóját. Alighanem felfedezi benne régi ismerősét, mert jobb oldali végtagjaival magához – s egyben az enyhén idegenkedő Liliához – karolja.
Elzümmögi neki egyik vigasztaló dalocskáját. Az ezüstös teremtmény hagyja magát kiengesztelni, közben azonban viharos sebességgel tűvé teszi Lilia ruháját, haját, hozzáférhető testnyílásait.
Shorrék hadonászva, hessegetve, szitkozódva haladnak az élen. A lovak is bukdácsolnak, mert minden fülükbe, fogukra jut egy-egy szédítően hosszú ujjakkal felfegyverzett, kotorászó kéz.
A Liliával ismerkedő lény felfedező útja végére ér.
Búcsúzásképp gyengéden beleharap a dúdolgató kobold csacsifülébe, és átlendül egy ágra. Furcsa, magas hangot hallat, mire társai köré villámlanak, s leülnek mellé. Bizonyára azért, hogy meghallgassák beszámolóját.
Shorr felsóhajt.
– Hol a kijárat?
Lilia megfelelőképpen válaszol.
– De szeretnék itt maradni!
Shorr szinte feláll a nyeregben.
– Meghiszem azt. Ímhol a neked való hely. Sehol egy épeszű lény. Meddig akarod még hurcolni azt a majmot?
– Szívesen magammal vinném a Világba.
– Azonnal tedd le! Soha életemben nem láttam még ilyen förtelmesen, öklendetesen ronda állatot!
Lilia szeme összeszűkül. Ránéz a kobold megindítóan bájos arcára, majd Shorr céklaszínű fejére emeli a tekintetét. Valami átvillan rajta. Elmosolyodik, s csak ennyit mond, talányosan: – Jó.
Ezzel átöleli a dudorászó szerzetet, s az viszonzásképp forrón rátapad valamennyi végtagjával.
Shorr menetirányba fordítja a fejét, és elrágódik egy keveset a lány válaszán. Arca bíborszíne elmélyül.
A bőrlevelű erdő magas sziklafalhoz vezeti őket. Az ösvény gondtalanul tovább kígyózik a kövekbe vájt átjárók, hasadékok között. Kúszónövények csüggeszkednek a tarka csíkokkal erezett, különös fényű sziklákon. A hajtások méregzöld levelei bele-belekapnak a hajukba, ráfonódnak a kantárszárra, horzsolják a lovak füleit.
Apró kígyók surrannak a folyondár között. Korallszínű hátuk meg-megvillan, amint felbukkannak és szélsebesen eltűnnek a levelek oltalmában.
Shorr behúzza a nyakát, és Jord ígéretét ismételgeti magában, miszerint nem eshet bántódásuk a birodalomban. Mindazonáltal, ha igaz, hogy ezen a helyen élnek az emberek álmai, akkor nem érti, miért nem találkozott még semmi értelmessel.
Hol vannak a húsos női személyek, akik benépesítik az ő éjszakáit? A dölyfös harcosok, akik csak addig dölyfösek, amíg meg nem ismerik karja és kardja erejét? Hol vannak a teli tálak, az italtól illatozó kupák?
Brund Liliához fordul.
– Éhes vagyok. Ehető az a majom?
– Mindjárt ehetsz – feleli a lány.
Zúgást hallanak, s Lilia csalhatatlanul érzi: vízközelben járnak. A sziklák összezsugorodnak körülöttük, a márványos kőtojások, a csúcsukon billegő háromszögek, a medvére, asztallapra, habzó felhőre emlékeztető formák a hátuk mögé kerülnek. Mindent ellep, beborít, feldíszít a szenvedélyesen burjánzó zöld.
A lovak kard alakú, kerekded és legyezőszerű levelek között bujkálnak, felélénkülve, már-már izgatottan, vizet szimatolva.
Megpillantják a zuhatagot.
A fejük fölött magasodó gigászi sziklatányér szélein fordul át az égtiszta forrásvíz; átfordul, lezuhan a mélybe, a kő lábánál elnyúló kavicsos mederbe, megtölti azt, majd itt is, ott is túlcsordulva karcsú sellőkre bomlik, s folytatja száguldását. Az alábukó víz finom permete messzire szitál, szivárványhíd feszül rajta.
Körös-körül káprázatosan zöld füvek híznak. A jóllakott, peckes szálak között virágok tarkállanak, csészekelyhük sárgállik, harangjuk szelíd-kéken bólogat, bíbor tányérjuk szélesre tárul.
A lovak isznak az egyik sellőből, majd felcsapott farokkal, gyönyörűségtől horkantva a rétre vágtatnak, kergetőznek, felhemperednek, patára szökkennek, s harapdálják a füvet, majszolják a virágszirmokat.
Shorr elmereng fogadalmán, s megállapítja, hogy nem kell elsietni a dolgot. Csak nemrég fürdött Jordnál. Iszik néhány kortyot a tenyeréből, letelepszik egy lapos kőre, és elengedi magát. Itt is csak olyan, mint másutt.
Lilia – persze – máris a zuhatag alatt áll, az áradó víz ostorozza a bőrét, cseppjei végigkúsznak a haján, homlokán, orrán. Nyelvével felfog néhányat. A kobold a közelében motoszkál, ügyelve, nehogy túlsággal átnedvesedjék.
Brund átkutatja a lovakról levett nyergeket, de hiába keres valami ehetőt, semmit nem talál. Lilia holmijai között ráakad a kendőbe göngyölt csomagra, amely a Kék Kristályt rejti, s eltökéli, hogy vet egy pillantást a bűvös tárgyra.
– Tedd le – mondja Chad, látván, hol kotorászik.
Lilia beleveti magát a zuhatag lábánál fortyogó, mellig érő vízbe. Játszadozik, úszkál, lekíváncsiskodik a fenékre, kavicsokat hoz a felszínre. A tenyerére vett, márványból csiszolt kövek életre kelnek, kecses lepkévé változnak. Szárnyuk megremeg, kitárul és a magasba emeli őket.
A lány aranyfüstös, csillámló kavicsokat keres. Egyenként hozza fel e kincseket, és leteszi a kőre Shorr lába elé. A Nap elbabrál rajtuk, lenyaldossa róluk a nedvességet, s mire Lilia kilép a mederből, a különös kövek ellágyulnak, Szétlazulnak, aranyszemcsékké porlanak.
Lilia eltűnik a folyondár közt, amely úgy omlik alá egy szikláról, mint valami dúsan redőzött haragoszöld függöny, s kusza hajtásai között gyümölcsöket ringat, rejteget: fakadásig hízott, vékony héjú körtéket, öklömnyi szamócaszemeket, varacskos bőrű, részegítő illatú dinnyéket, kardtok formájú és hosszúságú hüvelyeket, amelyek hártya átlátszóságúak, kövér magjaik lüktetni, élni látszanak.
A harcosok fanyalogva szemlélik a kövön elhelyezett zsákmányt. Chad elvesz egy körtét, beleízlel, s szinte nyomban fennakad a szeme. Mohón ráveti magát a gyümölcsre, állára pépes nektár csöppen.
– Ehető? – érdeklődik Brund, de már nyúl is egy körte után, hiszen társa arca földöntúli élvezetről mesél.
A gyümölcs nem émelyítően édes. Elmondhatatlan az íze; selymesen simogató és üdítő egyszerre. Másként különlegesen finomak a hatalmas szamócaszemek és a dinnye; a hártyahüvelyből kipergetett magok pedig omlósak, mint a parázson sütött, fiatal madár húsa.
Falnak, nyammognak. A kobold póklábszerű fekete ujjai is le-lecsapnak a falatokra, bepárásodott szőlőszeme kidülled az élvezettől.
– Vigyük magunkkal a maradékot – nyögi Brund, amikor képtelen többet enni. Elnehezülő végtagokkal, súlyossá vált szemhéjjal hanyatt fekszik az átforrósodott kövön.
– Nem lehet – feleli Lilia. Ő is letaglózottnak érzi magát. Elnyúlik a fűben, s álmosan pislogva arra gondol, hogy tovább kellene menniük.
Azután elalszik.

 

 

Suhogó, halk neszekre rezzen fel. Óvatosan hasra fordul, nem emeli fel a fejét.
Különös madárlények érkeznek a magasból. Leereszkednek a sziklákra, lábuk emberé, lábfejük ötujjú saskarom. Füstszürke, fényes tollú szárnyaikat hátraigazítják, s előredőlve kortyolnak a vízből. Gömbölyű a koponyájuk, haj és toll furcsa keveréke nő rajta. Homlokuk csupasz, bőrük finom ráncokkal firkált, szemük színe és ragyogása a fehérre izzított vasra emlékeztet. Késéles, horgas csőrük alatt nincs áll. Tollpalást borítja nyakukat, izmos felsőtestük mezítlenül fénylik.
A madáremberek rá sem hederítenek az idegenekre, a réten legelésző, játszadozó lovakra. Eloltják szomjukat, meghemperegnek a mélyebben fekvő köveken felgyűlt langyos vízben, elrendezgetik szárnytollaikat, és elrepülnek.
A felvonulás folytatódik.
Lovak érkeznek, lovasuk nem különálló lény, hanem testük része. Hegyes fülű, arany sörényű, emberarcú teremtmények. Begázolnak a mederbe. A fiatalok játszadoznak, két lábra emelkedve átkarolják egymást, összesimítják a nyakukat, sörényük kócosan lengedez. Az idősebbek leheverednek a kavicságyra, fejüket megtámasztják a parti köveken, s lehunyt szemmel ábrándoznak.
Őket sárkányok követik, rosszkedvű, zsémbes népség. A mogorva szerzetek nehézkesen mozognak vaskos lábaikon, kérges karmaik meg-megcsúsznak a nedves márványon, rengeteg fejük összegabalyodik mások fejeivel.
Nem is meglepő hát, hogy össze-összemorrannak ivás közben. Valamelyik rücskös, barnászöld fejük mindig éberen figyeli a többiek mozdulatait. Okkal, ok nélkül lángot okádnak egymásra. Tűznyelvek sisteregnek fel és kígyóznak közöttük.
A nyugtalan társaság távozása után már-már emberi lények keresik fel a zuhatagot.
Shorr, Brund és Chad kerekre tágult szemmel bámulja őket. Alighanem a tökéletes harcosokat látják bennük.
Arcuk, testük emberé. Fiatalok és dermesztően izmosak. Bőrük ragyogó krémszínű, gyöngyház fényű. Hajuk sűrű szálú, tincseik olybá tetszenek, akár egy nagy marék, kúszó-mászó kígyó. Vállukon, karjukon borzalmas izmok gömbölyödnek. Ujjaik különösek: görbe pengék, hegyes kardok, hosszú tüskék. Könyöküket és térdüket is tüskék borítják. Lábujjaik gyilkos karmokba görbülnek. Ügyesen bánnak rettenetes végtagjaikkal, mosakodás közben nem sértik fel a bőrüket.
Őutánuk ifjú férfi érkezik, tetőtől talpig emberi alak. Magas, karcsú, mértéktartóan izmos. Haja fekete, arcvonásai kellemesek. Morzsányi ágyékkötőt visel, hosszú ujjú, keskeny kezével oldja le magáról. Ledobja egy napsütötte kőre, s belemerül a vízbe.
Ismét megzörren a folyondárfüggöny. Nyúlánk lány lép ki mögüle, kitárt karral átegyensúlyoz a köveken. A férfi közelében a tóba veti magát.
Megállnak egymással szemközt.
Tekintetük összetapad, majd lassan megolvad, ellágyul.
Lilia feláll, visszafüttyenti a lovakat.
Felnyergelik az állatokat. A kobold felpattan a szürkefehér ménre, s ahogy Liliától elleste, megragadja a szárat. A lány elhelyezkedik mögötte. Elindulnak.
A férfi és a nő nem vesz róluk tudomást. Csak egymást látják; átolvadnak ebbe a látványba, ringatóznak benne.
A férfi megmozdul, felemeli a karját, két tenyerét rásimítja a lány arcára.
Lassan lehajol, lehunyja szemét, és...
Liliát elnyeli a levélfüggöny, eltakarja előle a két alakot. Szívesen visszafordulna; hogy tovább nézze őket, de rádöbben, hogy látott már ilyet; csak nemrég, a fogadóban.
Valóban ilyet látott volna?
Hát nem. A kettő közti különbség úgyszólván mérhetetlen. Ráadásul láthatatlan, el nem mondható, s alighanem ez az, ami bőven kiesik abból a tartományból, amelybe a Shorr által érzékelhető dolgok még beilleszthetők.
Csipkeleveles, mesei erdőben haladnak. Valósággal fortyog körülöttük az élet. Belekábulnak a mozgásba, bogarak, állatok, különös lények nyüzsgésébe.
Liliát átjárja a levegő illata, a gyönyörűen tébolyult élet íze. S a lány megérti, miért kötötte a lelkükre Jord, hogy álljanak ellen a birodalom varázsának.
Szívesen itt maradna. Mit számít a Kék Kristály!? Még az imádott Dario alakja is elhalványul az emlékek temetőjében.
Ha elhagyja a birodalmat, a koboldtól is búcsút kell vennie. A fekete csacsifülek hervadtan billegnek.
Közelednek a kijárathoz.
Shorr vágtázik az élen. Hirtelen megállítja a lovát, és kardot ránt. Mozdulata nagyszabású.
Lilia arra következtet belőle, hogy végre valami Shorr kedvére való történt. Megnógatja ménjét, s amint kiér a cserjék közül, megpillantja a félkör alakú hidat, amely látszólag sehová sem vezet, csupáncsak egy közepes méretű, virágokkal borított bokor fölött ível át.
De Lilia tudja, hogy a híd kifelé visz.
Alighanem ezért őrzik mogorva sárkányok.
– Tedd el a kardodat – mondja a lány Shorrnak.
A harcos felrántja a szemöldökét, és goromba pillantást villant a parancsolgatóra.
– Talán bizony nem látod a bestiákat?
– Tudhatnád, Shorr: sárkányt látni azt jelenti, hogy hamarosan tarkóncsapásban lészen részed. Lehet, hogy ezúttal általam.
A két bestiának összesen hat feje van. Ezek a dülledt szemű, hegyes fülű, cakkos fogsorú fejek ott tekergőznek körülöttük. Érdeklődve hallgatják szóváltásukat. Az egyik, sárkányorr rábukkan a Lilia palástja alá rejtőzött koboldra. Rábukkan, és felmorran.
– Jössz elő!?
A lány a karjába veszi a szőlőszemű teremtményt.
A csacsifülek lekonyulnak. A párásnak tetsző szempárból igazi könnycsepp buggyan elő.
– El kell válnunk – mondja Lilia. – Találkozunk még.
A kobold a dalocskáját zümmögi, önmaga vigasztalására. Hosszú ujjait végighúzza a lány haján, megsimogatja az arcát, majd elvetődik a karjából, és eltűnik egy fa lombjában.
A sárkányfej nem tágít, Liliát szaglássza.
– Te is idevaló vagy – mennydörgi. – Folyton kiszökdösnek. Felfordulást csinálnak odakinn – magyarázza, talán a többi fejének, talán a másik sárkánynak. A fejek egyetértően bólogatnak. Az egyik megjegyzi:
– Folyton. Ki-be járnak, mint a szél. Ez nem vezet jóra.
– Kintről jöttünk – feleli Lilia. – Engedjetek vissza.
– Bizonyítsátok be – morogja az egyik fej. A többi helyeslőn csettintget lángvörös nyelvével.
– Nem elég, ha ránk néztek? – kérdezi Chad.
– Itt is vannak ilyenfélék. Belopakodtak kintről, aztán elszaporodtak. Sok a baj velük.
– Miért? Mi a baj? – firtatja Lilia.
– A kint az kint van, a bent meg bent. Vésd az eszedbe.
Addig nincs baj, amíg nem keverednek össze a dolgok. Az egyik sárkányfej megszaglássza Shorr kardját, majd a ruháját.
– Brrr, de büdös. Mit kapunk, ha kimehettek?
– Nem vagdosom le a pocsék fejeteket – morogja a dalia. – Nem rakom őket egymásra, mint a tűzifát.
– Ez valami hullabőrben parádézik – nyögi az előbbi fej.
– Rögtön eszemet vesztem. Még ilyen büdöset! A bőr gazdája meg csupaszon didereg. Majd ad neked, ha megtalál!
– Mit beszélsz? – kérdezi Lilia.
– Keresi a ruháját. Szörnyen dühös – bólogat a sárkányfej. A többi helyesel.
– Hiszen meghalt! – vigyorog Shorr. Megszagolja Medusa bőrét, s tényleg, mintha a bomlás édeskés szagát érezné rajta. Sebaj, végre nem olyan semmilyen, mint a fürdés után.
– Meghalt? – nevetnek a sárkányfejek. – Ha meghalt is, most nem halott. Eleven az, csak fázik. Jön a bűzödre. Na, mit kapunk, ha átmehettek a hídon?
– Tetszik a vértem? – kérdezi Shorr.
– Saját pikkelyünk van, ha nem látnád – legyintenek megvetőn a sárkányok.
– Az övem? – mutatja Brund a halálfejes csatot.
– Nem szép. Nem kell.
Chad nem ajánlgat semmit. Lovát nógatva lassan a híd felé somfordál.
Lilia felderül.
– Szép kell? Tudjátok, hogy kinn is élnek sárkányok?
– Kiszöktek. Tudjuk.
– Veszélyesek, haragosak. Sok bajt okoznak.
– Igen – dünnyögi egy fej a lány szemmagasságában. – Rossz a természetünk. Egymást sem nagyon szeretjük. Az embereket kifejezetten utáljuk.
– Némelyik ehető.
– Némelyik? Valamennyi. Félnek is tőlünk.
Lilia int a társainak, hogy induljanak el a hídon. Rámosolyog a köré gyűlt fejekre.
– Mesélek nektek valamit. Szép lesz.
– Jó. Ha tényleg szép lesz, elmehettek.
Lilia szemmel tartja Shorrékat. Közben mesél, meg-megérinti a varacskos arcokat maga körül. Smaragdszemek villannak rá.
Azután futásra ösztönzi a lovát. A szürke-fehér csődör átdübörög a hidacskán. Besiet a fák közé, és átnyomul a falon. A többiek követik.
A sárkányok „Hé, hé, várj csak!” – kiáltozása elhal.

 

 

Kijutottak. A környezet csaknem ugyanaz, mégis más. Satnyábbak a színek, fakóbb a táj.
Elhal a zsongás, az élet zsivaja.
– Mit mondtál nekik? – kérdezi Chad.
– Elmeséltem a sárkányt a lánnyal és a pillangóval.
– És?
– Akkor azt akarták, hogy maradjak velük, és fonjak a homlokaikra virágkoszorút.
– Na végre – nyögi Shorr. – Végre rendes helyen vagyunk.
Felmerednek a Napra, amely sápadtabban arany, mint a birodalombéli. Így is éppen eléggé vakító.
De – s egyszerre döbbennek meg a felfedezéstől – alig haladt valamit égi útján, míg ők odabenn időztek, holott az az érzésük, mintha egy teljes napot töltöttek volna álomföldön. Ezen eltöprengenek.
– Az álomidő sebesebb, mint az ébrenlété. Figyeltétek, hogy a rövid éjszakákon mennyi esemény belezsúfolódik almainkba? – mondja Lilia.
– Ezért érzem magam holtfáradtnak reggelente – bólogat Brund. – Most álomsebesen éjszakai szállást kellene keresnünk.
– Mit szólsz ahhoz, amit a ruhámról összehordtak? – kérdezi Shorr. – Lehetséges?
S bár nem nevezi nevén a félelmét, Lilia pontosan érti, mire gondol, ő is aggódik. Ha a sárkányok megérzése komolyan vehető, legelsősorban Dario és Hurd sorsa aggasztja.
– Nem tudom – sóhajtja. – Mi lett Medusa holttestével?
Shorr vállat von.
– Gondolom, megnyúzták és elföldelték.
– Menjünk már valamerre – jelentkezik Brund. – Éhen veszek. Hol vagyunk egyáltalán?
Lilin lesüti a szemét. Gondolja, itt az alkalom, hogy közölje velük a rossz hírt. Belefog.
– Estére a gyermekded tündérek házához érünk. Ők nagyon játékosak...
– Szép kövérek? – vág közbe Shorr a száját nyalogatva.
– Szépek, de nem a kövérségtől. Tudnotok kell, hogy így nem jöhettek be közéjük. Megvadulnak a férfiembertől.
– A hír boldogsággal kecsegtet – feleli Shorr.
– Félreértesz – sóhajtja Lilia. – Megváltoztatom kicsit a formátokat. Nem szabad megtudniuk, hogy férfiak vagytok.
– Irigykedsz? Már akartam kérdezni: ismered az ölelést? Férfiét? – Shorr a társaira vigyorog, s peckesen kidüllesztett mellkassal várja a választ.
– Ez nem ide tartozik. Amit mondani akarok: bármit teszek is veletek, el kell néznetek. Ha elhagyjuk a tündérek házát, visszanyeritek harcos külsőtöket. Menjünk. Majd szólok, mielőtt átváltoztatlak benneteket.
Shorr arcára ráfagy a vigyor.
– Komolyan beszél! Most jött el az idő, amikor meg kell szabadulnunk tőle! Mielőtt még tökéletleneket csinál belőlünk. Vigyázzatok a gyűrűsujjára! Gyerünk!
Brund nem tudja, mire készül Shorr, de kész vele tartani. Chad, bár nem tetszik neki Lilia terve, Shorréval is képtelen azonosulni. Felemeli a karját, ám nincs ideje, hogy belefogjon békítő szónoklatába.
Shorr ellendül a nyeregből. Elkapja és a földre sodorja Liliát. Vasmarokkal tartja a lány bal kezét, hogy a gyűrűsujj ne férkőzhessen hozzá.
Brund is levetődik a lováról. Buzgalmában megfeledkezik a veszélyről, s egyenesen Lilia rettegett ujjára zuhan. Bőre nyomban felsistereg. Köd gomolyog alakja köré, Mire a sűrű, habzó pára felszáll, Brund eltűnik.
A fűben cseppnyi cickány ráncolja az orrát, bajuszsörtéi remegni látszanak.
Shorr kimeredt szemmel bámulja az apróságot. Egész teste elernyed a döbbenettől.
Lilia kiszabadítja magát a markából. Ujja a harcos megnyúlt orrához ér.
Elölről kezdődik. Felsistereg a köd, és Shorr elvész benne.
A szőlőszemű kobold ücsörög a fűben.
– Lehet, hogy így hagylak – mondja Lilia, és a karjába veszi a jószágot.
Chad lecsúszik a lováról. Megáll a lány előtt.
– Gondolom, én következem. Ne nagyon csúfíts el. Biztosan vissza tudod csinálni?
– Mi szeretnél lenni? – kérdezi Lilia.
Koboldja csak külsőleg hasonlít az eredetijéhez. Ez a példány morcos, harapós. Hosszúra nyúlt, vézna ujjait beleakasztja a lány hajába.
Chad elneveti magát.
– Mi szeretnék lenni? Tégy olyanná, amilyennek te szeretnél. Ha érted, mire gondolok.
Lilia kiszabadítja a haját a kobold markából. A teremtmény rávicsorít, s olyan hangokat hallat, mint egy kitörő félben lévő gejzír.
A lány ledobja a fűbe, és megráncigálja lekonyult csacsifülét. – Fogd meg Brundot, és vigyázz rá. Azután Chadhoz lép, és megérinti a férfi lapos orrát.
A köd felszállta után izmos, sárgás szőrű puma áll előtte. A fenevad megvillantja borostyánszín szemét, s elégedettsége jeléül körbenyalja a száját.
Lilia lóra pattan.
Az ádáz kedvű kobold a cickánnyal a mancsai közt elfészkelődik Shorr nyergében, s vérszomjas hangulatú dalt dudorászgat. Időnként meglóbálja fekete öklét, és a mellette ügető fenséges pumára morran.

 

 

A Nap elvörösödik, s lassan a fák mögé ereszkedik.
Lilia megpillantja a tündérek házát. A halványan reszkető párába bújt toronycsipkés épület karcsún és kecsesen ködlik fel a levelek között.
A félköríves, csontfehér kapu az első zörgetésre kitárul.
Apró tündér bukkan elő mögüle, arca, ruhája meseszép. A teremtés aprócska, akár egy négyesztendős kislány, mosolya sem kevésbé ártatlan s bájos.
– Lépj be – mondja kedvesen. – De fura lovacska, manócska, cicuska – folytatja, s rágyönyörödik Lilia kíséretére.
Alighanem zavarja őt a lány mérete, mert különös, fel-le csúszkáló mozgást végez a levegőben, mintha cérnaszálon húzgálnák, s mivel ezt álomsebesen teszi, sikerül is elhitetnie, hogy akkora, mint lóháton ülő vendége.
Bevezeti Liliát egy boltíves, gyertyacsillárral megvilágított, barátságos terembe, s leülteti a hosszú asztalhoz, melynek egyik felén magas lábú székek sorakoznak, míg a szembeni oldalán egyetlen, emberre méretezett, gyönyörűen megfaragott karosszék áll.
– Hívom a lányokat – mondja a tündér, s az ajtó felé lebeg. – Lesz öröm, nevetés, mesélés.
A terembe vezetett lovak felfedezik a fali szökőkútban gyöngyöző vizet. Körülállják a tányér formájú, vízinövényekkel zsúfolt kőkelyhet, belemártják orrukat. A puma leheveredik a fal előtt, és szemügyre veszi, majd csodálattal végignyaldossa páratlan szépségű fenevadtestét.
A kobolddá varázsolt Shorr bosszúszomja lankadatlan. Az asztal alatt sertepertél, bele-beleharap a lány lábába.
Szívesen megszabadulna társától, a cickánnyá tett Brundtól, de az apróság elszántan csügg rajta, jóllehet kopog a szeme az éhségtől.
– Viselkedjetek rendesen – kéri őket Lilia. – Vendégségben vagyunk.
Nyílik az ajtó s egy sereg tündér lebeg be a terembe.
Gyönyörűek. Hatalmas, tágra nyitott szemük még gyermekibbé teszi vonásaikat. Aranyfonállal hímzett ruhájukat, hajukat ékkövek díszítik. Aranykoronát viselnek, valamennyien egyformát. Mind királynők.
Magányos, szeszélyes játékosok hírében állnak. Lilia tisztelettel szemléli őket, jóllehet szédül dugattyúzó mozgásuktól. A törpetündérek elhelyezkednek az asztal másik oldalán sorakozó székeken. Egyetlen pillanatra sem hagyják abba a fel-le lebegést.
A szélen ülő tündér összeüti a tenyerét.
Tálcákat cipelő vaskos törpék áradnak be a terembe, kacsázó járással hordozzák görbe testüket. Az asztal széle a nyakuk magasságában tornyosul. Gyakorlottan a fejük fölé emelik, s a terítőre csúsztatják a tálcákat.
Lilia elcsodálja őket. Úgy festenek, mintha hajdan kétszer, sőt háromszor magasabbak lettek volna, ám valaminő torzulási folyamat eredményeként harmadára zsugorodtak. Összenyomottnak látszanak. Szőrtelen arcukat sem kerülte el a prés. Sejthető, hogy kellemes vonású fiatal férfiak voltak valaha. Immár mogorvák és durcásak.
A koboldbőrbe zárt Shorr őrjöng mérgében. Megpillant a falon egy fürgén futkosó, szivárványos színekben tündöklő apró sárkányt, és űzőbe veszi. A sárkányocska vígan fel-alá rohangászik tapadó talpain. A kobold nem tud akkorát ugrani, hogy felérhessen hozzá. De azért többször megpróbálja.
Az egyik tündér mosolyogva nézi, majd megjegyzi:
– Manócska butácska.
A többiek szájról szájra adják a szavait. Halkan zsong a teremben a különös visszhang. Amint elhal, füstkék ruhás tündér szólal meg.
– Manócska csacska. Sárkány nem sárkány. Hanem ember. Nem szabad bántani.
Lilia a tekintetével követi a szájról szájra adott gondolatot, s mire az a kör végére ér, felfogja, mit hallott. Megfordul, és rászól a koboldra.
– Hallottad? Az apró sárkány sudár férfi volt valaha.
A kobold megtántorodik. Fekete pupillája elnyeli szeme zöld tavát, tekintete elkomorodik. Megemészti a hírt, ám eközben sem marad tétlen. A pompás pumává változtatott Chadon mászkál döngő léptekkel. Csacsifüle azonban az asztal felé irányul. Nem akar elveszteni egyetlen szót sem.
– Mesélik, hogy ügyesen varázsoltok – mosolyog Lilia, csak egy hajszálnyit álnokul. – Örömteli képesség.
– A törpékkel kezdtük – feleli a lila ruhás tündér. – Azért olyan kezdetlegesek. Jön férfi számos. Sokan közülük nem látják meg a házat. Mi megyünk el értük, s ha szépek, meghívjuk őket.
A mesélő elhallgat. Szavai végigjárják az asztalt. Minden tündérszájon megfordulnak. Lilia már nem kíséri tekintetével a soros beszélőt. Eszeget, s a hűvösen karmoló, fűszeres bort kortyolja. Néha odavet egy-egy falatot az éhségtől nyugtalan cickánynak.
– De miért varázsoljátok el őket – firtatja Lilia –, ha férfiként szépek?
– Ó, annyi ilyenünk van – kacag a lila ruhás tündér. – A sárkányka, a sok-sok denevérecske a toronyban, a kövér cicák a szobánkban. Mind-mind férfi volt egykor. Tudod, a férfi alávalónak kell nekünk...
A visszhangozó kórus megzavarodik, elhalkul. A füstkék ruhás tündér felemeli a hangját.
– Talán alattvalónak?!
– Az mindegy – von vállat a szóvivő. – Nézd meg az elbutult alattvalókat: mind alávaló.
Lilia megvárja, míg ez a mondat is végiglátogatja a tündérszájakat. A boroskupák gyakran kiürülnek, csordultig töltetnek. Emelkedik a hangulat.
– Nem rögtön varázsoljuk el őket – folytatja a lila ruhás tündér. – Először kérjük szépen, maradjanak velünk, adjanak nekünk boldogságot. Szeressenek minket, mormoljanak gyengéd szavakat, vágjanak fát télire. A férfi mind alávaló. Szökni próbálnak. Mondják, hogy menniük kell, kisomfordálnak az erdőbe. Muszáj, egyszerűen muszáj elvarázsolnunk őket. Némelyik így is megszökik.
A szavak bejárják a kötelező útvonalat. Lilia szédül már a fel-le lebegő tündérek látványától.
– Lesz belőlük apró sárkány, denevér, kövér macska? – kérdezi.
– Meg madár – dicsekszik a bíbor ruhás tündér. – Meg pocok. És aranyhal.
Társnői elkapják a szájáról a szót.
– Meg majmocska.
– Meg sünmalac.
– Kutyácska. Meg kard. Jaj, az egyikből gyönyörű kardot csináltunk. Kitettük a falra a hálószobában. Micsoda markolat! – A füstkék ruhás tündér sóhaja sóhajokat szül.
– Nahát – mosolyog Lilia. – És ha megunjátok? Vissza tudjátok adni az eredeti alakjukat?
A lila ruhás tündér lehalkítja a hangját.
– Ha akarjuk. De nem akarjuk. Ha visszakapják: férfiak lesznek. És elmennek. – Bizalmasan közelebb hajol, s még halkabban folytatja: – Lehet, hogy a varázs nem hat messzire. Talán csak addig használ, amíg a közelünkben vannak. Ha egy pocok, denevér, cica elszökne, valahol messze visszaváltozhatna. Esetleg. Nem tudjuk biztosan. Pedig elszökött már egy-kettő. Gondolod, hogy nem jól tesszük?
Lilia vállat von.
A gyermekded tündérek elhallgatnak, kortyolják a bort. Lebegésük egyetlen pillanatra sem lassul, nem szünetel. Némelyikük fel-felkuncog, csilingelőn nevetgél.
A morc törpék bekacsáznak, leszedik az asztalt. Egyikük alattomban belerúg a koboldba. Shorrnak több sem kell, belemélyeszti a fogait a törpe lábába.
Hörgés, morgás, fogcsikorgatás, hempergés robaja hallatszik az asztal alól.
Lilia lenyúl, elkapja az egyik meredt szőrű csacsifület. A kobold dühödten beleharap a kezébe, aztán felfújt arccal, sötéten belekuporodik az ölébe.
– Manócska vérmeske – mondja az egyik tündér, s halkan csuklik egyet.
A szómalom megőrli kijelentését.
– A szerelemre várunk. Férfi szerelmére. Kincsecskére.
– Kincsecske nincsecske.
– Vágyacska, álmocska – sóhajtja a fehér ruhás tündér.
– Csókocska, ágyacska – nyögi bíborba bújt társnője.
– Fiúcska, szépecske – fuvolázza ábrándosan a fűzöld ruhás tündér.
– Csókocska, ajkacska.
Lilia kapkodja a fejét.
A kobold az asztalra mászik az öléből, s elindul a lebegő, nyögdécselő apró nők serege felé. A lány utánanyúl, s a farkánál fogva visszahúzza. Shorr rávicsorít.
– Karocska, ágyacska – jajdul a bíbor tündér.
Mielőtt végképp belehajszolhatnák magukat a fájdalomba, Lilia megpróbálkozik valami mással.
– Az éjjellényeket nem tudjátok elvarázsolni?
A borzongás hangjai átberregnek az asztal fölött. A cseresznyevirágszín ruhába bújt tündér válaszol.
– Akartuk. Sok társnőnk próbálta. Kimentek, meghaltak. Csontjaikat eltemettük. Csak férfin fog az erőnk.
– Fog és mégsem – sóhajtja a bíbor tündér. – Ha jól tudnánk varázsolni, azzal kezdenénk, hogy olyan hatalmassá változnánk, mint te vagy.
Szavai körbejárnak, társnői bólogatnak, sóhajtoznak. Bort nyaldosnak.
Lilia elcsodálkozik.
– De hiszen akkor elveszne tündérerőtök.
– Nem baj – vágja rá a kórus, egyszerre.
A cseresznyevirág fehérségű tündér folytatja.
– Ha nagyok volnánk, az elég is lenne. Nem kellene varázslat. Jönne a férfi, meglátna minket, és bűvölés nélkül itt maradna. Karjába kapna, szerelmes szavakat susogna a fülünkbe, és összevágná a fát.
– Megjavítaná a tetőt.
– Feldíszítenénk virágokkal.
– Énekelgetnénk, táncolnánk neki.
– Lovacskáznánk a hátán. Kacagás, mulatság, boldogság.
– Senki sem segíthet rajtatok? – kérdezi Lilia.
– Ó, nem. Bejött egy emberi pár, nemrég. Nem hívtuk őket, mégis meglátták a házat. Vacsora után meglestük őket. Jaj, de szépek voltak! A férfi fekete, haja hosszú, karja, combja brrr! A nő gyönyörűen hatalmas, mint te. Miket mondtak! Miket csináltak! És hogyan! Jaj!
– Mi lett velük?
– Tanakodtunk – bólint a bíbor tündér komolyan. – Nagyon megtanakodtuk. Végül elengedtük őket. Könnyeztünk.
– Sok férfival találkoztam – mondja Lilia. – Ne gondoljátok, hogy érdemes epekedni értük.
– Neem? – A füstkék tündér valósággal felborzolódik. – El vagy tolva. Látjátok? Nem tudja, milyen szerencsés!
Lilia kiüríti a serlegét. Visszahúzza a lebegő nők felé somfordáló koboldot.
– Igazatok van – sóhajtja. – Valóban láttam egy remek férfit. Egyet. Olyat, akire vágyódtok. Láttam, és elvesztettem.
– Mi elvarázsoltuk volna neked. Mit szólnál egy szép pókhoz? Sasmadárhoz?
– Cicácskához?
– Csacsihoz?
– Repülő gyíkocskához? Kutyuskához?
Lilia legyintve hátradől a karosszékben. Egykedvűen lefejti csuklójáról a kobold fogait, fekete körmeit.
– Késő már. Többé sosem látom.
– Hová tartasz?
– Keresek valakit, aki elbír az éjjellényekkel.
A tündérek izgatottan megtapsolják. Kacarásznak.
– De jó lenne! Akkor sokan járnának az erdőben! Éjjel és nappal utaznának a férfiak. Van ám varázslat a ködszörnyek ellen. Hallottuk egy öreg embertől!
– Igen?
– Emannak hívták. Elengedtük, mert öreg volt. Ő mesélt az elveszett Kék Kristályról. Ha azt megtalálják valahol, a négy harcos és a lány megválthatja a Világot az éjjellényektől. Azt mondta, sok varázsló kutat a Kék Kristály után. Eman nagyon öreg volt. Talán nem is tudta, mit beszél.
– Lehet, hogy tudta – zengi a kórus.
– Álmoska, fáradtka – ásít a bíbor tündér.
– Ágyacska, párnácska – bólogat füstkék társnője.
A fűzöld tündér összeveri a tenyerét. Benyit egy morc törpe, és ádázul végignéz lebegő úrnőin.
– Mutasd meg vendégünknek, hol az ágya – hangzik a parancs karban.
Lilia összeszedi az ingerült koboldot, a változatlanul éhes, egyfolytában rágcsáló cickányt. A puma nyújtózkodva feláll, és hívás nélkül a nyomába szegődik.
A törpe dübörgő léptekkel végigkacsázik a fáklyákkal megvilágított, kanyargós folyosón, aztán berúg egy ajtót. Mutatja: be lehet fáradni.
Lilia lehajol hozzá, és megérinti gyűrött arcát.
– Régen foglya vagy ennek a testnek?
A törpe felsóhajt, majd váratlanul lesújt az öklével a felé kíváncsiskodó kobold koponyájára. A két teremtmény összeszólalkozik; visítozásuk odacsalja a tündéreket.
Lilia szétválasztja őket. Megtekeri a kobold fülét, szabad kezével búcsút int a lebegő nőseregletnek, és besiet a szobába.
A magas, boltíves helyiség egyik sarkában szökőkút csobog. A lány ráhajol a vízre, végiglocsolja magán. Lespricceli a bokája körül settenkedő Shorrt. Bebújik a függönyös, ringatózó ágyba.
A cickány űzőbe vesz egy ropogósnak ígérkező bogarat. A puma lefekszik az ajtó elé. A kobold lekuporodik előtte, és – akárha akácleveleket –, a bajuszát tépdesi. Lilia álomba merül.

 

 

Reggel az ádáz törpe ébreszti: mivel a puma miatt nem tud benyitni, megrugdossa az ajtót.
Lilia megmosakszik a szökőkút vizében. A kobold sürgetné, izgatottságában már-már a falon rohangál. A cickány elterül a padlón, úgy fest, a végét járja: percek óta egy falatot sem evett.
A sárgás szőrű fenevad lustán görbítgeti a hátát; kimereszti, majd talppárnájába húzza és újra kitolja a körmeit. Addig-addig élvezi önmagát, mígnem a kobold ismét bedühödik, és lecsap rá, hogy kitépje az utolsó szál bajuszát.
A férfias díszét elvesztett puma borzalmasan vicsorítva leköpi a gonosz manót.
– Elegem van belőletek! – nyögi a lány.
Tenyerére veszi az éhezéstől félholt cickányt, és kilép a folyosóra.
A törpe jó ideje lesben áll, szörnyen gyűlöli a koboldot. Mihelyst meglátja, hősi lendülettel fenékbe is rúgja.
A csatajelenet elkerülhetetlen.
A morc fikarcok egymást harapdálva, hajmeresztő visongással hempergőznek a padlón. Lilia otthagyja őket.
A tündérek az ebédlőasztalnál várják. Álmosnak és zavarodottnak látszanak, alighanem az éjszakai bornyalástól. Szinte szótlanul falatoznak.
Szórakoztatásukról egy elkeseredett törpe kénytelen gondoskodni: a méregtől szinte fuldokolva énekelget nekik a harmatos hajnalról, a Nap gyengéd sugarairól, daliás férfiak forró csókjairól, egyéb szépségekről.
– Ha találkozol valakivel, aki segíteni tud rajtunk, kérünk, küldd ide! – mondja a fűzöld tündér a palota kapujában. – Várjuk a varázslót.
– Csodácskát – fuvolázza a kórus.
A puma, nyakában a szőrébe csimpaszkodó összenyálazott, megrágcsált kobolddal, és az újra élelem nélkül sínylődő cickánnyal, nekivág az erdőnek. A gazdátlan lovak követik.
A szürke-fehér csődör is türelmetlenül toporzékol. Lilia indulna.
A tündérek fel-le dugattyúznak körülötte. Izgalmukban megfeledkeznek egymás visszhangozásáról, valamennyien a saját gondolatukat akarják tudatni a távozó vendéggel.
– Ha utazót látsz, szólj neki: nálunk megszállhat.
– Fekete hajút, kék szeműt küldj.
– Szürke szemű is jöhet! Még szőke is.
– Varázslót küldj! Tegyen csodát!
– Igen! Csodát, csodát!
– Végre visszacsinálhatnánk a törpéket! Olyan morcosak!
– Mogorvák!
– Gorombák!
– Undokok!
Lilia komolyan bólogat.
A tündérek visszalebegnek a palota kertjébe; a szürke-fehér csődör bevágtat az erdőbe.
A kobold az ösvényen várja. Sápadt szőlőszeme szinte könnyesnek látszik. Valamennyi végtagjával vadul hadonászva, visongva próbálja Lilia értésére adni, hogy helyzete tarthatatlan.
A cickány recsegő páncélú bogarat töm magába. Fuldoklik a falattól. Reszkető bajusza vibrálni látszik.
Lilia először Brund alakját adja vissza.
A vörös hajú harcos utálkozva köpdösi a félig felfalt förtelmes férget. Dühösen ráförmed a lányra:
– Ennél jobb ötletre nem futotta? Majdnem éhen pusztultam! Sejted, mit kapsz Shorrtól?
De sejti ám! Tehát inkább Chadot varázsolja férfivá. A szőke harcos vigyorogva megropogtatja az izmait.
– Ha muszáj, máskor is megteheted – mondja.
A kobold őrjöng a türelmetlenségtől. A földhöz verdesi magát. Üvölt, mintha elevenen zsigerelnék.
Lilia megáll fölötte. Nézi, nézi, addig szemléli egykedvűen, mígnem a manó rádöbben, mit közöl vele a zöldessárga szempár. Ekkor leül, lehajtja a fejét. Elcsendesedik.
A lány megérinti az orrát.
Shorr délcegen, lobogó tekintettel toppan elé. Megragadja a vállát, és belehajol az arcába.
– Ezt még megkeserülöd! Miért pont Chaddal kivételezel?
– Illett hozzá.
– Hozzám meg a majomköntös?! Igen?
– Hallottad, mit művelnek a férfiakkal!? Szívesebben gyíklásznál a tündérpalota falán?
Shorr lazít. Elengedi a lányt, zavartan megigazítja vállán a palástot.
– Sem gyíkocskaként, sem kutyusként, gőgicsélést hallgatva! Bármi jobb, mint nyomorodott törpeként dúdolgatni a reggelihez. Na jó. De ne hidd, hogy elfelejtem a majomköntöst. Mit tartogatsz még? Mire eljutunk Sigulphoz, kikészülök!
– Miért kellett kitépdesni a bajuszomat? – firtatja Chad érzékenyen.
Ezt a kérdést nem kellett volna felvetnie.
A harcosok felpattannak a lovakra, és ádáz vitába merülve előrerobognak az ösvényen.
Lilia lekanyarítja a palástját, s feldobja a magasba.
Kí kibontja zsibbadt szárnyait, s csaknem ujjongva rikoltozik: hosszú ideje nem repülhetett. Amikor öröme végére ér, belefog furcsa hangzású énekébe, mely úgy hangzik, mintha csettintgetne, csörögne a nyelvével; akárha diót törne.
Azután ellebben a fák fölött.
Asa megtelik élettel Lilia homlokán.
A három harcos észbe kap. Bevárják a lányt.
Libasorban poroszkálnak a szűk ösvényen, a bágyadt napmelegben hunyorogva, mélázgatva.
Shorr megjegyzi:
– Fel nem foghatom, miért nem engedtél oda a nőkhöz. Nagy örömben részesítettem volna őket.
Lilia szédül. Megállítja a lovát.
– Shorr – nyögi lesújtottan –, tényleg nem érzed?
– Mondasz valamit – bólogat Chad.
Shorr rájuk mereszti a szemét. Nem érti, mi lelte őket.
– A szagod. Halottszagod van.
– Tehetek róla, hogy az a barom cserzővarga elszúrta a ruhámat? Kicsit szaglik a gúnyám. Majd kiszellőzik.
– Meg kell fürdened – közli Lilia.
Az öklendetes, émelyítő kipárolgás gyötri az orrát. Ménje is nyugtalankodik.
Folytatják útjukat. Erdő, megint erdő: gyönyörű. Recézett, fogazott, csipkézett, cakkos, kövérded, hullámozott szélű levelek borulnak föléjük, cirógatják arcukat, hajladoznak körülöttük. Számlálhatatlanok a zöld szín árnyalatai.
Őzek kergetőznek a cserjésben, sötét bundájú állatok villannak el a fák között, lüktet az élet, csakúgy, mint a birodalomban. S bár békésnek tetszik a környezetük, számolniuk kell vele, hogy minden pillanatban belebotolhatnak valami rémségesbe. Valamibe, amit az éjjelszörnyek hagytak maguk után.
Lilia eltöpreng a sárkányok szavain. Shorr ruhájának förtelmes szagát érezvén hajlik elhinni a hallottakat. Éberen figyeli Asát és Kít, tenyerét a kardmarkolatra simítja, meglepetéstől tart. Yngva bármikor lecsaphat rájuk.
S talán Medusa is? Dario miért nem sejtette előre? De hiszen gyanított valamit. Bár a kardot veszélytelennek ítélte, megemlítette, hogy valami felfoghatatlan, gonosz varázst sejdít.
Egy biztos: Shorr teljes szélcsendben is elviselhetetlen.
Lilia megnógatja a lovát. A szürke-fehér csődör az élre vágtat. Kí megjelenik, diótörő hangját hallatja, s ez azt jelenti: minden rendben.
Asa néha megajándékozza gazdáját egy-egy mosómedve, borz vagy más állat önfeledt ténykedésének látványával.
Kiszáradt patakmederhez érnek. A gömbölyű kövekkel teleszórt ágyban tombolóan eleven fák sorakoznak, legyezőként szétterülő ágaikon tündöklő tollú madarak hintáznak. A lombokon átszűrt fény csillámosra törik az ezüst- és aranyszemcsékkel beszórt kavicsokon, ékszerekké csillantja őket. Elhagyott mészházak ropognak a lovak patái alatt. Mintha csigatemetőben járnának.
Az erősen lejtő patakmeder folyóhoz vezet. Lilia megérzi a közeli víz illatát. Ménje is izgatottá válik, felszegi a fejét, felcsapja a farkát, és megszaporázza lépteit.
A parton véget ér az erdő. A túloldalon kopár dombok tornyosulnak, szedett-vedett, összehajigált kőrakások, közöttük itt-ott felserkenhetett néhány viaszos levelű, mélyzöld bokor, fácska.
A valószerűtlenül, vakítóan zöld folyó kövéren, lustán hömpölyög medrében. Néhol sziklák merednek elő belőle, fehéren felhabzik körülöttük a víz, majd visszaszelídül smaragdzölddé.
A lovak kényesen lelépdelnek a partra, s belegázolnak a mederbe. Lilia lesiklik ménje hátáról. Arcát a vízre fektetve figyeli a kristályosan tiszta mélyben cikázó, lődörgő, lebegő halakat, a méltóságos teknősöket, a saját árnyékát, a könnyedén úszó lovak lábainak mozgását.
Látja a vízbe merülő Shorrt; rácsodálkozik a vezérét követő Chadra és Brundra.
De hiába; amikor folytatják útjukat a kövek között, Medusa bőre még áthatóbban párologtatja bűzét.
– El kéne dobnod – közli Lilia a dombtetőn.
Leereszkednek az omladékos lejtőn. Átvágnak az alájuk heverő réten, fenyőerdőben léptetnek előre.
Chad szédeleg. Brund el-elfintorodik.
Shorr sem kevésbé szenved. Megelégeli a förtelmes bűzt. Elkapja a szürke-fehér mén kantárszárát.
– Csinálhatnál valamit. Csak pattintasz egyet az ujjaddal, és majommá változtathatsz. Szüntesd meg a rothadást.
– Dobd el a ruhádat. Nem pusztán a szaga elviselhetetlen, az a tudat sem felemelő, hogy emberről nyúztad le.
– Medusa talán ember volt? Ha szagtalanítasz, máris nincs miről beszélnünk.
Jó kérés. Lilia felsóhajt.
Behunyja a szemét, megpróbálkozik a fohásszal. A dögszag áttör mindenen. Megtölti az orrát, felfordítja a gyomrát.
Már-már fellázad Shorr ellen, már-már eltökéli, hogy vele együtt tünteti el a gúnyát, amikor ismét átvillannak rajta a sárkányok szavai.
Medusa keresi a bőrét, a kardját. S ha keresi, a bűz hamarosan nyomra vezeti. Ha képes volt holtából feltámadni, ha nyúzottan is a nyomukba szegődhetett, miért ne tehetné ugyanazt, amit Yngva?! Esetleg vele együtt!? Bár szörnyű az ötlet, mégsem lehetetlen, hogy zavartalanul mozog az éjjelszörnyek között?! Ha pedig folyton úton lehet, rövidesen utoléri őket, és lecsap rájuk.
Hiszen Dario figyelmeztette: bármi megtörténhet velük útjuk során.
Lilia a képzeletébe idézi azt a jelentéktelen külsejű, cafrangos levelű növényt, amely a legenyhébb szellőben, a leglágyabb érintésre is illatfelleget pöfög ki magából; feleleveníti a papi szentélyek mélyének keserédes levegőjére emlékeztető, áhítatot keltő illatát.
S lassan kitisztul az orra, gyomrában lecsillapul az undor. Kinyitja a szemét.
Shorr szimatolja magát. Brund odahajol hozzá.
Elvigyorodnak.
– Hát a méhek nem fognak rajokban rám szállni, az biztos – morogja Shorr. – De talán elviselhetőbb, mint a rothadó hulla bűze. Mi ez?
Lilia kimerülten vállat von. Mondhatná: az a növény, amely megfosztatott a virágzás szépségétől, de kárpótlásul örökös illatot kapott. Mondhatná, de hogyan is beszélhetne Shorrnak egy növényről?!
Brund kisegíti zavarából.
– Enni akarok – nyögi elszántan.
Óhaja parancs. Letelepszenek a tisztás szélén. Lilia térül-fordul, gyümölcsöket hoz az erdőből.
– Képzeljem húsnak? – kérdezi Brund.
– Aminek akarod – feleli a lány közönyösen.
Elmajszolják az almákat, körtéket. Ki-ki annak érzi az ízüket, ami neki tetszik. A lovak füvet harapdálnak.
– Azért tudnék vadászni – ábrándozik Brund.
Állán pépes lé csordogál. Felajzza képzeletbeli íját; mintha leterítené a közelükben motoszkáló borzot.
Shorr is belemegy a játékba.
– Két kézre kapnám a csontját, és lemarcangolnám róla a húst. – Megszagolja a ruháját, és elhúzza a száját. – Utána meghemperegnék a lenyúzott bőrében, átitatnám magam a vérével. Mert most meg olyan szagom van, mint egy kislánynak.
Kí föléjük lebben. Izgatottság nélkül sürgeti Liliát.
Felszedelőzködnek, és folytatják útjukat. Hegyen-völgyön átgázolva gabonatábla szegélyezte ösvényre érkeznek.
Aztán megpillantanak egy alacsony kőházat. Az épület körül lovak bóklásznak, emberek mozgolódnak. – Itt alszunk? – kérdezi Chad.
– Nem – feleli a lány. – Ma még hosszú út vár ránk.
Ennek ellenére úgy viselkedik, mintha ráérnének. A ház felé irányítja csődörét. Talán az ott nyüzsgő emberek izgatottsága ragad át rá. Tehenek heverésznek az út melletti karámban, nekik mindegy, mi történik körülöttük.
Az emberek figyelmének középpontjában ágaskodó ló cseppet sem egykedvű, hiszen megengedhetetlen gyalázatra készülnek ellene.
Két izmos férfi a nyakára vetett kötélhurok segítségével próbálja féken tartani, míg a harmadik újra meg újra felpattan a hátára, hogy aztán széles ívű repülés végén a trágyadomb tetején, a csoportosulás közepében, avagy a puszta, ámde kemény földön kössön ki.
Lilia felsóhajt. Még soha nem látott ilyen gyönyörű állatot. A hollófekete csődör hosszú sörénye és farka mézaranyba játszik, teste csodálatosan arányos, finom izmai vibrálók. Feje keskeny, szeme sötét, tekintete dölyfös és sértett.
A trágyadombról lekecmergő férfi korbácsot ragad, és végighúz rajta. Eleinte szinte unottan veri az állatot, de mind jobban belehevül. Talán mert megérzi a csődör sima testének erős verítékszagát, ezt az ingerlő, férfias kipárolgást. Talán a mén ereje, ellenszegülése vadítja meg. A kötőfékbe kapaszkodó férfiak egyre gerjedtebben biztatják társukat.
A ló ágaskodik, kitér a korbács elől, már-már fuldoklik a hurokban.
Az idegenek felbukkanása rövid időre szünetelteti kínjait. A szedett-vedett rongyokba öltözött, gondozatlan küllemű férfiak körbeállják az újonnan érkezetteket. Merő gyanakvás az arcuk.
A trágyával borított fickó szétvetett lábakkal megáll előttük.
– Mit akartok?
Shorr lesiklik a nyeregből, s kihúzza magát a kör közepében. Villog a szeme. Vigyora lekezelő.
– Közelebbről is látni akartunk benneteket. Még sose ültetek lovon?
– Szerinted mire használják azokat ott? – mutat egyikük a közelben bóklászó állatokra.
– Úgy nézem, asszony nincs köztetek. Sejtem, mire tartjátok a kancákat. Na meg a teheneket.
A trágyaborítású férfi dühtől eltorzult arccal megsuhintja a korbácsot.
Shorr kitartja a karját. A szíj feltekeredik csuklóvédőjére. Egy rántás, s a korbács nála van.
Támadója a földön térdel, és nem egészen érti, mi történt vele.
Társai szorosabbra vonják a gyűrűt Shorr körül. Brund és Chad feszült vigyorral leszökken a nyeregből.
Lilia csodálkozik rajtuk.
Verekedni akarnak. Mióta megpillantották egymást, verekednének. A jámbor földművelők csakúgy, mint a harcosok. Ehhez pusztán annyi kell, hogy férfinak szülessenek. Ettől kezdve bárhol, bárkivel, bármikor szívesen összemérik az öklüket. Olyannyira ismerős a helyzet, hogy képtelennek látszik csodálkozása.
Shorr pöffeszkedik, hergeli a játszva hergelhetőket.
– Magokat kapartok el? Túrjátok a földet? Tehenek csöcsét rángatjátok? És még egy nyamvadt lóra sem bírtok felmászni? Ez is élet?
Lilia a csődörre néz. A leizzadt, véresre korbácsolt ló elmehetne, senki nem fogja a nyakába vetett kötelet. De ő nem mozdul.
Lilia megáll előtte, a szemébe néz. A sötét szempár büszke pillantással válaszol közeledésére.
Megérinti a ló bársonyos orrát, két tenyerébe fogja a fejét. Beszél hozzá. Ujjaival belefésül aranyló sörényébe.
Hallja, hogy pofonok csattognak a háta mögött. Nehéz testek puffannak a földön. Fájdalomkiáltások, dühödt morranások, szitkok szálldosnak.
A hat jámbor földműves a harcosok lábánál tekergőzik.
Ezzel vége a megmérettetésnek.
Kialakult a rangsor.
A férfiak feltápászkodnak, leporolják a ruhájukat. A trágyaborítású fickó lágyan érdeklődik:
– Elfogadtok egy pohár bort?
Lilia felsóhajt, a csődör orrához simítja az arcát.
– Te sem vagy jobb, ugye? De legalább szép vagy. Sosem láttam hozzád fogható szépet.
A harcosok elfogadják a bort. Barátságos beszélgetés veszi kezdetét.
– Lans a nevem – mondja a házigazda. Ledobja mocskos ingét. Izmos felsőtestén dús szőrzet fehérlik. Míg fiai kitöltik a bort, ő odasétál Liliához.
– Alkonyatkor jött – kezdi, s megveregeti a csődör nyakát. – Egyszercsak megjelent a lovaink között. Befogadtuk éjszakára. Reggel pedig el akart sétálni. Azt már nem! Betörjük.
– Korbáccsal?
– Nem is csókokkal – nevet Lans. – Furcsa ám, hogy amarról jöttetek. Arrafelé kétnapi lovaglásra nincs semmi. Idejét sem tudom, mikor láttam utoljára idegeneket. Hol. aludtatok?
– Találtunk egy barlangot – feleli Lilia kitérően. – Megveszem a lovadat.
– Azt nem! Pompás állat. Nézd meg, milyen rozzantak mellette a mieink. Kérj mást. Egy kupa bort?
– Kaptok tőlem aranyat. Asszonyokat hódíthattok vele. Gondold meg. Mindenképpen elviszem a lovat.
– Ide vele – mondja Lans.
Lilia leoldja az övén függő bőrtarsolyt, és a tenyerére teszi.
Shorr felcsattan a háta mögött.
– Bolond vagy. Hagyd itt nekik a szürke lovat.
– Félreértesz – néz rá a lány. – Nem a csődört vettem meg, hanem a szabadságát. Ha nem erről lett volna szó, hogyan mondhattam volna, hogy akár erővel is elviszem?
– Úgy érted, hogy egy zacskó aranyat adsz egy állatért, amit később szabadon engedsz az erdőben?
– Igen. S ha Lansnak nem kell az arany, akkor a kardommal fizetek.
Lans felnevet.
– Mit nem mond ez a leánygyerek?! Elismerem, a bátyáid erősek. De tőled azért mégsem ijedünk meg.
Lilia leoldozza a csődör nyakáról a kötelet. A ló nem mozdul.
– Mire vársz? – kérdezi Shorr. – Üld meg! Olyan szelíd, mint egy tehén.
A lány fellendül a mén hátára. Megöleli a nyakát.
Azután elrepül, és magával sodorja a borozgató férfiakat.
A lovasától megszabadult fekete csődör higgadtan legyezgeti magát a farkával.
Lilia talpra áll, odalép hozzá. Megvárja, amíg a társaság figyelme elterelődik róla, ekkor gyűrűsujjával megérinti a ló orrát.
Ismét fellendül a hátára.
És újra elszáll. Viszi Brundot, a kecskelábú asztalt és a boros kancsót.
Ezúttal nem szökken talpra. Ülve marad a csodálkozástól. Brund felsegíti, együtt nevet a házigazdákkal.
Shorr nem tart velük.
Komoran bámulja a lovat. Ujjai a kardmarkolatra fonódnak.
– Ez egy fajzat! Láttam! Nem fogott rajta az érintésed! Azt mondta Dario: az ilyet meg kell ölni! Döfd le!
Lilia a fejét ingatja.
– Nézd, milyen szépséges! Nézd a szemét, a tekintetét! Nem lehet fajzat!
– Ledobott?
– Ledobott.
– Döfd le!
Lilia előhúzza a kardját. Shorr mellének szegezi. Zöldessárga szeme felvillan. Elszántnak látszik.
– Lóra ülünk, és megyünk tovább. A csődört pedig felejtsd el. Megvettem. Mióta az eszemet tudom, olyan Világról ábrándozom, amelyben nem vagyunk urai más eleveneknek. Amelyben együtt élünk velük, s ők szabad akaratukból hozzánk csatlakoznak, vagy elhagynak bennünket. Mivel ez csak álom, a csődör az enyém, arannyal fizettem érte. És úgy tartja kedvem, hogy elengedjem!
Shorr puszta kézzel félretolja Lilia kardját. Sötéten végigméri a lányt, majd int társainak. Lóra szállnak, búcsút intenek Lanséknak, és útnak indulnak.
A csődör utánuk lépked.
Lilia vágtára fogja a lovát, azután hátrales.
A fekete mén követi őket.

 

 

Átkelnek néhány patakon, mély vizű, sebes sodrású folyón, erdőn, réteken. Kopár hegyhez közelednek.
A fekete csődör nem tágít mögülük.
Lilia lemarad, és mögé kerül. Látni akarja a mozgását. Ismét elámul szépségétől. Elbűvöli a fényes szőrű, finom izmú test, a fenséges tartás, a hosszan leomló sörény mély aranyszíne. Ez idáig nemesnek és könnyednek tartott lovaik vaskosnak rémlenek a mén mellett, hosszú szőrük durvának látszik. Fejük túl erőteljes, lépteik nehézkesek.
Lilia a csődörhöz lép. Az megáll, és nézi őt.
A lány megérinti az orrát, a homlokát, belefésül a sörényébe.
– Elmehetsz – mondja. – Szabad vagy. Siess, hogy búvóhelyet találj éjszakára.
– Beszélgetsz vele? – csattan fel Shorr. – Aztán mit felelt? Megköszönte a jóságodat?
Lilia végigsimítja a ló oldalát, farát. Érzi a villódzó izmokat. Az állatot körbejárva a hosszú pillákkal szegélyezett sötét szempárba néz. A mén kissé oldalra fordítja a fejét. Tekintete kevésbé dölyfös, mint korábban.
A lány megcsóválja a fejét.
– Te aztán tartod magad valamire, igaz? Kemény fickó vagy, ha még a gyűrűm sem vett le a lábadról. Menj el. Nem való vagy közénk. Láthatod, Shorr máris bosszús miattad. Beléd fog kötni. Nem hallod? Menj! Éjszakára meghúzódhatsz egy barlangban.
Chad vágtában érkezik.
– Alkonyodik, Lilia. Ha nem találunk hálóhelyet, pirkadatkor a Nap talál egy kazal kívül-belül tisztára nyalt csontot. A mi csontjainkat. Eszedet vette ez az állat. Azt hiszem, tényleg le kellett volna döfni.
A lány nem felel. Még egyszer megveregeti a ló nyakát, végigsimítja az orrát, majd fellendül csődöre nyergébe, és elszáguld a hegy felé.
Ménjeik meg-megcsúsznak az egyenetlen, göröngyös felszínű köveken. A sziklák köréjük zárulnak, szörnyű árnyékokkal ijesztgetik őket. Zöldet alig látnak a kihalt tájban. Alacsony, sápadozó bokrok kapaszkodnak a köveken, egy-egy törpe virág sárgája villan rájuk.
Shorr sűrűn felkapja a fejét, bár az égboltból csak egy vézna szeletet láthat. Az is szürkül, sötétül.
– Hová megyünk? – hörren dühtől fuldokolva.
Lilia már várta kitörését. Bár csak néhány napja ismeri a harcosokat, máris nagy pontossággal ki tudja számítani kedélyváltozásaikat. Máris biztosra veszi: Shorr morgolódása után nem sokkal Brund zsémbelése következik.
Nem téved.
– Az átkozott ló miatt fognak felzabálni azok a dögök – dörmögi a vörös hajú harcos. Violaszín szeme sértett haragot tükröz. – Életem legszebb korszaka volt, amikor köveket csiszoltam Ro börtönében. Ott kellett volna maradnom.
Lilia hátranéz. A fekete mén mögöttük lépeget. Mit neki a hegyi terep?!
Hatalmas sziklafal előtt állnak. Grifftojásra emlékeztető kő torlaszolja el a bejáratot.
Lilia felemeli a kezét. Az irdatlan kő megroppan; egy pillanatig úgy rémlik, mintha rájuk akarna dőlni.
Azután félrecsúszik, s feltárul előttük a barlang szája. A szürke-fehér csődör lép be elsőként. A fekete mén zárja a sort.
A grifftojás héja becsukódik mögöttük.
Alacsony mennyezetű folyosón találják magukat. A földön egy rakás fáklya hever.
Lilia lesiklik a nyeregből, felkap egy fáklyát, s lángra lobbantja. Elindul a szeszélyesen kanyargó folyosón. Néha gyenge légáramlat simítja meg az arcukat, közeli szellőzőnyílásé. A falakon jól megtermett denevérek lógnak, tágra nyílt szemmel bámulnak rájuk.
Boltozatos csarnokba érnek. A színesre festett falakon különös lények hemzsegnek; sárkányok és madáremberek kergetőznek, ádáz küllemű harcosok csatáznak szörnyűséges szörnyekkel. Lengén öltözött lányok széplenek, hősök karjaiba omlanak.
A csarnok végében forrásvíz kúszik a falon, majd eltűnik egy rejtett járatban. Középen valóságos máglyarakás lángol. A tűz körül tucatnyi szótlan, mozdulatlan férfi heverészik, szendereg.
A lovak a vízhez sietnek. Lilia megáll a prémekbe burkolt emberek fölött. Azok rá sem hederítenek. Lelkük valahol rajtuk kívül időzik.
A lány leül az egyik férfi mellé. Int társainak, s a három harcos lassan, gyanakodva leereszkedik a földre.
– Ők a Mesélők. Szóban vagy rajzban mondják el történeteiket. Nem szeretik, ha zavarják őket.
– Akkor hogyan és kinek mesélnek? – kérdezi Shorr. – De ami még fontosabb: vacsora közben vagy utána?
Lilia felsóhajt. Persze, a vacsora. Felpattan ültéből, a forráshoz sétál, és vizet fog fel a tenyerében. Amikor visszatér, szétnyitja az ujjait.
A lepergő vízcseppek cipók és hússzeletek formájában érnek földet. Néhány csepp gyümölccsé változik.
– Hm – mondja Brund. – Mi lesz a borral?
– Vizet fogsz inni – feleli a lány.
A harcosok rávetik magukat az ételre.
Brund megragad egy jókora húsdarabot, és megtépdesi a fogaival. Hatalmas falatokat tör a cipóból. Elégedett torokhangokat hallat.
Az egyik mesélő megmozdul. Felkönyököl, a tenyerére támasztja a halántékát, fátyolos pillantással végignéz rajtuk. Halkan dúdolgat, majd mormolni kezd. Hirtelen elhallgat, felakad a szeme.
– Ennek mi baja? – kérdezi Chad.
– Most látja a meséjét.
A többiek is furcsán viselkednek, jóllehet látszólag semmit sem csinálnak. Némelyikük csattog, cserreg, fektében meg-megrándul.
– Figyelitek? – Shorr tele szájjal felnevet. – Olyan a szemük, mint az opál.
– A belső életüktől – mondja a közelükben könyökölő férfi. – Ilyenkor látomásaik vannak.
– Lilia, te biztosan meg tudod gyógyítani őket – dünnyögi Chad, majd a férfihoz fordul. – Ő ugyanis varázslólány. Akarod, hogy segítsen a szembajotokon?
– Hallgass már – nevet Lilia. – Hiszen mondtam, hogy ők a Mesélők. Nem betegek.
– Dehogynem. Nézz rájuk.
– Jaj, Chad. – A lány zavartan rámosolyog a prémmellényes, kortalannak látszó férfira. – Te miről mesélsz?
– A tengerről szoktam álmodni. Szeretem azt a végtelen nyugalmat árasztó, áttetszően kék vizet. A hangulatait is kedvelem: játékát a fényekkel, a szelekkel. Kedvelem erejét, életeket tápláló gazdagságát. Szeretem lényeit, a mélyben nevelt virágoskertjeit, nehezen megszerezhető, pazar ajándékait; változékonyságát és állandóságát. Tisztelem, rajongom, mintha anyámat. – A férfi megpillant valamit; valamit, amit rajta kívül senki sem láthat. Tekintete elhomályosul, befelé fordul.
– Te miről mesélsz? – kérdezi Lilia a közelében heverésző, megritkult hajú, fiatalos vonású, igézően kék szemű férfit. A kérdezett mélyen a szemébe néz, különös mosoly ködlik fel a fogain.
– A szerelemről. A szerelem kimeríthetetlen forrás. Határos a csodával, ha nem a csoda maga. Változatossága és színei vetekszenek a csillagok számával. Hasonlít a tengerhez; szépséget és fájdalmat bőven mér. A lélek fájdalmától ne féljetek. A kín elhamvad lassan, akár a tűzrakás. Amikor elfoszlik a füstje is, meglátjátok: elvezetett valahová; megerősödtetek. – A férfi elakad, visszatér álmaiba.
A tűzrakás másik végén ülő, báránybőrbe bújt, egyedül élénk pillantású férfi megmozdul, odaballag hozzájuk, és közéjük ereszkedik. Sárgás haját arany gyűrűkbe szorított vékony fonatokban viseli, orra fölött két függőleges barázda mélylik, szeme halványkék. Tekintete ide-oda csapong, sosem érintkezik másokéval, legfeljebb csak súrolja azokat.
– Kérdezzetek engem, hogy én miről mesélek. Én mindenről. A többiek semmik hozzám képest. Az ott a tengerről mesél. Hullámokról, delfinekről, szamárságokról. Az a másik a fényekről. Hallottatok ilyet? Mit lehet a fényekről mesélni? Amaz az állatokról. Állatokról, értitek?! Oktalan, okádék dögökről. Némelyik a szeretetről áradozik. Fullasztó. Hetente egyszer eljönnek hozzánk az emberek a városból. Ételt, italt, gyümölcsöket hoznak nekünk. Megnézik a festett faliképeket, azután körülülnek minket, és meghallgatják a meséinket. Fel nem foghatom, miért, de az állatos történeteit kedvelik leginkább. Utána a fényekről szólókat. Meg a többit. Csak engem nem értenek meg. Nem és nem. Csiszolgatom, kerekítem, mélyítem a történeteimet. Mégis azt mondják rájuk: unalmasak.
– Akkor hát mesélj valamit. Gömbölyűre csiszoltat, vereteset és mélyet – kéri Lilia.
A férfi elfintorodik, és Brundra mutat.
– Utálom a vörös hajúakat. Amíg ez a vörös itt ül, egy fia szót sem hallasz tőlem.
– Nem értelek. A társaid is válogatnak?
– Igénytelenek. Amint az sem számít nekik, milyen hitvány a történetük, azzal sem törődnek, ki hallgatja őket. Mesélnek ezek vörösnek, sántának, leprásnak. Az én vakító szépségű szavaim válogatott hallgatóság elé valók.
– Vörös hajú társunkat Brundnak hívják, és nem küldjük el körünkből. Ha nem akarsz elmondani egy szép történetet, akkor mesélj a meséről.
– Ostoba kérés. Ostobák vagytok. Szóba sem állok veletek. Sehonnaiak. – A férfi hátat fordít nekik, leteszi a fejét.
Lilia vállat von. Brund rámered.
– Megismertessem a kardommal?
– Hagyd – legyint a lány. – Aludjunk.
A fekete csődör hozzájuk lépdel. Leheveredik Lilia mellett. A lány rácsodálkozik. Azután óvatosan a ló nyakára hajtja a fejét. Nem történik semmi. A mén elfogadja az érintését.
Shorr elvigyorodik.
– Reggelre vége a kedvencednek. Ha egy ló lefekszik!? Hamarost megdögöl. Lehet, hogy a nem-mesélő ártott meg neki.
– Lehet – hagyja rá Lilia.
Chad elnyúlik a szalmán, a karjára hajtja a fejét, s eltöpreng.
– Nem hiszem, hogy szépre csiszolhatja a szavait – dünnyögi álmosan –, ha a gondolatok, amelyeket megfogalmaz, ennyire csúfak. Ez nem Mesélő. Ez hazudó. Hogyan is szerethetnék?
Halkabb-hangosabb horkolás, szuszogás felel gyötrelmes gondjára.

 

 

Reggel a fekete csődör bebizonyítja Shorr jóstehetségéről, hogy nincs. Fürgén felszökken, iszik a forrásvízből, majd szinte toporzékolva várja az indulást. A kényelmesen lakmározó harcosok körül lépeget, néha meg-megiramodik, és átlendül a kábultan heverésző Mesélők fölött.
Azután a barlang kijárata felé indul, s Lilia, aki napfényre vágyakozik, utánaered a lovakkal. A grifftojás héja kitárul előttük; kilépnek a gömbölyded sziklák közé, melyek fehéren izzanak a vakító napsütésben.
A fekete csődör fickándozva szaladgál fel-alá, de mindig visszatér hozzá, mintha sürgetné: induljanak már.
– Meg kell várnunk a hősöket – magyarázza neki Lilia, hangjában enyhe éllel. – Rögvest jönnek, amint befejezik a falatozást. Úgy látom, mellénk szegődtél. Mit szólnál, ha nevet adnék neked? Rendkívüli szépségedhez rendkívüli nevet kell találnom.
Asa megelevenül a homlokán. Erről eszébe jut, mit is keres ezen a helyen. Lekanyarítja válláról a köpenyt, és fellendíti a magasba. Kí szárnyat bont, és a levegőbe emelkedik. Fényes fekete tollai visszatükrözik a sziklák izzását; a madár összeolvad a ragyogással.
Ezt Lilia nem látja, a mént figyeli, nevet keres a káprázatos izmokhoz, az aranyosan csillogó, hosszan aláomló sörényhez, a teremtmény tökéletességéhez. Keres, és nem talál. Megcsóválja a fejét.
Amikor a csődör ismét visszakanyarodik hozzá, s fejét a vállához hajtva, halkan belehorkant a fülébe, átkarolja a nyakát.
– Engedd meg – kérleli.
Érzi, hogy az állat izmai megfeszülnek, mégis reménykedik. Senki nem látja próbálkozását. Gyűrűsujját a mén orrához érinti, arcát is odasimítja; szelíden beszél hozzá, jobb karjával öleli a nyakát.
Azután hirtelen a hátára lendül.
A csődör felnyerít, két lábra ágaskodik, majd visszahuppan, és összerázkódik. Lilia erősen szorítja az oldalát a combjával. Rajta marad, akármi is következzék.
A mén mozdulatlanná dermed. Lassan himbálózni kezd, s méltatlankodó horkantásokat hallatva meg-megrázza a fejét. Lilia érzi izmai vibrálását.
S mire a lány felkészül a tomboló rohamra, a ló is eldönti, mit tegyen.
Nem ágaskodik, nem hánykolódik. Nem harcol.
Egyszerűen fogja magát, és az oldalára dől.
Lilia még időben leugrik az összeomló testről.
A csődör heverget, merészen viszonozza a lány rosszalló pillantását, közben legyezgeti magát a farkával. Épp csak nem fütyörészik. De így is meglehetősen pimasz. Lilia elneveti magát. Lekuporodik a sarkára, tenyerét végighúzza a ló bársonyos nyakán, ujjait belesüllyeszti a sörény tincseibe.
– Megint te győztél. Legyen úgy, ahogy te akarod. Többé nem próbálkozom. A kudarcért azzal engesztelem ki magam, hogy elnevezlek Konoknak. Remélem, nem tetszik.
A csődör kecsesen lábra áll, s Liliának úgy rémlik, mit sem változott a tekintete: továbbra is kihívóan pimasz, már-már emberi módon az.
A zsoldosok váratnak magukra. A lány azon tűnődik, nem kellene-e visszamennie értük. Lehet, hogy összetűztek a Mesélőkkel. Talán csak a kellemetlenkedővel.
Ez esetben még várhat egy keveset.
Magához füttyenti szürke-fehér csődörét, megigazítja a nyereghevedert, megérinti a gondosan becsomagolt Kék Kristályt, elszöszmötöl; hallgatja a feje fölött köröző Kí unott kiáltásait, végül türelmetlenül toppant a lábával, lerántja a gyűrűjét, és a barlang bejárata felé hajítja.
Mielőtt a gyűrű földet érne, Lon fekete teste bomlik ki belőle, s a párduc óriási szökellésekkel beront a homályló nyíláson.
Néhány pillanat múlva lábdobogás, fenyegető morgás, szitkozódás hallatszik. Shorr fut az élen, mögötte Chad; leghátul, Lonnal a sarkában Brund száguld, fogai között a lakoma maradékával, egy félig lerágott, jókora csonttal.
Lilia meglepetésére Shorr nem ugrik a torkának, hanem méltóságteljesen lelassít a napfényre érve, a lovához lép, és a nyeregbe lendül. Onnan vigyorog le a lányra.
– Ez egyszer okosan cselekedtél.
– Igen? – hüledezik Lilia.
Brund kikapja a fogai közül a tekintélyes méretű csontot, és meglóbálja. Közben a másik kezével megfogja a kantárszárat, s feldobja magát a lóra.
Ő is rávigyorog a lányra.
– Teljesen elment az ehetnékem attól a parádés agyú fickótól. Megint rákezdett. Ha nem jön Lon, beépítettem volna a torkába az utolsó falatkámat.
Mivel az utolsó falatka egy kifejlett birka combja, láttára Lilia maga elé képzeli a kevélyen nem mesélő férfiú fulladozását, majd a temetését.
Elfintorodik. Hamarabb is elhantolhatták volna a tetemet. Ebben a melegben.
A zöldessárga szempár tágra nyílik.
– Shorr!
Nem téved, nem csupán élénk képzelőereje csúfolkodik vele. Leolvashatja társai – köztük az érintett –, arcáról, de oda sem kell néznie: érzi!
Előrevágtat. A fekete mén mellé szegődik, Shorr hátramarad sereghajtónak. S bár a bűzt lehagyják, a gondolat tovább foglalkoztatja őket. Medusa megint a nyomukban jár.
Kí egyelőre nem nyugtalankodik, Asa sem jelez veszélyt. Mégis, amint elhagyják a kopár vidéket, Lilia megálljt int. Leoldja derekáról a kardot, és felszíjazza a hátára, hogy jobban kézre essék. Néhányszor kipróbálja, milyen fürgén tudja előrántani, de közben csaknem lefordul a nyeregből, hiszen Shorr mellette vesztegel, s szintén a kardjával foglalatoskodik.
– Csinálj valamit – morogja a zordkeblű harcos.
– Nem tudok – feleli a lány. – Nincs erőm. Egyet tehetsz, de mielőbb: le kell vetned az irhát. Vízközelben járunk. Bedobjuk a folyóba, a víz elviszi, Medusa futhat utána.
Látván Shorr elkékülő fejét, felemeli a hangját. – Nem kell rögtön nemet mondanod. Ráérsz később is. De azt ajánlom, inkább gondolkozz.
A harcos dünnyög valamit, Lilia jóindulatúan úgy tesz, mintha nem értené. Előrehajszolja csődörét. A fekete mén az élen vágtat. Csalhatatlanul eltalál a vízhez.
Mire a nyomába érnek, Konok megleli az átjárót a meredek partfalat elzáró zöld szövevényben, s belemerül a folyóba. A gömbölyded sziklákkal teleszórt mederben dühödt zúgással száguld a víz, a nagyobb kövek között megszorulva elmélyül, az apróbbakon átrobajlik.
Lilia leszökken a nyeregből, de mielőtt a folyóba sietne, életre kelti Lont, és rábízza csődörét. Habozás nélkül, ruhástól gázol be a vízbe, nem fél a sodrás szeszélyes erejétől. Néhány karmozdulat után talpra kell állnia. Síkos kövekbe kapaszkodva úszásra alkalmasabb helyet keres. Konok felé tart. A mén láthatóan remekül érzi magát egy sziklagörgeteg mögött, mely megfékezi a víz siettét.
A katlanban egymás mellett úszkálnak. Konok játszani csalja a lányt, tekintetében nyoma sincs a vérforraló büszkeségnek, ismét barátságosan viselkedik. Lilia átkarolja a nyakát, s a ló körbe-körbe úszik vele, valósággal vontatja. Megengedi, hogy keresztbe feküdjön a hátán; hogy átússzon a hasa alatt. Lilia bármit megtehet vele, hiszen játszanak.
A harcosok a parton tanakodnak: korán van még, hűvös a levegő. Hideg a víz. Hagyján, hogy hideg. Merő nyirok!
Azután Chad elbődül.
– Vetkőzz, Shorr, mielőtt a kardommal hámozlak meg!
A szólított felháborodik, de csak megszokásból. Tudatja, ki a vezér, majd nekiveselkedik, hogy lehántsa magáról förtelmes vértjét.
Lilia behúzódik a sziklák mögé, ahol senki nem láthatja. Ledobja bőrmellényét.
Azután rámered a körülötte úszkáló Konokra.
– Hagyj magamra – kéri. – Mosakodni szeretnék.
Maga sem érti miért, elhajított ruhadarabja után nyúl, leemeli a száraz kőről, és visszahúzza. Feszélyezi Konok jelenléte. Zavara nőttön-nő.
A mén szívesen folytatná a játékot. Ezért hát elengedi a füle mellett a kérlelő szavakat, s orrával finoman a katlan felé lökdösi a lányt.
– Menj ki. Szeretnék... – Nem folytathatja, Konok magával húzza a mély vízbe.
Lilia elmerül. Elejti mellényét. Lebukik utána. Amikor megtalálja, feljön a felszínre, és öklével végigpüföli a ló oldalát, farát.
– Menj ki. Menj innen!
Végre magára marad. Sietve megmosakszik, de mindvégig a fejét csóválja. Mi baja van ezzel a lóval?
Azután észvesztő sebességgel felölti vizes ruháit, és kigázol a katlanból.
Ugyanis Shorr magából kikelve üvölti a nevét.
Lilia eltökéli, hogy belelöki a vízbe a hőst. Egy sereg gonosz fogadalmat tesz, amíg kibotorkál a partra.
Shorr egy lapos kő tetején térdel eltorzult arccal, testszerte véresen; halálos, dermedt-lázongó rémületben.
– Lilia – nyöszörgi –, nem jön le rólam!
A lány letérdel elé, nem törődik a gyomorkavaró bűzzel, félelme erősebb undoránál, segíteni akar.
A bőrvért összeforrt Shorr saját bőrével. Levethetetlenül. A harcos hiába tépdeste, önmagát sebezte fel. Nyakából, vállából, mellkasából, térdeinél vér szivárog.
– Csinálj valamit! – bőgi Shorr. – Varázsold le rólam! Lilia összeszedi magát, lehunyja a szemét, fohászkodik. Amikor úgy érzi, minden erejét átadta a kívánságnak; amikor keze-lába remegni kezd, feltekint.
A vérzés megszűnt. Shorr sebei beszáradtak. A bűz ellankadt. Frissen vágott fű illata szállong a vértből.
De Medusa bőre összeforrt a harcoséval. Mindörökre.
Shorr végignéz magán. Kitágult szemmel rámered Liliára.
– Neeeem! – üvölti. – Ezt nem mondta Dario! Megölöm azt a szürke törpét!
A lány beleroskad a vízbe, belehajtja az arcát, s ott marad, amíg magához nem tér. Amikor végre tud gondolkozni, felül, és rámosolyog a férfira.
– Ne félj. Talán valaki más segíthet. – De sejti, hogy csak ámítja a harcost. Nem történhetett másképp.
Shorr azt kérte, hogy sebezhetetlen legyen. Örökkön-örökké. Hát az lesz. Hamarosan eltűnnek a vértről a díszek, a zsinórok; a két bőr egymásba olvad.
Ezt nem Medusa csinálja. Sőt, ezért olyan sürgős neki mielőbb rájuk találni. Azt reméli, most még visszaszerezheti az irháját.
Lilia végighúzza mutatóujját a vért szélein. Megcsóválja a fejét. Nincsenek szélek!
Eleven, meleg bőrt érez.
Shorr rámered a kezére; szeme rádülled a lány ujjára.
– Karmolj meg – suttogja.
Lilia kört rajzol a mellére a körmével. Tudja, hogy a férfi érzi.
Kí sürgető kiáltásokat hallatva lecsap rájuk, és végighorzsolja vállukat a szárnyaival.
Talpra szökkennek. Shorr megmarkolja a kardját.
A lovakhoz sietnek. A fekete csődör megint az élre vág, s mintha pontosan tudná, hogy Kít kell követnie, az általa mutatott irányba indul.

 

 

Asa hűvösen lüktet Lilia homlokán. A lány behunyja a szemét, hogy a kígyóéval lásson. Felemelt kézzel jelzi: megállnak. Az előtte lépdelő csődör is megtorpan, a fülét hegyezi, szimatol.
Asa fekvő alakot lát, egy másik térdepelve mocorog; testmelegük haloványan remegő képet ad.
Lilia lecsúszik a lova hátáról. Nem üt zajt. Egy bokor felé lopakodva óvatosan kivonja kardját a tokból. A penge hegyével félrehajtja a leveles ágakat.
Karddal találja magát szemközt.
A férfi, aki földön heverő társát védelmezve ráfogja fegyverét, száznyi sebből vérzik. Arca elkínzott és rémült.
Lilia leengedi a kardját, átlép a bokor fölött, és a térdeplő katona mellé ereszkedik.
– Mi történt veletek? – suttogja.
Nem várja meg a választ, a hátán fekvő, elhalón nyöszörgő katona fölé hajol, megvizsgálja szörnyű sebeit. Nem kell a vetkőztetésével bajlódnia, a férfi ruhája cafatos, vértje félrecsúszott, szíjai elszakadoztak. A páncélon különös horpadások, karmolások nyomai láthatók.
– Úrnőnket kísértük halott urunk temetkezőhelyére – feleli a kérdezett. – Kael szörnyei vártak a sírnál. Ránk támadtak, hogy megtudják, hol vannak a kincsek. Úrnőnk a szörnyetegek fogságába esett. Minket elküldött segítségért, de aligha jutunk messzire. Társam haldoklik. Nem tudom itthagyni.
Lilia a földön fekvő katona szétmarcangolt torkát, tépett mellkasát, elnyomorodott lábait nézi.
Azután lefogja a halott férfi szemét.
A másik katona felnyüszít.
A lány megérinti a sebeit. Vár, félrefordul.
– Mi a neved? – kérdezi, amikor nem hallja már a fájdalmas zokogást.
– Corsaro – feleli a férfi. Végigbámul a testén. Sebei eltűntek. Nem akarja elhinni.
– Corsaro, hol van a sírhely?
– Ne menj oda! Ilyen szörnyeket még nem láttál! Iszonyúak a karmaik, pengeéles a csőrük. Pikkelyeik sérthetetlenek.
– Ülj a lovamra, és vezess oda – feleli Lilia.
Shorr átcsörtet a bokor fölött. Megragadja a lány vállát.
– Nem vesztegethetjük erre az időnket!
– Nem kell velem jönnötök – veti oda Lilia.
– Nem hát – morogja Shorr. Megy, felmászik a lóra. Megragadja a kantárt, bólint. – Csak vigyáznunk kell rád. Induljunk, az ótvarba is.
Kí nem tágít a fejük fölül. Éles, vijjogó hangokat hallat, mutatja, merre menjenek.
Chad agyán átvillan: hiszen eddig is a madár vezette őket. Nélküle Lilia nem tudná, merre tartsanak. Nem örül a felismerésnek. Még egy teremtmény, amelyért aggódhat. És Brund folyton meg akarja enni a nyomorú madarat.
A lány, háta mögött a katonával, az élre vágtat. Rákiált Konokra, hogy maradjon le, ne kövesse őt. De, mert Konoknak mondja, akárha nem is szólt volna.
Messziről hallják a csatazajt. Vasak csattognak, emberek üvöltenek túlvilági hangon, de valami hátborzongató, állatias rikács is társul a lármához; valami rémítően idegenszerű.
A fák közti irtáson álló temetkezőhely nem más, mint egy kocka alakú, szürke kőépület. A durva falakat vér szennyezi, körös-körül emberi holttestek, döglődő szörnyek hevernek.
– Hű, milyen leprák – nyögi Shorr a szíve mélyéből, amikor meglátja a csatázó feleket.
Már csak néhány katona áll a lábán, a túlerőben lévő szörnyek legtöbbje nem is harcol velük, az épület ellen fordulnak. Befalazott bejáratát bontják talppal, dorongokkal, lándzsahegyekkel.
A torz testű lények irdatlanul nagyok, meztelen lábukat vaskos, zöldes színű ujjak, görbe karmok éktelenítik. Csupasz, oszlopos lábszáruk összefolyik a combjukkal. Roppant felsőtestüket fémes ragyogású pikkelyek borítják. Csúf fejük keselyűszerű.
Lilia nevetségesnek érzi a kardját. Azután felfigyel a szörnyek védtelenül hosszú nyakára.
– A lábukat és a nyakukat vágjátok! – kiáltja.
Letessékeli a háta mögött ülő katonát, és a sárkánylábú fajzatok közé vágtat. Amikor megközelíti az első szörnyet, oldalra siklik a nyeregben.
Lova tovább fut, Lilia legurul a fűre, és kardjával belehasít a távolodó nyeregbe felbámuló, rikácsoló állat lábába. A fajzat leomlik. A lány máris felszökken, és torkon szúrja a pengével.
Shorr érkezik másodikként. Nem hagyja el a nyerget, kiemelkedik belőle, és bősz kiáltozással hadonászik a kardjával. Levág egy keselyűfejet, megsebez egy másikat.
A sérült rémség felemeli karmos oszloplábát, és kirúgja alóla a lovat. Shorr levetődik a nyeregből. Gurultában átfordul a vállán. Térdre érkezik, két marokra kapott karddal. Belehasít az irtózatos szörnylábakba, majd félreszökken a rádőlő fajzat teste és szétfröccsenő, lilás vére elől. A válla fölött hátraszúr. A penge megmerül a rikácsoló szörny torkában.
Lilia félelmetes lábak között cikázik. Karvastagságú karmok hasítanak felé. Ha valamelyik rúgás elérné, Kí magasába repülne tőle.
A szétszéledt fajzatok felhagynak az épület ostromával, és belevetik magukat a csatába.
A váratlan segítség láttán a katonák újult erővel küzdenek, megpróbálják az újonnan érkezettek harci módszereit alkalmazni, az otromba állatok nehézkességét kihasználni.
Shorr kidühöngheti magát. Fut, rohan, bukfencet vet, gurul. Lábakat kaszál le, s mintha hátra is látna, minden irányba biztosan döf, szúr. Fürgesége bámulatos.
Lilia a harc hevében is látja Shorr működését. Ez ám a káprázatos férfi! Elakad tőle a lélegzete. Már csak azt nem érti, miért nem némák a jó harcosok. Ez esetben hajszál sem választaná el őket a tökélytől.
De nyomban kiveri a fejéből Shorrt, midőn felfigyel a közelében száguldozó lóra. Konok körülötte vágtázik, mintha maga is részt venne a küzdelemben. Mindig mellette terem, amikor fedezékre, védelemre szorul. Saját testével oltalmazza őt a sárkánylábaktól, a gyilkos pengecsőröktől.
Brund utálkozva cikázik a forgatagban. Olyannyira undorodik a fajzatoktól, hogy az utolsót is dögként akarja látni. Szédítő fürgeséggel forgatja a kardot, lábakat csap le, fejeket repít messzire. Lassan beborítja a szörnyek vére, vörös haja tincsekbe tapad tőle.
Chad megpróbál Lilia közelébe jutni, hogy vigyázhasson rá. Neki is feltűnik a fekete csődör különös viselkedése. Látván, hogy nincs szükség rá, a gyaloghintó felé küzdi magát.
A katonák is oda tartanak. Úrnőjük kiszabadítására elszántan ösvényt vágnak a szörnyek között.
Shorr belehevül a küzdelembe. Már nem találja olyan irdatlannak és félelmetesnek a fajzatokat, mint korábban, hiszen megtalálta gyengéjüket. Ráadásul nem is árthatnak neki.
Emlékszik a bokorban talált katona sebeire, páncélja horpadásaira. De rajta még a sárkánykörmök sem fognak. Ha elrepül is egy-egy ütéstől, nem érez komolyabb fájdalmat, bőre meg sem karcolódik. Talán mégsem öli le Dariót.
Valamennyiük meglepetésére a szörnyek megfutamodnak; otrombán dülöngélve, nehézkesen beveszik magukat a fák közé, még fegyvereiket is eldobálják.
A tisztás elcsendesedik. A korábbi fegyvercsörgéshez képest csak szellőfuvolázás a sebesültek jajgató sóhajtozása.
Chad segít a katonáknak. Elgörgetik a hintó mellől a levágott fajzatokat.
Azután áhítatosan várja, hogy felpattanjon az ajtó, és előlépjen a meseszép úrnő.
Csalódás éri, naná. Majd éppen ő nem fog orcára esni, amikor beleéli magát valamibe.
Az ajtó feltárul, az úrnő előlép; utóbbi közel százéves.
Chad mindenesetre meghajol előtte, de ettől sem derül fel a ráncos, óöreg arc. Az asszony körülnéz, tekintete megállapodik Lilián. Fürge léptekkel elindul felé.
A lány elengedi a fekete lovat, amellyel addig meghitten sugdolózott, és fejet hajt.
Az öreg hölgy viszonozza bókolását.
– Sera vagyok, e föld uralkodója. Köszönöm, amit értem tettetek. Nincs sok időtök, a szörnyetegek hamarosan visszajönnek. Halott férjem trónszékére áhítoznak. Uruk, a gyalázatos Kael küldte őket. Valaki megjósolta neki: ha megszerzi a trónust, általa hatalmat nyer a Világ fölött. Sok sírrabló járt már itt, de nem találtak kincset. Kifosztották a koporsót, elvitték a megszentelt kelyheket, gyertyatartókat. Valamit meg kell tenned.
Lilia bólint. A büszke tartású Sera talán fél fejjel alacsonyabb nála. Vastag kelmék burkolják be alakját; csuklóját, kézfejét pókháló finomságú kesztyű óvja; lekerekített körmein fémes hatású halványkék festék csillog.
Sera leveti a fátylát. Felhőfehér haja lebomlik, szétkígyózik a vállain. Néhány tincs az arcába tódul, végigsimogatja mély ráncait. Eleven-kék szempár szegeződik a lányra.
– Kael visszaküldi a szörnyetegeket. Sok fajzatja fog elpusztulni, de lehet, hogy mégis megtalálják a trónust. Be kell menned, hogy elvedd a szék erejét. Jól jegyezd meg, amit mondok, mert ha elvéted a lépéseket, véged van.
Amíg Sera beszél, katonái összeszedik és ellátják sebesültjeiket. Egy kisebb csapat a szörnydögöket gyűjti össze. A harcosok a segítségükre sietnek. Shorrt kivéve.
Ő elzöldülő fejjel rivall Serára.
– Köszönetet mondtál, amiért megmentettünk. Ez szép. Legyen ennyi a jutalmunk, ilyen nagyvonalúak vagyunk. De mit akarsz Liliától? Nem látod, milyen ványadt gyermek? Az egyik szörnyeteg megölte a lovamat. Ezen törd a fejed.
Lilia derűsen rámosolyog.
– Válassz egyet az elesett katonák lovai közül. Minden a tied, amit a döglött fajzatokon találsz. Menj, nézz szét.
– Elment az eszed? Bemész a sírba? Minek? Közben meg ránk esteledik. Lecsapnak ránk az éjjellények.
– Menj már – sóhajtja Lilia.

 

 

Indul ő is.
Sera elkíséri az épületig, megérint egy töredezett sarokkövet. A megrongált fal egy darabja elmozdul a helyéből.
Láthatóvá válik a sír belseje. A napfény betódul a nyíláson, és felragyogtatja az aranyszínűre festett falakat. A tágas terem közepén szarkofág áll, félrehajított teteje darabokban hever a festett márványpadlón.
Lilia belép a sírba, felvesz egy eldobott fáklyát, azután a Serától hallott szöveget mormolva elindul a kőlapokon.
„Nap, Hold, két fényes csillag. Folyóból lesz tenger.”
Gondosan ügyel rá, hogy csakis azokat a kőkockákat érintse, amelyeken ezeket az ábrákat látja, de a sorrendre is figyel. Nagyokat kell lépnie, olykor ugrani kényszerül.
A tengert ábrázoló kőlap megmozdul alatta. Lilia lassan lesüllyed a mélybe.
„Azután a Szél” – hallja Sera szavait. Fellobbantja a fáklyát. Kocka alakúra faragott kövekből emelt teremben találja magát. Alabástrom szobrok sorakoznak körülötte. Körbejárja őket, nem nyúl semmihez.
Meztelen lány, hatalmas korsóval a vállán. Nedves haja hosszan alányúló gyűrűkben omlik a mellére.
Fára mászó medvebocs. Haragvó isten. Táncoló delfin. Ölelkező szerelmespár. Komor ragadozómadár; szétterjesztett szárnyain nyitott könyv.
Talpig bearanyozott szárnyas nőalak, kezében tetemes kardmarkolattal; az irdatlan hosszúságú penge bőven a feje fölé magasodik. Nem is csoda, ha a nő arca cseppet sem áhítatos, inkább fintorgó.
Élvenc vonású férfiú, gyűrűs hajzattal, előrecsücsörített szájjal, ruhátlanul.
Szőlőfürt, hatalmas. A szemek mindegyike más és másféle drágakő.
Bikával testcsatázó ifjú.
Aztán csak állatok és állatok.
Lilia visszatér az élvenchez.
– Te vagy a Szél? – súgja bizonytalanul. Megérinti a félig nyitott, előreálló ajkakat.
A kőlap megmozdul alatta. Lilia lesüllyed vele.
A fáklya újabb termet világít meg. Bútorok sorakoznak a falak mentén. Fehér kőből faragott székek, középütt hatalmas asztal, lábai tekergőző szárnyas kígyók.
„A kupa és a Szűz” – mondta Sera.
Lilia az asztalra helyezett kupákhoz lép, a fáklyával megvilágítja a festésüket. Kiválaszt egyet, ráfonja ujjait. Szemközt elfordul a fal az előtte álló székkel. Keskeny átjáró nyílik meg a lány előtt.
Belép a következő terembe. Poros ládák várják. Közeledtére sorra felpattannak a fedelek. Díszes ruhák, aranypénzek, drágakövek, ékszerek válnak láthatóvá, tömegével.
A terem végében áll a trónus. Fából faragott szék, magas háttámlával, körmös karfával, madárlábakkal. A lány megáll előtte.
Lehunyja a szemét. Vár egy keveset, azután felnéz.
A trónszék háttámláján macskaméretű, szárnyas emberi alak kuporog. A fáklyafény megcsillantja a testét beborító smaragdokat, hideg gyémántszemét; kapaszkodó keze körmein az igazgyöngyöket.
Lilia sokáig bámulja a szobrocskát. Lenyűgözi a figura arca: a törpe homlok, a szempár hidege, a fitos orr, a gunyoros mosollyal játszó száj.
Azután kardot ránt. Lemetszi a fejet, és a falhoz csapja.
A fej csörömpölve széthullik. A lány félrelökdösi a lábával a cserepeket. Elrúgja a gyémántokat.
Végül megtalálja, amit keresett: színesen erezett, gömbölyű márványgolyót. A markába szorítja, és visszafordul.
Sera arca felderül a láttára.
– Sikerült?
– Itt van – feleli a lány, s nyújtja a kék, zöld és barna sávokkal, foltokkal díszlő, kókuszdiónyi golyót.
Sera nem nyúl érte.
– Törd össze – mondja.
– És ha nem?
– Más nem érhet hozzá, csak te. Törd össze, akkor soha, senki nem szerezheti meg a Világ fölötti hatalmat. Azért falaztattuk be a sírba, hogy hozzáférhetetlenné tegyük. Mindenki illetéktelen, aki fel akarja használni. Nincs rá szükség. A Világot rajtunk kívül álló erők szabályozzák, mi csak árthatunk neki. Amíg ez a golyó létezik, nem vagyunk biztonságban egymástól.
Lilia mindkét kezét ráfonja a színes gömbre. Amikor leveszi róla az ujjait, finom por szál el a tenyeréből.
Shorr mellette terem. Keresi a golyót. Nem találja. Bíboras színű az arca. A homlokához kap.
– Nemde azért megkérdezhetted volna, hogy mégis minek ez a kő, ha egyszer nincs rá szükség?!
– Indulhatunk? – kérdezi Lilia. Nagyon fáradt. Érzi, hogy rövidesen elhagyja az ereje.
Sera megérinti a vállát.
– Siessetek. Napszálltáig odaértek a nővérem palotájához. Thaine megjutalmaz benneteket. Nála megszállhattok.
Lilia erőtlenül bólint. Felkapaszkodik szürke-fehér csődöre hátára.
Keserű füst kavarog a tisztás fölött; a katonák égetik a szörnydögöket.

 

 

Lilia attól fél, hogy nem bírja sokáig. Vízre volna szüksége. Ha megfürödhetne, visszanyerné erejét. Mégsem szól társainak, Kí és Asa jelzéseit figyeli. Hamarosan vízhez érnek.
Az erdő harsány színei elmosódnak körülötte. A virágok is hiába tarkállanak, nem látja szépségüket. Egyre tompábbnak érzi magát. Ráhajtja arcát a ló nyakára. Utolsó felfogott gondolata ez: ha valaki tőle is megkérdezné, mit kér jutalmul, biztosan azt kívánná, hogy életereje kevésbé legyen illanékony.
Shorr nyáriasan illatozik, akár egy szénakazal. Szörnyvér kérgesedett a ruhájára. Hoppá, néz végig magán. Nincs is ruhája. Mivel Medusa bőre összeforrt az övével, felsőteste és hasa siralmasan meztelennek látszik. Mielőbb be kell szereznie valami harcoshoz méltó öltözéket. Díszeset, mutatósat. Lehetőleg feketét. Igen, a fekete pompásan öltöztet. Ha Seymen jól mutatott, rajta sem állhat rosszul.
Brund zötykölődik a nyeregben. A madársereg nem az ő gyönyörködtetésére dalolgat, a szél sem az ő kedvére hárfázgat a lombok között. Neki a gyomra kavarog. Olyannyira, hogy hamarosan le fog fordulni a földre. Éhen vész.
Hallott vallásról, amelynek az a lényege, hogy a hívők étlen-szomjan vonszolódnak a porban, s közben rekedtre üvöltözik magukat. Ezzel az áldozattal szereznek előjogot arra, hogy haláluk után jólétben élhessenek. Persze, ettől csak az életük megy pocsékba; haláluk után pedig ők is ugyanúgy oszlásnak indulnak, mint azok, akik naphosszat habzsoltak.
A megoldás: Lilia. A terülj-terülj asszonykám.
Brund megfordul, de ezt teszi Chad is, akinek feltűnik, hogy nem hallja a lány lovának patazaját.
Lilia meglehetősen élettelennek látszik. A jó ég a tudója, miként képes a csődör hátán maradni. Úgy fest, mint egy üres ruhaujj.
Chad visszafordul hozzá. Kiemeli a nyeregből, és maga elé ülteti.
– Vizet! – üvölti rekedten.
Shorr felneszel az élen. Bordó fejjel méltatlankodni kezd, miszerint nem volt tudomása róla, hogy ezt az átkozott megbízatást egy csapat hattyú társaságában kell végrehajtania. Még jó, hogy nem úszva teszik meg az utat. Az utat, amely végtelen hosszúságúnak ígérkezik. A gyötrelmeket pedig már régen nem ígéri, hanem árasztja, csőstől.
Chad nem figyel rá. Kít lesi; a holló megmutathatná, merre menjenek, hol találnak vizet. Kí izgatottan köröz fölöttük, s a szőke harcos ráébred: nem követheti a madarat, ehhez ő kevés, nem lát a sűrű lombok fölé, nem hall elég jól.
Térde a mellette lépdelő Konok oldalához súrlódik.
Chad belerúg a csődörbe. Más már nem is hiányzott, éppen erre a testközelségre vágyott. Tehetetlen izgalmában a kardlappal is végigvág Konok hátán.
A mén nem tágít.
Kí el-elrugaszkodik a fák fölött, ám mert nem követik, mindannyiszor visszatér, és olyan gyászos hangokat hallat, akár egy dögvészt jósolgató bagoly.
Chad erősen verítékezik. Régóta szeretné a karjába venni Liliát. Lám, a lány a kebelén hever, ő mégsem boldog. Nem hát, hiszen a kedvelt hölgy halálosan ernyedt, alig-alig lélegzik, arca vértelen-fehér, akár egy elfújt gyertyaszál.
Chad elteszi a kardot, így eggyel több kézzel tarthatja Liliát. Szívesen fogadna néhány további végtagot. Kínjában kiszemeli Konok hátát. Igen, átteszi Liliát, sörényen ragadja a csődört, és megkeresik azt az átkozott vizet. Ha van.
Sajnálatos, de az ötlet nem működőképes. A mutatós, de teljességgel tökéletlen állat nyomban lehajítaná a lányt.
Chad még soha nem érezte ennyire tehetetlennek magát. Kít sem látja, noha biztosra vehető, hogy a madár kétségbeesetten köröz a lombok fölött, mutatja az utat, de nincs, aki meglássa.
Konok az iménti ütlegek ellenére sem tágít a szőke harcos combja mellől. Chad dönt. Nincs mit veszítenie.
A csődör hátára fekteti az élettelen lányt.
Konok nyomban eliramodik mellőle. Bevágtat a bozótosba. Ágak recsegnek rohanó lába alatt, megbolygatott zöld vesszők hajladoznak a nyomában.
– Az ótvarba! – dühöng Shorr. – Ez elment, mint a szél! Utána, habár szerintem sosem érjük utol! Legalább a Kék Kristály megvan még?
Megragadja a szürke-fehér mén kantárszárát, gyors mozdulattal ellenőrzi a nyeregtáska dudorait, azután Chadot követve a bokrok közé hajszolja lovát.
Brund szívből aggódva velük tart.
Hamarosan megérkeznek a tópartra. Nádszál lábú, hosszú nyakú vízimadarak riadnak fel a jöttükre. Hattyúcsapat rebben el a közelükből; ijedt récék szelik a víztükröt, mintha rohannának rajta. A nádas mélyén borzalmasan tülköl valami fenevad; hangjából ítélve nagy és dög.
A három harcos merészen leveti magát a nyeregből. Kardot rántanak, s hevesen dobogó szívvel átfúrják magukat a parti bokrok között.
Konok a tó közepén jár a lánnyal.
– Belefojtja – nyögi Shorr. Ellenségesen Chadra mered. – Nagy ötlet volt. Igazán.
Bár a láthatatlan fenevad továbbra is észbontóan tülköl, Chad elszántan indul; hogy a vízbe vesse magát, és beússzon Liliáért. Ha másért nem, hát azért, hogy tisztességgel elföldeljék a tetemét.
Mielőtt ledobná a kardját, csizmáját, rádöbben, milyen feleslegesen aggasztja magát.
Amikor a csődör elnyargalt, Lilia a hátán hasalt. Konok aligha fordíthatta meg a lányt.
Márpedig Lilia megfordult. Úgy ül a lovon, akár egy karosszékben: hátát a mén nyakának vetve, szétvetett karokkal, az élvezettől lehunyt szemmel. A. kardcsörgés hallatán felpillant, mosolyogva int nekik, közben Konok hasítja vele a vizet.
Chad felsóhajt, és leroskad egy kőre. Kardját nem ereszti, mert a nagy és dög tovább tülköl a nádasban.
Különös, Shorr nem idegeskedik. Normál arcpírral szemléli a mindjobban erőre kapó, a csődörrel játszadozó lányt. Mi több, kis homlokráncolás után kajánul felcsillan a szeme, és elvigyorodik.
Összesúg társaival.
Lilia kilépdel a partra, és végignéz rajtuk.
Őszintén megrémül.
Chad a kardjára támaszkodva áll a fűben, állát a markolaton pihentetve, üres tekintettel, szoborszerűen.
Vele ellentétben Brund légiesen táncolgat. Lábujjhegyen cifrázza, pörgölődik is. Bármely haldokló hattyú megirigyelhetné.
Ez mind semmi. Liliát végképp elkapja a gyanakvás, hogy valami kóbor tündér belevarázsolt az életükbe, amikor Shorr mélyen meghajol előtte, majd térdre veti magát a lábainál, és átkarolja a combját.
– Mi van veletek? – aggódik a lány.
Megpróbálja talpra segíteni Shorrt, hogy mindjárt ezután Brund táncolását is megfékezze, s végül Chad szobrával tegyen valamit.
– Véletlenül hozzáértünk a gyűrűdhöz – mondja a sötét hajú harcos, és képtelen felhagyni a hódolatnyilvánítással. Öleli, csókolja Lilia lábát. Addig sem látszik széles vigyora. – Aléltan hevertél, mi meg ott tülekedtünk, hogy segítsünk rajtad. A gyűrűd tette ezt velünk.
Azután Shorr felhemperedik nevettében. Társai is elröhintik magukat. Vidáman fetrengenek a fűben.
Lilia szótlanul bámulja őket. Végül felvonja a szemöldökét, elismerően bólint, s elmosolyodik. Kénytelen elhinni. A saját szemének!? Az ádáz harcosok játszanak. Vele.
A tülkölés egyre közelebbről hallatszik. A veszély magukhoz téríti a zsoldosokat. Feltápászkodnak, összeszedik a lovakat. Konok az ösvénynél toporog, menne már.
– Mi ez? – töpreng Chad, vérszomjasan a hang irányába meresztve a kardját.
– Egy ekkora madár – mutatja Lilia a körme hegyét.
– Átejtesz.
A lány vállat von, és nyeregbe pattan.
Kí hussan el fölöttük, és sürgetően rájuk rikolt. Asa teste megvonaglik, s lüktetni kezd.
– Gyerünk! – kiáltja Lilia.
– Mégsem madár? – vigyorog Chad.
– A veszély nem lármázik – feleli a lány. Magában hozzáfűzi: egyelőre. Félrehajol egy felé rohanó ág elől.
A holló szűk köröket ír le fölöttük, vészvijjogása egyetlen pillanatra sem szünetel. Mutatja az utat: előre, gyorsan! Vágtatvást!
Lilia a szürke-fehér csődörre bízza magát. Behunyt szemmel hátrafordul. Asával jól látja a közeledő alakok hőképét. Irdatlan méreteikből ítélve csakis Kael fajzatai lehetnek.
Hamarosan meghallják az iszonyú recsegést-ropogást, amellyel a szörnyek áttörnek a bozótoson.
A harcosok is hátra-hátralesnek. A behemótok döbbenetes gyorsasággal száguldanak otromba sárkánylábaikon.
– Küzdjünk meg velük! – rikoltja Brund.
– Küzdjön meg velük a lepra! – bömböli Shorr. – Fussunk! Rögtön ránk sötétedik.
Konok csaknem repül az élen, pontosan tudván, merre vezeti őket a lombok fölött el-eltűnő Kí.
Hajszolják a lovakat. Végre elfogy az erdő.
A dombtetőn elakad a lélegzetük az eléjük szökkenő látványtól.
Karcsú kőtorony magasodik fel előttük, csúcsa csaknem a felhőkbe fúródik. Valószerűtlen, hogy ez a légies építmény nem dől fel saját súlyától, nem imbolyog a völgy fölött futkosó szélben. Sara ezt nevezte volna palotának?
Az építmény parányi, csúcsos ablakait fatáblák zárják el a külvilágtól. Lőrés, kémlelőnyílás nem látható a tömör kőfalon, a felvonóhíd szorosan feltapad a csukott kapura.
Shorr felnyög dühében. Nem a nyomukban dübörgő szörnyetegektől fél. Az éjjellények ellen nem védi meg a kardja, Medusa bőre.
A szörnyetegek már-már a sarkukba érnek.
Konok lemarad, hogy feltartsa az üldözőket. Lilia gondolkozás nélkül visszafordul érte; már-már könyörög a ménnek: ne áldozza fel magát.
Shorr elkékülő fejjel rájuk rivall, hogy ne idétlenkedjenek, hiszen a fajzatok már a közelükben dübörögnek; valósággal orrba rúgja őket gyötrelmes verítékszaguk – ekkor lecsapódik a felvonóhíd, és kitárul előttük a kapu.
Bevágtatnak a gyertyafényes terembe. Kí bukórepülésben követi Liliát, s amint a vállához ér, visszaváltozik köpennyé.
A szörnyetegek nem követik őket. Az élen szaladók hideglelősen megtorpannak, földbe vájt sarkuk fűcsomókat szaggat ki. Némelyik fajzat fenékre huppan a hirtelen fékezéstől. A hátul nyargalók lendületből legázolják őket.
A keselyűfejű rikácsolók egymáson gomolyognak; az elszürkült égből alábuknak az éjjellények előőrsei.
A kapu bezárul.
Lilia és társai megkönnyebbülten fellélegeznek.
Ezen túljutván körülnéznek. Kör alakú csarnokban találják magukat. A terem szélein karvastagságú gyertyák ontják fényüket; az egymás fölött elhelyezett tartókban is jókora gyertyák égnek, imbolygó lángjaik megvilágítják a falakat beborító vastag faggyúréteget, a padló színes mozaikjait.
Középütt keskeny csigalépcső kanyarog fel a toronyba. A kapu őrzői a vendégekről megfeledkezve felsorakoznak a lépcső tövében, s bókoló tartásban várják úrnőjüket.
Lilia finom szépségű agghölgyre számít, Serához hasonlatosra. Kerekre nyílik a szeme, amikor Thaine leérkezik a magasból.
A hölgy öreg, ez kétségtelen. Szürke ruhája különös: mintha ezer és ezer éven át szőtt, egymásra rétegezett vastagon beporosodott, terjedelmes pókhálókból szabták volna. Alighanem megtetszett neki a kelme, mivel a maradékát afféle turbánféleségként feltekerte a fejére.
Thaine arca parányi; érthetetlen, miként fért rá milliónyi ránc. Magas homlokára jutott a legtöbb. Lankadt szemhéja csaknem elfedi tiszta tekintetű, zafírkék szemét. Szemöldöke egyenesen dermesztő. A koromfekete bozont halánték felöli része megdúsultan, felnyurgultan ágaskodik a magasba. Orra aprócska madárcsőrre emlékeztet. Szederszínű szája cseppnyi, talán csak a csecsemőkre és az aggokra jellemző folytonos csücsörítés és a szopás képzetét keltő mozgások miatt.
Thaine végigméri az érkezetteket. Szája folyamatosan mozog. Ez némi gyermeki bájt kölcsönöz külsejének, ugyanakkor bőven ébreszt léha gondolatokat is. Végül mosolytalanul kinyújtja a karját. Keze kicsiny, ujjai hihetetlenül keskenyek, szinte recseg rajtuk az elvékonyodott összeszáradt bőr.
Megérinti Lilia vállát.
– A lovakat idelenn hagyhatjátok. Kövessetek.
Ezzel megindul előttük a vadul kanyargózó lépcsőkön. A korláton vaskos gyertyák ágaskodnak, talpuktól lomha faggyúgleccser araszol lefelé. Minden fordulóban bepillanthatnak egy-egy fényes terembe. Minél följebb érnek, annál pazarabbak a szobák, de egyikben sem tartózkodik senki.
Amikor már alig kapnak levegőt, és lépten-nyomon megbotlanak a fáradtságtól, Thaine még mindig fürgén lépeget előttük; koszlott pókhálóra emlékeztető ruhája szélei a faggyúfoltos lépcsőfokokat verdesik.
– Gyűlölöm a sötétséget – mondja az agghölgy. – Gyűlölöm! El kell pusztítanotok az éjjelszörnyeket. Még az én életemben. A szabadban akarok hálni. Az első holdtöltekor lesétálok a tópartra. Odaúszom, ahol a Hold tükörképe ring a vízen. Összeolvadok vele. Hajam, ruhám ezüstszínűvé változik, bőröm kisimul, testem rugalmas lesz.
Thaine visszafordul, letekint Liliára, sokatmondóan rámosolyog, azután folytatja rohanását. Közben duruzsol, beszél hozzájuk, s szavai éppolyan lassan csörgedeznek, mint az olvadt faggyú a korláton.
Sera húgom egyetlen férfit szeretett, s a férfi halála öreggé tette őt. Én szerettem valamennyit, mégis megvénültem. De megfürdöm majd a Hold tavában. Ha siettek, ha megérem. Akarjátok látni a vágyálmaitokat? Amikor felébredtek, úgyis elfelejtetitek valamennyit. Megmutatom nektek, hol jár a lelketek, amikor álmodtok. Készen vagytok rá? Nem olyan megrázó, mint hinnétek. Naphosszat az álomfüstben ülök, bámulom gomolygását. Nem érthettek engem. Te lány, tudom, hogy a harcosaid vigyorognak mögöttünk. Csördíts közéjük. Vagy mégsem. Majd a tűzteremben megváltoznak.
Thaine megáll a következő – ki tudja, hányadik – fordulóban. Boltíves, lelakatolt ajtó előtt.
– Készen vagytok? – kérdezi, s hátrapillant a válla felett. Zafír szemében ezüst lángocskák villóznak, de talán csak a gyertyák visszfénye. Lepattintja a lakatot a zárról, és belöki az ajtót.
Illatos, színes füst tódul feléjük, beburkolja őket. A kábító illat elveszi lendületüket, amellyel a kirándulás ellen készülnek tiltakozni. Követik az agghölgyet a ködös terem mélyére.
Thaine megáll az alig parázsló farakás előtt, s felemeli a karját, mintha a szemét akarná elfedni. E mozdulat hatására felkígyóznak a lángok, majd lassú táncba fognak, s lehasalnak. Halk sziszegéssel füstöt eregetnek. Az agghölgy belehajtja az arcát.
Mindannyian élesen látják a képet. Fehér ruhás fiatal lány hógolyó-fehér lámákat etet a tenyeréből; szelíd tó tükrén ringatózik hatalmas zöld levélen. Aranyoszlopos teremben táncol, egyedüli asszonyként, s a férfiak kézről kézre adják. Karosszékben ül a holdfényben; szél hárfázik a lombokon.
Thaine zavartan köhint.
Ezt a ruhát viselem azóta is. Nos, ezek az én édesen megszépült emlékeim. Ne tovább. Ki lép a helyemre?
Shorr vigyorog; az utolsó kép még kitart, bár egyre reszketősebbé válik. A harcos azt várja, hogy kiteljesedjék a meghitt jelenet. Mondjuk, belelovagolhatna egy szenvedélyes fickó. Kiemelhetné a lányt a karosszékből. Elvihetné a legközelebbi bokor ölére.
A füst elfakul, a kép szétzilálódik.
Shorr elveti ötletét. Az is elég volna, ha egy denevér szállna a lány holdfényben fürdő vállára. Gyengéden.
Mindazonáltal torkon ragadja az emlék szomorú hangulata. Látni kívánja, miről álmodik ő.
Mintha nem tudná!? Harcról, természetesen. Fogcsikorgatva összecsapó férfiak verítékfényes bőréről, kardvasak pengéséről.
Thaine helyére lép.
Rámered a füstképre. Ez volna ő?!
Elhájasodott fickó ül egy karosszékben. Ölében nők tolonganak, szép, buja lányok, kis testi hibával. Nem kettő a karjuk, hanem tíz, tizenöt, s mindegyikben egy-egy húsdarabot, gyümölcsöt, kupát tartanak, egyenesen a szája elé. S ő habzsol, állán, nyakában ételfoszlányok lógnak, borpatakok csurrannak.
Shorr rázza a fejét. Nem lehet. Ő volna az az irdatlan nagy tábla habzsoló zsírszalonna? Ez tévedés. Valami zűr van a füsttel. Zavarra utal az is, hogy a kép nem színes. Szürke.
– Négyfelé váglak a kardommal, vén boszorkány – morogja a harcos, és elhátrál a parázstól.
Lilia lép a helyére. Térdre ereszkedik, arcát belehajtja a felsistergő, újraillatosodó füstbe.
Kristálytiszta képet látnak. Talán Kí szemével. A Világot magát. Magasan suhannak, zöld tájak, azúr vizek fölött. Vagy talán pillangóként szemlélődnek: leereszkednek egy virág kelyhére, körbetáncolják a szélét, majd felállnak egy sárga porzószál hegyére, s billegnek vele a lágy szélben.
Mégis, mit látnak? És kin keresztül? Lilia nem jelenik meg a képben.
Bőséges, szikrázó permetet szóró, mélyre bukó zuhatag jelenik meg előttük. Hajladozó fű: lefekszik a láthatatlan talpak súlya alatt, igen, talán réten járhatnak, kalászok és virágok borulnak eléjük, szöcskék menekülnek félköríves ugrásokkal, méhek donganak térdmagosságban a lila, kék, sárga és vérszín szirmok körül.
Hallá váltak? Víz mélyén suhannak, köveket kerülgetnek, lehagynak más halakat, kergetőznek velük; újra magukra maradnak, sütkéreznek a szűrt napfényben, majd hirtelen űzőbe vesznek egy szélsebes csibort.
Lóháton ülnek, a mézarany sörény előttük lobog; lemaradnak a fák, mögéjük gömbölyödnek a zöldellő dombok.
Belépnek egy házba. Körös-körül kitárt ablakok, a függönyök enyhéden hullámoznak, az asztalon álló fatálban félbevágott dinnye húsa piroslik.
– Piha – morogja Shorr. Legalább egy ágyat látna, azon két izzadó, egymást gyúró testet. Egy nyamvadt kardot a falon. Esetleg kettőt, keresztbe fektetve. Valamit! Miért nem lát valamit?!
Aztán benne szorul a lélegzet: az ablakhoz lépnek, félrehúzzák a függönyt. Odakinn csillagszikrás, kékes éjszaka ringatózik, lombok fekete rajzával tördelt, tücsöklármától zengő, részegítő békéjű éjszaka. Selymes éj.
Lilia elhátrál a tűztől.
Thaine megköszörüli a torkát.
– Még maradhattál volna. Még valaki volt a házban.
Brund lép a lány helyére.
Mindnyájan látják őt, amint egy oszlophoz láncolva, kimerülten, de elszánt arccal aszalódik a napon. Izmos, fénylő felsőtestét borzalmas fekélyek borítják. Kínzói egyetlen pillanatra sem hagyják békén, de a harcos még félholtan is állja a sarat: nem fogadja el a felé nyújtott falatokat. A báránycombot sem.
Elfordítja a fejét. Megkorbácsolják. Leöntik valami undorító löttyel. Szorosabbra vonják láncait. Ellenáll. Az utolsó leheletéig. Egy falatot sem!
– Hümm – mondja Brund. Átadja a helyét Chadnak.
A szőke harcos félve hajol a parázs fölé. Nincs kétsége afelől, hogy mit fog látni.
Egyedül küzd vagy ezer ellenféllel. Köztük sárkányok, polipkarú óriások, mindenféle szörnyek. Szétmarcangolják a lovát. Talpra szökken, a földön harcol tovább; szőke haja aranylik. Lendülete nőttön-nő, mind közelebb vívja magát a csatatér szélén vonagló, kiszabadítandó fogolynőhöz.
A rablány kékes színű fátylakba burkolva, visítozva tekergőzik két okádék szörny mancsában. Chad odaér, levágja mindkettőt, majd megáll a lány előtt, aki ekkor felemeli a kezét, hogy levesse fátylait. Mosolya átdereng a tüllrétegeken...
Chad elfordul a tűztől. A kép elfoszlik.
– Na! – morogja Shorr. – Most kezdett volna pergőbbé válni. Ki volt a lepelben? Menj vissza, látni akarom a jutalomosztást. – Erről jut eszébe. Thaine-hez fordul. – Sera jutalmazást ígért. Hol vannak a lányok?
Az agghölgy bólint, de nem felel a kérdésre. Végignéz rajtuk. Ajkai szünet nélkül mozognak. Szemében nem lankad el a tűzfény.
– Elég volt ennyi?
– Szívesen itt tölteném az éjszakát – feleli Lilia. – Ha a társaimat lefektetnéd.
– Te is lefekhetsz; álmodni fogsz. Kövessetek!
Thaine kilép az ajtón, és nekivág a gyilkosan tekergőző csigalépcsőnek. A kanyarokban újabb és újabb szobákba pillanthatnak be; egyiken sincs ajtó.
Végre egy lakott terem felé érnek. Vízcsobogást, kacarászást hallanak. A szobát kettéosztó függönytől nem láthatják a lányokat, de már az is elég, hogy a terített asztalra vethetnek egy pillantást. És a terített ágyra.
– Jaj – nyögik egyszerre a harcosok.
Thaine megfordul.
– Te – mondja, Brundra mutatva. – Lépj be. Ti kövessetek tovább.
Nem mennek messzire, a következő lépcsőkanyarulatban hasonló kép tárul eléjük. Thaine Chadra mutat.
Azután Shorrt küldi a boldogságba.
Lilia pedig megy utána, fel és fel, és egyre feljebb; remegő lábakkal, kifulladtan, mégis valami furcsa érzéstől, valami igéző várakozástól áthatottan.
Nem tud mit kezdeni az öregasszonnyal. Kedveli sugárzó életszeretetéért, szánja portalanított, mind szebbé szépülő, szemérmesen féltett emlékeiért, élvezi titkolózó játékosságát, ugyanakkor érez benne valami zavarót, megnevezhetetlent.
Füstös, halkan zsongó szobák előtt haladnak el. Odabenn különféle korú férfiak kuporognak alacsony asztalkák körül, bort kortyolgatnak, merengenek, némelyikük a térdéig érő szakállát simogatja, avagy öblös pipából pöfékel.
Azután az asszonyok termei következnek. Fésülködő, heverésző, nevetgélő, olykor haragosan vicsorító nők villannak fel a bámuló Lilia előtt.
Amikor már azt hiszi, nem mehetnek feljebb, felértek az égbe, a gyerekszobák következnek. Bókoló gyertyalángocskák alatt alvó kicsinyek mellett surrannak el óvatos léptekkel.
Végre Thaine megtorpan egy boltíves, csukott ajtó előtt.
– Itt lakom – mondja. – Menj még feljebb. Nemsokára találkozunk. – Különös mosolyt felcsillantva eltűnik a szobájában.
Lilia tovább botorkál. Felér a toronyba, maga mögött hagyja a legutolsó lépcsőfokot is.
Elhűl a látványtól.
Millió kisebb-nagyobb, vékonyabb, vastagabb gyertya áll, függ a teremben, amely valósággal fehéren izzik a pazarló fényáradatban.
Lilia szabadon engedi Kít, mert fél, hogy a köpenybe belekapnak a lángok. A holló fellebben a baldachinos ágy tetejére, s szinte nyomban álomba dermed. Asa sem ad magáról életjeleket.
A lány körbejárja a szobát, kerülgeti a gyertyákat, megcsodálja a kerek kőtalpon álló, csábtáncába merevült márványpillangót, amely a mosdótálat tartja a homlokán. Megsimogatja a tálba helyezett, vajsárga csontból faragott delfinszobrot, s rájön, hogy az egy korsó; a delfin szája önti a vizet.
Megtekinti az ezer áttetsző lepellel körülaggatott, dagadozó ágyneművel megvetett ágyat, az aranyból öntött, káprázatosan díszített fésülködőasztalkát; majd felhajtja lapját, amelyben a tükröt sejti, s rémületében csaknem felsikolt.
Tükörezüst helyett vastag, szürke homály fedi a lap túlfelét, olyanféle fonadék, mint Thaine ruhája. A tábla szélén szorgalmasan dolgozik a mester: az öklömnyi nagy, fekete pókból folyamatosan buzog a szürke nyál, azt szövi-szövi lázas buzgalommal.
Lilia utálkozva visszaejti az asztallapot. Visszatér a delfinhez.
Ekkor lépteket hall, nevetgélést, vidám suttogást. Thaine bukkan fel az ajtónyílásban, mögötte fiatal lányok sorakoznak. Az agghölgy Lilia elé lép, kis cseréptálat tart elé.
– Idd ki – mondja.
Lilia tétován elveszi az edénykét, és beleszagol. Azután kiissza.
Az egyik lány elveszi tőle az üres tálat, a többiek köréje áradnak. Hűvös ujjaikkal fürgén levetkőztetik; a bódult Lilia nem bír tiltakozni. Kíváncsi, mi történhet vele.
Durva érintésű tengeri szivaccsal lemosdatják, majd szárazra dörzsölik. Kellemes illatú folyadékot permeteznek a bőrére. Puha, selymes ruhákba bújtatják. Leültetik, s a száznyi hűvös ujj a hajába merül.
A lány, aki elvette tőle a tálat, keskeny, könnycsepp formájú, embermagas tükröt gördít elé. Együtt szemlélik a művet: mind megállnak a háta mögött, és sóhajtoznak.
Thaine elégedetten bólogat.
Lilia nem hisz a szemének. Ő volna az a hölgy, akit a tükörben lát? Vörös-fekete tincsei lakkfényűek, a halántéka melletti fonatokat kígyófejes hajgyűrűk ékesítik; valósággal tekergőznek a hajában. Málnaszínűre festett ajkai teltek, már-már duzzadtak, nyakán drágakövek villognak; őszibarackszínű, fátyolszerű ruhája látni engedi karcsúságát. Karján, csuklóján finom művű ékszerek ragyognak, lábán leheletnyi, barackkrémszínű cipő, amelyet két szalag rögzít a bokáján.
Nincs ereje tiltakozni. Semmihez nincs ereje. Mi történhet még vele?
Asa nem zavartatja magát. Fényesen, korallszínekben tündökölve duzzad a homlokán, s láthatóan teljesen leköti, hogy bámulgassa magát a tükörben.
Thaine az ágyhoz vezeti, s leülteti a lányt. Azután kíséretével együtt kivonul a szobából.
Lilia végigdől az ágyon. Talán az italtól, talán a tűzterem kábulatától – de nem számít, mitől és miért –, olyanféle érzés gyengíti el, mint olykor, reggelközeli félálmaiban, amikor még nem dönthette el, valóban megtörtént-e vele, amit látott, vagy most úszik fel az álomból; amikor már nem emlékezett tisztán a képekre, de a hangulatok még nem mosódtak el. Már nem vehette ki a tájat, amerre járt, annak arcát, akivel együtt volt, ám még rémlett valami édes harapásféle.
Lilia felül. Ez Thaine hatása. Ez az; ami furcsa zavarát okozza: az öregasszonyból áradó időtlen, vad érzéki szenvedély. „Édes harapásféle”!?
Mindenesetre belegondol. Igenis, azt a foszlékony emléket csak így nevezheti. Az utóbbi időben egyre sűrűbben ébredt vele, s ha egy-egy álmából elmaradt, hiányolta. Dariónak sem beszélt róla, sejtvén, hogy ez valami olyan titok, amit neki egyedül kell megfejtenie. Egyébként már régebben körvonalazódott benne a megfejtés. Az agghölgy furcsa italának hála, hajszálpontosan tudja, mi volt az.
Hát egyszerűen: a csók.
E merész önvallomás után Lilia visszahanyatlik a rengeteg párnára. Lehunyja szemét. Felidézné az emlékfoszlány ízeit, de csak Dario arcát látja maga előtt, amint az öregember eltűnődik kérdésén.
„Mondd csak, amit álmunkban átélünk, az valójában nem is történik meg velünk?” – firtatta Lilia, nem egyszer, nem értvén, miért szakad félbe, utóbb miért nem megfogható, amit pedig minden idegszálával érzékelt. Félelmeit épp olyan valóságosnak érezte, mint örömeit.
„Az a másik életed – felelte Dario. – Hogy ne csak egy legyen, hogy megízleld a halhatatlanságot; abból is csak annyit, amennyi még elegendő, de nem túlzott.”
Lilia nem értette, nem érti most sem. De közben elődereng benne az az álomból elbocsátó, gyakran visszatérő íz.
Igen, íz. Az a férfi, akinek az arcát ébren sosem idézhette vissza, aki – talán éppen azért, mert ő tudta, hogy most elszakadnak egymástól –, búcsúzóul magához szorította, és megrázóan megcsókolta.
Igenis, megrázóan. Nagyon pontos fogalmazás. Utána alig bírt felébredni, felkelni végképp semmi kedve nem volt. Csak azt az ízt lophatta magával, annak édesét.
Thaine az oka, hogy mindez felötlött benne, sőt annak is, hogy ilyen erővel. Komisz, turbános vénasszony füstölgött Lilia. Macskabuja agghölgy.
Megkérdezte a lányoktól, akikre rászabadította a harcosokat, hogy akarják-e? Akarhatják-e Shorrt? Vagy Brundot? Nehéz elképzelni. Ámbár eddig még mindig akarták. Safra is.
Hát erre kristálytisztán emlékezett. Arra is, milyen idegenkedve figyelte verítékes hempergőzésüket, durvának érezte egymást-markolászásukat. Chadtól kérdezte: ez a szerelem? És a harcos felelet helyett vállat vont.
Mégis, ha nemrég a tűzteremben nem fordul el a füsttől, ha engedi, hogy a látomás folytatódjék, valaki a háta mögé lépett volna, visszafordítja őt az ablaktól – s igen, akkor bekövetkezik az a gyönyörűen megrázó harapásféle.
Lilia pontosan maga előtt látja a férfi arcát. Tágra nyílik a szeme.
Thaine visszatér, a lármából ítélve nem egyedül. A lányok mögötte nevetgélnek, sugdolóznak. Könnyű lépteik neszébe másféle zaj is vegyül.
Lilia felül.
Sötét hajú, ápolt férfi áll az agghölgy mellett. Fekete mellény feszül a mellkasán, fekete nadrág tapad erős combjaira.
Lilia belemélyed a részletekbe. Észreveszi a halánték melletti tincsekre húzott bikafejes hajgyűrűket, a merészen villogó szempárt, a jókedvű vigyort. A férfi kardot markoló hatalmas kezét. Aranypikkelyes karvértjét, fémlapokkal díszített csuklóvédőit, rengeteg gyűrűjét, a vaskos fémékszert a nyakán.
Hát ez Shorr.
A harcos is felismeri Liliát a díszes hölgyben. Ettől persze még tudna vidáman vigyorogni, ám hirtelen feltűnik neki Thaine áhítata. Elkapja a gyanakvás: itt valami kellemes, de visszavonhatatlan esemény készül.
Belekomorodik a felismerésbe. Amúgy Lilia arcán sem fedezi fel az örvendezés jeleit. Két karját összefonja a mellkasán. Mielőtt még kirobbanhatna, Thaine végignéz rajtuk.
Alig észrevehető fejmozdulata láttán a lányok elvezetik Shorrt.
– Tévedtem – mondja az öreg hölgy. Lilia kezéért nyúl. – Gyere velem.
– Mi volt ez?
– Azt hittem, ő kell neked. Nekem kellene. Remek test.
– Remek test és díszes fej: kevés. Noha nem csekélység. Hova vinnél? A másik kettőre sem vágyom.
– Vágyol valakire. Érzem. Sőt tudom.
– Thaine, nagyon bánt engem, hogy most el küldelek. De meg kell tennem, mert terhemre vagy.
Az agghölgy egy mozdulattal elhessenti kívánságát. Leereszkedik mellé, és felhajtja a fésülködőasztal lapját. Felsóhajt, igazít a turbánján, bár aligha látja a tükörképét. Megpödri ágas-bogas szemöldökvégeit.
– Nem voltam meseszép. De a fiatalság elég is volt. Soha nem szűnök meg visszakívánni. Az ifjúság nem csak férfiakat jelent. De persze főleg őket. Bolondultam a szerelemért. Beszéljünk másról. Bár én nem szívesen. Óvakodj Kaeltől, úgy érzem, feni rád a fogát. Ö, Kael! Milyen remek férfi, milyen gyalázatos ember! Megfosztottad a lehetőségtől, hogy uralhassa a Világot. Tudod, az ilyenek hozzászoktak a gyors sikerekhez. Gyakorta elég is a megjelenésük. Máskor viszont hatástalan a jó külső. Ettől feldühödnek. Érzek mellette valakit. Valaki felhasználja ellened. Igen. Vigyázz a Kék Kristályra tudod: vágyom a holdfényes éjszakára! Kael szörnyetegeit nem zavarják az éjjellények. Viszont tőlem tartanak a förtelmes fajzatok, nem árulom el miért. Innen elkotródtak, ám nem biztos, hogy megszabadultatok tőlük. Amikor továbbmentek, keresd a kéttörzsű cédrust az erdő végében. A törzsek között bejuthattok a birodalomba. Oda nem mennek utánatok. Ne feledd, bár a rémálmok világába léptek, nem kell félnetek, az ottaniak nem tesznek kárt bennetek. Amint átkeltetek, siessetek tovább, mivel még mindig Kael földjén lesztek. Jegyezd meg: semmire ne vesztegessétek az időtöket. Ha Kael kezébe kerültök, végetek van. Lehet, hogy nem is öl meg téged. Megbabonáz, és te önként átadod neki a Kék Kristályt. De talán mégiscsak megöl; elvégre nem bocsáthatja meg, amit a Világgolyóval tettél. Ha tudja egyáltalán. Úgy hallottam, Kael többéletű, vannak ilyenek. Teljesen meg kell ölni ahhoz, hogy végképp meghaljon. Igen rémlik valami apám meséiből. „Szúrd szíven, akármilyen szép is; vedd el a kardját – és meghal örökre. A kard majd kiválasztja kit szolgál tovább.” Kael akkor is fiatal volt, amikor megszülettem. Még most is fiatal, s közben én megvénültem. Vérlázító. A gonoszsága. Nem tudnék beleszeretni. Nem mondom, hajdan... De akkor is csak pocsékba ment a nagy érzés. Kerüld el, az a legokosabb!
– Shorr végzett egy többéletűvel, Medusával. Lenyúzatta a bőrét, vértet varratott belőle. Medusa feléledt, és üldözi. Ki tudja, hogyan lehet végképp megölni?
Hát én nem tudom – sóhajt Thaine. – Szállást, ételt-italt adtam nektek; a harcosoknak lányokat, férfias díszeket. Neked szép ruhát és néhány tanácsot, hogy egy nappal, közelebb juss Sigulphoz. Szívesen segítenék neked; érzem hogy szükségeled. Shorr-ral mellé fogtam. Azt hittem, szereted. Elfogyott a tudományom.
– Szeretném visszavenni a saját ruhámat.
– Gondoltam – feleli szomorúan Thaine. – Vedd vissza. Ezt pedig hagyd itt az ágyon. Ha visszaszerzitek a Világnak az éjszakát, ebben megyek a tópartra. Visszafelé már méltó leszek a ruha szépségéhez.
– Biztos vagy benne, hogy a holdfény megfiatalít?
– A fél életem veszendőbe ment az éjjelszörnyek uralma miatt: csak nappal voltam szabad. Vissza kell kapnom, ami elveszett. Igen, fiatal leszek!
– Hallottál a gyermekded tündérekről? – kérdezi Lilia.
– Mi van velük?
– Ők arra vágyódnak, hogy nagyok legyenek. Akkorák, mint az emberek. Odaadnák érte haszontalan varázstudományukat.
– Neked talán nincsenek vágyaid?
– De még mennyi van! Szeretném életben találni Dariót, a legkedvesebb barátomat. Ő nevelt fel. Félek, hogy Medusa nagy pusztítást vitt véghez, amikor feltámadt. Mi lehet Hurddal, Larvval és a többiekkel?
Thaine lesüti a szemét, és felemelkedik az ágy széléről. Elindul az ajtónyílás felé, de néhány lépés után visszafordul.
– Arról nem beszélsz, amiben segíthetnék. Pedig érzem, tudom, hogy van valami.
– Elmondtam mindent, ami aggaszt – feleli Lilia leragadó szemmel.
Az agghölgy kisuhan a folyosóra. A gyertyák elsercennek. A lány hallgatja az ágy tetején gubbasztó Kí önfeledt szuszogását, azután elalszik. És álmodik.

 

 

Amikor felébred, napfény árad a szobába a szélesre tárt fatáblákon át. Néhány lány sürgölődik a teremben. Félrehúzzák az ágy függönyeit is, felrebbentve Kít, aki éktelen háborgással hagyja el hálóhelyét, majd kiül az ablakba tollászkodni.
Lilia elhárítja a segítséget. Egyedül tölt a tálba a delfincsőrös korsóból, megmosakszik, és felölti régi ruháit. A Thaine-től kapott öltözéket az ágyra teríti, a szalagos lábbelit a párnára dobja.
Azután Kível a vállán nekivág a végtelen csigalépcsőnek. Buzgó szolgahad dolgozik a korlát mellett: felsodorják a lefolyt, puhaféle faggyút. Az egyik teremben lányok szorgoskodnak, új gyertyákat formáznak a tömbökből. Dúdolászva szabadon engedik képzeletüket, különös és különleges formák kerülnek ki a kezük alól. Kanócként valami bénítóan büdös, végtelen hosszúságú állatbélféleséget használnak, amit hatalmas dobról tekernek le. Lilia meg merne esküdni: ezért kerülik Thaine tornyát a szörnyfajzatok.
Félúton járhat, amikor felfedezi az ebédlőt. A harcosok vakítóra mosdatva, kiöltöztetve, felékesítve, ám mégis zsibbadtan könyökölnek az asztalon. Brund mélán tömi magába az ételt.
Lilia letelepszik velük szemközt.
Shorr álmosan rámordul.
Csináld palásttá a dögmadaradat. Rettentően elegem van a seregletedből. A lovadat legalább hatszor kellett visszarugdosnom a lépcsőről. Az a barom állat eltökélte, hogy a fejed alá hajtja a nyakát, ha mindjárt kanyar áll is a törzsébe a tömérdek csigalépcsőtől. Lerugdostam, visszajött. Ezt fél éjszaka csinálta. Szegény nők, hányszor lesepertem őket magamról, hogy azt a eszementet hajkurásszam!? Végre az öregasszonynak feltűnt a harci helyzet, és csinált valamit a paripával. A legjobbkor, mert már igen kerestem a kardomat.
– Mit csinált vele? – kérdezi Lilia aggodalmasan.
– Érdeklődd meg a lótól, úgyis szoktál vele beszélgetni – morogja Shorr, mutatóujja hegyével végigszántva a tányérján aléló tojásos sültet.
– Hát ti? – firtatja Lilia a másik két harcosra nézve. Ők is pocséknak látszanak.
Chad vállat von, Brund teletömi a száját. Döcög a társalgás. Lilia nem hagyja elaludni az őt érdeklő témát.
– Mi van a lovammal?
– Ne aggódj – feleli Thaine az ajtóból. – Gondját viseltem, mintha veletek egyenrangú vendégem volna.
Lilia megnyugodva eszik a gyümölcsökből, kalácsot tör a tejhez. A harcosok mogorván könyökölnek.
– Maradnátok még? – faggatja őket Lilia.
Mindhárman hevesen rázzák a fejüket.
– Azt gondoltam, hogy itt mindent megkaptatok amire vágyódtok, és nincs kedvetek tovább jönni. Mi bajotok van?
– Nos hát, fáradtak vagyunk – veti oda Brund. – Nagy csapat nőt kellett ellátnunk. Mit tudsz te erről? Alig bírom el ezt a csontot.
Végre felszedelőzködnek, és levánszorognak a torony tövébe. Kiválogatják lovaikat. Lilia üdvözli szürke-fehér csődörét, majd Konokhoz siet, és a gyengéd horkantásokat hallató mén nyakához hajtja a fejét.
Egy szolga lép Thaine mellé cseréptálakkal megrakott tálcával. Az agghölgy elvesz egy tálkát, és odakínálja Shorrnak. Ezután Chad, Brund és Lilia is sorra kerül. Nem értik mire való a szertartás, de megisszák a hűvös, savanykás italt.
Thaine kézbe veszi az ötödik tálkát. Lilia tenyerébe teszi, s mutatja, hogy itassa meg Konokkal.
Azután az agghölgy megcsókolja a lányt. Lilia meglepődik a vénséges pókhálóba burkolt asszony nőies illatától.
Nyeregbe szállnak. Kiléptetnek a szabadba.
Kí örömteli hangokat hallatva szárnyra kap, Asa nyugodtan szemlélődik őrhelyén.
A torony összezsugorodik, majd elmarad mögöttük.
Lilia az álmán töpreng. Hiába, nem tudja visszaidézni egyetlen képét sem, legfeljebb egy-egy szín, hangulat villan fel előtte. Eszébe jut, merre kell menniük. A harcosok nem fognak örülni a birodalomnak.
Megfordul a nyeregben.
– Shorr, te szoktál rémekkel álmodni?
A sötét harcos morog valamit, nincs kedve társalkodni.
– Hát ti? – firtatja tovább Lilia.
Chad vállat von, Brund a nyakába esett szarvasbogárral viaskodik; a lány nem tudja, hogyan mondja meg nekik. Majd megtudják. Ha megtalálják a kéttörzsű cédrust.
Lilia visszafordul, a fákat figyeli.
Konok hátramarad mellőle.
Kisvártatva Brund elnyöszörgi magát.
– Jaj, nem!
Szörnyedezése az eléjük toppanó tavacskának szól. Itt most megállnak, lesz ám locsi-pocsi. A vörös hajú harcos várja, mikor morran fel Shorr, hasonlóképpen vélekedve. Nem is csalódik, a vezér hallat magáról.
– Lilia! – bőgi a menet végéről. – Döglik a lovad!
A lány fordultában szökik le a csődör hátáról, aztán megtorpan, és csak áll dermedten, falsápadtan, tehetetlenül.
Konok támolyogva lépked, fától fáig ütődve, ellobbant szemmel, elnyílt szájjal, néma gyötrelemben. Odaveri a fejét, rogyadozó lábait.
Térdre roskad. Erőlködik, nem tud felállni mégsem. Kínveríték önti el a testét, mesei szőre összecsomósodik.
Keserves vergődése végén az oldalára dől. Lábai rángatóznak, fogai összecsikordulnak.
– Átkozott vén boszorkány! – üvölti Shorr. – Velünk is ebből itatott?
Ha már felhívta rá a figyelmüket, társai belefürkésznek a szervezetükbe, halálos tüneteket keresve. Találnak néhányat. Brund a nyeregből lehajolva könnyít magán. Chad sápadozik.
Shorr egyelőre ragyogóan érzi magát, legfeljebb azt furcsállja, miért is szánja a haldokló mént.
Leszökken lováról, és felemeli a kardját, de jóváhagyásért Liliára néz. Mivel mellesleg ez sem szokása, biztosra veszi: vele is valami végzetes bájitalt nyalattak.
– Megölöm, ne szenvedjen.
– Nem! – sikoltja Lilia. – Menjetek innen. Majd utánatok megyek!
Letérdel Konok mellé. Szeretne ráhajolni a kedves mén nyakára, szívesen magához vonná a fejét. De nem meri megérinteni, attól félve, hogy fokozná kínjait.
Amikor magára marad a tajtékos testű, vonagló csődörrel, megszólítja. Szelíden beszél hozzá, jóllehet sírás fojtogatja.
Rásimítja tenyerét a csatakos aranysörényre. Hallja a saját hangját, nem is hall egyebet.
Konok némán haldoklik.
Újra meg újra végigrobajlik testén a fájdalom. Izmai vibrálnak, fehér tajtékos szőre elnyeli a tékozlón áradó napfényt. Szépsége megsápad, tovatűnik néhány rettenetes perc alatt.
Azután elernyed. Leejti a fejét. Szeme elhomályosul.
Lilia sírhat végre. Ráborul a mén nyakára. Szorosan átöleli, ringatja élettelen testét.
Amikor feláll, nem veszi észre a tavat. A fájdalomba belekábultan indul legelésző csődöre felé. Csaknem teljesen kialszanak az érzékei.
Megzörren mögötte a száraz avar.
Megzörren újra, s a tompa Lilia felneszel végre. Ám ahelyett, hogy cselekedne valamit, azon csodálkozik, miért nem riasztja őt Asa vagy Kí.
Nem érdekli, mi készül a háta mögött, nincs ereje a kardért kapni. Már-már belenyugszik saját vesztébe is.
Lassan visszafordul.
És feljajdul.
Rámered Konok kiürült bőrére.
A földön térdelő, lehajtott fejű férfira.
Aztán odasiet hozzá, mellé ereszkedik, és felemeli a fejét.
Magához öleli, talpra segíti. Eltámogatja a tópartra. A meredek lejtőn megcsúsznak, és lehuppannak. Derékig a vízbe merülve, összeölelkezve ülve maradnak, erőt gyűjtögetnek.
Rövid várakozás után a férfi előrelöki magát, és úszni kezd. Ruhástól, karddal az oldalán.
Lilia lódobogást hall. A várakozást elunt társai vágtatnak visszafelé.
Shorr lepattan a nyeregből, megvizsgálja a levetett lóbőrt. Megpillantja a parton állongó, nevető lányt, majd a fekete harcost a vízben.
– Seym? – nyögi hitetlenül.
– Seym! – feleli a lány tiszta örömmel. – „A négy harcos és a lány...”, emlékezz!
– Persze – bólint Brund. – A jósolgatás azonban nem szólt arról, mihez kezd e díszes öt a négy szál lóval.
Chad borongósan szemléli a kifelé gázoló, immár daliás szülöttet. Az biztos, hogy ő nem ajánlja fel neki a lovát. Azt a jó kényelmes, meleg lovat.
Hát persze, a felajánlás nem késik. Liliától érkezik, ki mástól!? És rögtön ezután:
– Olyanok vagytok, mint az uborkák – korholja őket a lány. – Nemhogy örülnétek.
– Nagyon fogunk örülni, amint ismét útnak indulhatunk – biztosítja Shorr. Nem érti, mi van vele. Talán a kimerültség teszi, ma valahogy nem tud az idegeire menni ez a lány.
Seym partra lép. Fekete ruhája kicsit hínáros, ő maga enyhén sápadt. Mégis halálos biztonsággal felismerhető szorosan hátrasimuló, bőrszíjakkal összefont haja, szédítően magas homloka, sötét szeme, hosszú arca, bosszantó méltóságteljessége, nyúlánk alakja – igen, ez Seym, a fekete harcos.
Chad lecsap a szerfölött elégedettnek látszó Liliára.
– Jobb volna, ha visszaváltoztatnád lóvá. Úgy nem tartana fel bennünket. Kael szörnyei bármikor ránk támadhatnak.
– Nem én változtattam lóvá. – Lilia Seymre pillant. – A tündérek?
A harcos bólint. Úgy fest, nem szeretne erről az élményéről mesélgetni.
A lány visszafordul Chadhoz.
– És az sem én voltam, aki visszavarázsolta. – Ismét a fekete harcoson állapodik meg a tekintete. – Thaine itala, ugye? De akkor talán velünk is történt valami. Nem éreztek semmi különöset?
– De – hagyja rá Brund. – Döbbenetesen nem vagyok éhes.
– Én pedig – veszi át a szót Shorr – úgy érzem, mintha már-már kedvelnélek. Vagyis valamivel kevésbé bőszít a léted. De ez még nem biztos.
Chad bíborlila fejjel rájuk rivall.
– Eleget nyavalyogtatok! Kússzatok már fel az átkozott gebéitekre, és menjünk innen!
– Íme – állapítja meg Lilia. Mindenkit végigellenőrzött. De vajon vele történt-e valami?
Felszökken a szürke-fehér csődör hátára. Seym mögötte terem, és ő is megragadja a szárat. Mellkasa a lány hátához simul, karja a karjához ér.
Lilia belekáprázik a testén átvillámló érzésekbe.
Ez hát A Férfi. Ő tudja azt az édes harapásfélét. Hümm.
Hiszen eddig is kedvtelve méregette a fekete harcost. Jóleső érzéssel töltötte el Seym látványa, sőt: szívesen hallgatta gondolatait; e férfitól megmelegedett a lelke.
De az új felfedezés – a furcsa villámcsapással – mégis valami más. Ijesztően viharosnak ígérkezik. Gyötrelmesen gyönyörűnek.
Óvatosnak kell lennie.
Lilia elhúzódik Seymtől, ám a szűk nyeregben nem menekülhet messzire.
Hirtelen ezer kérdés ötlik fel benne.
Csakhogy a kéttörzsű cédrust kell figyelnie.
Hát akkor jól odafigyel.
Hallgatnak az állatai. Jól teszik, Liliát lefoglalják egyéb gondjai. Közben azért kötelességtudóan szemlélgeti az erdőt. Lenyűgöző cédrusok magasodnak föléjük; vaskos törzsű, pergő kérgű, szétterpesztett lombú, hirtelen véget érő, tűlevelű óriások. Megannyi lecsapott fejű fa.
De tulajdonképpen nem ez érdekli a lányt.
– Seym, emlékszel az elmúlt napokra?
– Muszáj? – kérdezi a fekete harcos.
– Nem akarod?
– Mire vagy kíváncsi?
– Mindenre. Milyen volt?
– Ha elfogadod, ha el tudod fogadni, hogy mostantól ló vagy, akkor tovább lehet élni. Ha nem?
– Abban a bőrben is embermód éreztél? Gondolkoztál?
Seym nem felel. Lilia hátranéz a válla fölött, s a bezárkózott férfiarcon felejti a szemét.
A fekete harcos lassan megenyhül. Szinte elmosolyodik.
– Adj időt – mondja. – Még túl közeli. Hadd élvezzem a karomat, két lábamat, azt, hogy beszélhetek, és te megérted szavaimat.
– Miért nem fogott rajtad a gyűrűm? Shorr azt hitte, fajzat vagy. Nagyon szerettem volna felülni a hátadra. Veled száguldani.
Seym igazából elmosolyodik.
– Száguldj velem – feleli. Megragadja a szárat.
A szürke-fehér csődör nekiiramodik velük.
Azután megtorpan a kéttörzsű cédrus előtt.
Lilia leszáll a nyeregből, s nyomban meglepődik: elerőtlenedett lábai kelletlenül viszik előre. Nem akar belegondolni, miért. Gyötrelmesen gyönyörű volt a vágtázás. Az előtte álló feladat némileg egyszerűbbnek ígérkezik: meg kell értetnie a harcosokkal, hogy muszáj átkelniük a birodalmon.
Kezdtük azt hinni, hogy ti külön mentek – morogja Chad, amikor beéri őket.
Lilia válasz nélkül hagyja a megjegyzést. Megvárja, amíg a másik két férfi is megérkezik a tajtékos lovakon.
– Bemegyünk a birodalomba – közli. – Thaine szerint nem lesz élvezetes. Tudnotok kell: nem eshet bántódásunk, akármit lássunk is.
Shorr elfintorodik.
Megint kimanózhatod magad. Viszont a kapuőrző sárkányokat valami új mesével kell megetetned.
– Ez nem olyan hely. A rémálmok birodalmába megyünk. De ne féljetek semmitől.
– Láttál már félni bennünket? – kérdezi Chad zord arccal. E pillanatban úgy fest, attól fél, hogy Lilia teljesen megfeledkezik róla Seym jelenléte miatt.
– Nagyon merészek vagytok – bólint a lány.
Felszökken a cédrus elágazó törzsei közé, s szélesre tárja a semmit.
Chad átugratja lovát a villán. Brund maga elé engedi Shorrt, de Seymmel már nem teheti ugyanezt; a fekete harcos bátorító mozdulattal előreküldi. Ő Liliával együtt óhajt átkelni a határon.
Kí leereszkedik a magasból, és visszaváltozik palásttá. Seym nekivezeti a csődört az akadálynak. Röptében maga elé emeli Liliát.
Azután lovastól hátrahőkölnek.
Fojtogatóan nyirkos levegőt szívnak be. Összeborzonganak hidegétől. Köd vonaglik körülöttük, nem látják tőle a naptalan, komor égboltot. Ha van egyáltalán Nap és égbolt.
A harcosok kedvetlen képpel gubbasztanak nyergükben. Természetesen Liliát teszik felelőssé a pocsékságos tájért, korholó a tekintetük.
– Te tudtad ezt? – dörren Shorr.
– Kérdeztem, szoktál-e rémekkel álmodni.
– Valóban – hagyja rá a harcos. – És miért kérdezted?
– Mert ha igen, akkor sejtheted, mi vár ránk.
– Te sejted?
– Talán – feleli a lány.
Lehet, hogy vannak sejtéseik.
Habár még az elején tartanak, máris minden hátborzongató rémképük meseivé szépül, mihelyst megérzik maguk alatt a talaj vészjósló hullámzásait. Letekintve azt kell látniuk, hogy nem szilárd földön állnak, hanem gubancos, fekete gyökércsomókon, amelyek között sűrű sár bugyog.
– Nem eshet bajunk! – nyögi Lilia. – Induljunk.
Mivel ebben olyannyira biztos, kedvesen előreengedik Seymmel együtt.
Néhány bizonytalan lépés után szétnyílik alattuk a talaj. Szemkápráztatóan fényes kút nyeli-nyeli őket. Torkukba tolul a szívük, a gyomruk. Hajuk égnek áll. A zuhanás száguldásszerű. A kút feneketlen.
Azután – különös, éppúgy, mint az oly gyakori álombéli zuhanások végén – földet érnek; anélkül, hogy megütnék magukat vagy összerázkódnának. Szakasztott úgy, mintha mi sem történt volna. Egyszerűen csak léptetnek tovább. Szinte elfelejtik iménti rémült dermedtségüket.
Sebaj, helyette másfélét nyújt a birodalom. Ködpamacsok gomolyognak körülöttük. Alacsony, sárszürke boltozat borul föléjük. Ez volna az ég?
Baljós táj kopárlik körös-körül, araszoló felszínű mocsár ereget bűzös párafellegeket. Elhalt torz törzsű fák szegélyezik a bugyogó, meg-megremegő ösvényt.
Különféle rusnyaságok repkednek fejmagasságban, formátlan szárnyú, nyálkás teremtmények, röptük vánszorgásszerű, már-már tohonya. Fejükről rég leszáradt a bőr, lemállott a hús, koponyacsontjaik elfeketedtek, pókfonadékok akadtak rájuk; ezt a förtelmes lepedéket vonszolják magukkal.
Shorr undorodva felszűköl, valahányszor hozzásúrlódik valami efféle. Hamarosan megelégeli az öklendezést. Megállítja lovát, és végigméri a társaságot.
– De hát melyiktek szokta ezt álmodni?! Álljon elém!
Mindenki tagad.
Mennek tovább. A mocsár csak bugyog, néhol magasra fröcsögi levét, olykor-olykor emberi kézfejeket, meredt szemű fejeket lök ki magából, éppen csak mutatóba.
Időről időre különféle lények keresztezik az útjukat. Elnyomorodott, összeaszott lófélék vonszolják át magukat előttük; forgó szemű, begerjedt óriások nyargalnak keresztül a csapaton, fejszét lengetőn, nyáladzón. Máskor – és ezek a lények minden egyébnél jobban felborzolják az idegeiket – a hátuk mögött surrannak el valamik: szürkék, sebesek és túlvilágian vihogók.
Azután megint zuhannak. Ismét holtra válnak, szerveik kifelé tódulnak a testükből.
Mintha egyenesen a megnyílott talaj legmélyebb mélységeibe száguldanának, porladó fekete föld kíséri zuhantukat.
Végül pedig – bármiféle átmenet vagy zökkenés nélkül – visszatér alájuk az út.
De nem sikerül vonzóbb helyre pottyanniuk. Ez a vidék is szürke alapon szürke, sűrű pára lengi be; a ragacsos nyálka- és nyirokcseppek hangosan koppannak a hajukon, vállukon.
Denevérféle lények lógnak a sosem-élt fák meredt ágairól, zöldesszürke bőrkabátban. Elrágott kötélvégekhez hasonlatos folyondárdarabok tekergőznek karmos szárnyaikon. Pofájuk lecsupaszodott, csontjaikon kivirágzott a penész. Kedvetlen a szemük.
Kövér törpék billegnek az ösvényen, lépten-nyomon fel-felbukva kurta karikalábaikban. Ruhájuk egykor akár csinos is lehetett, mostanra elrongyolódott, színeit vesztette. Arcuk barázdált, mocsárszürke. Vonásaik különféle kedélybetegségeket sejtetnek.
Saját termeténél háromszor nagyobb ásót cipel mindegyik. A szerszámok villogó szélei friss köszörülésről vallanak; ám e gondosság összképét elrontja az a néhány zöldes cafrang, amely itt-ott lifeg rajtuk.
A lassú mozgású törpék betöltik az apróra tört csontokkal felszórt ösvényt. Feltartják a lovasokat, akikről egyáltalán nem is látszanak tudomást venni.
A törpék hirtelen felélénkülnek. Izgalom pezseg végig rajtuk. Örömteli visítással futásnak erednek.
Röpke hajsza után utolérik vágyaik netovábbját: egy rongyokba bugyolált valamifélét. Ásóik élével nyomban agyon is verik. Amikor végeznek, letérnek az útról, a markukba köpnek, és lázasan ásni kezdenek. Azután bekaparják a gödörbe az áldozat foszladékait.
Lilia hátraszól Seymnek.
– Tudom, hogy nem kell félni. De azért nem bánod, ha közelebb húzódom hozzád?
– Sőt.
A lány elfészkeli magát a férfi eleven emberi melegében.
Mennek tovább.
A zúzott csontokkal felhintett út szélén ráérős csontvázak ücsörögnek. Saját lábszárcsontjaikkal tulajdon koponyájukon dobolnak, vélhetően unaloműzés céljából.
Furcsa, apró dombocskák következnek. A kövekkel teleszórt halmok felszíne alig észrevehetően hullámzik, meg-megvonaglik. Borzalmas jajgatás, nyöszörgés hallatszik a mélyből, ezt csontmuzsika, egy-egy hosszan elnyújtott, idegekre hurkolódó halálsikoly színesíti.
A hantok között macska nagyságú giliszták és egyéb férgek araszolnak, szép kövérek.
Shorr kifakad.
– Melyiktek álmodta ezeket?!
– Én ugyan nem – feleli Brund.
– Én sem – morogja Chad.
A harcosok Liliára és Seymre merednek. Arcuk gyanakvó s egyben rosszalló.
A lány viszonozza pillantásukat; tiszta fényű, zöldessárga szeme eloszlatja a társaság kételyeit.
Marad Seym.
A fekete harcos meglepődik a rászegeződő tekintetek láttán. Némán megrázza a fejét.
– Jó – bólint Shorr. – Mi nem. Hát akkor ki???
Maguk mögött hagyják a hangulatos temetőt. Sűrű erdő mellé érnek. A fatörzsek feketék, az összeszáradt, elbarnult lombokról különféle lepedékek, foszladékok lógnak.
Ekkor hirtelen sikoly rázza meg a bámészkodó lovasok gerincvelejét.
Holtra rémült férfi robog ki a fák közül. Igen, valódi emberi alak, ha arca eltorzul is a rettegéstől. Észvesztve rohan – egyelőre még nem látható – üldözői elől, cafatossá tépdesett ruhája lobog körülötte.
Shorr nem bírja tovább a feszültséget. Kardot ránt. Lesz, ami lesz, ő most megmenti e szerencsétlent.
S előbukkannak a rettegett üldözők.
Egy csapat elszánt ifjú nő, szerelmes valahány.
Shorr visszalöki a kardot a hüvelybe, és Chadra néz.
– Ha ez valakinek rémálom, akkor te álmodtad.
– Most miért? – hökken meg Chad. A nősereg után fordul.
Az üldözők utolérik a sikoltozó férfit. Utolérik, legyűrik. Csókolják, ölelik.
Ők mennek tovább.
Chadnak nem fér a fejébe Shorr megjegyzése. Emésztődik rajta, végül előreszól.
– Az éjjel is nyolc lánnyal aludtam. Nyolccal!
– Éppenséggel ez az, hogy aludtál! És mit álmodtál? Na?!
Shorr nem várja meg az amúgy is sejthető választ, megnógatja a lovát. A korábbinál is alacsonyabb ég alá ér, a kupola csaknem súrolja a fejét. Különös, madárforma ködfoszlányok lebegnek körülötte.
Rossz sejtések veszik elő a harcost. Jobb lesz, ha bevárja társait. Megfordul a nyeregben. Éppen jókor ahhoz, hogy ismét megpillantsa a vadászgató törpéket, harciasan előrelendített, kifent ásóikkal együtt.
Félreugrat előlük. A mámoros törpék visítozva elhömpölyögnek mellette.
Shorr ekkor látja, hogy nem ő a célpont – elvégre nem is lehet –, hanem egy szánalmas valamiféle, mely felakasztotta magát egy közeli fa alsó ágára, bár csak a lábánál fogva, nyilván azért, hogy kényelmesen himbálózgatva elmerenghessen az élet bizonyos dolgain.
A teremtmény sosem jut töprengése végére.
A törpék felaprítják, majd a markukba köpve nagy kegyelettel bekaparják a csontokkal teli porhanyós földbe.
A csapat beéri Shorrt. Mindnyájan látják, hogy a dalia arcszíne nem nevezhető virulónak.
Mennek tovább.
Lilia rátalál az egyedüli megoldásra. Seym vállára hajtja a fejét, s csakis a férfi arcélét vagy csődöre selymes sörényét hajlandó látni.
– Mitől álmodunk ilyeneket? – kérdezi.
– Talán attól, hogy féltjük az egyetlen életünket.
– Nem tetszik ez a hely.
– Én arra figyelek, hogy közel vagy hozzám. Ez sokat javít a kedvemen.
Lilia felnéz a férfi arcára.
Éppen ekkor húz el a fejük fölött egy kardpenge-csőrű madár, szörnyűséges karmai között az egyik – mostanra igencsak elkedvetlenedett – vadásztörpével.
– Szeretem, hogy szép vagy. Kint is, bent is – mondja Seym.
Zöldes gőzpárába burkolódzó, fortyogó levű folyóhoz érnek, amely fölött indákból sodort híd vezet át. A tákolmány rogyadozik: óriási kalanddal kecsegtet.
A lovak nem kérnek belőle.
Shorrnak elege van abból, hogy neki kell az élen járnia. Megszólítja Liliát.
– Kedves hölgy. Ha vetnél egy pillantást erre a hídra!?
– Inkább nem – feleli a lány, de mégis odanéz. És elborzad. – Ezen nem tudunk átmenni.
– Tehát? – érdeklődik Shorr.
– Átgázolunk a vízen.
– Forró. És nem is víz – ellenkezik Shorr.
Nem eshet bántódásunk, hajtogatja magában a lány, és vakmerően a folyóba gázol. Legnagyobb megdöbbenésére tökéletesen vízszerűnek és hűvösnek érzi. Visszafordul, és int társainak, hogy követhetik.
A lovakat nem könnyű meggyőzni. A szürke-fehér csődör akkor is horkantgató utálkozással óvakodik át a gyanús folyón, ha közben Seym súlyától is megkönnyebbül.
A fekete harcos megáll Lilia mellett, belemártja kezét a zöldessárga bugyogásba, majd megtekinti, milyenné lettek az ujjai. Akárminek látszik is a förtelem, amiben topognak, víznek bizonyul.
Ha pedig víz, akkor úsznak egyet!
Míg ők erőteljes karcsapásokkal szelik a zöldes habokat, a három harcos a túlsó parton álldogál. Nem akarják elhinni, hogy a két eszehagyott nem látja, miféle lények nyüzsögnek körülöttük.
Foszladozó valamiféle bukkan elő a vízből, épp Lilia mellett. Röpke ideig végvonaglik, mielőtt éktelen vergődéssel visszamerülne. Tarajos hátú, hatalmas fejű, bíboras nyálat folyató kígyó cikázik el a felszínen.
Nyomban utána irtózatosan kövér, iszapszürke test buggyan fel a penészzöld tajtékból; gömbölyű feje egyetlen száj. Ajkai vaskosak, tányérszerűek.
A rém megcsattogtatja a fogait, és oszlopos karjával az odébbúszó Seym után kap.
Kikanalaz a vízből egy rettenetesen vonagló, oszlófélben lévő halat, és belegyömöszöli tányérszájába.
Ezután korhadt fatörzs robban ki a mélyből, egyetlen csonka ágán régebben felakasztott valamiféle himbálózik.
Shorr nem bírja tovább idegekkel. Eltámolyog a víztől.
Végre Liliáék is megelégelik a gondtalan úszkálást, és partra szállnak. Bármilyen meglepő: tisztán és teljes épségben.
Mennek tovább.
Nem jutnak messzire, s megint a zuhanás.
Chad végképp kiborul. Röptében elüvölti magát.
– Melyiktek szokta ezt csinálni álmában?
– Én – hallja többfelől.
Mire kideríthetné, kik voltak a hozzászólók, el is felejtik az egészet; máris zúzott csontokkal felhintett út simul lovaik patái alá. Fák meredeznek körös-körül, ágaikon gallyakból font tágas ketrecek ringanak, telis-tele mindenféle csontvázakkal.
Ekkor az út feketéllő barlangszáj elé kanyarodik.
– Nem! – sikolt Brund. Határozottan.
Shorr is felkeményedik.
– Ebből elegem van.
– Seym és én előremehetünk – ajánlja Lilia.
– Akkor sem! – szögezi le Chad.
Shorr tiszta szívéből utálkozik.
– Csontocska, hullácska, szörnyecske!? Cafrangocska, he?!
A versike hallatán Seym önkéntelenül a kardjához kap, és már-már gyáván körülnéz.
– Gyerünk! – mondja határozottan Lilia. – Csukjátok be a szemeteket! Gondoljatok valami szépre.
– Megmondanád, milyen szépre? – érdeklődik Brund.
– Én mondjam meg, hogy neked mi a szép?!
A szürke-fehér csődör belép a barlangba. Lilia egészen Seym mellkasára simul, de néhány lépés után előrehajol, és a falra csodálkozik. A harcos sem tesz másként.
Lapos, fekete alakok mozgolódnak a szürke falon, vagy talán előtte. Mintha holdfény vetítené oda őket.
Hiába meresztgetik a szemüket, az árnyképek eredetijeit sehol nem látják.
Rá kell döbbenniük, hogy árnylényekkel találkoztak.
A barlang mindkét falán árnyalakok nyüzsögnek. Fák árnyéka bólogat, árnyvirágok hajladoznak; árnyemberek lépdelnek, meg-megnőve, visszatöpörödve.
Lapos, fekete női arcélet látnak; árnyöklöt és árnylovat.
Lilia körülpillant. A teljesen sötét barlangban csak nekik nincs árnyékuk.
Nyitott ablak előtt lágyan lengedező függöny finom szépségű mintázata dereng fel előttük, ahogyan a holdfény a szoba falára vetíti azt. Hirtelen árnyék vetődik rá: torkos rémség leskelődik befelé.
Újabb árnyak. Fülét hegyező, szétmeredt bajuszú macskáé. Lopakodó emberé; a férfi jókora zsákot cipel a hátán, meggörnyed a súlya alatt. A zsákba dugott áldozat eze-aza gyakorta kidudorodik imitt-amott.
Véget ér a barlang.
Kilépnek a málladozó, alacsony ég alá. Útkanyarulatban találják magukat. Kopár fák mögött parányi ház bújik meg a ködben, mégsem rejtőzhet el szem elől, mert az egyetlen apró ablakában égő mécses fénye haloványsárgára maszatolja a párafüggönyt.
Shorr megköszörüli a torkát.
– Nem vagyok hajlandó megnézni, mi folyik abban a viskóban.
Nem vitáznak vele. Mennek tovább.
Az út szélén bibircsókos arcú, kovácsüllő állkapcsú öregasszony kuporog. A körülötte pattogó békákra vadászgat. Ha ügyesen odakap, és végre elcsíp egyet, beletömi a szájába, elrágja, mélázik egy verset, majd elölről kezdi.
Valamivel távolabb hájas óriások ücsörögnek a földön. Némelyikük egyszemű, mások három-, esetleg négyszeműek. Vastag rongyokba burkolózva bámulnak maguk elé. Talán azon tépelődnek, mennyire rémeset álmodjanak velük a kintiek.
Egy szerencsétlen sorsú óriás fel-alá szökdécsel a többiek mögött. Egyetlen szeme a hasán található. Ez az oka, hogy a nyomorult nem öltözhet fel melegen, mint társai.
A hasszemű csak ugrabugrál, fel-alá futkos, bukfencet vet; folyton mozog, hogy ne fázzon annyira.
A kijáratnál két öklendetes szörny áll őrt. Formátlan testük egyfolytában habzik, pezseg, hiszen oszladoznak. Villaszerű szúrófegyvereikkel nem is kell megfenyegetniük a távozni vágyókat; megtorpannak ők maguktól, hiszen ilyen förtelmes lényeket még nem láttak, pedig nem akárhol töltötték napjukat.
– Ki akartok menni? – csicsogja az egyik lepedékes szörnyszáj.
– Miért ne? – kérdezi Lilia.
– Hát azért, mert itt mindenki kihalóban van, aztán a végén még majd elfogynak ezek a finom kis álmok. Ha itt maradnátok, és részt vennétek az eseményekben, többeknek jutna jóféle álmodás – szutyogja a másik rémség.
– Mégis, milyen feltétellel mehetnénk ki? – erősködik Lilia, szinte hetykén. Habár fogalma sincs, milyen mesével tudhatná lenyűgözni a két viharosan rothadozó förtelmet.
– Miért akarnál kimenni? – csodálkozik szörcsögve a rohamosabban penészedő rém. – Már látom is, milyen jelenetekben szerepelhetnél! Mit szólnál egy élve-főzéshez? Na?
Társa élvetegen teleszívja magát a krémszerűen sűrű, pállott levegővel, s felsóhajt.
– De jó szagú valamelyiktek! – Csipásodó, kifordulófélben lévő szeme megállapodik Shorr arcán. – Hé, nem idevalósi vagy te?
Seym átülteti Liliát Chad lovára, s int nekik, hogy pucoljanak.
Ő marad még.
Mond valamit az őröknek.
A menekülők csak azt hallják, hogy a rémek üvöltve összeborzadnak.
De ők már épségben kívül is vannak, s kisvártatva Seym is megjelenik köztük.
Lilia sietve visszaül a fekete harcos elé. Nem néz hátra, amikor megjegyzi:
– Attól tartok, sosem tudhatom meg, mit meséltél nekik.
– Látod, ez így igaz – sóhajtja Seym.

 

 

Világ-béli erdőben léptetnek lovaik. Színek ragyognak körös-körül, hars színek: számlálhatatlan árnyalatban. Nyoma sincs ködnek, egy árva párapamacs sem mutatkozik. Zamatos a levegő; nagyokat harapnak belőle.
Amikor túljutnak első megrendülésükön, megállnak. Shorr lesiklik a fűre, leborul, és magához karolja a hajladozó kalászokat.
– Áldott hely ez! – sóhajtja igaz örömmel.
– Nem vagytok éhesek? – kérdezi Lilia.
– Nem!! – biztosítja Brund, majd hozzáfűzi. – Ma már biztosan nem.
– Akkor siessünk tovább. Még mindig Kael földjén vagyunk – feleli a lány. Felpillant a Napra, amely alig haladt valamit pályáján, míg ők a borzalmak birodalmában időztek.
Chad megáll előtte. Komor a képe, igen-igen komor.
– Csak ne rohanj annyira. Nem is tudsz, és éppen ezért mi sem. Arra célzok, hogy a lovad nem bírja az iramot kettős teherrel. Itt van ez az alak: Seym. Azt hiszen, jogunk van megtudni, kicsoda ő! Miért vállaljunk miatta kockázatot? – Chad hirtelen hátrafordul, és rászól a magas fűben hempergőző Shorr-ra: – Te meg menj odébb, mert megfulladok tőled!
Brund felkapja a fejét.
– Tényleg, Shorr! Hová lett a szénaillatod? Olyan szagod van, mint a... Büdös vagy, na!
Chad leinti. Toppant a lábával, és megragadja Seym vállán a palástot.
– Majd később beszélünk Shorr bűzéről. Az volt a kérdés: ki az a Seym?
– Mire vagy kíváncsi? – Seym nyugodtan eltolja a szőke harcos kezét.
Lilia felsóhajt. Megint a szokásos rangsorvita. Ez elől nem lehet kitérni. Addig nem lesz békesség, míg a „ki a férfi a talpán?!” kérdést el nem döntik.
Szegény Chad. Kétségei vannak? Hamarosan heves fájdalmai lesznek. Zúzódásai, esetleg betört orra.
Merthogy Lilia egyetlen pillanatig sem kétli: Seym biztos győztes.
A fekete harcos azonban szívesen kitérne a kötözködő útjából. Szemlátomást nincs kedve az izmait feszegetni, pofozkodni. Mindazonáltal érti, miről szól a helyzet.
– Ha megverekednél velem, megtudnád, ki vagyok? – kérdezi, és nyitott tenyérrel eltolja arca elől a szőke harcos öklét. – Az a feladatom, hogy segítsek nektek. Örömmel teszem.
– Arról beszélek – tombol Chad, ismét az ökle mögül –, hogy ránk kényszerítetted a társaságodat, de mi nem tudjuk, mennyit érsz!
– Hogyan óhajtod megtudni? Zúzzam szét az arcodat? Nem szeretném. Lesz rá alkalom, hogy kipróbáljuk magunkat. Majd figyelj meg jól, ha harcra kerül a sor.
Shorr zöld fejjel talpra szökken, és Chad elé toppan.
– Mióta felnyaltad az öregasszony bájlevét, vezérnek képzeled magad! Ne hidd, hogy nem látom! Egyáltalán nem az a legfontosabb kérdés, hogy Seym kicsoda! Te kinek képzeled magad, he?!
Lilia összeborzong. Úgy érzi, Kí feszeng a vállán. Szabadulni kíván.
Leveszi köpenyét, és felhajítja a magasba. A holló diótörő hangját hallatva körberepüli a tisztást, majd eltűnik a fák fölött.
Shorr nem engedi kitérni az összezavarodott Chadot. Megingott vezérségét csakis erővel szerezheti vissza.
Eldördül az első pofon.
A szőke harcos elterül a füvön. Megrázza a fejét. Lassan elborul a tekintete. Már nem nézi, hogy Shorr az ellenfél, vissza kell ütnie. Elvégre a méltósága így kívánja.
Lilia unottan elfordul tőlük.
Brund elképed. Ezek egymást ütik-vágják!
Feltápászkodik, tanácstalanul kerülgeti gyönyörűen izmos társait. Kinek segítsen? Közbelépjen-e? Micsoda dolog!
Aztán még jobban megzavarodik, mert Chad is, Shorr is a nevét kiáltja. Hívják. Várják. De ki ellen szálljon be?
Na nem!
Brund hátat fordít a verekedőknek. Emésztődik, gyötrődik. Nem bírja sokáig. Hát hiszen hívják!
Akkor megy.
De mivel továbbra se tudja, kit üssön, jobbára őt verik.
Seym megáll Lilia mellett.
– Sajnálom – mondja. – Azt hiszem, mélyebbre nem is süllyedhetnék a barátaid szemében.
A lány vállat von.
– Ha egyszer belemész, örökké bizonygatnod kell, milyen kegyetlenül nagyszerű vagy.
Asa megvonaglik Lilia homlokán.
A lány felkapja a fejét.
Kí zuhanórepülésben érkezik. Lecsap a fűben hempergő harcosokra. Végigsúrolja őket szárnyaival, közéjük rikolt.
Hiába, nem hallják, iszonyatosan dübörög a fejükben saját vérük.
Lilia nem tudja, merről, milyen veszély várható; mitévő legyen. Odaszalad a harcosokhoz, Shorr nevét kiáltja.
Hasztalan.
Viharos zúgást hall a magasból. Felnéz, és nem akar hinni a szemének. A borzalmak birodalma derűs csecsemőálom volt eme látványhoz képest.
Szitakötők zúdulnak feléjük; bár csak három, de hegynagyok! Zúgó szárnyaik légörvényeket kavarnak, csaknem ledöntik lábáról a lányt. Hatalmasan dülledt, színjátszó szemük evilági emberben szörnyű félelmet kelt. Mohó rágókkal teli szájukban elférne egy egész ökör.
Seym kardot ránt, összefüttyenti a lovakat.
A fák alatt menedéket találhatnának az óriási fajzatok elől.
Mire az állatokat biztonságba helyezi, a harcosok is észhez térnek. Magasra emelt karddal, bár még borzadozva állnak a fölöttük lebegő rémségek szárnyainak viharában, amelyek minden más hangot elnyomnak kerregésükkel.
Seym visszarohan társaihoz.
Meg kell értetnie velük, hogy a fák között a helyük.
Lilia rettegve bámulja a légiesen szép szitakötők torz utódait. Belevakul a fátyolszerű szárnyakról visszaverődő szivárványos fényözönbe.
Megérzi vállán Seym karját. Rádöbben a megoldásra.
Felemeli a kezét, és körbefordul. Tűznyelvek szökkennek fel, amerre mutat. Fojtogató forróságú lángfal emelkedik köréjük, jóval magasabb náluk.
A támadók nem mernek rájuk csapni, de mintha sejtenék, hogy ők sem bírhatják sokáig a forró hengerben, feljebb emelkednek, s helyben lebegve várják, mikor enyésznek el a lángok.
A fajzatok képét hullámzóra lágyítja a felfelé szállongó meleg. A csalókán lágy reszketésben már-már visszaszépülnek a hatalmasan kigömbölyödő szemek, a karvastagságú rágók, csápok, az öblös szájak.
A fajzatok nem adják fel.
Amikor a lángnyelvek lekuporodni látszanak, a kígyószerű törzsek végén felmerednek a kardpengére emlékeztető szúrószervek. A hatalmas szitakötők próbaképpen meg-meggörbítik testüket, de magas még a tűzoszlop, nem döfhetnek biztonsággal.
Magabízón tovább lebegnek, rettentő szemük delejezi az áldozatokat.
Seym marokra kapja az öve alól kirántott hajítókést.
A félköríves, fényes penge felvillan a magasba.
Oly sebesen suhan, hogy nem is látják röptét. A lángok ropogása és a szárnyak berregése elnyomja süvítését.
De jól látják, és felujjonganak, amikor az egyik szitakötő teste kettéválik. Dermedt tojásfehérjére emlékeztető váladékmocsok lövell alá a halálra sebzett fajzatból.
Azután lezuhannak a rémség darabjai is, bele a lángokba.
Seym nem erre figyel, hajítókése visszatértét lesi.
A görbe penge megvillan.
A fekete harcos félresodorja a feléjük száguldó kés útjában álló Liliát.
Suhantában kapja el a súlyos nyelet.
A hajítófegyver ismét útra kel.
Ezúttal a kiszemelt fajzat fejét szeli le.
A második szitakötő is elfröcsköli visszataszító testnedveit, miközben rázuhan a lankadó tűzoszlopra.
A visszatérő hajítókés elhussan fölöttük. A fajzat szétzáporozott váladékától elvakított Seym nem éri el. Pillanatnyi késéssel, immár hiába szökken utána.
A fegyver a tűzkörön kívül ér földet.
A zsoldosok ebből mit sem látva, még a fajzat vesztén ujjonganak.
A harmadik szitakötő öngyilkos tébollyal csap le rájuk, kihasználva a lángnyelvek ernyedését.
Folyondárszerű lábaival felkapja Brundot, s abban a szempillantásban felemelkedik vele.
A vörös hajú harcos felüvölt rémületében, de mégsem veszti el a fejét. Kést ránt, s beledöfi a fajzat rátáruló pofájába.
Seymnek még mindig magas a tűzketrec. Odafut az egyik sercegő tetemhez, amely lefojtja a lángokat, s fölötte átlendülve kitör a tisztásra. Felkapja hajítófegyverét.
A kés elsuhan a kezéből.
Lilia dermedten nézi a megsebzett fajzattal hadakozó, az állat sárgás nedveitől egyre tajtékosabbá váló, gyorsan fáradó Brundot.
Aztán azt látja, hogy a hatalmas test kettéválik, és habos váladékot árasztva alábukik a sikoltozó harcossal együtt.
A dög elhomályosult szemmel, puffanva földet ér, és maga alá temeti Brundot.
A zsoldosok nyomban társuk segítségére rohannak. Kardjukat a rémes fej és a föld közé ékelve kiszabadítják az aléltat.

 

 

Lilia kioltja a tüzet.
Asa meg-megvonaglik a homlokán. Kí visszatér a felhők magasából, és vijjogva figyelmezteti.
– Nem! – nyögi a lány.
Ekkor Seym már készen áll. Lilia háta mögé pördül, hogy védelmezhessék egymást.
Kiáltása magukhoz téríti a Brundot vigasztaló harcosokat.
Kardot rántanak.
A tisztást környező fák közül kiválnak a sárkánylábú, keselyűfejű szörnyetegek; nem három, nem tíz: számlálhatatlanok.
Erősítésként másféle fajzatokat is magukkal hoztak, tudván, hogy ezek megpillantása önmagában is bénító hatást kelt: több emeletnyi hús valamennyi. Bőrük rikítóan fehér, akár a sajtot bevonó nemespenész. Vaskos toronylábak hordozzák hordótestüket, fejük formája és mérete vízilóéra emlékeztet.
Lilia körbefordul. A tisztás szélén mindenütt szörnyetegek sorakoznak. Lehetetlen kitörni a gyűrűből.
– Nem! – nyögi újra, megpillantván a csődöre kantárszárát markoló nőalakot.
– Yngva! – kiáltja Seym.
A komor feketébe öltözött asszony megmozdul. Néhány lépést tesz feléjük, maga mögött vezetve Lilia lovát.
Hirtelen megáll. Jeges mosollyal beletúr a nyeregtáskába és kézbe veszi a Kék Kristályt rejtő kendőt. Kibontja, és feléjük emeli a zsákmányt.
Tojásdad vastárgyat látnak.
Yngva lepattintja a fémburkot a Kék Kristályról.
Amit ezután diadalmasan a tenyerére vesz, az nem kék, nem kristály, és a legkevésbé sem szép.
Nagy marék kocsonyaféle gömbölyödik a kezében. Opálosan fehér, fénytelen jelentéktelenség.
Yngva visszateszi szerzeményét a burokba. Bebugyolálja a kendőbe, és szélesen elmosolyodik.
Rárivall a szörnyekre.
– Pusztítsátok el őket!
Reménytelennek látszik a helyzetük. Jól látszik.
Lilia lehorgasztja a fejét.
Seym ismét a háta mögé fordul, s odasúgja neki:
– Bontsuk meg a gyűrűjüket. Akkor kitörhetnénk.
Érzi a lány reszketését. Lilia ereje fogytán lehet. Bárha elmehetnének úszni egyet!
A fekete harcos int a többieknek. Shorr érti, mit kíván tőlük.
Egyszerre áradnak meg; egyfelé rohannak kivont karddal.
Bolond vakmerőségük meglepi a hátuk mögött hagyott szörnyetegeket. Fel sem ötlik bennük, hogy megtámadott társaik segítségére induljanak.
Kicsit állonganak, majd szétszélednek, az embervérfürdőre sóvárogva.
Yngva sem akar lemaradni a biztosra vehető végső diadalról. Sajnálkozó mosollyal nézi a túlerővel szembeszálló harcosok hiábavaló küzdelmét.
Kí a magasban köröz.
Hirtelen, mintha hajítókés találta volna el, összecsukott szárnyakkal, súlyosan alábukik.
Mire Yngva felfogja a zuhanó madár süvítését, a holló a csőrébe kaparintja a csomagot; meglebbenti szárnyait, és könnyedén visszalendül az égre. Szemvillanás alatt eltűnik a fák fölött.
Yngva dühöngve felvijjog.
Az őgyelgő szörnyetegek felfigyelnek rikácsolására.
– Abbahagyni! A lányt! Hozzátok ide! Elevenen!
A fajzatok kelletlenül mozdulnak. Végre mégiscsak nekilendülnek, hogy megállítsák társaikat. A tisztás széle felől közelítenek a harcolókhoz.
A kör túloldala átjárhatóvá válik.
– Futás! – kiáltja Lilia.
Fellendíti a kezét. Tűzfalat emel a szörnyetegek és maguk közé.
A fajzatok megtorpannak. Mire felismerik, merről kerülhetnék ki a lángfüggönyt, a menekülők átszelik a tisztást, és a lovakhoz érnek.
Odaérnek, de az eltorzult fejű Yngva kivont karddal várja őket.
Nem vesztegethetik rá az idejüket. Futnak tovább. Beveszik magukat a fák közé.
Legalább összeszedhetik a gondolataikat. A lovakat később is odafüttyenthetik.
Mindenképpen fel kell venniük a küzdelmet a szörnyetegekkel. De a gyűrűből kitörve több eséllyel harcolhatnak.
A semminél többel. Ez se sok.
A három harcos szétszéled. Felkapaszkodnak a fákra. Előszedik minden tudományukat.
Seym a tisztás közelében marad. Hajítókése használatához tágas helyre van szüksége.
A szökevények után csörtető fajzatok máris megkínálják az első alkalommal, hogy elhajíthassa fegyverét.
A kés elsüvít a kezéből, leszel egy keselyűfejet, s szinte máris visszasimul a markába.
Eldobja újra.
Lilia elrejtőzik a cserjésben. Megérinti a gyűrűjét.
Lon elcikázik a sűrűben. Zajtalanul becserkész egy irdatlan szörnyet. Hátulról kapja el, a tarkójába vájja fogsorát. A csigolyák recsegését hallva elengedi a dögöt, bevillan egy bokor mögé, lekushad – és támad újra.
Ezúttal szemből. A gyanútlanul felé rohanó hordóhasú fajzatra veti magát. Villámgyors harapással felszakítja a vékony, száraz bőr alatt futó ütőeret.
A zsoldosok az ágak közül rontanak elő. Meglepetésszerű rohamaik mindannyiszor sikerrel végződnek. Amilyen hirtelen feltűnnek, olyan sebesen felszívódnak a rajtaütés végén.
Csakhogy késeiket, hajlított pengéjű hajítóbárdjukat kénytelenek a leterített szörnyetegek hullájában hagyni. Miközben irigyek Seym mindig visszatérő késére, sajnálatosan hamar elhasználják fegyverkészletüket. Végül kardot ragadni kényszerülnek; szemtől szembe kell kiállniuk a nekidühödött fajzatokkal.
Shorr nekiront egy vízilófejűnek, ám figyelmét megosztja a hátulról támadó sárkánylábú szörnyeteg. Chad a segítségére siet egy közeli ágról, de mire levágja a társát fenyegető rémséget, a vízilófejű kitépi Shorr kezéből a kardot – és lenyomja a saját torkán!
A lefegyverzett harcos meredt szemmel nézi, mint tűnik el fegyvere a ronda állat pofájában.
Azután rohan; el kell rejtőznie, míg feldereng benne valami halvány sugalom, hogy mégis miként szerezhetné vissza bűverejű kardját.
Lilia szédül a gyengeségtől. Keze, lába remeg.
El kell jutnia a közelben csobogó forráshoz. Csak néhány korty, egy gyors megmártózás, és máris visszasiethet társaihoz.
Kifullad a futástól. A medret szegélyező kövek megindulnak a talpa alatt. A vízbe zuhan. Mohón kortyol belőle.
Asa elvillámlik a homlokáról, és szélsebesen feltekeredik a forrás fölé hajoló fa törzsére.
Belemar az alsó ágon lapuló katona lábába. A férfi lefordul leshelyéről, ám társa eldobja a kezében tartott hálót, s az befogja a kígyót, majd ráborul Liliára.
A lány csaknem a vízbe fullad, amikor többfelől rárohannak. Kirángatják a partra.
Megszabadítják a hálótól, de a fegyvereitől is.
Felemeli a fejét.
Terebélyes vállú palástba burkolt férfi áll előtte.
Arca gödröcskés, édes szépségű, fénylő szeme mélyszürke; mosolya akár a frissen fent késpenge.
Kael.
Körülötte emberféle katonák sorakoznak. Valamennyien kardot tartanak a kezükben; minden vas hegye a lány szívét veszi célba.
– Feladod? – kérdezi Kaelt.
Lilia mit tehet egyebet? Komoran rábólint.
A férfi elvigyorodik.
– Vigyétek!
A katonák az ösvényre terelik a lányt. Közrefogják, magukkal vonszolják. Taszigálják, ha megbotlik.
Lilia látja a bokrok mögött szaladó Lont. A párduc nem segíthet rajta ekkora túlerővel szemben.
A lány megtorpan, vágyva, hogy alaposan megtaszítsák. Vágya gyorsan teljesül. Felbukik.
Lon apró kígyóvá változik. Feltekeredik az ujjára, észrevétlen.
Amikor talpra rántják, Lilia lerázza magáról a katonák kezét. Kaelre néz.
– Mondd meg nekik, hogy ne nyúljanak hozzám. Követlek magamtól.
A férfi bólint.
A katonák leengedik a kezüket. De kardjuk hegye továbbra is a fogoly teste felé irányul.
Sűrű bokrok között vágnak át, sietősen.
Lilia megfordítja ujján a gyűrűt. Bal kézzel hárítgatja az arca felé kapdosó ágakat, vesszőket.

 

 

Shorr visszaszerzi egyik kését egy szörnydög testéből. Ezenközben sem téveszti szem elől a maga vízilófejűjét, holott egyik szörnyeteg éppen olyan, mint a másik.
Valósággal vadászik a nyavalyásra, noha folyton figyelnie kell a rá támadó fajzatokat is, hogy időben eltűnhessen előlük, legalábbis amíg ily szánalmasan fegyvertelen. Egy szál késével nemigen szeretne szembeszállni az irdatlan állatokkal.
Két társa pontosan tudja, milyen nyomorult helyzetbe került, igyekeznek is támogatni. El-elterelik tőle a szörnyetegeket, maguk szállnak szembe velük. Nehéz szagú vérmáz borítja ruhájukat, számos sebet szereznek.
Seymnek fel kell hagynia kényelmes dobálózásával, mert az összes fajzat benyomul az erdőbe.
A fekete harcos előrántja kardját, és utánuk siet. Nem is sejtvén, mekkora örömet szerez verekedő társainak, ledöf egy vízilófejű szörnyeteget, éppen azt, amelyikre Shorr vészesen feni a fogát.
Seym tovább harcol, egyre vadabbul, mind dühödtebben. Bár a fajzatok gyorsan fogynak, Lilia sehol sincs. Nem mutatkozik Yngva sem.
A fekete harcos rosszat sejdít.
Már csak két szörnyeteg viaskodik ellenük, aztán már egy sem.
Chad és Brund boldog örömmel borul egymás nyakába.
Shorr marokra kapja a kését, és szenvedélyesen trancsírozza a vízilófejű szörnydögöt. Úgy emeli ki hasából a kardot, akárha magzatát. Letörli róla a vért egy bokor levelein, majd megcsókolja a markolatot.
Seym ünneprontó módon rájuk rivall.
– Lilia hová lett?!
Szétszélednek, körbejárják a tisztást, tudván, hogy legjobb esetben is sebesülten, netán holtan találhatnak rá a lányra. Ám sehol sem lelik, hiába kutatják végig a rémséges hullákkal teleszórt csatateret.
Letörten találkoznak újra. Brund az összegyűjtött lovak kantárját szorongatva lógatja az orrát. Chad szeme vérben forog. Seym feltűnően sápadtnak látszik.
Shorr megszólal:
– Nincs víz a közelben? Lilia ott lehet.
Mielőtt újult lendülettel folytatnák a kutatást, Seym meghallja Kí kiáltását.
A holló leereszkedik a vállára, csőrében a kendőbe rejtett Kék Kristállyal.
– Legalább ez megvan – sóhajtja Brund. – Hogy ez milyen ocsmány holmi!? Ha nem lesz meg a lány, a madár segítségével még mindig célba érhetünk.
Chad belehajol az arcába. Teli torokból ráordít.
– Meglesz a lány! Nélküle nem megyünk sehová!
Seym a palástja alá rejti a kendőt.
Kí nem mozdul el a válláról; félig elnyílt csőrrel lélegezve, jól hallhatóan szuszog.
A fekete harcos ránéz, mutatóujja hegyével megcirógatja a csőrét, feje tetejét.
– Elfáradtál? Szedd össze magad. Keressük meg Liliát.
Nekivágnak az erdőnek.
A holló ágról ágra lebbenve a forráshoz vezeti őket.
Rábukkannak az üres dobóhálóra. A nyomok fölé hajolnak.
– Emberek voltak! – mondja Chad a talplenyomatok fölött.
Shorr rámered a feje fölött tekergőző korallszínű kígyóra, és kardot ránt.
Seym elkapja a csuklóját.
– Hagyd, ez az övé!
Asa a fekete harcos csuklója köré fonódik, és ott marad.
– Merre tovább? – mereng Chad letörten. – Lilia mihez kezd az állatai nélkül?
– Egy még nála lehet – töpreng Seym.
Brund szeme felragyog, de abban a pillanatban ki is huny.
– Rég elvették tőle. Főleg, ha Yngva is velük van. Ő ismeri a gyűrűt.
Seym tovább töpreng a gyűrűn. Forgolódik, azt kutatván, hátha felfedezi a földön, netán megpillantja Lont. A párducot keresve felnéz az ágak magasába.
Egy bokor levelén különös foltot lát, opálos derengést.
Óvatosan odasétál. Felismeri a gyűrű lenyomatát.
– Gyertek! – kiáltja.
Néhány lépésenként találkoznak a jelzéssel.
Az opálderengés hatalmas sziklához vezeti őket. A bozót mögött barlangbejáratot gyanítanak.
Meghúzódnak a fák rejtekében, amíg kicsiholnak magukból valami okosat.
Asa felkúszik Seym nyakára. A harcos érte nyúl, és kézbe veszi.
– Nem tudom, mihez kezdjek veled – mondja szomorúan. Remélve, hogy a kígyó válaszol valamit, szétnyitja az ujjait.
Asa visszacikázik a nyakára, a hajába fúrja magát, végül a homloka köré tekeredik.
Seym vár, nem történik semmi.
Eltűnődik, vajon Lilia mire használhatta a kígyóját.
Eszébe jut a fogadóbéli éjszaka, amikor az ajtó nyikordulását meghallva lement a lépcsőn, elfújta a mécsest, és az ablaktábla résein átlesve megpillantotta az éjjellények között sétáló Yngvát.
Kisvártatva Lilia is megjelent; teljes sötétségben lépdelt végig a lépcsőkön, vakon megtalálta őt, és a háta mögé surrant.
Igen! A lány nem látta őt – vagy másként látta, mint világosban? –, egyszerűen csak érzékelte a jelenlétét.
Seym lehunyja a szemét. Érzi Asa hűvös lüktetését.
Azután elcsodálkozik.
Lát valamit!
Vörösesen derengő foltok. Mozgolódnak.
A közelében álló emberi alakok körvonalai.
Hát persze! Ez a rövid hajú nem lehet más, csakis Chad. Megismeri Brundot, majd Shorrt is.
– Ne most aludj! – böki meg Chad. – Ki kell szabadítanunk Liliát!
Seym felnéz.
– Nem alszom. Láttalak benneteket. A kígyó szemével.
– Ne mondd!? És hogyan? – Shorr lecsap a homlokpántra.
Asa teleszívja magát, és utálkozva szemközt köpi a felé kapdosó harcost.
– Tudhatnád, hogy téged ki nem állhat. – Chad félretolja társát, és finom mozdulattal a kígyóért nyúl.
Utána szitkozódva félrevonul, hogy kitörölgesse szeméből a maró nyálat.
Brund leül egy fa tövébe. Vállat von.
– Én meg se próbálom.
Chad félbehagyja a szemápolást. Felrántja a földről a vonakodó harcost, és Seym elé taszigálja.
– Megpróbálod! – rivall rá ellentmondást nem tűrő hangon.
Brund szorosan lezárja szemhéját.
Vakon tapogat a kígyó felé.
Asa nem köpi le.
Előrelendül, és borzalmasan beleüvölt a fülébe.
– Ültessetek le – nyöszörgi Brund. Nem hajlandó kinyitni a szemét.
Chad végigméri Seymet. Kézháttal leporolja a ruháját, igazít a palástján, gúny árad a mozdulataiból.
– Te volnál a Kiválasztott?! Nosza, hozd ki Liliát a barlangból. Nem kell félned, nincs több szörnyeteg; mindet levágtuk. Csak katonákkal őriztetik, Mi itt megvárunk.
– Ti is így gondoljátok? – A higgadtnak látszó Seym előbb Shorr-ra, majd Brundra pillant.
Utóbbi lesüti a szemét. Pedig csak az imént merte kinyitni. Még mindig enyhén ideges Asa üvöltésétől.
Shorr előrelép. Átkarolja a fekete harcos vállát.
– Induljunk. Öljünk le mindenkit odabenn. Ne törődj ezekkel az asszonylelkűekkel.
Seym nem vesztegeti tovább a szót. Ellenőrzi fegyvereit, Lilia nyerge mellől magához veszi az íjat. Shorr követi a példáját. Nem szeretne olyan védtelen lenni, mint a szitakötőfajzatok támadásakor és a későbbi csatában, amikor nem férhetett hozzá kedves íjához.
Chad és Brund egyre zavartabban figyeli szedelőzködésüket. A szőke harcos arca színesedik. Az sem lehetetlen, hogy a szégyenkezéstől.
Búcsúzóul Shorr még odaveti nekik:
– Addig is, míg mi végzünk, ti kötözgessétek a sebeiteket. De akár nyalogathatjátok is.
Seym már messzire jutott. Egy tüskés bokorban lapul. Felemelt kézzel jelzi Shorrnak, hogy hasaljon le. Behunyja a szemét. Asával látja a barlang bejárata mellett őrködő katona vöröses testmelegét.
Körbeforgatja a fejét. Megpillantja néhány, a fészkén kuporgó madár, egy vadászgató béka körvonalait. Sem ember, sem szörny nincs a közelben.
Átkúszik a bokor alatt. Észrevétlenül közelíti meg a folyondárral beszőtt nyílásban megbúvó katonát. Hátrafordul, s mutat valamit Shorr-nak.
A harcos bólint. A következő pillanatban szívhez szólóan felnyerít.
Seym megvárja, míg a lóhangra felélénkült katona ellép mellette. Mögé kerül, átkarolja a nyakát, és ököllel a koponyájára sújt.
Bevonszolja a testet a bozótba. Lehúzza róla a terebélyessé tömött vállú sárga-fekete palástot, odadobja Shorrnak, aki nyomban felölti, majd a fejébe húzza a katona sisakját is.
Seym éppen előrelendül, amikor társát támadás éri.
Ám csak Chad és Brund az.
Shorr kétségbeesetten beszéli le őket arról, hogy átvágják a torkát. Közben azonban megállapítja: meggyőző a jelmeze.
Holott katona, az aztán soha nem akart lenni.
Követik Seymet.

 

 

Lilia egy karosszékbe ültetve, fegyveresektől közrefogva, egykedvűen nézi végig Kael és Yngva kései ebéd-szertartását.
A fekete asszony némileg megváltozott legutóbbi találkozásuk óta. Ráncai elhalványultak, lemosta magáról a festett állatsereget. Esetleg megfésülködött. Mindenesetre szinte fiatalos, már-már vonzó.
Mivel ebben ő bizonyos, kendőzetlenül kacérkodik Kaellel, akit ez feltűnően untat. Csipegetik a húsokat és a húsokat; kortyolgatják a mézbort. Yngva túl hangosan nevetgél, gyakorta a férfi combjára csap. Kaelről lepereg a csáberő, hiszen az köti le, hogy megbűvölje Liliát a szemével.
Lilia – míg nem kérdezik, egyelőre magában – kész elismerni, hogy Kaelhez fogható szépséges férfit még nem látott, ám ezt a fajta szépséget túlzottan édeskésnek érzi.
És különben is.
Ettől kezdve gondolatai között sűrűn megjelenik Seym. Aki talán érte jön hamarosan. A három zsoldos társaságában.
Vagy nem jön. De akkor mi lesz?
Yngva megmondja neki, jóllehet tele szájjal.
– Mindjárt befejezzük az étkezést. Utána te kerülsz sorra. A hajaddal kezdem. Levágom. A bőröddel folytatom. Lehántom. Ezt addig folytatom, amíg ide nem hívod azt a buta madarat a Kék Kristállyal.
– De nem a holló a legbutább – felel Lilia. – A te eszeden túljárt.
– Úgy, kedvesem! Mondd csak, ha jólesik. Mindenesetre máris indítsd el a gondolataidat a buta madárért. – Yngva kiejti a kezéből a zsírfényes húsdarabot. – Mit mondtál? Ki a legbutább?
– Erre céloztam – bólint a lány.
Kael elneveti magát. Ettől egy-egy gödröcske a szája mellett, egy pedig az állán mélyül el.
– Tetszel nekem – mondja. – Annál is inkább, mert a részvételed nélkül aligha férnék hozzá ahhoz a dologhoz, amely oly kedves nekem. Hallottál már a Világgolyóról?
Nem tudja! – ujjong magában Lilia. Vállat von.
– Nem hallottam.
– Na, reggel magammal viszlek. Jártál már azon a helyen, az állatharcosaimmal is találkoztál. Yngvának a Kék Kristály kell. Nekem mindegy, vannak-e éjjellények vagy nincsenek. Igaz, a közreműködésükkel jutottam az állataimhoz, de már tudom, milyen keveset érnek. Jó sokat megöltetek közülük. Pedig mennyire ijesztőek! Igazam van?
Lilia nem felel. Azon töpreng, hol lehetnek társai. Ha legyőzték őket, miért nem jöttek még a szörnyetegek ünnepelni? Ha meg ők győztek, hol késlekednek?
Amikor behozták, igyekezett mindent megfigyelni. A barlang bejárata mellett csupán néhány ólajtót látott. A szalmával felszórt szánalmas odúk a fajzatok és a katonák hálóhelyei lehetnek.
Ezt a termet márványpadlós folyosó választja el az ólaktól. Szörnyeteget egyet sem látott. Igaz, rengeteg katona hemzsegett a fullasztó odúk nyitott ajtói mögött.
Yngva beleolvas a gondolataiba. Kezét besiklatja Kael férfiasan kitömött vállú palástja alá, s félrehajtott fejjel búgja:
– Hol késnek az állataid? Elhullottak volna?
Kael gyengéden eltávolítja a fekete asszony kezét a ruhájából. Mosolyog, mint napfény a kardvason.
– Nem nyugtalankodom miattuk. Időbe telik, amíg a megölt ellenfelet széttépdesik és befalatozzák. Ott tartottam, hogy megszerzem a Világgolyót. Veled, Lilia. Tehát ne ingereld fel Yngvát; add vissza neki, amit kér, hogy ne kelljen szép hajadhoz, fiatal bőrödhöz nyúlnia. Tetszem neked?
– Yngvának jó vagy.
Kael megsápadva kilép az asztal mögül. A fekete asszony féltékenyen követi.
Úgy fest, befejezték az ebédet. Ezután őt eszik meg.
Kael a lányra mereszti sötétszürke szemét.
Lilia sejti: a férfi most készül őt megbabonázni.
De ehhez miért kell ennyire kidugnia a szemeit?
Szörnyen muszáj nevetnie. Beleharap az ajkába, megpróbál máshová nézni. Ekkor a gödröcskéken akad meg a pillantása. Mégsem fogja megállni. Nem is nevetni fog, ha kirobban, hanem vihogni, mint Thaine lányai; mint azok a szürke, szélsebes valamifélék a rémálmok birodalmában.
Kael lenyűgözően elmosolyodik. Azután ledobja válláról a palástot, és felfedi mezítlen mellkasát, melyet bőrfestő mesterekkel csinosíttatott ki.
Lilia elcsodálgatja az erdőnyi levelet, kígyót, békát, madarat a férfi felsőtestén.
– Tetszem neked? – kérdi újra Kael.
– Nem mindenütt. – Lilia a férfi hasára mutat. – De ha akarod, ezt a farkast elviszem emlékbe.
Kael Yngvához fordul.
– Mi van ezzel a lánnyal?!
A fekete asszony homloka ráncba szalad. Elborul az arca. Azután megvetően kiköpi a választ.
– Seym.
– Mi az?
– Seym a nagyszerű uralkodónő, Sollima fia. Még kölyök volt, amikor anyja kidobatta őt a palotából az apjával együtt, mert zavarták házassági terveit a szomszédos föld urával. Sajnos nem falták fel őket az éjjellények, az apa meglepően ügyes volt, vigyázott a bőrükre. Mégsem húzta sokáig, egy napon fajzatok támadtak rá, és széttépték. Seym magára maradt, ám mielőtt leszállt volna a mindent megoldó éj, rátalált a gyűlöletes Eman, és gondjaiba vette a kölyköt. Harcost nevelt belőle, de Seym nem akart harcos lenni. Ekkor Eman telebeszélte a fejét a Kék Kristállyal és a küldetéssel. Seym azt hiszi, megölhet engem. Hiszi, ha egyáltalán eleven még. – Yngva rettenetesen mosolyog a lányra. – Kár érte, mert kívánatos férfi volt. Ugye? Tudnod kell, Safra sokkal szebb volt nálad.
Lilia nem felel. Egyetlen átvergődött éjszakát sem okozott neki, hogy szebb volt-e Safra, vagy bárki más; netán okosabb, magasabb, alacsonyabb, zöldebb szemű.
Sosem akart különb lenni másoknál.
Különbözött. De ebben végtelenül ártatlan volt.
Éktelen csörömpölést hallanak a gyertyacsilláros terem előtti folyosóról.
Kael elmosolyodik.
– Megjöttek állatharcosaim. Győztesen.
Néhány sikoly, szitkozódás hallszik. Vasak csengenek, bonganak.
Lilia boldogító lármának találja.
Yngva kap észbe elsőként, ám már elkésve.
Mire megragadhatná Lilia haját, a lány felpattan, és a mellette őrködő katonákat félretaszítva az ajtó felé szalad. Egyenesen a terembe szökkenő, hősiesen szőke, verítéktől fényes bőrű Chad karjába.
Ha már ott van, megöleli, megcsókolja a harcost, nem törődve annak vért csöpögő kardjával. Shorr és Seym is betoppan a terembe. Brund a folyosón marad őrködni.
Mindnyájan tudják: a katonákon keresztülverekedni nem volt egyéb, mint játékos torna. A harc csak ezután következik.
Nem lebecsülendőek az igazi ellenfelek: Yngva és Kael.
Utóbbi már nem mosolyog, ám riadtnak sem látszik. Úgy fest, mintha enyhén megbántódott volna ebéd utáni pihenője háborgatásáért.
Kael marokra kapja a kardját. Egyelőre mégis a háttérben marad. Előreinti a teremben toporgó katonákat.
Végignézi elestüket.
Yngva zaklatottnak látszik. Kardot ragad, fel-alá futkos a terem végében, szemét nem veszi le Seymről.
Seym sem róla.
Bűvölik, fenyegetik egymást a tekintetükkel.
A fekete harcos higgadt lassúsággal Yngva felé lépeget.
Hirtelen követhetetlen mozdulattal előrántja hajítókését, és a magasba küldi.
Aztán elkapja a visszatérő fegyver nyelét.
Ugyanabban a pillanatban, amikor az egyik gyertyacsillár leválik láncáról, és forró faggyút lövellve a padlóra zuhan; hajszállal a hátratántorodó Yngva lába előtt.
A vastag gyertyák szétgurulnak; némelyik a saját levébe fúl, lángja elsercen. A kitartóbbak fektükben is tovább égnek.
A fekete asszony eldobja köntösét, nehogy belekapjanak a tűznyelvek.
Dühödt rikoltással hárítja az elé szökellő Seym első kardcsapását.
Shorr Kaelt kerülgeti.
Chad mögötte marad, készen arra, hogy beavatkozzon, ha szükséges.
Kael unott arccal várja a támadást.
Shorr elrugaszkodik. Felemelkedik a tevegöbe; az ellenfél fejére pályázik.
Igencsak megrökönyödik, amikor Kael megvillanó kardja átjárja a testét.
A döfés ereje, az irtózatos fájdalom térdre viszi Shorrt.
A pazar mellkasú uralkodó elvigyorodik. Kihúzza a vasat a kivégzett ellenség bordái közül, gondosan megtörölgeti palástjában, s felvont szemöldökével Chadot szólítja harcba.
Ő már megy is. Rohanvást, vicsorítva.
De döbbenet: Shorr talpra áll. Ha mégannyira bűzhödik is Medusa bőre; viszont sértetlen. Hát ez a halhatatlanság. Nem rossz, ámbár nem fájdalommentes.
A sötét hajú harcos félretolja Chadot. Újra támad, s ezúttal nem véti el.
Csaknem markolatig döfi kardját Kaelbe; hozzászegezve őt a mögötte magasodó elefántcsont szoborhoz.
Az uralkodó hanyatt vágódik, leterítvén a nyilazó lovast ábrázoló szobrot is. Sebtében kiszabadítja magát, és elkomoruló arccal felegyenesedik.
Méregetik egymást: két többéletű.
Ez a küzdelem akármeddig is eltarthat.
Felébred a másik iránti tiszteletük. Óvatosabbá finomodnak mozdulataik.
Yngva – híven mutatványosi korszakához – elképesztő gyakorlatokat ad elő. Fel-felpattan a magasba, átszaltózik a leszakadt csillár fölött; jobbára inkább csak menekül.
Seym higgadtan követi, mozgása villámló, mégsem kapkodó.
A fekete asszony Kael háta mögé húzódik.
Ez az a pillanat, midőn Seym fürge kardja átszalad a testén. Azután a mögötte álló Kaelén.
Az uralkodó elrúgja magától a hozzá szegezett Yngvát; eközben sem veszi le tekintetét Shorr-ról.
A fekete asszony, szívében a pengével, megragadja Seym markolatot tartó kezét.
Ujjai hóhidegek, s az asszony meg-megvonagló teste egy szempillantás alatt el is olvad, akár a hó.
Lilia sem tétlenkedik. Bár a zsoldosok bezárták a katonákat az ólakba, egyik-másik ajtó mögül püfölés hallatszik. Az erősen életunt fegyveresek megpróbálnak kitörni.
Egy ajtó megadja magát.
Lilia mellette lapul. Az elsőként kirohanó férfi orrához ér az ujja. A katona megdermed futtában.
Az őt követő fegyveres már a lány kardjával találja szemközt magát, a többieknek Brund jut.
És Kael állati sorban tartott fegyveresei elszántan hadakoznak; sebeket szereznek, meghalnak. Aki közel kerül Lilia gyűrűsujjához, gyorsan elbárgyul.
A lány szabadon engedi Lont. A párduc leheveredik a folyosó szélén, és önfeledt mosakodásba kezd, éppen egy szétforgácsolódó-félben lévő ajtó közelében, amely mögött életveszélyes szitkokat szóró katonák tülekednek.
Lilián átvillannak Thaine szavai. Vissza kell mennie a terembe, hogy figyelmeztesse Shorrt: Kaelt csak a saját kardjával ölheti meg. Ha nem teszi meg, örök időkre is itt ragadhatnak.
Magára hagyja a bőszen kardozó Brundot. Távozása láttán Lon talpra szökken, és támadásba lendül.
Seym igyekszik szemmel tartani a terem valamennyi pontját. Yngva vissza fog térni. Felbukkanása mindenképpen meglepetésszerű lesz. A fekete harcos nem feledheti, hogy tulajdon bőre mennyire sebezhető; élete nincs több, csak egy.
Látja a betoppanó Liliát, hallja Shorrnak szóló kiáltását:
– Szerezd meg a kardját, és szúrd szíven, akkor meghal!
A sörét hajú harcos rábólint a tanácsra, egy pillanatra mégis megdermed a mellkasa. Egy ilyet már ledöfött a saját vasával, és mit ért el vele!? Medusa nem igazán pusztult el, s azóta is utána bolyong.
Shorr lerázza kétségeit, figyelmét Kaelra fordítja. Mi módon szerezze meg a kardját? Kérje meg, hogy cseréljenek?
Az ötlet nem okos. Csel kell ide.
Yngva megjelenik. A levegőből pottyan alá. A Lilia nyomába vetődő, végre már verekedni vágyódó Chad vállára zuhan.
Feldöntik egymást.
Chad bemelegítésként beérné Yngvával is, ám Seym nyomban ott terem, és lerántja róla a fekete asszonyt.
A szőke harcos talpra pattan; hallja Brund szilaj kiáltozását, a párduc morgását a folyosóról.
Menne is, maradna is.
Yngva átszaltózik a feje fölött. Shorr és Kael csattogó pengékkel keringenek körülötte.
Kael egy oldalvágással Seym felé sújt.
A fekete harcos villámgyors.
Mire Kael sérült csuklóval feleszmélhetne, elzsibbadó ujjai elejtik a kardját.
Seym odapördül, lábfejét a penge alá csúsztatja, s a levegőbe rúgja a fegyvert.
Röptében kapja el a markolatot. Aztán kifordul, és Kael felé döf.
Amikor ellép előle, nem is látszik több a kardból. Csupán a markolat. A pengét elnyelte Kael teste.
A díszes felsőtestű férfi holtan rogy a padlóra.
Seym kihúzza belőle a vasat. Máris Yngvát keresi a tekintete.
A fekete asszony iszonyodva rázza a fejét; félelem reszket végig rajta.
Azután elfoszlik. Semmivé válik, eltűnik.
Seym töprengve néz a kezében tartott fegyverre. Megállapítja, hogy szép darab, habár túl nehéz. Szívesebben harcol könnyebb, mozgékonyabb karddal.
Viszont Yngva ettől fél. Olyannyira, hogy meg sem várja, míg a penge áthatol rajta, még előbb eliszkol a láthatatlanságba.
Seym mégis úgy dönt, hogy elhajítja a díszes fegyvert.
El is hajítaná. Ha tudná.
A nyelvüket öltögető sárkányokkal ékes markolat azonban hozzádermed a tenyeréhez. Kezdetben nem hidegebb, mint nemrég Yngva ujjai, majd hirtelen égetően jegessé válik.
Belefagy Seym kezébe.
A fekete harcos térdre esik fájdalmában. Hallja, hogy sürgetőn hívják.
Hirtelen ötlettel egy halódó gyertya lángjához tartja a tenyerét, de csak kínjai fokozódnak, a jeges markolat nem forrósodik át.
Lilia visszasiet érte. Segíteni próbál, ám ő sem megy semmire. Eszébe ötlik valami.
Kael teteméhez szalad, lecsatolja róla a hüvelyt, majd felerősíti Seym derekára, és belecsúsztatja a kardot.
A markolat azonnal enged.
A fekete harcos rámered bőrét vesztett, felsebzett tenyerére. Azután elgyötörten Liliára pillant, magyarázatot remélve.
– Thaine azt mondta: „Szúrd szíven, akármilyen szép is; vedd el a kardját – és meghal örökre. A kard majd kiválasztja, kit szolgál tovább”. Nem dobhatod el, Seym. A tied. Emlékezz Yngvára. Ezzel a karddal őt is megölheted.
– Ha megmarad a karom – bólint Seym.
– Add a kezed.
Kisietnek a folyosóra.
A zsoldosok türelmetlenül várnak rájuk. Beleuntak már az odúikba visszakergetett, ki-kitörő katonák folytonos ijesztgetésébe. Lon is egyre rekedtebben morog mellettük.
Lilia tűzfüggönnyel pótolja a felaprított ajtókat.
Kisietnek a szabadba. Lóhátra lendülnek.
Rövidesen bealkonyodik. Abban bíznak, hogy nem nekik.

 

 

A szürke-fehér csődör valósággal botladozik a fáradtságtól. Száját tajték szegélyezi.
Erdőben száguldanak, a sűrű lomboktól szinte nem is látják a magasban szárnyaló Kít.
Aztán mintha ritkulnának köröttük a fák. Olykor-olykor megpillantják az égbolt egy-egy szeletét.
Végre apró tisztásra érkeznek. A holló egy tojásforma kő tetején topogva vár rájuk. Amikor mellé rúgtatnak, nem lendül a levegőbe. Eszerint megérkeztek.
Lilia körülnéz. Az apró tisztás körül mindenütt folyondár fojtogatta fák, bokrok sorakoznak.
– Most mi van? – kérdezi Shorr. Úgy érzi, lefordul a nyeregből, sajognak izmai, üres a gyomra; terjed a szürkület. – Itt alszunk? Mert akkor soha többé nem ébredünk fel.
Brund képtelen megőrizni higgadtságát. Ha már túlélte ezt a napot, a legkevesebb, hogy ne legyen az éjjellények martaléka; arról a száznyi sebről nem is beszélve, amit be kéne kötözgetnie magán. A vállán. A karján. A combján. Mindenütt, testszerte.
Mire mindezt szóvá tenné, Lilia leugrik a lóról, és örömteli kiáltást hallatva előreszalad.
– Mit mondott? – érdeklődik Brund döbbenten.
Seym leszökken a nyeregből, és a lány után indul.
– Azt, hogy: „Házak!”. Talán azt is, hogy: „Gyertek!”.
Ezzel ő is beveszi magát a létező legszövevényesebb, legáthatolhatatlanabb erdőbe. A szürke-fehér csődör kimerülten baktat utánuk.
Ha így áll a helyzet, a zsoldosok mennek a nyomukban. Tüskék karmolják arcukat, tépdesik ruhájukat, ágak csapódnak szemük, halántékuk felé.
Ám ezek az elvadult növények valóban házakat rejtenek; a még málladozó, már leomlott épületek falából, ablaknyílásaiból, a valaha volt tetőkből burjánoznak elő tomboló bőségben.
Elhagyott szekerekben virágok ütöttek tanyát, kutak oldalfaláról borostyánbozont lóg, a kerti szobrokat, padokat, hintákat zöldbe burkolta az elszabadult vadon.
Megtorpannak az egyetlen sértetlennek látszó, hatalmas épület előtt. A ház megőrizte valahai külsejét. Nem bírt vele a szél, az őrjöngő viharok; lekövezett kertjében, a kerítés falában csak a legszívósabb fák fogantak meg.
A homlokzatot tartó szoboróriások arcán megkopott a jóindulatú kifejezés, térdük rogyadozik. Lilia együttérzőn rájuk mosolyog. Végigsimogatja az egyik férfialak naplangyos lábszárát.
Az épületbe lépnek.
Tetszésük jeléül megkönnyebbült sóhajokat hallatnak.
Mintha hazaérkeztek volna; Lilia elvesz egy fáklyát a tartóból, és meggyújtja. Körülnéznek. Az ablakokat és ajtókat fedő táblák épségben maradtak. A bútorok egykori helyükön állnak.
Elhelyezik, ellátják a támolygó lovakat. Magukra zárják a fatáblákat. Ezután alaposabban körbejárják a házat.
Rengeteg szobor magasodik a tágas helyiségekben. Márványból faragott, sima testű asszonyok, férfiak, különféle állatok és egyéb lények másai; mintha az itt élők kövültek volna meg törölközés, vacsorázás, táncolás töprengés közben. Az állatok futtukban, röptükben; egy delfin a levegőbe szökkenés pillanatában.
A megvetett ágyak régen kihűltek, a székre terített törülköző szétmállott, a ruhák színeit megfojtotta a por; a tükör elfakult a vágyakozásban, hogy visszatükrözhessen.
A terített asztalokon álló tányérokon összeszáradt az étel, a cipóbelet széthordták az egerek. A kancsókból elillant a bor.
A szerszámokat, fegyvereket összerágta a rozsda. Kérgesre vénült pókhálók recsegnek házszerte; pók, egér is rég elment már, hogy élő embert lásson.
Megtalálják a fürdőt. A falon átvezetett csőbe vágott nyílásokból hűvös forrásvíz folydogál a tucatnyi kőmedencébe; a peremen átbuggyanó felesleget elnyeli a padló alá rejtett másik cső.
– Mi elől menekülhettek el ilyen fejvesztve? – töpreng Chad. Mohón nyeldesi a vizet a tenyeréből, hosszan mossa az arcát, majd végignéz magán, s megállapítja: ruhástól kell fürödnie.
Akár egyszerre is megtehetik, mindenkinek jut külön medence. Fejüket hátrahajtva szótlanul elheverésznek a hűvös vízben. Leáztatják magukról a rengeteg vért, a szitakötőfajzatok testnedveit, tulajdon verítéküket. Nemigen mozdulnak, míg a szüntelenül áramló víz ismét ki nem tisztul körülöttük, majd azért nem mozgolódnak, mert elhagyja őket az erejük.
Brund belekezd, hogy összeszámolja sebeit, de a feléig sem jut el, már érzi: leragad a szeme. Furcsa, eszébe sem jut az evés. Márpedig reggel óta egy falat se járt a szájában. Egy darabig nem is eszik. Felfordul a gyomra, ha ételre gondol.
Shorr elmélázik Kaellel vívott párharcán. Bármennyire halhatatlan is, nem szeretne még egyszer kardmarkolatot látni a mellében, pengehegyet tudni a hátában. Ez még akkor se megy élményszámba, ha túlélhető. Igaz ugyan, hogy nem halt bele, ám a fájdalmat remekül érezte.
Rettenetesen elfáradt. Aludni akkor sem fog! A kristálytiszta víz alól is feltör a bőréből áradó tébolyító bűz. Valósággal belekábul. Hol van ez már a finom harcosszagtól?!
Chad végigfut a mozgalmas nap emlékein. Nőttön-nő szégyene. Jól harcolt és eleget. De a rövid szünetekben szánalmasan viselkedett. Égő arccal felnéz, Liliát keresi a tekintete. Nem találja.
Seym a tenyerét szemléli. Újra és újra felötlik benne a döbbenet, amely szinte megbénította, midőn a kard a kezébe fagyott. Valóban olyan elviselhetetlenül fájt, miként érezte, vagy a félelem erősítette fel fájdalmát? Akármint is, amióta Lilia kézen fogta, sebe csaknem behegedt, s kevésbé érzékeny.
Lilia visszatér, törülközőket hoz a karján. Minden medence mellé letesz egyet. Ő sem visel mást, ruháját kiterítette száradni. Nem teszi szóvá Shorr nehezen kibírható szagát, sejtvén, hogy a harcos ugyanúgy szenved tőle.
A többiek se panaszkodnak. Nyögdécselve kikelnek a vízből, megválnak ruháiktól, beburkolóznak a csaknem épen maradt, vén törülközőkbe. Lilia után vonszolják magukat. Leheverednek az ágyakra, és csak a fejüket ingatják a kínálásra, holott a lány igazán magakellető vacsorát varázsol eléjük.
Eltolják a sültet; csipegetnek a szőlőfürtökből, belenyalnak a serlegekbe, közben csak bámulják a teremnyi szobában lobogó fáklyák fényjátékát a színes márványtáblákkal borított falakon, a szobrok megnyúlt, imbolygó árnyékát.
Lilia láthatóan kedveli a házat. Körbejárja a hatalmas kőalakokat. Megérinti a szökellő delfin homlokát, végighúzza mutatóujját a nevetni látszó, csőrszerű szájon. Mintha a szobor csupán erre várt volna, víz fakad a delfin alatt kereklő medence pereméből.
A lány felszisszen örömében, s továbbmegy. Megáll az időtlenül kuporgó márványpárduc mellett, meghúzgálja a fülét, az orrához hajol, megszimatolja, majd átöleli a nyakát; élvezi a kő hideg simaságát. A szobor nem kel életre, s a többi sem, amelyeket Lilia körbejár és itt-ott megérint, bár csak azért, hogy érezze őket.
Sokáig szemléli a mellmagasságú oszlopra helyezett kőtáblába vésett férfiarcot. Olvasni próbál csaknem eleven tekintetű szeméből, komornak tetsző vonásaiból, azután mögé kerül, és döbbenten elneveti magát.
– Mi van? – kérdezi Shorr. – Onnan belelátsz a fejébe?
– Azt hiszem. Igen.
Lilia visszatér a harcosokhoz. Leül Brund mellé, végigpillant a sebein. Ledobott nyeregtáskájából tenyérnyi tégelyt húz elő, s az illatos kenőccsel finoman bedörzsöli a harcos testét.
Közben Shorr, bár hullafáradt, odasomfordál a kőtáblához, és megtekinti a hátulját.
– No lám – mondja. Pedig milyen komoly képet vág!?
Ezzel vigyorogva visszatér fekvőhelyére, és aláveti magát a kenőcsözésnek.
Chad vár a sorára, de ő sem bír a kíváncsiságával. Remélvén, hogy nem figyelnek rá, a kőtábla mögé lopakodik. Megtekinti a jelenetet; nem szól semmit. Visszasurran az ágyához. Elvágódik rajta, akárha halálos sebet kapott volna.
Brund kifakad.
– Ne tegyétek ezt velem! Tudni akarom, mi van ott!
– Gyere ide, és nézd meg – javasolja Seym, rezzenetlen arccal tanulmányozva a mozgalmas domborművet.
Lilia őt szólítja. A fekete harcos a fejét ingatja, nem kér a kenőcsből. A fekhelye végébe hajított kardhoz lép, kihúzza tokjából, a takaróra fekteti, s eltöpreng fölötte. Rásimítja tenyerét a markolatra. Jóleső bizsergést érez, mintha hűvösen pezsgő vízbe merítette volna a kezét; akárha a sárkányfejes tárgy visszasimogatná.
Amikor maga felé fordítja a tenyerét, nem látja rajta a sebet. Tovatűnt a fájdalom.
– Nem mondom... – dünnyögi Brund a kőtábla mögül. – Hanem most még ehhez sem volna kedvem. Lilia, honnan tudod, mi történik itt? – kérdezi visszafelé tartva.
– Láttalak benneteket Safrával – feleli a lány komolyan. – De nem ez a szerelem?!
Az eszméletlenséggel határosan fáradtak, mégis felnevetnek.
Shorr megjegyzi:
– Pedig ha kérdeznél róla, ennél részletesebben aligha mesélhetném el a lényegét.
– Nyugodtan elszomorodhatsz – veti oda Seym.
– Már miért kéne szomorognom? – firtatja Shorr.
Elfészkeli magát a takaró alatt. Ám hiába a nagy kényelem, ha orrát bűz facsarja. Várja a választ, az késik.
Felül, rámered a kardját súlyozgató harcosra.
– Na? Nem tudsz felelni, igaz-e!?
Seym felpillant, látja, hogy mindenki őt figyeli, Lilia is. Leteszi a fegyvert, hátát a falhoz igazított párnához támasztja. Vállat von.
– Még sosem beszéltem erről. Nem tudom, hogyan mondhatnám el.
– Nem is beszélni kell róla, hanem csinálni – állapítja meg Brund. – De ne most, jó!?
Ebben maradnak:
Lilia eloltja a fáklyákat. Nem fekszik le. Az egyik fatáblához sétál, átnéz a keskeny rések között. A teliholdas éjszaka sápadtan dereng. A ház előtt álló fák körvonalait elködösítik a hömpölygő szörnyek.
Thaine-re gondol. Az agghölgy által olyannyira vágyott holdfény-fürdőzésre. Megelevenedik előtte a tűzteremben látott kép: az éjszakai égre nyílott ablak, a finoman lebegő függöny mögül ingerlő világ.
Mióta az eszét tudja, ez a napszak a félelmet jelenti. A tehetetlenséget. S mindez összevegyül az elfojtott vággyal és reménnyel: gyönyörűség lehet szabadon sétálni a kéklőn fekete ég alatt.
Seym a háta mögé lép.
Leveszi homlokáról a kígyót, és visszaadja Liliának.
Asa elhelyezkedik, teste hűvösen lüktet.
Hallgatják a harcosok forgolódását. Brund nyögdécselését. A delfines szökőkút csobogását. Szívesen szélesre tárnák az összes ablakot, ajtót. Szeretnének mélyeket lélegezni a tiszta levegőből.
Nem tehetik. Nincs tiszta levegő. Kívül az éjjelszörnyek leskelődnek, belül Shorrból árad a dögletes halálszag, elölve az épület saját illatait.
Seym megmozdul, visszatér a fekhelyéhez, lehúz róla egy takarót, és a padlóra teríti. Leülteti a lányt. Leereszkedik mellé, és Lilia közel húzódik hozzá, hátha az ő illata feledtetheti vele Shorr nyomorúságát, a bőréből egyre erőteljesebben áradó fenyegetést. De Medusa irtózatos erejű gyűlölete mindenen áttör, mindenüvé behatol, betölti a házat, már-már megfoghatón.
– Yngva beszélt rólad. Anyádról, Sollimáról. Miért nem térsz vissza, hogy számon kérd tőle, amit veletek tett?
Seym felsóhajt.
– Mintha Emant hallanám. Nem vágyom Sollima palotájába. Olyanféle házról ábrándozom, mint ez. Erdőmélyi, csendes épületről, szolgák nélkül. Eman sokáig mondogatta, hogy vissza kell mennem, meg kell szabadítanom a népet Sollima uralmától. Anyám ellenállna. Nem akarom őt megölni.
– Ha rajta múlott volna, régen nem élnél.
– Eman is ezt hajtogatta. Egyszer elvitt arra a földre, megmutatta az ott élők nyomorát, a körülöttük nyüzsgő, kegyetlen katonákat. A megcsonkított, felakasztott lázadók tetemeit. Sollima földje szörnyűségesebb annál, amit a birodalomban láttunk. Azok az álmok csak nekünk rémesek, másoknak kéjes látomások.
– Meg kell fosztanod Sollimát a hatalmától. Ha te uralkodnál, kevesebb gyötrelem sújtaná az ott élőket.
– Honnan tudod? – kérdezi Seym. – Miért volnék jobb, mint Sollima?
– Kételkedsz önmagadban?
– Miért ne? Hozzád képest közönséges emberi lény vagyok. Kótyagossá tehet a hatalom. Lelkemet veheti. Inkább meg se próbálom.
– Úgy érzem, nincs igazad. De legjobban az bánt, hogy nem tartasz magadfajtának. Ők sem – Lilia a háta mögött alvó zsoldosok felé int a fejével. – Ember vagyok, Seym. Különös képességeimet kölcsönkaptam, nem az enyémek. Lehet, hogy mind elvész, ha a Kék Kristály eljut Sigulphoz. Engem erre a feladatra neveltek fel. Nem tudom, mi következik utána. De nincs mitől tartanom. A közönséges emberlétet is szeretem.
– Nálad elevenebb, igazibb lánnyal még nem találkoztam! – feleli Seym. – És ők sem. Chad már tudja. A másik kettő is sejt valamit. Emiatt ne töltsd álmatlanul az éjszakát.
– Tényleg ezt gondolod? Régen velük vagyok, s bár kevésbé barátságtalanok, mint eleinte, továbbra is érzem idegenkedésüket.
– Verekszel, harcos módra élsz; nem úgy, mint más lányok. Többet tudsz náluk. Tudásodat másképp szerezted, mint ők. Másféle a fegyvertárad. Meg kell szokniuk ezt, hogy elfogadhassanak.
Lilia végigdől a takarón, lehajtja a fejét. Gyanítja, hogy nem fog aludni. Bár Asa nem nyugtalankodik, ő mégis valami irtózat közeledtét sejti.
Ez a sugalom különösen bántó, mivel megzavarja Seym iránti érzéseit, nem engedi, hogy átélje és megfejtse azokat. A fejében, mellkasában kavargó zűrzavar azonban mást is sejtet: a szokatlan érzelmek egyhamar nem tisztulhatnak le; varázsuk talán éppen azon képességükben rejlik, amellyel bármikor magukkal sodorhatják őt is.
Lustán megmozdul. Szabadon engedi Lont. A párduc összegömbölyödik a fejénél.
Lilia átkarolja a nyakát, beszívja olyannyira kedvelt vadállatszagát, és belebújik testmelegébe. Mint annyiszor Hurd palotájában, Még felködlik benne a vágy, hogy újra ott lehessen, Darióra bízhassa magát, mint gyermekként. Akárha kislány volna még, Világ-bámuló kíváncsi.
Ámbár amit mostanában érteni szeretne, abban aligha számíthat Darióra.
Alámerül az álomba. Káprázat várja.

 

 

A napfény átküzdi magát a házat körülfogó fákon, az ablakot fedő fatábla résein, sávosan búvik be a hálóterembe, megreszketteti a levegőben szállongó évtizedes porszemcséket, lombárnyakat szeldes a szobrok köré, a falakra.
Bevonalazza az alvó Lilia alakját.
Shorr kitárja az ablakokat, a táblákat.
A lány nem mozdul. Mind a négyen fölötte állonganak. Nem szívesen ébresztik fel, de Lon egyre izgatottabban rohangál fel-alá. Toporognak.
Asa hiába küldözgeti riasztójelzéseit. Végül lecsusszan Lilia homlokáról, és betekergőzik a takarója alá. Hűvös testével végigsiklik a nyakán, átbújik a karja alatt, körbejárja a vállait.
Lilia nem akar még felébredni. Érzi Asa nyugtalankodását, hallja a futkosó párduc lépteinek puffanásait, de nyűgözi az álom, akár a sűrű méz.
Seym letérdel mellé. Szólongatja, kérleli.
Lilia elmosolyodik, elfészkeli magát a takaróban, álmodna tovább.
Asa visszatér a homlokára.
A lány hirtelen felül. Felkapja ruháit, fegyvereit.
Kétségbeesetten dühösnek látszik.
– Miért nem szóltatok, amikor Lon elment mellőlem? Amikor Asa mozgolódni kezdett?
– Szóltunk – feleli higgadtan Seym.
Lon megáll az egyik ajtó mellett. Kivicsorítja az ínyét. Mélyről jövő, ijesztő hangon hörög. Izmai megfeszülnek.
A következő pillanatban kivillan a szabadba, és eltűnik szem elől. Hallják ordítását, és az azt követő emberi sikolyt.
Azután lábdobogást, szitkozódást, fegyvercsörgést.
Annyi idejük marad, hogy marokra kapott karddal, egymásnak háttal, az ajtók, ablakok felé forduljanak.
Katonák árasztják el a termet. Felsorakoznak a falak mentén, várakozón megállnak.
Medusa lép be az ajtón. Rémséges arcán vérszomj sötétlik.
Alakját parányi fémdarabkákból készült páncél takarja. A tompán csillogó, zöldes, barna-arany csíkozású vért lüktetni, már-már vonaglani látszik rajta.
Medusa néhány lépés után megáll.
Egyenesen Shorr-ra tekint.
– Veled van dolgom! Már jó ideje. Alantas csellel jutottál a kardomhoz. Tegyünk le minden fegyvert, és álljunk ki egymás ellen. Én – és te: mintha legalábbis férfi volnál. A győztesé a kard és a bőr.
Seym megjegyzi:
– Hiszel magadnak, Medusa? Végre is: amikor az igazság úgy követeli, hazudni kell egy kicsit, nemde!?
Medusa rá se néz, nem miatta tette meg a hosszú utat. Eldobja fegyverét, hogy mutassa: tisztességes szándékkal jött; noha öldösni.
Mozdulatára felerősödő berregés, zümmögés felel.
A páncél fémszemei felrebbennek, és feldúltan körözni kezdenek körülötte.
Lilia megtántorodik, és felsikolt.
Amit vértnek vélt, nem más, mint fényes hátú, zöld döglegyek és darazsak serege!
Medusa ott áll előttük, megnyúzottan. Legyek, nyüveik és darazsak terített asztalaként. Sebeit is sebek borítják.
Maga a megtestesült borzalom.
– Gyere! – mondja Shorrnak, kiélvezvén irtózatukat.
A sötét hajú harcos megrázza a fejét.
– Nevezz, aminek akarsz. De hogy ostobának ne nevezhess, a kardtól nem válok meg. Katonáid csak erre várnak. Vedd vissza tőlem! Úgyis ideje, hogy megváltsalak szenvedéseidtől. Rosszul érezheted magad!
Medusa lehajol imént eldobott fegyveréért. A rovarhad ismét elrebben róla, de nem tágítanak tőle. Amint felegyenesedik, újra beborítják.
Chad nem bírja tovább. Előrelendül, kurjantása jeladás társainak. Nekirontanak a katonáknak.
Shorr a rémférfi elé szökken. Kivédi csapását; tudja, óvnia kell a karját, csuklóját. Ha elejti a kardot, vége van.
Jaj, dehogyis! Azután kezdődik!
Ugyanaz a sors várja, mint Medusát.
Az irtózás megsokszorozza lendületét. Összecsapnak. A falhoz sodorja és odakeni a szörnyembert.
Nem szúrhatja le.
Medusa fürgén félrelöki a pengét, nem is próbál döfni: arra a sújtásra készül, amellyel megszerezheti a kardot, akár Shorr karjával együtt is.
Lilia fuldoklik a ködsűrű bűzben.
Elküldi Asát. A kígyó a katonák lábába mar, mérget lövell ereikbe.
Ám hiába hullanak a fegyveresek, kintről újabbak és újabbak jönnek, s maradnak még sorukra várók, erről Lon dühödt ordításai tanúskodnak.
Szikrákat záporoznak az összecsattanó pengék. Testek hevernek a padlón, amelyet hamar sikamlóssá tesz a vér.
Seym, Chad és Brund bőszen harcol. Egyre inkább érzik, mennyire hiába. Ha leszúrnak egy katonát, helyette három eleven rohan be az ajtókon, ablakokon.
Fáradnak. Tüdejük zihálva vonaglik.
Amit belélegeznek, az nem levegő. Nem lehet nevet adni a nyirkosan vastagodó, gyilkos bűznek.
Shorr kergeti, hajszolja Medusát.
Nem igaz, lehetetlen, hogy képtelen ledöfni! A rémség mindannyiszor kitér, elgurul előle, elhárítja pengéjét. Aztán támad, és a karjára pályázik, és neki kell védekeznie.
A sötét hajú harcos verítékben fürdik, térde meg-megroggyan. De hiszen azért fogy rohamosan az ereje, mert rögtön megfullad!
Körbetáncolják a termet, a hullákat. A szobrokat fedezékül használják, ám egymás helyett csak a márványt hasogatják.
Lilia megpillantja Lont a kertben. A párduc kifulladtan ül egy díszkút mellett. Úgy fest, odakinn nincs több katona.
Ki innen! Levegőt kell venniük, ha csak egyetlen kortyot is, különben az édeskésen keserű bűz megöli őket.
Lilia visszaparancsolja Asát, és odakiált társainak.
Az ajtóhoz rohannak.
Shorr feltaszítja Medusát, s némi előnyhöz jutva követi őket. Botladozik a rosszulléttől.
Amint kiérnek az épületből, nekivetik hátukat a tetőt tartó szoboróriások lábának. Görcsösen kapkodják a lélegzetet.
Gyorsan, minél többet, mielőtt Medusa és zsoldosai utolérik őket!
Lilia átkarolja a fölé tornyosuló kőférfi lábát. Ráhajtja a fejét; lassan szétárad benne a levegő, az élet. Érzi a kő megnyugtató melegét.
Rozsdásan csikorgó hangot hall a magasból.
– Segíthetünk?
Azt hiszi, képzelődött. Felkapja a fejét.
A kőszobor őt nézi; de az ő válaszát várja a másik, a harmadik, a többi is. A tetőt tartó óriások megelevenültek!
Medusa az ajtóhoz ér.
– Ugorjatok! – könyörög Lilia a kőférfiaknak, és futásnak ered a lovak felé tartó harcosok nyomában.
Recsegés, robajlás hallatszik. Por kavarog.
A súlyos kövek sokáig hullanak.
A föld belereszket, és megtántorodnak a fák.

 

 

Az erdőben várják meg, amíg elcsitul a robajlás. Amíg az utolsó, egyensúlyát vesztve billegő kő is lefordul a még álló falcsonkról.
Az óriások léptei elhalnak a távolban.
A romhalmaz körül elül a por, nem mozdul semmi.
Seym és Shorr egyszerre indul visszafelé. Óvatos léptekkel, meglepetésekre felkészülten közelítik meg a romokat.
Chad néhány lépésnyire lemaradva követi őket.
Újra rettegnek.
Lilia és Brund az eszüket vesztett, riadt lovakkal küszködik. Hiába, csak egymásra ragasztják félelmüket.
Még a levegő is reszket. Akkor is édesnek érzik. Habzsolják, mintha utoljára.
Elkeseredett madárlégió rikoltozik a lombkoronák fölött.
Végre lecsillapodnak a lovak.
A harcosok megérkeznek. Megkönnyebbültnek látszanak.
Shorr végigszaglássza magát. Felragyog.
– Förtelmesen megizzadtam. De akkor is il-la-to-zom! Érzitek?
Tudják, mire kérdez. Azt nem érzik.
Nyeregbe szállnak.
Lon visszatér a gyűrűbe. Kí felszárnyal az égre, Asa jelez valamit.
Elengednek egy felizgatott vaddisznócsaládot. A csíkos malacok sűrűn a képükre esve, visítozva hömpölyögnek acsarkodva tovacsörtető anyjuk után.
Súlyos fejű szarvasbika bámul az arcukba egy fa mellől, s állkapcsát innen-oda tologatva, méla megvetéssel sújtja őket. Mókusok villámlanak fel-alá a törzseken; fekete álarcos pofácska mered rájuk a földről.
Azután tópartra érkeznek, és mindannyian a vízbe vetik magukat. Ruhástól, ahogy mostanában a szükség megkívánja tőlük. A férfiak, amint tisztának találják, ledobják mellényüket. Ezüket, azukat. Végül nem marad rajtuk semmi.
Lilia válogatósan követi példájukat; megtoldja még egy-egy darabbal. Amikor már nincs válogatnivalója, az utolsót is leszórja.
Játszadoznak a fenekéig tiszta vízben. Ki vízilovat, ki delfint alakít. Kergetőznek.
Nevetnek.
Talán harmadszor útjuk során.
Előbb a harcosok gázolnak ki a partra, hogy megszárítkozzanak, és felöltsék ruháikat.
Lilia maradna, de a hirtelen felcsapó lármára ő is kisiet; a bokor túloldalán kapkodja magára öltözékét.
Időbe telik, amíg a zsoldosok mindent magukra öltenek; felcsatolják vértjeiket, díszeiket, számos övüket, csuklóvédőjüket.
Addig is felváltva tartják szemmel – és karddal – a holmijaik között nyugalmasan ücsörgő, fogatlan anyót.
Olykor megkérdezik, mit akar, ráijesztenek egy-egy hirtelen mozdulattal, de az öregasszonyt nem lehet kihozni parttalan nyugalmából. Ül és vár.
A szerteszórt tárgyak őrzésével megbízott Lon nem látszik felizgatottnak. Kí egy közeli fa alsó ágán tollászkodik.
– Hagyjátok – szól Lilia a harcosoknak. Állatai iránt érzett bizalma végtelen. – Ki vagy?
– Ki volna?! – morran Shorr. – A vénasszony réges-rég nem látott meztelen férfit. Egyszerre négyet meg még sohasem. Hát idejött, hogy megdajkálgassa emlékeit.
– Mosd ki a szádat, édes fiam – mondja az anyó ridegen. – A lánnyal van beszédem.
– Ötlépésnyire megállunk felajzott íjakkal! – dörren Shorr.
– Itt van Lon – legyint Lilia.
– Elküldtek minket gombát szedni – sóhajtja Chad. Elsőként indul.
Társai vonakodva követik. A jobbára higgadt Seym sem fütyörészik örömében, amikor magára hagyják a lányt a fekete rongyokba burkolt öregasszonnyal.
Hallótávolon kívül megállnak; tanakodnak, türelmetlenkednek. Csizmaorral piszkálgatják az avart, Shorr odébbrúg egy tenyérnyi varangyot.
Brund felkiált.
– Tudja valaki, hogy egyáltalán hol van az a randa kocsonya, minden bajunk okozója?
– A Kék Kristályra gondolsz? – kérdezi Seym.
– Nem is az elmaradt reggelinkre.
– Nálam van. – A fekete harcos szétlebbenti palástja szárnyait, kivillantva a mellénye alá rejtett csomagot.
– Akkor nagy baj nem lehet – állapítja meg Brund:
– Nem hát – veti oda Shorr – A vénasszony most tömködi le a torkán a lányt.
– Nevessünk? – érdeklődik Chad komoran.
Shorr elábrándozik.
– Szép volna, ha emberlakta városban éjszakázhatnánk. Sőt: nőlaktában. Akkor aztán kividámkodnánk magunkat. Minden ujjunkra egy nőt számolnánk. Lilia már úgysem lesz ott, nem fog pirulni.
– Nem figyeltél a tóban? – kérdezi Brund. – Lilia is nő. Egészen feltűnt nekem.
– Jó szemed van – ismeri el Chad. – Nem kéne visszamennünk?
– Hátha a lábánál fogva még visszahúzhatnánk a vénasszony torkából – vigyorog Shorr. Megböki Seymet. – De hallgatsz! Szavad sem volt arra, hogy hej, milyen jó volna egy seregnyi nő karjában hálni ma éjjel. Jártál valaha nő közelében?
– Ezúttal te akarsz valami sajátos férfiassági próbának alávetni? Az lesz a vége, hogy megint összetöritek egymást, mint tegnap.
– Hű, mit beszélsz? Verekedni tudsz, elismerem. Tartok tőle, hogy ez az összes tudományod. Kevés!
Seym csettint az ujjával.
– Te vagy a férfi! – mondja, és elfordul. A tópart felé igyekszik.
Shorr kábán bámul utána, majd társaira néz.
– Szerintetek is kigúnyolt?
– Nem – feleli Chad. – Egyedül űztél gúnyt magadból. Mint tegnap én.
Mire Seym a lány mellé ér, az anyó eltűnik. A víztükör fölött fekete gólya körözget lusta lebegéssel.
A harcos gyanítja, hogy a távozó öregasszonyt látja. S ha mégsem? De miért ne?! Szíves-örömest játszadozik a képzelettel. Hiszen az ezért van.
– Mit akart? – kérdezi.
– Tanácsai segíthetnek nekünk – hangzik a kitérő válasz.
Lóra ülnek.
Lilia Seymhez simul. Lehunyja a szemét.
– Álmomban is a házban jártam. Érintésemre megelevenedtek a szobrok. A delfin a medencébe csobbant, és eszeveszett-boldogan úszkált körbe-körbe. A párduc púpos háttal nyújtózkodott, majd kisétált a kertbe. A tetőt tartó óriások néha-néha leléptek a talapzatról. Leheveredtek a fűre, megmozgatták végtagjaikat, mielőtt visszatértek volna; s a ház nem omlott le, amíg pihentek. A törülközőt tartó asszony befejezte a szárítkozást, felvette ruháját, és indult ételt készíteni. A töprengő férfi rájött a megoldásra. Felállt, félredobta a lábánál heverő fegyvereket, és elnyúlt a medencében. A gyerekek köréje ültek, kérdezgették.
Lilia elhallgat, válogat emlékképei között.
A mögöttük léptető Shorr előreszól.
– Hát a mi emberünk mit csinált? Csatlakozott a szerelmeskedők seregéhez?
– Nem láttam, mert felébresztettél. Ha már úgyis álmokról beszélünk: megint átkelünk egy birodalmon.
Shorr vállat von.
– Tőlem!? Velem már minden pocsékság megtörtént, amivel másokat csak álmaik dermesztgetnek.
Ritkul körülöttük az erdő.
S mintha a sötét hajú harcos óhajtására történne: zúzmara-fehér házak sejlenek fel alattuk a völgyben.

 

 

A zsoldosok megrohamozzák a fogadót, s az őrületbe kergetik az álmosságtól még igen kótyagos gazdát. Friss kakasvért süttetnének, rengeteg hagymával. De míg a kövérségétől szuszogó férfiú átkozódva kergeti az udvaron a magát megsarkantyúzott baromfit, a harcosok már azt ordítják: adjon húst is, sajtot, tojást, bort! Nőt! Három elég lesz, mert sietnek, épp csak reggelizni tértek be.
Majd Lilia fizet.
Lilia kinn marad, leül a főtéren álló díszkút szélére, kezét a vízbe lógatva sütkérezik. Körülötte tyúkok kapirgálnak, gyerekek kergetőznek, girhes kutyák hemperegnek a porban.
Seym megérdeklődi egy helybélitől, hol vehetne lovat. kel. A ferdén metszett szemű, hegyes szakállú öregember a városvégi házak egyikéhez küldi.
A harcos elsétál a vakító épületek előtt. Majd mindegyik egyforma: lapos kockák. Száradó ruhák lengedeznek a tetőkön. Kecskét, tehenet vagy lezúzott térdű, bömbölő gyereket vezetgető asszonyok mennek el mellette, szekerek döcögnek a porzó úton.
A lovat áruló ember háza roskadozik a nekitámaszkodó kisebb épületek súlya alatt.
A gazda a kertjében ás.
Seym megáll mellette.
– Neked van eladó lovad?
– Van hát, de dolgom is van, amint látod. Segíthetnél, ha annyira sietsz.
Ezzel átadja Seymnek az ásót, és nagyokat nyögve beballag az egyik támolygó melléképületbe. Éktelen lármát csap, akárha villámcsapásszerűen rádöbbent volna: most aztán le kell bontania a putrit.
Egyszer csak feljajdul, utóbb szaporán szitkozódik. Végre megjelenik egy csaknem hatszögű kerékkel ellátott taligával, melynek nyomában bezötyög a házba.
Seym ás. Igencsak szeretné tudni, minek is. A gödör méretezése miatt. Már térdig áll benne, amikor a taliga elindul felé.
– Elég lesz – mondja az ember, lezökkentve furcsa terhét. Felvont szemöldökkel nézegeti a gödröt.
Seym az ásó nyelére könyökölve kérdezi:
– Ezeket a köveket akarod eltemetni?
A gazda a jókora szikladarabokra pillant. Nyögve leborítja őket a taligáról; a tenyerébe sercint, és ismét útra kel. A válla fölött szól vissza:
– Mintha még nem láttál volna ilyet!?
Seym nem lesz okosabb. Leül a hant szélére, a gyümölcseiket érlelő fákon jártatja szemét, elnézi a madarak röptét, egy szitakötő vadászatát. Panaszos nyerítést hall a rozzant istálló felől.
Az ember visszanyikorog. Ezúttal alaposan kitömött zsákot zötyköl maga előtt. Beleborítja a gödörbe. Kicsit összehajtogatja, hogy a vége ne lógjon ki. Vagy az eleje. Nem tudhatni, melyik melyik.
– Hát ez rövid lett – dünnyögi közben. – De a mélysége éppen jó lesz. Segíts rátenni a köveket. Finoman ám!
Seym segít. Perzseli a kíváncsiság, hogy megtudja végre: mégis, mit művelnek. Bár a zsákból terjengő szag nem sok kétséget hagy ténykedésük természete felől. Elhelyezik a súlyos köveket a zsák tetején, rálapátolják a földet, végül a gazda csinos púpocskát formáz a feleslegből. Megszemléli a művet. Imát mormol.
Azután sarkon fordul, és elindul a lónyerítés forrásvidéke felé. A rogyadozó istálló elé tákolt szűk karámban álomszép csődör toporog: vibráló izmai féktelen lendületet sejtetnek, hollófekete szőre kékesen fénylő. Kalászarany sörénye hosszan aláomlik.
Seym nem hisz a szemének: ez a ló szakasztott mása a...
– Honnan szerezted? – kérdezi gyanakodva.
– Hát onnan, hogy sárlott a kanca, és ráeresztettem a mént. Sokra rá megszületett a csikó. Azt hitted, hogy a tyúkom tojta?! Ki akarod próbálni? Mert akkor menjünk távol a házaktól, ne rajtad kacagjon az összes népség. Nem ült még ezen senki. Én inkább csak idelenn maradok, annyira szédülős vagyok. Vagy tán hunyt szemmel üljek a lovon?
Seym megragadja a kantárt, végigsimogatja a mén bársonyos orrhátát, szügyét.
A ló félrehajtott fejjel rátárja nagy, barna szemét, megszaglássza ruháját, s halkan felnyihog.
Seym kivezeti a karámból. Megáll mellette, tenyerét a szőrére fekteti. Lassan körbejárja, kezét nem veszi el róla, figyeli, érintése bántja-e az állatot.
Azután a hátára lendül.
– Pont a kertemben?! – dohog a gazda. – Mindjárt repülni kezdel. Na, közben legalább learathatod a körtéimet.
A csődör nyugodtan áll. Amikor megérzi a szár lazulását, lépegetni kezd, mintha éveken át tanulta volna.
Seym megállítja. Elindítja, megkerüli a gyümölcsfákat, átlendülnek a hant fölött. Ismét megállnak.
– Nyereg köll? – kérdi az ember. – Van minden!
– Akkor ne nyerget adj, elég lesz egy tarsoly is, amit átvethetek a hátán.
A fekete harcos már le se száll a ménről. Fizet, búcsúzik, mielőbb látni akarja Lilia arcát.
A gazda nyögdécselve utánacsoszog a kapuig.
Seym szívesen vágtázna már, de kíváncsisága csak nem hagyja nyugodni.
– Mondd, mit temettünk el? – kérdezi.
– Mit?! Hát az asszony anyját!
– Ha így van, miért kellett rátenni azt a kisebb hegyet?
A gazda rámered, savószín szemében elárad a borzalom.
– Látom, te ezt nem érted: Hogy az a nő mennyit emésztett engem! Jaj, mennyit! Jó sokáig élt! Amikor meghalt, rövidest olyan merev lett, mint a gerenda. Ebből rögtön tudtam ám: erősen küzd a visszajövésért! Hát hogy én két napig mennyire szórtam az imákat! Aztán feladta, elernyedt végre. És most nagy tisztelettel eltettem a földbe. De az ember sosem lehet ám elég óvatos! Na, hát ezért.
Seym próbát tesz. A ló szilajul élvezi, hogy futhat, vágtázhat, röpülhet.
Közelednek a díszkúthoz.
Gyerekek tolonganak Lilia körül, a ruháját tapogatják, egyikük játékosan hadonászik a kardjával.
Seym ráhajol a mén nyakára, csaknem összeolvad vele.
Lilia csak a lovat látja.
Az aranysörényű fekete csődört.
Örömteli mosollyal talpra szökken, majd hirtelen elsápad, és visszaroskad a kút peremére.
A mén hátrahőkölve megtorpan a kút előtt, Seym felegyenesedik. A gyerekek szétrebbennek.
A lány a fejét ingatja.
– Nem lehet igaz! Majdnem olyan gyönyörű, mint Konok volt. Honnan szerezted?
– Egy itteni gazda tyúkja tojta. Tetszik? A tied. Ha cserébe nekem adod a csődörödet.
– Hozzád illik. Hidd el nekem.
A kikötött lovakhoz érnek. Seym leszökken a mén hátáról. Otthagyja őt a többivel.
A fogadóba nyitnak. A gazda keze alatt ég a munka, sülő pecsenye illata szálldos, ennek okán körös-körül füst terjeng.
Nem látják a zsoldosokat.
– A legszebb szobámat követelték – szól a fogadós a ködből. – Holott mind szép. Azt mondták, sietnek. Ha addigra nem leszek készen az étellel, lehasítják a fülemet.
– Meddigre? – kérdezte Seym.
– Csak egy nőt találtam, aki hajlandónak bizonyult, így hirtelen – hallatszik a panaszos hang. – Ki gondolta, nem igaz?! Ide estelente szokás betérni, ugyebár. Álmomból vertek fel. Az az egyetlen női személy is kialvatlanul maradt; úgy ment fel velük. – A férfi félrelegyezi a füstöt, és végignéz a fekete harcoson. – Ha te vagy Seym, máris felmehetsz. Azt mondták, a lány téged is befizet.

 

 

Lilia megállítja lovát egy sziklafal előtt. Kopár, noha aranyosan fénylő, toronymagas köveket látnak körös-körül.
– Itt a birodalom. Átkelünk rajta.
A zsoldosok dühösödni látszanak. Igaz ugyan, hogy az imént volt nőjük és ételük. Talán éppen emiatt kapta el őket valaminő ingerült csömör.
– Semmi kedvem hozzá – mennydörgi Shorr. – Rengeteg okádatot összeálmodtak már a népek. A fogadóban is: előbb a gazda, utána a nő mesélte, miféle álomból vertük fel őket. Mellesleg a helyükben örültem volna, hogy megszabadulhattam a lidércektől.
– Nincs mitől tartanotok – mondja Lilia a fejük fölé magasodó, áthatolhatatlannak rémlő kőfal előtt. – A kábálmok birodalmába megyünk. Ezeket többnyire ébren álmodjuk, hasztalan vágyván valamire vagy abból még többre; ha elrontják a kedvünket, ha nagy bajba kerülünk. Velük vigasztaljuk magunkat.
– Nem szorulok vigasztalásra – közli Shorr.
– Márpedig ha megkerüljük a birodalmat, akkor alkonyat előtt nem találjuk meg a táncosok palotáját.
– Táncosok palotája? – mereng Brund. – Vidám hely?
– Mint a tündéreké – feleli a lány.
Az anyó szavaira gondol. Az átforrósodott, csillámló sziklafalra simítja ujjait.
Azok, mintha vajba merülnének, a kőbe olvadnak. Néhány lépés után elfoszlik a sötétség, baracksárgán feldereng a szikla túlsó vége. Az izzadni látszó falakon fehéres massza folydogál, néhai megkövült csipkeként lóg alá; a tűhegyes kristálycsapocskák fenyegetően meredeznek.
– Mi ez? Só? – Brund letör egy darabot, és a szájához viszi. Nyelve hegyével megízleli, majd beleharap, és jóízűen elropogtatja.
– Mindjárt olyan szomjas leszel, mint a homok – jósolja Chad.
Brund csak hümmög, fintorog. Láthatóan szólni kíván, összeforrt ajkai nem engedelmeskednek. Amikor végre mégis sikerül, kinyögi:
– Cukor!
Kiérnek a különös alagútból.
A lovak visszahőkölnek, lehunyt szemmel rázzák a fejüket. A rájuk áradó fényesség valósággal kibírhatatlan. Mintha alul-felül tűzne a Nap. Azután már a szemhéjuk mögött is fellángol, és tékozlón árasztja fájdalmas aranytüzét.
Elborzadnak.
– Megvakultam! – bömböli Shorr.
Lilia képtelen megvigasztalni. Semmit se lát.
Elernyőzi a szemét. Különös színű füvön állnak, amelynek zöldje már-már aranylón izzani látszik. S ahogy a szél borzolgatja a szálakat, fémesen zörög, úgyszólván muzsikál.
Seym lova indul el elsőként. A szürke-fehér csődör a nyomába lép, végül a többiek is követik őket. Ritkás erdőbe érnek. A sugárzás valamelyest alábbhagy.
Káprázó szemmel, hunyorogva nézelődnek. A valószerűtlenül, émelyítően zöld fák lombjait színes máz szegélyezi: rózsaszínesek, harangvirág-kékek, dérfehérek.
Brund megkóstolja: cukor. Ismét beszédképtelenné válik. Fogytán a nyála. Dühöngő erőfeszítéssel választja szét ajkait, és megjegyzi:
– Ez már sok.
A színes mázzal körülfújt fák formája sem közönséges. Mintha nyírással lágyították volna meg alakjukat, nem törnek a magasba, nem szurkálják az égboltot; galambot, istennőt, kisbárányt formáznak.
Elhagyják a ligetet. Szemkápráztató palota toppan eléjük, útjuk átvezet rajta.
A félköríves lépcső anyaga elefántcsontra emlékeztet, faragott korlátja csupa csipkedísz. A magasba szökkenő falak fényesen izzanak, verítékesek az olvadozó bevonattól. A csúcsíves bejárat fölött százával sorakoznak a drágakőberakásos, parányi ablakok.
Tágas csarnokba léptetnek. A lovak patái meg-megcsúsznak.
Hihetetlen, már-már befogadhatatlanul pazar látvány émelyíti őket. Aranyfüsttel bevont, kupolás mennyezet, jade-faragásokkal borított falak, tükrösre csiszolt kőpadló, hatalmas és mégis eltörpülő, ékkődíszes bútorok.
Shorr lepattan a nyeregből. Átvág a csarnokon, felcicomázott ajtókat nyitogat.
Egy darabig várják, hátha megunja. Azután feléled a kíváncsiságuk, s egyenként utánaszivárognak.
A szobákban mozgolódó emberek nem vesznek róluk tudomást, fel sem pillantanak.
Az egyik ajtó mögött csillámló ruhás fiatal lány könyököl az ablakban; a párkányon, a vállán, de a bútorokon is alabástromfehér galambok üldögélnek, szemük, csőrük narancspiros, együttes burukkolásuk földmorajlásszerűen hangos.
A következő terem padlóját színes selyempárnák borítják. Obszidián bőrű, félmeztelen szolgák nyüzsögnek mindenütt; ki pálmalevéllel, ki olajostégellyel, ki aranyserleggel serénykedik a tollpárnákba vesző test körül.
Egy ajtó mögött az iménti jelenet fordítottja zajlik. A szolgálók kifejtik úrnőjüket a ruháiból, kifosztják szekrényét. Felöltik pazar rongyait, kezébe adják a fésűt, fogai közé tolják a hajcsatokat, sorban leülnek elé, és parancsokat osztogatnak.
Lilia megelégeli a bámészkodást. Visszatér a lovakhoz. Seym követi, elindulnak a folyosón.
A zsoldosok lemondanak arról, hogy egy férfiként berontsanak a következő terembe, amely pedig kedvenc kábálmukkal fogadná őket.
A csábítás olyannyira csábító, hogy önmagát öli el.
Mennek tovább. Kiléptetnek a palota hátsó kijáratán. Díszektől roskadozó hintók közé tévednek. Szolgahad sürög-forog a tollbokrétás lovak között, jókora ládákat emelnek ki a kocsikból, a lépcsőhöz vonszolják, majd az épületbe cipelik azokat.
Shorr képtelen ellenállni kíváncsiságának. Odasurran a leghátul várakozó hintóhoz, és Brund segítségével levesz néhány utazóládát. Senki nem törődik velük.
Felpattintják a fedeleket; aranykincsek között turkálnak. Azután Shorr kézbe vesz egy jókora üveget, és belecsodálkozik. Dermedt cukorfigurák ülnek az edényben: férfiak, nők, gyermekek, elbájoló állatkák.
Csillámló ruhák, szikrázó díszek, elhihetetlen színű madártollak szédítik szemüket.
– Mi ez? – nyögi Shorr.
Lilia vállat von.
– Velük most éppen nem álmodnak. Beteszik őket a kelléktárba, hogy bármikor kéznél legyenek. Menjünk.
A palotakert hirtelen véget ér, kialszik a ragyogás.
Közönséges zöld réten folytatják útjukat. Mindennapi emberek futkosnak körülöttük, izgalmuk azonban nem mindennapos. Különféle szerszámokat szorongatnak, fegyverként. Forog a szemük, s bizony: vérben.
Szorgalmas ácsok körül csoportosul a tömeg. Készül az akasztófa. Az asszonyok vijjognak, a férfiak rikácsolnak. Nyálat, szitkot fröcskölnek. Dühük démoni.
Róluk azonban nem vesznek tudomást.
Roskadozó szekér áll a készülő színpad mellett. A kopottas őrök összekötözött kezű, megtépdesett ruhájú foglyokat rugdosnak le róla; a gazdag öltözékekből ítélve hajdani uraságaikat.
A tömeg megárad, és eszelős gomolygássá lesz.
A zsarnok nem jut el a vesztőhelyig.
Seym ismerős alakot fedez fal a szekéren maradt, életük végső perceitől rettegő, láncra vert gonoszok közt.
– Sollima – nyögi.
A bíbor ruháinak foszlányaiba burkolózó, karikás szemű asszony nem látja őt; a bugyborgó, őrjöngő csőcseléket, a felkelt tömeget nézi. De nemcsak Sollima, a többi fogoly is az embervoltukból kivetkőzött őrjöngőkre bámul.
S mi tagadás, a páratlan gonoszságúnak ismert zsarnokok irigy elképedést érezhetnek a társaikat sújtó halálnemek eszement kegyetlensége láttán.
Seym mindkét oldalon gyilkosokat lát. Embereket tépdesnek darabokra a szeme előtt. Vívódni látszik.
Lilia megérinti a karját.
– Ezt csak álmodja valaki – emlékezteti a harcost.
– Akkor sem értem. Miért nem száműzik őket? Miért nem vetik börtönbe a foglyokat, ha továbbra is tartanak tőlük? Miért süllyednek alájuk? Hol igazságos ez?
– „Igazság”?! Ez a gyűlölet, Seym.
Áttörnek a nyáladzó, tébolyult tömegen.
Mennek tovább. Ismét túl tündöklő, bántóan vakító ligetbe érnek. Buta mosolyú díszfigurák szegélyezik az ösvényt, fehér galambok habzanak körülöttük, a Nap túltesz önmagán.
A fák között futóverseny zajlik. De mégsem.
Kiöltözött férfiak és nők futkároznak, úgy fest: kedvtelésből; az utolérés öröméért, amely láthatóan egyaránt édes űzőnek és kergetettnek egyaránt, hiszen végül szikrázó csókban forrnak össze.
Lilia szeme megakad egy páron. Az elől futó, csúnyácska lány jószerivel csak vonszolja magát, daliás üldözője azonban képtelen lassúsággal kergeti, mintha nem igazán akarózna utolérnie.
– Figyeljétek – vigyorog Shorr. – A fickó a nő ellen fut!
Mindnyájan hallják, amint a dalia térdei megcsikordulnak, léptei felgyorsulnak, s mi mást tehet? – utoléri végre a kedvest.
– Hát ezt a nő álmodja – összegzi Shorr. – Jól bele kellett húzatnia a fickóval, hogy megtörténhessen.
Lilia elégtételéül megpillantanak egy másik kettőst, ellenkező felállásban.
Aztán valamennyien meglepődnek, amikor az újabb pár elsüvít mellettük. Mindketten légszomjtól fulladozva, erejüket megfeszítve rohannak, s amint letérhetnek az ösvényről, más és másfelé kanyarodnak.
– Na, ezt nem értem – suttogja Chad. – Ezek meg egymás ellen futnak.
– Aki erről a játékról ábrándozik, maga se tudhatja, mit is akarhat – bólogat Shorr.
Lilia vállat von.
– Van ilyen.
A ligeten túl tavacska kerül a lábuk elé. Dülledt szemű aranyhalak tolonganak a sekély vízben, a tömegével nyíló tündérrózsák és vízililiomok között.
A zsoldosok önként megállítják lovaikat, s várják, hogy Lilia hódoljon szenvedélyének.
A lány továbbléptet. Seym követi.
– Valami bajod van? – érdeklődik Shorr. – Mi az, hogy nem akarsz fürdeni?
– Mézben?! – csodálkozik rájuk Lilia.
Ő tudja. Utána rúgtatnak.
Az alattuk kígyózó virágszirmos ösvény fák közé kanyarodik. A tündöklés elhalványodik, a fehér galambok elmaradnak; a fű csak zöldell, a fák köznapian az égboltra nyurgulnak.
A zsoldosok már-már szürkének érzékelik a környezetet.
– Kijutottunk volna? – töpreng Brund.
Ekkor közeledő patadobogást hallanak a szemközti irányból, s gyorsan félrehúzódnak.
Lobogó hajú ifjú nő vágtat feléjük, elszántan hajszolva lovát. Üldözők dübörögnek mögötte, csillogó vértben, szikrázóra fent karddal, élükön felizgatott vezérükkel.
Amikor a lány melléjük ér, megrezzen fölöttük a lomb. Pompás harcos lendül a földre.
Az ifjú nő nyomban megfékezi a lovát, leszökik a nyeregből, és a dalia karjaiba veti magát.
Hallják a szívdobogását.
Hanem az üldözők is odaérnek. Vezérük lepattan lováról, és elképesztő méretű kardját előreszegezve az ölelkező pár felé rohan.
– Ő az enyém! – üvölti.
Hangja furcsán kong, mintha egy hosszú-hosszú alagút túlsó végéről érkezne.
– Ah, nem! – sikoltja a lány.
A dalia elengedi hölgyét. Előrántja kardját.
Bár a zsoldosok szívesen végignéznék az összecsapást, Lilia továbbindul.
Brund szívből aggódik.
– És ha leölik a szerelmeseket?! Mentsük meg őket!
Lilia rácsodálkozik.
– Hogyan ölhetnék meg őket? Ez a lány álma.
Mennek tovább. Seym alighanem még mindig a mészárláson töpreng, de a többiek sem látszanak elragadtatottnak.
Pillanatnyi szünet nélkül zajlanak körülöttük az események. A kábálmok változatosak. Halál és öröm megfér egymás mellett. Kivégzésről szerelemre, hatalomvesztésről hatalomszerzésre, gazdagságról gazdagságra haladnak, rikítóan túlcicomázott, elvétve valódi-szép díszleteken keresztül.
Végül már úgy érzik, semmivel sem lehetne tovább ingerelni érzékeiket: mindenből a legnagyobb, a legkábítóbb adagot kapták. Kezdeti émelygésük csakúgy megszűnik, mint fel-felhorgadó izgatottságuk. Semmiféle látvány nem válthatja ki érdeklődésüket.
Talán soha többé. Kinn sem.
Patakpartra érnek. Leszállnak a lovakról, Lilia ételt tesz eléjük, fanyalogva piszkálgatják.
Seym rá sem pillant a pecsenyékre, s bár kézbe vesz egy kövérkés almát; csak azért, hogy elgondolkozva dobálgassa, egyik kezéből a másikba.
Chad nézi-nézi a fekete ruhás, fekete hajú, komor szemöldökű harcost.
– Beteg vagy? – kérdezi kisvártatva.
– Nem – hangzik a kimerítő válasz.
– Dehogynem – vitázik Brund, és máris felsorakoztatja érveit. – Például a fogadóban sem ettél. Egyetlen harapásnyit sem. A szobába sem jöttél fel, pedig ott hevert a széplány kiterülve.
Seym vállat von. Azután Brund megnyugtatására az almába harap, ám olyképpen, mintha valakinek a torkába mélyesztené a fogait.
Valaki elfut a túlsó parton, a fűzligetben. Előbb csak a csörtetését hallják, majd meglátják a szaladó alakot is. A szépen öltözött asszony kerget valakit. Hirtelen előrevetődve ráugrik a menekülő zsákmányra.
Amikor felegyenesedik, rémülten kapálózó békát tart a kezében.
– Meg fogja csókolni – szögezi le Shorr unottan. – Ezt a dajkamesét még mindig beveszik?!
Lilia zöldessárga szeme felfénylik. Mereven előrenéz, ráfohászkodik a varangyra.
Az utálkozó asszony nehezen szánja el magát, de végre, szemét lehunyva, borzongva megcsókolja a nyálkás rabot.
– Lilia, mit csináltál?! – kérdezi Seym rosszallón.
Az asszony csak áll, meredt rémületben.
A parányi békából embernyi óriásvarangy lett, eltelve tüzes szenvedéllyel. Megragadja, magához rántja, és megcsókolja a nőt.
Kis kattanást hallanak. A kép eltűnik, mintha soha ott sem lett volna.
– Bocsánat – sóhajt Lilia. Seymre néz. – Azt hittem, semmit sem látsz, mióta láttad Sollimát.
– Semmit se vesztettem.
– Nem szoktál ábrándozni?
– Dehogynem. Éppen ezért érzem magam betolakodónak. Mintha kilesném mások titkait.
– Nemsokára kiérünk innen.
A másik parton folytatódik a nyüzsgés. Az ábrándképek hamar megoldják gondjaikat; utolérik, olykor elvesztik azt, akit kell.
Seym eldobja az almacsutkát.
Felszedelőzködnek, lóra szállnak.
Ligethez közelednek. Az égbolt valószerűtlenné kékül, a fákat levélcsipke ékesíti. Alabástrom fehérségű galambok burukkolnak a válluk körül.
A virágszirmos ösvényen mókusok, őzek, medvebocsok sétálgatnak. Az édesforma állatkákból mit sem látva, ifjú nő és fiatal férfi fut egymás felé.
Lassan, csaknem lebegőn, súlytalanul emelgetik lábukat, hajuk lágyan, finoman süllyed-lebben vállukon, alakjuk már-már áttetsző.
Gyertyaszálak nőnek ki mellettük az ösvényből, gombamód. A gyertyák eperkrém ruhás lányt formáznak; a lány egyik hajtincse a kanóc. Feje fölé emelt két tenyere nyitott kagylóhéjként fogja közre s óvja a részegülő lángocskát. Faggyú nem cseppen; a különös gyertya alulról fogy, rövidül.
A szerelmesek csak futnak-futnak, lebegőn, súlytalan-lágyan, légiesen. Alig haladnak. Sosem érhetnek el egymáshoz.
A fák között álló tisztáson törékeny szépségű, szinte áttetsző ifjú nők öltözködnek, fésülködnek. Szalagcsokros kislányok gyönyörködnek bennük. Áhítatos arcú, öreg szolgálóasszony várakozik mögöttük; fújtatószerű szerszámot tart a kezében.
Lilia kíváncsian figyeli őket.
Hattyúfehér lovon daliás férfi közeledik a készülődőkhöz. Arcát aranysisak rejti. Arany a ruhája, a kardja.
Végignéz a nőkön.
Megpillantja Liliát.
Bólint.
Az összes nőféle hirtelen dalra fakad. Dalolva futnak a lányhoz, leemelik lováról, kézről kézre adják, buggyos ujjú, aranyfonállal varrt ruhába bújtatják. Gyémántos topánt húznak a lábára.
Kontyba tűzik tincseit.
Vállára terítik palástját, virágszirmokkal hintik be.
A szalagcsokros kislányok körbetáncolják.
Aztán az öregasszony elhessenti őket. Felemeli furcsa szerszámát, és rózsaszínes felhőt porlaszt Liliára.
A csillogó hab gyorsan megszárad, kemény bevonattá válik a lány haján, bőrén. Megkérgesíti a ruháját.
Két szolga leemeli a daliát a lóról.
A férfi megáll Lilia előtt, és kinyújtja felé aranykesztyűs kezét.
Váratlanul robajlás hallatszik. Villám hasítja ketté a jelenetet, majd elsötétül a színpad.
Mire kivilágosodik, eltűnik a kép: az emberalakok, a liget, a hátborzongató színek.
Lilia ottmarad a cukormáz foglyaként.
Leveti a ruhát, lerúgja a topánt. Karján, nyakán repedezik az édes bevonat.
Felkászálódik a szürke-fehér csődörre.
A zsoldosok erősen vigyorognak. Seym sötétszürke szemében is feldereng a mosoly.
Amikor útnak indulnak, a vakító liget újra megjelenik.
Minden kezdődik elölről.
Ám ezúttal nincs helye tévedésnek.
A kijáratnál felfegyverzett nők őrködnek, szépségesek. Közeledtükre sziréndalba kezdenek, táncra kelnek.
– Csak nem kimennétek? – dúdolják édesen.
Shorr kihúzza magát, kidülleszti mellizmait.
– Akartok játszani? – kérdezi. – Rejtőzzetek el előlünk, mi meg majd jól megtalálunk benneteket.
A szirének elszórják fegyvereiket, és kacarászva százfelé szaladnak.
Ők pedig kilovagolnak a birodalomból.
Lilia feldobja a köpenyét.
Kí leesik.
Összegabalyodott lábakkal, ragacsos tollakkal, nyomorultul kuporog az avaron. Villámlik a szeme.
Ostoba helyzet.
Lilia lehajol érte, maga elé veszi a nyeregbe, vigasztaló szavakat mormol neki, jóllehet ő maga is vigasztalhatatlan.
Szempillantás alatt egymáshoz ragadnak.
A zsoldosok össze-összenéznek, elhehhintik magukat.
Seym nem tart velük. A cserjés mögött felfedezi a tavat.
Átveszi Kít. Bár a madár igencsak utálja érte, a vízbe gázol vele, s leáztatja róla a ragadékot. Mihelyt tisztának találja a hollót, megtörölgeti a köpenyében, és kiteszi a napra száradni.
Lilia ruhástól elmerül. Leúszik a fenékre. Amikor feljön, megpróbálja lebontani súlyossá vált kontyát. Mivel ez nem sikerül, dühösen visszabújik a víz alá.
Seym, letudván Kí ápolását, levetkőzik, és a lányhoz úszik. A part közelébe tereli Liliát. Leülteti a sekély vízbe, hadd ázzon. Megragadja a haját, és alaposan, férfimód megmossa.
A zsoldosok szétszélednek: Az erdő zöld színei megnyugtatják káprázó szemüket, fejüket.
Eldőlnek a fűben, beszívják illatát. Lustán heverésznek, mígnem álomba merülnek.
Lilia panaszos hangokat hallat, de Seym nem bánja. Ledörzsöli róla a vastag cukorbevonatot, s ha néha-néha ő is szóhoz jut, az iránt érdeklődik, kellett-e ez a lánynak. Még jó, hogy nem ment el a hattyúfehér lovon!?
Lilia megfogja a haját tépdeső férfikezeket, és felnéz közöttük.
– Odatévedtem. Hirtelen történt az egész. Kíváncsi voltam, mi következik. Ha én odakerültem, akár te is belecsöppenhettél volna. Veled bárhová elmennék.
– Miért? – kérdezi Seym.
– Miért? – Lilia megnézi magának. Előbb az arcán keresi a választ: hátrafont haján, magas homlokán, íves szemöldökén; a mélyenülő, sötétszürke szempárban, a kissé előrebiggyedő, büszke alsó ajkon. A széles vállon, a finom izmú felsőtesten. Felsóhajt. – Mit feleljek? Elvarázsoltál.
Seym felvonja a szemöldökét. Ám máris elkapja a lány fejét, néhány pillanatra lenyomja a víz alá, és folytatja a hajmosást.
– Kész – mondja nemsokára. Mielőtt elengedné Liliát, lehajol hozzá. – Olyan érzésem van, mintha régen ismernélek. Akárha mindig is utánad vágyakoztam volna. Első pillantásra rád ismertem. Bárha el tudnám mondani.
Mindazonáltal meg sem próbálja. A vízbe veti magát, és eltempózik.
Lilia felfedezi a vízen ringó fatörzset, amelyet talán vihar döntött le. Néhányszor körülússza, belekapaszkodik élettelen ágcsonkjaiba, majd felhúzódzkodik a törzsre, s egyensúlyozva megáll rajta. Lenéz a mélybe, átlát az üvegtiszta vízen. Lágy áramlások kevergőznek alatta, halpikkelyek villannak, tenyérnyi teknős lapátolja tova magát.
Lilia lovaglóülésbe helyezkedik a törzsön, élvezi ringatását, a vízről felszálló párák illatát, környezete valódiságát, e természetesség szépségét.
Nem érti, hogyan is tarthatott attól, hogy soha többé nem lesz szeme meglátni azt, ami nem önmagától vakító; élvezetes íznek érezni azt, ami émelytelen. Nem érti, nem is értheti; félelme észrevétlen elfoszlik, szétoszlatja a bizonyosság: a Világ mesei, s az emberkéz arra való, hogy meg-megtapogassa, érezze az ujjaiból szétáramló gyönyörűséget. Ezt kéz nem festheti át, képzelet nem szebbítheti, legfeljebb eljátszhat a meglévő szépség határtalannak tetsző változataival.
Seym fellép a fatörzsre, s karját széttárva végigsétál rajta. Lillával szemközt lovaglóülésbe telepszik. Hajáról, válláról vízcseppek peregnek. Szemét átvilágítja a Nap; szembogara mégsem húzódik össze: feketén kikerekedik. Liliát nézi.
– Eldöntöttem – mondja. – Nem megyek vissza Sollima földjére. Nem csattogtatom a kardot, hogy igazságot tegyek. Nem ontok vért ennek nevében.
– Eman nem közölte veled, hogy visszamész? – csodálkozik a lány. – Ő biztosan tudta, amint én is tudom; de te is. A birodalomban csak egy álmot láttál, Seym.
– A gyűlölet nem álom.
– Amíg élünk, képtelenek vagyunk elnézni a többieknek, hogy ők is csak gyarló emberek.
Lilia megtámasztja a talpát a billegő törzsön, és elindul az egykori korona felé.
Seym feláll.
A vaskos fatörzs oldalra billen, s a lány egyensúlyát vesztve a vízbe szédül. Alámerül, lebukik a mélybe, s nyitott szemmel suhan a fenékhez. Moszatleple növények vonaglanak alatta, fülében zúg a csend.
Seym elsiklik mellette, szembefordul vele, s eltűnik.
Lilia visszaúszik a fatörzshöz, kiemelkedik a vízből, s egy ágcsonkban megkapaszkodva szétrázza a haját. Könnyen lélegzik, egész testét átjárja a hűvösen friss levegő.
Seym előbukkan. Elkap egy ágat, bal karjával átöleli a lányt, és ráhajol a szájára.
Lilia megdöbben; élesen érzékeli a férfi csókját, hozzásimuló testét, a hajáról lepergő vízcseppeket; a húsába villámló gyönyörű fájdalmat, a kialvó égboltot, a szédületet.
Aztán elmosódik minden, s ő lehunyja szemét, hogy elbírja érzéseit. Hiába, elgyengül.
Elengedi az ágat. Seym vele merül, a mélyben elengedi. Felsietnek a víz színe fölé, levegő után kapkodnak.
Lilia tágra nyílt szemmel nézi a férfit.
Ez volt a csók?!
Elfordul, kiúszik a partra.
Leül a földre, fűszálakkal babrál, s azon töpreng, mi jöhet még; hiszen nincs vége, felzaklatott teste visszakívánkozik a férfi karjaiba. Ám ha ez a csók felért egy világrengéssel, mi történik vele, velük, amikor majd összesimulnak?!
Seym lehasal mellé, és a tenyerébe hajtja az arcát.
Lilia elerőtlenedve bámulja, mindent meg akar kérdezni. Csak tőle kaphat választ. Képtelen hozzáfogni. Úgyis megtudja.
Félelme, vágya nőttön-nő.
Seym, ha tud is valamit, hallgat s nem mozdul.
Lilia váratlanul megkönnyebbül. Megjelenik előtte Thaine toronyszobája, az ágyában látott álom.
Szinte biztos, hogy nem fog belehalni, viszont beleízlelhet a halhatatlanságba. Vagy valami affélébe.
Egyébként is, tovább kell menniük. Ha az anyó jól mondta, s miért tévedett volna, akkor ma éjjel másféle gondjai lesznek. Irány a táncosok palotája.
Shorrék elégtételéül ezúttal önmagát kell eltüntetnie.
Voltaképpen Seymre kéne bíznia a varázslást.
A férfi belecsókol a tenyerébe.

 

 

 

MÁSODIK KÖTET

 

Kristen leült a parton. Ismét megrohanta a félelem. De mit: félelem?! Rettegett a másnaptól.
Átadta magát a gyomorkavaró, szívfacsaró szorongásnak.
Egyszercsak arra figyelt fel, hogy nem retteg már; a tengert bámulja áhítattal. Észrevétlenül lehiggadt, átváltott a gyönyörűségre.
A hatalmas víztükör mit sem tudott erről, legalábbis nem adta jelét. Ezüstkéken, hullámfodrosan, fenséggel terült elébe.
Kristen beszaladt a házba, fürdőruhába bújt, és máris visszafelé futott. Hogy is mondta Brad? „Úgy vonz a tenger, mint pederasztát a kisfiú.”
Ha már eszébe ötlött, átnézett a szomszédba, de nem látta a pasast. A motorcsónak partközelben ringatózott.
Belevetette magát a lustázó hullámokba. Elnyúlt a víz tetején. Minél messzebb távolodott a parttól, annál biztosabban érezte: ez az orvosság – és nem a relaxációs kazetta, a tévéhipnózis, a pszichoanalízis.
Kisimult. Mindenkinek megbocsátott. Legelsősorban önmagának, amiért megint eltolta azt, amitől csodát remélt.
Kyan elringott a yachtján, a tuti moziról ábrándozva, amelyben végre-valahára ő lesz az évszázad sztárja, a legfőbb vérivó.
Kristen elmosolyodott. Eszerint mégsem bocsátott meg. Legfeljebb elnéz.
Csaknem elvétette a tempót; majdnem elmerült dühében. Mára elég legyen Kyanből!
A szigethez ért. Nem mászott ki a sziklákra. Megtámaszkodott egy moszatnyálkás kövön. A loppal alkonyodó égbolt színeit fürkészte a mind képtelenebbé kékülő víz határán. Az aranybarna, narancsvörös, füstszürke és rákhúsrózsás sávokkal barázdált ég a tenger fölé gömbölyödött, már-már elmosva a köztük lévő határt.
A hatalmas víztükrön csupán egyetlen lélek járt; vitorla suhant rajta. A szörf a part felé szaladt az alig érzékelhető széllel, s ahogy egyre nagyobbodván közeledett, kibontakoztak színei. Egyszárnyú, tarka pillangónak tetszett.
A szörf lovasát nem lehetett elvéteni, bárki mással összetéveszteni.
Brad elsuhant Kristen mellett, majd visszakanyarodott hozzá. A közelében a vízbe csobbant, és felhasalt a deszkára. Arcát fürkészte.
– Jól vagy? – kérdezte.
– Már igen – bólintott a lány. Magyarázat helyett áhítattal végigpillantott az égbolton, a vízen.
– Próbáltad már? – Brad megpaskolta az alatta hintázó deszkát.
– Nem, és vízisízni sem tudok. Továbbá aligha tudnék száraz lábbal átkelni rajta. – Kristen simogató mozdulattal vizet vett a tenyerébe, és belehajtotta az arcát.
– Emiatt ne csüggedj. Azon kevesek közé tartozol, akik olyan mély kapcsolatot alakítottak ki a tengerrel, amire mások még akkor sem képesek, ha belefúlnak. Számodra nem háttérdíszlet a jeges limonádéhoz, de nem is vadászterület vagy sportpálya. Te szereted őt, olyképpen, mintha elevent. Ettől függetlenül felmászhatsz a deszkre, és megbirkózhatsz a vitorlával.
Valóban birkózás lett belőle. Kristen felállt a szörfre. A vitorla azonban nem lelte a szelet. Végül győzött a gravitáció, és a súlyos árbocrúd a vízbe csattant, alig valamivel a lány feje mellett.
Kristen visszamászott, újrakezdte. Nevetett örömében, ha sikerült három métert haladnia. Többre nem ment. A rúd nem akart megállni a levegőben.
Végre befogta a szelet! Ekkor viszont a szörf eszeveszetten nekivágott a nyílt tengernek. Fénysebességgel száguldott az éj elébe.
A lány lemenekült róla.
Brad jobbnál jobb tanácsokkal szolgált a vízből, ám többnyire Kristen kísérletein mulatott, felettébb találékonyaknak titulálván azokat.
Ötletdús idétlenkedése közben a lány ráébredt: voltaképpen a pasast kívánja szórakoztatni, megerősíteni önnön fontosságtudatában; s csak másodsorban foglalkoztatja olyatén cél, mint a szörfözés maga.
Ettől a felismeréstől megszeppent kissé, mert hát minek neki Brad hiúságának ápolása?!
Ekkor összeszedte magát, s vitorlástól majd' két percig állva maradt.
Csak a szél állt el.
O'Ross is megelégelte a játékot. Felkapaszkodott a deszkára, megállt Kristen háta mögött, megfogta a kezét, s úgy irányította mozdulatait.
Máris a lustán göndörödő hullámok tetején süvítettek.
Kristen élvezte, hogy röpülnek; átjárta égbolt, víz és levegő harmóniája. Elengedte magát, érezte a hátához simuló férfit, s mielőtt Brad megmozdult volna, a szándékát is megérezte. Megtette, amit ő még csak tenni készült. Amikor a vitorla átfordult, teljes szinkronban mozdultak meg, s egyként léptek át a rúd fölött.
A lány rádöbbent, mennyire együtt van ezzel a pasassal. Akárcsak két, egymástól függő trapézakrobata.
Még az is átfutott rajta, hogy jó lehet szeretkezni Braddel.
Még az is: miért ne?
Miért ne? Reggelig tudta volna sorolni az okokat.
Különös, első helyen Kyan szerepelt, a vele kapcsolatos, immár rögeszmévé fajult álom: legyen ebből hetedhét országra szóló szerelem. Már ami Kyant illeti. Aztán majd ő is megpróbál alaposan beleszeretni a fickóba.
Aztán meg azért sem, mert O'Ross eléggé nyilvánvalóvá tette, hogy mélyen megveti az alattomban ovuláló nőket, valamint a bentlakásos kapcsolatokat, következésképpen még a környékére sem akar kerülni semmi hasonlónak.
Azért sem, mert bár vonzotta Brad kedvessége; úgyannyira taszította keménysége, agglegény-tempója.
És azért sem, mert meglepően fontosnak érezte a férfi melegséget árasztó barátságát.
Na persze, ezen okok egyike sem válasz az alapkérdésre. Semmi közük hozzá. Tehát: a szeretkezés.
Miért ne?
Amilyen mélyrehatóan belemászott e kérdéskörbe, olyan hirtelenséggel el is felejtette az egészet, hiszen suhantak a vízen, mintegy a szél tenyerén, s ez maga volt az élvezet; ennek öröme minden egyebet elhomályosított.
Már azon tépelődött, miért nevezik az alkonyt szürkületnek, amikor inkább kékület, ájulat, szédület, vagy bármi más illenék hozzá. Színgazdagságában egyetlen napszak sem tékozlóbb.
Azután fázni kezdett. Bár Brad teste melegítette a hátát, mellkasa, hasa védtelen maradt.
Partot értek.
Givenchy és Chanel eléjük villámlott. Felmásztak rájuk, s még akkor is lázasan szimatolták őket, amikor már rég biztosan tudták: tévedés kizárva, szeretteik érkeztek meg, jóllehet nyirkosan és sós ízűen.
Végül elcsillapodtak Brad kosárszerű tenyerében.
O'Ross elindult velük a ház felé. A sövény fölött átszólt a mellette lépdelő lánynak.
– Milyen volt az ebéd?
– Kései és fenemód elegáns, ezért dinernek hívták. Soknak rémlett, kevésnek bizonyult. Vagy tízféle ínyencséget hagytam a tányéron. Szopós borjú gyenge húsát. Kagylót, rákot, effélét.
– Ne csináld! – korholta Brad. – Abban a méltán nagyszerű kapros, juhtúrós mártásban sem fehérrépa rejtezett, amit befaltunk tegnap!
– Nem hát. De nem is kisboci.
– Mit ennél?
– Sonkát.
– Az talán nem hús?!
– Hallottál már sonka nevű állatról?? – förmedt fel Kristen.
Brad sóhajtott, és belépett a házába.
Kristen beállt a forró vízsugár alá, majd megtörülközött, és felöltötte többször kifogásolt farmeroverallját. Azon tűnődött, hogy felhív egy közjegyzőt, és végrendeletben hagyja meg: ezen butikrongyban temessék el, ha eljön az ideje.
Aztán leült a nappaliban, és ölébe vonta a forgatókönyvet. Úgy megtanulja a szerepet, mint a huss.
De hiszen nem a szereptől fél, hanem a forgatástól. Ama többtucatnyi vadidegentől, akik vele ellentétben mind bennfentesek, és a kisujjukban tárolják a filmezés tudományát.
Felnézett az ordítóan rikító poszterre, és teljesen elenyészett az életkedve. Úgy festett, végleg.
Gyengéd mozdulattal a díszpárna alá dugta a forgatókönyvet.
Bekapcsolta a magnót. Táncolni kezdett.
Egy fenét nyugodott meg tőle!
Másfél óra múlva megállapította, hogy feszültebb, mint valaha, mintha az ugrálás még jobban felkorbácsolta volna idegességét. Viszont megint mehetett zuhanyozni, átöltözni.
Felállította a diagnózist: „hétfő” nevű betegsége végzetes. Bele fog halni.
Vasárnap este hol talál virágüzletet? Azt még gyorsan el akarta intézni, hogy nefelejcsből állítsák össze a koszorúját.
Sírfeliratokon töprengett. Kedvenc költőjéhez folyamodott, de a lírász ez idáig nem volt olyan figyelmes, hogy gondoskodott volna alkalmas búcsúsorokról.
Mindenre van megoldás. Olyan, amilyen.
Kristen rádöbbent, hogy a nyomasztó elmebajt csakis alkohollal orvosolhatja.

 

 

Brad, gyere velem kocsmázni! – kérlelte a pasast szívhezszólón.
O'Ross ránézett a fotelból, felvonta a szemöldökét.
– Mi lelt?
– Láthatnád. Depizek.
– Ezt a kifejezést egészen pontosan mire fordítanád?
– Depressziós vagyok. Le kell innom magam. Azt hiszem.
– Mert? – Brad helyet mutatott a borzalmas poszter alatt álló kanapén.
Kristen a fejét ingatta. – Nem bírom ezt a házat, egyik felét sem. Ha nem lehetek a vízben, nem találom a helyem. Nevezz hisztérikának.
– Nem sok választ el tőle. De mint minden bajnak, ennek is van gyökere. Mi történt Kyannél?
– Nem beszélhetnénk meg valami zajos matrózkocsmában, alacsonyan szálldosó kések között?
– Inkább nyugalomra volna szükséged. Na, gyere!
Brad megvált az ölében szendergő, gombócdad formát öltött figuráktól, cipőt rántott, és kézen fogta Kristent.
Nem nyilatkozott, hová mennek, ám nem a kikötő irányába indultak. Nem ültek autóba, és ez sejteni engedte, hogy közel a segélyhely.
Kristen alaposan melléfogott e feltevéssel. Gyanútlanul elfeledte, hogy sportemberrel van dolga. Csak sétáltak és sétáltak az éjszakában. Seregnyi étterem és csehó maradt mögöttük.
Brad tenyere száraz és meleg volt, léptei ruganyosak. Türelme végtelen. Azzal hallgatta az elkeseredett beszámolót a pocsékul sikerült yachtozásról.
A férfi egyszer szólalt meg. Amikor az elbeszélés a zseniálisként jegyzett forgatókönyvíróhoz és az általa kiagyalt történethez kanyarodott.
– A tökeit mozsárban... – szűrte a fogai között.
– Tessék?
Megtorpantak egy ház előtt. Az egyszintes épület morzsányi előkerttel büszkélkedett. Semmiféle cicoma, cégér nem hivalkodott elöregedett homlokzatán, csupán a megfakult felirat: étterem. A földszinti ablakok függönyei mögött sárgás fényű lámpák égtek.
– Te ide akarsz bemenni?! – szörnyedt el Kristen, amikor nyilvánvalóvá vált előtte O'Ross szándéka. – Innen egyenesen a járványkórházba visznek bennünket.
– Mire alapozod előítéletedet? – érdeklődött a férfi. És ment tovább, a már-már düledező lakóház felé.
– Ez nem valami putri?
– Nem, lelki gyermekem, ez egy lakóépület, a földszintjén étteremmel. A ház ódon asszonya és konyhája görög. Káprázni fogsz.
Beléptek a térdig érő kapun. Az előkertben levert zománcú lábasokba és csorba bögrékbe ültetett virágok nyíltak. Mindezt olyan átéléssel tették, mintha márványtartó volna a lakhelyük. Az ablakpárkányra állított, évszázadokkal ezelőtt kiszolgált dagasztóteknőből lilás fuksziazuhatag omlott alá.
Benyitottak a lepergett festésű ajtón. Tündöklő fehérségű terítővel letakart asztalok sorakoztak előttük. A teremben egyetlen lélek sem ült. Jobbfelől barátságos duruzsolás hallatszott.
Beléptek a házilag készült tolóajtón, amelyen nyomban meglátszott, hogy csak egyszer lehetett eltolni: amikor összebarkácsolták. Akkor fenn hagyták; azóta megszokták.
Ebben a teremben is kikeményített, fehér terítővel felszentelt asztalok sorakoztak; a konyhához közelieknél otthonosan öltözött házaspárok és gyermekeik ültek. Csendesen, csaknem áhítattal falatoztak. A konyha bejáratáról hiányzott az ajtó, így aztán szembeötlöttek a jókora lábasok, fazekak, és két apró termetű, olajszürke pamutruhába, vakító köténybe bújt öregasszony: a vendéglátók.
Brad leültette Kristent. Végignéztek a régi fotográfiákkal teleaggatott falon. A keretbe foglalt emléktárgyakon: száraz rózsabimbón, szalagcsokron, szürkére fakult hattyút ábrázoló festményen. Saját horgolású csipke díszítette az ódon rádiókészüléket. Ingaóra lógott fölötte, selymes hangon számlálva a tovamúló másodperceket.
Kristen hátradőlt, és elmosolyodott.
Az ablakokat kézzel azsúrozott, ropogósra keményített fehér vászonfüggönyök fedték, a párkányokon pöttyös bögrékbe ültetett, hálásan virágzó növények sorakoztak. Az asztalon álló kosárban csaknem gőzölgő frissességű kenyérszeletek lappangtak fehér vászon alatt.
A távoli sarokban ülő vendégek halkan mormoltak. Az óra átketyegett neszezésükön, a régi-régi órák cseppet sem agresszív, időtlenséget árasztó, nyugalmas hangján.
Mindez olyan hangulatot keltett, mintha a vidéki nagymama asztalánál ülnének, húsz évvel ezelőtt, nemrég lesikált térddel, rá sem rántva azon drámai tényre, hogy bizony hamarost felnőnek, és lesz bajuk számos.
Kristent különösen azért fogta meg a hely bensőséges bája, mert sosem volt vidéki nagymamája, de valahányszor elképzelte őt, ez a rádió állt a házában, ugyanez az óra ketyegett a falon.
A kisebbik asszonyság a konyhában maradt, a nála magasabb, de még így is töpörödött hölgy a karjára csapott egy konyharuhát, és előgörgött. A gömbölyded, vastag lábú, nehéz mozgású öregasszony minden lépését halk nyögéssel kísérte.
Bradre mosolygott. Megfogta a karját, s bólogatott.
Ettől a heves szeretetnyilvánítástól mélységesen zavarba jött, lekapta karjáról a ruhát, és dörögve leporolta a makulátlan asztalt.
Azután elsorolta, mit ehetnek – álomi görög étkeket emlegetett –, és megkérdezte, mit innának.
Amikor elindult a konyha felé, ismét hallhatták a léptei mellé szegődő öreges nyögdelést. Nemsokára jött is visszafelé. Letette a nyers zöldségfélékkel díszlő tányérokat, a csészealjat a félbevágott citrommal.
Visszadöcögött a konyhába, hozta az evőeszközt. A muzeális tolóajtó útban lévén, s mert hajolgatni már nemigen bírt, a szalvétát nem tudta a könyökük mellé helyezni. A sorsra bízta a megoldást: elengedte a papirosokat, hadd lebbenjenek maguktól a helyükre.
Kristen szótlanul evett, látható élvezettel. Tekintetét fel-alá jártatta a falon, olykor-olykor hátradőlt, s az óra simogató hangját hallgatta.
Közben a családok távoztak; ők magukra maradtak. Az öreg hölgy leült egy vérbeli hokedlira, elrendezte ruháját, kötőjét, és halkan nyögdécselve őrizte az utolsó vendégek étvágyát.
A gyümölcsöstálhoz jutva Kristen a tenyerére vett egy őszibarackot, és Bradre nézett.
– Már nem is érdekes. Sem a délután történtek, sem a holnapiak. Bámullak. Honnan tudtad, hogy ide kell hoznod?
– Gyakran megfordultam itt az elmúlt években. Ismerem a hely gyógyhatását. – A férfi töltött a gyantás borból, s az valósággal legurult a torkukon. Legendásan ravasz bor volt, s ezt a tulajdonságát különféle fűszerekkel és remek zamattal leplezte. Valameddig.
– Köszönöm – mondta Kristen furcsán meghatottan, már-már szipogva. Átnevetett gyülekező könnyein. – Mi van velem? Mindjárt lerántom a terítőt, és telebőgöm. Jó itt. Jó veled. Úgy érzem, pazarlod rám az idődet, a kedvességedet. Én csak egyszer találkoztam hasonló hapsival. A strandon. De az azért jött oda hozzám, hogy felcsípjen. Kérdezte, tudnék-e adni egy kis napolajat. A kezébe nyomtam a flakont. Ő megköszönte, azután kiitta.
– Vannak még talpig férfiak – bólintott Brad. – És? Létrejött a kapcsolat?
Úgy festett, Kristen valóban elzokogja magát.
– Alighogy beszélgetni kezdtünk, szörnyű gyomorgörcs jött rá, el kellett rohannia. Soha többé nem láttam. Így hát ismeretségünk nyugodtan futónak mondható.
Brad nézte az arcát, az elfátyolosodott szempárban villódzó vidámságot. A gyümölcstál felé lebbenő ujjait.
A kezében tartott furaféle gyümölcsöt.
– Mi ez? – kérdezte a lány hirtelen elkomolyodva.
– Gránátalma. Kibiztosítod, és eldobod.
– Becsíptem, Brad.
– Hazakísérlek.
– Tékozolsz! Kérdeztem már, miért?
– A szívembe fogadtalak, te nagy gyermek. Tékozlás volna?! Gondold el azt a pasast, aki mindannyiszor megszámlálja a spermáját.
Kristen rámeredt. Elgondolta a jelenetet, mulattatónak találta. Azután eltöprengett.
– Hát ez nem volt Seym-es – összegezte.
– Mindent összevetve én sem vagyok Seym-es. Nem volt könnyű belátnom. Egy darabig még szívesen tetszelegtem volna magamnak ebben a hitben.
Elindultak hazafelé. Brad átkarolta Kristent, bár úgy festett, jobb volna, ha ölbe venné. Inkább szóval tartotta.
– Emlékszem, egyszer én is. Épült a házam. Mondta az építész: költözhetek. Megtörtént, kisebb ünnepséget rendeztem, eljött néhány ismerős. Elnézték, hogy az erkélyajtón túl nincs még erkély, hiszen a kert már akkor gyönyörű volt. Akkori kedvesem a buli közepe táján elhagyott örökre; e bánatra whiskyt ittam. Utána sört, sokat. Hajnaltájt arra ébredtem, hogy dolgom van, de azt se tudtam, hol vagyok. Bolyongtam az emeleten, nyitogattam az ajtókat. Kinyitottam az erkélyét is, és kiléptem a natúrába, kecsesen. Te ne félj semmitől, vigyázok rád.
Kristent elkeserítette a történet. A görög bor olyan meghatottá tette, hogy odaállt volna egy hatpettyes katica mellé, vele siratni a hiányzó hetediket.
– Elhagyott a kedvesed? Épp, amikor elkészült a ház? A lábad is eltört?
– Az erkély létrehozásához odakészített homokba fúródtam bele. Cinkcsizmával megúsztam. A kedvesem pedig jogosan hagyott el, én bántottam meg, magam se tudom, mivel. Amikor ő azt sóhajtotta: „végre ideköltözhetek”, eszembe jutott egy korábbi hölgyszemély, megvalósított szándékkal – ki is lelt a hideg –, s azt találtam felelni, talán Mark Twain szavaival: „Ha a macska egyszer ráült a forró kályhalapra, soha többé nem fog forró kályhalapra ülni. De hidegre sem.”
– Gyűlölöd a nőket.
– Egyikre-másikra szívesen emlékezem. Azonban az aknamező-kapcsolatok mélyebb nyomot hagynak az emberben.
Elsétáltak egy kitárt ablak előtt. A mögöttes szobát kitöltötte egy gigantikus tévéképernyő, amely monoszkópot sugárzott. A készüléktulajdonos hátraejtett fejjel, angyalian aludt.
Kristen őt is megsajnálta.
– Szegény ember. Ezen én is elaludtam volna.
– Hidd el, az esti filmen ájult ki. Biztosan valami jóféle „utópisztikus” mozi ment, mondjuk a huszonegyedik században játszódó. A filmesek tudatában ez a század azonos a melltartós nőkkel és a bőrruhás, szegecses palikkal. Valahányan loboncosak, ápolatlanok, és úgy üvöltenek, akár a vízikretének. Mindezt rozsdás vasak és retkes hordók között teszik, és holt feleslegesen idióta maszkokat viselnek. A minap láttam egy ilyet, habár az efféléből van vagy százezer. A négernek verekedés közben kiesett a halványkék kontaktlencséje; az idő múlását az jelezte, hogy a Legfőbb Ármányos napszemüvegét már vastag porréteg fedte tíz év múltán. Tudod mit? Néha azt sem bánnám, ha egész nap akváriumot közvetítenének. Az is pazarul színes, arról nem beszélve, hogy lenyűgözően izgalmas. Gondold el.
A házhoz értek. Brad intelemmel búcsúzott.
– Zárd magadra az ajtókat.
– Ugyan minek? Félsz, hogy átjönnél?
– Nos, ettől a bortól mélyen fogok aludni. Minthogy azonban a háttérműveltségem szembeszökő, vagyis újságolvasó ember vagyok, tudomásomra jutott, hogy fura szerzet garázdálkodik errefelé. Pucéran besurran alvó nők hálószobájába; visz gyertyát, meggyújtja. A ház asszonya pedig arra riad, hogy egy mezítlen őrült táncol az intim zónájában. Rendszerint az első sikoly megfutamítja a pasast, ám a nők sokáig szirénáznak a távozta után is.
– Ez komoly? – Kristen töprengeni látszott.
Brad vállat vont.
– Az újság írta.
– Tényleg táncol?
A férfi elvigyorodott, és újra vállat vont.
– Akkor ne zárkózz be. Szakmai szempontból még érdekes is lehet. Bár mélyen fogok aludni a görögök italától, reggel megpróbállak felébreszteni, még a takarítónő érkezése előtt. Halálra ijednél, ha ő hajolna föléd pitymallatkor.

 

 

Kristen az első szívgörcs után azon töprengett, megbízható-e egyáltalán Brad O'Ross.
Különlegesség hajolt fölé. Nem a táncos, és nem is nő.
Az illető göndör és szőke volt, fémkeretes szemüveget viselt, néhány szál bajuszt, sok ékszert: nyak- és csuklószerte. Mozgása vonaglónak rémlett, hangja több oktávval magasabbnak egy férfitól elvártnál. Nem csupán a hanghordozásával, de a mimikájával is affektált. Mindehhez halványkék selyemjoggingot viselt.
– Helló, helló – nyafogta a fickó. Látván Kristen borzadálytól kitáguló szemét, elengedte a vállát, és egy marokra gyűrt ronggyal a tükörhöz lépett. – Én vagyok a kiskakas, reggel van. Tessék felkelni szépen, másképp el fog késni. A néném engem küldött, azt mondta, ő itt többé nem takarít. Milyen helyeske ez a hajszín. Mivel csinálja?
– Az enyém? – Kristen bizonytalanul felült, álláig húzva a takarót. Tétova mozdulattal megérintette egy hajtincsét. Nézte a figurát, és érezte: amint leküzdi első halálfélelmét, nagyon fog nevetni.
– A magáé. Hogy is hívják? Az én nevem Lalo. Rendszerint korán jövök, keljen fel addigra: sietek. Ha ezt megjegyzi, és a gázt se hagyja nyitva, jóban leszünk. Minden helyemen kedvelnek. Imádnak cseverészni velem. Nyugodtan kibújhat az ágyból, nem vagyok az a szatírfajta.
S közben a borsónyira gyűrt rongy csücskével balról jobbra kupacolta a port a tükrön. Karkötői csilingeltek, ő maga álltó helyében kígyózott és vonaglott. Selyem ruhácskája suhogott. Összességében sütött a fiú, s legfeljebb húszéves lehetett.
Kristen kisurrant a fürdőszobába. Megsikálta a fogait, felöltözött, és képtelen volt félni a rá váró naptól, mert Lalo járt a fejében, méghozzá ahhoz a jelenethez társítva, amely így festett: a gyanútlan O'Ross megérkezik hajnali futóedzéséről, talpig leizzadva, testére tapadó biciklisnadrágban, és a fürdőszobájában szemközt találja magát a port átcsoportosító szerzettel.
Sikoltani fog, gondolta a lány.
Hirtelen megrémült. Ha Brad sikolt, Givenchy és Chanel tüzet nyit! Megint tapétáztatni kell.
Lement a konyhába. Ott találta a kis fickót.
Lala gondterhelten ült a pult előtti bárszéken.
– Főznék egy kávét – nyögte. – Mit szólna? Más munkát is el tudnék képzelni. Valami alkotót. Így hétfő reggelenként ez mindig kiborít: Rakok bele egy csipet sót és kakaót. Van tejszín?
Kristen bólintott.
Brad lépett be, a tőle elvárt szerelésben. Felszaladt a szemöldöke.
– Ő Lalo – mondta a lány. – A nénikéje helyett fog takarítani nálunk.
– Majd én! – Lalo leszökkent a székről, meghúzgálta selyemnadrágját, közben behatóan megnézte Bradet. A kezét nyújtotta, ám olyképpen, mintha kézcsókra számítana.
O'Ross megszorította, amit elé tartottak. Kissé zavartnak látszott hiányos öltözéke miatt.
– Juj! – szólt a szerzet, és megfújogatta az ujjait. – Van itt erő, meg minden. Szóval maga a görényes. Velem ki fog jönni, nem vagyok olyan hisztis, mint a néni. Magának is elmondom: biztosra veszem, hogy jó barátok leszünk. Nekem elmesélheti azt is, ami fáj. Reggelenként korán jövök, és nem akarom ágyban találni. A fogkrémet se kenje szét a mosdókagylón.
– Értettem – bólintott Brad. Úgy festett, restellené, ha különféle ingereinek engedve szívből felnevetne. Sarkon fordult, és hazamenekült.
Később a kocsiban úgy nevettek, hogy kicsordult a könnyük. Mire a stúdióba értek, sajogtak a hasizmaik. Már csak a parkolóbiztost kellett túlélniük.
Az ipse halálos komolysággal viszonyult munkaköri kötelességéhez. Élesre vasalt tengerészgyalogos egyenruhát viselt ellenzős sapkával, kis karmesteri pálcát tartott a kezében. Gondosan megkoreografálta, hogyan is ildomos egymás mellé illeszteni az autókat.
Brad régről ismerte a pasast, így aztán minden további nélkül rábízta magát: gurult előre-hátra, korrigált, finomított. Kívánság szerint tekerte a kormányt, s mindig megvárta, hogy a kocsi körül futkosó, ihletetten hadonászó parkológazda beintsen pálcájával a következő mozdulathoz.
Kristen úgy érezte, pompásan kezdődött a nap, soha pompásabban. Nevettében fel-felszűkölt, azt hajtogatván:
– Ilyen nincs!
Brad rendkívül megfontolt arccal manőverezett, pillája se rezzent. Meghatottnak látszott, amikor kiszálláskor a fickó megdicsérte.
– A maga érdeme, Maestro – rebegte szerényen.
– Képmutató! – sziszegte a lány.
Bevonultak a vesztőhelyre. Blubber mellettük kacsázott.

 

 

Kristen nyomban elkábult. Először Mark csapott le rá, oly örömtelin, mintha hétvége-hosszat attól rettegett volna, hogy titkon világgá ment. Azután körbehurcolta a hodálynyi stúdión, s egyenként bemutatta a jelen lévő száz embernek. Volt, aki fel se nézett, mások szilánkosra ropogtatták az ujjait.
A világító operatőr végigmustrálta, és megjegyezte:
– Pazar lesz, ha meglohhintom. Hajfény, vállfény, hümm.
– Mit mondott? – faggatózott a lány.
Mark szórakozottan mosolygott.
– Remek szakember.
– De mi az a meglohhintás? Nem kéne az ügyészséghez fordulnom? Minden adófizetőnek jár rendőri védelem.
Brad teljesen eltűnt. Mark is igen hamar megfeledkezett a lányról, s Kristen gyámoltalanul álldogált az idegenek között, akik hangyamód sürgölődtek körülötte. Ilyen futkosást legfeljebb a metrólefolyókban láthatni, csúcsidőben.
Megpróbálta felismerni a díszletet. Ódon kőfalak, szalmával felszórt padló.
Mit keres itt?!
Negyvenesforma, medúzafő-frizurás nő lépett mellé. Meghitten megcsókolta, belekarolt, rámosolygott.
– Nora vagyok, az első asszisztens, Mark összes jobb keze. Ezek az alantasak Melodrámának szólítanak. Nyugodtan rám bízhatod magad, lesni fogom a kívánságaidat. Ha valami fáj, csak szólj nekem, együtt fogunk bőgni, megígérhetem. Gyere, elviszlek átöltözni. Már csak Kyanre várunk. Itt is van!
Kyan bevonult. Szalonöltönyben, csokornyakkendővel, szivarral a fogai között, testőrei karéjában. Méla undorral körülnézett, de mielőtt egyetlen kedvszegő szót is ejthetett volna, három nő csapott le rá, és elvezették.
Nora elkiáltotta magát.
– Olajozó! Hol az olajozó?
– Milyen olajozó? – kérdezte Kristen remegő inakkal.
Nora kicsiny madárarca elkomorult.
– Én teremtő alkat vagyok. Azért jöttem ide. Mára nyugodtan elmondhatom, ha a foglalkozásomat kérdezik; kreatív vagyok a filmnél. Persze, én is segédkreatívként kezdtem. Ha nagy leszek, főkreatív leszek. Nekem elhiheted: az olajozó, az nem ilyen szakma. Mégis mindig őt kell keresni. Allűrözik. Várj meg itt. Vagy nem, menj az öltözőbe. Arra, meg arra. Utána balra. Reggeliztél? Mert legközelebb csak éjjel ehetsz. Persze, van büfé, ha téged táplál a szendvics és a kávé.
Nora elcikkant mellőle, s Kristen csak állt, azon tépelődve, hová is került. Már éppen a vészkijárat felé sodródott, amikor megjelent Brad, szita farmerban, hasig nyitott fekete ingben, kezében a tabu-karddal, sarkában két bikadöntő hústoronnyal és a lúdtalpas Blubberrel.
Amikor mellé ért, megtorpant egy pillanatra, és bátorítóan rámosolygott.
Kristen a kezéért nyúlt.
– Máris dideregni kezdtem. Haza akarok menni! Engem most valaki vegyen fel, ringasson, és meséljen nekem.
O'Ross rácsodálkozott.
– Még nem találkoztál Melodrámával? Mindjárt a védőszárnyai alá vesz. Tarts ki.
– Félek, Brad.
A férfi bólintott. Arca komoly maradt, csak sötétes szemében bujkált valami gyengéd mosolyféle.
– Jaj, ebben a nyomorú életben minden megtörténhet! Meg is történik!
Ezzel elsuhant, mint egy hajó. A hústornyok mellé zizzentek, igyekvőn talpaltak kardja, kacsája árnyékában.
Kristen elindult arra, meg arra, utána balra. Az öltözőben barátságosan fogadták, mintegy hárman, mind ifjú nő, ám nyomban meg is feledkeztek róla, s miközben rajta babráltak, tovább szőtték intrikáikat.
Amikor elkészült, percekig állt a tükör előtt kígyóbőr homlokpántban, bőrmellényben, rojtos nadrágocskában, hasított bőr csizmában, nyúlánkan, rémülten. Ujján a macskafejes varázsgyűrűvel. Oldalán a hatalmas karddal.
Az egyik ifjú nő kivezette a folyosóra, a fal mellett leparkolta, és otthagyta.
Jött Melodráma, és felszedte.
– Megvan az olajozó. Gyere.
Kristen kitépte magát az ujjai közül, szembefordult vele, és lecövekelt. Megragadta a kardmarkolatot.
– Lenyakazlak, ha nem mondod el, mi az a lohhintás, és mit olajoz az olajozó!?
– Kérlek! – nyögte Melodráma. Pihegett. Akváriumkék szeme enyhén kidülledt. – Régi frusztrációm, elmondom. A sminkes azt mondta, nem olajoz. Fel kellett fogadnunk egy olajozót. Felfogadtuk, drága pénzen, ő meg folyton eltűnik. Kyan viszont üvölt, ha nem olajozottan mennek a dolgok. Megjegyzem, maholnap megérjük, hogy a fiúpornókhoz vazelinozókat fognak keresni. Mindjárt kezdünk. A vitézek felkeményítenek.
– Várj – nyögte Kristen. – A lohhintást nem mesélted.
– A világító kameratőr zsargonja. A fényeket lohhintja. Vállra, hajra, ahová kellenek.
– Miért kameratőr az operatőr?
– Mert nem operát, hanem kamerát tőr, nemde?? Na, ezért. Sokan közülük ki nem állhatják az operát. Ismerek kameratőrt, aki egyenesen orvosi esetnek találja, hogy ivarérett pasasok kitömött hattyúk előtt térdepelnek és sírig tartó szerelmükről biztosítják a preparátumot. Mások szíven szúrva áriáznak még egy fertályórácskát. Nem beszélve a másfél mázsás, elaggott Pillangókisasszonyokról, akik áriába fojtják szerelmi bánatukat.
– És a felkeményítés?
– Ja?! Keresd meg Bradet. Neked sem ártana. De siess, mert Kyan szőröstől-bőrkéstől megesz!
– Hol van Brad? – kérdezte Kristen olyképpen, mint a vízzel teli tüdejű fuldokló, amikor „késő” sóhajtással visszautasítja a felé nyújtott szalmaszálat.
– Hátul – hangzott a válasz, és Melodráma jajgatva elfutott, mert megint szem elől tévesztette a titokzatos olajozót.
Kristen megállapította, hogy minden hátul van, ami nincs elöl.
Mindenesetre elszánta magát. És rálelt Bradre.
O'Ross a két bikadöntő hústorony és Kyan mutatványait irányította. A lihegő pasasok fekvőtámaszokat adtak elő, kötélre húzódzkodtak, fellógatták magukat a bordásfalra. Monstruózus izmaik szemmel láthatóan mindinkább kigúvadtak. Valamennyien harcias jelmezüket viselték.
A lány már értette is, mi az a felkeményítés. Hát persze. Bevillantak a szalonban is otthonos kifejezések.
Brad szakértőn megtapogatta a karját, azután őt is felzavarta a bordásfalra.
Kyan a hatvanadik fekvőtámasznál leállt. A földön maradt, és feltűnően sötét arccal megjegyezte:
– Veled mi lesz, emberevő? Ebben a jelenetben többször villantasz, mint én! Ha már helyettesíted páratlan szépségű hátamat, nem ártana, ha a tied csak közel olyan izmosnak látszana, nemde?! Verd fel azokat a legendás, lágy izmaidat, ne csak minket hajkurássz! Olajat!
A rejtély megoldódott. Finom vonású, nagyon vékony férfi perdült Kyan elé. Felemelte parfümszóróra emlékeztető gumilabdacsos üvegét, és lepermetezte az elébe tárt izomdudorokat. Néhol elsimította az olajat a tenyerével, másutt hagyta, hadd folydogáljon.
Kyan karjai, combjai szemlátomást kerekedtek. Minden apróbb s nagyobb izma villogott.
A szőke masztodon – úgy is mint Chad – tiszteletteljesen figyelte lógódzkodás közben, majd még tiszteletteljesebben megjegyezte:
– Sose hagyd magadon, rettentő veszélyes! Egyszer így ugrottam rá a csajomra. Huss, végigrobogtam rajta, a fal adta a másikat! A nő meg csak röhögött, úgyhogy el is maradt a nász. Két napig uborkával borogattam a fejemet.
– A káposzta sokkal jobb – vélekedett a vörös hajú masztodon, nyilván Brund. – A dögökről meg csak annyit, hogy addig buknak az emberre, amíg az ágyhoz nem vonszolják őket. Ott aztán leállnak nyavalyogni, hogy „fúj, mosd le, olyan gusztustalan”!
Brad nem csatlakozott a társalgáshoz, egykedvűen fekvőtámaszozgatott. Finom izmai minden mozdulattal előtűntek, s egy idő után már nem is húzódtak vissza. Mivel egyébként nem hivalkodtak, a többi hústoronyéhoz képest még feltűnőbb változáson mentek át.
– Végül O'Ross viszolygó arccal átengedte testét az olajozónak.
Kristen is megkapta a maga vékony filmrétegét.
Jött Melodráma, akár egy bomba, és a jelenet kellős közepébe röpítette őket, útközben elhadarva néhány tanácsot.
A kameratőr fényeket lohhintott rájuk, a forgató kameraman szédülés nélkül ült a fahrtkocsin, és ők szemközt találták magukat egy csapat katonával, akik vérszomjasan rájuk támadtak.
Kyant Brad helyettesítette a kardozásnál, majd pedig mindenki félrehúzódott, s Kyan eljátszotta az arcközelieket. Többször kellett ismételni.
Spitz igen zsémbes hangulatban volt. Mark kitette a lelkét, hogy derűre bírja, mindhiába.
Brad bepördült néhányszor a díszletbe, Kyan mögé állt, és mozdulatait irányítva bemutatta, hogyan is suhogtathatná mintaszerűbben a kardot.
Ezenközben leplezetlenül nem kedvelték egymást. Spitz nyíltan gyűlölködött. O'Ross kecsesen ironizált, s ezzel még jobban felbőszítette Kyant.
Azután belibbentek a következő díszletbe és tovább harcoltak.
Kristen megdöbbenve tapasztalta, hogy nem zavarja a huszadik századi, földi nyüzsgés körös-körül, nem zökkentik ki a leállások, a hosszúra nyúló pepecselések és tanakodások, az átszerelések, az ismétlések; az arcközeliekhez közel guruló kamerák, a díszletbe be-beszökkenő, arcukat, testüket tatarozgató sminkesek és az elhivatottnak látszó olajozó, amint gyakorta pótpermetezgeti őket.
Nem zavarta semmi, legfeljebb a felismerés zavarhatta volna, ha ráér a pszichéjével vacakolni: ő most Lilia, és ez esetben skizofrén.
Fütyült rá. Az egész csak játék volt, akár a tánc: amikor szólít a zene, s annak hallatán mozdulatok keltek életre benne, mozdulatok, amelyeket eltáncolt, élvezettel. Játékosan, mégis halálos átéléssel; nem a pókerarcú kártyások játékosságával, akik túlélik, ha egy szál zsebórában mennek haza, hanem azokéval, akik belepusztulnak, ha elzárják őket a játékuktól, akiknek ez maga a holtig tartó örökkévalóság.
Futottak az órák. A röpke, ám annál zaklatottabb szünetekben azt sem tudta, hol van. Süketen hallgatta a Chadot és Brundot játszó bodysokat, akik – ismervén előéletét – magukfajtát láttak benne, és szakmai tanácsokat adtak, vettek; akik ugyancsak elvarázsoltan mozgolódtak a kihunyó és fellobbanó fények között; végre felfedezetten, álomi karrier igézetével bűvölten, imádva és istenítve Kyant, körülrajongva Markot és a betévedő, gyomorbántalmas modorú Howardot. S mert olyannyira bálványozták Kyant, hamar átvették a stílusát, és kezdték nyersen lekezelni O'Rosst.
Spitz feltűnően kedves volt Kristennel. Őutána senki mással. Markon keresztülnézett. Melodrámát egyenesen hajszolta, a többiekkel csak vakkantásszerűen érintkezett.
Azután kitört a botrány.
Az egyik pár perces szünetben a felvételvezető Kyan mellé surrant, s a fülébe súgta, hogy a jelenete közben telefonon keresték.
– Idehoztad a készüléket?! – nézett rá Kyan a filmjeiből ismert, szem sarkából sandító, kemény tekintettel, azzal, amely az alattomos gyomorütést szokta volt megelőzni.
– Nem mertem zavarni – hebegte a fickó.
– Ki keresett? – érdeklődött Spitz, már-már megbocsátón.
– Olivia Hawk. A volt felesége – nyekegte a felvételvezető, mintha a színész nem tudhatná nagy elfoglaltságában, kicsoda az illető.
Márpedig Spitz pontosan tudta, ki az. Olyannyira tudta, hogy ráomolni látszott a műterem, akárha soha többé nem beszélhetne vele, mintha ez az alkalom lehetett volna a végső, a legeslegutolsó valami katasztrofális esemény előtt.
– Ide kellett volna hoznod a telefont! A díszlet közepébe! A jelenet legkellősebb közepébe!
Amíg ő őrjöngött és tajtékzott, nem emberi színvonalon, aki megtehette, kimenekült a szabad levegőre. Kábultan ténferegtek, kínosan beszélgetni próbáltak; másról. Villámlott körülöttük a feszültség.
Csak a púderpamaccsal ügyeletet teljesítő fiatal nő maradt a témánál, megtalálva vele a riadt Kristent.
– A fenébe, én leszek a következő, de engem Mark fog lenyelni. Vastagon bepúderozhatom Kyan vörös orrát, de hogy a francba sminkeljem el a szeméből a vérlobot?!
Kristen meglógott mellőle.
O'Ross a szökőkút peremén üldögélt, Blubber a medencében körözött.
– Jól viseled – mondta a lány, amikor leült a higgadtnak tetsző férfi mellé.
– Pedig ehhez képest jégbalettozni tudnék.
– Inkább verd orrba Kyant.
Brad ránézett. Felvonta a szemöldökét.
– Nagyobb szüksége volna némi gyógypedagógiai demonstrációra, mint az én zsenge öklömre. Mark foglalkozik vele. Még egy jelenésed van, utána a dínom-dánom jelenet következik. Abban nem kell helyettesítenem Kyant; nem kardot emelget, csupán nőket és serlegeket. Eljössz velem az idomárhoz? Nyugodtan mondj igent, úgyis el kellene jönnöd.
– Igen, igen, igen! – ujjongott Kristen.
Brad bólintott.
– Majd beosztom.
– A bodys fiúkat meddig tűröd? Rég leütöttem volna őket – tért vissza Kristen a sérelméhez. Azaz Bradéhez. Vagy tán neki nem is az?
A férfi elvigyorodott. Ujjaival a lány hajába fésült.
– Szenvedélyesen vágyol rá, hogy tajtékos pofájú fenevadként mutatkozzam előtted? Verd ki a fejedből.
– Hülye lombevő vagy – összegezte Kristen. Ment, mert szólították őket.
A felvételvezetőt soha többé nem látták.
Nem kellett messzire utazniuk. Az idomár a városnyi stúdió-komplexum egyik épületében lakott; amely körül afféle szafariparkot létesített.
A parkgazda magasra nyúlt, érzelmes tekintetű, kedves mosolyú férfi volt, Brad-korú. Stílszerűen homokszínű vászonnadrágot és atlétát viselt. Kézfogás gyanánt a csuklóját nyújtotta, mondván, hogy merő ganaj; különben Phil a neve.
Bár hófehérre meszelt ház állott a rendelkezésére, úgy festett, állatparkja kellős közepében él, szerettei között.
Mielőtt bevezette volna őket a feltűnően tisztán tartott édenkertbe, kinyitotta a tákolt kerti asztal mellett toronyló hűtőszekrényt, és megkérte látogatóit, szolgálják ki őt is egy doboz sörrel.
Megtörtént. Ittak; Kristen türelmetlenül nézegetett a csalogatóan izgalmas lármától zsongó, elkerített terület felé.
A két pasas ráérősen beszélgetett, Brad olykor-olykor még el is mosolyodott, s Kristen megcsodálhatta ritkán látható, ámde hiánytalan fogsorát.
A férfilocsoly egyre hosszabbra nyúlt. A stábból is arra tévedt néhány ráérős személy. Blubber elszunnyadt egy fonott kosárban.
Egy fickó kamera mögé húzódva elbotladozott mellettük.
És bement a Paradicsomba! Senki nem tartóztatta fel!
Kristen észrevétlenül felszívódott az alá tett székről.
Macskaléptekkel hatolt be a csábító hangok forráshelyére.
Elsőül egy bambuszkunyhóba lépett be.
Nyomban egy gorillával találta szemközt magát.
A vaskos, fekete állat töprengő hangulatban ült a maga készítette levélfészekben.
Gyönyörű arca volt, markáns homlokeresze, mélyen ülő, sötét szeme.
– Megborotválkozhatnál – mondta a lány. Leguggolt az állat előtt, habzsolta őt a szemével.
A gorilla nem szólt semmit, jó alaposan megnézte látogatóját, azután elfordította a fejét, és unottan megnyalta az orrát.
Málnapiros nyelve és szája láttán Kristen elképedt a gyönyörűségtől. Nagyon óvatosan, de inkább tapintatosan letette a tenyerét a földre, a gorilláé mellé, hogy egymás mellett lássa a két kézfejet.
Nem akarta zavarni az állatot, pedig szívesen megérintette volna. A sötét szempárból olyasféle közlendőt olvasott ki, hogy „jobban tennéd, ha nem molesztálnál, mert halaszthatatlan töprengenivalóim vannak. Amúgy is kissé mogorva vagyok ma délután, nem tehetek róla”.
Sokáig nézte a gorilla sűrű fekete szőrzettel borított roppant testét, fekete ujjait, de főként az arcát, sötét szemét, értelmes tekintetét.
Amikor felocsúdott, észrevette a közelében dolgozó kameratőrt, és a másik két pasast.
Phil odalépett az állathoz. Nyomban a nyakába kapta a gigászi gorillát, összes végtagjával együtt.
– Marha – nyögte a majom alatt. Egy darabig úgy festett, mintha az életéért birkózna vele, de hamar kiviláglott, hogy játszanak.
Azután kelletlenül kibontakoztak egymásból. Összeölelkezve felültek a szalmán, és megvakarták a homlokukat. Phil kezdett beszélni.
– Ő Lloyd. Jelenleg kamaszkorú. Mivel a szigorúan védett állatok sorába tartozik, akit börtönbüntetés terhe mellett nem szabad élőhelyén háborgatni, befogni, megölni: hát itt van. Egy forgatócsoport hozta magával. A stábot kísérő vadőr lazán nekik ajándékozta a bébit! Úgy látszik, itthon szigorúbban veszik az előírásokat. A stáb tagjait csempészésért perbe fogták, Lloydot elkobozták, és rám bízták, amíg eldöntik, mi legyen vele: visszavigyék-e Afrikába, vagy valamelyik állatkertnek adják. Közben – az égnek hála! – megfeledkeztek róla.
Phil lebontotta magáról Lloydot, és felállt.
Beléptek egy másik épületbe. Az ajtónyitás hangjára mintegy harminc fekete rohant be a hátsó kifutóból.
Amikor gomolygásuk kissé elült Phil körül, láthatóvá vált, hogy mindössze hárman vannak, márkájukat tekintve fekete pókmajmok.
Szemkápráztató gyorsasággal megmotozták Philt. Hihetetlen hosszúságú, póklábszerű kezük egyszerre mozdult a szélrózsa minden irányába; befurakodva ruhába, zsebbe, orrba, fülbe, cipőbelsőbe.
Találtak némi sárgarépareszeléket, egy-két banánt. Szemvillanásnyi idő alatt magukba tömték a zsákmányt.
Ekkor megpillantották a rájuk bámuló, csodáló tekintetű lányt.
A másodperc tört részére megkövültek.
Azután köré villantak. Ezt pokoli sebesen tették; a lecsapó könnyűlovasság legfeljebb vánszorgó csigacsapat hozzájuk képest.
Megint nem mozdultak.
Nézték egymást.
A kameratőr dolgozott, Phil készenlétben állt. Brad a lány átszellemült arcában gyönyörködött.
A Kristennel szemközt álló majom jobbja elindult.
A lány is felemelte a kezét.
A két kéz félúton találkozott. Megérintették egymást.
Előrehajoltak. Fura-komikus szertartásossággal összedugták az orrukat.
Kristen elmosolyodott. Öröm áradt el a vonásain.
Azután elszabadult a pokol. A három pókmajom hat végtelenített hosszúságú karja megáradt. Nincs bűvész vagy zsebtolvaj, aki e mutatványra képes volna.
Kikutatták, tűvé tették, feltérképezték a lányt. Nem találtak nála semmi ehetőt. Az egyik pókmajom megízlelte az ujjára tapadt olajat. Nem rajongott érte.
Noha az újdonsült ismerős nem tartott magánál táplálékot, nem vesztette el érdekességét.
A rituálé elölről kezdődött. Megvizsgálták egymás arcát; a majmoké aprócska volt és finom, sötét szőrrel borított.
Megtapogatták egymás kezét, az emberé csupaszlott, s nem csak a körmei.
Azután a pókmajmok felrobogtak felaggatott tornaszereikre. Lengedeztek, ugrándoztak. Árgus szemmel figyelték, jól mulatnak-e a vendégek. Amint kissé lehiggadtak, kinézték maguknak a kameratőrt.
Phil rájuk szólt.
Kisétáltak az épületből.
Állatgondozók siettek, el mellettük. Az idomár magyarázott. Készülő produkciókról mesélt, újabb és újabb történetek ötlöttek eszébe. Szavaiból, hanghordozásából kicsengett a szerettei iránt érzett tisztelet és rajongás.
Kristen nem hallotta, különös bűvöletben lépkedett mellette. Egész életében vágyott arra, hogy egyszer kapcsolatot létesíthessen rács mögül ismert állatokkal. Azt azonban nem hitte volna, hogy ez ilyen lesz. Mélyen meghatódott.
– Sokan úgy közelednek az állatokhoz, főleg a főemlősökhöz, mintha azok is emberek volnának – mondta Phil – Holott éppen az bennük a csodálatos, hogy másfélék, másképpen izgalmasak. Először aggódtam magáért. Bámulatraméltó tapintattal viselkedett. Mintha tudta volna, hogyan kell hozzájuk férkőzni.
Megkerültek egy épületet, a tágas kifutók felőli sétányra léptek. Kristen nem felelt, az állatokat figyelte, a lustán heverésző tapírokat, a megfontoltan kérődző lámákat. A hódok lakosztálya előtt megtorpant, mintha meg akarná várni, hogy sikerrel jár-e a kövér hód, amely feltette magában, hogy farönkökkel otthonossá tett tava mellől azért mégiscsak átrágja magát a vaskerítésen, és látogatást tesz a szomszédos karámban élő zebráknál.
Phil Bradhez fordult.
– A makikat éjszaka kellene megnéznetek. Ilyenkor még húzzák a lóbőrt, és halál passzívak.
– Milyen makikat? – rezzent fel Kristen.
– Azokat, amelyek egyike a szőlőszemű koboldot fogja alakítani, jobbára a kebleden.
A lány óriásira tágult pupillával, hitetlenül meredt O'Rossra.
– Létezik olyan állat?!
Brad összevigyorgott az idomárral. Philnek erről jutott eszébe.
– Megajándékoználak egy újabb teremtménnyel.
O'Ross lecövekelte magát, és a fejét rázta.
– Éppen elég Blubber és Chanel.
– Tavaly még szívesen elfogadtál volna egy gengsztert is. Nemrég kölykeik születtek. Kinéztem neked egyet.
– Nem!
– A fúriáknál is van szaporulat. Megnézed a srácokat? Angyaliak!
– Nem – nyögte újra Brad.
– Miről beszéltek? – érdeklődött Kristen.
– Menjünk a lovakhoz! – dörrent O'Ross.
Mentek, és nem szolgáltak magyarázattal, holott a lány égett a kíváncsiságtól.
Útközben mégis fény derült titkaikra.
Az egyik ketrecben mosómedvehad tolongott. Az emberek közeledtére hátsó lábukra állva felsorakoztak a rács mögött. Hosszú körmű mancsukat kilógatták a háló szemei között, már-már hanyagul lógázva csuklójukat. Csaknem valamennyi apró állat banditaálarcot viselt pazar bundájához. Nyafogó hangokat hallattak.
Phil odahajolt, bedugta ujjait a rácson, és megvakargatta a zsezsegő népséget.
O'Ross nem lépett közelebb. Nem és nem. Ő aztán nem az a fajta, aki hagyná magát elkápráztatni holmi gyönyörűséges mosómedvéktől.
Odalépett Kristen. Egyetlen pillanatig sem tartott az állatkák fogaitól. A gengszterek körbedongták, megszaglászták, visítoztak örömükben.
Végül O'Ross is arra lett figyelmes, hogy mosómedvéket vakargat, nedves orrok érintik meg ujjait, és közben azon töpreng: vajon Blubber, Chanel és Givenchy összebarátkozna-e egy, esetleg több álarcos szerzettel.
Ennek véget kellett vetni.
Folytatták sétájukat.
A fúriák kiléte sem maradt rejtély.
Nos, a rajongó Phil nem ment be közéjük. Közel sem lépett a ketrechez. Igen-igen tisztes távolból szemlélte a mogorva szülőpárt, és az oltalmukban hancúrozó, kölyökként szerfölött bájosnak tetsző sarjakat.
Sőt, az önfeledten elinduló Kristent is visszarántotta, s hozzá olyképpen, mintha a halál torkából ragadná ki.
– Az isten szerelmére, ezek rozsomákok! – figyelmeztette.
Kristen jól látta, hogy a majd medveméretű, csapott farú, szürkés hátú, ugyancsak álarcfélét viselő teremtmények rozsomákok. Azt is tudta, hiszen olvasta valahol, hogy megszelídíthetetlen, a túlerőnek is fúriákként nekirontó, megátalkodott fenevadakként tisztelik őket.
Na de Phil rozsomákjai!?
Még az övéi is!
Ez úgy hangzott, mintha a vattaszakállas, jóságos Télapóról kiderült volna, hogy nyolcesztendős kisfiúkat molesztál. Egyszerűen nem lehetett elhinni.
Phil mentegetőzött.
– A szülők felnőttként kerültek hozzám. A hímet egy bősz bika véknyából operálták ki, amit hirtelen felindulásában a fogai közé mart, tervei szerint mindörökre. A különválasztáshoz mindkettőjüket el kellett altatni. De a kicsik szelídíthetők. Pár nap múlva megszerzek közülük néhányat, és felnevelem őket. Mit szólsz, Brad?
– Semmit – morogta a kérdezett.
Az egyik csecsemő a rácshoz botladozott. Nemigen bírta megtartani kerek fejét. Aranyszegélyes szemével ártatlanul bámult tisztelőire.
– Jaj – nyögte Kristen.
Végül mégis a lovakhoz értek. A tágas karámban ragyogó szőrű paripák keringtek.
A lány felkészült arra, hogy most találkozik Konokkal.
Szebbnél szebb lovakat látott, Konokhoz foghatót egyet sem.
– Nos – vigyorgott a felelősségre vont Phil –, olyan mén nem létezik. Mármint fekete szőrzetű és szőke hajú.
– Aranyszőke – helyesbített Kristen rosszallóan.
– Pláne – hangzott a válasz.
Azután csak álltak, és szemlélték az állományt.
A karámon túl gomolygó porfelhő lovasok közeledtét jelezte. Kristen, kezdvén belátni, hogy a választék Konok nélkül is dúsgazdag, felnézett, és megmeredt.
Amíg bámult, a lovasok melléjük érkeztek, leugrottak a nyeregből, a szárakat Phil kezébe nyomták, és odébbálltak.
Az idomár pedig nyomban összebújt a két lófejjel.
Az egyik csődör mézarany szőrében mélyebb aranyszínű almák kavarogtak. Lábvégei, farka és sörénye hollófekete volt. Izmai villóztak. Nem is ló volt, hanem eleven álom.
– Ő Bonbon – vigyorgott Phil. – Aranyfakó.
Átadta a kantárt Bradnek, és ő egy percig sem kérette magát. Fellendült a nyeregbe, megeresztette a szárat, és elporzott.
Az idomár a másik ló fejéhez hajolt. A sötétbarna szempár feltündökölt az elégedettségtől.
A szépségesen karcsú, hosszú lábú mén fekete szőre kékesen ragyogott a finom izmokon. Sörénye, farka szürkéje is kékbe játszott.
Kristen félszeg tisztelettel megérintette, miként régész a föld mélyében lelt, páratlan értékű istenszobrot. Végighúzta ujját a vibráló izmú, fényes szőrön. A bársonyos orrháton.
A mén megszimatolta, felső ajkával puhán megkóstolta az ujját. Halkan horkantott, és visszahajtotta fejét az idomár vállára.
Képzelje el sörszőke sörénnyel, farokkal – mondta Phil. – Már próbáltam, tűri a lefújást.
– Konok – suttogta a lány.
– Raf a neve. Megkóstolja?
Phil átnyújtotta a kantárt.

 

 

Alkonyodott, mire visszalovagoltak a karámhoz. Átadták a méneket a lovásznak, és megpróbáltak saját lábukon közlekedni, ám úgy festettek, mint tengerészek a szárazföldön.
Kristen szótlanul lépkedett Brad mellett.
O'Ross pedig, nem először, elmélázott a lány önfeledt, szép örömein.
Phil a fehérre festett ház előtt várt rájuk. Amikor átlépett a küszöbön, magasra emelte a lábát.
A nyomában igyekvő Kristen sem tett másként. Úgy is maradt, fél lábbal a levegőben.
Amint egy heverésző gepárd fölött készül átlépni, meglehetősen hanyagnak indult mozdulattal.
Phil kézen fogta, és berántotta a házba. O'Ross gondtalanul követte őket. A gepárd is.
– Ő lesz Lon – vigyorgott az idomár. – Amúgy Grid a neve. Kisasszony, miért nem lélegzik?
Kristen levegőt vett. Grid közvetlen közelről megszaglászta, majd éktelen ásítással lerogyott a szőnyegre.
– Őt is lefújja? – érdeklődött a lány némileg felbátorodva. Úgy tetszett, mindjárt a gepárd mellé ereszkedik.
– Sajnos, őt istenigazából be kell festenem.
Kristen a szőnyegre térdelt. A sárga szempár rávillant. Phil nem szólt, a lány tehát olybá vette, hogy felemelheti a kezét. A balt, amelyen a gyűrűt viselte. Megérintette vele Grid orrát.
Bár a gepárd gyors mozdulattal felelt az érintésre, Kristen össze sem rezzent. A hatalmas macska széttárt lábakkal az oldalára vetette magát. Mancsát a lány karjára ejtette.
Élvezte a simogatást. Phil is leereszkedett mellé, meggyömöszölte, s közben olyatén beceszókat intézett hozzá, mint „lusta dög” és „büdös bogaram”.
Brad nem vett részt a szeánszon, mert Blubber felébredt odakinn, és amikor egy hegymagas hűtőszekrény társaságában találta magát, elgazdátlanodott sápogásba kezdett.
Később a kacsa egyáltalán nem örült, amikor imádottja bevezette őt a vadállatos házba. Lekuporodott Brad lábánál, szárnyait szétterjesztette a földön, fejét leszegte, mintha a bárd csapását várná.
O'Ross a karjára vette, s ettől a baromfi nyomban felbátorodott, életkedve is visszatért.
– Kristen, ha egyetértesz... – kezdte Brad.
Elindultak. A parkolóhoz közeledve megpillantották a feléjük rohanó kellékest, szembeszökően önkívületi állapotban. Mielőtt még találgatásokba bocsátkozhattak volna görcsös izgatottságának okát illetően, a kétméteres, sovány fickó bukórepülésbe kezdett.
Kristen bal karján landolt, csaknem leszakítva azt.
– Halálra kerestelek – lihegte torz arccal.
A torz arc egyébként nem függött össze a kedélyállapotával, mivel mindig úgy festett, mintha éppen tüsszenteni készülne. Ilyen arccal kellett élnie. Általában savanyú hangulatban volt.
Ezúttal azonban őrjöngött. Lerántotta a gyűrűt Kristen ujjáról, akárha a koronagyémántot foglalta volna vissza egy hosszú, veszélyekkel teli hajsza végén.
– Ne merészeld még egyszer kivinni a műteremből! Reggel én húzom rád, és ha végeztél, nekem adod vissza! Megértetted?!
Brad csuklón ragadta a fickót, és bár az ellenállt, erővel elvette tőle a gyűrűt. Azután csak forgatta az ujjai között. Ha támadni látta a kellékest, kinyújtott karjával tartotta vissza.
– Ne izgulj – mondta néha.
Alaposan megvizsgálta a gyűrűt. Nem kétséges, az valódi ötvösremeknek tetszett.
Az ujjra tekeredő sárgaréz kígyótestet pikkelyszerűen elrendezett, változatos korallszínekben tündöklő, parányi tűzzománcdarabkák borították. A finom vonalú macskafej elevennek rémlett; a szempár borostyánkőből készült. A pupilla reagált a fényre: összehúzódott avagy kitágult. Az ötvösművész a tudója, hogyan csinálta: varázslat volt.
O'Ross felpillantott.
– Csak azt néztem, miből teremtették. Platina? Gyémánt? Tíz, húsz, száz karát? Megér vagy tízmilliót? Nagyjából ennyiért talán még én is úgy viselkednék, mint egy sötét bunkó. Na?
A fickó, kinek már vagy harminc éve nem sikerült az a vonásait fintorba facsaró tüsszentés, Bradre meresztette a szemét.
O'Ross viszonozta pillantását. Orra fölött megjelent a két barázda, szeme elsötétült.
A kellékes meghátrált. Lehajtotta a fejét, hebegni kezdett.
– Két ilyet csináltattunk. Az egyik máris eltűnt. Howard persze rögtön megtudta, és úgy ordított, mintha valaki felborította volna a mozija teljes költségvetését.
– Amelyhez ez a gyűrű úgy aránylik, mint olvadt hópehely az óceánhoz – bólintott Brad.
Kristenre nézett. A lány szemében azt látta, hogy a stíluson túltette magát, ám az ékszer lefoglalása annál érzékenyebben érinti.
– Hát ezért – sóhajtotta a kellékes, enyhén szégyenkezve. Megkapta a gyűrűjét, és otthagyták.
Kristen elképedt Mark színészválasztásán. A Thaine-t alakító idős színésznő hajszálra olyan volt, amilyennek ő elképzelte az öregasszonyt. S ha végül a film is olyanná válik, aminőre ő és a mozijárók vágyakoznak, többnyire hiábavalón, akkor merőben érthetetlen Howard és Kyan görcsölése a bukástól.
Mark és kameratőre mozzanatról mozzanatra megteremtette azt az atmoszférát, amely megelevenítette a történetet, amely átsegítette azon a bűvös hegyen, ami pedig mindannyiszor ott tornyosul a közlendő és annak megfogalmazása között, amelyen innen csalárdság az egész, s amelyen túl feltárul a végtelen.
Thaine alakítója beleillett mesei világukba, s neki köszönhetően nem is foszlott el a hangulat. Kristen Liliaként lépkedett fölfelé a csigalépcső-tekervényen. Nem számított semmit, hogy tudta: a filmen megjelenő toronyvár parányi makett csupán, a lépcső csigázása szintúgy. A színészek mindössze kétemeletnyi megépített lépcsőn bandukolnak az ég felé, minden újabb jelenetben ugyanazon, s az eléjük táruló szobát snittről snittre átrendezik, újjáalakítják; a korláton álló, fantasztikus formájú gyertyákat másfélére cserélik. Még az sem zökkenthette ki a lányt, hogy az egyik kamera, mintegy függővasútként, egy szál kifeszített dróton siklott előttük.
Hiszen a toronyszoba épp olyan volt, amilyennek elképzelte. Bár a madarat Phil röptette fel a baldachinos nyoszolya tetejére, és a felhajtható tükör lázasan szövő pókja a műtermi laboratóriumban született, a könnycsepp formájú, fakeretes tükör valódi volt, amint a kép is, amit Kristen megpillantott benne. Noha időnként félretolták a szoba egy-egy falát, és az eseményeket zaklatott sorrendben vették fel, a lány megajándékozottnak érezte magát: Lilia lehetett. Nem ágaskodott fel benne semmiféle kijózanító szörnyecske, hogy ráförmedjen: ez becsapás, ez hazugság, hol itt a valóság?! Mindvégig tudta: játék az egész, miként a fakardozó gyerekek is tudják, mégis folytatják élvezettel; a játék önfeledt öröméért.
Eleinte kifejezetten zavarta Kyan és a két bodys fickó kívülmaradása. Ők megőrizték józanságukat, nem révültek bele a kockáról kockára épülő mesébe. Két lábbal taposták a földet, olyannyira, hogy előbb Spitz, majd az őt utánzó hústornyok is bornírt megjegyzésekre zendítettek. A stáb néhány tagja csatlakozott hozzájuk, s azontúl együtt cikizték a történetet. Magabiztosan tudni vélték, mitől döglik a populáció. Egyik akciófilm-ötlet a másikat kergette. Halál tutira vették, hogy legközelebb úúgy megcsinálják a szerencséjüket, mint a huzat. Azt a filmet már nem Mark fogja rendezni, viszont Howard szerez rá pénzt, és ők lesznek a sztárjai.
Voltak az elvarázsoltak: Mark, az operatőr, a profi színészek, Kristen és még néhányan, akik a szívükre vették a játékot, mennél jobban érezték, hogy az játék. Élvezték, amint a mese a szemük láttára lendületet vett és felívelt, s örültek, ha másokat is megkapott sajátos atmoszférája.
Voltak a tárgyszerűek. Számukra minden egyes mozzanat a négyes, hatos avagy százkettes csapó! kezdetű munkafolyamatot jelentette. Nekik az volt az élmény, ha a „Nyerítsen az a ló!” probléma megoldódott, olyképpen, hogy a ló fogta magát és nyerített.
Voltak az elutasítók. Ők megkeményítették szívüket és lelküket. Csak azért sem estek rabul Mark világának, a színészek varázslásának. Nem bűvölődtek el az operatőr fényeitől, amelyek mesei fantázia-világot teremtettek körülöttük is, nem csupán a díszletek közt. Ők visszautasító ábrázattal, utálkozva végezték a dolgukat, s amikor csak tehették, éreztették: közönségfilmet, azaz szemetet gyártanak. Mélyen megvetették a tömegeket, és mennél jobban éltek belőlük, annál görcsösebben utálták őket. „Tömeg”: szitokszóként hangzott a szájukról; nem eleven emberi lényeket jelentett, hanem valami förtelmes masszát. Biztosan tudták: olyan zsenik ők, akik kolosszális filmeket alkothatnának, ha módjukban állna, de nem áll módjukban, mert a hülyéknek ez kell. Ezzel aztán önmagukat ejtették kelepcébe. Beltenyészetté váltak, amely végül önmagát emészti meg saját epekeserű nyálában. Ők voltak, akik csalhatatlanul tudták: több kaliberrel jobbak Fellininél, Antonioninál, Storarónál, Nykvistnél vagy bárki nagynál. Köpniük kellett Coppola vagy Spielberg neve hallatán. Kirekesztették magukat, azután megpróbálták berúgni, felégetni az ajtót, amelyet a többiek és önmaguk közé zártak, s ha visszajutottak: elölről kezdték az egészet.
Voltak aztán, akik összekötötték a különféle csoportokat. Ők tisztelték Markék „szent téboly”-át, hízelgett nekik, hogy a mizantróp zsenik velük még szóba állnak; afféle közvetítőkként működtek, akárha egymáshoz kapcsolnának eget és földet, valamiféle látszategyensúlyt teremtvén; ők minden szólamban énekeltek, s nem hallották: fals a dal.
És voltak, akik lezserül vették a mozit. Ők megpróbálták elsöpörni mások igényességét is. Fanyalogva fogadták, ha jelenetet kellett ismételni, ha Mark vagy az operatőr, netán a saját játékával elégedetlen színész megakasztotta a munkatempót; ha az, amit ők futószalagként akartak látni, mások számára dédelgetni való elevenként élt. S éppen miattuk kellett gyakran megtorpanni: nem jó helyre tettek egy-egy lámpát, kelléket, a szerepből szövegmondás lett, az élmény robottá verítékesedett.
Kristen megismerte a különféle felfogású csoportokat: a dacszövetségeket csakúgy, mint a szeretettel melengető köröket. Kisebb döccenők után ismét átadta magát a játéknak, ám azért világosan érzékelte: áldott állapot az övé; kegyelem az, hogy örömeibe feledkezhet.
Néhányan nehezebben birkóztak meg a mérgezett nyílvesszőkkel, a fagyos megjegyzésekkel, a meg-megtorpantó nehézségekkel.
Melodráma mezítlenül védtelen idegrendszere kiváló humorforrásként szolgált a cinikusoknak, dajkaösztönöket hozott felszínre az érzékenyebbekből.
Mark edzettebben viselte a végletesen gazdag és szegényes emberi természetből adódott konfliktusokat, de vigyázni kellett vele. Sosem tudhatták, meddig terjed türelme. Néha nevetett a pikírtségeken, ám ha úgy érezte, hogy durva sérelem ért valakit, határozottan rendreutasította a kegyetlenkedőt. Megpróbálta kézben tartani Kyan düheit, vele azonban kevésre se ment. Ekkor átpasszolta őt Melodrámának, hasonló eredménnyel. Hamar felfedezte, hogy Spitz tüntetően kedves Kristenhez.
A lány kisvártatva azon kapta magát, hogy övé Kyan kezelésének minden gondja s öröme. A klikkeknek nem szentelt túlzott figyelmet. Számára mindezek csupán a forgatás velejárói voltak, nem túlozta el jelentőségüket.
Az ebédszünet úgy hatott rá, mintha futtában hirtelen megfékezték volna. Ám csakhamar megkedvelte a stúdiókomplexum hatalmas éttermét, ahová csaknem mindenki jelmezben szaladt át a műteremből, amelyben dolgozott. Valóságos karnevál hömpölygött az asztalok között.
Mesefigurák, gengszterek, bankárok, háziasszonyok, mindenféle teremtett lények nyüzsögtek a nagy teremben, kisminkelve, feldobottan, parázslón vagy kedvetlenül. Elkeveredtek, különváltak, természetesen viselkedtek avagy szerepeltek ott is.
Piroska a farkassal ült asztalhoz. A farkas a terítőre tette nagy fejét, és harminckét foggal vigyorgott. Egy törpe azzal dicsekedett, hogy mindennap új golyóstollat kell vennie, annyi szerződést ír alá. Legutóbb pornófilmhez hívták, de mivel egy marha nagy tehenet szánnak partneréül, még fontolóra veszi az ajánlatot. Attól tart ugyanis, hogy a biztosító szóba sem fog állni vele.
Vonultak a sztárok, a mozilepedőről annyiszor lekívántak, az irigyeltek, a sóvárgottak. Leültek az asztalhoz, szemügyre vették egymást. Viselkedésük szinte nyomban nyilvánvalóvá tette, melyikük hol áll a hierarchiában. A jelenlegi favorit – Kyan Spitz – keresztülnézett riválisain. Asztalához engedte rajongóit, majd unott képpel turkált az ételben, és többé nem látott meg senkit.
Mark, Brad és Kristen egy asztalhoz ültek. Hamarosan Howard is közéjük kéredzkedett.
– Meglepően jól haladnak a dolgok – kezdte. A hozzásiető pincérnőtől aggályoskodón valami kímélőt rendelt, megnyomkodta a halántékát, sóhajtott néhányat. Mélyen Mark szemébe nézett. – Bomba ötletem támadt. A bemutatóval egy időben ki kéne hozni a könyvet.
– Milyen könyvet? – kérdezte Mark szórakozottan. A villájára segített egy köteg spagettit, s a következő jeleneten tépelődve az egész tésztagombolyagot a gallérjába tette. Ettől némileg magához tért.
– Hogyhogy milyen könyvet?! – csattant fel Howard. Gondolta, kihasználja Mark pillanatnyi meghatottságát, mivel Kristen kapta a villáját, hogy kihalássza nyakából a kígyózó kupacot, és gyengéden a szájába tömködje. – A forgatókönyvből regényt kell írni, ez tiszta sor. Már találtam is valakit, aki szívesen vállalkozna rá.
Mark egy tömbben nyelte le a spagettit. Howardra meredt.
– Te félrebeszélsz. Tudhatnád, miféle regények lesznek a forgatókönyvekből! Marhaság.
– Ugyan már, Mark. Te nem vagy író, és időd sincs rá, hogy megregényesítsed a művedet. Valakinek meg kell csinálnia! Gondolj a dolog reklámértékére!
Kristen elvégezte szalvétájával az utolsó simításokat a paradicsomszószos ingen.
Mark félrelökte a tányérját. Elgondolkodva fürkészte a producer arcát. Megcsóválta a fejét.
– És még mire gondoltál? – firtatta vészterhesen.
– Hát például ágyneműre.
– Mire?!
– Kyan szívdöglesztő ebben a jelmezben. Ágyneműre nyomathatnánk a képét. Esetleg a lánnyal együtt. Bomba buli!
– Hát még? – Mark tekintetében megjelent valami csörgőkígyószerű.
Az önelégült Howard nem vette észre. Kristenre vigyorgott.
– Mielőtt elfelejtem: a Mozicsillagok című magazinnál napok óta várják magától az ABC-t.
– Nem ismerik? – kérdezte a lány.
– Haha. Biztosra veszem, hogy tudja, miről van szó. Minden számban bemutatnak egy vagy több ifjabb és idősebb felfedezettet. E csillagocskák ábécé-sorrendben kiválasztanak néhány címszót, teszem azt: szex, szenvedély, hobbi, ilyenek, és megfogalmazzák, mit tartanak a dologról. Ennek úgy kell festenie, mintha csípőből lökték volna az aforizmákat. Igazából persze bőven van idejük kisütni a válaszokat. Holnapra hozza el a kis dolgozatát, és adja le a sajtóosztályon. Jó szexis legyen. Visszatérve: Mark, a napokban összehozlak az írónővel. Judith Agarnak hívják, több forgatókönyvet megregényesített már. Megbeszélitek az elképzeléseiteket. Okos a nő, tudja, mitől döglik a légy. Listavezető lesz a könyve, én mondom.
Mark megköszörülte, a torkát.
– Te vagy a pénzzel kitömött matrac, Howard. Te tudod, „mitől döglik a légy”. Ha Kyan leghőbb vágya, hogy a képét ágyneműre nyomják, és csitrik fetrengjenek benne, nem szólhatok bele. Az sem érdekel, ha Spitz izmaitól domborodó bélyeget adatsz ki, vagy klozettpapírra nyomatod azokat a legendásan cakkos ajkait! Ami a másik témát illeti: a nőt nem ismerem, sejtelmem sincs, mit tud. Jelenleg nincs rá időm, hogy a műveit beszerezzem és elolvassam.
Howard legyintett.
– A feleségem ismeri a könyveit. Majd küldetek belőlük a te feleségednek. Amanda pedig megmondja neked, hogy karmolja-e Agart. Közben ti szépen összeismerkedtek. Oké?
Mark tudta, hogy időt nyert. Lehiggadt kissé.
– Akárhogy is, az ötleted úgy fest, mintha azt kívánnád tőlem, hogy az egyetlen lányomat öltöztessem díszes ruhába, és széles mosollyal kínáljam oda az ablakom előtt üvöltöző hordának csak tessék, barbár urak, használják a gyermekemet, és ha mind végig mentek rajta, vágják ki a szívét, falják fel azon nyersen, véresen?
– Mondd, és nem zavar hogy közben ebédelsz? – érdeklődött Howard, kitérve az egyenes válasz elől.
– Rég elvetted az étvágyamat.
Közben a pápa lépett a terembe, és atyai mozdulattal megáldotta az egybegyűlteket. Aki éppen nem utálta az egyházfőt alakító színészt, az megtapsolta.
Kristen megmozdult.
– Néhányszor megpróbálkoztam Judith Agar olvasásával. Attól tartok, nem tudna mit kezdeni Mark világával.
– Majd meglátjuk – mosolygott Howard. Eltolta maga elől a kímélő táplálék maradékát, és a nyelvére hajított egy pasztillát. – Gondolkozzon a kis dolgozatán. Elnézést, Kyannel kell beszélnem.
Ezzel a producer meglógott. Némán néztek utána.

 

 

Délután a fogadóbéli jelenetet vették fel. Melodráma feldúltan cirkulált, abban a szent meggyőződésben, hogy elakadnának a dolgok, ha ő nem tartaná kézben az összes szálat. Csodálták képességét. Harminc helyen jelent meg egy időben: ugyanakkor toppant be a fodrászműhelybe, megérdeklődni, elkészültek-e a statiszták fejével, mint a sminkesekhez, ugyanezt firtatva. Ám ugyanekkor hadarta el valamennyi – ezerfelé fellelhető résztvevőnek, mi is lesz a dolga.
Kristen alávetette magát a fésülésnek, lakkozásnak, pacsmagolásnak. Ezután Mark elmesélte neki, hogy Lilia és a zsoldosok most térnek be a fogadóba ilyen és ilyen kalandok után. Itt ismerkednek meg Safrával és Yngvával.
Ám a jelenet voltaképpen Lilia és Seym első találkozásáról szól.
Mark megmutatta a lánynak, milyen mozdulattal lökje hátra csuklyáját. Hosszan ecsetelte, mit érezzen; mit mondjon a szeme. Közben következetesen Liliának szólította Kristent.
Azután elölről kezdte, mert Brad lekerült a különböző műhelyeket összekötő futószalagról, s megállt mellettük talpig feketében, délcegen: Seymként.
A lány elhűlt. Sürgősen tisztáznia kellett magával, hogy a remek dalia nem más, mint O'Ross, a barátságos óriás, és jeleneten kívül ő sem Lilia.
Ez nem ment zökkenőmentesen, mivel a háta mögött Kyan fennhangon magyarázta két kísérőbolygójának, a szőke és a vörös bodysnak, mi a különbség a majomügyesség és a tálentum között, majd megjósolta, mivé lesz az amúgy sem sokat ígérő film, ha Mark változatlanul kitart amellett, hogy mindenféle szedett-vedett amatőrökkel kísérletezzen, profi létére.
A legények elleplezték mély megbántottságukat, hiszen ők sem voltak egyebek szedett-vedett amatőröknél, mi több: Spitz híveiként tökéletesen tudták, hogy imádottjuk is egyenesen a tatamiról lépett a mámorító reflektorfénybe. Mindazonáltal kedélyesen nevettek, és nem győzték hangsúlyozni, milyen jól fest Kyan a zsoldosjelmezben.
O'Ross – mint általában – elengedte a füle mellett a megjegyzéseket.
Ez volt az, amivel Spitz nem tudott mit kezdeni. Csak még jobban szorongott tőle. Nagyobbat kellett marnia.
– Tudjátok, mit csinál, amikor éppen nem sztárbabérokra tör? Belépődíjat szed a sportklubjában. Nagy üzletember ez az alak!!
Kristen érezte, hogy kimereszti lelki tigriskörmeit. Lassan megfordult, gorombaságokat fogalmazgatott.
Ám mielőtt megszólalhatott volna, Kyan édesül rámosolygott, és átkarolta a vállát.
– Ma este eljöhetnél velem. Beülünk valami exkluzív helyre, és jól kidumáljuk magunkat. Ha nemet mondasz, belepusztulok.
Kristen megsemmisült. Nemhogy képtelen volt nemet mondani, korábbi dühe is észrevétlen elsimult.
Mark megmentette a válaszhebegéstől. Kézen fogta, és tovább magyarázott.
– Ugye megértett, Lilia? Mindketten teljes emberek. Természetesek, élvezik az élet szépségét; rácsodálkoznak minden elevenre. Meglátják egymást. Ellenkezés nélkül engednek vonzalmuknak. Bárki bármi divatosat mondjon erről: maguk akkor is önfeledten egymásba szeretnek.
Azután belökték őket a díszletbe. Lilia és a zsoldosok asztalhoz ültek. Dongtak köröttük a statiszták.
Belépett Seym. Megjelenése elnémította a fogadó közönségét. Shorr és a fekete harcos között fölöttébb meggyőző szempárbaj zajlott le. Lilia hátradobta csuklyáját. Tekintete találkozott Seymével. Egy percre megállt a Világ.
Mark repesett az elégedettségtől.
Melodráma útnak indította a mutatványosok alakítóit. Safra és Yngva figurája megfelelően sötétre, nyugtalanítóra sikeredett. Shorr művészi átéléssel masszírozta az asztal alatt a lány combját.
A verekedési jelenetet Kyané előzte meg. Spitz kijelentette, hogy kivételesen félreteszi egészségóvó programját, és nem veszi igénybe kaszkadőrét, már csak azért sem, mert úgy látja, „O'Ross művész úr agyát elvitte a szerelem.”
Brad csupán a hülyék számára rendszeresített vérforraló testtartásával és gunyoros arckifejezésével válaszolt, szót sem ejtve.
Kyant a szélütés fenyegette. Kénytelen volt kiperdülni, és megütközni a mutatványosokat játszó, fürge mozgású kaszkadőrökkel.
Véget ért a munkanap. O'Ross visszaöltötte repedezett farmerját. Blubber a nyomába szegődött. Beültek a kocsiba.
Kristen búcsút intett nekik; éjszakára száznyi kérdést tartogatva Bradnek. Helyet foglalt Kyan luxusjárgányában.

 

 

Exkluzív helyre mentek. Exkluzív koktélt szopogattak.
Spitz szivarra gyújtott, szórakozottnak látszott, figyelme el-elkalandozott. Egymás után nyomta magába az italokat.
Kristen a vendégeken legeltette a szemét. Bámulta a körmeit. A bár vakító üvegfala előtt posztoló testőröket. Kyan hátrafont haját, a tarkóján csapongó bársonyszalagot, egyre üresebb tekintetű, fekete szemét, érzéki ötleteket sugalló cakkos száját.
Eszébe jutott a megírandó dolgozat. Feljegyzett valamit a szalvétára.
Kyan hátradobta magát a széken, ellazult végre. Alaposan megnyálazta a szivar végét, s ki-be tologatta a fogai között.
– Na, hát hogy érzed magad a mi kis világunkban? – kérdezte. – Marhára érdekelsz, úgyhogy beszéljünk rólad. Mellesleg hullafáradt vagyok. Mintha egész nap szenet lapátoltam volna. Ne hidd, hogy mindig ennyire kikattanok. Á, bírom én a hajtást. Ha van értelme. Ennek a filmnek semmi értelmét nem látom. Tudom, hogy te szereted. Gondolom, ezért megy olyan jól a játék minden előképzés nélkül is. Komolyan, megleptél, milyen profi módon mozogsz a kamerák előtt. És ahogy elnéztem, nem égetsz le. Van külsőd. Nem is hiszed, milyen állatira nem mindegy, kivel mutatkozom a vásznon. A rajongók szételemeznek minden csajt. A magánéletemben is. Lehet, hogy azt hiszed, zűrösen élek. Ne gondold. A legutóbbi házasságomat például nagyon komolyra vettem. Segítettem Oliviának, színésznőt csináltam belőle. Amint megsuhintotta a népszerűség, immár a sajátja, elkezdett engem kritizálni. Én továbbra is igyekeztem a kedvében járni. Na, nem szégyen az: piszkosul bele voltam esve. Ez lett a vesztem. Olívia azt hitte, túlnőtt rajtam. Lelépett. A firkászok nyomban ellepték, a hülye tyúk pedig egy rakás marhaságot nyilatkozott. Hogy én így meg úgy. Nagyvonalú voltam, nevettem az egészen. Néha, mikor kudarc éri, ha valami nem jön be neki, akkor eljön hozzám, bocsánatot kér. Nem mindig tudok ellenállni neki. Ritka nő. De nincs benne kímélet. Aztán más dolgok is fárasztanak. Ne hidd, hogy a népszerűség felhőtlen öröm, nemcsak szerelmes levelek ezreit és gazdagságot jelent. Egy csomó kötelezettség jár vele. Tolonganak a nők, némelyiknek muszáj a kedvében járni. Mindenhol ott kell lenni. A folytonos nyüzsgés időnként teljesen kikészít. Hitted volna, hogy még a szemetemet is őriztetnem kell? Na ugye?! Nem kell engem irigyelni. Jöttek a hiénák, feltúrták a kukát, aztán méregdrágán eladták a háztartásom hulladékait. Ennek véget vetettem. Órákon át mesélhetném a sok bosszúságot. A tehetségem emelt fel idáig. És mit látok manapság? Jönnek a senkiháziak, mind sztár akar lenni. Azt hiszed, nem tudom, hogy a két bodys majom azért liheg körülöttem, mert további szerepeket remélnek? Ha befut az ember, meg kell tanulnia megkülönböztetni a hiénákat az igazi rajongóktól. Nem a tehetségemhez dörgölőznek, egy fenét! Mit tudnak ezek a tálentumról?! Nekem már nincs rá szükségem, hogy akárkinek benyaljak. Érted? Ott tartok, hogy nem kell örökösen készenlétben tartanom a nyelvemet erre a célra. Nekem pitiznek! Hidd el, jólesik néha belerúgni ebbe-abba. Hogy engem is mennyit tiportak! Elengedhetem az emberi érzéseimet: ha utálok valakit, nyíltan utálhatom. Na, talán ez az egy előnye a népszerűségnek. De amíg idáig vergődtem! Mennyit lógattam a nyelvem. Ehhez a hülye filmhez meg kellett tanulnom lovagolni! És ez a mai nap!? Totál kész vagyok a délutáni ugrálástól.
Kyan beleszívott a szivarba, és karikákat pöfékelt.
Kristen megragadta az alkalmat, hogy szóhoz juthat.
– Nem kellett volna beállnod verekedni. És ha mégis, hát vigasztaljon: rengeteg sikeres színészről hallani, akik nem használnak kaszkadőrt.
– Az öregek. Gene Hackman meg Belmondo. Érted, ugye? Ha ők összetörik magukat, a közönség egy emberként szipog. Azt mondják: „Szegények, matuzsálem létükre ilyeneket csinálnak! Milyen helyeskék!” Ellenben, ha velem történne valami, végem volna! „Mi az – kérdeznék –, ez még ennyit se bír? Amikor olyan fiatal?! És erre költjük a pénzünket?” Ha a szakmában akarsz maradni, nagyon figyelj oda a trükkökre. Amint megérem a hatvanadik születésnapomat, én se fogok kaszkadőrt használni. Gondom lesz arra, hogy az egész világ tudja, milyen vagány öregúr vagyok! Még jó darabig el kell viselnem O'Rosst. Jó természeted van, de neked még ilyennek is kell lenned. Kijössz akárkivel, vele is. Halálosan utálom a palit. Felteszem, láttad, milyen sorvadt a teste. Ha felvétel előtt nem csinálna kétezer fekvőtámaszt, nem állhatna be helyettem. És ez viselkedik úgy, mintha valaki volna!
– Mindkettőtök izomzata másféle. A tied kemény, de nyilván ezért gyúrtad magad. Az övé keletiesen finom – és ő a mozgékonyabb. Bruce Lee bármit megcsinált a laza izomzatával. Sok nő szebbnek is tartja ezt a típust, már ha egyáltalán érdekli ilyesmi, mint a durva húskötegeket. Egyébként Brad természetének kevés köze van a külsejéhez. Méltóság sugárzik belőle, emberi tartás. Nagyon kedvelem őt.
– Miért Bruce Leeről meg O'Rossról társalgunk? Még mindig nem hallottam rólad egy szót sem. Nehéz lehet neked. Belecsöppentél ebbe az ordas világba. Pedig milyen törékeny kislány vagy. Tudod-e, hogy kislány vagy? Szellemileg gondolom. Na, majd itt felserdülsz hamar! Mondok valamit. Holnap hamar lelépek, nem játszom a hülye, tündéres jelenetekben. Mellesleg régen fordult elő, hogy kimaradtam volna egy-egy epizódból. Ha végeztél, látogass el hozzám. Megmutatom a házamat. Kényelembe helyezzük magunkat és elbeszélgetünk.
Kristen bólintott. Ha nem tartja magát mesterséges kábulatban, nevetett volna.
Kyan hátradőlt batárja hátsó ülésén. Egész úton fáradtan hallgatott, így nagyvonalúnak tetszett a gesztus, amellyel hazavitte a lányt.
Kristen rohant volna Bradhez. Szüksége volt a férfi higgadtságára. Ám nem csekély bosszúságára felismerte a bátyja kocsiját a ház előtt.
Brent idegesen toporgott az ízléshagyott nappali szőnyegén. Úgy festett, mint egy régebben beélesített rakéta. Ráadásul minden korábbinál elhanyagoltabb volt.
– Na végre! Azt hittem, sosem érsz haza. Szóba kellett állnom a melákkal. Valakitől le kellett vennem az arra vonatkozó információt, hogy mégis, meddig kell várnom rád!?
– Nem említetted, hogy meglátogatsz ma este.
– Elképzelhető. És látsz? Ha látsz, akkor itt vagyok.
– Isten hozott. Mi járatban vagy? Kezdd a közepén.
Brent elvigyorodott. Ledobta magát a fotelba, végigmérte a húgát, s megcsóválta szép fejét.
– Tudod, eszembe jutott, miket mondtál a minap. Röhögnöm kell, ha eszembe jut, hogy meg akartam írni a mozidat. Ki nem fütyül a te szerencsédre?! Annyi témám van, mint égen a csillag. Ha érdekel, éppen kritikát írok erről-arról. Mondd, nincs kedved összeütni valami kaját?
– Milyen színű legyen?
Brent meghökkent.
Kristen rámosolygott.
– Az összhang miatt kérdeztem. Zölddel, sárgával vagy pirossal szeretnéd kiegészíteni a pecsétkollekciódat?
– Jaj, ne szórakozz, amikor nekem közlendőim vannak! Én nem is értem, miért akarom megosztani veled, hiszen soha nem mutattál irántam semminő affinitást. Apánk is, mintha a vénülő fejével még mindig a Becsületrendre vagy mi a francra pályázna, végig sem hallgat, alapállásból megvet. Minek képzelitek magatokat?! Talán...
– Most mire gerjedsz? – vágott közbe a lány.
Rettentő fáradtnak érezte magát. Kyan után Brent. Holott dolgozatot kellene írnia. Ha megszabadul a fivérétől, legelőször is felhívja Ninát. Azután átlátogat Bradhez. Feltölteti magát emberségükkel. Brent tutira arra készül, hogy leszívja a vésztartalékát.
– Jó, nem gerjedek. Igazán nem mondtál semmi bántót, csak éppen a kosztümömet cikizted. Nézz rám, ebből rögtön meglátod: éppen nincs nőm. Van ilyen. Attól még férfi vagyok.
– Attól még lehetnél. Iszol valamit?
– Csak sört. Beérem vele. Bár gondolom, mostanában másra is telik neked. Mennyit kapsz a lelked üdvéért?
Kristen kivonult a konyhába, és szemlét tartott a hűtőszekrényben. E háziasszonyi alakítás közben is kitűnően felfogta a hozzá intézett kérdést.
– A lelkem üdvéért? – ismételte homlokráncolva.
Elővett néhány tojást. A sárga pecsétek legfeljebb ősziesre varázsolják Brent holmijának hangulatát.
Virslit is talált. Töprengett, felhasználja-e. A virsli foltszegény eledel. Sebaj.
– Esetleg a tested üdvét kellett volna említenem? – vigyorgott Brent. – Két ménkű nagy fej hagymára üsd a tojásokat! Ne mondd, hogy nem hallottál még a szereposztó kanapéról!?
– Ha valami eltér a fejedben lebetonozott kliséktől, te már nem találod a helyed?! Újságoltad, hogy kritikát írsz. Írtál már bármiről is jóindulattal?
– Hohó! Te a kritikát azonosítod a rosszindulattal?! Fogalomzavar! Rajtakaptalak!
– Na most: általában nem azonosítom a kritikát az érzéstelenítés nélküli hasfelmetszéssel, de mivel felhívtad a figyelmemet a tényre, miszerint te írod: joggal gyanakszom.
Brent felbontott egy doboz sört. Szétkenegette az ingére áradt habot, és hangos kortyokkal elnyelte az italt.
– Adhatsz még egyet! Olyan száraz vagyok, mint a Szahara. Na szóval, nem alaptalanul feltételezel rólam rosszindulatot, ezek a kritikák ölni fognak! Fogadni mernék, mit sem tudsz a különféle berkekben zajló ügyletekről. Mindenki szívességet tesz mindenkinek, persze, szigorúan a viszonzás reményében. Nos, én kaptam egy jó anyagot. Az évszázad riportja lesz belőle! Díjhullás! Nem mintha érdekelnének a díjak. Cserében viszont ki kell nyírnom ezt, azt. Leltárszerűen: egy filmrendezőt, egy írót és egy piktort.
– Kinyírni? Megfened a borotvát, és belógsz a házukba a hátsó ajtón? – Kristen feltörte a tojásokat, és mert maradt még némi önuralma, egyiket sem Brent fején.
– Kinyírom, igen! Nem borotvával, hanem kritikával! Jó, most mondhatnád, nem vagyok én kritikus. S aztán?! Mi van akkor? Zöld hó esik? Tollforgató ember vagyok, arra használom a tollamat, amire akarom.
– Próbáltad már főbe lőni magad vele?
– Teljesen infantilis vagy. Ne vágd olyan apróra a hagymát. Az összes nőmnek ezt kell megtanulnia elsőként: a karikára vágott hagymát szeretem.
– Tápláljon téged az összes nőd! – szipogta Kristen.
– Ne bőgj, figyelj! Az életre tanítalak. Nem maradhatsz örökké ilyen infantilis. Na már most, megkaptam a megbízást. Elolvasom a film, a könyv ismertetőjét, rápillantok a piktor valamelyik fellelhető képére...
– Ismertetőt? Valamelyik képére? – borzadozott a lány.
A forró olajba zúdította a hagymakarikákat. Dühösen kavargatni kezdte a tojásokat. Eszébe jutott, hogy Kyan kislánynak nevezte. Szellemileg. Brent árnyaltabban fogalmaz: infantilist mondott.
– Elfogulatlannak kell maradnom – hangzott a magyarázat. – Hogy a francba maradjak elfogulatlan, ha megnézem a filmet, a képet, ha elolvasom a könyvet?!
– Aha.
– Na, ha eddig érted, folytatom. Mindenki hallott zongorázni Freudról. Szemernyit nem kell olvasnom tőle ahhoz, hogy felhasználhassam a szellemiségét. Köztudott, hogy szerinte minden emberi állatság alapja a szexualitás.
– Vele szemben is megőrizted elfogulatlanságodat – bólintott Kristen.
Brent rávigyorgott. Összeroppantotta a sörös dobozt.
– Nos, ha elolvastam az ismertetőt, máris tudom, miről szól a film, a könyv. Fogom Freudot, és szétkapom a szerzőt. Megvilágítom, hogy a film, a regény, a kép ötletét kamaszos maszturbációi közepette eszelte ki. Szót ejtek törpe ivarszervecskéjéről. Verítékes, gennyes képzelgéseiről. Nincs irgalom. Széttrutymózom, felaprítom, bebizonyítom, milyen szánalmas féreg. Kész, ennyi. Én élvezem, marha jókat röhögök, míg összedobom az anyagot. Ráadásul honoráriumot kapok érte, nem beszélve a riporttémáról. Hát nem ragyogó?
– Kérdezhetek?
– Csak tessék.
– Etika? Úgy értem, mi közöd a szerző ivarszervecskéjéhez, amikor csak a műve lehetne témád? Még mindig etika. A lapé, mely lehozza. Magára valamit is adó újság már csak mentálhigiénés szempontból sem engedi át a küszöbén a te alantas konyha-freudizmusodat. És még mindig kérdés: apának eldicsekedtél ezzel? Apa tudja, mire használod azt a szent szakmát, amelyben ő évtizedeken át meg tudta őrizni a tisztességét, becsületét? Apa tudja, hagy a fia nem egyéb, mint egy kultúrális bérgyilkos?
– Nagyon drámai hangzású beszéd volt – fanyalgott Brent. – A te tiszta életű apád természetesen nem tudja. Mellesleg, minek neveznéd a többieket, akik ugyanezt csinálják? Hol élsz te? Azt hiszed, én találtam ki?
– Tehát létezik egy kulturális bérgyilkos-különítmény? Jó kis kommandó!
Asztalhoz ültek.
A lány elszégyellte magát. Miket mond?!
Brent is ezen töprengett. Fennhangon.
– Ezzel teszed tönkre az életedet?! Az örökös erkölcsi felháborodással? Jó ez neked? Lazíthatnál. Tudomásul kell venned, hogy az élet ilyen: durva cselszövő. Ha nem taposol, téged taposnak el. Ha nem hazudsz, átvernek. És mindennek a tetejébe hülyének is néznek. Húgocskám – tette hozzá nehéz sóhajjal –, be kell látnod, szellemileg és életképesség tekintetében is hülye vagy. De hadd mondjam el, mit kaptam a kritikákért, mert ez a legfőbb lényeg! Jó ez a rántotta. Kicsit túlfonnyasztottad a hagymát, de azért jó. Na, senki nem meri megírni ezt a témát, pedig együtt van az összes bizonyíték. Kérlek, a mi újdonsült rendőrminiszterünk részegen gázolt! Na?
– Sitten van?
– Te naiv csibe, te! Ha nem lennél a testvérem, nem tudom, szóba állnék-e veled!? Frászt van a sitten. A bársonyszékben van. Egyébként régebben gázolt, amikor még ügyvédkedett az isten háta mögött, és gőze sem volt róla, merre szárnyal a karrierje. Persze, már akkoriban sem akárkik voltak az ivócimborái, vadásztársai. Nehogy azt hidd, hogy csehóban könyökölve részegedett le! Egy szó, mint száz, ama éjjelen olyan részeg volt, hogy az alkohol kiszorította az ereiből a vért. Áthajtott egy gyalogoson, vállat vont, ment tovább. Valami ügybuzgó, zöldfülű rendőr elkapta, fotózás, jegyzőkönyv, vérvizsgálat, miegymás. Te, a manus olyan tajt részeg volt, hogy tiltakozni se volt ereje. Hanem amikor kijózanodott! Lett olyan botrány, hogy a fal adta a másikat. A lapok persze mélyen kussoltak. A zöldfülű rendőr azóta is a sivatagban irányítja a futóhomokforgalmat. A haverok kimosták vétkéből a cimborát, és meg sem állt a bársonyszékig! Na, ehhez mit szólsz?
– Fényes karriertörténet.
– Haha. Hanem a papírok, fotók fennmaradtak. Beszéltem a kis zsaruval, az áldozat özvegyével, ezzel, azzal. Megírtam a történetet, még ma le is adom. Ha perre visznek, megszívják, mert van bizonyítékom. Tehát nem visznek perre. Szépen lemondatják a miniszter urat, és eltüntetik szem elől. Az én érdemem! Leborulhatsz a lábamhoz, és nem kell bocsánatot kérned az iménti sértésekért. Nem vagyok hiú.
– Ühüm – bólintott Kristen. – Beszéltél erről apával? Azt hiszem, ő megkérdezte volna: végigcsinálod? A lelked üdvét már odaadtad érte, illetve annak szemernyi maradékát. A bőrödet is vásárra viszed? Ezt nehezebb kinézni belőled.
– Ugyan, mitől féljek?! Hát, ezért jöttem. Elmondtam neked. Remélem, ezentúl más szemmel fogsz rám nézni. Jó volt a tojás. Kösz a sört. Mennem kell. Majd hívlak. Lehet, hogy pár napra tényleg el kell tűnnöm. Legalább nyaralok egyet. Felszedek egy csajt.
– Mosónőt.
– Ezt kihagyhattad volna.
Brent már nem vigyorgott. S miután elment, Kristen hosszan töprengett: egyáltalán miért jött, valójában mit akart?
Azután Nina számát tárcsázta, hiába. Átvonszolta magát Bradhez.

 

 

A pasas nyugalmasan kardozott. Végigmérte a lányt, és tovább suhogtatta szerszámát.
– Mi van veled? – érdeklődött. – Kinyúltál?
– Láthattad, hogy itt járt Brent.
– Láttam.
Kristen esdeklően rámeredt.
– Kérlek, engedj közelebb. Szükségem van rád.
– Felvegyelek?
– Igen. Ki kell simulnom. Akarod hallani, milyen jól mulattam Kyannel?
– Kyanről egy szót se, vagy semmit. Ajánlatot teszek neked: ragadjunk meg egy-egy doboz sört, és üljünk le a parton. Nos?
– Remek ötlet. Segítesz megírni a dolgozatot?
Bred lehajolt, gyengéden letette a kardot a tatami szélére. Felfelé egyenesedtében beleütközött Kristenbe. Magához ölelte a lányt, s fivéresen megsimogatta a hátát.
– Attól tartok, a „kis dolgozatot” egyedül kell létrehoznod. Te kaptad a feladatot.
– Na és? Sejtelmed sincs, mit tanultam ma este. Előbb Kyantől, utána Brenttől. Senkit nem érdekel, ki írja meg a dolgozatot, maga a dolgozat sem érdekel senkit. Nem is tudom, mi számít, mi fontos ebben az életben, mert az se derült ki. Ezek pénzről, díjakról, sikerről, bérgyilkolásról beszéltek. Kinek fontos ez?
– Ha kenguru lennék, volna zsebem: beletehetnélek. Ám mert nincs: el kell engedned, míg bemegyek sörért.
– Bocs, Brad.
Kristen elindult a part felé. A figurák a lába körül cikáztak, de szemlátomást csakis egymással voltak elfoglalva. Holdfényes este volt, foncsor borította a tenger felszínét.
Leült egy billegő kőre. Olykor-olykor, ha nem tudott elaludni, a fülében áramló vér tengermorajlásra emlékeztető hangját hallgatta. Olyankor hamarosan megnyugodott, álomba merült. Milyen kapcsolata lehet a vízzel? Milyen kapcsolata lehet az élettel, ha ez a kérdés érdekesebb számára, mint azok, amelyek Kyant vagy Brentet foglalkoztatják?
O'Ross leereszkedett mellé. Kibontotta a sörösdobozt, és a kezébe tette. Megvárta, míg iszik néhány kortyot.
– Jobban vagy? – kérdezte.
– Azt hiszem, igen. De nem a sörtől. Brenttel belöktem két dózist, mégsem használt. Ettől legfeljebb alkoholista lesz az ember.
– Ugyan. Egyszerű, átfolyó rendszerű sörmelegítőként működhetsz.
– Általában félüvegnyitől is nagyon kell fogódzkodnom, hogy eltaláljak az ágyamig. Brent elújságolta, hogy a rendőrminiszter nem annyira feddhetetlen, amennyire kívánatos volna. Részegen elütött egy embert, és azóta is szívügye, hogy ezt a tettet eltussolja.
– Nos, bármilyen törekvő ember a miniszterünk, mégis az a véleményem, hogy az a jó rendőrség, amelyik sokkal több gyilkost fog el, mint amennyit kinevel.
– Éppen ez az, amiért féltem Brentet. Ha a pasas megszimatolja, mire készül a bátyám, megorrolhat rá, és ez a legjobb esetben is nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket eredményezhet. Nem értem az egészet. Voltaképpen hogy jön ehhez Brent, amikor ő se sokkal különb!? Eddig neki is csak cserbenhagyásos esetei voltak: házasságokkal, a frigyekből származó gyerekekkel. Nem beszélve arról, amit ma mesélt a kritikának álcázott bérgyilkolásról.
– Gondolom, egyiküknek sincs saját belső ítélőszéke. Ha volna, attól jobban tartanának, mint bármilyen világi bíróságtól vagy vendettától. Nem hiszem, hogy aggódnod kellene Brentért. Minisztere és ő – rokonlelkek lévén – meg fognak egyezni egy szabad szemmel is jól látható összegben. Egyiküknek sem esik bántódása. A halottnak pedig tökmindegy már. Az ő szemszögükből.
– Gondolod, hogy Brent eladja neki a bizonyítékokat?
– Csak éppen sejtem. Nem vagyok Nostradamus. – O'Ross a tenyerére vette Chanelt, majd Givenchyt. A figurák hihetetlen gyöngédséggel harapdálták egymást.
– Brad, másról is szeretnék beszélni veled. Kyan meghívott a házába. Holnap munka után elmegyek. Mit szólsz?
– Hívd fel anyádat. Apádat, vagy a barátnődet. Kérd ki az ő véleményüket.
– A tied érdekel.
– Lesz sajátod. Holnap ilyenkor.
– Mondj már valami rosszat Kyanről! Miért nem válaszolsz a megjegyzéseire? Miért tűröd, hogy a két bodyssal együtt cikizzen álló nap?
– Megdolgoztak ezért, keményen. A két legény addig-addig gályázott, mígnem befutottak, mint testkulturálisok. Úgy vélik, az én cikizésem sokévi fáradozásuk pótdíja.
Kristen fejre állította a dobozt, s felnyalta a sör utolsó cseppjét.
– Akkor sem értelek – mondta.
– Emlékezz a filmre. Mi történik, amikor Chad ki akarja próbálni Seymet? Összeugrik Shorr-ral, azután jól megverik egymást és Brundot. Másnapra valami világosságféle támad Chad fejében. Karmolgatni kezdi, hogy emeletes bohócot csinált magából. Ha a két testkultúros legényre gondolok, nem tudom felidézni az arcukat. Nem emlékszem a nevükre. Nincs jellegük, csak izmaik vannak. Kyan hiúságához hiányzik az alap: a valódi önbecsülés. Görcsölnek és nem értenek semmit. Kínjukban kötözködnek. Nem tudok rajtuk segíteni. Problémájuk mélységesen a pszichiáterükre tartozik.
– Te tényleg belépődíjat szedsz egy sportklubban?
Brad felnevetett.
– Ahogy vesszük. Létrehoztam egy klubot, amelyben bárminemű kötelezettség nélkül lehet kardozást, önvédelmet, gimnasztikát, úszást és még ezt-azt tanulni. Ha valaki versenyezni kíván a sportágában, elmehet egy profi klubba, ha nem, továbbra is eljöhet az edzésekre, hogy csak úgy l'art pour l'art mozogjon. Az év nagyobb részében én is kiveszem a részem az edzésekből.
– Mint...?
– Mint edző és edzendő. A tandíj nem drámai, de a szabályok szigorúak. Ez a klub nem afféle killer-gyorstalpaló. Ha valaki azért iratkozik be, hogy néhány nap alatt megtanuljon csigolyát törni, hamar odébbáll. A programok arról szólnak, hogyan teremtsen az ember harmóniát tulajdon teste és lelke között. Kyanék nem ilyet végeztek.
Chanel eliramodott Brad tenyeréről, Givenchy követte.
A férfi felállt.
– Menj, csináld meg a leckédet.
– Segítened kell.
– És ha nem? Leszakítasz egy metrófogantyút, és fejbeversz vele? Most ez a kérdés várható: miért nem segítesz? Nos, azért, mert a te leckéd. A kamera előtt te nem szerepet játszol: te vagy Lilia. Tehetséged az élet minden területére kiterjed. Most már tőlem is tudod. Tépj az íróasztalhoz!
Kristen Brad arcát akarta látni, de csak a repedéseket számlálgathatta a farmerján. Felkelt a kőről.
– „Segíts mindennek olyannak lennie, mint amilyen úgyis” – idézte a költőt.
„Mindünk anyaga sugárzó lehetne, ha mernénk hasadni” – hangzott a válasz, és O'Ross délcegen elvonult, maga mögött hagyva a sóbálvánnyá hökkent Lányt.
– Hé, Brad! Legalább megnézed, ha megírom?
A férfi megtorpant. Visszafordult. A sötétség bizonytalanná tette, mosolyog-e.
– Gyere. Előkészítem a piros ceruzát. Ki is hegyezem.

 

 

Kristen az üres papírlap fölé görnyedt. Egymás alá írta az ábécé betűit. Arra gondolt, hogy jólesne táncolni. Mégiscsak Bradre kellene hagyni a fejtörést. Hirtelen eszébe jutott valami az A-ról. Azután még néhány betűről.
Megcsörrent a telefon. Felkapta a kagylót, és ráismert apja szenvtelen hangjára.
– Jaj, de jó! – sóhajtotta. – Hogy vagy?
– Közepesen elátkozva – hangzott a felelet. – Gratulálni szeretnék. Jobban esett volna, ha te mondod el. Brenttől hallottam, hogy filmezel.
– Még mindig alig hiszem el. Csak ezért nem hívtalak. Ki átkozott el?
– Ebben a szakmában naponta más. Akiről írok, és akiről nem. A főszerkesztőm rendszeresen. Újdonsült hitvesem átlag tízpercenként. Mellesleg tépem a hajam. A mostohafiam Ruth névre hallgató tanárnője az imént telefonált. Csak azért hívott, mert kötelességének érezte, hogy az első tanév végének közeledtével figyelmeztessen: bajok vannak a sráccal. A megátalkodott kölyök ilyeneket mond: „zsarnoklást csinál velünk a Ruth néni”. A három királyokat betlehemi szamarászokként emlegeti. Legfőbb bűne, hogy nem hajlandó puszifogót játszani a lányokkal.
– Mi az a puszifogó?
– Na, én már tudom. Most szedtem ki Rodóból. A lányok elfutnak, a fiúk utolérik őket, és máris csattan a csók. Az a helyzet, hogy Rodo nem hajlandó erre a marhaságra, mert „a nők örökké a Barbie-t buzizzák és a puszifogó különben is egy nagy hülyeség”. Így hangzott. Mikor tudod meg, micsoda élmény egy kicsiny kölyök?
– Nem holnap. Apa, Brent beszélt veled másról is?
– Mintha aggódnál érte. Ez meglep. Nem a féltésed; te fűt-fát aggodalmadba fogadsz. Azon csodálkozom, hogy még nem tudod: Brentnek sosem esik bántódása. Pedig néhányszor boldog elégtétellel töltött volna el, ha valaki jóízűen fenékbe rugdossa. Gátlástalanságban örökös világbajnok. Hogy tudd, komolyan beszélek hőn szeretett fiamról: nyomatékosan megkértem, változtassa meg a vezetéknevét. A Levy név nem bírja el, hogy további piszkokat jegyezzenek vele. Egész életemben vigyáztam erre. Most Brenttől kell megvédenem. A szerkesztőségben mindig az asztalomra készítik a legújabb szörnyelmeit. Beteg ez a vén gyerek. Hát ez kiszaladt belőlem. Jól érzékelem, hogy nemigen akarsz magadról beszélni?
– Most tényleg nem. Zűrzavarban vagyok.
– Jó, akkor a filmről. Milyen?
– Nagyon szeretem.
– Valami közelebbit..!?
– Fantasy. A rendező nem az abszolút hallásról, hanem az abszolút látásról nevezetes. Számomra. Lehet, nagyon elfogult vagyok. Hogy van a feleséged?
– Elégedetlen velem. Az utcai cipőmben gázoltam rá a szőnyegére. Most ezért. Még jó, hogy Rodo hallotta a szitkait, és az anyjára szólt, értésére adván, hogy sajna, egyikünk se tud a levegőben járni. Na, szia.
– Szia – sóhajtotta Kristen.
Tovább bámulta a papírlapot.
Végül pedig teleírta.

 

 

Á
– álom: álomjelenetek a filmben: vágyálmok, kábálmok, rémálmok. Néha azt szeretném, ha álmomban élném meg az ébrenlét – olykor az unalomig ismételt – jeleneteit; és ébren valami álomit.
– álmunkban fontos üzeneteket küldünk magunknak; ezeket ébren cenzúráznánk; álmunkban állunk igazán szóba magunkkal.

B
– barátság: finom fészekmeleg. Összegömbölyödsz benne, és jól érzed magad. Csak annyi kell hozzá, hogy megtaláld azt, akit szeretni mersz.

C
– csalódás: tudod, hogy irgalmatlanul csalódni fogsz valakiben. Mégis hagyod odáig fajulni a helyzetet, hogy tényleg csalódhass egy feneketlent.

D
– derű: derű nélkül a szellemesség is kegyetlenül unalmas.

E
– eleven: az az ember, aki bátran mer különbözni a statisztikai átlagtól.
– esztétikum: élvezhetetlen, ha denaturált.
– erkölcs: megléte gyakorta komoly jellemhibának számít.

F
– félelem: az enyém Henri Michaux-éval közös: „Nélkülem múlsz el, életem.”

G
– gyerekek: milyen merész szépségű képzavarokkal beszélnek; milyen elevenül léteznek; milyen tágra nyíltan szeretnek!
– giccs: az, ami túl szép ahhoz, hogy igazán szép legyen.

H
– hiú: aki hiú, az már félvak.
– háború: rettenetes, hogy színes tv-show-ként lehet eladni, sőt, utóbb már unni is lehet!
– hülyeség: a hülyeség és az aljasság közti különbség elhanyagolható.
– happy end vége: a szerelmesek egymáséi lesznek, s boldogan élnek, míg meg nem ölik egymást.

I
– igazság: olyan gyógyszer, amit csak az egészségesek szednek.
– irigység: ember a neved!

J
– játék: a játszmákat utálom; játszani nagyon szeretek.

K
– kaland: az élet élete.

M
– műfaj: nincs rossz műfaj. Vannak mélyen emberi alkotások és alacsonyan emberi termékek.

N
– nő: nem azért alkalmatlan katonának, mert fizikailag gyengébb; azért súlyosan alkalmatlan, mert lélekben és érzelmekben jóval erősebb: helyből felszállva megtagadná a vérgőzös majomkodást.

O
– O'Ross: fantasztikus férfi. Ragyog az embersége.

P
– Player: gerillaféle ember. Eltökélten hisz a képzelete szabadságában. Emiatt gigászi csatározásokra kényszerül; ez már-már romantikus hőssé teszi őt.

S
– Spitz: testi szépsége nem esztétikai kategória, pusztán sporteredmény. Ha lélekben is óriás volna, nem rúgnám le az ágyamról.
– szerelem: kell, hogy létezzen! Annyian beszélnek róla! És jaj: mi szépeket!?

T
– tehetség: más-állapot, amikor az élet viszontszereti az embert.

U
– utálat: némelyeknek utálhatni másokat: ez a legtöbb, amit elérhetnek az életben.

V
– választási kampány: hamis a nóta, bot a fül.
– válás: a legfőbb válóok a házasságkötés.

 

O'Ross megszemlélte a dolgozatot. Olvasás közbe kihegyezett ceruzája végét rágogatta, szeme néha Kristenre villant a papírlap fölött. Amikor végzett, kiosztott egy-egy doboz sört, lerogyott a kanapéra, és maga mellé invitálta az izgulni látszó diáklányt.
– Szerfölött megható, amit rólam írtál, de okosabban tennéd, ha kihúznád. A csalódás címszóhoz külön gratulálok, ámbár enyhén ellentmond a Spitz-hez címzett fejezetnek. Howard keresni fogja a szexi szellemiséget. Én nem hiányolom. Mindent összevetve: jeles. Ha nekem kedveskedtek volna ezzel a lehetőséggel, nem hiányozna a házasság címszó.
– Na persze – morogta Kristen.
Brad megsimogatta a fejét.
– Házasság: Milyen szép, a hajad! De ebből egy szálat megtalálni a levesemben...?!
– Lehet, hogy kihúzlak – felelte a lány.
– Hisz erre kértelek.
– Miért?
– Nem tapsikolok, mint a jázminok, amikor kedvem ellenére kell kiszolgáltatnom magam. Egy csomó kellemetlenségnek elejét vehetnéd, s nem kell hozzá egyéb, mint egy erőteljes mozdulat, ceruzával a kezedben, vízszintes irányban. Eszembe jutott még egy címszó. Civilizáció: ez a Bűnbeesés.
Kristen visszaszerezte a dolgozatát. Felkelt, elindult az ajtó felé. Brad fejcsóválva nézett utána.
– Tiszta hülye – dünnyögte a lány a teraszon.
Hazatért, bekapcsolta a magnót, és átengedte magát a táncnak. Egy darabig még zsongott a feje az elmúlt nap élményeitől. Végül kirázott magából mindent. Elfáradt.
Zuhanyozás után végigdőlt az ágyán. Porcsíkokat fedezett fel az éjjeliszekrény álplüss bevonatán. Eszébe ötlött Lalo. Felnevetett.
A tenger mormolt, akár a vér a fülében. Lezárt szemhéja mögött megmozdult, majd megelevenedett Mark filmje.
Mielőtt elaludt volna, eltökélte, hogy lebeszéli Howardot a megregényesítésről. Rögtön ezután újabb címszó ötlött fel benne; flitteresen műragyogott: PÉNZ.
Howard nem fog lemondani agyalágyult ötletéről. Végül eléri, hogy Judith Agar elronthassa Mark összes álmait.

 

 

Melodráma késett. Nyomban kiderült, hogy nélküle mozdulni sem tudnak. Nem találják az olajozót. Nincs meg Kyan farokbőre. A statiszták, akár a higany, szertegurulgatnak.
Spitz kötötte magát a farokbőrhöz. Amíg azt meg nem találják, vagy nem szereznek másikat az eltűnt helyett, rá ne számítsanak.
Ott állt kibontott hajjal, kezében a széles bársonyszalaggal, s hallgatta a riadt fodrászlány mentegetőzését, miszerint olyan kicsike az a farokbőr, hogy éppúgy előkerülhet hirtelen, amiként nyoma veszett.
Kyan oda sem figyelt. Kiszúrta Bradet.
– Add ide a farokbőrödet!
O'Ross hűvösen végigmérte.
– Vannak intim tárgyak, amelyeket az ember nem oszt meg mással, mert nem higiénikus. Ilyen például a kedvese és a farokbőre.
Számosan röhörésztek. Már régen nem emlékeztek, ki találta ki a lófarokba kötendő bőrszalagról a farokbőr elnevezést. Nem is számított. Kyant ritkán látták kibontott hajjal, úgy festett, O'Rosst sosem fogják így látni.
– Aludj vele! – vetette oda megvetően Spitz. Tekintete Kristent kereste, kíváncsian: vajon mit szól a lány hőn kedvelt Bradje smucigságához?
– Országomat egy farokbőrért! – kezdte valaki.
– Hol van Melodráma? – siránkozott Mark. – Ő biztosan elő tudja teremteni azt az átkozott farokbőrt. Vagy vágjon már valaki valahonnan egy alkalmas darabot.
A forgatásra összegyűlt négy-öt éves lánykák bújócskát játszottak a díszletek között. A törpék morcosan ácsorogtak. Kristen a feketére festett Griddel cicázott. Phil és Brad vigyorogva beszélgetett.
– Persze! – dühöngött Kyan. – O'Ross könnyen villog a hátralőtt sérójával. Én meg itt állok farokbőr nélkül!
Előkerült az olajozó. Nagyon csodálkozott, hogy még nem forgatnak. Melodrámával nem szolgálhatott, viszont előlebbentett egy bőrszalagot csipkefehér vászonkabátja zsebéből.
Voltaképpen kezdhettek volna, ám addigra kiteljesedett a káosz.
Mark megpróbálta megőrizni a nyugalmát. Amikor a harmadik kávészünetet rendelte el, többen bejelentették, hogy a szakszervezethez fordulnak, mivel ennyi koffein már nemcsak a szívkoszorúereket, de az arcbőr hamvasságát is kikezdi.
Végre beállított Melodráma, de nem akárhogyan. Zaklatottnak látszott, közel annyira, mint a hóna alatt szorongatott, finoman szólva is mocskos csirke.
Mark valósággal felsírt.
– Mi ez?
– Brojlercsirke – hangzott a válasz. Melodráma nem nézett a rendezőre, forgolódott, szemlátomást keresett valamit. A baromfi rikácsolt kevéssé, közben valamennyi végtagjával hadonászott.
– Mi a franc?! – firtatta Egon, a kameratőr.
Melodráma őrülten ideges lett a hülye kérdéstől. Vaskos kígyókra emlékeztető, szertelenül tekergőző hajtincsei belerezzentek a felháborodásába.
– Tán vegetáriánus vagy?! A brojlercsirke olyanféle állat, amelyet istentelen körülmények között, jószerivel futószalagon termelnek, hogy neked legyen mit magadba tömnöd. Nem nézhettem a szerencsétlen teremtmény szenvedését.
– Hogyhogy nem nézhetted? – hökkent meg Phil. – Még most is szenved.
Az asszony feljajdult.
– Van itt valahol egy kosár? Hát csak le kell tennem, nemde?! Csoda, hogy még eleven szegénykém. Azok után, amit átélt!?
– Nem kezdhetnéd az elején? – érdeklődött Mark fojtott hangon.
A teljes stáb köréjük gyűlt. A gyűrű külső körei csak találgatni tudták, mi zajlik bévül. Igen-igen röhögtek.
Ezt Melodráma nem vette jó néven. Továbbra is tekergette a fejét. De már mindnyájan tudták: kosarat keres a csirkének.
– Jöttem dolgozni, előttem ment a csirkeszállító kamion. A szívem majd' megszakadt az egymáshoz préselt, nyomorultul zötyögtetett állatok láttán. Ez embertelen! Van róla fogalmatok, hogyan bánunk mi az élővilággal?! És akkor hirtelen hopp! ez a drága kismadár lepottyant a kocsiról. Alig tudtam fékezni! Ott kuporgott az út szélén. Beszéltem hozzá, hogy megnyugtassam. Felvettem, betettem a hátsó ülésre, a kamion után hajtottam. Tudjátok, mi történt? Az a szemétláda nem engedte, hogy mellé hajtsak, hogy megelőzzem! Dudáltam, hadonásztam, de ettől a kismadár nagyon megzavarodott. Hát mondom, most mihez kezdjek ezzel az árvával? Na, visszafordultam, hazamentem. Már régen sejtettem, hogy három pár különféle méretű lábbal élek együtt! Most belém hasított a felismerés: hát milyen élet az enyém?! Az egész család aludt, csak a lábuk kandikált ki a takarójuk alól. Szobánként kettő darab rózsaszínű talp! Mondom nekik, ki az ágyból, csináljanak valamit, mert még elkések a munkából. Kimászik a fiam, a ráhunyorog problémámra, térül-fordul, hoz egy kettévágott zsemlét, mondván, hogy tegyem közé a madarat, bár előbb letollazhatnám. Ha rendes anyja volnék, meg is darálnám. És mindezt a nyomorult kismadár füle hallatára! Otthagytam a kölyköt, mentem a férjemhez. Az is kimászott a takaró alól, motyogott valamit, ám a szövegből csak a szapora drágámozást értettem. Ajánlottam, menjen ki a fürdőszobába, és köhögje fel a torkáról a vattakupacokat, de gyorsan, mert nekem problémám van. Na, ment is, kisvártatva visszajött, halántékig borotvahabosan, piros köntösben, mint a Télapó, és azt tanácsolta, telefonáljak a sintéreknek, mert a tyúk itt nem maradhat, untig elég a tengerimalac-kolónia, a kóbor macskák, és sorolta hosszan, tételesen, miközben a szegény, rémült kismadár árván pihegett a karomban. Sintérek!? Berontottam a lányomhoz, letéptem róla a takarót. A leányzó ki sem nyitotta a szemét, eltámolygott a telefonhoz, kétszer leverte, majd beleszólt a kagylóba: te vagy az, Johnny?! Nem, mondom, én vagyok, az anyád, személyesen, és csinálj valamit ezzel a lénykével! A leányzó rám meredt, azután lepisszegett, mondván, hogy telefont vár, és visszarogyott az ágyába. Innen kezdve megint csak a két rózsás talpát szemlélhettem.
– És most itt vagy a pipivel – foglalta össze Mark, hogy elejét vegye a további részleteknek.
– Itt vagyok, és addig nem nyugszom, amíg jó helyen nem látom. Vízre, kendermagra van szüksége. És nyugalomra. Ez nagyon fontos. Állatnak, embernek egyaránt. A stressz öl meg minket. – Melodráma nem lelt kosarat. De felfigyelt egy kedves arcra. – Phil – suttogta. – Csinálj valamit.
– Evett már a gepárd? – kérdezte a vörös hajú testkultúros. – Nézzétek, milyen élénken figyeli a pipit!
Melodráma szeme elsötétült.
– Ide figyelj, te csupasz majom... – kezdte volna hozzászólását.
Mark közbevetette magát.
– Ne veszekedjetek! Phil elviszi a pipit, mi pedig dolgozni fogunk.
– Ezek után nem tűröm, hogy eltávolítsátok a szemem elől. Szünet nélkül látni akarom! És ha valaki a közelébe merészkedik, számoljon a tíz körmömmel. Továbbá, ha elkezdtem, befejezem: hallgass ide, te csupasz majom! Olyan tenyérbeszökő vagy, hogy azt nem lehetne egy kisregényben megfogalmazni, de egy egész estés nagyfilmben sem!
– Ráadásul nem is érdemes – mondta Brad. Előlépett, és a madárért nyúlt. – Blubber majd vigyáz rá.
Melodráma hátraszökkent. A tyúk ijedtében felsikoltott.
– Nem! Az a kacsa még majd jól odacsalja a szökőkúthoz, és vízbe fojtja nekem.
– De hát valamit csak csinálni kellene – nyöszörögte Mark. – Filmezni szeretnék. Nagyon!
A vörös hajú testkultúros megemésztette végre a korábban neki címzett beceszókat, és az asszony fölé tornyosult.
– Nem szoktam nőkkel. De azt hiszem, téged betakarlak! Mondd utánam: Gilles. Ez a nevem. Piszkosul tanuld be, ha jót akarsz!
Kyan halálosan unta az egészet. Felemelte a hangját, amely emeletlenül is tudott érvényesülni.
– Az én időm gyalázatosan sok pénzbe kerül. Nem érek rá szarozni veletek. Ha nem hagytok fel a tyúkkal, esküszöm, kitekerem a nyakát!
Melodráma elérkezettnek látta a percet, amikor is kiöntheti a szívét. Anyányi keblére vonta a madarat, és kihúzta magát Spitz előtt.
– Mostanáig úrinő voltam, kisfiam. A brüsszeli csipke szögesdrót az én finomságomhoz képest. Tudod, mit gondolok a te drága idődről, meg a folytonosan felemlegetett, világhíres tálentumodról? Azt, hogy ha leültetnének téged és ezt az árva kismadarat egy-egy IQ-teszt fölé, a tyúk adná be előbb a papírját, és a te pontszámod harmincszorosát kapná rá!
Kyan elvigyorodott. Cakkos felső ajka feszesre simult.
– Megoldottad a problémádat, Melodráma. Hazamehetsz a döggel együtt. Ki vagy rúgva!
Kristen szédelegve kapdosta a fejét.
Mark következett szólásra.
– Melodráma egy kicsit izgatott. Nem fontolja meg, mit beszél. De te, Kyan, te gondolkozhatnál. Nem növeled tovább a stábom mortalitását! Egy ember már a lelkeden szárad, többet nem rúgatsz ki! Mindenki menjen a dolgára! És ha az a tyúk nem kerül ki a hónod alól, én fosztom meg a tollaitól, Melodráma! Ilyen hülyeségekkel lopni az időt! Farokbőrök, pipik! Rakd már le azt a szutykos csirkét!
– Egyáltalán, mi ez? Kan vagy nőstény? – érdeklődött a sminkes.
A madár szabadlábra került. Egy darabig elkapirgálgatott a kábelek között. Közben Phil egyeztető tárgyalásokat folytatott lassan higgadó gyámjával, majd gyengéden eltávolította a színről a tyúkocskát.
Néha valaki el-elkotkodácsolta magát, de már nem törődtek vele. Egon és Mark belefeledkezett a munkába.
A gyermekded tündérek vacsorajelenete került sorra.
A sminkesek csodát műveltek a szerepre kiválasztott, éteri szépségű kislányokkal: aprócska felnőtteket festettek belőlük, olyképpen, hogy a festés nem látszott a tiszta arcokon. A fodrászok is remekeltek, a ruhások nemkülönben. Senkiben fel sem ötlött, hogy gyermeklányokat lát. Hihetetlennek tetszett: léteztek a kicsiny tündérek.
A boltíves, gyertyacsillárokkal megvilágított, barátságos terembe vezették őket. Leültek a hosszú asztalhoz. Kristen helyet foglalt az egyetlen, emberre méretezett, gyönyörűen megfaragott karosszékben.
Az elvarázsolt zsoldosokat alakító párduc, a cickány és a vézna ujjú maki is színre lépett. Kyan, noha a jelenetét felvették, és immáron a maki helyettesítette, mégpedig profi módon, már nem sietett annyira. Ottragadt a két testkultúros is. O'Ross sem akart lemaradni a tündérek vacsorájáról.
A lánykák élvezték a játékot. A ruhájuk alá rejtett hevedert, amelynek segítségével fel-le lifteztek az asztal mellett. S mert gyermekmód játszottak, örömükbe belefeledkezve, egyszer sem tévesztették el a szöveget, üvegtiszta ártatlanságukkal szinte mindenkit felvidítottak.
Kristen a koboldot alakító, vézna ujjú makival barátkozott. Ismét megcsodálta Phil képességeit: a szőlőszemű állatkának semmi olyat nem kellett tennie, ami ellenkezett volna a természetével. Harapott, ha szerepe megkívánta, hiszen az idomár ügyesen elrejtett, csábos rovarfalatokkal ingerelte erre. Mikor Shorrként a tündérek felé iramodott az asztalon át, Lilia nyugodtan elkaphatta a farkát, mivel ezenközben vigaszfalatot rejtegetett a kezében, amelyet a maki visszafordultában kicsípett az ujjai közül.
Melodráma nem minden célzatosság nélkül jegyezte meg a jelenetek közti szünetek egyikében:
– Áldás ez a Phil. Ha egy mozi vele forgat, az állatvédők el sem jönnek: Tudják, hogy minden természetes körülmények között zajlik.
– Naná! Elég, ha te itt eszelősködöl – morogta egy sötét hang.
– Ki volt az? – firtatta Melodráma.
Senki nem jelentkezett.
Folytatták. A tündérkórus csengett-bongott.
– Nem rögtön varázsoljuk el őket – mondta a lila ruhás tündér. – Először kérjük szépen, maradjanak velünk, adjanak nekünk boldogságot. Szeressenek minket, mormoljanak gyengéd szavakat, vágjanak fát télire. A férfi mind alávaló. Szökni próbálnak. Mondják, hogy menniük kell, kisomfordálnak az erdőbe. Muszáj, egyszerűen muszáj elvarázsolnunk őket. Némelyik így is megszökik.
Mark atmoszférája, a lánykák varázsa és Egon fényei első ízben vitték véghez az alig hihető csodát: mindenkit elbűvöltek.
Hallgattak a kritikus hangok; a magánzsenik megfeledkeztek a gyűlölködésről. Csak a törpék látszottak morcosnak, de ezt a szerepük kívánta így.
Kristen úgy érezte, elérkezett a forgatás csúcspontja, s talán az életéé is. Sosem tapasztalt ehhez fogható harmóniát, noha Liliaként éppen a tündérek megvigasztalásán fáradozott.
– Sok férfival találkoztam. Ne gondoljátok, hogy érdemes epekedni értük.
Az aranyfonállal varrt ruhákba bújtatott, koronadíszes, tágra nyílt szemű lánykák felhördültek szavai hallatán.
És Lilia felsóhajtott.
– Igazatok van. Valóban láttam egy remek férfit. Egyet. Olyat, akire vágyódtok. Láttam, és elvesztettem.
Egy órára közéjük ereszkedett a béke. E ritka oldottság olyannyira élményszámba ment, hogy meghökkentette és gondolkodóba ejtette valamennyiüket.
A vacsorajelenet után a másnapos reggelizés következett. A lánykák ragyogóan szomorkodtak, a törpe dalnok énekelgetés közben el-elnevette magát. A varázs foszladozott, ám még ott lebegett közöttük. Bár kezdtek felocsúdni a furcsa-gyönyörű kábulatból, még mindig barátságosan néztek egymásra, szeretet melengette pillantásaikat.
A háttérben felcsendültek a kísérő versikék.
– Libidóka-libikóka – szavalta valaki.
Mark nevetett, és hozzáfűzte:
– Ondóka-mondóka.
– Farkacska-fiúcska – nyöszörögte távolról egy női hang.

 

 

Ebédszünetben együtt indultak az étterembe. A kislányok szaladtak az élen, kisminkelten, pazar ruhájukban. Megálltak a szökőkútnál, megcsodálták a méltóságteljesen körözgető Blubbert.
A morcosságukat feledett törpék is velük tartottak, átragadt rájuk a lánykák vidámsága. Mihelyst megelégelték a kacsa egyhangú programjának szemlélését, esztelen kergetőzésbe kezdtek.
Az egyik törpe megragadta Kristen kezét. Magukkal sodorták őt is. Amikor kifulladva megtorpantak, és ráocsúdtak, hol vannak, fontolóra vették, hogy talán komolyabban kellene viselkedniük, ám hirtelen elvetették az ötletet. Tovább futkároztak.
Kristen elbotlott a kardjában. Szédülten megállt, s nevettében csak integetni bírt: elég volt. A törpék kézenfogták egymást, és vidoran körbeszökdécselték a lányt, hogy rávegyék: játsszon még.
A kislányok visszaszaladtak értük; a viháncolás az égig ért. El is ragadták Kristent.
A komoly felnőttek megfontolt léptekkel bandukoltak a nyomukban. Brad a fejét csóválta. Bármennyire nem akarta, a törpék gyűrűjébe vont, önfeledten nevető lány láttán Hófehérke jutott eszébe. Róla a magasvasút oldalfalára rótt firka, s ettől egészen újszerű ötlete támadt.
Az étteremben lecsillapult kissé a jókedvük. Asztalhoz ültek, a többieket nézegették. Megáldották a belépő pápát.
Mark lehajtott egy pohár ásványvizet, és megfogta Kristen kezét.
– Lilia, mit mondhatok?! Ha a közönség csak feleannyira fogja élvezni, mint mi, akkor nem születtünk hiába.
– Élvezni fogja – felelte a lány. – Látta Kyant? Amit tegnap hülye, tündéres jelenetnek nevezett, azt ma tágra nyílt szemmel nézte végig. Esküszöm, olykor még mosolygott is. Nagy varázslat volt, Mark.
– Holnap pihenhet. Kezdődik az átállás. Amíg felépítik az újabb díszleteket, külső helyszíneken fogunk dolgozni. Holnapután felvesszük az álomfüsthöz szükséges jeleneteket. – Mark Bradhez fordult. – Neked is jólesett?
– Ühüm. – O'Ross lenyelte a szájába tett falatot. – Már amikor Bradként néztem. Ha azonban Seym jutott eszembe, csak azon a ponton találtam élvezetesnek a beszélgetést, amikor Lilia azt mondta: „Valóban láttam egy remek férfit. Egyet.” A továbbiakban csak a hátborsó jutott osztályrészemül.
Mark lányosan lesütötte a pilláit, majd hirtelen felvágott a tekintetével. Vigyorféle bujkált a szája szélén.
– Be kell vallanom valamit. Alig alszom. Amanda kijelentette, hogy felhagy a háztartásom vezetésével, felvesz néhány alkalmazottat, és a maga részéről elmegy dolgozni, mert megőrjítem. Igaza van. Kiborítottam szegény, szeretett hitvesemet.
– Otthon is dolgozol? – kérdezte Brad éleselméjűen.
– Azt hiszem, Fitzgerald mondta: egy regényt befejezni annyi, mint kivinni egy gyereket az udvarra, és lepuffantani. Na, én is így vagyok a filmemmel.
– Folytatást írsz?
Mark lesütötte a szemét.
– Hidd el, nem tehetek róla. Howardnak meg se merem említeni. Egyszerűen nem bírom abbahagyni. Hazamegyek, tovább pereg bennem a film. Újabb és újabb jeleneteket látok. Még elmúlhat. Talán csak attól van, hogy túlpörögtem. Úgy érzem, nem meséltem el mindent. Egontól kérdeztem, ő is így van-e ezzel. Beismerte. Képeket lát, ébren és álmában. Nem kéne orvoshoz fordulnunk?
Brad eltöprengett. Alaposan megfontolta a választ. Végül mégsem mondhatta el.
– Istenem – nyögte Mark, s fohászkodása nem a Sztálinnal karonfogva belépő Gorbacsovnak szólt, nem is a mellettük trappoló borzas, lila tollú struccoknak.
Mögöttük Howard közelgett. Egy nővel. Mindnyájan tudták: ez a nő AZ a nő.
– A napi stressz-betevőnk – dünnyögte Brad.
Howard az asztalukhoz vonult, kihúzott egy széket, leporolta, ráültette a negyvenesforma, frissiben fodrászolt nőt, s csak ezután mutatta be nekik.
– Íme az írónő. Judith Agar.
Agar végignézett rajtuk. Braden elidőzött a pillantása. Azután újra a tekintetére szúrta Kristent, de csak villanásnyi időre. Máris hátradőlt, martinit kért, és leereszkedően Markra mosolygott.
Player zavarában hosszan bámulta az írói ajkakon enyhén elkenődött rúzst. Ezt máskor nem tette volna, de a nő fellépése teljesen összezavarta.
Agar hátradobta műszőke haját. Csillámos, haloványkék szeme volt, finom szarkalábak sugaraztak szét a sarkából.
– Nos – kezdte –, elolvastam a forgatókönyvét. Gondolkoztam a dolgon. Talán lehetne belőle regényt írni. Előrebocsátom, bestseller-ügyekben én ismerem a dörgést. Manapság főleg a nők olvasnak, az a kevés férfi, aki könyvet fog a kezébe, többnyire marad a szakirodalomnál. Tehát elsősorban a női tábor igényeit kell figyelembe vennünk, tekintve túlerejüket. Talán maguktól is észrevették, újra divatosak az érzelmek. Gondoljanak csak a tévé-sorozatokra. Az sem mindegy, milyen miliőben támadnak hőseinkre a szenvedélyek.
O'Ross letette a villáját. Félretolta a tányérját. Nem nyúlt a gyümölcsléhez. Lenyűgözve fogyasztotta Judith Agart.
Mark felocsúdott első riadalmából. Iskolásan felemelte az ujját.
– Bocsánat, most arról fogunk hallani, hogy „Hogyan írjunk sikerregényt”?
– Nagyjából. – A nő felvillantott egy mosolyt, és könyörtelenül folytatta. – A maga forgatókönyve teljességgel alkalmatlan az olvasóközönség megnyerésére. Szokott maga fantasyt olvasni?
– Próbáltam – vallotta be Player.
– Próbálta?! És?
– Nemigen találtam kedvemre valót.
– Akkor miért ilyen műfajú filmet csinál?!
– Talán ezért – jegyezte meg Brad.
Agar meghökkenten meredt Howardra, mintha tőle várna segítséget. Miután mindketten felvonták a vállukat, a nő ismét belendült.
– Ha fantasy, akkor se legyen benne hetvenhétféle helyszín, esemény. Képtelenség követni a cselekményt! Minek nézi a szegény olvasókat? Arról nem is beszélve, hogy nem valami észlények, a szerencsétlenek pihenni akarnak, kikapcsolódni, nem pedig bedilizni. Ezerkétszáz név! Nem telefonkönyv az! Le fogom redukálni a szereplők számát! Gondoljon bele, mi lenne az írókkal, ha mindegyik egyetlen könyvben realizálná a mondandóját. Élelmes szerző tizenöt regényt csinálna a maga forgatókönyvéből. Maga nem gondol a holnapra?!
– Holnapra is van néhány mesém – suttogta Mark.
– Most még tékozolja az ötleteit, szórja két kézzel, aztán majd verheti a fejét a falba, amikor úgy kiürül az agya, mint egy elapadt kút. Nem vitatkozom, a tárgyra térek. Az álomjelenetek ugranak. Senkit nem érdekelnek. A tündérek ugranak. Marhaság. Lilia szerelmes lesz Shorrba.
– Bocsánat – jegyezte meg O'Ross. – A hölgy rossz asztalhoz ült.
– Miért? – kérdezte Howard rosszat sejtve.
Brad vállat vonva az elszürkült fejű Markra nézett.
– Mi is elülhetünk innen, nem igaz?
– Mi bajod van?! – nyögte a producer.
Mark előrehajolt, s átvette a szót.
– Tehát Lilia szerelmes lesz Shorrba. Azután?
– Ez fenntartja a rivalizálást a két férfi között. Valakinek meg kell halnia a végén. Mondjuk, a lánynak. Gondoljanak a női olvasótáborra. Katarzist kell adnunk nekik! Mellesleg megjegyzem, tele van az egész fallikus szimbólumokkal. Ismerik Freudot?
Kristen halkan, finoman elsikoltotta magát.
Agar megeresztett egy turbósebességű mosolyt, és folytatta:
– Bizony, talán nem vetted észre? A kígyó a lány homlokán. Fallikus szimbólum! Az ujján tekergőző gyűrű. Fallikus szimbólum! Mi lesz a gyűrűből? Kígyó és párduc. Fallikus szimbólum! Hát még az a ló, méghozzá csődör! Fallikus szimbólum!
– Eszembe sem jutott... – hebegte Mark.
– Kérdeztem, ismeri-e Freudot. Naná, hogy nem jutott eszébe, mert az ilyesmi tudat alól jön! Mondja, nincsenek magának kasztrációs komplexusai? Szokta a hajtincseit az ujjára tekergetni? – Agar bemutatta: a füle melletti tincsek közül felcsavart egyet. – Esetleg latens homoszexualitása? Ja, a kardokat nem is említettem. Azok is fallikus szimbólumok!
Kristenből kirobbant a nevetés. Nem tehetett róla. Lesírta a sminkjét.
– Mit röhögsz, drágám? – kérdezte Agar döbbenten.
– Bocsánat – hüppögött Kristen. – Elnézést, máris abbahagyom. Nagyon szeretném, ha folytatnád. – Elfordította a tekintetét Brad arcáról, hogy ne lássa a férfi szembeszédét. Ekkor azonban meglátta a közeli asztalnál ülő törpéket és a lánykákat, amint a teremben jövő-menő színészek arcjátékát utánozzák. Beleharapott a nyelvébe.
– Megerősítem a Medusa-Yngva-Kael vonulatot. Jól mondom a neveket? Lehetnének még rémesebbek. Yngva telekinetikus varázslatokra is képes volna. Beköltözne a lány fejébe, és olyankor Liliácska megvadulna. A telekinetikus sztorik nagyon mennek. Az egyik zsoldost fel kell áldozni. Egyék meg az éjjellények. Szutyogjon!
Kristen mégis inkább Bradet nézte, mert az egyik törpe Agar turbómosolyát próbálgatta.
O'Ross tekintete minden mondatra felelt valamit. A ritkán mosolygó száj meg-megvonaglott.
– Nos hát, nagyjából ennyi. Mellesleg, elég unalmas volt a forgatókönyve. Majd én életet lehelek bele, ne aggódjon.
Brad Markra pillantott, s látta, barátja nincs olyan állapotban, hogy emberi módon megszólalhatna. Amennyiben hangot adna ki, aligha tudná artikulálni.
– Kristen, kínáld meg vízzel – kérte. A nőhöz fordult. – Asszonyom...
– Kisasszony!
– Pláne. Attól tartok, elvétette a termet. Nem itt tartják a „Hogyan ábdáljunk össze limcsit?” című kongresszust. Mindazonáltal nagy élvezettel hallgattuk előadását. Számunkra az is katarzis, ha röhöghetünk. Nyugodtan bevallhatom, mert a maga érdeme: egyik szemünk nevetett, a másik vérben forgott. Átvettük butaságai tipp-topp csokrát. Köszönjük. Mark, e társalgás után külön megkérlek: folytasd, amit csinálsz, mert minden jóval kiszorítasz valami rosszat.
– Brad, voltaképpen ki kérdezte a te véleményedet? – acsarkodott Howard.
– Nézz Markra. Teljesen összelapította a hülyeséghegy. Képtelenné vált az önvédelemre. Ma az ő dublőre vagyok.
– Igen?! Én jobban szeretném, ha mégis ő szólna hozzá.
– Meggondoltad? – érdeklődött O'Ross.
– Meg! Mark?
Player lekönyökölt az asztalra. Előredőlt, s mélyen az írónő szemébe nézett.
– Áldott buta asszony! Elmegy magától, és örökre elfelejt, vagy leborítsam a székről, és a hajánál fogva vontassam ki az első taxihoz?
Agar mereven felemelkedett a székről. Howardra meredt, de a producer nem mozdult, nem nézett sehová, nem vett levegőt. Így hát a hölgy kénytelen volt egyedül elsietni.
– Mi volt ez?! – hörögte Gamble egy perccel később.
– Brad figyelmeztetett – felelte Mark. – Közölnék veled valamit. Nem engem vettél meg, nem is a történetemet, csakcsupán a megfilmesítés jogát. Ha regényt akarsz, szerezz hozzá írót. Írót mondtam, nem ilyen klimaktérikus... finom leszek, nem lotyózok: libát. Ez nem író, vagyis etikus lény. Ez a hatásért mindent...
– Mark... – nyekegte Howard.
Player leintette.
– Hadd pöfögjem ki magam! Elegem van a tákolt kalandfilmekből, amelyek számítógép által is összerakható, elemes fordulatokból állnak. Ugyanez vonatkozik a könyvekre is. Nem tehetek róla, megcsömörlöttem a szorgos szakiparosoktól.
Howard mosolyogva megpaskolászta a kézfejét.
– Most meg mi ütött beléd? Nyugodj meg! Kész, nem tetszett a lonya, kerítek másikat.
– Elegem van abból, hogy folyton nyugalomra, türelemre intenek, mint egy gyógypedest! – Mark halántékán ijesztően kidudorodott egy vaskos, lila ér. – Amíg ilyen lelki-szellemi vakarcsokat szabadítasz rám, nincs miről beszélnünk. Akkor sem, ha úgy nézel rám, mint egy különösen tetves koldusra. Ennek a vészdögnek az a munkahipotézise, hogy az olvasó hülye! Tévedhetetlen rossz ízlése feneketlen mocsarába akarja rántani a...
Brad felállt, átkarolta Mark vállát.
Player elhallgatott, zsebre vágta a kezét. Elsétáltak.
Kristen is felemelkedett.
– Nagyon kérem – mondta Howardnak –, soha többé ne tegyen vele ilyet. Ehhez képest még a lincselésben is van valami emberi.
Gamble ülve maradt. Hosszan bámult utánuk. Zúgott a feje. Nemigen értette, mi ütött beléjük. Csak annyit tudott biztosan: mindhárman megvesztek.

 

 

Mark apatikusan tért vissza a műterembe. A törpék körbeállták, tudni óhajtották, mikor is találkoznak legközelebb.
Player nézte-nézte, de fel nem foghatta őket.
– Jól kicsináltak – állapította meg egyikük. – Nem is zavarnánk, csak annyit mondj, kitől kapjuk meg a diszpót. Tudod, mi leszünk a törpe halálbrigád.
– Micsoda? – nyekkent Mark.
Brad a segítségére sietett.
– Azt hiszem, az érdekli őket, mikor kerül sorra a rémálmok birodalma. Amikor jelmezt és sminket váltva ásót ragadnak, és agyonölnek mindent, ami nem fut el.
– Értem már. Törpe halálbrigád?! – Mark felderült. – Egy hétig külsőzünk, addig felépítik a díszletet. Melodráma odaadja nektek a diszpót.
Melodráma éppen közelgett, az egyik sminkeslánnyal együtt. Eksztatikus mosollyal, a csuklójánál fogva vezette a siheredő lánykát.
– Mark, nézd ezt a karórát! Ilyet vennem kell a lányomnak. Sue meg fog veszni, ha meglátja. Látod? A kismutató kés, a nagymutató villa.
Player megtekintette az orra elé emelt számlapot.
– Tényleg – mondta.
– Ó, ez semmi – nevetett a lány. – Olyat is lehet kapni, aminek olló a mutatója. Az olló szárai kergetik egymást. Kardosat is láttam. A rövidebb kard a kismutató, a hosszabb a nagy. Illene hozzátok.
– Nem szabad – sóhajtotta Kristen. – Megtudtuk, hogy csúnya fallikus szimbólum.
– Mondd, olyan órát nem láttál, amelyiken két pénisz űzőcskézik? – érdeklődött egy langaléta világosító.
– És mi van akkor, ha utolérik egymást? Na? – firtatta Egon értetlenül.
– Dél – bökte ki Brad.
Munkához láttak. Napszálltáig dolgoztak. Majdnem minden gondjukat elfeledték.
Amikor végeztek, Kristen felfedezte Kyan két gorilláját a díszlet mellett. Őt méregették. Rá vártak. A légyott!
A lány körülnézett. Bradet kereste.
O'Ross felfogta tanácsért esdeklő pillantását. Felfogta és visszaverte.
Kristen tanácstalanul maradt.
Lemosta a sminket, átöltözött, s elindult a két bikadöntő hústorony között a luxusbatár felé, egyszerre izgatottan és gyászos előérzetektől körüldöngicsélten, miként mindig, valahányszor Kyan befolyásolta a lelkiállapotát.
Az egyik gorilla vezetett, a másik csak ült mellette, féloldalas pózban, kérődzve, esetleg rágógumizva, hátra-hátravillantva négyszögletes fogait.
Kristen az utat figyelte, a mellettük elsuhanó, egyre szépülő és nagyobbodó villákat, s arra gondolt: mi van akkor, ha Brent jól tudja?
Elhessentette gyanúját. Brent bulvárlapja az alacsony ízlés kiszolgálására törekszik; alantassága elismeréséül akár vulgárlapnak is nevezhetnék.
Ha már a családjánál tartott, szívesebben gondolt apjára, akit Brent gunyorosan csak így emlegetett: „haditudósító volt, lőtt sebei vannak”.
Gerald Levy megfordult Vietnamban, Kambodzsában, Koreában, Afganisztánban; mindenütt, ahol hosszabb-rövidebb időre elszabadult a pokol. Írásai megrendülést avagy felháborodást váltottak ki, de kivétel nélkül mindenkit megdöbbentettek. Nem elemezte a háborút. Csaknem szenvtelenül örökítette meg, amit látott. Meglehetősen pacifista beállítottságú tudósítónak tartották.
Kristen négyéves volt, már folyékonyan olvasott, midőn először találkozott apja egyik írásával. Szülei két éve külön éltek. A kislány kincsek után kutatott anyja fésülködőasztalának fiókjaiban. Kifestette a száját, műszempillát ragasztott, fejébe nyomta a szőke oroszlánsörényre emlékeztető parókát. A legalsó fiók fenekén újságkivágást talált.
Azt hitte, mese. Gyönyörűen kezdődött: az égig érő, dús lombú fák alatt virágok, pillangók, vadállatok, játékos gyerekek éltek. Hirtelen megrobajlott az égbolt, tűzeső hullott a magasból, ám ezt a tüzet nem lehetett eloltani. A víz is lángolt. Végül meghalt minden. Üszökké töpörödtek a fák, csípős füst gomolygott a holt táj fölött.
Kristen megjegyezte az ismeretlen szót: napalm.
Anyja a fésülködőasztalra borulva találta meg; a kislány leszakadt műszempillával, szétkent rúzzsal, sírástól kimerülten aludt.
Norma vigasztalásképpen mesélni próbált. Amikor odaért, hogy az üvegkoporsóban fekvő Hófehérkét a királyfi életre csókolja, Kristen komoran megrázta a fejét, és kiment a szobából.
Anyja nem akarta zavarni. Csak estefelé nyitotta rá az ajtót. Kristen babái a szőnyegen hevertek, ruhátlanul, kicsavart végtagokkal.
A kislány bemutatta őket az elképedt Normának.
– Csipkefehérke, Hamurózsika, Hópipőke.
Az asszony felhívta egykori férjét.
– Gerald Levy! Lehet, hogy műfajt alapítottál – közölte.
A luxusautó lelassított. Kristen felnézett. Jobbfelől korallpiros kerítést látott, utcahosszút. Törpe fák álltak az alacsony sövénnyel szegélyezett kertben. A rózsálló márványból szobrászolt terasz korlátján elhelyezett tartókban parányi virágok virítottak. Nem takarták el a korallszínű palotát.
A kocsifelhajtó előtt néhány porlepte autó várakozott. A volán mögött ülő férfiak nyakából, kezéből nem hiányzott a fényképezőgép.
Megörökítették Kristen életének Nagy Pillanatát.
A luxusbatár begördült a lágyan széttáruló, majd becsukódó kapun.
A lány kiszállt a kocsiból a korallszínű teremben, amely csak a garázs lehetett. A testőrök karéjában belépett a liftbe. A tükörfalú fülke ajtaja rájuk zárult.
Néhány másodperc múlva az ajtó halk sóhajjal szétnyílt. Kristen korallvörösre festett, faburkolatos bárban találta magát. Száznyi italospalack sorakozott a tükrös hátú polcokon.
Kyan a pult előtt könyökölt, talpas kehellyel a kezében, méteres lábú széken. Enervált ábrázatot és méregzöld selyemköntöst viselt.

 

 

A kerítésnél silbakoló fotóriporterek életének Nagy Pillanata is elérkezett.
Legfeljebb öt perccel azután, hogy a luxusbatár a garázsba gördült, a ház vendége sietősen távozott. Úgy festett, hogy nem a házigazda elképzelései szerint zajlott a vizit.
Mi másért kergették volna a gorillák?
Hanem amikor a daliák megpillantották a felélénkült fotósokat, futkározós kedvük nyomban alábbhagyott.
Kristen akrobatikusan átlendült a pazarszép kerítés fölött. Az egyik fotóriporter kocsijának oltalmába sietett.
Kifújta magát, meggyőződött róla, hogy senki nem üldözi.
Leült a járda szélére, és könnyes nevetésbe fogott.
Mielőtt még a közelében kattogtató fotós kipuhatolhatta volna, mi ütött belé, a lány megpillantott egy taxit, leintette, és eltűnt a korallszínű palota utcájából. Alighanem mindörökre.
Azok a riporterek, akik csak néhány percre ugrottak el telefonálni, hogy kiderítsék, ki lehetett a luxusautóban ülő nő, meglepő hírre érkeztek vissza: a vendég már el is távozott, és ezenközben igen furán viselkedett.

 

 

Brad is furállotta viselkedését. Jámboran ült a parton, kezében egy doboz sörrel, midőn a nyakába kapta a lányt.
Kristen összesírta a vállát, majd a legcsekélyebb magyarázat nélkül felpattant mellőle, belegázolt a vízbe, és elúszott a szomszédos, ám nem közeli kontinens felé.
Brad jámboran tovább üldögélt, a könnyek hamar felszáradtak bőréről. Kiürítette a dobozt, s tudta, nem hiába vár. Fél óra múlva Kristen kilépett a tengerből. Megállt a férfi fölött. Ruhájából áradt a víz.
– Nem igaz, amit Kyanről terjesztenek.
– Hát istennek – felelte O'Ross.
– Hajlandó vagy meghallgatni, mi bajom van, vagy anyámhoz irányítasz, mint tegnap? Érdekel, mi történt?
– Nagy horderejű incidens lehetett. Végeztél vele?
– Kyannel? Nem. Csak frontálisan belerúgtam, leköptem.
– Csak?! Nem akarsz leülni? Száraz ruhát ölteni? Enni, inni valamit?
– Miért nem figyelsz rám? Tapadj ide a figyelmeddel, mert közel s távol nincs más eleven teremtmény, és el kell mondanom valakinek!
Brad felállt. Válaszolni készült, de rossz lélektani pillanatot választott. Vészesen lekéste a helyzetet.
– Eszedbe ne jusson bekísérni, fivéresen pátyolgatni, higgadt és bölcs megjegyzésekkel csillapítani! Eszedbe ne jusson!! Megkímélhettél volna ettől a megalázó helyzettől! Tudod, hogy hallgatok rád, azt is tudtad, hogy eltökélten készülök életem legnagyobb marhaságára! Miért hagytad?! Itt ülsz, immár állsz, és ha kinyitod a szádat, az fog elhangozni, hogy ne izguljak, meg hogy felfázom, meg hogy én akartam!
Erőteljes gyermekbánat érződött a hangjából, és nem tudott mit kezdeni a végtagjaival. Legszívesebben hadonászott vagy toporzékolt velük.
Brad úgy látta, egyre inkább beleéli magát a hisztériába. Felsóhajtott.
– Jó, ha mindenáron el kell mesélned, teremtsük meg a hangulathoz illő körülményeket – javasolta csendesen.
– Mondták már neked, hogy meg kell tőled őrülni?! – kérdezte Kristen, és olybá festett, mint aki már meg az is őrült. – Szívem szerint veled is azt tenném, amit Kyannel. Rászolgáltál, de még mennyire!
Brad megfogta a bal csuklóját. S bár a lány eszeveszetten ellenállt, mégis rábírta, hogy a gyűrűsujjával megérintse a saját orrát.
Kristen elnémult. Magára döbbent. Leengedte a kezét.
– Ó, Brad – mondta.
– Nem: ó, Brad! Hanem: O'Ross!
– Jaj, nagyon szégyellem magam. Ne haragudj. – Kristen a férfihoz lépett, a mellére hajtotta fejét, azután engedelmesen bement vele a házba, s eltűrte fivéres pátyolgatását.
Végül tiszta arccal, száraz ruhában, sörösdobozzal a kezében leült a kanapéra. Brad helyet foglalt a szemközti fotelban.
Kristen töprengett, nézte a férfit.
– Ezt tényleg nem lehet elmondani. Azt hiszem, ízléstelen volna. Kyan nem szexbeteg, egyszerűen csak tökéletesen érzéketlen minden humán dolog iránt. Az a legmegalázóbb az egészben, hogy kitettem magam ennek a... Holott tudtam, hogy semmi jó nem sülhet ki belőle. De te is tudtad!
– Visszatarthatott volna bárki is? – kérdezte Brad.
– Lézerfegyverrel sem – ismerte el a lány. – Együnk valamit. Főként pedig igyunk. Képtelen volnék elaludni. Itt maradsz velem?
– Valameddig.
Kivonultak a konyhába, tettek-vettek, csevelyegtek is, de a zavar nem múlt el. Kristen újra meg újra elkomorodott, nagy lélegzetvétellel nekifutott közlendőjének, azután mégis megtartotta magának. Mindannyiszor rálocsolt néhány korty whiskyt.
Brad is kínban volt, noha bárhol másutt szívesebben lett volna. Ráadásul sejtette, hogy előbb-utóbb szóvá kell tennie a mértéktelen whisky-ivászatra vonatkozó aggodalmait.
Jó darabig heroikusan hallgatott. Azután fogta a palackot, és felrakta a legmagasabb szekrény tetejére. Asztalhoz vezette a lányt, és elé tette az ételt.
Kristen evett néhány falatot, majd úgy döntött: ha nem whiskyzhet, sörözni fog.
O'Ross ezt már nem nézhette tovább.
– Elmegyek. Aludj jól – mondta.
– Jó. Majd jól alszom. Reggel meséld el, milyen röhejes voltam. Mondd, miért rágja magát az ember olyasmin, amiről tudja: csak úgy szabadulhatna tőle, ha kinevethetné magából? Hanem ha te vagy a „valameddig” maradó pasas: reggelig nem maradhatnál?
– Nem.
Kristen az asztalra könyökölt.
– Szívesen lefeküdnék veled.
Brad félfordulatot tett, mintha csak suhintott volna egyet a kardjával, és megjegyezte:
– Ehhez azért valaminő kétoldali szédület kellene, nemde?
– Gondolom, ha megcsókolhatnálak, előbb-utóbb éreznénk valami szédülésfélét.
– Inkább holnap folytassuk ezt a beszélgetést. Most menj aludni. Kevesebbe kerül.

 

 

Kristen telefoncsörgésre és fejgörcsre ébredt. Ez mind kevésnek bizonyult, ráadásként szégyenlidérc kuporgott a mellkasán. Haladékot kapott: képtelen volt visszaidézni az éjszaka emlékeit.
Belenyögött a kagylóba.
Megismerte Lalo riszálós hangját.
– Aludt? Aludjon tovább. Ma nem tudok menni, úgyhogy nem is megyek. Holnap felkukorékolom, oké!? Addig is jó legyen, a falra ne köpködjön.
Kristen mormogott valamit, a feje alá tette a telefonkagylót, forgolódott, nyújtózkodott.
Hirtelen felült. Belehasított, hogy este nem tornázott.
Még sosem hagyta el a lefekvés előtti táncolást.
Ő már soha többé nem táncol! Hiszen arra sincs ereje, hogy lemásszon az ágyról. Miért mászna le? Hiszen ma sehová nem kell mennie.
És éppen ez a baj. Ha dolgozhatna, megfeledkezhetne róla.
Nos hát: miről is?
Arról, hogy hülyét csinált magából.
Kyannel kapcsolatos álmai szertefoszlottak. Fenét „szertefoszlottak”! Detonáció végzett velük.
Különös: fütyült rá.
Viszont fájón szégyenkezett Brad miatt, gyanítván, hogy több hét is elmúlhat, amíg újra a szeme elé mer kerülni.
Mielőtt kielemezte volna a felfedezést, eszébe jutott a hívás. Visszatette a tütülő kagylót a villára. Lalo már vagy háromszor megüzente, hogy nem tud jönni. Igen, éppen harmadszor mondta le a takarítást.
Határozottan emlékezett, az első intelem így szólt: legyen jó, a körmét ne rágja. A második tanács ígyen hangzott: legyen jó, ha a tetőn jár, kapaszkodjon.
Amiből az következik, hogy ezt a napot takarítással is agyon lehet verni. Mindegy, mivel, tova kell múlatni.
Lemászott az ágyról, kimerülten, rokkantan. Hiába egyenesedett fel, a szégyenlidérckét le nem rázhatta, s hiába látta el kicsinyítő képzővel, akkor se szabadulhatott tőle.
Az ablakhoz lépett. Kitűnően látta a vakító napsütést, a burjánzó zöldfélék hars pompáját, a borzongó, azúrkék víztükröt. Bradet, teljes életnagyságban.
A pasas átizzadt homlokpántban, szita farmerban edzett a kertben.
Na persze, test és lélek harmóniája. Reggeltől estig hajszolja magát érte. Egy stressz az élete. A hülye harmóniájáért.
De neki van.
Nekem most miért nincs? – kérdezte magától.
Mivel megint itt tartott, újra ideges lett. Bement a fürdőszobába, húsz percig zuhanyozott. Gondolta, addig megüresedik a kert, és észrevétlenül leosonhat a partra. Szívesen úszott volna egyet.
Miután megtörülközött, visszatért az ablakhoz. O'Ross fáradhatatlanul katázott.
Kristen pokolian hisztis lett. Mégsem rostokolhat estig a szobában!? Ez már kész terror.
Lement a konyhába, belepillantott a hűtőszekrénybe, és megállapította: szörnyethalna, ha mostanában ennie kellene. Megivott egy pohár gyümölcslevet.
Ténfergett.
Lerogyott a kanapéra. Megpillantotta a baromiszor baromi poszter sikítozóan boldog színeit.
Felsietett a hálószobába. Végignyúlt az ágyon a forgatókönyvvel. Kívülről tudta az egészet.
Feltárcsázta Ninát, de az első csengetés után ledobta a kagylót.
– Most mi van? – kérdezte fennhangon, ám senki más nem lévén a szobában, válaszolnia kellett magának.
Az ablakhoz ment.
– Brad van – felelte.
Három méter magas, finom izmú, verítékfényes pasas edz a kertben, kutya baja, nem ideges. Hátrafésült haját bőrszalag tartja féken. Homloka ránctalan, arca nyugodt. A Nap átvilágítja máskor oly sötét szemét.
Ragyog a pasas. Ez még hagyján, ez hamar kiderült, nagyjából a harmadik asszójuk után. Amint ő, Kristen lehetőséget adott neki, megszólalt, emberül. Figyelnie kellett arra, amit mondott, s közben észrevétlenül megmelegedett attól, ami sugárzott belőle.
És mindehhez ragyogóan néz ki. Kezdettől fogva.
Csak éppen mostanáig látva nem látta.
Könnyű Liliának. Sosem volt dolga olyatén filmmel, amelyben a szép, okos és elszánt főhősnő magába szerelmesíti a kőagyú főhőst. A sziklafejűnek persze-az esze is megjön a szerelemtől. Boldogan élnek a vége főcímig.
A fertőzetlenül ártatlan Lilia a zsoldosokra tekint, és soha eszébe sem ötlik, hogy megpróbáljon csodát tenni az intellektusukkal. Kivárja szépen, amíg a sors az útjába veti Seymet, és kész.
Kristen rájött, hogy ezt meg kell beszélnie Braddel.
Hogy a pokolba beszéljen vele, ha röstell a szeme elé kerülni?!
Sietve emlékeztette magát: takarítani akart.
Nem takarít!
Akkor elmegy a szupermarketbe. Igen.
Hiszen nemrég megvette élete első kocsiját.
Azután betette a garázsba, és tovább járt O'Ross-szal, mint addig. Itt az ideje, hogy leporolja a kisautót.
Beleül.
Megtette. A vezetés megfelelőképpen lekötötte. Kiment a fejéből a sok marhaság.
De a betonfalon viruló graffitik lépten-nyomon eszébe juttatták Bradet.
Nem látni, és nem érezni; ez az én nagy kalandom, olvasta, s egyidejűleg hallotta is, O'Ross hangján. Tudta, mi következik: Brigitte szebb, mint Hófehérke.
A fékre kellett taposnia. A mögötte hajtók elátkozták.
Nem törődött velük. Azt látta, hogy Brigitte lejátszott. Valaki áthúzta a nevét.
Ez állt a falon, bárhonnan nézte: Lilia szebb, mint Hófehérke.
Visszafordult.

 

 

O'Ross leengedte a kardot, amikor közeledni látta.
S amikor Kristen megkönnyebbülten és mámorosan hozzásimult, a férfi magától értetődő gyengédséggel karolta át, a hajára hajtotta az arcát, majd megcsókolta lezárt szemét.
Azután elengedték egymást, és behajigálták a csónakba a felszerelést. Kimentek a borzongó tengerre, lemerültek.
Kristen a hátára fordult a mélyben; a szűrt fényben lebegő sószemcséket, apró lényeket nézte. Buborékok szálldostak körülötte, hallotta mormogásukat, a csend zúgását. Sokáig így maradt. A fölé boruló, homályos tükörként derengő vízről azt gondolta: koporsófedél. Megpróbálta hinni: ez a gondtalan lebegés a halál. Megbékélt volna vele. Szép volt.
Brad figyelmeztető érintésére megfordult, és meglátta a tovasiető halrajokat.
Lementek a fenékig, ügyeltek arra, hogy mozgásukkal ne kavarják fel a homokot. Kagylókkal, csigákkal, morc remeterákokkal találkoztak.
Amikor megpillantották az első delfint, olyan izgatottak lettek, hogy megragadták egymás kezét.
Az első után megjelent a többi is; tisztes távolságot tartva, kíváncsian körülúszkálták őket, bemutattak néhány lélegzetelállító szaltót, majd hirtelen eltűntek, és nem is tértek vissza.
Később Kristen elnyúlt a csónak fenekén, s delfin szeretett volna lenni, esetleg tengeri tehén, de még a cápaság gondolatával is kacérkodott egy percig. Azután kérdőre vonta magát, vajon miért nem jó neki emberbőrben, és, mert jó volt, már amennyire, megbékélt helyzetével.
Kikötöttek, és leheveredtek a parton. Blubber kimászott a medencéjéből, megrázta magát, s eközben a farka komikusan pörgött, akár egy propeller.
A kacsa hozzájuk csámpázott. Mihelyt meggyőződött róla, hogy nyugodtan fekszenek, fogott két melegtől zsibbadt bogarat, és visszatért a tóba.
A fák árnyékot borítottak rájuk, de kisvártatva kicselezte őket a Nap, és dühöngve ontotta melegét. Bebotorkáltak előle a vízbe, s lassan magukhoz tértek. Eltempóztak a szigetig. Hiába vártak a delfinekre.
Kisebb-nagyobb hajók suhantak, ringatóztak a tengeren.
A hullámok felélénkültek, a part felé hintázták a rájuk bízott testeket.
Amikor megenyhült a hőség, lezuhanyoztak, és megvacsoráztak. Egy-egy doboz sörrel a kezükben visszatértek a dagályló víz szegélyéhez, ám egyre hátrább szorultak.
Elhaltak az alkonyati színek, az égbolt feketekékbe öltözött, a tenger ráncosodó, sötét foncsort vont magára.
Visszaúsztak a szigethez, leheveredtek a langyos sziklára, és Kristen elmondta, hogy Kyan méregzöld selyemköntösben várta, amely alatt nem viselt semmit, és úgy tett, mint azok a pasasok, akik a parkban bukkannak elő olykor, egy-egy bokor mögül, és erre ő, Kristen is azt tette, amit azokkal a szomorú, szörnyű alakokkal tenni szokott, ha megijesztik, és amikor kiszaladt az ajtón, a gorillák el akarták kapni, de elfutott előlük, és azok, hála a bámész fotóriportereknek, felhagytak az üldözésével.
O'Ross nem állhatta meg, feltette a kérdést, amely régen foglalkoztatta.
– Mit reméltél?
– Hm. Tényleg. És te mit reméltél?
– Nagyjából akkorra vártalak, amikor berepültél.
– Tehát pontos voltam.
– Hozzád lehetne igazítani a halált.
– Azt hiszem, tegnap estétől engem is gyűlöl. Nemigen érdekel. Kifigyeltelek, Brad.
– Nehéz elhinni. Általában üveges szemmel néztél rám.
– És mégis. Emlékszel, amikor a kellékes fickó nekem ugrott a gyűrű miatt? Meg amikor Agar annyi hülyeséget összehordott, hogy beszakadt alatta az asztal? Megvédtél engem és megvédted Markot.
– Ugyan, semmiség – felelte Brad vigyorogva. Sejtette a beszélgetés további irányát.
– Legközelebb szoktasd le magadról Kyant s a testkultúrosokat.
O'Ross megúszta. Nem kellett felelnie Halk füttyögést, kerregést hallottak. Meg-megcsobbant a víz a szikla mellett. Csak egy-egy villanásra láthatták a delfineket.
A raj ismét gyorsan távozott.
Kristen visszadőlt a kőre, amelyből eleven lélegzetként szállt fel a nappal beszívott meleg. A pulzáló csillagokat nézte, megpróbálta megfogalmazni, valamihez hasonlítani amit érez: hogy ezért az éjszakáért, hogy általában az éjszakáért, de akár a növények zöldjéért, a delfinekért vagy a tengerért, bármikor nekivágna a Kék Kristállyal, megkeresni a varázslót.
S már a nyelvén volt, hogy kimondja: olyan ez, itt feküdni, befogadni a harmóniát, éjszaka és víz tökélyét, Brad közelségét, mint... Milyen is?
– Mintha élnék – mondta.
Lustán belesiklottak a tengerbe, és a partra úsztak. A sövénynél elváltak. A figurák O'Ross lába körül kergetőztek.
Kristen bekapcsolta a magnót. Félretolta a kanapét, felcsavarta a szőnyeget. Táncolt, és Ninára gondolt. A lányokra, a biciklijére, és újra Ninára.
Zuhanyozás után feltárcsázta a számát.

 

 

Reggel Lalo volt az első, akit megpillantott, és nem tudta visszafojtani felháborodását.
– Mondja, mi volna, ha legalább kopogna? – nyögte falsápadtan.
– Lenn kopogtam. Különben se kell attól tartania, hogy kárt teszek magában.
– Na, attól nem is tartok – morogta a lány. Kirebbent a fürdőszobába.
Amikor lement a lépcsőn, Lalót is lenn találta. A fickó a nagy hőségre való tekintettel fényes futónadrágocskát és ujjatlan trikót viselt. Formás lábszárán elgazosult szőke szőrzet burjánzott. Gyűrűktől súlyos ujjait a nappali bútorain húzgálta. Szerfölött bosszúsnak látszott.
Brad betoppanása sem tartósan derítette fel. Csak egy percig vonaglott, helyeskedett a kedvéért, és máris visszatért bosszantó problémájához.
Feltartotta poros mutatóujját. Vádlón.
– Itt már legalább egy hete nem takarítottak!
O'Ross és Kristen összemeredt. Egyszerre vonták fel a vállukat, majd egymás szavába vágva mentegetőztek.
– Dolgoztunk.
– Igen. Kora reggeltől késő estig.
– Szinte csak hálni jártunk haza.
– Szabadnapunk sem volt.
– Mélyen sajnáljuk.
– Tényleg elkelne egy nagyobb takarítás!
– Mennyi pókháló! Este leszedjük.
– Tudja mit? – Brad zsebre vágta a kezét. – Volna kedves kitakarítani? Hogy ne teljen egyhangúan a délelőttje? A mosdókagylókra már a múlt szezon óta ráférne.
Láthatták: Lalo megbántódott.
Nem engesztelhették ki, rohanniuk kellett.
Így is elkéstek.
Kapkodva öltöztek a tó partján emelt sátorban.
Kristennek ki kellett bírnia, hogy vastagon befújják cukorral. Phil madara sem repesett.
Ám Kyan sem úszott a boldogságban.
Félrevonta a lányt.
– Ne gondold, hogy fenyegetőzöm. Ha nem akarod, hogy szétkürtöljem a sajtóban, milyen frigid vagy, te is tartsd a szádat.
Mark lépett hozzájuk.
– Kyan, ez idő szerint már jó barátságban vagytok egymással. Arról jöjjetek a lovakkal, vigyorogjatok a lányon, de amikor ő a vízbe csobban, ti továbblovagoltok. Oda, a rétre. Kezdhetünk?
– Tőlem – felelte Spitz rosszkedvűen. Felkapaszkodott a mellé vezetett lóra. A nyeregből leszólt. – Legközelebb autós filmben játszom! Cseppet sem véletlen, hogy ezek a dögök kimentek a divatból.
Mark legyintett. Megvárta, míg Kristen a szürke-fehér csődör hátára lendül, és Phil átadja neki a madarat.
– Nem érzi jól magát, Lilia: ragad a cukortól. Amint leér a partra, Seym átveszi Kít, és maga beszalad a vízbe.
Mindenki elfoglalta a helyét. A népes stáb, mintegy varázsütésre, elrendeződött.
A három zsoldos és Lilia kibukkant a fák közül. Seym várta őket. Megküzdött a madárral, amely bár igen szelíd volt, a víztől hisztérikusan irtózott.
Ezután felvették a hajmosást. Brad keményen megtépdeste Kristen haját, s míg a lány nagy átéléssel jajongott. a férfi elejtett néhány megjegyzést a hattyúfehér lóval s az aranysisakos fickóval kapcsolatban.
Kristen megfogta Brad mindkét kezét, és felnézett közöttük.
– Veled bárhová elmennék – szólt. És kérdésére válaszul azt felelte: – Elvarázsoltál.
Elismételték néhányszor a szöveget, míg a kameratőr forgolódott körülöttük.
Azután Brad a víz alá nyomta a lány fejét, s amikor végzett a gyötrelmes hajmosással, lehajolt hozzá.
– Olyan érzésem van, mintha régen ismernélek. Akárha mindig is utánad vágyakoztam volna. Első pillantásra rád ismertem. Bárha el tudnám mondani.
Bárha Lilia lehetnék, gondolta Kristen, amikor a pasas a vízbe vetette magát mellőle.
Amíg felépült a horgászstégre emlékeztető állás a kamerának, és vízre bocsátották a fatörzset, felvették Kyanék jelenetét.
Kristen a fatörzset próbálgatta.
Phil a madarát szárogatta, s közben fél szemmel az aranysörényű ménnel gyakorolgató társát figyelte. A Konokot alakító mesei szépségű táltos meggyőzően rogyadozott idomárja biztatására.
A lány nem bánta, hogy a két jelenetet: Konok pusztulását és Seym csókját egy napon, és éppen ebben a sorrendben veszik fel.
Markék visszatértek. Melodráma nyargalt az élen. Partra intette Kristent.
– Képzeld, Phil nagyon jól bánik a tyúkocskával. Sue lányom megveszett az új órától. Kyan is ott maradt a réten, a csupasz majmoknak tart előadást a tálentumáról. Süt a Nap. Minden happy, ezt is megértem! Jóságos isten, dehogy! Van neked fogalmad a mozicsókról? Mark megkért, hogy erre a jelenetre én készítselek fel, mint nő a nőt. Nem kell igazából csókolóznod, ne félj. Na. Szerelmes vagy. Stimmel?
– Stimmel – nevetett Kristen. – Mit izgulsz?
– Jóságos ég, nem tudom! Ilyenkor mindig elszorul a torkom, a szívem, elakad a lélegzetem. Múltkor is, nem mondom meg, kinek, utálom a pletykákat, pontról pontra elmagyaráztam a jelenetet, ironkodva és pironkodva. Közben meg a két színész alig várta, hogy összeeresszük őket. Egyébként nem pusztán csak csókról volt szó, de hagyjuk. Na, az a játék olyannyira élesben ment, hogy a végén el is sült. Tele volt vele a sajtó. A fene se érti, innen mindig minden kiszivárog. Na, ott tartottam, hogy szerelmes vagy.
– Meggyőztél – bólintott Kristen.
Melodráma válla fölött Markot figyelte, aki Bradnek magyarázott. Player azt játszotta, hogy kirázza a hajából a vizet, és átkarolja O'Rosst. Ha feléri, meg is csókolta volna, noha rajongása tárgya vonakodni látszott.
Végre ki-ki elfoglalta a helyét, s innen kezdve egyszerűen ment minden. Melodráma a parton izgult, Mark néha elismételt magának egy-egy mozdulatot.
Kristen felbukkant a vízből, megkapaszkodott a fatörzsben. Brad kirobbant a mélyből, derékon kapta a lányt, s ha mégoly figyelmesen hallgatta is korábban Markot, teljesen kimentek fejéből a filmcsókról tanultak.
Kristen megdöbbent. Élesen érzékelte a férfi csókját, hozzásimuló testét, a hajáról lepergő vízcseppeket, a vágy gyönyörű fájdalmát, a kialvó égboltot, a szédületet.
Elengedte az ágat. Együtt merültek a vízbe.

 

 

Az ebéd majdnem botránymentesen zajlott le. De csak majdnem.
Kyan méla utálattal rágta a csirkés szendvicset, majd hirtelen gondolt egyet, és a Melodráma mellett ülő Kristen elé tartotta a buciját.
– Édes Lilia – esdekelt. – Te akkora nagy varázslásokat tudsz. Csináld már vissza ezt a darált húst azzá, ami eredetileg volt! Tégy nekünk jót, nagy jót! Hányan vagyunk itt, akik siratjuk elkóborolt macskánkat, kutyánkat, hitvesünket. Melodráma a pipijét. Add vissza nekünk szeretteinket!
Melodráma szájában megállt a falat. Az akváriumkék szempár elsötétült.
Kyan óvatosan visszahúzódott.
Összevigyorgott az érte rajongó bodysokkal. Kibuggyant belőlük a nevetés. Többen csatlakoztak hozzájuk.
Érthetetlen volt, Melodráma miért detonál. De detonált. Nem találták otthon a humorérzékét.
Mire őt megnyugtatták, mindenki elkomorult. Elvonszolták magukat a következő helyszínre.
A színészek felmásztak a lóra.
Konoknak halnia kellett.
S az ég a tudója, mit csinált vele az idomár, Raf úgy haldokolt, olyan átéléssel, hogy a stáb fiatalabb nőtagjai sírva fakadtak, akár egy nagyopera fináléján, midőn mindenki keresztüldöfve áriázik.
Kristen is mélyen megrendült. Térdre esett a mén mellett.
Amikor pedig alaposan elsiratta, és felállt mellőle, Raf vidoran patára szökkent, és elporzott az idomárjához, almát habzsolni.
Kristen is felvidult. A földre dobott lóbőr előtt a fekete harcos térdepelt.
Shorr-Kyan hitetlenül nyögte:
– Seym?
– Seym! – felelte a lány tiszta örömmel.
S miután elcívódtak, ki melyik lovon megy tovább, a fekete harcos felpattant a nyeregbe Lilia mögé, és ő is megragadta a szárat. Mellkasa a lány hátához simult, karja a karjához ért.
Kristen belekáprázott a testén átvillámló érzésekbe.
Ez hát A Férfi.
És az édes tudathasadás, gondolta. El kellett húzódnia Bradtől. Nem mehetett messzire a szűk nyeregben.
Később feltette a kérdést.
– Miért nem fogott rajtad a gyűrűm? Shorr azt hitte, fajzat vagy. Nagyon szerettem volna felülni a hátadra. Veled száguldani.
– Száguldj velem – felelte Seym.
– Oké – mondta Mark. – Mára ennyi.
Lemosták a sminket, visszahúzták saját ruhájukat.
A Chadot alakító szőke legény megállt Kristen mellett. Zavartan megköszörülte a torkát, majd megfeszítette a vállát, és a lányra nézett.
– Te, izé, szóval megkérdeztem Kyantől, hogy mit szólna, ha te meg én, szóval hogy ellenezné-e. Azt mondta, totál szabad vagy. Na, randizhatnánk. Ráérsz?
– Köszönöm, hogy azért engem is megkérdeztél – felelte Kristen elérzékenyülten. – Tulajdonképpen mi a neved?
– Nem tudod? Pedig mondtam, mindjárt az első nap. Bertrand vagyok. Emlékszel már? Komolyan: jó nő vagy. Ma különösen jól nézel ki. Elmehetnénk moziba.
– Hadd gondolkozzam rajta, Bertrand.
– Hát gondolkozz. Majd szólj, ha döntöttél. Játsszák az új Van Damme-filmet. Marha jó lehet.
Mark megzavarta az idillt.
– Lilia, rettegtem ettől a naptól. Azért is hoztam előre, hogy túlessünk rajta. De most nyugodt vagyok. Holnap kímélőbb program lesz, megcsináljuk az álomfüst jeleneteit. Arról beszéltünk Phillel és Braddel, hogy utána együtt vacsorázhatnánk. Phil remekül főz. Tehát: holnap este a szafariparkban?
– Oké – felelte Kristen.

 

 

Brad körbejárta a nappalit. A homlokát ráncolta.
– A mi emberünk enyhén szólva pókháló-rezisztens. Nem vegzálja a pókokat.
Kristen bólintott.
– Por legyen a talpán, ami észrevéteti magát vele.
Ez a téma bizony kimerült.
Ami azt illeti, először támadtak nehézségeik. Eddig minden oly simán ment. Lélegzetvétel nélkül tudtak beszélgetni.
Ez így igaz, ám most azt fogalmazgatták, mi is történt kettőjükkel.
Vagy legszívesebben szót sem ejtettek volna. Ha valamelyikük vállalkozik a kezdeményezésre: átkarolják egymást. Önvizsgálatot tartottak, s megállapították: csókidő van.
Milyen könnyű életük volt, nincs egy napja. Gyerekjáték volt megszólalni, másról beszélni. Voltaképpen Bradnek kéne mondania valamit. Igen.
Ám ha ez benne is felötlik, rögtön elmegy kardozni, mert első a harmónia: test és lélek békéje.
Jól ismert állapot volt, több filmrendező feldolgozta már. A jelenet címe: az idegek harca. Ekképpen ábrázoltatik: az idegek fel-alá rohangálnak; kagylóért nyúlnak, leteszik; kabátot húznak, leveszik; levelet írnak, eltépik; kezüket tördelik, morzsolják; ujjaikat tépdesik, tőből. Esetleg: lerántják a jegygyűrűt, bedobják a vécékagylóba, lehúzzák, majd fölcsákányozzák a lefolyót.
Kristen átgondolta, mit szeretne elmondani. Nem mondja el. Mire kíváncsi? Ez már fogósabb kérdés. Eme kérdések nyílt feltevése nem gond a fertőzetlen Liliának. De gond neki.
Az lett a vége, amitől tartott. Brad befejezte a porszemlét, és átvonult a házába. Alig tíz perc múlott tova, s máris suhogott kardja az estében.
Kristen lekapcsolta a lámpát. Leült, eltökélte, táncolni fog, az mindig segít. Hanem a kanapé ingoványos volt, elsüllyedt benne.
Eltelt az életéből számos év, több ízben gondolkozott is, mégsem ment vele sokra. Kyanen is töprengett épp eleget, sejtette is, hogy csak az idejét vesztegeti. Viszont egy pillanatig sem félt attól, hogy beleszeret a fickóba. Inkább eltökélte, hogy majd megkedveli, ha már magába bolondította. S míg e marhasággal foglalta el magát, szép csendesen, észrevétlenül hozzánőtt Bradhez.
Mindent összevetve ez a kapcsolat veszélyesebbnek ígérkezik a másiknál. Itt érzelmek forognak fenn. Mély és alapos bánatra is számítani lehet. Drámára.
Avagy az elsodró, megsemmisítő, csillagokig lüktető nagy szerelemre.
A költővel tudta: „A szeretők tengernél, napnál, időtlen térnél többet nem akarnak, kevesebbel be nem érhetik.”
Kristen felrezzent. Mégsem kuksolhat reggelig a sötét szobában.
Lement a partra, leült a dagály szegélyénél. A hűvös víz a talpát harmatozta. Elnyúlt a nyirkos kavicsokon, nézte a rágömbölyödő, súlytalan égboltot, a feje fölött kereklő teliholdat. Mintha egy hatalmas léggömb belsejében hevert volna; nem akart kimenni, mert tudta: kimehetne. A Hold a kijárat. S a tenger, szándéktalanul, mint mindig, a puszta létével: e csodával, megvigasztalta.
A dagály kérlelhetetlenül, közömbösen hömpölygött. Kagylókat sodort ki a mélyből, kerekre görgetett kavicsokat, pálmafák szöszeiből gyúrt szürkés labdacsokat, legömbölyített üvegtörmeléket. Véráram-hangú nyugalmat terjesztett, s magától értetődően, természetesen legömbölyítette Kristen hangulatát is, észrevétlenül koptatva le róla az éleket, sarkokat.
Brad leült mellé, kezébe adott egy doboz sört. Nézték a vizet. Az öblöt karéjozó lámpafények krémes derengéssé fakultak az égboltról és a vízről áradó, egymást tükröző és erősítő, eleven fények előtt.
A dagály elhódította a partszegélyt. Nem húzódtak vissza előle, nekiadták magukat. Lassan összeváltak az éjszakával, a vízzel.
– Megszokhatatlan, mit tud tenni velem – mondta Kristen, s a tengerről beszélt. Felhúzta a térdét, ráhajtotta az állát. – Ha mellette vagyok, érzem, hogy élek. Megkezdtem a visszaszámlálást. Ezzel mindig mindent el tudok szúrni. Amikor valahol végre jól vagyok, eszembe ötlik: nemsokára vége. S ahelyett, hogy minden percet kiélveznék, azon búslakodom: percről percre fogy az időm. Ha befejezzük a filmet, elmegyünk innen. Elválunk tőle és egymástól. Milyen nagyképűen mondtam Marknak: ettől a mozitól egyetlen gondolattal sem leszek gazdagabb. Amióta betettem a lábam ebbe a házba, gyarapodnak a kincseim. A tenger csak hiszi, hogy itt marad, ha elmegyek! Magammal viszem. Pazarlón ajándékoz. Percenként más arcot mutat. Minden vonására örökké fogok emlékezni. Oly szép volt ez a mai nap, hogy nagyon sokáig fog fájni! Amikor az erdőben lovagoltunk, a tóban fürödtünk, úgy éreztem, ez az, ami hasonlít az emberi élethez. Azt hiszem, értem, hogyan gondoltad: „a civilizáció: a Bűnbeesés”.
Brad megérintette a haját. Megcsókolta a szemhéját. A száját. A lány hátradőlt, s a férfi lekönyökölt a homokra, két tenyerére vette a fejét, hogy a víz ne fröccsenjen az arcába. Kristen átkarolta a nyakát. A kifulladásig csókolták egymást, a ritmikusan érkező hullámok hűvösétől mindjobban borzongva.
S amikor az első hullám átcsapott fölöttük, belehemperedtek a tengerbe. Elúsztak a szigetig, körültempózták a sziklákat, hallgatták a közelben gyülekező delfinek füttyögését, de nem látták őket.
Maguk közé vették a sövényt, és a ház felé indultak. Brad átnyújtotta kezét a puszpángbokrok fölött, összefonták ujjaikat; a zöld levelek súrolták karjukat. Az elválást jelentő teraszhoz közeledve O'Ross átlendült a sövényen, felemelte Kristent, s a lány a nyakába kapaszkodva hozzásimult. Csókolták egymást.
Brad letette a lányt.
– Bemehetek? – kérdezte.
Sötét volt a ház. Felsurrantak a lépcsőn. Meg-megbotlottak, összeölelkeztek. Eljutottak a fürdőszobáig, a zuhany alá léptek, végigfolyatták magukon a vizet. Kristen kibontotta a férfi haját, összesimították arcukat, a csempéhez tántorodtak.
Benyitottak a szobába. A tenger moraja eltompult vérük dübörgésében, majd ismét felerősödött; e kettős hullámverés ringatásában aludtak el, egymáshoz fonódva.

 

 

Kristen reggel arra ébredt, hogy Brad könyököl mellette, s az ő arcát fürkészi.
– Lám és lám – sóhajtotta a lány.
A férfi nem volt ostobának mondható, értette a célzást.
– Kevesebbért nem érdemes – felelte.
Kristen nyújtózkodott, odébbhemperedett.
– Vigyázz – mondta Brad.
– Jókor mondod. És mire?
A férfi felcsippentette a párna sarkát. Fény áradt az összegömbölyödött figurákra, s ők sötéten hunyorogtak tőle.
– Átmentél értük?
– Ők jöttek át értem. A fene tudja, mi történik, ha véletlenül rájuk fekszel.
– Te mozdulatlanul alszol?
– Nagyon fegyelmezett tudok lenni.
– Nem mindig előnyös.
– Felkelünk?
Reggel volt, vakító. Brad futni ment. Kristen lustán készülődött, megszemlélte arcát a tükörben, összefoglalta benyomásait. Tetszett magának. Mindenesetre sejtette, hogy felszabadult jókedve hamarosan megcsappan: megkezdi a visszaszámlálást.
Megfőzte a kávét, reggelit készített. Hallotta, amikor a futásból visszatérő Brad bement a másik házba.
Hamarosan megjelent, frissen borotváltan, szita farmerban, még mindig kibontott hajjal.
– Hol is hagytam el? – kérdezte, és elindult az emeletre.
Kristen utánament, még egyszer látni akarta az arcát, mielőtt hátrafonná a haját. O'Ross megtalálta a bőrszalagot, és a lány kezébe adta. Leült a kád szélére, magához karolta a hajában matató Kristent, tenyerét a törökös nadrág hajtásai között a fenekére simította, s megállapította: tenyér és fenék mérete azonos.
– Az én kezem pontosan ekkora marad – mondta.
– A forgatás végéig én sem változtatok a méreteimen.
– Megegyeztünk.
Kristen belefonta a szalagot a férfi hajába. A füléhez hajolt.
– Földöntúlian jó volt veled szörfözni. Azt hittem, az a lehető legjobb. Felülmúltad.
– Nem vagyok teljesítménycentrikus. De azért kedves vagy.
Sikerült. Elérték céljukat: megdermesztették reggelüket.
A kávé még langyos volt, elkortyolták.
Beültek a kocsiba.
Laza nap várt rájuk. Egyikük sem szerepelt Shorr vagy Brund álmaiban.
Nem is ezért siettek. Brad megígérte a lánynak, hogy megnézheti a műhelyeket, találkozhat a fellépésükre várakozó szörnyekkel, megleshet néhány trükköt.
Mathe, a trükkmester akit Mark a szakma legjobbjának tartott, példátlan, különleges kopaszságával hívta fel magára a figyelmet: szemöldökig lelógó, asztallap négyszögű, bidres-bodros frufruval büszkélkedhetett, amely fölött hófehéren virított a fejtető, mint valamely négyszögű, előretolt tonzúra. Kristen ilyet még nem látott, alaposan megcsodálta.
Amikor Mathe oldalán belépett a rémraktárba, hátrahőkölt. Az ajtóval szemben támadni készülő éjjellények imbolyogtak; szürke, gumiszerű testanyaguk kampókra akasztva himbálózott. Meggyőzően rettenetesek voltak.
– Féltem, hogy semmi nem lesz belőlük – mesélte Mathe. – Minden ilyen teremtett lénynek az a trükkje, hogy éljen a szeme. Ha a szem nem él, ha látható, hogy üvegből készült, ha merev, ha fénytelen, akkor kár a celluloidért: a néző nem hiszi el. Ezeknek pedig csak szemüregük van. Pár napig nem aludtam. Végig kellett gondolnom: nem az a jó szörny, amelyik lila habos enyveket folyat, csattogtatja a protkóját, megfélemlíti a nézőt. Ugyanis nem a nézőnek kell félnie. Ezt ugyan más szakmabeliek erősen vitatják, ám én szentül hiszem. A néző azért megy a moziba, hogy azonosuljon a hősökkel, már ha tud, ha hisz a mesének. Ha ez összejött, valamit már elértünk, nem is keveset. Az a jó szörny, amelyiknek elhiszi, hogy a film hősei félhetnek tőle! Miután ezt levezettem, leültem Egonnal és Markkal, és kitaláltuk az éjjellények végleges fazonját. Ugyanis Egon megfelelő világítással és különféle szűrőkkel rásegít arra, hogy hihetővé váljanak ezek az istenverte förtelmek. Mark pedig önmagát teszi hozzá: azt a hangulatot teremti meg, amelyben a filmje fogant, amellyel a nézőt is el akarja varázsolni. Hát ilyenek lettek. Már játszottak a förtelemkék. Elmondjam, hogyan működnek, vagy untatom? – Mathe megigazította homlokba fodrozódó tincseit. Tenyere csattant a fejbőrén. Kristen bólintása láttán folytatta: – Ezek a ködszerű, hömpölygő mozgású szörnyek nem kiköpött szépségek. Álmában szokott hasonlóval találkozni?
A lány rámutatott az egyik szürkés förtelemre.
– Ezt már láttam valahol.
– Na, bevittük a drágákat a műterembe, felaggattuk őket olyan zsinórzatra, amelyet senki nem vesz észre, és fúvattuk őket. Jött Egon, aki arról híres, hogy nem világít, hanem sötétít, és milyen remekül! Megkente őket valami síri fénnyel vagy inkább homállyal, feltett egy szűrőt. Ezek a nyuszik hömpölyögtek rendesen, dolgozott a kamera. Amikor megnéztük az anyagot, beleőszültem a gondolatba, hogy ezek tartják félelemben a Világot. Sikerült! Boldog voltam. Nem szoktam ám örökké faksznizni, ne gondolja. A fiam nyolcéves, krónikusan fülmosatlan sarjnak mondható. Hát már igen untam, hogy estelente folyton azt kellett hajtogatnom: mosd meg a füled, mosd meg a füled. Hazavittem egy üvegszemet, fél méter hosszú nyéllel, és szemmagasságban a fürdőkádra szereltem. Mondtam a srácnak: úgy fürödj, hogy látlak: ezzel. Néhány napig úgy fürdött. Nem mintha bedőlt volna nekem; elég régen tudja, hogy nem a Mikulás teszi a kilós csokikat a mit sem sejtő ablakba. Azért mosott fület a sarj a Szemnek, mert tetszett neki a játék. Na, mikor az lejátszott, félbevágtam egy pingponglabdát, rajzoltam rá pupillát, íriszt, pillákat: akkor egy darabig annak mosott fület. Mostanra már minden trükk nélkül is megteszi: megszokta.
Megkerülték a hullámzó éjjellényeket. Mögöttük, saját oszloplábukon állva, a keselyűfejű szörnyetegek vártak a bevetésre.
– Ezekből három életnagyságút készítettünk, velük fognak harcolni. A keselyűfejűek tömeges felbukkanásához maketteket csináltunk, azokat majd labortrükk hozza össze a színészekkel. Nem kiábrándító?
– Nem – felelte a lány. Hátraszegett fejjel felbámult az egyik dögre, és az viszonozta a pillantását. Sötét, gonosz szeme volt.
– Működik – mondta Mathe. – Olyanféle, mint egy számítógép. Beletesszük a programot, és annak megfelelően viselkedik. Majd gyakorolniuk kell, hogy szinkronban legyenek. – Mathe egy ajtókilincsre tette a kezét. Elmosolyodott. – Itt van Medusa, ő az én büszkeségem. Megnézi?
– Előbb-utóbb úgyis kénytelen leszek.
Mathe benyitott egy kis kamrába. Kristen belesett a válla fölött, azután visszalépett az ajtóból.
– Már többen firtatták, mi a titka. Nem árulom el senkinek. Amikor eljön az ideje, ez is működni fog. A legyek, darazsak körülötte döngenek majd. A fejét persze színész adja. Megmutassam a maszkját?
– Köszönöm – sóhajtotta Kristen.
– Hogy boldogul? – kérdezte a férfi. Csörgős zacskót húzott elő a zsebéből, megkínálta a lányt. – Vitaminbonbon. Kapjon be egyet. Úgy értem, eleinte én még összekevertem a mozit és az életet. Maga tisztába tudja tenni?
– Igen. Egyelőre – hangzott a válasz. Mindenesetre a kérdés szöget ütött a lány fejébe. Elvett egy cukorkát, s elmerengett.
Mathe folytatta.
– Újkoromban voltak problémáim. Tudja, míg felvergődtem a diplomára, megtanultam egyet s mást; a legtöbbjét itt el kellett felejtenem. Aztán egy hajnalon amikor verítékesen, lihegve felültem otthon az ágyon, azt mondtam, ez nem jó. A mozi nem arról szól, hogy még több félelmem legyen. Olyan szörnyeket csináltam, amik a nézőtéren kívül is rettegésben tartottak. Na nem, mondtam, hát nem elegendőek erre a célra az emberbőrbe bújt rémek, például némelyik politikus? Szaddámok, ilyenek? Szép lassan rájöttem, mi a dolgom. Segítek az embereknek abban, hogy meglássák, mitől rettegnek álmukban, este a sötétben, a lerobbant kocsijukban az erdőszélen. És ha azontúl kevesebbet félnek ok nélkül, már elértem valamit. Engem nem is hívnak olyan mozikhoz, amikkel direkt sokkolni akarják a népeket. El sem vállalnám. Nem ez a dolgom. Na, de ezek a viták: stílus és stílustalanság, biztosan nem érdeklik. Mire kíváncsi még?
– Medusa lova?
Mathe felderült.
– Na persze, az opálos szemű, zöldes szőrű fajzat. Egy kaszkadőrló fogja alakítani. Megfelelő maszkot és jelmezt kap. Nagyon jó ló. Mondhatom: mozigén állat. Csúnya, de igen játékos természetű. Imád szerepelni. Talán azért, mert vak, és nincs más szórakozása. Pompásan tájékozódik; tudja, a vak embereknek is kifinomul idővel az ujjbegyük, a hallásuk, a szaglásuk. Azúr eredetileg nem Philék lova volt, csak kikölcsönözték néha, de amikor a tulaj krinolint akart csináltatni belőle, megvásárolták.
Kristen mély lélegzetet vett a szabad levegőn.
– Milyen érzés lehet éjjel benyitni ide? – kérdezte.
– Próbálja ki – felelte Mathe. – Mondja meg, mikor látogatná meg a förtelmeket, nyitva hagyom magának az ajtót.
– Ma éjjel.
– Rendben. Várni fogják.
Mathe búcsút intett, és cukrot szopogatva elviharzott.
Kristen megpróbált visszaemlékezni: szeretett-e ő fület mosni? Nyolcévesen? Ki szeret?
Maradt még egy kérdéskör: vajon összekeveri-e a mozit és az életet?
Azért kedvelte volna meg Bradet, mert Lilia is megszereti Seymet? Ami azt illeti, ez a tény cseppet se befolyásolta, amíg Kyannel kapcsolatos agyament ötleteit dédelgette. Nem vitás, tegnap összecsengett néhány filmbeli jelenet hangulata azokkal az érzéseivel, amelyek egyébként is foglalkoztatták, de ez esetben szó sincs önátejtésről.
Sajnos.
Akkor is Bradre bukna, ha a csodás Christopher Lambert játszaná Seymet.
Viszont, és ez sokkal furfangosabb, mint bárminek bármivel való összekeverése: amikor Mark leült forgatókönyvet írni, tudta, kikről mintázza figuráit. Kőagyú Shorrt Kyanről, a méltóságteljes Seymet Bradről. De Liliát kiről? És ha Mark Seymnek látta Bradet, akkor...Kristen megtorpant.
Ezek O'Ross szavai, noha nem önmagával, hanem vele kapcsolatban: „Ha Mark szerint maga Lilia, akkor maga Lilia” – valahogy így hangzott. Na, ezen nem szabad tovább rágódni.
Melodráma megörült, amikor megpillantotta a lányt. Chad álomjelenetéhez szükség volt rá. Fátylakba burkolták, rabszíjra fűzték, vergődhetett.
Chad odavívta magát hozzá, kiszabadította, ő átmosolygott a fátylakon, és Mark végre azt mondta: Ennyi.
Lilia álomképeihez nem volt rá szükség. A kamera volt Lilia szeme. Ezt a jelenetet már korábban rögzítették. Player megígérte Kristennek, hogy este azt is láthatja.

 

 

Leültek a vetítőbe, ezúttal nem a teljes stáb. Kyan el sem jött, kísérőbolygói azonban látni akarták magukat.
Gilles fűzőcskézte Howardot, hogy adjon ki néhány fotót a forgatásról; ő elhelyeztetné a testépítők magazinjában, hadd lássák a srácok: nem hiába gyötrődnek. A fáradozás és a talentum végül meghozza gyümölcsét, az álomkarriert.
Gamble nem felelt, egymás után nyomta a szájába a pasztillákat, láthatóan epebántalmak kínozták. Otthagyta Gilles-t, leült Mark mellé, hogy elláthassa őt intelmekkel, ha az anyag láttán eszébe ötlenék valami.
O'Ross lezuhant a Kristen melletti székre. Láthatóan nemrég zuhanyozott, hátralőtt haja nedvesen csillogott, mégis enyhe lószaga volt. A lány beszívta illatát, és felsóhajtott.
– Valahányszor lovagolni voltam, utána hiába fürödtem és vettem fel az utcai ruhámat, hazafelé is éreztem a kezemen, a bőrömön ezt a finomat. Egész nap velem volt, szerettem. Ha valami bántott, megszagoltam a kezemet, és azt tudtam mondani: nem számít semmi.
– Ha bánt valami, szagolj meg – felelte Brad.
Vastag cigarettafüst bódorgott a teremben, mire megkezdődött a vetítés.
Megnézték a három zsoldos kiszabadítását. A vágó remekelt, Mark többször is megdicsérte.
– Egon, téged nem ajnározlak – mondta, amikor a halványvörösbe játszó folyosón hátráló katonákkal vívó harcosok elérték az ajtót, amely mögé uruk, Ro bemenekült. – Te mindig nagyszerű vagy.
Kristen feszülten figyelt, észreveszi-e, hogy az ajtó előtti tűzfalat valójában nem a varázsgyűrű csinálja, hanem egy több helyütt kilyuggatott csőből lobbannak fel a lángok. Nem vette észre. Mi több, úgy festett, mintha a tűz egyenesen az ujjából fakadt volna.
Azután elernyedt, és nem figyelt a trükkökre, még arról is megfeledkezett, hogy önmagát látja, elkapta a történet sodrása. Egon nem elbarnult képeslapszínekkel dolgozott, mint általában a fantasyk operatőrei. Minden helyszínbe belekóstolt, megérezte annak a tárgynak az ízét, amely életet lehelhet a képbe, és abból kiindulva teremtette meg a légkört.
Lilia megszerezte a Kék Kristályt, a harcosok megünnepelték a győzelmet. A lány lefeküdt a szalmára, és Shorr lekuporodott elé, hogy közelebbről is szemügyre vegye.
Vékony lányt láttak, rojtos bőrmellényben, rojtos szárú nadrágban, kiszolgáltatottan, ártatlanul alvót. A homlokára tekeredett kígyó éberen figyelte Shorrt, az ujjára húzott gyűrű macskaszeme hunyorogni látszott.
– Istenem! – mondta Mark. – Nem is hiszem el.
Hurd vára következett. A harcosok megverekedtek az uraság gladiátortestű zsoldosaival. Hurd kövéren, kölykösen végigizgulta az összecsapást. Lilia és Dario ügyet sem vetett az ökölviharra, egy duzzadt szőlőfürt mögött beszélgettek.
Bertrand csaknem elolvadt a széken, amikor az ő jelenete került sorra, amelyben – mert Liliát bámulja – számos pofont nyer jutalmul. Ragyogóan festett. Hatalmas volt, szögletesen, súlyosan izmos. Állkapcsa akár a cápáé, kemény tekintetű, sötét szeme villogott, megtépázott haja megejtően szőkéllett.
– Lemosom Kyant – sóhajtotta. – Holnaptól én leszek a Jolly Joker.
Gilles megkérdezte: – Hozzám mit szólsz?
A filmen Brundként Shorr hátához vetette a hátát, együtt forgolódtak, és a padlóba döngöltek minden behemótot.
– Klassz vagy – mondta Bertrand.
Brad megjegyezte: – Most döntsétek el, milyen színű villákra vágyódtok. Lehetőleg márkás kocsikat is kell gyűjtenetek.
– Ne aggódj, meglesz – felelte Gilles.
Kristen megérintette O'Ross kezét.
– Dühös vagy?
– Dehogy – hangzott a válasz suttogóra fogott hangon. – Csak nem szeretem, ha a moziban zörögnek a székekkel, amikor én izgulok.
– Miért izgulsz?
Brad a füléhez hajolt. – A Kék Kristályért. Van fogalmad, mi múlik rajta?!
A fogadóbéli jelenetek következtek. A három zsoldos bevonult, Lilia palástba burkolózva, csuklya mögé rejtőzve követte őket. Leültek az asztalhoz, körülnéztek. Shorr tekintete elmondta: itt ők a talpig legények. A fogadó vendégei elismervén ezt, halkabban zsongtak tovább. Újra nyílt az ajtó,és belépett a fekete harcos.
A méltóságteljes megjelenésű, fekete ruhát és palástot viselő, magas homlokú, kifürkészhetetlen tekintetű férfi körülnézett, leült egy asztalhoz, hátát a falnak vetette. Szemügyre vette környezetét, a zsoldosokon elidőzött a pillantása. Azután Liliára nézett.
A lány tágra nyitott szemmel bámulta a férfit. Öntudatlanul nyúlt a csuklyájához, s hátralökte azt. Vörös-fekete haja lebomlott, az arca átváltozott.
Ezzel a mozdulattal, Seymet csodálva vált nővé, néhány másodperc alatt. Már nem a vékony kislány ült az asztalnál.
Brad a sötétség leple alatt megfogta Kristen kezét, és egyenként végigcsókolta ujjhegyeit.
Howard újabb pasztillát vett magához,s a kis fémdoboz fedelének csikorgása végigkaristolta a hátukat.
Újra nyílt az ajtó, és bezúdultak a mutatványosok. Safra harsány nőisége, Yngva sötét asszonyisága felpezsdítette a hangulatot. Megint erőpróba következett, s Kyan robbanékony volt, mint újkorában, első filmjében.
Azután a zsoldosok felmentek a hálófülkébe, Safra és Shorr a szalmán hempergett. Lilia és Chad idegenül nézte őket; a fekete harcos bevonult a szemközti kamrába, és amikor Safra hívta őt, leolvashatták arcáról, mit tart felőlük.
Végre elaludtak, Asa őrködött.
Egon ismét remekelt.
– Hogy csináltad? – kérdezte Howard.
– Infraérzékeny filmmel – morogta Egon.
Egyáltalán nem volt kedve beszélgetni. Apai büszkeséggel figyelte a kígyó által érzékelt, derengésszerű képeket, a zöldes-vörös kupacokat, amelyek alvó emberek voltak.
Lilia végigsurrant a folyosón, lelopakodott a lépcsőn. Asa szemével láthatták környezetét, az ablak előtt álló, széles vállú alakot.
S amikor Seym a fatábla réseihez nyomta a lányt, megpillantották a kívül hömpölygő, ködösen félelmetes, dermesztően visszataszító éjjellényeket és a köztük sétálgató Yngvát.
Howard pasztillás doboza ismét végigcsikordult a gerincükön.
– Na, azért! – hallották a hangját. – Talán mégsem dobtam ki az ablakon a pénzemet.
– Árulj el valamit – csattant fel Mark. – Te voltaképpen ellenünk drukkolsz? Vagy mi?
– Miért? Eddig honnan a francból tudtam volna, hogy ebből film lesz?!
– És az lesz? – firtatta Egon.
– A francba! – morogta Howard. Kettéharapta a pasztillát. Vagy az egyik fogát. – Az lesz.
Brad halkan megszólalt. – Csak nem?!
– Ne gúnyolódj velem. Bocsánatot kérek Judith Agarért. Holnap hozom az utódát – közölte Gamble.
Mark felnyögött.
Kristen nem figyelt rájuk. Thaine toronyvárába érkeztek. Elindultak az öregasszony nyomában a csigalépcsőn. Thaine néhány mondattal megteremtette a hely hangulatát.
Kristen fel nem foghatta, Mark honnan tudja – férfiember létére! –, hogy ez a helyszín, ez az évezredes pókhálóba burkolózott, eleven tekintetű asszony létezik, fel-felbukkan a lányok öntudatlan álmaiban – és varázsol.
Hátracsúszott a széken, magába fogadta a képeket. Teljesen kiment a fejéből, hogy filmet lát, olyan érzése volt, mintha álmodna, s ámulva várná, mi következik. Thaine lányai felkészítették a találkozásra, vágy és kíváncsiság zsongott benne, azután – ébredés, oh! – a nagy találkozás mégsem jött létre.
Kristen elcsodálkozott, hogy igazi, halkan szomorgó csalódást érez. Titkon remélte: Thaine ezúttal valóban meglepi, ám az agghölgy csak Shorrt vezette a szobába.
Egon elordította magát, amikor Howard újabb pasztillát vett magához.
– Inkább celofánzacskóban tartanád!
– Bocsánat – felelte Howard csendesen.
A vászon elsötétült, a terem lámpái hunyorogtak néhányat, majd durva élességű fénnyel árasztották el őket.
– A tűzterem álomképeit ma vettük fel, még nem volt idő bevágni a filmbe. Akit érdekel, maradjon – mondta Mark.
Howard felállt. Eltette a dobozát. Megveregette Player vállát.
– Lehet, hogy neked lesz igazad. Eddig jó. Annál kívánatosabbnak tartom a könyvet. Robbantani fogunk. Bankot, nem tudom, érted-e!?
– Mondd csak, Howard?! – sóhajtotta Mark. – Téged meg kellene operáltatni ahhoz, hogy az embereket lelkeknek lásd, és ne szépen csörgő buznyákoknak?
– Mi bajod van? Reggelig is elnéztem volna a filmedet. Azt bátorkodtam tudatni, hogy bízom a sikerében. A siker pedig bevételt is jelent.
– Számomra a siker azt is jelenti, hogy sikerült adnom valamit, nem tudom, érted-e!? Különféleképpen működik az agyunk, holott kénytelenek vagyunk egy pályán mozogni.
– Torkig vagyok a lila lelkekkel – morogta Howard.
– Én is – felelte Mark. Vigyorgott, feladta.
– Holnap hozom az írónkat – búcsúzott Gamble.
Miután távozott, Brad megjegyezte:
– Marknak szerencsére semmi baja. Csak olyan életunt. Úgy unja Howard életét.
Visszaültek. Kialudtak a lámpák. Pergett a film.
Thaine bevezette vendégeit a tűzterembe.
Valami különös történt. A vágó nem figyelt oda? Rossz tekercset fűztek a gépbe?
A hátsó sor többet tudott; erre vallottak az elfojtott kuncogás fel-felszűkölő hangjai.
Thaine belépett a tűzterembe – és mögötte Mark sietett.
A rendező a tűzhöz sétált. Álmai megelevenültek, ki is világlott belőlük, hogy Howardot az éjjellények között szeretné látni.
Player felkiáltott:
– Lerúglak benneteket. Mit szórakoztok?!
Még mindig álmodott: Kyant jól orrba nyomta az egyik mutatványos, mire is a dalia majd' három métert siklott a padlón, hasmánt, s csak annyi keccsel, mint egy különösen szétterpesztett szárnyú denevér. Ezt a jelenetet mintegy tízszer megtekinthették, Mark tiszteletére.
Kristen sem úszta meg. A meglepetés szerzői szerint ő nem egyébről álmodozik, mint arról, hogy a kövér Shorr ölébe kuporodhasson, a többi tíz nő közé. Szőlőfürtöt szemezgető, eredetileg Darióra mosolygó jelenetéből dolgozták Kyanre a képeket.
A lány nem tiltakozott. Ha mások úgy látták, bukik Kyanre, akkor nyilván úgy is nézett ki.
– �fLepetés! – rikkantotta hátul egy hang.
Megpillantották az aranysörényű mént, majd rögtön ezután, mintegy a csődör ábrándjaként, egy lószaporítóknak szóló oktatófilm kockái következtek. Pödrött bajszú mezőgazdász magyarázta, mozgalmas felvételek illusztrálták, hogyan készül a kiscsikó.
Mark morgolódott: – Nagyon kedvesek vagytok, hogy fáradtatok a meglepetéssel. De szerintem egy kicsit túllőttetek a célon. Sőt, félek: rögtön olyannyira cserbenhagy a humorérzékem, hogy többé vissza sem találunk egymáshoz.
Valaki lepisszegte, ugyancsak hátulról.
Brad következett. Shorr ruháját viselte, tehát amikor objektívvégre kapták, Kyant helyettesítette, legalábbis ahhoz öltözött fel. Nem csinált semmi különöset. Nézett valamit.
Mégis szokatlan volt, legalábbis önmagához képest. Arckifejezése különös megrendülést tükrözött.
Egonban érdeklődés gyúlt. – Mit bámulsz, fapofa? Tisztára elájultál tőle!
O'Ross megmozdult, összefonta karjait. Nem fűzött megjegyzést a látványhoz; várta a folytatást.
Még egy darabig szemlélhették gyönyörködő arcát, majd megpillantották Kristent.
A lány a fekete pókmajmok karéjában állt, önfeledten csodálta őket, s lassan kinyújtotta a kezét. Megérintették egymást az egyik majommal. Kristen az érintés örömétől elbűvölten tovább bámulta a majmot, majd összehajoltak, és megszaglászták egymást.
Mark hátraszólt:
– Ezt megnézhetném még egyszer?
Megkapta.
Végül megtekinthették a filmbe szánt jeleneteket is. Brund ellenállt a sültek csábításának, Chad kiszabadította a rableányt, Shorr kövéren ült egy sereg nő alatt; Lilia pedig az aranysörényű mén hátán járta a Világot, a fű elhajolt a ló patája elől, a sötétség rettenete nem létezett többé, a kis ház függönye mögött varázsos, mélykék éj bársonylott.
Kifelé menet Mark töprengőnek látszott. Miután elváltak a csapattól, és maguk közt maradtak, Bradhez fordult, s kibökte:
– Az a jelenet belekívánkozik a filmbe. Lilia gyönyörű volt, és nem is tudott róla. Elakadt tőle a lélegzetem. Pedig mi történt? Nem aranykincsekkel teli ládát talált, csak néhány élőlényt. Mit gondolsz, meg tudjátok csinálni még egyszer?
Brad vállat vont.
– Tegyél elé valamit, ami szép és él. Így fog ránézni. Ilyen. Én pedig elgyönyörködöm önfeledt örömében, mint mindig.
Mark a lányhoz fordult.
– Idejét se tudom, mióta töröm a fejem, honnan szedtem Liliát. Végre eszembe jutott. Pár évvel ezelőtt láttam egy portréfilmet a maga apjáról, Gerald Levyről. A fickó az újságírói szemléletről, miegymásról beszélt, értelmeseket mondott, oda kellett hallgatni. De nem őt kellett nézni, hanem a válla fölött lógó képet. Egy nagyon fiatal lány volt a képen, legfeljebb tizenhét éves lehetett. Úgy nézett ki, mint akit meglepetésszerűen fotóztak le: felhúzott lábakkal, állát a térdére téve kuporgott egy széken, vörös-fekete haja az arcába hullott, sárgás macskaszeme szinte világított, száját dacosan összeszorította. Mélyen szomorúnak látszott. Harmonikázó izommelegítő harisnyát viselt, átfogta a lábszárát; ujjai közt, mint valami döglött madarat, balettcipőt gyűrögetett. Gerald Levytől megkérdezték, melyik munkájára a legbüszkébb. Ő a fotót mutatta. „A lányomra”, felelte. Beittam a képet, s az hamarosan megmozdult bennem, életre kelt, egyre gyakrabban megjelent álmaimban.
Közeledtek Phil házához. Füstöt kevergetett a szél.
– Lassan elfelejtettem, honnan vettem a gyereklány; hagytam neki, hogy élje bennem az életét. Ehhez azok társaságát kellett használnia, akiket én ismertem. Így jött rám a film ötlete. És mire kialakult az egész, mire megtelt színekkel, és többszöri nekifutásra le is írtam, elvesztettem az alapot. Nem tudtam felidézni, honnan csöppent Lilia a lelkembe. Talán azért, mert azt kívántam, hogy egészen az én gyerekem legyen. Keresni kezdtem valakit, aki hasonlít rá. De ilyenkor már kevés, ha valaki hasonlít, az embernek már az kell, az eredeti. Kyan a volt feleségét akarta a szerepre, de Hawk csak egy erotikus tárgy, olyan hideg, hogy szinte ropog. Elképzelheti az örömömet, amikor megláttam magát a klipben, amikor sikerült kiderítenem, hol találom meg. De a mai örömömet nem tudhatja elképzelni senki: a mostanit, amikor a szememmel is láttam, hogy él a film. Lélegzik, ver a szíve, eleven. Remélem sikerült olyan zagyvának lennem, hogy az már-már intellektuális.
Beléptek a kertbe. Phil kisebb máglya mellett kuporgott, hosszú fadarabbal delejezte a dühösen hadonászó lángokat. Egy szervál körözött a közelében. A jól megtermett, keskeny fejű macskaféle járásában erő feszült. Az idegenek közeledtére sem zavartatta magát. Végigmérte őket, láthatóan megfordult a fejében, köpjön-e, majd tovább keringett.
– Jó lesz a földön, vagy székeket parancsoltok? – kérdezte Phil.
Leültek a tűz körül szétszórt takarókra. A figyelmes házigazda a kezük ügyébe készítette a sörösrekeszeket, közölvén, hogy aki komolyabban le akarja inni magát, fáradjon be a házba, a bárszekrényhez, de ne lépjen rá Gridre.
Nem állt szándékukban alkoholtól részegülni, mámorosak voltak anélkül is, beérték a sörrel. Phil rávette a lángokat, hogy meghunyászkodjanak előtte. Ekkor a tűz fölé akasztotta a bográcsot.
A szervál közelebb keringett hozzájuk. Meg-megállt mellettük.
Egon összehúzta a vállait.
– Te Phil, ez a bestia miért nézegeti az órámat?
– Azt figyeli, mikor üt – felelte Brad.
– Ne izgulj, a párját várja – mondta Phil.
– Vagy úgy. Eszerint két bestiára számíthatok? Mit fognak ezek csinálni?
Az idomár vállat vont.
– Két szervál már pingpongozhat is.
– Most jó – sóhajtott Egon. – Teljesen megnyugodtam. És semmi bajom nem is lesz, egészen addig, míg az újonnan érkező bestia ide nem köszön: kezét csonkolom. Tudod, Phil: csodállak. A feleségem most építtetett a ház oldalához egy baromi nagy búbos kemencét. Na, megyek haza, ott tapad a falhoz a búbos, kérdem, mi a rosseb ez, asszony!? Mire ő: hát majd ha vendégeket hívunk, ebben sütjük a flekkent. Egész esztendőben bámulhatom az álromantikus búbost, amint támogatja a falat, holott évente legfeljebb egyszer flekkenezünk. És lám, élnek még emberek, akik emlékeznek, hogyan kell a földön, fából tüzet rakni.
Phil Markra nézett.
– Tetszett Howardnak?
– Azt mondta, jónak találja.
– Te tényleg azt figyeled, mit mond Howard?! – csodálkozott Egon. Maroknyi, ám elszánt férfi volt, kövéres arccal, fekete szempárral. – Megfigyelhetted volna: olyankor rántja elő a pasztillásdobozát, ha sokk éri. Hallgasd, mikor csikorog a fémtető, és máris tudhatod: felizgattad a palit, látott valami tőle idegent: nagyon szépet. Mindenesetre ne remélj semmit, azt is oszd el kettővel, vonj belőle gyököt, és kijön, Howard mennyire fogja szeretni a mozinkat. És ez még mindig illúzió, hiszen akár utálhatná is.
– Talán ha arról beszélnétek: szerintetek milyen a film?!
– Tényleg – meredt körbe Mark. – Szerintetek milyen?
Újabb szervál érkezett. A régebbi vad hörgéssel nekiugrott, és leterítette, majd egymást harapdálva hemperegtek a földön.
– Kéznél van a puskád? – kérdezte Egon. Közelebb csusszant a tűzhöz.
– Játszanak – felelte Phil. – Házi cicák. Szelídek.
– Milyen lehet egy vad szervál?!
Mark lebirkózta a zárósapkát egy sörösüvegről, és kissé felemelt hangon megismételte a kérdést.
– Milyennek tartod a filmet, Egon?
– Legfeljebb a tizede van meg. Még az összes birodalmi jelenet előttünk áll. Még bőven elszúrhatjuk. Összetörhetem magam az autóval. Bekaphat egy szervál. Vagy kettő. Rám omolhat a búbos.
Mark kortyolt a sörből, és Kristenre nézett.
– Mi a véleménye, Lilia?
– Engem szíven simogatott.
Player várt egy kicsit, de mivel a lány nem folytatta, Bradhez fordult.
– Tudod, hogy szeretem a történetedet – mondta O'Ross. – A filmedet is szeretem. Miért nem láttuk a tegnapi anyagot?
– Még nem végeztünk a vágással. Remek lett, nem kell ismételni.
– Mark, ha ezt a történetet a mi korunkba tenné, volnának hozzá eszközei? – kérdezte Kristen.
A rendező rámeredt, töprengett egy percig.
– Úgy érti, hogy néhány perccel az ezredforduló előtt, hülyére civilizált világunkban lejátszódhatna-e ez a történet? Ezekkel az emberekkel, ezekkel az érzelmekkel?
– Úgy értem – bólintott Kristen.
– Most megfogott. Nem szívesen ültetném át a hősöket autóba; utálnék lézerfegyvert nyomni a kezükbe. De ha jól sejtem, nem erről szólt a kérdés. Ki tud tűzni olyan célt manapság, amelyért néhány ember merészen nekivágna a veszedelemnek, feltéve, hogy nem zsoldosok? Egy ma játszódó filmben szerethetnének-e így a hősök? Ugye, erre gondolt?
– Erre, igen. A képzeletünk, álmaink olyanok, mint a filmje, Mark. De mi már régóta mélyen röstellünk olyanok lenni, mint a hősök. Szomorú, fáradt klisék között, beszorítva élünk. Cseppet sem hangzik divatosan, hogy érzelmeink vannak. Sivárítanak bennünket, minden irányból.
– És mi elsivárosodunk? – kérdezte Mark. – Mert erről szól a tömegpszichózis? Mert mondják? Mert lilaszép lelkek a semmit éltetik? Mert már azt is megszoktuk, hogy valahol mindig háború van? Mert már nem is tudjuk megkülönböztetni a valódi vért a mozivértől? Mert valóban a pusztulás felé tart a világ? Ne higgyen senki másnak, csak annak, amit önmagában talál, Lilia. Maga feladta? Maga már nem hisz embervoltának? Az érzelmeinek? Elutasítja a képzeletét? Az álmait?
– Én nem merem elmondani, amit érzek. Félek a súlyától, erejétől, és félek attól is, hogy az, akinek szánnám, akivel szívesen megosztanám, megrémülne tőle.
– Azt hiszem, felismeri majd azokat, akikkel osztozhat szereteten, szerelmen.
– Stigmájuk van? – kérdezte a lány élesen.
Egon megmozdult. Árnyújtott egy pohár sört Kristennek.
– Milyen konvenciók között él? Mit lát, ha kinyit egy újságot, bekapcsolja a tévét? Különben ne kapcsolja be, mentálhigiénés okokból! Végletek szorongatnak bennünket. Egyfelől azt halljuk, azt nyomják, hogy sivár, sivár, sivár. Másfelől ömlik ránk a flitteres takony. Gondoljon a tévésorozatokra. Hovatovább lavórt kell a készülék alá tenni, úgyannyira giccspancsosak. A legszerényebb egy-geiles, a nagyratörőbbek három-, négy-, tíz-geilesek. Műanyag konfliktusok, gumicsókok váltakoznak a mindenre köpködők kinyilatkoztatásaival. Az ember kapkodja a fejét, nem tudja, hová legyen. És hová leszünk? Nem felelt Mark kérdés-záporára. Maga szerint kihaltak az emberi érzelmek?
– Nem haltak ki, de elhalófélben vannak. Ha az, amit nem merek elmondani ebben a szorításban, bennem szorul: idővel elsorvad, Egon.
– Hagyni, hogy elsorvadjon, amit érez, holott sugárzik magából, hogy érez: hát ez amolyan mazochistáknak való rágógumi.
– Térjünk vissza az alapkérdéshez – javasolta Kristen. – Az úgy szólt, hogy Marknak vannak-e eszközei elmondani valamit, amit mellesleg mások is megpróbálnak elhebegni vagy ordítani, csak épp nem sikerül nekik, ilyen-olyan okokból?!
– Lilia, igaza van – bólintott Player. – Nincsenek eszközeim. Ezek már a civilizáció végi idők. Nem azért végiek, mert megáll a folyamat. Az a vég bennük, hogy az életnek lesz vége. Minél alacsonyabbá válunk lelkileg és szellemileg, annál biztosabb a pusztulásunk. Technikáink még a fejlődéssel hitegetnek, viszont érzelmi és szellemi sorvadásunk a biztos halálunkat jövendöli. Lehet, hogy Egon keresztülharapja a nyaki verőeremet, de a giccspancsos történetek kevésbé félelmetesek, mint azok, amelyek a ridegséget, érzelemtelenséget verik belénk. Miért? Abból indulok ki, hogy annak az iparosnak, aki a műanyag konfliktusokkal, gumicsókokkal akar vigasztalni, valóban vannak valaminő érzelmei, ha csak mutatóba is. Hiányzik azonban a készsége: a tehetsége ahhoz, hogy megfelelő formába öntse zavaros érzéseit. Az emberek megnézik a hatvanadik folytatást, kiürítik a telesírt lavórt, kiviszik a használt zsebkendőket, majd megverik a gyereket, lerúgják a szomszéd kutyáját, éppúgy, mint addig. Viszont a kegyetlenséget, elridegülést éltető mozik hatása az amúgy szőlőn és lágy kenyéren élő emberekből is kiszabadíthatja az agressziót. Egyszerre csak arra lesz figyelmes az illető, hogy nagyon üvöltenek a pincébe zárt szörnyek.
– Van megoldás? – kérdezte Kristen.
– Nem emlékszik, mit mondott Brad? „Minden jóval kiszorítasz valami rosszat.”
– Jóból van elég?
– Nézd meg az újságok Bálint-napi oldalait – mondta O'Ross. – Az úgynevezett átlagemberek lehetőséget kapnak arra, hogy szeretteiknek szóló üzeneteik nyomtatott hátteret nyerjenek. És kiderül: vannak szeretteik. Azok is tollat és papírt ragadnak, akik közönségesebb napokon verbálnyomorban tengődnek. Millió Macika és Nyuszika üzeni meg millió Mackójának és Nyuszójának, hogy feledhetetlen volt az az éjszaka, az a szál virág, az a tánc. Millió és millió ember érez, és nyögi, hogy nem képes elmondani, kifejezni magát. Vagy nem meri. Lehet jókat nevetni ezeken a Bálint-napi csokrokon. De gondolkozni is lehet rajtuk. Ha nem tudod biztosan, akkor is érzed, sejted ösztönösen, hogy már csak pőrén egyszerű emberi valónk segíthet rajtunk. Nem csupán a szörnyeinket zártuk a pincébe. Van egy másik pince, ahol a lelkünket falaztuk el. Ő nem tud olyan hangosan üvölteni. Eszközöket említettél. Az ő eszközei másfélék, csendesebbek: érintések, halk szavak, hangulatok, képzelet, álmok. Ha vállalja is merészen, hogy ő igenis ilyen, messzire nem hallszik. De melenget és ragyog. Lilia szerepe idegen tőled?
– Nem.
– Miért nem?
– Mert... Nehezet kérdeztél.
– Mi benne a nehéz?
– Ha válaszolok, önmagamról kell beszélnem. Nem szívesen tenném.
– Itt ülünk négyen, és tárt füllel hallgatunk.
– Nem attól tartok, hogy nem hallgattok szívesen. Úgy érzem, a válasszal kiszolgáltatnám magamat.
– Gondolod, hogy holnap megzsarolnánk? Beletennénk a lapokba, mit mondtál? Mitől félsz?
– Ó, Brad!
– O'Ross!
Kristen felcsattant.
– De miért is te akarsz engem rávezetni, hogy csak rajtam múlik minden, amikor te magad is úgy óvod az intim zónádat, mint amazonok a szüzességüket, az egyetlen becsüket? Legalább tizenöt méter sugarú üvegburába dugtad el magad. Te miért? Mások miért? Eljátszod Seymet, s ha azért, mert nem idegen tőled a figura, akkor miért nem vagy olyan nyitott, mint ő? Semmi mást nem kérek, csak a választ, erre a kérdésre, immár negyedórája, de itt és most! Ma miért nincsenek meg az eszközeink a tiszta, örömteli és szép emberi életre? Ami nem csak a boldogságra, hanem a kínra való képességet is jelenti, mindent együtt, egy lélekben: bennem és benned. Félvállról élünk, félemberként, gumihelyzetek és klisék között. Másokra kenjük, azt mondjuk: miattuk. Igaz ez így?
Phil elkészült a remekléssel. Tányérra szedte az ételt, felszolgálta. Amikor a kör végén ismét Kristenhez ért, leült mellé a takaróra.
– Senki nem kéri, hogy szakítsa fel a bőrt a mellkasán, és mutassa fel a szívét az emberiségnek. Azt hiszem, itt feneklik meg a beszélgetés: mivel nem tudunk egyetemes gyógyírt, félbe kell hagyni a világmegváltást. Ne szeressen mindenkit, úgysem lehet. Akiket szeret, azokat szeresse méltón. Méltón hozzájuk és önmagához. Akkor nem kell félnie a kapcsolatoktól. Világosabbá válik a viszonya a szűkebb környezetével. Lesz egy menedéke, ahová visszahúzódhat, ha odakinn goromba idők járnak, és mire megint kidugja az orrát, már jóval erősebb lesz. Körei bővülhetnek, vagy megmaradhatnak akkorának, mint kezdetben. Mindnyájan azzal csapjuk be magunkat, hogy a világnak állítunk mércét, s amikor látjuk őt kivont karddal, cilinderben átvonulni alatta, lemondunk vérmes reményeinkről. Megtanultuk: nincsenek jó és rossz emberek. Az emberek mindenfélék, ilyenek is, olyanok is. De azt senki se mondta, hogy bátran éljünk jogunkkal: ha valakivel nem boldogulunk, tartsuk csak rossznak. Howardot szereti Kyan, és minden bizonnyal szereti a felesége is, meg talán még egy páran. Mi nem kedveljük, mert a mi nézőpontunkból nem kedvelhető, vagyis nem ő rossz, hanem az egymáshoz való viszonyunk. Ne esztétizáljunk ezen a dolgon: ne szeressük őt. Ne szeressük Kyant, Szaddám Huszeint, a pasasokat, akik orvvadásznak, és így tovább. Nem szeretni passzív elfoglaltság. Szeressük egymást! Maga Bradet és Markot, meg akit tud. Meglepődik majd, milyen gazdagnak fogja érezni magát.
Kristen letette a tányért. Markra nézett.
– A kérdés, amit feltettem, ilyen alakú: mai napság, nyakunkban az ezredvéggel, hülyére civilizáltan, maradtak-e eszközeink a szeretéshez?
Hogy szerette-e a közönség? A jegypénztáraknál kígyózó sorok szerint, igen.
Brad csettintett a nyelvével.
– Phil, bár nem vagyok egy gasztronóm piperkőc: igen finom volt ez a piros lében sok puha. Máskor is eljövök.
Mark a rászegezett kérdésen töprengett, végül nem kellett válaszolnia, mivel az idomár térült-fordult, visszaült Kristen mellé, és az ölébe tett valamit.
A valami kívül bébitakarónak bizonyult, belül viszont meleg, halkan szuszogó, szőrös bébinek. Utóbbinak kerek feje volt, apró fülei, hunyorgó szeme, megszámlálhatatlanul sok tűhegyes foga, és akkora ásítása, mint ő maga.
Kristen azonnal a szívébe zárta; a hamvadó tűz alacsony fényviszonyai között megbámulta, megérintette, majd kölcsönösen megszaglászták egymást, és úgy döntöttek, összebújnak. A csecsemő aludt tovább.
– Mi ez? – érdeklődött a lány. Annyit már tudott, hogy a tejszínhab állagú szőrzet selymesen puha, a végtagok törékeny tapintásúak, a szimatmintából tejjel táplált, enyhén összeázott lábtörlőre következtetett, a simuló odaadásból bizalomra. De azért nevet kellett adni az illetőnek.
– Rozsomákbébi – felelte Phil. Átvette a szuszogó csomagot, és visszavitte a házba, bizonyára a bölcsőbe.
– Tudjátok, azért én nem vagyok teljesen nyugodt – vallotta be Egon, s letette a kinyalt tányért. – Lehet, hogy tényleg jó filmet csinálunk. És akkor mi van? Ma, mikor futószalagon készülnek a mozik, amikor egy film nem él tovább egy hétnél, mert elsöpri a következő, a még újabb; hogyan lehet lemérni, hogy szerette-e a közönség? A jegypénztáraknál kígyózó sorok nem mérvadók. Ha elég agresszív a reklámkampány, ha a bemutató előtt minden tele van vele, tódulnak az emberek a moziba. Egy hét alatt lefut a film, épp mire híre menne, hogy szédült jó, vagy netán: nem is jó; addig viszont degeszre tömi a mozikat. A videokazetta forgalmából lehet rá következtetni? Vagy miből? Netán abból, hogy hány garnitúra kel el a Kyannel nyomott ágyneműből? A filmmagazinok toplistáiból, amiket aszerint állítanak össze, hogy melyik forgalmazó mennyire kente meg a toplista szerkesztőjét? Manapság, amikor a pazarlóan áradó képekkel a csillagos égig korbácsoltatott az emberek ingerküszöbe, amikor még egy kis bíbort és lilát kell rádobni az amúgy is cefetül bíborra és lilára, hogy felülmúljad az előtted ingerlőket!?
– Állj! – szólt Mark. – Neked nem abban kell felülmúlnod az előtted szólót, hogy jobban cizellálsz. Add azt, ami helyett az emberek kénytelenek a színorgiával ingerlődni. Tévedés azt hinni, és ne is abból indulj ki, mert tévúton jársz, hogy neked több vért, nagyobb herkulest, háromszor annyi összetört kocsit és arcot kell odatenned ahhoz, hogy rád figyeljenek. Ezt a munkamódszert hagyd meg a szakiparosoknak. Hadd versengjenek egymással, biztosan sok fejtörésükbe kerül, és közben jól keresnek. Nem ez a dolgod. Ha ezen tépelődsz, Howard következtetéseihez jutsz el. Szerinte akkor lehet eladni a filmet, ha Kyant és Liliát hírbe hozzuk egymással, ha ágyneműt és trikót nyomatunk a képükkel, ha posztert és könyvet adunk ki. Ha Lilia szexis hangulatú aforizmákat ír a Mozicsillagok-ba, ha vad pletykák keringenek a forgatásról.
– Miért? Szerinted mivel lehet eladni? – kérdezte Egon.
Kristen felállt. A rémekkel van találkája. Megbeszélte Mathe-tel, de leginkább önmagának tartozik ezzel. Jövet-menet átgondolhatja, miért nem kapott választ a kérdésére. Vagy ha mégis kapott, miért nem tud róla.
Valamint azt is megvitathatja magával, miért Marktól várja el, hogy majomügyességgel megoldja az ő problémáit. Kilépett a kapun, elindult a rémraktár felé. Nincs mitől félnie.
A kör alakú parkolóban felállított lámpák megvilágították a körülöttük elhelyezkedő épületeket is. A szökőkút zizegett, víz alá rejtett égői szivárványos színekben tündököltek.
Kristen Ninára gondolt. Napok óta hiába kereste az asszonyt. Talán azért nem találja otthon, mert végre elutazott a fiához. Hónapok óta készült erre, ám tákolt indokokra hivatkozva minduntalan elhalasztotta. Amikor semmi jó nem ötlött eszébe, bevett egy marék tablettát; így is nyert némi haladékot.
A fiú apja volt az egekig érő, vulkanikus nagy szerelem; meghalt, mielőtt megtudhatta volna, hogy gyermekük lesz, ledarálta a háború, alighogy nagy lelkesen fegyvert ragadott. Nina vállalta, hogy megszüli a gyereket. Az apa szüleivel harcolt érte, előbb azért, hogy kihordhassa, majd azért, hogy ő nevelhesse.
A fiú felnőtt, anyja és nagyszülei az apját imádták benne. Ezt megelégelvén elköltözött a kontinens túlsó végére, otthagyva anyját a dilemmával: elszálltak az évek, s fiának csak az elkorcsosult szerelmet adta, nem anyai szeretetet.
Nina időnként fellobbant, és eltökélte, mindent a helyére tesz, közben megismerkedett egy-egy reményteli pasassal; emiatt elmaradt az utazás, majd véget ért a kapcsolat is, mert a pasasok összeroppantak a rájuk áradó érzelmek alatt. Nina ismét becsomagolta a bőröndöt, ám ekkor megint jött egy humanoid vonásokat is mutató férfiegyed. Jött, és elfutott: az asszony ült az óriáskeréken, és olykor ki akart szállni.
Közben, talán észre sem vette, Kristennel megvalósította anyaságát. A lány kényelmesen szerette szétszóródott szülei pótszerét. Norma a világot járta; a földet és a levegőt felcserélte a vízzel, amikor már nem érdekelte a trapéz. Gerald keresgélte a nőt, aki elviseli gyakori utazásait, olyankori távolléteit is, ha történetesen otthon van, csak éppen egészen máshol jár a lelke. Ilyen asszonyt nem talált, de belebotlott Rodo anyjába, s Rodo ottfogta őt a kapcsolatban.
Kristennek tehát volt anyja, kettő is, mindkettő aggódva figyelte, merre ténfereg szabadságában. Volt apja is, aki nem számított virtuóz érzelemnyilvánítónak, holott roskadozott érzelmei alatt. Senki nem vette észre, hogy csak a zsilipeket kellene felnyitnia. De igen, Rodo rájött.
Mindenki a saját börtönében hitte, hogy voltaképpen határtalanul szabad.
Egyszer Nina várostérképpel állított be a szalonba. Leterítette az asztalra, kurtán odahívta Kristent.
– Nézd – mondta. – Bejelöltem a leggyakoribb útvonalaimat. Berajzoltam életem köreit. Hogy tetszik?
Nem tetszett. Nina lakása és a szalon között mélyen bevésett, fekete vonal húzódott. Néhány halványabb: üzletek, barátnők. Szaggatott sárga vonalak jelölték a ritkább útvonalakat: egy-egy vacsorameghívás helyszíne, esetleg agglegényhajlék volt arrafelé. A különféle színű és mélységű vonalak nem tettek ki teljes kört. Legfeljebb bekerítették Ninát, szűkös karámba csukták.
Kristen berajzolta saját útvonalait, mindent figyelembe vett. Utazásait apja vagy anyja után. Nyaralásait, hétvégi kirándulásait az ismerősökkel. Az eredmény láttán nem érzett eufóriát.
Leültek és diagramot készítettek. Miközben Martinit szopogattak és nagyon nevettek, mert hát mekkora marhasággal töltik az idejüket. Steve, Anthony, Mario, Lucas és más efféle névre hallgató téglákat rajzoltak egy papírlapra. Sárga, rózsaszín, halványpiros téglákat: egyik kisebb volt, mint a másik. A téglácskák meg sem közelítették a lap közepe táján húzott, mértékadónak szánt vonalat. Némelyik feketére színeződött, és egy sem nyerte el az optimálisnak tartott vörös színt.
A táblázatot felrajzszögezték a falra, időnként kiegészítették. Azután ráuntak, mert egyre leverőbbnek látták.
Most volna egy nagyon piros tégla. De érdemes-e betölteni vele a lapot arra a kis időre?!
Kristen benyitott a raktárba. Határtalanul meglepődött, minden bátorsága tovarebbent: az ajtó nyitva volt. Nem hitte volna, hogy Mathe komolyan gondolja. A furfangos kopaszság, az előretolt tonzúra tehát ilyen elmét rejt. Ha Kristen Levy éjjel egykor teljesen egyedül be akar menni a rémraktárba, tegye meg, szíve joga.
Kristen maga köré pillantott. Odakinn minden rendben lévőnek látszott, egyik-másik műteremben lámpák égtek, munkaneszek hallatszottak innen-onnan, a parkolóban sötéten kushadtak a kocsik; az egyikből lassan kikászálódott két pasas. Becsukták az ajtókat, és megálltak csevelyegni.
Kristen belépett az éjjellények közé. Mathe gondoskodott a hangulatos világításról; valahol hátul, homálylón, éjszakai tájékozódólámpa égett, ám csak azért, hogy a förtelmek még rémisztőbbek legyenek.
A szürke gumiféleségből készült, hártyányi lényeken átderengett az enyhén kékes villanyfény. Lágyan himbálóztak a kampókon. A lány beljebb sétált közöttük, hagyta, hogy súrolják a vállát, haját, azután észrevette: lélegzetet mégsem vesz. Kicserélte a tüdejében poshadó levegőt frissebbre, és megállt a keselyűfejű szörnyek előtt. A sötét szemek erősen figyelték, nem sok jót ígértek.
Kristen lehiggadt. Kinyújtotta a kezét, ujja hegyével megérintette tollas oszloplábaikat, lehajolt, megtapogatta karmaikat.
Meglátogatta Medusát. Megállt előtte, megbeszélte magával, hogy kinyújtja a kezét, és hozzáér a rettentő testhez. Miután ezt eldöntötte, zsebre dugott kézzel visszahátrált a kamra ajtajához. Borsódzott kettőt, és csaknem felnevetett. Nincs mitől félnie.
Ekkor meghallotta, hogy megnyikordul a bejárati ajtó. Feldörömbölt a szíve, ájuláshoz fogható gyengeség kúszott végig rajta.
Férfisikoly ívelt magasra.
A lány a falhoz tántorodott rémületében.
Az ajtó becsapódott.
Kristen otthagyta Medusát, keresztülszaladt a lóbálódzó éjjellények között, elkészülve arra, hogy odakinn – miatta – egy szörnyethalt férfit talál.
Szívmasszázs, hajtogatta futtában. Szívmasszázst kell alkalmaznia.
Kirobbant az ajtón. Senki teteme nem hevert a küszöb előtt. A pasasok, akik az imént szálltak ki a kocsiból, visszafelé nyargaltak a járgányhoz. Berogytak az ülésre, magukra csapták az ajtót, bekapcsolták a reflektort.
Kristen visszasietett a tábortűz maradványaihoz, ahol még javában folyt a mozihelyzet értékelése. A szerválok mélyen aludtak.
Brad felállt.
– Hazamehetünk? – kérdezte. – Elég bátorságot öntöttél magadba?
– Tudod, hol jártam?
– Mathe említette, mire készülsz. Megkért, hogy fogjam a kezed.
– És miért nem fogtad?
– Nagy, felnőtt gyermek vagy. Néha egyedül kell maradnod a sötét szobában.
– Pedig majdnem szörnyű baj lett. Két pasas benyitott. Azt hiszem, azóta is hebegnek.
Brad a homlokát ráncolta.
– Két pasas? Ismered őket?
– Nem.
Elbaktattak a parkolóba, beültek a kocsiba. Kristen megmutatta a járgányukban ülő fickókat. Azok szenvedélyesen dohányoztak. Lehet, hogy életükben először: az éjjellényeknél tett látogatásuk kapatta rá őket a nikotin mámorára.

 

 

O'Ross nemigen szólalt meg a hazafelé vezető úton; olybá festett, mintha minden idegszálával a vezetésre figyelne. Kristen többször nekifutott, hogy elővezesse kérdéseit, de mindig benne rekedt a szó. Végül már azzal is beérte volna, ha a férfi csak arra válaszol: ő, Kristen miért tart tőle, Bradtől?
Érthetetlen volt, s úgy tetszett, félelmei megalapozatlanok. Hiszen amint kiléptek a kocsiból, O'Ross magához karolta: nem fájt. Megcsókolta, és megkérdezte meghívhatja-e agglegényfészkébe.
Beléptek a házba, lépten-nyomon elbotlottak egymásban, összeölelkeztek, egymáshoz simultak.
Kristen beszívta Brad illatát.
– Te jószagú lószagú. Mondd, muszáj titkolni?
– Mit?!
– A viszonyunkat.
– Szerinted titkolva van? – vigyorgott Brad.
– Szerinted nincs?
– Azt hiszem, számosan tudnak róla.
– Nem szóltam senkinek – mondta a lány.
– Én sem. Talán kikövetkeztették a jelekből.
– Milyen jelekből? Te jelét adtad?
– Tényleg nem nyúltam a szoknyád alá, és nem is tapadtam rád eszelős szenvedéllyel mások jelenlétében. Azt hiszem, nem is így véteti észre magát az, amire rákérdeztél. Azt viszont tudom, hogy ízetlen utalás nem fog elrebbenni a baráti ajkakról arra nézvést, hogy felfigyeltek-e a viszonyunkra vagy sem. Voltaképpen mire vagy kíváncsi? Mellesleg: már régebben foglalkoztat ez a kérdés.
Kristen felsóhajtott, s közben lelopta az inget Brad válláról. – Jó volna, ha megmondanád nekem, mire is vagyok kíváncsi.
O'Rossnak útban volt a törökös nadrág. Eltávolította a lányról. Időnként sikerült egy lépéssel közelebb jutniuk a hálószobához.
– Ekkora empata még én sem vagyok – felelte. – Nem is sejtem, mi bajod van.
– Nem akarsz lejönni a tengerhez?
– Nem. Momentán egyet akarok: egyedül téged. Ha nincs ellenedre.
Dehogy volt. Bejutottak az ajtón. Végigdőltek az ágyon. Csókolták egymást, s Brad gyengédsége felszabadította Kristen titkolni vágyott gyengédségét. Szenvedélyességét. A lány hallgatta a hajához, szeméhez, szájához, bőréhez intézett beceszavakat. Hallgatta és viszonozta azokat, simogatásokkal és érintésekkel, ám megszólalni nem tudott. Képtelen lett volna elmondani annak örömét, hogy érezheti, csókolhatja a szeretett férfitestet.
De a hajához, szeméhez, szájához, bőréhez intézett beceszókon kívül Brad nem mondott semmit. Akkor sem, amikor elnyúltak egymás mellett, s a bederengő holdfényben összemosolyogtak, ujjaik lusta sétába kezdtek a másik bőrén, még egy simogatásnyi melegségért.
Kristen a hasára fordult, és Brad fölé hajolt.
– Te nagy piros téglafal – sóhajtotta.
A pasas nem értette. Tehát értetlen volt.
A lány felkelt, Brad a kezéért nyúlt.
– Hová mész?
– Haza.
– Van rá valami különösen fontos okod?
– Szeretnék alkalmazkodni hozzád.
– Jelen stádiumban nem kell mást tenned, csak ami neked is jólesik. Engem is az tölt el örömmel.
Kristen lehajolt, megcsókolta az orrát.
Összeszedte szétdobált ruhadarabjait, házszerte. Felöltözött, eljátszott a táncolás gondolatával, ám amikor átlendült a sövény fölött, tudta, már az is nagy teljesítmény lesz tőle, ha egyedül eltalál a zuhany alá.
Azután megállt, döbbenten. A nappaliból felvezető lépcső tetején sápadt fénykör imbolygott, majd tovalebbent.
Belépett a házba. Sorra vette, mi minden lehetett az, amit látott. Vagy látni vélt. Az ufót nem gondolta komolyan, a szentjánosbogarat sem. Ez az óra tán még Lalónak is korai.
Eszébe ötlött Brad tudósítása a táncoló bolondról.
Végül képzelődésnek tudta be az iménti fénykört, elvégre csak nemrég járt Mathe teremtett szörnykéi között. Emlékeztette magát: kevesebb félelmet hozott onnan, mint bátorságot.
Merészen felsietett a lépcsőn, benyitott a hálószobába, és a szekrényhez indult, hogy tiszta törülközőt vegyen elő.
Félúton járhatott, amikor valaki megragadta. Az illetőnek ez lehetett a tanult szakmája, gyakorlottan csinálta.
Kristen fájdalmas karkulcsba kényszerítve letérdelt a szőnyegre.
Egy másik illető is tartózkodott a szobában. A pasas felkapcsolta a lámpát, nehogy kétségek maradjanak a lányban.
A cselgáncsszakértő lazított a szorításon, majd könnyedén az ágyra hajította Kristent.
– Maradj kussban – morrant. – Ha visítasz, addig pofozlak, míg el nem akad a hangod. Csak beszélgetni akarunk. Ha jó leszel, nem bántunk.
Kristen esküdni mert volna, hogy látta már valahol ezt a két alakot. Hátrahúzódott a falhoz, nagyobb lendülettel, mint kellett volna: hatalmas döndüléssel beverte a fejét.
– Ezt bízd ránk – vigyorgott a cselgáncsmester. Előhúzta zsebre dugott kezét, és az ujjai között tartott stukker csövével megvakarta az orrát. Viszolyogtató volt, szándéka szerint.
A lány felfigyelt rá, hogy a szoba felforgatásában zavarta meg a fickókat. A stukkerrel vakarózó pasas éles ésszel kikövetkeztette, mit néz.
– Kerestünk valamit. Úgy látszik, rossz helyen kerestük. Majd te megmondod, hol találjuk meg.
– Mi ez?! – jajdult fel a lány. Ideje lett volna, hogy felébredjen. – Mit akarnak?
– Mondom, csak figyelj: lejössz onnan, és odavezetsz, ahová a kedves bátyád elrejtette a cuccot. Közben azt is elmesélheted, hogy ez idő tájt merre lelhetnénk fel az aranyos Brentet!?
Kristent ájulásféle rosszullét fogta el. Brent! Az ember miért félti azt, akiről úgy tudja: nem sokra becsüli?!
Hozzásimult a falhoz. Milyen vastag lehet ez a nyomorult fal? Brad ott fekszik mögötte. Legfeljebb hatvan centire.
Összeszedte magát.
– Brentet napok óta nem láttam. Meglátogatott, enni kért, azt mondta, rövidebb utazásra készül, azután elment. Többet nem tudok róla. Nem hagyott itt semmit, nem is tudom, mit bízhatott volna rám.
A stukkeros pasas: szögletes fejű, világhódító arckifejezésű herkules ránevetett társára. Az ajtó közelében álló verőember sem volt esztétikus látvány; bár izmait kigyúrta, arcvonásai durvák maradtak. Elnevetgéltek.
A herkules megkérdezte:
– Megtépázzuk?
– Naná.
Kristen fejében fény gyúlt.
– Maguk követtek a raktárba? Engem figyelnek?!
– De pechedre nem vezettél Levy nyomára. Majd most – felelte a stukkeros.
Kristen azt hajtogatta: velem ez nem történhet meg. Teremtett emberrel nem történhet meg hasonló, ez nem igaz; honnan másztak elő ezek az alakok, miféle nyirkos kő alól?!
– Hol van a bátyád? – kérdezte a herkules a lány karja után kapva.
Lerántotta Kristent a szőnyegre. Fölé térdelt, a fegyver csövét a füle, orra, szeme előtt húzogatta.
– Milyen? – firtatta kéjesen. A hideg pisztolycsövet rányomta a lány szájára.
Kristen elfordította a fejét. Könnyek lepték el a szemét, teste reszketett a viszolygástól, a megalázottságtól.
Sejtette, hogy valamit tennie kell. Elképesztő düh robbant benne: valami ősemberi, primitív téboly.
Hirtelen megszűnt borzongása, kitisztult a feje, mintha szervezete ráállt volna, hogy kiszolgálja pokoli dühét. Nem számított, milyen áron, meg kellett mutatnia: nem alázhatják meg.
Nem tartottak tőle. Amikor felemelte a kezét, hogy letörölje könnyeit, a herkules rávigyorgott társára.
Kristenbe beleégett a két férfi arckifejezése: ezek élvezik, amit tesznek! Letörölte könnyeit, miközben a fegyvercső a nyakához szorult.
Félregurult, megfeszítette izmait, és teljes erőből, két lábbal tarkón rúgta a herkulest. Csaknem kettétört a teste.
A férfi felbukott, a stukker kiesett a kezéből, de társa gyors volt, ijesztően gyors: előrántotta saját fegyverét, és ráfogta a lányra.
Kristen feltérdelt.
Ezt tette a herkules is, és széttárt ujjakkal, hatalmasan megpofozta.
– Elég volt! – lihegte nyálas vicsorral. – Nem cirógatunk tovább. Hol van az a rohadt bátyád?
Kristen a pofontól elnyúlt a szőnyegen, lehorzsolta az arcát, szájában fémes íz kevergett, fájt a nyelve.
Nem adta fel, és bár gyanította, hogy megöleti magát, nem számított, nem bírta eltűrni kiszolgáltatottságát.
Ismét feltérdelt. Két stukker szegeződött rá.
– Kérem – mondta –, kérem, higgyen nekem.
Közelebb csusszant a térdén a pasashoz, még és még közelebb, mintha a fegyvercső delejezné magához; hideg aggyal, látszólag könyörögve, arra beélesítve, hogy a herkulesre vesse magát, hogy széttépje a fogaival, körmeivel.
A férfi vigyorgott, egyre szélesebben, egyre önelégültebben; nézte a felé csúszó nőt, és erősnek, mindennél hatalmasabbnak érezte magát.
Kristen hirtelen, akárha rugó repítené a testét, előrelendült. Homloka a herkules arcába csapódott.
Tudta, hogy letörölte a förtelmes vigyort arról az arcról.
De a pasas nem kábult el. Mellbe vágta a lányt a fegyveraggyal.
Azután csak ütötte, ütötte a hideg vassal, dühödten, eszeveszetten.
Kristen menekült előle, hempergett a szőnyegen. Olykor sikerült kitérnie előle. Megint erőt gyűjtött.
Nem testi fájdalmat érzett, hanem valami pokolibbat annál: úgy érezte, szörnnyé válik maga is.
A másik férfi közbelépett. Megfogta társa cséphadaróként hadonászó karját.
– Hagyd már! Ha agyonvered, mikor beszéltetjük?!
Kristen feltérdelt. Kisöpörte arcából átizzadt, összetapadt tincseit. Nézte a két férfit. Soha nem érzett hasonló gyűlöletet. Gyilkos haragot.
Meglátta Bradet.
O'Ross az ajtóban állt, siettében csak a farmert rántotta magára, talán a kardját sem találta, egy árva bambuszbot volt a kezében.
– Fiúk – mondta halkan.
A pasasok megpördültek.
De hiába voltak gyorsak, az a bot megelevenült, és szemmel követhetetlen sebességgel lesújtott.
Elszálltak a stukkerok.
Kristen lecsapott az egyikre, a markába fogta, ujját ráfeszítette a ravaszra.
O'Ross, miután a herkulesek fegyvertelenné váltak, a háta mögé hajította a botot, és puszta kézzel ténykedett tovább.
A nagyobbik pasas röptében beszakította a szekrényajtót, s mire lecsúszott róla, ájult volt.
A másik fickó az arca elé emelte ökleit, de másutt érte a támadás. Kettéroppant kifliként görbült be a sarokba.
Kristen felkelt, odament a szekrény előtt heverő herkuleshez, és ráfogta a pisztolyt.
Sírt.
Brad megfogta a karját.
A lány nem akarta kiengedni a kezéből a fegyvert, ám maradék ép esze azt vágyta, hogy valaki megállítsa.
O'Ross kicsavarta a stukkert az ujjai közül. Betűzte a veséje fölé a nadrág derekába. Letartóztatta a másik elhagyatott pisztolyt is.
Lehajolt a dermedten heverő fickókhoz, s kevéssé szemérmes zsarumozdulattal átkutatta zsebeiket. Főleg az igazolványok érdekelték.
Magához vette az iratokat, átfutott rajtuk, majd eszméletre pofozgatta a kifliként heverő pasast.
– Mesélj – biztatta. – Ti követtetek hazáig? És miért?
– Meg kell tudnunk, hol van a bátyja – hebegte a fickó, sírástól környékezve, szemét az idegen férfi kezében tartott igazolványán tartva, riadtan.
– Hol van a bátyád? – kérdezte Brad.
Kristen a falhoz simulva állt, válaszként csak a fejét rázta. Patakzottak a könnyei. Egész testében remegett, lába nem bírta el. Lassan csúszott lefelé a falon.
– Nem tudja, hol van a bátyja – tolmácsolta O'Ross. – Más egyéb?
– Nekünk egy táska kell. Jegyzőkönyvek, fotók, kazetták vannak benne.
– Nálad van? – érdeklődött Brad.
Kristen leért a szőnyegre. Eltakarta az arcát, felkiáltott:
– Hagyj békén! Menjetek a pokolba! Semmi nincs nálam!
O'Ross a szekrény előtt fekvő, éledezni látszó herkulesre pillantott.
– Karoljátok fel egymást, és tűnjetek innen. Nem óhajtunk még egyszer találkozni veletek.
– A papírjaink – sóhajtotta a férfi a falnál, miközben megpróbált felkecmeregni.
– Azt hiszem, erre a jelvényre többé úgyse nézhetsz tiszta lelkiismerettel – rázta a fejét O'Ross, és a nadrágjába gyűrte a két zsaruigazolványt. – Máskor, ha keretlegényt játszotok, hagyjátok otthon a hekusbárcát. Ezek nálam maradnak. Fontoljátok meg, előnyös ajánlat. Majd azt mondjátok, elveszett. De ha még egyszer találkozunk, hirtelen előkerülnek, és ti nagyon elszomorodtok. Jó éjt, uraim.
Kristen nem hitt a szemének.
A két világverő herkules feltápászkodott. Kivánszorogtak a szobából, lebotorkáltak a lépcsőn.
Elmentek. O'Ross elengedte őket!
– Mit csináltál, King Kong?! Visszajönnek, és elölről kezdik! Vagy küldenek mást! Örökké rettegjek?
Brad felemelte a szőnyegről, és a fürdőszobába vezette. Lefejtette a ruháját. Kinyitotta a zuhanycsapot.
Kristen állt a hideg vízsugár alatt, s lassan lecsillapodott. Nézte O'Ross arcát. Elszégyellte magát.
A férfi törülközőbe tekerte. Visszatértek a rommá lett szobába. Leültek az ágy szélére.
Brad a két tenyere közé fogta Kristen arcát.
– Mit szeretnél? Sírj, átkozz el. Önzésből engedtem el őket. Nem akartam, hogy idecsődüljenek a zsaruk. Ez a kettő is untig elég volt. Ne félj, nem jönnek vissza. Gyere, átmegyünk hozzám.
– Brad, majdnem megöltem azt az alakot! Meg akartam ölni! Szét akartam marcangolni a fogaimmal! Milyen ember vagyok?!
– Átmegyünk hozzám, lefektetlek, és megbeszéljük. Gyere.
Kristen felkelt: A lépcsőn lefelé menet érezte: fáj minden porcikája, de legjobban ő fájt magának.

 

 

O'Ross megvált az arzenáltól. Eldőlt a lány mellett.
– Gondolkozz – kérte. – Mit mondott Brent?
– Nem hagyott itt semmit! Nem érted?!
– Legalább egy órán át várt rád. Nem gondolod, hogy azért jött, mert azt akarta, legyen valaki, egy tanú, aki tud róla, mire készül?
– Mi ez az egész?! Egy részeges vidéki ügyvéd elgázol egy embert, és megússza!? Miniszter lesz, titokban akarja tartani kis botlását!? Zsarukat bérel fel, hogy visszaszerezze a bizonyítékokat!? Zsarukat! Mondd, hogy nem zsaruk voltak! Nem lehet!
– Soha nem tudnék hazudni neked, még terápiás célból sem. Ezek a deli fiúk rendőrök voltak, egyelőre kínvallatásra felhatalmazva. Lehet, hogy bérgyilkosok lesznek, mire megtalálják a bátyádat.
– Brad, nem beszélsz komolyan!? Képzeled, hogy megvárom, míg Brentet meggyilkolják?! Felhívom a zsarukat.
– Hívd őket, lehet, hogy már beértek az irodába. Talán a véredet is leöblítették a kezükről. Szolgálatkészek lesznek. Ez a két pasas ült a parkolóban. A stúdiótól jöttek utánunk. Ám ha ez feltűnt is, miért gyanakodtam volna?
Kristen hasra fordult az ágyon.
– Hol vannak a figurák?
– Bezártam őket a ketrecbe. A lárma hallatán feltűnően izgatottá váltak. Nagy lárma volt, Kristen. Mi történt?
Hát csak az, hogy a nagyobbik pasas megvert, Rángatott, pofozott, azt tett velem, amit csak akart. Ez volt a legszörnyűbb. Tehette, ő volt az erősebb. Tudod, milyen megalázó?! Honnan tudnád? Mit gondoltok ti a nőkről? Úgy bánhattok velünk, mintha nyamvadt macskák volnánk. Megragadhattok a nyakbőrünknél fogva, és mi lógunk az ujjaitok között. Megüthettek, büntetlenül. Meggyalázhattok, élvezettel. Élvezitek is. Kérek egy pohár whiskyt.
– Kapsz. Folytasd.
Brad töltött, felültette a lányt, és megitatta.
– Kyan mondta, hogy a statisztikák szerint a „férfifilmek” mennek. Milyen a ti lelkivilágotok? A legenyhébb, amit egy nővel tenni tudtok, és ezt majdnem minden filmben meg is teszitek, és én sikítani tudnék tőle: a pasas szétmázolja a nő száján a rúzst. Még nem ütötte meg, még nem döngölte a szőnyegbe, nem töltötte kedvét vele, de máris meggyalázta: erővel szétkente a rúzsát. És a nő arca úgy fest, mint egy óriási, véres seb.
– Elgondolkoztató megfigyelés. Tehát mi terrorizálunk benneteket. Lépten-nyomon meggyalázunk.
– Mit tegyek? – kérdezte Kristen. – Segíthetek Brenten? Magamon?
– Beszélj.
– Velem még sosem történt hasonló. Nem féltem, Brad! Primitíven, elvakultan ölni akartam. Hogy merészeli megütni egyik ember a másikat? Ezek mindketten fegyvert fogtak rám. Ijesztő volt az a hatalmas, pusztító gyűlölet, amit éreztem. Soha nem hittem volna, hogy ilyen erejű dühre vagyok képes. Hogy téboly lappang bennem. Magamtól félek. Félek, mert ha megismétlődik, ismét feléled bennem a szörnyeteg. Kérek még egy pohárral!
– Sajnos, a májad nem igényel több alkoholt.
– Rosszullét! Te itt a májammal empatizálsz, amikor éppen meggyónom neked, hogy nem vagyok normális?!
– Így is kedvellek.
– Akkor adj innom.
– Már adtam.
– Nem veszed észre, hogy azt csinálod, amiről beszéltem?! Mindjárt idehajolsz, és szétkened a rúzst a számon.
– Inkább azt vettem észre, hogy a női nem természetes ellenségének tartod a férfiállatot. Némelyik rászolgált, nem mondom. Ez esetben azonban nem árt tisztázni: ez a két ökölfejű a bátyáddal is ugyanezt tette volna. Brenten nem segíthetsz, mert jelenleg egyirányú a kapcsolat: csak ő kereshet meg téged. És ha szorul a hurok a nyaka körül, meg is teszi, percig se aggódj. Arra gondolok, hogy egy órán át egyedül volt a házban, amíg rád várt. Ha azért jött, hogy nálad helyezze letétbe a bombáját, akkor bőven megtehette. Attól se félj, hogy nedvedzeni fog a szeme, ha a fülébe jut, mit hozott rád ezzel. A helyedben nem reszketnék érte. Rászolgált, hogy őt is leültessék a főztjéhez, hiszen eddig már mindenki más evett belőle. Ne hagyd magad megtéveszteni a céljától. A cserbenhagyó vidéki ügyvéd leleplezésének ürügyén most éppen téged tiportatott el. Neki még mindig semmi baja. Meg akartad ölni a fejszefejűt?Teljesen normálisan funkcionált az életösztönöd. Akit megtámadnak, az többnyire védekezik. Ha komoly a támadás, akkor csak a másik élete árán lehet túlélni. Nem kell elmegyógyintézetbe vonulnod, leinnod magad. Egyszerű kémiai folyamat játszódott le a szervezetedben. A minap, amikor az a két bohóc rád mászott az étteremben, nem ölni akartál, csak elmenekülni. Arra gondoltál, megharapod őket, és elfutsz. Nincs ebben semmi démoni. Ami aggaszt, az a férfiállatról megfogalmazott véleményed. Nem élvezem, amikor azt érzem, hogy megfeszülsz mellettem. Csodálatosan odaadó vagy, ha a tengerről, ha a táncról, ha a filmről, ha állatokról van szó. És ha a közeledbe lépek, megfeszülsz. És persze megfeszegetsz engem is.
– Miről beszélsz? – sóhajtotta Kristen.
– Emlékeztetlek első asszóinkra. Vívó világbajnokság volt, nem humán kapcsolatteremtés. Azután hirtelen felhagytál a görcsöléssel, és ott találtuk magunkat egymás közvetlen közelében. Mámorító volt. Nekem. Véget ért, amikor felébredtél Kyanből. Akkor megint felfedezted bennem a természetes ellenséget, s ebben csak néha-néha tartasz szünetet.
– Nem – nyögte a lány. – Ez nem lehet igaz. Miről beszélsz, Brad? Mit varrsz a nyakamba? Ó, menj a pokolba egy percre! Te nem engeded nekem, hogy fontosnak érezzelek! Hányszor szóba hoztad a rajtaütés-szerűen ovuláló nőket, a furfangos házassági csapdákat?! A hajszálat a levesben?! A vakarcs macskát a tetves kályhalapon?! Igen, Brad, megfeszülök, hogy ne adjam át magam neked. Talán nem tudod: amikor ti, pasasok, még a szeretkezés gondolatát forgatjátok a fejetekben, mi már csillagokig lüktető szerelemről, egeket nyaldosó lángokról képzelgünk. De erről nem beszélgetünk, ezt a témát te is kerülöd. Különben is, pillanatnyilag az foglalkoztat leginkább, hogy leszakad-e a bal mellem. Ugyanis a mintazsaru leverte a stukkerével. Aludni szeretnék. Lehetséges?
– Teszek rá jeget – szólt halkan O'Ross.
Kristen felült, és megnézte a pasast, alaposan.
Nagyon szerette. Egyre jobban. És ettől halálra rémült.
Azután elaludt, beborogatva, betakargatva, Bradhez simulva, boldogtalanul.

 

 

Amikor reggel felnéztek, fiatal szervezet állt az ágyuk mellett. Megriszálta magát, és csípőre vágta a kezét. Felismerték.
– Nem tudom, miért csinálták, de rám ne számítsanak! Nem romeltakarító vagyok. Keljenek fel, és rakják rendbe azt a francos házat!
– Nyugodt hangon beszéljen – tanácsolta Brad. – A görények félreérthetik. Még azt gondolják, hogy ideges.
– Naná, mert ideges is vagyok! Az egyik ház felforgatva, a másikban meg maguk, ebben a fura helyzetben!
– Mi ebben a fura? – kérdezte O'Ross. Úgy festett, menten elhagyja a higgadtsága. El is hagyta. – Fura?! Légy őszinte: te is szívesen bebújnál mellém az ágyba. Most pedig fordulj sarkon, indulj az ajtó felé, és legalább kifelé menet kopogjál!
Lalo kivonaglott. Nem kopogott, azért sem. Megbántottan csapdosta az ajtókat, majd bekapcsolta a porszívót.
Kristen nyöszörgött. Még aludt volna.
O'Ross fölé hajolt. – Jól vagy?
– Tudod, mit felel a haslövéses katona, amikor megkérdezik tőle: fáj-e? „Csak, ha röhögök.”
– Egy óra múlva nyeregben kell lenned.
– Mindenütt, csak ott ne!
Komolyan gondolta. O'Ross sürgetésével mit sem törődve lement a partra. Öngyilkos dühvel vágott neki a tengernek. Tartott is attól, hogy átússza.
Brad nem szólt semmit, amikor előkerült. Kávéval fogadta, érdeklődött, reggelizik-e, a nemleges válaszon nem akadt fenn. Megvárta, míg lezuhanyozik, felölti törökös nadrágját, félvállas pólóját.
Útnak indultak.
– Hogy vagy? – kérdezte O'Ross a kocsiban.
– Jobban. Ha a mellem el nem feketedik, úgy károsodás nélkül megúszom. Fizikailag. Megköszöntem már? Azt, hogy leverted rólam a palikat, hogy kicsavartad a kezemből a stukkert, hogy gyógyír és tapasz voltál a lelkemre is.
Brad megállt egy zsúfolt saroknál, s várakozás közben a kocsit hintáztatta. A mellettük magasodó, körforgalmat jelző táblán firka-kiegészítés feketéllett: max. 10 perc.
Mark nem tette szóvá késésüket. Döbbenten nézett végig a lányon, majd Bradre meredt. Mivel választ nem kapott, kérte, öltözzenek át.
Melodráma összecsapta a kezét.
– Mi van veled? Hol horzsoltad le az arcodat? Máshol is ilyen vagy?Tudod, min töprengek? Csinálni kéne egy igazi női mozit! Mostanság játszódna a film, semmi akció meg ilyenek, hanem a nagy büdös élet. Marha nagy szenvedélyek, szörnyű érzelmi kisülések, mert mindenki: férfi és nő egyaránt attól döglik meg szép napjainkban, hogy nem tudja hová tenni magát. Ha egy férfi és egy nő összefut, rögtön egymásnak feszülnek, ma már nincs is szerelem, inkább afféle szkanderozás folyik köztük: ki az erősebb, ki bírja le a másikat. Hiába oly reményteli az ifjú pár, előbb-utóbb egymás arcába másznak, ököllel, mert szerepzavarban vannak. Ezt tette velünk a fene nagy haladás. Meg az emancipáció. Nincs valami ötleted? Gondolj bele!
Melodráma követte Kristent a sminkesek lakókocsijába. S míg a lány arcát pacsmagolták, fel-alá rohangált a háta mögött.
– Na, ebben a filmben szívesen látnám Kyant. Ez nem bír kiesni abból a szerepből, hogy ő egy férfi. Humorérzék egy szál se. Belefut egy mai lányba, aki nem hagyja magát lelánctalpazni az ilyen paliktól. Vonzódnak egymáshoz, tehát összemérik erejüket, praktikáikat. Szóban, fizikai erővel vívják a harcot, s noha egymásért, nincs semmi esélyük. Szerinted találsz manapság olyan párost, ahol az egyik, legalább az egyik feladja dominanciáját? Kyan százszor eltökéli, hogy a tenyerére veszi a lányt, de amikor nekifogna, mindig kicsúszik a száján valami durvaság, mert képtelen arra, amit ő behódolásnak tart. Egy összecsapás után a lány így fog kinézni. Lehorzsolt arc. És amivel a legjobb sminkes sem boldogul: a lehorzsolt lélek. Ott ül a szemedben, a homlokodon. Mai madonna. Mit gondolsz? Ugye, hogy kell egy női mozi?
– Kell – hagyta rá Kristen.
Felállt a székből. Elindultak a fák között. Melodráma lázasan talkie-walkie-zott.
– Nagyon jó ez a skatulya. Így folyton az olajozó nyomában lehetek – közölte ujjongva. – Megkérdezem Kyant, mit szól az ötlethez. Ez igazán neki való szerep.
Meg is kérdezte. Kyan furcsállva méregette, Medusa bőrébe bújva, leolajozva, guvadó izmokkal. Cakkos szája elkeskenyült, szeme megvillant.
– Komplett hülye vagy – közölte végül. – Tudod, mi kell egy mai moziba? Kínzás, az kell bele! A szerelemtől csak fanyalog mindenki. Az összes rajongóm kiábrándulna belőlem, ha azt látnák, hogy egy szál csigolyát se roppantok ketté, viszont a tenyeremen hurcolok egy tyúkot. Még valami. Ebben a moziban ezzel a csajjal játszok. A következőben meg majd egy másikkal. Miért kezded azt képzelni, hogy mostantól ő lesz az állandó partnerem? – Sötéten meglóbálta a kardját, majd visszataszajtotta a hüvelybe, és maga elé emelte a két kezét. – Uzi való nekem. Uzi! Nem ez a hülye hadonászás.
Kyan ihletetten kelepelve leadott egy sorozatot. Kísérőbolygói mellette sertepertéltek olajfényesen, síkosan, vigyorogva. Helyeslően bólogattak. Felemelték karjukat, ők is géppisztolyoztak egyet.
Brad Seym jelmezében, Bonbon kantárját tartva álldogált a közelükben. Halkan megjegyezte:
– Egyelőre úgy kelepeltek, mint megannyi gólya, s nem úgy, miként a géppisztolyok.
Melodráma felsóhajtott. Kristenre nézett.
– Hát ezek most nőtlenítették a műsoromat.
– Ne add fel – mondta a lány.
Figyelték az előkészületeket. Az a rész várt felvételre, amelyben a fogadót elhagyván, belovagolnak az erdőbe, megtalálják a tűzgyűrűbe menekült utazók holmijait, s míg a zsoldosok összeszedik a hagyatékot, Lilia megfürdik a közeli tóban, találkozik Seymmel, és efölötti izgalmában nem figyel fel állatai riasztójelzéseire, így Yngva és mutatványosai meglepetésszerűen rajtuk üthetnek.
Megjelentek a kellékesek, ládákat vonszolva. Szétszórtak a földön egy rakományra való kisebb-nagyobb csontot. Ruhadarabokat, ékszereket rendeztek el közöttük.
Lóra kellett ülni. Mivel Shorr helyből felszállva pattan nyeregbe, egy kaszkadőr valósította meg a mutatványt Kyan helyett. Miután a stunt hátával felvették az akrobatikus ugrást, leálltak egy percre, míg Spitzet feltolták a lóra.
Kyan érezte, hogy rozzant a renoméja. Fickósan elhelyezkedett a nyeregben, és megjegyezte:
– Nem ez a valami. Látnátok vízisízni!
Ha már odafönn volt, elindította a lovat. Gilles és Bertrand is nyeregbe küzdötte magát. Követték társukat.
Békességben telt a délelőtt. A fák között kevésbé szenvedtek a forróságtól. Kristennek sem lehetett oka panaszra, kifürdőzhette magát.
Lilia belebotlott az aranyfakó ló mellett öltözködő Seymbe. Szívesen hívta volna a férfit: tartson velük, de tudta, nem teheti.
Shorr nyersen elküldte a fekete harcost. Mielőtt még Seym lóra pattanhatott volna, Kí veszélyt jelzett. Yngva meglepte őket.
A Yngvát játszó színésznő három dublőrrel büszkélkedhetett: egyikük fényelnyelő fekete ruhát hordott. A másik tetőtől talpig zöld kezeslábasba bújt, arcát zöld maszk takarta, a harmadik barna-szürke mezt viselt.
Jelenetről jelenetre haladtak a felvétellel. Phil és a kellékes összehangoltan váltogatta a valódi kígyót és az Yngva által többször is felnyársalt plasztikhüllőt. Kristen nem is tudta követni, mikor dolgozik a korallszínű siklóval, s mikor az élethűen tekergőző álkígyóval.
A Bradtól tanultak sem vesztek kárba. A fekete asszonyt helyettesítő stunt-lány ördögien kardozott. Kristen úgy érezte, mintha csak táncolnának; mindketten élvezték.
A bakkecskeszerű mutatványosok és a kikiáltó a zsoldosokkal csatázott. Egy-egy párharcot teljes egészében felvettek, a jelenetek feldarabolása: tördelése a vágóra várt.
Lassan haladtak, gyakori leállásokkal. Mathe és segítői gondoskodtak a sérülésekről. Hártyaszerű anyagból készült sebhelyeket ragasztgattak, bőkezűen bántak a festékkel. Szakszerűen a fához szegezték Brundot a karddal. Ez az epizód az ő bravúrjuk volt.
Kristen érdeklődve figyelte trükkjeiket. Változatlanul csodálkozott kissé, miért nem találja kiábrándítónak a pepecselést. Talán azért, mert képes volt elkülöníteni a filmkészítés folyamatát magától a pergő mozitól. Mindkettő saját varázzsal bírt, egyik a mese hangulatával nyűgözött, a másik révén fantasztikus boszorkánykonyhába leshetett be.
Grid mozigén állat volt. Phil egyetlen szavára felmászott a fára, s az ilyetén jelenetekhez hozzászoktatott szürke-fehér csődör sem vette zokon, amikor a feketére festett gepárd lesodorta hátáról – a negyedik pót Yngvát.
Mivel erre a mutatványra egyik kaszkadőr sem vállalkozott, az idomár öltözött jelmezbe, hogy a nyakába kaphassa hőn szeretett fenevadát, midőn éppen ellovagolni készül a Kék Kristállyal. Meggyőzően gabalyodtak össze, lefordultak a földre, és elhempergőztek.
Hiába voltak beavatottak, mindenki erősen aggódott Philért.
O'Ross napja hajszásnak bizonyult. Miután Kyan helyett lekardozta Bambert, ruhát váltott, Seymmé változott, és összecsapott a fekete asszonnyal.
Kiderült, mire jó a stuntok zöld és a barna-szürke meze. Amikor Yngva láthatatlanná vált, attól függően, hogy bokor vagy fatörzs volt-e a háttérben, a zöld vagy a barna kezeslábasba bújt kaszkadőr vívott helyette, s valóban úgy festett a helyzet, mintha Seym egy magától hadonászó karddal küzdene.
Egon nem idegeskedett, nem hagyta, hogy hajszolják. Figyelte, rendben folynak-e a dolgok, egy-egy jelenetet rögtön visszanézett videofelvételen, és több ízben ismétlést kért.
Mark az ámuló lány mellé húzódott.
– Látja, Lilia, ezért élvezet vele dolgozni. Ő is tudja, hogy a laborban úgyis kiretusálják, ha netán bevillan valami a trükkből, mégis rögtön úgy akarja megcsinálni, hogy tökéletes legyen. Az lesz.
Az asszisztensek időnként felfrissítették a rájuk száradt vért; újabb és újabb sebhelyeket helyeztek el rajtuk.
Mathe megjegyezte:
– Ezúttal nem fakszniztam. Egy kórházból szereztem be a kidobásra ítélt vérmintákat. Minden csepp valódi rajtatok!
Kyan elzöldült fejjel rámeredt. Azután végignézett magán, végzetes kórság tüneteit keresve. Ismét színt váltott, s krétasápadtan felüvöltött.
– Megvesztél?I Mi az, hogy valódi vér?! Milyen trippert hozol ránk?!
Gilles és Bertrand is azonosult a problémával. Mielőtt még súlyosbodhatott volna az állapotuk, Mathe elnevette magát. Előretolt tonzúrájával, bodros frufrujával, kerek fogaival úgy festett, mint egy pokolbéli, komisz figura.
– Na, ha ezt bevettétek, egyéb pszichoszomatikus bajokra is számíthattok. Uraim, ez volt az én humorom!
– Ez nem humor volt, hanem szemétség! – közölte Gilles. – Ha csak egy fejjel nagyobb lennél, kiráználak a bőrödből.
– Kuss – kérte Melodráma. – Dolgozunk.
Dolgoztak.
Yngva feléledt, bárhányszor ledöfték.
Bertrand oldalba bökte a sápadtnak tetsző Kyant.
– Tökre, mint egy keljfeljancsi, mi? Valakinek eszébe juthatna, hogy megnézze, van-e pulzusa.
Seym kergette a láthatatlan asszonyt. Nem tévesztette szem elől. Yngva lassan előködlött. Ismét összecsaptak.
O'Ross káprázatosan forgolódott, szökellt, táncolt körülötte.
Kristen nézte a pasast, emlékeztette magát, hogy otthon is többnyire ezeket a mozdulatokat látja tőle; megszokhatta volna. Akkor is, ha a kertben a szita farmert vagy a biciklis nadrágot viselte, itt azonban a fekete harcos jelmezében tündökölt.
A lány elmerengett a gondolatai közé csusszant szócskán: otthon. Ami azt jelentette: vele élve. S a szócska megfestette hangulatát. Szép sötétre.
– Nem mélyedhetett bele, Seym ledöfte Yngvát Shorr kardjával, s a fekete asszony végre nyugodtan holtan maradt. Elérkezett a búcsú perce.
Lilia megkérdezte Seymet: – Ki vagy te?
A fekete harcos ránézett, vonásait megenyhítette felderülő tekintete.
– Szívesen veletek mennék – mondta.
Lilia bólintott. – Örömmel venném, ha velünk tartanál.
Amint ebben megegyeztek, Shorr elküldte a harcost, s ő elment az aranyfakó lóval és isten hírivel.
Mark pihenőt engedélyezett. Lerogytak a fűbe, szendvicset rágcsáltak, néhányan sörrel hűtötték magukat.
Brad eldőlt Kristen mellett.
– Jól vagy? – kérdezte.
– Most már csak elmeorvosi alapon érintkezel velem?
– Aggódom érted mindhalálodig. Szememre lobbantod?
A stunt-lány leült melléjűk. Belelesett a szendvicsükbe.
– Ti mit esztek? Az enyém angol spárga franciasalátával.
Kristen szemügyre vette a zsemléjét, de semmi ehető nem jutott róla eszébe. Közben O'Ross elillant.
Zsibbadt bogarak döngtek körülöttük, a forróság rátehénkedett a fejekre. Pilledezett a társaság, csupán Melodráma nem látszott nyűttnek.
Változatlanul reggeli ötletének rabja volt. Kristen mellé ereszkedett.
– Teljesen nekilódult az agyam. De hiszen nem is csoda! Akinek hat darab rózsás talp a Mindennapi Múzsája!? – A stunt-lányhoz fordult. – Ritza, hogy te is tudd, miről van szó: női filmen töröm a fejem. Itt van a dolog az agyamban, már csak forgatókönyvizálni kellene. Az volna a tanulságként levonható végkövetkeztetés, hogy a modern időknek áldozatul esett emberiség két különféle nemű táborra szétosztott egyedei miként döglenek bele a rájuk kényszerített szerepekbe. Érted?
– Nem is értem, nem is érdekel, de nem is a te hibád, Melodráma – felelte Ritza. – Elolvadok! Még a hajam is izzad. Erre fel tudod, mit csinálok most mindjárt? Mert nem vagyok normális. Feltápászkodom, odamegyek Bertrandhoz, és mindent bedobok, hogy felcsípjem. Karmolom a palit.
Melodráma rátekintett a közelben heverésző testkultúrosokra, végigfuttatta pillantását a nevezetten, aztán visszafordult Ritzához.
– Nem hiszem, hogy lebeszélhetnélek. De azt megmondhatom, mire számíthatsz.
A lány elkomorult. Feltérdelt, meglegyezte magát a kezében tartott fekete parókával.
– Ne mondd meg, jó!? Le akarsz beszélni, mi?
Melodráma nem felelt, vállat vont. Ritza kék szeme megvillant, kerek arca megenyhült. Elmosolyodott.
– Emlékszel, kit karmoltam tavaly?! Róla aztán himnuszoltál! Mégsem jött össze. Illetve, ami összejött, azt senkinek nem kívánom. Úgyhogy inkább nem hallgatok rád.
A lány felállt, s lassan, látszólag ténferegve becserkészte kiszemelt zsákmányát.
Melodráma felsóhajtott.
– Néha úgy néz ki a társaság, mint az Összetört Szívek Klubja. Máskor meg szakasztott olyan, akár egy munkaterápiás elmegyógyintézet. Olyikkor meg csak elmegyógyda, bárminő terápia nélkül. Mit csináljak?! Ez az életem, ezt szeretem. Foglalkozom velük, a lelkemre veszem minden bajukat, ezért ragasztották rám ezt a hülye nevet. Néha már nem is jut eszembe a saját keresztnevem. Ezt vésetem majd a fejfámra: Melodráma Smith. Elég jó?
Ritza letelepedett Bertrand mellé. Nevetése gyakorta felívelt. Rétegenként bontotta le magáról Yngva jelmezét. A fényelnyelő fekete ruha alatt apró pólót viselt. Megmutatta Bertrand-nak. Mivel a melegtől tikkadt pasas nehezen kapcsolt, a lány bedobott mindent, ígérete szerint. Hamarosan kardozni tanította a szőke herkulest.
Melodráma a fejét csóválta.
– A lányom fiúi is...?! Percről percre erősebb a meggyőződésem, hogy meg kell csinálni azt a női mozit. Tudod, én szépreményű titániaként kerültem Mark mellé. Pár év alatt első asszisztens lettem, de sohasem leszek legelső ember. Nagyon szeretek Playerrel dolgozni. Szeretném, ha az én filmemet is ő rendezné.
Ritza kudarcot vallott a kardtani oktatással. Bertrand verítékesen rogyott vissza az árnyékba. Inkább a bicepszét ugráltatta az ájulni látszó lánynak.
Melodráma felnyögött.
– Tavaly Bradet karmolta. Mondtam neki: ebben a pasasban együtt van mindaz, amikért még a hülye dolgait is ki lehet bírni. Ennek esze van, szíve van, humora van, na persze kövület is van az agyában, számos. Ritza ráhajtott, aztán a fene tudja, mi történt köztük. Most a csupasz majom került sorra. Így van ez. Én is mire eljutottam a férjemig, egyre alább adtam. Végül férjül vettem két rózsás, negyvenhármas talpat. Nem mondom, szeretem őt, de hol van ez a lángolástól?! Mellesleg téged is szívesen lebeszéltelek volna Kyanről, de volt egy olyan érzésem, hogy nem kell túlzottan aggódnom érted. Szédületesek voltak a fotók az újságban!
– Milyen fotók?
– Drágaságom, nehogy azt mondd, hogy nem láttad a másnapi lapot! Ugyancsak sietve hagytad el a korallszínű rezidenciát! A kapu előtt meg úgy röhögtél, hogy öröm volt nézni! Még ilyet! Ül a csaj a palota előtt a járda szélén – a járda szélén! –, és a könnye szökik a röhögéstől. Találgatták is a firkászok, mi lelhetett. Tényleg, mi lelt?
– Te olyan jól látod a dolgokat, Melodráma. Biztosan kitalálod.
Mark közeledett feléjük egy furcsa alak társaságában. A férfi elképesztően magas és szikár volt, miként a folyondár. Mozgása is olybá hatott, akár a leveleit elvesztett, szélzilálta futónövény szárának hajladozása. Hatalmas, zöldesszürke szeme betöltötte az arcát, elnyomva apró orrát, parányi száját. Vékony vászoninget és nadrágot viselt, a szürkénél is szürkébbet.
Többször elvonultak előttük, oda s vissza. Mark feszült figyelemmel hallgatta a férfi szavait. Mind derűsebbé váló arca láttán Kristen letett a gyanakvásról, miszerint egy újabb író-akrobata szabadult volna a rendezőre.
A lány hirtelen megfeledkezett a folyondárféle ember csodálásáról, mert izgató zajok ütötték meg a fülét. Boldog vízilovak prüszköltek a közelben: e hangok csak a stáb néhány tagjától származhattak. Bolond, aki nem fürdik, gondolta Kristen, és lesietett a tópartra.

 

 

Néhány napig nem mozdultak egymás közeléből. O'Ross féltéséről biztosította a lányt; Kristen bevallotta, hogy rettegne is nélküle. Így aztán a barna tónusú házban töltötték az éjszakákat.
Úgy festett, a fusiban kínvallató zsaruk nem terveznek újabb látogatást.
A felvételek túl jól haladtak; Howard profi munkát követelt a pénzéért, s mert minden elő volt készítve, és mindent remekül megszerveztek: a film lendületesen gördült előre, falva a fogyó napokat.
A külső munkákat mindnyájan élvezték, Gamble is ritkán látogatott ki közéjük; általános jókedvüket legfeljebb Kyan egy-egy magánjelenete árnyékolhatta be. Ritza és Bertrand között létrejött a kapcsolat, Gilles is elkelt, ezért Spitz udvaroncok nélkül maradt. Unalmában meg-megtalálta Kristent, s mert úgy érezte, az újságok a lány miatt rágógumiztak a nevével, törleszteni vágyott. Ha csak tehette, kellemetlen megjegyzéseket tett, ám többnyire önmagát találta el. Kristen ugyan nem volt a pofon és a veserúgás embere, de az esze, nyelve mindig ki volt biztosítva: ezen fegyverek el is sültek, ha kellett.
Felvették a jelenetet, amelyben a zsoldosok és Lilia megérkeznek a házhoz, ahol a jámbor földművesek Konok betörésével kísérleteznek. A férfiak eldöntik a rangsort, s ennek tisztázása után baráti borozgatásba kezdenek. A lány megcsodálja a mént, és megpróbál a hátára ülni.
Kristen ragaszkodott hozzá, hogy maga essen le a lóról. Így aztán fellendült Raf hátára. Az idomár füttyentett, a mén felágaskodott, és a lány repülni kezdett. Magával sodorta a kedélyesen borozgató férfiakat.
És közben megrándította a vállát.
Azután csak állt egy percig, féloldalasan, elgyötört arccal, s könnyek szivárogtak a szeméből.
– Kell egy női toronyőr a Notre-Dame-ba? – kérdezte Kyan.
Melodráma és Mark megdermedt ijedtében. Láthatóan eszükbe sem ötlött, mit tehetnének.
Az asszony néha megkérdezte Kristentől:
– Nagyon fáj, drágaságom?
A lánynak eszébe jutott Nina, s az ő kedvenc beceszava, amely ugyanígy hangzott. Kihúzta magát, megmozgatta izmait, és elindult Raf felé.
Brad toppant elé.
– Ne dacból ismételj! Akkor inkább ne ismételj. Majd Ritza megcsinálja.
– Én csinálom meg! – közölte Kristen.
– Oké, te csinálod meg. Mutasd a karodat.
O'Ross megvizsgálta, meggyúrta a lány karját, vállát.
Kyan megkérdezte:
– Talpmasszírozást nem vállalsz? Tudod mit? Nem is bíznám rád. De talán pedikűrözésre jó vagy. Letolom a csizmámat.
Brad rá sem hederített.
– Hallod, csontkovács? Kivághatnád a tyúkszememet.
Gilles és Bertrand ráébredt, hogy szintén ortopédek. Különféle ajánlatok záporoztak O'Ross felé. Nem ő unta meg, hanem Kristen, mivel neki voltak fájdalmai, s ezek feldühítették.
– Szétröhögöm az arcizmaimat! – mondta. – Tifelétek ezt már humornak veszik?
Brad elengedte a karját.
– Mehetsz a lóra.
– Ezek legszívesebben lovon laknának – állapította meg Spitz. – Mi a jó abban az állatban? Alig lehet felmászni rá, baromira ráz és zötyög. Lejönni róla, az sem egy álom. Ezek meg úgy tesznek, mintha az emberi élet csúcspontja volna a lovaglás. Figyeljetek, ha hozzátok beszélek: mit zabáltok rajta?
– Ha csak önmagaddal hasonlítod össze, akkor is számos előnyös és vonzó tulajdonságra lelhetsz benne – felelte Kristen.
– Lilia, megcsinálja a második esést is? – firtatta Mark.
– És holnap a harmadikat – bólintott a lány.
– Lóvonták találkozása tilos! – rikkantotta valaki.
Melodráma csendet kért.
Kristen fellendült Raf hátára.
A ló két lábra ágaskodott, s a lány egészségesen földet ért az asztallal és a boroskancsóval együtt leterített férfiak között.
A jelenet végén a szkriptes elkészítette a fotót, és a füzetébe tűzte, hogy másnap tudják, honnan folytassák.
Kristen Bradhez lépett.
Kyan elkiáltotta magát.
– Ez lesz a mozitörténet első filmje, melynek főcímében ezt olvashatjuk: írta, rendezte és megnézte: Mark Player! Gratulálok.
– Ilyen hülyét még a mi égövünk alatt is ritkán látni – nyögte Melodráma.
Kyannek szemet szúrt, hogy Brad átöleli Kristen vállát.
– No lám! – harsogta. – O'Ross! A nőimnél is dublőrködsz?
– Nem mindegyiknél, csak annál az egynél, aki sose volt a te nőd.
Spitz elkomolyodott. Odaballagott hozzájuk, körbejárta őket. A szépészeti műhelyben az a hír járta, hogy Olivia Hawk néhány napra visszatért hozzá, majd még botrányosabban távozott mellőle, mint eddig bármikor. Ama néhány nap során Kyan már-már emberi volt, azóta ismét dúlt-fúlt.
– Szóval nem volt a nőm? – kérdezte. – Naná, mert nem is kellett. Kevés volna hozzám. Neked viszont túl jó, O'Ross.
– Néha tényleg olyan ez a világ, mintha hozzád mérné magát, Kyan. De aztán mindannyiszor jóváteszi a tévedését, szerencsére.
Kyan az udvaroncaira nézett. – Mit mond?
A testkultúrosok bambán vigyorogtak; nem győzték intellektussal.
Melodráma csörgőkígyó-tincsei megrezzentek. A madárarcocskát vészjós mosoly derítette fel.
– Tolmácsolok, Kyan! Brad azt mondta: nem is közönséges farok vagy te, hanem vérfasz!
Egon bólintott.
– Ilyen ez a Melodráma. Csukott szemmel beletalál a százas körbe. Gyengéden, nőiesen, ahogy kell.
Brad Kyan elé lépett, a vállára tette a kezét, le is hajolt kissé, hogy arcuk egy vonalba kerüljön.
– Az élet nem mindig egyenletesen bárányfelhős – mondta.
Ezután hazamentek.
Napszállatig gyakoroltak a kertben. A bambuszbotokat használták. Olajozó nem kellett. Negyedórányi munka után verítékfilm fényesítette meg testüket. Két órán át dolgoztak.
Amikor Kristen úgy érezte, nem bírja tovább, letérdelt a tatamin, a sarkára ült, és félretette a botot.
O'Ross letelepedett vele szemben. Előrehajolt, megcsókolta a vállát.
– Szomjazni fogok tőled.
– Szívesen oltom szomjadat.
– Újra megszomjazom.
Kristen nem felelt. Feltérdelt, megcsókolta Brad nyakát, vállát. Összeölelkeztek, a férfi felállt vele, felemelte, elindult a ház felé.
Így történt ez napok óta. Mihelyst hazaértek, botot ragadtak, gyakoroltak, megkívánták egymást. Vacsora után kézen fogták a sörösdobozt, leültek a parton, majd elúsztak a szigetig; várták, mikor látják meg végre a delfineket.
Kristen attól félt, hogy sosem unná meg. Félelme a napok fogytával nőtt.
Ezúttal megmozdult mögöttük a szomszédos épület felőli sövény. Megmozdult, és a torkát köszörülte, mielőtt megszólalt volna.
– Jó estét – mondta. – Napok óta figyelemmel kísérem, mit művelnek. Órákig is kínozzák magukat, mire begerjednek. Nem strapás ez? Van videójuk? Adok egy pornókazettát. Attól öt perc alatt felgyúlnak.
Brad elengedte a lányt, és megnézte a szomszédot. Az kedves embernek látszott: két füle volt. Nyugalmazott tisztviselő lehetett, pitymalláskor horgászni járt. Néha összetalálkozott a biciklisnadrágban, görénykísérettel futkosó O'Ross-szal, fejét csóválta, s köszönésfélét mormolt.
– Kösz – felelte Brad. – Nincs videónk. Be kell érnünk saját korszerűtlen módszereinkkel.
Kristen bemenekült a nappaliba. Megszokta már a rikító posztert. Mit megszokta?! Megszerette. Leült a kanapéra, és nevetett.
Nem nevethetett sokáig, a hölgyszakaszból áthallatszott a telefoncsörgés. Felkelt, átszaladt a házába.
– Nina! – sóhajtotta boldogan, amikor megismerte a régen nélkülözött hangot. – Hol voltál?
– Hagyjuk, csillagocskám. Meglátogattam a fiamat. Erről csak annyit, hogy a szoknyám is ráment a repülőjegyre. Haszon nem származott belőle. Veted mi van?
– Dolgozom, és nagyon jól érzem magam. Sok bajod lesz velem, amikor haza kell mennem.
– Gondoltam. Feltöltöm a martinikészletet. Bebélelem a blúzaim vállát szivaccsal. Bőghetsz, tengersokat. És végül túl fogod élni.
– Ezt nem. Ez egy lángvörös tégla, alig nagyobb, mint a Kínai Nagyfal.
– Drágaságom, csak ezt ne! Lekötlek én téged. Figyelj rám, az a helyzet, hogy Linda tartja helyetted az órákat. Nem is kérdezem, nézted-e a tévét, biztosan nem nézted. A lányok nagyon jók voltak. Úgy táncoltak! Lindának szüksége van az állásra. De te gazdag leszel. Ha akarod, kibővítjük a szalont. Ha nincs kedved velem dolgozni, megcsinálod a saját üzletedet.
Kristen leszédült a kanapéra.
– Nina, te felmondasz nekem?!
– Ne hülyéskedj, csillagom, gondolj bele. Nem volt még rá időd, mi?! Egy szatyor pénzt kapsz a filmért. Ugye, te sem hiszed, hogy bevarrod a matracba, és naponta bejársz Nina szalonjába, úgy mint eddig, melózni?! Dehogy mondok fel neked. Tied voltam és maradok, ott vagy a szívem közepében.
Kristen felsóhajtott.
– Nekem a tánc az életem.
– Ki veszi el tőled, majomkám? Táncolhatsz. A magad uraként. Na, ezt a programot futtasd át az agyadon. Linda fantasztikus. De te is tudod. Te tanítottad.
– Linda már akkor mindent tudott, amikor bejött hozzánk. Örülök. Komolyan örülök.
Valóban örült, bár nagyon fájt.
– Jól van. Linda el akar költözni otthonról. Használhatná a lakásodat, amíg visszajössz? Ha igent mondasz, odaadom neki a kulcsot. Minden áldott nap meg fogja öntözni a virágaidat. Egyébként a növények pompásan fejlődnek. Oly szertelenül burjánoznak, mintha bedumálták volna maguknak, hogy bozóttá kell terebélyesedniük. Hazajövet szerezz be egy machetét, másképp nincs esélyed, hogy a lakásban közlekedhess. Hozhatnál egy-két lajhárt is. Flóra már van, legyen hozzá fauna is. A lajhárok olyan édesek! Lógnak az ágon, egy héten egyszer esznek; rengeteg időbe telik, míg lelombozzák a bozótot.
Kristen hallgatta, hallgatta Ninát, érezte, azért beszél annyit, hogy enyhítse az ő fájdalmát.
Azután még sokáig ült a sötét szobában. Bárhonnan nézte, Ninának igaza volt. Nem folytathatja az életét ott, ahol abbahagyta. Mégis, magától eszébe sem jutott volna.
Amikor túljutott az első földinduláson, feltápászkodott, bekapcsolta a magnót, és táncolni kezdett. A Flashdance kazettát tette fel. Nemzedéke – például – ezen a filmen nőtt föl. Bárki bármit is esztétizáljon róla, ez a film és a zenéje akkor is legenda. Senkit sem érdekel a története. De felejthető-e a jelenet, amikor a hősnő végigbiciklizik a lejtős utcákon, kékes alkonyatban, szemetelő esőben, s a zene úgy kopog és mormol, akár az esőcseppek?!
Kristen táncolt, kifulladásig.
Brad megállt az ajtóban.
– Mi jut eszedbe, ha azt mondom: vacsora?
A lány megtorpant, lerogyott a szőnyeghurkára.
– Ki vagyok rúgva – sóhajtotta.
– Attól még táplálkozhatsz. És közben elmondhatod: honnan is?
Átmentek a másik házba, leültek a terített asztalhoz; pezsgő is volt. Kristen elmesélte Ninát, mindenestől. Brad hallgatta, néha töltött az italból.
– Ami azt illeti – közölte végül –, nálam is dolgozhatsz. Arról persze sejtelmem sincs, hogyan kárpótollak a mostohaanyádért. Majd kitalálok valamit.
Kristen lehajtott egy pohár pezsgőt.
– És ha véget ér a viszonyunk, felmondod az állásomat?
O'Ross összeráncolta a homlokát. Eltöprengett, mit is felelhetne. Megszigorodott a hangja.
– Sajnos képtelen vagyok sportosan felfogni a kérdésedet. Ha azt mondom, megtarthatod az állást, mi következik!? Voltaképpen miről beszélünk?
– Arról, hogy minden bizonnyal kénytelen leszek felnőttbőrbe bújni, amint vége a mozinak. Hazamegyek, de nem azért, hogy folytassam, amit félbehagytam, mert annak vége. Újra kell kezdenem az egészet. És ez eddig is teljesen nyilvánvaló volt, csak engem nem ütött szemen. Amikor még otthon voltam, fel sem tűnt, mennyire komoly, mennyire életem része az, hogy a vállamra csapom a tatyómat, felülök a bicajra, és betekerek a szalonba. Bármit mond is Nina, többé semmi sem lesz ugyanolyan.
– Másmilyen lesz, és abban is megleled örömeidet. Tényleg, mit gondolsz a mozi végéről?Te elmész balra, én elhúzok jobbra? Levélre ne is számíts! Képtelen volnék ekkora produkcióra. Néhanap felhívnánk egymást telefonon? Miről is beszélhetnénk néhány percben? El-elruccanjunk egymáshoz? Még fel sem oldódna feszelyünk, már le is telne az üdülés.
Kristen bólintott.
– Ennek tényleg semmi értelme. Átgondoltam néhányszor, sejtheted.
– És azt következtetted ki belőle, hogy a mozi végén hazamész a bicajhoz?
– Miért, hová menjek? A folyónak? Igyak lúgkövet? Lőjem be magam letális dózis heroinnal? Leborotváltassam a fejemet? Erre ne számíts. Ritza túlélte a tavalyi mozit. Én majd túlélem az ideit.
Brad összezavarodott. – Hogy jön ide Ritza?
Kristen nem felelt. Megváltak a pezsgőtől, kisétáltak a partra.
– Ritzával pompásan összebarátkoztunk – mondta O'Ross: – Együtt dolgoztunk, együtt kellett gyakorolnunk. Néhanap moziba, vacsorázni mentünk.
– És ő szépen beléd szeretett.
– Ritza hetenként beleszeret valakibe. Abban a korban van. Ez egyébként roppant egészséges. Ha jól látom, ezen a héten Bertrand a szerelem.
– Hogyan hasonlíthatod magad Bertrand-hoz?
– Nem én hasonlítgatok, Ritza hasonlítgatja a pasasokat ahhoz a tiszteletbeli, szép, szőke herceghez, akinek a képét kitűzte a szívében. Majd ha valamelyik fickó megközelíti az ideált, kitör a hetedhét országra szóló boldogság.
– Veled kitörhetett volna.
– Örömmel hallom, hogy ezt biztosan tudod. Ritza kedves, sebezhető leánygyermek. Őt jóérzésű ember nem vonszolja az ágyába, csupáncsak azért, mert nincs más ötlete. Ugyanis nem arra való.
– Megtisztelve érzem magam, Brad O'Ross. Eszerint én arra való vagyok.
– Menjünk sorban, oké!?
– Csak tessék, minél kíméletlenebbül. Hajts végig Ritzán a lánctalpaiddal.
– Mint mondottam, Ritza kedves, sebezhető hölgyillető. Szerelemre való, és ehhez én nem lehettem volna partner, ugyanis minden tiszteletem mellett sem bírtam volna mélyen beleszeretni. Ahhoz pedig, hogy egy férfi és egy nő optimális viszonyt alakítson ki egymással, amelyet nem feszegetnek haszontalan elvárások, és az ebből eredő civódások, egy olyan férfi és egy olyan nő kell, akik tudják, mit akarnak és mit nem. Ez esetben pedig szó se volt ilyetén felekről.
– Gondolom, ezt így fogalmaztad meg, amikor szóba került.
– Így tudom megfogalmazni. Nem vagyok a szavak embere.
– Összefoglalhatom, O'Ross? Amikor világossá vált számodra, hogy a sok kardlecke ürügy; Ritza szerelmes beléd, értésére adtad, hogy neked igazából csak egy szabadidőpartnerre volna szükséged, „a szex kellemesebb eltöltése végett”.
– Merőben szépen hangzott. Ilyenképpen történt.
– És most azt gondolod, hogy Bertrand a sírig tartó nagy szerelem? Mintha ő nem szabadidőpartnert akarna!? Nem is képes másra, te is láttad azt a szép nagy, üres fejét.
– Ez már nem az én lelkemen szárad. Nekem akkor kellett számot vetnem a lehetőségekkel, amikor én voltam az egyik érdekelt fél. Leléptem, mielőtt kárt okoztam volna.
A hullámok a partot döngölték.
– Idén engem fogtál ki. Rám néztél, és megállapítottad: ez a hölgyillető kellően felnőtt ahhoz, hogy megrázkódtatás nélkül elmehessen balfelé a mozi végén.
Brad átkarolta, megcsókolta a nyakát.
– Ez a hölgyillető soha nem lesz kellően felnőtt, az égnek hála.
– Persze, kiment a fejemből, hogy a környezetem gyermekszámba vesz! Oké, Brad. Ha te azt is tudnád, amit gondolok, még inkább serdülőnek tartanál. De miből vontad le a következtetést, miszerint én alkalmas vagyok az optimálisan felületes szexviszonyra?
– Nem vagy alkalmas rá.
– Akkor semmit sem értek. És a jelek szerint így fogok hazamenni, tökéletesen értetlenül. Nem írok, nem telefonálok, nem váltok repülőjegyet, miként te sem. Soha nem tudom meg, mit hittél rólam.
– Azt reméltem, tudod. Most elbizonytalanítottál.
Kristen a férfira nézett. Megpróbált nevetni, ám csak fintorra futotta.
– Elbizonytalanítani, téged?! Hát ezt feljegyzik a krónikások! Nálad az elbizonytalanodás oly ritka, mint szülői értekezlet az árvaházban. Te teljesen kész vagy. Téged lebetonoztak.
– Ne hízelegj, semmire se mész vele.
– De, hízelegni akarok! Itt van a három méter magas, magabiztos, méltóságteljes pasas. Semmi nincs, amit ne tudna a világról. Semmi, amit ne tudna a különféle sportokról. A kettőből létrehozta a harmóniáját, elücsörög benne, mint pók a hálójában. Ráfáztál velem, Brad. Miattam még sokat fog fájni a fejed, ott leszek összes lelkifurdalásaidban. Mivel én azért szeretkezem veled oly gyakran és szívesen, túl azon, hogy jó veled szeretkezni; azért üldögélek veled estéről estére a parton, túl azon, hogy őrülten szeretek veled üldögélni és beszélgetni; azért töltöm veled minden percemet, túl azon, hogy...
Brad félbeszakította:
– Nem gondolod, hogy ez már szerelem?
Kristen bólintott.
– Igen, azért, mert szerelmes vagyok beléd, Brad O'Ross. Már akkor az voltam, mikor még sejtelmem sem volt róla.
– Eszerint kézenfekvő, hogy nem irkálunk hosszú leveleket, nem sóhajtozunk a kagylóba, mígnem leszakadnak a telefondrótok, nem létesítünk légihidat két marhára távoli város között...
Kristen a szavába vágott.
– Kézenfekvő! Sőt mi sem természetesebb!
– Veled akarok élni – mondta Brad.
A lány rámeredt.
– Hát ezt ragyogóan levezetted. Százszor is meghűlt bennem a vér.
– Nagyon reméltem, hogy nem kell levezetnem. Gondoltam, a múló napokra bízzuk, mígnem magától is világossá válik. Úgy festett, te sem akarsz erről beszélni.
Kristen a férfi vállára hajtotta a fejét.
– Másról sem akarok beszélni veled, mint arról a zűrzavarról, amit neked köszönhetek. Ha képes lettem volna belefogni, miként nem voltam képes, megkértelek volna, hogy légy szíves, magyarázd el nekem ezt az egészet, hiszen te biztosan tudod: számodra minden olyan kristálytiszta.
– Mi több, le is van betonozva.
– Le ám! Jó isten, Brad. Komolyan veszel te engem?
– Nem. Ha komolyan vettelek volna, még mindig King Kongnak neveznél, esetleg ökölagyúnak vagy fejszefejűnek. Nem vettelek komolyan, soha nem is foglak, azt hiszem.
– Akkor mi volt ez? Brad, te azt mondtad, velem akarsz élni! Szerelemre célozgattál.
– Ha tudsz figyelni: levezetem. Ha komolyan vettelek volna; piszkosul mellre szívom a pimasz megjegyzéseidet. Képzelj magad elé, szívemben egy böhöm nagy tüskével; vér körös-körül! Ha komolyan vettelek volna, Kyan iránt megnyilvánuló játékszenvedélyedet hűteni próbálván, az egekig lobbantom azt, azzal az információval, hogy Kyan egy seggfej, semmire nem mész vele, semmit nem kaphatsz tőle, s főleg: semmit nem adhatsz neki, mivel humán érzésekre nincs igénye. Erre te leborultál volna a zöld selyemköntös előtt, kerül amibe kerül, és én elsorvadtam volna szépen, hiába vagyok háromméteres, betonból készült sportember. Nem veszlek komolyan: szeretlek. Érzem, hogy mámorítóan jó együtt: veled akarok maradni a mozi után is. Ezt nagy merészen szerelemnek neveztem. Amibe vagy beletörik az idő vasfoga, vagy nem. Hétköznapi körülmények között is szeretnék veled lenni. S akkor majd elválik, te vagy-e Lilia, maradok-e neked Seym.
Kristen elnyúlt a homokon, és magához húzta a férfi fejét. Belebonyolódtak egy csókba, futtában.
– Szóval ez nem afféle kézkérés volt – állapította meg a lány. – Vagy ha mégis, akkor visszaépítetted.
– Ha most bejössz velem az agglegényfészekbe, felmegyünk a hálószobába, és megkérem a kezedet: simogasson. Megkérem a szádat, ugyanerre. Megkérem a lábadat, ölelje át a derekamat. – Brad ujjai Kristen bőrén sétálgattak. – Már a föveny is felforrósodott körülöttünk. Most kéne elindulni, mielőtt a kandi szomszéd felkínálja a pornókazettáját.
– Szeretlek – nevetett a lány. – Tudod, hogy szeretlek? És ha tudod, ezt sem veszed komolyan?
– Nem komoly, csak halálosan fontos. Enélkül nemigen tudtuk volna összehozni a dolgokat. Tényleg azt akarod, hogy itt veszítsem el a fejemet? A fövenyen? Dagálykor?
– Sötét van. A jószándékú, áldott teremtmény el sem lát idáig.
– Az ilyen?! Aki képes volt puszpángbozótnak álcázni magát, csak meg ne lássuk, hogy élénken szemmel tartja előjátékszámba menő edzéseinket? Bozótharcosban sose bízz! Tuti, hogy éjellátó szemüvege is van!
– Ami azt illeti, benned akarok bízni.
– Ha felhagysz ezzel a „férfi az ősellenség” szemlélettel, amire persze nyilván minden okod megvan, számos tragikusan végződött szerelemmel a hátad mögött, akkor senki sem akadályozhatja meg, hogy átadd magad az érzelmeidnek.
– Milyen tragikus szerelmek?! – Kristen felkönyökölt. – Hát nem számoltam be neked eddigi ingerlő és varázsos párkapcsolataimról?
– Emlékszem beszámolókra. Valami gavallér még moziba is elvitt. Megnéztétek a fényes intellektusú Van Damme filmjét. Hogy rúg az a gyerek! Milyen mélyérzésű, amikor bosszulni indul testvére halálát, milyen végtelenül szomorú amiatt, hogy a vendettából kifolyólag ki kell taposnia egy csomó belet! Egy másik gavallér diszkóba is elvitt, hogyne emlékeznék. Felcsíptek magas homlokú srácok is, hogy lilaszép lelküket csodáltassák karcos vörösbor mellett: Na, mindőhozzájuk képest itt vagyok én, és egyetlen pillanatig sem álcázom igaz szándékomat: szeretkezni akarok veled.
– Hm – mondta Kristen. A dagály eljátszott letopott ruhadarabjaival, – Kellek hozzá?
– Lelkemből lelkedzett kedvesem, honnan tudjam, hol tartasz a skizofréniában?! Ismerek egy hapsit, az olyan jól bevette magát a skizóba, hogy négy néven, négy városban él egyidejűleg. Próbáld meg felülmúlni. Míg én ölellek, ugorj el újságért. Megnézhetnéd, hivatalban van-e még a zsaruminiszter. Ölik-e továbbra is a rendőrök az adófizető polgárt?
Kristen rásimult a férfi hasára. Két tenyere közé vette az arcát. Megcsókolta a száját. Nézte a szemét.
– Nem vagyok skizoid állapotban, mert összetartok magammal – felelte, mire Brad elnevette magát. A lány gyanakodón nézte. – Mi ütött beléd? A pezsgő tette?
– Felét sem ittuk meg. Az igazat megvallva: megkönnyebbedett a lelkem. Kifogalmaztam belőle, mi is vagy te nekem. Ha csak saját szavaimmal is. Saját szavaim vannak. Többnyire. Te kiéit használod?
– Ó, Brad – nevetett a lány.
A férfi felsóhajtott.
– Sose tanulod meg rendesen a nevemet. Viszont fantasztikusan tudsz szeretni és szerettetni. Ehhez képest egy átlagos bozóttűz...
– Brad – suttogta Kristen. – Gyere, meg kell tudnunk, milyen lehet a tengerben szeretkezni.
Miután megtudták, megrendülten visszaheveredtek a partra. Nem szívesen keltek volna fel, talán soha többé.
A dagály utolérte őket. Összeborzongtak. A lány hirtelen felnyögött.
– Fogadni mernék, hogy a kandi embernek tengeralattjárója is van.
– Szerintem most végleg elsüllyedt.
Besétáltak a házba, és nyugovóra tértek egymás karjában.
Elalvás előtt s közben felötlött Kristenben: semmi oka az ájult boldogságra. Voltaképpen komikusan hangzott. Holott komolyan gondolta.
Mi vesztenivalója volt eddig? De vajon volt-e fontosabb kincse, melynek elvesztésétől retteghetett volna?
Ezzel bezárult a kör, az égnek hála. Elaludt.
Lövés dörrent a házban. Belerezegtek az ablaktáblák.
Félelme előbb ébredt, mint a tudata. Mire felült az ágyban, jeges gleccser mászott a hátán.
Nem álmodta!
Brad is felpattant fektéből. Kisurrant a szobából.
A figurák a nyomába eredtek.
Kristen képtelen volt az ágyban maradni, megvárni, mi történik a pasassal. Irtózatos erejű féltés ragadta el, félelmét is feledtette. Utánasietett, minden óvatosság nélkül.
A konyhában találta meg, teljes épségben.
Brad vidornak látszott. Magához vonta a didergő lányt, és megsimogatta a hátát.
– Semmi baj. Csak a pezsgő bontotta ki magát a frigóban.
Kristen mély sóhajtással rádőlt a mellkasára. Képtelen volt nevetni, inkább bosszút forralt.
– Igyuk meg!
– Elkaptam a torkát. Máris levágjuk.
A lány bevallotta: – Azt hittem, a mintazsaruk.
– Egy példából még nem kell általánosítani. Élnek errefelé derék, hivatásos bűnözők is. Úgyhogy akárki lövöldözgethetett volna idelenn. De most aztán bezártam az ajtót. Ámbár csak Lalo iránti tapintatból, nehogy megint természetellenes szituációban bukkanjon ránk.
Felmentek a hálószobába. Kortyolgatták a pezsgőt. A figurák visszafúrták magukat a párna alá; a tenger ringatta az éj neszeit.
– Nem tudok elaludni – sóhajtotta Kristen. – Úgy érzem magam, mint egy horrorfilm hősnője.
– Érthetetlen.
– Számomra az volt érthetetlen, ahogy a dörrenés hallatán elrohantál. Bele a vészbe!
– Mégiscsak meg kellett győződnöm arról, hogy ki lövészkedik odalenn!?
– De nem tudhattad, hogy csak a pezsgős palack unatkozik.
– Sejtésem sem volt, ki vagy mi lehet az.
Kristen ismét eljutott az elalvás elölti gondolathoz. Hallgatott, nem mondta ki, mennyire félti Bradet.
Ez hát a minden határon túlcsorduló szerelem.
Sokallotta.
Mégis álomba merült, bár csak mély kétségbeesésében.
Brad hosszan nézte az arcát a fakuló-foszladozó éjhomályban. Nem merte megérinteni. „Szerelemtől álmatlan forogtam hajnalig – akkor megszámoltam, hogy orrában két luk van. Mosolyogtam és elaludtam.”

 

 

Élvezetteli napok következtek.
A munka mindenkit magával ragadott. Valamennyi szakember azon fáradozott, hogy tudománya csúcsát nyújtsa. Mark és Egon valósággal tündökölt az átszellemültségtől.
Fertőztek.
A csapatban elsimult a korábbi feszültség, rengeteget nevettek. Megmelegedtek egymástól. Kyan is azon kapta magát, hogy ellazult, megfeledkezett dühítő szorongásairól.
A sárkányos epizódot többszöri nekifutásra vették fel. Valamennyien a rádióvezérlésű, hihetetlenül élethű pillangóval akartak játszani. Csodájára jártak a bűbájos sárkány remekmívű smaragdzöld szemének.
A gyöngyházruhás szüzet alakító ifjú nő nehezen tudta rávenni magát, hogy széttörje a vázát Spitz tarkóján. Égre-földre esküdöztek neki, hogy az veszélytelen anyagból készült, direkt erre a célra.
Kristen homlokráncolva töprengett, mit is mond a közszáj az efféle hangulatra, mely csak olykor-olykor lepi meg az embereket. Valami angyalosat. Szétnézett, angyalt sehol nem látott, mindazonáltal olybá festett: a képzelet elhódította őket kisszerű gondjaiktól.
Az álombirodalmi felvételeknél a koboldot megformáló, vézna ujjú maki hatalmasakat ásítozott, nappal lévén. Így aztán meggyőzően szunnyadozott Lilia nyaka köré fonódva, mikor végre békén hagyták.
A folyondárszerű ember is közöttük töltött pár napot, s ha időnként nem dúdolgatott volna, azt hiszik: süketnéma. Kiderült: ő a zeneszerző. Belátták, hogy ezt kezdettől gyaníthatták volna; a langaléta férfiú habókos kinézete, elvarázsoltsága egyértelműen művészlélekre vallott.
Mathe teamje jóvoltából a birodalmi teremtmények meseire sikerültek. Egon is igen elégedetten nyilatkozott a Nap teljesítményéről.
Egyszóval olyannyira ellepte őket a békesség, olyannyira embermód éreztek, hogy az már szinte kihívó volt.
Márpedig az ördög nem alszik. Virrasztott most is.
Kristen gyaníthatta volna.
Mit sem sejtett.
Melodráma örökbe fogadta a lányt. Akárcsak otthon Nina, itt a medúzafő-frizurás, akváriumkék szemű, madárarcú asszony húzódott a közelébe. Kereste a társaságát, megosztotta vele a gondolatait, valósággal rajongott érte, nem is titkolva, nem is röstellve: szereti.
Elkészültek az álombirodalmi jelenetek.
S bár a varázs némileg megtört, nem foszlott szét egészen, a csapat összevált. Remélték, hogy hangulatuk a munkálatok végéig kitart.
Ragyogó napfényben, vidáman vették filmre Lilia és Konok folyóbéli játszadozását, amely közben a lány megsejdít valamit a ménről, s elzavarja őt a közeléből, midőn vetkőzni óhajt. Shorr egy partközeli kövön bömböl kínjában, felfedezvén, hogy Medusa bőre összeforrt az övével.
Ekkor már néhány napja szorongás kísértette Kristent.
Olyanféle, amiről nem volt kivel beszélnie.
Ebédszünetben álmatagon hallgatta Melodrámát.
– Hajdan sűrűbben előfordult, hogy egy-egy stáb remekül összejött. Ha ilyen hangatatban dolgozunk, mindenki jól jár. Esténként nem egy két lábon botorkáló ideggörcs megy haza, hanem egy feldobott, tettre kész ember. A családom is észrevette a változást. Tegnapelőtt éjjel a fiam ült le velem beszélgetni, tegnap a lányom. Frontálisan láttuk egymást, emberi szavakat váltottunk. Rájöttem, hogy én legalább annyira hibás vagyok a nehéz napokért, mint ők. Ez persze nem azt jelenti, hogy most majd varázsütésre meg is oldjuk a problémáinkat, de azért az tisztázódott: azok a rózsás talpacskák eszes fejekben végződnek. Megtudtam, hogy Sue sem csak a különféle Johnnykon rágódik reggeltől estig, más is foglalkoztatja. Blase, a fiam sem pusztán egy számítógép-buzerátor. Na jó, ezek kézenfekvő dolgok. Kérdezhetnéd, hol voltam eddig, miért nem tudtam erről. És hát ez az. Tudod, a magunkfajták, mint Mark, Egon, Mathe vagy én – sőt megkockáztatom, hogy te is -: elátkozottak vagyunk. Nem rosszféle átok sújt bennünket, de igazából mi ebben a más-világban mozgunk otthonosan. A Föld és a családunk az a hely, ahová csak látogatóba járunk. Szörnyen nehéz velünk élni. Meg kell csinálnom a mozit, amit tervezgetek. Sue-nak és Blase-nek is tartozom vele. Amit képtelen vagyok személyesen, szokvány módon elmondani nekik, azt talán tudtukra adhatom a filmmel. Mi bajod van?
Kristen felrezzent. Melodrámára nézett, róla az erdő fáira, a tisztáson nyüzsgő emberseregre, belélegezte a perzselő levegőt. Letépett egy fűszálat, rátekerte az ujjára.
– Semmi bajom. Azon gondolkoztam, amit mondtál. Van egy bátyám. Az utóbbi időben csak azért járunk össze, hogy egymás jellemhibáit ócsároljuk. Egyszer talán sikerül beszélgetnünk is. Persze, ennek egyre kisebb a valószínűsége. Mégis ez jutott eszembe, amikor hallgattalak.
– Tudod, hogy tehetséges vagy? – kérdezte hirtelen az asszony. – Ne ijedj meg, ez nem gyalázkodás. A tehetség nem egy műtárgy egy üvegbura alatt, hanem egy lehetséges viszony a világhoz. Te ezt tudod valahonnan: veled született, azt hiszem. Nem csak arra gondolok, ahogy a szemünk láttára éled Liliát. Megnéztem a táncolásodat videón, vagy hatvanszor, de nem is csupán a táncolásodról beszélek. Rólad beszélek: Kristen Levyről. Közben pedig mi a fene bajod van?
A lány fintorgott.
Meg kellett mondania.
Beszélgetésüket a rendező megjelenése szakította félbe. Mark a langaléta zeneszerző társaságában lépett hozzájuk.
– Lilia, ne haragudjon, hogy megzavartuk, a véleményére vagyok kíváncsi. Bemutatom Laddy Lestert. Laddy kitalálta a film zenéjét. De ami a legsürgősebb: Howard látványos, nagyot durranó videoklipet akar, amit orrvérzésig nyomattathat a tévében. Azt hiszem, nagyjából összeállt a mű. Este megnézzük a muszterral együtt. Nos, Laddy abból indult ki, hogy a klasszikusokat már számtalanszor lejáratták, nemegyszer meggyalázták méltatlan filmekkel, modern zene viszont nem passzol a történethez. Az eszköz, amellyel megvalósítja ötleteit, teljesen korszerű: szintetizátor a neve. Csakis természetes zenei hangokat kíván felhasználni: vízcseppek koppanását, patadobogást, emberi szavakat, madárfüttyöt. Amikor előállt nekem ezzel, majdnem lekarmoltam magam. Méghogy komputeres mi a basz!? Hanem amikor meghallottam, hogy ezekből a hangokból valóban zene lett, s hozzá olyan, amiről álmodtam!? Lilia, meg kell győződnie róla tulajdon érzékszerveivel is! Igaz, Laddy?
Laddy bólintott. Azután dúdolgatva odébbállt.
– Nincs idült közlési kényszere – mentegette Mark. – Legalábbis verbálisan. Folytathatjuk a munkát? Mindenki felüdült?
– Hajjaj! – nyögte Melodráma. Felpattant, kapta a talkie-walkie-t, és lázasan elszáguldott a dolga, valamint az olajozó után.
Azután végre az aznapi utolsó „Ennyi!” is elhangzott.
Kristen és Melodráma együtt vonult a parkolóba. Brad felvonta a szemöldökét, de nem firtatta, hová tartanak.
Később sem faggatózott, amikor a két nő húszperces késéssel esett be a vetítőbe.
Nem maradtak le semmiről. Mark megismételtette az addig látott részeket, néhány helyen kikérte Melodráma véleményét.
Kyan az első sorban ült, vadul rágógumizott, kedélye ismét felhősnek rémlett. Megérdeklődte, mi a rossebért kellett elölről kezdeni a vetítést. Nem kapott választ, senki nem ért rá vele foglalkozni.
Élt a film. Mark repesett, többször odaszólt Mathe-nak, Egonnak, vagy másoknak, és megdicsérte munkájukat.
– Miért nem szopod le őket? – kérdezte Kyan. – Tisztára meghülyült mindenki. Hol van Howard? Elkelne valami értelmiségi is ebben a diliházban. Diliház?! Mostanra már kész ovi. Valódi gügyögő.
O'Ross megmozdult.
– Te, Kyan – mondta csendesen –, ha még egyet pöfögsz, elnyomlak a padlón a cipőm sarkával.
– Nofene! – bömbölte Spitz. Felpattant a helyéről, levágta magát a Brad melletti székre. – Láss hozzá. Igen régi vágyam, hogy rápróbáljam a fejedet a térdemre. Na?
– Most nem érek rá. Válogasd össze a segédeidet. Üzenj, ha minden kész.
Player megszólalt.
– Szeretném, ha Kyan kimenne, már amennyiben nem érdekli, mit végzett az elmúlt napokban.
– Érdekel – morogta Spitz sötéten. – Csak ne lihegjetek folyton. Vegyétek tudomásul, ez is csak olyan meló, mint a szénlapátolás! Nem kell túlzott felhajtást csapni körülötte. „Jaj, de szép! Jaj, de örülök!”. Hát ez a gyomromra megy. Hurutom lesz. Tavaly miért nem volt örökös orgazmusod ugyanebben a vetítőben, amikor musztert néztünk?
– Tavaly is volt. Ám ezt a mozit jobban szeretem. Ilyen egyszerű.
– Hát én nem szeretem jobban. Esküszöm, úgy érzem magam, mintha hetvenedik hegedűs lennék egy zenekarban.
– Csendet kérek – mondta Mark. – Most figyeljetek. Íme, a klip.
Felcsendült a zene. Akárha záporeső kopogott volna, vagy megáradt vér a szívben. Odakapták fejüket a vászonra. Shorr lóháton száguldott. Shorr Ro katonáival vívott, olajtól ragyogó, hatalmas izmai villóztak. Hódító volt, győztes, női elmét bomlasztó: ősférfi.
A zene erdőmélyi neszezéssé szelídült, Kí a magasba szárnyalt, Lon elsurrant a bozótban, Lilia fürdött a vízesés alatt. Halk, magzati szívhangokra emlékeztető zene vezette be a többi képet. Felvillant Thaine toronyvára, a faggyúgleccseres lépcsőkorlát, a díszbe öltöztetett Lilia, az ajtóban álló daliás, vigyorgó Shorr.
Ismét feldübörgött a zene. S mintha lódobogást hallanának, kardvasak csattogását, kidőlő fák recsegését. Különös volt: a képek és a hangok összefonódtak, együtt érzékelték azokat, akárha mindez a testük belsejében történne, képzeletük tájain; úgy élték meg, mint éjszakai álmaikat. Ezerféle hangulat váltakozott, lüktetőn, s amibe belekóstoltak, azt megvágyták: bárha tovább nézhetnék.
Azután hirtelen véget ért. Ültek tovább, abban bízva, hogy elölről kezdődik; szédültek, sóvárogtak.
Mark merészen megdicsérte Laddyt, hiszen az ő varázslásában részesültek.
Kyan megszólalt.
– Hát ettől bezsong a populáció, az már biztos! No lám, mit tesz a jó zene!? Egész kíváncsi lettem a filmre, esküszöm. Milyen hangszereket használtál?
Laddy szemérmes mosollyal lecsúszott a székén, mintha ott sem lenne. Dúdolászott, lehunyta óriási, szürkészöld szemét.
– Ez tök süket? – kérdezte Kyan. – Valami Beethoven; vagy csak azért nem felel, mert nem tudja, ki vagyok?!
– Dolgozik – közölte Mark.
Spitz összecsapta a kezét.
– Dolgozik?! Behajtogatja a seprűnyél fazonját a székbe, csicsergő hangokat hallat, mint egy falkányi veréb, és ez már munka? Mit tudhat a melóról?! Ült már ez a pali lovon?
– Egyszer akart. Mondták neki, álljon terpeszbe: alávezetik a paripát. Ő állt is szépen, szétvetett lábakkal; a ló meg átsétált közöttük – magyarázta Egon. – Mellesleg csodás instrumentumokat hallhattál: egymáshoz zörrenő faleveleket, lódobogást, madárfüttyöt, vízcsobogást, még a tulajdon hangodat is.
Laddy felemelkedett. Hatalmasra nyílt a szeme. Megragadta Mark vállát.
– A víz! – kiáltotta ujjongva. – Megvan A víz!
És elrohant, az ajtót nyitva feledve maga mögött.
– Jó kis futóbolond – összegezte Kyan. – Na, frankó voltam. Szerintem ez a klip nyugodtan végigdurroghat az összes csatornán. Bízhattok bennem: bevonzom nektek a moziba a populációt.
Ettől teljesen megkönnyebbült. Ellebbentek a felhők a homlokáról. Felkelt, indulni készült, mosoly derengett száján, szemén. Valósággal megszépült megkönnyebbülésében.
Ráütött O'Ross vállára.
– Most még megúszod. Nem zúzlak pozdorjává. De legközelebb nem viszed el szárazon. Értve vagyok?
Brad nem felelt, eltolta a kezét a válláról. Kyan kivitorlázott a vetítőből.
Melodráma utánafordult.
– Szerencsétlen. Retteg, hogy hamarosan lehullik a csillaga. Rendes vagy Brad, hogy nem takartad be. Majdnem megsajnáltam.
– Én sajnálom, mióta megismertem – felelte O'Ross.
– Attól még nyugodtan cakkosabbra igazíthatnád a száját – vélekedett Egon. – Folyton veled szórakozik. Ha nem akarod saját kezűleg megverni, legalább bérelj fel valakit.
Brad megfordult, és Egonra nézett.
– Mióta vagy ilyen vérszomjas?
– Ami azt illeti, nem tipikus szokásom a vérivás – vallotta be a kérdezett. Vállat vont. – De valahogy az agyamra megy a türelmed. Az lesz a vége, hogy én is beléd törölgetem majd a cipőmet. Ha egyszer lehet?!
– Ne manipulálj – vigyorgott Brad. – Úgysem hergeled fel a bennem szunnyadó szörnyállatot. Narkózisban tartom.
– Ide figyelj, Brad. Miért nem írsz hozzá szerelmes költeményt? – érdeklődött Mathe.
– Kyanhez? Eltökéltétek, hogy felhúztok? Nos, ki jön elsőnek? Egon? Gyere, kimegyünk a kövesútra, ökölcsatára. Összezúzzuk egymás képét, mint egyik gyökér a másikét.
– Hehe. Inkább beszéljünk a klipről. Nekem tetszett. Mindazonáltal elmondom fenntartásaimat.

 

 

Kristen visszavonult a házába. Órákon át táncolt, azután beleült a fürdőkádba.
Brad benyitott. Félrelegyezte a gőzfelhőket, belemártotta kezét a forró vízbe.
– Neked csak akkor elég kellemes a fürdővíz, ha felhólyagzik tőle a bőröd?
– Élcelődni jöttél?
– Nem kimondottan. Eredetileg azt akartam kérdezni, elmegyünk-e vacsorázni? Úgy nézem, köpölyözni fogunk. Már amennyiben köpölyözni kell, ha valakit égési sebek borítanak.
– Szállj le rólam, jó!? Nem vagyok éhes. Menj nélkülem.
– Két napja nem vagy éhes, viszont annál zavartabban viselkedsz. Mi bajod van?
– Kérlek, Brad!
O'Ross vállat vont, és kiment a fürdőszobából.
Kristen izzadtan, kedvetlenül támolygott ki a kádból. Szédelgett a levegőtlen helyiségben; érezte, nem lett tisztább. Felfordult a gyomra saját verítékszagától.
Letörölte a homályt a tükörről, és szembenézett magával. Ziláltnak látta a haját, arcvonásait.
A pára könyörületes volt hozzá, újra behízta a tükröt. Kövér vízcseppek gyöngyöztek fel rajta, s amerre lecsúsztak, csiganyomokat húztak maguk után.
Kristen tudta, hogy nemcsak a forró víz izzasztotta meg; verítéke azért is kellemetlen szagú, mint soha egyébkor, mert valami rossz kíván távozni belőle; ha másként nem tud, hát ilyen úton.
Kis töprengés után rájött: apja egyik cikkében olvasott erről. Haditudósítás volt az is; éjszakai akcióra készülő, egymás mellett heverő katonák várakozásáról szólt. A férfiak feszülten rostokoltak a sötétben, nem beszélhettek, nem gyújthattak cigarettára. Fullasztóan meleg éjszaka feketéllett körülöttük. Volt, aki félt, mások ölni vágytak, s hogy mi is játszódik le bennük, arról testük kigőzölgései árulkodtak.
Gerald Levy ezeket a szagokat írta le, megdöbbentően izgalmasan. Végül szikáran, leltárszerűen felsorolta, melyik katonával mit tett a harc.
Többen elestek, még többen megnyomorodtak. Ám kikerült közülük néhány nagyszerű hős is; ők reggel levágott fejeket hoztak övükön, fültől fülig ért vigyoruk, s valami sötét láng lobogott szemük mélyén. Visszatért velük az a szúrós szag is, amely várakozás közben fel-felhullámzott belőlük, visszahozták ezt a verítéket, és nem szabadulhattak tőle, talán soha többé.
Kristen a telefonhoz lépett, feltárcsázta Brent exfeleségét, Karint.
– Semmit nem tudok róla – mondta az asszony. – Nem is érdekel, hol van.
– Nagyon aggódom érte – felelte Kristen kérlelő hangsúllyal. – A holmiját követelték rajtam. Csak annyit szeretnék tudni, jól van-e.
Karin felsóhajtott.
– Lehet ő rosszul? Nem ismered? Amíg velünk élt, addig is folyton jól volt. Mindig mással, és sosem tiszta dolgoktól. Aron miatt nem vághattam ki végleg. Néha beszélünk. Tegnap telefonált, kért, hogy vigyázzak a gyerekre. Ennyit tudok. Megnyugodhatsz: tegnap még megvolt.
Kristen nem nyugodott meg, sőt, nem tudta tovább elviselni saját szagát. A beszélgetés végén lehajította a készüléket, és leszaladt a tengerhez. Beúszott mélyen, a szigeten túl. Himbáltatta magát a hullámokkal.
Kerregést hallott, elnyújtott, magas hangot. Mire odafordult volna, a delfin elsiklott mellette; hűvös, sima teste az övéhez súrlódott néhány pillanatra.
Várta, hogy visszajöjjön, és megismételje érintését. Remélte, hogy végre megmutatja magát. A vízfelszín fekete-ezüstben csillogott, hullámfodrokat tologatott. A delfin eltűnt.
Kristen a sziget pereméhez tempózott, a hullámok veszélyesen taszigálták a kövek felé. Azt játszotta, hogy ellenáll nekik, ám nem sokáig bírta. De legalább megszabadult a rossz veríték szagától. Tisztábbnak érezte magát, amikor elindult a part felé.
Brad a kertje végében ült a fövenyen, sörösdobozzal a kezében, meztelen lábfejét a dagálynak hagyva. Egy pillanatra Kristen felé fordította a fejét, de nem szólt semmit. Kortyolt a sörből, és tovább szemlélte a tengert, amely olyan ritmikusan lüktetett medrében, miként erekben a vér.
A lány megtorpant, kirázta hajából a vizet, megborzongott, és beszaladt a házba. Utálta a posztert, felment az emeletre, lezuhanyozott, végigvágta magát az ágyon.
Többször eszébe ötlött, hogy átmehetne a pasashoz, elmondhatná, mi bántja. Nem mozdult. Dehogynem mozdult. Áthánykolódta az éjszakát.

 

 

Reggel beengedte az illemtudóan kopogtató Lalót. Közölte vele, hogy szabad, otthon lesz egész nap. A hírrel nem örvendeztette meg a fiatal szervezetet. Főzött egy kávét, ám azzal sem aratott sikert.
Beült a kicsi kocsiba, elindult a szupermarketbe. Gondolta, benéz néhány butikba, és juszt is butikba, meglepi magát valami ruhadarabbal.
A graffitik messziről köszöntötték.
Brigitte után Lilia is lejátszott.
Újabb kézírással ez állt a falon: Oscar szebb, mint Hófehérke.
Fékezés nélkül hajtott tovább. Azután csak céltalanul kóborolt a kocsival, nem volt kedve megállni, nem érdekelték az üzletek. A Nap felforrósította az utasteret, gőzölögtek az üléshuzatok.
Enyhén gutaütötten, leverten ért haza. A pokolba kívánta Lalót, le akart feküdni. Hátha ez a halálféle bágyadtság elaltatja. Belépett a házba, s csaknem tisztának látta a nappalit. A konyhai szárítón edénypiramis magasodott, Lalo riszálós hangja a szomszédban hajlongott.
Kristen ugyan nem irigyelte O'Rosst, mégis megörült az egyedüllétnek. Azután nem tudott vele mit kezdeni. Ettől tökéletesen megéberedett.
Ráfeküdt a forgatókönyvre. Hátralapozott, elolvasta a történet végét. Könnyeitől felhólyagzott a papír.
Elaludt. S amikor felébredt, tudta, hogy megnyugodhat, kimászott a kelepcéből.
Odakinn alkonyi parádét tartott az égbolt. A tenger, akár a szívverés, nyugalmasan morajlott.
Brad kopogott, mielőtt belépett a szobába. Leült az ágy szélére, kisimította a lány arcából a hajtincseket, azután visszahúzta a kezét.
– Ma se vacsorázol? – kérdezte.
– De igen.
– Esetleg velem?
– Ki mással?
O'Ross bólintott, felkelt az ágyról, és kiment.
Kristen félve lépett a tükör elé. Megfésülte a haját, körülrajzolta a száját, hiába. Továbbra is üresnek látta a szemét. Felvette törökös nadrágját, kurta selyemingét. Tűsarkú cipőbe bújt, s a szemközt bámuló lány öt centivel megmagasodott, homloktól fölfelé kilógott a tükörből.
Brad felfütyült érte.
Kristen elámult a teraszon álló pasas roppant eleganciájától. A spagetticsíkos, fekete öltönytől, a nyitott gallérú fehér ingtől, a még nedvesen fénylő, hátrafésült hajtól.
O'Ross észrevette megrökönyödését.
– Inkább dizsibe mennél? – kérdezte. – Azután biztos találunk valahol egy mozit, ahol tunkolhatunk némi csicsogós horrort.
Kristen odalépett hozzá, kibújtatta lábát a tűsarkú topánból, és spiccre állt Brad cipőorrán, hogy felérje a száját. A pasas nem könnyítette meg a dolgát, nem hajolt le; arcvíz illata érződött körülötte.
Zsebre vágott kézzel baktattak egymás mellett a kocsihoz. O'Ross egykedvűen vezetett, válla, háta merevebbnek látszott, mint egyébkor. Beültek egy étterembe, remek fogásokat kóstoltak meg. Kristen keservesen beszélgetni próbált, ám mert erőltette, egyikük sem lelt benne élvezetet.
Azután feltűnt a két függőleges ránc a pasas orrnyerge fölött. Brad letette a pezsgőspoharat, és előrehajolt.
– Menjünk haza – javasolta.
– Mi történt? – kérdezte riadtan a lány.
A férfi vállat vont.
Visszaültek a kocsiba. Kristen Brad vállára hajtotta a fejét, néha mély lélegzetet vett, hozzákészült mondanivalójához, majd megtartotta magának.

 

 

Táncolt.
Chris Rea énekelt hozzá, volt a dalban kicsi lány és szivárvány; az érces, mély hang hajlékonyan játszadozott a zenével. Kristen túl lassúnak találta a számokat a hangulatához. Toporzékolni, falon futni, s végül kiürülni szeretett volna. Kivágta a magnóból a kazettát, feltette a Dirty dancinget. Felhangosította a zenét. Homloka mögött dübörgött a zene.
Brad megállt az ajtóban, vállát a toknak vetette, egyik lábát keresztbe tette a másik előtt, s felvonta szemöldökét.
Úgy festett, mint a megelevenült lelkifurdalás, és furdalt is, a küszöbről.
Amikor látta, hogy alulmaradt, ellökte magát az ajtótól, két lépéssel átkelt a nappalin, lehalkította a magnót, és elkapta a lány vállát.
– Mit csinálsz? – kérdezte.
– Nevezzük aerobiknak.
– Oké. Téboly is kell hozzá?
– Nem feltétlenül.
– Lám, pompásan válaszolgatsz. Akkor kérdezek. Van valami részem abban, hogy megbolondultál? Igen a válasz? Akkor mondd el, mi a vétkem. Nem? Ez esetben meséld el miért rajtam töltöd ki a dühödet.
– Ezt nem sikerült levezetni – közölte a lány.
– Ezt te fogod levezetni! – bólintott Brad.
– Próbáltam, nem ment. Majd megszabadulok tőle.
– Mitől?
– Ez egy keresztkérdés! Felismertem.
Brad elengedte. Felegyenesedett.
– Nos – mondta. – Akkor folytasd az aerobikot, de csak hatszáz decibellel.
Folytatta. Azután hirtelen kivágta a kazettát a magnóból, a tükör előtt szemtől szembe lehülyézte magát, átlendült a sövény fölött, és benyitott a pasas hálószobájába.
O'Ross feltekintett a mennyezetre. Látszott rajta, hogy nincs kedve a vendéghez. Sejthető volt, hogy ezt közölni is fogja.
– Ne haragudj – mondta Kristen. – Ne rúgj ki. Odamehetek hozzád?
Brad unottan felpolcolta a párnáját, elhelyezkedett rajta, majd mutatott egy pontot az ágya szélén, ahová le lehet ülni.
Kristen lecsüccsent, illedelmesen lehúzkodta nem létező szoknyáját, s közben elkapta O'Ross szemvillanását.
Kedvező jelnek ítélte, ezért merészen végigdőlt a férfi mellett, átkarolta a nyakát, megcsókolta a száját.
– Itt maradhatok? Szeretnék melletted aludni. Romantikusan.
– Romantikusan – visszhangozta Brad fanyarul. – Tolmácsolj.
– Plátóian.
– Nem spártait akartál mondani?!
– Nem feleltél.
– Nem. Ugyanis kérdezgettem. Most felelek: ha azért jöttél, hogy tovább szórakozz, menj el, mielőtt kivezettetlek a hálótermemből. Nem fogod fel, mit csinálsz?
– A fenét nem fogom fel. Nem látod, hogy agonizálok?!
– Agonizálni az elefánttól tanulj, ne a viperától. Az elefánt decens lény, ilyen alkalomkor elvonul a csalitosba, ott leheli ki a lelkét, nem őrjít meg másokat. Most megint nem tudom, mi folyik köztünk. Az erődet próbálgatod? Fölösleges. Ez nem hadijáték. Hozzám képest poétikus életkorban vagy. Neked még ünnepi lehet ez a fajta torna, nekem már rég nem az. Nem veszem fel a kesztyűt. Félreállok.
– Nem. Illetve igen. Az erőmet próbálgattam, de nem rajtad: magamon.
– Belekerültem a szórásba. Szóval romantikusan akarsz mellettem feküdni. Hadd találjam ki: havi ciklus. De ha ettől mindannyiszor megtébolyodsz, akkor téged havonta teherbe kell ejteni.
– Hagynál beszélni?!
– Persze.
Brad elhelyezkedett a párnán, hogy jól lássa a lányt. Jól is látta, hogy kezdődik elölről: Kristen nekikészül, azután megretten közlendőjétől, és belevész a hallgatásba. A férfi megköszörülte a torkát. Remélte, hogy bizalomkeltőnek látszik.
– Felforgattam a fantáziámat. Vérfertőzéstől a csecsemő-gyilkosságig mindent végigvettem. Ennek dacára képtelen vagyok még csak elképzelni is, mi lehet az, amit nem tudsz megosztani velem – mondta.
– Mindjárt – sóhajtotta Kristen. – Figyelsz?
– Csupa fül vagyok.
– Nézz rám.
– Csupa szem vagyok.
A lány elmosolyodott. – Csókolj meg előbb.
– Csupa száj vagyok – felelte Brad, s megcsókolta. Azután ismét megköszörülte a torkát. Hatalmas tenyerét otthagyta Kristen derekán. – Ettől hull el a légy – dünnyögte.
– Talán emlékszel, mit mesélgettél nekem a furfangos női kelepcékről. Egyszerre csak azon kaptam magam, hogy esetleg benne vagyok én is, nyakig. Elviselhetetlen volt. És ez olyan dolog, amiről nem lehet beszélni: Kísérteties volt, Brad! Múltak a napok, nem történt semmi. Ezerszer végigmentem rajta, óránként. Micsoda helyzet! Többször elképzeltem, mit szólnál, és mindig letettem róla, hogy megemlítsem.
– Ha jól értelek, és azt hiszem, jól értelek, semmiképpen sem foghatom fel, hogy végül miért Melodrámához fordultál a problémával.
– Mert ő nő. Nem kellett attól tartanom, hogy bornírt megjegyzéseket tesz a férjhezmenési szándék és a sikeres ovuláció összefüggéséről. Mert két gyereke van, mert észrevette, hogy rágom magam, és amikor elmondtam, miért, szó nélkül elvitt egy dokihoz.
Brad visszahúzta a kezét. Különös hangon szólalt meg, mintha érzéstelenítették volna az állkapcsát.
– Kristen, komolyan mondod, hogy habozás nélkül, helyből felszállva, egyes-egyedül eldöntötted?!
– Igen, eldöntöttem. Neked nem szólhattam, nem akartam, hogy kelepcében érezd magad. Úgy éreztem, nem tudnám elviselni a megjegyzéseidet.
– Miféle megjegyzéseimet?
– Az ezzel összefüggőket, természetesen.
– Tehát eldöntötted. És elvitetted magad a dokihoz.
– Igen, és kaptam tőle egy injekciót. Azt mondta, ha két napon belül nem történik semmi, menjek vissza, és előjegyzésbe vesz a... Jaj, Brad! Azért beszélek róla, mert vége, megoldódott. Nem kell visszamennem. De amíg ez bekövetkezett, semmi másra nem tudtam gondolni. Minden megoldás megfordult a fejemben. Végül mindig oda lyukadtam ki, hogy meg kell tennem, ha belepusztulok is. Emlékeztettem magam Ninára: meghalt a kedvese, ő mégis vállalta a fiát, kihordta, megszülte, felnevelte – és elvesztette. Én ugyanoda érkeztem a töprengésben. Ha megszületik a gyerek, úgy fogom szeretni, már-már betegesen, mintha téged. És ezzel tönkreteszem, és elriasztom. Bárki gyerekével más volna a helyzet, könnyedebben fognám fel, hogy egyedül vagyok vele. A tiedben – nélküled – téged szeretnélek. Így hát eldöntöttem, igen!
– Fel nem foghatom, miről beszélsz – mondta Brad, továbbra is olyképpen, mintha érzéstelenítő zsibbasztaná az állkapcsát. – Hol vagy egyedül? Tökéletesen eleven vagyok! Miként győzzelek meg róla?
– Nem érted? Én ezt nem akartam! Egyáltalán nem akartam! Eszembe sem jutott, hogy kényszerhelyzetbe hozzalak. Egyszerűen így adódott, bárminemű csalafintaság nélkül. Ezért nem beszélhettem róla. Ezért bújtam el. Cseppet sem esztétikus látvány, amikor az ember a saját talpát harapja. És mert minden romba dőlt! Gyönyörű volt belegondolni, hogy a mozi után együtt maradunk, amíg csak ilyen átkozottul jó együtt, mígnem leülepedik, hogy akkor is jó-e, ha nem te vagy Seym, és én nem vagyok Lilia. Amíg eldől, hogy Kristennek szeretsz-e, s én Bradnek szeretlek téged. És ez mindent felborított. Muszájhelyzetnek, kelepcének látszott volna. Egyedül kellett eldöntenem, vállalom-e.
– Kedves bolond, figyelj rám. Akárhonnan nézed, bármennyire iparkodsz is kisajátítani a problémát, el kell ismerned, hogy felerészben rám tartozik. Emlékszel még a szerepemre? – Brad megérintette a lány állát, s folytatta. – Kivettem a részemet az eseményekből, méghozzá jóízűen. Valóban szóba hoztam holmi női furfangokat, de amikor mi ketten összeszédültünk, nem azért nem tértem vissza rájuk, mintha nem akartam volna önismétlésbe bocsátkozni. Azt hiszem, kapcsolatunk minősége eleve kizárja, hogy kényszerhelyzeteket emlegessünk. Nevezzük tehát nyugodtan gyereknek. Amikor felmerült, hogy netán gyermek adódik összeszédüléseinkből, kézenfekvőnek találtad azt a furcsa gondolatmenetet, miszerint ő a tied, egyedül a tied?! Mondok valami nagyon meglepőt, Kristen. Szakemberek is alátámaszthatják, ha nekem nem hiszel.
– Nos?
– Nos: egy egészséges gyerek akár két szülőt is elvisel. Lehet, hogy alig hiszed el. Hát ilyen is az élet! Tiszteletreméltó Nina barátnőd, és szerető szüleid, kik szétpattantak, midőn még csak első tétova lépéseidet próbálgattad ezen a sártekén, elöl járó rossz példájukkal nem köteleztek téged semmire. Régen egyedül élsz, velem is ez a helyzet. Hirtelen úgy döntöttünk, hogy változtatunk ezen, és ezentúl együtt fogunk élni. Innen kezdve nincs kelepce, kényszerhelyzet: mi vagyunk. Ebben az ügyben nem sürgettelek volna, ám nem is halogatnám. Nem is szeretnék nagy feneket keríteni neki. Remélem, nem következnek be dúlt telefonhívások, miszerint a hőmérőzés eredménye sürgős cselekvésre sarkall, pattanjak szirénázó taxiba, ha nem akarom elszalasztani az alkalmat. Te tudod, mikor szeretnéd, és ha egyelőre nem szeretnéd, mert még ugrabugrálnál, mert beleszerettél a filmbe, és szívesen moziznál néhány évig, akkor a megoldás neve: prevenció. E tekintetben igen fejlett az orvostudomány.
Kristen megrázta a fejét. Elhúzódott a párnán.
– Ó, igen, szörnyen fejlett. Mást sem hallani, mint azt, hogy milyen tragikus következményekkel jár a tablettaszedés. Harminc-, negyvenévesen magatehetetlenné vált nők fekszenek szerte a világban, és ha nem tudják megfizetni a logopédus óradíját, akkor nem tanulhatnak meg újra beszélni sem. A doki azt mondta erre: igen, igen, szó ami szó; de nem tipikus! Tabletta helyett spirált ajánlott. Csak olyan nőket ismerek, akik mélyen teherbe estek mellette. Akkor próbáljam meg a zselét. Vagy a pesszáriumot. És suttogóra fogott hangon részletesen elmondta, miként kell használni. Érdekel? Nagyon kiborító. Így hangzott: Édes lányom, midőn orgazmusodat közeledni érzed, szakítsd ki magad a kedvesed ölelő két karjából, vonulj vissza a fürdőszobába, vedd ki a dózniból a pesszáriumodat, két ujjaddal csippentsd össze, és helyezd fel tenmagadnak.
– Horrorszerű – bólintott Brad.
– Azt persze nem mondta, hogy közben bámuld a hideg csempét, a közömbösen csöpörésző csapot, és gondolj ezernyi szépet és boldogítót a szent szerelemről. De ez még semmi, ezek csak előtanulmányok a teljes és széles körű frigiditáshoz. Mert mivel bármilyen steril körülmények között tartod is a gumisapkát, a bacik nem alszanak, meg egyébként is biztonságosabb, ha a pesszárium használata mellett buzgón imádkozol, valamint irrigálást végzel. Ez utóbbihoz nem is kell egyéb, mint egy helyes kis kanna, méteres gumicső, és tízszeres hígítású tejsav. Úgyhogy orgazmusodon túljutván ismét szakítsd ki magad ájult állapotodból, rohanj vissza a fürdőszobába, nyúlj el a kádban, és fogd azt a meghitt kis kannát... Hát ez rettenetes, Brad! És ez az, amit úgy nevezel: prevenció. Tudom, nők milliói használják a felsorolt módszerek valamelyikét. Sokakat nem is zavar. Engem igen. És te engem kaptál ki közülük. Ettől függetlenül megkönnyebbedett a lelkem, hogy elmondhattam panaszomat.
O'Ross fölé hajolt, és megcsókolta.
– Nagyon szeretlek – szólt később. Lesimogatta Kristen válláról a pólót, majd visszaigazította. Felült, hátát a falhoz polcolt párnának vetette. – Szeretnék tisztázni valamit. Kezdetben úgy értelmeztem plátói együttlétre vonatkozó kérésedet, hogy az ezekre a kritikus napokra szól. Most elbizonytalanodtam. Azt hiszem, erre mindkettőnknek fel kell készülnünk lelkileg. Mármint az örökös plátói szerelemre. – Brad nagyon ügyelt rá, hogy vigyorgása ne keltsen feltűnést, ám a szeme elárulta. – Lássuk az első leckét. Címe: éteri szerelem. Lelkem a lelkedé. Virágokat gyűjtök, térden állva átnyújtom neked. Verset írok. Felolvasom. Te verdeső pillákkal hallgatod, kebled hullámzik, pír önti el jobb és bal orcádat. Azután a kezedet nyújtod, de én nem merem megérinteni, mert tudom, hogy akkor a fejemet vesztem. Nem, talpra szökkenek, és kimenekülök a szabad levegőre, jeges ülőfürdőt veszek. Te meg ott állsz órákon át, kinyújtott kézzel, kebleid hullámoznak: egy hajóflottát is elringatnának. Hát ez a boldogság. Éljen az éteri, szűzi, folttalan szerelem!
Kristen sem nevette el magát. Komoly arccal bólogatott, ám zöldessárga szemében szikrák lobbantak.
– Gyönyörű – suttogta. – Milyen gyönyörű! Csupa légies szépség. De kefélés nélkül túrót sem ér!
Brad elismerően füttyentett.
– Ez ám a magvas végkövetkeztetés.
Nevettükben összesimultak, majd belekomolyodtak egy hosszú, alapos csókba. Olyannyira, hogy O'Ross végül a saját kezére ütött, magára húzta a takarót, és lógó orral megállapította:
– Leplezhetetlenül nyilvánvaló, hogy a plátói kapcsolatra maximálisan alkalmatlan vagyok. Most mi lesz?
– Javadra legyen mondva – felelte Kristen.
– Ne válaszolj, ha nem akarsz: eleddig miként hárítottad el a vészt!?
– Ami azt illeti, előéletemet nem lehet majálisszerű felvonuláshoz hasonlítani, de azért találkoztam ezzel, azzal. Civilizált világban élünk, sok a plakát, elővigyázatosságra intenek. Nina nemegyszer célzott rá: a legjobb arcú fiúktól is olyan válogatott vérbajokat lehet kapni, hogy a siratófal adja a másikat. Ugye, milyen romantikus?! Nos, éljen az óvgumi.
– Isten óvd a gumit. Csak a legjobbakat mondhatom róla magam is. Ha kissé még idegenkedsz alig ismert szexpartneredtől, ha tartasz furfangjaitól, hű gumid megoltalmaz téged.
– Nem szeretném, ha közénk állna. A doki felírt egy új csodaszert. Háromfázisú tabletta az illető, egyelőre minden más módszer között a legemberibb, legkevésbé ártalmas.
– Kiszűrted a szavaimból, hogy részemről nem látom szükségét? Ha nem emészt a vágy egy gyerek után, a vészes napokon visszavonulhatok szerzetesi cellámba, kenyéren és vízen. Ha emészt, akkor szívesen lemondok az önmegtartóztatásról. Ezt is vedd fontolóra, mielőtt döntesz.
– Eszementen hangzik.
– Eszement vagyok. Arra célzol, hogy ismeretségünk nincs még tízéves? Egészen bambán szeretlek, és arra sincs erőm, hogy védekezzek ellene. Ilyenféle impulzusra vágyakozom régóta. Megfigyeltem, hogy nem vagyok kedved ellenére. Miért és mire is várnék tovább? Talán te még elharcolgatsz egy keveset, végre is roppant súllyal szakadt rád ez az érzület. Bennem még a bágyadt tiltakozás gondolata se ködlik fel. Örülök neked, kezdettől fogva. Azt hiszem, természetes szemérmemet levetkőzve előtártam mindent.
Brad elhelyezkedett az ágy szélén, és felkínálta a vállát alvás céljából.
Kristen felcsippentette a jobb oldali párna sarkát. A figurák összekeveredve aludtak, a háborgatásra fel sem nyitották szemüket. Chanel orra kinyúlt kissé, riszálósan megszaglászta a felé közeledő ujjat, azonosította a tulajdonosát, és aludt tovább, közönyösen.
A lány felemelte a kezét, megérintette a kapcsolót. Mielőtt sötétbe borult volna a szoba, Brad megszólalt:
– „A szerelem lerombol és fölépít. Kisebbre, szebbre”.

 

 

Rohamosan felhősödött az égbolt. Egon idegesen harapdálta a száját, ötpercenként időjárás-jelentést követelt az asszisztenseitől. Úgy vélte, megkívánhatja a Naptól, hogy lelkesen süssön. Az ő felvétele kedvéért!?
Mark maga köré gyűjtötte a színészeket, s szinte szabadkozva adta elő, hogy a szitakötőfajzatokat majd csak a vágószobában munkálják bele a filmbe. Nekik bizony oda kell képzelniük a fenyegető szörnyetegeket a tűzkör fölé.
– Rendben lesz, Lilia? – kérdezte aggódón.
Brad felelt helyette.
– Bármibe bele tudja hajszolni magát, drámai fokon. Nekem elhiheted.
Mathe csapata a tisztáson tevékenykedett. Gyűrűt vontak a csata helyszíne köré, csöveket fektettek le, kannákkal futkároztak.
Mark megérdeklődte a felvételvezetőtől: értesítették-e a tűzoltókat.
Kristen firtatta, miért is kellene szólni a tűzoltóknak. Player elmagyarázta.
– Mert tüzet gyújtunk. Tudniuk kell róla. Egyrészt felkészülnek rá, hogy akármi is lehet. Másrészt, ha netán riasztást kapnának egy erre járótól, hogy itten ég az erdő, ők máris tudják: csak mi pirózunk. Nem volna szerencsés, ha idedöngetnének, és kétezer atmoszférával lemosnának minket a színről.
A viharfelhők is élénken készülődtek. A felforrósodott levegőt fel-feltúrta egy erőteljesebb szélroham.
Mathe megállt Mark előtt. Lekapta napellenzős vászonkalapját. Belefésült bodros frufrujába. Verítékcseppek gurulásztak krétafehér tonzúráján.
– Ebben a dögségben piszkosul párolog a benzin. Halasszuk el a felvételt.
Egon farokfelvágva érkezett a legfrissebb időjárás-jelentés birtokában.
– Ha most azonnal hozzáfogunk, befejezzük a vihar kitörése előtt! Mi készen vagyunk.
– Mi is – sóhajtotta Mathe.
– Nosza – intett Mark.
Lilia és a harcosok beálltak a körbe. Kardot rántottak, az eget fürkészték.
A lány felemelte a kezét, és körbefordult. Amerre elmutatott, lángok ágaskodtak magasra.
A forró levegő hajszálvékony kínai porcelán áttetszőségét utánozva láthatóvá tette magát; valósággal vibrált.
A megtébolyodott szél előrohant a fák közül. Rohama meglepetésszerű volt, annak is szánta. S mint ilyen, ragyogóan sikerült. Neki tetszett.
A tűzkörben állók rémülten látták, hogy a lángok feléjük hajolnak, végighasalnak a tisztáson. Rájuk dőlnek.
A tűz üvöltve, hörögve, vicsorítva kapott utánuk. Tüdejük megtelt széjjelillant benzingőzökkel, füsttel.
Kyan megdermedt rémületében. Bertrand és Gilles felsikoltott, hangjuk túlszárnyalta a táncoló lángok robaját.
Brad megfordult, látta, hogy mögöttük laposan fekszenek a tűznyelvek. Elkapta Kristen kezét. Futásnak eredtek, megtaszították Kyant és Gilles-t.
Ők is felocsúdtak rémületükből, és utánuk vetették magukat. Magasra lendülve szárnyaltak át a ropogó lángok fölött, átgurultak a vállukon, tompították esésüket.
Bertrand követte őket. Röptében velőtrázó sikolyt hallatott. Landoláskor beleállt a földbe, szántást túrt benne; nem fékezte zuhantát.
Míg a pirotechnika mesterei a tüzet öldösték, a megmenekedettek pihegve ültek a fűben, közel egymáshoz, első idegességükön túljutván.
Brad megszólalt:
– A mesterséges megtermékenyítés végeztével a tehén hátrafordul: Dokikám! Legalább egy puszit!
A mesterek kioltották a lángokat. A szél füstöt kevergetett, pernye szálldosott. Phil és idomártársa a tisztás szélén kikötött lovakat nyugtatgatta.
Mark alig pihegett ijedtségében. Mindazonáltal a színészekhez rohant, hogy lelki enyhületet vigyen nekik.
Amikor melléjük ért, Bertrand éppen azt mondta:
– „Papa, képzeld, megerőszakolt egy homokos!” „De miért nem futottál el, kisfiam?” „Tűsarkúban, papa?!”
Mark lerogyott a fűbe. Átkarolta Kristent.
– Hál' istennek!
Egon is megérkezett. Szerfölött büszkének látszott.
– Megvan! Felvettük!
– Gratulálok – morogta O'Ross.
Feltápászkodott a földről. Felsegítette Kristent, kormos ujjaival letörölt az arcáról egy foltot, s abból kettő lett. Esőcseppek koppantak a fejükön. Mogyorónyi, ritkás cseppek. Felzúgott a szél. Környezetük egyetlen lobbanással mélyszürkére sötétült.
Kitört a futkosás. A lelkiismeretesebbek a méregdrága technikát, a többiek a bőrüket mentették. Kocsimotorok bőgtek fel a fák mögött.
Az esőcseppek még nagyobbra híztak, összetömörültek.
Egyetlen szempillantás alatt megenyhült a forróság.
Kristen és Brad magára maradt a tisztáson. Rájuk tapadt a jelmez, bőrük gőzölgött. Kéz a kézben andalogtak a menekülők után. A lány meg-megtorpant, odatartotta arcát a víznek. Leáztak róla a koromfoltok.
– Pazar – sóhajtotta.
Markot a kocsijában találták meg. Az ablaktörlő lapátok reménytelenül birkóztak a záporozó esőcseppekkel. A kipufogócsőből kitüremkedő füst a kocsi alatt mászott, nem bírt magasra emelkedni. Lilás villám rugózott a fák fölött, belereccsent az égbolt.
Player résnyire letekerte az ablakot. Gomolygott a lehelete.
– Hatkor a vetítőben – mondta, majd eldöcögött.
Brad elindult a kocsija felé. Elcsípte a kiterjesztett szárnyakkal kerengő Blubbert, és benyomta a hátsó ülésre.
Kristen lótuszülésben elhelyezkedett a motorháztetőn, kortyolta az esővizet.
O'Ross elindította az ablaktörlőt. Azután megállt a lánnyal szemközt.
– Együtt leszünk a vastüdőben – sóhajtotta meghatottan.
– A halotti lepel alatt – bólintott Kristen.
– Előttünk áll az egész nap.
– Hová? – érdeklődött a lány tettrekészen.
– Ámbár meglepetésnek szántam, így is az lesz. Mellesleg akkor is nagyon jól tudnék vezetni, ha beülnél a kocsiba.
Kristen beült.
Behajtottak az elnéptelenedett, fűszeresen tiszta illatokat lengető városba. Leparkoltak egy üzlet előtt. Brad benyúlt a kesztyűtartóba, és a markába gyűrt egy papírost.
Blubber nem volt hajlandó egyedül maradni az autóban, így hát utánuk kacsázott.
Elhagyatott járdán lépdeltek, maroknyi esőcseppek között, kékesszürke ég alatt, felfrissülten. A kapubejárókban emberek csoportosultak. Esernyőgombák nyíltak a kezükben.
Beléptek egy neonfényes üzletbe. Az alkalmazottak a pult mögött beszélgettek. Megcsodálták jelmezüket. Kardjukat. Rámosolyogtak a kacsára.
Brad előhúzta a szétázott papirost. Kapott érte egy parányi dobozt. Leemelte a fedelét, beletekintett, felderült. Kristen nem láthatta, mit tart a kezében.
Amikor kiléptek az utcára, az eső még vadabbul ömlött.
– Mi az? – firtatta a lány.
– Titok.
– Most hová?
Brad vállat vont. Betértek az első áruházba. Áradt belőlük a víz. Blubber megpörgette a farkát.
Komor alkalmazott lépett hozzájuk.
– Uram, attól tartok, elkerülte a figyelmét az ajtó melletti felirat. Ide nem lehet kutyát hozni.
– Akkor jó, mert nem is hoztam.
– Ez a kívánalom mindenféle állatra vonatkozik.
– Akkor tehát, az esetemből okulva, írják ki a kacsa-tilalmat is. Addig azonban körülnéznénk.
Sétára indultak a csaknem teljesen kihalt áruházban. Megjelenésük felderítette az álmosnak látszó személyzetet.
– Nézzétek, Nils Holgersson! – visította egy fiatal lány.
– Á, ezek barbárok – felelte társnője.
Kristen megszemlélte magát egy földig érő tükörben. Rojtos bőrmellénye, kurta bőrnadrágja, csizmája elázott. Haja összetapadt. De arca, szeme ragyogott. Seym megállt mögötte. Átölelte a vállát. Amikor előrehajtotta a fejét, a homlokpántja szegélyében meggyűlt víz a lány hajára áradt.
Kristen felpróbált egy fülbevalót. A háromszög alakú fémlapocskára ragasztott hologram megfelelő fényviszonyok között kulcslyukon átleső szemet villogtatott. A hallatlanul élethű szem a színét váltogatta. De akár kéken, akár szürkén, sőt, vészjós barnán is, igen sokat sejtetően kukkolt át a lyukon, a pillák árnyékot vetettek maguk köré.
– Milyen? – kérdezte a lány.
– Horroroid.
– Akkor megveszem.
Kristen cipőt próbált. Kölyökállat tapintású, testhez tapadó bársonyruhát. Sztreccsnadrágot. Köldökig érő blézert. Feketét, aranytallérsárgát. Amíg le- és felöltötte a holmikat, Brad gavallérosan megfogta a kardját.
Kristen minden darabban megpördült a férfi előtt. Többnyire sikert aratott. Márványozott bőrből készült, zsákvászon szárú csizmát választott toalettjéhez.
– Nem tetszik – közölte O'Ross.
Kristen azonnal megvette. Brad kárpótlásul csokornyakkendőt kapott.
– Őrületesen jól festesz öltönyben – hangzott a magyarázat.
Bedobták a hátsó ülésre a degeszre tömött műanyag zacskót. Mellé ültették Blubbert, és megebédeltek Tena asszony görög éttermében.

 

 

Hatkor beültek a vetítőbe. Brad spagetticsíkos öltönyben, fehér ingben, vadonatúj nyakkendőjét a gallér alá behúzva, ám meg nem kötve azt. Kristen felöltötte feszes bársonynadrágját, tallérsárga bársonyblézerét; fülében a kukkolót himbálta. A varázsgyűrűt leadta a bejáratnál szobrozó kellékesnek.
Azután borsódzó háttal figyelték a tűz támadását; megmenekülésük láttán örömmel felsóhajtottak.
Egon ismétlést kért.
– Mark, mit szólnál, ha ezt a képsort tennénk a VÉGE főcím alá?
– Nyerő ötlet.
– Csak az a baj – morogta Kyan –, hogy azt már a kutya se nézi.
Howard, aki oly tehetségesen keserítette az életüket, nem egyedül érkezett a vetítésre. Tisztes kort megért matróna ülöngött mellette.
Player egész idő alatt rosszat sejtett. Amikor Gamble kérésére megtekintették a klipet, Mark előrehajolt, hangja panaszlott.
– Tegnapelőtt rúgtam ki az újabb íróját. A pasas azt mondta, marha jó a mozi, csak a kardokkal van baj. Nem lézeresek. Nem is lesznek, feleltem. Azt hiszem, rohamosan elhidegülünk egymástól Howarddal.
Fény áradt a teremre. Gamble magához intette Playert. Bemutatta az öreg hölgyet.
Francine Magne megszorongatta a rendező kezét. Erősen mosolygott.
– Maga nagyon tehetséges fiatalember. De hát férfi módra bánik az érzelmek ábrázolásával. Szívesen megírom a regényt, ha szabad kezet kapok.
– Induljunk ki abból, hogy nem kap – nyögte Mark.
– Hallgasson végig, meg fogom győzni – mosolygott továbbra is a hölgy.
Kristen nézte az arcát, idült mosolyát, és azon töprengett, olvasott-e valamit Francine Magne-tól. Aztán eszébe jutott, hogy megfordult a kezében egy könyve, ám nem rajta múlott, hogy nem mélyítette el vele a kapcsolatát.
Magne lilásfehér, laza hajkoronát viselt, bőre szorgos plasztikai sebészek jóvoltából ráfeszült az arcára, olyképpen, miként egy csecsemőkézre méretezett gumikesztyű egy meglett férfi ujjaira. Halványzöld kontaktlencsét hordott, ettől folyamatosan könnyezett. Különös összhatást keltett felgyújtott mosolyával, könnyeit itatgatva.
– Az az édes varázslós kislány az első jelenettől az utolsóig ugyanabban a rojtos napozóban van – ragyogott a hölgy. – Lássa be, ezt át kell írnom. Gondoljon a háziasszonyokra...
Mark közbevetette:
– Az édes kislányt néha átöltöztetik habosba, szalagosba, de ő ragaszkodik a rojtos napozójához.
– Hát nem fog – zárta le a témát Francine Magne. – Más bajom is van, de ezek kiküszöbölhetőek. Kihagyom a kábálmokat. Marhaság, édeseim, gondolják át. Számoltak maguk azzal a két és fél milliárd emberrel, akit megbánthatnak?
– Senkit nem szándékoztunk megbántani.
Magne mosolya ragyogott.
– Akkor szándéktalanul bántják meg őket. A békákat azért csókolják meg, hogy szép, szőke herceggé változzanak.
– A forrón lesmárolt béka forrón lesmárolva is csak béka marad – tudatta Egon.
– Ezen ne vitatkozzunk, a béka repül. Az édes kislány szebbnél szebb ruhákat fog hordani. Nagyon szomorú, hogy a szerelem csak a film közepe táján üti fel a fejét. Ezen is segítek. Ha kihagyom a fölös sallangokat, hamarabb jöhet az a fantasztikusan jó külsejű katona...
– Harcos.
– Harcos. Hogy is hívják?
– Seym.
– Tehát Seym. Mi a neve a kislánynak?
– Lilia.
Magne lesütötte a szemét. Eperhab színű selyemnadrágját babrálva folytatta.
– Szenvedélyes csókokat, tüzes öleléseket fogok beleírni. De semmi szex. Szex nem kell.
– Mégis, körülírná, milyen is az a sexmentes ölelés?! – hörögte Mark.
– Olyan, hogy nem fekszenek le hozzá.
Kyan elröhintette magát.
– Az álló helyzetben végzett közösülés is közösülés.
A hölgy felnézett. Piroslott az arca, mosolya azonban nem lankadt.
– Kérem, a jelenlétemben ne használjon ilyen kifejezéseket. Látom, maga semmit sem olvasott tőlem.
– Miért?- kérdezte Kyan. – Maga hány filmemet látta?
– Az én könyveim finomak. A szerelem finomságairól szólnak. Nincs bennük semmi brutalitás, a szerelmesek nem verítékesek. Nem tudom, érti-e.
Brad megfogta Kristen kezét. Két sorral az írónő mögött, elkülönülve ültek.
Kyan nem értette, de Howard rávillantotta a szemét, tehát nem vitatkozott tovább.
– Kimarad a regényből az örökös fürdés. Az édes kis hogyishívják folyton pancsikol. Az előbb majdnem elájultam, amikor a saját szememmel láttam, hogyan jön ki a vízből. A napozója rátapad a testére, a keblei kihívóan erkölcstelenek. Nem beszélve a katonákról...
– Harcosok – lehelte Mark. Kezdett felállni a székről.
Brad elővette a titokzatos dobozkát az órazsebéből. Lepattintotta a fedelét.
– A katonák azokban az előkékben. Ott, a micsodájukon. Még az a dekoratív katona is, az a Salem...
– Seym – mondta Mark, majd legyintve Howardra meredt. Gonosz tűz lobbant a szemében.
– Rendesen fognak öltözni. Salemnek nem lesz előkéje, a kislány szoknyát fog hordani. Ezek csak a mellékes megjegyzéseim.
– Ha Seym nem hord vértet, az első percben levágják a tökeit – közölte Egon.
Kristen halk, gyönyörteli sikoltást hallatott. A dobozban a varázsgyűrű pontos mása feküdt.
– Kértem már, hogy ne legyenek közönségesek – mosolygott a hölgy. – Unalmas, hogy ők ketten egyből odavannak egymásért. A kislány beleszeret abba a másik, fekete hajú katonába. Az is őbelé. A többiek is.
– Valamint egymásba – morogta Mark.
Howard kényelmetlenül fészkelődött. Sejtette, hogy eljött az utolsó perc, amelyben még botránymentesen távolíthatja el a matrónát. Megpróbált megszólalni, de Francine Magne mosolyogva tovább beszélt. Igen átszellemültnek látszott.
– Amikor belépnek a barlangba, ott hever előttük a világ minden kincse. Hatalmas ládákban rengeteg smaragd, gyémánt, rubin.
– Milyen barlangba? Milyen láda?
– Az a másik katona leszúrja a társait. Kézen fogja a varázslónőt, és kilovagolnak a napfényre.
Brad kiemelte a gyűrűt a dobozból, és felhúzta a lány ujjára. Kristen gyönyörködve nézte a villogó macskaszempárt.
– A tuaregek ott várják őket teveháton. Nem támadnak rájuk, megfékezi gyilkos ösztöneiket a...
– Bocsánat – nyekegte Howard. – Az ügynöke nem mondta, hogy ön... – habozva elhallgatott.
Kyannek halálosan elege volt az egészből.
– Tiszta mészlerakat az öregcsaj. Azt se tudja, hol van. Add át valami építőanyag-kereskedőnek.
– A tuaregek vezetője daliás arab férfi, villogó szemű, vakító mosolyú. Szerelmes az édes kislányba...
Howard felállt, felsegítette a hölgyet, és kivezette a vetítőből.
Mark beletépett a hajába. Elszántan, megátalkodottan dühösnek látszott.
– Howardot megölöm, ha visszajön. Válogatott őrülteket szabadít rám. Ez a szeníla túltesz minden eddigin.
– Az öregcsaj még álmában is terpeszti a száját? Teljesen bele volt építve az arcberendezésébe ez a... – Kyan utánozta a letörölhetetlen, kényszeredett vigyort.
– Éjszakára pohárba teszi a mosolyát – vélte Egon. – Na, menjünk. Holnaptól megint műterem. Felvesszük a rémálmokat. Épp olyan a hangulatom.
Mark körülnézett.
– Itt van még, Lilia? Nem fázott meg? Most mondja, mit szól Howardhoz?!
– Ez még őt is meglepte, úgy vettem észre. Ezentúl talán óvatosabb lesz. Nem fáztam meg.
Kyan a lányhoz lépett, a kezét nyújtotta. Kristen felemelkedett a székről. Spitz körüljárta.
– Marha jól nézel ki, hallod-e!? Mit szólnál még egy nekifutáshoz? Mindent elfelejtünk, elölről kezdjük az egészet. Nem haragszom rád. Te sem rám. Ez az alapállás.
– Nem haragszom rád – felelte a lány.
Kyan átfogta a vállát.
– Hajókázhatnánk egyet. Fotósok, testőrök nélkül. Ezt a fülbevalót dobd el. Tök hervasztó. Hogy észrevette az öregcsaj a vizes cuccodat!? Gyere, a francba a mozival, meg a többi baromsággal!
– Kösz, nem megyek.
Kyan ránevetett.
– Ne duzzogj már, hisz megbeszéltük, hogy nincs harag. Elsőre nem volt meg a kellő hangulat. A hajón majd megjön a kedved. Gyere már, ne játszd meg magad!
Kristen lefejtette magáról Spitz kezét.
A férfi feje elszürkült.
– Komolyan azt képzeled, hogy könyörögni fogok neked?!
Brad megjegyezte:
– Most állj le. Mielőtt még egy marék hamut csinálsz magadból.
Kyan rámeredt. Hozzálátott, hogy megfogalmazza mondandóját. Ekkor ért vissza Howard.
– Ne haragudjatok – szólt halkan. – Nem tudtam, esküszöm. Én megbízást adtam egy ügynökségnek, hogy hozzanak össze olyan írókkal, akik képesek megírni egy könyvet. Ezeket küldik, mit tegyek!? Az idő meg sürget. Ha találok is valakit, aki hamar megírja a regényt, ott van még a nyomdai átfutás! Nem is alszom miattatok!
Ettől mindnyájan meghatódtak.
Amint hazaértek, megszólalt a telefon.
– Karin vagyok – zokogta egy földöntúli hang. – Itt ül nálam a rendőrség! Aront elrabolták!

 

 

A ritkuló erdő olykor-olykor látni engedi a palotát. A hajdan fehér kövekből emelt, tornyos építmény mára megszürkült, az illesztések között zöld moha nőtt. A csúcsíves ablakokat fatáblák fedik, a hatalmas kapu áttörhetetlennek rémlik.
A bejárat mellett néhány kordé vesztegel, látszólag üresen, itt-ott meglebben rajtuk egy-egy színes ruhafoszlány.
Lilia lecsúszik a lóról egy bokor mögött.
A harcosok várakozásteljesen ránéznek.
– Így nem mehetek veletek. Ez a táncosok palotája. Az a nő, aki ide belép, az életével játszik. Eltüntetem magam. Ti sem fogtok látni, de veletek leszek.
– Hogyhogy eltünteted magad? Láthatatlanná válsz? – kérdezi Shorr. Végigpillant a soktornyos, hívogató szépségű épületen. – Ha csak a nőkre les veszély, átváltozhatnál mondjuk rózsabimbóvá vagy kismajommá. Miért ne?
Chad elvigyorodik. Vékony hangon nyafogja:
– Bimbócska, majmocska? Csak nem haláloska a táncocska?
Seym leemeli a nyeregből a szőke zsoldost. Magához vonja, nem gyengéden.
– Még egy ilyen trilla, és elfogadom a minapi kihívásodat! – közli villámló szemmel.
Shorr elvigyorodik a nyeregben.
– Nyihaha – mondja.
Seym felpillant a sötét hajú harcosra, elengedi Chadot, és legyintve elneveti magát.
Úgy fest, Chad nem éri be ennyivel.
Mintha felöklelni készülne Seymet, előrelendül. Homloka a másik férfi homlokához koccan, nem fájdalmasan. Néhány pillanatig így maradnak, majd mindketten hátralépnek.
Chad széles vigyorral megszorongatja Seym kezét.
A fekete harcos elmosolyodik.
– Ha varázsló volnék, megadnám a tündéreknek, amire annyira vágynak – dünnyögi. A mellette álló Liliához fordul. – Tedd meg nekem, hogy legalább én láthassalak. Ha nem kívánok lehetetlent.
– Neked mindent! – morogja Shorr a lova magasából. – Ami engem illet, én szívesen nélkülözöm a látványát. Reggelig.
– Látom vagy sem? – Brund vállat von. – Az a fontos, hogy Lilia biztonságban legyen.
Chad semmit sem szól. Feszülten figyeli, amint a lány láthatatlanná foszlik a szemük előtt.
A hangja nem tűnik el.
– Hallható és érezhető vagyok. Lehet, hogy a táncosok gyanút fognak.
Vigyázunk rád – feleli Shorr. – De mondd, hogyan fogod megállni, hogy csendben maradj?!
Lilia vállat von. A zsoldosok úgysem látják.
Seym felpattan a nyeregbe, és lehajol a lányért. Chad a szürke-fehér csődör kantára után nyúl. Kiléptetnek a fák közül, és elindulnak a palota felé.
A bejáratnál veszteglő kordék egyikén hosszú hajszállal játszadozik a szél. Az alkonyodó égbolton összefolynak és megsápadnak a színek.
A kapu kitárul.
Fülig felhajtott gallérú, bíbor palástba burkolt férfi áll előttük. Szemét, homlokát ékkőberakásos álarc fedi el. Arca látható része sima, ajka kékes, mosolya nem meggyőző.
– Beengednél éjszakára? – kérdezi Shorr.
– Mit tehetnék? Bűnt követnék el, ha bevágnám előttetek-a kaput. Hányan vagytok? Hol van az ötödik lovas? Kecses az az állat. Biztosan nő üli meg.
– Nem üli meg azt már senki – sóhajtja Shorr gyászosan.
– Ötödik társunkat az imént vesztettük el. Az erdőben belesétált egy roppant pók hálójába. Csak az üres bőre maradt meg, ahhoz sem férhettünk hozzá, hogy eltemessük. A pók még igen éhesnek látszott.
Az álarcos férfi sóhajtva felles az égboltra, amelyet elsötétít az aláereszkedő éjjellények ködszerű gomolygása. Gondosan becsukja a kaput a bezúduló lovasok mögött.
A harcosok álmélkodva néznek körül.
Márványpadlós, díszes teremben állnak. Álarcos férfiak seregellnek elő, szótlanul a kantárokért nyúlnak, és elvezetik a lovakat.
Lilia Seym mögé húzódik.
A bíbor férfi finoman meghajol előttük.
– Nyilván éhesek vagytok. Mi éppen vacsorához készülődünk. Tartsatok velünk. Melyikteknek van ilyen illata?
Shorr összerezzen.
– Milyen? – nyögi.
– Édesen tiszta – feleli a férfi. Magasba lendíti két karját, s mintha táncolna, csúsztatott talppal előrelép, megpördül a jövevények körül. – Finoman nőies. Lágy suhogást hallok, jaj, de kedveset: két bűvös halmocska emelgeti a mélyen kivágott ruha elejét...
Chad magához rántja a részegülő férfit, és felvillantja előtte dagadozó mellkasát.
– Látod ezt? Ez mind izom, halomszám. És hogy suhogtatja a gúnyámat?! Ugyanis lélegzem. Társaimmal sem más a helyzet. Szólj, ha ebben bármi nőieset találsz! Csak szólj, és csíkokra metélünk a kardunkkal!
A táncos ellazítja magát.
– Idejét sem tudjuk már, mikor járt erre asszonyféle. Csak erről ábrándozunk, s ha érkezik valaki, abban a reményben nyitunk kaput, hogy megjött végre a mi táncosnőnk. Nézd, elő is készítettük a neki szánt ruhát. Hát nem pazar?
Valóban az. A kapu mellett felakasztott ruha selymesen lágy, ravaszul áttetsző. Színe az őszi vadszőlőére emlékeztet: lüktető zöld, bronzos és aranyos sávok váltakoznak rajta. Apró lábra illő, magas sarkú topán jár hozzá, gyöngyös álarc, gyémántos korona.
A táncos elindul előttük. Bevezeti őket az ebédlőbe.
Álarcos férfiak ülnek a végeláthatatlannak tetsző ovális asztal körül. Halk zene szüremlik a kőfalakból, varázsos, táncba hívó muzsika. Mégis mindenki komornak látszik. Ez a hangulat átitatja a termet.
A harcosok helyet foglalnak.
Vezetőjük ledobja palástját. Ő is, akárcsak társai, testhez simuló, állig érő mezt visel. Az övé vörösbor színű; karján és combján sötétebb bíbor árnyalatú, szeszélyesen kanyargó csíkokkal, melyek csalókán azt a látszatot keltik, mintha izmai mezítlenek volnának.
A többiek öltözéke csupán színében különbözik; nincs köztük két egyforma árnyalat. Az avarbarna-ruhás táncos csíkjai fakéreg színűek. Az aranyruhásé szalmasárgák. A borostyánlevél-zöld mez csíkjai sápadt zöldesek.
Az álarcok is illenek a ruhákhoz. A bíbor táncosét hulló vérre emlékeztető gránátkövek, az avarbarnáét cseppformára csiszolt, sötét ragyogású piritek, az aranyruhásét mézszínű topázok, a zöldesét smaragdok ékesítik.
Lilia a terem végében a falhoz simul, ám csakhamar olyan érzése támad, mintha rajta keresztül csörgedezne elő a zene. Táncolni támad kedve, lebbenni, forgolódni, férfikarból férfikarba, súlytalanul. A bűvölet túl erős, túl félelmetes.
Eltávolodik a faltól.
Fekete ruhás, időtlen vénségű, komor szolgák szolgálják föl a vacsorát. Görnyedten járnak, csontjaik recsegnek, ropognak, akár a tűzön pattogó fa.
– Ők az apáink, nagyapáink – int feléjük a bíbor táncos. – Már nem jók a táncra. Emlékeikért tartjuk őket. Ha nem jár erre senki, ők mesélnek nekünk. Voltak idők, amikor népes társaságok keresték fel palotánkat. Szépségesen könnyű, boldogságra vágyó nők jöttek, számosan. Belesimultak a karjainkba, talpuk nem is érintette a padlót, s úgy suhantak, akár a felhők az égen, jaj! Azután rossz hírünk terjedt, és elmaradtak a vendégek. Néha-néha betéved néhány utazó, elvétve ifjú nők is. Az ám a boldogság! Felerősödik a zene, és mi táncra kérjük a szépséget. Forgatjuk, röptetjük, kézről kézre adjuk, megmerítjük a mámorban. Reggelig tart az ünnepség, akkor a lányt visszaadjuk kísérőinek. Kérjük őket, ne sírjanak. A hölgy nem halt meg, nem azért olyan ernyedt, sápadt. Nem halt meg, kifáradt csupán. Alszik, mély álma dermeszti meg. Teste azért hűvös, mert eltáncolta melegét. Nem lélegzik?! Hogyan is lélegezhetne?! Kifulladt. Adunk kordét, hogy elvihessék bájos táncosnőnket, nekünk már nem kell, sajnálatos: immár nem működik.
– Hagyd abba! – kéri mogorván a borostyánlevél-ruhás férfi. – Annyira hiányzik végre egy igazi bál! Igazi mulatság, eleven nővel!
– Jaj! – nyöszörög a smaragd álarcos táncos –, emlékeztek arra a csodálatos teremtésre, aki legutóbb járt itt? Királynőnk lehetett volna, ha nem olyan fáradékony. – A férfi felszökken, a széke mögé lép, felemeli két karját, felúszik a levegőbe, röppen, forgolódik. Majd, mintha szárnya tört volna, leroskad a székére, és megrázza a fejét. – Kígyózott a teste. Gyönyörűen ívelt a nyaka, amikor hátraszegte a fejecskéjét. Burukkolva nevetett. Fáradhatatlannak látszott. Egyszer csak feltűnt, hogy ő már nem is táncol, csak mi vonszoljuk. Mintha kiürült volna az a káprázatos ruha. A nő elszökött tőlünk, kihűlt. És mi csak várjuk a királynőnket. Mint apáink, nagyapáink. Egyszer eljön végre. Eljön, és itt marad.
– Úgy legyen! – hagyja rájuk Shorr. Nem érti, mitől olyan fickándozó lábúak a palota lakói, amikor az öregek egyetlen fogást sem engednek végigélvezni. Folyton ott nyikorognak körülöttük, tányérokra vadásznak. Addig nincs is baj, amíg teli tálat adnak az elcsent helyett. Hanem hirtelen elfogy a sültek, pecsenyék, mártások sora.
A zsoldosok úgy érzik, éhen maradtak.
Vége a vacsorának.
A zene észrevétlenül átveszi az uralmat, egyre hangosabban, mind lüktetőbben szól. A táncosok halott szemmel, megelevenült testtel keringenek az asztal körül, majd egyenként átpördülnek a bálterembe.
A harcosok követik őket. Krémszínnel erezett, sápadtsárga falak között piramisszerűen elrendezett, embervastagságú gyertyaoszlopok ontják fényüket. A lecsurranó faggyú a gyertyák oldalára dermedve vastagodik; csonka végtagok formálódnak belőlük, mintha megrokkant apáikra és halálba pörgetett-forgatott hölgyeikre akarnák emlékeztetni a táncosokat.
És árad a zene, vérpezsdítően, tébolyítón, ellenállhatatlanul.
A bíbor ruhás férfi az egyik szolgára bízza a vendégeket. A szép emlékeiért tartott öreg int a fejével, hogy kövessék. Ropogó csontokkal, roskadozva ballag előttük a keskeny folyosón.
Brund a füléhez hajol.
– Szóval nálatok egyáltalán nincsenek széplányok? – érdeklődik éleselméjűen.
A fekete ruhás, komor arcú férfiú megáll, kísérletet tesz, hogy kihúzza magát, de gerince olyan hangot ad, mint a kettéroppanó faág. Az öreg megadóan félbehagyja a mozdulatot, és kísérői köldökmagasságában beszélni kezd.
– Voltak, én mondom, voltak! Milyenek, jaj! Itt tartottam őket ebben a két karomban, nem éreztem a súlyukat. Olyanok voltak, mint szél ujjain a pehely, jaj! Verítéktelen, könnyű mosolyú, mámoros hölgyek, hová is lettetek?!
Mielőtt még folytathatná, Shorr lehajol hozzá. Az emlékezéstől megszépült arcba mered, és elvigyorodik.
– Néha azért betáncoltattátok őket az ágyba is, nem? De ha külön erre a célra esetleg nehezebbeket, verítékesebbeket azért tartotok még, ide velük!
Az öreg táncos arca visszavénül, elkomorodik.
– Vadember vagy! – közli, és nyikorogva folytatja útját.
Hirtelen megtorpan. Világtalan szemmel visszalép.
Lilia Seym háta mögé húzódik.
Hiába. A férfi átkarolja és megpörgeti a lányt. Földöntúlian átszellemült arccal, lehunyt szemmel, szakadozó inaival mit sem törődve forgatja zsákmányát.
Lilia kifordul a rozzant táncos öleléséből, s Seym kelletlenül a helyére bújik. A zsoldosok vigyorogva csatlakoznak a mulatsághoz. Kézről kézre adják a málladozó öreget, gyakorta a falnak sodorva pörgetik, szédítik.
Brund az utolsó; hirtelen elengedi a szolgát, s az egy ajtónak tántorodik. Megroppan a teste, mintha kövek omlanának le. Kinyitja a szemét, tekintete feltisztul, és mindjárt el is komorodik.
– Esküdni mertem volna – hebegi. – Egyiktek sem volt nő soha?
Kinevetik. Még ilyet?! Hogy ők?!
Az öreg bólint, megragadja a kilincset.
– Szolgák ide! – parancsolja a szolga elégtételével. Betereli Shorrt, Chadot és Brundot az ajtó mögötti szobába.
Ezután meghajtja magát Seym előtt.
– Megmutatom uraságod hálótermét is.
Odaballag a következő ajtóhoz.
A fekete harcos elidőzik a nyílásban, s amíg Lilia besurran mellette, megköszöni a segítséget, és jó éjt kíván.
Azután becsukja maga mögött az ajtót, és körülnéz. A szoba falait kézzel szőtt szőnyegek borítják, valamennyi egy-egy táncjelenetet ábrázol. A lágyan lüktető gyertyafények felélesztik a figurákat, a fal hullámzani látszik. A bezárt ablaktábla alatt vetett ágy terebélyesedik. A padló mintázata is megtéveszti a szemet: a színes kőkockákból kirakott madarak szárnyalnak, a macskafélék szökkennek, a virágokat, leveles indákat szél bókoltatja.
Seym felsóhajt, és Liliára néz.
Elindul az ágyhoz, a szőnyegre dobja palástját. A párna alá csúsztatja a Kék Kristályt rejtő kendőt és a kardját. Csizmáját lerúgva elnyúlik a takaró tetején.
Lilia mellé heveredik.
Seym felkönyököl. Kisimít egy hajtincset a lány arcából.
– Képtelen helyzet – mondja.
– Miért?
A fekete harcos nem felel. A faliszőnyegeken átszüremlő zenét hallgatja, amely nem táncba csalogató, inkább álmosító, már-már szomorkás.
– Miért? – kérdezi kisvártatva. – Mert itt vagy és mégsem.
– Láthatsz: ezt kívántad. Hallhatsz és érezhetsz.
– És félthetlek. Jobban, mint bármikor. Nem csak a szánalmas bolondoktól. Vajon tényleg szánalmasak? Igazán bolondok? Életük várakozás és vágyakozás, egy-egy éjszakányi, ritka mámorra. Hiszen olyfélén élnek, mint mi magunk.
– Akit megtáncoltatnak, meghal. Kordéra teszik a holttestet, és kiviszik a kapu elé, hogy a rokonok eltemethessék. Nem akarnak tudni róla, de ez nem szabadítja meg lelküket a tehertől. Kitől féltesz még?
A férfi elmosolyodik.
– Seymtől, a fekete harcostól.
Az ajtó robbanásszerűen feltárul.
Az öreg szolga toppan a szobába.
– Női hangot hallottam. Női hangot!
Seym felül; úgy fordul, hogy a nyikorgó férfiú ne léphessen az ágy közelébe.
– Csak a csizmámat húztam le. Nyögdécseltem hozzá, ahogy mindig is szoktam. – Megköszörüli a torkát, készen arra hogy erőszakot tegyen magán és szélsusogásszerűre vékonyítsa mély hangját.
Az öreg visszarebben a küszöbre.
– Kár – sóhajtja, és görbén kihátrál.
Seym visszadől. Lilia a szájára teszi az ujját, jelezve: ne beszéljenek.
Nézik egymást. Tekintetükkel próbálják elmondani mindazt, amiről beszélniük kell.
Közlendőjük fele sem fér megolvadó, ellágyuló pillantásukba.
Lilia zöldessárga szeme megvillan.
Egyszerre nevetik el magukat. Seym rádobja a párnát a lány fejére, hogy lefojtsa kuncogását. Birokra kelnek.
Még jobban kell nevetniük.
Kivágódik az ajtó.
A zsoldosok bevonulnak, gondosan becsukják maguk mögött az ajtót, és leereszkednek az ágy sarkára. Brund és Shorr találomra csápol egyet-egyet, hátha beleakadnak a lányba.
Lilia felhúzott térddel egészen a nyoszolya fejéhez húzódik előlük.
Seym felül, összefonja két karját.
– Beszédünk van veled! – dörgi Shorr.
– Veletek – helyesbít Brund.
– Tessék – bólint a fekete harcos.
– Dario azt parancsolta nekünk, hogy ne tekintsük szolgánknak a lányt – mondja Shorr.
– Bölcs parancs – hagyja rá Seym.
– Rád is vonatkozik!
– Eszembe sem jutott. Ezért vagytok ennyire feldúltak?
Shorr megvadul a fekete harcos fölényes higgadtságától. Elszürkül a feje. Üvölteni készül, de Chad egy mozdulattal óvatosságra inti.
Így hát halkan, tapintatosan ordít: – Azért vagyunk feldúltak, mert mindennek ellenére veled van.
– Ki van velem?
– A lány!
– Láttok itt valakit? Ebben az varázsolt házban mindenki nőkről képzeleg?!
Lilia maga elé húzza az egyik párnát, és finoman belekuncog.
Shorr a felemelkedő párna láttán újra rázendítene, ám eszébe villan, hogy ezzel összecsődítheti fura szokásaikról hírhedett vendéglátóikat. Igen-igen halkra fogja a hangját.
– Jól jegyezd meg: ha az a szétesőfélben lévő vénség uraságnak nevezett is; neked sem szolgád a lány.
– Erről már beszéltünk – sóhajtja Seym.
– Hozzá ne nyúlj!
– Nem látom az összefüggést.
– Majd mindjárt úgy megmagyarázom, hogy még az az ostoba lány is felfogja, milyen veszedelem fenyegeti, ha itt marad veled, kettesben.
– Soha nem aláznám meg azzal, hogy rákényszerítsek bármit is, amit nem akar. Fizetséggel sem próbálnám rávenni semmi kedve ellen valóra. Feleslegesen aggódtok.
– Nem hinném, hogy alaptalan a félelmünk – jegyzi meg Chad. – Éppen elégszer láttuk, hogyan bámultok egymásra.
Lilia előrelendül, s a párnával gyengéden fejbe suhintja Chadot. Azután odahajol a füléhez.
– Dario nekem semmit nem tiltott meg – suttogja. Mindnyájan jól hallják. – Bármit megtehetek szabad akaratomból. Még azt is, hogy arra kérjelek benneteket: menjetek vissza a szobátokba. Tudnotok kell: meghatóan kedvesek vagytok.
Shorr a társaira néz.
– Csúfolódik? – kérdezi bizonytalanul.
– Nem – feleli Chad. – Menjünk.
Lilia elkíséri őket az ajtóig. Megérinti Chad kezét, végigsimít Shorr arcán, megkísérli ellopni Brund kardját.
A zsoldosok kapkodják a fejüket. Brund visszaszerzi a fegyverét. Vigyorogva lépnek ki a folyosóra.
A lány visszadől Seym mellé. Hosszú ideig nem mozdulnak.
A fekete harcos a hasára fordul, Liliát nézi. Felemeli a kezét. Ujjaik a levegőben találkoznak, összekulcsolódnak.
Lehunyják szemüket. A gyertyák kialszanak.

 

 

Odalenn megnyikordul a hatalmas kapu. Előbb résnyire nyílik, majd szélesre tárul.
A vágyva vágyott királynő ruhája előtt térdeplő öreg szolgák felkapják a fejüket. Fáklyát ragadnak, odafutnak a kapuhoz, nekifeszülnek.
A befelé nyomakodó éjjellények visszarettennek a lángok elől.
Az öregek eltorlaszolják az ajtót.
Azután fáradtan leülnek elé, s a fejüket csóválják. Nem értik. Az átkozott rémségek nem férnek már odakinn?
Lilia aludni próbál. Seym közelségének tulajdonítja a kudarcot, a különös-gyönyörű izgatottságnak, amely összefont ujjaikból sugárzik szét.
Végre kivonja magát a férfi bűvköréből, és rádöbben: Asa vészjelzéseket sugároz.
Lilia megragadja a kardját, és felül. A kígyó szemével néz körül, de csak Seym körvonalait látja.
A veszedelem kívülről fenyeget.
Nyugtalansága láttán a fekete harcos is felpattan fektéből. Megérinti a Kék Kristályt. Előhúzza a párna alá rejtett kardot.
– Nyiss ajtót – kéri a lány.
Seym mellett kilép a folyosóra. Nem lát senkit. A táncteremből halk, ám vérforrósító zene és léptek csosszanása hallszik.
Asa szüntelenül küldi riasztójelzéseit.
Elhátrálnak a zsoldosok szobájáig. Zörgetnek az ajtón.
Seym beszól. – Kapjátok össze magatokat.
– Miért? Mi van? – nyöszörgi Shorr.
Brund hatalmasat ásít odabenn.
– Ha most fel kell kelnem, faltól falig fogok csapódni. Nem vagyok észnél.
– Kelj fel! – üvölt rá Chad.
Azután elindulnak a folyosón. Lesurrannak a lépcsőn. Megpillantják az eltorlaszolt kapuban komorló öregeket.
– Mit csináltok ott? – kérdezi Seym.
– A szél kinyitotta az ajtót. A szörnyek megindultak, ám befelé! Hát ti miért kószáltok?
– Nem jött be senki?
– Hogy képzeled?! – mered fel egy időtlenül vén arc. – A pofájukba másztunk ám a tűzzel! Rögtön visszarebbentek! Az okádatos, ocsmány rémségek! Megjegyzem: sosem próbálkoztak ilyesmivel. Mi lelhette őket?
Lilia izgatottan meglöki Seym vállát. Biztosra veszi, hogy látott valakit felfelé suhanni a lépcsőn.
A fekete harcos megbillen.
– Mi van veled? – firtatja az egyik vénség; a többi hasonmása. – Sokat ittál?
– És keveset aludtam – hagyja rá Seym.
Elindul Lilia nyomában. A zsoldosok utánuk sietnek.
Amikor a lépcső tetejére érnek, a lány megpillantja a folyosókanyarban eltűnő alak feketén felvillanó köpenyszegélyét.
– Láttad? – kérdezi Seymtől, noha biztosra veszi, hogy rajta kívül senki nem láthatja a lopakodót.
Akárki is az, aki bejött, láthatatlan. Az öregek sem vették észre.
A fekete harcos nem mozdul Lilia közeléből. Megállnak a bálterem ajtajában.
A mámorító zeneszóra önmagukat forgatják a táncosok. Pördülnek, libbennek, keveregnek az embervastagságú gyertyák között. De nem örömmel táncolnak, olyképpen inkább, ahogy a részegek birkóznak rosszullétükkel.
A terem közepén álló gyertya mögül kivillan a fekete köpeny széle.
Azután előlebben a sötét alak. Gúnyosan utánozza a körülötte pörgő-forgó álarcos figurákat.
A táncosoknak sejtelmük sincs, hogy eljött az asszony, aki királynőjük lehetne! Ha reggelre elszáll is belőle az élet, csakhamar feléled. Nem látják.
Lilia felsóhajt.
– Yngva!
Azután csak áll, tehetetlenül nézi a fekete asszony kaján táncolását, tudván; amint fellebbenti palástját, hogy kardot rántson, a penge láthatóvá válik, és elárulja őt.
Yngva egyre közelebb pörög az ajtóban állókhoz. Mintha őt nem zavarná, hogy leleplezhetik. Tudja-e egyáltalán, miféle palota ez?
Csakis az foglalkoztatja, hogy most megszerezheti azt a két holmit, amire a foga fáj: a Kék Kristályt és Kael kardját.
A harcosok hiába meresztgetik a szemüket, nem látnak egyebet, mint a habókos álarcosok bánatteli csoszogását.
Seym Lilia füléhez hajol.
– Mondd gyorsan, mit tehetünk!?
– Húzd ki a kardodat. Eléd állok, fogom a kezed. A szemed leszek.
Bár szól a zene, és suhognak a ruhák, az álarcosok felfigyelnek Lilia fuvalomszerűen halk hangjára. Megtorpannak, igézetten.
Az ajtóban sorakozó harcosokra bámulnak.
Mielőtt még bármit kérdezhetnének, Yngva előkapja a fegyverét.
Ámul mindenki: a levegőben felmered egy kard!
Amilyen hirtelen a magasba lendült, oly meglepetésszerűen nekilódul, s egyenesen a harcosok felé rohan.
Seym mást sem lát a fegyveren kívül, mégis el tudja képzelni, merre lehet mögötte a fekete asszony.
Lilia élménye teljesebb. Már ha élménynek mondható, hogy a vicsorító, eszelős tekintetű Yngva látványában is részesülhet.
Seym kézfejére szorítja ujjait. Kael kardja felemelkedik.
A fekete asszony csak egy pillanatra torpan meg, nem tovább. Hiszen Seym nem láthatja őt; valójában Lilia használja a fegyvert. Márpedig neki csakis a harcostól és az általa forgatott kardtól kell rettegnie! Amúgy sem komolyan fél már, életösztönét téboly tompítja. Az a feladata, hogy ő ölje meg ezeket; hogy elvegye tőlük a Kék Kristályt.
Döfésre lendíti kardját.
Lilia hárít, s közben felfogja: helyzetük képtelen. Seymmel csak akadályozzák egymást. Sokkal jobbat kellene kitalálnia.
Már tudja is, mivel próbálkozzék, jóllehet nem lehet biztos terve sikerében. Puszta kézzel kell az asszony közelébe férkőznie. Ha ügyesen forgolódik, és ha a gyűrű is úgy akarja, láthatóvá teszi Yngvát! És átengedi Seymnek.
A fekete harcos rádöbben: Liliát nem használhatja eleven pajzsként. Hogyan harcolhatna, amíg nem tudja őt biztonságban?
Félretolja a lányt. Mereven figyeli a kardot.
Yngva olykor-olykor felé szökken, de hasztalan szurkál, ellenfele ügyesen forgolódik. Ezért gyakori helyváltoztatással, légi mutatványaival próbálja összezavarni a fekete harcost.
A nézősereg lenyűgözötten bámul. A kard pörög-forog a levegőben, olykor szaltót vet, fel-alá futkos.
Néha eltűnik, s csak Lilia látja, hová lesz: Yngva a köpenye alá rejti, amíg a terem egyik végéből a másikba szalad, vagy megkísérel a hiába éber Seym háta mögé kerülni.
Ilyenkor a lány a harcos mellé siet, hogy figyelmeztesse, merről várható a támadás. Futtában olykor egy-egy kábult táncosnak ütközik, s az utána tapogat, de már csak a levegőt markolhatja meg.
Egyik kudarc a másikat éri; Yngva fárad. Ráébred: előbb Liliával kell végeznie.
Csak így vakíthatja meg Seymet.
Palástja alá rejti a kardot. Most csupán a lány tudhat hollétéről. Elindul felé.
Lilia behúzódik egy faggyúvaracskos gyertyaoszlop mögé. Nem ránt fegyvert, nem óhajtja leleplezni magát. Inkább megpróbálja Seym közelébe csalogatni az asszonyt.
Yngva megtévesztésül légi parádéval kísérletezik. Szempillantás alatt a gyertya előtt terem, és megsuhintja kardját.
Lilia félreszökken; a penge kettészeli az oszlopot. A súlyos csonk lezuhan, saját elnyomorodott törzsére dől, akárha kedvese vállára hajtaná a fejét, s megosztja vele vonagló lángját.
Yngva nekivadultan vijjog, rikoltozik, hogy feltüzelje a lányt. Bele kell rántania a küzdelembe! Ha sikerrel megkeverné, ledöfhetné végre. Földöntúlian rikácsol.
A táncosok egy lépésnyit előrelebbennek.
– Nem káprázat! Ez igazi csoda! Női hang! – nyöszörgi a bíbor álarcos férfi.
Hirtelen valamennyien megáradnak. Kinyújtott karral vakon tapogatnak a csábító szirénhang forrása után.
Yngva értetlenül megtorpan. Amikor a táncosok gyűrűje bezárul körülötte, kitöréssel próbálkozik. Háttal a levegőbe pördül, ám elszámítja magát, s korábban ér le. Nem a padlóra: bele az elevenek sűrűjébe.
Több álarcost ledönt a lábáról, s míg kikászálódik a felé csápoló karok közül, szem elől téveszti a lányt.
Lilia nem véti el az ellenfelet. Int Seymnek, s míg a harcos érkezésére vár, meglepi Yngvát.
A fekete asszony megérzi arcán a lány kezét.
A gyűrű az orrához ér.
Gyorsan támadna, ám férfikezek tartják vissza; négy, nyolc, tizenkét kar indázódik köré.
Nem férhet a kardjához.
Harap, karmol, egyre kétségbeesettebben.
Érzi rohamos gyengülését. Köd terjed a fejében. Tudja, hogy rögtön elveszti láthatatlanságát.
Valami még rettenetesebbet, elviselhetetlent is érez; üvöltenie, rikácsolnia kell tőle. Nem akarja! Ezt nem.
Bekövetkezik, amitől irtózik. Torkán akad az ordítás.
Egész teste elzsibbad. A bénító gyengeség felfelé szivárog, elönti a fejét is.
Furcsán kettéváló tudattal felfogja: olyanná vált, mint egy birka. Nem akar harcolni, nem szomjaz vért.
Férfiak veszik körül. Szól a zene.
Táncolni akar!
Igen, még akkor is, ha a fekete harcos kivont karddal elébe toppan. Kit érdekel?!
Seym döfni készül, ám Yngva nem védekezik. Keresztülnéz rajta, azután elvész az álarcos bolyban.
A táncosok körülfogják, simogatják, tapogatják. Az öreg szolgák az igyekezettől görbén ropognak fel a lépcsőn. Egyikük a koronát cipeli; ketten a ruhát hozzák, vigyázva, nehogy az bepiszkolódjon. Nem késik a topán sem.
Seym hozzá akar férni a fekete asszonyhoz. Meg akarja ölni végre.
Ám a boldogságtól mámoros táncosok megóvják tőle királynőjüket. Testük a harcos útjába áll.
Yngva mosolyogva forgolódik közöttük, örömtől fénylő arca valósággal megszépül. Hódolói kipörgetik fekete ruháiból, tíz-húsz tenyér simítja végig a testét.
Felöltöztetik, koronát illesztenek a fejére. Elgyönyörködnek benne, s az asszony az álarcok mögött felragyogó férfiszempárokban: megannyi tükörben, megpillantja magát. Elmosolyodik.
Elétérdelnek, összecsókolják a lábát.
Azután ráhúznák az ékszernek is beillő topánt.
Hanem a táncos cipellő túl kecses. Yngva lába pedig nem az.
Hopp, a topán mégis felkerül.
Az asszony feljajdul, lebillen a magas sarokról.
Sebaj, átkarolják a derekát, s már viszik is, kézről kézre adják, forgatják, szédítik.
Shorr karba font kézzel álldogál.
– Meddig bírhatja ökölbe szorított lábbal?
Társai fütyülnek Yngva gondjára. Van sajátjuk.
Seymtől tudják meg, hiszen csak ő láthatja a lányt: Lilia ájultan fekszik az ajtóban.
– Vizet! – nyöszörög Chad. A rémület megdermeszti, cselekvésre nem futja erejéből.
Seym felnyalábolja a lányt, s elindul vele a szűk folyosón. Brund nyargal előtte, berúgja az útjába kerülő ajtókat, fürdőt keres.
Végre meglelik a páragomolyos, tágas helyiséget.
Seym habozás nélkül a medencébe gördíti Liliát. Csak akkor siet utána, amikor az ernyedt test elmerül a meleg vízben. Megtámasztja a lány fejét, szabad kezével lecsatolja róla a kardot, lefejti feleslegesnek ítélt ruháit.
Lilia mozdulatlanul fekszik a karjában. Nem lélegzik.
Chad komoran megszólal.
– Dario azt mondta, meghalhat, ha nem jut időben vízhez. Mi van vele? Most még időben vagyunk?
– Mindjárt meglátjuk – feleli Brund. – Mi viselte meg ennyire?
– Próbáld meg elképzelni, mennyi erejét szívta el, hogy szelíden mosolygó emberi lénnyé tegye azt a dögöt – morogja Shorr.
Seym elnyúlik a vízben a lány mellett, a vállára fekteti a fejét. Halkan beszél hozzá; hangjában félelem vibrál. Simogatja az arcát, tenyerét gyakran a szája elé emeli, azt figyelve, érzi-e lélegzése melegét.
S amikor az első sóhaj megérinti a bőrét, feljajdul megkönnyebbülésében. Megcsókolja Lilia szemhéját.

 

 

Yngva táncol. Még soha nem volt boldog, ha ez a boldogság. Eddigi élete nem szolgált ehhez foghatóval. Viszont, ami azt illeti, volt már kényelmesebb cipője is.
Kéri táncosait: pihenjenek. Csak egy cseppet üljenek le, kortyoljanak frissítőt, csipkedjenek szőlőszemeket.
Vegyenek levegőt!
És hadd húzza le a topánt. Csupáncsak annyi időre, amíg kinyújtóztatja összegyűrt lábujjait, amíg kialszik a parázs a talpában.
Már nem is parázs; tűz az, felfelé nyaldosó, lobogó lángokkal. Máglya, s ő ég rajta.
Nem hallják.
Akármit mond, mosolyognak, egyik a másik után, miközben karból karba pördítik. Csupa mámoros öröm minden száj, az álarc mögött ragyogó szempárok.
Yngva felemeli a hangját.
Utálja a táncolást!
Savanykás frissítőt?!
Lépfenét! Vért!
Levegőt! Levegőt akar venni. Odaadná érte súlyos koronáját, ékszer-topánját, valamennyi hibbant táncoltatóját.
Az asszony rikácsol. Kimereszti a körmeit.
Lefogják szelíden, s ő nem bír velük, mintha vadul terjedő folyondár fogságába esett volna, elvész a szövevényben, dühét kioltja a fájdalom. A légszomj.
A gyengeség.
Botladozik. Nem tud magáról.
A királynő táncol, táncol, táncol.
Reggel a harcosok betoppannak a bálterembe, s nézik, miként szálldos, röppen a fekete asszony.
Hogyan bicsaklik üres teste.
Elhalkul, majd elhal a zene. A táncosok megállnak.
Leteszik Yngvát. Kinyújtóztatják a padlón. Leveszik róla a ruhát. A többi szépet.
Az egyik vén szolga betolja a kordét. Másik négy nyögve, recsegve a deszkára emeli a testet.
Az asszony sötét kontya szétbomlik. Néhány tincse feltekeredik a nyikorgó kerekekre.
A kordé az öreg szolgákat vonszolva kivánszorog a palota elé.
A táncosok fáradtan asztalhoz ülnek. Alig-alig szólnak.
A harcosok is némán falatoznak.
Lilia Seym széke mögött áll, néha elcsen a tányérjáról egy-egy falatot. Kalácsdarabkák, gyümölcsszeletek lebegnek, s tűnnek el a fekete harcos válla fölött.
Senki sem figyel oda.
Azután útnak indulnak.
A palota előtt üresen sorakoznak a kordék. Az egyik taliga kerekein fekete hajszálakat kavarogtat a szél.
– Az ótvar essen bele! – bőgi Shorr.
Seym száron vezeti Lilia ménjét. Belovagol az erdőszéli bozótosba.
Mire társai utolérik, Lilia – valamennyiük számára jól láthatóan – a szürke-fehér csődör nyergében ül. Bágyadtnak rémlik.
Elengedi Kít.
A madár fakón lebben fel. Leül egy ágra, csőrével meghúzgálja a tollait. Lassan megfeketedik, kékes fénye felcsillan. Diótörő hangú éneklésbe fog, majd a levegőbe emelkedik, és eltűnik a fák fölött.

 

 

Különös komorság telepedik rájuk. Talán a borús ég, a vészjóslóan gyülekező viharfelhők teszik, tán a fel-felhorgadó, fúriaként lecsapó szélrohamok. Talán a táncosok palotájából hozták magukkal a szomorúságot. Hiszen mindannyian őszintén megrémültek Lilia elvesztésének eshetőségétől. Valamennyien feldühödtek Yngva újabb eltűnése láttán. S kevés a düh: szoronganak. A fekete asszony bármikor felbukkanhat; alighanem újabb trükkel próbálkozik majd, és megeshet, hogy ezúttal neki kedvez a szerencse.
Shorr egyébtől is tart. Nem kell szólnia, nem csupán ő érzi. Eleinte alig hiszik el. Hiszen Medusa a ház romjai alatt hever. Százszor meghalt, hegymagas kövek borítják.
Shorr mégis bűzlik.
Eleinte csak olyképpen, mint egy csapat harcos. Kisvártatva túltesz egy teli dögkúton. Amikor kirobban a felhőszakadás, és öklömnyi vízcseppek kopognak végig rajta, bűze fojtogatóvá válik, megsűrűsödik; nyúlóssá, már-már krémszerűvé válik.
Kí utálkozva kering fölöttük, csapzott szárnyai le-lehúzzák a magasból. Végül leereszkedik Lilia vállára, és palásttá változik, megelégelvén a hiábavaló erőlködést.
A lovak a felázott talajt találják utálnivalónak. Csúszkálnak, botladoznak, meg-megrettennek a sziszegő villámoktól, a mennydörgéstől. Az égbolt harsogóan recseg, mintha maga a Világ készülne darabokra hasadozni.
Átvergődnek az erdőn. Megkísérlik a leereszkedést egy máskor bizonyára szelíden lejtő domboldalon. A zsoldosok leszállnak a nyeregből, s a kantárszárba kapaszkodva lépkednek lovaik mellett. Ám egy akkora test, mint Shorré, játszi könnyedséggel leránthat a lábáról egy csődört, ha megcsúszik, és a szárba csimpaszkodva zuhanni kezd.
Ló és gazdája egymáson hempereg, nyihogva, átkozódva, összegabalyodott végtagokkal. Leérnek a domb lábához; sebesebben, mint gondolták. Sárral borítva feltápászkodni próbálnak. Ebben a pózban csaknem eldönthetetlen, melyikük a ló és melyikük az ember.
Chad és ménje követi őket. A nyomukba hömpölyögnek. Lavinájuk ismét a sárba dönti Shorrt és csődörét. Mielőtt még összepofozkodnának, Brund izgatottan túlüvölti a Világ recsegő döndülését, a veszekedők ordítását.
– Nézzétek: város! A fogadóban megvárhatnánk, míg elmúlik a lepra idő!
Néznék, ám nem látják, mert a záporeső a szemükbe mossa a hajukra tapadt sarat. Egy különösen ágas-bogas villám a közelükben szisszen a földbe. Fénye elvakítja őket. Elfeketül körülöttük a táj. Rémületükből újabb ijedtségre: a mennydörgés Világot roppantó robajára térnek magukhoz.
Shorr dühöngve szökken talpra, és sárrögöket fröcskölve futásnak ered. Szaladtában kardot ránt. Szitkozódva emeli magasra, akárha a vihar isteneit hívná ki viadalra.
Őrjöngése túltesz a záporozó eső, a szél tombolásán. A fekete-szürke égbolt körbeöleli. Ahogy fejét hátraszegve, kardjával hadonászva forgolódik a szakadó esőben, teste súlyosnak, minden másnál valóságosabbnak látszik a különösen derengő környezetben.
Ekkor hirtelen felrobban fölötte egy felhőtömlő. Villám veti szét, amely – mintha csak nyújtózkodni akarna – égtől földig sercen. Tüskékkel borított orgonalila folyondárszárnak rémlik; fenségesen hatalmas, lenyűgözően szép.
A villám Shorr testén keresztül vájja magát a földbe, vele együtt izzik fel.
A zsoldos, akár egy lilás fényű fáklya, bevilágítja a tájat. Láthatóvá válnak csontjai: arca halálfej, bordái hordópántok. A húshegy karcsú kar- és combcsontokat rejt magában.
Azután elsötétül minden, akárha az éj szakadt volna alá. A halálfekete mennybolt szörnyű recsegése térdre kényszeríti a megrettent társaságot.
Amikor felnéznek, látják, hogy Shorr él.
A zsoldos teljes épségben, eredeti alakját visszanyerve, kardját markolva térdel a sáros füvön. Különösen izzik a szeme, mintha a villám visszfényét tükrözné. Lassan felemelkedik, és megrázza magát, akár a vízből kimászó medve. Elvigyorodik.
– A vihar istenei nők. Mellesleg gondolhattam volna.
– Mit beszélsz? – kérdezi Brund. Gyanítja, hogy Shorr, bár látszólag túlélte a villámcsapást, súlyos fejsérülést szenvedett. Holott már eddig is a fejével volt a legtöbb baj.
– Pazar nők – közli Shorr széles vigyorral, átkarolva vörös hajú társa vállát –, áttetsző testtel, fényes bőrrel. Ezt nem lehet elmondani. Érezni kellene. Mindet megkaptam. Hát persze! Ezért ilyen a vihar!
– Milyen? – firtatja Chad tárgyilagosan. Sárpatakok folydogálnak arcán, testén. Fázik, tettvágya teljesen alábbhagyott. Halálosan elege van az egészből.
Lilia úgy fest, mint egy szökőkút: lovas szobor nőalakkal. Shorrhoz léptet, megszagolja a harcost.
– Azt reméltem, hogy nagyobb csoda történt – sóhajtja csalódottan. – Az istennőket megkaptad, ám a szagod is megmaradt. Menjünk a fogadóba!
A fehér házakból emelt város falai izzani látszanak a komorló ég alatt. A kertekben sár bugyog, a szétvert növények pilledten hevernek a földön. Az elhagyott utcákon kiáradtak a szennyes vizet elvezető árkok, rémült patkányokat sodor a rohanó víz. Káposztalevelek, rongydarabok, egyéb szemétfélék úszkálnak közöttük.
– Ez valami patkányváros? – utálkozik Brund.
Nem felel senki. Az eső ömlik, buzog. A Világ egyaránt vigasztalan alul, fölül és középen.
Seym azon kapja magát, hogy mesei szépségű, szelíd lova nem engedelmeskedik neki. A csődör önfejűen elindul a közeli hegytetőn álló palota irányába. Ám nem oda igyekszik, csupán az emelkedő előtt álló, durva szikladarabokból emelt mesterséges domb felé, amelynek tetején márványból faragott oszlopok nyújtóznak a magasba. Az egyik oszlop kígyózó testű delfint formáz, a másik sellőt. Közöttük széles medencébe gyűlik a kövek alól felfakadó forrásvíz.
Seym felhagy a kantár rángatásával. Lovára bízza magát. Az oszlopok tövénél elhelyezett virágcsokrok, örökzöldekből font koszorúk láttán sejti, hogy a város népe, esetleg a palota ura emeltette a szentélyt a forrás fölé.
A medence mögött rettenetes ravatalfélét pillant meg.
A vaskos lábakon álló kőlapon gyermeklány fekszik. Arca, teste jégfehér, szakadozott ruhája ugyancsak. Haja, szemöldöke, pillái feketék. Akárcsak a mellkasán tátongó seb.
A záporeső simogatja, dédelgeti a holttestet.
Seym tudja, hogy a lányé a vihar, ő halt meg érte; a palotáért, a városért. Bizonyára elapadt a forrás, kiszáradt minden kút. Nem hullott eső, éhínség és betegségek fenyegettek. Tenni kellett valamit.
A lány szívét adták az isteneknek.
És megjött az eső, fekete haraggal, fékezhetetlenül, áradattal, pusztulással fenyegetve.
Az oszlopon kígyózó delfin haragosnak látszik. A sellő lehunyja szemét, mintha nem akarná látni az áldozatot.
Seym nem érti, honnan veszi mindezt. Nem érti, miért kapaszkodott fel vele a ló a szentélyhez.
Ám érzi, hogy megcsordul a lelke: megtelik sötét szenvedéllyel. Keze ökölbe szorul, torkon akarja ragadni azt az embert, aki ezt kieszelte, legyen bár pap vagy uralkodó az illető.
Indulata olyannyira elrémíti önmagától, hogy térdre kényszerül. Az esőcseppek végigömlenek haján, arcán, dermesztővé ázott ruháján. S bár teste borzong, feje nem hűl le.
Lilia Seym után menne, de a szürke-fehér csődör nem hajlandó nekivágni a kőhegynek.
A zsoldosok látják, hogy ezúttal a lány sem érti, mi történik, ezért nem is faggatják őt. A két oszlop között térdeplő Seymet bámulják, mindannyian értetlenül.
A ravatalról mit sem sejtenek, ám valamit mégiscsak gyanítanak a szentélyről, hiszen az áradat már-már a lovak hasáig ér.
Ez a vihar nem közönséges, és nem csupán Shorr példája sejteti ezt. Az égbolt mind jobban elfeketül. Csaknem éjszakai sötétség fojtogatja a Világot.
Erről mi egyéb juthatna eszükbe, mint az éjjellények, amelyek bármely pillanatban megjelenhetnek, hiszen a sötétség a közegük?!
Seym mozdulatlanul térdel. A víz átcsordul a medence káváján, és feléje árad, hogy lemossa őt a hegyről. Ám amint eléri a sarkát, ereje simogatóvá szelídül.
– Eman – suttogja a fekete harcos.
Eman természetesen nem jelentkezik, nem segít magyarázattal. Seym emlékszik az öregember minden szavára, együtt töltött éveikre, beszélgetéseikre, örömeikre, vitáikra.
A fekete harcos fél. Feláll mégis, sejtéseinek engedelmeskedve. Odalép a ravatalhoz, és a karjába emeli a kislányt. Pille testét elhelyezi a szétázott virágcsokrok tetején. Mellé térdel.
Lilia iszonyodva felkiált. A fekete égből éjjellények ereszkednek alá. Az esőt ökörnyálként használva, mintegy kötélen siklanak lefelé.
Nincs hova rejtőzni előlük.
Elhódítják a nappalt is. Megszerzik a Világot.
Az éj örök lesz.
Seym két kézre fogja Kael kardját. A lába alatt heverő kőbe döfi, s a penge könnyedén átszalad a sziklán. A fekete harcos a markolatra hajtja a fejét.
Az előtte fekvő holttestre szegezi tekintetét.
Megreccsen az égbolt. Fehéren izzó villám száguld alá, szétolvasztva, megsemmisítve az éjjellényeket.
Különös világosságot terít széjjel, nem napmeleg fényűt: földöntúlit, embertől idegent, fájdalmasan vakítót.
Seym feketén térdepel a hihetetlen fényben.
Amikor a villám áthatol rajta, teste kilobban, eltűnik.
A Világ, akár egy megvilágított tükör, fehéren izzik.
Fényessége minden láthatót kiolt.
Lilia kinyitja a szemét, kockáztatva, hogy megvakul.
Vakuljon meg, ha többé nem láthatja a fekete harcost!
Nem látja őt.
Seym az imént még a magasban feketéllett: mintha a semmiben térdelt volna. A fényesség eltüntette alóla a kőhegyet, mellőle az oszlopokat: csak ő volt ott egyedül.
A Világ üres. Fehéren izzó vakulat.
Lilia a nyeregtáska felé kap! Vége hát! Összetöri a Kék Kristályt!
Kék. Kékség dereng elő a könnyfolyató fényességből. Megjelenik az égbolt, derűsen, felhőtlenül.
Zöld. Kibontakoznak a fák, cserjék, majd előbomlik a többi szín is. Virágok tarkája. Kövek szürkéje.
A hegy.
Lilia felnéz.
A szentély ott áll a helyén, a delfinoszlop ragyog a melengető napfényben, a sellő pikkelyei ezüstösen csillognak.
Seym nincs sehol. Kael kardja rezdületlenül áll a kőben.
„A négy harcos és a lány...”
Dario ezért nem említette a negyediket?! Seym csak áldozat volt, akár egy bárány, amelynek kihasítják a szívét, hogy odaajándékozzák az isteneknek?!
A lovak hasánál hömpölygő szennyes víz apadni kezd, majd megguggol; elnyelik a házak előtt ásott árkok.
A zsoldosok nem moccannak, görcsösen szorítják a szárat, nem mernek Liliára pillantani, a hegyet nézik mereven.
Chad félhangosan fohászkodik, s amint kiejti Seym nevét, a lány összeroppan.
Eldobja homlokáról a kígyót. Lehajítja palástját, a földhöz vágja gyűrűjét. Lesiklik a nyeregből, végigrugdalja a Kék Kristályt rejtő bugyrot a sárban.
Gyermeki haraggal tombol, könnytelenül, dacosan.
Társai szótlanul nézik.
Ők látják, Lilia nem: a gyűrű életre kel. Lon előszökken a semmiből, és a fogai közé veszi a sárban hagyott kendőt a Kék Kristállyal. Asa a párduc nyakára tekeredik. Kí kiemelkedik a palástból, lerázza magáról a sűrű szennylevet. Nehézkesen felröppen, és kiáltozva mutatja az utat.
A zsoldosok nem követik.
Lilia nekivág a hegynek. Felkapaszkodik a köveken, megáll a medence előtt. A forrásvíz kristályosan, üdén csobog elő a delfincsőrt formázó csőből.
A lány kortyol a vízből.
Azután felegyenesedik, Kí röptét figyeli.
A palota.
Oda kell menniük.
Azért nevelték fel, és arra a feladatra nevelték, hogy célba juttassa a Kék Kristályt. Senki nem beszélt az azutánról. Mert semmi sem lesz utána. Nyilvánvaló, hogy ebbe belehal.
Nosza!
Kael kardjához lép, s az közeledtére felizzik, vakító fehéren, a Seymet elnyelő villámra emlékeztetve.
Lilia habozás nélkül megragadja a markolatot. Ha odafagy a keze, nem számít.
Ha a fehér izzás őt is elnyeli, szíve vágya teljesül.
Nem történik semmi.
A langyos markolat belesimul a tenyerébe.
Seym érintését juttatja eszébe.
Ettől megindulnak könnyei. A medencéhez lép, megmossa arcát a forrás vizében. Azután lesiet a hegyről, és fellendül lovára.
Látja, hogy az utcák megteltek emberekkel. Mindent lát, semmi sem érdekli.
Lon kígyóvá változik, az ujjára tekeredik, és gyűrűvé lesz. Asa a homloka köré fonódik, hűsíti a bőrét.
Lilia belöki a nyeregtáskába a Kék Kristályt. Követi Kít.
Elporoszkálnak a fogadó előtt.
– Megszárítkozhatnánk – sóhajtja Brund.
– Ihatnánk pár kortyot – mondja Shorr bátortalanul.
A lány vállat von. Visszafüttyenti madarát.
Belépnek a füstös kőépületbe. Lerogynak egy hosszú asztal mellé, néhány lerészegedett, szendergő katona közelébe.
Italt kérnek.
A fogadós megáll előttük egy korsóval.
– Engedjétek meg, hogy először vízzel kínáljalak benneteket. Nagyobb kincs ez errefelé, mint az arany. A varázsló meghozta végre az esőt. Hála néki: életre kelt a forrás.
– Nem kérünk a vizetekből – legyint Shorr. – Adj belőle a katonáknak, hátha eszükhöz térnek tőle.
– Nem utasíthatsz vissza – ingatja fejét a szikár fogadós. – Szent víz ez. Ha nem fogadod el, rút véget érsz.
– Minket nemigen lehet megfenyegetni. Már minden rossz megtörtént velünk – morogja Chad.
– A legrosszabb még hátravan – nyögi Brund. – Az, hogy nem tudsz nekünk ételt adni. Vagy mégis...?
– Ehetsz, ha iszol a vízből – bólint a fogadós.
Lilia előrehajol.
– Mondd csak, a varázslótok miért nem előbb csinált nektek esőt?
– Mert nem volt ereje.
– Most mitől lett neki?
– Honnan tudjam?! Meg kellett várnia, míg a csillagok meg a tudom is én micsodák megfelelő helyzetbe kerültek, aztán még egy szűzlány szíve is kellett hozzá.
Az egyik katona felemeli a fejét a karjáról. Ködös tekintettel végigméri az újonnan jötteket. Lassan feltisztul a szeme. Megböki társát.
– Nézd, kik kerültek az utunkba!?
– Kik? – kérdezi a fickó félálomban.
– Ezek jók lesznek.
– Akkor beszélj velük.
A katona Shorrhoz fordul.
– Nem akartok beállni közénk?
– Közétek? Kik vagytok?
– Urunk Camo, övé ez a föld, övé a szentély a kőhegyen, a palota a szirten. Ha a szolgálatába szegődtök, nem bánjátok meg.
– Nem? És mi volna a dolgunk? – kérdezi unottan Shorr. Várja, hogy a jobb belátásra tért fogadós valami italt hozzon végre.
– Nemrég egy jós járt a palotában. Urunk megtudta tőle, hogy hamarosan véget ér az éjszakai félelem. Camo megörült a hírnek, mivel régen fáj a foga a szomszédos földekre, ám mindeddig nem mert belevágni a hódító hadjáratba, mert a sereg nem tudott volna elrejtőzni éjszakánként. Tegnap megfordult itt egy emberi szörnyeteg, összezavarta a katonái fejét, s azok el is mentek vele. Oda a serege.
– Miféle szörnyeteg? – kérdezi Lilia.
A katona a padlóra köp.
– Mi nem láttuk, mert éppen úton voltunk, de ahogy mesélik, a férfi szörnyen rút volt, férgek nyalakodtak sebeiben. Társaink mégis vele mentek, itthagyták Camót. Most ránk maradt a feladat, hogy zsoldosokat szedjünk össze a seregébe. Éppen útra keltünk, amikor jött az eső. Gondoltuk, itt várjuk ki a végét. Azután attól féltünk, nem lesz vége sosem: a varázsló túlzásba vitte a bűvösködést. Camo vendégei vagytok. Egyetek, igyatok kedvetekre. Látom, neked két kardod is van – bök a katona Liliára. Tudsz bánni velük?
– Engem is felfogadnátok?
– Miért ne? Kevesen maradtunk, márpedig a hódító hadjárathoz nagy seregre lesz szükség.
Lilia a fejét csóválja.
– Camo számára pusztán csak annyit jelentett a jós szava, hogy ezután éjszaka is szabadon fosztogathat?
A másik katona felemeli a fejét. Ázottas tekintetű szürke szemével alaposan végigméri a lányt.
– Mit vártál?! Tudod, mi lesz itt, ha majd éjszaka is ki lehet menni?! Mindenki fegyvert ragad, és útnak indul, hogy elintézze vitás ügyeit. Camo csak megelőzi a bajt, ha elsőként kezdi el a hódítást, még mielőtt a szomszédos földek uraiban is felötlik a gondolat. A sötétség áldott lepel! Mennyi mindent eltakar!
– Ezután tehát nem az éjjellények tartják rettegésben a Világot, hanem az ember maga? – Lilia felnyög: – Ó, Seym!
A fekete harcos nevétől a kardmarkolat felforrósodik a kezében.
Shorr leragadt az első hírnél.
– Tehát Medusa ismét feltámadt, katonákat is szerzett. Előttünk jár. És elvesztettük Seymet. Mi a véleményetek?
Az ázott tekintetű fegyveres sürgetően rájuk szól.
– Mi lesz a válasszal? Beálltok közénk?
– Nem – feleli a lány. Úgy érzi, mintha Kael kardja lüktetne a tenyerében. Mintha sürgetné: induljon. Felemelkedik, int társainak. – Gyerünk!
– Nem ihatnánk meg a...
– Gyerünk! – ismétli Lilia.
Azután kisiet az ajtón, meg sem várja, hogy a zsoldosok megmozduljanak. Követi a kardot.
Kael fegyvere kiszakítja magát a kezéből. Mintha zsinegen húznák, úszik a levegőben.
Lilia lóhátra pattan. Az előtte száguldó kardhoz fohászkodik: vezess el Seymhez, bárhol van is, akár halott, akár eleven.
A szürke-fehér csődör felkapaszkodik a hegyre, belép a vár kapuján. Fegyveresek toppannak eléjük, de megdermednek a lebegő kard láttán.
A lány lesiklik lováról, és felsiet a lépcsőkön. Hatalmas csarnokba érkezik. A kard továbbra is felfelé tart. Szolgák seregellnek elő, de meg is dermednek nyomban, amint meglátják a fehéren izzó, lebegő pengét.
Lilia retteg.
Seym itt van valahol. A kard segítségével mindjárt rábukkan. De már nem akarja látni, ha holt. Legyen eleven!
Legyen eleven, akár azon az áron is, hogy nem ismer rá. Ha átnéz rajta, ha elmegy és többé sosem látják egymást, akkor is. Csak éljen!
Hát ez a szerelem?! S vajon ez hiányzott oly nagyon?
Hatalmas ajtó tárul fel előtte. A kard beúszik egy díszes terembe.
Lilia térde megroggyan.
Az ablak elé dobott szőnyegen Seym hever. Bőre szürkébb, mint a szeme. Élettelennek látszik.
A lány félve lép mellé. Lassan térdre ereszkedik. A lezárt szemhéjak nem rezzennek, a sötét haj fénytelen.
A kard a fekete harcos fölött lebeg, majd lesüllyed a mellkasára. Ezüstfehérre izzik, szagtalan füstöt bocsát ki magából, hűvös, jégszín füstöt.
Lilia megfogja a férfi hideg kezét.
– Nem hittem, hogy ez a fájdalom a szerelem. Kevésbé fájna, ha elhagynál. Halálod elviselhetetlen. Nézz fel, Seym. Nem baj, ha nem ismersz rám. Élned kell. Élni fogsz! Utoljára varázsolok: neked adom az én életemet.
Megszorítja a harcos ujjait. Meg kell próbálnia. Átáramoltatja saját életerejét Seym testébe.
Valaki felnevet a háta mögött.
– Hiába fáradsz. Ez már dög.
Lilia megpördül.
Öregedő férfi áll mögötte, ruhája káprázatos, sötét szeme jéghideg.
– Te vagy a varázsló? Te csináltad a vihart, azért, hogy örökkévalóvá tedd az éjszakát? Te akartad, hogy a szörnyek végképp elfoglalhassák a Világot? Seym miattad áldozta fel magát.
A férfi ismét elneveti magát, furcsán, torokból, rezzenetlen arccal.
– Hiába áldozta fel magát. Utánajöttél, s idehoztad nekem a Kék Kristályt. Köszönet érte, oktalan leány. Jutalmul végignézheted, amint megsemmisítem! Láthattad az erőmet. Igen, én csináltam a vihart. Azt akartam, hogy belefulladjatok az árba. De így is jó. Elpusztítom végre a Kék Kristályt.
– Miért tennéd? – kérdezi Lilia. A magabiztosnak látszó arcot fürkészi, a szemöldöktelen, pillátlan, szőrtelen arcot, a sötét szempárt és a lila ajkakat.
– Hatalmas vagyok.
– De nem hiszed el, ha nem fitogtatod!?
– Láthattad magad is!
– Láttam, persze. Láttam, mikor megtört a nagy varázserőd, pedig csak egy halandó ember akarata feszült a tied ellen!
A férfi megint felnevet. – A halandó belepusztult.
– Te ölted meg? – kérdezi Lilia.
– Sajnos, a villámcsapás megelőzött.
– Te küldted a fénylő villámot, amely elkergette a kezdődő éjt?
– Nem.
– Ki küldte? – firtatja a lány. – A fekete harcos testét te hoztad ide?
– Nem. – A varázsló elbizonytalanodik. Lilia mellett a szőnyegre pillant. Tátva marad a szája.
A lány megfordul.
Seym bőre élőnek tetszik, ijesztő szürkesége tovatűnt. Ujjai meg-megrándulnak, s az izzó kard alatt egyenletesen süllyed-emelkedik a mellkasa. Szemhéja megrezzen.
Lilia visszafordul a varázslóhoz. Szóval kell tartania. Magára kell haragítania.
– Valaki erősebb nálad – mondja. – Meghiúsította éjsötét terveidet. Magad idézted meg a halálodat.
A férfi felnevet.
Elbánok veletek. Engem nem fog a kardod, nekem nem számít az érintésed. Az állataidat elpusztítom, ha velük próbálkozol. Látni foglak, ha láthatatlanná válsz is. Nincs esélyed!
– Ehhez a pengéhez mit szólsz?! – kérdezi Seym.
A fekete harcos talpra szökken. A fényetűnt kardot tartja kezében. Félretolja Liliát. A varázsló felé indul.
– Jobban tennéd, ha védekeznél – mondja. – Ne állj ilyen gyámoltalanul. Nem szívesen döfök le fegyvertelen embert. De majd a kislányra gondolok közben, akinek kimetszetted a szívét, hogy kipróbálhasd átkozott varázserődet.
A férfi felnevet.
– Kőalakká változtatlak. Örök időkig itt áll majd a szobrod. Senki nem fogja látni. Sötét lesz. Mindig sötét lesz!
A varázsló felemeli a karját. Bő ujjú palástjából fekete villámok sisteregnek elő. Seym felé cikáznak.
És kicsorbulnak a kard élén. Felszisszennek, mielőtt eltűnnének.
A varázsló újabb és újabb villámokat küld a harcosra.
Azután fekete kígyókat ereszt rá, majd egyre nagyobb szörnyekkel próbálkozik. Mind szélsebes, kiszámíthatatlan mozgású.
Mégis valamennyi beleütközik a náluk is gyorsabb kardpengébe.
Semmivé foszlanak.
Seym sértetlen.
Átverekszi magát a palást ujjából előtermő förtelmek között, és szíven szúrja a varázslót.
A férfi térdre roskad, egész teste elfeketül. Két kézre kapja a markolatot, hogy kirántsa magából a pengét.
A kard felizzik, ezúttal bíboran.
S a varázslóból csupán egy fekete tócsa marad, bűzös folt a márványpadlón.
Seym a függönybe törli a kardot.
Megáll a lány előtt, s úgy néz rá, mintha először látná.
Lilia feljajdul.
A fekete harcos előrelép. Kezét a lány vállára teszi, tekintete megolvad. Elmosolyodik.
– Emlékszel, mit kértél? Íme, élek. És megismerlek. Te vagy a lány, akit szeretek. Nem tudok erről beszélni, nem ismerek méltó szavakat. Nekem akartad adni saját életedet. Bármi történik is még velünk, kérlek téged, ne tégy ilyet. Csak eldobnád az életet. És ezzel engem is megölnél.
Lilia tágra nyílt szemmel nézi a férfit. Látja és érzi. Seym eleven! Hozzásimul, a vállára hajtja a fejét, beszívja bőre illatát. Nem szégyelli könnyeit. Felelne, ám képtelen megszólalni. Nincs szükségük szavakra.
A zsoldosok berontanak a terembe. Megtorpannak.
Chad megjegyzi:
– A villámálló mindenségit! Az összes katonát belevertük a földbe, mindössze azért, hogy rajtakapjuk a szerelmeseket egymás kebelén.
– Nagyobb örömmel töltene el, ha sietséged jutalmául gyertyát gyújthatnál értünk? – kérdezi Seym.
Chad elvigyorodik.
– Látom, hallom: jól vagy. Ez tölt el örömmel. Bár ezen magam is csodálkozom.

 

 

– Van valaki, aki meg tudná magyarázni, mi történt? – firtatja Shorr józanul.
– Emlékezz Dario szavaira: ahogy közeledünk Sigulphoz, úgy nehezítik utunkat azok a sötét erők, melyeknek céljuk a Kék Kristály elpusztítása – feleli Lilia. – De váratlan segítségre is számíthatunk.
– Te sem érted – foglalja össze Shorr.
– Nekünk segített, aki a villámokat küldte.
Középtermetű, díszes palástba burkolózott férfi lép a terembe. Fegyveresei karéjában magabiztosan elmosolyodik, és feléjük tárja karjait.
– Üdvözöllek benneteket. Igaz ugyan, hogy nem viselkedtetek illendően, de bizonyára okotok volt a sietségre, amint arra is, hogy ennek érdekében megverjétek katonáimat. Becsülöm a kemény harcosokat. Fogadjátok ennek jeleként, hogy elnézem modortalanságotokat. Mindenesetre hadd kérdezzem meg: mit tettetek Alibbal?
– A hiú, ostoba emberre gondolsz, aki villámokat rázott ki a palástja ujjából? – firtatja Lilia. – Ő volt Alib?
Camo bólint. – Alib a varázslóm.
– Ott van – mutatja Seym az enyhén füstölgő, kellemetlen szagú tócsát a padlón. – Íme, utolsó varázslata.
– Ki fog ezután vihart támasztani, ki fogja birodalmam földjét öntözni, feltölteni kútjaimat? – nyögi Camo.
Chad megfontoltan válaszol: – Az eső.
Az uraság lenyeli kezdődő dühét, csikorgó mosollyal fordul Seymhez. A kardért nyújtja a kezét.
– Ez volt az, amitől szolgáim rettegve a falhoz tántorodtak? Engedd, hogy megérintsem.
– Jobban tennéd, ha lemondanál erről az élményről – feleli a fekete harcos.
Camo megmarkolja a kardot. A következő pillanatban üvöltve elhajítja. Felégett bőrű tenyere édeskés szaggal füstölög.
Seym felveszi a fegyvert a padlóról. Végigsimítja a pengét. Nem foglalkozik az uraság sebével.
Camo a palástja alá rejti kezét, és kínkeservesen tovább mosolyog.
– Ti négyen, és talán még a lány is, felértek egy sereggel. De ezt nélkülem is tudjátok. Szükségem van rátok. Nem beszélgethetnénk tovább terített asztal mellett?
– Dehogynem – vágja rá Brund.
– A vendégeim vagytok! – Camo enyhén meghajtja magát. – Maradjatok itt éjszakára. Remélem, elfogadjátok ajánlatomat, és tovább is maradtok.
Asa hűvösen lüktet Lilia homlokán. A lány sejti, hogy kígyója Camo iránt táplált ellenszenvét juttatja kifejezésre. Megfogadja, hogy résen lesz, de aggodalomra nem lát komoly okot.
Követik vendégtátójukat. Belépnek egy túlcsordulóan felcicomázott terembe. Az ablaktalan helyiségben embermagas gyertyák ontják sárgás fényüket, lassan haldokló fák zöldellnek, kiásott, csupasz gyökereiket szolgák öntözik. A fölösleges víz a padlóba vájt keskeny csatornákban folyik el. Seregnyi madár repdes riadtan a száradó lombok között. Bús daluk hallatán Camo arca végre igazából felderül.
– Hát nem pompásak? Milyen édesen trilláznak!
A pusztuló fák ágairól csontból, gallyból, faggyúból faragott, színesre mázolt madarak, kitömött mókusok, szalagcsokrok, csengettyűk és aranyba foglalt ékkövek lógnak alá. Minden foglyul ejtett fa alatt díszes szökőkút csobog, illatszerek kevergőznek a fojtogató levegőben. Páracseppek kopognak a padlón. A márvánnyal burkolt terem falait lassan meghódítja a penész.
– Szeretem a szépet – magyarázza Camo. – Mindennap kiásatok néhány újabb fát, a hervadtakat elégetik. Saját erdőm van, palotán belül. Enyém a boldog madárdal. S tudjátok, én éjjel is sétálhatok a fák alatt, itt nem fenyegetnek a szörnyek.
A szolgák tiszta terítőt borítanak az asztalra. Gyakorlottan járkálnak ki-be a függönyökkel védett ajtón, egyetlen madár sem szökhet el a teremből. Ételt, italt hoznak.
Camo leül, majd int vendégeinek, hogy foglaljanak helyet. A rémült madarak fölöttük cikáznak. Néhány szolgának semmi egyéb dolga nincs, mint az, hogy kicserélje azt a tányért, poharat, amelyet a szárnyasok bepiszkítanak.
– Meddig bírják? – kérdezi Lilia.
– Sokáig, nagyon sokáig – vágja rá gyorsan Camo. – Hiszen szabadok! Nem hallod, milyen szépen énekelnek?
– Eszerint te nem érted, mit beszélnek? – hüledezik a lány. – Azt kiáltozzák, hogy belepusztulnak a fogságba. Napfényre kívánkoznak az áporodott levegőből.
– Visszaélsz a türelmemmel! – förmed rá Camo. – Érezd jól magad legszebb termemben!
Esznek, isznak. A madárdal kevés, az uraság zenészeket kéret az asztal mellé. Lobogó fátylakba tekert ifjú nők táncolnak körülöttük, mozgásuk olyan, mint a madárének: panaszos.
Lilia egyre kedvetlenebb. Haldokló fák, sorvadó életek között kellene örömét lelnie. Seym is feszeng.
Csak a zsoldosok gondtalanok. Camo szünet nélkül hízeleg nekik, kivált Shorrnak, látván, hogy ő a hangadójuk. Éjszakára felkínálja a táncosnőket, s mert ajándéka ujjongást vált ki, kóstolót is engedélyez.
A lányok erőltetett mosollyal szálldosnak ölből ölbe, belenyalnak a zsoldosok italába, s lassan valóban kedvet kapnak a férfiakhoz.
Az egyik táncosnő, magasra nyúlt, izmos testű, vörös hajú szépség, Seymet kívánja szórakoztatni. A harcos combjára ül, ott ringatja magát, mellei viharosan hullámoznak.
Seym látja, hogy Brund igézetten bámulja a lányt, még a sültekről is megfeledkezik szájtáti gyönyörűségében. Ezért felnyalábolja a táncosnőt, és átülteti vörös hajú társa térdére.
Camo leszopogatja zsírfényű ujjait, és felölti mosolyát.
– Látom, jól érzitek magatokat. Ha elszegődtök hozzám, naponta részetek lehet ebben a boldogságban. Asztalomnál ülhettek, használhatjátok vidám lányaimat. Nem kérek mást, pusztán annyit, hogy fegyverrel szolgáljatok. Ha segítségetekkel kiterjesztem birodalmam határait, még több étel és ital kerül az asztalra, szebbnél szebb nők között válogathattok. Biztosan tudom, hogy már nem sokáig tart az éjjellények uralma! Hamarosan végük lesz. Akkor ti álltok seregem élére, ti, a legyőzhetetlenek, a verhetetlenek, a legjobbak! Mienk lesz a Világ!
A zsoldosok álnokul bólogatnak, mert bár sokat ittak, még nem eleget ahhoz, hogy elhencegjenek: ami azt illeti, az éjjellényektől sem más fogja megszabadítani a Világot, mint ők, a verhetetlenek.
Camo látja, hogy Seymet is meg keli puhítania.
– Nem tetszett a vörös hajú táncosnő? Lesz aranyszőke, hollófekete, amilyet csak akarsz. Magad választhatod ki ágyasaidat a hadjárat során. Ha egyedül akarod használni őket, lemondok róluk. Tied lesz a legcsillogóbb vért, a legtöbb ékszer. Nem kérek érte mást, csak annyit, hogy értem forgasd a kardodat. Veled meghódítom a Világot! Seregem vezére leszel!
Seym nem felel.
A szolgák nesztelenül mozognak a teremben. Felszedik a hullott lombot, madarat. Italt töltenek, teli tálakat tornyoznak az asztalra.
Camo Liliához fordul.
– Mit szeretnél? Kardot forgatni? Netán táncolni a férfiak örömére? Ha fáraszt a harc, csak szólj, lányaim beavatnak a fortélyokba. Felékszerezlek. Pazar ruhákba öltöztetlek. Színaranyból teszek pántot a homlokodra.
– Miért akarsz megvenni?
– Tudom, hogy hasznodat vehetem.
– Engedd szabadon a madarakat. A fákat. A lányokat és a szolgákat. Ha megkapod az éjszaka örömét, menj sétálni az erdőbe. Élvezd az életedet. Akkor nem lesz szükséged rám és a harcosokra. Láthatod, mennyi gond jár a hatalommal.
– Ám ha e gondokat megoldom, hatalmam növekszik.
– Lehet, hogy a szomszédos birodalom ura is hallotta a jóslatot. Serege készen áll, hogy leigázzon téged. Tálakat fogsz hordani, s ha az új uraság furcsa ízlésű, tán még táncolnod is kell. Gyakorolj!
Camo mosolya elfagy. Ökle az asztalra zúdul.
– Ki vagy? Ki vagy!?
– Mondtam már, nevem Lilia. Szabad, vagyok, és nem vehetsz meg. Alib azon fáradozott, hogy átjátssza a Világot az éjjellényeknek. Téged is elpusztított volna. Pedig te bizonyára azt hitted, hogy ő is a szolgád. Abban a székben ülve másként látsz és hallasz mindent. Madaraid nem énekelnek, hanem zokognak. Ha megkérdezed zenészeidet, örömmel muzsikálnak-e, azt felelik majd: végtelenül boldogok. De nézz rájuk, s láthatod, mennyire unják. Akkor is, ha másként akarod tudni. Vagyonod, fegyvereseid azért vannak, hogy támogassanak tévhiteidben.
– Tudod mit? Nincs rád szükségem. Fárasztasz. E négy pompás harcos elég is lesz nekem. Azt hiszem, nem bánják, hogy végre megszabadulnak tőled.
Lilia vállat von, és felemelkedik.
Mutasd meg az ólat, amelyben alhatok. Reggel elmegyek.
Seym is feláll.
Camo mosolya rácsikordul a fekete harcosra.
– Hová sietsz? Hosszú még az éj! De milyen végtelenül hosszú! Van étel, ital, nő elég, hogy átvészeljük. Maradj az asztalomnál, szívesen látlak.
– Hagyd – mondja Shorr. – Velünk foglalkozz. Őket nem érdekli a vagyonod, fütyülnek ígéreteidre. A maguk feje után mennek.
Az uraság elámul.
– Miért nem ezzel kezdtétek? Ők a gazdáitok? Kár. Seymet szívesen megtettem volna seregem vezérévé. Elhagynátok őket? Velem maradnátok?
– Miért ne? – vigyorog Shorr. – Annak a zsoldjába állunk, aki többet kínál. Nem igaz?
Társai bólogatnak.

 

 

Egy szolga megmutatja Liliának a hálószobát. Tovább vezetné Seymet, ám a fekete harcos megköszöni szívességét, és követi a lányt.
Becsukják az ajtót, körül sem néznek, egymáshoz simulnak. Lilia átkarolja a férfi nyakát.
– Mi lesz itt?! – kérdezi. – Mire jó a Kék Kristály, ha mi sem változik?! Camo, Ro, Sollima és a többiek azonnal háborút kezdenek, amint véget ér az éjjellények hatalma. Mit tenne Kael, ha megérte volna?! Ha megszerzi a Világgolyót?
– Ki mondta neked, hogy a Kék Kristály a felhőtlen boldogság biztosítéka? Csak az éjjellényektől védhet meg, s nem önmagunktól és a többi embertől. Félek: fajtánkon semmiféle varázslat, csoda nem segíthet.
– Hamarosan Sigulphoz érünk. Ebbe persze Yngva és Medusa megpróbál még beleszólni. Talán mégis sikerrel járunk. Dario nem említette, mi lesz azután. Eman mondott neked valamit erről?
Seym az ágyhoz vezeti a lányt. Leülnek egymás mellé.
– Mondott. Azt, amire te is rájöttél. Háború lesz: ember és ember között. Eman szerint el kéne vennem Sollima hatalmát. De én nem lettem vérbeli harcos, noha annak neveltek. Arra vágyom, hogy nyugodtan élhessek, vért ne lássak.
– Akkor vakítsd meg magad! Ne haragudj. Az éjjellények legfeljebb csak féken tartották az ember pusztító hajlamait, ki nem oltották azokat.
– És te majd kardot rántasz, hogy kioltsad?! – kérdezi Seym. – Miről is beszélünk? Már nem hiszel a Kék Kristályban? Szabadságot kaphatunk tőle. Nem gondtalanságot. Ezt eddig is tudhattad. Mégis nekivágtál.
Lilia felsóhajt. Körbenéz a cicomás szobában. A szökőkúthoz lép, megmossa az arcát. Iszik néhány korty vizet.
Seym megáll mögötte, átkarolja a derekát.
– Velem maradsz? – kérdezi.
A lány megfordul.
– Eman nem mondta?
– Eman, Dario és a többiek mit tudnak?! Velem maradsz?
– Az életem vagy, Seym. Nem tudom, honnan jött ez az érzés; ha gondolkozom rajta, egyre kevésbé értem. Mi ez ha nem csoda? Mióta megláttalak, attól kezdve arra vágyom, hogy veled lehessek. Kívánom az érintésedet. Gyönyörködöm benned. Ha a hónod alatt hordanád a fejedet, akkor is szépnek látnálak. Féltelek. Ha a Kék Kristály az életedet kémé, téged választanálak. És ha végül mégis túléljük, szeretném megkeresni veled az erdei házat, amit Thaine álomfüstjében láttam. Ott élhetnénk, ha te is akarod. Ha el akarsz menni, megteheted. Elengedlek, ha mégoly kelletlenül is, és még lovacskává sem varázsollak.
– Dehogynem. Tündér vagy, álnok. Szerelmes férfit varázsoltál a fekete harcosból. Nem kell a hatalom, gyerekeket akarok. Ijesztően hangzik?
– Kicsit ijesztő – bólint Lilia.
Seym az arcához hajol, megcsókolja a szemét, a száját. Végigdőlnek az ágyon.
A lány attól fél, hogy az következik, amit Shorr és Safra tett. Félelme hamar szétfoszlik, hiszen megint megrendül, mint mindannyiszor Seym testközelében. Szívverése felgyorsul, lélegzete elakad, különös gyengeséget érez, s ami még különösebb: vad szenvedélyt. Mintha az álomképek elkeverednének a valósággal; akárha Thaine toronyszobájában volna. A férfi karjai közt, aki tudja az édes harapásfélét.
Ez a csók már nem olyan szégyenlősen lopott, mint az első, s nem kevésbé megrázó. Összefonódnak, ölelik, simogatják egymást; e csók illata, íze, érintése, varázsa teljesebb – mégsem hoz megnyugvást. Sőt.
Lilia átengedi magát a férfinak, de ez nem is engedékenység, már-már sürgetés; ismerni akarja a testét, a magáét és Seymét, tudnia kell, mit követel láza. Biztos benne, hogy a szenvedély nem téved, jobban tudja nála, mitől lángolt fel, s mi olthatná el.
Ha megtudja, kialszik? Elmúlik, megszűnik a szívét, lelkét, s minden ízét megreszkettető, felkavaró izgalom? Az izgalom, amely talán még a víz éltető erejénél is hatalmasabb? Amely egyszerre röpíti és fékezi, rettenetes gyötrelmekkel kínozza és hihetetlen szépséggel gyönyörködteti?
Ha ez az értelme – valami értelme csak van!? – ám ha ez el is fújható azáltal, hogy megtudja: mi felé, hová hajszolja, akkor nem volna jobb inkább megőrizni?
Ezt legalább ismeri.
Seym megérzi a lány elbizonytalanodását. Ő maga is szenvedélye és félelme közt hányódik. Nem akar fájdalmat okozni. Régen tudja, hogy ő az első, akit Lilia magához enged, s efölötti öröménél csak vágya erősebb; egyetlen akar maradni. Ehhez pedig felülmúlhatatlannak kell lennie, hiszi megátalkodott férfihiúsággal. Ettől aztán ő is elbizonytalanodik.
Visszavonja kezét a veszedelmekkel fenyegető tartományból, két tenyere közé veszi a lány arcát, felemeli a fejét, s belecsodálkozik a zöldessárga szempárba, amelynek láttán mindannyiszor elgyengül és erőre kap; s a macskaszemek rátündökölnek, szeretettel simogatják.
Seym elmosolyodik. Összefonják ujjaikat. Lilia a férfi vállára simítja az arcát; hallgatják szélviharra emlékeztető lélegzésüket.
A lány felnevet. – Elképesztő hatalmad van fölöttem. Mintha haldokolnék. És ez maga az élet.
A férfi megmozdul, ráhajol a szájára. Lilia kíváncsian ízleli a csókot, egyre engedékenyebben, majd mind sóvárabban, mintha először, és mihelyt ismét beledobban a félelem, úgy dönt: elzavarja. Átkarolja Seym nyakát, s amikor a férfi elhúzódna, követi testével, hozzátapad. Mellkasuk összesimul, ruhán keresztül is érzik szívverésüket, bár el nem választhatják, melyik ütés a sajátjuk.
Seymben újra felötlik a féltés és a félelem. Elrettentenék a lánytól, de Lilia magához simogatja, a combjára fonja a lábát; száját, vállát, nyakát csókolja, s lefejti róla a mellényt.
A férfi eszét veszti, végre. A fogaival oldja ki a zsinórt a lány ruháján, arcát a mellére fekteti, s amikor fedetlen mellkasuk összesimul, halkan feljajdulnak örömükben.
A következő pillanatban, mintha a palota mennyezete szakadna rájuk, hatalmas tömegű test zuhan Seym hátára. Vérfagyasztó üvöltés rettenti szét őket.
Lon vicsorítva, morogva fúrja magát közéjük, különös tartásban: egyszerre fenyegető és alázatos, mintha kedve ellenére való volna, amit tesz. De megteszi. És újra megfenyegeti Seymet: széttépi, ha nem vonul vissza.
A fekete harcos kihúzódik az ágy szélére, karjával eltakarja a szemét. Megvárja, míg lehűl, s megnyugszik valamelyest, ekkor elmosolyodik.
Lilia döbbenten nézi Lont. A párduc lekuporodik a takaró tetején, hátrahúzza füleit: csupa alázatos bocsánatkérés. Farokvége azonban idegességről tanúskodva kopogtatja a padlót.
Seym felkönyököl. Megcirógatja Lon orrhátát. A hatalmas állat hunyorogva élvezi érintését; szelíd és odaadó, ám izmai továbbra is megfeszülnek.
– Nos – sóhajtja a férfi. – Lon azt akarja közölni, hogy az éjszaka alvásra való.
Lilia dühösnek látszik. A párducra parancsol, hiába.
Lon nem tér vissza a gyűrűbe. Noha az ágyról letakarodik, farka koppanásait pompásan hallják.
A lány hanyatt veti magát, és felsóhajt.
– Ha jól értem viselkedését, lesz néhány szavam Darióhoz.
– Remek ötlet. Megkérdezhetnéd tőle, mindig így lesz-e, vagy van egy szikrányi esélyünk, hogy néha-néha kijátszhatjuk éberségét.
– Most játsszuk ki! – suttogja Lilia.
Seym is felsóhajt, s közelebb csúszik a lányhoz.
– Aludjunk – tanácsolja.
– Ez nem lehet igaz!
– Dacot érzel.
– Igen. Hiszen eddig azt hittem, szabad vagyok.
– Megöljem? – kérdezi Seym. Mosolyog a szeme.
– Lont?
– Igen.
– Nem! Ne öld meg! Nem is tudnád. – Lilia észreveszi a fintorát. – Nem is akarod. Aludjunk.
– Mit gondolsz, levetkőzhetek? Bebújhatok a takaró alá?
– Igen, igen, igen – feleli Lilia.
Lon felül, rájuk szegezi a tekintetét.
Seym felsóhajt: – Nem.
Merev tekintettel a párducra néz, és lassan levetkőzik. Hallgatja a farok koppanásait. Azután eldől az ágyon, és betakarózik.
Lilia mindenről megfeledkezve hozzásimul.
– Jaj, ne! – nyögi Seym.
De.
Lon mellettük terem. Halkan morogva leheveredik az ágy szélén, majd jellegzetes macskaalapossággal mosakodni kezd.
A tisztálkodás sokáig eltart, mégis a párduc alszik el előbb.
Seym a tarkója alá fekteti a karját, és a madármotívumokkal díszített mennyezetet szemléli. Lilia virraszt az egyik oldalán, Lon alszik a másikon.
A párduc pompásan érzi magát. Dorombol álmában.

 

 

Reggel a zsoldosok bevonszolják magukat a szobájukba. Karikás szemmel, ernyedt tartásban megállnak az ágy végénél. Nem ütköznek meg azon sem, hogy egymás karjában találják a fekete harcost, a lányt és a párducot. Túl fáradtak. Önmaguk árnyaiként imbolyognak. Shorr ruhájából dögszag árad.
286 287
– Mi van? – kérdezi Lilia.
– Valami nagy-nagy varázslat kellene – feleli a sötéthajú zsoldos. – Szemhunyásnyit sem aludtunk. Nő nem maradt öleletlen. Minden tagunk zsibbadt. Ráadásul megittuk az összes bort. És ez még semmi. Camo azt állítja, hogy a zsoldjába szegődtünk. De nekünk eszünk ágában sincs itt maradni.
Seym felül, hátát Lon oldalának veti.
– Eszerint úgy távoztok, ahogy érkeztetek?
Chad szomorúan bólint.
– Kiverekednénk magunkat, de valahogy alig bírjuk el a kardot. Segítenetek kell. Bár, amint látom, ti sem alvással töltöttétek az éjszakát.
– Mi virrasztással töltöttük – feleli a lány. – Lehet hogy nálatok is kimerültebbek vagyunk. Próbáljuk meg, hátha békében elmehetünk.
– Meglehetősen reménytelen – sóhajtja Brund. – Camo az imént említette, hogy kénytelen lesz megöletni bennünket, ha nem akarjuk őt szolgálni. Nem engedheti meg magának, hogy ilyen harcosok, mint mi, szabadon távozzanak. Meg kell értenünk: nem szeretne viszontlátni bennünket valamelyik ellenfele seregében.
– Hát akkor kardra fel – sóhajtja Seym.
– Arra gondoltunk – kezdi Shorr –, hogy Lilia megcsinálhatná, amit először, amikor kiszabadított minket a fogságból.
– Mit csináltam? – firtatja a lány öltözködés közben, a takaró alól.
Shorr vállat von.
– Azt én nem tudom, mit tettél, de mi mind nagyon bebizseregtünk tőle, és úgy harcoltunk, mint a veszedelem. Holott előtte jártányi erőnk sem volt. Na, most ugyanez a helyzet.
Seym is felölti ruháit, fegyvereit.
Lon ásítozva nyújtózkodik, majd megköszörüli a karmait a falat borító, madársereget ábrázoló kárpiton.
Ezenközben a zsoldosok sóhajtoznak, nyögdécselnek. Amint üresnek látják az ágyat, megvillan a szemük.
– Nem fekhettek le! – kiált rájuk Lilia. – Mennünk kell.
– Hát akkor menjünk – hagyja rá Brund. Ezzel elvágódik a takaró tetején. Lehunyja szemét. Már alszik is.
Társai nyomban leemelik a padlóra. Közrefogják, vállukkal támogatják, míg meg nem áll a saját lábán is. Amint önállóan megtartja magát, Chad kísérletet tesz rá, hogy kinyittassa vele a szemét. Ez sem megy könnyen.
Bár Brund talpon van és néz, erősen gyanítható, hogy nem lát.
Ekkor rettenetes bűzhullám tódul elő Shorr vértjéből. Mindnyájan felkapják fejüket, és megmarkolják kardjukat. A bűz olyan átható, mintha Medusa máris előttük termett volna. Brund tökéletesen magához tér.
– Menjünk! – kiáltja, a szagtól és a félelemtől szédülve.
Kilépnek a folyosóra. Nem találkoznak senkivel.
Amint a folyosó végére érnek, szétfoszlik minden hiú reményük. Megtorpannak a széles lépcsősor tetején.
Fegyveresek állnak sorfalat a fal és a korlát mentén.
Lent, a lágyan kanyargó lépcső tövében Camo vár rájuk. Élvek szétrágta arcára mosoly csikordul. Sötét szeme nem derül fel. Hájpárnás kezében kardot tart.
– Hová, hová, barátaim? – érdeklődik minden nyájasság nélkül. Katonái is marokra kapják fegyverüket.
Lilia lehunyja a szemét. Mire ismét felnéz, a zsoldosok feszes vállal, délcegen állnak mellette, immár erejük teljében.
Shorr felnevet.
– Oly kevés a harcosod, Camo. És ezt a keveset is halomra öletnéd? Mit gondolsz, mi lesz, ha utunkba állnak? Nem tarthatnak itt bennünket, és ezt te is tudod.
– Nem akarlak itt tartani, hogyan is tehetném!? De el sem mentek! Meghaltok. Választhattatok: magatok választottátok a halált.
– Térj észhez. Megöljük őket, és elmegyünk. Ezt akarod? De mit cifrázom?! Gyerünk! – Shorr gyors mozdulatot tesz, amelyet csak társai fejthetnek meg.
Ezután felpattan a lépcső korlátjára, és siklani kezd lefelé. Seym követi.
A katonák rájuk vetnék magukat, de Chadék is alázúdulnak, bár ők lassabban, a lépcsőt használva.
Káprázatos bemutatót tartanak Camónak. Noha suhognak a pengék, senki nem sebesül meg. A harcosok csupán védekezésre használják a kardot. Mihelyst lefegyvereznek egy-egy katonát, ököllel teszik csataképtelenné.
A korláton sikló Shorr és Seym megállíthatatlannak látszik. A fegyveresek inkább félreszökdösnek előlük, hiába üvöltözik Camo.
– Öljétek meg őket! Megölni! A lányt is!
Lilia követi a példát. Felül a korlátra, s kardját lengetve megkezdi ereszkedését. Félúton lepattan a lépcsőre, kivéd egy csapást, befordul a hadonászó katona elé, és megérinti az orrát.
Azután elfut a szoborrá lett alak mellett, és besurran a folyosóra.
Chad utánaüvölt, nem érti, hová fut. S bár választ nem kap, Brunddal vállvetve fedezi, hogy épségben visszatérhessen rejtélyes kitérőjéből.
Shorr semmit sem sejt a fentebb folyó küzdelemről, szélvészként száguld lefelé. Leköti saját harca a felé ugrándozó, majd eldőlő katonákkal. A gyáván félrevonulókat gúnyosan megfenyegeti kardjával.
Mire felfogja, hogy tévedés kizárva, a korlát hatalmas gránitgolyóbisban végződik, nincs ideje lepattanni, elmenekülni. Szédítő sebességgel a golyónak ütközik, s hogy élménye teljesebb legyen, nyakába kapja a robogó Seymet. A fekete harcos lendülete hozzápréseli a kemény gránitlabdához.
Shorr zokog kínjában.
Seym leszökken a háta mögül, hogy védje magukat a rájuk áradó katonáktól. Átérzi társa fájdalmát.
Shorr sírdogál, vonaglik.
A fekete harcos megtisztítja a kifelé vezető utat.
Az utolsó katona is elhever. Camo eltűnt. De hol vannak társaik?
Seym felnéz a lépcsőre. Egy szinttel feljebb Chad és Brund kardozgat. Lilia sehol.
A harcos habozás nélkül elindul fölfelé. Chadékat figyeli, akik belátnak a folyosóra, s alighanem Liliát várják. Rémült sikoltozás, recsegés hallatszik a magasból, majd hirtelen csend lesz.
Seym megtorpan.
A következő pillanatban madarak özönlik el a palotát. Zsivajogva, tarkán suhannak a folyosón, a korlát fölött, fellebbennek a mennyezetig, majd leereszkednek, és kiszárnyalnak a kitárt kapun.
A görnyedező Shorr, kínjairól megfeledkezve utánuk bámul. Azután elvonszolja magát a lovához, megfogja a szárat, és sóváran nézi a nyerget a messzi távolban.
Brund a haját tépdesve, ordítozva lép a szabadba. Lillához intézi szavait.
– Esküszöm, elment az eszed! Azt hittem, azért futsz el, mert a Kék Kristályt kell visszaszerezned Camo párnája alól. Azt hittem, valami fontos dolgod van! Boldogan tartottam a hátamat! Erre kiderül, hogy néhány nyamvadt madárért kellett csatáznom!
– Megkarcolódtál? – kérdezi Seym.
– Nem – morogja Brund.
– Hát akkor?!
Mielőtt még kirobbanhatna a vita, Shorr halkan megszólal.
– Tegyetek fel a lovamra. Csak úgy kisasszonyosan.
Felültetik, féloldalasan. Nem nagyon vigyorognak rajta,azt is loppal, érző férfiszívük együtt sajog az övével:
Lilia a madárszabadítás miatt lemaradt a Shorrt ért szerencsétlenségről: Ezért kerek szemekkel csodálkozik a zsoldosra. – Mit tettek veled a táncosnők?!
– Jaj, a táncosnők. Mit nem fogok én már tenni velük!? Soha többé!? Végem! Jaj nekem!
– És hozzá milyen büdös vagy! – fintorog Brund.
– De hát mi baja van? – firtatja Lilia.
– Ezt te nem értheted – legyint Shorr.
Lova elindul. A nyereg megzökken, és a zsoldos ismét közel kerül a síráshoz.
– Megsebesültél?
– Meg! Ha meggondolom, hogy Seym is lehetett volna a helyemben?!
– Igazad van – bólint a fekete harcos. – Nekem pedig olyan mindegy...!
Chad felkapja a fejét. – Hogyhogy? Mi van?
– Ennyit erről – sóhajt Shorr. Vágtára ösztönzi lovát. Legalább kiemelkedhet a göröngyös nyeregből.
Lilia vállat von. Miért faggatózna napestig? Ha Shorrnak segítségre lesz szüksége, szólni fog. Ha nem szól? Nem kap balzsamot a sebére.
A hegyről levezető út fenyveserdő felé visz. Vakító napfényben léptetnek. A föld csúszósan nyirkos, a mélyedésekben víztócsák csillognak. Semmi más nem emlékeztet az előző napi viharra.
Lilia eltöpreng a villámokon. Sigulp segített volna? Közel járnak hozzá, ereje elhathat idáig. De mindenképpen érthetetlen a Shorrt felizzító villámcsapás. Mi célja volt? És eddig miért nem ötlött fel benne a kérdés?
Miért? Csak Seymre kell pillantania. Valahányszor a mézarany sörényű ménen ülő férfira néz, elzsibbad, megremeg, és szúrós villámok szaladnak szét testében. Ez utóbbiaknak semmi közük a varázslóhoz.
A fekete harcos elkapja a tekintetét. Az övé simogató, szeme mosolyra derül.
Lilia szívesen elé ülne a nyeregbe. Elmereng, hogyan is játszhatná ki Lont. Igen, éjszakára egy kő alá rejti a gyűrűt, esetleg beteszi egy kútba, vagy befalazza. Csakhogy a párduc a Kék Kristályra vigyáz. Alighanem őt is ezért őrzi féltőn és féltékenyen.
Égig érő fenyőfák alatt léptetnek, illatos avar süppedezik a lovak patái alatt, az eső utáni levegő oly friss, hogy már-már karmolja légcsövűket; kilopja belőlük a fáradtságot. A tűlevelű ágak között ezüst pókhálók feszülnek, harmatpettyes fonalaik gyémántosan ragyognak Lilia lerészegedik a látványtól.
A szürke-fehér csődör vizet szimatol. Dario számtalan meséje közül az egyik, s talán a legszebb arról szól, hogy hajdan az emberek egyaránt otthonosan mozogtak a vízben és a szárazföldön, barátaik voltak az állatok, a növények, a mélység és a magaslatok. Nem isteneket imádtak, hanem magát az életet: látták szépségeit.
Ez veszett el, midőn némelyek rákaptak az ölésre: világtalanná vált a szívük.
Az is lehet, hogy az éjjellények, a Rontás sem egyéb, mint figyelmeztetés: élj emberül, másként elveszel.
A ritkuló fák kicsiny tó partjára kísérik őket. A lovak megtorpannak, majd örömteli horkantást hallatva a part felé indulnak. Ívelő nyakú fekete hattyúk köröznek a vízen, közeledtükre sem rettennek el.
Kí leereszkedik a lejtős partoldalon, fejét a víztükör fölé hajtja, mintha összehasonlítaná magát a közelében ringatózó hattyúval. Nem tűznek össze, hogy melyikük szebb.
Lilia lecsúszik a nyeregből, a madarakhoz sétál, ledobja kardját, és a vízbe gázol. A hattyú bekíséri a tó közepére. Egymás körül úszkálnak. A parton állongó zsoldosok szentül hiszik: beszélgetnek.
Seym is a vízbe merül. Nem tolakszik a lány közelébe, ellenkező irányba indul. Elmerül, a fenéken tempózik.
Shorr alaposan fontolóra veszi, megfürödjön-e. Végül nem lép a tóba, tökéletes biztonsággal tudván: szagán semmi sem segíthet. Bőre a lélegzetvételével azonos ritmusban löki ki magából az újabb és újabb bűzhullámokat, mind erősebbeket, egyre áthatóbbakat.
A zsoldos szédül. Eljátszik a gondolattal, hogy mégis megmártózik. Ha rothadó szagán nem is, de öltáji fájdalmán talán enyhíthet a hűvös víz. Aztán marad a parton, ám megfogadja: soha többé nem csúszkál korláton.
Kí szárnyra kap. Diótörő hangú csattogását hallatva körözget a fák fölött.
Váratlanul felrikolt, és alacsonyabbra zuhan. Szinte súrolja a vizet, midőn éles kiáltozással elhúz Lilia előtt.
A lány sóhajtva a part felé indul. Asa lüktet a homlokán. Seym is felbukkan a mélyből, erőteljes karcsapásokkal halad. Kí izgatottsága nem csillapul. Félő, hogy késve érnek fegyvereikhez.
A zsoldosok hátat fordítanak egymásnak, és kardot ragadnak. A fák fölött köröző madarak és a fülüket hegyező lovak jelzéseit figyelik. Szokatlan nesz nem hallszik, így hát távolinak ítélik a veszélyt.
Shorr elindul, hogy felderítse a környéket. Nem hallja Lilia figyelmeztető kiáltását.
A fekete hattyúk szárnyra kapnak, s a víztükörhöz közel a tó túlsó partjára suhannak.
Shorr óvatosan lépdel. Egy madár kétségbeesetten rikoltozik a magasban, különös esemény zavarhatta fel fészkéről. A zsoldos meg-megáll, hallgatózik. A fenyők között elszórtan álló tölgyek közönyösen csörgetik lombjukat.
A következő pillanatban megroppan egy ág Shorr feje fölött. Halk zizzenés, majd suhogás hallatszik.
Hatalmas dobóháló zuhan alá.
Súlya ledönti lábáról a zsoldost. Mire felocsúdik meglepetéséből, s kiszabadíthatná magát, katonák ereszkednek le a lombok közül, hogy a dühödten vergődő áldozat testébe mártsák kardjukat.
Csodálkozásuknál csak a harcosé nagyobb: a vasak nem fogják a bőrét! Szikrákat köpve pattannak le róla. A pengék kicsorbulnak.
A katonák eldobják fegyvereiket, ököllel rontanak neki, de ekkor már Chadék is futva közelednek.
S az újabb, immár minden eddiginél irtózatosabb bűzhullám megtorpanásra késztet mindenkit.
Medusa lép elő a sűrűből.
– Hiába ölitek! – mondja. – Tekerjétek be a hálóba, hogy ne moccanhasson. A kard kell nekem!
Lilia és Seym partot ér végre. Marokra kapják fegyvereiket, és Shorr segítségére sietnek.
Chad és Brund a katonákkal mérkőzik. A vörös hajú zsoldos az első összecsapásnál megsebesül. Mégsem hátrál meg a túlerő elől. Dühöngésesen harcol. Sérült vállából élénkpiros vér lövell; újabb fegyveresek özönlenek elő a fák közül.
Shorr mozdulni sem tud a gúzsban.
Medusa rést hasít a háló szemein, és kicsavarja kezéből a varázskardot.
A zsoldos lehunyja szemét: most meghal; a szörnyember átdöfi a vassal, lenyúzza bőrét, és elmegy győzedelmesen. De vajon ő feltámad-e? Ezentúl ő kísérti, űzi, üldözi majd Medusát?
Nem néz fel, nem látja, amikor a legyektől, darazsaktól körüldongott, férgek rágta, bűzös alak fellendíti a kardot, hegyét a szíve felé irányítva.
Seym aprítja a katonákat, Shorrhoz sietne, ám mindig újabb ellenfél terem előtte. Elkésik.
Medusa keresztüldöfi a zsoldos testét.
Lilia feljajdul, hangja összefonódik Shorr rettentő halálsikolyával.
Seym lecsap Medusára.
A szörnyember károgva felnevet, hihetetlen fürgeséggel kirántja a kardot áldozatából, és kivédi a felé sújtó pengét. Hátrálásra bírja a fekete harcost. Végighajtja a tisztáson.
Seym figyeli ellenfele mozgását, kardjától nem tart. Hiszen Kael fegyverét tartja a kezében, s ez a tudat felbátorítja.
Lilia letérdel Shorr mellett. A két zsoldos közrefogja, hogy megóvják a támadó katonák kardcsapásaitól.
Ám a lány nem sokat tehet. Lefejti a hálót a harcosról. Eligazítja végtagjait.
A test lázasan forró. Még nem hűlhetett ki.
A seb nem vérzik.
Nem lehetséges! Lilia megérinti Shorr mellkasát.
Azután hátraborzad. A felszakított bordák között sértetlenül, épen vonaglik a szív.
A villám! – hasít át a lányon. Ezért pattantak le a pengék a harcosról, ezért heged be sebe a szeme láttára!
A mellkas összeforr.
Lilia megkönnyebbülten a férfira hajol. Arcát a szájához közelíti, s érzi, amint gyenge légzése meghorzsolja bőrét.
Shorr él!
Megfordul, hogy tudassa társaival az örömhírt.
Brund térden állva harcol, fél kézzel, elbágyadva a vérveszteségtől. Chad őt is fedezni próbálja. Testén gyarapodnak a vágott, szúrt sebek.
Seym Medusával harcol. A vizes ruha gőzölög kimelegedett testén. Nem bírnak egymással.
Lilia Chad mögé szökken. Egymás hátát oltalmazva verekednek. A lány látja, hogy segítenie kellene Brundon, de a közelébe sem férhet: erdőszerte hemzsegnek a fegyveresek.
– Shorr, kelj már fel! – kiáltja izgatottan.
Brund nem bírja tovább. Elejti fegyverét, és elnyúlik tűlevelű avaron.
Lilia elengedi Asát és Lont, rájuk bízza a katonákat. Letérdel a vörös hajú harcos mellé. Letépi az övet egy halottról, és a vállsebre tekeri, sejtvén, hogy a vérzés csak azért csillapult, mert hamarosan kiapadnak a test erei.
Seym és Medusa pengéi csattognak. Egyik sem oszthat sebet, egyformán ügyesek, mindannyiszor elhárítják a másik csapását.
Ám csak egyikük feltámadó. A szörnyember így tudja, ezért vigyorogva játszadozik ellenfelével. Fárasztja a fekete harcost, előre kiélvezi a várható diadalt.
Seym Medusa elől hátrálva felbukik egy kidőlt fatörzsben. Elhemperedik az iszonyú erejű csapás útjából. A penge belehasít a fába, s benne szorul. Ezzel a fekete harcos legfeljebb csak néhány pillanatnyi előnyhöz juthat, ám ez elég is neki.
Talpra szökken, és lecsap a rém csuklójára.
A varázskard a földre koppan.
A váratlanul ott termő Shorr kapja fel a fegyvert.
Medusa nem hisz a szemének.
Két karját maga elé tartva egy fához hátrál, abban bízva, hogy Shorr nem bántja, hiszen fegyvertelen.
Ám a zsoldos nem hatódik meg. Rettenetes fájdalom marcangolja mellkasát. Légzése ki-kihagy. Alig áll a lábán. Nem tudja, meddig képes talpon maradni.
Összevagdossa Medusa lábszárát, combját, felsebzi hasát. Kaszabolja az ellenséget, ahol éri.
Seym Chad segítségére siet.
Lilia a lovához fut. Előveszi a kenőcsöstégelyt, és bekeni Brund sebeit. Eközben Lon és Asa mögötte őrködik. Nem engednek fegyverest a közelébe.
Seym a túlerővel szemben beveti a hajítókést. Figyelmét megosztja a kardja vonzáskörébe kerülő katonák és vissza-visszatérő kése között.
Chad sóváran figyeli bámulatosan fürge mozgását, bár halványan gyanítja, hogy a fekete harcos nem ezzel kápráztatta el Liliát. De akkor mivel?!
Dühében lehasítja egy katona fejét, vállon szúr egy másikat, majd hátradöf, mert a harmadik fegyveres mögötte ólálkodik.
Véres holttestek, nyöszörögve vánszorgó sebesültek között szökellnek, kifulladva és elkeseredetten.
A katonák feladják végre. Vezérük halott.
Shorr megtorpan Medusa iszonyúan megcsonkított teteme fölött. Leereszti a kardját, kitörli szeméből a verítéket. Alig hiszi el, hogy ő tette ezt.
Sosem harcolt aljasul, annál mindig erősebb, magabiztosabb volt. Most mégis megtette. Ám hiába látja darabokban az ellenfelet, lelke mélyén sejti: nem szabadulhat tőle.
– Akkora kívánságnak, amellyel ő Dario elé állt, ára van, s alighanem megfizethetetlen. Törlesztheti, amíg él, s a jelek szerint – ez volt a vágya!? – örökké fog élni.
Lilia lép mellé. Megérinti a zsoldos karját, leitatja homlokáról a verítéket. Érintése hűsítő és megnyugtató.
Shorr megfogja és felemeli a lány kezét. Ráhajtja arcát.
Azután elfordul Medusa tetemétől.
– Égesd el – kéri halkan.
Brund mozgolódik, ám mindhiába próbál talpra állni, ereje megapadt. Térdre kínlódja magát, leejti fejét. Arcát az összetaposott avarra simítja. Nem érzi az elbarnult tűlevelek apró döféseit.
Lilia rosszulléttel küzdve teljesíti Shorr kívánságát. Amint a holttest eltűnik a tűzfüggöny mögött, sarkon fordul, és Brundhoz siet. Letérdel vele szemközt. Gyűrűs kezét a férfi vállára teszi. Lehajtja fejét.
A vörös hajú harcos felnéz rá, de nem látja az arcát. Félresimítja a lány tincseit, mutatóujját végighúzza arcbőrén.
– Ne sírj – suttogja. – Kívánom neked, hogy többé ne kelljen harcolnod, ha ennek az útnak vége. Egyszer az én kívánságom is teljesülhet, nem gondolod?!
Lilia felemeli a fejét. Brund violalila szemét nézve elmosolyodik.
– Köszönöm – feleli. Megsimogatják egymás arcát. Kezük sután összeütközik.
– Nahát – mondja fölöttük Chad –, igencsak meghatódtatok. Mi volna, ha indulnánk? – Az ő sérüléseivel persze senki sem törődik. Pedig itt is, ott is vérzik.
Összefüttyentik a lovakat.
Seym nyeregbe lendül, megvárja, míg a lány is elhelyezkedik csődöre hátán. Ekkor hozzáhajol, megcsókolja az arcát, s a fülébe súg valamit.
Lilia a férfira mered. Felvillanó szemmel megereszti a szárat. Eltűnik a fák között.
A fekete harcos utánavágtat. Shorr és Brund nem tágít mögülük.
Chad fejcsóválva követi őket. Mostanra mindannyian a lány bűvkörébe kerültek. Nem a gyűrűébe, de nem ám. Kapcsolatuk nem közönséges összetartás: ez már összetartozás. Kötődnek egymáshoz. Shorr és Brund szereti a lányt. Olyképpen, mint húgukat, mint egy másik embert, s érzelmeik viszonzottak. Eme érzelmek segítették át őket a történtek fájdalmain.
Chad leginkább azon csodálkozik, hogy miért is csodálkozik emiatt. Pompásan tudja a választ is. Ő nem egyszerűen szereti a lányt. Szerelmes Liliába. Társai szeretete megmelengeti, hiszen általuk igazolva látja: a lány méltó szerelmére. Holott ő sosem lesz eléggé vonzó a szemében.
Gyűlölhetné is ezért. Ám leginkább Seymet kellene utálnia. Seymet, aki nem vetélytárs, hanem győztes. Nem utálja mégsem. Érthetetlen.
A sor eleje poroszkálásra fogja a lovakat. Chad elsuhan mellettük. Lilia utánaszól.
A szőke harcos visszafordul.
A lány ránevet. – Elaludtál? Bemegyünk a birodalomba.
– Mifélébe? – tudakolja Brund.
– A szépálmokéba.
Shorr a homlokát ráncolja. – Honnan tudod?
Seym – naná, hogy éppen ő! – rávágja:
– A fekete hattyú!?
Lilia válasz nélkül hagyja kérdéseiket. Lesiklik a földre. Két fatörzs között szélesre tárja a semmit. Ezt már mindnyájan ismerik.
Elsőként Shorr léptet a birodalomba. Mögötte Brund, majd Chad, s végül – lehetne másként? – Seym és a lány.

 

 

Tágas alagútban találják magukat. A halvány hússzínű, különös falak áttetszőek, odakinn vadul áradhat a fény. Furcsa talaj fekszik alájuk, meg-megsüpped, majd újra kiegyenlítődik. A szelvényezett folyosó messzire kanyarog, nem látják a végét. Nedves, ám nem fojtogató meleg veszi körül őket, a levegő illatos, olyképpen, mint a friss szénakazlak.
Leszállnak a lovakról. A falakhoz hasonlóan áttetsző, furaféle talajt próbálgatják, vajon elbírja-e őket.
Azután elindulnak. Lilia lépdel az élen, tágra nyílt szemmel, élményekre éhesen. Sokáig nem látnak egyebet, mint a körös-körül áttetsző, lélegezni, élni látszó gyűrűkből álló falakat. Akárha egy óriási lény testében sétálnának.
Törpének érzik magukat, mégsem félnek az óriási teremtmény belsejében. Mire elunnák a látszólag vég nélkül kanyargó folyosót, megpillantják a végét.
Kilépnek a boltíves kapun. Keskeny párkányon találják magukat. Szél süvít rájuk. Talpuk alatt feneketlen mélység tátong.
Brund megfordul, és meghőköl ijedtében. Egy tébolyító méretű sárkány testéből, szélesre tátott száján át léptek elő, s a párkány, amelyen szédülve állnak, nem egyéb, mint az állat nyelve.
A vörös hajú harcos egyensúlyát veszítve lezuhan.
Zuhan?
Nem. Lebeg, akár a madarak.
Alatta kibomlik a táj tarkája: kápráztató zöld, narancs-lángolású, csillámos kék és melengetően sárga foltok váltakoznak. Lassan nagyobbodnak; előrajzolódik formájuk: erdő, folyó, tó, rét, városok. És virágok. Mindenütt tengernyi virág, a lombok között, a földeken; a parányi házak lapos tetején viruló kertekben.
Lilia örömteli kiáltást hallatva Brund után veti magát. Szinte súlytalan. Pörög, forog a levegőben, élvezi könnyűségét. Röpül. S bizonyosan nem zuhan le végül, nem fúródik bele a földbe; nincs mitől tartania.
Kitárul előtte az álomtáj.
Társai követik.
Shorr marad utolsónak, s bár látja, hogy az előtte járók valamennyien sértetlenek, mi több, élvezetüket lelik a szokatlan közegben, még egyszer bizonyosságot akar szerezni. Lelökdösi a lovakat a párkányról.
Azután ő is elrugaszkodik. És szinte nyomban megörül a lebegésnek. Majd pedig feltűnik végre: nincs szaga. Medusa halott!
Széttárja karjait, felejti halál és feltámadás rettentő kínját; siklik, bukik lefelé, tetszése szerint. Vígan rikoltozik megkönnyebbülésében.
Brund földet ér. Rugózó térddel, könnyűn, zökkenetlenül. Futásnak ered, a repülés lendületét vágyva. Nem emelkedik fel újra. Ez kissé elkedvetleníti.
Bevárja társait. Valamennyien hitetlenül fogadják a lesújtó tényt: vége a lebegésnek. Nekifutnak, ám hiába próbálkoznak. A földet érő lovak is vidáman nyargalnak körbe-körbe, leharapnak egy-egy virágfejet, tekintetük mámoros.
Változatos alakú házakból épült város szélén állnak. Itt-ott tűhegyes tornyocskák nyújtóznak a kertekkel ékesített tetők fölé. Mindenfelé pazar bőségben nyílnak a virágok.
– Fura – mondja Shorr. – Emlékeztek a rémálmosra? Ami ott történt velünk, az zuhanás volt. Most viszont szárnyaltunk.
– S ami még furább – vigyorog Brund –, nem vagy büdös.
– Egyelőre – morogja a harcos. – Örök életem örökös menekülés lesz. Medusa a nyomomban marad.
– Hadd üldözzön. Fogd fel úgy, mint egy csökönyösen visszatérő lelkifurdalást. Ami azt illeti, meg is érdemled. Nem kellett volna megnyúzatnod. Viszont immár a varázskarddal sem ölhet meg. Bizonyára elégedettek voltak veled a villám asszonyai, hogy ilyen jutalomban részesítettek. Boldog ember vagy, Shorr. – A violaszín szempár Seymre szegeződik. – Veled is történt valami: emlékezz a villámcsapásra és feléledésedre. Ki kéne próbálni: hátha te is halhatatlan lettél.
– Minthogy ezt csak egyképpen lehetne ellenőrizni, inkább kétségek közt maradok – feleli Seym.
– Gyertek már – sürgeti őket Lilia.
Szeretné mielőbb felfedezni az előttük magasodó, lakatlannak tetsző, félköríves ablakokkal, ajtókkal ékes kőházat. Izgatottsága átragad a társaságra.
Shorr megőrzi józanságát. Megállítja Liliát.
– Mondj valamit erről a helyről. Ez megint olyan, amit mindenféle népek összevissza álmodnak?
A lány vállat von.
– Ha körülnézünk, megtudjuk. A szépálmok birodalmában vagyunk. Vannak szépségek, amelyek egyként szépségesek mindenkinek. És, gondolom, akadnak olyanfélék is, amelyekben csak álmodójuk lel gyönyörűséget. Akár szörnyekkel is találkozhatunk, miért ne!? Az sem lehetetlen, hogy ez a birodalom alig-alig különbözik a többitől. Ahhoz, hogy megtudjuk, meg kell néznünk. Menjünk már! Nincs félnivalónk, ne feledd. Neked pedig végképp nincs mitől tartanod, Shorr!
– Nem mintha tartanék bármitől is. Csak érdeklődtem – morogja a zsoldos.
Lilia megérinti az ökölbe szorított kezet formázó kilincset, s az felfelé fordul: az ujjak szétnyílnak. Feltárul a tenyér: haragoszöld szikrákat lövellő smaragdkő villog benne.
Brund a markába zárja a követ. Ekkor kinyílik az ajtó. Ezzel egy időben kicsapódnak az ablakokat borító fatáblák. Sárgás villámlás izzítja fel a falakat. Miután ellobban, hajarany napfény tódul a szobába, s életre simogatja a tárgyak színeit.
Belépnek. Vakítóan tiszta kőpadlón állnak. A falak mentén sorakozó, gránitból, márványból és alabástromból készült oszlopok díszes vázákat tartanak a magasba. Virágzó zöldek folynak szét e kaspókból, a szemük láttára növekedve, beszőve a falakat, az oszlopot, egymás felé kapaszkodva, majd összefonódva.
Beljebb kényelmes heverők sorakoznak a padlóba süllyesztett medencék mentén. Az apró kőkockákból kirakott kádakban vékony párapamacsokat gőzölögve gyöngyözik a víz. A mennyezetről drótkosarakba ültetett páfrányfélék csüngenek alá. Kócos zöldjük megéled, smaragdként felragyog.
Mennek tovább. Üvegfalú, tágas ebédlőbe érnek, terített asztal várja őket, ám leülni nincs idő, kíváncsiságuk sürgetőbb. Felkapnak agy-egy gyümölcsöt, szelet húst, és folytatják felfedező útjukat.
Fellépdelnek az emeletre. Sorra veszik a szobákat. Amint kinyitják az ajtókat, a bent tartózkodó emberek megélednek. Felülnek, felállnak, lehajolnak, szólnak egymáshoz, összeölelkeznek. Úgy festenek, mintha álarc simulna arcukra, de hamar feltűnik, hogy vonástalan, rezzenéstelen bőrük csalja meg a szemet. Némelyük arca ezüstszínű, másoké jégfehér avagy halványpiros. Az utolsó szobában, melyben mindössze egyetlen ágy terebélyesedik, koros asszony fekszik, arca aranyszínű, szemöldöke, szempillája, ha volt valaha, kihullott, szeme obszidiánfekete.
Beléptükre felemeli csontos ujjú, kiszáradt bőrű kezét, és megpróbál felülni.
Lilia odalépne hozzá, de Seym megérinti a vállát, s a lány megtorpan. Az öregasszony éjfekete tekintettel nézi őket. Lassan elfakul: előbb arca aranya tűnik el, majd fűzág-ujjú keze, végül a szeme halványul semmivé.
Kihátrálnak az üres szobából. Lesietnek a lépcsőn, melyeket időközben elborítottak az elszabadult növények. A folyondárszárak virágszirmosan, lüktetőn kúsznak széjjel; a korlátra, a falakra, a mennyezetre tapadva terjeszkednek. Illatuk mámorító. Méhek donganak közöttük.
A szabadba vezető ajtó nem nyílik, hiába nyomkodják a tenyeret formázó, hűvös kilincset.
Lilia Brundhoz fordul, szólnia sem kell. A zsoldos beleejti a zöld követ az ajtó markába. Az ujjak ráródnak a smaragdra.
Kiléphetnek.
Fátyolfehér cseresznyeszirmokkal, apró kavicsokkal felszórt sétányon lépdelnek tovább. Végeláthatatlan sövény szegélyezi útjukat, fák hajladoznak fölöttük, egyik-másik virágzik, legtöbbjük azonban már a gyümölcsét kínálja; elfakadóan érett, nektártól hízott körtéket, almákat, apró szemű, sosem látott sosem ízlelt édes, savanykás, hűvös selymes húsú nyalánkságokat. Végigkóstolják mindet.
A sövény mégiscsak véget ér. Magas palota áll előttük, amely úgy fest, mintha köríves lépcsősorával együtt egyetlen hatalmas kagylóból faragták volna ki. Tündökletesen ragyog a napfényben. Elernyőzött szemmel sietnek fel a bejárathoz. A közeledtükre szétnyíló ajtón túl tágas bálterem tárul eléjük. Midőn megtorpannak a tánccsarnokban, hogy földbe gyökerezve megbámulják a táncosok szobrait, felcsendül a zene.
A merev alakok megmoccannak. Elfordítják fejüket, lábuk megcsosszan, majd hirtelen egészen megélednek. Meglebbennek a harang alakú szoknyák, felemelkednek a kecses ujjú kezek, táncra kelnek az ékszernek is beillő cipők. A hölgyek után az urak is megelevenülnek. Bókolva meghajolnak, átfogják hölgyük derekát, és forogni kezdenek.
Ők is vonástalanok, miként a másik ház lakói. Faggyúfehér arcbőrük rezzenetlen. Szájuk bíborszínű, szemük varjúfekete. Akár egyformák is lehetnének, de nem azok. Maszkszerű arcukért ruháik pazar színgazdagsága kárpótolja őket. Mintha ezernyi pillangó repkedne a teremben.
Seym elkapja Lilia derekát, és besodorja a lányt a táncolók közé. Nevetve forgolódnak, meg-megbotolva kardjukban, saját lábukban vagy a többi táncoséban. Játékosan. Sután.
Chad nézi őket, s megsajdul a lelke. A tündökletes ruhák, a tökéletesen mozgó párok között ők az ordítóan elevenek, ha mégoly kevéssé táncosok is. Sugárzik róluk az életöröm, tekintetüket megolvasztja a szerelem.
Chad tovább bámul, s vele társai. Lilia és Seym körbekering a termen, és amerre megfordulnak, élet költözik a táncosok arcára. A párok felöltik az ő vonásaikat, színeiket, mosolyukat.
Száznyi Lilia és Seym kering körbe-körbe, botladozva, ügyetlenül iparkodva, jókedvtől részegülten.
Azután az igaziak megtorpannak. Ámultan nézik, mi történt körülöttük. Szédülőn kapaszkodnak egymásba.
Shorr meghajol Brundja előtt. Táncba viszi a vörös hajú harcost. Megismétlődik a különös játék: a párok felöltik az ő vonásaikat, s bár esetlenül bukdácsolva forgolódnak, néhány percig mégis valódiak, élő arcúak.
Mielőtt elhagynák a palotát, visszanéznek. A zene elhal, a táncosok szoborrá válnak, a ruhákon megdermednek a redők, a hölgyek ékszerein megfagy a csillogás.
A palota mögött sűrű erdő fogadja őket. Behatolnak a szövevény mélyére, s Lilia feljajdul örömében.
Felfedezi a házat, amelyben aludtak már. Az ismerős fatáblákat, a tetőt tartó barátságos kőóriásokat. A kertben a kúszónövényekkel beszőtt hintát, a virágokkal borított szekeret.
Az épület sértetlen, holott amikor utoljára látták – odakinn – rémséges romhalmaz volt az egész: Medusa sírja.
Félve nyitnak be. És nyomban megtorpannak. Mindent úgy találnak, mint először. A párduc, a delfin és a többi kőalak a helyén áll. A törülközők ott hevernek a medencék melletti padokon. A konyhában a sebtében félbehagyott vacsora kiszáradt emlékművei fogadják őket.
Lilia fel-alá sétálgat. Megáll a kőarc előtt, majd megkerüli a táblát, s elmosolyodik. A jelenet is változatlan.
Eszébe ötlik álma.
Végighúzza ujjait a kőtáblán, s az eltűnik helyéről. Ám néhány lépéssel távolabb, a padokon, a medencékben nevetés csendül fel. Férfiak és nők ölelkeznek, csókolják simogatják egymást.
– Be lehet szállni? – kérdezi Brund.
Shorr elfintorodik, de nem felel.
Lilia megérinti a párducot, s az összerázkódik, izmai ellazulnak és megfeszülnek. Az állat hatalmas ásítással elmozdul helyéről, púpos háttal nyújtózkodik, majd kirohan a szabadba, és eltűnik, csakúgy, mint a szeretkezők.
A delfinbe élet költözik. Bőre megfényesedik, szeme felvillan. Teste csobban a vízben, vidám fütyülése visszaverődik a falakról. Néhányszor körülússza a szökőkút szűk medencéjét. A magasba szökkenve permetet hint maga köré, majd egy búcsúfüttyel eltávozik a lefolyó csövén át.
S bár Lilia nem ér semmihez, az egyik medencéből fiatal férfi emelkedik ki. A törülközőért nyúl, dereka köré tekeri, ujjaival nedves hajába fésül, szétrázza hullámos tincseit, és leereszkedik a padra. A konyhából kilép egy asszony, gyümölcsöstálat tart a tenyerén. Leül a férfi mellé, a vállára hajtja a fejét. A kertben meglendül a hinta, apró kislány hajtja.
Elhagyják a házat. Az egyik szoboróriás hanyatt fekve pihen a füvön, a többiek helyette is tartják a tetőt, ha rogyadozva is.
Mennek tovább.
Áthatolnak a sűrű erdőn, s lassan rájuk alkonyodik. Mielőtt még nyugtalankodni kezdenének, emlékeztetik magukat, hogy a birodalomban nem élnek éjjellények. Jószagú avaron lépdelnek. Este nyíló virágok kelyhei tárulnak rájuk.
Nyugovóra térő madarak bonganak a fák között; álmos fuvolázásuk megrendítő. Ez nem nappali nászdal, nem egyszerű fütyülgetés, nem lakomára hívó ujjongás, ez mindennél bensőségesebb: fáradtságtól motyogó mesélés, lusta pittyegés. Zeneszerűbb a nappali énekelgetésnél, szíven simogató, kedves pusmogás.
Elhűlten lépdelnek, megfeledkezve a veszekedetten burjánzó folyondárról, a feléledő és visszamerevülő alakokról, az arcukat, vonásaikat elkölcsönző táncosokról. Számukra ez a csoda, az igazi varázslat: most megkóstolhatják az éjszakát, ha csak álmaik éjét is.
Csillagok lüktetnek a bársonyló égbolton, a Hold körömszegélynyi formát öltve heverészik, szél susog a lombok közt, apró állatok motoszkálnak az avaron.
Tapogatózva haladnak előre. A ritkuló fák mögül város bukkan elő. Fáklyafények imbolyognak az utcákon. A fogadó előtt álló asztaloknál fáradt férfiak könyökölnek, elvétve néhány nő is. Közeledtükre megmozdulnak, kortyolnak italukból, szót váltanak, nevetgélnek, ölükbe vonják egyik-másik asszonyt. Kutyák, macskák heverésznek mindenfelé.
Átkelnek a városon.
Szomorúság terjeng a lelkükben. Ismét erdő következik. Széles ösvényen lépdelnek, gyertyafény vonzza őket: a fák között gerendákból épített, sokablakos házra bukkannak. A nyitott ablakokban játszin lebegnek a függönyök. Közeledtükre az ajtó kitárul.
A zsoldosok megtorpannak. Ez Lilia álma.
A lány belép a házba. A konyhai tűzhelyen ropognak a fahasábok, a fazékban víz melegszik. A szekrények lapján, az asztal közepén frissen vágott virágok tarkállanak. A hálószobában megreccsen a szekrény fája, a vetett ágy a nyitott ablak alatt terebélyesedik, a lengedező függöny mellett bevillan az éj, csillagostól, lombostól; tücsökzizegéssel átitatottan.
Lilia körüljárja a házat. Megáll a mosdótál fölött, megérinti a törülközőt, kézbe vesz egy-egy tárgyat, ajtókat nyitogat. De mindannyiszor visszadelejezi a hálószoba ablaka, a mögötte selyemlő, nyugodt éj.
Egyszerre csak lépteket hall a háta mögül.
Férfi tenyér simul a derekára, Seym mellkasa a hátához tapad. Néhány percig szótlanul, összeölelkezve állnak.
Lilia megfordul. Seym lecsókolja szempillájáról a könnycseppet.
– Biztosan ilyen az éjszaka – mondja. – Nemsokára megtudjuk. Sikerülni fog.
A lány átkarolja a nyakát, az ágy felé lépne, de a férfi visszatartja.
– Mennünk kelt – emlékezteti.
– Vetkőztess le; én is levetkőztetlek. Érints meg mindenütt; én is megérintelek. Téged nem bolondít meg az éjszaka illata?
– Nézz rám. Látod, mit csinálok?
Lilia a férfira mered.
– Mit csinálsz?
– Uralkodom magamon. Példát vehetnél rólam.
Kilépnek a házból.
– Na? – kérdezi Brund. – Jót megjegyezted minden zegét és zugát? Megtalálod odakinn is?
– Ha nem találjuk, felépítjük – feleli Seym a lány helyett.
– Ühüm. – A vörös hajú zsoldos eltöpreng. – És ott fogtok ülni hátralévő életetekben? Nem lesz unalmas?
– Majd mozgalmassá tesszük. Mondjuk, reggeltől estig fát vágok, Lilia pedig virágot gyűjt.
– És mi lesz télen?
– Akkor majd jégvirágot gyűjt. Én pedig tüzet rakok a felaprított fából.
A lovak mögöttük poroszkálnak. Kisétálnak az erdőből.
Shorr öblöset ásít.
– Lerágom a körmeimet, ha tovább izgatsz, Seym. Komolyan gondolod, hogy ezután majd a sírig elüldögélsz Lilia szoknyáján? Egy ilyen viskóban?
– Ti harcosok vagytok, én nem. Ehhez hasonló házban nőttem fel, mindig is gondoskodnom kellett magamról és nevelőmről. Szeretem ezt az életet.
– És Lilia?
A lány felsóhajt.
– Hogyan is kérdezheted, Shorr?! Hát nem én álmodtam a házat?!
– De te különb vagy annál, mint hogy eldugd magad egy erdő mélyén.
Mit kellene csinálnom?
Shorr szembefordul társaival.
– Ha ennek vége, elválunk? Mi hárman elszegődünk valami eszement uraság zsoldjába, és meghódítjuk neki a szomszédos, valamint a távolabbi földeket? Ti pedig kéz a kézben beültök egy viskóba, és fátyolos szemmel bámuljátok egymást a sírig? Kár volna értetek. Seym, te azt mondod, nem vagy harcos. Camo a serege vezérévé akart tenni. Jobb vagy, mint mi hárman együttvéve. Lilia, te akarod eldugni magad?! Te, aki felérsz bármelyikünkkel, ha kardforgatásról van szó, és túlteszel rajtunk lélek és ész dolgában?
Valamennyien megbámulják Shorrt, jóllehet sűrű a sötétség. A zsoldos komolynak látszik. Meglepődésükben képtelenek felelni.
– Gondoltatok arra, hogy együtt maradhatnánk? – folytatja a sötét hajú harcos. – Együtt, mi öten, Ha végük lesz az éjjellényeknek, elszabadulnak a démonok. Szükség lesz ránk.
Nem kap választ.
Kövülten állnak meg egy különös épület előtt. Jegenyék magasodnak a ház körül, ám kiderül, hogy az égre szökkenő fák gyertyák vagy affélék: közeledtükre a törzsek sárgán felfénylenek. Megvilágítják az alattuk szomorgó, lógó lombú örökzöldeket, az épület tükörfalait. A bejárathoz vezető lépcsőfokokat, a szélesre táruló ajtót.
– Bemegyünk? – érdeklődik Brund. Hangsúlya elárulja, hogy nem lelkesedik a kirándulásért. – Ki álmodja ezeket a marhaságokat?
– Lehet, hogy minket is csak álmodik valaki? – kérdez vissza Chad. Elindul az ajtó felé.
Követik. Vakító tükörfalak közé lépnek, nem tudhatják, hogy valódi folyosót látnak-e, avagy a tükrök sokszorozzák meg önmagukat – és őket. Elbizonytalanodva tapogatóznak előre, nem látnak fáklyákat, sem gyertyákat, a fény a tükrökön túlról jön; káprázva állnak, csosszanó léptekkel óvakodnak beljebb.
Végül mégis átjutnak az első termen, amely talán nem is terem volt, csak egy apró szoba, furfangosan elhelyezett tükörtáblákkal. Tükörfalú folyosóra érnek, s az végeláthatatlanul hosszúnak rémlik előttük. Megfordul a fejűkben, hogy megfutamodhatnának.
Mennek tovább. Senkivel nem találkoznak, kihalt a ház, ötüket sokszorozza meg, vetíti vissza; látják magukat elől-, oldal- és hátulnézetből, alulról és felülről az unásig.
Lilia felfedez a tükörfalban egy egyszerű faajtót. Kinyitja, s kőhegybe vájt szobában találja magát. A sziklafalak vízcseppeket izzadnak, a durván elegyengetett padlót tükörcserepek borítják.
A barlangszerű szoba végében egy, egyetlenegy tükör áll, óriási macskaszemet formázó fakeretbe illesztve.
Lilia elindul felé.
Lassan, nagyon lassan lépeget előre. Ámulva nézi különös képmását.
Ott, ahol önmagát kellene látnia, rövid hajú, ferdén metszett szemű, lapos orrú, legörbült szájú, maszatos kislány álldogál. Vastag, zsákféle ruha borul csontos testére, összekarmolt lábán nem visel cipőt.
A lányka hirtelen futásnak ered. Lilia felé szalad; de ez már nem az a lány, vagy ha mégis, időközben megnőtt a haja, ruhája finomabb kelméből készült, öv fogja össze a derekán, csizma simul a lábára. Váratlanul megáll.
Arca láttán Lilia felszisszen, már nem gyanítja: immár tudja, ki az. Bámulja a zöldessárga macskaszemeket, a vállra omló fekete-vörös tincseket, a finom ruhából kirajzolódó gyenge csontokat, a lezúzott, formátlan térdeket, a túl puha, túl szép lábbelit.
Bár Lilia mozdulatlanul áll a kőpadlón, a tükörbéli lány, legfeljebb kilencéves, elindul újra, s minden lépéssel változik. Válla kigömbölyödik, apró mellbimbói megszúrják a ruháit, immár egy másikat, hosszabbat, az előzőnél is finomabbat. Gallyacska-vékony, formátlan lábszárában vastagodnak az izmok, ám hiába formásodik a térde, a zúzódások nem hegednek be.
Jön egyre jön a lány, tizenhárom éves lehet, tincsei mind gyűrűsebbek, zöldessárga macskaszeme mind ragyogóbb, rákerekedik az őt bámuló Liliára.
És még mindig jön, bőrmellényben, rojtos bőrnadrágocskában, térdig érő csizmában, izmos, hosszú combokkal, keskeny csípővel, vékonyodó derékkal, kerek mellekkel, gömbölyű vállúan. Haját homlokpánt fékezné, ha tudná, ám nem bír vele. Álmodik a szeme. Enyhén ellaposodó orra finomabb rajzú, fényes szája egyre teltebb.
Jön, karddal az oldalán, ujján a varázsgyűrűvel, Asával a homlokán, immáron nőként, de javíthatatlanul: itt-ott felsebzett, lezúzott bőrrel: Egyre ragyogóbb, mind érettebb. Formái nem telnek tovább. Haja lobog a vállán, szeme villog, málnapiros száján mosoly dereng.
S lassan megfakul a haja, vöröse rőtessé válik. Szeme már nem álmodó, ám tovább ragyog derűsen. Hosszú ujjú inget, bokáig érő nadrágot visel, kardot, varázsgyűrűt.
Lilia elfordul a tükörtől. Tudja, hová tart a negyvenesforma asszony. Nem bírja nézni további öregedését.
Chad merészebbnek véli magát. A tükör elé pattan, ránevet a szőke fiúcskára, a fakarddal hadonászó, szögletes arcú, konok kölyökre.
A kidöntött farönköt cipelő, verítékes fiú erőfeszítése láttán elkomorul.
A siheder oldalán valódi kard függ, szembeszökő izmok feszegetik bőrét, bevonalazzák hasát.
A szögletes arcú, kemény férfi megfeszíti vállát, hogy súlyos mellizmai kidomborodjanak. Aranycsatos palást lobog a vállán, rövid nadrágja fölött vértet visel, aranyló combjain fényesen, kötegesen villóznak az izmok. A szőkén lángoló, hosszú haj megkurtul, a szempár mégis a régi tűzzel villog. A pompás ifjú férfi fellendíti kardját, s mire leereszti, vonásai érettebbek, izmai szikárabbak, tincsei zúzmarásak. Mozgása megfontoltabb, szája szélére keserű fintor kerül.
Az ősz férfiú ingbe bújik, lábszárvédőt ölt, hasizmai ellazulnak...
– Nem bírom! – nyögi Chad, és elfordul a tükörtől.
Shorr perdül a helyére.
Nézi a porban mászó, mocskos, fekete hajú kölyköt, a villogó szemű, vigyorgó fiút, a daliásodó ifjút.
A káprázatos harcost. Tükörbéli mása férfiasan, komoran lóra ül, vágtat, kardot forgat – mit sem változik.
Nézi, nézi, mígnem elunja.
Seym következik.
A sötét hajú fiúcska homloka tenyérnyi, vonásai zárkózottak, olykor mégis fel-felengedők. Különös színű, sötétesszürkés szeme mélyen ülő, tekintete rejtőzködő.
A fiú álla egyre szögletesebb, miként válla is. Szeme kifejezőbb, gyorsan növő haját a tarkójára kötött bőrszalag fékezi. Telik a teste, gyarapodnak izmai, kard kerül az oldalára.
A magasra nyúlt, szögletes vállú fiatal férfi villámló mozgású, homloka szédítően magas, tekintete egyszerre kemény és barátságos, szája mosolytalan.
A férfi szürkés szemében derű csillan, néha mosoly deríti fel figyelő-éber arcát, homlokán sokasodnak a ráncok.
Az érett férfi haja kevésbé fényes, válla veszít feszességéből, szája mosolyog, ám oldaláról nem tágít a kard – Kael kardja.
Kérlek... – sóhajtja Lilia.
Seym ellép a tükörtől. A lányra néz, vállat von.
– Végre is: saját szemeddel láthatsz megvénülni.
Brund cseperedik a tükörben. Fiúból ifjúvá siheredik, harcossá lesz.
Hirtelen kattanás hallszik, s a kép elsötétül.
A tükör feketére vakul.
Brund odarohan, és belerúg.
Tükörcserepek peregnek a padlóra, a többi törmelék közé. Brund ökölbe szorított kézzel zihál, rettegés sötétíti violalila szemét.
A macskaszemet formázó fakeretben új, ép tükör áll.
– Próbáld meg még egyszer – tanácsolja Chad.
– Te nem érted?! – nyögi Brund.
Dehogynem. Elhagyják a szobát.
– Kinek szép ez? – kérdezi a szőke zsoldos. – Lilia, felelj. Mitől szép az, hogy megnézhettük, miként öregszünk rondára és löttyedtre?
Nem kap választ. Szomorúságos hangulatban lépdelnek a tükrök között, meg-meghökkenve: hányféle szögből találkoznak tulajdon képmásukkal. A legkülönösebbnek azt találják, amikor szemből látják magukat, s mégsem önnön szemükbe nézve.
Átsétálnak egy szobán, amelyben mást játszanak a tükrök: őket másolják, ám nem híven. Életük egy-egy jelenetét mutatják meg: esznek, alszanak, lovagolnak, csatáznak.
Mintha az ő emlékezetüket tükröznék.
Elhagyják a házat. S a birodalom újabb meglepetést tartogat: nem csupán a napszakokat váltogatja szeszélye szerint, az évszakokat is kedvére cserélgeti.
Kérgesre dermedt hó ropog a talpuk alatt. Párafelhők gomolyognak szájuk előtt. A levegő tiszta frissessége kárpótolja őket a hidegért.
A fenyők a rájuk borult hópalástnak kölcsönzik formájukat: csúcsos süvegek, hízott gömböcök állnak körös-körül. Tölgyek különcködnek közöttük: levélruhájuk rájuk fonnyadt, a száraz lomb lepergeti a havat. Ezüstös szikrákat csillantó zúzmara cukrosítja a csörgő levelek széleit.
Az erdő teremtményei évadhoz illőn öltözködnek. Nyulak, rókák olvadnak bele a hó fehérébe, csupán villanó mozgásuk, szemük csillogása árulja el ottlétüket. Jéghártyával szegett patak iparkodik elkeskenyült medrében.
Kopasz fák sorakoznak a parton. Csak törzsük, kérgük, ágkoronájuk ismerője azonosíthatja őket. Tyúknyi varjak billegnek az ágakon, házsártos kiáltozásuk merő rosszkedv.
A komor égboltot elhomályosítja a Nap, fénye megcsurran, szétmaszatolódik az előtte magasodó, világnagy felhő visszáján, ködösen dereng át rajta, megfolyatja, ám el nem oszlathatja a szürkeséget.
S hirtelen, robbanásszerűen elfoszlik a felhő, felizzik a Nap. Melege cirógató. A gerincről olvadt hólé patakzik alá, meggyűlik a völgy mélyedésében, és kicsiny tavat hoz létre. Füvek hullámoznak a szüntelenül mozgásban lévő üvegtiszta víz fenekén. Dermedt-bágyadt pillangók lebegnek fölötte. Anyányi békahölgy lovagoltatja hátán törpe párját. Megrepedezik a föld, alacsony virágok tolják elő színes fejüket.
Életre kel a Világ.
Vért pezsdítő, izgató illatú szellők futkosnak fel-alá, beférkőznek mindenüvé, megízleltetik az elevenekkel a jellegzetes illatot, megfűszerezik a levegőt: hírül viszik a tavaszt. Rügyek robbannak elő a kopasz ágakból, levelekké híznak, virágfürtök habosítják a koronákat. Az olvadt hó helyén színt vált a fekete föld, zöldjét sárga, kék, lilás foltok cirmosítják. Rovarok donganak fölöttük.
S hamarosan, mintha mindig is tavasz lett volna, lelassulnak a hólé patakok, felszikkad a talaj. Az erdőt és a tisztást birtokba veszi eladdig alvó vagy rejtőzködő népe. A szél fáradhatatlanul hurcolja a vért felkorbácsoló illatokat, simogatása mind melegebb, egyre szerelmesebb és szerelmesítőbb.
A tisztás közepén méhek szálldosnak, sűrű függönyt alkotva, fűrészelő hangú zümmögéssel. Barna ruhás, komor arcú férfi lejti táncát közöttük. Mozdulatai szögletesek, szája köré barázdát vésett a rosszkedv. Gyors pillantást vet a közeledő társaságra, és karjait lengetve, csípőjét rezgetve táncol tovább.
– Mit csinálsz? – kérdezi Shorr.
– Nem látod?
– Látom. Táncolsz. Haraggal. Miért nem ülsz le, ha nem élvezed?
A férfi néhány kört tesz a füvön, rezgeti minden ízét; igencsak iparkodik. Lihegve odaveti:
– Ostoba kardfejű! Méghogy tánc?! Én tárgyalok! Mit tudsz, ha azt sem tudod, hogy a méhek táncolással beszélgetnek?! Most próbálom meggyőzni őket, hagyják az ótvarba a mezei virágokat, inkább a cseresznyevirág nektárját gyűjtsék. Ugyanis annak mézét jobban kedvelem.
A férfi fel-felemelkedik a levegőbe, leguggol és felszökken; még ujjperceit is vibráltatja nagy igyekezetében.
– És? – kérdezi Lilia.
– Azt mondják, előbb befejezik, amit elkezdtek, addig nem kapkodnak máshoz – lihegi a méhész keringve. – Makacs, önfejű népség. Nem figyelnek az okos érvekre.
Mennek tovább, a tisztás végéből még visszanéznek. A férfi a haját tépdesve lejteget méhei között.
A birodalom színt vált. Lüktető, nyirkos erdőbe érnek, fojtogatóan párás levegőt lélegeznek be, köhögés szorongatja mellkasukat.
Különös madarak járnak-kelnek a rothadó avaron. Hatalmas termetű, hátracsukott szárnyú, galléros nyakú lények, emberarcúak. A lovasokról tudomást sem vesznek. Gondolataikba merülve, megfontoltan lépegetnek, tekintetük álmodozó, megkövült. Némelyik gyermekarcú, mások asszonyok, férfiak vonásait viselik, halaszthatatlan töprengenivalójuk alatt megroggyan a válluk. Csukott szárnyaik hátrakulcsolt kezekre emlékeztetnek.
Tágas irtáson sorakozó kiszáradt fatorzók ágain egyensúlyoznak nyeregtetős, nagy ablakos házacskáik.
Ezután édes illatú szövevénybe lépnek, vékony vízerek szisszennek körülöttük, lovaik meg-megcsúsznak a mohalepte köveken. Leszállnak a nyeregből, felkapaszkodnak a hegytetőre, a bókoló lombok alatt messzire néznek.
Lilia meghallja a zuhatag robajlását, s eszét vesztve siet fürdeni. Belép a combtőig érő, kavargó vizű katlanba, fehér permetet szóró sellő alá gázol. Kortyol belőle, hátrasimítja átnedvesedett haját. Lehunyt szemmel álldogál, arcát a Nap felé fordítva, ellustultan, lenyűgözötten.
Seym lép hozzá, átkarolja a derekát, megpróbálja lecsókolni orráról, szájáról a vízcseppeket, ám nem győzi. Összesimulnak, ellépnek a sellő alól, térdre ereszkednek a köveken, a víz szintje a mellükig emelkedik. El-elfúlva csókolják egymást.
Lilia nézi a férfi szürkés szemét, nedves arcát és fogait, s érzi, ha semmit nem tudna róla, vagy ha minden rosszat tudna róla; ha Seym hirtelen hét fejet növesztene, ha bozontos szőr kúszná be testét, ha karmok pattannának elő körmei alól: ő akkor is szeretné.
Seym nem változik. Lillában felötlik, hogy kíváncsian éhes a férfi testére, s mert csókját újra és újra megkívánja, sejti már: érintését, ölelését is vágyni fogja, sokadszor is, sokáig.
A birodalom légköre teszi? Nyitott szemmel, Seymet nézve látja majdani életük egy-egy villanását. Vágyképet lát, vagy a jövőt? Mindegy.
Kisétálnak a vízből. A virágok bolondul tékozolnak körülöttük; bordó csészékben sárga szirmok virulnak: rövid éltüket kettőzik, háromszorozzák, pazarlón.
Folytatják útjukat, s nem kívánkoznak el innen. A birodalom szívszorító, édes, szomorgató varázslatot lebbent rájuk, érezhetővé duzzasztja lappangó hangulataikat. Érzik testük minden porcikáját, vérük áramlását, lelküket.
Érzik magukat.
S ez olyan különös és szokatlan, hogy belekábulnak, elgyönyörödnek.
Egyszerre csak két óriásgyík-féle toppan eléjük, zölden varacskos testű, opálszemű vadak.
– Kimennétek? – förmed rájuk az egyik.
Lilia felsóhajt, megrázza a fejét.
– Nem szívesen – feleli. – Csak nemrég érkeztünk. Még semmit sem láttunk.
A másik óriásgyík hümmögve billeg oszlopvastag farkán. Pillantása végigsöpör rajtuk. Kitátja a száját, nyelve felkunkorodik, akár a tűz lángja.
– Kifelé! Takarodjatok!
– Mi bajod van velünk? – nyögi Lilia.
– Mi bajom? Azt kérdezed, mi bajom?!
A két hatalmas állat körülfogja őket. Leheletük forrósodik, várható, hogy mindjárt valódi lángokat lövellnek.
– Van fegyveretek? Nem is egy! Nincs itt semmi keresnivalótok! Kifelé! Meg ne lássunk itt még egyszer! Ezen a helyen mi vagyunk a legrémesebbek. Még ölünk is ha kell!
– Miért bántanátok?
– Mert fegyveretek van.
– De hozzá se nyúlunk. Nem vesszük elő.
– Ha dísznek tartjátok, díszelegjetek inkább valami mással. De nem azért tartjátok, hogy szebbek legyetek. Errefelé az ilyesmi cseppet sem szépít! Sőt! Kifelé!
Elhagyják a birodalmat.
Odakinn alig öregedett a nap. Szellő lazítgatja a fülledt levegőt. Az erdő fái szomjasan lógatják lombjukat. Az elevenek lustán tevékenykednek a hőségben, Álmos a Világ.

 

 

A mének kedvetlenül poroszkálnak. Lovasaik zötykölődnek a nyeregben. Valami elillant, és hiánya már-már dühítő.
A nyomasztó forróságban az sem éppen örömteli, hogy Shorr közelében nyilvánvalóvá válik: Medusa ismét él.
Tópartra érnek, békák pattognak el útjukból, törékeny lábú madarak motoszkálnak a nádasban, fekete hattyúk lebegnek a vízen; senkit nem érdekelnek.
Fürtös hajú kislány toppan eléjük, sötét szeme óriási, kurta ruhája eperhabszínű. Vékony karjaiban virágcsokrot tart, félszeg mosolya fénytelen.
Asa lüktetve felemeli fejét Lilia homlokán. A lány észbe kap: kívül vannak, vész leshet rájuk, elengedhetné őrszemét. Már nyúlna a palástért, amikor a kislány mellé ér. El kell fogadnia a bokrétát: a lányka igyekvőn lábujjhegyre emelkedik, úgy nyújtogatja.
– Mit csinálsz itt? – kérdezi Seym.
Lehajol a nyeregből, megsimogatja a gyermek haját. A két vékony kar nyomban lecsap rá, a parányi ujjak belécsimpaszkodnak.
– Eltévedtem. A fákon túl lakom. Vegyél magad elé. Vigyél ki innen.
Asa izgatottan vonaglik; ha lába volna, bizonyára toporzékolna. Lilia nem érti. Fél kézre fogja a csokrot, jobbjával feldobja köpenyét.
Kí éktelenül rikoltozva felrebben, leír a magasban néhány kört, majd hirtelen alázuhanva kitépi a lány kezéből a bokrétát, és távolabb elhajítja.
Seym felemeli a kislányt. Maga elé ülteti, s a gyermek bizalmasan hozzásimul.
Lillában felötlik a tükörbarlang. Felvillan előtte saját gyermeki arca.
Enged a száron. Amikor csődöre Seym aranysörényű ménje mellé ér, a fénytelen-fekete szempárra néz.
A kislány a harcos felé fordul, mosolyogva megtapogatja mellényét, majd nyúlna a kardjáért.
Lilia észbe kap.
Gyors mozdulattal lerántja a gyereket a nyeregből.
Kí őrjöngve rikoltozik.
Seym Liliára mered.
– Mit művelsz?! Ez egy gyerek!?
A földre lökött kislány felemeli a fejét.
Mintha csak a birodalombéli tükröt látnák: néhány pillanat alatt felnőtté öregszik. Vonásai mind ismerősebbek.
– Yngva! – nyögi Seym.
Megmarkolja a kardját, amelyet az imént csaknem átengedett. Leszökken a nyeregből.
Mire földet ér, a fekete asszony eltűnik.
Kí nem nyugszik.
A zsoldosok felsóhajtanak. Nyúlnak a kardjukért.
Ébresztő! Döglesztő hőségben, dögletes kedéllyel is harcolni kell!
De ki ellen?
A válasz nem sokáig várat magára.

 

 

Lon meg sem várja, míg Lilia elengedi – ez vajon megrögzött szokásává válik?! –, kiszabadul a gyűrűből és elsurran az avaron. Alighogy eltávolodik, vérfagylaló üvöltéssel vetődik valakire. A rajtakapott rejtőzködő felsikolt, hangja bugyborékolni kezd, majd elhal.
Közel a veszedelem.
Kí mutatja az irányt, merre meneküljenek. Sürgető kiáltozása hallatán Lilia az élre vág, és vágtára serkenti lovát.
Nem jutnak messzire.
Körös-körül megelevenedik a bozót.
Fel kell venniük a harcot.
Íjjal, karddal, hajítóbárddal felfegyverkezett katonák rontanak rájuk. Zöld, sárga és barna csíkok rejtik arcukat, ruhájuk zöldessárga, lovaikat ugyanilyen színű takaró borítja. Ennek köszönhető, hogy mindeddig összeolvadhattak az erdővel.
Kegyetlen ordítással lendülnek a küzdelembe.
Lilia – Asa jelzésének hála – időben felfedezi a feje fölötti fa ágáról ellendülő fegyverest. Karddal várja.
A szíven döfött férfi tátott szájjal hanyatlik az avarra.
Lilia felnyög megdöbbenésében: az emberforma teremtménynek nincsenek fogai; nyelve, torka sincs. Nem ember!
Noha végzetes sebet kapott, nem vérzik. Valami furcsa történik vele.
A lényről lefoszlik a festés. Egy pillanatra láthatóvá válik lárvaszerű arca, majd az is elmosódik. Elmállik ruhája, elolvad a teste.
Maradványa széttaposott békához hasonlít.
Bár az átalakulás szélsebesen megy végbe, a lány felfogja a látottakat. Megdermed a szíve, belekövül rémületébe.
Yngva katonái éjjellények!
Mindenre elszántak: emberi külsőt öltenek, kiállják a számukra oly gyilkos napvilágot. Fegyvert forgatnak.
De ebben a formájukban ők is halandók.
Halnak is. Seym és a zsoldosok aprítják őket.
Ám hiába pusztítanának el közülük százat és ezret, iszonyatos a túlerejük.
Hányszámra hemzsegnek és hömpölyögnek éjjelente?!
Lilia nem érez szánalmat, mint egyébkor. Kímélet nélkül darabolja a támadókat, döf, vág és szúr, ügyet sem vetve a halálra sebzett teremtmények átalakulására, foszladozására.
A zsoldosok is hamar rádöbbennek, minő ellenféllel van dolguk. Megtáltosodnak a páratlan lehetőségtől: végre ölhetik a szörnyeket, amelyek egész életükben rettegésben tartották őket, nevetségessé téve karjuk és fegyvereik erejét. Félelemmel sötétítették napjaikat, valamennyit.
És ölnek.
Ám lelkesedésük hiábavaló, gyűlöletük hasztalan. Erejük gyorsabban apad, mint a rémes sereg.
Yngva a katonái között forog-pörög, rikácsolva buzdítja őket. Célja Seym és Lilia, azaz Kael kardja és a Kék Kristály.
A fekete harcos – csakúgy, mint a lány – rádöbben: alábecsülték Yngvát és a rémlényeket. Már amiatt aggódtak, hogy mi lesz azután, holott útjuk vége még igencsak távoli.
A bozóttarkára festett sereg nem apad, noha széttaposott békákhoz hasonló förtelmek hevernek körös-körül.
Lilia a lebukófélben lévő Napra pillantva átlátja a fortélyt: feltartják őket. Rövidesen rájuk alkonyodik, és akkor majd alászállnak az ölhetetlen, irgalmatlan szörnyek.
Kí őrjöng a magasban, s célt ér végre: a lány felfigyel rikoltozására. A madár azt akarja, hogy meneküljenek, mutatná az utat.
Az íjászok meg-megcélozzák, hajítóbárdok suhannak felé, ezért olykor félbeszakítja magát hogy kitérjen a fegyverek útjából, majd ott folytatja, ahol abbahagyta.
Látván, hogy Lilia – ha keserves nehezen is – felfogta végre, mit akar, szórakozás után néz, csak úgy röptében: le-lecsap, szárnyaival megsuhintja, összezavarja a katonákat, pengecsőrével a szemük felé kap, noha ő aztán igazán tudja, hogy az ellenfél szeme nem valódi. Azért elcsen néhányat, majd szétpotyogtatja a földön, s meg sem nézi, miként toccsannak széjjel, füstölögnek el, változnak madárürülékféle, zavaros folttá.
Seym sokadszor lepődik meg harc közben. Ráébred, hogy kardja nélküle is vagdalkozik. Amikor egy katona ráveti magát a lombok közül, s kézitusára kerül sor köztük, a harcos elejti fegyverét, mire az kecsesen a magasba emelkedik és lapockán döfi az ellenfelet.
Lilia hangja csendül a vasak csörgésébe. Shorr méltatlankodás nélkül engedelmeskedik parancsának.
Társai szintúgy. Kitörnek a gyűrűből. Vágtára ösztönzik lovaikat.
Yngva tajtékozva nógatja fegyvereseit. Űzőbe veszik a menekülőket.
Ágak csapódnak nekik, pazar színekben játszó foltokat ostorozva testükre. Az éj közeledte hajtja őket, a fájdalom nem számít. Ha fedél alá jutnak, egész éjjel dajkálhatják sebeiket.
A szörnyek hajszolják őket álomsebes lovaikon. Yngva lemaradozik mögöttük; az átváltozás olyannyira erejét vette, hogy új trükkökre képtelen.
Átvágnak az erdőn, sziklafal tornyosul előttük. Néhány katona eléjük vág.
Felajzott íjakkal várják őket.
Seym eldobja hajítókését. Leszed egy íjászt, majd egy másikat.
Shorrt megtáltosítja a tudat: mindük közül egyedül ő sebezhetetlen. Tulajdon testével akarja fedezni társait, de mert nem lehet egyszerre több helyen, előre-hátra hajtja lovát, aszerint, merről fenyeget nagyobb veszély. Főleg Brundra ügyel. Azért roppant szét a tükör, hogy figyelmeztessen a halálára? Akkor a figyelmeztetést meg kell szívlelni. Ha vigyáznak Brundra, megmenthetik. Miért ne?
Lilia előreküldi Lont. Seym hajítókése és a párduc megtisztítja a sziklához vezető utat. Kifulladtan érnek a hegy alá.
A szürkülő égboltot elsötétítik az aláhömpölygő éjjellények.
Brund felnyög. Rögtön nekirohannak a kőfalnak. Csapdába esnek. A szörnykatonák hátba támadják őket. A többi rémség a magasból érkezik. Most tényleg meghal. A förtelmes dögök kiszürcsölik testnedveit.
Lilia egyenesen a sziklának vezeti társait. S amikor átgázolnak a leterített katonák után maradt pocsolyákon, amikor a hömpölygés már-már elnyeli őket, hirtelen feltárul előttük a kőfal.
Azután bezáródik mögöttük.
Brund lefordul a nyeregből. Leül a földre, és két kézzel legyezgeti magát. Sóhajtozik, mélyeket lélegzik. Végül fülig érő vigyorral talpra kecmereg. Visszamászik a lóra. Követi társait.
Boltozatos, magas csarnokban léptetnek. A sót verítékező sziklafalak fehér-ezüst csillogással kápráztatják szemüket. Keskeny folyosóra érnek. A falitartókban fáklyalángok riszálnak. Néhány kanyar után kiszélesedik az átjáró, és hatalmas terembe vezeti őket, melynek méreteit csak sejtik, nem láthatják. Valahol középtájon farakás lángol.
Madárforma teremtmény kuporog a tűz mellett. Az is lehet, hogy valóban madár.
Leszállnak a lovakról. Lassan közelítenek a furcsa alakhoz.
Amikor megállnak mellette, a lény felemeli a fejét.
Apró öregembert látnak. Palástja strucctollakból készült. Arcát a szeme alatt eredő, lágyan lebegő, hosszú szőrzet borítja, apró orra lefelé görbül, szája elvész bajusza és szakálla rengetegében.
Az öreg felemeli a kezét. A földre mutat. Ezüstös feketére festett, hosszú körmei karomszerűek. Oldalra hajtott fejjel néz rájuk; szeme piros, vagy a tűz fényét tükrözi vissza.
– Yero vagyok. Régóta várlak benneteket. Sokat késtetek. Sigulp nagyon gyenge már. Ha nem siettek, meghal, mielőtt odaérnétek.
– Nem halhat meg – mondja Lilia. – Meg kell várnia a Kék Kristályt.
Yero felnevet. Hangja károgásszerű. Madármód félrehajtott fejjel néz a lányra.
– Mert megjósolták? – kérdezi. – Haha! A jóslások! Engem is jósnak mondanak. Fújjátok ki magatokat. Egyetek, igyatok. A terem végében lévő fülkékben megalhattok. – Ezzel elfordul tőlük, és a lángokba bámul.
Lilia a fejét ingatja. – Beszélni szeretnék veled.
Lehet, hogy Yero megvonja a vállát. Lehet, hogy csak a szálldosó strucctollak lebbennek meg a palástján.
– Mit akarsz? Fáradt, beteges, rosszkedvű öregember vagyok. Zsörtölődős kedvemben találtál. Mindig is abban vagyok. Sokat gondolkozom, de semmire nem találok választ. Minden kérdés végén újabb és újabb kérdések tolonganak. Ebből következik, hogy mit sem tudok. Sokan felkeresnek, mondják, adjak feleletet erre meg arra, mert én látom a jövőt. – Yero legyint. – Különben egyetek.
Ehetnek. A mozdulat végére alacsony asztalka terem előttük, megrakva sültekkel, gyümölcsökkel, korsókkal.
A zsoldosok nekilátnak.
Lilia nem tágít.
– Messze földön híres jós vagy. Rosszkedved elmúlik majd. Megint vidám leszel.
– Sosem voltam vidám – zsémbel az öreg. – Erről nem vagyok híres? Mindenkinek megmondom, hogy nem mondom meg, mit „tudok” én a jövőjéről. Nem a tévedéstől félek. Nem! Akadnak társaim, akik lejegyzik látomásaikat. Nem merném megtenni!
– Mitől félsz? – kérdezi Seym.
Yero rámered. Piros a szeme. Strucctollszerű szakálla lebeg az arca előtt.
– Én nem félek! Én féltek. Féltem azokat, akik vakon hisznek a mi látomásainkban. – Az öreg Brundra néz. – Eltörött a tükör? Most azt hiszed, közel a halálod. A tükör másért is eltörhetett. Lehet, hogy tele van a szíved félelemmel. A tükör átmásolta. Beleroppant súlyába. Mit üzent ezzel neked? Semmiképpen sem azt, hogy add meg magad a világtalan sorsnak. Te mégis elkedvetlenedtél, és most sokkal jobban félsz, mint valaha. Na, ezért nem jövendölök.
– Honnan tudod?! – sóhajtja Brund.
Yero vállat von.
– Biztosra veszitek, hogy Sigulpot életben találjátok? Lehet, hogy eltemetik, mire odaértek. Végigharcoltok egy utat, semmiért. Eldobhatjátok a Kék Kristályt. Miért ne? Shorr, te azt gondolod, hogy többé nem fog rajtad a vas. Ki tudja?! Lilia, te azt hiszed, Dario vár rád? Jól teszed, ha visszafelé is igen iparkodol.
– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezi Seym.
– Tőled retteg az anyád, Sollima. Azt jövendölték neki, hogy egyszer majd megfosztod hatalmától. Tényleg megteszed? És ha igen, akkor vajon a jóslatok hatására? Most még nem hajlasz rá. És senki nem is kényszeríthet bele. Csak a tulajdon természeted. Aki látja a jövőt, nem azt ismeri, pusztán csak az emberi hajlamokat. De jól ismeri-e? Ha lejegyezném, ha szétkürtölném rettenetes lázálmaimat, látomásaimat, jót tennék valakinek? Igen. Jót tennék annak, aki később, valamikor a maga hasznára fordítaná gondolataimat, aki ügyesen belemagyarázná azokat az emberek történetébe. De mindenki más rosszul járna: elfogadnák, hogy nem lehet másképp. Senkinek nincs joga ahhoz, hogy elrendelje a sorsot; zavaros látomásokból, rég elfoszlott álomképekből üzeneteket olvasson ki. Akkor sem, ha cserében teletöltik a kincsesládáját. Nem mesélhetek a jövendőről, hiszen nem ismerem azt. Senki sem ismerheti. Nagyon régen beszélnek már a Kék Kristály létezéséről. Tényleg megszabadít az éjjellényektől? Ki tudhatja biztosan, amíg meg nem történik? És a Kék Kristály teszi meg a csodát?.Vagy netán ti, akik kockázatot vállaltatok érte? Lehet, hogy a ti áldozatotok jutalma lesz a nyugodt éjszakák végtelen sora?!
– Tehát nem halok meg? – firtatja Brund tele szájjal.
– Darabokra hullott a tükör. Ebből kiolvastál valamit. Mi az elképzelésed?
– Mit tehetek? Ha ez a sorsom, hiába ágálok ellene.
– Ez a sorsod?! Mert szétesett a tükör? Hát vigyázz a bőrödre, te szerencsétlen!
– De hát annyira lesújtott hogy... – motyogja Brund. A sült kifordul az ujjai közül.
– Beszélek, beszélek, és egy szavamat sem érted! – zsémbel az öreg.
Shorr homlokráncolva figyel. Halkan kérdezi:
– Ha ügyelünk rá, segíthetünk rajta?
– Hát miért is ne?! Lehet, hogy a tükör csak arra figyelmeztetett, ki a legesendőbb közületek!? Brundnak nem kell mindjárt a kardjába dőlnie.
– Mikor érünk Sigulphoz?
– Közel vagytok hozzá. De ő már alig győz várni rátok. Késlekedtek. Mert magatokra haragítottátok Medusát. Elszabadult egy démon, űzőbe vett benneteket. Bár nem érdekli a Kék Kristály, lehet, hogy ő semmisíti meg álmainkat? Mindnyájunk álmát? Shorr hiúsága miatt? S azért, mert ti nem akadályoztátok meg, hogy lenyúzassa az elátkozott bőrt!
– Ki tudta ezt?! – legyint Chad.
– Nem ezt kellett volna tudnod. Te megnyúznád legyőzött ellenfeledet?
– Nem.
– Neki miért engedted? Te és a többiek? Ért engem valaki?
– Értelek – bólint Lilia. – Legalábbis azt hiszem. Ha ügyelünk a bennünk szunnyadó démonokra, megváltoztathatjuk a jövőt?
– Megváltoztatni?! Mit akarsz megváltoztatni azon, ami még sehol nincs?! Amit majd ezután csináltok?
– Aggodalmaidat azért nyugodtan lejegyezhetnéd. Akkor talán mások sem dőlnének be az ügyes hazugoknak.
– Aki gyenge, aki nem ismeri önmagát, kívül keresi a választ. Elfogadja, amit mondanak neki. Ha lejegyzem aggodalmaimat, akkor azokat kiáltják ki jövőnek. Mindig tartsátok észben: a kard kevés. A fej se sok. A szív hiszékeny. Külön-külön egyik sem ér semmit. De ha összeadjátok, amitek van, elbámultok majd. Menjetek aludni. Korán fekszem, korán kelek. Nemsokára meghalok. Öreg vagyok. Remélem, visszajutok még egyszer, ismét emberként. Látni szeretném, javul-e valamit a fajtám.
– Hiszel benne? – kérdezi Seym.
– Reménykedem. A szívemmel, a hiszékennyel. Az eszem, a sokat tapasztalt, semmi jóval nem vigasztal. Az erőm, mely nem kardtól ered, hanem belőlem: a lelkemből fakad, arra késztet, hogy ne adjam fel. Goromba vagyok. Gorombának kell lennem. Másként még ennyire sem figyelnétek rám. Ámbár nem sokat tehetek. Nézelődöm, kérdezgetek, ledorongolok mindenkit, magamat is.

 

 

– Fura alak – sóhajtja Shorr a gondolataiba merülve, amikor elindulnak a fülkék felé.
– Öntelt fickó – morogja Chad. – Bezzeg a többi jós! Ettől nem tudtunk meg semmit.
Brund megtorpan. – Dehogynem.
Lilia bólint.
– Örülök, hogy beszélhettem vele.
A terem végében három fülkét találnak. Az egyik fülke falából forrásvíz fakad, s aranyfényű kövekkel borított mederben zizzen tova.
– Lilia, gondolom, te itt alszol – mondja Shorr.
Chad megjegyzi:
– Én meg nem gondolom, hanem tudom, hogy Seym is itt alszik.
– Miért nem mégy te jósnak? – kérdezi Brund.
Lilia belép a fülkébe, és lekuporodik a vízhez. Megnedvesíti az arcát, majd ledobja ruháit, és megmosakszik. Ügyelve, hogy a fekete harcos ne vegye észre, bár nem érti, miért titkolja oly szemérmesen, egy kő alá rejti a gyűrűt. Irdatlan nagy, nehéz kő alá.
Azután elnyúlnak egymás mellett a padlóra terített, illatosan friss szalmán.
Összefonják ujjaikat. Seym a lány fölé hajol, arcában gyönyörködik, megcsókolja duzzadt száját.
Egymáshoz simulnak. A férfi nem feledkezik meg Lonról, tudván, hogy a párduc szabja meg, mennyit vehet birtokba kedveséből. Az erényőr előbb-utóbb megőrjíti őket.
Túllépnek az előző éjszakai határon, ám ezúttal Lon nem mutatkozik.
Seym gyanút fog. Felfedezi a gyűrű eltűntét. Nem teszi szóvá. Megkönnyebbül, hogy nem kell a párductól tartania.
Lilia szenvedélyesen csókolja a férfit, a szája után a nyakát, vállát, feszes bőrű mellkasát.
Feltérdelnek.
Seym a lány mellei közé hajtja a fejét, végigsimítja hosszú combjait.
Lilia nézi a férfit, mintha először látna meztelent. Gyönyörűnek találja. Nem merné elárulni. Ám mégsem állhat ellen. Seym fülébe súgja. És megérinti.
Ekkor a kő megmozdul. Kígyó villan elő alóla, és szempillantás alatt párduccá lesz. Utálkozva megrázkódik, bundájából hideg vízpermet fröccsen szét.
Seym sóhajtva a szalmára hanyatlik.
Lon közéjük heveredik. Ő hamar elalszik.

 

 

Reggel ugyanott találják Yerót, ahol hagyták. Az öregember a lankadó tűz előtt ül, piros szemével a lángokat bámulja.
Ételt teremt eléjük, de nem foglalkozik velük tovább.
Nem tolakodnak, nem zavarják meg gondolataiban.
Amikor végeznek a falatozással, a lovakért indulnak.
Yero megmozdul.
– Várj, Lilia.
A lány lemarad társaitól.
– Yngva és katonái lesben állnak ott, ahol bejöttetek. Engedd el a párducot, ő majd megmutatja a másik kijáratot. Így sem juthattok jelentős előnyhöz. Nagyon siessetek!
Lilia bólint. Szívesen kérdezne valamit Yerótól, ám képtelen összeszedni a bátorságát.
Az öregember félrehajtott fejjel, várakozóan nézi az arcát. Azután megszólal.
– Nélküled a Kék Kristály nem juthatna el Sigulphoz. Úgy vagy tiszta, ártatlan és egyszerű, hogy közben majd' mindent tudsz életről; halálról; a fajtánktól. Odaadó és befogadó vagy, miként a föld, az ég vagy a tenger. Szép a szerelmed, Lilia: tiszta férfit szeretsz. Azt gondolod, kegyetlen megpróbáltatásban volt részetek az elmúlt éjeken. A neheze még hátravan. Nem tudom, csak remélem, ámde nagyon remélem, hogy jól választasz, amikor majd erre kényszerülsz. És most siess! Sigulp haldoklik. Üldözőid is igen várnak. Szerezzétek vissza az éjszakát! A játszma tétje immár az, hogy a nappalt is elveszik-e tőlünk.
Lilia bólint. Eltávolodik az öregembertől. Felpattan a lóra. Elgurítja a gyűrűt.
Lon nyomában nekivágnak a kanyargós folyosórendszernek.

 

 

A sziklafal szabadon ereszti őket. Kiléptetnek a vakító napfényre. Hegytetőn találják magukat. Alattuk hever a Világ.
S annak egy hatalmas darabja: ezüstkéken csillogó, borzongató szépségű, nyugodt vízfelület, a földdel és égbolttal összesimuló, a végtelenbe ívelő tenger.
A parttól nem messze apró szigetet simogat a víz. A sziklás földdarabkán kecses tornyú épület emelkedik: Sigulp vára.
Kí ellöki magát Lilia válláról. Fellendül a magasba, s néhány kör után felfedezi a közeledő Yngvát és seregét. Éles rikoltással figyelmeztet a vészre, majd elhúz a tenger fölé. Visszafelé tartva a partközeli szikláknál összecsukja szárnyait. Alábukik, majd hirtelen visszakapaszkodik a levegőbe, s tovább rikoltozik.
Kí figyelmeztetése nélkül is sejtették mindnyájan, hiszen Shorr elviselhetetlenül bűzlik: Medusa utolérte őket.
Lilia felsóhajt. A démon elébük vágott, a parton állított csapdát. Yngva a hátuk mögül közeledik.
A meredek hegyoldalon nem száguldhatnak; nem dúskálhatnak ösvények között: csak egyetlen járható út van előttük.
Jól látják a magaslatról, hogy Sigulp szigetéről feléjük lendül egy kecses kis hajó.
– Lilia, mi itt maradunk a két ellenfél között. Lekötjük őket – szól Shorr. – Fogd a Kék Kristályt, és indulj lefelé a bokrok árnyékában. El kell érned a hajót.
– Eszement ötlet! – feleli a lány. – Nem kell feláldoznotok magatokat! Hagyjátok a lovakat, és gyertek ti is a bozótosban. Eltűnünk a szemük elől.
– Elvonjuk rólad a figyelmüket. Menj, ne velünk törődj, nem minket bíztak rád!
Lilia tovább vitatkozna, ám ekkor Seym is Shorr mellé áll.
– Menj! – mondja. – Sigulpnál találkozunk.
A fekete harcos eltökéltnek látszik. Sötétszürke szeme végigsimogatja a lányt.
Lilia magához öleli a kendőt, és nekivág a hegyoldalnak. Meggörnyedve, óvatosan halad a bozótban, ügyelve, hogy a növényzet elrejtse, s minél kevesebb mozgással árulkodjon ottlétéről. Lon fut előtte, Asa a homlokán bámészkodik.
Csaknem nesztelenül halad, így hát hallja a szél cibálta levelek susogását, majd a hegyoldalban összecsapó vasak pengését is.
Hallja a sikolyokat, kiáltásokat.
S bár nem látja társait, azok sorban megjelennek előtte. Seym bukkan fel utolsóként; ő ott is marad. Sötétszürke szemével tereli lefelé a lányt.
Mit mondott Yero? A neheze még hátravan. A választás. Vajon jól választott-e, amikor elfogadta a harcosok áldozatát?
A hegyoldal egyre meredekebben zuhan a part felé. Hullámok ostorozzák a sziklák tövét.
A sebesen közeledő hajó egyre nagyobbodik. Emberalakok toporognak a fedélzeten. Fegyverek vasán kószál a napfény.
Újabb hajó válik el a sziget oldalától. Az előzőnél is kisebb és kecsesebb hajócska álomsebesen közeledik.
Lilia tudja: a hihetetlenül gyors vitorlás érte jön. A másikon tolongó katonák a zsoldosok segítségére sietnek. Talán ők legyűrik végre Yngvát és Medusát, förtelmes seregeiket.
Hinnie kell ebben. Ha ezt elhiteti magával, nem torpan meg, nem fordul vissza társaihoz.
Akkor elviszi a Kék Kristályt Sigulphoz.
A meredek hegyoldal kifut a lába alól. A víz fölött találja magát, keskeny sziklapárkányon áll rémülten. Alatta üvöltenek a kőfalat ostromló, toronymagas hullámok.
Kí a válla fölé lebben, éles rikoltással figyelmezteti.
A lány megpördül.
Katonák emelkednek fel mögötte. Bozóttarkára festett, zöld-sárga ruhás lények: Yngva szörnyetegei. Mintha csak a bokrok állnának talpra.
Felajzzák íjaikat.
Lilia lebámul a tengerre.
Hirtelen ellöki magát a párkányról.
Száguldva közeledik a haragos vízhez. A hullámok felágaskodnak, érte nyúlnak.
Tenyerükre veszik, és lágyan a hajó felé taszítják. Nem kell úsznia, viszi a víz.
Magához szorítja a kendőt.
Amikor a vitorlás mellé ér, megkapaszkodik a kidobott kötélhágcsóban. Segítő kezek emelik a fedélzetre.
Talpra áll, szédülve fordul vissza, a hegyet fürkészi. A növényzet elrejti előle a harcolókat.
Rohannak a sziget felé. A Kék Kristály biztonságban van. Medusa és Yngva a parton rekedt; a másik vitorlás kikötött, a katonák beszálltak a csatába.
Lilia lehajtja a fejét. Így lép a sziget földjére.
Bevezetik a palotába.
Hűvös, egyszerű termeken siet keresztül, illatszerek füstje kavarog a levegőben.
Még mindig a társaira gondol. Félve figyeli szívét, attól rettegve, hogy mindjárt megérzi halálukat.
Kitárul előtte az ajtó. Elfüggönyözött, félhomályos szobába lép.

 

 

Megtorpan Sigulp ágya mellett.
Az öreg varázsló a virágszirmokkal, gyógyító füvekkel borított takaró alatt hever. Olyan halvány, mintha már távozófélben volna.
Lilia letérdel mellé. A mellkasára helyezi a kendőt, s lassan kibontja.
Sigulp nem mozdul.
Lehetséges, hogy ez a fakó öregember a varázsló?
A lány fölé hajol, gyűrűsujjával megérinti piheszálas, gyér haját, sápadt fejbőrét. Ráncokkal televésett magas homlokát. Érzi, milyen vékony, sebezhető, mennyire kiszálkásodott az öreg bőr.
Végighúzza ujját a papiruszvékonyságú szemhéjakon. Körberajzolja a szem alatti árok iszapszürke gödrét. Az áttetsző arcbőrben elvékonyult, csaknem üres erek rózsaszínes hálózatát látja. Megérinti Sigulp alig kiemelkedő, parányi orrát. A vonásnyi ajkakon a kékes bőr repedéseit.
Azután visszahúzódik, s csak nézi az arcot. Az átlátszó, halvány erekkel rajzolt füleket.
Soha nem látott ilyen szép öregembert.
Még egyszer végigsimítja a csecsemőpihés fejbőrt. Szíven simogatja a szeretet. Szívesen felemelné, magához ölelné a törékeny, finom testet.
A fémtojás köré zárja Sigulp tenyerét. Lehunyja szemét, átáramoltatja életerejét, testmelegét a kiszáradt ujjakba. Érzi, amint meglangyosodnak, majd bizonytalan remegéssel életre kelnek.
Sigulp szemhéja felnyílik.
Lilia megsejti, hogy a varázsló nézi őt. Felpillant. Valószínűtlen kékségű szempárt lát maga előtt. Meleg fényűt, tiszta tekintetűt, égbolt ragyogásút.
– A Kék Kristály – sóhajtja Sigulp. Áttetsző arcában megtelnek a leapadt erek. – Fel kell kelnem.
– Segítek – suttogja Lilia.
De mire kimondja, kinyílik az ajtó.
Gyermekek özönlenek a szobába, vagy talán gyermeknyi inasok. Kiemelik a varázslót az ágyból. Virágszirom fehérségű inget, palástot terítenek keskeny vállaira, lábát papucsba bújtatják.
Lilia félrehúzódva bámul. Hosszú körmű, átható tekintetű, erőteljes öregemberre számított, színpompás selymekbe burkolt, kápráztató óriásra, akiről messzire látszik, hogy képes a csodatételre.
Sigulp a fehér ruhában még finomabb és törékenyebb, mint az ágyban.
Az egyik gyermek elhúzza a függönyt. Sárga napfény áramlik a szobába. Átvilágítja a varázsló füleit, felvillantja a kerek kagylók érrajzolatát.
S a fény eltűnik az öregemberben. Felszívódik a testébe.
Áttündököl rajta. Elmossa a szeme alatti árkokat, kisimítja ráncait. Vért pumpál ereibe. Feltölti élettel.
Sigulp kihúzza magát. Gyengéden félretolja a seregnyi apró kezet. Elindul.
Kísérete köréje gyűlik.
Lilia követi őket, két tenyere között a fémtojással.
Végiglépdelnek egy hihetetlen hosszúságú, aranyfényű folyosón. A falakon lógó kosarakban tenyésző kúszónövények feléjük kapdosnak zöld hajtásaikkal, virágokkal szórják be vállukat, a padlót.
A lány elfúló lélegzettel érzi, hogy a tojás átmelegszik a kezében, majd lágyan lüktetővé válik.
S még mindig a végeláthatatlan folyosón lépkednek; az ablakokon túl ragyog az égbolt, magasra nyúlt fák zöldellnek, lombjaik között néhol felsejlenek a fehér sziklafalak, megcsillan a tenger.
Sigulp váratlanul megtorpan. Széttárja karjait, megfordul saját tengelye körül. Fohászkodik.
Kísérői elrebbennek a közeléből, mintha villámcsapás érte volna őket.
Lilia égető fájdalmat érez a végtagjaiban.
Sigulp felnéz, palástja ujja meglebben. Balzsamos illat tölti meg a levegőt. A fájdalom elillan.
– Feljutottak a hajóra. Ide tartanak – sóhajt az öregember. – Sietnünk kell. Fogytán az erőm.
– Kik jutottak fel a hajóra? – kérdezi a lány.
– A démonok. – Sigulp megszaporázza lépteit. A piheszálak lobognak a koponyáján. Tovább beszél, ám Liliához csak néhány susogó hangfoszlány jut el. – Rögtön kikötnek... Kael kardja...
A lány ájulásszerű gyengeséget érez. Meg-megbotlik. Maga elé idézi társai arcát. Könyörög hozzájuk.
Beérnek egy csarnokba. Égbe szökő, áttetsző kupola alá lépnek. Különös szőnyeg simul a talpuk alá, melyet mintha eleven levelekből, virágokból és kígyókból szőttek volna. Könnyűvé válnak rajta.
Sigulp megtorpan. Felemeli az arcát, felnéz a kupolán túl kéklő égboltra.
Hirtelen aranytűz vakítja el őket.
A Nap.
Lilia szembefordul a varázslóval, s felé nyújtja a Kék Kristályt.
– Vedd ki a tartóból – utasítja Sigulp.
A lány a tenyerére veszi a reszkető, lüktető masszát. Látja, hogy a dermedt tojásfehérjére emlékeztető anyag dagadni kezd, erek hálózzák be, fala elvékonyul.
Sigulp meginog. Leereszti karjait. Az ajtóban álló seregletre néz.
– Induljatok! Máris!
A gyermeknyi szolgálók nem mozdulnak.
– Kifelé! – kiáltja a varázsló, majd hozzáteszi: – Kérlek benneteket! Meneküljetek!
A kíséret felkavarodik. Akárha szél söpörné el őket, eltűnnek a folyosón.
Sigulp fejcsóválva nézi az ajtót.
Lilia is hallja a lármát. Azt hiszi, a szolgák meggondolták magukat, és visszatérnek. De nem sokáig hitegetheti rettegő szívét, kénytelen felismerni a fegyvercsörgést.
Fekete alak rohan a csarnokba. Ruhája elnyeli a fényt. Kardja villog, palástja fenyegetően lobog a vállán.
Yngva!
A lány Sigulpra néz, parancsát várja. Az öregember megrázza a fejét.
– Rám figyelj. Csak rám – mondja susogó hangon.
Yngva nyomában Seym szökken a terembe. A fekete asszony visszapördül, és szembeszáll vele.
Azután beront egy csapat katona. Majd Medusa és a három zsoldos.
Élnek!
Lilia térdre roskad.
Rámered a Kék Kristályra. Időközben a massza teljesen megváltozott a kezében. Átlátszóvá vált, akár egy óriási vízcsepp. Fala reszket, tovább duzzad.
A lány nem hisz a szemének.
Az emberfejnyi, kékes falú gömbben a Világot látja: fákat, virágokat, madarakat, vizeket. Embereket. Köveket. Kagylókat. Tengereket. Birodalmakat. Füstöket. Felhőket.
A tündöklő színű képek kavarognak, gyorsan váltakoznak.
A kristályosan átlátszó gömb dagadozik. Alja legömbölyödik a szőnyegre, teteje a kupola felé hízik.
Azután magába zárja Sigulpot. Liliát.
A varázsló térdre ereszkedik. Reszket.
A lány is érzi, amint különös érzés járja át: mintha víz alatt lélegezne. Kábító élmény. Gyönyörűség. Beleremeg.
Yngva megtébolyodik a látványtól. Pördül, fordul, és vállon szúrja Seymet.
Végre megszabadul tőle, ha csak szemvillanásnyi időre is. Vijjogva rohan a dagadozó buborék felé.
Át kell döfnie, szét kell pukkasztania, meg kell semmisítenie!
Nem lát mást, csak a kristályosan kéklő gömböt, benne a Világot, a fényt.
Seym utánaveti magát. Elé szökken, és kardja hegyét a szívéhez közelíti.
Yngva félresodorja a pengét. Vérző tenyérrel fut tovább.
A fekete harcos nem ereszti, pördül egyet, s megint az asszony előtt terem.
Yngva belerohan a kardba.
Átjárja a penge.
A fekete asszony állva marad, felszegezetten.
Tágra nyíló szeméből kilobban az élet. Zöld nyál folyik a szájából.
A következő pillanatban, Seym mérhetetlen döbbenetére, Yngva eltűnik.
Csapzott fekete madár lóg a pengén, fénytelen szárnyai a földet súrolják.
Azután nagy marék bűzös, oszladozó kígyódöggé változik.
A fekete harcos a falhoz hátrál, hogy odakenje kardjáról a förtelmet. Egy haszontalanul lobogó fáklya szuroklevet csöpögtet a palástjára.
A rothadó kígyók eltűnnek. Irgalmatlan méretű széttaposott béka lóg a pengén.
Azután hirtelen bozóttarka arcú katonává változik.
S váratlanul ismét alakot cserél: üres szemgödrű, ködszerű lénnyé válik.
Lehömpölyög a pengéről.
Kitátott szájjal, lyukas arccal, gomolyogva ráüvölt Seymre. Lecsap rá.
A fekete harcos fürgén a fáklyáért nyúl. Belenyomja a tüzet az éjjellény rémes pofájába.
Penészes tócsa toccsan a padlóra. Füstölög, iszonyú bűzöket ereget.
S mikor végre a füst szétfoszlik, Yngva hullája hever a helyén. Nem mozdul többé. A tetem csonttalan, úgy fest, mint az eldobott lárvabőr.
Shorr mit sem lát mindebből, mert örök ellenségét aprítja, jóllehet tudja: feleslegesen. Dühét mégsem fékezheti. Széthasogatja Medusát.
A rém katonái Brundot és Chadot szorongatják. Gazdájuk halálától nem zavartatják magukat: Medusa úgyis mindjárt felkel.
Shorr otthagyja a hullát, társaihoz rohan. Vértől fröcsögő kardja halált oszt.
Brund megörül a segítségnek. Megpróbál lélegzethez jutni. Fújtatva támolyog.
Egy katona becserkészi hátulról. A vörös hajú harcos nem lát a verítékétől.
Shorr közéjük szökken, noha retteg a fájdalomtól. Reméli, hogy a vas ezúttal is lepattan róla, miként a villámcsapás után történt.
A testébe hatoló kard kegyetlen kínokat lobbant benne. Üvöltve leroskad, torkon ragadja a markolatot szorongató katonát, és kettéroppantja a testét.
Azután támolyogva talpra áll, kihúzza magából a pengét.
Fájdalomkönnyein át a megfutamodókat figyeli.
Magukra maradnak.
Sigulp lehunyt szemmel, reszketve beszél Liliához.
– Fogy az erőm, fogyok magam is. Amikor a Kék Kristály áttöri a kupolát, rohanj ki a palotából. Rettenetes erők csapnak majd össze, ne kerülj közéjük. – Az öregember felemeli a hangját, hogy a harcosok is meghallják. – Shorr, halhatatlan vagy, fiatal, – és az is maradsz. Brund, megszabadulsz félelmeidtől. Egyedül te kételkedtél bátorságodban. Most elhagy téged ez a kétely. Chad fölötted lelassul az idő, visszakapod az eddig elvesztegetett éjszakák esztendeit. Te is, Seym. Tartsd meg a varázskardot. Amíg tiszta szívű maradsz, a vigyáz rád. Ha zsarnokká válnál, miként Kael, kardod cserbenhagy. Most menjetek, mielőtt kitör a vihar!
– Liliát itt tartod? – kérdezi Seym.
– Hamarosan ő is elmehet.
A fekete harcos a falhoz támaszkodik. Vérző vállsebére tapasztja tenyerét.
– Megvárom – mondja.
A zsoldosok szó nélkül mellé lépnek.
Sigulp lehalkítja a hangját.
– Lilia, többé nem hagy el az erőd. Nem leszel kiszolgáltatva a víznek. Sokáig megőrizheted fiatalságodat. Birodalomról birodalomra járhatsz, úgy tudom, élvezed e tájakat. Az idő birodalmait kerüld el, mert nem könnyű kijutni azokból. Ne feledd!
A Kék Kristály fala nekifeszül a kupolának. A lány a duzzadó buborékot nézi.
– Meg kell halnod? – suttogja.
Sigulp elmosolyodik.
– Menjetek – sóhajtja. – Gyorsan!
Lilia tétován felemelkedik. Még mindig nem hiszi el, amit lát. Az átlátszó falú gömbben elfér a Világ. Avart csörget a szél, meg-megsodorja a korhadó leveleket, hangyák sürgölődnek, évszakok váltakoznak, napra éj következik.
A kupola ellenáll a feszegetésnek. Ellenáll egy ideig, majd hatalmas döndüléssel szétrobban.
Ekkor, mintha fákat csavarnának ki gyökerestől, mintha hegyek omlanának a földre, éktelen recsegés, ropogás hallatszik. A palota meginog, falai megbillennek. A kövek elválnak egymástól, lepergetik díszeiket, festésüket. Az oszlopok szétcsattannak. A föld megvonaglik, majd darabokra törik, akár a tojáshéj.
Seym karon ragadja a bámuló lányt. Vonszolnia kell, mert Lilia azt nézi, hogy a hihetetlenül teljes és álomi szép óriásgömb kiszabadul a levegőbe. Sigulp eltörpül, eltávolodik vele együtt.
A palota düledezik. A tengeren átsöprő vihar a sziget felfalására készülődik.
A lány végre magához tér, és követi a fekete harcost.
Nem találják a hajókat.
A szél végigmarkolja a vizet, korbácsokat fon belőle, sósan csípős ütéseket mér velük az útjába kerülőkre.
Letaszítja őket a szikláról. Feltornyozott hullámokkal tör fuldokló testükre.
A viharral viselős égbolt iszonyú erőkkel támad. Hájas fekete felhők ontják az esőt. Villámok cikáznak, elsisteregnek a tengerben. A tajtékszegélyes hullámok az ég magasába szöknek.
Üvölt a szél, bömböl a víz. Az elfeketülő, kihűlt Világot csak a villámlások bíborlila fényei világítják meg.
A palota összeomlik. Köveit elnyeli a tenger. Azután bekebelezi a szigetet. Bár felduzzad tőle, dühe mégsem csillapul; a szárazföld felé rohan.
Kétségbeesetten úsznak. Hullámfúriák támadnak rájuk, hogy elkapják, visszasodorják őket.
Összekapaszkodnak. Bátorítják egymást.
Rettegnek, nem értik, mi történik. Hát nem valami nagyszerűnek kellett volna bekövetkeznie?! Mi ez? Összeomlik a Világ?
Seym érzéketlenné vált vállal, fuldokolva úszik. Képtelen levegőhöz jutni, a hullámok szünet nélkül őrjöngenek; ami nem vizes, az nyirkosan párás: nincs levegő.
Shorr nem tudná megszámlálni, hányszor döfték keresztül a testét, ám minden beforrott sebe gyötrően fáj, mintha azok a pengék még mindig benne feszülnének. A partot nézi bűvölő tekintettel, sómarta szemmel, ázott tüdővel, a kimerültségtől már csak csapkodva, el-elsüllyedve.
Chad úgy érzi, nem bírja tovább. Hasztalan az erőfeszítés, a körös-körül tomboló téboly hatalmasabb. De nem adhatja fel. Amíg szikrányi élet van benne, rúgnia kell a vizet, tuskóvá görcsösült lábbal is.
Lilia tüdejét sós nyirkosság itatja át. Karjai elhalnak, lábában metsző fájdalom. Sírni tudna kínjában, ám nem tudhatja, nem sír-e máris. Képtelen megmozdítani a végtagjait. Felfekszik egy hullámra, s az magasan felemeli, nekifut vele, majd átdobja egy másiknak. Így viszik a part felé.
Brund biztosra veszi, hogy túlélik. Átvészelik a vihart, szárazra kecmeregnek, minden rendbe jön. Így kell lennie. Zsibbadt karjáról tudomást sem vesz. Elszántan tempózik.
Két eszeveszett hullámtorony között meglátja a hányt-vetett Shorrt. Érte siet. Átkarolja, kiemeli fejét a víz alól. Bátorító szavakat üvölt a fülébe.
Liliát szárazra löki egy hullám. Búcsúzóul fenyegetően felmorran, majd visszahúzódik a mederbe.
A lány a hátán fekve liheg. Bámul.
A tenger fölött feltisztul a levegő, kékesen áttetszővé válik, akár a Kristály fala. S a fény és a sötétség határán megpillantja a mérhetetlenné duzzadt gömböt, amely maga előtt tolja a vihar feketéjét, elsimogatva annak dühét.
A gömb áthatol az égbolton, és tovatűnik.
A hullámok elernyednek, a víz ellaposodik.
Az ég oly tiszta kékségű, miként a Kristály fala. A felfrissült levegő balzsamos illatú, elárasztja a földet.
Visszatér a Nap.
Elvakítja a bámész szemeket.
Mindnyájan a parton hevernek, elkínzottan, a rengeteg levegőben is hörögve.
Brund lekecmereg a szárazra vontatott Shorr medvetestéről. Belenéz csapzott társa arcába, és elvigyorodik. Kiköp egy tálnyi vizet.
– Nos hát: partra fuldokoltunk. A következő gond: hová bújunk éjszakára?
Amikor kimondja, s meghallja saját hangján, elakad a lélegzete. Tágra nyílik a szeme. Kérdezne, de nem mer.
Lilia Seymhez húzódik: Összesimulnak, egymás vállán pihegnek. Rebbenő, erőtlen kézzel simogatják egymást. Sószemcsés, ázott arcukon lassan feldereng az öröm.
A tenger nyugalmas szépséggel motoszkál medrében. Oly ártatlannak mutatkozik, mintha nem is őrjöngött volna az imént.
Heverésznek, száradoznak. Őket is átjárja a nyugalom.
Átadták Sigulpnak a Kék Kristályt. Yngva halott.
Shorr megszagolja magát. Medusa sem él.
De nyugalmuk nem lehet teljes. Addig nem, amíg nem látják saját szemükkel, hogy a varázslat is bekövetkezett.

 

 

A lovak megkeresik gazdáikat. Halk horkantásokkal megszimatolják őket, füvet harapdálnak, legyezgetik magukat a farkukkal.
Lilia hanyatt fekve lehúzza a gyűrűjét. Csak úgy próbaképpen elgurítja. Nem lepődne meg, ha többé sosem látná viszont Lont.
Mi több, ötlik fel benne, nem is volna rossz. Mire ezt végiggondolja, a párduc előszökken a semmiből. Kéjesen nyújtózkodva felpúpozza a hátát, kimereszti és megfeni a körmeit. Asa is megmoccan a lány homlokán. Kí méltóságteljesen körözget a magasban, az összeroppanó dióhéj recsegésére emlékeztető dalával szórakoztatva magát.
Seym hasra fordul, fejét Lilia ölébe hajtja. Nedves hajában sószemcsék csillognak. Bőringét lassan szivárgó vér nyirkosítja.
A lány, bár továbbra is kételkedik varázserejében, a sebre szorítja bal kezét. Néhány perc múltával látnia kell, hogy nincs oka kételyre. A vérzés megszűnik, a sebszélek elsimulnak.
Elsőként Shorr elégeli meg a henye heverészést. Felül, majd talpra szökken. Duzzad a tettvágytól.
– Menjünk valamerre. Ezt az éjszakát is szeretném fedél alatt tölteni.
Brund meglepőt cselekszik. Odalép Shorrhoz, átkarolja a vállát, és elérzékenyülten rávigyorog.
A sötéthajú zsoldos nem hisz az érzékleteinek. Lehajol, arcát beletolja társa képébe, hogy tisztábban lásson.
– Mi ütött beléd? – nyögi. – Rákapsz a fiúkra? Nálam nincs esélyed.
– Te marha állat! – feleli Brund. – Megmentetted az életemet. Nem is akárhogyan. Szándékosan belefordultál a kardba, amit pedig belém szántak.
Shorr vállat von.
– Te meg partra hurcoltál. És?
– Neked magyarázzam, mi a különbség segítség és önfeláldozás között?!
– De én nem áldoztam fel magam: itt vagyok.
– Mit érzel, amikor átjár a kard?
– Azt, hogy átjár a kard – vigyorog Shorr. Nem néz Brundra, arcizmai mégis elárulják.
– Nagyon fájdalmas?
A dalia elkomorul.
– Ne tudd meg – feleli sötéten, és a lovához siet.
Chad is feltápászkodik. Hanyag mozdulattal megveregeti Brund vállát.
– Még nincs vége. Vissza is kell mennünk.
Lóra ülnek. Kí mutatja az utat.
A zsoldosok ringatóznak a nyeregben, s azon tűnődnek, miért érzik magukat furcsán kiégettnek, már-már megcsömörlöttnek.
Shorr megfogalmazza a választ.
– Halálra fogjuk unni magunkat. Teljesen céltalanná vált az életünk.
Chad ránéz. Bezzeg a két ütődöttnek nincs ilyen gondja. Lilia és Seym valósággal ragyog. Kéz a kézben lovagolnak, ködös szemmel bámulják egymást, mosolyuk elhalványíthatatlannak ígérkezik. Mulatságosak. Megindítóak.
Megszépültek.
Seym sötét haja visszanyerte régi fényét, kéttenyérnyi homlokán elsimultak a ráncok, kifürkészhetetlen tekintetű, mélyen ülő szeme olvadozni látszik. Ajkain a jellegzetes, zárt mosoly dereng.
Lilia egyenesen tündököl. Lélegzetelállítóan szép. Belülről ragyog szépségének nincs tudatában palástolatlan öröme teszi ezt vele.
Shorr is mind gyakrabban pillant hátra a válla fölött. Brundot furdalja a kíváncsiság, miért forgolódnak társai. Látván, mit néznek, elröhinti magát.
– Ezeket rendesen elvarázsolták. Hé, ez lesz a műsor a sírig?
Lilia ránevet.
– Nézz előre! – tanácsolja.
Brund vidoran megrázza a fejét. A következő pillanatban kiemelkedik a nyeregből. Amikor földet fog felpillant. Az orv ág árulkodón hajladozik.
– Szemét – morogja Brund. Feltápászkodik, kóvályogva űzőbe veszi lovát. A koponyáján duzzadó púpot tapogatja. S megint röhögnie kell.
– Na jó – mondja, amikor látja, hogy társai furcsállva szemlélik. – Nem bolondultam meg. Csak örülök, hogy sikerült.
– Bezúzatni a fejedet? – érdeklődik Chad. Úgy fest, súlyt helyez rá, hogy tisztán lásson a kérdésben.
– Ünnepeljünk! – Brund még mindig a lovát kergeti. Az alávaló állat mindannyiszor a közelébe engedi, és csak akkor rugaszkodik el, amikor ő már-már eléri a szárat. – Rakjunk hatalmas tüzet! Sőt: erdőtüzet! Süssünk húst, nyakaljunk bort, szóljon a zene, riszáljanak a nők! Elmondom mindenkinek, aki az utamba vetődik, el én! A vörös Brundnak is része volt ám ebben! Lehet, hogy a fickó nem egy kábító szépség, ám nélküle még mindig félelmetes volna az éjszaka. Úgyhogy, kedves széphölgyek, üljetek a combjára, és nyúljatok be a nadrágjába. Megérdemli! Nagyszerű harcos!
Shorr elkapja neki a bitang lovat. Átnyújtja a szárat, és felnevet.
– Széphölgyek, aranyozzátok be a daliás Brundot! – mennydörgi. – Kenjétek be mézzel, illatos fűszerekkel! Rajta, csak rajta!
– Eszerint éjjel a szabadban alszunk? – kérdezi Chad higgadtan.
– Én ugyan nem! – vágja rá Brund.
– Én is kihagynám – feleli Shorr.
Chad az ütődöttekre néz. Lilia felvonja a vállát.
– Talán holnap – mondja.
Seym elvigyorodik.
– Annyi másban kételkedem. Ebben a csodában nem.
– Szerinted végük?
– Igen.
– Kinn töltöd az éj szakát?
– Megkóstolom.
Shorr eltöpreng, majd a lányhoz fordul.
– Hová viszel minket ma éjjel? Kerge táncosok, ködlő szép hölgyek vagy lovacskacsináló tündérek közé?
– A fákon túl várost találunk. Fogadóban alszunk. Ehettek, ihattok, kövér nőket vehettek.
– Szép kövérek?
– Akár a kocák.
Brund körbenyalja a száját. Újra rázendít.
– Elmondom mindenkinek! Én vagyok az, aki elé le lehet borulni. Nekem is részem volt a varázslásban. Nem is sejtitek, milyen kapósak leszünk! Mindenki minket akar majd felfogadni! Belefulladunk az ajánlatokba! Ó, ne féljetek, barátaim, nem harap rozsda a kardunkba!
Chad megrántja a vállát. – És?! – kérdezi hűvösen.
– De hát mit akarsz? Házat építesz? Fogsz egy asszonyt, és vigyorogsz rá a sírig? Turkálsz a földben? Fejed a tehenet?
Shorr szeme felvillan.
– Akkora súlyú aranyat kapok, mint Lilia. Földet veszünk. Palotát. Szolgákat. Ágyasokat. Hatalmat.
– És?! – firtatja Chad.
– Mi ütött beléd? Semminek nem tudsz örülni?
– De. Tudnék – feleli a szőke zsoldos.
Előreszáguld lován.
Fintorogva bámulnak utána. Shorr Seymhez fordul.
– Te mit mondasz? Mihez kezdesz? Egyáltalán, van valamid? Kapsz fizetséget a szolgálataidért? Előbb-utóbb tönkremegy a szép ruhád. Hullákról semmit nem húzol le, mint tudjuk. Lerongyolódsz? Elszegődsz szolgának? Netán éppen Liliához?
Seym vállat von. Nem érzi sértőnek Shorr szavait. Valójában nem tudja, mit feleljen. Van néhány drágaköve, egyet s mást megtanult Emantól. Az öreg nem beszélt javakról, amikor elküldte a Kék Kristály testőréül. Az éjszaka szépségéről mesélt. Öröksége is volna, ha elvenné anyjától. Szolga nem lesz, még Lilia mellett sem. Tehát hallgat.
A lány fürkészi az arcát. Csaknem felnevet. Seymtől távol áll, hogy verekedni kezdjen, noha Shorrnak kijárna néhány pofon a szolgaszövegért.
Eszébe ötlik Konok. A büszke csődör nem engedte, hogy a hátára üljön. Holott legalább hálából eltűrhette volna, hiszen alighanem az agyonveréstől szabadította meg. Konok száz módon kimutatta szeretetét, vigyázott rá, megmentette az életét, de a hátára nem engedte.
Lilia elmosolyodik. Nem lesz könnyű élete Seym mellett. De már eddig sem volt könnyű. Csak gyönyörű.
Nincs mit fontolgatnia szerelmén. Miért Seym, miért nem inkább Larv, a régi jó barát, vagy Chad, a szőke dalia, netán Shorr, a káprázatosan férfias zsoldos?!
Miért hisz benne, hogy örökké? „Örökké”, ez alighanem azt jelenti a szerelmesek nyelvén hogy bármikor érjen is véget, téged sosem felejtlek el. És akár még azt is jelentheti, hogy: örökké. Ami az emberélet kurtányi örökkévalóságával számolva sem kevés.

 

 

– Nem jöhettek be! – vakkantja feléjük a fogadós.
Lilia eltöpreng: mitől dagad fel csaknem valamennyi fogadós?
Shorr kihúzza magát.
– Miért nem? Talán megtelt a csűröd? Nyakunkon az éj! Állj félre, vagy átdoblak a vállam fölött!
A fogadós zavartan a háta mögé bökdös hüvelykjével, remélvén, hogy értik közlését. Nem értik.
Így hát Shorr valóra váltja fenyegetését. A gazda belenyekken a földbe.
A fogadó ajtaja felpattan előttük, ám azt máris katonák torlaszolják el. Harcias valamennyi, kardot szegeznek a betérni szándékozókra.
– Takarodjatok! – üvölti vezérük. – Semmi keresnivalója itt a csőcseléknek. Urunk nyugalmat kíván.
– Ki az uratok? – kérdezi Shorr.
Szemét társaira villantva jelzi, hogy kész a mulatságra. Chad és Brund visszajelez: benne vannak, naná.
– Urunk Sel, és bizonyára hallottad gazdagsága hírét – közli büszkén a csillogó-villogó vértekbe foglalt katona. – A hegyen túl pazar palota ékeskedik. Az övé.
– Nos, akkor ott fog vacsorázni – feleli a zsoldos. – A hegyen túl. Máris indulhat.
– Az éj elől tért be ide. Nem óhajtja, hogy mosdatlan csőcselék háborgassa. Kérjetek szállást valamelyik helybélitől.
– Sel mikor mosdott? – érdeklődik Lilia.
– A legutóbbi holdtöltekor. Mi közöd hozzá?!
– Na jó – sóhajtja Shorr. – Rakjuk ki ezt a piszkos népséget. Éhes, szomjas vagyok. Ünnepelni akarok. Nyálzom, ha kövér nőkre gondolok.
A magabiztos, büszke katonák azon kapják magukat, hogy repkednek. Pontosan abba a porba szállnak le, amelyben az imént a fogadós is meghempergett. Mire feleszmélnének, nem találják a kardjukat. Szánalmasan fegyvertelenek.
Sel odabenn tartózkodó testőrei is vasra kapnak a csatalárma hallatán, s bár a csinos, ifjú uraság bíbor fejjel buzdítja őket, éppúgy szégyent vallanak, mint társaik.
A zsoldosok nem kis megrökönyödésére Seym is részt vesz a tisztogatásban. Sőt, ha valaki a gyűrűsujja közelébe téved, Lilia sem állhat ellen: szobrokat állít maga köré, eleven, tajtékos szájú katonákból.
Sel, utolsó testőre lefegyverzése láttán, könyörgőre fogja. Persze csak a maga módján.
– Nos, nem bánom, térjetek be. Egyetek, igyatok. De ne űzzetek ki az éjszakába!
Chad rászegezi a mutatóujját.
– Te kiűzhettél másokat?
Sel lesápad tündöklőre aranyozott gallérja fölött.
– Tévedtem.
– Mi nem tévedünk, amikor kiszórunk téged a szemétdomb mellé. Ha férfinak látszanál, megkérnénk, hogy kakasszóval ébressz pitymallatkor. De csak egy koszos féreg vagy! – bömböli Shorr. – Menj magadtól, ha nem akarsz repülni!
A csinos Sel vonakodik, tehát repül.
Brund behajtja a fogadóst, és elsorolja kívánságaikat.
A szalonnás testű gazda verítékezve hallgatja, borostás arca csupa riadt buzgóság. Reszket keze, lába, gyöngyözik a zsírja. De nem a zsoldosoktól retteg.
– Sel megöl, ha kiszolgállak benneteket. Véresre korbácsoltat, elevenen megnyúzat, kitépdestetheti a végtagjaimat. Ti elmentek, ő ittmarad. Bosszút áll.
– Majd azt mondod, hogy kényszerítettünk. Mozdulj! Ne feledd a lányokat! Ünneplünk! Nincsenek többé éjjellények! Bár nem érdemled meg: elsőként hallhattad az örömhírt. Mi a neved?
– Az enyém? – hebegi a férfi. – Blasnak hívnak. Megkaptok mindent, amit kértetek, ha a fejembe kerül is. De elég volt a hencegésből. Elhiszem, hogy erősek vagytok, saját szememmel láttam. Ám csodákra ti sem lehettek képesek. Éjjellények márpedig vannak!
– Nincsenek! – vigyorog Brund.
– Vannak!
Chad összefonja karjait a mellén. Mosolyog. Éppen olyan szelídnek látszik, mint egy frissen veszett kutya.
– Ételt, italt, nőt! Máris!
Blas elhömpölyög. A válla fölött még visszaszól.
– Vannak! Mindig is voltak!
– Szokj le róluk – tanácsolja Seym. Ellép egy testőrszobor mellett, leül a padra Lilia mellé.
Brund lehuppan velük szemben. A lányra néz.
– Nincsenek? – kérdezi.
– Mindjárt kiderül.
Az uraság kiűzetése után visszaszivárognak a korábban kipenderített vendégek. Megtapogatják a szobrozó testőröket. Helyet foglalnak a hosszú asztalok körül, s leplezetlen kíváncsisággal méregetik a négy harcost és a lányt, akik ezt tették a gyűlölt Sellel, akiknek volt bátorságuk valóra váltani az ő gondosan titkolt álmukat.
A társaság sütkérezik a tiszteletteljes pillantások fényében. Brund azt gondolja, még nagyobb bámulattal övezik majd, ha előáll a nagy hírrel. Így hát, amikor a fogadós lihegve berogyadozik a kancsókkal, marokra kapja a kupát, és felszökken az asztal tetejére.
– Figyelem! Mindenki nyissa tágra a fülét! Ilyet még nem hallottatok! Nincsenek többé éjjellények!
Rendkívül udvariasan bár, de kiröhögik.
Elmondja újra, ekkor már fáradtabban csendül fel a kacagókórus.
– Nem hisztek nekem? Lássuk csak: leszállt már az alkony? Sétáljatok ki a szabadba!
– Sétálj ki te! – javasolja az egyik helybéli legény. Az ifjú izomzata vetekszik bármelyikükével. Csak a vad villódzás hiányzik a tekintetéből. Meglesz az is ha marost, hiszen szorgalmasan ürítgeti a kupákat.
Brund elbizonytalanodva Seymre pillant.
– Azt mondtad, kikóstolsz a sötétbe. Na?
A fekete harcos előrehajolva, suttogóra fogott hangon feleli: – Nem kellene erőltetned. Ki tudja, mi lesz, ha ép bőrrel visszajövök!?
Brund felnevet. – Mi lehet?
Seym felemelkedik. Nem vesz tudomást Lilia utánanyúló kezéről. Az ajtóhoz sétál, még egyszer visszanéz.
Úgy figyelik; mint egy bolondot. Megunta az életét. Az ő dolga.
– Hé! – rikkantja az izmos legény. – Ne tárd szélesre az ajtót, ha kimész. Gondolom, egyedül akarsz meghalni.

 

 

Seym kilép a szürkülő ég alá. A békés este megsimogatja. Békakórus zengedez a közeli tónál, fészkükre igyekvő madarak húznak el fölötte, rebbenő árnyakként, nesztelenül.
Lélek sem jár az utcán. A fatáblákkal elrekesztett ablakok mögül kiszökik egy-egy sárgás fénysugár.
A férfi bátran, egyre lelkesültebben lépdel előre. El sem fér benne az öröm. Lilia!
Hamarosan meghallja puha lépteit. Összefonják ujjaikat. A lány sírva fakad. Azután táncra perdül. Futásnak ered, lelassít. Felbámul a magasba, alig is hiszi el. És megint kirobban belőle az ujjongás.
Seym felkapja, a levegőbe emeli, forog vele. Hangosan nevetnek. Örömükre nincs szavuk. Csaknem megfeledkeznek társaikról.
Végül mégis elszánják magukat, és visszatérnek a fogadóba.
Kísértetként bámulnak rájuk; kísértetként is fogadják őket. Amit nem mertek megtenni Sellel, megcselekszik velük.
Csaknem harminc kikerekedett szemű, tébolyodottnak rémlő ember esik nekik lobogó fáklyákkal.
– Takarodjatok kifelé! – bömbölik nyálbuborékos szájjal, tűzzel fenyegetve őket. – Éjjellények! A szörnyek cimborái! Adjatok nekik a fáklyákkal!
Seym mozdulatlanul áll, szorosan fogja Lilia kezét. Nem vitatkoznak, nem szállnak szembe a dühöngőkkel. Lassan kihátrálnak a szabadba.
Megvárják a zsoldosokat.
Jönnek ők is, félig-meddig saját elhatározásukból. De ők sem verekednek. Jó mulatság volt Sel katonáit széjjelszórni. Ezzel a félelemmel azonban nem tudnak mit kezdeni. Ismerik. Ők is érezték. Éreznék most is, ha nem látnák, hogy Lilia és Seym sértetlen.
Bizonytalanul körülnéznek. Beszívják a fűszeres levegőt, hegyezik a fülüket.
Kinyújtják karjukat, hogy minél nagyobb bőrfelületen érje őket az este hihetetlen, csodálatos érintése.
Brund olyképpen forgolódik, miként a szépálmok birodalmában, a repülés örömében. Nem mer hangosan nevetni, megtörni a békét; befogadni akar, magába szívni a sosem ízlelt gyönyört.
Chad megmelegszik az élménytől. Leroskad, magában fohászkodik. Könnyek szivárognak az arcára. Nem bánja.
Shorr félrerántja a fejét egy alacsonyan repülő denevér elől. Csaknem hideglelést kap. Egy elkésett madár is elsuhan fölötte. Libabőrösen bámul utána. Bármint fél is, a ködszerű hömpölygés egyre késik. Felmorran.
– Ezt pont akkor kellett csinálnotok, amikor már feltálalták a nőket is?!
Ha jól meggondolják, igaza van. Az éjszaka tavaszillatú, vért forrósító, szerelmet gyújtó. Ám ha még jobban belegondolnak, egyetlen porcikájuk se kívánkozik vissza a füstös áporodott szagú kocsmába.
Futhatnékjuk támad. Lovaik örömest versenyeznek velük. Átkelnek a hegyet borító erdőn. Elsietnek Sel palotája mellett. Ligetbe érnek.
S amikor már alig látnak a sötétben, Lilia az élre vág, Asa szemével figyeli az utat. A kígyó megmutatja neki a közelben rejtőzködő élet hemzsegését. Őzeket, apró rágcsálókat, a rájuk vadászó baglyokat, rókát, alvó madarakat.
Kifulladtan lerogynak a ligetben. Brund feljajdul.
– Éhen pusztulok!
Lilia ételt terít eléjük. Italt is kapnak, selymes mézbort. Falatozás közben is környezetüket szemlélik. Nem tudnak betelni a békével.
Shorr megjegyzi:
– Meg kell tanulnunk a sötétben mozogni. Gondoljatok bele, ezentúl éjszaka is lecsaphatunk az ellenfélre. Mögé lopakodunk, elkapjuk a torkát, és nyissz. Lilia a félelem is elmúlt az éjjellényekkel? Most már senki nem fog félni a sötétben?
– Honnan tudjam?! Sétálok egyet.
Brund tele szájjal a háta mögé mutat.
– Arra van.
– Micsoda?
– A víz. Arról hallom, hogy löbb, löbb, löbb. Oda indulsz, nemde? És ha jól sejtem, nem is egyedül.
Seym is talpra szökken, hiszen Brund tévedhetetlen.
Chad figyeli, amint az ütődöttek kéz a kézben belevesznek a sötétségbe. Sóhajtva hanyatt veti magát, mézbort loccsint a torkára.
– Jó nekik – mondja.
– Na, azért nekünk sem rossz – vigasztalja violalila szemű barátja. – Kérsz egy báránycombot?
Lilia és Seym csalhatatlanul megtalálja a tavat. Ledobálják ruháikat, és belemerülnek a vízbe. Ezüsthátú hullámok között tempóznak, félelem nélkül buknak alá a fekete mélységekbe. Alvó vízimadarak neszelnek fel közeledtükre, de nem találják riasztónak őket, így hát tovább ringatóznak a nádas szélén.
Lilia partra gázol egy fenyőmagos szikla közelében, amelyről forrás rohan a tóba vad zuhogással.
A lány a mélán csordogáló, gyér holdfényben utat keres a sziklához, belép a vízesés alá, lehunyja szemét, és átadja magát az örömteli megkönnyebbülésnek.
Sikerült! Még mindig nem meri kimondani.
Seym magához karolja, megkeresi a száját. Úgy csókolja őt, mint álmaiban az a férfi, aki megízleltette az édes harapásfélével, s aki reggelre eltűnt, úgyannyira, hogy ő még arcvonásainak emlékét sem vihette magával az ébrenlétbe.
Lilia tudja, hogy Seym volt az a férfi. Ki vitathatná? E gondolat vidámsággal tölti el. Kilépnek a szikla alól, éles nádtorzsák között partra kapaszkodnak, és elnyúlnak az estharmatos kövér füvön.
Seym kisimogatja a lány arcából a nedves tincseket. Lecsókolja róla a vízcseppeket. Szája, ujjai megérintik a vállát, feszülő melleit, érzékeny bőrű hasát és combjait.
Liliát féktelenné teszi a szenvedély, harmatot kóstolgat a férfi testén.
Megfeledkeznek Lonról. Összesimulnak, a lélegzetük is elakad egymástól. Lilia a férfi dereka köré kulcsolja lábait. A selymes éj betakarja őket.
Lon kiszökken a gyűrűből, és halk morgással fel-alá járkál körülöttük. Teste meg-megfeszül, ám mindannyiszor el is ernyed. Képtelen rá, hogy támadjon. Zavart mosakodásba fog; félbehagyja, talpra ugrik, ismét körözni kezd. Rá sem hederítenek, bolondul nemtörődömmé tette őket a szerelem.
Lon leroskad a lány fejénél, s bár az volna a dolga, hogy megvédje őt mindenféle támadástól; hogy tisztán kísérje vissza, úgy határoz: támadásról szó sincs, és a tisztaságon sem esett folt. Viszont Lilia tudomást sem vesz a Világról. Őrködni kell fölötte.
A lány odaadja magát, és elfogadja a férfit. Összefonódásuk képtelenül szép: testük, lelkük együtt hullámzik egymással és az örömmel. Ez lehet a teljesség? Amikor olyannyira felfokozódik, hogy már-már határos a fájdalommal, vakító robbanással kilobban; szelídebbé válik, s lassan, nagyon lassan elcsillapul.
Megrendülten fekszenek, rebbenő ujjakkal simogatva egymást. Szívük továbbra is részegen dübörög, érzik a másik ereinek lüktetését is; mellkasukban, hasfalukon, ölükben.
Seym felemeli a fejét, s a lány arcát nézi. A zöldessárga szempár ráragyog. Lilia elmosolyodik, és megszólal.
– Te nem fogod fáradhatatlanul hajtogatni a szép szavakat, hízelgéseket.
– Soha – feleli a férfi.
– Hiába is várom, hogy halljam.
– Érezd.
– Érzem – bólint a lány. – Én is szeretlek.
Egymáshoz simulnak, majd felfedezik Lont. A párduc hökkent dörmögéssel veszi tudomásul, hogy kinézték őt derékaljnak.
Lilia és Seym kimerült álomba zuhan, Lon mozdulatlanul őrködik alattuk.

 

 

Kí napról napra veszekedettebben hajszolja a csapatot. Éjszakai pihenőt is alig engedélyez, aztán már meg sem várja, hogy Lilia eleressze, kedve szerint kel ki a palástból, és tér vissza oda; ez utóbbit egyre ritkábban teszi. Éles hangú rikoltozása megőrjíti a zsoldosokat, s lassan felzaklatja a higgadtabb Liliát és Seymet is.
A madár könyörtelenül hajszolja őket a visszaúton, s hamarosan a lány szíve is elnehezül a rettegéstől. Eddig is sejtette, hogy valami rettenetes történt Hurd palotájában. Lehet, hogy baja esett a szeretett Dariónak. A gondolat alig elviselhető, ám azzal a félelemmel megtetézve, hogy osztozik sorsában Hurddal és Larvval, immár kibírhatatlanná válik.
És Lilia hajtja csődörét Kí nyomában. Vége a sétagaloppnak. A zsoldosok eleinte háborognak, majd megadják magukat, és követik a lányt. Birodalmakat szelnek keresztül, hogy lerövidítsék útjukat, ám amint szemlélődni kezdenének, lazítanának, Kí közéjük zuhan, és rájuk vijjog. Nincs mit tenni, rohanni kell. Miért, minek? Ezt még Lilia sem tudja.
Bár Seym nem jós, még siettükben is látják, hogy lassanként beigazolódnak félelmei. A városokban megpezsdül az élet; a fogadókban katonák iddogálnak az ígéretes izomzatú legényekkel, kedélyes csatatörténetekkel szédítve őket.
És az ifjú férfiak elszegődnek uraságaik zsoldjába, fegyverforgatást tanulnak. Hadseregek masíroznak az utakon: felgyújtott házak, lemészárolt emberek, földönfutók tömegei mutatják, merre jártak. Gazdát cserélnek a paloták, s újra gazdát cserélnek, tengernyi vér árán. A fegyverkovácsok éjjel-nappal dolgoznak. Cseng-bong az üllő, fejek puffannak a porba.
Seym töprengő arccal szemléli a felszabadult Világot. Homlokán megszaporodnak a ráncok, s csak ritkán simulnak el; ha Lilia birodalomba vezeti őket, ha nem találkoznak fegyveresekkel a rengeteget átszelő ösvényeken.
Időnként belebotlanak egy-egy fajzatba. A legyengült rém kábultan támad rájuk. Gyilkos ösztönei még mozdítják, ám ereje meglankadt az éjjellények eltűntével. A hajítókés, a nyílvessző vagy a kard hamar kedvét szegi. Ott marad holtan, legyek és darazsak lakmároznak förtelmes hulláján.
Nemcsak katonákkal és pusztítással találkoznak. Utazók csoportjaira bukkannak az esti tábortüzek mellet. Hódítók ők is, fegyverük mellett tartják szerszámaikat; elhagyták gyűlölt uraságaikat, új földeket keresnek. Nem szomjaznak vért. Házat építenének.
Felvirágzik az útonállóknak is. Lesben állnak a forgalmas ösvények mentén, kifosztják a szekereket, elhurcolják az állatokat, olykor asszonyokat, nagyobb gyerekeket is.
Ha a zsoldosok azt gondolták, kipihenik magukat a visszaúton, csakhamar belátják: tévedtek. Nemegyszer valósággal át kell verekedniük magukat egy-egy megszállt falun; a fogadókban piócamód tapadó toborzókat kedvetlenítenek el fürge kardjukkal. A verekedés után zenészek, mutatványosok vidítják fel őket. Minden vérontás ellenére úgy fest: az emberek fellélegeztek, kivirultak, feltöltődtek tettvággyal és reménnyel.
Kí fáradhatatlanul szárnyal előttük.
Lilia fejében rémképek kavarognak. Nem azért kell sietniük, hogy megvigyék a hírt, hiszen azt régen tudja már mindenki. Minden féltő gondolata innen indul, s éjszakai lázálmaiban folytatódik. Seym is nyugtalan.
Lon hiába gömbölyödik alájuk, hasztalan simulnak össze: az öröm vigasztalja, de nem teszi érzéketlenné őket.
– Mit tettünk?- kérdezi egy éjjel Seym, miután elhagytak néhány porig égett falut, és ellovagoltak valamely dicső sereg mögött hajtott, összekötözött kezű rabszolgák mellett.
– Mi bajod van? – hökken meg Shorr. – Na, mit tettél?
– Az éjjellények idejében mindenki megült otthon. Nem utazhattak az emberek, nem is volt kedvük háborúzni.
– Hol nőttél fel? Egy erdőben, távol a világtól. Mit tudsz te?! Mit gondolsz, mi miből éltünk? A nem létező háborúkból. Még az „éjjellények idejében” csalt tőrbe minket Ro, de Medusa sem egyébkor támadta meg Hurd palotáját. Mit vártál? Még nagyobb csodát? Ahhoz Sigulpnál is nagyobb varázsló kellene, hogy fajtánk természetét megváltoztassa.
– Mienk az éjszaka. A teljes élet – mondja Chad. – Ki-ki azt kezd vele, amit tud.
– Vagy amit akar – vigyorog Brund. – Részemről szívesen találnék egy kecses kacsót a nadrágomban. De épp neked mondom ezt? Te minden éjjel rábukkansz, tehát nincs is más gondod, mint az önmarcangolás. A szemedbe mondom, Seym: fényűzően élsz.
– Bizony – bólogat Chad. – Gondolj csak sokat emlegetett anyádra, Sollimára. Ő is az éjjellények idejében gonoszodott el, te meg itt csodálkozol!?
Seym félig-meddig meggyőzve felsóhajt:
– Hol csodálkozzam?
Lilia kézen fogja.
– Gyere. Tudok egy helyet a közelben.
Míg ők csodálkoznak, a zsoldosok kitárgyalják Seymet.
A jószagú Shorr egyre többet használja a fejét, s e tartósan elhanyagolt testrésze csodálatosképpen működőképesnek bizonyul.
– Figyeljétek meg – foglalja össze tanakodásuk eredményét –, Seym most válik igazi harcossá. Pedig már eddig is ügyes volt.
Azután a lankadó tűz körül heverészve elmerengenek saját változásaikon. Nem tudják, mit találnak majd Hurd palotájában. Ám elképzelhetetlennek tartják, hogy egy igen közeli napon elváljanak Liliától és Seymtől. Szívesen megkérdeznék őket, mi erről a véleményük, csakhogy a csodálkozás eltart pirkadatig, és Lon senkit sem enged a közelbe.

 

 

Már azt lesik, Kí mikor zuhan le holtan, ám a madár nem lankad. Már attól tartanak, ők fordulnak le ájultan a nyeregből, vagy a lovak botlanak el alattuk. De az állatok pompásan bírják a hajszát.
Shorr úgy látja, Seym kevesebbet emészti magát az útjukba kerülő hadak miatt. Továbbra is töri a fejét, de hát mióta csak ismerik, úgy fest, azért tartja, hogy törhesse. Lilia egyre feszültebb, s ha netán a madár lelassít, a lány az, aki sürget. Néha még szóba kerül a ház, ám úgy beszélnek róla: majd megkeresik. Mellesleg ház nélkül is kiválóan feltalálják magukat. Étel, ital bőven terem Lilia tenyerén, a párduc a párnájuk s derékaljuk. És boldogok, minden gondterheltségük mellett virulóan, megejtően boldogok. Naponta megörülnek az éjszakának, csakúgy, mint először, amikor az még csoda volt. De hát valahányszor elámulnak a szemük elé bukkanó teremtett férgektől, futkosó, repkedő, csúszó-mászó lényektől, fáktól, virágoktól, vizektől. Fura szokásuk, hogy hajnalonta, amint felnyílik a szemük, újra és újra felörülnek az élettől.
Sűrű erdőben haladnak, Kí alakja néha elvész a lombok fölött, ám hamar felbukkan, ha a lovak nem elég fürgén kapdossák lábaikat. Ilyenkor mélyebbre ereszkedik, és éktelen hangján a fülükbe vijjog.
Ezúttal is.
Ám ez a rikoltás másféle; Asa is lüktetni kezd Lilia homlokán. A lány lehunyja a szemét, s megpillantja a bozótos mögött lesben álló lovasok testmelegét.
Jelt ad társainak, s nyomban az élre rúgtat. A paták feldübörögnek, a fák elmosódnak mellettük a sietségben.
Kí vészvijjogása áttör minden zajon.
Aztán a madár leereszkedik Lilia vállára, s végre elhallgat. Palástként beborítja, oltalmazza a lányt.
A bozótos hirtelen szétnyílik, előrontanak a lovasok.
A szedett-vedett, alighanem hullákról lehúzgált ruhákba bújt fegyveresek szilaj kiáltozással támadnak rájuk. Gyors lábú, pihent lovaik bírják az iramot.
Shorr kardot ránt, vigyora fülig ér: gyertek, gondolja, próbáljatok megfogni!
A többiek is fegyvert ragadnak. Előrehajolnak, s kissé kiemelkednek a nyeregből; ménjeik száguldanak velük.
Az üldözők nem tágítanak. Villogóra fent kardokkal, láncra fűzött vasgolyókkal, rövid nyelű lándzsákkal, fűrészfogú késekkel csápolnak feléjük. Üvöltve buzdítják egymást, lángoló szemmel, rémítő vigyorral kergetik a zsákmányt. Vonzzák őket a zsoldosok fényes vértjei, a ruhájukat díszítő drágakövek, a lobogó hajú lány – s a harc maga.
Az útonállók felzárkóznak, majd beérik kiszemelt áldozataikat. Fél kézzel markolják a szárat, jobbjukban fegyverüket lengetik.
Shorr a kardját lendíti a felé zúgó vasgolyó útjába. A lánc feltekeredik a pengére. A zsoldos kiemeli a nyeregből az elszomorodottnak látszó támadót, és egy terebélyes fatörzshöz keni.
Chad vendéget kap. Támadója a háta mögé szökken a nyeregbe, és a torkának feszíti cápafogú kését. Mielőtt még nekiállhatna a trancsírozásnak, áldozata könyöke a bordái közé száguld. Ettől kissé elakad a lélegzete, majd elakad végképp, amikor az egyik vasmarok a csuklójára fonódva lefegyverzi, a másik pedig torkon ragadja.
Brund kivédi a neki szánt láncos golyót, de képtelen kiemelni ellenfelét a nyeregből. Egyikük sem használhatja fegyverét; huzakodnak. Megpróbálnak túljárni egymás eszén. Közben lovaik száguldanak, s Brund attól tart, ismét kap egy ágat a halántékára.
Az orv ág nem is késik, ám ezúttal – boldog nap! – az ellenfelet találja el és tépi ki a nyeregből. Brund fellélegzik. Öröme korai volt: újabb támadót kap a nyakába.
Seym mélyen sajnálja, hogy nem használhatja hajítókését. Mindazonáltal Kael kardjával is elboldogul. Mintha csak ösvényt vágna a rengetegben, megtisztogatja környezetét a támadóktól. Egy fickó a háta mögé kerül, s ráveti magát. Elvéti az ugrást; a harcos nyaka köré font karja inkább kapaszkodik és ölel, semhogy fojtogasson. Seym lefejti magáról, és elhajítja az útonállót.
A nyomorult fickót saját társainak lovai döngölik bele az avarba.
Az útonállók korábbi szilaj harci kedve érezhetően lankadásnak indul. Máris túl nagy a veszteségük ahhoz, hogy a kezdeti élvezettel folytathatnák a harcot.
Vezérük süvölt nekik valamit. Lemaradnak.
Shorr elvigyorodik.
Ekkor az előtte nyargaló Seym váratlanul visszafordítja a lovát, és komor arccal üldözőbe veszi a menekülőket.
A zsoldosok nem fontolgatják, mi ütött belé. Látják maguk is: Lilia eltűnt, szürke-fehér csődöre elárvultan nyargalászik.
A lány kábultan zötyög az idegen nyeregben. Képtelen felidézni, miként került oda; sajgó koponyája irgalmatlan ütésre emlékezteti. Kavarog a gyomra, és nem csupán a fájdalomtól. A szagból ítélve akár Medusa is ülhetne mögötte.
Hátranéz. Némiképp megnyugtatja, hogy ismeretlen férfi tartja karjában, széles vigyorral, zölden szikrázó szemmel. Érthetően ennek sem örül, ám egyelőre nem képes ennél többre, fájdalma, rosszulléte igénybe veszi erőit. Lehunyja szemét, s a férfi vállára dől.
Azután meghallja, hogy a többi fegyveres is csatlakozik elrablójához. Cselekednie kell.
Parancsot gondol Asának.
A kígyó ijesztő üvöltéssel elvillan a homlokáról.
Máris újabb ordítás hallszik, de ez már az útonálló torkából tör fel.
Azután a férfi lefordul Lilia mögül, s a lány elkapja a szárat. Megfordítja a lovat, és egyenesen a fegyveresek közé hajszolja. Amikor megközelíti őket, elgurítja a gyűrűt.
Kí fellebben a válláról, s éppen akkor teríti be szárnyaival az egyik férfi arcát, amikor Lon elvetődik a fűből és leránt lováról egy másik fickót.
A támadók megzavarodnak, ha csak néhány szempillantásnyi időre is.
Liliának ennyi is elég.
Leszökken a földre, felkap egy gazdátlan kardot, és kihívó tartásban várja, ki merészel szembeszállni vele.
A bátrak vannak vagy öten, legnagyobb meglepetésére.
Asa elintézi az egyiket. A másik közel merészkedik Liliához, mivel úgy véli, a lány értékesebb fogoly volna élve.
Oly közel lép, hogy beleütközik a gyűrűsujjába.
Ekkor szobrozni kezd.
Mindennek láttán a harmadik fickó dührohamot kap. Őrjöngése közepette sem kerülheti el a figyelmét, hogy a lány remekül bánik a karddal. Ez élete utolsó észlelete.
A negyedik és az ötödik fickó szerencsésnek mondható. Rávetődnek Lillára. A földre terítik és játszva lefegyverzik.
Lon közéjük lendül. A lány kimászik a morgó, hörgő, jajgató bugyborgás alól, ám ismét kardok között találja magát.
Már éppen feladná, amikor a harcosok kirontanak a fák közül, és elsodorják a fegyvereseket.
Néhány percig vadul csattognak a pengék.
Végül az útonállók megfutamodnak. Akadálytalanul tehetik, a madár sem veszi űzőbe őket.
Seym leszökken ménjéről, és magához öleli a lányt.
– Jaj, nem látod, hogy semmi baja?! – nyögi Brund. – Gyerünk már.
Kí egyetért vele. Éktelen rikoltozással hajszolja őket tovább.

 

 

Óvatosan közelítik meg Hurd palotáját. Az erdőszélen megállnak, felkapaszkodnak egy óriási fa lombjába.
Lilia gyászos előérzetekkel küzd.
Nyomát sem látja a megszokott nyüzsgésnek. A tópart üres, a vendégváró kapu zárva, a fel-alá járó őrök fején idegen sisak villog.
– Várjuk meg az éjszakát – suttogja Shorr. – Akkor körülnézhetünk, megtudjuk, mi történt.
– Nincs időnk – feleli a lány. – Rejtsétek el a lovakat, ők ne jöhetnek velünk. Beviszlek benneteket a várba.
– Egy kulcslyukon? – fanyalog Brund.
– Chad még józanabb.
– Mit csinálunk egy várra való ellenséges katonával ha már benn vagyunk? – érdeklődik.
Lilia szeme megvillan. Int a zsoldosnak, leereszkednek a földre. A lány felragad egy ágat, Lerajzolja, mit csinálnak a katonákkal. Belevés a porba egy daliás zsoldost, kezében karddal. Ez a válasza.
Chad és társai mit tehetnének az elvetemült női személlyel? Követik.
Nem báli mulatság vár rájuk. Először is, be kell mászniuk a tóba. Utána víz alatt úsznak, szalmaszálon át lélegezve, nehogy a katonák észrevegyék őket a várfalakról.
Amikor úgy gondolják, leúszták a távot, amit hátralévő életükre szántak, Lilia besiklik előttük egy kellemetlenül szűk, síkos csőbe. Seym persze gondolkodás nélkül utánanyomul. A zsoldosok sem maradhatnak le.
Ekkor már semmi egyéb tennivalójuk nincs, mint fuldokolni. A cső vége nem látszik, csakhamar egyik sem, ha netán felötlene bennük, hogy visszafordulnak.
Az élen tempózó lány gyorsan halad, végre is, itt nőtt fel, a palota összes zegét és zugát megismerhette; akár ezt a rettenetes csövet is, amelyen át a várbéli források (jeges) vize a tóba ömlik. Mindenesetre Shorrban felrémlik a kérdés: de hát mégis miféle gyermeklány lehetett ez?!
Mire tüdejük összetöpörödvén végsőket vonaglana, kiérnek a csőből, de nem a vízből. A füzek és nyírfák szegélyezte kicsiny belső tóban járnak. A szalmaszálon keresztül lélegeznek, többnyire vizet. Az sem vigasz, hogy aranyhalak úszkálnak körülöttük. Dülledt a szemük.
Lilia óvatosan kidugja a fejét. Shorr követi a példát, fogai közt szalmaszálat harap, feje tetején zsombékot vagy mi az ótvart tart. Néhány elkényeztetett hattyú holtra rémülve menekül a közeléből. Mindezt hetedhét határon túlra is elzengő szárnycsapkodással viszik véghez. Shorr kis híján elájul ijedelmében.
Idegességre egyébként is alapos oka van. Amikor kitekint a fején folydogáló zöldes sáscsomó alól, a penészvirág Shee-t pillantja meg elsőként. A méltán gyűlölt leányzó hájas apjával összeölelkezve, otthonosan sétálgat a parton.
Fel és alá.
Körülöttük testőrök hada. És a jól felfegyverzett katonák azt lesik, mitől idegesedtek fel a hattyúk.
Lilia és Shorr visszamerül a mélybe. Behúzódnak a gazdagon tenyésző vízizöldek alá, a szalmaszálon át tartanak kapcsolatot a külvilággal. Hamarosan megdermednek. Végtagjaik hűlnek. Szívverésük lassul.
Dideregnek. Vacogó fogaikkal átharapják a szalmaszálat. Sebaj, letörnek belőle, ismét szelel.
Aztán egyszerre csak elfogy a szalmaszál.
Shee és Ro a parton sétálgat.
Teljesen vaknak kell lenniük, hogy nem veszik észre a vízilapuk alatt lappangó, hideglelős arcokat. De hát teljesen vakok, az égnek hála. Mitől is tartanának?! Övék a vár, a katonák.
Végre. Kifulladt szolga jő s jelent Rónak. A párocska lelkesen követi. Alighanem mulatság készül. A katonák elmasíroznak mögöttük.
Lilia kivezeti társait a legszomorúbbnak tetsző fűzfa levélsátra alá, s mielőtt még Shorr a torkának ugorhatna, hogy lerója háláját a bejutás e remek módjáért, a lány különös állathangot hallat.
Nem telik bele két perc sem, futó léptek nesze hallatszik. Fiatal lány bújik a fűzsátor alá. Lilia láttán felderül az arca, fel is sikoltana örömében, de még időben észbe kap. Öklébe harap, és sarkon fordul. Lilia utánaindul, s mivel int a harcosoknak, azok követik.
Hamarosan a szolgálók szállásán találják magukat. Néma örömujjongás fogadja őket. Kenyeret, vizesbögrét nyomnak a kezükbe. Elhárítják az ajándékot, a hírekre kíváncsiak.
Egy szolgalegény kiáll őrködni a düledező ajtóba. A fiatal lány, Sune suttogva számol be a történtekről.
– Miután elmentetek, a holtnak hitt Medusa egyszer csak felkelt a rettentő nagy kő alól. Mindenki bénára rémült, ő pedig kiengedte a foglyokat, és elment velük. Aztán néhány nappal ezelőtt Ro visszajött, sereg élén. Éjjel támadott. Elfoglalta a várat, beköltöztette a lányát és ágyasait.
– Dario? Hurd? Larv? – sürgeti Lilia.
– Most készülődnek a kivégzésükre. Larv a katonáival és Hurddal együtt kénytelen kiállni Ro legjobb harcosai ellen. Biztos halál, nincs esélyük. Napok óta nem kaptak enni, verték, kínozták őket.
– Hurdot is?
– Igen – bólint Sune. Nem néz Liliára.
– Mi van Darióval?
Sune felzokog.
A szolgalegény visszafordul az ajtóból.
– Elhatároztuk, hogy megöljük Rót. Akkor támadunk, amikor a hadijátékra figyelnek. Vannak fegyvereink, és gyűlöljük őket.
– Hányan vagytok? – kérdezi Seym.
Az ifjú háromszor felmutatja két széttárt ujjú kezét, majd elbizonytalanodva ismét a levegőbe emeli az egyiket.
Lilia oda sem hederít. Megrázza Sune vállát.
– Mondd meg, mi van Darióval!?
– Meg akarták ölni. Ro beledöfte a kardját. Shee is beleszúrta a sajátját. Dario állva maradt. Ekkor Ro odaintette a katonáit, sorban. Mindegyik átszúrta Dariót. És ő még mindig él. Belökték a pincébe, nem kap enni, inni, nem mehetünk a közelébe. Enett nemrég beszökött hozzá. Dario él még, de nagyon gyenge. Téged vár, Lilia.
– Vezess hozzá!
– Hemzsegnek a katonák! Enett is csak úgy jutott be, hogy hagyta magát összetapogatni.
Lilia magára kap egy ruhát a közeli székről: Feltűzi a haját, Asát a derekára költözteti a homlokáról. Kardját leteszi, csak egy szál kést visz magával.
Árnyéka, Seym is vele tart. S valóban olyan, akár az árnyék, Lilia sem látja, hol jár.
Sune és a lány átfutnak az udvaron, gondtalanul ténfergő, rájuk sem hederítő idegenek között. Besietnek a palotába, és a pince felé indulnak.
Két katona toppan eléjük.
– Hová igyekeztek, szép kislányok?
– Hajolj ide, megsúgom – feleli Lilia.
A férfi készséggel hozzáhajol, azután úgy marad.
Társa neveti.
– Mit csináltál vele? – kérdezi, hatalmas tenyerét Lilia derekára téve. Vesztére. Belenyúl Asába.
Sune fogvacogva húzódik félre az ajtóban. Lilia belép a sötét odúba.
Nem látja Dariót. De a hangját nyomban felismeri.
– Nagyon vártalak – suttogja az öregember. – Most ne velem törődj. Akadályozzátok meg, hogy Hurd meghaljon. Megvárlak.
– Dario...
– Siess. Megvárlak, ha mondom. Sok dolgunk van még. Át kell adnom a talizmán erejét, amely végleg varázslónővé tesz téged.
– Mivé?! Minek?
– Kiválasztott vagy, Lilia. Te leszel a Világ varázslója, hatalmasabb, mint Sigulp. A Csend Völgyében vár a palotád, szolganőid.
– Engem kérdezett valaki?! Nem kell palota, szolganők. Szerelmes vagyok, Dario!
– Le kell mondanod a férfiakról. Neked más dolgod lesz! Ezért kötöttem ki, hogy tisztán jöjj vissza!
– Nem, Dario, nem beszélsz komolyan. Lázas vagy. Küldetek neked vizet. Enned is kell. Remélem, észhez térsz, mire kiviszünk innen.
Lilia szeme lassan hozzászokik a sötétséghez. Megpillantja az öregembert, ám ekkor azért fohászkodik: bár ne látná.
Képtelenség, hogy Dario él még. Ilyen sebeket legfeljebb Shorr vagy Medusa élhetne túl.
Elszoruló szívvel lép hozzá közelebb. Segíteni szeretne.
Az öregember elhárítja.
– A szertartáshoz minden erőmre szükségem lesz. Nincs sok időm. Menj, hogy mihamarabb visszajöhess.
– Hogy vagy? – kérdezi Lilia, meglehetősen ostobán.
Az öregember halkan felnevet.
– Mindjárt táncra perdülök – feleli. – Indulj.
Lilia kiszédeleg az ajtón. Amikor már kívül van, felötlik benne, hogy furcsa mocorgást érzett a padlón és Dario mocskos szalmaágya környékén. Sejti, mi volt a motoszkálás. Ő is érezte a váladékozó sebek rettentő szagát. Az efféle bűz valósággal vonzza a patkányokat.
Sune megragadja a kezét. Elsuhannak az ártalmatlanná tett katonák mellett. Liliába beledobban: mit sem fogott fel Dario börtönéből, ám szavai is csak most jutnak el a tudatához.
Hirtelen megtorpan, hogy végigfusson emlékezetén.
Nem, nem lehet! Dario tévedett, ha őt tartja kiválasztottnak. Semmi dolga a Csend Völgyében! Egyedül.
Nélküle!
Visszatérnek a szolgák szállására. Seym is besurran mögöttük az ajtón. Lilia nem mer ránézni.
Végre összeszedi magát. Le kell győzniük Rót.
Kieszelik a tervet.
Seymnek jut a legnehezebb feladat. Hiszen ő az egyetlen, akit Ro nem ismer.
A fekete harcos zokszó nélkül indul. Sune elvezeti a tópartra, és Seym belemerül a vízbe. A gyűlöletes útvonalon tér vissza az erdőbe.

 

 

A katonák körülállják a küzdőteret. Felajzott íjjal figyelik a halálra szánt foglyokat. Larv és zsoldosai kardot kapnak. Ro legjobb harcosai felsorakoznak velük szemben. Sokszoros a túlerejük.
Shee visítozik gyönyörűségében. Mennyi pompás férfi! S neki hatalma van fölöttük. A halálba küldheti őket. De az a legkéjesebb a mulatságban, hogy egyikük sem akar meghalni. Küzdeni fognak. Verítékesedő bőrrel, mind több sebből vérezve, egyre elszántabban. S eközben – szándékuk ellenére – azt is megmutatják, hogy valójában állatok. Vicsorító, véres szemű, fújtató, rút sakálok.
Shee boldog. Legutóbb akkor érzett hasonlót, amikor a szőke daliát, Chadot állította szembe társaival. A másik két harcos neve nem jut eszébe. Arcukra jól emlékszik. Arra is, hogy hamar kedvét szegték. Nem akarták megölni, megsebezni egymást. Mihelyst kardot kaptak, rögtön a fejükbe vették, hogy keresztülvívják magukat az őrökön, és elszelelnek. Akkor nem sikerült nekik. Most mégis szabadok. Ha még élnek.
Shee akár egy hadseregre való férfi közül is tévedhetetlenül kiválasztja a legpompásabbat, a legerősebbet. Ezúttal Larv küzdelmét fogja figyelni. Bizonyos, hogy ez a büszke fickó nem könnyen adja majd az életét. Mielőtt ledöfhetnék, megöl egy rakás katonát. Végül persze ő is meghal. Ott fog heverni a földön, homlokig véresen, tengernyi sebbel borítva. Esetleg kifolyt szemmel. Elrútítva, dögként.
Hurd nem érdekli. Ő csak ízesítő, azért áll a harcosok között, hogy a nézők nevethessenek. El se bírja a kardot. Ha mégis felemeli, két lépés után elbotlik saját lábában. Zsoldosai őt fogják védeni. Vesztükre.
A katonák szépen lemészárolnak mindenkit. Ha Hurd marad utolsónak, akkor mi van? Mindenképpen meghal. Legfeljebb tovább szűköl a félelemtől.
Shee ekkor döbben rá: Hurd nem retteg. Vagy ha igen, nem mutatja.
A lány elmosolyodik. Majd mutatod, gondolja. Majd mindjárt elfelejted a büszkeséget. Levetkőződ méltóságodat, mint hernyó a bőrét. Csupasz, széttaposott féreg leszel.
Megfogja Ro kezét. Apja megpaskolja a kézfejét. Összemosolyognak. A perzselő hőségben is érzik a felsorakozott harcosok csípős verítékszagát. Azok még csak bámulják egymást, markolják a kardot, a jelre várnak, hogy összecsaphassanak: Képzeletben máris ölik egymást. Erről árulkodik messzire párolgó szaguk.
Shee büszke magára. Az ő női finomsága nélkül hol volna az ünnepélyes hangulat? A várat elfoglaló katonák leöltek volna mindenkit, ha ő nem köti ki: ejtsenek minél több foglyot, hogy legyen élő anyag a későbbi mulatsághoz.
Ro fellendíti a karját. Kezdődhet az összecsapás.
A mozdulat félbemarad; egy szolga az uraság füléhez hajol. Ro végighallgatja közlendőjét, és elvigyorodik. Behízott szeme eltűnik fölfelé nyomuló arcbőre mögött.
A szolga elsiet.
A küzdők várnak.
Shee az apjára förmed, de Ro leinti.
– Várj. Mindjárt még ízesebb lesz a mulatság.
A liget fái között lovas közeleg. Shee nyújtogatja a nyakát, hogy mielőbb meglássa a vendéget.
Fekete ruhás harcos léptet Ro széke elé. Hosszú arcú, magas homlokú, kifürkészhetetlen tekintetű férfi. Sötét haját bőrszalag fogja a tarkójára. Aranysörényű, kékesfekete szőrű, csupa izom lovon ül.
Shee azt gondolja: ez a ló kell nekem! Majd pedig, újra végigpillantva a hatalmas, kemény harcoson, hozzá teszi: te is kellesz; halva.
A fekete harcos enyhén meghajtja magát a nyeregben Ro előtt, vagy inkább fölötte. Jóval fölötte.
– Te vagy a palota ura? – kérdezi. – Az a hír járja, hogy remek harcosok készülnek megmérkőzni egymással a mulattatásodra. Ezért jöttem. Elfogadod a kardomat?
– Ki vagy?
– Seym. Anyám Sollima. Hallottad hírét?
– Nagyszerű asszony – bólint Ro. – Nem félsz sebesüléstől, haláltól?
– Az féljen, aki kiáll ellenem – hangzik a büszke válasz.
Ro kedvtelve méregeti a feje fölé tornyosuló, lovon ülő harcost.
– Állj elém! – parancsolja.
Seym leszökken a földre. Állva alig alacsonyabb, mint lóháton.
Shee felszisszen, szeme felragyog.
– Engedd harcolni! – kéri az apját.
Ro eltöpreng. Megcsóválja a fejét. Felkuncog.
– Miért nem hallottam híredet? Miféle harcos vagy? Honnan tudjam, hogy beengedhetlek-e a fegyveresek közé? A végén még bajod esik. Anyád mit szólna?
– Leköteleznéd Sollimát, ha a halálhíremet vinnéd neki.
Míg ők társalognak, a felfegyverzett szolgálók észrevétlenül szétszélednek a várfalakon. Shorr és társai elrejtőznek a ligetben.
Voltaképpen mindenki a harc kezdetét várja.
Ro bólint.
– Verekedj hát, ha ez a szíved vágya. Melyik oldalra állnál?
Seym megtekinti a kínálatot.
– Úgy látom, nem tudsz számolni, Ro. Az egyik oldalon jóval kevesebb harcost sorakoztattál fel. Mit keres köztük az a kicsiny ember szoknyában?
Shee felvihog, jóllehet apja is földig érő ruhát hord, épp olyat, mint a szoknyásnak mondott Hurd.
Ro megbántódik.
– Állj be közéjük! Eggyel többen lesznek. Megmutathatod, mit tudsz.
– Várj csak. Ha legyőzöm harcosaidat, mi lesz jutalmam?
– Amit akarsz – nevet az uraság. Képtelen gondolat!
Shee végigméri a harcost.
– Ha életben maradsz, apám megtesz serege vezérévé.
Ro nem vitatkozik a lányával. Csettint az ujjával. Egy szolga elvezeti az aranyló sörényű lovat.
Seym a küzdőtér felé indul. Megáll Larv mellett. Odasúgja neki Lilia üzenetét.
Mintha a játszi szél vinné a hírt. Szemvillanásnyi idő múltával a sor végén álló Hurd is értesül róla: Lilia és a zsoldosok a közelben rejtőzködnek.
Shee nem téved. Amikor kezdetét veszi a küzdelem, a fogoly katonák urukat oltalmazzák. Inkább feláldozzák magukat, semhogy fegyverest engedjenek Hurd közelébe.
Larv hajlékonyan, bőszen harcol. Egyelőre bizakodónak látszik. Jobb, mint amilyennek Shee elképzelte.
Ro a fekete harcost figyeli. Hamar ráeszmél, mekkora ostobaságot követett el, amikor Hurd oldalára engedte. Megijeszti, s egyben elbűvöli Seym villámszerű mozgása, hihetetlennek tetsző fürgesége. Mintha minden irányban látna, nem lehet becserkészni, hátulról megközelíteni, orvul megtámadni. Oda sem pillantva szúr hátra, s még ezt is tudja váltogatni: hol a válla fölött, hol a hóna alatt döf a háta mögé. S miközben elképesztő ügyességgel forgatja a kardot, a lábát is használja. Talpába akadó támadói úgy hullanak el, mintha lórúgás érte volna őket. A magas, ám nem feltűnően izmos testű harcos nem birkózik: a közelébe sem lehet férni. S bár régen kifulladhatott volna, nem tántorog. Táncol inkább, noha alig hihető, hogy alkata lehetővé tesz ilyetén könnyedséget.
Ro belátja: melléfogott. Legjobbnak hitt katonái hullanak, mint az őszi lomb. Átvillan rajta, hogy okosan tenné, ha leállítaná a harcot.
Mire ezt elhatározza, a várfalakról eltűnnek az íjászok. Ám senki nem figyel fel a küzdelem neszeire, mindenki a harcosokat bámulja.
Shee Larvot nézi. A kiszemelt férfi lankadatlanul verekszik. Átizzadt haja tincsekbe tapad, bőre megfényesedik a verítéktől; ruháját vér szennyezi, nem a sajátja.
Ro integet, majd felpattan, és üvöltve követeli: hagyják abba! Vége a mulatságnak!
Shee megrémül szándékától. Ha nem csupán Larvot nézné és senki mást, felfoghatná, mi történik.
Apjára kiált. – Ülj már le, és maradj nyugton!
Néha meg tudná ölni a hájas disznót.
Ro tovább hadonászik.
Ekkor már Shee is látja: Hurd eltűnt a véres forgatagból.
De hogyan?! És hová lett? A holtak között felismerné. Egyedül ő hord földig érő, egykor fehér ruhát.
Aztán egyikük sem hisz a szemének.
Meglátják Liliát. A lány a küzdőtéren táncol. A katonáikat aprítja.
Ro őrjöngve ordít parancsot íjászainak.
Torkán akad a hang.
Hová lettek?!
A következő pillanatban az őrök felajzott íjakkal felsorakoznak a helyükön. Csakhogy nem az ő harcosai azok. Hurd szolgája valamennyi.
A küzdőtér közelében bámészkodó katonák is belevetik magukat a küzdelembe. Változatlanul számbeli fölényben vannak. De vajon övék a túlerő?
Még egy ismerős, rettegett alak toppan a felbolydult, hadakozó népség közé. Sötét hajú, tömött izmú, dühös harcos.
És még egy: vörös labancú zsoldos.
Shee Larvról is megfeledkezve felsikít.
Chad káprázatos, verítékes felsőteste villan meg a szeme előtt. A lány feljajdul. Úgy fest, ezt a férfit sosem feledheti. Megbűvölten bámulja a harcos szőke haját. A megtépett tincsek megnőttek legutóbbi találkozásuk óta.
Shee enged vágyának: újra meg kell aláznia a férfit.
Felszökik ültéből, és futásnak ered. Félrelökdösi az útjában gomolygókat. Nem hallja az üvöltést, nem fogja fel a zűrzavart.
Ro utánarohan, elkapja a karját. Shee őt is eltaszítja, siet tovább. Elbotlik egy hullában, sebaj. Felkapja a tetem mellett heverő kardot.
Chad háta mögé lopakodik, ám a harcos egy katonát kergetve elvillámlik előle.
Shee keresztülcsörtet a küzdőtéren a férfi nyomában.
Brund felfigyel a gyűlöletes nőszemélyre. Látja, hogy Shee Chadot követi. Észreveszi a tekintetét, s megborzong tőle. Más nőtől nem féltené barátját. Csakhogy tudja rég: Shee veszélyes, miként a vipera. Megpróbál a közelében maradni, noha ez nem könnyű, hiszen körös-körül Ro karddal hadonászó katonái hemzsegnek.
Chad keményen harcol, bár egyre jobban sanyargatja szívét a gondolat: ha itt végeznek, tovább kell állniuk. Lilia marad, vagy Seym karján távozik. Amint felötlenek gondolatában, körülpillant a forgatagban. Hátha valamelyikük segítségre szorul. Lehetőleg Lilia legyen az. És akkor ő hősiesen megmenti az életét.
Ekkor észreveszi a háta mögött lopakodó penészvirágot. A lány kezében a kardot. Harcra készen Shee elébe pördül. Nem ad neki esélyt. Mert az a nő hátba szúrja, ez nem is volna képes nem megtenni. Halálbiztos, hogy néhány éjjelszörny is közreműködött a fogantatásában.
Shee meglepődve bámulja a harcost; falja a szemével. Férfival kapcsolatban először gondol olyanféle érintkezésre, amelyben nem szerepel szúrófegyver. A karjai közé kívánkozik. Kedvességre vágyik.
Példátlan gondolat! Shee felrikolt, és éktelen dühvel Chadra ront.
A harcos nem tér ki előle. Nem számít, hogy nővel áll szemben. Különben Shee nem is nő. Ember-e egyáltalán? Chad nem sokat töpreng. Kivédi a kardcsapást. Azután bemutat egy mesteri fogást.
Shee felakad a pengén. Szeme kitágul, fátyolossá válik. Vonásai kisimulnak. Arca ellágyul. Elmosolyodik.
És meghal, mosolyogva.
Brund fellélegzik. Otthagyja Chad környékét, ellenfelet keres.
Alig-alig talál. Ro katonái eldobálják fegyvereiket. Némelyek futni próbálnak, mások leszegett fejjel megadják magukat.
Hurd szolgái könnyeznek örömükben. Gazdájuk ujjongva táncot lejt közöttük. Olyképpen fest, mint egy különösen bodros hajú strucctojás. Kereksége, vidámsága megnevetteti a zsoldosokat is.

 

 

Lilia fel sem fogja a diadalmámoros hangulatot. A szolgálók szállása felé siet.
Reméli, hogy Enett és Sune kihozta börtönéből Dariót; bekötözték, megitatták.
Reméli, hogy a gyermekkora óta szeretett öregember megfeledkezett képtelen tervéről.
Seym nem téveszti szem elől a lányt. Amikor utoléri, megfogja a vállát. Gyengéden maga felé fordítja.
– Mi baj van? – kérdezi.
– Darióhoz megyek.
– Elkísérlek.
Lilia a férfi arcát nézi. Megrázza a fejét.
– Dario el akar szakítani tőled. Jobb, ha itt maradsz.
– Annál inkább megyek.
Elindulnak egymás mellett. Lilia lázasan töri a fejét. Még az is átfut az agyán, hogy eltűnhetne egy kis időre. Majd előjön, ha Dario meghalt.
Nem teheti. Szereti az öregembert. Eddig azt hitte, mi több, úgy érezte, Dario is szereti őt. De akkor hogyan dönthetett a sorsáról – nélküle?!
Hát ezért nem bújhat el. Kérdéseire csak Dario válaszolhat. De nem rejtőzhet el azért sem, mert mellette akar lenni, hogy megtegyen mindent, amivel enyhítheti fájdalmait. Ha van még varázsereje...?!
Ám ha nincs és nem is lehet többé, mert irtózik a Csend Völgyében rá váró palotától, az sem baj; csekély ár a szabadságáért.
Ekkor eszébe jut: mindenét Dariótól kapta mindenét.
Kapta? Nem. Meseibben történt. Mellette nőtt fel. sőt: vele. Dario ilyen öreg, mióta ismeri. Képességeit nem tőle kapta, vette vagy szerezte.
Dario mesélt, örökké mesélt, s a kislány igézetten hallgatta szavait. A mese végén azt tanácsolta: próbáld meg, hátha neked is sikerül.
És mert Lilia akarta, megelevenült a szalag a homlokán: megszületett Asa. Egyszer nagyot gondolt: párducot. Elgurította a gyűrűt.
Aztán alig találta meg a bozótban. Legközelebb ismét elgurította. Lont szólította, de csak egy korallszínű kígyó bújt ki belőle. S amikor újra játszani támadt kedve, megkérte az apró kígyót, változzon párduccá. Megtörtént.
Ha éhes volt, a tenyerébe képzelte az ételt, és ott találta. Biztos volt benne, hogy Dario csinálja.
Hány történetet hallott az éjszakáról!? Az éjjellények előtti időkből. A Pillangókirálynő, a pillangók legszebbje: a tenyérnyi, tündöklő szárnyú, tündérarcú szépség minden nyáron elrepül a nagy vízeséshez, hogy megkeresse új párját. A Világ összes pillangója odagyűlik, mind egyazon éjszakán. A magas szikláról zuhogó vízesés sellői között lebegnek, táncolnak, s a Pillangókirálynő keresi, keresi a párját. A sötétségben ragyogón izzik a tömérdek tündöklő lepkeszárny. Mire a Nap felkel, a Királynő a párjára talál, és ekkor hirtelen eltűnik a rengeteg tündöklő táncos.
Dario megígérte az ámuló kislánynak, hogy meglesheti a pillangókat. Ekkoriban került szóba először a Kék Kristály.
Lilia belép a szállásra. Az ajtó melletti ágyon megpillantja Dariót. Alig ismeri meg az elvékonyodott, súlytalannak tetsző öregembert. Dario keskeny arcán megfonnyadt a bőr, szeméből elillant a kéktiszta ragyogás.
Leül mellé, sebei nem taszítják. Megfogja a kezét. Mintha hóvirágszirmot tartana a tenyerén. Elerednek könnyei.
– Szedd össze magad, Lilia. Tudom, fárasztó út áll mögötted. Nehéz volt a zsoldosokkal? Nagyon sajnálod Brundot?!
– Miért kellene sajnálnom?
– Hiszen meghalt!?
Lilia elhűl.
– Dehogy! Épségben visszajött. – A lány felpillant a mellette álló férfira. – Ő Seym. Nélküle nem jutottunk volna Sigulp palotájáig.
– Seym?! – Dario felemeli fejét a magasra tornyozott párnákról. Az ajtónyíláson betűző Nap a szemébe világít.
– Így szólt a jóslat, Dario: „A négy harcos és a lány...” – Lilia hirtelen elhallgat. Eszében sincs számonkérni a melléfogást.
Dario lehunyt szemmel visszaejti fejét a párnákra.
– Seym – sóhajtja. – Őt szereted?
– Igen.
– Búcsúzz el tőle. Megvárom.
– Dario, te vagy az?! Nem ismerlek fel a szavaidról. Te vagy az? Felelj!
– Ki más volnék? Küldd el Seymet. Magunkra kell maradnunk. Vedd le a nyakamról a talizmánt.
Lilia elhúzódik az öregember közeléből.
– Miért? – kérdezi.
– Kiállottad a próbát. Elvitted a Kék Kristályt Sigulphoz, és vissza is jöttél. Tiszta vagy. Nem szédíthet meg semmi, ami hamis. Sigulp helyére léphetsz.
– Miről beszélsz?!
– Sokszor álmodtam rólad, mielőtt megtaláltalak. Tudtam, milyen a hajad, a szemed, a járásod. Azt is megálmodtam, hol talállak. És azon a helyen bukkantam rád. Felneveltelek. Nagyon szeretlek, Lilia. Mielőtt meghalok, átadom neked a talizmán erejét. Méltó vagy rá, hogy a Világ varázslónője légy. Nem hozzád illő a csatangolás, a férfiak durvasága, a gyermekszülés; a földhözragadt élet. A talizmán elvezet a Csend Völgyébe. Ne félj, nem szakadsz el a Világtól. Sőt, tudomást szerzel minden eseményről, mielőtt még megtörténnének. Nem lesz szükséged Asa szemére, látni fogsz éjjel és nappal egyaránt, tekinteted legyőzi a távolságokat, átláthatsz a hegyeken, lenézhetsz a vizek mélyébe. Akkora hatalmad lesz, amekkora megillet. Búcsúzz el Seymtől, és fogd a talizmánt!
Lilia feláll, a fekete harcos mellé lép. Megfogja a kezét. Együtt térdelnek az ágy mellé, hogy Dario mindkettőjüket jól lássa.
– Nem kell, amit nekem tartogatsz. Megmondtam, mielőtt elmentem volna, hogy visszajövök: elbúcsúzni. Nem megyek a Csend Völgyébe, Dario. Engedj szabadon. Ha úgy érzed, megillet valami, hidd el nekem, ez illet meg: az életem. Ha nem ismerném Seymet, akkor sem akarnám a talizmánt. Felneveltél, szerettél, ám nem kérhetsz érte ekkora árat. Nem váltom valóra álmodat, Dario. Nem, ha ezt álmodtad a sorsomról. Miért nem beszéltél soha erről? Miért nem kérdezted a véleményemet?
– Gyermek voltál.
– Régen nem vagyok az.
Dario összeszedi minden erejét, s felül. Megragadja a lány kezét.
– Fogd a talizmánt! Mindig szeretted az embereket, a fákat, füveket, állatokat. Közöttük akartál élni. A Csend Völgyében mindezt megtalálod. Sétálhatsz az erdőben, úszhatsz a tóban, segíthetsz az emberek gondjain. Semmiről nem kell lemondanod.
– Nem?! Seym velem jöhet?
– Nem. Férfi nem léphet a közeledbe tisztátalan szándékkal, csakis azért, hogy a segítségedet kérje. Ezt is csak szolgálólányaid jelenlétében teheti meg. Ezentúl ők vigyáznak rád, úgy, mint eddig Lon. Többé nem lesz szükséged a párducra, miként Asára sem.
– A barátaimat is elvennéd tőlem? Az úton néha szívesen megszabadultam volna Lontól. Értem már, miért kellemetlenkedett! De vele nem kellett hosszan vitatkoznom, Dario.
Az öregember fáradtan elmosolyodik.
– Bárha nekem is éles karmaim, rettentő fogaim volnának! Már kézben tartanád a talizmánt!
Lilia megrázza a fejét.
– Tévedsz. Lon nem bántott. Tisztelte az akaratomat.
– Hogy érted ezt?
– Közel engedte hozzám Seymet, egészen közel, mert azt akartam, hogy mellettem legyen.
Dario felnyög.
– De hisz akkor...
– Úgy van, akkor a te fogalmaid szerint nem vagyok tiszta. Nem illet meg a talizmán. Beszéljünk másról.
– Sigulp helyére lépni nem akármilyen megtiszteltetés. Varázslónő lehetnél. Hát nem érted?! Bárkin segíthetnél! Nem ételt, italt, de vihart rázhatnál ki a ruhád ujjából! Villámcsapást küldhetnél bárkire: gyilkosat vagy éltetőt. Erőt adhatnál s elvehetnél. Mint Sigulp.
– Sigulp igazán nem tudott volna mit kezdeni a csodáival, ha a négy – varázslószemmel nézve – gyatra képességű harcos nem viszi el hozzá a Kék Kristályt.
– Te voltál az ötödik. Ezért sikerült!
Lilia elmosolyodik. Megfogja az öregember kezét.
– Látod, ez nekem is tetszik, Dario! Inkább volnék elvivő, mint szabad akaratától megfosztott csodatévő. Ha a Csend Völgyébe kényszerülnék, csupán egyetlen csodát tennék: megszabadítanám magam onnan. Sigulp helyét annak kell átadni, aki oda vágyódik. Eddigi életem veled volt szép. Ne fossz meg irántad érzett tiszteletemtől. Meg kell halnod?
– Meghalok.
– Váljunk el úgy, ahogyan éltünk: szeretetben.
– Nem kell a talizmán? Nem tudlak meggyőzni?! Seym miatt?! Ő csak egy férfi. Bármikor rád unhat; durva lesz hozzád.
– Ez jövendölés?
– Mondom, hogy férfi! Miféle életed lehet mellette?!
– Mesélhetnék.
Dario felül. Megragadja Seym kezét.
– Téged akarlak hallani! Mondd meg neki, mi vár rá melletted! Rövidesen harcba mész. Viszed őt is? Csatangolni fogtok a Világban. Sosem lesz otthonotok. Te sem akarod, hogy elküldjem Liliát a Csend Völgyébe? Győzz meg Seym! Ha sikerül, leteszek álmomról. De jól vigyázz! Kevés, ha csupán beszélsz! Meg kell győznöd!
Lilia lehajtja a fejét. Visszacseng emlékezetébe, amikor a tóparton heverészve azt mondta Seymnek: „Te fogod fáradhatatlanul hajtogatni a szép szavakat, hízelgéseket.”
És a férfi azt felelte: „Soha.”
Seym hallgat. A hallottakat emésztgeti, megpróbál úrrá lenni haragján. Nem ronthat az öregembernek. Tisztelnie kell őt, hiszen bizonyára nem méltatlan Lilia szeretetére.
Seym számára Dario csak egy képtelenséget követelő, önző aggastyán. Még akkor is, ha ő nevelte Liliát.
– A szerelem erőt ad, majd megfelezi. Egymás nélkül nem létezhetünk – kezdi, nem a haldoklót, hanem Liliát nézve. – Ha elvesztem őt, mert elszakítják tőlem, megölik vagy elhagy, vele vész az erőm. Lényemnek azt a felét kell nélkülöznöm, amely nélkül üressé válik az is, ami megmaradt. Nem kínálhatsz fel nagyobb csodát, mint a szerelem. Semmi nincs, amire elcserélhető. Szeretem őt, s amióta ez megtörtént velem, többé nem vagyok önmagam, akként nem, mint eddig. Sebezhetőbb lettem, s a szerelem természetéből adódik, hogy megsebezhet ő is: egy figyelmetlen szó vagy mozdulat fájdalmat okozhat, miként ennek ellenkezője olyan örömet, amihez foghatót eddig nem ismertem. Önmagamról megfeledkezve féltem őt, tudván, hogy elvesztése egyben az én vesztem is. Ha elvennéd tőlem, megvakítanál. Megvakítanád szívemet, lelkemet; arra kényszerülnék, hogy ne lássam többé az élet, a Világ szépségét. Kővé lennék, ha elveszíteném. Nem beszélhetek róla úgy, hogy magamról ne szóljak. Önzőn hangzik: valójában ez az összetartozás a szeretet. Sosem éreztem ehhez mérhetőt, s biztosan tudom, többé nem is fogok, egyszerűen azért; mert fokozhatatlan: máris oly vakító, hogy már-már fáj. Érzelmeim rokonai az ölelés érzéseinek: az elviselhetőség határáig szépségesek, mígnem felrobbanva megsemmisülnek és újraélednek: még szebbként. Nem látványos varázslat, nem másoknak szól, bennünk tündököl. Látható-e, mit tesz hozzám éjről éjre az az egyszerű csoda, hogy velem alszik el, mellettem ébred?! Ha ettől megfosztanának, a halálnál rettentőbb történne velem. Nem mondok, nem mondhatok le róla, hacsak nem ő kéri.
Seym elhallgat.
Dario a lány kezéért nyúl.
– Te következel.
Lilia felidézi magában Yero szavait. „Tiszta férfit szeretsz. Azt gondolod, kegyetlen megpróbáltatásban volt részetek az elmúlt éjeken. A neheze még hátravan. Nem tudom, csak remélem, ámde nagyon remélem, hogy jól választasz, amikor erre kényszerülsz.”
– Dario, ha elfogadnám a talizmánt, ha valóban képessé válnék mindarra, amit mondasz, talán tényleg tehetnék valamit a Világért, de vajon akarnám-e?! Érdekelne-e a tágas Világ, azon az áron, hogy elveszett a magamé? Ha üres volnék, üresnek látnám környezetemet is. Önmagunkból kinézve látunk, s a látvány is mi magunk vagyunk. Kérdezz végig száz embert, százféle Világot fognak leírni neked. Ha kővé teszed őt és engem, a Világ számára is megölsz minket. Semmi hasznomat nem veszed, ha megfosztasz önmagamtól. Seym és én: nekem ez a valódi talizmán. Csak egymásról beszélhetünk, róla vagy rólam már lehetetlen. Ez hangozhat úgy, mintha eldobtuk volna szabadságunkat, önmagunkat. Soha nem voltam elevenebb, szabadabb, mint általa. És ezzel a szeretettel többre vagyok képes, mint a talizmán varázserejével.
– Engedd neki, hogy tehesse, amit akar – kéri Seym. – Hagyd szabadnak. Ne azon töprengj, mi illeti meg; azt figyeld meg, minek örül. Inkább téged nyomasszon a szereteted, ne azt, aki iránt érzed. Nem lapíthatod agyon érzelmeiddel, mert úgy szörnyeteggé válik a szeretet.
Dario kéktiszta szeme felfénylik. Lillára mosolyog.
– Csodállak téged; és csak azért nem irigyellek, mert szeretlek. Meg akartam halni, csupán arra vártam, hogy visszajöjj: ajándéknak szántam a talizmánt. Most meg kell halnom, pedig oly szívesen veled maradnék. Mert én kaptam ajándékot. Tőletek.
Dario leveszi nyakából a parányi kövekkel díszített bőrkorongot. Rázárja ujjait. Lehunyja szemét.
– Tegyétek a kezeteket az öklömre.
Bíznak benne. Engedelmeskednek.
Lilia lehajtja a fejét. Tudja, hogy szörnyű lesz a halál.
Elmozdul a Nap az ajtó elől. Elsötétül az ég, megfeketül köröttük a szoba.
Villámlás szegezi a padlóhoz őket; fájdalom szaggatja, tépdesi testüket. Mennydörgés robajlik körülöttük.
A földre tapadnak, rásimítják arcukat.
Nem látják, amikor Dario teste elhamvad; nem látják a kékes füstöt, amely felkígyózik a mennyezetre, átszivárog a gerendák rései közt, s eltűnik.
Hallják a fájón zúgó, súlyos csöndet.
Mintha apróra zúzták volna csontjaikat. Hevernek mozdulatlan.
Seym moccan meg elsőként. Ujjai elevenek, karja hajlik. Lába ép, gerince sem roppant szét.
Felkel, talpra segíti Liliát.
Az ágyra néznek. A párna megőrizte Dario feje nyomát. A talizmán a takarón hever.
Lilia érte nyúl. Kis töprengés után a nyakába akasztja. Emlék Dariótól.
Kilépnek a szabadba, a vakító napfénybe.
A vesztesek temetésre készülődnek. Szekérre emelik elesett társaikat. Shee és Ro holttestét.
A palota népe a győzelmet ünnepli.

 

 

Telnek-múlnak a napok. A zsoldosok hamar kipihenik fáradalmaikat, ráunnak a női hízelkedésre, a lakomákra. Ám nem tudják, mitévők legyenek. Időnként nekikészülnek, hogy beszéljenek Seymmel. Azután nincs merszük belefogni.
Seym és Lilia naphosszat a palota kertjében sétálgat. Fürdenek a tóban, eltünedeznek az erdőben. Néha Larv is velük tart. Többnyire azonban kettesben járnak-kelnek. Úgy fest, pompásan érzik magukat. Ragyognak.
Az éjszakákat Lilia ágyán töltik, a szélesre tárt ablak alatt, Lon a párnájuk. Összesimulva alszanak, s amikor a Nap kel, rajtakapják egymást, amint az ébredező madarak pusmogásában gyönyörködnek. Az éjjellények idejében nem lehetett részük hasonló élményben. A pitymallati suttogó fütyörgés, cserregés másféle, meghittebb a napközben hallható harsány éneklésnél. A csodai szépségű hangok áhítatról vallanak: a madár felébred, s megörül az életnek. Egyik ámulatból a másikba esik. Nem tarthatja magában. A rengeteg madár együtt zsizsereg, sóhajtozik, halkan sikoltgat; a hangok összefonódnak, a Világ szívdobogásává válnak.
Egy napon, amikor az aranysörényű mén hazafelé száguld velük az erdőből, Seym ismerős alakot pillant meg a palota kapujában. Az öregember éppen felkecmereg csontos lovára.
A fekete harcos megrántja a szárat. Csődöre lelassít.
– Ki az? – kérdezi Lilia.
– Eman.
– Nem akarsz találkozni vele?
– Dehogynem.
A csődör újra futásnak ered, s hamar beéri az aggastyán viseltes lovát.
Seym és az öregember szótlanul összemered.
A fiatal férfi ocsúdik előbb. Leveti magát a nyeregből, s meghajtja magát Eman előtt.
Az aggastyán lassan lecsúszik rozzant paripájáról. Mozdulatai túlsággal lassúak, visszafogottak. Hatalmas zöld szeme Seymet bámulja. Végre elmosolyodik.
Összeölelkeznek.
– Régen láttalak – mondja Eman.
A harcos bólint, mert hát ez így igaz.
Lilia nézi őket, csúfondáros láng villan a szemében. Lám, a férfiúi méltóság! Örömkitörés helyett száraz hebegés.
– Nem maradsz éjszakára? – kérdezi Seym.
– Jobban szeretek a szabadban aludni. Ugye, megérted? Sokáig, nagyon sokáig vágyódtam erre az örömre.
– Merre tartasz?
Eman vállat von, majd előremutat.
– Csak megyek és nézelődöm. Tudod-e, hogy Sollima földjén szörnyű háború dúl? A nép megelégelte rossz sorát, és felkelt anyád ellen. Sollima tömérdek katonát küldött szét a falvakba, városokba. Hiába: a gyűlölet kioltotta a félelmet. Ömlik a vér, Seym.
A harcos tudja már: találkozásuk cseppet sem véletlenszerű. Tart a folytatástól.
– Emlékszel anyád férjének fiára? Altan, akiből semmi sem nézett ki, a jámbor, álmos tekintetű Altan a lázadók élére állt. Elege lett Sollima kegyetlenségéből, apja közönyéből. Alton véget akar vetni anyád rettegett hatalmának. De nem tud háborúzni, nem ért a kardforgatáshoz. A nép őt akarja uralkodónak. Sollima katonái el fogják taposni őt a lázadókkal együtt!
Seym megkönnyebbül. Eman már nem azt akarja tőle, hogy lökje félre anyját, és üljön a helyére.
Az öregember tengerzöld szeme a harcos arcát fürkészi.
Seym bólint.
Eman a szárért nyúl, nyögdécselve felmászik lovára. Liliára tekint.
– Jól választottál. De minek mondom, úgyis tudod! Csak azt ne hidd, hogy könnyű lesz az életed! Vigyázzatok a talizmánra, bármerre jártok is. Sokan akarják majd megszerezni. Ám találkoztok azzal is, akit megillet. Bízom benne, hogy ráismertek.
Eman elüget. Seym sokáig néz utána.
Lilia a férfi mellé lép, megfogja a kezét.
– Veled megyek – mondja, mielőtt Seym megszólalna.
Az esti mulatság közben a fekete harcos kerülgeti a zsoldosokat, ám mert nem biztos benne, hogy azok vele tartanának, hiszen cserébe semmit nem kínálhat fel, mégsem szólítja meg őket.
A három harcos Seym körül kószálgat. Elejtenek egy-egy megjegyzést arról, hogy megelégelték már a kéjes pihenőt, viszket a talpuk, nemkülönben lovaik patái. Aztán nem térnek a tárgyra, attól félvén, hogy elküldik őket az ótvarba.
Lilia megkönnyíti a dolgukat. Búcsút vesz Hurdtól, csókot vált Larvval és Sune-nal.
Pitymallatkor a szürke-fehér csődör és az aranysörényű mén kilép a várkapun. Beleszimatolnak a levegőbe. Féktelen örömükben körbe-körbe nyargalásznak a harmatos füvön.
Miután kitombolták magukat, az erdő felé indulnak. Az ösvény kezdetén megállnak.
Lilia és Seym visszanéz. Parányinak látják a palotát, a várfalakon nyüzsgő alakokat.
Ám az utánuk vágtató lovasok egyre nagyobbodnak, mígnem felismerhetővé válnak.
Mindhárman jóllakottnak látszanak.
Shorr kedvetlenül megjegyzi:
– Úgy elnehezültem, hogy leszakad alattam a ló – morogja.
Chad átveszi a szót.
– Ha valamelyiktek, bármelyiktek azt merészeli mondani mostanában, hogy mézbor, készüljön fel a legrosszabbra!
Brund eltöpreng.
– És mi van akkor, ha azt mondom: lovacska-manócska?
Seym nem szól semmit. Egyetlen mozdulattal kirántja alóla a nyerget.
Brund beledöndül a földbe. Ott is marad, és homlokráncolva Liliára mered.
– Amúgy pedig hová az ótvarba megyünk már megint?
– Bárhova – sóhajtja Shorr. – Itt már halálra édesítették az életünket.
– Hálásabb is lehetnél – vélekedik Chad.
– Én például eléggé hálás lennék, ha valaki összefogdosná a lovamat – morogja a feltápászkodó Brund.
– Tudod, mit fogok összefogdosni? – vigyorog Shorr. – A lányokat, ha megérkezünk. Jaj!
– Háborúba megyünk – mondja Seym. – Lehet, hogy csupán a hála lesz minden jutalmatok. Még visszafordulhattok.
Brund nyeregbe szökken. Végigméri a fekete harcost.
– Fordulj vissza te! Előbb persze áruld el, merre tartsunk.
Kí szárnyat bont, és diótörő hangú csattogással a magasba emelkedik. Leír fölöttük néhány kört, majd zuhanórepülésben visszatér a szürke-fehér csődör nyakára.
Lilia megsimogatja a kékes fényű tollakat. A madár újra a levegőbe rugaszkodik. Mutatja az utat.

 

 

Brad nem csatlakozott Kristen kínos idegességéhez. Elmerült egy könyvben, s szemmel láthatóan jól szórakozott.
A lány váltogatta a helyszíneket. Hol a rózsaszínű házban futkosott fel-alá, hol Brad nappalijában, a férfi orra előtt.
O'Ross nem olvasott akkora intenzitással, hogy elkerülték volna figyelmét a lányon kiütköző téboly jelei. Mégsem tette szóvá. Lapozgatott, el-elmosolyodott.
Kristen csípőre tett kézzel megállt előtte.
– Mi az?! – kérdezte.
Brad idegölő nyugalommal nézett rá.
– A könyvet kérdezed?
– Igen, a könyvet!
– Kezdetben voltak a Nostradamus heti jóslatait tartalmazó füzetecskék. Miután mindenki torkig telt a pesszimizmussal és a füzetecskékből élő sakálokkal, újabb divat lángolt fel: graffiti-gyűjteményeket olvastunk. Amikor már ezektől is kidudorodtak a csűrök falai, a kiadók felfigyeltek az üzenetrögzítő-szövegekre...
– Ugye nem felejtetted el, hogy Aront elrabolták!? – nyögte Kristen.
– Teljesen észben tartom. Mit tehetnék ennél többet? – kérdezte Brad. A fenébe is, igaza volt.
– Ez a legidegesítőbb benned!
– Micsoda? – érdeklődött a férfi. Lapozott a könyvben. Tekintetét a lányon tartotta.
– Hogy tudsz nyugodtan ülni, és Nostradamusról elmélkedni, amikor Aront elhurcolták valahová?! Jó, semmit nem tehetünk. Mégis képtelen vagyok belenyugodni.
– Nem kell belenyugodnod. De ezzel sem segítesz. Felolvassak egy-két jóféle szöveget?
Kristen elhűlt. – A könyvből?
– Igen, a könyvből.
– Ide hallgass, Brad O'Ross! Karin mesélte, hogy a gyereket a kertből vitte el egy pasas. Az esetnek véletlenül éppen szemtanúja volt egy véletlenül éppen arra csellengő zsaru. Bement a házba, kérdezte az anyát, miért visított a gyerek. Mert ugye, az még nem feltűnő, ha visít egy gyerek, amikor egy pasas kikapja a kerítés mögül és betömködi őt a kocsijába. Hiszen a fickó akár az asszony elvált férje is lehet!? Manapság nincs mit csodállani azon, ha egy srác úgy viszonyul a tulajdon apjához, mint más idegenhez. Te ezt elhiszed, Brad?! A véletlenül éppen arra járó zsarut?
– Nem hiszem el. Mit tehetek? Figyeld ezt a szöveget: „Jaj, nagyon szerettem mesélni, táncolni, nevetni; imádtam az életet. Jött egy irigy tündér, és géppé változtatott. Üzeneteket rögzítek. Várom a csodát. Ha tudod a varázsigét, visszaváltozom. Ha nem?! Átadom üzenetedet a gazdáimnak. A sípszóig dönthetsz, azután beszélned kell.” véletlenül Végre nem a kopott sablon, hogy így meg így hívnak, jelenleg nem áll módomban beszélni önnel, üzenjen stb.
Kristen sóhajtva leült. Azután felpattant, és rávetette magát a whiskys palackra. Sejtette, hogy ostobán viselkedik. Ám ha Brent a kezébe került volna, bizonyára támad néhány vérszomjas ötlete is.
– Ez se rossz – folytatta Brad. – A készülék tulaja rockénekes. Dalban hagyja meg, mit tegyen a hívó fél. Sajnos, nem megy a kottaolvasás. Itt a következő: marha nagy lövöldözés, sikoltozás, dübörgés hallatszik a szalagon, majd megszólal egy vért bugyogó hang: „Azért megpróbálhat üzenetet hagyni.”
Kristen tudatára ébredt, hogy O'Ross nem bosszantani akarja. A pasas célja csupán az, hogy elvonja figyelmét a tökéletesen hiábavaló őrjöngésről.
– Hogyan csinálják a bugyogó hangot? – érdeklődött.
– Mondjuk: tüdőlövéssel.
– Hogyan vették magnóra?
– Ha bemész az intenzívre, egy húszasért bárki halálhörög neked. – Brad lapozott. – Női szöveg: „Halló, itt az Agyelőállító Központ. Az alábbi intelligenciákat vizsgáljuk: a homo sapiensnek nevezett teremtmény nőegyedeiét, a kék bálnákét és a Cadillac féltengelyekét. Célunk, hogy a homo sapiens nevű teremtmény hímegyedei számára működőképes agyat hozzunk létre. Tudjuk, hogy lehetetlenre vállalkoztunk. Ha ezzel kapcsolatban mégis támad valamilyen mentő ötlete, »Épp ideje volna« jeligére hagyjon üzenetet!” A kötet szerkesztői szerint szélsebesen terjed ez az újféle népi játék, és általában a válaszok is meglepően ötletesek. Egy másik verzió: a szalagon kéjhörgés, nyöszörgés hallatszik; az elhaló hangú szöveg csak ennyi: „Most neeee...”. A következő: „A gyerek tovatűnt a lefolyóban. Az asszony bőg és a konnektorba dugdossa a körömollót. Az anyósom közelg a húsvágó bárddal. Azt hiszem, megérti: jelen pillanatban üzenettel is beérem”. A srácok közt valóságos versengés tört ki, egy karácsonyi dalocskát cifráznak. „Hull a pelyhes fehér hó, jöjj el, kedves bankrabló. Van zsákodban minden jó: kézigránát, géppisztoly.” Válasz: „Hull a pelyhes dinamit, felrobbantjuk a sulit. Minden gyermek várva várja, mikor repül a tanárja.”
– Mire jó ez?
– Arra, hogy megőrizd a magánszférádat a betolakodóktól és a betörőktől. Ilyen szövegek hallatán ki tudja eldönteni, hogy otthon vagy-e? Azután arra is kiválóan alkalmas, hogy szellemes válaszokat provokálj ki ismerőseidből. Azért hódít a graffiti és az üzenetrögzítős meghökkentés, mert beszélgetni szeretnénk egymással. Szeretnénk, de nem tudunk. Szeretnénk, nem tudunk, de mohón igényeljük. Próbálkozunk. Jó jel: játékosan. Kicsúfoljuk a vérgőzös világot. Férfi és nő háborúzását. Mesélünk, meséltetünk. Talán elharapódzik az emberi képzelet békés célú felhasználásának divatja.
– Mit kellene mondatni Brent üzenetrögzítőjével? „Kulturális bérgyilkosságot vállalok. Küldje el címemre az ön által összeállított halállistát. Pitymallatkor a küszöbén találja a fejeket. Kívánságra – felárral – csokrot kötök belőlük.”
– Teljesen beszűkültél. Csak Brentre tudsz gondolni?
– Másik verzió: „Igaz ugyan, hogy én kellemetlenkedem önnek, ám ha ön meg akarja torolni sérelmeit, forduljon a dublőreimhez. Testvérhúgomat jóízűen összeveretheti, fiamat elhurcoltathatja, exfeleségemet őrületbe kergettetheti. Csak tessék, csak folyvást! Bosszulni akar? Brent Levy dublőrszolgálata mindig rendelkezésére áll!”
Brad félredobta a könyvet. Felkapta Kristent a szőnyegről. Meg sem állt vele a partig.
A tenger majd lehűti az agyadat.

 

 

Mire kigázoltak a vízből, agyuk lehűlt, ám testük felforrósodott. Gondolták, ott egye meg a fene a kandi szomszédot, és amúgy is sötétedik: vad csókolózásban leroskadtak a fövenyre.
Brad illemtudóan félrehúzódott, s felemelte a fejét. Női hölgy közelgett feléjük a kerten át. Nem volt vele semmi baj. Testhez simuló nadrágot, bársonyos pulóvert, tűsarkú cipőt viselt, feketét. Magas volt, kígyózóan vékony. Csak éppen nem szerepelt a látogatók névjegyzékében. Igaz, nem is létezett ilyen névsor.
A női személy elbájoló mosollyal, ámde a lecsapó sólyom modorában nyitotta a társalgást. Megállt Kristen fölött, lenézett rá. Indításnak nem volt rossz pozíció.
– Magát keresem, szép drágám. Olvastam, mit írt a Mozicsillagokba, hallottam a készülő filmről, aztán még a fotóbeszámolóval is összeakadtam, amely Spitznél tett látogatását örökítette meg.
– Eszerint maga tudja, ki vagyok én – felelte Kristen. Nem zavarta, hogy a harminc év körüli nő a feje fölé tornyosul. Ugyanis a földön fekve remekül belátott az orrlyukába, mindkettőbe, a szürkület ellenére is. Amikor pedig a hívatlan látogató csengőn-bongón felkacagott, Kristen megpillantotta a fogaira szobrászolt koronák hátsó fémborítását.
– Csodálom, hogy nem ismer rám, szép drágám. Engem általában ismernek. Újságíró vagyok. Nem is akármilyen. Nem azért jöttem, amiért más felkereste volna: nem vagyok kíváncsi a flörtjeire, még Spitz-cel sem. Nem hív be?
– De leülhet mellém, ha nem félti a ruháját.
A hölgyszemély megadta magát. Azt mondta, Julie Norman a neve. És óvatosan leereszkedett a nyirkos fövenyre.
Brad nem volt az a mentőangyal. Látván, hogy Kristen agya pompásan funkcionál, közölte, hogy hoz sört, és sudáran behajózott a házba.
– Attól tartok, azt sem tudja, hogy női magazinnak dolgozom. A mi lapunkat fáradt, elszürkült háziasszonyok olvassák. Tehát nem arról fogok érdeklődni, hány villát vett a gázsiból, mennyi nercbunda lóg a szekrényében. A mi olvasóinkat ez a téma nem érdekli.
– Engem sem – bólintott Kristen. – Esetleg arra kíváncsi, mi érdekel engem?
Nézte Julie-t, a nő keskeny derekát, keskeny vállait, sötét, félhosszú haját, hányaveti mosolyát, és érezte a belőle sugárzó, aligha megingatható fölényességet. Előre látta a beszélgetés irányát. A nagyszemű, hiperemancipált Julie Norman kalandosan rajtaütött a kertjében, és most jól megadja neki, noha mosolyogva. Kristen bátran elküldhette volna a fenébe. Nem tette, mert kíváncsi volt rá.
Julie élesen felnevetett.
– Nyugodtan elhanyagolhatjuk a témát, hogy magát mi érdekli. Az újságíró arról kérdez, ami őt érdekli. Pontosabban szólva: tökéletesen ismeri olvasói igényeit. Aszerint irányítja a beszélgetést.
– Tehát az újságíró perfekt pszichiáter? – szúrta be Kristen. Szórakoztatta az asszó. A nő egy idő után kénytelen lesz felfigyelni arra, hogy nem ő irányítja a beszélgetést; és bár abban a hitében teljesen eltökéltnek látszott, hogy libával van dolga, talán még ezt a munkahipotézist is elveti idővel.
– Szenzációs az emberismeretem – felelte Julie. – Nos, aranyos drágám, mint mondtam, az én olvasóim hazamennek a munkából, ellátják a háztartást, lerogynak a fotelbe, és fogják az én magazinomat. Tegyük fel, olvasnak a készülő filmről, erről a valódi világtól elrugaszkodott dajkameséről. Meglátják a maga fotóját, és rögtön felmerül bennük a kérdés...
– Egy sört – érdeklődött Brad. Letelepedett melléjük a fűre, hatalmas tenyerén, mintegy tálcán nyújtva a dobozokat.
Julie Norman rámeredt. Róla Kristenre.
– Ő kicsoda?
– Az a férfi, akinek a társaságában talált, ha emlékszik.
A megjegyzés éle meg sem karcolta Normant.
Brad Kristenre villantotta a szemét, s azt mondta a tekintete: túl finom vagy, az ilyenek nem értik ezt.
– Aha – bólintott Julie. Kecsesen hátrarázta a haját, és a sörösdobozért nyúlt. Testtartása azt sugározta: ez a tisztelet kijár neki. Végigmérte Bradet, ezúttal alaposan. Úgy döntött, a remek hímpéldány máris megőrül érte. Ezt hűvösen nyugtázta, hiszen magától értetődőnek tekintette.
– Tehát a maga képe láttán az én olvasómban felmerül a kérdés: honnan szalajtották ezt a lányt? Magas, kisportolt, virulóan fiatal és egészséges. Ilyen nincs. Mondja, kedvesem, miért gondolja, hogy az én olvasóm elmegy a maga filmjére? Hogy neki pont arra a narkotikumra van szüksége, amit a maga bámulása nyújthat neki? El tudja képzelni, milyen problémái vannak egy mai asszonynak?
– Kezd kirajzolódni a kép – bólintott Kristen. – Bár az olvasója gondja nem egészen világos számomra. Úgy kellene értelmeznem a fogalmazását, miszerint magas, kisportolt és virulóan egészséges nő csak a mesében létezik, az viszont narkotikum, és a fáradt háziasszony ettől irtózik a fotelban?
Julie Norman nem fogta fel elsőre Kristen szavait, ezért úgy döntött: nem hallott semmit. Tovább feszegette a problémáját.
– Miért olyan viruló ez a nőalak? Legalább a lába volna görbe!
Kristen tökéletesen tudta, hogy értelmetlen komolyan beszélnie. Brad szemvillanása is erre figyelmeztette. Mégis eltöprengett a nekiszegezett kérdésen.
– Miért? Hófehérkéé görbe volt? Csipkerózsika tán kopaszodott? Hamupipőkének szőrös volt a háta? Hiszen a mesében még a gonosz mostoha is szép! Csak nem ő a legszebb.
Ez a válasz újabb gondolkodnivalót adhatott volna Normannek. Ő tehát nem vett róla tudomást. Gyors oldalpillantással ellenőrizte: a hímpéldány rajong-e még érte, kivált az eszéért, mert az aztán van neki, majd újfent Kristennek feszült.
– Szóval az én olvasóm görbe lábú. Esetleg hájas derekú. Lóg a melle. Csalja őt a férje. Allergiás kiütéseket kap a kozmetikai szerektől, tehát szépítkezni is képtelen. Mit szeressen magán, drága szép csillagom?!
– Meg nem mondhatom – sóhajtott Kristen. – Fogadni mernék, hogy maga tudja a választ.
– Azért vagyok itt! – közölte Norman. Széles mozdulattal bevágta a vízbe a kiürült sörösdobozt.
Kristen felszisszent.
– Az ott a tenger, Julie. A szeméttároló a hátunk mögött ácsorog.
– Maga mondja meg nekem, hogy mocskos a tenger?! Én látom a statisztikát nap mint nap! Dermesztő, mondhatom! Na, az én olvasóm emiatt is eszi magát. Ott van neki a fogyó ózonréteg is. Mihez kezd a maga tündérkedésével? Nincsenek itt szúnyogok? Bemehetnénk a házba. Csak van itt egy kanapé valahol!?
– A lakás nem szalonképes – vetette közbe Brad. – Száradnak a futók.
– Milyen futók? – hörrent Julie.
Kristen Bradre nézett. Mindketten az ajkukba haraptak. Nagyon kellett röhögniük.
– Tudja, a futók – magyarázta O'Ross. Csak elhatározás kérdése volt nála, hogy tökéletesen bárgyúnak hasson.
– Maratoni futók – bólogatott Kristen.
– Azt hittem, szőnyegek. Vagy asztalterítők – hebegte Julie. Kezdett rájönni, hogy ezek hülyébbek, mint amiből kiindult. – Hogyhogy maratoni futók?
– Elfutnak a nappali egyik végétől a másikig – tudatta Brad. – Hosszú, fárasztó út ám az.
Julie Norman úgy döntött, témát vált.
– Az én olvasóm tehát a valóságos világra kíváncsi, nem az álmodásra. Mit írjak neki a filmről, a főhősnőről? Nem csaphatom be szegényt, úgyis reggeltől estig őt ejti át mindenki. A főnöke, a férje, a politikusok.
– A sajtó – bólintott sóhajtva Brad.
– Pláne – vágta rá Julie. – Most jártam egy énekesnőnél. Róla aztán nem lehet elmondani, hogy sudár, kisportolt. Ezt ő is tudja. Amint azt is, hogy művészetből nem lehet megélni. Amikor megpróbálta, úgy néztek rá, mint a hülyére. Úgyhogy marad a slágereknél. Azokra mindenki bukik.
Kristen végképp nem értette, mit akar a nő. Úgy vette észre, Norman sincs tisztában saját szándékával, de ez a nagy okosságtól nem szúr neki szemet. Gondolta, tovább segíti.
– Szóval az énekesnő nem sudár, nem kisportolt. Slágereket ad elő. Szereti őt az ön olvasója?
– Azt a hülye muffot?! – kacagott Julie Norman. – Röhögni járnak a koncertjeire. Lila hajú, kéttonnás, visító liba áll a színpadon. Azért fizetnek az emberek, hogy kiröhöghessék.
Némi dermedt csend támadt.
– Ez van – mondta Julie, visszakomorodva hivatástudatába. – Az én olvasóm elmegy a moziba is. Megnézi a dajkamesét. Mintha kokaint szippantana. Egészségtől viruló hősöket, boldog szerelmeseket kap. De ilyen nincs! Van ilyen?
– Talán rossz hírt közölt az orvosa? – kérdezte gyengéden Kristen. – Valami gyógyíthatatlan...?
Egyszerűen képtelen volt rájönni, mit akar a nő. Az is rejtély maradt, mit nem akar. Ráadásul virulóan egészségesnek látszott. Testileg.
Kristen feladta.
Braden is meglátszott, hogy jóval kevésbé szórakoztatja a nő, mint korábban. Megjegyezte:
– Csömörből vödörbe. Örültünk, hogy találkoztunk.
– Egyébként csak úgy magunk közt – bongta Julie megújult lendülettel – nem fogom megírni a mozijáról, hogy narkó meg egyebek. Bár ami azt illeti, ez a műfaj...
– Szeretem ezt a műfajt – figyelmeztette halkan Kristen.
– Akkor ne keljen a védelmére. Ez gyanús. Ebből rögtön meglátszik, hogy van is mit védeni rajta. Alapszabály, jól jegyezze meg: bárkivel beszélget, egy szót se a filmről. Na, megyek. Mindig itt ülnek a parton? Itt vacsoráznak?
Brad bólintott.
– Kés, villa nélkül, csak úgy rusztikusan.
– Na, majd írok egy jó kis színes riportot. Mellesleg a Mozicsillagokban túlment minden határon. Vésse a fejébe, senki sem kíváncsi az eszére. Az én olvasóm úgy tudja, hogy a magas, dögös lányok ostobák. Ez az én olvasóm elégtétele a görbe lábáért. Hogy a széplábú tökhülye. Érti?!
– Értem, csak szörnyen szeretném elmondani, hogy a maga olvasójánál ez nem orvosolhatatlan. Ha kondicionáló tornára járna, megizmosodna a lábszára, újra feszessé válna a melle, a hasa. Idővel tán megszeretné a mozgást, és azon kapná magát, hogy nem a szép formáért, hanem a táncért jár oda, az élvezetért.
Julie egyáltalán nem érdeklődött a mondandója iránt. Ezt sietve tudatosította is az alanyban.
– Ez itt a reklám helye, mi!? Na, ezt nem írom meg. Az én olvasóm dögfáradt. Arra sincs ereje, hogy elmenjen a klinikára, és leszívattassa a háját. Hagyja őt békén az ugrabugrával.
– Oké. Küldje el az olvasóját moziba. Nézessen meg vele egy filmet, amelytől aztán két napig jobb kedve lesz, két napig leperegnek róla a piti bosszúságok.
Julie vállat vont. Arca nagy-nagy okosságot tükrözött.:
– És mi lesz vele a harmadik napon? Cipeli a teli cekkert, összetapossák a lábát a metrón. Mire ment a mozival?
– Harmadnap hagyja őt olvasni. Engedje, hogy válasszon egy könyvet, amellyel jól érzi magát. Negyednap bocsássa el őt sétálni. Hadd fedezze fel a természetet. Önmagát. Féltve őrzött olvasója előbb-utóbb visszanyeri lelki egészségét, és ráérez az élet ízeire. – Kristen egyre jobban belehevült. – Hagyja őt békén, Julie, az a legbölcsebb. Ne telepedjen rá a fád lelkületével. Maga rabszolgasorban tartja az olvasóját. Hadd hallgasson zenét; olyat, amilyet ő akar. Engedje neki, hogy élvezhesse, amit élvez. Ne húzza el a száját, ha olyan zenét szeret, ami magának nem tetszik. Ne írja elő, mit viseljen, mivel díszítse a lakását. Hagyja őt békén. Maga és a kollégái, valamint mindazok, akik az emberiséget a saját olvasójuknak, saját fogyasztójuknak tekintik, és azzal a jelszóval, hogy neki akarnak jót, elnyomják. Sőt, lépten-nyomon megszégyenítik, ha a tulajdon fejét merészeli használni. Menjen szabadságra, Julie. Meg fog lepődni, amikor visszajön. Addigra a maga szürke, fáradt olvasója virulóan egészséges lesz. Nem csak testileg, hanem lelkileg is. Ez abban is megnyilvánul majd, hogy lemondja a magazin előfizetését.
Julie Norman megrázta a fejét. Pengeéles kacagást hallatott.
– Az én olvasóm sosem lesz egészséges! – kiáltotta, olyképpen, mint cigányasszony az átkot. Ezzel felpattant a földről, és elsüvített. Félúton belebotlott a görényekbe. Szívszaggató sikoly hagyta el ajkait. Futásnak eredt.
Eltűnt végre. Kocsija is elzúgott.
Kristen hosszú sóhajt bocsátott ki a tüdejéből. Brad átölelte a derekát.
– Szeretnélek emlékeztetni, hogy az agyamosott illető az előjátékunkat zavarta meg.
– De hát mit akart?! – jajdult fel Kristen.
– Miért tőlem kérdezed, amikor ő se tudta? Ámazonban jó lesz, ha felkészülsz az ilyenekre. Jönnek majd csőstől. Egyiket se fogja érdekelni, mit mondasz. Ha szalagra veszik akkor se lesznek képesek visszaadni a saját szavaidat. Amikor idejönnek, már kész az anyaguk. Te csak azért kellesz hozzá, hogy később fedezhessék magukat: beszéltek veled. Ezek alibi-interjúk. Semmi közük hozzád. Legyen bátor a te szíved, és dobd ki őket. Ne a harmincadiknál kezdjed, amikor már huszonkilenc becsületsértés-számba menő baromság megjelent rólad. A másodiknál már alkalmazhatod a kidobós libellét. Nem mondom, egy írónak megéri, hogy fogadja őket. Anyagot gyűjthet: tanulmányozhatja felkészületlenségüket, mély érdektelenségüket, álnokságukat. Beteheti őket a panoptikumába. De te nézz körül. Nem egy remek színészt ismerhetsz, aki rühelli a sajtót, szóba sem áll firkászokkal. Neve mégsem merül feledésbe. Ugyanis tehetséges. És erre felfigyel a közönség akkor is, ha nem olvas róla mindenféle tákolt kis színest. Ezeknek a sajtóhiénáknak az az alapállásuk, hogy nélkülük mindenki meghalna: ők csinálják a reklámot. Ennek nem szabad bedőlni. Féltelek, Kristen. Szinte látom, milyen pokolian dühös leszel, amikor elolvasod Julie Norman írását.
– Nem az igazadat vitatom, de mégis: boldog-boldogtalan szóba áll velük. Pszichózis volna? Akkora nagy cucc olvashatni magadról az újságban, hogy ezért szíves-örömest feláldozod az egyéniségedet, és lassanként felöltöd azt a jelmezt, amit ők erőltetnek rád?!
– Lépten-nyomon erről beszélünk. Erről szólt a társalgás Phil tábortüze mellett, erről vitázik Mark Howarddal. Erről szól Brent eltűnése; hovatovább az egész életünk e körül forog. És azért tragikus, mert nem mi forgatjuk: minket pörgetnek. Nekünk közönség az emberiség, a tollforgatóknak olvasó, a ketyeregyárosoknak fogyasztó. És mi mindahányan árgus szemekkel lessük a közönség, az olvasó, a fogyasztó pszichéjét. De nem tudjuk kilesni, mert ahány, annyiféle. Mit lehet erre lépni? Kézbe kapjuk a pszichéjét, és beprogramozzuk neki, a kis hebehurgyának. Megmondjuk, mit szeressen, mitől fanyalogjon, mit rakjon a falra, az ágyára, a fülébe, az orrába. Ehhez persze ordítani kell, hogy oda is figyeljen. Harsány színekkel rohamozzuk a szemét, hogy látva lássa: a mi ketyerénk nélkül nem is élhet, meg sem állhat a szomszédja előtt. S ami a legalantasabb: sejtjük, mifélék a vágyai. Ezek felől közelítjük meg, vagyis úgy fest, mintha adnánk neki, holott elveszünk tőle.
Kristen előhozta vesszőparipáját.
– Brent megcélozta az emberek igazságérzetét. Majd ő nagy merészen leleplezi a miniszter úr bűnösségét. Ki tudja, hogy piszkosabbnál piszkosabb eszközökkel siet céljához? Ki tudja, mekkora áldozatot követelt e nemes cselekedete – másoktól?
Brad elhúzta a száját. Ez idült szokásává vált, csakcsupán Brent nevének említése kellett hozzá.
– A filmsiker ma már nem azt jelenti, hogy beülsz a moziba, és még ötven év múlva is elfelhősödik a tekinteted, ha ez a film eszedbe jut. Kit érdekel a te könnyed?! Egyszerűen csak annyit jelent, hogy tíz nap vagy egy hét alatt térül-e meg a befektetés. Mit tehetsz? Dobd szemétre az illúzióidat? Légy te is velejedig cinikus? Ugorj a tajtékos folyóba? Tisztesség és tehetség dolgában számomra Mark az etalon. Szerinte durva lelkületre vall másokkal manipulálni. Fütyül a divatpanelekre. Ő nem bámulja óraszám a közönségízlésről szóló grafikonokat. A minap mesélte, milyen pompásan szórakozott, amikor pancsfilmesek közé tévedve végignézte hajtépésüket. Ott állt egy sereg iparos, azon jajongva: nem értik, mi ütött a népekbe. Nem kell nekik a mozijuk! Holott eddig zabálták, mint a pattogatott kukoricát! Lehetséges, hogy nem veszik észre: ők lakatják torkig a népeket?! Tetszett valami?! Nesze, lenyomok a torkodon még százat ebből a fajtából! Csak gyorsan, ömlesszük futószalagon, az se baj, ha közben teljesen elsilányul! Ez kell ezeknek! – De nem kell nekik. Átlátják, hogy az egész nem más, mint nyálfolyatós hajsza a pénzükért. Nemritkán olyan kendőzetlenül az, hogy a nyál a vásznon is végigömlik, a néző ölébe csurran. Kyan egy szép napon megérkezett a testével, a kemény férfiasságával. Egy kevésbé szép napon arra ébredt, hogy tele a vászon jó testű, kemény palikkal, fölötte meg eljártak az évek, és lassan eljárnak fölötte a producerek is, csukott szemmel. Az is lehet szép, ami üres, nézz meg egy luftballont. Hanem amikor már sokáig nézted, kíváncsi leszel, belül is szép-e. Elpukkan az első szúrópróbán. Már nem is izgulsz, ha a hőst négyelik, mert a korábbi ezerkétszáz filmben is négyelték, mégis élve maradt, és a vége főcím alatt egykedvűen megkefélte a dülledt mellű női hőst. Körüllármáznak minket, diktálnak nekünk. Beadod a derekadat, ellenállsz, vagy oda se hederítesz: te döntöd el. Hát ettől ideges Julie Norman, Brent Levy, Howard és Kyan. Mert még mindig te döntesz, te választasz, akkor is, ha a többi százezer már behódolt nekik. Meg aztán a többi százezer is hirtelen megelégelheti őket. Holnap mást gondolnak. Veszélyesek, kiszámíthatatlanok. Naponta átlúgozhatod az agyukat, hogy továbbra is használni tudd őket. Strapás. De ebből élsz, lógó nyelvvel hajszolod a pénzt. Már fárasztóak a játékszabályok. Felejtsük el őket. Kapjunk lánctalpra! Visszatérve a te kis Brentedre. Most túllőtt a céltáblán. Kezdetben még választhatott: megírja cikkét és dicsfényben fürdik, vagy nem írja meg, de kap egy komolyabb összegről szóló csekket. Számomra nem is kérdés, mit választott. Csakhogy addig-addig feszítgette a húrt, remélvén, hogy újabb és újabb nullákat növeszthet a csekkre, mígnem rá kellett döbbennie: már másról szól a játszma. Brent Levy nem engedheti meg magának, hogy feláldozza a gyerekét, még akkor sem, ha ez a mártírium kifényesítené a glóriáját. Ugyanis ezt a glóriát már csak oly módon szerezheti be, miként a szentek: holtában. Épp ezért ne aggaszd magad túlsággal. Brent hamarosan előkerül az illegalitásból: futni hagyja a minisztert, visszakapja a fiát és nem utolsósorban tulajdon életét. Talpraesetten megmagyarázza neked, mit miért tett, és gázol tovább, legfeljebb valamelyest óvatosabban. Ezután nem kötözködik nagyfejűekkel. Megmarad írók, filmesek, festők kiirtásánál. Csak rendelésre! Ő az a tollforgató, akit indexre kellene tenni. Nem politikai, hanem esztétikai okokból.
A dagály partra gurította Julie Norman sörösdobozát. Kristen betette a szemetesbe. Visszaült Brad mellé. A figurák körülöttük szaladgáltak.

 

 

A rémálmok birodalmának felvételeinél egymás hasát fogták a nevetéstől. Pompásan sikerültek a díszletek: siváran túlvilági volt a táj, gomolyogtak a ködök. A törpe halálbrigád szörnyen komolyan vette magát.
Gyakran le kellett állniuk, mert valamelyik színész mindig elröhögte magát felvétel közben.
Csodálatosképpen Mark nem bosszankodott a nyersanyag-pocsékolás miatt. Megvárta, míg mindenki visszanyeri uralmát az arcizmai fölött, s elölről kezdhetik.
És tényleg nem lehetett komoran szemlélni az ásókkal felszerelkezett törpék menetelését, visítozását, kergetőzését. A trükkösök elképesztően ocsmány teremtményeket állítottak elő a valamifélék szerepére. Szürkés cafrangok vonszolták magukat a magasban, bugyborgott a talaj; működött a rémálomparódia.
– Kristen sem maradhatott érzéketlen, noha tele volt a feje Brenttel. Időnként mégis annyira nevetett, hogy O'Rossba kellett kapaszkodnia, nehogy leessen a lóról.
A habzó vízben való fürdőzés előtt megnyugtatták őket, hogy csak ember- és környezetbarát gőzöket, festékeket használnak a rémséges hatás eléréséhez, nyugodtan belemerülhetnek a lébe. Bemutatták nekik a közelükben majdan felbukkanó szörnyelemeket, láthatták: igazából nem félelmetesek.
A stáb ismét teljes egyetértésben dolgozott. Aki horrorszerű hangulatot igényelt, megkapta; aki inkább gúnyt űzött volna a rémálmokból, érzékelhette a jelenetek csúfondárosságát.
Egon, Mathe és asszisztenseik a szülőszoba előtt toporgó apák büszkeségével dolgoztak. Mark szünet nélkül dicsérgette őket. És az eszeveszett vidámság, a leállások ellenére is haladtak. Seym és Lilia gondtalanul úszkált a förtelmes lében, tudomást sem véve a körülöttük nyüzsgő különféle rémségekről.
Melodráma is elemében volt. Hófehérke üde mosolyával rendezgette a halálbrigádos törpék rongyait a felvétel szüneteiben.
– Hogy te milyen rút vagy! – hízelgett az egyik törpének, majd utasította a sminkest, hogy még jobban kormozza be a statiszta ádáz ábrázatát.
A feldobott hangulatban sokáig fel sem tűnt nekik, hogy Kyan szokatlanul szelíd és simulékony. Allűrtelenül, szerényen dolgozik, Markkal nem vitázik, Melodrámát nem kezeli le, asszisztens nélkül, személyesen próbál; horribile dictu: kaszkadőrt sem igényel a lóra szálláshoz. Mire azonban felfigyelhettek volna furcsa viselkedésére, Kyan begőzölt közönyüktől, és kirobbant. Elmondta Markot és Egont mindenféle háládatlan, lihegő hülyének. Azután elterült vászonszékében, ugráltatta a két testkultúrost, és cikizte Bradet.
Dolgoztak tovább. Spitz csak az utolsó próbához és a felvételhez kelt fel a székből. Láthatóan erősen nyomasztotta valami.
Melodráma, mindannyiuk anyja, bár ki nem állhatta Kyant, egy idő után azon kapta magát, hogy sajnálkozik rajta. Egyszerre csak leült mellé, s megkérdezte, mi bántja.
És Spitz kipakolt neki. Mindketten elszomorodtak.
A bánatos sztár megvallotta, hogy hullani látja önnön csillagát. Ám hiába tökélte el, hogy mostantól kezdve kiemelkedő munkát végez, ha egyszer senki sem hajlandó elismerni teljesítményét. Mindenki magával foglalkozik, panaszolta Kyan. Őrá senki sem figyel. Akkor meg minek strapálja magát?
Sűrűsödtek a jelek.
Másnap, amikor behömpölyögtek az étterembe, többen is érzéketlen arccal mentek el Kyan mellett.
A cakkos száj megrándult, a fád szemhéjú, sötét szemek közé mély ráncok vésődtek. És Spitz, aki látszólag sosem vett észre másokat, megfordult, és megnézte magának a rá sem hederítő személyeket.
Nem ismerik őt? Létezhetetlen! Nincs a földkerekségen talpalatnyi hely, amely ne az ő plakátjával volna kitapétázva. Fotója nem hiányozhat a magazinok poszteroldaláról. Minden bazárban ott villog a képe a dzsungelkések és lézerflinták csomagolásán. Mi ez?!
De bizony voltak emberek, akik elmentek mellette, s nem néztek rá, nem csillant fel a szemük, nem mosolyodtak el, fel sem szisszentek a megtiszteltetéstől: egy légtérben tartózkodhatnak Kyan Spitz-cel.
Kyan stresszes lett. Már a szivar sem ízlett neki.
Melodráma tudta, mi a teendő: értesítette Howardot.

 

 

Gamble az esti vetítésre ígérkezett.
Megváratta őket. Hiszen ő is olyféle lélek volt, aki nem tudott kiesni abból a szerepből, hogy ő A Producer, a Pénz Atyja. Holott mindenki precízen tudta: a pénzt az az igazgatótanács adja össze a mozira, minden mozi költségvetésére, amelynek Howard csupán alkalmazottja, s bár tellett neki vastag szivarra, az aranytojást nem ő tojta; neki az volt a dolga, hogy megizzassza a lét, nagy-nagy szaporaságra bírja, másképp az igazgatótanács nem hosszabbítja meg a szerződését, és felvesz a helyére mást: nála is ügyesebbet.
Howard a kebelére vonta Kyant, megsimogatta a buksiját, majd pedig előrukkolt a nagy hírrel: ma este! Ma este az összes adón lemegy a klip, holnap pedig az üzletekben lesz a Kyan képével nyomott ágynemű: álmodó tinédzserek teste alá. Minden bazárban árulni fogják Medusa varázskardjának majdnem élethű mását, a csomagoláson Kyan fotójával.
Természetesen volt nála néhány mintadarab. Bemutatta az ágyneműt, a kardot, meglebbentett néhány utcai plakátot.
Nem kell izgulni, mondta, de egyik pasztillát a másik után harapta ki a dobozból. Szorongott. Hogy feldobja magát, elsorolta, melyik magazinban jelenik meg fotóriport a forgatásról, elárulta, hogy a reklámosztály szétosztotta már a Kyanről szóló anyagot, mindjárt tele lesznek vele a lapok: Kyan szmokingban, Kyan fürdőnadrágban; Kyan legújabb flörtje, Kyan exfelesége, Kyan anyja a templomban, amint gyertyát gyújt fia boldogságáért.
Ám nem csak ők szorongtak. Mint valami sóhajokkal terjedő légúti ragály, az izgalom átragadt a stábra. Elkapta Melodrámát, Egont, Markot, Mathe-et, majd legyűrte Kristent és Bradet is.
Ők nem attól rettegtek, amitől Kyan és Howard: megtérül a pénz? nem térül meg? mennyi hasznot hoz a mozi?
Ez persze mit sem változtatott helyzetükön.
Nekik is a siker kellett ahhoz, hogy életben maradhassanak. Marknak, aki megálmodta a mozit – és a többieknek, akik megfoganták az ő álomképeit. Elképzelhetetlennek tartották, hogy a közönség ne szeresse a filmet, ne szeresse az általuk teremtett világot, a mese figuráit, hőseit. Elképzelhetetlennek tartották, hiszen ők szerették.
Mégis fennállt az eshetőség: a közönség fanyalogni fog. Az ezerfejű Cézár, a Nagyérdemű nem kér az álmaikból. Köp reájuk.
Az anyagi befektetés megtérül persze, számukra ez nem volt kétséges. Howard agresszív reklámkampánya bevonz a mozikba annyi embert; hogy a deficitet kivédhessék.
Mark és társai a szellemi, érzelmi befektetés miatt aggódtak. Szeretik ezt a filmet, jaj, nagyon szeretik. Éjjelük, nappaluk, életük ez a mozi. Szeresse más is. Mindenki szeresse!
Ahogy a film gördült előre, s minél inkább beleadták önmagukat, minél tisztább és meghittebb lett a hozzá való viszonyuk, minél elevenebbnek érezték, annál fontosabbá vált, annál többször került szóba beszélgetéseikben: Ő, a Közönség szeretni valónak találja-e, megérzi-e lüktetését, bűvkörébe kerül-e, azonképpen, miként ők, akik megteremtették.
Ha nem, ha mégsem, akkor ők tolták el; ők nem tudták átnyújtani mindazon érzelmeket, játékosságot, meseiséget, amely áthatotta, elvarázsolta őket. Nem tudták továbbadni az ajándékot; mert számukra ajándék volt. Ha végül kiderül, hogy képtelenek voltak továbbítani, ha önmagukon kívül másokat nem örvendeztettek meg vele, bennük van a hiba. Elvivő-átadó képességeikben. Tehetségükben.
Laddy nem rágódott, nem szorongott. Az ő fejében hangokká változtak a képek, szintetizátora koppanó vízcseppekből, levelek susogásából, s az élet ezernyi eleven neszezéséből varázsolt világot. Neki sikerült, mindnyájan érezték.
Tőle is megkérdezték hát, mit gondol a filmről. S Laddy eltöprengett, hosszú lábai két széksorral előrébb kígyóztak. Sokáig fogalmazta a választ, mígnem kibökte.
– Ez a film nem tudományos fantasztikus. Ez érzelmileg fantasztikus!
Mark boldog volt, nem egészen tíz percig. Akkor kezdte elölről. Mindnyájan elfogultak. A film megítéléséhez olyan ember kell, aki teljesen kívül áll, nem fektetett bele érzelmeket, nem adta bele a lelkét; olyan ember kell, aki érintetlen tőle. Az a kérdés: érintetlen marad-e?
– Ha elmegy az emberek mellett, én sem csináltam fantasyt – merengett Mark. – Ha elmegy mellettük, ez is csak olyanra sikertelenült, mint a legtöbb efféle. Ha nem simogatja meg, nem varázsolja el őket, akkor csak hantasy. Ha hantasyvá lesz, annak dacára, hogy őszintén, tiszta szívvel csináltam, akkor bennem van a hiba.
Mondták neki: nem, nem, ugyan, dehogy. Hiába mondták neki, valamennyien elfogultak voltak, véleményükre Mark nem adhatott.
– Kockázatos elgondolás – dünnyögte Phil. – Tehetséged fokmérőjének tartod, hogy megkedvelik-e az emberek a filmet, amelyet te olyannyira szeretsz? Nézz körül! Soha nem élt meg olyan jól a rossz ízlés, a tehetségtelenség, mint mai napság. Ez a világ az ízléstelenség diadala!
Mark egy mozdulattal elhallgattatta Philt.
– Igen, a tehetség fokmérőjének tartom! Rám bíztak valamit, hogy eljuttassam valahová. Ha eljut, alkalmas vagyok. Ha nem, akkor hiányzik a képességem. Tudomásul kell vennem.
Howard sietett megnyugtatni Markot.
– Ne izgulj! Ha ez nem robban, robban a következő! Majd valami nagymenővel íratjuk meg a forgatókönyvet. Tele lesz lézerfegyverekkel, tuti tényezőkkel.
– Te itt vagy?! – csodálkozott Mark. – Itt vagy, és püspöklila sejtésed sincs, hogy miről beszélünk?!
– Ugyanarról dumálunk, és mégis másról – mondta Phil. – Sikerről: Howardnak pénz, nekünk érzelem. Hatásról: Howard szerint akkor hat, ha robban; szerintünk akkor, ha megérint.
– Akarjátok hallani a sikerfilmszinopszist? – kérdezte Melodráma.
Howard felnézett fáradt szemhéja alól.
– Hosszú?
Melodráma derűsen vállat vont. – Mint afféle sikerfilmszinopszis. Íme: „Felbosszantják. Bosszút áll.”
– Menj a fenébe – kérte Mark.
Hirtelen felkavarodott mindenki. Filmcímekkel dobálóztak. Példálóztak, bizonykodtak. Győzködték egymást. Magukat.
Kristen ült, és töprengett. Mark félelmein rágódott. Ha a film varázsa nem jut el az emberek szívéig, akkor ők nem varázslók. Sőt! Akkor az a csodai hangulat, amely a forgatás mellé társult, szándéktalan öncsalás eredménye.
Stimulálták magukat és egymást. Túlpörögtek szellemileg és érzelmileg.
A nézők többsége józan lesz, józanul fogja szemlélni a filmet, amelyet ők ebben a hangulatban hoztak létre.
Kristen tovább merengett. Vajon elfogadta volna a szerepet, ha rossz a forgatókönyv? A válasz: nem. Bár nem gazdag, nem is becsvágyó; nem álmodott filmkarrierről, mi több, a színiiskolától éppen az ijesztette el, amikor rádöbbent, milyen fertőzőek és egyben mérgezőek az ilyenféle dédelgetett álmok. Ő csak játszani akart, a szó gyermeki értelmében, felszabadultan, élvezettel. Nagyon megrémült, amikor világossá vált számára: társai többsége célra tör, fogcsikorgatva, ökölbe szorult kézzel, görcsösen. Kevesen mondták, ha hibáztak: nem voltam jó. Többnyire egymást vádolták: Te szúrtad el, elém másztál, eltakartál, beledumáltál a szövegembe! Ez nem közös munka volt, inkább olyanféle csapatverseny, amelyben mindenki a másik ellen indult. Kristen előbb csak összezavarodott. Azután kijózanodott, s elment a kedve a játéktól.
Mark kínpadra vonta Bradet is.
– Túl szigorú vagy magadhoz – felelte O'Ross. – A filmedben is megesik, hogy félrefog a jós, mellévarázsol a varázsló. Hagyjuk számításon kívül azokat, akik eleve azért nem nézik meg a fantasydat, mert agyamosott sznobok és illemkódexük szerint rühelleniük kell a műfajt. Hagyjuk számításon kívül azokat is, akik érzelmileg, szellemileg a Melodráma által vázoltaknál tartanak, akiknek az a jó film, amelyben „felbosszantják, bosszút áll”. Még mindig számosan maradnak. És ha a varázslásod nem fog rajtuk, valamennyiükön, ne döfj kardot a te szívedbe, mert különfélék az emberek, a fogékonyságuk is különböző. Lesznek, akik becsapottan ücsörögnek majd a nézőtéren, alighanem éppen azok, akiket Howard ágynemű-kampánya visz oda. Ők Kyan hősiességére kíváncsian ülnek be a moziba, és csak néznek majd, hogy „mi a franc”!? Reggelig sorolhatnám, kinek NEM fog tetszeni.
– Köszönöm – nyögte Mark.
– Azután reggeltől uzsonnáig sorolhatnám azokat, akik beleszeretnek a filmedbe. Ne akarj mindenkit elbűvölni, nem fog menni. Ha ezen túljutsz, kiveszed a szádból a csőre töltött flintát.
Kristent telefonhoz szólították. A lány meglepődött, ám mégsem sietett a készülékhez. Kíváncsi volt, Brad kivágja-e magát, megfelel-e Mark megválaszolhatatlan kérdésére.
Amúgy részéről ezen már nem múlott semmi. Ő akkor is szereti Bradet, ha a pasas képtelen arra, hogy képtelen kérdésre precíz választ adjon.
O'Ross elnevette magát, mintha olvasott volna a gondolataiban. – Mindenki nem, de sokan fogják kedvelni – mondta. – A legegyszerűbbtől a legzegzugosabb lelkekig. Kívánod név szerint?
Kristen beleszólt a kagylóba.
– Na, csakhogy! – hallotta Brent hangját. – Már azt hittem, itt ér a Feltámadás. Figyelj ide, kishúgom...
– Tudod...? – kezdte volna a lány.
Brent felmordult.
– Azért hívtalak. A szitu a következő: lógj el a vetítőből, ha magával Fellinivel vagy, akkor is! Menj haza, lódulj le a pincébe! Emeld fel a nagy rakás ágyneműt, egyéb francot: találsz egy diplomatatáskát. Ne nyisd ki, egyébként be van zárva. Ülj kocsiba, menj el a Róka-erdőbe, a biciklis pályához. A patakpartra. Megtalálod a térképen. Parkolj le. Átadod a táskát, megkapod a gyereket. Vidd haza Aront. Holnap estefelé érte megyek. Tudtál követni?
Kristen mély lélegzetet vett. Szitokszók és átkok tolongtak a fejében. Azután mégsem zendített rá.
– Karin? – kérdezte.
– Kórházban van. Begolyózott, altatják. Te csak nyomulj, tedd, amit mondtam. A gyerekről van szó. Két óra múlva felhívlak otthon.
A lány mégis kifakadt.
– Nem gondolod, hogy túlmentél minden határon? Ezt neked kellene elintézned. Te főzted, te fald be!
– Biztonsági okból jobb, ha egyelőre nem mutatkozom.
– A te biztonságod okából.
– Senki más nincs veszélyben – vakkantotta Brent. – Rajtam kívül. Elbuktam, az igazságért harcolva. Ha nem volna családom, nem volnék ilyen könnyen sebezhető.
– Köpd le magad, mert nekem most nem áll módomban!
– Ugyan már, Kristen! Ketyeg az óra! Menj a táskáért. Gondolj Aronra! Lehetetlenség, hogy ne szeressed azt az ártatlan gyereket! Legalább sajnáld! Siess!
– Te fekaházi! Neked kellett volna Karinra és Aronra gondolnod! Mielőtt még bajba keverted őket. Te megúszod! Karin kórházban, a fiad túsz, és még mindig nem személyesen akarod helyrehozni! Engem küldesz. Hallgass ide, Brent! Soha, de soha többé nem akarok hallani rólad?
– Elmész Aronért?
– Elmegyek. De téged látni sem akarlak többé!
– Majd megbeszéljük holnap este. Most igazán nincs idő arra, hogy a havibajos hisztizésedet hallgassam! A gyerek életével játszol! Indulj! – Brent bontotta a vonalat.
Kristen a falhoz vágta a készüléket. Eltökélte, hogy alkalomadtán Brenttel is megteszi ugyanezt.
Azután észrevette, hogy a többiek némán bámulják, várván, hátha megokolja idegrohamát. Sarkon fordult, és kisietett a vetítőből.

 

 

Brad a kocsinál érte utol.
– Brent? – kérdezte.
Kristen bólintott. Beült a kormány mögé. Nem találta az indítókulcsot, majd nem tudta, mihez kezdjen vele.
Nem volt mit magyarázni ezen. Brad szó nélkül átült a helyére.
– Hová?
– Haza. Brent a pincében rejtette el a cuccot. Kicserélem a gyerekre. Mindössze ennyi. Ne mondj semmit, hazáig lehiggadok, azután egyedül folytatom. Nem kell, hogy te is belekeveredj.
– Jobb ötletem támadt. Te vonj magadhoz egy üveg whiskyt, a többit rám bízhatod. Ilyen állapotban ágyban a helyed.
– Milyen állapotban?!
– Gutaütöttben. Hol a tetthely?
Vitába bocsátkoztak.
Kristen kiabált, Brad visszafogta magát. A lány gyalázkodások tengerét zúdította távol lévő bátyjára, majd a hajthatatlan O'Rossra, azután a közlekedésre, az időjárásra, a levegő páratartalmára. Amikor már nem talált semmi átkozhatót, felsóhajtott, és lehiggadt.
Hazaértek.
A pincében megtalálták az álkajmánbőr táskát a fluoreszkáló ágynemű és a csicsakeretes képek giccslerakata alatt.
Efölötti örömükben elölről kezdték a civódást.
Kristen azt mondta: legyen, menjenek együtt. Brad egyedül akart menni.
A lány belekapaszkodott a vállába.
– Nem lehetsz ennyire önző! Itt hagynál a félelmeimmel?!
– Én önzök, te önzesz, ő önz, mi önzünk. Bújj ágyba!
Kristen felemelte a hangját.
– Nem érted, hogy féltelek?!
– Nagyon kedves tőled – felelte O'Ross. – Itthon is félthetsz. Én meg elmegyek, immár halálnyugodtan. Ha maradsz, nem kell érted aggódnom.
Brad kivitte a táskát a kocsihoz.
Kristen esküdni mert volna, hogy a kardot is látta a kezében. Láthatta, ha valóban nála volt, hiszen a telihold fényesen ragyogott.
Kristen rohant. Behuppant a jobb oldali ülésre. Hátrafordult, körülnézett. Brad nem a kardot csempészte be a kocsiba, csak egy bambuszbotot, s az csendesen hevert a hátsó ülés előtt; halotti csendesen.
O'Ross tiltakozni akart, ám Kristen megelőzte.
– Nem is ismered Aront! És ha egy fogatlan kínait sóznak rád?!
Bár bágyadt érvelés volt, a férfi nem ellenkezett tovább, a lány elszánt arca meggyőzte. Beült a kormány mögé, és menten bekapcsolta a rádiót.
Az éjféli hírolvasó nyomban tudatta is velük: – Az USA-ban katonai atomrobbantást hajtottak végre.
Nem volt éppen örömteli újság, Brad mégis felnevetett, majd a rámeredő lány térdére ejtette a tenyerét.
– Hát egy ilyen hírhez mit szólnál: Mrs. Smith háztartási atomrobbantást hajtott végre?!
Kristen Brad combjára simította a kezét. Érezte a pedálokkal játszadozó láb izmainak villódzását. A nadrágon át a test melegét. Elevenségét.
Beszívta a férfi illatát. Nem gondolt filmekre, amelyekben az ilyetén kirándulások a hullaházban végződnek. Nem gondolt rá, hogy a díszlet megfelelő: holdvilág, sejtelmes árnyak az utcákon. A kocsi megáll, lövés dörren, a férfi elvágódik, a nő sikoltva odafut hozzá, ölébe vonja a haldokló fejét. A támadók elhajtanak; a férfi vért köp, majd kiszenved. A nő felemelkedik a holttest mellett, a holdfény megnyújtja és eltorzítja árnyékát, midőn széttárt karokkal, könnyesen bosszút esküszik.
Nem gondolt semmi ilyesmire, nem volt rá szüksége: képzelete levetítette a jelenetet.
Brad elhallgattatta a rádiót. Eszébe ötlött valami.
– Nem csak graffiti-gyűjtemények és üzenetrögzítő-szövegek jelennek meg. Válogatott hirdetéseket is kiadnak. „Használt koporsómat eladom, vagy kerti szerszámra cserélem.”
Odaillő, ihletett megjegyzés volt, Kristen nem is felelt semmit. Csendesen tovább szorongott.
Brad remekül látta, miként emészti magát.
– „Pedofíliás keresi más pedofíliások ismeretségét, tapasztalatcsere céljából” – citálta. – Avagy: „hogyan rontsunk gyermeket? Ne csak úgy ösztönösen, nem vagyunk ám állatok!”
Előadása fintorszerű mosolyt csalt a szomorú arcra.
– Ez komoly? – kérdezte a lány. – Tényleg létezik ilyen hirdetés?
– Nyomdafestékes hátteret biztosítottak hozzá – bólintott Brad.
– Mit szólnál ehhez: „Nekrofil keresi zsenge hulla ismeretségét, nyári kaland jeligére”?!
– Morbi – hangzott a válasz.
Elhallgattak, mert ez bizony nem sikerült. Jottányit sem vidámították fel egymást. Ha démonoktól tartasz, másokéiról se beszélj.
Hallgattak. Valami toccsant a szélvédőn. Nagy volt, ragyogott és szétterült. Újabbak és újabbak követték.
Nem hittek a szemüknek. A Hold fényeskedett, felhőt alig láttak. Mégis szakadt az eső, nem is akármilyen hevességgel. Hamarosan tengelyig ért a víz, szennyes tajtékot túrtak az abroncsok. Az esőcseppek megnyújtották a járművek lámpafényeit, vörös és sárga kígyók tekergőztek körös-körül. Villámok cikáztak, mély hangú brummogás szegődött utánuk. Az ablaktörlő nem bírt a rengeteg vízzel. A lehűlő levegő fűszeresen édes illatúvá vált.
A zápor hirtelen véget ért. Bősz patakok vágtattak az útszéli csatornarácsok felé. A kocsik sárpermetet hintettek egymás szélvédőire.
Végre átértek a városon. Rengeteg erdő magasodott előttük; viharosan hanyatló útviszonyok között döcögtek hozzá mind közelebb.
– Legjobb volna, ha most visszafordulnánk – lehelte Kristen. – Ha el sem indultunk volna. Mi közűnk ehhez az egészhez?! Félek. Alig kapok levegőt. Jaj, Brad, teljesen összeszorult a szívem. Akkora csak, mint egy búzaszem. Miért?
– Felnőtt embernek a szorongáshoz nem kell ok – felelte O'Ross.
A feketéllő erdőn átvezető földút kerekek túrta barázdáiban hüllőknek való, édeni tócsák csillogtak. Brad megállította a kocsit, s az nyomban megfeneklett a legmélyebb pocsolyában.
– Kristen, késő visszafordulni. Lehet, hogy sikítozni kezdenél, ha Brent mondaná, de vedd tekintetbe, hogy én mondom: a gyereknek szüksége van ránk.
– Persze hogy szüksége van ránk, vagy bárki másra, aki megszabadítja. De egyfolytában szikrázik a szemem, ha arra gondolok, hogy holnap visszakerül az apjához, ahhoz serdületlen, agyatlan, felelőtlen alakhoz, akinek már magzat korában nevelőnőre lett volna szüksége, olyanra, aki szöges cipővel fenéken rúgja, átlag tízpercenként, amíg be nem nő a feje lágya.
– Vegyél levegőt, tartsd a tüdődben. Szólok majd, ha kifújhatod. – Brad újra indított, s a kerekek lomhán kikapaszkodtak a kátyúból.
Bedöcögtek a fák közé. Murvával felhintett úton gurultak tovább. Ötvenméterenként szemközt találták magukat egy-egy „kerékpáros-paradicsom” feliratú útbaigazító táblával.
Végre megpillantották az akadálypályát, amelyen bárminemű biciklis kunsztot elő lehetett adni: ugratást, pörgetést, akadályhajtást.
Azután aszfalt simult a kerekek alá.
A „hullámsztrádához” érkeztek, amely úgy festett, mint bármelyik autógyár próbapályája: hullámvölgy, hullámhegy váltogatta egymást gyors egymásutánban. A lejtők tövében összegyűlt tócsák magasra fröccsentek a kocsi körül.
Brad a gázra lépett. Felrohantak egy művi dombra, majd lezúdultak a völgyébe, és újra domb felé rugaszkodtak, s megint alásüllyedtek. Játszadozásukhoz vidámparki hangulat illett volna.
A hullámpálya felénél felduzzadt patak bukkant fel előttük, bár már eddig is elegendő vízzel találkoztak. Brad járgánya átsöpört a gázlón. A felvert víz az ablakok magasáig fröccsent.
Felrohantak a dombtetőre, egy pillanatra megtekinthették az útjukban tornyosuló dombokat. A patak túloldalán megritkult az erdő. Alig százlépésnyire kertes házak laza sora magasodott.
Nem jutottak el az első épületig.
A gázlón túli völgyben kisebb furgon parkolt. Két férfi támaszkodott mellette.
Brad lefékezett. Kilépett a kocsiból. Nem csupán ő, Kristen is felismerte a két fickót. Csak nemrég találkoztak velük. Emlékezetes pofonparti volt. Ám ha amnéziásak lettek volna, akkor is gyanút fognak a két komor férfiú hekusoid viselkedése láttán.
A magasabb férfi O'Rosshoz pattant. Rárivallt, hogy forduljon meg, tegye a kezét a tarkójára. Látván a szólított háborítatlannak tetsző nyugodtságát, a fickó amúgy rendőrösen az ajtóhoz lökdöste Bradet, s míg társa fedezte, végrehajtotta a motozást. Nem talált fegyvert.
Kristen végképp elgyávult. A két zsaru megint fusizik. O'Rosst – méltán – aligha kedvelik. Széttépik-e?
Brad hűvösen kiállotta a megalázó előjátékot, majd megfordult, és a furgonhoz hátráló pasasok után lépett.
A lány nem hallotta, mit mond, mégis remekül el tudta képzelni, ismervén stílusát. Nem tévedett, a fickók feje ellilult, kezük ökölbe szorult. Az alacsonyabb és vérszomjasabb férfi előrepattant, és megragadta Brad mellén az inget.
O'Ross kihúzta magát, és lecsodálkozott a köldöke magasságában vitézkedő fickóra. Arca nem mondott semmit, még csak megvetést sem tükrözött. Tekintetét a dühöngőébe akasztotta. Így állongtak vagy fél percig.
Kristen nem is csodálkozott, amikor végül a zsaru lesütötte a szemét, és visszarákolt társa mellé. De a lány észrevette azt a sötét eltökéltséget is, amely vonásaira költözött.
A meleg hangulatú üdvözlés után valamivel higgadtabban tárgyaltak tovább. A magas zsaru kiemelte a furgonból a félig alvó, félig dermedt gyereket.
Úgy tartotta a kezében, mint egy macskakölyköt.
O'Ross halkan mondott valamit.
A fickó letette Aront, de nem engedte el. A gyerek kábultan billegett szorításában. Szőke sünfrizuráját átvilágította a reflektorfény, olyan hatást keltve, mintha minden szál haja izzón égnek állt volna. Arca eltorzult, sírós gyermeki dühöt tükrözött.
Brad sarkon fordult, és visszasétált a kocsihoz. Kivette a táskát. A bambuszbotra rá sem nézett.
– Vigyázz a kisebb pasasra. Süt belőle a sunyiság – súgta a lány.
A férfi bólintott, és vigyorogva visszasúgott:
– Nincs alternatíva: itt a vég.
A jól ismert, nyeglének ható járással: laza törzzsel, feszes vállal elindult a furgon felé.
Aron odafutott hozzá.
Brad besegítette a gyereket a hátsó ülésre.
Aron és Kristen egymásba kapaszkodott a támla fölött. Mindketten az alacsony zsarut figyelték.
– Hol van anyu? – kérdezte a gyerek.
– Annyira sírt utánad, hogy kórházba kellett vinni. Mire kialussza magát, ott leszel mellette. – Kristen lehalkította a hangját. – Feküdj le, és maradj nyugodtan.
Brad átadta a táskát, de nem fordult sarkon, hogy visszasiessen a kocsijához, mert el akarta mondani közlendőjét. Immár lazán tartotta egész testét, válla valósággal hullámzott.
Kristen elszédült félelmében. Ezt a testtartást sosem látta, amikor Brad Seymet játszotta. Ám mindig szembeötlött, ha O'Ross Kyannel vagy a testkultúrosokkal beszélt. Fölény és csúfondárosság sugárzott belőle. A címzetteket mindannyiszor felbőszítette.
Az alacsony fickó a furgon takarásában ólálkodott. Amikor előszökkent, ismét kézben tartotta pisztolyát.
Társa ráordított.
Brad beidegzett kaszkadőrlendülettel emelkedett a levegőbe.
Azután a lövés csattanásával egy időben zuhant le a bozótosban.
Kristen egyetlen szempillantás alatt a kormány mögé csúszott. Elfordította a kulcsot, gázt adott. A kocsi nekifutott az emelkedőnek, majd a házak felé lódult.
Újabb lövések dörrentek.
A karosszériát nem érte golyó; a lány nem tudhatta, ki a vadászat célpontja. De azért sejtette.
Nem teheti ki Aront a lövöldözésnek.
Nem hagyhatja magára Bradet. Sem holtan, sem elevenen.
A házak közé ért. Reflektorfény lobbant a szemére. Jajsárga Chrysler vesztegelt az út szélén. Vezetője a nyitott garázsajtóban tett-vett.
A lány hirtelen ötlettel felugratta a kocsit a felhajtóra, és besüvített a garázsba.
– Mindjárt jövök – súgta Aronnak.
Kipattant az ajtón, és egy pillanatra megtorpant az elképedt férfi mellett.
– Nagyon kérem, csukja be az ajtót, és vigyázzon a gyerekre!
Mire a férfi felocsúdhatott volna, eltűnt az mellőle. Az útszéli növényzet takarásában futott, hite szerint óvatosan. Könnyei elvakították. Meg-megbotlott a szegélykövekben.
Nem érdekelte, hogy otthagyta a gyereket. Braden kívül semmi sem érdekelte. Mégsem akart arra gondolni, mit talál a patakparton.
Nem tartott tovább egy-két percnél, talán még addig sem. Sejtette, hogy ez a kegyetlen fájdalom el fog múlni idővel. Túléli. De minek?
És hirtelen eszébe jutottak Seym szavai.
Kővé lesz.
Felegyenesedett. Kihúzta magát. Kilépett az út közepére.
Hadd lássák.
Ha nem Parkinson-kórosak, biztosan eltalálják.
Aron él, biztonságban van.
Ő, Kristen nem tartozik senkinek.
Szabadítsák meg a fájdalomtól.
Átgázolt a vízen.
Nem látott mozgást a furgon körül. Ment tovább.
Hirtelen történt.
Férfikar fonódott a nyaka köré. Vagy a vállára.
Valaki lerántotta. Bezuhant a bozótba.
És akkor megérezte.
Reggel, a tengerparton. Futásból visszatérő, majd' három méter magas, délceg pasas, testére tapadó biciklisnadrágban, izzadtan, útban a zuhany alá.
Kinyitotta a szemét.
– Brad! – sírta.
O'Ross talpra segítette, majd előresurrant a bokrok között. Óvatosan mozgott. Így is derékig sáros volt.
Kristen követte, tócsáról tócsára. Látta a nadrágja derekába tűzött stukker vicsorgó markolatát. Tudta, hogy a fegyver valamelyik zsarué volt.
– Brad! – nyögte. – Attól féltem... – kezdte, de kényelmesebbnek tetszett, ha inkább elbőgi magát. Ezen nevetnie kellett. Hisztérikus jelenet volt.
A férfi megállt, szembefordult vele.
– Nagyon kevésen múlott, és az én voltam – szólt, szinte szégyenkezve. Megfordult, és ment tovább.
Senki sem kergette őket.

 

 

Megfürdették és lefektették a kimerültségtől reszkető gyereket. Többször ellenőrizték, alszik-e, nincs-e láza, nem álmodik-e rémeket.
Azután leültek egymás mellé a kanapéra. Nem halogathatták tovább.
Brad széttárta karjait. Gondolta, megelőzi a régebben várható kitörést.
– Igazad van, ne is mondj semmit. Hülye voltam. Nem kellett volna megvadítanom őket. Simán ment volna, legfeljebb utánam köpnek, és kész. De muszáj volt elmondanom.
– Mit mondtál?!
– Összefoglaltam, amiről veled is annyit beszéltünk. Benne volt minden utálatom és megvetésem. Haszontalanul. Ne haragudj, hogy megijesztettelek.
A lány szívesen tudatta volna, hogy nem haragszik. Csak éppen azt hitte, hogy Brad meghalt. S ha Brad meghalt – én önzök, te önzesz –, ő, Kristen élőhalottá lett. Mikor pedig Brad teljes épségben előkerült, a síri hangulat nem múlt el. Haraggá vált: ez is a férfinak szólt. Különös volt.
Idegenül nézte Bradet. Eszébe jutott, hányszor küldte, hogy terítse ki Kyant, Bertrand-t vagy Gilles-t. A pasas nem ment.
De hát most sem verekedni akart. Véleményt nyilvánított. O'Ross stílusában. Talán barátságosabb lett volna, ha inkább pofozkodni kezd.
Kristen felsóhajtott. Eszébe jutottak a könnyeitől felhólyagzott oldalak a forgatókönyvben. Seym szavai Darióhoz. Bárki szavai lehettek volna arról, mit jelentene számára kedvesének elvesztése.
Az övéi is.
Nagyon élethűen el tudta képzelni azt a szakadékszéli érzést. Nem kellett volna átélnie.
Miért kellett átélnie?!
O'Ross pontosan tudta, mi bántja.
– Velem alszol? – kérdezte.
Kristen megrázta a fejét.
– Nem hagyhatom magára Aront.
– Ne haragudj – kérte ismét a férfi, mikor kiment a házból.
A lány töprengett, mi okozza gyötrően ellentmondásos érzéseit. Brad nélkül kibírhatatlan volna az élet.
Viszont most is kibírhatatlan. Szabad ennyire szeretni valakit?!
Minden bizonnyal nem szabad. De ez nem is elhatározás kérdése.
Bradnek ki kellett böknie, ami a szívét nyomta. Akkor is, ha a fickók fegyvert rántottak dühükben.
Végre is, kevés megfontoltabb pasas él e sártekén. Nem játszik machót, holott megtehetné, a világ már-már megköveteli tőle. Már-már ő, Kristen is megkövetelte tőle, nem is egyszer.
Amikor pedig a boldogtalan pasas először dönt úgy, hogy nem engedheti el a fickókat néhány bölcs intelem nélkül, amikor végre megfeledkezik gigantikus józanságáról, amikor fütyül a következményekre – akkor a hőn szeretett női személy a szemére lobbantja viselkedését.
Szegény, sanyarú sorsú Brad O'Ross.
Kristen lehorgasztott fővel átlopakodott a szomszédba.
Elmondta, mi bántja. Nem hangzott logikusan. Így aztán a férfiak ezt nevezik női logikának. De legalább megszabadult fájdalmaitól.
Brad magához ölelte.
Végül is elmulasztotta megmagyarázni – holott mindenre tudott valamilyen választ –, hogy most mégis: szabad-e ennyire szeretni?!
Illusztrációkkal szolgált. Saját érzelmeiről.

 

 

Brent nem telefonált.
Kristen akkor döbbent rá, hogy nem is hiányolta hívását, amikor reggel felrikoltott a készülék.
– Ébresztő – riszált Lalo hangja a zúgó-fütyülő vonalban. – Ma nem tudok korán menni, így azt gondoltam, felkukorékolom, nehogy elaludja a forgatást. Na, milyen vagyok? Legalább egy cseppet szeretnek engem? Még sosem mondták.
– Mondjam? – kérdezte Kristen.
Csaknem elnevette magát. Mindenkinek a szeretéssel akad gondja? Fel kellene sorakoztatni az emberiséget. Mindenki kapna egy akáclevelet. Rázendítenének a mondókára: szeret, nem szeret, s közben tépdesnék a levélkéket.
– Tudja, ha már mondani kell... – sóhajtotta Lalo rosszkedvűen. – Hagyjuk. A lelkem kiteszem. Na szóval, később megyek. Induljon munkába, ütközőn ne utazzon, a metrón ne kötözködjön. Csá.
Kristen heveny dühroham kíséretében a bátyjára gondolt. Ezért-e, újra megcsörrent a telefon.
– Sikerült? – kérdezte Brent.
– Nem hívtál – emlékeztette a lány.
– Elaludtam.
– Jól aludtál?!
– Ne pikírtkedj, nem az érdektelenség miatt ájultam el, ellenkezőleg: a teljes idegkimerültség ütött ki. Fogalmad sincs, mit, éltem át az elmúlt időszakban! Senkinek nem kívánom. Hogy van a srác?
– Köszöni, eleven. Remélem, felkészültél a várható kiadásokra.
Brent felszűkölt.
– Miféle kiadásokra?!
– Legalább három pszichiáterre lesz szüksége, mire feldolgozza magában az utóbbi napok élményeit.
– Igazad volt – sóhajtott Brent. – Tényleg szükségtelen, hogy mi ketten kapcsolatban maradjunk. Az őrületbe kergetsz. Olyan vagy, mint a megtestesült lelkifurdalás. Derűsebben fogd fel az életet! Nem gondolod, hogy inkább téged kellene ideg-elmeileg kezeltetni? De majd este megvitatjuk. Mondd meg az én kicsi kincsemnek, hogy nemsokára találkozik a papával! Addig is sok meleg, puha puszi neki. Szia!
Kristen rosszindulatúan a kagylóra bámult, majd felnevetett. Ilyen nincs! Kicsi kincsem, a papa egy pojáca!
Sarkon fordult, felsietett a hálószobába.
Aron nyitogatta a szemét. Sünhaja szőkén meredezett a koponyáján. Kedvetlennek látszott. Úgy festett, mint egy aggastyán, aki mindent végigkóstolt már az életben, és jól bele is fáradt.
Kristen leült mellé, tenyerét elhúzta a hajtüskék fölött.
– Szeretném, ha felkelnél. Apád este jön érted, addig eljöhetnél velünk. Láttál már filmforgatást?
– Nagy cucc! – morogta Aron. – Legód van?
– Nincs.
– Gördeszkád?
Kristen bevallotta, hogy gördeszkája sincs. Nézte Aront, s egyre több Brentre emlékeztető vonást fedezett fel az arcában. Szeme, szája, orra, mimikája letagadhatatlanul apai örökség volt.
A gyermek felült, hátát a párnának vetette, karjait összefonta. Utoljára próbálkozott, mielőtt kivetné szívéből Kristent.
– Hát bicajod van-e?
– Az van. De nem itt.
– Hány sebességes? Cross?
Brad közelgett a lépcsőkön. Hála az égnek, gondolta Kristen. Gőze sem volt a biciklije sebességeiről.
– Egy csomó versenyt nyertem – mondta Aron. – Én vagyok a környék legjobb biciklistája. Nem megyek veled filmforgatásra. Szerezz nekem Legót, gördeszkát, és megvárom, míg hazajössz.
Brad megállt mellette, megérintette a homlokát, majd fellebbentette róla a takarót. Felkapta a pillényi fiúcskát, és a fürdőszoba felé indult vele. Aron visítva kapálózott, de közben nagyon vigyorgott.
– Gördeszka?! Lego?! Az is valami?! – kérdezte Brad. – Sárcsolyázni tudsz-e?
A gyermek minden figyelmével a pasasra tapadt.
– Sárcsolya? Az milyen?
Brad betessékelte az izgalomtól égő ötéves embert a zuhany alá.
– Tegnap éjjel láthattad. Csak egy komolyabb felhőszakadás kell hozzá, és persze: földes útszakasz. Ha ez megvan, öltsd fel a legbecsesebb cipődet, és lépj a sárra. Próbálj gyalogolni benne. Ide-oda fogsz csúszkálni. Cifrázhatod. Vigyél egy lányt is. Fogd a kezét. Amikor te csúszol meg, és őt rántod magaddal, az az egykezes csóva. Amikor mindketten egyidejűleg repültök a szélrózsa összes irányába, az a kidobós dupla axel. Ha pedig a lány megunja a sárcsolyázást, és szárazra akar vergődni, kapj utána. Ami ekkor következik, az az előre-befelé halálugrás. Közben azt halljátok: cupp, és becses lábbelitek lebugyog a mocsár mélyére. Ekkor érkeznek a helyszínre anyáitok. A figura neve: agyszökkeny.
Széles mosoly terült Aron vonásaira.
– Hogy te milyen hülye vagy! – suttogta áhítattal. Kilépett a zuhany alól a márványpadlóra. Meg is csúszott.
Brad elkapta.
– Ez a páros beugrós libelle – közölte a kölyökkel.
– Veletek megyek – felelte Aron.
Kristen sarkon fordult, és elszáguldott kávét főzni. Erősen büszke volt O'Rossra. A pasas nem gőgicsél, felnőttel vagy gyerekkel beszélvén hangszíne nem változik.
Tartogatott számára egy kérdést. Amikor a nagyobb és a kisebb pasas utolérte a konyhában, hátraszólt a válla fölött.
– Voltaképpen mit csináltál a bérencekkel?
– Lefegyvereztem őket – hangzott a válasz.
– És azután?
– Azután a keresésedre indultam.
Megreggeliztek.

 

 

– Jaj, milyen angyali sarj! – lelkesedett Melodráma Aron láttán. – Honnan van?
– Tegnap éjjel született – felelte Kristen. – Szerinted mivel lehetne lekötni, míg dolgozunk?
Gyakorló apák és anyák álltak köréjük. Buzogtak ötleteik.
– Villanypásztor: ültesd a tévé elé.
– Számítógép!
– Walkman! Valaki adjon kölcsön egy walkmant!
– Egy forgatókönyvet! Mennyi repülőt hajtogathatna a lapjaiból!
– Képregény! Kinél van egy képregény? Zombis? Űrkalózos?
Bertrand lehajolt a gyerekhez.
– Ide nézz! – mondta, és látványosan megugráltatta bi- és tricepszeit.
– Nagy cucc! – legyintett a kölyök.
Kyan felemelte Aront.
– Ismersz engem? – kérdezte. – Na, ki vagyok?! Adjak neked dedikált fotót?
Az ötéves ember homlokráncolva töprengett. Alaposan megtekintette Kyan arcát, többféle szögből is. Végül felujjongott.
– Tudom! Rólad mondta az anyu, hogy golyóálló a fejed!
Melodráma csaknem elájult gyönyörűségében.
– Egy arkangyal!
Kristen a háttérből figyelte a „Gyermek tévedt a felnőttek közé” című jelenetet. Pompásan szórakozott.
Mark megköszörülte a torkát.
– Szeretném emlékeztetni az egybegyűlteket, hogy egybegyűlésünk célja meglehetősen prózai: filmet forgatunk.
Brad megérkezett a fekete harcos jelmezében. Blubber a sarkában csámpázott.
Aron végigmérte a pasast. Beletúrt sünhajába.
– Hűűűű! – nyögte. – Olyan vagy, mint... – Ezzel elakadt.
Vagy harmincan tapadtak az ajkára.
– Milyen? – sürgették.
– Mint... mint:..
– Mint Batman? – forszírozta Melodráma.
– Mint Cobra?
– Mint Rambo?
– Nem. Sokkal jobb – mondta Aron. – Mint az a bácsi, aki az utcánkban szokott tangóharmonikázni, és közben énekel, és pénzt kap érte. És néha leteszi a harmonikát, és leteríti a fekete köpenyét, és ráül, és beszélget a gyerekekkel. Járt az óceánon, meg az űrben, meg a föld alatt, meg mindenütt. Az anyu szerint csak mese, amit mond, és különben is, a bácsi néger és egy csomó foga nincs már meg.
Brad meghatottan bólintott.
– Láttál már rozsomákbébit? – firtatta.
– Nem.
– Gorillát?
– Naná.
– Szervált? Mosómedvét? Pókmajmot?
Aron felragyogott. Megragadta O'Ross kezét. Végignézett a körülöttük állókon, és büszkén közölte:
– Lókertbe megyünk!
Amikor megtudta, hogy Phil társaságával kell beérnie, aggályosan megtekintette az idomárt. Azután átcsúsztatta a kezét az övébe.
Mark, bár tudta, hogy nem mond újságot, bejelentette:
– És most felvesszük a korlátos jelenetet. Nos, Camo palotájában vagyunk. A zsoldosok átmulatták az éjszakát, támolyognak a fáradtságtól. Lilia és Seym is rozzant, alig aludtak. Camo rájuk szabadítja a katonáit, hogy megölesse őket. Mindenki bőszen harcol. Shorr és Seym felül a korlátra, röptükben aprítják az ellent.
Kyan komoly arccal megállt Mark előtt.
– Mit jelent az, hogy golyóálló a fejem?
– Azt jelenti, hogy legyőzhetetlen vagy – hazudta Player.
Spitz bólintott, majd kevélyen kihúzta magát, és bejelentést eszközölt:
– Nem kérek kaszkadőrt a lecsúszáshoz!
Kitört a taps.
Ezután mindenkit elragadott szakmai tébolya. Egon és Mark felváltva magyarázta a színészeknek, milyen sorrendben veszik fel a jelenetet. Kyant alaposan megnyugtatták, miszerint a gránitgolyóbis természetesen nem lesz a korlát végében, amikor leérkezik. Elég, ha szimulálja a becsapódást. A többi a vágó dolga.
Spitz unottan, „mintha nem tudnám” mimikával hallgatta a magyarázatot.
Felsorakoztak a katonának öltözött kaszkadőrök, statiszták. Kitört a próba.
Kyan Shorr szerepe mellett – közbevetőleg – azt is játszotta, hogy ő a golyóálló fejű, kemény fickó. Meggyőzően beleélte magát alakításába. A pokolba küldte a sminkest, azután a mikrofonost, kioktatta Gilles-t és Bertrand-t, majd megpróbálta bevonni őket Brad ellen irányuló dühöngésébe.
Amikor már mindenkinek forgott a szeme tőle, előkapta az összes sármját, és kellemkedni kezdett. Ez még viszolyogtatóbban hatott, mint üvöltözős műsora. Ha hirtelenében közvélemény-kutatást végzett volna, az eredmény igencsak meglepi. De fel sem ötlött benne, hogy egyszerre csak végképp elnépszerűtlenedhet.
Így aztán gőze sem volt arról, hogy kiérlelte magának a korlátdíszt.
Kezdetét vette a felvétel.
Kyan felpattant, a korlátra. Szédítő sebességgel megindult lefelé.
És végül becsapódott. A gigantikus golyóbis felfogta.
Spitz felordított.
Ekkor kapta a nyakába Bradet.
Felordított újra.
Azután lefordult a korlátról.
A mikrofonos lehajolt hozzá, és a fülébe súgta:
– A gyíké kinő.
Kyan talpra állt.
Görbe maradt. Vérben forgó, könnyes szemmel nézett körül.
– Ki tette vissza?! Ki volt az? Megölöm, aztán kirúgatom! Ki volt az?!
Mindenki átérezte fájdalmát, még a stáb nőtagjai is sziszegtek, tisztában lévén a veszteség méreteivel.
A tettes nem jelentkezett. Tanú sem akadt, aki látta volna a bűntény előkészítését. Azt a fickót sem lelték fel, akinek időben el kellett volna távolítania a golyóbist. Mint a szorgalmas nyomozás során kiderült, erre a feladatra nem is jelöltek ki senkit.
Kyan őrjöngésesen kereste a bűnöst.
A szituáció erősen emlékeztetett ama – igen gyakori – osztálytermi jelenetre, amelyben tíz ádáz tanár és a gőzölő fejű igazgató arról vallatja a vigyázzállásba merevedett diákokat: ki vezetett áramot a tanári szoba kilincsébe; ki itta le a vizet az aranyhalakról; ki evett a kapu fölé aggatott ünnepi girlandból?!
Egy idő után feltűnt, hogy Kyan tombolását nem a fájdalom motiválja. A méltóságára mért csapás miatt kíván vért inni. Erről mindenkinek eszébe jutott, hogy a korlátdísz csak gránitból lévőnek látszott, valójában – a könnyebb mozgathatóság kedvéért – fából készült.
Spitznek tehát alig is fájhat.
A mikrofonos kilépett a sorból.
– Én voltam – közölte.
A hangmérnök mellészökkent, és csaknem állon vágta a fickót.
– Miii?! Hogy te?! Amikor annyi humorérzéked sincs, mint egy döglött kukacnak?! Én voltam!
Egy világosító pattant ki a sorból. Céklalila fejjel rivallt az önkéntesekre.
– Na ne szórakozzatok! Ez a hatalmasan humoros ötlet csakis az én elmémben születhetett meg! Ki itt a mókamester?!
Futótűzszerűvé vált a jelentkezési hisztéria. A hangmérnök, a szkriptes, valamennyi kameraman, az asszisztensek, a trükkösök, a sminkesek, az egész stáb torkaszakadtából ordította, el-elröhögve magát, hogy ő volt, és senki más.
Kyan agya dolgozott. Végre nagy keservesen átrágta rajta magát az üzenet. Felfogta, mi történik körülötte. Meg is értette.
Amikor a láncreakció lezajlott, és a műterem elcsendesedett, Spitz elvigyorodott. Döbbenetesen halkan megjegyezte:
– A részvétel a fontos, nem a győzelem.
Dolgoztak tovább.

 

 

Hazafelé menet Aron beszámolóját hallgatták. Az áhítatos örömtől átfűtött hangocska fuvolaszólamai megérintett és megérinthetett állatok puhaságáról, kedvességéről, bájáról, jó- és rosszaságáról muzsikáltak: a hosszú kezű majmok belekotorásztak a ruhájába, sőt, a szájába, még a fülébe is. A gorilla nagyon szép volt, és látszott rajta, hogy folyton gondolkodik, és néha úgy nézett, mint az anyu, amikor az apu olyasmiket mesél neki, amiket nem tud elhinni. A rozsomákok olyanok voltak, mint a zöldségárus néni, amikor észreveszi, hogy a nagyobb srácok lopják a narancsot. A lovak!? Jaj, a lovak! Annyi, de annyi okosság és szeretet van a szemükben!
És aztán Phil bácsi feltette őt az egyik ló hátára, és akkor ő lovagolt, a ló meg odament a virágágyáshoz, és leette a begóniát, és Phil bácsi azt mondta a lónak, hogy piszkosul seggbe rúgja, de nem csinálta meg, mert a ló a vállára rakta a nagy, selymes fejét, és akkor Phil bácsi azt hitte, hogy senki nem látja, és beledugott egy almát a ló szájába.
– És jaj, a legizgalmasabb: a hód átment a zebrákhoz, és akkor azok a nagy, mérges zebracsődörök... Tudjátok, miről lehet megismerni a fiúállatot? Phil bácsi megmondta: ekevas van a hasán! Na, a zebracsődörök körülállták a hódot, és rugdostak felé, majdnem jól pofára estek, ekkora por volt, és amikor visszafordultak, hogy megharapják, a hód el volt tűnve, mert a nagy porolásban visszaszökött a saját karámjába!
Hirtelen apály állott be a mesélésben. Mire hazaértek, a gyerek oldalra billent fejjel, kipirult arccal elaludt.
Brad felnyalábolta Aront, és bevitte a házba. A nappali közepén megtorpant. Kristen is megállt hallgatózni.
Pornografikus hangok hallatszottak a hálószobából. Az is lehet, hogy horrorisztikusak. A nyögdécselést fojtott szitkozódás, morgás színesítette.
O'Ross nyomban tudta, ki az.
– Lalo – szűrte a fogai között. Halkan, nehogy a gyermek felébredjen. Holott zengett a ház a hörgéstől.
Azt viszont egyikük sem tudta, mi történik. Találgatásaik azonban meglehetősen szűk körre korlátozódtak.
Kristen összeszedte magát. Szembenéz bármivel. Feldarabolt férfiak a hálószobájában? Szado-mazochista orgia?
Fölfelé indult a lépcsősornak.
Az ajtóban megállt, és rámeresztette szemét az ágyán vonagló, rángó takaróra. A fetrengő paplanhuzat alól néha előbukkant egy-egy testrészlet, aranyló szőrzettel borított.
Láb lehetett. Lalóé.
Kristen beharapta az alsó ajkát, nehogy kirobbanjon.
Az utolsó szitok is elszállt. Diadalmas morranás hallatszott. Erre nyögdécselés következett. Középtájon kidudorodott a huzat. Lalo megkezdte a visszavonulást.
Előbb edzőcipője talpa, majd lecsúszott zoknija tűnt elő, ezt követte bozontos lábszára, majd selyemnadrágos feneke, és csörgő karkötőkkel ékes karja.
Végül Lalo teljes életnagyságban világra hozta magát. Kócosan, összetörten lerogyott a paplan tetejére.
Kristenre nézett, és közölte:
– Én felhúztam, de maga gombolja be! Nekem elég volt.
Kristen nem bírta tovább. Kitört belőle a nevetés. Nekitántorodott az ajtótoknak.
– Nagyon vicces! – morogta Lalo.
Felfedezett néhány aprócska tollat a lábbozontjában. Körömheggyel vadászott rájuk. Csupa sértődöttség volt az egész fickó. Hiszen a lány még mindig dülöngélt a nevetéstől.
– Ne haragudjon – zokogta Kristen, amikor egy pillanatra levegőhöz jutott. – Ilyen ágyhúzást még nem láttam.
– Nem? Akkor még nem volt dolga férfival!
– Maga az első férfi az életemben – vallotta be a lány, nevettében nekitántorodva a háta mögé lépő Bradnek.
Lalo O'Rossra meredt.
– Maga hogyan húzza fel a paplant? Na?!
– Kristen – rebegte Brad szemlesütve –, én is belebújok a huzatba. Nem úgy kell?
Aron álmosan hunyorgott Brad karjában. Mint férfi, ő is hozzászólt a témához.
– Az apu sosem ágyneműzött. De az anyu barátja így csinálja. Csak nem cipőben.
Kristen abbahagyta a nevetést. Tökéletesen elhűlt.
– Na! – mondta Brad. – Ha ezt nem tudtad, akkor semmit nem tudtál a pasasokról.
– Oké, így csináljátok. De miért?!
– Ilyet is csak egy nő kérdezhet – legyintett Lalo. A híres női logika! Miért, miért? Hát azért, mert magától nem mászik fel a huzat a paplanra. Nincs kedve főzni egy kávét? Minden erőm odavan.
Kristen levonult a konyhába, s ott tovább kacarászott.
A teljesen megéberedett Aron felfedezte, hogy valami nagy fényes hever a kert végében, és hullámzik.
Úgy ordított, akár öt mohikán. – Tenger!
Brad elcsípte röptében.
– Tudsz úszni? – kérdezte.
– Nem.
– Akkor meg kell várnod, amíg levetkezem. Nem tart sokáig, toplessben fürdöm.
Lalo levonaglott a lépcsőkön. Betámolygott a konyhába, széket keresett. Roskadtan ráült. Kristenre meresztette a szemét.
– Most már mindegy. Előbb porszívóztam, utána ágyaztam. Ha nem csinál huzatot, nem fognak lebegni a tollak. Rendi?
Megcsörrent a telefon.
– Karin vagyok. Ott van Aron? – Az asszony hangja furcsán vontatottnak rémlett. – Várj. Mielőtt ideadnád, hadd mondjam el, hogy megtiltottam Brentnek, érted, megtiltottam, hogy a közelébe menjen! Ne add oda neki a gyereket! Aláírtam itt egy csomó szart, hogy itthagyom a kórházat. Jézusom, beszélni is alig tudok, annyira telenyomtak mindenféle hülyítővel. Szólj, ha nem értesz valamit. Mindjárt hívok egy taxit, és odamegyek hozzád. Ha Brent megelőz, ne engedd Aron közelébe.
– Karin, én...
– Add Aront!
Kristen mély lélegzetet vett.
– Karin, hallgass végig. Feküdj vissza az ágyba, és aludd ki a nyugtatókat. Én nem tilthatom meg Brentnek, hogy elvigye a fiát, akkor sem, ha szívem szerint rávenném Aront, hogy most rögtön tagadja ki az apját. Azt is gondold át, milyen hatással lenne a gyerekre, ha mindketten iderohannátok, és a feje fölött cirkuszolni kezdenétek.
– Add a fiamat!
Kristen átnyújtotta a kagylót a fiúnak.
Aron nyomban rázendített lókerti élményeire. Tételesen felsorolt minden egyes állatot és főbb jellemzőiket.
Kristen kitöltötte a kávét.
Lalo ránézett a csésze pereme fölött.
– Család mi!? Szerelem, gyerek, válás. Sosem más sorrendben. Akár a szüleim. A nénikém nevelt. Sem apám, sem anyám nem kért belőlem. Tizenöt évig nem láttam egyiküket sem. Nemrég eljöttek, letolták a nénit, hogy szégyen, gyalázat, engem lebuziztak, és megint elmentek. Na, mondom: íme, az első és utolsó szülői értekezlet. Volt magva.
Brad megjelent az ajtóban. Toplessben, mint ígérte.
Aron azonnal elhadart egy sziát, visszadobta a kagylót Kristennek, és kiviharzott a kertbe.
– Mi van? – nyögte Karin.
– Él a fiad – hangzott a válasz.
– Mit csinál?!
– Betűzzem? Aron úszni ment. Feküdj vissza, Karin.
– De hiszen nem tud úszni a szerencsétlen! Beleölnéd a tengerbe?! Tudod te, hogy mennyire szereti a vizet?! Kész téboly! Belemegy, és nyomban visítozni, csapkodni kezd. Sejtelme sincs, milyen veszélyes! Brent nem mondta, hogy víznek még a közelébe sem szabad engedni?
– Ne aggódj, nincs egyedül. Azt hiszem, most megtanul úszni. Sosem jutott eszedbe, hogy így is megóvhatod a fulladásos haláltól?
– Jaj, ne csináld, dehogynem! Akárhányszor beírattam úszótanfolyamra, mindig negyvenfokos lázat kapott. Szedd ki a vízből!
Kristen felsóhajtott.
– Elzsolozsmázom újra: feküdj vissza, aludd ki a gyógyszereket. Szedd össze magad, Aronért nem kell aggódnod.
– Nem adod oda Brentnek?
– Brentet kirúgom.
– Oké. Köszönöm. Ne haragudj. Ugye, ismersz annyira, hogy tudod: többnyire azért normális vagyok?!
– Igen – felelte Kristen türelmesen.
Letette a kagylót. Meglepődött ígéretétől, ám meg kellett tartania, hiszen saját fülével hallotta, amikor elhangzott.
Akkor kirúgja Brentet. Nincs is ellenére. De nem szeretett párka-szerepet játszani.
Hát majd utálni fogja az alakítást.
Lalo megitta a kávét. Elmosta a csészéket. Elköszönt.
Kristen mellett elhaladtában megtorpant. Megérintette a lány vállát.
– Ne izguljon. Arra gondoljon, mekkora kár volna azért a kicsi srácért.
Megható volt. Kristen már-már azt felelte: az én szüleim is elváltak. Azután nem mondott semmit.
Lalo visszahúzta a kezét. A lány tétova mozdulatot tett. Ujjaik összesúrlódtak.
Szomorú fintort váltottak. Lalo elment.

 

 

Brad biztosra vette, hogy talpig leizzadt az úszólecke közben. Nem tudhatta biztosan, mert mindenütt vizes volt.
Nem is ez számított. Kitartó türelme nem veszett kárba.
Az ötéves ember csakhamar letett arról a gyarló szokásáról, hogy eszeveszetten hányja-vesse magát a vízben, afölötti örömében, hogy benne lehet. Mihelyst meggyőződött róla, hogy senki sem akarja kétpercnyi fürdőzés után előmelegített takarók alá gyömöszölni, forró citromos teával megitatni, lehiggadt, és figyelni kezdett Brad magyarázataira, illusztrációira. Úgy döntött, megbízható ipsével áll szemben. Csakis megbízható fickó lehet az, aki ilyen lökött.
Ezért aztán a beviharzó Brent arra lett figyelmes, hogy kicsi kincse a tengerben lebeg, és úszásra emlékeztető mozdulatokat tesz, amelyektől csodálatosképp fennmarad a víz tetején.
Edzőszemmel nézve talán nem volt világszám a kicsi kincs technikája, de Brent nem is úgy nézte. Ő elővette és leporolta eladdig talonban tárolt apaszemét. Egészen meghatódott.
– Nahát – suttogta. – Az én fiam tud úszni.
– Már-már tud úszni – helyesbített Kristen.
Brent elkomorult.
– Elszórom a skalpomat. Te semminek se tudsz örülni?! Ez a foglalkozásodtól van, mi? Tornatanárnőcske, mint filmsztár. Olyan is, mint a madártej ecettel.
– Körülbelül mi bajod van? – kérdezte Kristen.
Megtekintette Brentet. Ugyanaz a szép arc, ugyanaz a megnevezhetetlen színű vászonöltöny, csupán a pecsétek számosabbak.
– A kezembe került a Háziasszonyok Magazinja. Mit látok? A húgocskám fotóját, az alábbi címmel: „Tornatanárnőcske, mint filmsztár.” A riportból pediglen kiviláglik, hogy az én áldott emlékezetű testvérhúgom olyan nagyképű és olyan ostoba, mint két segg a sötétben.
– Julie Norman? – kérdezte Kristen.
– Julie Norman. – Brent visszafordult a vízhez. – Nem didereg az a gyerek? Tisztára lila a szája. Szólj a nagyszerű barátodnak, hogy hozza ki, és tegye valami meleg helyre a fiamat.
– Bocs, Brent. Te is szólhatnál. Egy az anyanyelvetek.
– Ez is rád jellemző. Csak te tudsz összeállni egy ilyennel!? Megkínálhatnál egy itallal. De ital legyen, ne valami pancs.
Brad a partra küldte Aront. A gyerek magára tekert egy törülközőt. Vékony teste didergett. A feje vigyorgott.
– Láttad, apu? Úsztam!
– Láttam. Ügyes vagy. Gyere, adj puszit a papának!
– Brad bácsi azt mondta, hogy őrült jól csinálom, nem is hitte volna. Meg azt is, hogy...
Brent leguggolt, széttárta a karjait.
– Puszit a papának! Kicsi kincsem, nem is tudod, mennyire örülök neked! Visszakaptalak! A papa visszakapott!
Aron hátrahőkölt, a mögé lépő Brad kezébe csimpaszkodott.
– Megint ittál, apu? Mi bajod van?
Kristen úgy érezte magát, mint akit rajtakaptak a kulcslyuk előtt. Szégyenkezett. Rádöbbent, hogy bátyja társaságában mindig ő az, aki előbb-utóbb szégyenkezni kezd.
Brent felpattant, és felkapta a gyereket. Belenyalábolta a törülközőbe, és a ház felé sietett vele.
Kristen megvárta O'Rosst.
– Karin telefonált. Megkért, hogy ne adjam oda Aront. Megígértem. Meglehetősen rosszul érzem magam, Brad.
– Nem irigyellek – hangzott a semleges válasz.
A pasas a háza felé indult. Kristen utánanyúlt.
– Hé, nem hagyhatsz magamra! Gyere velem, lelki támaszként.
– Nem szeretném kitenni a bátyádat ama gyönyörűségnek, hogy megkérdőjelezhesse jelenlétem szükségességét.
Körmönfontan hangzott. Kristen mégis felfogta.
– Pont olyan idegennek érzem magam Brent családi ügyébe keverve, mint te. És sokkal dühösebb vagyok rá Aron miatt, mint magamért. Gyere velem.
– Felöltözöm.
Brent a nappaliban apáskodott. Bár Aron üvöltve tiltakozott, és vadul forgatta a szemét, hamarosan eltűnt a ráhordott takarók alatt.
Brent a húgára kiáltott.
– Melegíts valamit! Gyorsan!
– Újabban forralt bort iszol?
– A gyereknek kell! Teát! Tüdőgyulladást kap!
Kristen leereszkedett a fotel karfájára.
– Te ezt a hisztériát szülői szeretetnek véled? – kérdezte lágyan.
– Ide figyelj, ne kezelj így engem, mert mindjárt lekeverek egy testvéri pofont!
– Ne tedd, Brent: visszaadom. Ülj le, és lassabban levegőztesd a tüdődet, mert rosszul leszel. Aron azt nyögi a takaróhegy alatt, hogy nem fázik. Felőle tehát nyugodt lehetsz. Szeretném, ha elmondanád, hogy legalább érdemes volt-e? Jelentkezett a bankszámládon az összeg, amelynek megszerzéséért nem bántad, mi történik a fiaddal, a volt feleségeddel, velem?!
Brent töltött magának egy pohár italt. Lenyelte, újra megdöntötte az üveget. Elvigyorodott.
– Kristen, én azt hittem, szeretlek téged. De hát miért szeretnélek? Mit feszegetsz engem ilyen baromságokkal? Tudod, milyen rettenetes időszak van a hátam mögött? Amíg elbújva, tétlenségre kárhoztatva arra vártam, hogy győzzön az igazság?! Megint rákaptam a piára, pedig már majdnem megszabadultam tőle! De minek is mondom?! Mit foghatsz fel te ebből? Ezek intellektuális problémák.
– Féltelek is, édes testvérem, hogy egyszercsak bajod esik ettől a nagy szellemi túlerőltetéstől. A végén még majd intellektuális sérvet kapsz! Tehát ültél, ittál, és vártad, hogy győzzön az igazság. Aztán győzött-e?
– Elbukott – felelte Brent drámai sóhajjal.
– Egyszóval: nem jött be a zsarolás?
– Zsarolás?! Mi az, hogy zsarolás?
Brad belépett. Megállt a falnál, és zsebre vágta a kezét. Mimikáját odaát hagyta.
Brent így is ideges lett a látványától.
– Na, ne! Mi ez? Vésztörvényszék? Ki hívta ezt a fickót? Hé, uraságod nem hozta magával a görényeit? A kardját?
– Brad azért jött, mert megkértem, hogy legyen itt. Kevéssel ezelőtt ott tartottam, hogy belekeverted a családodat a zsarolási ügyedbe. Tudsz arról, hogy kis híján agyonvertek miattad?
Brent leült. Magához ölelte a palackot és a poharat. Vállat vonva felelt.
– Kérdeztek, mit tudsz rólam, a táskáról. De persze, ha te nekiugrasz mindenkinek, miért csodálkozol?!
– Édes testvérem. Nem tipikus szokásom, hogy megátalkodottan rávessem magam ártatlanul felfegyverzett, a hálószobámban kotorászó pasasokra, amint éppen a fehérneműmben gyomlálnak. Ha rájuk vetem magam, annak oka van. Például az, hogy ki akarok mászni alóluk. Most azon fogunk vitatkozni, miért is ütöttem meg a fejemmel az öklüket?! Vagy a számmal, a bordáimmal a fegyverük markolatát?! – Kristen Bradre meredt. – Lehetséges, hogy ilyen alakok is tenyésznek ezen a csodálatos bolygón?
– Reálisak, mint a gumibot – felelte O'Ross.
Brent nagyot kortyolt az üvegből. Összeszűkült a szeme. Úgy döntött, most aztán kemény lesz.
– Szóval vésztörvényszék!? Na jó! Ti akartátok! Mit tudtok ti az én tehetségemről?!
– Van? – kérdezte Kristen.
– Van!
– És? – kérdezte Kristen.
– Ezt a tehetséget öli az élet nap nap után. Hát milyen világ az, ahol a gázolók megúszhatják?! Márpedig ez történt. Nem találtam lapot, amelyik leközölte volna a bizonyítékaimat.
– Elmehettél volna a rendőrségre.
– Aha. Jelentsem fel a belügyminisztert a rendőrségen?! Bolond vagy te?! Arról nem is beszélve, hogy nekem az a buli, ha megírom.
Brad csendesen megjegyezte:
– Van ennél nagyobb buli is.
– Igen, és te is megpróbálkoznál vele, ha annyi feleség- és gyerektartás súlyosbítaná anyagi helyzetedet, mint az enyémet! Így könnyű: filmezgettek, és annyit kerestek, hogy markolóval vitetitek a bankba a gázsit! Nekem keményen meg kell gürcölnöm a pénzért!
– Tudom. Ezért is nem mentem zsarolónak – bólintott Kristen.
– Egy vasat sem szereztem ezzel az átkozott üggyel! Egy vasat sem! Elhiszed? Csak kiadásom volt vele. Ez a szemét keményebb volt nálam. Zsarukat eresztett utánam! Zsarukat! Hát ennyit a rendőrségünkről.
– Megírhatnád, Brent. Zsaruk kínvallatták a húgodat, majd ugyanazok rabolták el a fiadat, hogy kedvedet szegjék. Írd meg!
– Hogy írhatnám meg? Teljesen elment az eszed?
– Mitől félsz?
– Marha jól venné ki magát, ha megjelenne a lapokban, hogy félmillióra le akartam vágni a belügyminisztert... – Brent elhallgatott. Csúnya pillantást vetett a whiskyspalackra, mintha azt okolná elszólásáért.
Kristent nem érte meglepetés.
Aztán mégis.
Brent elkomorult, letette az üveget a szőnyegre, akkurátusan elhelyezte mellette a poharat, majd felállt, reszkető ujjakkal lesimította nadrágját, és az ajtóhoz indult. Néhány szép pillanatig úgy festett: szégyene megfutamítja.
A küszöbön megtorpant.
– Szeretném, ha tartanátok a szátokat. Na persze, ha nektek az kell, hogy azok a fickók visszajöjjenek...!? Ne feledd, húgocskám: engem nem keverhetsz bajba, csak magadat! Azt hiszem, van fogalmad, milyen az! Aron, gyere!
– Az anyut akarom! – kiáltotta a fiú.
– Velem jössz! Anyád bolond, becsukták a gumiszobába! – Brent megberregtette ajkait a mutatóujjával. Nyál pezsgett a szája szélén. Vérhálós szeme gonoszul villogott.
Kristen elhűlt. Most el kéne mondania, miért is került kórházba Karin?!
Aron tágra nyílt szemmel nézte apja mutatványát, majd sikítozva a takaró alá menekült.
Brentet végképp hisztérikussá tette a gyerek éles hangja. Céklaszínű arccal, dühtől reszketve a kanapé felé indult.
Kristen előtte termett.
– Menj el – kérte halkan. – Összetörted a gyereket. Menj el, Brent. Az én gondjaimra bíztad, amikor érte küldtél. Nem engedhetem meg, hogy hozzáérj, hogy gúnyt űzz az anyjából. Részeg vagy. Menj el, Brent! Majd egyszer megbeszéljük. Majd máskor.
– Milyen jogon szólsz az életembe?! – bömbölte Brent. Megragadta a lány vállát.
Kristen megőrizte nyugalmát. Csendesen felelt.
– Ha Karin úgy dönt, hogy végképp megfoszt ama jogodtól, hogy apai hivatásodnak élhess, ha perre kerül sor, és engem tanúnak hívnak, lesz miről mesélnem.
– Megvetlek! – vicsorgott Brent. – Begőzöltél a filmezéstől, mi?! Tőled már interjút is kérnek! Magad vagy a megtestesült erkölcsösség. Nézz rám! Próbáld meg elképzelni, mit éltem át az elmúlt hetekben! Mennyi gyötrelemben volt részem, s mi a jutalmam!?
Brad megmozdult. Elővette bal kezét a zsebéből.
– Igazítsd meg a fényt a homlokodon – mondta kedvesen.
– Miii? – hörrent rá Brent.
– A fenenagy hadonászásban félrecsúszott a glóriád. Úgy látom, a beszélgetés parttalanná vált. Valahai hitvesed, a te gyermeked anyja: Karin, nem szeretné, ha magaddal vinnéd Aront. Kristen úgy döntött, teljesíti Karin óhaját, és én egy emberként állok mellette. Ez a fórum nem alkalmas arra, hogy megvitassuk, milyen kevéssé vagy jellemóriás. Volt feleségeid majd elmondják helyettünk. Kristen már eddig is számosszor alkalmat adott arra, hogy kislisszolhass a szituációból. Tedd meg. Mielőtt kidobunk belőle.
– Milyen jogon? Milyen jogon?! -- hörögte Brent vérben forgó szemmel. – Hogy tehetitek ezt velem?
Kristen felsóhajtott.
– Jogcím van: emlékezz rá, honnan került elő a fiad! Gondolj arra, hol van Karin. Velem ne is törődj. És ne gyere azzal, hogy széttapostuk a szívedet. Olyan vak a te szíved, hogy hatvan dioptria sem segíthetne rajta.
Brent elvigyorodott. Eleresztette a lány vállát, megsemmisítő pillantást vetett Bradre, végezetül hasonlót a takaró alatt lapuló, reszkető gyerekre. Oscar-díj-esélyes pillantás volt: drámaian fölényes, sokat sejtető, ezerwattos.
És Brent elment.
Aron dermedt kábulatban kuporgott a kanapén.
Kristen whiskyhez folyamodott volna.
Brad ujjai hamarabb fonódtak a palack nyakára. – Mit szólnál, ha előbb megvacsoráznánk?
A lány bólintott.
Ugyanerre a kérdésre Aron azt felelte:
– Tele van a hócipőm.

 

 

Azután később is, álló este ezt hajtogatta, Tena asszony ódon bájú éttermében, a lomhán ketyegő falióra alatt. Hinni kellett neki.
Mindketten bedobták teljes ötlettárukat, hogy jobb kedvre derítsék a fiút.
Önnönmagukkal könnyebben boldogultak: a görögök csodaborát kóstolgatták. A furcsaféle ital előbb füst-, majd pinceízűnek tetszett; kortyról kortyra jobban ízlett. Végül már valósággal nyeldekelték, s nagyon elszomorodtak, amikor huss, elfogyott.
Vajúdtak, kérjenek-e még; e kérdés latolgatása közben fel-felnevettek. Brent kozmikus sebességgel távolodott gondolataikból, az óra selymes hangon ketyegett, Tena asszony a közelükben nyögdécselt öregecske hokedliján. A virágok elképesztően széplettek a csorba bögrékben, fazekakban.
A gyümölcslevet nyalogató gyerek is higgadni látszott. Egyre ádázabb mosollyal, mind játékosabban, végül már fülig érő szájjal hajtogatta:
– Tele van a hócipőm!
Ölben kellett hazacipelni, mert elhajolt a fáradtságtól. Kéjesen nyöszörögve ringatózott Brad vállán, bele-belekapott a keze ügyébe eső sövényekbe, kúszónövényekbe. Szirmokat, leveleket szórt széjjel. Csakhamar úgy festettek, mint három májusfa.
Kristen fürdővizet készített, Aron támolyogva állt a kád mellett, és már csak nyafogni tudott.
Belelógatták a vízbe.
Aron csak ült, lekókadt a feje. Nem zavarták, látván, hogy töpreng valamin. Szőke sünhaja égnek állt, szeme elsötétült, szája lebiggyedt. Hirtelen felnézett. Kristen és Brad között váltogatta a tekintetét.
– Elég rendesek voltak azok a bácsik, akik elvittek anyutól. Kaptam tőlük csokit is, de az ajtón nem mehettem ki. Arra a mesére gondoltam, amelyikben a mézeskalács házas banya meghizlalja a gyerekeket. Tudjátok, akiket a szüleik kidobnak az erdőbe, és akkor a banya azt akarja, hogy jó kövérek legyenek, és megehesse őket, de a végén a gyerekek bedobják a kemencébe a csúnya boszorkát. Ti még néha sem bántok velem durván, mint azok a bácsik. Kiengedtek az ajtón. De én nem akarok kimenni. Ugye, értem jön az anyu?! Apa rossz volt ma délután, de én tudok úszni és lovon is ültem. Majd erről mesélek, mielőtt elalszok. Mindig én mesélek magamnak. Nektek ki mesél?
Brad leereszkedett a kád szélére.
– Mi is mesélünk magunknak, ezt nevezik álmodozásnak. Szívesen játszadozunk a képzeletünkkel. Egymásnak is mesélünk, ám az is előfordul olykor, hogy egy szót sem kell szólnunk, mert a mesei dolgok megtörténnek velünk.
Aron a két tenyere közé vette és a víz alá süllyesztette a szappant.
– Az apu meg az anyu azt hiszik egymásról, hogy süketek. Ezért kiabálva beszélgetnek. Néha rólam is azt gondolják, hogy süket vagyok. De hozzám van egy másik hangjuk is. Az olyan, mintha galambokat hívogatnának. „Kicsi kincsem” – gőgicsélte az ötesztendős ember. – Ez az apu. „Húsom-búsom.” Ez meg az anyu. Mikor mehetek haza? – A szappan kimenekült a kezéből, és eltűnt a tejszerű vízben. Aron lagymatagon utánakotort, ám nem találta. Bradre nézett. – Tele van a hócipőm!
O'Ross letartóztatta a szappant, és a fiú kezébe adta.
– Mosakodj meg gyorsan, hogy mielőbb ágyba bújhass. Ne felejtsd el megmosni a hócipőidet is!
– Hülyefejű – vigyorgott a kölyök. Azután hanyagul elvégezte a tisztálkodási ceremóniát: egyetlen mozdulattal végigkente magán a szappant.
A hócipőinél elidőzött. Homlokát gondráncok steppelték.
– Brad bácsi, én férfi vagyok?
– Szemlátomást.
– Akkor jó. Mert akkor majd megvédem az anyut. Úgy, ahogy te Kristent. Ha jön az apu, és kiabál meg lökdösődik, akkor úgy fogok nézni, mint te. És akkor az apu majd jól elmegy.
Aron elhallgatott. Tökéletesen lekötötte a kísérletezés: vajon ki tudja-e nyitni a szemét. Legalább résnyire. Úgy tetszett, végképp elhatalmasodott rajta a kimerültség. Már-már a szappanra hajtotta a fejét.
Kihalászták a kádból az ájult fiút, törülközőbe csomagolták, és ágyba vitték.
Azután lesétáltak a partra.
– Hozhattunk volna egy üveggel abból a borból. Azt hiszem, rákaptam – sóhajtotta Kristen.
– Bizony, nem úgy van vele az ember, mint a közönséges élvekkel. A retsina csábereje inkább a szeretkezéséhez fogható: ha beleízlelsz, újra és újra megkívánod. Soha nem mondanád: na ez is megvolt, kész; ennyi.
Leültek a fűbe. Nesztelen röptű denevérek suhantak el a fejük fölött, furcsa, farkatlan madarakhoz hasonlatosak.
– Az iskolai táborozáson a tanárnő minden este figyelmeztetett bennünket, hogy ne menjünk ki a szabadba sapka nélkül, mert a denevérek beleakaszkodnak a hajunkba. És minden este összekaptunk ezen, mert én meg elmagyaráztam, hogy a denevérek teljesen ártalmatlanok ránk nézvést. Csakúgy, mint a fülbemászók, amelyeknek eszükben sincs a fülünkbe mászni. Viszont micsoda anyák! Amikor a nőstény lerakja a petéit, befalazza magát velük, és a kikelő kicsinyek belőle táplálkoznak. Ez tetszett a tanárnőnek. Mondta is, hogy ha majd anyák leszünk, jusson eszünkbe a fülbemászó. Mi már akkor se hittük, hogy a teljes önfeláldozás az anyaság. És persze az ellenkezője sem az. Elvégre épp eleget tanulmányozhattuk szülőinket. Jézusom, mit tett velem a retsina!? Reggelig tudnék locsogni. És közben azt is érzem, hogy mindjárt rásírok a fejedre. Azt hiszem, Aron egészségesen túlteszi magát a történteken. Máris megtalálta azt a mesemotívumot, amellyel vigasztalhatja magát. Amikor az anya abbahagyja a szoptatást, mesélni, énekelni kezd a kisgyereknek, mintha sejtené, hogy a mese felér az anyatej védő hatásával. Szólj rám, Brad. Mondd, hogy hallgassak el. Alig is fogom fel, hogy a mozi kezdetén képes voltam elhinni magamnak: egyetlen gondolattal sem leszek gazdagabb a forgatás végére. Miféle álmokat dédelgettem!? Tudtam ám, hogy nagyokos vagyok, engem nem érhet meglepetés! Hát most igencsak meg vagyok lepve. Olyan volt, mint egy álom, mint egy igazi álom: szépségekkel és fájdalmakkal teli. Ne nevess ki: úgy érzem, mintha magamat találtam volna meg. Általad vagy benned. Figyelmeztettelek, hogy hallgattass el. A retsina beszél belőlem. A füstízű, száraz ital. Olyan, mintha levinne a pincébe egy lámpással a kezemben, és velem együtt kotorászná végig az ott sorakozó pókhálós ládákat. Miket beszélek!? Brad, felfedeztem az érzékszerveimet! Marknak köszönhetem? Vagy neked? Végre érzem, hogy élek. Azért varázsol el a tenger, mert ugyanaz mormol, áramlik az ereimben. Jaj, nem tudom megfogalmazni, amit el akarok mondani! Talán azért, mert ezek érzelmek, amelyek a rajtam átszűrődő világból keletkeznek. Ezeket nem lehet szavakkal visszaadni. Megpróbáltam, Brad. Azt akartam valahogy elhebegni, miszerint a szívem a legfontosabb érzékszervem. De ez így hülyén hangzik, mert esetleg anatómiailag szemléled a dolgot, holott én másként értem. Jézusom, milyen hülye vagyok!? Szóval a szívem. Az a valami, ami én vagyok. Ami örül a szépnek, a tengermormolásnak, a képzelet ünnepnapjainak, ami örül a többieknek, és fázik némelyektől, ami olyan világot teremt nekem, amelyet csak én látok így, ilyennek. Ez afféle magánvilág, ám e nélkül senki sem élhet. Talán ezt keresi mindenki, nem tudván, hogy valójában mit is hiányol. Brad, én mindjárt elalszom, pedig el akarom mondani, meg akarom találni az ideillő szavakat, ha léteznek ilyenek. – Kristen a méltó szavak keresgélése közben amúgy gyermekmód elszunnyadt a férfi vállán.
O'Ross óvatosan rásandított. Egy vékonyka hajtincs tekergőzött a lány arca előtt, s ez az ő lélegzetvételének ritmusára meg-meghajolt, az alvó orrát csiklandozva.
Brad egy percig nem vett levegőt, majd elmosolyodott.
– „Pehelyke, áhítattól visszafojtott lélegzetté tettél” – suttogta. Kisimította a tincset Kristen arcából. Felkelt, felemelte a lányt, és a ház felé indult vele.
– Ne haragudj – motyogta Kristen a nyakába fogódzva. – Hány óra van, és miért?
A zuhany alatt felébredt. Már-már a fejébe vette, hogy lemegy táncolni. Csak ne kellett volna feltekerni a szőnyeget. Megkeresni a megfelelő hangulatú kazettát. Nem is létezett ilyen.
Végül tehát hagyta, hogy Brad leitassa róla a vizet, és az ágyhoz vezesse. Elnyúlt a lepedőn, lustán résnyire nyitotta a szemét, és beletapogatott a levegőbe.
– A szakadék szélére toltad az ágyat – dünnyögte neheztelőn. – De azért szeretlek. Csak egy kicsit lassabban forgasd a nyoszolyát, jó!?
Csaknem elaludtak, amikor suttogva újra megszólalt:
– „Szerelem. Ahogy a szél meglebbenti a függönyt. Nem a függöny, nem a szél. A lebbenés.”

 

 

Fogytak a napok.
Mark elevenen égette magát. Máglyára vitte stábját is; nem kímélték magukat, miért is kímélték volna, hiszen az együttlét minden percét élvezték. A mese könyörtelenül, megállíthatatlanul haladt a befejezés felé.
Tébolyult iramot diktáltak maguknak, azt akarták, hogy a film mielőbb elkészüljön; hogy láthassák végre. Egészben.
Úgy festett, fékezés nélkül rohannak a célba, s félő volt, hogy a lendület továbbröpíti őket. A szakadékba.
Bár egyikük sem ért hozzá, működésbe lépett a vészfék.
Hirtelen elhamvadt a láz.
Észrevették, hogy már csak csetlenek-botlanak.
Ekkor némelyeket leterített a fáradtság, mások még mindig tolni akarták a lelassult szekeret.
Mark erőt vett magán, és átgondolta, mi történt velük. Nem csupán a kimerültség fékezte meg ámokfutásszerű hajtásukat, hanem az is, hogy rettegni kezdtek a vágyott céltól.
Fejezzük be a filmet! Befejezni? De mi lesz utána?
Hiszen akkor nélküle maradnak.
Akkor fel kell ocsúdniuk. Vissza kell térniük a földre. Jaj, csak azt ne!
E kettős szorításban vergődtek néhány napig.
Mark nem erőltette a folytatást. A pihenni vágyókat elengedte, a tehetetlenség lázában égő társait maga köré gyűjtötte.
A toporzékoló Howardnak türelmesen megmagyarázta, miről van szó.
– Ne sürgess! Ádázul be akarjuk fejezni a filmet. Láthattad, micsoda emberfölötti iramot diktáltunk magunknak. De most megijedtünk. Kiborultunk. Szeretjük ezt a mozit. Nem szívesen válnánk meg tőle. Pár nap alatt túljutunk a krízisen. Hagyj békén bennünket!
Ekkor elárulta, hogy régen nekiült a folytatásnak, hiszen ő egyszer már átélte ugyanezt, amikor megírta a forgatókönyvet. Annyira felpörgött, hogy képtelen volt leállni. Belehalt volna, ha nem szállhat át a vége feliratba robogó történetről egy másikra.
Howard hümmögött, rágta a pasztillákat, nem értett semmit.
– Így védekezik a szervezetünk – magyarázta Mark –, máskülönben a vonatunk fékezés nélkül rohanna a várócsarnokba, átszakítaná a falakat, ledöntené a kupolát, kiszáguldana az utcára, és letarolna mindent. Védekezésképpen azt szimulálja a szervezetünk, hogy elfogyott az üzemanyag, felszedték a síneket, vagy amit akarsz. Meg kell állnunk. Csupán annyi időre, míg megbarátkozunk azzal, aminél semmit nem vágyunk jobban: befejeztük. Elvégeztük. Vége.
Howard továbbra sem értette. Mindössze annyit fogott fel, hogy mindnyájan megőrültek. Hogy Mark allűrözik.
Hogy folytatást ír!? Mit csinál?!
– Mit írsz? – sikoltotta. – Nem kell! Esetleg akkor, de csak akkor, ha valami csoda folytán világraszóló siker lenne a filmed. De ez eléggé valószínűtlen.
– Vedd olybá, hogy magamnak írom, afféle levezetőként. Utójáték gyanánt. Nekem utójáték is szükséges ahhoz, hogy regenerálódjak. Tudod, mi az?
– Az utójáték? – töprengett Howard.
– Ő nem tudja, mert régen alszik már, amikor a felesége elvégzi – közölte Egon.
– Dolgozzatok! – hörögte Howard.
Brad úgy döntött, közérthető témakört választ annak szemléltetésére, miért is állnak egy darabig.
– A film minden egyes epizódja egy-egy orgazmust jelentett. Próbáld ki. Egyetlen nekifutásból juttasd magad száz orgazmushoz. A százegyediknél már abba-abbahagyod, mert teljesen kinyiffansz. Erőt kell gyűjtened.
Na, Howard végre értett a szóból. Vigyorogva a szájába tömött egy pasztillát, és elvonult az igazgatótanács soros ülésére. Ezen alkalomra Kyan képével nyomott trikót öltött. Mellén Spitz kardozott guvadt izmokkal, hátán Spitz ragyogtatta nőfagylaló mosolyát.
– Ez egy közhülye – mormolta a hangmérnök, a távolodó producer után nézve.
Ráhagyták.
Lógtak, lötyögtek, beszélgettek.
Újra meg újra végignézték a kész anyagot. Vagy letargiába estek tőle, mondván, hogy úgy pocsék és elfuserált, ahogy van, vagy a hátuk borsódzott a gyönyörűségtől, mivel ilyen szépet még életükben nem csináltak. És soha többé nem is tudnak! De majd legközelebb! Akkor aztán megmutatják!
Egyszóval állapotuk súlyosbodott.
Azután ugyanolyan hirtelen, miként elhagyta őket, újra lecsapott rájuk a szenvedély, és belesodorta őket a munkába.
Egy napon befejezték a filmet.
Mark kótyagosan keringett a műteremben. Körülötte mindenki arról beszélt, mekkora ünneplést rendeznek. Keresztelőt és halotti tort.
Melodráma felcsapott buliszervezőnek. Senki nem maradhat ki. Jöjjenek a tündérlányok, a törpék, a szörnyek szülői is, legyen ott mindenki!

 

 

Spitz nem volt ott. Olivia Hawk visszafogadta őt a kegyeibe, s mert kegyeit a Bermudákon óhajtotta gyakorolni, hát oda röppentek.
Gilles és Bertrand nem volt ott, mivel egy akciófilm-rendező aznap estére beszélt meg velük találkát, amelyre forgatókönyvet is ígért.
Howard nem volt ott, mert a nevezetes nap reggelén heveny eperohammal kórházba szállították, és feltrancsírozták.
Azok, akik a munka során a tömegek és a nekik készülő termékek iránti megvetésüket csak olykor-olykor szüneteltették, elmentek a vacsorára, és végigkóstolták az étlapot, hiszen Mark vendégei voltak; majd elszállingóztak egy másik grátisz-vacsorára, annak reményében, hogy ott is lesz tejszínhab az ananászon, csillámló kristálycukor a koktélospohár karimáján. Esetleg belebotlanak a Producerbe, aki velük és csakis velük akar végre igazi filmet csináltatni.
Aki maradt, fergetegesen érezte magát. Nevettek, olykor sírdogáltak is.
Mark felesége, Amanda megbocsátott, és ünnepélyesen visszavonta hadüzenetét. Elvégre szereti, és ilyennek szereti hitvesét. Ilyen megszállottnak, ilyen mozibuzinak.
E szeretetkitörésnek örvendezve Mark bevallotta, hogy új filmre készül. Amanda letört, érdeklődése szélsebesen irányt változtatott. Fanatikus férje helyett immár mások feleségei és a konyakfajták foglalkoztatták. Előbbiekkel főleg ruhadivatokról társalkodott, utóbbiakat nagymértékben fogyasztotta.
Amikor kezdetét vette a szokásos meditatív kurzus a sikerről, e gyönyörű, átkozott bestiáról, Kristen, Brad és Phil kereket oldott.
Az idomár szert tett egy kóbor kardra, s az étteremből kilépve felkérte azt egy táncra. Ellejtett vele egy keringőt, majd tangóra váltott.
Összesimulva, szerelmesen táncolgattak a csillagszikrás éjszakában.
Jött egy ember kutyával, foga még mutatóba sem volt, élet- és jókedve még annyi se, mint foga. Rá is rivallott az önfeledten tangózó Philre, hogy mégis, mit képzel, mire használja az utcát!?
Az ember pöszén anyázott.
Phil felriadt boldogságából, és a kardot meglengetve, szilaj csataüvöltéssel mímelt rohamra indult az anyja becsületét gyalázó illető ellen.
A kutyasétáltató ember sápadtan bár, ám fürgén megfutamodott; Phil ragyogó képpel ült a kormányhoz, és felajánlotta Bradéknek, hogy hazaviszi őket. A kardot elzárták előle a csomagtartóba, majd beültek mögé.
Ők még mindig dülöngéltek a nevetéstől, amikor az elmélyülten vezetgető Philnek valaminő nézeteltérése támadt a másik sávban hajtó autóssal.
Az amúgy angyali természetű pasas, mindennemű teremtett lelkek gyámola, az első tilos lámpánál kiszökkent a kocsiból, és rohant, hogy tisztázza problémáját a másik eszehagyottal.
Brad és Kristen elhűlten bámultak utána, de nem nézhették komoly arccal, hogy Phil fellépése miként rémíti vissza járgányába a hűdéses autóst.
– Teljesen megbolondult – nyöszörögte Kristen –, hiszen nincs is nála a kard!
– Lelkileg még nála van – állapította meg O'Ross.
Épségben hazaértek.
De nem nagyon tudtak elaludni. Azon szántott az agyuk, hogy vége a mozinak. Amely, így utólag nézvést, álomi volt.
Másnap reggel Brad összecsomagolja állatait, egyéb holmiját, beül a tragacsába, és hazahajt. Kristen repülőre kap, és visszatér Nina kebelére, ha csak búcsúzni is.
Hát igen. Lezuhanhat a repülőgép. Olyan gép még nem akadt, amelyik örökre a levegőben maradt volna.
Ha mégsem zuhan le, akkor is tragédiák egész sora lappanghat az ördög kelléktárában. Kristen akkurátusan végigvett mindent: hazaér, csörög a telefon, Brad O'Ross közli, hogy az agglegénylakásba megérkezvén elővette régi mámora, miszerint mégiscsak jobb, ha legalább az otthona nőmentes.
Vagy Nina magához vonja, és megsúgja neki, hogy a szerelem csak illúzió, szemfényvesztés, lidércfény, nem létezik. És ő pityeregve megsürgönyözi Bradnek, hogy haladéktalanul vessenek véget az egésznek.
Ámbár mindez eléggé ostobácskán hatott. Mégis, ki tudja!? Hátha időközben Linda benépesítette a lakást néhány cserép húsevő növénnyel, s azok lecsapnak rá, amint ajtót nyit, és hamm, bekapják.
Mindent figyelembe véve Kristen megállapította: attól retteg, amit a leghevesebben kíván. Mert bár eddig is együtt élt Braddel, az ezután következő együttélés lesz igazán komoly. Együtt a rigolyáival, hozzá-hozzákoccanva az agyában lerakódott kövületekhez, amelyekhez az ő rigolyái és kövületei társulnak. Nem beszélve a háztartási és egyéb jelenségekről: végeláthatatlan hétköznapokról asztalnál, ágyban.
Kristennek feltűnt, hogy O'Ross sem alszik. Torkon ragadta a pánik. Most a pasas is végigveszi mindezt. Még hajnal előtt élni fog vétójogával. Pá, kicsi Kristen Levy. Jó kis nyaralást rittyentettünk a tengernél. Találkozunk jövőre, a következő moziban. Ha Isten is úgy akarja. Szavad sem lehet: megtanítottalak kardozni. Egy sor új ismeretre tettél szert a szex tárgykörében. Ja, és most már azt is tudod, mi a szerelem.
– Mit csinálsz? – rebegte a lány.
– Állapotom az ébrenlét és a nem alvás sajátos keveréke – közölte Brad. – Bevallom, nem szívesen engedlek el, még kis időre sem. Hátha közben beléd hasít a felismerés, miszerint voltaképpen az alacsony, vörös hajú pasasokat kedveled.
Kristen olyannyira megkönnyebbült, hogy hagyta magát csőbe húzni. Sokáig és szemléletesen bizonygatta: Brad O'Ross az ő szívbéli szerelmének egyedüli esélyese.
Amihez az érintett ennyit fűzött hozzá:
– Ezt most elteszem a nélküled való napokra. És majd mindannyiszor elmosolyodik a szívem, ha eszembe jut.
Ezután sem aludtak. Emlékeket gyűjtögettek arra a néhány napra.

 

 

Kristen emlékezett is.
Bebarangolta a hajlékot. Megcirógatta a biciklit, mielőtt Lindának ajándékozta volna. Nekiadta sörkulcsait, kanapéját, buján tenyésző növényeit.
Ninával megosztotta élményeit, nem mindet, előbb gondosan cenzúrázott közöttük. Hallgatott Kyan széptevési szokásairól, Brent piszkos ügyeiről, a bérpofozkodó zsarukról, de Aront elmesélte. Azután még egy sereg filmes trükkbe is beavatta mohó hallgatóját.
És végül rádöbbent, hogy képtelen Bradről beszélni.
Hogyan is mesélhetné el O'Rosst?!
– El sem hinnéd, milyen bámulatosan gyors a pasas, ha látnád higgadtságát – mondta, s mutatóujja a martiniban lebegő citromkarikát tutajoztatta.
De kit érdekel ez, gondolta tovább; villámként hasított testébe vágy és izgalom: Brad illata, érintése, ölelése derengett fel benne. Hátrafésült, fényes haja, kéttenyérnyi homloka, szürke szeme, az orrnyerge fölött fel-felbukkanó függőleges ráncok, finom orra, széles, ritkán mosolygó szája, csalókán agresszívnek ható álla. Gondolatai csapongtak. Minden érzékszervével emlékezett a finom izmú testre, a szőrtelen mellkasra, a halvány mellbimbókra, a gerinc árkára, a mély köldökre, a vibráló izmú combokra, maga előtt látta a lábujjak körmeit; a férfi minden ízét és porcikáját felidézte, akár akarta, akár nem. És inkább nem akarta, mert egyre türelmetlenebbül vágyódott utána.
Vállat vont, és azt mondta Ninának:
– Szeretem. Nem férne el a grafikonon: berajzolnám vele az egész falat.
Ó, ne kísérts, Brad O'Ross, gondolta, mert persze a pasas megint előtte termett teljes életnagyságban, tökéletesen érzékelhetően; ezúttal átizzadt homlokszalaggal, fedetlen felsőtesttel, szita farmerban, mezítláb. Amint szélsebesen suhogtatja kardját; mozgása tánchoz s nem harchoz hasonlatos.
Nina lenyelte a martinit, megveregette a lány vállát, és szomorúan gratulált. Megokolta szomorúságát: fájlalja, hogy elválnak. Kyan talán mégis jobb parti lett volna, sóhajtott még, és elment csillámos szőkén, gömbölyűn, szokatlan szelídséggel kezelve a kilincset.
És akkor Kristen ledőlt az ágyára, és nem értette, miért is jött vissza, mit akar elvinni innen, miért nem ment Braddel. Haza.
Félálomban járt, amikor megcsörrent a telefon. Félelmében kihűltek a végtagjai. De nem O'Ross hívta.
– Így van ez – sóhajtotta Brent. – Totál mazochista vagyok. Hiányzol, hívtalak. Gondolom, az hiányzik, hogy elmondj mindenféle utolsó trógernek, csibésznek. Fogj hozzá.
– Hogy vagy? – kérdezte Kristen, és hozzáfűzte: – Életedben először jókor hívtál.
– Nem hiszek a fülemnek. Egyébként bocsánatot akarok kérni tőled. Mielőtt a francba küldenél, hadd mondjam el, hogy Karin megbocsátott, és már Aron sem sikítozik, ha meglát. Na persze, Karin nem engedett vissza az ágyába, de az is valami, hogy fogadja életjeleimet. Kezdek szerelmes lenni abba a nőbe. Mondhatni: jókor. Aronra ráfért az apai erély, mert alaposan elkanászodott. „Ne hülyülj tovább, kisfiam, – figyelmeztettem –, mert a végén még újságíró leszel!”
– Ne magadhoz mérd az újságírókat – felelte Kristen. – Némelyik egészen tehetséges.
Brent kuncogott. – Például Julie Norman?
– Például apa.
– Ja persze, a mi éltében szentté avatott apánk. Jobb, ha tőlem tudod: ő nem bocsátott meg nekem. Nyugodtan felelőssé teheted azért, hogy mostanában megint egy kicsit többet iszom a normálisnál. Amúgy mi van veled? Vége a románcnak?
– Mikor iszod le magad? Ha vége, vagy ha nem?
– Is-is – felelte Brent. – Ha végül elvisz a cirózis, ne csapjatok nagy felhajtást. Szórjátok a szélbe a hamvaimat. Előtte egyszer még meglátogatnálak. Nem bánnád?
– Egyszer majd látogass meg – bólintott Kristen.
Azután feküdt a hátán, és nézte a plafont. Valahányszor egy autó végighajtott az utcán, fénykígyó araszolt át a szobán. Füstszag szivárgott be a függöny mintái között. Mormolt, zúgott, tévélármát dübörgött a ház.
Kristen már-már sírva fakadt, annyira hiányolta a tengert; Blubber sápogását, a kergetőző figurák pattogását, a kandi szomszéd sövénynyeső ollójának csattogását, a hullámverés árnyjátékát a mennyezeten, a stúdiót, a csípősen jószagú lovakat, Markot, Math-et, Egont. Philt és Melodrámát.
Ekkor Mark megszólalt a fejében, és azt mondta:
– Ennyi.
Felrikoltott a telefon az ágy mellett.
Ezúttal Brad csüggött a vonal másik végén.
– Mondj valamit – kérte. – Mindegy mit, csak halljam a hangodat. Már kezdem elfelejteni.
– Reggel repülök hozzád – felelte Kristen.
– Nem baj, ha addig tokát növesztek a szemem alá? Ez már a végkimerülés. Pihenés nélkül dörzsölöm, fényesítem a lakot, hogy ragyogjon, mire megjössz háztüzet nézni. És az ezüsthöz még hozzá se fogtam.
– Brad... – Kristen elhallgatott.
A férfi várt vagy fél percet, majd megjegyezte:
– Reggelig is elhallgatnám a hallgatásodat, de mint mondtam, át kell súrolnom az ezüstöt. A pókok még mit sem sejtve nyálzanak a szegletekben. Mit kerülgessem?! Feltűnően hiányzol. Az elhangzottakat fordítsd úgy, hogy kézkérésen kaptál. Nem kell azonnal nemet mondanod. Aludj rá egyet. Nyugodtan ráérsz később is nemet mondani. Tulajdonképpen csak azért telefonáltam bele az alvásodba, mert valakivel meg kell osztanom: szép érzést adtál nekem. Aludj tovább.
– Jaj – nyögte Kristen.
– Jaj? Rákérdezhetek?
– Nem bírom, Brad, ne csináld! Olyan hideg az ágyam, hogy szinte süt. Nincs kedvem táncolni. Nem megy le étel a torkomon. Csak a martini.
– Visszagyűröm a könnyeimet.
– Szeretlek. Ne növessz tokát a szemed alá, ne tedd tönkre magad. Miattam nyugodtan ne takarítsál.
– Kezd drámaivá válni a beszélgetésünk. Kimenekülök a vonaladból.
És lőn.

 

 

O'Ross a repülőtéren várta. Úgy borultak egymás nyakába, mintha harmincéves gyötrelmes távollét után találkoztak volna ismét.
Azután Brad felkapta Kristen rettentőször jókora táskáját, és rácsodálkozott.
– Koporsóval utazol? Nem lesz rá szükséged még vagy ötven évig.
Betessékelte a lányt a kocsiba, elpakolta a holmit, majd átlendült a motorháztető fölött, és behuppant a kormány mögé.
Kristen végigsimogatta a combját. – Megbámultalak mindenféle szögből. Megtört a tekintetem, olyan kemény a feneked.
– Jártam ma a tükör előtt. Tényleg nem vagyok nyápilla.
Brad gázt adott, s mindjárt padlógázt. A járgány száguldott.
– Féltem – vallotta be a lány.
– Mitől?
– Hát attól, hogy egyszerre csak felébredek.
– Én ezt a félelmet már jóval korábban lebonyolítottam. De ne feledd a mesemondók szavát: „Ki látott már olyan mesét, amelynek a végén ne fordulna jóra minden!?”
– Te bízol abban, hogy sikert arat a film?
– Őrületes sikerre számítok!
– Most nem Markkal beszélsz.
– Neked mondva: a közönség állítja ki a végbizonyítványt. Már látom, hogy te is álmatlanul fogsz fetrengeni a bemutatóig, akárcsak Mark.
A kocsi őrült tempóban kanyargott a város utcáin. Dombokra kapaszkodott, lejtőkön suhant. Egy-egy emelkedő tetején megcsillant a távolban heverő tenger. Kristen vágytelin sóhajtozott, valahányszor megpillantotta a tündöklő víztükröt.
Az utcák szűkültek, elcsendesedett a forgalom. A keskeny utakat szegélyező alacsony kerítések mögött harsányan zöldellő kerteket láttak, frissen nyírt gyepet vagy térdig érő, réti virágokkal díszes füvet, tombolón virágzó kúszónövényeket, gyümölcseiket ringató fákat, sudár örökzöldeket.
– Elragadóan szép – suttogta a lány.
Brad mit sem szólt. A kocsi felkaptatott egy újabb dombra, majd embermagas élősövénnyel körülkerített ház elé gurult, és befordult a puszpángbozótba rejtett kapun.
Kristen kilépett az elvarázsolt kertbe. Nem évszázadok óta nyírt angol pázsit simult a talpa alá. Sudár fűszálak hajladoztak körülötte, csillagfürt, szegfű, szarkaláb, pipacs és díszmák virult köztük, s a csodai szépségű kert úgy festett, akár egy virágzó rét.
Blubber nem törődött velük, mert turbó-üzemmódban hajszolt valami fürgét a parányi tóban. Chanel és Givenchy a tatárvirágok hófehér párnái között kergetőztek. A kert végében magasodó fák törzsei között felsejlett a tenger.
Kristen vonakodva lépett a házba. Brad végigkalauzolta a fehér falú, szellősen berendezett szobákon.
– Hol vannak a szekrények? – szörnyedt el a lány, látván az alacsony bútorokat, tiszta felületeket, tág teret kedvelő keleti ízlés dominanciáját.
– Tudtam! Nem a hálószoba érdekel, hanem a szekrények, melyekbe bezsúfolhatnád hatszáz pár cipődet és seregnyi melltartódat.
– Milyen hatszáz párat?! Mi az a melltartó?!
Brad bemutatta a lányt a gardróbszobának.
– Láthatod, toleráns szobácska, elfér benne a farmeroverallod. És íme, a hálóterem.
Ez a helyiség számos lenyűgöző vonással rendelkezett. Hatalmas ággyal, szerfelett romantikus hangulatú, lila virágú klemátisz-bozót alatt rogyadozó félköríves erkéllyel és kilátással a végtelen tengerre.
– Nos? – firtatta Brad.
– Már a kertben elakadt a lélegzetem – nyögte a lány. – És még mindig képtelen arra, hogy ki-be járjon.
– Lélegeztesselek? – kérdezte O'Ross. Közelebb lépett a pácienshez. – Szeretnék ajakcsókot váltani veled.
Ajakcsókot váltottak. Ez a tevékenység elindította a szokásos láncreakciót. Csakhamar kiderült, hogy Brad nem használja a Howardtól kapott, Kyan testmásával ékes ágyneműt, inkább krémsárga selyemdamasztban hajtja álomra a fejét.
Azután a sziklák között leereszkedtek a tengerhez.

 

 

Rövidesen megállapították, hogy nem lesz könnyű összeszokniuk. Szenvedélyes viták figyelmeztették őket erre.
Nő pottyant az agglegényhajlékba. A női lénynek saját elképzelései voltak. Ezek többnyire merőlegesen irányultak a férfi illetőségű személy megrögzött szokásaira.
Brad óraszám értetlenkedett Kristen hóbortjai fölött, s amikor beletörődött a női rigolyák terén tett legfrissebb felfedezésébe, a lány következett a hökkenettel. Sokáig álltak egymással szemközt, s megpróbálták túlmagyarázni a másikat.
Falrengető, nagy horderejű problémák kerültek napirendre. Ki mint mosogat, borotválkozik, edz; miként vált ruhát, hol szeret elheverni egy-egy könyvvel, miért kell lépten-nyomon eltévedni egy ilyen egyszerű utcaszerkezetű városban.
Mindennél falrengetőbbnek azonban annak megvitatása bizonyult, hogy most aerobic-e az, amit Kristen oktatni óhajt, avagy akrobatikus tánc, netán a Hattyúk tavának jazzbalettesített változata. Mert nem mindegy, mit plakátolnak ki a nagytekintélyű sportklub falaira.
E viták hevében egészségesen kipirosodott az arcuk, végül pedig dülöngélve összeölelkeztek nevettükben.
Brad persze mindig mindent megoldott.
Még az általa Laokoon-szindrómának nevezett jelenségre is talált ellenszert. E jelenség többnyire olyképpen keletkezett, hogy Kristen eldöntötte: most aztán meglocsolja a szomjúhozó kerti natúrát. Ment is, kapta a tömlő végét, és kinyitotta a csapot.
Mire is a gumicső, akár a támadó kobra, jeges levet köpdösve rárontott, majd tekergőzve elvonaglott a tetthelyről, s eközben a víz ezerkétszáz atmoszféra nyomással tarolta a növényeket, a ház falát, az ablakokat.
Kristen üldözőbe vette a szélrózsa minden, irányába verdeső, vonagló és rángatózó csövet, s az a törődés viszonzásaként több helyütt rátekeredett, és fojtogatni kezdte. A lány kiszabadította magát, majd helyből ráugrásokkal próbálkozott. Ezt gyakorta előadták. Kertszerre.
Brad helytelenítette a módszereit.
– Úgy locsolsz, mint egy tűzoltó – közölte. – De ez a számod iszapbirkózásra is emlékeztet. Valamint sárcsolyára. Hol a neonrózsaszín kűrrucid?
Azután órácskányit elvitatkozgattak ezen.
O'Ross csökkentette a víznyomást. Ettől kezdve a tömlőt valósággal fejni kellett. Ez is remek vitatémát szolgáltatott.
Tellettek-múlottak a napok.
– Dühöng a szerelmünk – állapította meg Brad, miután egy délutánt áldoztak arra, hogy tisztázzák, mivel is kell összemosni a fehér férfizoknit, hogy az rózsaszínűvé váljék.
– Olykor dühöng, olykor meg szerelem – fűzte hozzá, majd lehúzta a szemetesvödörben a színében elférfiatlanodott fuszeklit.
És persze ő jött rá a megoldásra, az egyedül üdvözítőre. Ez akkor történt, amikor arra lett figyelmes, hogy kedvelt spagetticsíkos öltönyének nadrágja nem kevesebb, mint öt éllel büszkélkedik.
– Lalót! – nyögte megvilágosodottan.
Szereztek is egyet.
Lalo nőnemű volt, mégis gyér bajuszkát viselt. Yuttának hívták, és a whisky volt az erős gyengéje. Főleg olyankor járt rá; amikor vasalnivaló került a kezébe, mert a vasalástól igencsak szenvedett. Egyéb gyengéi is akadtak: durrelli jósággal és elragadtatottsággal viseltetett a férgek és csúszómászók iránt, nem is vegzálta őket.
– Na? – kérdezte Kristen egy estén, amikor holtfáradtan hazaértek az edzőteremből a patyolat hajlékba.
Brad szemlét tartott.
– Itt kellett járnia – felelte. – Bár a levágott körmeim sorrendje nem változott a hamutartóban, a videokazetták elrendezésében újszerű tematika érvényesül.
Ekkortájt Kristen már betegesen rettegett a közelgő bemutatótól; ebben a szorongásos számban olykor még Markon is túltett.
Brad gyengéden kezelte őket, bár időnként megjegyezte:
– Türelmem nőttön-fogy.
A végzetes nap előestéjén Mark ötvenszer is telefonált.
Végül O'Ross már fel sem függesztette kardozási gyakorlatát. Rezignáltan kihangosította a hívót, és megérdeklődte:
– Hát mégse vagy jobban? Most éppen miként görcsölsz?
– Ülök a konyhaasztal tetején, és egyenesen a koktélkeverőből iszom a Bloody Maryt.
– Ez egyike a legvérfagyasztóbb jeleneteidnek. Amanda miként bírja?
– Megállapította, hogy sápadt vagyok. Olyan sápadt, mint aki most jön a lunáriumból. Ezután elment a barátnőjéhez. Ma éjjel biztos nem alszom egy szemhunyásnyit sem. Rettegek. Howard felkért egy mozira, de azt hiszem, képtelen volnék megcsinálni. Primitív sztori, rengeteg brutalitás, tenger vér. A szokásos szinopszis: Felbosszantják. Bosszút áll.
– Akkor ne vállald el. Nyugodtan megmondhatod Howardnak, hogy a tehetséged nem áll fel arra, ami visszataszító. Már nem készülsz a második részre? Elhiszed nekem, hogy igenis bombasztikus sikert fog aratni a filmed?!
– Igen. Nem. Holnap odaadom az új forgatókönyvet. Veszettül kíváncsi vagyok a véleményedre. A történet kezdetén Liliáék bemerészkednek az idő birodalmába. Először a mába csöppennek...
– Nehogy elmeséld! Ne fossz meg az izgalomtól.
Ezenközben Brad sandán méregette a szobai virágokat öntözgető Kristent, hiszen százszor is kristálytisztán a lány értésére adta, hogy a túllocsolás árt a vegetációnak. Ezért, miután Mark azzal az ígérettel lépett ki a vonalból, hogy ma már nem veszi igénybe a baráti lelkisegély-szolgáltatást, O'Ross növényvédelmi tájékoztatót tartott Kristennek.
Édesen elvitatkoztak Player következő hívásáig. Végül kimerülten nyugovóra tértek.
Kristen mentegette magát. Azért tornyoz hülyeséget hülyeségre, mert teljesen megérti Mark szorongását; ő is mielőbb tudni szeretné, mit szól a közönség a mozihoz.
– Holnap – felelte Brad, a szájával cirógatva a borzongó lány hasát. – Holnap beülünk a moziba, és végighallgatjuk, miként nyiszorognak a székek, mely részeknél és hogyan szisszen fel a közönség; hol nevet, ha nevet egyáltalán. Már nem a miénk a film, holnaptól az övék, és így van ez rendjén. Egyszer majd a gyerekkel is így járunk. Világra hozzuk, felneveljük, ám egy szép napon el kell engednünk a kezét, mert önállóan akar járni.
– Milyen gyerek? – kérdezte Kristen.
O'Ross erre is tudott mit válaszolni.

 

 

Másnap pedig, mintha gyermekét, kézen fogva vezette Kristent a kocsihoz. Besegítette az ülésre, megsimogatta remegő lábát, rámosolygott.
– Most pedig moziba viszlek – magyarázta apamód.
A lány úgy izgult mellette, akárha elsőáldozásra, vagy bálba indulnának.
S mint mindig, Brad ezúttal is meghatódott tőle s mindattól, amit iránta érzett.
A kocsi nekilódult a város utcáinak. Minden plakátról a zsoldosjelmezbe bújt Shorr-Kyan nézett le rájuk.
Kristen cigarettára gyújtott, mint még soha, és O'Ross azt is észrevette, hogy jobb keze középső ujját babonásan ráfonja a mutatóujjára, átszellemülten, fohászkodva.
Elmosolyodott.

„Szónál szebbet súgsz.
Kezdete és vége nincs.
Ölelsz, ölellek”