[VAVYAN FABLE: Álmok Tengere] (t)

A legenda

Yloniában, a Világ egyik varázslatos szépségű birodalmában élt egyszer egy nagy király. Castaq – népe örömére – igazságosságban, szabadságban uralkodott. Mivel nem kedvelte a tányér- és talpnyalókat, igyekezett távol tartani őket a palotájától.
Az előnyöktől ily módon elesett törtetők bosszút forraltak ellene, s fondorlattal, ármánnyal hatalomra segítették az idegen földről érkezett Szörnyetegeket. A démonfajzatok rémuralma nem állandósulhatott, mert a szabadsághoz szokott birodalomlakók a Viadorok és a Fivérek vezetésével véget vetettek az elnyomásnak.
Ezután a Fivérek ültek a trónra.
Az életben maradt Viadorok távoztak az udvartól. Búcsúzóul még figyelmeztették a három testvért: ha rosszul uralkodnak, elzavarják őket.
A magát varázslónak nevező Kinson, a tudósnak mondott Retar, valamint Ermo, a hadvezér hamar megrészegült a hatalomtól. Bomlottságukról, zsarnoki tetteikről hallván a Viadorok – Santo, Sirgeb, Esoto és Pronsas – visszatértek, hogy valóra váltsák fogadalmukat.
A Fivérek azonban tőrbe csalták s a palota pincebörtönébe zárták őket. Csupán azért nem végeztek velük, mert egy baljóslatból úgy tudták, haláluk felébresztené varázsálmából a rettegett büntetőistent, Sheldet.
A hajdani hős szabadítók időtlen ideje a tömlöcben sínylődtek. A Fivéreknek a legveszedelmesebb viadortól, Hitehagyott Jassaltól sem kellett tartaniuk, mivel ő érzékeitől, de nem életétől fosztottan réges-régen a Halál Kertjében raboskodott.
Ám a fogadók félhomályában, az istállók mélyén, a kazlak mögött és a sikátorokban a zsarnokság elsöpréséről suttogtak az yloniak.
S mindegyre terjedt a hír: Castaq király nem is halt meg!
Egy távoli birodalom tengerében, a víz mélyére süllyesztett egykori trónvárosban mákonyszertől alszik az elárult uralkodó. Hamarosan eljön a szabadulás ideje. Jassal, a Viador visszatér a halálisten fogságából, felébreszti Sheldet, harcosokat gyűjt maga mellé, és hazahozza az Alvó Királyt. Akit majd Virtuo, a fikarc varázsló ellenszerrel itat meg! Castaq újraéled, s elfoglalja trónusát.
Bárha...!
A jóslegendát terjesztők tisztességből mindannyiszor hozzátették: hacsak...
Hát igen, a hacsak azt jelentette, hogy Jassal, a Hitehagyott tusázó rég kivedlett a hősi mivoltból, s ki tudja, mennyit ér majd, midőn kijut a Halál Kertjéből.
Elérkezett a nap, amelyen ez bekövetkezett.

 

 

VAVYAN FABLE
Álmok Tengere

(Tartalom)

 

 

 

I. KÖNYV

„A VIADOR, A MÍMES,
A HARCSZOLGA
ÉS A ZSOLDOS...”

 

Eldől az ágyon, várakozik, mikor kezdi érezni
a kéjre következő kielégültséget.
Vagy puszta elégültséget.
Esetleg valami más jót,
avagy csupán elviselhetőt.
Vár és vár, de nem érez
semmi mást, csak az ürességet.

 

Jassal a fogadó mellett ébredezik. Hason fekszik a fűben, feje irtózatosan fáj. Fáj a feje? Ez jó! Hiszen akkor most nem képzeleg, hanem valóságosan érez! Miként csak az élők! A kintiek! Örömében elvigyorodik.
Ágyéka is sajog. Mit: sajog? Parázslik, ég, lüktet, ám nem úgy, mint amikor kéjkoppon volt, hanem éppenséggel másképp! Mivelhogy múlt éjszaka legalább három fehérszemélyt tett boldoggá. De legalább az ágyasává. Meglehet, örömtagja el is kopott!
A férfi felül, körbepillant. Elvakul a kelő Nap fényétől. Mégsem hunyja le szemét, tűri a fájdalmas fényözönt.
Végre! Ímhol az élet, az elevenek világa!
Erről eszébe jut feladata. Azért hagyhatta el a Halál Kertjét, hogy felkutassa a királyi palota pincetömlöcébe vetett egykori viadortársait. A küldetés további részével majd azután ismertetik meg.
Ha mindezt túléli, és változatlanul hitevesztett marad, visszakerül fogolynak a holtak közé.
Igen, pontosan az ilyféle helyzetre szokták mondani: ennél még a meghalás is vonzóbb.
Végignéz magán. Nem úgy fest, mint a híres-neves, ünnepelt Viadorok egyike. A hősies idők rég véget értek. Amennyiben egyáltalán hősiesek voltak. Voltaképpen mi teszi hősiessé az időket? Az, ha hirtelen sokan véreznek el a harctéren? Ha ezrével kötik fel, küldik máglyára, húzzák karóba az embereket? Ha...
Ne gondolkodj, Jassal!
Jól van. Gondolkodás vége.
Feltápászkodik, a közeli bokrokról szedegeti össze ingét, nadrágját, csizmáját. Ezenközben férfiasan vigyorog, végtére nem akármekkora széptevésen van túl! Három fehérnépet is elbolondított, méghozzá nem is egyszer-kétszer-háromszor, hanem számolatlanul!
Valóban elbolondította őket? Akkor hát hol az erszénye? Hát a kardja?!
Az egykor híres-neves Viador arcára fagy az önelégült vigyor. Villámgyorsan felölti ruháit, lábbelijét, és döngő léptekkel a fogadó felé indul.
Haragjában hátraveti lapockáig érő, sörénydús, hullámos, kékezüst fényű, fekete haját. Ám hiába a poétikus hajviselet, a daliás járás, tudatában van gyengeségének. Hosszú időt töltött tunya tespedésben a Halál Kertjében. Izmai elolvadtak, legendás ereje elillant. Az eszét persze még használhatná. Csakhogy hajdan, midőn kiábrándult a hazug, feslett, léha világból, a ravaszságot is mélyre temette magában. Megfogadta: ezentúl egyenes szavú-szándékú férfiú lesz.
Nem nevet fel, nem derül önmagán. Berúgja az ajtót, az ivóba ront.
Barátságtalan fogadtatásban részesül. Egy bozontos arcú halandó, oldalán a tőle elorozott, hevesen visszakívánt karddal, szó nélkül fejbe veri őt egy agyagkorsóval.
Jassal meginog, és térdre roskad. Egy lengén öltözött leányasszony, kinek keblei kibuggyanni készülnek a kacér ruhakivágásból, lendületből rázúdít egy kancsó bort.
Viador felemeli zúgó fejét, és mohón kortyol a rubinszínű áradatból, közben az előtte hullámzó emlőpáron legelteti szemét. Nem hasztalan. Mindettől valamelyest erőre kap.
Feltápászkodik, kiveszi az italosedényt a női kézből, és a torkára zúdítja a bormaradékot. Jut belőle a nyakába is. Egy tűnő pillanatra eszébe jut, miként vélekedett egykor az olyan alakokról, amilyenné ő vált mostanra, majd a kardbitorlóra förmed, visszakövetelvén fegyverét.
A mocskos szakállú, hasig lógó bajszú, zömök testű, csupa izom fickó nevet rajta. Gúnyosan azt kiáltja: semmibe nézi őt! Úgyannyira, hogy a követelt kardot legott átadja a borral locsolkodó fehérszemélynek! És biztosra veszi, hogy az a nőnél is marad, ugyanis visszaszerzéséhez férfi kellene. Férfi pedig, harsogja a bozontos képű alak, rajta kívül közel s távol nincsen!
Viador arra gondol, mégsem kelhet birokra egy asszonnyal. Megszégyenüljön?
Hirtelen felkap egy lócát a hosszú asztal mellől, és villámgyorsan szétforgácsolja a gúnyolódó fickó koponyáján. Amikor a meglepett kötözködő felhagy álló helyzetével, és felakadt szemmel a padló felé rugózik, Jassal a talpával segít neki, hogy lefekhessen végre, hisz szemlátomást teljes nyugalomra vágyik.
Amint a kardtolvaj lehanyatlik, Viador visszaveszi a fegyverét. Mutatóujját végighúzza a pengén. Afölött pillant a tanácstalanul állongó leányasszonyra. Úgy emlékszik, ezt a női személyt is meghágogatta múlt éjjel. Megérdeklődi tőle, hol az erszénye.
A kérdezett rávicsorít.
– Miféle erszény, he? Nem volt neked semmiféle erszényed! Tudod, mid volt? Kiéhezettséged! Hármunkat gyűrtél magad alá, te szemérmetlen! Beszéltük is később a többiekkel, hogy biztosan tömlöcből szabadultál! Igaz ez? Azért voltál olyan mohó?
Jassal szótlanul ráhagyja. Tömlöcből? Nevetséges. A Halál Kertje még annál is rosszabb. Tűnődtében a szőke haját kontyban viselő, kék szemű, keskeny szájú, dús emlőjű, széles csípőjű hajadont nézi.
– Sok gyereked lesz majdan – mondja.
– Remélem, nem tőled!
– Nem voltál elégedett velem?
– Nem, vedd tudomásul! Csak magaddal törődtél! És meg sem fizetted a szolgálatainkat!
Viador végigtapogatja öltözékét, kifordítja zsebeit. Vállat von.
– Legyetek boldogok a bugyellárisommal.
Ezzel sarkon fordul, és az alélt kardtolvaj fölött átszökkenve, kilép a szabadba.
Nem néz hátra.
Az istállóba siet, ám lovát hiába keresi. Eltökéli, hogy ezentúl majd óvatosabban kupázik, leányasszonyozik, és vigyáz a vagyonára. Utóbbi könnyű lesz, minthogy immár semmije sincs.
Kiszemel egyet a jászol elé kötött paripák közül. Eloldja a hátast. Ügyet sem vet az istállófiú tiltakozására. Habár tudja, jobban tenné, ha rohanva tenné meg a királyi palotáig hátralévő, nem csekély utat, mert a futás megerősítené a hosszas tétlenség folytán eltunyult szervezetét. Ám győz a kényelmesség. Lóháton megy!
Kantározni, pláne nyergelni már nem képes, ugyanis a lovászlegény igencsak kiáltozik, azt óhajtván: íziben gyűljenek ide a környékbeli férfiak, és hányják kardélre az aljas lókötőt!
Jassal nem ért egyet a fiúval, s jóllehet, ezért nem haragszik rá, mégiscsak előrántja kardját, és amikor a pelyhedző állú ifjú bőszen vasvillát ragad, és a hasa felé bök vele, ő bizony kiüti kezéből a trágyahányót.
Felpattan a kárpótlásul szerzett hátasra. A sörényt megragadva a ló nyakára hasal, sarkait az oldalába vágja. A segítségért kiáltozó istállófiút félresodorva kivágtat a napsütéses égbolt alá, és tovaporzik az úton.
Még csupán kétszer élvezte végig a hajnalhasadást, mióta kiszabadult a Halál Kertjéből, ahol sem nappalok, sem éjszakák nincsenek, ahol ködös szürkeségben, fojtó légszomjban, érzékeitől megfosztva ténfergett, kedvetlenkedett és tespedt, s valahányszor megpillantotta a Halál Urát, azért könyörgött, érvelt, szájalt, üvöltött, sírt, hogy Deniq vessen véget kínjainak, és teljesen vegye el tőle az életet.
Valósággal irigyelte a körötte lebegő szellemalakokat, holott legtöbbjük hónaljban hordta a fejét, és nyakukból időnként vérgejzírek törtek elő, de még a karddal átdöfött, felnyársalt, akasztott, máglyán elégetett, vízbe ölt többiekkel is örömest cserélt volna. Még akkor is, ha a kószáló lelkek folyton arról zümmögtek, milyen s mennyi alávalóság, bántalom-sérelem, igazságtalanság esett meg velük odakinn, az életben.
Egyikükkel sem került közelebbi kapcsolatba, mivel a panaszosan locsogó alakok hamar visszakerültek az élők körébe. Midőn lelkük kilövellt ama ködszerű megjelenési formából, melyben a Holtak Birodalmában időztek, lárvazsákjuk a földre hullott és elparázslott. A viharos gyorsasággal eltávozott szellem pedig újfent helyet lelt egy ezerfélét érzékelni képes, meleg, lélegző testben.
Ezért aztán Jassal fájón irigyelte a visszatérőket. Más egyébre sem vágyott, mint testi tevékenységre: evésre, ivásra, ölelésre. Gyorsan elfeledte, mennyire megvetette hajdan a henye élvhajhászás!
Immár úgy vélekszik, még tudatlannak, sötétnek és ostobának lenni is jobb, mint a Halál Kertjében raboskodni. A lovon felegyenesedve elhatározza, hogy kiirtja emlékezetéből a gyűlöletes időszakot.
Irány a palota. Azután vagy visszanyeri hitét, vagy nem. Ha nem, akkor majd úgy intézi, hogy végül igazából meghaljon. Ez nem is fog nehezére esni, s meglehet, hamarosan bekövetkezik, előbb a vártnál. Elvégre már nem a régi harcos. Ezt bizonyítandó, megint érdeklődése előterébe kapaszkodik a vágy, miszerint a következő éjszakát is ételben, italban, asszonyölben tobzódva óhajtja tölteni, nem pedig erőgyűjtő edzésben-izzadságban.
Amint ezt eldönti, valaki rávetődik a poros utat szegélyező, pókháló-lombozatú fák egyikéről. A kis termetű támadó játszva elbír vele. Teljes súlyával zuhan a hátára, két karral és ugyanannyi lábbal a nyakát karolja-fonja át, fojtóindánál szorosabban.
Jassal javarészt megfulladva, hangos hörrenéssel fordul le a lóról.

 

 

Az uralkodó fivérek idősebb testvérük, az önmagát királlyá koronáztatott Kinson szeszélyének engedve, rendszerint álöltözetben járják a palotájukhoz közeli vidéket. Ezúttal bugrisnak álcázták magukat. Darócba bújtak, fejükre kámzsát húztak. Jellegzetes – meggyőződésük szerint kimondottan nemes – arcvonásaikat kenderkóc szemöldökkel és bajusszal másították meg. Lábukat bocskorba bújtatták, noha annak hártyavékony talpán keresztül a talaj minden egyes rögét bántón érzik, megszenvedik.
Igyekeznek jó képet vágni Kinson „csürhe közé vegyülés”-nek nevezett játékához, nehogy feldühítsék őt. Mindazonáltal tőrt markolgatnak ócska palástjuk alatt, és erősen remélik, hogy az őket távolból kísérő testőrök időben ott teremnek, ha netán mégis rájuk ismerne valaki a tömegből, s az iránt érdeklődne: uralmuk ugyan mivé fajult? A piactéren ácsolt színpadhoz igyekeznek. Kinson, a megkoronázott varázsló furakszik legelöl. Megtévesztésképpen markát előretartva jajgat alamizsnáért. Valahányszor aprópénz csörren tenyerén, az érmére köp, majd buggyos ülepű-szárú nadrágja zsebébe süllyeszti azt, s közben szeme jócskán villog a gyönyörűségtől, mivel ilyféle gondolatok járnak fejében a lesajnált népről: lám, lám, harácsszedőim segítségével mindenetekből kiforgatlak, és még ily módon is megsarcollak benneteket! Akarva-akaratlan a kedvemre tesztek. Miért is rettegek amiatt, hogy egyszer rákérdeztek: tudok-e egyáltalán varázsolni?!
Retar, a tudós fivér szörnyen szenved a piszkos, büdös álöltözettől, a körötte hemzsegő csőcseléktől. Ezt azonban nem hozza szóba, egészséges életösztönnel lévén megáldva. Királya mögött lépdelve azon töpreng, mily jólesőt fürdik, piperézkedik majd, ha végre visszatérnek a palotába. Tisztálkodás után tüstént kiválasztja s felölti a legszélesebb melldíszű inget, a legbíborabb palástot és a legaranylóbb csatú cipőt. S midőn lélekben épp kéjt kéjre halmoz a tükrös ajtajú szekrény előtt, egy senkiházi a karját meglökve elébe nyomul.
Retar néhány pillanatig habozik, testőrért rikkantson, vagy inkább kioktassa a semmirekellőt, amikor eszébe jut rangrejtett mivolta. Lehunyt szemmel mélyet sóhajt, összeborzong. Ám hiába oly bölcsen belátó, pontosan tudja, alkonyatra csupa-csupa kiütés lesz az undortól. Hiszen már akkor vakarózni kezd, ha egy ilyen szolgának se jó pimasz csupáncsak rápillant. Hát még ha hozzáér! Őhozzá!
A mellette lépdelő hadvezér, Ermo jól hallja, hogy Retar fojtottan sírdogál, ám mert fivére leplezni igyekszik elkeseredését, ő tapintatból nem vesz róla tudomást. Egyébként is meglehetősen leköti a saját fejében parázsló dühös gyűlölet titkon- és fékentartása, melyet a taszigálódó, mocskos, tudatlan lények jelenléte, közelsége szokott kiváltani belőle. Ám mert most nem uralkodókként vesznek részt a söpredék mulatságában, ő igen bölcsen teszi, ha a kezében szorongatott tőrt nem döfi senkibe, ha nem bődül Fano, a kínzó- és nyúzómester után, hogy legott igénybe vegye szolgálatait. Majd gondja lesz ezekre. Később.
E vigaszgondolat már-már mosolyt csalhatna ajkára. Ha ajka ismerné a mosoly rítusát. Ha tudná, miként kell fölfelé görbülni, a fogakat fenyegetés nélkül elővillantani. De nem tudja. Nem baj. Nem is az a dolga.
A Fivérek a színpadhoz érkeznek. Kinson hátratekint, s jelentőségteljesen végigméri véreit. Sem Retar, sem Ermo nem néz a szemébe, hiszen ez nem csak az alattvalók, hanem az őszámukra is tiltott tett, mióta Kinson a trónra ült. Ám ők időközben kidolgozták maguknak azt a nézést, amely határos a nyílt szembepillantással – és mégsem az. Ezzel viszonozzák a rájuk vetett tekintetet, majd eltüntetik arcukat a jókora kámzsa árnyékos homályában.
Tüstént kezdődik az előadás, melyről a röpnökök azt susogják, hogy kész felséggyalázás. A vásári csőcselék mégis neveti, tapsolja! Holott – ugyancsak a hírmadarak – régóta terjesztik a levegőből, a fákról, a vállakra szállva s a fejeknek koppanva, hogy: NE NEVESS! NE NEVESS! NEVETNI TILOS!
Rögvest kiderül, igaz-e.
Mindhárman nehéz szívvel várakoznak. Dúsgazdag birodalmukban jól fizetett csepűszolgák tanítják jól felfoghatóan az értékrendet és hitvallást, amelynek szabályai szerint az alattvalók élni kötelesek. Drámai előadásokon teszik közzé, mi helyes, mi helytelen, hol ér véget az erkölcs, hol kezdődik a bitangság. Aki ezen egyszerű törvényeket nem érti meg, az nem birodalomlakó többé! Azt kivetik maguk közül, mielőtt megférgesítené mások egészséges szemléletét. Sajnos mind több elferdült gondolkodású senkiháziról susognak a röpnökök, a panasznokok, az udvari és urasági szemerek, az ítélők és a fejvevők.
Állításuk szerint a lázítás, felséggyalázás mételyét hurcolja szét a söpredék között Cabar, a törpe, valamint az ő komédiásai, kik a népes piacokon űznek csúfot a királyságból!
Mindjárt meglátják.
A vásártéren átporoszkáló Jassal felfigyel a lelkesen tapsoló, fütyörésző, kiáltozó sokadalomra. Megállítja nyergesét. Nem nyomakodik előrébb. A termetes ló hátáról kitűnően látja a színpadot. Hátraveti palástja szárnyait, tenyerét a kardmarkolatra simítja, másik kezét a combjára fekteti.
Immár aligha ismernének rá mindazok, akik a szabadulása utáni napokban találkoztak vele. A pókháló koronás fáról rávetődött fikarc varázsló, Virtuo csodát művelt vele. Testét, lelkét megedzette, pocsék öltözékét finomabbra, lopott lovát táltosra cserélte, s ráadásképpen némi bűbájtehetséggel is felruházta őt.
Sajnos az ételek, italok és dús kebelű nőszemélyek iránti vágyódása csak keveset csillapult. Talán majd apránként elhagyja őt a Halál Kertjéből magával hozott kínzó falánkság. Ma éjjel megalszik ebben a városban. Addig is, mielőtt szálláshely után nézne, megtekinti a sokaság által hevülten várt műsort. Végtére is, oly régen nevetett.
A mímesek a régi – vagy máris annak érzett – hősregét keltik életre. A legendás Viadorok és az őket támogató lázadók harcát, a Fivérek uralomra kerülését mutatják be, a legkevésbé sem patetikusan, inkább groteszk nézőpontból.
Jassal óhaja teljesül: valóban nevet, noha nem felhőtlenül és felszabadultan, hanem kissé érdesen, keserűn. Nos, igen. A komédiások nem kímélik a hősies Viadorokat, sem a szörnyeteg király ellen csatázókat, de a felkelést vezető, akkor még tiszteletre méltó Fivéreket sem.
A legendás férfiú a térdét csapdossa. Vékony, fiús alak játssza figuráját, és ő felismeri benne a szívfacsaróan fiatal, harcias és szenvedélyes Jassalt, s nevettében csaknem elkönnyezi magát.
A méltán hírneves, törpe növésű Cabar alakítja Kinsont, az utóbb királlyá koronázott felkelőt. A csöppnyi mókázó minden mozdulata, arcjátéka mosolyt és tapsot fakaszt. Fel-alá lépdel a deszkákon, mint király, hízelgőket gyűjt maga köré, imádtatja önnön nagyságát. Fenségesen megtiltja alattvalóinak, hogy lándzsanyújtásnyinál közelebb lépjenek hozzá. Ajkát tenyerével árnyékolva bizalmasan lesúgja a színpadról: azért döntött így, mert büdös a szája, s attól tart, leheletével kipusztítaná a lakosságot. Amaz arcátlanok pedig, akik egyenesen a szemébe merészelnek nézni, menten hóhérkézre jutnak. E döntés megokolásától eltekint.
Azt, hogy a hatalomra segített Fivéreket megsértők miként himbálóznak a kötélen, hogyan fetrengenek a máglyalángok közt és kínoztatnak a nyúzómesterek által, az immár halálraítéltnek öltözött, légművész ügyességű, vékony, fiús alak mutatja be legmulatságosabban. Fájdalmában és perzselődtében mereven a levegőbe pattan, mint egy darab sistergő szalonna, majd sokszoros szaltót ugrik. Könnyedén eljátssza, hogy végtagjait vesztetten mászik-araszol, haldoklik a porban, és a közönség könnyesen kacagja tehetségét, mindannyiuk nyomorúságát, a vértanúságot.
Kinson király megkövülten áll a sokadalomban. Ha nem tartana attól, hogy alattvalói netán ellene fordulnak, késedelem nélkül felfedné orcáját-kilétét, és példásan szigorú büntetést követelne. Akkor a hű Retar szívhez szóló beszédet intézne a néphez, mézbe-savba mártott szavakkal meggyőzné őket Cabar és csepűrágói elvetemültségéről. Ugyanazok tépnék cafatokká a felség- és birodalomgyalázó komédiásokat, akik eddig röhögték-tapsolták őket. Hja, ilyen az élet.
A király megböki a mögötte álló hadvezér, Ermo mellkasát, és odasúgja:
– Napkelte előtt kerüljenek börtönbe! Látni akarom kínhalálukat!
Ermo lélegzet-visszafojtva igenez-bólogat. Tudja, hogy a felségsértő tréfa igaz, Kinson lehelete valóban mérgező, ha azt beszívná, rettentő görcsök közt múlna ki. Tud még egyet s mást, épp ezért megtanult hallgatni a családi titkokról. Annál többet képes beszélni, ha másokról van szó. Királyi fivére azt tartja róla, hogy a kardja nem olyan halálos, mint a nyelve. Szavai talán még az ő lélegzeténél is gyilkosabbak. E vélekedés hájjal kenegeti Ermo hiúságát.
A királytörténet véget ér. A játszók hajladoznak, élvezik a tetszést, ünneplést. Cabar, meg a nála jóval magasabb, sovány suhanc – alighanem az egyik fia – nem is sejti, hogy megtartották utolsó előadásukat. Büszkén vigyorognak, majd ráadásképpen légmutatványokkal kápráztatják a közönséget, míg társaik kalapba gyűjtik az adományokat.
Ermo elképzeli a csepűrágóknak szánt halálnemeket. Megvalósíthatatlanul sokfélét gondol ki számukra, s ez kéjes elégedettséggel tölti el. Az ilyen töprengések mindig is kielégültté tették a lelkét, de még a testét is, sokkal inkább, mint az unalmasan egyforma, szüntelenül kotkodáló nők.
A formátlanul suta kalapot, lompos, szürke nadrágot és terebélyes inget viselő ifjú mímes és légtornász megpillantja a sokaság szélén ácsorgó, urasan öltözött, furcsán ismerős képű lovast, és a szűnni nem akaró tapstól lelkesülten odatörtet hozzá. Fellendül elé a nyeregbe, s a szárat megkaparintva elragadja Jassalt.
Viador nem tiltakozik, hagyja magát sodortatni. Az elébe huppant fiútest túl közel kerül az övéhez, s bár ez idegenkedéssel tölti el, kíváncsisága is felébred.
Miközben port kavarva körbe-körbevágtázzák a kalapozás elől széledező nézősereget, s ilyenformán együtt tartják és buzgóbb adakozásra bírják azt, Jassal két kézzel megragadja a vékonyka komédiás derekát. Megragadja s átéri.
A rátörő érzékletektől gyanút fog. Előrehajol, orrát a fiús öltözködésű szerzet tarkójához közelíti, bőrébe szimatol.
Azután hirtelen előrenyúl a süvölvény mellett, megmarkolja a kantárszárat, és hatalmába keríti a könnyedén nyargalászó hátast. A karjai közé zárult alak immár kinyilvánítja nemtetszését. Ám hiába kígyózik, vonaglik, tőle nem szabadulhat.
Az egyenes pályára fordított paripa felgyorsul, maga mögött hagyja a piacteret, majd a várost.
Az elragadott csepűrágó ficánkol, harap, karmol, és sivalogva fenyegetőzik.
Jassal játszva lefogja a vergődőt. Vigyorogva egy különösen lombos, széles árnyékot terítő fa alá irányítja a lovat, majd prédájával együtt leszökken a földre. Erős jobbjával gúzsozza a harciasan ellenkező siheder karjait. Szabaddá tett baljával leüti fejéről a kalapot, majd visszakézből szétnyitja terebélyes ingét.
A leleplezett harcias döbbenetében megdermed és elnémul.
Így aztán Viador kényelmesen szemügyre veheti az otromba kalap alól előbomló, sötétvörös hajfürtöket, az önként lemálló pótszemöldök mögött ívelő, kecses vonalú valódit, a széttárt ing által felfedett, többé-kevésbé kifejlett kebleket. Szemlélődése végeztével hátrébb lép, és a zöld szempárba mered.
– Hogy hívnak? – kérdezi.
– Engem Nashuának! De neked mostantól Hulla a neved! Ha ezt apám vagy a bátyám megtudja, téged kizsigerelnek! Meg is érdemled!
– Ugyan, ne zsivajogj! – legyint a férfi. Már nem is vigyorog. Egykedvűen elfordul. – Bújj vissza rongyaidba. Az én szememben továbbra is fiú maradsz.
– Már aztán miért?! – hördül Nashua. – Nem vagyok eléggé nő?
– Nos: nem. Gyerek vagy.
– Nem vagyok!
– De az vagy!
– De nem! – toppant a lány.
– Tényleg nem? Hány férfit csábítottál el mostanáig? Sok kérőd van?
– Bárkit elcsábíthatnék! Bárkit! Érted? Nő vagyok!
– Gyerek!
– Most pedig te jössz! Kit vethetek meg személyedben?
– Jassal vagyok.
– Az nem lehet! A birodalomban ilyen név nem létezik! Ezt a nevet senki nem kaphatja meg, mivel tiltott! Idevaló vagy?
– Ha én azt tudnám, hová való vagyok!? – sóhajt a férfi.
A lány megragadja a karját. Közel lép hozzá, csizmaorra az övéhez ér.
– Várj csak, várj! Azt beszélik, a Jassal nevű Viador az idő múlásával kiábrándulttá vált, elvesztette a fajtájába, de még az életbe vetett hitét is, és lezüllött. Ezért Deniq a Halál Kertjébe zárta őt. A Viadorok már nem fiatal emberek. Te ifjú maradtál.
– A Halál Kertjében nincs idő. Ami nincs, az nem is telik-múlik, de még csak nem is áll. Így tartják. Ezt én nem éreztem. Igenis volt idő, átfolyt rajtam és megvárakoztatott. Csupán a külsőmet hagyta érintetlenül.
– Az a Jassal vagy?! – sikolt Nashua.
Hátralép, félrehajtott fejjel bámulja a férfit, majd váratlanul felugrik rá. Karjával a nyakát, lábával a derekát öleli, s miközben arcát csókolgatja, s lázasan turkál a hajában, hangosan ujjong változékonyan mély, simogató-borzongató hangján:
– Te vagy a bálványom! Minden rólad zengő dalt ismerek! Adj egy lantot, és én bármelyiket eléneklem neked! Te vagy a hősöm!
Jassal azon fáradozik, hogy megszabaduljon a sörényében kurkászó ujjaktól, lefejtse derekáról a mozdíthatatlanul szorító combokat, hogy lerakja s lehűtse a fruskát, ám az úgy tapad rajta, mintha hátralévő életében ott akarna ragadni.
– Nem vagyok hős, sem a tied, se másé! – tiltakozik a férfi.
Tovább feszegeti magáról a lányt. Mivel képtelen különválni tőle, váratlanul felhemperedik, így remélvén lemorzsolni koloncát. Csakhogy a hempergőzés felfokozza az amúgy is feszes testi közelséget.
Jassalt a lány fölötti helyzetben ejti gondolkodóba a szorosság. A földhöz préselt Nashuát mélységesen felháborítja.
– Hohó! – kiabál az összes végtagjával változatlanul csimpaszkodó lány. – Eressz azonnal! Én még szűz vagyok, s az is szándékozom maradni! Na persze, nem mindörökre, de ez nem rád tartozik! Mássz le rólam, ha becsesek a tojásaid! Különben tüstént lepényt sütök belőlük egy forró kövön! Szégyelld magad!
Jassal elvigyorodik. Megmozdítja csípőjét. Látja elkerekedni a csitri szemét. Ám az tágra nyílt szemmel is a combjai közt szorítja az ő derekát.
– Ha elengedsz, felkelek rólad – ígéri a férfi.
– Jól tennéd! Már éppen ideje! – csattan a felelet.
– Akkor hát eressz, vakarcs!
A combok szorítása fojtássá fokozódik.
– Kövess meg! Most azonnal! – parancsolja Nashua.
Viador tovább vigyorog.
– Így is jó – nyögi levegőfogyottan. – Akkor most megerőszakollak. Na persze, nem jókedvemből!
– Hanem miért? – hörren a szűz.
– Legszívesebben elfenekelnélek! Ám nem férek a hátsó feledhez.
Nashua leteszi lábait, és lelöki magáról a férfit. Felül, a fenekén csúszik arrébb. Összehúzza mellkasán az inget, változatlanul kerekre nyílt szemmel bámul Jassalra.
– Tudod, talán nem is bánnám, ha megölelnél – suttogja. – Kicsi korom óta kívülről fújom a Viadorok nevét! Druth. Gerbert. Ők sajnos elestek a végső harcban. Santo, Sirgeb, Esoto és Pronsas. Ők megfogadták, hogy ha a Fivérek rosszul uralkodnak, visszaveszik tőlük a hatalmat. Szavukat megtartották, útnak indultak, hogy elűzzék a zsarnokokat, de nem jártak sikerrel. Mind a négyen a palota pincebörtönében raboskodnak, ha élnek még egyáltalán. Végül Jassal. A Hitevesztett Viador, akit Deniq a Halál Kertjében tart fogva, hogy megtörje nyakasságát. A nép téged vár! Apám és bátyám úgy emlegeti nevedet, mint a szabadságistenét! Megengeded, hogy leboruljak eléd?
– A közelembe ne jöjj! – jajdul a férfi. – Rimánkodva kérlek, verd ki a fejedből, hogy bárki is rám vár. Ezek az ostobaságok engem rég hidegen hagynak. Többé nem tusázok senki hatalmáért. Azért jöttem, hogy beszéljek raboskodó társaimmal. Ennyi és nem több a megbízatásom.
– Hős létedre nem beszélhetsz így!
– Mi következik ebből? Az, hogy: NEM VAGYOK HŐS!
– Jaj, dehogynem! A Viadorok megtörték a birodalmat érzelmi és szellemi sötétségben tartó Szörnyetegek uralmát...
– És mire cserélték? Más szörnyetegek uralmára!
– Téged menten visszazárnak a Halál Kertjébe! Te még most is züllött vagy!
– Te pedig túlságosan gyerekes. Figyelj, vakarcs! Visszaülünk a lóra. Elviszlek apádhoz, tartson meg, vagy adjon férjhez, habár azt a boldogtalant már előre sajnálom, aki téged a nyakába vesz. Én pedig megyek a dolgomra.
– Ne merj még egyszer vakarcsnak nevezni! Tudok kardozni! Nyilazni! Lándzsázni! Megöllek!
– Szörnyen zajos vagy – sóhajt Jassal. – Na, repülj föl a lóra! Nashua tüstént eleget tesz óhajának.
Elrugaszkodás nélkül, helyből pattan a nyeregbe. A mozgását bámuló Viador még alig hisz a szemének, mivel szerinte az ilyen ugrás kivitelezhetetlen, amikor a táltos farokfelvágva elszáguld a vakarék szűzzel, így aztán ő kénytelen tovább kétkedni a látásában. Midőn felfogja végre, hogy csakugyan rútul cserben hagyták, és a máris kőfáradt két lábán kell megtennie a visszavezető utat, szitkozódva indul a város felé.

 

 

Jassalt félúton felveszi egy fogat, és elröpíti a piactérig. Ott azonban már csak üres bódék, lecsupaszított asztalok, szerteszórt szemét, valamint zöld-sárga-szürke köpettenger leledzik. A vásározók és a komédiások régen továbbálltak.
Viador kérdőre von egy porszín ruhás kisgyereket, tőle megtudja, merre táborozik Cabar. Sóhajtva körbepillant. Megint kutyagolhat. Csupán az vigasztalja, hogy a csepűrágók táborhelyének közelében fogadót talál, ahol ehet, ihat, ölelkezhet. Feltéve persze, hogy a vakarcs nem lopja el a bugyellárisát a nyereg mögé kötött málhazsákból. De hát miért is ne lopná el a kis szédelgő? Mi mást várhat az ember egy ugribugri, nyelvelő komédiástól?
Ezzel alaposan feldúlja magát. Fehérre mázolt avagy festetlen, alacsony házak mellett lépdel, az épületek előtti árkokban szemét erjed, szennylé folydogál, rovarhad rajzik. A tenyérnyi kertekben nem nyílik virág, az éledező alkonyi szél szürke port kavargat, a levegő szúrós szagú, fojtogató.
A magasban röphírnökök köröznek. Amiként a tágas, szabad mezők fölött a ragadozó madarak lesik prédájukat, az emberi településeken ezek a lomha röptű, csúf küllemű lények szálldosnak, mélyszürke rongyruhájukon csupán mutatóba látható néhány töredezett, fekete tollféleség. Szárnyaik csuhaujjakra emlékeztetőek, arc- és vonástalan fejüket kámzsa fedi. Jelenlétükről képtelenség megfeledkezni, mivel folyton kárognak, pöfögnek, dohognak, nyüszögnek és szónokolnak. E röpnökök a Fivérek alázatos híveiként azok üzeneteit hordják-viszik a birodalomban, az uralkodók hatalmának kiszolgálóit látják el az alattvalók bűnös cselekedeteiről szóló hírekkel. Épp ezért a nép gyűlöli, súgómadárnak, bajcsinálónak gúnyolja a hírköveteket, és bár húsuk áporodott, szíjas, íztelen, mégis számos család asztalán örömest tálalják fel őket étekidőben.
– Ne nevess, ne nevess! Nevetni tilos! – rikácsolja egy csuhamadár, dohos szagú szárnyaival súrolva a gyaloglástól mind dühösebb Viador vállát.
– Vaksi vagy? – mordul a férfi. – Úgy nézek ki, mint aki nevet?!
– Légy erkölcsös! – rikoltja egy másik röpnök.
Ez Jassal arca elé ereszkedik, néhány légvételnyi időre megáll a levegőben, és betekintést enged barlangosnak rémlő csuklyája mögé.
A harcos hátrahőköl kissé, undorában nagyot nyel, s arra gondol, az aljasság és rosszindulat is arctalan, mint ezek a molybarát rongyok.
A hírkövet tovább fecseg:
– Szeresd királyodat és azok fivéreit, mert ők a te javadat akarják!
– Ezzel engem jól nem lakatsz! – morran Jassal, félrelegyezve a szárnyast. – Takarodj, vagy kitekerem a nyakadat!
– Légy alázatos és engedelmes! Hallgass az okos szóra! Ne szájalj, ne gondolkozz! – A beköpőmadár elővigyázatból Viador feje fölé lebben, kardnyújtásnál magasabbra. – Kinson, Retar és Ermo a te boldogulásodon fáradozik! Éjt nappallá téve robotolnak, hogy a nép mentől boldogabb legyen! Hallgass! Ne feleselj!
Jassal megpillant egy szamarat az út mellett. A legelésző patás egy kicsattanó arcú, már-már urasan öltözött, pufók férfiúhoz látszik tartozni. Az idősödő halandó zöld héjú, zöld belű marokgyümölcsöt harapdál. Roppant elégedettnek látszik. Ily módon valósággal igazolja a rongyszárnyas butítóbeszédét.
Viador megszólítja az áhítatos képű alakot.
– Miért sétálsz a csacsi mellett? – kérdezi. – Miért nem ülsz fel rá?
– Haha! – kacag a pufók. – Mihelyst ráülök, a hitvány füles összeroskad! Amint hazaérek, lebunkózom a nyavalyást! Bőréből csizmát és zekét, húsából kolbászt készítek! Farokszőrét eladom az ékművesnek. Legyen belőle homlokdísz vagy nyakbavaló!
– Megennéd a csacsit? – sóhajt Jassal. – De hát ő nem a barátod?
– Na és? – von vállat a gömböc férfi. Állán zöld gyümölcsszaft csordogál. – Nem ő lesz az első barát a tányéron! Megettem én már Tomót is, a korcsmacimborámat, midőn éhkoppos idők jártak! S amikor az asszony apja már nem bírt szántani, őt is letaglóztam a kapanyéllel. Látod a nadrágomat? Ipabőr! Jó tartós!
Viador eltűnődik.
– Talán kissé lemaradtam tőled, az elmúlt esztendőket ugyanis elzárt helyen töltöttem. Már nem kötik föl azt, aki embert öl?
– Dehogynem! – kacag a pufók. – Csakhogy én a királyt szolgálom! A Fivérek feltétlen híve vagyok!
– Na és?
– Na és?! Esetemben másmilyen törvény érvényes! Érted-e?
Jassal bólint. Nagyon is érti. Mivel ez régebben is szakasztott ugyanígy volt. És ők ez ellen harcoltak megszakadásig! Haha!
– Habár nem vagyok királyszolga, most én is magamhoz igazítok egy törvényt – közli. – Viszont van kardom, és ennek aligha mondhatsz nemet! „Édes fiam, ne kívánd el más javát! Csak ha muszáj!”
Ezzel a gyanútlan füles hátára vetődik, és sarkát annak oldalába vágja. A rököny patás, a szájából kétfelől kilógó fűnyalábbal, száguldvást útnak indul. Minél jobban hézik és fenyegetőzik otthagyott gazdája, ő annál élénkebben nyargal.
Viador nem győzi magasra tartani a lábát, mert az bizony földig ér, és erőst súrlódik. Azon tépődik, behunyja-e szemét, ha majd a csepűrágók közé robog a szamáron. Ugyanis nem akarja látni az arcokat. Kivált a vakarcsét nem. A kis szédelgő persze szóban úgyis kifejti majd, micsoda szégyen, ha egy harcos tűri, hogy ellopják táltosát, azután meg nem átall szamárhátra ülni!
Szamárra!!!
Jassal sóhajtozik. Ülepét vadul püföli a szapora léptű hátas gerincéle. Már-már attól tart, férfiassága is kárt szenved. Még csak az kéne, hogy ma éjjel ne tehessen boldoggá egy vagy több asszonyszemélyt! Ha a vakarék elcsente a bugyellárisát, akkor majd megdolgozik a női kegyekért, miként hajdan, midőn már képtelen volt hitből verekedni, ám fizetség ellenében bárkivel megküzdött.
Igen, kihív valakit a szálláshelyen megálló fegyveresek közül. A többi utazó fogadást köthet rájuk. Bizonyos, hogy végül ő söpri be a pénzt! Abból aztán vehet asszonytestet, akár többet is!
A csacsin zötykölődtében az is eszébe jut, hogy régebben felvont szemöldökkel, sajnálkozón szemlélte azon fickókat, akik beérték ennyivel, mi több, az ilyféle kalandokat hitték szerelemnek. Nos igen, ám akkoriban ő talptól kobakig szerelmes – és persze hűséges! – volt. És azt gondolta, ez mindörökké úgy is marad.
Hát nem maradt úgy! A sudár, karcsú, sötét hajú, jégkék szemű, kardforgató Radga részt vett mellettük a Szörnyetegkirály elűzésében, majd váratlan fordulattal átszeretett viadortársába, Sirgebbe, és nőül ment hozzá. Nem sokkal később meghalt szülés közben. Sirgeb fogoly, vagy már csak emlék Kinson király vér-, könny- és penésznyálkás pincetömlöcében.
A csalárd Radga megölt valamit Jassalban. Hűtlensége után már semmi sem volt olyan, mint egykoron. Új szabályokat írt az élet. Az asszonyszemélyek nem arra valók, hogy egy férfi megbízzon bennük, teljes szívéből szeresse őket. Kedvtelésre termettek. Élvezd ölüket, majd állj odébb! Soha többé ne ragadj le egyetlen leánynál!
Viador bólint egyetértése jeléül, ám azért feltekint, bizonyosan tudni akarván, hogy az iménti tanácsot vajon ő intézte magához, vagy netán egy röpnök károgta fülébe. Közben megfeledkezik hosszú végtagjairól, és csizmatalpa megest szikrákat köp a felporzó talajon.
Senki sem neveti a csepűrágók szekértáborába szamaragoló Jassalt. Inkább áhítattal merednek rá, s még lélegzetüket is visszatartják.
Cabar széttárt karokkal siet elébe. A törpe férfi szakasztott úgy fest, mint egy teljesen normális méretű felnőtt kicsiny mása, minden végtagja arányos, sehol sem torzult. Vállig érő, sötétvörös haja lágyan hullámzik. Szemöldöke szélesen íves. Szeme palackzöld. Orra hetykén fitos. Szája dús, álla hegyes. Színes nadrágot, szalagos inget, csillogó kövekkel kivarrt zekét visel, lábán kunkori orrú csizma pompállik.
– Bocsáss meg, Viador! – kéri kedvesen csengő, középmély hangon. – Leányomat bezártam az utazókocsiba, s ki sem engedem, míg azt nem mondod, hogy látni bírod őt! Elszerzett lovadat lepucoltuk, nyergedet kifényesítettük, málhádat érintetlenül visszakapod! Kérlek, hagyd magad kiengesztelni! Nashua jó kislány! Bár igaz, néha kissé szeleburdi!
Jassal vállat von.
– Tőlem kiengedheted a vakarcsot, de a közelemben nem tűröm meg! – feleli. – Tetszett az előadásotok, Cabar. Nem aggódsz a Fivérek miatt? Úgy hallottam, mostanság a tiednél csekélyebb szókimondás is elég a kínhalálhoz.
– Nem akarom megtörni hatalmukat. Persze nem bánnám, ha nálam harcosabb természetű férfiak alaposan megtörnék azt! Az én szándékom a mulattatás. Élvezem, ha nevetni látom az embereket.
– Hallottad a beköpőmadarakat, nem? A nevetés tilos!
Cabar vigyorogva megpaskolgatja Viador combját. Fejét hátraszegve néz a férfira.
– Tudnál élni nevetés nélkül? – kérdezi.
– Nem hinném. Hajdan, amikor hirtelen felhagytam vele, szívem, lelkem haldokolni kezdett.
– Így van, Viador! – bólint a törpe. – A nevetés arkánum! Épp a fogadóba készültünk lakomázni. Velünk tartasz? Hozhatom a lányomat? Ha kedved tartja, nyugodtan elnáspángolhatod! Azt azért tudnod muszáj, hogy Nashua régóta a te figurádat alakítja a színpadon, és egyszer megsúgta: bármennyire tiltott is, ha majdan fiúgyermeke születik, Jassalnak fogja nevezni őt. Rajong érted! Vagyis azért a hősért, aki voltál, s még lehetsz. Engesztelésedre elénekelheti a Verhetetlen Viadorok, vagy a Harcolj, Nagyszerű Jassal című dalokat.
– Egy feltétellel tartok veled – közli a magas termetű férfi, ki Cabar mellett egyenesen óriásnak érzi magát. – Ha nem ünnepeltek, nem hízelegtek. A múltról szó se essék.
A komédiás eltörpeng a kérésen.
– Na de a régi dicsőség...! – nyögi kisvártatva.
– Inkább nevessünk – javallja Jassal.
– Ó, hát nevetni mindenen lehet! Még a hősiességen is! – vigyorog Cabar.

 

 

A fogadóban álló hosszú asztalok egyikéhez telepednek le. Nashua nem mutatkozik, és Jassal nem firtatja hollétét. Nem is szükséges, az atya elárulja, hogy ivadéka némi késéssel fog érkezni, ugyanis „készülődik”. Bort kérnek a fogadóstól. Viador a teremben forgolódó asszonyszemélyeket mustrálja. Szeme megakad a sajtot, kenyeret felszolgáló leányon. Az hosszan, sokat ígérően viszonozza pillantását, s ezenközben csavarint kissé a jobb vállán, miáltal ruhakivágása lejjebb siklik, és lepedőfehér, lágyasan telt, párnás keble megtekinthetővé válik.
Épp midőn Viador értelmezné a bögyös, faros, kontyos, és még arcra is mutatós fehérnép ajaknyalogatásának jelentését, a jókora magasításon ücsörgő Cabar megböki könyökét.
– Bocsáss meg nekem, hős Jassal – suttogja aggodalmas homlok-redőzés közepette. – Ezt a teremtést gyorsan told félre, mint csontot a tálon! Nézz magadnak másikat!
– Netán a lányodat ajánlod?
A komédiás megütközötten mered rá.
– Ugye, csak tréfálsz?! A gyermekemről beszélsz! Dehogyis ajánlom Nashuát a te ágyékodra! Azért óvlak Ronchától, mert tisztellek és féltelek. Nemcsak a nevetés hiánya tehet beteggé. A balul választott szerető is ártalmadra lehet!
Jassal nem felel. Úgy véli, a törpének nincs köze az ő ügyeihez. Cabar fiára, Tintóra tekint.
A mohos állú legény csupán termetében hasonlít atyjára, küllemének egyéb vonásait olyan valakitől örökölte, akinek pihés, puha, szállós, napsárga haja, sátor alakú szemöldöke, halványszürke szeme, madárcsőrszerű orra, hullámvonal alakú szája, gödröcskés álla volt.
– Tiszta anyja ez a fiú! – leheli szeretettel a mímes. – Sajnos, ő nemrégiben megboldogult. Ám valahányszor Tintóra nézek, imádott édesanyját látom! – Cabar az ingujjába törli a szemét, majd nagyot kortyol a borból. – Nashua is hasonlít rá! Igaz, csak magasságban. Ó, már itt is van!
Leánya érkeztén a csepűrágó felderül.
Jassal némileg elképed.
A lókötő vakarcs mélyen kivágott, csipkedíszes mellrészű, fodrozódó szoknyás, halványkék ruhát visel. Rengeteg sötétvörös, fényes, hullámos haja a hátára, keblére omlik-rugózik, íves vonalú szemöldöke alatt hatalmas, nyílt tekintetű szempár smaragdzölden, orra hetykén fitos, felső ajka rövid, telt, középütt kicsúcsosodó, alsó ajka csaknem szabályos félgömb, álla, miként fivéréé, gödrös. Nyakában lószőrből font ékszer függ. Bal válla és melle között félúton hosszú csőrű mézmadarat ábrázoló, káprázat-színes testfestés díszlik.
– Ez a másik lányod? – kérdezi Viador. A korábban megismert Nashua sápadt, csaknem vonástalan arcára, izgalmatlanságára emlékszik.
Cabar felnevet.
– Egyetlen leányom van. Előadás előtt Nashua vastagon keni magára a halványítót, fakítót, mellyel igazi arcát palástolja. Új, jelentéktelen szájat rajzol, és még bajuszárnyékot is fest, álszemöldököt ragaszt, továbbá fiúsan, lomposan öltözködik. Mivel többnyire férfiszerepet játszik, nem lehet nőies. Az a cél, hogy a közönség az általa játszott figurát figyelje, ne pedig őt magát.
– Még mindig nem teljesen hiszek neked – kétkedik Jassal. – A vakarék fejhasogatóan zajos. Ez a széplány pedig NÉMA.
– Nem vagyok néma! – tiltakozik Nashua. – Csak megvártam, míg alaposan megnézel! Nem akartalak megzavarni! Fennakadt a szemed, láttam! Mondod még, hogy vakarcs vagyok?
Viador unottan vállat von. Az ilyen fehérszemélyt, pláne, ha atyja és fivére is jelen van, együtthálás előtt nőül kell venni, tehát nem jön számításba. Elfordul az előtte meredező kölyöklánytól. Inkább a szűz háta mögött ténykedő, a szükségesnél megannyiszor jóval mélyebbre hajoló, ruhakivágásával csalafintán bánó, bizonyosan avatott szolgálót nézi, amúgy férfimód, kétséget sem hagyva vérmes szándékai felől.
Nashua a villogó szemű, hódító vigyorú Jassal tekintetének irányát követve megfordul, és felfedezi a bámulás tárgyát. Ledobja magát a szembeni lócára, s az asztalra könyökölve a férfi felé hajol.
– Hősöm, hagyd futni Ronchát, hacsak nem akarod eldobni hímékességedet! Mindazok, akik együtt háltak vele, azóta vizelni sem szeretnek, nemhogy prütykölni! Mivelhogy édesgyökerük szörnyen rothadozik, ha ugyan le nem rothadt e ledér „szerelmétől”!
– Nashua! – fortyan Tinto. – Kitől tanultad ezt a beszédet?
– Például tőled – von vállat a kérdezett.
Cabar előredől, és nyakon vágja fiát.
A legény feljajdul.
– Miért én kaptam ezt?
– Hányszor kértelek, hogy szépen beszélj a kishúgod előtt?
– A kishúgom még egyszer akkora, mint én! – háborog Tinto. – És igenis ő szedi fel a mocskos beszédet a kocsmákban, az útszéli kölyköktől, meg ahol csak bírja!
– Miért nem vigyázol rá? Hányszor megparancsoltam, hogy óvd meg húgodat a veszedelmektől?!
– Miért nem TE vigyázol rá? – szájal a fiú. – Talán mert te se bírsz vele? Mert úgyis mindig azt csinálja, amit ő akar?
A családi perpatvar hallatán Viador a maradék érdeklődését is elveszti a komédiások iránt. Bort kortyolgat, kenyeret és sajtot rágcsál, s miközben a nyárson sülő főétekre várakozik, kéjpecsenyéjét maga sütögeti, vagyis csábító szemvillanásokkal, élveteg mosolygással puhítja Ronchát.
Nem hasztalan. A szolgáló képtelen ellenállni Jassal vonzerejének. Nem bánja, ha a férfi közelében járván az elkapja s megropogtatja derekát, vagy a térdére ülteti, s bolondozva, közvetlen közelről a ruhakivágásába bámészkodik. A lány nevetgél, meg-megborzolja Viador haját, s egy idő múltán már akkor is folyton körülötte tesz-vesz, ha amúgy semmi dolga arrafelé. Olykor hódolója combjába csíp, máskor a kebelére húzza a férfi arcát, mintha az volna szándéka, hogy emlői közé fojtsa széptevőjét.
Nashua titkolatlanul utálkozik viselkedésükön. Fintorog, grimaszol. Csípős megjegyzéseket tesz, gúnydalt dúdolgat. Előfordul, hogy a felhevülten sürgő-forgó borleány útjában feledi lábát, és amikor az nagy ívben elvágódik, s messzire hajítja a kezében tartott edényt, italba fürösztve az ivó népét, a csitri fejcsóválva rosszalja ügyetlenségét. Máskor nemes egyszerűséggel a mellette rakosgató Roncha alkarjába harap, akárha összetévesztené azt saját kenyerével. Később játszottan suta mozdulattal feldönti a vizes kancsót, ilyképpen juttatja hideg ölborogatáshoz Jassalt. Alkalmanként térden vagy bokán rúgja a férfit az asztal alatt. Egy ízben leejti hajtűjét, s midőn alant keresgéli, a derekáról lecsatolt övet Viador bokái köré szíjazza, majd vádlin harapja s a meglelt tűvel irgalmatlanul combon szúrja bálványát.
Ám az nem s nem térül el szolgálólánydöntő szándékától. Alig-alig vesz tudomást a kellemetlenkedő vakarcsról. Bosszantásait hessegetéssel, legyezgetéssel hárítja. Falja a sültet, minden lehető módon hevíti a ledércselédet, s csupán felszínesen vesz részt az asztal fölött folyó társalgásban.
Tinto vigyorogva figyeli a hőst. A dalia termetét, dúsan gazdag szálú, hullámos, hosszú haját, keskeny arcformáját, tengerkék szemét, jókora orrát, széles, telt száját, konok állát, és úgy vélekszik, tökéletesen érti már, hogy ez a kivételes férfi sikert sikerre halmoz, mind a harctéren, mind a nők szívében.
Ám a folyamatban lévő hódítás miatt szörnyen szánja őt, hiszen Ronchától minden ismerője óvakodik, vele csupán a gyanútlan-tudatlan átutazó kalandorok merészelnek szalmazsákra bújni, nem is sejtvén, hogy pitymallatkor majd kíntól tébolyodottan, száguldvást fognak távozni, s borzalmas szenvedéseiken semmi más nem enyhíthet, csupán a fejsze, mellyel nemsokára lecsapják testükről a förtelmesen fájó tagot.
Tinto abban bizakszik, hogy a hősök nem fogékonyak a szerelmi nyavalyákra. Mert azt már látja, hogy bármit mondanak és tesznek, Jassal és Roncha nem áll ellen egymásnak. E tekintetben kellőleg megnyugodván, a fiú szóba hozza az őt éjjel-nappal foglalkoztató témát, a Fivérek zsarnokságát.
– Még nem éltem, amikor a Szörnyetegek uralkodtak Yloniában – mondja. – Pedig hát nem is olyan régen történt! Hypno, a valaha született leggonoszabb varázsló olyféle mákonyt bocsátott az alattvalók elméjére, melynek hatása alatt azok a legalantasabb körülmények között is boldognak érezték magukat. Némelyeken nem fogott a bűvölet; ők nem érezték az emelkedettséget, de azt színlelték: érzik, és ily módon elfogadták az elnyomást. Ám soknyi ylonon egyáltalán nem fogott a varázspraktika, s ők kétkedésükkel, ellenkezésükkel kikezdték a Szörnyetegek hatalmát.
– Mi ebben az újdonság? – ásít Jassal. – Miért jössz ezzel az ásatag, poros történettel?
– El kell űzni a Fivéreket! Ők is zsarnokok! Elbutították és szellemi rabszolgasorba süllyesztették Ylonia népét! De Kinson nem varázslással tartja fenn a fejekben a katyvaszos állapotot, mint egykor Hypno tette! – Tinto gyorsan körülnéz, s észlelvén a közelben üldögélő, királybarát szemerek sanda figyelmét, közelebb hajol Viadorhoz, és lehalkítja hangját. – Kinson NEM VARÁZSLÓ!
A tusázó vállat von. Közben a mellette elbillegő Roncha izgatóan riszált csípőjére suhint.
– Számodra ez friss felfedezés? – kérdezi unottan. – A rongymadarak folyton ezt huhogják, mióta a Fivérek a palotába kerültek: „Kinson nagy varázsló! Retar nagy tudós! Ermo nagy hadvezér”. Ebből lehet tudni, hogy az egész nem más, mint kiagyalt hazugság. Ha nem az volna, engednék, hogy magunktól vegyük észre a Fivérek kiválóságát. Igaz, kezdetben én is bedőltem ennek. Hamarosan azonban rájöttem valamire: Kinson csakugyan nem képes varázslásra, tehát a birodalomlakók fejében nem ő vitte véghez az elszomorító változást, hanem az emberek maguktól ostobák!
– Jassal! – nyögi Cabar. – Nem vagyunk ostobák, amikor részt veszünk a ránk kényszerített játékban! Élni akarunk! Ha elárulnánk, hogy átlátunk a Fivérek szitáján, kivégeznének!
– Na, és jó így élni? – kérdi Viador. – Ne válaszolj, ismerem a választ. Ezt a tudásomat jutalmazták az istenek azzal, hogy az Árnyvilágba zártak. Nem érdekel a zsarnokság. Tudjátok, miért nem? A Viadorok legyőzték a Szörnyetegeket. Trónra segítették a Fivéreket, akikből a hatalom rövid időn belül hazug népámítókat, embernyúzókat csinált. Ez egy örökös körforgás. És mint olyan, dögletesen unalmas. Mi lesz, ha kirobban egy felkelés, ha a Fivérek bitófán végzik? Új fenék ül a trónra. És az ylonok kisvártatva azon kapják magukat, hogy ez a fenék is csak egy SEGG!
– Viador! – hördül Nashua. – Szégyenkezz! Igenis léteznek jó királyok!
– Nevezz meg egyet!
– Castaq! Ő kiváló uralkodó volt! A többinek még utánanézek a Históriákban!
– Tedd azt! Mostanra tehát mindnyájan tudjátok, hogy Kinson nem varázsló, hanem jellemtörpe. Hogy Retar nem bölcs tudós, csupán simanyelvű, agyafúrt szóforgató...
– És nem bír a fehérszemélyekkel! – szúrja közbe Tinto. – Ezt kínosan titkolni igyekszik! Mindig újra megpróbálja, de sose sikerül. És ő az öröme kedvéért odahurcolt szüzeket okolja saját tehetetlensége miatt, és ledobatja őket a várfalról!
– Ermo pedig nem konyít a kardforgatáshoz... – folytatná Jassal.
Tinto izgatottan visszaveszi a szót:
– Hadvezér létére! Ezen felül ő még azt is próbálja titokban tartani, hogy beteg a feje! És erre a társaid mind rájöttek! Santo, Sirgeb, Esoto és Pronsas is fölkerekedett, hogy elzavarja a Fivéreket! Bebörtönözték, megkínozták őket! Úgy hírlik, lélegeznek még, de régóta élőhalottak! Tudom, miért jöttél ki a Halál Kertjéből! Kiszabadítod a hős Viadorokat, és végeztek a zsarnokokkal!
– Nem jól tudod, Tinto. Engem ez nem érdekel, mondtam már. Ha valaki azt kívánja, harcoljak, fizesse meg szolgálataimat.
– Ki fizethetne? – hörren Cabar. – Akinek vagyona van, az a Fivérektől szerezte kincseit, épp ezért az ő hatalmukat támogatja!
– Na persze. Ha a Fivéreket felkötik, és a vagyonosokat kiforgatják harácsolt javaikból, újrakezdődik az egész ostoba história. Nem érzitek, milyen egyhangú?!
– Nem csupán erről van szó! – hajol előre Nashua. – Nem vagyunk szabadok!
– Ó, és szabad akarsz lenni? – vigyorog gúnyosan Jassal. – Igen? Kit érdekelne az előadásotok, ha szabadok volnátok?
– Mást is játszhatunk, nem csak zsarnokcsúfolót! – bizonykodik a lány. – Szerelmes, tréfás, bölcselgő vagy ríkató darabokat is előadhatunk! Bármit!
– Igaza van – bólint Cabar. – Ha a műsor nem arról szól, hogy Kinson ölni tud a leheletével, akkor is marad közönségünk! Az emberek szeretnek kacagni, könnyezni, és hálásak azért, ha felemeljük a szívüket, legalább egy estére!
Viador vállat von. Kortyint a borból, szabad kezével a mellette ringatózó Roncha szoknyája alá kíváncsiskodik, ám ezért nyomban kap egy fájdalmas térdrúgást a szemközt ülő vakarcstól. Ettől néhány pillanatig csillagokat, tüzeket lát. Haragos szemvillanással fizeti ki a megmentésén fáradozó csitrit, majd visszafordul az atyához.
– Tetszett az előadásotok, és elhiszem, hogy más témákat is ily tehetséggel adtok elő. Hanem az én szívemet nem sikerült felemelni! Pedig rajtam csakis ez segíthetne. Épp ezért ne is próbáljatok lépmadzagra csalni. Nekem hiába szónokolnak a beköpőmadarak, a Fivérek összes ámítószolgája, de a másik oldalon állók sem tudnak megetetni a rabság, elnyomás, szabadság szépen csengő szavaival.
– Hogyan fog innen elragadni Deniq? – kérdezi Nashua. Felpillant a mennyezetre, onnan az asztalra tekint, majd átnéz Jassalon, mintha az már ott sem volna. – Mert elvisz rögvest! Visszacsuk a holtak szellemei közé! Meg is érdemled!
A lány felpattan, a söntéspulthoz lódul. Útközben összebotlik Ronchával, s természetesen nem hagyja kihasználatlanul az alkalmat. Meglöki a szolgálót, majd szembefordul vele, s mutatja, tüstént kiüti kezéből a megrakott tálcát. Végül eltekint ettől, de ennek megsúgja az árát. Azt óhajtja, a ledér tegyen le Viadorról. Ragadós bajára pedig mihamarabb kérjen arkánumot Virtuótól, a fikarc varázslópaptól.
A férfiöröm nőszemély fölényesen pillant a kölyöklányra, s továbbsiet a tálcával. Ezúttal nem bánja meg. Nashua megkegyelmez neki. A pult mögé villan, felkapja a lantot, és visszafelé indul.
Amikor a fogadó közönsége észleli, mit tart kezében, ütemes tapsolás veszi kezdetét, s több tucatnyi torokból zeng a buzdítás: dalolj, Nashua!
A kölyök mímes nem kéreti magát. Helyből felszökken a legközelebbi asztal tetejére, hogy mindenki jól lássa alakját, és a húrokat pengetve elénekli a Verhetetlen Viadorokat Simogató, borzongató, különleges színezetű, mély hangja elbűvöli hallgatóságát. Miként Cabar fogalmazta: felemeli a szíveket.
Jassal is azon kapja magát, hogy már-már lelkesül. Lenyeli borát, újabb korsóért pattint az ujjával. Ölébe ülteti az odasiető Ronchát, és a lepedőfehér, tésztapuha mellek közé temeti arcát.
Ezt látván Nashua elnémul a Harcolj, Nagyszerű Jassal előadása közben.
Mivel azonban képtelen tartósabban csendben maradni, legott új dalba fog. Ez a hősének arról szól, minő szörnyűség történhet egy férfival, ha balul választja meg, kivel hál.
A jelenlévők – még a súgonc hajlamú szemerek is – vele dúdolnak, részegülten tapsolnak, és amikor a dal véget ér, kiáltozva követelnek ismétlést.

 

 

Az átutazó vendégek közül kettő is rosszallón figyeli, hogy Jassal kisajátítja a csecses, faros, kacsingatós Ronchát. Az egyik fickó szögletes arcát szemaljtól állig ezüstös színű, puhán lengedező, tollszerű szőrzet ékesíti, írisze sárszürke, szemét résnyire szűkíti a harag, midőn a szolgálólánnyal ingerkedő Jassalt nézi.
Idegen lévén, számára semmit sem jelent az áhítattal ejtett-énekelt név. Ő Ronchát akarja, s legfőképpen nagy nyilvánosság előtt kívánja megmutatni, hogy erővel is képes megszerezni választottját, hiszen ezáltal mások szemében ugyanakkorát nőhetne, mint a sajátjában, véli.
A másik neheztelő sziklatermetű, bazaltfejű, merev arcvonású férfi. Homloka, szemrése, szája keskeny, orra s álla horgas. Szintén úgy gondolja, hogy őt illeti a pusztulatos fogadó legékesebb virágszála, mégpedig elsőként. Ha ő már végzett, bárki viheti a leányzót.
Észlelvén, hogy a törpe komédiások között ücsörgő, bort nyakaló, önelégült fickó tüstént leszakítja előle az ékes virágszálat, ingerülten hátrarúgja a vége-hossza nincs lócát, amelyen eddig terpeszkedett, és nem törődve a körötte szanaszét repkedő népekkel, kupákkal s tálakkal, sebesen Jassalhoz dübörög.
– Hé, te bugris! – rikkantja. – Leverlek, mint jég a szőlőt! Ne a leány szoknyája alatt légy férfi, hanem test test elleni küzdelemben!
– Veled? – fanyalog Viador.
– Velem!
– Kizárt – rázza fejét a zaklatott. – Nincs dolgom veled.
A bazaltfejű ököllel megdöngeti széles mellkasát, majd körbefordul, és ekként bődül:
– Ezt a gyávát! Születésekor kellett volna vízbe ölni, hogy ne hozzon szégyent a cafat anyjára! Nem mer kiállni ellenem! Micsoda ganéj alak! Nevessétek ki!
– Tilos a nevetés! – rikkantja egy zsarnokhű szemer.
– Rajta röhöghettek! Megengedem! – kegyeskedik a fickó.
– Hallgassatok ide, mielőtt még bárki is elröhintené magát – szól Jassal. – Miként vélekedtek, melyikünk győzhetne? Hajlandóak vagytok fogadást kötni?
– Kedvtelésből nem verekszel? – mordul a sziklatestű.
Viador szájbiggyesztve felsóhajt.
– Benned nem telik kedvem. Ily pocsék az élet.
Nashua gunyoros dalolgatása több tucatnyi gerjedt férfiember önfeledt ordibálásába fullad.
A bizonyos tekintetben igencsak fejlett alkalmazkodókészségű leány leteszi a lantot. Lecseni a kalapot egy kopasz fejről, s a lelkes Tinto segítségével nekiáll összegyűjteni a fogadásra felajánlott, csengő-bongó pénzérméket.
A tollszakállú fickó hunyorogva figyeli a nem várt fejleményt. Itt már megint nem vele lesz törődve! Ezt nem tűrheti! Így hát megköszörüli a torkát, majd hegyomlásszerű hangon felüvölt:
– Kihívom a győztest! A padlóba püfölöm, bármelyikük lesz is az! Fogaimmal tépdesem ki kezét, lábát! Kihörpölöm fejéből a kocsonyát! Bekanalazom a szemét! Ki fogad rám?
Ellegyezik. Majd akkor jelentkezzen, ha az előző viadal lezajlott.
VIADAL!
Mámorodott, hergelt férfiak tolják a falhoz az asztalokat, hogy helyet csináljanak a küzdelemhez. Amint ez megtörténik, kitör a könyökharc a jobb helyekért.
Miután mindenki elhelyezkedik az asztalok, székek tetején, a lépcsősoron vagy mások nyakában, az összecsapás levezetésére felkért fogadós eldörrenti pultmaszatoló rongyát.
E jelre a bazaltfejű kalandor felüvölt. Két ököllel megdöngeti mellkasát. Bömbölve beszimatol a felkarja alá, előbb a jobb, majd a bal hónalja serkentő szagaromáját hörpöli magába. Végül az egykedvűen álldogáló Jassalnak ront.
Miután Viador kifigyelte, mennyi érme folyik a kalapba, úgy vélekedik, szép haszonnal zárhatja estéjét. Márpedig ezért hálával, vagyis élvezetes műsorral tartozik a nézőseregnek. Nem mutatja ki, mennyire unja a tusázást.
Támadóállásba helyezkedik, és beengedi az első ütést. Csupán kissé fordul oldalt előle, így az ökölcsapás az álla helyett a vállát éri. A becsapódáskor látványosan elrugaszkodik a padlótól, megpördül, és térdre roskad, mintha rettentő kínjai volnának. Fizetett verekedőként számtalan hasonló előadással szórakoztatta már a csontmorzsolás iránt érdeklődőket.
Térden csúszkálva, hemperegve vagy lomha békaugratással menekül a sikerén felbuzduló sziklatestű elől. Mozdulatain mindinkább átüt a csúfolódás. Lassú felfogású kihívója még semmit sem vesz észre, midőn a jelenlévők már óvatosan fel-felröhögnek, összeütögetik tenyerüket.
Egyszerre csak kitör belőlük a szenvedély. A Jassal nevet harsogva tapsolják a magát erősebbnek vélő bazaltfejűvel játszogató, hajdani hőst.
Az őrjöngés élénkítően hat Viadorra. Megfeledkezik unottságáról. Felegyenesedik, egy rúgással megtorlasztja a felé zúduló kolosszust. A láblendítésből kihoz még egyet, ez halántékon találja s megrogyasztja a sziklatestűt.
Jassal hátrébb lép. Még nem fekteti padlóra az ellenfelet, nehogy valaki visszakövetelje pénzét a műsor kurta volta miatt. Megvárja, míg a merev vonású halandó, kinek arca az elszenvedett rúgások fájdalmától jóval fagyottabbá dermed, végez a kilengésszerű imbolygással, kihúzza magát, ösztönzésképpen újfent beszagol saját hónaljába, s üvöltve előrelendül.
A felé robajló izomhegyet figyelve azt is észleli, amint a nézők sorában egy sárga fogsorú, vicsorgató alak felragad egy kancsót, és megpróbálja hozzávágni, nyilván a fogadásra feltett pénzét féltvén. Ám ez a szerzet a mozdulat félútján ártalmatlanná válik, s kifordult szemmel a mögötte szorongók közé dől. Hála a közelében álló, ugri-bugri vakarék fürge felfogásának, és annál is gyorsabban lesújtó kezének, kivált az ujjai közt szorongatott kristálygömbnek. Amelyből – néhány légvétellel korábban – bizonyára azt olvasta ki, hogy a Jassalt kancsóval leverni szándékozó fickó ezt az éjszakát édesded álomban, szépen végigalussza majd.
Nincs idő hálát nyilvánítani. A bazaltfejű kissé hamarabb jut célba a vártnál. A fogadására siető lórúgás csökkenti magasságát, így koponyája nem Jassal arcában, hanem annak megfeszített izmú mellkasán durran, és kevés híján szét is loccsan.
Viador elkapja a keblére boruló fickó bal füle mellett lebegő egyetlen, vaskos hajfonatot, és annál fogva térdre rántja ellenfelét. Megint hátrébb lép, megvárja, míg kihívója felocsúdik számtalan döbbenetéből, bújából-bajából. Félreismerhetetlen jelekből kiolvassa, hogy ez a harc már nem tarthat sokáig, ő hiába is húzza az időt, a bazaltfejű rögvest felmorzsolja magát.
Sebaj, talán a következő jelölt tovább bírja majd.
Az anyakáromló figura felkecmereg a köpetmintás padlóról, és két kezét előrenyújtva, ujjait fojtogatáshoz görbítgetve, éktelen ordítással lódul feléje.
Jassal megvárja a közeledőt, s még azt is eltűri, hogy az a nyakára indázza jegesen nyirkos ujjait. Hallgatja falomlasztó bömbölését. Amikor mindezt nem bírja tovább elviselni, hirtelen előrekólintja fejét. Hatalmas durranás hallszik.
A kihívó eszmélete kilobban. Viador torkáról lemállanak a szorítgató ujjak. A sziklatest szörnyű robajjal leomlik.
Négyen nyalábolják fel az ájultat. Eszméletvesztése helyén homokkal szórják fel a padlón esett foltokat.
Roncha és a többi szolgáló alig győzi csillapítani az italra vágyakozók heves szomját. A fogadós elégedetten vigyorog, látván busássá dagadni azon esti hasznát.
Nashua és Tinto újfent fogadásokat gyűjt. A kalap színültig telik csillogó, csilingelő pénzérmékkel.
A tollszakállú fickó fölényesen vigyorog. Ezek itt nem tudják, hogy ő tömérdek hadban álló birodalomban katonáskodott, s úgy verekszik, mint a hétpatvar! Na, majd rögvest meglátják!
A trágyagörgető bogár formájú fogadós kettéhajtja, majd eldörrenti maszatoló rongyát.
A küzdők támadóállásba merevednek, tekintetüket összeakasztják, izmaikat megfeszítik.
Jassal a hajdanvolt időkre gondol. Szíve elszorul. Ettől meglepődik, mert igen régóta nem érzett effélét.
Mielőtt meglepettségéből kilábalna, ellenfele előidézi a következőt, mégpedig egy lenyűgöző ütéssorral, amelyet egyidejűleg alkalmaz lengő bal öklével, fölfelé szúró jobbjának pengekarmokban végződő, felmeresztett ujjaival és a térdével, melyen a tágas nadrág alatt kemény vértvasat visel.
Viador hörren, csuklik, meggörbed, s végül összeesik. A földre zuhanva odébb hengeredik, ezáltal kikerül az utána lendülő láb útjából. Álomsebesen észbe idézi dicsőséges múltját, valamint a fikarc varázslónál újonnan felszedett tudását. Ennek köszönhetően talpra szökken, és elvigyorodik. Hüvelykujjával letörli szájáról a vért. A ragacsot a nadrágja oldalára keni.
– Hogy hívnak? – kérdezi ellenfelét. Nála ez elismerést jelent.
– Nyakszegőnek – hangzik a pökhendi válasz.
– Azért, mert tüstént nyakadat szeged?
– Inkább a tiedét!
– Meglátjuk – sóhajt Viador.
Előrelöki bal alsó végtagját. Sarka a fickó térdére erősített vért közepébe talál. Roppanás hallatszik. Ha az a páncélzat nem volna, Nyaktörő aligha maradna talpon. Így a vasalás lábon tartja a feljajduló s könnyekre fakadó egykori katonát.
– Szólj, ha feladod – mondja Jassal.
– Mit képzelsz, pőcsik?! Feltépem a hasadat, és a kiráncigált beleiddel fogom felszalagozni ma éji bödönkém haját! Kikanyarintom a szemedet, és azt szopogatom majd asszonygyürmölés közben!
– Pfuj, de guftuftalan vagy! – nyafogja Nashua, kék húsú gyümölccsel teli szájjal. – Fájalni máf if tud! Verekedjetek!
Nyaktörő újabb ütéssorral kívánja megörvendeztetni Jassalt, ám az már éberen figyeli moccanásait, szeme rebbenését, és éppúgy, miként hajdan, előre gyanítja, mire készül a másik.
Így hát elébe siet, megakasztja az ellenfél lesújtó öklét, kitámasztja lóduló lábát, és hátratöri pengekarmú kezét. Ezután elengedi a csodálkozni látszó halandót. Ismét megáll előtte, s várja támadását.
Egy darabig ezt műveli, tudván, ettől káprázik ám a nagyérdemű! Fürgén, táncos szökkenésekkel védi, hárítja, tereli a tollszakállú alak ostromát. Eközben egyetlen ütést sem visz be, s alig okoz fájdalmat. Bemutat néhány ugrást, hempergést, gurulást. Enyhén unatkozik.
A nézősereg mind hevültebben tombol, tapsol, ordítja nevét. Igen, így még tud harcolni. Pénzért, tenyércsattogásért. Hitből soha többé.
Midőn ezt gondolja, Nyaktörő orvul az arcába lopja az öklét, majd karmaival végigvág halántékán.
Viador már-már megvakul a szemébe tóduló vérfolyamtól.
Hallja Nashua borzadó sikolyát. A bíbor függönyön keresztül érzékeli, amint a szédült csitri előpattan a tömegből, marokra ragadja a fickó lengeteg tollszakállát, és lábait felrántva hintázni kezd rajta.
Nyaktörő felüvölt dühében-kínjában. Lecsapja, félrerúgja a törékeny pimaszt.
Ezután a markába köp, ökölbe zárja ujjait. Kihívóan Jassalra mered.
Ekkor azt látja, már nem kell heccelnie a férfit, mivel az kellőleg – vagy annál is jobban – beindult.
A szárnyaló Viador kétfelől csap le az ellenfél halántékára. Térdével fogadja az öklei közül előrebukó fickót.
Végül lábával félregörgeti az útból a lagymadt testet.

 

 

Éppen lehajol, hogy kéretlen hívét felszedje a padlóról, midőn az ujjongó Roncha vetődik a nyakába, s tüzes csókokkal borítja véres arcát.
Minek hatására Nashua feltápászkodik magától. Kecmergés közben a szolgáló szoknyájába kapaszkodik és sajnálatosan megszaggatja azt, majd átgyalogol a borleány mindkét lábfején, ráadásul kába fejével véletlenül ágyékon ökleli a lángoló csókból kifelé menekvő Jassalt.
– Hősöm! Ó, én hősöm! – lihegi Roncha.
– Hősöd ám! – morog a kölyöklány. – A bőrszipoly szopogassa ki a velőt a csontjaidból! Tudnom kell, miféle dolog az, amivel elbolondítod a háromlábúakat! És tudni is fogom!
– Nashua! Hogy beszélsz? – sziszegi Cabar.
– Hogy beszélek, apám? – csodálkozik szendén a szűz. – Tán amiatt aggódsz, hogy nem visznek a palotába udvarhölgynek, mert a férfi szócska helyett ezt találtam mondani: háromlábú?
– Gyermekem!!!
– Atyám?
Nashua apró termetű atyját nézi, ám közben kissé előrébb pöccinti lábfejét. Miáltal az iménti csetepatéban elpottyantott kristálygömb – hogy, hogy nem?! – az elsomfordálni készülő Roncha útjába gurul, s a kevély mosolyú szolgáló váratlan hevességű magasba emelkedését, majd robajos lezuhanását váltja ki.
– Jaj, a jóslabdám! – sikkant a mímes leány. – El ne törjön! Különben miként jövendölöm meg, hogy melyik lábad mállott szét?
– Nyughass már! – förmed rá Jassal. Ha már úgyis nekikészült, hogy felszedjen valakit, talpra segíti a zúgó fejű Ronchát.
Nashua felkapja a gömböt, belemered, majd rémülten elhajítja – s valahogy pont halántékon találja az aléldozó szolgálót. Az megest meglankad Viador karjaiban.
– Jaj, úgy megijedtem! – nyögi a színjátékos. – Azt olvastam ki a jövőmondóból, hogy kivájom Roncha szemét, ha ártani mer neked! Még ilyet! Amikor én oly szelíd és kezes vagyok, mint egy cica!
Viador fejcsóválva felnyalábolja s a vállára hajítja a konyult fehérszemélyt. Mielőtt a szobája felé indulna vele, Tintóra pillant:
– A viadalért járó részemet tedd a málhazsákomba! Reggel érte megyek! Jó éjszakát, s hozzá kevés bolhát!
– Hős Jassal, kérve kérlek, hagyd félre Ronchát! – könyörög Cabar. – Szemelj ki másik leányt! Nézd, milyen helyesek a többiek! Amilyen elsöprő voltál az imént, még fizetség nélkül is veled mennének!
– Mit tudhat ez a fehérszemély, hogy ennyire féltitek tőlem? Ne izguljatok, nektek is hagyok belőle!
– Jaj, dicső Jassal, nekünk egyáltalán nem kell! – jajdul a törpe komédiás.
Tinto bólogat.
– Ha asszonyra vágyol, bárki mást inkább válassz, mint őt, mert...
Nashua élesen a fivére szavába vág:
– Mert reggelre szörnyen fogsz üvölteni! És még fetrengőzöl is!
– Féltékeny vagy – legyint az óvott. – Már megmondtam, hogy te nem kellesz!
– Ezt még százszor meggondolod, ígérem! – vágja rá a nyelvelő. Atyjára pillant. – Menjetek, nemsokára követlek benneteket.
– Minek maradnál? – gyanakszik Cabar.
– Megakadályozom, hogy bekövetkezzék a baj!
– Ugyan már! – legyint Tinto. – Nézz rá, roppant erős kangörcse van!
– Micsoda beszéd ez?! – mordul a csöppnyi atya, nyakon legyintve nála egy fejjel sudárabb magzatát. Vitatkozva sietnek ki a fogadóból.
Jassal a vállán átvetett nőszemélyt cipelve fölfelé indul a rozogásan nyikorgó lépcsősoron.
Nashua lohol a nyomában.
– Higgy nekem, Viador! – lihegi kétségbeesetten. – Bajba kerülsz, ha a karódba húzod! Talán még Virtuo sem segíthet rajtad!
– Ismered Virtuót? – csodálkozik rá a férfi.
– Ki ne ismerné Virtuót? Hiszen Yloniában ő a varázsló, nem pedig Kinson! Na persze, ne terjeszd, mert még elcsípik és fogságba hurcolják, márpedig az szörnyű lenne! Nélküle nincs eső, elférgesedik a termés, nem tapsol a közönség, de még a láb- és fogtörés is lassabban gyógyul! Tedd le Ronchát! Ne vidd az ágyadba!
Jassal megtorpan a lépcső tetején. Úgy fordul, hogy a vállán lógó szolgáló lengedező végtagjai elsodorják a kolonc fruskát. Ám a szemérmetlen szűz elhajol, csaknem hídba ível, és a lábak elsuhannak fölötte.
– Tűnj el! – morog a férfi. – Tovább ne kövess! Csökkentené az élvezetet, ha kilesnéd, milyen csodát teszek e szépséggel!
– Te leszel meglepve! – csattan a leány. Kitartóan követi a szobája felé igyekvő Jassalt.
– Még ilyet! Téged mézpapírral kell megfogni! Hasadj le rólam, vakarcs! Ha vársz még pár esztendőt, tán-tán te is sorra kerülhetsz!
– Tudod, kinek kellesz te?! A folyós kórságnak! A csattanó kelevénynek! Az ezeréves, sehányfogú öreganyámnak! Kislány koromtól azért fohászkodom, hogy sose kerüljön az utamba ilyen fickó! Ha neked most bajod esik azért, mert nem bírsz az édesgyökereddel, akkor ki űzi el a Fivéreket?!
– Rám te ne számíts semmilyen űzőcskében!
Jassal a sarkával rúgja be az ajtót maga mögött. Eléje tol egy ládát, ráhalmozza az ernyedt szolgálót.
Körbejárja a három lépés hosszú, négy tipegés szélességű kamrát. A padlón heverő szalmazsákhoz lép, fölé hajol, öklével, térdével próbálgatja, eléggé ruganyos-e. Nem az. A matrac csupa süppedés, horpadás, gödör, alagút. A szürkére mosott takarón férfifejnyi lyukak éktelenkednek, a párnába mindösszesen két szál tollat tömtek, azok szarunyele is kifelé kandikál a cihából.
Viador sóhajtva felülteti a ládán a férfiöröm fehérnépet.
Roncha elkókad balra. Némi igazgatás után megmarad középen, ám amint ő hozzáér, s a szoknya felhajtogatásához lát, a rongybáb jobbra lagymad. Közben ajkait berregteti, s szaporán verdes pilláival. E jelek azt sejtetik, hogy nincs teljesen magánál. Ez pedig baj.
Ennél is bajosabb, ami az ajtóval történik. Azt ugyanis kívülről Nashua rázza, nyomja, zörgeti, mindegyre azt kiáltozva, hogy: Ne tedd, Jassal! Ne tedd, Jassal!
Nahát, így a legperzselőbb vágy közepette sem lehet kéjtevékenységet folytatni!
Viador megpaskolgatja Roncha arcát. Mivel ez nem segít, felfokozza a pofozgatást. Bort tölt a leányasszony szájába. Sőt, még vizet is. Semmi sem használ.
Roncha válla rázkódik, feje hol jobbra, hol pedig balra billen. Javarészt annak következtében, hogy túlnan az ugribugri pimasz püföli a hátát támasztó ajtót. Ám a süvölvény leányzó beronthatna, ha ők odább mennének innen. Ugyanis a berontásban csakis a láda és kettőjük súlya képes meggátolni Nashuát, nem lévén kulcs az ajtó nem létező zárjában.
Viador hallott már oly szerencsétlenekről, akiket férfiasságuk gyakorlása közben szörnyű megrázkódtatás ért, minek következtében soha – SOHA! – többé nem voltak képesek kéjgerendájuk feltámasztására! Még rágondolni is borzalom!
Nos. Aki bújt, aki nem, ő most elvégzi a teendőt! Ugyanis a fehérnép hágva jó!
Mindazonáltal nem ártana, ha a másik fél is részt venne az örömteli cselekedetben. Jassal ismét a vízzel próbálkozik.
Az ötlet ezúttal beválik, Roncha feleszmél undorában. Kiköpi a szájába juttatott pocsékságot, és a vállát rázogató férfira mered.
– Hősöm! Ó, én hősöm! – nyöszörgi.
A férfi ágyékához nyúl. Mintha még az is derengene tisztuló fejében, hogy mit keres ott. Sőt, meg is találja.
– Még hogy a te hősöd! – kiabál, zörög az ajtódeszka. – Hagyd békén! Neki küldetése van! Ne tégy kárt benne! Hess onnan kifelé! Most azonnal!
– Csitulj el! – sóhajt Jassal, mindkét kezében egy-egy puha, meleg női mellet tartván.
Roncha egyetlen rántással lefejti róla a nadrágot, majd megfordul, és feltérdel a ládán.
A férfi lehunyja szemét, azt remélvén, ilyképpen kinn is lehet, benn is lehet. Szeretné, ha gyomra nem kavarogna. Önfeledtségre vágyik.
Sebtében a szolgálóba hatol, és üstöllést dologhoz lát.
Roncha koponyája minden ütemre az ajtóhoz koppan.
– Azonnal hagyjátok abba! – sikoltoz Nashua, jobb szemével egy deszkarésre tapadtan. – Azonnal... pfuj! Jaj, milyen nyomorult, síró féreg leszel hamarosan!
Öklével megdöngeti az ajtót, azután zajosan elszáguld.
A felhördülő Jassal feje a leányasszony hátára lankad.
Kisvártatva kitessékeli a szobából a használt fehérnépet.
Eldől az ágyon, várakozik, mikor kezdi érezni a kéjre következő kielégültséget. Vagy puszta elégültséget. Esetleg valami más jót, avagy csupán elviselhetőt. Vár és vár, de nem érez semmi mást, csak az ürességet.
Ledönt a torkán fél kancsó bort. Kilép önmagából, a bal orrlikán keresztül a tulajdon fejébe dübörög, és az ott heveskedő kis fickó képébe bámul. A törpe ezt kiáltozza: Undorodom! Viszolygok! Mire volt ez jó!?
Viador keményen állon vágja a lármázót, szájába rongyot töm. Végezetül a parány testet félrehajítja agya hátsó szegletébe. Ezzel végezvén sarkon fordul, kimasírozik az orrjáraton át. Visszanyeri eredeti nagyságát, egybeolvad tulajdon testével, és bénult álomba zuhan.
Ebből hajnaltájt ébred.
Üvöltve, miként a kristálygömbös szűz előre megjósolta volt.
Alteste iszonyúan lángol.
Odakap, a fájdalom fokozódik.
Odales, nem hisz a szemének. Ama testrésze, mely nemrég oly formás, hetyke s büszke volt, varacskossá vált és megbíborodott! És hogy fáj!
E kínnal vallatni-büntetni lehetne!
Ennek éreztén máris bánja múltbéli bűneit, és az eljövendőkért is jó előre megszenved.
Emlékezteti magát harcossá avatására. Megtanulta, miként viselje el a gyötrelmeket, hogy körömtépkedés közben, karóba húzva, kerékbe törve se jajgasson. Na de most jajgat!
Felkapja az egyik csizmáját, és a szájába harapja. Így nem képes kiabálni. Szenvedése észrevétlen maradhat. Igen ám, csakhogy fetrengeni, hánykolódni sem lehet halkan!
A legbecsesebb tagját égető tüzet el kell oltani!
Letérdel, a ládára fekteti a végzet sújtotta szervet, s lassan ráönti a vizet a bokályból.
Olaj a tűzre! Nyomorúságában még erősebben megharapja a csizmaszárat, hogy lefojtsa sikolyait.
Mintha az ablakpárkányon látott volna egy bolhacsípés elleni kenőcsöt tartalmazó tégelyt! Térden odacsúszkál, letépi a fedelet, és a zsírsárga pempőbe gyömöszöli lángoló testrészét. Meglévő kínjai mellé újabbak szegődnek.
Hörögve hajítja félre a tégelyt. Térdkalácson csattog vissza a ládához. Reszkető kézzel, gyengéden helyezi el rajta a gyötrelemforrást. Hüppögve törölgeti kíntagjáról a maró anyagot.
Egy percig tűnődve szemez a kardjával.
Levágni vagy nem levágni?
Vágni kell. Mi mást tehetne? Megmondták: nincs orvosság. Miért nem hitt nekik?!
Ledöfi Ronchát! Nem!!! Egyszer már ledöfte! Míg él – már ha ez élet! – bánni fogja!
Mit tegyen?
A bor! Az csodás arkánum! Azt beszélik, beválik gyomorbaj, búskomorság, lábbűz, fogrothadás, sérv és hasba szúrás ellen. Miért ne?
Lassan, ésszel! Kár volna ellocsolni a drága nedűt! Kínlalt szervét finoman a köcsögbe süllyeszti.
Ázakodik a borban. Várja az enyhülést. Vár és vár, könnyei potyognak, görbült lábujjai a padlót kaparják.
Léptek döngenek a folyosón. Valaki ököllel megpüföli az ajtót.
– Hős Jassal! Gyere gyorsan! Nagy baj van! – kiáltja egy vékony fiúhang. – A katonák megtámadták a komédiásokat! Leölik vagy tömlöcbe hurcolják őket! Segítened kell!
– Nem érdekel! – hörgi Viador a szájába tömött csizmaszárnak. Pedig hát igenis érdekli. Bár csak tompultan, mert fájdalmánál mi sem erősebb.
Feltápászkodik, letenné a magára vont csuprot. Letenné, ám nem sikerül. A vendégszerető agyagedény nem ereszti látogatóját.
Jassal végképp kétségbeesik. Most mit tegyen? Ha így kap kardra, s köcsögöstül rohan ki a hajnallatba, az biztosan megárt hősi hírnevének!
A másik csizmaszárat is a fogai közé harapja sikolyfogónak. Azután a falhoz csapja az edényt.
Napnyugtát, napkeltét, holdfogyatkozást, csillaghullást és üstököshadakat lát egyszerre. Ám a csupor nem törik.
Még egyszer odavágja. Hasztalan.
Fájdalmában megest térdre hull.
Újfent a kardra gondol.
Nem! Még egy próbát tesz! Nem maradhat köcsögfogoly az idők végezetéig!
Talpra mászik, tántorogva megpördül tengelye körül, és lendületből vágódik a falhoz.
A rabtartó agyagedény szétroppan.
Jassal egykor legbecsültebb tagja varacskosabb és bíborabb, mint a gyötretés kezdetén. A fájdalom mindegyre fokozódik, még a koponyájában is ez lüktet.
Nadrágba bújik, annak befűzése közben hatszor kiszenved, ám ugyanazon kíntól mindannyiszor fel is támad.
Felhúzza csizmáját. Nyögéstompítónak az inget tömi a szájába.
Feltépi az ajtót, és kardlengetve a folyosóra száguld.
Mire a komédiások táborhelyére ér, a katonák elvágtáznak, magukkal hurcolván Cabart, Tintót és Nashuát.
A közeli erdőbe menekült társaik Jassal érkezésekor szivárognak elő.
Viador eldobja a kardot. Támolyogva a közeli tó felé indul.
Vízbe öli magát. Az talán segít.

 

 

Ruhástul ül a sekély vízben, és azon töpreng, miért nem elég erős ahhoz, hogy a tóba fojtsa magát, amikor kiáltozást hall a táborhely felől. Visszajöttek volna a pribékek? Nem. A hangokban nem félelem szűköl. Mi történt?
Képtelen kimászni a vízből. Nem mintha az ázakodás csillapítaná fájdalmát. A mozgástól retteg.
Végignéz magán. Ennyi elég is volt. Több se kellett ahhoz, hogy kőszikla férfiból nyüszítő féreggé váljon. Ahogy az ugribugri vakarék beígérte.
Íme, Jassal, a hírneves-hős Viador. Amint lángoló bajtagját hűti-áztatja. Ez jó. Mióta kikerült a Halál Kertjéből, megfeledkezett a fejéről, minden egyebéről. Csakis a bánatszervével képes foglalkozni. Hol így, hol úgy.
Elég legyen!
– Virtuo! – sóhajtja. – Hol vagy most? Megsegíthetnél!
Körülnéz, elszámol tízig, százig, nem történik semmi. A fikarc varázsló nem mutatkozik. Kétezer-hatszázharmincnál tart, midőn megpillantja a felé közelgő Nashuát.
Kicsit megörül, hisz legalább a lány nem hulla vagy fogoly, ám a következő pillanatban mélységesen elkeseredik.
– Ne gyere közelebb! – rikkantja. Na persze hasztalan.
A színjátékos tépett ruhában, mezítláb torpan meg előtte. Haja csimbókos, arca véres, lekarmolt. Smaragdzöld szeme résnyire szűkül. Édesgyümölcs formájú szája lebiggyed.
– Szépen vagy, látom! – szól dühösen. – Megérdemled! Most hogyan szabadítjuk ki atyámékat?
– Elengedtek?
– Te azt feltételezed a Fivérek katonáiról, hogy csak úgy szívjóságból, maguktól elengedtek, mert esetleg kedvesen kértem ezt? Nem engedtek el! Megszöktem! Ez fel sem ér az eszedig, ugye?! Tudsz egyáltalán másra is gondolni a dereseden kívül?!
– Próbálok – feleli Jassal szerényen.
– Sikerül?
– Nemigen.
– Ó, hát akkor halj meg! – nyögi a lány, s leguggol elé. – Mi hasznod így? Mióta az eszemet tudom, arról ábrándozom, hogy egyszer a Jassal nevű, hős Viador visszatér az ylonok közé, és segít szebbé változtatni az életet! Erre idetoppan egy ILYEN! Gyűlöllek!
– Mert én szeretlek?!
– Undorodom tőled!
– Ne rikácsolj velem! Menj a patvarba!
– Nem is rikácsolok!
– Fenét nem rikácsolsz!
– Fáj? – sóhajt Nashua.
A férfi feje lehorgad.
– Szörnyen – leheli.
– Nem tudok segíteni rajtad, Jassal. Vágd le!
– Foglalkozz mással!
– Képtelenség. Hittem, bíztam benned!
– Ostoba vagy.
– Te pedig az vagy, amit fájlalsz! Kimondjam?
– Pimasz vakarék! Kitépem a nyelvedet!
– Ahhoz utol is kéne érned. Tudsz egyáltalán mozogni?
– Tudok, de nem szeretek.
– Ha a kedvesed volnék, elhagynálak.
– Képzeld azt!
– Nem tágítok! Most pedig kimászol onnan! Összeszeded magad, és velem jössz! Kiszabadítjuk a foglyokat!
– Ébredj fel!
– Ébren vagyok! Ilyet, ami vagy, rémálmodni sem lehet!
– Kitekerem a nyakadat! Ugribugri szédelgő! Látni se bírlak!
– Óvtalak? Rimánkodtam?
– Igen, Nashua, igen! És én nem hallgattam rád.
– Szoktam hazudni?
– Igen! Épp ezért nem hittem szavadat sem. Jaj nekem! Hol van Fano, a legderekabb pribék? Kivégeztetem magam. Most azonnal!
A guggoló lány lelkesen talpra szökken.
– Rendben, mehetünk! Adj okot a négyelésre. Szabadítsd ki Tintót és atyámat!
Jassal kíntól torzult arccal mered rá. Róla a fejük fölött baltaként lebegő, hírtolvaj szárnyasra néz, hessentő mozdulatot tesz, majd így szól:
– Nem érdekel mások sorsa. Még a súgómadár sem izgat fel.
– Esetleg Roncha? – szúrja be kajánul a kölyöklány.
A férfi rávicsorít. Majd felnyög:
– Virtuo! Csak te segíthetsz!
Óriási dördülés hallatszik.
Megrendül alattuk a homokos part, felbolydul a tótükör. Hatalmas hullámok tornyosulnak föléjük, és szemvillanás alatt befalják a nehézkesen lebegő kémmadarat. Fenyegetően ágaskodnak, akárha a rájuk meredő Viador és a rémült lány elmosására készülnének.
Midőn a vízhegy csúcsa rettentő robajjal alátörik, s tajtékosan feléjük lódul, Jassal arra gondol, rögvest véget érnek roppant kínjai.
A lány dühödten a vállába csimpaszkodik, és megkísérli őt talpra rángatni, félrevonszolni a bizonyos halál elől.
Ekkor, mintegy varázsütésre, a rájuk omladó hullámtorony megfagy a magasban. A partszegély homoktalaja berepedezik. A vészsebes hasadozás szétterjed a sekély vízben is.
Fülrepesztő dördüléssel különös képződmény robban elő a föld mélyéből.
Nashua felnevet megkönnyebbülésében.
– Virtuo! – sóhajtja.
Jassal elkínzott képpel gubbaszt a tóban. A feje fölé ágaskodó, dermedt hullámfal ártalmatlan cseppekké porlad, szétpermeteződik.
A homokból előtört toronyféleség odvas törzsű, göcsörtös ágrendszerű fának tetszik. Lágyan fodrozódó, szürke-zöld foltos kérgéből szívdobbanásonként más és más rajzolat tűnik elő.
– A varázsfa – leheli Nashua áhítattal. – Virtuo mindig így jön el.
Várnak. A törzsön váltakozó, ismerős és sosem látott teremtmények, tájak, épületek képét szemlélik.
– Már teljesen elkápráztattál, tehát előbújhatsz! – mordul Jassal. – Hozz valami kenőcsöt vagy bármilyen gyógyírt a kíntagomra! Hamar! Menten megtébolyodom!
A fakérgen rozsdállódó szögekkel telikalapált, ám előkelően íves tetejű, zöldre pingált deszkaajtó tűnik fel, azon át lép eléjük az invitált.
Az Yloniát benépesítő kistermetűek fikarcokra, szemerekre és törpékre felosztott rendjei közül Virtuo a rangosabb fikarcok közé tartozik. Ezek soraiból kerülnek ki a gyógyítók, mesélők, a zsarnokság ellen lázítók. A fikarc származású varázslók és imádságosok felkapaszkodottan is ritkán tévelyednek gonoszságba, kapzsiságba, merészebben állnak ellen a hatalom jellemrontó erejének.
A hitvány természetű szemerek kifejezett élvezettel űzik az árulást, besúgást, orvságot, hátba szúrást.
A törpék vidám kedélyű bohémok, legtöbbjük ivót, fogadót vezet, mások mímesnek, bábosnak, dalosnak szegődnek.
A magas növésű yloniakat szálasoknak nevezik, ezen belül elkülönítik az alacsony sorú, cselédkedő, földművelő gojlákat. A katonákat és viadorokat a büszke hósipkás becézettel tüntetik ki. A daliás termetű yloniak megkülönböztetésére gyakorta használatos még a fellegjáró, pózna, létora, látófa nevezet is.
Valamennyi rend tagjai kötelesek magukon viselni származásuk jelét, az alantasok égetett bélyeg vagy bőrvéset, a rangosak medál vagy pecsétgyűrű formájában.
Virtuo sárgásősz tincsei vékony hajfarkokba fonva omlanak a vállára. Homloka magas, dúsan redőzött, e barázdák közül tűnik elő a fikarcokat jelképező, csúcsával lefordított háromszögbe foglalt, két lábra magasodó sárkányt ábrázoló bélyeg. Szemrése szűk, kajlán metszett, írisze ezüstkék. Törtvonalú, keskeny élű, hosszú orra kardpengére emlékeztet. Orrhegyén borsószem méretű, fémes ragyogású, színét váltogató bibircsók billeg. Telt, kicsiny száját szalmasárga bajusz övezi, fakult szakálla hétfonatú, s mint ilyen, némi varázserővel bír.
A keskeny vállára boruló, földig terülő paláston gyöngyházas tündöklettel ragyognak fel a Világ tájai, képei; év- és napszakok, színek, fények-árnyak váltakoznak. Éjkék csizmájának hegyes orra hol felhajlik, hol lekunkorodik, olykor pedig türelmetlenséget sugallóan tekergőzik, avagy kígyó-szerűen előrevág.
– Mi kell már megint? – sóhajt Virtuo, Jassal gyászos kinézete láttán. – Csak nemrégiben viseltem gondodat. Plöttyedt voltál, mint az iszap. Újra harcost, sőt: dicső viadort csináltam belőled! És most elröstellem magam, ha rád nézek.
– Ne zsémbelj, kérlek! Adj gyógyírt bajomra! – könyörög a férfi.
– Mentsd meg testi nyomorától, mert fontosabb dolga is van a nyavalygásnál! – csatlakozik Nashua. – Atyám és testvérem a Gyilokvár foglya! Fondorlatos kínzásokkal végzik ki őket, ha sürgősen meg nem gyógyítod Jassalt! Csinálj vele egyéb csodát is, amitől visszatér az esze, már ha egyáltalán volt ilyenje valaha is! Azt akarom, hogy képes legyen nem törődni az ócska nőkkel! Felejtse el nadrágja tartalmát!
– Ilyet nem akarhatsz! – ellenkezik Jassal.
– Viador vagy, nemde? – nyelvel a lány.
– Na és? Minden gyönyörömet a harcban leljem? Nem lelem!
– Törődj a küldetéseddel!
– Nem érdekel! Rajtam már nem fog semmi magasztos! Az a dolgom, hogy éljek! – szögezi le emelt hangon a férfi.
– Ez neked élet? – biggyeszt Nashua.
Virtuo zavarodott arccal figyeli őket. Hol egyik, hol másik fülét fordítja feléjük. Apró drágakövekkel ékesített fülkagylója szemlátomást nyúlik-nagyobbodik, ám a varázsló csak tovább fintorog. Hosszú körmével a hallószervébe váj, majd a fejét rázogatja.
– Mit akartok? – kérdezi. – Egybekelnétek? Áldásomra vágytok?
– Mikor mostál fület? – sikolt a lány. – Gyógyítsd meg Jassalt! Csapd le a szúvas kéjgerendáját a varázspálcáddal, hogy többé ne legyen rá gondja!
– Vízbe öllek! – morran Viador. – Tűnj el innen, látni sem akarlak! Te kis bajcsináló! Te semmire se való! Haszontalan nyelvelő! Takarodj!
Virtuo a másik arcélét fordítja feléjük. Két körmét összecsippentve a tenyérnyivé nyúlt fülkagyló mélyébe meríti.
– Egybekeltek? He? – firtatja reszketeg hangon.
– Keljen egybe vele Deniq, a Halál Ura!
– Veled meg a lánchordta, kóboréletű, beste Démonkirály keljen egybe, és sikongattasson, míg csak élsz! Ki eresztett ki a tyúkudvarból? Ott a helyed, ott kodácsolj! – hörgi Jassal.
Mindeközben tíz körömmel kaparja maga körül a nedves homokot, bár szívesebben kapargatná parázsló ágyékát, vagy a cudar csitri szemét.
– Legyen! – sóhajt Virtuo. – Legyetek egymáséi! Áldásom kísérjen a sírig! Jóban-rosszban, vígságban, dögvészben tartsatok ki egymás mellett! Népesítsétek be sarjaitokkal Ylonia vérrel öntözött, bőtermő földjét! De sajnos, szörnyen zümmög valami a fejemben. Tehát most nem tartok nagy beszédet. Örüljetek, hatódjatok meg magatoktól!
– Hozzám ne add! – bömböl a harcos.
– Nehogy összeköss minket! Vond vissza! – jajdul Nashua. – Inkább holtomig sötét pincében tengődnék, penészen és nyirkon, semmint ilyen férfi mellett!
Lehajol a fikarc varázslóhoz, s a hallójáratába pillant. Szélsebesen hajtűt ránt, s azzal döf Virtuo útvesztős kiképzésű fülkagylójába. A következő pillanatban diadalmasan felmutatja a tűre szúrt fejfúró férget. Sietve átkerül a mágiás másik oldalára. Ott megismétli gyors mozdulatát. A földre pöcköli a kedvrontottnak látszó, halálos rágószervű furkaférgeket. Addig tapos rajtuk a sarkával, mígnem azok dúlt vonaglás közepette szétroppannak.
Az agg varázsló felörvend:
– Hallok! Végre!
– Akkor gyógyíts meg! – követeli a tóban ázlalódó, nyűtt Viador.
– Beteg vagy netán? – érdeklődik kedvesen Virtuo.
– Netán megdöglöm! – Lássuk, mi a baj!?
– Az a baja, hogy nem férfi! – kiabál Nashua. – Nem is hős! Hazugság a hírneve! Becsaptak a regélők! Falánk, italos, ostoba! Bugyogópecér! Talptól fejig édesgyökér! Még hogy édes?! Keserű! Gyűlölöm!
– Hisz csak az imént keltetek egybe! – csodálkozik Virtuo. – Ráérsz még a szájalással! Csönd legyen, különben rózsalugassá varázsollak!
– Még hogy rózsalugas! – hördül Jassal. – Változtasd vissza dögkóróvá! De előbb fossz meg a kíntól, mert tovább már nem bírom!
– Mondd hát, mid fáj!? – érdeklődik jóindulatúan Virtuo.
– A szerelemtagom.
Nashua élesen felkacag.
– Szerelem?! Tudja is ő, mi a szerelem!
– Mert te jobban tudod?! – nyögi a szenvedő. – Te még gyereknek is éretlen vagy!
– Ha te olyan érett, sőt bölcs vagy, akkor mit kerestél Ronchán?
– Még egyszer ki ne ejtsd a nevét!
Virtuo hátat fordít nekik. Az elgyötörten girbegurba ágrendszerű, vénséges fa felé indul, hogy visszatérjen magánya csendes világába.
Jassal négykézláb robog utána a sekély vízben. Elkapja palástja szegélyét. Megtorpanásra kényszeríti a fikarc aggastyánt.
– Rimánkodva kérlek, gyógyíts meg! Virtuo megfordul.
– Tanultál valamit a bajodból?
A kérdezett elgondolkodik.
– Úgy vélem, igazam volt hajdan, amikor lenéztem az ócska, léha kéjeket – feleli. – Csakhogy sorsom nem hálálta meg jámbor felfogásomat. Az egyetlen szeretett nő megcsalt, elhagyott. Megölte hitemet.
A mágiás meglepődik.
– Azért élünk tisztességben, hogy sorsunk hálás legyen érte? Jutalomért? Nevetséges vagy!
– Egyetértek! – csap le Nashua. – Nevetséges! Némely anyák titokban a tiltott Jassal néven szólítják fiaikat, mert ez a név az áhított szabadságot jelenti! Hősiességet, bátorságot, férfias mivoltot jelent!
– Van okod kétkedni férfias mivoltomban?! – morran Viador, kékesfeketére színeződött orcáján kíngrimaszokkal, szemében könnyekkel.
A kölyöklány végignéz rajta.
– Nyomorult! – sziszegi. Megvetően megismétli talpával az iménti, furkaféreg-taposó mozdulatot.
Virtuo kiszabadítja palástja csücskét Jassal markából, és a fa törzsébe siet. Kisvártatva áttetsző falú ametiszt tégellyel tér vissza, s azt Viadornak nyújtja.
– Nesze, kend be magad – szól jóságosan.
Ezután hüvelyk- és mutatóujjával nagyobbra tágítja saját szemrését, előbb az egyiket, majd a másikat, és még a szemlencséit is dörzsölgeti. Időnként pislogva elbámul a távolba. Az eredménnyel elégedetlenül többször is palástja ujjába törli a szemét, vagy felcsippenti valamelyik szakáll-fonatát, s azzal – akárha ecsettel – megtisztogatja szivárványhártyáját.
Míg ő ezzel foglalatoskodik, a szenvedő Jassal hátat fordít az ugribugri nyelvelőnek, és haladéktalanul használatba veszi a gyógykenőcsöt.
S legott összegörnyed térdeltében. Ököllel püföli a földet, és ekként szűköl:
– Vén fikarc! Te már nem csak süket vagy, de nem is látsz! Mit adtál nekem? Sorvasztót? Rothasztót? Kínlasztót? Döglesztőt?
– Nem vált be? – érdeklődik a mágiás. Tűnődve ráncigálja hétfonatú szakállát. Elmélyültségében összesűrűsödnek homlokán a ráncok, s eltüntetik a bőrébe bélyegzett rendjelzést. – Csak nem cseréltem el a kenőcsöket? – sajnálkozik. – Hajjaj, már a látásom sem a régi! Nem is csoda, hiszen már századok óta keverek-kavarok. Ilyesmi előfordul olykor. Várj, másik arkánumot hozok. Ez már biztosan rendbe tesz.
Jassal hasra veti magát a sekély vízben. Épp csak az ágyékát emeli fel kissé a homoktalajról. Szétvetett karokkal, szinte némán gyötrődik.
– Megmondtam előre? – firtatja Nashua.
– Hozzám beszélsz? – nyöszörög a szenvedő.
– Óvtalak Ronchától. Legalább megérte?
– Sosem fogod megtudni, mi a gyönyör! Sose találsz férfit, aki hanyatt döntene! Egész életedben furdalhat a kíváncsiság! Vén korodban, keserű szűzként fogsz meghalni!
– Ne átkozódj, hősszerelmes! Tényleg az okozza minden bajodat, hogy egykor Radga elhagyott? Miatta választottad a Halál Kertjét? Miatta kergeted a kéjt ocsmány módokon?
– Miért nem téged zártak tömlöcbe? Végigtapsolnám a kivégzésedet!
Mielőtt a beszélgetés tettlegességbe hajlana, Virtuo visszatér egy újabb tégellyel.
Jassal feltérdel, mutatóujját a kenőcsbe mártja, majd a nadrágjába süllyeszti. Szaporán fintorog, szeméből könny pereg.
– Segítsek? – kérdezi Nashua.
A férfi bólint.
– Szúrd át magad a kardommal.
– Nem korai ez még? – aggódik a mágiás. – Ti most még burukkoljatok! Az új párok nem veszekszenek. Ráérnek megölni egymást az édes idők múltával.
– Mi nem vagyunk új pár! – ellenkezik a lány. – Sosem lesznek édes időink.
– Dehogynem. Összekötöttem sorsotokat.
– Vond vissza! Tévedésből tetted, mivel éppen süket voltál.
Virtuo vállat von.
– A házassági kötés nem játék. Viselkedjetek bölcsebben.
Jassal elcsippenti magától a nadrág elejét, és annak mélyébe kukkant. Bele is fúj néhányszor. Arcszíne immár kevésbé kékes, feketés. A járomcsontja körüli izmok lazábbnak tetszenek.
– Jobban vagy? – tudakolja az aggastyán. Csizmaorra le-föl kunkorodik. A kérdezett az ajka elé simítja mutatóujját, mert nem meri elkiabálni megkönnyebbülését, s félszegen bólint.
– Helyes – szól elégedetten a varázsló. – Holnapig nem lesz újabb panaszod. Feltéve persze, hogy nem keresed fel ismét a bajforrás fehérnépet.
Jassal válaszképpen a szíven szúrt sárkány hangját hallatja.
– Akkor beszéljünk fontosabb dolgokról – sóhajt Virtuo. – Sorsunk egy időre összefonódik. Be kell jutnunk a királyi palotába. Viadortársaid nagyon régen várnak rád.
– Nem tudom kihozni őket! Úgy hírlik, lábra állni sem képesek.
– Nyugodj meg, maradj higgadt! Ne tiltakozz sorsod ellen, mert újra a Halál Kertjében leled magad!
Jassal nyeglén megrántja vállát.
– Na és? Ott legalább nem voltak érzékeim.
– De egész idő alatt az érzékeid után sóvárogtál!
– Hát most érzékeltem. Elég is volt. Köszönöm, már meghalhatok.
– Mintha olyan könnyű lenne meghalni – legyint Virtuo.

 

 

Holott mi sem könnyebb, mint a meghalás. Ám jelenleg erre egyáltalán nincs idejük.
Élve kell a palotába jutniuk. Ez nem lesz egyszerűen kivitelezhető, hiszen felajzott katonák keresik a felséggyalázó Cabar szökevény leányát. Minthogy az utolsó szabad Viador felbukkanásának híre a Fivérek fülébe jutott, Jassal fejére is vérdíjat tűztek ki. Őt elevenen akarják társai közé csukatni a tömlöcbe; hullájáért nem fizetik ki a zacskó aranyat. Nashuáért azonban „akár élő, akár dög” állapotában átadják a beígért két disznót.
Ez persze a lány tudomására jut. Arca ellilul, ajka lebiggyed. Nyomban átkozódásba fog. Mint kifejti, jelentősen többre tartja magát két moslékzabálónál. Ha legalább harmincat kínálnának érte!
Mivel ezenközben a királyi pincébe, kamrába szánt étkeket, italokat pakolják a négy megtermett ló által vont fogatra, a hatalmas zsákok és hordók emelgetésével lekötött gojla legények pironkodva hallgatják kifakadását, majd egyszercsak összenéznek. Rosszalló tekintetük azt mondja, máris tömérdeket kockáztattak azon vállalásukkal, miszerint a pukkancsot, a harcost és a mágust az árgus figyelmű katonasággal-testőrséggel őriztetett palotába juttatják, a Fivérek estéli mulatságához rendelt vadak, borok és más finomságok között.
Miután kisütik, hogy Nashua a király fürdőjébe szánt bivalytejes hordóban észrevétlen maradhat, szalmaszálat dugnak a szüntelenül gyalázkodó lány szájába, s ily módon végre elhallgattatják őt. Vállon és derékon ragadják, magasba emelik, s a sűrű, zsíros tejbe süllyesztik. Amikor már csak a pukkancs légcseréjéről gondoskodó gabonaszál hegye látszik ki a fürdetőfolyadékból, undorhangjaival fikarcnyit sem törődve, rázárják a fedelet. Nashua azon élménytől dühödten gubbaszt a csecsváladékban, hogy Jassal kárörvendő vigyora volt az utolsó kép, amit tejbe alázása előtt látott.
Viador sem élvezheti sokáig a nashuátlanná csendesült világ békességét. Még végignézi, amint az erősen fintorgó Virtuót mélyen beássák a kalácssütéshez szánt lisztőrleménybe, ezután rá kerül a sor. Bár ő foggal-körömmel ragaszkodna az édesgyümölcsből érlelt borral töltött hordók valamelyikéhez, erről le kell tennie, ugyanis az italokat később a bivalytejes lajttól távol rakják le a palotában, márpedig nekik – őszinte sajnálatára – együtt kell maradniuk Nashuával. Így hát kénytelen a gojla legények alig leplezett vihogása közepette a tudós Retar testáztató dézsájába szánt, férfierőt fokozó matériába süllyedni a fogai közé szorított szalmaszállal.
Bár egyáltalán nem akarja tudni, miből tevődik össze a testét körbefolyó ragacsos, opálos massza, mégis értesül annak származásáról, mivel a tartályt cipelő ifjak alaposan meghányják-vetik a kérdést, mely szerint a fogságban tartott hímsárkány lefejt magjában történő, órákig tartó heverés-tespedés meghozhatja-e a kívánt eredményt.
Vagyis: vajon a csodanyák képes lesz-e az ájtatos szavú, piperkőc Retar hervadt pössentőjéből félelmetes, szűztipró bájpóznát varázsolni? Úgy vélik, szerencsés volna, ha így történne, ugyanis a sorozatos férfiúi kudarcoktól bolydult társuralkodó az ágyába hurcolt szüzeket hibáztatja a felsülés miatt, s dühében végez velük. Ezután a palota szennycsatornájába dobatja a tetemeket, melyek végül a várdomb alatt rohanó folyóba ürülnek.
Jassal úgy dönt, nem veszti eszméletét az undortól. Mindazonáltal egyébre sem bír gondolni, csak Lekidre, a két fejét alattomos támadás során elveszített, immár egyfejű sárkányra, akit leláncolva tartanak egy barlangban, mert a Fivérek hisznek abban, hogy vére, könnye s magva csodatévő erejű. Megfogadja, hogy ha túléli a palotalátogatást, nem lesz rest: lóra pattan, kardot ragad, és kiszabadítja kínos rabságából a seregnyi katonával őriztetett lángokádót.
Addig is ücsörög a visszataszító váladékban, szalmaszálon keresztül veszi a levegőt a massza és a hordófedél közötti, alig ujjnyi légrésből. Végigszenvedi a kocsira emelés minden kínját s ürömét. Amint a lovak nekilódulnak a kátyús úton, a vad rázkódás következtében az éltető levegőn kívül másféle matéria is gyakorta a légzőcsőbe – s onnan a szájába – kerül. Ha a férfiasságot meghozó panácea csakugyan hatásos, az esetben lesz baja bőven. Rákényszerülhet, hogy megszegje fájdalmas kínjában tett önmegtartóztatási esküjét! Ezáltal viszont kiteszi magát a visszaesésnek. Kivált, ha mesmeg kifog egy Roncha-féle fehérszemélyt. Ajjaj!
A szekér az imbolygó felvonóhídon át a várkapuhoz gördül. Ezen a ponton az őrök még kevésbé zordonásak. Megszemlélik a kocsit hajtó gojla s az őt kísérő legény ábrázatát, és mert régi, ártalmatlan ismerősnek találják őket, félreállnak az útjukból.
A bakon gubbasztó férfiak mégsem lélegeznek föl. Feszülten hajtanak keresztül a nyüzsgő városon, tudván, a királyi palota bejáratánál majd jóval figyelmesebben vizsgálják át szállítmányukat. Ha pedig meglelik fogatukon a becsempészni kívánt Viadort, a bőszen kerestetett csepűrágó leányt, vagy a Fivérek által ugyancsak rettegett Virtuót, mindnyájuknak vége.
Hiszen számtalanszor hallották a jóslegendát. Immár biztosra veszik, a suttogok nem hazudtak, elkezdődött a várva várt: Jassal, a Viador visszatért. Bár éppenséggel nem hasonlít a hősre, akiről a regék szólnak. Nehéz elképzelni, hogy majd éppen ő fogja halomba kaszabolni a Fivérek katonáit. Az se biztos, hogy él még. Meglehet, rég megfúlt a hordónyi sárkánytejben, sóhajt a kocsit hajtó yloni. Társa kiigazítja: apatej az, hé!
Egyszercsak azon veszik észre magukat, hogy röhögnek. E vígság közepette toppannak a palotakapuban meredező őrök színe elé.
Ezek viszont azt figyelik, kit látnak izgatottnak, szorongónak, s azt a személyt legott átkutatják, az általa szállított zsákokat keresztülszúrják, a tartályok tartalmát áttöltetik.
A silbakok ezúttal úgy vélik, a bakon nevetgélő gojlák nem rejtegetnek aljas szándékot, nem csempésznek orgyilkost, méregkeverőt, fogolyszabadítót vagy más kergültet a királyi hajlékba. Hiába is tennék, az ilyetén hívatlanok úgyis mindig pallos alatt, bitón, négy darabban vagy máglyán végzik.
Mindazonáltal az őrök nem hanyagolják el kötelességüket. Kardheggyel lepattintják néhány hordó fedelét; áttapogatják a kezük ügyére eső zsákokat.
Egyikük felfigyel a kocsit hajtó legény váratlan elkomorulására. Az ostort szorongató fickó a szájába gyűri s zaklatottan rágcsálja bajuszát.
Mielőtt az őr hangot adna hirtelen támadt gyanakvásának, a másik silbak a zárótetőtől éppen megfosztott hordó fölé hajol, ám tüstént vissza is hőköl.
– Bi ez? – hörgi undorral, orrát befogva.
A bajuszrágó gojla felvihog félelmében. Azután elmagyarázza az apatej dolgát.
A gyanakvó silbak olyannyira eltűnődik a csodatévő szeren, hogy rögtön el is feledi iménti kételyét, de még a kötelességét is. Gyorsan körbenéz, s látván, hogy tettének őrtársán és a két szolgasorú ifjún kívül nincs más szemtanúja, lekapott sisakját a masszába meríti. Mutatóujját a szájához illesztve titoktartást parancsol, s nagyvonalúan útjukra bocsátja az alantas rendűeket.
A sápszedő strázsák nem sejtik, de már nem is érdekelné őket, hogy a tovazötykölődő hordóban egy fuldokló – ha nem máris haldokló – kuporog.
Amikor a mind horpadtabb mellkasú, kétségbeesett Viador megérzi a továbbinduló szekér rázkódását, felszínre löki a szalmaszálat, és telehörpöli tüdejét az éltető levegővel. Ez nem megy nesztelenül, ám a hátramaradt őrállókat immár frissen szerzett kincsük foglalkoztatja.
A silbakok megesketik egymást, hogy az eltulajdonításról mindörökké hallgatni fognak, mert ha az egy hírmadár, egy szemer vagy a meglopott Retar fülébe jut, ők kínok kínjai közepette végzik be életüket. Sebtében megvágják tenyerüket s amint vérük kifakad, egymásra szorítják sebüket, így kötik véglegesre fogadalmukat.
Ezután megfelezik a dézsmát, és mert nem tudakolták meg a masszahasználat módját, szorosan lehunyt szemmel, viszolyogva kiszürcsölik sisakjukból a pocsék ízű sárkánytejet.

 

 

Előbb a varázsló kecmereg elő a korpás lisztből. Elsöprő tüsszentéssel ünnepli visszanyert mozgásszabadságát. E már-már őserejű robbanás szélvihara a falra röpíti az arcára és hajára tapadt gabonaőrleményt, s szabálytalan formájú, borzas körvonalú domborművet képez abból. A zsákokkal, lajtokkal, szakajtókkal zsúfolt kamra unalmasan szürke faIán létrejött műalkotás látványa elégedettséggel tölti el Virtuót. Lám, ő már nem múlik el nyomtalanul a Világból, és a helyiség sem egyhangú többé.
Lekapdossa a társait rejtő hordók fedelét. Nem győz eléggé undorodni, midőn a sárkánynedvvel borított Viador előkecmereg rejtekéből. A hírneves harcos lapockáig érő, sörénydús, hullámos, kékezüst fényű fekete hajának minden szépsége tovatűnt. A dicséretét zengő hősénekekben oly sokszor magasztalt tincsek a koponyájára tapadnak, opálos színű ragadék csordogál rajtuk. Akárcsak szempilláin, jelentékeny méretű orrán, viszolyogva biggyesztett ajkain, valamint öltözetén, de még a kardján is nyúlós-mászós keszőce éktelenkedik.
A süvölvény hajadon is ázottan mászik elő a tejből, s úgy fest, mint aki mindenestül megőszült. Nincs idő hosszas utálkozásra, a szolgák bármikor rájuk nyithatnak.
Virtuo máris feltárja a palota titkos folyosóira vezető rejtekajtót, és mindhárman átsurrannak a dohos, levegőtlen, keskeny zugösvényre.
Amint a fal visszazáródik mögöttük, Jassal kirobban:
– Fürödni akarok!
– Gondolj arra, hogy viadortársaid sem fürödtek, mióta itt sínylődnek, vagyis időtlen ideje! – próbálkozik Virtuo.
– Gondolok rá, de mielőbb fürödni akarok! – szögezi le a férfi.
– Szörnyen büdös vagy – leheli Nashua.
– Megpofozlak, cinka! Miért mindig velem törődsz?!
A fikarc mágus felsóhajt, unván civakodásukat, majd feltűri palástja ujját, és mutatóujja körmét a durva kőfalhoz csiszolja. E mozdulattól körme hosszúra nyúlik s megvastagodik, hegyén lilás szikra szisszen, abból aranyló lángnyelv lobban fel, s bevilágítja körülöttük a szűk folyosót.
– Rég jártam itt – sóhajt Virtuo, magasba tartva szarulámpását. Elindul a járatban.
Jassal türelmetlenül csoszog mögötte. Sietni, rohanni szeretne, hátha így elhagyhatná a mozdulatait kísérő cuppogást, csámmogást, a testére ragadt nyák csikorgó, recsegő hangját, rémszagát. Csizmatalpa meg-megcsúszik a padlón.
A varázsló elmereng:
– Lássuk csak, mekkora az emlékezetem!? Kell itt lennie valahol egy fürdőnek. Hajdan bővizű forrás fakadt a hegyen, e fölé emelték a szentélyt. A környéklakók itt fohászkodtak isteneikhez, békét, esőt, bő termést, gyermekáldást könyörögve tőlük, s végezetül kortyoltak a szent vízből. Később e helyt épült fel a királyi palota. A forrást fürdővé alakították át, itt végezték a szertartásokat, beavatást, esketést, koronázást. A Szörnyetegek gyűlölték, mellőzték a vizet úgy általában, mert az ártott az egészségüknek, ezt pedig különösen széles ívben kerülték. A Fivérek is rettegnek az ősi forrástól, úgy tudják ugyanis, hogy ha hamis, ármányos, aljas személy érintkezik a mágikus vízzel, tüstént meghal, enyhébb esetben égési sebek keletkeznek testén, bőre kifekélyesedik, elrothad.
– Ez igaz? – torpan meg Jassal. – Akkor hol fürödjek?
– Nem vagy te olyan! – tiltakozik Nashua.
– Dehogynem! Ki nem olyan? Mindnyájunkban van hamisság, ármányosság, aljasság!
– Nem, mert te hős vagy! Tiszta szívű, egyenes lelkű, igaz férfi! – áradozik a lány.
– Jaj, cinka! Ha már eddig gyaláztál, nehogy hirtelen belém szeress!
– Szeressen beléd a kóbor villám! A hullaféreg! A nedvedző bőrüszök! Az agyevő dobbancs! Csak annyit mondtam, hogy nyugodtan megfürödhetsz a Szent Forrásban! Neked nem eshet bajod. Mivel szerintem te nem mindenestül vagy aljas, álnok, gaz, hanem csak ötletszerűen! Különben pedig ne szólíts cinkának!
Jassal nem felel. Virtuót figyeli.
A fikarc mágiás szembefordul a fallal, kisujja körmével ajtót rajzol rá, majd átlép a nyíláson. Bevárja jócskán elhűlt társait, végül eltünteti az átjárót.
– A fürdő – szól játszott szerényen, varázslósan.
A sós párától illatozó, kör alakú helyiség padlóját és falát szilajul ágaskodó-aláomló-újramagasodó hullámok ékítik. A tajtékos habok közt tengeri lények lebegnek-úszkálnak: különféle kígyók, halak, csonthátúak, emberi felsőtestű uszonyosok. A hullámverés ritmikus hangjai a szívdobbanásokat idézik fel.
A Nashua és Viador által bámult mozgás, nyüzsgés, úszkálás valóság, nem képzelgés. Úgy érzik, mintha ők maguk is a tenger mélyében volnának. A terem közepén gyémántos ragyogású vízoszlop magasodik, körötte jókora medence hever.
Jassal az aggastyánra pillant. Annak megengedő bólintása láttán a zöldeskék vízbe lábal, majd belemerül.
Amikor már aggódni kezdenének miatta, víg prüszköléssel bukkan fel a mélyből. Külseje újfent a régi. Hosszú, sötét haja szétterül a vállán, néhány fürt az arcába tapad. Szempilláin tündöklő vízcseppek villódznak, a rút ragadéknak immár nyoma sincs.
Nashua megállapítja, hogy Jassalt nem borítják égési sebek, fekélyek. Ebből bátorságot merítve ő is a medencébe gázol.
Utóbb visszatérnek a titkos folyosóra, s folytatják útjukat. Ruháik nedvesen tapadnak testükre. A lány meg-megborzong, fogai gyakorta összekoccannak.
A vacogás hallatán Virtuo sértett hangon megjegyzi:
– Ettől féltem, mióta megtudtam, hogy egykor majd segítenem kell Hitehagyottnak. Ki nem állhatom mások társaságát. Csak magamat bírom elviselni, s olykor még ebben is szünetet tartok! De hát miként is élhetnék ily hosszú ideje, ha nem kerülném a fajtátokat?
– Téged nem tölt el lelkesedéssel, hogy eljött az idő? – leheli a lány. – Te nem repesel a boldogságtól? Nem ugrándozol ujjongva? Nem szeretnél madarat, pillangót, kígyót, békát fogni örömödben? Végre tehetsz valamit Yloniáért! Te is olyan kiábrándult vagy, mint Jassal?
A varázsló ráhagyja:
– A fajtátokból rég kiábrándultam.
A nyomaték kedvéért szembefordul Nashuával, s felemeli körömlámpását, hogy egymás szemébe nézhessenek. Jégkék tekintete fagyosan villan keskeny, csapott metszésű szemrésében.
A mímes leány a fejét ingatja.
– Te oly kedves, oly szeretetrevaló, sőt: jóságos vagy! Hiszen eddig majd' minden bajunkkal hozzád fordultunk, és te nyomban adtál nekünk kenőcsöt, port, gyógy- vagy bájitalt. Téged rajongva szeretünk! Ezért nem kerültél a Fivérek kezére! Sem a szemerek, sem a katonák, de még a kémmadarak sem bírták kideríteni hollétedet.
– Hát persze, mert nincs is hollétem! Mert alig időzöm a valóságos világban! Őszinte leszek: nem szeretlek titeket. Rossz véleménnyel vagyok rólatok. Próbálj e nézetemen változtatni!
– Hogyan? – vacogja Nashua.
Virtuo elfordul. Kisujja körmével kémlelőnyílást hasít a falba.
– Itt száraz ruhát ölthettek – közli.
S ezzel ajtót nyit egy néptelennek tetsző terembe. Az illatszerektől és füstölőtől terhes levegő néhány szippantás után elbódítja őket. A falak mentén elfüggönyözhető, puha matracú, széles ágyak sorakoznak, középütt illatos szirmokkal telehintett, kicsiny vízmedence áll. A madár- és virágmotívumokkal színesre festett-faragott ajtajú szekrényben lenge köntösök, vállasok és szoknyák, mélyen kivágott ruhák, áttetsző fátylak kelletik magukat.
A nyelves csitri halkan sikongat gyönyörűségében, s nyomban válogatni kezd.
Jassal szemöldökfelvonva, már-már rosszindulatúan méregeti a varázslót.
– Ez női szoba, méghozzá a ledérebbje hál itt. Férfihoz illő ruházatnak nyoma sincs – szól.
Virtuo bólint, elmosolyodik:
– Asszonyöltözetben nagyobb biztonságban leszel – feleli. – Bármikor ránk nyithatnak, s eltűnni csak én tudok, egyelőre. Fátyolozd el arcodat. Kardodra boríts köntöst. Igyekezzetek, mert nem cicomázkodni jöttünk!
– Minek nézel engem? – hörren Viador. – Soha nem válnék meg a nadrágomtól!
Nashua kaján vigyorral a férfi mellkasához próbál egy lágyasan lengeteg, tenyérnyi kebelfedőt.
– Nagyon bozontos a hasad? – kérdezi. – Ha igen, nézek neked valami jókorább darabot.
Jassal épp tiltakozni készül, midőn az ajtó durván feltárul. Míg Virtuo egy szempillantás alatt semmivé foszlik, ők a szekrényajtó takarásába rebbennek. Nashua máris tőrt szorongat, a férfi a kardot markolja.

 

 

– Hé! Mi lesz már, cemendék!? – ordít egy érdes hang, páncélzat és fegyverek csörgése közepette. – Meddig váratjátok a felséges Retart?
– Rögtön! – hebegi a lány. – Tüstént elkészülünk.
– Most megyek, és ledöntök egy kupa bort! Mire visszajövök, csinosítsátok ki magatokat, különben anyaszült csurdén rugdoslak benneteket a felséges úr színe elé! – bömböli a goromba fickó, öklével az ajtótokot püfölve.
– Igyekszünk, jó uram! – ígéri Nashua kedves hangon, gyűlölködő arccal. A szekrény takarásában felemeli a kezében szorongatott tőrt, és nyakra sújtó mozdulatot tesz vele.
A szolga csörömpölve távozik, ők kapkodva öltöznek.
– Megölöd Retart? – kérdezi súgva a lány az ingerlően suhogó ruhába, csillogó köntösbe burkolódzott, számtalan fátyol mögé rejtett arcú férfit.
– Nem öli meg – felel Virtuo, előlépve a színes falikárpitból. – Még nem.
– Miért kéne várni vele? – rökönyödik meg Jassal.
– Mert te nem orgyilkos vagy.
– Nem is orvul akarok végezni vele. Kardot adnék a kezébe. Megmérkőznénk, és ő akár le is győzhetne.
– Legyőzni? Téged? – kacag a varázsló. – Retar nem harcos, te is jól tudod. Ő a szavakat használja fegyverül. Mézszirupos, álságos szónoklataival, tetszetős szófüzéreivel cserkészi be a lelkeket.
– Az enyémet ugyan nem! – tiltakozik a süldő lány. – Mindhárom fivér hazug és aljas, és ezt az egész nép tudja! Még az ülepnyaló szemerek is! Csak őket nem zavarja, mert éppenséggel pont ezt szeretik!
Jassal felsóhajt.
– Oly nagyon fiatal vagy, gyerkőce! Nem csak a szemerek romlottak. Mindnyájan azok vagyunk. Egymástól elkülönült jó és rossz nem létezik. Mindenféleség van. Hajdan még én is hittem abban, hogy a Fivérek majd igaz uralkodók lesznek, pedig addigra rég megfigyelhettem volna, hogy a hatalom veszedelmesen árt a jellemnek. Engem ez az egész nem érdekel többé. Rühellem őket, mert kelepcébe csalták, betömlöcözték viadortársaimat. Amikor összeálltunk, hogy felvegyük a harcot a Szörnyetegek ellen, fogadalmat tettünk egymásnak. Ez utóbb csúfosan megszegetett. Ráadásul Sirgeb elhódította tőlem Radgát, pedig hűségeskünk arról is szólt, hogy nem teszünk ilyet a másikkal.
– Úgy utálom Radgát! – csattan a lány. – Még Ronchát sem utálom ennyire! Kárt tett a fejedben! Felejtsd el!
– Hallgass ide, kotlóalja! Sejtelmed sem lehet a szerelemről, épp ezért ne szólj bele az érettebbek dolgába!
– Kotlóalja?! Eladósorú vagyok! Kérőm is volt már!
– Remélem, nem szalasztottad el, mert nem lesz több, fityfiritty!
– Szerzek egy kardot, és kihívlak! Azután a falra tűzöm a fejedet! Palástot szabok az irhádból!
– Még szerencse, hogy mezítláb vagyok, mert most ijedtemben lecsináltam a sarkamat! És nagyon utálok csizmát pucolni!
– Ha nem hagyjátok abba, inkább visszasüketülök! – mordul a mágiás. Elfújja a körmén pisláló lángot. Felkap a padlóról egy szivárványszínű fátylat, majd annak egyik csücskét a jobb, a másikat a bal fülébe tuszkolja. Hallójáratait ilyképpen eltömeszelvén, egyszersmind sajátosan feldíszítkezve, a kívánatosnál jóval hangosabban kérdezi:
– Vajon hol lehetnek a nőszemélyek, akikért tüstént visszajön a szolga?
Viador a fejéhez kap. Térdre vetődik, bepillant a nyoszolyák alá. Nem talál senkit. Felegyenesedik, töprengő arccal végigpillant a termen, mígnem észreveszi, hogy több fekvőhely is baldachin és takaró nélkül maradt.
A keskeny, csúcsíves ablakhoz siet. A párkányra hasalva kihajol. A külső peremet szegélyező vasrácson irdatlan csomókat észlel. A leszaggatott ágyfüggönyökből rögtönzött köteleken két elszánt hajadon csimpaszkodik lefelé, bogtól bogig.
Jassal fejcsóválva gondol ezt-azt a női észjárásról, ugyanis a kötélvég meg sem közelíti a földet, ráadásul alant nincs is föld, a várárok komoran szennyes vize hömpölyög a mélyben. Mielőtt még bármit is tehetne a fejvesztetten menekülő szüzek érdekében, a visszatérő fegyverszolga berúgja az ajtót, és beüvölt:
– Gyerünk már! Mozgás, cemendék! Ne akarjátok, hogy bemenjek értetek, mert akkor...! – E ponton felvihog, módfelett mulatságosnak ítélvén, amit elhallgatott. S mivel gondolata szerinte felettébb tréfás, azt nem is hallgatja el, csupán suttogásra vált: – Majd én beavatlak benneteket a szerelmeskedés titkaiba! Mesteretek leszek! A tíz ujjatokat megnyaljátok utánam, de még az enyémeket is! Szegény, felséges Retar úgysem boldogul veletek! Még soha, senkivel sem boldogult. A helyében nem bennetek keresném a hibát, hanem a lőcsömben, hihihi!
– Ha nem hallgatsz el, beárullak a királyi fenségnek! – förmed rá Nashua. – Nem szakad le a képed? Különben indulhatunk! Megengedem, hogy vigyed a fátylamat! De finoman nyúlj hozzá! Ne rángasd! Le ne tépd fejemről! Tudd meg, Retar menten belém fog szeretni! Nőül vesz, gyerekeink születnek. Egy egész seregnyi!
Jassal ugyan finoman bokán rúgja a színjátékos leányt, ám az képtelen megfékezni a nyelvét.
– Mivel Ermo nem nősül, és Kinson sem talál olyan kitűnő párt, amilyen én leszek uramnak, nemsokára én fogok parancsolni Yloniában, mint királynő! És akkor megkorbácsoltatlak, szájaló! Levágatom a tíz ujjadat, és a szádba rakatom, hogy legyen mit nyalogatnod!
Jassal újra rúg, immár nem finoman. A sokat sejtetően lenge ruhába, földig omló fátyolba öltözött lány a fennhéjázó modorától szerfelett hökkent szolga elé lódul a folyosóra.
Viador még egyszer megigazítja mindent takaró, szűzies ruházatát. Úgy véli az arcát rejtő, sok réteg kendőzet pompásan leplez. Végtére, ha ő emerről úgyszólván jottányit sem lát keresztül rajta, akkor az ellenirányból őt sem láthatják, nemde!? Okosságára büszkén indul a színpadias riszálással tipegő, s a kétszeri bokán rúgástól is mindössze enyhén sántikáló Nashua nyomába.
A csörömpölő mell- és térdvértet viselő, hetykén felpödört bajszú fegyveres lassan magához tér a cserfelő hajadon által rámért lelki megrázkódtatásból. Úgy dönt, megpróbálkozik a másik szoknyással. Az sudárabb, alakosabb társnőjénél, s ami legfőbb erénye: hallgat, jólesően.
A huncut kedvű palotaszolga Jassalhoz dörgölődik, végigsimít annak hátsóján, majd alaposan bele is markol, azután mohó ujjakkal a rokolya alá hatol, kezdetnek térdmagasságban.
Haladna följebb is, már épp megmarkolná a rejtegetett kardot, midőn váratlanul a levegőbe emelkedik. Végtagjaival szertelenül kalimpálva átrepül a lépcsőkorlát fölött, s zuhan egy emeletnyit. Ezután nem folytatja hanyatlását, mivel inkább gurulni kezd. Csimbókos hajfonatokkal ékes feje, puha gerince, törékeny térde a kőfokokhoz kocódik. Mire a lépcsősor aljára ér, hercig bajusza lekonyul, tudata hosszabb időre pihenni tér.
Nashua a háta mögött lépdelő, verekedős férfira mered, bár mit sem lát belőle az arcát borító tömérdek, sűrű fátyoltól.
– Teljesen meghibbantál? – sziszegi. – Miért dobtad le? Most hogyan találunk el Retarhoz? Támaszd fel a pimaszt!
– Elfelejted, hogy megfordultam itt néhányszor – legyint Viador, kényes mozdulattal felcsippentve arcburkolóját, hogy lásson valamicskét. – Ismerem a járást. De miért mennénk Retarhoz, amikor a pincebörtön miatt jöttünk?
– Mert muszáj leköpnöm a mocskos nőgyalázót! – suttogja a lány teli torokból.
Jassal nem felelhet, ugyanis két fegyveres közeledik szemből. Az őket méregető, zord testőrök láttán Nashua a korlát felé fordul, és éktelen jajgátasba kezd.
– Jaj nekem! – sopánkodik. – Ugyebár, az a deli-szép férfiú nem végzet magával!? Jaj, jaj, ugye nem?! Jaj, de nagy kár lenne érte! Olyan kedves, aranyos lénye volt! De hát miért ugrott a mélybe? Mi bántotta szegényt? Szerelmi bú érte? Imádott édesanyja vagy nővére halt meg csipkekórban?
Jassal rúg, Nashua elhallgat. A bokától homlokig felfegyverzett testőrök az alázuhant szolgára tekintenek, majd gyanakodva végigmérik a két női személyt. A mímes csitri fátyolát hátralebbentve igazít a homlokába gyűrűző, kacér tincsek egyikén, tenyérrel feljebb paskolja zsenge kebleit a ruhakivágásban, s tovább szörnyülködik:
– Annyira sajnálom szegényt! Egészen megszerettem, pedig még csak rövid ideje ismertem! Erre fellép a korlátra, imbolyogva egyensúlyoz, majd széttárt karokkal levetődik, akár egy madárka...! Miért tette? Miért?!
Viador megest rúg, ám ez már felbőszíti a szerepébe hevült vakarcsot.
A leány viszonozza gesztusát. Mivel ő nem figyelmeztetésnek szánja, hanem annak, ami, a teljes erőből sípcsonton rúgott Jassal megroskad kínjában. Görbültében leple fellebben, arca egy vonalba kerül a pukkancséval. Sóhajtásnyi ideig töpreng, lefejelje-e a vérbő szüzet, midőn tekintete megakad a süvölvény melle fölé festett, káprázatszép madárábrázolaton. Azután a nagyon telt és roppant piros ajkakon.
Nem fejel.
A testőrök nem törődnek a civakodó némberekkel. A lépcsősor aljában heverő társuk felé lódulnak. Futva távolodó lépteik döngését kihasználva, Jassal elősziszeg fátylai mögül:
– Fogd vissza magad, csimasz, ha nem vágyol Fano kínkamrájába!
– Nem kamra az! – súg vissza jólértesülten a bimbó. – Még csak nem is terem, hanem inkább hodály!
– Fogd már be! – könyörög Viador, mert persze nem a gyötretőszoba méretein kíván vitázni. – Ha nem némulsz el, kivágom a nyelvedet! Azután agyonütöm! Feldarabolom! Patvarmélyen elásom, végül jókora sziklát gördítek rá! Most pedig igyekezzünk! Kövess!
Rohantában megfeledkezik arról, hogy ő egy érintetlen, gyönge hajadon. Férfias keménységgel csörtet végig a folyosón, csillogó köntöse, virágmotívumokkal teleszőtt, légies orcaburkolói lobognak s fodrozódnak körötte.
Nashua bicegve lohol a sarkában.
– Kikérem magamnak, hogy csimasznak, cinkának, kotlóaljának gúnyolj! Mindörökre jegyezd meg a nevemet! – lihegi.
Viador visszapördül siettében, és csendre inti a szövegmalom leányt. Ám az zavartalanul folytatja:
– Akár hiszed, akár nem, én még nagyon sokra viszem! Nemrég találkoztam egy öreg tündérrel, aki igazából csak félig volt tündér, lénye másik felét tekintve banya volt. Hát a bűbájoskodó szipirtyó kiolvasta a tenyeremből, hogy ragyogó életem lesz! Álmaimat majdnem mind egy szálig valóra váltom!
Ezzel elhallgat, bár nem azért, mintha kifogyott volna mondandójából. A folyosó falát pompásító, mitikus jelenetekkel színesre festett kárpit egyik részlete bűvöli el.
– Nézd csak! Ez Lekid, a sárkány! Itt még három feje van! Hú, hogy harcolt a Szörnyetegek ellen! A regélők szerint vadságban különb volt nálatok, Viadoroknál is. A győzelem után nem hurcolkodott az udvarba hízelgőnek, mert az ellentétes lett volna birodalomszerte híresen házsártos és morózus természetével, hanem inkább a magányt választotta egy messzi birtokon. Tovább is van, mondjam még?
– Tagadd meg magad! – vicsorít Jassal. – Ne mondjad!
Bár hallani sem akar róla, mégis a mogorva tűzböffentőre gondol. Úgy hírlik, a hatalomtól megzavarodott Fivérek fogadták fel a kalandorokat, akik aztán bódító párlattal itatták meg a magának való, zsémbes szörnyet. Amint a sárkány kellőleg elzsibbadt, nyiszatolni kezdték a fejeit. Már éppen a harmadikat farigcsálták volna lefelé a vaskos pikkelyeken minduntalan kicsorbuló, nyiszogva szikrázó pengékkel, midőn Lekid magához tért fájdalmában, s nekibőszült. Lehelete méregzöld tüzén perzselte el az orv fegyvereseket. Hanem fejszámának csökkentével tűzfúvó képessége is alábbhagyott. Így arra már nem tellett erejéből, hogy a testét lebéklyózó köteleket is elégetve, megszabaduljon a fogságból.
Mire Jassal végigemlékezi a múltat, a nyelves csitri is elmondja ugyanezt, élőszóban. Majd ekként ölti tovább a mesefonalat:
– Ám ezzel még nincs vége az undok, borús, morc Lekidnek! Ugyanis egy jóslegenda szerint egy varázsos napon, ha a csillagállások is kedvezően alakulnak valahára, Hitehagyott Jassal, a Legyőzhetetlen, Hős, Hírneves Viador megmenti őt!
– Kicsoda?! – morran a nevezett, feledvén, hogy csak nemrég határozta el az említésbe hozott nemes cselekedetet. Épp, midőn a nyomorú sárkány hímmasszájában ücsörgött. – Én?! Lekidet? Megmentem? Kitől hallottad ezt a képtelenséget? Lekidet nem lehet elviselni! Ha nem is rosszabb nálad a nyavalyás pikkelyes, sőt, talán egy árnyalattal még kibírhatóbb is, társasága akkor is gyötrelem! Annakidején nem is harcoltunk együtt. Külön-külön küzdöttünk a Szörnyetegek ellen, mert ki nem állhattuk egymást. Az a szüntelen pöfögés! Valamelyik feje mindig füstölt, gőzölgött. Soha nem volt elégedett, vele folyton kibabrált az élet. Végül aztán tényleg. Maradjon úgy, béklyóban!
– Nem marad – válaszol a lány derűsen. – Úgy rendeltetett, hogy nem marad.
– Ostoba locsogást hallottál, nem „rendeltetést”!
A törpe férfi és szálas nő szerelméből fogant, középmagas süldőleány visszafordul. Alulról pillant Jassalra, furfangosan kihasználván öltözete lengeségét, s mindazt, amit viselete sugall.
A harcos figyel is rá, hunyorgón, erősen.
– Még azt is locsogták – közli a fruska –, hogy végezetül Jassal elveszti a Hitehagyott nevezetet, és újra megtalálja szerelmét.
Viador két kézzel ragadja galléron Nashuát, heves felindulásában attól sem zavartatva, hogy annak nincs is gallérja.
– Radga föltámad? Ezt fecsegték? – firtatja vallató hangszínnel.
– Hát nem így név szerint állították, miszerint pont éppen Radga... – hebegi a szorongatott. – Hanem csak azt jövendölték, hogy újra megtalálod a szerelmedet.
– Ez azt jelenti, hogy Radga feltámad! Mivelhogy ő a szerelmem! – erősködik a férfi.
– Utálom őt! – köp a csitri. – Annyira utálom! Most megfojtasz miatta?
Viador elengedi Nashua nyak- és tarkóbőrét. Egy pillanatra felhajtja tömérdek fátyolát, mélyet lélegzik, majd visszabocsátja leplét, és előrependeríti a lányt.
– Nyomás, megyünk tovább! A jóslat azt jelenti, mivel mást nem jelenthet, hogy Radga feltámad, vagy azóta régen újraszületett! Egymásra bukkanunk! Ha ez csakugyan így történik, ennek fejében bárhová elmegyek, bármit megteszek! Hol van Virtuo? Miért nem beszélt erről?
Hirtelen a mind kevésbé táncos járású, viszont feltűnően sántikáló szűz után nyúl, és a vállánál fogva visszarántja őt egy éppen elhagyott ajtó elé.
– Itt vagyunk, ez Retar szobája – súgja mély hangján. – Ha szükséges lesz szólani, akkor te beszélj.
– Minek megyünk be hozzá? – nyögi Nashua megrettenten. – Mindkettőnket megölet!
– Engem ugyan nem! Mostantól kényesen kerülöm a halált. Ugyanis életbevágó találkára készülök! Magad mondtad az előbb: találkozom Radgával.
A lány páros lábbal toppant hirtelen sárkánymérgében:
– Megállj, te...! Eszehagyott Jassal!

 

 

E pillanatban feltárulnak az állatfigura faragásokkal ékített ajtó csúcsos szárnyai, s valóságos szolgasereg hömpölyög elő mögüle. Alacsony sorú, kérges kezű, bőrkötényes gojlák, a legszennyesebb munkákban járatos, egykedvű férfiak igyekeznek az élen. Szigorú fejfedős, pilleszürke ruhás, elfakult szolganők követik őket. Végül csillogó vértezetbe burkolt, sisakos, kardos testőrök tódulnak a folyosóra.
A hat gojla két formátlan, vérrel s más nedvekkel átitatódott, súlyosnak rémlő zsákot cipel. A molyszerű nők uruk szennyesét, s az asztaláról leszedett tálakat, kelyheket menekítik kifelé. A marcona testőrök Nashua és Jassal köré csoportosulnak.
– Hová, hová tubicáim? – kérdezi egyikük.
Nashua felcsillantja legcsábosabb mosolyát, újfent magasra paskolja kebleit, és ringatózni kezd álló helyzetében.
– A fenséges, tudós, bölcs Retarhoz jöttünk, hogy jobb kedvre derítsük őt. Ami engem illet, először is, sugárzóan szép vagyok, akárcsak a Nap! Továbbá gyönyörűen énekelek, táncolok, és simogatásom gyógyír a kimerült testnek! Sudár társnőm néma, s ezt a legtöbb férfiú módfelett nagyra értékeli. Csodás küllemétől olvadnak a szívek! Mi ketten hamar felderítjük az yloniak felemelésén, boldogításán fáradozó, kiváló Retart! Volt egy aranyosan helyes, nagy bajuszú kísérőnk is, de ő útközben látomást kapott, mely arra sarkallta szegényt, hogy átvesse magát a lépcsőkorláton. Nem lett túl komoly baja, de azért nem tudott tovább vezetni bennünket. Beléphetünk a királyi felséghez?
Nashua mosolyogva, kacéran adja elő sziréndalát, ám a szeme sarkából a bizonyosan szűztetemekkel tömött zsákokat cipelő, hajlott hátú gojlák után sandít.
A testőrök hümmögnek, egymásra néznek. Az iménti tubicázó így szól:
– Próbáljátok felvidítani urunkat. Meglehet, ti lesztek az elsők, akiknek ez sikerülni fog. A nagy tudású Retar épp a legújabb gyógymóddal kísérletezik. Kansárkány tejében áztatja ernyedt tagjait. Táncoljátok körbe fürdőteknőjét! Mulattassátok őt! Vetkőzzetek, daloljatok. Hátha túlélitek!
A fegyveres feltartóztathatatlanul elröhinti magát. Három társa sem érez másként, ám ők fürgén a szájukra borzolják lófarokszerűen dús bajszukat, s ekként némiképp elleplezik vigyorgásukat.
Nashua végigméri a négy testőrt. Leereszkedően biccent, és – nyomában Jassallal – belép az ajtón.
Odabenn a falhoz tántorodik, s fejét hátravetve, hápogásra fajzó hangok kíséretében cserélgeti mellkasában a levegőt. Végtére jócskán félt, míg a fegyveresekkel évődött.
Viador körülnéz a teremben.
A legokosabb fivér művelt, mesteri, tudor és királyi mivoltát magasztaló portrékkal zsúfolt falakat bíborszínű, mesétlen kárpit borítja, az epezöld padlót csillagábrázolatok szépítik. Félig tárt ajtajú, tömött ruhásszekrények tornyosulnak körös-körül. A középpontban terebélyes, puhaságot sugalló ágy terpeszkedik. A fürdőbe nyíló keskeny ajtó mellett magas támlájú, trónusszerű karosszék és sárkánykörmös lábakon álló íróasztal büszkélkedik. A tekintélyt parancsoló bútordarab lapján fóliánsok kallódnak rendetlen halmokban. Az ajtó másik oldalán férfiváll szélességű, embermagas polcállvány hivalkodik. Ezen különféle lények koponyái, csillag- és parányvizsgáló eszközök, drágakőből készült tégelyek, üvegedények, méretes csipeszek, fogók és kések sorakoznak.
Retar, a felséges, a fürdőben kornyikál. Nem sok hangot vesz igénybe a gazdag választékból, legfeljebb egyet. Színtelen dúdolgatása arról szól, hogy ő egy férfi. Hatalmas, félelmes. Nők hevernek lábainál, és ő egytől egyig boldoggá teszi őket. Vagy legalább önnönmagát, végre-valahára.
Ezt eldanolja néhányszor, közben a férfiasító tejet paskolgatja teste körül, s az sűrű, ragacsos halmazállapotánál fogva nem vidáman csobog, hanem recsegve csörög-zörög.
Jassal leválasztja a falról a továbbra is pihegő leányt. Saját fátyolát egy szempillantásra fölemelve csúfondárosan, egyszersmind bátorítóan rákacsint. Retar fellelhetőségi helye felé lódítja, majd lassú léptekkel követi Nashuát.
Menetközben a bimbó összeszedi magát. Felveti fejét, kidülleszti mellét, s máris öntudatosan ront a tudor színe elé.
– Szép napod legyen, királyi felség! Jöttünk, hogy felvidítsunk! Ám úgy látom, nincs ránk szükséged, hiszen úgy dalolsz, mint a trillamadár, vagy még gyönyörködtetőbben! Énekmestered boldog és büszke lehet, amiért segíthetett neked, hogy ez az értékes kincs kiteljesedjék a torkodban!
Jassal rúg, bokamagasan. Hiába, a mímes leány zavartalanul tovább hízeleg.
– Ó, bölcs és igaz lelkű Retar! Sokat hallottam rólad, de megvallom, még nem láttalak! Most azonban, midőn szemtől szemben állhatok veled, kezem-lábam remeg, szívem folyton félredobban, oly vonzó férfi vagy! Társnőm egyetért velem. Felséges uram, engedd meg, hogy helyette is én beszéljek, ő ugyanis néma, szerető szülei nagy örömére, ezt különben magam sem bánom!
E szavaknál odébb lép, miáltal kikerül Viador lábának hatósugarából. Letelepszik a fürdetőteknő szélére. Gyengéd mozdulattal végigsimít Retar dúsan barázdált homlokán.
A felséges fivér kábán mered rá. Ő rettegő, könyörgő, sírdogáló szüzekhez szokott. Ahhoz, hogy kisírt szemmel csúszkáljanak lábainál, bokáját ölelgessék, irgalmáért esdekeljenek. Ez mindig simogatóan hatott lelkére, habár ahhoz kevés volt, hogy lankadt kéjtagját életre keltse. Talán majd most. Ha Kinson szemer származású varázslóinasa nem tévedett, akkor ő tüstént diadalmasan fog kiemelkedni a kétharmad részben lefejeztetett Lekid hímnedvéből, és visszanyert képességét legott próbára is teszi e takaros szüzekkel.
Retar homokszőke, halovány arcú, gyűrött bőrű férfi. Gyűröttségét a töméntelen gondolkodás, a fejébe gyűjtött tömérdek ismeret eredményezi. Szemöldöke a hajával azonos színű, írisze fakókék, orra nagy és lapos, szája széles. Rejtőszínekben és jellegtelen vonásokban tobzódó külsejével hajdan teljesen a környezetébe olvadt, észre sem vették jelenlétét. Ez megváltozott, mióta fivére uralkodótársa lett, mivel ez valahogy láthatóvá tette alakját. Mindenki a kegyét keresi, felvidítására törekszik, kegyelméért esdekel. Helyesen.
Férfiúi gondjainak híre persze kiszivárgott, ám ha a szemerek, szolgák, röphírnökök és más alattvalók rajtacsípnek valakit, amint az ő baján csúfolkodik, pláne, ha az alávaló mindehhez még nevet is, hát az nyomban Fano, a hóhér és kínzómester szakértő kezére kerül.
Jassal fellebbent néhány fátyolréteget a szeme elől, hogy alaposabban szemügyre vehesse az egykori népszabadítót. Nem lát rajta jelentős külső változást, leszámítva persze, hogy a szőke hajzat fakóra vénült, a puhány arcot redők szántják keresztül-kasul, a tunya tekintetből kihunyt az értelem. Mindent összevetve, Retar úgy fest, mintha nem lakna együtt a saját testével. A porhüvely elterül a förtelmes sárkánynedvben, s várja a gyógyulást.
Viador lélekben a tulajdon – néma szűzzé történő átvedlésekor elhagyott – nadrágjába kukucskál. Elvégre, ha a szer valóban hatásos, az eredménynek rajta már mutatkoznia kell, hiszen ő több órán keresztül ázakodott a bűzös matériában.
Hökkenten rémül vissza a vizsgálódásból.
Sejtette, sőt tudta, hogy ebből még óriási nagy baja lesz!
Míg ő levegőt sem kap ijedtében, Nashua gondtalanul negédeskedik a sárkánymasszás dézsában tespedő zsarnokkal, annak énekhangbéli, tudósi, uralkodói tökéletességét magasztalgatva.
Jassal hátat fordít nekik, s a fényes paláston, alsó-felső szoknyákon keresztül megtapogatja ágyékát, ezúttal valóságosan is. Ötször-hatszor újra ellenőrizve is hasonló eredményre jut, mint a képzeletbeli vizsgálódással.
A szer hatására bájtagja átváltozott! S méghozzá...!
Jaj neki!
Mi történik, ha ez, sőt: EZ izgalomba jut?! Vagy ha ekkora felület kivaracskosodik, fájni-parázslani kezd, miként nemrég?
Hol van Virtuo? Adjon ellenvarázst! Íziben!
E pillanatban Retar leinti a lénye becukrosításán fáradozó hajadont, és megszólal:
– Téged egészen értelmes leánynak nézlek. Mi is a neved? Hagyd csak, majd én elnevezlek valaminek! Most hallgasd meg töprengésemet! Ma éjjel hatalmas mulatságot tartunk uralkodótársaimmal, s én beszédet intézek a jelenlévőkhöz. Szeretnék imponálni fivéreimnek, legelsősorban Kinsonnak. Arra akarom rávenni őt, hogy szereztesse meg számomra a Szörnybarlangban őrzött Új Szent Könyvet Ebből bizonyosan kinyerem az örök élet, a szakadatlan uralkodás és a kincstár kiapaszthatatlanságának titkát. Meg amit még csak óhajtok. Ám valahogy úgy kéne ezt intéznem, hogy Kinson ne akarja rátenni kezét a könyvre, hogy az teljesen és csakis az enyém legyen! Ami persze egyelőre vágyálomnak tűnik, hiszen ő a király és a varázsló, vagyis hát annak tartja magát, és biztosan egyedül akarja majd birtokolni a mindentudás eme csodás tárhelyét. Mármost, azt gondoltam ki, hogy az utolsó Viador, Jassal elfogása után ráveszem Kinsont, küldjük el Hitehagyottat a kötetért. S azért őt, mert a többi Viador nem ér semmit, mivel már időtlen régen rothadnak a pincebörtönben. Pusztán csak azért hagyjuk élni őket, mert haláluk nagy bajt zúdítana ránk. Az Új Szent Könyv biztosan tartalmaz fogást ez ellen is!
– Új Szent Könyv? – ismétli Nashua tágra nyílt szemmel. – Most hallok róla először.
Retar legyint.
– Hát persze! Ugyebár gojla vagy?! Neked ugyan mi közöd lehetne hozzá? Senki nem tudja biztosan, mit rejtenek a fóliáns lapjai. Még én, a Kivételezett is csak rövid ideje tudok létezéséről! Még én is csak sejteni-találgatni merem titkos kincseit! Te meg úgysem hordod szét a varázskönyv hírét, mert nemsokára meghalsz. Nos, hogy a lényeggel folytassam...
A süvölvény közbeszúr egy kérdést:
– Miért nem jó már neked a régi Szent Könyv, felséges uram?
– Ej, hát mégsem vagy olyan eszes, mint amilyennek véltelek! Az egy ócskaság! Először is azért, mert nyilvános, tehát ismert. Aztán azért, mert nem is tartalmaz semmilyen okosságot, bölcsességet! Mint például: miként készítsünk lóganajból aranyat, könnyből gyémántot? Hogyan s mint fiatalodjunk vissza? Mi módon szabaduljunk meg kínos szokásainktól, betegségeinktől? Meg hasonlókat. Nem írja, hogyan tartsuk meg a hatalmat a nép zúgolódása dacára; miként védekezzünk hatásosan az ellen, hogy csúfolódjanak, röhögjenek rajtunk, gúnydalt énekeljenek rólunk! Nem vált be ez ellen Fano és a hóhérszolgák mesterségbeli tudása! Nem válnak be utolérhetetlen rafinériával megfogalmazott szónoklataim! Ermo hadainak kérlelhetetlen szigora sem éri el a kívánatos eredményt! Az ostoba nép hőbörög, lázong, engedetlenkedik! Kifosztják, elzavarják, kútba dobálják a királyi harácsszedőket! Hitetlenségükkel megtébolyítják hitragozóinkat! Örökös jajgatásukkal az őrületbe kergetik áldozatos munkát végző panasznokainkat! Már-már nem győzzük vasra veretni, deresre húzatni, kötélre lógatni mindazokat, akik a sirámhallgatókhoz fordulnak csip-csup gondjaikkal, és ráadásul ott tartunk, hogy a nép besúgással vádolja őket! Ami különben igaz, de az együgyű parasztoknak ezt nem volna szabad észrevenniük! Nos! Például e gondok orvoslására kell nekem az Új Szent Könyv.
– Mindezekkel kapcsolatban azt írja a régi fóliáns, hogy a jó király nem ad okot népének a háborgásra, lázongásra, kaszaegyenesítésre, ugyanis nem nyomja el, nem fosztja ki az alattvalókat – mondja Nashua. Retar elboruló, lilára színesedő ábrázatáról leböngészheti, hogy rosszul beszélt. Ezt látván, a ravasz leány jól folytatja: – Ehhez képest mit tanácsolhat az új kötet? Másféle, hathatósabb kínzásnemeket közöl? Ez szörnyen izgalmas, felséges uram! Megengedsz még egy kérdést? Hisz tudod, én egy ostoba, félgojla hajadon vagyok: ha elfogatnád Jassalt, miként vennéd rá, hogy elhozza neked a vágyott kötetet?
Retar elvigyorodik.
– A következővel: a palota alatt lévő csontpincében őriznek egy számára fontos tetemet. Az ottani légáramlásnak és a balzsamozó ügyességének köszönhetően a hulla kitűnő állapotban van, arcvonásai jól kivehetőek, miáltal kétség sem merül fel azt illetően, hogy az Radga döge! Hogy Radga mit jelentett számára, az majd kiderül, amikor felkínálom neki a cserét: miután megszerezte nekem a könyvet, eltemetheti halott szerelmét.
– Várj csak, felséges uram! Neked talán érdekedben áll, hogy Jassal tovább éljen az Új Szent Könyv megszerzése után? Temetni hagyod őt?
– Nocsak! Talán mégsem vagy liba? Nos, Hitehagyott jólléte egyáltalán nem áll érdekemben! Amint elhozta a könyvet, azonmód bezáratom őt a társai közé. Sőt, egyenesen Sirgeb mellé csukatom, hadd kínozzák egymást bősz féltékenységgel! Ha nem tudnád, és miért is tudnád, hiszen a történet nagy része titkos: a bájdús, csalfa, hamis, vagyonéhes, vagyis szinte tökéletes Radga a Szörnyetegek kiirtása után faképnél hagyta Jassalt. A biztosabbnak ígérkező jólét reményében nőül ment a szép holmikat kedvelő Sirgebhez, ám hamarosan tőle is megszökött. Eljött hozzánk az udvarba, és pár maréknyi arany fejében felkínálta nekünk születendő gyermekét! Azt állította, hogy egy varázsló szerint fiút vár, aki majd megfoszt minket a hatalomtól, ha felcseperedik. Ha viszont feláldoznánk az újszülöttet a haragvó isteneknek, nem csupán leendő gyilkosunktól szabadulhatnánk meg, de még az éhínséget okozó szárazság is enyhülne! Így aztán körülvétettük Radgát az olyannyira vágyott pompával, míg el nem jött a szülés ideje. Hanem az a némber alaposan rászedett bennünket! Bizony, a királybecsapás halálos bűn, még a régi Szent Könyv szerint is! Ugyanis a hazug Radga leánygyermeknek adott életet! Hahaha, ártalmatlan leánynak! Ezt követően – néminemű segédlettel – elhunyt a szülőágyon. Bebalzsamozott testét elhelyezték az alanti hullafülkék egyikében. Sajnos, az anyával történő foglalatosság közben a gyermekről elsiklott a figyelem. Az pedig szőrén-szálán eltűnt, és azóta sem került elő. Túlsággal nem is kerestettük. Mit árthatna nekünk? Na persze, ha él egyáltalán!? Hiszen csak egy leány! Úgy vélem, ez a történet érdekelni fogja Jassalt. Cserébe elhozza nekem a könyvet!
– Nemhiába tartanak téged a legbölcsebb fivérnek, felséges uram! – hajbókol Nashua. – Boldogság számomra, hogy szolgálhatlak!
Az orcafüggönyei mögött rejtőző Jassal habozik, melyiküket fojtsa meg előbb.
Még hogy Radga felkínálta gyermekét a Fivéreknek!? Ez csak mese!
Való igaz, a lány kedvelte a pompát, fényűzést, továbbá erény és tisztesség dolgában gyakorta tett magának engedményeket. Sirgebet azért választotta, mert az elfogadta a hőstetteiért felkínált birtokot, annak jószágait s kincseit, ellentétben vele, Jassallal, aki nem akart még letelepedni, potrohot ereszteni. Ő még utazni, kalandozni vágyott. Radga lesújtó ajakbiggyesztésével nem törődve kijelentette: megél a kardjából, ökle erejéből; ő nem harácsol, nem gyűjt javakat. Aztán mire észbe kapott, az imént oly találóan bájdúsként jellemzett kedvese elhagyta őt.
Ám hogy Radga Sirgebet is elhagyta volna?! Állapotosan? Hogy a Fivérek által körüldongottan hordta volna ki terhét? Azt remélvén, az majd fiúnak születik, és áldozati halálával vagyonhoz segíti őt? Ez a mese, ha nem is hihetetlen, de nehezen befogadható. Vajon kié volt az áldozatul kínált gyermek? Akkoriban Jassal – önkínzási gyakorlatként – rengetegszer utánaszámolt, s mindannyiszor úgy találta, hogy a Radga szíve alatt növekvő magzat akár tőle is foganhatott! S ha a gyermek valóban létezik és él, azóta felcseperedett és eladósorba ért.
Retar szavaira eszmél fel. A tudós fivér épp önmagát méltatja, dicsérvén saját eszét, értelmét, csinosarcúságát; folyvást jóra, üdvözítőre törekvő jellemét, majd felhánytorgatja, mily igaztalan vele az élet, hiszen csupa tehetetlen teremtést vet az útjába, akik nem képesek felkelteni az ő vágyát, parlagon hevertetik férfiasságát. De tán most, sóhajt, enyhébben kiemelkedve a sűrű masszából. Végigtekint magán, és csalódottan visszasüpped.
– Segíthetek? – ajánlkozik a hajadon.
Viador immár komolyan kétkedik Nashua állítólagos érintetlenségében! A szüzesség büszke képe lassan messzi ködbe vész, ugyanis mint megerőltetőbb hinni benne.
– Simogass! – parancsolja Retar. – És figyelj, mert közben elmondani Kinsonnak szánt beszédemet! Azt akarom hallani tőled, hogy csavaros, agyafúrt, behálózó szöveget eszeltem ki, hogy fivérem bedől neki, s megteszi, amit várok tőle!
– Ha nem így látom, akkor is ezt mondjam? – kérdezi a lány. – Nem akarod különválasztani a két dolgot? Előbb meghallgatom a beszédet, utána simogatlak. A kettő együtt nem jó. Kioltják egymást.
– Te csak ne okoskodj! Tedd, amit mondtam! – morran a tudós.
– Milyen férfiasan határozott vagy! – leheli elbűvölten Nashua. – Megcsókolhatlak?
A meredt Jassal szeme láttára hajol a kese arc fölé. Duzzadt, édesgyümölcs formájú ajkaival célba veszi Retar széles, színtelen száját.
Viador azon bezzeg nem csodálkozik, hogy a királyi fivér tiltakozás nélkül várakozik csókjára!
Azonban mindkét férfi meglepődik, mikor a lány hirtelen leszegi a homlokát. Immár kos gyanánt, vészsebesen közeleg Retarhoz.
Végül csattanósan lefejeli őt.
A fivér elsüllyed a masszában. Midőn bugyborékolni kezd, Jassal szitkokat dünnyögve kihúzza testét a teknőből, s kiteríti a padlón.
Ekkor meggyőződhetnek arról, hogy bár a bölcs tudós ájult, a sárkányszer éppen hatni kezd.
Hatni kezd, és ezt sokáig abba sem hagyja!
A meztelenség láttán Nashua nem botránkozik meg. Legalább ezerszer látta pucéran bátyját, Tintót. Pucéran igen. De így?
Ezért aztán mégiscsak kikerekedik a szeme. Retar viharos tempóban változó-gyógyuló kéjtagjáról Jassalra mered. Szeme tovább tányérosodik.
– Veled is...? Neked is...? Téged is...? – nyökögi zavarosan.
A kérdezett nem felel. A szoknyája alatt zajló drámai eseménytől alig képes egyenesen állni. Váratlanul elvértelenedett feje mindjobban szédül. Rémületében a hasítéknyi fürdőablakra bámul, s duplán megmerevedik.
Ugyanis az ablak előtt az ágyfüggöny-hágcsón menekülni próbáló hajadonok lengedeznek.
A szüzek valamennyi végtagjukat szorosan a kötél köré fonják. Elővigyázatból hangtalanul, ám annál hisztérikusabban sikoltoznak.
Viador nem könnyen tér magához a testét sújtó történés fölötti megrendülésből. Kóvályogva, hosszas küzdelem árán, egyenként menekíti a nőket a biztos halálból. A kiterített Retar ágyéki átváltozásától elszörnyedt Nashua is segít a lehetetlennek rémlő feladat megoldásában. Elszántságuk jutalmaképpen élve s egy darabban rángatják be a résnyi ablakon a dús húsú hajadonokat.
– És most? – sóhajtják, csaknem egyszerre, körbeállván a döbbenetes férfiassága teljében, lehunyt szemmel heverő királyi tudóst és bölcset.
– Virtuo! – dörren Jassal.

 

 

A fikarc varázsló a csillagmintás padlóból emelkedik elő. A tudatától különvált, ám szembetűnően megférfiasodott Retar láttán nyomban rossz kedvre borul. Midőn Jassal kézzel-lábbal-fejjel finoman integetve felhívja figyelmét a saját, hasonlatos gondjára, mely tartását percről percre görnyedtebbé, fejét mind szédülőbbé teszi, az aggastyán felcsattan:
– Neked nem is altested van! Hanem baltested! Mit akarsz már megint? Kenőírt? Ilyesmi ellen még soha, senki sem kért tőlem orvosszert! Eddig még mindenkinek az ellenkező állapot jelentett terhet! Nincs kenőcs!
– Már nem is kell. Immár nőt akarok! – hördül a férfi vérmesen villogó szemmel.
– Most?! – sikolt a varázsló.
A színen tartózkodó fehérszemélyek egyike önfeláldozóan előrébb lép.
Nashua visszalöki a jelentkezőt a háttérbe, s Virtuo elé pattan.
– Azonnal váltsd meg bajától Jassalt! Azután menjünk el végre raboskodó atyámékért! Sőt, induljunk máris! Csak előbb még leköpöm Retart, ahogy beígértem!
Miközben szája minden szegletéből nyálat gyűjt nyelvére, merőn nézi Viadort, s – a férfi benyomása szerint – az egyik hátsó fogából mérget is présel a köpedékbe. A kötélhágcsóról lementett szüzek lelkes „gyúrd keményre!”, valamint „kőgolyót a disznónak!” kiáltásokkal biztatják.
Miután Nashua beteljesíti elhatározását, királynői mozdulattal engedélyezi a bosszúra éhes hajadonoknak, hogy ők is leköphessék a tudós fivért. Jassal is odasercint dühében, majd mindannyian távoznak a szobából a varázsló által nyitott átjárón keresztül.
Virtuo körömlámpásának aranyló fényénél haladnak előre a titkos folyosón. A durva kidolgozású, egyenetlen falak nyirkot izzadnak. Az alacsony mennyezeten különféle férgek, bőrszárnyú szipolyok hemzsegnek, a padlón hüllők cikáznak.
A mentett szüzek halkan sikongatnak. A Viador előtt lépdelő, telt alakú, sötét hajú leányt sűrűn előveszi az ájulhatnék. A merő kebel és csupa hátsó hajadon háromlépésenként hanyatlik a továbbra is görnyedtes, mind zsibbadtabb elméjű férfi karjaiba.
A sárkányhevülettel s -képességgel sújtott Jassal hősiesen küzd a testét eluraló újabb sorscsapás ellen. Mindannyiszor lesegíti magáról, és előretámogatja az aléldozó leányt, ám gyanítja, hogy a gerjedelem végül mégis erősebbnek bizonyul nála. Összeszorított foggal, ökölbe zárt kézzel harcol önmagával, majd hirtelen előrecsörtet, és Virtuo vállába markol.
– Tüstént tégy valamit, különben végem! – követeli.
– Ejnye, most már szörnyen elegem van belőled! Mondtam, hogy nem tudok segíteni! Ilyen baj eddig nem létezett! Nem vagyok rá felkészülve!
– Jaj, kérlek! – nyögi a férfi. – Hát felakadt szemmel hadonássz egy keveset, mormolj mindenféle sületlen hókuszpókuszt! Én meg majd hiszek benned! Ilyen módon hamar összehozzuk a gyógyító varázslatot. Nem bírom tovább!
– És mi lesz, ha nem bírod? – firtatja Nashua. – Meghalsz végre?
– S mi volna, ha inkább te halnál meg? – morran a kérdezett. – Nem élnéd túl, ha elkapnálak, mint egy sárkány!
– Igaz lehet – bólogat az alélósabb hajadon. – Hajdanában a dédanyám húgát nőül vette egy sárkány, és ő sem bírta ki a nászéjt! Pirkadatkor már cipelték is temetni.
– Nem sárkány volt az, hanem démonfajzat! – helyesbít a másik gömbölyded leány. – Ráadásul nem is vette nőül a rokonodat, hanem elrabolta. És nem is nászéj volt, hanem dúvad erőszak! Szerencsére később a Viadorok az utolsó szálig kiirtották a Szörnyetegeket.
– Én viszont úgy tudom, hogy nincs is mind kiirtva! – csattan fel az előbbi eladósorú.
– Nem érdekel! – bömböli Viador. – Gyógyíts meg, varázsló!
– Nem beteg vagy – jelzi Nashua. – Hanem életképtelen.
– Életképtelen? – kacag a sötét hajú, ájulgatós szűz. – Mindig elkapott, valahányszor megijedtem egy-egy féregtől. Mi az, hogy elkapott?! Már-már a nyársára vont! Mondhatom, nem képtelen!
– Te szegény! – sajnálkozik Nashua. – Csak vigyázva omolj a nyársára! Olyasmit kapnál tőle, amit sose felednél! Még nagyanyó korodban is vakarnád!
Jassal felbőszül. Forróságot érez a torkában. Elbömböli magát. Szájából gőz csap ki. Fogain néhány szikra lobban. Nyelvén apró lángnyelv ágaskodik, majd lelohad. Csípős, keserű ízt hagy hátra. S meredt döbbenetet.
Virtuo hümmög. Összehúzott szemmel töpreng, hétfonatú szakállát vakargatja. Végül felsóhajt, Viadorra szegezi tekintetét, és varázsszavakat mormol. Befejezésképpen többször elhúzza teste előtt aranyló lánggal világító körmét, majd félrehajtott fejjel kérdezi:
– Nos?
Jassal belefigyel a szervezetébe. Vállat von, felsóhajt.
– Enyhült valamelyest – morogja.
– Akkor megyünk tovább – biccent a mágiás. Mielőtt indulna, hogy tovább vezesse társait, megjegyzi: – Rövidesen elhaladunk Ermo lakosztálya mellett. Bepillantsunk hozzá?
Bár kérdésére egyhangú, hideglelős nyögdelést kap válaszul, néhány kanyarulattal később mégis megáll. Szembefordul a fallal, kisujja körmével kémlelőnyílásokat rajzol rá, szempáronként egyet-egyet. Odahajolnak.
Ermo a faburkolatos, sötét tónusú szoba középterében felállított íróasztalnál gubbaszt, s meghurkolt kötéldarabot babrál. Kisebb golyócskákat kötöz a vezetőszálra, majd a csúszóhurokkal játszogat, arra kíváncsian, hogy a beiktatott akadályok révén eléggé döcögős lett-e a siklópálya.
Egyszercsak fejcsóválva megkongatja az előtte gömbölyödő rézkancsó oldalát. A hívó hang hallatán két szolga is a szobába rohan, rendelkezésére állani.
Az egyiket nyomban térdre parancsolja karosszéke mellett, hogy ne kelljen hajolgatnia. Átveti a hurkot a reszkető gojla fején, és fölfelé rántja a kötelet. A siklóhurok akadozik. Megszalad, majd ismét megszorul.
Az akasztott szolga csuklik, hörög. Elfehérülő ujjakkal az asztal szélébe kapaszkodik, később annak lapját kaparja.
Ermo hirtelen hátradől, elengedi a kötélvéget.
A fuldokló hanyatt vágódik a szőnyegen. Rettentő hörgéssel felhemperedik, azután térdre kecmereg. Lefejti nyakáról a hurkot. Torkot köszörül, köhécsel. Amikor hangja visszatér, alázatosan megkérdi:
– Elégedett felséged?
– Nem, még nem teljesen. Ugyebár, magad is érezted, hogy még mindig túl kíméletes a fojtás?
– Igen, felséges uram, még többet is szenvedhettem volna – bólint a szálkasovány férfi.
Ermo felsóhajt, az asztal közepére hajítja a kötéldarabot.
– Fano roppant leleményes hóhér, nem ismerek nála jobbat – mereng fennhangon. – De nem eléggé agyafúrt! Muszáj helyette törnöm a fejem! Hiszen a fejvevő pallos kicsorbítása is az én ötletem volt. A lassan égető máglyát is nekem kellett kigondolnom, a vontatottan fojtó hurokról nem is beszélve. Bár ez utóbbit még tökéletesítenem kell. Jól van, mára elég ennyi! A sok töprengés árthat az egészségemnek! Végtére hadúr vagyok, nem tudós! Hozd a kardomat, gyakorolni akarok!
– Egyedül? – kérdezi a másik szolga, mivel társa nehezen lélegzik.
– Nem, küldess fel egy honárulót! – parancsolja Ermo.
A gojlák hajladozva kihátrálnak az ajtón. A hadvezér hátradől a trónusszerű karosszékben, két lábát az asztalra löki, s keresztbe veti egymáson. Felkap egy művészien megformált dísztőrt, annak hegyét a mutatóujjához illeszti. Aztán az arca elé tartja a tündöklő pengét, s az abban látható tükörképére mered.
– Ermo király – bókol arcmásának. – Ha netán szegény fivéreimet baj érné valahogy, én lennék az egyetlen uralkodó. Ermo király. Jól hangzik. Sokkal jobban, mint a Kinson király. Vagy mint a Retar király. Na persze, legott sokan mernék azt hinni, hogy meggyöngült a birodalom, mert csupán egyetlen fivér kormányoz. Így hát fokozottan szükség lenne a hadseregemre. Fanóra és segédeire. Meg természetesen a panasznokok, harácsszedők, hírmadarak, szemerek, hitragozók, csepűszolgák odaadására. Ki tudja? Meglehet, hamarosan bekövetkezik a kettős gyászeset. Nem érhet készületlenül. Mindent kitervelek, nehogy kifogjon rajtam az esemény. Minden lázongást vérbe fojtok. Minden háborgót felköttetek. Vér, könny és füst! Nincs kacaj! Ez a jelszavam! Előre a birodalom üdvéért! Éljen Ylonia! Aki ellenszegül akaratomnak, nem yloni többé! Mehet a vérpadra!
Nashua halk öklendéssel utálkozik a kukucskanyílásnál.
Jassal hallgat. Meghatalmasodott, sárkánytűzzel lüktető altestét a hideg falhoz simítva hűsöl, s azon idők járnak a fejében, amikor Ermo még a trónszék közelében sem járt. Midőn a kockafejű, eszelősen lázas tekintetű, gondozott bajszú ifjú naphosszat a nép üdvéről, a szabadságról és az igazságról szavalt, s még nem csürhézte az yloniakat. Arra is ügyelt, kire emel kardot a harctéren. Szívesen küzdött az ellenfél vakarcsabbjával, és simán legyőzte a fegyverteleneket. Utóbbi szokását megtartotta. Eszerint mégsem fordult ki teljesen önmagából.
A két szolga visszatér. Kitárják az ajtót, s szoborrá dermednek annak két oldalán.
Hegyomlasztó felsőtestű kínzósegéd vezeti a szobába a kardozó kedvű hadúr által rendelt honárulót. A kis termetű, kórosan megfogyott, idősödő gojla botorka léptekkel bukdácsol előre.
– A büdös mindenségit! A szőnyeget! – rivall Ermo. Körültekintően ápolt, nemrég nyesett bajuszának őszes szálai szanaszét meredeznek a dühtől. Miért kell folyton szóvá tennie, hogy utálja bemocskolni a szőnyeget?!
A szolgák máris pattannak. A buzgóságtól nyögdécselve villámgyorsan felcsavarják a Fivérek legnagyobb hőstetteit ábrázoló, kézzel csomózott padlódíszt, és a terem túlsó végébe gurítják.
Ezzel végezvén kisurrannak az ajtón, hogy szóljanak a teherhordó gojláknak: álljanak készenlétben, mert nemsokára vihetik a tetemet.
A hústorony hóhérsegéd átadja urának a drágaköves markolatú, súlyos, félelmes kardot.
A birodalom szégyenének titulált honáruló sem marad védtelen: ő kerek pajzsot kap. Ez alig nagyobb egy szarugombnál.
Kezdődhet a harc.
Ermo szertartásosan megcsókolja fegyvere markolatát. A levegőbe suhint a pengével, majd így szól a szélfújta nádként reszkető halálraítélthez:
– Szerencsés vagy! Érezd magad kiválasztottnak, amiért nem a tömlöcben rohadsz el, és nem is Fano gyilkos kezében végzed! Aljas honáruló létedre kitüntetésben részesülsz: megküzdhetsz velem!
– Kegyelmezz, felséges uram! Nem vagyok én áruló! Családommal együtt imádunk téged! Mindennap fohászt mondunk érted és fivéreidért! Irigységből juttattak ide! Szomszédom, a...
– Kivágjam a nyelvedet?! – bömböli Ermo. – Akkor szólj, ha kérdezlek! Most pedig harcolj! Ha legyőzöl, szabadon távozhatsz!
– Adj kardot nekem is, uram! – mondatja félsze a férfival.
A kínzósegéd előpattan. Könyékkel üti meg a foglyot.
Az törött arccsonttal nagyot zuhan. Estében elhullatja a pajzsot.
– Vedd fel! – förmed rá Ermo. – Nem küzdök fegyvertelennel!
Jassal, zúgó fejében sárkánydühvel, szélsebesen elkapja Virtuo kisujját, és annak horgas végű körmével ajtót rajzol a falba.
A szobába ront. Futtában tépdesi magáról a rokolyát, hogy előrántsa alóla kardját. Sűrű arcfátylai ingerlően lobognak, fel-felvillantva dúlt ábrázatát.
A fúriaszerű jövevény láttán Ermo vékony hangon segítségért kiált.
A fal mellett tornyosuló kínzósegéd újfent előrepattan. Kardot ragad, támadó pózba szökken.
– Mi van, te se fiú, se lány? – sziszegi vicsorítva. – Meguntad az életedet?
– Inkább a tiédet! – vágja rá Jassal.
Közben ráébred, mekkora ostobaságot művel. Még az is eszébe jut, hogy nem evégett jár itt. Épp ezért nem is mórikálja magát tovább.
Lesújt a pengével. A hegyomlás alkatú halandó kivédi a csapást, és nekifutásból felé szúr.
Viador félreszökken. Félfordulatot tesz, átdöf a válla fölött. A kínzósegéd hárít, ám azzal nem számol, hogy a küzdőfél szélvészgyors.
Kap egyet a halántékára a markolattal. Meglepett arccal, kábultan hadonászva leroskad. Összeomoltában a saját pengéjébe dől, és bravúrosan kizsigereli magát.
Végezetül kinyúlik a fájdalmától hánykolt, összetört arcú fogoly mellett.
Jassal az ajtó felé hátráló Ermo után lendül. Hanyag mozdulattal, kézzel üti félre a bágyadtan felé csapó kardot.
Galléron ragadja a konyult bajszú hadvezért, felemeli kissé, de még le is hajol hozzá. Ráfúj a fátylaira, hogy azok ellebbenjenek az arca elől, mivel azt szeretné, ha a fivér felismerné őt a ledér ruházatban.
– Mióta csak ismerlek, gyáva féreg vagy – közli megvetően. Hangja hallatán a seregek parancsnokában kétség sem maradhat kilétét illetően. – Most véged, te kóros fejű hatalombeteg! Fogd meg a kardodat, és harcolj, mint férfi!
– Nem harcol, mint férfi! Azonnal engedd el! Mindent összezavarsz! – kiabál Virtuo a háta mögül.
Jassal hökkenten megfordul.
– Miért? – nyögi. – Miért? Sokszorosan rászolgált a halálra!
– Ezt nem is vitatom! De most még nem végezhetsz vele!
Viador megmered. Hátravetett fejjel, vádlón a mennyezetre bámul. Ezzel esélyt ad Ermónak némi alattomosságra, s az legott ki is használja az alkalmat. Előkapja görbe pengéjű tőrét, és megkísérli hasba szúrni Jassalt.
A lengén öltözött tusázó pontosan erre vár. Megragadja a hadúr csuklóját, és teljesen körbefordítja azt. A gyilokfegyver a padlóra pottyan.
A fityegő kézfejű Ermo sikoltva utánaroskad. Ezenközben homlokával erősen megüti Jassal hirtelen felrántott térdét. Ettől hátrahanyatlik.
Ezúttal koponyája hátsó része koppan jókorát. Eszmélete tüstént odébbáll.
– Tűnjünk inneni – szűköli Virtuo. – Mindent elrontasz!
Jassal gyors mozdulattal talpra segíti az összezúzott arcú, vérző foglyot.
– Szedd rendbe magad! – tanácsolja. A hosszabb ájulásba visszavonult királyi fivér felé int: – Cserélj vele ruhát, vagy találj ki jobbat, és próbálj eltűnni valahogy! Rövidesen nagy kavarodás lesz itt!
Választ nem várva átsiet a sértetten távozó Virtuo mögött éppen bezáródni készülő falon. Homlokát, térdét lehorzsolva toppan a titkos folyosóra. Azután unott arccal várja a szidalmakat.

 

 

Nem szidalmazzák.
A hajadonok – még a folyvást szájaló Nashua is – körbeállják őt, s olvatag tekintettel simogatják. Sóhajtoznak is, valami effélét: hűha, nahát, és úgy néznek rá, akár egy istenségre.
Következőleg Jassal zavarba jön, ráadásul visszakerül a korábbi, kínos állapotba is. Azzal próbálja hűteni férfias reakcióit, hogy eme leányok akár az ő gyermekei is lehetnének, ha az imént hallott história igaz.
Micsoda?! Radga szülötte már ekkora volna? Ilyen kebles, faros, cserfes, élettől duzzadó, mint ezek a szüzek, akiknek szemlátomást csakis a test gyönyörein, a hancúrozáson szánt az eszük?!
S mi van akkor, ha Nashua az ő sarja? Miként is hihette el, hogy a törpe csepűrágó nemzette a hozzá képest óriás termetű lányt?
Na nem! Ha egyáltalán igaz a mese, a szülemény akkor is Sirgebé és Radgáé, neki köze sincs hozzá. Ettől persze Cabar, a vásári komédiás még nyugodtan felnevelhette az anyja legyilkolása közepette elkallódott csecsemőt. Na de hogyan került volna a ded Cabarhoz? Merő spekuláció!
– Min töprengsz? – kérdezi Virtuo, titokzatos félmosollyal. Pedig neki aztán nem szokása a somolygás!
Jassal vállat von, immár azon töprengvén, mitévő legyen ezután.
Sürgős tisztázásra szorul, hogy mármost neki valóban lehet-e ekkora lánya, végtére ágyastársait is ebből a korosztályból szokta választani, és hát ugye...!? Nem mintha oly nagy ritkaság volna, hogy apák a leányaikkal hálnak, ám az ő ízlése ettől jócskán eltér.
Legjobb volna, ha a feledés homálykamrájába söpörné az egészet. Retar hazudott, félrebeszélt, vagy csak rosszul tudja. Ő, Gyermektelen Jassal, továbbra is vígan kerülgetheti a zsenge hajadonokat. Hosszú-hosszú időn át erről álmodozott a Halál Kertjében. Közben egyetlen ránca tokája, hasredője, hófehér hajtincse sem keletkezett, bájtagja nem fonnyadt el, ülepe nem lógósodott meg. Éppoly fiatal most is, mint amikor Deniq odazárta őt. S ezt nyilvánvalóan ki kell élvezni!
Mindazonáltal a hímsárkány tejében történt ázakodás következményei vészes iramban fogyatkoznak. Amit Virtuo hókuszpókusza nem ért el, azt megvalósítja az „és ha az én leányom?” jellegű tépelődés. Elmúlik az alhasi parázslás, a görbedtség. Keringtében vére immár ismét bebarangolja fejét, a szédülés szűnőben...
Na tessék! A végén még úgy jár, mint Ermo: férfiúi képessége végképp alábbhagy!
Míg ezen vívódik, követi az élen imbolygó Virtuót. A fikarc varázsló körömhegyén vonagló lángocska inkább árnyakat, mint fényeket éleszt. S alakú óriássá nyújtja, a girbegurba falakon táncoltatja az apró mágiás alakját.
A mentett hajadonok kitüntetett figyelemmel szerencséltetik a hős hadozót.
Nashua nem időzik tovább a férfi ünneplésével, ő már csak atyja és fivére kiszabadítására képes gondolni. Ez persze növeli feszültségét. Izgatottságának csillapításához viszont ki mást vehetne elő, ha nem Jassalt?
– Most miattad riadóztatják az egész palota testőrségét, katonaságát! – dohogja. – Megerősítik az őrséget, felhergelik a poroszlókat! Mert neked muszáj volt lekardoznod, lerúgnod a királyi hadvezért! Hogyan jutunk a börtönbe?
– Egyszerűen – von vállat a férfi. – Elfogatjuk magunkat.
– De onnan ki is kéne jönni! – vicsorog a pukkancs.
Viador megest vállat von.
– Az persze más – szól egykedvűen.
Ezúttal a lányra kerül a bokarugdalás sora.
A lesántult Jassal felháborodik.
– Tisztelhetnél! – morran. – Atyád lehetnék.
– Az atyák nem szoktak így viselkedni! Nem folyton csak az ágyékukkal törődnek! Neked még szoknyásan, fátylasan is gatyagondjaid vannak!
– Fogd be a szád, pendülő! Semmi közöd a testemhez! Tehát ne foglalkozz az ágyékommal, és ne rugdosd a lábamat! – Viador lehajol, megérinti Virtuo vállát. – Mit szólsz Retar meséjéhez?
– Radga szülöttére célzol? – kérdezi a varázsló.
A férfi bólint.
Aztán a fikarc nem felel. Mosolyog.
Kisvártatva megint szembefordul a rücskös felszínű fallal. Kémlelőlyukat szab rajta a körmével. A hasítékhoz tapasztja jégkék szemét.
– Nocsak – sóhajtja. – Kinson gondtalan. Eszerint Retar és Ermo megtámadása még nem tudódott ki.
Nem moccan el a kukucskálóréstől. Eltartott kisujjal felemeli jobb kezét, mintegy felajánlván, hogy aki leskelődni kíván, az bátran vegye igénybe a körmét. Hamarosan mindenki mellette-fölötte térdepel, a kisujja hatókörében vágott lyukacskához préselve szemét.
A királyt bámulják.
Kinson, a varázslókirály fel-alá sétálgat tágas, pompadíszes szobájában. Léptei neszét elnyelik a kedvére való jelenetekkel teleszőtt, pazar színű, vastag szőnyegek. Ezen ábrázolatokon a porszőke, kerek arcú, nagy orrú és húsos szájú, középmagas, köpcös férfi aranyhajúbb, jóképűbb és nyúlánkabb a valóságosnál, többnyire tekintélyt parancsoló, drágakövekkel ékített kardot és szivárványos szikraesőt fröccsentő varázspálcát tart a kezében, mindeközben lobogó sörényű, hatalmas paripa hátán ül, lábánál legyőzöttek hevernek. Másutt áhítatos alattvalókhoz beszél, csodáltukban fürdőzik, átveszi értékes ajándékaikat, vagy éppen elvegyül az istenek között.
A járkáló Kinson prémmel szegett, vakítóan fényes, bíborszínű palástot visel, amely hosszan, uszályosan omlik el mögötte, s a terem végében történő éles fordulatok alkalmával megannyiszor a lábai köré tekeredik. Ő pedig éppenséggel azt a mozdulatot próbálgatja-gyakorolja, melynek segítségével fenségesen szabadíthatja ki magát a gabalyból.
A sétálgatásra ráunván zsámolyt ráncigál az egyik falat betöltő, aranyozott rámába foglalt tükör elé. Felkapaszkodik a támlátlan székre, s úgy rendezi el palástját, hogy az eltakarja a bútordarab lábait, ilyképpen jóval magasabbnak mutatva őt. Nyelve hegyével benedvesíti egyik ujjbegyét, és kipödri pilláit. Két ujjal tágítgatja szemrését, majd egy keveset emel a szemhéján. Közel hajol arcmásához, seszínű íriszét vizsgálgatja. A látvánnyal elégedetlenül megfintorgatja nagyszabású orrát. Befelé nyomkodja húsos ajkait, hátha így elvékonyíthatja azokat. Szögletes álla már-már elnyeri tetszését, ám a következő pillanatban rövidnek találja, s két kézzel is húzogatva megkísérli megnyújtani azt. Fejcsóválva mered a tükörre.
Lemászik a zsámolyról. Az állatbőrökkel és hímzett vánkosokkal borított, csaknem szobaszéles nyoszolyához vonul, s gyengéden felveszi a koronát az egyik díszpárnáról. Körbelehelgeti a ragyogó rubinokkal, smaragdokkal és gyémántokkal ékített fejdíszt. Palástja ujjával finoman megtörölgeti a leheletétől elhomályosult köveket. Lecsippent néhány porszemet az aranyabroncsról. Végül a fejére illeszti a koronát. Visszakászálódik a székre, eligazgatja köpenyét, és végre elmosolyodik.
Igen, ez az! Hatalmasan magas, királyi férfi! Jóindulatúan int odaképzelt alattvalóinak, hogy most ünnepelhetik őt. Széttárt karjait lebegtetve meg is áldja a lábainál csúszó-mászó imádókat. Majd, hirtelen rájuk unván, ajakbiggyesztve széthessenti őket. Enervált arccal önnön képmására néz, összekacsint vele. Jobb vállát felemelve hangosan így szól:
– Hja..., a rajongottság! Roppant fárasztó. Ki vagyok én? Kinson király. Ez így nulla. Kinson, a varázslókirály. Hümm, ez határozottan szebben cseng. Ám még távol jár az igazán jól hangzótól. Kinson, az istenkirály. Na, ez már valami! Úgy érzem, alaposan kinőttem Yloniát. Itt az ideje, hogy újabb országokat hajtsak igámba! Az esti lakomán közlöm fivéreimmel a terveimet, s kiosztom feladataikat. Retar körbeutazza a birodalmat, beszédet intéz a néphez. Fellelkesíti őket, felcsigázza vérszomjukat, harci szellemüket. Meg persze behízeleg, hamiskodik, ígérget. Vagyis elringatja a hiszékeny barmokat. Ermo követi őt katonáival, és betakarítja utána a kétkedőket, hitetleneket. Látványos népmulatság keretében kivégezteti a bűnösöket. Nem kötöm ki, milyen halálnemeket alkalmazhat. Akasztás, négyelés, nyársalás vagy máglyázás? Gladiátorküzdelem? Oly mindegy! Nekem lelkem van, én nem lelek gyönyörűséget mások kinyuvasztásában.
A Legfőbb Fivér még közelebb hajol a tükörhöz. Az üvegen sétálgató bogárra lehel, s az máris felmereszti lábait. Teteme koppan a padlón. A vadász elégedetten folytatja fennhangú merengését.
– Egész jól nézek ki! Igen, határozottan szép férfi vagyok! Kinson, az Istenkirály. Felküzdöttem magam a csúcsra. Ész kell ide, semmi több. Ez a titok, ettől vagyok varázsló! Izzadjanak, harcoljanak, vérezzenek a barmok! Ideje, hogy Ermo megírja az új törvénykönyvet, amelyben még pontosabban megszabjuk, miként éljenek az alattvalók! Mily boldogok lesznek, ha meghallják, hogy hódítani indulunk, idegen földre! Kincseket szerzünk! Aki mégsem lesz boldog a háborús kilátástól, az honárulóként lógni fog! Habár ez ilyen egyszerű, mégis rettentően, szörnyen vesződséges! Úgy untat az a sok beszéd! Hogy folyton győzködni kell a tömérdek bugrist, különben még nekiállnak gondolkodni, kérdezgetni! De az a legbőszítőbb, amikor nevetgélnek! Hát ez irtózatosan fárasztó! Ha egyszer már bedőltek, miért nem maradnak úgy? Miért nem hisznek halálukig? Jaj, borzasztóan kimerítő a rengeteg szédítés, ámítás! Elég volt, legyen vége! Jöjjék a teljes elnyomás, erőszak! Elvégre muszáj pihentetnem a nyelvemet! Én is csak ember vagyok!
Kinson sóhajtozva eligazítja a korona alól kikandikáló, kajla hajfürtöt. Kissé ferdére, csibészesre állítja tündökletszikrás fejdíszét, és folytatja tűnődését. Zárt szájjal elmosolyodik.
– Különben káprázatosan csinálom. Fivéreim mindent elrendeznek, kedvem szerint. Retar képviseli a puhakezűséget: szelíd hangon butítja a sok ökröt, megmondja nekik, mit gondoljanak. Ermo fellógatja, elsöpri a másképp vélekedőket. A tömeg pedig engem imád. Ha néhanap elmegyek közéjük, megszólítom őket, bölcselkedem, és bármit mondok is, ordítanak, tapsolnak, önkívületben fetrengenek. Mindenben egyetértenek velem, urukkal s királyukkal. És ha netán mégis fellázadnának, akkor majd a fivéreimet söprik félre! Engem továbbra is bálványozni fognak. Kinson vagyok, az Istenkirály!
– Furcsa, hogy élvezed a néphülyítést, mert régebben épp ez dühíteti fel – jegyzi meg Jassal a fal innenső oldalán.
Nashua nyomban ráförmed:
– Ha rárontasz, és lerúgod, többé szóba sem állok veled!
– Igen? És Retart ki öklelte fel? – morran Viador. – Különben tényleg mindjárt rárontok, elkapom a tarkóbőrénél fogva, s kirázom belőle a poshadt lelkét! Megkérdezem, mitől lett annak az ifjúnak a kifordította, aki valaha volt!? Hajdanában nagyon tudta, milyen jogok illetik meg a népet! Mára már csak hármuknak maradtak jogaik!
– Mégsem vagy Hitevesztett? – ámul rá Nashua. – Tűz és szenvedély lobog benned! – Ugyan már, kis pelyhes! Ez gyűlölet, megvetés, csalódottság!
– Pszt! – így Virtuo.
Jassal tovább dohog.
– Ezek a kifordultak nem Fivérek, hanem Fonákok.
Kinson gőgösen illegeti magát a zsámoly tetején.
– Háborút indítok. Meghódítom az Yloniát környező birodalmakat. Kezdetnek. Ki állhat utamba?
Virtuo előrelátóan rokolyán ragadja a kérdés hallatán megfeszülő Viadort.
– Hagyd békén! – suttogja. – Menjünk társaidhoz!
Az istenkirály megpördül zsámolyán. Elkeskenyült szemmel, gyanakodva pillant a sutyorogni rémlő fal felé. Mivel ott egy remekbe sikerült portrét lát önmagáról, megnyugodva fordul vissza a tükörhöz. Átkarol egy képzelt hölgyet, és dúdolva ringatózni kezd vele. Szeme lehunyódik, ajka vérrel telítődik. Lábai csosszannak és csosszannak.
Épp midőn Kinson falrengető robajjal letáncol a székről, Virtuo eltünteti a kémlelőréseket, és továbbindul a fullasztóan légritka folyosón.
Az amúgy is szűk titokösvény mindjobban keskenyül, nyirkosodik, a levegő fogyton-fogy. Ahol a fikarc Virtuo még kényelmesen elfér, Jassal már görnyedten vonszolja magát. Lengeteg ruhája lépten-nyomon a falkiszögellésekbe akad, szakadozik. Miután a mennyezet horzsolni kezdi a fejét, csakhamar elveszíti utolsó arcfátyolát is.
A hajadonokat a többi élőlény aggasztja. Öklömnyi pókok, csupasz bőrű, riasztó szívószervű falfutkosók hemzsegnek köröttük. Hajukon, érzékeny nyakbőrükön szaladgálnak, ruhakivágásukba potyognak, majd nyugtalanul nyüzsögnek odabenn. Emiatt aztán a zaklatott szüzek szünet nélkül ugrándoznak, rángatóznak, s közben éktelen zajt csapnak.
Megharagítják Virtuót. A négykézláb csúszkáló Viadort is.
Rontott kedvük tovább zápul.

 

 

A pince falai zöld penészt verítékeznek, s az vízesés-szerűen árad a lejtős padlóra, majd elszivárog egy üregbe. A nyirkos, már-már nedvedző levegő fullasztó bűzökkel terhes.
Az alacsony mennyezetű, sötét tömlöcodúban kuporgó Jassal térdénél csonttá-bőrré aszott, piszkosősz hajú, hosszú szakállú vénség hever. Póklábakra emlékeztető ujjaival Viador csuklóját szorítja.
– Haragszom rád, mert nem jöttél hamarabb. Sokat szenvedtem – nyikorogja berozsdált, régen használt hangján. – Jóval többet öregedtem, mint amennyi idő eltelt.
– Ne haragudj – sóhajt Jassal. – Te ki vagy?
A rab ütemesen rázkódó fejjel, kattogva nevetgél.
– Nem ismersz rám? Nézz a szemembe! Na, ki vagyok?
Virtuo körömlángot tart föléjük.
Viador hosszan nézi a magas homlokú, keskeny arcot, a járomcsontra és az állkapocsra fonnyadt, barnára rothadt bőrt. A bal szemüreg szúrágottnak rémlő, lyukacsos csontján rezgő kocsonyás masszát, a másik szemen féloldalasan lógó, leszakadt, kiszáradt szemhéjat, a barna eres kötőhártya által karéjozott, színtelenre fakult íriszt kettéosztó, függőleges állású, tövisforma pupillát, a görbén ívelt orrot, a feketére cserepesedett, hústalan ajkakat. A bűzt párolgó rongycafatokba burkolt, töpörödött, szikkadt, időtlen ideje mosdatlan testet.
– Te volnál Santo? – kérdezi.
– Hát persze! – kuncog károgón a hajdani tusázó. – Ugye, azért nem volt nehéz dolgod? Ismersz másik félszemű fickót ilyen hosszúkás arccal? Na jó, valamikor ápoltabb és rövidebb volt a szakállam. De te aztán remekül nézel ki, Jassal! Nemde, előfordul, hogy eszel is némelykor?! Szép kövér vagy! Itt van a kardod? Add a kezembe!
Miután óhaja teljesül, mellkasára fekteti a fegyvert. Hosszú körmű pókujjaival tapogatja, karcolgatja a markolatot. Lehunyhatatlan, egyetlen szemét kifordítva, üdvözült-boldogan mosolyog.
– Fölemelő érzés, maga a kéj! – sóhajtja. – Hallgass ide. Oly régen várlak, hogy magamban már minden gondolatomat elmondtam neked, nem is tudom, hányszor. Most már csak untatna, ha újra belefognék. El kell menned a Szörnybarlangba! Hozd ki onnan az Új Szent Könyvet! Megöregedtem, elfogytam, én már nem tarthatok veled. Azért persze nem engedlek el üres kézzel.
– Minek, kinek kell az a könyv? – morran Jassal.
Santo furcsán száraz hangon kuncog. Mintha kavicsok csörögnének a torkában.
– Nem tudom, de elárulom neked: nem is érdekel. Megvártalak, ez volt feladatom s egyben a büntetésem. Annakidején ötünknek, együtt kellett volna idejönnünk, hogy elkergessük a Fivéreket. Csakhogy mi csip-csupságokon összekülönböztünk, te Sirgebbel, Pronsas velem, és így tovább. Külön-külön érkeztünk, gőggel telten, azon hitben, hogy egyedül is elbírunk Kinsonékkal. Sejteni sem merem, mióta gubbasztok idelenn. Kigyógyultam a gőgösségből. Átadtam neked az üzenetet, és most elmegyek Deniqhez: meghalok végre. Siess, hogy beszélhess a többiekkel, mielőtt a porkolábok felfedeznének. Mindnyájunkkal találkoznod kell, érted!? Mind a négyünkkel! Különben kár volt idejönnöd!
– Hagyj már szóhoz jutni engem is! – kéri Jassal. – Annyi mindent kérdeznék.
– Ne tőlem. Az Új Szent Könyvben megleled a választ.
Santo fél kézzel elengedi az eddig simogatott kardot. Ép szeméhez nyúl, s letépi fityegő szemhéját. Mutatóujjával a csontgödörbe váj, és íves mozdulattal kikanyarítja szemgömbjét.
Jassal meghőköl.
Virtuo hátulról megfogja a koponyáját. Nem engedi, hogy Viador kitérjen, amikor a csikorgósan kuncogó rab az ő homlokára illeszti a kékezüst szikrákat villódzó, sistergő szemgolyót.
A megtisztelt Jassal hadakozna a homlokbőrét égető kín ellen, ám a fikarc varázsló érintése megbénítja végtagjait, mozgását.
Kisvártatva elhalkul a sistergés, a szikrák kihunynak. A fájdalom eltompul.
A görbe tartású, megvakított Santo kiegyenesedik hanyatt fektében. Minden porcikája vibrál. Bőrén apró rángások cikáznak keresztül-kasul. Akárha hideg rázná, idegenféle, végzetes hideg.
Egyszerre csak elsimulnak a rángások. A rab viador teste kimerevedik. Azután halk sóhajjal elernyed. Keze lecsúszik a kardmarkolatról.
Jassal végigsimít a halott Santo arcán, tenyerével lefödi a vak szemgödröt.
Magához veszi a fegyvert, s mászva, négykézláb követi Virtuót a vastag falon át. A titkos folyosóra érve kissé felegyenesedhet. Ujjbeggyel, óvatosan megtapogatja homlokát. Arra számít, hogy iszonyodni fog attól, amit ott talál. Sima felszínű, száraz, kemény félgömböt érint.
A mágiás futva halad előtte. Viador is megszaporázza lépteit. Hamarosan újra átvágnak a falon.

 

 

Ez Pronsas, más nem lehet, gondolja lélegzet-visszafojtva, midőn a mocskos, ázott szalmakupacon kuporgó, csontvázszerű alak mellé térdel. Néhány pillanatra lehunyja szemét. Felidézi a hajdani izmos dalia sisakformára nyesett, aranybarna tincseit, nyílvesszőre emlékeztető, lendületes vonalú szemöldökét, selymes pillájú, tág résű, türkizkék szemét, hosszú, csinos orrát, szív alakú, piros száját, gödröcskével kellemesített, szögletes állát. Pronsas kissé áttetsző, megejtően kék színű tekintetétől a fehérszemélyek elgyöngültek, az ellenséges harcosok viszont elbizakodtak, azt tévedvén, hogy a viador maga is olyan lágy, mint a pillantása, így aztán kisvártatva módfelett meglepetten estek el a kardja által.
Pronsas izomzata, húsa elolvadt. Fonnyadt, elfeketült bőre a csontjaira feszül. Pelyhes szálú, gyér haja penészszínű. Homloka ráncokkal ekézett. Pillátlan, papírhéjú szeme mélyen besüppedt, a szivárványhártya türkizkékje elhalványult, abból csupán az ágas-bogas mátrix-rajzolat maradt meg. Orrhegyéről elkopott a porc, így az befejezetlenné torzult. Szürke ajkai fogatlan ínyére tapadnak, hegyes állcsontja előbújik a bőr alól. A halálfejszerű arc gacsos testben folytatódik, a girbe-gurba csontvégek kikandítanak az aszott gereznából, a sebek zöldes-sárgás váladékában gömbölyi hátú, fekete sírbogarak nyalakodnak.
– Pronsas! – sóhajt Jassal. – Mit műveltek veled?
– Magam tehetek róla – nyikorog az aggastyán. – Sose légy kevély! Ráfizetsz! Nem lett volna szabad nélkületek idejönnöm. Amikor hírét vettem, hogy a Fivérek megszegték egyezségünket, és méltatlanná váltak az uralkodásra, te valahol Eisonában harcoltál, fizetség ellenében. Akkor már jó ideje kortyondi és szoknyavadász voltál. Megvagyonosodott barátunk, Sirgeb az összes ujján drágaköves gyűrűt villogtatott, aranybilibe vizelt, és nyafogva társalkodott. Brr, szörnyen undorító volt! Tehát őt sem hívtam. Az utált Esotót régóta kerültem, egy bizonyos szívügy miatt. Santo pedig már a tömlöc foglya volt. Biztosra vettem, hogy nélkületek is kiszabadítom a cimborát, és ketten majd elkergetjük a nyálas szájú Fivéreket. Márpedig Kinsonék nem akartak megválni a trónustól. Felkészülten vártak ránk. Szerfeletti örömükre szolgált, hogy egykori barátságunk szétbomlott. Így aztán, egyenként, játszva elbántak velünk. Utánam Esoto próbálkozott. Végül a hiú Sirgeb is idevonult, hogy rájuk ripakodjon. Külön fogat cipelte utána az ékszeres ladikót! Úgy mesélték, roppant nevetséges volt!
– Sajnálom – leheli Jassal.
– Ha hívtalak volna, velem tartasz? – kérdezi Pronsas félrehajtott fejjel.
– Tudod, hogy nem. Még józanul sem érdekelt, mit csinálnak a Fivérek. Kiábrándultam, kiégtem, léha korhelyként éltem. Vártam, mikor zsibbad el végre minden érzékem. Tényleg ezt akarod? – kérdezte egy napon Deniq. Azt hittem, látomásom van a borocskától. Mire kitisztultam, a Halál Kertjében találtam magam, élő-holtként. Segíthetek neked valamiben?
– Fektesd a kardodat a mellkasomra – szól Pronsas.
– Várj csak! Te is azt kéred, hogy hozzam el a Szörnybarlangból az Új Szent Könyvet?
– Miért kérném? Anélkül is elhozod. Csakhogy ezután űzőbe vesznek a barlangból kiszökött démonfajzatok. Nem szerezhetik vissza a könyvet! Szabadítsd ki Azint, az óriást, azután Lekidet, az egyfejűt! Ők majd segítenek távol tartani a szörnyeket! Vigyázz a fóliánsra! El kell jutnia céljához!
– Minek?! – nyögi Jassal. – Csak azt ne hidd, hogy engem ez érdekel! Ha eleve el se megyek azért a könyvért, akkor üldözőm se lesz! Pláne démonfajzatok!
Amint ezt kiejti, iszonyú fájdalom nyilall a homlokába. Kínjában, meglepetésében leesik az álla.
Jól van, nem vitatkozik. Ha kijut innen, tüstént megszabadul a bőrébe égett szemtől, hogy az ne fájhasson neki többé. Azután megint beszélhet, amit akar.
Pronsas mellkasára fekteti a kardot.
Észleli, amint Virtuo a háta mögé siklik. Persze, a vén fikarc megint arra készül, hogy megbénítsa őt, amíg egy újabb szemmel teszik gazdagabbá. Végül majd elmehet spionnak.
Mielőtt hangot adna kedvetlenségének, végignéz hajdani társán, és szégyenkezve lehajtja fejét.
Pronsas két kézre fogja a kardmarkolatot.
– Mi hibáztunk – mondja. – Nem végeztük el a feladatot. Félúton feladtuk, és ez lett belőle. Azt mondják, a kinti nép is éppen úgy sínylődik, mint mi idebenn, a különbség alig mérhető. Jassal, végezd be a félbemaradottat!
– Mivel győzöl meg?
– Nem győzködlek – feleli egyszerűen Pronsas. – Tudom, hogy megteszed. Hetünk közül te voltál a legkeményebb, ugyanakkor a legérzékenyebb is. Természeted csupa ellentmondás. Ez magyarázza, hogy főleg önmagaddal küzdesz. Végül majd átkerülsz a tükör túlsó oldalára.
– Mit jelent ez? – nyögi Viador.
Pronsas felsóhajt, halványan legyint egyet, majd árnyékszerű kezét a mellkasa bal oldalára ejti a penge mellett.
– Igyekezned kell! – leheli. – Bármi történik, ne ámuldozz.
Csontujjait begörbítve a tulajdon mellébe váj. Megragadja és kitépi a szívét.
S a tenyerén emeli magasra a vérezve lüktető-vonagló húsdarabot.
Az előtte térdelő Jassal hátrahőköl. A verdeső szervre mered, onnan az egykori barát arcára bámul.
Pronsas felakadt szemmel, ejtett állal hever a mocskos szalmán. Nem lélegzik, nem szívdobban többé.
Tenyerén verdeső szíve minden rándulással kisebbedik, mígnem kavics méretűvé zsugorodik s megkövül.
A halott viador karja elernyed és lehanyatlik. A kődarab a mellkasán fekvő kard markolatára koppan, a keresztvasba süpped, és fellobban.
A rubinkő tűzvészes ragyogással lángol néhány bűvös pillanatig. Vérbíbor árnyakat fest a falakra, arcokra, tündökletet gyújt a szemekben. Végül parázslássá halványul.
Megremeg körülöttük a palota, felnyögnek a falak.
Mielőtt még Virtuo megsürgetné őt, Jassal talpra szökken. Meglepi az ujjai közé ragadott fegyver könnyűsége. Suhint néhányat a karddal. A szűk cellaodúban kevés a hely, az acél körbecsikordul a sziklafalakon. A férfi hökkenten észleli, hogy a penge könnyedén hasítja a követ.
A fikarc varázsló a körmével vágott ajtón át a rejtekfolyosóra szalad.
Jassal nyargal utána, a mágusénál jókorább testét áthajtogatja a szélsebesen visszazáródó nyíláson. Csupán felszínesen érzékeli a rájuk várakozó nők izgatottságát, kapkodó légvételeit. Midőn Virtuót követve előrelohol, a fehérszemélyek vehemens szoknyasuhogtatással lendülnek a nyomukba, majd újfent megtorpannak a következő cella előtt.

 

 

A rab a göcsörtös felületű, nyálkás falhoz dőlve gubbaszt a bűzös, ragacsos alomszalmán. Rágcsálók, férgek szaladgálnak körülötte, valamennyien az ő vérén, húsán, ürülékén híztak falnivalóan kövérré, ám a sínylődő nem vadászik rájuk, már régóta nem érez éhséget, elhaltak vágyai.
Jassal fél térdre ereszkedik, s a kopár arcba bámul. A rá meredő, ismerősen sötét szempárban nem moccan érdeklődés, a pillátlan szemhéj nem is rezzen. A szürkére fonnyadt, elvékonyult bőr az arccsontokra tapad, a horgas orr csüggedten konyul, a fonnyadt ajak lefittyed, láthatóvá téve a korhadt fogakat. A hajdan széles vállak keresztléccé sorvadtak. A valaha boltozatos mellkas horpadtan sípol, s az egykoron vad erejű combok, amelyek egyetlen szorítással szétroppantották az ellenfelet, kalitkarács-vékonnyá satnyultak. A nélkülözés során elsilányult csontok meggörbültek; az aggastyánná aszott viador képtelen talpra vagy négykézlábra kecmeregni.
Csupán hajzata emlékeztet a rég tovatűnt, daliás napokra. A valamikori hullámos, fekete sörény büszke maradéka egyetlen kötélvastagságú, piszkosősz fonatban kanyarog a padló felé: néhány fordulatot tesz a nyak körül, átbújik a karok alatt, s kétszer átövezi a derekat, mielőtt elfogyna. A múltba veszett férfiúi mivolt ezen lenyűgöző emlékművét szoros bogra kötött patkányfarok tartja varkocsban.
Jassal felsóhajt. A Sziklának is becézett Esoto kuporog előtte.
Esoto, akit mindig elsőként vettek szemügyre a velük találkozó hölgyszemélyek. Csodálták izmos termetét, szögletes fejét, kőbe vésettnek tetsző arcvonásait, húsos száját, horgas orrát, feneketlen pillantású, igézetes, sötét szemét és páratlanul dús, fényes, hullámos, fekete hajtincseit.
– Épp ideje volt, hogy eljöjj, már utálok várni a halálra! – mordul Esoto. – Unásig átgondoltam, mennyi mindennek „köszönhetem”, hogy itt raboskodom. Nem is akarok erről locsogni, de tudnod kell: mérhetetlenül haragszom rád, amiért nem jöttél értünk, amikor hírét vetted, hogy foglyul estünk! Azóta csak a szenvedésből jut ki nekünk. Feleannyira se vagyok vén, mint amennyinek látszom! Az életemnél is jobban gyűlölöm a Fivéreket. Szabadítsd rájuk a számukra megjövendölt bajokat, halálvészt! Menj, keresd meg az Alvó Királyt! Hozd haza Castaqot! Segítsd vissza trónjára! A fejemben sistergő hangok szerint ő majd igazságosságban fog uralkodni, népe boldog lesz, a...
– Ezt ne! – nyögi Jassal. – Hagyd el a kását!
Esoto vállat von. Kedvetlenül ásít.
– Tőlem akár boldogtalan is lehet – morogja. – Már nem az én ügyem.
Kissé előredől, és kezdi letekerni magáról a királyi hajfonatot. Jassal az arcába hajol.
– Mindezt miként vigyem véghez? – mordul. – A Fivérek seregeivel a nyomomban? Ha tusázó társakként mindössze a mogorva Lekidre, továbbá Azinra, a nehézfejű, sőt: kusza eszű óriásra számíthatok?
– Az alattvalók többsége gyűlöli a Fivéreket. Ők majd segítenek.
– Ha mernek – dünnyögi Jassal.
– Igen, ha mernek – hagyja rá Esoto. A felemlített nehézség hallatán már-már elvigyorodik. – Azért ne rettegj túlsággal. Lesznek társaid. Alaposan meglepődsz majd, ha meglátod, mifélék! Lesznek mások is: a Mímes, a Harcszolga és a Zsoldos. Hamarosan megtaláljátok egymást. Vigyázzatok az Új Szent Könyvre, Virtuóra és Castaqra! Ha ezek közül bármelyik elvész, nem űzhetitek el a Fivéreket!
– Hallgass ide, Esoto! Most itt vagyok a palotában, és ők is itt vannak. Fogom a kardot, végigjárom termeiket, tusára hívom őket, és végzek velük.
– Fütyülök rá, mit csinálsz! – morran a senyvedő. – Időtlen ideje haldoklom itt! Csakis úgy érhettem döglődésem végére, ha tudattam veled, mi a teendőd. Hallhattad. Ha másként teszel, miként az istenek rendelték, elbuksz. Nem kívánok szerencsét, se sikert. Hidegen hagy a boldogulásod. Nesze, fogd a hajtincsemet, csavard a nyakadra, és vedd hasznát, ha még egyáltalán képes vagy ilyesmire!
Az aggastyán heves mozdulattal leszakítja koponyájáról a fenséges fonatot. Görbült csontozatú, reszkető kezével átnyújtja Jassalnak. Azután elajándékozott-elveszített ékességére mered. Éjsötét szembogara hatalmasra tágul, majd hirtelen összeszűkül és kilobban, elnyelvén pislákoló életének utolsó szikráját.
Esoto hátrabukó feje megdöngeti a falat.
A Viador ujjai között lógatott piszkosfehér hajtincs jégszínű sziporkákat szór-lövell, s addig-addig csillámlik, míg csak színezüstté nem válik. Ekkor megremeg, és hirtelen, mintha feszülő izmok és telt vérerek töltenék ki, selymes tapintásúvá finomodik, átlangyosodik, megéled. Koszlott patkányfarokkal rögzített vége – akár egy hüllőfej – felemelkedik, a viszolygó Jassal csuklójára tekeredik, fölkígyózik a karján. Végül több sorban a nyaka köré gyűrűsödik. Ezután újfent jegesen felizzik, s a következő szempillantásban alakot változtat: széles fejű, merev tekintetű, jégezüst kígyóvá formálódik. Amikor Viador arra gondol, hogy az első kínálkozó alkalommal megszabadul tőle, az eleven kösöntyű megcsörgeti pikkelyes farkát, és fokozza a szorítást a nyaka körül.
Jassal rádöbben, hogy többé már nem mondhat nemet a küldetésre.
Görnyedten talpra veszkődik az alacsony kamrában, és követi a varázslót a titkos folyosóra.

 

 

A soron lévő cellába lépve alaposan elképed. A hiú Sirgeb bezzeg nem hagyta el magát a reménytelenségben! Nem szikkadt össze, habár megvénült. Unaloműzésül és csinosításképpen ékszer-ábrákat karistolt a bőrét vastagon borító mocsokba. Ecset gyanánt bizonyára az ujját használta, festék híján nyálat, vért és vizeletet alkalmazott. Utóbbiak segédletével rögzítette szürke tincseit szanaszét ágazóvá. Százfelé meredező hajviseletét az odújában elcsípett rágcsálók fehérre szopogatott csontjaival ékesítette. A boldogultak bajuszszőreiből gyűrűt és nyakbavalót is készített magának.
Megritkult szemöldökét a csatabogár görbe kardra emlékeztető fullánkjával szúrta keresztül, ugyancsak szépítési célzattal. Más, csillogóbb páncélzatú férgek fémszakállas lábaival az állát, orrát, alsó ajkát döfte át, nyilvánvalóan arra az esetre számítván, hogy ha netán rányitna egy vagyonos hercegnő, férfias jóképűsége láttán nyomban belészeressen, és férjül kívánja őt.
Sirgeb hosszan bámul a falon át érkezettre. Utálattal méregeti a magasnak, fiatalnak és töretlennek tetsző Jassalt.
– Rohadj meg! – hörgi. – Hogy rühellek! Te aztán tudtad, mitévő legyél, hogy elkerüld a hanyatlást! Felcsaptál borisszának, fizetett küzdőnek! Miközben én becsülettel beteljesítettem sorsomat! Idejöttem, hogy becsapott népemet megszabadítsam elnyomóitól! – Az agg rab megvetően kiköp Viador lába elé. Majd, a jövevényt tovább méregetve, fennhangon vigasztalódik: – Azért még én is elég jól tartom magam. Radga megint csak engem választana. Habár nekem már nem kéne az üresfejű, kapzsi nőszemély! Vak voltál a szerelemtől! A bájdorongodnál fogva vezetett! Mindegy, ami elmúlt, elmúlt. Feledjük. Tudod, hogy kiraktam a szűrét, amikor túl mohó lett? Úgy tudni, utóbb valami kalmártól lett viselős. Mindegy, a szülést nem élte túl, fattyát a vérebek elé dobták, a bús dal véget ért. Találkoztál a többiekkel? Vének és csúfak, ugye? Velem ellentétben! Élnek még egyáltalán? Ami engem illet, éppolyan vagyok, mint hajdan. Szakadatlanul edzettem magam, továbbá bőségesen étkeztem, hála a betévedt patkányoknak, férgeknek. Egyszóval máris indulhatunk. Ugyanis úgy döntöttem, veled tartok. Segítek, hogy véghezvidd a küldetésedet! Végtére pontosan ismerlek. Tudom, milyen vagy: folyton tépelődsz, kérdezgetsz, hitetlenkedsz. Majd én képviselem melletted a férfias határozottságot!
Sirgeb szava elakad. Olyféle hangot hallat, akárha nagyobb falat akadt volna a torkán. Tátott szájjal nyöszörög, köhécsel, nyeldekelni próbál.
Jassal látja, amint a fogoly nyelve rohamosan duzzad, hosszabbodik.
– Rosszul beszélsz, Sirgeb – szól figyelmeztetően. – Mást kéne elmondanod.
– Majd azt is elmondom – hebegi az egykori viador. – Csak sorjában. Nem akarok meghalni. Rajongok az életért. Én még itt is jól éreztem magam. Ám úgy vélem, most elérkezett az idő, hogy távozzak innen. Elég volt a pihenésből. Harcolni fogunk.
– Mit kell átadnod? – kérdezi sürgetőleg Jassal.
– Nocsak, ne légy barátságtalan! Te még mindig féltékeny vagy? Felejtsd el Radgát! Az a némber méltatlan volt hozzád! Sosem szeretett téged. Na jó, meglehet, hogy egy darabig mégiscsak kedvelt. De aztán észrevette az én szembeszökő érdemeimet. Hja, barátom, ily huncut az élet! Most kiviszel innen, és elmegyünk Castaqért. Felhozzuk őt az Álmok Tengerébe süllyedt, bizonyára rémséges lényekkel őrzött palotából. S azután, bármilyen élőhalottnak, együgyűnek tűnjék is királyunk, akár az életünk árán is idecipeljük őt! Pontosabban az ősi kegyhely forrásvizéhez, mégpedig Virtuo és az Új Szent Könyv társaságában. A többi már az istenekre és a varázslókra tartozik. Végezetül felmarkoljuk a jutalmat. Részemről azt akarom jutalmul, hogy...
Nem folytathatja. Hízó-növekvő nyelve a torkán szorul.
Sirgeb fuldokolva, hörögve a nyakára fonja ujjait. Szürke szeme kidülled.
– Szakadj meg, Jassal! – üvölti. – Pusztulj el te is!
Ezzel ordítva kitépi a nyelvét a szájából. A kínjait keltő szerv éles pengévé változik át.
Bár lelke távozni készül, és teste vadul rángatózik, Sirgeb mindezzel nem törődik. Megragadja a tőrt, és Jassalra ront. Utóbbi oldalt lép, félresodorja támadója karját.
Az őrjöngő fuldokolva térdre roskad. Még egyszer fellendíti fegyverét. Mozdulata félúton megtörik.
A penge a levegőbe dermed. Kihullik az ernyedő ujjak közül, s lekoppan a padlóra.
Sirgeb lecsukló fejjel, térdepelve merevedik szoborrá.
Viador felkapja és az övszíja alá döfi a tőrt. Visszafordul a halott felé. Nem vesz tudomást a várfalakat rengető égdörgésről.
– Radga a kedvesem volt. Téged barátomnak véltelek – sóhajt.
Ujjheggyel megböki Sirgeb vállát. A kövült test nem billen fel.
– Szégyenkezhetsz – morogja Jassal.
Átlép a rejtekfolyosóra. Nem pillant Virtuóra. Az őt lélegzet-visszafojtva bámuló hajadonokat sem látja.

 

 

A varázsló vezetésével lépdelnek tovább.
A körömlámpás által megvilágított falakon különféle szipolyok és rágóférgek nyüzsögnek, onnan a hajukba vetődnek, ruhájukba akaszkodnak, bőrükre másznak.
A dús húsú fehérszemélyek visítozva csapkodják őket.
Nashua hangtalanul, gyakorlott mozdulatokkal irtja ostromlóit.
Jassal elgondolkodott-unottan pöckölgeti magáról a tolakodókat. Midőn egy mohón villogó szemű, férfiökölnyi vérnyalót pattint le a karjáról, észreveszi, amint egy durván fogazott ollójú, ováldad vértféreg végigmászik Virtuo vállán, rákapaszkodik egy hajtincsére, s azt kissé meghintáztatva a füle felé nyújtózkodik, ama vágytól ösztökélten, hogy mihamarabb szürcsölhessen az agg mágiás agyvelejéből.
Jassal előrántja újonnan szerzett tőrét, és szélsebesen annak hegyére tűzi az ocsmány szándékú férget. A keresztülszúrt bogarat szétroppantja a falon, a pengét a nadrágjába törli. A megmenekülésére ügyet sem vető varázsló által e pillanatban nyitott átjárón keresztül a csontpincébe lép, és tüstént légszomja támad.
Virtuo megvárja, míg mindannyian átbújnak a nyíláson, majd mutatóujját felemelve jelzi, hogy csendet kér. Ezenközben megfeledkezik a körömhegyén parázsló lámpásról, így aztán hétfonatú szakálla füstölni kezd. Első ijedtében megkísérli elfújni a bűverejű tincseken játszadozó tűznyelvecskéket. Álldísze bőszülten lángra kap.
Jassal megsuhogtatja tőrét a mágus nyakánál. Amint a lobogó szőrpamacsok a padlóra hullanak, eltapossa a tüzet.
Virtuo hitetlenkedve tapogatja ékessége maradékát, immár a másik kezével. A gyors közbelépés folytán álldíszének háromnegyede megmenekül ugyan a pusztulástól, ám ő éppenséggel az egynegyed rész elvesztését fájlalja. A zaklatott fogdosás hatására a levágott végű fonatok szétbomlanak.
A mágus sandán pillant Jassalra.
– Jól tennéd, ha nem bosszantanál! – ajánlja. – Tudod, mennyi időbe tellett, míg ekkorára nőtt a szakállam?
– Így sokkal szebb vagy, Virtuo, nagy parázsló! – lép előrébb Nashua. – Akarod, hogy újrafonjam páratlan szakálladat? Persze, így is gyönyörű. Látnod kéne: oly káprázatosan hullámzik, akár a tajtékos tenger. Kérlek, ezentúl figyelj jobban a körmödre, nehogy megint felgyulladjon valamid, és azt is le kelljen vágni!
– Csendesebben – suttogja a mágus. – Meghallhatnak!
– Kicsodák? – nyögi Jassal, a réges-rég halott pincelakókat bámulva.
A szabálytalan formájú, hatalmasan tágas helyiségben elől-hátul nyitott rekeszek sorjáznak mindenfelé. A különös tárolókban egymás fölötti sorokban álldogálnak a boldogultak, akár a kamrák polcain a csuprok. A balzsamozás jóvoltából viszonylagos épségben maradt arcok maguk elé merednek. Virtuo körömlámpása meg-megcsillantja az eltompult tekintetű szemeket.
A Retar ágyasául szánt hajadonok egyáltalán nem kívánják szemügyre venni a néhaiakat. Felső szoknyájukat a fejükre borítva bújnak el a látvány elől.
Nashua ajzottan fel-le járkál a hullarekeszek előtt. Gyakorta közel hajol egy-egy boldogulthoz, vagy éppenséggel eltávolodik a vizsgált holttesttől, hogy alaposabban megszemlélhesse annak érdekesebb részleteit. Olykor kinyújtja kezét, és megérint egy ruhaszegélyt, fodrot, cipőcsatot, arcvonást, fejfedőt.
Jassal hosszú léptekkel, sorról sorra halad. Édeskevéssé érdeklik a beporosodott öltözékű, pókhálófátyolos urak és úrnők, udvaroncok, talpnyalók, krónikások, tanácsnokok, rangosabb szolgák tetemei. Radgát keresi.
Midőn megtalálja, összeborzad. A hajdan ruganyos testű, sötét hajzuhatagú, égboltkék szemű női tusázó a halálban sem hagyott fel a korosodással. Haja, szempillája, körme tovább növekedett. A homlokára és ajkai köré vésődött rosszkedvű ráncok elmélyültek, konyult szájzugai még alább biggyedtek. A nyakán körbefutó, fekete-bíbor szegélyű seb beszáradt, a hanyagul benne feledett kötéldarab rostjait megrágta az idő.
Jassal emlékezteti magát a dajkamesére, miszerint Radga szülés közben boldogult meg. Miért is ne? Ha valaki jócskán kivágott mellrészű, fodros ruhában, csinos topánban szereti világra hozni kisdedét?! Ezenfelül a nyakra hurkolt kötél is módfelett gyakori gyermekágyi halálok, nemde?
Viador gyanítja, aligha téved, ha azt feltételezi, hogy elhunytakor Radga minden ujján gyűrű csillogott, nyakában, bokáján ékköves láncok ragyogtok, köldökében gyöngyszem tündökölt. Bár gyilkosa alighanem meglepetésszerűen rontott rá, ő mégis védekezett: a felkontyozott hajából kirántott dísztűt döfte merénylőjébe. Mikor élete kihunyt, ujjai mindörökre a véres hajtű köré merevültek. Körme azóta csak nőtt, horgasodott, tekeredett.
Ekkor Radga jobbja kissé megemelkedik néhányszor, mintha integetne. Neki, Jassalnak.
– Te vagy az, egykori szerelmem? – kérdezi mozdulatlan szájjal, szívbehasító hangon. – Ne bámulj rám ily hűdötten! Tudom, tudom: pocsékul nézek ki! Ráncaimban megült a por, hajamat befátylazták a nyálszövők...
– Radga! – nyögi a férfi. Szíve félredobban, tekintete homályosul.
A delnő keze finoman rebben, akárha legyintene. Egyik lába kissé előrébb csusszan. Teste enyhén meginog. Feje félrebillen.
– Jaj! – sikkantja. – Mindjárt összerogyok. Már a csontvázam sem új! Figyelj rám, régvolt szerelmem! Most már nyugodtan ábrándulj ki belőlem! Ne imádj tovább! Felejts el! Továbbá hagyd békén a szolgálókat, meg a többi vászonnépet is! Úgyis csak cifra nyavalyákat szedsz össze tőlük. Tedd szabaddá a szívedet! Az italozástól is tartózkodj! Neked ennél sokkal felemelőbb feladatod van: meg kell mentened az yloniakat! Szerezd vissza békességüket!
Viador oldalt lép. Megpróbál az aggasztóan imbolygó Radga mögé kukkantani.
Ekkor – akárha szél kapna alá – a szép személy dúsan redőzött szoknyája hirtelen szétterül, éppen az átlátás akadályozása végett. A hulla kuncogva, behízelgő-doromboló hangon folytatja:
– Jaj, múltbéli szerelmem, ne kukucskálj, ne huncutkodj! Ezzel mindenkorra hagyj fel! Komolyodj meg végre! Arra ügyelj, hogy sorsodat beteljesítsd...
– Elkaplak! – hördül Jassal, hirtelen körülnézve, miként kerülhetne Radga vagy a tetemtároló-sor mögé. – Amit ezért kapsz, azt száz életre megemlegeted, pimasz cinka!
– Jaj, régvolt szerelmem, te még mindig szörnyen felfortyanós vagy! – méltatlankodik a delnő. – Most jót teszek veled, és elárulom, mit utáltam benned. Figyelj élénken, nehogy a leendő szeretőd is elhagyjon súlyos jellemhibáid miatt! Ki nem állhattam az ingerlékenységedet! A hirtelenségedet! Nahát, és most meg tetemgyalázásra készülődsz! Hát ez szégyen!
Jassal megpróbál átfurakodni a tárlón, Radga szoknyája mellett. Rohantában fennakad egy fémszálon, amely a holttestet rögzíti a rekesz oldalfalához. Mielőtt elszakítaná a drótot, észbe kap, s térdre vetődve átbújik alatta. Négykézláb gázol a szirénhang után.
Nashua magasan felkapott szoknyával, szélsebesen menekül a dührohamozó férfi elől. A körülötte fegyelmezett sorokban álldogáló halottak érdeklődését nem kelti fel az üldözéses mozzanat.
– Segíts, Virtuo! – kiabál a lány. – Csinálj vele varázslatot, amiből megtanulja, hogy védtelen szüzekre nem szabad kezet emelni! Gyorsan! Siess, mert utolér!
– Bizony utolérlek, cudar pendelyes! – lihegi Jassal. – Beteszlek a hullasorba, ígérem! S amit én ígérek, azt vagy betartom, vagy pedig nem!
– Csendet! – mordul a mágus.
– Kitekerem a nyakát! – bömböli a férfi.
– Miért nem csevegsz inkább a volt kedveseddel? – érdeklődik szaladtában a pendülő. – Engem máskor is hajkurászhatsz!
A bőszült Jassal kardot ránt, és rohan tovább. Nashua, sejtvén, hogy űzője rögvest beéri, váratlanul megfordul. Széttárt karokkal várja végzetét.
– Ölj meg, ölj csak meg – rebegi elhaló hangon. – Bár én teljesen fegyvertelen, ártatlan szűz vagyok...
Viador megtorpan. A kékes fényű penge hegye a vakarék csitri viharosan hullámzó bal kebléhez feszül.
– Megvadítasz, ebihal! Kihozol a békatűrésből! Tébolygó bolondot csinálsz belőlem – zihálja a férfi.
– Ölj csak meg, végezz velem! – sóhajt a cinka. – Pedig csupán azt akartam, hogy örülj! Ezért szólaltattam meg Radgát. S ha nem volnál szörnyen gyanakvó, még annyi mindent elmondtam volna neked a hajdanvolt dolgokról... Most már bánhatod!
Jassal szörnyüvöltést hallat. A bimbó félreriad, elrejtőzik. Amikor Viador elhallgat, az üvöltés folytatódik. Rádöbbennek, hogy a palota rázkódik körülöttük.
– Gyerünk! – parancsolja Virtuo. – Menjünk kifelé innen!
Nashua előterem egy közeli holttest takarásából.
– Hohó, azt már nem! – kiáltja. – Elfeledted, miért jöttünk ide? Hogy kiszabadítsuk atyámat és fivéremet! Időközben kiszabadítottunk egy halálraítéltet Ermo markából, két szüzet Retar karmaiból, a tébolyt Jassal lelkéből, de atyám és fivérem...
Az agg mágus a vértolulásosan fújtató Jassalra bámul.
– Nem értelek, fiam! – nyögi. – Te ezt a bitang leányt vetted nőül?!

 

 

Hosszan kutatják Cabar és Tinto nyomát a tömlöcodúkban.
A nyirkos falak tövében gubbasztó és a rácsokhoz láncolt bebörtönzöttek egykedvűen vállat vonnak az ismeretlen nevek hallatán.
Az épületet bőszült vihar cibálja, mennydörgés rázkódtatja. A fáklyalángok imbolygásától árnyékos folyosókon rémült foglárok rohannak fel a szabadba vezető lépcsősor tetejére, majd ledübörögnek, amikor a fönt őrködő katonák visszazavarják őket. Félelmükben csakhamar újra próbálkoznak, ám megint leűzetnek. Lábdobogás, fegyvercsörömpölés, átkozódás lármája kíséri megmozdulásaikat.
Jassalék végre választ kapnak kérdezősködésükre az egyik bűzös, sötét cellában, az ott lelt kócos szakállú, sáskacingár rabtól. Igen, Cabar és Tinto itt sínylődött, bár csupán egyetlen éjen át. A porkolábok nemrég feltaszigálták őket a vesztőhelyre vezető grádicson.
Ugyanis – tudatja a fogoly – az ítélet szerint a felséggyalázók fortélyos halállal lakolnak bűneikért. A hóhérmester és segédei befejezték a közönség előtt, éber állapotban történő, aprólékos feldarabolásuk előkészületeit, és a nézősereg is gyülekezni kezdett a kínzóhelynél. Meglehet, élnek még, fűzi hozzá. Az enyhén billegő mennyezetet kémleli, az ajtórácsokon túli folyosón lobogó fáklyák részegült fény-árnyék játékát. Talán megvárják a vihar végét a kivégzéssel, hiszen Kinson király nem állhatja a csatakos időjárást. Úgy hírlik, a Felséges Fivérek az őket gúnyoló-kinevettető csepűrágók feldarabolásának megtekintésével óhajtanak víg kedvre derülni az estéli mulatsághoz.
Mielőtt továbbsiethetnének, a rab férfi megragadja Jassal kezét.
– Tudom, ki vagy! Cabar és fia éjhosszat rólad beszélt. Biztosra vették, hogy értük jössz és kiszabadítod őket. Vigyél magaddal!
Virtuo a falhoz fordul, hogy átjárót nyisson rajta, midőn egy minden korábbinál zengőbb égdörgés reszketteti meg a palotát. Termetes kövek potyognak a falakból, a födémből. A fáklyák kiugrálnak tartóikból, az alattuk rémüldöző foglárok vállán puffannak, lángra lobbantván ruhájukat.
Jassal és társai kisurrannak a cellából.
Virtuo zavarodottan bolyong előttük a titkos folyosón. Kétszer is elhalad egy varázsábrázolat mellett, mire felfogja, merre igyekszik. Újfent rést hasít körmével a falba.
A nyíláson átlépve az odakinn csapkodó villámok fénye által árnyassá világított, hodály istállóban találják magukat. Dúsan szétterített, nyárillatú szalmában toporognak, szabadon ténfergő lovak szaglásszák ruhájukat.
A kijáratnál veszteglő hintó felé lódulnak. A cifra kocsit és az elé fogott négy patást csak nemrég menekítették fedél alá a váratlanul kirobbant égszakadás elől. Hajtóik alighanem a szolgaszállásig futottak.
Jassal végigpillant siralmas öltözékén. Míg társai felkapaszkodnak a kocsi belsejébe, ő ledobálja magáról elrongyolt fátylainak, szoknyáinak maradékát. Amint nadrágja előbukkan a rokolyák alól, elvigyorodik örömében: végre ismét férfinak tekintheti magát. Meztelen felsőtesttel lendül a bakra. Mielőtt felkaphatná a hajtószárakat, a pinceodúból velük szökött rab nyúl utánuk, és boldog vigyorral futásra nógatja a lovakat.
Az istállóajtó kivágódik előttük. A hintó kiszáguld az ordító, zúgó, villámcsapkodásos, vízözönös égbolt alá.
A kivégzőtér felé robognak. Vállkendők, csuklyák, palástok alá bújt, menedékbe igyekvő embereket hagynak le, s azok nem törődnek velük, mert azt kiáltozzák, hogy eljött a Világ Veszte, a feldühödött istenek haragja sújtott le rájuk, és akiket nem szegeznek a földhöz a szakadatlanul záporozó égnyilak vagy a falakról hulló kövek, azok majd nemsokára az esőtengerbe fúlnak.
Fano, a csontig ázott hóhér megelégeli a körülötte ólálkodó villámok fenyegetését. Úgy dönt, a vihar végeztéig feladja fontos megbízatását, végtére a kivégzés várhat valameddig. Még az is lehetséges, hogy távollétében az istenek végrehajtják a királyi bíró ítéletét a foglyokon, ám az is elképzelhető, hogy időközben az aprólékos feldarabolásra szánt csepűrágók észhez térnek, és amikor majd visszatér, tenni a dolgát, végre-valahára megvesztegetik őt némi arannyal, hogy rövidítse le szenvedésüket.
A pufók kínzómester és csuklyás segédei a felmetélésükre várakozó elítéltek hátrahagyásával a palota felé rohannak. Csupán néhány tucatnyi katona szíve elég merész ahhoz, hogy a már-már éjszakai komorságú, leszakadni készülő égbolt alatt maradjon az istennyilazás, kőhullás közepette is.
A vesztére várakozó törpe Cabar és valamivel nyalkább fia, Tinto egy-egy faoszlophoz kötözve ázik a zivatarban. Arcukba mosott hajtincseiken és orruk hegyén eső patakzik. A lehunyt szemű Tinto az áradat útjába csücsöríti ajkait, és teljes erőből fújja, habosítja a vizet.
Apja a szeme sarkából sandítja önmagát mulattató magzatát. Amikor a közelben álló asztalkán hagyott hóhérszerszámokra pillant, térdei összekocódnak s megroggyannak. Ha a teste köré tekert kötélzet engedné, ő bizony összecsuklana. Félelmében fogvacogva nézi az ujjak nyiszatolásához való, fogazott élű, kisebb késeket és csontozópengéket; a végtagok faragását, illetve lecsapását szolgáló vésőket, fűrészeket s bárdokat; a zsigerelést megkönnyítő kampókat, furkákat, fogókat; a kifolyó vér felfogására alkalmas dézsákat. Utóbbiak tartalmát Fano a bakómunka végeztén jó pénzért szétméri majd az ínyenceknek, akik aztán sercegő szalonnazsíron, sok hagymával megsütik, és cipóval befalják, de pár garasért a lefátyolozottan odalopódzó, sápadt kezű hölgyek is a bűnösök vérébe mártogathatják ékhímzéses keszkenőjüket.
Cabar halkan fohászkodik: jaj, csak nehogy elvássanak vagy kicsorbuljanak a pribékpengék a vigasztalanul, gyilkosan szakadó esőben, mert akkor aztán a végtelenségbe nyúlhatnak amúgy is hosszasnak ígérkező kínjaik! Mindettől csupán azért nem ájul önkívületbe, mert a zápor újra meg újra előmossa tudatát. Ám bármennyire magánál van is, azért az égre veti s kifordítja szemgolyóját.
A lelkesen száguldó lovak a kivégzőtérre röpítik a hintót. A fogat megáll az ingatag pódiumácsolat mellett.
Jassal gyors pillantást vet az esővizet fúvó-köpő Tintóra, majd a kifordult szemű Cabarra, s közben az idegeire hurkolódik Nashua rémült sikolya. Félig süketülten a feléjük lóduló várőrzőkre tekint, közben átpattan a bakról a vesztőhely deszkapadlózatára, s futásnak ered a foglyok irányába. A hóhérkellékek mellett elrohanva nagyot rúg az asztal lábába. Az alkalmatosság megroggyan. A gyilokeszközök a magasba robbanva szétszóródnak.
Viador elcsíp a levegőben néhány repülő kést, valamint egy bárdot, Legott továbbítja is a pengéket az ordítva rááradó katonák testébe. Három fegyveres feljajdul, majd lezuhan.
Ám a negyedik poroszló, a vállából meredező bárddal mit sem törődve, Jassalra ront kardjával.
A tusázó rémületet színlelve elszalad előle. A faoszlophoz béklyózott, önkívületben vízköpőző Tinto mögé bújik.
Bár a katona végezni próbál vele, ő inkább bújócskát játszik. Hol jobbról, hol bal felől kukkant elő a szökőkútfejű Tinto mögül. A harcfi mind bőszültebben hadonászik a kardjával, ám képtelen eltalálni fürge ellenfelét.
Az oszlop takarásában táncoló Jassal elvágja a foglyot rögzítő kötelet, és hangosan a fiú fülébe kiált. Azon pillanatban, midőn Tinto feleszmél a vízokádásból, Viador kiszökken mögüle, kardjával félreüti a katona kezében lóbált fegyvert, másik kezével elkapja a vállából kiálló bárd nyelét. A széles pengével arcul csapja a fickót, s amikor az dőlni kezd, rásegít a lábával is.
Átgázol a roskadt testen, vállon ragadja Tintót, és félrehajítja a rájuk rontó újabb fegyveres útjából. Két ugrással a Cabart tartó cölöp mögött terem, ám mielőtt elmetszené a kötélszálakat, vaktában hátradöf a karddal. A sarkában nyomuló katona átszúrt homlokkal lehanyatlik.
Jassal levágja a törpe mímest az oszlopról, s mivel az omlani kezd, felkapja testét, és az odaérkező Tinto karjába löki. A fiúra rivall, hogy fusson apjával a hintóhoz. Mindeközben három várvédő igyekszik közrefogni őket.
Viador odébb csalogatja a fegyvereseket. Látván, hogy Tinto a fogat felé lódul, átadja magát a küzdelemnek. Pihekönnyűvé változott kardjával döf, hárít, ijeszt, futamít, szurdal és kaszabol. Az ázó deszkapódium mind síkosabbá válik talpa alatt. A lezúduló esőcseppek buborékoznak, habzanak, a padlat hajlásaiban megreked a víz.
A sisakjukról ömlő patakoktól és a zivatarfüggöny által is vakított poroszlók szándéktalan légmutatványokat adnak elő: csúszkálnak, esnek, penderülnek, saját végtagjaikba gabalyodnak. Szaporán lengetett karjuk nehezül, s ezzel arányban csatakedvük is lankad.
Csupán egyikük, egy behemót harcfi nem fárad. Ordítva, hadonászva üldözi Jassalt, s az nem győzi félrekardozni az utána vágott harci bárdot, dobótőrt, a padlóról feltépett kínzóágyat, a bakóasztalt és a kicsavart cölöpöket.
Hajigálható holmikból kiapadván a poroszló magamagát vágja Viador után. S bár az elhemperedik a becsapódó test útjából, a deszkapadló recsegve beszakad alattuk. A kolosszust elnyeli a pódium alatti űr.
Jassal derékig süpped a mélybe. Legott igyekezne is kifelé a süllyesztőből, észlelvén a további katonák közeledtét.
Mindeközben a mentett szüzek Cabarral kánonban a hintó ablakából biztatják-serkentik a hős tusázót.
A girhes tömlöcszökevény a pódiumra lohol, hogy ő is megküzdjön az ellennel. Felkap egy gazdátlan pallost, ám menten fel is billen a súly alatt. Ezért inkább visszasomfordál a kocsihoz, és csatlakozik a bátorító kórushoz.
Tinto két kézre ragad egy törött deszkadarabot, és azzal csépeli a vesztőhely alól kimászni iparkodó harcfi vassisakos fejét, kapaszkodó ujjait. Fáradozása megtermi gyümölcsét: a termetes halandó beájul a padlat alá.
A fogatlovak türelmetlenül toporognak.
A nyitva hagyott istállóból további patások kerülnek elő, lépésben, vágtában avagy szilaj ugrásokkal érkezvén.
Jassal épp eltöpreng, miszerint Nashua vajh merre lehet, midőn megpillantja a lányt.
A kajla csitri a kivégzőtér végében lévő, a menekülésük útjában álló vasrácsos kapunál ügyködik. A rácsozat leengedésével foglalatoskodó fegyveres őr fejét döngeti egy másik – már kifektetett várvédő – pajzsával. A csigakereket forgató, szorgalmas katona sisakja lerepül, a kötelek közé pottyan és szorulást okoz.
A félig lebocsátott kapurács elakad.
A fejvédőjétől megfosztott, immár kardra kapni készülő várvédő még egy ütést kap a koponyájára. Megtántorodik, majd a csigakerékre zuhan, a vaskalapja mellé.
Nashua utána dobja a pajzsot, és hajadontársai üdvrivalgása közepette: visszafelé indul.
Mivel útja egy ténfergő hátas mellett vezet el, sörényen ragadja a fekete lovat, és annak hátára lendül. Vágtában érkezik a vesztőhelyhez, hajszállal a padlóba szorult, épp csak fél térdre veszkődött Jassalt közrefogó katonák mögött.
Nyomban a fegyveresek felé fordítja a patás farát, s olyasmit művel a lóval, amitől az dühödten rugdalózni kezd. Minden rúgás célba talál. Két várvédő leroskad.
A maradék három katona Viadornak ront.
A megrohamozott Jassal a másik lábát is kihúzza a padlórésből, ám talpra szökkenni már nem jut ideje.
Térdepelve fogadja támadóit. Véd, hárít, félresodor, suhint. Már csak ketten maradnak ellene.
Odakiált Tintónak, hogy mindenki ugorjon fel a kocsira. Közben többször megforgatja a kardot a feje fölött. A katonák hátrább húzódnak. Egyikük nem elég gyorsan teszi ezt. A következő minutában a penge a torkába száguld.
Az utolsó kardozó nem kívánja a hősi halált. Egyáltalán nem kíván semmilyen halálozást. Elhátrál a fél térdre emelkedő Viador útjából. Rákoltában nem észleli a pódium szélét, így aztán hanyatt vágódik, s kis híján egy pocsolyába fúl.
Jassal talpra pattan a körötte csapdosó villámok között.
Elégülten körbepillant. Az ellen leküzdve.
Midőn felemeli a tekintetét, észreveszi a szembeni bástyán gyülekező íjászokat.
Azok természetesen őt készülnek célba venni.
Sisakja, vértje nincs, a nyílvesszők elől nem futhat el.
Küldetése rögvest véget ér.
Ekkor a borult égbolt jóval sötétebbé, árnyékosabbá válik.
A magasban összetorlódó, sötétszürke felhőkből Sheld arcvonásai bomlanak elő. A büntetőisten összevont szemöldökkel, tágult orrlikkal, tátott szájjal mered a bástyán álló íjászokra.
Hirtelen lesújt az öklével.
Az íjukat ajzó lövészek előtti mellvéd megroggyan, omlásnak indul.
Katonák, kövek hullanak a magasból.
Jassal futásnak ered. A hintó bakjára szökken. Besegít a hajtószárral küszködő girhesnek.
A lovak meglódulnak. A kocsi berobog a félútig leeresztett kapurács alá. Jókorát zökken, majd újra meglódul. Éktelen recsegés közepette veszti el tetejét.
A lefejezett hintóban ülő hajadonok és csepűrágók riadtan sikoltoznak.
Nashua a nemrég szerzett paripa nyakára hajolva elnyargal mellettük.

 

 

Kinson király a lakosztálya kitárt ajtajában dúl-fúl. Immár rekedten és a toporzékolástól sajgó sarokkal kiáltozik szolgái után. Ám azok nem mutatkoznak.
Gyáva férgek! Így megrémülni egy kis záportól, égzengéstől?
A király nem és nem hajlandó tudomásul venni, hogy palotája viharban: hányódó hajóként imbolyog-dülöngél, a vénséges, masszív kőfalak olyképpen ropognak, mint a töredező vitorlarudak, s a rongyolódó kárpitok és szőnyegek recsegése a szakadozó szélhajó-vásznak hangját idézi.
Mert ha mindezt tudomásul venné, gyanítania kellene, hogy Hitehagyott Jassal, az utolsó szabad Viador bejutott a kínosan őriztetett várba, s ittléte következtében a tömlöcben senyvesztett társak kínlódása véget ért.
Márpedig ha mindez bekövetkezett, haláluk felverte a régóta tartó varázsálomból a bárminő gonoszságra képes büntetőistent, Sheldet. Ez viszont szörnyű pocsékságot jelentene: azt, hogy a gyűlölt jóslatok nem hazudtak, és nehéz napok következnek rájuk.
Kinson dühében azt ígéri a láthatatlanná vált szolgáknak, hogy bitóra, máglyára kerülnek, mi több! Akit elsőként előhúz egy ágy alól, egy láda vagy szekrény mélyéből, arra ő kegyetlenül rálehel! A puhány, alja féreg menten megtudja, milyen a halálok halála!
Ermo szétvetett lábakkal ül a szőnyegen. Egyik hanyagul kifordított térdénél fenékig ürített kancsó hever. A szoknyássá-fátyolossá züllött, ám ekként is fergetegesen vívó Jassal okozta gyötrelem ellen bekortyolt párlat jótékony hatását élvezgeti.
Az yloni hadak és élet-halál ura a tulajdon kézfejét forgatja saját törött csuklója körül, és módfelett boldog, mert nem érez fájdalmat. Üveges szemmel, pirospozsgálló arccal csodálja a látványt. Ha csuklóbőre már erősen ráncosodik, akkor az ellenkező irányba folytatja a tekergetést, majd kezdi elölről. Ám bármilyen beszeszelt is, a szörnyű felismerés mégiscsak elrágja magát az agyáig.
S felfogja végre a szokásos viharoktól félelmetesen különböző égiháborút. Lassacskán rádöbben: Jassal nem különcségből, hanem álcázásként viselt fátylat, pendelyt, rokolyát! És alighanem azért jött, hogy egykori viadortársaival beszéljen, majd irgalmasan átsegítse őket a nemlétbe. De ha ez megtörténhetett, akkor a Fivérek hatalma roppant nagy veszélybe került!
Rémületében Ermo felhagy a csuklócsavargatással, mire kézfeje lefittyen.
Ha a négy rab viador kiszenvedett, akkor a palotát nem a vihar rengeti, hanem Sheld, a rettentő haragisten! Ha pedig Jassal élve kijut a tömlöcből pláne a palotából, maga mellé állíthatja a söpredéket! Ugyanis az ostoba nép fokozottan hajlamos a honárulásra és felséggyűlölésre! Már csak azért is, mert ilyenkor gyilkolni, fosztogatni is lehet! S a végén a csürhe méltatlan fejre rakhatja a koronát!
Máris induljanak a futármadarak és hírröpnökök! Utóbbiak kiabálják fegyverbe a kardforgatókat az egész királyság összes uradalmában! A hóhérmesterek mindenkit fogjanak vallatóra és kössenek fel, aki honárulás gyanújába keveredik! A királyi ámítószolgák tartsanak annyi előadást a vásártereken, az odaterelt közönség előtt, amennyit csak bírnak, szakadatlanul hirdetvén a Fivérek dicsőségét, valamint a lázadókkal elbánó katonák és hóhérok odaadását! A panasznokok valamennyi siránkozóról és sirámaikról kötelesek beszámolni a hazavesztőkre vadászó poroszlóknak! Ám a legsürgősebb teendő: minden épkézláb fegyveres lóduljon Jassal és cinkosai keresésére! Halál rájuk!
A fürdője padlóján ücsörgő, kába Retar nehezen hisz a szemének: nini, titkolt baja meggyógyult!
De mi az, hogy meggyógyult?! Férfiassága megsokszorozódott! Széltében, hosszában és függőlegesen is! S mindez oly hatással bír a környezetére, hogy még a palota is beleinog! Vagy mégsem ez okozza? Mi ez a fültépő égzaj, Világ-utáni sötétség?
Úgy érzi, a padló kirázkódik alóla, a mennyezet rázuhan. Kénytelen megkapaszkodni valamiben. Véletlenül éppen a sárkánynedvtől királyivá növekedett tagja akad a kezébe. Így hát abba fogódzik, jóllehet, ujjai alig-alig érik át grandiózus szerszámát.
Ímhol, jelet küldtek az égiek e jogar képében: üsd ki fivéreidet a hátalomból! Uralkodj te! Van mivel!
Szabad kezével megtapogatja lüktető koponyáját. Felfedezi homlokán a jókora szarvat. A fájdalmas kitüremlés bármely bikának díszére válhatna, gondolja hiún, ám rögvest eszébe villan, miként tett szert a méretes dudorra. A zöld szemű, mézes szavú, varázskezű leány műve! Az öklelt a homlokába!
Mivel már jó ideje hallja a kiabálást a folyosóról, Retar palástba bújik.
Rátarti jogarát csupán annyi időre engedi el, amíg összefogja teste előtti köpeny szárnyait. Midőn a kelmén át újra megragadja büszkeségét, az meglohad kissé.
Kitekint a folyosóra. A lőrésszerű ablakokon beáradó villámlás liláskék fényében észleli az izgatottan szaladgáló szolgákat, fegyvereseket.
A magánkívül dühöngő Kinson fenséges lábainál haláltusáját vívó gojla fetreng. Tíz körömmel kaparja-tépi a padlót, testét görcsök rángatják. A hitvány! Képtelen feltűnés nélkül kimúlni. Zsigertépő üvöltése lankasztólag hat az érzékeny lelkületű Retarra.
Kinson is megelégeli az arcátlan szolga lármás vonaglását. Rálehel még egyszer.
A gojla testét karikába rántja-feszíti a gyötrelem. Addig feszül, mígnem eltörik, s kiszenved végre. Ám holtában sem ernyed el.
Nem úgy, mint Retar!
A tudós fivér hirtelen feléri ésszel, hogy mi kelti a borzalmas zajokat.
Jassal! Viador járt itt, a hitevesztett, korhely és tivornyás, a Halál Kertjébe zárt! Beszökött élőholt társaihoz! Olyasmit művelt velük, aminek hatására Sheld felriadt varázsálmából! A büntetőisten csinálja a vihart, ő rengeti a palotát!
A visszanyert férfiasság elolvad, akár a nyári hó. Ennek okán a rémült Retar ijedelme tovább mélyül.
– Élve vagy holtan, hozzátok elém Jassalt! – üvölti Ermo, a hadúr.
– Hercegi címet és rangjához méltó javadalmakat kap jutalmul, aki a kezembe adja az utolsó Viador fejét! – kiáltja Kinson.
– A cinkosait is vonszoljátok elém! – tüzeli katonáit a seregek vezére. – Akár darabokban is!
Hogyisne! – mordul magában Retar. A zöld szemű, alattomosan öklelő lány nyilván cinkos. Csakhogy neki mindenáron szüksége van rá, mert csak ez a női személy képes vele csodát tenni!
Megnyomogatja a homlokán pulzáló szarvat.
– A lányt élve akarom! – bömböli. – Ő az enyém! Kínhalállal tartozom neki!

 

 

Miután átküzdik magukat a várkapun, tucatnyi katona lódul üldözésükre.
Fákkal, bokrokkal, akasztottakkal szegélyezett, sárpocsolyás, kátyús úton döcögnek a dühödten szakadó esőben, a lilás ragyogással csapdosó villámok között. A bakon ülő Jassal sűrűn hátratekinget a viharosan közeledő lovasok felé, majd bekiált a kocsiba.
– Én már elfáradtam. Most csináljon valamit a varázsló!
– Hol van Virtuo? – kérdezi a hintó mellett vágtató Nashua, az ázottan lebegő függöny mellett belesve.
– Itt nincs – tudatják a bent ülő hajadonok.
A tovatűnt fedél helyén át bezúduló, habzó-buborékozó vízzel mit sem törődve, a megmentett Cabar és Tinto felszabadultan ölelgeti egymást és a szüzeket, s közben rajongásukról biztosítják Viadort.
– Ha te itt vagy, nincs szükség mágiásra! – áradozik Tinto.
– Most tűnik el?! – háborog Jassal. – Amikor csodát kéne tenni?
– Majd te csodát teszel! – szögezi le az erős hitű csitri, látván, hogy az utánuk tóduló katonák mindegyre nagyobbodnak. Felzárkózik a fogatot hajtó férfiak mellé.
Viador felsóhajt.
– Bolond vagy te, pötyke!
Mindazonáltal int, hogy igényt tart a lány alatt száguldó lóra.
Nashua pimasz gesztussal válaszol.
A visszautasított tusázó vállat vonva átlendül a csitri mögé, a szilajul nyargaló hátasra, s az üldözők felé fordítja a paripát.
– Legfeljebb a pajzsom leszel – súgja.
Nashua másként gondolja. Ficánkol, vergődik előtte. Ennek következtében gyakorta elveszítik egyensúlyukat. Hol jobbra, hol balra csúsznak lefelé a vizes lovon. Amikor Jassal sokadszor is leküzdi a talaj vonzóerejét, a lány taktikát változtat. A felszerszámozatlan mén dús sörényét markoló férfi karjába vájja körmeit. Válaszképpen goromba csípőlökés éri hátulról, s ezen végképp felháborodik.
Haragjában előrehajol, és Viador alkarjába mélyeszti fogait. A megtámadott fokozza a fojtást a vérmes némber dereka körül. Addig préseli a szorításában vonagló lányt, mígnem az kifogy a levegőből, és kiengedi fogai közül a végtagját.
Magántusázásuk közepette néhány kardnyújtásnyira megközelítik a feléjük száguldó fegyvereseket. Jassal pengét ránt. Amikor Nashua visszadőlne a fogai által sebzett húsra, annak helyén űrt talál. Támasz híján csúszni kezd a föld felé. A vágtázó ló patái sarat fröcskölnek az arcába Az agyagos talaj mind közelebb és közelebb kerül a szeméhez.
Rádöbben, hogy ha a férfikarok már nem tartják meg, magának kell erről gondoskodnia. Visszahúzódzkodik a paripa hátára. Amint megleli egyensúlyát, az elsőként érkező ellenféllel összecsapni vágyó Jassal megrántja a sörényt, és megfeszíti a derekát.
A hirtelen lefékezett csődör megcsúszik, fara a sárba roggyan.
A biztos üléséből kibillent Nashua szélsebesen előredől, átöleli a ló nyakát. Sikerül, fenn marad. Viador bal karja a dereka köré indázódik, a jobbjában tartott karddal a szemből érkező katona csapását hárítja.
A patás négy lábra kecmereg. A lány felegyenesedik a szélesen íves nyakról. Ily módon közvetlen közelről nézheti végig a küzdelmet. Az összecsapó férfiak pengéi az arca mellett csattognak, szikráznak.
Viador felhagy a viszolygó hajadonba történő fogódzással, bal kezébe ragadja a tőrt, amely nemrég – egy varázslattal korábban – még a hős Sirgeb nyelve volt, és a bal felől orvul lecsapó poroszló homlokába vágja.
A fickó odakapja mindkét kezét, ám kiszenved, mielőtt megragadhatná a markolatot. Az áradó eső szétmázolja arcán a vért, midőn vontatott lassúsággal hátrabukik a nyeregben.
Míg a test zuhan, a tőr kisiklik a sebből, és visszaröpül gazdájához, díszes griffjét annak markába simítva. A hökkent Jassal ismét elhajítja a szúrófegyvert, és az a szemből támadó újabb katona nyakába fúródik. Viador ledöfi kardjával a vele vívó poroszlót, és bal kézzel megfogja az újfent visszatérő gyilok nyelét.
Éppen a következő dobáshoz készül, midőn a föléjük terülő, végeláthatatlan viharfelhő hirtelen összezsugorodik. Szemvillanás alatt törpül akkorára, hogy befedje a körülöttük ólálkodó katonákat, ám csakis őket, s közben felölti Sheld arcvonásait. A haragvó isten szeméből villámok cikáznak, tátott szájából fekete eső ömlik.
Jassal elhátráltatja a hátast a mind lejjebb süllyedő felleg alól. Aztán meredten állnak a derült ég alatt, a pompázatos alkonyatban, és bámulják, miként nyeli el Sheld dühe az ellenséges lovasokat.
Nashua sokat szelídül e pillanatokban. A hintó felé vágtázván már nem vergődik, egyetlen körömmel sem karmol, és férfihús-evéssel sem próbálkozik. Gyakorta hátratekinget, a megtorló felhőben dúló fekete-lila színű, halálos vízözönt bámulva.
Utóbb kifogják a hámosokat a rozzant hintóból. Mivel a mentett hajadonok nem tudnak férfimód lovagolni, viszont ismernek egy nyugalmas rejtekhelyet, ahol mindnyájan meghúzhatják magukat éjszakára, egyiküknek Tinto, másikuknak Jassal ajánlja fel, hogy maga elé fogadja őt a hátasára. Cabar zordan kijelenti, hogy örül, ha egyedül elboldogul a számára hegymagas patással.
Így aztán Nashua a tömlöcszökevénnyel közösködhet az egyik fogatlovon. Hiába van még egy paripájuk, a girhes esküszik, miszerint egykor ugyan lovas kunsztjai tették híressé a nevét, ám oly régóta nem lépett ki a homályos cellából, hogy pillanatnyilag a napnyugta fénykörülményei is megviselik legyöngült szervezetét.
– Mi a neved? – kérdezi tőle Jassal.
– Tudod mit? – kap az alkalmon Nashua. – Vedd magad elé a rühös fickót! Beszélgess vele! Úgyis roppant büdös! Én majd összebújok lovamon a lánnyal, akit te választottál.
– Ne áldozd fel magad – legyint Viador. Lenyúl Juláért, és maga elé perdíti a kebles, faros szőkét. Az sikkant s kacarászik, majd kissé meg is sikamlik a nedves lóháton, és csúsztában persze nem a buja sörénybe, hanem a férfi vállába kapaszkodik.
Nashua nyelvet nyújt rájuk, s csupán azt sajnálja, hogy e szervéből nincs még vagy száz, mert az esetben mindvalamennyit rájuk öltené. Megpróbál egyedül elporzani, csakhogy Jassal résen áll. Paripája hajtószárát megragadva hiúsítja meg szándékát.
A tömlöcszökevény küzdelmesen kapaszkodik fel a kedvéért lecövekelt lóra. Többször visszacsúszik, mielőtt feljutna a veszélyesen mérgesedő lány mögé, majd hosszú karmú, koszkérges kezét annak derekára téve, kedélyes társalgásba fog:
– Mehetünk, kicsim. Nevem Zaro, de a barátaim csak Gubancnak csúfolnak. Gojla vagyok, egy bizonyos Zimbado uraságnál szolgáltam. Nem tetszett a baromsors, pedig a kényuraság egész háza népét a magamévá tettem, és nem csak a női személyeket! Tengernyi borát elittam előle, s még az újonnan beszerzett lovain is hamarabb ültem, mint ő maga! Egyszóval összeszellentettem az ágyait, nyergeit, hintóit! Úgy ám!
– Ezért vasaltak meg? – veti hátra Nashua.
Viharsebes vágtában követi a Jula irányítása alapján száguldó csapatot. Mivel Gubanc olyképpen zötyög-rázódik mögötte, mellesleg tíz horog-ujjal rajta csimpaszkodván, mint aki még barlangrajzon se látott lovat, remélhető, hogy egyszercsak lepattog a hátasról. A csitri a maga részéről; a várudvaron szerzett csődört nézi Jassal és a sárló kanca módján viháncoló hajadon alatt.
A termetes, dús sörényű, sűrű farkú, rojtos csüdszőrzetű mén táncos léptekkel halad az élen. Vaskos, félköríves nyaka készségesen meghajlik; ő zablavas és gyeplő nélkül is kézbe simul, engedelmeskedik. lzomköteges, éjfényű teste fekete, mint a düh.
– Az én táltosom, magamnak loptam! – dúl-fúl a lány. – És visszaszerzem a lókötőtől!
Lassítás nélkül átugrat egy árkon, éles ívben kikerül egy hatalmas követ. A mögötte rázódó fickó kibillen törékeny egyensúlyából, hátrapuffan,; és már hanyatlik is lefelé a lóról.
Ám mielőtt lehullana, előrenyújtja lábait, és átkulcsolja velük Nashua derekát. Ezután négy végtaggal csimpaszkodik rajta, akár egy puttony.
– Azért vasaltak meg – magyarázza kedélyesen –, mert Zimbado, alighogy megözvegyült, legott nősülésre szánta el magát. Mivel pedig messzi földön ő a leggazdagabb kényuraság, hát folyton látogatókat kapott: a környező birtokosok vendégeskedtek nála, és persze hozták leányaikat is. Én pedig, uram iránti hűségem jeléül kipróbáltam minden arajelöltet, hogy aztán az ágyban leginkább jeleskedőt ajánlhassam kegyeibe...
– Hazudsz, bolhazsák! – hurrogja le Nashua.
Már fájlalja, hogy megkarmolászta korábbi utastársát, de még a harapást is bánja. Jassal legalább nem volt büdös, bolhás, piszkos körmű, puttonyszerű, füllentős! Hanem?
Nincs hanem! Lókötő!
Átnyargalnak egy sűrűségen, majd lassuló tempóban, sziklák között folytatják útjukat. Mindegyre mélyül körülöttük a sötétség. Kémmadaraktól nem kell tartaniuk, mivel azok éjjel nemigen röpülnek. Igaz bánatukra lámpáslényekkel sem találkoznak, és még szelíd tünelkék sem szállnak feléjük. Pedig utóbbiak biztosan a segítségükre sietnének.
Jassal különös elváltozásokat észlel magán, ám ezek nem függenek össze Jula dörgölődzésével, jóllehet a sárkánynektár még mindig hat rá valamelyest, immár módfelett kényelmetlenné téve a hosszasra nyúlt lovaglást. Ami azonban jóval érdekesebb: a homloka közepébe süppedt smaragdkő fokozatosan átmelegszik és lüktetővé válik. Viador attól tart, hogy a kavics, amely nem más, mint Santo szeme, zöldes tűzzel izzani kezd, elvéthetetlen célponttá téve birtoklóját.
Ehelyett azon kapja magát, hogy lát általa.
Lát a sötétben!
Az eldobott tőr visszasuhan.
A kard – markolatán Pronsas rubinná kövült szívével – sóhajtáskönnyű és már-már magától vív.
Esoto ezüst kötéltekerccsé lett hajtincse sem veszett kárba. Végtére mutatós, sőt: feltűnő nyakdísz. Meglehet, az ékszer látványa okozza Jula titkolatlan, mind tolakvóbb gerjedelmét.
Jassal viszont Radgára gondol, nemrég esett bizarr találkozásukra, majd emlékezetébe bukkan az eleven nő jégkék szeme, nyúlánk alakja, a csípőjén aranybarnálló, háromcsúcsú koronára emlékeztető anyajegy. És felidézi tehetségeit, amelyek egyaránt alkalmassá tették őt mind a kardforgatásra, mind a férfikarokban történő forgolódásra.
Na és persze a rövid idő alatt több változatban hallott történet is eszébe jut arról, hogy kinek a gyerekével (az övével, Sirgebével, egy kalmáréval?) volt viselős, miként halt meg (szülőágyi fulladásban!), midőn világra hozta dedét. A leánycsecsemőről is többen meséltek. Vagy elkallódott az anyja meggyilkolása közben, vagy pedig a disznók elé került.
Kevéssel később még egyszer meghallgathatja a történetet egy öblös sziklabarlangban, a Fivérek rémuralma elől bujkálók szájából. A menekültek – különböző életkorú (lázadó vagy csupán ellenszegülő hajlamú) férfiak és Retartól féltett hajadonok – mindenekelőtt megéljenzik a hős Viadort. Azután étellel, itallal, a sziklafalon folyó, mosdásra is alkalmas vízzel kínálják az ázott, fáradt, véres-sáros jövevényeket.
A tűz körül ülve felmerül a múlt. A mesés idők, midőn még bízvást hitték, hogy a trónra emelt Kinsonékat nem mételyezi meg a hatalom, pedig hát tudvalévő, hogy nem létezik vészesebb jellemméreg. És persze elbeszélik a hét Viador hősiességét a Szörnyetegek ellen vívott háborúban, egyenként lefestvén valamennyiük küllemét, természetét.
Jassal már nem is néz nagyot, azt hallva, hogy társai eszményien hibátlanok és tökéletesek voltak. Na persze, a mesélők szerint ő is az volt jó darabig! Míg csak egy napon rá nem ébredt, hogy többé képtelen magasztos eszmékbe vetni a hitét, sőt: hite sincs már; míg nem züllött kocsmássá, szoknyapecérré, fizetett küzdővé. S hiába tüzelték a Fivérek gonosztetteivel, viadortársai bebörtönzésének hírével, őt ez már nem izgatta fel. Ezért zárta Deniq a Halál Kertjébe.
– És most? – kérdezi a rejtőzködők vezetője, Thero.
Jassal hallgat, nyelve hegyén e sóhajjal: nem unjátok még? Gyanítja, hogy nem ezt várják tőle.
A csitri felel helyette:
– Mivel Viador most már birodalomszerte üldözötté vált, nincs más választása, mint hogy engedjen sorsának. Pirkadatkor elköszön atyámtól, fivéremtől, Gubanctól és persze tőletek, beleértve a velünk érkezett szüzeket, akiknek egyikében, mármint szűzi mivoltában mellesleg erősen kétkedem, és...
– Rám céloztál? – hördül fel Jula.
– Magadat nem vetted be a felsorolásba – jegyzi meg a folyvást gyanakvó Jassal.
– Nem hát, mert veled tartok! – jelenti ki a vakarék. – Eszed helyett eszed leszek! Figyelek rá, hogy le ne tévelyedj az igaz útról...
– Nem engedlek! – tiltakozik Cabar.
– Ne félts tőle, atyám!
– Nem tőle féltelek, hanem minden egyébtől. Ha tehetném, magam is vele tartanék, de erről már beszéltünk. Nem vagyok harcos alkat.
– Kis csipás, miből gondolod, hogy oda a szüzességem? – feszegeti Jula.
– Fenét viszlek magammal, gyerekeszű! – morogja Viador.
– Nem-e? – kacag a cinka. S ezzel előhúz ruhájából egy kis tégelyt. Messziről mutatja fel, és tüstént vissza is süllyeszti a palotabéli cifra öltözék százezernyi redője alá.
A férfi elkomorul. A kenőír. A Ronchától szerzett ragadós nyavalya gyógyszere. Mivel azonban pillanatnyilag nem érez kínt, bízvást reméli, hogy a megjósolt időben, vagyis hamarosan se fog szenvedni. Miért is térne vissza a gyötrő fájdalom? Mert Virtuo ígérte? Ugyan már, a matuzsálem varázsló szenilis és félsüket!
Elvigyorodva vállat von.
Jula tovább firtatja Nashuánál a szüzességét. Közben leszegett fejjel méregeti a pimasz válaszokat osztó csitrit, s a nyomaték kedvéért jobb keze körmeit fenegeti a bal tenyerén.
A bujkálok vezére arról beszél a mind lankadtabb férfihallgatóságnak, mennyire sajnálja, hogy Radga meséje nem bizonyult igaznak a Jassaltól vagy Sirgebtől fogant fiúról, ki majdan letaszítja trónjukról a Fivéreket. A lánykát a világrahozatalnál jelen lévő Kinson megkönnyebbülten kivágta az ablakon, de persze hajszálra ugyanígy tett volna fiúszülött esetében is. Szegény kicsike a várárok vizébe fúlt, mielőtt megízlelhette volna az anyja tejét!
– Dehogyis! – tiltakozik egy ifjabb férfi. – Egy dajka kilopta a csecsemőt a szobából, és eladta egy terméketlen családnak!
– Nem úgy volt! – csattan fel másvalaki. – A dajka kiszökött vele a várból, el a folyóig, és a révész gondjaira bízta a kicsit.
– És? – kérdezi Jula és Nashua egyszerre.
A férfi vállat von.
– És? Nem mindegy, mi lett vele? Nem értitek? Leánygyermek volt! Nincs jelentősége!
– Úgy hallottam, idegen földre került, felnőtt, férjhez ment, és halomba szüli a porontyokat – véli egy gunyoros hang.
– Csepűrágók fogadták örökbe – szól egy gyér bajuszú ifjú.
– Valami utazó kalmár vette magához, de hamarosan elcserélte egy kutyáért.
– Nem is, mert egy szökött harcszolga viselte gondját, és kardforgatót nevelt belőle! Különben könnyű ráismerni az ülepén lévő anyajegyről! Amit azért neveznek így, mert az anyától örökölhető!
– Mit beszélsz, tökfej? – fortyan fel egy kevés fogú, ágas szakállú férfi. – Az én hátam közepén van egy balta formájú folt, amit egész biztosan apámtól örököltem, mivel neki is pont ugyanilyen van, és mégsem apajegy a neve!
A már-már végkimerült Jassal félrevonul a sziklafal tövébe, s elszunnyad egy lóbőrön.
Jula elunja a társalgást, és ismét megérdeklődi Nashuától, mire alapozza, hogy ő rég nem szűz.
A kérdezett meg se hallja, mivel jó ideje tátott szájjal figyeli a beszélőket, egyikről a másikra kapkodva tekintetét. Fütyül a mentett hajadon ártatlanságára, de még annak ellenkezőjére is.
– Csepűrágók? – leheli jócska késedelemmel. Cabarra pillant. – Biztosan te vagy az apám?
Menten két pofont kap. Egy irdatlant az atyától, párját a fivértől.
Ledől aludni.

 

 

Azt álmodja, hogy férfikéz sétálgat a ruháján, testén. Előbb megszeppen az érintés által keltett érzéstől, majd átmelegszik s megfeszül, akár az íj. Nem először álmodik effélét. Az érintéshez tartozó férfit még sosem látta, ám bőre illatát képzeletben sokszor beszívta, s egyszer talán valóságosan is ráismer. Ha rajzolni tudna, felidézhetné vonásait, részletről részletre, mivel már rengetegszer végigsimította arcát a sötét álomszínhelyen, bár a legszebb pillanatban mindannyiszor közbelépett az Álomnyilas.
Eltökéli, hogy ha felébred, megpróbálkozik a rajzolással. Mosolyogva nyújtóztatja tagjait.
S arra riad, hogy ezúttal nem álmodik.
Tényleg férfikéz matat a ruhájában!
Nashua félrehemperedik, és visszarúg, éppen oda, ahol az imént hevert.
A lepottyanó kenőcsöstégely után kap, és elcsípi azt az érte csápoló férfi elől. Gyorsan behajítja a keblei közé, rácibálja ruháját, és szemét meresztve, kissé talán vicsorgatva is, harciasan mered az előtte térdeplő, furcsán tekergőző Jassalra.
– Add ide! – hörgi suttogva Viador. Még alig pitymallik, ám ő máris úgy fest, mint akit egész nap válogatott bakók kínoztak. – Megveszek a fájdalomtól.
– Már megint?
– Ha mondom. Add ide, kérlek.
– Veled mehetek?
– Nem jöhetsz. Idegesítenél. Nem vagyok szárazdajka.
– Fáj?
– Fáj, te kis süledék!
– Kapsz egy kenésnyit, ha magaddal viszel. Most és minden hajnalkor kapsz egy kenésnyit, míg meg nem gyógyulsz, ha egyáltalán. Én leszek a gyógyírhordozód. Ha kell, cipelem a kardodat is! De még az íjadat is, ami, úgy látom, nincs is! Felnyergelem, lepucolom a lovadat. Még a talpadat is végigdörzsölöm harc után, lefekvés előtt!
– Nem viszlek!
– Szedek neked gyümölcsöt, madártojást! Halat fogok! Hasznomat veszed!
– Dehogy veszem! Maradsz!
– Már nem fáj?
– Megöllek, ugrifüles – csikorgatja fogait a tusázó. – Szörnyen fáj. Add ide, kérlek.
– Viszel?
– Nem!
– Nincs kenés!
– Maradsz!
– Jól van, akkor most felébresztek mindenkit. Fogok egy lantot, vagy rajzolok egyet, és eldalolom a hős Jassal roppant kínjait! Azt, hogy milyen gusztustalanságot műveltél Ronchával! Láttam ám a deszkarésen át!
– Add ide, vagy elveszem!
– Az előbb próbáltad, mégsem sikerült!
– Most sikerülni fog! – bömböli Viador, nyakon ragadva a vakarékot. Jobbjával leszorítja, bal kézzel az inget tépdesi róla.
Először nem akar tudomást venni a tarkójához nyomott kardhegyről. A lapockájához szúrt pengére már inkább felfigyel.
Elereszti a lányt. Hátrapillant.
Az éjjel még őt éltető-dicsőítő férfiak kardot, kést, kaszát, húsnyársat, lándzsát szegeznek rá. Még a pöttöm Cabar és a delibb Tinto is.
– Félreértitek – leheli Jassal.
– Nagyon is jól értik! – sikolt Nashua. – És most elmondom, mit tett velem a gálád!
Viador felsóhajt:
– Velem jöhetsz.
A mímes vakarék felderül. Félrelegyezi a bökőket Jassal hátából.
– Ez a hős férfiú megvédett, amikor az imént, legszebb álmomban megtámadott egy szörny és kettő kígyó! És egy óriási mérges pók még a ruhám alá is bemászott! Oh, Viador, köszönöm neked, hogy szétnyomtad! És még az is lehet, hogy te vagy az apám!
– Apád a... – kezdi méltatlankodva a megtisztelt.
– Én vagyok az apád, szaros! – rikkant közbe Cabar, képen csördítve a leányt. – Vér szerint! Esküszöm az anyád iránti szerelmemre, a te életedre és Tintóéra! Becsületemre mondom! Magam nemzettelek, nagy örömben! Sosem kétkedtél ebben!
– Most sem kétkedik – szól sürgetően Jassal, hétrét görnyedve a kíntól. – Gyerünk, Nashua!
A lány előveszi a tégelyt a testi rejtekhelyről. Lecsavarja a fedelet, babszemnyit a mutatóujjára vesz a kenőcsből, és átmázolja azt Viador reszketőn előrenyújtott ujjára. A férfi ugyan még tartja a kezét, további adagért, ám a vakarék visszazárja a dobozkát és a keblei közé süllyeszti.
Jassal görnyedten félresurran.
Amikor nem sokkal később daliásan visszatér, elköszön mindenkitől, a csitrit is beleértve, majd a buja sörényű, fekete lóhoz lépdel. Félresimítja a mén hosszú üstökszőrzetét, megérinti homlokán az aranyszínű jegyet amely háromcsúcsú koronára emlékeztet, akárcsak Radga csípőjén az anyajegy. Körbejárja az izmos, ragyogó szőrű állatot. Sárkánynak is díszére váló, vaskos, félköríves nyakán, a hosszan leomló sörény alatt még egy jelet fedez fel: a tenyérnyi, színpompás folt széttárt szárnyakkal lebegő, tarka pillangót ábrázol.
– Ez a ló...! – kezdi Thero, a szép és méltóságteli hátast szemlélve. Tenyere tövével megkocogtatja a fejét, hátha így hamarabb nyomra akad emlékezetében. – Ez a ló, ez a ló...!
– Ez a ló az enyém! Mivel én csakliztam! – csattan fel Nashua. – Engem fog hordozni, Viador! Te válassz magadnak másikat a hintócipelők közül!
Thero a szakállát cibálva töpreng.
Jassal a mén hosszú pillákkal szegett, tiszta tekintetű, nyugodt, sötét szemét bámulva fügét mutat a lánynak.
– A csillagszemű az enyém! – közli csikorgós hangon, elszántan.
Nashua a vita tárgyához pattan. Vastagon benyálazza ujjait, és megdörzsöli a paripa nyakán ragyogó pillangót. Ám hiába kapargatja, az nem kopik, nem feslik, bár néhány tündöklően színes szőrszál elpotyog.
– Nahát, ez nem festett, nem is hímzett! – csodálkozik. – Miféle ló ez?
– Megvan! – ujjong fel Thero. – Százszínű pillangó ül a nyakán, amelynek aranyporos szárnyain smaragdzöld szemek ragyognak? Homlokán koronát visel? És nem vesz a hátára senki emberfiát? A legkülönb lovasok sem képesek rajta maradni! Ugyanis a szilaj állat a földbe zúzza őket! Mondjatok le róla! Ez Aldato! A király lova! Kinson sem ülhet rá, mert ha megpróbálja, ő is röpül. Ermo szorgalmazta is a felséggyalázó állat lefejezését, miután mindhármukat lehajította! Ám Kinson megkegyelmezett neki, mivel udvari festője anélkül képes a ló hátán megörökíteni őt, hogy valóban kockáztatnia kéne a felülést. A kettőjükről alkotott festmények roppant nyűgözők! A király hatalmának erejét, megdönthetetlenségét sugallják.
– Ez nem lehet Aldato – vélekedik Jassal.
Fellendül a paripa széles, erős hátára. Széttárt karokkal körbefordul, majd feláll rajta. Azután meg lehasal, fejét a szépen formált tomporra hajtja. A mén higgadtan álldogál, csupán rövid, hegyes fülét billegteti, s dús farkával olykor odébb hajtja a legyeket.
– Tényleg nem lehet a királyé. Nem zúz lovast – csatlakozik Nashua.
Helyet cserél Viadorral. Fordítva ül fel a hátasra, annak nyakára hanyatlik, és betakarózik a burjánzó sörénnyel. Hasra fordul, keresztbe fekszik rajta. Lábujjhegyen végigtipeg a gerincén, akár egy kötéltáncos. Lepattan, felszökken; átbújik alatta. Sutaságot mímelve mászik vissza a hátára. Finom csípőmozdulattal elindítja, megállítja, ügetésbe, vágtába ugratja a paripát, s közben kézzel vagy lábbal hozzá sem ér.
– Ilyen ló nincs – sóhajt Thero irigyen. – Talán csak az álomban. Megpróbálhatom?
A rejtőzők vezetője szálas, vékony termetű, sűrű hajú, gyűrűs szakállú férfi. A sörényt megragadva a ló hátára lendül.
Aldato megremegteti a bőrét, akárha bogárrajt akarna elriasztani, majd megrázkódik, s még a fejét is alaposan megzötyögteti. Ellazított ajkai lifegnek-csattognak, akár a széltépázta vitorlák. Ettől úgy fest, mintha nevetne.
Thero zötyögős repüléssel tovaszáll Nashua és három bokor fölött, majd lezuhan a csalitosban.
– Ez Aldato! – szögezi le Tinto. Ő abban hisz, hogy csupán a hősként csodált Jassal és a tulajdon lánytestvére képes megülni a koronás homlokú lovat.
– Ugyan, ez csak egy nagyobb darab, fekete vaj! – legyint egy bozontos szakállú, hegygörgető alkatú férfi. Nekifutásból vetődik a mén hátára.
A nagyobbacska fekete vaj futni kezd vele. Körbe-körbe nyargal a barlang előtti tisztáson. Vágtaugrásonként fokozza az iramot, és mind magasabbra dobálgatja hátulját.
A hegygörgető halandó teljes erőből kapaszkodik a sörénybe, irgalomért rimánkodik, és még halálordítást is hallat. Mindenkit elkápráztató bemutatója csúcspontján egyedül gurulja-görgi végig a negyedik kört, miután lepörög a nyílsebes táltosról.
További hitetlenkedők is kísérleteznek a feljutással. Akik nem a füves talajon fejezik be a különleges mutatványt, azok ágakra akadnak, vagy patakágyba zuhannak. Az egyik próbálkozó hat nézelődőt letarolva ér földet.
– Lehet, hogy ez mégiscsak Aldato – látja be végül Jassal. Nashuára pillant. – Ég veled, cinka. Azon leszek, hogy mielőbb elfeledjelek.
A lány a szemébe nevet.
– Hibbant alak! Nemsokára megint szörnyen fogsz kígyózni a kíntól. Nálam van az ellenír. Kiment a fejedből?
– Majd szólítom Virtuót.
– Legfeljebb kapsz tőle valami egészen más kórságra való kenőcsöt, mint legutóbb is. Igazi könnyeket sírtál, láttam! Nem volt ám férfias!
– Még az is lehet, hogy már meg is gyógyultam. Ég veled, ugrifüles! Fogadj szót apádnak. Nem fogsz hiányozni.
– Te se nekem, nehogy azt hidd!
– Akkor jó – sóhajt Jassal. Lóra szökken, és elléptet.
– Ugyanis veled megyek, szószegő! Méntolvaj! – kiabál utána a lány.
Szélvészszerűen végigcsókolja Cabar és Tinto arcát, összeborzolja hajukat, eltüntet egy könnycseppet a szemzugából, fellendül egy fehér harisnyás lábszárú, sárga kancára, és az immár vágtában távolodó Viador után száguld.

 

 

Jassal hátrafordul. Bosszúsan látja, hogy a csitri rendületlenül nyargal a nyomában a könnyed járású kancával. Azután eltöpreng, és kimegy fejéből a ragadék. Voltaképpen mire is készül? Nos hát: mivel futóbolond, hígvelejű, félkegyelmű és botor – végtére más nem lehet, ha ezt teszi –, a Szörnybarlang felé igyekszik.
Miközben Ermo hadosai nyilvánvalóan mindenfelé őt kutatják. Tehát, ha valami csoda folytán oda is érne épségben, akkor mi következik? Bemerészkedik a helyre, ahonnan eleven lélek még nemigen tért vissza. Azon kevesek, akik előkerültek onnan, elfeledtek beszélni, nevetni, ölelni és táplálkozni. Hamarosan bekövetkezett halálukig üveges tekintettel rángatóztak, folyt a nyáluk és maguk alá rondítottak.
A Szörnybarlang félelmesebb hírben áll, mint a Fivérek kínkamrái. A zegzugos, soktermű sziklaüregrendszert ugyanis démonok őrzik. Innen kéne elhozni az Új Szent Könyvet. Azt a fóliánst, amelyre Retar is feni a fogát. Ez még egy ok a mielőbbi meghalásra.
De hiszen csak nemrég szabadult ki a Halál Kertjéből! Csupán rövid ideje képes újra élvezni az ízeket, érintéseket, illatokat, gyönyöröket, s persze a testi-lelki gyötrelmet, szorongást is. Vagyis alighogy emberi léte teljessé – ám messze nem tökéletessé! – vált, máris a pusztulás fenyegeti?
Szárnysurrogást hall a feje fölött. Felpillant, és elhűl. Tőrdobásnyi távolságon kívül egy kémmadár lebeg a magasban. Nos, immár nem halogathatja tovább: íjat, vértet kell szereznie. Aztán a nevét és külsejét is meg kell változtatnia, nehogy felismerjék a röphírnökök, katonák, árulkodó szemerek.
A lankadó Aldato ügetésre vált, s mind sűrűbben megtorpanna legelni.
Jassal vízszagot érez. Amint felvillan fejében az ábrándkép, amelyben átlósan úszik át egy tarka virágokkal és náddal karimázott, kék vizű tavat, a mén az illatforrás irányát követve, a közeli fák közé siet, akárha a férfi fejébe látna, s neki is tetszene a fürdőzős jelenet.
A gyümölcsligeten túl megpillantják a tavacskát.
Kisvártatva egymás mellett kortyolják a kristályosan átlátszó, édes ízű vizet. Együtt gázolnak bele, fej fej mellett úsznak. Jassal a fenékre süllyed, rózsaszínű homokot markol az ujjai közé, halakat, teknősöket üldöz.
Aldato partra sétál, meghempereg a fűben, nyerítve üdvözli a tóba igyekvő sárga kancát, és legelészni kezd.
Nashua a parton lekuporodva egy ágacskával karcolgat a nedves homokba. A tó fölött keringő hírmadár, köreit szűkítve mind lejjebb ereszkedik, mégsem látja, mit művel a lány, mivel az szándékosan úgy helyezkedik, hogy eltakarja előle firkálmányát, vagy legalább árnyékot borítson rá a testével.
A lomhán szálldosó, szürke rongynak rémlő, kámzsás fejű röpnök holtbiztosra veszi a honárulást, s nem kétli, hogy tüstént riaszthatja a közelben táborozó poroszlókat. A gojla nyilván azt körmöli a lába elé, hogy vesszenek a Fivérek, vagy ha írástudatlan, ami az effélék esetében fölöttébb valószínű, akkor viszont bitófán hintázó királyi fenségek képét kapirgálja a homokba. A hírnök még mélyebbre süllyed, hogy kileshesse, mit is takargat a vöröses hajú lány.
Jassal a sekély vízben hever hasmánt, jócskán meglepetten. Hiszen a ragadék cinka egyetlen szó nélkül, csupán a szemvillanásaival és apró gesztusokkal adja értésére: mindezt egyedül az ő kedvéért cselekszi, neki csak le kell vadásznia az óvatlanná vált spionmadarat.
Ezt örömest meg is tenné, ha lenne mivel, ám mielőtt a vízbe gázolt volna, kardját és tőrét egy hatalmas árnyéklevél alá rejtette. Mélységes sajnálatára a hasalást nem adhatja fel, mivel anyaszült pucér.
Hamarjában meghányja-veti, mi történne, ha mégiscsak felpattanna. Olyféle eshetőségekkel számol, miszerint csupaszsága láttán a szűz hajadon az eszméletét vesztené, esetleg hosszabb időre megőrülne. Még komplikáltabb esetben meghasonulna női mivoltával, tövig vágná a lázas nyári alkonyulat színskáláját idéző sörényhaját, megtépdesné ruházatát, és beállna a férfiakat gyűlölő, roppant gonosz Riora istennő imádói közé, s azontúl velük együtt gyilkolná a nadrágviselőket.
Jassal gyorsan észbe kap. Ez a nyelvelő csitri? Amint világgá tébolyog egy fedetlen bájtag látványától? Ugyan már!
Éppen teljes testi pompájában készül felszökkenni, hogy megragadja a mind alább kíváncsiskodó kémmadarat, midőn nyakdíszének farokpikkelyei halkan megcsörrennek.
Az ezüst hajfonat, akár a kilőtt nyílvessző, hirtelen elsuhan a nyakáról.
A röpnök későn kap észbe, s hasztalan rikácsol. A kígyó sebesen köre csavarodik, lefogva csuhaujjszerű szárnyait.
A spionmadár lezuhan, és ne nevess, tilos a nevetés, áruló, honvesztő,valamint ide, ide, katonák! hörgéssel-kiáltozással vergődik a fűben. Azután elnémul.
Az ezüst kígyó visszasiklik Viadorhoz, és a magasba nyújtózik előtte. Hétágú nyelvét öltögetve hullámoztatja testét, farka szelíden csilingel, majd a felé nyújtott kézen át a helyére gyűrűzik.
– És most, ha nincs ellenedre, megfürödnek! – szól Nashua.
– Hát persze, csak tessék! – kedveskedik a férfi. – Már itt se vagyok!
– Nem mehetsz el!
– Talán te tiltod meg, gice?
– Semmilyen nevelést se kaptál?
– Képzeld! Kazalban fogantam, serdültem.
– Nem hiszem. Te az istenek gyermeke vagy, hős Viador. Nem emlékszel? Nos, maradj a vízben, csak fordulj el, és hunyd be a szemed.
– Eszemben sincs – vágja rá Jassal. Ekkor felötlik benne valami. Mindkét tenyerét a magasba lökve jelzi, hogy rendben van, teljesíti az óhajtást.
Megvárja, míg a bimbó megszabadul cifra öltözetétől, és halk örömsikolyok kíséretében a tóba gázol. Mielőtt még azt a szisszenést hallatná, melyet szinte mindenki elhallat, mikor a víz eléri a legkényesb pontját, a férfi utána fordul, és alaposan szemügyre veszi a csitrit. Kiváltképp a leány ülepe érdekli, főként egy bizonyos anyajegy tekintetében. A mustra végeztén sóhajtva felkel hasaltából, és Nashua levetett ruháihoz sétál.
– Úgysem találod meg a tégelyt – hallja a kuncogást.
– Úgyis lerázlak!
– Nem fog menni! Szükséged van rám!
– Mint az orrfolyásra.
– Igenis szükséged van társaságra! – bizonygatja az úszkáló lány.
– Magamat is utálom.
– Felvidítalak!
– Képtelen ötlet.
– Hiába zárt Deniq a Halál Kertjébe, seregnyi szellem közé? Rengeteg időt kaptál gondolkodásra! Rá kellett volna jönnöd, hogy nem segít rajtad, ha elzárkózol az érzéseid elől.
– Nehogy már te mondd meg nekem! – morog Jassal, egy bokor mögött öltözködve.
– Valakitől meg kell tudnod, ha már magadtól képtelen vagy rájönni! Most kaptál még egy lehetőséget.
– Mire, cinka?
– Arra, hogy újra kifényesítsd a Jassal nevet.
– Mulatságos – von vállat a férfi. – Miért érdekel téged a nevem fényessége?
– Megint elfelejtetted? Nélküled Castaq nem juthat vissza trónusára!
– Nekem aztán fikarcnyit sem számít, hol van Castaq, sem az, hogy kié a trónus.
Nashua felnyög.
– Jaj, vigyázz, meg ne halljon Deniq, mert tüstént visszacsuk!
Viador nem válaszol. Felcsatolja kardját, majd gyors mozdulattal előrántja, megforgatja néhányszor, ledöf egy képzelt ellenfelet, kettéhasít egy másikat, elhárít néhány gyilkos szúrást, aztán a pengével leüt egy valóságos, kövér gyümölcsöt a feje fölé nyúló faágról, szabad kezével elkapja, s beleharap.
Kisvártatva egymás mellett lovagolnak a Szörnybarlang felé.
Nashua mosolyt ragyogtat a férfira.
– Nagyra értékelem bölcs belátásodat, hős Jassal. Ugye, mennyivel jobb a társaságomban, mint nélkülem?
– Rájöttem a megoldásra – feleli a férfi. – Elvesztésed legbiztosabb módja, ha magammal viszlek a démonok közé. Könnyen kiderülhet, hogy közéjük tartozol, és akkor velük maradsz. Vagy megölnek.
– Vagy én téged – vicsorog a pendelyes.
Ezenközben Ermo katonái felforgatják, végigkutatják a királyi palota közelében lévő falvakat. Az a parancsuk, hogy kerítsék kézre a börtönszökevényeket. Öljenek meg minden törpét, aki Cabarra hasonlít, vagyis akinek haja vörös és hullámos, szeme zöld, orrvége felálló, szája vastag. Ugyancsak végezzenek mindenkivel, aki azonos lehet Tintóval. Tehát mind egy szálig halálozzanak el a kis termetű, pelyhes hajú, szürke szemű, görbe orrú, fodros szájú, pihés állú legények.
Ám Jassal, a félelmes Viador megtalálását a Fivérek már nem mernék ily módon elnagyolni, épp ezért még éjszaka üzentek a képfestőkért, hogy megrajzoltassák a gaz honvesztő arcmását. Hanem a pingászok időközben eltűntek a palotát övező városból. Meglehet, odavesztek a vad vihar okozta kőhullásban-villámlásban, vagy pedig – úgy vélvén, felkelt a nép, s megdönti a Fivérek kényuralmát – elmenekültek a veszélyesnek hitt helyről.
Csupán két piktor maradt hajlékában. Egyikük, a királyi festő mindeddig csakis dicsőséges csatajeleneteket alkotott, amelyeken a nagyon bátor roppant erős és sebezhetetlen Fivérek legyőzték az alávaló ellenséget, még a sokszoros túlerőben lévőt is. Ugyanő ábrázolta nemes vonásúnak, délceg termetűnek és kivételes kisugárzásúnak az uralkodókat tekintélyes méretű képein.
A honveszejtő gazfickó megrajzolásának kisszerű feladatával megbízott művész gyorsan túllépett megalázottságán, és legjobb tehetsége szerint alkotta meg az égre-földre üldözött Jassal arcmását.
Ezt aztán Kinson, Ermo és Retar egyhangú, dühödt üvöltéssel szaggatta darabokra.
Ugyanis a királyi festő nem bújhatott ki a bőréből, ezért nagyon bátornak, roppant erősnek és sebezhetetlennek, valamint nemes vonásúnak, délceg termetűnek és kivételes kisugárzásúnak ábrázolta az utolsó viadort, akit a Fivérek kőszívűk minden hidegével gyűlöltek.
Végül, jobb híján maga Kinson véste fenséges kezével a nádszövet papirosra a leghonárulóbb ellenség ocsmány arcvonásait.
A településről településre nyargaló katonák ezt a pingálmányt vésték emlékezetükbe, ezt terjesztették, nehogy elszalasszák a gonosztevőt, akinek levágott feje ellenében hercegi rang és javadalmazás jár. Vagyis a lemetszendő fej, alakját tekintve hosszúdad és keskeny, akár egy lóé. Füle vitorlaszerűen elálló, alul-felül kihegyesedő. Összeragadt haja zsíros csimbókokban lóg és lengedez, ágas-bogas, vaskos szemöldöke elfedi mélyen ülő szemét, de meglehet, a hitvány birodalomveszejtőnek nincs is szeme! Sziklaszerű, ferde orra alig-alig fér az arcára, kövér húsú szája lebiggyed.
Látván a királyi piktor felsülését, Retar a kivégzésfestőért küldetett. Úgy döntött, vele készítteti el az arcmást, amelynek alapján a poroszlók megtalálják és felséges színe elé hurcolják a cinkos leányt. Aprólékosan ecsetelte a hajadon ismertetőjegyeit: sötétvörös tengerárként fodrozódó haját, már-már férfiökölnyi, smaragdzöld, csillámos szemét, pimasz vonalú orrát, csókot formázó száját, karcsú termetét.
A munkája megszállottjaként ismert kivégzésfestő kidugott nyelvvel, ihletetten dolgozott.
Végül büszkén mutatta fel az eredményt. A Retar szavai alapján lefestett bűntárs leány az ő művén hosszúra nyúlt testtel, nyakánál fogva himbálódzott egy kötélen, hajtincsei tépetten lógtak az arcába, kifordult szeme opálosan fehérlett; cipónyira duzzadt, ellilult nyelve elfödte ajkait.
A műalkotás láttán Retar sebzett vadként bömbölt.
Így hát a halálpingász újabb ábrázolatot készített. E képen a leány feje messzire elkülönült a törzsétől, a nyakából fityegő erekből vér patakzott. Arca olyannyira vértelenné vált, hogy már-már vonástalanná fakult.
Végül e kép dolgát is Kinson király vette kézbe. Javított rajta ezt-azt, majd kiadta a parancsot:
– Hozzátok elém őket! Mihamarabb!

 

 

Bölcsen elkerülik a lakott tájakat, az aranyló gabonatáblákkal, halastóval-kacsaúsztatóval, apró házakkal pettyezett településeket, nehogy katonákba botoljanak. Gyümölcsöt és tojást falatoznak, forrásvizet kortyolnak. Jobbára ügetésben, vágtában haladnak, ritkán váltanak szót egymással.
Egyszercsak Jassal szeme előtt feltűnik egy félig összedőlt vízimalom, az elvadult bozóttal szegélyezett, zöld szakállas mohával borított köveken rohanó-bukdácsoló folyócska partján. A dongáinak, küllőinek zömét elvesztett, törött tengelyen lógó, hatalmas őrlőkerék tövében bágyadt katonák heverésznek.
Az őrjárat. Amint épp nem őrjáratozással bajlódik, hanem rejtőzködve szunyókál a felforrósodott délutánban.
Viador összehunyorítja szemét, s még a fejét is megrázza, mintha víz került volna a szemébe.
– Te látod a malmot? – kérdezi szerényen.
– Miféle malmot? – mered rá a lány.
Jassal megdörgöli a szemét, valamint a homlokába süppedt smaragdkövet is. Felfogja az előtte kanyargózó, szürke útkígyót, annak hepehupáit gödreit. A sárral befröcskölt, lelapuló füvet, a tördelt vesszejű, megviselt bokrokat és fákat a széleken.
Akkor hát hol van a vízimalom?! Az őrületben netán?
Amint erre gondol, az idilli kép újfent előtte terem. Mígnem gyanítani kezdi, hogy ha letérnének az eléjük bukkanó ösvényre, az pontosan oda vezetné őket. Ha pedig sikeresen meglepnék a járőröket, fegyverekhez és vértekhez jutnának a Szörnybarlang mélyére tervezett látogatás előtt.
Mielőtt még Viador eldöntené a kérdést, Aldato jobbra fordul.
A férfi látja a valóságosan mellettük zöldellő növényzetet. Hasonló élességgel érzékeli a tőlük több nyíllövésnyire lévő folyópartot is. A katonák, szám szerint öten, kéjesen lustálkodnak az elhagyott malomnál.
Ő pedig elfogadja s használatba veszi újonnan felfedezett hatalmát. Amikor hajdan hadba indult társaival a Szörnyetegek ellen, hasonló furcsaságok estek meg velük. Érzékszerveik megélesedtek, erejük megnövekedett. Az ellenfél sérthetetlennek hitte őket, s ha olykor mégis megkarcolódtak, sebeik gyorsan hegedtek. Miután a Szörnyetegek többsége kimúlt a harcmezőn, és maradékaik eltakarodtak, az istenek és a varázslók visszavették, amivel a hadviseléshez ruházták fel viadoraikat, minek következtében Druth és Gerbert elesett az utolsó csatában.
Jassal pontosan emlékszik, mennyire megrémült, midőn felfedezte, hogy rendkívüli képességei gyengültek, megfogyatkoztak. Ezután még hosszú ideig igyekezett óvni-őrizni annak látszatát, hogy jócskán különb más fegyverforgatóknál, s ha mégis elfogta a kétség, hát alaposan a kancsó fenekére nézett. Így lett korhely és vesztes életű. Ám erről soha, senkivel nem beszélt, de még a rágondolást is kerülte. Mindazonáltal félve gyanította, hogy ez alkalommal aligha ússza meg olcsó megoldásokkal.
Közli a lánnyal, mire készül. A henyélő katonák megtámadásában semmilyen szerepet nem szán neki. Úgy véli, mivel a csitri legfeljebb a vásártéri emelvények deszkáin forgatott kardot, valódi küzdelemben nem használható.
Nashua hiába bizonygatja, hogy – vándormímes életmódjának hála – pendelyes kora óta férfiakkal vív, tusázik, lovagol, úszik, továbbá sziklamászásban is verhetetlen, Viador rávágja: na persze, de csak játszadoztál, s ráadásul törpe férfiakkal!
A bimbó nem tarthat vele a romba dőlt malomhoz. Azért nem marad feladat nélkül: a sárga lóra kell vigyáznia.
Jassal mindent eltervez. Eszerint tüstént odasurran az alvókhoz. Egyenként meglepi, ájulásba veszejti őket. Elveszi tőlük, amire vágyik, s odébbáll. Precíz terv, teljességgel hibátlan. Kissé persze idealizált.
A remekmívű elképzeléshez képest a következő történik: amint ökölnyújtásnyira megközelíti első kiszemeltjét, a legfelületesebben horkoló fegyverest, vérfagyasztó sikoly csendül fel.
Az éktelen sikoltozás mindegyre erősödik, hangszíne váltakozva mélyül, magasodik, árnyékolódik, sötétül.
Az öt henye katona villámsebesen talpra rúgja magát. Csipatörlésre sem vesztegetik az időt. A mögöttük settenkedő Jassalt észre sem veszik. Kardot szegezve, harcias rikoltozással rohannak az ellenkező irányba, a vészjelző leányhang felé.
Viador menten megfogadja, hogy mindennek a végén különös kegyetlenséggel fog elbánni a sivalgó csitrivel.
Hirtelen megtorpan. Magasra emelt jobb lába a levegőbe dermed.
Ismerős szellemalak lohol át az erdőn.
A vigyorgó koponyájú, csupasz csontváz nem a talajon jár, hanem a levegőben úszik, félmagasan. Derengő alakja kékesen opalizál. Hatalmas, üres kordét tol maga előtt, amelynek vérrel és egyéb nedvekkel átitatott peremén hajszálak, bőrfoszlányok, egyéb cafrangok lebegdeznek. A taliga formátlan, már-már sokszögű kerekei rángva-verdesve zötyögnek.
Jassal gyakran találkozott a csúf vigyorú csontbábbal a Halál Kertjében. Ő a véget előjelző Skelo, a halálfutár, Deniq örökös szállítója. Nem a hús-vér hullákat hordja a végzetisten elé, hanem azok romló-bomló elemektől megtisztult lélekhüvelyét, amely ugyan emlékeztet a hajdanvolt testre, de zsákra, lepelre, lárvabőrre és sok minden másra is hasonlít, és az elhunytak szellemének tartózkodási helyéül szolgál.
Úgy tartják, Skelót csakis az pillanthatja meg, akit nyomban ezután ő el is tol szívbénító hangon nyikorgó kordéján.
És ha Nashua oly zsigermarcangolóan sikongat, alighanem látja a láthatatlant.
A férfi futásnak ered, bár nem is orrontja, mit tehetne. Néhány szökkenéssel beéri az elöl rohanó katonákat. Nyargal tovább, s máris közéjük vegyül az ösvényen. Azok nem vesznek róla tudomást.
Nem, mert hirtelen a földbe gyökereznek.
Jassal ellendül a következő ugráshoz. És ő is megkövül a levegőben.
Nashua a tisztáson áll, pontosan ott, ahol állnia kell. A gondjaira bízott lóval kevéssé törődik. Ugyanis a feje fölé tornyosuló fa lombjába bámul. A sikoltozást abbahagyva, elnyílott szájjal, kerekre tágult szemmel mered fölfelé.
A haragoszöld levélzetű fán szellemlények nyüzsögnek. Némelyek a lábukat Iógázva ücsörögnek, orrüregüket túrják, maradék fogaikat billegtetik az állkapcsukban, vagy éppen a szemgödrükben vájkálnak. Mások ágról ágra szökdécselnek. Többen egykedvű ábrázattal lebegnek a koronában. Néhány néhai ellenséges dühvel viszonozza a mustrálást.
Alakjuk lüktetően opalizál. Akadnak közöttük rongyokba bugyolált és mezítlen csontvázak, épnek látszó és félig-meddig elbomlott testképűek, sértetlen arcúak, tépett vonásúak és csupasz koponyák egyaránt.
A levegőbe fagyott Jassal talpa földet ér, ám ő ezt alig észleli.
Skelo megint felbukkan a fák között. A Halál Kertjéből ismert Viador felé loholva hamarjában irányt változtat. Nyikorogva átkordézik a tátott szájú katonák között. Azok nem fogják fel ottlétét, változatlanul a fejük fölött vicsorgó, fogcsattogtatva fenyegetőző, hosszú karmokat meresztgető boldogultakat bámulják.
Skelo Jassalra pillant.
– Vedd el tőlük, ami kell, és siessetek tovább! – szól. Pattint az ujjaival. Olyféle hang hallatszik, aminővel lehasadt sziklafalak gördülnek a mélybe.
A szellembábok ellökik magukat a terebélyes fa lombjából. Kört formálva közrefogják a katonákat. Nyelvet öltenek, szemet düllesztenek rájuk. Váratlanszerűen fel-felhuhognak, karmaikkal feléjük mardosnak. Némelyük a tulajdon lekapott fejével labdázgat. Mások a szerveik közé döfött nyílvesszővel, karddal, nyárssal játszadoznak.
A fegyveresek kővé bénulnak.
Jassal az úgyszintén dermedtnek rémlő lányhoz perdül. Fél kézzel megragadja a tarkóját, a másikkal – nem gyengéden – megrázza az állát.
Nashua fogai egymáshoz kocódnak. Meredt szeme visszahúzódik. Üveges tekintete a férfi felé fordul.
– Ne félj! – szól Viador. Rádöbben, hogy ő is volt már jóval bátrabb. Elengedi a lányt. A csontbábokon keresztül a katonaszobrokhoz siet. Íjat, tömött tegezt, késeket gyűjt, mellvértet, sisakot vételez tőlük.
– Segíts! – veti hátra a válla fölött.
Azután megfordul, hogy lássa – és kiélvezze – a legörbülő ajkak látványát, a pityergés fintorait.
A felbátorított Nashua két tenyerét előretartva a kör alakzatban lebegő boldogultakhoz lép. Előbb a kezét tolja közéjük, majd maga is áthalad rajtuk. Azután visszahátrál, és megint keresztülsétál a ködszerű lényeken.
Arca felderül. Végigpillant a csodálkozni látszó szellemeken. Egyikük különösen megnyeri a tetszését. Megérinti a néhai kicsiny, kerek arcát. Két ujja közé csippenti annak lemetszetten lógó homlokbőrét, és visszaigazítja a helyére. A szövetdarab a csontra simul, néhány pillanatig úgy marad, majd lassan megroskad. Ráncosodik, gyűrődik, s végül lefittyed, újfent eltakarva az egykor élt férfi bal szemét.
A lány a mellkason tátongó seb széleit is megkísérli összekapcsolni az ujjaival. Amikor ez sem sikerül, zavartan a lyukra igazgatja a szakadozott, felsőruha foszlányait, és elfordul. A bénult katonákhoz lépdel, összeszed tőlük néhány holmit.
Visszafelé igyekezve ismét átlábal a ködlényeken. Dús, fodros szája szegletében szomorkás fintor vibrál. Végigsimít a boldogult férfiú kicsiny, gyümölcs formájú arcán, majd a katonáktól zsákmányolt fegyvereket elrendezve a sárga ló hátára pattan. Meg sem várva, hogy Jassal magához füttyentse a sűrűből az – előle – elrejtett Aldatót, elvágtázik az ösvényen.

 

 

Így tehát Viador azt gondolja, megszabadult tőle.
Kevéssel később meglepetten döbben rá, milyen szívesen beszélgetne a pukkanccsal. Megkérdezné például, ő vajon látta-e Skelót, s még azt is, nem bosszús-e, amiért nem lophatta el Aldatót. Tán azt is megérdeklődné, zaklatott-e. Bár ez ostoba kérdés lenne, hisz szemlátomást mélyen megrendült a szellemek látványától. Persze, hajdan vele, a hős Jassallal is hasonló történt volna, ám amióta megjárta a Halál Kertjét, számára jó darabig éppenséggel a húsból-vérből lévő, eleven lények voltak furcsák és szokatlanok, nem pedig az élőholtak.
Későre hajlik a délután, amikor kiér az erdőből, és a kövecses medrű Ékkő-folyó partján találja magát, a Démon-hegység tövében, ama sziklák közelében, amelyeket épeszű személyek messze elkerülnek. A kitérő utat nem ismerő utazók, karavánok kínosan ügyelnek, hogy itt ne érje őket az éjszaka. Ha leszáll a sötétség, a barlanglakó démonok elhagyják üregeiket és szétrajzanak a napfénynél és holdvilágnál egyaránt zöldes fényű, áttetsző vizű folyó felett. A regélők szerint ilyenkor megtestesülési lehetőséget keresnek, ám mert vérszomjuk mindennél erősebb, végül belülről falják fel, pusztítják el a birtokba vett porhüvelyt.
A megpróbáltatás helyéhez közeledvén Viador szinte helyben lépteti ménjét, ám bármily csigalassúsággal halad, végül mégiscsak a Szörny-barlang elé érkezik. Fojtott sóhajjal lekecmereg a lóról. Beidegzett mozdulatsorral ellenőrzi a testére csatolt fegyvereket.
A folyópartra sétál, fél térdre ereszkedik. Ujjait a kékeszölden tündöklő vízbe meríti, s szertartásosan megmossa az arcát. Hátrarázza és befonja kékes fényű, sűrű haját, nehogy harc közben elmulasszon valamit a körülötte zajló mozgásból. Mindjárt alaposan körbe is tekint, látja-e valaki, mire készül. Bár nem észlel leskelődőt, feszélyezetten nyúl a nyakában függő medálért. Loppal érinti az ajkához a vezérlőcsillagát jelképező, színét váltogató drágakővel ékített ezüstlapocskát.
Azután elsóhajtja Virtuo nevét.
A varázslóhajlék csaknem a csizmája orrából tör fel.
Jassal hátraszökken, majd sietve tovább hátrál, amint a parti homok viharsebesen berepedezik előtte. A sima kérgű, palack formájú, robusztus fa néhány szempillantás alatt robban ki a földből, majd másodpercek alatt kurta, vaskos, kopasz ágakat mereszt az égre. Fényes, kígyóbőrre emlékeztető héja félkörívesen felszakad.
Az ekként keletkezett ajtón kilépő, szórakozottnak rémlő Virtuo alacsony küszöbre számít. Kiadós zuhanásba kezd, amelynek végeztén fenékre puffan a homokban. Tekintélyes palástja fellebben, elővillantva szokatlan fazonú, taréjos orrú cipőjét, karika formájú, kurta lábait, valamint terebély méretű, térd alá érő, buggyos szárú, varázspor-mintás alsóneműjét.
Jassal tapintatosan félrefordul, ám a fikarcot nem aggasztja a galiba. Talpra emelkedik, köpenye ujjáról lefúj néhány homokszemet, és megtörli a szemét. Mihelyt látása megjavul, Viadorra förmed:
– Mit akarsz már megint? Miért szólítottál?
– Talán azért, hogy velem tarts a Szörnybarlangba – válaszol epésen a kérdezett. – Vagy már nincs szükséged az Új Szent Könyvre?
– Én nem mehetek be oda! – hüledezik a varázsló, a barlang bejáratát függönyöző, harsányzöld levélzetű folyondár öklömnyi lila, kék és bíbor virágai felé mutatva.
– Én se! – morran Jassal. – Egyedül?! Talán nincs szükséged a fóliánsra? Hogyan hozhatnám ki egy szál magamban a nyüzsgő szörnyetegek közül?
– Nem vagy egyedül. Veled van az asszonykád.
– Kicsodácskám?! – hörren a férfi szíven szúrt hangon.
– Talán bizony elemésztetted idejövet? Nem csodálkoznék, meg is érteném, de azért roppant ostobán tetted, édes fiam! Megmondta a jóslat, hogy csakis a Tusázó és a Mímes hozhatja ki az Új Szent Könyvet a Palotateremből.
– Na nem! – hördül Jassal. Két lépéssel megközelíti a lovát. Mivel még megfordulásra sem óhajt időt vesztegetni, légmutatványoshoz illő, csavart ugrással a mén hátán terem, és annak oldalába vágja sarkait.
Aldato két lábra magasodik. Lovasa meg sem rezzen ültében.
A fekete csődör fokozza az ágaskodást; egészen addig, mígnem végzetesen kibillen az egyensúlyból, és hanyatt vágódik.
Jassal nem ragaszkodik tovább a maradáshoz. Elrúgja magát a hátrazuhanó paripa hátáról, és félrehemperedik a súlyos test elől.
A király lova ijesztő nyekkenéssel ér talajt. Kecsesen felpattan, kiadósabb sivatagi viharhoz elegendő port ráz le magáról, s elnyargal.
A vastagon behomokozott Viador megbántódottan ülve marad a földön. A porfelhő eloszoltával megközelítőleg egy vonalba kerül a szeme Virtuóéval. A fikarc mágiás tincsenként megcsomózott, ezüstősz bajusza alatt csúfondáros mosoly oszcillál.
– Visszakívánkozol a Halál Kertjébe, a testetlenségbe? – kérdezi. – Ott akarsz lebegni a Világ végezetéig, minden érzéklettől megfosztottan, örökös sóvárgásban? Vagy beteljesíted, amiért születtél?
– Vagyis inkább vesszek oda a Szörnybarlangban?
– Rajtatok múlik. Bementek az asszonykáddal. Eleinte nem lesz ijedeznivalótok. Haladjatok zugról zugra, kanyarulatról kanyarulatra, míg a Palotaterembe nem értek. Ott majd bármennyire elakad is a lélegzetetek az elétek táruló kincsek láttán, őrizkedjetek a csábítástól! Ne nyúljatok semmiféle csillogó holmi után! Ami a legfőbb: tartsátok távol szívetektől a félelmet! Minél csekélyebb a rettegésetek, annál kevesebb szörnyet jelenít meg. Csak az Új Szent Könyvet vegyétek el az oltárról! Azután lóduljatok kifelé! A túléléshez használd a fejedet, Viador! Gyanítom, ez a feladat buktatója. Hogy te a fejedet használd. Amióta ismerlek, az ágyékod vezérel.
– Téged mi vezérelne, ha annyi időt töltöttél volna testetlen, fájdalmas epedésben, mint én? Időközben a barátaim megvénültek. Radga szülötte nővé cseperedett! Persze hogy ilyen hosszas megvonás után az ágyékom vezérelt! Voltaképpen érted te ezt? A varázslók szoktak egyáltalán...?
– Nemzeni? – mosolyog Virtuo. – A varázslótehetség, akárcsak más mesterségek, vérségi úton nem örökletes. Hol van az asszonykád?
– Nincs asszonykám. Ünnepélyesen, mi több: fennkölten fogadom, hogy soha nem is lesz!
– Magam adtalak össze benneteket. Márpedig amit én megkötöttem...
– Azt fel is oldod! – csattan Nashua hangja a közelükben. – Kihozzuk neked a fóliánst, de utána megszabadítasz bennünket a kötéstől!
– Nem alkudozhatsz velem!
– Pedig szeretnék – szól a lány behízelgő szerényen.
– Mindketten akartátok az esketést!
Jassal felmordul:
– Lásd be, hogy vénséges vén vagy, Virtuo! Csapnivaló a hallásod, pocsék az emlékezeted! És még a szemed is gyönge! A nemzésről azt se tudod, eszik-e vagy isszák...
A mágiás közbevág:
– Ne gondoljatok, hogy ti vagytok az első pár, akik a koromra vagy a feledékenységemre hivatkoznak, miután megbánták az esketést! Jól ismerem az összes furfangot! Megértem, hogy már nem kívánjátok egymást. Meg lehet bolondulni tőletek! Az egyik túl zajos, színes, zaklató, tiszteletlen! A másik ostobaságokat művel, nevetségessé válik, hőstelen, hitevesztett. Most pedig menjetek befelé, hogy még sötétedés előtt visszaérjetek!
Mutatóujja körmét előbb Jassal homlokához, majd Nashua ajkához érinti. Alakja megfakul, elszíntelenedik, végül vízióvá halványul. Testetlen mivoltában is az iménti helyén marad. A lakhelyéül szolgáló, minden megjelenésekor más formát öltő faóriás visszasüllyed a folyópart homokjába.
A vészbe küldöttek egymásra bámulnak. A lány rácsos rostélyú sisakot és horpadozott mellvértet visel. A méreténél jóval nagyobb páncélzat ide-oda csúszkál felsőtestén. A katonáról lehúzott ruházat is lötyögős, ám ami a legszörnyűbb: az idegen holmi kínzóan bűzös. A derekára csatolt kard súlyától enyhén féloldalas tartását a másik vállán felfüggesztett tegez és íj sem képes kiegyensúlyozni.
Jassal homlokráncolva szemléli újdonsült harcostársát. Éppen észrevételeinek készül hangot adni, mikor a lány megjegyzi:
– Mindkét kézre egyformán ügyes vagyok. Felőlem mehetünk.
– Egy lépést sem, míg nem tisztáztuk, miért ragadsz rám folyton! Szerelmes vagy belém?
– Beléd?! – nevet gúnyosan a pendülő. – Inkább Deniqbe vagy a gyűlöletes Fivérek valamelyikébe szeretnék bele! Különben tudd meg, igenis, addig daloltam hősi tetteidről, mígnem túlértékeltem a személyedet! Ám az érzelgős ködfelhő íziben szertefoszlott, amint megismertelek! Még arra se kellenél, hogy ganéjozd a lovamat!
A férfi megkönnyebbülten bólint.
– Akkor jó. Indulás!

 

 

A vakarék csitrit maga mögé legyintve kétlépésnyire megközelíti a haragoszöld levélzet mögött rejtőző bejáratot. Kardheggyel megpiszkál egy mutatós virágot a feje fölött. Az érintés hatására a hatalmas, dühlila szirmok mély torkából szőrös, ragacsos nyúlványok lövellnek elő. Rácuppannak a pengére, majd a virágkehely is a vas köré zárul. Meglehet, másféle ötvözet feloldódna vagy kicsorbulna a támadástól, a rubinköves markolatú kard sértetlen marad.
Jassal lemetszi a harcias növényt. Körbekaszabolja a bejáratot. A lehasított levelek még lefelé hulltukban elperzselődnek. Arcporszerű, tapadós, méregzöld hamvadékuk beborítja a talajt. A mélylila, sötétkék és vérbíbor virágok ragyogó, vad színüket megőrizve elfémesülnek, s koppanva szétgurulnak lábaiknál.
– De szép melltű lenne belőlük! – sóhajt Nashua.
– Fel ne vedd! – veti hátra a férfi a válla fölött.
Kardjukat készenlétben tartva beóvakodnak a megtisztított nyiladékon. Girbegurba falú, szűk, sötét járatban találják magukat. Talpuk alatt porladó csontok ropognak, koponyák gurulnak arrébb vagy töredeznek fájó reccsenéssel. Nem is sejtik, hogy a folyosókanyarulat mögött miféle veszély leselkedhet rájuk.
Jassal lassan lépdel az élen, hegyezi érzékszerveit.
Egyszercsak rátalál valaminő réges-rég feledettnek hitt, elemi feszültség. Akárha villámütés járná át a testét. Érezni véli megáradt vére forróságát erei teltségét. Belülről látja dübörgő életnedvének gyöngyöző élénkpirosból bíborrá sötétülő színét. Nyelvét bizsergeti, nyálát fűszerezi tulajdon vérének édes-sós íze. Szíve gyakorta félrekalapál.
Tudatába jut minden egyes porcikájának. Módfelett élvezi a lelkét és sejtjeit egyaránt átható érzetet. Hosszú idővel azután, hogy kikerült Deniq fogságából, végre valóban életre kel. Eltölti a remény, hogy talán végleg megszabadulhat a szellemét régóta bénító, gyötrő szenvtelenségtől.
Esoto sokoldalú ékszerré lett, ezüstszín hajtincse megcsörrenti pikkelyes farkát. A hüllőfej Jassal arca elé emelkedik, a homlokába süppedt smaragdhoz koppan. Mintha a varázsló iménti érintése által átadott körömlámpást venné le onnan, a kígyó orrnyílásából lángnyelv csap elő, s bevilágítja a folyosót, a falak tövében heverő csontvázakat és bizarr vigyort halálfejeket.
Az eleven lámpás előresiklik a padlón, keresztülaraszol az útjába kerülő hullamaradványokon.
Viador homlokán lüktetve éled fel Santo szeme. Mihelyt a smaragdkő átmelegszik, viselője látni kezdi a fordulókon túli útszakaszokat, a beszögellésekben és a mellékjáratokban porladó boldogultakat. Mozgást, alattomos veszélyt nem észlel.
Még Nashua fintorait is kiveszi, jóllehet a lány szorosan a háta mögött lépeget, s szemlátomást nem örül a megtiszteltetésnek, hogy a Szörnybarlangban lehet, noha igen kevesen kérkedhetnek azzal, hogy ilyféle helyen jártak. A pukkancs inkább a lábai alatt málladozó csontok recsegésével borzoltatja az idegeit. S hirtelen, miként nemrég a szellemlények közelségét, ezt a helyzetet is elfogadja.
Mélyen a sziklabirodalom belsejébe hatolnak. Már-már elszédülnek a folyosó kanyargózásától. Jassal mind sűrűbben simít végig az arcán, hogy a bőrére tapadó, ökörnyálszerű váladéktól szabaduljon. Amikor ezt megelégeli, előretartja kardját, s azzal kaszálja, metéli a barlang mennyezetéről lógó fonadékot. Próbál higgadt maradni, ám undora elhatalmasodik rajta.
Egyszercsak átsuhan előtte valami, majd úgy tűnik el, mintha a falba olvadt volna. A valami testetlen, formátlan, színe fehéres, enyhén izzó. Aztán ugyanaz vagy a hasonmása felbukkan a férfi mögött, s ezúttal a padlón át vész el szem elől.
– Mi ez? – sóhajt Nashua.
Viador vállat von, mert honnan tudhatná, mikor ilyesmit még sosem látott. Hát most láthat eleget. A leginkább csúnyácska hulló csillagra vagy rozzant üstökösre emlékeztető valamik előttük, mögöttük röpködnek, ki-be járnak a falakon. Mind több és több ilyféle kerülgeti őket, fehéres színük fokozatosan szürkévé árnyékosodik, suhantukban sziszegő, sistergő hangot bocsátanak ki.
– Mi legyen? – kérdezi Nashua.
A férfi nem felel. Santo szemével megpillantja a vakító Palotatermet, és elakad a lélegzete. A tágas helyiség közelségét sejtetik a megélénkülő légáramlatok is. Tenger- és virágillat csapja meg az orrát. Megint felujjong magában, mint aki megtalálni véli azt, aminek elvesztését időtlen ideje fájlalja. Végre bizonyosan érzi, hogy él, hogy a Világhoz tartozik, ahhoz minden részecskéjével köze van, s viszonyuk egyszerre lázasan érzéki és szerelmetes.
Mielőtt ebben elveszne, figyelmezteti magát, miért is jár itt. Rádöbben, hogy a kígyólámpás mindkettőjüket beterítő, mágikus fényköre fogja vissza a támadástól a köröttük cikázó, mind fenyegetőbb mozgású, élesedő hangú röpködőket. Ezt bevési magának.
Átlép egy oszlopdíszes, csúcsíves ajtón. Már nemcsak a smaragdkővel, hanem a saját szemével is látja a Palotatermet. A helyiség oly hatalmas, amekkora egyáltalán nem lehetne. Sziklamennyezetén izzik a Nap, sugarai valóságosan bearanyozzák a falakat. A tündöklet önmagát ragyogtatja, sokszorozza.
Az elvakított tusázó a szemét dörzsölve bámul. Faragott lábú asztalok, sallangos-ékes szekrények és tárlók sorakoznak mindenfelé. Ezeken arany- és drágakődíszes holmik, használati tárgyak csillognak. Kincsekből készített, pompás ruhák, tükrök, fejfedők, tiarák, koronák, ékszerek, lábbelik, fegyverek, vértek, lószerszámok, konyhaeszközök kísértik, csábítják őket.
A javak között még borostyánkő-berakásos, színarany vizelőtál is akad. Jassal legott kedvet érez, hogy használatba vegye, egyszersmind kifejezésre juttassa, mit tart mindeme talmi sziporkázásról.
Ekkor azonban megpillant egy kardot, s a kincsek igézetének oly sziklaszilárdan ellenálló jellem tüstént meginog. Ama fegyver pengéje ezüstös-kékesen, gyilkosan villog. Élein a fény már nem is csúszkál, hanem folyik-hömpölyög, akár az áradó víz. Az egyedülállóan díszített markolat keresztvasán tarka drágakövekből kirakott varázsjel izzik-lüktet. Az a kard eleven és ingerkedik vele, miként egy kihívó szépség. A kezébe kívánkozik mindenestől az övé akar lenni!
– Ne! – súgja Nashua.
Jassal visszahúzza a kezét. Nagyot nyel, lezárja szemét. Újra felnéz, arca elé emeli a saját kardját, pillantásával végigsimít rajta. Továbblép, a terem középpontja felé tart, az oltárhoz.
Elsétálnak egy asztal mellett, amelyen tünelkeszárnyak hevernek. A fémes ragyogású, sejtelmesen színes, áttetsző bőrféleségek mellett kristálycipellők, ajak- és hasékszerek kínálkoznak fel, ékkő-cifrázatos övek, finom fátyolruhák kellemkednek vagyont érő alapanyagokból készült jogarok, varázspálcák és páratlan szépségű bogárkösöntyűk között.
Oda nem illően szerény küllemű, közönséges skatulya lapul az előkelő társaságban. A négyzet alakú papírdobozka fedelét gyerekkéz csinálta krikszkrakszok borítják, amelyek talán varázsoló tündért, szikrázó csillagot, szaladó lovacskát és táncoló kislányt ábrázolnak.
Nashua úgy véli, az egyszerű skatulya rontja a csillogás-ragyogás összképét, ráadásul olykor szívesen zsebre is vág ezt meg azt. Így aztán észrevétlenül elcsaklizza a dobozt, akárcsak nemrég a fekete paripát. A ménről utóbb persze kiderült, hogy a király lova. Ám ez az olcsó holmi aligha hiányzik majd bárkinek is. Viszont kisebb hajcsatot, amulettet, ritka bogárkát, préselt virágot tarthat benne. Akár még a későbbiekben születő gyermeke tejfogait is belerejtheti, miként Cabar is megőrizte ivadékai csikórágóit. Az ő kétségbe vont atyja a nyakában függő bőrzacskóban tartja az apró fogacsokat, valamint egy-egy csecsemőkori hajtincset. S ha előadás közben netán kihullik fejéből a szöveg, mert a nézők között támadt mocorgás elvonja figyelmét a művészetéről, akkor csak végigsimít a talizmánon, és tüstént felidéződik benne a mondandó.
A csitri titkon kidörgöl néhány könnycseppet a szeméből. Azok végiggördülnek az arcán, lecsorognak az állán, majd a fényes malachitpadló felé indulnak. A zölden cirmozott kövön már koppannak, és kaboson-csiszolású gyémántokként gurulnak odébb. Az ékművek láttán a lány azt gondolja: ezek az enyémek, aztán mégsem hajol le értük, hirtelen felfogván, hogy a köröttük suhangató, formátlan valamik terebélyessé válnak, opálossá fehérülnek. Felső szegmensük beárnyékolódik, s mintha arcvonások formálódnának rajta, irtózatosak.
A maradéktalanul átlátszó, buborékos-gyöngyös belsejű, hatalmas kristálytömb oltáron mesterien kivitelezett fóliáns fekszik. A terjedelmes könyvet finom bőrbe kötötték, sarkait aranylapocskák közé foglalták, nehogy betöredezzen vagy szamárfülessé váljék a használatban. További csinosításul csipkésre megmunkált ezüst- és aranylemezkék szolgáltak, de a díszítőmívesek a drágaköveket sem sajnálták alkotásuktól.
A fedél középpontjában égszínű türkiz, kék-zöld tündökletű nemesopál, lilálló ametiszt, aranyszemcsés lazúrkő, lángszikrás tűzopál és rejtelmes holdkő formálja meg a spirituális tudás szimbólumának tekintett sárkánymadár alakját idéző tündérjelet, amely jelkép mivolta mellett az Új Szent Könyv védelmére is hivatott.
Az egyébként piros-zöld tollazatú, fenséges küllemű sárkánymadárról úgy tartják, nem tűri a fojtó légkört, ezért eltűnik, ha a sötét erők javára billen az egyensúly, s csak a visszaszerzett szabadsággal együtt kerül elő. Castaq uralkodásának alkonyán hosszú időre nyomuk veszett az Yloniában élő példányoknak. Midőn a Szörnyetegek hatalmát megtörő Fivérek és Viadorok a királyi palota romjai között – még csaknem töretlen egyetértésben – a győzelmet ünnepelték, egy sárkánymadár jelent meg az égbolton. Az égetett fémként csillogó tollú, piros-zöld madár néhány lassú kört tett meg fölöttük. Lebegtében áthatóan fürkészte gyémántszínű szemével a mulatozókat (akiknek ettől a nézéstől olyatén érzésük támadt, mintha végigolvasná az összes gondolatukat, a titkoltakat is ideértve), majd szárnyait széttárva felfeküdt egy légáramlatra, és elvitorlázott a széllel. Azóta senki nem látott sárkánymadarat Yloniában.
Az oltáron, az Új Szent Könyv társaságában királyi korona kínálgatja magát. Az abroncsát és hét csúcsát ékítő nemes kövek hunyorogva ragyognak, szikráznak és tündökölnek, forrón vakító aranya olvadozni, folyósodni látszik.
A korona mellett fekete hajú, jégkék szemű, hosszú lábú nőt formázó gyűrű hever. A valódinál is élethűbbnek tetsző, többsorosan kacskaringózó Radga-hasonmás úgy vonaglik, tekergőzik, akárha viselője ujja körül tenne.
Jassal meredten bámulja az ékszert, közben hangokat hall a fejében, melyek azt pusmogják, hogy ha az ujjára húzná a gyűrűt, a lány feltámadna életnagyságúvá növekedne és azontúl csak az övé lenne. Majd ezek a hangok mindenfelől üvöltözni kezdenek, azt parancsolva: fogd meg, vedd el, húzd fel!
És ekkor Nashua a bűvölt Viador lábfejére tapos a sarkával.
– Jaj, hogy gyűlöllek, cinka! – jajdul a férfi. – Tudd meg, ő az egyetlen, akinek ilyet mondtam: meg tudnék halni érted!
– Badarság! – von vállat a lány. – Aki engem igazán szeret, ne beszéljen ilyeneket, míg szépen van! Vagyis amíg nincs orrba verve, farba rúgva.
– Akkor mivel kedveskedjen, vakarék?
– Nem hinném, hogy érzékeled a különbséget, mégis elárulom! Ezt mondják az igazi férfiak: élni tudnék érted!
Mi az, hogy érzékeli a különbséget?! Jassal mégsem válaszol. Elfordítja fejét a kéznyújtásnyira lévő gyűrűtől. Ahhoz, hogy elérje az oltár közepén fekvő könyvet, egészen közel kell lépnie a kristálytömbhöz, sőt, rá kéne hasalnia. Amikor előrébb csúsztatja a lábát, az átlátszó kőben kavargó színtelen gyöngyök és buborékok rózsássá színeződnek.
A férfi nem torpan meg. A buborékok megpirosodnak, végül haragoszölddé sötétülnek. A lágy pezsgés pöfögéssé dühösödik, a gyöngyök puffadnak-robbannak. A viharzó kristálytömb belsejéből vészjós morgás hallatszik.
Nashua sóhajtgat, próbál úrrá lenni növekvő félelmén.
A köröttük suhangató valamik alakot öltenek. Kínzott-torzult arcvonású, üvöltözve fecsegő démonokká változnak. Szakadatlanul árad, ömlik belőlük a szó. Hadaró monológjaik egybemosódnak. Röpködésük fenyegetővé durvul.
Jassal a fóliánsért nyúl.
A könyv felemelkedik az oltárról. Kissé közelebb úszik a kezéhez. Mielőtt hozzáérhetne, megáll a levegőben.
A közeli asztalról egy tünelkeszárny lebben fel. A titokzatosan színes, áttetsző bőrféleség a kötet fölé siklik, lágyan ráereszkedik és beburkolja azt.
Az ilyképpen létrehozott csomag meglódul, és Jassal tenyerébe csapódik.
A férfi jóváhagyó fintorral nyugtázza a fordulatot. Hátranyúl, a nadrágja derekába süllyeszti a szerzeményt.
Még egyszer rámered a szemét-keblét düllesztgetve tekergőző Radga-másolatra. Elvigyorodik, s két ujját a szájához érintve gúnyos csókot dob a csalókaság felé. Nem izgatja tovább az illúzió. Inkább arra gondol, hogy mindjárt harcolhat a túlélésért. Mire ez átfut a fején, a terem minden szintje s szeglete megtelik őrjöngő démonokkal.
Megsuhintja kardját. A penge keresztülsiklik a ködszerű fajzatokon. Azok sértetlenül folytatják nyugtalanító röpködésüket.
Jassal a hangok közé fülel, próbálja kihámozni értelmüket. Mondatfoszlányokat csíp el. Nem megy velük semmire.
...belélopódzom, kihörpölöm a velejét...
...meglesem, meglesem, mikor nem figyel...
...szégyen, meg ne tudják a szégyent...
...az édes, forró, nedves vér...
...nem szabad bántani a kislányt, kisfiút...
...ha kimegyek a sötétbe, elkapnak, megölnek...
...kiszürcsölöm, szétloccsantom, fölkenem...
...nem vagyok elég férfias...
...még, még, még akarok...!
...gyilok, finom gyilok...
Mi ez?!
Nem ér rá tovább hallgatózni, a lények támadásba lendülnek. Tátott szájjal rontanak rájuk. Amint közelebb zúdulnak, pofájuk óriásira növekszik.
Jassal és a lány hátat fordít egymásnak. Valósággal összesimulnak, ők ketten és a köztük duzzadó fóliáns. Sejtik már, hogy újonnan szerzett vértjeik, fegyvereik nem sokat érnek a befalásukra törekvő rémségek ellen.
Az ezüstkígyó szédítő gyorsasággal rója köröttük köreit. Az orrnyílásából lövellő lángnyelv a szörnyek felé csapdos. Amelyiket eléri, az felhólyagosodik és szétpukkan.
Jassal észbe idézi Virtuo búcsúmozdulatait: a varázsló érintését a lány ajkán és az ő homlokán.
Mutatóujja hegyét a smaragdkőhöz koppantja. Körme felparázslik. Erősen ráfúj, mire a fáklyává lobbanó tűznyelv kis híján leperzseli az orrát.
Hátraszól a cinkának. Nashua az ajkához dörzsöli az ujját. Az ekként létrejött lángcsóvával korbácsütés-szerűen végigsuhint a túl közel merészkedő démonokon. A ködszerű amorfok hátrarándulnak. A lassúbbak hupolykássá válnak és szétdurrannak.
A pusztulás láttán mindketten fellélegeznek. Enyhül félelmük.
A rémlények száma megfogyatkozik.
Jassal az ajtó felé indultában számba veszi esélyeiket. A zegzugos folyosón bármilyen pocsékság megeshet velük. E gondolattól fagylalóan hideg veríték tapasztja hátához az inget.
A szörnyek visszatérnek. Kapunyira tárt szájjal kapdosnak feléjük. Emésztő bűzt lehelnek, zöldes-habos váladékot okádnak rájuk. Lepelszerű végtagjaikkal iszonyatosakat ütnek, rúgnak.
– Emlékszel Virtuo szavaira? – suttogja a csapásoktól tántorgó Viador.
A mellette forgolódó lány szemfényvesztő sebesen rajzolja testük köré a lánggyűrűket, hogy távol tartsa a fajzatokat.
Csapkodva, hadonászva jutnak ki a kanyargós, szűk folyosóra. Lélekszakadva igyekeznek a távolinál is messzibb kijárat felé.
– Ezt mondta: Ne nyúljatok semmiféle ragyogó holmi után! – lihegi futtában Nashua. Sietve hozzáfűzi: – Nem is ragyog! Teljesen matt!
– Elloptál valamit, kártevő?! – hörren Jassal. – Különben hagyjuk, most nem erre gondoltam.
A bimbó fellélegzik. Rövid töprengés után feleleveníti Virtuo intelmét:
– Minél csekélyebb a rettegésetek, annál kevesebb szörnyet jelenít meg – idézi. Belegondol, s elhűlten felnyög: – Ezeket mi teremtjük?!
– Hallod őket? Úgy rémlik, ezek megtestesült iszonyok, félelmek, szorongások, a mieink és mindenkié. Holott azt hisszük, elég félresöpörni félszeinket, s azok megsemmisülnek, miként az átfestett tollhibák.
– Miért nem inkább az átfestett, újraírt szavak barlangjába mentünk? – sóhajt Nashua.
– Az se lehet békésebb hely – dünnyögi Jassal. – Nem gondolod, hogy a kidobott szavak keserűségükben meggonoszodnak?
Ezenközben táncos léptekkel, forgolódva csapdosnak a szablyányi körömlánggal. A férfi, akárha karddal vívna, a tűzcsóvával ingerel, támad, piszkálódik. Némelyik szörnynek egyenesen a torkára nyomja a fáklyát.
– Na nézd a szotykost...! – dörmögi meglepetten.
Azt látva, hogy a mímes leány a másik mutatóujját is az ajkához érinti. Ily módon még egy lángfegyverre tesz szert, s két kézzel hadakozik tovább. Úgy fest, akár egy szurokégőkkel ügyeskedő mutatványos: szívet, nyolcast, halálfejet, börtönrácsot, rontást, halált fest a levegőbe. Mozdulatai nyomán nyílsebesen cikázó, hasztalan alattomoskodó fajzatok pukkanak cafatokká.
A veszteségeiket felfogó démonok kissé visszahúzódnak.
Jassal végigbámul magán. Mellvértje immár inkább homorú, mint domború, zöldes-habos nyák csordogál rajta. Arcán a ráöklendett váladékok között saját vére is araszolgat. Szétbomlott haja csupán azért nem hátráltatja az éleslátásban, mert a démonhányás egy tömbben tartja azt.
– Próbáljuk ki – suttogja. – Ne féljünk egyáltalán. Menni fog?
Nashua összpontosítani próbál. Arra gondol, hogy nem retteg, zabszemnyit sem! Ezentúl eszébe se jut, hogy a tátott pofájúak felfalhatják őt. Vagy a váladékukkal szétroncsolhatják a bőrét. Meglehet, nem is hal meg. De viszont szörnyeteggé csúnyul! Az esetben feladhatja álmát, miszerint egyszer még az elolvadásig szerelmes lesz, s szülötte tejfogát az elcsent skatulyában tartja majd, egyéb emlékholmik között. Nem és nem fél a megnyomorodástól, elrútulástól, a katonáktól, a nélkülözéstől, az öregedéstől és a haláltól! Attól, hogy kimarad életéből a minden földitől elemelő szerelem, vagy ha mégsem, akkor időnap előtt veszíti el kedvesét. Nem retteg attól sem, hogy Ermo hadosai meglelik a bujkáló Cabart és Tintót, vagy a szétijesztett színi társulat ugyancsak üldözött tagjait...
– Mit csinálsz?! – förmed rá Jassal.
Az alacsony mennyezetű, keskeny folyosó megtelik őrjöngve támadozó szörnyetegekkel.
– Azt mondtam, ne félj! – üvölt a férfi. Már ő is két körömlánggal harcol, tűzcsóvákat tol a démonok képébe-torkába, formátlan testük mélyébe.
Nashua undorodva pukkasztja szét a hely szűkössége folytán túlsággal közel nyomakodó lényeket. A szétrobbanó amorfok nedveitől nem óvja meg bőrét a rácsos rostélyú sisak, a lötyögős mellpáncél. Ájuldozik undorában.
Jassal rábámul, és sietve hangnemet vált.
– Jól van, kislány. Semmi baj. Mindjárt kinn leszünk. Tarts ki. Eddig remekül csináltad. Ne engedd közel őket! Ne gondolj a félelemre. Bátor vagy!
Hipnotikus szelídsége nem téveszti meg a lányt.
– Dehogyis félek! Nem félek! Honnan veszed, hogy félek? – morgolódik a pendelyes. Ezt abba sem hagyja, észlelvén, hogy a zsémbelés eltereli figyelmét a testén folyókázó nyákokról, saját jeges verítékéről, a talpai alatt görgőző, recsegő csontokról. – Mitől is félhetnék? Ugyan már! Tán attól, hogy valamelyik förtelem telibe okádja a képemet, és lemállik a bőröm? Tudd meg, rettentően sajnálnám az arcomat, amit téged kivéve mindenki más szépnek tart! Netán attól félnék, hogy mindjárt elvágódom egy csontrakáson? És miután kifeküdtem, ezek széttépnek és behabzsolnak? Mennyire fog fájni szerinted?
Minden szavával megtöbbszörözi a tébolygó rémségeket.
Jassal úgy dönt, leüti társnőjét.
Mielőtt megtehetné, a körülöttük tekergőző kígyó, mely eddig főleg a fejük felől támadó szörnyeket hamvasztgatta, dühösen megzörgeti a farkát. A következő pillanatban hüllősebesen a lány dereka köré fonódik, felsiklik a nyakára, s testvégével a sisakrostély alá csavarodik. Mihelyt célba ér, rögzíti magát, és e helyzetből folytatja a démonirtást.
Viador elégedetten bólint a sajátos módon befogott szájú vakarék láttán.
– Megtartalak – mondja a kígyónak. A néma leány harciasan dülledő szemébe mosolyog. – Kérlek, gondolj szépeket! Megmutatom, hogyan kell csinálni. Íme: rögvest kijutunk innen, teljes épségben. Na jó, majdnem teljesben. Odakinn még javában ragyog a napsütés. Megfürdünk a zöld vizű folyóban, levakarjuk magunkról a rémtaknyot, okádást, azután hopp, lóra pattanunk! Elszáguldunk a közeli fogadóba, ahol is bögyös, faros, készséges szolgálók várnak vacsorával, égettborral, dallal.
S csakugyan, derűje hatására a démonok megkevesbednek. Ők pedig megpihentethetik kissé cséphadaróként használt, zsibbadó karjukat. Körömfáklyáik csaknem nappali fényben fürösztik a folyosót. A lángok árnyéka a padlón heverő s a falnak támaszkodó boldogultak koponya- és testnyílásaiban bujkál-játszadozik, nyomasztó borulatképeket vetítve köréjük.
Jassal folytatja a hangos ábrándozást.
– Miután eleget lakmároztam és borocskáztam, az ölembe ültetem a legszebb hajadont. Ő pedig énekel nekem. Később megfésüli a hajamat, megborotvál, ágyba kísér, átgyúrja fáradt izmaimat, és végül álomba döngicsél egy dallal.
Nashua ingerült közléskísérletét meghiúsítja a szájára szoruló kígyófarok. Ha már nem beszélhet, gondolati úton-módon Jassalra idéz néhány tucat démonfajzatot. Nem jól teszi, mivel ezek őt is ugyanúgy támadják. Megint mindkét karjuk felpörög a védekezésben.
– Ejnye, kislány! – méltatlankodik Viador. Nyelve hegyével megböködi jobb oldali fogait, arra kíváncsian, vajon azok kilazultak-e a legvadabb szörny által rámért, bitangos erejű rúgástól. Rágói nem lötyögnek, így hát a körömfáklyával hadonászva tovább beszél. – Na mímes, nemsokára megszabadulok tőled. Vagy így, vagy úgy. Ha még egyszer idegondolod a förtelmeket, sorsodra hagylak, ezt tusázó becsületemre ígérem! Ha mégis kijutsz velem, a folyónál elveszítelek. A fogadóba már biztosan nélküled megyek. Virtuo még nyelvbotlásból sem említette, hogy a Szörnybarlang után is közös dolgunk lenne.
Csodák csodája, a rémségrajzás megszűnik körülöttük.
Jassal megkerüli, gyanakodva méregeti a lányt. Észleli, hogy az felhagyott a szemmeresztéssel. Az orrnyerge fölötti dühráncok is elsimultak. Ezen hangosan eltöpreng.
– Tényleg a félelem csinálja a démonokat? Ha Virtuo nem osztja meg velünk a varázslángot, védtelenek volnánk? Ha cseppet sem tartok tőlük, visszamehetek a gyönyörű, míves kardért?
Esoto kígyója lerobban Nashua szájáról, és Viador lábai köré tekeredik, gúzsként.
– Csak tréfáltam – morog a férfi.
A hüllő odébb csusszan, és ők kisietnek a folyópartra.

 

 

Odakinn nyugovóra készül a Nap, ezt orgiával óhajtja megünnepelni, csipkés-fodros felhőkből tépdes magának ágyruhát. Narancsszínű, pompakék, fiaskózöld, vérpiros hátteret pingál a levonuláshoz.
Jassal nem törődik a káprázatos égbolttal, de társnőjével sem. Amint a folyópartra ér, leoldja vértjét, kardját. Öltözékét magán hagyva a világítóan fényes, zöldeskék vízbe gázol, és hisztérikus mosakodáshoz lát. Néhány lépéssel odébb Nashua ugyanezt teszi. A mélyülő alkonyat, a Szörnybarlang közelsége, lerakott fegyvereik és a többé-kevésbé őrizetlenül hagyott fóliáns nem engedi, hogy ellazuljanak. Amint megszabadulnak a démonok váladékaitól, a szárazra sietnek.
A férfi előhúzza a tünelkebőrbe bugyolált, terjedelmes könyvet. Letérdel, majd beül a sarkai közé. Combjára fekteti az értékes csomagot Nashua hasonló pózba helyezkedik vele szemközt.
Viador szertartásosan széthajtogatja a kényesen szakadékony, áttetsző burkolat sarkait. Lassan, figyelmesen, vágyakozón simít végig az előbukkanó kötet fedelén. A tenyerében lévő idegvégződések mindegyikével érezni kívánja a sárkánymadár-ábrázolatot, az ékkövekből sugárzó természetfölötti energiát. Megvárja, míg átitatódik a Mindenség erőivel.
A csitri türelmetlenül feszeng előtte. Izgatottságában jószerivel levegőt sem vesz. Alig várja, hogy ő is a tündérjellel oltalmazott fedélre csúsztathassa tenyerét. Amint a férfi keze elmozdul, gyorsan odakap. Ujjaik összeütköznek.
Egyszerre ütik fel a fedőlapot. Selymes érintésű, puhán zizzenő oldalakat forgatnak, mindjobban előrehajolva, már-már összekoccanó fejjel, egyre lázasabb mozdulatokkal, elnehezülő szívvel, légszomjasan.
Azután közelről, rémülten merednek egymásra, majd visszabámulnak a fóliáns belsejébe. Tovább pergetik a lapokat.
Megint egyszerre moccannak: csattanva behajtják a kötetet, és megkísérlik áttaszigálni a másik ölébe. Mintha nem akarnák, hogy továbbra is közük legyen hozzá.
Hosszan, kétségbeesetten lökdösik egymásnak az Új Szent Könyvet.
Végül Nashua kiugrik a súlyos fóliáns alól. Arrébb siet, el is fordul.
Jassal ülve marad a sarkai között. Mutatóujja hegyével a földre tolja a kötetet. Ráhajtogatja a tünelkebőrt, azután sokáig vakarja a fejét, és nézi a tárgyat a térdeinél.
Fegyvercsörgésre rezzen fel, későn.
Felpillant, ám a tetemes túlerő láttán meg se próbál felszökkenni.
A közeli bokrok közül elősereglő katonák közrefogják Nashuát. Egyikük tört szegez a meglepett bimbó nyakához. Másik kettő hátracsavarja a karját és a haját rángatja, gyakorlott összhangban.
A többi fegyveres kivont karddal kering Viador körül. Ő lassan talpra áll.
Valaki kellemetlen hangon felkuncog a gyűrűn kívül, majd károgó nevetéssel lép a körbe.
Ermo.
A felkötött karú Ermo. A sötét hajú, kockafejű, eszelős tekintetű, kényesen ápolt bajszú hadvezér, aki ifjan naphosszat a nép üdvéről szavalt. Aki akkoriban még nem csürhézte, honvesztőzte, irtotta az yloniakat.
– Aljas áruló! – mennydörgi. – Most megvagy! Ismerd be, hogy Retar megbízásából jársz itt! Az Új Szent Könyv mégis az enyém lesz! Ti pedig mentek a kínpadra!
– Már a tulajdon véred sem kedves számodra? – kérdezi unottan Jassal.
– A gaz Retar a trónra tör, egyedül! Összeesküvést sző Kinson király ellen! És persze ellenem is! Imádott szülőhelyünk, életterünk és legfőbb kincsünk, Ylonia vesztét áhítja!
– Ne folytasd, mert szétszakad az arcom az ásítozástól. Unásig ismerem a zsarnokretorikát. Az Új Szent Könyvre fáj a fogad? Nesze, vedd el! Tied lehet. Lapozgasd!
– Nem véded meg az életed árán? – ráncolja homlokát Ermo.
– Védi a halál.
A hadvezér megköszörüli a torkát. Végigpillant fegyveresein. Törött karján. Néhány további redősort képez máris jócskán ráncozott homlokán. Nyelve hegyével sűrű egymásutánban, kígyószerűen megtapogatja tömött bajuszát.
– Hiába teszel úgy, mintha csak fizetségért vállaltad volna a megbízást! – bömböli. – Ez nem változtat a honárulás tényén! A megbocsáthatatlan, halálos bűnt elkövetted! A hátam mögött, alattomban cselekedtél, a hőn szeretett, vészben forgó Ylonia pusztulását tűzvén ki célul...
– Mindjárt tarkón szúrom magam! – nyög fel Viador.
A zöldeskéken világító folyó távoli kanyarulatába vesző tűzkorongot nézi a szónokoló hadúr mögött. A szitálva szállongó, gyorsan vastagodó alkonyat szürke fátylat terít a tájra. A sötétülő sziklák között árnyak lebbennek.
Jassal nem bánná, ha biztosan tudhatná, vajon a barlangon kívül képes-e körömlángot csiholni a homlokán. Rövidesen kiderül.
Oldalt fordulva Nashuára pillant. A vakarék csitri figyelmét lekötik a rajta csüngő katonák. E pillanatban rántja fel a sarkát és csapja hátra a könyökét, mindkettőt teljes erőből. A nyakát szorongató, tőrös fickó fájdalmasan felüvölt. Elejti a kést, elrugaszkodik a talajtól, ugyanakkor jócskán meggörnyed, miáltal kínos testhelyzetbe kerül. Nashua könyöke még egyszer lesújt rá. Az áldozat hasmánt kiterül.
A másik két fegyveres rikoltozva ront a csitrire. Egyikük kap egy rúgást, kényes helyre, sarokkal. Ez görbedten térdre rogy, s az anyját szólítja, úgy vélvén, szörnyű baján más aligha segíthet.
A harmadik tagbaszakadt a földre sodorja a lányt. Egész súlyával ránehezedik, az arcát csépeli az öklével.
Nashua vergődik a rajta térdeplő fickó alatt. Vért köp a képébe, s hebegve halált ígér számára, mindjárt százat. Addig vonaglik, mígnem kiszabadítja az egyik karját. Gyorsan a szájához kapja a mutatóujját, s a katona homlokához nyomja.
A behemót meghőköl, hátrahanyatlik. Kezét az arcára borítva üvölti világgá fájdalmát. Mivel továbbra is a lányon fetreng, ezért az egyéb ponton is megérinti őt a felizzított körömlánggal.
A balul járt férfi lerebben róla, térden tovacsúszkál, és közben két kézzel lapátolja a homokot lángoló ölére. Nagy sokára a tűz kilobban. Jóllehet, már csak füst szálldos az ágyékáról, ő nem képes örülni az eredménynek. Kialél a csúfos mozzanatból.
Nashua feltérdel. Illedelmesen maga elé tartja parázsló körmű mutatóujját. Szende mosolyt csillant a köréje gyűlt, felajzott íjászokra.
– Téged máglyán égetlek el! – ígéri Ermo tűzbiztos távolból. – Magam gyújtom meg a rőzsét! Gondoskodom róla, hogy kínjaid a végtelenségig tartsanak!
– Minél tovább tartanak, annál hosszabban fogod hallani a kiáltozásomat! – ígéri a bimbó. – Le a zsarnoksággal! Tömlöcbe a gyilkos Fivérekkel!
– Előbb kitépetem a nyelvedet!
– Annál rosszabbul jársz, véres kezű kényúr! Akkor a nyelvem nem ég el a máglyán, és holtod napjáig sorolja aljas bűneidet!
– Velem nem szabad így beszélni! – bömböli Ermo rángó szájszéllel. – Öljétek meg!
– Előbb vedd birtokba az Új Szent Könyvet, hadvezér! – veti közbe Jassal. Szemrebbenés nélkül folytatja: – A lány a fóliáns védelmezője. Ha idő előtt végzel vele, a könyv megsemmisül!
A kútsötét tekintetű zsarnok válla fölött a Szörnybarlang bejárata körül suhangató démonlényeket figyeli. Szíve szerint megsürgetné őket: támadjanak már!
Néhány behemót az ellenszegülő Aldatót rángatja. A szabaduláson fáradozó mén hol a saját tengelye körül pörög, hol a mellső lábait emelgetve ugrándozik. A katonák fürtökben lógnak rajta, sörényébe csimpaszkodva forognak vele. Miközben dalárdaszerűen átkozzák, szitkaikat illemtudóan a Felséges ló megszólítással kezdik, s többnyire a te rohadék, makacs bestia fordulattal folytatják.
Ermo utálkozva nézi Jassalt.
– Ha térden csúszva-mászva könyörögsz, akkor sem kapsz kegyelmet! – rivallja. – Eddig azt hihetted, a szerencse fia vagy, mert nem korosodtál meg az idő múlásával, mint én! Mert nem rohadtál szét elevenen a húgyos tömlöcszalmán, mint birodalomvesztő társaid! Tudd meg: nem a szerencse, hanem a halál fia vagy! Kínok kínjai közt döglesz meg! Eltörted a karomat! Elraboltad a királyi lovat, de most visszaveszem! Elloptad az Új Szent Könyvet, amely sok fontosság mellett az uralkodás fortélyait is tartalmazza! Ezt is visszaveszem! Áttanulmányozom még ma éjjel, és holnaptól enyém lesz a Világ!
Pattint az ujjával. Egyik fegyverese a csomaghoz lohol.
Mire az a fenséghez cipeli a könyvet, a hatlovas hintó is az uraság mellé gördül, hogy tüstént visszavihesse őt a palotába. Egy szolga kitárja az ajtót, előkészíti a hágcsót, s meghajolva marad.
Ermo nem nyúl a kötetért, míg a katonája ki nem bontja azt a tünelkebőrből. Ekkor kézháttal megpaskolja a fedőlapot. Elfintorodik a sárkánymadár-ábrázolatos fedél szegényessége láttán. Csupa vicik-vacak, színes kavics: opál, lazúr, holdkő, ametiszt. Szemét! Sehol egy gyémánt!
Finnyásan, mutatóujja körmével üti fel a könyvet. Sebtében belelapoz.
Majd durván, tíz ujjal túr az oldalak közé. Rémületében még törött karjáról is megfeledkezik.
– Mi ez?! – üvölti magánkívül. – Mi ez? Ki merészelte...!?
– Netán valami baj van? – érdeklődik Jassal nyájasan.
– Ez a könyv üres! ÜRES!!! Egyáltalán nincs benne betű! De kép se! Még egy ákombákom se! Akkor ez nem is könyv! Árulás! Hazavesztés!
– Komolyan mondod? Nem értem – csodálkozik Jassal.
Ermo toppant a sarkával.
– Végezzetek velük! – követeli.

 

 

– A helyedben nem tenném – óvja Virtuo.
Rendhagyó módon a varázsló előbb érkezik, mint kalyibája.
Ám a máguslak sem késik sokáig. Azon a ponton tör elő a földből, ahol a legtöbb katona helyben szaladgál, nem tudván, melyik parancsot teljesítse. A vastag törzsű, göcsörtös kérgű, ezersok ágú fa magasba röpíti a fegyvereseket. Néhányuk szétszóródik a lendülettől, többségük a kirobbanó életerővel, szakadatlanul dúsuló ágak közé keveredik, és eltéved a lombozatban.
– Öljétek meg Virtuót! – ordítja Ermo. – Mindet irtsátok!
Ő a maga részéről a hintó felé iparkodik. A hágcsóra ügyet sem vet, az ajtónál görbedő szolga hátán tiporva csörtet a kocsi belsejébe. Bolondjában becsapja maga mögött az ajtót. Odabenn szilaj csatarikkantással kardot ránt. Kidugja a pengét az ablakrésen, s merészen a fél arcát is láthatóvá teszi a függöny mellett.
– Katonák! – üvölti. – Öljétek meg a gaz honvesztőket! Halál rájuk! Gondoljatok a jutalomra!
Fegyveresei iparkodnának engedelmeskedni. Csakhogy többségük Virtuo égbe nyúló fáján bolyong-csimpaszkodik, azért fohászkodva, nehogy a mélybe zuhanjon.
A talajszinten maradt harcosok egyik csoportja a mind sebesebben pörgő, veszedelmesen megszilajodott Aldato sörényébe kapaszkodva jajgat-sikongat. Zsibbadó karjaikból rohamosan fogy az erő. Amelyikük nem bírja tovább a szédítő körözést, az elszáll, messzire. Az elsodródott boldogtalan képtelen felkelni a földről, mert testét ellepik a falánk barlangszörnyek. Az élve habzsolt katonák halálsikolyai további rémfajzatokat vonzanak elő.
A lecsapó démonok képtelenek a vastagodó porfelhőben keringő lóhoz férni, ezért inkább annak koloncait szürcsölik-zabálják csontvázzá. Velük végezvén a hintóból kifelé leskelődő Ermóra vetnék magukat.
Ezt észlelvén a hadak ura a hajtóra ordít:
– Indíts!
E sikollyal berántja a függönyt, bezárja az ablakot.
A bakon ülő szolga megcsördíti az ostort. A fogat nekilódul.
– A fóliáns! – kiáltja Virtuo. – Nem viheti magával!
– Nekem szóltál?! – nyögi Jassal kelletlenül.
Úgy véli, más már nem is hiányzik. Bármennyire igyekszik is nem félni, mások rettegése épp elegendő rémlényt zúdít köré. Két körömfáklyával is hadakozik ellenük.
A mágiás még egyszer feljajdul:
– A fóliáns! Szerezd vissza!
Viador kénytelen magára venni a felszólítást. Dühbe gurul. Úgy érzi, muszáj továbbadnia az ugráltatást.
– Aldato! – üvölti.
A tüstént mellette termő mén hátára lendül. Mindkét kezére szüksége van a démonok távoltartásához, ezért a combjai közé szorítja a paripát.
A király lova a távolodó hintó után zúdul. A sietség szerteszórja a sörényén csimpaszkodó csontvázakat.
Ha nem látnák a sötétben, akkor is tudnák, merre tart a kocsi, csupán Ermo segélykiáltásait kell követniük. A kényúr lármás halálfélelme mértéktelenül szaporítja az opalizáló testképű szörnyetegeket. Jassal a tűzkardját lengetve furakodik át közöttük; hólyagosra hizlalja, szétdurrantja, elfüstöli őket.
A szárnyalni tetsző Aldato hamar utoléri a hintót. Lovasa durván megzörgeti lábával az ajtót.
– Ermo! Ha nem akarsz meghalni, dobd ki a könyvet! – kurjantja. – Akkor futni hagynak!
Tudja ugyan, hogy ez nem igaz, hiszen ha a hadúr megúszná valamiképp a démonokat, akkor ő maga végezne vele, méghozzá kéjes élvezettel, ám a hazudás nem esik nehezére.
– Tényleg csak a könyvet akarják? – kérdezi a seregek vezére vacogós hangon a száguldó kocsi mélyéből.
– Becsületedre mondom!
– De hát ez nem is az igazi Új Szent Könyv!
A bőszülő Jassal szeme felakad egy másodpercre. Ennyi figyelemlanyhulás elegendő is a fölötte suhanó amorfnak ahhoz, hogy jót rúgjon a fejébe.
Az elharapott nyelvű, kába tusázó bosszúból megsütögeti a rémlényt és még vagy húsz másikat, közben folytatja az üvöltözős társalgást az elfüggönyözött ablakú hintóval.
– Dehogynem az igazi! – rikkantja. – Én figyelmeztettelek, hogy ne tégy kárt a lányban! Te magad idézted elő a bajt! A durvaságod miatt láthatatlanná vált a szöveg! Na, ide vele!
– Ha nem vehetem a könyv hasznát, akkor miért üldöznek az őriző démonok? – akadékoskodik Ermo.
– Miért nem szállsz ki, és kérdezed meg tőlük?! – mordul Jassal. Észbe kapva folyékonyan hazudik tovább. – Nyilván visszafordíthatod a varázslatot, ha megtalálod a módját!
Magában hozzáfűzi: csakhogy aligha létezik módja! A könyv megkapta ékdíszes fedelét, ám a szöveget sajnálatosan kifelejtették belőle. Saját szemével látta! Sőt, még Santóéval is.
Ezenközben az egyik démon hátba okádja őt zöldes-habos váladékával, holott Esoto lángnyelvű kígyója fáradhatatlanul harcol ellenük.
Egy másik rémség bitangosan nyakon rúgja Viadort. A taglózástól szédült férfi szeme megkönnyesedik. A nedvességfátyolon át észlel egy újabb, vészsebesen közelgő fajzatot. Mire felocsúdik kábulatából, a rút jövevény csaknem az arcába fejel.
Az ezüsthüllő az utolsó pillanatban csap le. A támadó felhólyagosodik.
Jassal jaj, ne! nyögéssel a vágtázó ló nyakára hajol, késve. A szétrobbanó démon váladékai beterítik a haját, felsőtestét.
– Komolyan mondod, hogy megmenekülök, ha kidobom a könyvet? – firtatja Ermo recegős hangja a pattogva robogó hintóból.
– Szavadra! – vágja rá a lódító, épp arra készülvén, hogy ruháival együtt a gereznáját is eldobja undorában. A lovaktól ellesett módon remegteti-vibráltatja bőrét, hogy a zöldes-habos okádékkal átitatott ing elváljon tőle.
A kocsiablak résnyire lecsusszan. A fóliáns átpréselődik a nyiladékon, és zuhanásba kezd.
Viador felhagy a vonaglással. Úgy helyezkedik a nyargaló ménen, hogy megragadhassa a könyvet. Midőn utána kap, feltűnik neki, hogy mindkét kezére tűzveszélyes. Visszarántja a karját. A fóliáns a földre pottyan.
Aldato lassítás nélkül áll ki a vágtából. Ez a körülmény hajítógépszerűen hat Jassalra.
A kilőtt férfi nagy távolságot repül be. A becsapódás vigasztalan pillanatában úgy dönt, feladja a harcolást.
Sóhajtva elterül a fűben.

 

 

Heves rázkódásra eszmél. Valamilyen mozgó alkalmatosságon hever, hasmánt.
Ingerlően finom lószag csiklandja az orrát. Kéjérzetében nyálzik egy keveset. A Halál Kertjében számlálhatatlanul sokszor próbálta felidézni ezt a csípős, férfias, életteli illatbódulatot. Úgy döntött, ha valaha kiszabadul onnan, elkapja az elsőként útjába kerülő leányzót, és addig szagolgatja, míg csak el nem telik vele. Azután ugyanezt teszi egy paripával, egy kancsó borral s egy karddal is, mert valamirevaló férfira a nő, a ló, az ital és a fegyver szaga hat a legérzékítőbben.
Jassal felemeli a fejét, de tüstént vissza is ejti. Résnyire nyitott fél szemmel felsandít, s elrémül. Nem tévedett, jól látta: tényleg egy lófarok hintálódzik meggyűrt arcbőre mellett!
Mi van?! Nos, csakis az lehet, hogy dögrovásra jutott. S haldokoltában vizionál.
Vagy pedig életben van, egy poroszkáló patás hátán hever, nagyjából békamód, arccal a tomporon, sőt kissé túlfolytan.
A lopva végzett, további helyzetfelmérés során az is kiderül, hogy körötte békés az éjszaka, a démonfajzatok eltűntek. A simogató kékségű égbolton csillagok lüktetnek, az ezüstös-kékes holdfényben éjtündérek szárnyalnak, kergetőznek.
Jassal felkönyököl Aldato széles farán, és hátranéz, ami ez esetben előretekintésnek minősül. Nashua lovagol elöl. A mozgolódás észleltén odapillant:
– Hogy vagy, hős Viador?
– Mi történt? – nyögi a kérdezett.
– Alighogy Ermo kidobta a könyvet a hintóból, kijutott az elátkozott területről. A démonok úgy torpantak meg, mintha falnak ütköztek volna. Te lerepültél a lóról, bele a folyóba. Örvendhetsz, sekély vízbe estél. A kígyónak köszönheted, hogy nem lettél csontváz. További szerencsédre gyorsan odaértem, felkaptam a fóliánst, téged partra vonszoltalak. Ezen a ponton Virtuo is besegített. Ugyanis ahhoz, hogy felgürcöljelek Aldato hátára, el kellett fújnom a körömlángokat. Tűzcsóva nélkül viszont védtelenné váltunk a szörnyekkel szemben. Nos, a kapkodásban fordítva verejtékeztelek fel a lóra. Ne csüggedj, mindjárt a fogadóhoz érünk.
Jassal felhörren.
– Te azt hiszed, hogy én ilyen dicstelenül vonulok be lakott helyre?!
Megpróbál felülni, megfordulni, egyáltalán megmozdulni. Nem sikerül. Erősen kolompolnak a fejében. Az is lehet, hogy feje a kolomp. De legalábbis vasból van.
– Senkinek nem kell tudnia, hogy te vagy a hős Jassal – vigasztalja a lány. – Minél együgyűbbnek látszol, annál kevésbé ismernek fel a szemerek és más Fivér-pártiak.
– Együgyűnek látszom?! – nyikorog a férfi.
– Ühüm. Nem baj. Heverj nyugodtan. Biztos akad a fogadóban néhány markos legény, aki majd ágyba cipel.
– Férfikéz ne érintsen! Nőt akarok!
– Ugyan, nem vagy te akkora bajnok! – kuncog a cinka.
– Megállni!
Aldato engedelmeskedik. Béketűrően ácsorog, míg hasaló lovasa lassan, körülményesen megfordul rajta.
Bekecmergésük nem kelt feltűnést a fogadóban, mivel épp ekkor szolgálják fel a vacsorát. A vendégek a cipóban sütött húsokat marcangolják, ki puszta kézzel, ki foggal. Néhányan eltartott kisujjal, késsel szeletelik a falatokat. Mindenki szomjasan kupázgat, a szolgálók kérdezetlenül töltik újra a serlegeket. Az utazók mulattatásáról kopottas táncosnő gondoskodik.
Jassal a sarokba vánszorog, lerogy egy lócára. Megállapítja, hogy a közelében tartózkodók némelyike még nála is büdösebb. Az asztalra könyököl, állát az öklére támasztja. Reméli, hogy Nashua majd gondját viseli.
A bimbó eléje tol egy korsó vizet és egy tálat. Ezzel be is fejezi a vele való törődést, már csak a saját cipójával, mézsörével törődik. Időnként a kába férfira sandít. Szeme, szája sarkában nevetés bujkál.
– Miért nem eszel? – kérdezi sokára.
– Segítenél? – nyikorogja Viador.
– Megkérsz rá?
A férfi bólint.
Azután szorgalmasan tátogat, és mindannyiszor kap egy-egy falatot. Végezetül a kaján csitri vízzel kínálja, ám ezt ő magából kikelten visszautasa, majd addig méreget egy szolgálólányt, míg az fel nem figyel gondjára. Nemsokára a közelében, mellette tesz-vesz, s minden fordulónál bort kortyoltat vele.
Nashua felsóhajt a szokványos fordulat láttán. Hátradől a lócán, előhúzza ruhájából a Szörnybarlangban csent skatulyát, és alaposan szemügyre veszi. Forgatja jobbra, forgatja balra. Felemeli, alápillant. Megrázogatja, s homlokráncolva hallgatja a dobozból szüremlő neszeket.
– Ki ne nyisd! – rimánkodik Viador rosszat sejtőn.
Nashua az orrához tartja, megszimatolja a szerzeményt. Hegyes nyelvével is megérinti a dobozkát. Füléhez szorítja, hallgatózik. Ujjbegyét húzgálja rajta, hátha kitapinthatja, mit rejt a skatulya.
A vele szemközt kortyolgató, kornyadt bajszú alak hosszan mustrálja a lányt. Egyszercsak, az asztalon átnyúlva, meglöki Jassal könyökét.
– A húgod? – kérdezi.
A tar fejű gojla arcbőre erősen redőzött, kavicsszürke szeme csipádzó. Penge formájú orra hajlott. Csaknem fülig érő, széles, nedves békaszája láttán szemlélője hajlik elképzelni, hogy egyetlen mozdulattal képes a homlokára rántani az alsó ajkát. Egyik fülkagylója cakkos-rojtos, a másik rég odalett. Koszlott ruhát, sok helyütt homorú vértet, ócska kardot visel.
Viador nem felel.
– A szeretőd? – firtatja a fegyveres.
– Az atyám! – büszkélkedik Nashua.
– Atyád ám...! – zörren a kitüntetett.
– Ne ámíts, atyádnak túl fiatal! Bár elég rosszul tartja magát – legyint a félfülű, megpaskolva a viszolyogni tetsző hajadon kezét. Ismét Jassalra bámul. – Beteg vagy? Megpurcansz hamarost? Oszt akkor a lányra hagyod a nyakdíszedet? Értékes a homlokköved? Hol loptad a kardot? Hát a tőrödet? Kit gyilkoltál meg mindezekért?
– Mit akarsz?
– A holmidat – vágja rá a fickó. Válaszára büszkén körülnéz, mások is hallották-e, mily frappánsan elmés.
Többen leteszik a kezükben tartott csontot, kupát, hogy osztatlan figyelemmel kísérhessék a fejleményt.
– Vedd el – ajánlja Jassal. A kopasz fejű kalandor tovább tapogatózik.
– Hogy hívnak? Ki fia vagy? Honnan jöttök ilyen mocskosan, kékre-zöldre püfölt pofázmánnyal?
– A Szörnybarlangból – dicsekszik Nashua, a térdéhez törleszkedő, Iogó fülű, termetes kutyát simogatva. – Ott sok magadfajta fickót láttunk, bár eléggé kicsontozott állapotban.
Az eb orra elé tartja a krikszkrakszos fedelű dobozkát. A fogadó őrzője megszagolja, az élmény hatásától fenékre tottyan, s farkával a padlót kopogtatja.
– Kinyissuk? – kérdezi tőle a lány.
A füstszürke szőrű, mulatságosan hosszú fülű, laza szemhéjú négylábú padlóig érő nyelvvel piheg, nyálat folyat.
A lány ezt igenlő válaszként értelmezi. Mutatóujja hegyével lágyan megpöccinti a skatulya oldalát. A fiókocska kissé előrébb csusszan a fedélből.
Jassal gyanakvón hátradől, tenyerét a tőrre simítja.
Ezüstös-arányló csillámlás szüremlik elő a dobozból.
A bimbó felsikolt izgatottságában.
– Varázspor!
– Szóval szemfényvesztők vagytok? – legyint a félfülű. – Mutassatok valamit, kóklerek! Nosza, kápráztassatok el!
Nashua a bal szeméhez közelíti a skatulyát. Beles a résen át. Jobb szemmel is megvizsgálja a látottat.
– Kipróbálhatom? – leheli, könyökkel megbökve Jassal oldalát.
– Csukd vissza!
– Mi történhet?
– Semmi jó, ahogy az ilyen holmikat ismerem.
A békaszájú fickó az asztalra csapja kupáját, hogy magára vonja figyelmüket. Fenyegető mozdulata láttán a behemót kutya reszketve a lány combjai közé fúrja a fejét.
– Szóval a Szörnybarlangban jártál, és mégis itt vagy! – bömböli gúnyosan a tar fejű fegyveres, Jassalhoz intézve zengzetét. – Vagyont érő nyakdíszed, smaragdod van! Várost vehetnél a rubinköves markolatú kardodért! Miért érzem úgy, hogy hazudsz?! Aljas gyilkos vagy! Megöltél és kifosztottál valakit! Talán éppen egy királyi harácsszedőt! Gyalázat! Honárulás! Halál rád!
– Ne hidd, hogy mindenki a te ocsmány, hazug erkölcseid szerint él – legyint Nashua. Ujjhegyét kíváncsian a dobozba csúsztatja.
Az ajzódó kalandor rámered. A zöld szemű leány ütlegektől színes arcáról a combjai között szuszogó háziállatra bámulva csődörösen felnyihog.
– De szívesen fejet cserélnék veled! – nyögi az ebnek.
A cinka az ujjbegyén csillogó arany-ezüst szemcsékre fúj.
A csillámpor a fickóra száll.
Varázslat történik.
Az ivó közönsége felhördül.
A gyengébb idegzetűek talpra pattannak. A lassultabb felfogásúak jót húznak serlegükből.
A horpadt vértű férfiú kívánsága teljesült! Szürke szőrű, ernyedt szemhéjú, lógó fülű kutyafej liheg a nyakán.
A Nashua térdeihez törleszkedő négylábú viszont balul járt. Kopasz fejű, bajuszos és békaszájú lett. Bánatában szűkölve félresomfordál.
– Csináld vissza! – követeli Jassal.
– Kérlek szépen, csináld vissza! – rimánkodik az ebképű fickó.
– Várj, várj! – jelentkezik egy köpcös férfi a közelükben. Kevés haja, szögletes szája s csupán egyetlen szeme van. Az elvesztett másikra csupán egy kockás kendőfoszlánnyal kitömött, közepesen mély gödör emlékeztet. Behorgasított mutatóujjával megütögeti az üregben hanyagul elrendezett rongydarabot. – Azt akarom, hogy egyforma legyen!
Nashua ráfújja az ujjhegyén csillámló por maradékát.
A csodakérő fickó vakon mered maga elé, majd elszörnyedten felüvölt.
– Nem így gondoltam! Add vissza a szememet!
– Hagyd abba, süledék! – követeli Viador.
– Csináld vissza! – nyöszörög a köpcös, két kézzel tapogatva kockás rongyokkal kitöltött szemüregeit.
– Ismerd el, hogy félreérthető voltál! – korholja Nashua, titkolatlanul élvezve hatalmát.
Ujját a skatulyába meríti, majd a vak férfira fújja a tündöklő port.
Az pedig megdörzsöli selymes pillájú, acélkék szemét, mindkettőt: egyiket a másik után. Örömében a lány elé roskad, s hálacsókokkal borítja lábait.
Nashuát tüstént tucatnyian rajzzák körül.
A kopasz koponyájú eb és a kutyafejű kalandor követelőzik legerőszakosabban, mindkettő veszett csaholással.
A többiek új kart, hosszabb bal lábat vagy ép májat igényelnek. Egy fickó a korhadt fogazatát cseréltetné vas fogsorra, a kopottas táncosnő a tovatűnt szépséget parancsolná vissza. A törpe termetű fogadós azt reméli, daliává változhat. Egy kalmárfeleség azt sürgeti, hogy ő is éppoly élvezetet leljen az ágyban, miként a férfiak. Egy bomláskórságban szenvedő, tetőtől talpig fekélyekkel borított, csuklyás fickó teljes gyógyulást csikarna ki. A hátrább rekedt többiek is igényt formálnak erre-arra, ám a hangzavarból képtelenség kivenni elvárásaikat.
A mímes leány jó szívvel fújogatja rájuk a varázsport a gyorsan üresedő skatulyából. Bűvösnek vélt szavakat mormol, hogy előadása minél emeltebb, pazarabb, örök emlékezetű legyen.
Következőleg az elbúsult kutya visszanyeri a tulajdon fejét. Efölötti örömében saját farkának kergetéséhez lát.
A szemfényvesztést kikövetelő, békaszájú fegyveres kénytelen beérni kisebb csodával. Az ő nyakára egy mócsingokkal teli, zsírral átitatott, összeharapdált cipó kerül.
A táncosnő sudárabb lesz, köldökét közelítő keble az álla alá magasodik. A fogbajos férfi fűrészlapot kap a szájába. A bomláskóros utazó testét csúfító gennyedések beszáradnak, helyük kivirágzik: tarka, illatos, buja sziromtenger növekszik a forradásokon.
A rövidebb bal lábú alak zajosan elégedetlenkedik, mert most a másik lába lett kurtább. A fogadós törpe marad, származásán a varázspor sem igazít. A kalmárfeleség szert tesz egy méretes, tornyos hímtagra, melyet még tetoválás is ékesít, így aztán majd bőven része lehet élv-érzetben. Ámbár háborgásából az derül ki, hogy másként képzelte a kéjhez jutást.
A lány körül kavargó tömeg sokszólamúan tiltakozik, követel és jajveszékel. Üvöltözésük elnyomja a hálálkodók halk rebegését.
A cipófejű kalandor fegyverbe vijjogja a csalódottakat.
A jó szándékú Nashua szeppenten átkutatja a dobozka minden zugát-szegletét, ám nincs több varázspor. A kápráztatóan indult előadás végkifejlete szomorújátékot ígér.
Jassal a lány vállát megragadva az ajtó felé nyomakodik az őrjöngő sokaságban.
Kiverekszik magukat az éjszakába.
Az előfüttyentett Aldato és a sárga kanca gyorsabbnak bizonyul az üldözők lovainál.

 

 

Erdőn, mezőn, úttalan utakon vágtáznak. Egy ligeten átlovagolva jókora tóhoz érkeznek. A víz békés mormolással simogatja a partszegélyt. Álombódult madarak ringanak a hullámfodrokon.
A tavat ölelő réten hajladozó füvek és virágok fölött tünelkék vigadoznak. Az éjtündérek áttetsző szárnyak közé foglalt, tűkarcsú, hosszúkás teste olyféle táncot jár, mint a szélfútta gyertyaláng. Kislányos-kisfiús vonású arcukról derű árad. Simogató hangon dúdolnak, csevegnek.
A jövevények láttán felhagynak a táncolással. Szárnyaikat alig-alig rezzentve úszkálnak, lépkednek, cikáznak a levegőben. Csigavonalban felpödört csápjaikat előrenyújtogatva végigtapogatják a lovasok haját, ruháját, majd nevetgélve szétrebbennek, és folytatják mulatságukat.
Jassal nem száll le a lóról, hanem lefordul róla. Elnyúlik a fűben.
– De jó! Végre alhatok! – nyögi, majd a lányra mordul: – Tűnj el, mire felébredek!
Nashua rá sem hederít. Jobb lábát a sárga kanca nyaka fölött átvetve a földre szökken. A kantárt leoldva szabadon ereszti lovát a mezőn. A fáklyaszerűen nyurga szárú, sárgálló virágokkal és harsányzöld náddal szegélyezett öbölbe lépdel. A sekély vízben eldobálja a démonok nyáladékaitól ragacsos, bűzös ruháit, és beúszik az álmosan ringatózó madarak közé.
Ujjait a tarkója alá kulcsolva hanyatt fekszik. Testét átengedi a lágy hullámverésnek. A feje fölött kupolázó sötétkék égboltot, a magasban szárnyaló éjszakai lényeket nézi. Hunyorogva, hosszan bámul egy smaragdzöld ragyogást és izzó rubinpírt váltogató, szemkápráztatóan lüktető, óriási csillagot, a Jassal medálján díszlő, színét váltogató nemeskő égi mintaképét.
Tudja, hogy a vezérlőfény neve Qambollo. A varázsos csillagmással ékített medália a legtöbb gemmaárusnál kapható, ám az ylonok nemigen kapkodnak érte, ugyanis ha méltatlan akasztja a nyakába, fénye eltompul, kihuny.
S hogy ki a méltó? Ezt maga a kő dönti el viselőjéről. Sokan keresték már dühhabos szájjal az ékművest, mert a drága csecsebecse fénye a birtokbavétel másnapján/egy holdtöltével utóbb, vagy még később, valamely jellempróbáló esemény hatására kialudt, kacattá fakult. Pedig a násfaárus mindig figyelmezteti vevőjét a nemeskő kényes voltára. Ám a kérdésre, miszerint mégis mire kell ügyelni, hogy a ragyogás örökkön tartson, senki sem ismer pontos választ. Megközelítőt, legfeljebb. Vélhetően az emberségre kell vigyázni, habogják a vallatóra fogottak. A károsultak izgatottan firtatják: jó, jó, de ezen belül mégis mire? S vajon ők mit tettek rosszul? Hasztalan kérdezősködnek. A csillagmás drágakő őrzi titkait.
Nashua elfordul a büszkén pulzáló, színét vérpirosról smaragdzöldre cserélgető, csóva formájú csillagtól. Tünelkék szálldosnak-lebegnek a víz fölött. Szikrázatos ragyogású, hártyaszerű szárnyaikat átvilágítják az égi fények.
A kellemlényeknek is becézett teremtmények Castaq király idejében bármely napszakban szívesen mutatkoztak-forgolódtak az emberek társaságában, bejártak házaikba. Természetük elbűvölte a kisdedeket, de a kedélyesebb felnőttek is örömüket lelték bennük. A bélrenyheséggel küszködő, morózus alakok azonban utálták őket. A gonoszabbja rejtett tünelkecsapdákat tákolt, s az elfogott lények kínzásától, megölésétől sem rettent vissza. Ezen alantas személyek egyáltalán nem kérkedtek tettükkel, a tündekedvelők haragjától tartva.
A Szörnyetegeket untatta-ingerelte a tünelkék bája s kedvessége, bántotta szép küllemük, idegesítette behódolatlanságuk. A Szörnykirály elrendelte kiirtásukat. Seregnyi sülytől gyötört marcona yloni jelentkezett az üldözésre. Tömérdek sok kellemkét mészároltak le, mire feltűnt nekik, hogy a gyilkolástól mi sem változott. Hiába ontottak tengernyi vért, pontosan ugyanúgy képtelenek örülni a napsütésnek, szélsimogatásnak, hullámringatásnak, kedves szónak, ízes falatnak, vagyis az életnek, mint korábban, így aztán mérhetetlen dühükben tovább öldököltek.
A trónra került Fivérek megígérték alattvalóiknak, hogy véget vetnek a pusztításnak. Elrendelték a tünelkevadászat leállítását; ezután egyetlen fabatkát sem fizettek az áldozatok bőréért. Ugyanakkor spionmadarak tömegeit telepítették a birodalomba. A sekély jellemű, otromba hírröpnökök módfelett kedvelték a kellemkék húsát, nedveit. Miáltal a rejtőzéshez már amúgy is hozzászokott tündék végképp áttértek az éjszakai életmódra, ugyanis a kémszárnyasok sötétben nem repültek. A kellemlények időközben elsajátították az emberismeret tudományát, ráadásul varázsolni is megtanultak nagyobb és bűvösebb rokonaiktól, a tündérektől. Ezáltal képessé váltak különbséget tenni ártó szándékú és ártalmatlan ylonok között. Előbbiek előtt többé nem mutatkoztak; a tündegyűlölők tehát azt hihették, hogy utáltjaik kivesztek a Világból.
Vagyis ugyanaz történt, mint a sárkányok esetében, akiket válogatatlanul irtottak, tekintet nélkül arra, hogy jó- vagy rosszindulatú pikkelyesek-e. A sárkány az sárkány mondogatták éleselméjűen, miként ezt is: legjobb sárkány a döglött sárkány, és ölték őket, nagy boldogan, míg végül csak mutatóba maradt fenn néhány kósza példány. Legalábbis így tudták a pusztítók.
Az egyik fennmaradott nem más, mint a kortalan-vén Lekid, a rossz modorú beste, a Viadorok hajdani küzdőtársa. A lágyan fodrozódó vízen lebegő Nashua immár biztosra veheti, hogy hamarosan részt vesz a fejősállatként tartott Lekid kiszabadításában. Tudja, mert ezt – körülötte repkedvén – egy tünelke a fülébe-gondolataiba suttogja. Tehát összegömbölyödik a fűben, és nyugodtan elszunnyad.
Pitymallatkor arra ébred, hogy kapkodó férfiujjak kutatják ruháját.
– Félreérthetlek? – kérdezi csúfondárosan.
– Ne érts félre! A kenőírt akarom!
– Fájdalmak bántanak?
Kár volt firtatnia. Az iméntig kutató férfiujjak üstöllést szorongatni kezdik a nyakát.
Sértetten, hörögve szabadulást követel. Félrehúzódik, kiporciózza a kenőcsöt az agyafúrtan elrejtett tégelyből. Az elébe tartott reszketeg mutatóujj hegyére mázolja a kijáró hányadot, hajszálpontosan annyit – csak semmi fölös fényűzés! –, amennyitől a borzalmas kín csillapul, másnapig.
Kisvártatva a férfi lehiggad. Olyannyira, hogy még akkor is nyugodt marad, midőn a fruska tudatja vele a kellemkétől hallott hajmeresztő úti célt.
Úsznak egyet, befalnak néhány gyümölcsöt, és lóra ülnek.

 

 

Alkonyatra érkeznek a mulatságkedvelő kényuraság, Zagar hegymagas kőfallal közrezárt, sokszögű alakzatban épült városa közelébe. A bevehetetlennek tetsző, zegzugos bástyarendszerű, furfangosan elrejtett lőrésekkel veszedelmesített, roppant terjedelmű fal fölött tőrszerűen hegyes torony ágaskodik a magasba, akárha az volna szándéka, hogy keresztüldöfje az égboltot, amúgy férfimód. A síkátorutcákkal zsúfolt város közepén meredező palotája tornyából Zagar szemmel tarthatja birtokát, amely alaposan túlterjed a kikezdhetetlen falakon, magában foglalja a környező vidéket; a művelt földeket, a végeláthatatlan erdőségeket, tavakat és réteket.
Mielőtt kiérnének a fák oltalmából, megállnak kis időre. Megkísérlik elváltoztatni külsejüket, alapos okkal gyanítván, hogy keresik őket. Nashua vizet merít a közeli patakból. Sarat készít, szakállmohát szedeget a fatörzsekről. Ügyesen bánik az alapanyaggal: Aldatót rozzant hátassá csúfítja, majd tökéletes borostaárnyékot varázsol mindkettőjük arcára. Megvastagítja, feldúsítja saját szemöldökét, ráncokat rajzol a szája köré. Hátraköti, szürke sárral véníti a haját. Homlokába húzza a köpenycsuklyát. Végezetül megráncigálja Jassal karját.
A férfi végigméri a mímest. Elvigyorodik, fejét ingatva szól:
– Engem nem csapnál be, kölyök. Piszkos vagy, de nem bűzlesz. Hiába mázoltál magadra szőrkezdeményt, ráncokat, öklömnyi szemed tündököl. Lerí rólad, hogy a cudar élet még nem rúgott beléd elégszer. Húzd a kámzsát az álladig, és menjünk!
Nashua sóhajt, lehunyja szemét. Amikor egy töredékpillanattal később újra felnéz, az arcát fürkésző Jassal megmerevedik. Nem hisz a szemének: fénytelen tekintetű, kiégett fickó áll vele szemközt. Akár az ő hasonmása is lehetne. Gyorsan túlteszi magát döbbenetén.
– És én? – kérdezi.
– Te ronda vagy, vénnek látszol, és utállak! – veti oda a bimbó. – Bár éppenséggel nincs bakkecske-szagod, a nőcskék aligha dőlnek a karodba! Te is válaszd a kámzsád fedezékét, mielőtt még koraszülésre ijesztesz egy viselőst!
Elhagyják az erdei ösvényt. Alacsonyan szálldosó röphírnökök surrognak-kárognak körülöttük. A mélyülő alkonyat a szokásosnál is lomhábbá lassítja a kémmadarakat. Gyerekjáték volna lenyilazni őket, ám ezt a várfalon silbakoló őrök észrevennék. Nem marad más választásuk, mint bizakodni álcájukban, a sűrűsödő szürkületben.
Ügetésben haladnak a felvonóhíd felé. Észlelik a várkapuban ácsorgó, alaposan felfegyverzett katonák sorfalát. Jassal fennhangon tépelődik.
– Fel nem foghatom, mit keresel még mindig mellettem. Miért nem vagyok képes lerázni ezt a szipolyt?
– Szipolynak neveztél? Sértegetsz?
A férfi álnok érdeklődést mutat:
– Miért? Minek nevezzelek? Szipirtyónak?
– Hamar találd ki, hátha a strázsák firtatják. Mit mondunk, ha kérdezik, kik vagyunk, és mit akarunk Zagar nagyúr városában?
A kapuőrök nem kérdezik. Két pillantással végigmustrálják, majd átengedik a jövevényeket.
Ezen ők nem is lepődnek meg, mivel a röphírnökök kárálását kihallgatva immár tudják, hogy a város népe egetverő mulatságra készül. A palota előtti téren csepűrágók, akrobaták és tűznyelők adnak műsort. Azok kedvéért, akiknek ez mind nem elég, harcszolgák csapnak össze, s küzdenek az utolsó leheletükig, akár.
Minthogy a vígasság hírére a környékbeli településekről is tömegek tódultak a városfalak közé, a fogadós már egy üres szekrényfiókot sem adhat ki Jassaléknak; az istállót is telezsúfolta, de még a lovak patái alatti helyek is elkeltek.
– Megyünk tovább! – rendelkezik Viador.
– Itt van dolgunk! – szögezi le a lány.
– Micsoda? – nyögi a férfi, nem először.
Hajnalhasadás óta számtalanszor érdeklődött idejövetelük célja felől, hasztalan. Nashua mind türelmetlenebbül ismételgette a tünelke által elsuttogott fejtörőt, miszerint: lovagoljanak el Zagar városába, szerezzenek be mindent, amiben hiányt szenvednek, és közben majd azt is megtalálják, amiért odamentek.
Jassal csupán azért hiszi el, hogy a süledék valóságot állít, mert a kellemlény egy zacskónyi aranypénzt is mellékelt rejtelmes parancsolatához. Napközben gyakorta megfordult az elcsigázott tusázó fejében, hogy hátrahagyja a – lebénított – csitrit a vadonban, ő pedig a pénzeszacskóval – és persze a gyógyírral! – együtt száguldvást odébbáll. S mindannyiszor szóba is hozta ötletét, ám a bimbó szemernyit sem rémült meg tőle.
Nem vagy te becstelen, szólt mosolyogva. Végtére igazi hős voltál valaha! Számát sem tudom, hányszor énekeltem magasztos tetteidről! Viador felmordult: sosem műveltem semmi magasztosat! Ám ezzel éppenséggel a másik fél bizonygató dühét lobbantotta fel. Így aztán kénytelen volt hosszasan hallgatni a tulajdon nagyszerűségéről szóló, legendává szépült-színesedett meséket. Talán a hatodik, hősrege jellegű történetnél kezdte érezni: hiába küzd ellene, tüstént magába szeret!
Mindezeket átgondolva megadásra jut. Rendben van, nem megy tovább. Már tudja is, hol tölti az éjt. Biztosra veheti, hogy azon a helyen magában lehet, még a cserfelő cinka se megy utána.
Elégedetten elvigyorodik. Egymásnak támaszkodó, keskeny, kétszintes építmények között léptetnek. A férfi pillantása a közeli épület falán lengedező körözvényre siklik. Kissé begyökeresedik lova hátába, mikor rádöbben, hogy az elfogandó felséggyalázókról készült rajzok őket ábrázolják.
Ő volna a lófejű, csimbókos hajzatú, vitorlafülű, süppedt szemű, rút fickó? A tépett tincsű, kifordult szemű, lila nyelvet lógató hullaféleség pedig nem más, mint a vakarék? Akkor jó! Nincs szükség az álcázásra!
A közepesen koros, kétes alakká maszkírozott Nashua is felfedezi a festett sértést.
– Micsoda?! – hörren bordóra váló arccal. – Mi az, hogy érted annyival több jár?! Hercegi rang és javadalmak!? Hiszen én is ott voltam a palotában! Saját fejemmel ökleltem le Retart! Megszöktettem a neki szánt szüzeket! Kiszabadítottam a kivégzésre váró foglyokat! Legalább egy grófság dukáljon annak, aki engem elcsíp! Különben is, nélkülem a szomszéd faluig se jutnál!
– Ugyan már, miért ne jutnék, nyelvelő?
– Hát csak azért, mert ha nem cipelném utánad a kenőírt, már rég miszlikbe vagdostad volna magad kínodban! És azt szörnyen sajnálnám! De nemcsak én, hanem az összes, elnyomástól szenvedő yloni siratná fuccsba ment szabadítóját! Most elképzelem, amint arról a hősről dalolok a vásárokon, kocsmákban, aki azért nem volt képes hazahozni Castaq királyt, mert ezer intelem ellenére is meghágta a dögvészes Ronchát! És persze oly gyötrelmes kórságot szedett össze tőle, amitől hallatlanul ideges lett! Eldalolnám ezt a hőst, amint mindenfélét tömdös a fogai közé, csak hogy ne vinnyogjon fájdalmában, mivel az nem férfias! S dalolnék, dalolgatnék, például arról, hogyan próbálja hűteni lángoló cicerélőjét, bármi nedvesbe, hidegbe beledugaszolva...
– Befejeznéd? – mordul közbe Jassal. – Egyetértek: hercegséget érdemelne, aki megszabadítana tőled! Ha még egyszer szóba hozod a kínos balesetet, végzek veled! Előbb azonban csúnyán megkínozlak!
– Megkínzol? – csodálkozik Nashua.
– Mi az hogy! Nem érdemled, hogy könnyen halj meg! A magadfajták szenvedjenek meg a halálért, csúszva-mászva rimánkodjanak érte!
– Képes volnál? – leheli a lány, tágra nyílt szemmel bámulva a férfit. Egy könnycsepp is legördül. A sármaszat álorca veszélybe kerül.
Viador zavartalanul folytatja. Hajuknál fogva vonszolt némberekről, leharapott orrokról, kiszürcsölt szemekről, kitépkedett végtagokról mesél. Közben céltalanul poroszkálnak a köröttük hemzsegő tömegben.
Egyszercsak egy kéz ragadja meg Aldato kantárszárát.
Jassal lepillant.

 

 

Kicsiny öregember csimpaszkodik a szíjba. Piheképpen puha, vékony szálú haja s arcszőrzete a szélrózsa minden irányába meredezik, akárha delej késztetné erre. Kékesszürke arcbőrén mély ráncok rajzolják ki élemedett korát, nyerges-kampós orra keskeny, akár a késpenge. Hosszúkás álla jócskán előreugrik, középpontjában árnyékos gödör mélylik, ebben dúsan szőrös, fekete pók lapul, ám az is lehet, hogy csak egy ritka rút szemölcs. Karomszerű ujjain áttetszően vékony bőr feszül, göbös csontjai már-már keresztülfurakodnak rajta.
A jelenség sötét színű, furcsán fényes köpenyt és többszörösen kunkorodó orrú lábbelit visel.
– Kövessetek! – parancsolja reszketeg aggastyánhangon.
– Kövessen a csúz! Tágulj tőlünk! – förmed rá Viador. – Nincs szükség a tudományodra!
– Kövessetek a kacatos boltocskámba! – makacskodik a pihehajú.
A kantárszárat elengedve a közelben rogyadozó, apró ablakos, rozzant ajtajú, cégértelen építmény felé indul. Hegyes karmú mutatóujját előretartva halad. Valósággal utat fúr a tömegben. Vállon vagy lapockán koppant minden figyelmetlent, aki nem húzódik félre az útjából. Az ilyképpen megbökött személy a levegőbe rándul, s több lépéssel távolabb ér földet. Zavarodottan körbenéz, hunyorgat, pislog, mit sem ért.
A matuzsálem a düledező házhoz érkezik. Kitárja a limlomszerű ajtótáblát. Int, hogy kövessék.
Jassal megmakacsolja magát. Nashuára pillant.
– Miért mennénk utána? – kérdezi. – Tán neked kéne vetéltető főzet? Kebelnövesztőre, hajdúsítóra vágysz? Mit tudhat a sarlatán?
Míg ő ezt a lány felé fordulva végigmondja, Aldato lehajtott fejjel besétál a keskeny ajtón. Óvatlan lovasa lezúzza mindkét térdét és a halántékát.
A lehetségesnél jókorászor tágasabb, alacsony mennyezetű helyiségben találják magukat. A komor színű fával burkolt falak előtt üvegajtós, titokfiókos szekrények sorakoznak. Rejtelmes homály terjeng, és különös, az ideggyökerekig ható illatelegy szálldos körülöttük.
A piheszakállú aggastyán székre hág, s felmászik a különféle kenőcsös, szagosítós és piperekrémes tégelyekkel, éktárgyakkal, fóliánsokkal, játékszerekkel és ezer mással megpakolt tárlók előterében álló, rozoga pultra. Lesimítja ágaskodó hajzatát, szőrzetét. Bár az menten újra felmered, már nem bánja. Inkább a fülébe váj a kisujjával, s kipiszkál egy férgecskét. Közel tartja a szeméhez a körömhegyén vonagló teremtményt, majd a hüvelykjével lepattintja onnan. A rémülten kapálódzó rágoly átrepül a szobán, az átláthatatlanul szutykos ablakhoz koppan, s lezuhan.
A matuzsálem áttetsző, szürkéskék szeme Viadort fürkészi.
– Nevem Galiba – szól reszketeg vércsehangon. – Kacatos kalmár, vagyis már-már varázsló vagyok. Atyám szemer, anyám félgojla volt. Úgy tudom, van egy zacskó aranyatok.
– Rosszul tudod. Kardom van – feleli Jassal, hanyagul meg is mutatva a szóban forgót.
– Ne riogass, halandó! Engem a halál nem érdekel. Ugyanis szörnyen untat az élet. Én már minden vacakságot láttam, hallottam, éreztem, miriádszor. Mindent az unásig ismerek. – Ujját, hangját felemelve a harcosra förmed. – Itt várlak, istentelen régen!
Megdöndül fölöttük a mennyezet. Falmálladék porlik a fejükre. Galiba békéltető mozdulatot tesz.
– Nos, legyen: nagyon régen várlak. Mindent elrontottál, amikor cserben hagytad Ylonia népét, és...
– A lényegre! – ripakodik közbe Jassal. – Ezt a zengzetet viszont én unom, istentelenül!
Ismét megrázkódik a ház. Vénséges por szitál rájuk az alacsony plafonról.
– Neked már rettentő rég útnak kellett volna indulnod az Alvó Királyért! – zsémbel az agg. – Időtlen ideje itt rohadok, rád várva, a kacatos boltocskámban! Miattad mindenkinek roppant rossz sora lett! Vegyük példának Lekidet, a fogoly sárkányt! Erőtlenre fejték! Teljesen legyengült! Vajh tud-e még repülni? Vagy a forgókereket hajtó Azint! A szerencsétlen óriásnak azóta csaknem tövig kopott a lába a szüntelen körbe-körbe mászkálástól, tehát már nem is igazi óriás! És a mákonyszertől tompult Castaq király is oly régóta alszik, hogy kétséges, felébreszthető-e egyáltalán! Lehet, hogy ennyi alvástól egészen elhülyült!
Viador a fejét ingatja.
– Nem bírsz bűnbánatra. Engem ez nem érint meg.
– Dehogynem! – csattan fel Nashua. – Igenis, szerfölött megérint!
– Ne cserfelj, hajadon! – morran Galiba, rá se nézve. Tekintetét Jassal szemébe akasztva folytatja: – Régóta itt tengődöm, téged várva! Kezdetben még víg kedvem volt, űztem a házas asszonyokat. Na persze, majdnem mindegyik hasas lett, és hordóvá hízott. El is ment tőlük a hangulatom. Azóta már a zabibabák is felnőttek! Ennyit késtél!
– Nem önszántamból penészedtem a Halál Kertjében! Ha nem hagysz békén ezzel, máris odébbállok. És te újfent hajkurászhatod régi szeretőidet. Nyugodt lehetsz, elvirultan aligha hasasodnak meg. Mit akarsz tőlem?
– Mit, mit? Hogyhogy mit? – kaffog Galiba. Két kézzel megragadja és meglötyögteti a fejét. – Az emlékezetem kissé szitás – dörmögi. – Mit is akarok? Mit is, mit is?
– Átadsz nekünk valamit – segíti Nashua. – Mi lehet az? Fejtörő? Bölcselet? Tanács? Vagy holmi? Tudod: van egy zacskó aranyunk!
Galiba tüstént az emlékezete nyomába lendül.
– Igen, át kell adnom nektek a... – kezdi, majd megdermed. Előrenyújtja kezét. Tenyérbőrét mélyen bevésődött vonalak és háromszögek szabdalják. – Hol az arany?
– Jó helyen – szögezi le Jassal. Fogcsikorgatott-türelmesen firtatja: – Nos, mit kell átadnod?
Galiba előrébb csúszik az imbolygó pulton, lelógatja lábait, kalimpálgat velük. Lábbelije kunkori orrát nézi, amint az hosszan kinyújtózik, majd visszatekeredik, s kezdi elölről. Sercegősen vakargatja a fejét. Körbetáncoltatja üregében áttetsző szemgömbjét, hümmög.
– Lássuk csak. Megkaptad Santo szemét?
Jassal a homlokán ragyogó smaragdra bök. A kérdező jóváhagyóan bólint.
– Megkaptad Pronsas szívét?
Viador megütögeti a rubinköves kardmarkolatot.
– Megkaptad Sirgeb nyelvét?
A férfi megérinti az oldalán függő tőrt.
– Megkaptad Esoto hajtincsét?
Az ezüstkígyó dühös sziszegéssel löki el magát Jassal nyakából. Galiba szemétől hajszálnyira megtorpan, és száját szélesre tátva, kivillantja íves méregfogait. Túlsó végét ritmikusan csörgeti gazdája mellkasán.
Az aggastyán fásultan hátrahőköl.
– Jól van, na! Megkaptad. Ha ez mind megvan, akkor én most átadom neked a... Szóval átadom. Neked. Én. Khm. Na, mit is?
A kígyófej visszahúzódik. A habogó Galiba lekecmereg a pultról. Mászószékét maga után vonszolva a falnál magasodó szekrénysorhoz csoszog. Kitárja az ajtót, tekintetét végigfuttatja a polcokon.
– Ezt se! Ez sem az, az sem ez... Hol is lehet? – motyogja. Székére kúszik, turkálni kezd, odakapdos ehhez-ahhoz. Félresodor valami haszontalanságot. Gyakorta a háta mögé hajigál ezt vagy azt.
Enyhén meglepett vendégei ruganyosan hajladoznak félre a röpködő tárgyak útjából. Egy kiszáradt, poros gyökérköteg homlokon találja Aldatót. A háborgatott mén szörtyögő hangot hallat.
Máris repül feléjük a következő darab: egy lombikban ücsörgő homunculus. Ezt lágyan lebbenő selyemsál követi, pöttybogár mintázatú. Majd egy csokor pergamenné száradt, teaillatú rózsa suhan át a szobán, a ritka ezerszirmú fajtából.
Kisvártatva egy gránátköves násfa lódul feléjük. Ezt Nashua ügyesen elkapja suhantában, és a ruhájába süllyeszti. Jassal feddő tekintetére válaszul megvonja a vállát.
– A gránátkő az életerő tüzét őrzi – tudatja.
Egyszercsak Galiba elégedetten felhorkan, s a lába mellé dob valamit a pult takarásában. Később – a titokfiókokat kihúzva-belökve, földre hajigálva – találatot jelezvén mind gyakrabban horkantgat. Következetesen, balról jobbra, zegről-zugra lomolja végig a hatalmas szekrényeket.
Lovon ülő vendégei a nyakukat nyújtogatva próbálnak belesni a szúrágta pult mögé, hasztalan. A szívósan terjengő, furcsa illat az idegeik köré tekergőzik, eltompítja érzékelésüket. Előbb csak részegültnek, majd mind nyilvánvalóbban elhajoltnak érzik magukat.
Viador összeszedi józansága maradékát. Az ablak mellé lépteti tántorgó ménjét, és berúgja az üveget. Sülő hús szaga és csatornabűz árad be az ünneplő utcáról.
Aldato odébb támolyog, két lábra magasodik. A rozzant ajtó is leomlik. Levegő ront a szobába.
Ekkor a padlón heverő pergamenrózsa szirmai hússzínűvé élednek, kitelnek. Verdesve leszakadoznak a szárról, szanaszét kavarognak a légáramlatban. Olyféle varázsos illatot árasztanak, aminőt az ember csak gyermekként érez, és mert utóbb képtelen újrateremteni az emlékezetéből, holtáig szívfacsaró vágyakozással sóvárog utána, hasztalan.
A kacatos boltocska légterével együtt a fejük is kiszellőzik.
Galiba sajnálkozva tekint rájuk.
– Jobban jártatok volna, ha tűritek a bűbájolást. Akkor gyors halállal, hamarabb szabadultok. Nekem majdnem mindegy! Ti akartátok másképp! De most aztán megnézhetitek magatokat! Mehettek az Útra. Hoppá, még nem is kérdeztem: megvan az Új Szent Könyv?
Jassal bólint. Jobban érzi magát, ha tenyerét a kard markolatvasán tartja. A rubinkő lüktetőn melengeti bőrét.
– Mi van benne? – firtatja a kacatos.
– Semmi – felelik egyszerre.
– Tehát a lapok üresek?
– Ezt jelenti a semmi – dünnyögi a lány, unottra váltan.
Galiba kuncog. Nevettében láthatóvá teszi hosszúkás, barnult rágóit. Ezek csodálatosan kiegyenlítik egymást: ahol az alsó foga hiányzik, ott a felső nyúlik be a helyére, ahol a felső agyar kallódott el az ínyből, ott az alsó kellőleg hosszú, hogy kitöltse az űrt.
– Jól vigyázzatok a Könyvre! Anélkül Castaq király nem kormányozhatja birodalmát.
– Nem mintha tudnád a választ, mégis megkérdezem: mihez kezd a király az üres kötettel? – érdeklődik Nashua.
– Ostoba hajadon! És éppen rád bízták a Varázskönyvet?! – csattan fel Galiba. – Ha még nem vetted volna észre, tudd meg tőlem: az yloniak erkölcse porrá züllött! Ezt példázni itt vagyok én! Minden szabályt, törvényt újra kell gondolni, ismét meg kell tanulni! Ezen új tudásra vágynak a Fivérek, azt remélvén, az lesz majdan az őket gazdagító, népet leigázó varázslat. Nos, fogjátok a holmitokat! Már mióta tartogatom nektek!
– Nekünk? – nyögi Jassal. – A süledék mindvégig velem lesz?
– Nektek hát! A Viador, a Mímes, na meg a többiek. Így áll a jóslatban. Ti most megpróbálkoztok a lehetetlennel, de legalábbis a kevéssé lehetségessel: megszabadítjátok kényuraitól a népet, némi fényt kevertek a sötétséghez. Megjegyzem, én nem hiszek ebben, de nem azért vagyunk itt, hogy erről filozofáljak. Máskülönben nem vesztegettem az időt, míg emberöltőn át vártalak, mert nemcsak zabibabákat csináltam, hanem gondolataim is támadtak. Ezt nevezem filozófiának. Ám erre most nincs idő. Na persze, ha elkábultatok volna, miként terveztem, és bezárhatlak a pincében lévő ketrecbe, akkor mesélhetnék a világlátásomról, míg föl nem fordultok, vagyis aligha érnék a végére.
– Nem tömöríthetnéd dióhéjba a közlendőt? – kérdezi Nashua.
– Untatlak netán?
– Dehogyis, kedves és bölcs Galiba! Szájtátva hallgatnálak, míg meg nem vénülök! Csak hát tudod, szégyentelenül kíváncsi vagyok: mit is kell átadnod nekünk?
– Tényleg, tényleg! Igen – kap fejéhez a kacatos. – Hoppá! Azt vajon tudod-e, mit kell verselned, ha átoklény támadna rád?
– Átoklény?
– Hol éltél te eddig? Valami barlangban, az emberektől távol? Nos: ha valaki rontást tesz rád vagy megátkoz, amire bízvást számíthatsz, azzal átok- vagy más néven féreglényt hoz létre. Az pedig rád talál, és nem hagy nyugtot, míg meg nem őrjít vagy ki nem nyuvaszt.
Nashua szeme mohón felcsillan.
– Hogy szól a vers?
– Fontos tudnod? – sóhajt Jassal, majd álnokul hozzáteszi: – Legbájosabb hajadon! Ugyan ki átkozna meg téged?
Galiba feltartja vastagon elszarusodott, kampós körmű mutatóujját.

– Nem hívod, de jön
küldöd, de ragad
nem fogja varázspor
izmosítja átok!

– mormogja színpadiasan.
– Ennyi volna? – leheli a lány. – S ez hatásos?

– Szállj vissza,eredj
küldődre tekeredj
mindig azon szoríts
aki gyűlölködik![1]

Nashua elismétli a védőrigmust. Galiba bólogatva hallgatja. Ez igen, az okos tanítvány első hallásra beitta a tudást.
– Rémes a rímes – finnyáskodik Jassal.
Majd rábámul a pultra hajított poros, gyűrött, jobbára felismerhetetlen rendeltetésű, ócska holmikra. A már-már-varázsló büszkén mutatja a lomrakást:
– Tessék! Palást, fegyver, vért, öltözet, kettőtök számára. Itt van minden, amire szükségetek lehet. Öltsétek fel a köpenyt, és vegyüljetek a mulatózok közé. Zagar ínséglázadástól tart, ezért rendezi a népünnepet. Ne mulasszátok el a kardnyelőt, a táncosnőket, a harcszolgák küzdelmét! Hol az aranyam?
Nashua a pulthoz léptet, egyenként kézbe veszi, megforgatja a kacatokat. Vállára veti a foszlott palástot. Összeköti egy ringy-rongy nadrágféleség szárait, kifordítja üleprészét, s az ekként hevenyészett zsákba lökdösi az ócskaságokat. Kissé furcsállja, hogy a jókora kupac haszontalanság egyáltalán nem púposítja fel a tarisznyát. Végül a lapos csomagot a köpenye alá löki, s Galiba markába ejti a pénzeszacskót.
Az aggastyán a tenyerébe rázogatja az aranyakat, cuppanós csókot csicserget mindegyik után. Egyenként a szájába veszi, megharapdálja a csengő-bongó, fényes érméket. Nincs nála boldogabb lény a környéken, amikor magára hagyják.
– Pompás üzletet kötöttél – fanyalog Viador az utcán.
A sokaság időközben a palota előtti térre hömpölygött. Hangos zene szól, dalolás, kiáltozás hallszik. Negédes szellő táncoltatja a sültek illatát. Jókora hordókkal megrakott szekér dübörög el mellettük.

 

 

Kolbászt és cipót harapdálnak vacsorára, bort kortyolnak a falatok után. Lovaikat vezetve tovább sétálnak a sokadalomban. Egyszerre csak azon kapják magukat, hogy akkor sem hagyhatnák el a tűtornyos, sallangos palota előtt elterülő, zsúfolt teret, ha akarnák, mivel azt fejbúbig felfegyverzett katonák fogják közre. Így aztán a többi ottrekedt alattvalóval együtt nincs választásuk: meg kell tekinteniük a királyi mímesek előadását. A játékszolgák csapatát szemerek alkotják, de néhány gojla is tündököl közöttük. Utóbbiak, magasak lévén, a Fivéreket formálják meg, élőképszerűen. A Kinson királyt alakító fickó terpeszkedik a legnagyobb, legdíszesebb trónszéken, lábát az előtte hasaló gojla hátának zsámolyán nyugtatja. Kondér méretű aranykoronát, földig omló, fényes, bíbor palástot visel. Méltóságteljesen szemlélgeti-fújogatja pecsétgyűrűi sorát, majd maga elé mered, és nézésével fenségességet fejez ki.
A Retart megszemélyesítő művész szerényebb trónuson csücsül, s az előtte lévő asztalon fekvő, vaskos fóliánsba írogat egy hosszan ívelő, légiesen pazar, százszínű madártollal, lévén tudós. Időnként felemeli fejét a fáradalmas szellemi munkából, és messzire tekintve elgondolkodik a nép boldogításának további lehetséges módjain, még újabb harácsnemeken. Írópennájának hajlékonyan bókoló, szöszös vége a szoborszerűen mellette meredező, tintástégelyt tartó gojla orrát, arcát csiklandozza. A szolga nem és nem tüsszent. Kényszerű fintorai ellen is elszántan küzd, ígyként jelképezve ura iránti mély alázatát.
Ermo megformálója az uralkodói szék karfáján ücsörög fél farral, bal lábát a levegőben lógázva. Rövid pengéjű kardja hegyével tűnődőn piszkálgatja halántékát, bajszát, fogai közét. Olykor-olykor a közelében térdeplő szolga hátára húz a fegyver lapjával. Gesztusaival hadúri lendületet, erőt és legyőzhetetlenséget sugároz.
A fenséges Fivérek élőképének előterében zajlik a szemerek előadása. Történetük népes, dolgos, erényes családról szól, melynek tagjai roppant boldogok, amiért Ylonia szülöttei lehetnek, és olyan kivételes uralkodókkal büszkélkedhetnek, mint Kinson király és fivérei. Mindenük megvan, mert a gazdag föld ajándékba adja nekik javait. Naponta degeszre ehetik, tántorgóra ihatják magukat. Házasodhatnak, párosodhatnak, mulatságképpen gyakorta megtekinthetik a királyi csepűszolgák léleknemesítő előadását a vásártéren, amelynek hatására sokkal boldogabbá és még erkölcsösebbé válnak.
S éppen eme hibátlan idilliumba tör be egy messzi tájról érkezett idegen! A bitang fickó elbolondítja a család képlékeny lelkű, legifjabb leányát: ráveszi őt, hogy vihogjon, kacarásszon! Mindegy, min nevetgélnek az alacsonyrendűek. E viselkedéssel uralkodóikat gyalázzák, utóvégre röhögcsélésben megnyilvánuló magatartásuk nem egyéb, mint nyegleség, tiszteletlenség, gúnyolódás, kifigurázás, lázítás! Felségsértés, honárulás!
A megtört anya a falu panasznokához fordul, eldadogja neki a szégyent, tanácsért esdekel. A panasznok tüstént jelenti az esetet az uraságnak, és az törvényadta jogánál fogva elrendeli az alávaló jövevény és a megrontott morálú leány elfogását, nyilvános kínvallatását és kivégzését. Amikor a katonák megjelennek az ifjú gonosztevőkért, azok hanyatt-homlok elmenekülnek, s ezzel ékesen bizonyítják bűnösségüket. Végtére, ha ártatlanok, miért futnak el? Immár kétség sem fér galádságukhoz. Kezdetét veszi az üldözés.
A közerkölcsöt magasztosító cselekmény lassan zötyög előre, így mindenki jól megértheti üzenetét. Az üdvözített alattvalók fokozottan ügyelnek arra, hogy a megfelelő pontokon a tőlük elvárt hangokat hallassák. Az idillium bemutatásakor mámorodottan sóhajtoznak. A honárulók kacarászását, susmorgását hallván felhördülnek megbotránkozásukban. Midőn az anya a panasznok színe elé járul szörnyűséges bánatával, lelkesülten tapsolják a bátor asszonyt. És mélységes felháborodást nyilvánítanak, amikor a honárulók elfutnak a törvényt és igazságot képviselő katonák elől. Öklüket rázva követelik az elfogást, megtorlást.
Elvétve bár, de előfordul, hogy a kevéssé tapasztaltak, a szórakozottak vagy a javíthatatlanul őszinték elvétik a reagálást, netán a balgább gyermekek az írótoll lágyan lebegdező vége által csiklandott szolga emberfölötti szenvedésein vihorásznának, ám mellettük álló szüleik, társaik könyöke még jókor oldalba döfi őket, s ilyképpen a tévelygők észhez térnek.
Nashua az előtte álló kalmárt figyeli. A sárszín hajú, potrohos, szürkés szakállú férfi szemlátomást azonosul a mondandóval, épp ezért sosem téveszt. Láthatóan a Fivérek megingathatatlan, hűséges híve. Valahányszor hörren, mordul, tapsol vagy igazságos akasztást követel, a vállán egyensúlyozó állatka elvicsorodik.
Hamarosan a katonák elfogják a rejtőzőket, és a kivégzőtérre vonszolják őket. Az anya, az atya, a fivérek, nővérek, nagyszülők és más dolgos, erényes rokonok egyenként leköpdösik, kővel dobálják a bűnös leányt, és megátkozzák aljas megrontóját, majd kart karba öltve, dalra fakadtan örvendeznek hosszan tartó, kínokkal teli kivégzésük fölött. Mire a pódiumon győz az igazság és a törvényesség, a csepűszolgák mesterkélt játékmodorától elgyötört Nashua kiteljesíti megfigyelését. Eszerint a kalmár vállán billegő állatka vicsorgatását nem a gazdája viselkedése váltja ki. Dühét a mímesek játékmódja okozza, s azt tetézik a körülötte tolongó emberek reakciói.
Jassal a csuklyát az arcába húzva toporog a sokadalomban. Türelmetlenségében, haragjában a fogát csikorgatja, kardját markolgatja, másik kezével társnője felsőkarját szorítja. A cselekmény kínzóbb fordulópontjainál körmeit is a vakarék csitri bőrébe mélyeszti. Nem hajlandó együtt tombolni, ordítani a tömeggel.
Egy muszájtapsolást követelő résznél a kalmár hátrafordul, és fürkészően végigméri a szenvtelennek rémlő csuklyást. Szeme sarkából az állatkára sandít, ám épp akkor az se csinál semmit.
Nashua látványosan legyezget az arca előtt, jelezvén, hogy a mellette álló személy bolond, és szóban még hozzáfűzi:
– Vak, süket, agyalágyult. S béna karú.
A vicsorka hisztérikusan felvinnyog. A lány szemet mereszt, nyelvet ölt rá.
A Fivér-párti fickó rosszalló fejcsóválással visszafordul az emelvény felé.
Nashua széles taglejtésekkel tapsolja az ámítószolgákat, s közben odébb taszigálja Viadort az embermasszában. Oldalazva távolodnak a királyhű férfi veszélyes közelségéből.
Később Jassal búcsúpillantást vet iménti helyükre. Észleli, hogy a vicsorka eltűnt a kalmár válláról.
S valahára a kacarászás bűnébe esett elvetemült pár kimúlik a kínpadon. A mímesek hajladozva lehátrálnak az emelvényről. Egyikük lélekszakadva félrerohan sorozatot tüsszenteni.
A teret közrefogó katonák visszahúzódnak. Alighanem fájlalják, hogy ezúttal egyetlen honáruló sem leplezte le magát, s nem csinálhattak nagy fogást.
A publikum immár szabadon tovább taszigálódhatna, ám mégis marad.
Ugyanis színre lép a kardnyelő, s értelemszerűen kardot nyel. Majd egy szikár fickó magába töm két marék patkószöget, miszlikbe kalapál egy fémsisakot, s azt is elfogyasztja. Mindeközben óriási feneket kerít sajátos étvágyának.
Kisvártatva jön a kaftános, turbános, kormos képű tűznyelő, s szintén ricsajos külsőségek közepette eltüntet a szervezetében néhány fáklyalángot és egy hatalmas viaszgyertyát, utóbbit kompletten. Utána következnek az izomköteges testű birkózók. Az ugribugri, fürge légmutatványosok. Végül a merész ruhakivágású táncosnők mulattatják a nézőseregletet.

 

 

Továbbra is érkeznek a hordós szekerek. Már jócskán leszáll az éj, midőn kidoboltatik a várva várt, legfőbb attrakció: a dolgosait módfelett kedvelő Zagar nagyúr kegyéből, mindnyájuk élvezetére, rögvest összecsapnak a harcszolgák.
A viadalra kíváncsi tömeg elözönli a küzdőtér köré ácsolt lelátót. Tapsolnak, dobognak és fütyülnek, amíg a harcsegédek elhelyezik a porondot bevilágító fáklyákat, előkészítik a holttestszállító kordékat, a sérültvivő taligát. Aki az összecsapás végén nem lesz képes saját lábán távozni, azt a küzdelmi felügyelő ledöfi a kardjával. A felcser csak az értékesebb harcszolgákat veszi gondjaiba, őket majd taligán viszik el a színről.
Jassal és Nashua nem tolakszik fel a lelátóra. Lelnek egy kellemes zugot, ahonnan a lökdösődéstől távol, lóhátról kísérhetik figyelemmel az eseményt. Mások is birtokba vennék a pompás nézőhelyet, ám ötletüket hamar elvetik, látván, hogy a különös palástot viselő lovasok egyike nyavalyatörősen vonaglik-rángatózik, a másik pedig teljesen a köpenyébe burkolózik, nemcsak az arcát, de még az orrhegyét is elrejtve. Vagyis minden bizonnyal ragadós kórságok kínozzák őket. Még a katonák is elkerülik a mételyességgyanús figurákat.
Nashua a Galibától kapott palástoknak tulajdonítja szerencséjüket. Amikor felöltötték a poros, fakult, molyrágta rongyokat, azok rövid idő alatt átváltoztak. Előbb kiterebélyesedtek, felvéve viselőik körvonalait, majd nyersbőr színűvé csinosodtak. Furcsa kisugárzásuk fokozatosan erősödött, mostanra képessé váltak mások megtévesztésére, összezavarására.
A varázs csupán az állatkára nem hat. A leány tovább küzd a köpeny alá rejtett, mindenáron szabadulni igyekvő vicsorkával. A teremtmény már az összes kézujját végigharapdálta, benyálazta, lekarmolta.
– Engedd el – kéri Jassal.
– Nem! Az enyém! Én loptam!
– Mint a gránátos násfát? Meg a korallköves gyűrűt?
– Azokat nem loptam, Galiba vágta hozzám őket! Eszerint neki nem kellettek! Tudd meg, a korall az élethév szimbóluma!
– És a vicsorka mire való?
– Nem láttad, milyen szép? Tényleg nem fogtad fel, mit tud?
Viador nem felel. A bimbó a nyakbőrénél fogva megragadja a lényt, és palástját félrelebbentve, felmutatja néhány pillanatra. A kölyökmacska kicsinységű állatka izmos, ruganyos testét finom tapintású, puha prém borítja. Kerek fejét karéjos formájú, áttetsző denevérfülek ékesítik. Ezek mutatós voltát fokozza, hogy belül fehér, kívül fekete szőrrel lepettek. Arcát fekete maszk takarja. Macskafélékre jellemző, ferde szemrésből villognak elő jókora, zöldeskék szemei. Lapos orra alatt – a mosolyos ívű ajak vonalát követve – elfogy a sötét álarc. Szája, álla fehér színű, akárcsak kackiás bajusza és dúsan szétágazó, hosszú szálú szemöldöke. A továbbiakban ez a kétféle szín kevergőzik rajta. Karmos majomujjacskái felemás színűek. Méretes farka koromfekete, az egyensúlyozáson kívül kapaszkodásra, lehorgonyzásra is remekül alkalmas.
A megejtő küllemű teremtmény éktelenül morog, köpköd, harap, valamint karmol. Nashua megelégeli a vele vívott küzdelmet. Őszilajságát a ruhája alá gyömöszöli, az ügyesen elrejtett kenőcsös tégely közelébe. Teste melegében Vicsorka hamar ellágyul. Összegömbölyödik, gyengéd nyögéseket hallat, immár puhává finomult mancsával dögönyöző mozdulatokat tesz.
A publikum ordításban tör ki. A harcszolgák a vívótérre tódulnak.
Előbb az alja tusázók csapnak össze. Ezek nem kaptak kiképzést, azért kerültek a porondra, mert Zagar nagyúr, vagy a korona ellen vétkeztek: nem estek térdre az uraság előtt, nevetni merészeltek, netán hangosan elégedetlenkedtek, esetleg kiejtették Castaq király vagy valamelyik Viador tiltott nevét.
A harcolók rövid és hosszú, görbe és cikcakkos pengéjű karddal, vívótőrrel, vetőhálóval, láncos buzogánnyal szúrják, gáncsolják, csépelik egymást. Ruházatuk nem alkalmas a kardcsapások, ütések felfogására, tompítására. Sarut, ágyékkötőt, karvértet, homlokpántot viselnek, sorra hullanak.
Az elbukottakat a lábuknál fogva vonszolják a porond szélére. A tevékenysége fontosságának tudatában lévő, díszes öltözékű küzdelmi felügyelő egyenként rájuk pillantva hozza meg döntését.
Az, aki számos sebből vérezve is elég hevesen vergődik, s azt hörgi, jól van, táncolni volna kedve, kap még egy lehetőséget: visszatérhet a harcba. Azok, akik bágyadtabbak a vér- és végtagveszteségtől, hasztalan fogadkoznak, hogy majd felépülnek, őket a felügyelő legott szíven szúrja kardjával. Néhányan jóval kínosabb helyzetben kerülnek elébe, azzal elfoglaltan, hogy visszagyömöszöljék a felhasított hasfalukon kitüremlő zsigereiket. Ők elhaló hangon szabadkoznak, amiért nincs erejük az életükért könyörögni, de még mosolyogni sem. Ezeket a provizor habozás nélkül ledöfi. Midőn egy vitatható állapotban lévő harcszolgát húzgálnak elé, az tisztelete jeléül – és föveg híján – már-már a fejét veszi le előtte, ám hiábavaló az alázat, a küldetéstudattól áthatott felvigyázó hanyagul lecsapja az amúgy is jócskán lemetszett kobakot.
Az alja tusázók fogytával következnek a gyakorlott harcszolgák. E hírességeket név szerint szólítják küzdelembe. Az előttük fellépőkkel ellentétben ők nem vívhatnak egyenlőtlen eszközökkel, nemtelen módokon. Gyorsan megölniük sem ildomos egymást, mivel gazdájuk sokat áldozott rájuk, etette, itatta, képezte, ruházta őket. Összecsapásuk során akrobatikus mozgalmasságra törekednek, titkolatlanul élvezve a publikum figyelmét, tapsát, őrjöngését.
Az első páros tunikaszerű, combközépig érő ruházatot visel. Ujjatlan bőröltözékük – különleges kikészítése folytán – csaknem páncélzattal ér fel. Kemény szárú, vasalással megerősített csizmájuk térd fölé magasodik. Fejüket díszes sisak oltalmazza a kardcsapásoktól.
Míg ők vívnak, az ajzott közönség lehiggad valamelyest a korábbi vértenger látványa által keltett gerjedelméből, és áttér ezen, nemesebb élmény befogadására, hogy aztán teljes odaadással, hangos ovációval fogadják a második párost.
Pomgo és Sandon váll váll mellett, futólépésben érkezik a porondra. Erőteljes testfelépítésű, ékesen öltözött férfiak. Páncélbőr ruhájukat aranyló csatok, gyűrűk, karikák teszik feltűnőbbé. Egyikük horgas csőrű madárfejet mintázó sisakot visel. A másik fejvédő rostélya bőszült fenevadat formáz.
A harcszolgák megállnak a küzdőtér közepén. Zagar nagyúr páholya felé fordulva leveszik a sisakot, és mélyen meghajolnak. Felemelkedés közben teljes kört tesznek tengelyük körül, hogy mindenki láthassa őket.
Nashua szeme megakad Sandonon.
A fekete hajú férfi tincsei a homlokába kócolódtak az uraság előtt bókoltában. Vonásain nem látható alázat, arca mégsem szenvtelen. Harag és valamelyes zavarodottság olvasható le róla, mintha néhány perce még dühítő társaságban vitázott és vedelt volna. Töprengő, lobbanékony alkatra valló, magas homlokát két barázda szeli át. Vaskos szemöldöke alatt, mélyen ülő, tág résben hűvös pillantású, acélkék szempár villog. Hosszú orra széles, húsos cimpában végződik. Felső ajka feszes, a jóval dúsabb alsó enyhén lebiggyed. Sarkos álla párnás, s csak hajszál híján nem gödrös. Arcbőrét borosta sötétíti. Az orrkagyló és a száj mellől eredő ráncok láttán a lány úgy véli, Sandon a harmincas évei elején járhat. Harcszolgák esetében ez már élemedett kornak számít.
A tusázók visszateszik fejükre a sisakot. Előrántják villogó pengéjű kardjukat, és összeugranak.
A bestia-ábrázolatos fejvédőben küzdő Sandon mozdulataiból kiviláglik a gyakorlottság. Kirobbanóan fürgén harcol. Lendületesen, nagy erővel löki félre, hárítja a rázúduló csapásokat. A nevét bömbölő közönséget gyakorta megörvendezteti a cégérének tetsző ugrással: kardhegyét a földbe döfve a magasba pattan, tölcsér alakú porfelhőt kavarva átfordul a markolat fölött, s fegyverét két kézre ragadva érkezik talpra, rendszerint az ellenfél testközelében, szúráselőnyt élvezve. Ilyenkor azonban csak jelképesen él a döfési lehetőséggel, azt eljátszva sebesen visszahátrál, és bezsebeli az ovációt.
Pomgo is szívesen megcsinálná a mutatványt, de folyton felsül vele.
Felbukásait jócskán el is túlozza. Mivel bukdácsolását nem nevethetik, lelkesen tapsolják. Ő mást tud jobban, ügyesebben. Így aztán a publikum őt is szereti.
Jassal arra lesz figyelmes, hogy a vakarék csitri valósággal ugrándozik mellette a lován, és torka szakadtából üvölti Sandon nevét. S ha Pomgo kardja túl közel talál hatolni a páncélbőrbe burkolt férfitesthez, a lány eltakarja az arcát, s csak az ujjai közül leselkedik kifelé. Mi több, az elkövetkező, még feszültebb mozzanatban csaknem eszméletét veszti aggodalmában.
– Hé, hé! – morran Viador. – Mi ütött beléd?
Nashua rá se pillantva válaszol.
– Nem látod, hogy részeg és elkeseredett? Sajnálnám, ha megöletné magát.
– Aztán miért sajnálnád? Rokonod talán?
– Nem szoríthatok egy idegenért? Ha nem tudnád, azért küzdenek, hogy én izguljak, rikoltozzak!
– Eddig miért nem rikoltoztál egyik halálfiáért sem? Olyan képet vágtál, mint aki teljesen lenézi az alantas szórakozást.
– Mert le is nézem! De Sandon más. Neki lelke van!
– Még a ledöfő felügyelőnek is van lelke. Sőt, Kinsonnak és fivéreinek is – sóhajt Jassal. Belegondol, s kissé meglepetten hozzáteszi: – Még nekem is.
– Sandonnak szíve is van!
– Ezt mikor figyelted meg?
– Amikor levette a sisakját.
– Vagy úgy. Megláttad a szívét a szemében. Itt hagylak neki.
– Nem kell itt hagynod! Ő jön velünk!
– Mire mennénk vele? Teljesen meghibbantál, süledék?
A lány megtapsol egy roppant gyakorlattal, ám meglehetőst unottan kivitelezett, széles ívű csapást, néhányszor elrikkantja Sandon nevét, majd kipirultan, ragyogó szemmel közli:
– Hallhattad: „A Viador, a Mímes, a Harcszolga és a Zsoldos...” Tessék! Érted már?
Jassal nem hajlandó érteni.
A fenevad-sisakos férfi ismét elbűvöli az érte rajongókat a bravúros kerékugrással.
Pomgo lesben várakozik. Amikor az ellenfél a közelébe suhan, kardjával leveri a fejvédőjét.
A következő pillanatban szorosan mellette terem, és visszakézből halántékon csapja őt a markolattal.
Sandon lezuhan.
A madárfejű fickó két kézre ragadja fegyverét, és a földön heverő testbe döfi.
Azután lekapja sisakját, és egykedvű képpel meghajol a négy égtáj felé. Minden törzsdöntésnél verítékcseppek fröccsennek szét tincsekbe tapadt, hosszú, szőke hajáról.
Nashua torzult arccal, halkan szűköl gyászában.
Jassal megütögeti a vállát.
– Éppenséggel Pomgót is vihetjük – mondja.
A hullát a lábainál fogva vonszolják kifelé a porondról.
Az élettelen férfitest szétvetett karokkal, vércsíkot húzva siklik a földön. Izzadt tincseit belepi és elsárgítja a homok és a fűrészpor.
Pomgo lehajol a bestia-ábrázolatos fejvédőért, és a halott után viszi.
Nashua megvárja, míg a zsúfolt halottaskordéra hajítják a tetemet. Ekkor az ajkába harapva elfordítja lovát.
Jassal a keze után kap.
– Ne menj sehová, nemsokára jönnek a harcos nők!
A bimbó kígyósebesen előrehajol. Fogsorát az ujjait markoló férfi kézfejébe vájja. Mikor a szorítás enyhültét érzi, elhúzza karját, és tovavonul a lóval.
Búsan léptet a zötyögve haladó halottaskordé mögött.
A rendetlen kazalba hányt boldogultak végtagjai lötyögnek, kaszálnak, csapdosnak a levegőben. Elakadoznak az útszéli bokrokban. Időnként lezuhan valaki az ingatag rakásról.
A kocsit húzó gojlák nyögve, szitkozódva visszadobják a porhüvelyt a többire, és folytatják vánszorgásukat a temetőig.
A lány végignézi, amint a hullakamrába hordják és felgúlázzák a véres, ernyedt testeket a döngölt padlón.
Miután az ajtó becsukódik, és a szolgák távoznak, Nashua leteríti palástját a közelben tornyosuló, évszázados fa földig hajoló lombja alá. Lerogy, és a vicsorkát becézgetve, könnyeket nyeldesve elalszik.

 

 

Viador nem siet utána, ám gondolatai sűrűn a nyomába erednek. Tudván, ha egész éjszakára szem elől téveszti a süledéket, kenőír híján kegyetlenül fájó ébredésben lesz része. Eltökéli, nem először, hogy megszerzi tőle a gyógykenőcsös tégelyt. Elege van a függésből. Még az is átfut a fején, hogy a cserfelő hajadon bajba kerülhet, ha jövet-menet összeszólalkozik valakivel, vagy túlzásba viszi a kacérkodást. Ám ez legyen az ő gondja.
Míg efféléket forgat elméjében, további harcszolgák küzdenek a porondon. A hálátlan tömeg gyorsan feledi az elhullottakat. Üvöltözve, bömbölve szurkol az élőknek, hogy mielőbb kaszabolják le egymást, ontsák ki az ellenfél vérét, vágják fel a hasát, csapják le a fejét. Meglehet, vérszomjas kiáltozásukat nem is gondolják komolyan. Talán csak úgy vélik, biztatásuk nélkül döcögne a mulatság.
És persze, eszébe jut a múlt, saját küzdelmei, a halottak, ezrével – és azok szellemei. A Halál Kertje, Deniq, Skelo; az elveszített viadortársak. Körbepillant, hol ihatna meg egy hordócska bort. Ekkor lépnek színre a harcoló nők, és Jassal elhalasztja a lerészegedést.
Jóval később, túl a párviadalokon és a pityókázáson is, a hálóhelyül választott, kihalt temetőben ágyaz meg magának egy lőrésablakos sírkamrában. A derékaljként használt, Galiba-féle palást atyáskodón óvja testét a nyoszolyaként igénybe vett kőkoporsó hideg keménységétől. A fő helyen elhelyezett fekhelyen kívül két kisebb szarkofág áll a nyirkos levegőjű, poros kriptában. Ezek alkalmatlanok az élők általi használatra, ugyanis a bennük nyugvó boldogultak életnagyságú szobrai domborodnak rajtuk. A kisebbiken hosszú hajú, komor arcú kislány fekszik, egymásra simított kezeit a mellkasán pihentetve. A másik kőkoporsó tetején fiatal asszony kuporog, egyik lábát előrenyújtva, felhúzott térdét ölelve, szép arcán tűnődő kifejezéssel.
Viador megpróbálkozik a körömlámpás életre keltésével. Döbbenet: sikerrel jár. Midőn a combján csiholt láng táncos fénye bevilágítja a helyiséget, lekecmereg kőágyáról, és alaposan szemügyre veszi azt. A szarkofág oldalán körbefutó dombormű jelenetei szerint a néhai családfő nagy harcos volt, sok csatában diadalmaskodott, de békés időkben is helytállt, részt vett a város építésében, érett férfikorban nősült meg. A relief nem mesél arról, milyen vég érte őt és szeretteit.
Jassal érzékeli a szoborasszony eredetijének spirituális jelenlétét. Bárki más nyavalyatörősre rémülne ettől, a tusázó számára nem okoz megrázkódtatást. A Halál Kertjében raboskodva összeszokott a szellemvilággal. Visszamászik a kőfedélre, elfújja a lángot. Háton fekve bámulja a szemközti lőrésablakot betöltő, ezüstös ragyogású Holdat. Nem álmosodik el, viszont a szeme átigazodik, és mind több részletet észlel a sötétségben. Látni kezdi a boltozatos mennyezetet, a halálisten túlvilági jóindulatának megnyerésére állított, kavicsokkal töltött kőtálat a falon.
A harcos nők nemrég látott küzdelmére gondolva felidézi egyiküket, a legkeményebben verekedő, roppant ügyes Mytiát. A sötét hajú, jégkék szemű, hosszú combú lány újfent Radgát juttatja eszébe. Képzeletben végigsiklik egykori együttlétükön. Felelevenedik előtte a kedvese elvesztését követő dúlt korszak, a vad tivornyák, lerészegedések. A fizetség ellenében vállalt küzdelmek. A csontvelőig átélt düh és harag, a testét-lelkét mérgező, irigy féltékenység. S végül a kínzó szégyen.
Eligazítja a feje alá hajtogatott lótakarót, lehunyja szemét. Nem akar arra gondolni, miféle gyötrelem ébreszti majd, ha egyáltalán sikerül álomba merülnie. Nem kíván a közeli hullakamra felől hallatszó neszekre figyelni.
Az idegen lélek jelenlétéről sem óhajt tudomást venni.
Eltökéli, hogy a földrengéstől sem zavartatja magát. Aludni fog.
Földrengés?!
Mi más lehetne? Erőteljesen mocorog alatta a koporsófedél.
Jassal fél szemmel felsandít, az ablakhasítékra néz. Különös. Az építmény nem rezeg.
A szarkofágtető megnyikordul. Csikorogva, nehézkesen odébb siklik. Vele együtt.
Nyögés hallatszik a sírláda mélyéből. Halk szitkozódás.
A háborgatott Viador felül, kézbe veszi tőrét.
Látja a koporsóból kikecmergő alak körvonalait.
A jövevény nem érzékeli őt.
Kevésbé idegedzett kriptavendég szörnyethalna ijedtében, ám Jassal nem rémül meg a feltámadótól.
Tőrét eltéve végignézi, amint a sírlakó kimászik a keservesen nyitott résen, egy pillanatig ülve marad a peremen, majd gingallózó lábbal kifelé fordul, és a padlóra szökken. Továbbra is vakon, felszisszenésszerű hangon mély lélegzetet vesz, majd néhányszor így sóhajt:
– Hű! Huhh! Hű! Huhh!
A mögötte ücsörgő férfi elvigyorodik.
– Félsz idekinn? – kérdezi.
A koporsószökevény a vártnál gyorsabban reagál. Könyöke Jassal gyomrába fúródik, felcsapódó kézfeje a homlokán csattan.
Viador ráeszmél, hogy asszonyára akadt. Elkapja és előrecsavarja a támadó karjait.
Arra kényszeríti a szorításában vergődő lányt, hogy hátát az ő mellkasához vetve elernyedjen, értésre adva: ha nem ernyed, akkor törik.
Amint úgy érzi, teljesen ura a helyzetnek, előrehajol foglya füléhez.
– Úgy értsem, hogy szökni készülsz?
Dacos hallgatást kap válaszul. A karjai satujában tartott lány mellkasa dühödten hullámzik.
Jassal félhangosan elmosolyodik.
– Ki a gazdád, Mytia? Hány aranyért vásárolt meg? Mit fog szólni, ha reggel hűlt helyedet találja? Megelégelted a rabszolgaságot?
– Nem vagyok rabszolga! – köpi a kérdezett.
– Nem-e?
– Nem hát! Tudd meg, szabadnak születtem! Már nem voltam éppen kislány, amikor a szüleim eladtak Maffónak. Ő megkedvelt, és kitaníttatott minden harci fondorlatra. Érte harcolok. Ételt, szállást, ruhát kapok cserébe.
– Ezt a szállást kaptad a ma éjszakai küzdelemért? – firtatja Viador.
– Megsúgom neked: Maffo nem tudja, hogy itt vagyok. Egyébként ismerlek téged?
– Még csak felületesen, ám ezen mindjárt segítünk.
– Úgy gondolod? – kacag kacéran a nyúlánk, izmos Mytia. Csücsörített szája szív alakú. – Ahhoz előbb el kell engedned.
A férfi lazít a szorításon.
– Mielőtt félreértenél, közlöm veled: nem fenyegetem szűzi erényedet. A szabadságodat sem: tőlem megszökhetsz Maffótól, nem árullak be. Ha kéred, még segítek is. Jassal vagyok. Láttalak harcolni.
– Jassal? Az a Jassal?
– Igazad van – sóhajt a férfi. – Így kellett volna mondanom: Az A Jassal Vagyok.
– Eressz, eressz! – ujjong Mytia. – Hadd nézzelek!
Viador elengedi a feszengőt.
A lány megfordul, pördültében rántja ki feltornyozott hajából az arasznyi csonttűt, hogy torkon szúrja a férfit.
A tusázó nem mozdul, tudván: a nyakában lüktető kígyó gyorsabban cselekszik helyette.
A meglepett Mytia térdre roskad a köré tekeredett hüllő fojtásában.
– Fésülködj meg. Aztán tűnj el – szól Jassal jóságosan.
– Tényleg te vagy az! A hős Jassal! – lelkesül a lány. – Azt hittem, Maffo akar tőrbe csalni a neveddel!
– Előbb szúrsz, azután kérdezel?
– Túl hirtelen vagyok. Ez az egyetlen hibám. Bocsáss meg.
Viador eltűnődik. Mielőtt még dönthetne a megbocsátásról, a kinti neszek harci zajjá erősödnek.
Lódobogás, horkantás hallatszik. Jajdulás, sziszegés. Puffanás, nyekkenés. Szitkozódás dörmögő, mély férfihangon. És újfent lódobogás.
Azután a cserfelő senki máséval össze nem téveszthető hangja csattan fel.
Bár Jassal nem érti a szavait, szélsebesen átugorja az előtte térdelő Mytiát. Siettében lábbal nyitja a kriptaajtót. Fejvesztve rohan, mielőtt nagyobb baja esnék a gyógyírhordozónak.

 

 

Rövidesen megpillantja a bimbót, a feslettet. A cemende szűz egy hanyatt fekvő férfin heverget. Fejüknél kőtábla magasodik, ebből sejthető, hogy alattuk valaki békében nyugodna. Ha hagynák.
A fickó szorosan öleli a liliomszálat. Egymást túlszárnyalva sóhajtoznak, nyögnek.
Jassal megpöcögteti lábával a gaz szívtiprót.
– Készen állsz a halálra? – kérdezi.
– Végem, ha te is vele vagy! – nyögi a férfi, karjait szétvetve.
Viador lehajol, hogy kiböngéssze az idegen arcvonásait. Könnyű a dolga, mivel a holdvilág besegít, és Nashua is lehemperedik a fickóról, így aztán tömérdek haja nem takarja el a hajadoncsábász ábrázatát.
A fizimiska láttán Jassal jobban előredől, és még a szemét is megdörzsöli. Semmi kétség, Sandon fekszik előtte.
– Egész éjjel rá gondoltam! – zihálja zaklatottan Nashua, a hökkent Viador szemmagasságába emelkedve. – Emlékszel, hogy a győzelméért fohászkodtam? Elkísértem tetemét a hullakamráig, még könnyet is pottyantottam érte! Ott feküdtem le a közelben, hogy távozó lelke ne legyen egyedül! Erre mit művel a hálátlan pimasz? Föltámad! Föléled a holttestek között! Éktelen zajt csapva előtámolyog! És mi a legelső dolog, amit művel, tekintet nélkül arra, hogy engem felriasztott és őszre ijesztett? Felmászik a lovamra! El akarta vinni az én lovamat! Ez még semmi, mert Aldatót is hajkurászni kezdte! Pedig ha meggondolom, ő is az én lovam, mióta nem a királyé: ugyanis én csakliztam! Micsoda harácsoló! Hát ekkor léptem közbe! Dulakodtunk...
– Dulakodtunk? – hörren a boldogult. – A bestia lekarmolt a lóról! Rúgott, csípett, harapott, már-már kappanolt is. Idelent se hagyta abba. Nagyon veszélyes perszóna! Ketrecben kéne tartanod!
– Nem úgy néztetek ki, mintha verekednétek – összegzi benyomásait Jassal.
– Nem akartam kárt tenni benne – vallja meg Sandon. – Birkózás közben igencsak megtetszett, hogy olyan tapintású, mint egy kölyökkutya.
– Milyen vagyok?! – nyögi Nashua.
– Nagyszerű érzés téged gyömöszölni! Mintha egy kölyökállattal játszadoznék.
– Takarodj vissza a hullák közé! Tudd meg: nő vagyok!
Jassal felsóhajt:
– Ez a vesszőparipája.
– Halkabban! – szól rájuk Mytia. – Sandon nem harácsoló. Nekem akarta megfogni a másik lovat.
– Így már más, rögtön megbocsátok – fanyarog a cserfelő. Talpra tápászkodik, eligazgatja ruháját. Végigméri a harcias öltözékű nőt. – Te is meghaltál? Ki voltál, míg éltél?
– Ami őt illeti, a kriptában találkoztunk – tudatja Jassal. – Abból a szarkofágból mászott elő, melynek fedelén aludni próbáltam.
Nashua a szép Mytiára tekint, róla Viadorra, majd megragadja előbbi karját, és aggodalmasan rázogatni kezdi:
– Jaj, te szegény lány! Mennyire sajnállak! Rád kente a ragadós nyavalyát? Hát persze, ha egyszer nyílt rá alkalom! De borzadály: nincs elegendő gyógyír! Legjobb, ha most rögtön végzel magaddal! Nézzük csak, mi volna kíméletesebb? Kardodba dőlsz? Felkötöd magad? Kösselek fel én?
– Nashua! – morran Jassal.
– Azt hiszem, magyarázattal tartozom, ha már őszre ijesztettelek – szól Sandon, a mímes leány vállát átkarolva. – Nem haltam meg, csak eljátszottuk. Pomgo a páncél szegélyénél döfte belém a kardot, hónaljtájt.
– Így is csúnyán megsérültél. Még mindig vérzel – jegyzi meg aggódón Mytia.
– Szóval ti szökni készültök Maffótól? – firtatja Jassal éleselméjűen.
– Muszáj megtennünk. Találkoztunk egy Galiba nevű varázslóval...
– „Varázsló”...!? – kuncog közbe Nashua, kifordulva az imbolygó harcszolga öleléséből.
Sandon folytatja:
– ...aki azt jövendölte, hogy ha sikeresen meglépünk a szolgasorból, részünk lehet a megtiszteltetésben, amelyről oly régen, oly sok yloni ábrándozik, vagyis csatlakozhatunk Jassal, a hős Viador seregeihez...
– A micsodáihoz? – nyikkan megint a süledék.
– Elegem van a céltalan vívásból, gyilkolásból! A szabadságért akarok harcolni!
Jassal közel hajol a mámoros Sandon arcához, ujjaival maga felé legyezgeti annak leheletét, s beleszagol.
– Sokat ittál barátom, csak sajnos nem eleget! – foglalja össze észleleteit. – Menj vissza a hordóhoz, de egyenest a csap alá feküdj! Fel se kelj onnan, míg ki tudod nyögni a szót, hogy szabadság! Szabadság?! Ki látta valaha is?
– Te vagy az! – lelkesül Sandon. – Hitehagyott Jassal!
– Miből jöttél rá? – kuncog a pendülő.

 

A MESÉLŐKÖNYV MOST BECSUKÓDIK...

De csak holnapig...

 

 

II. KÖNYV

A CÉL FELETT FONTOS,
DE AMI IGAZÁN SZÁMÍT:
AZ ÚT, AMELYEN ODAJUTSZ.
                       (Új Szent Könyv)

 

Olyféle emlékképek törnek rá és zúgatják
meg vérét, amelyek valóságosan sosem
estek meg vele, de megtörténtükre mindaddig
vágyódott, míg hiányuktól ki nem égett.

 

Bebújnak a Nashua által hálóhelyül választott lombkorona alá. Elhelyezik Sandont a vastag, puha avarszőnyegen, és lesegítik róla a páncélbőr felsőruhát.
A férfi kartövénél és oldalán vágott sebből lassan szüremlik az alvadó életnedv. A sérült meglehetősen sápadozik a vérveszteségtől, ültében is imbolyog.
A sudár termetű, sötét hajú, jégkék szemű Mytia előveszi gyilokeszköz küllemű hajtűjét. Fogaival rántja ki a zárógombot annak szélesebbik csúcsából. Kirázza az üregben kotyogó, tompa hegyű, hurkos végű, kisebb tűt. Megkéri Nashuát, tépjen szálakat a fekete ló sörényéből.
Míg a bimbó az iménti hajkurászás miatt gyanakvó Aldatóval cicerészik, Jassal elkápráztatja társait a tűzvarázzsal, majd a körömláng ezüstös parazsán átforrósítják az ujjnyi hosszúságú varrószerszámot.
Amint Nashua visszatér a zsákmánnyal, Mytia összefog két szőrszálat. Átfűzi a tű fokán a hosszú sörényszőröket. Szakavatott mozdulatokkal öltögetni kezdi a sebet.
A férfiasságpróbának kitett Sandon nyögdécsel, öklét harapdálja, halálos fenyegetéseket, szitkokat mormol-hörög.
Nashua tágra nyílt szemmel figyeli a bőrvarrást. Érdeklődésében még a nyelvét is kidugja.
Mytia az első öltéshez csomóz két újabb sörényszálat. Ezeket kívül, a vágás mentén vezeti, s minden bökés után áthurkolja a varrottakon. Az ily módon duplán megerősített öltések elnyűhetetlennek ígérkeznek. A duzzadt, bíbor sebszélek összesimulnak, vastag, éjsötét sörényszálak csomói bunkósodnak rajtuk. A túlvégi elkötés sikeredik a legrondábbra.
Végezetül a hímzőleány elgyönyörködik rút remekművében.
A tompa hegyű, vastag tűvel összedöfködött Sandon aléldozik kínjában.
Nashua előcsalogatja a csaklizott állatkát a földre terített palást mélyéből. A könnyei visszagyűrésén fáradozó harcszolga felé nyújtja a lankadtnak rémlő teremtményt.
– Tessék, ölelgesd meg! Nagyon finom tapintású. Úgy tudom, kedveled az ilyet. Mindjárt jobban leszel.
– Honnan szedted a barinont? – csodálkozik Sandon. – Yloniában nem terem efféle állat.
– Ölelgesd, ne kérdezgess! – morran Nashua. – Ez egy barinon? Mit eszik? Meddig él? Hogyan kell tartani? Miként sokasodik?
A hideg verítékben fürdőző, elgyötört küzdőszolga erőtlenül meggyömöszöli, majd az arcához simítja az állatkát. Az álmos szerzet a nyaka köré gallérozza magát, hatalmas ásítással leejti maszkos fejét, és alszik tovább, mint a prém.
A férfi örül, hogy nem csak a kínjai járnak fejében.
– A barinont hazuglátónak is nevezik – mondja. – A csöpp jószág tüstént észreveszi, amit mi csak ritkán. Bármilyen meggyőzően hamiskodik is valaki, hanglejtése, akaratlan gesztusai, fintorai leleplezik a barinon előtt. A legügyesebb hazudás is felzaklatja és vicsorgásra készteti őt.
– De jó! – ujjong Nashua. – Vajon különbséget tud tenni a művészi mímesség és az alantas hazudás között?
– Ezt nem tudom – von vállat Sandon. – Nyisd ki a száját, s nézd meg: mindenféle fogai vannak! Bármit megtámad, ami nála kisebb, főleg a rágolyokat üldözi, kedvence a fejfúró bogár. De a gyümölcsöt, kását, kenyeret sem veti meg. Sokáig él, ha hagyják. Persze sok esetben nem hagyják, mert ugyan ki szereti, ha leleplezik hazudását? Azt nem tudom, miként kell tartani. Egyebekről: ifjabb éveimben zsoldosként szolgáltam Ermót, mígnem elegem lett abból, hogy védtelen földművesek ellen viseljek hadat. Amikor elviselhetetlenné vált a tömérdek tiltás, álság és nyomorító korlát, úgy döntöttem, elmegyek Yloniából. Fizetett katonából így lettem „gaz honáruló”. Sok zsoldostársam próbált velem tartani, ám jóval többen igyekeztek feltartóztatni bennünket, mintha csak szökevény rabszolgák volnánk. Csúnya ütközet volt. Elbuktunk, karóba húzásra ítéltek. Végül a kevés számú túlélővel együtt „kegyelmet” kaptam: eladtak Maffónak. Azóta az ő harcszolgájaként járom a birodalmat, sok éve már. Néhány napja Galiba fürdőolajat hozott nekünk, amely majd visszaadja küzdőkedvünket. Ugyanis egy ideje mindnyájunkon elhatalmasodott a mélabús tehetetlenség, és a dörzsölt, vén Maffo tudja, hogy ilyenkor miféle varázsszer segít. Az agg kacatos ekkor talált alkalmat, hogy szót váltson velem. Már nem is kellett az olaja, olyannyira feltüzelt! Megegyeztünk Mytiával: szökünk – vagy meghalunk. Senki más nem merészelt velünk tartani. Kiterveltük, hogy Pomgo megsebesít, én pedig úgy teszek, mintha kimúlnék, mielőtt a buzgó felügyelő döfne le. Később Mytia elbolondítja az egyik őrt, így jut ki a szolgaszállásról, azután elbújik a sírszentélyben. Ha csendesül a mulatság, és a kapuőrök is pillednek, előjövök a hullakamrából. Kiszökünk a városból, és megkeressük a hős Jassal seregeit.
– Hogyan szöktök ki? – kérdezi Viador. – Téged talán nem keresnek, de Mytia eltűnése nem maradhat észrevétlen. Ezt is kiterveltétek?
Sandon a fejét ingatja. Végigsimít sérült oldalán.
– Erre nem jutott idő. A küzdelem előtti pillanatig ordítoztam Pomgóval, mert nem akart megsebezni. Hordónyi bort és egyéb itókát nyakaltunk be, mégis mindvégig kétséges volt, megteszi-e, amiért könyörögtem neki.
Jassal bólogat, töprenkedik.
– Éjszakára bezárják a várkapukat, és alaposan megnézik, ki akar bejönni vagy kimenni. Javaslom, aludjunk egy keveset, és majd reggel, a tömeggel együtt kihömpölygünk.
– Óriási terv – húzza el a száját Nashua.
Viador is elfintorodik.
– Tudom, azt élveznéd, ha Sandonod hősiesen, szálegyedül szembeszállna a katonákkal, és diadalmas kardjával halomba aprítaná őket a felvonóhídon. Ha viszont Galiba nem beszélt félre vagy mellé, akkor neki még nem most kell elesnie. Előbb elmegyünk Castaq királyért.
A harcszolga felderül.
– Ha jobban volnék, összecsókolnálak! – ujjong, ám karjait széttárni is képtelen. – Büszke vagyok! Köszönöm neked, hogy seregedbe fogadtál! Engedd, hogy kiejtsem dicső nevedet! Jassal! Jassal! Jassal!
– Oly hosszan voltál férfiakkal összezárva, hogy őt akarod csókolgatni? – aggódik Nashua.
– Amíg elbírom a kardomat, biztosan nem fog megcsókolni! – szögezi le Viador.
– A tisztelet csókjára gondoltam – vigyorog Sandon.
Ezután Mytia visszatér a szarkofágba, a jogos tulajdonos csontjai közé, hogy zavartalanul pihenhessen.
Jassal nem akar megint ráfeküdni az alvó lányra, mivel még alig ismerik egymást. Így inkább a csüggesztett lombozatú fa alatt marad másik két társával. Többé már nem lehet biztos abban, hogy a temető éjjelente nyugalmas, kihalt hely. Mire ezt átgondolja, tudatát legázolja az álom.

 

 

Éktelen zörgésre, keréknyikorgásra riad. Kótyagos fejjel, ám villámló reflexszel térden terem, és kardot ránt. Semmit sem lát a szomorúfa lombjától. A pengével tolja félre a kilátást zavaró hajtásokat.
Észleli, hogy Nashua csusszan mellé jobbról. Sandon is csatakészen pattan fel avarágyáról.
Együtt bámulják az ijesztő látomást a kékes színű éjszakában. A bánatfa előtti ösvényen durva posztóruhába bújt, ködszerű alakok menetelnek, kezüket a csuha ujjába dugva, kámzsás fejüket lehajtva. Bár nem viselnek rabvasat, minden lépésük nyomán lánccsörgés, fémsikoly hallatszik. Szíjjal átkötött rongyokba burkolt lábuk nem érintkezik a talajjal, léptük mégis dobban, a földet reszketteti. Orrfacsaró oszlásbűzt árasztanak, mint akik réges-régóta holtak és temetetlenek.
Ökörre, lóra, sárkányra is emlékeztető, bizonytalan körvonalú, halványan opalizáló, robusztus kocsivonók követik őket, az utánuk kötött kordé sokszögűnek rémlő, hatalmas kerekei véralvasztó hangon nyikorognak. Az ócska kocsin táncoló-vonagló testmaradékok a csontjaikat csörgetik. A nyomasztó menetet további csuklyások zárják.
– Jaj, ne! – suttogja Sandon. – A Csuhás Csődület! Halál fia, aki találkozik velük.
– Nem vettek észre – reménykedik Nashua.
A látomás lassan távolodik a keskeny úton, majd éles ívben jobbra kanyarodik, és visszafordul a vonulását fogvacogva bámulók felé.
Nashua hasztalan próbál belesni a terebélyes, kútsötét kámzsák mélyébe, hogy arcokat vagy legalább koponyákat fedezzen fel, mit sem lát. Megragadja Viador karját.
– Értünk jönnek! Ezek sosem járkálnak céltalanul! Amerre elhaladnak, ott élőlénynek nyoma sem marad. Mindenkit magukkal hurcolnak!
Jassal nem felel. A lány szélsebesen belekotor a királyi palotában szerzett, dúsan redőzött ruhájába. Rémülettől reszkető kézzel rángatja elő a varázsporos dobozkát. Nem alaptalanul bízik a csodában: a nemrég kiürített skatulya ígéretesen zörög rángatózó kezében.
A tusázó megragadja a lány csuklóját. A dobozka nyugalomba kerül, a neszezés elpihen.
– Nem kell félnünk tőlük – súgja a férfi.
– Nem te mondod meg!
– Maradj veszteg!
Jassal elengedi a rettegő pukkancs karját. Görnyedten előlép a földet seprő lomb mögül, az ösvény széléhez sétál. Kardját lógatva álldogál a közelgő menet előtt.
A szellemlények rábámulnak: a kámzsák megmozdulnak, kissé feljebb emelkednek, mélyükben lidércfényszerű lángok villannak. A csuhások mögött vánszorgó kocsivonók idegtépően bőgnek-nyihognak. Az egyik pikkelyes, termetes, parázsló sörényű állat felágaskodik, és előrevág mellső lábaival. A másik lény dühödten rázogatja hatalmas fejét, ágas-bokros sörényéről szikrák fröccsennek köré. Az általuk vonszolt kétkerekűn úgy pattognak, ugrálnak és lebegnek a testmaradékok, akár a szalonnapörcök a tűzben.
Amikor az őrlőmalomnak is díszére válóan méretes kerekeken rázódó kordé odaér mellé, Jassal felszökken a csontvázak közé. Azok bántatlanul hagyják a hosszú hajú, magabiztos jövevényt. Tovább ugrándoznak, zörgetik porcikáikat. Testfoszladékaikat tépdesik és hangos nyeldekléssel legott be is falják. Az elnyelt bomladékcafatok helyén friss rothadékok sarjadnak.
Viador körbesétál az imbolygó kocsin. Valahányszor megbillen a rángatástól, belefogódzik a közelében szökdécselő szellemlény vállába vagy lábába. Markolgathatja, fogdoshatja a csontrázókat, nem esik bántódása.
Ezt megelégelvén lepattan hátul, a kordét kísérő csuklyások közé.
A lehajtott fejű kísértetek kikerülik a férfit. Láthatatlan láncaikat csörgetve lépdelnek tovább. Keresztülmenetelnek az útjukba kerülő hullaházon. Nem veszik igénybe a szárnyas ajtót, egyszerűen átfolynak a falakon.
Jassal visszatér társaihoz.
Nashua furcsálló tekintettel méregeti az arcát. Orvul a karjába csíp.
– Bolond vagy, cinka? – morran a molesztált.
– Csak kíváncsi voltam, igazi vagy-e.
– Igazi vagyok.
– Akkor miért nem vitt magával a Csuhás Csődület?
– Mert nem minket akarnak, azért. Ezt alighanem Sheldnek vagy Deniqnek köszönhetjük. Még az is lehet, hogy a Csontzörgetők nem is léteznek, csak satrantyúk ijesztgetésére való babonaság az egész.
– Akkor ne velük foglalkozzunk, hanem eszeljük ki, miként juthatnánk ki ép bőrrel a kulcsos városból – javasolja Sandon. – Mytia meg én leereszkedhetnénk a védőfalon.
– Az őrök lenyilaznak a bástyákról – legyint Jassal.
– Álcázás szükséges! – szól Nashua. – Mi szekéren jutottunk a Gyilok-várba, hogy atyámat és fivéremet kiszabadítsuk a tömlöcből. A Hősök Hőse, tehát Viador a förtelmes sárkánymaggal töltött hordóban ücsörgött, szalmaszálon lélegezve.
– Sárkánymag?! – értetlenkedik Sandon. – Úgy érted, hogy...?
– Undorító! – csatlakozik a társalgáshoz a kripta felől érkező Mytia. – Képtelenség aludni ezen a nyüzsgő helyen. Mi történt már megint? Miféle zaj verte ki szememből az álmot?
– Csak a Csontzörgetők – feleli Jassal.
– Más néven a Csuhás Csődület – közli Sandon. – Remélem, alaposan megritkítják az őrség sorait.
– Figyeltétek, ahogy a „satrantyúknak való babonaság” keresztülfolyt a falon? – kérdezi Nashua. Füléhez emelve megzörgeti a csodaporos dobozkát. A kaparászó neszek észleltén elmosolyodik. – Te is hallod, Viador? Újra megtelt! Varázsolhatok! Szereted az arcodat? Nem akarsz másikat? Kétszeres hosszúságú bal lábat? Szőke hajkoronát? Még egy szemet? Mivel a meglévők kék színűek, ez lehetne lila vagy vérpiros. Nem szeretnél szőrös szemölcsöket az orrodra? Óhajtasz tartalék cicerélőt? A mostani már roppant üszkös lehet.
A következő pillanatban elnémul, részint Jassal jókora tenyere által, melyet az légmentesen a szájára tapaszt, másrészint magától, meghallván a város felől szállongó kiáltozást, sikolyokat.
A jajveszékelésből ítélve a csuhás menet a vigadozók közé érkezett.
Mytia felsóhajt:
– Legnagyobb bánatom, hogy lesújtóan fegyvertelen vagyok. Pár vacakot leszámítva.
Kiránt a hajából egy többszörösen horgas végű fémtűt, valamint a Viadornak már bemutatott, csontból készült, sokoldalú gyilokeszközt, mire feltornyozott haja a vállára omlik. Sebtében visszatűzi tincseit, majd körmeivel kicsippent néhány dobópengét a csuklóvédője alól. Combcsizmája szegélyéből kiemel féltucatnyi szúróeszközt és egy fojtózsinórt. A páncélbőr lábravaló oldalából csekély markolatú, rövid kardot siklat elő. A csípőjéről lecsatolt széles bőrszíjból egyetlen rántással csinál szöges láncot. A másik csizmaszárban fúvócsövet talál, és persze a beleillő lövedékek is kéznél vannak.
– A fegyvertelenség miatt nem aggódom – közli Sandon. – Az első ellenféltől szerzek kardot.
– Nem kétlem – szól Mytia. Nashuára pillant. – Jól bánsz a fegyverekkel?
– A süledék nem kardforgató – tudatja Jassal.
– Hanem? – kérdezi Mytia rökönyödötten. – Úgy értsem, hogy nem harcol? Akkor mit keres köztünk? Kolonc a nyakunkon? Azért van itt, hogy hátráltasson minket?
– Például remekszépen dalolok! Lanton és lírán is csodásan játszom. Fejből tudok egy sor hőséneket. Bámulatosan komédiázom. Szerénységgel párosult, elsöprő kedvességemmel bárkit megbabonázok. Továbbá írok-olvasok! Te elmondhatod magadról mindezt? Beérem a töredékkel is! És ez nem minden! Ráadásképpen a hős Jassal felesége vagyok!
– Dehogyis vagy! – tiltakozik a megtisztelt.
– Dehogyisnem vagyok! Virtuo adott össze veled! Ha kinyuvadsz, özvegyi jogalapon megöröklöm legendás hírnevedet!
– Ármányos vakarék – sóhajt Jassal. – Gyanúm sincs, miért kell velünk tartania.
A közelgő hajnallat földereng az égbolton. Fakón narancsos, hűvös fénynyaláb festi gyönyörködtetővé a látóhatár szegélyét. A tusázó hörren egyet, meggörnyed – és észbe kap.
Nashua tüstént észleli a jeleket.
– Na ugye, Hősök Hőse?! – fölényeskedik. – A feleséged vagyok?
– Ha akarod, igen – nyögi a kínlódó. – Gyere félre velem. Most!
– Előbb beszélj rólam Mytiának.
– Mit beszéljek? – fogcsikorog Jassal. – Nem vagy harcos. Nem is sejtem, miben vehetnénk hasznodat.
– Nem vetted hasznomat a Gyilokvárban?
– Mi hasznodat vettem?
– Nem vetted hasznomat a Szörnybarlangban? Az Ermo katonáival és a démonokkal vívott harcban?
– Miben segítettél?
– Elmesélhetem, hogyan kerültél fordítva a lóra?
A fájdalom az elviselhetetlenségig fokozódik. Viador már úgyis térdel, most alázatosan fejet hajt a pimasz szédelgő előtt.
– Kérlek, adj egy kenetet – rimánkodik.
– Én vagyok a csapat lelke? Színe-java, virága? Szükség van rám, mint az éltető levegőre? Hozzátok tartozom, mint fához a gyümölcs? Mint hajnalhoz a harmat és a pír? Mint madárhoz a dal? Ághoz a levél? Szívhez a dobbanás? Holdhoz a likacsok?
– Igen, igen! – hadarja a szenvedő.
– Mivel tart a markában? – hördül Mytia.
Gonoszkás vigyor terül Nashua arcára.
– Elmeséljem neki?
– Ne, ne! Inkább adj egy kenetet. Gyorsan!
– A helyedben eltángálnám a térdemen – jegyzi meg Sandon.
Nashua szeme felcsillan.
– Hatalmazd fel rá! – kéri Jassalt.
– Előbb a kenés!
Félrevonulnak, a lány nyalkán, a férfi görbedten.

 

 

Az épületek közül hallatszó jajgatás, kiabálás, sikoltozás nem szűnik. Ragacsos félelem telepszik a városra.
– A Csuhás Csődület – borzong Sandon, elképzelve, mi történhet a vigadozás, táncolás közben meglepett emberek és a szabadban alvó gyanútlanokkal.
A hangokból ítélve úgy rémlik, a Csontzörgetők ismét a temető felé tartanak.
Nashua a dobozkát rázogatva-zörgetve töpreng, majd váratlanul megböki az újfent daliás Jassalt.
– Biztosra veszed, hogy minket nem bántanak?
A férfi bólint, tovább tűnődik a szabadulás tervén. A mellette gubbasztó süledék újfent a bordái közé szúrja könyökét, és lelkesen felkiált:
– Akkor megvan, miként jutunk ki a városból!
– Harcolni fogunk a kapuőrökkel! – közli Mytia. Mindkét kezét felrántva gyors mozdulattal előrántja s döfésre szegezi félelmes hajtűit.
– Nyavalyát harcolunk! – tiltakozik a szédelgő. – Küzdelem közben megsérülhetsz, az pedig fáj és vérzik! Kifolyhat a beled vagy a szemed, az ráadásul még gusztustalan is! – Észleli a lesajnálóvá, mi több, megvetővé váló pillantásokat, ám rendületlenül folytatja: – Ronda módon varrsz sebet. A gyógyulás sok időbe telik. Egyszóval szamárság a mindenáron harcolás.
– Hát persze, mert te nem tudsz... – kezdi Mytia.
– Csendet, én beszélek! Nemsokára ideérnek a csuhások. Ti ketten felültök a kordéra. Mi lóháton vegyülünk közéjük, és velük együtt távozunk a várból. Az őrség fejvesztve fog menekülni előlünk! Na?
– Ezt sikerült kieszelned? – hüledezik a jégkék szemű kardforgató lány.
Nashua büszkén bólint.
Viador elhűlten rámered. Hosszas csodálkozás után a harcszolgák felé fordul.
– Hiszen ez ragyogó! Elképeszt, hogy épp neki jutott eszébe! Ezt kell tennünk, ha épségben akarunk kijutni innen!
Úgy néznek rá, mint egy különösen szőrös, roppant sok lábú, termetes féregre.
– Akartok egy kis bátorságot? – nevet rájuk Nashua.
Ujjhegyét a skatulyába süllyeszti. Közelről megszemléli, majd a sápadtan hüledező tusázókra fújja a csodaport. Az ujjára tapadt szemcséket a saját nyakához érinti, végtére ő sem rettenthetetlen.
Ezután még mindig a körmén ragyog néhány arany-ezüst csillám. Kegyes mosollyal Jassalhoz fordul, s akárha egyetlen vágással kétfelé osztaná a hosszúkás arcot, függőlegesen végighúzza mutatóujját a magas homlokon, a többszörösen törött csontú, jókora, ferde orron, a merészen rajzolt, széles, telt szájon és a szögletes állon.
– Ha megveted a halált, ő is megvet téged – mormolja.
A hökkent férfi borostáin szikrázó szemcsék láttán rengeteg további mágiás ötlete támad, ám nem időzik velük, mivel a túlvilági gyülekezet a közelükbe érkezik. Az arctalan csuklyások mögött zötykölődő kordén a város sikátoraiban és a palota előtti téren összeszedett áldozatok testmaradékai szökdécselnek-lebegnek a régebben elragadottak szellemei között.
Nashua a harcszolgákra pillant.
– Szálljatok fel!
A bátorrá varázsporozott tusázók bizonytalanul indulnak a tülekedő csontvázak és oszladozó porhüvelyek felé.
Jassal lóhátra pattan. Aldato forog, hátrál, ágaskodik, de még a hanyatt esést is kockáztatja, olyannyira nem vágyik a Csuhás Csődület közé vegyülni. A férfi hasztalan biztatja, hajtja, rugdossa a berzenkedőt.
A lány kancája könnyedén betáncol a kocsivonó szörnyetegek elé, felveszi a talajjal alig érintkező, furcsán nehézkes iramot. Lassúdad, vontatott vágtaszökellésekkel halad a menettel. Az ökörből, lóból, sárkányból gyúrt, parázsló sörényű állatszellemek ügyet sem vetnek rá.
Ezt látván Aldato elszánja magát, és a kacola mellé sündörög. Lenézően fújtat, horkant, míg átveszi a szokatlan ritmust. A király lovaként halálbiztosan tudja, hogy mélységesen megalázza magát a helyben vágtázásnak rémlő, botor ugrándozással.
Sandon a kordé oldalához húzódik. Úgy meredezik ott, hogy bármelyik pillanatban elrúghassa magát a rettenetes ragadványok és oszladékok által síkosított deszkapadlattól, s az útszéli bokrok közé vetődhessen. Derekát ellazítva együtt imbolyog, rázkódik a kocsival. Mytia az egyik sarokban, félrefordulva térdepel, képtelen leplezni undorát.
A szellemlények megörülnek ottlétüknek. Néhányan próbára teszik a férfit. Csontujjaikkal végigtapogatják, fülébe, orrába nyúlnak, homlokba hulló, izzadt hajtincseit húzgálják, borzolják. Szeme előtt tépdesnek saját rothadékaikból, arcukba tömik a foszlányt és látni engedik, amint az akadozva lecsúszkál a torkukon. Egy-egy cafrangot odakínálnak Sandonnak. Amikor ő nem kéri, lenyelik vagy a hátuk mögé hajítják a visszautasított falatkát. Egy hemzsegő kukacokkal teli arcú csontbáb, egyetlen szemgolyóját meresztve igyekszik rábírni a harcszolgát, hogy az fogadja el zöldesen habzó bomladékát. Így sem jár sikerrel, ezért horoggá hajlított mutatóujjával próbálja szétfeszíteni a férfi fogsorát.
A tusázó megragadja a csontcsuklót. Roppant rajta egyet, s félredobja az ujjhegyre szúrt cafranggal együtt. Az éjváz megbántottan odébb húzódik. Másik maradvány lép a helyébe, ez kikanyarítja üregükből tulajdon szemeit, és még a mellette lebegő szellemtárs szemgolyóit is kölcsönveszi. Ezek pörgetésével, dobálgatásával mulattatja Sandont. Egyszer sem téveszt, borzongató labdacsai nem gurulnak el. Bűvészmutatványa végeztén gyér tapsot csikar ki egyszemélyes közönségétől.
Hajdani női személy bomladéka szökdécsel a zuhatagosan verítékező férfihoz. Méregzöld bársonyruhájából mindössze néhány rongycafat maradt épen, fejéről lefoszlott a haj s a bőr, csupán egy pókhálószerűen tapadós, szürke fonadék lengedez koponyáján. A szépség a csípőjét riszálva-köröztetve táncra perdül, s kevéske fogával Sandonra mosolyog.
Mytia hiába hajtja le a fejét, őt is megtalálják. Az álla alá nyúló csontujjak felnézésre késztetik. Kezek, mohó, fürge, rothadozó kezek simogatják testét. Félig-meddig szétfoszlott, férges arcmaradék borul a vállára, sóhajtozni. Az ajaktalan száj kedveskedő dalt dúdolgat. A széptevő szakít magából egy bűzös, zöldes lafancot, és hölgyének kínálja.
A menet felgyorsul valamelyest. A temetőt elhagyva néptelen utcákon nyikorog végig. A várost közrezáró fal felé tart.
A Csontzörgetők élvezettel riogatják, fenyegetik a bezárt házakból leskelődő kíváncsiakat. Szervmaradványokat, végtagokat hajigálnak az ajtókhoz, ablakokhoz, letépett fejükkel vagy csülökre kapott lábszárcsonttal kopogtatnak a spalettákon, csontujjukat átdugják a deszkák résein. Rikácsolva, visszhangosan nevetgélnek a sikítozás hallatán.
A katonák biztos távolból kísérik őket. Igyekeznek harciasnak és rendíthetetlennek látszani. Őszinte átéléssel viszonozzák a Csontzörgetők vicsorgatását. Időnként támadást imitálva előrelendülnek, majd hirtelen megtorpannak, mintegy jelezve: ez volt az utolsó figyelmeztetés, legközelebb már nem kegyelmeznek ám!
A szellemlényeknek tetszik a móka. Mind közelebb és közelebb ingerlik, csalogatják a kardosokat. Amikor azok már csak kísértetugrásnyira járnak tőlük, tucatnyian rugaszkodnak el a kordéról, s a katonák felé lódulnak a levegőben.
A meglepett várőrzők legott sarkon pördülnek. Hanyatt-homlok menekülnek, s hogy ezt minél gyorsabban tehessék, viharsebesen eldobálják súlyos fegyvereiket. Egyikük – alighanem ő a legvitézebb várőrző – visszapördül, és egyenesen a rátámadó Csontzörgetők közé hajítja kardját, vívótőrét, mellvértjét, de még a szalonnázódikicsét is odasuhintja. Legvégül a sisakjával vágja fejbe az őt marcangoló-faldosó rémséget.
A sérthetetlen éjváz röhögve a koponyájára húzza az ékdíszes rostélyú vaskalapot. A kordé felé lebeg áldozatával. Útközben lakmározza, szürcsöli az ízesebb testmaradványokat. Mire végez a lakomával, a legvitézebb katona átváltozik néhaivá, s csontjait csörömpöltetve, foszladékait rázogatva gyakorolni kezdi a halvajáró létformát.
A csuhás menet eleje a várfalhoz érkezik. Jassal belegondol, mire számíthat: rögvest nekimennek a több méter szélességű földsánc köré rakott, vastag, ostromálló kőfalnak. Az ütközés elképzelésétől viharosan megizzad. Nyugtatásképpen észbe idézi, hogy a csuklyásokkal együtt zökkenés nélkül átfolyhatnak a védőfalon. Hanem amikor majd a túloldalon kibukkannak, hegymagasan lesznek ám a föld fölött!
Már előre átjárja testét a mélységiszony. Ennek tünetei jócskán megrémiszthetnék, ha éppen volna kedve férfias szerveinek jövés-menésével törődni.
Feltartóztathatatlanul közelednek a hatalmas kövekből emelt falhoz. Átizzadt hajából a szemöldökére, onnan az orrára, nyakába csöpög az áradó veríték. Nashuára sandít, majdnem biztosra véve, hogy utoljára látja őt. A szédelgőnek mindenképp befellegzett. Ugyanis ha valahogy túlélnék a rájuk várót, utána holtbiztosan megfojtja az ötletadó vakarékot.
Az élen haladó kámzsások a kövekbe olvadnak.
Még néhány lépés, azután a lovak is a falnak rontanak.
Viador a szeme sarkából látja a felé nyújtott ujjakat. Kézfején érzi a lány érintését. Behunyja szemét.
A várfalba hatolnak.
Jassal nem érzékel ütközést, akadályoztatást, lassulást.
Besűrűsödik körötte a világ. Fojtogatóvá ritkul a levegő. Érzéki finomságú, eleven, friss földszagot érez.
Sustorgást-surrogást hall a koponyájában, mintha odabenn történne meg vele a különös utazás. Figyeli benyomásait. Úgy dönt, tüstént felpillant, hogy megszemlélje a csődületüket közrefogó sötétséget vagy azt, ami köröttük látható, ám mire mindezt eltökéli, már át is jutnak a védőfalon.
Szél tép a hajába, kifacsarja tincseiből a verítéket. Megzörgeti nyakdíszeit, nadrágja szárán a rajtokat. Arcába csapja Aldato sörényét.
Nashua ujjai erősen szorítják a száron nyugvó kezét.
– Repülünk – leheli a lány. Hangjából áhítat csendül ki.
Jassal felnéz, majd lepillant. A szédítő mélység láttán előrebukik a mén sörényén, és még a karjait is a vaskos nyak köré fonja. Combjaival is vadul szorítja a paripát.
Aldato rövid vágtaugrásokkal halad a menet nyomában. Lassan süllyednek a derengő hajnallatban az alant elterülő rét fölé.
Az éjsötétség gyérültével a szemközti hegylánc girbegurba gerincének körvonalai mind színesebbre világosodnak. Aranyló tündöklet kúszik az égboltot színező fiaskózöld, korallpiros és narancsos sávok közé. Mintha a Nap nyújtogatná ujjait a hegyfal mögül.
Sandon kiáltása hallatszik hátulról.
– Végünk! Amint a Nap előbukkan, a Csuhás Csődület szétfoszlik. Lezuhanunk!
A csípőjét köröztető-riszáló nőszellem hasztalan táncolgat. A vég közelét gyanító harcszolga magába süpped, végigtekint arra érdemes emlékein. Ezzel sajnálatosan hamar végez.
Immár azt sem bánja, mikor egy pimasz testmaradék a saját hónaljába ékelt fejével rávicsorít, s szabad kezével az ő szorosan összevarrt sebe felé nyúl. Karmos végű mutatóujjával kiszakít belőle egy húsdarabot. A másik karja alatt tartott koponyájához emelve dülledt szemmel megtekinti, majd bekapja és elcuppogtatja a cafatot.
Mytia menekülésképpen az őt ölelgető tetemvázhoz bújik, fejét annak bordáira hajtva, ám akadálytalanul átlát közöttük. Szemét is kénytelen lehunyni, hogy ne kelljen néznie az alattuk tátongó mélységet. A végső zuhanást. Lezárja szemhéját, ám az felpattan.
Isteneikhez fohászkodnak, mindenki a számára kedvesebbhez. A szembeni hegygerincre függesztik merev pillantásukat, mintha ekként visszatarthatnák a kelő Napot.
A fakuló körvonalú Csuhás Csődület tovalebeg a rét fölött. Kákával, náddal szegélyezett tó terül alájuk, fájdalmas messzeségben.
Ereszkedésük alig észrevehető. A kocsivonók sörényén megalvad a parázs, az ökörből, lóból, sárkányból gyúrt lények önnön árnyaikká válnak. A kordén hemzsegő rémalakok vészesen halványulnak.
Elmosódik a Sandon sebét kóstolgató éjváz, a sokszögű kerekek; a deszkák a kocsi oldalán, padlatán.
Ők pedig magukra maradnak a magasban.
S amint az utolsó csontzörgető is elkopik szem elől, a remény is odavész.

 

 

Előbb lágyan, tollpiheszerűen süllyednek, majd forogni kezdenek önmaguk körül, ám ezt különös módon nem találják ijesztőnek. Olyféle pörgés ez, akár a táncosé, aki önnön testéből teremt örvénylést. Dugattyúszerű forgás közepette ereszkednek a tündöklő víz fölé.
Egyszercsak alábbhagy a penderület. Mégsem gyorsulnak fel. Úgy tetszik, repülnek.
Nashua, talán a csodaportól nyert bátorság révén, tudja, hogy ezúttal is velük vannak az istenek. Elrugaszkodik lovától. A levegőben átfordulva fejjel lefelé lebeg-zuhan, nem akarván elmulasztani a félelmességében is gyönyörködtető látképet. Kislánykora óta vágyik rá, hogy szárnyalhasson, miként a tündék és a madarak. A szél a karjaiba veszi testét, hintázik, táncolgat vele, haját szétfújva a fülébe duruzsol s fütyül.
Nashua elnyúlik a levegőben, akárha párnás fekhelyen omlana el, és lustán körbepillant. Alatta Aldato és a sárga kanca merül a tó felé. Mindezt nyugodtan viselik, lábaikkal olyféle mozdulatokat tesznek, mintha úsznának.
Mytia vijjogva suhan alá, karjait szárnyakként tárogatja, suhogtatja. Magával ragadó, egyszersmind ijesztő látványt nyújt, akár a prédáját hajszoló sas.
Sandon a tetemváztól elszerzett katonasisakot a fejébe húzva, annak rostélyát lebocsátva, és még a tenyerét is szemtakaróként használva, vigyázzállásban ereszkedik a mélybe. Nem hallgat Jassal biztató kiáltásaira, nem hiszi el, hogy világnyit mulaszt, ha nem éli át minden érzékszervével a velük történő varázslatot.
Viador a Galibától kapott palástban szeli a levegőt, melynek szárnyai vitorlákként feszülnek köré, segítve játékos helyváltoztatásait, emelkedését, körözését, hullámvonalú röptét, bukfenceit, szaltóit.
Madarak suhangatnak köröttük. Egy hosszú nyakú, színpompás tollazatú, jókora szárnyas közvetlen közelről bámul Nashua arcába, majd nyelvét felpödörve sértett rikoltást hallat, és szárnyait összecsukva, előrefeszített csőrrel, telitalpas lábait hátranyújtva, álomsebes bukórepülésbe fog.
A lány levetődik a szél tenyeréről, és követi a tollruhást. Rövidesen utol is éri, mire a vízi madár hökkenten rámered oldalt ülő, aranykarikás szemével, de még a horgas végű, keskeny csőrét is eltátja. Kunkori nyelve olyképpen tekergőzik a szájában, mint Virtuo vagy Galiba cipőorra.
Suhantukban megközelítenek egy lefelé bámészkodó hírröpnököt. Nashua rögvest feladja az aranykarikás szemű madárral vívott versenyt, és lelassul.
Amikor a gyanútlan rongyszárnyas mellé ér, arcát váratlanul annak kámzsájához dugja, hogy szembenézhessen vele.
A meglepett besúgómadár hátrahőköl kissé. Fénytelen, tompa szeme szaporán pislog a csuklya mélyében. Időbe telik, mire magához tér a döbbenetből. Ám akkor hirtelen megdühösödik.
– Te vagy az! – rikácsolja. – Felismertelek! A fenséges Retar szökött ágyasa! Izé, hogy is hívnak?
– Az én nevem Nashua! – vágja rá a lány – De Retarnak a Halál az ágyasa!
– Na te ostoba! Hiába röpködsz idefenn, a katonák majd mindjárt lenyilaznak!
– Hol látsz te itt katonát?
– Most még egy sincs itt, de tüstént idecsődítem őket! – vijjogja a csuhamadár. Nagy lendülettel indul a küldetésbe.
Jassal ekkor érkezik fölé. Ráteríti palástja szárnyait. Jó darabig nem lehet tudni, mit művelnek a takarásban. Csupán a lebernyeg gyakori feldudorodásaiból, hepehupássá válásából lehet következtetni ádáz tevékenykedésükre.
Egyszerre csak a palást széttárul. Jassal a levegőbe rúgja magát. Ő emelkedik, az összegabalyított szárnyú rongymadár bénult zuhanásba kezd.
Viador nem néz utána, mivel ekkor ér mellé Sandon. Kivárja, míg a harcszolga alásüllyed, ekkor átkulcsolja lábaival az iszonyattól félholt fickó derekát, lekapja fejéről a sisakot, és a fülébe kiált:
– Nézz már fel!
– De csakis akkor, ha LE nem kell néznem – rebegi a szólított.
Jassal megröpteti Sandont, s az körbetekint végre. Nem jutnak magasra, ahhoz túlságosan súlyosak együtt. Még a levegőből megszemlélik az odalent épségben úszkáló lovakat. Elképedten bámulják, amint a víz fölé vágódó Mytia elkap egy halat a fogaival, tovább suhan a felszín fölött, végül lágy siklással partot ér a közeli öbölben.
Ők ketten a tó közepe táján törik át a víztükröt.
Sandon nem időzik el a mélyben. Lendületes karcsapásokkal lapátol a szárazföld felé, mielőtt még páncélbőr ruhája megtelne vízzel, a fenékre húzva testét.
Viador a hátára fordulva lebeg. A napkeltében gyönyörködne, ám az ereszkedő Nashua eltakarja előle az égboltot.
Bár a lány még repülne, immár hiába verdes a karjaival.
A bűvöletnek vége. A férfi mellett fúródik a vízbe.
Jassal érzi a közelében elsüllyedő test örvénylését, majd hosszasan nem érez semmit.
Nagy sokára néhány buborék pezseg a felszínre, azután a víztükör elsimul.

 

 

A tusázó először megkönnyebbülést érez, de ez – meglepő módon – nem tart sokáig, mi több, kevésig se. Mielőtt még egyig számolhatna, azon kapja magát, hogy már merül is. Nyitott szemmel fúrja magát a mélybe, hátha még életben leli gyógyírhordozóját.
A felszínhez közeli kékségből ezüstös pezsgésbe jut, hullámzó fűtenger terül el alatta.
Nashua négykézláb csúszkál az imbolygó zöldek között. Két kézzel motozkodik a növények tövénél. Ujjai nyomában homokszemcsék kavarognak.
Viador szemből közelíti meg a pendülőt. A lány gömböcre fújt arccal, a levegőhiánytól dülledt szemmel kotorászik a talajon. A jövevény láttán felcsuklik. Száján, orrán át buboréközön távozik, smaragdzöld szeme almányivá tágul. Mivel még el is pirul, Jassal rádöbben, mi után kutat.
A kenőír! A szeles, ügyetlen, négybalkezes gida kiejtette ruhájából a panáceás tégelyt!
A süket, vaksi, feledékeny Virtuo pedig aligha emlékszik az összetevőkre! S ha a mágiás újfent téved a szer kikeverésénél, ő biztosan belepusztul a kínszenvedésbe!
Térdre rogy, felfújja az arcát, kimereszti szemét, és fürkészkedni kezd a fenéken.
Bár a lány már-már fuldoklik a levegőhiánytól, mégsem adja fel. Együtt tallóznak a térdig érő füvek, a köréjük gyülekező halak és teknősök között.
Jassal keze megakad valamiben. Nem látja a növényi száraktól, de érzi: a tégely az. Ráfonja ujjait, ám a kristálykőből készült dobozka beszorult valahová. Feszegeti, mocorgatja kincsét. Rángatja, húzgálja. Hasztalan. Mind laposabb tüdeje szétrobbanni készül.
Összeszedi maradék lelkierejét. A lányhoz fordulva elmutogatja, mit kíván tőle. A félig-meddig megfulladt Nashua bólintva a távoli felszín felé löki magát.
Viador jobb kezével szorosan tartja a tégelyt, a másikkal körbetapogatja. A dobozka egy durva felszínű kődarab nyiladékába szorult be, tökéletes illeszkedéssel. Gyerekjáték lesz kikaparni a követ a homokból, azután majd felúszik vele, és a parton kiszedi belőle az üvegcsét.
Gondolja ő. Már könyékig merül a homokba, ám a kő – vagy tán szikla csúcsa? – nem moccan.
A léghiánytól lassan azt is elfeledi, mit keres odalenn, mire Nashua – levegővel töltött tüdővel – visszatér. Megragadja a csüggedt fejű Jassal haját. Száját a férfi szájára szorítva telefújja annak légcsövét.
A tusázó élvezi az újjászületést.
Közösen ásnak tovább. Kivájják a talajból a jókora szikladarabot. Mindketten megragadják, és a felszínre úsznak vele. A parthoz közelednek a zsákmánnyal. A vízáramlás letisztítja a kőről a hínárt, kagylókat, algákat és egyéb ragadékot. S amikor mindezek elkopnak az élettelen holminak hitt szerzeményről, ők ketten összebeszélés nélkül, ám együttes lendülettel messzire hajítják azt.
A kedves közegéből durván kiragadott és még az álcázó burkát is elveszített, rücskös felületű szikladarab dühödten összerázkódik. A szárazföldön képtelen lévén lélegezni, maga alá bocsátja szálkás lábait, s veszett iramban a tó felé fordul. Bibircsókos pikkelyekkel fedett, hengeres teste az éltető víz felé száguld.
– Mi ez? – jajdul Nashua, szélsebesen félrehátrálva a csúfság elől.
– Viszi a kenőírt! – nyögi Jassal. – Kapd el!
– Kapd el te!
A víz felé robogó förtelmes lény elakad az útjába kerülő lapos kőben. Lázas fényű, bíbor szemét a rohanvást fölébe érkező férfira szegezi. Megvillantja hegyes csonttüskékből álló, sűrű fogsorát, és hegyomlasztó bömböléssel Jassal arcába köpi a kristályüvegcsét.
A homlokon talált férfi előbb felkapja kincsét, s csak ezután illeti csizmás lábával a dühösködő tolvajt. A pikkelyes hengertest a magasba emelkedik, hangos surrogással a tó fölé szárnyal. Rövid repülés végeztén vízre zuhan, és elmerül.
– Nem mind hörcsög, ami dühös – jegyzi meg Sandon.
– Mi ez? – hebegi Nashua.
– Te még itt tartasz? – förmed rá Jassal, a súlyos fajzat felrúgásának kínjától fél lábon szökdécselve. – „Mi ez, mi ez”?
– Miért, te hol tartasz?
– Honnan tudjam, mi volt ez? Sose láttam ilyet.
A közelben üldögélő Mytia megvetően végigméri a vitázókat. A zsákmányhalat sütögeti a hevenyében rakott tűz fölött.
– Nashuának hiszek – jelenti ki rövid töprengés után. – Tényleg a feleséged.
– Miből gondolod? – mered rá a tusázó. Eszébe jut valami. Karjával megtörli a száját. – Hé, csak levegőt fújt belém, nem csókolt meg! Különben nem is láthattad!
A pendelyes menten lecsap rá.
– Mit értesz az alatt, hogy „csak”? – kérdezi. – Csak az életedet mentettem meg, mellesleg nem először! Add vissza a kenőcsömet!
– Az én kenőcsöm!
– Az enyém! Én hagytam el, engem illet!
– Nem kapod meg, és máris eltűnhetsz! Többé nincs szükség rád! – rivallja Viador. Hökkenten észleli, hogy a cudar csitri harci ugrásra készül, foggal-körömmel szándékozván megvívni a kenőír birtoklásáért.
Megelőzésképpen Jassal a nadrágjába gyömöszöli a panáceás tégelyt. Ezzel a csatát megnyeri: Nashua kilép a küzdőállásból, ám sokkal dühösebben mereszti a szemét, és még több fogat vicsorgat.
Sandon felborított teknősként hever a hátán. Az ép oldala felőli kezével kibontakozni próbál az átázott páncélbőrből.
– Szükség van a gyereklányra – veti ellen. – Először is az okosságára. Nélküle még a kulcsos városban tanakodnánk a kijutás módján. Másodszor a kedvessége is jól jöhet még az előttünk álló úton.
Jassal mindkét kezét a fülei köré ernyőzi, hogy sokkal jobban halljon.
– A micsodája jöhet jól? – kérdezi.
Nashua teljes erőből bokán rúgja a firtatózót.
– A kedvességem! Hallhattad.
Letérdel Sandon mellé. Kioldja a páncélruha csatjait, szíjait. Kiszabadítja a volt zsoldost és harcszolgát a merev öltözékből. Megnézi sebét, lesimogatja felsőtestéről a vértezet alatt összegyűlt hínárt, homokot.
Sarkára telepedve előveszi ruhájából a csodaporos skatulyát, és annak fiókocskáját milliméternyit előretolva, kifolyatja belőle a vizet. Mutatóujjával a dobozba kotor. Talál is benne néhány ázott arany-ezüst szemcsét.
Csillámló ujjhegyét finoman végighúzza Sandon sebén. Kitalált bűvigét mormol, vár egy keveset, nem lát változást.
– Ugye, már nem fáj? – szól sugalmazó-lágyan.
A férfi felül, felemeli könyökét, kinyújtja karját, szúró-döfő mozdulatokat tesz. Végül elmosolyodik, végigsimít a mellette kuporgó lány szétbomlott, nedves haján.
– Kicsit jobb – feleli. – És te mennyivel szebb vagy megfürödve, nappali fényben!
Nashua életében először kerül olyan helyzetbe, hogy képtelen kapásból válaszolni. Félreoldalog, lázas elfoglaltságot színlel. Hosszan pakolja, rendezgeti a sárga ló nyerge mögé szíjazott málhazsákot, a szent fóliánst, Galiba kacatjait.
Módfelett megörül, amikor az összecsomózott szárú lomnadrágban megtalálja az elveszettnek hitt vicsorkát. A fűre helyezett barinon lustán felpillant édesded álmából, a hátára fordul, szétveti kétféle színű végtagjait, és tovább horpaszt.
Nashua kioldja a nadrágszárakat, maga elé próbálja a gyűrött ruhadarabot. Szemügyre veszi a többi rongyot és egyéb ócskaságot. Hirtelen gondol egy furcsát, és a közeli bokor mögé vonul az ódonat holmikkal.
Társai csodálkozva hallgatják, amint félhangosan óóóÓÓÓ-zik, hűhát, nahátot és píhát nyögdécsel a takarásban. Kisvártatva több sorozatnyi kuncogást és elégedett hümmentést is hallat.
Amikor végül előlép a búvóhelyről, vonakodnak ráismerni.
Különös finomságú, leginkább szattyánbőrnek tetsző anyagból készült nadrágot és ingszabású felsőruhát visel, csípőjén boglárdíszes, széles öv ékeskedik, lábára hosszú szárú, puha csizma simul. Kezében könnyű kardot, nyílvesszőkkel tömött tegezt és íjat tart. A vállára vetett palást lágy hullámokat vet alakja körül.
– Honnan vetted a...? – kérdezi Jassal, széles taglejtéssel befejezve mondatát.
– Galiba adta. Ez lett az ócskaságaiból.
– És legalább tudsz bánni a fegyvereiddel? – firtatja Mytia.
A süledék vállat von. Ledobja a tegezt és az íjat. A kardot megragadva int a harcos lánynak, hogy tegye őt próbára.
– Ha volna kardom, hidd el, nem kéretném magam – mondja Mytia. – Persze, anélkül sem okozna gondot számomra, hogy megöljelek. Ám nem ez a cél. Sandonnak és nekem lóra, felszerelésre van szükségünk. Ha mindezt megszereztük, összemérjük magunkat.
– Nem vitatom, hogy te vagy a jobb – feleli Nashua. – Csak azt akarom tudni, mennyit érek Galiba ajándékaival.
Jassal lassú mozdulattal előhúzza kardját.
– Gyere! – szól. Küzdőállásba helyezkedik.
A bimbó habozás nélkül rohamoz, mintha Viador időtlen ideje hajszolt, mindenáron kiirtandó, ősi ellensége volna.
A férfi hátraszökken. Játszi könnyedséggel hárítja a dühödt kardcsapásokat. Kifordul, oldalt lép, elhajol vagy leguggol a feléje sújtó penge útjából. Eleinte csupán mulattatja a leölésére irányuló iparkodás. Hamarosan élvezetet is talál a lány ingerlésében, bosszantásában.
A vakarék csitri mind elszántabban támad, ostromol. Arca kipirul, smaragdzöld szemében sötét düh lobog.
– Nézni is borzalom, amit művelsz – sóhajtja Sandon a háttérből. – Akarod, hogy tanítgassalak?
Nashua felderül.
– Hát persze!
Jassal a bimbó lankadtát kihasználva támadásba lendül. Előrepattan, döfést imitál.
A lány – a kezében tartott fegyverről megfeledkezve – ösztönösen a mellkasa elé kapja kezét, hogy alkarjával fogja fel a szúrást.
Ekkor a palástja felörvénylik.
A következő pillanatban mindnyájan elképedve bámulják a felsőtestét, karját befedő, fémtüskés, bőrpikkelyes vérteket. A fejére simuló sisakot, az arca elé csapódó rostélyt, annak ábrázolatát.
Viador megtorpan, leengedi a kardot. Sarkon fordulva a bokor felé igyekszik, amely mögül az imént a bimbó előkerült.
A vártnál hosszabban időzik ott.
Amikor kilép a tenyérnyi virágokkal borított cserje takarásából, a lányéhoz hasonló, különleges bőrféléből lévő öltözék simul magas, izmos alakjára, lábán finom csizma díszeleg, hátravetett palástja oly ígéretesen hullámzik, mintha éppen varázslatra készülődne.
S ezt nem csupán sejteti, hanem meg is teszi, midőn Nashua vad támadást intéz ellene. Köpenye szárnyai köréje lebbennek, és páncélzattal borítják be testét.
A mímes hátralép, elteszi a kardot. Furcsálló tekintettel méregeti Jassalt.
– Kezdek zavarba jönni az eseményektől – sóhajt a tusázó, végignézve magán.
Ezután Mytia is a rózsaszín virágú bokor mögé vonul. Őt Sandon követi.
Később nekilátnak a négyfelé porciózott halnak. Falatozás közben egymás vadonatúj öltözékét, fegyverzetét fürkészik, ám tartózkodnak attól, hogy beszélni próbáljanak a történtekről. Okkal sejtik, hogy úgysem fejthetnék meg a misztériumot.
Végül Sandon mégsem állja meg szó nélkül.
– Odáig nagyon rendben van, hogy harcoshoz méltó ruhára tettem szert, és immár a sebem sem fáj – szól. – Na de gyalogoljak?! Hol a paripám?
Hiába kérdezi meg újra, emelt hangon is. Így aztán kénytelenek négyen osztozni a két lovon.

 

 

Naphosszat nyeregben zötyögnek. Először Sandon és Nashua ül a sárga kancára. Észlelvén a paripa rohamos fáradását, a két vékony, könnyű lány telepszik egymás mögé. Kisvártatva Aldato kezd roskadozni az izmos férfiak súlya alatt. Végül a hátasok már ügetésre is képtelenül, lépésben vánszorognak terhükkel.
Terhek pedig belátják, hogy lovat kell szerezniük. Letérnek az erdei útról. Átléptetnek egy mezőn. A túlnani liget fölé szálló füstkígyó irányába tartanak, azt remélve, hogy ott emberlakta településre, megszerezhető patásokra bukkannak.
Szamár méretű ezüstmadarak futkosnak körülöttük. Hol a füvek kalászait és a virágszirmokat tépdesik kanál formájú csőrükkel, hol egymást cafatozzák. A gömbölyded törzsű, kútgém nyakú, öklömnyi fejű, nehéz röptű szárnyasok láttán Jassal elábrándozik.
– Fogjunk be kettőt – javasolja. – Ezek elbírnak benneteket.
– Engem is? – hökken meg Sandon. Elképzeli magát a kovácsüllő lábfejű, ostornyél lábszárú, békétlen természetű madár hátán, annak hosszú, légiesen lebegdező, ezüstszínű tollaitól csiklandottan, kajla járása által dobáltan, és elfintorodik.
Nashua alaposan megnézi magának a mellette lovagoló, átható kisugárzású, magas termetű, erős férfit, és összehasonlítja a vele egykorúnak látszó másikkal.
Sandon kissé alacsonyabb Jassalnál. Alkata izmosabb, zömökebb. Hullámos haja ugyancsak kékes-ezüstös fényű fekete, ám épp csak homlokba-nyakba hulló, viszont hasonlóképpen bomlik tincsekre. Koponyája szélesen szögletes; Viador arcformája keskeny, hosszúkás. Az egykori zsoldos homloka szabdaltabb, szemöldöke azonosan dús; szemrése kerekebb, nem oly ragadozószerűen ferdés metszésű. Írisze mély, sötét páncélkék, Jassalé szürkébe, zöldbe, türkizbe hajlóan színejátszó kékségű. Előbbi egyenes orra rövidebb és laposabb cimpájú. Mindkettőjük felső ajka telt, alsó ajkuk jóval húsosabb, vértelibb és enyhén lebiggyedő. Sandon álla keskenyebb, középütt finom osztással, amely csak hajszál híján nem mélyül gödröcskévé. Arcbőre párnásabb, járomcsontja nem oly élesen előreugró, mint a másik férfié. Szőrösödési hajlama azonban kétszeres, jóllehet Jassal ábrázata is gyors iramban borostásodik.
Mindkét arc arról árulkodik, hogy tulajdonosuk zárkózott és magányos. Míg Sandon szomorú, Jassal inkább keserű. Mindegy, milyen öltözéket viselnek, a régebbi kopottast vagy a Galibától való előkelőbbet, erőteljes belső méltóság árad lényükből. Lerí róluk, hogy ők nem kívülről rájuk aggatott rendjelekkel mérik az érdemességet.
Sandon nyakában a szálasokat megillető, dús koronájú nemzetségfát ábrázoló medál önnön bőrébe metszett mása díszeleg. Mivel az eredeti függőt harcszolgává alázásakor elvették tőle, ezt tűmesterrel örökíttette magára, pontosan tudván, hogy cselekedetét pimaszságként fogják értékelni és kegyetlenül megtorolják. Így történt, túlélte. S valahányszor a kiállott kínzásra gondol, elégtétel tölti el: származása jelétől legfeljebb nyúzássál foszthatják meg.
A mezőt elhagyva ritkásan álló, gömbölyded lombú fák közé érnek. Innen már látják a magasba kígyózó füsthöz tartozó kéményt. Kisvártatva megpillantják a terméskőből emelt, faluszéli fogadót és a környező házakat.
– Mivel fizetünk a lovakért? – kérdezi Sandon.
Mytia vállat von.
– Mivel nincs semmink, elvesszük őket.
– Eladjuk a pendülőt, és hátast veszünk az árából – mondja Jassal eltökélt arccal.
– Eladtok? Engem? – hördül a bimbó. – Meghibbantál, Hősök Hőse? Engem nem lehet eladni! Nem vagyok rabszolga!
– Igazad van – hagyja rá a férfi. – Egy szarugombot se kapnánk érted.
– És ha ágyasként bocsátanánk áruba? – töpreng Mytia, szív alakú száját harapdálva.
– Hány csókja ér meg egy lovat? – mereng Sandon.
Nashua tágra meresztett szemmel, sápadozva bámul rájuk. Ők pedig, megbotránkozott arckifejezését élvezőn, vígan folytatják a társalgást.
Jassal legyint.
– Ugyan! Pendelyes ez még. Vakarék csitri! Kinek kéne?
– Vannak olyan fickók, akik azt szeretik, ha fejletlen az ágyasuk – jegyzi meg a fekete hajú lány.
– Hol vagyok én fejletlen? – hörren Nashua. – Kisdedet is szoptathatnék!
– Szegény kisded! Hamar éhen veszne – sajnálkozik Sandon. – Te nem tudod, mitől lesz az anyatej?
Mytia felkuncog.
– Ő még ott tart, hogy a bölcsőszájú madár hozza a kisbabát.
– Miért? Nem az hozza?
– Tényleg így tudod? – hökken a másik lány.
– Játszik velünk – véli Sandon.
– Úgy van – csatlakozik Jassal. – A süledék vándoréletű. Ismeri az élet összes oldalát, színéről és fonákjáról is!
– Akkor odaadjuk valakinek éjszakára, és reggel egy lóval együtt kapjuk vissza – így Mytia.
A bimbó lecsap rá:
– Te is jössz velem! – rikkantja. – Ugyanis két lóra van szükség!
– Ugye? Megmondtam! – dünnyögi Viador. – Nem számít neki.
– Az előbb még legyerekeztél, most pedig már összetévesztesz Ronchával? – acsarkodik Nashua.
A tusázó meggörnyed.
– Ki ne ejtsd még egyszer ezt a nevet!
– Roncha, Roncha, Roncha! Mi az, hős Jassal? Fáj valamid?
– Sose szabadulok meg tőled, kolonc fruska! Ragadék! Még egy háborodottnak se kellenél!
– Nem-e?! – veti oda a rügy, büszkén felvetett fejjel, magasra tűzött orral. – Majd meglátjuk.
Később a fogadóban minden férfira mosolyog, idősbre és fiatalra is. Változtat a tartásán, mozdulatain. Nem elég, hogy hirtelen nővé forr ki, mindjárt incselkedően kihívóvá is válik. Kibontott haja az arca körül örvénylik, óriási, smaragdzöld szeme villog és tündököl, édesgyümölcs formájú szája ingerlőn piroslik. Gömbölyű válláról le-lecsusszan az ingszegély. Tenyérbe illő, ruganyos keble is gyakorta elővillangat a gombolásból, hol az egyik, hol a másik. Mindenkinek feltűnik, hogy dereka tűbe fűzhető, csípője királynői.
Mire lehullik az est, és az étkezőterem megtelik, már körülötte csapong a teljes férfihad figyelme. Csupán azért nem ostromolják meg nyíltan, mert méltányolják a társaságában lévő, az életnagyságúnál valamivel nagyobb fegyverforgatókat.
Előbb csak mereven bámulják a bimbót. Az idő s az italozás előrehaladtával ki-ki vérmérséklete szerinti széptevésbe fog. Némelyek kacsingatnak, szájukat nyalogatják, sóhajtoznak és mellkasuk szívük felőli oldalát dögönyözik. A durvább lelkületűek verdeső nyelvcsapásokkal tolakodnak, mellgyömöszölést imitálnak, vagy éppen az ágyékukat markolásszák.
Jassal és Sandon nem vesz róluk tudomást. Ilyképpen bátorítják a kakaskodókat.
Ők ketten a másnapi dolgukat, Azin kiszabadítását latolgatják, tervelik. Mint kiderül, Sandon még zsoldosként járt a nemeskőbányában, rabul fogott lázadókat kísért oda kényszermunkára. Ekkor találkozott a Körtoronynak és Kuszaeszűnek is nevezett, hegymagas, színizom Azinnal.
A kolosszus egy hatalmas hajtókereket forgat, amely vizet áraszt a föld alatti műhelybe, ahol a kövek megmunkálása folyik. A lendületes áramlás segítségével mossák-oldják ki az értékes részeket a környező hegyekben bányászott szikladarabokból.
Az óriást felséggyalázás és honárulás bűne miatt láncolták a kerékhez. Életfogytig, de legalább megszakadásig kell azt forgatnia. Mivel a fogoly gyermeklelkű és kuszaeszű hírben áll, ezért – lázadásától félve – nem árulták el neki, hogy a lenti munkaterem bővítése során találtak egy rejtett eret, és ebből azóta is sokszoros erővel tör elő a víz, fölöslegessé téve az ő kínszenvedését. A behemót továbbra is a hajtókarnak feszülve, görnyedt tartásban kering terhével körbe-körbe, nem sejtvén, hogy kényszermunkája értelmét vesztette.
A két férfi fel nem foghatja, mi hasznát vehetnék Azinnak. Az óriás sosem volt éles elméjű, se cseles. Mostanra nyilván végképp elhülyült a robotban. Viszont a drágakőbányát – a rabok szökésétől és kincsrablóktól egyaránt tartva – seregnyi katona őrzi.
Ők viszont mindössze hárman vannak, hiszen Nashua nem harcos. Tehát könnyen belehalhatnak a fogolyszabadításba.
– Mindez olyan, mint valami démoni próbatétel – mélázik Jassal. – Értelmét alig látom. Kezdődött azzal, hogy a süledék csitri a nyakamba ragadt. Vásárra vittük a bőrünket a teljesen üres Új Szent Könyvért. A folytatásban Kuszaeszűt is be kell venni a kalandba. Lekidet, a Mindkerekség legmogorvább sárkányát már nem is említem.
Elkortyolnak még néhány kupa italt, hátha a bor által megvilágosodottan meglátják, hol bujkál az igazság.
A gavallérok mind hevesebben teszik a szépet, gerjedelmükben viharosan nyálzanak. Nashua tekintetét keresik, imádottjuk kezét, karját markolgatják. Bókolásképpen a lábára taposnak az asztal alatt. Kedveskedésül a lábszárukat fonják az övé köré. Érzelemdúsan próbálják a combjai közé tuszkolni csizmatalpukat.
A hajadon már jó ideje nem incseleg a tűzzel. Inkább újfent igyekszik kislánynak, sőt: kisfiúnak látszani, észrevétlenné válni, ám ez már nem segít rajta. Nem győzi eltolni, lesöpörni, félrerúgni a tolakodó végtagokat.
Helyet cserél a közönyösen falatozó Mytiával. Így Sandon és Jassal közé kerül. A két tusázó továbbra sem rezzen az ő gondjától. Ezért a lány úgy helyezkedik, hogy az utána csápoló kezek és lábak a társait érjék el.
A legfickósabb udvarló néhány ökölcsapással a körülötte nyomulók értésére adja, hogy őt illeti az elsőbbség. A többiek elfogadják érvelését, és visszahúzódnak kissé, hogy kivárják a sorukat.
Egyszercsak Viador felfigyel az ölében tapicskoló csizmatalpra. Tüstént zokon veszi a tolakodó gesztust. Benyúl az asztal alá, s félreérthetetlenül értésre adja, hogy nem tűri a hívatlankodást.
A törött bokájú széptevő kissé visszahúzódik. Kiüríti az előtte álló kancsót, alkarjába törli a száját, és böffent néhányat. Mindeme gondolkodás végeztén úgy dönt, azért is megszerzi magának a prédát. Újfent furakodni kezd, ezúttal az ép lábával.
A hódító szándékú végtag valahogy Sandon combjai közé tévelyedik. A hegyes csizmaorr, akár egy szimatoló állat, fürge mozgással keresi-kutatja lábai között a boldogság kútját.
A szökött harcszolga a csábítóra pillant. Felméri a fickó égnek meredő hajcsimbókjait, vizenyős tekintetű, dülledt, savószín szemét, cipószerű orrát, párosodó medúzákra emlékeztető ajkait, bozontos felsőtestét. Úgy véli, nála jóképűbb szeretőt érdemel. Combjai satujába fogja a tévelygő lábfejet. Halk roppanás hallatszik.
A csábász visszarántja lefittyedő végtagját. Rosszallóan végigméri a szemközt ülő Nashuát, úgy tudván, a lány combjai közt érte sérelem a bokáját. Érzéstelenítés céljából bekortyol még egy kancsó italt, s közben megfogalmazza közlendőjét, miszerint:
– Most már eleget kacsmarogtam! – bömböli. – Gyerünk kifelé! Gyorsan! Prütyköljünk!
Jassal a lányra vigyorog:
– Eredj szépen. Lehet, hogy soha többé nem hívnak.
– Nem megyek!
– Miért nem? – csodálkozik a férfi. – Vétek volna kihagynod.
Közben a gavallér megpróbál talpra állni, de nincs mivel. Előbb a jobb, majd a bal lába fordul ki alóla. Falrengető robajjal elnyúlik a lóca tövében. Karjára ejti ólomsúlyú fejét, és ájulatba alél.
Menten három másik fickó tódul a megüresedett helyre.
Jassal és Sandon megelégeli a szerelmetes ostromot. Kivonulnak az éjszakába. Fel-alá sétálnak a friss levegőn. Az istállóba is benéznek. Hosszas latolgatás végén kiszemelnek két hátast. Úgy vélekednek, hogy mivel azok ígéretes állatok, gazdáik aligha tárgyalnak eladásukról. Ezért aztán nem is kell ilyesmivel zavarni őket. A lovakat majd elcsenik, hajnaltájt.
Míg fondor tervüket szövik, Nashua többször is elsiet mellettük. Sosincs egyedül. Hol egy kendővel bekötött fejű, körszakállas fickó liheg mögötte, hol egy kopasz, félszemű figura rángatja róla a ruhát.
Amikor egy kampókezű alak, ép kezében görbe kardot lóbálva eltűnik a lány nyomában a közeli gyümölcsligetben, Sandon utánuk pillant.
– Nem kéne a segítségére sietnünk? – tűnődik homlokráncolva.
– Majd meghalljuk, ha igazán bajba kerül – mereng Jassal. – Hadd okuljon!
De csak nem csendülnek fel a vágyva várt jajszavak, segélykiáltások.
A két harcos a gyümölcsfák közé lépked.
Kisvártatva a körszakállas fickóba botlanak. A hódító légies tartásban, fél lábon vesztegel, két karja széttárva. Nem moccan.
Tágra nyílt, rezzenéstelen szemébe néznek. Hosszan, ám hasztalan legyeznek előtte: a merev alak nem reagál.
Mennek tovább. Néhány fával arrébb megpillantják a kopasz csábítót. Ez is kecses szökellés közben, ölelésre tárt karral dermedt szoborrá. Csupán abban különbözik a másiktól, hogy mindössze egyetlen szemmel bámul a semmibe.
Több fával távolabb a harmadik széptevő is hasonló pózban fagyott madárijesztővé.
Hamarosan meglelik a lányt. A bimbó összegömbölyödve alszik egy fa tövében, arcán ártatlansággal, karjában az álmát vigyázó barinonnal, ujjai közt a kiürült csodaporos skatulyával.

 

 

A bánya körültekintően eldugott, jól védhető bejárata fölé magasodó toronyban sétálgató fegyveres folyamatosan szemmel tartja a közeledőket. Alant őrködő társait már figyelmeztette a katonák érkezésére.
A zöldellő növényekkel teleszórt, sziklás hegyfalak között kanyargó ösvény vége felől két lovas iparkodik a kapuőrök irányába. Előbukkanásuk óta sík terepen haladnak, ám a fürge nyergesek mögé kötözött foglyok ennek sem örülnek. A szíjra fűzött, mocskos köpenybe burkolt, vézna termetű rabok – nyilvánvalóan lefülelt gonosztevők – kámzsás fejüket lehajtva botladoznak-kacsáznak a patások nyomában. A katonák gyakorta végighúznak rajtuk a kezükben tartott korbáccsal, sietségre biztatván őket.
Az egyik bukdácsoló lator a bejárat közelében veszti el lába alól a talajt. Meginog, térdre rogy. Néhány lépésnyit a csuklóinál fogva vonszolódik.
Hasztalan küzd a felállásért. A felkelését szorgalmazó ütlegelés ellenére is képtelen talpra vergődni. Hason csúszva döcög, hánykolódik a szapora léptű ló mögött. Az út egyenetlenségei dobálgatják testét.
A paripa megtorpan, a foglyot vonszoló lovas hátrafordul. A kapuőrök nem hallják, milyen szavakat intéz a földön heverő nyavalyáshoz, ám gyanítják: nem kedveskedőket. A rab feltápászkodik, és fejét leszegve az ismét meginduló patás után lódul.
Kisvártatva mindnyájan megállnak a fegyveresek előtt. A másik lovon ülő, szögletes arcú, széles vállú kardos vidáman köszönti az őröket. Tudatja velük, hogy kényszermunkára hozták a két elvetemült nőszemélyt.
Az őrök felderülnek.
– Nőszemélyek?! – nyögi ábrándosan a legifjabbik.
– Bizony azok! – feleli a szögletes fejű katona társa. Ez hosszúdad arcú fickó, dús szálú, fekete hajtincsei kibújnak a feltolt rostélyú sisak alól. – Főzni, mosni, vizet hordani jók lesznek. Énekszót, gőgicsélést ne óhajtsatok tőlük! Ugyanis annyit locsogtak, fúriáskodtak, hogy Zagar uraság kivágatta a nyelvüket!
Az imént hason csúszva vonszolt fehércseléd felkapja a fejét, és indulatosan nyekereg valamit. Közlendője természetesen nem érthető. Hogy mégis sejtesse, mit óhajtott tudomásra adni, előreugrik a hátas mögül, és fogait a lovas bokájába mélyeszti.
A katona nyögdécselve lefejti magáról a némbert.
– Máris hajítsátok a többi rabszolga közé! – üvölti kíntól torzult arccal. – Azt se bánom, ha előbb alaposan megkorbácsoljátok a dühkóros csimaszt!
– Tudom én, mi hiányzik ennek! – vigyorog az ifjabbik kapuőr. – Mindjárt a nyársamba húzom! Bámulni fogtok, milyen gyorsan megszelídül tőle!
Az ádáz perszóna másként gondolja. Dühödt morgással a szájaló felé pattan. Egyáltalán nem zavarja, hogy magával rántja a csuklójához kötözött paripát, a rajta ülő kardforgatóval együtt.
Mielőtt még átharaphatná a célba vett fickó torkát, a megingatott lovas rávetődik, és a földre teríti testét. A rángatott ló rémülten toporog fölöttük, azon igyekezvén, nehogy eltapossa őket. A hosszú hajú fegyveres és a kivágott nyelvű rabnő nem törődik a súlyos patákkal. Szabadfogású élethalálharcot vívnak a talajon.
Az őrök a katona segítségére sietnek. Bősz kiáltozás, valamint nyerítő nevetgélés közepette lefejtik a fehérszemélyt a férfiról. Betaszigálják a kapun, s a kőből és fából emelt szálláshelyük felé lökdösik.
A jövevények gyors pillantásokkal felmérik a környezetet. Egy karámban hatalmas testű, dús sörényű igavonók szénát ropogtatnak. A műhelyeket befogadó építmény közelében megmunkálásra váró kőrakások tornyosulnak. Az étkezőteremben tucatnyi kardforgató falatozza ebédjét. Egyelőre nem sejtik, hogy vászoncselédek képében jelentkező izgalmakra számíthatnak.
Amikor a menet a rettentő kereket hajtó Azin közelébe ér, a kivágott nyelvű veszedelem még egyszer beveti fog- és körömfegyverzetét, kényes pontokra irányzott rúgásait. Ily módon sikeresen meglepi és megomlasztja a körülötte gomolygó férfihadat. Kitépi magát a szorításból, és a forgatókarhoz láncolt óriáshoz rohan. Felugrik annak hátára, combjaival átfogja a nyakát, két karral megöleli a homlokát, és szűkölve könyörög a segítségéért.
Az utána zúduló harcosok megtorpannak Kuszaeszű meghatott arckifejezése láttán.
– Jól van – szól lassan a tapasztaltabb fegyveres. Selymes hangon, tagoltan folytatja: – Nincs baj, Azin, megnyugodhatsz. Nem bántjuk őt, nem kell féltened. Csak bevisszük egy kicsit a szállásunkra. Megfürösztjük, rendes ruhát adunk rá. Kapsz tőle vizet. Nem vagy szomjas?
A fehérnép zaklatottan vinnyog, hadonászik a toronyember nyakában, minden lehető módon azt adván értésre, hogy az őr szemenszedett módon hazudik.
– Azin szomjas! – bömböli az óriás.
Felnyúl a magasba, derékon kapja a dühkóros némbert, és leemeli a nyakából. A földre állítja, két ujjal hátracsippenti a kámzsa szegélyét, és az arcába mered. A sáros, mocskos, ádáz ábrázat láttán fanyalgó képpel hátrál egy lépésnyit.
– Hozz vizet Azinnak! – követeli. Hangereje megsusogtatja a közeli fák lombozatát.
Az őrök egyetértően bólogatnak. Egyikük odatart egy sajtárt.
A rabnő elveszi a dézsa szélére akasztott szilkét, megmeríti a vízben, és az óriás felé nyújtja. Az érte nyúl, de nem iszik belőle. Az őrparancsnokot nézi.
– Vigyázz a nőszemélyre, Azin! – szól a fegyveresek vezetője. – Fogd be kereket hajtani. Estére meglátjuk, mennyi harciasság marad benne! Aztán vigyázz, nehogy széttépjen! – teszi hozzá, társai derültsége közepette.
– Azin vigyázni fog rá – bólint a megláncolt Körtorony, az őrök nevetgélésére ügyet sem vetve. Lenyeli a vizet, visszaadja a szilkét, maga elé löki a foglyot, és elindul vele, körbe-körbe.
Az őrök érdeklődése a másik rabnő felé fordul. A nyársra húzással tréfálkozó ifjú lerántja a csuklyát a fehérnép fejéről. A sármocskos tincsekbe tapadt hajú, bíbor hólyagoktól és piszoktól foltos arcú fúria leszegett fejjel felpillant, és elvicsorodik.
Ábrázata láttán a bámészkodó fegyveresek hátraszökkennek néhány lépésnyit.
– Mi baja van ennek? – nyögi egyikük.
A hosszú hajú, nyúlánk katona elgondolkozik.
– Nem tudom pontosan – feleli tűnődőn. – De nem szeretnék szorosan a közelébe menni, mert eddig még mindenki hupolykás lett, aki hozzáért.
– Még hogy hupolykás! – tromfol szögletes arcú társa. – Mind egy szálig hullásak lettek! Egyedül csak ő nem pusztult bele!
– Miért hoztátok ide, ha ragadós kórságban szenved? – hördül a parancsnok.
– Zagar uraság kifejezett parancsára. Ne fogdossátok, akkor nem esik bántódásotok – tanácsolja a hosszú hajú katona. Kék szemében ezüst fények villódznak. – Láthatjátok, nekünk semmi bajunk!
A hólyagos arcú rabnő vad morgással nekiugrik. Mivel a katona fürgén félreszökken, a leszegett fejű fogoly az őrparancsnok felé lendül. Sorban szétijeszt mindenkit.
Miután vagy húsz marconát megfutamít, valamelyiküknek eszébe jut, hogy mégiscsak ők a fegyveresek. Ekkorra a nyavalyahordozó némber átkerül velük a terület túlsó felére. Egymást bátorító, bősz ordítással, kardjukat meresztve nyomakodnak utána. Eltávolodnak a kötelességét tevő Kuszaeszű közeléből.
Az óriás gondjaira hagyott fúria utánuk pillant.
– Érted jöttünk, Azin! – szól, látván, hogy messze járnak. Lassítja lépteit, miáltal a mögötte szuszogó óriás is lassulni kényszerül. – Leoldom láncaidat. Kitörünk innen. Szabad leszel.
– Azin itt a munkáját végzi. Szükség van rá! Te pedig hallgass! Neked nincs nyelved!
A lány megpördül, lelöki hajáról a csuklyát. Kiölti, megkígyóztatja hegyes nyelvét.
– De igenis van! – kiáltja. – Sietnünk kell, ne most vitatkozz!
Leveti magát a vontatottan lépegető toronyember bokájához.
Azin kis híján átbukik rajta. Az utolsó pillanatban torpan meg. Így csak a fúria kezére tapos, majd lebámul. Szinte érzéketlenül figyeli a lábára vasalt láncon matató ujjakat.
– Azin nem megy sehova, mert itt dolgozik! – közli komoran. – Nélküle nem készülhet tündöklő drágakő!
– Azint becsapták az őrök! Hazudtak neked! Hosszú-hosszú ideje hazudnak! Ne higgy a szavamnak, higgy a saját szemednek! Tessék, szabad vagy! Menj, és nézd meg, hová folyik a víz, amit keserves robottal húzol fel a mélységes kútból!
– De még milyen mélységes! – büszkélkedik Kuszaeszű. – Azin ásta, sok-sok társával együtt! Rengetegen meghaltak közben.
– Azin most óriási léptekkel lesiet a műhelybe, és megnézi, hogyan készül a tündöklő drágakő az általa felkínlódott víz nélkül! – parancsolja vitát nem tűrő hangon a lány.
A megállított kerék mögül kilesve látja, hogy az őrök az élénken szaladgáló Mytiát kergetik a bányaterületet borító bokrok, fák körül. Egyelőre óvatosan kerülgetik, inkább játszadoznak vele, semhogy komolyan üldöznék. A többi fegyveres továbbra is az épületben lakomázik.
Kuszaeszű felemeli a lábait, egyiket a másik után. Aprólékosan megszemléli a tökéletesen nyilvánvaló tényt: nini, a bokájáról valóban lekerült avas.
A lány sürgetően tapsol.
– Azin siet, rohan!
– Te ki vagy? – kérdezi a toronyember.
– Nevezz Nashuának. Érted jöttünk. Veled közösen hazahozzuk Castaq királyt! Menj már!
Az óriás ellendül a kerék mellől. Néhány lépéssel a föld alatti munkaterembe vezető lépcsősornál terem. Ledübörög a mélybe. Körbenéz.
Észleli, hogy tényleg becsapták a vízhúzás dolgában.
Haragjában hegyet reszkettető üvöltést hallat. Odakinn megrepedeznek a hangja által bolygatott sziklafalak. Kövek zúdulnak alá a magasból.
Azin megragadja a közelében bámuldozó őröket, egyiket jobb kézzel, a másikat ballal.
– Nem szeretlek! – kiáltással felemeli őket, és összecsattantja a fejüket. Elhajítja az ernyedt testeket. Egyetlen ökölcsapással kettéroppantja az előtte terebélyesedő, nemeskövekkel telepakolt asztalt. Sarkon fordul, a szabadba hömpölyög.
Bömbölve lódul az őrök szálláshelye felé. Útközben kiszakít a földből egy combvastagságú fát, azzal söpri félre az útjába vetődő fegyvereseket. Másokat a testével dönt fel, majd átgázol rajtuk.
A helyőrségi épületből harciasan áradnak kifelé az étkezésükben háborított kardforgatók. Azin a kezében pörgetett fatörzzsel tarolja az élbolyt.
Nashua sem tétlenkedik. Jókora köveket kapkod fel a földről, ezek szorgalmas és pontos hajigálásával tántorítja el gonosz szándékuktól a rárohanó fegyvereseket. Az egyik bányaőr lándzsát lendít felé.
A lány a kezében tartott kővel üti félre a szíve felé süvítő gyilokeszközt, majd célba veszi vele a merénylőt. Az cselezős futással próbál menekülni, ám a kődarab a nyomába szegődik, és végül elüti a fickót.
A Mytiával kergetőző fegyveresek élete sem fellegtelen, immár. A lány a lompos palást ujjába törli bíbor hólyagokban gazdag arcfestését, azután ledobja magáról a kiszolgált holmit. Két kardot szerez két óvatlan őrtől, minthogy két keze van, és mindkettővel egyformán ügyes.
Jassal és Sandon is támadásba lendül. Elszántan küzdenek a túlerővel.
Nashua visszaadja a tucatnyi igavonó szabadságát. A szűk karámból kitóduló, óriási lovak pajkos hancúrozásba kezdenek. Mivel időtlen ideje nem mozoghattak kedvükre, visszamenőleg is kitombolják magukat. Termetüket meghazudtoló könnyedséggel a magasba ugrálnak és hátrarúgnak; két lábra ágaskodnak, szertelenül nyargalásznak. Dús szálú, rengeteg sörényük kissé leárnyékolja előlük a külvilágot, ezért gyakorta nekirohannak valakinek. Hol egy őrön gázolnak keresztül, hol egy másikat löknek fel, hol pedig egy harmadikat taszítanak a földre, majd a következővel folytatják. Bármerre vágtáznak, hullanak nyomukban a fegyveresek. A behemótok sajnálatosan nem tesznek különbséget a küzdő felek között. Így aztán Jassal, Sandon és Mytia is menekülni kénytelen előlük.
Nashua mindebből mit sem észlel, ugyanis immár a rabok boldogításán fáradozik. A szabadságukat visszanyerő foglyok leverik egymás láncait, cellaodúk ajtaját tépik fel. Vasrudakkal, bilincsgolyóval, fabútorral püfölik az őröket. Kardot, lándzsát szereznek tőlük. Tombolnak.
Azin képtelen nyugodtan verekedni a kiismerhetetlenül száguldozó, behemót lovak miatt. Ugrálni sincs kedve. A kerékhajtásban lemerevedett tagjai amúgy sem alkalmasak légies szökellések kivitelezésére. Zaklatottan elbődül.
Hangja hallatán egy fa levedli lombját. Egy madár röptében megtojik, és a sziklafalon újabb repedések keletkeznek. Az igásállatok megtorpannak, majd fegyelmezett sorba rendeződve visszaballagnak a nyitott karámba.

 

 

– De igenis, miattad történt!
– Igenis, nem miattam! Miért kell mindent rám fogni?
– Szörnyen bántotta a méltóságomat, méghozzá a férfiúit, amikor egy sziklarésbe kellett belapulnom a hegyomlásszerűen támadó lovak elől! Gondolom, Sandont sem töltötte el büszkeség, midőn kénytelen volt felcsimpaszkodni a legközelibb fára. És Mytia sem kapott kedvet dalolni, pláne mert neki csak egy bokor jutott!
– Házsártos vagy, Hősköltemények Lovagja!
– Nem házsártos vagyok, hanem alapos okkal feldúlt!
– Megígértem nektek, hogy az én – nem erőre, hanem észre alapozott – taktikám tökéletes sikerre vezet? Így is lett? Na ugye! Csupán egy kis galiba jött közbe, egy icike-picike.
A támadó hajlamúként jellemzett igavonók egyikén ülő Azin mindannyiszor az éppen soros ordítozó felé fordítja a fejét. Amúgy kacskaringós hegyi úton nyargalnak, zöld leveles, virágszirmos lombozat hajol föléjük. Sandon és Mytia porzik az élen. A Jassal és Nashua között száguldó toronyember behemót paripája könnyedén lépést tart a többivel.
Az üldözők régen elmaradtak. Nem is voltak komolyan vehető üldözők, mivel összesen ketten lévén, hamar számot vetettek az utolérés lehetséges következményeivel. Villámgyorsan felmérték, hogy a támadás kész öngyilkosság lenne. Ha viszont nem támadnak, akkor később is ráérnek kilovagolni, kellemesebb körülmények között. Így aztán nem okozott gondot Jassalék számára, hogy megkeressék az erdőben eldugott lovaikat, amelyekre örökbefogadás révén tettek szert a fogadóban. Ledobták magukról az örökbefogadás jogosságát vitató katonáktól szerzett öltözéket, és visszabújtak a kacatos varázslótól kapott, nemes ruhákba.
– Mit nevezel kis galibának, kolonc szülemény?! – hörög Viador. – Ménesnyi veszekedett vadat eresztettél közénk!
– Amikor kiengedtem őket, még teljesen békések voltak. Gyanítom, tőled vesztek meg!
– Ne szájalj, kotlóalja!
– De jó, hogy szóba került! Egyáltalán nem volt előre kitervelve, amit velem műveltél! Miért kellett azt hazudni, hogy kivágták a nyelvemet? Nem ezt beszéltük meg!
– Neked miért kellett azt eljátszanod, hogy én egy aljas vadbarom vagyok?
– Ugyan már, Hősök Hőse! Hogyan játszhattam volna a te szerepedet?
– Egyáltalán nem azt beszéltük meg, hogy te majd felbuksz, és hason csúszkálsz a ló mögött, én meg vonszollak, mint egy szívtelen!
– Csak a hihetőség végett hoztam meg ezt az önzetlen áldozatot! A hason vonszolás semmiség, Legendák Lovagja! Ahhoz képest, hogy hurkásra korbácsoltál! És mindennek a tetejébe megfosztottál a további szerepléstől, amikor azt hazudtad, hogy kivágták a nyelvemet! Ha beszélhettem volna, ki sem kerülnek a kardok a hüvelyből!
– Leszakad az ég!
– Ha a te durván erőszakos módszered szerint megyünk Azinért, már a bejáratnál lemészároltak volna mindnyájunkat! Elismered?
– Mit akarsz hallani, cudar csitri?
Azin a lány felé fordítja fejét, s Jassallal együtt várja a választ. Nashua a visszavágáson töpreng, ezenközben megakad a szeme az óriás arcvonásain.
– Milyen szép is vagy te, Azin! – sóhajtja.
– Szép? Azin? – hebegi a szólított.
Erre már Sandon és Mytia is hátrapillant.
A toronyember elvigyorodik. Zavarában hosszan húzgálja nem létező szakállát. Arca egyáltalán nem is pelyhedzik, teste sem szőrzetes. Méhsör színű, gyűrűsen tincsesedő, vállig érő haja piheszerűen finom és lágy szálú. Arca pufók, szemöldöke és pillái selymesek, kerek szeme haloványan áttetsző. Formás orra kicsiny, puhán rajzolt. Hullámos-cakkos ajkai becsukhatatlanul teltek. Fogai apró kavicsok. Párnás álla gödröcskés. Gömbölyded izmaira rózsás bőr feszül. A tökély kolosszus szürkére piszkolt ágyékkötőt és szíjpántos, szakadozott sarut visel.
Érző lélek lévén nem bírta otthagyni méretes kupáját és öblös kanalát. Ezek most a csípőjét ölelő bőrövön himbálóznak-kocódnak. Az őr, aki mellől tárgyait elvette, kardot rántott rá. Nem szeretlek, dörmögte Azin, megragadta a fickó karját, és fordított a csuklóján, miáltal a fegyveres ledöfte önmagát.
– Azin olyan, mintha egy asszony arról ábrándozott volna, hogy egy boldogító napon tündeszép fiúgyermeke születik, nem egy, nem kettő: legalább tucatnyi. Az álom valóra vált, a fiúk világra is jöttek, mindnyájan egyetlen testben – mondja Nashua.
– Azin úgy látja, nagyon kedves lány vagy – szól az óriás. – Téged biztosan mindenki szeret!
Jassal keserű kacajt hallat a másik oldalon.
– Kedves?! Ez a fúria?!
– Válaszolj igaz lelkedre, Hősök Hőse! Nem volt remek a tervem? – kérdezi a lány. A közöttük vágtázó toronyember elé hajol. Tekintetét Viador arcára szegezi. – Mennyit latolgattátok Sandonnal, hogy esetleg be se jutunk épségben; ha bejutunk is, hamar legyűr a tetemes túlerő. S hogy még Azin is ellenünk fordulhat, mert komolyan elhiszi, hogy fontos, amit csinál.
Jassal bólint. Ő is előrehajol a vágtázó Aldato nyakán, a lány méregetésének szándékával. A toronyember figyelmesen hátradől kissé, mellkasát behorpasztja, hasát beszippantja, nehogy akadályozza egymást bámulásukat.
– Elismerem, süledék! Fondor terv volt, be is vált. Még csak meg sem karcolódtunk. Azint meggyőzted, és mellénk állítottad. Na de a robotos lovakat is te zúdítottad ránk! Majdnem megöltek a rugdalódzó gebencsek!
Nashua vállat von.
– Ez azért történt, mert mindenkinek jót akartam! Azok a bájos behemótok tömérdek követ, terhet cipeltek már! Megérdemelték, hogy végre egyszer járom nélkül, oldottan mozoghassanak. Remélem, azóta már ők is kitörtek a fogságból, és vígan legelésznek valahol.
Kuszaeszű gyerekarcán üdvözült mosoly ragyog fel.
– Nashua nem is lány, hanem tündér! – lelkesül. – Sőt, nem is tündér, hanem tündérkirálylány! Őt nem lehet nem szeretni!
Jassal ellátja a száját felháborodásában. Mivel nem talál szavakat, letépi fejéről a sisakot, és elhajítja. A fejvédő nagyot koppan egy vénséges fatörzsön, majd lezuhan. Néhányszor felpattan, mielőtt eltűnne a dús aljnövényzetben.
Viador tüstént meg is bánja tettét. Suhantában fordítja vissza Aldatót. Nem közönséges sietséggel, hanem repülővágtában lódul visszafelé. A válla fölött kiált hátra:
– Remélem, a rusnya, goromba sárkány ellensúlyozni tudja ezt a gügyögős émelyt!
Így hát – mihelyst a vaskalap megkerül – elindulnak a zsémbes egyfejűért.

 

 

Égig érő fák alatt haladnak a hatalmasra nőtt páfrányokból és fanyar ízű gyümölcsöket termő bokrokból szövődött aljnövényzetben. Lekidet a vadon mélyén lévő, szűk barlangban tartják fogva. Testét körbefalazták, hogy ne mozoghasson.
Ugyanis a megcsonkított sárkány egyetlen fejjel is olyan erős, hogy ha nekifutna, vagy csupán lendületet vehetne, elszakíthatná béklyóit, és kitörhetne a rabságból.
A hálás Fivérek parancsára emberségesen gondoskodnak a Szörnyetegek elleni csatákban kimagaslóan küzdő sárkány jólétéről. Körbefalazásakor ügyeltek arra, hogy nyílást hagyjanak a szájánál, így ezen át táplálhatják. Vele etetik fel változatos étkezési hulladékaikat, de például kedvenc csemegéjével, vagyis vörös és zöld parázzsal nem táplálják, mert attól visszatérne lángokádó képessége.
Rést hagytak a szaporodást biztosító szervénél is, ezen keresztül nyerik tőle az állítólagos csodaírt, amely (idővel, tán-tán) visszaadja a felséges Retar – jelenleg lankadtas – férfiúi erejét. A porkolábok biztosra veszik, hogy a sárkány élvezi a fejést, és csak azért üvöltözik közben vérfagylaló hangon, mert kéjérzetét titokban akarja tartani.
A harmadik nyiladék is az ő kényelmét szolgálja. Ki másét? Utóvégre őrzői az életüket kockáztatják, midőn – néhanap – kitaligázzák alóla a trágyát. Bár a sárkány valamennyi végtagját elnyűhetetlen láncok rögzítik a sziklafalhoz, farkát vaspántok szorítják le, s még a szárnyait is a testéhez kötözték, ő mégis többször kárt tett már a boldogságával odaadóan törődő porkolábokban. A legutóbbi tisztogatáskor is gonoszul a taligásra zúdította belei tartalmát. A bőséges trágyahalom alá szorult fickó társai csupán egyet tehettek: meghatóan szép temetést rendeztek a boldogultnak.
A sárkánybörtön legegyszerűbben a kocsik kerekei által taposott hegyi úton közelíthető meg. Bonyolultabb, ám észrevétlen odajutási módot kínálnak a vadcsapások.
Jassalék ilyen dugott ösvényeken haladnak hegynek fölfelé. Kanyargós emelkedőkön kaptatnak. Mellkasig érő páfránylevelek suhognak körülöttük. Méregzöld mohával gyapjazott, hatalmas, fehér kövek hevernek az útjukban. Kirojtosodott kötélre és vén banyák kibontott hajfolyamára egyaránt emlékeztető, hosszan alányúló szakállmoha-telepek lógnak a fejük fölé tornyosuló fák vastag ágairól. A sűrű lombok közé szivárgó, naparany, folyékony fény átmosódik e képződményeken, és haloványra fakítja-oldja dühödt-zöld színüket. Az áthatolhatatlannak rémlő boszorkahaj-hínárban vérszívó, agyrágó, testevő lények hemzsegnek.
A fák kérgén és a talajon heverő kövek felszínén mély álmú koboldok és éjtündérek körvonalai sejlenek fel. A törzsek és a sziklák mintázata, valamint a rajtuk tenyésző, parányi növényféleségek leplezni, takargatni igyekeznek őket, oly látszatot keltve, mintha az alvók nem valóságosak, hanem a képzelet teremtményei volnának.
Sandon és Mytia lelkesen siet a sárkánymentő kalandba. Jassal – ismervén Lekidet – kevésbé mámoros, az ilyetén felfokozottság amúgy sem jellemző rá. Nashua tárt szívvel viszonyul ehhez is, ellenben az óriás módfelett morcos képpel gubbaszt domb nagyságú lován.
– Azin utálja Lekidet – mordul fel időnként.
Amikor ezt először kijelentette, a bimbó megérdeklődte, találkoztak-e már. Nem, felelte a behemót. Akkor miért utálod? – csodálkozott a lány. Hosszas, összeszedett töprengés végén Kuszaeszű így válaszolt: csak!
Nem foglalkoznak tovább a kérdéssel, jobban lekötik figyelmüket a banyahaj-hínárból a fejükre hulló, vagy éppenséggel rájuk ugráló, ártékony szándékú lények. Apróbb, nagyobb, fürgébb, lomhább, ezersok lábon szaladgáló, valamint hason csúszó szipolyok és rágolyok egyaránt jönnek s támadnak. Hasztalan burkolóznak előlük a csuklyába, hiába tartják maguk fölé a pajzsot, a férgek bemásznak a palástjuk alá, s megpróbálkoznak az orrukba, fülükbe, szájukba, szemükbe jutással.
Azin engedi, hogy a szájába furakodjanak, azután elropogtatja a bekelepcézett páncélosokat, de a puhányokat is jóízűen nyeldesi. Lakomázás közben úgy köpdösi szét a szálkás lábakat, kemény rágókat, szívós szárnyfedőket és a túlsággal szőrös bogárbőröket, mintha gyümölcsmagoktól szabadulna. Társai utálkozásával nem törődve elkapdossa s befalja a testén mászkáló többi rovart is.
Nashua rágolytalanításáról a felélénkült barinon gondoskodik. A vadászat izgalmától áthatott vicsorka le-föl rohangál a lányon, s degeszre tömi magát a férgekkel. Jassalt az ezüstkígyó szabadítja meg a vakaródzás, csapkodás gondjától.
Amikor végre megritkul köröttük az erdő, s elmaradnak a boszorka-loboncos faóriások, Sandon és Mytia fellélegzik. Alkalmas helyen megállítják lovaikat. Megtisztogatják egymást a ruhájukban, hajukban surranó, fülükben nyammogó szipolyoktól. A barinon és Azin mohón segít nekik.
A börtönbarlang közelsége miatt jóval óvatosabban léptetnek tovább. Összerándulnak, amikor meghallják a barlangba falazott Lekid dühödt-panaszos bömbölését. Kisvártatva megismétlődik az üvöltés, majd újra s újra felharsan. Átjárja őket a sárkány hangjából áradó fájdalom, és megfacsargatja szívüket.
A pukkadásig tömött vicsorka a bevezető bóbiskolást is mellőzve, ájulásszerű alvásba alél a sárga kanca nyakában. Nashua betakargatja őt a sörénnyel.
A jóllakott Kuszaeszű megkísérli elfojtani a testéből kiszüremlő zajokat, ám emésztőszervei rettentő fortyogásának és bugyborgásának hangjait csupán tompítani képes. Egyszerre csak, mintha váratlanul leterítették volna, lefordul a lóról. Omoltában kapja szájába a hüvelykujját. Összegömbölyödötten érkezik a talajra. Az ütődés meg sem rezzenti őt mély gyerekálmában.
Néhány percig tanakodnak az ujját szopó, lombrengetően hortyogó óriás fölött.
Viador megemlíti, hogy örömére szolgálna, ha valaki tudatná vele, mi hasznát vehetnék a szerény értelmű, bár kétségkívül csecsemőszép Azinnak. A bimbóra pillantva még hozzáfűzi:
– És persze neked, szájaló.
A következő pillanatban ismerős zörgést hall. A nyikorgás irányába fordul. Skelo lohol a magas páfrányszövevényben. A holtak gyűjtögetésével foglalkozó csontbáb jócskán a talaj fölött tolja maszatos oldalú kordéját.
– Ó, ne! – jajdul Mytia.
– Megint kezdődik? – nyögi Sandon.
– Őt még nem ismerem! – ujjong Nashua. – Szintén Csontzörgető?
– Ti is látjátok Skelót? – csodálkozik Jassal.
– Ő Skelo? A halál-előjel Skelo? – A pendelyes már-már tapsikol örömében. – Akit csak az láthat, aki rövidesen kipurcan? Már sokszor alakítottam őt vásárokon! Csontvázat pingáltunk egy vászonlepelre, azt húztam magamra! Roppant ijesztő volt, az asszonyok és az idős személyek szörnyen sikítoztak! Én vittem el minden hazugot és gonoszt! Előtte persze a hős lovag lekardozta őket. Úgy nézem, egész jól sikerült a jelmezem! Nagyon is hasonlított az övére. Most hová megy?
– Gyanítom, hogy a barlanghoz.
A lány hökkenten bámul Viadorra.
– Talán haláleset várható? – kérdezi.
– Támadunk – bólint a férfi.
Jassal egyelőre hallgat arról, amit Santo szemével lát. A barlang mellett magasodó tornyos őrházban, az építmények közötti irtáson és a környező bozótban Ermo katonái nyüzsögnek. A sisakforgóig felfegyverzett harcosok bizonyára rájuk várnak.
Viador felrázza a toronyembert.
– Nem tudom, mire képesek a Galibától kapott palástok, de most majd kipróbálhatjuk – szól társaihoz. – Nem lesz könnyű dolgunk. Azin, te bontsd ki Lekidet a falazat mögül! A vakarék bebújik hozzá, és leoldozza róla a vasakat, hogy ő maga is segíthessen a faldöntésben. Mi hárman arról gondoskodunk, hogy ti nyugodtan ténykedhessetek.
– Azin nem szereti a lángköpőt – motyogja az óriás.
– Majd megszereted útközben – biztatja Nashua. – Meglátod, ő lesz a legjobb barátod.
– Soha! Te vagy a legjobb barátom!
– Mert még nem ismered a ragadék szájalót! – dörmögi Jassal. – Előbb-utóbb kiszeretsz belőle.
Nashua nyelvet ölt rá, meg is kígyóztatja a rózsaszínű, hegyes izmot.
– Ugyanígy voltam veled! – kiáltja. – Míg nem ismertelek közelebbről, halványként imádtalak!
– Remélem, végleg kiábrándultál belőlem.
– Nem! – vágja rá a lány, pusztán az ellentmondás kedvéért. Észbe kapva kijavítja magát. – Vagyis igen, kiábrándultam. Úgy értem, csak a férfiasságodból. A hősiességedből még nem teljesen.
Jassal megmerevedik.
– A férfiasságomból? – nyögi. – Hogy érted ezt?
Mytia kuncogva megjegyzi:
– Számomra teljesen világos. Tegyétek félre a hitvesi évődést a csata utánra. Javaslom, várjuk meg az éj leszálltát. Akkor Nashua belopakodik Lekidhez, leszedi róla az összes láncot, pántot, lakatot. Ha ezzel megvan, a sárkány jelt ad, és mi támadunk.
– Milyen jelt? – fanyalog Sandon, a gyakorta felhangzó bömböléstől dúltan és félsüketen. – Az lesz a jel, hogy elhallgat végre?

 

 

A dombtető felől, észrevétlenül közelítik meg a barlangot. A sziklabörtön tetején hasra vetik magukat a tövises, szúrós bozótban.
Alattuk, az őrtorony előtti téren és a szálláshely termeiben fáklyalángok táncolnak. A megtöbbszörözött létszámú katonaság a szokásos módon tölti az időt. A kardforgatók a tűz közelében ülve falatoznak, iddogálnak, ám ezúttal nem gondtalanul. Egyetlen pillanatra sem válnak meg fegyvereiktől. A barlang fölé magasodó leshelyen éber őrszem kering, az idevezető utat és környékét lovas felderítők járják, figyelik.
Skelo hol a tábortűznél bukkan fel kordéjával, hol a sasfészek magasában nyikorog tova, hol pedig az erdőből, a fák közül úszik elő. Lába véletlenül sem érinti a földet. Egykedvűen áttolja taligáját az eléje kerülő katonákon, árkon-bokron, fogaton. Egyelőre csupán a lovak észlelik ottlétét, horkantva, szörtyögve húzódnak félre az útjából.
Nashua rövid ideig csodálja a tevékeny csontbábot, majd villámgyorsan leereszkedik a meredek sziklafalon. Amint eléri a párkányt, amelyről Lekid fejéhez férhet, lelapul a peremre. Szemügyre veszi a lenti térről ide vezető grádicsot, mint lehetséges menekülési útvonalat. Elengedi a kötélként szolgáló ezüstkígyót, és az visszatekergőzik a barlang tetején zöldellő bozótban hasaló Jassalhoz.
A lány megvárja, míg a toronyban járkáló silbak távolodtában hátat fordít. Ekkor közelebb húzódik a jelenlétét szimatolgató, morogni készülő sárkányhoz.
– Engeded, hogy kiszabadítsalak? – suttogja.
Az ételbeadó résen át homályosan látszanak a rücskös, pikkelyes fej körvonalai. Az oldalt ülő, jókora szemek az égboltról s a lentről érkező kevésnyi fényt is egybegyűjtik és zöldesen felragyogtatják. A függőleges állású pupilla mintegy kettémetszi a félelmes szépségű, haragoszöld tündöklést.
A jövevény szagát vizslató orrnyílások szögletesre tárulnak. A bosszús sárkány kitátja száját, hogy újabb üvöltést hallasson.
Nashua rápisszeg.
– Maradj csendben, Lekid! Hallgass meg. Bebújok hozzád, végigmászom a hátadon, útközben elvágom a szárnyaidat leszorító hevedert. Azután eloldozom a farkadat és a lábaidat. Amint szabad leszel, kezdj el énekelni.
– Micsoda?! – hörgi halkan az egyfejű. – Énekelni? Én?
– Ha nem énekelsz, a társaim nem ostromolják meg a katonákat, és akkor itt rostokolhatsz az idők végezetéig, vagy annál is tovább! Énekelj! Ez a szabadságod ára!
– Nem is tudok!
– Megtanítalak. Várj, beljebb megyek, nehogy meglássanak a toronyból. Kérlek, ne lehelj rám, mert felhólyagzik a bőröm.
Nashua közelebb húzódik. A sárkány kancsalítani kénytelen, hogy alaposan szemügyre vehesse leendő megmentőjét. Az tovább beszél.
– Most csak egy altatós sárkánydal jut eszembe, de nehogy horkolni kezdj tőle! Na figyelj, előbb eldúdolom a dallamot. Ha azt bevésted, megtanuljuk az első strófát. Ennyi elég is lesz jeladásnak. A többit majd később hozzávesszük, ha már szabad leszel.
Nashua halkan zümmögni kezd. Lekid hallgatja, lassan lehunyja szemét. Végül bólint, jelezvén, megjegyezte a hangokat.
– Okos sárkány vagy! – örvend a lány. Megsimogatja a lángokádó lapos, széles orrát. – És most jöjjék a szöveg!

 

Aludj, Sárkány, álmodj, jóéjt,
mocsármély, alávaló kéjt!
Ám ne feledd, álom-hosszat:
rendes sárkány mindig Rosszat
ád a Jóért![2]

 

E ponton, mielőtt belemelegedne, félbeszakítja a dalolást. Két ujjal feljebb tolja a sárkány szorosan lezárult szemhéját, s közben még közelebb siklik hozzá.
– Kértelek, hogy ne aludj el!
Lekid álmosan motyog-mormog. A lány még feljebb emeli a szemhéját. A bóbiskoló rámered, s felrezzen.
– Emlékszel még? – hajol közelebb a lány. – Énekelj! Persze most még csak némán!
Az altatódaltól bódult egyfejű – többé-kevésbé hallhatatlanul – eltátogja a szöveget. Egyszer sem rontja el, és még a dallam pontosságára is ügyel. Mi több, a szemét is mindvégig nyitva tartja.
Nashua egészen behúzódik a sziklapárkányról. Felhasal a pikkelyes fejre, megvakargatja a jobb oldali fültövet. Óvatosan megfordul. Mielőtt ereszkedni kezdene a csigolyasort ékítő pikkelytüskék mentén, a legyezőszerű fülkagylóhoz hajol.
– Akkor most hozzáfogok. Bármi történik, ne ugrálj, ne lépj rám, és ne kakálj le!
– Hová gondolsz?! – dörmögi Lekid.
– Jól van, csak azért szólok, nehogy megszokásból cselekedj! – kuncog a lány. – Egyébként a nevem Nashua. Ha készen vagyok a vasakkal, visszajövök a fejedhez. Akkor te majd énekelsz, és egyáltalán nem alszol el közben, még egy szusszantásnyira sem! Erre a jelre társaim támadásba lendülnek. Azin, az óriás segít neked, hogy kitörhess a fal mögül. Akkor aztán tombolj, adj bele mindent!
– Várj, várj! – suttog a pikkelyes. – Időtlen ideje itt senyvedek. Minden tagom zsibbadt, erőtlen. Félek, hogy moccanni sem bírok!
– Megdögönyözzelek?
– Igazán megtennéd?
– Hát persze! Kislány korom óta arra vágyom, hogy megsimogassalak! Ezt majd felfokozom, és máris kész a dögönyözés. Hiszen a Viadorok mellett te voltál a Szörnyetegek elleni harcok másik hőse! Óriásira tartalak! Repülni se tudsz?
– Félő, hogy az összes izmom elsorvadt.
– Dehogy sorvadt! A sárkányok nem sorvadnak! Muszáj repülnöd, ha kitörtél innen. Egész ármádia hemzseg körös-körül.
– Napok óta nagy a sürgölődés. Sejtettem, hogy valami történni fog. Nemrég Ermo hangját is hallottam. A hitvány hadúr az „áruló, ganéjféreg honveszejtők” elleni harcra bőszítette a katonákat. Lapos, sötét, álmosító fordulatokban bővelkedő beszéde után sietősen elkocsizott, nehogy itt találja őt a rettegett ellenfél. Hogy utálom a szarházit!
Lekid elbődül. Gőz csap ki a fogai közül. Az etetőnyílás szűkös volta miatt tűzforró, mérgező leheletének java része a barlangban reked. Nashua két kézzel kapaszkodik a sárkány fülébe.
– Hé, ne csináld ezt még egyszer, mert megölsz! – könyörög. – Miféle dögkútból kapart szeméttel tömnek itt téged? Ha kiszabadulsz, kazalsok füvet és gyümölcsöt kell falnod, hogy leküzdjed ezt a halálos szájbűzt!
A sárkány felderül.
– Bűzös a szám? Záptojásszagú, mint egy vulkáni tó? Jaj de jó! Eszerint rövidesen megint tüzet fújok! Rettegtem, hogy lángokádó képességem örökre kialudt. Ismerem a társaidat?
– Mytiát és Sandont aligha. Jassalra biztosan emlékszel.
– Jassal?! Az a Jassal? Ajjaj! Őt is rühellem!
– Boldogok lesztek, mert az érzés kölcsönös.
– És a többiek?
– Milyen többiek? Ja? Nincsenek többiek. Épp elegen vagyunk! Mytia szökött harcszolga, Sandon régebben zsoldosként is küzdött. Ők egykettőre halomba kardozzák Ermo katonáit. Azin egymagában hadsereggel ér fel. Saját kivételes és páratlan tusázói képességeimről szerénységből nem beszélek. Legyen elég annyi, hogy legyőzhetetlen vagyok. Most pedig eloldozlak. Képes vagy csöndben maradni, míg végzek?
– Nem fog fájni? – suttogja Lekid.
– Micsoda?
– A szabadság.
– Jaj, csacsi sárkány! Hogy lehetnél szabad, amíg a Fivérek bitorolják a trónt? De a haza üdvének dolgát majd később vitassuk meg!
Nashua megkezdi ereszkedését a pikkelytüskék mentén. Ügyel arra, hogy közben a dögönyözést is megejtse. A tapicskolt hátú Lekid hörög és nyögécsel élvezetében.
A lány körömlángot gyújt a sötétben, amikor a lekötözött szárnyakhoz érkezik. Látnia kell, hogy a lefogó pánt merev, átvághatatlan páncéllemezből készült. Ezt csak az összeillesztésnél tudná kikezdeni, megbontani. A sárkány hátán és oldalán nem lát ilyesmit. Ujjait a heveder alá csúsztatja, s talpát Lekid oldalához tapasztva lemászik a hasra. Odalent elszédül a jó ideje gyülemlő trágya bűzétől, gázaitól.
Kézzel-lábbal csimpaszkodva még lejjebb ereszkedik. Mind sűrűbben elfogja a kétség, akar-e továbbra is a szabadságért harcolni. Egyszercsak megpillantja a pánt végeit összefogó acélkarikákon átfűzött keresztvasat, annak szélén az óriásököl nagyságú lakatot. Elmormol néhány szitkot, nem a feladattól való ijedtében, hanem pusztán azért, mert ez jóleső érzést kelt benne. Feltűzött hajából kivesz egy ügyes eszközt, amelyet a tolvajok előszeretettel használnak zárak, lakatok leküzdéséhez. Mivel a kulcsféle annakidején lenyúlás útján jutott a birtokába, ezáltal ő is bizton tolvajnak tekinthető. Vagyis jogában áll, hogy a céhbeli eszköznek hasznát vegye.
Két mozdulattal kinyitja a lakatot. Kihúzza a rögzítőrudat a karikákból. A páncéllemez szétpattan, lesikamlik a sárkányról. Aláhulltában alaposan fejbe veri a lányt. Ő nem térhet ki ez elől, ugyanis szintén zuhan, mivel eddélig a lemezbe kapaszkodott, azon függeszkedett. A legkevésbé sem vágyik a padlót borító trágyába lépni. Vágya teljesül: háttal toccsan bele. Kis híján lenyeli a fogai között tartott tolvajszerszámot.
Vigasztalkodni próbál: úgyis le kellett volna jönnie erre a szintre, hogy Lekid lábait szabaddá tegye. Hát most lenn van. Talpra kecmereg. Legott térdig süpped a ganéba. Előretocsog a mellső lábakhoz. Ezeket az ő fejmagasságában külön-külön vasbilincs rögzíti a sziklafalhoz. Legalább nem kell a trágyába merülni a kiszabadításukhoz. Kiveszi fogai közül a nyitót, és kipattintja a zárakat. Ezúttal elővigyázatosabb, így még időben félrehúzódik az alázuhanó láncok, vasak útjából. Túl sok helye nincs ugrándozni, mivel a porkolábok gondosan körbefalazták a foglyot.
Következik a neheze. A hátsó bokákra erősített pántokat kétkezes lapátolás módszerével szabadítja ki a közepesen híg trágyából. Miután ezzel is végez, még hátrább mászik. A sárkány farkát oly körültekintően építették be, hogy azt csak hasmánt csúszva képes megközelíteni. Biztosra veszi, hogy rögvest kiszenved a kalandban.
A szennycsatornának is túlzás nélkül nevezhető alagútban kúszva azon töpreng, erről álmodozott-e, midőn eltökélte, hogy részt vesz Ylonia megmentésében. Végigtekint ábránd-emlékein, ám még csak ehhez hasonlatosat sem talál közöttük, nemhogy ilyet! Sosem képzelgett arról, hogy sárkánytrágyában akarna hernyózni. Félig-meddig öntudatlanul pattintgatja le a pántokat a végtelen hosszúságúnak érzett, kritikusan keskenyedő farokról, melynek vékonyulását a köré épített alagút is követi. Az utolsó leszorító vashoz már képtelen odamászni. Teljesen előrenyújtott karral, ujjheggyel tapogatózva, félájulatban pattintja ki a pántot lefogó szemet.
Miután végez, visszatolat. Érzi Lekid remegését, feszülését.
Ürülékkel átitatott, csepegő, ragadó, gyilkos gőzöket párálló ruhájában visszakapaszkodik a pikkelyes hátára, s a csigolyatüskékbe kapaszkodva felszédeleg a fejéhez.
– Huhh, hogy te milyen büdös vagy! – utálkozik a sárkány.
– Örök életedre adósom leszel! – sziszegi a lány. – Várd meg, amíg kijutok az etetőperemig. Akkor kezdj énekelni. Vigyázz, Lekid! El ne aludj!
– Csatadalra is megtaníthattál volna!
– De ha sárkánydalból csak altatósat ismerek!
– Menj már kifelé az ocsmány szagoddal!

 

Aludj, Sárkány, álmodj, jóéjt,
mocsármély, alávaló kéjt!
Ám ne feledd, álom-hosszat:
rendes sárkány mindig Rosszat
ád a Jóért!

 

A sárkányének hallatán a kínozott katonák tenyerüket a fülükre tapasztva talpra ugrálnak. Zavarodottan futkosnak a szélrózsa minden irányába, majd ellenkezőleg is rohangálnak. A fáklyák kihunynak, a máglya méretű tűzrakás kilobban. A közelben hajladozó fák megkopaszodnak.
Azin előrobban a meghervadt páfránylevelek közül. Társaival a nyomában átgázol a téren. Az óriás ugyanúgy keresztülrobog az útjába kerülő katonákon, miként Skelo, ám az ő esetében az akadályok ezt nem csupán észlelik, de jócskán meg is szenvedik.
A vigyorgó koponyájú csontbáb máris a színen terem. Egyelőre – különböző magasságokban úszva-lebegve – föl s alá tologatja nyikorgó kerekű kordéját. Még nem lát munkához. Hajdan, a kezdetek kezdetén lelkesebb volt, a küzdelem kitörésekor legott szedegetni kezdte az elhullottakat. Ebből aztán fárasztó bonyodalmak származtak. Egyik-másik hulla lemászott a vérrel, testnedvekkel átitatott taligáról, nem lévén kellőleg élettelen. A csatatér ugyanazon pontjára számtalanszor vissza kellett térni, mivel ott lépten-nyomon újabb és újabb tetemek keletkeztek, mintha az kimagaslóan jó hely lett volna az ölésre. Tétesebb harcokban a varázslópapok csináltak rémes felfordulást közbeavatkozásaikkal, midőn feltámasztgattak, átváltoztattak több darabban lévő, tehát jogosan holtnak vélt személyeket, esetleg tetszhalálba bűvöltek olyan eleveneket, akik alaposabban rászolgáltak volna a valóságos halálra. Skelo immár érett és tapasztalt, kivárja a tombolás végét, s csakis azután kezdi gyűjtögetni a végzetistennek szánt, bomló-szagló elemektől megtisztult lélekhüvelyeket, amelyek a megtévesztésig hasonlítanak a hús-vér holttestre, s mégsem azonosak azzal.
A fogoly sárkány énekhangja az utolsó trillánál, miszerint ád a JóóóÓÓÓÓÉÉÉÉÉRRRTT!!!, éktelenül felível, olyféle hangzást keltvén, mintha üveget csikorgatnának egy fatáblán. Sokan elhullatják több fogukat is, a szerencsésebbek rágói csupán kilazulnak.
Egy katona acélgolyóból készült pótszeme kilövell üregéből, és leteríti szemközt álló társát. A félvak tűnődőn bámul a földön fetrengő áldozatra. Lassanként körvonalazódik benne egy újszerű gyilokeszköz ötlete, mely leválthatná az elavult íjat. A lőfegyverhez csupán műszem és sárkányének szükségeltetne.
Egy másik kardforgató a saját, tulajdon szeme után kiálthat: ég veled! Mindeddig hibátlannak érzett térd- és bokaízületek mondják fel a szolgálatot. Kibicsaklott lábú harcosok buknak fel meglepő hirtelenséggel, kíntól üvöltve, mielőtt még kard ért volna hozzájuk.
Úgy rémlik, Lekid egymagában csatát nyer. Ám váratlanul, mintha kőhegyet borítottak volna a fejére, a sárkány elnémul.
A sziklapárkányon hasalva síró-rívó, öklét harapdáló Nashua megrémül a dalszakadáson, holott ezáltal megszűnnek testi kínjai. Visszamászik az etetőréshez. Ott aztán folytathatná a zokogást, látván, hogy a pikkelyes vígan alszik, ráadásul máris álmodik: szemgolyója jobbról balra, balról jobbra, továbbá lentről fölfelé s ellenkezőleg, valamint körkörösen úszkálgat és receg göbös felszínű, zöld szemhéja mögött. Tetőzetként a sárkány kivillantja fogsorát. Nehéz eldönteni, vicsorgat avagy mosolyog-e.
A lány bemászik az etetőrésen. Feszegetni kezdi Lekid szemhéját.
Alant Azin nekilát a sziklabontásnak. Bömbölő hangon kéri, hogy a sárkány belülről feszüljön a falnak.
Az ébredező egyfejű bambán felpillant. Nashuára kancsalít, nyálát nyeldesi.
– Szép volt? – kérdezi büszkén.
– A Gyilokvárban kéne énekelned, a Fivérek előtt – feleli a lány.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Ezt is később beszéljük meg. Most segíts Azinnak. Vagy már nem akarsz kiszabadulni?
Lekid elvicsorodik, kerekre tágult orrnyílásaiból gőzkarikákat pöfögtet. Megmozgatja vaspántok szorításából kimentett végtagjait. Elbődül, és a falnak nyomakodik.
Nashua legurul a megbillenő sziklapárkányról. Zuhantában kapja el a peremet. Lábaival kétségbeesetten kalimpál a grádics felé, melyen a porkolábok szokták megközelíteni a rab sárkány fejét. Lábujjheggyel sikeresen eléri a legfelső létrafokot. Közelebb nyújtózkodik. Hasztalan hosszabbítja testmagasságát. Jobb ötlet híján halálugrással próbálkozik. Ellöki magát a párkány szegélyéről. Kissé elszámítja a lendületet, túl közel kerül az imbolygó faalkotmányhoz. Szélsebes süllyedtében néhány fokot végigkocogtat az állával, mielőtt elkapná a hágcsót.
S végre! Nem zuhan tovább, kézzel-lábbal megtámaszkodik.
A kívülről-belülről egyaránt rengetett sziklafal újfent meginog, a föld is belerendül. A létra elválik a falperemtől. Néhány pillanatig függőlegesen állva marad a levegőben. A rajta lógó lányt épp átjárná a reménység, midőn a lajtorja vészesen dőlni kezd. Nyilvánvalónak látszik, hogy végül maga alá temeti Nashuát.
A bimbó elrugaszkodik a süvítve hanyatló hágcsótól. A palást széleit elkapva széttárja karjait. Jóllehet, avatatlanul csapkod a köpenyszárnyakkal, mégis halad. Eltávolodik a sebesen boruló grádics, az omladó fal közeléből. Majdnem puhán ér földet.
Ugyane pillanatban érkezik a lenyilazott őr a sasfészek magasából. Nashua észleli a hulló korpusz sivítását. Bölcs sorrendet követ: előbb félreugrik, s csak azután tekinti meg, mi elől tért ki. Még fel sem fogja a csataképfestők ecsetjére illő látványt, midőn vérszomjas ábrázatú katonák rontanak rá. Egyikük karddal toppan elé, másikuk még vívótőrrel is.
Nashua gyors pillantással felméri, hogy kevéssel arrébb Sandon, Mytia és Jassal a jelentős túlerővel küzd. Biztosítani próbálják, hogy Azin többé-kevésbé háborítatlanul bonthassa ki Lekidet az akkurátusan megépített fal mögül. Rájuk nem számíthat. Eszerint nagy-nagy bajba került.
Ha a palásttal repülni tudott – na jó, nem épp sólyomként, de legalább sértetlenül talajt ért –, akkor talán egyéb varázslatban is bizakodhat.
Ismét megragadja a trágyamocskos köpeny széleit. Sebes karkörzésbe fog, ilyképpen táncol félre a pengék elöl. A katonák zavarodottan, találomra szurkálnak, döfködnek felé. Rohamozás közben túlsietnek rajta, ellentétes irányokba forgolódnak. Mindebből a lány arra következtet, hogy a palást örvénylése valaminő csalókasággal téveszti meg őket. Kipróbál még néhány figurát, tigrisbukfencet vet, hátraszaltózik. Kerékképpen odébb görög. A harciasan rikkantgató kardosok vitézül tovább böködnek, majd egy végső rohamban brutálisan felkoncolják egymást.
Nashua leporolja egymáson a két tenyerét. Úgy dönt, újabb ellenfél után néz. Ezzel kissé elkésik, ugyanis az új ellenfél már ki is nézte őt magának. Ha rajta múlott volna, biztosan nem ezt a fickót választja, hanem kisebbet, barátságosat, a nőiséget tisztelőt.
Hatalmas alak toppan elé. A katona tetőtől talpig láncsodrony öltözéket, sisakot, mellpáncélt visel. Nadrágja elején nem közönséges ölvért domborodik. Nem, nem. Valóságos ketrec díszeleg az ágyékán, részint kényesb szervének oltalmazása végett, részint kérkedőn, ezenfelül megfélemlítési szándékkal.
Nashua hátraszegett fejjel indítja a pózna fickó felmérését. Fentről lefelé veszi szemügyre a göcsörtös szaglószervű, sok ágba font szakállú behemótot. Tekintete elakad félúton. Elnyílott szájjal bámulja az ágyéktájon elhelyezett, módfelett kényelmetlennek rémlő, ám több tyúk s legalább egy kakas befogadására is méretes, rácsos vaskalickát.
A férfinak tetszik ámulata. Ijesztőleg, démonosan felnevet, majd száz feneként morran a lányra. Végezetül elbődül:
– Vadállatot tartok benne! De még milyen vadat!
Ezzel a homloka magasába emeli két kézre ragadott kardját, s lesújtani készül. Épp csak addig halogatná a halálos döfést, amíg kiélvezi a bénult áldozat riadalmát. Ám úgy tűnik, erre még várakozhat, mert a lány – alighanem félkegyelmű szegény – nem riadozik. Továbbra is dermedten csodálja a baromfiketrecet.
A börtönbarlang szétszedését kísérő, földrengésszerű morajba hasító bestiabőgés hallatán Azin, kezében egy szarkofág méretű kővel, a zajforrás felé pillant. Amerre fordul, arra dob.
Nashua jókor ugrik félre a lesújtott katona útjából.
A kődarab karddal és tyúkkalickával együtt a földbe passzírozza, majd sisakforgótól lábfejig lefedi a drabális fegyverest, s mindjárt síremlékként szolgál rajta.
Nashuát pillanatnyilag nem fenyegeti újabb támadás.
Skelo lohol el mellette. A derengő testképű halálfutár visszanéz rá a válla fölött. Felvillantja csúfondáros vigyorát, mókázósan előreugrasztja egyik szemgolyóját, s az le-föl rezeg, miközben koponyája teljesen körbefordul a nyakán. Átnyikorgatja kordéját a lány lábai előtt magasodó sírkövön, és eltűnik a forgatagban.
Különös mozgás, derengés támad a magasban.
A bimbó felpillant, s bár elakad a lélegzete, de még a szívverése is, ezúttal nem kezd sikoltozni, mint amikor először látta a szellemhadsereget. Akkor Jassal magára hagyta őt az erdőben a sárga kancával. Az opalizáló testképű csontbábok megszállták a közelében tornyosuló faóriás lombját. A foszladékos szellemek a saját fejükkel labdáztak, fogaikat csavargatták az állkapcsukban. Orrüregükben turkáltak csontujjukkal, vagy a beléjük döfött-törött kardot, nyílvesszőt, lándzsát babrálták.
A feje fölött lebegő ködlények között Nashua felismeri a leszakadt homlokbőrű, feltépett mellkasú boldogultat, és még néhányat a nemrég látottak közül. Már nem rémül meg tőlük, hiszen tudja: ez a Szellemsereg, melytől neki nincs félnivalója.
Az yloniak sűrűn suttognak a kísértetkatonákról, ha besúgómadár és orv hajlamú szemer se hallhatja szavukat. Úgy tartják, ők a szabadságért vívott harcokban elesettek szellemei, azokéi, akiket a zsarnokká vált Fivérek nyúzómesterei, pribékjei öldöstek le a kínkamrákban. Azokéi, akik a vérpadon lelték halálukat, mert nem bírtak elnyomásban, hazugságban tengődni. Mivel céljukat nem érték el, lelkük nem nyugodhat, míg Ylonia szabadságát ki nem vívják. Haláluk óta barangolnak, arra várva, hogy Sheld, a büntetőisten felébredjen varázsálmából. A jóslegenda szerint, ha ez megtörténik végre, a Szellemsereg hadba indul.
Nashua nem merte hinni a kísértetkatonákról szóló meséket, míg nem látta őket a tulajdon szemével. Holott pendelyes kora óta szívesen hallgatta apja, Cabar történetét, amely szerint a Szörnyetegek legyőzése után a trónra került Fivérek fényes diadalünnepet tartottak. Ezen ünnepség részeként jelképes temetést rendeztek a rémlények által meggyilkolt (vagy valamiképpen elemésztett) Castaq királynak. A pompázatos ceremónián parádésan feldíszített lovas fogat vitte a virágokkal, ajándékokkal borított koporsót. A harci szekéren feszítő Fivérek és a hátasaik nyergében büszkélkedő Viadorok követték a hintót. Mögöttük a legvitézebb katonák menete haladt. Nyomukban a közeli s távoli vidékekről összegyűlt nép hömpölygött. Örvendező yloniak ünnepelték a véráldozattal kivívott szabadságot, és éltették rajongott uralkodójuk emlékét.
S akik ott voltak, mindannyian látták a szellemeket. Előbb csak egy-két ködből szőtt alak bukkant fel a koporsóvivő hintó jobb és bal felén, majd mind többen s többen lettek, mígnem megseregesedtek. A haloványan opalizáló lények a talaj fölött futva-lebegve kísérték a fogatot. A jelenlévők felismerték közöttük a harcokban elhunyt szeretteik, ismerőseik szellemmását.
Különös volt – mesélte Cabar –, az élők méltóságteljes, lassú léptekkel haladtak. A ködleples alakok mégis igyekezni kényszerültek, hogy tartsák velük a lépést. S ez a fehérellő sokadalom valószínűtlen mozgással süppedezett-lebegett, úszott a föld fölött. Mérhetetlen szomorúság és lélekfájdalom sugárzott belőlük. Ekkor kezdődött a suttogás a hús-vér tömegben. A hangok a Fivérek füléig is eljutottak, ám mint utóbb világossá vált, ők bizony nem fogták fel a figyelmeztetést: ha az elesettek úgy látnák, hogy önáldozásuk hiábavaló volt, visszatérnek! Akkor pedig lesz nemulass és jajneked!
A Jó Király szimbolikus temetése óta sokfelé látni vélték a Szellemsereget. Úgy beszélték, az elnyomás durvultával a ködkatonák mind többen és többen lettek, ám egyelőre nem jelentettek veszélyt a zsarnokokra. Sheld még sokáig nem ébredhetett fel varázsálmából, hiszen a Fivérek tudták: mindaddig mélységes bódulat nyűgözi a büntetőistent, míg a börtönbe zárt Viadorok elevenek. Így aztán élőholt állapotban tartották a senyvedőket.
Valahányszor Nashua kicsikarta atyjától a dicsőséges időkről szóló mesét, Cabar színesen, hosszan beszélt a tusázókról, méltatva érdemeiket, külső jegyeiket, észre sem véve, hogy ezenközben mi megy végbe a gyereklány fogékony lelkében.

 

 

Végre ledől a fal, és Lekid előronthat!
Az ám, csakhogy Lekid nem ront elő!
Hanem hasmánt elomlik a törmeléken, és arról sóhajtozik, hogy idejét sem tudja, mikor pihent legutóbb fekvő helyzetben. Szétvetett tagokkal, nyelvét oldalt hosszan kilógatva, félárbocra eresztett szemhéjjal piheg, élvezkedik. Átjáratja magát a tudattal, miszerint vége a rabságnak!
Szabadítói tovább küzdenek a katonákkal. Úgy vélik, a hosszas bebörtönzöttség után a sárkány megérdemel némi lazítást, szusszanásnyi, erőgyűjtésnyi türelmet. De nem többet!
Mytia egyszerre két karddal, több ellenféllel küzd. Oly fürgén forgolódik, mintha minden irányba látna. Vívás közben sem juthat a közelébe gonosz szándékú harcos, mert ő a legalattomosabb mozgást is észleli. Bármerről közelítsen is az ellenséges fegyverforgató, sompolygása nem maradhat észrevétlen. A jégkék szemű lány többnyire meg sem fordul, amikor hátradöf a válla fölött, vagy a karja alatt odaszúr. Ha sokan támadják, csalafintán úgy irányítja a küzdelmet, hogy a kardosok egymást terítsék le.
Ha mégis túlsággal megszorongatják Mytiát, ő néhány ugrással Sandon mellett terem. Az összeszokott, egykori harcszolgák egymást fedezve-védve tusáznak tovább. Küzdőstílusuk mindjobban megfélemlíti az ellenfelet. Míg Ermo hadosai többnyire védtelen vagy fegyverforgatásban járatlan gojlák gyilkolásában szereztek gyakorlatot, ők nap mint nap az életükért küzdöttek a vásártereken és várudvarokon, így aztán fergetegesen bánnak fegyvereikkel, mind a karddal, mind a testükkel.
Sandon csaknem pillanatonként hálát rebeg magában az alakja körül lebegő palástnak, amely folytonos hullámzásával megtéveszti a támadókat, s őrá páncélozást varázsol, mindig éppen oda, ahol az kívánatos. Bár már hosszabb ideje harcol, pajzsát, kardját s vértjeit változatlanul könnyűnek érzi, alig-alig lankad. Minden mozdulata nyomán verítékcseppek fröccsennek köré. Zilált tincseiről, homlokáról, de még orrhegyéről is izzadság patakzik. Fejvédőjét korábban elvesztette, midőn szorongatott helyzetében képtelen volt használni a kardját. A háta mögé került és a nyakának elvágásával elfoglalt katonát meglepte a váratlanul letépett sisak által rámért ütés. A fickó megroggyant, kiejtette ujjai közül a kést, kiköpdöste fogait, s lemállott Sandon hátáról.
A Zsoldosnak is becézett harcszolga bemutatja, miért kapta egyéb neveit, mint például az Öklöst és a Pajzsot. Bámulatosan mozog, forgolódik, s szinte bármelyik porcikáját képes fegyverként hasznosítani. A társaik eleste miatt feldühödött katonák összefognak ellene. Egyszerre tucatnyian rontanak rá. Mikor egyikük a két kézre kapott karddal a koponyáját készül kettészelni, palástja meglebben, s az elveszettnek vélt sisak visszakerül a fejére.
Mytia befordul mögé. Egymásnak vetett háttal verik vissza a támadást.
Jassal elégedett harci tudásukkal. Ennek elismerése közben kardmarkolattal leüt egy hátulról érkező heveskedőt. A roskadó test mögött felfedez egy íját feszítő katonát. Észrevétlen gyorsasággal odavágja tőrét. A penge átlyukasztja az orv nyilas homlokát, kihátrál a sebből, és visszaröppen gazdája markába.
Viador kéve alakzatba kardoz néhány fegyverest. A lekaszaboltak mögött sorakozó többi hadfi egyelőre nem moccan. Elképedtnek, megrettentnek, habozónak látszanak. Ennek köszönhetően a tusázó nyer néhány lélegzetvételnyi szabadidőt. Lekid felé pillantva nem lát változást.
Az egyfejű heverget, sóhajtgat, nyögdécsel. Azin kőhajigálással tartja távol a sárkányölésre igyekvő fegyvereseket.
Jassal megkeresi tekintetével Nashuát. A bimbó hallótávolon kívül bámészkodik. A feje fölötti szellemderengés köti le figyelmét.
A férfi rohanvást indul, hogy a fülébe kiáltozza óhaját, miszerint: csináljon végre valamit a lustálkodó bestével, különben mindnyájan itthagyják az összes fogukat!
Jókor közelít a lányhoz.
Nashua éppen elfordítja szemét a halvajáróktól, és észreveszi a Viador után lendített lándzsát. Futva lódul előre. A mellkasára vetődve tarolja le a tusázót.
A nyársalóeszköz elsüvít fölöttük.
A lándzsavető, immár kardot lengetve, melléjük pattan.
Nashua oldalt gurul. A hátán fekvő Viador a bokái közé kaparintja a pengét, és fordít rajta. A kard hegye a levegőbe mered, aztán a földbe szűrődik.
Jassal jobb talpa a kínjában máris üvöltő katona arcába száguld, a bal a gyomra környékén csapódik be.
A fickó hátraível, teste néhány pillanatig függőhidat formál. Végül a híd leszakad.
A földön üldögélő lány sem védtelen. Izgatottságtól reszkető kézzel előrántja a varázsporos skatulyát. Ujjbeggyel kikanyarít belőle néhány csillámló szemcsét, és a rohanvást érkező másik hadfi képébe pöccinti a bájolószert.
A katona legott kővé alvad. Lecsapó kardhegye megdermed Jassal ágyéka fölött.
A tápászkodásban meglepett Viador a legszentebb tagjától hajszálnyira lévő pengére mered, majd szélsebesen kifarol alóla. Körbepillant, mielőtt újabb rajtaütés érhetné. Nem lát fenyegető fegyverest. Felszökken, talpra rántja a lányt. Hálásnak szánt gesztussal végigsimít a haján, és viszolyogva a fülébe kiált:
– Hű, de büdös vagy, vakarcs! Állítsd lábra Lekidet!
– Miért nem te csinálod? Mert tudod, hogy nem lehet!
– Használd az eszedet. Jaj, mit beszélek?! Használd azt, amid van: vesd be a csodaport!
A tusázó már ott sincs. Nashua nyelvet ölt utána, villámgyors torokmetsző mozdulatot tesz, és még a lábát is fellendíti, farmagasan. Majd azon dohogva, hogy mégis, miként vakarja föl a hegyomlásnak is beillő sárkányt, elindul Lekid felé.
Néhány katona felfigyel a fegyvertelen lányra. Bátor rohamot indítanak ellene.
Mielőtt még hozzáférhetnének a pengékkel, a szellemalakok süvítve közéjük tódulnak a magasból.
Nashua megtorpan az észlelettől. Először is megbizonyosodik arról, hogy a ködlények nem őt fenyegetik. Ezután lecseréli a tüdejében feledett levegőt jóval frissebbre. Felemeli kezét, és végighúzza ujjait a köré sorakozott, háttal álló-lebegő szellemeken. Megérint egy ruhafoszlányt, egy csökött szárnynak ható, csupasz lapockát. Megböki a köré gyűrűsödött boldogultak egyikének hátából meredő nyílhegyet, igazít egy szélfútta pókhálóként lengedező hajtincsen. Végezetül átdugja öklét két opalizáló testváz között, és meglengeti, de még fityiszt és annál bántóbbat is mutat a szemközt aléldozó, rémült katonáknak.
Azok felocsúdnak a pimaszság láttán, és ordítozva megostromolják a csontbábokat.
Skelo kuncogva elnyikorog a közelükben, a szellemharcosok összecsapnak Ermo kardosaival.
Nashua felhagy a bámészkodással, pedig módfelett kíváncsi volna a küzdelemre. A pikkelyeshez rohan, a kőrakáson át annak fejéhez kapaszkodik, és a fülébe kiabál:
– Kelj fel, különben mindnyájan itt veszünk!
– Szerinted jókedvemből heverek itt? – morogja Lekid.
– Szerintem igen.
– Ez igaz. Na és?
– Na és? A katonák végeznek társainkkal, azután lecsapják a megmaradt fejedet. Ezt akarod?
– Akarja a fene. Nem bírok felkelni.
– Dehogynem! A sárkányok erősek!
– Csak hízelegsz.
– Erős vagy! Talpra, Lekid!
– Segíts!
Nashua hátrapillant. Az altatódal elbömbölése következtében kilobbant tűzrakás parazsa piros-zöld szikrázással izzik. A lány feltolja a sárkány lankadt szemhéját.
– Nézz oda! Nézd! Hát nem igézetes? Mióta nem ettél parazsat?
– Parázs! Parázska! – nyöszörög vágytelin a hasaló fajzat. Megmozdítja a teste alá zsibbadt lábakat.
A lány fellendül a pöfögő hátán végigfutó tüskesor mellé. Végigtapicskol a gerincoszlop mindkét oldalán, hegy- és lejtmenetben, többször is. Öklével is püfölgeti a bágyadt izmokat.
A dögönyözött bestia kéjesen nyögdécsel. Lendületet vesz a tápászkodáshoz. Aztán meglöttyed.
– Mire vársz? – üvölti Azin. Mivel időközben kifogyott a harci kövekből, a visszabágyadt Lekid feje alól kapdossa fel a hajigálnivalót. – Pörköld már el őket!
– Pörkölném én! – kacag keserűt a gémberedett sárkány.
– Azin, húzzad! – kiáltja Nashua.
Ennek hallatán a toronyember is zöld kacajt hallat. Mindazonáltal becsületesen nekifeszül, ám a vállánál fogva húzgálni próbált sárkány meg se moccan.
– Akkor toljuk! – javasolja a lány. Lerohan a pikkelyes hátáról, félrelöki annak farkát, és az ülepének feszül.
Az óriás a másik oldalról közelíti meg a lángfúvó fenekét. Mivel útjában van a farok, visszataszigálja azt a lány térfelére. Emiatt futólag összeszólalkoznak.
– Na! – méltatlankodik Lekid. – Csináljátok gyorsan, mert becsinálok!
– Meg ne próbáld! – sikolt Nashua. – Vonszold már magad! Mi van? Atyád csiga volt?
– Az én atyám volt a Mindkerekség legvitézebb sárkánya! – bömböli a pikkelyes.
Nashua felismeri, hogy jó úton jár.
– Nem hiszem azt! – rikkantja. – Akkor miért haltej folyik az ereidben? Nem pedig sárkányvér!? Még hogy!
– Széttéplek! Eltaposlak! Pimasz vakarcs!
– Tudom már, kire emlékeztetsz! Jassalra!
– Ne sértegess, hallod-e!
– Mozdulsz végre?
Azin teljes erejéből a sárkányfarnak feszül, hasztalan. Tolja, taszítja, lökdösi a bénult testet. Alig haladnak. A toronyember dagadozó izmokkal tovább erőlködik.
– Már csak néhány lépésnyire járunk a finom parázstól – duruzsol a lány. Gondolatban fanyarul hozzáfűzi: sárkánylépésnyire. – Siess, Lekid! Vár a lakoma!
Ez sem használ.
A toronyember megelégeli az erőfeszítést.
– Nem szeretlek! – bömböli. Két kézre ragad egy hatalmas követ, és a pikkelyes feje felé lendíti.
– Dehogynem szereted! – sikoltja Nashua. – Szereted, és kész! Tedd le a sziklát!
– Letegyem? – csodálkozik az óriás.
– Hát persze! Azin nem bántja a sárkucit!
– Sárkucit?! – vicsorít Lekid. – Utálom a nyálas gügyögést!
A lány kapva kap az alkalmon.
– Azin nem bántja a sárkucit, hanem összepuszikálja! A nóziját, meg a popsiját is! – diktálja.
– Azin összepuszikálja a sárkucit? – hüledezik bambán az óriás.
– De össze ám! Puszikát a mézédes, aranyos sárkucinak! Pihe-puha puszikat a kis kedvenc szemecskéjére, nózijára, popójára!
Lekid utálkozva ellódul a közelükből. A tűz hamvadékához vonszolja magát, felhörpöli a fogára való – piros és zöld – parazsat. Összerázkódik gyönyörűségében.
Mielőtt elbömbölné magát, Nashua felsiet a füléhez, és belekiabál:
– Az előbb csak tréfáltam, ne mérgelődj! Beszállnál a csatába?
– Mi közöm hozzá? – kuncog a sárkány. – Ti csak harcoljatok! Én most lelépek.
– Atyád csiga volt, anyád meg gyáva patkány! – mordul Nashua. – Megérdemelted, hogy Retart feredőztessék a magodban!
– Micsoda?! Tudsz a szégyenletes fejésről?! Retar használta az én drága magomat?
– Ami azt illeti, Jassal is ázdogált benne. Hűha! Azt a hatást látnod kellett volna! Még most is belepirulok!
Lekid felbőszül. Ha nem is fürgén, mindenesetre lendületesen a fegyveresek közé vánszorog, és hajigálózni kezd velük. A fel-feldobott harcosok jajveszékelve szálldosnak ég és föld között. Idővel persze elnémulnak.
Patadobogás, kardcsörgés hallatszik az út felől.
Lovas katonák dübörögnek a harctérre.
– Végünk! – üvölti Sandon.
Jassal felegyenesedik egy legyőzött fegyveres fölött. A palást ujjába törli a pengét. A közelgő sereg felé pillant.
– Készen álltok a halálra? – kérdezi.
– Az ármádia felét vigyük magunkkal! – vijjog Mytia. – Nem bírok veszíteni! Ez az egyetlen hibám.
– Legalább megérte volna, hogy meghaljunk érted! – nyögi Nashua a sárkány vállán topogva.
A következő pillanatban suhogással telítődik a levegő. Mindenfelől szellemlények érkeznek. Tépett, szakadt öltözékű, bomló testképű boldogultak ereszkednek a katonák és Jassalék közé.
A hadosok hiába ostromolják őket karddal, lándzsával, nyílvesszővel, a kísértetek sorfala áttörhetetlennek bizonyul. Akárha tömör kőből volnának, a fegyverek szikrázva lepattannak róluk.
A ködlények nem viszonozzák a támadást. Rendületlenül állnak, s közben tovább enyészednek, oszladoznak.
Viadorék indulnának a vadcsapás felé.
Nashua a fejéhez kap.
– Lekid nem fér el az ösvényen!
Jassal bólint.
– Át kell repülnie az erdő fölött!
– Na ne! – hörren a sárkány. – Nincs repülés! Erőtlen vagyok.
– A szellemsereg meddig tartja távol a katonákat? – kérdezi a lány.
Viador ránéz. Tekintete beszédes.
Nashua legyint, jelezvén: nem is kérdezett semmit. Azinra pillant.
– Dögönyözzük meg a szárnyait! Aztán megtoljuk a farát, és Lekid felröpül!
– Röpül ám! – dörmögi az érintett.
– Vagy itt marad, és leölik – fűzi hozzá Mytia.
– Ha nem röpül, agyba-főbe puszikáljuk! Megsimizzük a hasikóját...
– Röpülök! Csak hallgass el!
Sandon elismerően a lányra mosolyog.
– Csodalány, te minden lélek nyelvén beszélsz!
Jassal felcsuklik.
– Csodalány?! Színjátékos vakarék! Cudar szédelgő! És milyen büdös!
– Pofa be! – kéri szépen Lekid. – Dögönyözzetek!

 

 

A küzdelem során félannyira sem izzadtak meg, mint a sárkány izmainak átgyúrása közben. Mire úgy érzik, mindent megtettek a röptetés érdekében, ömlik róluk a veríték, tüdejük zihál, izmaik reszketnek, erejük a végét járja. Talán ők maguk is. A szellemsereg továbbra sem veszi fel a harcot Ermo katonáival. Lassan nyomulnak előre, maguk előtt tolva a fegyvereikkel hasztalan cséphadarózó, átkozódó gyalogosokat. Az erősítést hozó paripák még a kísértet-sorfal észleltekor megszabadultak lovasaiktól, és elnyargaltak békés tájak felé.
A ravaszabb kardosok próbálják megkerülni az áttörhetetlen őrvonalat, ám bármerről közelítenének, újabb és újabb halvajárókba ütköznek.
A szellemek gyűrűbe zárják védenceiket. Némelyikük hátat fordít a királyi katonáknak, mások egyszerűen csak a fejüket csavarják a kör belsejében ténykedő Jassalék felé.
A tusázó tekintete megakad egy kísértetharcoson. Fél a felismeréstől.
Hosszan fürkészi a magas homlokú, keskeny arcot, a járomcsontra és az állkapocsra fonnyadt, barnára rothadt bőrt. A bal szemüreg szúrágottnak rémlő, lyukacsos csontján rezgő kocsonyás masszát, a másik szemen féloldalasan lógó, leszakadt, kiszáradt szemhéjat, a görbén ívelt orrot, a feketére cserepesedett, hústalan ajkakat. A rongycafatokba burkolt, töpörödött, szikkadt testet.
– Santo? – leheli.
A ködkatona keserű nevetést hallat, és elfordul.
Viador testére ráfagy az átizzadt ruha.
Kisvártatva nekifeszülnek Lekid tomporának, és teljes erőből tolni kezdik a sárkányt. A pöfögő szaporázott léptekkel lohol előttük, a szellemsereg helyet csinál nekik a katonák között.
A pikkelyes átélten csapdos a szárnyaival, mégsem emelkedik.
Hátranéz a válla fölött.
– Mi volna, ha énekelnék? – kérdezi Nashuát. – Serkennék tőle?
– Nem! – nyiffan rémülten a lány. – Ne énekelj! Fuss!
– Biztos? – sóhajt kétkedőn a pöfögő. S legott rázendít: – Aludj, Sárkány, álmodj, jóéjt...
Nem jut tovább, ekkorra Nashua felrobog a füléhez, onnan az orrára siklik, két kézzel megragadja a nyelvét, és kirántja a szájából, ilyképpen elnémítva a dalolót.
A zenei megrázkódtatás hatására Azin olyannyira megtaszítja a pikkelyest, hogy az a levegőbe lendül, mielőtt még elaludna.
Azután élénk szárnycsapásokkal távolodik a fák fölött, a kihúzott nyelvébe csimpaszkodó, vadul kalimpáló lánnyal együtt.
Jassal utánuk bámul.
– Látlak még, pipiske? – sóhajtja.
Megvetően végigmérik a megközelítésükön hasztalan fáradozó katonákat, és a fák közé sietnek. Lóhátra lendülnek. Vágtában indulnak lefelé a hegyről.
Mytia hosszan hallgat, a velük történteket emésztgeti. Egyszercsak megjegyzi:
– Hihetetlen az egész! Micsoda cifra dolgokat vittünk véghez! Módfelett élvezem nagyságomat és a hatalmat!
Sandon rácsodálkozik:
– Ezt szűrted le a szellemtámogatásból?
– És a palástból, meg a többi varázslatból – bólogat a lány.
– Velem épp ezek a történések éreztetik kicsinységemet – szól Jassal.
– Magam is így érzek – csatlakozik Sandon. – Éppen ettől tudatosult bennem porszemnyi mivoltom.
Kuszaeszű elbődül.
– Azin szomorú! A ganéj Lekid elhurcolta a tündérkirálylányt! Ugye Nashua nem ereszti el a sárkány nyelvét? Ugye, nem zuhan le? Ugye nem hal meg? Ha mégis meghal, akkor szellemkatona lesz belőle? De ugye nem esik baja?
Nem nyugtatják meg az aggódó óriást. Nincs mivel.
Ráadásul alig látnak. Találomra követik a rejtett utat. A holdas éjszaka fénye gyéren hatol át az erdő lombkupoláján.
A magasra nyurgult páfrányok és a terebélyes törzsű fák ágai közül éjtündérek közelednek feléjük. Csatlakoznak a száguldó lovasokhoz, saját testfényükkel segítve tájékozódásukat.
Néhány kellemke a gazdátlanul nyargaló sárga kanca nyakára, hátára ereszkedik. Széttárt karokkal, áttetsző szárnyaikat rezgetve egyensúlyoznak, a ló mozgásának ütemére táncoltatják hosszúkás, tűkarcsú testüket. Kislányos-kisfiús vonású arcukon derű csillámlik.
Azin ámulva nézi őket. Egy apró tünde a kantárszárat tartó kézfejére lebben, s tekervényes csápjait nyújtogatva megtapogatja az óriást.
Az élen vágtázó Jassal az előtte suhanó tünelkékre bízza magát, gyanítva, hogy azok oda vezetik őket, ahol – élve vagy holtan – meglelik Nashuát. És persze a sárkányt.
A férfi nem érti saját, mélyre ható aggodalmát, hiszen a kenőírt már megszerezte a színjátékostól. Egyéb függésről nem tud. Mégis szeretné biztosra venni, hogy a pendelyesnek nem esett bántódása, s további útjukon is velük tart majd. Szívesen megkérdezné tőle, a történteket illetően ő is úgy érez-e, mint Mytia. Vajon ő is nagynak és hatalmasnak tekinti magát a Szellemsereg védelme alatt? Vagy sokkal inkább tudja, mint eddig valaha is, hogy az ember nem a Mindkerekség ura, hanem a játékszere? Vagy talán játékos társa?
Jassal az előtte sikló éjtündék nemesopálként szivárványló, áttetsző finom szárnyain keresztül bámulja az elsuhanó fákat és páfránylegyezőket. Az átszínező káprázat közepette érzékeli, hogy gyérül körülötte az erdő. A magasba tekintve megpillantja a mélykék égboltot, a sebhelyes Holdat és a csóva fényességű, óriás csillagot: a smaragd és rubin tündöklést váltogatva szikráztató Qambollót.
Megérinti a nyakában függő medált. Eszébe jut a csillagmás kőhöz kötődő hiedelem, s fanyarul arra gondol, ha az igaz lenne, az ő nyakdísze régen kacattá fakult volna. Vagyis azon esetben, ha a szikrázatnak bármi köze volna tulajdonosa méltóságteljes viselkedéséhez. Hiszen ő némelykor távolabb jár a méltóságteljességtől, mint a Naptól. Felidézi mindazt, amit a Halál Kertjéből történt szabadulása óta művelt. Elborzad megvetésre érdemesült tetteitől. Visszafagy hátára a ruha. Számba veszi, mi mindent törölne ki az emlékezetéből, ha tehetné. S amikor ennek végére ér, alig marad valami, amit megtartásra méltathat.
Az éjtündérek szétlebbennek előle. Varázsos szépségű szárnyaikat összecsukva felúsznak a magasba. A sorsukra hagyott lovasok az eléjük terülő tó vizén ringatott égboltot és a tükörképet szabdaló hajóféleséget nézik. Ezt örömmel teszik.
Ám a szaggató fog- és fejfájást keltő énekhangot csekélyebb gyönyörűséggel hallgatják.

 

Az Álmok Tengere sem parttalan...
(igaz, hogy csupán álom-partja van);
az Álmok Tengere félelmesebb,
mint a szokott veszélyű tengerek;
siklik a roncs? süllyed a jó hajó?
– az Álom-Tenger épp erre való!
Mit tesz veled és mit kezdesz vele?
sorsod rád bízza Álmod Tengere.
Mikor épp nem mély: magas, mint az ég!
Csodáld – s úszd meg az Álmok Tengerét![3]

 

A magaslati ponton állva megállapítják: a nyolcasokat és kígyóvonalat rajzolva köröző hajóféle nem más, mint a tóban úszkáló Lekid. Amikor azt kornyikálja: magas, mint az ééééég, valamennyien öngyilkosságra gondolnak. Azután meg sárkányölésre.
Kuszaeszű feljajdul:
– Azin nem látja a tündérkirálylányt! Nashua leesett! Szanaszét szakadt! Vagy pedig vízbe fulladt, amikor a gané Lekid becipelte a tóba.
– Jól úszik – szól Viador.
– Volna kedve trillázni, ha elvesztette volna Nashuát? – töpreng Sandon.
– Nekem lett volna néhányszor – jegyzi meg a tusázó.
– Szerintem Nashuától tanulta a verset – vélekedik Mytia. – A dallamot aligha.
– Sokféle kínpad van – nyöszörög Jassal.
A víztükröt karistoló sárkány közelében lágyan fodrozódik a felszín. Úgy tetszik, úszó személy halad a szárazföld felé.
Levágtáznak a domboldalon.
Sandon megölelgeti a vizes ruhában partra gázoló lányt.
– Féltettünk ám! – mondja, kisimítva arcából a nedves hajtincseket. Az óriás felkapja Nashuát és a levegőbe dobálgatja. Kilenc esetben nem is mulasztja el elkapni. Tizedszerre is megtenné, csakhogy közben Lekid újfent dalra zendít.
Kuszaeszű tüstént kiborul. A magasba hajított lányról megfeledkezve a vízbe robog, és a sárkányra ordít, csendet követelvén.
A süvítve zuhanó bimbót Jassal ragadja meg a becsapódás előtti pillanatban. S ha már amúgy is szorosan a karjában tartja, atyailag háton lapogatja, azt dünnyögvén: örvend a viszontlátásnak.
A lány az arcába csodálkozik.
– Elfeledted, hogy nálad van a gyógykenőcs?
– Ami azt illeti, nem.
– Tényleg örülsz nekem?
– Hát persze. Végre nem vagy büdös.
Nashua kifordul a férfi karjából. Lehajol, marokra kapja palástja alját, és kicsavarja belőle a vizet. Facsargatás közben jegyzi meg:
– Nem csodálom, hogy Radga elhagyott.
Mytia felkapja a fejét.
– Radgát mondtál?
– Igen. Radgát.
– Különös, amikor egészen kicsi voltam, engem is így szólítottak. Maffo adta nekem a Mytia nevet.
– Élt egyszer egy Radga nevű női harcos. Mellettünk küzdött a Szörnyetegek ellen – mondja Viador. – Nagyon hasonlítasz rá. Arcbeli szépségben, combhosszúságban és harcmodorban is.
– Meghalt? – kérdezi a jégkék szemű lány.
– Szülés közben, nyakán kötéllel – bólint a férfi.
– Kitől szült?
– Talányos.
– Mi lett a csecsemővel?
Nashua megelőzi Jassalt a válaszolással.
– A mesélők szerint ledobták a kicsit a vártoronyból. Meglehet, hogy a dajka kilopta a szobából, és eladta egy terméketlen családnak. Vagy egy révész gondjaira bízta. Azt is mesélik, hogy a kislány idegen földre került, felnőtt, férjhez ment, és halomba szüli a porontyokat. Hogy csepűrágók fogadták örökbe. Vagy egy utazó kalmár vette magához, ám hamarosan elcserélte egy kutyáért. Esetleg egy szökött harcszolga viselte gondját, és kardforgatót nevelt belőle. Úgy tartják, könnyű ráismerni a fenekén lévő anyajegyről.
Mytia sóhajtva rápillant.
– Jól tudom, hogy csepűrágók a szüleid? Vetkőzz!
– Téged pedig eladtak, hogy kardforgatót neveljenek belőled. Mutasd a tomporod! – nevet a bimbó. – Te még szerintem is hasonlítasz Radgára! Habár én csupán hűlt és fonnyadt állapotban találkoztam vele. Ám ő még holtában is jól tartotta magát. Szép személy volt, szerette a cicomát. Milyen anyajegy volt a fenekén, Jassal?
– Háromágú korona, mint Aldato nyakán.
A szédelgő felkuncog:
– Ez azt jelenti, hogy Aldato az apa?
– Vízbe fojtalak, cinka!
– Miért? Magas rangot ad, ha valaki a királyi méntől származik! Különben hagyjuk a találgatást, Viador! Maradjunk annyiban, hogy legyen titok, kitől s kit szült Radga. Döntöttem: nekem te vagy az apám. Ha méltatlanul viselkedsz, és szégyent hozol rám, kitagadlak.
– Cabar az apád.
– Cabar nevelt fel. Ezért szeretem és csodálom őt.
– Cabar a nemződ! És ha még egyszer atyádnak nevezel, kitekerem a nyakadat!
– Annak nevezlek, amíg te pendelyesként bánsz velem.
– Fürödjünk meg! – indítványozza Sandon.

 

 

Kisvártatva vizesen és lélekszakadva lódulnak tovább, midőn Jassal – a homlokába süppedt smaragdkőnek köszönhetően – észleli, hogy a katonák a nyomukban loholnak. Mielőtt lóra pattannának, meg kell tolniuk a hízott hátsójú, tunya pikkelyest, mivel az továbbra is képtelen magától a levegőbe emelkedni. Az erőfeszítéstől olyannyira kimelegednek, hogy előbb rájuk szárad a ruha, majd a verítéktől visszanedvesedik.
Azután csapkodva lobogó köpenyszárnyakkal vágtáznak a hajnallatban, s üldözőik messze elmaradnak. Erdőkön, mezőkön, hidakon robognak keresztül. Az égboltot csíkozó-pettyező sárkányvonalat követik, a magasban szárnyaló Lekid röptének nyomát: -.-.-.-.-.-.
Nashua vigasztalja kimerült társait, egyúttal önmagát is. Elmondja, hogy a tűzböffentő Lélekföldre vezeti őket. Ott nyugtuk lesz Ermo katonáitól. Kifújhatják magukat, és felkészülhetnek az Álmok Tengeréhez vezető kalandos útra.
Mindezt az éjtündérektől tudja, meséli tovább. Amikor a sárkánynyelvbe kapaszkodva a magasba emelkedett, hosszan próbálgatott feljutni a pikkelyes fejére, sikertelenül. Tünelkék szegődtek melléjük, énekeltek nekik és beszéltek hozzájuk.
Az elpuhult pöfögő nélkülük biztosan lepottyant volna. Tőlük tanulta az új dalt, amitől végre nem zuhan álomba, s persze rögtön eldajnálta, mihelyt a tóra ereszkedtek, és a nyelve szabaddá vált.
– Álmok Tengere? – töpreng Jassal.
– A tengerbe süllyedt trónvárosban, az Álmok Palotájában találjuk meg gyalázat magvait. Véres megtorlás következik. Tömeges karóba húzás koncolás, nyúzás, máglyahalál!
Szerencsére az efféle mulatságokban igencsak kedvét leli. A leszámolás eredményeként a csőcseléket hosszabb időre megbénítja a rettegés. Ráadásképp a jövőben megint jóval többen jelentkeznek önszántukból, hogy családjuk, barátaik, szomszédaik bűnös gondolatairól súgjanak a poroszlóknak, így aztán már csírájában el lehet fojtani minden pusmogást, lázadást.
Eszébe jut, hogy a legutóbbi átvirrasztott éjjelen – ha csupán szemhunyásnyira is – elszunyókált pár percre. Érdekes álmot látott. Fiatal volt, erős, eszes, és egy kulcsos város kapitányaként szolgált. Az ellenség megtámadta a várat. Ő pedig úgy döntött, nem herdálja fölöslegesen a kincstár javait, tehát megkíméli a király katonáit.
Ezért aztán összeszedette és az ostromolt kapuhoz hajszoltatta az öregeket.
Követ útján tudatta a támadókkal, micsoda aljasság lenne részükről, ha bántalmaznák a tisztességben megőszült, derék, idős személyeket.
Hiába! Az aljas lelkületű barbárok mégis betörtek a városkapun! Ezt követően a palota ellen indultak.
Ám a vár bejáratánál az összeterelt nők és gyerekek tartóztatták fel őket.
Ez már sok volt az alávaló férgeknek! Gyáván megfutamodtak a fogadtatás láttán! Inkább feladták a harcot, semhogy síró-rívó, nyavalygó asszonyokat és kisdedeket gyilkoljanak!
Ermo önelégülten mosolyog a bajusza alatt. Minő álom! Micsoda ötlet! Ezentúl mindig így fog harcolni a támadók ellen! Eléjük hajtja a kenyérpusztító aggokat, kölyköket és nőket.
Feltéve persze, hogy létezik olyan ostoba, aki hadba merészkedik ellene! Ugyanis inkább ő indít hódító háborút!
Mily örömest bevetné végre-valahára a Halálerődben nevelt-rejtegetett – egyelőre a kívánatosnál szerényebb létszámú – titkos seregét! A különleges katonáknak nincs szükségük pajzsra, vértekre. Testüket páncélbőr borítja, vagyis nem könnyen sebezhetőek. Kard helyett irdatlan karmokkal, tüskékkel és roppant fogakkal küzdenek, ezáltal a fegyverkovácsok végképp feleslegessé válnak. A tenyészet harcosai maguktól is fürgén, gyorsan haladnak, így legfeljebb csak étkezési célból szorulnak lovakra, bár a fűevők húsát kevéssé kedvelik. Táplálásuk sem apasztja a kincstár vagyonát, ugyanis jóízűen behabzsolják a szétmarcangolt ellenséget.
A káprázatosan hatékony hüllőkatonák tökéletessé válásához csupán egyetlen apróság hibádzik, mégpedig az, hogy képesek legyenek megkülönböztetni gazdájukat az ellenségtől. Ez még nehezen megy nekik, ám a – sajnálatos módon fogyatkozó számú – kiképzők keményen dolgoznak a megoldáson.
– Lélekföld milyen hely? – kérdezi Mytia.
A lovak már nem bírják a vágtát. Kocka alakúra tágult orrlikkal, szuszogva, fújtatva ügetnek.
Melegen tűz a Nap. Fejüket égeti, port kavar nyomukba. Virágszőnyeges ligetek és szalmaszőke gabonatáblák szegélyezik útjukat.
Jassal nyakában nyugtalanul tekergőzik az ezüstkígyó, ám ő sem a saját szemével, sem Santo ajándékával nem lát fenyegető veszélyt, rejtőző katonákat. Hosszan tűnődik a válaszon.
– Úgy tartják, léteznek kivételes kisugárzású, rendkívüli helyek a Világban, amelyeknek lelkük van, miként az élőlényeknek – kezdi.
– Csakis az embereknek van lelkük! – tiltakozik Mytia.
– Lelkük van, miként az élőlényeknek – ismétli meg Viador. – Talán hallottátok, hogy Castaq király idejében zarándoklatra küldték az elítélt gonosztevőket. Ha a bűnösök végigjárták a számukra kijelölt utat, a végén szabadon engedték őket. Ha feladták, mentek a tömlöcbe. Akik rájöttek, hogy ezen az utazáson önmagukat kell megtalálniuk, sikerrel jártak. A menet Lélekföldet is érintette. Innen már nagyon kevesen fordultak vissza. A Szörnyetegek el akarták pusztítani a területet, ám ezt megakadályozták az istenek. Ezért varázslójuk, Hypno lángfalat emelt Lélekföld köré, hogy többé senki ne juthasson be oda.
– Tehát te sem jártál ott – állapítja meg a sötét hajú lány.
– Nem.
– Félsz? – kérdezi Nashua.
Jassal éppen rávágná, hogy nincs mitől, amikor megneszeli a kérdés értelmét.
– Vagyis félek-e attól, hogy Lélekföldön megtérek, mint hajdan a bűnösök? – firtatja.
A lány bólint.
– Mi történne veled, ha visszanyernéd hitedet? Ha nem kétkednél többé magadban, másokban, az élet gyönyörűségében?
– Semmit sem akarok visszanyerni.
Trim kiemeli fejét a parázsszínű sörény alól. Reflexből a tusázóra vicsorog, és tovább szunyókál.
– Hazug válasz – jegyzi meg Nashua.
– Nem az. Valóban nem siratom, hogy elveszett belőlem az ifjonti lángolás.
– És mi még? Lássuk csak: mit érzel most, Hitehagyott?
– Unottságot. Ürességet. Kedvetlenséget. Kétkedem, érzéketlenné váltam. Gyakran gyötör az „ezt már láttam” érzet. Ne kínozz ezzel. Úgy vélem, az ezért járó büntetést leültem Deniqnél.
– Vagyis úgy gondolod, hogy az ott töltött évek után egyenesen jogod és kötelességed így érezni?
– Mit kérsz számon rajtam? Beszéljünk másról. Sőt, inkább hallgassunk.
Sandon odafordul:
– Kétségkívül ügyesebben bánok a fegyverrel, mint a szóval, mégis érdekel, mi ment végbe benned. Engem is gyakran eltölt a kétség és a keserűség. Mit nem érzel, Hitehagyott?
Jassal elgondolkodik.
– Áhítatot. Szenvedélyt, lobogást – sorolja. – Hitet, reményt. Lelkesedést. Nem vagyok derűlátó, bizakodó.
– Ez az állapot nagyon hasonlít a halálra – sajnálkozik Mytia.
Trim fásultan felemeli fejét a kanca marjáról. A tusázóra vicsorgatja fogait, és visszaalél.
– Tehát nem akarod visszakapni az életöröm képességét? – kérdezi Nashua.
– Nem ezt mondtam. A hitemről beszéltünk.
– Ez ugyanaz, magad is tudod. Ha kitartasz emellett, sokat kockáztatsz Lélekföldön. Azt mondják, az ilyen helyeken furcsa dolgok zajlanak le bennünk.
– Na és, cinka!? Azért persze nem kötném fel magam, ha a végén netán kitépném a lantot az első hangász kezéből, és az élet szépségéről kezdenék danolászni. Megtörténhet, miért is ne? Csak itóka kérdése.
– Úgy elvarázsolnálak! – nyögi elkeseredetten a pendelyes.
Sebesen végigtapogatja ruhája minden zsebét, redőjét, még a kebelkivágásban is mélyen megmerül. Végigütögeti csizmája szárát, feltűzött haját is megmotozza. Szája legörbül.
Jassal hátrasöpri haját az arcából, és felsóhajt.
– Elhagytad a csodaport? Micsoda szerencse, hogy a kenőír már nálam van!
– Nem hagytam el!
Nashua tovább böngészkedik az öltözékében. Szélviharszerű sóhajtást hallat megkönnyebbülésében, midőn a dobozka megkerül. Beledugja mutatóujját, majd rámered. Komoran megpöccinti a skatulya fiókocskáját, ám abban egy árva porszemet sem talál.
– Szörnyű, milyen lassan telik meg újra! – méltatlankodik.
– Kénytelen leszel visszaemlékezni, hogyan varázsoltál, amikor még nem volt ilyen dobozod – jegyzi meg Sandon.
A lány az egykori harcszolga páncélkék szemébe bámul.
– De hát akkor még nem is varázsoltam!
– Dehogynem! Bárkit megnevettettél! Mesélted, hogy sokan sikoltoztak is, ha félelmetesnek mutatkoztál előttük. Tapsoltak neked, veled énekeltek. Ez is varázslás.
– De te nem is láttál engem játszani! – Nashua Viadorhoz fordul. – Te viszont igen. Tényleg varázsoltam?
– Legalábbis jól csináltad. Engem felvidítottál. Míg el nem loptad a lovamat.
– Deszkaemelvény sem kell alád. Folyton játszol, mindig átélten – szól Sandon.
– Még gyerek. Majd kinövi – vélekedik Jassal.
– Nézz rám, tapadj a számra a szemeddel! – követeli a lány. – Figyeld, amit mondok: NEM VAGYOK GYEREK!
– Nem gyerek! – jelenti ki Sandon. – Tiszta, lelkes, játékos, üdítő. Élvezd te is.
– Én élvezem – csatlakozik Mytia. – Irigylem is, méghozzá anélkül, hogy utálnám érte. Ez pedig nagy szó! Amikor annak volt itt az ideje, hagyták őt gyereknek lenni. Nem úgy, mint engem. Most látom, mit vettek el tőlem.
– Tündérkirálylány! – bömböli túláradtan Azin.
Dombtetőre érkeznek. Itt az ösvény eltűnik a lovak lába alól, akárha a Világ végére jutottak volna.
Liláskék és bíbor virágokkal pettyezett, úttalan búzamező aranylik lábaiknál. Félmeztelen földművesek aratják a gabonát.
A távolba vesző lejtő aljában bíbor lángfal magasodik.
A sárkány a tűzsövény előtt ücsörög, és lehunyt szemmel, falánk áhítattal habzsolja a lángokat. Bármennyit zabálhat belőle, a kerítésfal nem fogyatkozik.
Sandon keserű kuncogást hallat.
– Lelkünk üdvével kapcsolatban mindent meghánytunk-vetettünk. Csak azt nem tudjuk, hogyan jutunk be az elzárt területre.
– Hogyne tudnánk! – nevet rá a lány. – Az éjtündérek azt is megmondták.

 

 

Az ezüstkígyó tekergőzik, fejét emelgetve hangosan sziszeg. Jassal körbepillant. Nem kavarog nyomukban ellenséges lovasok közeledtére utaló porfelleg. Körös-körül minden álmosítóan nyugodt. Napmelegtől bódult rovarok zümmögnek a levegőben.
A hegymagasnak rémlő tűzfal felé indulnak a végtelennek látszó, lejtős gabonatáblában. Sokszirmú, öklömnyi vérvirágok és fagyoskék színű, csókos ajkak füzérének tetsző furánák hajladoznak-bókolnak az aranysárga búzamezőben. Az érett kalászok zizegve kocódnak-súrlódnak a paripák oldalához, lovasaik térdéhez.
Nashua áttapogatja a nyerge mögé erősített málhazsákot. A Galibától kapott kacatkincsek hiánytalanok.
Az Új Szent Könyv sem veszett el. Ölbe veszi a kötetet. Végigsimítja, majd felüti az ékműves fedelet. Ezt gyakorta megteszi, mintha nem bánná az üres lapok láttán szívébe nyilalló szúrást. Pedig titkon igencsak fájlalja a csalódást. Amikor kislány volt, egy bizonyos mesét mindig újra meg újra elmondatott anyjával, azt remélvén, annak egyszer majd csak jó vége lesz, hiszen az nem lehet, hogy rendes mese rosszul végződjék! Ám a történet mindannyiszor bús kifejletbe torkollt. S az Új Szent Könyv oldalain sem következett be változás. Mostanáig.
Megrökönyödésében a lány csak nyögdécselni képes. Lázasan pergeti a lapokat. Jassalra pillant, és újra a könyvbe mered.
A férfi felfigyel izgatottságára. A sárga kanca mellé rúgtat Aldatóval.
Immár ketten nem hisznek a szemüknek.
Tiszta, szép színekkel festett képeket és előkelően dülöngélő betűket bámulnak a fóliáns oldalain.
– Te csináltad? – firtatja Viador.
Zavarodottságában öt ujjal söpri hátra tincseit, ám azok visszaáradnak az arcába. Sebtében leszakít egy bőrrojtot a nadrágja száráról, azzal köti lófarokba hajzuhatagát. Bíbelődés közben felváltva fürkészi a kötetet és a lány meglepett-gyönyörködő arcvonásait. Mire végez a sörényigazítással, kissé magához tér. Tekintete feltisztul, a képek élessé, a betűk olvashatóvá válnak előtte.
– Dehogyis én csináltam! – sóhajt Nashua. – Nem vagyok én lovagregény-festő!
Lapozgatás közben hümmög, hitetlenkedőn nevetgél. Egy rajz fölött hosszasan köhécsel. Mégis rekedtes hangon jegyzi meg, amikor szóhoz jut: – És nászéjfestő sem.
– Az elnyomók ellen nem félsszel vagy közönnyel, hanem megvetéssel kell védekezni – olvassa Jassal néhány oldallal odébb. – Mi ez? Mi történt? Helyesen gyanítom, hogy most íródik az Új Szent Könyv?
Úgy tetszik, Nashua továbbra is kaparást érez a torkában. Köhint néhányat.
– Vagy most készül az Új Szent Képes Könyv? – találgat egy különösen érdekes piktúra fölé hajolva. Meghökkenésében eltakarja szemét, ám tüstént szétnyitja ujjait, és átles közöttük. – Azt hiszem, a szentet akár el is hagyhatjuk.
Sandon halkan megszólal mögöttük.
– Jassal, készülj.
A tusázó felrezzen a fóliánsból, s körbetekint. Néhány pillanatig úgy érzi, megfagyott az idő, s ő elmerült benne.
A dermedt végtelenségérzet múltával felfedezi a gabonatáblában mozgolódó aratók feszes izomzatát. A kezükben suhogtatott – se-sarló-se-kasza – szerszám villogását.
A tenyérnyi széles, görbületes, kétélű pengék láttán felfogja végre, mi okozza kígyója nyugtalanságát.
Könyökével meglöki a könyvbe mélyedt Nashuát. – Csapda! – súgja. – Készen állsz a halálra? – dörmögi Sandon felé.
A bimbó a málhazsákba rejti a kötetet, és mellédugja a barinont, nehogy valamelyiknek baja essék. Utóbbi nyomban visszamászik a kanca nyakára.
– Át kell jutnunk a tűzkapun! – súgja a lány. – Igyekezzünk Lekidhez!
A lángokat faldosó sárkánynak egyelőre nem tűnik fel, mi folyik a háta mögötti domboldalon. Számára az csupán egy robotoló gojlákkal teli gabonamező. Márpedig a hosszas bezártság után őt kizárólag az élvezetek habzsolása érdekli.
Viador pontosan tudja, miféle állapot ez. Fegyvert ránt, a balján lovagoló pendülőre pillant:
– Siess előre! A sárkány mellett biztonságosabb.
– Veletek maradok!
Nashua előhúzza a kacatkincsek közül való kardját, amely mindeddig csupán a gyönyörködtetésére szolgált. A markolatot alkotó, roppant karmú, félelmetes madár tündöklő csillagkövet tart horgas csőrében, oldalt ülő szeme hol zafírkéken, hol tengermélyi sötéten villan fel. A fegyverműves mitikus figurákat és óvójeleket domborgatott a különlegesen ívelt kézvédő vasba. Alighanem ezek okozzák a kard könnyűségét. Ki tudhatja, mi egyébre képesek még?
A lány végigtekint a hasig érő gabonát vágó, meztelen mellkasú, lesunyt fejű, villogó tekintetű férfiakon. Izgatottság és félelem nélkül nézi, amint azok erőteljes suhintásai nyomán a földre dőlnek a növényszárak. A békés, ősi tevékenység harmóniáját megbontja a lángfal ropogása, az izmos, pőre felsőtestekről és sötét pillantásokból áradó feszültség.
Amikor a katonák vezetője támadási parancsot bődül, a Galiba-féle palástok föllebbennek, és gazdáik köré tekerednek, páncélozással borítva testüket; fejükre sisak simul.
Nashua lelkéből tüstént kitörlődik a formálódó kétség, miszerint képes lesz-e az ellenfélbe döfni a kardot. Tudja, hogy az a dolga.
Az események robbanásszerűen következnek. Egyszeriben minden megtelik fegyveresekkel. Kétélű, tenyérnyi pengék suhognak köröttük. Mostanig rejtegetett dárdák, nyílvesszők sziszegnek feléjük. A magasban lomha röptű, vészjós csuhamadarak vijjognak.
Hárman rohanják meg Nashuát. Az egyik katona megkísérli lerántani a lóról.
A lány kiszabadítja a lábát, és homlokon talpazza a fickót. Közben a másik oldalon támadó, gyilkos szándékú behemóttal vív.
A harmadik zsoldos hátulról közelít, ám nyakát szegi, mielőtt még vesén szúrhatná Nashuát. A sárga kanca szilaj meglepetésrúgással fogadja az alattomos kardost.
A bokacsavargató katonának meg se kottyan a talpazás. Némi szédelgés, fejrázás után újfent a lány lábára akaszkodik.
A bimbó keresztbe fekteti kardját a jobbról feléje suhintott penge útjában. Ott lélegzetvételnyi szünethez jutván szélsebesen lehajol balra, és sisakjával felökleli a lábimádót. Az horpadt homlokkal hanyatt vágódik. A sárga ló átgázol rajta.
A kardozó csatafi újabb támadást indít. Nashua kifulladásig véd és hárít, ám attakot kezdeményezni képtelen. Attól tart, napestig vívhat a harcias fickóval.
Hálásan fogadja a repülővágtában érkező óriást. Azin irdatlan lovával sodorja félre a fegyverest, majd nem szeretlek! kiáltással fölébe tornyosul, és kettészeli az ádáz zsoldost.
– Menj Lekidhez! – kiáltja a lánynak.
Pajzsával tomporon paskolja a sárga kancát, mire az a magasba rándul, és a szélrózsa minden irányába egyszerre kirúg. Még mind a négy lába a levegőben van, midőn nyílvesszőként kilövi magát.
A váratlan rázkódtatás hatására Nashua kibillen egyensúlyából. Kezéből kicsúszik a szár, ő elvágódik a lovon, és lefelé csúszik annak jobb oldalán. Haja sötétvörös lobbanásként bomlik elő tovaguruló sisakja alól.
Mielőtt még péppé zúzná fejét a talajon, sikerül rögzítenie magát. Kalimpáló bal lábszárát a magas nyeregkápába akasztva fenn marad a paripán, jóllehet nem hagyományosan elegáns pozitúrában. Száguldás közben kalászkötegek pofozgatják testét, gabonaszemek peregnek arcába, szájába.
E sajátos arató testtartásban két kézzel markolja az oldalvást kitartott kardot, mintha abban megkapaszkodhatna. A sárga kanca cikázva halad vele, száguldását olyképpen irányítva, hogy kihasználja lovasa helyzetét.
Az utána meredő Jassal félreszúr döbbenetében, látván, amint a nyeregből féloldalasan lehanyatlott lány katonától katonáig nyargalva, bravúrosan tarolja az ellent.
A Viadorral küzdő harcos nem az eszméletét veszti a mellésuhintás következtében, hanem a feje tetejére púpozott haját. A tollfosztástól bőszülten új rohamra lendül.
A seregritkítással elfoglalt szüzet bámuló Jassal a fürge ezüstkígyónak köszönheti életét. Jégszínű villanást észlel a szeme sarkából. Halálsikolyt hall.
A csúful járt kopaszra pillant, a látványtól elfintorodik. Hálásan megérinti a nyakába visszatekeredő kígyó fejét. Sarkát Aldato oldalába bökve Nashua után vágtat.
A kardos lány által vágott csapáson halad a búzamezőn. Ménje átugrándozik a földön heverő katonák fölött.
Mielőtt utolérnék a sárga kancát, az útjukban fekvő porhüvelyek egyike megmoccan.
Az orv zsoldos váratlanul felkapja a mellkasán nyugvó kezét. Magasba löki a kardját.
Aldato lendülni készül.
A veszély láttán Jassal hevesen félrerántja a szárat.
A szélsebes húzó mozdulat hatására a ló oldalra pördül, és elvágódik. Ilyképpen elkerüli a halálos döfést.
Viador elrúgja magát a lehanyatló mén hátáról. Röptében hajítja el tőrét. Sisakja az ellenkező irányba zuhan.
A fondor katona megmered felültében. Kiejti kezéből a tusázóra szegezett kardot.
Mindkét szemével a homloka közepébe fúródott pengére kancsalít, s ezúttal végérvényesen kiszenved.
Aldato feltápászkodik.
Lovasa valamivel lassabban kászálódik. Tokjába süllyeszti a kezébe visszaszáguldó tőrt.
Időközben a sárga kanca rendellenes módon igénybe vett nyergét tartó heveder elszakad.
A terhét vesztett hátas elnyargal.
Nashua tempósan száguld még egy darabig, csakhogy immár a lóval ellenkező irányba. Suhantában bravúrosan felfogja, mi is történik vele.
Gyorsan elengedi a lábfejével fogva tartott nyeregkápát. Elhajítja a kardot.
Ekkor már a föld felé siklik. A nyereg és a fegyver elhúz fölötte.
Süllyedtében megkísérli elkapni a szintén süvítve távolodó málhazsákot. Sikerül.
Az elhajított kard tovább suhan a levegőben.
A fél térdre kecmergő Jassal némi késéssel észleli a felé zúgó halált.
Pazar reflexszel maga elé kapja a kardját. A nyereg ér oda hamarabb, és megtaszítja a kezét.
Félrelökött pengéje nem képes a vészesen közelgő fegyver útját állni. Bár odébb téríti azt a koponyája felé tartó pályáról, Nashua kardjának hegye halántéktól állig végighasítja az arcát.
Tengernyi vér fröccsen a szemébe. Visszaroskad a földre. Kezét a sebre szorítja. Tenyere szempillantás alatt megtelik vérrel.
A rohanvást érkező lány csaknem eszét veszti a férfi ujjai közül buzgó, élénkvörös életnedv láttán. Lerántja Jassal kezét az arcáról, rémült pillantást vet a sérülésre, majd végigtekint a testén, attól tartva, hogy további sebeket talál.
Aldato és a sárga kanca izgatott horkantásokat hallatva toporog mellettük.
A küzdelmükre végre felfigyelő Lekid földrengető léptekkel siet feléjük a búzamezőn. Se-sarló-se-kasza pengékkel hadonászó, félmeztelen katonákat hajigál a magasba. A túl vakmerőket lehelete tüzén pörköli meg, vagy egyszerűen keresztülgázol rajtuk.

 

 

A sárkány dolga az volna, hogy a lángfal fölé emelkedve visszafújja torkából a behabzsolt tüzet, ily módon mintegy átjárót nyitva az égető sövényben. S ha társai épségben átjutottak, neki már csak utánuk kéne repülnie Lélekföldre.
Az ám, csakhogy a tunyult pikkelyes magától továbbra sem képes elrugaszkodni a földtől. Hasztalan reménykednek, sem Sheld, sem a Szellemlégió nem siet a megmentésükre. Holott úgy rémlik, Ermo a birodalom valamennyi zsoldosát idecsődítette fogadásukra. A dühödt sárkány fedezékében nyargalnak a tűzfal felé. A bimbó szőrén üli meg a nyergét vesztett lovat, épp ezért nem sokat fickándozhat annak hátán. Elteszi a kardot, megfeszíti íját. A vállán átvetett tegezből szélsebesen kikapdosott nyílvesszőket lövöldözi a búzamezőn nyüzsgő katonákra. Csaknem minden lövése célba talál.
A mozgékonyabb Sandon, Mytia és Jassal sem tölti az időt testcsatával vagy közelharccal. Levágnak mindenkit, akit száguldás közben kardnyújtásnyira megközelítenek. Ami azt illeti, gyakorta úgy intézik, hogy a lándzsát lengető, íjideget feszítgető zsoldosokat minél hozzáférhetőbben megközelítsék.
Azin levegővétel nélkül bömböli kétszavas csatakiáltását. S valahányszor azt üvölti, nem szeretlek, ökle, talpa, kardja vagy pajzsa lesújt valakire.
Lekid – immár a dombról visszafelé haladtában – ígéretesen felgyorsul. Vadul csapkod hegyes csonttüskékkel szegélyezett, vitorla méretű, sárkányzöld szárnyaival.
Egyszerre csak elrugaszkodik a földtől. Ám mielőtt még fölrepülne, súlyosan gömbölyded tompora visszatottyan a talajra.
Bár a testét tovább viszi a lendület, meglehetőst röghöz ragadtan süvít lefelé a lejtőn. Ha terebélyes ülepe nem szikrázna minden lépés nyomán, alighanem szégyenletesen orra bukna, bukfencet vetne. A tragikus finisben pedig óriási golyóbisként pörögne alá az ereszkedőn.
Nashua hízelgő-kedveskedő tartalmú kiáltásokkal lelkesíti a küszködő sárkányt.
– Ha a lejtőn nem szárnyalsz fel, akkor sehol! – üvölti végezetül, attól tartván, kárba vész a biztatás. Közben nem a földcsuszamlás-szerűen lefelé zúduló pöfögőt nézi, hanem az előtte hemzsegő katonákat. Amíg ezt elmondja, három nyílvesszőt röpít a gonosz szándékú kardosokba. Ez három fickó azonnali felhemperedését idézi elő.
A tűzsövény felé hömpölygő Lekid gondol egy nagyot. Fejét és farát is a magasba rántja.
Aztán csaknem földet fog megrökönyödésében, felfogván: REPÜL! Bár csak alacsonyan.
Alant, a lángfal közelében a kivégzésükre felkészült íjászcsapat várja őket.
A sárkány föléjük lomházik. Terebélyes árnyékot terít rájuk.
Az ilyképpen elhomályosított látású íjasok testhelyzetet váltanak. Elfordulnak a vágtában közeledő Jassaltól és társaitól. Felfelé céloznak, a pikkelyes közeli hasára.
Lekid odébb húzódik. Távolodtában maga alá nyom egy szekérre való ganét.
Ezáltal könnyebbé válva fentebbi régióba kapaszkodik. Midőn eléri a kívánt magasságot, lepillant az alatta dagonyázó nyilasokra. Azok a céllövészettel felhagyva, kétségbeesetten gyúrják-tapossák a rájuk fakadt masszát. A lávafolyás-sűrűségű, gőzölgő ürüléktengerben süppedeznek, felkecmeregnek, újfent felbuknak, térden-könyéken kúsznak a szárazföld felé.
Egyikük nem és nem adja fel az ölési szándékot. Kiemeli íját a trágyából.
Aztán a megpendített ideget vastagító fekália a szemébe, arcára fröccsen, jócskán tompítva éleslátásán.
A sárkány kipróbálja tűzfúvó képességét. Mivel a katonák elcsendesednek alatta, megállapítja, hogy perzselőtehetsége visszatért.
Ezt követően a lángsövény fölé halad, ugyanis imbolygó, lassúdad lomházását nagyzolás volna repülésnek nevezni. Tulajdon tunyaságától dühödten ellentüzet okád a magas, széles lángkerítésre. A tűznyelvek sivítva, ropogva lelapulnak és félrehúzódnak. Olyan széles csapás keletkezik a falban, amelyen akár egy hintó is kényelmesen átférne.
Azin nyargal át elsőként a félelmes hasadékon. Mytia, majd Sandon következik.
Nashua aggódón figyeli a sűrűn megbillenő, imbolyogva lebegő sárkányt. Attól tart, Lekid a tűzbe zuhan.
Jassal ráüvölt, hogy menjen már.
Látván bizonytalankodását, szélsebesen rányomul, és Aldatót hajszolva valósággal keresztültolja a sárga kancát a levegőtlen, forró katlanon.
Amint ők épségben átérnek, a tűzokádó megfelelő légmagasságba küzdi magát. Erőteljes szárnycsapásokkal mind beljebb és beljebb kúszik a lángok fölött. Alighogy elhagyja a várfal vastagságú tűzsövényt, aléltan süllyedni kezd.
Az immár biztonságban lovagoló bimbó kicsavarodott-hátraszegett fejjel figyeli a repülési nehézséggel sújtott sárkány küzdelmét.
Egyszercsak nem bírja tovább. Hátasát visszafordítva Lekidhez nyargal.
A pikkelyes földet ér a lángfal innenső oldalán, csupán a farka vége lóg a tűzbe. Kábulatában nem érzi a bajt.
Nashua figyelmeztető kiáltása hallatán előrébb vánszorog. Petyhüdten hátranyúl, kiveszi farkát a lángok közül. Ráfúj, majd végignyaldossa megperzselt, füstölgő kormányszervét.
Azután fejét előreejtve, nyelvét oldalt lógatva, elterül a földön. Szemhéját félárbocra bocsátja. Kimerülten nyögdécsel, sóhajtgat.
Társai körbeállják, kis ideig szótlanul szánogatják a kecstelen repülésben kifulladt pöfögőt. Mígnem eszükbe jut, hogy maguk is tikkadtak. Leugrálnak a lovakról, nyújtózkodnak, ténferegnek. Megbizonyosodnak arról, hogy rajtuk kívül más nincs jelen, senki sem akar végezni velük.
Beszippantják a jólesően meleg levegő balzsamos illatát, majd széttárt karokkal, csaknem egyszerre hanyatt vágódnak egymás mellett a sárkányzöld füvön, és Lekid példáját követve sóhajtoznak, nyögdécselnek nevetgélnek.
– Megúsztuk, itt vagyunk! – ujjong Nashua.
– Ti is érzitek, amit én? – leheli Sandon. – Ennek a helynek csakugyan lelke van. Valósággal boldog vagyok, csaknem ok nélkül.
– Engem is furcsa érzés járt át – csatlakozik Mytia. – Nagyon békésnek érzem magam. Ez nálam szokatlan.
Azin túláradó hangon elbődül:
– Tündérország!
– Mivel engem is jóleső érzés tölt el, biztosra vehető, hogy tüstént történik valami pocsékság – jegyzi meg Jassal.
Nashua felmorran. Ekkor észreveszi, hogy a férfi arcsebéből még mindig szivárog a vér.
Hasra fordul, közelebb hemperedik. Bár az imént szívesen ráförmedt volna rosszhiszeműsége miatt, most inkább gyengédséget érez iránta. Megérinti a karját. Végigsimít a rácsodálkozó tusázó ép arcfelén.
– Búcsút vehetsz páratlan szépségedtől – szól mosolyogva.
– Nem megmondtam?! – nyög fel Jassal.
– Mytia mindjárt összevarr. Hozok fonalat Aldato farkából.
– Engem? Lószőrrel? Soha!
– Ha nem hagyod, girbegurba, csúnya heg marad az arcodon. Nem fogsz tetszeni a Roncha-féle lányoknak – kedveskedik Nashua.
Mielőtt Jassal kikérhetné magának a megjegyzést, Lekid fél szemmel felpillant, és elbődül:
– Hát ezt nem bírom! Mihelyt erőre kapok, odébbállok! Utálom a nyálas gügyögést!
A bimbó felkönyököl, a sárkányra néz.
– Te semmit sem tanultál a bezártságból?
– Tanulnom kellett volna belőle?
– Hát persze! Rengeteg időd volt töprengeni. Nem döntötted el, hogy ha kiszabadulsz, elhagyod a folytonos rosszkedvűséget, morgást és utálkozást?
– És akkor?
– Bármi történjék is ezután, csak jobb lehet a rabságnál. Miért nem próbálsz ennek örülni?
– Hogyan kell örülni?
A lány vállat von, eltöpreng.
– Nem is tudom – feleli hosszas tűnődés után. – Nálam ez magától jön.
– Hát ez átkozottul idegtépő! Amint lábra állok, már itt se vagyok! Örülni szeretni, gügyögni, simogatózni!? Ez mind a gyengéknek való!
– A morgástól érzed erősnek magad? – csodálkozik a pendülő. Jassalra pillantva felnevet. – Szóval ez a titkotok? Ezért gorombáskodtok szüntelenül?
– Engem miért keversz bele? – firtatja a férfi. – Mióta rám ragadtál, többször említettem, hogy Lekid törleszkedő, doromboló cica hozzád képest!
– Minek neveztél? – bömböli a sárkány.
Nashua felül, letép egy fűszálat, és a fogai közé harapja.
– Azt mondta, doromboló, törleszkedő cica vagy. Hozzám képest. A Legendák Lovagja ki nem állhat engem.
Lekid megkövültnek látszik.
– Téged? Hiszen te vagy az első női személy, aki nem sikongatott a közelségemtől! Teljes bizalommal odajöttél hozzám! Leszedted rólam a béklyókat! Ráadásul siránkozás nélkül csúszkáltál a mocskomban. Kár, hogy nem sárkánylány vagy. Az is lehet, hogy egy napon még nőül vennélek.
Jassal lelkesen összeütögeti a tenyerét.
– Sárkány a sárkányhoz húz. Összeilletek.
– Tündérkirálylány! – árad meg Azin.
– Hát ebből tényleg elegem van! – csattan fel a pöfögő. – Már itt sem vagyok!
– Nem mehetsz el, jól tudod! – tiltakozik Nashua. – Az a dolgunk, hogy visszahozzuk Castaq királyt a trónjára!
– Egyáltalán nem érdekel, ki ül a trónon!
– Castaq király biztosan nem falaztatott volna a barlangba, és a férfiúi magodra sem vetett volna szemet! Az ő idejében nem bántották a rendes sárkányokat! Csak a dühöngő emberevőket irtották!
– Sosem kellettünk mi ahhoz, hogy halomra öldököljétek egymást! Emberek! Ocsmányak vagytok! Rühellem a fajtátokat!
– Mégis harcoltál a Szörnyetegek ellen – mutat rá Nashua.
– Harcoltam – bólint a tűzböffentő. – Mert utáltam, amit Castaq királlyal és a birodalommal tettek. Harcoltam! És mi lett az eredménye? A Fivérek folytatták, amit a Szörnyetegekkel félbehagyattak!
– Te csak ekkor ábrándultál ki? – legyint Jassal. – Én már a háború vége felé gyanút fogtam, hogy rövidesen kárba vész minden áldozatunk Átok ül a trónuson.
– Nem a trónszék tehet arról, hogy megbomlik, aki beleül – vélekedik a lány.
– Tényleg nem – sóhajt Sandon. – Az átok maga a hatalom. Ez veszi el az uralkodásba jutottak eszét.
– Castaqét nem vette el.
– Honnan tudod, cinka? – morran Viador. – Őt csak legendákból ismerjük. Az idő megszépítő távolából.
– Az előtte élt királyok természetén miért nem szépített az emlékezet? Burbet betegesen gonosz volt, Sivalon tébolygott! Ez maradt fenn róluk. Castaq igazságos, józan eszű, népét szerető király volt. Az például roppant fontos, hogy az uralkodó ne csak önmagát szeresse.
– El is bántak a jó királlyal – jegyzi meg Mytia. – Ne győzködd Lekidet, hiszen semmi hasznát nem vesszük! A segítségünk nélkül repülni is képtelen! Hadd menjen, amerre lát. Ég veled, farnehéz sárkány!
– Kinek köszönheted, hogy Lélekföldön vagy? – morran a pöfögő.
– Köszönöm neked – szól fenségesen a sötét hajú lány. – És most elmehetsz. Vagy kinyalhatod a hátsómat!
A pikkelyes kiölti parázsos, gőzölgő nyelvét. Szeme megvillan.
– Na gyere!
Mytia férget lepöccintő mozdulatot tesz.
– Kushadj már! Kit érdekelsz?
A pöfögő megtöpped kissé. Becsukja száját, és jobb mellső végtagját felemelve túlnőtt karmainak tanulmányozásához lát.
Nashua ámultan biccent.
– Látszik, hogy kemény harcosok között éltél – sóhajtja. – Tudsz bánni velük!
Mytia szerényen legyint.
– Ki nem állhatom a hímnyavalygást. Ez az egyetlen hibám. Az érzelgősöket sem bírom! Az ocsmány módon étkezőket meg egyenesen utálom.
Sandon elvigyorodik.
– Azt hiszem, megértitek, miért szökött meg oly könnyen. Sokan segítettek neki, hogy biztosan kijusson.
A harcos lány felhördül. Tőrt rántva társára vetődik. Lovaglóülésbe helyezkedik a férfi hasán, a pengét annak nyakához feszíti.
Sandon megfogja a csuklóját. Nevetve birokra kelnek.
A bimbó kedvtelve nézi őket. Kisvártatva megszólal.
– Ha ilyen a szerelem, akkor jó.
Sandon odébb húzza az arca elől a Mytia kezét szorító karját, hogy lássa Nashuát.
– Szerelmeseknek látsz bennünket? – kérdezi.
Mytia kuncogva lehemperedik a férfi hasáról. Feltérdel a másik lánnyal szemben.
– Zsoldos a legkülönb fickó, akit valaha ismertem – mondja. – Habár jobbára harcszolgák között forgolódtam. Lehet, hogy létezik nála is különb.
A bimbó eltűnődik. Töprengtében fűszálakat tépdes maga mellett. Végül megrázza a fejét.
– Lehet, de még én sem találkoztam vele. Pedig összevetettem Sandont a fivéremmel, Tintóval és persze Jassallal is.
– És? – firtatja Viador.
– Tinto még nagyon ifjú. Te pedig... – A lány legyintve elhallgat. Hüvelykujjára simít egy fűszálat, ráhajol és megmuzsikáltatja. A tusázó megragadja a kezét, és elhúzza a szájától.
– Én pedig?
– Te nem is akarsz különb lenni másoknál! Sőt, még magadnál sem!
– Ez a vétkem? Nem izgat fel, hogy különb legyek. Kikorosodtam a versengésből. Valamilyen csak vagyok!
– Mit akarsz hallani?
– Milyennek látsz?
– Mondtam már, nem is egyszer: téged más szemmel nézlek, mint bárkit! Pendelyes koromtól rajongtam érted. Amikor megismertelek, összezavarodtam.
– Na és? – von vállat Mytia. – Attól, hogy megismerted, még rajonghatsz érte.
– Így sokkal nehezebb!
– Ugyan már! A híres-neves, sokszor megénekelt Viadornak nem volt íze, szaga, hangja, tapintása, érintése! Nem voltak gesztusai, sem arcjátéka, kiterjedése. Az elevennek van mindenféléje! Ez olyan zavarba ejtő?
– Igen. Te csak nemrég ismered. Talán ezért nem tudod még, hogy egyáltalán nem eszményszerű.
– Eszményszerű?!
– Igen. Elképzeltem valamilyennek. Cseppet sem olyan!
– Miként képzelhetted el eszményként? Hiszen tudtad, hogy végigvívott egy förtelmes háborút. Közben a szíve megégett, megkeseredett. Pontosan olyan, mint egy harcos.
– Igen. Nem pedig olyan, mint egy hős.
– Van különbség?
– Világnyi!
– Te még mindig pendelyes vagy – sóhajt Viador. – Gyerekeszű.
– Inkább ártatlannak nevezném – jegyzi meg Sandon.
– Na persze! – dünnyögi Jassal. – Hisz te vagy a Legkülönb!
Lekid a hátára fordul. Hatalmasra nőtt, görbe karmaival hersegve vakargatja a teste többi részénél jóval halványabb zöldben pompálló hasát. Reszelős hangon megszólal:
– Ezt már kedvelem. Vitatkozzatok, emésztődjetek! Jól van! Veletek maradok.
– Miért emésztődnénk? – morran rá Mytia.
– Utálatos érzés a féltékenység, nem igaz, emberek?! Figyeljetek rám! Majd én helyre teszek mindent...
– Te csak ne szólj bele, ostoba! Valaki mesélte, hogy egyszer kettészelte egy sárkány fejét, aztán csak nézett, mint szűz a fürdőben, mert üresen kongott az a koponya!
Nashua kíváncsi arccal előrehajol.
– Mi van a fürdőben? – kérdezi.
– Nem jártál még? Tényleg? Minket Maffo rendszeresen elvitt, mert ha ezt elhanyagolta, nem tudtunk helytállni a küzdőtéren. A fürdőben csupasz férfiak és nők vannak, továbbá tálakkal és kupákkal megrakott asztalok. És persze gőz, ami sok mindent eltakar.
– Tivornya?! – leheli a lány.
Mytia kuncog.
– Nevezd annak. Egyébként nem vagyunk szerelmesek egymásba Sandonnal. Voltunk, de elmúlt. Barátok, vagy inkább társak vagyunk. Nem hiszek a sírig tartó epedésben, férfi és nő örök lángolásában, egyéb badarságokban. A kardomban hiszek.
Nashua elképedten néz egyikről a másikra.
Zsoldos megvonja a vállát.
– Mytia nagyszerű lány. De nem ő a lelkem másik fele.
– Mi van a fürdőben? – leheli konokul a bimbó.
A sárkány felkacag.
– Fogadnék egy ökörbe, hogy szűz vagy!
– Mi van a fürdőben?!
Jassal ellegyez a pendülő arca előtt. Sikeresen magára vonja a kövült lány figyelmét.
– Majdnem ugyanaz, mint a fogadók ivóiban – feleli. – Megfordultál néhányban, nem igaz? A fürdőkben a férfiak és a nők esznek, isznak, évődnek és élvezetet nyújtanak egymásnak.
– Mint Roncha neked?
A tusázó bólint.
– Úgy, úgy. Csak utólagos testi kín nélkül.
– Többnyire – szúrja be Mytia. – Többnyire.
Nashua Sandonra mered. A férfi ismét vállat von.
– Az ember nem a fürdőben keresi a lelke szebbik, jobbik felét.
– Mit keres ott?
– Rászorul – veti oda a jégkék szemű lány. – Látom, volna mit tanulnod.
Azin fejcsóválva nézi őket.
– Megtörtétek a kicsi tündérkirálylányt!
– Nem törtük meg – vitatja Jassal. – Az élet nem lovagregény. Ideje volt, hogy megtudja.
Feltápászkodnak a fűből, összeszedik a legelésző hátasokat, és folytatják útjukat.

 

 

Lüktet és tombol az élet. Selymes fűszálak, légies tündérhajak ringatóznak köröttük. Lila, kék és fehér virágú balzsamfüvek terülnek alájuk. A paták érintése nyomán a keskeny levelek fűszeres, ingerlő illattal szédítik az érzékeket. Ékszerbogarak döngicsélnek, fuvolázó madarak cikáznak és lebegnek a tömérdek virág vagy gyümölcs súlya alatt roskadó bokrok, fák között, a kanyargós sziklaágyakban patakzó vizek fölött.
Zöld lombokkal prémezett dombok és lankák hajlatainak vonalai, ívei kényeztetik a szemet. Milliónyi korona-, ág-, levél- és sziromforma, színek és fények árnyalatos káprázata, ezerképpen muzsikáló hangok olvadnak harmóniába.
Nashua loppal a mellette lovagoló Jassal arcát fürkészi. Végignézi, amint a feszült vonások felengednek és elsimulnak.
– Mit lesel, cinka? – kérdezi a férfi, kék szemét rávillantva.
– Rád is hat!
– Mi ebben a csoda?
– Mégsem vagy érzéketlen!
– Baj ez? Gondoltad, hogy tetszelgek benne?
– Úgy vélem, inkább pajzsképpen használod.
– Tán tőled félek?
– Esetleg magadtól?
Jassal egy fintorral vet véget a szóharcnak.
Felfelé kaptatnak. Bal felől bókoló lombozat szegélyezi ösvényüket, a másik oldalon gömbölyűre csiszolt, nyálkásra nyaldosott kövek közt szaladgáló patak morajlik. Zúgó zúgót követ.
A magasabb párkányokról aláhulló vízpermet az arcukra szitál, gyémántragyogást sziporkáztat szempillájukon. A mindegyre erősödő dübörgés hallatán biztosra veszik, hogy jókorább vízeséshez közelednek.
A lovak meg-megcsúsznak a nedves talajon. A sárga kanca sós verítéke átnedvesíti Nashua ruháját. A lány kényelmetlenül fészkelődik, feszeng. Sóhajtozására senki sem figyel, mert az áradó víz robaja minden más hangot elnyom.
Egyszercsak megpillantják a hegyoromnyi szikláról aláhabzó, napfény-szikrázatos zuhatagot. A lezúdult víz köves lépcsősoron bukik lejjebb és lejjebb, majd szelíden pezsgővé lanyhul egy szabálytalan formájú katlanban.
A tágas mélyedésben létrejött tavacska tükrében összekeveredik az égbolt tiszta kéksége s a karéjozó sziklákon dúsan tenyésző páfrányok és kúszónövények mélyzöld színe.
A katlan szélein túlcsorduló erek rohanvást tekergőznek lefelé a kövek között, mígnem közös mederre találva ismét egybeáradnak. E keskenyület fölött fából ácsolt, fémkorlátos hidacskán visz keresztül az út.
A padlat mohos deszkázatának résein át lelátnak a fürtösnek tetsző, vadóc áramlású vízre. Az ezüstösen zöldre vált színű, csipkemintázatú könyöklőn tenyérnyi pillangók pihennek lustán rezgetett szárnyakkal, az íves korlátvégek mitikus motívumokat formáznak.
Az ösvény a másik parton halad tovább, a kaptató sík felületté simul alattuk. Csaknem szemlátomást növekvő, dúsuló növényzet mentén léptetnek. A hatalmas levelek és óriási virágok kipárolgásának sokrétegű, lázas illata oly édes, fojtott és ájult, akár egy átszerelmezett nyári délután.
Nashua már-már megfeledkezik a bőrét viszkettető, sós verítékről. Csípőmozdulattal állítja meg a lovat, azután szótlanul bámészkodik, hallgatózik, szimatol, engedvén, hogy valamennyi érzékét megreszkettesse az áradó mirákulum.
Jassal is felkavarodik. Olyféle emlékképek törnek rá és zúgatják meg vérét, amelyek valóságosan sosem estek meg vele, de megtörténtükre mindaddig vágyódott, míg hiányuktól ki nem égett.
Sandon először érzi megingathatatlanul, mióta világra született, hogy szabad lélek, élete csak most kezdődik, mert ezutántól fájdalmas szépségű élmények várják.
Azin arra kíváncsi, ki árasztja a tengersok vizet a sziklafalról. Az orom mögé képzel egy nála is hatalmasabb óriást, aki a hajtókerékhez béklyózva, időtlen ideje köröz és köröz, hogy fenntartsa a gyémántos zuhogást.
– De pocsék! – morogja a sárkány. Mérgesen tocsog a csúszós mederben, mivel a keskeny hidacskán nem fér át.
Mytia lesiklik lováról, ledobálja ruháit, és a tóba vetődik egy laposabb kőről.
Nashua többé-kevésbé felöltözötten követi a példát. Előrenyújtott karral töri át a felszínt. Tágra nyílt szemmel suhan a fenék felé. Nehézkes, ezüstös léglabdacsok és fürgén felszálló buborékgyöngyök pezsegnek körülötte. A sziklás aljra érve talpra áll, és felpillant. Úgy tetszik, a világ katlannyira szűkült körötte. Zafírkék üveggolyóként kerekedik fölé az égbolt, akár egy varázsgömb. A feje fölött ringó, kristálykék víz széttördeli és összerakja, majd megint feldarabolja s újfent egybemossa a tavacska körül bujálló növényzet, a sziklafalak képét.
A lány köröket ró a hűvös vízben. Úszik a fenéken, félmagasan és a felszínen is. Lehagyja s utoléri, azután ismét megelőzi a háton lebegő Mytiát. Bár megszabadul a ruhájába maródott, csípős izzadságtól, közel sem elégedett. Azt reméli, a furcsa feszültséget is kiúszhatja magából, ám felbolygatott érzékei tovább szikráznak, testét, lelkét nyugtalanítóan.
Kisvártatva Jassal és Sandon is a katlanba fúrja magát. Leplük alig falevélnyi. Szilaj csikók módján játszanak a vízben, süllyednek, merülnek, szélvészgyors tempóban köröznek. Gyakorta partra kapaszkodnak, felmásznak egy magas, keskeny sziklára. Onnan ugrálnak fejest, szaltót, talpast, és megpróbálkoznak a pörgéses becsapódással is.
Amikor a teljesen szőrtelen, ruhátlan Azin is csatlakozik bolondozásukhoz, a katlan felé fordított háttal sorakoznak fel egymás mellett a szűkös elrugaszkodóponton, és vezényszóra, nevetve farost ugranak. Miután szerencsésen túlélik, megismétlik néhányszor. Vidámságukban utóbb már mindenféle vetődést kipróbálnak, a nagyujjas ugrástól a fülesdobásig.
Féktelen mulatságuknak Lekid vet véget, midőn fenségesen a vízbe toccsan. A tó egyszeriben megtelik vele, nem marad tér a légmutatványokhoz. A sárkány méltóságteljesen lebeg, körözget.
Nashua lemerül, és megtekinti őt alulnézetből.
A pöfögő olyképpen úszik, mintha ráérősen sétálna. Egyszercsak felhagy ezzel, mire legott a fenékre süllyed. A köves aljzatra érkezve különös ténykedéshez lát: összes végtagjával hevesen ásni, kaparni kezd. Ezt néha abbahagyja pár pillanatra, bár csupán azért, hogy a szeméhez emelje valamelyik lábát. Megtekinti karmait, és folytatja a koptató célzatú ápolást. Hosszan időzik a mélyben, bárki más többször is megfulladna a helyében.
A fürdőzést megunva elhasalnak egy hatalmasan lapos, napszítta színű, forró sziklán. A kő majdnem teljesen növénytelen, csupán néhány mélyedésében telepedtek meg törpe méretű páfrányok és finom levélzetű, parányi kerékre emlékeztető, sárga virágok.
Mytia Azin jobb felénél leheveredve annak lába mellé csúszik, ekként méri hozzá magát. A magas, hosszú combú lány az óriás alsó bordájáig ér. A vizsgálódást másik szögből is elvégzi: úgy helyezkedik, hogy derekuk legyen egyvonalban. Ezután a fej fej melletti mérést is elvégzi. Mindhárom esetben meglehetősen eltörpül a gyermekarcú férfi oldalán.
Amikor a csupasz toronyember a hátára fordul, Jassal és Sandon nyúIik el mellette kétfelől. Nem csupán a testmagasságukat vetik össze, ez kiderül a nevetésükből. Mytia is érdeklődik a méricskélés eredménye iránt. Végül együtt mulatnak Nashua lángolóvá színesedő arca láttán, és Lekid zsémbelődésén.

 

 

Átlovagolnak a hegyen, sík tájon haladnak tovább. A legyengült sárkány jócskán lemaradva vánszorog a nyomukban. Ezersok hangon muzsikál, gőzölög és széplik köröttük a napmelegből, madárdalból, bogárzümmögésből, lomb- és fűnövésből szőtt nyár. A fakadásig érett és a kövéredő termések édes illata elnehezíti érzékeiket. Már képtelenek több gyümölcsöt enni, szemhéjuk súlyosul, elméjük tompul. A pukkadásig töltött Trim hangosan hortyog a sárga kanca sörényében. A lovak lustán poroszkálnak a simogatóan selymes, szügyig érő fűben.
Nashua ismét összeverejtékesedik hátasával. Eltökéli, hogy nyerget szerez magának az elhagyott helyett. Mindjárt ki is szemel magának egyet, Jassalét. Az hajszálra ugyanolyan, mint az övé volt, ezt a benyomást a hátsó kápa mögé erősített – a fóliánst és a kacatkincseket tartalmazó – málhazsák (a sajátja!) csak fokozza. Majd elcsaklizza tőle a holmit, ha megállnak pihenni. Ha pedig Viador méltatlankodik, hát bizonyítsa be, hogy a nyereg az övé volt!
A bimbó füstölög magában. Ugyanis haragszik, boldog-boldogtalanra. Név szerint: az Egész Világra. Eddigi életében máris sokat tapasztalt, mi több, már-már azt hitte, mindent látott: szülei víg napjait, míg anyja meg nem halt; a vele együtt felnövekvő lányok, fiúk összes porcikáját, a komédiástársak búját-örömét, válságos időszakait; megszégyenülést, dicsővé válást. Sikert, bukást, megint sikert. Születést, halált. A létezés köztes állomásait. Azt hitte, azért illik bele bármilyen bőrbe a vásártéri emelvényen, mert a vándorélet során mindent megismert, ami megismerhető.
De akkor mit érez most? Mi ez a feszült, fojtott, fájdalmas, szétvető, izgatott érzület? Az érthetetlen nyugtalanság, mely szaladgálni űzné, majd rávenné, hogy bújjon el szem elől, és zokogjon szégyenszemre! Hogy repüljön magasra szárnyak nélkül, hogy vesse magát zuhanásba; mi akarja tőle, hogy haljon meg és éljen, mindezt egy időben?
Világos: megbolondult!
Az erdőszéli fák közül kikanyarodó ösvény virágkárpitos réten emelt házikóhoz közelít.
A kalyiba félköríves ajtaján kilépő anyóka pazar színű szalagokkal ékes, sok-sok copfocskát, bokáig érő tarka ruhát és színes kötényt visel, öblös csuprot cipelve a guggolni tetszően alacsony épület oldalához készített asztal mellé sétál. Leteszi edényét az ott sorakozó ibrikek, fazekacskák és göbrék közé. Felkap egy sötét kérgű, sokfelé ágazó, rövid gallyfélét, megritkult fogai közé harapva tör belőle egy darabot, és sebesen rágni kezdi.
Megállítják a lovakat, köszöntik a mamókát.
A merő párna és pufókság arcú, kökénykék szemű néne szótlanul rájuk hunyorít. Állkapcsát jobbra-balra lengetve, szorgalmasan rág tovább. Az asztalra készített tálak tartalmát rakosgatja a kisebb-nagyobb, karcsúbb, pohosabb, áttetsző és mázas falú edényekbe.
Az egyik tálon különféle színű és formájú virágfejek, füzérek és szirmok hevernek, a másikon piros, bíbor, sárga, aranyló és rózsás gyümölcsök illatoznak. A következőn apró tököcskék kacérkodnak, hosszúkásak, gömböcök, farkincás végűek, rücskös felületűek. Van még ott száznyi árnyalatú és alakú bogyó, bodocs és bingyó, valamint szagos ágacskák, tövisesek, kerek, karéjos, fogazott és szálas levélkéjűek. Továbbá pillangószárny, madártoll, férgecske páncélja, macska bajusza, tojás százféle. Az utolsó tálon muzsikás szenvedélyű tücskök-bogarak hevernek lusta kábulatban.
Az anyóka mindenből tesz valamennyit az összes edénybe, utolsóul a döngicse bogarakból markol, s ezenközben lankadatlan buzgósággal csattogtatja állkapcsát. Amikor a göbrék, ibrikek és fazekacskák megtelnek, egyenként megrázza azokat, majd feneküket is az asztallaphoz kocogtatja, tömörítési céllal. Ezután sorban föléjük hajol, és a tetejükre pök egy-egy dózisnyit az összerágott fakéregből. Bevégzésképpen oly íves gesztussal kanyarítja a fedőt az edényekre, mintha e mozdulattal csapdába ejtve, befogná a fényt a kompótok számára.
A harcosok eltorzult arccal fintorognak a köpködőre.
Egyszercsak elfogy a rágadék. A néne kevéske fogával a bámulókra mosolyog, és így szól:
– Elrakom a nyarat. Télen aztán lesz fűszerillat, ziháló zenebonálás, mézlő fények, simogató meleg és részegségvarázs! Akkor újra bekívánom a férfiakat az ágyamba! Feltéve, hogy nem jeges a lábujjuk. A hideg láb irtó lehangoló, nem igaz?! Na, készítek még eltartó-port!
Nagyot harap az ágbogas gallyacskából, és lengő állkapoccsal őrölni kezdi azt. Mivel így nem beszélhet, újfent rájuk hunyorít. Liláskék tekintete megállapodik Jassalon. Begörbített mutatóujjal közelebb inti-csalja a tusázót.
Az vonakodva léptet az asztal mellé, majd bizalmatlan lassúsággal hajol lejjebb, még lejjebb. Ennyi nem elég a mamónak, ám a férfi nem hajlandó jobban odakonyulni hozzá, attól tartva, hogy őt is a kompótba szánja; de milyen címszóval? Mint fűszerillat? Ziháló zenebonálás? Részegségvarázs? Vagy ő lenne a – mégiscsak megkívánt – irtó hideg láb?
Mivel nem hajol mélyebbre, az anyóka pattan zsámolyra, hogy felérje Viadort.
Kedves sercintéssel szép adag eltartó-port pök a férfi sebére, s tenyérpárnájával lágyan bedörzsöli az arcába. Mátkás hangszínű kuncogással végigsimít a lovas szoborrá rökönyödött tusázó mellkasán, végezetül – könnyed méretvétel után – megcsipkedi a combját.
Az alaposan lemaradt sárkány bevánszorog az erdőszéli tisztásra. Az utolsó fa árnyékát maga mögött hagyva letottyan a fűre. Mellső lábaival megdögönyözi a szíve fölötti tájékot. A jobb hátsóval megpróbálja vakargatni a hónalját, ám e mozdulat folytán kibillen egyensúlyából, és rettenetesen felborul. Ezáltal renyhébb rengést okoz a környezetben.
– Mikor alszunk? – bömböli a feldőlt pikkelyes. – Összeesek a fáradtságtól!
– Már összeestél – jelzi Nashua.
– Tényleg. Akkor alszok.
Meg is tenné, ha az anyóka nem támadna rá.
Ám a mamó odarohan egy tállal, és fürge ujjakkal megszedi a sárkányt: számolatlanul tépdesi a szálakat a szempillájából, drótszőrű szemöldökből. Fakanál szélével parázskaparékot vesz kilógó nyelvéről, és éppen a szárnyát szegélyező csonttüskék egyikének tördeléséhez fogna, mikor Lekid zsémbelve felpattan.
– Meg ki sem hevertem a férfiasságomat ért kifosztást és szégyent! Ráadásul harmattá gyengültem tőle! Csak hálni jár belém a lélek! Nem ég le a bőr a képedről? Hozzásegítselek?
– Azért egy kevéske vért adhatnál még! – háborog a kikosarazott anyóka. – A sárkányvér-párlatból egyetlen kortyocska is elég ahhoz, hogy feltüzeljen a vágy!
– Minek neked a tüzelő vágy, satrantyú?
– Megmutassam?
– Inkább csak írd körül.
– Hát azért, mert ha elhal benned az élet iránti érzéki szenvedély, az majdnem olyan, mintha magad is kimúlnál! Mi értelme annak, hogy kedvetlenül lézengj a világban?
– Nincs valami gyógyfű ezen a réten, amitől megfiatalodnál, néne? – kérdezi Mytia. – Kevés, ha annak érzed magad, úgy is kell kinézni!
– Azt hiszed, te mindig vékony combú, feszes és ránctalan maradsz? Majd megtudod, milyen az, amikor kívül tél van, benn pedig tombol a nyár!
Nashua hangosan idézi Galiba rontás-rontó versikéjét.

– Nem hívod, de jön
küldöd, de ragad
nem fogja varázspor
izmosítja átok!
Szállj vissza, eredj
küldődre tekeredj
mindig azon szoríts
aki gyűlölködik!

– A legteljesebben félreértettél! – tiltakozik a néne. – Nem átkoztam meg senkit se! Csak barátkoztam veletek!
Trim fél szemmel felpillant, és folytatja szunyókálását.
Elköszönnek, továbbrúgtatnak.
Jassal üveges tekintettel lovagol Nashua mellett.
– Látsz rajtam változást? – firtatja hosszas hallgatás után.
A lány a fejét rázza.
– Semmit.
Mytia majd összeölt.
– Miért köpött le?
– Hogy elállj tavaszig.
– Miért tapogatott meg?
– Nem tűnt el fontosabb részed? Semelyik se?
– Mindenem megvan.
Nashua vállat von.
– Ne sajnáld tőle az élményt. Ritkán járnak errefelé hősies férfiak.
– Azok is a kamrában végzik. Ott gubbasztanak sorban a csuprokban, eltartó-porral a fejükön – jegyzi meg Sandon.
Azin kacarászgat mögöttük.
– Részegségvarázs? Ziháló zenebonálás? Mi lehet az? Nagyon jó! Tündérsatrafa!

 

 

Alkonyattájt érnek a lazúrkék tó mellett álló villához. A fehér kövekkel szegélyezett parti úton haladva a boltozatos kőkerítést pillantják meg elsőként. Az omladó árkádsornak tetsző, vénséges falat csupán a rákapaszkodott folyondár tartja egyben. A tenyérforma, méregzöld levelek között rózsaszínnel cirmozott, piros tölcsérű, öklömnyi virágok tömege virít és illatozik. Égbe nyúló gyertyaszálra emlékeztető, karcsú fák sora magasodik a roggyant kerítés fölé.
Átléptetnek a boltíves kapuhoz vezető, megkopott festésű, fáradt-fehér színű fahidacskán. Az átjáró alatti sekély víz felszínén ülő malomkeréknyi leveleken érzékdúló illatot árasztó, vajsárga virágóriások ringatóznak. Szédült bogarak hemzsegnek köröttük. A csíkos derekú, pettyezett hátú és fémes tündöklésű páncéllal borított nektárkedvelők részegülten botorkálnak, hemperegnek vagy gyönyörtől aléltan hevernek a kehelyhez hasonlatos sziromöblökben.
Az élen lovagoló Jassal előrehajol Aldato nyakán, és egy ujjal meglöki a vasrepkényes kaput. Az nyikorogva feltárul. Horpadtra járt, lapos, fehér tövek alkotják a kerti utat.
Az ösvényt ápoltnak ható növényzet szegélyezi, melynek első sorában alacsony bokrocskák gömbölyödnek. Fésültnek tetsző levélzetük fölé nyújtóznak a varázsos küllemű virágok. Ezek hosszú, merev nyélen hintáznak, formájuk kecses hajadont idéz; a lányka fehér pártát, derékszalagos, éjkék ruhát visel. Utóbbi alól rózsaszín alsószoknya, piros harisnya és vajsárga cipőbojtocska villan elő.
Viador szakít egy virágot, és megszagolja.
A második növénysorban embermagas fácskák sorakoznak. Kérgük kígyóbőrszerűen mintázott, fényes és sima. Törzsük és ágaik pörgő-forgó, hajladozó és levegőbe szökkenő táncosokat formáznak. Az ágvégeken zöldellő, csipkefinomságú levélzet olyféle hatást kelt, mintha a táncosok fátylat lengetnének kinyújtott kezükben. Mögöttük búslakodni tetsző földig omladt hajtású, tűlevelű fák széplenek.
A sétány végén előbukkanó, kör alakú teret furfangosan megalkotott lépcsős vízesés keretezi. Zöldesre vénhedt korlátú hidacskán léptetnek át. Kuporgó növénysorral szegett, útvesztőt idéző járáson tekergőzve jutnak el a kőcikornyás, emeletes szökőkúthoz. A célzatosan kanyargó út megkívánja tőlük, hogy megkerüljék a medencét. A magasabbik káván körbefutó vízköpő fejeken szemügyre vehetik az élet stációit: a csecsemőtől lépésenként jutnak el a gyermekből ifjúvá, majd felnőtté érő-korosodó, végül megöregedő emberig – s ha úgy tetszik, kezdhetik elölről a kört. A csecsszopó gyűrűs szája az idő előrehaladtával mosolyra kerekedik, csókra csücsörödik, gúnyosan lebiggyed; befejezésül fogatlanná horpad. A vizet árasztó fejek egyik arcfele női, másika férfivonásokat mintáz.
Újabb hidacska következik. Ez átviszi őket a kaszkádos vízesés fölött.
A lenyűgöző épület elé sétálnak.
A villa fala oly fennkölten, borzongatóan és éretten sárgás árnyalatú, mint a régóta porladó csontok egy szarkofágban. A tölcsérvirág, madárfej, kard és pajzs alakú ablakokban színes üvegtáblák ékeskednek. Az előkelő bejárat fölötti kupolát tartó, domború izomzatú, de más módon is szembeszökően férfias kőóriások időtlen tekintettel merednek a jövevényekre.
A nyomukban caplató sárkány csupán ekkor érkezik a tóparti hidacskához. Jól hallják morgolódását, majd lombhullasztó bömbölését, miszerint beékelődött. Kisvártatva azért fakad ki, mert a hídon ugyan üggyel-bajjal átjutott, ám a törpéknek készült, átkozott vaskapu bizony rászorult. Miután innen is kiszabadítja magát, a szobrászható virágbűz által okozott gyötrelmes fejgörcsre és ingerlékenységre panaszkodik. Amikor pedig a vízeséses, útvesztős, fellengzős térre lép, feladja kulturált mivoltát, és áthömpölyög mindenen.
Lenyergelik és eleresztik a lovakat a villa mögött zöldellő mezőn.
Lekid a fűevőkkel tart, közölvén, hogy neki is legelésre van szüksége.
Ők pedig a házba nyitnak.
Menten úgy érzik, hazaérkeztek, jóllehet sosem laktak hasonló helyen. Végigjárják a tágas szobákat. Szemügyre veszik a kőpadló mintázatát, a magas támlájú karosszékeket, a párnákkal kényeztetővé puhásított fekvőbútorokat, az emelvényen álló, függönyös ágyhoz vezető lépcsősort. Megtekintik az ütközetről, vadászatról, menyegzőről mesélő, szőtt és hímzett falikárpitokat, valamint a szőnyegek fölött függő festményeken látható portrékat és jeleneteket.
A ház végében lévő szentélyben sorakozó szarkofágok fedelén az elhunytak rangjele, piros-zöld tollazatú, fenséges sárkánymadár díszeleg. Ugyanez az ábrázolat tekint rájuk a magasan elhelyezett ablakok színes üvegéről.
Az oltáron hitkövekből rakott kupac púposodik.
Nashua az apja elbeszéléséből tudja, hogy hajdanában minden istent más és más kő révén lehetett megszólítani. Az yloniak csakis azok köveit tartották maguknál, akiktől nem féltek; végtére miféle isten az, akitől félni kell? Minél többféle hitkő birtoklása azt jelentette, hogy az illető jó viszonyban él a jellemét, sorsát, végzetét befolyásolni képes istenségekkel, legelsősorban önmagával.
Ez a megfélemlítés nélküli, kiegyensúlyozott hitvilág mélységesen sértette a Fivérek érdekeit, épp ezért törvényt hoztak arról, hogy ezentúl őket kell imádni és rettegni, tehát isteníteni – és kész! Akinél hitkövet találnak, a következőre számíthat: elveszik a javait és megbecstelenítik a családját. Vagy őt magát. Főbenjáró esetben karóba húzzák a bűnöst.
Nashua tehát először lát gömbölyűre markolt-tapogatott hitkövet, s mindjárt egy kupacnyit: türkizt, zafírkéket, sárgát, barnát, zöldet, pirosat, feketét, rózsásat, cirmosat és áttetszőt.
A szentély után meglelik a fürdőt. Mintha várták volna őket: a mozaikköves medencében zöldes víz pezseg, illatozik s gőzölög. A széles peremen csemegékkel megrakott tálak és boroskancsók kínálják tartalmukat.
Nashua pedig néz, mint szűz a fürdőben, amikor társai a medencébe tódulva legott eltespednek, és iddogáláshoz fognak. Alig éhesek, ezért az ízes falatokat csak ímmel-ámmal csipegetik.
A pendelyes menne is, maradna is. Attól tart, ha távozik, olyasmi történhet, amitől retteg, ám ha ott ragad, akkor is.
Hosszas tépelődés végén leveszi néhány holmiját, és a többiek közé merészkedik. Elkortyol egy serleg bort. Sajtot, szőlőt, diót ízlelget. Néhányszor újratölt a kancsóból. Kéjesen nyeldesi a rubinszínű, selymes italt.
A látást homályosító párától, a meleg pezsgéstől, a balzsamos illattól ellustulva, merengőn figyeli Mytia és Azin közeledését, majd egymásra találását.
Amikor azok ketten már roppant nyugtalanítóan gabalyodnak egybe Jassal és Sandon kiemelkedik a medencéből. Kétfelől felsegítik a bimbót és az egyik szobába kísérik.
– Töröld magad szárazra, feküdj le és aludj! – atyáskodik Viador.
– Hol a serlegem? – csuklik a lány. – Bort kérek még bort nekem ide! Hohó!
Sandon sóhajtva a másik férfira néz. Egy emberként levetkőztetik, ágyba rejtik, betakargatják a hajadont. Azután az ajtó felé iszkolnak. Gondozottjuk utánuk rikkant.
– Hová mentek?
– Lefekszünk.
– Most?
– Most.
– Hol a borocskám?
– Megittad.
– Még akarok nekem!
– Most alszol.
– Nem alszom!
– Alszol!
– Ti most tivorány... tivornyázni fogtok?
– Alszol!
Az ajtó becsukódik a távozók mögött.
Nashua a hátán heverget. Hol lassan, hol gyorsabban forog vele a fekvőhely.
Idővel arra lesz figyelmes, hogy a fali tartókban egymás után lobbannak fel a lángok. A szoba mindjobban kivilágosodik. Az ágyhoz vezető lépcsősorra vérvörös rózsaszirmok peregnek. Olyféle, kínzóan szép illatot árasztanak, hogy a lány félni kezd: pusztán az illatozásukkal képesek kitépni a szívét.
A megtérülő asztalra serleg, kancsó, gyümölcsöstál koppan. Harminc körüli férfi telepszik a magas támlás karosszékbe. Keresztbe vetett lábbal hátradől. A szembeni falnál lévő tükrös szekrényke előtt fiatal nő ereszkedik az X formájú ülőkére. A pár egymás felé fordulva, érthetetlenül halkan beszélget és nevet. Olykor a tükörben keresik a másik arcmását.
Egyszercsak mindketten felállnak. Összeölelkeznek a szoba közepén, ringatózva körbe-körbe lépdelnek egymás karjában. A férfi lehajol, megcsókolja az asszonyt, kicseni hajából és a padlóra ejti az ezüst kontytűket. A nő hátraszegi a fejét, szétrázza tincseit. Torkából boldog, turbékoló hangok törnek fel.
Lázasan csókolják és simogatják egymást. Időnként szorosan összetapadnak, nem csupán felsőtestük, hanem csípőjük is egybeforr, majd kissé eltávolodnak, ködös pillantással végignéznek a másikon, a férfi a nő ruhakivágásába csúsztatja kezét, emez az ing hasítékába siklatja ujjait.
Nashua hirtelen felül az ágyon. Nem érti, hol késik Maszlag pap.
Valahányszor ilyféléket látott – pláne ha művelt! –, nyomban benyargalt álmába az Álomnyilas, és véget vetett a bűnös bujaságnak.
A hátsó fertályát tekintve ökörre fajzó, patás teremtmény nyakán a kóbor Maszlag pap puffadt feje ül. Íjat tartó karjai átmenetet képeznek az ökör és a pap mellső végtagjai között, és legott nyílvessző-sorozatot eresztenek álmába, mihelyst az – az íjász megítélése szerint – megbotrányosodik.
A kéregetéssel, lopkodással és beárulással foglalkozó, iszákos Maszlag egy régmúlt éjjelen, szülei távollétében tört rá valóságosan. Viszolyogtató dolgokat csinált vele, s közben arról papolt, hogy mindezért neki, a kislánynak kell borzasztóan szégyenkeznie, ne is nyikkanjon erről senkinek!
Nashua tolakodásnak vette a takarója alatti durva kotorászást és markolgatást, ezért hamar szétcsapott egy kancsót a rothadt máj- és sajtszagú, gusztustalan viselkedésű Maszlag fején. Az ájultat a bokájánál fogva kivonszolta a sátor elé, kiköpött mellé, s visszafeküdt aludni.
Amikor a csepűrágók reggel odébbálltak, otthagyták a fűben a Kinson-hitű alakot, mivel holtrészegnek vélték. Egyébként is féregnek tartották és forrón utálták, mióta néhány várossal korábban rájuk akaszkodott, és a Fivérek alázatos imádatára akarta téríteni őket. Örültek, hogy megszabadulok tőle. Pedig Nashua senkinek sem beszélt a takaró alatti rusnyálkodásról. Annak talán épp ezért maradt benne csúf nyoma.
Legközelebb álmodásaiban látta viszont Maszlag papot. Az patásan ökör testtel, bozontos szemöldökkel, szúrósszeműen rontott álmába és őrjöngéses lövöldözés kíséretében üldözte-tiltotta a bűnös testiség álombéli megnyilvánulásait.
Míg libabőrösre válón ezen töpreng, a pár felfelé indul a baldachinos ágyhoz vezető, rózsaszirmokkal meghintett lépcsőkön. Meg-megbotolva lassan haladnak, hiszen féllépésenként összefonódva, végtelennek tetsző csókba gubancolódnak. Mindehhez szívettépően sóhajtoznak, búgó torokhangokat hallatnak, mintha egyszersmind fájna is az, amit egymással tesznek.
Szemlátomást nem vesznek tudomást a lány ottlétéről. Ez is azt a benyomást erősíti, hogy ő álmodik. De akkor hol késlekedik az álomrontó Maszlag nyilas?
A szerelmesek az utolsó lépcsőfokra érnek. Ott újfent megtorpannak, majd kissé hátrahajolva, elködösült, páratelt szemmel még egyszer megtekintik egymást. Tán attól tartanak, hogy elcserélődtek valakivel, mire feljutottak?
A férfi arca átszellemült. Elragadtatott, lázas, vad csókoktól és harapásoktól nedvesített, kipirosodott szájának körvonala elmosódott; a pihegő keblű nő szembogara hatalmasra tágul, és elnyeléssel fenyegeti szerelmesét... Ekkor elszabadul a szenvedélyük, és egymásnak esnek! Szakad a csipke, röpködnek a szarugombok. Recseg a selyem. Hasad a vászon.
Nashua négykézláb az ágy sarkába menekül, amikor mellé zuhannak, és már nem csak egymás száját marcangolják, hanem a nyakát, vállát, de még a...! Jaj!
A lány rádöbben, hogy az Álomnyilas azért nem jön, mert ő nem alszik!
Hanem?
Lerebben a forrósodó nyoszolyáról, hevesen berántja a függönyt maga mögött, ám így is hallja a csókok nedves, csemcsegő, laspogó, hörrenéses hangjait, a többszólamú sóhajtásokat. A röpke nyögéseket, a hosszan kitartott nyögdeléseket és a többi izgalomnyilvánulást.
Libabőrösen, feldúltságában több légvételt is kihagyva, térdben-bokában egyaránt reszketőn surran le a lépcsőkön. Szorosan maga köré tekeri palástját. Mire bebábozódik, megdöbbenésében a szoba közepére dermed.
Eltűnt egy piktúra a falról! A házaspárt ábrázoló festménynek nyoma veszett!
De hiszen ők harapdálják egymás mindenféléjét a függöny mögött! Az a férfi és az a nő, akik a díszes keretet és vásznat hátrahagyva kitúrták őt az ágyából!

 

 

Kiszalad a folyosóra. A falikarokban pisláló mécsesek sejtelmes fényében látja, hogy a kárpitok már-már kiüresedtek. A képrámák csupán az élettelen részleteket és a díszítő növényzetet foglalják keretbe. A faliszőnyegekről és képekről hiányzó alakok ott surrannak, lépdelnek és cikáznak körötte. Nem ködösek és opalizálók, miként a szellemek, inkább túlsággal is valóságosnak tetszenek.
Kutyák, macskák, őzek, nyulak, medvék, mókusok és még sokféle állat igyekszik a kertbe vezető ajtó felé. Ifjú lányok sétálnak egymásba karolva, összehajtott fejjel, kuncogón. Görbedt hátú aggastyán vánszorog szemből. Valahányszor előrecsúsztatja jobb lábát, botja fémesen koppan s csikordul a kőpadlón. Amikor egymás mellé érnek, a csüggedt fejű öreg felpillant fakult szemével a kétujjnyi széles, piszkosősz szemöldök alól, ám tekintete átúszik a lányon. Megszívja-harsogtatja uborkaszerű, bibircses orrát, megcuppogtatja száraz ajkait, és akaratlan bólogatás kíséretében továbbtipeg. Szolgálók sietnek mindenfelől, tálcára rakott tálat, színültig telt éjjeliedényt, pólyába csomagolt, sivákoló újszülöttet, vödröt, seprűt, tollpárnát, festményt, lepedőbe csavart holttestet, virágcsokrot, bútorokat cipelnek. Különböző korú nők jönnek-mennek, ki ábrándos-apoteizált arccal, ki a szájára vésődött keserű fintorral, ki pedig vonástalanná fagyott-ridegült ábrázattal. Aztán fiúk és férfiak, harcosi ruházatban, menyegzőhöz, lovagláshoz, utazáshoz öltözötten. Némelyük sántán vagy ferdére nyomorodottan vonszolja magát.
Királyi tartású, szálas termetű, hosszú hajú, szakállas férfiú rántja magához Nashua figyelmét. A lenyűgöző megjelenésű, középkorú férfi a Szabadság-rendi lovagok zöld-piros palástját viseli, a nyakában függő medálon rangjele, a mitikus sárkánymadár-ábrázolat díszlik.
Cabar meséje szerint a Szabadság-rendi lovagok nem fogadták el uralkodóikként a Fivéreket. A dicső múltú, tekintélyes lovagrend követet menesztett a Gyilokvárba.
Az előkelő küldött a következő ajánlatot tette a trónra kapaszkodott testvéreknek: hívják össze a nemzetgyűlést, és közösen gondolkodjanak el Ylonia üdve fölött.
Kinson, a varázsló így felelt:

ÉN VAGYOK A NEMZETGYŰLÉS!
ÉN VAGYOK A BIRODALOM ÜDVE!

Retar, a tudós ezt mondta:

A GONDOLKODÓKAT FEL KELL SZÁMOLNI!

Ermo, a hadvezér üvöltött a poroszlóknak:

KONCOLJÁK FEL A HONVESZTŐT!

Ezt követően kiirtották Ylonia minden sárkánymadár-rangjeles lovagját, fel- és lemenőikkel egyetemben. Ez nem is volt túl nehéz, mivel a Castaq király idejében létrejött rend tagjait a Szörnyetegek rémuralma idejében is buzgón üldözték, gyilkolták, így aztán számuk jócskán megfogyatkozott. A lemészárolt maradékok ingóságait a kincstárba hordták, a mozdíthatatlan javakba betelepültek a Fivérek, vagy hódolatos híveiknek adományozták azokat.
Nashua áhítattal tekint végig a nemes arcvonású, szakállas lovag alakján. Gyanítja, hogy az előkelő megjelenésű férfiú rég tovatűnt, dicsőséges idők tanúja. Alighanem személyesen ismerte s szolgálhatta Castaq királyt.
Aztán maga a nagy király, Castaq is ellépdel mellette! Bár a vászonról lesétáltan egyáltalán nem tűnik hatalmasnak, ráadásul az egyik lábát enyhén húzza, a lány mégis megrendül. Miután az uralkodó tovasántikál a folyosón, a bimbó felidézi magában, hol is látta a portrét.
Futásnak ered. Viador szobájába rontva csípőre vágott kézzel fékez a hiányos vászon előtt.
A piktúrán lévő, díszesen faragott, sárkánykörmös lábú, királyi trónszék üres.
A trónus fölé hajoló, megelevenült fa fátyolzatos lombját szél zilálja. A hosszan lecsüngő, tűzpiros virágfürtök szív alakú szirmai havazásszerűen peregnek-szálldosnak. A szék támlájára, ülőrészére, a lábtartó zsámolyra hullanak.
Valaki köhintget Nashua mögött.
A baldachinos ágyon hasaló, gyűröttnek rémlő Jassal feni a torkát.
– Észrevetted? – kérdezi a lány, tétova mozdulattal a képre, valamint maga köré mutatva.
Viador előreejti a fejét. Rengeteg haja az arcába ömlik. Hátrasöpri tincseit, és felpillant.
– Persze hogy észrevettem! Csak mostanig azt hittem, a bortól látok ilyesmiket.
– Annyit ittál?
– Annyit nem, de az utóbbi időben kevésbé bírom. Castaq király lejött a képről, átbicegett a szobán, és kivonult a folyosóra. A kárpiton éktelen zajjal-csörgéssel, sikoltozással bevégezték a megkezdett csatát. Végül az életben maradt harcosok eltámolyogtak. Csak a hullák maradtak veszteg. Tehát nem látomás volt?
– Odakint találkoztam a lovaggal.
– Ó! Torettóval? Gyanítom, övé a ház, ő nyugszik a szarkofágok egyikében. Ugyanő néz le ránk több festményről is. Igen, azt hiszem, Toretto a vendéglátónk. Szóval nálad is sétafikálnak?
– Nálam egy pár, talán szerelmesek, olyanokat művelnek...! Na nem olyan rusnyákat, mint te Ronchával, hanem...! Nem is tudom, azért ez is, az is elég undok dolog. Vártam, hogy Maszlag pap, vagyis az Álomnyilas szétlője a farukat! Aztán észrevettem, hogy mindenki lejött a kárpitokról, freskókról és festményekről. Az állatkák is! Lovak, medvék, tehenek sétálnak a folyosón. Szolgák serblivel. Aggastyán csoszog, bibircses orral. De nem is! Igazából a bibircsóknak van orra, nem pedig az orrnak bibircsókja! Vagyis orros a bibircs!
Jassal elnyílt szájjal, tompa tekintettel bámul rá.
– Hogy mondod, cinka?
– Igyunk bort?
– Elég bort ittunk. Mi van az undok dologgal? Mit csinál a pár?
Nashua zavartan megmutatja a kezével.
– Hogyan? – nyögi a férfi.
A lány megismétli mozdulatát.
– Diót törnek? – találgat Jassal homlokráncolva. – Libát tömnek? Dugót húznak?
– Egyáltalán nem törődtek velem, bezuhantak rám az ágyba! Harapdálták egymás, nem mondom meg micsodáját...!
– De megmondod!
– Mellbimbóját. Nem fáj az?
Jassal kiül az ágy szélére, onnan fenékkel a felső lépcsőfokra csusszan. Maga mellé inti a pendülőt. Amikor az lassan mellé ereszkedik a vállára ejti karját, és közelebb hajol.
– Kezdd elölről.
– Nem nézel ki jól.
– Te se. Tehát azt mondod, egy férfi meg egy nő szerelmeskedik a szobádban.
– Rajtam! Ugyanis rám vetődtek!
– Ki az a Maszlag?
– Ő egy kóbor pap, városról városra jár, a Fivéreket istenítve koldul pénzt a hívektől. Ha valakik nem akarnak adni neki, azt mondja: majd szól a poroszlóknak, hogy Kinsonék nincsenek imádva! Erre majdnem mindig kap adományt, vagy esetleg megverik. Egyszer a trágyagödörbe is bedobták! Hűha, nagyon utálatos alak! A feje tojás. Koszorú alakban nő a haja, s olyan redős az arcbőre, mintha csupasz csigák másznának rajta. Büdös a szája, a hónalja... Büdös az egész Maszlag! Pimpós máj és sétasajt szagú. Az a sétasajt, amit már a kukacok cipelnek a hátukon. Tudod, egyik éjszaka egyedül voltam a sátorban, Maszlag meg beturkált a takaróm alá, és mancsolás közben azt mekegte, hogy ocsmány, bűnös, buja szajha vagyok!
– Remélem, Cabar megölte!? – hörren Jassal.
– Nem tud róla.
– Mit csinált még az a féreg?
– Mást nem, mert lecsaptam egy kancsóval.
– Kevés!
– Rézkancsó volt.
– Mindjárt más! Ezt néztem ki belőled! Túlélte?
– Gondolom. Ugyanis nem sokkal később megjelent az álmaimban. Felemás teste van, vagyis hátul ökör, elöl nyilas. Ha ocsmány, bűnös, buja, szajhás dolgokkal álmodom, odanyargal a patáin, és szétlövöldözi az egészet.
– Mint például?
– Mint például a csókolózás, összebújás. Arról nem is beszélve.
– Tehát arról – ismétli tűnődőn a tusázó. Mintha kezdene kijózanodni. Kézháttal végigsimít hegedő arcsebén. – Beszéljünk arról. Ha közben netán erre ólálkodna ez a Maszlag, akkor ökörsütést rendezek.
– Nehéz elhinnem, hogy ocsmány, bűnös, buja dolog a csókolózás és többi. Amikor Tinto csinálta Chissával, nem kavarta fel a gyomromat. De amit te műveltél Ronchával... Nem is csókoltad meg őt, hanem egyből...
Viador közbeköszörüli a torkát.
– Na persze – sóhajtja. – Az puszta üzekedés volt. Éppenséggel azt se nevezném ocsmánynak. Bár ha belegondolok, tényleg az volt. Ám semmiképp sem volt bűnös tett! Előfordulhat, hogy megkívánsz egy férfit. Esetleg ágyba részegülsz vele, azután elköszöntök egymástól. Ez ugyan tényleg nem szerelem, de nem is bűn, pelyhes! Azért persze ne kérkedj vele! Az esketésedig viselkedj szemérmetes szűz módján, ugyanis ez vonzza a házasuló kedvű férfiakat! Ámbár jobban növelné esélyeidet, ha tetemes vagyonnal rendelkeznél. Na mindegy. Ha pedig, túl a megkívánáson, még szerelmes is leszel valakibe, sokszorosan vágyni fogod a csókját, ölelését. Addigra verd ki a fejedből Maszlagot, hogy boldog is lehess.
– Szóval mindaz, amit mostanában legbelül érzek: a testi-lelki parázslás és tűz, az izgatottsági rohamok, a szétpattanásig fokozódó feszültség, a szapora légzés, a szaladgálhatnék és egyebek rendjén való, nem bűnös, nem kéjsóvár érzetek?
– A kéjsóvár érzetekkel nincs semmi baj. Önmagukban nincs közük a bűnhöz.
– A kényelmetlen álmoknak sem?
– Kényelmetlenek?
– Nagyon! Az Álomnyilas a végkifejlet előtt zúzza szét álmomat. Emiatt roppant zaklatottan ébredek.
– Ha legközelebb közbelép, zavard el! Álmodban is nyugodtan lecsaphatod egy kancsóval. Sőt! Üsd le koporsóval! Ha pedig röstellnél megütni egy papot, akkor inkább rúgj bele! Esetleg álmodj oda engem, majd én elintézem! Na gyere!
Jassal az ágyra nyalábolja, elrendezgeti, betakarja a válságos lelkiállapotú szüleményt. Behúzza a függönyöket, hogy ne zavarja őket a képalakok járkálása és a fáklyafény. Azután elterül a széles nyoszolya másik oldalán, biztonságos távolban az összegömbölyítgetett lánytól.
Mielőtt álomba alélna, halkan így motyog:
– Ébressz fel, ha az Álomnyilas zaklatna.

 

 

Hamarosan megszokják körülményeiket. A szőtt és festett alakok jövés-menése hajnaltól késő estin szünetel.
Castaq király napközben a vásznon lévő trónusán üldögél, kissé ferdén felhelyezett, drágakő-ékes aranykoronában kék palástban. Sötétkék bársonnyal bevont, púpos párnájú zsámolyon tartott lábait elegáns módon, bokában keresztezi egymás előtt, térdei finoman szétnyílnak. Visszahajló orrú, zöld cipőt és harisnyát, azonos színű térdnadrágot, boglárdíszes ujjast visel. Arca kerek álla csúcsosan kihegyesedő, szája fejtetőn álló körtét formáz, orra jócska. Keskeny szemrésében fürkész pillantású írisz barnállik. Hosszú szálú, őszes, sűrű szemöldöke hétpödretű, a felkunkorított szőrtincsek végeit egy-egy gyöngyszem csinosítja, a magas homlokot bölcsesség barázdálja. Egyik fülében aranykarikára fűzött jogar hintázgat, a másikban diónyi smaragdkő tündököl.
A többiek is a szőnyegeken és képeken töltik a verőfényes napszakot.
Nashua végigbarangolja, részletről részletre átböngészi a szobákat. Kevés ráérő idejét főként a padláson tölti. Az itt felfedezett, kamrányi helyiség falait könyvszekrények borítják. A polcokon gyógyító herbákat, jegeceket és mineráliákat bemutató fóliánsok sorakoznak. Más kötetek a különféle hatású varázsrigmusokat és rituálékat ismertetik. Megtalálható itt az Erénykódex és a régi Szent Könyv egy-egy példánya. Jáde-ból, karneolból és ametisztből készült orvosságos fiolák és kitömött teremtmények álldogálnak a tudós kötetek között.
A kamra közepén roskadozó asztal kulcsos fiókjaiban kristálylencsés parányvizsgáló, színes üvegdarabkákkal töltött, szembűvölő henger, különféle színű s illatú kenőcsökkel, porokkal és szemcsékkel teli tégelyek, dobozkák rejtőznek. Egy zöldes és aranyló csillámport tartalmazó – sajnálatos módon feliratozás nélküli – üvegcse mindegyiknél jobban megtetszik a lánynak, ezért ez észrevétlenül a zsebébe vándorol.
Az asztalon feltornyozott, titokzatos hieroglifákkal telerótt pergamenek és fóliánsok, kitömésre váró lények porhüvelyei, valamint a varázsfőzetek készítéséhez szükséges herbakötegek tetején nyitott könyv hever, melyet a szobában élt, nehézkes járású, görbedt hátú, biccentgető fejű, bibircses orrú, Pocmók nevű, varázslóféle aggastyán személyesen alkotott, saját kísérletezései és tapasztalásai alapján.
Ebből kiderül, hogy – a saját szavaival mizantróp, kapzsi és kígyófajzat személyként jellemzett – Pocmók szorgalmasan keresgélte a túlzott bibircsókosság kiváltó okát, valamint gyógymódját. Ezenközben sokféle receptúrát kipróbált, ám ezekkel inkább súlyosbította állapotát. Hosszas fejtörés végén megállapította, hogy nincs mit tenni, ugyanis esetében a jellem s erény torzulásai, apróbb-nagyobb hibái váltják ki a rendellenes öbösödést. Ezt a felfedezést tulajdon természetének irtózatos mivoltával támasztotta alá, ugyanis: ifjabb korában, mikor még kevésbé utálta a világlakókat, továbbá lopkodási kényszerének is jobban ellenállt, lényegesen kevesebb s kisebb dudor éktelenkedett az orrán, és azok is bájosnak voltak mondhatók. Éveinek előrehaladtával a Mindkerekség bármely jelensége iránt táplált utálkozása kleptomániájával egyenes arányban fokozódott, miáltal az orrát ellepő pupoklik egyetlen uralkodó bibircsókká olvadtak össze, s elvesztették elragadóságukat.
Mivel a gyógymódot nem találta, többféle szert kísérletezett ki, melyek segítségével maga is előidézhette a bibircsesedést, természetesen másokon, már egészen enyhe jellemhibák esetében is, s ilyképpen legalább elégtételt vehetett az orráért. E szerekkel az volt a gondja, hogy hatásuk mindössze néhány óráig tartott, azután visszaállt a bibircstelen állapot.
Nashua a könyvből megtudja még, hogy a mézfűtea aranyszínű álmokat ád; a könnyvirág főzete mélakór és bánatba tespedés ellen használ. S amit nagyon megjegyez: a sárkányvér-párlat feléleszti a kialudt érzékiséget, nem csupán a testit, hanem a létezés iránt táplált lázat, kíváncsiságot, derűt, emelkedettséget és szenvedélyt, egyszóval: az életörömöt is. Ilyen – az anyóka által is említett – serkentőszert azonban Pocmók, alapanyag híján, nem készíthetett, ugyanis e célra csakis a habzsi, zsémbes, rusnya sárkány vére alkalmas, márpedig ilyféle pöfögőt akkoriban Ylonia-szerte nem ismertek.
Amikor a lány idáig jut a feljegyzések böngészésében, a bibircses aggastyán portréjára pillant. Fejét ingatva, csodálkozva kérdezi:
– Miért nem jutott eszedbe, hogy a saját véred párlatával próbálkozz?
Pocmók szúrós tekintettel mered rá a festményről.
Nashua felemelkedik, fogja a könyvjelzőként használt háromkarmú pálcát, hogy visszategye korábbi helyére, ám ekkor megakad a szeme a vékony ezüstnyélen végigfutó, madártollat idéző domborgatáson, a valósában tollas lábfejen és az abból szétágazó, begörbített ujjak végén horgosodó, nemesopál szikrázású, félelmesen hosszú karmokon. A mutatós holmi alig nagyobb egy írótollnál. Épp elfér a zsebében, a csaklizott üvegcse mellett.
– Egy kis lopkodástól még igazán nem kell megbibircsesedni! – súgja a képmásnak.
Kifordul a kamrából, az orrát tapogatva nyargal le a lépcsőkön. Egyetlen pupoklit sem észlel. Megnyugodva tér vissza a villa mögötti, edzőtérnek használt rétre. Letelt a pihenésre kiszabott idő, folytatni kell a gyakorlást.
Mytiától testharcot, birkózást és gáncsolást tanul, Sandontól és Jassaltól kardforgatást, pajzshasználatot, nyilazást, lándzsázást.
A boldog és elégült Azintól azt kéri, barátságból tanítsa meg őt a nem szeretlek! szövegű harci rikkantás lehengerlő hangsúlyozására. Ezenfelül ossza meg vele annak titkát, miként csinálja, hogy még a sisakot viselő ellenfelet is képes végzetesen lefejelni. Kuszaeszű örömét leli hízelkedésében, mégis komolyan veszi a kérést, és mesterként oktatja a tanítványt.
Cserébe Nashua énekel, táncol és mímeskedik mulattatásukra. Gyengéden túlozva eljátssza társai gyengéit, s ezzel valamennyiüket megnevetteti.
Míg ők a verejtéküket ontják, izmaikat szaggatják és még vigadnak is közben, Lekid sem tétlenkedik. Erőnlét-fokozási céllal naphosszat úszkál a zöld lombos sziklákkal teleszórt, tengerkék vizű tóban. Sandon szerint olybá fest, mint egy zöld jéghegy csúcsa. Mytiát hínárból képződött, jókora zátonyra emlékezteti. Jassal úgy véli, a sárkány sárkánynak is épp elég csúnya; miért kéne hasonlatokat keresgetni hozzá?
Nashua úgy gondolja, Lekid egyáltalán nem csúnya, hanem kimagaslóan szép! Például legyezőszerű füle, smaragdos ragyogású szeme, hibátlanul pikkelyes, mesésen zöld bőre, kecses szárnyai, gyöngyházas csillogású tüskéi, kerekded fara. De még zord nézése és morcosan kunkorgatott vagy épp gyilkos szándékkal lóbált farka is lenyűgöző. Őt inkább, attól függően, hogy a pöfögő vízben vagy szárazföldön tartózkodik-e, lombdíszes szigetre vagy dombocskára emlékezteti.
Amikor Lekid már kellőleg edzettnek érzi magát, repülési gyakorlatokat végez. Eleinte csupán a nekifutásos felszállással boldogul, ám az idő előrehaladtával mind gyakrabban képes helyből is felemelkedni. Fel-alá trappolásával rengeti a földet, szórványos levélhullást idéz elő, s kiváltja a talajban lakó lények megbotránkozását. Idegeskedéstől karikás szemű rágcsálók és férgek ragadnak vándorbotot, kötnek batyut, s költöznek el dúlva-fúlva.
Alkonyatra mindannyian kimerülnek a gyötrelmes gyakorlásban. Befejezésképpen nagyot úsznak a tóban. A fürdés után – Nashua kivételével – a villába vonulnak.
A bimbó elnyúlik a parton hasaló, kilógatott nyelvű, pilledt sárkány mellett. Elcsevegnek az élet dolgairól.
Lekid hosszan dicsérgeti a lány bal válla és melle között félúton díszlő, hosszú csőrű mézmadarat ábrázoló, káprázatszínes testfestést. Szerényen firtatja, Nashua vajon megengedné-e neki, hogy megsüsse a vállát. A második ujját bekapva, halk szortyogás közepette megtölti karomhegyét a nyelvén fortyogó parázzsal. Felragad egy fehér hátú követ a homokból, és rákörmöli a kigondolt motívumot.
Nashua elkerekedő szemmel nézi a rajzot, a mézmadár megsárkányosított, szépséges változatát.
– Nagyon tetszik ám! – sóhajtja. – Halálos kín lesz?
– Közben majd hűsítgetem hideg vízzel – ígéri a tűzböffentő.
Így aztán munkához láthat. Próbálja elterelni a hason fekvő lány figyelmét a fájdalomról, ezért böködés közben az éjtündérektől tanult dalt énekelgeti.
A narancsos ragyogású Nap ez idáig lassan ereszkedett a tóba. Az Álmok Tengeréről trillázó egyfejű hangja által felkorbácsolt hullámok elnyelik a bukó éggömböt. A látóhatáron sárgásvörös, zöldes és aranyárnyalatú fénysávok lángolnak fel és gyönyörködtetnek.
Nashua titkon sírdogál. Nem a drámai hatású alkonyat, nem is az alászitáló szürkület hangulata ríkatja őt, de még csak a szurkálás kínja sem.
Lekid a dal végére ér. Dézsányi vizet szürcsöl a tóból, és a pirosra döfködött bőrre permetezi. Nashua válla sisteregve gőzölög.
A sárkány az alakuló kép fölé hajolva fújogatja, párologtatja a vizet. Azután sebesen tovább bököd a nyelvén képződő festékanyaggal töltött karomhegyével, majd megint hűsít-szárít, és újfent szurdal.
Aranyló fénnyel világító mécslények szálldosnak köröttük. Némelyikük pillangóra, másikuk szitakötőre vagy éppen éjtündérre emlékeztet, de gyertya alakúak is keringenek a fejük fölött.
A sárkány befejezi művét. Odaint két gyertyalényt, és azok fényében szemügyre veszi a piktúrát. Itt-ott még beleigazít. Befejezésül végigsimít rajta reszelős nyelvével.
A lány megborzong az egyszerre hűvös és forró, kéjes és kínzó érintéstől. Hátrasandít sajgó vállára, olyféle reménnyel, hogy ha eléggé kancsalít, megpillanthatja újsütetű testdíszét.
Ám ehelyett azt nézi óriásira kerekedő szemmel, amint a pöfögő a második ujján görbéllő karom hegyét a negyedik ujja begyébe döfi. A kiserkenő vércseppet leheletével forrósítja. Amikor az már fortyogva párolog, ismét rálehel, ám ezúttal lehűti s lakkszerűvé fényezi a vércseppet Végül ezt finom, pontos mozdulattal végighúzza a piktúra szélein.
– Kész! – tudatja. – Gyönyörű lett!
A lány ködös kábulatban azon tűnődik, miért lett hirtelen olyan fontos amit látott, vagyis az, hogy sárkányvér és párolgás. Lassan a hátára gördül, majd feltérdel. Lekid elégedett képpel ücsörög a homokban, ecsetként használt ujját a levegőben feledve.
Nashua talpra áll, maga köré tekeri palástját. A sárkány megszúrt ujjához pipiskedik, s amikor az készségesen lejjebb engedi végtagját, ő lenyalja róla a lakkosnak tetsző vércsepp maradékát.
A lenyelést kerülve, óvatosan csukja a száját. Legyezgetve búcsút int. A villa felé loholva a nyelvén tartogatja a kincset érő szerzeményt. Keze, lába remeg amiatti féltében, hogy zsákmánya kárba vész, ugyanis özönszerű nyálelválasztás indul be szájában.
Már-már a háznál jár, amikor eszébe döbben: csukott ajakkal, magasra tartott, ám a szájpadhoz sem érinthető nyelvvel bizonyosan képtelen lesz elmagyarázni, mire készül. Voltaképpen mire is készül?
A vállán érzett bizsergés által tüzelten ront az épületbe. Tudja, hol keresse társait. Azok a minden este bőségesen megterülő asztalnál falatoznak az ebédlőben. Meglepetten kapják fel fejüket a rohanvást érkező, zaklatott lány láttán.
Jassal elveszi ajkától a serleget, szája kissé nyitva marad, nyelni is elfelejt.
Remek fogadtatás! – lelkesül Nashua.
Jobbjával tarkón ragadja a férfit, baljával annak közelebbi fülét kapja el, miáltal rögzíti helyzetét, ellenkezés esetére is.
Ezután gyorsan Viador ajkára hajol. Lendületesen a szájába dugja nyelvét. Szélsebesen meg is forgatja, nehogy a kincset érő sárkányvér-párlat egyetlen paránya is pocsékba menjen.
Dolgát elvégezvén hátraugrik, felragad egy kancsó bort. Belekortyol, gargalizál. Végül a padlóra köp.
S felragyogó képpel nézi a férfit.
A tusázó nem viszonozza ragyogását. Guvadó szemmel, szemérmében legázoltan mered az erőszaktevőre. Amint képes megmoccanni, hosszan iszik a serlegből, ám ő le is nyeli a bort.
– Ez az! – ujjong fel Nashua. – Érzed már?
– Kérlek benneteket, kössétek meg! – rebegi a hűdött alany az ugyancsak kövült Sandonék felé fordulva. – Ha a barátaim vagytok, kössétek meg! Elképzelhető, hogy ti lesztek a következők!
– Szerintem megcsókolt – vélekedik Mytia. – A vásári komédiásoknál vagy a szűz csitriknél valószínűleg így szokásos.
– Ha gyengédebben csinálta volna, irigyelnélek – vigyorog Sandon.
– Tündérkirálylány! – rikolt Azin. – Biztosan átadott valami jót a szájával!
– Kihullanak a fogaim? Égni és viszketni fog? – találgat Viador. – Már napok óta nem kellett a kenőír! Meggyógyultam! Erre most mit tettél?
– Ne jajgass! – legyint a lány. – Pocmók feljegyzéseiben olvastam, mivel gyógyítható a bajod.
– Nincs bajom! Ami volt, meggyógyult!
– Jaj, nem a cicerélődről beszélek! Nem tudsz másra gondolni?
– Mit műveltél velem? Ki az a Pocmók?
– Pocmók Toretto lovag házi javasa, varázslóféléje. Dögletes alak. Súlyos életundora miatt semmiben, senkiben sem hisz, mindenkit rühell, lenéz, megvet. Még saját magát sem képes elviselni! Ismerős állapot? E gyötrő kórság elmulasztására a mogorva sárkány vérpárlatát ajánlja. Csakhogy az ő idejében ehhez roppant fáradságosan vagy sehogyan sem lehetett hozzájutni! Ugyanis akkoriban az yloni sárkányok nem voltak zsémbesek! Így aztán szegény Pocmók holtáig utálatos maradt.
Jassal szélvésznél sebesebben töpreng. Következőleg gyorsan felfogja a közlendőt.
Azonnal érzi, hogy a szájába nyálazott sárkányos förtelemtől földagad a nyelve, torka összeszorul. Felhördül. Menten megfullad!
Szörtyögve a nyakához kap. Így aztán kettőzötten fuldoklik, hiszen még fojtogatja is magát. A székről leborulva vergődik-fetreng a padlón.
Nashua lábujjai, finoman megtaszítja a haláltusázót.
– Örülj inkább! – tanácsolja. – Köszönd meg áldozatomat!
– Legyilkoltad Lekidet, hogy hozzájuss a véréhez? – firtatja Mytia.
– Dehogyis! Soha! A pöfögő mesés képet szurdalt a vállamra, és végül egy felforralt vércseppjével lakkozta óarany színűre. E vércseppből csakliztam Jassalnak. Szívesen hoztam volna Pocmóknak is, de neki már oly mindegy! Habár talán mégsem. A holtak is szenvednek önmaguktól?
Ezt már Jassaltól kérdezi.
A férfi a színlelt agóniát félrehagyva figyel alant. Válaszképpen bólint talpra kecmereg. A székre visszaülve legurít torkán egy serleg bort.
– Megmutatod? – puhatolja Sandon.
Nashua hátat fordít nekik. Fortélyos rándításokkal lejjebb csúsztatja válláról a palástot.
– Ilyet én is akarok! – nyögi Mytia. – Csodaszép!
– Ez még semmi! – dicsekszik a lány. Előhúzza Pocmók madárkarmos könyvjelzőjét. Felmutatja, hogy mindnyájan ámulhassanak, majd a kézfejére csavarja ezerfelé tekergőző tincseit. Az ezüstnyéllel olyképpen rögzíti a haját, mintha csak tűvel tűzné fel. Mivel társai még ettől sem ugrándoznak önkívületben, előbűvöli a zöldes-arany csillámporral töltött üvegcsét. Kipattintja a dugót, mutatóujját a szemcsék közé meríti, azután magasra tartja, s ráfúj.
Mindenkire jut az asztal fölött szálldosó varázsporból.
– Mire jó ez? – firtatja Sandon csillámos pillákkal, férfias zavarban.
A szédelgő vállat von.
– Nem tudom – feleli derűsen. – Nem volt címkéje.

 

 

Elérkezik az utolsó éjszakájuk Lélekföldön. Az ebédlő benépesül, a képekről és kárpitokról leéledt alakok járnak-kelnek körülöttük, körbeülik az asztalt, ételt kanalaznak vagy markolnak a kiapadhatatlan tálakról, szaporán töltögetik serlegeiket. Falatozás közben halkan csevegnek, nevetgélnek, olyképp érthetetlenül, akárha vastag falon át szüremlene a hangjuk. Az idősebbek időnként nyakon csördítik a nyüzsgölődő ifjakat. Utóbbiak gúnyt űznek mindenből, ami másféle, mint ők. Amint elterelődik róluk figyelem, galacsinnal dobálják egymást, rugdosódnak az asztal leple alatt, vagy a gyöpös korosztályok tagjaira grimaszolnak.
Jassalékról nem vesznek tudomást. Ez az első éjszaka óta így történik.
Ők eleinte még sajnálkoztak, hogy nem szólíthatják meg Castaq királyt vagy Toretto lovagot, ám idővel beletörődtek.
Sandon örömest csapná a szelet egyik-másik hajadon leánynak. A széptevések szüneteiben pedig eldiskurálna a növendék ifjakkal, akik majd a vacsorával végezvén, verselést, betűvetést, filozófiát, múlttant, kardforgatást tanulnak szigorú mestereiktől, miként hajdani életükben is tették volt.
A békétlen Pocmók hamar lesújt a madárkörmös pálcával, ha tanítványa nem csügg az ajkain. A fenyítőeszköz eltűnése óta csillámporral fegyelmez. A vétség mértékétől függően alkalmazza a különböző fokozatú büntetőporokat. Némelyik csupán tucatnyi bibircsókot, netán piros kiütést eredményez, más szerek hatására az okított ifjonc szoborrá dermed, csacsifüles lesz, esetleg gyors növésű repkény béklyózza őt a tanszobai székhez.
Nashua, ha csak teheti, figyelemmel kíséri a varázslóféle aggastyán tevékenységét. Gyakorta elcsen tőle ezt-azt. Kincseit az istállóban rejtegeti, ahol már réges-rég nem szuszognak paripák, ellenben rengeteg lovas szerszám és felszerelés kallódik körös-körül. Ezek közül választ magának pompázatos, új nyerget, puha bőrből lévő málhazsákot, ékkődíszes kantárt; feltöréstől óvó szőrmét, egyet a lova hátára, egyet a tulajdon hátsója alá.
Dolgos hörcsögként, szorgalmasan töltögeti a kincsrejtő helyet. Az ugyancsak erős gyűjtőszenvedélyű barinon szívesen együtt kacatol vele. Kettejük erőfeszítéseinek következtében Pocmók szobája kezd kiürülni. Úgy rémlik, távozáskor teherhordó lovakra is szükség lesz.
Eltervezik, hogy másnap útnak indulnak az Alvó Királyért.
Hiszen a megerősödött Lekid néha már olyankor is felszárnyal, ha ez egyáltalán nem áll szándékában. Ehhez elegendő, ha válogatás nélkül összeeszik mindenféle röptető hatású légképzőt: bogyót, gyomot, szenet, tüzet, parazsat, bogarat, patkószöget, sétasajtot, vasfazekat.
Időközben Nashua is mélyre hatolt a harcolás tudományában. Kezdetben Jassal lépett mögé, s karját az övére simítva segített forgatni a kardot, és önmagához képest türelmesen magyarázta, mit miért csinálnak, miközben Sandon vagy Mytia támadott. Később Zsoldos segítette, Viador ostromolta a lányt. Egyszercsak elmaradtak a háta mögül, és ő önállóan küzdhetett. Később még az is megesett, hogy mindhárman megrohamozták, ő pedig képes volt visszaverni, de legalább szúrástávolságon kívül tartani őket. Valameddig.
Így aztán Mytia felhagyott azon vélekedésével, hogy a színjátékos hajlamú csitriből sosem lesz fegyverforgató. Immár belátja, hogy Nashua ügyes, talpraesett és kígyóreflexű, ráadásul a harcoláshoz szükséges keménységnek sincs híján.
A sötét hajú, jégkék szemű, hosszú combú Mytia szert tett néhány sárkánypiktúrára, ezek a hátán, fenekén pompállanak. Az ülepén lévő, háromágú koronát formázó anyajeggyel kapcsolatban érzelgés nélkül vette tudomásul Jassal közlését, miszerint ő alighanem Radga gyermeke. Apja bizonyára Sirgeb, a hős Viadorok leghiúbbika. Esetleg – túlhordás esetén – a korábbi szerető, vagyis maga Jassal az atya. Vagy pedig fű-fa, valamint boldog-boldogtalan, tette hozzá a tusázó, de már nem keserűség, hanem bolondozási szándék által vezérelten. A vaskos tréfából következően jókorát kergetőztek a villa körül. Játékosan megvívtak, végül kölcsönös megbocsátásban részesítették egymást.
Viador már nem furcsállja, hogy a Radga-hasonmás lány nem gyötri meg érzékeit. Jóllehet nemrég mindennél jobban vágyott egykori kedvese után, annak másolata nem gerjeszt benne vad vágyakat. Ebből arra következtet, hogy túljutott végre a szakítás fájdalmán. Ám mert ezt még nem meri biztosra venni, egyelőre nem is dicsekszik el vele. Higgadt kívülállóként szemléli Azin és Mytia elemi erejű testi vonzalmát.
Erről Nashua is tudna mit mesélni. Az emlékezetes éjszaka óta kerülte a festményről leszökdöső szerelmespár hancúrozásától áthatott, zaklató légkörű szobát, inkább az istállóban próbált aludni, a szalmán. Ott is gyakorta kiűzték szeméből az álmot. Hol az egyik izgatott úrfi szédült be titkos légyottra egy szolgálóval, hol egy kisasszony ajándékozta szüzességét valamelyik unokafivérének vagy egy gojlának.
Máskor Mytia és Azin rontott a kihaltnak hitt épületbe. Előfordult, hogy az óriás ártatlan fiúcskaként menekült az őt üldöző, bősz, buja némber elől, de persze sarokba szorult, és odalett erénye. Más alkalommal fordítva csinálták: a toronyember hajszolta a riadtan menekülő szüzet, míg csak utol nem érte. Akkor aztán alaposan meglepte a szeplőtelent, mire az éles hangon, ám hasztalan visongott. Végül persze – mi mást is tehetett volna? – engedett a brutális erőszaknak.
Azt is játszották, hogy Mytia kenyeret lopott, ezért Azin poroszló elfogta, Azin bíró halálra ítélte, végül Azin bakó karóba húzta a bűnöst. Mivel módfelett élvezték egymást, megtörtént, hogy rövid időn belül új és még újabb játékot eszeltek ki. Extázisuk meglehetős zsivajjal járt, ezen belül sóhajtással, nyögdeléssel, hörgéssel, gurgulázással, sikoltozással, harsány nevetéssel. Ha netán elbotlottak Nashuában, megfeddték őt a leskelődés miatt, majd kissé eltávolodtak tőle, s tovább folytatták.
Mindezek okán kórusban sóhajtoznak utolsó lélekföldi vacsorájuk közben. Itt biztonságban éltek, nem kellett orv támadástól tartaniuk, a mesei hely lehének s hangulatának köszönhetően kellemes alapérzéssel indultak napjaik. E hangolás következtében kerülte őket a búskomorság, lelki tunyaság.
Jassal úgy véli, kedélye túlsággal is felderült. Nem akar megint érzővé, érzékennyé válni. Minderről ez idáig csak Sandonnal beszélt. Sandonnal, aki a hosszas fogságból kijutva most még víg kábulatban fogadja a szabadság ajándékait, egyelőre nem kezdeményez az életnél. Átjáratja porcikáit annak örömével, hogy újra a maga gazdája lehet, sorsát nem másvalaki irányítja, tetteit, gondolatait nem felügyelik. Mindketten valamiféle tetszhalott állapotban leledzenek. Viador nem mer tágítani erről a pontról. Vele ellentétben Zsoldos nem retteg a következő stádiumtól. Ám abban egyetértenek, hogy már épp elég szót fecséreltek lelkükre, érzelmeikre.
Tehát reggel indulás. Jassal kiadja a parancsot: mindenki csomagoljon össze még ma éjjel. S közben merőn nézi a bimbót.
– Mondani akarsz valamit? – firtatja a lány, kényelmetlenül feszengve. Viador nem tudhat az ő titkos szarkakincseiről!
– A te málhádat átnézem – közli a férfi.
– Nincs jogod hozzá!
– Nincs szükségünk fölösleges terhekre.
– Fölösleges holmit nem birtokolok!
– És az a szekérnyi mindenféle az istállóban? Kifosztottad Pocmók szobáját!
– Kérlek, ne hozd szóba a bibircses orrút! – rimánkodik Mytia, egyszerre két tenyérrel lefödve az arcát.
Nos igen, a címke nélküli üvegcséből rájuk szórt csillámporocska a legváratlanabb helyzetekben csinált velük gonoszdi csodát. Például amikor valamelyikük füllentett, el- vagy letagadott valamit, irigységen, rosszakaráson vagy kapzsiságon csípte magát, tüstént nőtt néhány bibircsók az állán, orrán vagy a homlokán. Olyankor is ez történt, ha a körülöttük nyüzsgő képalakok öltözetét, viselkedését bírálták. Főleg a rossz természetű Pocmókon köszörülték volna a nyelvüket, ám erről hamar leszoktak, mert egyszer még a feneküket is elborították a fájdalmas pupoklik és emiatt egy emberként hason fekve töltötték az éjszakát.
Mindezért természetesen Nashuát tették felelőssé, pedig ő ugyanúgy áldozatul esett a bibircsókosodásnak, mint társai. A képződmények mérete borsószemnyitől öklömnyiig bármekkora lehetett, akadt köztük durván szőrös és szőrtelen, fájdalmas és kíntalan, nedvedző és pikkelyes, rikító zöld, szederjes és tintakék színű. Jóllehet néhány óra múltán eltűntek mély nyomot hagytak az általuk sújtottak lelkében.
Nashua féltőn óvta a bibircsporos üvegcsét. Lekid kivételével mindnyájan megpróbálták elszedni tőle. Míg bele nem fáradt, fegyverrel védekezett, ám mert a rutinosabb harcmesterek lépten-nyomon legyőzték, inkább fortélyosan elrejtette a varázsszert. Ekkor került szóba a kínvallatás, de végül is nem került rá sor, mivel a kezdeményező Sandon arcát legott ellepték a bibircsek.
Mytia ezúttal megússza a pupoklisodást. Jassal tovább kockáztat.
– Elcsórtad a vajákos kódexét – kezdi. A bántó kifejezés elhangzásakor pendülés hallszik, és máris megjelenik homlokán egy jókora dudor. Kijavítja magát: – Szóval elcsórtad a varázsló kódexét. – Panggg, a bibircs visszahúzódik. Viador végigsimít a csúfság hűlt helyén, és folytatja: – Lehordtál a szalmába egy rakás tégelyt, dobozt, szelencét. Ruhaféléket, kitömött rémségeket, rossz nyavalyát! Nem engedem, hogy mindezt magaddal cipeld! Nem kéjútra megyünk, hanem Castaq királyért!
Nashua ököllel az asztalra csap. Ezáltal egy rubinszínű borral teli kancsó a levegőbe pattan. Sandon elkapja a repülő edény fülét, és megtölti belőle serlegét.
A bimbó emelt hangon védelmezi gyűjteményét.
– Szükségünk lehet Pocmók különleges szereire! Ha például túlerővel kerülünk szembe! Vagy ha bezárnak valahová! Vagy ha kizárnak valahonnan! Elolvastam a kódex minden sorát! Ezek igazi kincsek! A ruhaféleként említett palástot ajándékba viszem a királynak! Ugyanis az...
– Itt marad minden! – morran Jassal.
– Majd meglátod, hogy nem! – vicsorgat a lány. A vállán üldögélő Trim nyugtatólag simogatja a haját. Amikor ujjai a fülében hintázó, ugyancsak gyűjtött ékszerbe akadnak, felhagy a cirógatással. Gyors mozdulattal elcseni a függőt, s az asztal túlsó végébe szalad vele.
– Meglátod, hogy igen! – csikorgatja fogát a férfi konokul.
– Hadd mondjam végig! – Nashua újfent az asztalra csap. Ezúttal egy lerágott csont szökken a magasba. Ezt Mytia visszakézből megüti az öklével mire a buzogány méretű cubák átröppen a feje fölött, keresztülsuhan az arra sétáló képalakon, a falnak ütközik, lepottyan, és beszakítja a kőpadlót.
A villarongáló lány menten elnyeri méltó büntetését, az orrhegyéből előrobbanó, fekete szőrszálak által éktelenített, szederjes színű bibircsók képében.
– Vigyázhatnál, még megcsúnyulsz! – sóhajt a pendelyes, majd Jassalra pillant. – A köpenynél hagytam abba, és befejezem a közlendőt, mert nincs jogod belém fojtani a szót! Hozzád képest még Pocmók is kedves és törleszkedő! Tehát az a holmi a Bűnpártoló Palást elnevezéssel bír, és arra lebben, akinek takargatnivalója van! Épp ezért a király vehetné hasznát, hiszen a hatalom környezetében tenyészik a legtöbb haszonleső, ármányszövő, hazudós és méregkeverő. A palást megmutatná Castaqnak, kitől óvakodjék.
– Nem létezik akkora palást, amekkora az összes udvari zsiványt betakarhatná! – legyint Jassal.
– Majd betakargatja őket egyenként, Hitehagyott! A palástot az Új Szent Könyv mellé teszem, és visszük magunkkal.
– De a többi kacatot itthagyod! A több ládányi ékszert, cipőt, cicomát, piperét, sallangot.
– És ha azt kéritek, hogy mulattassalak benneteket, mit öltök magamra a szerephez?
– Amit eddig: a tehetségedet.
Nashua hosszan kinyújtja, megkígyóztatja nyelvét, és még hurkot is formál belőle, jelezvén, hogy felkötheti magát, aki pimaszul bánik vele. Cserébe bibircsók nő az állára, kövér békát formázó, tintakék színű.
Minek láttán Jassal felszökken ültéből, és dühödten kijelenti: most aztán kihajít minden varázsport! Öles léptekkel az istálló felé indul.
Nashua rémült sikollyal elévág. Igyekszik hamarabb odaérni. Lélekszakadva rohan elöl. Ajtókat csapdos Jassal orrára, de csupán lassítania sikerül a férfit. A házból kijutva cselezéssel próbálkozik. Az ellenkező irányba lohol, ám Viador nem dől be a furfangnak, nem ered a nyomába, hanem töretlenül az istállóban felhalmozott kacatkincsek felé tart.
Így aztán a lemaradt bimbó találomra a zsebébe nyúl. Az elsőül kezébe akadó, felcímkézetlen üvegcséből hint utána egy kevésnyi – ismeretlen hatású – csillámport.
– Bocsáss meg! – sóhajtja.
Már nem is kell rohannia.
Kényelmes léptekkel körbesétálja a tövises hajtások által gúzsba kötözött tusázót. Észleli, hogy tettéért újabb bibircsókot kapott jutalmul.
Megvakargatja az orrára települt, gomba formájú rondaságot. Fejét csóválva az istállóba lépdel. Kezébe veszi a zsákmányolt holmikat. Sokáig forgatja a klárisokat, kösöntyűket, násfákat; némelyiket szenvedélyesen megcsókolja. Súlyukat taksálja. Igazán nem foglalnának sok helyet sóhajjal félreteszi – egy híján – mindegyiket. Könnycseppet ejt értük.
Egyenként maga elé tartja a ruhákat: a táncoláshoz előnyöset, a hódításhoz valót, a hercegkisasszonyos stílusút, a harchoz illőt és a menyegzőset. Utóbbival megpördül néhányszor. Szívszakadt sóhajtozás közepette félreteszi ezeket is. Azután a díszes, csinos topánokat és csizmákat, a kényelmes sarut is a maradó holmik halmára potyogtatja. Tenyerén hintáztatja a pödrött orrú papucsot, biztosra véve: ennek viselőjeként szárnyalni is tudna, csakcsupán képzelőerő dolga volna az egész! Köpenyek, ingek, fűzők, harisnyák következnek.
A rakás tetejére teszi, s búcsúzóul gyengéden megsimogatja Pocmók tudós könyveit, a mások által körmölteket csakúgy, mint a varázslóféleség saját kezű feljegyzéseit tartalmazót. A Toretto szobájából gyűjtött kötet is a lemondás kupacára kerül. Ám előbb ezt még egyszer végiggyönyörködi. Hangosan olvasva emlékezetébe itatja a szerelmes-harcolós hőskölteményt. Hallja a verssorok melódiáját. Mire a karcsú kötet végére ér, már dúdolja is a maga költötte dallamot.
Aztán felsorakoztatja a padlón a tégelyeket. Ezeken a következő feliratok olvashatók: Sülyre; Varrasító; Nagyobbító; Kisebbítő; Szemölcstelenítő; Mindenre Jó. Utóbbit zsebre vágja, a többi megy a halomra.
Sorra veszi a szelencéket, dobozkákat, üvegcséket. Valamennyiben varázspor csillámlik, legtöbbjükön nincs címke. Belátja, hogy a több tucatnyi tárolóedényke valóban sok helyet foglalna a málhazsákban, ráadásul éktelenül kocódnának, csörömpölnének. Így aztán a szalmára terít egy nagyobbacska kendőt, s rázúdítja az összes csodaport. Ezzel végezvén felcsippenti a kelme sarkait. Összezutyulja a porokat, a keveréket elnevezi Lesz Ami Lesz-nek, csomóra köti a batyut, és a zsákjába süllyeszti. A kiürített edénykék egyikét megtartja, ez elfér zsebben, s mindig feltöltheti a kendőből.
Végül elszemlélődik a terebélyes Lemondás Halma és a nélkülözhetetlennek ítélt holmik vakondtúrásnál szerényebb kupaca fölött. Újabb könnycseppet ejt a sokszorosan jókorább rakásra.
Kisétál az istállóból. Az indák gúzsába bűvölt Jassalhoz érve a tüskeszövevényhez érinti a mutatóujjára húzott mágiás-gyűrűt, az egyetlent, amit megőrzött az ékszerek közül.
– Bocsáss meg – sóhajt még egyszer, és továbblépdel. Orráról leolvad a gombaforma bibircsók.
Elégedetten elmosolyodik, amikor meghallja a kiszabadult Viador haragos rikkantását – működik a varázslat! – amellyel az ő azonnali, szabadkezes megfojtását helyezi kilátásba.
– Hősök Hőse! – sóhajt a rügy ábrándosan, és futólépésre vált.
Menekülés közben összetalálkozik Torettóval.
A fenséges megjelenésű, középkorú lovag már jó ideje készülődött valamire. Sok időt töltött a szentélyben, saját szarkofágja mellett térdelve, kezében a hitkövekkel, lehorgasztott fejjel imádkozva. Tanácskozott Castaq királlyal, és többször hosszasan bezárkózott Pocmókkal. A házi javas buzgón lapozgatott az egyik könyvében. Nashua nem értette szavaikat, ezért megjegyezte, alkalomadtán melyik fóliánsban nézhet utána, hogy miről is tanakodtak. Másnap kielégítette kíváncsiságát.
Így aztán ő már majdnem biztosan tudja, mire készül a Szabadság-rendi lovag alakmása. Annakidején az aljas Hypno varázsló tűzkerítést emelt Lélekföld köré, mielőtt a Szörnyetegek támadásáról értesülő Toretto útnak indulhatott volna seregével, hogy Castaq királyt védelmezze. A lovag úgy ért élete végére, hogy nem teljesíthette, amire felesküdött; nem harcolhatott a hazáját eltaposó támadók ellen. Ám a Pocmók Jóskönyvében leírtak szerint egy napon vendégek érkeznek a Tűzsövényen túlról, s ittlétük során megélednek a holt ház festményei, faliszőnyegei. Ekkor Toretto alakmásának az lesz a dolga, hogy felkészítse az útra a lovag – érthető módon – nyughatatlan szellemét.
Toretto tehát ennek végrehajtásán buzgólkodik.
Pajzshordozója segítségével összeszedte mindazon dolgokat, amelyekre szükségük lehet. Aztán a siheder korú gojla lótott-futott a páncélokkal fegyverekkel. Kardot, lándzsát fenetett-éleztetett. Pajzsot csinosított: újrapingálta az alaposan megkopott címerábrát, s nekilátott, hogy felfrissítse a Szabadság-Becsület-Erény feliratot. Ám mert ő is hosszan időzött egy festménybe bénítva, most a többiekhez hasonlóan kiélvezte a múlékony feléledést. Éjjelente jócskán lerészegedett, szolgálókat hajszolt, némelyik leányzót utol is érte a tóparton, az útvesztős csalitban vagy az istállóban, a szalmán. Talán épp e víg kilengések miatt haladt lassan a pajzsfelirattal. Sőt, újra kellett festenie az egészet, amikor felfedezte, hogy elrontotta a rangos lovag krédóját, ugyanis mámorában ezt kalligrafálta a címerábra köré: Ágyasság-Csücsület-Merény. Márpedig ennek így semmi, de semmi értelme nem volt, s még csak nem is csengett oly veretes-magasztosan, mint az eredeti szöveg. Nehéz sóhajjal újrakezdte a munkát.
Toretto rajtakapta a fiút a vétségen. Felbőszült, kardot rántott, a villa körül kergette a rémült fegyverhordozót, és az ijedtében bealélt a ház egyik sarkánál. A lovag azt hitte, a pimasz, érzéketlen siheder elaludt. Majdnem felaprította dühében a gojlát, de szerencsére még időben észbe kapott...
Ilyes mozzanatokat nézett végig éjjelenként Nashua. Minden rezdülést megjegyzett, hogy mímesként majd visszatükrözhesse azokat, mások gyönyörűségére, mulatságára, netán okulásképpen.
Toretto lovag ezen az éjszakán fehér paripát vezet. A nemes állat sörénye s farka dús, hullámos és földig omló, járása légies, vágtája bizonyosan szélvészgyors. Az istállóba mennek, az előkelő férfiú személyesen nyergeli, kantározza a lovat, azután bevezeti a szentélybe, ahol Pocmók már várja őket.
A tövisindák közül előkecmergett Jassal a szabadkezes fojtogatásról megfeledkezve kíséri az alakmás nyomában járó bimbót, és vele együtt nézi végig a szertartást, amelynek során a Toretto csontjait rejtő szarkofág fedele kinyílik, és az esküje teljesítésében meggátolt lovag zaklatott szelleme kiszabadul a kőkoporsóból.
Az alakmás és a szellem összeolvad. A magas, sudár, hosszú hajú, szakállas férfi felül a lóra, kézbe fogja pajzsát, és elrendeli, hogy katonai kövessék.
A szentély megtelik surrogással, a halk lélekhangok röpködő lényekké testesülnek, azok megnagyobbodnak és emberalakot öltenek. Végül a fehér paripán elvágtató lovagot követve áttódulnak a madárfej formájú, színes üvegablakon.
Az opalizáló Toretto és lovas serege távolodik a levegőben, Sheld isten lebömböl az égboltról, villámok csapdosnak az éjszakában.
Jassal a fejét ingatva mered a magasba, s ekkor Nashua megragadja a kezét.
– Szabadság, Becsület, Erény! – suttogja szenvedélyesen.
– Szavak! – legyint Viador.
– Toretto és katonái csatlakoznak a Szellemsereghez! Sokan, rettentő sokan lesznek, és legyőzik Kinsonékat! Tán még a legbuzgóbb ülepnyalók is elfordulnak a Fivérektől! Utóvégre ők mit állíthatnak szembe a Szabadság-rendi eszményekkel? Ezt: Gyilkolás, Nyomor, Hazugság, Csömör!
Jassal összeborzolja a lány haját. Lehajol, és csókot nyom a homlokára.
– Megható vagy, pendelyes!
– Nemhogy inkább fojtogatnál, atyácskám! – dünnyögi a lány vérig sértetten.

 

 

Reggel sokáig szedelőzködnek. Hosszan babrálnak a lovak szerszámozásával, málhazsákjaikkal, tücsökkel-bogárral, így késleltetvén a távozást. Végül mégis nyeregbe kászálódnak. Lépésben indítják el hátasaikat. Sóhajtozva még egyszer alaposan szemügyre veszik a villát, a pajzs, kard és madárfej formájú, színes festésű üvegablakokat, a kupolás előtetőt tartó szobrokat, az épület előtti teret övező, kaszkádos vízesést, a míves szökőkutat és az útvesztős sövényt.
– Azin még sehol se volt olyan boldog, mint itt! – nyöszörög az óriás.
Sandon Jassalra tekint.
– Mit is mondtál a bűnösök zarándoklatáról? – kérdezi tűnődő arccal.
– Castaq uralkodása idejében a bitangokat nem dugták rács mögé, katakombákba. „Büntetésképpen” be kellett járniuk Ylonia vidékeit. Azok kerültek tömlöcbe, akik gyávaságból vagy megátalkodottságból feladták az utat. A Bűnösök Menete ezen a földön is átkelt. A zarándoklat sok lelket megváltoztatott. Legtöbbjük megtért az út végére, leszámolt korábbi életmódjával, a rablással, gyilkolással. Legalábbis így mesélik. Bár ami engem illet, nem könnyen hiszem el.
– Ha Castaq király tetteiről csupán ennyit tudnék, már akkor is hűséges hívévé szegődnék – szól Sandon. – Úgy sejtem, itt én is megtértem. Majdan örömmel letelepednék Lélekföldön. Te miért vállalkoztál erre az útra?
Viador vállat von. Társai nem érik be ennyivel. Minden szempár rászegeződik, még a sárga kanca nyakán hevergető Trimé is. Ő pedig kénytelen válaszolni.
– Azért, hogy kiszabaduljak Deniq fogságából. Úgy gondoltam, bárhol jobb, mint ott. Ám hamar észrevettem, hogy a kényuralom által kesergetett Yloniában ugyanolyan fojtott, fullasztó és dögletes a levegő, mint a Halál Kertjében.
– Hát te? – kérdezi Zsoldos az óriást.
– Azint becsapták! – rikkantja a toronyember. – Mióta nagyra nőttem és megerősödtem, folyton csak becsaptak! Egy napon elegem lett ebből. Elindultam a Gyilokvárba, hogy a Fivérek szemébe mondjam: nem szeretem őket! Katonák álltak az utamba. Sokat megöltem. Végül legyűrtek, és a bányába hurcoltak. Azután hajtottak körbe-körbe a nehezen forduló, súlyos kerékkel. Megesküdtek, hogy igavonásomnak haszna és értelme van! Pedig nem is igaz! Nem is volt értelme! Harcolni fogok! Ennek lesz értelme! És a Napsugár? – fordul Mytiához.
– Született harcos vagyok – feleli a lány. – Nem is csoda, hiszen nemzőm és szülőanyám is hírneves tusázó volt. Semmi máshoz nem értek, egyéb nem is érdekel. Könyörületből nevelt gyerekként még szolgáló vagy szajha lehetnék. Remélhetném, hogy esetleg nőül vesz a mészáros, a takács vagy a fegyverkovács. Az esketés után tucatszám szülhetném a porontyot, naphosszat sikálhatnám a családi odút, míg fel nem fordulok! Még a gondolattól is szikrázik a szemem! Na persze, az is a harcolás mellett szól, hogy a csata végén mindig busás jutalmat osztanak! És te, Sandon?
– Ermo zsoldoscsapatának vezéreként épp eleget tapasztaltam a rémuralomból. Nem sikerült kiszállnom. Rab lettem, láncos bokájú harcszolga. Mostantól mindent elkövetek, hogy Ylonia megszabaduljon a Fivérektől. Meglehet, gondolkodóba esnék az áldozat értelmén, ha nem Castaq királyt ültetnénk vissza trónusára. Benne hiszek. Ha mindezt túlélem utóbb a szellememet óhajtom pallérozni. Hát te, Nashua?
– Az a kérdés, miért ragadtam a Hősök Hősére? A Legendák Lovagjára Jassalra?
Mytia legyintve felnevet: – Ennek okát a vak is látja!
– Tehát az a kérdés, miért segítek Castaq király visszahozásában? Mert után megint szabad lesz a nevetés! Többé nem mások mondják meg nekünk, hogy miről miként vélekedünk! Félelem nélkül élhetünk! És akkor az emberek megengedhetik maguknak, hogy jobbak, sőt: jók legyenek!
– Jaj, cinka! – nyögi Viador. – Becsületkódexet írhatnál!
– Miért baj ez? – csodálkozik rá a lány.
– Nem baj. Gyerekesség. De hát végül is mikor légy gyerekes, ha nem most, zsenge értelmű csitriként?
– Vegyél már észre, Jassal! – nyögi a bimbó. – Nem vagyok gyerek!
– Rég észrevett – szól Sandon. – Hamarabb elismeri, ha nem sürgeted.
A mögöttük baktató sárkány felmordul:
– Mielőtt elkanyarodnátok a pedzett kérdéstől, én is válaszolni akarok! Rühellek veletek tartani, és trágyázok rá, ki gubbaszt a trónon! Nem izgat fel, ha tiltják a röhögést! Tőlem?! Továbbá az sem zavar, ha mások félnek, amíg nekem nincs mitől tartanom! Azt viszont szerfelett utálom, ha egy Kinson azt merészeli hirdetni magáról, hogy varázsló. Mármost ugyanis, ha nem tudnátok, kétféle varázsló létezik. Az első az Eleve Varázsló. Ez a kisujjában hozza magával a tehetségét. Ha akarja, ha nem, ő varázsol, és kész! A másik nem igazi, csak amolyan Lóvátesz. Azt az egyet nagyon tudja, miként ámítsa-szédítse közönségét. Harmadikféle nem létezik. Nos, Kinson ilyen nem létező! Úgy gondolja, ha kijelenti magáról, hogy ő mágus, tőle való féltében mindenki bólogat, lelkesül – vagy pedig meghal. Ő tehát a Megfélemlítési Varázsló. Vagyis Szemfényvesztő, s ezt értsétek szó szerint! Igazából persze nem is létezik, mert senki sem hisz a varázserejében! Márpedig akinek a varázsereje erősen kétséges, az biza nem mágus!
Azin unottan belekérdez: – És?
Lekid megbántódik a közbeszúrás miatt.
– Te olyan ostoba vagy, mint egy sírgödör! – morran. – Ne szólj bele!
– Azin unja a sárkányt! – rikoltja a toronyember. – Mit akartál mondani?
– Azért unsz, mert nem értesz, édes fiam! A hülyék folyton csak unatkoznak! Ott tartottam, hogy Kinsonnak a hadereje nagyobb, mint a varázsereje! Hát ez okból hagyják rá, hogy mágus!
– Azért tartasz velünk, hogy leleplezd Kinsont, mint csalót? – firtatja Nashua.
– Hohó, még nem fejeztem be!
– Hosszas lesz? – sóhajt Azin.
– Nem lesz hosszas. De te sosem éred utol az okfejtésemet! Ugyanis nincs mivel! A szóvicceimet sem értetted! Például a többértelmű Lóváteszt! Különben kuncogtál volna! Próbálok azzal vigasztalódni, hogy remek harcos vagy, ráadásul jókora a bájdorongod is! Ám mindez mégsem vigasztal, mert a bájdorongod nevezetesen bolhányit sem érdekel ugyanis az enyém még a tiednél is jóval nagyobb! Ki merészel ellenvetést tenni? Senki? Akkor tehát folytatom: Retar azt kürtölte szét magáról, hogy tudós...
– Holott nem az – veti közbe Jassal.
Lekid bömböl egy sárkányosat.
– Így is ki lehet fejezni, de én sokkal cirkalmasabban akartam előadni!
Beérnek az erdőbe. Homokos talajú, keskeny ösvényen ügetnek. A lovak patái tompán dobbannak a puha talajon. Tenyérnyi pillangók lebbennek elő a körülöttük magasodó fák közül. Némelyikük fekete szárnyain sárga pöttyök pompáznak. Sötét színű testük végén karcsú potroh hegyesedik. Kerek fejüket előboltosodó, szivárványos szemek és sokszorosan pödrött tapogatók ékesítik. A másik fajta példányai jókorábbak. Nem csupán szárnyaikat, de törzsüket is szabálytalan formájú, fémes tündöklésű foltok szépítik, kékek, zöldek, sárgák, pirosak, ezeket aranyszegély különíti el egymástól. A magasba emelkedő pillék áttetsző szárnyain oly szétsugarazó káprázattal ragyog keresztül a napfény, akár a Toretto-ház festett üvegablakain. Más pillangók barna és sárga csíkozásúak, de akadnak rikító zöldek és álcamintásak is. Utóbbiak szétnyitott szárnyai tarka nyílméreg-békát, vigyorgó csontkoponyát vagy kaboson csiszolású drágakövet mintáznak, elriasztásul, gyönyörködtetésül.
Nashua fütyül, sziszeg, sóhajtgat elragadtatásában. Kinyújtja kezét, hogy a pillangók ráereszkedjenek, ám azok inkább a lovak farát, sörényét tüntetik ki. Egy foltos szárnyú lepke Aldato fülhegyére ül. Pihenés közben finoman rezegteti szárnyait, mintha a meleg ellen legyezné magát. Egy barna-sárga csíkos pille a kanca sörényére száll. Trim elősandít a szőrszálak közül. Hegyes nyelvével izgatottan körbenyalja a száját. Végül eltekint attól, hogy felfalja a gyanútlan hímporost.
Az útjukat szegélyező fák mind magasabb és magasabb padkáról néznek le rájuk. Mire a lovasok azon kapják magukat, hogy dombok közötti, szűk szurdokban haladnak, Lekid megfeledkezik Retart illető fejtegetéséről. Dohog, mert lépten-nyomon beszorul a vágatba, ráadásul az orrhegyére tolakodó lepkék is idegesítik. Amikor az élen ügető Jassal vágtába ugratja Aldatót, a pöfögő ellöki magát a talajtól, és a fölé hajoló lombos ágakat recsegtetve-tördelve a fák fölé rugaszkodik.
A pillangók könnyedén bírják a paripák tempóját. Fejük körül kavarognak mellettük szárnyalnak, olykor légies köröket rónak a vágtázó lovak sörénye fölött, akárha táncolnának a száguldás örömében.

 

 

A domb ismét padkává szelídül köröttük kétfelől, majd besimul az ösvény szintjébe. Jobboldalt ezüstösen gyöngyöző patakocska kígyózik köves medrében, óriási páfránylevelek hajladoznak fölötte. Zöld mohával, selymes füvekkel parókázott sziklák gömbölyödnek a rohanó víz köré. Mellettük alacsony termetű csüngőkecserjék ringatják liláskék ruhájú, fehér alsószoknyás virágaikat. A növényzet oly burjánzó, nedves és életteli, hogy hallani vélik lélegzetvételeit, sóhajtásait, a dúsulás és növekedés nyögéseit, gyönyörsóhajtásait, ám meglehet, mindezt csak képzelik.
Újabb és újabb lepkék surrognak feléjük a részegítően illatozó, buja hangulatot lehelő lombok közül. Némelyük tenyérnyi, szétterpesztett szárnyain, akárha tükörben, saját arcvonásaikat látják viszont. Felismerik Aldatót, a mosolymaszkos Trimet és a magasban szárnyaló sárkány morcos ábrázatát is.
Az egyik pillangó Nashua smaragdzöld szemét tükrözi vissza, színeváltozásaival, csillámlásával, bujkáló fényeivel együtt. A másik lepke Jassal türkizből sötétkékbe váltó s zöldes árnyalatokkal is játszó íriszét villantja rájuk; a harmadik hímporos Mytia áttetszően jégkék szemével igézi őket. A negyedik lepkeszárnyon Sandon páncélkék szemét fedezik fel.
– Remélem, hamarosan elkopik ez a rengeteg fájdalom a tekintetedből – sóhajt a bimbó, a kézfején egyensúlyozó lepke szárnyait fürkészve. – Szívesen segítenék.
– Akkor énekelj valamit – kéri Zsoldos.
Rövid töprengés után rázendít a mímes; dala napsütésről, vízről, illatos virágokról, szálldosó pillangókról, örökké ható pillanatokról szól. Tisztán érthetően, szívmelengetően énekel. Minden porcikájából üdeség, életöröm és derű árad.
A Sandon tekintetét tükröző lepke drámai módon rezgeti szárnyait, amiként egy révült táncos mozgatná karjait, emelkedést, repülést jelképezőn. A dal végén elrugaszkodik Nashua kezéről, és kavargó társai közé vegyül.
Száznyi pillangó tarkállik, pörög, csapong körös-körül. Mind részegültebb ívű röppályán táncolnak, köröznek, végtelen-jeleket írnak; csoportos zuhanásba fognak, ám mielőtt összetörnének a talajon, egyszerre fordulnak át és a magasba fúrják magukat.
A lefelé vezető ösvény mindkét oldalán vadóc kéjeknek hódoló patakok zúgnak, kacskaringóznak, köveket rohamoznak, átbuknak rajtuk, mélybe zuhannak, sziklamélyedésbe szorulnak, s kitörnek onnan.
A gyémántosan szikrázó víztükör fölött szélsebes röptű, násfa-szép madarak cikáznak. A tűhegyes csőrű, tűzzománcos tündöklésű, óceánkék, vércsepp-piros és üvegzöld tollú szárnyalók különös hangon trilláznak. Énekük olyatén illúziót kelt, mintha érzékítő illatú, aranyló mézborral kenegetnék hallgatóságukat.
Nashua tarkótól ágyékig összeborzong. Szájához emeli, óvatosan megnyalintja kézfejét. Sajnálkozva állapítja meg: bőre nem mézbor ízű. Lehunyt szemmel hallgatja tovább a simogató-gyönyörködtető madáréneket. Egyszercsak gyanítani kezdi, hogy most már mindörökre libabőrös marad. Rémülten feltekint.
Jassal rúgtat előtte. Rengeteg szálú, kékezüst fényű, gyűrűs haja a nyargalás ütemére lobog, akárcsak az alatta ringó Aldato királyian dús, hullámos farokszőrzete. Mén és lovasa összeolvadtan, egyszerre mozog a vágta ritmusára.
A látványtól bűvölt Nashua zsigereiben felcsendül egy régi dal, amelyet nem volt szabad énekelnie, de még csak nem is hallgathatta azt, „ehhez te még kislány vagy” mondták neki, s nevettek. Ő persze megvetően úgy tett, mintha oda se figyelne, vagy utálkozást mímelve befogta fülét, így aztán megannyiszor részesült az érthetetlen, felkavaró, furcsa élményben.
S most, a férfias harmónia igézetében úgy érzi: zenét lát, Aldato és Viador alakjában testet öltött AZ A DAL.
A felismerés dermedtre riasztja. Amint moccanni képes, a ló oldalába vágja sarkait.
Jócskán lehagyja Jassalt. Hátranézve rádöbben, hogy látta már ezt a kísértő képet: a felé közelgő, nyűgöző szépségű mént és lovasát, vágtaritmusban lengedező, fekete sörényüket, a paripa éjsötét színű, csillagporos szemét, tágult orrlikát, és a férfi rászegeződő, tengerkék tekintetét, arcán a gyógyuló seb hegét, a körülöttük szálldosó, színpompás pillangókat, a föléjük kereklő égbolttal.
Csakhogy akkor Maszlag szétnyilazta a gyötrő álomképet!
A sárga kanca döccenve megáll.
Viador a lány mellé rúgtat. Csípőjét előrebillenti, s a megtorpanó Aldato nyakára ejti a szárat.
– Mi van, cinka? Miért nézel így?
– Hogyan nézek?
– Bántóan.
– Bántóan?! – szisszen Nashua. Holott halálbiztosra vette, hogy ilyetén mély érzésű nézéssel férfiszemélynek még sosem volt találkozása! Jassal az első, akit ekkora megtiszteltetés ért. És ő mégse méltányolja!
A bimbó hirtelen oldalba pöccinti a kancát. Repülővágtában hagyja el a kínos közelséget.
Mérgesen gondolgat Sandonra, aki itt örömest letelepedne, merthogy lelke megtért! Micsoda?! Itt?! Amióta ő betette a lábát Lélekföldre, egyfolytában lobogó máglyán érzi magát, feldúlt, zaklatott, légszomjas, izzadós, hideglelt, álmatlan, zizegős, idegroppant! El innen!
Viador elhűlten mered utána. Fel nem foghatja, mi ütött a cudar szüleménybe. Gyanítja, hogy jót tenne neki néhány baráti szó. Amint ez átsuhan agyán, Aldato a sárga ló nyomába rugaszkodik.
A meglepett tusázó előbb visszanyeri egyensúlyát, majd közli a ménnel:
– Sandon baráti szavaira gondoltam.
Késő, nyílsebesen beérik a lelassult sárgát.
Jassal elkapja s megrántja a lógó szárat. A kanca megáll.
Nashua lehorgadt fejjel gubbaszt a nyeregben. Haja eltakarja az arcát.
– Mi rosszat mondtam? – kérdezi a férfi. – Mostanában a szokottnál is hibbantabb vagy. Na, nézz rám, gyerkőce! Mi ütött beléd?
– Hibbant vagyok? Gyerkőce? – hüppög egy felismerhetetlenül bús hang a sötétvörös hajzuhatag fedezékében. – Anyámmal akarok beszélni!
Jassal megreszelgeti a torkát.
– Nos. Ő meghalt. Nem emlékszel?
– Akkor atyámmal! Fivéremmel! Igen! Most azonnal a térdemre akarom ültetni Cabart vagy Tintót! Mint máskor, ha valamelyikünk gondban-bajban volt! Velük majdnem mindent megbeszélhettem!
– Nem segíthetek?
– Te?! – hörren a kérdezett. Haját hátravetve felsandít.
A férfi érzi, hogy menten meghatódik, elgyengül és recegős lesz térdben, hiszen könnyeket lát a smaragdzöld szempárban. A könnyezés pedig kivédhetetlenül, megannyiszor megtöri a fajtáját.
– Semmi baj! – nyögi. – Ne bömbölj! Semmi baj!
– Szerinted bömbölnék, ha nem volna semmi baj? Minek nézel engem?
– Komolyan hallani akarod? Ha felelek, se vége, se hossza nem lesz a zokogásnak!
– Jól van, felelj, ha mersz!
– Tőled kéne félnem?
– Hogy utállak, Hősök Hőse! Inkább lennék a sárkányé, mint a tied!
– Nincs akadálya. Feltéve, hogy Lekid is egyetért.
Nashua elkerekedő szemmel bámul az arcába:
– És én hogy szerettem mesélni a rólad szóló történetnek azt a részét, amely így hangzik: „A hős Jassal nem vetette magát küzdelembe. Csak megmutatta a fegyvereket, mint az igazi férfiak, mire az ellenfél azon nyomban elkotródott”. Mindig szándékosan elvétettem a szöveget, hogy még egyszer elmondhassam, újraízlelhessem a szavakat: csak éppen megmutatta a fegyvereket, mint az igazi férfiak.
– Most is elvétetted – mutat rá Viador.
– Így szoktam meg.
– Mit akartál ezzel tudtomra adni?
– Nem érted?
– Nem értem! Követhetetlen vagy! Végül is megbocsátható: süvölvény-korban rettentően zubognak a testnedvek. Ilyenkor sokan meg is őrülnek. Elszegődnek a férfigyűlölő Riora istennő hívei közé, vagy hitleánynak mennek. Attól függően, melyik isten imádását választják, némely pendelyesek még arra is képesek, hogy örök szüzességet fogadjanak!
– Én is foglalkozom a gondolattal – mormogja a rügy. – Kolostorba zárkózom!
Jassal a fejét ingatja.
– Nincs az az isten, aki téged elviselne! Találj ki másféle élve eltemetkezést! Az örök szüzességet pedig felejtsd el! Ugyanis unalmas! Egyébként, ha emlékezetem nem csal, kezdetben még egyenletesen hibbant voltál. Mostanában szélsebesen váltakoznak őrjöngéses és nyugodtabb időszakaid.
– És még mi egyebet figyeltél meg rajtam?
A férfi vállat von.
– Tudod mit? Beszélgess Sandonnal. Vele sosem kötekedsz. Ő is türelmes veled. Pompásan megértitek egymást.
– Odalöksz neki?
– Ezt mondtam volna? – rökönyödik Jassal.
– Jól van – sziszegi Nashua. – Legyen óhajod szerint!
A tusázó jobb szemöldökét felvonva mered az elszáguldó pukkancs után, majd lassan a balt is felhúzza. Hasztalan töprenkedik, képtelen megfejteni, mi ütött a pötyke lyányba.
Nashua eltűnik a horizonton, Viador bevárja társait. Igyekszik olyan képet vágni, hogy annak láttán ne legyen kedvük a szotykos holléte felől érdeklődni.
Nem is kérdezősködnek, még a tompa eszű Azin sem. A sokasodó pillangókat csodálják, a festett üvegablakhoz hasonlatos szárnyúakat, az arcmást-szempárt tükrözőket, a csontkoponyásakat. A sárga-barna csíkosakat, a piros alapon fekete pöttyöseket, a fekete alapon sárga foltosakat. A nyílméreg-béka tarkákat, a gyémántos ragyogásúakat és ezersok másfélét.
Dombok közé érkeznek. Szanaszét szórt, zöldre lombosodott sziklák, kövér gyümölcsök terhétől roskadó, illatos bokrok, valamint fátyolos levélzetű, lilálló és lángpiros virágfürtöket ringató fák szegélyezik a völgyben kanyargó ösvényt. A fák kérgén, a lombokon, a köveken, mindenütt, amerre néznek, pillangók pihennek, lebegnek, kavarognak. Leülnek az orrhegyükre, hajukra, kezükre, a lovakra ereszkednek. Surrogva ellepik őket, Parányi pontokból lévő szemük minden félgömböcskéje a környező világot, a rájuk bámuló személy mását ragyogja vissza.
Megpillantják Nashuát.
A lány a pillangókkal borított kanca mellett térdel, és egy törpével cseveg.
Az apróság csatos cipőt, buggyos szárú térdnadrágot, fodros gallérú inget és lengeteg madártollakkal ékített, csámpán feltett kalapot visel. Hosszan megnyúlt, nyakba lógó fülcimpáján ékszerbogarak díszlenek aranykarikák, kicsiny csontocskák himbálóznak. Íves körmű, hosszú ujjain befoglalatlan türkiz, smaragd, rubin, zafír és topáz kövek szikráznak éppen úgy a bőrébe süppedten, amiként Santo nemeskővé vált szeme tündököl Jassal homlokán.
A közelgő lovasok észleltén a törpe két kézre kapja a fejét.
– Jaj, jaj, jaj! – sopánkodik. – Lassan léptessetek! Ne érjetek hozzájuk! Ne nyúljatok a szárnyukhoz, se a csápjukhoz! A lábukhoz se! Óvatosan lélegezzetek, le ne fújjátok a hímporukat! Roppant törékenyek! Módfelett kényesek!
– Te vagy a...? – kérdezné Sandon.
A törpe közberikkant:
– Én hát! A Pillangószurdokban jártok. Bár sejtelmem sincs, miért jöttetek erre! Itt csak bajt okozhattok! Ha csupán egyetlen lepkécskémnek is bántódása esik, végzek veletek! Van egy csomó mérgem! Zöldek, habosak, gyilkosak!
– Nem bántjuk őket – ígéri Jassal. – Ha akarod, még az ugrifüles süvölvényt is itthagyjuk neked! Legyetek boldogok. Ég veled!
Aztán mégis marad, ugyanis a törpe kiölti s felpödri keskeny, hosszú nyelvét. Miközben karikát formáz belőle, szaggatott, rikoltó hangot ad ki. Ennek hallatán két hatalmas lepke csap le a fakoronából, egyenként akkorák, mint csőszük. Vállánál megragadják és felemelik az apróságot. A magasban forgatják, táncoltatják, spirálban röptetik, zuhannak vele, hempergetik és lóbálják. A törpe szétvetett lábakkal, kacagva élvezi a repülést.
A lovasok fölött lebegtében újfent karikát pödör a nyelvéből, és fültépő rikoltást hallat. Ezúttal egyetlen, óriási hímporos suhan elő a lombok közül.
A hatalmas pillangó számos lábával hátulról átöleli Nashuát, és felkapja a levegőbe. Fénylően zöld, piros, kék és sárga szárnyfoltjait aranyszegély különíti el egymástól. A színpompás mintázaton keresztülragyog a lombok által megszűrt, üvegzöld napfény.
Nashua karjait lengetve viteti magát a könnyedén szárnyaló, erős pillangóval. Nyakmeredten bámuló társai úgy látják, mintha az ő testéből sarjadnának a színes üvegtáblához hasonlatos, meseszép ragyogású szárnyak. Mintha átváltozott volna.
– Pillangóval szárnyaló tündérkirálylány! – lelkesül Azin. Szívesen össze ütögetné lapáttenyerét, de észben tartja a törpe csősz intelmét, és nyugton marad, nehogy kárt tegyen valamiben.
Nashua lágyan röpköd, zúgva suhan, finoman szitál. Légi bukfencet vet; égre száll, mint a füst. Süvítve zuhan, többször átfordul, majd a levegőre hasal, és állni látszik rajta. Mindeközben hangosan nevet, énekel, s fel-felszisszen örömében, amikor röptetője újabb és újabb mutatványokkal kápráztatja őt és publikumát.
Véges-végül az óriáspillangó földet ér vele, kiengedi testét a karolásból, és búcsúzás nélkül elhussan.
A lány hosszan utánabámul, majd a bűvöletből eszmélve körbepillant.
– Mi már nem is tetszünk neked, ugye? – fintorog rá Sandon.
– Hát... – hebegi a bimbó. Megérinti homlokát, ám ettől nem szédül kevésbé.
– Maradj csak itt, ha már ennyire élvezted – int búcsút Jassal, sarkával megbökve lovát.

 

 

A tusázó haragszik magára. Nem érti, mi történik vele, márpedig ő gyűlöl zagyva állapotban leledzeni. Bosszantja a hirtelen rátört (már-már lányos) érzékenység és rejtelmes zaklatottság. Hasonló gyötrelmet szenvedhetnek el azok, akiket morzsánként, elevenen falnak fel az óriáshangyák, pusztán annyi a különbség, hogy kínjai őt belülről zabálgatják.
S mintha mindez nem volna elegendő a dúltsághoz, a smaragdkő forrósodik a homlokán, mióta elhagyták a Pillangószurdokot. Az ezüstkígyó tekergőzik a nyakában, tetézetként ingerülten csapkod a farkával, akárha az ő bosszússágát tükrözné.
Vércsepp-piros, hajnallatkék és fehér virágokkal telehintett, füves síkságra érkeznek. Az eléjük terülő, szemkápráztató mezőt a Lélekföldet határoló tűzsövény zárja le. A rájuk várakozó sárkány a lángfal közelében szunyókál.
Lekid felé száguldván Jassal hátrapillant. Mytia és Azin mögötte vágtázik. A sötét hajú lány ficánkolós, kecses, aranyszínű hátason ül. A toronyember négyszer akkora, buja sörényű, rojtos bokaszőrű patást hajszol.
Sandon hatalmas, színizom, parázsfényű csődör nyergében ringatózik.
Viador gyanítja, hogy az ifjú lányok álmaiban szakasztott ilyen tincses hajzatú, széles vállú, izmos combú, remekmívű, férfias, karizmatikus lovasok nyargalásznak, szemhunyástól kakasszóig. Hohó, fruskák! Ébresztő, íziben! A következő pillanatban rádöbben, hogy máris helyet cserélhetne Maszlag pappal. Emiatti pulykamérgében csaknem lezuhan a lóról. Holott Aldato simán, zökkenetlenül viharzik a pikkelyes felé. És persze a menet végén rúgtató, cserfes szülemény is észleli az ő veszélyes megingását.
Sarkával megpöccinti a fekete paripa oldalát. Kiemelkedik a nyeregből és előrehajol a ló nyakán. A király ménje, rangjához méltón, megtáltosodik. Elnyúlt testtel, lobogó sörénnyel röpül a talaj fölött. Messze maga mögött hagyja társait.
Azután átúszik a testes sárkány fölött, mert siettében képtelen megállni előtte. Annak túloldalán lelassul, jókora kört ír le körülötte, végül kifulladtan megtorpan.
A szunyókálásból felzavart lángfúvó Jassalra förmed:
– Csak szólj, ha nélkülem akarsz átgázolni a lángfalon! Akkor nem vesződöm tovább veletek! Hol voltatok mostanáig? Mi tartott ennyi ideig?
– A fejtegetéseidet emésztgettük – feleli Viador. – Gyerünk, csinálj átjárót! Hadd robogjak kifelé, mielőtt eszemet vesztem az itteni idilltől!
A sárkány gonoszul elvigyorodik. Szeme méregzöldre sötétül. Függőleges pupillája lüktetve szélesedik-keskenyül. Második ujjával megvakarja orrhegyét, majd bekapja s megszörtyögteti horgas körmét.
– Akarsz egy képmást a válladra? – kérdezi.
– Régen sem akartam, mikor a Szörnyetegek ellen harcoltunk. Emlékszel?
– Sok mindenre emlékszem – bólogat a pikkelyes. – Tudom, hogy akkoriban inkább vakítást, herélést ajánlottam a magadfajtának, semmint bőrfestést.
– Megvárom a következő ajánlatodat. Nyiss utat!
– Máris! – szól a sárkány negédesen. – Miért menekülsz? Ég a házad. Hősök Hőse? Bajban vagy, Legendák Lovagja? Nem akarsz inkább itt maradni? Távol a harcolástól, Fivérektől? Mióta ismerlek, futsz, rohansz. Neked mindig úton kell lenned? Állj már meg! Vegyülj szóba magaddal!
– Ácsorogtam épp eleget. Deniqnél.
– Jutottál valamire?
– Te mire jutottál a barlangodban?
– Sokkal jobb vagyok, mint hajdan. Aranyosabb, helyesebb lettem.
Jassal felnevet.
– Nem hiszed? – hörren Lekid. – Kérdezd meg Mytiát! Nashuát!
A tusázó tovább mulat. Fejét is hátraveti nevettében.
– Helyes és aranyos? Eressz ki innen, cicuskám!
Odaérkező társaira tekint. Észbe idézi, hogy ő a vezetőjük.
– Mindenünk megvan? – kérdezi Nashuára nézve.
A lány hátrafordul, megtapogatja a málhazsákot. Visszapördül, fellebbenti a kacola sörényét. Alápillant, bólint.
– Fóliáns, Trim rendben. Belenézzünk a könyvbe? Akarod?
– Fél ő attól! – csúfolkodik a sárkány. – Na, menjetek már, mielőtt visszaszundizok! Azin olyan képet vág, mint akinek varangyot vágtak az arcába.
– Akkor hát okádj egy jót, mielőtt visszaszundiznál! – rikoltja.
Lekid kitátja a száját, és méltóságteljes undorral böffent egyet. Jókora gömb alakú, sűrű füstgomolyag lódul az óriás felé, megüti annak homlokát, lepattan róla, s lágyan tovalebeg egy lélekföldi fuvallattal.
A pikkelyes diadalmasan sarkon fordul, a lángfalhoz hömpölyög. Köhint, krákog, harákol néhányat. Két kézzel megütögeti a mellkasát, gargalizál, hangicsál.
Azután elbődül.
A torkából előtörő tűznyelv összerobban a kerítéslángokkal. Recsegve-ropogva, üvöltve csapnak egymásnak.
A tűzsövény lekushad. Megalázott hördülés kíséretében, szekérnyom-szélesen félrehúzódik. Ám továbbra is fenyegetően üvölt, bömböl, dübörög.
Jassal jeladására elsőként Azin száguld át a levegőtlen, forró katlanon. Nyomában Mytia vágtázik. Mögötte Sandon következik. Nashua, s végül Viador robog a volt harcszolga után.
Koponyájukat csaknem szétvetik a hegyomlás-hangos zajok: önnön neves szívdobbanásaik, a kushadó lángfai szörnybőgése, az ellentüzet öklendő Lekid üvöltése.
Amikor épségben átérnek a halálforró csapáson, örömükben ők is kiáltozni tudnának.
A pöfögő elnémul egy szusszanásnyira. Bár a zaj így is dobhártyatépő marad, a bimbó meghallja, amint Lekid rázendít kedves dalára.
– Jaj, ne! – nyögi a lány.
Az Aludj, sárkány, álmodj, jóéjt! bömbölés hallatán a tűzkerítés jókora szakaszon narancsszínűt lobban, majd kihuny és elhamvad.
A kialudt lángfal sercegő parazsa fölött átbámulva látják, amint a pikkelyes a szárnya alá dugja a fejét, és állva elszundít.
Az üszök hirtelen erőre kap. Álomsebesen átszínesedik. Felizzik, szikrazáport lövell. Életre lobbantja a tüzet.
Lekid eltűnik az újfent felmagasodó lángfal mögött.
Körülnéznek.
A lélekföldi mező mása terül köréjük.
Sehol egy lélek; pillangó sem lebben.
Kaszáló gojlákat sem látnak. Mégis bántó előérzet települ rájuk.
Különös fojtottság terjeng a levegőben.
A kinti virágok fakultabb kékek és pirosak. A fehér szirmok piszkos árnyalatúak. A fűszálak kevésbé délcegek.
Szél zúg fel. Orrukat bűz facsarja.
A nyergesek horkantva forgolódnak. Kitöréssel próbálkoznak, hogy elrohanhassanak. Mivel lovasaik keményen visszafogják őket, riadalmukban felágaskodnak, hányják-vetik magukat.
Jassal és Sandon is körbe-körbe forog két lábon táncoló paripájával. Minden idegszálukkal, valamennyi érzékszervükkel a környezetet tapogatják, firtatják, figyelik, szimatolják.
Erősbödő surrogást hallanak. Akárha szélvihar közeledne. A szörnyalom-bűz fokozódik.
Jassal kardot rántva fölfelé mutat. Fekete felleg robog feléjük az égbolton.
Akár egy gigászi madarakból álló raj.
Lassan kivehetővé nagyobbodnak az ereszkedő szárnyasok.
Ám ezek a jövevények nem madarak. Nem is lomha, káráló röphírnökök.
Nem is lángokádó pikkelyesek, levegőt szurkáló szárnyaik nem a jellegzetes .-.-.-.-.-.-. sárkányvonalat hagyják maguk után.
Olyan nyomot vágnak, mintha gyilkosra fent pengével, V alakban hasították volna fel az égboltot.
A sebes röptű, csúf lényeket vitorlaszerű, hatalmas bőrlebernyegek röptetik. Bizarr szárnyaikat horgas végű tüskék szegélyezik. Lapítottnak rémlő testüket fénytelen, fekete páncélzat borítja, akár a rovarokét. Fejük hüllőszerűen keskeny és megnyúlt. Hosszú állkapcsukban rettenetes fogsor villog. Óriási, sötét szemükben nem különül el a szembogár és az írisz, kötőhártyájuk is fekete. Hegyes fülüket csonttüskék karéjozzák, homlokukon sokszorosan megcsavart, hegyes szarv éktelenkedik.

 

 

– Azt beszélik, a Halálerődben tenyésztik ezeket, Ermo szolgálatára – leheli Nashua, a feléjük süvítő szörnyeket bámulva. – De ez csupán szóbeszéd! Mendemonda! Még soha, senki sem találkozott velük! Csak kitalációk!
– Ne áltasd magad – sóhajt Jassal. Sandonra emeli elkomoruló tekintetét. – Készen állsz a halálra?
– Hol van Lekid? – bömböli Azin.
A zuhanórepülésben közeledő szörnyetegekre szegezi kardját. Azután a feje fölé kapja pajzsát, és azon legott dobbant egy hüllőkatona. A becsapódás megbillenti a védőfegyvert, a csúszkáló rémlény karmai megcsikordulnak a fémen.
Nashua továbbra is azt akarja hinni, hogy mindez csak látomás. A sárga kanca azonban nagyon is valóságosnak tartja a vészt. Eszeveszett pörgésbe kezd, forgolódtában az összes égtáj felé egyszerre pattog, fejét lefelé rángatja, farát feldobálgatja, és a hátát is jócskán púposítja.
Mindennek következtében sikerül megszabadulnia terhétől. A levetett lány magasra repül, a hátas elnyargal.
Röptében Nashua félelmesen közel kerül az egyik hüllőkatonához. Mire a szörnyeteg feléje csattintja a fogsorát, ő kettőjük közé rántja a pajzsot.
Azután zuhanásba vált. Amint földet ér, szétbomló palástja páncélozást lebbent köré, fejére sisak kerül. Kardját előhúzva próbál beletörődni, hogy most kipróbálhatja Lélekföldön szerzett harci tudását. Bizakodón pillant a tűzkerítés felé, ám Lekid továbbra is odaát szunyókál.
A hüllőkatonák földet érnek. Roppant karmokban végződő, ruganyosan izmos hátsó végtagjaik láttán a lány valamiért ezt gondolja: békacomb. Ezzel sem sokáig áltathatja magát.
Ermo seregének egyenruháját viselő férfiak ugrándoznak le a szörnyetegek hátáról. Futólépésben eltávolodnak a közelből. Íjlövésnyi messzeségben megállnak. A parancsnoki sisakforgót viselő fickó állati torokhangon elbődül.
A bűzös lények támadásba lendülnek. Pengekarmú végtagjaikkal vagdalkoznak, rúgnak. Mindeközben röplebernyegük lebegtetésével zavarják össze ellenfeleiket.
A tusázók kegyetlen kínok közt, gyorsan megtanulják, hogy ne hagyják magukat megbűvölni a bőrvitorlák által; hogy az ostromlók minden porcikáját tartsák szemmel, és óvakodjanak valamennyitől. Legfőképpen a homlok közepén meredező szarvat kerüljék.
Szempillantás alatt kitapasztalják, hogy a nyálkás, matt páncélbőrről lepattan a penge; hogy a legerősebb ütés sem képes leszelni a rémlények fejét vagy lábait. Sem kard, sem nyíl nem fúródik a testükbe, nem fogja bőrüket.
Egyelőre védekeznek, próbálják távol tartani maguktól a százképpen támadó, elviselhetetlenül bűzös, hörgő-morgó, fogcsattogtató, szökdécs mozgású hüllőkatonákat. Keresik gyenge pontjaikat, ám ilyeneket sajnálatos módon nem találnak.
Ezenközben sorban elvesztik halálfélelemtől megveszekedett lovaikat. Végül már Aldato sem bírja tovább a páni félelmet. Lehajítja és sorsára hagyja Jassalt.
Nashua villámgyorsan felismeri, hogy a gyilkolásra tenyésztett lények lesznek a harc győztesei. Ilyfélék ellen ő nem kapott kiképzést. Hátrál, elfut, odébb hemperedik. Félreüti lecsapó végtagjaikat. Ám hiába döf, szúr vagy suhint, a penge szikrázva elakad az áttörhetetlen páncélbőrön. Ő maga csupán azért lehet még életben, mert vértezete a szörnyekéhez hasonlatos.
Valamit tenni kell.
Torkaszakadtából szólongatja Lekidet. A lángfal ropogásától süketített pikkelyes gyanútlanul alszik tovább a tűzsövény túloldalán.
Nashua immár Virtuo után kiabál, közben futva, bukfencezve menekül a kergetésében, ijesztgetésében módfeletti örömüket lelő, vele játszadozó hüllőlények elől.
Hiába üvölti rekedtre magát, a fikarc varázsló sem kerül elő. Igaza lehet, hiszen a kezdetek óta oly sok mindenfélével ruházták fel őket a különféle mágiások, hogy már nélkülük is meg kéne állniuk a helyüket.
Akkor talán eljöhetne a Szellemsereg. Bármily szomorú, Skelo kordéja másfelé nyikorog.
Nashua ugrál, szökdécsel, kivéd, hárít, menekül. Levegője fogyton-fogy. Izmai reszketnek.
Társaira pillantva látja, hogy ők is épp ugyanolyan bajban vannak.
Sebtében előráncigálja a varázsporos keverékkel töltött üvegcsét. Annak tartalmát a kardot tartó, páncélkesztyűs kezére borítja. Menten próbára is teheti a csillámszemcsék hatásosságát.
A rárohanó hüllőkatona megkísérli betakarni őt a tüskeszegélyes röplebernyeggel.
A bimbó félretaszítja pajzsával a bőrszárnyat. A szörnyeteg fedetlenné váló képébe pöccinti a varázsport.
Ekkor odatoppan a következő rémlény. Ez is kap egy szórásnyit, éppen ama pillanatban, amikor rettentő szarvával átdöfné a lány kezét.
Nashua hátraszökken.
A szörnyeteg utánaöklel. Homloktüskéje viharsebesen közelít a lány fejéhez, hogy a sisakot átütve az arcába fúródjon. Ő pedig a rostély résein keresztül látja a többszörösen megcsavart, iszonyú fegyvert, annak gyors növekedését.
Jassal felméri, mi történik a pelyhessel. Félrerúgja a vele vívó szörnyet, a rárohanó másikat hanyatt löki a pajzzsal. Így némi lélegzethez jutván a szorongatott lány felé lendül.
Rohantában ő is azt az acélfényű, tompán csillogó, rettenetes szarvat nézi.
Tudja, hogy elkésik a segítséggel. Máris látni véli, mivé lesz Nashua élete, ha a csontfegyver a sisakon át az arcába hatol, és ekkor rádöbben: ő már mindörökre Hitehagyott marad.
Ugyane pillanatban a csillámporral meghintett szarv felszikrázik, és visszarándul gazdája homlokába, akárha hirtelen becsörlőzték volna.
S azon nyomban kövér béka formájú bibircsók terem a helyében. Ez csapódik a bimbó sisakjához.
A már amúgy is lélekszakadva hátráló Nashua fenékre huppan a béka-hátsó ütéstől.
A sisakrostélyon szétdurranó bibircsók leve a hökkent szörnyeteg szemébe fröccsen.
A lány félrehemperedik a felé zuhanó test útjából.
A hüllőkatona nem törődik vele tovább. Üvöltve törölgeti a szemét.
Időközben az a rémlény, amelyik elsőként kapott a varázsporból, jócskán átalakul, ám harci kedvéből mit sem veszít.
Tetőtől talpig apró, szúrós kaktuszgömbökre emlékeztető bibircsekkel lepetten is rohamot intéz a földön csúszkáló lánynál jóval kihívóbb ellenfélnek tartott Jassal ellen.
A tornádóként közelgő Viador felfogja, hogy a pendelyes életben maradt, ám ennél sürgetőbbnek tartja, hogy hasznát vegye annak, amit a szemét dörzsölve fetrengő, óbégató szörnyeteg akaratlanul a tudtára ad.
Így aztán felegyenesedve várja az ostromlót. Pajzsával félretereli a figyelemelvonás céljából mozgatott bőrlebernyeget, és a másik kezében tartott karddal a hüllőkatona szemébe döf.
A szörnyeteg sikoltva lehanyatlik.
A békabibircses rémlény megfeledkezik a szemét maró kínról, amint felorrol a társa hullájából ömlő váladékok ingerlő illatára. Szörtyögve szimatolni kezd. Hamar felfedezi, merre találja a táplálékforrást. Elindul, vérszag iránt.
Mytia még nem tudja, hogy megkerült a hüllőkatonák sérülékeny pontja, mert éppen hanyatt vágódik egy irdatlan erejű rúgástól, ráadásképpen a kardját, pajzsát is elejti.
Támadója szétvetett lábakkal megáll fölötte. Nekiveselkedik, hogy szétmarcangolja prédáját, és efölötti izgalmában rányáladzik.
Mytia a sarkával rúgja hátrább magát, azt remélve, hátha kicsusszanhat a föléje tornyosuló, habos nyálat folyató szörnyeteg alól. Látván, hogy a hüllőkatona élvezi az ő félelmét, nem hagy fel a sajátos háton kúszással. Hadd szórakozzék a rusnyaság, miközben ő a térdvértje alá csúsztatja két ujját. Körmei hegyével előcsippenti titkos fegyverét. Váratlan felüléssel a rémlény lágyékába vágja a hosszú fémtűt.
Ezen a ponton nem lel páncélbőrt. A gyilkos tű mélyen a szörnyeteg altestébe fúródik.
A katona összeroskad kínjában. Görcsösen rángatózva hempereg a fűben.
Mytia kimászik alóla. Felkapkodja fegyvereit, és újabb küzdőfél után néz.
A haldokló közelében harcoló rémlény ellép a vele vívó Sandon elől. Tágult orrnyílásokkal szimatolgat. Láthatóan vívódik, nem tudván eldönteni, embert öljön-e, vagy inkább sérült, vérző társát falja fel. Mivel az ember, épségben lévén, nem áraszt ingerlő szagokat, a sebesültre esik választása.
Zsoldos észleli, amint Jassal a második hüllőkatonát szúrja szemen, de Mytia felfedezését is a magáévá teszi. Immár nem tűnik lehetetlennek, hogy legyőzzék a bűzös rémségeket, jóllehet azok sebezhető pontjaihoz nem könnyű hozzáférni.
Nem kell kiszemelnie a következő ellenfelet. Az választja ki őt magának, és menten neki is ugrik.
Sandon egyetlen hunyorításnyit késlekedik a támadó fogadásával. Éppen azt bámulja, amint a másik rémlény szimatolgatva begörbíti ujjait, és pengekarmait haldokló társa mellkasába vájva, erőteljes mozdulattal felhasítja annak páncélbőrét, majd a vértezet alól előbukkanó, véres, nyers húsra hajol, és fogaival szakít belőle. Két harapással eltünteti az izmokat, áttöri a bordákat, a harmadikkal a verdeső szívet tépi ki a mellüregből.
Zsoldos örvendhet: a nekirontó hüllőkatona is megosztja figyelmét a vele folytatott küzdelem és az ínyeskedés között. Így mintegy felkínálkozik neki, hogy próbáljon vele szerencsét.
Sandon a lábához engedi a pajzsot. Felszabaduló kezével tőrt kap elő.
Kardját a szörnyeteg szemébe, tőrét annak lágyékába vágja. A halálsikoly hallatán immár elképzelhetőnek tartja, hogy mégiscsak túlélik a csatát.
Nashua töpreng, mire emlékezteti őt a rémlény páncélbőr-tépő mozdulata. Tüstént megvilágosodik. Lekapja fejéről a sisakot, kirántja hajából a Pocmók által könyvjelzőként használt madárlábat. Az eszköz karmos végét a felé száguldó szörnyeteg nyakába vágja, és teljes erőből megrántja azt.
Sikerül!
A meglepett hüllő a nyakáról, melléről lefittyenő páncélbőrre mered, majd íves nyelvcsapással megnyalja saját vérét.
A lány elhűlten szemléli, amint a szörnyeteg felhabzsolja önnön szerveit.
Révületben észleli, hogy Jassal megáll mellette.
A férfi a pengét Nashua elé tartva, két kézzel markolja kardját.
Bár egyetlen szót sem szól, a bimbó érti óhaját. Bólint, és csillámszemcsés kesztyűjével végigsimít a fegyver vasán.
Viador fejbiccentéssel köszöni szívességét. Kiszemeli a legközelebbi rémlényt.
Nem tudhatja biztosan, mi várható a varázsporos kardtól: a penge válik bibircsessé, vagy az, akit eltalál? Esetleg megtörténik, amit ő szeretne, s a fegyver leküzdi a hüllőkatonák páncélbőrét. Vagy ő meghal.
Elrugaszkodik a talajtól. Fél térdre érkezik a kiszemelt szörnyeteg lába előtt.
Talpra szökken, megsuhintja a kardot.
S a késve felocsúdó rémlény suhogva tovaszálló feje után tekint.
Érzékeli a homlokán lüktető kő által mutatott képet. Két kézzel markolt kardjával hátradöf a válla fölött.
A mögötte alattomoskodó hüllőkatona hörrenve leroskad.
Azin utálkozva nézi, mit művel a gyűlöletes ellenség. Felzabálják sérült társaikat, saját magukat. Megtébolyodnak a sebzett hús, a vér szagától.
Ő képtelen kárt tenni bennük. A küzdelem kezdete óta dobálgatja, rugdalja s csapdossa egymáshoz őket, de még csak megsebezni sem bírta egyiküket sem, nemhogy megölni. Pedig örömest szétszaggatta volna a Mytiát leterítő rútságot. Bénító szívfájdalmat élt át abban a percben. Túlságosan messze csatázott tőlük, a szörnyeteg nem is hallotta, mikor odabömbölte neki: nem szeretlek! A győzelem istenének hála, Mytiára hatott a harci kiáltás. A toronyember majdnem sírva fakadt megkönnyebbülésében, midőn a lány megtalálta a teste fölött nyáladzó pocsékság gyenge pontját, és beledöfte a gyiloktűt.
Aztán Azin megsérült. A vele küzdő szörnyeteg megsuhintotta őt csonttüskés bőrlebernyegével. Az egyik tüske felhasította nyakán a bőrt, a mellvért és a sisak közötti fedetlen részen.
Azóta a szörnyetegek szimatolva méregetik az izgalmasan szagosodó, vérző óriást. Még egymás zabálgatásával is felhagynak, hiszen az ő húsa jelenti számukra az igazi ínyencfalatot.
Nashua látja, amint a falánk tenyészlények kerülgetik, közrefogják a toronyembert. Az ravaszkodón megpróbál behúzódni egy haldokló szörnyeteg mögé, hátha annak vérszaga eltereli róla a figyelmet. A vergődő rémség már fel sem fogja, mi történik körülötte. Haláltusájában tébolyodottan fetreng és vakon ide-oda vánszorog.
Azin vele együtt jön-megy, hempereg. Hiába cselezget a fedezékben, a hüllőkatonák őt akarják.
A bimbó átcsörtet a toronyembert veszélyeztető, rá figyelő gyűrűn. Dühödten meglengeti a kezében tartott páncéltépőt.
Felhasítja a legközelebbi szörnyeteg sebezhetetlennek hitt bőrét, és Azinra mered.
Az óriás értőn bólint, majd nem szeretlek! bömböléssel a sebbe döfi kardját. Gyermekarca mosolyra derül az örömtől, hiszen most már tudja végre, miként győzheti le az utált szörnyeket.
Elveszi a felé nyújtott páncéltépőt. A madárkarmos eszközzel int a lánynak hogy siessen innen minél távolabb.
Ekkor a megbontott gyűrű mohón köréjük zárul.
A szörnyetegek morogva-hörögve támadnak.
A közelükben harcoló Mytiát lefoglalja a viadal.
Jassal és Sandon rohanvást indul feléjük.
Azin fenyegetően hadonászik a páncéltépővel. Körbe-körbe forognak, s közben nagyon gyorsan összeszámolják a rájuk szegeződő szarvakat, csonttüskéket.
– Csússz ki innen! – súgja Azin.
Nashua lázasan tűvé teszi palástját. Előrántja az imént kiürített üvegcsét. Kesztyűs kezére rázogatja a por maradékát. Már csak néhány csillámszemcsét képes előcsalogatni.
Csodaporos ujjával gyorsan végigsimítja a toronyember fegyverét. A maradék egy szem csillámot a saját pengéjére pöcköli. Gyanítja, hogy ezúttal elmarad a varázslat.
Azin felszakít egy hüllőbőrt az ezüstnyelű karommal, és a sebbe döfi a kardját. A katona lehanyatlik.
Jassal és Sandon a szörnyetegek mögé érkezik.
Azin ráeszmél, hogy az ő vérszaga immár félresöpri a falánk rémlények életösztönét. Magához karolja Nashuát, körbepördül vele. Fordultában teljes erejéből megsuhogtatja a kardját. Megsebezni ugyan nem képes a bőrlebernyeges, csonttüskés szörnyeket, de talán feldöntheti őket.
Amint azok térdre buknak vagy megbillennek, áthajítja fölöttük a karjában tartott lányt.
Jassal készül elkapni a feléje repített bimbót.
Ekkor az egyik felbuktatott rémség talpra ugrik. Szarvát szegezve a magasba szökken.
Viador tüstént letesz arról, hogy tompítsa a lány leszállását.
A támadó szörnyeteg legalább háromugrásnyira van tőle. Tudja, hogy nem érhet oda időben.
Célba veszi az orv katonát.
Kardja süvítve ellódul.
Az irtózatos szarv megközelíti Nashuát.
A szörnyeteg még magasabbra rúgja magát, hogy biztosan elérje a fölötte röppenő lányt.
A kard a mellkasába csapódik. A sérthetetlennek hitt páncélbőrt átroppantva keresztüldöfi a szívét.
A hulla elvágódik.
A rügy lezuhan.
Fejét egy kőbe ütve derűs öntudatlanságba szenderül. Halántékáról vér szivárog a nyakába.

 

 

Jassal körbenéz a harctéren. Kimúlt és haldokló szörnyetegek hevernek körülöttük. A bimbó pihenget a földön. Távolabb Ermo katonái hajkurásszák az ő lovaikat, mivel a döglött hüllőlényekkel már aligha repülnek vissza a Halálerődbe.
Sandon és Azin is szeretne a lókergetőkhöz rohanni.
– Ne fáradjatok – sóhajtja Viador. Ledobja sisakját. Leroskad mellé a fűbe.
– Nem szeretem őket! – bömböli az óriás.
– Én sem – szól sötéten a tusázó. – Hadd szálljanak nyeregbe. Lovaink majd idehozzák őket. Túl kimerült vagyok a szaladgáláshoz.
– Ennyire megbízol Aldatóban? – csodálkozik Sandon. – Úgy emlékszem, hátasaink a vészben faképnél hagytak minket.
Viador vállat von.
– Az is lehet, hogy mindez nem érdekel. Most szeretnék egyedül maradni a kézremegésemmel. Meg a térdemével. Utóbb leinnám magam. Végül lefeküdnék, hogy rémálmodjak egy jót. Van ellenvetés?
Mytia harciasan lengeti a kardját.
– Kapjuk el a mocskos disznókat! Mihez kezdünk, ha elviszik a lovakat?
– Meghalunk – nyögi Azin, és szemléltetésképpen elvágódik a fűben, hasmánt.
Nashua békésen hever mögöttük a fejét megsebző kő mellett, lehunyt szemmel, pihentető homályban.
Egyszerre csak surrogást hall. Mintha valami mászna felé.
Próbál visszaemlékezni, hogyan került a földre. Az egészből csupán annyi rémlik, hogy Jassal elhajolt előle, miközben ő reménytelin repült felé.
Ekkor valaki megnyalintja a halántékát. Az illető szája módfelett büdös.
Jassal feleszmél az ezüstkígyó tekergőzésére. Santo szemével meglátja végre, mi folyik a háta mögött.
Mire fegyvert ragadva felpattan, egy hullának vélt szörnyeteg a levegőbe rugaszkodik Nashuával, és elszárnyal vele.
A lány zajosan tiltakozik az elragadás-hurcolás ellen.
A hüllőkatona a mellső lábai között szorongatja prédáját. Veszettül nyáladzik mohóságában, mégsem zabál belőle. Egyelőre beéri a vérző halántékseb nyalogatásával. Úgy dönt, majd később, a fegyveresektől távol leereszkedik, és kényelmesen belakmározza zsákmányát.
Megmarkolja a lány gallérját-tarkóbőrét, felszabaduló végtagjával végigtapogatja a szerzemény testét. A vizsgálat eredményével elégedetten körbenyalogatja a száját. Sok-sok finom, kemény, izmos húsocska, zsenge bőr; zsír alig. Mohó pillantással keresi a helyet, ahol leszállhatna lakmározni. Érzi, hogy rohamosan fogy az ereje. Végtére valaki kardot döfött a hónaljába, midőn döglődő társa májából csipegetett.
Túléli. Mivel egymaga maradt, senki sem falhatja fel lábadozás közben. Először is jól bedőzsöl, azután elbújik valahol, és ott marad, míg meg nem gyógyul.
Nashua átgondolja, mit tehetne saját érdekében. Mytiának van igaza: minden ruharáncban legyen egy-egy cseles fegyver. Ő vajon mit találna, ha végigkutatná magát? A varázsporos üvegcse kiürült. Talán a Szörnybarlangból csent skatulya segíthetne, hiszen az hajlamos újratelni, s csillámporát rég nem vette igénybe. De hol van? Melyik ruharedőben?
Mindkét kezét igénybe veszi a keresgéléshez. Na és, ha megtalálja a skatulyát, és behinti csodaporral a magasan repülő hüllőkatonát? Mi történhet? A mágiások jobbára tudják, mit csinálnak. Ő csak csillogó szemcséket hajigál, és a következményen megannyiszor meglepődik.
Mi történhet? A szörnyeteg – hipp-hopp! – kutyává változik. Ez esetben ő háziasítja az ebet, és kész. Esetleg szoborrá dermedhet. Nem, az rossz varázslat, akkor lezuhannak.
Felhagy a kutatással, ugyanis arra lesz figyelmes, hogy süllyednek. A rémlény összevissza csapdos a szárnyaival, ám alig halad, és mind kevésbé képes a levegőben tartani magát.
Jassal biztosra veszi, hogy galambősz lett, haja kihullott, arca vénségessé barázdásodott.
Amíg ő rohamosan megöregedett, Ermo hadosai hármasával felkapaszkodtak a becserkelt lovakra. A néhány lemaradt katona megpróbált lekardozni a többieket a hátasokról. Mindezt nem játékból művelték, következőleg többen elhaláloztak. Így végül felfértek a paripákra, senkinek nem kell gyalogolnia: úgy gondolják, győzött az igazság és az egyenlőség.
A fegyveresek elindítják a patásokat a messzi-messzi Halálerőd irányába.
Ekkor Viador füttyent.
Aldato sarkon fordulva a gazdája felé lódul. A többi ló farokfelvágva követi a vezérmént.
A katonák megkísérlik átvinni akaratukat a kergült hátasokra. Rángatják a szárat, rugdossák és ököllel is ütlegelik az engedetlen állatokat. Azok csak nyargalnak.
Mikor kellőleg megközelítik a tusázókat, végleg megelégelik a durva bánásmódot, és elhajítják magukat a fűben.
A lótolvajok szanaszét repülnek. A kevésbé szerencsések a paripák alá szorulnak, és még akkor is ott időznek, amikor azok víg hempergésbe fognak.
Azin, Sandon és Mytia magára vállalja az épségben maradt fickókat.
Jassal fellendül Aldato hátára.
Nem száguld messzire. Csakhamar megpillantja a szörnyeteget.
A rémlény körbe-körbe röpköd egy rejtelmes pont körül. Csak kering és kering. Minden körrel lejjebb süllyed.
A hangokból ítélve immár nem ő tartja fogva a lányt. Ellenkezőleg, Nashua csimpaszkodik elrablója mellső végtagjába. Bátorítja, biztatja a kínlódó bestiát, arról győzködvén, hogy a „döguci” virulóan egészséges, és kecsesebben szárnyal, mint egy pillangó.
A tusázó megkönnyebbülten hallgatja a színjátékos becéző szavait, bimbóval ellentétben neki nincs kedve megvárni, míg a kiszenvedőben lévő hüllőlény földet ér.
Alányargal, és a hasába lendíti a kardját.
– Ugorj! – tanácsolja Nashuának.
A lány megteszi. Sejtvén, hogy ha elmulasztaná, az irdatlan holttest rázuhanna, s a talajba pépesítené őt.
Jassal igyekszik elkapni a lefelé hulló pendelyest, bár ehhez le kell győznije Aldato amiatti – természetes – berzenkedését, hogy a sziklaszerű, csonttüskés szörnytetem is vészesen süvít feléjük.
Hajszálosan, de sikerül.
Nashua a férfi karjaiba pottyan. Aldato megugrik velük.
A hullakatona a hátuk mögött döndül a talajba.
Ők egyensúlyukat vesztve lefordulnak a ménről.
Odalenn egy emberként adják át magukat a boldogságos ideg-összeroppanásnak.
Első rohamukban összesimítják arcukat, kézzel-lábbal ölelőznek. Mindeközben lejtős domboldalon gurulnak, hol a férfi, hol a lány kerül alulra.
A második idegroham során észlelik, mily zavarbaejtő dolgot művelnek. Hamar elengedik egymást, a férfi felhúzott térddel a hátára fordul, karjával eltakarja arcát, és fanyar nevetésben tör ki, a lány hasra fekszik mellette, és ő bizony sírva fakad.
A harmadik, csillapodó fázisban mindketten a hátukon hevernek, felemelt kezüket szemlélik, s azon vitatkoznak, melyiküké vibrál-reszket látványosabban, majd ugyanezt felhúzott térdük rándulásain-kilengésein is lemérik. Természetesen a színjátékos nyeri a vetélkedést, Jassal szerint csalással.
Utóbb, már higgadtan, a lány megjegyzi:
– Azt hittem, a hősök sosem félnek. Hírből sem ismerik a reszketést, könnyeket.
– Igen, tudom: furcsákat hiszel.
– Most már kezdek beletörődni, hogy emberi lény vagy, akárcsak én. De azért sajnálom.
– Mindketten jobban jártunk volna, ha nem jövök ki a hősénekből – dörmögi Viador. Talpra kászálódik, a hüllőkatona teteméhez lépdel, kihúzza belőle a kardját, megtörli a fűben. Csettint Aldatónak, nyeregbe lendül.
Visszavágtáznak társaikhoz. Azok éppen Lekidnek ecsetelik a történteket.
Az imént érkezett sárkány bamba képpel, félálomban hallgatja őket. Mivel éppen egy szörnytetem mellett tottyant a hátsójára, szórakozottan babrálja a hulla csonttüskés, csaffadt bőrlebernyegét.
Jassal megfogja a sárga kancát, átkutatja a málhazsákot. Kezébe veszi az Új Szent Könyvet, de nem üti fel a fedelet. Nashua ellenőrzi, megvan-e a Castaq királynak szánt Bűnpártoló Palást.
A vigyormaszkos Trim is előkerül a magas fűből, karmos majomujjacskái között tucatnyi pórul járt bogárral. Rájuk villantja jókora, zöldeskék szemét, oly áhítattal, mintha isteneivé fogadta volna őket, s a szájába tömi a zsákmányt.

 

 

– És most? – torpan meg az élen lovagoló Sandon néhány ligettel, emelkedővel, erdőséggel arrébb.
Hegytetőn állnak, lábaik előtt mélységes völgyszakadék tátong. A szemközti hegy – és a fennsíkján épült királyi város – meglehetősen távolinak tűnik, nem is annyira a messzeség miatt, inkább azért, mert csupán egyetlen módon juthatnának oda: a két magaslatot összekötő, végtelenül hosszúnak rémlő, nyomasztóan hintáló, szalagszerűen keskeny hídon kéne átkelniük.
Még ez sem jelentene komoly akadályt.
Hanem a lélegzetállító híd mindkét végét csapórácsos, impozáns őrtorony zárja le. Fegyveresek meredeznek mindenfelé, íjászok, parittyások cirkálnak a mellvéden.
Az őrök nem Ermo seregének öltözékében pompáznak. Ők a szomszédos birodalom, Eisona katonái. S mivel a Fivérek néhány nappal ezelőtt hadat üzentek királyuknak, valamint azt is megüzenték, hogy rövidesen saját igájukba hajtják alattvalóit, őt felköttetik vagy tudományos érdeklődésüktől hajtva élve felboncolják, asszonyát, lányait, de még a fiát is megbecstelenítik, kincstárát kiürítik, az őrparancsnok hűvös modorban közli a jövevényekkel, hogy Yloniából senkit nem enged át.
Márpedig az ő útjuk Eisonán keresztül vezet. Ha kihagyják a hidat, csal körülményes kerülővel juthatnak az Álmok Tengeréhez.
Sandon próbálja megértetni a tiszttel, hogy sem a hadat, sem a többi arcátlanságot nem ők üzenték, hanem az uralkodásra méltatlan Fivérek.
A talpig fegyveres azt feleli, átmehetnek, de előbb le kellene győzniük katonáit, vele együtt.
– Legyőzünk, nem gond – von vállat Azin.
– Nemrég tettük a földdel egyenlővé Ermo szörnyetegeit – csatlakozik Sandon az előtte szólóhoz. – Még tőlük vagyunk bűzösek, mocskosak. Épp ezért nincs is kedvünk megint harcolni. Csak ha muszáj. Engedj át minket. Nem velünk álltok hadban.
A parancsnok magas, keszeg férfi. Sötétkék nadrágot, galléros vértet visel. Könyökével szorítja oldalához a sisakját. Őszülő, szőke haja a vállát verdesi, elöl a homlokába lóg. Egyenes vonalú, kétujjnyi szemöldöke alatt tágult-laza résben halpikkely színű szem úszkál, orra horgas, ajka nincs. Ha mégis van szája, akkor azt tökéletesen eltakarja hosszan lecsüngő, sárgás bajusza.
Külseje ugyan nem tekintélyt parancsoló, ám modorából kitetszik, hogy nem érdemtelenül kapta tisztét. Végigméri a jövevényeket, majd a fejébe csapja sisakját, és így felel:
– Egymagam végzek veletek. Egyikőtök sem ellenfél számomra.
– Mi ez a hely? – pillant át a híd fölött a jégkék szemű lány. – Nagyotmondia?
– Tőlem sem tartasz? – firtatja Viador.
A halpikkely színű szempár talptól fejtetőig megmustrálja a kérdezőt.
– Veled két kardcsapással végzek – veti oda lekicsinylőn.
– Kettővel? Túlbecsülsz!
– Kezded velem? – érdeklődik Mytia.
Mielőtt a tiszt felelhetne, Nashua kedves hangon megszólal:
– Úgy hallottam, királyodat régóta roppant gond bántja, mely még a hadüzenet okozta fejfájásán is túltesz. Azt beszélik, már minden lehetőséget kimerített, mégsem orvosolhatta a szörnyű bajt. Idegen földről is hívott segítséget, hasztalan. Mi eloszlatjuk a felhőket a felséges homlokról. Engedj át.
– Uralkodóm búja-baja nem feltétlenül katonai megoldást igényel – feleli ridegen a parancsnok.
– Tudom. Ezért ajánlottam fel a segítségemet. Egyenesen a palotába megyünk, beszélünk a felséggel, és orvosoljuk nagy baját.
– De én harcolni akarok veletek! – toppant konokul a katona.
Nashua az égre pillant. Azután a férfira mosolyog.
– Calif király nem fog örülni, ha megtudja, hogy saját kedvtelésedet elébe helyezed az ő érdekének. Ám ha küzdeni akarsz, tessék!
– Menjetek! – morogja a lógó bajszú tiszt. – Ha megoldjátok a király gondját, nem marad el jutalmatok. Meglehet, még a három hercegkiasszonyt is nőül kapjátok! Példátlan boldogság, gazdagság lesz részetek! De mivel úgysem oldjátok meg a bökkenőt, hiszen ez még senkinek sem sikerült, nemsokára kullogtok ám visszafelé! És akkor majd megküzdünk!
Átlovagolnak a felvont csapórács alatt. Bántatlanul elléptetnek a katonák mellett.
Lekid fölöttük repül, szárnycsapásai nyomán az addig lágyan hintáló híd lengedezni kezd.
Jassal a lányra pillant.
– Elárulnád, mit műveltél? – érdeklődik. – Mi baja Califnak?
Nashua vállat von.
– Tényleg nem tudod, mibe keveredtünk? – nyögi Sandon. – Mégsem kerüljük el a harcolást?
– A Pillangószurdokban súgta meg a törpe, mit kell mondanom, hogy átjussunk a hídon. Láthatjátok: nem tévedett, nem hazudott!
– Eszerint elkerüljük a palotát – jegyzi meg Mytia.
– Nem tehetjük – sóhajt a bimbó, a ringatózó híd túlsó végén magasodó vártorony felé mutatva. – Egyébként is, miért kerülnénk el? Megígértük, hogy segítünk.
– De miben? – jajdul Viador. – Ha Calif régi baja jókorább, mint a Fivérek hadüzenete, akkor szerinted mi vár ránk?
Hamarosan megtudják.
A vacsorát Calif király társaságában költik el a várudvaron felállított hosszú asztalnál. Körös-körül fáklyafények táncolnak, ám itt ez minden pompa s vigasság. A királyné, a trónörökös és a hercegkisasszonyok egy kisebb asztal mellett ülnek a fal tövében. Búsan falatozzák cipóból gyümölcsből és forrásvízből lévő eledelüket, ugyanazt, amit az uralkodó és vendégei fogyasztanak. A szolgálók lehajtott fejjel, szótlanul surrannak a bús család körül, mintha mindnyájan gyászolnának.
Calif király széles hátú, szögletes arcú férfiú. Homloka erősen barázdált, a redők lefelé ívelnek, akárcsak hosszú szálú szemöldökének végei, valamint szemrése és a szeme sarkából szétágazó szarkalábak. Merész előreugró orra félúton megtörik és lecsügged, orrcimpái szélesen ellaposodnak. Szájzugai fittyedtek, állhegye lóg.
Nashua csodálkozik megjelenésén, hiszen a palotafolyosó falait ékítő festmények elegánsnak, derűsnek ábrázolják az uralkodót és szeretteit. A képek tanúsága szerint az itt élők dúskálnak az örömökben, javakban, kicsattannak a boldogságtól. A festett királyné pozsgás arcú, ragyogó tekintetű asszony, akit bizonyosan dédelget a szerelem. Vele ellentétben a fal tövében álló asztalnál étkező teremtés arcbőre szürke, fonnyadó, sóvár tekintetéből test és lélek éhe süt.
A király erőtlen a bánattól. Ezért tanácsnoka beszélget a vendégekkel. A bölcs férfiú teljesen kopasz, fejbúbja kihegyesedő. Szemöldöke halovány, kerek szeme kavicsszürke. Orra gömböc, szája keskeny. Ujjai göcsörtösek, görbék, körmei sárgák.
– Mint tudjátok, a felséges Calif hosszú ideje búslakodik, mert Piafro, az udvari festő hűtlenül elhagyta őt – közli. S ezzel elhallgat. Méltóságteljes töprengésbe merül.
A király lógó orral bólogat, sóhajtgat.
Jassal együttérzően arra gondol, hogy ez csakugyan szívettépően szomorú, ám a két érdekelten kívül senki másra nem tartozik. Azt sem ildomos világgá kürtölni, ha egy nőszemély hagyja faképnél az embert. Pláne, ha a lelépő fél egy másik férfi!
Sandon úgy véli, azért nem ért semmit, mert szelleme kevéssé pallérozott az ilyetén emelkedettséghez. Mihelyst kivedlik a harcolós életmódból, tüstént könyvek fölé fog görnyedni!
Azin nem foglalkozik az uralkodóval. Valójában ő a király! Utóvégre Mytia lábujjai az ő combján sétálgatnak az asztal leple alatt.
A sötét hajú lány felér az óriás combtövéig. Immár őt sem érdekli, hogy a festő csapodár.
A bimbó vállán üldögélő, selymes bundájú Trim a szomorú vacsora potyadékait szedegeti az asztal széléről. Mielőtt a szájába tolna egy-egy cipómorzsát, a tanácsnokra vicsorgatja fogait.
Nashua átfésüli emlékezetét. Hiszen ismeri a történetet! Szerepet is kapott a darabban! A koboldot alakította, aki végül mindent elsimít!
Bár nem kérdezik, mégis megszólal, jóllehet tudja, hogy a főrangú táraságban ez akár még fejvesztést is maga után vonhat.
– A Festő, Aki Nem Fest! – ujjong fel. – Ne bánkódj, király! Megmondom, mit tegyél.
A tanácsnok felpillant a merengésből. Szemvillanásából kitetszik, hogy ő szereti megmondani, mi a megoldás a bajokra, mi több, ő szereti meghatározni azt is, mi a baj, de még az is lehet, hogy ő csinálja a galibát.
– Senki sem tudja, mi a teendő – legyint a bölcs kopasz. – Miért éppen te tudnád, fruska?
– Hogyne tudnám! – lelkesül a pendülő. – Holnap estére visszahozom Piafrót!
– Nem csak az a fő baj, hogy Piafro elment – sóhajt Calif.
– Tudom, az a gond, hogy nem pingál! – bólint a lány. – Igen ám, de ez nem így van, mert nagyon is fest ő! Csak titkolja! Megbántottad Piafrót művészi mivoltában! Ismerd el, király!
Jassal az asztal alatt bökögeti csizmás lábával a bimbó bokáját. Ezzel körülbelül annyit ér el, mintha tilinkón muzsikálna a harctéren heverő hulláknak. Egyszerűen nem indítja meg Nashuát. Mi több, a lány visszarúg, mégpedig jókorát.
– Beletaláltam, király? – kuncog elégülten. – Láttam a képeket a folyosón, és a nyitott ajtókon belesve termeidben is. Piafro nagy festő, nem csak úgy mázolgat! De te jószágodként tartottad őt, s miközben babusgattad, kegyeltetted, mint egy nemes paripát, megfeledkeztél arról, hogy legfőképpen tisztelned kéne! Ez azt jelenti, hogy beleszólás nélkül hagyod őt alkotni. A művész nem szolga, jól jegyezd meg!
– A felséges Califfal beszélsz! – förmed rá ridegen a tanácsnok.
– Vele hát. Te el is mehetsz! Különben mi a neved?
– Ridolfo, hagyj magunkra bennünket! – szól a király.
A bölcs kopasz szeme kidülled. Ilyet ő még nem hallott, mióta befolyással bír az udvarnál. A lány hessegető mozdulatot tesz.
– Menj hamar, Rinaldo! Kérlek, vezesd a szobájukba társaimat!
– Ridolfo – fogcsikorogja a tanácsnok.
– Jól van, elmehetsz – legyint Calif.
– Felséges uram, ez a pór fruska tiszteletlenül beszél veled! Félek, ha magatokra hagylak, még kárt tesz benned! Minthogy Yloniából jött, akar merénylő is lehet! A helyedben börtönbe vetném, kínvallatóra fognám.
– Régóta fondorkodsz az udvarnál? – szól közbe Nashua. – Szerintem Piafro ki fogja kötni: nem jön vissza, míg te itt vagy. Légy igazi bölcs! Menten vonulj nyugalomba legtávolabbi birtokodra! De előbb hozass nekünk egy kancsó bort! Bort mondtam, nem vizet! Vége a gyásznak!
Nem csak Ridolfónak esik nehezére a távozás. Jassal is vonakodva vonul vissza. Nem veheti biztosra, látja-e még Nashuát.
A lány tölt a szolgálóval küldött italból. Az egyik kupát Calif kezébe adja a magáét hozzákoppantja.
– Egészségedre, király! Időnként muszáj, hangsúlyozom; muszáj kitárni az ajtót, ablakot! Csinálj huzatot, engedd be a tiszta levegőt. Zavard el a savanyú tanácsost. Menj az emberek közé, mindenfélék közé! Szerezz barátokat! Ellenséged már van szép számmal. Megjegyzem, vedd komolyan a Fivérek hadüzenetét, mert ők aztán vészgonoszok! Beszéljünk Piafróról. Nem te vagy az első, akivel ilyesmi történik. Lássuk csak, mi történt? Piafro festett, és ti kedveltétek képeit, mert megmutatták, miként éljetek. Kisvártatva úgy véltétek, ezt ti sokkal jobban tudjátok, és megköveteltétek, mit hogyan fessen, nem igaz?
– Honnan tudod ilyen részletesen? – hüledezik Calif.
– El fogom mondani. A művészet tükör, király! Kissé persze másít, torzít, szépít, alakoskodik, igazít; felemel, letaszít. Ez azért van, mert nem irántad alázatos, hanem tárgya iránt. Épp ezért nem is téged szolgál, bármennyire is te vagy a felkent uralkodó. S mint ilyen, sokkal jobban jársz, ha engeded őt olyannak lenni, amilyen. Ugyanis a művészet élőlény. Neked kell követned az útmutatását, s nem fordítva! Ahol a közönség szabja meg, milyen legyen a mű, ott fejre áll a világ. Rinaldo nem mondta ezt neked? Nem ő a bölcs tanácsnok?
– De hát olyan jól éreztük magunkat Piafro festményei között! Szerettük nézni a képmásokat, igyekeztünk hasonlítani hozzájuk. Aztán még magasztosabb portrékat akartunk. Meg azt, hogy ne lehessen leolvasni a festett arcunkról, hogy nem vagyunk tökéletesek, mindentudók, hogy csalódtunk ebben-abban. Meg azt, hogy lassítsa le az idő múlását. Mutasson boldogabbnak, férfiasnak! Piafro tiltakozott. Ráripakodtam: mi az, kiégtél? Azt felelte: nem tud parancsra festeni. Hozattam olyan festőt, aki tud. De az ő képei láttán semmit sem éreztem! Semmit, csak ürességet! Mióta Piafro elment, szerencsétlenek vagyunk. Semmiben nem lelünk örömet. És ő nem fest! Dacol velem, a királyával! Éppoly tiszteletlen, mint te. Ha továbbra sem megyek vele semmire, kivégeztetem!
– Úgy kell neked, király! Legfeljebb még keserűbb leszel. A festő nem a te szolgád, tulajdonod. A költő és a dalnok sem. És nem az a dolguk, hogy téged egyenletesen boldoggá tegyenek, mert ez képtelen kívánság! Ők alkotásaik bűverejével hatnak rád. Segítenek abban, hogy tisztábban láss, jobban értsd magad, és megértett bajaidat orvosolhasd. Általuk érzed, hogy élsz! Ugye tudod, mily ritka kincs ezt érezhetni!? Nem akarhatod, hogy Piafro kibújjon a bőréből, mert ő addig nyújt neked vagy másnak élményt s élvezetet, amíg békén hagyjátok. Ne fenyegesd, hogy nem fogod szeretni, ha nem jár a kedvedben! Ne büntesd, ne alázd meg. Mert akkor leteszi az ecsetet. Vagy pedig elmegy. Most már tudod, milyen az élet nélküle.
Calif töprengőn fürkészi a lány arcát.
– Honnan tudsz te ilyesmiket? Hisz alig serdültél ki a gyermekkorból!
– Komédiás vagyok. Játékos, mint a festők, dalnokok. Mi azt ismerjük-tudjuk, aminek ti nem fértek a közelébe. Ezért néztek, hallgattok bennünket, ez okból kötődtök hozzánk.
– Mivel tesztek minket boldoggá? Kiszolgáltatottá?
Nashua vállat von.
– Olyan titok ez, mint a szerelem. Izgató, fájdalmas, kibogozhatatlanul rejtelmes és szép. Most lefekszem. Aludj jól, király. Holnap visszakapod a festődet. De neked kell tudnod, miként tarthatod meg őt!

 

 

Piafro nehezen megközelíthető szigeten él, amelyet szüntelenül háborgó víz övez. Lakóhelyét egykoron híd kapcsolta a szárazföldhöz. Miután a vérig sértett udvari festő odaköltözött, és megelégelte a visszatérését követelő királyi követek gyakori zaklatását, leromboltatta az átjáró sziget felőli végét. A hegymagas, tarajos, mérges hullámok elnyelik a csónakot, sziklához vágják a hajót. Következésképpen Piafro nemigen hagyhatja el birtokát, Calif küldöttei is jóval ritkábban bukkannak fel nála, hiszen csakis jól megfizetett hajósok merészkednek a dühöngő tóra. Ezek is – ha tehetik – inkább megszöknek a kicsikart fizetséggel, semhogy útnak induljanak bárkáikkal a szakadatlanul viharzó vízen.
Lekidet óriási megtiszteltetés éri: meglátogathatja Eisona Roppant Tehetséges és Legeslegsértettebb Festőjét a virágkárpitos legelőkben gazdag, üdén zöld szigeten! S ha már úgyis oda röppen – újabb megtiszteltetés! – magával viheti Nashuát és Jassalt. Előbbit azért, hogy meglágyítsa művész dacpáncélját, utóbbit sikertelenség esetére: legyen ott egy harcképzett testőr, aki megvédelmezi a lányt a hídromboló piktor dühkitörésétől.
A sárkány nem örvend a szerencséltetésnek, ám titkolt bűntudatot érez, mióta végigaludta a hüllőkatonák elleni harcot a tűzkerítés boldogabbik oldalán Ezért alig-alig morgolódik a háborgó tó fölötti repülés közben. Legfeljebb annyit jegyez meg, hogy ketten túlságosan nehezek számára. S ha netán sérvet kap, ugyan ki varr neki sérvkötőt?
Nashua öt ujjal megvakargatja a pöfögő fültövét, mire az elnémul az élménytől. A kéjérzet következtében kis időre még szárnycsapkodni is elfelejt, miáltal süllyedésbe-billegésbe kezdenek.
Jassal lovaglóülés-félébe helyezkedik a pikkelyes hátán, két csonttüske között. Elkapja a vészesen imbolygó lányt, és megtartja, míg Lekid visszakapaszkodik a kívánatos magasságba. Úgy véli, igazán nem panaszkodhat az életére, hiszen sárkánnyal repülhet. Fülébe szél fütyül, s meglehetős közelségből figyelheti, amint az egyenletesen lebbenő szárnyak az égboltra karistolják a jellegzetes -.-.-.-.-.-.- sárkányvonalat. Ilyet pedig a Szörnyetegek ellen vívott háború óta emberfia nemigen látott. A Fivérek trónra kerülésekor nemcsak a függetlenségkedvelő sárkánymadarak hagyták el Yloniát, hanem a kevésnyi lángfúvónak is nyoma veszett. A bánásmód következtében jobbára kihaltak, akárcsak a Szabadság-rendi lovagok; a túlélők, ha voltak, messzire költözködtek, Lekidet bebarlangozták.
Nashua hátramászik a pöfögőn, hogy alaposabban szemügyre vehesse, amit a földről nem sikerült. Az foglalkoztatja, mi türemlik ki az égboltból a sárkány röpte által szúrt-metszett hasadékokon. Olyan lágy, finom, pamacsos fehérség búvik át a réseken, mint amilyen a tejszín vagy a pimpimpáré-virág bóbitája.
Kisvártatva földet érnek Piafro villája mellett.
A kertben mélázó festőt valósággal tűzbe hozza a sárkány érkezése. Tüstént állványt és vásznat hozat a szolgákkal. Utasítja Lekidet, hol-merre, mily pózban legeljen, s főleg a piros virágokat falja! Majd arrébb küldi, ahol sokkal megfelelőbbek a fényviszonyok.
A megfestésre büszke-hiú pikkelyes szó nélkül tűri az ugráltatást.
A mester vázlatalkotásba veti magát. Foghegyről kérdezi látogatót miért jöttek.
– Hallottuk híredet – feleli Nashua. – Azt beszélik, elég ügyesen kezeled az ecsetet.
– Elég ügyesen? Kezelem? – leheli Piafro.
– Ami azt illeti, láttam néhány művedet. Tényleg tűrhetőek. Azt azért nem értem, miért szomorkodik egész Eisona, mióta nem pingálsz nekik.
– Tűrhetőek? Pingálok? – hörgi a művész. Mindeközben nem veszi le tekintetét a sárkányról. A vászonra alig pillantva, szélsebes mozdulatokkal csaknem vaktában vázolja fel modelljét.
Piafro széltében és hosszában is nagyobbacska, görbe hátú ember. Koponyája csúcsos; láthatóan a fejére borított fazék mentén történő körbevágás útján szokták kialakítani hajviseletét. Az edény fülét megannyiszor az övéhez illesztik, ez egyéníti fortélyosan ívessé a hajzat vonalát. Gyűrűs körszakállát színes madártollak, csigaházak, kagylóhéjak szépítik. Homlokát töprengőráncok szabdalják. Hullámfodrot formázó szemöldöke, tág résű, nagy, kerek, fürkész pillantású szeme a világ iránti mohó kíváncsiságról árulkodik. Orra előkelően fitos, dús húsú ajkai előreállnak, mintha folyvást csücsörítene. Hanyagul felöltött, földig érő kaffanja alól kilátszik bozontos mellszőrzete. Mezítlábasan tapodja a füvet.
– Vándorkomédiások vagyunk – tudatja a bimbó. – Társam neve Jassal, engem Nashuának szólítanak. Azért jöttünk, hogy téged is meghallgassunk. Többen meséltek rólad. Szívesen előadnánk történetedet. Nagyon izgalmas, hogy a magadfajta ügyes fickó, akit tenyerén hordozott az élet, miért bujdokolt el a királyi udvartól.
– Az ügyes fickót felejtsd el. Nevezz inkább zseninek – legyint Piafro, gesztusában, hangszínében öngúnnyal. – Hallgass ide! Nincs mit előadni az én sorsomon! Maradjatok inkább a pásztoridillnél!
– Nem érdekel a pásztoridill. A publikumot sem érdekli.
Piafro egy villanásnyira rápillant, de csaknem rögtön visszafordul modelljéhez, és vázol tovább.
– A publikum?! – kacag keserűt. – Az én publikumom nem más volt mint a király és családja, valamint az udvari népség. Eleinte minden nagyon rendben ment. Megfestettem őket, mesterségbeli tudásom, tehetségem, ízlésem szerint. Egy idő után nem érték be ennyivel, vagyis a tőlem telhető legtöbbel. Ők akarták megszabni, milyennek lássam őket.
Az egyik képem mellékalakja azért panaszolt be, mert látszott a járáshibája. Azt követelte, hogy legalább a vásznon legyen épkézláb. A másik kék szemet akart az eredeti barna helyett, mert szerinte az csinosabb. A következő jókorább gatyapőcért toporzékolt, hogy elhitesse nézőjével: szeméremkupakja óriási bunkósbotot takargat! Bocsáss meg, ifjú hölgy, ezt te nem is érted!
Jassal a közelükben sétálgat fel s alá. A szabadkozás hallatán elvigyorodik.
– Hogy is értené?!
– Hogyne érteném! – csattan a lány. – Egyik kedvenc komédiánk éppenséggel a töktokról, vagyis a gatyapőcről szól. Ebben a bábjátékszerű előadásban a szeméremkupakok mesélnek a gazdájukról! Sokan, sokfélét. Roppant mulatságos! Előadjam?
– Eltekintünk tőle – dünnyögi Viador.
Piafro megsercegteti a szakállát. A férfias ékességbe font kagylók, csigaházak összekocódnak.
– Voltaképp elég egyhangúan telnek itt a napjaim – szól tűnődőn. – Meglehet, felvidítanál. Úgy vélem, nincs kínos-kényes téma, csupán megközelítés kérdése, mit vált ki másokból a mondandó. Én nem azt festem, amit látok, hanem azt, amit a látvány hoz fel belőlem. Más alkotók szegről szegre leutánozzák a mintadarabot. Némelyek a fonákjáról mutatják meg, bizonyosok szakosodnak: nászéj- vagy kivégzésfestőnek állnak, és így tovább. Nem hiszem, hogy megbotránkoztató volna valami pusztán azért, mert a gatyapőcről szól. Viszont a rossz előadás, az ócska mű igenis megbotránkoztató!
– Állj meg, Piafro! – szól a lány. – Te azért vagy itt, mert a közönséged botránkoztatott meg!
– Így van – hagyja rá súlyos biccentéssel a festő.
– Vagyis sértett vagy. Kevély, hiú, elkényeztetett.
– Így van. Nem vagyok sem hibátlan, sem tökéletes. És tudod mit? Tobzódom ebben! Élvezem!
– Nem élvezted még eleget?
– Miért elégeltem volna meg? Amíg közreadtam, megmutattam műveimet, lépten-nyomon bírálat, sérelem, igaztalanság ért. Miért kék? Miért hegyes? Miért kicsi? Miért jelentéktelenebb a mellékalak a főalakhoz képest? Miért tökéletes a főfigura? Miért nem az? Az egyik némber azért fröcsögte rám dühét, mert köldökig lankadt keblet festettem neki, holott valóságos csecse a térdét ütötte! Más, kevésbé sikeres festők is szünet nélkül támadtak, tévesen azt remélvén, attól majd különbnek látszanak az ő piktúráik, ha az enyémeket leköpdösik. Mintha a törpe oly módon akarna óriássá válni, hogy azt kiabálja a magasba: én vagyok a titán, én vagyok a titán, te morzsányi!
– Megértelek. Rossz lehet ilyen környezetben alkotni. Most itt élsz a pásztoridillben, és mert jól érzed magad, éjjel-nappal festesz. Gyűlnek mesterművek, és te mindet letagadod. Ez mire jó?
– Elegem lett belőlük! Soha többé, egyetlen ecsetvonást sem látnak tőlem!
– Akkor kinek festesz?
– Te azt képzeled, az ember valakinek fest, versel vagy énekel? Többre tartottalak, csitri!
– Ó. Szomorúvá tettél. Kolostorba zárkózom. Levágom a hajamat, fátylat öltök.
A festő vetkőztető tekintettel méri végig.
– Ezt nem mondhatod komolyan – szól fejcsóválva. – Nem dughatod el szépségedet a világ elől.
Jassal kajánul gondolja: lépre mentél neki, te is!
– Miért ne dughatnám? – ránt vállat a pendelyes. – Az enyém.
– Csak részben, gyermekem! Csak részben! Ha nem volnának ilyen arcocskák, ilyen hajfürtök és ilyetén testformák, a férfiszemélyek szívében nem szólna a dal! Légy büszke magadra! Hordozd körbe kecseidet, mutasd meg mindenkinek: tessék, lásd, milyen színes, mesei, gazdag az élet, vegyél belőle, te is, te is! Gyönyörködtess egész lényeddel, Nashua! Ez a dolgod! A tied és mindnyájunké!
– Nahát! Ezt mondod? – csodálkozik a fruska. – De hát akkor te milyen jogon dugod el mások elől azt, amit veled láttat az élet? Mert némelyek bírálják, irigylik, félreértik képeidet? Na és?!
– Calif király birtokot, rangos menyasszonyt, mesés kincseket kínált, ha visszatérek! És tudod mit? Maradok!
– Mást nem kínált? – kérdi a lány fitymálón.
– Neked ez nem elég?
– Neked sem volt az. Talán bizony érdekelnek a felkínált javadalmak, rangos ara? Fütyülsz rájuk, Piafro! Nemde azt kívánnád inkább, hogy híved és csodálod hagyjon békén, engedjen alkotni, ne ő mondja meg neked mivel bűvölhetnéd el, mert ezzel éppen a varázserődtől foszt meg!
Jassal szenved a sok beszédtől. Testmozgásra vágyik. Odébb sétál, előhúzza kardját; támadást, védekezést, vívótrükköket próbálgat. Gyakorolja a kitörést, félreugrást, felhemperedést.
Fél füllel hallgatja az alkotás mibenlétéről szóló, lelket meztelenítő társalgást. És tudja, amit Piafro épp csak pedzeni kezd: a szédelgő fruska cseles rohamai végül úgyis sarokba kergetik a nyomorú párát!
Mégiscsak a szájaló lánynak volt igaza, midőn kijelentette, hogy megbirkózik Calif király gondjával. Idejövet elmondta: Piafro háborgása banálisnak nevezhető, végtére mindenkor léteznek sértett alkotók. Pontosan erről szól A Festő, Aki Nem Fest című komédia, melyet számosszor előadtak Cabarral és Tintóval, a közönség nem kis élvezetére. Igazából a festő nem tud nem festeni, és képtelen hosszú időn át rejtegetni loppal létrehozott képeit. Muszáj megmutatnia másoknak is, hogy milyennek látja a Világot, hiszen az alkotót a mű alázatos szolgálata élteti. A titkolódzós, sértődéses alaphelyzet folytán a darab bővelkedik a mulattató-tűnődtető jelenetekben.
Midőn Jassal itt tart gondolatban, Piafro épp azt részletezi, rang, tisztség és név szerinti felsorolásban, valamint a szóban forgó személy jellemhibáinak alapos árnyalása mellett, hogy annakidején ki mindenki sértette meg művészi önérzetét. Leszögezi: míg a gaz Ridolfo az udvarnál szövi a cselt és ármányt, addig ő nem teszi lábát a palotába. Nashua legyintve, félvállról veti oda: ő már nyugalomba küldte a tanácsnokot, tőle Piafro vígan visszamehet.
De nem megy, hördül a mester, mert egykor a vén bajkeverő azt kérte számon tőle, hogy miért nem tökéletes minden műve. A süvölvény erre is csak legyint, kijelentve: ha a művészet azonos volna a tökéletességgel, akkor nyilvánvalóan tökéletesség lenne a neve. Következésképp tökéletlen, aki ilyesmit követel. Ez abból is kitetszik, hogy ha a bírálók képesek volnának remekművek létrehozására, nyilvánvalóan alkotással töltenék az idejüket, nem pedig gáncsolással. S mindjárt példát állít: rendszerint azok a férfiak erényesednek meg, s válnak az erkölcs bősz csőszévé, akiknek gond támad a nadrágjában. Aki képes rá, csinálja. Aki sajnálatosan nem képes, az szapulja vagy üldözi.
Piafro hosszan sorolja megaláztatásait. Ezenközben Viador tovább gyakorolja a kardozást. Időnként eltöpreng, hogy kínjában talán megborotválkozhatna a pengével.
Nashua ritkán szakítja félbe a panaszkodót, mintha arra várna, hogy a mester akkurátusan kinyomogassa lelkéből a mérges kelést. Ha az evesség felszínre hozásában meglankad kissé, a lány rögvest beszúr egy-két megjegyzést, amitől a megzökkent folyamat folytatódik. Piafro belátja, milyen dacos, önző, hiú, sértődős, idegességre, túlzásokra hajlamos, majd mindezt íziben meg is bocsátja magának. A színjátékos csitri is megbocsátja neki.
Ilyenformán a mester megkönnyebbül, és immár kedvezően fogadja királya üzenetét, miszerint: bátran térjen vissza az udvarhoz, vagy maradjon a szigetén, kedve szerint, csak tegye hozzáférhetővé alkotásait. Ő soha többé nem fog beleszólni művészi mágiájába. Hiszen most már maga is tudja: a remekmű nem a tudatban, hanem a szívben születik.
Kisvártatva visszarepülnek Lekiddel a palotához.
Az izgatott uralkodó a várudvaron fogadja őket.
Nashua átnyújtja Calif királynak a festő vallomás-ajándékát: egy képet, amely az állítólagos nemfestés idejében született. Elismétli a mester szavait: Piafro nem ellenezné, ha a király rendbe hozatná a megrongált hidat, és megtekintené a szigeten készült alkotásait, de Ridolfót ne vigye magával!
A gyászolásnak vége szakad. A piktúra láttán az uralkodó felderül-kivirul, repeső szavalatba fog, majd bohó táncolásba kezd. Háznépe követi a példát, mielőtt még azt hihetné, nem osztják örömét.
Elöl szökdécsel a boldoggá tett király, kezében a festménnyel, vállába fogódzva ugrándozik az előnyös változásban bizakodó királyné, az ő karjába a trónörökös kapaszkodik, azután a hercegkisasszonyok következnek, majd a titoknok, a kincstáros és sorban a többiek. Még a hadvezér is csatlakozik a táncolókhoz, bár az ő feje szökdelés-fickándozás közben is főttön-fő, a Fivérek ellenséges üzenete okán.
Csak az elbocsátott főtanácsos nem ugrabugrál velük.
Ridolfo dúlva-fúlva csomagol, gyengéden sajnálja magát, és bosszú-terven agyal. Az alávaló, pimasz kölyöklány tehet minden bajáról!
Amikor a hintójához siettében ellohol mellette a várudvaron, bőszen hozzáhajol, akárha öklelni készülne, s odasziszegi:
– Ezt megkeserülöd! A te neved mától: Neked Befellegzett!
A bimbó fellendíti kezét, de nem üti arcul a fenyegetőzőt. Csillámszemcséket hint rá.
S a nyugalomba küldött bölcs kopasz, a fogatához igyekezvén nem érti, miért őt bámulja mindenki. Talán a fövege miatt? Túl cifra? Túl sok rajta a pávatoll? Nagyon lengenek? Huzatot kavar velük? A cipőjét csodálják? Túl csatos? Sok rajta a csillogás? Netán aranyszálas, bogláros, fibulás köpenyét nézik? Hisz csak egy tavalyi kabát!
Nem, nem. Az arcára merednek.
Odanyúl, bár ekkor már maga is látja. Az orra! A szeméhez hízott-tömegesült! Teljesen meghepehupásodott! Arca is dimbes-dombos lett!
Rémületében a füléhez kap. Nem meri hinni, amit tapint: két szőrös, hegyes, hatalmas szamárfül tartja fején a kalapot!
Ekkor ugrándozik el mellette – nem először! – a körtáncot lejtő, habókos palotanép. Ezúttal őt szöcskézik körbe. Pattogás közben bibircseit, szamárfülét méregetik, nevetik.
A lesújtott Ridolfo kinyújtja kezét, letép egy fátylat a legközelibb fejről, és sebtében az arcára, fülére borítja-akasztgatja. Az elszerzett tüllön keresztül észleli, hogy a szemérmetes hercegkisasszonyok egyikét fosztotta meg orcaleplétől. A felfedezés nyomán tüstént hideglelős lesz.
A hajadon királylányka nem bánja fátyla vesztét. Califra kiált:
– Atyám, királyom! Mily csodaszép festményt kaptál Piafrótól! Mekkora öröm ért! Boldog nap ez számodra! Hálád kifejezéseképpen nem adsz nőül a vendég férfiak valamelyikéhez?
Mielőtt – esetleg – rámutatnának, Sandon behúzódik egy széles hát mögé a szédülten forgó tánckörben.
– Miért kell tüstént esketni? – nyögi búsan. – Előbb kurizáljunk, hercigkisasszony!

 

 

Átkelhetnek Calif király országán.
A felhőkarcoló szirtekben gazdag birodalom meghódítása legfőképpen azért fontos a Fivérek számára, mert Eison határos mindama kisebb-nagyobb uradalomsággal, völgységgel, birtoksággal, lovagsággal, hercegséggel, nagy- és kiskirálysággal, amelyekre a foguk fáj. Terveik szerint ezeket mielőbb leigázzák, és Yloniához csatolják. A területszerzést mindaddig folytatják, míg el nem érik, hogy az Álmok Tengere nyaldossa álladalmuk határát.
Jassalék megszámlálhatatlanul sok keskeny, lengő, széljárta, szédelítő hídon kelnek át az égbe ívelő bércek között, mígnem elérik Firano-völgység határát. Az átjáró egy irdatlan kőhegy gyomrába vájt sziklakapuban ölt formát. A napszítta fehérségű, csontszerűen lyukacsos, félköríves kaput őrző katonák vezetője fejcsóválva, hümmögve méregeti a jövevényeket.
– Tehát Firanón akarnátok áthaladni?
Jassal bólint. Sandonnal együtt azt fürkészik, hány kardos állja útjukat. Nem kétséges, megbirkóznának a túlerővel, ha a helyzet úgy hozná. Remélik, nem hozza úgy.
– Az Álmok Palotájához tartunk – közli. – Utunk átvezet földeteken.
– Fegyveresek vagytok, ráadásul ylonok. Nem bízhatom bennetek! Menjetek másfelé!
Azin felfortyan:
– Hogy értsem azt, hogy nem bízhatsz bennünk, mert ylonok vagyunk? Mi bajod népemmel?
A katonák parancsnoka komolyan fontolóra veszi a választ. Egyik könyökét a másik tenyerébe támasztva töprenkedik, közben két ujjal simogatja, húzgálja különleges, hosszú szakállát. Elképesztően gondozott bozontját szürke, sárgás és fekete szőrszálak alkotják. A csigásodásra hajlamos orcatincseket észlelhetően gyakorta selymesítik, puhásítják, habosítják, illatosítják. Ez biztosítja a körszakáll lebbenékeny állagát. A szintén attraktív bajusz téglalapot formáz, az orr tövétől indul, és csaknem az állig ér.
– Megmondom, mi bajom veletek – biccent a katona hosszas merengés után. A magas lovon ülő toronyemberre bámul meghatározhatatlan színű, sárgásszürkés vagy kékesfehéres vagy talán szürkésszürkés szemével. Felemeli az egyik ujját.
– Az yloniak hazudósak – kezdi. Elővesz még egy ujjat. – Megbízhatatlanok. Azután: lopósak, gyenge lovasok, nincsenek jó poétáik. Kétszínűek, de lehet, hogy több is.
Egyik embere hozzáhajol, és a fülébe súg valamit. A parancsnok bólint, folytatáshoz előveszi a másik kezét.
– Több mint kétszínűek! – pontosít. – Igen, legalább ötszínűek. Ha egy ylon kedveskedik és hízeleg neked, az a legbölcsebb, ha gyorsan páncélba bújsz, és pajzsot, kardot ragadsz, mert egy adandó pillanatban biztosan hátba döf! Nincs hátsó szándék nélküli ylon!
Másik katonája suttog a fülébe.
A tisztet valósággal megtántorítja a roppant horderejű közlés.
– Orv és aljas népség vagytok! – kiáltja dúltan. – Megerőszakoljátok a nőket és a gyermekeket!
Újabb súgás.
– Az aggokat és a lovakat is! – üvölti a parancsnok.
– Milyen hely ez a Firano? – kérdezi Mytia. – Itt egész nap nem létező szörnyekkel birkóztok? Láthatatlan kisegereket hajszoltok? Húzódjatok félre, hamar! Ugyanis ideges leszek a bolondoktól! Ez az egyetlen hibám.
Ekkorra Kuszaeszű is átrágja magát a kérdésére adott válaszon. Arcszíne szederjesedik.
– Nem szere... – kezdi bömbölve.
Nashua a szavába kiált:
– Szereted, Azin! Igenis szereted!
Az óriás visszahuppan a nyeregbe, ahonnan bőszülten kiemelkedett. Visszacsúsztatja a hüvelybe a többé-kevésbé előrántott kardot. Homlokráncolva mered a lányra.
– Azin szereti? – nyögi értetlenül.
– Na jó, nem nagyon, nem is szenvedélyesen – alkuszik Nashua. A toronyember arckifejezése láttán újabb engedményt tesz. – De legalább kedveled. Jól van, akkor közömbös!
Jassal az élre léptet.
– Átmegyünk Fironán – közli hűvösen. – Megtiporjuk az útjaitokat. A lovakat és aggokat ezúttal nem bántjuk. Félre!
– És ha nem? – vitézkedik a parancsnok.
– Akkor előveszem ezt. – Viador megmutatja a kardját. Megvillogtatja a markolatvason tündöklő nemeskövet. – Használni fogom ezt – folytatja, elhajítván tőrét. A penge a sziklafalba fúródik, akárha vajba siklana, majd kihátrál a kőből, és visszasuhan a kezébe.
Tenyerével megérinti a nyakában tekergőző ezüstkígyót. A hüllőfej előrevág, a tiszt orrától leheletnyire megáll, kiölti villás nyelvét, és megtapogatja vele a tejszínhab állagú körszakállt.
– Lehetséges, hogy tehetek valamit az érdekedben! – ujjong fel a katona némi kígyóbűvölt kancsalítás, hallgatás után. – Nagyurunk, Monpulo éppen fegyvereseket toboroz! Valami pocsék férget kell kiirtani a birtokán Mi ugyebár nem mehetünk, mert itt őrködünk a haza üdvén, háborítatlanságán. Keressétek meg őfelségét a palotájában. De nehogy bántódása essék, mert akkor aztán nem állok jót magamért!
– Milyen féregről beszélsz? – kérdezi Sandon neheztelőn.
A parancsnok vállat von.
– Hát valami hogyismondjam... Olyan csúszómászó rusnyaság. Bevette magát Nagyurunk pincéjébe. Ő pedig úgy véli, itt az ideje, hogy megszabaduljon tőle.
Jassal a volt harcszolgára pillant. Tekintete láttán a feszülő Zsoldos elengedi kardja markolatát. A penge visszacsusszan a hüvelybe.
– Kiirtjuk a férget – ígéri Viador. Búcsúzásként szúr egyet a körszakállason. – Furcsa, hogy ilyen gyorsan, könnyen átengedsz bennünket. Pedig a sárkányt még nem is mutattam.
Elindítja lovát.
Az átjáró előtt felsorakozott katonák félreugrálnak az útjából. Azután a földre hasalnak, s még a karjukat is a fejükre szorítják, megpillantván a fák közül kihömpölygő Lekidet.
A pikkelyes a levegőbe rugaszkodik.
Átszárnyal a kapu fölött. Amíg társai az egymásra roggyanni rémlő, dülöngélő sziklafalak között haladnak, ő a magasban lebeg.
– Milyen messze járunk a céltól? – firtatja Sandon.
– Átmegyünk Firano-völgységen, majd Remsk-lovagságon – feleli a bimbó. – És még Loggio kiskirályságán is. Végül Creton-hercegségen kelünk át, amelyet, bizonyos ok miatt, Szörnységnek csúfolnak.
– Nem is puhatolom a bizonyos okot – sóhajtja Mytia.
Nashua rámosolyog.
– Úgyis megtudod.
Sandonból kirobban a neheztelés.
– És mindenütt csak azon az áron kelhetünk át, ha elsimítjuk a király és piktora viszályát? – kérdezi. – Ha kinyuvasztjuk a Nagyúr pinceférgét? Mi jöhet még? Azt reméltem, harcolni fogunk.
– Nem harcoltál épp eleget, mióta útnak indultunk? – csodálkozik Nashua.
– Ugyan már! Jószerivel elő se vettem a kardomat!
– Nemsokára előveheted – kecsegteti a bimbó. – A csúszómászó pinceféreg ellen.
– Micsoda csata lesz! – gúnyolódik Zsoldos. – Leölhetek egy patkányt! Nahát!
– Ha patkányt, hát patkányt – von vállat a lány. – Ne akarj folyton hüllőkatonát?
Miközben ők Monpulo nagyúr várkastélya felé lovagolnak, az yloni Gyilokvárban felbolydulnak a kedélyek. Ermo reszkető inakkal Kinson elé somfordál, és szemét lesütve, lélegzetét visszafojtva bevallja: a Lélekföld határába küldött szörnyetegek nem tértek vissza a Halálerődbe.
A varázslókirály a fivérére mered. Míg hitetlenül, töprengőn bámulja a hadvezért, óriási nyeldeklője le-föl ugrál, húsos szája elnyílik, sötét szeme kerekre tágul. Arcvonásai fokozatosan eltorzulnak.
– Hitehagyott Viador még mindig életben van?! – hörren sokára. – Bejutott Eisonába? Eléri az Álmok Tengerét? Tényleg megkísérli visszahozni a trónra Castaqot? Az én helyemre? A nyavalyás, sánta, dibdáb Castaqot?
További porba sújtó jelzőket keres, talál is. Ám a szitkozódó fröcsögés nem nyugtatja meg a varázslókirályt. Épp ellenkezőleg.
Kisvártatva Kinson dülledt szemmel körözget a szobában. Nem lépésben halad: páros lábon szökdécsel. Immár képtelen artikulálni a szavakat. Fütyül, béget, brekeg, csahol, iákoi. Gyakorta felgyorsul, és rettentő szörnyüvöltéssel a falnak ront. Felöklel egy karosszéket, befejel egy szekrényajtót. Hátára vesz egy bútordarabot, s azzal együtt, térden járja körbe a helyiséget.
Retar sóhajtva csatlakozik koronás fivéréhez. Bár sokkal érdekesebb, pláne pihentetőbb elfoglaltságot is találna, kénytelen vele együtt szökdécselni, brummogni és bődülni, nehogy Kinson azt gondolja magáról, hogy normálistól eltérően, netán furcsán viselkedik, mert még beleőrül! S akkor jaj lesz mindannyiuknak!
Ugyanezt teszi Ermo is, felmászik a függönyre, majd elvetődik a szőnyegen. Hason csúszkál és nyelvét öltögeti, kígyómód. Sziszeg, fújtat, sárkányordítást hallat. Nekifutásból vet bukfencet. A mutatvány végén nem bír felegyenesedni. Kétrét görnyedten csoszog körbe-körbe kínteli dühében a levegőbe hajigálja az útjába kerülő tárgyakat.
Kinson szemer varázslóinasa is hasonló módon cselekszik, ép életösztönű fickó lévén. A lármára betévedő lakájok, komornák és a rangosabb urak is bekapcsolódnak a király viselkedését palástoló tébolygásba. Párnákat hasítanak fel, és két kézzel szórják szét a tollakat. Leszaggatják a függönyöket, huhognak, suhognak, nyerítenek. Hal módra, tátogva úszkálnak a padlón, a dívány tetején. Röpülnek, mint a pacsirta. Egyikük azt képzeli magáról, hogy kocsikerék. A másik ebnek véli magát, és levizeli a kereket.
Retar összegyűjti a gömbölyű tárgyakat. A sértetlen párnákból fészket épít számukra. Kotkodálva a tojásaira kuporodik, és költéshez lát. Legutóbb ugyanis eltökélte, hogy ha Kinson újfent őrjöngési rohamot kap, ő az idegroppanás valamely kímélő megnyilvánulási formáját választja. Végül is nem az a lényeg, hogy leugráljon a vártoronyból, miként olykor a legbuzgóbb udvaroncok művelik. Aztán mire észbe kapnak, bánhatják!
A sajgó derekú Ermo is megelégeli a testmozgást. Megáll a szoba közepén, kidülleszti szemét, s amikor úgy érzi, nem meresztheti tovább, még egy keveset domborít rajta. Mihelyt ezzel megvan, felfújja arcát, cipónyira, majd még jókorábbra. Ököllel a jobb orcájára sújt, s amikor az hangos robbanással leapad, a másik kezével balról is képen vágja magát. Kezdi elölről.
Amikor ezt már unja csinálni, kiölti nyelvét, két kézre ragadja, s húzni kezdi. Húzza, húzza, míg csak bírja. A már-már karhosszúságúra megnyúlt nyelvet aztán keservesen gyömöszöli vissza a szájába. Közben Kinsont figyeli messzire düllesztett szemével, ám az még nem adja jelét az elmetisztulásnak. Legutóbb is elcsigázóan sokáig tartott tébolyrohama.
Mi lesz, ha többé magához se tér? Hisz most is oly furcsát művel: cuppogó talppal-tenyérrel szaladgál a falon és a plafonon! Még ezt is utánozhatják! Most már életük fogytáig színlelhetik, hogy így normális?
A sziklás szurdokból kijutva zöldellő réten, lankás erdőségen lovagolnak keresztül.
Lekid lepihen a fűben, majd utánuk szárnyal, és újfent levackol egy gyümölcsligetben.
Mytia mind sűrűbben megemlíti, hogy át kéne nyergelniük a pikkelyes hátára. Úgy gyorsabban célhoz érnének.
– Nem bír el mindünket – sajnálkozik Sandon.
Megpillantják Monpulo várát. A kőfallal övezett építmény egyetlen lakótoronyból és néhány kisebb házból áll. Hamar felérnek a csapórácsos kapuhoz. Azt nyitva s őrizetlenül találják.
A füves udvaron teremtett lélek sem jár. Átkarolhatatlan törzsű, vén, odvas fák terítenek komor árnyékot a lakótoronyhoz ragasztott szerény épületekre. Egyik ablakon sem lebben függöny, a szolgaszállásra vezető fedett lépcsősoron senki sem lépdel.
A szalmával bőségesen felhintett padlójú, tágas istállóban magányos, kedélybeteg ló bámulja a szénát. A tömött jászolhoz béklyózott, csontsovány gebe szüntelenül képzelt hangokat hall, e neszekre folyton összerezzen, vagy a magasba pattan.
Körbesétálják a szögletes tornyot. Megállnak a magasan elhelyezett bejárattal szemközt. Az odavezető lépcső tövében páncéllemez borítással szilárdított, keresztrudakkal eltorlaszolt, combvastagságú fatörzsekkel kiékelt pinceajtó csúnyállik.
Nashua a sokszorosan megerősített ajtóra mered, majd Sandonra néz.
– Patkány? – suttogja.
– Ki mondta, hogy patkány? – kacag mögöttük egy ráspolyos hang. – Annál kissé jókorább. Azért jöttetek, hogy megöljétek? Na végre!
Ötvenes éveiben járó, magas, szikár férfi áll mögöttük. Homlokfürtös, ősz haja a vállára omlik. Keskeny szemöldöke egyenes, tekintete sötét. Kicsi orra finom vonalú. Ápolt bajsza épp csak egy vízszintes vonás. Szakálla valamicskét szélesebb, lelógó. Bőre a hajával azonos színű. Hosszú ujjai göbösek, csontosak. Haragoskék bársonyzekét és nadrágot, roggyant szárú, vékony csizmát visel. Görbedt tartású, rettegő szolgát tart maga mellett, kurta pórázon.
Higgadt nyugalmat sugároz magából. Nem teljes sikerrel.
A sárga kanca sörényében üldögélő Trim rávicsorít, a földre vetődik, és ellohol.
– Monpulo vagyok – tudatja a férfi. A pinceajtó felé int. – Vállalkoztok a megölésére?
Jassal bólint.
– Ezért jöttünk. Mi az odalent?
Mielőtt a nagyúr felelhetne, a nyakszíjon tartott, kis termetű gojla csuklásszerű hangot hallat. Ólomszín szeme körbefordul üregében. Egy teljes kör megtétele után újra megindul, majd a legmagasabb állásban fenn akadva rögzül.
Monpulo finoman köhint, elmosolyodik. Lábfejét előrecsúsztatva olyantén pózt vesz föl, akárha kecses bókoláshoz készülne. Szándéka szerint észrevétlenül, megrántja a pórázt.
– Most mit szépítsem? – sóhajtja halk, nemes krákogásba foglaltan. – Nem patkány. Sejtelmem sincs, micsoda. Még sosem láttam effélét. Öljétek meg! Nem leszek hálátlan.
– Állat? – firtatja Jassal.
– Bestia! – kiáltja a szolga.
A nagyúr nyakon vágja a szemtelent. Negédesen Viadorra mosolyog.
– Állat – súgja nyugtató hangszínen.
– Mekkora?
Monpulo két karját széttárva méricskéli – mind horizontális, mind vertikális irányban –, mekkora is lehet a szóban forgó. Nehezen tud dönteni, hol közelíti, hol pedig távolítja végtagjait. Távolításkor nagyokat ránt a szíjason.
Az ideggyenge fickó összegörnyed. A fulladást is kockáztatva horgasztja térdéhez a fejét, sejtvén, hogy rögvest kap rá egy öklöst. Reszketeg hangon felordít:
– Nagy! Hatalmas! Szörnyűséges bestia! Bezabálta a háznépet! A jószágot! Aki megmenekült, elszökött! A többit a nagyúr megkötötte, fogva tartja! Ha nem volnék fojtóbéklyón, én is világgá rohannék!
Az előkelőség jókorát ránt a pórázon. Térdével farba rúgja az okvetetlenkedőt. Elnézést kérőn Jassalra fintorog, jelezvén: ő vétlen abban, hogy a személyzet modortalan.
A tusázó feltesz még néhány kérdést a pincét illetően. Megtudja, hogy az terjedelmes, barlangos és útvesztős.
– Azt is kérdezd meg, hogy került oda a bestia! – kiabál a kényszerszolga.
Viador felvont szemöldökkel Monpulóra tekint.
Az kitartóan köszörüli a torkát, simítgatja arasznyi hosszú, keskeny szakállát. Fürkészi a Nap állását, mutatóujja hegyét benyálazva a szélirányt is ellenőrzi, mielőtt felelne.
– Hát... – kezdi. – Hát egyszer... Mi volna, ha utána csevegnénk. Előbb öld meg a rusnyaságot!
– Hát egyszer? – ismétli Jassal.
– Mulatságot tartottam. Napokig tartott a lakoma...
– ...Ivászat, dáridó... Tivornya, dajvázás – dünnyögi a gojla. Gazdája tenyere még le sem csap a tarkójára, midőn ő már összerándul. Így hát az ütést megkapva még egyszer kénytelen megrázkódni. Kétszer ráng, ki gyorsan ráng.
Monpulo neheztelőn ráförmed.
– Mindjárt téged zavarlak le!
– Jaj ne, nagyuram! – sikolt a szolga. – Nem volt tivornya! Dehogyis volt! Imádkoztál! Vagy inkább adakoztál a szegényeknek! Nem is: nevelgetted az árvákat!
– Fogd be! Ami azt illeti, valóban elfogyott néhány hordó ital – vallja meg a gazda. – Volt, ami volt, nagy sokára szétoszlott a vendégség, én pedig szörnyűségesen rosszul lettem.
A görbedt gojla öklendő, okádó hangokat hallat.
Monpulo ezúttal talppal rúgja farba a pimaszt.
– Mit árulkodsz? Szégyelld magad! Ki adja a kenyered?
– Hús is kéne!
– Majd adok én húst! Neki! Téged!
– Tehát rosszul lettél – veti közbe Viador.
– Borzalmasan! Egész nap hánytam és hánytam. Éjjel folytattam, de csak nem könnyebbedtem! A kuvik órájában már majdnem kinyuvadtam! És ekkor végre kijött belőlem. Kiokádtam. Nehéz szülés volt! Majdnem belepusztultam. Ehhez képest az asszonyok fiadzása gyerekjáték! Most lenn van a pincében.
– Miért nem mondod el a teljes igazságot, nagyuram? – kötekedik a gojla.
– Ez a teljes igazság. A pincelabirintusba zártam a rusnyaságot. Azóta ott tartom. Sokáig reméltem, hogy megdöglik magától. Öljétek meg!
– Vigyázz! – sikolt a szolga. – Fel ne riaszd! Ki ne jusson! Óvatosan!
Jassal leszökken toporgó ménjéről. Amint elengedi a szárat, Aldato magasra lökött farral, jobbra-balra kirúgva, viharsebesen kiszáguld a várkapun. A többi hátas követi vezérét. Némelyik megvárja, míg lovasa lejut róla, némelyik nem.
Azin és Sandon feltápászkodik a porból. A pinceajtóhoz lépnek. Elbontják az ékeket, torlaszokat, keresztrudakat.
Jassal délcegen besétál a szétnyíló ajtószárnyak között.
Társai becsukják az ajtót, megállnak mellette kétfelől.
Az istállóba kötött csontló veszekedetten ficánkol. Hajtépően nyihog és dönget. Kődarabok röpködnek az épület falából.
A következő pillanatban az egyik ajtószárny feltárul. Jassal kihátrál.
Amint kívül terem, belöki a páncéllemez ajtót.
Szusszanásnyira nekidől, majd odébb támolyodik.
Csodálkozva bámulnak utána.
Ez volna a hős tusázó? Ez a hűdött, szürkült bőrű alak? Az üveges nézésű személy? A tántorgó? A bűzlő, mérgezett?
Viador elejti kardját. Tenyerét a térdére támasztva előredől. Kékes fényű, sötét sörénye az arcába árad. Mélyről veszi a levegőt. Bár irdatlan mennyiséget hörpöl magába, mégis nehezen, fulladozva lélegzik.
Sandon hozzálép. Vállára teszi a kezét. Szédül a szagától.
Jassal nem vesz róla tudomást.
Zsoldos felvonja szemöldökét. Végigméri társait. Kihúzza magát, megfeszíti vállát. Kardot ránt, pajzsot ragad.
Az ajtószárnyakat megnyitó Azin és Mytia között daliásan a pincébe vonul.
Telnek-múlnak a pillanatok.
Halotti csend honolna a várudvaron. Ha a horkantva, nyihogva eszelőző gebe nem rugdalná az istálló omladó falát.
Résnyire nyílik az egyik ajtószárny.
Sandon kifarol.
Legott megfordul, belöki a páncéllemez borítású ajtót. Vállával nekidől. Fejét lehorgasztja. Homlokba lógó, rövid hajtincseiről öklömnyi cseppekben veríték patakzik. Acélkék szemét önkívület opálozza. Levegő után kapkod. Térdei rogyadoznak.
Kisvártatva előrébb imbolyog. Viador mellé vonszolja magát. Tenyerét a combjára támasztva előrehajol. Együtt görnyedeznek, nyeldesnek, hápognak.
Azin rosszalló fejcsóválással méregeti őket. Nem hajlandó hinni a szemének.
Feltépi a pincebejáratot, visszafojtja lélegzetét, és ruganyosan lehömpölyög a sötétségbe.
Mytia behajtaná mögötte az ajtószárnyat. Nem jut rá ideje.
Az óriás ütésgyorsan hátrál vissza. Siettében elmulasztja lehajtani a fejét. Jutalmul a homlokfától kap egyet a hátára.
Nashua és Mytia hitetlenkedőn bámul. Levegőt már ők sem vesznek.
Monpulo és a szíjra vett gojla nem látszik különösen meglepettnek.
A kapun besétáló, mit sem sejtő Lekid csodálkozva mered rájuk. Hosszan fürkészi Jassalt és Sandont. A melléjük vargabetűző Azint. A tátott szájjal-szemmel meredező bimbót és Mytiát.
Az enerváltan fintorgó nagyurat és szolgáját.
A sárkány érzi a túlvilági bűzt. Úgy hiszi, mindent ért. Jobb mellső végtagjának második ujját a rügyre szegezi, megbillegeti.
– Ejnye, Nashua! – dörmögi. – Már megint vaktában csodaporoztál?
Mintha bűvöletből ocsúdna, Mytia felriad a pikkelyes hangja hallatán. Előrántja kardját. A lakótoronyra merőleges épületbe rohan. Egyetlen vágással kiszabadítja az őrjöngő csontlovat.
A gebe kirobog az istállóból, és a nyakán lógó kötelet lengetve a kapu felé lódul. Patái nem érintik a talajt a sietségtől.
Miután elsüvít, valóban csend támad. A három férfi is abbahagyja a hápogásos hörgést.
Nem egyenesednek fel a térdükről, de lassan, egyszerre visszafordulnak. Rémülten nézik, amint Mytia a kardját lengetve a pincébe csörtet.
– Szerelmem! – jajdul Azin. – Napsugár!
Napsugár már rákol is visszafelé. Sarkával rúgja be az ajtószárnyat. A páncéllemezhez dől, és viharosan megüvegesedik.
– Mi ütött belétek? – nyögi a sárkány. – Mi van odalenn? Orgiália?
Nashua felsóhajt.
– Menjünk innen. Sajnálom, nagyúr! Magad leszel kénytelen megbirkózni az okádékoddal!
A szolga összekulcsolt kézzel a lábaihoz vetődik. Megfeszül a nyakán a fojtószíj, ám ő a fulladásos haláltól retteg legkevésbé.
– Vigyetek magatokkal! Mentsetek meg innen!
– Mi van odalenn? – bömböli a sárkány bőszülőn. – Mi az, amitől mindnyájan berezeltetek? Hadd látom!
– Ne! – sikoltja a félájult Mytia.
Későn.
Lekid behömpölyög a felrántott ajtószárnyak között. Ledübörög néhány lépcsőfokon.
Észvesztve farol vissza. Siettében csaknem bedugaszolódik az ajtónyílásba. Kevésbé rémült állapotban biztosan ott rekedne.
Páni félelme kirobbantja testét a szorulásból. Szélsebesen belöki maga mögött az ajtót. Megtörli gyöngyöző homlokát.
– Nem hiszem el! – nyögi Nashua. – Avasson be végre valaki! Mi van odalenn?
A megfutamodottak nekiveselkednek a válaszolásnak, ám a megrendüléstől nyikkanni sem tudnak. Próbálják elmutogatni a lent lévőt.
Gesztusaikkal és grimaszaikkal irdatlant, végeláthatatlant, büdöset, rusnyát, okádatost, vakítót, förtelmest, idomtalant, bekaparnivalót jeleznek.
Egyszercsak elhagyják a mutogatást. Úgy tetszik, éledeznek.
Ekkor fojtott bömbölés hallatszik a mélyből. A föld megremeg, a torony jobbra-balra kilendül.
– Jaj ne! – sikolt a gojla. – Szerencsétlenek! Ezt eldíboltátok! Álmában ledöfhettétek volna! Most felébredt! Jaj nekünk!
– Az ajtót! – kiált Lekid. Teljes súlyával a szárnyaknak feszül. A pincepatkány immár abba sem hagyja a bőgést, ordítást. Rúgja, püföli, horpasztgatja a páncéllemezt.
– Mi ez?! Mi a nyavalya ez? – kérdezgeti Nashua.
– Bármi legyen is, kevés vagyok hozzá – feleli Jassal. – Itt már csak a varázslat segíthet.
A lány a taszigált ajtót támasztó pikkelyesre tekint. Döbbenten észleli, hogy Lekid feje kékre színeződik az erőlködéstől. Ruhája mellkivágásába nyúlva előveszi a Szörnybarlangban csaklizott csodaporos skatulyát.
A dobozkát a tenyerébe szorítva, büszke léptekkel a pincebemenet felé indul.
Jassal utánakap. Megragadja a vállát.
– Na ne! Még bibircses is legyen?! Más se hiányzik! Itt maradsz! – Monpulóra tekint. – Gyújtsd rá a pincét. Másként nem szabadulsz tőle!
Az uraság rávillantja hegyes szemfogát.
– Gondolod, hogy nem próbáltam? Hadseregre való kardos veszett odalenn! Íjászaim! Páncélosaim! Eh! Gyáva népség!
Nashua mutatóujjal előrébb pöccinti a fiókot a krikszkraksz-díszes fedélből. A legutóbbi használat óta a skatulya színültig telt arany-ezüst szemcsékkel.
A dobozt a szája elé illesztve ráfúj egy kevésnyi port a kékfejű sárkányra, majd a kétkedőnek tetsző Jassalra; az elnézően fintorgó Sandonra, felderülő Azinra és a legyintgető Mytiára. Végül megmártja ujjhegyét a maradékban, és kardot rajzol vele a szíve fölé.
– Készen álltok a halálra? – kérdezi Viador. Szokás szerint nem vár választ.
Fegyvert ragadva lerontanak a pincébe.
Nashua lohol a sor végén.
A bimbót néhány lépés után feltartóztatja valaki a sötétben. Sarkon fordítja, és visszalöki a szabadba. Az ajtószárnyak bevágódnak a harcosok mögött.

 

 

Tüstént kirobban a hétpatvar.
Hullámzik, reng, bömböl a föld. A lakótorony nyögve lengedezik, imbolyog. Kövek záporoznak a magasból.
Nashua első ijedtében egy fához szalad. Belekapaszkodna, ám nem éri át a terebélyes törzset. Körmeit a kéregbe vájva-akasztva rögzíti magát. A famatuzsálem vészesen hajladozik. Zúgva, nyögve, recsegve hullatja lombját, ágait.
Monpulo próbálja kiszámítani, merre dőlhet a torony, ha majd omlásnak indul. Igyekszik az ellenkező irányba rohanni. Ám mert a furcsa földrengés körkörösen imbolygatja az építményt, a nagyúr alig győz körbe-körbe loholni. Mindeközben egyetlen pillanatra sem engedi el a gojla nyakszíját. A rettegő szolga fogvacogása egybeolvad a jajgatva rázódó talaj, a recsegő épületek és a nyögdécselő fák halálszimfóniájával.
Nashua eltávolodik a matuzsálem fától, attól tartva, hogy az rázuhan. Akármerre tekint, mindenfelől omlásveszély les rá. Bármelyik minutában roskadhat a torony, dőlhetnek a kisebb építmények, kicsavarodhatnak a fák, vagy lerogyhat a nagyúr lakhelyét övező, aggasztóan repedező védőfal.
A remegő föld által csiklandott, zsibbadó talpával érzi a finomabb-durvább, mélybeli mozgásokat. Időnként felpúposodik a talaj. A domborulat villámgyorsan helyet változtat, majd elsimul. Valamivel odébb a föld ismét felhupolykásodik, ezúttal kisebb mértékben, és rögtön ellaposodik.
A lány rádöbben: alighanem a szörnyeteg körvonalát látja. Némelykor annak teljes teste, máskor csupán valamelyik dühödten csapkodó végtagja magasítja fel a talajt.
Követi az idomtalan lény mozgását. Igyekszik mögötte maradni, ám az nem szabályos vonalon halad, hanem előre-hátra, jobbra s balra is gyakorta száguldozik, köröz, forgolódik.
Nashua szívesen lerontana a vége-hossza nincs pincelabirintusba hogy kardjával és a varázspor-keverékkel felfegyverzetten csatlakozzon a harcolókhoz. Elképzelni sem tudja, milyen lehet az ellenfél. Társai képe jóval érzékletesebben jelenik meg előtte. Víziójában csaknem mindegyiküket halva látja: a szörnyeteg tépdesi, falja húsukat, ropogtatja csontjaikat.
Váratlan megrázkódtatás éri a lányt: a talaj ezúttal éppen alatta dombosodik fel.
Ő pedig hadonászva billeg a bucka tetején. Talpával próbálja kitapintani, mi lehet odalenn. A következő pillanatban észbe kap. Szélvészgyorsan kirántja kardját a hátára szíjazott tokból, és döf.
A földhalom összerándul, felmagasodik kissé, s hirtelen elsimul.
A bimbó immár arról képzeleg, hogy a roskadó talaj beszippantja testét: szeme, orra, szája földdel telik meg...
Ijedtében odébb lendül. Hasra érkezik. Tenyerét lesimítva faggatja a talajt. Figyeli a lenti mozgásokat.
Az idomtalan valami jobbra fordul. Lassan halad, akárha áldozatát cserkelve lopakodna a mélyben.
A lány óvatosan feltápászkodik. Mindösszes idegszálával az alanti vibrálást fürkészve, a settenkedő valami nyomába ered. Reméli, hogy az nem érzékeli az ő lépteit.
Felidézi Monpulo keservesen hihető történetét az eleven okádékról. Eszébe jut, hogy hallott már efféléről szóló rémmesét. Eszerint másokkal is történt hasonló. Bizonyára színjáték is készült valamelyik eset nyomán. Ha a pinceszörny netán mégis elkerülte volna a darabírók figyelmét, akkor – amennyiben túléli a kalandot – ő majd a nyájas publikum elé viszi az okulásra szolgáló témát.
Előbb persze még alaposan ki kell faggatni Monpulót azt illetően, mi is történt valójában. Utóvégre Trim nem egyszerűen azt jelezte, hogy a Firano-völgység ura hazudós. A barinon az előkelő férfiú veszedelmes mivoltát is hangsúlyozta páni menekülésével.
Idáig jut gondolatban, midőn megérzi talpa alatt a lényt. Szinte látni véli, mi történik odalenn. A leskelő szörnyeteg lekuporodik, izmait ugráshoz feszíti, farát kissé megriszálja, mint a macskafélék elrugaszkodás előtt.
A lány habozás nélkül, tüstént döf. Markolatig a földbe vágja a pengét. Kirántja, és újra beszúrja, majd megint és még egyszer belemeríti.
A sebzett bestia – ottlétét elárulva – összerándul, dühödt ordítást hallat. Bárkire leskelődött is, áldozata – legalább átmenetileg – megmenekült.
Nashua úgy érzi, lát a talpával. Mégis meglepi, ami a következő pillanatban történik. Váratlanul jókora gejzír robban elő a földből, hajszállal a csizmaorra előtt. Szétfröccsenő föld, valamint szürkés, nyákos, gyéren szőrös borzalom alkotja a szökőforrást.
A lány reflexből suhintja meg a kardját. Lemetszi a rusnyaságot.
Üvöltés hangzik a mélyben. Az irdatlan lény szélsebesen odébb robog.
A külvilágra lökött, sötétszürke színű, leginkább gyertyacsorgás állagú, puhás-folyós, karmos valami pocsolyaszínű nedvet lövellve a fűre zuhan.
Nashua hátratántorodik. Későn. A sűrű, ragacsos, bűzös váladék tetőtől talpig befröccsenti ruháját. A levágott testrész nem moccan.
A bimbó biztosra veszi, hogy lehasította a szörnyeteg egyik mellső végtagját. Az ütőérből lüktető, csúnya színű vérsugarat kikerülve közelebb óvakodik. A lehasított darab nagyjából akkora, mint egy karosszék ülőlapja.
Mancsnak jókora!
Megáll fölötte. Homlokráncolva fürkészi az elviselhetetlen szagú, visszataszító valamit. Undorában képtelen parancsolni az izmainak: önállósult orrcimpája szakasztott olyképpen fintorog és rángatózik, mint a szimatoló vadaké. Szemrése kitágul, megnagyobbodik. Fejében vörös ködfelhő hömpölyög. Attól tart, hogy ez a rengeteg ködből szőtt felleg el sem fér a koponyacsontjai közt, kihabzik az orrán, szemén, fülén, feltör a torkán át. Szíve összevissza kopácsol.
Nem meri hinni, amit lát. Az olvadt faggyúszerűen mázgás, sötétszürke színű, gyéren szőrös, sárga karmú testrész nem mancs.
Csak egy ujj.
Nashua érzi, hogy közeleg az eszméletvesztés ideje.
Alatta tombol a föld, óriási túrások emelkednek rajta. Üvöltés, bömbölés hallszik.
Megpiszkálja kardjával az előtte heverő, levágott darabot. Nem tévedés. Ez csak egyetlen ujj.
Maga elé képzeli a bestiával szemközt harcoló Jassalt. Sandont Azint, Mytiát Lekidet.
Ellegyezi magától az ájulást. Két kézre ragadja a kardot, és indul. Követi az alant mozgó, hánykódó, vergődő lényt. Megszállottan döfködi a talajt.
Egyszercsak elcsitul a földrengés. Elnémul a mélység.
A frissebb túrások megroggyannak, összetöppednek.
Most mi van? Mi történt?
A sebzett lakótorony még egyet nyög, mintha a végét járná. Végül mégis talpon marad.
A megzilált fák görnyedten lógatják lombjukat. A kisebb épületek falán támadt repedések összeszűkülnek valamelyest, de legalábbis nem tágulnak tovább.
Félelmes, halálos csend nehezül Firano várára.

 

A MESÉLŐKÖNYV MOST BECSUKÓDIK...

De csak holnapig...

 

 

III. KÖNYV

AZ ALVÓ KIRÁLY

 

„Az emberről tudom, hogy vízből, mészből, foszforból és halhatatlan lélekből
van, nem lehet eléggé megvetni, eléggé megbecsülni.
Az életről tudom, hogy véges. De akadnak pillanatai,
melyek felérnek az örökkévalósággal!”

 

„Mert nem csak te írod a könyvet;
ugyanakkor a könyv is ír téged.”
(Márai Sándor)

 

Úgy rémlik, Monpulónak már csak másodpercei vannak hátra az életből.
Nashua ugyanis őt teszi felelőssé a veszteségért. Megszorítja a kardmarkolatot. Futólépésben lódul a nagyúr felé, hogy néhait kaszaboljon belőle.
A pincebejárat előtt rohan el éppen, amikor az ajtószárnyak megdöndülnek.
A lány villámgyorsan odapördül, készen arra, hogy szembeszálljon az előmászó lénnyel. Szörnypástétomot aprít belőle!
Lekid támolyog a napvilágra. A félholtnak rémlő sárkányt a pincerém mocsokszürke testnedvei borítják.
Azin követi a pikkelyest. A ragacsos váladékok által felismerhetetlenné szennyezett óriás kilétére csupán a méretéből lehet következtetni. A toronyember felszínre vonszolja magát. Térdre rogy, fejét a fűbe hajtja.
Nyomában Mytia kecmereg elő a labirintusból. A tetőtől talpig összerondított lány máskor tornyos haja lelapul. Még a keblei is csüggedtnek tűnnek. Kimerülten roskad Azin mellé.
Az egymást támogató Jassal és Sandon zárja a sort. A verőfényre vánszorognak. Térdükre támasztott kézzel hajolnak előre, miként az összecsapás előtt. Úgy fest, gyomruk egyformán hullámzik, tüdejük azonosan légszegény.
Valamennyien élnek! Saját lábon jöttek elő! És sokkal mocskosabbak, mint a bennük gyönyörködő Nashua.
– Mi van? Na mi van? – firtatja izgatottan Monpulo.
A gojla magától tudja a választ. Felderülő arccal szökdécsel a szíjon. Elragadtatásában hol torokból trillázik, hol fütyülget. Boldog, víg strófái madársereglet dalával érnek fel.
Nashua a társaihoz szalad. Szándéka az, hogy megölelgesse őket. Fejüket a mellére vonná, arcukat csókolná, hátukat paskolná. Mire a közvetlen közelükbe ér, alaposan meggondolja magát. Megáll előttük, és szenvedélyesen elmutogatja, mit érez irántuk.
Ezután Monpulo felé fordul.
– Vizet! – parancsolja. – Sokat!
– Van itt egy tó! – rikkant gazdája helyett a szolga. – Itt, nem messze! Odavezetlek benneteket!
A hosszas ázakodás, valamint homokkal és apró kaviccsal történő kíméletlen test- és hajsúrolás, ruhasikálás végeztén frissülten térnek vissza a várhoz.
Nashua előkeríti a szétszéledt lovakat. Ellenőrzi a sárga kanca nyerge mögé erősített málhazsák tartalmát. Kedvtelve forgatja az Új Szent Könyv festett képekkel és kecses rajzú betűkkel telő lapjait, és még Trimnek is megörülhet.
A csontgebe is előkerül. A csapórácsos kapun beóvakodva legelészni kezd a várudvaron. Füvet harapdál, és leveleket tépdes a letördelt ágakról. Falatozás közben egyetlenszer sem rezzen össze, a levegőbe sem pattan.
Monpulo szíjakról szabadon eresztett szolgái mámorodottan sürögnek-forognak. Valamennyien egyformán apró termetűek, hajuk kevés, szemük dülledt, nyakukon karikás béklyóvas zörög. Torokhangon trilláznak, szívettépő szépen fütyülnek. Hamar eljár a szájuk, fecsegésüket csak ritkán s véletlenszerűen előzi meg elmélyült gondolkodás.
A harci s győzelmi trófeákkal teleaggatott falú, tágas étkezőteremben terítenek az ünnepi lakomához. Cipót, sülteket, gyümölcsöt és tömérdek italt hordanak a végeláthatatlan hosszúságú asztalra.
– Kik vagytok voltaképpen? – kérdezi a keskeny, ám annál drágakövesebb koronát viselő, díszruhát öltött Monpulo, mikor mindannyian leroskadnak székükre. – Tudjátok, milyen sokan felsültek a bestével?
Lekid azt kívánja a körötte sürgölődő gojlától, hogy toljon össze számara öt-hat széket, vagy pedig ugyanannyit vigyen el, és akkor végre ő is helyet foglalhat társai között. A szolga odébb vonszolja a fölös számú ülőalkalmatosságot. A pikkelyes az asztal mellé tottyan, megragad egy boroskancsót. Lehajtja az italt, megtörli száját, és a házigazdára mereszti sárkányzöld szemét.
– Milyen sokan sültek fel? – firtatja. – Hány harcost segítettél a nemlétbe? Sok-sok évvel ezelőtt küzdöttem a Szörnyetegek ellen. Azok is förtelmes pocsékságok voltak, de a te pincebeli rusnyád rajtuk is túltesz. Most pedig rajtad a sor. Mesélj, honnan szerezted!?
Monpulo vállat von. Kupája mögé rejti keskeny arcát. Hosszasan kortyolgat, a falra aggatott ellenségkoponyákat, vadászbüszkeségeket nézi. A földrengetés során a dísztárgyak elmozdultak helyükről, rendetlenül, ferdén lógnak. Némelyik le is esett a tartókampóról.
A nagyúr utasítja a szolgákat, hogy igazítsák meg trófeáit.
– Étkezzünk! – szól utóbb, méltóságteljesen. – Később is ráérünk a dögről beszélni. Az ember finoman viselkedik az asztalnál.
E kijelentés hallatán a közelben matató gojlát heves fuldoklásos roham veszi elő.
A Nashua vállán üldögélő Trim behúzódik a kibontott hajfürtök alá. Jól hallhatóan morog s vicsorgat a fedezékben.
– Kénytelen leszel mesélni, különben szolgáid megfúlnak vagy fellázadnak, mi pedig kardélre hányunk – jegyzi meg Jassal.
– Hallod-e! Firano-völgység nagyurával beszélsz! – csattan Monpulo. – Ha birodalmam nagyobb volna, király lehetnék! Nem vagy udvarias! Sosem forgattad az Illendőség-kódexet?
– Nem volt rá szükségem. Engem harcosnak neveltek. Vagyis majdnem ugyanazt művelem, amit te, csak én nyíltan és szemtől szemben. Nos?
– Igazat mondtam a szörnyről. Több hónapos mulatság végén okádtam ki magamból. Akkora volt, mint egy kutya. Úgy nézett ki, mint egy megnyúzott korcs. Rengeteg éles foga volt, és bőszen támadott. Mint említettem, a vajúdás szörnyen megviselt. Épp ezért nem volt erőm foglalkozni vele. Lerugdaltam a pincébe a bestiát. Ott éhen kellett volna vesznie. Sejtésem sincs, mitől indult növekedésnek.
– Miért nem mondod el az igazat? – mortyogja a gyümölcsöstálat körbekínáló szolga. – Az árvákról meg az özvegyekről? Akiket váradba fogadtál, mert férjük, apjuk az érted vívott csatában esett el, mikor megpróbáltad bekebelezni a szomszédos hercegséget?
– Eredj kifelé! Vess ágyat a vendégeknek!
– Ha a helyükben volnék, nem maradnék a fedeled alatt! Nem mernék elaludni a közeledben!
– Lázadsz?
– Én, nagyuram? Dehogy mernék ilyet tenni! Hiszen magam láttam nem is egyszer, miként bánsz el a barátaiddal! Aki ennek tudatában ellenségedül merészkedik, az csakis bolond lehet!
– Ha igazat beszélsz, akkor miért nem intéztem el a bestiát? – pattan talpra Monpulo. Lehengerlő visszavágása után elégedetten körbenéz és visszaül karosszékébe. – Tessék, válaszolj! Ha valóban olyan kegyetlen hóhér vagyok, mint állítod, vele miért nem bántam el? Most legalább mindenki látja, mily hálátlan és hazug az aljanép!
Trim rekedten morog és vicsorgat a sötétvörös hajzuhatag rejtekében.
– Mi volt az árvákkal és özvegyekkel? – érdeklődik Nashua.
– Néhányan itt éltek a váramban. Segítettek a ház körül.
– Nem inkább az ágy körül? – dünnyögi a boroskancsókat töltögető szolga.
– Utóvégre férfi vagyok – jelenti ki Monpulo. – Néha szükségem van egy kis hancúrra, játszadozásra.
– A vendégeid is férfiak voltak – teszi hozzá a gojla. – S milyen ocsmányak! Nekik is szükségük volt játszadozásra. Amit akár vadászatnak is nevezhetnénk, mivel az áldozatoknak pont annyi esélyük volt, mint az íjaitok elé hajtott szarvasoknak. Nem csoda, ha a gyászos kifejletű tivornya végén rosszul lettél. És az jött ki belőled. Mostanában sűrűn ábrándozol azokról az időkről. Visszakívánod a régi, mocskos mulatságokat.
– Elnyomtam a vágyat! – csattan az uraság.
– Folyton hazudsz! – nyögi a sülteket tálaló szolga.
– Ha nem nyomod el jól, sőt sokkal jobban, megint rád jöhet az okádás. Minden kezdődhet elölről. Mi nem jövünk többé, hogy segítsünk. Már meg is bántuk, hogy megtettük – mondja Nashua. Felemelkedik a székről. Végigpillant társain. – A tóparton alszom. Itt túlsággal poshadt a levegő.
Sandon is feláll.
– Ha tudtam volna, téged zárlak mellé, „nagyúr”! – közli megvetően.
Az óriás kiegyenesedik ültében.
– Nem szere... – kezdené a bömbölést.
– Azin! – sóhajtja Nashua.
A toronyember rámered.
– Szeretem? – suttogja kétkedőn.
– Legyen közömbös – tanácsolja a lány.
– Közömbös?! Ez? Engedd, hogy utáljam!
Jassal is talpra szökken.
– Menjünk, mielőtt engem is elővesz az okádás.
Mytia felemel a tálról egy szőlőfürtöt. Fogaival leszakít róla egy harapásnyit és elropogtatja. Ezután letép a fürtről két kövérkés szemet. Jéghideg tekintetét Monpulóéba akasztva szétmorzsolja markában a bogyókat.
Lekid felmordul.
– Én még nem végeztem a vacsorával.
– Végezz a házigazdával – kéri az egyforma gojlák egyike, az ellenség-koponyákat igazgató.
– A te gazdád. A te gonoszod, végezz vele magad! – feleli a sárkány. Lekap a tálról egy hatalmas falatot, és két harapással elnyeli. Drótszerű szemöldökét felvonva Nashuára pillant. – Maradt még a csodaporból?
A lány körbetáncolja a megbántottnak mutatkozó Monpulót. Zöld-arany csillámszemcséket hint az arcába.
– Te is voltál ember – búcsúzik tőle.
Távozáskor nem fordul hátra, mikor meghallja a szolgákat.
– Nézzétek!
– Bibircsók!
– Ezrével!
– Szamárfül!
– Lófarok!
– Na de ott?!
– Tüskerepkény!
– Tövisfolyondár!
– A székhez béklyózta!
– Mozdulni se bír!
– Hagyjuk itt!
– Ő a nagyurunk!
– Most már csak kicsike!
– Éhen vész!
– Szomjan hal!
– Haljon! Rohanjunk!

 

 

Palástjaikba burkolózva heverednek le a tóparton. A Galibától kapott köpeny ezúttal nem vértet varázsol rájuk, hanem álmosító melegséget.
Nashua Jassal közelében nyújtózik el, testével az ellenkező irányba fordul, fejét az övé mellett hajtja le.
– Miként nézett ki? – kérdezi suttogva. – Mit csináltatok vele?
– Jobb, hogy nem láttad – pillant rá a férfi. – Olyan volt, mint egy rémálom. Sosem győztük volna le, ha nem lázasít minket az undor és utálat. Aludjunk. Kérlek, üss le, ha álmomban hánykolódnék, sikoltoznék.
A bimbó odébb hemperedik. Megszólítja a hunyt szemmel fekvő Sandont.
– Alszol?
– Már nem. Mit akarsz?
– Tudni szeretném, mit csináltatok a szörnnyel!
– Kinyuvasztottuk. Iszonytató volt. Minél gyorsabban feledni akarom!
A bimbó továbbaraszol a fűben.
Mielőtt megkérdezhetné Mytiát, az félálomban így motyog:
– Hányni fogok, ha eszembe juttatod!
Nashua sóhajtva arrébb hernyózik. Elpihen az óriás mellett. A toronyember fél szemmel rásandít. Két ujja hegyével barátságosan megvakargatja a fejét.
– Azin nem mesél, tündérkirálylány! Erről nem! Sosem!
És ezennel ájulást színlel.
Mielőtt a bimbó megmozdulna, Lekid megjegyzi:
– Én is kikosarazlak.
– Miért?
– Nem akarok beszélni a pinceszörnyről. Monpulo és a Fivérek ugyanazt a gondolatot idézik az eszembe. A gonoszságot komolyan kell venni! Legyintéssel, vállvonogatással nem lehet legyőzni. Ha nem küzdünk ellene, szétterjed és pusztítani kezd.
– Én is ezt hajtogatom! – helyesel a lány. – És már mióta! Ám az yloniak továbbra is csak legyintenek, és a vállukat vonogatják. Mi lesz, ha nem állnak mellénk? Ha nem is kívánják áldozatunkat?
– Attól tartasz, hogy visszaküldenek minket Castaq királlyal az Álmok Tengeréhez? – kuncog Sandon. – Ne aggódj. Ha sikerrel járunk, a legyintgetők is elfogadják áldozatunkat! Csakcsupán arra várnak, hogy a küldetés fájó, fárasztó, sebesülős, pláne halálos részét mások vigyék véghez helyettük. Utóbb persze majd kiválnak közülük a melldöngetők, akik hősálarcot öltenek, és övék lesz a babér.
– Jó lesz a főzelékükbe – dünnyögi Jassal. – Azért persze egy-két percre megakadhatna a torkukon. Lekidnek igaza van. Az alantasságot komolyan kell venni. Különben később tengersok léleknek fog fájni, ideértve a hümmögőket, vállvonogatókat is. A gonoszság szüntelenül arra törekszik hogy a jóság és közte fenntartott, kényes egyensúlyt megbontva erőfölényhez jusson. A küzdelem örökkévaló. Engem rettentően untat.
– Holott ez adja mindennek a savát-borsát – jegyzi meg ásítozva Mytia. – Milyen dögletes lenne egy kizárólag erényes és romlatlan emberekkel teli Világ! Rágondolni is hátborzongató!
Nashua felkuncog.
– De hisz nincsenek is ilyenek! Mindenkiben együtt vannak a kedvesebb és kártékonyabb tulajdonságok, más-más arányban.
– Ez okozhatja, hogy én még magamat is unom – dünnyögi Viador.
– Javíthatatlan vagy! – sóhajt a lány.
– Majd szólj, ha képes leszel elfogadni ilyennek.
– Akkor mi lesz?
– Ezt most nem tudom, de akkor majd rögtönzők valamit. Talán egy kis ünnepséget.
Nashua visszahernyózik a férfi mellé.
– Miért olyan nagy baj, hogy én nem vagyok cinikus? – kérdezi.
– Dehogyis baj, pelyhes. Nem vagy álmos? Bántana, ha mi inkább aludnánk?
– Ha nem baj, akkor miért csúfolódsz velem?
– Nem is tudok csúfolódni! – tiltakozik Jassal. – Azt se tudom, mások miként csinálják! Pont azt kedvelem benned, hogy te még nem vagy hitevesztett, kiábrándult, kétkedő!
– Még? Miből gondolod, hogy valaha is az leszek?
– Téged talán nem ismerlek eléggé, lelkice. Ám az élettel már régóta viszonyt folytatok. Márpedig ő azzá tesz!
– Nem igaz!
Viador felemeli a fejét, és körbetekint. Ilyképpen rajtakapja társait, amint azok hasmánt, négykézláb vagy lábujjhegyen lopakodnak elfelé a közelükből. Vagyis éppen a távolukba surrannak.
A férfi sóhajtva félresimítja a mellette hasaló lány arcába hulló, sötétvörös tincseket.
– Maradj meg ilyennek, ugrifüles. Holtod után majd vallást neveznek rólad. Sőt! Lehet, hogy istennőt! Esetleg tündért.
– Most is gúnyolódsz.
– Egyáltalán nem. Miként győzhetnélek meg? Tudod, mit? Ha véletlenül lányt nemzenék valakinek, a gyermeket Nashuának fogom nevezni!
– Köszönöm a megtiszteltetést! Engem nem tudnál így nevezni? Halálosan unom már, hogy lelkicének, pelyhesnek, pendülőnek csúfolsz!
– Ezt pirkadatig akarod csinálni? – nyögi a férfi. – Aludjunk már gyerkőce!
– Utállak!
– Furcsa! Mikor kimásztam a pincéből, nem ezt láttam rajtad.
– Hanem? Mit láttál?
– Ha megmondom, alhatok egy keveset?
– Hát persze, hisz én is ájulásig álmos vagyok!
– Jól van, álompipők! Azt láttam rajtad, hogy nem utálsz. Pedig minden okod meglett volna rá. Mocskos voltam, élőholt és bűzlöttem.
– De hallgattál!
– Ez a titok?
– Szóval ezt olvastad le az arcomról: „Nem utállak, Legendák Lovagja!”?
– Nem szó szerint.
– Szó szerint mit olvastál le?
Jassal a levegőbe emelkedik, és hasra pördül. Arcát a fűbe temeti.
– Légy jó, és ne most tépázz a lélekélettel! – zokogja fojtottan.
– Jól van, aludj. Amúgy örömmel hallom, hogy megint nemzeni akarsz.
– Aludni akarok!
– Az imént mondtad, hogy nemzenél!
– Eszemben sincs! Na persze, egy víg búbolástól nem zárkóznék el!
– Ennyire meggyógyultál?!
– Tökéletesen. Nem is örülsz?
– Miért nem alszol? – sóhajt a lány.
A hangos válasz elmarad, mivel a szörnyviselt tusázó kap az alkalmon. Már alszik is.

 

 

Bár mindnyájan győzködik, hogy jobban járna, ha elválna tőlük, a csontparipa nem tágít. Velük együtt kel át az üdéllő rétekben, ligetekben, lankás erdőségekben, tavakban és folyókban gazdag, kellemesen alacsony lélekszámú Firano-völgységen. Amikor pihenőt tartanak, a többi hátassal együtt legelészik.
Midőn alkonyattájt smaragdzöld folyóhoz érkeznek, a homokos part láttán lónak és lovasnak egyazon ötlete támad. Az úttal párhuzamosan, a sekély vízben vágtáznak, a paták által felvert permetben fürödve-hűsölve, önfeledten, hosszan. A gebe magasra tartott farokkal, boldogan nyargal mögöttük. Miután kifulladnak, a szárazföldi ösvényen poroszkálnak tovább.
A küzdelem óta szerencsésen visszazöldült fejű Lekid sem hagyja ki az élményt, ő a folyó fölött alacsonyan repülve kíséri társait. Meg akarja mutatni nekik, milyen ügyes, ezért maga alá engedi s úgy rakosgatja hátsó lábait, mintha a vízen szaladna. Ezt gyakorta elvéti. Ilyenkor kicsit csapkod a szárnyaival, majd nagyot esik. Elmerül, zajosan fuldoklik. Amint megmenekedik, elölről kezdi az egészet. Egyszercsak kifárad. Ekkor hattyúmód leül a vízre, ívesre hajlítja hosszú nyakát, kosárformát alkot a szárnyaiból, és a sodrással viteti magát.
Azin mind makacsabbul emlegeti, mennyire éhes. Nem nyúl a fákon aranyló, pirosló, kéklő gyümölcsök után, azt állítva, hogy azok nedvei már szétmarták a belsejét. Tartalmas étkeket akar, kenyeret, kását, pecsenyét. A másik két férfi is sűrűn szóba hozza éhét, s ahogy lankadnak, a pinceszörny által okozott sebeik, zúzódásaik és egyéb kínjaik is előkerülnek. Sandon fennhangon ábrándozik. Gőzölgő vízzel töltött fürdődézsáról, illatos olajjal történő bedörzsölésről, dögönyözésről, párnás, puha ágyról képzeleg.
– Kár, hogy Monpulo háborúzásai megapasztották a lakosságot – sajnálkozik. – Nehéz lesz találnom valakit, aki testem gondját viseli. A gyűlöletes harcszolgaságban egyvalamit mégiscsak kedveltem: a rendszeres testi kényeztetést. Ez most módfelett hiányzik.
– Nem tudjátok egymásnak csinálni? – kérdezi Nashua. Mivel Zsoldos hökkenten mered rá, hozzáteszi: – Mytiával.
– Azin miszlikbe szaggatná Sandont, ha meglátná rajta Mytia kezét! Fordítva is! – morran az óriás. – Pedig Azin isteníti Sandont!
A bimbó vállat von.
– Ülj mellettük, hogy lásd, nincs okod a féltésre – tanácsolja.
– Nem értek a dögönyözéshez, bedörzsöléshez – mondja a jégkék szemű lány. – Sosem csináltam. Mindig csak élvezője voltam. Akkori életünkben tényleg ez volt a legfőbb jó. Szerintem nem az egyetlen, mert én az edzést, a viadalt is szerettem.
– De hiszen oly könnyű csinálni! – lelkesül Nashua. – Paskolsz, ütögetsz, nyomkodsz, simogatsz, finoman csipkedsz. Vagyis ellazítod, felpuhítod az izmok görcseit, a test merevségét. Nekem nagyon megy! Szükség volt rá, gyakoroltam eleget. Ugyanis rengetegszer elvétettük a szaltót bukfencet, pörgőkereket, és a kötéltáncos is többször leesett. Ráadásul hiába könyörögtünk a publikumnak, miszerint: ne lökd meg a kardnyelőt! Sejthetitek! Mindig kellett valakit dögönyözni. Ha csak ez hiányzik, szívesen csinálom neked, Sandon!
– Nem csak ez hiányzik, de köszönettel elfogadom – mosolyog a férfi.
– Szólj bátran, ha még valamiben segíthetek.
– Te vagy a legkedvesebb lány, akit valaha ismertem.
– Te is feltűnően kedves ember vagy!
– Íziben elhányom magam! – bömböli a közelben tutajozó sárkány.
– Én is – dünnyögi Jassal. Mielőtt még hozzátehetne egyet s mást, felfigyel arra, hogy a nyakában függő ezüstkígyó élénken kunkorgatja a farkát. A homlokába süppedt nemeskő langyosodik. Használatba veszi Santo szemét. A megfigyelés végeztével így szól társaihoz: – Szerencsétek van. Hamarosan egy fogadóhoz érkezünk. Ehettek, ihattok. Mehet a paskolás, simogatás, finom csipkedés. Remélem, szalmazsák is lesz.
– Minden ágyban van szalmazsák! – csodálkozik Azin.
Nashua felkuncog.
– A Hősök Hőse arra számít, hogy szalmazsák természetű női személy kerül az ágyába. Amolyan Roncha!
– Értem – bólint Azin. Hirtelen megrázza fejét, s felszűköl: – Nem értem!
– Holott világos – jegyzi meg Sandon. – Valaki bolondot csinál magából.
– Te kivel vagy? – förmed rá Jassal.
– Legelébb magammal.
– Ki ismeri töviről hegyire az útirányt? – érdeklődik a pikkelyes. – Mikor érünk olyan helyre, ahol magamfélék is élnek? Jól jönne már egy sárkánykéjnő!
– A barlangban nem fejtek eleget? – morran a kedvszegett Viador.
Lekid a kioltott nyelvére böffent egy sárgásvörösen izzó golyóbist, és dühösen ráhörög. A tűzgolyó a levegőbe robban. Jassalhoz suhan, fejmagasan megáll előtte. Sziporkázóan színes szirmokra bomolva fröccsen szét.
Aldato még időben félreugrik a szikrazápor elől.
A meglepett tusázó kibillen egyensúlyából. A lezuhanás előtti pillanatban elkapja a sörényt, és visszakapaszkodik a nyeregbe. Mihelyt ismét uralni képes a testét, a ló fara felé fordul. Hasmánt elnyúlik, állát Aldato tomporára támasztja, karjait lelógatja kétfelől, és passzívan viteti magát.
– Vedd tudomásul, hogy megaláztatásom emlegetése bánt engem! – bömböli Lekid. – Kifejezetten érzékeny vagyok rá! Ha még egyszer szóba hozod, te vagy más, nem érem be szerény figyelmeztetéssel! Perzselni fogok!
Az óriás tágra nyílt gyerekszemmel bámul rá:
– Azin alig ismer rád! Már majdnem elhittem, hogy aranyos sárkány vagy!
– Aranyos?! – füstölög valóságosan is a pikkelyes. Ha nem a vízen ringana, biztosan lángra kapna dühében. – Én, aranyos?!
– De milyen! Már egészen helyes voltál, kezdtél tetszeni! – bizonygatja Kuszaeszű. – Nem is értem ezt a fejés-dolgot! Hiszen te nem is vagy sárkánytehén!
A pöfögő tátott szájjal elbődül. Aztán újra s újra. Tűzgolyók röpködnek torkából. Sisteregve hullanak körülötte a folyóba.
– Lekid! Kérve kérlek, figyelj egy szóra! – kérleli Nashua.
– Mi van? – morogja a szederjes fejű pikkelyes, szüneteltetve a tüzezést. – Azin nem tudja, mit műveltek veled! Ha tudná, ő is felháborodna! Sandon és Mytia sem hallotta még az aljas disznóságot! Soha többé nem kerülne szóba, ha elmondanád nekik.
– Mondd el te! – veti oda a lángfúvó. – De röviden. Halkan. És nincs belekérdezés!
– Kíváncsi vagyok, miként foglalod össze – dörmögi a ló hátán hasalgató Jassal.
A mímes eltűnődik. Rövid töprengés után Lekidre sandít a szeme sarkából.
– És ha eljátszanám?
– Nem! Nem! Nem!
– Rendben. Akkor dióhéjba foglalom. Retar, a tudós fivér nem éppen hős az ágyban. Férfierőt remélt Lekidtől, ezért erőszakkal lefejtette a védekezésképtelenné bilincselt sárkány magját, egész hordónyit, és abban áztatta lagymadt tagjait!
– Még ilyet! – szisszen Azin. – És?
– Botránkozz meg! – súgja Viador.
– És? – ismétli Nashua. – Úgy érted, használt-e neki?
Ezen elgondolkozik. Arcáról leolvasható, amint sorjában előrajzanak gyilokvári emlékképei.
Minek láttán Jassal lehunyja szemét, majd sebtében visszafordul, és elhelyezkedik a nyeregben, gyanítván, hogy hamarosan szüksége lehet a biztos ülésre.
– Tényleg! – csattan fel a sárkány. – Legalább használt az aljas kappannak?
A szűz hajadon hátravetett fejjel felnevet, és összecsapja két kezét.
– Hogy használt-e?! Magam láttam, mennyire! Még Azin is megirigyelné!
– Én?! – nyikkan az óriás.
– Te bizony! Ám ez még mind semmi! Azt nem is tudjátok, hogyan jutottunk a Gyilokvárba...
– Nem is kéne tudniuk – vélekedik Jassal.
Nashua a feszülten figyelő pöfögőre pillant.
– Elmesélhetem? – kérdezi.
Az úszó sárkány néhány pillanatra eltűnik a közéjük kerülő bokrok takarásában. Amint előbukkan, bólint.
– A Legendák Lovagja mindvégig a sárkánytejes hordóban kuporgott, midőn a várba csempésztek bennünket! Szalmaszálon lélegzett a fedél alatt! Az őrök valamiért gyanút fogtak. Kibontották a hordót, és amikor megtudták, mit tartalmaz, merítettek belőle egy sisakkal!
– Aggasztó lehetett – bólogat együttérzően Azin.
– Aggasztó?! – kaccant Viador.
– És neked használt az arkánum? – firtatja Sandon.
– Szerinted szükségem volt rá?
– Tudnom kéne?
A bimbó felel a faggatott helyett.
– Nem szorult rá, erre tanú vagyok! De ez csúnya eset, és inkább ne mesélem el.
– Köszönet érte – dörmögi az érintett.
– Ettől függetlenül használt neki! Miközben a Gyilokvár rejtekfolyosóin bolyongtunk, egyfolytában ellenszert követelt Virtuótól, hogy jusson vér a fejébe is, mert kivételesen mással akart foglalkozni. Pedig két lány is volt velünk, és egyikük szerfelett dörgölődött hozzá.
– Ez tetszik, Viador! – vigyorog elégedetten Lekid. – Legközelebb szólj bátran, ha megint megszorulsz! Szívesen kisegítelek!
Az óriás a fejét vakargatva bámulja a mind mogorvább Jassalt.
– Azin téged is irigyeit volna? – kérdezi hosszas méregetés után.
A tusázó eltűnődik. Torkot köszörül.
– Nagyon fontos ez neked? – érdeklődik.
– Nagyon!
Viador biccent.
– Nos, igen. Irigyeltél volna. De ne aggódj férfiúi hírnevedért! Azóta nem ismétlődött meg.
– Eszembe jutott egy történet – szól Sandon. – Amikor még zsoldosként szolgáltam Ermót, társaimmal együtt egy vár őrzésére rendeltek bennünket. A fenyegető támadás késett, a vár úrnője megkörnyékezte egyik társamat. Ő persze nem mondott nemet. Szaladt a légyottra, még lábat is mosott előtte! Másnap mégis roppant búsnak látszott. Kérdeztem, mi történt. Azt felelte, nem akarta rögtön az első pásztorórán lerohanni a nemes hölgyet, ezért biztosítékképpen a combjához láncolta a bájdorongját. Jó erősen, több sor lánccal rögzítette őkelmét. Ezután bekopogott a szépasszonyhoz. Az pedig ajtót nyitott, és a kibontott haján kívül semmi mást nem viselt.
A mesélő elhallgat.
Mindenki feszülten figyel, várja a folytatást. Zsoldos feje lehorgad.
– És aztán? Mi történt? – faggatják kórusban.
– Ezt kérdeztem én is, sürgetőn – sóhajt Sandon. – Társam borongósan elmondta, hogy ott állt a meztelen szépség a nyitott ajtóban, háttérben a baldachinos ággyal. Ő pedig orrba rúgta a nemes hölgyet!
Sötétedésre a fogadóhoz érkeznek.

 

 

Az U alakú épület belső udvarán, a falak vonalában sorakoznak a hosszú asztalok és lócák. Jassalék nem könnyen találnak ülőhelyet a sokadalomban. Hamarabb elérnék, hogy a kényelmesen terpeszkedő vendének összébb húzzák magukat, ha Lekid is jelen volna.
A pöfögő nem tart velük, mivel úgy általában is viszolyogtatónak tartja az embereket – néhány kivétellel –, ám ezen az estén valahogy különösen utálja a fajt, kivált a korcsmai népséget. Rosszkedve miatt nemcsak a szájából és orrából, de még a füléből is gőzpára, valamint füst pöfög és szálldos, így hát inkább a folyóparton marad. Oda kéri a vacsorát. Természetesen a fogadós nem ellenkezik óhajával, személyesen szolgálja ki a morózus sárkányt.
Azinék helyet foglalnak a számukra szorított tenyérnyi helyen.
A köröttük lakomázó, durva beszédű, lármás behemótokból álló társaság tagjai kihívóan méregetik az óriást, a másik két daliát, valamint szemérmetes alapossággal köpenybe burkolózott hölgyeiket.
Mytia és Nashua elrejti arcát a kámzsa mögött. A mímes lány készenlétben tartja a krikszkrakszos fedelű skatulyát és a csodapor-keverékkel töltött üvegcsét. Mindkettőjük súlyos, dús hajtincseit sokoldalú kontytűk tartják tornyosan. A csípőjükre szíjazott kardot is bármikor előránthatják a palást alól.
A bimbó biztosra veszi, hogy a körülöttük trónoló, kihívó viselkedésű, jókora fickók beléjük kötnek. A harcot megelőzendő, néhány percre félrevonul Mytiával. Miután visszaülnek a lócára, fél fenékkel mindössze, mert több helyet nem kapnak, egyszerre tolják hátra kámzsájukat.
A behemótok meghőkölnek a látványtól. Riadtan összesúgnak, majd a lehető legtávolabbra húzódnak tőlük.
– Nahát! – szól elégedetten Nashua.
A boroskupát megragadva koccint a másik lánnyal. Jót húznak az italból. Szájtörlés közben ügyelnek arra, hogy ne maszatolják szét az arcukat borító, módfelett ragályosnak rémlő, színesen nedvedző fekélyeket, keleseket.
Azin, Jassal és Sandon fejcsóválva nézi őket.
– Más módon is képesek volnánk megvédeni magunkat – jegyzi meg Viador.
– Nem kétlem, de így nyugalmasabb, nemde? – mosolyog a körültekintően elcsúfított bimbó.
Sandon közel hajol hozzá, alaposabb tanulmányozás céljából.
– Mivel csináltad mindezt? – érdeklődik. – Rútul meggyőző.
– Céhtitok – feleli a lány.
Az étkeikkel érkező, tejfehér bőrű, jócskán nekivetkezett felsőtestű, kebelben és farban gömbölyded szolgáló az asztal szélére helyezi terjedelmes tálcáját. A szükségesnél mélyebben hajol a szétosztásra váró edények fölé, hogy a férfi vendégek alapos betekintést nyerjenek ruhakivágásába, s észleljék hajlandóságát, miszerint készségest lenne szalmazsákjuk. Amint végre mindenki csak rá figyel, udvarhölgyhöz illő gesztussal teszi a tálat Azin elé. A távolabb ülő Viador kedvéért még alaposabb törzsdöntést végez. Midőn Sandont is kiszolgálja, már-már az asztalra hasal buzgalmában.
A maradék két tálat felegyenesedve csúsztatja célhoz.
Nashua hálás mosolyt ragyogtat rá, mutatóujjával megtunkolja kórcsirás fekélyeinek egyikét. Ugyane kézzel barátságosan megmarkolgatja az ágymatracnak kínálkozó leány karját, s persze tarka gennyfoltot hagy rajta. A bögyös, faros fehérszemély rohanvást lódul arrébb.
Jassal fejcsóválva pillant a színjátékosra. Mielőtt szócsokorba köthetné észrevételeit, élénk mozgolódás támad az udvar középterében. Táncos lángú fáklyákat helyeznek el a fakéreggel, forgáccsal felhintett porondot övező tartókban.
Ezt követően egy pucér mellkasú, sonkás izomzatú, golyófejű kajdász fülhasogató hangon bejelenti a szemerviadalt. Tapsolás, fütyülés, rikoltozás tör ki. Kalapozás kezdődik. Az egyik aprócska viador széttárt karokkal, ugrándozva, forgolódva ünnepelteti magát. A küzdőtérre jutva elhelyezkedik a fáklyák fénykörében. Hajlong, pörög, magasra ugrál, további tapsot, füttyögést követelőn.
A másik szemer is egyéni stílussal nyűgözi nézőit. Ő nem szöcskézik, hanem lót-fut. Nyílsebesen körbeszaladja az U alakban sorakozó, hosszú asztalok mindegyikét. Többször megkerüli a porondot is. Parány alakja elmosódottá maszatolódik a sietségtől. Amikor már mindent számosszor körberohant, és a mozgását követni próbáló közönséget kellőleg elszédítette, a küzdőtérre toppanva megáll ellenfelével szemközt. Kihúzzák magukat. Felfújják és kidüllesztik mellkasukat. Megugrándoztatják különleges karizmaikat. Mindkét viador felkarján három-három sor hurka dagadozik, ezeket külön-külön és együtt is képesek le s föl, valamint oldalirányba pattogtatni. Ugyanezt megcsinálják a nyakukba lógó két sor tokával, azután négy-négy hurkából összetett combjukkal is bemutatják a gyakorlatot.
Amint ezzel végeznek, rövid ideig mozdulatlanul állva beisszák a mámoros publikum biztatását.
Testüket hegek, sebhelyek hálózzák át. Tojásdad fejük kopaszra borotvált. Szemöldökvégük, külső szemzuguk és szájsarkuk is konyult. Sokszor eltört orruk cikcakkos lefutású, többszörösen széthasogatott szájuk formája soklevelű lóherére emlékeztet. Fülkagylójuk formátlanná gyürmölt.
Szegecses homlokpántot és nyakörvet viselnek, felkarjukat széles szalag ékesíti, melyen tojásnyi, szöges golyók fityegnek. Mellkasukat X formában felcsatolt bőrszíjak díszítik. Fényes, síkos kelméből készült pelenkázatukat széles öv tartja a csípőjükön. Egyikük szeméremkötője fekete színű, a másiké málnapiros. Mivel az ülepükre alig szégyenlősek, a ruhadarab hátulja a hurkás farpofák közé bújik. Térd fölé érő, kemény szárú csizmájuk sarkán a páncélkakas nevű, rettegett szárnyas pengeszerű, szigonyhegyű sarkantyúja szikrázik-villog.
A szemerek mohón magukba szívják közönségük lelkesítő bátorítását rajongását, lázas szeretetét. Mindeme hajtóerőket a testük ököllel történő egyenletes végigpüfölésével oszlatják el szervezetükben. Ily módon feltöltekezve egymásra merednek, és hosszas harci rikoltozáshoz látnak. Érdekfeszítő hangokat bocsátanak ki, ezek szaggatottak, szüttyögők, élesek, fenyegetőek, recsegősek, sikoltók, hajtépők és még sokfélék.
A nagyérdemű publikum ütemes ordibálással jutalmazza a különlegesebb rikkantásokat.
Jassal alig győzi visszaterelni palástja alá az ezüstkígyó nyakéket. A felpezsdült hüllőfej minden sikoly és kurjantás hallatán előrobban a rejtekből, köpködni és marni szándékozván. Nemcsak a boldogult Esoto hajtincse nyugtalankodik, a Sirgeb nyelvéből lett tőrnek sincs maradása. Viador kénytelen rátenyerelni, hogy ne ugráljon ki a tokból. Így viszont, mindkét keze foglalt lévén, képtelen étkezni.
A túlnani asztalvégen ülő, virágzása végét járó hölgy tombol gyönyörében. Midőn már képtelen tovább türtőztetni magát, felszökken a padról, és a porondra hömpölyög. Felkapja a málnapiros alhaskötőt viselő szemert, vánkosszerű keblére szorítja.
A parány csaknem elvész a köréje buggyanó, lágy, langyos, pazar idomzatban. Babusgatott helyzetében rövid lábaival rúgkapál, kurta karjaival hadonászgat. Ha tehetné, jajveszékelne is, ám szorongatottságában inkább fuldokolni kénytelen.
A kajdász és egy másik fickó siet a dajkált viador mentésére. Meg kell küzdeniük érte, mivel a végvirágzó asszonyság nem könnyen adja imádottját. Csattogó ajkakkal csókolgatja az apróság pompásan visszhangos, kopasz fejét, s közben vadul forgolódik, hogy a sonkás izmú kikiáltó és a másik alak ne téphesse le kedvencét a kebléről.
Végül persze diadalt arat a férfias túlerő.
A bővérű hölgyet a helyére vonszolják.
A dédelgetett szemer kiterül a földön. Belégzéskor hosszan kitartott, recsegő sípolást, kilégzéskor halálhörgést hallat. A nézősereg tapsolással sürgeti talpra veszkődését.
Egyszercsak ez is bekövetkezik.
A kajdász izgatott üvöltéssel bejelenti: kezdetét veszi a lélegzetállító küzdelem! Ilyet még nem látott a Világ!
A viadorok összecsapnak.
A többség a málnapiros fankötőt viselő, Kolomp becézetű szemernek szurkol. A maradék a fekete pelenkás, Póka nevűnek.
Nashua egyiküket sem biztatja. Ő mindenkit figyel s fürkész. Magába szívja a megnyilvánulásokat és gesztusokat, a legapróbb szemöldökrándulástól a visszatartott lélegzetig. Megjegyzi a torkot szorító ujjakat, a járomcsontokra feszülő bőr pozsgásra pirulását, a szembogarak szűküléséi-tágulását, a pillák rebbenéseit.
Kolomp a korábbi megrázkódtatástól gyűrötten küzd. Pillanatnyi harcmodora nem rohamozó jellegű, ám ez érthető: változatlanul nehezére esik a légcsere. Már nem halálhörög, viszont sípol és szörtyög. Igyekszik elkerülni Póka – felkarral vagy könyékkel bevinni próbált – ütéseit. Bár a karszalagon himbálódzó tüskegolyóktól sem ok nélkül tart, legfőképpen a sarokrúgásoktól óvakodik, hiszen ha a gyilkos sarkantyú eltalálja, harcképtelenné válhat.
Védekezésre kényszerülten folyamatosan ugrál, szökdécsel, félregurul és pattog. Ez hamar megviseli szervezetét. A megviseltetéstől dúltan felfuvalkodik, és dühödt támadásba lendül.
Megveti egyik lábát a talajon, és körforgásba kezd. A másik lábával hajtja magát, körbe-körbe. Mikor kellőleg lendületbe jön, és felgyorsul, egy-egy fordulásnál kihagyja a hajtást, helyette kirúg a sarkával.
Póka próbálja átugrálni a felé lendülgető, sarkantyús lábat. Odafigyel, hogy ez sikerüljön is, hiszen ha kitántorodik a körből, az ellenfél győz. A szökdelést elunva taktikát változtat. Ő is iparkodik bevetni bökentyűit. Hátat fordít a pörgő Kolompnak, két karját szárnyakként szétterjesztve csapkod, idegbántó hangon rikoltgat. Amint Kolomp lába a közelébe lódul, útjába Iöki a sarokpengét.
A két kakasfegyver szikrázva összeakad.
Ők pedig egyszerre próbálják megtartani egyensúlyukat és felbillenteni másikat.
Kolomp hátradől, Póka előre. Hosszan vesztegelnek így, lenyűgöző szoborkettőst alkotva.
Egyszercsak a fekete pelenkás szemer a levegőbe szúrja a másik lábát is, azt tervezve, hogy combon sarkantyúzza ellenfelét. Mivel azonban két felemelt lábbal képtelen talpon maradni, hatalmasat bukik. Hasra esés közben beviszi a kezdett rúgást, és a csípőjén is dob egyet. Ennek következtében átfordul a hátára. Kolompéba akadt lába sajnálatosan nem tart vele.
Viszont a málnapiros fankötős szemer rázuhan.
Így aztán Póka nem törődik kicsavarodott alsó végtagjával, hanem a szúrós nyakörv fölött torkon ragadja küzdőfelét. Kolomp a nyelvét kidugva fuldoklik, ám ezenközben ritmikusan püföli az alatta heverő fickó képét a könyökével.
Kisvártatva tarthatatlanná válik helyzetük.
Elengedik egymást, felkászálódnak. Újrakezdődik a méregetés, kerülgetés.
Nashua csupán töredékfigyelmet szentel viadaluknak. Sandont fürkészi.
A volt harcszolga a málnapiros fankötős szemerrel azonosul, képzeletben az ő küzdelmét vívja. Ennek átélése közepette karja feszül, válla rándul; csípőjét mozdítja, ökölbe zárja ujjait.
Azin a másik tusázó bőrébe bújik lélekben, vele-helyette harcol, rúg, öklöz és fejel.
Mytia kívülállóként, ám avatottan követi az eseményeket. Akaratlan gesztusai elárulják, hogy néhány töredékpillanattal mindig a viadorok előtt jár. Előre eltervezi, mit tenne a szemlélt küzdő helyében, ezt alig észrevehető moccanásokkal le is játssza. A parány férfiak többnyire másként cselekszenek.
Jassal az egyik szemöldökét felvonva, unottan, idegenkedőn szemléli környezetét. Az ezüstkígyó békésen tekergőzik a nyaka körül, immár a tőr is megmarad tokjában.
A küzdelem új fordulatot vesz, midőn Kolomp felbuktatja a lesántult Pókát, és legott az ellenfél hasán terem. Páros lábbal kettőt dobbant a földön fekvő szemeren, majd sarokpengéjét annak oldalába vágja.
A sarkantyú recsegve hatol a bordák közé. Kirántás közben a csontok még hallhatóbban recsegnek-ropognak. A szakadó hús másféle, nedvesebb, tompább hangot ad. A sérült sikongat kínjában.
Kolomp megint ugrik kettőt, és újfent rúg.
Ezúttal az áll alá döfi a sarkantyút.
Ez a találat újabb hangokkal is jár: a korábbiak megismétlődése mellé bugyborékolás, hörgés társul.
A bővérű asszonyság Kolomphoz árad. Kebelvánkosára szorítva gyömöszölgeti a győztest, majd izgatott sikkantások kíséretében az épület mélyében lévő hálókamrájába dübörög vele.
A súlyosan sérült viador hánykolódva fetreng a forgácson.
A kajdász és segítője hosszú asztalt cipel a fáklyák fénykörébe.
Mire ráemelik az önnön vérében fulladozó szemert, a kikiáltó által szólított, vénecske felcser is a porondon terem. Jobbját a mellkasára simítva rövid ideig hajladozik a közönség előtt, azután kötelességtevéshez lát. Felnyitja a szerszámait, eszközeit tartalmazó láda fedelét.
Kékes színű üvegtégelyt vesz elő, ebből sűrű cseresznyemézet csorgat a nyakra, ugyanis a méz öli a miazmákat. Ezt hangosan tudatja a hálás publikummal.
Gyapotgombócot szúr egy csipeszre, s a szakított sebbe tömi. Megforgatja, kihúzza. Felmutatja, eldobja. Újabb vérszippancsot nyom a szakadásba. A műveletet addig ismételgeti, mígnem a nedvedzés alábbhagy. Ezután visszadugja a sebből kilógó nyelvet a rendes helyére. Ujjnyi hosszú, nagy lyukú tűt ragad, fonalat fűz bele, melyet előzőleg nem nyálaz be, hanem égettborral öntöz meg. Összeöltögeti a sérült ereket, szöveteket. Mindvégig magyarázza, mit csinál.
Ezenközben az asztalok körül bámuló férfiak némelyike lekoppan a lócáról. A kipirult fehérszemélyek hevesen legyezik magukat a szolgálók által körbehordott – a közeli bokorról származó – lapát alakú, tenyérnyi levelekkel.
A felcser végigpillant a bezárt seben. Újfent megcsorgatja művét a kórcsira-gyilkos mézzel. Nagyot kortyol az égettboros fiaskóból. A maradékból bőven lottyant a szemer oldalán tátongó, másik nyiladékba. Elégülten szemléli a füstölgést. Annak oszoltával folytatja a foltozást.
Amikor a harmadik vérrel átitatott gyapotgombócot mutatja fel, Azin szeme fennakad.
Az óriás hátrahanyatlik. Sandon megpróbálja elkapni a zuhanó testet.
Mytia eltakarja a szemét. Résnyire nyitott ujjai közül nézi végig, amint zuhanó toronyember elsodorja s maga alá temeti Zsoldost.
A felcser rájuk villantja szürke szemét. A robajlás miatti neheztelését éreztetően megszipogtatja csőszerűen keskeny, hosszú orrát, azután a fogait szívogatja. Visszahajol a szemer oldalsebe fölé.
A fogadóból elhaló segélykiáltozás hallatszik. Turbékoló nevetés felel rá.
– A győztes pórul jár – jegyzi meg Jassal.
Fellocsolják Azint, talpra segítik Sandont.
Midőn a gömbölyded szolgáló jelenti végre, hogy elkészült a fürdőjük a szobájukban álló, gőzölgő dézsákhoz támogatják, levetkőztetik és a vízbe hajtogatják őket.

 

 

Sandonnak kettőzötten kijár a dögönyözés. Részint saját jogon, részint azért, mert a rázuhanó toronyember alaposan megropogtatta csontjait.
Nashua a legfinomabb olajat választja málhazsákja kincsei közül. Néhány cseppet szétdörzsöl a tenyerén, és kezelésbe veszi a lepedőbe burkolt férfi vállát. Elmélyülten simogat, paskol és ütöget, közben halkan énekel.
A közeli ágyon heverő Jassal felkönyököl. Aztán hasra vetődik, és a fejére rántja a takaró sarkát.
– De jól csinálod! – suttogja Zsoldos.
Szemét lehunyva a nem túl távoli, ám máris ködbe veszett múltra gondol. A szolgaszálláson kenőknek nevezett, ügyes kezű fickók olajozták, dögönyözték őket, minden porcikájukat. Mozdulataik nyomán újraéledt ütött-vert, sajgó, zúzott, törődött, vérömlenyes testük.
S mialatt az újjászületés mozzanatait élvezték, lelkük háborgása is csitult. Nem tovább, csupán a dömöckölés idejére, esetleg másnap hajnalig. A rövid ideig tartó megnyugvás is tömérdeket számított. Segített a túlélésben. Késleltette a kiégést, elkeseredést. Akinél ez mégis bekövetkezett, az a következő viadalok valamelyikén megnyomorodott vagy elesett. A könnyebben megrokkant küzdőszolgák, ha jó harcosnak számítottak, egy ideig még lehettek kiképzők, ám ha a küzdelmi felügyelő kevésre becsülte őket, még az arénában keresztüldöfte szívüket. Az életben hagyottak soha többé nem örültek semminek, és untalan keresték a vesztüket. Szökni próbáltak, szembeszegültek őreikkel, vagy Maffóra támadtak. El is érték, amire vágyódtak: hamar megtalálta őket haláluk.
Nashua a férfi karját támasztja életre. Azután áttér a hátára.
– Miből vannak az ujjaid? – sóhajtozik Sandon. – Aranyból?
– Színarany ujjacskák! – csúfolódik Viador a takaró alatt, álomtól kerülten, hánykolódva.
– Olyan jól csinálja, mint még soha senki! – bizonygatja Zsoldos. – Pedig volt dolgom néhány dömöckölővel! Persze hogy dicsérem! Azt se bánnám, ha sose hagyná abba! Oh, jaj! Oh, ott, ott! Még! Erősebben is lehet! Tündérkezű Nashua! Ha annyi drágakövet ígérnének érted, amennyi a súlyod, akkor sem cserélnélek el! De még a tízszereséért sem!
A szomszédos hálókamrában alvó Azin felneszel Mytia mellett, s nehezen forgó nyelvvel motyogja:
– Tündérkirálylány!
Jassal fojtott, zokogó hangokat hallat. Tovább forgolódik, mint a nyársonsült.
Nashua még halkabban énekel tovább, hogy társai alhassanak. Sandon derekához jut.
A férfi nehezen bír magával. Nem is tartja benn az ujjongást.
– És én még fontolóra vettem, hogy félrehívom a készséges szolgálót! Mit vesztettem volna, ha vele megyek el! Ez felülmúlhatatlan! Fokozhatatlan! Mámorító! Csodálatos! Belepusztulok!
A lány gyógyerejű ujjai immár az oldalát gyúrják-dögönyözik. A gyógyult seb környékét is felpezsdítik. Meg-megérintik a hasát is. A nyögdelés, sóhajtozás, kéjes hörgés folytatódik.
– Tudod fokozni! – jajdul az újraéledő. – Nem hittem volna, hogy ez egyáltalán tehetséges, de te tudod! Add ide a kezed, muszáj megcsókolnom minden ujjadat!
– A bagzás eme válfaját még nem próbáltam – jegyzi meg Jassal. Kiül az ágy szélére, lábát csizmába bújtatja. – Kezdtek felcsigázni! Hol az a szolgáló?
– Ez teljesen más, mint amire gondolsz! – berzenkedik Sandon. – Mellesleg nem hiszem, hogy az a lány értene a dömöcköléshez, mivel ez jóval bonyolultabb, mint a fekvőterpesz.
– Bagzás? – hökken Nashua, félbehagyva a halk dalolgatást. – Miről beszélsz?
– Arról, amit műveltek, szűz hajadon! – feleli Viador. – Nemigen szoktam megbotránkozni, de most szerét ejtem!
– Miért? Mi baj van ezzel? – csodálkozik a lány.
– Messzemenően tévedsz! – tiltakozik Sandon. – Szeretem, becsülöm Nashuát. Húgomként gondolok rá.
– Meg mernél fordulni? – firtatja Jassal.
– Úgy érted, a hátamra?
– Úgy hát! Nosza!
– Gyanítom, félreértenél.
– Ami egyértelmű, az nem félreérthető! Derék családod lehet! Ha te így gondolsz a húgodra, miként gondol rá atyád?!
Sandon lerobban az ágy tetejéről. Megragadja a nyoszolyavégi ládán heverő ruháit. A teste köré tekert lepedő fedezékében felrántja nadrágját, csizmába bújik.
Elkapja Jassal vállát.
– Kelj fel! Mozgás! Gyerünk kifelé! Sürgősen muszáj mondanom valamit!
Nem kell hosszan könyörögnie. Viador talpra szökken.
Kiviharzanak az épületből.
A U alakú udvaron sorakozó asztaloknál néhány álmatlan vendég könyököl, kortyolgat, kockáz, bóbiskol.
Mellettük elsietve a forgáccsal felhintett porondra robognak. Megállnak egymással szemközt.
Jassal előrehajol:
– Nos? Mi a mondandód?
A következő pillanatban a levegőre hanyatlik, egy testhossznyit siklik hátrafelé, majd lezuhan. A történtekből leszűri, hogy bizonyára Sandon ökle volt a mondandó.
Felkönyököl, kábultan rázogatja a fejét. Mozgatni próbálja állkapcsát. A bolygatás nem esik jól, de az állcsont működik.
Felugrik, és teljes erőből gyomron vágja az egykori harcszolgát.
Sandon összegömbölyödve kigurul a küzdőtérről. A szélen felül. Két karját a gyomrára szorítva, pihegve felpillant.
– Mit akarsz bizonyítani? – kérdezi.
– Te mit akarsz? – firtatja a tusázó.
Aztán görnyedten kerülgetik egymást. Tekintetüket összeakasztják, akár a kardpengéket.
Az asztaloknál hervadozó vendégek oly gyorsan ébrednek, mintha tűzvész vagy meztelen táncosnők közeledtének hírét vették volna.
A fogadós kettőt kurjant, hasztalan. Mivel szolgálói nem mutatkoznak, maga kezdi kihordani a teli kancsókat. Rohanvást feléleszti a küzdőtér közelében lévő fáklyákat.
A kajdász veszi a kalapot, és kezdi gyűjteni a fogadásokat.
– Nem szokásom bármit is bizonygatni – szögezi le Jassal. – Kiokosodtam a versengésből. Egyébként is pontosan tudom, hogy én vagyok a legkülönb!
Sandon megrázza előrehajtott fejét. Verítékcseppek fröccsennek szét rövid hajtincseiről. Két ugrással megközelíti az ellenfelet. Rúgásgyorsan cselekszik.
A Legkülönb ismét egy testhossznyit röpül hátrafelé. Fenékre érkezik. Ülve marad, mert ez esik jól neki. Főleg a köldöktáját fájlalja.
– Dehogynem bizonygatsz! Egyebet se művelsz! – morogja Zsoldos. Lassú léptekkel kerülgeti az aléldozó Jassalt, készen arra, hogy annak hirtelen mozdulata esetén újfent rúgjon. – Valósággal tetszelegsz abban, hogy te vagy a Hitevesztett! Már rég el kellett volna engedned magad! Örülj, élvezd az életet! Ne csak titkon! Mutasd ki!
– Hogy merészelsz ilyeneket mondani?! – nyögi Viador. – Miről beszélsz?
Zsoldos a kezét nyújtva felsegíti társát. Mindketten észlelik a gyarapodó számú érdeklődőket. Tekintetük összevillan.
– Készen állsz a halálra? – kérdezi a rövid hajú férfi.
A másik kiköpi a szájában gyülemlő vért. Elvigyorodva bólint.
Intésére a közelben bámészkodó kajdász lekapja az ajtó két oldalát díszítő lándzsákat, és odahajítja nekik.
Összecsapnak, akárha botokkal vívnának. Hangos koppanásokkal ütköznek, megszorongatják, földre terítik egymást. Felpattannak, és viharos tempóban köröznek.
– Megmondom, miről beszélek! – szól Sandon, lándzsája nyelét a másikénak feszítve. – Figyellek egy ideje. Te már nem vagy kiégett, keserű! Nem esik baja a hírnevednek, ha ezt beismered!
Jassal felnevet. Kitör a szorításból, felbuktatja Zsoldost.
– Gondolod, hogy a hírnevemet féltem? – kérdezi. Hátralépve jelzi: nem támad, míg a másik feltápászkodik.
– Mit féltesz?
– Magamat. Nem akarok még egyszer megégni.
– Lehet, hogy nem is fogsz. Gyáva volnál kockáztatni?
– Meglehet. Már nem ugyanazok a dolgok okoznak élvezetet, amelyek hajdan.
– Fogadd el! Egyfolytában változunk. Ettől oly érdekes az élet.
– Azt mondod: érdekes? – hümmög Viador. Rohamoz a fegyverrel. Hátrálásba kényszeríti, majd ismét felbuktatja Sandont. Megáll fölötte, a lándzsahegyét a forgácsba döfi az oldala mellett.
Zsoldos kihasználja a kínálkozó alkalmat. Elgáncsolja az önelégült tusázót. Rögvest rajta terem, a lándzsanyelet a nyakához feszíti.
– Elbizakodott vagy, barátom! – morogja. – Nem mondom, én kedvellek!
– Én is kedvellek – vicsorgat Jassal a talajon. Váratlan törzsdobással a magasba hajítja a másikat. Amint az lezuhan, ő tüstént rávetődik. Könyökével szorítja le a volt harcszolga fejét. – Mit tanácsolsz?
– A harci szabály pompásan beválik az élet egyéb területein is: légy ellazult, de éber – hörgi a kérdezett. – Feledkezz a pillanatba! Sosem tudhatod előre, melyikben érint meg az örökkévalóság.
Jassal lehemperedik társáról. Szétvetett karokkal heverget mellette, majd mindketten felszökkennek. A fegyvereket félrehagyva szélvészgyors rúgásváltásba keverednek.
Egyszerre érnek el találatot. V alakba csuklanak. Egyikük észak felé röpül, másikuk délnek. A lendület fogytával lezuhannak.
– Békén hagyod a pendelyest? – fújtatja Viador a forgácsban üldögélve.
– Nem sokra mennék az ellenkezőjével – szuszogja Zsoldos.
A publikum fütyül és ordít.
Ők pedig felkecmeregnek, kézbe veszik a lándzsákat. Folytatják a kopogásos, szökdécselős küzdelmet. Ügyelnek arra, hogy ne okozzanak fájdalmat a másiknak. Lélekföldi edzőgyakorlataik legkeményebb elemeit mutatják be. A közönség és saját mulatságuk kedvéért megannyiszor rájátszanak a találatokra.
– Hogy érted ezt? – faggatózik Jassal, ezúttal üldözőként.
Sandon félrepördül. Aztán ő űzi körbe-körbe a másikat.
– Hiába kerülgetném őt a legszebb virágokból kötött bokrétával – zihálja kifulladtan. – Nashua mást szeret.
– Mit akarsz ezzel mondani? – piheg Viador.
– Hát először is azt, hogy van neve, mégpedig: Nashua. Továbbá azt, hogy nem kéne rettegned tőle.
– Tudd meg: belejöttem! Az elején nagy meggyőző erővel bizonygatta, hogy ő Radga szülötte, én meg elhittem. Később ugyan fürdés közben kilestem, hogy nincs koronás anyajegye, az őstilalom mégis rögzült bennem.
Zsoldos legyint.
– Kifogást, egérutat keresel. Csakhogy ezt nem úszód meg! Mostantól, ha emlegetnek téged, elhagyják a Hitevesztett előnevet. Ezáltal nem veszteség ér, Legendák Lovagja! Hanem pontosan az ellenkezője. Örvendezz! Visszatértél az érzelmi álhalálból. Üdvözöllek az élők között!
Jassal késve lendül a magasba, hogy átugorjon a lába előtt beszúrt lándzsa fölött. Felbukik a nyélben. Estében összegömbölyödik, néhány környit gurul. Kifulladtan ülve marad. Forgácsot markol fel maga mellől, és a hajára szórja.
– Értelek. És mégsem tudok mit kezdeni vele.
Sandon felpiszkálgatja társát a földről. Addig böködi, szurkálja, míg az látszólag fel nem dühödik.
Leszegett fejjel rontanak egymásnak. Az összeütközés előtt kitérnek, ám a másik útjában hagyják a lándzsájukat.
Döngő hasast esnek. Forgácsfelleg lebben köréjük.
Fejüket felemelve, hosszasan köpdösik a háncsot.
– Hogyhogy nem tudsz mit kezdeni vele? – mordul Zsoldos, amint beszédképessé válik. – A vakond is látja, mi zajlik köztetek!
– Talán egy másik vak állat vagyok, mert én nem látom.
– Te tényleg tőlem akarod hallani?! – hitetlenkedik a volt harcszolga. Leejti fejét, morogva harap a forgácsból. Teli szájjal dünnyögi: – Szerelmes vagy, bolond barátom! Nem csupán az életbe, ráadásként a lányba is!
A mellette hasaló Jassal megkopogtatja a hátát.
– Megadom magam – közli.
– Én adom meg magam!
– Egyikünknek győznie kell. Így kívánja a nézők igénye.
– Győzzél te – legyint Sandon.
– Számomra nem fontos.
Sóhajtva térdre, négykézlábra, végül talpra támolyognak. Ismét összeugranak.
– Köszönöm – suttogja Viador.
– Semmiség – biccent Zsoldos. Váratlan könyökütéssel leteríti küzdőtársát.

 

 

– Nahát! – szól elégedetten Nashua, megpillantván a visszatérő Jassal arcán lilálló duzzanatot. – Így komiszkodj egy úri hölggyel! Sandon ezentúl elégtételt vesz!
– Magadat érted úri hölgy alatt?
– Tán a szemert elhurcoló perszónát értsem alatta?
– Van olyasmi, amire nem tudsz visszavágni?
A tusázó elnyúlik az ágyán. Fekvő helyzetben taszigálja le csizmáit. A lány leül mellé. Apró üvegcséből olajat csöppent a tenyerébe.
– Fordulj hasra – kéri.
– Segítség! – suttogja a férfi.
Zsoldos kuncogva a takarója alá bújik. Hátat fordít nekik, elfújja a párnája közelében pisláló mécsest.
Félhomály borul a szobára. A közeli hálókamrából kihallatszik Azin halk horkolása. A folyosó felől is hasonló neszek szűrődnek feléjük.
Jassal nem teljesíti a kérést. Megfogja a bimbó csuklóját.
– Jobb, ha nem érsz hozzám. Minden tagom fáj.
– Nem csoda. Az ablakból láttam, mit műveltetek. Az erőmutatvány végén még pénzt is kaptatok a fogadóstól.
– A kupori fickó! Alig valamicskét adott a keresményből!
– Ha megdögönyözlek, újjászületsz.
– Most inkább újjáaludnám magam.
– Tőlem nyugodtan alhatsz, miközben dömöcköllek.
– Még nem készültem fel a dömöckölésre.
– Hogyan kell rá felkészülni?
– Nem tudom. Utóbb majd beszámolok.
Nashua feladja. Hencserére roskad, kezét a homlokára teszi, hogy beszívhassa az olaj illatát.
Ráncigálásra eszmél, érzése szerint alig fél perccel később.
– Mégiscsak dömöcköljünk? – nyöszörgi.
– Kelj fel, valami készül! – súgja Jassal.
Felrázza Sandont is. Az ablakon át surran ki a szobából.
Az épület falával párhuzamosan álló asztal mögött huppan a földre. Neszeket hall a bejáratnál. Sarokvas csikordulását, kard csörrenését.
Vérszagot érez. A közelgő hajnal derengésében körbekémlel a fedezékben.
Az asztal lábánál elvágott torkú férfi hever, a behemótok egyike.
Odébb mozdulva újabb tetembe botlik a lóca tövében. Kisvártatva megleli a következőt. Mindhárom férfi egyformán halt meg. Kiáltani sem volt idejük.
Eszerint a támadók észrevétlenül jutottak a házba. De csupán néhány szempillantással ezelőtt.
Zsoldos csusszan melléje az ablak felől.
– Szóltál Azinéknak? – firtatja Jassal.
– Felébredtek – bólint a kérdezett. – Mi történt?
Viador Santo szemével néz körbe. Tőrhegyes sisakot, álarcot, bő szoknyanadrágot viselő, harcos nők surrannak a fogadó folyosóin. Egyik kezükben tőrt szorongatnak, kardot a másikban.
– Riora istennő megszállottjai! Benn vannak!
– Mi bajuk a hellyel?
– A fogadók fertőfészkek. Gyakori célpontjaik.
– Fertőfészkek? – ismétli Sandon.
Az asztal mögött surrannak a bejáratig.
Jassal lép elsőként az ivóba. A nyakában függő kígyó nyugtalanul tekergőzik. Amint a nyitott ajtó élével egy vonalba kerül, a hüllő a fal felé vág a fejével.
Az ajtó mögül előugró fegyveres felfogni is képtelen, mi sújt az arcába, deszkához támolyodik, elejti döfésre lendített tőrét. Tágra nyílt szemmel, némán kiszenved.
Váratlan rikoltozás hangzik fel. A fejhasogató, éles, horgas hang kezdetben csupán egyetlen torokból árad, ám hamarosan csatlakozik hozzá a többi harcos nőé is.
– Fertőfészek! Férfivér! Fertőfészek! Férfivér! Cemendék! – kántári, hisztérikusan.
Ajtókat rugdalnak, bútorokat borítgatnak. Pengék csörömpölnek.
Immár a megtámadottak is jajgatnak, sikoltoznak. Léptek dobbannak, dübörögnek. Mély hangú férfiszitkok csattannak.
Jassal és Sandon is küzdőfelet keres. Leterítenek két vijjogó nőszemélyt.
Két újabbat kapnak a nyakukba.
Egyikük Zsoldos hátára ugrik. Fogsorát a férfi tarkójába vájja, lábait a törzse köré tekeri. Miközben szorításával fojtogatja az egykori harcszolgát a jobbjában tartott pengével vaktában hadonászik-csapkod annak szíve felé.
Sandon elkapja a nő csuklóját. Lendületet vesz, és háttal a falhoz vágódik. A combok szorítása és a harapás is felenged. Az ernyedt testet átlódítja a válla fölött.
Berohan a legközelibb szobába. Kicsavarja egy pengés karmú kézből a felé lóbált fáklyát, közben könyékkel és ököllel egyszerre üt. Átlép a leomló némber fölött.
Az ágyon heverő, szipirtyót kiabáló, szaporán gyilkolt férfihoz siet. Megragadja a rajta kuporgó, tőrrel csapkodó némber hegyes sisakját. Letépi a fejvédőt, fordít rajta s döf vele. A harcos szűz a padlóra zuhan. Sandon az ágy alá gurítja a testet a lábával.
A megmenekült fickó folytatja a szipirtyózást. Zsoldos rácsukja az ajtót, továbbrohan a folyosón.
Jassal sem érzi jól magát. Képtelen volna például ellazulni. Nyakában egy fúria vonaglik. Lábaival a nyakát szorongatja, tőrrel hadonászik, váltakozva köp, harap, és idegbántó hangon vijjog mindehhez. A tébolyodott által kínzott férfi nekilendül, és szaltót vet. Egyet előre, egyet hátra is. Végül leporolja a kezét, és újabb ellenfél után néz.
Hamar rátalál a soron levőre. Ez a megszállott, hátát a falhoz simítva, Nashuát vezeti a folyosón.
A bimbó szótlanul engedelmeskedik. Jámborságát alighanem a nyakához fektetett kardpenge váltja ki.
– Hát így kell ezt! – sóhajt Viador a módszer láttán. – Hé, fúria! Nem akarod inkább velem csinálni?
– Téged megölnélek! – köp felé a hárpia. Vonásait eltakarja az arca tekert álarcféle, mely csupán a szemét, orrát és száját hagyja szabadon.
– Vele mit tervezel?
– Ő Riora istennőt fogja szolgálni!
– Van időd bőven? Mert akkor megpróbálom elképzelni. Hosszú lesz!
A fúria kissé félretolja foglyát, és kivicsorgat mögüle.
A kígyófej lecsap.
Jassal megszerzi a kardot. Nashuát.
Átlép a hulla fölött.
– Sose hagyd elvonni a figyelmedet! – tanácsolja neki.
Azin hangja csattan a közeli szobában.
– Nem szeretlek! – bömböli az óriás.
Halálsikoly felel rá.
A férfigyűlölő istennő megszállottjai immár menekülni próbálnak. Nem sikerül. A feldühödött áldozatjelöltek űzik, kaszabolják őket.
Mire megvirrad, elhalnak a harci zajok.
– Mi volt ez? Mit akartak? – értetlenkedik Sandon.
A küzdelemben kimelegedett Mytia még szaporán szedi a levegőt.
– Kérdezd meg tőlük – veti oda.
– Már nem beszédesek.
– Akkor találgass.
Nashua a nyakát simogatva megszólal:
– Magukkal akartak vinni, hogy Riora istennőt szolgáljam.
– Miért? Nem önkéntes a szolgálat? – csodálkozik Sandon.
– Riora alighanem kifogyott a megszállottakból – vélekedik Jassal.
A fogadós, a neje és a kajdász szobáról szobára jár. A két férfi kivonszolja az udvarra a legyőzött fúriákat, és gúlát rak belőlük. A meggyilkolt vendégeket máshová pakolják, őket kicipelés előtt az asszony átmotozza. Nehogy valamelyik néhai adós maradjon a szállásdíjjal.
A házban is három áldozatot találnak.
Jassalék felkeresik Lekidet a folyóparton.
A sárkány ott horgonyoz, ahol este hagyták. Bal szárnya egyik csonttüskéjén bő szoknyanadrágot zászlóztat a szél.
A pikkelyes elmerülten játszogat a mancsában tartott tőrhegyes sisakkal: vizet mer bele, kiönti, vizet mer bele, kiönti, vizet...
– Figyelmeztethettél volna! – mordul rá Viador üdvözlésképpen.
– Nem vettem észre őket – feleli a pöfögő lesütött szemmel. – Túl messze vagyok. Mire felébredtem, már kifelé szöktek.
– Kicsodák?
– Két kardos nőszemély.
– Hol vannak?
Lekid a vízfolyás irányába int.
– Elúsztak.
– Miért nem fogtad meg őket?
– Utána úsztak el. Kérdezték, hím sárkány vagyok-e. Azután azt mondták, kiirtanak minden hímet, és azontúl csak ők népesítik be a Világot.
– Hímek nélkül hogyan népesítenek? – mereng Mytia.
– Amikor megfogtam őket, és fegyverük se maradt, nyájasan kérleltek hogy adjam vissza szabadságukat. Mert akkor majd csatába igyekvő társnőik után sietnek.
– Vannak társnőik? – csuklik fel Sandon.
– Állításuk szerint seregnyi.
– Hol vannak? Miféle csatába igyekeznek? – bömböli Azin, a kardját meresztve.
– Ezt is megkérdeztem tőlük, mielőtt elúsztak – vigyorog a sárkány.
– És? Elárulták? – faggatózik Jassal.
– Te tudnál titkot tartani, ha én kérdeznélek?
– Nem tudnék – hagyja rá Viador. – Hol van tehát a seregnyi hibbant asszonyállat?
– Én viszont tudok! – büszkélkedik a pikkelyes.
Bosszúsan otthagyják a titoktartó sárkányt. Előkerítik lovaikat.
Aztán a nap elejét átszunyókálják a nyeregben.
A csontgebe továbbra is velük tart.

 

 

Remsk-lovagság határán magas, keszeg, fekete mellvértes, fekete nadrágos katonák sorakoznak. Számszeríjat, lándzsát, csatabárdot, tőrt, láncos buzogányt és kardot viselnek. Mozgásuk, tekintetük merev. Egyenesre vágott hajuk a fülcimpa alsó szegélyénél ér véget. Bajszuk szigorúan pödrött, az orrkagyló középvonaláig kunkorodó.
Keskeny szakálluk éppolyan hosszú, mint az öklük. Ennek magyarázata a következő: a remski férfiak imádkozás és töprengés közben kötelesek ujjaikat a szakálluk köré zárni, szőrzetvégeik viszont nem lóghatnak ki az öklükből. Szakálluk meglehetősen kopottas, ugyanis törvényeik előírják, hogy imádkozással és töprengéssel kell tölteniük napjaikat. Megengedett számukra hogy kevésnyi ráérő idejükben a Remsk-lovagok istenét, vagyis Remsket dicsőítő zengeményeket költsenek. Ezeket korlátozás nélkül, bármikor és bárhol elszavalhatják vagy énekelhetik. Uruk és bírájuk Gotto Nagymester.
Gotto a róla elnevezett, magas védőfallal körbezárt városban él, a fekete kőből emelt Puritán Palotában. Ő csupán egyetlen toronyszobát használ önös céljaira. Az épület többi helyiségében a közrendű lovagok görnyednek írótollukkal, és a tudós lovagok gondolatait megörökítő kódexeket másolják. Mihelyst egyet lemásolnak, előveszik a következőt, és azt is lemásolják. Remsk-lovagság birtokában van a Mindkerekség legtöbb szertartás- és erénykönyve.
Ezek rögzítik Remsk isten élettörténetét, csodatételeit, imádásának ceremóniáit. Előírják az alantas nép által követendő magatartásrendet. Természetesen a nemesrendűek számára is készült viselkedési szabályzat. Az egyedülálló kódextár még számtalan további kötetet tartalmaz. Mint például: Erénykódex, Viseletkódex, Becsületkódex, Ethosz-kódex, Lovagiasság-kódex, Étekkódex, Hadikódex, Hadicsel-kódex, Szeméremkódex, Álomkódex, Szőrzetkódex, Nőtlenség-kódex, Hitbuzgóság-kódex, Rangkódex, Vagyonkódex, Temetkezéskódex, Borkódex, Túlvilágkódex, Démongyőző-kódex – és sok másféle.
Remskben nem élnek hóhérok, nincs szükség rájuk. Ebből következően nem tartanak nyilvános kivégzéseket, ám hogy ezek hiányában a lakosság ne unatkozzék, önnön közreműködésüket is elvárják a vásártéren, midőn a bűnös megtévelyedőket vesszőfuttatják, sárral dobálják, szutyokkal öntözik. A súlyosabban vétkezőket oszlopokra függesztett szégyellőketrecbe zárják néhány hétre. Az imbolygó kalitkában lógó bűnösök számára vakbuzgó lovasok és erénykövető polgárok tartanak felolvasást a kódexekből, nekik szavalják és éneklik éjjel-nappal a Remsk istenhez vagy Gotto Nagymesterhez írott, hosszúdad zengeményeiket. Ezt a büntetésnemet nagyon kevesen élik túl. Azok a bűnösök, akik mégis átvészelték a szégyellőketreces elzárást, mozgalmat indítottak annak érdekében, hogy a Nagymester állítsa vissza az olyan könyörületes halálmódokat, mint a karóba húzás vagy az élve megfőzés. Őket a lovagság rendjét fenyegető szervezkedés miatt visszacsukták a kalitkába.
Mindezt Sandon adja tudtukra, mielőtt a fekete öltözékes katonák szín elé érkeznének. Ő ugyanis több ízben megfordult már Remsk-lovagságban a Gotto Nagymesterrel szoros barátságot ápoló Ermo hadúr fegyveres kíséretének tagjaként. Épp ezért jobbnak látja, ha felkészíti társait a lovagságon történő áthaladás csínjára-bínjára. Mikor a történeti áttekintéssel végezve áttér a kívánatos viselkedés ismertetésére, Mytia felcsattan:
– Menjünk másfelé!
– Azin nem szereti Gotto Nagymestert! – bömböli az óriás.
– Legfeljebb Riputana vagy Ketsenz felé mehetnénk – sóhajt Jassal. – Nemcsak a kerülő tetemes: azok még keményebb helyek.
– Találkozunk Gotto Nagymesterrel? – derül fel Nashua. – Alig várom! Roppant mulatságos ember lehet!
– Te volnál az első, akit bekalitkáztatna! – dörmögi Sandon.
Ezt követően érkeznek az egyforma katonák elé.
Azok nyomban élő fallá fejlődnek. Lecsapják sisakrostélyukat, és kardot, láncos buzogányt ragadva elállják az útjukat.
– Hová mentek? – kérdezi vezetőjük. Ő hajszálra ugyanolyan, mint a beosztott kardosok, csupán a vaskalapja díszesebb. Persze nem feltűnően díszesebb, csak éppen hogy. Az arcvédő lemezen nem csupán két lyukacska kereklik, látás céljára. Az ő rostélykivágása pallos alakú.
– Az Álmok Tengeréhez igyekszünk – feleli Sandon. – Engedj át! Ígérem, betartjuk törvényeiteket. Úthosszat imádkozni fogunk...
– Hát a merengéssel mi lesz? – mordul közbe a tiszt.
Sandon bólint.
– Merengeni is fogunk. Minden imahelynél térdre borulunk...
Nashua gyors mozdulattal visszalöki Trimet a sárga kanca sörénye alá.
A barinon morgása tompul.
– A perselyről sem feledkeztek meg? – feszegeti a vaskalapos.
– A legkevésbé sem! – biztosítja Zsoldos.
A parancsnok töprengőn kézbe veszi a sisak alól kilógó szakállát. Lehunyja szemét. Halkan, hosszan, érthetetlenül mormol.
A puritán rostélynak hála, a katonák nem észlelik a fejük fölé suhanó futármadarat. A Fivérek és híveik közti gyors üzenettovábbításra használatos, szélsebes röptű, éjfekete tollú, áttetsző csőrű szárnyas fejmagasságba ereszkedik. A tiszt körül lebegve igyekszik észrevétetni a lábára kötözött írást. Ám a címzett csukott szemmel, szakállát markolászva imádkozik, mereng avagy döntést érlel. Társai buzgón követik példáját.
Jassal odatartja a vállát, Sandon a kézfejét.
A levélhozó nem dől be nekik, elvégre nemrég maga is részt vett képmásaik széthordásában. Pontosan tudja, hogy ők az ellenség. Mi több, éppen erre figyelmeztetné az őrparancsnokot. Lesüllyed az arcuk elé. Előremeresztett lábakkal, hirtelen fékez, majd heves szárnycsapkodással hátratolat a levegőben. Távolodóban incselgően lóbálgatja orruk előtt a bokájára szalagozott papirost, közben kajánul vijjog, rikácsol.
Nashua rádöbben, hogy a sebes röptű, messzehordó levélmadarak még a fecsegős, lomha rongyszárnyasoknál is veszedelmesebbek számukra. Hátranyúl a válla fölött egy nyílvesszőért. Mozdulata félbemarad.
A röpfutár a kárörvendezés gyönyörétől eltelten késve észleli a föléje toluló felleget. Mire megrémülhetne, már képtelen kitörni alóla.
Lekid olyképpen csípi el mancsával a madarat, akárha legyet kapna el. Tüstént elszárnyal vele.
A tiszt felpillant, s még a rostélyát is feltolja, olyatén sejtéssel, mintha az imént károgást hallott volna.
Fénytelen, fekete tollak peregnek a magasból. A pöfögőnek híre-hamva sincs.
– Átkelhettek – szól megfontoltan a szakállas. – De ne hibázzatok! Mindvégig szem előtt lesztek!
Tisztelettudó arccal haladnak el a megnyíló sorfal mellett.
Még Azin is képes erőt venni magán, s bár nagyon szeretné megtenni, mégsem püföli végig öklével a vaskalapokat.
A Nagymester városába vezető út mentén sűrűn eléjük bukkannak az említett imahelyek. A kicsiny kőfülkék falán Remsk isten jele ékeskedik. Mindegyikhez egy-egy lánccal, lakattal rögzített persely tartozik. Az arra járóknak felettébb ajánlatos pénzt hajítani a pikszisbe. Az ájtatos utazók viselkedését az egymástól látótávolságnyira épült, felhőszurkáló tornyok őrei követik nyomon.
Jassalék gyakorta hagynak maguk mögött az aprószentélyeknél veszteglő karavánokat és hintókat. Az utasok a földre görnyedten imádkoznak, ügyes-bajos dolgaik megoldásához kérik az erényességéről és megingathatatlan hitéről ismert Remsk befolyását. Legtöbben azért fohászkodnak, hogy épségben átjussanak a lovagságon.
Jassalék valamivel gyorsabban haladnak, mert ők nem vesztegetik az időt az imahelyeknél. Épp csak leugrálnak lovaikról, földre borulnak és máris mennek tovább. Ám a negyediknél el is vesztik türelmüket.
– Miért kéne porban csúszkálnom Gotto istene előtt? – tűnődik fennhangon Mytia.
– Miért kéne porban csúszkálni bármilyen isten vagy emberfia előtt? – töpreng Nashua.
– Talán nem szoktál hozzá? Nem a Fivérek uralma alatt cseperedtél? – firtatja Viador.
– Kerültem a megalázkodási alkalmakat.
– Elkerülhetők? – csodálkozik Sandon.
– Sok esetben igen, de módfelett fáradságos. Az itteniek nem kívánják a szabadságot?
– Dehogynem. Ki nem kívánja?!
– Akkor miért nem szabadok?
– Jaj, pendelyes, már megint kezded! – nyögi Jassal. – Miért nem szabadok? Azért, mert uralkodójuk betarthatatlan törvényeket kényszerít rájuk. A törvényszegést irgalmatlanul bünteti. A megfélemlített, sanyargatott emberek örülnek, ha élnek.
– Mi örömöt lelnek az ilyen életben?
Senki nem felel. A következő aprószentélynél a lovak már maguktól megállnak. Ők pedig fogcsikorgatva lepattannak. Földre borulnak, visszaugranak, mennek tovább. És minél gyakrabban vetik magukat a porba, annál hangosabban csikorog a foguk.
Rövidesen elérik a legközelebbi őrtornyot. A katonák püffeszkedően megmutatják magukat és fegyverzetüket, de nem tartóztatják fel őket. Az itteni kardosok megkülönböztethetetlenek a lovagság határán állóktól.
Nashua nem teszi fel hangosan a kérdést, miszerint: mi haszna az egyformaságnak? Magától is tudja a választ: a leigázottságban ez az egyetlen rejtőzködési mód.
Nem beszélgetnek, kedvetlenségük nőttön-nő.
A poros utat azonos magasságúra nyesett bokrok szegélyezik, az egymást követő imahelyek semmiben sem különböznek a korábbiaktól, a füves-bozótos, lapos táj sem változik, és bár sorra hagyják maguk mögött az ugyanolyan őrtornyokat, idővel kétleni kezdik, haladnak-e egyáltalán.
Mielőtt elhatalmasodna rajtuk a bizonytalanság, a látóhatár szélén szürke küszöb emelkedik.
Az alacsony szegély középtáján fekete torony meredezik. A szegély mindegye magasodik, mígnem kivehetővé válik, hogy a végeláthatatlan hosszúságúnak rémlő városfalat és a Puritán Palota tornyát látják.
Alkonyulatra érik el a felvonóhidas kaput. Úgy döntenek, mielőbb keresnek egy fogadót, hiszen egész nap egyetlen falást sem ettek. Vacsora után pedig nem indulnak városnézésre, hanem tüstént ágyba fekszenek. Ha pitymallatkor továbblovagolnak, másnap estére Loggióba érkeznek, és kitörölhetik emlékezetükből Remsk-lovagságot.
Sandon, bár nem ő a társaság ünneprontója, megjegyzi: szerinte a kiskirályság felkeresése is emlékezetes megrázkódtatással szolgál majd számukra. Végtére az uralkodó, bizonyos Harmincadik Loggio szintén nem alattvalói dédelgetése révén szerzett magának kétes hírnevet.

 

 

A magas, keszeg, fekete öltözékes kapuőrök a fejüket ingatják.
– Nem mehettek be Gotto Nagymester városába! – közli a parancsnok. Felháborodott arccal méregeti Mytiát és Nashuát. – Hogy képzelitek? Megzavarnátok az erkölcsös lakosság lelki nyugalmát!
Nashua végigbámul magán. Ruházata hiánytalan, nem kivágott, nem kihívó. Alakja köré lebbenti a palástot, és a tisztre pillant. Az mindegyre a fejét ingatja.
– Csakis akkor engedlek be, ha fekete köpenybe bújsz, és elfátyolozod az arcodat! Kizárólag a szemed lehet szabadon! Az is csupán célszerűségi okból: nehogy ló alá lépj, falnak ütközz vagy szennycsatornába potyogj!
– Mi történhet velem Gotto városában, ha nem fátyolozom el magam? – borzad a bimbó.
– Összezavarod a férfinépet! Megbolygatod a gondolatmenetüket! Elvonod figyelmüket az istenimádástól! Gotto Nagymester erénykövető szellemiségétől! Bűnös testi képzelgéseket ébresztesz bennük!
– Még sosem vettem észre, hogy a puszta megjelenésemmel ilyen kalamajkát okoznék – hüledezik a lány.
– Annál rosszabb: tudatlan és öntudatlan vagy! Pfuj! Imádkoztál eleget az idevezető úton? Gyorsan öltözz át, ha van mibe! Vagy máris álljatok tovább!
– Ha az itteni férfiak ily fokozottan érzékenyek a női személyekre, használ egyáltalán a fekete köpeny és a fátyol?
– Nem a te dolgod, hogy ezt feszegesd! A bölcs döntések meghozatalát nem reád bízzák, hanem a tudós elmékre! Ne vitatkozz, balga lélek!
– Nem vitatkozom, csak kissé értetlenkedem! Különben balga a te...
– Látszik, hogy idegen vagy! Ha itt születtél volna, ismernéd az illendő ruházkodás és magaviselet törvényeit! A kérdezgetés pimaszkodás! Vesszőfutással vagy szennylében fürösztéssel büntetjük!
Mögöttük két fogat is várakozik. Nőket nem látnak a kocsikon, hacsak a fekete leplekbe bugyolált, letakart fejjel gubbasztó alakok nem azok.
Félrehúzódnak.
Nashua kétszer megfordítja, megrázogatja a Galiba-féle palástot, mire az feketévé sötétül. Beleburkolódzik, fejére húzza a kámzsát. Mytia ugyanezt teszi.
Társaikra pillantanak.
Sandon elvigyorodik.
– Még mindig képesnek látszotok arra, hogy az imádkozástól és erénykövetéstől zsibbadt lelkeket felkavarjátok.
– Itt tiltott a szerelem? – kérdezi a bimbó.
– Az micsoda?! – kuncog Sandon. – Derék remskiek kizárólag nemzés, valamint utódnevelés céljából lépnek frigyre! Az esketés éjjelén a nászágy mellett álló nemzésfestő megörökíti az utódlétesítő műveletet, valamint azt is, hogy az illendő módon ment-e végbe. Ha valamilyen oknál fogva a foganás elmarad, a szaporítószervek újbóli egyesítése csakis Gotto Nagymester engedélyével történhet! Az eljárás egyéb célra nem használható! Ugyanis árt a fejnek, és még az egészséget is porig rombolja!
– Ebből elég! – nyögi Jassal. – Takarjátok el az arcotokat, és menjünk befelé!
Megteszik.
A lefátyolozott Nashua kikandikál a szemrésen.
– Mit gondoltok? Ha csupán a szemem látszik, és egyébként óriáshernyóra hasonlítok, nem tudom felizgatni a férfilakosságot?
A lány a társaira mereszti smaragdzöld szemét. Szikrákat, tüzeket lobbantgat pillantásában. Szemérmesen pislog, kacérul hunyorgat. Tolakodóan bámul. Mindenkit tetőtől talpig felkavar.
– Ne csináld! – rimánkodik Viador.
– De hát mi értelme a lefüggönyözésnek?
– Miért keresel értelmet az önkényben?!
– Tudni szeretném, miért csinálják!
– Erőfitogtatásból? – tűnődik Sandon.
– Gyengeségből? – mereng Mytia.
– Korlátoltságból? Ostobaságból? – töprenkedik Jassal.
– Azin tudja! – rikkant az óriás. – Gotto lovag az ágyban csak kismester!
Lepisszegik. Az őrökre bámulnak. Az egyforma katonák szerencsére nem rájuk figyelnek. A fogatok átengedésével bajlódnak.
– Igazad lehet – vélekedik Nashua. – Ehhez kevés a zagyva fej. Bizonyára a testnek is akad néhány sötét titka.
– Nincs az a jutalom, amiért lemennék a Puritán Palota pincéjébe! – szögezi le Viador.
Visszalovagolnak a kapuhoz.
Az őrparancsnok végigméri őket.
Mytia és Nashua óriási bábként, lesütött szemmel ücsörög a nyeregben.
– Merengtetek? – kérdezi a szakállas.
– Imádkoztunk is – bólogat buzgón Mytia.
A tisztet megüti a felismerés.
– De hiszen ti férfi módra ültök a lovon! – hördül.
– Az enyém kanca! – nyekergi Nashua.
Egyszerre vetik át a jobb lábukat paripájuk nyaka fölött. Szempillantás alatt féloldalas hölgyülésbe váltanak. Szorosan összezárt lábbal, zsákként toporognak a nyeregben.
– Na, mindjárt más! – enged az őr. – A remski asszonyállatok erényesek! Legfőbb kincsük a szemérmük!
– Értem – biccent a bimbó. – Többé nem szorítok lovat a lábaim közé.
Jassal meglöki a könyökét.
A keszeg tiszt arcbőre pipacsszínűre gyullad a „lábaim közé” szavak hallatán. Gyors mozdulattal lecsapja sisakrostélyát. Elhátrál tőlük, mintha veszedelmes ragályt terjesztenének. Szelesen integet, hogy menjenek, hamar menjenek, mivel képtelen tovább elviselni jelenlétüket.
Átkocognak a hídon. Nashua elővesz egy csillámporos üvegcsét a palást redői közül, és tűnődőn forgatja az ujjai között. Közben fokozottan ügyel rá, hogy ne csússzon le a nyeregből.
– Két dolgot tehetünk – töpreng hangosan. – Vagy férfinak öltözünk Mytiával, hogy nyugtunk legyen a vaskalapoktól.
Ezzel elhallgat.
Jassal vár, várakozik. Majd rákérdez:
– Vagy pedig?
A lány felvillanó szemmel elmosolyodik. Ujjai közé szorítja, megrázza az üvegcsét.
Viadort kileli a hideg.
Magas falakkal szegélyezett, szeszélyesen kanyargózó, keskeny utcákon haladnak. Idővel olyatén érzésük támad, mintha körbe-körbe járnának.
Sandon a fejéhez kap.
– Majd' elfelejtettem! Gotto város utcáit útvesztősre tervezték, hogy a betörő ellenség mennél alaposabban eltévedjen, már ha bejut egyáltalán a hős védők között! Ám azt kihagyták a számításból, hogy az itt élők némelyike holtáig nem lesz képes megjegyezni, hol is lakik. A nők egyébként is hajlamosak az elkeveredésre, ráadásul a sűrű fátyolzat is nehezíti tájékozódásukat. Vagyis gyakori, hogy zokogó asszonyok és tompa értelmű férfiak bolyonganak az utcákon, míg éhen nem vesznek, vagy meg nem őrülnek. Ezért aztán Gotto Nagymester ispotályt építtetett, kimondottan az őrüléses esetek számára. Nemsokára odaérünk.
– Ott szálljunk meg, vagy a fogadóban? – puhatolja Jassal.
Kisvártatva a bolondházhoz érkeznek. Az épület semmiben sem különbözik a többitől, ez is sötét kőből készült, kicsiny, fatáblás ablakokkal. A falakból kilógó, mohos, nyálkás csövekből bűzös levek folydogálnak az út szélére.
Dallamtalan kornyikálás szűrődik az ispotályból; egy asszony hosszan sikolt, másvalaki élesen kaffog, csahol. Hirtelen lábdobogás hallszik, majd szenvedélyes üvöltés: nőőőőŐŐŐŐŐt akarok! Robajlás hangzik, test zuhan. Azután korbácscsattogás és jajgatás lármája szökik az utcára.
Tovább ügetnek. Immár szédülést, émelygést éreznek. Mielőtt hátasaikkal együtt lerészegednének az útvesztőzéstől, a köröttük komorló házfalakat sikátorutcák szabdalják különálló tömbökké. Az út kiszélesedik, a korábbiaknál alacsonyabb házak között gyerekek futkároznak, szerény öltözékű, szakállukat markolgató férfiak járkálnak.
Fekete óriásgubók surrannak a falak mentén. Némelyik nő loppal felsandít rájuk fátyola szemrésén át. Többségük azonban horgasztott fejjel, közömbösen lebeg el mellettük.
Végre elérik a város főterét. Az omladónak rémlő, sűrű, sötét, nyomasztó falak fogytával végtelennek tetszik számukra a tágas tér. Rengeteg ember nyüzsög a palota tövében elterülő, lapos kövekkel burkolt területen. Itt sorakoznak egymás mellett az apró boltok. Itt állnak az asztalok, melyekre az utazó árusok rakodnak ki a vásáros napokon. Itt magasodik az emelvény, amelyről Gotto Nagymester és szószólói hirdetik az erényt és a törvényt, mérik a büntetést, osztják az áldást, alamizsnát.
Itt bűzölög a futóárok, amelyben a szennylében fürösztésre ítélt bűnöst szalajtják fel s alá; e helyütt a publikum akár az otthonról cipelt ürülékkel is öntözheti-dobálhatja a megtévelyedettet. Itt hintáznak az oszlopokra függesztett szégyellőketrecek, melyeket a dorgálók, zengeményezők, éneklők és felolvasók kényelmét szolgáló padok vesznek körül.
A szembeni oldalon található a fogadó. Az épület előtt felállított asztaloknál utazók, kalmárok és helybeliek italoznak, étkeznek.
Itt van a színpad, s éppen előadást tartanak. A női szerepeket is férfiak alakítják, a jelmezzel, átéléssel nincs sok gond: tetőtől talpig lefátyolozzák magukat, és elvékonyított hangon cincognak.
Nashua fájlalja, hogy a darab végére érkeztek, így már csak a katartikus végkifejletnek lehet tanúja: a bűnös hamarjában jó útra tér. Az összes szereplő a deszkákra tódul. Közös dalolásban foglalják össze a mondandót, miszerint mindenki támaszkodjék Gotto Nagymester bölcsességére, mert ő tévedhetetlenül tudja az üdvözülés titkát.
Yloniában a Fivérek által pénzelt csepűszolgák hivatottak hasonló tiszt betöltésére. Piacnapokon szoktak lecsapni a sokadalmas helyeken. Mire a vásározó népség észbe kap és szétszéledne, katonák fogják közre a teret. Így aztán mindenki kénytelen élvezetet tanúsítani az előadás folyamán. Az ünnepelt udvari szerzők által létrehozott mű révén bárki elsajátíthatja, miként válhat belőle igaz honfi, derék sarcfizető, valamint erkölcsös atya, anya, szűz hajadon, hitszolga, miegymás.
Az előadás véget ér, a közönség tapsol, a katonák figyelnek.
A fogadós által odafüttyentett gojla elvezeti a lovakat, Jassalék a színpadtól legtávolabbi asztal köré telepednek. Szakállmarkolgató, komor lovagságiak és visszafogottan viselkedő vendégek üldögélnek körülöttük. Női személyek még lepel alatt sem tartózkodnak körükben.
Sűrű, fekete szövedékbe bugyolált szolgáló teszi eléjük a kancsót. Majdnem vakon, mivel arcfátyolán nincs rés a látáshoz.
– Szegény Viador – jegyzi meg Nashua.
A férfi rápillant, szeme villogásából megérti sajnálkozása okát. Vállat von, kortyol az italból.
– Nem tartana sokáig, hogy kiforgassam fátylaiból.
– Csupán az a kérdés: érdemes-e – vigyorog Sandon. – Sok éve annak hogy itt jártam. Meglehet, ugyanez a fehérszemély tálalta elém a vacsorát. Fogadást kötöttem társaimmal, hogy bebizonyítom: itt is pontosan annyira szerelmeskedő kedvűek a lányok, mint a szabadabb helyeken.
A volt zsoldos és harcszolga merengőn elhallgat. Némán mártózik a múltnak mély kútjában.
Azin, Jassal, Mytia és Nashua egy emberként dől előre, jelezvén: csüggenek ajkain.
– Körbehízelegtem a sokfátylast, hamar be is jött a szobámba – folytatja Sandon. – Letépte magáról a ruhát, azután rólam is, és megszállottként esett nekem. Ekkor már nem kívántam a kalandot. Főként a hölgy felfedett külleme miatt. Habár az is lehet, hogy nem is volt olyan vénecske, amilyennek látszott. A körülmények folytán azonban megszerezte a kardomat, és valamelyest az akaratom fölötti irányítást is. Ezt szerintem az ital révén érte el.
Azin és Jassal félretolja kupáját.
– És? – kérdezi Nashua.
Sandon egy kenyérmorzsát tologat, pöckölget az asztal lapján, hol a mutatóujja, hol pedig a kisujja körmével. Lerí róla, hogy nemigen lesz és. Így aztán mindenki a saját képzeletét hívja segítségül a történet befejezéséhez.
Sajnálkozva sóhajtoznak, és kedvetlenül turkálnak az eléjük tett étekben. Mytia és Nashua roppant bosszús, hisz minden falathoz fel kell lebbenteniük fátylukat, persze csupán annyira, hogy a közelükben ücsörgő férfiak meg ne pillanthassák – például – az állukat, mert azonmód meginoghat fejükben a Világrend.
Zsoldos megköszörüli a torkát. Mégiscsak megválik szörnyűséges titkától.
– A sokfátylas megfenyegetett, hogy segítségért kiált, és bevádol erőszakos bujálkodás miatt, ha nem leszek hajlandó. Ezzel persze meggyőzött. Végtére nem akartam a szégyellőketrecben végezni. Hanem ezzel a döntéssel is csapdába kerültem. Ugyanis hiába próbáltam volna hajlandóságot mutatni, nem ment. Kieszeltem, hogy játsszunk szembekötőset, hátha a hancúrozás visszaadja a hágóerőmet. Megforgattam párszor a bekötött szemű satrafát, és átpörgettem a szomszédos szobába, tudván, hogy ott népesebb társaság alszik. Reggel aztán nagyot néztem. Ugyanis a megtréfált fickókat lepedőben cipelték ki a folyosóra. Hosszan vizezték, pofozgatták őket, még ércsapolásban is részesültek, mire nagy nehezen életre keltek. Azt mesélték, hogy álmukban rejtélyes, bestiális támadás érte őket, de szerencsére hamar eszméletüket vesztették.
A színpad nem sokáig marad üresen. Egy szakállmarkolgató férfiú fellobbantja a deszkaemelvényt megvilágító fáklyákat.
Ezután megjelenik az ostorozó. Neki az a tiszte, hogy megfeddje, korholja, dorgálja hallgatóságát. Hogy felpiszkálja, érzékenyítse a népség lelkiismeretét.
Nashua fásultan megállapítja: eszerint az ostorozói hivatal sem yloniai vívmány, hanem a Világ más tájain is működik. Miért is ne? Ami pompásan bevált a Fivérek birodalmában, az a lovagságban élők regulázására is kiválóan alkalmas.
– Mert ugyan melyik jelenlévő ne esett volna már kapzsiság, irigység, gyűlölködés vagy bujaság bűnébe? – rikkantja a bősz ostorozó. Végigvág a saját hátán a kezében tartott korbáccsal. Fájdalmában felkurjong: – Magam sem vagyok kivétel!
Hasonló szellemben gyakorolja tovább a hivatását.
Többen körbeállják, hogy ők is kaphassanak a korbácsütésekből.
– Legtöbbjükön meglátszik, hogy a nemzésfestő is jelen volt, amikor fogantak – dünnyögi Jassal.
Nashua előveszi a csillámszemcsés üvegcsét. Fűszerező mozdulatokkal beszórja mutatóujja szélét. Kivár egy szellőrezzenést. Midőn a fuvallat megérkezik, felcsippenti fátyolát. Az ujjára fúj, s ezennel a szél játékos kedvére bízza a csodaport.
Az pedig megkavarja s elcipeli a csillámló szemcséket, körbetáncolja a jövő-menőket. Ide pottyant párat, oda ejt néhányat. Amikor kifogy belőlük, visszatér a lányhoz, és ő már behintett ujjal várja érkeztét.
Jassal a fejét fogva sűrűn megemlíti, hogy térjenek nyugovóra.
A bimbó beleegyezik, ám előbb szeretné közelről látni a szégyellőketrecben senyvedőket. Átsétálnak a tér túlsó oldalára.
Éppen etetési időben érkeznek. A kalitkarácsba kapaszkodva gubbasztó térdeplő bűnösök némelyike visszautasítja az ételt, mások oly csüggedtek, hogy tudomást sem vesznek róla. A foglárok megsuhintják a tálakat. Az edényben lévő barna és zöldes ázalék átfröccsen a vasrudak között, végigfolyik az arcokon, testeken. Ezután vizet osztanak, hasonló módon.
Mindeközben körös-körül több tucatnyi hangon folyik a példabeszéd-kelepelés, az erénytani felolvasás, a Remsk istent és Gotto Nagymestert dicsőítő zengeményezés, valamint az előbbiek kántáló, kornyikáló, illetve óbégató formában történő előadása.
A szégyellőketrecekbe zárt bűnösök védekezni próbálnak. Sokan befogják a fülüket, belegyömöszölik az ujjukat vagy a ruhájukból tépett csíkokat Némelyikük megkísérli túlordítani a térítőkórust. Néhányan már beleőrültek a kínzásba, ők a rácsokat tépázva tébolyognak, vagy tompa tekintettel gubbaszkodnak a padlón, ajkukat berregtetik, nyálzanak. Az egyik vétkes ekkor szenved ki az agyonprédikálás következtében.
Nashua néhány percig hallgatja a gyilkos ribilliót. Rövidesen úgy érzi magát, mintha leköpdösték, leokádták és meggyalázták volna, s ráadásként a velőt is kiszívták a csontjaiból. Koponyáján dobolnak-dübörögnek a hamis, hazug, beteges hangok, liánként tekerednek a nyakára. Szájába kígyóznak, lemásznak a torkán.
Ekkor a szél megcibálja az arca előtt lebegő fátylat, ő pedig az ujjára hint némi csodaport.
Épp visszafelé indulnak, midőn átrobog a téren az izgalmas hír: Gotto Nagymester elindult esti sétájára! Ezt ugyan naponta véghezviszi, ám minduntalan más időpontban bukkan fel, hogy meglephesse imádott alattvalóit.
Jassalt leköti, hogy féken tartsa nyakában a farkát lóbáló, dúltan tekergőző kígyót. A gondjára bízott Trim is feltűnően nyugtalankodik. Nem éri be puszta morgással, vicsorgással. A ficánkoló barinon minden szónokolót, zengeményezőt és kántálót meg akar támadni, nemcsak foggal, hanem karommal is.
Azin is furcsán viselkedik. Folyton belekezd egy mondatba, majd félbehagyja azt, és újra belekezd: nemszere... nemszere... nemszere...
– Menjünk aludni! – tanácsolja Sandon. – Mielőbb!
– Mi van velem? – nyöszörög Mytia. – Nagy kedvem volna verekedni! Ma este ez az egyetlen hibám.
– Hamarosan lesz rá alkalmad, ha nem tűnünk el innen – füstölög Jassal. – Csakhogy én nem akarok a ketrecben kikötni!
Jogos aggodalmát a csillámszemcsés ruhájú-ábrázatú emberek viselkedése váltja ki s fokozza.

 

 

Némelyek megbibircsesednek. Másoknak szamárfülük, bojtos végű farkuk és/vagy patájuk nő. Sokan birkafejűvé változnak. Többségükből fehér bürge lesz, de néhány fekete is béget közöttük.
A még kevésbé szerencsések békafejre tesznek szert, varangyéra vagy teknősére. Akadnak óriási galacsinhajtók is, számukra galacsinnakvaló is kerül mindenfelől, így hát görgethetnek.
A – még – változatlanok hökkenten merednek a rútul jártakra.
Ekkor érkezik közéjük Gotto Nagymester a négy szolga által cipelt gyaloghintón. A hangos bégetés, brekegés, továbbá más különösségek észleltén az uralkodó félbeszakítja estéli sétáját.
A körülötte hemzsegő fáklyavivők megvilágítják a térséget, felfedvén a homályba vesző részeket is.
A magas, szikár Nagymester hosszú, tojásdad koponyájára dísztelen, matt, fekete sisak simul. Keskeny arcát vaskos, rövid, fehér szemöldök, szúrós pillantású, apró kavicsszem, papagájcsőrszerű orr, kényes gonddal felpödört bajusz és kétujjnyi széles szakáll ékesíti. Kékesszürke szája eper formájú.
Az aszketikusan csontos, idősödő férfi galléros mellvértet, mandzsettás, fekete bőrkesztyűt, sötét nadrágot, roggyant szárú, hajtókás csizmát visel. Jobb keze gyűrűsujján jókora pecsétgyűrű aranylik.
– Mi folyik itt? – kiáltja. Talpra ugrik kényelmetlen, kemény párnákkal betelt hintószékén. A cipelőszolgák igyekeznek kiegyensúlyozni a vészesen billegő alkalmatosságot. A nagyúr integet, hogy emeljék magasabbra, azután körbetekint. Szemügyre veszi átváltozott alattvalóit. Néhány tűnő pillalatig úgy rémlik, megretten a fejleménytől. Ám hirtelen megvilágosodik. Előreszegezi kesztyűs mutatóujját. – Ímhol! Így járnak a bűnösök! Azok, akik kifelé vétlennek mutatkoznak, ám a lelkük mélyén tisztátalanok! Eddig takargattátok lényetek sötét oldalát, de istenünk, Remsk megelégelte az alakoskodást, és lerántotta rólatok a leplet! Utolért a büntetés! Mit műveltetek titkon? Valljátok meg nekem! Megtagadtátok az erényes, erkölcsös, példamutató életet? Nem mondtatok le a test csábításairól? Megkívántátok uralkodói székemet? Mit tegyek még, hogy ne irigyeljétek tőlem? Máris tucatnyi hosszú, hegyes szögön trónolok! Hány szöget üttessek még a székembe? Áldozatos példamutatással járok elöl!
– Nem inkább képmutatással? – dünnyögi Nashua.
Jassal nem hisz bizonyos érzékleteinek. Valaki simogatja őt! Hátulról! A farizmát!
Megfordul, és immár a szemének is alig hisz. Magas, szikár lovag áll mögötte, és őrá hunyorgat! S újfent végigsimít rajta. Sőt: belecsíp!
Gotto Nagymester tovább prédikál, kibontakoztatván az áldozatos példamutatással összefüggő gondolatait. Hallgatóságának egyik része legelget, béget, bojtos farkát lóbálja, galacsint hajt vagy éji bogárra vadászgat. Másik része gyakorta összerándul: ezek a csipkedettek. A csipkedők sem a nagyúr szavait kortyolják: őket heves gerjedelmük köti le.
A borzalmak fokozódása várható: fekete szövedékekbe bugyolált női személyek kezdik lehántani magukról a szeméremlepel-rétegeket!
Jassal komolyan aggódik a várható következmények miatt. Ám ez nem tartja vissza attól, hogy sürgősen ki ne kosarazza lovagját. Az elhárított fickó kábán odébb tántorog.
– Mi ütött ezekbe? – suttogja Nashua. Némi tűnődés után felemeli mutatóujját, és rácsodálkozik. Azon még mindig villog-ragyog néhány csillámszemcse. A lány ráfúj.
A csodaporszemek a levegőbe röpülnek. Gotto nagyúr arcára suhanva elülnek szakállán, horgas orrhegyén, szempilláján.
Az óriási fekete bábok levedlik lárvájukat. Mezítlen, fehér testtel szaladgálnak, táncolnak, szökdelnek, pillangószerűen.
Gotto Nagymesternek nem tetszik az arcpirító fejlemény. Testőrei, katonái után kurjongat. A fertőt látni sem bírván a szemébe húzza vaskalapját. Pecsétgyűrűs kesztyűjével püföli az ágyékát.
Egyszerre csak megdermed. A sisak lecsúszik fejéről.
A kifejlődő kecskeszarvak tolják le róla. Előrenyújtott kezén figyeli a szélsebes változást. Mellső végtagjai kiszőrösödnek, körmei patává szarusodnak.
A kecskebak körbenyalja az orrát. Levetődik a gyaloghintóról, és mekegve elüget, legelő iránt.
A téren korra s nemre való tekintet nélküli kergetőzés folyik. Az emberek játékosan űzőcskéznek, üzekednek.
Egy békafejű fickó nem tágít Jassaltól. Szoros közelségben köröz körötte. Dülledt szemével hunyorgatva, izgatottan vartyog valamit. Csücsörgetett szájával próbálja megcsókolni választottját. Úszóhártyás mancsával kapdos felé.
Az ostromolt kardot ránt.
– Kihozol a békatűrésből! – morran.
Mindaddig nem teszi le a fegyvert, míg vissza nem menekülnek a fogadóba. Eltorlaszolják az ajtót, ablakot.
– Mit műveltél volna a helyiekkel, ha még fátylat sem öltesz? – tépelődik Sandon, az orcalepel alatt ártatlanul pislogó lányt nézve.
Viador megragadja a bimbó kezét.
– Szórj be valamivel engem is. Hadd kábuljak.
Zsoldos felemelt ujjal jelzi, hogy jobb ötlete támadt. Kiles a folyosóra. Lábujjhegyen az ivóba lopakodik. A helyiséget – a folyamatban lévő események alapján – akár ívónak is nevezhetné. Észrevétlenül elcsen egy teli kancsót a pult széléről, és visszasurran a szobába.
Míg ő Jassallal kupázgat, társaik elszundítanak a lábdobogás, dalolás, kéjhörgés, kacagás víg lármájában. Aztán őket is elnyomja az álom.
Hajnaltájt riadnak, Lekid dalolgatására. A bömbölő énekhang feltépi az ajtót, kitördel néhány ágylábat, megbontja a falakat. Fáklyatartók mállanak a padlóra. Szekrények roggyannak meg.
Viador lerebben az ágyról. Észleli, hogy még mindig a kezében fogja a kupát. Feje fölé tartja, lefelé fordítja, belenéz. Üres. Eldobja a haszontalan holmit, kivetődik az ablakon.
A pöfögő a tér közepén hasal, és a nevüket gajdolja a hajnali szürkületben. Amint észreveszi a közelgő tusázót, elhallgat.
Kótyagos, alélt, szédült remskiek botorkálnak, hevernek, mozgolódnak körös-körül. Némelyikük visszaváltozott már a bibircsességből és egyéb átalakulásból, mások még nem. Táncolgató kedvű, kipirosodott arcú női személyek szedegetik szétdobált ruháikat a földről, bokrokról, innen-onnan. Ha látják is a sárkányt, nem rettennek meg tőle. Még az éjjel átéltek tartják őket igézetben.
A közelebbi városkapu felől üvöltözéses, fegyvercsörgetős harci lárma hallatszik, tüzek visszfénye lobog, vöröslik az égbolton. Katonák vágtáznak keresztül a téren.
A szétterült pikkelyes kancsalító szeme előtt tarka madárka parádézik. Közelebbről szemlélve kiderül, hogy nem is a szárnyas tarka, hanem a saját fénytelen, tépázott, fekete tollazatába dugdosott-kötözött idegen tollak, rongycafatok és virágszirmok színpompállanak. A felcicomázott madárhím félkör alakban felmeresztve-szétterítve tartja s rezgeti farok- és szárnytollait. Fejét leszegi, áttetsző csőrével a földet kopogtatja, s váltogatott lábakkal, gyors-gyors-lassú, gyors-gyors-lassú ütemre násztáncolgat a meghatottnak tűnő Lekid előtt. A futármadár!
– Mi folyik itt? – nyögi Jassal.
– Azt mondja, belém szeretett! – szól a sárkány.
– De hát nem is vagy tojó!
– Erre már magam is rámutattam. Azt felelte, akkor sem tehet ellene. Szeret, és kész.
– Legyetek boldogok. Mi ez a csatazaj?
– Ja igen – bólint Lekid. – A fúriasereg. Megtámadták a városkaput. Némi tűzvészt okoztak a gyújtónyilaikkal.
– Bejutottak?
A sárkány legyint.
– Ne aggódj! Felgyújtották a kaput, az őrtornyok faszerkezetét és néhány háztetőt.
– Akkor hát benn vannak? – firtatja Jassal sürgetőn.
– Mondtam, hogy ne aggódj! A felvonóhidat is felégették. Maguk előtt.
Viador elvigyorodik.
– Ez lelassíthatta őket.
– Valamelyest. Na persze, ezek a nők nagyon eltökéltek. Sokan átjutottak közülük a lángoló hídon. Ők most keresik az utat a palotához, csak még nem találják.
A tusázó újfent mosolyog.
– Az útvesztő!
– A fúriasereg több részre oszlott. A többi kaput is ostromolják.
– Miért titkoltad, hogy Gotto városa ellen készülnek?
– Miért érdekelt volna bennünket?
– Talán azért, mert most benn szorultunk!
A pöfögő vállat von. Egyik karomhegyével játékosan megpöcköli az orra előtt riszálgató, pompadíszes szárnyast. Az felugrik az ujjára, s ott illegeti magát tovább.
– Tényleg benn szorultunk! – motyogja a sárkány a levélmadár hasát vakargatva. – Hát akkor majd kitörünk!

 

 

Jassal sürgetésére hamarosan lóra ülnek. A gyors hízásnak indult csontgebe továbbra is velük tart.
A nyeregben kapnak be néhány falat ételt, ugyanis Sandon nem hajlandó korgó gyomorral útnak eredni.
Nashua panaszkodik, hogy nem aludta ki magát. Már éppen a sárga kanca sörényében heverésző Trimre ejtené fejét, midőn egy csapat katona nyargal el mellettük a betört kapu irányába.
A lány utánuk fordul, majd felfigyel a téren bekövetkezett változásokra. A szégyellőketrecek üresek, még az agyonprédikált vétkest is eltávolították, talán azért, hogy méltón eltemessék. A kalitok körül sorakozó padokon senki sem végez szenteskedés, szavalás vagy óbégatás általi kegyetlenkedést. Néhány zavarodott helybéli bolyong a piaci asztalok között, ha kaptak is a csillámszemcsékből, immár nem látszik rajtuk. Nincs kecske-, birka-, békafejük, patájuk, bojtos farkuk, bibircsük; nem görgetnek galacsint, és mesmeg lefojtják fortyogó szenvedélyeiket. Az asszonyok ismét fekete lepelben, horgadt fejjel surrannak.
– Különös – sóhajt a bimbó. – A helyükben nem térnék vissza a nyomorúsághoz.
– Ne féltsd őket, álompipők – szól Jassal. – Mostantól sokáig suttognak-mesélnek majd az éjjel történtekről. Kiszínezik, megédesítik az emléket. Az pedig mind nagyobb és nagyobb erővel fog hatni rájuk. És egy napon ennek hatására söprik el kényurukat.
Elügetnek a Puritán Palota mellett.
A szögletesre, sarkosra, szúrósra álmodott, fekete kövekből emelt, tornyos épület körül lázas tevékenykedés zajlik. Pajzsot, láncos buzogányt, tört, kardot, íjat, lándzsát viselő-szorongató katonák gyülekeznek a kapu közelében. Markos szolgák forró szurokkal, égetett mésszel, ürülékkel, szennylével töltött hordókat pakolnak az ökrös szekerekre. Ezen anyagokat ezúttal nem a törvények ellen vétkezőknek szánják, hanem az ostromló fúriákra zúdítják majd a mellvédekről, gyilokjárókról. Az utánpótlás folyamatosan érkezik, mind a palotából, mind a lakóházak felől. Akad, aki egész hordónyi tisztulatot gurít a fogatokhoz, a szerényebb képességűek kisebb edénnyel közelednek.
Odébb egy kovács az inasai segédletével ujjnyi vastag, irdatlan hosszúságú szögeket kalapál egy díszszegecsekkel csinosított karfájú, koronafaragással ékített támlájú székbe, s hozzá olyképpen, hogy a szögek hegye az ülőrészből meredjen fölfelé, minden bizonnyal a trónolás kényelmesítése céljából.
A lovagi palota térre nyíló erkélyén, amelyről léleknemesítő beszédeket szokott intézni népéhez, Gotto Nagymester ez alkalommal sokágú korbáccsal ütlegeli magát, az éjszakai események miatti büntetésképpen. Időnként félbehagyja a tettlegességet, tájékoztatást kér tisztjeitől a csata állásáról, útnak indít egy-egy fegyveres csapatot valamelyik kapuhoz, vagy megsürgeti a szögelő kovácsot, hogy igyekezzék a trónszékkel, mert sürgősen beleülne. S ha már amúgy is áthajolt a korláton, szóbeli önostorozást is véghezvisz, miszerint a múlt éjjelen Remsk isten komoly figyelmeztetésben részesítette őt és alantasait. Az intelem tanulsága a következő: ezentúl még megtagadóbban, még szigorúbban kell bánniuk magukkal.
– Nem értem – nyögi Mytia. – Riora istennő tébolyultjai gyűlölik a férfiakat és a testiséget. Gotto Nagymester és hívei gyűlölik a nőket és a testiséget. Miért egymás ellen harcolnak, miért nem együtt?
Sandon eltöpreng a felvetésen.
– Holtukig hódolhatnának kedvtelésüknek, vagyis utálhatnák a testiséget és egymást, ha frigyre lépnének – jegyzi meg. – Nem ez a házasság lényege?
– Nem bizony! – szögezi le Nashua. – Én csakis olyan férfihoz megyek nőül, akibe szerelmes leszek! Ez pedig azt is jelenti, hogy mi éjjel-nappal az ágyba szökdösünk!
– Csakhogy te leányul maradsz! – veti oda Jassal.
– Neked pedig megmohosodik a küszöböd! A kóbor kutya sem fogja rád nyitni az ajtót! Te kővé vált lélek!
– Láthatod: még a hímsárkányt is előbb kérik nőül, mint téged!
– Legyen tied a sárkány! Kiköltheted a tojásait!
Útvesztős utcahálózatban haladnak, s mivel Sandon és Viador képes fejben tartani, hol járnak és merre tartanak, nem is tévednek el a fortélyosan kanyargózó házfalak között. Meglepő gyorsasággal jutnak el az északi kapuhoz.
Háborús körülmények közé toppannak. A fúriasereg gyújtónyilakkal, faltörő kossal támadja a bejáratot. A védők iszonyatos fémtüskékkel felszerelt villámrudat zúdítanak a nyakukba a várfalról. Amíg a láncokon függő szerkezetet visszacsörlőzik, hajítógépek ontják a kőgolyókat az ostromlókra, s az íjászok is buzgólkodnak a mellvéden. A gyilokjárók szuroköntő résein át dézsaszámra zúdítják lefelé a különféle mocsokleveket.
Sandon és Jassal tárgyal a katonák parancsnokával. Magabiztos fellépéssel veszik szavát, hogy ha tervük beválik, kiengedik őket.
Ezután Lekidhez fordulnak.
A sárkány fanyalgó képpel hallgatja a két stratégát. Végül mire jutnátok nélkülem? ábrázattal bólint.
Nashua gondjaira bízza röpképtelen futármadarát. Mielőtt a levegőbe emelkedne, elkínzottan rájuk vigyorog. Két ujját a szája elé téve, szemérmesen puszit csücsörít feléjük.
Megköszörüli a torkát. Helyből a levegőbe robban, átlendül a páncéllemez borítású, csapórácsos, dupla kapuzat fölött. Tüzet öklendezve csap le a meglepett fúriákra.
Jassalék felsietnek a mellvédre. Onnan figyelik a várható tarolást.
Ám az elmarad. A sárkány váratlan felbukkanása nem ijedelmet vált ki a gyilkos nőkből. Hanem megtöbbszörözi amúgy is fokozott ölőkedvüket.
A fúriák nyomban felhagynak a kapu pozdorjázásával. Egyetlen szempillantás alatt harci alakzatba tömörülnek. A fejük fölé tartott pajzsok fedezékében ajzzák fel íjaikat.
Viador figyelmeztető kiáltása hallatán Lekid magasra lódul. Így még időben kikerül a nyílvesszők hatótávolságából.
Aztán csak lebeg a lankadatlanul nyilazó megérák fölött. Jobb ötlete nem lévén, rájuk potyogtat egy szekérnyi parázsló sárkánytrágyát. Ezzel még vadabb eszelőzésre serkenti a vicsorgatva köpködő, rikácsoló megszállottakat.
Jassal és Sandon máris a titkos kijárat hollétéről faggatja a parancsnokot. Agyafúrt terv kieszelésébe fognak. Mely szerint a szennyvízalagúton átevickélve kijutnának az erdőbe, s kívülről hátba kaphatnák a...
Nashua nem hagy fel a csodálkozással. Ha a démonikus nőszemélyek nem félnek a sárkánytól, akkor mégis mi az, ami rettegést válthat ki belőlük? Egyáltalán létezik ilyesmi?
– Talán megfutamodnának, ha a katonák pucéran csörtetnének közéjük – tűnődik Mytia.
– Attól tartok, a széllóbálta cicerélők látványa éppoly bőszitőleg hatna rájuk, mint a sárkány – sóhajt a bimbó.
A következő pillanatban óriási fekete felleg lobban föléjük, s zuhanásszerűen ereszkedik. A felhőből Sheld arcvonásai rajzolódnak elő.
A haragvó isten szemöldöke fekvő S alakú. Homloka, orrnyerge, de még orrkagylója is összeráncolt. Tekintetében baljós düh lobog. Száját kitátja.
Mély, sötét, fagyos árnyékot borít a fúriákra. Hatalmasra nyitott szájából egeret, patkányt, békát, férget okád rájuk, ezrével és milliomszámra.
A szokásosnál jókorább állatok és férgek a pajzsok közé siklanak. Elárasztják a talajt, a harcos nőkre másznak. Fel-alá rohangálnak rajtuk, s mindenüvé bebújnak.
A fúriák sikítozva szétdobálják fegyvereiket.
Lehajítják a sisakot, az arcmaszkot is letépik magukról. Ruhájukat szaggatva, testüket marva-kaparva, lélekszakadtan, rohanvást menekülnek.
Ez nem mindegyiküknek sikerül. Sokat leterít közülük a félelem, megbénít a pánik. Ők holtan rogynak össze. Sipítozva, taszigálódva rohanó társnőik elbotlanak a hullákban. Rémületükben mindent eltipornak, letaposnak, ami csak útjukba kerül. Fejetlenségük tömérdek áldozatot szed saját soraikban.
Sheld sűrű, jeges, rettentő fellegborulata követi az erdő felé futamodókat. Az egér-, patkány-, béka- s féreghad is vele tart.
Az imént még bőszen ostromlott várfal alatt csupán a tetemek maradnak.
– A kaput! – int Jassal elegáns mozdulattal.
Kilovagolnak.

 

 

Délutánra Loggióba érkeznek. Az erdős, sziklás határon átvezető híd mellett két katona unatkozik. Tolldíszes sisakot, zöld-sárga csíkos zekét, azonos színű combnadrágot visellek. Térd fölé érő csizmájuk szárán rézcsatok villognak.
A lovasok közeledése láttán keresztbe fektetik lándzsájukat az átjáróban.
– Üdv néktek, pávák! – köszönti őket Jassal.
– Hová, hová? – firtatja az egyik katona.
– Átkelünk Loggión.
– Mi dolgotok Loggióban?
– Az égvilágon semmi. Ezért kelünk át rajta.
– Honnan ismerem a képes feleteket?
– Furcsa, mi nem ismerjük a tiédet.
– Megvan! Titeket keresnek! Az a parancs, hogy ha erre jártok, fogjunk el és fegyverezzünk le benneteket!
– És? – kérdezi Jassal. – Elfogtok és lefegyvereztek?
A piperkőc hídőrzők végigmérik őket. Pillantásuk elidőzik Azin termetén, Sandon vállán, Jassal arckifejezésén. A sor végén ücsörgő, gőzölgő orrlikú sárkányt is szemügyre veszik.
– Tele van az erdő a társainkkal – mondja a másik lándzsás.
– Nagyon félünk – bólint Viador.
– Az nekünk elég – feleli a fegyveres. – Eredjetek! Aztán rendesen viselkedjetek ám!
– Miért keresnek minket? – firtatja Nashua a legbársonyosabb pillantásával.
– Azért, mert felséges urunk, Harmincadik Loggio kedves barátainak veszett ellenségei vagytok. Vagyis Ylonia uralkodói, Kinson, Retar és Ermo kegyelmes urak üldöztetnek titeket.
Sandon felsóhajt.
– Ez a mi bajunk, nem igaz?
Az egyik lándzsás felhúzza a vállát.
– Hát, gondolom, ti csináltátok magatoknak. Felséges urunknak nemrég a fülébe jutott, hogy az yloni Fivérek titkos szándéka Loggio kiskirályság leigázása.
– Oh! – szisszen Nashua. – Gyanítom, uratok nem örült. Nincs csúnyább, mint egy barát árulása.
– Háromé! Háromé! – búsong Mytia.
– Tehát Harmincadik Loggio nem bánná, ha mi eljutnánk az Álmok Tengeréhez? – foglalja össze Viador.
– Sőt! – kiáltja a másik katona. – Utána még vissza is kell jutnotok Yloniába! Nem bánná, ha sikerülne, hát persze hogy nem! Ha átkeltek Toronyvároson, feltétlenül látogassátok meg felséges urunkat a palotájában!
A lándzsások elveszik az útból fegyvereiket. Jassalék átrúgtatnak a hídon.
Lekid persze nem fér el a korlátok között, ezért szárnyra kap.
Keskeny szurdokban haladnak. Zöldellő mohával, bókoló füvekkel, tarka virágokkal és páfránylombbal átszőtt, magas sziklafalak borulnak köréjük Hajszálnyi vízerecske kanyarog lábuknál, a falból omlott köveket kerülgeti akárcsak a lovak.
Viador hosszas hallgatás után megjegyzi:
– Utálom az ármányt. A hatalom közelében nincsenek érzelmek. Érdekszövevények hálóznak át minden kapcsolatot, viszonyt.
– Castaq király sikeresen távol tartotta magától a bajkeverőket. Hogyan? – tűnődik a bimbó.
– Mégis az ármány lett a veszte. Az udvartól eltaszított machinátorok tették lehetővé, hogy a Szörnyetegek varázslója, Hypno gonosz álmot bocsáthasson rá. Így veszett el Ylonia.
– Atyámmal sokáig játszottunk egy darabot, a közönség nagy élvezetére. Ebben két cselpók szerepelt, Ármány és Fondor...
– Cselpók? – kérdez közbe Sandon.
– Cselszövő, azaz cselpók – bólint a lány. – Amikor ők ketten sántikáltak valamiben, a nézők bekiabáltak a többi szereplőnek, hogy legyenek óvatosak, figyelmesek! A darab vége felé a cselpókok elbújtak egy szekrényben, ott akarván kivárni az éjjelt, amikor majd ledöfhetik az alvó hőst. A publikum kórusban kurjongta, hogy szekrény, szekrény! Meg hogy: ne aludj el, ne aludj el! A hős gyanútlan maradt, az izgatottság fokozódott. Eljött az idő: Ármány és Fondor előmászott a rejtekből, és elkezdték leölni áldozatukat. A nézők rettentően felháborodtak, nagy zsivaj lett. Előfordult, hogy néhányan felpattantak a színpadra, és lehajigálták a merénylőket. Ugyanis az emberek többsége utálja az ármányt.
– Mit akarsz ezzel mondani? – firtatja Jassal.
– Azt, hogy nem csak téged taszít. Ezért lovagolunk most az Álmok Tengere felé. Azt akarjuk elősegíteni, hogy Yloniában változzanak az erőviszonyok.
– Értelek. Bízom benne, hogy az Alvó Király ugyanolyan lesz ébredése után is, amilyen azelőtt volt!
– Jaj, te kétkedő! Mitől változott volna meg? Feleannyit sem rágódhatott, mint te. Ugyanis ő alszik!
– Remélem, neked lesz igazad.
– Ismerem ezt az érzést. Amikor új darabot tanulunk, ugyanez történik. Jaj, eljátszhatjuk mi ezt? Eléggé tehetségesek vagyunk ehhez? Méltók vagyunk rá? Na, ezután belefogunk, próbálunk, gyakorolunk. Félidőben megint ránk jön a sírás: jó lesz? Szeretni fogják? Megnézik? Kifütyülnek? Megtapsolják? És aztán újra, a bemutató előtt kevéssel: jó lesz? Felemeli a szívüket? Ajándékként fogadják? Nemsokára megérkezünk Castaq királyhoz. Természetes, hogy most már aggódunk, és kérdezgetjük: érdemes volt érte indulni? Jó lesz? Mindenki számára? Szegénynek, gazdagnak, gyávának, bátornak, ostobának, bölcsnek egyaránt?
– Na és mit szoktatok gondolni ilyenkor, pendelyes?
– Azért viszünk színre egy darabot, mert át akarunk adni valamit általa. Valami megfoghatatlant. S amikor már fenn vagyunk vele a színpadon, és ott van a közönség is, többé nem az a legfontosabb, ki mint vélekedik róla. Csupán egyetlen kérdés marad: átadtuk-e, amit akartunk? Cabar azt mondta, hagyatkozzam az ösztöneimre, szívemre, lelkemre. S akkor képes leszek rá. Akkor bármilyen súlyt felemelek.
– Ilyen egyszerű volna?
– Ez egyszerű?!
Kiérnek a szurdokból. Bokros-ligetes tájon haladnak.
Cifra hintók mellett nyargalnak el. Kikerülnek egy mutatványos karavánt.
Dombtetőre érnek. Alant megpillantják Toronyváros jellegzetességeit: alacsonyabb, magasabb, keskenyebb, szélesebb, csúcsosabb, hegyesebb tornyok erdeje meredezik előttük. Körös-körül mezők zöldellnek.
– Valamikor itt hegyek magasodtak – meséli Sandon. – Midőn Első Loggio hatalomra jutott, megengedte hűséges híveinek, hogy az ő várához hasonló tornyokat építsenek. Azok persze egymással vetélkedve emeltették lakóhelyüket: ki tud nyűgözőbbet, pompásabbat készíttetni? Előbb a közeli hegyek köveit hordták szét a palotákhoz. Aztán trónra került a többi Loggio is. A toronycsináltatási versengés szenvedéllyé, hagyománnyá vált. A város mindegyre bővült. Eltünedeztek a bércek. Az ellaposodott tájék szörnyűséges sebhelyeit idővel bezöldítette a természet.
Lekid szuszogva megáll mellettük.
– Nem tartok veletek Toronyvárosba. Engem egykor fogva tartottak itt valamelyik várlak pincéjében. Végül persze szabadon engedtem magam.
Mytia a sárkány hátán egyensúlyozó futármadárra pillant.
– Hova lett a levél? – kérdezi.
– Leszedtem róla.
– Mi állt benne?
– Az, hogy el kell fogni bennünket. Ölve vagy halva, mindegy. Nem juthatunk el az Álmok Tengeréhez. A Fivérek elvárják, hogy birodalmár barátaik megállítsanak minket.
– Bízol a madárban?
– Amikor elkaptam, sok fontos tolla kihullott. Nem tud repülni. Egyébként már több ízben tapasztalhattuk: velünk vannak az istenek.
Lekid a magasba emelkedik, és színpompásra cicomázott, széptevő szárnyasával együtt elsuhan az égbolton.
– Velünk vannak az istenek? – ismétli Sandon töprengőn.
Nashua végigsimít a férfi karján. Pengekék szemébe pillantva elmosolyodik.
– Igen. Velünk vannak az istenek. És a magasabb mágia – bólogat. – Sőt, még ti is könnyen jöttetek, átérezve, mekkora a tét. Csak a Legendák Lovagját kellett hosszan győzködni.
– Ő is tudja, mekkora a tét – feleli Zsoldos.
– Miként érhetném el, hogy megbocsásd hibámat? – csattan fel Jassal. – Azt, hogy képtelen vagyok feltétlen odaadással, hipnotizáltan lelkesedni célokért, eszményekért, vagy akár személyekért. Bizony, én kétkedő vagyok, folyvást mardosom magam! Könnyebb elveszíteni a barátságomat, mint megnyerni. Sokfelé megfordultam, sokféle kínpadot megjártam. Majd akkor hiszem el, hogy jól tettük, aminek véghezvitelén fáradozunk, ha látom az eredményét! Találkozzunk Castaq újbóli uralkodásának ötödik esztendejében! Addigra már látható lesz, méltó-e a király.
– A Fivéreknél máris méltóbb! Még álmában is jóval különb!
– Bárki méltóbb náluk. Ám az uralkodáshoz ennél jóval több kell.
– Amióta úton vagyunk, találkoztunk néhány birodalmárral – szól Mytia. – Melyiknek lennétek elégedett alattvalói?
– Egyiknek sem – feleli Nashua.
– Calif királynak sem?
– Neki sem. Olyan királyt szeretnék, aki nem tolja előtérbe magát, ellenben rátermetten kezeli a birodalom ügyeit. Aki előtt nem kell csúszni-mászni, nem követeli meg a hazug hízelgést, nem lop, rabol, harácsol. Aki nem asszonyok megalázásával, emberek, állatok, tájak pusztításával, oktalan háborúzással bizonygatja férfiasságát, hatalmát. Akit magunktól, önként szeretünk, akinek méltósága a lényéből fakad...
– Hiányozni fogsz, fityfiritty! – sóhajt Jassal. – Gondolom, az Álmok Tengerénél ragadsz. Ott aztán holtod napjáig ábrándozhatsz Hős Lovagokról, Bölcsnél Bölcsebb Királyokról...
– Nem érem be ábrándozással!
– Nocsak! És hogyan valósítod meg légváras álmaidat?
– Úgy, hogy hiszek bennük! Ám ezt te nem értheted, Hitehagyott!
– Majd kinövöd. Az is lehet, hogy idővel megokosodsz.
– Utállak!
– Ez fáj.
– Komolyan?
– Komolyan.
– És ha csak félig-meddig utállak?
– Az csak félig-meddig fáj.
– És ha nem is utállak? Ha csupán haragomban mondtam?
Társaik összenéznek. Előbb Mytia szeme akad fenn, majd Azin vigyorodik el, végül Sandon is. Összebeszélés nélkül, egyszerre pöccintik meg sarkukkal a lovat. Nevetéstől pukkadozva zúdulnak lefelé a domboldalon.
A másik kettő a tetőn marad. Jassal a lányra néz.
– Túl gyakran haragszol rám. Feleséges férfiak a menyegzőtől a sírig ritkábban hallanak ilyet a házi hárpiájuktól.
– Igen, már többször elgondolkoztam az utáláson – bólint Nashua. – Csakhogy te mindig adtál is rá okot! Emlékezz első találkozásunkra!
– Elloptad a lovamat!
– Kezdésnek te loptál el engem!
– Hogy kerültél a nyergembe? Na?
– Igen, de aztán meg hiába ríttam, rimánkodtam, hogy hagyd békén Ronchát!
– Róla nem akarok beszélni.
– Miért nem?
– Mert nem esik jól, ha eszembe jut.
– Azt mondtad, meggyógyultál.
– Testileg igaz is. A lelki hajótörést bajosabban heverem ki.
Nashua tágra nyílt szemmel rácsodálkozik.
– Úgy érted...?
A férfi bólint.
– Úgy.
– Beleszerettél?!
– Jaj, ez a színjátékos, képzeletes, lovagregényes észjárás! – nyögi Jassal. – Roncha miatt megszégyenültem, főként önmagam előtt. Ebből az útvesztőből kéne kitalálnom. Ha piktor volnék, a mostani önarcképemen egy óriási hangyabolyt ábrázolnék.
– Miatta?!
– Amiatt, hogy kéjleső fickóként vonultam be a tudatodba.
– Nem az vagy?
– Dehogynem! Épp ezért húzódj tőlem minél távolabb, különben szűzi erényed szörnyű veszélybe kerül. Úgy érzem, kibolhásztuk a témát. Na, induljunk!
Lehajszolják lovaikat a füves domboldalon.

 

 

Kisvártatva csatlakoznak társaikhoz. Poroszkálásra váltanak.
Lovas katonák nyomába érnek. A fegyveresek szíjpórázra kötött foglyokat vezetnek.
A szakadt rongyokba burkolt, vérző talpú, mezítlábas férfiak a nyergesek mögött bukdácsolnak. Valahányszor kőbe rúgnak vagy más módon sebzik fel lábukat, jajgatva rogyadoznak, ugrándoznak. A legidősebbnek rémlő rab éneklő hangon pihenőért könyörög.
Nashua lelassít mellettük. Szemügyre veszi a poros, verítékfoltos arcokat, a bíbor csíkosra korbácsolt hátakat.
– Mit csináltál? – kérdezi részvevőn a leghangosabban jajveszékelő foglyot.
A menet végén léptető katona végighúz a korbáccsal a kérdezett hátán.
– Felségárulást követett el – tudatja helyette. Megüt egy másikat. – Emez megtagadta a sarcfizetést. Amaz ételt lopott. Ez pedig szemetelt.
– Szemetelt?
– Kipurcantotta a szomszédját. Aztán ahelyett, hogy a saját udvarában kaparta volna el a hullát, kocsira dobta és kivitte a mezőre! Ott állt neki elásni, felséges urunk, Harmincadik Loggio birtokán! Ezért lógni fog!
Nashua kihajol a nyeregből, füléhez ernyőzi a kezét.
– Miért is? – kérdezi.
– Rosszul hallasz, te lány? – mordul a katona. – Azért, mert szemetet rakott le felséges urunk birtokán!
Mytia bólogatva emlékezik:
– A nevelőszüleim is utálták a szomszédot. Nem is csoda, az egy aljas boszorka volt, mindenkire rontást rakott. Végre egy éjjelen kiszenvedett a gonoszságból! Értsétek szó szerint, ugyanis módfelett sipítozott és nyögdécselt, mielőtt kinyuvadt.
– A nevelőszüleid megölték a szomszédot? – hüledezik Nashua.
– Valójában megszabadultak tőle. Nincs rémesebb a rossz szomszédnál! Viszont ők nem cipelték el a felséges Fivérek földjére a rút hullát! Hanem begyömöszölték az otthoni kútba. Hát a vaskos banya nem megakadt a szűk hengerben?! Ráadásul nem is volt végérvényesen hulla, tehát éktelen sivalgásba fogott. Felriadtam a rettentő lármára. Nevelőszüleim még örültek is, amikor odakíváncsiskodtam, mert elszalajthattak lapátért, ásóért, vasvilláért. Keserves küzdelem árán gyömöszölték le a csökönyösen kifelé kapaszkodó banyát a mélybe. Végül gondosan lefedték a kutat, miáltal tompult a vízcsobogás, verdesés, sikítozás, átkozás zaja. Reggel aztán eszükbe jutott a szemtanúságom. Ekkor olyan messzire elkocsiztak velem, ahonnan nem találhattam vissza, s eladtak egy szolgakereskedőnek. Az utolsó csikófogam azon az úton pottyant ki.
– No lám, így is lehet! – lelkesül a bimbó. – Derék alattvalók nem szemetelnek!
Utolérnek egy kocsisort. A deszkafedeles fogatokat zörgő csontú lovak vontatják. A tákolmányok oldalát csúfító piktúrák szerint a mutatványos mentben szemerviadorok, varázslók, doktorok, valamint költők, dalosok és más bohók utaznak.
Miközben elügetnek mellettük, az egyik kocsi bakján ülő, kurta termetű fickó feléjük lengeti az ostort, figyelmük felkeltése végett. A szemer széltében és hosszában is terjedelmes, pokrócszerű körszakálla eltakarja öltözékét, görbe lábait, csupán kerek orrú, kiskacsasárga cipőjét hagyja fedetlenül.
– Este legyetek Toronyváros vásárterén! – rikkantja messze zengő hangon. – Felülmúlhatatlan, páratlan, izgalmakban bővelkedő előadásban lesz részetek! Ki ne hagyjátok, mert holtig bánhatjátok! Összecsapnak a legyőzhetetlen szemerviadorok! A hölgyeknek szükségük lesz a szagos keszkenőjükre, különben elalélnak izgatottságukban! Varázslóverseny is lesz! Ma este eldől, ki a legnagyobb mágus! A Világon először, csak Toronyvárosban csak ma éjjel láthatók a bajvívó varázslók! És ez még nem minden! Az est fénypontjaképpen a gyógyítók mérik össze tudásukat! Ilyen még nem volt! Csak erős idegzetűeknek! Aki máris rosszul van a töméntelen izgalomtól, jelentkezhet betegnek, a még rosszabb bőrben lévők jöjjenek boncoltnak! Ám a könnyed élvezetek hívei sem maradnak szellemi táplálék nélkül! Bohémversengés is lesz! Költök, dalosok, szellentők, kardnyelők, légböffentők, drámaírók és más művészek vetélkednek az elsőségért! A publikum tetszésének figyelembevétele mellett Felséges Loggio urunk dönti el, ki legyen az Első Költő, az Első Dalos, az Első Szellentő, az Első Bikadöntő és így tovább! Aki elmulasztja, holtig sirathatja! Legyetek ott!
– Ott leszünk! – ígéri Nashua.
– Mi is! – szól egy selymes hang hátulról.
A mögöttük lovagoló, díszesen öltözött társaság tagjai hűvösen biccentenek feléjük, leereszkedően megtapsolják az invitáló szemert. Egyikük két ujját a szájába véve víg füttyöt hallat, majd nevetgélve előrevágtáznak.
Jassal olyan arcot vág, mint aki most döbben rá, hogy nem csupán süket, de még fejbe is kólintották.
– Lehet, hogy amíg Deniqnél időztem, lecsúsztam erről-arról – vélekedik. – Mi ez az Első Micsoda-versengés?
– Nemcsak szalmazsákos-matracos lemaradást halmoztál fel, népünnepély tekintetében is bőséges a pótolnivalód! – szól Nashua. – Este majd meglátod, mit mulasztottál, míg raboskodtál!
– Vesztettem vagy mulasztottam?
– Ezt majd magad döntsd el.
A jelképes városkapuhoz érkeznek. A félköríves kőépítmény két szélén tollas föveget, zöld-sárga csíkos kabátkát és combnadrágot, csatos csizmát viselő lándzsás katonák álldogálnak. Határon silbakoló társaikkal ellentétben ők fikarcnyit sem unatkoznak, az emberözön bámulásával foglalják el magukat. Az esti mulatság hírétől igézett városlakók, környékbeliek, kalandorok, kalmárok, utazók, mutatványosok, komédiások áradnak a tornyos város belseje felé.
A tusázó megpillantásakor az őrök felélénkülnek. Keresztezik lándzsájukat Aldato előtt. A mén megáll. A katonák alaposan szemügyre veszik a lovast.
– Te vagy Hitehagyott Jassal? – kérdezi egyikük.
– Jassal vagyok, a Viador.
– Kik a társaid?
– Név szerint érdekel?
– Igen, név szerint! – morran az őr.
– Legyen. Tehát: ők a társaim.
– Szerinted ez név szerinti bemutatás volt? – firtatja a másik katona.
– Téged hogy hívnak?
– Mit akarsz, Nagypofájú Jassal? Lándzsát a hasadba? – hördül a fegyveres.
A másik katona összerezzen.
– Ne beszélj így vele! – inti a bőszülőt. – Ma már nem az a parancs, hogy tartóztassuk fel és kényszerítsük őket a harcszolga-viadalon való részvételre, utolsó vérig!
Az idegeskedő fegyveres a szemét dülleszti.
– Nem? Akkor micsoda?
A simulékony lándzsás a bokáit összezörrentve, tiszteletteljesen tekint a tusázó arcára.
– Hitehagyott Jassal, Hősök Hőse! Lánglelkű, Tűzszívű Harcos!
– Csak Jassal, a Viador – veti közbe a férfi.
– Viador Jassal, Hősök Hőse, Et Cetera! Felséges urunk, Harmincadik Loggio arra kér, fogadd el megtisztelő meghívását, és légy vendége a palotában. Mulattatásodról személyesen fog gondoskodni! Kegyelmes urunk kitüntető meghívása társaidra is vonatkozik. Ők név szerint a következők: Sandon, az egykori zsoldos és harcszolga; Azin, a szöktetett óriás; Lekid, a fejősárkány; Mytia, a szökött harcszolga, valamint Nashua, a Mímes.
– Hol a sárkány? – kérdezi a másik fegyveres.
– Elment – sóhajt Nashua. Hirtelen legörbülő szájjal felzokog: – Elhagyott! Azt ígérte, nőül vesz, és nemz velem egy falka sárkucit!
Jassal finoman bokán rúgja a mellette vinnyogó pendelyest. Az a ló nyakára omlik, és szótlanul hüppög tovább.
– Tehát nincs sárkány. Merre ment? – puhatolódzik a katona.
– Nyugatnak – közli Jassal.
– Keletnek – szipog a lány.
– Folyónak – tippel Sandon.
– Délészaknak – szól Azin. – Mit akartok tőle?
– Szívesen átadnám neki felséges Loggio urunk megtisztelő meghívását – feleli a simulékony lándzsás.
Viador legyint.
– Hidd el, szerencsésebb, hogy így történt. A sárkánynak magas az etikett. Még megbántaná kegyelmes uradat.
Az őrök útjukra bocsátják őket.
Jassalék beléptetnek a diadalkapun.
Megbűvölten haladnak a szögletes és kerek, díszes és pompázatos lakótornyok között. Nem látnak két egyformát, mindegyik különbözik valamiben a többitől. Az egyik magas építmény szintjein korlát nélküli árkádsor fut körbe, minden magasabb szint keskenyebb az előzőnél, a legfelső emelet csupán fülkényi; aranylemezekkel borított, hegyes kupolája fölényesen veri vissza a napsugarakat. A másik körtorony festett ablaktábláinak jelenetei vadászatról, hódító hadjáratról és dinasztiaalapításról regélnek. A következő toronyban nincs semmi különleges, hacsak az nem, hogy aggasztóan balra dől.
Mindenfelől öblösen, félkörívesen vagy szögletesen kiugró ablakfülkék, ékesen faragott oszlopokból emelt árkádsorok, falból kigömbölyödő kis körtornyok, álomregényes lodzsák, fortélyos hidacskák és a míves üvegfestészet remekei kápráztatják a szemlélőt. Sallangos szökőkutak és pazar vízesések ejtik bámulatba azokat, akik az utcát is érzékelik maguk körül.
Mytia elismerően hümmög, nyögdécsel, füttyentget.
– Ez igen! Ez tetszik. Ez ám a jómód! Nincs itt egy vagyonos főrend, akinek feleségül kellenék? Lehet, hogy nem túl magas a származásom, hanem éppenséggel alacsony, de legalább egyfejű, kétkezű, nem futóbolond gyerekhadat szülnék!
– Aztán csak lógáznád a lábadat egy hímes toronyban? – kérdezi Nashua.
– Minden ujjamon egy-két gyűrűvel, a súlyos nyakékek miatt görbült hattal, az összes ruharedőmben, hajtókámban és zsebemben egy-egy tömött bugyellárissal, igenis: csak lógáznám a lábamat! Sosem unnám meg!
– Férjedet szeretnéd?
– Vagyonát mindenképp!
– Mintha Radgát hallanám – jegyzi meg Jassal.
– Látod? Az eszesség öröklődik! – nevet a lány.
– Nem is hiányozna a harcolás? – puhatolja Nashua. – Sandon? Azin?
– Dehogynem. Így hát olyan férj kéne, aki nem csupán rangos és vagyonos, de kellőleg öreg és tompult is, hogy ne zavarja Azin jelenléte, valamint az se, mikor őt és a henyélést elunva harcolni vonulnék.
– Ezt a mintát a házas uraktól lested el – állapítja meg Jassal. – Míg az ő vagyonért vagy rangért elvett hitvesük a gyerekek vagy a hímzőráma fölött gubbaszt, s a lőrésnyi ablakon át elbámul a távolba, ahol talán az Élet lelhető, az urak hajtóvadászaton, csatában vagy az ágyasuknál villogtatják férfiasságukat.
– Ugyanez nővel miért elképzelhetetlen? – firtatja Mytia.
Viador belegondol. Homlokát redőzi, száját biggyeszti.
– Miért is ne? – von vállat kis töprengés után.
A vásártérre érkeznek. Az asztalosok és ácsok, szájukban irdatlan szögekkel, bőszen dolgoznak. A mutatványok és versengések előadásához készülnek a deszkaemelvények és porondok, a lakomához a hosszú asztalok és lócák. A koporsókészítők is lázasan kalapálnak.
A muzsikusok buzgón gyakorolnak, edzenek. A fúvósok például a hosszas fúvózáshoz szükséges toroktájukat erősítik, mézsörrel vagy borral. Különös módon az ütősök és a pengetősök is a torkukat edzik, hasonló eljárással.
A dalnokok nem csupán a hangszálaikat rugalmasítják, ők orgánumuk csinosítására is gondolnak, ezért nem csupán sört, bort és lórúgás nevezetű, brutális italfélét hörpölnek szorgosan. Tudván, hogy a zsengébb korúakat és a hölgyközönséget a vaskos, nagyöbű, kemény férfihangok ingerlik figyelemre, oda- és megadásra, a következő receptúra szerint készített szer segítségével hozzák létre az ellenállhatatlan bűvhangot: fészeknyi tikmonyt és fürjmonyt héjastól elkevernek két marék marófűvel, egy marék fémreszelékkel, ugyanannyi durva homokkal, egy gombóc lóganajjal, egy lapát bikakukóval, végül az egészet meghintik parázsló fűszerporral.
Ha kész, befogott orral s lehunyt szemmel, gyorsan befalják a hangképző szert. Pár percig vonaglanak, fetrengenek, krákognak, köhécselnek. Amikor megszólalnak végre, ördöngös férfihangjuk hallatán a serdülő ifjak eltökélik, hogy lantosnak, dalosnak mennek, vagy pedig harcosnak állnak, s azontúl mindig megmentik a vártornyokba lakatolt hercegkisasszonyokat. A hölgyközönség fiatalja s idősebbje egyaránt gerjedelmen csípi magát a bűvhang hallatán, orcájukat pír futja be, keblük megpihegősödik, térdük beleremeg, de más jelenségek is megfigyelhetők.
Szitaszerű kendővel bekötött szemű, rozoga aggastyán csoszog-tipeg a sokadalomban. Régtől használt, ritkán mosott ruhát, ócska szíjsarut visel, egyik kezével tapogatózik maga körül, a másikban parazsas vaskosarat tart. A kosárkából átható szagú füst pöfög, bodorodik.
A korosság rezegve rebegő keze elakad egy kövérkésre érett nőszemélyben. Az asszony megdermed az érintéstől. Mozdulatlanná válva tűri, hogy a göbös ujjak arctól hasig végigbabirkálják a testét, magasra polcolt, dadás lágy, sápadt kebleit is beleértve.
– Nemdebár te fehérszemély vagy!? – rikkant az agg, a fürkészkedés végeztén. – Nem vagy boldogtalan? Szeret az urad? Ölelget eleget? Nem baklat a szomszédasszony után? Tudsz szülni? Megfüstöllek, leányom! Ha nem leszel fukar, megfüstöllek! Leveszem rólad a rontást! Elűzöm a terméketlenséget! Ha megestél és bánod, azon is segítek! Kihúzom belőled az elkívánt magzatot, az evességet, vízkórt, dugulást, sárbajt, rothadást, bűzösséget, amit csak akarsz! Na?
Pénzdarab pottyan a tenyerébe. Ráhajlítja ujjait, s akárha húrokat pengetne, kitapogatja az írást és az ábrázolatot. Fogai közé harapva megízleli a kiskirály-képmásos, szerény értékű érmét.
Fanyarul bólint, felemeli vaskosarát, és megrázogatja az asszony felsőteste körül. Némi parázs potyog a ruhakivágásba.
A rontás és más nyavalyák ellen kezelt hölgy keblét forróság járja át. Két kézzel ütögeti-simogatja testét, felakadó szemmel nyögdel.
A füstölőember magasabbra tartja kurta nyélen himbálódó kosarát, és újfent meglóbálja.
A vas parázstartó többször a fehérnép homlokához és orrához kocódik. Újabb szikrák pattognak a ruha mélyébe.
A hölgy mindegyre nyögdécsel, s mivel mátkakora óta – vagy tán akkor sem – érzett hasonló hevületet, élménye fokozása végett két ujjal eltartja mellétől a kelmét, és a nyílásba fújogat, eleinte csak élvesen, tunyán, majd mind szaporábban. S felgyorsult tempóban fújtat immár, épp mint a kovács fúvóműve, s miként annak műhelyében, az asszony testében is fehérizzásába vált a forrósodás.
Nashua odaadó kíváncsisággal vesz részt az eseményben, együtt szuszog, piheg, zihál, liheg a kezelt személlyel.
Az asszony végül valóságosan is lángra gyullad, a tűz a ruhája alatt lobban fel, és mézsörrel kell oltani, ugyanis errefelé még a kínzókamrában sem használnak vizet, emberségből.
A bimbó csak bámul, ám őt is szemmel tartják. Jassal és Sandon is az arcát, hullámzó mellkasát figyeli, élvezvén megbűvöltségét, bármit beivó átélését és derűjét.
Még a kurta kéjsikolyokat hallató asszony füstölgő alsószoknyáit oltják – bizonyosan lekerült róla a rontás, akárki láthatja! –, midőn a szitakendővel bekötött szemű aggastyán megragadja a sárga kanca kantárszárát, s végigrebegteti kezét annak mentén, meggögyörészve az ujjai elé kerülő testrészeket, a kart, combot, hasat, s amit még lábujjhegyről felér, csapongásszerűen.
Azután rázendít:
– Te aztán nem fiú vagy, nemdebár? Leveszem rólad a téteményt! Azt ne mondd, hogy nincs rajtad! Mindenkin van! És akiről leszedem, arra is hamar visszarakják, így hát okvetlenül jönnöd kell máskor is! Leveszem rólad a rontást...
– Rád teszi a javítást! – lelkesül Azin.
– Elűzöm közeledből a gonosz démonokat, ludvérceket, elhajtom rémálmaidat! Akarsz foganni? Rád hozom a termékenyülést! Vagy inkább tisztulni óhajtasz? Elkenem az embriót! Szívfájdalmat érzel? Szorul a kebeled? Mennyit szánsz a gyógyulásra? Akarod, hogy kifüstöljem belőled a szívszomorúságot, a búskomorságot, a tespedtséget vagy a lázongásra való hajlamot? A bujakórt? Vagy a ridegséget? Bármit kérhetsz! Mindent megadok neked! Feltéve, hogy nem fukarkodsz a köszönettel!
– Miért van kendő a szemeden? – kérdezi Nashua.
– Hogy jobban lássalak!
– De hiszen vak vagy: nem is sejted, mi a bajom!
– Hagyjuk ezt! Mondd el hamar, miből füstöljelek ki!
A szitaszerű szemleplet viselő aggastyán tovább babirkál a szűz hajadon testén.
Jassal fontolgatja, hogy kardot rántson.
Trim kimászik a sörény alól. Néma vicsorgással lopódzik a matakodó ujjak nyomában. Egyszerre csak lekuporodik, hátulját támadáshoz riszálja. Ezenközben a gögyörészett bimbó tűvé teszi a ruháját. Megtalálja a zöld-arany szemcsékkel újratöltött üvegcsét. Előszedi, kidugaszolja.
A csodapor láttán a barinon fejest ugrik a sörény alá. Viador félrefaroltatja lovát. Sandon, Azin és Mytia hátramarad, feltartott mutatóujjal betájolják a szélirányt s kissé megkönnyebbülnek.
Nashua beporozza a füstölőembert. Félretolja annak tapogató kezét. Megragadja a másikat, felemeli, de le is hajol hozzá, s miközben jobbra-balra mozgatja a vaskosarat, arcát a bűzösen karikázó füstbe füröszti.
– Hé, hé! – háborog az agg. – Hol a fizetség?
– Megkaptad. Remélem, nem bánod meg.
Tovább lovagolnak.
A háborgó korosság ismét előtapogat a sokadalomból egy női személyt. Gyanítható, hogy átlát a szitáján, hiszen férfit még véletlenül sem markolászgat. Amint ráteszi kezét a fiatal, gömbölyded, ábrándos tekintetű házasasszonyra, azzal ugyanaz történik, mint élemedett elődjével, ám ezúttal szikra, füst, parázs, de még előkészület sem szükséges hozzá.
A kéjnyögdelés elhallszik a távolodó Nashuáig.
A lány hátranéz, majd diadalmas pillantást vet Jassalra.
– Nahát mit tett a csodapor a humbugossal! Ezt az érintést nagyon kipróbálnám!
Viador hátrafordul, felméri az ifjú nő módfeletti boldogságát, kerek arcán a rózsapírt, orrcimpáinak heves vibrálását, gyorsult légzését, a testét reszkettető vihart, s vállat von.
– Ez is valami?
– Mintha te képes volnál ilyet előidézni!
– Képes vagyok.
– Bizonyítsd be!
– Örömmel.
Nashua közelebb léptet a férfihoz. Odatartja vállát.
– Nosza! Érints meg!
– Meg fogom tenni. Egy kikötéssel: az eseménykor pontosan kétezernégyszázhatvanöt lélekkel kevesebb legyen a közelünkben!
A palota kapujához érkeznek.

 

 

A kísérő lakáj térdnél és combon is több sor szalaggal átkötött, feltűnően buggyos, borsózöld nadrágot és lafancos ujjú, aranysárga kabátkát visel. Lábán hosszúdad orrú, tükrösre fényezett cipő ragyog. Hosszan vezeti őket az alul-felül, valamint oldalt is aprólékos gonddal cizellált, festett, faragott, aranyozott, végeláthatatlan folyosón, a Loggiókat ábrázoló, életnagyságúnál jóval nagyobb festmények között és alatt.
Végre feltárulnak előttük egy káprázatosan díszes, hegymagas ajtó szárnyai. A lakáj térdre kuporodva tudatja valakivel, kik az érkezők, az illető kiáltva továbbítja a neveket. Kisvártatva válasz érkezik a terem mélyéből. A lakáj kissé felemelkedik a gubbasztásból, és int Jassaléknak, hogy beljebb mehetnek, majd ceremóniásan bejelenti:
– Kegyelmes urunk, Harmincadik Loggio meghív benneteket a haldoklására.
Viador biccentve befelé indul.
A mennyezet kazettás, a padló mozaikos, a falakra vadászós mozzanatokat festettek. A terem végében függönyös oszlopsorral körülvett, hajónyi ágy terpeszkedik.
A nyoszolyához vezető lépcsősoron rang szerinti elosztásban álldogálnak az udvaroncok. A magasabb rendűek és a királyi doktor fentebb hajladoznak, a többiek lejjebb görnyedeznek.
Sandon megböki Viador könyökét, s a szája sarkából sziszegi:
– Hogy kell itt viselkedni?
– Finoman – feleli a kérdezett. – Királyi finomsággal. Ez Nashuára is vonatkozik.
– Nem lesz gond – legyint a lány.
– Miről lehet felismerni a nőtlen főrendeket? – firtatja Mytia.
– Boldogok, derűsek – válaszol a tusázó.
Megállnak a lépcsősor tövében.
Egy furcsa pózba kövült udvaronc – alighanem a bókmester – idegesen hadonászva mutogatja nekik, milyen tartást vegyenek fel. Nashua nyomban utánacsinálja mozdulatait. Jobb vállát bal felé görbítve hátranyújtja azonos oldali lábát, bal térdét behajlítja, sőt bekanyarítja, megközelíti vele a padlót, ugyanakkor jobb karját hátraívelteti a bal válla fölött, majd bal karját rézsútosan előretartja. Mindennek következtében orra esik, és bukfencet vet, utóbbit magától.
Karikalábú szemer kacsázik elő az ágy túlsó oldaláról. Bohókás sapkát visel, melynek aranyfonállal csomózott sarkain apró aranykanalak és kicsiny koponyák fityegnek, tarka köpenyén a szivárvány mindösszes színe szerepel, görbe lábait kurta nadrágocska, aranyszállal átszőtt harisnya, orrmányos orrú, csatos cipő ékesíti.
Az apró bohóc Nashuához gacsol, megcibálja a padlón hempergő lány haját, aztán Jassal térdébe csimpaszkodik. Megrugdalja Sandon bokáját, lábszáron harapja Azint. Bár egyiket sem teszi jól, a harapást roppant rosszul teszi.
A toronyember lehajol hozzá, megragadja szivárványos grabancát. Feje fölé lódítja a csekélységet, s kitátja száját. Úgy tetszik, mintha kezdené beleereszteni a kapálózó, szűkölő udvari bolondot.
A felpolcolt vánkosokon fekvő, holtsápadt kiskirály összeütögeti két tenyerét, és recegős hangon nevet.
– Nagyon jó! Nagyon tetszik! Van másik ehelyett?
– Nincs másik! Egyetlen vagyok! – visong a levegőben lóbált szemer.
– Rajtam kívül nincs másik egyetlen! – szögezi le Loggio. – Elég! Ne zavarjátok agóniámat!
Azin leteszi a bohócot, mire az mögé kerül, és hálából tüstént a lábikrájába harap.
Az óriás hajszálnyit hátrébb tolja az egyik lábát. Csizmasarka a csatos cipő ormányára csusszan, és ott marad. A mind dúltabb csekélység képtelen szabadulni alóla.
A toronyember nem akar feltűnést kelteni, ezért lehajoltában harmonikába hajtogatja magát. Amikor a dühödten vergődő kicsiség fülközelébe jut, csúfondárosan így suttog:
– Zsugor, zsugor, zsugor!
Tudván, hogy az yloni szemerek halálosan idegessé válnak e gúnynevezettől. Úgy tűnik, az itteniek is.
A mutogatós udvaronc integet Azinnak, hogy maradjon odalenn, hullámos tartásban.
Ezután Nashuát görbülteti vissza a korábbi pózba. Mytiára is átviszi akaratát. Meglehet, nem tartozik a hajbókolási szertartáshoz a görnyedező lányok felől hallatszó, víg kuncogás.
A bókmester hiába hadonászgat, Jassal és Sandon nem hajlik.
Kuszaeszű felemeli a sarkát. A bohóc elgacsol a közeléből, felmászik a lépcsőkön, a takaróba csimpaszkodva felkúszik az ágyra, s páros lábbal ugrándozni kezd haldokló kiskirálya körül.
Loggio kifordult szemmel hever a párnákon, időnként felnyög, szörtyent, horkant, nyálat ürít, összerándul, vagy hídba görcsölteti testét. Orvosa figyelmes, töprengő ábrázattal álldogál mellette. A többi, pompázatosan öltözött úr a kezét tördeli, sóhajtozgat. A lentebbi fokokon sorakozó udvari emberek keszkenőjük csücskével nyomogatják szemüket.
Öklömnyi légy zizeg a teremben.
A takarón pattogó szemer próbálja elkapni a zümmögőt. Utánavetődik, ráugrik, lesből és nekifutásból is támad. A légy játszik vele.
Odakinn bealkonyodik. A vásártérről vidám muzsikaszó szárnyal a szobába.
A zsugor a sapkájával csapkod, tálakat dobál a döngicsélőre, s még a cipőjét is hozzávágja.
Harmincadik Loggio teste újfent hídba rándul.
A haldokló nagy, kerek fejét ritkás, fehéredő hajzat díszíti. Arca pufók, bőre zsírosan fénylő. Homloka ráncoktól szabdalt, szemöldöke gyéres. Szeme ázott színű, körös-körül duzzadt, karikás. Orra gömböc, szája biggyedt, ősz bajusza, szakálla rövidre nyesett. Légzése hörgő, vadkanos.
A görcsmerevség kienged, a kiskirály visszazuttyan vánkosaira. Köhécselni kezd, mire szürke ruhás asszony úszik elő a háttérből, s fehér kendővel leitatja arcáról a verítéket. Amint végez, elsurran. A pap lép a helyére, megáldja a haldoklót, aranypénzt tesz kihúzott nyelvére, mumifikáló hatású szőrcsomókat tömdös fülébe, orrába.
A hitragozó után az udvari szabó óvakodik az ágyhoz. Mérőléccel vesz mértéket a halotti ruhához. Mihelyst a varrász visszahúzódik, ott terem a koporsókészítő mester. Ő még hosszabb rúddal végez méréseket, majd számítgatásba mélyed.
Ezután ismét komorságba merevül a meghívott udvari nép. Csupán az óriási légy zümmög, a zsugor szaladgál, a haldokló szörcsög, s a zenélés hallszik.
Nashua és Mytia felegyenesedik. Lábujjhegyre magasodva figyelik a haldoklást.
Harmincadik Loggio felpillant. Észleli érdeklődésüket. Rájuk hunyorít, behúzza nyelvét, kiköpi a pénzérmét. Az ablakra tekint, megállapítja, hogy odakinn besötétedett. Kettőt tapsol, kihúzgálja a fülébe, orrába gyömöszölt szőrpamacsokat.
– Elég a haldoklásból! Hozzátok a likas trónomat!
Máris tárul egy oldalajtó, s két lakáj becipeli a királyi árnyékszéket. További szolgák kisebb szükségszékeket vonszolnak a hálóterembe a főrangú megjelentek számára. Loppal vihogó, fiatal komornák füles porcelán biliket hoznak a kevésbé rangosak részére.
A kövérkés király félrelebbenti takaróját, s kiszökken az ágyból. Földig omló, csipkeszegélyes hálóinge szélét felcsippentve leszalad a lépcsőkön majd még magasabbra kapja pendelyét, és lehuppan a likas trónra. Fészkelődik, kényelembe helyezi magát. Felhajtja hímzett, fodros gallérját egészen az orráig, talán a várható szagok elleni szigetelésül, és tüstént rottyantáshoz lát.
Tanácsosa, kincstárnoka, hadvezére s még néhány úr követi példáját.
Könnyebbedés közben szóba kerülnek a kiskirályság ügyes-bajos dolgai.
Harmincadik Loggio hangosan purcant párat. Karikás szemét Jassal felé fordítja. Szuszogva, szörtyögve így beszél:
– Mint bizonyára tudod, szívemnek kedves barátaim között tartottam számon Kinsont, Retart és Ermót! Remekül megértettük egymást! Hajszálra egyformán vélekedtünk a fontos dolgokról: vagyonról, hatalomról. Gyakran üldögéltünk itt a mindennapos haldoklás végeztén, de nemcsak a beleinket ürítettük, a szívünket is kiöntöttük egymásnak! Később a lakomázó-asztal mellett folytattuk a közös ülést! Nem voltak titkaink! Mindannyian az egész Világot akartuk. Habár első lépésként nekem az is elég lenne, ha Loggiót nagykirálysággá tehetném. Nemrég futármadarakat röpítettek hozzám, leveleikben azt kívánva, hogy katonáim végezzenek veletek, amikor átkeltek birodalmamon. Boldogan rendelkeztem: legyen kedvük szerint, halál rátok! Néhány nappal ezelőtt azonban megjelent nálam egy szökött udvaroncuk. Azt mondta, ha annyi rubinkövet kap tőlem, amennyi a testsúlya, megoszt velem egy szörnyű titkot. Kimérettem a köveket. Az árulkodó pedig megsúgta, hogy szívbéli barátaim hadai ellenem készülnek! Ellenem! Ezt egy eltévedt hírmadárnál talált levél is igazolta. Nos, mivel ti az elvetemült Fivérek megbuktatására törtök, nem vagytok ellenségeim! Érezzétek jól magatokat. Az áruló udvaronc a ma esti mulatságon elnyeri jutalmát. Nehogy lemaradjatok az ünnepségről!
Harmincadik Loggio kimerül a horkantós, szüttyögős beszéd végére. Megfeszülő arc- és nyakizmokkal rotyogat, korcogtat néhányat, mire a körülötte székelők hasonképpen tesznek. A bilizők is igyekeznek kitenni magukért. Valóságos bélszimfoniettát adnak elő. Bemutatójukon érződik a rendszeres gyakorlás.
Az uralkodó elbocsátó kézmozdulattal int azoknak, akik nem ürítkeznek vele.
Jassal és társai futólépésben távoznak a teremből.

 

 

Kevéssel később együtt ülnek a színpompás ruházatot, tömérdek ékszert és súlyos aranykoronát öltött Harmincadik Loggio dúsgazdagon megrakott asztalánál a kiváltságos udvari néppel, és lakomázás közben kísérik figyelemmel a költővetélkedést.
A rigmuscsinálók, versfaragók, klapanciások felsorakoznak egymás mellett. Mindnyájan szeretnék magukra vonni a felséges uraság érdeklődését, hogy kiváltsák tapsát, megkaparintsák elismerését. Amelyikük elnyeri az Első Költő címet, az a következő összeméretésig az Udvari Poéta tisztét is betöltheti. Céljuk elérése érdekében színes ruhát öltöttek, lábukra feltűnő cipőt húztak, hajukat és szakállukat tollakkal, csigaházzal, kagylóhéjjal díszítették. Többségük tolldíszes kalapot visel. Igyekeznek emlékezetes előadást nyújtani. Sok-sok mozgással, látványos tagjátékkal, messze zengő hangon adják közre szófaragványaikat.
Egyikük végigzokogja előadását. A következő versenyző a haját, szakállát, ruháját tépdesi a szenvedélyes átélés közepette. Loggio végül azt a fickót teszi meg győztesnek, aki alacsony termetével, csontsoványságával, meztelen, szőrös lábszárával, hegyes állával és orrával, dülledt, sötét szemével, valamint divattalan, háromszögletű kalapjával tűnik ki társai közül. Az érdemdúsan ronda klapanciás az őt rugdosó, csipkedő, lökdöső többiekkel mit sem törődve, oly zsigertépő beleérzéssel adja elő rigmusait, hogy vele sír, sikong, jajong a publikum is, a refrént is együtt üvöltik vele, miszerint suttyararárum, tirara, csujjé, hej!
Az Első Költő megkoszorúzása után az énekesek következnek. Az Első Dalos és az Első Szerenádos cím megszerzése a tét. A dalnokok is alaposan kitesznek magukért, mind öltözék, mind pedig fellépés tekintetében. Némelyikük még énekelni is tud. Ez persze nem hatja meg a jellemes, megvesztegethetetlen kiskirályt. Ő elfogulatlanul oszt díjat.
A dalosokat a szellentők követik. A bemutató zajos sikert arat. Kivált az a fickóé, aki fáklyát tart az ülepéhez, s ilyenformán nemcsak lángra lobbantja a beléből kipréselt gázt, hanem a robbanás által előrehajtva repül is néhány testhossznyit. A mutatványost saroglyán cipelik a koszorúzást végző királyi sarj elé.
A közel negyvenéves kishercegnő a hordágyon hasaló, megfeketült ülepű győztes fejére illeszti a levélkoronát. Azután karosszékébe visszaülve atyjára mosolyog. Loggio hűvösen viszonozza sápadt szépségű leánya mosolyát, majd negyvenöt év körüli fiára pillant, és büszkeséggel telik el. A leendő Harmincegyedik Loggio az atya hasonmása. Szintén önelégült, kövérkés, ázott szemszínű, és vadkanosan lélegzik.
Az uralkodó észleli, hogy vendégei a fiát csodálják. Feléjük fordul, áldomásra emeli kupáját.
– Igyunk a trónörökösre! – szörtyögi.
– Az örökös trónörökösre – szüttyögi a karikás szemű kisherceg.
– Ne türelmetlenkedj, édes fiam, egyszer én is meghalok! – kurjant Loggio. – Ő az elsőszülött sarjam! Nincs köztünk számottevő korkülönbség, akár az öcsém is lehetne! Ha az ember király, óriási nyomás nehezedik rá. Korán kellett kezdenem. Már-már bele is fáradtam a folytonos nemzésbe! Na persze, nem hagyhatom abba! Kötelesség is van a világon! Úgy tudom, yloniai barátaim, Kinson, Retar és Ermo az itteni szokások átvételére készülnek. Ugyanis szerfelett megtetszett nekik a kiskirályról kiskirályra szálló hagyomány. Tudjátok, miről van szó?
– Megosztanád velünk, kegyelmes uram? – kérdezi Nashua.
A porondon a böffentők vetélkednek. Némelyikük hosszas, cifrázott hangadásra is képes. Egyikük dallamosan csinálja, elböfögi az Éljen a király kezdetű dalocskát.
Loggio int, hogy koszorúzzák meg a fickót, kiüríti serlegét, és ismerteti a családi hagyományt.
– Ugyebár az ember hibázik, vétkezik, enged a gyengéinek, meg ilyenek. Első Loggiót minden egyes botlása után térdre parancsolta az udvari pap, és neki hosszan kellett esedeznie az égiek bocsánatáért. Ha nagyobbacskát vétkezett, a zord istenszolga még kényelmetlen zarándoklatra is elküldte nyomorú ősömet! Ez a helyzet tarthatatlan volt. Lángeszű felmenőm úgy döntött, azontúl más módon bűnbánkódik! Új törvényt hozott, melynek megvalósítása érdekében haladéktalanul nekifogott nemzeni. Azóta az első fiúgyermeket megtartjuk trónörökösnek. Az első lánygyermeket is megtartjuk, az esetre, ha a fiúnak baja esne. A többi szülött vezeklési célt szolgál. Ezek mennek a vétkező uralkodó helyett hitszolgának, hitleánynak, kőbányába, taposómalomba, kolostorba, ispotályba, kórságosok közé, fenevadak elé. Valahányszor hibázunk, máris indulhat a vér szerinti vezeklő! Pompás ötlet volt, s mint minden efféle, nagyszerűen be is vált! A Fivéreknek is fölöttébb megtetszett a módszer, de aztán fanyalogni kezdtek. Merthogy először is meg kell nősülni mindehhez. Nos igen, de a nejre csak addig van szükség, míg a trónörökös és a kishercegnő meg nem születik. Ezután a hitves már mehet is kolostorba, tömlöcbe, kieshet a vártoronyból, vízbe fúlhat, száguldó lovak farkához kötöződhet, oly mindegy. A többi szülött akár fattyú is lehet, hiszen immár nem örökösödésről van szó, hanem vezeklésről! Kinson nekiállt számolgatni, hány ivadékot is kéne fogantatnia, hogy letudja bűneit. Sajnálkozva állapította meg, hogy a vezeklőnemzést fiatalon ajánlatos elkezdeni, hiszen az uralkodás előrehaladtával mind több és több bűnbánó egyedre van szükség. Az ő életkorában az embernek már nincs ideje nemzésre, a képességekről nem is beszélve. Ermo arra hivatkozott, hogy a hadügyek túlzottan lefoglalják őt. Retar is talált kibúvót, de hát róla tudjuk, amit tudunk, ugyebár!
Harmincadik Loggio a porondon dúló szemerviadalt nézi fél szemmel. Másik fél szemével felváltva bűvöli Mytiát és a szűz hajadont.
– Emlékeztettem őket, hogy előbb-utóbb meg kell házasodniuk – folytatja szörtyögve –, hiszen egyikük sem élhet örökké, nekik is szükségük van utódra. Különben ebsorsra jut birodalmuk! Kinson eltöprengett, és kieszelte, miként kerülje el, hogy fáradságos módon, személyesen kelljen nemzenie a bűnbánókat! Aztán persze nem volt hajlandó elárulni nekem, mit talált ki, pedig lassacskán engem is érdekelni fog, hogyan hárítsam el magamtól a gürcölést! Na de addig is! Mily szépek hölgyeitek! Termékenyek?
Ezenközben a gyilkos sarkantyúkkal rugdalózó szemerek legyőzik egymást.
Mindkettő gyalázatos állapotban vonaglik-hempereg a porondon. A küzdelmi felügyelő megpróbálja talpra segíteni a kevésbé haldokló viadort, ám képtelen függőleges helyzetben maradni.
A ceremóniamester feltalálja magát.
– Semmi baj! – rikkantja vigasztalón. – Úgyis a gyógyítók viadala következik. Tessék, lehet kezdeni!
Hívó szavai hallatán a szolgák asztalokat cipelnek a porondra, s felfektetik azokra mindkét vesztest.
A küzdőtérre siető doktorok hosszan hajlonganak, ünnepeltetik magukat Miután eltelnek a tapssal és éljenzéssel, megtekintik a pácienseket, majd egymás hangját túlkiabálva beszámolnak észleleteikről. Létrehozzák a diagnózist, és gyógyításhoz látnak.
Az egyik orvos tűt, fonalat és sebbe való hamut vesz elő táskájából. Már éppen varráshoz kezdene, midőn a keze alatt heverő szemer rángatózva kiszenved.
Amíg a hullát elviszik, és másik beteget kerítenek helyére, a rivális doktor tetemes előnyre tesz szert. Igyekszik is megtartani vezető helyzetét: úgy öltöget, mint a hétpatvar. Ám a hálátlan szemer sikongat, jajgat, és még vonaglással is zavarja orvosát a koncentrációban. Ezért hát a derék gyógyász altatást alkalmaz, vagyis az e célra feltalált pörölyszerű eszközzel kupán vágja ápoltját.
A páciens lehiggad. A gyógyító hamarjában összevarrja az újonnan keletkezett fejsebet is.
Az átmenetileg feladat nélkül maradt orvos megkapja következő betegét. A tünetekről faggatja a középkorú asszonyt. Emelt hangon társalognak, hogy a publikum is hallja őket.
Mivel ez a sokadik doktorviadal Loggio kiskirályság történetében, a nézők immár felettébb járatosak a gyógyítótevékenységben, így aztán bekiabálással segítik a küzdő munkáját. Miután együttesen felállítják a kórismét, az orvos kezelésbe veszi páciensét, akit minden bizonnyal az egérrágta korba jutás gondjai kínoznak. A változólázban szenvedő asszony bekapkodja a tenyerébe számolt pirulákat: hánytatót, izzasztót, nyálaztatót, hashajtót.
Időközben a másik szemer is megboldogul. Pedig ekkorra a doktor keresztül-kasul összevarrja a kis viador szétkaszabolt testét.
Harmincadik Loggio döntése értelmében az asszonygyógyász nyeri összecsapást. Ugyanis az éltesedő hölgyön máris kiütköznek a javulás jelei: habosan nyálzik és patakzón verejtékezik. Görcsös rángásai, erőteljes csuklása alapján várható, hogy hamarosan hányni kezd.
További versenyzők érkeznek, újabb páciensekkel. Egyikük azt panaszolja, hogy mind a kéz-, mind a lábkörmei aggasztóan sárgulnak, vastagodnak görbülnek, karmosodnak. Bőre tűrhetetlenül viszket, talptól fejbúbig. A másik beteg húgyürítési nehézségek miatt kér kezelést.
A doktorok munkához látnak. Köröm- és bőrkaparékot vesznek. Különféle váladékokat szednek össze a páciensektől: hólyagból, bélből, szájból, hónaljból, fülből, orrból, szemből, fejbőrről. Mindezeket odaadó figyelemmel szemügyre veszik, tapogatják, szimatolják és megízlelik. Egyikük kortyol a betegétől csapolt vérből. Riválisa válaszképpen kiissza a vizeletes lombikot, s végül csettint a nyelvével. Küzdelmük közben gyakorta előfordul, hogy véletlenszerűen lesodorják a másik fél vizsgálóeszközét, vagy a keservesen összegyűjtött vért, kenetet, fitymafaggyút, egyéb anyagot.
A viszketős korpuszú férfi doktora közli elsőül a diagnózisát.
A hólyagürítési nehézségről panaszkodó aggastyán orvosa még egy vizsgálatot eszközöl, ezt a szolgák által hevenyében köréjük tartott lepel fedezékében hajtja végre. A közönség izgatottan találgatja, mi történhet a takarásban. A gyötört páciens jajgat, és ordibálva javasolja a gyógyásznak, hogy inkább hova dugja az öklét.
Végül a versengők kórismét hirdetnek. Koponyafúrást és faszénen pörzsölést ajánlanak gyógymódként.
Az uralkodó hosszan vívódik döntésén. Úgy határoz, az ürítési nehézség elhárításában jeleskedő doktort illeti a diadalkoszorú.

 

 

A népmesébe illő asztalon mindújra megtelnek a tálak étellel, a serlegek és kupák sem ürülhetnek ki; Harmincadik Loggio, valamint sarjai és kegyeltjei buzgón esznek-isznak, s a csappant étvágyú vendégeket is erre biztatják.
A harcszolgák összecsapása heves rikoltozást vált ki a palotanépből. Amikor nem kedvük szerint fordul a küzdelem, lerágott és lerágatlan csontokat, edényeket és kanalakat hajigálnak a tusázók közé. Egy jócskán ajzott udvaronc Azin különös becsben tartott, saját kanalát is a verekedők közé vágja. Rövid ideig tartó levegőben lóbálás következtében megbánja tettét, és a méretes kásalapát nyomába indul. Beóvakodik érte a küzdőtérre. Előbb az egyik harcszolga tipor a lábára, majd a másik izomtorony könyököl gyomrába, s persze mindez véletlenségből történik, a viadal hevében. Ám a kegyenc inkább tőlük szenvedi el a kínokat, semhogy az óriással játssza ezt: Szeret? Nem szeret? Mire megleli a keresgélt holmit a forgácsban, tarkóját, derekát és kézfejét is kékre-zöldre tapossák a küzdők.
Aztán az egyik fél leteríti a másikat. A kishercegnő megkoszorúzza győztest.
Harmincadik Loggio óhajára elővezetik a Fivérektől szökött udvaroncot.
A rikító öltözékű tányérnyaló arca kerek, szeme apró. Nyúlványszerű hosszú orra bunkóban végződik. Álla csapott, testalkata elegyíti az alacsonyságot a gömbölyűséggel.
A kiskirály elterpeszkedik karosszékében, kiüríti serlegét, és így szól a rosszat sejtő fickóhoz:
– Élt egyszer egy nagyra tartott uralkodó és hadvezér. Most nem jut eszembe a neve. Sebaj, hiszen hozzám képest úgyis csak egy senki volt. Ő mondta egykor valakinek: „Azt hiszed, hogy még élsz?” A te neved viszont egyáltalán nem is érdekel. Erre a kis időre minek firtatnám? Hálával tartozom neked, amiért figyelmeztettél a birodalmamat fenyegető veszélyre. Ugyanakkor halállal tartozom neked, hiszen felségáruló vagy! Elárultad a Fivéreket, uralkodóidat! Azt kérted, jutalmazzalak meg az általad hozott vészhírért. Pontosan annyi rubinra tartasz igényt, amennyi a testsúlyod. Szép kövér seggnyaló vagy!
Harmincadik Loggio összeüti két tenyerét. Szolgák tódulnak elő a háttérből. Két kosárban cipelik a vérpiros nemesköveket.
A hírhozót székbe ültetik, hozzá is kötözik.
Két csuklyás nyúzómester lép mellé. Kezükben csipeszt és fogót tartanak. Ezek segédletével adják át a jutalomköveket. Egyenként, szájon keresztül.
A nézők közelebb nyomulnak a pódiumhoz. Nagyokat nyelnek, nyögdelnek.
Az erőszakkal táplált fickó köhög, öklendezik, kegyelemért könyörög. Fuldoklik, könnyet ont, izzad. Rúgkapál, szitkozódik. S újfent az életéért esdekel.
Megkapja, amit kicsikart magának, az utolsó darabig.
Végül elcipelik a megduplázott súlyú korpuszt. Az udvari orvos és a kincstáros is a hullával tart. Előbbi azért, hogy kivágja belőle a drágaköveket a másik pedig ügyelni fog, nehogy akár egyetlen királyi rubinnak is lába keljen.
– Lefeküdnék – sóhajt Nashua. – Már eleget mulattam.
– Jól van, álomkórász – bólint Jassal. – Tőlem mehetünk.
– Hohó, várjatok még! – horkantja Loggio. – Most következik a legfőbb versengés! A varázslóviadal. Megsértenétek, ha elmulasztanátok!
Nashua visszaereszkedik a székre, bár kedve volna megbántani az uralkodót. A palástja alá dugott Trimet sem könnyű visszatartani a felségharapástól, kivált amióta a kiskirály az asztal alatt motoszkál a lábával. Meglehet Mytia vagy a mellette ülő bimbó alsó végtagjait szeretné fellelni, nem jut tovább Azin jócskán előretolt térdénél. Annak méretét és keménységét megtapasztalva fel is hagy a közeledés erőltetésével.
Színre szaladnak a varázslók. Egyikük prémmel szegett ujjú, földig érő, bő palástot, ormányos orrú cipőt visel. Jobb kezében jósgömböt tart, baljában varázspálcát. Feje szögletes, arca zacskós, ezer ágba tincsezett haja pontosan ezerfelé meredezik.
A másik mágus sárkánymintás, kurta köpenyben feszít, lábát szegecses szárú, térdig érő, fekete bőrcsizma ékesíti. Jobbjában korbácsot markol, balját ökölbe szorítja. Feje gömbölyű, tarra beretvált, egyetlen hosszú hajtincs lebeg a bal halántéknál. Arca párnás, szeme résnyi.
A küzdők leszegett fejjel, összevont szemöldökkel méregetik egymást. Időnként oldalazó lépésekkel körbekerülik a porondot. Olykor a másik felé rontanak, ám félúton megtorpannak. Visszahátrálnak, s folytatódik a méregetés.
A publikum buzdítja őket. A feszültség nőttön-nő.
A tar fejű varázsló nekifut. Három szökkenés után megáll, és helyben szaladgál tovább.
A másik is beljebb lép, egyik lábát előretolja, mindkettőt megroggyantja, s rugózni kezd.
A közönség fütyül, dobog.
A kopasz mágus még jobban leszegi fejét. Keskeny szemrésén át merőn bámulja a másikat.
Ettől az felemelkedik, átlebeg a porond fölött. A szemközti oldalon, puffanva ér földet. Ütésgyorsan talpra áll. Pofazacskóit felfújva halk, pöfögő hangokat hallat.
A tar fejű hátrafeszülő testtel, lassan leível, híd formába.
Amikor fejével megérinti a földet, szaltót vet, és talpra lódul. Korbácsát megsuhintva, dühödten elbődül.
A jósgömbös varázsló kezét magasba rántja az erősebb akarat. A kristálygömb felrepül, az ég felé suhan, s eltűnik az éjszakában.
A kifosztott mágus összeszorítja fogait. Ennek következményeként a másik küzdő talpa alatt felparázslik a forgács, majd szikrázva belobban a meglepett kopasz testét feldobja a robbanás. Mire visszazuhan, a tűz kihamvad.
Válaszképpen a tar fejű még jobban összeszűkíti szemrését. Ezáltal a soktincses varázsló palástjának mindkét ujjában tűz üt ki. A lángokat ő egy-egy jeges fúvással hamar eloltja, majd erősebben összecsikordítja fogait.
A keskeny szemű tusázó halántéktincse függőleges állásba mered, mintha valaki föntről húzná fölfelé. Teste mind magasabbra nyúlik, mígnem lábujjhegyre áll. Tovább emelkedik hajfürtje után. Kalimpálva bámul lefelé az összpontosító ellenfélre. Maga is erősen koncentrál.
Süvítő hang hallatszik. A félelmes sivítás gyorsan fokozódik. A másik mágus későn kap észbe, nincs ideje félreugrani. Elvesztettnek vélt jósgömbje a fején koppan.
Ettől jócskán megroggyan. Rozzant állapotában képtelen tovább a magasban tartani a tar fejűt, mire az fütyülő testtel lepottyan, s korbácsát elejtve, térdig a talajba fúródik.
Nashua elrágcsál egy ásítást. Ösztönösen kotorászni kezd a palástjában. Jassal jókor odakap, és foglyul csípi a kezét, mielőtt megtalálná a csillámporos üvegcsét.
A két igézőmester kénytelen önerőből folytatni a tusázást.
A tar fejű szökdécselget, lengeti az öklét. Bár nem érinti meg a másikat, az minden lendítés nyomán meggörbül, megbicsaklik, összegörnyed vagy térdre roskad. Mindeközben nem feledkezik meg a visszavágásról.
Útnak indítja varázsszerszámát. A pálca ellebeg a kopaszhoz. Fejmagasan elfekszik, s behatol a jobb fülbe. Eltűnik a járatban. Néhány légvétel idejéig marad a koponyában, majd a bal fülön át távozik. Visszatér gazdája kezéhez.
A pofazacskóját pöfögtető mágus ismét elküldi a varázspálcát.
Vesszeje az ellenfél orrába hatol. Kisvártatva kijön a szemén. Bekanyarodik a fülébe. Egy darabig nem mutatkozik, ám eközben az otthonául szolgáló kopasz mágus szemrése meglehetőst kitágul és elkerekedik.
A közönség lélegzet-visszafojtva mocorog.
A tar fejű is fészkelődni látszik. Végre! Világra jön a varázspálca, az ülepéből. És nyomban besiklik a faros szüléstől kimerült mágus jobb fülébe. Jobbra-balra kissé kilógva, ott is marad.
Harmincadik Loggio kihirdeti a győztest.
Az ezertincsű, zacskós arcú mágus a kishercegnő elé térdel, és megkapja a diadalkoszorút.
A hopmester beint a zenekarnak. A mostanig halkan játszó muzsikusok rázendítenek.
– Jártatok valaha ilyen nagyszerű mulatságban? – kérdezi Loggio.
– Felséges uram, alkotó játék nélkül mulatságod színtelen! – feleli Nashua. – Hol vannak a komédiások, regélők, bárdok?
– Elkergettem, felköttettem őket. Fárasztottak, untattak. Engem kimerít a kormányzás, a nemzés, a lakomák! Nincs kedvem ahhoz, hogy olyan előadásokat üljek végig, amelyek részletei utóbb még hosszan bogaraznak a fejemben! Nem tűröm, hogy összezavarjanak, felkavarjanak! Utálom az ilyesmit! Alattvalóimnak se tenne jót! Nézz csak rájuk! Alkotó játék nélkül is pompásan mulatnak!
– De hát így beposhadnak érzelmeik, elhal szellemük! Ez a nélkülözés legkínzóbb formája!
Loggio hátradől.
– Így van jól! – közli elégülten. – Hiszen csak véglények, barmok! Tapsoljanak pojácáknak! Élvezzék a ripacskodást, a bélhangokat és vérontást! Netán nem értesz egyet velem?
– Kegyelmes uram, így nem az üresség növekszik bennük, miként szeretnéd, hanem a hiányérzet.
Az uralkodó legyint:
– Az a bajod, hogy emberi lénynek tekinted őket. Bár emlékeztetnek rájuk, nem azok!
– Nem?
– Nem, nem! Ők a lábasjószágaim! Haszonállatok. Dehogy fertőzöm meg őket alkotó játékkal! Bolond volnék! Neked talán jót tett a gondolkodás? Nem csodálkozom, hogy a Fivérek üldöznek! Osztom tudós barátom, Retar nézetét, mely szerint „a gondolkodókat fel kell számolni”! Ne is bosszants ilyesmivel! Ki nem állhatom a töprengőket! Ezen kívül még azokat a vászoncselédeket utálom, akik azt képzelik, hogy ha hánykolják magukat és tornásznak a lepedőn, akkor hosszabb távon barcogok velük, mint a tétlenekkel, netán nőül veszem őket! Hát nem! Nekem bőven elég a szétvetett láb, és közben csend legyen!
– Felséges uram, engedj el asztalodtól, mielőtt olthatatlan, reménytelen szerelemre lobbannék irántad! Nem akarhatod, hogy hátralevő életemben a viszonzatlan epedés kínjai gyötörjenek! – esdekel Nashua.
– Felséges atyám, szólhatok? – horkantja Harmincegyedik Loggio.
Az uralkodó jóindulatúan int, hogy tegye.
– Vendégeink ugyebár harcosok? – kezdi az éltesedő fiú. – Kivéve az imént szóló, szemtelen hajadont. Mit gondolsz, megkérhetnénk Mytiát és Sandont, hogy elsősorban a te gyönyörűségedre, felséges atyám, azután udvartartásod és alattvalóid örömére tartsanak nekünk bemutatót viadori tudományukból?
– Úgy gondolom, megkérhetjük őket – bólint a felség. – Miért ne?
– Kegyelmes uram, Sandon és Mytia repes a megtiszteltetéstől! – lelkesül Nashua. – Épp ezért nem kívánnak megsérteni azzal, hogy kimerülten és készületlenül állnak eléd. Ilyet egykori gazdájuk, Maffo sem kívánt tőlük, aki kényesen igényes volt abban, hogy harcszolgáit csakis a legjobb állapotban küldje a küzdőtérre. Viadorai gyógyhatású olajokban fürödtek, majd kiadósan megdögönyöztettek. Ilyképpen készültek fel arra, hogy felejthetetlen élményt nyújtsanak közönségüknek. Én láttam Sandon utolsó szolgaviadalát. Holtom napjáig emlékezni fogok rá!
Mytia kiüríti serlegét. Jégkék tekintetét a trónörökös orrhegyére szegezi.
– Boldogan részesítelek a kívánt élvezetben – mondja. – Ha nem kérted volna, akkor magam ajánlanám fel! Felséges atyáddal együtt látnod kell, hogyan harcolunk. Ám ma éjjel már torkig teltünk élményekkel. Holnap, felfrissülten megmutatjuk nektek kardunk erejét!
Harmincadik Loggio akkorát ásít, hogy kitáruló szája mögött eltűnik a feje. Csupán az ásítást kísérő szamárordításból lehet sejteni, hogy van ott valaki.
Amint az uralkodó befejezi a tátongást, rákezd a trónörökös. Utána a kishercegnő kerül sorra. Mihelyt ő végez, rázendítenek a főrangok.
Míg az udvari népség szamárbőg, a kiskirály a kalapjáról lelógó-lebegő színes tollak egyikével törölgeti az arcát. A simogató, kellemes érintés eltompítja tudatát. Megpróbál felkelni a székből. Nem jár sikerrel, lábai nem elég erősek a kivitelezéshez.
Négy megtermett szolga kapja fel karosszékét. A hálóterme felé cipelt uralkodó egyetlen szempillantás alatt mély álomba merül.
Jassal utána fordul, s megjegyzi:
– Az Alvó Király.
Nashua felbolydul.
– Azt már nem! Ha Castaq ilyen lett volna, elfeledik a nevét! Csakhogy őt nem ok nélkül sírja vissza a nép! Ő például kívánta a gondolkodást, az alkotó játékot, és nem tartotta barmoknak az alattvalókat.
– Menjünk aludni – sóhajt fásultan a férfi.
Elindulnak a palota felé. A mulatság nélkülük folytatódik. Táncolók lepik el a teret. A bimbó tovább beszél:
– Mesélik, hogy egyszer az ittenihez hasonló műsorosok álltak elé az udvarában. Castaq a ripacskodás fele táján felugrott trónusáról. A karámhoz sietett, amelyben a másnapi lánykérés-ünnephez kiválasztott bikák dobogtak. A bőszült király a mutatványosok közé eresztette a nála is bőszebb bikákat! Lett is nagy szaladgálás, felfordulás, sátorbontás! Azok a műsorosok soha többé nem akarták rabolni az idejét!
– Lánykérés-ünnep? – ismétli Mytia.
– Akkoriban minden esztendőben tavaszköszöntőt tartottak. Ilyenkor a szűz hajadonok virágkoszorút fontak kedvesüknek. A koszorúkat fiatal bikák szarvára aggatták, azután beengedték őket egy karámba. Jó hímszokás szerint a szarvasmarhák azonmód egymásra dühödtek. Amikor már nagyon fújtattak és öklelőztek, és dübörögve kergették társaikat, a szerelmesükért epedő legények bementek közéjük, s próbálták lecsenni szarvukról a koszorút. Ha sikerült, hamar megházasodtak. Ha felsültek, a következő tavaszon újra belevágtak.
– A bikáknak nem esett bántódása? – firtatja Sandon.
– Dehogy! – nevet a bimbó.
Viador megjegyzi:
– Hallottad! Csak a legények szenvedték meg a tavaszünnepet: házasodniuk kellett.
– Ha Castaq király visszahozza a lánykérés-ünnepet, ne is fonjak neked koszorút, Hős Lovag?
Jassal meghökken:
– Hozzám beszélsz, szédelgő?
– Bemennél a bikák közé? – puhatolja Nashua.
– A kezedért?
– Meg mindazért, ami még odanőtt hozzám.
– Virtuo már elintézte. Emlékszel? Összeadott bennünket. Nincs szükség bikákra. Na persze, ha akarod! Utólag is érvényes?
– Azin kihozza neked az összes koszorút, tündérkirálylány! – rikkant az óriás. – Majd azt mondom, hogy Jassal volt az a bátor!
A palotába lépnek.
A kísérésükre kirendelt lakáj azonnal mellettük terem, és mutatja nekik utat a vendégszobákhoz. Nashua a színesen öltözött fickó különleges mozgását utánozva lépdel a folyosón, lép-lép-csosszant, lép-lép-csosszant csúsztat-csúsztat – és elölről! – ritmusban.
Sandon megszólal:
– Én pedig azt hallottam Castaq királyról, hogy nemcsak a ripacsokat és pojácákat kergette ki az udvarából. Azokat sem tűrte meg, akik maguk óhajtották meghatározni, mi a művészet, kik a művészek. Azokat is elűzte, akik irigységből, féltékenységből nem fértek össze másokkal a mesterségükben. Tudok egy kardmesterről, akinek azért kellett távoznia, mert lenézte gyűlölte az övétől eltérő stílusú fegyverforgatókat; mert üldözendőnek tartotta a másféleséget.
A bimbó helyeslően bólogat. Válaszolás közben sem esik ki az előttük lépdelő lakáj járásának üteméből.
– Bármelyik mesterségen belül léteznek ilyen alakok. Én egy komédiásról tudok, akinek az volt a krédója, hogy hozzá képest mindenki ócska ripacs. A számára érdektelen vagy az alkatához nem illő darabokat szemétnek titulálta, azokkal együtt, akik a műveket írták, játszották. Midőn pedig ezen megátalkodottak fejvételét kezdte követelni, kapott egy kezeslábast a királytól. A nadrágnak csupán egyetlen szára volt, ebbe kellett bedugni mindkét lábat. A felsőrész ujjai kétszer körbeérték a viselőt, és ha hátul összekötötték őket, még bajosabban ment az őrjöngés.
– Fajtánk ismeretében nem is csodálkozom az igazságkedvelő, nagy király balsorsán! – sóhajtja Zsoldos. – Egyébként a kabátváltozattal volt már dolgom. Maffo mindig készenlétben tartotta a megkötős ujjú bolondkabátot. Gyakorta kitört rajtunk a nyugtalanság.
– Én is felpróbáltam néhányszor – nevet Mytia. – Évente egyszer-kétszer biztosan kirobbantam. Őrjöngve követeltem, hogy engedjenek szabadon, vagy pedig öljenek meg. A bolondkabátban aztán lehiggadtam. Utóbb még hálát is adtam Maffónak, amiért beköttetett. De jó, hogy véget ért a szolgaság!
Jassal elvigyorodik.
– Elnézve az utunk során elénk csöppent felségeket, hajlok arra, hogy feltaláljam a háromszoros ujjhosszúságú királyi palástot.
– Jó ötlet. Említsd meg az udvari szabónak – helyesel Mytia.
– Tényleg kitűnő gondolat! – ujjong a bimbó. – Sőt! A szabász kombinálhatná a hátraköthető ujjú királyi palástot a kámzsába rejtett koponyalyukasztóval! Így aztán elmeroham esetén lenne mivel kiereszteni a fejből a fölösleges gőzt. Jól jönne még a főbb erek közelében elhelyezett vércsapoló, továbbá egy hideg vizes öntöző.
A lakáj megtorpan egy normális méretű ajtó előtt. Int Azinnak, hogy lépjen be. A következő bejáratnál Mytiát küldi nyugovóra. Azután Sandon, Jassal és Nashua is kap egy-egy szobát.

 

 

Viador végigjárja a számukra kijelölt összes helyiséget. Társai derűs megjegyzései közepette benéz az ágyak alá, valamint a szekrényekbe is. Mindeközben felfedezik a szobáikat összekötő rejtekajtókat. Az élcelődés félbeszakad.
Azin és Mytia közös ágyat választ. Sandon kijelenti, hogy nem bízik Loggióban.
Jassal bólintással jelzi egyetértését.
– Aludj a kardoddal – tanácsolja.
Erre Zsoldos dünnyög valami félig érthetőt.
A tusázó és Nashua átsétál a következő szobába.
Trim azonnal birtokba veszi a baldachinos nyoszolyát. Összegömbölyödik a tucatnyi párna egyikén. Futólag rájuk ragyogtatja zöldeskék szemét, és már alszik is.
Ők ketten állva maradnak a helyiség közepén. Megszemlélik a virágmintás mennyezetet. A falra festett képeket. A kárpitokat, festményeket, tükröket. A dísztárgyakkal zsúfolt polcsorokat. Az ékesen faragott ajtajú szekrényeket. A terebélyes ágyat övező oszlopsort, a pufók csecsemőkkel telehímzett baldachint. A férfi eloltja a mécslángot.
– Veled maradhatok? – kérdezi.
– Velem maradnál? – suttogja Nashua.
– Bajban vagyok. Nem tudom, hogyan fogjak hozzá. Segítesz nekem?
– Segítenék, ha tudnék. Megdömöcköljelek?
– Szóba se hozz ilyesmit! Nehezen tudnám visszafogni magam ha megérintenél.
– És akkor mit csinálnál?
– Erről inkább ne beszéljünk.
– Szeretném, ha hozzám érnél – mondja a lány.
– Én is szeretnék hozzád érni. Már nagyon régóta. Olyan régóta, hogy most már nem merek.
– Mitől félsz?
– Nem tudom, mennyire vagy tisztában a férfitermészettel. Szóval, ha hozzád érnék, elsöpörne valami. Olyasvalami, mint a hógörgeteg. Rettentően rád ijeszthetnék. Lehet, hogy örök életedre megrémülnél.
– Akkor most mi legyen, Jassal? Szeretném kibontani a hajadat. Szeretném fésülgetni az ujjaimmal. Belefúrnám az arcomat, beszívnám illatát.
– Ezt nem bírom ki állva!
– Leüljünk?
A nyoszolyához lépdelnek.
– Csak ide a végébe – mutatja a férfi.
Leereszkednek az ágy sarkára.
Összeérintik homlokukat. Nashua végigsimít Jassal arcán. Kibontja hajából a szalagot, és ujjaival szétzilálja tincseit.
– Nem akarlak lerohanni – suttogja a tusázó.
Mintha szándékával vitázna, a nyakában függő kígyó felágaskodik. Ő gyorsan rátenyerel, mielőtt a bimbó észrevehetné a fejleményt. Lenyomja a galád hüllőt. Amint elengedi, az újra visszamagasodik, már-már benyomakodik összesimuló arcuk közé.
Viador újfent lefogja a meredezőt.
– Mi szokott történni ilyenkor? – kérdezi a lány alig érthető halkan, a férfi haját simogatva, ajkával annak fülét, arcát horzsolva. – Megnézed, mennyire kalapál a szívem?
– Egyéb se kéne! – nyögi Jassal, a lankadatlanul ágaskodó kígyóval birkózva. – Először is el kéne mondanom neked mindenfélét. S miközben ezt próbálom észben tartani, valami arra késztet, hogy megcsókoljalak, eldőljek veled az ágyon, és egyszerűen letépjem rólad a ruhát...
– Te megcsókolnál? Én a szádra akaszkodnék a fogaimmal! Te ledőlnél? Én inkább hanyatt dobnálak...
– Nashua...
– Te szeretsz engem! Kimondtad a nevemet!
– Nashua. Igen.
A szorítása ellen küzdő kígyó kitépi fejét a markából, és száját kitátva az arcába bömböl. A következő pillanatban felemelkedik, és lesújt a háta mögé.
Jassal megpördül.
Kardpenge villan a homályban, nyakához közelít. Az ezüstkígyó ismét odavág, végigsiklik a vason. A markolatot tartó sötét ruhás fickó sikoltva lehanyatlik.
Viador felpattan, kardot ránt. Nincs több ellenfél. Lábával odébb görgeti a hullát.
Santo szemével néz körbe a szobában. A dísztárgyakkal megrakott polc elfordult a faltól. Közelebbről szemlélve kiderül, hogy az állvány valójában ajtó. Szűk rejtekfolyosóra nyílik.
A tusázó a járatba tekint. Odabenn nem lát több orgyilkost.
Míg ott vizsgálódik, nyikorgás hallatszik a háta mögött.
Harcra készen fordul vissza.
Skelo lebeg a szobában. A kékesen derengő, csupasz csontbáb kordéjának peremén hajszálak, bőrfoszlányok, egyéb cafrangok lengedeznek. A formátlan kerekek zötyögnek, nyiszognak.
A vigyorgó koponyájú csontváz megáll az orgyilkos maradéka mellett. Két ujjal felcsippenti a padlóról a súlytalan lélekhüvelyt, s a taligára hajítja. Jassalra hunyorít, jobbjával megütögeti a medencecsontját, azon a helyen, ahol a kardot viselné, ha nem boldogulna más módon. Azután hegyes végű mutatóujjával a Sandon szobájába nyíló átjáró felé bököget, s mindjárt át is lohol oda, a falon keresztül.
Nashua az ágy tetején áll, támadó tartásban, teljes harci pompában, a palástja által köré varázsolt vértekben, két kézre ragadott karddal.
Viador rápillant, majd Skelo után lendül. Átsiet a falikárpittal álcázott ajtón, Sandon szobájába. Reméli, hogy életben találja barátját.
Az álmából még időben felriadt Zsoldos egy szál nadrágban, puszta kézzel védekezik az őt ostromló fegyveressel szemben. A falhoz hátrál, lerántja a takarót az ágyról, és a sötét köpenyes, sisakos fickóra dobja.
A támadó a kardjával sodorja félre a nehéz szőrmét, ám mozdulata nem jár teljes sikerrel. Amíg ő a gereznával hadakozik, Jassal odahajítja Zsoldosnak a palástját és a fegyverét.
Ezalatt Skelo nyikorgatva sétál körülöttük, kocsiján az első néhaival.
Sandon a köpenybe burkolózik, s az legott páncélozást terít köré. Megmarkolja kardját, annak hegyével lepiszkálja a szőrmét az orgyilkos pengéjéről. A következő kézlendítéssel leüti a sisakot a fickó fejéről, majd pedig harci kurjantást hallatva, kacskaringós-csúfondáros gesztussal int, hogy mérkőzhetnek.
Jassal egy komód mögött leli meg a merénylőjáratra nyíló ajtócskát. Visszarúgja a szekrényt a falhoz. Az átjárón keresztül a következő szobába siet.
Jókor érkezik. Azin és Mytia összegabalyodva, bódultan alszik.
A homályló helyiségben ténykedő szemer éppen a toronyember kardját vonszolja a szőnyegen az ággyal ellentétes irányba. A betoppanó Viadornak háttal, megfeszülve küzd a roppant súllyal. Gondolatban nyilván türelmetlenül sürgeti érthetetlen módon késlekedő, szálas termetű orgyilkos társait. Addig is, míg azok megérkeznek a többi kiszemelt lemészárlásából, ő jótettet jótettre halmoz: nesztelenül eltávolítja az áldozatjelöltek közeléből a kardokat.
Jassal a homlokán langyosodó kő segítségével tisztán látja – s felismeri – a küszködő zsugor arcát is, jóllehet az háttal közelít. Nyögdécselését, szuszogását visszatartva, torzult képpel, a hatalmas kardot vontatva farol felé.
Mígnem a lábának ütközik.
Ekkor a tusázó bal kézzel magához emeli az aprócska udvari pojácát. Közel tartja az arcához. Hogy még alaposabban egymás tekintetébe mélyedhessenek, körömláng-csiholással próbálkozik. A szarulámpás életre lobban. Összebámulnak az imbolygó fénykörben.
A zsugor arca viharos gyorsasággal borul, torzul. Végül oly rettentté válik Jassal látványától, mintha nem is magától, önként jött volna e társaságba.
Amint a tusázó eltelik a csekélység bámulásával, meglengeti s az ágyra hajítja testét.
A rugószerűen felülő Azin az ölébe pottyant, vadul kalimpáló szemerbe ütközik.
Mytia talpra szökken. Kibontott haján kívül egyebet nem visel. Jószerivel még fel sem fogja, mi történik, máris a teste köré lebbenti köpenyét, kézmagasságba rúgja a padlón heverő csizmáját, és annak szárából magához ragadja tőrét.
Jassal a fal felé pillantva megállapítja, hogy emitt a terjedelmes tükör szolgált titokajtó gyanánt.
– Készüljetek, indulunk! – szól társainak.
Mytia lehasít egy bojtot a nyoszolya körül díszelgő baldachinról, és összekötözi az óriás ujjai közt himbált zsugor végtagjait.
Jassal visszasiet a másik szobába.
Sandon még mindig a támadójával vív. Szemlátomást élvezetére szolgál, hogy szorongathatja, űzheti a fickót, egyik falszöglettől a másikig, továbbá az ágy körül, majd annak tetején keresztül. Hosszas kergetőzés után a helyiség közepén álló asztalhoz hajszolja, és lehanyatlásra bírja. Még ekkor sem fejezi be a küzdelmet, váratlanul kirúgja a bútordarabot a fegyveres alól. Az a padlóra zuhan, de nyomban félrehemperedik az utána sújtó kard elől.
Skelo nem tágít a viaskodók mellől. Szemmel tartja Zsoldost, mi több, igyekszik körülötte időzni, midőn az döf, szúr vagy lecsap, hogy a lekardozott orgyilkos egyből a kordéra bukhasson, de legalább a közelébe. Nincs könnyű dolga, hiszen a küzdő felek mindegyre szaladgálnak, ugrándoznak, és még fel is másznak az útjukba kerülő bútorokra, ráadásul székeket és különféle tárgyakat vagdosnak egymáshoz.
A kifulladt csontbáb sokallja a testmozgást. Valóságossá teszi kordéját, és egy alkalmas pillanatban a hátráló merénylő háta mögé rúgja. A magas, széles fickó jókorábbat esik, mint a pitvarajtó. Lezuhanó teste megrecsegteti a taliga korhadó deszkázatát.
Sandon az opalizáló csontvázra meredve kérdő mozdulatot tesz.
Skelo megvonja vállát, majd látván, hogy ezt a másik nem tekinti válasznak, nagyvonalúan int neki: végezzen ő az ellenféllel. Zsoldos visszaint, jelezve: átengedi a megtiszteltetést.
Míg ők egymással lovagiaskodnak, a csontbáb látványától rettent merénylő lepattan a kordéról.
A komód felé lódulva látja, hogy időközben a rejtekajtó bezárult. Nem kezd küszködni vele. A másik szobába vezető, nyitott átjáróhoz lendül. Összebotlik az arról érkező Nashuával.
Az orgyilkos azonnal lecsap.
A lány kardot tart a jobb kezében. Baljával a málhazsákot öleli magához.
Hallja a penge suhogását, csikordulását.
A sötét köpenyes támadó arca oly közel kerül az övéhez, hogy a sötétben is kiveszi vonásait. Amint viszonozza a szúrást, látja a férfi arcán a csalódottságot, majd ennek döfésgyors elmélyülését, mert ugyanazon minutában a nyomába lóduló Jassal és Sandon kardja is lesújt.
A halott orgyilkost rövid ideig talpon tartják a testébe merített pengék. Aztán a mögé tolt kordéra hanyatlik.
Ujjai leernyednek a markolatról. Kardja gazdátlanul rezeg a Nashua kezében tartott csomagban.
A lány eltartja magától a málhazsákot. Észleli, hogy ő maga sértetlen.
A penge az Új Szent Könyv fedelében meredezik.

 

 

Jassal a folyosóra nyíló ajtó mellé lép, és Santo szemével kémlel át a falon. A kinti kép láttán sietve még odébb húzódik.
Az ajtóba hasító szekercék megsebzik a deszkát. Faszilánkok röpködnek.
A püfölés, döngölés fokozódik.
Tucatnyi, roskadásig felfegyverzett katona tolong a bejáratnál.
Skelo ellohol Viador mellett.
– A rejtekútra! – kiáltja.
– Az ám a csapda! – mordul a tusázó.
– Bízol bennem? – kérdezi a csontbáb kacér vigyorral.
Jassal sokjelentésű fintorral válaszol. Ellöki magát a beszakadó ajtó mellől. A szembeni falnál lévő komódhoz lódul. Félrelöki a szekrényt. Kardját előreszegezve a járatba hajol.
Óvatossága jutalmaképpen tüstént keresztüldöfheti az ott leselkedő, fúvócsöves szemert. A tetemet maga mögé hajítja. Még egyszer körülnéz, azután a titokfolyosóra tessékeli társait.
Mielőtt utánuk lépne, érzékeli a szobában végbemenő változást. A helyiség egyetlen szemvillanás alatt telik meg opalizáló testképű szellemharcosokkal. A betóduló katonákra vetődő halvajárók sorában döbbenten ismeri fel Pronsast, Santót, Esotót; és még Sirgeb is közöttük harcol!
Megsajduló szívvel fordul el tőlük, hogy kövesse az orgyilkosjáratban menekülő társait, midőn még valakit észlel a harcolók sorában. Visszapördül.
A királyi tartású, magas termetű, nemes arcvonású, szakállas férfi a Szabadság-rendi lovagok zöld-piros palástját viseli, a nyakában függő medálon rangjele, a mitikus sárkánymadár-ábrázolat díszlik.
Toretto int a kardjával, hogy menjen, majd ugyane mozdulatból ledöfi a nekirontó katonát.
Viador a rejtekfolyosóra siet. Hamar utoléri társait. Azin görnyedten lépdel az egyenetlen, rücskös, szűk falak között, s azon dohog, hogy zsugorok számára rendezték be az őt környező világot. Sandon egyetértően helyesel. Mytia és Nashua szótlanul iparkodik az élen szaladó Trim nyomában.
Jassal arra gondol, hogyha társai netán firtatnák, hová tartanak, aligha tudna kimerítően válaszolni. Nem törődik a mellettük felbukkanó ajtókkal; arra ügyel, hogy időben észlelje, ha veszély fenyegetne valamerről. Ösztönei majd elvezetik a kijárathoz. Pókhálókat söpör félre az arca elől, férgeket pöckölget. Elöl a sor lelassul. Trim morogva megtorpan.
A tusázó a homlokkő segítségével veszi szemügyre, mit érzékel a barinon.
Néhány folyosókanyarulattal előttük görbedt tartású fegyveres nyargal a járatban. A lélekszakadva rohanó fickó dúltan hadonászik, zihál, vinnyog és motyog magában. Sötét köpenyt, bő szárú, térd alá érő bugyogófélét, fűzős csizmát visel, miként orgyilkos társai. A derekára csomózott kötél tartja rajta a nadrágot, azon függ kardja, tőre, csatabárdja. A nyakába erősített madzagon fúvócső lóg, csuklóvértje alatt dobópengék lapulnak.
Viador az élre siet, hogy közelebbről tarthassa szemmel az ámokfutót. Megszaporázza lépteit. Már csak egy kanyarulatnyi távolság választja el a kerek fejű, kopasz fickótól.
Skelo időről időre átlebeg előttük, merőleges irányban. Kordéján mind több, holttestnek látszó tetemzsák zötyög, hánykolódik, huppog. A csontbáb jókedvűen vigyorog, s hol az egyik, hol a másik szemét fordítja ki vagy dülleszti rájuk, felvidításuk céljából.
Egyszercsak Jassal változást érez: a szellőzetlen, fülledt rejtekút megtelik illatokkal, levegővel.
Mielőtt még kikanyarodnának a föld alól, meglátja a tavat, a zöldellő növényzettel szegélyezett partot.
Már csak néhány lépés választja el a robajosan, vinnyogva loholó fegyverestől.
– Nem kaptok el élve! – ordítja a fickó. – Nem kaptok el élve!
S végre kirobbannak a járatból. Odakinn hajnalodik. Magas, kalászos füvek hajladoznak lábaiknál, nemrég kaszált nád sarjad köröttük.
A menekülő orgyilkos felhemperedik siettében. Amikor talpra ugrik, saját lába gáncsolja el újfent.
– Nem kaptok el élve! – bömböli.
Mindnyájan előbújnak a titkos folyosóról. Nashua felajzza íját, a többi vívótartásban bámulják a bukdácsoló fegyverest. Az felpattan, előránt egy dobópengét a csuklóvértje alól. A nyomába érkezettekkel ellenkező irányban elhajítja, majd nem kaptok el élve! üvöltéssel, inaszakadtából a penge útjába rohan. A vállát érő találattól tántorogva hátrál néhány lépésnyit.
Sandon Jassalra csodálkozik.
– Te el akarod kapni?
A kérdezett vállat von.
– Tőlem békével odébbállhat.
Mytia felcsattan.
– Ki nem állhatom, ha orgyilkosok nyüzsögnek körülöttem. Ez az egyetlen hibám.
– Mi van ezzel? – bámul Azin. – Futóbolond?
A bugyogós személy előrántja kardját, maga felé fordítja, s nem kaptok el élve! rikkantással beledől. A penge hegye kibukkan a lapockájánál.
A keresztüldöfött fickó hisztérikusan talpra szökken, magas térdemeléssel, szűkölve rohan néhány kört, majd kihúzza tőrét a tokból, és nyiszatolni kezdi vele a nyakát.
Mytia fintorogva összerázkódik.
– Menj el! – nyögi. – Futni hagyunk!
– Nem kaptok el élve! – visítja a fickó.
Nashua leengedi az íjat.
– Menj már! – kiáltja.
Az orgyilkos tovább metéli saját nyakát. Torkából vér spriccel. A bimbó az óriásra néz.
– Mondj már valamit te is!
– Azt, hogy szeretem?
Nashua türelmetlenül toppant.
– Kicsit kedvellek! – rebegi Kuszaeszű a nyaknyiszáló felé.
Hasztalan. A felsliccelt torkú fickó eldobja a tőrt. Lekapja derekáról a csatabárdot. Marokra ragadja a fegyvert, helyezkedik, lóbál, azután irtózatos erővel a saját fejébe csapja a pengét.
– Nem kaptok el élve! – bömböli.
– Menjünk el, hátha akkor abbahagyja – sóhajt Sandon.
Elindulnak az ellenkező irányba.
Léptek dobbannak mögöttük.
A merénylő utoléri, megelőzi őket. Tekintetét rájuk szegezve letépdesi derekáról a vastag kötelet. Meghurkolja, átveti a fején. Kibuggyant nyelvvel, hátrálva lépdel előttük, s közben teljes erőből húzza, szorítja a hurkot.
Elhaladnak egy fa mellett. A fickó megpillant egy közeli, vízszintes ágat. Legott felkurjong:
– Nem kaptok el élve!
Átlódítja a kötelet az ág fölött. A túloldalon elkapja, belecsimpaszkodik, rákapaszkodik, lóg rajta. Teste a levegőbe emelkedik. Nyelve kitüremlik, meglilul. A bárd továbbra is a fejében, a kard a mellkasában díszeleg. Torkából vér spriccel.
Az ág letörik.
– Nem kaptok el élve! – sikoltja.
Tulajdon fejét két kézre ragadva, hirtelen rántással eltöri a nyakát.
Elterül a földön.
Körbeállják. Várnak, moccan-e.
Nem moccan.
– Vége? – suttogja Azin. – A fúvócsövet még nem is használta!
Viador hümmög, felsóhajt:
– Ideges ember volt!

 

 

A tó vizébe merülnek. A kelő Nap színarany színűvé ragyogtatja az égboltot és a szembeni hegyvonulat egyenetlenül hullámos gerincét. Skelo a parton száguldozik körbe-körbe, púpozottan megpakolt kordéján testzsákok hányódnak, zötyögnek.
Felbukkannak a Szellemlovasok. Toretto nyargal az élen, mögötte Szabadság-rendi társai vágtáznak. Santo, Sirgeb, Pronsas és Esoto halad a nyomukban. A félmagasan lebegő sereggel tart a réges-rég elesett Druth és Gerbert, s még sokan a messzi múltból.
A Szellemharcosok tovatűnnek a tó fölött. Skelo búcsút int leemelt fejével, mielőtt levegőszerűvé foszlana.
Jassal a hajdani Viadorok után sóhajt. Még egyet merül a lágyan simogató vízben, zúgó fejét hűtve. Midőn felszínre bukkan, legelésző paripáikat pillantja meg a parton, közöttük Monpulo gebéjét. Az ezüstszínű csontló sokat hízott, mióta nem halálrettegéssel tölti napjait.
A tusázó úgy dönt, nem töpreng azon, miként kerültek ide felnyergelt hátasaik a palotabéli istállóból. Inkább örvendezik Aldatónak, hiszen attól tartott, többé már nem látják egymást. Továbbá hálát rebeg az isteneknek, amiért épségben megúszták az orvtámadást. Kibontakozóban lévő érzelmi élete megzavarását kevésbé méltányolja. A közelben tempózó Nashuára tekintve további titkos hálaszavakat küld az égiekhez, külön megköszönvén, hogy a lánynak nem esett bántódása, és még az Új Szent Könyv kardálló fedelét készítő Ismeretlen Mester nevét is megáldja.
Nyeregbe pattanva folytatják útjukat.
Perzselő meleg zúdul a tájra. Testük, tudatuk, erejük olvadozik. Kisvártatva úgy érzik, nem bírják tovább a tomboló hőséget. Egyszerre csak borulat terül föléjük. Lekid vet rájuk hűsítő árnyékot. Együtt haladnak órákon át. Fogatok, hintók, lovasok mellett nyargalnak el.
Délutánra a hátasok botladozóvá lankadnak.
Megállnak egy fogadónál. Mielőtt a közeli rétre engednék a paripákat, Nashua kiveszi a nyereg mögé erősített zsákból a fóliánst, és kendőbe kötve a hátára veti.
Leülnek egy asztalhoz. Növekvő feszültség szorongatja torkukat. A körülöttük hemzsegő embereket figyelik, az idevezető ösvényt és az égboltot is fürkészik, hiszen az orgyilkosok látogatása markáns intő jel volt számukra. Meglehet, Harmincadik Loggio tart a Fivérek hódító terveitől, ám a magukfajtától retteg csak igazán, és alighanem a családi hagyomány is megköveteli tőle, hogy fegyveres orvokat küldjön alvó vendégeire.
Evés közben Azin hirtelen a fejéhez kap.
– Hűha! A gúzsba kötött zsugort feldobtam az ágy fölötti tetőre! Még kiabálni sem tud, mert betömtem a száját.
– Na és? – kérdezi Mytia.
– Mi van, ha nem találják meg?
Belegondolnak. Vonogatják a vállukat. Az udvari pojáca sorsa nem ajzza őket nyugtalanságba.
Azin bezzeg sóhajtozgat.
– Küldd vissza Lekid madarát egy levéllel – ajánlja Nashua. – Írd meg a szolgáknak, miként táplálják az eleven függönytartó-díszt.
– Hozzáírhatok egy sort a felséges úrnak? – kérdezi Jassal.
– Én is üzennék valamit! – csatlakozik Sandon. – Megszólítás: „Aljas, Sötét Ülep Kiskirály!” Közlendő: „Menekülj! Hamarosan elvisszük hozzád ősi ellenségedet, kinek neve: Szabadság!”
– Várjatok, én is diktálok egy mondatot! – jelentkezik a bimbó. – Nem az etikett fog a szemem előtt lebegni, mikor megfogalmazom! Olyan goromba lesz, mintha sárkány üzenné!
– Nem hiszem, hogy Loggio ráérne olvasgatni – vélekedik Mytia. – A velünk műveltek miatt most vezeklők nemzésén kénytelen fáradozni. Az ő korában és állapotában ez vesződséges, piszmogós robot!
– Miattunk aligha pepecsel nemzéssel! Hiszen túléltük a merényt – jegyzi meg Zsoldos. – Ezennel megfogadom, hogy egyszer még ellátogatok Toronyváros építőmestereinek céhébe, s megismerkedem a gyilokfolyosó-készítőkkel!
Az óriás ünnepélyesen megemeli kupáját.
– Azin is fogadalmat tesz! Miután hazavittük Castaq királyt, és a Fivérek már nem árthatnak többé, de még a légynek sem, akkor visszatérek ide, és Harmincadik Loggiót is bemutatom a kardomnak!
Ezt követően mindketten kihívóan Jassalra merednek, lehurrogásra, ellenvetésre számítva.
Ő pedig sokértelmű vigyorral rájuk hunyorít. Összekoccintják, kiürítik a kupákat.
Nashua kicsomagolja a kendőből a fóliánst. Végigsimít a sértetlennek tetsző fedélen. Felüti a könyvet, belelapoz. Társai is közel hajolnak. Kedvtelve szemlélik a mitikus szépségű képeket. Fennhangon böngészik az írott sorokat.
Később lóra pattannak, s száguldanak tovább.
Szürkületre elérik Creton-hercegséget. A szurdokokkal teli, félelmes hírű birodalom határán átívelő völgyhíd tövében négy katonát találnak.
A fekete ruhás, sötét köpenyes férfiak felkunkorodó szegélyű vassisakot, Pödrött szerenádbogár-bajuszt, íjpuskát, kardot, tőrt viselnek. Felszerelésükhöz pajzs, lándzsa, vetőháló is tartozik.
Ám mindezeknek csekély hasznát vették, midőn nemrég támadók lepték meg őket. Meghaltak, mielőtt még bármelyikük fegyvert ránthatott volna.
Gyilkosaik nem vettek el tőlük semmit, viszont faltak a húsukból. A marcangolás végeztén a közeli fa alsó ágaira tűzték a tetemeket, oly módon, mintha éléskamrabéli kampókra aggatták volna a lakománakvalót.
Nashua elhűlten bámulja a hullatövisezők által az ágvégekre szúrt testeket, a köröttük lebegő, komor köpenyszárnyakat.
Hallott erről Cabartól, de azt hitte, apja túloz, hiszen a mesék megszorozzák a valót, épp avégből, hogy kisebbítsék a félelmet. Eszerint a Creton-hercegségbe visszahúzódott Szörnyeteg-maradékok leszármazottairól szóló történet nem csupán rémmese. Kár.
Amikor az yloniak a Viadorok és a Fivérek vezetésével legyőzték az ellenséget, a túlélők egy csoportja sikeresen eljutott Creton-földre, s ott szaporodáshoz látott. A változatos csúfságukról hírhedett rémlények korábban sem voltak finnyásak e téren, ezúttal még kevésbé kényeskedtek, bárkinek továbbadták örökítőanyagukat, aki szembejött, arra járt vagy épp nem figyelt oda.
Az ekként keletkezett szörnyűséges kreatúrák az anyaszervezet valamelyik testnyiladékából másztak elő, vagy kirágták magukat a napvilágra. Némelyik rusnyaság tojásból vagy ahhoz hasonlító képződményből bújt ki. Fejlődésükhöz tejre és húsra volt szükségük. Messziről kiszagolták a tejelő állatot vagy szoptatós asszonyt. Észrevétlenül, lopakodva támadtak. A szomjoltás végeztén éhüket is csillapították a tejforrás húsából. Felnövekedve a dögevést is fölöttébb kedvelték, egyetlen hulla sem lehetett biztonságban tőlük. Táplálékukat dögkútból, sír mélyéből, kőszikla alól is elővájták, kikaparták.
Azin leszedi a faágakról, és – társai segítségével – a földre fekteti a halott katonákat. A dermedt vonású arcokra igazítják a köpenyszárnyakat.
Rövid tépelődés után magukhoz veszik a vetőhálókat, remélvén, hogy szükség esetén idejük is lesz azok használatára.
Lóra pattanva elindulnak az imbolygó völgyhídon át a szemközti hegy felé.
– Jártam itt fizetett harcosként – mereng Jassal. – Seregnyi rémfajzatot irtottunk ki. Undorító hadjárat volt, csaknem elpusztultam az utálkozástól. A zegzugos Creton-hercegség telis-tele van szörnyeknek való búvóhelyekkel. Minden gyanússágra figyeljetek! Szüntelenül legyetek résen!
Aggodalma hallatán a fölöttük suhanó Lekid megjegyzi:
– Ha netán hozzám hasonlító rémségek ijesztenének rátok, tudnotok kell? az itteni sárkányszabásúaknak semmi közük nincs nemes fajtámhoz!
– Muszáj velük találkozni? – nyögi Nashua.
– Megszállhatnánk valahol éjszakára. Ha jól emlékszem, a hídon túl találunk egy fogadót.
– Emlékezz jól! – ajánlja Mytia, még mindig a faágra szúrt katonák miatt borzongva.
A hegyről levezető keskeny ösvényen élesre fent érzékekkel ügyelnek maguk köré. Nem kerülik el figyelmüket a lovak rezdülései. Trim a lány válláról tartja szemmel a magas növésű, bokros páfrányokkal és szőrös tányérlevelekkel szegélyezett utat, a tövises cserjeszövevényt, valamint a föléjük magasodó fák dús lombú ágait.
Lekid a levegőből pásztázza a környezetet. Éléskamrát észlel a sűrűben. Lejjebb ereszkedve megközelíti a hátborzongató tárolót. A tetemek egy sajátosan átalakított fán lógnak, amelyet meghántoltak, ágait megkurtították és kihegyezték, hogy alkalmassá tegyék az eleség felszúrására. A testek régebben ott raktározódnak, ruházatuk leszakadozott, zsigereiket felfalták, húsuk elkopott. A csontokon akad még némi szopogatnivaló.
Lekid lehuppan a talajra. Behunyt szemmel, orrnyílásait tágra tárva körbefordul. Érzékeny szaglószerve gyorsan nyomra talál. Amint kiszimatolja a közelben lapuló, bűzös lényt, az aljnövényzetet tarolva nekilódul. A fenyegetett rémség megkísérli a földbe ásni magát.
A pikkelyes a levélszövevény mélyébe markol. Kiemeli a veszekedetten kaparó, jókora szörnyet, és a szeme elé tartja. Az vergődik, harap, karmol, vinnyog.
Azután elhallgat. Lekid kiejti mancsából a hullatövisezőt, és körbefürkész. Rövid vizsgálódás végén, lassú léptekkel útnak indul a bozótosban. Hirtelen egy óriási tányérlevélre ejti a lábát, s olyféle mozgást végez vele, mintha tüzet taposna el. A szúrós, terebélyes levél alatt lapuló fajzat ásni és harapni is próbál, ám ez csupán egyetlen töredékpillanatig sikerül neki.
Ezzel végezvén, a sárkány újfent körülkémlel. Nem lel több rejtőzködőt.
A magasba rúgja magát, és társai után szárnyal a mélyülő szürkületben.
Jassalék leérkeznek a völgybe. Az erdő visszahúzódik mellőlük. Az út egyik oldalán gabonatábla hullámzik, a másikon rét zöldell. Előttük fogat zötyög.
Utolérik a kocsit. A bakon gubbasztó, köpcös fickó megörül nekik.
– De jó volna, ha kísérőmül szegődnétek a sötétben! – kiáltja felderülő arccal, amelynek legfőbb dísze a halántékig felkunkorodó, vékonyka szerenádbogár-bajusz.
– A fogadóba igyekszünk – közli Sandon. – Hát te?
– Én is, én is! Dehogyis utazom tovább éjnek évadján! Nem bolondultam meg!
A továbbiakban magas, dallamos hangon, ízesen mesél mindazon póruljártakról, akik viszont megbolondultak, vagyis éjszaka kocsiztak a szörnymaradékok által kesergetett Creton-hercegség sötétségbe vesző útjain. Ők hullatövisezők, tűzfúvók, aknászrémek, velőszipolyok és más szörnyetegek áldozatául estek. Ki megbolondul, megboldogul! – összegzi végezetül.
Megérkeznek a fogadóhoz. A tulajdonos pecsenyesütést, hordógurítási versenyt, táncolást, szép lányokat és birkózóviadalt is ígér mulatságképpen, ám a Harmincadik Loggio vendégszeretetétől kimerült jövevények csak legyintenek az összes kísértésre. Aludni vágynak.
Lekid megígéri, hogy vigyáz az álmukra, mivel a múlt éjjelen – velük ellentétben – üdére pihente magát, elannyira, hogy már-már a pikkelyei is kisimultak a sok alvástól. Ujjára ülteti a madcinak becézett futármadarat Tollas kedvence szárnyait a feje fölé koszorúzva riszálgat, kristályosan áttetsző csőrét csattogtatja, s szív alakú, rózsaszín nyelvét pödörgeti. A sárkány csücsörítve gyönyörködik benne.

 

 

Jassal leveszi nyakából az ezüstkígyót, és az ablak alatt álló ládára helyezi, az összegömbölyödve alvó Trim mellé. Rájuk dobja palástját.
Becsukja a spalettát. A fatáblába vágott, tünelkét formázó nyíláson át látja a fogadó udvarán táncozó lángok bíboras lobogását.
Sárgásvörös fénynyaláb bújik át a résen, felvéve annak éjtündér alakját, és az ablakhoz lépő Nashua arcára vetíti önképét.
Midőn Viador a két tenyere közé fogja a lány arcát, a tünemény átlebben az ő kézfejére. Amikor lehajol, és megcsókolja Nashuát, a fényfigura a hajára röppen. Hosszan, fulladtan csókolják egymást, mintha sosem telhetnének el a másik ízeivel. Később, levegőből fogyottan összehajtják homlokukat. Halkan sóhajtoznak, megszólalni képtelenül.
Víg hangulatú, vérpezsdítő zene csendül fel odakinn. Széklábak csikordulása, talpak dobbanása hallatszik, nevetés gyöngyöz a szobába. Jassal derékon kapja a lányt, az ágyhoz táncol vele. A narancsvörös fényalak velük tart, forgolódás közben Nashua hátáról a férfiéra röppen, majd visszasuhan, és kezdi újra. Mikor a nyoszolya szélében elbotolva végignyúlnak a takarón, a szétnyitott szárnyú, kecses tündéralak megül a falon az ágy fejénél, s a kinti fáklyalángok ringatózásával összhangban vibrál, lobog és helyben csapong.
A férfi letesz a szavakról. Érintéssel, simogatással, csókkal beszél a benne viharzó érzelmekről.
A lány is szótlan, ám annál érzékítőbb kifejezési formát talál a testében-lelkében kavargó szenvedély számára. Porcikáról porcikára csókolják, cirógatják, végigportyázzák egymást, valamennyi érzékszervük részt vesz az élvezetben, s még annál is több történik, hiszen látnak a bőrükkel, belélegzik egymást, képesek úszni-röpülni saját ereikben és a másikéban, elvegyülnek egymás sejtjeiben, tűzviharba, villámlásba kerülnek; megsemmisülnek és újraélednek.
S miután mindez átlángol rajtuk, továbbra sem lelik a szavakat, a lány felemeli a kezét: a fénytündér a tenyerére simul, majd a kézfejére, s amikor a férfi ujjai összekulcsolódnak az övéivel, a tünelke átlebben Jassal kézfejére.
A reggeli ébredéskor már nem narancsvörös fáklyalángok játszanak a spalettarésben, hanem színarany napsugarak szöknek a szobába, rezgetik a levegőt, a szitáló porszemcséket, és táncoltatják a tündért a feltérdelő Nashua hetykén széttartó mellei között.
Utóbb sem bírnak megszólalni, közlendőjük oly roppant súllyal nehezedik rájuk, hogy csak görnyedni képesek terhe alatt. Rémült, rebbenő, álmatag pillantásokkal és reszketeg, tolvajló, cinkos érintésekkel próbálják a másik tudtára adni, egyszersmind titkolni előtte, hogy tisztában vannak bűvöletük jelentőségével. Miként a hópelyhek bogárzanak a szélben, úgy kavarognak bennük a soha, mindig, örökké, holtomig, halálos, hihetetlen, gyönyörű, egyetlen szavak, látszólag összefüggéstelenül.
Nashua azért is hallgat, mert úgy véli, a kopottas szeretlek vallomás aligha fejezhetné ki érzéseit. Jassal szerint szegényes lenne, ha a lelkében növekvő szerelmet csupán tündérálommal, csodával vagy misztériummal honosítaná.
Egyébként is, valaki azt suttogja fülükbe, hogy a lázas, önfeledt érzelmi átfedés sem hozzájuk való. Épp ezért keményen tartják magukat reggeli közben, és később lóháton is. Úgy tesznek, mintha nem vennék észre társaik szemvillanásait, összenézéseit, mosolygását, pláne a frivol kacsintásokat.
Lekid fölöttük suhan. Amikor szűk szurdokon kelnek át, előreszárnyal, és bevárja őket az összehajoló hegyek kijáratánál. Később tóparton haladnak, s Nashua a partközeli sekély vízben ringatózó, nagy, buta fejű sárga virágokban gyönyörködik.
– Eszedbe ne jusson! – rivall a sárkány.
– Micsoda? – rökönyödik a lány.
– A fürdés!
Jassal emlékezetében felködlik egy régi kép. Összerázkódik undorába.
Mytia kíváncsian lecsap rá.
– Elmeséled? – kérdezi.
– Inkább nem.
– Miért? Mifélék élnek a tóban? – firtatja a bimbó.
– Szörnyfélék.
Mennek tovább. Hosszú időn át nem tapasztalnak maguk körül semmi ijesztőt.

 

 

Délutánra édesgyümölcs-ligetbe érnek. Képtelenek ellenállni a fakadóra érett termések alatt roskadó fák látványának. Leszállnak lovaikról, s amíg azok legelnek, ők falánkságra ingerlően formás, piros húsú gyümölcsöket szakítanak az ágakról. Lakmározás közben le-föl sétálgatnak a lombárnyékban, bágyasztóan zümmögő bogarak között.
Mytia felfedez néhány bellamfát a közelben. Rohanvást indul, hogy szedjen a kövér, nedvdús, liláskék termésekből.
Azin a lány hosszú lábú, könnyed lépteit csodálja. Nashua is a távolodót követi tekintetével.
A szemből áradó fény átöleli, meghosszítja, s tetézetképpen be is aranyozza a magas, karcsú nőalakot. Majd hirtelen elnyeli.
Mytia két sietős lépés között tűnik el. Szempillantás alatt foszlik semmivé. A toronyember üvöltve arrafelé lódul, ahol kedvesét elnyelte a föld.
– Óvatosan! – nyögi Nashua. Ő is futásnak ered. A vállán tanyázó Trim irtózva kapaszkodik a nyakába, és még vigyormaszkos képét is a hajába temeti.
Jassal és Sandon is utánuk iramodik. Valamelyikük elkiáltja Lekid nevét.
A közelben csemegéző sárkány nyomban a magasba lendül, és felderítő repüléshez lát.
Váratlanul Azint is elnyeli a föld.
Bármi történt is vele, az óriás nem adja meg magát. Bömbölése felhalatszik a mélyből.
Tébolyult küzdelmet vív az ellenféllel. A talaj morajlik, reszket, inog fölötte, akárha Monpulo pinceszörnye tombolna a gödörben.
Egyszerre csak valami kirobban a földből. Az idomtalan test hányt-vetett tagokkal, rongyszerűen röppen a levegőbe. A lendület fogytával a hörgővinnyogó aknászrém lelassul, majd sivítva zuhanni kezd.
Időközben a toronyember kikászálódik a gödörből. Elkapja a lefelé hulló rusnyát, és még magasabbra rúgja-taszítja. A visszadobott fajzat dühtől tébolyodottan csattogtatja fogait, és maga köré csapdos karmos végű mancsaival. Végül az óriás kardjába zúdul.
Sandon és Jassal a Mytiát elnyelő gödörhöz rohan. Már nem kell levetődniük.
Vérben ázó, lefejezett korpusz fekszik odalenn. A másikat kard szegezi az üreg falához. Körülöttük emberi, állati maradványok, csontok hevernek.
A több sebből vérző, kimerült Mytia hápogva lélegzik fölöttük. Talpát a verem falához feszítve rángatja ki kardját a visszataszítóan rút aknászrém hullájából.
A húzgálás hatására a döglött fajzat szeme kifordul. A pofáját betöltő, förtelmes rágószerv csattanva szétnyílik, ragacsos nyál csordul belőle.
A lány nem bízik a holt mivoltban. Odasújt a pengével, lecsapja a rusnya fejet.
Jókor szökken félre a csonkból lövellő váladék elől. Undorában hangosan nyöszörög.
Társai segítségével kapaszkodik ki a csapdából.
Lekid lezúdul a levegőből, szélsebes pillantást vet a csúfságokra. Utálatában zöld lángot okád rájuk. Első dühe csillapultával bíbor tűzzel hamvasztja el maradványaikat.
Ezenközben Azin leszegett fejjel, figyelmesen járkál a gyümölcsfák alatt futó ösvényen. További vermeket talál, bár nem könnyű felfedezni a fűvel vagy földdel álcázott kelepcefedőket. A mélyben lapuló aknászrémek a lezuhanó prédára várnak.
Meglehet, kínzó előérzetük támad Lekid üvöltését, dörgő szárnycsapásait hallván, mégsem menekülhetnek. Végtére csapdában gubbasztanak.
Azin rájuk rúgja a fedelet; a sárkány elperzseli az orvokat.
Sebbel-lobbal megszabadítják a gyümölcsligetet az aknászrémektől. A tisztogatás végeztén elégedetten körbenéznek. Füst szállong a kormos falú gödrökből.
Jassal felnyög.
– Hol van Nashua?
Közelgő lábdobogást hallanak.
Reményük hamar kilobban, amikor megpillantják a feléjük közeledő valamit. Az idomtalan szörnyeteg testét vetőháló borítja, több sebből vérzik. Trim tapad a pofájára, szétvetett tagokkal, vadul morogva.
A rémlény a barinon által megvakítva, támolyogva halad a mozgását akadályozó háló alatt.
Jassal megadja neki a kegyelemdöfést. Lefejti Trimet a roskadt hulláról. Gyors pillantást vet a szopókás fejre, és futásnak ered abba az irányba, amerről a velőszipoly érkezett. Talán tud róla, talán nem: rémülten kiáltozza a lány nevét. A vele loholó barinon elébe vág, mutatja az utat.
Társaik rohannak a nyomukban.
Lekid a fák fölött repül.
Néhány szárnycsapással odébb megpillantja Nashuát.
A szörnyetegek által közrefogott lány kardot döf az egyik szopókás fejű fajzatba, ám ekkor egy másik rusnyaság félresodorja testét.
A bimbó lezuhan, elveszti a fegyvert. Letépi fejéről a sisakot, és a fölé hajoló rémpofába csapja. Szabad kezével kirántja hajából a karmos madárlábat. Visszakézből végigszánt vele egy szörnyfejen, ugyane mozdulatból hátradöf a nyéllel, torkon szúrva a tarkójához hajoló szipolyt.
Talpra kecmereg, de már nem moccanhat a szorosra zárult gyűrűben. Csupasz testű, ragacsos bőrű, szopókás szájszervű rusnyaságok csammognak, cuppognak körülötte. Még mindig a markában szorongatja a Pocmóktól csaklizott, sokhasznú madárlábat. Ütni, szúrni próbál vele, hasztalan, nincs helye a nekilendüléshez. A rémlények még közelebb dörgölődnek hozzá, csőszerű, váladékos szopókájukkal tapogatják a testét borító páncélozást, fedetlen arcát, nyakát. Sejthető, hogy pillanatokon belül mohón nekiesnek.
Lekid lejjebb süllyed a magasból, és körbesuhintja farkát. A falakódási előkészületekbe merült fajzatok akkor figyelnek fel a vészre, mikor az már bekövetkezik. Az elsőként megcsapott rémség megbicsaklik, összerogytában iszonyatos erejű ütést mér a mellette állóra, az a harmadikra, amaz pedig továbbadja a következőnek. Recsegő, koppanó, csonttörő hangok kíséretében, sorban leterítik egymást.
A pikkelyes a talajra tottyan. A letaglózott szipolyok többsége a teste alá pépesül.
A kívül rekedtek menekülnének. Egyiküket Nashua döfi nyakon a madárlábbal, a többin Lekid osztozik az odarontó, módfelett harcias társakkal.
Jassal felnyalábolja és félrecipeli a lányt a kavargásból. Óvatosan leállítja a földre, végigtekint rajta. Palástjával letörli az arcát borító váladékokat, sérülés után kutat. Talál is számos horzsolást, és egy hosszú, vérző vágást a nyakán.
Nashua is felfedezi a férfi sebeit. Összeölelkeznek.
– Undorítóan ragacsos vagy! – ujjong Jassal.
– Iszonyúan bűzlesz! – lelkesül a bimbó.
– Miféle takonyban hemperegtél? – örvendezik a férfi.
– Dögkútban dagonyáztál?
– Csoportosan hánytak le?
– Alig várom, hogy megfürösszük egymást.
– Én is szeretlek.
A csóktól eltekintenek.
Lekid elperzseli a rémmaradékokat.
Hátasaik keresésére indulnak.
Patadobogás vezeti nyomra őket.
A paripák farokfelvágva rohannak a tébolyodottan vágtázó vezérmén után. A rémülettől meredt szemű Aldato körbe-körbe nyargal a réten, ám bármilyen gyorsan száguld, a hátán és a nyakában csimpaszkodó velőszipolyoktól nem szabadulhat. Támadói arra készülnek, hogy szopókájukat a fülébe vagy orrába dugva szürcsöléshez lássanak.
Jassal füttyent.
Hangja eljut a ló tudatához.
A paripa feltisztuló tekintettel nekilódul. A tusázót megközelítve, az utolsó vágtaugrás közepette dobja el magát a levegőben. Jobb oldalával zuhan a talajra.
Teste Jassal felé siklik. Az egyik szopókás szájszervű rémség szétmorzsolódik alatta.
A másik fajzat továbbra is az oldalán sikló mén sörényébe csimpaszkodik.
De csupán a kardig tart ki.
Viador felemeli a pengére szúrt rémlényt. Undorodva végigméri, félrehajítja.
Azin eltapossa a maradékát.
Aldato feltápászkodik, majd lábait szétvetve hosszan rázkódik, s még a sörényét is szaporán lóbálja. Midőn úgy találja, megtisztult a külső-belső rettenettől, eszébe rémlik még valami. A bőrét is végigborzongatja, fejétől a farkáig.
Nyeregbe szállnak.
Önmaguktól és egymástól is viszolyognak. Fintorogva, grimaszolva vágtáznak. Ha valaki megkérdezné, hová robognak, nem az Álmok Tengerét jelölnék meg célul.
Kórusban kiáltanák: fürdőt!

 

 

Az újabb szurdokon átkeltükben vízcsobogást hallanak. Felmászatják lovaikat a sziklafalban kanyargózó csapásra. A szűk ösvényen térdüket horzsoltatva, mohos köveken csúszkálva közelítik meg az igézetes zúgás-robajlás forrásvidékét.
A szirtek között már aggasztóan alkonyodik, mire megpillantják a vízesést. A tűnő Nap fénye a sziklafalról alábukó vízfüggönyt színesíti sárgásvörösre, rózsállóra, fiaskózöldre, gyémántragyogásúra. A zuhatagból szétpermetező cseppek megannyi vérző Napként szóródnak a körülöttük bokrosodó tányérlevelekre és páfrányokra, a zöldülő kövekre.
Ruhástól állnak a zuhogó alá, csúszós sziklapárkányon billegnek, egyensúlyoznak, széttárt karokkal forgolódnak, az alászakadó vízzel korbácsoltatják magukat.
Lekid a perem alatti katlanba ereszkedik. Fenékre tottyan a vízvájta, sekély mélyedésben, és mellső végtagjait a feje fölé tartva mosatja magát.
A nedvességkerülő Madci eközben széttúrja a kőfal kiszögellésében felfedezett, kocsikerék méretű, lakatlan fészket. Felcicomázza magát az abban lelt pazar tollakkal. Főleg a faroktájékát ékesíti a karhosszúságú, keresztcsíkos pöttyös, karikamintás, rikítóan színes, lengeteg, fodros tollakkal. A rövidebbeket a szárnytollai közé illeszti, a még kurtábbakat bajuszképpen rendezi el a csőre tövében. Felismerhetetlenné szépül.
Megszemléli magát egy horpadásban összegyűlt víztócsa tükrében, illeg-billeg, igazgatja csinosságait. Fülbántóan hamis, ám annál szenvedélyesebb trillázásba fog. Szökellgetős, bokaütögetős, hajladozós násztáncot mutat be a maga komponálta füttyögésre. Amikor szárnyvégeit összeérintve koszorút formáz a törzse köré, Lekid lelkesen megtapsolja kedvencét.
Ismét nyeregbe szállnak. Lovaik csúszkálva, gyakorta fenékre kuporodva másznak lefelé.
Gyorsan visszaérnek az útra. A föléjük hajoló sziklafalak között mélyül az esthomály, terebélyesednek az árnyékok. Vágtában igyekeznek kifelé a nyílt terepre, abban bízva, hogy ilyképpen valamelyest meghosszabbíthatják az aIkonyt, ám erről lekésnek. Mire maguk mögött hagyják a regényes szépségű szurdokot, a kinti mezőket is ellepi a szürkület.
Jassal gondol egyet, fél kézbe veszi a szárat, s felcsiholja szarulámpáját. Nashua is megpróbálkozik a bűvészettel, neki is sikerül.
A tusázó még egyet gondol: fáklyaként világító ujjhegyét a mellette lovagoló Sandon felé nyújtja. A rövid hajú férfi óvatos-bizalmatlanul tartja oda kezét. Amikor körme végén tűz lobban, ösztönösen a szájához kapja mutatóujját, hogy elfújja a lángocskát, de még időben visszafogja a szusszanást. Eltartja magától a varázslámpást. Forgatja, csodálja, a mellette suhanó bokrokra világít vele.
Azin és Mytia is kér a lángból. Ők kissé hátramaradnak, a kantárszárat a vezérmén után igyekvő lovuk nyakára engedik. Játszanak a szarulámpással, nyújtják és rövidítik a tűznyelvet. Vívást mímelnek, köröket és szíveket rajzolnak a vastagodó sötétségbe. A gyermekarcú óriás a levegőbe írja a lány nevét, még arra is ügyel, hogy hátulról előre betűzze, a könnyebb olvashatóság végett. Ákombákomjai formátlanul jönnek világra, s hamar elmosódnak a sietségben, mégis célba találnak.
Válaszképpen Mytia lángoló csókot rajzol az estébe. Majd hirtelen oldalra hajolva az ujján lobogó tűzcsóvával fenyegeti a bozótban lappangó valamit, mire az megkushad, s rémült szüttyögéssel bámul utánuk.
A sötétedés előrehaladtával lámpásaik mind több leskelő szempárt csillantanak meg az utat környező bozótban, a távolabbi fák ágain. Akármik is azok, a tűztől bűvölten nem mernek támadni. Ők pedig, a bestiákat megfélemlítő lángoknak köszönhetően, egész éjjel haladnak a feketekék égbolt alatt.
Kisvártatva rémlények által űzött vadak csatlakoznak hozzájuk és melettük maradnak, míg a nyomukban csörtető fajzatok fel nem adják a hajszát. Később menekülő tapsifüles keres menedéket a közelükben. Midőn kergetője lemorzsolódik, a nyulacska az élre vágva jócskán eléjük száguld, versenyre biztatva lovaikat. Élvezetes rohanás végén válik meg tőlük.
– A nagyherceg miért tűri, hogy rémlények zaklassák alattvalóit? – kérdezi később Nashua.
– Ha még mindig úgy van, mint hajdanán, akkor Creton-hercegség ura ki sem dugja az orrát a palotájából – mondja Viador. – Pompásan érzi ott magát. Harácsszedői, feltéve, hogy élve visszatérnek a népnyúzó körutazásokról, minden jóval elhalmozzák őt és felséges családját.
– Úgy hallottam, a kreatúrák már nem úgy szaporodnak, mint bármit megtermékenyítő, szörnyeteg eleik – szól Sandon. – Ezek kevésbé buják, s ha mégis kedvük szottyan a nemzésre, úgy csinálják, miként azt általában szokás. Egy jó hadvezér a szervezett seregével a csírájukat is kiirthatná. Csakhogy az itteniek szerint uralkodójuknak nem áll érdekében a rémségek elpusztítása. Ha mindenki szabadon kószálhatna, bármelyik napszakban, gyengülne a népfejő nagyherceg hatalma.
– Azin egyszer majd ide is eljön! – rikkantja az óriás. – Ha még egyáltalán életben lesz, miután lepöckölte a trónról a Fivéreket. Meg Monpulót. Továbbá Gottót. És persze Loggiót! Hát ti?
– A mi szívünkben talán szerényebb a láng – feleli Jassal.
Nashua az óriáshoz fordul.
– Szívesen veled tartok – mondja.
Viador felnyög. Előbb a toronyemberre világít a körömlámpással, majd a bimbó és a többiek arckifejezését is szemügyre veszi.
– Ah! – nyögi csúfondárosan. – Megalakul a Szabadítsuk meg a Világot a Zsarnokoktól mozgalom?
– Nem erről van szó – dünnyögi Sandon. – Ami engem illet, nem gondolom, hogy rajtam áll a Világ üdve. De az itteni rusnyaságokat szívesen irtogatnám. Végtére harcos vagyok.
– Szerinted Gotto lovag nem rusnyaság? – morran Azin. – Örömképtelen, képmutató, hazug, kövecses, megszállott. Mindez csakis az ő addig baja, míg szörnyeteg életmódját rá nem kényszeríti az alattvalóira. Monpulo nagyúr nem rusnyaság az árvákkal és özvegyekkel? Hát Loggio kiskirály, kinél minden orgyilkos munkát talál?
Jassal vállat von.
– Eszerint utunk célja az volna, hogy meggyógyítsuk a Világ összes baját?
– Nem, ezen utunk célja Castaq király! – feleli Azin. – Tudom, nem vagyok nagy eszű. De ne hurrogj le a hitem miatt! Szerintem igencsak fontos, hogy életben tartsuk magunkban az egykori gyermeket. Várj, keresem a kifejezést! Arra gondolok, fontosabb a szív, mint az ész. Ha dönteni kell, ebben a sorrendben latolgatok.
– Aha – bólint Jassal. – Értelek. A szív-ész sorrend óhatatlanul lázongáshoz, felkeléshez vezet.
– Az ember mindenekfölött szabad akar lenni – szól Nashua.
Viador újfent vállat von.
– Higgyetek, amiben akartok. Én azt hiszem, csurrantok egyet.
Félrevonul Aldatóval egy bokor mellé. Lepattan a nyeregből, körbevilágít a lánggal, nehogy valami fajzat rajtaüthessen az aljnövényzetből. Azután elfújja a lámpást. A következő pillanatban Sandon lép mellé, hasonló szándékkal.
Azin sem késlekedik sokáig. Ő nem oltja el a lángot, ám ezt gyorsan meg is bánja, mivel emiatt őt kell oltogatni.
Az izgalmak csillapultával pihegve öntözik a füvet.
Zsoldos megböki Jassalt a könyökével.
– Haragszol? – firtatja.
– Ugyan! Még az is lehet, hogy veletek tartok. Valamivel muszáj eltölteni az életet.
– Ugye? – derül fel Azin. – Mégsem ülhetsz otthon a piactéren álló, gazdag házadban, hogy az akasztásokat bámuld az ablakból, holtodig!
– Ti is hallottátok? – suttogja a középen álló Sandon.
Fülelnek. Valami motoszkál a közelükben. Aldato is horkantgat, fülét hegyezi.
Lekid tottyan melléjük. Rápisszegnek, hogy ne üssön zajt. Fürkésznek, figyelnek.
Jassal megpillantja a feléjük kúszó, terjedelmes rémlényeket a sötétben. Mérlegeli, végez-e, mielőtt a két hullatövisező támadást intézne ellenük, odasziszeg a balján csobogtató sárkánynak:
– Látod te is? Miért nem félnek tőled? Szökőkútnak néznek netán?
A pikkelyes csúnyán elvigyorodik, szeme megvillan. Célba veszi aljazatlevelek között araszoló rémlényeket. A csapadéksugár hanyatt veti, meghempergeti, félresodorja az idomtalan fajzatokat.
– Azt a...! – hörren az óriás. – Azin mától felnéz Lekidre!
A hullatövisezők menekülni próbálnak.
A pöfögő mindaddig a talajon tartja, áztatja és forgatja a szörnyeket, míg társait egyéb elfoglaltság köti le.
Rövidesen fellobbannak a körömlángok. Kardok csörrennek.
A sárkány zöld tüzet fúj.
Azután mennek tovább.

 

 

Hajnalodik, mire Creton-hercegség határára érnek. Hegymagas szirt tornyosul eléjük. A sziklába vájt kapunál teremtett lélek sem silbakol.
A katonák az átjáró mellett álló épületben őrködnek. Hortyogásuk kihallatszik a csukott ablakon. A kapun átléptetve rövidnek tetsző szurdokba jutnak. Az összehajoló kőfalak között még éji homály terjeng. A hasadék túloldali kijárata vörösarany lángolással tündököl.
Lelassítják a lovakat, tudván, hogy a völgyszoros végén kilépve megpillantják az Álmok Tengerét.
Sandon a combjába törölgeti tenyerét.
– Rám férne egy kupa ital – sóhajtja.
– Rám is – suttogja egyszerre Mytia és Nashua.
– Azin egy hordóval is meginna!
– Ne számítsatok különös látványra – csillapítja őket Jassal. – Ez csak egy tenger. Napsütésben kék, viharban szürke, éjszaka fekete.
– Most már sokkal jobban ismerlek – mondja Nashua. – Nem dühítesz fel. Tudom, milyen vagy, bármiként kendőzöd is.
– Milyen vagyok?
– Sose áruld el egy férfinak, hogy átlátsz rajta – óvja a lányt Sandon.
Nashua rámosolyog.
– Jól van.
Elérik a szorosból kivezető kaput.
Még egyszer megtorpannak, mielőtt kiléptetnének a tündökletbe.
– Akármi vár is odakinn, tudnotok kell: kedvellek benneteket! – rebegi Mytia.
– Pedig te nem szoktál ilyeneket mondani – vigyorog rá Sandon. – Ez az egyetlen hibád.
– Azin is szeret titeket! – sóhajtja az óriás.
– Be fogok szorulni az átkozott résbe! – fortyog Lekid. – De legalább idáig eljutottam veletek. Nem állítom, hogy minden pillanatot élveztem. Viszont pocsékabb is lehetett volna.
– Mi ez a hirtelen meghervadás? – csodálkozik Nashua. – Hiszen Castaq királyért megyünk, nem pedig a nemlétbe!
– Így igaz – bólint Jassal. – Rengeteg kapun átléptünk, mióta útnak indultunk. Ugyanennyi nyílt meg bennünk is. Lépjünk át a következőn. Keressük meg az Alvó Királyt!
Aldato vonakodik kissé. Aggodalmát ágaskodással juttatja kifejezésre. Sörényét rázva két lábon táncol, nyihog és horkantgat. Miután félelmét kiadja magából, büszke fejtartással nekivág.
Sorban kimerészkednek az átjárón. Lekid is átfér a nyíláson.
A tenger terül eléjük.
Hullámfodrok borzongatják a halványuló égbolt simogató kékjét tükröző vizet. A partot borító, finom szemcsés homok oly tiszta színű, mint a csipkebokor rózsás árnyalatú, porcelános virágszirmai. A szárazföldhöz közeli, könnycsepp alakú szigeten zöldellő, vénséges fák lombkaréjában magasodó palota tornyát kisebb, tűhegyes körtornyocskák ékesítik.
A szigetre vezető földnyelv, valamint az oda nyíló csapórácsos kapu szakasztott olyképpen lángol, mint a Lélekföld megközelítését akadályozó tűzfal.
Nashua lecsúszik a lóról, s a mesei homokba ül. Betemeti vele a lábát. Ujjai közt pergeti, szitálja a rózsasziromszínű szemcséket. Hunyorogva szemléli a palota mögött emelkedő, vakítóan aranyló Napot.
– És most? – kérdezi.
Lekid leteszi válláról a piperkőc madarat. Mozdulataival vetkőzést imitál, aztán a tengerbe sétál, és átadja magát a fürdőzés örömének.
Parton maradt társai felváltva gyönyörködnek a napkeltében, a zöld lombos szigetben, a szelíden mormoló tenger selymes kékségében. Tanácstalanságuk lassan foszladozik. Lenyergelik a lovakat. Leveszik a palástot, lerakják fegyvereiket. Megválnak csizmájuktól. Addig-addig szedegetik magukról lefelé a holmikat, mígnem alig marad rajtuk valami.
Berohannak a vízbe, s ott eldobják az utolsó ruhadarabot is.
Átadják testüket a tengernek, engedik, hogy az simogassa, ölelje, ringassa, hintálja őket. Figyelik érintését, összehasonlítják az eddig megpróbált vizekéivel. Tágra nyitott szemmel lemerülnek. Tüstént Madci jut eszükbe. Ha futármadár látná a körülöttük úszkáló halak tarkán virító színeit és változatos mintázatát, azontúl aligha tollakkal akarna ékeskedni.
A paripák is a vízbe lábalnak. Kezdetnek a parttal párhuzamosan futkároznak. Mellső lábaikkal paskolják a fodrozódó hullámokat. Felhemperednek, dörzsölgetik hátukat a nedves homokban. Folytatják a szaladgálást sekély vízben, majd eltérülnek az iránytól, és mind beljebb gázolnak. Egyszercsak elfogy alóluk a talaj, ők pedig ügetést mímelő lóúszásban haladnak tovább. Amikor összetalálkoznak valamelyik emberrel, és az a hátukra kapaszkodik, játékosan hányják-vetik magukat, feldobálgatják a farukat.
Jassal és Nashua mélyre merül. Eszükbe jut valami. Összeölelkeznek, megcsókolják egymást, és meg sem próbálnak úgy tenni, mintha csak a levegőn osztoznának a másikkal. Midőn fulladozva felszínt érnek, teleszívják tüdejüket, kézzel-lábbal összekapaszkodnak, a férfi kisimítja a lány arcából a vizes tincseket, és a füléhez hajol.
– Nem akarlak megváltoztatni. Maradj meg makrancnak.
Nashua a férfi fülére akaszkodik a fogaival.
– A makrancot most hallom először – suttogja. – Eddig ilyeneket hajtogattál: csitri, fruska, ragadék, vakarék, lelkice, szűz hajadon...
– Utóbbira már aligha figyelnél – jegyzi meg Viador.
– És ha megszokásból mégis felkapnám a fejem? – nevet a lány. – Tűnődtél már azon, mit mondasz atyámnak? Szenvedélyes fivéremnek? Tudd meg, Tintónak gyorsan eljár a keze!
– Mondanom kéne valamit? – csodálkozik a kérdezett.
– Nos, igen. Mit tettél velem?
A férfi megcsókolja az édesgyümölcs formájú, telt, piros szájat.
– Mit tettem veled? – puhatolja később.
A zöld szempár elkerekedik.
– Szavakba kéne foglalnom? Nekem?
– Te sokkal ügyesebben csűröd-csavarod – bólogat Jassal.
– Majd belejössz te is. Nem nehéz!
A férfi felsóhajt.
– Dehogynem!
Nashua megérinti nyakában az ezüstkígyó mellett függő, színeváltó drágakövet. Lám, Qambollo ragyogása kitart, birtoklója méltó hozzá, gondolja.
– Megtanultam kardozni? – kérdezi.
– Egész tűrhetően.
– Érek annyit, mint a harcosok?
– Mit akarsz hallani? – firtatja Jassal.
– Nekem sikerült. Elbírok a karddal. Te pedig megtanulhatod kifejezni az érzelmeidet.
– És az mire volna jó nekem?
– Gazdaggá tenne.
– Eszerint gazdagabb vagy nálam?
– Ha behunyom a szememet, bármilyen képet magam elé tudok képzelni! Ez nem gazdagság?
Jassal behunyja szemét.
– De igen. Gazdagabb vagy, mint sok vagyonos, és nemcsak a képzeletedtől. Ami engem illet...
Elhallgat, s hosszú ideig nem szólal meg.
– Ami téged illet? – suttogja Nashua.
– Próbálom elképzelni a jövendőt.
Nem kell sokáig képzelegnie. Váratlanul megrendül velük a tenger, olyképpen, mintha meglötyögtetnének egy folyadékkal teli tálat. Azután óriási hullámtaréjok tornyosulnak föléjük. A tajték megdermed, és állva marad a magasban.
– Virtuo – sóhajtják egyszerre.
Partra sietnek. Felkapkodják ruháikat. Éppen a csizmájukat húzzák, midőn sebesen megpókhálósodik, majd berepedezik körülöttük a homok. Talpra ugrálnak, s hátrébb intik csodálkozó társaikat is. A lovak maguktól félrenyargalnak.
Homoksárga kérgű, göcsörtös törzsű, gyéren ágas, haragoszöld levélzetű fa robban elő a talajból. S miután a távolban toronyló vízfal leomlik, a nedves homok elsimul, az a fa úgy görnyed a parton, a sokat szenvedettek méltóságával, mintha ott sarjadt volna elő a magból, több száz év előtt. Akárha ott cseperedett volna, viharos széllel, hullámveréssel dacolva, az összes égtáj felé megcsavart, kitekert törzzsel, kínzottan, konokul, szépségesen.
Egyszerre csak képekkel telik meg a homoksárga kéreg, kezdetben halványakkal, hogy a szemlélő azt hihesse, csupán, képzelete játszik vele Aztán a körvonalak élessé válnak és megszíneződnek. Emberek, tájak, állatok, lények rajzolódnak elő, s váltakoznak, kifogyhatatlan bőségben, tarkán élettelin.
Végre Virtuo előttük terem a fa törzséből.
A varázsló semmit sem változott a legutóbbi találkozás óta. Sárgásősz tincsei vékony hajfarkokba fonva omlanak vállára. Magas, dúsan redőzött homlokának barázdái közül tűnik elő a fikarcokat jelképező, csúcsával lefordított háromszögbe foglalt, két lábra magasodó sárkányt ábrázoló bélyeg. Szemrése szűk, kajlán metszett. Írisze ezüstkék. Tört vonalú, keskeny élű, hosszú orra kardpengeszerű. Orrhegyén borsószem méretű, fémes ragyogású, színét váltogató bibircsók billeg, nem olyan szép, mint a vezérlőcsillag Qambollo. Telt, kicsiny száját szalmasárga bajusz övezi, fakult szakálla hétfonatú, s mint ilyen, némi varázserővel bír. A keskeny vállára boruló, földig terülő paláston gyöngyházas tündöklettel ragyognak fel a Világ tájai, képei; év- és napszakok, színek, fények-árnyak váltakoznak. Éjkék csizmájának hegyes orra hol felhajlik, hol lekunkorodik, olykor pedig türelmetlenséget sugallóan tekergőzik, avagy kígyósan előrevág.
– Nahát! – szól üdvözlésképpen, ráncos bőrű kezeit összedörzsölgetve. – Nem reméltem, hogy eljuttok idáig.
– Élvezet számunkra, hogy megtisztelsz bizalmaddal – bókol Nashua.
Virtuo rávillantja ezüstkék szemét. Elmosolyodik sárgás bajusza alatt.
Aztán elrévülőn folytatja:
– Nos tehát, megérkeztetek az Álmok Tengeréhez. Eljött a pillanat, midőn a szépreményű hősök, vagyis a Szűz, a...
– Kicsoda? – nyikkan közbe a lány.
A varázsló feltekint. Homlokát ráncolja.
– Már nem csupán a kenőcsöket kevered össze? – kérdezi Jassal.
– Csak tréfáltam! – legyint Virtuo. – Egyébként nagyszerűen hallok, mióta a Mímes kiszedte a fülemből azokat a csúnya bogarakat, és még az emlékezetem is kevésbé szitás! Hogy egészen őszinte legyek, módfelett hálás vagyok!
– És arról mi a véleményed, hogy kihoznánk a királyt, ha tudnánk, hol van? – firtatja Viador.
– Te sürgetsz engem?
– Igen.
– Jól teszed, mert különben hajlamos vagyok egyszerre többfélével bíbelődni. Ez a szokásom mit sem változott. Esetleg megnézné valamelyiktek, nem maradt-e még valami a fejemben?
Nashua lehajol a szemerhez, s néhány hajfarkincát félretolva a fülébe pillant. Nyelve hegyét kidugva, hosszasan fürkészkedik. Egyszercsak hátranyújtja a kezét Mytia felé.
A sötét hajú lány kihúzza hajából a tűt, abból kiveszi a sebvarráshoz használatos kisebbet, és Nashua tenyerébe teszi.
A Mímes ezzel a szerszámmal nyúl a varázsló fülébe. Sziszegés, zörgetés hallatszik. Az ellenséges hangot nem Virtuo adja ki. Ő némán, ámde nagy sebességgel forgatja a szemét.
A lány vakon, hallgatózva mozgatja a tűt a járatban. Dugócsikordulásra, kaparászásra emlékeztető neszek kísérik mozdulatait. Hirtelen sikoly hallszik, és Nashua kirántja a fülből a szúrófegyvert.
Szelvényes testű, fogasfejű féreg vonaglik a tűn. Szelvényei csikorognak tekergőzés közben. Rövid, tapadószőrös lábaival vadul kalimpál.
A lány a talpa alatti homokra pillant. Mivel azt puhának találja a taposáshoz, lángot lobbant körömhegyén, és elperzseli a furkaférget. Átkerül Virtuo másik oldalára, ott is megmélyed a hallójáratban. Tűre döf még egy dühödt fogasfejűt, és azt is megpörköli.
A varázsló lehunyt szemmel hallgatózik befelé. Szájsarkai lassan közelítik a füleit.
– Száz évet is fiatalodtam! – tudatja végül. – Megszűnt a csigazúgás, nem hallok csámcsogást. Hol is vagyok?
– Az Álmok Tengerénél – súgja Nashua.
– Ah! Igen! A Viador, a Mímes, a Harcszolga és a Zsoldos...
– És mi van az Óriással meg a Sárkánnyal? – mordul közbe Lekid.
– Itt van mindenki! – tapsol Virtuo. – Mindenesetre még mindig nem bizonyos, hogy benneteket rendelt a sors Castaq király kiszabadítására...
Lekid orrából zöld lángnyelv csap ki.
– Még egy próbatétel? – bömböli. – Nem volt még elég? Már számtalanszor bizonyítottuk, hogy megbirkózunk a feladattal! A pinceszörnyet rühelltem legjobban! Meg az örökös gügyögést! Na, hol az a király?
– El kell jutnotok a szigetre.
– Úszva? – kérdezi Sandon.
– Úszva sosem jutsz oda. A földnyelven kell odamennetek.
– Furcsa, mert úszni tudok, tűzön járni viszont nem – dörmögi a férfi.
– Nem tanácsolom az úszást, ha még más terved is van az életben feleli Virtuo. – Ezen a tűzön nem juttat át benneteket a sárkány. Csakis magatokra számíthattok. Ide kevés az izom, a kard, az íj.
– Azin tudja! Lekid nem fújja el a tüzet, hanem átröpít fölötte!
A varázsló úgy tekint a lelkendező óriásra, mint egy futóbolondra.
– Nem röpít át! – közli mérgesen. – Gyalog mentek! Lábon! Figyeljetek, mert nem mondom el többször! Vegyétek úgy, mintha hét tűzkapun kéne átjutnotok. Első a csapókapu. Második a földnyelv. Harmadik a várárok fölötti felvonóhíd. Negyedik a várkapu. Ötödik a belső kapu. Hatodik a várudvar. Végül hetedik a palota bejárata. Ezek mind emésztő tűzzel lángolnak, és hiába fújna rájuk ellentüzet a sárkány!
– Talán bizony lepisáljam? – bömböli a mind dühödtebb Lekid. Szemöldöke S alakúra gyűrődik, függőleges pupillája pengeszerűvé keskenyül, orrából zöld és piros gőzpára gomolyog, szájából szikrák pattognak, lángnyelvek csapnak elő.
– Mit gondolsz, ha olyan egyszerű volna bejutni a királyhoz, akkor Castaq még élne? – mordul Virtuo. – Tudni óhajtod, hány kincskereső kalandor, a Fivérek által küldött merénylő, bérgyilkos égett hamuvá? Mindnyájan az elsüllyedt Trónvárost keresték. A szigeten lévő palotából kerülhetnének oda, de a szigetre nem juthat be akárki! Sem úszva, sem a levegőből! Aki próbálkozott, kipurcant!
– Senki nem él ott? – mutat Nashua a tűtornyos épület felé.
– Olyan értelemben, ahogyan ti éltek, senki nem él ott. Na, induljunk. Nem lesz olyan nehéz.
– Te is velünk jössz? – csodálkozik Jassal.
– Mondtam már: ide most nem izom, kard és íj kell.
– Mi marad? – kérdezi Azin.
A varázsló legyint a pimaszságra. A parton álló, göcsörtös törzsű famatuzsálem felé pillant.
– Otthon, drága otthon! – suttogja. – Látlak-e még?
– Kötve hiszem – jegyzi meg Viador. Mutatóujjával megkocogtatja a sóhajtozó Virtuo vállát, s amikor az felpillant rá, a háta mögé bököget, mutatván a látóhatár irányából lóhalálában feléjük közelgő sereget.
– Ermo hadosai? – kérdezi.
A varázsió lebiggyeszti a száját. Mintha párbajt vívna Jassallal, feltűnést keltőn előkészíti mutatóujját, azután fölfelé szurkálgat vele.
Fölpillant mindenki.
Ekkor érkezik Skelo a magasból. Amint befejezi az ereszkedést, rájuk dülleszti a szemét. Fejét lekapva köszönti őket. Nyikorgó kordéval, vígan danolászva indul a katonák elé.
Nyomában a Csontzörgetők lebegnek.
– Már nappal is? – szisszen Sandon a csuklyások menete után fordulva.
Még fel sem ocsúdik döbbenetéből, midőn a Szellemlovasok ellepik a partot. A kísértetkatonák ezúttal színesebbek és valószerűbbek, mint legutóbb. Toretto lovag vezeti a sereget, a hat halott Viador kíséri a vezért. Mögöttük lovagok, katonák, felkelők és más elhunytak tolonganak a hús-vér ellenség felé.
– Mi ez? – nyögi Mytia.
– Ha netán megboldogulnál, mielőtt eléred célodat, rád is ez vár – feleli Virtuo. – Mindazon yloniak, akik Castaq király trónfosztása óta hasztalan küzdöttek az elnyomás ellen, akik meghaltak a bitófán vagy a kínzókamrákban, akiket megmérgeztek a hatalomféltők, akik nem teljesíthették életfeladatukat, most megküzdenek azért, hogy megnyugvást leljenek végre.
– Azt mondod...? – nyögi Nashua.
A varázsló bólint.
– Szellemük nem nyugodhatott. Most talán véghezviszik, amiért egykoron éltek és meghaltak. Ha ezúttal sikerrel járnak, kínjaik véget érnek. Feledést nyernek jutalmul. Lelkük valóságos, új testben ismét megszülethet.
Jassal felsóhajt.
– Tudnom kell valamit!
– Kérdezz! – biztatja Virtuo.
– Én valóságos vagyok? Úgy értem: élő?
– Azért kétkedsz, mert hosszan időztél Deniqnél? Attól tartasz, hogy a harc végén halált nyersz jutalmul? Élsz, Viador! Azt már neked kell tudnod, mennyire vagy eleven.
– Meséljek róla? – ajánlkozik Nashua.
– Nem szükséges – hárít a varázsló. – Nemsokára úgyis minden kiderül.

 

 

A Szellemlovasok összecsapnak az ellenséges sereggel.
A Csontzörgetők fel-alá zötyögnek a rettegő katonák között. Kocsijukon gyűlnek a viharosan bomló-enyésző tetemek. Skelo a kordájára halmozza az elesettek lélekhüvelyeit. Nashua átveti a vállán a Castaq királynak szánt palástba kötözött könyvet. Mielőtt a lángoló csapókapu felé indulna, megölelgeti, orron csókolja, majd visszateszi Trimet a sárga kanca nyergébe. Átkarolja a ló nyakát, azután nekilódul.
– Hogy álltok a félelemmel? – kérdezi Virtuo, midőn a rácsos kapuhoz közelednek.
Fájdalmas forróság árad a sárgásvörös, vakító lángokból.
– Jól, nagyon jól – nyögi Sandon.
– Halálosan rettegünk – feleli Jassal. – Régen ismerjük ezt az érzést, épp ezért tudjuk: félelem nélkül nincs bátorság.
– Tehát féltek – bólint Virtuo. – Miért nem fordultok vissza? Még nem késő. Fussatok el!
– Azin azért jött volna el idáig, hogy most elfutkosson? – mordul az óriás. – Ha neki kell menni a tűzkapunak, nekimegyek! Inkább porrá égek, semhogy feladjam!
– Ki akar visszafordulni? – kérdezi a varázsló.
Senki sem jelentkezik.
– Milyen érzés a félelem? – puhatolja.
Néhány lépésnyire megközelítik a lángoló rácskaput.
– Mintha csomóra kötnék a beleimet. Sok-sok csomóra – viszolyog Mytia.
– Émelygető – sóhajt Nashua.
– Belül minden vörös színű – tudatja Sandon. – Főleg a fejemben.
– A tűznél jobban félek attól, hogy visszakerülök a Halál Kertjébe – dünnyögi Viador.
A csapórács felemelkedik előttük. A lángnyelvek megkövülnek, fényük kialszik. Mintha megdermedt volna a lobogás.
– Te maradj itt! – parancsolja Virtuo a sárkánynak. – Senki sem jöhet utánunk!
Lekid az arcába lehel néhány gőzpamacsot. Azután elfoglalja őrhelyet, és krákogva beizzítja a torkát. Ők pedig átlépnek a kapun. Pár lépés után megtorpannak.
A várhoz vezető, kocsiút szélességű földnyelv lobogva lángol előttük.
– Hogy álltok a kínokkal, gyötrelmekkel? – firtatja Virtuo.
– Egész jól! – dörmögi Sandon. – Parázslik a talaj a lábam alatt. Élvezem!
– Nem szoktam az ágyat nyomni, ha fáj valamim – közli Mytia. – Ettől már kialszik a tűz? Többet ugyanis nem mondhatok!
– Azt hiszem, a parázsló csizmatalpnál is gyötrelmesebb, ha rabsorban kell leélni az életet – szól Nashua. – Mióta az eszemet tudom, ettől szenvedek.
– Rabsor? – kuncog a varázsló. – Sosem voltál tömlöcben!
– Yloniában immár teljesen mindegy, melyik oldalon van a rács!
– Igaz. A lenyiszált lábnál is kínzóbb a lélek fájdalma – bólint Jassal.
– Azinnak sok fájdalmat okoztak mások. Nem korbáccsal és karddal csinálták a leggyötrőbb sebeket, hanem hazugsággal, kényszerítéssel, leláncolással.
A földcsíkot égető tűzből egyetlen füstgomoly se marad. A mágiás végigtekint rajtuk, azután az eléjük terülő zöld füvet simogatja pillantásával. Elindulnak a lángoló felvonóhíd felé. Az Álmok Tengere szelíden hullámzik mellettük.
– Hitevesztett barátunk kedvelt témája következik – kuncog a fikarc.
– Akkor én most elégek – hagyja rá Viador. – Muszáj veled megbeszélni? Feltétlenül szavakba kell foglalni gondolatainkat, érzéseinket? De ha már itt vagy, és figyelsz, áruld el nekem: a korral jár, hogy idővel kiábrándulunk mindenféléből? Már régen nem akarom a keblemre szorítani az embereket! Már csak egyenként, szigorúan megválogatva jöhetnek ölelgetésre. Ezért kellett Deniqnél ücsörögnöm? Sajnálattal közlöm, viszonyulásom mit sem változott.
– Nem vagy te már kishitű! – mondja Sandon.
– Kishitű? Nem tudom pontosan, mit jelent ez. Ha arról beszélünk, hiszek-e abban, hogy Castaq jobb király lesz, mint a többi, hazudnék, ha épp úgy lelkesülnék, mint Nashua. Ezúttal nem érzem azt a kongó, jeges, iszonyatos ürességet, ami akkor hatotta át lelkemet, amikor legyőztük a Szörnyetegeket, és a megdicsőült Fivérek láttán rádöbbentem: hamarosan kezdődik elölről az ocsmány történet. Már nem hajtogatom, hogy minden reménytelen, elkeserítő és jobbíthatatlan, s azt sem, hogy soha többé nem tudnék szeretni. Már nem így érzek. De nincs a szívemben ifjonti lobogás. Nem vakítanak el magasztos eszmék. Mindent megvizsgálok, kifürkészek, mielőtt tűzbe jönnék tőle.
Virtuo Mytiához fordul.
– És te?
A lány élesen felnevet.
– Jól látod, akárcsak Jassal, én sem vagyok vakhitű. Lehet, hogy gyengítem a csapatot. Végtére nem lelkesülök teljes szívemből, mint Nashua vagy Azin. Nem tudom oly magabiztosan, mint ők, hogy Castaq jó király lesz. Én csupán remélem. Ám ha nem remélném, nem volnék itt.
– Ugyanezt gondolom – bólint Sandon. – Tennünk kellett valamit a fojtogató zsarnokság ellen. A legjobb döntést hoztuk.
A felvonóhíd lassan, nyikorogva leereszkedik előttük. Mire átível az árok fölött, kialszanak rajta a lobogó lángok. Az alatta bugyborékoló víz felszíne elsimul, a szállongó gőzpára szétfoszlik. A pokolforróság enyhül.
A híd közepén megállnak. A hatalmas, félköríves kaput nyaldosó tűznyelveket nézik.
– Nem értem – suttogja Nashua. – Ha csupán ennyi az egész, akárki játszva eljuthat a palotába. A kígyónyelvű népnyúzók pontosan tudják, mit akarnak hallani tőlük, és azt is mondják. Aljasságuk abban nyilvánul meg, hogy azután homlokegyenest másképp csinálnak mindent. A hazug Retar simán bejutna!
– Gondolod? – kuncog Virtuo. – Szerinted itt elég a puszta szó?
– Ki méricskéli, hogy valóban őszintén gondoljuk-e?
– Aki nem úgy gondolja, odaég. Okosabb visszafordulni, mint megkockáztatni. Fecsegjünk másról. Hogy álltok a nagyravágyással? Mytia! Mik a terveid?
– Ó, hát istennő leszek! – nevet a lány csúfondárosan. – Tudom ám, miért engem kóstolgatsz a kérdéssel! Nagyravágyó vagyok, igen! Mindent el akarok érni, amit csak képességeim révén elérhetek! Úgy vélem, ez nem kevés! Ám terveim közt nem szerepel aljasság, hamisság, árulás.
– Nehéz ám mindent elérni, s közben tisztának maradni – vélekedik a varázsló.
– Hát akkor majd a mindenből engedek, nem pedig önmagamból!
– És ha majd a király megkérdezi, mit kértek a szolgálatért?
– Azt kérem tőle, hogy ne okozzon csalódást, ne csalja meg reményünket – veszi át a szót Nashua. – Legyen méltó a visszatérését megelőző vágyakozáshoz és várakozáshoz. Legyen méltó az áldozathoz, amely visszahozta őt.
– Nehezen teljesíthető kívánság!
– Bizony az! Csakhogy az uralkodás nem tolvajlást, harácsolást, öldöklést, fényűzést, dologtalanságot jelent. A király jellem és erény tekintetében legyen kimagasló.
Belépnek a feltáruló kapuszárnyak között. Néhány lépésnyit haladnak a föléjük tornyosuló kőfalak között, azután megtorpannak a sárgásvörösen lángoló, csapórácsos belső kapunál. Érzik a környező levegő forróságát.
– Hogy álltok a gyűlölséggel? – kérdezi Virtuo.
– Kórságnak tartom – mondja Jassal.
– Engem időnként erősen elfog ilyesmi – feleli Nashua. – Düh, harag, gyűlölet. Pocsék érzés. Sietek megszabadulni tőle.
– Én sem vesztegetem rá az időt – mondja Mytia. – Legjobb mielőbb túlesni rajta.
– Ha már léteznek olyan halandók, akik kiváltják belőlünk – sóhajtja Sandon –, akkor engedtessék olykor utálatot éreznünk. Azokat viszont sajnálom, akiket a gyűlölet megszáll és ellep. Rothasztó érzés.
– Hogyan szabadultok tőle?
Nashua vállat von.
– Nagyon könnyen: átgondoljuk. Ettől eltörpül. Semmivé foszlik. Helyzeteket sokkal inkább gyűlölök. Az elnyomást például. A szabadság hiányát.
Átsétálnak a felnyíló kapun.
A várudvarra érnek. A fű parázslik lábaiknál.
– Irigység? – puhatolja a varázsló.
– Úgy látom, nem az kell a bejutáshoz, hogy nem létező módon tökéletesek legyünk – állapítja meg Sandon. – Ez megnyugtat. Ugyanis gyakorta félek, sűrűn érzek lelki kínokat, néha legszívesebben feladnék mindent, máskor arra vágyom, térdeljen elébem az egész Világ, és időnként iszonyatosan utálok némelyeket. Az irigységet is közelről ismerem. Amíg rabszolga voltam, irigyeltem a szabadokat. Ám nem azt kívántam, hogy ők jussanak a sorsomra.
– Mi van azokkal, akik gazdagabbak nálad?
Zsoldos vállat ránt.
– Mi lenne? Vegyem el tőlük? Nem érdekel.
– Mytia?
– Már vártam, hogy megszólíts! Irigy vagyok, ha ez azonos azzal, hogy megsajdul a szívem, amikor azt látom, milyen sokra vitték a nálam hitványabbak.
– Ez bizony irigység.
– Akkor irigy vagyok. És most? Végem?
– Ezen mindnyájan elbukhatunk – állapítja meg Jassal. – Ki nem méri magát másokhoz? Ki nem érzi időnként, hogy valaki más érdemtelenül jutott nála magasabbra? Igen! Irigyeltem Sirgebet, amikor elszerette tőlem Radgát, de sosem álltam volna az útjába! Mi több, nem is cseréltem volna vele! Voltaképp mi az irigység?
– Ártanál annak, akit irigyelsz?
– Jaj, Virtuo, estig itt maradunk! – jajdul Nashua. – Szerintem a bűnös irigység tevőleges: elkívánó, elsajnáló, elvevő szándékú. Ilyen értelemben nem vagyok irigy. Sőt, szánom és megvetem az olyanokat.
– Ilyen értelemben én sem irigykedem – mondja Sandon. A többiek bólogatnak.
– Azin irigy gyerek volt – közli az óriás. – Erővel elvettem azt, amiből nekem nem jutott! Azután elrontottam vagy megettem. Egyszer végleg befaltam az érzést, magát az irigységet. Gyerekesség.
A tűz elalszik. Végiglépdelnek az udvaron.
– Olyan ez, mint a kínvallatás – jegyzi meg Jassal.
– Kicsit rosszabb – dörmögi Zsoldos.
Megállnak a palota izzó bejárata előtt.
Virtuo rájuk villogtatja szemét. Végigráncigálja hétfonatú szakálla ágait, egyenként.
– Még annyi mindent kérdezhetnék! Egyik kínból a másikba taszíthatnálak benneteket! Szerelem? Melyikteknek nincs vele gondja?
– Nekem – jelentkezik Sandon.
– Úgy értsem, nem vagy szerelmes?
– De módfelett vágyom rá.
– Te legalább beismered. Jassal?
– Mondtam, hogy olyan ez, mint a kínvallatás!
– Tehát?
– Ha szerelmes vagyok, és még be is vallom, bejutunk végre a palotába?
A varázsló nem felel, tovább rángatja a szakállát.
– Ezt a kérdést kell feltenned ennél az ajtónál? – puhatolja Nashua.
Virtuo összerándul, elengedi a cibált fonatot.
– Nem. Most csak beszélgetni próbálok. Máskülönben honnan tudod. Az utolsó kérdés roppant unalmas. Meg sem értenétek, annyira távol esik tőletek.
– Nem maradt több bogár a fejedben? – firtatja Azin. – Magadtól vagy ilyen?
Az agg fikarc felsóhajt. Összekulcsolja ujjait. Félrehajtott fejjel végigtekint rajtuk.
– Földhözragadtság? – kérdezi.
Nashua felnevet.
– Ez tényleg meglehetősen távol áll tőlünk!
– Azintól is? – érdeklődik az óriás, töprengő arckifejezéssel.
– Tőled is! Játékos, ártatlan, kedves, nagy gyerek vagy. Mytiát láttam repülni. Ki emlékszik? Hát őt se nevezném köznapi lánynak! Sandon és Jassal rejtett szárnyait is észrevettem már. És én is szeretek elrugaszkodni a talajtól.
A tűz álomba merül. Az ajtó feltárul előttük.
Beljebb kerülnek. Áhítattal lépdelnek fölfelé a patkó alakú, hosszú lépcsősoron. A falakat halvány színű, eleven virágok és indák díszítik, a kupolaszerű mennyezet festése lombsátrat mintáz. Sós szagú, tiszta levegőt lélegeznek tüdejükbe.
A lépcsősor tetején márvány szökőkút kereklik. A magasabban álló belső medence káváját ékesítő vízköpők egyike gyermekfejet formáz, amelynek fél orcája fiús, a másik lányos vonású. A második arc fiatal férfit és nőt ábrázol, a harmadik kétnemű fej érett korú felnőtté, a negyedik csobogón matróna és matuzsálem olvad egymáshoz. Csücsörített ajkukból vékony sugárban folyik a víz.
– A Négy Évszak – suttogja a fikarc varázsló. – Lépjünk beljebb.
Felhág a peremre, s a medencébe tottyan.
Bizonytalankodva követik példáját. Amikor mindnyájan a szökőkútban állnak, Virtuo mutatja, hogy karjukat kinyújtva, együttesen öleljék körbe a belső medencét. Miután ez megtörténik, lehunyja szemét, és azt mormolja: Tavasz, Nyár, Ősz, Tél, Eliramlik Az Élet, s még hozzátesz mást is, érthetetlen, dallamos, idegen nyelven.
Átlátszó kristályharang zárul köréjük.
A díszkút a padlóba süpped velük.

 

 

Mihelyt a tengerbe merülnek, a csobogók elapadnak Egymás kezét elengedve kifelé fordulnak. Süllyedés közben a körülöttük pezsgő, gyémántos ragyogású vizet gömb, madár, hal és még sokféle formájú buborékokat bámulják.
És önmaguk másait csodálják, döbbenetükben a kristálybura falára simítva tenyerüket. Így nézik, amint gyermekkori, ifjonti, későbbi és majdani alakmásaik odakinn úszkálnak, lebegnek. Sejtelmük sincs, miként történik: felismerik magukat egykorvolt életeikből is. Hallják a vízben táncolók fejében kavargó gondolatokat, akárha hulló hópelyhek zizegnének a harangon.
Jassal a lány kezére csúsztatja ujjait.
Egyszercsak puha zökkenéssel megállnak. A harang elsötétül körülöttük.
Kisvártatva visszalobbannak a fények. Díszes csarnokot látnak maguk körül. A kristálybura felemelkedik. A vízköpők csücsörített szája újra megárad.
Átlépnek a medence peremén.
– Íme, az Álmok Palotája – szól Virtuo. – Rengetegféle álom létezik. Némelyeknél a kellemetesebbek kerülnek túlsúlyba, mások meg folyton csak rémálmodnak. Akadnak éber álmok és alvás közbeniek. Különben ez most mindegy, nem csatangolni jöttünk ide. Szobrokkal fogtok találkozni, melyek valójában megkövült démonok – szól Virtuo. – Ha saját leküzdetlen félelmetekre ismertek bennük, megelevenednek. Ajánlom, hogy álljatok készen az összecsapásra!
Előhúzzák a kardokat. A szabadba vezető, félig nyitott ajtó felé indulnak, a zöldarany színű fény vonzza oda őket. Alacsony falak által közrezárt, oszlopos árkádsorral szegélyezett kertbe jutnak.
Fáklyaláng formájú, karcsú fák, gömbölyded bokrok és lázasan nyíló virágok között sétálva különféle rémalakok kőszobraiba botlanak. Nem látnak közöttük olyat, amelyikkel már meg ne küzdöttek volna lidércálmaikban, vagy ébren vívott harcaik során, így aztán rezzenetlenek maradnak.
Az illatozó növények között lépdelve kőperemmel övezett medencéhez közelednek. Hangzavar, dalolgatás hallatszik a fortyogni látszó, sűrű, zöld víz felől.
– A Hiúságok Tava – tudatja Virtuo.
Akárha álmukban látnák őket, kissé ködös körvonalú, rikító színű alakok mozgolódnak a főzelék állagú folyadékban, szavalnak, énekelnek, hízelegnek, hajbókolnak, kellemkednek és tükörbe bámulnak, cicomázzák magukat és egymást, felolvasnak műveikből, beszédet mondanak, belesülnek, tapsolnak, fütyülnek. Mindenféle korú férfiak és nők hemzsegnek az ázalékban, gyönyörűek, átlagosak és torzképszerűek, némelyük ruhája szétterül a vízen, akár a tündérrózsa óriási levele, mások haján vagy parókáján tenyérnyi varangyok ücsörögnek; egy sonkás combú, koros asszony jámboran úszkáló teknősön lovagol. Időnként valamelyik alak alámerül, és nem tér vissza; mások előbukkannak a mélyből, s rázendítenek költészetükre, dalukra, vagy udvarlásba fognak, önnön nagyszerűségükről, javaikról áradoznak, majd eltűnnek, s megint újabbak kerülnek elő, hajukat göndörítik, arcukat pirosítják, kalapjuk tollait igazgatják; egy hosszú orrú, tasakszájú férfi sírási stílusokat próbálgat, Nashua ámultan nézi grimaszgazdagságát.
Hosszan téblábolnak a tó mellett, s még odébb sétáltukban is arrafelé figyelnek.
Így történhet, hogy rezzenetlenül ellépdelnek egy csúf szobor mellett. Miután elhagyják a kőfigurát, Nashua és Mytia lába is a levegőbe dermed. Egyszerre farolnak vissza, hogy alaposan szemügyre vegyék a dermedt lidércet. Külön-külön felismerik benne lányka koruk legrémisztőbb démonát. Összenéznek, aztán újra a csúfságra merednek, és mindketten felsikoltanak.
A rémalak életre robban. Százkarmú ujjait görbítve, rikácsolva ugrik feléjük. Csakhogy immár nem oly félelmesen nagy, amekkorának valamikor látták, és íves fogakkal teli pofája sem tűnik feneketlennek.
A szörnyeteg lekapja válláról a sikítozó kisdedekkel megtömött, enyőkés, csöpögő puttonyt, hogy belegyömöszölje, elvigye és felfalja újabb áldozatait. Ám ők már nem fakadnak sírva, s nem is fogadkoznak, hogy mostantól áldott jók lesznek, hanem karddal fogadják a zsákost.
A démon nem könnyen adja magát, úgy küzd, akár a hétpatvar. Különbül bánik öblös puttonyával, mint egy vetőhálóval. Hol Nashuát, hol pedig Mytiát ejti foglyul a förtelmes zsákkal, ők pedig felváltva mentik meg egymást az elhurcolástól.
Végül a jégkék szemű lány megkergeti a rémséget egy gömbölyded bokor körül. A másik éppen jókor pattan oda, hogy lecsapja a szörnyeteg fejét.
Azután kardjukra támaszkodva, zihálva imbolyognak a tetem fölött. Hitetlenül bámulják, mikor a förtelmes hulla több darabba törött szoborrá kövül.
Magukhoz térve továbblépdelnek Virtuo nyomában.
Nashua figyelmetlenül elhalad egy szobor mellett. Utóbb bedereng előtte, hogy a rút alak ismerős. Visszalépve közel hajol, s felismeri benne a szerelmes-érzéki álmodásait szétziláló Maszlag papot.
Körbejárja az Álomnyilast, s közben feszülten figyel befelé, ám semminő félelmet nem lel fel magában. Vele már leszámolt, hála Jassalnak. Sikoltozás, riadozás helyett inkább a szoborra ölti nyelvét, még egy bántó kézmozdulatot is bemutat neki, azután vígan továbbsétál.
Visszatérnek a palota belsejébe. Virtuo öles léptekkel halad előttük a pazar díszítésű folyosón. Bármekkorákat lép is, játszva a nyomában maradnak, holott fejüket tekergetve, meg-megtorpanva bámészkodnak, gyönyörködnek az íves ablaksorban, a körülöttük szálldosó, öklömnyi pillangókban az elevennek tetsző portrékban és más piktúrákban, valamint az ablakok mögül eléjük táruló, folyvást váltakozó, álombéli tájakban. Viszolyogva veszik szemügyre a falon feketéllő, eltökélten mászó féregfalanxot, a képalakok körül sündörgő, cikázgató, félelmes küllemű démonokat.
Elhaladnak egy terebélyes ajtó előtt, amely mögül különös, szívfájdító hangulatú neszezés hallszik.
– A Holt Illúziók Terme – tudatja a varázsló. – Remélem, nem akartok benézni.
– Ott vannak az enyémek is? – firtatja Jassal.
– Miért kérded? Nem hallod őket?
– Netán az enyémek is? – sóhajtja Sandon.
Virtuo megvonja a vállát.
– Itt, vagy máshol? Számos efféle hely létezik a Világban. – Gyors gesztussal elmutat másfelé. – Amarra vannak a függőkertek. Mesébe kívánkozó látvány! Ám most ne érdeklődjetek iránta, mert nincs idő nézelődni!
– Castaq király merre található? – feszegeti Mytia.
Virtuo előrebök a mutatóujjával, majd megtorpan. Szökdécsel néhány lépésnyit, s nyögdelve újfent megáll. Megtámaszkodik egy szék oldalán. Bal lábával taszigálni kezdi a másikon lévő csizmát. Kibújtatja belőle lábfejét, azután szemrehányó tekintettel Nashuára mered.
– Segítenél?
A lány lehajol, két kézre fogja a fikarc pödrött orrú, éjkék cipellőjét, és hátrafelé indul vele. A csizma elhagyja a lábfejet, azután a rövidebb ujjakat. Végigcsusszan a nagyujjon, s még mindig nem jön le teljesen, mivel annak körme végtelen hosszúságúnak ígérkezik.
Nashua mindegyre hátrál a lábbelivel. A bodorodó topánorrot kitöltő, aranyszínűre festett köröm keskeny formáját, vékonyulását bámulja.
Egyszercsak lekerül a csizma. Virtuo előrehajol, s nagyujja körmét kunkorgatva felemeli a lábát. Lesöpör a talpáról egy aprócska kavicsot, amely már csaknem a bőrébe ágyazódott. Kéjes nyögdécseléssel megdögönyözi sajgó végtagját. Végezetül kecses mozdulattal jelzi, hogy Nashua visszahúzhatja rá a hosszú szárú topánt.
A nyughatatlanul tekergőző köröm csizmaorrba történő beigazítása küzdelmes macska-egér játékkal ér fel. Míg a lány a folyvást elcsúszó, odébbtekergőző szarunyúlvánnyal vesződik, Sandon és Jassal habozva álldogál a Holt Illúziók Terme előtt.
A fikarc mágus észleli vívódásukat. Megköszörülgeti torkát, hogy magára vonja érdeklődésüket. Mutatóujjával a soron következő ajtó felé bök.
– Amazt melegebben ajánlanám, ha volna időnk betérni! – szól kajánféle mosollyal. – Az ott a Kimondatlan Szavak Terme.
Ezenközben Nashua felrántja a kicsiny lábra a száras topánt. Kihasználva a varázsló figyelmének lankadtát, szélsebesen csomót köt a csizma orrára, majd a másikéra is.
– Kimondatlan Szavak Terme? – ismétli Jassal. Homlokráncolva töpreng. Az ajtó felé mutogatva többször is belefogna annak elmondásába, mi jár a fejében, ám mindannyiszor elharapja közlendőjét.
– Szívesen benéznék – leheli Nashua.
– Ugyan már! – legyint Virtuo. Fejcsóválva szemléli a körmeiből kötött csomókat, majd, oda se nyúlva, könnyedén kioldozza mindkettőt, és elindul előttük a folyosón. – Mintha nem tudnátok, mit tapasztalhatnátok odabenn! Még csak az kéne, hogy elkomoruljatok, vagy hogy Viador kedélye visszaboruljon! Az is épp elég lehangoló lesz, ha találkozunk végre az Alvó Királlyal!
A varázsló dohogva bandukol az élen.
Társai lemaradnak kissé. A Kimondatlan Szavak Termének ajtajához hajtott fejjel fürkésznek befelé. Amikor Virtuo neheztelő ábrázattal visszafordul, rajtakapottan leválnak az ajtóról, és a nyomába indulnak.
– Meglehet, egy napon elviszlek benneteket az Eltitkolt Érzelmek Kastélyába! – kuncog a fikarc, pontosan tudván, mennyire feldúlja őket kijelentésével. – Ott bejárhatjátok a Beváltatlan Szerelmek Termét, sétálhattok a Kimondatlan Szavak Kertjében, úszkálhattok a Holt Szenvedélyek Tavában, és üldögélhettek a bánatfák alatt a Megszakadt Szívek Temetőjében. Neked mondom, Mímes: nagyon drámai, sőt színpadért kiáltó lesz!
Egyszercsak a Trónteremhez érkeznek.

 

 

Castaq királyt egyedül találják a pompázatosan berendezett, tágas helyiségben. Ylonia egykori uralkodója, az igazságos és bölcs hírű országfő a gazdagon faragott ékes trónszékre kuporodva, a karfára hajtott fejjel, mélységes mélyen alszik.
Letérdelnek előtte, ám ő csak alszik tovább.
Torkukat reszelgetve körbejárják, halkan, majd mind hangosabban köszöntik, ám ő mindegyre alszik, szájsarkában egy cseppnyi elcsordult álomnyállal, egyhangú horkolás közepette.
– És most? – kérdezik Virtuo felé fordulva.
A varázsló Nashuára tekint.
– Mi emlékeztet a Lélekföldön tapasztaltakra?
– A parton csatázó Szabadság-rendi lovag, Toretto Nagymester – hangzik a felelet. – A Négy Évszak szökőkút. Ahhoz hasonló áll a lélekföldi villa előtt. És... – A lány meglöki könyökével a hátára kötözött batyut. – A Bűnösségpártoló Palást is onnan való. Castaqnak szánom ajándékba.
Virtuo szelíden fürkészi az arcát.
Nashua felemeli a kezét. A villából származó mágiás gyűrűre pillant, majd kérdőn a fikarcra néz.
– Odaadjam neked?
– Használd!
– Te vagy a varázsló!
– Te loptad.
– Még soha életemben nem loptam semmit! Csupán csentem, vagy csakliztam! Legfeljebb meglovasítottam. És emlékezetem szerint neked kéne ellenszerrel megitatni őt!
– Úgy van. Majd megitatom otthon, a királyi palotában, a Szent Forrás vizével. Azonban addig is magához téríthetnéd valamennyire. Használd a gyűrűt! És van még valamid!
Nashua felcsuklik.
– Nem akarhatod, hogy bibircses legyen! Vagy szamárfüles. Vagy...
– Használd!
– Te kivel vagy, Virtuo?
A varázsló felnevet.
– Igyekezz! Ki kell jutnunk innen, mielőtt az Alvó Tűz felébred, különben mindörökre itt ragadunk!
– Jó, hogy szólsz – mormogja Nashua.
Jassalra néz. A férfi ragadozószerűen ferdés metszésű résben ülő szeme ezúttal mélytenger-kék, ám ahogy a tekintetét viszonozza, kivilágosodik, színe türkizre, majd zöldre változik. Alig észlelhető bólintással jelzi véleményét a varázsló óhajáról.
A lány Sandon felé fordul. A páncélkék szempár ráhunyorít. Mytia is hasonlóképpen mutatja ki egyetértését.
Azin nem egészen érti őket. Zavartan borzolgatja méhsör színű, gyűrűsen tincsesedő, vállig érő haját. Haloványan áttetsző szemét a bimbóra tárja. Próbálja összezárni hullámos-cakkos vonalú, telt ajkait, ám ez – amiként még soha – most sem sikerül.
– Mit tehetnénk? – kérdezi. – Csókoljuk meg az alvót, mint a mesékben szokás?
Nashua a homlokához kap.
– Nem tudom, mi történne, ha Castaq arra ébredne, hogy te hajolsz fölé csücsörített ajakkal! Amilyen szép vagy, még beléd szeretne, azután megnézhetnénk magunkat! Hisz tudtommal a király özvegyember, nincs utódja.
– Ez tetszene! – ujjong fel Mytia. – Castaq fiává fogadná Azint, és megtenné örökösének. Idővel királyné lennék!
– Nem egészen erről képzelegtem – nevet a bimbó.
– Napsugár! – rikkant a kolosszus. – Királyi örökbefogadás nélkül nem lennél Azin felesége?
Mytia elcsodálkozik:
– Feleségül kérsz?
Az óriás tűnődik, tépelődik, töpreng. Hosszas fontolgatás után vállat von.
– Nemrég szabadultam a rabságból. Éppenséggel megházasodhatok, mielőtt elszoknék tőle.
Mytia a másik lányra pillant.
– Jól értem?
Nashua bólogat.
– Megkért. Vagy valami olyasmi.
– Leszel Azin felesége? – bömböli az óriás. Az ötlet mindjobban megnyeri tetszését.
– Ahhoz ki kell állnod néhány próbát – feleli a mátkajelölt. – Komoly, kemény, férfias próbákat.
A toronyember elképed.
– Keményebbet, mint éjjelente? Férfiasabbat?
Virtuo a szájtátó bimbóra rivall:
– Felébresztenéd végre a királyt?!
– Mióta alszik? Kibír még egy keveset! Csak amíg tisztázom Jassallal, hogy mit fog mondani atyámnak.
A nevezett meghökken:
– Atyádnak? Miről?
– Arról, hogy elcsavartad a fejemet!
– A te fejed van elcsavarva? Meséljek az enyémről? Ez az a fej, amiről bármit inkább elhittem volna, mintsem azt, hogy még egyszer el lesz csavarva!
Nashua konokul kitart.
– Mit fogsz mondani atyámnak? Pláne késdobáló hajlamú fivéremnek?
– Semmit. Legfeljebb messze elkerülöm őket.
– Én is jól bánok a pengékkel!
– Meggyőztél. Ez esetben majd elgondolkodom, mit is mondhatnék. Ha ebben a palotában netán létezik szoba, melynek Eltitkolt Érzelmek Terme a neve, ahhoz többé nem lesz közöm. Ha szét nem kürtölöm is, de előled nem rejtegetem...
Virtuo a magasba tolja Jassalt, jóllehet hozzá sem ér. Egyidejűleg a hangját is felemeli.
– Erre most nincs idő! Rövidesen fellángol az Alvó Tűz!
Viador letekint a lebegésből. Talpa és a padló között jócska szakadék tátong.
– Ébreszd fel a királyt, makranc! – sóhajt megadóan. – Majd később megvallom összes szerelmemet!
– Nekem? – kérdezi Nashua, már-már repesőn.
– Neked – bólint a férfi. Lába padlót ér.
Sandon elvigyorodik.
– Furcsán hat ránk ez a hely. Kezdem érteni, honnan nyerte nevét.
A lány előveszi a Pocmóknál gyűjtött csodapor-keveréket. Megrázogatta az üvegcsét. Abban csupán kéttucatnyi csillámszemcse hulldogál, zörög. Holott a sárga kanca nyerge mögé szíjazott málhazsákban még egy kendőnyi dugott varázspor rejtőzik. Hacsak időközben a parton hagyott hátast meg nem lovasította valaki.
Nashua hasztalan korholja magát, amiért elfelejtette feltölteni az üvegcsét a legutóbbi használat óta. Mikor is volt ama legutóbb? Hiába töpreng, a creton-hercegségbeli fogadóban történteken kívül képtelen másra emlékezni. A fénytündéres szobában pedig nem szorult csodaporra: ott bizony vele mágiáztak. Ellágyultan Jassalra pillant.
Azután a trónszékhez lépdel. A felhúzott lábain üldögélő Castaq király hajszálra úgy néz ki, mint a lélekföldi villában látott festményen, bár drágakő-ékes aranykoronája jócskán félrecsúszott, és mélykék palástja meggyűrődött a kényelmetlen testhelyzetben. Arca kerek, álla csúcsosan kihegyesedik. Különleges alakú, fejtetőn álló körtét formázó szája sarkában nyálcsepp csillog. Tetemes méretű orra álomtrombitaként szolgál. Hosszú szálú, őszes, sűrű szemöldöke hétpödretű, a felkunkorított szőrtincsek végeit egy-egy gyöngyszem csinosítja, magas homloka bölcsességtől barázdált. Egyik fülében aranykarikára fűzött jogar hintázgat, a másikban diónyi smaragdkő zöldell.
Nashua letérdel a fenségesen horkoló király előtt. Ujjvégeire pettyegeti az üvegcse tartalmát. Gyógyító-óvó jelet formáz velük Castaq arcára. Éjtünde-varázscsomót rajzol a nyakára.
Az Alvó Király ajkához és szemhéjához érinti a gyűrűt.
Midőn Castaq felhúzott lábai váratlanul előrelendülnek, a térdeplő Nashua félrehajolna, ám siettében hanyatt bukik. Ebből a pózból követheti figyelemmel, amint csúf, szőrös bibircsek lepik el a felséges arcot és nyakat. Ezek hirtelen eltűnnek. Virágrügyek nyomakodnak a helyükbe. A duzzadtan feszülő bimbók szempillantás alatt káprázatos színű szirmokba bomlanak, széttárulkoznak. Mámorító illatozással elvirágzanak, megfonnyadnak, s lehullanak.
Az alvó Castaq felugrik ültéből. Élettelenné zsibbadt lábai kirezegnek alóla. Teste leomlik, éppen Nashuára. Nyomban elhelyezkedik a kényelmesnek érzett lányon, és tovább horkol.
Az eleven derékalj hamar kiötli, mitévő legyen. A legurított király a kemény padlóra koppanva tüstént felül, szemhéja felpattan. Neveltetése a hosszú álom során sem merült feledésbe: még mielőtt ásításozásba kezdene, kezét a szája elé illeszti.
Hosszan, kéjesen tátogat, közben tekintete ide-oda ugrál a jelenlévők arcán.
Amint beszédképessé válik, kiszemeli közülük Jassalt és hozzá intézi szavait:
– Ismerlek benneteket?
A kérdezett enyhén meghajtja felsőtestét.
– Még nem találkoztunk, kegyelmes uram. Időtlen álomból ébredezel. Kérlek, kövess bennünket, sietnünk kell. Útközben mindent elbeszélünk.
– Futás! – kiáltja Virtuo. – A tűz éled!
Viador lehajol, hogy felsegítse a királyt, ám a felséges alsó végtagokba ekkor indul meg a hosszan nélkülözött keringés. Castaq huhogva hadonászik, sziszeg, vonaglik, fenéken csúszkál, jajgatva hahotázik – és uralhatatlan kínjai miatt még szabadkozni is próbál.
Azin ölbe nyalábolja a vitustáncoló uralkodót, és a türelmetlenül előresiető Virtuo nyomába lendül vele. Vakon nyargalnak el a démonszobrok mellett Nem is pillantanak a Hiúságok Tava felé. Futólépésben szelik át a palotát.
Kifulladtan sorakoznak egymás mellé a díszkútban. Maguk közé fogják a királyt, elkapják s a kávához érintik a kezét. Miután a csobogók szájában elapad a víz, és a kristálybura rájuk ereszkedik, megkönnyebbülésükben egyszerre hajtják fejüket a márványperemhez.
Emelkedés közben a körülöttük úszkáló alakmásokat nézik. Nashua mosolyog a könnyein keresztül. Megszorítja Jassal ujjait.

 

 

Amint kilépnek a szökőkútból, az óriás ölbe kapja a királyt. Futva lódulnak a kijárat felé.
A várudvarra nyíló ajtó füstölög. Az elfakult, kushadt lángnyelvek színesednek, mozgolódni látszanak, olyként, amiképpen a születés előtti borzongások remegtetik, púpozzák a sárkánytojás héját.
Lélekszakadva rohannak keresztül a várudvar smaragdzöld füvén. A föld szuszogva, pöfögve lángolni készül alattuk.
A belső kapu sarokvasai megcsikordulnak. A hatalmas szárnyak egymás felé lendülnek.
Megszaporázzák lépteiket. Sandon a vállára hajítja a lemaradozó Virtuót. Átrohannak a felizzó ajtószárnyak között.
Keresztülgázolnak a szűk falak által közrezárt külső udvaron. Éppen akkor lobban lángra s zúdul lefelé a csapókapu, mikor alá érkeznek. A súlyos rácsozat csaknem a sarkukon csattan. Az emelkedő felvonóhíd parázslik a talpuk alatt. Nyílsebesen nyargalnak végig rajta.
Alig képesek lábon maradni, midőn a szélére jutnak. Levetődnek a földnyelv felé. Palástjuk szárnyait szétterítve fékezik, irányítják a zuhanást.
Azin csupán fél kézzel kanyaríthatja maga köré a köpenyt, a másikkal a királyt öleli magához.
Castaq szorosan kapaszkodik a nyakába. Mikor repülésbe fognak, lábaival is megkísérli átfogni az óriást.
Szerencsésen érnek talajt. Puffanva felcsukódik mögöttük a felvonóhíd.
A várárok vize bűzös gőzölgéssel forrni kezd.
A végtelen hosszúságúnak látszó földcsíkot szegélyező, dermedt tűznyelvek is ébredeznek.
A parton a Szellemlovasok harcolnak az ellenséggel.
A magasban – sötét fellegként – gigászi madárraj robog feléjük.
A közeledő szörnyetegek bőrlebernyeg-szerű, tüskés szárnyai olyan nyomot vágnak, mintha gyilkosra fent pengével, V alakban hasítanák fel az égkárpitot. Testüket fénytelen, fekete páncélzat borítja. Fejük hüllőszerűen megnyúlt. Hosszú állkapcsukban rettenetes fogazat villog. Hegyes fülüket csonttüskék karéjozzák, homlokukon sokszorosan megcsavart, hegyes szarv éktelenkedik.
Ermo hüllőkatonái.
Jassalék táltosokként száguldanak végig a földcsíkon. Úgy rémlik, mintha ők húznák-vonszolnák maguk után a nyomukban fellobbanó tüzet. Mennél messzebb távolodnak a felvonóhídtól, annál hosszabban hömpölyög mögöttük a lángfal. Mígnem hírtelen űzőbe veszi, s lehagyni igyekszik őket.
Levegőfogyottan, roskadó lábakkal érnek a csapórácsos kapuhoz. Annak vasrácsozata felizzik, és csikorgó, süvítő hangú zuhanásba kezd. Átbuknak-gurulnak alatta.
Odébb rohannak a forróságot lehelő, lángoló Tűzkaputól. Leroskadnak a homokon. Versengve hörögnek, zihálnak.
A hüllőkatonák közeledtével palástjuk páncélozást terít rájuk.
Az óriás felsőteste köré fonódott Castaq király lazít szorításán. Meglepetten észleli a védelmezőjén növekedett vérteket. Hátrapillant, és meglátja Lekidet. Még magasabbra tekintve észreveszi a zuhanórepülésben érkező szörnyetegeket.
A sárkány elhagyhatja végre a varázsló által kijelölt őrhelyét. Fenyegetően a hüllőkatonákra bődül, majd torkát felforrósítva a levegőbe lendül. Nem kutatja hosszas bajvívással a rémségek gyenge pontjait, miként társai tették, midőn először találkoztak velük.
Emésztő tüzet okád rájuk, zöldet és vöröset. A megperzselt támadók lángolva-füstölögve buknak alá a magasból. A sértetlenek igyekeznek kitérni előle.
Lekid cikázós, cselezős ragadozórepüléssel üldözi az ellenfelet. Azok könnyebbek lévén, fürgébben mozognak, ám jóval kevésbé elmések, ezért a pikkelyes fortélyai rendre beválnak ellenük. A szörnyetegek összpontosítását nem csupán az nehezíti, hogy nincs mivel okosabbnak lenniük. A küzdőtéren heverő sérültek és holtak szaga delejező erővel hat rájuk. Ahelyett, hogy az őket hajszoló sárkányon tartanák szemüket, a táplálékforrás irányába igyekeznek.
Néhány hüllőkatona elszakad a csatázók közé zúduló társaitól. Kiszimatolják a zsákos démonnal vívott harcban itt-ott megharapott, lekarmolódott Mytia és Nashua ingerlő vérszagát.
A bűzös falánkok támadásba lendülnek. Pengekarmú végtagjaikkal vagdalkoznak, rúgnak, szarvukkal döfködnek. Röplebernyegük lebegtetésével iparkodnak összezavarni a megtámadottakat.
Miután mindenki küzdelembe lendül körülötte, a kába Castaq is kardot követel. Virtuo a kezét megragadva próbálja a közelben görbedező varázsfához vezetni a királyt, ám az csökönyösen harcolni akar.
Toretto a csatározás hevében is felfigyel az uralkodót fenyegető veszélyre. A küzdőteret hátrahagyva rúgtat feléjük.
Jassal Sandonra parancsol:
– Menekítsd őket a fához!
Ezután a három hüllőkatona által ostromlott Nashua mellé szökken. Kardját a feje fölött suhogtatva magára vonja az egyik támadó figyelmet. Amint a szörnyeteg feléje fordul, annak szemébe döfi a pengét.
A rémlény fetrengve leroskad. Társa felorrol a vérszagra.
Viador futva közelíti meg a szimatolással lebilincselt szörnyet. Térden siklik tovább, végül a sarkára ülve, alulról vágja a pengét a hüllőkatona lágyékába. Az felüvölt, s bőrlebernyegeit csattogtatva leszegi szarvát. A következő szúrás a szárnytövénél hatol a testébe, épp azon a ponton, ahol páncélozása véget ér.
Ezenközben Nashua a hajából kirántott madárkarommal felszakítja az őt fenyegető rémlény mellkasán a páncélbőrt. A másik kezében tartott kardot a saját vérét nyaldosni készülő szörnyeteg szívébe mártja.
Látván, hogy Azint többen is szorongatják, az óriás kezébe hajítja a páncéltépőt. A következő pillanatban megbánja, hogy megvált a hámozótól, midőn az újonnan lecsapó hüllőkatona szarva meghorpasztja s átdöfi a felkarját borító vértet.
A szörnyeteg köréje lebbenti bőrszárnyait, és kirántja szarvát a sebből. Csattogó fogakkal szaggatja a páncélt a vérző sérülés körül.
Penge villan a lány válla fölött. Jassal kardja robban a gyiloklény szemébe.
Mielőtt a haldokló összeroskadna, előrevág a mancsával, és végigkarmolja a tusázó arcát.
A Virtuo és Castaq menekítésével megbízott Sandonra két hüllőlény támad. Egyikük a levegőből készül lecsapni, nem gyanítván, hogy a harcos ismeri gyenge pontját.
Zsoldos a zúgva ereszkedő szörnyeteg lágyékába szúrja a kardot. A bal kezében szorított tőrrel a földről nekirontó gyiloklény szeme felé döf.
Az elhajol a penge útjából. Ugyane mozdulatból már vágódna is visszafelé, hogy szarvát az ellenfél homlokába vágja.
Ekkor vágtat mellé Toretto lovag. Lándzsájával lesújtja a rémlényt. Az szédelegve fetreng a ló lábainál. Fejét rázogatva felül, majd bőrlebernyegeit hirtelen felkapva, homokot szór a fölé hajoló Sandon arcába.
A harcos vakon is befejezi megkezdett mozdulatát.
A szemen döfött hüllőkatona felhemperedik. Toretto lándzsahegye a szárnytövénél hatol a testébe. A lovag, látván, hogy királyát nem fenyegeti közvetlen veszély, finom gesztussal meghajol Castaq felé, majd lovát megfordítva a valamivel távolabb verekedő Jassalékhoz nyargal.
Keresztülrobog egy gyiloklényen. A meglepett gyíkagyú tátott szájjal bámul utána. A lovag visszapördíti hátasát. Újfent átvágtázik a csodálkozón. Azután szembefordul vele, s engedi, hogy az nekitámadjon.
A hüllőkatona a levegőbe emelkedik. Toretto fejmagasságában előrevágódva öklel. Teste úgy zúdul keresztül az ellenfélen, akár egy kitárt ablakon. Elképedésében repülni is elfelejt, így végül a homokba fúródik. Szarva letörik, ő maga csaknem a felkavart porfelhőbe fúl.
A lovag még egyszer megcsodálkoztatja a bénult elméjű szörnyeteget, midőn újfent átnyargal annak testén. Ezután hátasát megfordítva lándzsáját a gyiloklény meredt szemébe vágja.
Körbepillant. Nem lát több hüllőkatonát. A hullákkal borított csatatéren Ermo néhány elszánt kardosa verekszik még. Akik nem bírták elviselni, hogy szellemharcosokkal küzdenek, azok már szétfutottak vagy meghabarodtak.

 

 

EPILÓGUS

 

Virtuo tudnivalókkal halmozza el őket, azután a lakófájával együtt eltűnik.
Castaq király megérti, de nem fogja fel, hogy Toretto lovag nem valóságos. Vagyis valóságos, csak nem eleven. Pontosabban bizonyos értelemben még eleven is, ám jobb, ha ebbe nem éli bele magát, ugyanis...
E ponton a féléber uralkodó fájdalmas hangon felkiált:
– Egyedül maradtam? Senki sem él már azok közül, akik egykor hozzám tartoztak, akiket ismertem?
– Nem vagy egyedül, felséges királyom – feleli a Szabadság-rendi lovag. – Leszármazottaink életben tartották emlékedet. Ylonia népe szeret téged! Hazavárnak, kegyelmes uram.
– És a barátaim?! A családom?
Nem kap választ. Toretto lehajtott fejjel áll mellette, s alighanem ugyancsak az övéire gondol. Jassal a királyhoz vezeti Aldatót.
– Mily szép, nemes állat! – derül fel Castaq a lenyűgöző küllemű, fekete mén láttán.
– Úgy tartják, ő a király lova – feleli Viador. A sörényt félrelebbentve mutatja a koronás homlokot, a nyakon lebegő színes pillangót. – Tehát a tied, királyom. Ülj fel rá.
Castaq óvatosan körbejárja a bizalmatlannak rémlő paripát.
– Lehet, hogy ezt csak úgy mondták. Kicsoda is a mostani király? Talán így akarta biztosítani kizárólagos jogát – vélekedik. – Úgy emlékszem, az én időmben az uralkodó magának törte be a lovat, személyesen szelídítette vadóc asszonyát, és az élen harcolt a csatákban. Nos, szerinted próbálkozzam meg ezzel a szép állattal? Elég puha itt a homok?
Mielőtt kengyelbe dugná a lábát, szemrevételezi a mellette álló Viador arcát.
– Kötöztesd be magad, hiszen vérzel! – ajánlja. Nashuára pillantva hozzáteszi: – Te is, gyermekem! Mire veletek végez a doktor, sort keríthet rám.
Ezzel nyeregbe lendül.
Aldato megtébolyodik.
Körbe-körbe száguldozik, fejét lefelé rángatja, farát magasra dobálja.
Castaq hősiesen kiüli a rázódásokat, a szélvészgyors vágtát is jól viseli.
Egyszercsak a mén szétvetett lábakkal megtorpan, majd eszeveszetten ugrándozni kezd. Le s föl, valamint a szélrózsa minden irányába és a köztes égtájak felé is bőszen szöcskézik. Mígnem egy északnyugati tájolású pattogás következtében a király kibillen egyensúlyából. Előbb a ló sörényére bukik, majd előrecsúszik annak feje felé. Mindkét kezével és lábával szorosan átöleli Aldato nyakát.
A mén vad vágtába fog. Castaq szerelemfürt gyanánt csimpaszkodik rajta. Egy nagyobb ugrás hatására a ló nyaka alá fordul. A helyzetmódosulás még hevesebb ölelést-fonódást vált ki belőle.
Jassal mélyet sóhajtva űzőbe veszi a futóbolonddá lett Aldatót. Alkalmas pillanatban a mén hátára pattan. A sörényt megragadva állítja meg a lovat.
Azután maga elé ülteti a királyt. Lépnek, ügetnek, vágtáznak. Monpulo megszépült paripája melléjük szegődik.
Körbejárják az elcsendesült csatateret. A tusázó beszél a Szörnyetegek rémtetteiről, a Fivérek kényuralmáról. Összefoglalja útjuk történetét.
Később, amikor visszatérnek társaikhoz, Castaq megveregeti a lehiggadt Aldato nyakát, és így szól:
– Neki te vagy a királya, Viador.
Ő az aranyszínű mént választja magának.
Hazaindulnak. Nem az utakon haladnak, hanem a levegőben. A Szabadság-rendi lovagok nyargalnak az élen, Toretto vezetésével. A hat néhai Viador vágtázik mögöttük. Nyomukban Castaq királyt, Jassalt, Nashuát, Sandont, Mytiát és Azint viszik lovaik. Utánuk a Szellemsereg lebeg, a menet végén a Csontzörgetők jármosai vonszolják a halottas kordét, a csuklyások kíséretében. Skelo hol elöl nyikorgat, hol a sor végén kullog. Lekid fölöttük szárnyal.
A különös közegben másképp folyik medrében az idő, s másként olvad a távolság. Erdők, hegyláncok, síkságok, vizek fölött úsznak-lebegnek tova. Éjjel fáklyalángok által pettyegetett városokat látnak a mélyben, akárha alattuk is a csillagos égbolt szikrázna.
A varázsálom újra meg újra megkörnyékezi a királyt, s ő mind kábultabban gubbaszt a lovon. Már nem segít a csillámpor, és a mágiás gyűrű sem túlsággal hatásos.
Így aztán kénytelenek megpihenni egy erdőszéli fogadóban, immár Ylonia határához közel.
A szellemlovasok behúzódnak a fák közé, a Csontzörgetők is eltűnnek szem elől. Csupán Skelo nyikorgatja taligáját az épület körül, ám a szálláshelyen időző halandók mindaddig nem észlelik ottlétét és nem ijedeznek tőle, míg nem teszi láthatóvá magát.
Castaq bágyadtan ül a padon az étkezőteremben, és gyümölcsöt kóstolgat. Nashua leteszi elé az asztalra az Új Szent Könyvet.
– A tied, királyom – mondja. – Ez a fóliáns a lényegtudás csodás tárhelye. Nem arról tájékoztat, miként csinálhatsz vérből rubint, könnyből gyémántot vagy sárból aranyat. Hanem arra nézvést igazít útba, miként élhetsz rangos, méltó, emberi életet.
– A tudást megosztom népemmel – bólint a király. Szűk szemrésében tompán csillog barna írisze. – Ha felébredek valaha.
– Felébredsz, ha Virtuo megitat a Szent Forrás vizével – Nashua felmutatja a Bűnösségpártoló Palástot. – Ez is a tied, kegyelmes uram. Ez a köpeny arra lebben, aki gonosztettet, hazugságot vagy rossz szándékúságot akar eltitkolni előtted. Leleplezi az ármányosokat. Vedd hasznát.
– Köszönöm, és ha majd teljes eszméletemmel felfogom ajándékaid jelentőségét, biztosan megköszönöm még egyszer.
A bimbó átnyújtja Trimet. A vigyormaszkos teremtmény zöldeskék szemét tágra tárva, barátságosan a király kezéhez dörgölődzik, elemel tányérjáról egy falat sajtot, és azt majszolva visszaszökken a lány vállára.
– Ő egy barinon. Észreveszi és megvicsorogja a hazugságot. Fogadd el őt, felség! Szükséged lesz rá az udvarban.
– Nagylelkűséged megindít – feleli Castaq. – Mégis arra kérlek, tartsd meg ölbéli kedvencedet. Ő a te barátod. Nem akarom, hogy minden kincseteket nekem adjátok.
A király kortyol a borból, s csettint a nyelvével.
– Ez az ital azon dolgok egyike, melyek élvezete kedvéért érdemes lesz felébredni – vélekedik. Jassalhoz fordul. – Mit tudsz a fiamról?
– Kiről, felség? – nyikkan a kérdezett.
Castaq a lányra tekint, ám ő is tanácstalanul néz vissza rá. Ugyanígy nem tudja a választ Mytia, Sandon, Azin és Lekid sem.
Később a szobájukba vonulnak. Jassal az ágy tetejére hasal.
– Szörnyen nehéz lehet a királynak – jegyzi meg hosszas töprengés után. – Oly sok év után felzavarják álmából, és megtudja, hogy mindenki halott, aki vele egyidőben élt. Az egyetlen jelenlévő, régi barátja, Toretto lovag pedig nem hús-vér ember.
Nashua a férfi mellé ereszkedik.
– Te kihez jöttél vissza Deniqtől? Neked sem volt senkid. És nézz körül most! Castaq is hamar talál magának barátokat. Akár még szerelmes is lehet, hiszen nem túl idős. Esetleg kiderül valami a fiáról. Talán létezik olyféle varázslat, amely által visszakapják egymást. Ki tudja? Nagyon bánt hogy bár körülötted vannak viadortársaid, mégsem beszélhetsz velük?
– Fájlalom – bólint a férfi. Hátára fordul, magához vonja a lányt. Vállon csókolja a felkarját borító kötés fölött. – Legfőképpen azt, hogy az út végén még egyszer, és alighanem végképp, elveszítem őket. Mégis királynak érzem magam. Emlékszel, mit mondott Castaq? „Az én időmben az uralkodó magának törte be a lovat, személyesen szelídítette vadóc asszonyát, és az élen harcolt a csatákban”. Eszembe jutott, mit kéne közölnöm késdobáló hajlamú fivéreddel és zordonás atyáddal. Először is azt, hogy szeretlek. Te nem csupán felemelted a szívemet, hanem csodává fenségesítetted a szerelmet. És azt is elmondanám nekik, hogy Virtuo még az elején összeadott bennünket, tehát bármit műveltünk is, teljes jogon tettük. Továbbá remélem, hogy a fikarc elfelejti követelőzésünket, miszerint az út végén oldja fel a kötést. Ha mégse feledné, sebaj. Vagy lebeszéljük róla, vagy majd idővel megköttetjük újra. Ha te is akarod.
– El se hiszem mindazt, ami mostanában történt – sóhajtja Nashua. Ajkával végigsimít a férfi arcán. Megcsókolja a királyi paripa sörényéből kapott, aranyszínű szállal összevarrt seb széleit. – Most még csak súgva merem kimondani: boldog vagyok. Castaq élő, eleven, hazajut trónjára, és mi visszakapjuk a szabadságot! Játszhatunk, nevethetünk! Többé nem neveznek pimasznak, ha kérdezünk. Nem tarthatnak rettegésben a katonák! És a Hősök Hőse, akiről pendelyes korom óta mitikus álmokat szövök, valódi emberi alakot öltött. Férfiasságát illető kételyeim eloszlottak. Bűvöletes! Szinte minden álmom teljesült! És részt vettem valóra váltásukban!
– Mi hibádzik?
A lány Jassal szájára simítja mutatóujját, majd inkább csókkal hallgattatja el kíváncsiskodó kedvesét.
Összeölelkeznek, egymásba fonódnak; az érzékdúló portyázás közepette említésbe kerül a férfi lelkét felkavaró terem az Álmok Palotájából, s hogy ne kelljen tovább gyötrődnie a kimondatlan szavak miatt, suttogva megválik néhány – azok érzelmessége okán – titkolt, röstellt, elhallgatott gondolatától.
Egymás fülébe, bőrébe susogva nyomja el őket álmuk.
Zavarodott rongymadarak röpködnek a levegőben. A röphírnököknek az volna dolguk, hogy Ermo seregébe szólítsák az alattvalókat, az Yloniát fenyegető, borzalmas veszedelemről meggyőzve őket, ám az emberek tudják, mi történik valójában. Ez kínos következményekkel jár a besúgómadarak számára, hiszen immár nem félnek tőlük, és ki is mutatják az irántuk érzett utálatot.
Nem csupán a rongyszárnyasok menekülnek a befogadásukra kész zsarnoki birodalmak felé. Mások is mentik a bőrüket. Futamodókkal tömött szekerek, hintók robognak az utakon. Kényuraik sorsának beteljesülését meg sem várva, máris pucolnak Yloniából az ostorozók, sirámhallgatók, kútmérgezők, kínzósegédek, nyúzómesterek, ámítószolgák, dicsőségfestők, sápszedők, ülepnyalók. Némely körmönfontak nem adják fel ilyen könnyen, ők új álarcot próbálgatnak a régi helyett. Majd kiderül, beválik-e.
Ermo a palota védelmére parancsolja megmaradt hüllőkatonáit a messzi Halálerődből. A szörnyetegeket döghússal ketrecbe csalogatják, és a bevetésig lelakatolják.
Bezárják a Gyilokvár összes kapuját. Kívül-belül seregek őrködnek. Hajítógép-mesterek, íjászok, parittyások vigyáznak a mellvédeken. Többségük titkon azért fohászkodik, hogy maradjon el a vérontás.
A hadvezér megvalósítja páratlan ötletét: a környék összes öregemberét, minden asszonyt és kisdedet kirendel a palota védelmére. Aki nem jön magától, azt rabszíjon vonszolják a Gyilokvárhoz. A közeli urasági tömlöcök foglyait is odaviszik, s a pincebörtönben sínylődő rabokat is előrángatják. Mindeme védőket a felvonóhídhoz, a csapórácsos kapuhoz láncolják, a bástyákhoz kötözik.
Kezdődhet az ostrom. Az ellenség aligha jut be a gondosan őrzött kapukon.
A Szellemsereg végigvonul a birodalom fölött. Az emberek tátott szájjal merednek a magasba. Az idősebbek elhalványult jóslegendák után kutatnak emlékezetükben, nem hasztalan. Sok férfi és számos női személy lelkesülten előszedi a padláson, veremben, pincezugban rejtegetett fegyverét. Öszvérre, szamárra vagy paripára pattannak, és az égi lovasok nyomában a Gyilokvár felé veszik útjukat.
Az Alvó Király katonái töretlenül haladnak a Fivérek lakóhelye felé melynek hajdanában Trónváros volt a neve. Akkoriban a Szent Forrás fölé emelt épületet sem Gyilokvárnak, hanem Álmok Palotájának nevezték minden tornyocskának és bástyának külön neve volt, mint például: Széltorony, Naptorony, Sárkánytorony, Bárdok Bástyája vagy Szerelembástya.
Csakhamar elérik a várost. Bántatlanul lebegnek át a vastag falakon és a mellvédek fölött.
A Fivérek a tanácsterem hosszú asztalánál üléseznek. A hőstetteiket megörökítő, festett üvegablakokon beáradó napfény a falakra vetíti a dicsőséges képeket.
A hadvezér kaján szemvillogtatással, kuncogva nyugtatja hatalomgyakorló társait. Ne aggódjanak a nemrég kapott rémhírek miatt: katonáik dehogyis akarják letenni a fegyvert, és a palota igenis bevehetetlen! Az ellenség viszont ostoba és érzelgős: soha nem támadja meg a kapukhoz láncolt védteleneket!
A kelekótya hírnökök pedig aligha láthattak közelgő hadakat, pláne a hét Viadort! Ugyanis a Viadorok, miként mindenki tudja – egy kivételével –, halottak. A hadak pedig legfeljebb három férfit, két vézna nőszemélyt, egy elaggott, szekánt sárkányt, és esetleg még néhány felkelőt jelentenek.
Amint ezt elmondja, a padló meghálósodik és berepedezik alattuk.
A vár fölé terülő fekete felleg éjszakai sötétségbe borítja a termet. Mennydörgés rázkódtatja a falakat. Öklömnyi esőcseppek dobolnak az üvegtáblákon. Szakadatlanul csapdosó villámok varázsolnak liláskék derengést az ülésezők köré.
Az asztal egyik vége felmagasodik. A terebélyes bútordarab átfordul. Serlegek, tálak zuhannak a padlóra. Karosszékek emelkednek a levegőbe.
A Fivérek a padlóból feltüremlő növekményt bámulják.
A vaskos törzsű, örökzöld lombú, kék és piros szirmú, fürtös virágokkal ékes sorsfa kérgén ajtó nyílik.
Midőn Virtuo, a fikarc varázslópap előlép a fából, a rázkódó falakon keresztül mások is érkeznek a tanácsterembe.
Bruth, Gerbert, Santo, Sirgeb, Esoto, Pronsas és Jassal sorakozik fel a Fivérek előtt. A Viadorok valamennyien daliásak és ifjak, mint a Szörnyetegek ellen vívott küzdelem idejében, miként a hősénekekben.
A régi palotaszárnyban függő festményeken látott Toretto Nagymester áll meg mellettük, akit annakidején az ádáz Hypno mágus lángfallal rekesztett Lélekföldön, hogy ne siethessen csapataival a megtámadott Castaq király segítségére. A Szabadság-rendi lovagok zöld-piros palástját viselő társak csoportosulnak köré.
A terembe áradt fegyveresek között Ermo felismeri az egykori zsoldosvezért, Sandont. Meg kellett volna öletnie a nyavalyás lázadót! Hiba volt eladni harcszolgának!
A sötétvörös hajú, zöld szemű, telt ajkú lány láttán Retar önkéntelen mozdulattal megérinti a homlokát, azon a ponton, ahol Nashua feje beleöklelt.
További jövevények érkeznek a falakon keresztül. Behömpölyög a mogorva sárkány, és lesír a képéről, hogy képtelen volna megbocsátani, amit vele műveltek.
Belép a tornyos izomzatúra kényszermunkáztatott Azin.
Az óriás a szendergő Castaq királyt tartja a karjában.
És még számos ismeretlen fegyveres nyomul a tanácsterembe.
Mielőtt a Fivérek testőrért rikolthatnának, vagy fegyver után kaphatnának, a Viadorok és a Szabadság-rendi lovagok közrefogják őket. Úszva-lebegőn elindulnak velük, a vastag kőfalakon át. Az egész oly rémálomszerű Kinson, Retar és Ermo számára, hogy úgy döntenek: megtiltják!
Mivel ennek hangoztatása hatástalan marad, és a felséggyalázók továbblebegnek velük a várfalakon át, alkudozásba, árulkodásba fognak, vesztegetni próbálnak, utóbb kitöréssel kísérleteznek, majd mindezek kudarcát belátván összeugranak: szidják, káromolják és csépelik egymást.
Jassal tudja, hová tartanak. Felidézi az emléket.
– Kell itt lennie valahol egy fürdőnek – mesélte nemrég Virtuo, a rejtekfolyosón surranva. – Hajdan bővizű forrás fakadt a hegyen, e fölé emelték a szentélyt. A környéklakók itt fohászkodtak isteneikhez, békét, esőt, bő termést, gyermekáldást könyörögve tőlük, s végezetül kortyoltak a szent vízből. Később e helyt épült fel a királyi palota. A forrást fürdővé alakították át, itt végezték a szertartásokat, beavatást, esketést, koronázást. A Szörnyetegek gyűlölték, mellőzték a vizet úgy általában, mert az ártott az egészségüknek, ezt pedig különösen széles ívben kerülték. A Fivérek is rettegnek az ősi forrástól, úgy tudják ugyanis, hogy ha hamis, ármányos, aljas személy érintkezik a mágikus vízzel, tüstént meghal, enyhébb esetben égési sebek keletkeznek testén, bőre kifekélyesedik, elrothad.
Hamarosan a fürdőbe érkeznek.
A sós párától illatozó, kör alakú helyiség padlóját és falát szilajul ágaskodó, aláomló s újramagasodó, eleven hullámok szépítik. A tajtékos habok közt tengeri lények lebegnek-úszkálnak. A hullámverés ritmikus hangjai a szívdobbanásokat idézik fel. A termet betöltő, zöldeskék vizű medence középterében gyémántos ragyogású vízoszlop magasodik.
A Fivérek lecövekelnek a medence szélénél.
Virtuo int Azinnak.
Az óriás a vízbe lábal a karjaiban tartott Castaqkal. Leülteti a királyt egy lépcsőfokra.
A fikarc mágus utánuk gázol. A vízoszlop csúcsára penderíti a kezében tartott koronát. Észleli Kinson mohó szemvillanását, ám nem fűz hozzá megjegyzést.
Mindkét kezét megmeríti a Szent Forrásból feltörő vízsugárban, és megitatja vele a királyt, majd a felséges orcát is belefürdeti.
Amikor Castaq arcbőre megszínesedik, s barna szeme elevenséggel telik meg, a korona visszasuhan Virtuo tenyerére.
A fikarc a méltó homlokra helyezi a hatalom jelképét.
Majd az ősi forrás vizével felkent uralkodó kezébe adja az Új Szent Könyvet.
– Nagyon szomorú vagyok – szól a felébresztett király, végigsimítva a bűvös fóliáns ékdíszes fedelén. – Szomorú, mert a jelenlévők többségétől meg kell válnom a szertartás végén. Ha Sheld, a büntetőisten, aki most az égzengést és borulatot csinálja odakinn, és Deniq, a halálisten, akinek az említettek ittléte köszönhető, letenne arról, hogy magához vegye hűséges társaimat, a mai nap az én különös életem egyik legszebbike lehetne. Ugyanakkor tudom, hogy az ő lelkük ezáltal nyeri el a régóta áhított megnyugvást. Szomorú vagyok amiatt is, mert a rám kényszerített hosszú álom közben Ylonia népe sokat szenvedett. Ugyanakkor módfelett örülök, mert a hű társak áldozata nem volt hiábavaló, visszatérésem...
– Én vagyok a király! – rikkantja Kinson. – Én! Én! Én! Istenkirály vagyok!
S hogy ezt bizonyítsa, a mellette álldogáló Retarra árasztja leheletét. A tudós férfiú nyomban görcsös kínok martalékává válik. Fájdalmában üvöltve zokog s fetreng.
A heves vergődés és rángatózás közepette átbukik a medence peremén.
Kegyes halálban részesül. Szenvedései befejeződnek, amint a Szent Forrás vize a bőréhez ér.
A rémült Ermo térdre roskad maszlagos párákat lihegő fivére előtt.
Ám Kinson nem vele törődik. Nem óhajtja elaprózni gyiloktehetségét.
Száját kitátva hörög, szuszog és pöfög, hogy halálos leheletével minél többeket megöljön maga körül.
Az időtlen ideje halott Toretto és lovagjai nyomban elébe tornyosulnak. Felfogják a bűzös légmérget.
Közben megállíthatatlanul nyomulnak előre.
Kinsont és hadvezérét a medencébe szorítják.
A Szent Forrás vize valósággal felforr tőlük.
Tetemük a fenékre süllyed.
Utóbb Castaq király és eleven társai a Bárdok Bástyájáról figyelik, amint a Sheld isten arcvonásait viselő viharfelleg elfoszlik.
A Szabadság-rendi lovagok, Toretto Nagymester és a hat Viador elnyargal az égen a Szellemsereggel.
Midőn az est leszáll, a megszabadítottak mámora éneklésben, táncolásban éri el tetőpontját. Jassal végigtekint a körülötte vigadozókon. Megállapítja, hogy az ünneplés némileg másnapos hangulatú, hiszen bármekkora is örömük, nyilallás szúr beléjük, ha eszükbe jutnak az eltávozottak.
Az égbolton színét váltogatva lüktet medálja csillagmása, a Qambollo.
A rejtelmes izzású, kövér Hold előtt ellebeg néhány hazatérő sárkánymadár.
– Meséltem már nektek Castaq király fiáról? – kérdezi váratlanul Virtuo.

 

A MESÉLŐKÖNYV MOST BECSUKÓDIK...

De csak holnapig...

 

 

Jegyzetek:
1. copyright by Galiba
2. Fodor Ákos
3. Fodor Ákos