Halkirálynő - 6

Vavyan Fable
A Hold forró jegén

(Tartalom)

 

 

Hold, ki magad vagy a Változás:
Varázstükörben Tükörvarázs:
– máskor meg ugyan mi több, mi más,
mint óriás, kihűlt tükörtojás...?!

Fodor Ákos

 

 

Velem sose történik semmi.
Intenzívszobai betegágyon heverkélek. A baleseti klinikán.
Megőrülök az unalomtól.
Ugyanis untatnak.
Egyelőre még minimálisan sem emlékszem, miért s miként kerültem ide.
Feltehetően nem is fogok, mivel ocsúdásom pillanatában egy Minnie-egér fülű nő hajolt fölém, mondván: ő szociális gondozó, és azért van itt, hogy könnyebbé tegye az életbe történő visszatérésemet.
Legott kikövetkeztettem: csakis az térhet vissza az életbe, aki elébb eltávozott onnan.
– Vagyis meghaltam? – firtattam nyögve.
Minnie nem reagált a kérdésre.
Széket húzott mellém, rároggyant, és odabetonozta magát.
Elsőül iskolai végzettségeit ismertette velem.
Toronymagas végzettségei vannak. Az ő diplomája a létező diplomák legdiplomábbika. A világ azonban aljas, ezért nem tevékenykedhet passzusa tárgykörében, mi több, egyáltalán nincs állása, ennek okán van itt, és tart szóval engem, ugyanis a munkaközvetítő ezen karitatív funkcióra ítélte őt.
Így beszél Minnie. És persze nem ekként szólíttatik. Lövésem sincs az anyakönyvi nevéről. Bemutatkozása pillanatában még nem egészen voltam eszemnél.
Azóta is mindinkább távolodom tőle.
Próbálom összeszedni az emlékezetemet.
Rémlik valami: alighanem autóbaleset ért.
Ha lehunyom a szememet – nem szívesen teszem ezt, mert akkor hintálni kezd velem az ágy, körös-körül a szoba, harangok konganak a fejemben, és egyéb, rosszullétre valló tünetek jelentkeznek –, szürkéllő országútkígyót látok, a szélen fák loholnak – és valószínűleg éppen gyorshajtók kissé, azután egy hízott törzsű fa kiválik a többi közül, és száguldvást felém indul...
Felcsuklom, torkomban a gyomrommal.
Megkérem a szünet nélkül csacsogó nőt, legyen szíves kinyitni az ablakot.
Ám ő közli velem: nem szeretné, ha összetéveszteném a nála kevésbé iskolázott nővérrel, különben nincs olyan alkalmazott, aki itt ablakot nyithatna, ugyanis a kórterem légkondicionált. Annyi levegő van itt, mint a Himaláján...
– De nem jön! – hörgőm.
Minnie egy legyintéssel elintézi légszomjamat. Közli velem: agyrázkódást szenvedtem, nem csoda hát, ha szédülök, émelygek, fejemet fájlalom: e dögledezéses tünetek állapotom természetes velejárói. Egyébként pedig ott vágtam a szavába, hogy ő egy nagynevű lemezkiadónál ténykedvén, számos tehetséget indított útjára a pályán, például Dollár is neki köszönheti felfedeztetését.
Enyhén szólva fuldoklóm.
– Ismeri Dollárt? – kérdezi.
Képtelen vagyok társalkodni. Felülök az ágyon, levegő után kapkodok.
– Nem létezik, hogy nem ismeri őt! Dollár az egyik legnépszerűbb popénekes. Tíz évvel ezelőtt én fedeztem fel az ipsét. Meghallgattam a kiadóba küldött demóját, és láttam benne fantáziát. A pasas akkor még riadt szemű suhanc volt, mára persze milliomos lett. De ne higgye, hogy megismer engem, ha összefutunk az utcán! Illetve megismerni még csak hajlandó, ám minden alkalommal megfeledkezik a hálanyilvánításról, holott nekem köszönheti összes sikerét!
Talán mégsem éltem túl a gyorshajtást!? Meghaltam!
Igen. Ez itt a Pokol. Ide kerülnek az ámokfutó autósok.
Ez a bő harmincas, kerek fülű, gombócarcú nő maga az ördög. És épp engem büntet, közlekedési vétkemért.
Zenefoszlányok motoszkálnak a fejemben.
Megvan!
A Yardbirds ősdalát hallgattam a kocsiban. Még szomorú vagyok, dúdoltam, jajongtam, együtt velük, teljes kebelszélességgel, teli torokból. Robbanásszerűen zöldellő fák hajladoztak körülöttem, smaragd és arany színekben pompállott a táj, merészen lejtett és vadul kanyargott a rohanó út. Lezserül, fél kézzel fogtam a kormányt, és énekeltem és énekeltem...
– A legutóbbi lemezéről persze keményen megírtam a véleményemet a Zeneművészet című lapba. A könnyűzene mindig is könnyűzene marad. Egy popdal sosem veheti fel a versenyt a Rigolettóval.
– Nem is akarja – sóhajtom elkínzottan. – Szerintem magán kívül senkinek eszébe sem jut hótt különböző műfajokat versenyeztetni egymással. És most ne haragudjon: szeretnék egyedül maradni.
– Kibeleztem Dollár lemezét, persze abszolút intellektuálisan. Kétértelmű voltam: dicsértem is, bíráltam is, mindkettőt ironikus hangvételben, szóval a pasas meg se sértődhet, de büszke se lehet. Aligha vette ki a cikkből, hogy voltaképpen kegyetlenül beolvastam neki!
– Van itt orvos? – hörrenek.
– Jobban teszi, ha nem szól neki. Persze, ha hiányolja, hogy visszadrótozzák a lélegeztetőgépre!? Amikor megjelent a kritikám, felhívtam Dollárt, és elmagyaráztam neki az írást betűről betűre. Nehogy a hiú majom félreértelmezze a soraimat, ugye. Szépen elmondtam neki, mit is gondoltam valójában. Talán bevette. És persze elejtettem néhány célzást arról, hogy ha az impresszáriója lennék, soha nem bántanám, sőt, kezeskednék lemezeinek pozitív visszhangjáról. Gondolom, a nyikhaj azóta is töpreng, és előbb-utóbb eljut majd arra a következtetésre, hogy nélkülem semmire se viszi. Ha eljut. Sajnos, úgy rémlett, mintha nemigen érdekelné a véleményem. Pedig nekem mindig igazam van. Az én diplomámmal!?
Emlékbetörés vág gyomron. Eszembe jut Belloq. És ez annyira fáj, hogy csaknem behidalok a kíntól.
Hogy is hívnak, Belloq?
Daniel. A hitvesem.
De hát miért nincs itt a pasas? Az ágyam mellett? A térdeimnél?
Ha jól emlékszem a neveltetésemre, akkor úgy tudom, a szerető férjnek gyengélkedő asszonya mellett a helye.
Hogyhogy Belloq nem őszül itt mellettem, falsápadt arccal, szája szélét harapdálva, kezemet szorongatva, rogyottan?
– Értesítette valaki a családomat? – sikoltom.
Izgatottságomban egész jól megbirkózom a légvételekkel. Az émely is alábbhagy. A harangzúgást végképp felváltja az agyamban kísértő Yardbirds-nóta.
– Nézzen rám! – sóhajt Minnie. – Húsz kilót fogytam három hét alatt! Semmi diéta, se fittnesz! Hanem: szerelem! A fogyásból sejtheti, hogy tragikus a kimenetel. Ne is beszéljünk róla! Különben csak felszakadoznak rémes lelki sebeim, és tovább fogyok, megállíthatatlanul, nulla kilóig és még alább.
Ránézek. Most aztán már nem csupán rápillantok, de meg is jegyzem, beégetem magamnak a teremtményt.
És elképzelem, amint bánatában rohamosan elaszik. Végül csak egy langyuló tócsa marad a széken, közepében a pozdorjává tört szív cserepeivel.
Mi az, hogy Minnie előtérbe tolja tulajdon szenvedését, amikor minden jel arra utal, hogy itt és most csakis az én gyötrelmeimnek lehet helyük!?
Na, egy pillanat!
Kezdjük az elején.
Denisa Wry vagyok, közepes termetűnél enyhén magasabb, vékony testalkatú, barna hajú és szemű nő. Káros szenvedélyeim szép számmal akadnak. Dohányzom, bár mostanában csak ímmel-ámmal. Kedvelem a Baileyst. Régebben vodkát ittam narancslével. Meg-meghúztam a martinisflaskát is. Gyorshajtok, ha csak tehetem. Ez persze nem azt jelenti, hogy kiló ötvennel tépek a városban: emberlakta területen ritkán rohanok. Húszas éveim legvégén tartok, családi állapotom férjezett, saját gyerekem nincs, zsaru vagyok.
Eddig jó a memóriagyakorlat. Bár majdnem úgy hangzik, akár egy újsághirdetés.
– A barátom nem azért szakított velem, mert nem szeret. Rajong értem, imád! Elhatározásból vetett véget a kapcsolatunknak. Érzi a különbséget? Szeret engem, de tarthatatlannak tekinti a viszonyunkat. Maga szerint miért mondta, hogy rettenetes vagyok? – fecserész Minnie.
– Végre is, én törtem össze magam, nem igaz!? – morranok.
– Kutya baja, pedig össze is törhetett volna. A légzsák mentette meg. Úgy feküdt benne, mint a magzatburokban. De akkor is sokszor felhemperedett a kocsija, és fának is ütközött. Mindeközben maga derekasan össze-vissza ütögette a fejét. Amikor behozták, a doktorok rögtön megvizsgálták, van-e még agyműködése. Nehogy potyára szedjék ki a sokkból.
– És? Működik az agyam?
– Szerencsés. Nem úgy, mint én. Nekem valahogy nem sikerülnek a dolgok. Pedig teljesen pozitív a hozzáállásom. De ezt inkább hagyjuk: ha csak rágondolok, újabb kilók mennek le rólam. Egyébként megmondtam Dollárnak, ezt persze élőszóban: amíg az én kezem alatt dolgozott, tévedhetetlenül tudta, hogy a lemez első dala a legfontosabb: a magas kezdet, a deus ex machinás indítás. Na, ez végleg kiment a fejéből! Hiszen amióta nem engem tart impresszárióul, senki se szól neki. Mindig azt tanácsoltam: az első szám legyen fergeteges! Nem! A mostani korongjai egész egyszerűen altatódallal kezdődnek! Valósággal meg kell szenvednem azért, hogy végighallgassam a lemezt!
– Kötelező?
– Dollár korongja nagyon jót tett a lelkemnek, átsegített a szerelmi bánatom nehezén. Mintha az én bajomról szólna, persze nem egy az egyben, hanem átvitt értelemben. A kezdet szomorú, azután jön egy felütés, és onnan kezdve sodor, száguld, pillanatnyi figyelemlankadást sem enged, eltölt ezer érzelemmel, azt sugallva: mindig van remény. De ettől még populáris zene! És ami populáris, az alapállásból silány, ócska, érzelgős és ragacsos! Ráadásul nem is hibátlan, mert nem szólhattam bele a létrejöttébe.
Hagyom Minnie-t, tőle sose tudom meg, ki vagyok. Bár nekem már körvonalazódik, hogy ő kicsoda.
Önnönmagamat kell összetákolnom. A nagyon fájó fejemben lévő, szörnyen hiányos emlékezetből.
Száguldottam az országúton. Tapostam a gázpedált, bömböltem a Yardbirds-dalt. Gyönyörködtem a tavaszban. Fél kézzel vezényeltem, úgy éreztem jól magam, hogy csupán mérsékelten voltam vidám.
És ekkor egy íves kanyar után váratlanul elém bukkant a tehéncsorda.
Hatalmas testű, szoborszerű állatok ácsorogtak az úton.
Széles, nedves orrok, hosszú pillájú, tágra nyílt szemek fordultak felém.
Az eleven falanx láttán fékeztem.
A kocsi engedelmesen lassult. Megszólaltattam a marhabőgés-hangú kürtöt.
Megálltam, majd egyesbe kapcsoltam.
Lépésben furakodtam át a lomhán arrébb mozduló tehenek között. Egy őzbarna monstrum bekandikált a leeresztett ablakon. Megsimogattam bársonyos szőrű fejét. Halkan szusszantva hátrált el a járgány mellől.
Továbbgurultam. Pásztorembert sehol sem láttam.
A szembeni kanyarból kamion lódult elő.
Figyelmeztetően rádudáltam.
A titáni jármű sivalgó gumikkal fékezett. Kürtje elbődült.
Néhány tehén egykedvűen odébb baktatott.
Újra a gázra léptem. A tükörben figyeltem a csordán keresztülaraszoló kamiont, mígnem az útkanyarulat elnyelte mögöttem a jámborok idilliumát.
Ekkor megláttam a szemből közelgő teherautót. A járgány veszett tempóban tépett a nem sejtett veszedelem felé.
Rádudáltam.
Lassított.
Midőn egymás mellé értünk, elengedtem a kormánykereket.
Két mutatóujjammal szarvakat formáztam a homlokomra, hogy a sofőr értésére adjam, mire számítson.
Láttam a vezetőfülkében ülő pasas arcát megnyújtó és padlizsánlilává színező döbbenetet.
Vicsorát, eltorzuló vonásait.
Aztán lendületből elhúzott mellettem.
Majd iszonyú visítással fékezett, és szinte helyből visszafordult.
Lehúzódtam az út szélére. Gondoltam, bevárom a fickót, és megmagyarázom neki jócskán félreértett jelzésemet.
Csakhogy ő ezerrel döngetett felém. Úgy rémlett, el akar taposni!
Jobbnak véltem, ha inkább elszelelek.
Visszakormányoztam a kocsit az útra. Torpedóként kilőttem.
A teherautó bősz bikaként nyomult utánam. Kürtje tébolyultan óbégatott, üvöltött.
Az S-kanyargós terepviszonyok miatt nem vágtathattam kedvem szerint. Sejtettem, hogy rövidesen befutok azon kanyarba, melyből sokan kiröpültek már, sebességüket rosszul megválasztván.
Nem vágytam elszállni. Lassítani se mertem.
Látván: a pasas halálkomolyan veszi dührohamát. A szarvára akar tűzni!
A hajtű szakaszhoz közeledve akarattalanul, ösztönből vettem vissza a gázt.
A böhöm teherautó lökhárítója megtaszította kocsim hátulját.
Elharapott nyelvvel gyorsítottam.
Üldözőm is.
Az út széleit fürkésztem, merre menekülhetnék.
És ekkor jött a vészes jobb kettes kanyar.
Továbbra sem akartam fékezni. A robotpilóta lépett a pedálra helyettem.
A padlógázzal vágtázó, a lejtő lendületétől még inkább felgyorsult járgány telibe kapott hátulról.
Az ütközés megtaszította, majd hátraszegte a fejemet.
Kocsim a levegőbe emelkedett, és röptében átfordult. Újra meg újra.
Bődületes fatörzs rohant felém.
Itt szakadt el a film.
A történtekre döbbenvén, irtózatos harag kerít hatalmába.
Hol az a pasas? Hadd kérdezzem meg tőle, miért oly fenemód szarvérzékeny!?
– Mi van, miért nem válaszol? – förmed rám Minnie. – Az iránt érdeklődtem, mi a véleménye Dollár hálátlanságáról. Ugyan hol lenne nélkülem az a nímand?!
– Centire ott, ahol most. Az ő tehetsége nem a maga érdeme. Jusson eszébe a Beatles és Brian Epstein. Epstein is a kardjába dőlt, miután zseniális felfedezettjei túlnőttek rajta. Mikor hoztak ide?
– Tegnap.
– És még nem tud róla a családom?!
– Magát mostanáig altatták, géppel lélegeztették a koponyasérülés miatt. Tegnap itt voltak a szülei, a testvére és a nevelt lánya. Zavaróan zokogtak, úgyhogy Schweitzer doktor eltiltotta őket a látogatástól.
– És a férjem? Életem párja? – nyögöm.
– Ő nem volt itt – közli elégedett arccal.
Szakítottam volna Belloqkal?
Hol az emlékezetem?!
– Együtt él a férjével? – érdeklődik Minnie, a gondozóm. – Akkor ő miért nem kíváncsi magára? Legalább azért bejöhetett volna, hogy lássa, milyen pocsék színben van.
– Nincs másik haldokló e kócerájban, akit vigasztalhatna, csak én?!
– Le fog fogyni a bánattól maga is – kéjeleg.
Hoppá!
Eszembe ötlik gyermeknemzési lázunk.
Belloq kezdettől fáradhatatlan utódlás-ügyben. Ám mert a vágyva várt fogamzás egyetlenegyszer jött össze kapufa-jelleggel, méhen kívül –, orvostól természetgyógyászig jártunk. Hitvesem máig precízen számon tartja, mikor ovulálok. Ám hasztalan vetette latba legjobb képességeit, a hőn óhajtott esemény nem következett be.
Orvosi javallatra tömérdek vitamint vettem magamhoz, főként táplálékok, mellékesen kapszulák formájában. Vitaminszempontból kellett megterveznem étrendemet. Tonnaszám legeltem a zöldségféléket. Egyszercsak a doki megállapította: a túl sok halétel fogyasztása okozza kudarcunkat. Megtudván, hogy egyáltalán nem eszem halat, eltanácsolt a sertéshústól, majd a marhától is. Amikor kiderült, hogy régóta pulykán és csirkén élek, ha egyáltalán húst veszek magamhoz, mást gondolt ki.
Akkor hízózzon, tanácsolta. Amíg nem szed fel tizenöt-húsz kilót, a fogamzás szóba se jöhet. Berzenkedtem, mondván, képtelen lennék a szokásosnál többet enni. Ne egyen többet, egyen mást, felelte. Íziben elképzeltem magam, amint spagettivel falom a szilvás gombócot, sült szalonnát ropogtatok mellé, és rúdszám tömöm orcámba a szalámit. Ja, továbbá felejtsem el a cigarettát és az alkoholt. Mindazonáltal egy kevésnyi szexet megengedett.
Ezen az áron nem lesz utód, közöltem szilárdan.
Családom nem hagyta annyiban. Barátaink, anyám, öcsém és kamaszodó nevelt lányom egyként azon fáradozott, hogy mielőbb elérjem a vágósúlyt. Az első sokk akkor ért, midőn egy minapi reggelen képtelen voltam behúzni farmerom cipzárját. Íziben megugrottam a hátraszaltót. Na nem! A vágyott terhesség érdekében mindössze a klasszikus erőfeszítéseket vállalom – úgymint: szex nagykanállal –, termékenységi istennővé nem dagadok!
Martin öcsém meglepett egy Claudia Schiffer fittneszkazettával.
– Te csak nézzed, ahogy a csaj töri magát, vért izzad és guvad a szeme a slank alakért, és közben lakmározd a dagadót, oldalast, csülköt, a zsírszalonnából főzött pörköltet és tripla hamburgert, és a könyöködön folydogáló zsírral mutasd fel Schiffernek a középső ujjadat, és nagyon röhögj a kínjain! – tanácsolta.
Kivágtam a tesót.
Kértem a nődoktort, eszeljen ki követhetőbb terápiát. Erre ő így szólott: mivel egyikünknél sem tapasztal kizáró tényezőket, mármint szervileg, erősen feltehető, hogy meddőségem pszichoszomatikus természetű. Vagyis forduljunk pszichiáterhez.
Ezzel elég szépen megfúrta frigyünket.
A dokitól hazafelé tartván, hitvesem szótlanul tűnődött. Minek végeredményeképpen azon megállapítást hozta világra, miszerint azért nem foganok, mert nem igazán vágyom a sarjra.
Rám került a töprengés sora.
Tényleg, sóhajtottam nagyvártatva, ez sem kizárt. Ám ha pillanatnyilag nem vágyom is rá annyira, mint ő – és a fél város –, nem utasítom el a gondolatot. Viszont egy sereg nőt ismerek, akik még, már vagy momentán nem akarnak gyermeket, és mégis különféle trükkökkel kell védekezniük, mert a nemakarás édeskevés a fogamzásgátláshoz.
Mindazonáltal felkerestük a pszichiátert.
Ami engem illet, elég jól szórakoztam a vele töltött egy óra alatt, Belloq viszont teljesen bemogorvult. A lélek-idomártól kiseregellvén, tapintatosan kivárta nevetőgörcsöm csillapultát, majd kijelentette, hogy ezentúl inkább intimen kezelné e problémát, egyikünk tudattalanját sem óhajtja orvoskézre adni, és nem kívánja a magánéletünkben való további turkálást.
Holott az agytréner csupán az iránt érdeklődött, milyen volt a szüleinkhez való viszonyunk, kaptunk-e rendesen anyatejet, emlőből-e, szülői részről elszenvedtünk-e szexuális molesztálási, egyáltalán: akartak-e minket, hány évesen maszturbáltunk először, melyek voltak meghatározó szexuális élményeink, gyakran szeretkezünk-e, elég gyakran-e, vannak-e furcsának nevezhető szexuális szokásaink, vágyaink. Belloqtól konkrétan azt kérdezte, nyomatékkal: szokott-e állapotos nőket zaklatni az utcán?
Daniel beelegelt.
Helyes, bólintottam.
Ekkor életem párja mélyen a szemembe nézvén megkérdezte: szedek-e valamit.
Mármint titkon? Fogamzás ellen? – firtattam.
Vészjós hanghordozásomat észlelvén legott elnézést kért.
Későn. Futó bizalmatlansága tartós bizalmi válságot eredményezett.
A szarvhisztis fickóval esett találkozásom előtt itt tartottunk.
De szakításról szó se volt.
Akkor hát hol van Belloq?!

 

 

Minnie nem és nem akar elmenni. Tovább taglalja életkudarcait.
Monoton zsolozsmázása úgy hat, mintha eső verné az ablakot. Vagy a bádogtetőt.
Úgy döntök: felkelek. A fürdőszobában egyesben maradhatok magammal.
Ekkor fedezem fel a beépített tartozékot.
Csengetek a nővérnek.
Az üde orcájú, teltkarcsú hölgyszemélyt megrettenti óhajom.
– Schweitzer doktor már elment – rebegi. – Az ő engedélye nélkül...
– Hol a stukkerem? – sóhajtom.
Minnie a nörsz felé fordulva súg valamit. Leolvasom a szájáról: deviáns.
Kiülök az ágy szélére. Nem egyszerűen szédülök: ringlispílezik velem a szoba.
– Kimegyek a fürdőbe – közlöm.
– Nem fog menni – vigyorog Minnie.
– Mármost – kezdem remegéstelen hangon –, e perctől több lépcsőben gyógyulok. Először is: társaság nélkül. Pillanatnyilag nem vagyok erőm teljében, úgyhogy szüneteltetem a felebaráti lelkisegély-szolgáltatást. Másodszor: nem kívánom a katétert. Ahhoz, hogy eltávolítsam a szervezetemből, nincs szükségem Schweitzer doktor engedélyére.
– Anélkül nem fog tudni pisilni! – jósolja Minnie. – Veseelégtelenséget, húgyvérűséget kap!
– Őt egyáltalán nem igénylem! – mutatok újdonsült életem megkeserítőjére. – Helyette nem kérek másikat, még három kereszt-pozitív hozzáállású karitatívot sem. Egyedül akarok maradni!
– Holnap megmutatjuk a pszichiáternek! – fenyeget a szóban forgó. – Én is itt akarok lenni, amikor elhangzik magáról a lesújtó diagnózis!
– Kedvesem, maga elterelné rólam az agyfürkész figyelmét – felelem.
Felállok.
A nővér helyben fut. Nem tudja, mitévő legyen.
Azt pedig nem is sejti, hogy ha már végre talpon vagyok, többnyire meg sem állok hazáig.
Segítek neki: elismétlem óhajomat.
Piszkosul forog velem a kórcella. Kiszemelek egy pontot a falon, a tűzjelző üvegajtaját, és mereven rászegezem a pillantásomat.
A kórszoba lelassul, majd megtorpan. Végül némi billegés, imbolygás után állva marad. Velem együtt.
Rendben van.
Pattogás hallszik a fejemben, akárha szúsereg rágna odabenn.
A nörsz megvonja tőlem a katétert.
Néhány perc múlva, a fürdőszobából visszatérve közlöm a székhez gyökeredzett Minnie-vel: jósnak se menjen, annak sem válna be, ugyanis profi módon tudok pisilni.
Visszadőlök az ágyra.
Pokolian jólesik a vízszintes helyzet. Eszembe se jut szóba hozni a testszerte tapasztalt égő érzéseket, szúrásokat és belső sajdulásokat. A fura hangokat a koponyámban. Azt se, hogy borsszemnyit sem érzem fittnek magam.
Haza akarok menni.
A fejem fölött fehérellő telefonkagylóért nyúlok.
Minnie nem mozdul.
Átható pillantást vetek rá, hosszan.
Már-már fennhangon is figyelmeztetem a tapintatra, midőn feláll végre, és távozik. Az ajtóból még visszanéz rám. Tekintetéből szánalom és megvetés süt felém.
Mindkettőt megérdemlem, oké.
Bámulom a kagylóforma telefon hasába süllyesztett nyomógombokat. Kétségbeesetten, görcsösen töprengek: képtelen vagyok felidézni egyetlen ismerős hívószámot is.
Úgy fest, öregszem. Már nem bírom olyan jól a tépetést, mint régebben. Még egy ilyen fejbaleset, és a jövőmet is elfelejtem.
Nyílik az ajtó. Vele a szám is. Gorombaságot fogalmazok.
Nicsak: Belloq lép a szobába.
– Nem jut eszembe a számunk – panaszolom.
Háromszázas a pulzusom. Tetőtől talpig elönt a szerelem.
– Rám emlékszel? – kérdezi.
Tudom, mire céloz. Mégiscsak rendben van a memóriám.
– Te vagy az, anyám? – sóhajtok.
Ennyit bírunk, és nem többet.
Daniel hozzám siet, mellém ül, és miközben magához ölel, felnyög megkönnyebbültében.
Ami azt illeti, tudnék bőgni. Fél perc alatt lucspocsosra áztatnám ingvállát. Ha kedvem tartaná, elhüppögném, milyen szép élni.
Egyiket se teszem.
– Hol voltál, Mogorva?
Eltol magától, alaposan megtekint. Látom arcán a csodálkozást.
– Jól vagy? – kérdezi.
– Mit sminkeljem? Zombiul érzem magam. Miért vártál mostanáig?
– A meglátogatásoddal? – suttogja furcsa hangon, elhűlten. – Nem emlékszel?
– Én már arra sem emlékszem, hogy szenilis vagyok.
– A minap elbúcsúztunk, három teljes napra. Versenyre indultam. Megesküdtél égre-földre, hogy vigyázol magadra, erre én kikapcsoltam a telefont, és gondtalanul versengtem a csapattal.
– És persze győztetek!?
– Naná. Amikor átvettük a serleget, Patrick félrevont, és tudatta, mi történt veled.
– És ha meghaltam volna?
– Túlélted. Most bedurcálsz?
– Be hát!
– Én sem örültem, megtudván, hogy tegnap óta titkolták a félgyászhírt. Elmesélnéd, mi történt?
Megkapja a sztorimat. Szótlanul hallgat végig.
Közben gyönyörködöm arcában, rövidre vágott fekete hajában, magas homlokában, szilvamag alakú résben ülő sötét szemében, egyenes orrában, szép vonalú szájában, széles, alig-alig szögletes állában. De még diónyi ádámcsutkájában, cipzáras kordbársony ingének halvány narancsszínű kockáiban és nemesen egyszerű fekete cipőfűzőjében is lelek csodállanivalót.
Midőn elmutogatom, miként figyelmeztettem a tehéncsorda felé száguldó teherautó-sofőrt az útonálló-veszélyre, megrezzen néhány arcizma, és hangyányit felakad a szeme, ám nem kényeztet egyéb reakciókkal. Az űzőcskéről szóló beszámoló alatt visszacsukódnak vonásai, nem nyilvánít érzelmet.
– Nem jegyeztem meg a kocsi rendszámát – sóhajtok befejezésül.
– Nem baj – feleli. – Megvan a pasasod. Az ő járgánya is kirepült a kanyarban. A fickó áttörte a szélvédőt, és húszméternyit suhant a levegőben. Frissen szántott földön landolván, csonttörés nélkül úszta meg a röpleckét, de a fejét piszkosul odaverte. Ekkor ért a helyszínre egy másik autós. Megállt segíteni, mire a te embered jól meggyomrozta a tagot, majd kusza léptekkel odébbállt.
– Honnan tudod mindezt? – fortyanok. – Tán csak nem jegyzőkönyvet böngészgettél, mielőtt hozzám jöttél volna?
– Első utam hozzád vezetett. Ám mert háromszáz kilométert utaztam idáig, volt időm telefontraccsra a közlekedésiekkel. Ők úgy rekonstruálták az eseményeket, hogy a teherautó bőségesen túllépte a kívánatos sebességet, és azért rohant beléd. Ugyanis nem csak te nem voltál beszédképes, a sofőrt utóbb újabb baleset érte.
– Mi az, hogy újabb? Meg baleset? A fickó meg akart ölni!
– Mindjárt tiszteletemet teszem nála. Itt fekszik a szomszéd szobában. Kicsit rosszabbul van, mint te. Ugyanis a helyszínről gyalogláb menekültében összetalálkozott az úton kérődző csordával. Pont akkor ért oda egy elszabadult bika is, és mert riválist látott a teheneit taszigáló pasasban, kihívta őt szarvpárbajra, és hamar le is győzte.
– Egy bika? – nyögöm. Mi tagadás, enyhén kárörvendezem. – Egy drága szép bika elégtételt vett értem?
Belloq végre elvigyorodik. Három napig nem látván a pasast, oxigénhiány-szinten nélkülöztem gesztusait, köztük mosolyát, az orrától a szájáig húzódó nevetőránc látványát.
Eszembe jut a megmentett életéért cserébe három kívánságomat teljesítő Halkirálynő s az is, hogy megfogadtam neki: halat többé nem eszem.
– Mától bikát sem fogyasztok – közlöm ünnepélyesen.
Daniel futó csókot lehel a számra, s mielőtt még karjaimat a nyaka köré fonva rátapadhatnék, felpattan a székről, és kivonul a szobából.
Alighogy kilép, üstöllést hiányozni kezd. Már emlékszem: kommandósversenyen járt. A Patrick Wyne vezette csoport minden esztendőben elfogadja Line többi közpénzen tartott harciasának kihívását. Esztendőről esztendőre bebizonyítják, hogy ők a hon legkeményebb, legmászékonyabb, legjobban lövészkedő, legrúgékonyabb és legsúlyosabb pofonokat osztogató akciózsarui. Hónapokig edzenek az eseményre, hogy azután három nap és három éjjel akrobatikázhassanak. És persze mindannyiszor learatják és elhozzák az összes pálmát, babért, serleget.
Hallgatózom. Ha nem is durva, tagolatlan zajokat, de legalább emelt férfihangokat kellene hallanom a szomszédos kórteremből. Akkor is, ha Belloq úriember, és aligha borítja ki az ágyból a gonoszdi teherautó-sofőrt.
Nesz se hallszik.
A percek lassan vánszorognak. Már-már azt gondolom, hogy el és itt vagyok felejtve, midőn Daniel visszatér, leül mellém, megfogja kezemet, végigcsókolja ujjaimat, majd közli:
– Elmegyek. Még vagy egy hétig kell nyomnod az ágyat. Azután hazajöhetsz, és otthon további két-három hetes ágynyugalommal számolhatsz.
Látván, hogy bőszülök, elvigyorodik.
– Ezt nem én mondtam, hanem a főorvos. Ilyet semmiképp se szólanék neked, hiszen ismerlek. Ma éjjel még bírd ki a gyógyenteriőrt. Holnap hazaviszlek.
– Na de Minnie...! – nyögöm. – Holnapig megőrjít az a nő. Sőt, máris megőrültem tőle. Beszélgettél a közlekedési aberrálttal?
– Beszélgettem vele.
– És? – csattanok türelmetlenül.
A pasas a régi. Autodafés technikákkal kell kihúzni belőle a közlendőjét.
Belloq vállat von. Arcizmait születésekor elkötötték. Vonásairól nem olvashatok.
– A pacák azt állítja, hogy teljesen jogszerűen vett elégtételt rajtad az őt ért sértésért. Alig várja, hogy talpra álljon, akkor átjön ide, megnéz magának, majd négy-öt teljes kört teker a nyakadon. Ez esetben talán egálba kerültök. Mikor megemlítettem neki, hogy erre aligha lesz módja, ugyanis a vízágyról egyenesen a kóterba megy, fel nem foghatta, mi lehet ellene a vád. Egyszóval a pasas halálosan életszerű. Kértem, ne a bosszúvágyát dédelgesse, inkább próbáljon megbarátkozni a holtig tartó jogosítványtalanság gondolatával. Erre kinevetett, mondván: három percen belül visszaszerzi a papírját. Közöltem vele: mindössze egyetlen vizsgafeladata lesz, éspedig az, hogy bravúrosan álljon ki a két rendszámtáblája közül.
– Mogorva, én nem maradhatok itt! – sóhajtom. – Dereng valami elintézetlen dolgom, nem is egy! Nem hagyhatsz itt, az életveszélyben!
Hiába dobom be magam, életem pasasa nem enyhül. Megcsókol néhány erogénesebb helyen. Azután magamra hagy, és még az sem vigasztal, hogy érezteti: nem szívesen.
Időközben odakinn teljesen besötétedett, a kórszobai világítás rosszabb mint kísérteties. Nem tesz rám jó benyomást. Egyfolytában Minnie visszatértétől rettegek.
Valamit tennem kell.
Lerúgom a takarót. Kiülök az ágy szélére, hintáztatom a lábaimat. A fejemet ugyan nem mozdítom, az mégis együtt lötyög alsó végtagjaimmal. Alighanem szédülök kissé.
Talpra állok. Elmotyogok egy-két fohászt, megacélosítom magam, és imbolygás nélkül eljutok az ajtóig. Kilépek a fojtott neonvilágítástól zöldesen fluoreszkáló folyosóra.
Óvatosságból a fal mentén lépkedek. De nem kell megtámaszkodnom. Járok!

 

 

A szarvhisztis pacák rám mered, midőn megállok az ágya mellett.
Méregetjük egymást.
A harmincöt év körüli fickó már vagy tíz esztendeje hízásnak indult, mostanra megállapodott a száztíz kilónál, immár akármennyit eszik, iszik, nem dagad tovább. A szeme alatti zacskók, fakó arcszíne és dézsaszerű hasa láttán arra következtetek, hogy főként a füstölt sertéshúsokat, a kevert szeszeket és a sört kedveli, meglehetőst mértéktelenül. Ifjonti kora ellenére bármely pillanatban infarktust vagy embóliát kaphat. Fokozott ingerlékenysége gyatra szervi állapotának tudható be. A pasas a hipertónia állandó nyomása alatt él.
Momentán gipszbe borult bal lábbal, lapockától nyakig merevítő fűzőben hever előttem. Megesik rajta a szívem.
– Hello – sóhajtok barátságosan. – Ugye, megismert? A minap nagyon félreértett. Segíteni akartam. A szüleim udvariasságra neveltek, ezért most arra kérem, ne haragudjon. Nem akartam megbántani. Ezennel megléptem, amit illett. Most maga jön.
Zavartan bámul rám. Valaha zöldesbarna íriszét sötét pöttyök éktelenítik. Még a homloka is párnás a bevitt zsíroktól. Bőrét szúrós szagú veríték fényesíti. Keskeny, lebiggyedő ajkai elvékonyulnak.
– Még ide mert jönni?! – nyögi dühödten. – Gyönyörködni a művében? Nézze, mit tett velem!
– Ezt nem én tettem, hanem maga.
– Egen? Ki mutogatott szarvakat a másiknak?
– Nem sejtettem, hogy a magánéletére fogja érteni.
– A magánéletemre?! – hörgi. – Mit tud maga arról? A feleségem egy rinocérosz, nem csajozok, ergo: nincs aki felszarvazzon! Épp ezért fogtam fel sértésként, amit mutogatott!
– Minden vélt sértésért ölni szokott?
– Tudja, mi a mázlija? Az, hogy zsaru. Ha ezt tegnap tudom, futni hagytam volna. Az előbb itt járt a pasija. Teljesen beszartam tőle. Még hogy álljak ki a két rendszámtáblám közül!? Maguknak ugyebár mindent szabad, mert kaptak egy jelvényt a városházán?! Ne gondolják, hogy ezt annyiban hagyom! Feltüzelem a sajtót! Keserűen megbánják még, hogy velem húztak ujjat!
– Azért látogattam meg, mert az motoszkál a fejemben, hogy mindketten emberek lévén, kommunikációképesek, valamennyire épeszűek vagyunk. Lehet, hogy tévedtem? Bocs, akkor inkább kimegyek a folyosóra, és elszívok egy staubot.
– Staubot?! – hörren. – Törvény kéne arról, hogy a cigarettásoknak ne járjon orvosi ellátás! A narkósok, dohányosok egykutyák: ott forduljanak fel, ahol vannak!
– Amikor maga tíz deka füstölt húst juttat a gyomrába, az szervezetszennyezésben ugyanaz, mintha elszívna harminc cigarettát. Ám ahogy elnézem, nem éri be tíz dekával. Ezt a témát kimerítettük. Maga nélkül nem szorultam volna orvosi ellátásra. Meg se fordult a fejében, hogy megnézze az eset humoros oldalát?
– Hol van ennek humoros oldala? Sehol! – üvölti a sör-Buddha. Tetemes hasa rázkódik a dühtől, szeme kidülled, szája sarkán nyál csurran.
Igaza lehet. Esetünk humortalan.
Búcsút intek.
– Akárhogyan történt is, megérte: kár lett volna a tehenekért – közlöm az ajtóból.
A folyosóra lépve Minnie-be botlom. A nő karon ragad, és a kórcellám felé vonszol.
– Ha ezt Schweitzer doktor megtudná! – háborog fenyegetően. – Maga csak addig bír meglenni férfi nélkül, amíg eszméletlen?!
– Dehogy! A kómában is különféle pasasokról álmodtam.
Nem veszem jónéven a könyököm rángatását, ezért elvonom azt Minnie markából. Hála neki, nem jut időm az ájulás gondolatával játszogatni, ugyanis teljesen leköti a figyelmemet, hogy elkerüljem tapadókorongos ujjainak érintését. Törekvésemre ügyet sem vetve folyton meg akar ragadni valamimen.
Önállóan az ágyra zuhanok. Betakarózom, lehunyom a szemem.
Halottat jelentek.
Minnie nem bánja. Mellém telepszik, és mesélni kezd. Ezúttal a betegségeit sorolja hosszan, találékonyan. Nyavalyarepertoárján migrén, bokasüllyedés, középfülgyulladás – tán még heresérv is – szerepel.
Szüntelenül egyetlen gondolat jár a fejemben: el innen!
Így hát amikor Minnie a rosszalkodó vesemedencéjére hivatkozva pisiszünetre távozik, leszórom a kórházi cuccot.
Fél perc alatt felöltöm a privát ruházatot. A magas sarkú bakancs befűzésével nem vesztegetem az időt, a fekete-fehér csíkos madzagot magam után vonszolva végigloholok a folyosón. Csókot dobok a portásnak, és a kapu előtt veszteglő taxi hátsó ülésére vetem magam.
– Haza! – instruálom a sofőrt.
A pasas indít, gázt ad, hátranéz a válla fölött.
– Hozzám? – kérdezi kacsintva.
Rövid tűnődés után közlöm vele a címet, majd helyesbítek, ugyanis elsőre a régi hajlék paraméterei tódultak emlékezetembe. E szellemi erőfeszítéstől kimerülten hátradőlök, és megpróbálom elképzelni, mit fognak szólni szeretteim, midőn betoppanok az ajtón.

 

 

– Nini – mondja szörnyeteg öcsém, Martin. – Megnyerted a fogadást, Daniel. Már ha ez a tejfölsápadt kísértet a nővérem.
Belloq egyetlen szót sem ejt. Felpillant rám a fotelból, felvonja fél szemöldökét. Ennyi.
Mindehhez ama fehér vászonnadrágját viseli, melytől akár fel se öltözött volna.
Lerogyok a kanapéra. Párnát igazítok a fejem alá, megpihentetem a szememet.
Várók egy-két jó szót.
– Nem üldöznek? – firtatja Martin. – Mindent visszaszolgáltattál, leltár szerint? Nem hoztad el a kanüljüket? Nehogy ránk törjön a kórház biztonsági osztaga!
– Azért lógtam haza, mert nem bírtam a légkört. Hiányzott belőle a pozitívum.
– Akkor rossz helyre jöttél, tesó. Ellenben tárt karokkal fogadnának a proszektúrán. Ahogy kinézel.
– Kopj le – sóhajtom.
– Borítékoltam ezt a lépésedet – közli Daniel.
– Szuper vagy. Ennyi erővel haza is hozhattál volna.
– Reméltem, hogy most az egyszer gyógyulásra adod a fejedet.
– Semmi baja a fejemnek. Ella?
– Ella alszik már, ugyanis kiskorú – tájékoztat öcsém, aki ez idő szerint kankalinsárgával melírozott, szertelenül repkedő tincsekből létrehozott frizurát visel. Széles, egyenes vonalú szemöldökének színe a melírozás sárgájával harmonizál. Mindehhez barna szempár és kreollá süttetett arcbőr társul. Nem tudom, miért, valahogy albínószerűnek látom a hökkenetes pasast.
– Kérsz valamit? – érdeklődik életem fele.
A nyoszolya megereszkedik mellettem. Eszerint a kedves a közelembe húzódott.
Rést nyitok a szemhéjamon, felpillantok.
– Neked elárulom: cafatul érzem magam. Ágyba vinnél?
– Hohó! – rikkant Martin. – Előbb talán megfürödhetnél! Tisztára kórházas vagy. Idáig érzem a klórszagot!
– Na jó – sóhajt Belloq. – A gondjaimba veszlek.
És állja a szavát. Gyengéden megfüröszt, majd óriási, puha frottírlepedőbe burkol, és a hálószobába cipel. Az ágyra pottyant, nem túl magasról, és porcikáról porcikára végigtörölget, egyetlen zugom, hajlatom se marad ki. Végül kihúzza alólam a fürdőlepedőt, lágy csókot lehel a homlokomra, betakargat – és megpróbál lelépni.
Elkapom a kezét.
– Ülj le mellém – esdeklek. – Zümmöghetnél valamit. Altatódalt, szenvedelmes szókat, vagy amit akarsz.
– Tégy le róla. Ha zümmörésznék, azt hihetnéd, hogy egyetértek a szökéseddel.
– Nem értesz egyet?
– Nem.
– Korholni készülsz?
– Érdemes? – kérdezi fanyarul. – Akkor legközelebb nem lépnél meg?
– Mit akarsz az élettől, Belloq?! – förmedek rá. – Versenyt nyertetek, épségben találtál, mi kell még?
Fölém hajol. Hosszan nézzük egymást. Mígnem hozzákomorulok. Leveszem a jelet hűvössé dermedt vonásairól: felszentelt társam orrol rám.
Felnyögök.
– Áruld el, mivel bántottalak meg, és esküszöm: jóváteszem.
Lepihen mellém. Már nem az arcomat fürkészi, hanem egy tincset a fülemnél, a paplan alól kivillanó vállamat, a párna sarkát.
Tovább gyönyörködöm benne. Ímhol a pasas, akit szeretek. Akkor is szeretem, ha ez idő szerint búval, haraggal rágatja magát. Ezen érzületeinek okát minden alkalommal fáradságosan kell kilantoznom belőle. Ritka komplikált lelkület. Mit tegyek?! Erre bukom.
– Mi baj, Belloq? – sóhajtok.
– Daniel – dünnyögi.
– Tudom az összes nevedet. Most mivel írtam fel magam a szégyentábládra?
– Azt kérdezted az imént: mit akarok még az élettől? Tényleg, mit is?! Van házam, munkám, bimbódzó leányom, szeretett nőm. A legdögösebb bandában akciózom. Miért nem ülök a fotelban csibukozva, az elégedettségtől hájfalakat hizlalva magam köré?
– Nos? – lehelem.
Sejtem, mi következik. Miért ő oly fenemód bonyolult? Nem nekem – a női lénynek – kéne agyoneszelnem a legapróbb problémát is?!
– Csakis azért nem hasonlítok még egy töméntelen vaníliapudingra, mert néhány csekélység hiányzik a teljes elégedettségemhez – tudatja nagyvártatva.
– Egy fiúcska?
– Fiúcska vagy lányka – bólint. Kis tűnődés után helyesbít. – Talán mégis inkább fiúcska. Legfőképpen az búsít, hogy szeretett nőm nem eléggé kedvel.
– Mert ha kellőleg kedvelnélek, tízpercenként teherbe esnék?
– Ettől féltem. Hogy vulgarizálni fogsz.
– Veszekedni akarsz, Belloq? – firtatom csatakészen.
– Nem, és ha te nem hoztad volna szóba, nem is beszélnénk a melankóliámról.
– Az a pszichológus álnokul aláásta a kapcsolatunkat! – nyögöm. – Holott fél szavát sem hitted el, egyetlenegy kérdését se vetted komolyan! Csakcsupán azon bizarr megállapítását, miszerint azért nem foganok, mert nem igazán óhajtok dedet, és ennek egyéb oka nem is lehet, mint az, hogy kevéssé szeretlek!? Te abból a pengeségtengerből éppen azt hitted el, hogy kifejlesztettem a pszichés fogamzásgátlást?! Ha ennek híre megy, roppant keresett leszek! Kurzusokat kell majd vezetnem, Mire gondoljunk a Kis Ő karjaiban, hogy véletlenül se foganjunk? címmel.
– Hoppá! – mondja. – Kibökted! A Kis Ő. Hát ez az!
– Jézusom! Minnie után még ez is! Csak nemrég álltam fejre a kocsival! A túlvilágról vonszoltak vissza az orvosok. Valamelyest még mindig haldoklom. Nem várhatott volna ez a megfeszíttetés, amíg összeszedem magam?
– De – hagyja rám.
Olyan arccal, aminővel már számosszor hagyta rám az őt kínlaló kérdések aprólékos kielemzését. És ezen rám hagyások után hetekig, hónapokig szüneteltettük kapcsolatunkat. Azt remélvén, hogy most aztán megszabadulunk egymástól. Mintha nem tudta volna – kezdettől s velem együtt –, mily hiú is e remény.
– Daniel – sóhajtom. – Mindegyetlen, igaz szerelmem, a Grandiózus Ő vagy. Ettől tehát foganhatnék. És ez majd biztosan meg is történik egy óvatlan pillanatban. Talán ha csekélyebb jelentőséget tulajdonítanál e vágynak...
– Vagy te nagyobbat – szúrja közbe. – Ha te is akarnád...
Majd saját közlendőjét is félbeszakítva, legyintve katapultál mellőlem.
Rám csukja az ajtót. Néhány percig duettezem a kétségbeeséssel, azután elalszom.
Álmomban a kocsimban ülök, és ezerrel keresztülhajtok a fénysorompós vasúti átjárón. A következő pillanatban, még mindig álmomban, ám ébrenléti valóságossággal rugóként pattanok fel a párnán, sokkhatáros állapotban, ráadásul tök skizón, mert egyidejűleg kívülről is látom magamat: szemem kimered, mellkasom zihál, és azt kérdezem: milyen színű volt az az átok lámpa?! És testen belül-kívül egyaránt intenzíven átélem, amint szétroncsol a száguldó vonat.

 

 

Reggel izzó-puskaporos-hordó-hangulatban ébredek. Kitapogatózom az ágyból, öt ujjal megfésülködöm, vakon magamra húzom Daniel farmeringét. Cigit lökök a szám sarkába. Nem gyújtom meg, egy ideje valahogy nem kívánom a keserédes füstöt.
A konyhába botorkálok.
Ella, a neveltem az ablak melletti széken búsong, orra csaknem a tejesbögre peremére lóg. Apja, öcsém sehol nem látható. Odakünn feketéllik a tegnap még oly tavaszias égbolt, és zizegős, szúrós hódarát öklendez magából.
– Szép kis április – dünnyögi a leány. Ököllel az asztalra csap, és kiüvölt a természetbe. – Tavasztündér! Miért nem rugdosod már seggbe Télkirálynőt?!
– Jó reggelt – morgóm.
– Ha neked ez jó. Hogy vagy?
– Köszönöm, felemásan.
– Vagyis?
– Élőhalok.
Ella elfordul a visszatéliesedett tájképtől, és végigmér. Megest megcsodálom sötét szemét, ötezeréves-gyermektekintetét. Ha őt nézem, újra meg újra hinni kezdek a reinkarnációban, amelyben amúgy meglehetőst kétkedem. E mélységes mélyű, rémisztően mindentudó és mégis ártatlanul tiszta tekintet láttán képtelen vagyok elhinni, hogy Ella először fordul meg a Föld nevű bolygón.
– Pocsék a kinézeted – mondja. – Szerintem fizess be egy menő léleklátó szeánszára. Hátha az meg tudja neked magyarázni, miért nem tanácsos kocsiba másznod. Vedd fontolóra! Ha te autóba ülsz, azonnal különféle katasztrófák támadnak rád. Ez nem lehet véletlen. Hol kilövik alólad a járgányt, hol nekimész valaminek, hol meg a valami megy neked. Lehet, hogy kapsz egy amulettet a bűbájolótól, és attól kezdve biztonságban leszel. Bár ebben nem igazán hiszek. A biztonság gyáván kerül téged.
– Daniel? – kérdezem a szám sarkában fityegő, inaktív staub mellől.
– A szokásos – feleli.
– Ilyen időben?! – nyögöm.
– Bármilyenben. Mintha nem ismernéd! Daniel eső-, hó- és zegernye-álló, különben ezek a te szavaid az agyrázkódásod előttről. De még szilaj repeszzáporban sem hagyná ki a reggeli taj csi-edzését. Nem bírná ki, ha szégyenben maradna Duong előtt. Úgyhogy most is egymással szemközt katáznak a parkban, és tutkó, hogy bokáig ér a cipőjükben a jeges hólé. Pedig indulás előtt kifejezetten figyelmeztettem az időjárási nonszenszre. Felhívtam a figyelmét a lehetséges következményekre.
Sóhajtok. Aztán mégsem szólok közbe, hallgatom a zsenge korú, mostanság igencsak akadémikusan viselkedő leányt. Közben a lépten-nyomon megújított oktatási rendszerre gondolok, ezúttal csupán csekély mértékben hálatelt szívvel.
– Nulla fok körüli hűvösség esetén a férfiak heréi fázósan visszahúzódnak a hasüregbe. Ott viszont túl magas a hőmérséklet. Az ivarsejtek szaporodása lelassul, majd megáll, a már meglévő magvak elbágyadnak, spleenessé válnak. És éppen Daniel teszi ki magát ilyen veszélynek! És még ő akar nemzeni! Légy őszinte, Denisa! Gondoltál már arra, hogy végválságát éli a házasságotok?
– Előfordult.
– Szerintem nem foglalkoztok eleget a szaporodás-lélektannal.
– Nekem ehhez most szörnyen fáj a fejem – nyöszörgőm, az igazsághoz híven.
– Persze hogy fáj! Az a hájzsák szabályszerűen felöklelt téged a teherkocsijával. Jártam nála a kórteremben. Nem volt eszméletén, úgyhogy a fair play végett nem köptem le, pedig direkt összespóroltam neki fél liter nyálat. Öldökölni tudnám azokat, akik bántani merészelnek benneteket! Lehet, hogy ma délután, ha eláll a hozás, elugrom a kórházba, és piszkosul leköpöm a zsírdiszkontot, ha észnél találom. És megmondom neki, hogy küllemileg úgy néz ki, mint egy teleszart zokni!
– Ella, a gyűlölködés nem vezet...
– Nem gyűlölködöm! Viszont dühös vagyok! Ehhez jogom van, és még higiénikus is, ha nem fojtom magamba! Tanultuk az isiben! – szögezi le, a fekete hajából létrehozott ezer fonatot rázogatva.
Ránézek. Néhány pillanatig a sápadt, spagettiszál, apró lánykára emlékszem, megismerkedésünk idejéből. Ritkás fekete hajára, rágott körmeire, gyérülő tejfogaira.
Bőre azóta enyhén megkreolosodott. Megnyurgult alakja ma is vékony, ám merő izom. Hullámosodó, hol ezüst, hol bíbor fényű haja napról napra sűrűbb. Fogsort cserélt, és már a körmeit se brutalizálja. Inkább fóliánst böngész, éjjel-nappal. Betűfüggő. És igazán nem tékozol: amit magába szívott, megjegyzi. Nem csupán a memóriája bámulatos, szókincse is vészesen bővül. A szemem láttára vedli le gyermeki bábját. Nemsokára szárnyat bont.
Miért ilyen hamar?
– Visszafekszem – sóhajtok. – Környez az ájulás.
– Az se jó, de még mindig inkább az ájulás környezzen, mint egy másik pasi! Gondolkodtam ám a dolgotokon. Ez a bébiválság előbb-utóbb szétveri a házasságotokat. Daniel nagyon akarja, én már beletörődtem, rajtad feneklett meg az egész. Mert te nem akarod a lombik-megoldást. Oké, oké, fóbiás vagy tőle. Ha kihúzzátok még néhány évig, és ha még mindig ezen múlik közös boldogságunk: én vállalom a béranyaságot.
– Ella... – hörrenek.
A leány leint.
– Szerintem az anyád szúrt el nálad valamit. Tutkó, hogy nem szándékosan, mert Nava annál jobb fej, de akkor is, némiképp el vagy szúrva. Irtózol a terhességtől. Ezért aztán nem is esel teherbe.
– Másról nem lehet beszélni? Baromira elegem van abból, hogy mindenki az én szülőcsatornámban vájkál! Keressetek másik átjáróházat. Ajánlatod bájos, édes, megható, köszönöm. Idd meg a tejet, és söpörj a suliba, mert elkésel a Miként szorongassuk meg mostohánkat? című tanóráról. Visszabújok az ágyba. Három nap múlva zörgessetek fel a kómából. – Az ablakon túli vigasztalanságba pillantva helyesbítek: – Kikeletig ne háborgassatok!
– Vasárnap van, sehonnan nem kések el – feleli a serdülő. – Viszont készülnöm kell az isiszépségversenyre! Úgyhogy te most nem komázhatsz, mert a tanerő ránk parancsolt, hogy anyánktól kérjünk dögösítési tanácsokat, ezért hozzád kell fordulnom, mivel az anyám vagy, bár mostoha. Szeretném, ha elsöprő szépséget csinálnál belőlem. Szükségem lesz a legszexisebb ruhádra, és meg kell tanítanod ama járásra, amitől Daniel és még sokan mások mindig megkövülnek utánad fordultukban. És gyakorolni fogjuk azt a nézésedet, amivel lekapod a lábukról a pasikat. Tudod, amikor olyan eszelősen bámulsz ki a fejedből, mint egy szexháborodott. Ez állatira hatásos, megfigyeltem.
– Kegyelem – nyögöm.
Kiejtem a cigit a szám sarkából, megfordulok, és visszavánszorgok a hálószobába.
Ella követ.
– Nem erre a járásodra gondoltam – sóhajtja. – Ebben túl sok a totyak.
Az ágyra rogyok.
Hallom, hogy nyílik a bejárati ajtó. Daniel beléptét már nem várom meg.
Különválok az agyamtól. Féleszméleten még átdöngetek a fénysorompóval védett sínpáron. Utóbb megest megrettent a félelem: és ha piroson vágtattam keresztül?! Azután ledarál a vonat.

 

 

Nem alszom, ergo nem is álmodom. Tudathatáron lebegdezem, ködmaszatos képek villódznak előttem. Bámulom emlékezetem filmjét.
Hatalmas elánnal fékezek egy sárga szalagos kordonnal körülzárt keskeny épület előtt. Felfogom a két lakásra osztott házacska előkertjét megfelező, félköríves kovácsoltvas kerítést. Igazolványomat elővillantva felszaladok a bejárati ajtóhoz vezető, málladozó szélű lépcsőkön.
Hallom szuszogásomat, a kihízott farmernadrág dereka a hasamba vág. Menten el is kap az önutálat. Futtomban eltökélem: tenni fogok valamit a szeretteim által rám kényszerített foganási praktikák ellen.
Azután egyetlen szempillantás alatt feledem a fogyózás ötletét. Az ajtón túl a halállal találkozom. Ittjártának nyilvánvaló jelei lesikoltanak a falakról, a töredezett kőpadlót síkosítják. Édeskés fémszaga pátemoszterré igézi a gyomromat.
Erőt veszek magamon. Nem tűröm, hogy a rosszullét gondolata játszódjék velem. Üresre, hidegre söpröm a fejemet.
A mellém szegődő egyenruhás kolléga beszámolóját hallgatom.
A hegyes orrú, több helyütt horpadt arcú, sárgás bőrű férfi azt mondja, e házrész régen lakatlan. Másik felében egy rossz sorú asszony él. E kifejezést használja: rossz sorú. És ő minden éjjel elhajt errefelé a járőrkocsival, autótolvajokra, besurranókra számítva, és rettenetesen szégyelli, hogy nem vette észre a változást. E keskeny, leprásodó vakolatú házfél hosszú ideje nem ad otthont emberi lénynek. Homályosra porosodott ablakai nem tükrözik vissza az utcai lámpák fényét, kitámasztott zsalugáterei napról napra veszítenek zöld színük élénkségéből mára elannyira kifakultak, mintha nem is valódi fatáblák, csupán hígas vízfestékkel készült falmázolmányok volnának.
A rossz sorú asszony hajnaltájt telefonált a zsaruknak, fogvacogva panaszolván, hogy képtelen aludni a szomszédban zajló lánccsörgéses, sikolyos kísértetorgia miatt. Ekkor a kolléga újfent idehajtott, és szemet szúrt neki a változás: a becsukott spaletták.
Ezzel elhallgat. Nem is kell folytatnia, látom, mit talált.
A lány pokolian halott. Kérgesedő vérfilmmel borított, ruhátlan teste gyötrelmes pózban hever a szűk nappali padlóján.
Megállok mellette. Újfent elragad a szédülés, émely.
Mélyet lélegzem. Továbblépek. A második szintre vezető falépcső felé indulok. Vérpocsolyákat kerülgetve az emeletre szédelgek. Körbejárom a két levegőtlen-kicsiny szobát, a fürdőkamrát. A bútorozatlan helyiségekben visszhangosan konganak lépteim.
Az iszonyt legyűrve próbálom kisütni, mi történhetett itt.
A dús hajú, fahéjszín bőrű lány – tán tizenhét éves se volt – idejött valakivel, akit embernek hitt, éjjeli hajléknézőbe. Az emeleti hálószobában érte a nem várt támadás. Hiába menekült. Bár a fürdőbe zárkózott, és teljes erejéből nyomta az ajtót, azt szétpozdorjázta a szörnyeteg tébolya. Véres tenyérlenyomatok üvöltenek a hajdan fehér falon, az ajtódeszkán.
A lány sikítozott, a férfi lánccal ütötte, majd leszaggatta ruháit, letaszigálta vérző testét az alig vállszélességű, roskadt falépcsőn. A nappali közepén, ott, ahol a kifakult mogyoróvajszínű kőpadló középpontjában a narancsvörös mozaikkockákból kirakott, derűs Nap-ábrázolat díszlik, kiterítette a lányt, késsel lemetélte derékig érő hajfonatát, ráncossá véste arcbőrét, átvágta torkát, felhasította hasfalát. Végezetül lemetszette bal kézfejét.
Tűvé tesszük a házat és környékét. A hátsó kertre nyíló hálószobaablak alatt megleljük a humán szörny vérmocskos esőkabátját.
A technikusok láb- és ujjlenyomatok után kutatnak, légiónyi zsandármobil cirkál az utcákon, a lány táskájával, hajfonatával és hűlő kézfejével elinalt gyilkost keresvén.
– Tudnék rókázni – pillant rám a holttest mellett kuporgó, alighanem újonc halottkém.
– Miattam ne zavartassa magát – felelem ólmossá súlyosult nyelvvel.
A vérhatlan köpenybe, sebészmaszkba, gumikesztyűbe burkolódzott pasas vállat von, majd loppal csuklik néhányat. Folytatja a vizsgálatot. Géphangon közli a vártnál is iszonyúbb megállapításait.
Azután recsegő térdekkel feltápászkodik guggoltából, levedli védőruháit. A maszk alól előbukkan szürkéllő bőrű, borostás arca.
– Bocs – bugyborékolja kifelé siettében, a lába elé szórt cuccaiban bukdácsolva.
Nem szólok utána, azt hazudva, hogy az idő s a halálesetek multával majd megszokja. Nem mindenki szokja meg. És olykor azok is a szakmában maradnak, akik nem fásulnak érzéketlenné.
Visszatérek a fürdőszobába. Becsukom az ajtó maradékát. A bal felől sötétlő, minden részletében tisztán kivehető tenyérfoltra meresztem a szemem. Előbb csupán látom, majd félelmetes intenzitással át is élem az itt történteket. Ocsmányul hideg, ragacsos veríték mászik a bőrömön.
Felrezzenvén közelebb lépek a kéznyomhoz. Bámulom a kicsiny, finom ujjak és az ujjakat ékítő gyűrűkarikák véres rajzolatát.
S közben vészesen lúdbőrzöm, olyatén érzéstől sújtottan, mintha nem volnék egyedül, akárha egy áporodottan rossz szagú, sötét szándékú lény lapulna a közelemben.
A keskeny fürdőszobaablak alól felhallatszik a kertben kutató kollégák neszezése. Ottlétük némiképp megnyugtat, már ami a paranoiámat illeti.
Azután végignézem a szétszaggatott ruhadarabokat. A lány halványkék dzsekit, puffos vállú, rövidujjú, galambfehér vászonblúzt, közel térdig érő, félszűk szabású, fekete szövetszoknyát viselt.
És mind az öt ujján egy-egy gyűrűt!?
Az ünnepélyes egyszerűséggel öltözködő lányok nem szoktak ennyi ékszerrel hivalogni.
A rongyfoszlányokból rekonstruálom fehérneműit: testszínű harisnyanadrág, feltűnést kerülő kebelformát biztosító kosarú, fehér melltartó, fehér bugyi.
Az oroszlánkörmös lábakon álló fürdőkád alatt megtalálom egyszerű fazonú, középmagas, széles sarkú fekete cipőit.
Ilyen korú lányok legfeljebb iskolai rendezvényre öltenek efféle puritán holmikat.
Vagy a munkahelyükön kénytelenek ilyesmit hordani. Ha – teszem azt – pincérnők.
Miért ne?
A lány pincérkedett valahol a közelben. Fahéjszín bőrű, egzotikus szépség volt, könnyen nevetett, vágyta a társaságot, és férjet kívánt. A szörnyeteg a bizalmába hízelegte magát, meg-megvárta őt munka után, majd elcsalta e házba, talán épp azon ígérettel, hogy egyszer majd itt lesznek boldogok.
Azután ráncosra vénítette arcát a késsel, levágta gyönyörű hajfonatát, öt gyűrűvel díszes, ám azok nélkül is ékszer-finomságú kezét. Véget vetett sugárzó elevenségének.
Kristálytisztán értem a nappaliban tevékenykedő technikusok szavait. A hangok megkondulnak az üres szobák magányos falain.
– Te átkozott elmezsoké! – mordulok a közelemben érzett tébolyultra, remélve, hogy az alanti kollégák nem hallanak saját hangzavaruktól. – Elkaplak, akárhová bújsz is!
A feketülő vérnyomoktól, a bomló vérszagtól felborzoltan, szenvedélyesre dühödten kiköpöm magamból azt is, amit nem szívesen érzek:
– Rühellem a fajtádat! Adj alkalmat, hogy elciánozzalak!
Lerobogok a nappaliba. Feltárcsázom távollétével bosszantó társamat, Lacót, hogy kipuhatoljam, hol késik már, amikor haladéktalanul kéjgyilkost kéne fognunk.
A hívott számon csupán a gőgicse női magnóhang felel, miszerint őurasága majd visszahív, csak adjam meg a koordinátáimat.

 

 

Itt tartok a közelmúltról szóló filmvetítésben, midőn Belloq rám nyitja az ajtót. Elnyúlik mellettem az ágyon, és az arcom fölé hajol. Belélegzem a bőréről áradó hűvös-reggel-forró-izom-illatot. Ő már kinn járt a szurka havas esőben, és a visszataszító meteorológiai körülményekre közömbösen, elvégezte kötelező testgyakorlatait. Övé minden nagyrabecsülésem. Részemről ágyban, melegben óhajtok maradni.
Résnyire nyitom a szememet. Pillantásom elidőzik széles, finoman rajzolt, e pillanatban alig borostás állán, harapdálásra ingerlő szájformáján, rövid, szögletes fogain, gyengédnek tetsző mosolyán.
– Hogy van a fejed? – kérdezi.
– Zúgósan.
– Tudnál reggelizni?
– Nem – sóhajtom. – Amúgy is moderálnom kell az étkezéseimet, mielőtt kihíznék az összes farmeromból.
Fenekem alá csúsztatja tenyerét.
– Miféle kihízásról beszélsz? – nyögi. – Például eme testrészed éppolyan érzékkápráztató, mint máskor.
– Lehetséges, hogy még nem hánytam a szemedre a minapi felfedezésemet?! – hörrenek, már-már ülő helyzetbe pattanva. Elkapom a kezét, és áthelyezem a hasamra. – Tessék, győződj meg arról, hogy nem alaptalanul panaszkodom. Alig bírom begombolni a nadrágomat, mert a biztosabb fogamzás érdekében léggömbbé tápláltatok! Irtóztatóan pocakosodom! Már-már kifulladok egy kis lépcsőzéstől. Kajáról hallani sem akarok!
Mindenekelőtt megtekinti a kritizált felületet, majd végigsimítja, és lefedi a tenyerével, jelezvén, hogy nem észlel méretbéli változást.
– Nézd meg alaposabban! – biztatom. – Tutira híztam. A fekete farmerom dereka olyan bő volt, hogy legalább két ujjam aláfért! Most meg...!? Amint járóképes leszek, megmérem a varrócentivel, és naponta ellenőrizni fogom! És nincs több roborálás!
Daniel megköszörüli a torkát. Arcáról leolvad a mosoly.
– Pár éve képzelgek efféle jeleneten – mondja. – Türelmetlenül várom, hogy a hasadhoz húzd a kezemet, és együtt örüljünk a növekedésnek.
– Nos, ez nem növekedés, hanem dagadás. Áldott állapot kizárva, csak az imént estem túl a banálisan nehéz napokon.
– Emlékszem – bólint. – Ama napok nekem is nehezek, mert aszkétikusak.
– Ella játszi könnyen jött létre? – kérdezem.
Óriási megkönnyebbülést érzek, amiért kileheltem végre.
A pszichiáter például egyáltalán nem érdeklődött az iránt, hogy mit jelent számomra a második feleség szerepkör e pasas oldalán. Elődömről mindössze annyit tudok, hogy szeretve volt, majd meghalt, leukémiában. Sem Ella, se Daniel nem beszél róla. Attól tartok, azért, mert ez még mindig túl fájdalmasan érintené őket. Attól tartok, e felismerés viszont engem érint gyötrelmesen, és e fura – eleddig nem érzett – féltékenységféle miatt nem kevéssé szégyenkezem is.
– Ella létrejötte meglepetésként ért – feleli Belloq. – Egy napon a fülembe súgódott a titok: a terhességi teszt eredménye pozitív.
Azt gondolom, hogy ennél romantikusabb bejelentést is el tudok képzelni. Ígyként, esetleg: Drágám, elővehetned a kötőtűket és a tarka pamutgombolyagokat, ugyanis hamarosan szükségünk lesz pár váltás réklire. Vagy: Gyere, mélázzunk el egy babaruhabutik kirakatánál. Netán: Édes, szerintem lassacskán aktuális lenne pókhálózni a gyerekszobában, és talán a pelenkamosó teknőt is lecipelhetnéd a padlásról.
Azután azt gondolom, hogy erről muszáj volna beszélnem valakivel. Ha Belloqkal nem lehet, akkor megteszi egy bravúrosan felkészült pszichiáter is.
Amint ezt kiötlőm, elnémulok, megdermedek. Látom Daniel arcomat, szememet fürkésző tekintetét, ám – hogy ne lássam – az ablakon túli kerti világ szemlélésébe menekedem.
– Denisa, szeretném tudni, mi jár a fejedben – sóhajtja nagyvártatva.
Nos, kedvesem, többek közt a következőn eszelek, nem túl régen, csupán amióta ismerlek: vajon mennyit érek számodra. És viszont. Ha úgy találkozunk, hogy te nős ember vagy, a plafonig beléd szerethetek, reménytelenül. A te szamurájerkölcseiddel összeférhetetlen lett volna, hogy engedj a kísértésemnek.
Képtelen vagyok kinyögni gondolataimat. De miért is kéne kinyögnöm ezeket.
Nagyon élénken emlékszem, milyen hatást tettél rám. Első találkozásunkkor megrázott a felismerés: ördögien vonzódom hozzád. Küzdöttem ez ellen, végül jól felsültem. Szóval az egészből mindössze azt próbálom előhántani, hogy engem az se tartott volna vissza tőled, ha tudok a máshoz tartozásodról. Megpróbáltalak volna elszerezni, és ebbe mélyebben belegondolva, feneketlen szégyenkezés úrhodik el rajtam. Ez csak látszatra koholt probléma. Még magamban is csupán köntörfalazva bírom végiggondolni. Aligha tudnék beszélni róla. Márpedig másként nem szabadulhatok tőle. Ha továbbra is a szőnyeg, vagyis a tudat alá söpröm, valahányszor előólálkodik, idővel szörnyű sárkánysággá alakulhat át.
Hallgatok.
– A hangyásznak igaza lehetett, amikor kisütötte, hogy valami eszméletlen ellenállást érez benned gyermekáldásügyben – szól Daniel. – Nem szeretném tovább koptatni a hencserét, ahhoz túlsággal megrázó és valahogy megalázó is volt a vele folytatott fecsej. Próbáljunk segíteni egymásnak, kizárva ebből az idegeneket. Ella létrejötte, ahogy te nevezted, magától értetődött. Együtt járt a kapcsolattal, amelyben éltem. Öröm és félelem talált rám a gólyahír hallatán. Utóbbi arról szólt, hogy ez a fejlemény immár végképp és mindörökre elkötelez a családom mellett. Ez megrémített, mert olyan életfogytos íze volt. Azt hiszem, te is át fogod élni ezt a tűnő ijedelmet, ha bekövetkezik a várva várt. Mi egyébtől félsz még?
– Emlékszel, mit mondott Joy Craft a terhességéről?
– Persze. Közrökönyt keltett, amikor hordozórakétának nevezte magát. Neked se kötelező olyképpen megélned a másállapotot, miként az a lánykönyvekben írva vagyon. És ha nem tudsz azonosulni vele, oda se figyelj, mit prédikál erről a tisztelendő atya. Ez a te saját kalandod és tapasztalatszerzésed lesz.
– Úgy emlegeted a terhességemet, mintha máris itt toporogna a küszöbön. Sajnálom, hogy csalódást okoztam. Nálam nem értetődik magától.
Belloq hosszan fürkészi az arcomat. Jobb szemöldöke magasra araszol.
– Sose versenyeztettelek Ella anyjával – közli végül. – Egyébként nem is lehetne egymáshoz méricskélni benneteket. Te bárki mással összehasonlíthatatlan vagy. És ha te eltökéled, hogy kudarcként éled meg az eddigieket, ezt senki se képes kiszerenádozni belőled.
– De azért megengeded, hogy jócskán leértékeltnek érezzem magam attól, hogy nem tudom megadni neked, amire vágysz?
– Ha komolyan eldöntötted, hogy le kell törnöd saját önbizalmadat, úgysem tántoríthatlak el ettől. Viszont ha véletlenül az én véleményem is érdekel: akkor se leszel kevesebb számomra, ha sose lesz gyerekünk.
– Eddig mintha másként beszéltél volna.
– Eddig se téged keveselltelek, hanem azt kétlettem, eléggé szeretsz-e ahhoz, hogy ilyennyire mellém kösd magad. Azóta átgondoltam a dolgot, és úgy döntöttem, visszaveszek a tragikumból.
– Nemes jellemre vall – morgom.
– Fogytán a türelmem – figyelmeztet komolyan. – Hajlandó vagy szavakba önteni végre, hogy mi bajod van?
– Nem tudom. Nincs bajom – felelem, közel a pityergéshez. Már-már a tükörhöz rohanok, hogy teljes bizonyossággal meggyőződjem arról: ez most valóban én vagyok? Ez a kerge hisztérika? Anyám, jegecelj! Felsóhajtok: – Válaszolj egy kérdésre, Belloq!
– Már megint egy mi lett volna, ha? kategóriás kérdés furdal?! Tudhatnád, hogy ezekbe én képtelen vagyok beleugrálni.
– Mi lett volna, ha akkor ismerjük meg egymást, amikor még élt a feleséged?
– Megold valamilyen súlyos gondot, ha ezen elgondolkozom? – firtatja.
Szemlátomást nem örvend a felvetésnek. Úgy rémlik, erősen dolgozik azon, hogy stimulálja a kompromisszumkészségét.
Bólintok. Dühödten remélve, hogy olybá festek, mint egy tüdővészes királynő a végstádiumban, akin már csak komplikált varázslópraktika segíthet, esetleg.
Belloq tűnődik. A hátára fordul mellettem, két karját a tarkója alá fekteti, és mereven kibámul az április végi, teljességgel illetlen havas esőbe.
Nem moccanok. Mégiscsak agyászhoz kell fordulnom, akinek aztán ígyként jellemezhetném a bajomat: Doktor úr, segítsen, én olyan tanácstalan vagyok! Vagy mégsem?
– Egészen pontosan arra vagy kíváncsi, hogy ha mindketten lennétek, melyikteket választanám? – kérdezi Daniel. – Megforgatnám a szívedben a kést, ha erre azt hebegném: bárha Iris élne, és e választás lenne a legnagyobb problémám?!
– Ne haragudj – lehelem, rádöbbenvén, hogy az elmúlt majd harminc évben egy ízben se voltam ily parádésan ostoba. – Hülyeségek foglalkoztatnak, talán a fejtöretéstől. Felejtsd el, hogy szóba hoztam.
– Önkínzó perceimben elgondolkoztam ezen néhányszor. Ha Iris élne, akkor is beléd szerettem volna. De azért tudnod kell: nélküle nem az az ember volnék, akit te most ismersz. Az ő élete arról szólt, hogy odaadja, amit hozott. És volt mit odaadnia.
– Ne folytasd! – kérem. Kezeltesd magad, Denisa!, gondolom.
Daniel átható tekintettel végigmér.
– Úgy hiszem, jól ismertem nőmet. Tudván, hogy szeretlek téged, ő elengedett volna. Nem azért vagyok melletted, mert megözvegyülvén véletlenül éppen szabad voltam. Hanem azért, mert első látásodra tudtam, hogy elveszlek Cruztól. Sőt, úgyannyira kellettél nekem, hogy már-már önmagadtól is elvettelek volna, holott határozottan kár lett volna érted. Ijesztően háborodottá tettél. Félelmetes dolgokat tudtam meg magamról, általad.
– Persze, a szamurájerkölcseid.
– Nincsenek szamurájerkölcseim. Amióta, neked hála, közelebbi ismertségbe kerültem önmagammal, állatira ügyelek arra, hogy semmit se vigyek a fanatizmusig. Még téged se. Ezért, ha netán nálam jobbnak tartogatod magad, számíthatsz rám: nem fogok az utadba állni.
– Nem szívesen nyugtalanítalak: teljesen beérem veled. Bár ezt nem tudom biztosan, csakcsupán megingathatatlanul érzem.
Belloq visszatér a kiindulási ponthoz. Keresztbe fekszik az ágyon, kitakarja és megszemléli a hasamat.
– Tényleg, mintha sokkal inkább has kinézetű volna, mint nemrég, amikor lapos volt, csaknem horpadt. Az persze egyáltalán nem biztos, hogy hízol. Milliméternyi szalonnát sem érzek a bőr és az izomzat között. Pusztán csak változik az alakod. A korral jár.
– Megöllek.
– Megjegyzem, az életkor előrehaladtával növekszik a szülési kockázat is. Ha még sokáig halogatod a foganást, az is megeshet, hogy mereven végig kell feküdnöd a kilenc hónapot, és kacifántos lesz a világrahozatal is. Hallottam egy nőről, aki addig habozott, mígnem tisztára lemerevedtek a szülőizmai, és a hagyományos sebészeti eszközök se boldogultak vele, úgyhogy a végén hóekével kellett megcsászározni őt.
– Ez eléggé martinos szöveg volt – dörmögöm.
– Nincs kedved megpróbálni?
– A terhesülést? Nem hiszem, hogy aktuális. Kábé nyolc nap múlva ovulálok.
– Hat nap múlva ovulálsz – helyesbít.
– Hogyan tudod számon tartani?
– Beprogramoztam a ciklusodat a karórámba. Pittyeg, ha közelg a kritikus pillanat. Viszont, ha emlékszel, az egyik nemzésszakértő rámutatott, hogy rend- és soronkívüli ovulációt egy-egy frenetikus orgazmus is kiválthat.
– Én meg azt hallottam, hogy nem kell sok fakszni a teherbeeséshez, annyi is elegendő, ha naponta felfalok egy tányér cseresznyét, a magjával együtt. Arra már nem emlékszem, hogy ez esetben egyáltalán szükség van-e pasira!?
– Celebráljak egy tálka befőttet?
– Nem is tudom. Az egyik titkárnő a múltkor megszólított: hallott a problémánkról, és ő speciel attól került áldottas állapotba, hogy előtte letakarták az állólámpát a fickója nyuszimintás alsónadrágjával. Legott kölcsönkértem a pasek gatyáját. Egy laborosnő tudatta velem, hogy nem a teherbeesés a valami, hanem az onnan való szabadulás. Neki szóljak, ha változás áll elő az állapotomban, ő ismer egy asszonyt a kínai negyedben, az csak forró vízbe ültet, nyársvasat ragad, és máris jobban leszek.
– Ugye, nincs több efféle történeted?! – reménykedik Belloq.
– A mandarinmagok is csodát művelhetnek, de csakis az egészen aprókéi. Még a bakmacskabajusz is segíthet, bár ez molyolós, mert legalább kilencvenkilenc bajuszszál szükséges a sikerhez. Ekkora dózishoz rengeteg kandúrt kéne összefogdosnunk. Ráadásul a módszer se túl higiénikus, mivel ez nem szájon át alkalmazandó, hanem...
Kopognak.
Magamra lebbentem a takarót.
Bár Martin megjelenésére számítok, Ella dugja a fejét a szobába.
– A koricsarnokba megyek – közli. – Igazán nem bántam volna, ha valamelyiktek odafuvaroz, de végső soron esernyőt is vihetek. Ne ajánlkozz, Daniel, úgyis csak udvariasságból tennéd. Ti csak nemzzetek nyakra-főre, mert már nem tart sokáig a fiatalságotok.
– Miért nem mész korizni?! – sikoltom.
Ella beljebb lép. Felém nyújtja ökölbe szorított kezét.
– Megtaláltam neked a kiskori cumimat. Tartsd az ágyad mellett, hátha fogamzásra inspirál. De aztán majd visszakérem, mert fontos emléktárgyam. Különben a cigileszokáshoz is használhatod...
– Kösz, már nagyjából felhagytam a dohányzással...
– Szerintem zugdohányzol. Pedig bejelöltem neked azt a részt az egészségtan könyvemben, amelyiknél láthatod a diagramon, mennyivel csekélyebb esélyük van a dohányos nőknek a fogamzásra a nemdohányzókkal szemben. Szóval a kátrány- és nikotin-elvonási tüneteid ellen is használhatod a cumimat, csak ne rágjad cafattá! Ugyanis olvastam, hogy a cigisták a felfokozott orális szükségletüket elégítik ki a spanglival. Gondolom, annak idején anyád csak futólag szoptatott téged, ezért maradtál orálisan mohó. Kérdezz rá, tutkó, hogy igazam van!
– Szia, jó csúszkálást – leheli Daniel.
A pubertáló, becses dudliját hátrahagyva, emelt orral kilejt a szobából.
A távolból még üvölt egy strófányit:
– Ja, amiatt ne aggódj, hogy deformálhatja a fogsorodat! Olvastam egy pasasról, aki negyvenévnyi cumizás után se szorult fogszabályozásra!
Danielre pillantok.
– Milyen elbűvölő volt e gyermek, csak nemrég. Úgy kétezer könyvvel ezelőtt. Tudsz arról, hogy a Vitamin-bibliával alszik?
– Vedd fontolóra: az újszülöttek alig olvasékonyak.
Már-már nemzéshez látnánk, az imént elhangzott felszólítás szerint, midőn betoppan imádott öcsém. És közénk bocsátja a hófúvástól megundorodott kertlakókat: az éhét panaszoló cicust, Fáraó Átkát, és a szupersáros dobermant, Tarzant.

 

 

Jó itt. E frigyben. Gondomat viselik.
Kapok cseresznyebefőttet, szedret, szamócát, áfonyát, végezetül egy tányérka lágy mozzarellát, bazsalikomos paradicsomkarikákkal.
Daniel kiterelgeti hálótermünkből a folyvást élcelődő Martint és a kerti vadakat.
Magamra maradok. Lábadozhatnék.
Olvasni próbálok. Tíz perc múlva szemet szúr: fordítva tartom a könyvet.
Gondolataim a filippínó lány körül szédelegnek. Míg én itt heverdezek, a hűlő nyomok végleg eljegesednek.
Másfél napig talpaltam a halott lányról készült, számítógéppel alaposan átsminkelt fotóval, mire felleltem munkahelyét, a Tó Szelleméhez címzett éttermet. A tizenkilenc esztendős Seraf Pernel élni látszott a képen, gyümölcskerekségű, finom arcát nem éktelenítették késvágások. Csaknem derékig érő, vaskos, haloványan ezüstfényű, fekete hajfonata sértetlennek tetszett.
Végigkérdeztem minden kollégáját, lejártam kapcsolatait, és fél centivel se kerültem közelebb gyilkosához.
Visszamentem a makulátlanra takarított, mégis nyomasztó házba. Járkáltam fel-alá, hallgattam lépteim tompa visszhangját a fertőtlenítőszerektől szúrós szagú falak között. Azon tűnődvén, vajon engem idecsalhatna-e egy idegen.
Szinte már ismertem Serafot. Tudtam, hogy őszintén vidám természetű volt, civilben színesen öltözött, tíz ujján tízféle ezüstgyűrűt viselt. Ha elszomorították, gregorián énekekkel vigasztalkodott. Kéthelyiséges bérelt lakásában néhány cserépnyi, önfeledten virágzó tamayát öntözgetett, és eközben szivárványos tollazatú papagájával csevegett. Két éve hagyta el vidéken élő szüleit. Azért, hogy férjhez menjen a nagyvárosban. Elszántan kereste a neki való férfit. Ha megakadt a szeme az étterembe lépő vendégek valamelyikén, az illető különleges kiszolgálásban részesült. Seraf gyengéd figyelme és gyöngyöző nevetése csak reá irányult. Munkatársnői próbálták meggyőzni, hogy a korban hozzáillő pasasok közül válogasson, ő azonban a negyvenes esztendőikhez közelgő fickókhoz vonzódott: a készhez, mondta.
Halála napján délutános műszakban dolgozott. Estefelé kiszemelt egy férfit a pocsolyányi, zavaros vizű tóra néző sarokablak melletti asztalnál.
A pasas negyvenéves lehetett, enyhéden gyérülő fekete haja a koponyájára lapult, ám homlokánál egy félköríves tincs folyton elszabadult, és ezt ő türelmetlen mozdulattal mindig visszasimította a tenyerével. Kerek arcformája, kurta szemöldöke, sötét szeme, vékony, hegyes orra és keskeny szája volt, arcbőrét – különösen az áll körül és a fülek vonalában – hegek szabdalták.
A fickóra visszaemlékező kolléganő ekként fogalmazott: arra gondoltam, úgy járt, mint Michael Jackson, akinek – tudja!? – a tömérdek plasztikai műtét miatt most megpróbál széthullani az arca.
A magas termetű, jól táplált, még nem kövér, de határeset pasas szűk farmernadrágot, sötétkék inget és fekete bőrcipőt viselt, ujjain nem villogtak gyűrűk. Seraf kiválasztotta a jövevényt, és elhalmozta figyelmességével. Étkezés közben meg-megállt mellette, az iránt érdeklődvén, kellőleg elégedett-e. A válasz hallatán trillázón, harminckét foggal nevetett.
A férfi először meghökkent a személyének szóló, félreérthetetlen közeledés láttán, majd szemlátomást zavarba jött, és ezen túljutván, gondolkodóba esett. Szótlanul, Serafot figyelve táplálkozott, vacsora után végigette a desszertválasztékot, azután kávézva, borozgatva még sokáig időzött a teremben. Távoztában meg-megtorpant, mintha azon mélázna, kezdjen-e valamit azzal, amit a lány felkínált neki. Végül szó nélkül elment, és aznap este Seraf több pasast már nem részesített kivételes vendéglátásban.
Mi sokszor mondtuk neki, hogy egy negyvenes férfi egyáltalán nem kész, legfeljebb idegileg, járjon inkább fiatalok közé, diszkóba, táncolni, úszni, görkorcsolyázni, tanuljon gépírást, számítógép-kezelést, vigye valamire, többre nálunk. Seraf csak a fejét ingatta, és mosolygott azzal az egyszerű, tiszta mosolyával, és azt felelte: férjhez megy, Férfihoz, mesélte a kolléganő.
Ezen gondolkodván a pozdorja ajtajú fürdőszobába nyitottam. A billegő kád szélére ereszkedve a letörölt falat bámultam, a hajdanvolt fehérségen – makulátlanítási célzattal – csupáncsak szétkent bíbor foltokat.
A szörnyeteg számos láb- és ujjnyomot hagyott maga után. Ezek azonban nem segítettek a megnevezésében, ugyanis a fickó ez idáig még nem iratkozott fel a kéjgyilkos-nyilvántartásba.
Eszembe ötlött, milyen paranoiás érzeteim voltak e kamrányi helyiségben a holttest felfedezésekor.
A rossz sorú szomszédnőnél tett látogatás óta képtelen gondolat fogalmazódott bennem.
De, sajnos, nagyon lassan.
Érzésem szerint a két girhes macska társaságában élő asszony nehézségeit főként az alkohol iránti szenvedelme okozta. A vöröslő értágulatokkal telefirkált arcbőrű, tompa szellemű, hajlott korú, elhanyagolt nővel nem sikerült párbeszélnem. Aznap reggel még nem jutott az indító dózisához, ezért előadta nekem az elvonási tünetek gyűjtőnevű, önkéntelen produkciót, közel olyan emlékezetesen, miként Nicolas Cage a Las Vegas, végállomás című mozidarab csekkalánemírós jelenetében.
Amit e vibrálékony műsorból sikerült kivennem, mindössze ennyi: ő majdnem falsüket, ennek ellenére pocsékul alszik, éjszakánként sűrűn felriad, főleg a rémálmai folytán, ugyanis szentül hiszi, hogy a szomszédban kísértetek randalíroznak. Ilyenkor meglátogatja a frigót, bekap néhány harapásnyi szeszt, amit aztán olykor kiokád magából a morzsányi fürdőszobában, olykor viszont nem. Na, hajnaltájt éppen boázott, midőn felfigyelt az odaáti szellemjárásra. Ezúttal a szokásos surranó lépteknél is több: dobogás, sikítozás, lánccsörgés hallatszott. Hajdanán az egész házban egyetlen család lakott: az asszonnyal a férje végzett, a férjjel a vérengzésre idetóduló zsaruk. Az ikerkölykök a lelencben nőttek fel, aztán megfelezték az épületet. A leválasztáshoz valaminő vastagabb papírfélét alkalmaztak, drágállván a rabicot. Ezzel végezvén átadták a kulcsokat egy ingatlanügynöknek. Így került ő e házba. Egy darabig egy homoszexuális pár élt a szomszédban, de a pacákok hamar elköltöztek, mert akkor ő még úgy hallott, mint a nyúl, és néhányszor kifogást emelt az üzekedéseiket kísérő magas zajszint tárgyában. Amúgy a homokosok a meggyilkolt házaspár kísérteteire hivatkoztak. Na, szóval ő itten okizgatott, a szellemcirkusz meg csak nem akart szűnni a hártyavékony válaszfalon túl, úgyhogy egyszerre csak beelégelt, és kihívta a zsarukat.
Mennyi ideig tarthatott, amíg ő beelégelt? Észjárás-sebességét tekintve akár félóráig is. Ha az első nesz hallatán a telefonért kapott volna, Seraf élhetne, továbbra is remélve, hogy egy napon férjhez megy, Férfihoz – és végre boldog lesz. Vagy bízhatna bármi valószínűbben.
A riasztás és a járőr megérkezése között alig néhány perc telt el.
Ezenközben a menekülő gyilkos hová lett?!
Véres viharkabátját kidobta a hátsó ablakon. De nem ugrott utána. A kertben nem lelték fel a lába nyomát.
Ezen tépelődvén megakadt a szemem a kád fölött futó vízszintes szegőcsíkon. Az olajfestés és a meszelés közötti átmenet elfedését szolgáló, az évtizedek során rátapadt portól, miegymástól göcsörtös, aranyszínű műanyag szalagot sárgaréz kárpitosszögek tapasztották a falhoz. Hosszan, félvakon bámultam a sivár fürdőszoba ezen egyetlen, nem épp szemvidító ékességét, arra várván, hogy végre tudatosuljon bennem az, ami erőst kopogtatott az agyamon.
Laco még e másnapi töprengésnél sem asszisztált mellettem. Immár kevésbé forrongtam rá, ismervén távollétének szomorúságos okát. Nem volt tehát partnerem, akivel romba dönthettük volna egymás hevenyészett teóriáit. Daniel pitymallatkor kikapcsolt telefonnal elsöpört a háromnapos versengésre, így az ő brilles elméjét se vehettem igénybe.
Egyetlen választásom maradt: magát a tettest vontam kérdőre, bár csupán asztrálisan.
És ő válaszolt. De legalábbis történt valami, olyanféle esemény, mintha egymás bőrébe bújtunk volna az ég tudja, ki kiébe.
Azt kérdeztem tőle: hogyan tűntél el a zsaruk elől?
A következő pillanatban az inkább vágatnak, semmint ablaknak nevezhető falnyiladék felé indultam, nem igazán önszántamból. Átbújtattam rajta a jobb vállamat, elkaptam az esőcsatornát, és kihúzódzkodtam a szabadba. Előbb a jobb, majd a bal lábamat vetettem meg a bádogcsövet a házfalhoz rögzítő keskeny bilincs szélein.
Négy méter magasan csimpaszkodtam a tyúkhúros, pitypangos hátsó kert fölött. Eszembe se ötlött, hogy leereszkedjek a gyengén himbálódzó csövön: az zsákutca.
Úgy folytattam a mutatványt, akárha nem először kirándulnék egyik ablaktól a másikig. Komplikációmentesen érkeztem az al- vagy inkább főkoholista asszony fürdőszobájába.
Ekkor döbbenten bámultam vissza a legfeljebb húsz centi szélesnek saccolt ablakrésre. Amíg nem próbáltam, elképzelni se mertem volna, hogy ezen a vágaton átférhetnék!
Kissé észhez tértem. Hiszen birtokot háborítok, magánlakot sértek.
Hallgatóztam.
Az alanti nappaliban leledző nő italt töltött. Flaska koccant üveghez, bugyborgó hang hallatszott, majd a palack feneke koppant az asztalon. Rugók recsegtek, falábak nyikordultak. A fotelba rogyott asszony felbömböltette a tévét.
Kiengedtem a tüdőmből némi használtas levegőt. Beszívtam egy dózis frisset. Orrnyálkahártyámat átjárta a nyitva tartott ablak ellenére is a falakba rágódott, piszokból, pangó hányadékból és vizeletből összepárolt savanykás szag.
Ez a fürdőszoba az odaátinál is kisebbnek és nyomorúbbnak rémlett. Alighanem a szanaszét szórt ruhaneműk, hanyagul – vagy akként se – mosott törülközők, elrongyolódott köntösök és kallódó lábbelik keltették a zsúfolt benyomást.
A rozsdállódó kád fölött, szemmagasságban ívelő aranyszín szegőszalag tépázottan lógott. Esküdni mertem volna, hogy az egyik többször kifordult és visszakalapált, majd végképp dezertőrré lett kárpitosszög hűlt helyén átlátok a szomszédba.
A mellkasomban növekvő balérzetet cipelvén, a hálószobába osontam. Hasra vágódva felemeltem az ágyról alácsüngő penetráns pokróc sarkát.
És pontosan azt tapasztaltam, amitől rettegtem.
A hajóhintaként imbolygó széles vaságy alját borító, tetemes vastagságú porban – akár az araszoló kígyó hullámvonalát a sivatag homokján – pontosan kivehettem a búvóhelyre besiklott, majd ott elterült test lenyomatát.
Önutálatom tetőzött.
Seraf gyilkosa mindvégig itt rejtőzött, amíg a fél város rendőrei – velem az élen! – bottal csépelték a nyomát!
Az ágy alatt hátazva végighallgatta a nappaliba sereglő zsaruk kérdezősködését, a májzsugor-párti nő zavaros felelgetését. És miután mi levonultunk a pályáról, ő előkúszott, a kipróbált útvonalon át visszatért kéjkalandja színhelyére, majd egy kínálkozó pillanatban zavartalanul köddé vált.
Dühöm csaknem felrobbantott.
A szeszkába nőtől a fickó akár meg is mosakodhatott, mielőtt kiment a civilizációba.
De mit is mondott az asszony?!
Olyfélét, miszerint: korábbi éjeken léptek surrantak túlnan.
Minthogy nehezen hiszem el a kísérteteket, kézenfekvőnek rémlik, hogy a szörnyeteg már jó ideje felfedezte magának a lakatlan házfelet. Éjszakánta idejött, fel-le járt a hajlékban, előbb csupán álmodozva arról, miként használhatná ki az elhagyott ingatlan előnyeit, majd véghezvitte agybeteg kitalációját.
Ez a rémlény akár a heges arcbőrű pasas is lehet a Tó Szelleméből.
Azon este felfigyelt Serafra. A lány viselkedése sértette elmebaját, vagy éppenséggel hízelgett neki?! E kérdésre – rajta kívül – legfeljebb egy agyász válaszolhatna. Mindenesetre ott és akkor csupán gondolkodóba – kísértésbe? – esett. Kifizette a számlát, hazasietett rémodújába, sebtében magához vette nélkülözhetetlen kellékeit esőkabát, marhalánc, halef, és étteremzárás után a hazaúton már szerelemről jódlizhatott a lánynak.
Seraf pedig idejött vele, gyanútlanul.
E ponthoz érkezvén leküzdöttem önmagam elleni haragvásomat. Felkecmeregtem az ágy mellől, visszalégtornáztam a tetthelyre, és maroktelefont rántottam. Eltökélten arra, hogy jóváteszem ostobaságomat. Elkapom a ravasz pszichopatát.
Rövidesen megérkeztek a technikusok. Pecsétes papír kíséretében legális bebocsátást nyertek a deliráló sorú nő otthonába.
Míg ők a szörnyeteg ottjártának kábé hatszáz nyomát rögzítették, a tulajdonosasszony a szemem láttára detoxikálodott, felfogván, miféle fantom időzött hanyatló állagú hajlékának emeleti szárnyában.
Sose leszek büszke arra, amit ekkor közöltem vele, kihasználván a ritka alkalmat, hogy épp a tudatánál van. Többé nem fog hinni a kísértetekben, vagy csupán módjával. Kissé korszerűsítettem az észjárását. E század végi, hús-vér lidércekről szóltam neki.
Ezután elhurcoltam Seraf kolléganőjét a Tó Szelleméből, a számítógép-grafikushoz.
Mire elkészült a heges arcú fickó fantomképe, egyéb komputerértőkkel exhumáltattam az összes eddigi, megoldatlanul elhantolt ügyet, amely bárminő csekély vonatkozásban is hasonlított Seraféhoz.
Egyszóval beindult a gépezet. Úgy tetszett, karácsonyig elbabrálok az eseten.
Ehhez képest másnap hajnalban a legrondább rémálmomból rikoltozott fel a telefon. Tűrhetően bírtam a csörgést, egészen addig, mígnem rádöbbentem: Daniel nincs itthon, ő bizony nem fog a készülékért nyúlni.
Harminckét perc múlva fékeztem egy elegáns küllemű üzlet előtt. Megcsodáltam az ajtó fölött lógó tábla Zöldségszalon feliratát, és benyitottam.
Azután lecsillapítottam az egyidejűleg a haját tépő, sikoltozó, imádkozó és öklendező tulajdonost, majd jövetelem céljára tértem.
Ekkor a pasas újfent hisztériába esett.
Mivel nem tudtam rajta segíteni, elvégre azt nem állíthattam, hogy oh, uram, ez az egész szörnyűség meg se történt önnel!, otthagytam őt a sokkjával, és az üzlet mögé kerülve felmásztam nyitott platójú teherautójára.
A karfiollal, paradicsommal, jégsalátával és egyéb zöldségfélékkel megpakolt műanyag ládák tetején egy fiatal férfi úgyszólván ruhátlan holtteste hevert.
Az arányos testalkatú, fejlett izomzatú, hosszú szőke hajú, kék szemű, markáns arcvonású ifjú mindösszes viselete egy bőrből és fémből komponált ágyékvédő és a lábaira szíjazott, csaknem térdig érő, bőrpántos saru volt.
A márványosra kivérzett tetemet zúzódások, vágások borították. A feltépett hasfal enyhén kifordult. A bőr alatt húzódó, alig félujjnyi vastagságú zsírszövet szélei sárgásan fénylettek. A sebben láthatóvá váltak a vértelen hashártyát elődomborító zsigerek.
Hát ez a szado-mazo kirándulás balul sült el, gondoltam elsőre.
Óvatosan megfordítottam a testet.
Úgy rémlett, a felületesen felmetszett hastól, a számtalan ütéstől és a feltehetően kardpengétől származó vágásoktól a kisportolt ifjú még eljuthatott volna a legközelebbi intenzív osztályig.
Ami végképp felbuktatta őt, az a hátába eresztett golyó volt.
Elengedtem a vállát. A holttest visszazöttyent a korábbi pozitúrába.
Sóhajtva felbámultam a tavasziasan derengő hajnali égre. Azért engem ugrasztottak ide, mert az összekaszabolt tetemről szóló bejelentés hallatán őt is az Ismeretlen Pszichopata áldozatának vélték.
Téves kapcsolás.
Még egyet sóhajtva, újfent a magasba emeltem pillantásomat. Most aztán csípőig járhatom a lábamat az élvnegyedben, hogy továbbképezzem magam a szado-mazo szubkultúra területén. E tudáshalmozásban nem lévén érdekelt, nem leltem kéjt a rám szakadt feladatban.
A zöldségárus férfiú túljutott a jogos hisztérián. Kivörösödött arccal, mégis sápadtan megállt teherautója végénél. Nem vágyott ismét szembesülni a sokkoló látvánnyal, ezért leszegte a fejét, és a földet szemlélve várta, hogy megszólítsam. Egyenes szálú, szétborzoltnak tetsző, sörszőke haja a feje tetején lévő forgó körül fehérőszen világított.
Leszökkentem a kocsiról.
– Hogyan került ide? – kérdeztem, a holttestre célozva.
Vállat vont.
Odébb léptem. A pasas utánam fordult, és mert ebből a szögből nem látott a platóra, végre felemelte a fejét, és rám nézett. Kezdte visszanyerni eredeti színeit, lélekjelenlétét.
Ötven felé járhatott, szögletes, szoláriumbarna arcát finoman ívelő szemöldök, nyílt tekintetű, tűzzománckék szempár, kicsi, szabályos vonalú orr és apró, málnaszín száj tette bizalomgerjesztővé. Orcájának legfőbb ékessége azonban a citromlepke széttárt szárnyaira emlékeztető, kényesen gondozott bajusz volt.
Az egyébkor bizonyára fiatalosan jóképűként jellemzett – és ennek tudatában lévő – férfi e pillanatban gyűrött benyomást tett rám.
Újraindítottam kapcsolatunkat.
– Denisa Wry vagyok – tudattam, nem először. – Nagyon sajnálom, hogy ilyen körülmények között találkoztunk. Szedje össze magát. Minél előbb válaszol a kérdéseimre, annál hamarabb túlesünk az egészen.
– Remélem, a biztosító megfizeti a káromat – sóhajtotta, ocsúdozón.
– Minden bizonnyal. Kérem, feleljen: honnan jött, hol állt meg? Ön szerint miként kerülhetett a tetem a kocsijára?
– Az egész szállítmányt eldobhatom! Fogadni mernék, hogy még az alsó sorok is lucsognak a vérben! – jajongott.
Hüvelykujja szélével igazított bajusza szegélyén. E mozdulat láttán tovább bizakodtam, hogy teljesen magához tér.
És végre úgy pillantott rám, mint aki lát is.
Az a fajta fickó volt, aki a szája sarkával, a külső szemzugával, az onnan szétágazó szarkalábakkal, de még a bajuszával is tud mosolyogni. Akiről káros szenvedélyektől mentes, csinosnak mondott, otthonszerető özvegyasszonyok ábrándoznak, házassági hirdetésüket fogalmazván. Aki talán nem feddhetetlen férj és nem hibátlan atya, de érettebb korba jutva megbecsült nagyapává lesz.
– Angelo di Angelo vagyok – mondta, feltisztult tekintettel, higgadtabban. Megajándékozott egy vonzó szájzugi mosollyal, majd kihúzta magát, bár ettől se vált nálam magasabbá. – Mindegy, melyik nevemen szólít.
Ezután megosztotta velem a történetét.
Hajnali háromkor kelt, elhajtott a nagybani zöldségpiacra, ott megalkudott az árura, felpakolta kocsiját. Az egyórányi visszaúton mindössze egyszer állt meg, hogy elhörpöljön egy italt. Alkoholmenteset, persze. Az országút menti büféből kilépvén végigtekintett a platón: mindig így tesz, mert imádja az egészséges zöldségek és gyümölcsök látványát. Halálbiztos, hogy a fickó az X-aktákból még nem volt ott, se élve, se holtan.
– Kicsoda?! – akasztottam meg elbeszélését.
– Látta, milyen cuccban van a potyautasom!? Csakis valami időkalandozó lehet. Az ókorból pottyant ide. Nem csupán a ruházata, de megjelenésének módja is különös. Normális körülmények között kocsiplatókon teremnek a hullák?! Higgye el nekem, a srác átesett egy fekete lyukon! Értesíthetné a paranormális ügyekkel foglalkozó kollégáit!
– A hörpöldén kívül másutt nem állt meg? Menetközben nem hallott, érzett valami különöset? Puffanást, lövést, rázkódást?
– Nemigen hallok a volánnál, ugyanis szól a magnó. Néha még a szirénázó mentőkocsikat se rögtön veszem észre, csak a villogó jelzésük láttán. Muszáj zenét hallgatnom, különben elaludnék.
– Átment valahol felüljáró alatt?
Hevesen bólogatott.
– Három alatt is. Várjunk csak! – üvöltötte izgatottan, újra vörösre gyúlt arccal. – Azt hittem, valami elhanyagolt felfagyás miatt zöttyent meg a kocsi! Még szidtam is az útkátrányozók női ágú felmenőit! Úgy körülbelül a húszas és harmincas kilométer között lehet az a felüljáró! De ott erdő van körös-körül! Gondolja, hogy az effélék vadon élnek? Talán valami tirannoszaurusz szaggatta meg a szerencsétlent?!
– Sokat tévézik?
– Elhagyott az asszony, hál' Istennek. Kedvemre tévézhetek, videózhatok, iszogathatom a fröccsöket. A srácom már egyetemista. Még két év, és rá se kell költenem. Nyugdíjba vonulok, kialszom magam. Sármőr leszek.
– Sármőr? – csuklottam.
– Az – bólintott. Igazított bajuszán, és még a homlokával is mosolygott. – Kedvelnek ám engem az asszonyok!
– Nem hibáztatom őket. A felüljárónál érezte a zöttyenést?
– Körülbelül ott tájt, igen. Gondolja, hogy Ben Hur onnan pottyant a platóra?
– Mást nem tudok kitalálni. A másik két felüljáró már a városban van? Azok tájékán semmi különöset nem észlelt?
– Nem! – jelentette ki határozottan. – Most már biztosra veszem! Mire a városba értem, a potyautas már összevérezte a karfioljaimat. Mi volt a fickó? Jelmezbálban nem járhatott, rég elmúlt a farsangi szezon. Remélem, a boncolás után értesítenek arról, hogy kell-e tartanom valamilyen fertőzéstől. A múltkori X-akták is pont arról szólt, hogy...
– Köszönöm a türelmét. Szerintem tegye ki a Zárva táblát, és menjen aludni. A technikusok ténykedését nem kellene végignéznie. Ha nem bánja, később esetleg még zavarom néhány kérdéssel.
– Hát persze, zavarjon nyugodtan. Tudja, most hasonlót éltem át, mint amikor a nejem közölte: revansból megcsalt, ő viszont el is megy a másikkal. Teljesen kiborultam! De aztán úgy megkönnyebbültem, olyan felszabadultnak éreztem magam, mint még soha! Amikor megláttam a platón a hullát, tényleg mindenféle rémkép vett elő. Hogy utána vagy érte jönnek a nem e földi izémicsodák, és akkor végem! Majdnem infarktust kaptam! De maga helyre tette a dolgot. Ugye érti? Valahogy realizálta az egészet! Rettentően hálás vagyok. Látom, nem visel karikagyűrűt az ujjacskáján...
– A szívemre húztam fel.
– Szép mondás, illik magához. Ha eszembe jut valami, megkereshetem? Kapok egy névjegyet?
Kapott. Még akkor is a keresztnevemet ízlelgette, midőn befutottak a technikusok, és én sarkamon fordultam.
Kocsiba huppantam.
Végighajtottam a zöldségbeszerző útvonalon. Körülszimatoltam a hörpöldénél.
Megmásztam a felüljárót. Találtam is ezt-azt. Bingó.
Odarendeltem a vér-, láb- és egyéb nyomok olvasásában, töltényhüvelyek felcsipeszelésében jártas csapatot.
Visszafelé ámokozván eltökéltem, hogy a Főnökre borítom az asztalt, ha nem ad mellém asszisztenst. Ezt mindjárt a tudomására is hoztam telefonon, mire ő megnyugtatott: a reménybeli új versenyző e pillanatban is helyben futkos az irodájában, olyannyira áhítja a velem való találkozást. Helyeseltem.
Yardbirds-nótát hallgattam, üvöltve énekeltem. Rám fért.
És ekkor összetalálkoztam az úton őgyelgő marhacsordával.

 

 

Idáig jutván első reakcióm az elégedettség: pompásan megleltem a memóriámat.
Efölötti büszkeségemben lepattanok az ágyról, elvégre sürgősen vár a gályám. Teendőm ezernyi.
Az elhamarkodott ugrabugra némi katasztrófát eredményez.
Minek következtében az ágy oldalához hajtott zúgó fejjel ülök a szőnyegen, valamint azzal a jóleső tudattal, hogy a kocsim és a koponyám után immár a térdem és a fenekem is totálkáros. A lesodort kompótos tálka cserepeit és a szerteszóródott cseresznyemagokat bámulom. Nem hiszem el, hogy invalidus vagyok!
– Melyikünknek is kell megennie a magokat? – kérdezi a megmentésemre érkező Belloq.
Tisztelem a pasast, mivel először a humán roncsot veszi gondjaiba, és csak ezután lát a többi komposzt eltávolításához.
– Miért kéne cseresznyemagokat kajálnotok?! – firtatja a hitves nyomdokvizén járó Martin. Hangja valósággal herélti magasságokba ível a döbbenettől, felvont szemöldöke elveszni látszik a hajtövénél.
– Mert így biztosabban foganunk – feleli Daniel. Állatira ügyel, nehogy észrevegyük rajta, milyen szívesen vigyorogna.
Öcsém eltűnődik. A szellemi erőfeszítés kristálytisztán leolvasható az arcáról. Telik-múlik az idő, ám az ő vonásai nem és nem simulnak ki.
Az eleddig bálványozott Belloqra mereszti a szemét. Ezúttal mintha kevesebb ájult tisztelet sugározna belőle.
– Te, Daniel! – nyögi. – Szeretkezésre nem is gondoltatok?!
– Nem a fenét, de ekkor estél be az ajtón – morgom. – Ha véletlenül megtorpansz kopogni, és megvárod a bebocsátó választ, ezalatt nekünk pont összejött volna az ivarsejtek találkoztatása.
– Ne frusztrálj, tesó! Menten végez velem a bűntudat! Csak most szóltok, hogy évek óta miattam nem tudtok összehozni egy rendes pete- és ondósejt egyesítő partit?! Istenem! Mennyire vágyhattok egymásra! Ez viszkettetően szentimentális! Miért nem adjátok el a sztorit egy románcistának?! Salátává zokognám a füzetkét! A hősök halálira bomlanak egymásért, ám az öcskös mindig a szobába toppan, amint végre előáll egy kézzelfogható gerjedtségük. Meseszép! Az érzőbb keblű háziasszonyok véreresre törölgetik majd a szemüket, ha a mosti fordulathoz érnek! A hősnő tök roggyant, ugyanis nemcsak foganni képtelen, de az autóvezetésben se túl sikeres. Szóval, e héten is beszerzi az obligát agyrázkódását, méghozzá kapitálisat: a hős már biliztetni kénytelen a hősnőt. Ám nem adják fel, elvégre ezért hősök, és éppen megest egymásra borulnának, genetikájuk közösítése végett, midőn nyílik az ajtó, és beront a fogamzást gátló öcskös! Látom ám a jövő heti folytatást is: a hősnő az utódnemző díványhoz járókeretezik...
– Nem zavar, hogy halódom?! – rivallok.
– Eleinte még zavart, de idővel megszoktam. Viszont ilyen tré állapotban még nem láttalak. Vagy legalábbis régen. Én mondom neked, rossz véged lesz, tesó! Nézd meg Danielt. Úgy vezet, mint az álom.
– Én is mesei jól vezetek – szögezem le.
Martin magas C-ben felkacag.
– Egen? Emlékszel még az amnéziádra?
– Azt speciel nem is vezetéstől kaptam!
– Tényleg nem, de ettől függetlenül többet időzöl kórházban, mint itthon. Egyedül belőled, a te kóreseteidből megírhatnák a Vészhelyzet következő húsz részét!
– Téged meg nyugodtan elnevezhetnének egy fogamzásgátlóról! Mondjuk, Marvelonnak! Vagy a Marvelont rólad: Martinnak.
– Igazán?! – hörren. – Te kivetíted rám a problémádat! Ahelyett, hogy magad oldanád meg a bajodat, megteszel bűnbaknak! Engem okolsz azért, mert még mindig nem vagy teherben. Oké, lássuk csak, mit tehetnék értetek!? Mit szólnátok például ahhoz, ha mostantól egy percre se mozdulnék mellőletek, és szakértő tanácsaimmal segítenék nektek? Lehet, hogy hibásan csináltok valamit. Vagy másképp, mint kéne. Mit tudom én?! Idehúzom a fotelt, leülök, és figyelek. Ha minden rendben megy, nem szólok közbe. Nos?
– Fáj a fejem, Martin – sóhajtom.
– Naná, hogy fáj, végre is, majdnem ripityommá törted! Szerintem még mindig fenntartják a helyedet az intenzíven. Az ágy lábaiba gravíroztatják a nevedet. A traumatológusokat továbbképzik, denisológusokká. Daniel! Csalódtam benned! Te nem állsz a helyzet magaslatán! A nővérem halódik, és te alapos ápolásnak tekinted azt, hogy erotikusan cseresznyemagokkal táplálod, holott le kéne borogatnod az agyát!? Lehet, hogy szexakcióra is gondoltál? Nem vagy te nekrofil? Borzadok tőletek!
– A stukkeremet akarom – nyögök.
– Látjátok?! Ezért kéne folyvást itt lennem, hogy szóljak, ha elszúrtok valamit. Denisa, állatira eltájoltad magad: a stukkertől nem lesz gyereked!
Esdeklőn pillantok a leplezetlenül vigyorgó Danielre.
– Vezesd ki innen!
– A te öcséd – hárít vállat vonva.
– A te imádód.
– Téged is imád.
– Imádjon távolról. És nem akarok többet beszélni a terhességről.
– Neem?! – nevet fel Martin. – Holnap este tartjuk a rendes évi családnapot a Víg Sellőben. Ott lesznek összes szüleink, tántik, nagybácsik, azok le- és felmenői, az ő férjeik, nejeik, ivadékaik, cirka harmincan. Lefogadom, hogy mindnyájan hetek óta készülnek az idei témára, miszerint: Miért is nem fogan a mi kis Denisánk? Ilyesmi még nem fordult elő a családunkban!
– Jaj – mondom szűkszavúan.
– Fáj a fejed, tesó? Holnap este fog csak igazán fájni! Konkrétan tudom, hogy Ellától kapsz egy antik cumit, anyáéktól egy könyvet, a mesterséges megtermékenyítést népszerűsítőt, Luisa néni rugdalódzót horgolt neked, kettőt is, kéket és rózsaszínt...
– Kórházban leszek – vetem közbe.
– Fenét leszel, neked ott nincs maradásod! Szedd össze magad, hogy legalább mosolyogni tudj holnapra.
– Majd Belloq elmegy helyettem.
– Ő nem helyetted megy, hanem veled. Szépen kicsípitek magatokat, miként egy rendes házaspárhoz illik. Daniel orchideát tűz a szmokingja hajtókájára, de te se koromfekete gyakorlóoverallt húzol, hanem szolid kék szoknyát, csipkeblúzt, persze: melltartóval...
– Nem bírom!
– Szerencséd van, mennem kell. Ugyanis ma még végigjárom az ismerős bigéket, hogy holnapra csokorba gyűjtsem neked teherbeesési tippjeiket. Néhány ötletet felírtam már a noteszembe: hátsó ülésen, törülközőtől, lóháton, fahéjas rágótól, jégkunyhóban, tanulás helyett, et cetera.
– Csá, Martin – sóhajtok.
Sudár öcsém az ajtó felé indul. A küszöbön megtorpan. Visszafordul, és rám meredve gyors egymásutánban vagy tízszer felemeli-leengedi a szemöldökét, végül szemérmetlen vigyorral így szól:
– Visszajövök!
Mint a Terminátor.

 

 

Másnap – alig hiszem – dolgozni igyekszem. Holott változatlanul a sír szélén érzem magam.
Ám a rám váró munkanap több vonzerővel bír, mint az otthonlét. Ha maradtam volna, szeretteim folyton letörnék lábadozási törekvésemet, miként azt tegnap is tették.
A korizásból felfrissülten hazatérő Ella a legalább százötvenhétféle dögös tekintetem elsajátításának szándékával őrjítgetett. Martin tényleg visszajött, hogy azután esthosszat száj- és körömherflizzen az ágyam szegélyén, azon meggyőződéstől fanatizáltan, miszerint a muzsika gyógyhatású.
Kölcsönkocsival tépek keresztül a városon. Amelyet Donald – exzsarutársam, kebelbarátom és jobbik szomszédom – bocsátott a rendelkezésemre, milliószor a lelkemre kötvén: csotrogányát se össze ne törjem, se szét ne lövessem, miként a nyaralóját, legalább egy ízben.
Ha már eszembe ötlött a tóparti házikó, mindjárt más emlékkép is előcsobban a lelkemből. Csak egy pasas: magas, széles vállú, sötét hajú, indián szemrésű, kifürkészhetetlen pillantású. Aki összekuszált, szerelembe ejtett, több éve már. Szédülten omlottam a karjaiba, ama tó partján, a háznál összeseregellett vendéghadtól szemérmetesen távol. Azóta hosszabb-rövidebb megszakításokkal együtt élünk, éjjelente hozzágömbölyödve alszom el, és még kapcsolatunk hivatalos felszentelésétől se csillapult iránta érzett szenvedelmem, holott köztudott, hogy a szakítás legegyszerűbb módja a házasságkötés.
Megrázóan pocsék az éghajlat körös-köröttem. Barátságtalanul kövér, betonszürke felhők csüggenek a városon, fekete hókását szitálnak, és ezt a förtelmet az ablaktörlő lapátok mocskos jégmálladékká sűrítik a szélvédő szegélyénél. Hangosan utálkozom, kikérem magamnak az időjárást. E nap életem legrondábbjának ígérkezik.
Mit ígérkezik? Máris az. Nincs félórája, hogy kilelt a hideg a fürdőszobai tükör előtt elhaladtamban. Egyszóval a küllemem kismértékben sem publikus. Ráadásul szédelgek és forog a gyomrom.
A piros lámpánál felemelkedem kissé. Kérdőre vonom a belső tükröt. A helyzet nem változott: zilált hajú, krétasápadt némber bámul vissza rám. A szemem alatt sötétlő karikát még egy effélére gerjedő pandamedve is túlzottnak találná.
A szarvérzékeny pasassal megesett afférig gesztenyehéjszínű hajam zsarátnokként fénylett. Tekintetem legalább százötvenhétféleképpen tündökölt, arcbőröm színe érett őszibarackéval vetekedett. Helyváltoztatásaimat szökellő jármodban hajtottam végre. Szemernyi totyak se volt a járásomban!
Dühömben a gázra lépek. Merő szeszélyből sávot váltok.
E művelet közben észlelek egy vészesen közelgő járgányt a tükörben.
Az észlelet azért kínos kissé, mert az ásatag terepjáró az imént még egyáltalán nem is volt az úton. Ez nem ide ért valahonnan, hanem egyenesen a semmiből teleportált a hátam mögé!
A mocsármetál, jobb napokon legfeljebb drapp színű Range Rover csekély fékcsikorgással lelassul mögöttem, és sávot cserél velem.
Azután megtorló jelleggel – centire kiszámítottan – elém vág, és fékezésre késztet. Majd lassan csordogál az utamban.
Nem hagyom magam kihozni a sodromból.
Jól van, egyenlítettél. Ez legyen a napod legszebb pillanata.
Az előttem guruló fapados kocsi belsejébe nézek. A kormánynál ülő fickó fellendíti a karját, és széttárt ujjait billegetve barátságos-ironikusan hátrainteget.
Megfog bennünket a piros jelzés. A Range bal oldali visszapillantó tükrének esőverte homályában megszemlélem a vezető arcát. Bár a kép némileg elmosódott, az színtisztán kivehető, hogy a pasas vigyorog. Elfordulok, a szomszédos sávban veszteglő Isuzuba nézek, azután a magasban függő lámpára szegezem tekintetemet.
A se-eső-se-hó jellegű trutymó ernyedetlenül mállik az égből. Brutális széllökések taszigálják a felmosórongy kinézetű fellegeket. Úgy rémlik, az időjárás immár a világ végezetéig nem fordul jóra. Soha többé nem lesz tavasz. Szeppukuhoz támad kedvem.
A lámpa végre zöldre vált, a snassz terepjáró meglódul. Nyomulok utána. Furcsa módon ugyanott kanyarodik jobbra, majd balra, ahol én is. Mígnem a felhőkarcolónyi rendőrségi épület parkolója felé veszi az irányt.
Ez agyafúrt módon követ engem!
Azután landol az általam kinézett – egyetlen – üres aszfaltdarabkán.
Pocsék vagy, dünnyögöm. Továbbhajtok, megállási lehetőséget keresvén. Éppenséggel lekeszonozhatnék a – valószínűleg kongóan üres – mélygarázsba, de engem is jobban vonz a felszín, akárcsak kollégáimat. Miként a múzeumi Range-ben ülő eszelőst is.
Megcsörren a telefonom. Beleszólok, és menten megoldódik parkolási problémám.
Máris mehetek odébb, fél kerületnyit. A következő gyilkossághoz.
Te ma istenigazából dolgozni fogsz, Denisa! Remélem, most bántad meg, hogy reggel felkeltél, holott beteget-zombit jelenthettél volna!?
Tépek, nyolcvannal.
A sivatagjáró relikvia megelőz. Elém vág, és újfent követni kezd: pontosan arra tart, amerre igyekszem.
Így tehát még egyszer – végképp – megbánom a reggeli felkelést.
Azután megállok egy ódon lakóház előtt, szorosan az odacövekelő Range Rover mögött.
A keskeny úttest túloldalán veszteglő járőrkocsi ajtaja felpattan. Mire kikecmergek a járgányból, az egyenruhás zsandár mellém ér.
A harmincas korú, harmatosra borotvált pasas nálam is sápadtabb. Nem csoda, alighogy szolgálatba állt, olyan esethez riasztották, amely még a hozzá fogható, számos poklot látott zsarunak is sokk.
A hűdöttségtől szótlan fickóval az oldalamon a kapu felé sietek, csapadékmentes fedezékbe. Átgázolunk néhány jégkásás tócsán. A szél a szemünkbe, gallérunk mögé szórja a hideg esőt.
A sivatagjáró tulajdonosa előttünk ér a bejárathoz.
Előzékenyen kitárja az ajtót. Úgy tartja kezét a kilincsen, hogy jól láthassuk a hüvelykujjával a tenyeréhez szorított zsaruigazolványt.
Mocorgás támad a fejemben. A lépcsőház mennyezetére emelem zorduló tekintetemet. Alig hallhatóan felnyögök. Valami ködlik, az asszisztensemről.
– Hello, te vagy Denisa Wry, nemde!? – rikkant rám az ipse.
Futólag érzékelem küllemét. Homlokába áradó homokszőke haját, háromnaposnál nem fiatalabb szakállát. Kör-panorámás napszemüvegének tükrös lencséiben önnön fakó arcomat, a külvilág szürkéjét.
– Csak te lehetsz – folytatja, mielőtt még alaposabban elbámészkodhatnék rajta. – Városszerte világhíres a te Forma-Egyes stíled. Úgy hírlik, ha te volánhoz ülsz, már készülődnek is a fogadásodra a baleseti műtőben. Rád ismertem a sávváltási technikádról. Nekem köszönheted az életedet. Még csak először, de szerintem idővel ezerre is felmehetünk. Cameron Bye vagyok. Megtiltom, hogy így szólíts! Nevezz Zsötemnek, mint mindenki más. E névből sejtheted, hogy már alapjáraton kedves, sármos, imádnivaló hapsi vagyok. Együtt fogunk dolgozni.
– Örvendek, Bye – mondom fanyarul. – Fogadd részvétemet.
– Kösz. Már többen kondoleáltak, hallván, hogy társak leszünk.
– A világtalanságod miatt sajnállak.
– Látok – feleli, nehezen leírható mosolyra derülve. Homlokára löki a színezüst tükörnek tetsző napszemüveget. – Ezt csak hóvakság ellen viselem.
Eléggé kék szempár csillan rám. Mit csillan?! Bűvölni próbál, kóstolgatván: összeesem-e ennyi kékségtől?
Talpon maradok. És íziben eldöntöm: e tag – eleddig Martin-epigonnak tűnik – ellenszenves lesz nekem.
Ezen tűnődözvén, tágra nyitott szemébe bámulok, alrészint kihívóan, főrészint megvetően. Bye még nem tudja, szemlátomást nem is sejti, hogy engem ennél jóval komplikáltabban kellene babonázgatni. Az efféle meresztett nézés azon kis csibékre tagló hatású, akiket már néhány felborzolt kakastoll is elbűvöl.
Egyenruhás kísérőnk elindul előttünk a lépcsősoron.
Bye visszavesz a na mi lesz, ágyazol már?-tekintetből. Rám vigyorog. Immár természetesen, csaknem félszegen.
Ez megnyeri tetszésemet. Elfordulok, és célba veszem az ominózus emeletet.
Ezenközben észlelem, hogy felhagyok a korábbi roggyant vállú, épp csak egy percre hagytam el a ravatalomat tartással, és sudár-fürgén szökellek a magasba a lépcsőkön.
Tudván, hogy Bye mögöttem siet, engem szemlélve.

 

 

Megtorpanunk egy lakás előterében.
A nem épp tágas hajlék mindhárom helyiségében barbár dúlás nyomai fogadnak.
A felforgatók dühödten kerestek valamit. Ez ügyben időről időre kérdőre vonták a háziasszonyt, erről a kanapén, a szőnyegen és a falon száradozó vérfoltok tanúskodnak.
A nőt beléptünk percében viszik el a mentősök. Szerintük még sejlik benne valamicske élet.
A hálószobai gyermekágyban elnyúltan heverő, legfeljebb tíz hónapos emberi lény kihűlt már. Őt alighanem azért kínozták félholtra, s lőtték főbe végül, hogy az anyját szóra bírják.
Az egyik szomszéd felneszelt a durva zajokra. A riasztott zsaruk érkezésével egy időben a terrorlegények elfutottak.
A házszerte hemzsegő egyenruhások adatokat gyűjtenek. A technikusok dermedt csendben végzik szokásos pepecs melójukat.
Az iszonyattól velem együtt elszótlanodott Bye nem tüntet érzelemnyilvánításaival. Fájdalmat látok fagyott vonású arcán.
Kissé megkönnyebbülök, amikor a minden irányból lefényképezett és megvizsgált apró holttestet elviszik.
Bye is felserken megrendüléséből, és eltűnik a látóteremből.
Fel-le járok, szimatolok, próbálom átérezni az enteriőrt, megkísérlem agyamba fotózni a szerény lakás minden zugát, szegletét. Csaknem bizonyosra veszem, hogy a killerek nem jártak sikerrel.
Amit kerestek, az itt maradt – vagy itt se volt.
Hosszan állongok a fürdőszobaajtóban. A tükör alatti polcról lesepert, szanaszét hullott piperekellékeket nézem, a kádba hajigált törülközőket, a gyermekruhákkal és női fehérneművel telecsipeszelt, leszakított fregolit.
Azután a nappaliba szédelgek, s a helyiség konyhafelében iszom be a szekrényekből kihajigált, földre sodort holmik látványát.
Végül a hálószobában töltök el félórát. Egyszerűen csak bámulok kifelé a fejemből. Nem nyúlok az éjjeliszekrényről leborított, törött üvegű képtartókért, kikerülöm a szétszórt ruhákat, az összegyűrt szőnyegre hullott, vérpecsétes ágyneműt.
Egyszercsak Bye megáll mellettem. Hüvelyk- és mutatóujja között forgatja cigarettáját. A füstöt tapintatosan a mennyezet felé fújja.
– Ketten voltak – közli halkan, mély hangon. – Két húsz év körüli, kigyúrt fickó, fekete bőrdzsekiben, sildes sapkában, sötét nadrágban, bakancsban. A tanút már bevitték a rajzolókhoz. Rövidesen lesz képünk a heródesekről. A nő, Myra Sol egyedül élt, vagyis férjtelenül. Nemigen járt el dolgozni. Két-három hónapja egy pacák látogatta őt, viszonylag rendszeresen. Sol egy éve lakik itt. A házbeliekkel nem barátkozott, most fordult elő első alkalommal, hogy botrányos zajok szűrődtek ki a lakásából. Hát te? Jutottál valamire?
– Könyv méretű tárgyat kereshettek. Az ennél kisebb cuccokat mindössze szétszórták, nem vizsgálták át. Szerintem Myra Solnak kevés fogalma volt arról, hogy mit akarnak tőle.
– Vagy nem szerette eléggé a gyerekét – mondja komoran.
– Eléggé szerette őt – felelem érvkészen.
Bye békítő mozdulatot tesz. Végigsvenkel a romokon, majd rám néz, mosolyfélével a szája szegletén.
– Gyere. Fedjük fel a hapsija kilétét. Nem lesz egy körmenet.
– Máris indulhatunk a pasashoz. Ha érdekel a kinézete, ott leled a fotóját az ágy mellett, a padlón. Josy Sfinxnek hívják.
– Netán ismered őt?
– Netán beszéltem vele néhányszor. Van némi priusza. Főként betörésekért. Sfinx nem épp zsarudédelgető alkat. Van stukkered?
Bye megpaskolja a bal hónalját. Bólint, és barátságosan az ajtó felé penderít. Ég a tettvágytól.
Az utcára ügetünk. A klíma továbbra is szerfelett undorító.
– Te is úgy tudod, hogy április van? – nyögi Bye. Egy duzzadt hópehely megül az orrán, majd megroskad és elolvad. – Tavaszt akarok, orgonaillatút!
– Jogod van hozzá – hagyom rá. – Olyan az időjárás, mintha egy bizottság tervezte volna. Na, csüccs a relikviádba, és kövess.
– Miért nem megyünk az én kocsimmal? Aztán majd visszahozlak a járgányodhoz. Csak hátraküldöm a kutyát, és máris beülhetsz.
– Az a sprőd, szürke izémicsoda a kutyád?
– Méghozzá ír farkas. Épp ezért az IRA névre hallgat, ejtsd csupa nagybetűvel.
Kitárja előttem a kocsiajtót. Mielőtt még az érkezésünktől fellelkesült ebgóliát kiugorhatna a tócsás járdára, Bye rárivall. Engem a hátsó ülésre szökkenő IRA helyére tessékel, nem több, mint kétmaréknyi állati eredetű vedledékbe, majd helyet foglal a kormány mögött.
Az ócskavas Range három perc alatt elcsigázza szervezetemet. A negyedik percben úgy érzem magam, mintha bedaráltak volna. És amíg a padlóhoz rögzített spártai kagylóülésben rázkódom, gyötretek és töretek, a teveszőr kutya nem hagy fel arra irányuló kísérleteivel, hogy elmélyítse bimbózó kapcsolatunkat. Fülembe szuszog, rám folyatja nyálát, felém csápolgat végtelen hosszúnak rémlő mellső lábával.
– Mire jó ez a fajta? – társalgók.
– Valamikor nyájat őriztettek velük. Ők pedig rettegésben tartották a ragadozókat.
– És manapság?
Bye vállat von, az ölembe igyekvő ebre förmed, azután rám vigyorog.
– Manapság a hajdani fáradalmaikat pihenik ki. És várják, hátha felbukkan egy ordas, hogy széttéphessék a nyavalyást. Azért szeretem IRA-t, mert nem szép. Rajongok a durva, lehangolóan szürke szőrzetéért, annak drámai borzasságáért, nyakig-lábaiért, merő világfájdalom tekintetéért, lustaságáért.
– Jól van. Megérdemled a kutyát. A kocsidat már nem is firtatom.
– A vesekövemre írta fel az orvos. Meg aluszékonyság ellen. Én élvezem.
– Mindjárt gondoltam.
– Mindent elmondtál nekem Josy Sfinxről? – kérdezi, élesen rám pillantva. Tarkó tájt és fül mögött felnyírt haja sötétbarna, kevés híján fekete. A fejtetőn elomló hosszú tincsek kazalszőkék.
– Festeted a hajadat?
– Nem, ez egy ilyen hajzat. Majd akkor nézd meg, ha véletlenül-valahára kisüt a Nap: felül kiskacsasárga lesz, a töve sötét marad. Mennyire ismered Sfinxt?
– A betörésiek Vidiótának gúnyolják, mivel a feltört lakásokból mindig magával visz néhány videokazettát is. Főként a fantasyk és az ókorban játszódó kalandfilmek delejezik. Ha egy kisöpört kéró tulaja arról panaszkodik, hogy az ékszerein, készpénzén kívül filmkazettái is eltűntek, a kollégák már tépnek is Sfinxhez. A pasas rühelli ugyan a rendőröket, viszont létezik egy privát lovagi kódexe, ezért egyéb bűnügyekben, kivált, ha az információért kitűzött díj eléggé kacér, szívesen súgogat nekünk.
A telefonomra hajtom a fejem. A vonal túlvégén csámcsogva rágózó, fölöttébb munkakedvetlen kollégát arra kérem, gyűjtse ki nekem Sfinx legutóbbi sarait, azon ügyeit is, amelyek még nem bizonyosodtak rá. Mellékbüntetésként azt óhajtom, hogy nézzen utána Myra Sol priuszának. Már ha van neki efféléje.
Azután elteszem a ketyerét, előkapok egy staubot, a szám sarkába tolom, és elhárítom a figyelmes Bye öngyújtótüzét.
– Mostanság furcsán vagyok a dohányzással – magyarázom. – Inkább csak így, passzív üzemmódban szeretem a cigarettát.
– Terhes vagy – diagnosztizál. – Perfekt vagyok az életedből. A környék összes zsaruja a ti kisbabátok fogantatásáért imádkozik.
– Azt is hallottad, hogy neurotikus vagyok a témára? Néhány hónappal ezelőtt az egyik pikáns példányszámú nőlapban megjelent egy írás, sajnos: rólam és szeretteimről, említésbe hozván, mennyire vágyunk gyerekre. Ezután kosárszámra kaptuk a leveleket. Valamennyi arról szóló tippeket adott, miként kerülhetnék áldott állapotba. Egy nemzet várja felcsigázottan, mi történik a petesejtjeimmel. Ilyen feszélyes körülmények között te tudnál foganni? Na ugye?! Nem vagyok terhes. Tegyük jégre a témát.
– Mosolyogtál már ma? – kérdezi.
– Talán majd estefelé. Azért varrtak a nyakamba, hogy mosolyogtass? – érdeklődöm barátságtalanul.
Felelet helyett rám néz. Az átható tekintetű kék szempár röntgensugarakat bocsát az agyamba.
Elfordulok. Lacóra gondolok, hiányolt társamra.
Az idült bugyibarát jelenleg a kényszerszabadságát tölti. Mellesleg megérdemesült rá. Néhány nappal ezelőtt ugyanis kiderült, hogy szert tett valaminő szörnyen kacifántos, csakis bonyolult úton-módon gyógyítható, ám az AIDS-nél azért némileg biztatóbb lefolyású nemi betegségre. Doktora a lelkére kötötte, hogy próbálja kisakkozni, melyik románca végződött ily csúfsággal. Ugyanis üdvös lenne orvoskézre adni a virulens hölgyet, valamint annak lovagi körét – és azok partnereit. Továbbá mindazon nőket, akiket Laco azóta szexuálisan kitüntetett. Azonkívül e privilegizáltak egyéb ágytársait.
Laco magánkívül volt. Beteg?! Ő?! És ráadásul nemi?! Holott kizárólag répa- és céklalevet vedel, és több zöldeleséget fogyaszt, mint egy elefánt, két tapír és számos víziló együttvéve. Az egészséges életmódtól mindössze akkor tér el, midőn a mezítlábas Caporalra gyújt, ám mert a dohány is növényi eredetű, képtelenség, hogy ártson. Hát akkor mégis, miként történhetett, hogy az ő vas és acél szervezetét megostromló baktériumhad győzött? A kenetlelet birtokában a doktor különféle kórokozókról értekezett, ám elunván a Gram-negatívok és más gennykeltők részletes ismertetését, az egyszerűség kedvéért Gram-pepitákként aposztrofálta azokat, majd gyötrelmes injekciókúrát és annál is megalázóbb kenőcsözést írt fel.
Legutóbbi telefontraccsunkkor a jó Laco arról panaszkodott, hogy Smith & Wesson becenevű legjobb barátját máris szitává rágta a kór, ám a beígért enyhület késik. Mivel a patikárius által kevert gyógyír se nem gyógy, se nem ír borzalmas sebeire, természetgyógyászhoz fordult, s az teafüvekkel, balzsamokkal, tinktúrákkal és kataplazmával látta el őt. Képzeljem el, rídogált, mire mindezeket előírásszerűen megfőzi, megissza, felkeni és beitatja, ráalkonyodik, és ekkor még mindig nem mehet ki az utcára, mert nem épp szalonképes. Felhagyott a szűk farmer viselésével – részint a megtámadott szerv különös kényessége, részint a gyógyulását szolgáló borogatások, dunsztkötések és azok járulékainak terebélyessége miatt –, kitágult mackógatyában jár, főként nagyterpeszben. Ilyképpen végzi – betegszabadságon! – élete legszerteágazóbb nyomozását, miszerint: ki kivel? Bár csupán az adatgyűjtés elején tart, máris áthatotta a szörnyeteg gyanú, hogy: itten mindenki mindenkivel!
Keserveit előadván erőst a lelkemre kötötte a monogámiát, vagy ha azt nem tűrné a szervezeted, legalább használj tripla gumit, de még a smároláshoz is!, tanácsolván, bontotta a vonalat, és nagyterpeszben tovalejtett, hogy feltérképezze labirintusjellegű szexuális közelmúltját.
Bye-ra nézek, ezúttal porcikáról porcikára végigsvenkelek rajta. A pasas homlokát és szemöldökét eltakarják az előreáradó szőke tincsek. Írisze jégcsapkék. Orra nagyobbacska, de még nem római méretű, következésképp nem is oly nemes vonalú. Szögletes arcát vörhenyes, barna és szőke szálakból szövődött szőrzetgyom borítja, a jobb oldali járomcsont alatt V alakú heget takargatva. Szája széles, kevéssé vérteli. Álla enyhén előreugró, nyaka izmos. A továbbiakat sportos fazonú, ezerzsebű, milliónyi cipzárral ezüstözött barna bőrdzseki fedi. Lentebb a pasas középszürke farmernadrágban folytatódik, majd kommandósbakancsban végződik.
Mivel alakját e testhelyzetben nem mérhetem fel, szemügyre veszem a kormányt szorító kezét. Elsőül domború hátú, jócska körmei tűnnek fel, amelyeket talán azért nem növeszt hosszúra, mert tövig vágottan is extra nagyoknak rémlenek. Széles kézfeje, rövid, lapos ujjai arról árulkodnak, hogy nem fut el a fizikai munka elől. Hüvelyk- és mutatóujján egy-egy keskeny ezüstkarikát visel, csuklóján dupla sor ezüstláncot.
Nyílt mustrálásomat észlelvén felém fordul, rám vigyorog.
– Mint már említettem, sokat hallottam rólad. Meg a férjedről. Nem mindent hittem ám el a mondottakból, de amióta megláttam a vagány csillogást a szemedben, hajlok rá, hogy komolyan vegyem a híredet. Zsaruberkekben szupernek, már-már szentnek is tartanak benneteket.
– Ugyan, ugyan – sóhajtom unottan.
– Ne aggódj, én nem foglak körülrajongani. Nálam három lecseszés ér fel egy dicsérettel. Ehhez tartsd magad.
Felvonom a szemöldökömet. Várom a nagyfiú-szöveg folytatását.
Folyékonyan olvas az arcomról. Válaszul fintorféle mosollyal reagál, azután az útra mered, és komollyá mélyített hangon tudatja:
– Nem vagyok ám olyan zöldfülű, mint hiszed. Majd meglátod. Sokan úgy tartják, és személy szerint mélyen egyetértek velük, hogy koraérő típus vagyok. Én már mindenféle ügyet láttam, tanoncként, gyakornokként, mezei járókelőként. Engem az élet aligha tud elkápráztatni. Na persze, tudom, hogy még néhányszor bizonyítanom kell, mielőtt felrohanhatnék a szamárlétrán, de nekem ehhez nem szükségeltetnek évtizedek, mint a legtöbb szimatnak. Elárulok valamit: szívből remélem, hogy a Myra Sol-ügyben nem Sfinx a hunyó, nem ő küldte a heródeseket. Hogy ez nem szimpla féltékenységi dráma, hanem jóval csűrcsavarosabb eset! És én megoldom! Na jó: mi ketten megoldjuk.
– Kösz, hogy a csapatba fogadsz. Jut eszembe: mendegél a nyuszi az erdőben, egyszerre csak egy gödörbe pottyan. Hiába ugrabugrál, képtelen kiszabadulni. Midőn már szörnyen sír-rí, arra jár a róka, és látván a bajt, lelógatja a farkát. A nyuszi megkapaszkodik a lomposban, és máris odafönn terem. Egy napon aztán a róka pottyan gödörbe, és hasztalan próbálkozik, nem bír kijutni. Hanem arra téved a hálás nyuszi, s kínálgatja is a farkacskáját, ám hasztalan, az csak nem ér el a rókáig. Erre a nyuszi előkapja a mobilját, és segítségül hívja a kitűnő farokadottságokkal megáldott farkast. Mi ebből a tanulság?
– Van tanulság? – hökken rám Bye.
– Ha rövid a farkad, legalább legyen rádiótelefonod.
– Úgy véled, hogy most a helyemre tettél a tantörténettel? – kérdezi. Elkomoruló arcvonásai azt ígérik: rögvest megharagszik.
– A saroknál fordulj balra – felelem.
Azután nem váltunk több szót.
Három perccel később benyitunk egy tisztes állagú ház kapuján, és Sfinx első emeleti lakása felé iramodunk.

 

 

A folyosó falára tapadtan felváltva nyomjuk a csengőt és kopogtatjuk a borsózöldre festett ajtódeszkát.
Illemtudó fáradozásunk hiábavaló. Sfinx nem fogad bennünket, életjeleket sem ad.
Lenyomom a kilincset.
Az ajtó sikoltva elfordul rég nem olajozott sarokvasain.
Az előtérbe pillantván ismerős látvány tárul elénk.
Szó nélkül stukkerre kapunk, és egymást biztosítva végigjárjuk a barbár módon felforgatott agglegénylakot.
Ami engem illet, újabb holttest felfedezésére számítok.
Az igencsak harciasnak tetsző Bye elevenekben gondolkodik. Úgy fest, ő a heródesek ottlétében bízik. Vasvillaforgatáshoz méretezett kezében eltörpül a fegyver, kicipzározott dzsekije alól előkéklő farmeringét attraktív mellkas domborgatja. Elkeskenyült ajkain, összeszűkült szemében veszedelmes feszültség vibrál.
Végigcserkeljük a nem túlsággal tágas hajlékot.
Igaz megkönnyebbülésemre nem botlunk Sfinx tetemébe.
Bye őszinte szívfájdalmára rejtőzködő killereket se kapunk stukkervégre.
Miután megbizonyosodunk arról, hogy kettesben vagyunk, eltesszük a fegyvereket.
Megest körbejárom a helyiségeket, ezúttal lassan, figyelmesebben. Szemem, agyam habzsolja a részleteket.
Bye telefonál a helyszínelőkért, majd utánam ered, és intelmekkel fárasztgat, miszerint ne nyúljak semmihez, el ne mozdítsak valamit. Felvilágosítom, melyikünk a mester és melyőnk a tanítvány.
Közlésem torokhangú kacajt vált ki belőle.
Mire is rádöbbenek: fenemód hiányolom Lacót. Túltengő szexualitását leszámítva, semmi baj se volt a pasassal. Állati jól kijöttünk, nem korlátoztuk, hanem kiegészítettük egymást. Fel sem ötlött bennünk a rivalizálás ötlete, ő ugyanis alapállásból elfogadta, hogy én vagyok a királylány. Velem még véletlenül se próbálkozott, észben tartván Belloqot, holott széptevő heve minden mozgó célpontra kiterjedt. Miként mondani szokta: ő suhantában hágja meg a biciklit, bár csak a nőit.
Loppal elmorzsolok érte egy könnycseppet.
A konyhai felfordulásban araszolgatván feltűnik, hogy az itt tevékenykedő régészek mindent átvizsgáltak, a porcukros doboztól a gyufásskatulyáig. Kikaparták a jeget a fagyasztóból, kirázták a jégkockatartót, megmotozták a lekvárosüvegeket, még a sajtokat is átujjazták.
A lakás egyéb pontjain is milliméterről milliméterre mentek végig. Kinyomták a krémeket a tubusokból, a habokat a flakonokból, levagdosták a faliképek hátulját óvó papírborítást, kiütötték cserepükből a növényeket, tán-tán a földjüket is átszitálták.
Deszkáról deszkára átkopogtatták a parkettát, és meglelték annak gyenge pontját ám az alatta kialakított rejtőhelyen se találták meg azt, amire sóvárogtak.
Különben nem fáradtak volna el Myra Solhoz.
E gondolatot hangosan is kibököm.
Bye felvonja a szemöldökét, és bátorító mosolyt villant felém, jelezvén: folytassam.
– Myra Solból főként azt akarhatták kiszedni, hol van Sfinx – mondom.
– Szerinted előbb itt jártak? Mert a földre cseszett ingaóra fél kettőkor állt meg?
– Ez a dúlás minimum kétnapos. Kukkants a hűtőbe. A kiöntött tej joghurttá aludt, a szalámis pizza penésztől szakállas, a mortadella... Brrr!
– Oké, igazad van. Még egy huszonnégy fokosra hevített kéróban is időbe telik, mire a kaják rothadásnak indulnak, ezt saját kipróbálásból tudom. Ezek a palik itt akkurátusan kutakodtak. Lehet, hogy Sfinx elemelte valakitől a koronagyémántját?
– Lehet – bólintok. – És mert néhány videokazettát is elszerzett onnan, hamar rá terelődött a gyanú. Idejött néhány bérenc, hogy kérdőre vonja, csakhogy Sfinx elkámforlott. Némi hiábavaló keresgélés után Myra Solnál érdeklődtek a holléte felől.
– Átkozottul értékes lehet az a cucc, ha megöltek miatta egy ártatlan csecsemőt – vélekedik.
– Sfinx gyerekét.
– Hát ezt meg honnan veszed? Myra szomszédai szerint Sfinx csupán néhány hónapja látogatta a nőt. Nem hinném, hogy a srác tőle volt.
– Biztosan állatira tudsz aikidózni, és mindkét kézzel egyforma bitangosan forgatod a stukkert – sóhajtok. – Miért nem mész inkább akciózsarunak?
– Értem, mit akarsz a tudtomra adni.
– Okos fiú.
– Szóval dzsaljak el akciósnak, mert kevés az eszem? He? Legyek kommandós, mint a férjed? Gyakran hangoztatod otthon, hogy te vagy a család agya?
– Nem szükséges – felelem. – De ne térjünk el a tárgytól. Myra Sol hálószobájában két fotót láttam. Az egyik Myra, a ded és Sfinx idilljéről szól. A másik képen az öt-hat évvel ezelőtti Josy Sfinx cigizik szemére húzott kalapban, à la Humphrey Bogart. Emitt viszont találtam néhány felvételt, amelyeken Myra és Josy együtt látható, a mainál ifjabb kiadásban.
– Tehát?
– Tehát valószínűleg csupán annyi időre szakadt meg a kapcsolatuk, amíg Sfinx a sitten ült. Időközben megszületett a közös ded, akit aztán Josy szorgalmasan látogatott is, miután kiszabadult.
– Mit bizonyít ez? – kérdezi.
– Semmit. Viszont sejteni engedi, hogy nem csekélységet művelt Sfinx, ha ezért a fia életével kellett fizetnie.
– Azt mondod, hogy itt horderő van?
– Tartok tőle. Óhajod teljesült. Nem szimpla szerelmi drámával állunk szemközt.
– Lehet, hogy nem – sóhajt. – De már vagy harmadik órája foglalkozom az üggyel, és még senki se bántalmazott, nem lőttek rám. Ez egy mozgásszegény eset. Ha ebből tendencia lesz, szörnyen unni fogom magam.
Még egy kört teszek a rommá lett hajlékban. Elidőzöm a videomagnó előtt, gumikesztyűs kézzel átforgatom a szétszórt kazettákat. Veszem a fáradságot, és valamennyit a dobozához párosítom, és végül nem lelek gazdátlan tokot.
Bye közvetlen közelről, felvont szemöldökkel figyeli ténykedésemet. Alapjában véve jóindulatúnak nevezhető mosollyal teszi ezt.
Mi több, úgy rémlik, mintha gondolkodna.
Megvárom, hogy ő törje meg a csendet.
– Szerinted a kazettákat is átnézték? Időt szakítottak arra, hogy leüljenek az ásatásuk kellős közepén, és egyenként átnyálazzák a filmeket? Amíg hazavárták Sfinxt? – kérdezi.
Bólintok.
– Gyanítom. Miután hosszabb ideje itt szemlélődsz, mit tudtál meg Sfinxről?
– Ez valami vizsgakérdés? – sóhajtja, majd végigsimít az állán, az ablakhoz sétál, felül a párkányra, és keresztbe veti egymáson a lábait. – Tipikus agglegényodúban tartózkodunk. A tulaj háziasnak mondható, mivel viszonylag kevés koszt látok, pedig e sajátos házkutatás felszínre hozta volna a dugott porcsimbókokat. Annyira viszont nem takaros, hogy főzzön is magára. Többnyire készételeken vegetál. Koleszterindúsan táplálkozik. Ennek ellensúlyozására aktívan testmozog. Erre az öttusázó múltjában nyert serleghegyekkel bélelt vitrin és a garmadányi, használt állapotú sportszer látványából következtetek. Egyszóval nem dísznek tartja eme cuccait. Eddig jó?
– Eminens.
– Sfinx amatőr számítógép-buzeráns. Úgy sejtem, otthonosan mozog az Internet-hálózatban. A gépét például szimplán csak földhöz vágták, a lemezeit se bolygatták, tehát nem ezen hobbijával kapcsolatosak az itt végzett kutatások.
Ezúttal én ráncolom a homlokomat, emelgetem jobb szemöldökömet.
Bye learatja elismerő pillantásomat, és derűsen rám vigyorog.
– Szintén hálózatmániás vagyok. De maradjunk Sfinx-nél. A pasas harminchét-negyven éves lehet. Szereti az elegáns cuccokat: öltöny, nyakkendő, tiszta cipő, ilyenek. Szinte bizonyos, hogy sötét színű nadrághoz sose húz fehér zoknit. Nem is rosszképű, és valóban hordoz a vonásain olyfajta mélabút, amely Bogartot piszkosul férfiassá tette a vásznon. A könyv- és filmgyűjteményéből ítélve érzelmes lélek. Emellett állatira pedáns. Engem például piszkosul idegesítene, ha vele laknék. Tökre úgy lennénk egymással, mint a Furcsa pár. Ugyanis én eléggé vonzódom a rendetlenséghez. A privát szobámba például senki se léphet be, természetesen saját érdekében, nehogy elaléljon a csatakép láttán. A bátyám nálam húzza meg magát, amióta válófélben van. Vele is úgy vagyok, olyan Furcsa pár-szerűen. Arról nem beszélve, hogy az ő ottlététől a szexuális életem is becsődölt. Legalább fél éve nem voltam eleven nőben.
Köhintek.
Bye rám vigyorog, cigit húz elő, meggyújtja, tovább fürkészi a romhalmazt.
– Bocs, elkalandoztam – sóhajtja. – A nőhiányos állapotomról még sokszor fogsz hallani, mivel mindig eszembe juttatod a nélkülözést. Ennyit tudok összetákolni Sfinxről az itt látottak alapján. Lehet, hogy nősülni készült. Az ő korában járó pasasok, pláne ha a csajuk gyereket szül nekik, hajlanak arra, hogy hurokba dugják a fejüket. Meglehet, ezért tört be, mármint a családalapítás okán, a korona-gyémántos illetőhöz. Immár mindnyájan tudjuk: ez volt élete legrosszabb húzása. Gondolom, alaposan elbújt, hiszen aljas szándékkal keresik. Nekünk kéne hamarabb rábukkanni. Nos?
– Egyfelől tényleg mielőbb biztonságba kéne helyeznünk a pasast, másfelől viszont nem ártana megszagolnunk a valódi indítékot, hogy a koronaékszereshez is közelebb jussunk. Azt merészelem gondolni, hogy Sfinx eltulajdonított egy vagy több drágakövet, esetleg néhány horribilis értékű érmét, és bár ezekért is bőszen keresnék, valójában egy pikáns tartalmú videokazetta ellopása indokolja az extra sürgősséget. Ha itt kényelmesen leültek, és szálanként átnézték a filmeket, ám végül egyet se vittek magukkal, ez azt jelenti, hogy nincs meg a mozijuk. Midőn később Myra Solnál jártak, ott már csupán a kazetta méretű tárgyak érdekelték őket. Persze, Sfinx hollétén kívül.
– És ha megtalálták a köveket a padló alatti rejtekben?
– Nem valószínű. Sfinx alighanem a fegyvereit dugdosta ott, elsősorban önmaga elől. És amikor ráébredt, hogy futnia kell, magához vette azokat. Pokoli balhé kerekedhet a fejleményekből. Sfinx homlokig felfegyverkezett – és megölték a fiát. Lehet, hogy a barátnőjét is megölték. Felhívom a kórházat.
Míg a telefonálást bonyolítom, befutnak a technikusok. Ők munkához látnak, mi távozunk.
A kocsiban tudatom Bye-jal: Myra Sol kómában van, kilátásait illetően orvosai még rutinból sem optimisták.
Azután sokáig nem beszélgetünk, törjük a fejünket. A rugótlan kagylóülés viszont a testemet törögeti a dühödten száguldó batárban. A mögöttem lihegő IRA sűrű nyálat folyat a tarkómra. A gondolataiba merült Bye néhányszor összetéveszti a sebességváltót a bal térdemmel.

 

 

Cigit tolok a szám sarkába.
Bye kérdő mozdulatot tesz az öngyújtóval. Leintem.
Azután, amíg ő rágyújtani próbál, s a halódó láng árnyékolása lefoglalja mindkét kezét, merő életszeretetből kormányzok és sebességet váltok helyette, neki csupán a pedálokat kell taposnia.
– Most mitévők leszünk? – kérdezi, visszavéve járgánya irányítását.
– Az irodában felszedjük a heródesekről készült rajzokat, elássuk magunkat a Sfinxről szóló szakirodalomban, s remélhetőleg Myra Solról is megtudunk valamit. És mindezek birtokában kisütjük, merre lépjünk tovább.
– Evésre nem is gondoltál? – firtatja elszomorodva. – Nem kell lakomázással tölteni értékes időnket, én akármit megkajálok. Tőlem hamburgerbárba is mehetünk.
– Ez esetben le kell mondanod a társaságomról. Étrendemről a nevelt lányom, Ella gondoskodik. Ma ebédre speciel citrusféléket, továbbá majonézes céklasalátát írt elő.
– Kitudódik, ha eltérsz az előírástól? Esténként a leányzó kielemzi a gyomortartalmadat?
– Nincs szüksége laboratóriumi módszerekre. Rám nézésből diagnosztizál. A bőröm színéből, szemem fehérjéből kiolvassa, mit ettem napközben.
– Megálljak valahol, hogy elláthasd magad a gyümölcseiddel? – kérdezi.
Választ sem várva balra kormányozza a batárt, egy gigászi üzletközpont parkolójába. A bejárat közelében keresgél szabad helyet.
Egyszerre csak szenvedélyesen a fékre tapos.
Mielőtt megszemlélhetném, mi ütött belé, kissé elszállok. Röptöm végén a nyakamba kapom az ír farkast. Időbe telik, amíg kibontakozom a rémült eb kényszeröleléséből.
Kiugrom a kocsiból, amelyet Bye már régebben elhagyott.
Ugyanis testközelből érdeklődik a bejárat előtt zajló durva esztrádműsor iránt.
Az események felé közeledvén a következőket látom: a szurkálódva szálazó havas esőben három egyenruhás biztonsági őr ácsorog az infraérzékelős ajtót óvó tető fedezékében, kényesen ügyelve arra, nehogy elnedvesedjenek.
Tőlük legfeljebb négyméternyire két benga pasas tettlegezik egy szűkölve zokogó, jól hallhatóan segítségért sikoltozó, harminc év körüli nővel. Prédájuk kabátját, pulóverét tépdesik, haját rángatják, arcát, mellét ütik.
A harmadik tapír mögöttük tornyosul, eltorzult fejjel büdös ribancozik, és fenyegetőleg püföli a bal tenyerét a jobb öklével, érzékeltetvén: ő is hajlamos csatlakozni brutálozó társaihoz.
Tisztes távolukban tétlen-tehetetlen nézelődők gyülekeznek.
A nagyon hivatalos küllemű biztonságiak változatlanul szörnyen tartanak az esőtől.
Bye a nőverő brigádhoz érkezik.
Siettében, felindulásában szóba se hozza zsaru mivoltát. Meglehet, felebaráti avagy férfiúi mivoltában kíván beavatkozni.
Szótlanul megragadja és hátrafeszíti a legdurvább fickó csuklóját.
A pasas üvöltve lemegy hídba.
A másik kettő azonnal Bye-ra veti magát. Az öklét mostig élesítgető tapír állon vágja őt.
A szőke viking felrepedt szájjal, fagyosan a pörölykezűre mered. A mellette keménykedő fickóra mindössze egyetlen könyökütést szán, és eközben oda se pillant. Majd, meg se várván annak lehanyatlását, visszakézből torkon csapja az ökölvívót. Azután az egyre élénkülő nézősereg gyönyörűségére bemutat egy többlépcsős, talprúgással és magas térdemeléssel kombinált figurát.
Az ellen megfekszik.
A csuklósérült fickó azonban tápászkodni kezd a hídból. Cihelődtében trágárságözönnel ad hangot tervének, miszerint íziben miszlikbe marcangolja Bye-t.
A biztonságiak egyik lábukról a másikra állnak.
A szurkolótáborrá élénkült bámészkodók biztatják a vikinget: mutassa meg, mi jár azoknak, akik védtelen nőre emelik a mancsukat.
A bengák ugyan máris eléggé csapágyasak, ám képtelenek letenni azon ideájukról, hogy ők hárman, mint túlerő, kényelmesen leverhetik a hirtelen jött versenyzőt.
Bye – közbelépési szándékomat látván – nyugalomra int, majd eljátszogat a dühöngő bikákkal. Szépen, harmonikusan mozog, ütései pontosak, az egészségre ártalmasak.
Az eleddig tépázott ifjú nő, könnyeiről megfeledkezvén tágra nyílt szemmel, hullámzó kebellel figyeli a megmentésére érkezett lovagot. Keszkenőt húz elő, és amikor hőse győztesen felegyenesedik a flasztert fogott gonoszok fölött, hozzá lép, s leitatja a vért a felsebzett férfiajakról.
Látom a pasason, villogó szemén, az arcbőre alatt vonagló izmokon, feszült tartásán, hogy örömest folytatná a verekedést.
Oda se fordulva elveszi a zsebkendőt a nő kezéből, és az állára szorítja. Kivárja, míg a lábánál mozgolódó ökölvívó talpra kecmereg, és futásnak ered.
Ekkor körbenéz, és rám esik a választása: gyors mozdulattal a markomba nyomja a keszkenőt, majd a menekülő után iramodik.
Ők távolodnak, én meg csak álldosok ott a vérfoltos textíliával, és a tovaloholó pasasok hátát bámulom.
Visszaadom tulajdonosának a kendőcskét.
Jelvényemet előkapván, szigorúan a földön heverő fickókra förmedek. Tudatom velük, hogy zsaru vagyok, és ne moccanjanak. A nyomaték kedvéért szétnyitom a kabátomat, és kioldom a stukkertartó tokot.
Bye utoléri üldözöttjét, és miközben vállon ragadja, a megpördülő fráter alattomos ütését is kivédi. Azután elegánsan hátracsavarja a pasas karját, bilincset kattint a csuklójára, és már vezeti is visszafelé a meghunyászkodni látszó zsákmányt.
Felém tartván mindvégig engem néz szétzilált fürtjei alól, hatalmasra tágult óceánkék szemekkel, kihívóan, büszkén, egyszersmind kielégülten.
A karjaimba taszítja foglyát, majd óriási léptekkel a mélázó biztonságiakhoz siet, és kérdőre vonja őket, miért is nem lendültek hivatásuk magaslatára, midőn észlelték az atrocitást.
Az egyik őr kinyögi: az ő dolguk az objektum és nem a vásárlók őrzése, viszont értesítették a zsarukat. Szerinte ezzel meg is tettek minden tőlük telhetőt.
A viking azt feleli, a válasz pocsék és elfogadhatatlan. Gúnyos megjegyzésekkel folytatja, elmulattatván az őt ünneplő, egyre népesebb közönséget.
A megmentett nő hozzárohan hálakönnyezni.
Bye fél kézzel a kebelére vonja hölgyét.
Elfordulok, a vijjogva közeledő zsandármobilt figyelem.

 

 

A parkoló hős lovagja még akkor is extra feldobott, amikor gyümölcsökkel felpakolva folytatjuk utunkat a zsarutanya felé.
Körtével kínálom, nem kér belőle.
A kormányt elengedve, széles gesztusokkal előadja: amíg én a zöldségosztályt fosztogattam a szupermarketben, tisztázódott, mit vétett a nő a három benga – mellesleg a tulajdon fivérei – ellen. Tartozik nekik egy súlyosabb összeggel, és mert éppen az üzletközpont bankját látogatta meg, a bátyók úgy vélték, az általa felvett készpénz őket illeti. Éppen a melltartó-széfbe dugott bankók erőszakos magukhoz vételén fáradoztak, mikoron ő rajtuk ütött.
Ezután elfilozofálgat a piszkos családi históriákon. Megtudom, hogy huszonegy évesen lépett meg otthonról, elunván, hogy taníttatása fejében igavonóként dolgoztatják a szülői farmon. Azóta eltartja magát, és köszöni, jól van. Harmincesztendős korára világhíres lesz, mint szuperzsaru, és ez nem kis előrelépés ahhoz képest, hogy klapecként még csak szimpla lovasrendőrnek készült. Addig is állatira vigyázni fog magára, mármint a függetlenségére. Facér bigékkel le nem áll, nehogy bekelepcézzék a szokásos, jaj, hát nem teherbe estem!? furmánnyal. Férjezettek előnyben, nekik ugyanis bőven elegendő, ha valaki végre kiadósan megkupakolja őket. Máskülönben fel nem foghatja, mi értelme a házasságnak. Majd ha rájön, megnősül, és szület az asszonnyal két-három srácot. Állatira fogja szeretni az övéit, mert ha őt egyszer elkapja az érzelem, akkor aztán piszkosul elkapja.
– Elbűvölően marha vagy – sóhajtom a körtét harapdálva.
– Milyen ember a te férjed? – csap le rám.
– Csúcs.
– Azt elhiszem, ha kibírja melletted. Amúgy milyen?
Magam elé meredve eltűnődöm a kérdésen. Tényleg, milyen ember is Belloq?
Nem megfogalmazott szavak sietnek elő a lelkemből, hanem képek, hangulatok, ízek, illatok, érintések, halk zene. Elmerülök közöttük, talán bele is pirulok.
– Nagyon hallgatsz – figyelmeztet Bye.
Vállat vonok. Magasra emelem a körtecsutkát, jelezvén, hogy eldobnám, ha volna hová.
IRA előrekap a fogaival, és eltünteti a szerves hulladékot.
– Legközelebb banánnal kínáld a kutyámat. Öl-hal érte. Az jár a fejemben, milyen hülye voltam, hogy nem kapcsoltam be Sfinx számítógépét. Hátha most okosabb lennék. Mert attól aligha leszünk bölcsebbek, ha az irodába megyünk, a seggünket aszalni. Jut eszembe, tudsz lovagolni!? Amikor csak tehetem, nyeregbe lendülök. Nekem egy csaj se hányja a szememre, hogy nem elég kemény a fenekem.
– Voltam már lóval – felelem bizakodva: hátha még emlékszik arra, hogy kérdezett.
– És élvezted?
– Naná.
Megcsörren a telefonom.
A vonal túlvégén Daniel a hogylétem felől érdeklődik. Közlöm vele, hogy szervileg meglepően oké vagyok, viszont meteorológiailag köpni tudnék. Együttérzéséről biztosít, majd azt firtatja, miként jövök ki az újoncommal, mert már ő is tud róla. Jól, sóhajtom, elbűvölő a pasas. Bezsebelem gratulációját, és a tokjába dugom a készüléket.
Ezenközben a parkolóba gördülünk. Két perc múlva az épület folyosóján loholunk, oldalunkon a nyakigláb farkassal.
Azután Bye az enyémmel szembeni asztal mögé veti magát, hátratolja a széket, elömlik rajta, és sérült felével felém fordítja az arcát.
– Borogasd – tanácsolom részvéttel.
Megtapogatja a száját. Elvigyorodik, felszisszen, és legyint.
– Nem ügy – mondja könnyedén. – Ennél jóval komolyabb tipliket is begyűjtöttem már. Testszerte hemzsegnek rajtam a hegek. Ezt például – kezdi, villámgyorsan kigombolva, és legyűrve nadrágját – akkor szereztem, amikor bizonygattam, hogy az én motorom bikább, mint a haveromé. Olyanféle nyálkás idő volt, mint most. Harminc métert siklottam a betonon.
Megtekintem télvégiesen fehérellő bőrű combját, medencéjét. Bólintok: igen, látom.
Ekkor hátradől a széken, állig rántja ingét, és elém dülleszti a hasát.
– Az egyik forradás késszúrásból származik, a ferdére akkor tettem szert, amikor elgurult a traktor a lejtőn, és én belecsimpaszkodtam, mert azt hittem, meg tudom tartani. A vállamon lévő golyónyom egy utcai banda felszámolásának mementója, még tanonckoromból.
Végigmustrálom hegkollekcióját.
– Ez igen – lehelem.
– Csúfolkodsz? Rajtad különbek vannak? Vagy a férjeden? Mutasd a sebhelyeidet! – förmed rám, elkapva a karomat.
– És közben azt is mondogassam, hogy beee?!
Elvigyorodik, elenged. Felpattan a székről, a nadrágba gyűri az inget, majd tüntető közönségesen begombolkozik.
Mire végez a mutatvánnyal, az asztali telefonkészüléken csüggve a változatlanul munkakedvetlen kollégával társalgok, akit nemrég némi adatgyűjtéssel bíztam meg. Ezzel egyidejűleg szabad jobb kezemmel életet verek a számítógépbe. Azután elmerülök a monitoromra küldött szegényes anyagban.
Bye mellém vonszolja székét. Rároskad, a vállamhoz hajol. Légvételei a nyakbőrömet horzsolják.
– Nem adok magamnak öt hetet, és lekörözlek benneteket – suttogja a fülembe.
– Színhülye vagy, ha tipligyűjtésben akarsz versenyezni.
Emlékezetembe ötlik a kórházi ágyon fekvő, golyólyuggatott Belloq, kínok hosszú sora, félelmek, könnyek, Ella szorongó kézszorítása.
– Természetesen nem akarok mindenáron meghalni – biztosít Bye.
Témát váltok.
– A számítógép úgy tudja, hogy Sfinx sehová se tört be a szabadulása óta.
– Ez azt jelentené, hogy a kincseitől megfosztott egyén nem tett feljelentést?
– Igen. A gép tudomása szerint Sfinx makulátlanul tiszta – bólintok. – Az ő részéről ez egyáltalán nem különös. Agyafúrt fickó. Mesterzsaru legyen a talpán, aki rábizonyítja a sarait.
– Ez a kör bezárult – sóhajt.
– Fenét zárult. Csak macerásabb lett az életünk. Ha nem vagyunk restek, kideríthetjük, ki haragszik Sfinxre. Ehhez viszont tényleg ki kell mozdulnunk az irodából. Majd. Most meglátogatjuk Harley Davidet.
Mielőtt kikapcsolnám a gépet, a monitorra hívom Josy Sfinx legutóbbi fotóját. A képről Bye-ra nézek.
– Ha a pasas nem volna vagy tizenöt évvel idősebb nálad, összetévesztenélek vele.
– Nehogy! Egy betörővel?! – hördül. – Nézz meg jól! Hát nem vagyok páratlanul jóképű? A jóképűn kívül a páratlan is hangsúlyos!
– Na jó. A hasonlóság nem teljes, de nem is légből szopott. Sfinx is arkangyalszőke, igaz, ő hátralőtt séróval érzi magát férfibbnak.
– Arkangyalszőke? – visszhangozza.
Bólintok. Látom vigyorán, hogy érzékelte ugyan az iróniát, ám nem óhajt tudomást venni róla. Jelzőmet hízelgő címszó alatt iktatja a lelkében.
Folytatom:
– Talán az ő homloka magasabb. Szemöldöke keskenyebb, finomabb. Az orra kisebb.
– Eszerint a rudija is.
– Mije?
– A rudija. Tudod! Ha egy pasasnak kicsi az orra, apró a rudija is.
– Sfinx is a borostaszakállat részesíti előnyben. A szátok, állatok formája hasonlít. Széles, telt ajkak. Szögletes áll. Az ilyen motívumok konok pasira vallanak.
– Konok is vagyok.
– Akárcsak Sfinx.
– Hé, a szemünket átugrottad! – kiált rám.
Közelebb hajolok a monitorhoz.
– Halvány pillájú, kerek résben ülő, velőtrázóan kék szempár – jelentem.
Bye-ra nézek. Ő tágra nyitott szemmel bámul vissza rám, a már ismert: szép vagyok, és ez lefektet téged jellegű ráeresztessél.
– Sfinx is tud úgy nézni, mint én? – kérdezi.
– Ő már kinőtte a te ifjonti szorongásodat, miszerint: vajon elég delejes-e a vonzerőm, vagy még rádüllesszek egy kevésnyit? Nem, Sfinx főként látásra használja a szemszervét, nem pettinghez.
– Mert én pettingezek vele?! – hörren rajtakapottan. – Ha már a nézéseknél tartunk, e fél nap alatt, amióta ismerlek, minimum százképpen láttalak nézni, bűvölni, csillámlani, villanni, lobbantani. Máris doktorit írhatnék a szemedről. Végeztél az összehasonlítgatással?
– Sfinx hangja mélyebb. Olyan mély, hogy az már-már trágár.
Kikapcsolom a gépet, és felemelkedem ültömből.
– Harley David – emlékeztetem Bye-t.
– Ő kicsoda?
– Prostitúció és szerencsejáték a szakterülete. Állítólag ő tudna mesélni nekünk Myra Solról.
– Nosza! – sürget. – Te itt maradsz! – morran a padlón heverő kutyára.
IRA fel se pislant ezer méter mély álmából.
Rácsukjuk az ajtót, és odébb sietünk néhány irodányival.

 

 

Harley David magas termetű, negyvenes éveiben járó, rendíthetetlen nyugalmáról elhíresült pasas. Meggyújtatlan pipáját szopogatva, ernyedten ül az asztala mögött. Beléptünkkor alig észlelhetően felénk biccent, hellyel kínál bennünket, azután rám függeszti a tekintetét.
Áttetszően tiszta, harangvirágkék szemébe nézek.
– Hallgatunk – mondom.
– Myra úgy tíz évvel ezelőtt került az utcára. Apja éppen megunta kefélgetni őt, ezért eladta egy stricinek, ám az is hamar továbbpasszolta a lányt. Ekként adták-vették, utcáztatták pár évig, ismeretségünk innen ered. Azután az egyik visszatérő vendége megalkudott rá. A pasas hazavitte Myrát, és közölte vele, hogy mostantól tilos fűvel-fával kettyintenie. De a lány nála is csak rabsorban maradt. Ezt megelégelvén úgy döntött, ezentúl ő rendelkezik az életével. Egy alkalmas pillanatban lelécelt. Munkát talált egy lebujban: eleinte felszolgált, később énekelt. Amikor a fülébe jutott, hogy a fickója elszántan keresi, szélsebesen nőül ment a csehó tulajához, és az gavallérosan kártalanította elődjét. Az újdonsült férj egy darabig jól bánt a lánnyal. Myra hamvas-szép volt, formás alakú, első hallásra felitta a zenét, és gyönyörűen fátyolos, szívsajdító hangon énekelt. Ám a férjét nem szerette, és az lassan becsavarodott ettől. Botrányos jelenetek következtek. Napirenden volt az asszonypofozás. Egy napon feltűnt a színen Josy Sfinx, és nemsokára leléptette a nőt. Ezután lépten-nyomon össze-, majd különköltöztek, amolyan se veled, se nélküled párrá váltak. Myra továbbra is lebujokban dolgozott, elvált a férjétől, és felkeresett egy pszichiátert. Két évvel ezelőtt már egészen jól volt, a Sfinxszel közös jövőjét tervezgette. Nem sokkal később ellene tanúskodott egy betörési ügyben. És bár a bíróság előtt visszavonta vallomását, embere így is sittre jutott. Kevéssel a fia születése után összefutottunk az utcán. Meghívtam őt egy kávéra. Szerfelett akadozott a társalgásunk. Úgy rémlett, Myra szeretne elmondani valamit, de képtelen volt hozzákezdeni. Amikor elköszöntünk, utánam szólt, szinte gyűlölködőn. Azt kérdezte, mikor kapcsoljuk le végre a volt férjét.
– A volt férjét? – visszhangozom.
Harley bólint. Gyufát lobbant, megszutyogtatja pipáját. Előrehajoló fejét szőkéből vajszínűre fakult, vállig érő tincsek koszorúzzák. Elképesztően keskeny, az áll felé egyre vékonyuló arcát fél kézzel lefedhetném.
Megvárom, amíg befejezi a rágyújtási ceremóniát.
Bye helybenfut mellettem.
– A volt férj, a hajdani lebujos nem más, mint Milton Grove – közli végre Harley. – Ismered a tagot?
Homlokráncolok.
– A minap dicshimnuszt olvastam az újságban egy ilyen nevű egyénről. De az a Grove művészetpártoló, ifjú tehetségeket támogat és régi kincseket gyűjt.
– Ő az – bólint Harley, három ujjal cirógatva szakállát, amelynek alighanem az volna a hivatása, hogy szélesebbé csalja fejformáját. Hanem az a szakáll csupán az állcsúcson hajlandó hosszúra növekedni, a továbbiakban borostaként adja elő magát. – Ahogy mondani szokták, Grove kirühellődött az utóbbi években. Myrával nem volt szerencséje, kárpótlásul a tőzsdén, a kaszinóban, és ki tudja, hol még, bejöttek az elképzelései. Ma már luxuséttermeket, régiségszalonokat tart fenn, és mecénázik.
Harley nyújtózkodva feláll a székéről. Fatörzsbarna inget és kordnadrágot visel, vékony alakja a valóságosnál is magasabbnak tetszik. Áldott nyugalom sugárzik lényéből, a környezetére is jótét hatású. Középmély hangja gyengéden puha, akár egy plüssállatka. Modorának kialakításában, ha nem is egy főrend, de legalább annak komornyikja működhetett közre.
– Remélem, Myra felépül – mondja. – Ha bármiben segíteni tudok, szívesen állok a rendelkezésetekre. A másik ügyben egyelőre nem sokat mondhatok. A meggyilkolt srácot nem ismertem. Érdeklődtem utána, és még nem hagytam fel a kutatással, de eddig semmi újság.
– A kibelezett gladiátorról beszéltek? – szúrja közbe Bye. – Tuti, hogy valamelyik homokos lokálban felismerik a fotója alapján. Vagy pedig kérdezd ki a szadista szexre specializálódott prostikat.
– Kösz a tanácsot – bólint Harley. – Szétosztottam néhány fotómásolatot a lányok között. Egyelőre egyikük se jelentkezett a felismeréssel. De hát időbe telik, mire a képek körbejárnak.
– Gladiátor? – ráncolom a homlokomat, a viking kifejezését ízlelgetve.
Bye széles vigyorral hátba vág.
– Ne izgulj! Meglesz, ki volt a srác. Alighogy te szokásosan kórházba kerültél, kézbe vettem az ügyeket. Figyeltetem az eltűnési bejelentéseket. Az Interneten is köröztetem a tagot. Előbb-utóbb jelentkezik az öccse, vagy az anyja, bár biztosan nem azért, hogy elujjongja, milyen büszke a megboldogult rokon ruházkodási és szexuális hajlamaira. Azután felgöngyöljük a kapcsolatait, és lesitteljük a tettest.
Mielőtt kifejezésre juttathatnám, mennyire örvendek bizakodásának, Harley füstfelhőt lobbant a fejem fölé.
– A múlt héten kérdeztél még valamit – emlékeztet.
Kétségbeesetten töprengek. Mostig magabiztosan hittem: semmit se veszítettem el a fejbalesetem előtti napok történéseiből.
Azután bevallom kudarcomat.
– Passz – nyögöm.
– Arra kértél, érdeklődjek a hosszabb hajú lányoknál, találkozott-e valamelyikük olyan klienssel, aki a tincseik megszerzésével próbálkozott volna.
– Ó, igen – bólintok, bizakodó mosolyra derülve. Eszerint Harley rögvest előáll nekem a pontos személyleírással az Ismeretlen Pszichopatáról.
Ám ő a fejét ingatja. Újabb füstadagot sóhajt a légtérbe.
– Tudod, hogy közben hétvége volt. Még nincs újságom.
– Legyen! – esdeklek, Serafra gondolva.
Mély légvétellel a tüdőmbe spájzolok egy kortynyi érzéki illatú pipafüstöt, és a folyosóra lebbenek.
Bye lohol utánam. A könyökömet megragadva, megtorpanásra késztet.
– Esküszöm, valamitől olyan ez a fickó, mint Yoda a Csillagok Háborújában – lelkesedik.
– Klassz pasek – hagyom rá. – Intelligens, kulturált. A bérpillangók imádják, a strigók komolyan veszik. Harley preventív zsaru. Ő nem üldözi és irtja a bűnt, hanem érteni próbálja. Rengeteg bajba került lányon, fiún segített már.
– Na igen, úgy mesélt Myra Solról, mint egy hercegnőről. Szóval a mi bújócskázó Sfinxünk egy exlotyóval készült dinasztiát alapítani. Biztosan imponált neki, hogy ez esetben az apósa egyben a sógora is lesz.
– Te csak annak örvendezz, hogy apádtól bántatlanul nőhettél fel. Áldogasd a mákodat, mert nem minden fiú, lány ilyen mázlista – morranok.
– Az én öregem tényleg nem egy vérfertőző alkat. Nem is fér a fejembe, miként képes valaki a saját kölykét gerincre vágni!? De a csecsemőket falhoz csapdosó, fejbe lövő, nőiket péppé verő palikat se értem! Úgyhogy, engedelmeddel, – én továbbra is űzni és irtogatni fogom a bűnt, nem pedig érteni! Legfeljebb Harley marad a bálványod. Menjünk kajálni, mert olyan éhes vagyok, hogy megennék egy lovat! Aki már elhunyt, ráér az ebédünk végéig, aki még él, az most egy kicsit személyesen vigyázzon magára.
Bye-t nézem, de a lányra emlékezgetek, aki néhány évvel ezelőtt voltam.
Rám köszön egy-két hasonlóság. Elvetemülten vakmerő voltam, szorongásaimat égig érő pökhendiséggel palástoltam. Végtelennek tűnő harminc másodpercig irtóztatóan vénnek érzem magam.
Azután daliás léptekkel éti kalandra indulok Bye-jal.

 

 

Az időjárási pocsékságra készülődvén éppen gallérunk felgyűrésén fáradozunk, midőn az eligazítópult mögött ülő zsaru utánam rikkant.
– Denisa, hát maga itt!? Hogy van, szépséges kincsem? Úgy tudtam, ágyra ítélték, csak azt nem sejtettem, milyenre: halottasra vagy szülőre?
– Köszi, nem halok, nem szülök. Mi újság, Colt?
A fickó, akit eredetileg Coltonnak hívnak, ám óhajára a névvégi hangok némák, repesve felém indul. Az ötvenes, gömbölyded hóember oly könnyedén lépdel, mintha rumbát táncolna. Télen-nyáron verítékező, halloween-lámpás kerekségű arcáról lelkes mosoly sugárzik.
– Nem csak én rajongok magáért – újságolja trillázó hangján. – Titkos lovagja is akadt. Hozott magának ajándékot! Sajnálkoztam, hogy nem adhatja át személyesen, de hát nem volt kinek.
– Elölről, Colt – mondom higgadtan.
– Tegnap bejött egy fickó, megállt előttem, és közölte, hozott valamit Denisa Wrynak. Azt is említette, hogy maga szörnyen fog örülni. Ajándék! Na, mondtam neki, hogy ha nem ragaszkodik a személyes átadáshoz, itthagyhatja a díszdobozt. És ő itthagyta, de a lelkemre kötötte, tegyem a frigóba, mert romlékony a tartalma. Ezzel elment. Denisa, ha netán tortát kapott, remélhetek egy szeletet!?
– Bemutatkozott az illető? – kérdezem.
– Azt nem, de nem is csoda: fél percig se tartott a kontaktusunk.
Colt megragadja a kezemet. Átvonszol a pult mögött nyíló ajtón, a hűtőgéphez szökdécsel, és kiveszi a szendvicsei közül a nekem címzett, ám a feladó nevének feltüntetését nélkülöző csomagot.
– Tűzszerész látta? – kérdezem, amikor a kezembe adja a karácsonyfamintás sztaniolba burkolt, négyzet alakú – tortának nem épp tágas – dobozt.
Colt összerezzen. Szempillantás alatt elkomorodik, az arcán fénylő veríték valósággal gyöngyözni kezd. Egy lépést hátrál, ekkor ismét felderül.
– Már megint hülyéskedik? – nevet reménykedőn. – Jócskán morbid a humora!
– Ebédelni megyek, Colt. Megnézetné a sminket egy tűzszerésszel, mire visszajövök?
– Ha ragaszkodik hozzá.
– Levélbombától tartasz? – érdeklődik az utánunk szivárgott Bye. Úgy vigyorog, mintha megtalálta volna gyengémet: a rejtegetett paranoia csalhatatlan jeleit.
– Dobozbombától tartok – felelem precízen.
Colt leitatja az arcán patakzó nedveket. Elteszi lepedőnyi, banánsárga vászonzsebkendőjét.
– Végigsimítom a levélvizsgáló detektorral! Csak egy pillanat! – lelkesül. – Olyan kedves gesztusnak tűnt...! Eszembe se jutott, hogy...
– Ne észből csinálja, hanem rutinból – vetem közbe hűvösen.
E hűvösséget magam sem értem. Coltot is meglepi a csomag iránt tanúsított gyanakvásom. Nem magyarázkodom. Hogyan is fogalmazhatnám meg a számomra is felfoghatatlant: ördögséget sejdítek?!
– Netán mostanában szabadult valamelyik régebbi maffiás kliensed? – élcelődik Bye. – Vagy féltékenységi históriát titkolsz előttünk? Mitől félsz?
Vállat vonok.
Colt kikapja kezemből a dobozt, és elrumbázik vele a pultjához. Mire utolérjük, széles mosollyal jelenti:
– Negatív, Denisa! Akarja, hogy én bontsam fel?
– Majd Bye – felelem, elhárítva áldozatvállalását.
– Miért pont én?! – szűköl a kiszemelt.
– Részint azért, mert kevesled a sebhelyeidet, aztán meg azért, mert az előbb panaszoltad, hogy ma még nem törtek az életedre. Végezetül: lovagiasságból.
– Szerintem bébicucc van benne. Te mondtad, hogy egy nemzet szurkol a fogamzásodért. Valamelyik meghatott újságolvasó ajándékul hozta neked a saját gyerekkori csörgőjét, vagy a szuszmákrongyát. Vagy az összes magját! Hát persze! Mi másért kellett volna hűteni!? Ne ess kétségbe, ha netán bedöglött a karitatív spermiumhegy: kaphatsz az enyémből. Még ne vágj szájon! Az adományozáshoz nem kell házasságot törnöd, csak ha akarod. Plátói módon is megtermékenyíthetlek. Két lábon járó, automata spermabank vagyok: elég kilépnem a mínuszokba, és a farkamat kirázza a hideg.
– Légy férfi, és te rázd a hideget! Egyébként, de nem mellesleg: a doboz még nincs kinyitva – mutatok rá.
Colt a szívéhez kap, szabad kezével a száját takarja el. E fedezék mögül rebegi:
– Fiatalember, az a szerencséje, hogy nem vagyok pletykás természet! Mert ha a szövege Daniel Belloq fülébe jut, könnyen elveszítheti a spermatrezorjait. Ismerem őt! Nagyon jujjuj bír ám lenni, ha megharagítják!
– Zsötem a nevem, nem fiatalember! És nem félek a Jujjujtól!
– Zsötem!? – sikoltja Colt. Mindkét kezét a mellére szorítja. Gyönyörűségében még verítékezni is elfelejt. – De szép nevecske! Hogy ez miért nem nekem jutott eszembe?! Biztosan jót tenne az önbizalmamnak, ha így szólítanának az emberek! Sokkal jobbat, mint a coltozás!
Sóhajtva leteszem a dobozt a pult sarkára, és lefejtem róla a masnira kötött mikuláspiros szalagot. Lehasogatom a zizegő sztaniolpapírt. Közönséges cipősdoboz bukkan elém.
Lepattintom a fedelét.
Egy légvételnyit kivárok. Elmarad a félt detonáció.
Colt valósággal dorombol becenév-irigyletében. Bye mellkasdüllesztve hallgatja.
Mindenekelőtt egy boríték akad a kezembe. Latolgatom, hogy a levéllel folytassam-e, vagy inkább a bíbor selyempapírba burkolt meglepetést hámozzam elő.
Irtózatos balérzet kerít hatalmába. Nyálam úgy megkeseredik, akárha legalább harminc cigarettát elpöfékeltem volna, holott egyet se.
Bátorításként rágyújtok. Az első slukktól fejre áll a gyomrom, visszatér az agyrázkódásom. Kis híján eszméletem vesztem, olyannyira penetránsnak érzem a füstöt.
Ez holtbiztos jele annak, hogy még nem vagyok gyógyult. Okvetlenül visszamegyek Schweitzer doktorhoz, kontrollra. Holnap. Majd. Ha lesz rá időm.
Elhajítom a cigit.
A borítékot félretéve kibontogatom a többrétegű selyempapírt.
Azután tényleg rosszul leszek.
A selyempapírba rejtett hosszúkás üvegtartály alján Seraf Pernel levágott kézfeje hever áttetsző folyadékban.
Az ékszerfinomságú, kicsiny kéz, öt ujján egy-egy ezüstgyűrűvel.
Amint hisztériám alábbhagy, és végre újra tagolni tudom szavaimat, elkapom Colt zubbonyának gallérját.
– Hogy nézett ki a pasas?!
A sápadt Colt izzadságban fürdő, alabástromszín arccal mered rám. Hagyja magát rázogatni, mintha izmai elernyedtek volna.
– Nem tudom – nyöszörgi. – Az utcáról jött be, a havas esőből. Prémes csuklya volt a fején, sál az arcában.
– Hogy nézett ki?! – üvöltöm, már-már a levegőbe emelve az eszmélődő Coltot.
– Mint egy sarkutazó! Mint Amundsen! Úgy nézett ki! – visítja. – Hát hogy nézzen ki valaki, amikor odakinn szakad a szar?! Tolldzseki, szőrmés kapucni, zúzmarás szemöldök. Napszemüvegben volt. Nem sokat láthatott vele, mert lehajtotta a fejét, és a keret fölött meredt rám. Kesztyűt is viselt, a tenyerét lehelgette, amitől persze még kevésbé látszott az arca, és átkozta az időjárást. Sötét a szeme. Nagyon barna, vagy fekete. Olyan furcsán mély, vagy inkább feneketlen tekintetű. Bár lehet, hogy csak a fejtartása miatt hatott így rám. Nem csúnya pasas, de már nem túl fiatal. Legfeljebb egy tízessel ifjabb nálam.
– Ennyi?! – nyüszítek, elengedve a gallérját.
Vállat von, hátrább lép.
– Gondolkozni fogok – ígéri. – Majd ha lenyugodtam. Most csak az jut eszembe, hogy enyhe idegen akcentussal beszélt. Fehér bőrű ember, délies árnyalatú, kissé kreolos.
– Bocs, hogy ordítottam.
– Nem tesz semmit. Nekem még mindig volna hozzá kedvem. Ilyen egy állatot!? Ő vágta le a kislány kezét?
– Találja ki, hány óra körül járt itt a fickó, azután nézze meg a bejárati biztonsági kamerák ezen időszakban készült felvételeit! Ha meglelte a keresett részt, szóljon! El kell kapni a szubhumánt, mielőtt folytatná.
Bye lefedi a dobozt. Arcszíne kevésbé fakó, mint Colté vagy az enyém. Kezembe adja a borítékot.
A háromsoros üzenet olvastán újfent közel kerülök az eszméletvesztéshez.
Válasz a kesztyűdre!
Nem emlékszel? Emlékezz!
Rühelled az átkozott fajtámat? Rajta, kapj el! Próbálj elciánozni.
És az aláírás: Cherub.
Ennyi.
Felidézem a horrorisztikus fürdőszobában elhangzott szavaimat.
– Te átkozott elmezsoké! – mordultam a közelemben érzett tébolyultra, remélve, hogy az alanti kollégák nem hallanak saját hangzavaruktól. – Elkaplak, akárhová bújsz is!
A feketülő vérnyomoktól, a bomló vérszagtól felborzoltan, szenvedélyesre dühödten kiköptem magamból azt is, amit nem szívesen érzek:
– Rühellem a fajtádat! Adj alkalmat, hogy elciánozzalak!
A szomszédban lapuló szubhumán kihallgatott!
Olybá veszi, hogy kesztyűt vágtam az arcába.
Ímhol a visszavágás: Seraf Pernel kézfeje formalinban, vagy másféle lében.
Hátborzongató ötletessége arra is kiterjedt, hogy hűtőgépben tároltassa a küldeményt.
Kitudta, hol talál. Csomagolással, kézbesítéssel fáradt miattam.
Rám szállt.
Szálldoshat, végre is: angyalnak tekinti magát. Cherubnak, aki lángpallossal strázsál a Paradicsom kapujában, nehogy az arra érdemtelenek bejussanak.
Bye elolvassa a levelet. Szemlátomást tizedannyira se rendül meg, mint én.
Hanem csúfondárosan kidüllesztett szemmel rám vigyorog.
– Vágasd le a hajadat! – tanácsolja. – Mielőtt ő vágná le neked. Post mortem.

 

 

A nap hátralévő része elrepül, akár egy pillanat. Étkezésről több szó nem esik. Tízszer is végignézzük a Colt által kikeresett filmrészletet.
Az Ismeretlen Pszichopata – ezen elnevezés jobban tetszik az ő névválasztásánál – tudott a kamerákról. Szürke szőrmével szegett kapucniját az arcába húzva, lehajtott fejjel surrant át a látószögükön.
Mi azért újra és újra visszatekerjük a szalagot, gyerekmód, mintha abban bíznánk, hogy a következő alkalommal más véget ér a mozi: hogy a fickó felpillant végre. De persze, csalódunk.
Azután hiába mutatom meg Amundsent Seraf kolléganőjének, ő a fejét ingatja: ha láthatná a fickó arcát, legalább a szemét, talán eldönthetné, azonos-e a lány utolsó kitüntetett vendégével.
Faggatásomra, hogy hallotta-e a férfi hangját, beszédét, netán idegen akcentusát, hosszan sajnálkozik: nem, ő csupán Seraf sűrűn felcsendülő, felgyúlt nevetésére emlékszik.
Colt viszont a nő segítségével rajzolt fantomképet forgatja elkeseredetten, vállvonogatva. – Értsék meg, nem merek igent mondani! Nemet se.
Azután elküldjük Cherub ujjlenyomatát az Interpol-központba. Részemről olyan érzéssel, mintha lehúznánk a csatornába. Nem remélek sikert.
Később végighallgatom a zömök termetű, korosodó, szerfeletti hiúságáról elhíresült kriminálpszichológus, Estes fejtegetését arról, hogy szerinte a Cherub felvett név, alighanem a szintén angyali nevű áldozat, Seraf hatására. Ha időben el nem kapjuk, a fickó sorozatgyilkossá válhat, legalábbis számára ez a nekem küldött sorok egyik olvasata. Úgy véli, a rémtett körülményei – szanaszét hagyott nyomok, rossz helyszínválasztás – rutintalanságra vallanak. Mondhatni, a szubhumán Seraf lemészárlásával még csak bemelegített. Kíváncsi lenne, teszi hozzá Estes, mennyire darabolta volna fel a lányt, ha a zsaruk nem zavarják meg ténykedésében. Szenvedélyes gyűlölet motiválja a pasast, talán még zsenge korából cipelt, hiszen úgy bánt el Seraffal, akár egy játék babával. Jó ötletnek tartja, hogy hajfetisisztát kerestetek a prostituáltak körében az ilyenek olykor kicsiben kezdik. A nekem küldött csomag, a kihívás arra vall, hogy szeretné elfogatni magát, mert legalább olyannyira őrlődik tette miatt, mint amennyire büszke agyafúrtságára, mellyel elrejtőzött előlünk. Levelében nem személy szerint engem fenyeget, egyelőre aligha kell tartanom a támadásától. Ugyanis, ha megölne, azzal elszúrná a velem kapcsolatban kieszelt macska-egér játékát. Jól tenném, ha nyitva tartanám a szememet a környezetemre. És végezetül, molyette oroszlánsörényre emlékeztető, fehérülő hajába túrva, Estes megjegyzi: azért nem ártana, ha frizurát változtatnék, egyébként is divatos a kopasz fej.
Kevéssel érzem okosabbnak magam, tőle távozván.
Bye-ra nincs gondom. A viking elsöpört, gyúrószalonokat látogat a heródesekről készült rajzokkal, azon vérmes reménytől vezérelve, hogy estére lezárhatja a Myra Sol-Josy Sfinx ügyet.
Így tehát egyedül böngészem át a boncolási jegyzőkönyveket. Időrendi sorrendet tartva Seraf Pernelével kezdem. A hatoldalas írásmű nem mond többet, mint a gyilkosság felfedezésekor a tetem fölött görnyedő, hókára sápadt, rosszulléttől szűkszavú halottkém. A lányt megölték a testére záporozó láncütések. Seraf nem élt már, amikor a szörnyeteg lenyeste a haját, megvagdosta az arcát, felhasította a hasát, és vele közösülvén, összeharapdálta testét. A szakszerű kézlevágás anatómiai ismeretekről árulkodik.
Midőn idáig jutok, telefonon hívnak a laborból, hogy tudassák velem: az üvegedény közönséges cukorszirupot tartalmaz, pontosan ugyanolyat, aminőben gondos nagymamák teszik el télire a birsalmát. A szirupot hidegen öntötték a kézfejre, hogy az ne szenvedjen hőkárosodást, közli szenvtelen hangon a szakember. A végeredmény nulla, folytatja, mivel húsfélék esetében ez az anyag nem akadályozza a bomlási folyamatokat, legfeljebb esztétikai értékkel bír.
Nem reagálok zsigerből, jóllehet kis híján megugrom a hátraszaltót az esztétikai értékkel bír szöveg hallatán. Elharapom a nyelvemre toluló választ, megköszönöm az információt.
Egy percre átadom magam a vizuális fantáziának. Jelenetemben a fura szépérzékű laboros a tulajdon heréit dzsemesíti a téli napokra, és még a csipetnyi szalicilról sem feledkezik meg. Azután hosszan elgyönyörködik a stelázsi polcára helyezett esztétikus lekvárban.
Inkább a heges arcú férfi képére bámulok. Egyre bizonyosabban érzem, csaknem tudom: ő az.
Ő ölte meg Serafot, és most velem óhajt egerészni.
Sóhajtva kézbe veszem a gladiátor anyagát.
A húsz-huszonkét év körüli ifjú az illegális izomtömegnövelők alkalmazásának következtében előrehaladott máj-, vese- és agykárosodásban szenvedett. Meglehet, halála percében még tünetmentes volt. Fogazatát csak nemrég hozatta rendbe. Halovány reménység: valamelyik fogmíves műhelyben talán azonosítani tudják kilétét. A homokos lebujok végiglátogatásának terve félretehető, ugyanis a patológus a végbélzáróizom állapotát vizsgálva kizárta a homoszexualitást. Maradnak a szado-mazo klubok.
A továbbiakból kiderül, hogy a gladiátor haldokolva került Angelo megest egy angyal! teherautójára. A tüdőlövés okozta vérzés végzett vele, bár a korábban szerzett sérüléseibe is csaknem bizonyosan belehalt volna.
Utóbbiak kardtól, lándzsától és pajzsütésektől származtak.
Okos Bye! Jól fogalmaztál: gladiátor.
A szado-mazo klubokat is ejthetjük.
Elegendő, ha körülnézünk a gladiátorsulikban. Mit nekünk?!
Sikítani támad kedvem.
Hátrarúgom a széket, és a Főnökhöz indulok, hogy megosszam vele tehetetlen dühöm hangeffektusait.
A feljebbvaló irodája üres. Magamon kívül maradok.
Josy Sol, a meggyilkolt csecsemő aktáját önvédelmi okokból mára félrehagyom.
Felhívom a kórházat. Fiatal doktorhang adja tudtomra: Myra talán még rendbe jön. Fájó részleteket közöl a lány jelen állapotáról.
Viszonylag ritkán sírom el magam. Ezúttal megteszem, teljes titokban.
Igenis elmegyek a Víg Sellőbe. Szükségem van épkézláb emberek társaságára, még akkor is, ha ezen illetők a széles körű családom tagjai.

 

 

Estére az őrjöngő szél elcsitul. A fellegektől megpucolt, esőtelen égbolt csillagokkal kápráztat.
Belloq jobbján ülök a Mazdában.
Mögöttem Ella és Martin sugdolózik. Fojtott vihorászásuk sejteni engedi, hogy ellenem titokzatoskodnak.
Elgurulunk két utcai lány mellett. A bérkorpuszok hozzáférhetetlenre bugyoláltan, csizmában, vastag nadrágban, kapucniba rejtett fejjel rázdogálják-ringatják csontjaikat a járdaszélen. Vagy csak dideregnek.
– Ez ám a zsákbamacska! – rikkant Martin. – Bár lehet, hogy nem is rondák, csupán azért vannak szkafanderben, mert űrsétára készülnek. Életveszély kibérelni őket. Gondoljatok bele: jéggé dermedt altestű, hideg nyelvű lányok, és ráadásul, tök horror: piszkosul kocog a foguk!
A zsarufészekben hagyottak körül zümmögő gondolataim elhessentésére bekapcsolom a rádiót. A meteorológus javulással kecsegtet. Plusz tizenöt-húsz fokos hőséget ígér holnapra. Rosszhiszeműen felnevetek.
Ella megkocogtatja a vállamat.
– Hajlandó vagy végre velem is foglalkozni?! Az isitársnőim lázasan készülődnek, varratnak, próbálnak, vásárolnak! Tutkó, hogy szépségszalonban töltötték a délutánt az anyukájukkal! Denisa, segítened kell, hogy holnap én nyerjem a Miss Suli címet! Kinéztem a fehér ruhádat, a csipkés szoknyájút!
– Azt nem adom kölcsön! – hörrenek. – Még egyszer se volt rajtam.
– Majd szörnyen vigyázok rá! És ha mégis letortáznám, vagy valami, beadom a pucerájba. Úgyis tök menyasszonyos! Mire legközelebb férjhez mész, tutkóra kitisztítják. Szükségem lesz még a páncélozott melltartós bodydra! Ja, és üvegszálas harisnyára. Azt is kiválasztottam a szekrényedből, bár eléggé ciki fazon. Szerintem egyik isitársőm mamája se vesz fel ilyet! Nekik különben is az a fő, hogy a lányuk legyen szépséges!
– Milyet nem vesznek fel? – élénkül Martin.
Bár lepisszegem a leányt, ő meg se hall.
– Olyan, mint egy harisnyanadrág, amelynek a bugyirésze a keletkezésekor gondolt egy pikánsát, és inkább harisnyatartó lett belőle. Pontosabban: tökre olyan, mint egy harisnyanadrág, aminek kivágták a lábközi részét. Eléggé ledéres. De szüléshez is praktikus. Denisa, remélem, hétköznapi alkalmakkor legalább bugyit húzol hozzá! Nehogy felfázz nekünk, mert az tovább rontja a gyerekváró esélyeidet!
– Leszállnátok rólam?! – firtatom.
Azért se vallom be, hogy az ominózus modell mindössze egyszer volt rajtam. Épp csak bemutattam Belloqnak.
Daniel szótlanul vigyorog mellettem. Szakasztott úgy, mint amikoron elé lebbentem a szellős cuccocskában. Lényegretörő darab, mondta kis tűnődés után, és legott a lényegre tört.
– A páncélos bodyról is mesélhetnék – folytatja Ella, és vígan mesél is. – Valami betonozás van a melltartója kosarában, amitől levéve is pont olyan tömötten néz ki, mint testen. A dudorok miatt persze rém helyigényes, nem fér a fiókba, így hát Den vállfán tartja. Múltkor apu marhára meglepődött tőle öltözködés közben. Kitárta a gardróbajtót, azután elhalóan felnyögött: Denisa, te mit csinálsz a szekrényben!? Mellesleg az isitársnőim mamái ilyet se viselnek, szerintem. Tehát nem is adhatják kölcsön a lányuknak! Úgyhogy én leszek a Miss Suli!
– Nem dob fel, amit hallottam – mondja az apja. – Bizarr lennél vampnak öltözve. Azt hittem, a gyermekszépségverseny a természetes bájról szól.
– Arról szól! – bizonykodik a pubertáló. – Csak egy kicsit feldobjuk a természetességünket. Lesz bikinis, sport-cuccos és gálaruhás bemutató. Talán azt gondoltad, hogy katicabogár-pettyes napozóban fogunk parádézni?!
– Nem szívesen emlékeztetlek a korodra...
A leány lehurrogja.
– Ne is! Először is, ez udvariatlanság a nővel szemben, aki vagyok. Másodszor: divatjamúltál! Már ötéveseknek is rendeznek szépségversenyeket! Sok család abból él, hogy versenyezteti, modellnek adja a gyerekét! És ha Denisának engeded a ledéres göncöket, nekem is hagynod kell! Különben is, mindjárt elrontod a bulizós kedvemet! Denisa, a jeanskék bikinidet választottam! Mivelhogy annak is páncélozott a melltartója. Ugyanis saját mellben még nem vagyok verhetetlen, elvégre alig múltam tizenegy! A tornázós cuccaidat is átválogattam. A felemás színű overallod szexisebb, mint az olívzöld. Tangával és görkorival veszem fel, és rockzenére fogok betáncolni! A hajamat a bal oldalon, a búbomon és homlokban csigásra csináld meg! A jobb oldalát tűzd fel a fejem tetejére, a lila tollas, meseszép csatoddal! Tudod, tavaly nyáron ilyen frizivel jártál! Azután aranycsillámos körömlakkra gondoltam, tűzpiros rúzsra...
– Na, elég! – sikolt Martin. – Ott leszek a kamerámmal, és rögzítem az esztrádot! Ha egyáltalán képes leszek rá a röhögéstől.
– Ha tényleg ilyen vérkomolyra veszitek, nem a suli báltermében kéne fellépnetek, hanem pedofíl szeánszon – mondatja velem a növekvő ellenérzés.
– Neked megártott a bűnüldözés! – int le Ella.
– Egyetértek Denisával – jelenti be Daniel.
– Neked sokkal régebben megártott!
– Én se vagyok lelkesült! – közli Martin. – Roppant mulatságos lenne a versengésetek, ha bemutatnátok, milyennek látjátok a vénséges, húszéves nőket, amint hót komolyan vonaglanak a kifutón, mint bestiális szépségek. De a ti szándékotok az, hogy magatokra hazudjatok tíz-húsz évet, nemlétező bögyöket, kilónyi habarcsot! Bár meglehet, épp e komolyságtól fog kabaréba fúlni az egész!
– Remélem, a tévé nem vonul ki, és a kislányok nőimitátor-bulija az iskola falai közt marad – sóhajt Belloq. – Hagyjuk aludni az aberrált oroszlánt!
Ella hátravágja magát az ülésen.
– Szellemi múmiák vagytok! – morogja sértődötten. – Balzsamoztassátok be az agyatokat, nehogy rátok romoljon!
Szigorúan hallgatunk.
A pubertáló tovább füstölög.
– Álszentség! Prűdség!
Ezenközben az előtte meredező üléstámlát lökdösi a térdével, pontosan tudván, hogy a vesémmel együtt.
– Et tu mi fili, Martin! – nyögi, veszedelmesen olvasott lévén.
Innen nézvést fel nem foghatom, miért kívánkoztam szeretteim közé. Megest szívesen rágyújtanék. Fogaim közé harapom a gondoskodó leányzó jóvoltából a nyakamba madzagolt leszoktató cumit.
Belloq rám pillant, kicsit felvonja a szemöldökét. Hátranéz a tükörben.
Azt látja, hogy az ő ivadéka az én öcsém szeme felé kapdos tíz meresztett körömmel. A veszélyeztetett a fogait csattogtatva, morogva viszontfenyegeti.
A dühöngő leányzó combjain tartott rejtélyes dobozban leledző valamicsoda erőteljesen kaparászik a hánykolódó papundeklibörtön falán.
A Mazda lelassul.
– Megérkeztünk – sóhajt sofőrünk és útikalauzunk, Belloq. – A kibővített zárt osztályra.
A Víg Sellőbe vonulunk.

 

 

Keresztülölelődzzük magunkat harminc változatos korú rokonon, harminc különféle parfümfelhőn és dezodorillaton. Némelyik odőrtől tüsszentenem kell. Bezsebelek tizenöt de jól nézel ki! – és ugyanannyi de sovány vagy!-ot. Hát ez döntetlen.
Feltűnik, hogy az idősebb családtagok – énszüleimet is beleértve – együttérző sajnálkozással szorongatják Belloq kezét. Na persze, mert híre ment, hogy én teszek keresztbe az apaságának! A pszichoszomatikus fogamzásgátlással. A skalpom eldobom!
A csókhömpöly apadtával helyet foglalunk a számunkra kijelölt székeken. Velem szemközt ülő, máig szépnek látott, mindenkor elegáns anyám homlokráncolva méregeti öltözékemet – farmer farmerral, dudli a nyakban –, és alighanem megint az jár a fejében, hogy zongoravirtuóznak szánt. Egykor daliás apám a szemüvegét törölgeti, mivel a neki járó üdvpuszikat szokásosan a lencsékre nyomtam, dioptriánként egyet-egyet.
Szeretetteljesen szemlélem őket, addig is, amíg hagyják ezt zavartalanul éreznem.
Közben felelgetek a mindenfelől felém áradó hogy vagy? kérdésekre.
Egyszercsak Ella besokall, és emelt hangon tudatja: Denisa állati jól van, jöhet a következő társalgási csont!
És széles gesztussal átadja a szót az apám jobbján ülő, ezüstősz, pöttöm nagyanyámnak.
– Úgy örülök, hogy látlak, bogaram! – derül fel nagyanyó potpourri rózsabimbóra emlékeztető, finom ráncokkal telerajzolt, kicsiny, vajszín arca. – Jövőre már biztosan nem találkozunk! Érzem, karácsonyra elragad a halál.
– Dehogy ragad, csak flörtöltök – felelem.
Nagyanyám évek óta hivatásos végelgyengült. Ám, hogy addig se teljék haszontalanul az élet, amíg lépten-nyomon emlegetett halála elragadja, süt-főz, kertet gondoz, bringával gyorshajt, hajlékonyan jógázik és távúszik. Őszönte álomi lekvárokat és befőtteket ajándékoz a kamrám polcaira.
– Remélem is, hogy egy kis ideig még nem halok meg – sóhajtja –, mivel vannak még terveim! Azt hiszem, megpróbálkozom a műugrással. Emlékszel? Csöpp korodban Mamának szólítottál?! Szeretném, ha a dédunokám is mamózna.
– Ámen – hagyom rá.
Némi csend áll be, tekintetek villannak, megegyezendő abban, ki következzék.
A pincérek elénk teszik az étlapot.
Az asztalvégen ülő szikár férfiúra, legkedvesebb nagybátyámra nézek. A valahai gyerekszemmel látom őt: hatalmasan nagynak és tekintélyesen kövérnek, domború hasán feszülő kockás ingben, széles gumijú nadrágtartóval, zsebre vágott kezében folyton aprópénzt rázva-csörgetve. E szokása miatt a szomszéd kölykök csak Maszturbácsinak hívták a háta mögött. És ha ő véletlenül meghallotta gúnynevét, dühödt elefántordítással űzőbe vette a csúfolkodót, és űzte árkon-bokron át, hintálló pocakkal, félretaposott sarkú kerti cipőjében klaffogva, reménytelenül. A kölyköket aztán én értem utol, és tépáztam meg – vagy ők engem pompás játék volt! –, és titkon én is a gúnynevén emlegettem őt, bár még csupáncsak sejtvén, mit is jelenthet az. Maszturbácsi lehelete estére általában fokhagyma- és sörszagúvá vált, teste kolbászfűszer-illatot izzadt, és midőn rengetegnek érzett, fotelosan puha combjára ültetett, elmondani az akkor kitalált sárkányos-koboldos-királylányos-lovagos mesét, amelyben mindig győzött az Igazság, Becsület, Szeretet szentháromsága, jászolmeleg, altató erejű szuszogással kísért szavai hallatán hamar a vállára ernyedt a fejem.
Az öblös nevetésű, dús húsú dalia mára elszikárosodott, szemüvegre szorul, s időnként furcsán feledékeny: nemritkán zsaruk, turisták és más korrekt megtalálók viszik haza őt a város túlsó végéből, holott eredetileg a bácsi csupán a fürdőszobába indult, pisilendő.
– Hallom, emancipa lett belőled – szól zordonan. – Csak a munkád számít, a háztartást a férjed vezeti, a gyerekszüléstől ódzkodsz. Ne kotyogj közbe, tudom, mit beszélek! Bevettem az agyfényesítőt, dupla adagot! Olyan helyes, nevetős, nyüzsgönc, sportgiliszta kislány voltál, legkedvencebb a szívemben! Lepj meg egy másolattal, minél előbb, mielőtt azt is elfelejtem, hogy erre kértelek!
A bácsi harminckét éves, alkatilag apjára hasonlító, amúgy spleenes kedélyű anyjára emlékeztető, máig pasas- és gyermekkerülő, hancúrkedve-se-sok, velős stílű leánya, Lalee kér szót:
– Idén azért gyűltünk egybe, mellesleg biztosan kitaláltad, hogy egy emberként rávegyünk: ugyan már, kultiváld a kakás-mamást! Nyilván kilógok az összeesküvésből, de muszáj kinyilvánítanom: szerintem tégy, amit akarsz!
– Lalee! – sikoltanak többen.
– Mit laleeztok! Nézzetek rá: karcsú, nyúlánk, dög! Rühellne elcseszni az alakját a terhességgel, lomposra nyúzatni a mellét a szoptatással. És közben a karrierje is odébbállna, Isten hírével! Ne szüljön, ha nem akar!
– Lalee is emancipa – jelenti be Maszturbácsi drámai hangsúllyal.
– Mindenki tudja, ne untasd őket, papa! Részemről azért vagyok itt, hogy egy jót kajáljak. Két éve miattam ült össze a Vérek Tanácsa, hogy rávegyetek: alapítsak családot. Már akkor is csak enni jöttem el. Még egy okfejtés erejéig lennék eretnek, Denisa. Az a nézetem, hogy a férjed sokkal nagyobb szám, mint te. Minek is keverednétek?! Inkább klónoztassátok őt! Úgyhogy a bevett, célzatos jellegű ajándékozás keretében gumi óvszert kapsz tőlem.
A fejedelmi termetű Lalee átnyújtja a kis csomagot, majd magához inti a közelben őgyelgő pincért, és vacsorát rendel.
Az ételsorok kiválasztásának idejére a zsinat szünetel.
A balomon ülő Ella közelebb húzódik hozzám. Vállunk, fejünk összeér az étlap fölött. Bár az egész napos koplalástól már-már kannibálosan éhes vagyok, vacsoramenüm összeállítását az alig tinédzser korú dietetikusra hagyom. Mióta egészség- és táptant is oktatnak a sulijában ráadásul – naná! – hozzáolvas, otthon mi is sokat tudtunk meg arról, mely étkektől lehet korai szívbajt kapni. Többnyire mindazoktól, amelyek eladdig ízlelőbimbóink kedveltjei voltak. A páratlan rábeszélőképességű leány hatására Daniel, a főséf búcsút vett a főzőmargarintól, a császárszalonnától, és csak elvétve paníroz. De a tofut^* – mint húshagyót – nem engedi egyeduralkodni a konyhában – a sajtféléket viszont nem hagyja száműzetni. [*Tofu: szójababsajt]
Egyszóval Ella tudja, mit kell ennem. Meg is rendeli nekem.
Azt sem kétli, hogy mosti, önutálós állapotomban jócskán megvisel a családi autodafé. Halkan együttérzéséről biztosít, és korát újfent meghazudtolva hozzásúgja: bírd ki őket, csak azért szigorkodnak veled, mert azt hiszik, ez a felnőttség.
Kitör a lakoma.
Olga néni, akit hajdan hajszálra oly öregnek és porosnak láttam, akárcsak ma, jóllehet emlékezetem kezdetén legfeljebb harmincéves lehetett aki csupán az évenkénti kötelező családi szeánsz kedvéért mozdul ki borongós hangulatú, ódon horgolásokkal zsúfolt, reumabalzsam- és hársfatea-illatú otthonából, három évtizede ápolt özvegyi gyászából, rám mutat a villájával.
– Te mindig is vadóc gyerek voltál! Én már régen megjósoltam, hogy nem sokra viszed! Nem is tévedtem! Legfeljebb abban, hogy akasztófára való férjet fogsz ki magadnak. Ezzel szemben a te férjed az Isten Lába! Daniel rendes, megbízható, becsületes, jóképű, családszerető fiatalember. Te vagy az akasztófára való, ha nem töröd a kezed-lábad, hogy mindörökre magadhoz láncold őt egy közös gyermekkel! Jövő ilyenkor itt akarom látni azt a babát, különben kizárlak az örökömből!
– Mi szállna rá Olga nénitől?! – fanyalog Lalee, markában egy libacombbal. – A gyásza?
– Kislányom! – hörren Maszturbácsi. – Ne kézzel egyél! Bankfiókvezető létedre!
Olga néni áthatóan méregeti Laleet és engem: a bárányok közt feketéket. Oválisan keskeny, hegyes állú arcában kavicsszürke, merev tekintetű szempár főszerepel. Hegyes orra enyhén kampós, kaszaél-keskeny ajkai fölött egy, az arcformájához igencsak illő bibircsók trónol, annak közepében őszes, merev szőrszálak meredeznek. Minden tavaszon arra készül, hogy valami pasztellesen üde színű kosztümöt varrjon magának. Aztán vásárol két méter fekete szövetet, és zsákruhát alkot belőle.
– A naplóm rád szállhatott volna – közli velem. – Harminc éve abba jegyzem fel a gondolataimat életről, halálról. Nagyon értékes örökség.
– Köszönöm, majd igyekszem, hogy méltó legyek rá – sóhajtok lehajtott fejjel, nehogy felingerelje vidámodó arckifejezésem.
A jobbomon ülő Isten Lába, a tökély Belloq az enyémhez simítja a térdét. Viszonzom érintését. Ígyként tartjuk egymásban a lelket. Bár csak az asztal alatt, duggal.
Az egekig magasztalt hitves ámulatosan fest öltönyös, nyakkendős gálájában, soronkívül üdére borotvált, derűs arcával.
Anyám is őt nézi, majd kissé fátyolos, jól választottál, lányom pillantással felém bólint.
Azután az előttem gyönyörlő étekfélékre mered, és elborzad:
– Denisa, te ettől akarsz gyermeket foganni?!
– Szerintem nagyon dekoratív – mondom. – És még ízlik is.
– De ez csak siló! Neked most kettő helyett kéne enned!
– Három helyett! – szögezi le Louisa néni, a nővére. – És rengeteg húst!
– Erről beszéltem – veti közbe Martin. – Ne hagyd magad félretájékoztatni, Denisa! Semennyi kajától sem esel teherbe! Tripla húsoktól se!
Anyám vonásai megenyhülnek.
– Az utóbbi években folyton csak aggódom értetek – mondja. – Kisebb korotokban feleennyi izgalmat sem okoztatok, pedig akkoriban is eléggé önveszélyesek voltatok. Veled mintha mindig csak kórházban találkoznék – fordul felém. – Ha ragaszkodsz e morbid találkahelyhez, nem bánom, csak váltsál osztályt. Miért ne látogathatnálak például a szülészeten? Nem vagyok szakértő, ezért úgy értelmezem a pszichés meddőséget, hogy nem akarsz gyereket. Állítólag sok görcsünk-gátlásunk egészen zsenge korunkban alakul ki. Úgyhogy elgondolkodtam, milyen trauma érhetett téged, még az emlékezeted előtti időkben, esetleg az én részemről. El kell mondanom valamit. Annak idején nem ugrándoztam örömömben, amikor megtudtam, hogy megfogantál. Féltettem a karrieremet, az alakomat, rettegtem a vajúdás kínjaitól. Attól, hogy a születésed után minden szép megváltozik, és az életem egyhangú robotba fullad.
– Miket fecsegsz, Nava?! – sikolt Louis néni.
– Az első hónapokban úgy hordtalak, mint egy idegen testet – folytatja anyám, önmagához könyörtelenül. – Aztán, úgy a tizenhatodik héten, valami furcsa lökést éreztem belül. Olyan erőset, hogy meginogtam. Az orvos azt mondta, kizárt dolog, hogy megmozdultál volna: korai még. De én biztosra vettem, hogy téged éreztelek. És aznap este és másnap is úszkáltál bennem. Azon legelső, földrengésként érzékelt moccanásodtól szeretlek. Egy hónap múlva már erősebben fickándoztál. Esténként apád hátához simított hassal aludtam el, hogy ő is élvezhesse mocorgásodat. Életem egyik legboldogabb időszaka volt. Soha, senkinek nem mertem szóba hozni azt a kezdeti négy hónapot, amíg kelletlenül gondoltam rád. Tudnod kell róla. Én már megbocsátottam magamnak, pontosan akkor, amidőn rádöbbentem: fokozhatatlanul szeretlek. És ha ez tudat alatt megmaradt benned, ha te is az idegentest-érzéstől tartasz, nyugodj meg, kislányom. Az a gyermek nem fog a világod és közéd állni! Életed része lesz. Meghitt és bensőséges része. Megkönnyebbültem, hogy elmondhattam, s ezzel egyben bocsánatot is kértem tőled. Bár egy könyvet hoztam a mai este mementójául, inkább ezt a gyónást adom át. Remélem, segít neked. És akkor nem is lesz szükség a mesterséges megtermékenyítésről szóló olvasmányra.
– Enyhén szólva is letaglózott vagyok – sóhajt apám, letéve kést, villát. – Mostanáig azt hittem, a gyermekvárás csak nekünk, férfiaknak okoz ambivalenciát.
– És most hirtelen kiderült, hogy mi, nők, szintén emberlelkűek vagyunk?! – szólok, örvendezve a hangomnak.
Anyámat hallgatva attól féltem, pár hétig beszédképtelen leszek.
A nénik arcát fürkészve látom, úgy vélik: megint eretnekség történt. Nem nyögöm ki előttük, milyen szívesen keresztültáncolnék az asztalon, hogy kézen fogjam anyát, kivigyem az utcára, és rázúdítsam titkolt félelmeimet.
Idegen-test-érzés.
Ő ki merte mondani, ha majd harminc év után is. A babazsúr-idillnek szánt családi összejövetel kellős közepén.
– Köszönöm – rebegem.
Az a gyermek nem fog a világod és közéd állni. Életed része lesz.
Anyámnak elhiszem.
Az Isten Lába átöleli a vállamat.
A másik oldalamon ülő Ella kézen fog.
– Szerintem erősíteni kéne az anyáskodó hajlamaidat. Ez a csecsemő az én ajándékom!
Ezzel az ölembe helyezi a titokzatos dobozkát.
Gyermektapasztalt nagynénéim testevő-invázióra számítanak. Ugrásra készen hátrább tolják a széküket, és felmérik a legrövidebb menekülési útvonalat.
Kibontom a csomagot.
Elbűvölően ruházkodó, féltenyérnyi lény ágaskodik a körbelyuggatott doboz fenekén. Saját szőrméből készült, csillogóan sötétszürke, kapucnis kabátkát és fehér nadrágot visel. Kurta lábakon cipelt hengerded teste szerfelett pufók. Szürke pocakjának középvonalában keskeny fehér csík villan, mivel – sajna, épp a gombolásnál – nem ér össze kihízott kabátja. Arasznyi, szőrtelen farkincáját a szürke szín különféle árnyalataiban pompálló gyűrűk ékesítik.
Hosszan szemlélem a csöppnyi szépség érdeklődően ráncolgatott hegyes orrát, tágra nyitott, medvecukorszínű szemét, csupaszló, áttetszően rózsás, kerek fülét.
Mutatóujjam hegyével megérintem kéznek tetsző mellső végtagját.
A négy vékony, rózsaszínű ujjacska az enyémre tapad. A kíváncsi lény megszagolgat, finoman belém ízlel.
Azután a kézfejemre szökken, a csuklóm felé iramodik, és eltűnik farmeringem mandzsettája alatt. Végigtrappol a karomon, felkapaszkodik a vállamra, majd a nyakamhoz simulva elhelyezkedik, és fejét a galléromra támasztva végigtekint dermedt közönségén.
Nem tör ki sikítozás, mivel patkánygyanús farkincája rejtve marad az ingem alatt.
– De édes! – nyögi Louisa néni. – Hörcsög?
– Csuklyás patkány – közli Ella hipnotikus hangszínnel. – Nem kell visítozni! Még kölyök, tök szelíd, tűrhetően szobatiszta, és nem terjeszt miazmákat. Viszont önelégült és kövér. Steven Seagalnak neveztem el. Mit szólsz, Denisa?
A fülemben kutató selyembajuszos orrocska csiklandozása elszótlanít.
– Amikor otthon becsomagoltam neked, megvizsgáltam az altestét, és kiderült, hogy az állatkereskedő jól átvágott, mert nem is fiú, hanem lány – panaszolja a pubertáló. – Nem bánod, ha ezentúl Chi-Chi Seagalnak hívjuk?
– Legyen – hagyom rá.
A szóbanforgó sarkon fordul, visszabújik a gallérom alá, és futvást lefelé indul a karomon. A kézfejemen elpihen egy pillanatra. Megszaglássza az ujjaim között tartott evőeszközt, majd felemelkedik, és két mellső lábával megragadja a kés nyelét.
– Tegyétek el! – követeli Olga néni. – Bármilyen aranyos, mégiscsak patkány!
Ella sóhajtozva a dobozába toloncolja Chi-Chi Seagalt. Betesz mellé egy paradicsomgerezdet és néhány rizsszemet. Mielőtt rácsukná a fedelet, röpke beszédet intéz őpufókságához:
– Amint hazaérünk, szabadon engedlek. Futkározhatsz egész nap. Meglátod, a mozgástól megint karcsú leszel.
– Te szabadon akarod tartani a házban a patkányt?! – érdeklődik az apja, egyelőre higgadtan.
– Denisa nem szereti bekalitkázni az állatokat. Ezért beszélt le a papagájról. Chi-Chit ő kapta! És ő nem teszi ketrecbe! Ha az éjszakás műszakja zavarna benneteket a hálószobában, én szívesen alszom vele!
Daniel hallgat, leánya ravasz válaszán mereng. Rám nézvén látja, hogy nem lel bennem szövetségesre, ha netán ellenezné a Szabadságot a Csuklyás Patkánynak! akciót.
A Vérek Tanácsa – személyemről üdítően megfeledkezve – tovább ülésezik, immár ezen tárgykörben: egészséges-e rágcsálókkal együtt hálni?
– Tetszik Chi-Chi? – kérdezi súgva Ella.
Bólintok.
A faggatásnak ezzel még nincs vége.
– Segítesz holnap a készülődésben? Már nem akarok bestiának öltözni. Megcsinálod a hajamat? Meg a körmeimet, hogy olyan mandulaszerűek legyenek, mint a tieid? Elárulod, hogyan kell tetszeni? Hazajössz időben, vagy még előbb? Nem feledkezel meg rólam? Ott leszel a versenyen?
Bólogatok.
Egyre felszabadultabbnak érzem magam. Anyám nevet adott önmagam elől is elhallgatott szorongásomnak. Ella megest gyereklányként viselkedik. Lalee kedvemre beszélt: az isteni Belloqot valóban klónoztatni kéne. Családom végre megfeledkezett rólam, mint témáról, mi több, patkány és pestisjárvány összefüggéseiről sem tanakodnak már. Csaknem észrevétlenül, kötetlen fecserészés alakult ki a rohamosan üresedő tányérok fölött.
Hátradőlök a széken. Daniel válla simul a fejem alá.
A régről ismerős arcokat nézem, térben és időben másünnen: az egyszervolt gyermekségbe visszakirándulva. Szomorgató-szép hangulat borzongat. Azon időkben oly csodálattal tekintettem összes eleimre, akárha mamutokra: felnőttes méreteiktől, végtelennek érzett koruktól elképedten, számomra fura szokásaik iránt elnézően, tőlük majdan különbözni vágyón. Élveztem szeretetüket, még a zsörtösség paravánja mögé bújt, szúrós puszikat osztó Olga néniét is, a tőle kapott varróleckéket, pazar gyűszűgyűjteményét, Maszturbácsi torkos életörömét, Mamó fáradhatatlan cickányaktivitását, anyám, apám azon igyekezetét, hogy feloldják négykézlábazó kisöcsém miatti durcakorszakomat.
Eszembe jutnak azon idők, amikor Ella-korúvá serdülve elszakadtam tőlük. Midőn azért futottam önmagam elől, hogy rám találjak. Akkoriban még nem két perc alatt évültek el a csodák. A mozik évekig játszották az új filmeket, a csúcsrajáratott jeleneteknél nyikorogtak a széksorok, és elakadtak a lélegzetek, mert még volt ingerküszöbünk, és kevés izgalomtól is nagy feszültséget éreztünk, egészségesen.
Oh, rusztikus korok habosra hajtott lovai! Koponyacsont arcú, markáns héroszai! A heroina szép volt, ijedezős, és szellemileg süketnémára árnyalt. Ezen élettelenül hagyott nőket szánván határoztam akként, hogy zsaru leszek. Apám, anyám nem örvendett. Azt remélték, kinövöm.
Hát: van korom!
Slukkolok egyet a nyakamban lógó cumiból.
Csalizsaruként kezdtem. A legelső szatírfogásra immár gondolni se kedvelek. A fickó egy szál ballonban, tornacsukában mutogatta díszét a közparkban. Úgy véltem, színtelen volna, ha egyszerűen csak közölném: Véged picim, szerv vagyok! Rémületet mímelve hagytam, hogy egyre szűkülő körökben kerülgessen, majd egy óvatlan pillanatban lecsentem róla a kabátot, és megugrottam vele. A markecolt pasek legott rájött, hogy valójában ő iszonyúan szemérmetes. Országomat a leplemért! jeligére farokfelvágva, ökölrázva söpört utánam. Őt a rám vigyázó társam, Donald követte, lóhalálában. Donaldot egy kutyasétáltató asszony vette űzőbe, német juhászostól. A többi érdeklődő csupán a végkifejletre kíváncsian társult mezőnyünkhöz. Hanyatt-homlok loholtunk maratonit a célig: a zsarufészek fogdájáig. Mire a kabátnyitogató felocsúdott, a Yardon ült, tetőtől talpig corpus delictiben. Népmesei volt. Az egyik bulvárlap – a fotósa is velünk futott – egy hétig is megélt az eseményből.
A többedik alkalommal zsigerig megrémültem. Belloq volt a rám ügyelő társam. Először dolgoztunk együtt. Daniel kevéssel korábban került elő egy távoli városból, megözvegyülten, mogorván, nindzsoid előéletét gondosan titkoltan. Nem is gyanítottam, mit forgat a fejében, látván a szatírhajtás iránt tanúsított unottságomat, félelemtelenségemet. Gyíkfarknyival később lépett közbe, mint reméltem. Épp időben ahhoz, hogy nagyobb bajom ne essék, ám hősiesen megvárva, míg istenigazából megijedek a felém áradó tébolytól, a torkomnak szegezett, csőre hergelt stukkertől.
Azon kapom magam, hogy múltidézgetésem penetránsan emlékeztet a nagyszabású tévés show-mesterek vakációzása idején sugárzott, legdögösebb műsoraimból jellegű válogatásokhoz.
Best of Denisa?!
Ugyan, hol vannak ezek a Besttől!
A komolyabb ügyek csak ezután következtek. Az egyik história vége tájt négy golyót sebészkedtek elő Daniel testéből. Nem sokkal később összebilincselt kézzel ugrottam a tengerbe egy felrobbanni készülő helikopterből. Belloq nem hitte el a tényeknek, hogy meghaltam. Eltűntnek nyilvánított, a keresésemre indult – és megtalált. Ütöttek, öldöstek minket együtt, és külön-külön. Egy ízben cápaeleségnek szántak kettőnket. Egymáshoz bilincselt kézzel verekedtük le magunkat a menükártyáról. Megmentésünkre érkező társaink forrón gratuláltak túlélésünkhöz, de a közös bilincset rajtunk feledték. Szerelmünk jogerőre emelkedésekor is azt viseltük. Nászi utunkról visszatérőben egy percre magára hagytam a tóban úszkáló kedvest. Mire Daniel – nem alaptalan aggodalomtól serkenve – megtalált a köröttem létrejött véres csatatéren, amnéziában szenvedtem. Elfelejtettem őt és Ellát, éppen őket. Viszont a korábbi, kevésbé szép időkre fényesen emlékeztem. Ők pedig újrahódítottak engem, nem is rezonálva a barátok ötletére, miszerint soha jobb alkalmat az olajra lépéshez.
Hát ez már Best of Belloq.
Miért ne?
A pasas, akit sikítoztató rigolyáival együtt szeretek. Aki ragaszkodik az emberiséggel egyidős, homokóraszerű kávéfőzőjéhez, másodnaponként nyúzakodik relikvia jellegű borotvakésével, hazatérve kizárólag lezser szabású, fehér vászonnadrágban hajlandó otthon érezni magát: e modellből ismeretségünk kezdete óta a harmadikat nyűvi, utóbbi kettőt már magam varrtam. Aki indiános önuralommal palástolja szenvedélyes, robbanékony természetét. Régebben némely ügyeim hatására fel-felfüggesztette a palástolást, ilyenkor megesett, hogy összecsomagolta leányát, muzeális stafírungját, és elköltözött. Azután hetekig haraptuk magunkat, a másik fél közeledésére várva. Többnyire én voltam konokabb, és végül Belloq bizonyult érettebbnek. A pasas, aki eleinte riválist látott a háztartásunkba tolakodott mosogatógépben, és a legapróbb hibáért is kirúgással fenyegette azt, aki szemrebbenés nélkül, fenoménesen főz, zokszótalanul a szekrénybe hajtogatja-vállfázza a mosott ruhát nem iszik, nem dohányzik, nem aszexuális.
Az Isten Lába.
Nagyságrendekkel különb nálam takarításra, ágyazásra, szekrényrendre hanyag, a közelmúltig nyakra-főre iszékony, spanglikedvelő nőjénél, makacs, öntörvényű, nemritkán neurotikus-idióta neuróta imádottjánál.
Ennek változatlanul önutálat a neve, Denisa. Békülj ki magaddal.
Kérek egy pohár bort. Szertartásosan elkortyolom, s közben csakis a pozitív gondolkodással összefüggő magaviseletre törekszem. Bevallom magamnak mindösszes félszemet, és ezzel útjukra engedem azokat a feledésbe.
Nincs több ne, nem kezdetű mondat. Arra koncentrálok, amit akarok.
Mint hajdan. Miként nemrég.
Bye bye, depresszió!

 

 

Hazafelé tartunk, midőn megszólal övemen a telefon.
– Téged keresnek – bökögetem a vezetéssel elfoglalt Danielt, őt szánva donornak, azt kívánva, hagyjanak engem békén, legalább reggelig. Most magammal van dolgom.
– Vedd fel, vagy kapcsold ki – tanácsolja a szólított.
– Nehogy felvedd! – rikkantja a rábízott ajándékaimat bontogató Ella a hátsó ülésről. – Ez a mi esténk!
– Volt – dünnyögi Martin, látván, hogy engedek a sürgető cirpelésnek.
– Aludtál? Akkor ébredj! – közli egy idegen hang a vonal végéről.
– Hogy hívnak? – firtatom rosszindulatúan.
– Zsötem vagyok. Rájöhettél volna! Itt ülök Sfinx számítógépénél. Jól tennéd, ha idesöpörnél! Még bajba kerülhetek, amiért önállósítottam magam. Azt hiszem, találtam valamit. Elkelne mellém az okos fejed.
– Nehogy így fogalmazz: avatatlan lévén elvesznék nélküled.
– Azt várhatod! Na, mikor érsz ide!?
Felsóhajtok.
– Oké, odamegyek. De először és egyben utoljára tévesztettél össze egy madzagbohóccal. Ezt jó mélyen pattintgasd a gránittömbbe, amit a nyakadon cipelsz.
– Miért nem szeretsz egy kicsivel jobban?! – kuncog Bye. – Tíz perc?
– A tűzoltókkal se tévessz össze.
– Tizenöt?
– Inkább.
Bye kilép a vonalból.
– Ez gyerekellenes viselkedés – zúgolódik Ella, megfejtvén a hallottakat. – Azt hittem, be leszek takargatva elalvás előtt.
– Atyád bebugyolál, szép álmokat! csókot is ád, Chi-Chinek is. Újdonat társam reggelre világhírű szuperhekus akar lenni.
– Veled megyek – ajánlkozik Belloq.
– Jó, én meg majd beérem Martinnal – legyint Ella. – Ugye, vigyáztok egymásra?! Jut eszembe, Denisa! Délután kerestek a traumatológiáról. Schweitzer doktor érdeklődött, élsz-e még, és azt üzeni, sürgősen keresd fel őt, mivel nem alhat nyugodtan, amíg néhány kiegészítő vizsgálatot nem végzett el rajtad.
– Addig én alszom nyugodtan – vonom a vállamat.
Miután szeretteinket az örvendező Tarzan gondjaira testáljuk a kertkapuban, Belloq a lóerők közé suhint. Mindenekelőtt megérdeklődöm tőle, milyen benyomást tett rá az est.
– Exkluzív bánásmódban részesültél. Remélem, nem panaszkodni készülsz – feleli. – Némi kritikus szemlélődés után még Olgáról is azt feltételezem, hogy szörnyetegsége meleg szívet takar. Ám azért, ha nagy tűz pusztítana a városban, és közülük sokan otthontalanná válnának, csupán egyiküket fogadnám be gondolkodás nélkül a házunkba.
– Találgassak? A nagymamámra buksz!
– Rajta látom, milyen leszel ötven év múlva. Megtartalak.
– Mamóban óriási a versenyszellem. Együtt öregszik a gyerekkori barátnőjével, közeli szomszédok. Ha Mamó kitalálja, hogy bringázással, úszással tartja fenn a fittségét, Cecilia is cajgára, mélyvízre kap, és úton-útfélen híreszteli, mennyivel sportosabb, mint a mészlerakat nagyanyám. Válaszul Mamó a repertoárjára veszi a jógát. Néhány hónapon belül Cecilia is gumicsontú jogásszá képzi magát, és természetesen gondoskodik arról, hogy a nyugdíjasklubban, a helyi kábeltévében és néhány enyhébb példányszámú lapban az ő fiatalosságát méltassák. Erre a pöttöm Mamónak eszébe jut, milyen remek lovas volt ő hajdan, és eltép a lovardába. Nemsokára Cecilia is ott terem, és legott lefitymálja a puháknak való tereplovaglást, egyből militaryzni, meg díjugratni akar, és persze a sajtóvisszhangról is intézkedik. Amikor legutóbb nagyanyónál jártam, hogy felegyem a meggyes pitéjét, ő éppen görkorizni tanult, mulatságosan. Tőlem kért tippeket, mitévő legyen, ha Cecilia ebben is epigonja lesz. Ajánlottam a műugrást, sziklamászást, ejtőernyőzést, nehézbúvárkodást. Ezek már eléggé strapás sportok ahhoz, hogy Cecilia alábbhagyjon.
– Mennyi esze van Ceciliának? – kérdezi Belloq.
– Nem épp töméntelen, de melyőnk IQ-fenomén!?
– Akkor intellektuálisan kell lekörözni. Mondd meg nagyanyádnak, hogy ezentúl sakkozzon. Lóugrásban üsse ki Ceciliát. Esetleg kombinálhatná a nehéz szellemi sportot a bágyasztó fizikaival. Megvan! Játsszon búvársakkot! Ebben utánozhatatlan lesz. Egyébként Isten áldja infantilis vetélkedésüket, amíg az jót tesz kopogató szerveiknek.
– Átadom – bólintok.
A Mazda fürgén fúrja előre magát a sűrű éjszakában. Nem lelkendezem a rám váró programért. Mielőtt az övfon felcsicsergett volna, azon ábrándoztam, mihez kezdek majd a mellém fekvő Belloqkal, és támadt is számos ötletem: kis éji erotomán jellegűek.
– Nagyon megviselt a Vérek Tanácsa? – pillant rám a kedves, a térdemet is megérintve.
– Ne hidd, hogy ezek az összejövetelek valaha is varázsütésre megváltoztatták volna azt, akiről szóltak: Lalee se ment férjhez a neki címzett szeánsz hatására. Ő továbbra is az a banki nő, aki minden dossziéra ráírja, hogy mi van benne, és a kamat lába jobban felizgatja őt, mint bármelyik pasasé. A tavalyi kollektív homlokráncoltatás után Martinnak kellett volna letennie arról, hogy zsaru akarjon lenni. Mi változott? Martin maholnap diplomás zsaru lesz. E mostitól nem válok házitündérré, aki hétköznap kevésbé fotogén, mert éjszaka háromig ecetez, sósavaz, aki sikálja az ablakot, amíg beledögöl. És alighanem az a mintaanya se lesz belőlem, aki a gyerek szülinapi zsúrjához három napon át fújja fel a lufikat. Az apás szülést se ajánld fel, mint mézesmadzagot, mert nekem nem úgy jó, ahogy divat. Az apák a rusztikus időkben is ki voltak küldve onnan, ahol vér, veríték, nyálka és nyögés volt. Szivarozva fel-le jártak a szalonban a végkifejletig. Így a nők megőrizték a titkot, ám ha eljött az ideje, megosztoztak a csodán.
– Nem szívesen mondanék le arról, hogy a titkot is lássam.
– Tudom. És úgyse fogod látni, miként én sem. A legigazibb titokzat az a másodperc, amikor megkeletkezik a leendő. Egyébként az est nem volt haszontalan. Egy-két követ levett a szívemről: hála anyámnak. Ha porrá égne a hajlékuk, a szüleimet is befogadnám. Na jó, e döntés előtt tán öt-tíz percig is gondolkoznék. Mondd, téged nem érdekel, hová megyünk!?
Látom arcán, hogy kedvére valóbb volna a levett követ forszírozni, mégis eltűri a témacserét. Mire végigmesélem Myra Sol félholtra kínzatását, a meggyilkolt csecsemőt és Sfinx felforgatott kéglijét, eleddigi tapogatózásunkat az ügyben – a kissé pöffeteg természetűként jellemzett – Bye-jal, kimegy a fejéből a kőfirtatás.
Bizony, a kommandóssá lett Belloqban felhorgad a régi szimatösztön.
– Beszéltetek a volt férjjel? – kérdezi. – Priuszos a pasas?
– Priuszmentes. Közeledtünk hozzá. Azt üzente a titkárával, hogy csak holnap reggel tud a rendelkezésünkre állni.
Sfinx háza előtt kipattanunk a Mazdából.
Az első emeletre lépcsőzvén fáradt sóhajt hallatok.
Azután mégsem kezdek nyafogásba a kései túlóra okán.
Dübörgés, robajlás hallszik az ominózus szint felől.
Üvöltés, jajgatás.
Lövések.
Már loholok is, vadászeb-mód, noha a lőfegyvertelenség kevéssé lelkesítő tudatában.
Közben automatikusan az agyamba vésődik: egyazon stukker ugat szólót odafenn. Az utolsó töltényig.
Belloq is velem száguld, majd leelőz. Ő nyilván a pisztoly márkáját, űrméretét – netán sorozatszámát – is kihallja a lőlármából.
És persze ő is abszolút stukkertalan. Végre is, békés célú vacsoráról jövünk.
Kést rántok a csizmaszárból, és még csak el se röhintem magam e szuicid önbizalomtól.
Belököm a félig nyitott ajtót. A Josy Sfinx feliratú réztábla kiúszik látóteremből.
Daniel félretol, és szeizmikus, tengermély hangján a lakásba kiáltja blöffjeit, miszerint állig militarizált zsaruk vagyunk, és teljes megadást követelünk, mert ha nem...
És bevágtat.

 

 

Az odabenni indulatos kiáltozás helyén előbb metszett csend támad.
Majd távolodó lábdobogást hallunk. Úgy tippelem, harminc elefánt, vagy száz lator lehet a hajlékban.
Tehát berontok Belloq után. Holtomiglan-holtodiglan.
Füllentenék, ha azt állítanám: alig is zavar, hogy eközben élénken lőnek ránk.
Mire fedezéktől fedezékig szökdécselve a kedves környékére érek, addigra ő – hát igen: puszta kézzel! – levadászik magának egy kolosszust, és adoptálja a túsz mákdaráló méretű fegyverét. A törődött korpuszt paravánul használja az utcára néző ablakok felé sereglő, hisztérikusan lövöldöző bengák golyói ellen.
Mire mindezt felfogom, a látogatók a párkány fölött távoznak, ejtőernyő nélkül.
Az utolsó vendég – fél lábbal az emeletnyi mélység fölött – kitart még. Reménye szerint mindhalálunkig.
Bár Belloq fejére céloz, az ő teste elé rántott, félelemtől szűkölő túszt éri a lövés, szívmagasan. S az nem szűköl tovább.
Ekkor már a levegőben siklik a késem, és Daniel viszonttüzel.
A benga sikoltva átbukik a párkányon. Iszonyút puffan odalenn.
Kiemelkedem a fedezékül igénybe vett pamlag mögül.
A napközben tapasztalt dúláshoz képest némi változást észlelek.
Sfinx sportserlegekkel és egyéb, díszfunkciós ólmokkal és rezekkel zsúfolt vitrinje hason fekszik a nappali közepén. Fa- és üvegkoporsó gyanánt maga alá temetve a helyzete folytán mindössze nyögécselni képes Bye-t.
A bútormonstrum végénél egy benga teteme hever, körötte óceánnyi vér.
Nem rohanunk a vert sereg üldözésére.
A szekrénynek feszülünk, és legörgetjük azt Bye-ról.
A zúzott arcú, testszerte vérző viking – támaszul kínált karjainkat félretaszítva – üvegszilánkokat fröcskölve, úgy szökken talpra, akár egy rozzant epeda. Abban bízva, hogy erőltetett könnyedségéből csupán a könnyedséget észleljük.
És bár levegőt se kap, s meglehetőst roggyant, ránk üvölt:
– Kapjátok el a rohadékokat!
Végignézek rajta. Sötétszürke öltönyt, halványkék inget visel, fekete cipőjéhez nem fehér zoknit húzott. Hátrazselézett haja tűrhetően bírta az iménti megpróbáltatást.
Ráncolom az agyamat. Töprengés közben – egy másik síkon – az is átszalad rajtam: vajh miért érzek gyakori késztetést, hogy kisfiamnak szólítsam a fickót? A bekapcsolt számítógép csillagképes monitora is a szemembe ötlik.
– Dugulj el! – förmedek az üldözést folyamatosan szorgalmazó, elrongyolódott gálájú Bye-ra. – Legszívesebben fejbe vernélek az összes serleggel, te idióta!
– Túlestem rajta – sóhajtja, s elhallgat végre.
– Ő Daniel Belloq – intek angolosan az ablaknál telefonozó hitves felé. – Engem már ismersz. De én is kezdek eligazodni rajtad. Ha meg akarsz halni, miért nem ugrasz az áradó folyóba? Idejössz az éjszaka kellős közepén, Sfinxnek álcázva?! Tök hülye vagy?!
– Mi van? – nyehegi Bye.
Csípőre vágom a kezem, és hátrahajolok enyhén felém dőlő teste elől. E szögből úgy tetszik, szavamat sem érti.
– Talpig elegánsban, hátralőtt séróval jöttél ide. Gyér világításban pontosan úgy nézel ki, mint Sfinx! Tényleg nem direkt csináltad?
– Színházban voltam a bátyámmal – magyarázza Bye, bokáig lesápadva. – Gőzöm sincs, mi folyt a színpadon. Egyfolytában a számítógépen járt az agyam. A vastaps után egyből iderohantam. Miután veled trécseltem, kinyitottam az ajtót, hogy bejöhess, és visszaültem a géphez. Megleptek a mocskok. Hatan másztak rám, tizenkét ököllel. Testcsatáztunk. Különben már győzésre álltam, amikor ketten összebeszéltek a szemükkel, és rám zúdították a szekrényt. A többi meg fegyvert rántott. Ki akartak irtani! Valahogy nekem is a kezembe ugrott a stukker. Kilőttem a tárat az egyikre. El is találtam a csákót! A szekrény alól!
– Bizony, az már alulról szagolta a lábadat, mire beértünk – csatlakozik Belloq a társalgásunkhoz. Zsebre vágott kézzel megáll mellettünk.
Bye végigmér bennünket, és elvigyorodik. Álla, szája széle remeg. Ökölplasztikázott arca percről percre duzzadtabb. Nadrágszárát, szürke zokniját vér áztatja.
– Mi van, kislány? Te este tíz után csak szülői kísérettel mozdulhatsz ki otthonról? – kérdezi hetykén. Ő is zsebre vágja a kezét. Imbolygó testtartása kissé metronómszerű.
– Meg se hallottalak – felelem. – Töprengj el: mákodra nem akartak megölni, élve kívántak, amíg Sfinxnek hittek. Ha legközelebb betakarnak a szekrénnyel, és még golyó által is az életedre törnek, és neked van egy tárnyi löveted, azt igazságosan osszad szét a jelenlévők között, mert hátha nem járunk arra, hogy segítsünk. Persze, ha téged az ambicionál, hogy egyetlen palit lyuggass lepkehálóvá...
– Jó vagyok! Cseszett jó! – üvölt rám kétségbeesetten. – Nélküled is elbírtam volna velük! A rohamosztagosodra meg végképp nem tartottam igényt!
– Ha nem te vérzel, akkor a cipőd patakzik – mutat rá szelíden Belloq. – Miért nem ülsz le, összeszámlálni a sebeidet? Mindjárt megjön az orvos.
– Te orvost hívtál nekem?! Nincs rá szükségem! Kutya bajom! Nehogy már holnap a sérüléseimen sopánkodjon a főnökség, ahelyett, hogy tiszta erőből a vállamat veregetnék! Mégiscsak hat titánt vertem a padlóba! Nem egyet mindörökre! Tropa lett az egyetlen öltönyöm!
Daniel torkot köszörül, azután mégsem lombozza le a világhírért görcsölő vikinget. Hozzám fordul.
– Van rajzotok a gyerekgyilkosokról? Itt ez a két néhai, lenn a járdán a harmadik. Összevethetnénk őket a fantomképekkel. A többiek elhúzták a vércsíkot.
– Nem sok különbözést látok köztük – hajolok Bye trófeája fölé, mivel a másik eddig is a látóteremben feküdt.
Golfpázsitosra nyírt haj, vonástalanná pumpált telihold arc, cölöp nyak, bivaly termet. Baseballsapka, ezüst basz a bal fülben, fekete bőrdzseki, feszes póló, aranysmukkok a csuklón, sötét nadrág, bakancs. Húszas éveikben járó, művileg izomtömegnövelt vagányok. Mind egyformák.
Bye-ra nézek, s ő vállat von, hüvelykujjpárnáját elhúzza az orra alatt.
– A kocsiban vannak a képek. De kívülről tudom a heródesek külsejét. Épp eleget bámultam a rajzokat. – A tetemekre néz, és újra vállat von. – Szemközt álltam hat ilyennel. Szikrám sincs, melyik kettő ölte meg a gyereket.
– Máris olyan az életünk, mint egy sci-fiben – mondom. – Fogadni mernék, hogy ezeket klónozzák. Meglehet, az ujjlenyomatuk is azonos. Mit leltél a számítógépben?
A viking meginog, már-már Belloq karja után kap, aztán mégis önerőből marad talpon. Bizonytalanul sarkon fordul, és az ablaknál álló íróasztalhoz támolyog. A székre roskadván diadalmas fintort villant felénk.
– Nem kevés időmbe tellett, mire összedugdostam a szétcibált kábeleket. Más baja nem esett a gépnek. Naná! Az izomagyúak csak rángatni tudják az ilyet, kezelni nem. Ott, ahol mások a szürkeállományukat tartják, ezeknél legfeljebb büdös zoknit, faggyút, taknyot találsz.
– Térjünk vissza a főmenübe – javasolja Daniel.
– Tehát – sóhajt Bye, az asztal szélébe kapaszkodva. – Nagyon érdekes az egyik fájl. Sfinx beszkennelt egy csomó újságkivágást. Az lesz a következő kérdésetek, hogy miről!? Ellopott, eltűnt, netán sosem is látott, legendás kincsekről. Amelyek, a cikkírók feltételezése szerint, magánkézbe jutottak, illegális úton.
– A következő munkájára készült volna? – merengek.
– Talán.
– Okosabbak leszünk, ha megmutatod, miről beszélsz? – kérdezem, az asztallap szegélyét markoló, fehérülő ujjait figyelve.
– Ne sürgess, jó!? – mordul, arcszínben is fakulón. – Mindjárt összehányom magam. A klónok fasírtot csináltak a gyomromból. Hozz vizet, ha kólát nem találsz! És gyújts meg egy cigit, és dugd a számba!
– Mindenképpen boázni akarsz?
– Jót fog tenni, én csak tudom!
Nem vitatkozom vele. Keresek neki egy doboz kólát a csatatéren.
Foggal tépi le a zárósapkát. Egy slukkra végez a habzó sziruppal.
Véres, szerecsenesre duzzadt ajkai közé dugok egy staubot. Tüzet is kap.
Tényleg nem lesz rosszabbul. De jelentősen nem is javul az állapota.
Megragadja az egeret. Bűvésztempóban turkálgat Sfinx dokumentumai között. Az se zavarja, hogy immár kiárad a vér a cipőjéből.
Zavar engem. Diszkréten felkeresem a fürdőszobát.
Mire kiöblítem a számat, és visszatérek a két holttest nélkül is túlzsúfoltnak rémlő nappaliba, a technikuscsapat is ott tolong.

 

 

Egy órával később Bye még mindig a gép előtt görnyed.
Önfeledtségében valószínűleg fel se fogta, hogy időközben kisebb műtétet vészelt át. Gépiesen felemelkedett, amíg az orvos lehántotta róla a nadrágot. Azután visszarogyott, s hagyta, hogy gumikesztyűs ujjak matassanak kinyújtott lábán, érzéstelenítsék és összeöltsék tátongó combsebét, ellássák a többit.
– Jobb, mint a narkózis, hipnózis – füttyentett a doktor, végezvén a monitorra meredő, kataton páciens renoválásával. – Lehet, hogy e módszernek még hasznát veszem a praxisomban.
Amúgy Bye nincs egyedül az önkívületével. A képernyőtől bűvölt Belloq is mellette ül. Csakhamar én is közöttük találom magam.
Sfinx sajátos régiségkatalógusa felér egy mesekönyvvel. Tovatünedezett népek és kultúrák temetkezőhelyeiről, vénséges-gazdag templomokból, elsüllyedt hajók mélyéből fel- és elhozott ékszerekről, kegytárgyakról olvasunk. Az ismertetett kincsek legtöbbje csupán rajzon megtekinthető, ugyanis fotó nem készülhetett róluk, sorsuk oly régen ismeretlen. A cikkírók tudni vélik, hogy napjainkban fanatikus magángyűjtők titkos trezorjaiban lapulnak. E kincshörcsögök ismerik és szemmel tartják – olykor meg is lopatják – egymást, ám ha kívülálló tenné kezét valamelyikük értékeire, az nem sokra menne a zsákmánnyal. Eladni nem tudná a portékát. Addig élne, míg meg nem próbálná. Mindössze kétféle húzással kísérletezhetne: 1.) váltságdíj; 2.) elkótyavetyélhetné az ékszerekből kiszedett köveket. Ám így se biztos, hogy matuzsálemként végezné be életét.
A részletes ismertetőt böngészvén megérint – az oly messzi, hogy tán nem is volt században élt – Yv Hercegnő liliomos medáljának legendája. E nemes hölgy atyja varázslójától kapta a csecsebecsét a menyegzőjére. A tojásdad, üvegtiszta kőre festett türkizkék liliommal ékített amuletthez a mágikus személyiség a következő használati utasítást mellékelte: Yv Hercegnő illessze azt hattyúnyakára, és delelőkor álljon vele az ég alá, hogy a napfény a medálon keresztül átjárhassa testét. Amennyiben ezt rendszeresen megcselekszi, elkerüli őt gond, baj, nyavalya, bár csak az esetben, ha igaz életet él. Ha ellensége adand, ejtse szerét, hogy a liliom kék lángjának visszfénye a gonoszra vetüljön, ígyként annak hamarost vége leend: jöhetnek a szemfedélhímző asszonyok.
Yv hercegnő nem sokra ment az amulettel. Két esztendő múltán hitvesura kihajította őt a vártoronyból. A medál a következő aráé lett. Ő se húzta sokáig: egy éjjelen a várárokba fúlt. Kevéssel később fosztogatók törtek az éppen újdonat kézfogóját ülő uraságra, és azon kor szokása szerint agyafúrt kínhalálban részesítették őt várnépével együtt. A medál a rablóvezérhez került, ám hamarosan e dalia is élete végére ért. Amikor elválasztották fejét a törzsétől, igazán nem volt értelme továbbra is a nyakában hagyni a díszes láncot, így az ismét új gazdára lelt.
A történet még hosszan cifrázódik. Az Yv hercegnőről elnevezett medál e század elején tűnt fel egy régiségkereskedőnél. Ezután állami tulajdonba – és múzeumba került. Gonoszdi varázsereje a rengeteg hányattatás ellenére se csillapult. A medál környezetében tartózkodók sorra haláloztak. Ezenközben egy műkedvelő történész megfejtette a valahai varázsló titkos könyvét, azt böngészvén ki abból, hogy a kő nem tűri maga körül az alantasságot: akiben effélére való hajlamot észlel, az máris felveheti az utolsó kenetet. Ám egy napon – jövendölte anno a mágus – az amulett és a neki szánt leány egymásra talál, és ez feloldja az átkos varázst.
A két pasas elbűvölten szürcsöli a sztorit. Amelynek az a további kifejlete, hogy a múzeumot a háborúban – Yv Hercegnőstől – földig lebombázták. A középület helyén emelt toronyház az átadást követő éjszakán lángba borult és elhamvadt. Et cetera.
Halkan megjegyzem: léteznie kell egy ellenamulettnek is, mert nem csupán az alantasok pusztulgatnak e bolygón.
Lepisszegnek, immár a következő ékszer meséjéhez érkezvén.
Hátradőlök a széken, ásítok.
Ücsörgök egy hajlékban, amely esztendőkön át otthont adott a tüchtig Josy Sfinxnek. Mígnem egy hajnalon néhány martalóc órák alatt lelakta a kéglit.
A technikusok rég elmentek, a megboldogult klónokat elszállították. Belloq és Bye tökéletes harmóniában bújja a kincskatalógust.
Amelyet Sfinx alighanem pusztán hobbiból hozott létre. Semmilyen smukk nem állhat távol az ő érdeklődési körétől. Meglehet, azt tervezte, hogy nyugalomba vonulása után ezek felkutatásának szenteli ráérő idejét.
Olykor a monitorra pillantok. Szebbnél gyönyörűbb kösöntyűk tekintenek vissza rám. Véres-varázsos legenda tartozik valamennyihez.
Egyszercsak véget ér a fájl.
Bye lázasan kattintgat. Holott alig eleven.
Indítványozom, hogy menjünk haza.
Belloq bólint, és ülve marad.
Közelebb hajolok a képernyőhöz.
A következő látvány tárul elém: fiatal, legfeljebb húszéves férfi mered rám, olyképp, miként a gyorsfényképész objektívjébe szokás. Üres tekintettel, érzelemtelenül, a fotós tessék mosolyogni! felszólítására fölfelé görbítve ajkait.
A kép alatt név, és egy bekarikázott szám.
Végül egy állítmány: ELTŰNT.
A következő oldalakon további ifjak láthatók, némelyikük szintén a fényképésznél kötelező arckifejezéssel. Legtöbbünk hivatalos iratait efféle siralmas fotók rútítják. Például az útlevelemet. Még sose tűrtem el, hogy Daniel megtekintse a passzust, kiábrándulásától tartva.
E fotók legfeljebb kismértékben különböznek azoktól, amelyek a rendőrségen készülnek, nem élő személyekről, alapos sminkelést követően, hogy a sajtóban közzétehetők legyenek, s a hozzátartozók jelentkezzenek a modellekért.
A molyolós karakterű Sfinx valamennyi archoz nevet és – egytől háromig – számot mellékelt, ám nem mindegyiknél véste fel a baljós ELTŰNT szócskát.
– Lapozz vissza! – nyögöm hirtelen, önmagamat is meglepve.
Bye szélsebesen elém teremti az előző oldalon látott képet.
A fickó emlékeztet valakire. Lágy hullámoktól lírai, vállig érő szőke haj, közepesen magas – vagy nem túl alacsony – homlok, halántéktól halántékig érő, csaknem egyenes, szőke szemöldök, halvány pillák, szabályos könnycsepp formájú szemrés, lenvirágkék szempár, enyhén íves, jókora orr, széles ajkak, gömbölyű áll, középütt árnyékosan mély gödröcskével, gyéres, haloványszőke borosta.
Valahol láttam már a herkulest. És ha egy C-kategóriás fantasy-film főszerepében?
Nevét – Omar Sharon – idegennek érzem.
A kép alatt a tragikus hangulatú ELTŰNT megjegyzés fityeg.
– Sokáig bámulod még? – puhatolja Bye, engem fürkészve. – A skandináv típus a zsánered? Jól van, remélhetek!
– Nézd meg te is. Nem ismerős?
A viking visszafordul a géphez, azután megint rám sandít.
Valahol láttam már a herkulest, hajtogatja egy hang a fejemben.
C-kategóriás fantasy-film?!
Efféle héroszküllemű fickók szokták lobogó hajjal, fedetlen felsőtesttel, kardot lengetve végigvívni az ilyetén mozidarabok teljes hosszát. Csapágyasra hajtják lovukat, fejeket szelnek, ifjú szüzeket szabadítanak.
És csak elvétve halnak meg.
Legalábbis a celluloidon.
Ám ha az ifjú herkules e furcsa való világban létezik, megtörténhet vele, hogy gladiátorjelmezes, összekaszabolt, hátba lőtt holttestét egy hajnali zöldségszállítmány kellős tetején lelik fel.
– A gladiátor...! – lehelem hitetlenül.
Miért kellene elhinnem, hogy épp egy másik ügy szereplőjénél jártamban, az ő számítógépéből tudom meg az áldozat eleddig ismeretlen nevét?!
Bye Sharonra mered.
– Hát persze! – kiáltja lelkesen. – Mindjárt sejtettem! De hogy a francba kerül ide? Mi köze volt Sfinxhez? Mi folyik itt?!
– Mit jelentenek a nevek melletti számok? – kérdezem.
– Egy-egy cím tartozik mindegyikhez, összesen háromféle. Nem hiszem, hogy lakáscímek. Nem tudom.
– Egy perc – szól Belloq, telefont rántva.
– Na ne! – nyögi Bye, megmarkolva a csuklóját. – Majd én intézkedem! Az én ügyem, nemde!?
Daniel rám pillant.
– A vitrinbalesete előtt is ilyen volt?
Bólintok.
– Szeretné látni a sebhelyeidet – mondom.
Az Isten Lába Bye ölébe hajítja a maroktelefont.
– Az én sebhelyeimet?! – kérdezi tőlem, hangjában tetemes mennyiségű rökönnyel.
– Igen. Ha, teszem azt, rajtad nyolcat talál, ő kilencnél nem adja alább. Tudsz valamit Lacóról? Gyógyul már?
– Laco tripperes, herpeszes, visszeres, leprás! – lelkendezik a szólítatlan Bye. – Mikulásra se gyógyul meg! De ha még egy-két napig velem dolgozol, nem is fogod visszasírni őt!
– De igen.
– De nem!
Felsóhajtok.
– Dedózunk, vagy inkább megfejtjük a címeket?
Bye felkapja a combjára hullajtott készüléket, és Belloq kezébe nyomja.
– Derítsd ki! – parancsolja.
Kis híján sírva fakadok.
– Egyébként reggel is állatira ráérnénk folytatni a titokfejtést. Mindjárt feldobom a talpamat a fáradtságtól.
– Dobd fel! – legyint a viking. – Még jó, hogy te rinyálsz, holott engem fasírozott hat vadbarom és egy bazi szekrény!
– Hogy is hívnak? – érdeklődik Daniel.
Résnyire szűkült szeme, a szokottnál is mélyebb hangja sejteti velem, hogy nőttön nő benne a feszültség.
– Zsötem vagyok. Tudod mit?! Nem kell, hogy te így szólíts!
– Rendben, úgyis elkészültem magamban az új neveddel.
– Tudod-e, hogy téged miként emlegetnek a hátad mögött? – vicsorít Bye. – Jujjuj! Csak így, per Jujjuj!
– Ne macsózz már! – nyögöm. – Kihabzik a füleden a tesztoszteron.
Na, ez megtetszik neki. Róla szól, léte lényegéről: a férfiasságáról. A szövegkörnyezet hót mindegy neki.
Bye lehiggad. Elvigyorodik. Kicserélődik.
– Még elkotorászgatok itt egy kicsit, hátha beugrik valami érdekes – mondja lágyan, visszafordulva a géphez. – Aztán hazamehetünk. Persze, csak fürödni, átöltözni. Denisa, keresnél nekem még egy kólát!? Légy szíves!
Míg ezt előadja, megnyit egy játékfájlt. És elbámészkodik rajta.
A röptös történet elején egy koszlott, zavart fiatal fickó kukázik, ridikült rabol egy asszonytól, a nő segítségére érkező zsarut annak tulajdon fegyverével lövi le. E ponton a program választást kínál: börtön vagy szabadság?
Bye az utóbbira szavaz. Ezzel a negatív előjelű hőst kiteszi némi rendőri üldöztetésnek, vádlin lövetésnek, miegymásnak.
– Ehhez már nem asszisztálnék – közlöm két ásítás között.
Belloq félrevonulva telefonál, névjegy hátára firkál.
– Kár – feleli a viking –, mert ezt a játékot a profi Sfinx kreálta. Amúgy meg beleshetsz a lelkivilágába.
– Reggel az irodában beszámolhatsz a lelkületéről.
Valahogy mégsem tudom levenni a szemem a képernyőről.
A hányattatásoknak kitett negahős sikeresen elmenekül hajtói elől. Elrejtőzik egy csatornában. Seblázba zuhan, patkányok rágcsálják, éhezget, fázgat.
Sejtésem sincs, Sfinx maga rajzolta-fotózta-e, vagy speciális szoftver segítségével hozta létre főalakját, a díszleteket. Mindenesetre olyan benyomásom támad, mintha filmet néznék, bár kissé homályos szemüvegen át a vetítőgép tempója is zötyögős kissé. A környezet elemei olykor ismerősnek rémlenek, akárha általam is látott mozidarabokból másolták volna át azokat. Miért ne?
A fickó merőkanállal fogyasztja a videofilmeket. Azok részleteinek felhasználásával nyugodtan készíthetett magának saját mozit. Meddig tart a mai számítógép-mágiával?!
Míg ezen töprengek, a lehasznált negahős a felszínre kúszik, kirabol egy fűszerüzletet, agyonöl egy biztonsági őrt, mesmeg hajszolják – és újfent ásítozom.
– Edzőtermek – jelenti Daniel, végezve a távtraccsal. – Három edzőterem. Már egyik se működik, az utolsót két nappal ezelőtt záratták be tiltott doppingszerek forgalmazása miatt.
– A boncász szerint ezek amortizálták Omar Sharon szervezetét – mondom. – Na persze, a kardon, lándzsán és golyón kívül.
– A kotyvalékaikban felhasználták azt az állati fehérjéből készített növekedési hormont, amely a Kreutzfeld-Jacobs-kórt terjesztheti – folytatja Belloq. – Ez a marhakergekór emberre szakosodott változata. És még sok más nyalánkságot etettek fel az ügyfeleikkel.
– Ma már nem vág az agyam – nyögöm.

 

 

Ekkor megcsörren a telefonom.
Beleásítok.
– Sfinx – közli egy velőtrázóan mély hang. – Ennyire tetszik a lakásom? Beköltöztek?
– Oké, eszerint a közelben van – felelem, száz bagolynál éberebben. – Jó, hogy hívott, már úgyis beszélni akartam magával.
– Én beszélek! – szögezi le. – Nélkülem semmire se jutnak. Segítek. De csak akkor, ha teljesítik a feltételeimet.
– Hé, hé Sfinx! Ez idő szerint a halállista éllovasa! Nemrég itt járt egy klónkommandó, mert a társamat összetévesztették magával...
– Fogja be – kéri gyengéden. – Nem kell védőőrizet. Ezzel letudtuk a maga tárgyalnivalóját. Én következem. Myrát haladéktalanul vigyék át másik kórházba, de teljes titoktartás mellett! Érti? Tökéletes biztonságban akarom tudni őt. Rajtam kívül senki se sejtheti, hol van! Mellette akarok lenni, amikor felébred. Rám ne vadásszanak, felesleges. Ha megzavarnak, egyetlen szót se húznak ki belőlem.
– Ha tudja, ki tette ezt a családjával...
– Még mindig nem kérdeztem – szól közbe. Csendesen. Nem kell hangosan beszélnie. Kútmély hangja halkan is hatásos. – Tudom, ki tette. A nyomára vezetem magukat, bizonyítékról bizonyítékra. Vigyázzanak Myrára. Gyereket vár.
Eszembe jutnak a doktor szavai. Közben elém villan a reggeli kép: a sebekkel borított, eszméletlen nő, a kicsi holttest a rácsos ágyban, a vérpiszkos lakás.
Szörnynek érzem magam, amikor elsóhajtom:
– Myra elvetélt.
Hallom Sfinx fájdalmas nyögését. Ökle fémtárgyon csattan, lélegzete elakad.
– Én tehetek róla – mondja hosszú hallgatás után. – De nem gondoltam volna, hogy őket is bánthatják! Ostoba voltam! Tegye meg, amire kértem.
– Oké, mindent elkövetek.
– Mondja meg a halvány alteregómnak, hogy másolja lemezre, amit a gépemben talált, azután törölje tisztára a winchestert! Ne felejtse el!
A közelembe húzódott Danielre nézek. Az ablak felé intek a fejemmel.
Sfinx groteszk nevetést hallat.
– A szemközti házban vagyok, igen. Látom magukat. A pankrációt is végignéztem. Az egyik fickó összetörte magát az ugráskor. Nem jutott messzire. Csak azért keressék meg, hogy ne maradjon eltakarítatlanul. Keselyűtársai gondoskodtak róla: már nem fecseghet. Mire megtalálnák ezt a lakást, kámforrá válok. De nem engem kéne üldözniük, ezt maguk is tudják. Eddig is sok segítséget kaptak tőlem. Vegyék hasznát. Majd jelentkezem.
– Viszlát – suttogom az élettelenné vált vonalnak.
Bye kattogtat. A képernyőn a herkulesi külleművé kirühellődött negahős vágja az ellent hűvös halomba. Alighanem elszalasztottam néhány közbülső jelenetet.
Megpöccintem a viking vállát.
– Sfinx üzeni, hogy mentsd ki a cuccait, azután részesítsd eutanáziában a gépet.
– Második János Pál nem üzent? – kérdezi.
– Tényleg nem hallottad, hogy vele beszéltem?!
– Kivel?
– A pápával.
– És feloldozott? Vagy kisbabát küldet neked a Szentlélekkel?
– Sfinx hívott az imént, te agyalágyult! – kiáltom. – Valamelyik szembeni kégliből. Tedd, amit kért! Mi hazamegyünk.
Bye eldobja a vétlen egeret, és szembefordul velem.
– Szóval az ipse, akit a fél város söpredéke halálra keres, egyszerűen feltelefonált téged. Téged!? Miért pont téged?
– Egyszerű – feleli helyettem Daniel. – Felnőtt emberrel akart beszélni, nem görcsölő kölyökkel. Menj ki a napra: még érned kéne.
– Azonkívül, mint említettem volt: engem ismer – teszem hozzá.
– Na persze! Ti vagytok a szuperek! Én meg egy szarcsimbók! Itt ülök, stukkerral a hónom alatt, és mégis meglepnek! Jujjuj félvállról elsimítja a palikat, és közben még csak korpás se lesz a zakója! Az égre-földre keresett tanú nektek súg! Hát, tinektek aztán sikerült az élet! De vigyázzatok: én is nagyon jövök ám!
– Gyere nyugodtan – bátorítja Belloq, majd rám tekint. – Mit mondott?
– Szeretné, ha Myra biztonságos helyre kerülne, ha látogathatná őt. Ez esetben segíteni fog, hogy bizonyítékról bizonyítékra eljussunk a főármánynokhoz.
– Oh, mily kedves! – vicsorít Bye.
– Lefordítom a közlendőjét: ő is elkaphatná az illetőt, feltéphetné a torkát, miszlikbe lőhetne. Valami visszatartja ettől. Talán nem vérengző alkat. Azt is mondhatná: így és így hívják a tagot, ímhol a címe. Ezzel meg mi nem mennénk túl sokra, bizonyítékok nélkül.
– Szóval Sfinx felhasznál, manipulál minket!? És ennek te örülsz?
Vállat vonok. Daniel karjához támaszkodom.
– Az ágyamnak jobban örülnék. Ciánozd ki a gépet. Ha közben rád virradna, távoztadban nézz szét a környéken: Sfinx szerint odalenn hever valahol egy klón porhüvelye, hantolatlan. Vigyázz a lemezekre. Reggel találkozunk.
A kocsiban elfészkelődöm az ülésen, fejemet Daniel könyökhajlatába hajtom. Váltson, ahogy tud. Részemről álmon halok.
– Én is ilyen voltam anno? – kérdezem félájulatban. – Végtére én is arra törekedtem, hogy ámuljon tőlem a világ!?
– Bye törekvése viszont így hangzik: tőlem ámuljon a világ! Nem mindegy. Ilyen sose voltál. Reggel beszélek Wyne-nal. Eltüntetjük Myra Solt. Számíts arra, hogy a nyakadba varrnak bennünket. Máris rengeteg vér folyt az ügyben.
– Számítottam rátok – suttogom szerelmesen.
Nemigen akar hinni a fülének. Memóriafenomén. Nem feledi: ostobácskább koromban mindent egyedül akartam megoldani, részint azért, mert Sherlock Holmes és James Bond közös reinkarnációjának képzeltem magam, másrészint: bosszantott féltésük.

 

 

Három órával később csodálatos felfedezésre ébredek: amíg aludtam, valaki figyelmesen eljuttatott a trópusokra. Odakinn meleg, mézarany tündökléssel süt a Nap, a régen látott. Fél percre a lélegzetemet is visszatartom gyönyörűségemben.
Remek. Remélhetőleg Sri Lankára hoztak. Eszerint szabin vagyok. Akkor álhatók, ezerrel. Majd később megtekintem a teaültetvényeket, és mindazt, amit erretájt turistaként szokásos. Meg amit nem.
Daniel rám nyitja az ajtót, mellém hasal az ágyra – és kiábrándít a nyaralásból. A Nap mifelénk is ragyog, bárminő hihetetlen.
Kapok egy átszellemült csókot a – szerintem kövéredő – hasamra. Kibotorkálok a fürdőszobába. Fáraó Átka a lábaim körül tekergőzik, éhénekét szolmizálja. És vizes.
Mitől vizes a macska?
Kit érdekel?! Momentán civil vagyok. Nyolc óra előtt nem foglalkozom talányokkal.
Akkor se normális, hogy egy genetikailag víziszonyodó cicus lucskosan mutatkozzék.
Talán izzad. De akkor miért nem liheg?
És ha éhében verítékezik? Csak nem cukorbeteg?!
A nyomorú cirmos feljebb srófolja a hangját. Szívettépő panaszdalát hallván teljesen felébredek.
Valahogy nem fűlik a fogam a mai gályázáshoz. Különösen Myra Sol exférje, Milton Grove nem vonz magnetikusan. Meglehet, rendes, munkaszerető emberek leköpnének e gyengeségemért. Bánom is én!? Tőlem tehetnék ezt akár vesszőfuttatás-szerűen is, bár ez esetben a tortúra neve vesszőköpettetés lenne.
Toalettemmel elkészülvén indulok Ellát ébreszteni.
A különféle – rajzos, szöveges – elrettentésekkel körbeplakátolt ajtó nem nyílik.
Kopogtatok, hosszan. A morgásokból ítélve a szoba lakója él, eszmélkedik.
– Ki az? – artikulálja végre, épp mire vízhólyag nő a mutatóujjam kopogtató-ízületén.
– Mel Gibson. Miért zárkóztál be? Megijedtél valamitől?
– Nem zárkóztam be – hallszik a deszka túlfeléről, némi biztató nyikorgással, csoszogással színesítve. – Csak eltorlaszoltam az ajtót.
Felvonom a szemöldökömet. A gyermek még sosem adta jelét félelemnek, eleddig vígan járt-kelt sötétségben, villámlásban még a vadonban is, ahol vámpírdenevérek és gigapókok honosak. Mi ütött belé?
Rejtély rejtély hátán. Ilyen ez a reggel.
Ella odébb húz egy széket a túloldalon.
Fáraó Átka üvöltözve fenekedik a lábamhoz.
Eljő a várva várt pillanat. Az ajtó feltárul.
És kizúdul mögüle egy pohárnyi víz. Nagyrészint a macskára, kisrészint az én meglepett alsó végtagjaimra.
– Na, azt már legalább tudom, mitől tocskos Fáraó Átka – sóhajtom. – De e tudásért miért kell ruhacserével fizetnem? Mi lelt, dedem?
A sorsüldözött cicus siránkozva tovamenekül. Futtában undorral rázogatja összes lábait, ígyként viszont kétlépésenként elgáncsolja magát, és felhemperedik.
Ella kócosan, kialvatlan szemmel mered rám.
– Egész éjjel ki-be járt a piszok! Azért tettem a széket a kilincshez, hogy ne tudjon nyitogatni.
– Mostig nem bántad, ha nyitogatott – szólok, arcát fürkészve.
Beljebb kerülök.
– Jóformán szemet se aludtam! – panaszolja a leány. Elém lebbent egy rajzlapot. – Egy órája gürcölök ezen!
A műalkotáson piros filctollal vastagon áthúzott kör látható. A körön belül horrorisztikus-rútra stilizált macska áll, szörnyű fogai közt egy elbánkódott csuklyás patkánnyal.
– Aha! Gondolod, hogy a víz a vadászösztönt is jól oltja?
– Inkább kérjem kölcsön a bunkó szomszéd légpuskáját?!
– Nincs jobb jelző? – firtatom pedagógice.
Ella széttárja karjait.
– Jó, akkor nem bunkó. Kérjem kölcsön a szomszédban lakó alacsony szintű létforma légpuskáját? Így már megfelel? Te a tapló szomszédon lovagolsz, amikor Chi-Chi egész éjjel halálveszélyben volt?!
– A tapló egy hajszállal elegánsabb jelző a kellemetlen, légpuskás illetőre – bólintok.
– Megőrülök tőled, Denisa! – sikolt a sarj.
Kikapja kezemből a tiltogató műfajú kresztáblát, és feltűzi a hirdetőoszloppal vetekvő ajtóra. Dühében a tenyerével püföli be a rajzszöget.
A leányzat – nem apró – sportlábbelijét szemlélem. Az ágy alól előkandító emeletes talpú cipedli olybá fest, mintha ma éjjel a kalendárium-tévesztett Télapó is erre kószált volna, hogy púposra tömje azt: tett bele diót, mogyorót, sajtfalatkát, ceruzát, színes rongydarabot, répakarikát, túrórögöt, száraz macskaeledelt, leszopogatott jégkrémpálcát, radírgumit.
Érdeklődve közelebb óvakodom. Tocsogós lépteim hallatán a rongyocska felhólyagosodik. Némi hullámzás után előbukkan alóla egy szerfölött kíváncsinak tetsző, szürke fej.
Chi-Chi felteszi fehér kesztyűs, kurta mellső lábait a cipő szélére. Büszkén kihúzza magát, és ragyogó medvecukor-sötét szemekkel körbepillant. Erőst hasonlít egy hajóskapitányra, aki reggeli fedélzet-ellenőrző körútját végezvén, megáll egy percre meditálni a korlátnál.
– Szabadon engedtem, ahogy megegyeztünk – újságolja Ella, immár lelkesen. – Rögtön kiválasztotta a cipőmet. Egész éjjel költözködött. Mindent áthurcolt a terráriumából, a szotyikat és kukoricaszemeket is, és még az íróasztalomat is lerámolta. Azután megágyazott a pelusában, és nyugovóra tért.
– És te miben mész suliba? – érdeklődik apja az ajtó mellől.
– Csak a jobb lábas cipőmet lakta be. Különben is, tegnap csizmában voltam.
– Ma már nem kell csizma.
– Micsoda hülye éghajlat ez? Tegnap tél, ma meg nyár!? Miért nem valami rendes helyre születtem? Majd kinézek magamnak a térképen egy macskamentes, harmonikus klímájú szigetet. Fáraó Átka nem jöhet többé a házba! Chi-Chit akarja!
– És ha a macskaropit akarja?
– Jaj, Daniel, te olyan naiv tudsz lenni! – szörnyülködik a leány, habfehér hálóingét cibálva. – Még jó, hogy Martin nem aludt itt, mert most őt is végighallgatnám! Hagyjatok öltözni, jó!? Denisa, megesküszöl, hogy háromra itthon leszel!?
– Megígérem.
– Esküdj!
– Még egyszer mondom: megígérem. Keresd elő a kinőtt topánodat, és azt add Chi-Chinek. Lehet, hogy drogfüggő, azért bukik a cipedlire. Hová ürítkezik?
– Chi-Chi Seagal nem ürítkezik! Kapszulázik. Ő egy átfolyó rendszerű kapszulagyártó gépsor. A terráriumába jár, a forgácsra. Ezért nem alhat ott. Nagyon kényes a tisztaságra. Mielőtt inna, kezet, arcot mos. Mindent tudtok.
– Van még valami – szól Daniel. – Az ajtó elé zúdított vízzel mi lesz?
– Majd feltörlöm a macskával.
Száraz nadrágot húzok. Lehajtok egy pohár narancslevet. Vágyakozón meredek a keletkezőfélben lévő, ingerlő illatokat pöfögő kávéra, onnan az órára.
Búcsúcsókkal illetem Danielt, és kisöprök az ajtón.

 

 

Milton Grove villája felé hajtva Bye az éjszaka végtörténetével mulattat.
Távozásunk után zseblámpával a fogai közt, az állapotának legkényelmesebb jármodban: négykézláb poroszkálta végig az utca mindkét oldalát, saroktól sarokig, kapualjtól kapualjig, de még a parkoló kocsik alá is bekúszott, a holttest után kutatva. Egyszerre csak feltűnt neki egy bezúzott pinceablak. Friss törésre vallott a járdán szétszóródott üvegtörmelék. Bevilágított, és meglátta a szíven szúrt néhait. A menekülő klónok nem kockáztatták meg, hogy feltűnést keltsenek a hatméteres ugrástól lábtörött társukkal. Egyszerűen mellbe döfték őt, és a szellőzőablakon át a pincébe gyömöszölték tetemét.
Egyszóval Bye fél percet se aludt. Megvárta a riasztott zsarukat, nyilatkozott az odasereglő fotóriportereknek majd megveszi a délutáni lapokat, hogy lássa, kellőleg fotogén-e összevert fejjel. Csak azért rohant haza, hogy megsétáltassa a farkast. Egyébként pedig a köszvény essen Grove-ba, amiért hajnali kilenckor óhajt fogadni minket, hiszen ő még nem is reggelizett.
– Ne ríjj, én sem ettem. Majd bekapjuk Grove-t.
– A te éhséged csak kismértékben vigasztal engem. A lányod úgy tudja, hogy éhomra könnyebb teherbe esni? Bocs, ma nem kínálhatlak meg spermaözönnel: a sport-kupás vitrin leirtotta a libidómat. Egyébként megnéztem magamnak a férjedet.
– Feltűnt.
– Jujjuj egy lóval és hosszú parókában eljátszhatna Winnetout.
– Ha még nem hallottad, ideje megtudnod, van már beceneve: Mogorva. Kár volt provokálnod őt fél éjen át. Daniel pitikre nem rezonál.
– Piti voltam? – fordul felém.
– Piti, gizda és kekec. Velem is. Nem vetélytársak vagyunk. Nem azt kell bebizonyítanod, ki mindenkinél vagy szuperebb, hány haslövésed van. Frappánsan végezd a munkádat, és maradj életben, lelkileg is.
Bye csúfondárosan felkacag.
– Hát csak ennyi!?
– Egy hónap múlva visszatérünk rá. Ha akkor is csak ennyinek tartod, újratárgyaljuk.
– Oké. Miért lóg a nyakadban cumi?
– Azért, hogy leszokjak a cigiről.
– És te ezt szopni fogod?!
– Alkalmasint. Addig is dolgozhatsz az ide illő poénjaidon.
– Lesznek – ígéri felvillanó szemmel.
Azután megállunk a Grove-rezidencia csipkésre kovácsolt kapujában. A biztonsági kamera tetőtől talpig végigpásztáz rajtunk, megtekinti Bye ócskavas Rangeét.
Az égbeszökkenő szárnyakkal ékes kapu feltárul előttünk.
Begurulunk. Emberi lények égen-földön nem mutatkoznak. Kertész se matat, mókus és madár se lebben a kényesen gondozottnak tetsző park fái, cserjéi között. A flóraelemek láttán az jut eszembe, hogy a parkász biztosan horribilis számlát nyújtott be, midőn végzett a telepítéssel, így tehát Grove büszke lehet a házát karéjozó, geometriailag állatira kiagyalt elevenzöld díszletre. Ha még jól is érzi magát benne, az külön öröm, és kitűnő alkalmazkodóképességre vall. Itt alighanem reggeltől estig csattog a metszőolló, nehogy egyetlen levél is kilógjon a – nyilvánvalóan hosszas elmegyötretés árán – létregürcölt szögletességek sorából. A négyzet alakú sövények fölé kockára nyírt koronájú fák magasodnak. A változatosság kedvéért itt-ott látható néhány piramisformára metszett örökzöld magnólia és magasan felkopaszított törzsű, óriási fültisztító pálcára emlékeztető borókaoszlop.
A türkizzöld falú villát tűhegyes fatornyok ékesítik. A túlcsicsázottnak ható ház esetében is borsos számlákról támad benyomásom.
A kortalannak rémlő, kefebajuszú komornyik porcelánfehér kesztyűt, krumplibogárcsíkos mellényt, vértmerevre keményített inget és paszományos nadrágot visel. Vakítóra glancolt, csótányszín bőrcipője eszméletlenül nyikorog, még álló helyzetben is.
Az inasjelenség átvezet bennünket néhány mahagóni árnyalatú, múzeumi raktárnak tetsző helyiségen. Kommunikációja integetésben és fejrándításokban merül ki. Tuti, hogy ez így előkelő errefelé.
Azután megállunk egy katedrális méretű hodály közepén. Fejünk fölött fatorony ível a kozmoszba. Talpunk alatt római kori fürdőkre jellemző, mozaikberakásos padló díszeleg, csak ez az áttekinthetetlenségig zsúfoltra cizellált, cifrázott. Megest csilingel a pénztárgép a fejemben.
Körülöttem műtárgyakkal tömött vitrinek sorakoznak. Az egyik sarokban íróasztal terpeszkedik, monstrum trónus tornyosul mögötte. A szabad falfelületeket azok a szőnyegek borítják, amelyeket nem lehetett a padlóra teríteni, nehogy elfedjék az akciódús mozaikmintákat.
Kapkodom a fejemet, Bye is ezt teszi. Nyugodtan gyönyörködhetünk. Bizonyára ezért is várat minket a ház ura.
Bazáriasan túldekorált lakókörnyezete láttán nem szabad elfogulttá lennem Grove iránt. Mindegy, mit tapasztalok körös-körül, ettől még beléphet az ajtón egy végtelenül szimpatikus úriember. Talán nem is lépni fog, hanem lebegni, lévén olyannyira tökéletes. És persze azonnal a szívembe cseni magát.
– Hé, maguk! – hallszik mögülünk az ajtórésből. – Ez a bolond szolga félreértett. Holott világosan megmondtam neki, hogy a kápolnába vezesse önöket. Na, jöjjenek utánam!
Elhagyjuk a nyomasztóan lenyűgöző hodályt. A mahagóni fakorláttal szegélyezett emeleti folyosón loholunk a – hátulnézetből mutatkozó – vendéglátónk után.
Legfeljebb százhatvan centis bonszáj-óriás trappol előttünk. Oly szabályosan gömbölyű a feje, akár egy földgömb. Ekrüszínű, finom szálú – bár középütt teljesen kikopott – haja már-már hajacska, a puha szálak egyenkét hintállanak sietségétől. Himbált végtagjainak rövidségét zömök törzse hangsúlyozza. Sötétszürke, kifogástalan öltöny fedi pop-corn-alakját. Járásának könnyedségéről fűzöld szattyánbőr félcipő gondoskodik.
Futólépésben végigsöprünk a kanyargós folyosórendszeren, érzésem szerint labirintuson. Segítség nélkül sose találnék ki innen. E bizarr tájékozódási futás közben is érzékelem környezetemet, noha kissé elmosódottan. A falakon bojtos függönyök, nemesmívű keretekbe foglalt festmények függeszkednek, a dúsan faragott korlátoszlopok előtt vázák ácsorognak, talpunk alatt ógörög motívumokkal gazdagított márványpadló síkoskodik.
És végre megérkezünk a kápolnába. E helyiségben kicsivel több a díszítés, aranyozás, gyertya-mécses, mint bármelyik ciprusi templomocskában, éppen ezért utóbbiakat változatlanul jobban kedvelem.
A mennyezet itt is tőrszerű fatoronnyá hegyesedik.
A magasba ívelő tető déli oldalán a fába illesztett ablaktábla csípi el a tekintetemet. Porszemcséket ringató, sűrű méz színű fénysáv lövell át az üvegen. A ráfestett, nyújtott formájú türkizkék liliomot a Nap déltájban a szembeni falra – s az ott függő portréra – vetíti, felragyogtatja. E vissztündöklet kékséges csóvákkal szórja tele a kápolnát. S amikor a megfelelő szögben álló Nap véghezviszi e fényvarázst, a Myra Solt ábrázoló festményt elhalványítja a legendás liliom visszfénye.
Legalábbis így képzelem.
Egyelőre – a korai időpont miatt – mindez alig érvényesül. Mégis megborzongat a romantikusság.
Grove továbbra is a hátát fordítja felénk. Kéttenyérnyi imaszőnyegen térdepelve mécsesgyújtással vacakol. Fokozhatatlanul érdekel, milyen lehet a fickó elölnézetből.
– Foglaljanak helyet – mondja, pontosan tudván, hogy a zsúfolatban nincs hol leülni.
Eközben kissé megpörköli a körmét. Ráfúj, kezét rázogatja, ujját szopja, sziszereg.
Bye unottan megjegyzi:
– Nem szívesen zavarom meg, de céllal jöttünk magához. Tudja, mi történt a volt feleségével?
– Mit gondol, miért éppen itt beszélgetünk? Na, kész vagyok!
Grove megfordul, törökülésbe helyezkedik a szőnyegen. Hosszan rendezgeti a szattyán nevű állat bőréből suszterremekelt cipőbe bújtatott miniatűr lábvégeit.
Ránk mosolyog. Kerek arcából úgy tűnik elő e mosoly, akár húsból a seb.
– Nagyon szomorú vagyok Myra miatt – mondja, szükségtelenül. Végre is, testbeszéde sem egyebet hangsúlyoz. – Amint látják, imádkozom a felépüléséért. Bár ő évekkel ezelőtt elhagyott, nincs harag közöttünk. Sorsa változatlanul érdekel. Szerettem Myrát, tudják!? Speciális lemezt készíttettem csodálatos énekéről. Akarják hallani?
– Talán majd máskor – feleli Bye.
– Akarjuk – szólok.
Grove bólint.
A bal térdénél elhelyezett fonográfhoz fordul, s áhítatosan érintkezik vele.
Kisvártatva megszólal néhány kellemes hangszer: szaxofon, szájharmonika, hegedű, gitár finoman fátyolos, alt énekhang.

 

Nézz a Holdra:
olyan furcsa-szép,
mint ha félig képzeletből volna!
A Hold: tükör;
benne mind a kép,
amit csak képzelsz, fordítva tündököl!

 

A Holdon minden fordítva van:
ami biztos itt – ott az mind bizonytalan,
a Holdon vacog és dermed, ami ég,
a Holdon tűznél is forróbb a jég,
ott az a nehéz, ami súlytalan,
de egy sóhajtásnak is súlya van!

 

Nézz a Holdra,
mintha álmodnád:
mintha némasága hozzád szólna.

 

Lépj a Holdra.
Ez a távolság,
mit lelkünk megtesz évezredek óta.

 

A Holdon minden fordítva van:
ami biztos itt – ott az bizonytalan:
a Holdon vacog és dermed, ami ég,
a Holdon tűznél is forróbb a jég!
Végre, végre te meg én:
siklunk – botlunk a Hold forró jegén!

 

A Hold tükör, a Hold titok,
amit sose láttál, itt láthatod,
ám e helyen hosszan nem időzhetsz,
mert szived sötétül és hajad ősz lesz!

 

Tükörbe nézni néha kell,
tükörben élni nem lehet:
ne törd, ne rejtsd pincédbe el,
de mentsd ki belőle képedet!

 

A Holdon minden fordítva van:
ami biztos itt – ott az bizonytalan:
a Holdon vacog és dermed, ami ég,
a Holdon a tűznél is forróbb a jég!
– Csak egy kicsit még! csak te meg én!
siklunk – botlunk a Hold forró jegén...

[Fodor Ákos]

 

Az apró termetű, törékeny Myra Sol gyönyörködtetően énekel.
Dalát hallgatva felváltva szemlélem Grove vonásait és a falra akasztott portrét.
Myra kicsiny, kerek arcát Kleopátra-stílusban vágott, csillogóan mahagóni árnyalatú, sötét haj keretezi. Keskeny, rövid szemöldöke, keleties metszésű szemrése, olvadt csokoládészín szeme, széles cimpájú, aprócska orra, szív alakú szája, kerek álla lenyűgöző összképet alkot.
A festményen mélyen kivágott, borostyánzöld bársonyruhát visel, nyakában aranylánc függ. Kicsi, gömbölyű mellei közé Yv Hercegnő kristálykő medálja simul.
Felidézem eddig látott fotóit. Az objektív által eszményi tétlenül megörökített arc elevenszerűbb. Az előreugró járomcsontokat árnyalatnyival több hús párnázza-kerekíti. Myra mosolyog a képeken, láthatóvá téve vonzó, csipkézett szélű metszőfogait.
És magam előtt látom a hordágyra fektetett Myra felpüffedt, tarkára öklözött arcát, szétharapott száját, az ékszertelen nyakán lilálló fojtogatásnyomokat.
Milton Grove a ringatózó gyertyalángokra meredve élvezi a zenét. Mivel a férfiak jóképűségi skálája merész szélességű, Grove – halk szisszenéssel – még jóképűnek mondható. Negyvenes éveinek derekán járhat. Arcbőre ránctalan, sűrű szemöldöke félköríves, szemhéja lógatag, írisze ólomkék. Bohócorra golflabdaszerű húsos szája csaknem fültől fülig ér. Hosszú fogai ívesen befelé hajlanak. Keze ápolt, csaknem szőrtelen, kéklőn duzzadó erekkel tetovált. Kurta, lapos ujjairól köves gyűrűk vonják el a figyelmet.
Egy utolsó sóhajtással véget ér a lemez:

 

Vissza kell adnom:
szép volt, de kölcsön.
Álmom a Holdon
lábam a Földön.

 

Grove rám néz, és elmosolyodik.
– Páratlan hang, ugye!? Százezerszer elmondtam Myrá-nak, hogy világhírű énekesnő lehetne. Pénz, hírnév nem érdekelte. Felejteni akart. Csendre, békességre vágyott. Gondolom, kiszimatolták a múltját. Igen, prostituált volt, de nem önszántából. A férfiak kihasználták. Mire velem találkozott, teljesen kiégett. Pszichiáterhez, énektanárhoz küldtem, azt akartam, hogy újra éljen. És idővel tényleg magára talált, túlsággal is. Elhagyott. Sokáig reménykedtem a visszatérésében. Aztán kiderült, hogy válni akar. Azóta is jó szívvel gondolok rá.
– A portréja mikor készült? – kérdezem.
– Öt-hat éve. Még velem élt.
– Szép az a medál.
– Igen? – Grove a kép felé fordul. Elmosolyodik, noha eddig is mosolygott. És a füléig még vannak tartalékai. – Valóban. Egész jó. Sejtik már, ki tette? Vagy rám gyanakszanak? Hoztak letartóztatási parancsot?
– Maga küldte a heródeseket? – érdeklődik Bye hidegvérrel.
A bonszáj-óriás rámered. Feldolgozza a kérdést, összerándul.
– Heródesek? Túloz, fiatalember. Az a kiskölyök csak egy fattyú volt, ne hasonlítsa őt Jézushoz! Hát igen: Josy, a legjobb barátom, elszerette a feleségemet. De azóta se vette nőül Myrát, pedig a tisztesség így kívánta volna. Nem tudom, ki bántotta őket. Talán Myra újrakezdte, és felszedett valami aberráltat, aki egyáltalán nem kettyinteni, hanem ölni vágyott.
– Nem aberrált végzett a gyerekkel és kis híján a nővel is – közli Bye. – Profik jártak náluk.
– Profi micsodák? – firtatja Grove enyhe gúnnyal, még szélesebb vigyorral, szájzugával még merészebben megközelítve a fülét.
Egyik lábamról a másikra helyezkedem, közben kissé megtaszítom Bye-t. Míg ő azon töpreng, mit akarhattam ezzel, átveszem a szót.
– Azért gondoljuk, hogy nem pusztán szexuális jellegű bűncselekmény történt Myránál, annak ellenére, hogy megerőszakolták őt, mert a támadói kerestek valamit. Felforgatták a lakást. Nincs ötlete, hogy mi érdekelhette őket? Hitelkártya, készpénz, ékszerek biztosan nem, mert azokat otthagyták.
– Fogalmam sincs – leheli összeszűkülő szemmel, megmarkolva a bokáit. – Miért nem kérdezik meg a paliját?
– Nem áll módunkban. Josy Sfinx eltűnt.
– Ő rendezte így! Fogadjunk! Megölte a kölyköt, azt hitte, hogy Myrával is végzett, azután hazament, széttúrta a lakását, és felszívódott! Ügyes. Így terelte el magáról a gyanút.
– Egy szemtanú látta a menekülő tetteseket. Egyikük se Sfinx volt – mondom. Ismét lábat váltok, nehogy Bye megnyikkanjon. – Sfinx a barátja. Milyennek ismeri őt?
– Csak volt a barátom! Valaha! Tudtam, hogy betörésekkel is foglalkozik, de nem zavart. Josy művelt, nagy tudású ember, bár egyetemre sose járt. Ha valami érdekelte, azzal kapcsolatban minden hozzáférhető anyagot megszerzett, elolvasott. Ha netán szanszkrit vagy kínai nyelvű forrásra bukkant, az se jelentett számára akadályt. Nem hittem volna, hogy elviszi a feleségemet. Minden este a báromban ült, néha együtt énekelt Myrával, de hogy befűzi őt, az meg se fordult a fejemben!
– Mi volt a közös érdeklődési körük?
– Például mindketten mozimániásak voltunk, és vonzódtunk a régiségekhez. Akkoriban már vettem ezt-azt, és sikerült is jó haszonnal túladnom a portékáimon.
– Remek párosítás – füttyentek. – Társulhattak volna. Nem gondoltak erre?
– Hogy én egy betörővel?! – Grove iszonyatosan mosolyog. Bokáját markoló ujjai márványosra fehérülnek. – Remélem, csak tréfált!?
– Sfinx csak a feleségére vetett szemet? A gyűjteménye nem izgatta fel őt? Mostanában nem tűntek el értékei?
– Értem – bólint Grove még keskenyebbre szűkült szemmel. Áthatóan megtekint, bekvarcol magának. De nem szűnik meg a fogait ragyogtatni. – Arra céloz, hogy Sfinx meglopott engem, és én a kölykén, barátnőjén álltam bosszút!?
– Inkább arra gondolok, szó szerint, amit kérdeztem.
– Nem lopott meg, sem ő, se más. Méregdrága rendszerrel őriztetem az értékeimet.
– Sfinx sose hátrált meg a biztonsági berendezésektől. Persze, kettőjük közül nyilván ő az, aki nem csalódott keserűt a másik barátságában. Miért okozna még nagyobb veszteséget magának?!
Fáj néznem azt a rikítóan hamis, terpesztett, derűhöz-semmi-köze-mosolyt. Az én arcizmaim ronggyá szakadnának ekkora igénybevételtől. Persze, ha az ember fokozatosan sajátítja el a technikát, ha évekig gyakorol, kifejleszthet ilyen szintű rugalmasságot. Az ívesen befelé hajló, hosszú fogak a képeskönyv-kígyók ijesztő méregfogaira emlékeztetnek.
– Rossz nyomon járnak – tárja szét a karjait Grove. – A válás óta minden kapcsolatom megszakadt Myrával. A szépfiú Josyval még korábban. Nem forraltam bosszút ellenük, annál jobban leköt a munkám, semhogy ostobaságokra vesztegessem az értékes időmet. Semmim se tűnt el az utóbbi időben. Köszönöm, megvagyok. A Myrával történtek felzaklattak, de imádkozom, mécsest égetek érte, és bízom a gyógyulásában. Tudom, csak a kötelességüket teljesítik: engem is ki kellett kérdezniük. Javaslom, látogassák meg Myra apját. Meglehet, az iszákos, drogos vén zombi újra tarhálni próbálta a lányát, és végül ő rendezte a vérfürdőt. Túrót sem érnek a szemtanúk! És ha azok a fickók, akiket a szomszédok látni véltek, nem is Myrától menekültek, hanem egy másik lakásban volt dolguk?
– De bizony tőle menekültek! – szögezi le a viking, titkolni se próbálván Grove iránti ellenszenvét. – Véres lábnyomokat hagytak a héderben és a lépcsőházban, nyálat és spermát Myrán, golyót a csecsemőben. Ne aggódjon, megcsípjük őket, lehetőleg a tökeiknél fogva. Maga most éppen úriember, de talán még emlékszik kocsmáros korából, milyen jól oldja a pasik nyelvét, ha satuba fogják a tojásaikat. Már hallom is, amint eldalolják a megbízójuk nevét.
– Nem tehetsz ilyet, Bye! – hörrenek. – Megbántanád a törvényt!
– Tudom – hagyja rám. – De majd csak levezeklem valahogy.
Vállat vonva a tetőablakra pillantok.
– Különös – mondom. – Egyazon, nem szokványos liliomábrázolás látható az üvegen és Myra medálján.
– Valóban? – kérdezi Grove közömbösnek szánt hangon.
– Myra Sol lakásában két-három kommersz aranygyűrűvel találkoztunk. Persze, azok sem értéktelenek. Tud arról, hogy a volt feleségének komolyabb ékszerei lettek volna?
– Lehettek volna. Ha velem marad – feleli.
Már nem csupán nekem fáj a vigyora. Szemlátomást ő is szenved tőle.
Magára hagyjuk.
Bye csalhatatlanul kitalál a labirintusból.

 

 

– Nekem büdös ez a pali – közli a melegházzá forrósodott Range-ben. – Figyelted? Úgy fújta a szövegét, mintha egész éjjel azt gyakorolta volna.
– És dicséretesen be is tanulta.
– Miért nem leplezted le, amikor elszólta magát? Honnan a francból tudott arról, hogy Sfinxhez is betörtek?! Na?!
– Nem ez a kérdés, Bye. Arról miért nem tudott, hogy szexuálisan is bántalmazták Myrát? Talán eltitkolták előtte, mivel ezt kifejezetten megtiltotta? Szépen felépített monológot kaptunk tőle. Aminek az a végkicsengése, hogy ha Sfinx nem felel meg bűnbaknak, érjük be a részeges, tarhás atyával. Kár, hogy alig bírta végigmondani, miután tudtára adtam a nemi erőszakot. Majdnem elroppantotta a bokacsontját, azon kínlódván, hogy megőrizze hüllővérűségét. Nos, pattanjunk el idősb Solhoz. Gázt sejdítek.
– Ne szólíts Bye-nak! – förmed rám Bye. – Máskülönben máris megoldottuk az ügyet. Grove a gyilkos, hétszentség! Évek óta rágódik Myra csalfaságán. Erre a csaj megint teherbe esett! És ha ebből már tényleg esküvő lesz?! Ezt végképp nem bírta megemészteni. Úgy rendezte a családirtást, hogy Sfinxt keverje gyanúba.
– Nem, nem – sóhajtom, a fülledtségtől hápogva. – Másról is szól a történet. Szívesen elbeszélgetnék Myrával.
A viking felteszi körpanorámát tükröző napszemüvegét, fejhallgatót illeszt a fülére, és gombokat nyomkod a rakétához illő műszerfalon.
Az útra alig figyel. A Range repül velünk.
Leveszem a kabátomat. Leengedem az ablakot.
Továbbra se kapok levegőt. A tegnapi nulla körülihez képest húsz-huszonöt fokkal javult a kinti hőmérséklet. Idebenn mindez köbre emelődik.
– Nincs légkondid? – pihegem. Mivel nem úgy fest, mintha meghallotta volna, üvöltve megismétlem a kérdést.
– Minek?! Imádom a meleget. Nem úgy, mint IRA. Ezért nem hoztam el őt, pedig nem szívesen hagyom magára. Ha így marad az idő, átállhatnánk éjszakai melóra. És mostantól légy szíves, ne dumálj, mert nem hallom a forgalmazást!
– Micsodát?
– Ráálltam az akciósok hullámhosszára. Hátha a vén kecskéhez menet kifogunk valami mellékes szórakozást, ígérhetem, hogy mellettem nem fogsz unatkozni!
Nyomatékosan megkopogtatom a vállát.
– Mazsolányit sem unatkozom!
– Ma van nálad stukker? – firtatja, felhagyva a nyomógomb-babrával, immár örvendetesen az útra koncentrálva. – Mesélték rólatok, hogy...
– Ne törődj a dajkamesékkel – vágok közbe.
Eszembe jutnak a régvolt idők, amidőn rossznál rosszabb szövegekkel fárasztgattam a titokzatosnak érzett Belloqot, hogy szólásra provokáljam. Szinte minden mondatom ügyként kezdődött, mint az imént Bye-é: hallottam rólad ezt meg azt. Máig sem értem, Mogorva hogyan nem őrült meg tőlem.
– Ezt a mázlit! – rikolt Bye lelkesen.
A gázra tapos, és figyelmeztetés nélkül balra rántja a kormányt. Átszáguldunk a szembeni sávon, dühödten dudáló, bazi teherautók rohamosan növekvő orra előtt.
A viking ujjongva püföli öklével a kürtöt. Mámoros kiáltozását alig értem a hangzavarban.
– Jól van! Remek hír, hogy lokalizáltátok a hívást, picinyeim! Denisa, az a telefonfülke itt van, pár száz méterre tőlünk! Mire az akciósok ideérnek, mi bekapjuk tízóraira a martalóc palit! Hoztál stukkert?
– Nem hoztam – füllentek, borzalmakat neszítve.
Megfordul a fejemben, hogy hirtelen eldughatnám előle a fegyvert. Levetett kabátomért nyúlok.
Mielőtt még a dzsekivel fedhetném a hónom alatt függő teli tokot, Bye rám néz, elvigyorodik, és kurjongatva tovább űzi a terepjárót.
Egyirányú utcában, a forgalommal szemben cikcakkolunk.
– Mit csinálsz?! – nyögöm, félrehajítva a kabátot.
– Ne nyivákolj! Ha nem bírod a feszültséget, nem kell kiszállnod velem. Várj meg a kocsiban! Én megfogom a csibészt! Te csak figyelj! Esetleg felújíthatnád a sminkedet, mire befutnak a sajtófényképészek, mert én még eléggé viharverten festek a tegnapi mókától!
– Nem vagy normális – nyöszörgőm.
A pasas túltesz az eleddig megismert eszehagyottakon. Úgy rémlik, vele lesz komplett a – hiánytalannak hitt – furabogár-gyűjteményem. Miért is nem Cyddel, vagy Daliával dolgozom inkább?!
Hebegnék valamit arról, hogy nem kellene az akciócsoport ügyébe rondítanunk.
Későn.
A padlógáztól sarkantyúzott Range a járdára pattan, kiszámítottan irányt változtat, és megáll. Másfél milliméterre a fülke ajtajától.
Hökkent arc mered ránk az odabenn szorongatott kagyló mellől.
A szuicid Bye kiröppen a járgányból, és legott megrohamozza a telefonálót.
Kiszökkenek a jobb oldalon, látván azt, amit az agyláztól elvakult viking nem: az üvegkalitka mögött parkoló, járó motorú kocsiban strázsáló fickókat.
Amíg Bye könyékkel bezúzza a fülke üvegfalát, és flaszterrepesztő megvagy! üvöltéssel a távfecsejben meglepett, fekete bőrű kolosszus képébe dugja stukkerét, az úttestre száguldok. Nem vágyván két tűz közé szorulni, kívülről közelítem meg az árgusokat.
Miért is nem tudom, hogy mit és miért művelünk?!
Csekély vigasz, ha az egyáltalán: a romos Lanciában ülők rajtakapottként viselkednek.
Üstöllést fegyvert rántanak.
A kormánynál terpeszkedő flótás engem vesz célba.
Társa komoran a hátsó ülésre céloz.
Ott egyébként lélek sem ül. Ugyanis a célba vett személy az ülés mögötti csomagtartóban tartózkodik.
Nem önszántából. Különben aligha döngetné a fedelet.
Bye mit sem érzékel mindebből. A fülkében lelt fickóval szumózik.
Miközben majd' szétvet a düh, és patakzóan izzadok, stukkerrel a kézben előadom kétségbeesett kígyóbűvölő számomat.
Állatira úgy teszek, mintha egyetlen lövéssel képes volnék leteríteni a Lanciában meredező fegyvereseket. Tiszta erőből sugárzóm, hogy előbb fogok tüzet ontani, mint bármelyikük.
Moccanatlan szemhéjjal hipnotizálom a két fickót.
– Kifelé a kocsiból! – parancsolom.
Óriási! Még sose volt ilyen határozott a hangom!
Tökéletes a terpeszem. Két kézre markolt stukkerem se rezzen. Oly szuggesztív vagyok, hogy még az úton száguldó kocsik is széles ívben kikerülnek.
Ha ezt túlélem, kerítek magamnak egy tökös filmszerepet.
Bye a telefonáló kirángatásával felsülve, a fegyveréről is lepofozván, önfeledten közelharcozik a kolosszussal. Ha közben gondol is rám, azt hiszi, hogy sminkelek a Range-ben.
A nekem jutott figurák ocsúdoznak bűvöltségükből.
A hátsó ülésre célzó fickó meredt szemmel, a feszültségtől fulladozva ordít velem:
– Tedd el a stukkert, vagy szétlövöm a kurvát!
A másik vagány szót se szól. Látom a szemén, előbb tudom, mint ő: tüstént tüzet nyit rám, s közben a gázpedálra lépve megugrik a kocsival.
A csomagtartófedelet döngető tússzal együtt.
A gyengébb idegzetű filkó megszakítás nélkül kurvázik. Már őt is kevés választja el attól, hogy ölést kezdeményezzen.
Vállon lövöm a hisztis pasast.
A következő pillanatban elnyúlok a flaszteron.
Hajszálnyival hamarabb, mint terveztem. Ergo: nem önerőből.
Támadóm fekve marad a hátamon.
Körös-körül lárma, kiáltozás hallszik, futó léptek döngenek.
Földre szorított arccal fekszem. Az izomcsomó pasas, aki díványul használ, nem ér végig rajtam. Sejtem is, kicsoda ő.
Újfent leizzadok. Ez se a szerencsenapom.
Nem sokáig heverdezem passzívan, fékcsikorgást, ajtóvagdosást, ökölpufogást, fémcsörgést hallgatva.
Alig egy perc múlva talpra segítenek.
A három martalóc immár hátrabilincselt kézzel hasal a Lancia mellett.

 

 

Az akciócsoport veszedelmes aprósága, Louis elnézést kér, amiért rám mászott: muszájból tette. Gondosan leporol, mielőtt utamra enged.
A sötétszürke uniformist és maszkot viselő figurák megkülönböztetése nem okoz problémát. Tévedhetetlenül megtalálom közöttük Belloqot.
A kedves nem figyel rám, Bye-jal lévén dolga.
A Range ajtajában rogyadozó, primőr tarkulatokkal gazdagodott vikinget korholja. Odaléptemkor éppen a fejhallgatót rántja elő a kocsiból.
– Ha szétkapnám a rádiódat, reggelre megberhelnéd – mondja sötét hangon. – Tehát nem kapom szét. Ezúttal még téged se. Gigászi baromságot műveltetek! – Szeme rám villan a maszk mögül. Továbbra is a vikinghez intézi a szót. – Ha unod az életedet, diszkréten végezz magaddal. Akcióddal mindössze a túsz, a társad és az utcai nép biztonságát veszélyeztetted! Kiállítottad a saját hülyeségi bizonyítványodat. Még egyszer ne vidd ilyesmibe Denisát! Ő a szívügyem. Viszont mielőbb köszönd meg neki, hogy nem hagyott cserben.
– Nem tudtam, hogy hárman vannak – hebegi Bye vérző orral.
– Ha itt az ember egy kicsit téved, az már túl nagy tévedés – feleli Belloq, és sarkon fordul.
Mellettem elhaladtában megérinti s megszorítja a kezemet.
Még észhez se térek, midőn a furgon elhajt a rabláncra vert vagányokkal, a zokogó extússzal és a nagyszerűek csapatával.
– Tudsz vezetni? – kérdezem a kocsija oldalát öklözve dühöngő vikinget.
– Lehet azt elfelejteni?! – rivall rám. – Vagy netán arra célzol, hogy egy kis orrba- és lekúrástól már megomlok?! Tudok vezetni! Szállj be, és menjünk!
Beülök, kótyagosan.
Belloq nem hibáztatott! Eddélig folyton engem vett elő, amint eszetlenséget tapasztalt. Tán már nem is kedvel?!
Lesöpröm a vizet a homlokomról.
A kocsiba rogyó Bye felém dől, valósággal az ölembe árad. Kinyitja és feltúrja előttem a kesztyűtartót, majd csalódottan visszacsapja a fedelet. Felsőtestét a combomon feledi.
– Van egy pézséd? – kérdi e meghittes pózban, óceánkék szemét rám függesztve, férfiasra pofozott arcát a pillantásomban fürösztve.
– Van – bólintok egykedvűen.
Két ujjal előcsippentek egy zsebkendőt a nadrágomból, és letakarom vele a fejét. Tudván tudom: a sármját próbálgatja rajtam. És némiképp megbántódom attól, hogy ezt nem csupán azért teszi, mert összetéveszt a Végzet Asszonyával.
Hűvösségem jótékonyan hat rá. Felül, leitatja orráról a vért, ellenőrzi arcmását a tükörben. Elfordítja az indítókulcsot, és a gázra tapos.
Nagy elánnal az útra kanyarodunk.
– Te láttad a másik kettőt a Lanciában? – érdeklődik sima hangon.
Bólintok.
– Miért nem szóltál?
– Már nem tudtam. Hadd meséljem el, hogy pocsék helyzetbe hoztál. Átkozottul kockára voltak téve az emberéletek.
– Ezt már Szívügyű is mondta. Rendben. Igaz. Segg voltam, ez egyszer. Köszönöm, hogy nem hagytál cserben.
– Nehogy a lelkedre vedd, de főként a döngetett csomagtartófedél bírt maradásra. Midőn fegyvert rántottam, egy pillanatra az is megfordult a fejemben, hogy inkább téged kéne farba lőni, mint bárki mást.
– Azt sztorizták rólad, hogy meredek vagy. Nem ijedezel, nem vacillálsz. Meggyőződésed, hogy a falakat le kell fejelni. Törtem magam, hogy a társad lehessek.
– Ezért akartál a társam lenni? – kérdezem lágyan, anyailag.
Bye cigire gyújt, átadja nekem a szálat, s azt kecsesen kigurítom az ablakon.
A következő staubot megtartja. Bokáig leszívja a füstöt.
– Azért örültem Laco barátod számos nemi bajának, mert úgy véltem, nekem való vagy. Nem egyszerű dekoráció leszel mellettem...
Bár nem folytatja, csípőből befejezhetném a mondatot.
Bye rám sandít, vigyorog. Tagadhatatlanul izgalmas tesztoszteronfellegek ömlenek belőle. E feromont dezodor gyanánt használja.
Nem bánom, eljátszom a gondolattal. Mindketten tudjuk: nem egymásnak teremtettek minket. Ettől még vígan összeborulhatnánk néhány ízben. Végre is, bizseredünk.
Bye mindenekelőtt az előnyömtől: hite szerint én máris vagyok valaki, ő még ezután lesz azzá. Fokozza vonzerőmet, hogy máshoz tartozom. Megfelelek azon feltételnek, miszerint férjezettek előnyben. Rivalizálhatna Belloqkal is, nem csupán szakmailag. Csak legutolsósorban vagyok őrületesen jó nő. Trófeának való.
Mindez megapiti és sírunalmas. Elásítom magam.
– Álmos vagy? – kérdezi. – Miattam nem alhattál eleget. Gondolom, Szívügyű már nemigen zargat. Mióta is éltek együtt?
Hallgatok. Grove jut eszembe. A Hold forró jegén sikló-botló Myra. Sfinx fájdalmas csodálkozása: nem gondoltam volna, hogy őket is bánthatják.
Hagyom, hogy átjárjanak, elevenné éledjenek bennem, tudtomra hozzák történetüket.
Fura érzés. Mintha leskelődnék, vagy idegen padláson járkálnék, mások félretett életemlékei között.
Bye oldalba bök a könyökével.
– Máris alszol? Miért nem felelsz?
– Kalandozom. Myra lemeze jócskán felkavart. Szinte sajnálom Grove-t. Őt is.
– Csak meg ne szakadjon a szíved!
Lassan kiérünk a városból. Az utcák keskenyülnek, a házak mind apróbbak körülöttünk. A bélyegnyi kertekben csupasz bokrok ágaskodnak a Nap felé, toldott melléképületek vetnek rájuk csúf árnyékot.
Damian Sol barakkszerű háza rég levedlette vakolatát. A mállott sebeket tarka linóleumdarabokkal fedték el. A műanyag lapok mintázatát kiszívta a Nap, elfakították a savanyú esők. Az utcára néző ablakokat szürkehályog vakítja. Utoljára tán Hófehérke mosdatta meg az üvegtáblákat. Ő mostság a parányi kert közepén áll a dudvában, ölelő mozdulatba merevedten, kopottas fakón, s jó ideje csak Szundinak szólítja a körötte szobrozó, unott törpéket.
Kopogtatunk a felhólyagosodott pozdorjalemez ajtón. Zörgetjük az ablakot.
Hosszasan.
– Nyissunk be – javallja végül Bye.

 

 

Aprócska konyhafélében leljük magunkat. Az ajtónyílásra beözönlő napvilág szétzavarja az asztal- és mosogatószerte hemzsegő csótánynépességet.
A viking hangosan undorkodik mellettem. Leszegett fejjel áll, attól félve, hogy másként a plafonhoz horzsolná a fejét. A hányingerlő étkezőből keskeny folyosó vezet a lak további részeibe.
A legközelebbi ajtó mögött talált fürdőszobában szenteltvíztartó-kicsiny, pókhálósra repedezett mosdókagyló, avét nejlonfüggönnyel takart zuhanytálca és szennyesruhadombok alá temetett ősmosógép fogad bennünket. Hitchcockra emlékezem, merész mozdulattal félrerántván a generációk óta rászáradt szappanhaboktól penészes, törékenyre aggott függönyt, majd fellélegzem.
A fedelét vesztett vécéülőke mellé állított óriási konzervdobozt már-már hallhatóan zabálja az idő vasfoga. Rozsdafoltosra vénhedett használt betétek, lejátszott gumióvszerek, elszürkült rágógumigombócok, rúzsfoltos csikkek és cigarettahamu púposodik a szeméttartóban.
Továbbóvakodunk.
A következő ajtó mögött félig-meddig aktív párt találunk. A harmincas örömlány a férfiöl magasságú komód szélén ül, közepes terpeszben. Fejét a falhoz vetve, lehunyt szemmel unja a lábai között buzgólkodó, letolt nadrágú, rozzant ülepű pasast.
– Bocsánat – köhint Bye, az ütemesen behorpadó és visszakerekedő fenékhez intézve szavát. – Damian Solhoz van szerencsénk?
A pasas nem reagál. Arcát a kéjnővér keblébe fúrva folytatja sivító légvételekkel kísért, lassúdad hullámmozgását.
A nő ránk néz, felfújja rágóját. Pipacsszín ajkai közül előrobban a gumilufi. Pár másodpercig kövéren lebeg, akár a képregényalakok buborékmondandója, majd elpukkan és összetöpped. Szürkén lepedékes nyelv indul érte, s visszalapátolja a fogak közé.
– Zsaruk? – kérdezi a gyönyörszitter, kérődzésformán.
Úgy döntök, én sem szégyenkezem. Felvillantom igazolványomat.
– Solt keressük – közlöm.
– Eggyel odébb – nyámmogja a kérdezett, hüvelykujjával balra intve. Visszakézből a szeme elé emeli óráját. Ugyane mozdulatból hátba veregeti horkolásritmusra hajóhintálló ügyfelét. – Még két perced van, hapsikám, aztán így vagy úgy, de elmész!
Kisurranunk a szobából.
A vakondjárat folyosón Bye a falhoz tántorodik. Keserű röhögés rángatja vállait.
– Ilyen nincs! – nyögi. – Te is láttad a vagit, vagy rémálmodom?! Mi volt ez? Kéjlidérc? Kárörömlány? Jézusom, és mégis! Azonnal adj elém valamit! Így nem mutatkozhatok Sol színe előtt!
Hagyom őt hápogni.
Kopogtatok az utolsó ajtón.
A válasz késik, benyitok.
A sarokvasak nyikorgásával sötétség árad az eladdig fél- vagy inkább háromnegyed-homályos szobába. A rovarhadak megrezzennek, de nem oszolnak.
Felfüggesztem a légcserét, ugyanis nincs mire cserélnem.
Villanykapcsoló után csápolok a zsíros tapintású falon.
Szembántó, epeszín fény mászik a helyiségre. Az ócskuló bútorokon őshonos rendetlenségre, a piros-kék kockás abrosszal elfüggönyözött ablak előtt álló, patkányszürke pokrócokkal borított ágyra. A takaróhalom alól kilógó, fagyasztott sertéslábra emlékeztető, zsírsápadt emberi végtagra.
Az összegyűrt spárgaszőnyeg púpján meredező kockás nemezpapucs viharos tengeren hányódó ladikot juttat eszembe.
Megragadom a becsörtető Bye könyökét.
– Mi van? – kérdezi, mindkét kezével az ágyékát takargatva.
– Állj meg, és készíts fotókat az agyaddal.
– Jaj, megint!?
Toporgunk az ajtóban.
A szemközt homályló ablaknál, a pokróckupac alatt sejtett holttest körvonalait bámuljuk. A dulakodás közben összetúrt szőnyeg hullámhegyén kallódó jobb lábas papucsot. Az őztartás-félébe merevült ujjakat. A vértelenre fakult karon halványlilálló foltokat.
– Minden napra egy tetem – sóhajt Bye. – Hozom a nagyságot. Hátha ez jobban felizgatja, mint a partnere.
Kisietek a hajlékból, levegőt venni.

 

 

A Zuzett névre hallgató – Bye-nak igaza volt – kárörömlányt nem hozza ki a sodrából Damian Sol halálhíre. Mi több.
– Biztos, hogy bekrepált? – kérődzi, az ajtónyílásból befelé leskelődvén.
A hívó szót hallván kipenderítette vendégét, bekapcsolta push up műfajú melltartóját, dereka köré törülközőt tekert, negyvennégyesnek rémlő lábára ócska edzőcipőt húzott.
– Profi módon halott – bólintok. – Milyen viszonyban voltak?
– Hát tőle béreltem a szobámat. Eleinte még azt is akargatta, hogy takarítsak, de bemutattam neki az öklömet: én fizetek az odúért, és még igázzak is!?
– Sol duhaj, erőszakos ember hírében állt.
– Ez?! – kaccant Zuzett. – Már a múlt században szétitta az agyát. Nem mondom, próbálkozott velem, hogy tejeljek a gázsimból, meg hogy legyek odaadó, meg ez meg az. Ráfújtam, és elrepült! Ez már nem ember volt, csak légyszar. Amikor betintázott, vagy bedrazsézott, tényleg megveszett, ordibált, meg emelgette a székeket, hogy így meg úgy, de lepöcköltem.
– Bedrazsézott? – visszhangozza a viking.
– Ja, olcsó drogot tömött magába: tablettákat. Nekem te ne ugrálj, mondogattam, mert szétnyomlak a sarkammal.
– Mikor beszélt vele utoljára?
– Tegnap. Dél körül bejött a szobámba, hogy legyek már kedves hozzá, meg ilyenek. Fel se ébredtem, úgy hajtottam el. Mész a francba, nyekergő! Még hogy legyek kedves!? Hisz te már Napóleon idejében seggimpotens voltál! Húzz innen kifelé a gilisztáddal, vagy leszakítom, és az orrod alá biggyesztem, konya bajusznak! Nem bírom az ilyen palikat! Rég nem megy nekik, és hozzám jönnek, hátha visszaadom régi fényüket! Mi vagyok én? Csodatévő Szűz Mária?
– Éjszaka itthon volt? – kérdezem.
– Mármint én? Hol igen, hol nem. Jöttém-mentem a páciensekkel. Két-három menetet házon kívül tudtam le.
– Járt valaki Solnál?
Zuzett felfújja rágógumiját. A közeli plafonra mered, homlokráncolva gondolkodik.
A száznyolcvan magas, zörgősen sovány, laza mellű, spontán szőrtelen vagy szőrtelenített nő hiányzó szemöldökét kéklő tetoválás pótolja. Mélyen ülő, apró szemét szétfolyt festés szegélyezi. Ceruzacsonkra emlékeztető orrának bal cimpáját tetovált szív dögösíti. Különös, kavics formájú ajka mellett és az álla közepén fekete szépségpötty díszlik.
– Tőlem járhatott, nem szoktam rányitogatni. Örültem, ha kussolt. Rohadt kimerítő egy ilyen élőholt roncs, folyton az ifjúkori szép emlékeivel jön, hogy naponta háromszor két numerát bírt, az álló farkán elvitte a vödör vizet, egyszerre hat nőt elégített ki, meg effélék. Amúgy nemigen jártak hozzá. Ki lett volna kíváncsi rá? Egyszer a lánya miatt nyavalygott, hogy nem jön el a háládatlan szuka, pedig milyen jól megy a sora, igazán kisegíthetné csóri öregét, akinek cipóra-cipőre se telik. Az este különben itthon volt szerintem, mert tíz óra tájban hallottam, hogy harákol, meg nyöszörög.
– Nyöszörög? – ismétlem.
– Ja, mintha ló farka után kötötték volna.
– Nem nézett be hozzá?
– Hé, hé, nem tataszitternek vagyok itt! Ahányszor ez már okádott, böfögött, foszlányokban felköhögte a tüdejét!? Tegnap este úgy harákolt, mint aki félrenyelt, hát, gondoltam, ne hanyatt hányj, és akkor nem fulladsz bele! Na nem! Amikor kivettem tőle a szobát, egyik éjjel nyílt az ajtó. Én hasalok az asztalon, az ügyfél meg tömöget hátulról. Nézem, mi van!? Ez térden-könyéken kopogott befelé, azt hajtogatva, hogy bgl, bgl, és dőlt a vér a szájából. Na, numera lefújva! Hívtam a mentőket, zsarukat, halottkémet, kántort, mivel azt hittem, halálosan megkéselték szerencsétlent. Hát nem! Valami szeszkazán-nyavalya volt rajta, nyelőcsővérzés, vagy mi a franc, ami az ilyeneknél mindennapos. Még egyszer nem viszel engem a csalitosba! Tőlem bekrepálhatsz a bokámba csimpaszkodva, én akkor se hagyom veszni a melómért kijáró lét! Egyébként, most visszagondolva, az este a harákolás után hallottam, hogy kioson a házból. Még mondtam is magamnak: a fene, most kap el a tapintat, amikor már majdnem széthörögted a menetemet!? Pedig nem ám egy osonkodós fajta! Fel is készítem mindig a klienseimet, hogy számítsanak némi háttérzajra, lesz csoszogás, öklendés, köhécs, ilyes. Szóval ezúttal bekrepált!? Isten nyugosztaljon, ocsmány féreg voltál! Nemsokára találkozunk, vén Sol, hallod!? Tudom, hogy hamar visszatérsz, csótányként! Majd lecsaplak a húsbárddal. Rovarirtásra nincs megtorló paragrafus!
Elmerengek.
– A vendégét nem zavarta a nyöszörgés? – firtatom.
Zuzett felnevet. Rágólufit fúj, eldurrantja. Kacér mozdulattal hátradobja platina tincseit.
– Azt? Az egy olyan kiéhezett pali volt! Alighogy kiengedtem az előző kuncsaftot, ez már itt kaparta az ajtót, így édesem, úgy csillagom, a haverek ódákat zengtek rólad, kipróbálhatlak-e!? Hát persze, hogy behívtam! Mutatós, felizmolt srác volt egyébként, és jól öltözött: bőrdzseki, aranyláncok. Gondoltam, ez biztos nem alkuszik majd a kasszánál, meg túl perverz se lesz. Hát nem is tévedtem! A kis torkos állatira értékelte a testemet: egészen berekedt a nyögdécseléstől! Dehogy hallott az bármit is!
Hátborzongatóan, bizarrul ötletes. A klónok tudják, hogy Zuzett kiszámíthatatlanul jön-megy. Kinyírni nem akarják, a feltűnést kerülendő. Hiszen épp az a céljuk, hogy a tarhás Sol halála túladagolásnak tűnjék, s ebből esetleges öngyilkosságra következtessünk. Végül lezárhatnánk a Myra Sol-ügyet azzal, hogy a tettes bűntudatában végzett magával. Az egyik klón befizet Zuzetthez, és hangosan kurrog, amíg társai lenyomják a tablettákat a hasztalan vonakodó Sol torkán.
Siettükben, igyekezetükben nem veszik észre az összetúrt szőnyeget. A szőnyegpúp tetején segélykiáltásként hányódó papucs árulkodását. Az áldozat fején feledik a tiltakozási zajok fojtásaként használt takaróhalmot. És fel sem ötlik bennük, hogy a lány nem élvez, tehát mindent hall, annál is inkább, mivel kórosan gyűlöli Solt, és igenis, hallani akarja a vén csótány rühellt krákogását, csoszogását, hogy fenntarthassa utálatát.
Mint néhány perccel később kiderül, a torkára gyömöszölt tabletták fullasztották meg Solt: a megérkező halottkém az áldozat szájába világít, csipeszt ránt, és kipiszkál a légcsőből egy jellegzetes, figurás pasztillát.
– Lesz ott még több is – jósolja.
Azután szétfeszíti a görcsös tartásban megmerevedett ujjakat, és kiemel közülük egy ezüstszínű kabátgombot.
Megmutatjuk Zuzettnek a Sfinxnél tett látogatás közben sajnálatosan elhunyt klónok fotóit. A Bye által szitává lőtt fickóban a lány felismeri élvenc kliensét. A néhai bőrdzsekijének egyik mellzsebéről pontosan az a gomb hiányzik, amelyet a haldokló Sol megőrzött számunkra.
Így tehát – bizonyíthatóan – tudjuk, hogy Damian Sol gyilkosság áldozata lett.
Miután a killerek végeztek vele, a Sfinx hazatértét leső őrszem riasztására a házhoz siettek erősítésként, és mintegy felszolgálták magukat a prédájukkal összetévesztett Bye-nak.
Gyanítjuk, hogy az eseményeket Milton Grove mozgatja.
És még csak lövésünk sincs arról, hogy igazából miért.

 

 

Az iroda felé zötyögvén felhívom Danielt.
Ó közli velem, hogy Myrát eltüntették az átjáróház közintézményből. A lány továbbra is eszméletlen. Azután azt firtatja, mikor keresem fel az utánam vágyakozó Schweitzer doktort. Majd, felelem. Csókot lehelek a kagylóba, zárom soraimat.
Mielőtt beütögetném a következő hívószámot, eltűnődöm azon, mit is akarhat tőlem a doktor. Szó, mi szó: mostanában nem túl daliásan érzem magam, ehhez desszertként jött a fejbaleset. Ha a doki sejdít valami kórosat az agyamban, vagy egyéb szervemben, azt bőven ráérek megtudni. Momentán rengeteg dolgom van.
Például meg kéne csípnem Seraf Pernel gyilkosát is.
Megérdeklődöm az FBI-központtól, gazdára lelt-e a küldött ujjlenyomat. Az a válasz, hogy nem, az én tettesemet ez idő szerint egyetlen tagországban se körözik, nyilvántartásukban nem szerepel.
Eszembe jutnak Seraf kolléganőjének szavai az utolsó kitüntetett vendégről: „...arcbőrét – különösen az áll körül és a fülek vonalában – hegek szabdalták. Arra gondoltam, úgy járt, mint Michael Jackson, akinek – tudja!? – a tömérdek plasztikai műtét miatt most megpróbál széthullani az arca.”
A következő gondolat csak úgy tesz – horgászt szédítő hal –, mintha felötleni készülne bennem. Várom, hogy megfogalmazódjék, egyelőre hasztalan. Félrehagyom, tudván: előjön, ha beérik. És fontos lesz.
Azután emlékezetembe idézem Colt szavait.
„Most csak az jut eszembe, hogy enyhe idegen akcentussal beszélt. Fehér bőrű ember, délies árnyalatú, kissé kreolos.”
Keressék tovább azt az ujjlenyomatot – követelem kérő hangsúllyal –, égen-földön, lezárt, titkos, porlepett, selejtezésre váró anyagokban, akár a szemétben is: mindenütt!
A kolléga hümmögve bontja a vonalat.
– Ebédelünk? – kérdezi Bye.
Az órámra meredek.
– Háromra otthon kell lennem.
– Akkor ovulálsz?
– E témáról egy szót se, vagy semmit!
– Mit stresszelsz?! Várj csak, hadd fürkésszek a kommandós adásba! Ha Szívügyű egyéb elfoglaltságáról hallok, nem bánom: megtermékenyítési áldozatot hozok érted.
Megest elkelne egy cigaretta. Ha annak tapintására gondolok, összefut a nyál a számban. Ha a füstjére, bukfencet vet a gyomrom.
Schweitzer doktor biztosan felfedezett valami nem kívánatos kórságot a szervezetemben. Ő talán azt is neszíti, gyógyítható-e a baj.
Óriási! Még csak nem is láttam a pasast, hangját se hallottam. A puszta nevétől máris hipochonder lettem!?
Mi a fene bajom lehet?
Agyi elváltozásra gyanakszom. Az utóbbi időben a szokásosnál rapszodikusabb vagyok, játszi könnyen sírok, nevetek. Megbántatlanul is bedurcálok, kedélyem borong, éjjel-nappal aludnék, cigitől, szesztől viszolygok, gyomrom libikókás. Az ételből csupán csipegetek – s talán ezért –, lázadás nélkül tűröm Ella magféleségekre és zöldeledelre alapozott fogamzásserkentő diétáját.
Valószínűleg ezen étkektől kerekedik a hasam. Ez már a vízilóeffektus.
E tüneteket észlelvén akár terhességre is gyanakodhatnék. Ám csak néhány nappal ezelőtt bizonyosodott be, hogy az áhított fiúcska esetleg lányka nem és nem kíván megkeletkezni.
Jóval a kézfogónk előtt, midőn a sajátos munkamódszereimen berágott Belloq éppen nélkülem próbált élni, és e kísérletével búbánatba taszított, pokolian sebezhetővé – ha nem embernagy sebbé – tett mindkettőnket valamint Ellát, tehát szerfölött alkalmatlankor, megcsillant a remény. Pontosabban: előállt a dilemma. Nem az volt kérdéses, hogy megtartani vagy nem megtartani, csupán ez: örülni vagy fanyalogni? Már éppen összebékültem a gondolattal, hogy gyermekét egyedül nevelő, hátrányos helyzetű, viszont állatira emancipált leányanya leszek. Azt is elképzeltem néhányszor, miként fogom emelt fővel visszautasítani a lábaim előtt térdeplő Mogorva bocsánat- és kézkérő könyörgését. Könnyfakasztó melodramolettemben Belloq ezerszer is megkeserülte, hogy engem féltő haragjában elcuccolt tőlem. A na, nem bánom, visszafogadlak! című, kifejezetten szentimentális hangulatú jelenetet különösen kedveltem. Egyszerre csak iszonyú rosszullét fogott el. Az orvosok méhen kívüli terhességet diagnosztizáltak, és legott a műtőbe utaltak. Azóta rettegek. Attól, hogy a kudarc megismétli önmagát. Megveszekedetten igyekszem elfojtani e félszet. És persze nem is osztom meg Belloqkal, se mással.
Egyszóval a terhesség kizárt. A zavaró tüneteket másvalami okozza. Schweitzer doktor várhat a kiegészítő vizsgálatokkal. A rossz hír átkozottul ráér. Különben egyáltalán nem biztos, hogy végzetes a bajom. Meglehet, nem is változtatja meg a napjaimat. Nem foszt meg mindama kedves szépségektől, amelyeket élet gyűjtőnéven ismerek.
Hátrahajtom fejemet a támlán. Az őrülten izzó Napra meredek.
Becsukom a szemem. Napfény-égetett retinámon aranyrobbanás hömpölyög.
A káprázat lassan eloszlik lezárt szemhéjam mögött. Feketévé kopik a tündöklet.
A szorongás, mint valami méregital, végigcsorog a nyelőcsövemen, átrágja azt, s elönti és mardossa belső szerveimet.
Ezt nem lehet kibírni! Elmegyek a dokihoz. Holnap.
A Range lelassul, majd megáll.
Bye megkopogtatja a vállamat.
Felnézek. Sokáig csak ringlispílező fekete köröket érzékelek.
– Jól vagy? – kérdezi a viking.
– A választ borítékolták, én még nem ismerem – sóhajtok. Mielőtt mélyebbre ásnám magam a gyászállapotban, bántó üvöltözés üti meg a fülemet.
A mellettem ülő, mozdulatlan Bye-ból feszültség árad felém.
Pislogok néhányat. Visszanyerem látásomat.
Aztán azt észlelem, hogy az úttest átellenes oldalán két pasas rángat egy nőt, ketten kétfelé, s közben mindhárman egyszerre kiabálnak.
Csak a szokásos, utcára cipelt perpatvar.
– Lépj közbe, ha gondolod – mondom Bye-nak.
Tudván, hogy a civódás miatt állt meg. És azért nem mozdul, mert ily tüntetően óhajtja értésemre adni sértődöttségét a telefonfülke-história miatt.
A viking nem szól, moccanatlan.
Ülök, és kifelé bámulok a fejemből.
A közfeltűnő hármak tovább huzakodnak.
Lassacskán kirajzolódik előttem a történet. A tagbaszakadt, fekete hajú, egészen jóképű, ám az ízlésemnek túlsággal macsoid pasas a magáénak akarja a nőt. A másik fickó – vállig érő, mókusbarna haj, lágy vonások, magas, karcsú termet – ugyancsak a bigét kívánja. A fieszta tárgya – őszre szőkített, merő comb, sztrecsnadrágos, tűsarkakon billegő csodaság – a líraibb küllemű egyénnel óhajt távozni.
A két flótás kánonban sorolja, miért pont őt illeti a lány. Elhangzik, melyikükkel hányszor ki mennyit költött rá, mit vett neki, mit nyújthat még számára, et cetera.
Megest unatkozáson kapom magam.
Fél három. Haza kell mennem. Ella vár.
– Istenem, Bye! – morranok. – Menj oda hozzájuk, és oszlasd fel őket, vagy tépjünk tovább! Miért kell itt kukkolnunk? Ha egyszer sok ráérő időm lesz, inkább állatkertbe viszlek. A zsiráfok szerelmi élete klasszisokkal lenyűgözőbb.
A sötét hajú férfi mennydörgősen pofon üti a lányt.
A viking kikecmereg végre a járgányból, és kimért terminátor-léptekkel az úttest ellenoldala felé indul. Úgy rémlik, a puszta megjelenésével óhajt elrettentést gyakorolni. Nemigen vesznek róla tudomást.
Elhagyom a fedélzetet. Behajtom a kocsiajtót, nekidőlök. Levegőzöm, napfürdőzöm.
A pofozkodó pasas a lány lábai elé omlik, két kézzel átnyalábolja annak térdét, és fájóan igaznak érzett szenvedélyesen világgá üvölti-zokogja: rettenetesen szeretlek!
A választ nem hallom, de sejtem természetét. A nő vonásai démonivá torzulnak. Szája lebiggyed, ráncolt orra, összeszűkülő szeme lesajnálást, megvetést áraszt.
A hosszú hajú fickó kelletlenül távozásra nógatja kedvesét.
A jelenet immár nem hagy közömbösen. A szemlélt figurák emberi lényekké elevenültek.
A flaszter mocskában térdelő férfit fájdalom, féltékenység, düh és alázat reszketteti. A lány szánalmas gyönyörűséget lel abban, hogy mindezeket ő váltotta ki. A másik pasas szeretne megpucolni a mindegyre növekvő magasfeszültségből, és egyre inkább úgy fest, hogy nem is okvetlenül trófeástól.
Az őszszőkeség most elmehetne. Ha odébb lépne, a szanált pasas elengedné, mert e másodpercekben ennyire átéli érzelmét.
Ám a lány még nem élvezte ki váratlanul megtapasztalt hatalmát. Kíméletlen szavakat vagdos az önként kiszolgáltatotthoz, majd pöffeteg mosollyal a hosszú hajú férfi ágyékára fekteti lángvörös körmű, széttárt ujjú kezét.
Az ilyképpen királlyá nyilvánított fickó zavartan elhátrál.
A szitává alázott pasas őrjöngve felszökken, torkon ragadja és megrázza a nőt.
A közbelépni szándékozó Bye-t durván félresodorja, majd két lépéssel egy fekete Daewoo mellett terem, felrántja a csomagtartófedelet, és puskát ragad a kezébe.
A medveölő mordály láttán felnyögök. Tudván, hogy a fickó néhány pillanat óta nem beszámítható.
A lány sikoltva futásnak ered. Fiúja egy parkoló kocsi fedezékébe menekül.
Az ámokra váltott pasas elsötétült arcát groteszk vigyor rútítja. Rutinos gyorsan, már-már hanyag mozdulattal csőre tölti, és a csípőjéhez szorítja a fegyvert, s az a cső együtt fordul vele, amikor körbenéz, kivel kezdje a tébolygást.
Pengekeskenyre szűkült szemréséből elővillanó tekintete megállapodik a feltápászkodóban lévő Bye-on.
Felméri a viking kezébe ugrott stukkert, majd a távolodó lány után mered.
Éppen ekkor megbicsaklik és letörik az egyik tűsarok.
Roppanása elhallszik hozzám.
A lány hadonászva feljajdul, és szökdécselő sántázással, sikítozva tovább rohan.
Bye óvatosan talpra áll. Stukkerrel a markában, halk, nyugodt hangon beszél a fickóhoz. Szavát nem értem.
Feléjük indulok. Kabátzsebembe dugott kezemben szorítom a pisztolyt.
A mordályos pasas leveszi tekintetét a bizarr botorkálástól szánandóvá lett lányról.
Tisztuló szemmel rám pillant, rólam a folyamatosan szövegelő Bye-ra.
Azután a földre dobja fegyverét.
Fájdalmas fintor ráng át az arcán. Váratlanul elvigyorodik, két kézzel megragadja a saját haját, és annál fogva bősz elánnal a mellette álló kocsi oldalablakához ütögeti a fejét.
A férfi mellé lépek. A járgányhoz dőlök, sarkamat felteszem a kerékre.
– Bizony, jól teszed, ha mielőbb kivered a fejedből a nőt – szólok. – Nem méltó hozzád, immár mindnyájan tisztán tudjuk. Mit szólnál egy italhoz?
– Veled? – kérdezi meglepett-kábán, szüneteltetve az ablak bezúzására irányuló törekvését.
– Neked most inkább férfitársaságra volna szükséged. Itt ez a pasek, Zsötemnek nevezi magát. Fogjátok karon egymást, és üljetek be valahová, ahol enni, inni kaptok. Ti ketten biztosan találtok közös témát.
– Komolyan beszélsz? – hökken rám Bye.
Bólintok.
– Sajnos, rohannom kell. Dobjátok fel egymást, fiúk!
Mint a mesében, utamba téved egy taxi.
A hátsó ülésre lebbenek, és elhajtatok.

 

 

Hazaérkezvén megállapítom: végérvényesen itt a kikelet. Kellemetlen szomszédunk a kertjének azon pontján ül – csatornázás híján összkomfortos – karosszékében, ahonnan láthatja az utcát, a mi privát szféránk egy darabját és a légtér tetemes részét. A pszichiátriai eset pasas tavasztól őszig ott tenyészik, fején westernkalappal, szétvetett lábai közt légpuskával. Óvatlan madarak, labdák, denevérek, csövesek, macskák, motorosok, kutyák láttán legott tüzelő tartásba merevedik.
Mostanában beéri a célzással is, immár nem lövöldöz rájuk. Első ízben Belloq beszélt vele, másodszor Ella, hatástalanul. Legutóbb én szóltam hozzá. Azóta nem durrog a légpuska. Ami azt illeti, stílusom nem volt fagyosan úrias, mint Danielé, se kisasszonyos, miként Elláé. Főnővéres volt.
A taxiból kilépve körülpillantok a napfényben fürösztött, csendes utcán. Lengére vetkezett biciklista suhan el mögöttem. Homokszínű Transporter furgon ácsorog a saroknál.
Jóval szívdobogtatóbbnak tetszik a kapunk előtt parkoló szürke Mazda. Megérintem a motorháztetőt: még meleg. Menyecskés arcpírral sietek befelé. Azon tűnődve, vajon még meddig tarthat a varázs, annak öröme, hogy újra együtt lehetek vele. Velük.
– Ebédeltél? – fogad Belloq.
Azután megcsókol, olyképpen, mintha először. Derekamat ölelő keze a fenekemre csúszik. Magához szorít, majd a levegőbe emel.
– Nem értem rá – felelem utóbb, kifulladtan.
Hasamra simítja tenyerét.
– Ha most egy babszemet tartanék a kezemben, kitapinthatnám azt a hátadon – mondja.
– Tudom ám, hogy csak fűzögetsz.
– Csak hogy! – kiáltja Ella a fürdőszobából. – Úgy féltem, hogy elfelejtesz! Mindjárt megszárad a hajam! Izzíthatod a sütővasat!
Daniel kézen fog, a konyhába vezet. Etellel, itallal kínál.
Falatozás közben eszembe ötlik, milyen puritán volt e hajlék anno. Amint betettem a lábamat, odalett agglegénylak jellege. Velem költözött a mosogatógép, harminc – azóta is – érintetlen szakácskönyv, negyvenhét mókás bögre és a lezserség.
Ugyanez a helyzet a többi helyiségben is.
A fürdőszoba egyenesen lakatlannak látszott, bár csak ittlétem második napjáig. Mostanra Belloq összebékélt a habfürdő-váltogatási mániámmal, elvégre megmagyaráztam neki, miről is szól az. Eme habok kecses barna üvegekben tanyáznak, harmincféle gyógynövényes hatóanyagot tartalmaznak, de nem együttesen, hanem külön-külön. Ha tehát véletlenül eukaliptuszos testfürdőt kívánnék venni, íziben előkapnám az eukaliptusz feliratú flaskát. Egyéb szeszély fennforgásakor a mirtuszosat, avagy a rozmaringost, és így tovább. Ilyen egyszerű. Mogorva rámutatott, hogy leginkább zuhanyozni szoktam, miáltal a tetemes habfürdőkollekciót nemigen használom ki. Na és?! Az a harminc üveg miért ne lehetne készenlétben, hátha egy napon mégis inkább ázdogálni szeretnék a kádban?! A smukktároló dobozka is pompásan elfér a feredőben, és még gépzenél is. A speciális tartón függeszkedő, féldrágakövekből fűzött nyakláncok fölöttébb impozánsak. A különféle hajbavalók, fésűk, kefék, miegyebek sem igazán helyigényesek. A tengerpartról hazacipelt gyönyörű formájú kavicsok, kövek, sziklák, kagylók és egyebek direkte illenek az enteriőrhöz. Utolsó próbálkozásként szóba kerültek a masszázsszivacsaim is, miszerint: minek azokból tizenötféle? Marhácska, feleltem, hát nem mindegy ám, hogy mimet óhajtom mosdatni velük. Minden porcikámmal más és más szivacs kompatibilis. Ezután a kedves elhallgatott.
Már csak a cipők miatt súrlódunk olykor. Ez ügyben azonban nem vagyok hajlandó tárgyalásokba bocsátkozni. Az a pasas, aki gyakorta utánaszámol, hogy még mindig csupán két lábam van, de már megint újabb topán dudorodik a szekrényben, számomra nem vitapartner. Na.
Ella a szobájába rikkant. A tegnap emlegetett farmerhatású bikinimben fogad. A sudár termetű, színizom, cérnametélt leány furcsán fest a nála idősebb, alakfejlődésüket befejezett hölgyeknek készült modellben. Csípője csak ezután fog kigömbölyödni, dereka kialakulni. Mellei alig ütköznek.
Arckifejezésem láttán nyomban összeomlik, és a korára jellemző durcával kijelenti: akkor nem megy sehová, mert ő egy rusnya gebe. Leül egy székre, háttal nekem, állához húzza és átöleli a térdeit.
Vele szemközt az asztal szélére telepszem, és a tudtára adom, milyen elbűvölőnek látom, szép tizenegy éves lánynak, aki momentán bimbódzik. Ha e mosti kellemét hangsúlyozná, s nem aggastyán húszéveseket akarna utánozni, gyönyörű lehetne. Különben is, seregnyi topmodell azért tengődik müzlin és fittneszen, hogy ilyen kislányosan vékony alakú lehessen.
– Majd mindent megkapsz, apránként. Néhány éven belül kifejlődnek a melleid, arasznyivá karcsúl a derekad, nőiessé telik a csípőd – mondom. – A feneked máris tökély. Két álomi félgömbizom.
– Botlábam van – morogja. – Úgy nézek ki, mint egy imádkozó sáska.
– Sportalakod van. Korizol, bringázol, szaladgálsz. Olyan izmos vagy, hogy ha falhoz vágnának, labdaként pattannál vissza. A sportosságodat domborítsd ki.
– Szóval nem jó ez a bikini? – sandít rám kompromisszumkészen.
Immár nem bánja, hogy a sütővassal közelítek hozzá. Hajbodorítás közben átvesszük a ruhatárát, és megegyezünk, milyen fürdőruhát, sportcuccot és gálaholmit öltsön.
Chi-Chi szorgalmasan rohangál körülöttünk. A szoba legtávolibb pontján elhelyezett etetőtálkájából fuvarozza csemegéit a máris zsúfoltas cipő lakosztályba. Módszere sajátos, engem parádésan kimerítene. Megragad egy falatot, a szájába kapja, és körülnéz. Majd óvatosan, a falak mentén nyargalva, el-elbújva, és újfent körülfürkészve cipeli haza azt, akárha mindenfelől ezer veszély fenyegetné. Lankadatlanul harácsol, vagy félórán át.
Mire Ella hajával végzek, ő is befejezi a hurcolkodást. Még egyszer visszatér a tálkákhoz, kezet mos, iszik pár kortyot. A vizesedény szélén egyensúlyozva elgondolkodik egy percre. Hegyes orrocskája nyughatatlanul szimatol. Eszébe jut valami, elüget a terráriumához, elhelyez a forgácsban néhány kapszulát, majd hazatrappol a cipedlibe. Rongyába surranva olyanféle mozdulatokat tesz, aminőkkel mi, emberszabásúak pofozgatjuk estelente a párnánkat. És elkészül végre.
Ekkor előbújik, két mellső lábát a csuka peremére támasztja, és komoly tekintettel körbepásztázza a szobát. Hosszan elácsorog e korlátra tenyerelő pózban, és valóban szerfelett önelégült példánynak tetszik.
A romantikusan loknis frizura megkomponálása után megalkotom a ravaszdi, láthatatlan sminket. Kicsit csalok is. Ella végül főként azért válik még szebbé, mert ilyennek vágyik látni magát.
Azután arc arc mellett a tükörhöz hajolunk.
– Na, mutasd a nézéseidet! – kéri Ella. – Először azt, amelyikkel eléred, hogy Daniel abbahagyja a pattogást, és elvigyorodjon.
A szóban forgó pasas néhány perce az ajtóban áll. Indiános méltósággal, karba font kézzel szemlél bennünket. Úgy rémlik, jóindulatúan viszonyul hozzánk.
– Ezek a nézések belülről jönnek, nem én irányítom őket – mondom. – A felemlítettben sincs különösebb praktika. Egyszerűen csak elbámulom apádat, amint dúltan tesz-vesz, és közben engem káromol. Arra gondolok, nicsak, milyen furcsán elváltozott az arca, mekkora lett a szeme, már-már a farkasra emlékeztet a Piroska-meséből, de rögtön eszembe is jut: akármilyen szokatlanul néz is ki, bármennyi hülyeséget lobbant is a szememre, ő az a pasas, akit szeretek, mindösszes hibáival együtt. És e nagyvonalúságomtól tisztára ellágyulok. Na, ez ül ki a tekintetembe.
Belloq elvigyorodik.
– Denisa lakmuszpapír szempárja – jegyzé meg. – Minden gondolata kiolvasható belőle. És bár nagyon is tud igazmondó szemeiről, időnként mégis megpróbál hazudni.
– Cseppet se vagyok hazudós! – tiltakozom. – Az lehetséges, hogy néha elhallgatok valamit, esetleg füllentek, vagy ellentmondok a tényeknek, de sose hazudok!
Ella nézési gyakorlatokat végez a tükörnél. Remekül mulat, bennünket is megnevettetve.
– Denisa, most figyelj! – kiáltja izgatottan. – Megmutatom a bűvölő tekintetedet. Azt hiszem, sejtem, mire kell gondolnom ahhoz, hogy előjöjjön!
– Gondold hangosan – szól Daniel.
– És akkor nem küldtök aludni? Mert mostanában sűrűn elküldtök aludni, még fényes nappal is, ha meglepőeket mondok nektek.
– Ha minden meglepő szövegedért aludnod kéne, fel se kelhetnél – legyintek.
– Na jó, akkor helyzetbe képzelem magam. Szóval este van, kivételesen mindketten itthon vagytok. Apu a fotelben olvas. És te elkezded nézni őt a kanapéról. Először totálban, vagyis teljes egészében. Azután a homlokára szegezed a pillantásodat. Tényleg mondhatom, mit gondolsz?
– Jézusom!
– Ne félj, nem leszek pornográf. Szerintem ilyenkor a férfira gondolsz, aki az apu. És arra, hogy mit szoktatok csinálni kettesben. És nagy-nagy kedved támad ahhoz, hogy megint csináljátok. Na, és ettől szinte megnő a szemed, kitágul a pupillád, és megtelik zöldes lángocskákkal, szikrákkal. És Daniel becsukja a könyvet, és felkap téged. Jó a nézésem? – érdeklődik, vampul tekingetve.
– Jó – bólintok fanyarul.
– Szerinted én mikor leszek szerelmes? – kérdezi.
– Az vagy, amióta ismerlek. És már elég régen Martinba.
– Jó, de most úgy értem, hogy olyan szerelmes, mint ti. Szóval nem csak lelkileg.
– Ez megjövendölhetetlen. Egyébként is vigyázz a jósokkal. Meglehet, a vátesz lóvá tesz.
– Ha majd megtörténik, vagyis ha úgy leszek szerelmes, elárulod nekem a titkokat?
– Milyen titkokat? – sóhajtok.
– Jaj, ne legyél értetlen! Nem a gólyamesére gondoltam, nem is a gumira, tablettára. Hanem a szextitkokra. Muszáj lesz hozzád fordulnom, mert szerintem Danielt szörnyen zavarba hoznám. Meg különben is, te vagy a nő.
– Ha a titkok maguktól nem tárulnak fel előtted, jöhetsz – felelem.
– Előbb nem lehet? – firtatja félrehajtott fejjel, gyanúsan ravasz pillantás kíséretében. – Tegnap az ofő a szexről tartott órát, de hiába figyeltünk kettőzött erőfeszítéssel, semmi olyat nem mondott, amit már rég ne tudtunk volna. Simone, a padtársnőm jelentkezett, és szólt, hogy amit Esther néni előadott, az nem újság, és miért ne beszélgetnénk például az orális szexről!? És akkor Esther néni elvörösödött, és kikérte magának, és egyből dolgozatot kellett írnunk nyelvtanból, pedig nem is nyefi óránk volt! És ma is dolgozatot íratott velünk, és irtóra rászállt Simone-ra. Tényleg ilyen rémes az orális szex? Szoktunk beszélgetni a lányokkal, és ők is azt mondják, hogy ez csak valami pfuj dolog lehet, mert a mamájuk is mindig bepirosodik, ha szóba kerül. Főleg engem kérdezgetnek sokszor, mintha elfelejtenék, hogy örökké cikiznek és Pengének csúfolnak a sok olvasás miatt. Ilyenkor bezzeg azzal jönnek, hogy nekem tudnom kell az igazat, mivel könyvmoly vagyok. Különben azért is akarok ma Miss Suli címet nyerni, hogy ne mindig az agyammal foglalkozzanak. Ha valaki szép, akkor nem csúfolják.
– Azonnali választ igényelsz? – kérdezem.
– Igen, és közben taníts meg a járásodra!
– Az az érzésem, Esther néni provokálva volt. Simone pontosan tudta, hogy tőle nem lesz okosabb francia csókból – kezdem, fel-alá sétálgatva, a pubertáló és Daniel odaadó figyelmétől kísérten. – Esther néninek, már csak pedagógice is sportosan illett volna fogadnia a kérdést. Ám ő centire úgy reagált, amiként elvártátok. Az orális szex valóban kínos nemszeretem, mosdatlan partnerrel, avagy kényszerből. Viszont természetes, magától értetődő és főleg finom élvezet azzal, akit mindenestől szeretsz. Gyakorlati útmutatóval nem szolgálhatok, mivel ez nem olyan, mint a bútor-összeszerelés. Ennek a technikája jön magától. A csúfolódástól függetlenül nyugodtan olvass továbbra is, de ne feledd, a tudásod nem arra való, hogy katedrául rántsd magad alá. Ne másokat sérts meg vele. Ettől fognak nem cikizni, és nem a Miss Suli címtől. Megvan a járásom?
– Sose fogok tudni úgy járni, mint te – sóhajt keserűt Ella.
– E felismeréssel máris előrébb vagy – feleli az apja. – Régóta van saját járásod. Nekem például tetszik.
– Igen, de Denisa úgy mozog, hogy nézni is szép!
– Denisa kicsit levitál jártában. Ez is pont onnan jön, ahonnan a nézése. Az ő léptein meglátszik, hogy azt gondolja: élvezem a mozgást, könnyű vagyok, a lábam se éri a földet. Téged is messziről felismerlek szökdécs lépteidről. Elkészültetek? Mehetünk?
– Nem! – sikolt a leány a szívéhez kapva. – Hol késik Martin? Ő hozza a kamerát! Meg egyébként is!
Mielőtt megvigasztalhatnám az öcsém pontatlanságáról szóló példák csokrával, megcsörren a telefonom. Ha valaki pont most szegte meg a Tízparancsolatot, és miatta meghiúsul a programom, nem leszek irgalmas hozzá!
A készülékbe morranok.
– Ne haragudjon, hogy ismeretlenül zavarom – szól egy zizegős női hang. – Ramona vagyok. Jósnő és léleklátó. Muszáj beszélnem magával. Tudom, hogyan gondolkodik az ilyesmiről, vagyis rólam. Kérem, mégis hallgasson meg. Ez még nem kötelezi semmire.
– Parancsol? – kérdezem hűvösen.
– Olvastam az újságban Seraf Pernel meggyilkolásáról. Ugye, a tettes nem csupán a haját vágta le?!
Mivel hallgatok, rövid várakozás után Ramona folytatja.
– Éjjel a lány lófarkával álmodtam. És sok-sok gyűrűvel. Ezüstből készült, főleg állatfigurás gyűrűkkel. Láttam a kezét, a jobb kézfejét egy dobozban, bíbor bársonypárnán. Éreztem a férfit, aki ezt tette. Az a személy színültig tele van gyűlölettel. Ő maga is szörnyen szenved tőle. Néha nem tud ellenállni annak, hogy megöljön valakit, leginkább nőket. Sokat szenvedett már, összeomlott az élete, lelki és testi fájdalom érte, valamilyen formában meg is halt. Tűz. Azt hiszem, tűz perzselte meg. Most nagyon közel van magához. És egy hajfonatot látok nála: egy újabb hajfonatot! Legyen óvatos!
Már csak ez hiányzott! Whoopi Goldberg a Ghostból.
– Köszönöm a hívást – lehelem.
Eleddig nem nagy cucc. Az újság írt a lemetszett hajról és egyéb csonkolásról. Az is várható, hogy a pasas nem hagyja abba. Ehhez nem kell jós és léleklátó.
Hogyan is hangzott az Ellához címzett intelem? Meglehet, a vátesz lóvá tesz.
– Hülyének tart, ugye? – Ramona halk, celofáncsörgésre emlékeztető nevetést hallat.
– Mi a helyes válasz? Á, dehogy!? Még egyszer köszönöm a hívását.
– Még ne tegye le! Folyamatosan érzem azt a férfit. Mintha itt volna bennem.
Hát ez túl alacsony labda. Oly alacsony, hogy le sem ütöm.
– Segítek megtalálni őt! – közli Ramona ünnepélyesen. – Azért persze ön is keresse a maga módján, rendőri módszerekkel.
– Úgy lesz – bólintok, közel a vigyorgáshoz.
– Nevessen ki, ha úgy esik jól magának. Úgy sejtem, most el kell mennie. Nem tartom fel tovább. Legyen körültekintő. Ne felejtse otthon a fegyverét. Nemsokára újra hívom.
– Tegye bátran, amint hasznavehető információhoz jut – felelem célzatosan.
Ramona váratlanul felnyög.
– Már iszonyú erősen érzem a férfit! Nagyon mélyen jár bennem!
Az agyam elröpül! Mi közöm az extrém szexuális életéhez?!
Martin robban be az ajtón, és íziben filmezni kezd.
– Gyönyörűek vagytok, lányok! – üvölti. – Főleg Ella.
– Most már teljesen betölt! – újságolja Ramona. – Viszlát.
Lehajítom a ketyerét.
– Mi van veled, tesó? – firtatja öcsém a rám szegezett objektív túlsó végéről. – Megütöttnek látszol! Mit hallottál?
– Ramona megosztotta velem legédesebb titkát. Mélyen benne járt egy férfi.
– Ki az a Ramona? – nyögi Belloq, tán attól tartva, hogy újabb barátnőre tettem szert a részéről kissé irtózott Dalia és Sandy mellé.
– Ramona jós és léleklátó – felelem készségesen, élvezve változó arcszínét. – Segít nekem megtalálni Seraf Pernel gyilkosát. Az illető a csevej közben hatolt bele. Mostanra mélyen benne van, sőt, amikor búcsút vettünk, éppen teljesen betöltötte őt.
Aztán nincs kedvem velük nevetni.
Akárki is a nő, és bármilyen szándékkal hívott, eszembe adta a régen várt gondolatot!
Hát ezért szívózom az Interpollal, hogy keressék azt az ujjlenyomatot égen-földön, lezárt, titkos, porlepett, selejtezésre váró anyagokban, akár a szemétben is: mindenütt! Esetleg az X-aktákban is.
Hogyan mondta Ramona?
Sokat szenvedett már, összeomlott az élete, lelki és testi fájdalom érte, valamilyen formában meg is halt. Tűz. Azt hiszem, tűz perzselte meg.
Honnan a nyavalyából gyanítottam ezt?
Hát csak Seraf kolléganőjének szavaiból: „Arra gondoltam, úgy járt, mint Michael Jackson, akinek – tudja!? – a tömérdek plasztikai műtét miatt most megpróbál széthullani az arca.”
Mi van, Denisa?!
Az van, hogy valamiért tudom: ez a pasas végzett Seraffal. Ó volt Amundsen, s azért bújt kámzsatakarásba Colt vizsla tekintete elől, mert feltűnően heges az arca. Alighanem az égési sérülés nyomait sikerületlenül korrigáló plasztikai műtét következtében.
E hegekről hallván próbált kibontakozni tudatomban a gondolat: talán holtnak vélik a fickót. Próbált, de csak most öltött formát.
Hála Ramonának. De miért is nem kérdeztem meg a jós és léleklátó elérhetőségi koordinátáit?!
Ha ő megadja ezeket, felírtam vagy megjegyeztem volna. Nyilván jó okkal tekintett el kapcsolatunk kétirányúsításától. Akármint is, ő tud valamit az Ismeretlen Pszichopatáról. És azt hallani szeretném.
Lássuk csak. A készülékem nem jelzett ki számot, amikor a nő hívott. Eszerint nem rádiótelefont használt. Lehet, hogy a denevéres barlangban nincs térerő.
Mindegy, milyen rendszert használt. Öt perc alatt megtalálom.
Kézbe kapom a ketyerét, és kifelé tóduló szeretteim után indulok.
Ella szemrehányó pillantását elcsípve szomorkásan vállat vonok.
Mire a Mazdába huppanok, emlékezetembe gravírozom Ramona teljes nevét, telefonszámát és lakcímét.
Megest rárepülök az Interpol-központra, és kifejezetten azt kérem, hogy holtnak hitt bűnözők ujjlenyomataival vessék össze az általam küldötteket.
Azután várakozásteljesen hátradőlök az ülésen. Megcsíplek, Amundsen!
Feszítő izgalmamban csaknem elnyelem a cumit. Bepöccintem a szivargyújtót.
A szemem sarkából észlelem, hogy a westernkalapos, légpuskás szomszéd változatlanul a karosszékében posztol. Az utcasaroknál a homokszín furgon is kiúszik látóteremből.
A szivargyújtó hangos csattanással jelzi, hogy felparázslott. Érte nyúlok.
– Vigyázz Denisa! – hajol előre Martin a hátsó ülésről. – Nagyon büdös lesz ám, ha a cumira gyújtasz!

 

 

Amint a bálterembe lépünk, a légszomjig feldúlt Ella elindul öltöző iránt.
Martin vele tart, mivel az előkészületeket is dokumentálni óhajtja.
– Úgyse engednek be a vetkőző csajok közé! – rántja vállát a leány.
– Nem-e?! – nyerít fölényesen öcsém.
És persze bejut. Nagystílű szövegével, s a szexepiljeként számon tartott ragyogó mosollyal, amely látni engedi a fogai közti aprócska hézagokat. Ezek bevetésével szédíti le lábukról a lányokat, tanárokat, bárkit, akárhol, mindig.
Néhány percig csak lézengünk a hangárnagy hodályban, üdvszókat váltunk az ismerősökkel. Jártunk már itt iskolai ünnepségen, jelmezbálon, táncversenyen, görkorikunszt-bemutatón, suliszínházi előadáson. Belloq csapata attraktív kommandósrevüt rendezett a harcias számítógépjátékok, akciófilmek és véres híradók emlején cseperedő ifjaknak.
(Ugyanők mozdították elő az igazgatóváltást valamivel előbb. A pedofílián csípett direktor, közelgő szabadságvesztését érezvén, az irodájába zárkózott. Nem egyedül. Vele volt a hisztéria, valamint egy vadászpuska és négy nőnemű tanerő, utóbbiak túszként.)
Letelepszünk egy asztalhoz. Szemlélődöm.
A megjelentek komolyan vették, hogy szépségmeccsre érkeztek.
Az anyák, lánytestvérek és más hölgyivarú hozzátartozók olybá festenek, akárha versenyen kívül szándékoznának indulni. Bár a korábbi rendezvényeken se hajcsavarósan, háziegér-mintás otthonkában és széttaposott papucsban mutatkoztak, mosti toalettjeik felülmúlják a képzeletemet. Holott azt túlszárnyalni nem oly csekély mutatvány, mint például a halálugrás.
Selyem, taft, brokát, csipke és tükörbársony ruhapoémák hemzsegnek teremszerte. Tigriscsíkosak, kígyómintázatúak, leopárd- és tehénfoltosak, feketék, fehérek és tarkák. Cipőfelhozatalban a körömhegyen járást elősegítő, jégcsákány sarkú modellek járnak az élen. Szobrászolt frizurák, félálomszerűvé sminkelt arcok, ékszerművészeti remekek, parfüm-atombombafelhők hömpölyögnek körös-köröttem.
Öltözetemet tekintve bátran a legkisebb leánynak érezhetem magam, ha nem mindjárt Hamupipőkének. Kurta derekú farmerblúzt, sztrecsfarmert, magas sarkú bakancsot viselek, mindösszes ékszerem a lovas fülbevaló, a csuklómra szíjazott kicsiny zabla és néhány ezüstgyűrű. Arcom is mezítlen: se műpír, se szemhéjarany, csupán kevésnyi liloid rúzs a számon. Egyszóval smukk és pomádé tekintetében is csak mezőnyhajtó vagyok.
– Jézusom! – sóhajtok, eltelve a pompa látványával. – Daniel, mi tragikusan félreértettünk valamit! Lehet, hogy itt valójában Miss World vetélkedés készül, és a közönség is versenyez? Hazaugrom a csipkés rokolyámért. Elhozzam a szmokingodat?
– Krőzusi összegek lettek befektetve – ismeri el a kedves, szemlélődése végeztével. – Biztosan komoly fődíjat ígértek a győztesnek: filmfőszerepet, luxuskocsit, tengerparti villát. Várj csak! Ella említette, mit nyer a sulikirálynő.
– Ne töprengj, emlékszem helyetted is. Miss Suli görkorit kap, a másodszépség sétálómagnót, a harmadcsoda a Százegy kiskutyát, videofilmen.
A fali hangszórókból torokköszörülés hallszik. Aztán egy kattanással csend lesz. Néhány feszélyező perc multával felcsendül a Kelly Family egyik dala.
– Jut eszembe – sóhajt Belloq. – Megnézted az ajándékaidat?
– Nem, de Ella beszámolt a réklikről, az utónévkönyvről, a horgolt kiscipőről, a mesefigurás világító párnácskáról, a cumisüveg-melegítőről és más praktikus holmikról. Idézett Martin teherbe esési útmutatójából. Megjegyzem, a hátsó ülés, meg a törülköző nem fogott meg, viszont síliftben és széncsúszdán szívesen kipróbálnálak.
– Mindig elgyönyörködtet, milyen jól kijössz Ellával – mondja oda nem illően, ám annál ünnepélyesebben.
Felvonom a szemöldökömet.
– Ki vele, ne kerülgesd!
– Még nincs neve a leendőnek.
– Mivel még leendő sincs. Mikor is ovulálok? Addigra kitaláljuk, és már név szerint fogunk hozzá. Egyébként megleptél ma, és immár a telefonfülkés incidensről beszélek. Engem morzsányi szemrehányásban se részeltettél, kizárólag Bye-t döngölted a sárga földbe. Tán már nem szeretsz? Voltaképpen miről szólt a történet?
– A fickók elloptak egy bankárnét, és pénzt követeltek érte. A férj vonódott fizetni, egy hétig alkudozott. Közben az asszony totál kikészült, a zsarolók is erőst fáradtak. Amikor már a pénzember is érezte, hogy az ügynek jó vége nem lehet, eszébe jutottak a zsaruk. Mi nem tudtuk, hogy a túsz velük van a kocsiban.
– Mi még azt se tudtuk, hogy mit nem tudunk – látom be. – Bye nagyon ambiciózus. Extra sürgősen rendőrfőnök, vagy ilyesmi akar lenni.
Belloqnak nincs ideje válaszolni.
A Kelly Familyt lekeverik.
A nézőtéri világítás elhalványul.
A színpad felé fordulunk.
A hangszórók megest torkot köszörülnek, elszámolnak háromig, azután felgördül a függöny. Megpillantjuk a mikrofonállvány mögött álló, kicsiny termetű, lámpalázasnak tetsző igazgatónőt.
– Elnézést, hogy megvárakoztattuk önöket – kezdi a sötét hajú, őzbarna szemű, molettes hölgy. Köhint egyet, mielőtt folytatná. – El kell mondanom, hogy amikor megláttam a vetélkedésre érkezett kislányokat, enyhén szólva elképedtem. Megannyi díva és démon forgolódott az öltözőben. Attól tartok, félreértésre adott alkalmat ezen összejövetelünk elnevezésében a verseny szócska. Igazából játékra gondoltunk. A gyerekek lázasan készültek, ki a ruhaszalonban, ki műsorral. Tekintsék meg őket. Kérem önöket, mulassanak jól, vagy ahogy tudnak.
Szórványos tapstól kísérve a főtanerő távozik.
Előkerülnek a videofelvevők. Mivel a hatalmas színpadon mi sem történik, a kameristák egymást és a közönséget filmezik.
Azután újra felcsendül az iménti dal. Harminc különböző korú gyermek özönli körül a mikrofont. A seregnyi Kelly-alterego parodisztikus vidámsággal dalra, táncra fakad.
Önfeledtségükkel kisvártatva magukkal ragadják nézőiket. Az egész terem együtt énekel, tapsol Kellyék Very Bestjeire, elsőül a Let it be feldolgozásra.
Martin mellénk telepszik.
– A dirinő lepadlózott a sminkek, cuccok láttán – jelenti. – Akit lehetett, lebeszélt a felhajtásról. Eklektikus parádé várható.
És lőn.
Az elragadtatott gyermekkórus eldalolja az Ave Mariát és a Jingle Bellst.
Újra színre lép a direktor asszony. Bemutatja a szülőkből és tanárokból válogatott zsűrit. Magasba emeli a trófeát: a majdani szépségkirálynő aranyszínű sztaniollal bevont papírkoronáját, a vaskos ácsceruza jogart és a – jonatán – sulialmát.
Kezdetét veszi a megmérettetés.
Szilaj diszkózenére jönnek sorra a – nyolc-tizenkét éves – lányok, csuklójukra gumizott sorszámmal.
A többség vastagon kifestve, lakkmerev frizurával, szexbombázókra álmodott bikiniben – vakmerően felszabott szalagbugyiban, kitömött melltartóban –, kötőtű cipősarkakon imbolyogva.
Néhányan üde szépen: természetes, szálldosóra mosott hajjal, hamvas arccal, lánykás stílű fürdőruhában, mezítláb vagy kecsesebb fazonú sportcipőben.
Végigvonulnak a színpadon, lelépegetnek a nézőtérre, átlejtenek, -sétálnak, avagy -vonaglanak az asztalok között.
A dokumentáló családtagok végigkísérik sarjaikat a termen. A vaklászó amatőr filmesek csetlenek-botlanak.
Egyikük bravúrosan sutálkodik. Pamela Anderson-epigonnak szánt ivadékát követvén minden asztalnak nekimegy, széklábakba gabalyodik, poharakat borít fel, lesodorja egy asszony pepijét, pulóverujjával fennakad egy csilláros fülbevalón, s annak tulajdonosnője követni kénytelen őt e groteszk pórázon, görbe járással, hadonászva, sivalgón. Az apaember tudomást se vesz a veséjét kocogtató, egyre zaklatottabb nőről, és úgy általában a nyomdokában járó katasztrófákról.
El se hiszem, hogy ingyen csinálja. Ember ilyet csak sztárgázsiért művel.
Ella is elsuhan mellettünk. Fejtetőn lófarokba kötött loknis haja ingásan lebegdez, óriási, sötét szeme tündököl, arcvonásairól derű árad. Egyrészes, szivárványszínű fürdőruhájának trükkös Vasarely-kockái azzal kápráztatják a szemet, hogy csípője gömbölyűbb, melle teltebb a valóságosnál. Sáskáéhoz hasonlított, hosszú, izmos lábain hímzett szegélyű bokazoknit és vastag talpú sportcipőt visel.
Azután aprócska balerina érkezik, spiccen. Nem lehet több nyolcévesnél, csupa vibráló játékosság, kecsesség. Gyöngyfényű dressz simul kaucsukbaba alakjára, dereka körül tüllös-tollas hullámok fodrozódnak. Selyemharisnyás, balettcipős lábai a légkalapács-zene ritmusára szálldosnak. Hattyúfehér, vékony karjai a levegőben lebegnek és táncolnak. A lányka olykor a levegőbe szökken, és spárgában úszik tova, máskor ördögi piruettel örvendezteti a szemeket, s oly szédítően forog, akár a búgócsiga. Szemlátomást élvezi a röpdösést, hattyúzást.
Őt egy pancsoló kislánynak öltözött, szélesen vigyorgó fiú követi, hajában malomkeréknyi, rózsaszín szalagcsokorral, méteres műpillákkal, bíbor szájjal, kiálló csontú kebelére vont strandlabdával, merő masni, pikáns bikiniben, tíz számmal nagyobb, klaffogóan tágas tűsarkú topánban. Midőn a csuklóján zörgő smukkokat rázogatva átriszál a színen, dübörgő tapsot, nevetést arat.
Lélegzetelállító lény perdül elénk utolsóként. Nem buja démonutánzat, nem is majdani topmodell. Egy kicsi nő. Megjelenése, méltósága, mozgása kész, valódi, kiforrott. Külleme, járása, eleganciája harmincéves, érett asszonyra vall: csigás kontyba varázsolt, mahagónibarna haj, szabályos szépségű, ováldad arc, magas homlok, hatalmas, akvamarinkék szempár, tökéletes orr, telt, dús ajkak, királynői mosoly apró, formás termet. Maga a szépség. A hollywoodi istennők közül is csak kevesen tudnak így megjelenni.
Rezzenetlen csend, borzongó zsongás, majd vastaps kíséri végig a termen a lányt. Filmező mamája kiszürkül, elmosódik mellette.
Rövid szünet következik, a versenyzők átöltöznek. Addig is a mókás balerina gondoskodik a szórakoztatásunkról. Szvingel, szteppel, kánkánt jár.
Martin megérdeklődi tőlünk, mit innánk, és elindul a büfé felé. Kameráját el se veszi a szeme elől, amíg a terem oszlopait kerülgetve odébb bóklászik.
Feltűnik, hogy ittlétünk óta tán tizedszer ellenőrzöm, működik-e a telefonom.
Belloq elcsípi az övemre irányuló tekintetemet. Megfogja a kezemet.
– Lazíts, Denisa.
Bólintok, és persze, nem lazulok.
Szívesen megbeszélném Daniellel az Ismeretlen Pszichopata körül zümmögő gondolataimat, máris felkeresném Ramonát, sürgetőleg újrahívnám az Interpolt, felkutatnám a bezáratott edzőtermek tulajait. Még az is érdekel, mi lehet a szerelmi bánattól megveszekedett pasasra hagyott Bye-jal. Bár ez aligha kétséges: rég átsírták magukat egymás válltömésén valamelyik lebujban.
Örömest megosztanám Belloqkal, mennyire viszolygok Schweitzer doktor közlendőjétől, hogy ezen újabb, gigaszabású szorongás nélkül is tele voltam rémülettel, és azok már épp halkultak-halódtak végre.
Boldogast elárulnám neki, milyen szép vele az élet tán még azt se hallgatnám el, hogy Bye minden egyes kékcsóvájú pillantását, hozzám súrlódását és a belőle tóduló tesztoszteron-felleget észlelvén, fokozottan érzem: nő vagyok, hozzá, Danielhez tartozom, és alig várom, hogy vele legyek, karjaiba simulhassak.
Hallgatok.
Martin elém teszi az imént még mohón kívánt sört. Nem nyúlok érte, furcsa, fájó szorongás hízik a gyomromban.
A program folytatódik. Sportcuccos felvonulás zajlik köröttem. Ella elrockandroll-táncol mellettünk görkorin. Suhantában felénk pózol, a kamerázó Martinra nevet, végigsimít apja haján, csókot dob nekem.
A teremvégi ajtó mellett kialakított dohányzóhelyről felém hömpölyög a füst, fogyton-fogy a levegő. Kábulok az oxigénhiánytól.
Észre se veszem, és mesmeg beáll a szünet.
Kisétálok az utcára. Vastagodik a szürkület, fejem fölött gyér fényű lámpák pisiálnak. Az épület falához támaszkodom, hűvösség borzongat. Féléberen szemlélem az úttesten, a járdán és a saroknál zöldellő tér körül parkoló kocsihegyeket, a szembeni postahivatal négyszögű épülettömbjét, a közelemben álló egykedvű telefonfülkét, a semmit.
Cigire gyújtok. Az első slukk után elpöccintem a szálat. Utánalépek, eltaposom.
Visszamegyek a kopács zenétől zajos bálhangárba. Alvajáró-gondolattalanul ellejtek a kabáttár előtt, kitérek egy oszlop elől, embereket kerülgetek, seregnyi embert.
Eszembe ötlik, miért is jöttek ide: álmodni.
A színpadon tízesztendős rave-táncosok akrobatikáznak a du-du-dudum-du dallamvilágra, mely Ella otthoni, tévé előtti cikizéskitöréseinek egyik legfőbb tárgya. Mivel a leány hard rock- és Mozart-mániás.
Leülök, kortyolok az aranyló sörből.
– Jól vagy? – kérdezi Belloq normál mély hangon, mégis érthetően, holott a zene igyekszik ezt meghiúsítani.
– Már nem sokáig – felelem.
– Holnap elmész a kórházba?
– Ki ne mondd, kihez, mert azonnal bekómázok!
– Mi bajod van? – néz rám fürkészőn.
Semmi, csak valaki kiverhetné a fejemből, hogy halandó vagyok.
Megvonom a vállamat, mindkettőt.
A raverek elhagyják a döngetett deszkákat.
Finisébe érkezik a szépségverseny.
Martin és még vagy százan, szenvedélyesen filmeznek.
A Pamela Anderson-epigon apukája, monstrum kamerájával az arca előtt, egy pillanatra elveszti a fonalat. A keresőn keresztül igyekszik újra felvenni a szálat. Hisztérikusan pásztáz és kaszálgat a géppel, ám nem és nem leli a lányát.
Megtalál helyette engem, közvetlen közelről. Ijesztően nagynak és pacásnak találhat, mert ijedt ugrással hátrahőköl, ígyként feljuttatja magát az asztalra, s mindjárt a százas kör közepébe: a sörömbe.
Erre már kitekint a kamera mögül, hogy szabad szemmel is ellenőrizze a történteket. Legalább ötdioptriás szemüveg mögül mered rám, növekvő zavarral. Minek következtében átül Belloq tonikjába.
Leszedjük őt az asztalról. Talpra állítjuk, kissé kiegyengetjük, ripityom poharaink maradékát nála hagyjuk, a beléinjektált italokat se firtatjuk.
Daniel megmutatja neki, merre jár a lánya, a szeme elé segíti a gépet, és gyengéden útjára lódítja.
Apuka elsiet, ám úgy a hetedik lépésnél megfurcsul a járása. Alighanem – jócska spéttel – elevenébe hasít a fájdalom. Mégsem áll meg, hogy fenékgyógyászért kiáltson, hősiesen kitart, sőt, újabb sérüléseket is szerez, további asztaloknál. Bár kissé aggódom érte, bízom a kinintartalmú tonik gyógyerejében: az talán óv a sebláztól.
Azután Ella megjelenése köti le figyelmemet.
Megcsodálom a leányt. Féloldalasan feltűzött haját, bal vállán rugózó fürtjeit, univerzum-tekintetét, finom arcvonásait, klasszul érzem magam a bőrömben! mosolyát. A máris sudár, sötét hajú, izmos testű sarj ördögi hasonlatosságát az apjával.
Miután eltűnik a szemem elől, rádöbbenek: annyira előttem volt, oly sugárzón, hogy nem is figyeltem a ruháját. Egyáltalán nem számít, mit viselt: jelen volt.
Nem először markol szíven a gondolat: fájdalom, hogy nem vér szerinti lányom.
Ismét utolsóként lebben színre a csodalény. Tüllfátylas, szalagdíszes kalapban, fülében brillköves klipsszel, bársonygalléros, romantikus ruhában lépdel végig az asztalok között. Született arisztokrata-előkelően, mindentudó méltóságteljesen, áhítattól övezve.
Néhány perccel később megkapja a koronát.
Kicseréli azt a kalapjával, kezébe fogja a ceruzajogart és a sulialmát, akárha aranytárgyakat. Olyfajta báj sugárzik lényéből, aminő ritka e planétán. Leheletnyi pukedlival megköszöni az elismerést, majd magától értetődő természetességgel arcon csókolja udvarhölgyeit – a kaucsukbaba táncoslányt és az örömpityergő Ellát –, végül finoman meghajol őt filmező anyja és a nézősereg felé.

 

 

És még mindig nem rontunk ki a levegőre.
Ella elvész osztálytársnői karéjában. Az asztalrendek megbomlanak, az est álló- és futófogadás jelleget ölt. Nevetgélés – végre vérbeli csitrikacagás-vihogás – tölti be a termet.
Vigyorgó kamaszfiúk rohangálnak a tömegben. Vállra kapják a velük nevető királynőt, a színpadra cipelik, és eljátsszák, hogy befogják magukat a hintója elé. Képzelt pezsgőt isznak cipőjéből, elhalmozzák hódolatukkal.
Patricia McFall őszinte örömmel vidul velük.
A fiúk egyike, egy szőke langaléta táncra kéri a lányt, de néhány botladozó ugrás után megállnak. Patricia megfontoltan magyaráz valamit, azután hangos dúdolással újfent mozgásba lendülnek, ám ez a tánc már vérkomoly tangó. Gyanítom, a nyurga először jár effélét, ám máris remekül, hiszen ugyancsak motivált.
Sértődött arcokat is látok, a magukat vesztesnek érzők tüntető vehemenciával távoznak. A kininnel injektált apukát elrablásszerűen ragadja el leánya.
Megpillantom a felénk tartó Esther nénit. Eszembe jut szomjam. A büféhez sétálok, elnyelek egy sört. A távolból kéjesen szemlélem a prűd tanerő prédájául esett Belloqot.
Telefonom felcirpel.
Visszahívtak az Interpoltól! Világcsúcsot szakítok ketyere-felkapásban.
– Na!? – nyögi egy ismerősnek rémlő, kavicsrágó hang. – Mi ez a hirtelenség? Az orgazmusodat vártad?
– Mesélj, Bye! – sóhajtok csalódottan. – Ma este mit kívánsz?
– Téged, mi mást!? – rikkant nehezen forgó nyelvvel. – Van arról fogalmad, mit tettél velem? A fertőbe taszajtottál! Az a fickó több alkoholt bír, mint én, holott ebben se vagyok babapiskóta! Ráadásul elcsípte előlem a ma éjre kinézett vagit. Baromira fáj a fejem. Teli a tököm, üres az ágyam. Mikor érsz ide?
– Téves, Bye.
– Rendet raktam a szobámban. Na jó, ez túlzás, de ösvényt vágtam az ajtótól az ágyig. A bátyóm a nejénél alszik ma éjjel. Lógj el valamilyen ürüggyel!
– Borogasd le magad. Reggel találkozunk. Bye-bye!
Megszüntetem a kontaktust. Az osztályfőnök-lerázásban bravúros Belloqhoz indulok, azt fürkészvén, merre jár Ella és Martin. Ha sikerülne összegyűjtenem e maréknyi vízipókot, hazamehetnék végre.
A fenébe is, miért nem hívott az Interpol!? Az nem lehet, hogy az Ismeretlen Pszichopata nyomtalan a világban! Biztosra veszem, hogy nem lehet!
– Ki dúlt fel? – firtatja Daniel.
Vállat vonok.
– Senki. Ebben is önellátó vagyok. Söpörjünk innen, mert rögtön hídba ívelek. Fogytán a levegőm.
Véreink keresésére indulunk. Mire az egyiket megleljük, elszelel a másik. Ella a barátnőivel akar pusmogni, Martin filmesbabérokra hajt. Két csoportra szakadunk Belloqkal, hátha ilyként megnő a hatásfokunk.
Félórányi vízipókhajsza után már az örülés gondolata babrál velem.
Ekkor megpillantom a direktornőt és Patricia rémült arcú anyját.
Úgy rémlik, kifejezetten felém igyekeznek.
Dermedten megállok, és helyben maradok.
A könnyező asszony a karomba botlik siettében.
– Patricia elveszett! – zokogja. – Eltűnt a kislányom! Segítsen!
Nem felelem, hogy a mienk sincs meg. Érzem, hogy baj van.
– Nézték az öltözőben, a mosdóban, az utcán?
– Mindenütt néztük – bólint Tonya Linds, az igazgatónő. – A fiúk végigjárták az osztálytermeket, keresték az udvaron, a téren, égen-földön! Patricia egyébként is szólt volna, ha el akar menni valahová. Mindig is kiszámítható volt. Ezért fordultunk magához!
Bólintok. Összes vérem alászáll a lábamba, majd leszivárog a padlóba.
Belloq, Ella és Martin kéz a kézben közelednek, arcszínem láttán mind szaporább léptekkel.

 

 

– Zárassa be az ajtókat! – kérem. – Senki se menjen el, amíg nem tisztáztuk, ki látta legutóbb a kislányt.
Fogalmam sincs, miként jutok el a színpadig. A celofánhangú Ramona szavai dübörögnek a fejemben – Most nagyon közel van magához. És egy hajfonatot látok nála: egy újabb hajfonatot! Legyen óvatos! –, és valahányszor ezt elismétli, azt üvöltöm vissza: nem, nem lehet!
Sejtvén, hogy lehet. Akár ez is lehetséges.
Megragadom a mikrofont, és próbálok higgadtan, felfoghatóan beszélni. Végtelenül hosszú időnek érzem, amíg a teremben zsinatoló tömeg elcsendesedik, s az arcok végre felém fordulnak.
– A segítségükre van szükségem. Denisa Wry vagyok, zsaru. Patricia McFall eltűnt. Kérem, aki az után látta őt, hogy a fiúkkal táncolt a színpadon, jöjjön ide hozzám.
Senki se mozdul. Figyelem az arcokat. Néhányan a vállukat vonogatják, mások egymáshoz fordulva megvitatják a hallottakat.
A kijárat közelében lévő oszlopnál egy fiú tétovázni látszik. Már-már a magasba lendíti a karját, akárha tanórán lenne, azután mégse jelentkezik. Zsebre vágja kezét. Zavartan leszegett fejjel, vívódva álldogál.
– Gyere ide – kérem. – Igen, te. A legcsekélyebb apróság is fontos lehet. Ha valaki elcsalta a kislányt, még nem járhat túl messze.
A körömkefe frizurás, hórihorgas kamasz megmozdul, ám két lépés után meghőköl, és lecövekel. Szemlátomást feszélyezi a sokadalom. Az emberek, kínját látván, barátságosan biztatják, kézről kézre adogatva tolják, noszogatják előre.
És végre a srác mellém ér.
– Én csak azt tudom, hogy kiment egy bácsival – motyogja rémülten, a cipőorrára meredve.
– Hogy hívnak? – kérdezem.
– Joeynak.
– Joey, kérlek, nézz rám, és gondolkozz! Mondj el mindent, amire emlékszel! Mikor volt ez? Pontosan mit láttál? Hogy nézett ki a pasas?
Istenem, add, hogy ne legyen heges ama fickó arca! Óvd meg tőle Patriciát!
– Húsz perce lehetett, talán huszonöt – kezdi a fiú, rám emelve riadt tekintetű, kéktiszta szemét. – Csak annyit láttam, hogy kisétálnak az ajtón. A bácsi előreengedte Patriciát. Az arcát nem láttam, háttal volt nekem. Sapka volt a fején. Ilyen – Joey ideges mozdulatokkal barettet rajzol a hajára.
– Miből gondolod, hogy együtt voltak?
– Hát, abból, hogy közben beszélgettek. Pat hátrafordult, felmosolygott a bácsira, az meg olyan udvariaskodás-formán állt félre az ajtónál. Meg is hajolt, meg ilyenek. Ahogy a bácsik szokták. Tuti, hogy együtt voltak – feleli bátorodon.
– Mi volt rajta a sapkán kívül?
– Valami kabátszerűség, olyan felnőttes, vagy inkább nagyfateros kötött dzsekiféle, marha nagy gallérral. A vállán és a könyökén bőrfolttal. Szürke volt, mint a... szóval, járdaszürke.
– Volt valami jellegzetes a férfin? A tartása, járása, vagy valamelyik mozdulata?
A fiú a fejét ingatja. Fogalmazni próbál.
– Ne cizelláld, mondd, ahogy jön! – biztatom.
– Semmit nem láttam a pasin, amit érdemes lett volna megjegyezni. Tök hétköznapi volt, magas, farmernadrágos, mint a papám. Biztos rövid a haja, különben egy-két tincs kilógott volna a sapkája alól. Úgy értem, eléggé rövid, szögszerű. Bár az a bazi, felhajtott gallér el is takarhatta a tincseit, már ha tényleg voltak.
– Köszönöm, Joey.
Körülpillantok a feszengeni látszó sokaságon.
– Emlékszik valaki a szürke dzsekis fickóra? Nincs jelentkező.
– Én csak azt mondhatom – kiáltja egy idősebb asszony a sűrűből –, hogy egész este a ruhatárban voltam, és nem találkoztam a szürke kötött kabáttal!
E pillanatban feltárul a fiúmosdó ajtaja. Négy nyurga kamasz ront ki mögüle. Önfeledten, nyerítve nevetnek. A kinti csendet és a levegőben zsongó feszültséget tapasztalván élőképpé merevülnek. Rajtakapottnak látszanak.
– Isten hozott benneteket – szólok. – Amíg ti a vécében szivaroztatok, egyébként váljék egészségetekre, mi arról beszélgettünk, ki látta utoljára Patricia McFallt.
– Én láttam! – rikkantja egyikük. – Elment egy fazonnal. Bekúszott a kocsijába, és elhussantak.
– Milyen kocsiba?
A srác felhúzza a vállát, és a mellette álló fiúra pillant segítségért.
– Sötét van ám kinn – mondja a másik. – Tetszik tudni, estekor mindig sötét van.
– De te behunyt szemmel is felismersz bármilyen járgányt.
– Naná! Valami gáz van Pattel? Megjegyzem, nekem nagyon furcsa volt, hogy a furgon hátsó ajtaján szállt be, mert ott szerintem nincs is ülés. Aztán a paskó se jött ki a kocsiból. Gondolom, mivel nem ment körbe, előremászott a kormányhoz. Siethetett, mert elég hamar elporzott.
– Közelebb jönnétek, hogy mindenki halljon benneteket?
A tizenkét év körüli kamaszok készségesen mellém sietnek.
A kocsiszakértő kiveszi kezemből a mikrofont.
– Szóval Patricia egy Volkswagen Transporterrel lépett le. Lássuk csak. A furgon világos színű volt, nem mogyoró, nem drapp, inkább olyan tengerparti sárgás.
– Homokszínű?! – nyögöm.
Nem hiszem el, mert egyszerűen nem akarom elhinni. Az utcánk sarkán parkoló Transporter lett volna? A fickó engem lesett, minket követett, utánunk jött?!
– Igen, homokszínű. Tudom, milyen kérdés következik. Helyi rendszámtáblája volt, az tutkó! Szóval a fazon itteni, de a számokra, betűkre nem emlékszem. A fazonról: még sose láttam őt. Amikor felpattant a furgon hátuljába, kigyulladt a pilács odabenn. Pat lenn álldogált, a csákó lenyúlt érte, felhúzta őt, és bevágta mögötte az ajtót. Ennyi ideig láttam a tagot. Valami idétlen sapó volt a fején. Minimum negyvenéves lehet, az apámnál biztos öregebb. Fehér ember. Azt hiszem, sötét szemű. Legalábbis abból a távból olyan sötét szemű típusnak látszott. És valami melegeknek való cuccot viselt, kardigánt vagy olyasmit. Talán szürkét. Szerintem minden kérdését kitaláltam. Egyszer majd zsaru leszek.
– Mind a négyen láttátok a jelenetet? Patricia nem tiltakozott, amikor a pasas felhúzta őt a furgon hátuljába?
– Nagyon gyorsan történt. De nem erőszaknak látszott, ha arra kíváncsi. A fazon dumált, vigyorgott, szerintem fűzte Patriciát. Ő meg nem visított.
– Köszönöm – sóhajtok. A jelenlévők felé fordulok. – További türelmüket és segítségüket kérem. Eleddig az sem tisztázott, hogy az a férfi az utcáról sétált-e be, vagy valamelyik diák hozzátartozója volt...
A távolban egy kéz lendül a magasba.
– Igen?
Ella korú, kis termetű, gömböcded lány indul felém. Kissé rémült a rá váró szerepléstől.
Reszkető szájszéllel áll meg mellettem.
– Egész idő alatt ott ültem hátul, mert én nem versenyeztem. Kicsivel mögöttem, a falnál, az egyik szék támláján lógott egy olyan szürke kabát, amiről a fiúk beszéltek. Emlékszem a féloldalas sapkára is, úgy tudom, barett a neve. Az meg a széken hevert, mintha valaki azért tette volna oda, hogy foglalja a helyét, amíg elmegy a büfébe, vagy valahová. De a gazdája nem jött vissza, pedig sokszor odafordultam, mert majdnem mindig hátranéztem, ha nyílt az ajtó. Csak egyszer vettem észre a bácsit, éppen öltözött, jóval a koronázás után. Akkor már mindenki mászkált, ő is hamar eltűnt előlem, gondoltam, hazament. Ha látnám valahol, megismerném.
Kézen fogom a kislányt. Az előttem toporgókra tekintek.
– Most megnézzük az önök által készített filmeket. Remélem, hamar megleljük valamelyiken a szürke kardigános férfit, és nem kell végigülnünk az összes kazettát. További megértésüket és segítségüket kérem. Induljunk ki abból, hogy az illető nem tartozott senkihez, idegenként volt jelen. Ha a felvételen ismerőst látnak, tegyék fel a kezüket. Csak akkor állunk meg egy-egy arcnál, ha nem látok kezet a magasban.
A tenyeremben érzett nyirkos ujjak tulajdonosához fordulok.
– Hogy hívnak?
– Casmyrnak.
– Casmyr, maradj velem, és szólj, ha meglátod a filmen a fickót.
– Haza kell mennem. Egyedül jöttem, a szüleim izgulni fognak.
– Telefonálunk nekik, és majd hazaviszünk. Muszáj megtalálnunk azt a férfit, hogy keresni tudjuk Patriciát.
Nem sokkal később, miután a többé-kevésbé holtravált tanárok közreműködésével létrejönnek a technikai feltételek, mindenki szó nélkül helyet foglal a nagyméretű képernyő előtt.
Belloq megérinti a vállamat.
– A szemközti posta biztonsági kamerái rögzíthették a kocsijához igyekvő fickót a kislánnyal, de az épületben most nincs személyzet. Beszéltem a kollégákkal. Azt ígérték, felhajtanak valakit, aki átadja nekünk a filmet. Egy-másfél órán belül. Értesíted Bye-t?
– Majd – felelem, a képernyőt bámulva.
Végignézzük néhányszor a délután történteket, Tonya Linds beszédétől a koronázásig. Casmyr társaságában ülök a hátsó sorban, ültömben helyben futva, de mindig kézerdőket látok a levegőben.
Daniel időnként tudatja velem, hogy a köröztetett furgonról még nincs hír, azután eltűnik a közelemből, hol azért, hogy leszerelje a türelmetlenkedőket Tonyával, hol Patricia mind kétségbeesettebb anyját nyugtatja, hol pedig telefonál.
A hetedik amatőrfilm végigpörgetésekor már az egész gyülekezet zsibbadt az előzőektől kevéssel különböző képsoroktól. A termen átvonuló lányok mindannyiszor egyazon útvonalon haladnak, a kamera látószögébe kerülő vendégek is nagyjából azonosak.
Casmyr egyre hangosabban szuszog mellettem. Sűrűn rásandítok, azt gyanítva, elaludt. Ám ő feszülten figyel.
Váratlanul a tenyerembe csúszik a keze.
– Az előbb a képben volt az egyik oszlop. Megnézhetném még egyszer?
A készülékeket kezelő számítástechnika-tanár első szóra visszatekeri a filmet, és megállítja a kívánt helyen.
Az utcára nyíló ajtó közelében álló tartóoszlop mellett, annak takarásában egy férfi lapul. Lapul, ez a helyes kifejezés. Úgy rémlik, azért húzódott oda, nehogy megörökítse őt valamelyik kamera. Csupán fehér inges bal válla, orrhegye látható.
A kép kockáról kockára moccan előre.
Egyszercsak a pasas is megmozdul. Lábat vált, az oszlophoz dől, és tenyérrel hátrasöpri haját a homlokából. Közben kitekint a takarásból, észreveszi az objektívet, és valósággal visszarándul fedezékébe.
Noha mindössze néhány pillanatra hajolt előrébb, és fordult a gép felé, mégis épp elegendő időre ahhoz, hogy megcsípjük az arcát.
Casmyr csaknem sikoltó hangja hallatán a filmkocka kimerevedik előttünk.
– Ő az! – kiáltja a kislány.
– Ő az! – nyögöm én. Seraf utolsó kitüntetettje.
Egyetlen kezet sem észlelek a magasban.
Nézem a fantomképről ismert vonásokat.
A negyven év körüli fickó enyhén fogyatkozó, koponyájára simuló, rövid fekete haját, az elszabaduló félköríves tincset, amelyet a jellegzetes – Seraf kolléganője által említett – türelmetlen mozdulattal igazított vissza. Kerek arcát, kurta szemöldökét, feneketlen tekintetű, kútsötét szemét, vékony, hegyes orrát, ceruzavonásnyi ajkait. Álla körül és a fülei vonalában az árnyékos hegeket.
– Jézusom! – nyögök.
– Emlékszem rá – szisszen a másik oldalamon ülő Ella. – A díjkiosztás után megszólított. Azt mondta, én vagyok a legszebb, nekem járna a korona. Nagyon kedves volt, mosolygott, és megsimogatta a fejemet. Azután összemarkolta a csat fölött a hajamat, és a frizurámról áradozott. Kérdezte, nem akarnék-e filmezni. Vártak a lányok. Köszöntem, és elrohantam. Nem volt jó érzés, ahogy hajon ragadott. És nem volt rajta szürke kardigán.
– Ez az a fazon – jelenti ki a zsarunak készülő srác. – Megismerem a szeméről.
– Köszönöm – sóhajtom. Rémület növekszik bennem. – Mindenkinek köszönöm. Hazamehetnek. Egy-két napig szükségem lesz a filmre. Ki a tulajdonos?

 

 

Azután galléron ragadom Belloqot, hallótávolságon kívülre vonszolom, és ráárasztom kínomat. Mindent elmondok neki, amiről eddig idő híján nem beszéltem: a csomagot, a fenyegető stílű levelet, az utcánkban parkoló Transporter furgont, még Ramona figyelmeztetését is. Azt se titkolom, hogy felelősnek érzem magam a Patriciával történtekért.
– Nyugodj meg, Denisa, másképp az jön be, amit ő eltökélt – mondja Daniel, magához ölelve. – Ne hibáztasd magad: ha ilyen párbajozós természetű az agybaja, bárkire rászállt volna, aki az ügyön dolgozik. Inkább azon gondolkozz, mit léphetnél.
Előkapom a telefont.
Az Interpol-központban elcsípett álmos férfiú megpróbál lerázni. Csakhogy szívósságban mindig olimpikon voltam. Végül félreteszi a kagylót azzal, hogy utánanéz a sirámomnak.
Öt percig várakoztat, majd unottan közli: a nevemre címzett anyagot pár órával ezelőtt átfaxolták az irodámba.
– És nekem miért nem szóltak?! – üvöltöm, már-már toporzékolva tehetetlenségemtől.
Van anyag! Megfoglak, Amundsen!
Mély lélegzetet veszek, és megkérem a pasast, szíveskedjék utánam küldeni az aktát. Magamhoz integetem Tonyát, és a segítségével lediktálom az iskola faxszámát.
Mielőtt a tanáriban lévő készülékhez vágtatnék, elkapom Martint, és megbízom azzal, hogy kerítsen taxit, röpítse haza Casmyrt, kísérje őt a szülei elé. Utána vigye az ágyáig Ellát, és maradjon mellette, talpig éberben.
Rohantamban feltartóztat a számítástechnika-tanár.
– Készítsek képet a fickóról? – kérdezi.
– Meg tudja oldani?
– Nem probléma.
Köszönetet rebegek, és futok tovább.
Tudván, hogy az Ismeretlen Pszichopata fényévekkel előttem jár.
Meglehet, perceken belül megismerem a nevét, bűnlajstromát.
Csakhogy most azzal kellene csalhatatlanul, pontos cím szerint tisztában lennem, merre jár, hová vitte Patriciát.
– Értesítsem Bye-t? – szól utánam Belloq.
– Megérdemli – hagyom rá.
Mielőtt a sűrűn teleírt oldalakat, fotókat izzadó faxkészülékhez férhetnék, Patricia anyja kapaszkodik belém. Mindkét kezemet megragadva, közvetlen közelről mered a szemembe. A bő negyvenes, középtermetű, teltkarcsú asszony ápolt arcvonásait reszketés fintorgatja. Szemöldökvégei magasba ívelnek orrnyerge fölött, elkeskenyült, vibráló ajkai lebiggyednek.
– Ki vitte el a kislányomat? Ugye, valami rohadék szatír!? Maga ismeri azt a férfit! Követelem, mondja meg, mire készüljek fel!
– Nem akarok hazudozni. Sajnos, nagy a baj.
Megszorítja a kezemet. Sírva fakad.
– Szerezze vissza a kislányomat! Ő a mindenem! Senkim sincs rajta kívül!
Sután bólintok, milliméternyire attól, hogy csatlakozzam könnyes rémületéhez.
Tonya Linds átkarolja, és magához vonja a nőt. Összeölelkeznek, egymás hátát simogatva ringatóznak, ősidős vigaszgesztusokkal.
Kikapom a lapokat a gépből, és az asztal szélére ereszkedem a zsákmánnyal.
Seraf Pernel gyilkosát Remo Santisnak hívják.
Santis három év előttig magánnyomozóként tevékenykedett mediterrán éghajlatú, azúrkék tengerrel határos szülővárosában. Boldogan élt feleségével, egészen ama napig, mígnem hitvese azon ötlettel állt elé, hogy váljanak el, mert ő mást szeret. Santis próbálta lebeszélni az asszonyt, előbb könyörgéssel, majd ököllel. Utóbbi érvelés nyolc napon túl gyógyult. A nő megszökött a kórházból, hónapokig bujkált férje elől. Csaknem egy évvel később az ügyvédje kereste fel Santist. Megállapodtak a válás lebonyolításában, egyezséget kötöttek a vagyon megosztásáról.
Azután az ügyvédet követve, Santis megtalálta a feleségét. A nő együtt élt kedvesével egy félreeső tóparti házban.
A jegyzőkönyvek olvastán megdermed a vérem.
Santis éjszaka csapott le a párra. Kitűnő fizikumú ember, képzett verekedő lévén könnyedén elbánt velük. Kivitte őket a garázsba, a férfit a tulajdon kocsijához kötözte, s annak végig kellett néznie, miként vesz elégtételt valahai asszonyán.
Carla Santis megskalpolt, megcsonkított, meggyalázott holttestéről felállva, a tébolyult férj gázolajat locsolt szét a helyiségben, és meggyújtotta azt. Nyirkos, hűvös idő volt, a fém- és téglaépület nehezen kapott lángra. Tűzcsiholó igyekezetében Santis égési sérüléseket szenvedett.
Még mindig magánkívül, a kocsijába ült, és elhajtott ügyvéd barátjához, Yvan Coprához. Neki sírta el, mit tett, ahogy asszonya távozása óta mindennap vele osztotta meg fájdalmát, dühét, rákként burjánzó gyűlöletét. Rávette Coprát, menjen el vele a tetthelyre, még a zsaruk előtt, és beszéljék meg a védelmét. Hallani sem akart arról, hogy előbb orvoshoz forduljon összeégett arcával, felsőtestével.
A két férfi pitymallattájt útnak indult. A tó felé siettükben Santis Porschéja megcsúszott az úton, a sziklafalról a vízbe zuhant, és elmerült a mélyben.
A kocsit két nappal később emelték ki a tó fenekéről. Hosszas kutatás után, jóval távolabb megtalálták Copra holttestét. Santis teteme nem került elő.
A helyi zsaruk a gyújtogatást három nappal túlélt szerető és Copráné vallomása alapján rekonstruálták a történteket. Santist holttá nyilvánították, az ügyet lezárták. A magánszimat – kötelezően tárolt – ujjlenyomatát nem törölték a számítógépből.
Santis tehát kiúszott. Valami Isten háta mögötti, mélysötét barkácsklinikán plasztikáztatta az arcát.
És azután?
Mihez kezdett azután?
Most itt van, s betegséggé fajult gyűlölete időnként lángra kap, és életet tarol.
Belép Belloq, s látván, hogy a papírokat az ölembe ejtve, vakon bámulok magam elé, elveszi tőlem az anyagot, és belemerül.
Időközben a direktornő és Patricia anyja távozott az irodából. A polihisztor tanárember letette mellém az ígért képet.
Felkapom a telefonkönyvet, és felütöm az S betűnél. Csalódottan visszalapozok a C-hez, és még csalódottabbá válok.
Azután merészen felverem első álmából a Főnököt. Röviden tudatom vele Patricia elrablását, Santis életrajzát, majd ellentmondást nem tűrő hangon megkérem, hogy perceken belül deríttesse ki Yvan Copra titkosított telefonszámát és lakáscímét.
Biztosra veszem: ezúttal nem ér majd csalódás.
Belloq rám pillant a kezében tartott lapok fölött.
– Nem hülye ötlet – mondja. – Carla Santis megölése penetránsan előre megfontoltnak érzik. Santis azt is kitervelhette, miként tűnjön el a gyilkosság után.
Bólintok.
– Igen. Coprát azért csalta el, hogy megszerezze tőle a személyazonosságát. Egyszerűen átbújt a barátja bőrébe. Santis betegesen ragaszkodik a megállapodottsághoz. Ezért nem viselte el ép ésszel neje váló szándékát. Otthona, jó kocsija, biztos jövedelme volt. Fogadjunk, hogy most se tányérmosogatásból tartja fenn magát. Magánzsaruként szert tehetett jogi jártasságra. Miért ne ügyvédkedhetne Copraként?
Eszembe jut még valami.
Felzavarom Harley Davidet, és az iránt firtatózom, jelentkezett-e örömleány a hajkedvelő kliensét firtató kérdezősködésére.
– Igen – feleli. – Sabrina megüzente, hogy van egy Keddje. Egy pasas, aki minden hét keddi napján, pontban huszonkét órakor tart igényt a szolgálataira. Az illető őrjöng a hajbozontjáért, és erősen hasonlít a körözött képen látható fickóra. Egyelőre ennyit tudok. Holnap találkozom a lánnyal. Velem tartasz?
– Miért nem szóltál?
– Öt perce jöttem haza. Csak az imént hallgattam végig az üzeneteimet. Gondoltam, alszol, és a hír ráér reggelig.
– Most hol van a lány?
– Az utcán, egy bárban, valami kégliben, nem tudom.
– Kerítsd elő, Harley! Azonnal! Nagyon fontos.
Elteszem a telefont.
– Milyen nap van ma? – kérdezem Belloqot.
– Kedd. Még hat percig. Amíg te itt böngésztél, megkaptam a postai kamera filmjét. Azon is megvan Santis.

 

 

Bye lábbal nyit az irodába.
– Mi van? – bömböli az ajtóból. – Engem kizavartok az ágyamból, ti meg itt ültök, pedagógushadakat túlóráztatva!? És közben a mocsok szenya trancsíroz valahol? Miért nincs még elkapva?
– Rád vártunk – felelem higgadtan.
A pasas vérhálós, már-már gyulladt szeme olybá fest, mintha zseblámpa pislákolna a fejében. Az elmúlt napokban előszeretettel csépeltetett halántéka, járomcsontja, szájsarka, álla szivárványosan tarka, néhol vizenyősen nedvedzik.
Danielre meredek.
– Miért hívtad ide ezt a zombit?
– A társad – feleli vállat vonva.
– Tisztázzunk valamit! – morran Bye. Úgy rémlik, valóban sokat ivott délután, s a rosszféle lőrék nem gyakoroltak rá jellemépítő hatást. – Az egy dolog, hogy én itt vagyok. De mit keres itt ez a fószer?!
– Rám gondolsz? – kérdezi Belloq. – Csak ministráltam Denisának az érkezésedig.
– Megjöttem, elhúzhatsz! Majd értesítünk, ha kommandózni kell. Addig olajozd a talpéledet.
– Tegnap még nem hittem a fülemnek, de mostanra megalapoztad a gyanúmat: te tényleg az öklömet kívánod!?
– Nyertél! Tényleg az öklödet kívánom. Rém lassú a felfogásod. Nézd meg a naptáradban, mikorra tudnál beszorítani egy rangadót. A hordágyhordozóddal is egyeztess. Ő is ott legyen, mert utána jó darabig nem fogsz gyalog járni.
– Gyerek vagy még a halálhoz, Bye – sóhajtok reménytelenül. – Ha úgy találod, hogy Belloqot megetted, nézd át Santis anyagát.
A viking félretolja a felé nyújtott papírlapokat.
– Momentán nem látok. Se sokat, se keveset. Foglald dióhéjba a helyzetet.
Megteszem.
Azután nem mondom el, mire jutottam, hagyom, hogy ő is rájöjjön magától.
– És? – kérdezi a beszámoló végeztével. – Hol akarod őt nagy hirtelen megtalálni, mielőtt szétkapná a gyereket? Leadtad a fotóját a sajtónak köröztetésre? Szólj utánuk, hogy Remo Santisnak hívják, pár éve galuskát szaggatott a feleségéből. A médiák zabálni fogják a sztorit.
– Nem szívesen sürgetlek, de gondolkodhatnál egy kicsit.
– Mostanétig gondolkodtam, tudod min. Ültem az ágyamon, jobb és bal felől egy-egy jéggel tömött gumikesztyűt a képemhez szorítva, és járt az agyam, mint a varrógéptű. Jaj, szörnyen szántam magam! És reméltem, hogy mégiscsak megesik rajtam a szíved: eljössz, és betakargatsz. Magaddal. Ugyanis már csak egyvalami hiányzik belőled ahhoz, hogy tökéletesnek lássalak: én!
Monda a Nagy Stratéga, és kihívóan rám tekint. Rólam a rezzenetlen Belloqra.
Felcirpel a telefonom.
A Főnök tudatja velem doktor Yvan Copra ügyvéd úr titkosított hívószámát és lakcímét. A belátásomra bízza, mit kezdek az adatokkal. A maga részéről sürgősen lemegy alfába, mert biztosra veszi, hogy igazi alvásra nem jut ideje ma éjjel. Nem kétli, hogy megtalálom a kislányt. Legyek észnél, kéri, ha ez az Yvan Copra netán mégsem a keresett személy, kerüljem a bonyodalmakat. Lelkemre köti, tartsam a szememet az izgága Bye-on, és még azt is megsúgja: Laco már ígéretesen pörkösödik, egy hónap múlva tán munkaképessé válhat.
Ellenőrzöm a stukkeremet.
Kézen fogom Danielt.
– Velünk jössz?
Belloq bólint, és az ajtó felé indul. Előzékenyen előreenged, Bye-t ugyancsak. Úgy nézem, szórakozik a fickón. Mindenesetre átlát a szitáján.
Az utcán újabb incidensre kerül sor. A viking ragaszkodik rozzant Range-éhez.
Mi a Mazdába huppanunk.
– A rohadt életbe! – füstölög Bye, midőn egy perccel később bemászik mögénk. – Rühellek olyan kocsiban ülni, amit nem én vezetek.
Hátradől, a telefonján klimpíroz.
– Kit hívsz? – kérdezem.
– Van egy barátnőm az egyik újságnál. Megajándékozom őt Santis love storyjával. Megérdemli a vagi, kitett értem az ágyban.
– Ajándékozd meg a szokásossal – mondom, elkobozva készülékét. – A fickónak egyelőre sejtése sincs arról, hogy a nyomában vagyunk.
Bye hátravágja magát a hátsó ülésen. Rövid hallgatás után előredől, mellém furakodik a vállával.
– Tényleg sajnálhatnál. Valamelyik pofontól marhára mocorgós lett az egyik agyaram. Pedig egy éve sincs, hogy legutóbb fogásznál jártam. Akkor és ott megfogadtam: a büdös életbe, soha többé! A prosztatológusok és fogdokik mind mengelék. Ez is leültetett, hanyatt döntött a székkel, és nekem esett a vízhűtéses turbójával. Ömlött a víz a nyakamba, onnan a hátamra és alább. Eltökéltem, hogy legközelebb búvárcuccban, hegesztőálarcban, fürdőlepcsivel megyek fogtömetésre. Ahogy ott furkált a képemben, cementdarabok röpdöstek a számból, némelyik direkt a szemembe pattant, és persze a fúrófej is állatira permetezett, de szélrózsázva ám! Tetőtől talpig megfürödtem. Amíg a doki a szememet, fülemet, popsimat mosta, a nyálszívó egy csöpp nedvet se talált a számban, úgyhogy buzgalmában nekiállt beszipkázni a nyelvemet. Nem egyszerű ám egy olyan kis lyukon át elnyelni egy jókora nyelvszervet, de sikerült a piszoknak! A zsibbasztó ellenkezőleg hatott rám. Tisztára, mintha gyorsítót kaptam volna: majd szétvetett a düh és agresszió. Mindennek a tetejébe oltárian kellett tüsszentenem, de nem lehetett! Szétfeszegetett, papírvatta galacsinokkal kitömött arculattal, a doki fél karjával a számban! Úgy éreztem magam, mint egy idomított oroszlán! És holnap megint mehetek a mengeléhez!
– A gyomrodat is mosasd ki vele – ajánlom.
– Részegnek tartasz?
– Nem igazán, te még az ittasságban is felületes vagy. Ha megérkezünk Yvan Copra házához, ideadod a kezed, és nem csinálsz semmit, amíg valamelyikünk fel nem szólít arra, hogy tégy ezt vagy azt.
– Ki az az Yvan Copra? – kérdezi.
Belloq halkan felnyög mellettem.
Újfent elmesélem néhai Yvan Coprát.
– De hát az ipse meghalt! Kihalászták a tetemét a hínárból. Kegyelettel földbe tették.
– Igen. Santis eltette az iratait, és most ő Yvan Copra.
– Honnan tudod?
– Elébb csak feltételeztem. Azután bebizonyosodott, hogy a telefon-előfizetők többmilliós sokadalmában mindössze egyetlenegy ilyen nevű egyén létezik, és mit ád az ég, ő is jogászdoktor. Most hozzá megyünk. És abból kell kiindulnunk, hogy a kislány vele van...
– Nem hiszem, hogy életben – szúrja közbe.
– Két okból remélem életben találni Patriciát. Santis azért csente el őt a bálról, hogy komolyan vétesse a fenyegetését. Patricia gyerek, és mint olyan, remélhetőleg nem váltja ki a tébolyát.
– Na, és mi a másik ok? – kérdezi, a füllovamat babrálva.
– Harley talált egy lányt, aki szerint Santis keddente az ő haját fetisizálja. És mert a pasi rigorózus a kalendáriummal, remélhetőleg elment az obligát pásztorórájára, miután elspájzolta valahol Patriciát.
– Aha – dünnyögi, fogai közé harapva a fülemben hintázó paripát.
Pedagógiailag az arcába lendítem a könyökömet.
Visszahanyatlik a helyére.
– Jól van – nyöszörög náthás hangon. – Mehetünk. Hoztam stukkert, nem egyet. Tartalék tárakat is zsebre vágtam. Ha megszorultok, talán kölcsönadok egyet-kettőt.
Imádkozós hangulatban ülök az egykedvűnek látszó Belloq mellett.
Áldja ég a szerencsémet, nem kevésbé Patriciáét. Perceken belül leplombáljuk a Sabrina bérelt kegyeitől pilledt Santist, és megszabadítjuk tőle a kislányt.
Ámen.

 

 

A szomszédos utcában hagyjuk a Mazdát.
Miután meggyőződünk arról, hogy Santis nem tart árulkodásra hajlamos kutyát, a kertjébe lopódzunk. A kerítés menti bozót takarásában lekuporodva felmérjük a házat.
Az öblös hasú U-forma épület szárai közt kicsinylő, gránitlapokkal burkolt előtér a kapu felé néz, két műanyag szék és egy asztal fehérlik rajta. A padlótól plafonig érő, csukott teraszablakokat függöny fedi. A bejárati ajtó fölé szerelt tejopál bura mögött sejlő piros fény jelzi, hogy működő kedvű riasztóberendezésre számíthatunk. A ház alatti pince keskeny szellőzőablaka bezártnak rémlik.
A telket szegélyező mizantróp tűztövisek fedezékében körbejárjuk az épületet. Nyitott ablakot, lámpafényt, mozgást nem észlelünk. Santis alszik, vagy nincs otthon.
A hátsó kertben tenyésző növényzet között, a suhogó levelű bambuszokkal szegélyezett halastavat megkerülve, a fal tövébe óvakodunk.
Belloq néhány lépés után fél térdre ereszkedik, és a bokamagasságban lévő pinceablakra mutat. Amelyet csupán nemrég láttak el betonborítással. A zsaludeszkákat még nem távolították el.
Santis nem henyélt, amíg engem a kórházban élesztgettek. Ha tudott a balesetemről, bizonyára jobbulást kívánt nekem, mint morbid játszadozásához kinézett, leendő partnerének, majd kompótlevet főzött, ajándékdobozt csomagolt, és személyesen kézbesítette azt. Ezzel végezvén befalazta a hátsó kertre nyíló szellőzőablakot, azután kitartóan kereste az alkalmat, hogy benépesíthesse zárkáját.
Felemelkedem. A házfalhoz támaszkodom, és erősen Santisra gondolok. Miként Seraf lemészárlásának helyszínén, a véres tenyérlenyomatokkal és más iszonyatokkal teli, pocsék fürdőszobában, megkísérlek összekapcsolódni vele.
A közelemben érzem a szörnyeteget. Hallani vélem szapora légvételeit, heves szívdobbanásait.
Dehogyis alszik! Mi több, szerfelett éber. Ereiben adrenalináradat dübörög.
Rádöbbenek: ugyanazt teszem, amiről Ramona beszélt.
Azért jócska különbség van közöttünk. A jós és léleklátó asszony hisz az efféle marhaságokban, én viszont nem.
Belloq után lopakodom.
Bye zajtalanul lépeget mögöttem. Hihetetlen a pasas. Oly kiforratlan, hogy maga se tudja, a következő percben kamaszkölyökként, avagy férfimód fog-e viselkedni. Iménti toxikózisát jéghideg józanság váltotta fel. A markában meredező stukkerrel ügyként fest, mint aki éppen csak leugrott a mozivászonról, néminemű való világbéli akciózásra, profiként tenni a dolgát. Mindazonáltal nem lelkesít extázisba, hogy csőre töltve slattyog a hátamnál.
A ház jobb oldalán felfedezünk egy nyitott bukóablakot, alighanem a kamráét.
Belloq néhány nesztelen mozdulattal kiakasztja a tartópántokat. Lecsúsztatja a táblát a zsanérokról, fordít rajta, és hátraadja nekem.
A következő másodpercben elnyeli alakját az ablakrés.
Ásó, kapa, nagyharang.
Besiklom utána.
Hűtőgép zümmög az egyik falnál, a szembeni polcokon konzervdobozok, üvegek sorakoznak. Gyümölcsillat érzik.
Megállunk az ajtó mellett, szoros közelségben. Hallgatjuk a ház neszeit.
Gondolom, Daniel fájlalja kissé, hogy ezúttal le kell tennie bevált munkaeszközeiről. Frenetikus hang- és fénykáprázattal kísért, nyavalyatörést kiváltó kommandós rajtaütés helyett tolvajként settenkedik, méghozzá öltönyben, szál stukkerrel.
Cseppet se bánom, hogy egérkékként somfordálunk. Ha a hálószobai nyoszolyán végül mégse Santist, hanem egy békésen szunnyadó házaspárt lelnénk – bár ez szörnyen kizárt –, legfennebb megigazítanánk a közös takarót, amelyet az éjnek eme óráján holtbiztosan a férj bitorol, kihasználván alvó asszonya paplanóvó figyelmének lankadtat. Merő együttérzésből talán még a férfi fejének szögén is állítanék keveset, csillapítandó a vadkanos horkolást. Azután spiccen kislisszolnánk.
Daniel leinti az ablakot eltömő Bye-t, kézjelekkel értésére adván: várjon kinn, és tartsa nyitva a szemét, amíg ő meggyőződik arról, hogy biztonsággal tovább surranhatunk-e, nehogy malőr esetén itt végezzük, egy rakáson.
Láss csodát: a viking nem nyit kerekasztalvitát, üstöllést visszahúzódik a szabadba, résen lenni.
Az ajtó nyikorgásmentesen tárul.
Belloq körülpillant, kilebben a folyosóra, felsimul a falra, és jelzi: mehetek, azt is mutatja, merre vetődjek.
Azután beinvitálja Bye-t.
A tágasnak sejtett, vakondzseb-sötét nappali kanapéja mögött hasalva gyéres, ám annál ijesztőbb odor üti meg az orromat.
A mellém suhanó Daniel is felfigyel a kellemetlen jelenségre. Fél térdre emelkedve körbefordul, majd eltűnik előtér iránt.
– Mi van? – súgja a fülembe a jobbomon landoló viking, szerintem ordítva.
– Gáz, effektíve – sziszegem a szám sarkából.
Santis megneszelt bennünket.
Túl régen nem készülődhet a fogadásunkra. A bűz enyheségéből ítélve csupán percekkel ezelőtt kapta szét a gázcsövet.
Lehet, hogy az összekapcsolódás oda-vissza működik? Ő is megérzett engem?!
Akkor hamarosan menekülni próbál. Mindössze addig marad, velünk játszogatva, mígnem úgy ítéli, hogy elegendő gáz jutott a légtérbe a megröptetésünkhöz.
Ő ismeri a házat, mi nem.
Tervei szerint egy darabig még elbújócskázgatunk egymással.
Felidézem a túlélő-suliban jegyzetelteket. Kezemet a kanapé alá csúsztatom.
Bingó.
Azért eléggé kiver a víz, bár pontosan arra számítottam, hogy eldugott fegyvert találok, az esetleg erre űzetett Santisnak odakészítve.
És tényleg fegyver az, ám nem oly szerény, mint egy hajítókés avagy pisztoly.
Kézigránátot tartok a markomban.
Borzként ásom be magam a fejemben tárolt jegyzetek közé. Remek, még az ékezetekre is színtisztán emlékszem. A gyilkos csecsebecséket – rajtadütésre számítván – rejtsd el a menekülési útvonalakon, a lehetséges fedezékek közelében.
Végigkúszom a nappalin.
Remélem, Belloq is azért időz oly hosszan a konyha tájékán, mert ott ugyanezt cselekszi. Persze, miután megszüntette a gáz- és áramutánpótlást.
A nappalin körbeérve elképedek az összegyűjtött arzenálon.
Santis valóságos fegyverdiszkontban tengette napjait. Holtbiztos, hogy nem most rakosgatta szét e rengeteg cuccot. Arra is tetemes összegben mernék fogadni, hogy nem tartott bejárónőt. Nincs az a jól idomított poranyó, aki padlókefélés közben ájulás nélkül tűrné stukkerek, dobócsillagok, tartalék tárak, kézigránátok, apróbb termetű gázpalackok előbukkantát a félretolt bútorok alól.
Az ex-magánzsaru faltól falig paranoid. Immár megalapozottan.
Visszatérek Bye-hoz, megajándékozom őt néhány fegyverrel.
– Légy észen. Tud rólunk – súgom, és elindulok.
Már régen a robotpilóta vezet. Azt a részemet, amelyik humán félszekkel hátráltatna, bezártam egy félreeső helyre az agyamban.
Belehallgatok Santisba.
Arrafelé igyekszem, amerről erősebben hallszik a szívzakatolás, az adrenalinhömpöly zúgása.
A hálószobák felé vezet a – legbelül hallott – lárma.
Lopakodás közben csillapítani próbálom testi reakcióim zajait, nehogy hollétemről árulkodjanak.
Egyszerre csak koppan valami a közelemben.
Nem nyitok tüzet. Az ember csak egyszer dőlhet be ilyen ócska trükknek.
Szemet, fület hegyezek.
Megpillantom a vadul pulzáló zajforrást.
A fickó a folyosóvégi ajtóra tapadva várakozik.
Talán még mindig az elhajított garasára válaszoló fegyver torkolattüzet lesi.
Kifújom tüdőmből a fáradt levegőt. Szájon és orron át egyszerre szívom be a frisset, miként a kutyák, hogy élesebb szagképet kapjak.
A gázömlésnek vége.
Santis ellenben olyan büdös az izzadtságtól, mint a patkányalom.
Csupán árnyéknak sejlik, annak is elmosódott.
Kiválik az ajtómélyedésből, és – szorosan a fal mentén – előreindul.
Nem bírja a magasfeszültséget. Késlekedésünktől megtörvén elénk siet.
Megállok, a tapétába olvadok.
Gyere. Élve akarlak.
Jön.
Lekapcsolom magam a keringéséről, mielőtt annak dübörgése szétvetné a dobhártyámat.
Ekkor megest megtorpan.
Újabb érme csörren a közelemben.
Nem rezzenek.
Rezzen Bye. Oly erőset, hogy kilövi a tárat.
Santis viszonozza golyózáporát.
Ólomeső csapkod köröttem.
Két tűz között-effektus. A falhoz tapadok.
Azon tűnődve, melyik fickót hatástalanítsam.
Santis élve kell.

 

 

Bye lezuhan mögöttem.Szíjcsatja a padlón csikordul.
Eszerint Belloq csapta le a vikinget, és legott kivontatta testét a tűzvonalból.
Feléjük oldalazom.
Santis nem folytatja útját a nappali irányában.
Megállok.
Gyere, gyere! hipnotizálom a fickót.
Lőj, Denisa, lőj a lábába, különben elszalasztod!
Még egy másodpercig várakozom.
Ekkor pendülő hang hallszik, akárha gitárhúr szakadna.
Valami felém gurul.
– Ugorj! – kiáltja Belloq a nappaliból.
A teljes tárral siet a fedezésemre.
Aztán lekap a levegőből, átránt a helyiségen, futtában feldönti a kanapét.
A teraszablak melletti falnál hasra vágja magát. Rajtam.
A kézigránát robbanása megreszketteti a házat. Kis híján leszakítja a fejemet.
A leomló üvegtábla törmeléke végigsöpör Danielen. Az ő testén keresztül is érzem az ütéseket.
Háromnegyedsüketen és kőkábán is tudok örvendezni, midőn megmozdul fölöttem.
Két tenyere közé zárja földhöz simuló arcomat.
– Megvagy? – nyögjük egyszerre.
Az isteni Belloq feltápászkodik rólam.
A hátamra gördülök. Mellettem, kissé jobbra, a viking legörgeti magáról a kanapét.
Mitől látok?
A bútorszövetet harapdáló lángok fényétől. És további tüzektől.
Bye előmászik a légoltalmi célból ráborított monstrum alól. Kótyagos léptekkel az ablaktábla romjai közt távozó Daniel után botorkál.
Felülök.
Jól van, agyrázkódásom már-már gyógyulgatott, épp időszerű volt prolongáltatni. Vérbeli mazo-ínyencként legközelebb tán a sújtóléget is kipróbálhatnám!?
A robbanástól félig elhülyülten, zúgó fejjel, sajgó dobhártyával jógaülök a mind dühödtebben támadó tűzben.
Ekkor egy hang rám ordít. Belülről jön, a pocsék lármából, szavát sem értem. Időbe telik, mire felfogom, mit akar értésemre adni.
Feltápászkodom.
Összekapdosom és a kertbe cipelem a korábban feltárt gázpalackokat, kézigránátokat, mielőtt a tűz hozzájuk férhetne, és Mekkáig szállnánk, a házzal együtt.
A folyosóra vonszolom az elizzott kárpitozású, fojtogatóan füstölő kanapét, mintha e torlasszal feltartóztathatnám a szélsebesen terjedő lángokat.
Lássuk csak. Rendes helyeken a konyhából vagy az előtérből lehet a pincébe jutni. A háznak ama szárnya még megközelíthető.
Zseblámpára kapok, és a hömpöly füsttől köhécselve útnak indulok.
A kiszemelt helyiségekben nem találok pincelejárót.
Az nem lehet, hogy ne leljem meg Patriciát!
Fulladozva félrevonszolom a földig omló terítővel borított, jócska ebédlőasztalt.
A padlóra világítok.
Lámpám fénykörében is füst gomolyog. Mindenütt füst gomolyog, légcsövemben, tüdőmben, ereimben is. Félrelegyezem a ködáradatot.
Azután térdre rogyva felemelem az asztal helyén felfedezett csapóajtót.
A meredek grádicsra ügyet se vetve, a mélybe vetem magam.
A pince érkezési oldalán ócskasághalmok hevernek. Az ellenoldalon nemrég emelt, vakolatlan téglafal meredezik, középtájt atombiztosnak rémlő, festetlen vasajtóval.
Már-már pánikban nekirontok. Ő az erősebb. Visszaüt.
Nyugi, Denisa. Ne a homlokoddal törd át az ajtót, az effélét hagyd meg Bye-nak. Használd az agyadat.
Kösz, az agyam pontosan oly mértékben képes gondolkodni, mint egy szál füstölt kolbász.
Visszabukdácsolok a lajtorjához, és megállok vele szemközt.
Santis egy fejjel magasabb nálam. Lábujjhegyre emelkedve megérintem a fatákolmány hátsó oldalát.
A kulcs úgy ugrik a kezembe, akárha rám várt volna.
Még egyszer összeszedem magam.
Hintalóléptekkel a páncélajtóhoz támolygok, a zárba illesztem a kulcsot.
Egyszerre csak elhagy az erőm.
Érzem, amint kifolyik belőlem, a talpamon át.
Elfordítom a kulcsot, lenyomom a kilincset.
– Patricia? – lehelem.
Térdre ereszkedem, két kézzel tartom a tonnásnak érzett zseblámpát.
A bágyadt fénykör az előttem álló kislány mellmagasságában pislákol.
– Fuss kifelé! – mondom, vagy akarom mondani.
Úgy rémlik, Patricia lehajol, elveszi tőlem a lámpát. Az arcomba világít.
Lehet, hogy ezt már csak álmodom.

 

 

Arra ocsúdok, hogy köhögés fojtogat. Hát ez nem újság.
Légszomjjal viaskodva felpillantok.
Lucskos hintaágyban heverek, s az hullámzik velem. Fölöttem vörösen izzó éjszakai égbolt imbolyog. Kiáltozás, vízzuhogás hallszik.
Érzékletkorrekciót hajtok végre. A hintaágy maga Belloq. Engem cipel.
Milyen kedves!
Mellettünk Patricia lépdel, csaknem futva. Halkan, furcsán csuklik: úgy tetszik, egyszerre sír és nevet. Parázsforró ujjakkal szorítja a kezemet.
Ő is szerfelett kedves.
Mégis vigasztalhatatlannak érzem magam.
– Santis? – krákogom.
– Isten hozott – feleli Belloq, tetőtől talpig nyirkosan. – Kapsz levegőt?
– Ühüm – köhécselem.
Azután átadom magam az asztmázásnak.
Daniel óvatosan letesz valamire, vízszintesen.
Rádöbbenvén, hogy hordágyat toltak alám, s köröttem mentősök ügybuzganak, egyikük kifejezetten orrszondával közelít felém, lourdes-i mértékű csoda történik: állapotomban azonnal beáll a javulás.
Tisztuló fejjel talpra szökkenek, s ha kissé hörgősen is, de fuldoklás nélkül lélegzem.
Patricia továbbra is szorítja a kezemet.
– Meggyógyultál? – kérdezi fakó hangon.
– El ne engedj! – kérem, azon szent hitben, hogy az ő ujjaiból áradó életenergia segít lábon maradnom. – Menjünk odébb!
A kislány komolyan bólint, s elvezet a nyüzsgésből.
– Jól vagy? – zörgöm. Futólépésben.
– Fogjuk rá. Szörnyen féltem, amíg értem nem jöttetek. Ugye, a te lányod Ella Belloq?
Zavartan fogalmazgatom a körülményeket.
– Igen – szól Daniel a hátam mögött. – Álljatok már meg!
Szembefordulok vele. Patricia is velem pördül.
– Mi van Santisszal? – firtatom, egyenes választ követelő hangsúllyal.
– Elfutott a sötétben, kerten-bokron át. Szorgalmasan üldöztük ugyan, ám Zsöti azt hitte, vízen járni is tud, így aztán megkísérelt átkelni a halastavon, de félúton süllyedni kezdett. Komolyan kellett vennem, hogy nemigen tud úszni, mert bugyborgás közben barátságosan a keresztnevemen szólított, és segítségért esdekelt. Mire kihalásztam őt a posványból, a ház már felettébb lángolt. Bíztam benned, és Zsötit is utánad küldtem, úgyhogy tovább rohantam, Santist keresve, kertről kertre, majd ki az utcára. Még láttam, amint a fickó kiüt egy motorost a nyergéből, és elhúz az ekként vételezett Hondával. Értesítettem a kollégákat, hívtam a tűzoltókat, újfent kimentettem Zsötit, ezúttal a füsttengerből, téged felhoztalak a pincéből, szájból szájba lélegeztettelek, és bizonyosan galambősz lettem. Reggel intézkedem, hogy adjanak mellétek egy bernáthegyi kutyát, nyakában úszógumival és gázálarccal.
– Bye hol van?
Belloq vállat von, vagy összeborzong.
– Magától értetődik, hogy az oltást vezényli – tudatja vacogó fogakkal.
– Daniel felhívta a mamámat, és megengedte, hogy beszéljek vele – újságolja Patricia. – Anyu szeretné, ha ti vinnétek haza, hogy megköszönhesse a segítségeteket. De nem valami jól néztek ki, nektek is gyorsan ágyba kéne bújnotok. Engem biztosan elvisz az egyik rendőrautó...
– Minden ízedben királynő vagy, Patricia! – vág közbe Daniel. – Gyerünk a kocsihoz! Idehalok, ha nem nyithatom magamra a fűtést. Útközben mesélhetnél Santisról.
A Mazdába ülünk.
A didergő Belloq a gázra tapos. Az utastér néhány perc alatt bemelegszik.
A támlára ejtett fejjel bámulom isteni társam arcélét, a legdekorativabb öltönyéből felszálló ködpamacsos párákat. Combjára simítom a kezem, érzem didergő izmainak vibrálását. Orromba tolakszik az amortizált öltözék poshadt bukéja. Saját krematórium-szagom se bűvöl el.
Patricia közénk hajol, tudomást se vesz ilyen-olyan odőrjeinkről.
– Az a férfi nagyon kedves volt hozzám, és bár anyu sokszor mondta, hogy vigyázzak az ilyenekkel, elhittem neki, hogy filmproducer – mondja. – Már nem emlékszem, milyen néven mutatkozott be, de biztosan nem Santisként. Megkért, hogy menjek vele a kocsijához, mert kinn felejtette a névjegyét. Váratlanul történt minden. Mire észbe kaphattam volna, fejbe ütött a könyökével. A pincében tértem magamhoz. Ott már nem volt kedves, rángatott, lökdösött. Tapogatta a ruhámat, a kezére csavarta a hajamat, és kiabált velem: hiszen te gyerek vagy, csak egy kurva kiskölyök! Azután elment, rám zárta az ajtót, és még a lámpát is lekapcsolta. Lefeküdtem a padlóra, és álomba sírtam magam a sötétben. Tompa, távoli zajokra riadtam. Tudtam, hogy a házból jön a lárma, és nemsokára kivisznek onnan a rendőrök. Ne haragudjatok, hogy ennyi bajotok lett miattam. Daniel, ha a végén tüdőgyulladást kapsz, suli után mindig meglátogatlak majd.
– Köszönöm, Patricia. Nőm úgyis csekély buzgalommal cserélgetné a prizniceimet.
– Nőd már eddig is priznic-megatonnákat mozgatott meg, téged babusgatván – morranok.
– Denisa, amikor leértem a pincébe, rajtakaptam e harmincöt kilós leányt, amint téged vonszol a létra felé – szól Belloq. – Holott Zsötire bíztalak.
– Nagyon megtetszett neked a zsötizés – epéskedem.
– Szörnyű szagotok van – állapítja meg Patricia. – Én tehetek róla. Nem lett volna szabad szóba állnom vele. Tényleg igaz, hogy ilyenkor pszichológushoz kell fordulni? Súlyos traumát éltem át. Miattam ti is. Majd együtt járunk analízisbe?
– Meglehet – bólintok. – Ha most nekiállsz hibáztatni magad, nem úszód meg tíz évnél röpkébb kezeléssel. Próbáld feldolgozni a téged ért sokkot. Ha nem boldogulsz vele, jöhet az agyhangyász. És mindenekfölött: hatványozottan légy óvatos, amíg el nem kapjuk Santist.
Belloqhoz fordulok.
– Mikorra készül el a járgányom? Mégse taxizhatok Mindenszentekig!?
– Járműved totálkáros lett. Szerintem azóta már reciklálták. Mivel azonban az eseted megért néhány újságcikket, a sajtóérzékeny biztosító habozatlan átutalta a neked járó lét.
– De én nem érek rá autót venni! Mielőbb beszélni akarok Sabrinával, Copra özvegyével, és mindenkivel, aki személyesen ismeri Santist, hogy kisakkozhassam, mit lép most, miután kifüstöltük a military diszkontjából. És akkor ott van még a Sfinx-ügy is!
– Legelébb aludni fogsz! – jelenti ki Daniel atyai zordonan.
Megzörren a telefonom.
Abban bízva, hogy megvan Sabrina, lelkesen a fülemhez tapasztom a lekozmált gumicsizma bukéjú készüléket.
– Hát engem ti jól itthagytatok! – förmed rám Bye.
– Nagy fiú vagy, hazatalálsz – felelem.
– Megkérdeznéd a férjecskédet, hogy most boldog-e? Ugyanis a kényszerzubbony-érett Santis messze nincs elkapva!
– Elszalasztásában tied az oroszlánrész – emlékeztetem. – Sétálj haza, emelj oltárt, és imádkozz, hogy Santis lője főbe magát hirtelen megvilágosodásában.
– Csurom víz vagyok! Celofánosra fagytak a golyóim! Ahogy itt cserlsztonozok a hidegleléstől, tisztára úgy csörögnek, mint a cukorpapír!
– Akkor ma már semmiképp ne menj színházba, mert kiutálnak a székszomszédaid.
– Meséltem a tegnapi színházi élményemről?
– Majd előadod máskor. Húzz haza aludni!
– Hadd kérdezzem már meg, miként aludjak!? A férjecskéd leütött, azután rám döntötte a kanapét! Minden tagom sajog. A gyönyörtagom például el is tört, szerintem.
– Nos, kedves Bye – szólok higgadtan, beszédtechnikás lassan, hogy jól értse –, ha nem üt le, bekaptál volna némi ólmot Santis Parabellumából. Ha pedig kicsivel később nem borítja rád a kanapét, akkor a detonáció a plafonra kente volna a tagjaidat. A gyönyörtagodat például egymillió apró cafrangocskából lehetne rekonstruálni.
– Megérné – búgja, és kilép a vonalból.

 

 

Belloq csakugyan meg sem áll velem hazáig, miután az egymás karjába omolva zokogó Patricia és anyja parádésan megríkat.
A könnyhullatáshoz kábé oly macsó-mód viszonyulok, mint a pasasok. Szégyenszámba veszem, ha pityergésen csípnek. Papír zsebkendő fátylakba temetkezve, széna- és szalmanáthákra hivatkozva szipogok hazáig.
Szentül hiszem, hogy az éj hátralévő részében szemért se alszom. Santis szabad, elmebeteg és fegyvermániás. Lakat alatt a helye.
Szóba hozom a gondomat, immár a zuhany alatt.
– Te mire következtetsz a házában lelt arzenálból? – firtatom, a változatlanul tremorozó Danielt masszázsszivacsozva.
– Azt hiszem, azóta paranoiás, amióta elkészült a pincekóterrel. Akkor talán leült egy percre, művét szemlélendő, és végiggondolva, miért is fáradt vele, rádöbbent, hogy ezért üldözni fogja őt a törvény. Tehát akkurátusan felkészült a zsaruk fogadására. De az ilyen pasasok lelkületét Estes jobban érti nálam. Az én pszichológia-jártasságom már a primitívebb elmebajú szomszédon megbukott. Fel nem foghatom, minő gyönyört lel abban valaki, hogy leterít mindent, ami mozog.
A szomszéd nevét sosem ejtjük ki, mivel legelső szereplésekor megállapítottuk: a neuróta pali pszichiátriai eset, és hamarosan elviszi őt a elmementő. Arra a kis időre meg már nem érdemes memóriát lekötni nevének megjegyzésével.
Meglehet, Santis is így kezdte. Elébb csak macskák, madarak váltották ki gyilkos dühét. Azután jöttek a gyerekek és más védtelenek. Magam láttam egy kánikulai nyári napnak alkonyulatánál, hogy a kerthatáros fickónak szabályszerű merevedése támad, mihelyst légpuskát ragad a kezébe.
Akkor próbát tettem Belloqkal. Nem csekély megnyugvásomra életem pasasa nem így reagált. Sorra adogattam a markába a különféle gyilokeszközöket. Kísérleti alanyom értetlenül nézett, nem is neszítvén, mit tesztelek ekként, és még a vállról kilőhető rakéta említésére sem ágaskodott fel. Hanem, midőn a bal mellemet simítottam a tenyerébe, rögvest tűzbe jött.
Santisnál is voltak apró jelek, s azokat neje bizonnyal észlelte. Ám mert Carla senkinek se hozta említésbe, hogy nem tudom, de oly furcsa az uram...!?, a segítség nem és nem érkezett meg. Jött helyette téboly és halál.
Szárazra törölközvén ágyba bújunk, és összesimulunk.
Belloq viharos gyorsasággal felmelegszik, s én nem térek ki előle.
Azután mély kómában alszom vagy három órán át, a pitymallati kakasszóig.
Pontban nyolckor, midőn az irodába nyitok, kimegy a fejemből a Schweitzer doktor felkeresésére irányuló elhatározás.
Harley David ül a székemen. Asztalom szegélyén magas, sötét hajú lány lógázza lábait.
– Ő Sabrina – tudatja a harangvirágkék szemű pasas. – Remélem, nélkülem is megtaláljátok a hangot, úgyhogy ezennel elsöprők.
Az ajtó csukódtával a lány rám, majd lapátformára reszelt, lila csillámos műkörmeire pillant.
– Maradhatok? – kérdezi flegmán.
– Mármint az asztalon?
– Ja.
– Persze, ott nagyon biztonságos, ha például rohamoznak az egerek.
Elé teszem Santis fotóit. Amíg ő szemöldökfelvonva vizsgálgatja azokat, erőst éreztetve velem, minő szerencse ért azáltal, hogy látogatásával megtisztelt, szemügyre veszem látványos küllemét.
Sabrina nőies alakú lány, nem fittneszgida. Úgy tetszik, nem műttette ki a lengőbordáit a minél laposabb has előidézése érdekében, nem gyúr azért, hogy legyalulja csípővonalának gömbölydedségét. Szűk bőrszoknya, tapadós pulóver feszül testén, lábán körömtopán piroslik.
Lapockáig érő, vastag szálú, dúsan hullámos fekete haján hosszabban elidőzik tekintetem. Arcszíne kreolos, szemöldök, pilla, szem ébensötét. Szív formájúra megrajzolt, bíborra festett szája mosolyra húzódik.
– Ő az, Kedd – közli, lehajítva a képeket. – Mit akar tudni róla? A pasi nem épp szexzseni. Szerintem jócskán ferde is, de rendesen fizet, és mindig megköszöni a fáradozásomat, amikor végre leszáll rólam. Na?
– Miben nyilvánul meg a ferdesége?
– Nem épp a szokatlan figurákban, amiket rendszeresen kíván, mert számomra azok nem jelentenek újságot. Van férje, krapekja, nemde?! Jobb, ha inkább tőlem tudja meg, mint tőle: a pasasok szinte kivétel nélkül imádják a torokba, nyelőcsőbe furulyáztatást, a seggbe dugást saját farokkal, vagy eszelős segédeszközökkel. Kedd például hörög a gyönyörtől, ha belém rakhatja a cipőm sarkát. Nem ezért, van egy másik, kifejezetten e célra készíttetett munkacsukám. Jár hozzám egy főzsaruféle, neki az a heppje, hogy gumibotot, stukkert rángat bennem, és közben maszturbál. Különben a legtöbb pasinak az a dilije, hogy minden nyílásomat egyszerre telerámolja valamivel, hiszen fizetett érte!?
– Sabrina, momentán nem néprajzilag érdeklődöm. Kedd szokott beszélgetni magával?
A lány felkacag.
– Na látja, erre mondtam én azt, hogy ferde! A pasas két órára bérel ki engem, tíz-húsz perc alatt kiéli összes perverzióit, azután locsog, fecseg, és közben a hajamat tekergeti a kézfeje, csuklója köré. Sűrűn szólít Carlának, nemritkán arra kér, hogy játsszunk házaspárost. Ez arról szól, hogy apuci hazajön a munkából, letelepszik a fotelba, anyuci meg az ölébe ülve a szomszédok tetteivel és a vásárláskor felszedett pletykákkal mulattatja.
– Milyen néven mutatkozott be?
– Semmilyenen. De rögtön közölte: keddente jönne hozzám. Nem bánta, hogy elneveztem Keddnek.
– Mit tudott meg róla a fecsegéseiből?
Sabrina hosszan, áthatóan vizsgálgatja az arcomat.
Azután rágyújt, afféle gilisztaforma – vége-hossza nincs, ultravékony, megalight – staubra. Hátraszegett fejjel a mennyezet felé fújja az illattalan, gyér füstöt, majd megnedvesíti alsó ajkát, és körme hegyével lecsippent róla egy képzelt dohányszálat. Vagy azért, mert a közelmúltig mezítlábas cigit szívott, vagy egyszerűen csak a szexepilesen előadható mozdulat kedvéért.
– Harley is ezt kérdezte. Meg azt is, hogy félelmetesnek érzem-e a tagot. Nemmel válaszoltam, azt hiszem, rosszul, mert ezután nem volt hajlandó elénekelni, mit vétkezett Kedd. Szóval a privát benyomásaimra kíváncsi? Hogy szerintem milyen ember? Az az érzésem, nincsenek barátai. Engem használ gyóntatószéknek, nekem meséli el búját, bánatát, velem kiélheti azt, amit a neje sose tűrt, és talán egy kissé fel is vág előttem.
– Összebarátkoztak?
– Nem mondanám. Engem ő hidegen hagy. És szerintem ő se gondol rám más napokon. Egyszer arról rinyált, milyen nehéz fegyverekhez jutni manapság. Valamelyik éjjel hosszan nyafogott, hogy társtalan, magányos. Ugyanis megözvegyült, a feleségét borzalmasan lemészárolta valaki, és a zsaruk azóta se lelték meg a tettest. Részletesen ecsetelte, mi történt az asszonnyal, a végén már majdnem elokádtam magam.
– Mi történt vele?
– Az a vadbarom gyilkos lenyúzta a nő fejbőrét, levágta a melleit, összehasogatta a muffját és kirámolta a beleit. És mindezek után megerőszakolta a hullát. Kedd egy pasit is elsiratott a keblemen, a sráckori cimboráját, aki autóbalesetben halt meg. A kocsi egy tóba repült, a fickó kimászott az ablakon, de kiúszni már nem bírt. Aztán az ügyvédi élményeiről is mesélt, mármint a szaftosabbjából. Gyilkosságokról.
– Mifélékről?
– Tegnap éjjel például egy lányról, aki annyira nem bírt magával, hogy lépten-nyomon idegen pasikkal kezdett, pedig nem is volt prosti. Idézet Keddtől. Aztán persze csodálkozott, amikor az egyik mandró nekiment, és agyonverte, összevagdosta.
Hümmögök.
– A többi történetben is női áldozatok szerepeltek?
– Az előbbin kívül még kettőre emlékszem. Egy stopos bigére, akit az erdőben szedtek össze a rendőrök, darabokban. Ezt a lányt a tettes megölte, felszecskázta, a maradványait pedig felslichtolta, akár egy máglyarakást. A másik esetben a nő kikezdett a főnökével. Diktálás közben a pasi farkát markolászta a szemével. Idézet Keddtől. Aztán váratlanul eltűnt. Őt is zsaruk fedezték fel egy kőbányában, oly reménytelen hullaállapotban, hogy már szervdonorként se lehetett hasznát venni.
– Ezt is Kedd fogalmazta így?
– Aha. Van még kérdése?
Egyre több, gondolom.
– Magával gyengéden bánik?
– Látja, ez is fura. Nem szeretem, ahogy a hajamat tekergeti, tőben összefogja, vagy beleélvez. Néha egészen bevadul kettyintés közben. De amint rászólok, hogy hozzám többé nem jöhet, a kacsómat kezdi nyálazgatni, bocsánatot kér, és visszavesz. A lelke mélyén valószínűleg eszméletlenül szadista. Csak nem meri kiélni. Tegnap éjjel fél órán keresztül sírdogált, hogy neki meg kell halnia, mert mostanra már állati sokat vétkezett, ráadásul üldözik is. Kérdeztem, ki üldözi, azt felelte: egy veszedelmes kurva, de csak üldözgesse, tette hozzá baromi szenvedéllyel, a végén majd piszokul megszívja! Szerintem a neje jól járt a halállal, mert még az is jobb, mint egy ilyen figura mellett lehúzni egy életet. Tök méhkas a pasi. Hol halni, hol élni akar, nemegyszer egy mondaton belül variálja e vágyait. Valami elmerákja lehet a nők miatt. Többnyire nem szokott levetkőzni. Dugás közben folyton a hátamhoz ütődik a hóna alatt lógó stukker, de a zoknijában is tart egyet.
– Hol találkoznak?
– Nálam. Keddenként, este tízkor, akkor is, ha menzeszelek, mert őt a tampon nem zavarja, mivel nem épp robusztus a farka. Éjfélkor kikísérem, és visszamegyek a placcomra. Ne a kérómban próbálja elfogni, mert kinézem belőle, hogy utóbb nem irgalmazna. Ha lehet, maradjon köztünk e mesematiné. Nem írok alá jegyzőkönyvet. Ugyanis nem tettem vallomást. Szívességet tettem, azt se magának, hanem Harleynek.
– Tegnap éjjel Kedd olyan volt, mint máskor?
– Némileg feszültebb. De ezt nehéz megállapítani valakiről, aki általában totál ideggubanc. Az is szokatlan volt, hogy nem maradt éjfélig, már előbb elment, bár cseppet se bántam. Meg is kérdeztem, látom-e még. Persze, mondta. Úgyhogy nem velem volt baja. Kedd gavallérosan fizet, aberrált-felárral, néhanapján pralinét is hoz, és nála mocskosabb disznók is megfordulnak bennem. Megtudhatom végre, mit művelt?
– Régebben tudja, mint én – felelem.
Sabrina rám mereszti óriási, étcsokiszínű szemét.
– Úgy érti, hogy...?!
– Nem jó a világnak, különösen a női populációnak, ha ez a fickó szabadlábon lézeng. Tegnap éjjel nem alaptalanul idegeskedett. Előérzete nem csapta be: valóban zsaruk jártak nála. Mákja volt, eltűnhetett. Szeretném őt megtalálni. Ha bárminő segítő ötlete támad, eszébe jut például, hogy Kedd hol szokott nyaralni, őszölni, milyen, általa kedvelt helyekről mesélt, hívjon fel.
– Rendben – bólint Sabrina. – Maga viszont ne feledje megemlíteni Harleynek, hogy megtettem, amire kért, vagyis csipkefinom volt a modorom.
– A csipkefinom modor volt a lelkére kötve? Velem kapcsolatban? – csodálkozom.
– Aha, ezekkel a szavakkal. Harley állati nagyra becsüli magát, közel akkorára, mint én őt. Direkt kérte, hogy ne használjak olyan kifejezéseket, mint... Szóval vulgárisakat. Mert maga kisbabát akar, és ahhoz harmonikus életvitelre van szüksége. Idézet Harleytől. Bár nem értem, mi abban a harmonikus, ha nem hallja például a fasz vagy baszás kifejezéseket, ellenben örökké hullatengerben gázol. Tudja, hogy van egy hároméves kislányom? Nevelőszülőknél tartom, hogy jó példát tanuljon. Na, viszlát. Ha meglesz a bébije, és égen-földön nem lel keresztanyát, üzenjen értem!
Sabrina lesuhan az asztalról, hajóhinta járással az ajtóhoz ringatózik.
Azután megáll, és tetőtől talpig végigméri a berontó vikinget.

 

 

A Monroe-alakú lány láttán Bye gyökeret ereszt a padlóba, majd segélykérően rám mered, mintha tőlem remélné az igézet oldását.
Vállat vonok.
– Ejnye, öcsi, ne folyasd a nyálad! – szól Sabrina derűs önbizalommal. – Ha nálad van a bukszád, tőlem máris előránthatod a farkadat. Melyik a te íróasztalod? Rögvest rádőlök!
A viking kisöpri homlokából a zselével, habbal, lakkal odakésztetett tincseket. Hatalmasat fúj, lerázza bűvöletét.
– Várd meg, amíg én kezdeményezek, oké!? Különben nem kellett volna sokáig várnod, csak amíg lélegzethez jutok. Na, húzz el, mert a végén még beviszlek a yardra! Vagy ha már itt vagy, a fogdába zsuppollak. Ki ez a vagi? – kérdezi felém fordulva.
– Santis nője – felelem.
– Vagyis a bérvagija?
Sabrina kilibben a folyosóra.
Bye leveti magát a lány iménti helyére. Cigire gyújt, penetránsra.
– Nehogy azt hidd, hogy elaludtam! Más okból késtem. Egyébként késhegynyit se hunytam, ugyanis volt bajom, számos. Fáztam, fulladoztam, és szenvedett a lelkem. Részint miattad, túlnyomórészben azért, mert futni hagytátok Santist. Ti, a kurva nagy profik! Na, mindegy már. Gondoltam, agyonütöm az időt a Sfinxtől elhozott játékkal, ám hiába nyomdostam az egeret, a mozi hamar véget ért, ott, ahol a múltkor abbahagytam a bámulását a romkéróban. Azon résznél, amikor a rendőrileg kergetett drogos pasi összejött egy pénzeszsákkal, és az felkarolta őt. Odút bérelt, kaját fizetett neki, ellenszolgáltatásként a csávónak le kellett járnia egy edzőterembe, hogy felgyúrja magát, és amint akkora lett, mint egy uszály, összeeresztették őt mindenféle bivaly fazonokkal. Szóval a történet éppen kezdett roppant érdekes lenni. Azzal nyitottam a napot, hogy lenyomoztam a bezáratott gyúrdák tulaját. Ugyanis mindhárom edzőterem egyazon ipse nevén működött. Nem, nem Milton Grove a neve, de fogadni mernék, hogy közük van egymáshoz. Elugorhatnánk a fószerhez. De íziben! Véletlenül nem hoztál uzsicsomagot? Olyan éhes vagyok, mint egy cápa.
– Nyugi – mondom. – Most vagy két külön brigádra oszlünk, vagy velem jössz Ramonához. Addig ütném Santis nyomát, amíg meleg.
– Ki az a Ramona?
Menet közben mesélek neki a jós és léleklátó asszonyról. Azután Sabrináról, Bye lelkére kötvén, ne feledjünk el utánajárni a meggyilkolt autóstopos lánynak és a titkárnőnek.
Eszembe jut, hogy – még a fejtragédiám előtt – megkértem valakit, ugyan szedje össze nekem a Seraf Perneléhez hasonlatos, eleddig megoldatlan ügyek aktáit. De kinek szóltam? Az illető álnokul visszaélt néhány napos, kényszerű távollétemmel, és elhanyagolta a megbízást. Na, majd letépdesem a körmeit, ha visszadöbbenek kilétére.
Az ócska Range-be ülünk. Mivel az égbolt fátyolos, a klíma hűvöskés, IRA a hátsó ülésen szendereg. Érkeztünk némileg fellelkesíti, ám két percen belül ájulásszerűen visszaalszik. Vagy csak relaxál, amíg a nyájnyüvő ordasokat várja.
Bye – akárha meg se hallotta volna a hozzá intézett szókat – éhen sírogat. A sebességváltót ezúttal is gyakorta összetéveszti a bal térdemmel. Egyszerre két cigarettát szív, bár ez fel se tűnik neki, miközben húshegyekről fantáziál, kecsöppel vagy mustárral. Az a hangyája, hogy az általa használt sávban mindig ő járjon az élen, és ennek érdekében nyakra-főre kockára teszi bárki életét. Csöppet se vigasztal, hogy a sajátját is. Kiló hússzal söprünk a városban, s csupán azért nem ezerrel, mert vénecske a Range.
Azután egyszerre csak a térdembe vájja ujjait.
– Figyelj, Denisa! Szerintem át kéne beszélnünk a dolgainkat, analice. Miután Sfinx kéglijében letaroltak a trófeás vitrinnel, te rámutattál, hol hibáztam. De vajh tegnap hibáztam-e egyáltalán?!
– Soroljam?
– Ne kímélj.
Nem teszem. Okítás közben egyenként letördelem ujjait a térdemről. Nem hagyom, hogy meggyújtsa a harmadik staubot a másik kettő mellé, noha magam is lelkem jelentős hányadát adnám egy slukkolásnyi füstért. Végezetül megkérem, kicsinyt kevésbé legyen impulzív a társaságomban, mert máris szédülök tőle. Vele lévén úgy érzem magam, mintha hullámvasúton ülnék.
Ezt végre hízelgőnek találja, és menten kihussannak fejéből korábbi szavaim.
Reménytelen a pasas. Itt már csak egy vagy több gyógypedagógus segíthet.
A parányi házban élő Ramona a konyhában fogad minket, alighanem azért, mert e helyiséget különösebb átalakítás nélkül lehetett barlangizálni. Elegendő volt behúzni a kicsiny kockaablakok pokrócfüggönyeit, molyette horgolt terítővel borítani az ingatag lábú, kerek asztalt. Már csak néhány kitömött baglyot, macskát és szárított növénycsomót kellett alálógatni az alacsony mennyezetről, és íziben előállt az enteriőr.
Ramona másfél-két mázsát nyom élősúlyban, sirályfehér bőrét szeplők pettyezik, tömérdek, seprűszálú, natúrszőke hajában pazar színű szalagocskák virítanak. Tiszta tekintetű, kristálykék szeme párnás arcának mélyéből világít. Ön-tömegétől kissé lefittyedő alsó ajka oly húsos, mint a szafaládé, s e szépséget fekete árnyalatú rúzs hangsúlyozza. Rövid nyaka elvész a rálógó tokafüzérek alatt, fél évszázadosnak tippelt, dinnyényi kebleit finom ráncok ékítik. Tavaszirét-mintás, mélyen kivágott, combközépig érő ruhát visel. Hordónyi derekát széles, kígyó formájú csattal záródó öv hangsúlyozza. Vastag talpú, gyíkzöld bőrcipőjének – keservesen befűzött – szára térd alatt végződik.
A hölgy hellyel kínál bennünket.
Bye vonakodik leülni. Zsebre vágott kézzel az ajtóhoz támaszkodik. A szennyes edénnyel púpozott mosogatón, a tűzhelyen sorakozó, lakodalmi sokaság ellátására méretezett, kormos fazekakon, a konyhaszerte szürkéllő pókhálókon legelteti szemét.
Leülök Ramonával szemközt.
A köztünk álló asztalon kártyapakli, varázsgömb, színes kendőcskék, mosatlan kávéscsészék, obszcén malacpersely, a kurblis őstelefonnál egy szériával korszerűbb készülék, démonmintás legyező, kohászkesztyű és egy csillogó hegyűre köszörült jégcsákány hever poétikus összevisszaságban.
Ramona megvárja, míg eltelek a látványosságokkal, majd a süppedezőnek rémlő plafonra emeli tekintetét. Szemhéja, pillái vibrálni kezdenek, szemgolyója valóságos hátrabukfencet visz véghez üregében.
– Látom őt – rebegi sejtelmes, vízesésszerű hangon. Pattint az ujjával, mire fekete macska szökken a vállára, és ott púpozott háttal szoborrá dermed.
Átnyúlok az asztalon, megérintem a jós és léleklátó gödröcskésre hizlalt kézfejét.
– Vegyen vissza – kérem. – Ne sokat, csupán a realitásig. Koncentráljon rám. Tegnap azt állította, kontaktusban van Seraf Pernel gyilkosával. Ismeri őt személyesen? Úgy értem, arcból arcba?
Ramona fájdalmas sóhajjal visszatér közénk. Írisze rám csillan.
– Személyesen nem találkoztunk, nem is vágyom rá – mondja, közel normális tónusban. – Rendőrségi hírek böngészésével teszem változatosabbá egyhangúan telő napjaimat. Ez a hobbim. Némelyik írás olvastán különös érzés kerít hatalmába. Megtaláltam én már eltűnt személyeket, nem is egyet, persze, nem mindig élő állapotban. Nem először segítek a zsaruknak, bátran utánanézhet.
– Abszolút hiszek magának – füllentem kedvesen.
– Egy fenét hisz nekem! – legyint Ramona. – Nem hisz! Ami azért módfelett furcsa számomra, mert nem egyszerűen érzem, hanem tudom, hogy maga veszélyesen intuitív, mondhatni, spirituális alkat.
Felkapja az egyik kendőcskét, a varázsgömbre lehel, és kifényesíti azt. Két tenyerét fölé tartja, mintha melengetné, majd rám mered, orrnyergemen fixálja tekintetét, és megest előszedi a zizegős alt hangot.
– Tegnap találkozott vele. Szemtől szemben álltak egymással. Vaksötét volt, maga mégis látta, érezte őt, olyképpen, akárha egyek lettek volna. Ő féktelenül gyűlöli magát, azt is elárulom, miért. Félelemből. Most is érzem a férfit. Fájdalmai vannak, erősek. A lábát fájlalja, golyót kapott a combjába. Homályos helyen van, gyengén látom a környezetét. Valami nagyon tágas, kongóan üres épület, a padlója betonozott, a magasban tejüveg szellőzőablakok futnak körbe, és furcsa zajok szüremlenek át rajtuk. Ott fekszik a férfi egy koporsónyi faládában, szalmán. Azon töpreng, miként álljon bosszút. Tőrbe akarja csalni magát! Igen, hamarosan egy hajfonatot küld majd, és maga elmegy hozzá, miként tegnap éjjel!
– Hát ez színtiszta baromság! – morran Bye. – Gyerünk, lökje a címet, nagysád! Hol van az a hely?
– Itt, a városban – feleli Ramona zavartalanul. Késpenge pillantással méregeti a vikinget, azután a vaksinak tetsző gömbre mered. – Magának szokatlanul nagy az egója, fiatalember. Konkrétan épp akkora, mint maga. Semennyire se nyitott a világra, az emberekre. Kár, mert emiatt még sok baja lesz ebben az életében. Törekszik arra, hogy megkedveltesse magát, de nem tud mit kezdeni a szeretettel, ezért aztán minduntalan el is veszíti azt. Nem a fejét használja, de nem is az ösztöneit. Zsigervezérelt. Úgy nézem, gyakran ütik-verik. Ez a jövőben is így marad, jó darabig. Nincs tériszonya?
– Nincs tériszonyom!
– Majd lesz, nemsokára! Egyébként továbbadja a génjeit, két gyereket fog nemzeni. Szerencséjére erős, szilárd akaratú, idomártehetségű feleséget talál.
– Ne mondja!?
– Komoly reményeket táplál a jövőjét illetően. Tegyen le róluk, ha nem hagy fel a lustasággal. Bűnösen lusta, szellemileg és fizikailag egyaránt, bár ezt mindenféle tűzijátékos trükkel leplezni igyekszik. Oroszlán, ugyebár?!
– Ez az első találata velem kapcsolatban. Nem feszélyezi, hogy szavát se hiszem?
– Nem, köszönöm. Ha együttműködne, valamivel könnyebbé tenné a dolgomat, de így is elboldogulok. Idővel, ha leülepszik a lelkében háborgó katyvasz, megtalálja a magának való elfoglaltságot, megélhetést. Hallgasson rám: mérsékelje az egóját, és fogadja magába a világot.
Megköszörülöm a torkomat, jelezvén, hogy elkanyarodtunk a tárgytól.
A boszorkányasszony rám néz.
A girhes fekete cicus változatlanul púpban áll a hátán, borostyánszín szemét meresztve, falrepesztő hangosan dorombolva.
– Nem sokat aludtam az éjjel – közli velem Ramona. – Magára hangolódtam. Majdnem meghaltunk, igaz!? Vigyázzon kicsit, hogy karácsonyra anya lehessen.
– Jövő karácsonyra – hagyom rá rövid fejszámolás után, felállni készülődvén.
– Maradjon nyugton! – förmed rám. – Hét életet kapott, mint a macskák, és ezek zömét elhasználta már. Előbb-utóbb kihúzza a pakliból a Fekete Pétert, ha nem ügyel magára. Ez a fiatalember bajt bajra halmoz. Hamarosan hasonlítani fognak egymásra. Persze, csak felületes külsőségekben. Hogy egészen érthető legyek: osztozni fognak a kék-zöld foltokon.
– Ez minden? – kérdezem.
– Mondja el, mit tud a férfiról. Ha van róla fotója, hagyjon nálam egy példányt. Meg fogom őt találni maguknak, mégpedig anélkül, hogy kilépnék a házból. Nem akar hinni nekem, holott bebizonyosodott az igazam. Ebbe, vagyis a kétkedésbe igazán ne feccöljön energiát, mostanában másra kell az ereje. Ne is gondolkozzék azon, miként működöm. Magát bántja az eszköztáram, a többség azonban kifejezetten hókuszpókusz-igényes. Ők varázslásnak akarják látni azt, amit nem érnek fel ésszel. Ellenőrizhet. A férfi magas, jól táplált, fekete hajú, sötét szemű, enyhén kopaszodik, ezt még takargatni próbálja, de lassan nem lesz mivel. Fiatalabb korában jóképű volt, delejes nézésű, most sebhelyes az arca. Ért a fegyverekhez, jóformán máshoz se. Vigyázzon vele: kemény ellenfél! Ravasz, aljas, betegesen sötét szándékú. Látok itt egy másik férfit is. Őt úgy jellemezném, hogy szívesebben látnám a saját életemben, pláne az ágyamban. De ha nem, hát nem: ő magát szereti. Ne féljen kimutatni az érzelmeit iránta, attól se tartson, hogy a születendő gyerek elveszi tőle az idejét. A baba még erősebben összeköti majd magukat. Ne aggódjon, annyi szeretet van magában, hogy neki is bőven fog jutni belőle. Nevezzék a bébit Urian-Surprise-nak. Sokan fordulnak hozzám olyan kéréssel, hogy adjak kabalanevet a csecsemőjüknek, mert így a kicsi védett lesz betegségtől, rontástól. Magának ajándékba adom a védőnevet. Szabaduljon meg a félelmeitől. A magánélete nem olyan komplikált, amilyennek mostanság hiszi, viszont elvonja figyelmét a munkájától. Tudja, mi a baja?
Na végre, most megtudom. Nem kell elmennem Schweitzer doktorhoz.
Ramona átszellemülten rám mosolyog.
– Boldog, olyan boldog, hogy titkon azt gondolja: meg se érdemli. És ez félelmet olt a szívébe. Fogadja el a szerencséjét, nem kis része volt benne. Élvezze, amit elért, ne rettegjen attól, hogy mindez elmúlhat, véget érhet. Ha egy sikeres ember effélén rágódik, az olyan, mintha a Nap kevesellné fényét-melegét. Egyszóval: pusztító luxus. Most visszamegyek a férfiba. Egy-két napig nem lesz gondunk vele. Talán. De nemsokára lábra állítja őt a tébolya.
– Elküldöm magához az újságíró barátnőmet. A vagi harapja az ilyet – szól Bye. – Mit főz a kondérjaiban? Felhizlalt gyerekeket?
– Teát, gyógyfüvekből. Nem érdekel a barátnője, fiatalember. Nem a hírnévért segítek maguknak és másoknak. Nem tudnám megbocsátani magamnak, ha nem tenném. Maga csinos, szemrevaló fiú. Csábos a nézése, jól pereg a nyelve. Ezek csak külsőségek, felszínességek. Az embert nem eszerint mérik. Maga még nem mérhető. Nem a korától éretlen, hanem a szellemétől. Belül kicsit kopár, tudja!?
Mielőtt Bye verekedést provokálhatna, sejtvén, hogy vitát nem érdemes, mert abban alulmaradna, Ramona elé teszem Remo Santis fényképét. Néhány tőmondatban összefoglalom a fickó előéletét. Egy-két részletet elhanyagolok, hogy a jós és léleklátó képességek se maradjanak parlagon.
Azután azzal a különös érzéssel távozom, hogy hiába is akarom becsapottnak érezni magam, nem megy. A rikító külső és bazári eszköztár titokzatos érzékenységet habosít fel videoklip-villódzás színvonalra, mert manapság itt kezdődik az ingerhatár. Azért hangoskodik, hogy észrevétesse magát.
Megfogadom Ramona tanácsát: nem is tűnődözöm tovább a dolgon.

 

 

Visszaülünk a Range-be.
Telefonra kapok. Santis szülővárosának egyik zsarujánál tudakozódom Yvan Copra özvegye után. A pasas tudatja velem, hogy Coline Copra nemrég újra férjhez ment, megkapom a hívószámát. Búcsúzóul figyelmeztet: a nő remekül beszéli a nyelvemet, és épp emiatt kommunikációs nehézségeink támadhatnak, ugyanis Coline eléggé bogaras teremtés, de majd saját bőrömön is lemérhetem.
A Range elgurul az Állatkert mellett, azután hatalmas raktárépületekkel zsúfolt, pocsék utcába kanyarodik. Szürkés por kavarog az úttesten, sehol egy fa, csupán néhány gyomnövény zöldell a járda szegélykövei közt.
Elzongorálom az exözvegyet hívó számokat.
Öt percbe telik, mire az alkalmazott előteremti úrnőjét.
Coline Sheriffe vadgalambhangon búg a kagylóba.
Meghallgatja bemutatkozásomat, óvatosan fogalmazott mondanivalómat.
– Kérem, próbáljon visszaemlékezni Santisra. Miféle fickónak ismerte őt? – kérdezem végül.
– Maguknál milyen az időjárás? Borongós, hűvös, nemde!? Miért nem ül repülőre, hogy személyesen beszélgessünk, drágám?! Becsomagolhatná a bikinijét, ha azt nem visel, a napolaját, minél magasabb faktorszámút! Gyönyörű idő van minálunk.
– Sajog a szívem, de itt kell maradnom – sóhajtok. – Ha így is szóba áll velem...
A gerlicehang megakaszt.
– Persze, mesélek én Remóról, csak győzze hallgatni! De ha már le kell mondanom a magával történő személyes találkozásról, legalább írja le a külsejét, hogy magam elé képzelhessem. Tudja, így kötetlenebbül traccsolhatunk. Hány éves? Mit visel? Milyen színű a haja, szeme? Milyen az alakja? Ugye, azt mondta, Denisának hívják? Engem nyugodtan szólítson Coline-nak!
– Rendben, akkor én most azt képzelem, hogy egy csomagküldő cég megrendelőlapját töltöm ki: huszonkilenc, farmernadrág, póló, bakancs...
– Strasszos? – vág közbe.
– A bakancsom? Nem.
– Nagyon csinos a strasszos bakancs! Szerezzen be néhány párat! Jól áll a sportos nőknek. Folytassa! Haj- és szemszíne?
– Vörösesbarna, ebbarna. Mesélne Santisról?
– Az alakjáról egy szót se szólt.
Öt ujjal végigkaparom az arcomat.
– Az alakom szóra sem érdemes, Coline – felelem nyájasan.
– Na, mert én harmincöt éves vagyok, százhetvenhat centi magas, a múlt héten voltam zsírleszíváson, úgyhogy most eléggé be vagyok fojtva, mivel szorító nadrágocskát kell viselnem, térdtől derékig, de a szent cél érdekében kibírom, ugye!? Cuki kiskosztüm van rajtam, nem épp délelőtti viselet, de hát a férjem sem akárki! Szóval a huci-mucim: finom bézs színű szoknya, kabátka, könnyed, franciás fazon. Még az a szerencse, hogy minden ruhámból hármat csináltatok egyszerre! Az egyiket a molettebb időkre, a másikat a normál méretemre, a harmadikat az esetre, ha hirtelen lefogynék valamiért, bár ez utóbbi eset nem tipikus. A hajam sötétbarna, a szemem királykék, legalábbis a férjem így udvarol neki! Halványlila rúzst használok. Az alakom milyensége majd akkor derül ki, ha levehetem végre az átkozott gumibugyit! Akkor vagy szétfolyok, vagy feltűnően karcsú leszek. Jaj, a cipőmet majdnem kifelejtettem! Ez egy tündéri modell!
– Coline, a cipője összefügg Remo Santisszal? – hördülök.
– Na, még csak az kéne! Különben ez már nem is cipő, hanem topán, harmonizál a ruhámmal, mivel szintén bézs színű...
Eltartom fülemtől a készüléket. Továbbra is a sivár kockaraktárak között gurulunk. Riadt veréb lebben fel előttünk a porból, az utcához képest élénk színekben pompálló példány.
Amikor újra felveszem a kontaktust Coline-nal, ő éppen ott tart:
– ...hogy cipőből is mindig hármat vegyen! Tudja, az ember lába alattomos dög, hol meghízik, hol lefogy, hol megnő, hol összemegy! Csodaszép villában élek, kilenc hálószobánk van, az egyikben csak a cipőimet tárolom, a legkedvesebbeket az ágy tetején, hogy állandóan szem előtt legyenek. Magának elárulom, a kézitáskákkal is szenvedélyes a viszonyom, de azt hiszem, nem ezért hívott. Várjunk csak, maga sportos típus. Övtáskát használ! Eltaláltam?
Akkor is igennel felelnék, ha gurulós bőröndre, cekkerre vagy csellótokra tippelt volna. Fásult hangom hallatán felkuncog.
– Ne csüggedjen, még maga is megütheti a főnyereményt, és akkor aztán külön szekrényben tarthatja a szőrméit is! Nagyon haragszom az éghajlatunkra, mert a szebbnél drágább bundáim egész évben molyzsákban rostokolnak! Hála az égnek, az uram figyelmes ember, gyakran utazunk fagyos klímákba, kizárólag a szőrmeviselés kedvéért, de mit csináljak, ha utálom a hideget!? Santisra kíváncsi? Jól hallottam? Ismeri őt személyesen?
– Nem igazán. Ezért fordultam önhöz.
– Tudja, nem is lepett meg, na, legfeljebb pindurkát, amit arról mondott, hogy az a fajzat esetleg mégiscsak él! Ki nem állhattam Remót, rosszul bánt Carlával, de nem csak ezért haragudtam rá. Az az alak úgy járt hozzánk, mint haza, örökké együtt lógtak Yvannal, és nem tett jó hatást az én dörmögő pandamackómra. Tudja, így hívtam a férjemet magunk között, mert olyan kis köpcös, karikás szemű, morcos fiú volt. És a termékenységhez is pandamód viszonyult, egy szál kölykünk se született, de nem is nagyon törte magát a szexért. Nem búsultam, meg se csaltam őt. Az persze előfordult, hogy a fiúk távollétében Carla és én összebújtunk, de csakis a gyengédség, meg az áramerős orgazmusok kedvéért, amiket egymás nélkül sosem ismertünk volna meg. Remo egyszer gyanút fogott, amikor a vártnál korábban értek haza a horgászásból, rá is kérdezett, de úgy tűnt, nem dühítette, inkább felizgatta őt a sejtése. Ha már itt tartunk, Carla gyakran panaszkodott a férje bizarr vágyaira. Remo borzasztó dolgokat akart tőle az ágyban, egészen elborzasztóakat! És amúgy pokolian féltékeny volt, úgy értem, más pasikra, még Yvant is gyanúba fogta Carlával, nem is egyszer! Szerintem a munkája ment az agyára. Ha valaki álló nap hűtlen feleségek, félrelépő férjek után koslat, előbb-utóbb megrögeszmésedik, nemde!? Ebből aztán botrány is lett, majdnem az engedélyébe került. Egy olyan Carla-alkatú nő után kellett leselkednie, és tényleg, a nő pásztorórára sietett egy fiatal, szexis, szőke fiúval. A barom Remo úgy átélte az agancsozást, hogy egyszerre csak berúgta a motelszoba ajtaját, lerántotta egymásról a feleket, és bemázolt nekik, számosat. A zsaruk vitték el, de ha kíváncsi a véleményemre, a diliházba kellett volna menniük vele, nem a kapitányságra. Remo bosszúálló, kényszeres, agresszív. Ha ő rászállt valakire, az illető jól tette, ha gyorsan visszakéredzkedett az édesanyjába, mert többé nem volt nyugta tőle. De azért volt egy másik arca is. Jókedvében behízelgően kedves, szinte már aranyos is tudott lenni. Carlát is mindig levette a lábáról. Illetve sokáig képes volt fenntartani a megverlek-megbocsátok állapotot. Aztán Carla egy verést követően felszívódott, még nekem sem árulta el, hová bújt. Jól is tette, mert Remo egyből engem vett elő, és szabályosan kényszervallatott. Akkor jöttem rá, hogy végképp megbomlott az agya. Ezután minden estét nálunk töltött, ivott és jajveszékelt. Hol arról beszélt, mennyire szereti Carlát, élni se bír nélküle, hol azt forgatta a fejében, mit fog művelni vele, ha rábukkan, és mondhatom, egyre inkább borsódzott a hátam tőle. Próbáltam rávenni Yvant, hogy szakítsa meg a kapcsolatot, de ő egyre mentegette szegény, elhagyott barátját. Azon éjjelen, amikor megölte Carlát, véresen, nyálkásan, kormosan, rusnyára perzselt pofával jött ide. Engem ágyba zavartak, de hallottam minden szót.
– Ismerem a vallomását, Coline – mondom, hogy megkíméljem az emlékezéstől.
– Tehát Remo Santis életben van – sóhajt kongó hangon. – Netán Yvan nevét használja? Egy évig jártam pszichiáterhez a tragédia után. És tudja, miért? Azért kezeltettem magam, hogy kitöröltessem a fejemből a gondolatot, nehogy hülyét csináljak magamból a zsaruk előtt a kijelentéssel: szerintem Remo agyalta ki és rendezte meg a balesetet, mert el akart tűnni az én pandamackóm papírjaival. Ő ugyanis ilyen tünékeny volt. Többször megesett, hogy napokig nem ment haza, Carla nem is sejtette, merre jár, él-e, hal-e. Ha pedig előkerült, arra hivatkozott, hogy egyedüllétre volt szüksége.
– Azt hiszem, tényleg kidobott egy csomó pénzt – hagyom rá.
– Ugye?! Egyébként meg se gyógyultam! A doki a szándékos balesetre vonatkozó fixa ideámból kikezelt ugyan, de lett helyette másféle mániám. Maga szerint normális, hogy örökké csak vásárolok? Ez is valamilyen kényszerbetegség! Egyszer még visszamegyek a dokihoz, és megkérem, apassza el a költekező kedvemet. Talán nem most mindjárt. Majd, ha esetleg megromlik az anyagi helyzetünk. Ja, még nem említettem! A gyászév leteltével férjhez mentem. Tenger pénzhez. Gyönyörűségesen érzem magam, csodálatos villában élek, kilenc hálószobánk, hajózható úszómedencénk, tizenegy kocsink, két jachtunk van! A szex olyan, mint Yvannal. Most is éppen a városba indultam, muszáj egy kis koktélruhát vennem, mert holnap estélyre megyünk. Könnyű a férfiaknak, ugyebár!? Néhány szmokinggal kihúzzák egy életen át. Feltéve, ha nem híznak, nem fogynak, testmagasságuk nem csökken, nem növekszik. Jaj, hát nem borzasztó, hogy mi, nők, olyanok vagyunk, mint a holdciklus? Folyton változik az alakunk!? Elég, ha egy kanálkával több kaviárt torkoskodunk be, és máris oda a vékonyságunk! A zsírleszívás tartósan megoldja a problémát. Legalábbis a doktorok ezzel biztatnak. Rengeteget nassolhatok, mire megint ágyúgolyó formát öltök. Ajánlom figyelmébe, Denisa, ha valóban szóra sem érdemes az alakja! Arról nem beszélve, hogy a plasztikai sebészek manapság már mindenre képesek! Képzelje, egyikük, egy bizonyos Swann doktor, a múlt héten megfojtotta a szeretőjét! Számukra a legcsekélyebb nehézséget se jelenti, hogy itt felvarrjanak, ott bevegyenek, ebből lefaragjanak, azt kitömjék. Nem is értem, miért nem bőrszabóknak nevezik őket!? Gondolom, azért kérdezett Remóról, mert szeretné elfogni őt. Ha nagyon bátor, próbálja kelepcébe csalni, a bosszúszomjánál fogva! Bőszítse fel valamivel. Akkor aztán ő elmegy magához! Készüljön erősen! Remo megszállottan harcművészkedett, remek céllövő, és ha megtorlásról van szó, szörnyűségesen ötletes. Például az összes szomszédját kikészítette, de az egész utcában! Ő nevelte mindenki gyerekét. Persze, baromi pofonokkal, seggbe rúgásokkal. Ha a szülők berzenkedtek, ők is megkapták a magukét. Mindent filmre, magnóra vett, kedve szerinti műsort vágott belőle, hogy mások bűnösségét, saját ártatlanságát bizonygassa. Ha érdekli a véleményem, ez már idült paranoia. Az általa provokált balhékból rendre kimosakodott valahogy, általában az erkölcsre, a jó modorra és az anyaszentegyházra hivatkozva. Képmutatásban felülmúlhatatlan volt! Mást tanácsolok, Denisa! Legokosabban tenné, ha átadná az ügyet egy férfi kollégájának. Nő létére könnyedébb szórakozásnak kéne hódolnia. Inkább ugorjon pitbullokkal teli verembe! Fogjon tigrist puszta kézzel. Vagy legyen aljas, mert Remónál ez a játékszabály. Nem bánnám, ha az ügy végeztével újra hívna, esetleg, ha nem kíván beszélni velem, küldjön dísztáviratot, ilyesféle szöveggel: Remo Santis sajnálatos módon elhalálozott az elfogására irányuló akció során. Ha igazán a kedvemben akar járni, juttassa el hozzám a boncolási jegyzőkönyvét. Majd kiviszem a temetőbe, és beások egy-egy példányt Carla és Yvan sírhantjába. Azt hiszem, ezzel megnyugtatnám őket, de legalább az igazságérzetüket. És elmennének végre. Mert, tudja, még mindig itt időznek. Naponta meglátogatnak, kínjaikat panaszolják. Sejthettem volna, hogy Remóra várnak. Szót se szóljon, még ma bejelentkezem a pszichiáteremnél! Vagy majd a gumifűző levétele után. Nem mintha a lélekbúvárnál le kéne vetkőzni, de engem akkor is feszélyez a szorítónadrág.
– Köszönöm a segítségét – sóhajtom.
– Igazán nincs mit, drágám! Sajnálhatja, hogy nem ugrott el személyesen, pazarul süt a Nap! Azt hiszem, át is öltözöm valami lengébb ruhadarabba. Talán a mohazöld kompié megfelelő lesz. Jaj, olyan dög kis cipőm van hozzá! Viszlát, Denisa. Jó vadászatot!
Elteszem a készüléket.
Bye rám tekint.
– Mondott valamit? – kérdezi.
– Igen, de még ki kell válogatnom a hasznavehetőt.

 

 

Kitekintek a kocsiablakon. Immár lakóépületek környezik utunkat, a korábbi ablaktalan raktárkockáknál jóval mutatósabbak.
Átszalad az agyamon Ramona látomása Santis búvóhelyéről. Azután csak hümmentek, hiszen számtalan raktárnegyed csúfítja e várost. Légiónyi zsaru se győzné végigkutatni valamennyit.
– Hová megyünk? – kérdezem. – Még ma szeretnék szétnézni Yvan Copra ügyvédi irodájában. És ha maradt belőle valami, akkor a házában. Ki kell sütnünk, hová bújt.
– A házzal semmi gond – legyint nagyvonalúan Bye. – Kiégett a folyosó és a nappali nagy része. A többi helyiség csupán kormos lett, és pokolian bebüdösödött. Ha netán nem tudnád, mindez nekem köszönhető, ugyanis segédkeztem az oltásnál. A halmozottan dilettáns tűzoltók nélkülem aligha bírtak volna megbirkózni a feladatukkal.
– Le a kalappal előtted! Amiből mindig hármat veszek, mert vagy nő a fejem, vagy fogy, vagy ugyanakkora marad.
– Jól vagy? – aggódik. – Most a gyúrótermekbe megyünk. Nem nagy kirándulás, viszonylag közel vannak egymáshoz. Tudom, hogy téged Santis jobban felcsigáz, de azért foglalkozhatnál a Sfinx-üggyel is, amíg szépen vagy! Ugye, még nem meséltem a kulturális élményemről?! Tegnapelőtt este egy külvárosi színházban voltunk a bátyámmal. Ugyanis a bátyó állatira szenved attól, hogy frigyileg lapátra került, és mániásan hiszi, hogy a kultúra gyógyír a lelki tályogra. Bár még csak válási fázisban vannak, máris kisírta a láthatási jogot. Érted, ugye?! Az ő ügyvédje, meg a nejéé kiegyezett a havonta egyszeri láthatásban. Ilyenkor hazamehet, és a saját ágyában alhat, az asszony mellett. Hosszú távon arra törekszik, hogy gyakorítsa a láthatást, heti öt-hatszori alkalomra. A vagyonmegosztásról csakis ennek szellemében hajlandó tárgyalni. Ha anyunak kell a gőzölős vasaló, akkor engedélyez még egy látogatónapot, ha a takarítógépet is akarja, az újabb plusz napot jelent, a gyümölcscentrifuga még egyet, és így tovább. Máris úgy áll a helyzet, hogy a válás után sűrűbben lesznek együtt, mint a mézesheteikben. Amilyen kapzsi a neje, a végére akár még heti húsz-harminc nap is összejöhet! Különben Hasimodónak hívják a bátyót, engem meg Cameronnak, ha még emlékszel, mivel a szüleink eléggé felvágósak, és azt kívánták, ne csak a marha nagy birtokuk, hanem a gyerekeik különc nevei miatt is nézzenek fel rájuk a falubeli népek. Miről is kezdtem beszélni? – mered rám, iszapszerűen zavaros tekintettel.
– Mindegy – sóhajtok, a cumit bekapva.
– Különben megértelek – mondja –, én is hároméves koromig szoptam. Az anyámnak már rém ciki volt, amikor felmásztam az ölébe, kirámoltam a csecsét a blúzból, és rászívtam magam, függetlenül attól, hol járunk, kinél vendégeskedünk. Amikor egyszer vezetés közben buktam a tejére, és ő majdnem karambolozott a kocsival, illetve karambolozott is, csak nem mortálisan, drasztikus elvonókúrára fogott. Szerintem ezzel rosszat tett a pszichés fejlődésemnek. Néha még ma is elfog a kísértés, hogy anyatejet vegyek magamhoz, persze kizárólag természetes forrásból. Szóval a bátyó válik, emiatt roppant összetört, vigasztalásul minden este csehóba, moziba, kultúrába járunk. Aznap az Othellót adták, egy zörgő széksorú, düledező kis színházban, de az előadás igazán remekbe sikerült: valódi szerecsen alakította Othellót, meg ilyenek, egyszóval adva volt a színvonalnak. Na, az ármányos Jágó szőtte nagyon a cselt. Hasimodo feszengett, fészkelődött, egyszerre csak felpattant mellőlem, óriási léptekkel előredübörgött a színpad széléhez, és felordított az álnoknak: Te, én figyellek téged! Te nagyon genya vagy! Na, sejtheted, hogy a darab menete jócskán megzökkent! Részemről égtem, mint az olajos rongy, de aztán eszembe jutott, hogy a bátyó már kiskorában is lefoghatatlanul impulzív volt. Egyszer például a bábszínházban ültünk, és a rusnya farkas állatira csattogtatta fogsorát a szegény kismalacra, mohón hajtogatva: most aztán hamm, bekaplak! A tízéves Hasimodo rettenetesen nyeldekelt az átéléstől, majd váratlanul felugrott: Bekapod ám, a farkamat! üvöltvén. Bizony, a bátyó fölöttébb tüzes természet. Apámtól örökölte, máskülönben. Tőlem ugyanis nem örökölhette, hiszen ő az idősebb. Na, itt vagyunk.
A Range megtorpan egy koszlott bérház előtt. A kirakatablakos földszinten óriási tábla hirdeti, hogy itt aztán a Roger nyúl is vérmackóvá acélozhatja magát.
A méla foncsorozású üvegtáblák mögött kékellő neonok fényéből brillesen kikövetkeztetjük: a szalon csupán papíron záratott be, a büdös való életben igencsak tovább üzemel.
Mielőtt még elláthatnám Bye-t néhány, arra irányuló instrukcióval, miként ne viselkedjen a kolosszusképzőben, ő kiperdül az autóból. Magához füttyenti a kialvatlanságtól kótyagos IRA-t, és döngő léptekkel az ajtóhoz trappol.
A Belloqtól ellesett módon két mozdulattal ellenőrzöm, helyén van-e a szívem és a stukkerem, majd benyitok utánuk.
Odabenn, a csontvázig hatóan hideg fényű neonlámpák alatti hodályban sorakozó autodafés kellékek – más néven: edzőgépek – között hat darab, emberhúsra kiéhezett tekintetű, pillanatnyilag is aktívan gyúró monstrum fogad bennünket.
Bye semminő tiszteletet nem tanúsít irántuk. Na jó, ne a humán származást tisztelje bennük, de legalább a méreteiknek adózzék némi alázattal!
– Hol a tulaj? – kérdezi laza hanyagul az egyik gigásztól.
A megszólított példány egyébként épp egy tökösítő padon fekszik, a válla fölött elhelyezett mázsás súlyzót kinyomva. Karkerülete a csípőbőségemmel vetekszik.
– Ki a szar vagy, és mi a szart akarsz?! – üvölti válaszként, elnéző megítélésem szerint is barátságtalanul, és még hozzátesz néhány, bizonyosan bántónak szánt jelzőt.
A viking hozzá lép, viszonylag erőlködés nélkül leemeli a súlyzót a titán izzadt tenyeréről, és közel gyengéden a hordómellkasra helyezi.
A fickó erre így szól: hörr.
Társai leszökkennek a kíngépekről. Tekintetük szemernyi jót sem ígér, annál inkább rosszat, ám e műfajból is csak válogatott pocsékságokat.
Bye sorsára hagyja a mázsácska alatt vergődő pasast, és – oldalán az ásítozó IRA-val – mellém húzódik.
Felmutatom az igazolványomat a felénk közelgő hóhérhadnak, közben megkérem a vikinget, vallja be: csupáncsak tréfált, mert ő egy helyes, poénkodó srác, és szedje le a súlyzót a sarokban nyögécselő, nem csenevész küllemű bácsiról.
A kolosszusok nyomulnak tovább. Egyöntetűen zöld alapon fekete cirkalmakkal ékített edzőnadrágot, fedetlen lábat és felsőtestet viselnek, homlokuk verítékét fekete frottírpánt hivatott felinni. Egyformán zsírdús tincseik egyenlófarokban lengedeznek.
Abban a hitben, hogy talán nem tudnak olvasni, ezért nem fékeztek a zsaruirat láttán, verbálisan is a tudomásukra hozom hatósági mivoltunkat.
Olaj a tűzre: a monstrumok megnyújtják lépteiket.
Előkapom a stukkert.
– Hé, hé! – mondom. – Nem a homokzsákjaitok érkeztek meg!
– Nem-e? – kacag egyikük.
Esküdni mernék, hogy láttam a portréját Sfinx fájljában. E pillanatban sajnálkozom kissé, amiért nem az eltűnt megjegyzés fölött.
– Álljatok meg, emberevők! – förmedek.
A plafonba eresztek két golyót.
Ez némileg lenyugtatja őket. Megtorpannak, legfeljebb lábnyújtásnyira tőlünk.
– Miért nem állsz be kannibálidomárnak? – füttyent Bye.
– Gondolod? – sóhajtok. – Tényleg elkelne a ház körül néhány szelíd kannibál. A tenyeremből ehetnének. – Az alattomosnak rémlő fickókra meredek. – Ez egyszer nem azért jöttünk, hogy a működési engedélyt firtassuk. A tulajjal szeretnénk beszélni. Hol van ő?
A mandrók alighanem tánckarként lépnek fel esténként. Oly egyszerre vonják fel a vállukat, és kerekítik el a szemüket, mintha ezt foglalkozásszerűen gyakorolnák.
– Nem tudjátok?! – csodálkozom.
A terem túlsó sarkából hegyomlásszerű zaj hallszik. Arra következtetek, hogy Bye titánja megszabadult a bordáira nehezedő jócska tehertől.
A viking sem egyébre gyaníthat: szempillantás alatt kézbe ugrik a pisztolya.
– Nem, nem tudjuk – szól az egyik behemót. E példány szeme viharkék, orra karvaly, álla, akár a kihúzott fiók, lófarka papagájzöld. – Nézzétek meg őt otthon. A címet ne kérdezzétek, ugyanis azt se tudjuk. Mellesleg van engedély a működésre, mivelhogy a főnök máris visszakapta a bárcáját. Jól összeválogatott haveri köre van, nem tudtátok!? Egyéb?
– Ismertek egy Omar Sharon nevű srácot? – érdeklődöm.
Egyszerre vigyorodnak el. Összehangoltságuk kissé már idegesít.
– És? – kérdezi a zöldfarkú. Ő lehet a szóvivőjük, mint főszátyár.
– És? – visszhangzom.
– Omar ide járt. Klassz csávó, nálunk is klasszabb. Külföldre ment. Jutalomútra.
– Miféle jutalomútra?
– Ez minden – közli a fickó széttárt karral, jelezvén: a kihallgatásnak vége, leléphetünk.
– Francokat! – üvölti a súlyzótól szabadult gigász, közeledőfélben. – Betakarom a mitugrászt! Kicentrifugálom a zsírját! Miszlikbe szaggatom!
Bye-ra céloz, kétségtelen.
Velem nincs baja. Esetleg – addig is – kimehetnék a kutyával a tavaszias levegőre. Viszont, ha ezt megteszem, utcai árustól többé nem vehetnék hamburgert, mert sose tudhatnám, nem a viking maradványait fogyasztom-e.
Sebaj, úgyis utálom a hamburgert.
Az ajtó felé indulván füttyentek a farkasnak. Ha a nyomorú eb továbbra is kisgazdája lábainál horkol, még ráléphetnek a várható kavarodásban.
IRA érdeklődés nélkül felpillant, ám nem mozdul, nehogy túlerőltesse magát.
A súlyzókárosult titán lerohanja Bye-t. Szerfölötti acsarkodásában a merészen rászegezett stukkerről se vesz tudomást.
Előbb a fegyver repül odébb, majd a mellkason öklelt viking tántorodik. Szélmalmozó karokkal a nem túl közeli falnak vágódik.
Bár kissé rökönyödöttnek tetszik, arcát hamar ellepi a parkoló hőse cím kiharcolásakor megismert, fagyos-feszült merevség. Szeme felvillan, imént alaposan behorpasztott kebele kidülled.
Lepattan az olajfestésről, és olyasmit művel, amire biztosan hetekig emlékezni fog az összes jelenlévő. Jobb karját kinyújtva, gyors szökellésekkel csörtet előre, akár egy vívó a páston. Enyhén szólva is komikus mutatványa lenyűgözi a sértődött titánt. Ez is a célja.
Midőn ellenfele közelébe ér, meglepetésszerűen harcmodort változtat, és egy félkörös rúgással leborítja lábáról az óriást.
A humán hegyomlás megremegteti az épületet.
IRA mégiscsak talpra kecmereg a leomlott test mellől. Szemlátomást eltöpreng azon, mitévő legyen a szituációval, elvégre banánadó gazdáját többen is fenyegetik. Homlokráncolva átfésüli feladatkörét, majd úgy dönt, az csupán ordasveszélyre terjed ki. E szellemi erőfeszítés állkapocsszaggató ásításra készteti. Ettől pilledten odébb vonszolja magát, és az ajtó közelében újfent eldől, nagykabátmód. Lefektében látszatmorog és kaffant párat a miheztartás végett, majd két mancsa közé ejti okos fejét, és visszakómázik.
– A rohadt életbe! – suttogom, látván, hogy az öt herkules a vikingre veti magát.
Megest a plafonba lövök néhányat.
Hasztalan. A gerjedt fickóktól nyugodtan ágyúzhatnék, ledobhatnám az atombombát, akár még pucér hastáncosnők is jöhetnének, őket mindez nem zavarná.
Szét akarják tépni a vikinget.
Amúgy igazuk lehet, ilyesmire már én is gondoltam, számos ízben.
Elteszem a stukkert.
Ringbe szállok.
Kínosan ügyelek, nehogy túl közel kerüljek a góliátokhoz. Ha valamelyikük elkapna, szétmorzsolná a csontjaimat, és beleszórhatná az erőlevesébe. Főleg a fejükre pályázom, leginkább a lábammal, ám akkor sem érzelgek, ha lágyrészeik kerülnek utamba.
Kapok néhány pofont, zömüket ököllel.
Az arapapagáj farkú fickó teli talppal pörölyöz a combomba. Mit mondjak?! Ehhez képest még a lórúgás is leányálom.
Egyszerre csak véget ér a sajátos selyemcukor-idill.
A hat herkules a terem hat különböző pontján heverész, vonaglik. Ez pusztán csak azért furcsa számomra, mert törmelékes emlékezetem szerint is tizennyolc fekvőhelyre elegendő elbánásban részesültek.
A szervezetileg lerongyolódott viking térdre rogyva, fejét a vállai közé lógatva piheg blazírtan alvó kutyája mellett.
Irigylem testhelyzetét.
Imbolyogva talpon maradok.
Levakarom az enyhébben szétrúgott mobilt az övemről, és a szörcsögőssé amortizált vonalba suttogom vágyamat, miszerint íziben jöjjek ide egy tucat zsandár.
Azután lehajolok Bye stukkeréért, de felegyenesedni már nincs erőm. Lemegyek istentiszteleti pózba, nem épp kéjesen, mivel széttalpalt combizmom rosszul tűri a feszítést.
Két kezemben egy-egy lőfegyverrel, ekként szólok a padlószerte fetrengő, romos titánokhoz:
– Akkor most elcsevegünk. Hol találjuk a tulajt? Mit tudtok Omar Sharonról?
A porig rombolt pasasok nem is nyikkannak.
Kár, mert a zihálással, nyöszörgéssel színesített csendben zavartalanul arra gondolhatok, mi történne, ha ittlétünket megneszelvén betoppanna egy csapatra való hasonszőrű, a közeli edzőszalonokból.
Azután a nadrágom térdére csöpögő bíbor pettyek elvonják figyelmemet a szörnyű vízióról.
Hiszen én vérzek!?
Mandzsettámba törlöm az orromat. A helyzet nem változik. Lüktetőnek érzett számat is az ingujjamhoz simítom. Azután a halántékomat.
Mire a zsarutársak fegyvercsörtető lelkesen befutnak, erőst kétkedem abban, hogy külsőm emberi.
– Felismersz? – sóhajtom a Robocop gúnynevű, szekrényhátú egyenruhás kolléga felé.
– Nem is tudom – feleli, távolodófélben.
Az alattomosan mocorgó zöld farkú pasashoz robog, kirúgja alóla – amúgy is ingatag – lábait, és lovaglóülésben a hátára telepszik. Szempillantás alatt hátracsavarja és bilincsbe veri cölöpvastagságú csuklóit.
Ekkor végre rám tekint.
– Mintha már láttalak volna valahol. Talán a reggeli híradóban. Nemde, te vagy a tag, aki lezuhant a sárkányrepülővel, és egy úthengeren landolt, tök lapossá porítva azt!?
– Mókás vagy – dünnyögöm.
Talpra kecmergek. Egy emberibb zsarutárs papír zsebkendőt nyom a kezembe. Azután segít felemelni a karomat. Néhány sziszifuszi mozdulattal később újabb pézsét kapok tőle, majd az egész zacskónyit elnyerem.
Az imént még szánalmasan félhulla Bye-t felpezsdíti az uniformisos férfiúi jelenlét. Peckesen jön-megy, dirigál. Háta nem púpos. Lábát se húzza, fejét se csüggeszti. A kolosszusokat a fogdába küldeti, a helyiséget bezáratja, engem a kocsihoz utasít.
Az ülésre rogyok, az utánam érkező IRA a fejemen át közelíti meg a helyét. Szinte megdermedek a csodálkozástól: mozogni, mi több, szökelleni látom a farkast, épp midőn kezdtem azt hinni, hogy kegyeletből kitömött, alapjáraton életben tartott példánnyal van dolgom.
A viking sportosan mellém huppan, és rám néz. Látványom elfintorítja. E grimasz felújítja szűnőfélben lévő orcavérzéseit. A markomban tartott csomagból vételez egy zsebkendőt, ám mielőtt öntatarozáshoz látna vele, észreveszi, hogy szólni készülök.
Amint kinyitom a számat, reflexesen belenyomja a cumit, és rákattintja érzékeny államat. Azután indít.
Felcirpel a telefonom.
Épp azon pillanatban, midőn elhűlten azt gondolom: Ramona nem kókler.
Ez a fiatalember bajt bajra halmoz. Hamarosan hasonlítani fognak egymásra. Persze, csak felületes külsőségekben. Hogy egészen érthető legyek: osztozni fognak a kék-zöld foltokon – jövendőlé, alig egy órája. És lőn.

 

 

A készülékbe sóhajtok.
– Itt Cyd! – hallom. – Ott ki?
– Nem tudom. Megmondanád?
– Na, e süket dumáról rád ismerek! – horkant Cyd. – Honnan beszélsz? Valami sírkamrából? Mitől ilyen szöszös a vonal?
– Picit tropás a készülék. Mi újság?
– Hát, csak az, hogy nemrég hívott a mandród, és arra kért, légyottozzak veled, mert a segítségemre vágyol. Itt ebédelgetek a Zöld Sárkányban, és rád várok. Tíz perc alatt ideérsz? Akkorra kéne itt lenned, cirka a számlával egy időben.
– Korán van még az ebédhez.
– Tudhatnád, hogy a félig átsült, véres bélszínhez semmilyen időpont nem elég korai. Csak diszkréten öklendezz, befalom a tányérnyi cafrangot, mire ideérsz, mert én figyelmes vagyok rád. Kérdeztem ám a jogerős mandródat, közelg-e a bébiáldás, de ő csak sóhajtott egyet, amivel, megjegyzem, mindent elárult. Na, majd ezt is megbeszéljük. Kigondoltam nektek néhány szaporodásserkentő tippet. Úgy nézem, szükségetek lesz az összefogásomra.
– Cyd, ha ezt a témát szóba mered hozni...
– Talán embargós, vagy mi?! A barátod vagyok, nem igaz!? Sajnos, a mandród is szívbéli esetem. Már ugyan félre ne érts: nem vagyok én homokszexuális! Na, a többit majd folyóbeszédben! Csá!
Megbököm Bye könyökét.
– Irány a Zöld Sárkány. Tudod, hol van?
– Ismerem a várost, mint a tenyeremet! Mi van ott?
– Inkább: ki van ott? Megpróbálom leírni neked az illetőt, bár ő csak látva, hallva befogadható. Neve Cyd, neme hím. Külseje: hümm.
– Szinte már látom magam előtt – morogja.
– Légy szíves, ne szemétkedj vele. Meglehet, Cyd nem arcpirítóan szép fiú, és talán árnyalatnyit kancsal is. Beszédstílusa cydes. Ahol ő megszólal, ott alany állítmányon nem marad. Egyébként a lény szabadúszó, csak azt nem tudom, miben. Értékes ötleteket ad, a tágas környék összes bűnözőjét ismeri, irgalmatlanul jó verekedő...
– Nálam is jobb? – kaffog közbe.
– Ne próbáld ki, mert otthagyod a fogad, nem is egyet, elsőül a metszőket. Légy tisztelettudó. Cyd segíthet körülszimatolni Grove-t, és a herkulesek háza táját.
– Na, ne mondd! Kezdem azt hinni, hogy Simon Templarral készülünk randizni.
– Ha mindössze ezt hiszed, szót sem érdemel a fantáziád.
– Mi lesz a többi edzőteremmel?
– Fütyülök rájuk. Hat madárkát küldtünk a hűsre, ők majd elénekelik, amire vágyunk. Hadd pácolódjanak a verítéklevükben, amíg egyéb ügyeink után járdosunk. És ha még egyszer tré helyzetbe hozol, számolj velem: én is ellened fordulok!
– Végre láttalak testmozogni kicsit! Ideje volt, mert titkon már arra gondolgattam, hogy vérmes híred legenda csupán.
– Kapd be!
– Lelkesen! Bármikor! Másra se vágyom! Mosolyogtál már ma?
– Hál' Istennek, reggel elintéztem. Akkor még tudtam.
– Nem mersz a tükörbe nézni?! – inkább állítja, semmint kérdezi. Szemérmetlen vigyor terjeng vonásain.
– Nevezz gyávának: nem merek!
– Nem baj, elmesélem a kinézetedet!
– Meg ne próbáld!
– Szeretsz már kicsit? – kérdezi.
– Hogyne, Zsötikém! Legszívesebben leköpnélek, karóba húználak, filéznélek, forró szurokba hempergetnélek, gyújtóssá hasogatnálak. Minden porcikám fáj, még a nemlétezők is! A kutyádról is kimunkáltam a véleményemet.
– Mi bajod vele? Mondtam már, IRA nyájőrző eb, és nem bébi szitter. Teljesen normálisan viselkedett.
– Nem viselkedett sehogy!
– Nála ez a normális.
E szellemben társalgunk tovább a Zöld Sárkányig. A célobjektumhoz érkezvén nem várom meg, amíg az elém hajoló Bye – homályos okból – feltúrja a lomtárszerű kesztyűtartót. Kipattanok a járgányból, és az étterembe csörtetek.
IRA szó szerint a sarkamat taposva halad, étekszag iránt. Legalább a szimata ebszerű.
Cyd állta a szavát, mostanra valóban magába gyűrte a marhatetemet. Táplálékának természetéről már csak a tányérján tocsogó véres enyőke árulkodik.
Láttomra félig felemelkedik ültéből.
– Nahát! – leheli. – Denisa, tudsz a humuszos kinézetedről!? Úgy festesz, mint aki hónapok óta hulla, és az így szerzett ráérő időt kizárólag oszladozással tölti. – Az ajtó felé pillantva csettint az ujjaival. – Fogadjunk, hogy a másik humifikált veled van!
– Nyertél, ő Cameron Bye. Szólítsd Zsötemnek. Azt se bánom, ha tízpercenként megvered.
A nyurga IRA egyetlen nyelvcsapással elmossa a vérleves tányért, és belankad az asztal alá.
Helyet foglalok Cyd mellett, iszom egy kortyot a poharából, futólag bámészkodásának tárgyára pillantok. A viking papírzacskót szorongat a kezében, és rögeszmésen fejtágítja a zakóujjánál fogva elcsípett, idegenkedni látszó pincért.
Elfordulok. Ez nem oly egyszerű, miként hangzik, ugyanis nyakcsigolyáimat fűrészes szélűnek érzem.
Cyd – úgy saccolom – rám tekint. Szemléljük egymást. A zömök termetű, feltűnően nem jóképű, sötét szemű fickó angyalian, varázslatosan kancsal. Egyidejűleg tud kétfelé nézni, akár a kaméleon. Térben irigylésreméltóan tájékozódik. Időben sem informálatlan, állapítom meg nagyképernyős, pókhálómintás, madárpók másodpercmutatós órájára pillantván.
– Na, hát azért még bátran udvarolhatnék neked, csak az arcod szépségét nem kéne méltatnom, mert nem bírom, ha lehazugoznak – szól a kedves, jó barát. – A mandród említette az új ministránsodat. Nem dícsőítőleg. Ez a megszokott sminketek?
Bye megáll az asztalunknál. Cydet szemügyre véve némileg meghökken az elébe táruló figura jellegzetességeitől: a tépázott hajviselettől, a tömérdek pattanástól, a lokátoros szemektől, a már-már gnómszerű, zömök termettől. A látvány egyszersmind megvigasztalja, mérsékli saját elcsúfítottsága miatti bánatát.
Leültében jóindulatúan vállon veregeti a manót.
– Ha ráérsz hétvégén, indulhatnánk a Világ Csúfja versenyen. Én ugyan kiesnék a középdöntőben, de te dobogós helyet szereznél.
Cyd rám mered.
– Ez szenyázik velem?
Bólintok.
– Mindig ilyen? – kérdezi.
Megest előrebiccentem a fejem, holott e mozdulat nem kevéssé fájdalmas.
– Kedveled?
Lefordítom a hüvelykujjamat.
Ekkor asztalunkhoz lép a pincér, és a következőket teszi elém: egy pár, jégmorzsalékkal tömött gumikesztyűt, valamint egy rágott jéggel és valószínűtlenül virító mentaszörppel csordultig töltött poharat, szívószállal. Ezen menüt szolgálja fel Bye-nak is.
A bántatlan arcú Cyd borogatókesztyűk és szopócső nélkül kapja az eng. élelmiszerfestéktől élénkzöldellő jégkását.
– Óhajtanak ebédelni valamit? – kérdezi gyászosan a pincér.
– Hogyne – mondom.
– Ajánlhatok marhasültet ropogós zöldkörettel?
– Semmi ropogósát nem kérek, máris agyrázkódásom van – felelem. – Ha tudna hozni valami puha, előemésztett étket, nekem mindegy is, minek nevezi.
Bye hosszan faggatja, gyötri a pincért, mielőtt kulináris döntést hozna. Végül rizses jérceragut rendel fejes salátával. A távolodó pasas után kiáltja, hogy nem akar csigát lelni a salátában, se pucérat, se mészházasat. Továbbá a homokot is gondosan öblítsék le a levelekről, mert ma valahogy a legcsekélyebb kvarcosság is betehet megrengetett fogsorának.
Azután a kesztyűk közé hajtja az arcát. Bekapja a szívószálat, szürcsölget a mentaléből.
Követem példáját.
Cyd gyönyörködik bennünk. Nem ő az egyetlen, a Zöld Sárkány közönsége leplezetlen érdeklődést tanúsít irántunk.
Ülünk ott búsan, gumitenyerekbe hajtott fejjel, a kívül-belül alkalmazott jegektől csendeskén vacogva.
Belloqra vágyom. Úgyannyira, hogy már-már elsírom magam.
– Na, szerencse, hogy még nem vársz kisbabát – mondja Cyd némi tűnődés után. – Mert ha terhesen innád a festett taknyot, utána megnézhetnéd a bébidet! Sose dumálnád ki magad abból, hogy nem varangy az apja. Szerintem még a kötélidegű mandród is gyanúba fogna egy rikító színű hüllővel, vagy földönkívülivel. Tényleg! Mi az, hogy nem vagy teherben?!
Rágok egy kis jeget, hogy azt higgye, fogcsikorgatok.
– Beszéljünk másról – javaslom, belátván: érdeklődése nem lohad.
– Szerelmeskedtek rendesen? És eleget? – firtatja.
– Hanyatt-homlok szerelmezünk, Cyd – sóhajtok. Elengedem a jobb kezes kesztyűt, és fél marék fotót hajítok elé. – Segítenél kiszimatolni, kicsoda e pasik megbízója?
– Mi a bűnük?
– Ölnek, kínvallatnak, házkutatnak. Mindegyik alighajú, labdaképű, a ruházatuk is azonos. Az érdekel, ki dirigálja a klónkommandót. Van egy másik csapat is. Nézd meg a fejünket: jelenleg ők is ilyenek. Bennük az a közös, hogy egyenlófarkat viselnek, más és más színűt, a kinézetük viszonylag emberi. Az edzőtermeket, ahol herkulessé gyúrják magukat, néhány nappal ezelőtt bezáratták, tiltott szerek forgalmazása miatt. A múlt héten találtunk egy fickót, utóbbiak közül valót, talpig gladiátorba öltözve, holtan. A boncász szerint a srác hamarosan magától is megboldogult volna a szervezetébe táplált tömérdek szeméttől.
Cyd kezébe adom a Sfinx számítógépében lelt fotókat. Mesélek, mesélek, hosszan. Midőn elhallgatok, rám pillant.
– Tényleg nem akarsz gyereket? – kérdezi.
– Találtunk egy bűzhödt pasast. Milton Grove-nak hívják. Gyanítjuk, hogy ő mozgatja a szálakat. Ismered?
– Mert most már elég mélyen benne jársz a korban. Maholnap lecsörög a biológiai vekkered, azután nézegethetsz. Attól ne félj, hogy a klapec el fog vonni a melódtól. Legfeljebb majd még többet segítek neked, hogy négyóránként hazaugorhass szoptatni. A mandród átvállalja a pelenkázást, lepürésíti a rántott csirkecombot, marhasültet. Beprogramozza a mosógépet, felváltva virraszt veled. Ha netán az tart vissza, hogy nincs keresztfaterjelölt, ezen se múljék: majd én szenteltvíz alá tartom a skacot. Az alakodnak se eshet bántódása, ha nem fogsz mértéktelenül zabálni. Gondom lesz rád, hetente lemázsállak: csak annyi hízást engedélyezek, amennyi okvetlenül muszájos. Magzatvíz, placenta, magzat, ez nem lehet több hat-hét kilónál. E súlytöbblet persze csakis a futam végére engedélyezett. Holnap konzultálok egy nőgyógyásszal, hogy pontosan tudjam, mennyit dagadhatsz. Eljárok veled terhestornára, amikor a mandród épp nem ér rá. Ha pont a szüléskor vetik be őt valami tetőlövész ellen, veled megyek a vajúdóba. Kifaggatom a csajismerőseimet, mit kell beszerezni, mire megszületik a kis Belloq. Remélem, a mandród nevére íratod a hapekot, nem úgy, mint magadat. Egyezségünk e perctől érvényes. Mostantól tekints a védőangyalodnak. Ezt neked is mondom – néz Bye-ra, de legalábbis hozzá intézi szavait. – Ha még egyszer véres steaket csináltatsz a barátnőm fejéből, szétkaplak, mint egy ízeltlábút! A végtagjaidat tépdesve majd ezt mormolgatom: szeretem? nem szeretem? Remélem, értve vagyok.
– Cyd, elbűvölően kedves vagy, komolyan – nyehegem. – De beszéljünk a klónkommandóról.
– De szájbarágós vagy ma! A klónjaid el lesznek sikálva. Grove-t pofáról nem, viszont a rossz híréből ismerem. Gizda alak. Tipikus újgazdag-betegségei vannak: nagypofájúság, rongyrázás, zsugoriság, pocsék ízlésűség, uzsorásság, satöbbi. Idült gyakorisággal kap vérszemet. Mindent a sajátjának akar. Ötösével csináltatja az öltönyeit, cipőit, kalapjait. Ugyanakkor fekarágó, fizetni rühell. Pokoli szállodatűzkor először is kiinná a minibárt, és csak ezután ugrana ki az ablakon a csuklójára szíjazott kofferjével. Na, ebédkéljetek – szól, az érkező étkekre meredve. – Látod, Denisa?! Így jár, aki a pincérre hagyja a választást! Te megeszed a spenótot?!
– Kéred? Jó puha.
– Átallnám a számba venni. A paníros pulykacicit is begyűröd?
– Brr, ránézni se bírok. Akarod a pfujkámat?
– Köszi – nyikkan, elragadozva a vajas spenótleveleken heverő húsdarabot. – Na, akkor mindent átbeszéltünk – összegez tele szájjal. – Rögvest praxisba lendülök. Finom ez a pulykatőgy. Tényleg ízlik a spenót? Normális vagy? Habár olvastam, hogy a vegás sportolók eredményesebbek a mindenevőknél. Tőlem mindennap együtt ebédelhetünk. Holnapra utánanézek a foganásgátló kajáknak, és azokat eleszem előled.
– Ella már utánanézett.
– Eggyel kevesebb gondom maradt, már csak elenni kell. Remélem, vannak horgolgatós nénikéid, mert piszkosul nem csípném, ha a rékliket is nekem kéne megkézimunkáznom. Inkább veszek a skacnak egy jópofa, ablaktörlőlapátos baseballsapkát.
– Nem unod még a témát?
– Nézd, mi már annyi macerát átéltünk együtt! Te is emlékszel azokra a vérbálokra, nindzsákra, mandrókra? Egyszer én vittem a halálhíredet a paskódnak! Még most is kilel a borsódzás, ha eszembe jut! Hát az beugrik-e, amikor kiástatok engem a kötögető betonból? Szóval épp itt az ideje, hogy gyereket szülj. A te múltaddal!? Megeskethetsz, sőt, itt helyben megesküszöm magamtól, hogy ha megint elhunynál, ezúttal tényleg, akkor én, amellett, hogy állatira elsiratnálak, rendszeresen a térdemre ültetném a klapecodat, és mesélnék neki rólad. Tűrhetően játszom ukulelén. Cselgáncsot is tanulhatna tőlem a kölyök.
– Ez a kis pofa szerelmes beléd?! – nyögi Bye.
– Miért nem tőlem kérdezed? – firtatja a manó. – Máskülönben csípem a csajt, nem enyhén. Téged például örömest betakargatnálak két méter földdel, amiért ilyenre csináltattad a fejét. De inkább megtapsollak – monda, letéve a pfujkát. Villámgyors tempóban összeütögeti két tenyerét a viking orcáját borogató kesztyűkön. – Vastaps! – rikkantja.
Bye csaknem sírva fakad kínjában.
– Ehhez tartsd magad! – mondja Cyd. Felkapja a nyomorú pasas villáját, megpúpozza raguval, és a szemét forgató áldozat szájába tömi az ételt. Tíz falatig meg sem áll. – Nesze, kalóriázz! Hogy fogjon az agyad! Ez nem szerelmesség, hanem barátság. Egyiket sem ismered, mi!? Többszörösen elvont fogalmak! Neked! Na, mondd szépen: ááá! Úgy vigyázz a csajra, hogy legközelebb latrinálé lesz a menü! Ha az se használ, tüzes ólom következik!
Bye besokall. Ledobja kesztyűit, és a székét hátrarúgva felemelkedik.
Cyd rávigyorog.
– Mi van, nagyon szép fiú? Verekednél? Velem? Hát hiába okítgattalak?
A viking rám pillant, tanácsért esdeklőn.
Megrázom a fejemet.
Erre visszaül, felkapja a villát, és önkezűleg folytatja az evést. A továbbiakban tudomást se vesz rólunk.
– Jól van, a nebuló nem totál reménytelen – állapítja meg Cyd.
Megtörli a száját, kezet ráz az egyik kesztyűmmel, a hajamba borzol, és elvonul.
– Pöpec – sóhajt Bye, az étkezéssel végezve. – Ez védőangyal?! Inkább védördög! Büszke lehetsz a haverodra.
– Az is vagyok – felelem. – És Daliát még nem ismered. Mákodra. Ő egyetlen mozdulattal leszoktatna a női fülemet sértő vagizásról.
– Egen? De majd lesz hozzá szerencsém, ha nem tévedek!?
Talányosan hallgatok.

 

 

Alkonyattájt csüggedten tépek hazafelé Donald kölcsön-csotrijával.
A Sfinx-ügyben alig moccantunk előre a nap folyamán. A fickó mélyen hallgat, jóllehet óhaja teljesült: Myrát árgus őrizet mellett, álnéven ápolják egy magánklinikán. A lány életfunkciói rendeződtek, délután magához tért, inni vágyott. A betóduló orvosok megállapították: retrográd amnéziában szenved. Nem emlékszik a vele történtekre, terhességről-vetélésről, kisfia haláláról nem tud. Üstöllést az ágyához rendeltek egy pszichológust, bár szerintem Sfinxnek kéne mellette ülnie.
A verekedős hajlamú herkulesek hiába rostokoltak a fogdában, nem jött meg a csevegős kedvük. Bye, türelmét veszítve felszólított, hagyjam őt egyedül a figurákkal, csupán egyetlen percre. Nem vágyván újabb esztrádra, nemet intettem az öklömmel. Inkább szóba hoztam Omar Sharont, és mert róla se fecsegtek, hát locsogtam én.
Mutattam néhány képet a néhairól. A fickó halálhíre őszintén megrendítette a titánokat. Arckifejezésük láttán hinni kezdtem szavukat, miszerint eleddig valóban úgy tudták, hogy Sharon vakációzik valamelyik bitangosan szuper karibi szigeten. A súlyzóval kezelt pasast mélységesen elgondolkodtatta a hátba lőtt gladiátorról készült felvétel, és végül hajlandó volt megsúgni, hol dekkol az edzőszalon tulaja.
Ezúttal is megbizsergette figyelmemet, hogy az illető főnökként került említésre. Ez eltűnődöztetett: még sose neveztem főnökömnek semelyik szolgáltatómat – hajászt, edzőt, masszírozót, műkörmölőt –, hanem fizettem nekik. Ez irányú érdeklődésem mesmeg hermetikusan zárt fülekbe ütközött.
Kénytelen voltam belátni: elő kell kapnom hagyományos munkaeszközeimet, úgymint: logika, megérzés, ösztön.
Na, egyikkel se mentem sokra. Ez idáig.
Santis irodájában hosszan faggatgattuk az ott lelt ügyvédkollégát. Ő csak a vállát húzgálta, esküdözvén, hogy mindketten zárkózott alaptermészetűek lévén, alig beszéltek, egymás ügyeiről nem volt tudomásuk, de az sem érdekelte őt, társa privátban merre jár, mit csinál. Azután jogokoskodott keveset, látván, hogy az odarendelt egyenruhások bezsákolják és elviszik Santis aktáit, számítógépes nyilvántartását és egyéb holmiját. Az orra alá dugott bírói határozat olvastán elnémult, lement alfába, és amíg ott voltunk, folyamatosan relaxált.
Végigcserkeltük Santis – rendőrileg őrzött – házát, a pincétől a padlásig. Megismerkedtünk a szubhumán étkezési, italozási, ruházkodási, lomtárolási és másféle szokásaival. A dolgozószobában – épségben – talált számítógépben rólam szóló anyagra bukkantunk. A pasas nem volt rest feltúrni ezekért néhány közkönyvtári komputert.
Az egérre szabadult Bye igaz élvezetet talált az újságkivágás-gyűjtemény böngészésében. A gyermekvágyásra vonatkozó nőlapi interjú se hiányzott a kollekcióból. Bizonyos sorokat, bekezdéseket Santis aláhúzott vagy kurzivált.
De még Bye is kellőleg elkomorult, megpillantván a képernyőn családi hajlékunk – titokzatos jelekkel telefirkált – alaprajzát.
A padlást átbolygatva egy fémpántos láda fenekén négy cipősdoboz akadt a kezünkbe. E kicsiny koporsók mélyéből – selyempapírba burkolt – hajfonatok kerültek elő. A Carla, Agnes, Macs és Seraf felirattal megkülönböztetett morbid trófeák eszembe idézték a hajdani haláltáborok múzeumnak berendezett helyiségeiben gúlába tornyozott, megrázó relikviákat: szemüveg-, cipő-, fogkefe-, emberi haj- és fejfedőhegyeket.
A Santiséra emlékeztető módszerrel elkövetett, máig feltáratlan gyilkossági ügyek aktáinak előásásával megbízott kolléga neve íziben beugrott. A pasas – körmeit féltvén – átadta a gyűjtött dokumentációt. A Sabrina említette stopos lány – Macs becenevű – és a Copra & Talog cég által a munkaközvetítő irodától néhány hétre bérelt – Agnes keresztnevű – titkárnő anyaga is köztük volt.
Azon keserű gondolattal söprök hazafelé a szürkülő délutánban, hogy bölcsebb ma se lettem, viszont sokasodtak hátamon a gleccserszörfösök. Eljött a szezonjuk.
Minek következtében gyakrabban nézek a visszapillantó tükrökbe, mint az előttem szaladó útra. Nem is én vezetek, hanem a rutin.
Kisvártatva feltűnik a mögöttem szlalomozó, tyúkszarzöld Twingo. Úgy rémlik, a kocsi vezetője gondosan ügyel arra, hogy a köztünk lévő – két-három kocsinyi – távot tartsa, szem elől ne veszítsen, bennem gyanút ne ébresszen.
Bár meglehet, nem ő követ, csupán régi árnyékom: a paranoia.
Lekanyarodom a szokásos hazaútról. Ideje, hogy meglátogassam a nagymamát.
Mamó házikója előtt megállítom a kocsit. Nem szállok ki rögtön. A lapos sátortetős, fehér falú épület tengerkék spalettáit, bejárati ajtaját, a veranda azonos színűre festett tartóoszlopait, fakorlátját, a kertben sorakozó, szenvedélyesen virágzó gyümölcsfákat szemlélem.
A Twingo elgurul mellettem. Két golfpázsitosra nyírt hajú klón ül a bizsumobilban, mereven előre bámulnak, látszólag tudomást se vesznek rólam.
Midőn a járgány eltűnik az utca végében, benyitok a mediterránkék kertkapun.
Nagymama rajong mindenért, ami görög, és mert arratájt e kékség erőst kultivált színárnyalat, egy napon gondolt egyet, és kékizálta a hófehér falú ház erre alkalmas elemeit. Siettében elfeledte kikérni hitvese véleményét. Amely felől nem maradt kétség, miután egy hónappal később nagyapó tragikus hirtelenséggel megboldogult.
– Jézusom! – sikoltja felmenőm valahol a kert mélyén. – Jól látok? Te vagy az, kincsem?
Válaszfélét mormogok.
Tizenkét éves koromban készítettem egy tilalmi listát közelibb családtagjaim számára, azon felsorolván, esetemben mely megszólítások kerülendők, tekintve, hogy idestova felserdültem, nővé. A kincsem titulus hótbiztosan szerepelt a tabusorban. Valamint a bogárka, babuci, maszatka, pirinyó, sikolyka, girhus, közellenség, giliszta, kacatka, mogyi, szomszédríkató, férfivész, kis hülyém és pusszancska beceszók.
Nagymama előtoppan a csaknem földig omló, rózsaszínű barackvirágfellegek közül. Spiccre magasodva kétfelől arcon csókol, megragadja kezemet, és a házba vonszol.
– Pont jókor jöttél, épp kihűlt a süti! Ugye, nem bánod, hogy ez még tavalyi meggyből készült?! Az ideit még csak most porozzák a méhek. Vagy megvárod?
– Kösz, Mamó, sietek.
– Most mondd, hát micsoda tavasz ez!? Ezt valami kormányrendelettel hozták, azért ilyen siralmas! Magam mögé utasítottam már egynéhány évtizedet, de förtelmesebb időjárással még nem volt dolgom! Esküszöm, a világ történetében először, idén megérjük, hogy a hóvirág együtt nyílik a tulipánnal, orgonával, lila akáccal. Normális dolog ez? Április végén kell virágozniuk a gyümölcsfáknak? Mindnek egyszerre? Jaj, gyerekem, micsoda planétát hagyok rád! Nemsokára ólomkötényben fogsz napozni! Tisztára, mint a röntgenen! Mert addigra én elpatkolok. Addigra?! Hol leszek én már mikulásra, nyuszira?! Jól vagy? Mi ez a váratlan és rendkívüli vizit? Csak nem?! Girhus! Pozitív a békateszted?!
– Nagyi, a békatesztet ezer éve nem használják.
– Nem? Mit használnak helyette? Ne kímélj, azonnal mondd meg, melyik állatra került a sor! Megjegyzem, engem már a békák sanyargatása is hárpiává mérgesített! Mi van most? Kutyateszt? Mit szólnak az állatvédők? Te, én nem vagyok egy Brigitte Bardot, de az állatkínzás ellen rettentően tiltakozom!
– Lazíthatsz, rég nincs állatteszt. Amúgy két nappal ezelőtt találkoztunk. Azóta aligha lettem terhes.
– Mire tartod a deli szép férjedet? Két napja nem nyúltatok egymáshoz? Fussatok orvoshoz! Amikor ennyi idős voltam, mint te, nagyapád naponta háromszor is kifente a bajuszát. És ha ő bajuszt fent, én már szaladtam is, tudván, hogy úgyis utolér. Igyekeztem is a hálószoba vagy a szénapadlás felé inalni! Te, a régi tehénistállóban állt egy rozzant hintó...! Rossz rugójú, nyikorgó, pókos, isteni!
Letelepszem az alám tolt hokedlira. Kérdezetlenül kapok egy bögre meleg áfonyateát, kistányéron gőzölgő meggyes süteményt.
Körülnézek. Mamó konyhája nem épp tévéreklámos sterilségű, viszont tiszta, barátságos és finom illatú. A szekrényeken sorakozó bigyórengeteg láttán elvigyorodom. Kacatgyűjtő hajlamaimat tutira tőle örököltem. Akárcsak ő, lomtalanításkor én is hamarabb gombóccá gyűröm és kihajítom az életbiztosítási kötvényt, az érvényes garanciajegyet, a diplomámat, a keresztlevelemet vagy létfontosnak mondott irataim bármelyikét, mint a piros-sárga cirmos folyami kavicsot, a tengerparton felszedett, gömbölyűre csiszolt tégladarabkát, az élénkpiros papagájtollat, vagy a – varázsos órácska emlékezetére eltett – söralátétet, miegymást.
Nagymama leül velem szemközt. Karját az asztalra fektetve kissé előrehajol, arcomat fürkészi.
– Visszanyered a szépségedet? Jobban kéne vigyáznod a bőrödre. Kenegesd mézzel, joghurttal, olívaolajjal. Sose ököllel! És tényleg ne dohányozz többé. Szörnyen ráncosít. Nem maradsz heges? Ki bántott egyáltalán? Nem szóltál neki, hogy rendőr vagy? Ember? Nő? Élőlény? Ha még egyszer találkozol az illetővel, okvetlenül figyelmeztesd: ne kerüljön a szemem elé, mert keserűen megbánja! Sose gondolsz a remek akusztikájú, békés hangversenyteremre, ahol nyugodtan zongorálhatnál, anélkül, hogy bárki kezet emelne rád?! Jaj, babuci, mostanában annyiszor meg-megállok a tükör előtt! Odakövülök, és csak bámulom magam. Hol a gyönyörű, dús hajam? Barackhús bőröm? Mandulakörmeim? A vibráló kis fintor a szám sarkából? A villódzó lángocska a tekintetemből? Hajdani mosolyom? A nevetés, ami úgy hangzott, mintha maréknyi üveggolyó gurulna szét egy selyemsálon? Ugróasztal feszességem? Fogaim tündöklése? Ne hidd, hogy panaszkodom! Fenét panaszkodom! Tudom én, hogy apránként visszaadtam mindezeket, nem teljesen önszántamból, de szegényebb se lettem. Néha azért jusson eszedbe: az évek múlásával te is visszaadogatod díszeidet. Ám ha közben lélekben gyarapodsz, nem érhet veszteség, mert e csinosságok vonzatai – szeretet, szeretet, szeretet – megmaradnak, felkavarhatatlanná mélyülnek, más értelmet nyernek, és kiderül, sosem is a külsőnek, hanem a teljes lényednek szóltak. És ha ekkor majd eszedbe jutnak a zsigereidig ható régi tüzek, ha tavaszonta még mindig tetőtől talpig összeborzongsz, nem fog ám fájni, bár sajoghat kissé. A korosodás nem kudarcként érint, ha okos a szíved. Az előbb, ott a barackvirágok között átsuhant rajtam egy emlék, csak úgyként, mintha egy pillangó szállt volna a karomra. Amikor tovalebbent, utánasóhajtottam: mi ez? Az emlék – vagy pillangó? – visszasúgta: valami szerelem. Szavamat sem érted, ugye!? Így helyes a te korodban! Ízlik a süti? Egy szem cukor sincs benne, csakis méz, a múlt tavasz édessége. Kacatka, megnézed öreganyádat a görkorin? Nagyon megy ám! Naná, hogy megy, könyök- és térdáldozatot is hoztam érte! És a fenekemet is hányszor odavertem! Kék-zöld lett a beton! Ne izgulj, mert semekkora eséstől se töröm össze magam! Ugyanis megmondta a doktor, hogy a jóga meg az úszás nem haszontalan luxus: egyetlen dekányi mészlerakódásom sincs, acélosak a csontjaim. Te, lehet, hogy mégis felhagyok a sporttal! A régi barátnőim, az egy Cecilia kivételével, mind az iszapra járnak, és ahogy harminc éve az újonnan vett ékszereikkel vágtak fel egymás előtt, most a tablettáikkal, kúpjaikkal, nyavalyáikkal hencegnek. Én meg itt vagyok mész, hipertónia, méhszalaglazulás, zsába és köszvény nélkül. Ki fog velem szóba állni?! Miről lehet velem beszélgetni?!
Lehajtom a teát. Elnyelem az utolsó sütit a tányéromról, azután bekapok még két szelet utolsót az elvitelre készülő csomagból. Áthajolok az asztal fölött, és megcsókolom a pöttömöt.
– Ne kérkedj, sportanyó! Nagyon szeretlek. Kösz a pitét. Még Mikulás előtt add írásba a receptjét!
– Pimasz! Te a halálomra spekulálsz?!
– Mamó, te már soha nem halhatsz meg. Rengetegen szeretünk. Szia!
– Ugye, nem vagy beteg!? – kérdezi komolyan.
– Nem. Makkeleven vagyok.
Kiviharzom a házból, a kocsiba vágódom. Visszaintegetek a verandán állongó maroknyinak, és elsuhanok.
Makkeleven vagyok, nem beteg, gyereket akarok Belloqtól.
Holnap elmegyek Schweitzer doktorhoz, és a szemébe nevetek, ha ijesztgetni próbál!

 

 

Azért, hogy ne örömködjek túl fennen, a tyúkszarzöld Twingo – milyen néven szerepelhetett ezen színárnyalat a festőszalon katalógusában?! – előkerül valahonnan, és tisztes távolból hazáig kísér.
A klónok viszketeg módon kíváncsiak, mikor találkozom végre Sfinxszel, de ha vele nem randizom, legalább Myrához vezetném el őket. Ott már nélkülem is bevárhatnák veszett vágyuk tárgyát.
Tarzannal a térdeim közt, az áriázó Fáraó Átkával a vállamon, átbotlom a küszöbön.
– Hello – szólok az elém siető Belloqnak. – Be szép, hogy itthon vagy! Csináljunk kisbabát!
– Nem bánod, hogy nem vagy vonzerőd teljében? – firtatja elhűlten a kedves.
– Hatan voltak, egyenként háromajtósak. A földdel tettük egyenlővé őket. Ne kérdezd, miért kellett, ezt csak Zsöti tudja – újságolom derűsen. Farzsebemből előveszem házunk alaprajzát, a Santis-féle módosításokkal. – Meg még ezt is ma találtam, a szubhumán számítógépében.
Daniel nem vigad velem.
A papírlapra tekint, majd megest reám.
– Kokóztál?
– Az életben csak egyszer, puszta kíváncsiságból. Marha jó volt, emlékszem. Pedig vagy száz éve lehetett. Verset is fabrikáltam hancúrozós kedvemben: Holdtányérban ezüst leves, vagy valami effélét. Különben hazajövet rám ragadt két klón, tán most is itt keringenek a közelben. Elkísértek a nagymamához. Besütiztem. Nem kérek vacsorát. Ja, az összefirkált házrajz miatt ne aggódj! Santis csak irántam koholt gyűlöletében ábrándozott az ostromról. Nem jön ide. Nem hülye, hanem elmebeteg. Nem juttat előnyhöz, hazai pályán. El fog csalni. Saját viperafészkébe. El is megyek. Alig várom. Addig is: nem kell kimosni egy inget? Vagy kivasalni? Muszáj csinálnom valamit! Mit szólnál egy kisbabához?
– Eltömődnél?! – förmed rám Mogorva.
– Nincs kedvem – csipogom vékonyka hangon. – Veled mi újság?
– A szél üt meg, ha rád nézek. Rosszul tűröm, hogy Zsöti napról napra amortizálja a feleségemet. Hovatovább nem is tűröm.
– Lehet, hogy leszokik róla, ugyanis együtt ebédeltünk Cyddel. Igyekszem összehozni Zsötit Daliával is.
– Bárki mást sajnálnék érte – mondja, elvigyorodó-félben.
Bemegyek Ellához.
A sarj hatalmas tankönyvkupac fölött gubbaszt az íróasztalánál. Chi-Chi a vállán hever, összes lábait szétvetve, békamód.
– Gyönyörű vagy, Denisa! – hörren Ella, arcom töredezettségét észlelvén. – A bunyózásról teljesen le kell mondanod, ha majd terhes leszel végre!
– Máris lemondanék róla. Úgy látszik, öregszem. Huszonkilenc év! Ez már nagy teher!
– Ugye, nem kell így felelnem: dehogyis öregszel?! Most tanultam biológiából, hogy az ember genetikailag száz-százhúsz éves élettartamra van programozva. Ezt persze nem érjük meg, mert a tevékenységünk viszont arról szól, miként dobhatnánk fel a talpunkat minél fiatalabb korban. Mit ebédeltél?
– Spenótot.
– Jól van, ha így folytatod, negyvenéves korodig is elélhetsz – bólint a leány megfontoltan. A tegnapi loknik még remekül tartják magukat – egyébként is göndörödésre hajlamos – hajában. – Képzeld, Fáraó Átka bejutott ide, amíg zuhanyoztam!
– De úgy látom, Chi-Chinek nem esett bántódása.
– Ahogy vesszük. Szörnyen kimerült szegény! Tudod, ő még nem elég karcsú a maratoni versenyfutáshoz. Hamar kifullad a molettségtől. Ugyanis apunak igaza volt, Fáraó Átka tényleg a macskaropira bukott! Belógott, és nekiállt kizabálni a csukámból a száraz eledelt, sajtot, paradicsomot. Chi-Chi nem nézhette tétlenül, hogy illetéktelen dúl az éléskamrájában. Mentvén a menthetőt, szemenként a szájába kapta falatkáit, és áthurcolta a terráriumba. Mire végzett, a pokolbélű cicus felfedezte az új lelőhelyet, és ott folytatta a falánkolást. Erre Chi-Chi elkezdte visszafuvarozni eleségraktárának maradékát a cipőbe. Mivel Fáraó Átka rengeteget zabál százon, a patkucinak állatira kellett hajtania! Legalább kiló hússzal rohangált fel-alá, és közben még cipekedett is! Már alig állt a lábán, amikor felfedeztem a gazságot. A macska megérdemelte a nevét! Ez így hangzik latinul: Nomen est omen!
– Örvendezhetnél a cicus korrektségének. Már legalább öt ízben tett a küszöbre idegen egér- és pocoktetemet. Ha nem bántotta Chi-Chit, ez azt jelenti, hogy a családba fogadta.
– Azt jelenti, hogy finnyálja a patkucit! – kiáltja Ella, sikoltásszerűen. – Talán bizony soványollja? Esetleg büdöselli, vagy mi?! Saját szememmel láttam, hogy Chi-Chi a nyaka alatt átbújva, már-már a szájából kapdosta ki a falatokat!
– Próbálj örülni valaminek – tanácsolom.
A sarj az égre emeli két karját, valamint a tekintetét.
– Minek?! – sóhajtja tragikusan. – Most mondd, minek!? Esther néni ma még különórát is tartott, csak hogy többet rághassa a tegnapi csontot. Ő egész éjjel nem aludt értünk való izgulatában! Annyit hánykolódott, hogy tele lett az ágymatraca göcsörtökkel, bukkanókkal, folyómedrekkel! Erkölcstelennek nevezte a versenyző lányokat, nekem is megjövendölte, hogy az utcán fogom végezni, annak is a sarkán, a sajátom viszont repedt lesz, és ő bizony borsszemnyit se csodálkozott Patricia sorsán, mert így jár, aki a fényt hajszolja, tanulás helyett! Holott szerintem Patricia nagyon is sokat tanult a tegnap estiekből, meg még a mamája is, többet, mint Esther néni összes dögunalom óráján együttvéve!
– Egyre jobban félek a humortalan és álmatlan emberektől – sóhajtom. – Minden bajt ők csinálnak.
– Ráadásul az előbb dobtam ki az utolsó golyóstollamat! Most mivel írom meg a leckémet?
– Az enyémmel, kivételesen. Holnap szerezz be egy írómadarat az állatkereskedésben. Bármikor téphetsz belőle egy írótollat.
Elvonulok zuhanyozni.
Azután elnyúlok a kanapén, hideg vizes tömlők alá temetem arcomat, és sóhajtozom. Ha lenne erőm felkelni – nincs, nincs! –, átforgathatnám a Santis irodájából hazacipelt aktákat. Az jár a fejemben, ha átnézném azokat, tán még a szubhumán előtt rájöhetnék, mi lesz a következő húzása. Ösztönöm azt súgja, a praxisában megismert nők valamelyike forog veszélyben, annál is inkább, mivel jogdoktorként főként válóperes ügyekkel foglalkozott, és – mint Coline említette – szerfelett hisztériás az agancsozó asszonyokra.
Kissé meghökkent e merész feltevés. Honnan veszem, hogy Santis nem engem fog meglátogatni, kétcsokornyi kézigránáttal kopogtatva a hálószobaablakon?
Nos, hát onnan, hogy egy belső hang ezt súgja, nem is halkan.
Azonkívül a munkásságomat méltató cikkben Santis erősen aláhúzta a hitvesem kommandósságára vonatkozó megjegyzést, továbbá mindazokat, amelyek arról szólnak à la nőlap –, milyen derék, aggódó és hűséges feleség vagyok, akinek a teljes boldogsághoz már csupán egy aranyos kisbaba hiányzik. Aki a felelősségteljes és veszélyes munkája mellett mos, főz, vikszel, süt, vasal, ablakot dörzsöl, mostohagyermeket nevel. Holott én azt rágtam a firkász szájába: nem mosok, sütök, főzök, az ablakok nem tőlem tükrösek. Az olvasószerkesztő nyilván sose hallott effélét, és mert az lehet a tévhite, hogy az ő pozíciójában illik mindent jobban tudni a szerzőnél és riportalanynál, egy laza cerkamozdulattal módosított mondandómon.
Ígyként aztán megtett Tökélynek.
És mint ilyen, Santis nőölő elmebaját biztosan nem váltom ki. Egyébként se vagyok a típusa. Carla, Macs, Agnes, Seraf kreol bőrű, hosszú fekete hajú, telt húsú nő volt. Mint Sabrina.
Nem vigasz, hogy a – nevezzük így, Coline sztorija után szabadon – szomszédgyűlöletre alkalmas maradtam. Majd ő megmutatja nekem, kit fogok leátkozott-elmezsokézni, elciánozni!
És még egy érv szól igazam mellett. Ramona víziója a következő hajfonatról.
Tehát. Holnap beszélek Estesszel, elvégre ő a kriminál-pszichológus, és mindezt nyilván jobban tudja nálam.
De még ma át kéne nyálaznom Santis aktáit. Ki kell választanom azokat az asszonyokat, akik válási szándékuknak a szubhumánt bosszantó indokai miatt leginkább esélyesek az ötödik áldozat szerepére. A számításba jöhető nők külleme alapján tovább szűkíthetném a kört.
Nyomás, Denisa! Ramona megmondta, a fickó legfeljebb egy-két napig lesz passzív a combsebével.
Miféle combsebbel? Hiszen úgy futott, mint a bozóttűz!
Nyögécselve felülök, leborítom magamról a jeges tömlőket.
– Daniel – szólok a forgófotel hátának. – Santis megsérült tegnap éjjel?
– Remélem – feleli a bútordarab, felém pördülve. Az ölébe eresztett könyv fölött Belloq rám pillant. – Ugyanis lábon lőttem, amikor elszelelt a Hondával.
– Milyen lábon? – nyögöm, tán kissé pontatlanul.
– Hátsó lábon. Átlyukasztottam a bal combját. Az egyenruhások a vérnyomai alapján két kilométeren át tudták követni az útvonalát. Persze, akkorra ő már réges-rég tovatűnt az éjben.
– Jól van, akkor visszafekszem. Majd Ramona megoldja az ügyet! Jártunk nála. A ribi egyetlen pillantással felmérte Zsöti jellemét. Homályosan leírta, hogy Santis jelenleg egy üres raktárfélében bujkál, combsebét nyalogatva, de nemsokára egy hajfonatot kapok tőle. Nekem azt mondta, karácsonyra anya leszek. Ez egyben tévedett.
Belloq fejszámol.
– Nem okvetlenül.
– Nem, ha koraszülöttünk lesz.
– Az áldott állapot már anyaságnak számít.
– Csakis pasas nevezhette el áldottnak a teherállapotot! Fenemód költőiek tudtok lenni más rovására! Emlékszem, Joy, a hordozórakéta, a nyolcadik hónaptól se feküdni, se ülni nem mert, attól félve, hogy daru nélkül többé nem bír talpra vergődni. Patrick meg azon aggódott, hogy neje visszeret, trombózist kap a rögzött ácsorgástól.
– Szívesen kihordanám helyetted, ha tehetném... – kezdi Belloq.
Ráförmedek.
– Persze, mert a mi családunkban minden fordítva működik! Emlékszel, Isten Lába? Tavaly rövid ideig impotens voltam! Én voltam impotens! Te pedig főzöl, rendet raksz utánam, és szerdánta még a takarítónőnek is a körme alá nagyítózol. Vedd tudomásul, ez ügyben kivételt teszek! Én foganok, cipelek! Valahogy majd csak túlélem a teherállapotot. Bár, ha nagyon fűzögetsz, talán beadom a derekamat, és félidőben cserélek veled.
– Jaj, Denisa, ne jajongj már! – csattan Ella az ajtóban, az ájult álmú Chi-Chivel a vállán. – Ma már nem olyan nagy cucc a szülés! Hibás példánytól se kell félned, a negyedik hónap táján szépen hasba szúrnak egy bazi nagy tűvel, és megállapítják, rendben van-e a magzat. A gyermekágyi láz rég kiment a divatból, és az se biztos, hogy a szülés utáni depressziót megkapod. Ha mégis, majd gyógyíttatunk, mert az szörnyen veszélyes! Rengeteg bűneset történt már miatta.
– Csodálatos egy ilyen felkészült tinédzser! Egyszerűen nem hiányozhat a háztartásból! – örvendezek. – Nincs több könyvajándék! Tessék Barbie-zni! Holnap lehozod a legóidat a padlásról!
– Mit hisztikézel? – mered rám a sarj. – Figyellek egy ideje. Máris olyan hangulatingatag vagy, mint egy terhes!
– Daniel, te is hallottad a leánykát!? Tizenegy éves, és a következő kifejezést használta: hangulatingatag. Le ne tagadjátok! Na jó. Ella, a nagyanyám küldött nektek meggyes pitét. Lakmározd be a részedet, azután söpörj az ágyba!
– Nem vagyok álmos.
– Majd leszel. Gondolj sírunalmas dolgokra. Esther nénire, gyermekjátékokra. Számolj murvát, kölest, prézlit, szénsavbuborékot. Én most lefekszem. Daniel! Kifened a bajuszodat?
Ella az apjára vigyorog.
– Szörnyen hibbant! – mondja elnézően. – Sajnos, édesül áll neki.
– Mit csináljak a micsodámmal? – kérdezi Belloq.
Legyintek, és a hálószobába vonulok.

 

 

Már-már eldőlök az ágyon, midőn Ella utánam cipeli sivalgó telefonomat, amely – nem értem, miért – éji háromkor alaptalanul felsíró, vigasztalhatatlan csecsemőt juttat eszembe.
– Keresnek – közli kajánul.
– E morbid időpontban?
– Még nincs késő.
A készülékbe morranok.
– Remélem, nem zavarlak – udvariaskodik Bye, tőle szokatlanul, esetleg azon céllal, hogy megőrizze inkognitóját. Rajtam nem fog ki, megismerem köszörű hangját.
– Fekvőfélben vagyok – tájékoztatom.
– Folytasd nyugodtan. Csak azt akarom mondani, az esetre, ha többé nem látnál viszont, mert esetleg ma éjjel örökre eltüntetnek, hogy úton vagyok Carfanóhoz.
– Kihez? – nyögöm maszatos aggyal.
– Carfano az edzőteremgazda. Miután te hazabaktattál, megnéztem a priuszát. Ha a farkam olyan hosszú lenne, jótékonykodnék örömömben. A pasi volt már drognepper, vaginepper, garázda és bérgyilkos, utóbbit nem sikerült rábizonyítani, vagy vakra ijesztették a bírót. Az Igazság pedig már születetten vak, hisz tudjuk.
– És miért látod sürgős szükségét meglátogatásának e kísérteties napszakban? – firtatom higgadt tónusban, neszítvén közelítő dührohamom szelét.
– Mert mi lesz akkor, ha holnapra kámforrá válik, megtudván, hogy bevittük hat legjobb kredencét?!
– Menj haza, kisfiam!
– Mindjárt nála leszek – feleli, kilépve a vonalból.
Próbálom visszahívni a nem normálist, tudván, hogy aljasul zsarol.
Zsöti dacosan nem reagál.
Visszalendülök függőleges testhelyzetbe. Nadrágba, bakancsba ugrom. A cipőfűzőket magam után vonszolva felsőruha keresésére indulok.
– Daniel! – harsogom a fejemre húzott pulóverből. – Nem kell tovább tűrnöd Zsötit, ha most velem jössz! Rögvest felkoncolhatod! Különben is elkelne mellém egy térképértő egyén. Hol a búsban van a Neptun utca? Már ott kéne lennünk. Ki látta a stukkeremet?
– Állok szolgálatodra – feleli az Isten Lába.
Kiszabadítja a hajcsatomba gabalyodott pulcsit, felöltöztet vele, gondosságában a mellemen is igazít. Rám adja a pisztolytokot, felcsatolja övtáskámat, közben dzsekit ölt, feltelefonálja öcsémet, meghívja őt tiniszitternek, atyai csókkal ágyba küldi Ellát, bekap egy sütit. Épp csak nem bendzsózik ez idő alatt. A pasas nem teljesen tökéletes.
Donald kocsijába ugrunk, mivel a Mazdát nem vezethetem. Nem mintha valaha is komolyabb kárt tettem volna benne. Mindössze azért tiltattam el tőle, mert egyszer önfeledten lecikiztem őjárgányságát. Muszáj volt, ismeretségünk óta ez a harmadik modell, ugyanolyan sötétszürke, mint a legelső, a rendszámtábla se változott, csupán nagyságrendekkel több az extrája, és erről találtam szólani valamit, szerető tulaja szerint minimálisan sem szellemeset.
Tépünk az éjben. Daniel másfél percig térképet olvas, azután fejből navigál, mégse tévedünk el. E szempontból bámulatosak a férfiak. Álmukból felpofozgatva is tudják, merre van észak. Nekünk, nőféléknek, ehhez legalábbis egy mohos farönköt kell magunkkal hurcolnunk a ridikülben.
Átsöprünk a lámpafényes városon. Egyszerre csak gyérül a közvilágítás, körénk szűkül az út, ellaposodnak az épületek. Hatalmas fák alatt suhanunk, a reflektor mind több pillét, bogarat vonz a szélvédőnek. Az ablakmosó folyadékról most derül ki, hogy elfogyott.
– Ez még a főváros? – kérdezem, mind sűrűbben.
Emberi életnek immár semmi nyoma. Egy szederbozót mögött foltos kecskék hevernek a fekete füvön.
Mellettünk patak csörgedez, majd az út is átível rajta. Szemrebbenés nélkül a sebes áradatba irányítom Donald csotriját.
A lámpák által hegyikristály-áttetszővé világított vízben ezüst halacska sétaúszkál. Jobb kéz felől jön, elsőbbséget adok neki.
A gázló végében folytatódó, töredezett aszfaltúton komótos kétéltű igyekszik átvágni, békaügetésben. Egyik éltét se teszem kockára, megvárom, amíg tovaszökdécsel.
Azután gázt adok. A kocsi kirobban a sűrű cserjéssel övezett szorosból.
A puszta éj szegődik kísérőnkül. Kisvártatva megest fák közé érkezünk.
– Ez még Európa? – firtatom halkan.
– Mindjárt ott leszünk – biztat Daniel. Hangjának elhiszem.
Ám azért újra elkap a kétely, midőn már egyetlen közlámpa se hajol fölénk, csupán a csillagos égbolt és a Hold gondoskodik némi csillámlásról. A flasztercsík kígyózik alattunk, kanyar kanyart követ, és meteoritzápor-szerű kopogással további rovarok bogaraznak a szélvédőre.
– Ez még a Föld nevű bolygó? – szűkölöm.
Mígnem a felhőkarcoló jegenyesort elhagyván bántó élességű reflektorfényekkel megvilágított, oszloplábakon álló gigaposzter bukkan elénk. Lesütöm a szememet, nehogy a szalámireklám elperzselje a retinámat. A márkanév az agyamba ég, nyálam megcsordul.
Egy darabig a semminél is kevesebbet érzékelek a környezetből.
Vagy ugyanannyit, mint a lángolni látszó táblától megzavarodott, alacsonyan sikló bagoly. Mire a puha röptű madár felfogja járgányunk jóval szerényebb fényeit, s rémült döbbenetében ránk dülleszti hatalmas szempárját, sivalognak a gumik.
Teljes testsúlyommal fékezek.
A páni bagoly előremeresztett futóművekkel úszik a szélvédő felé.
A csotri idegtépő lassan lassul.
Előre hallom a csattanást, az üvegnek loccsanó test iszonyú hangját.
A kocsi megáll.
A vészhelyzetmadár körmei koppannak az ablakon. Kiterjesztett, lágyan verdeső szárnyai hatalmasnak rémlenek, befödik szűkké vált világomat.
A bagoly körömcsikorgatva végigcsúszik az üvegen, és hanyatt vágódik a motorháztetőn.
Nem lélegzem.
Már rég nem láthatom, mégis meredten bámulom rémült borostyánszemét.
Aztán a hátán fekvő madár evickélni kezd negyvenkettesnek saccolt, hosszú ujjú lábaival. Egyszerre csak az oldalára fordul, majd talpra billen.
Néhány botorka lépést tesz előre, meg-megcsúszva a fémen.
Kissé már légcserélek, bár csak felületesen.
És a bagoly szétbontott szárnyakkal elrugaszkodik a kocsiról.
Épen, elevenül. Méltóságteljes gyönyörűn.
Egyre magasabbra emelkedik, mígnem eltűnik a bársonyfekete égbolton.
Már-már örömkönnyezve hajtok tovább.
A visszapillantóba nézve próbálom elcsípni távolodó alakját. Csak egyetlen másodpercig hadd lássam még!
Az út elkanyarodik, kövérellő koronájú fák szegélyezik kétfelől. Balomon kaszárnyaforma épület sejlik, az ablakaiból kiszüremlő, sárgás lámpafényeket elnyelik az alagútszerűen összehajoló lombok. A jobb oldalon kocsik parkolnak.
– Ez lesz az – szól Daniel.
Lassítok.
A járgány orra beúszik az egyik fölénk magasodó, terebély levélszoknya alá, s az még a sötétben is képes árnyékot vetni ránk.
Ezen komor árnyékból válik ki és zuhan alá valami jócska feketeség.
Lidércálmodom!? Miféle rémmesei, elátkozott vidék ez?!
Most meg egy griff?!
Hisztérikusan fékezek.
Midőn az alászárnyaló test a fényét szerteszóró reflektorok hatósugarába ér, gyanús formát ölt.
A csotrogány visító gumikkal lassul.
A felénk hulló teremtmény viharosan nagyobbodik.
Azután embernyivé növekszik.
Landol a szélvédőn. Az üvegtábla rianásszerű robajjal pókhálóssá repedezik.
Reflexből hátrafeszítem törzsemet.
A test nem zúdul tovább. Felfogja őt a haláltusázó ablak.
Óriásira tágult pupillájú bagolyszempár mered az arcomba, vagy csak én látom madárénak, megszokásból.
Az égi jövevény a megroppant üveghez lapított orral, közvetlen közelről bámul rám.
Előredőlök.
– A francba! – nyögöm, kiböngészvén a kamikáze arcvonásait.
– A francba! – ismétlem egy másodperccel később, amikor a hátunk mögül össztűzszerű golyózápor zúdul a karosszériára.
Gázt adok.
Kapaszkodj! üvöltöm, vagy csupán lélekben kívánom.
Donald – megkímélt állapotban rendelkezésemre bocsátott – csotrija szűkölő abroncsokkal megugrik. Riszáló farral, csúszkálva rohan előre.
A szélvédő ellenoldalán heverő Zsöti vadul kapaszkodik az ablaktörlőlapátba.
Nemigen látok tőle. A tropa üveg is zavaróan csillámlik.
Az utánunk siető lövedékek a járgány fémrészein csillagszóróznak.
Belloq letekeri az ablakot, és viszonozza a tüzet.
A csimpaszkodólapát rohamosan fárad.
Azután elhajlik.
Mígnem az úttest felé csúszó Bye kezében marad, s ilyképpen haszontalanná válik. Ő azonban el nem engedné semmiképp.
A lapátot szorongató viking kirakatbábuként hánykolódik előttem.
Szabad kezével kétségbeesetten hadonászva elkapja a tető peremét, és megfogódzik abban. Hasával, combjával a kasznira tapad. Látom, hogy beszél hozzám, bizonyára nem is halkan, és feltűnő nyugtalanul, ám szavát nem értem a bömbölő motortól és a lövések dörejétől.
Daniel ledobja kiürült stukkerét. Átnyúl előttem, kikapja hónom alól az enyémet, és azzal folytatja az elrettentést.
Lóhalálában távolodunk a darázsfészek épülettől.
Az út elkanyarodik végre. Mégsem érzek jelentős megkönnyebbülést.
Lelki szemeimmel látni vélem, amint a mögöttünk hagyott lövészek a kocsijaikba vágódván utánunk zúdulnak.
Nem-lelki szemeim előtt Zsöti élethalálharcot vív a gravitációval.
– Fordulj balra! Gyorsan! – utasít Belloq.
Zsigerből engedelmeskedem, jóllehet falszerű sötétség tornyosul mellettem.
Azután kiderül, a tájékozódózseninek igaza volt: az éjfalban rés nyílik előttünk.
Keskeny, kátyús ösvényen zötyögünk az erdő mélye felé.
A pattogtatott testű Zsöti erősen zörög a motorháztetőn.
– Kapcsold le a lámpát! – jön az újabb parancs.
Megteszem.
Ettől fogva a kormánykereket se látom.
Nyomom a gázt, képzelt egyenesben tartom a kocsit.
A hullámvasút jellegű csapáson huppanó huppanót követ. Koponyám kezdi megszokni a tető ritmikusan ismétlődő ütéseit.
A világtalanságnak hála, hipotézisem sincs Bye sorsáról. Meglehet, rég elhagytuk a pasast. Még az sem kizárt, hogy ő volt az egyik döccenő.
– Be a bokorba! – szól Daniel.
Bár nem is sejtem, hol a bokor, belemegyek.
A csotri orra elmerül a csalitosban.
Elnémítom a motort.
Kikecmergünk az ég alá.
– A rohadt életbe! – füstölög a közelben egy ismerős hang, bár jócskán lefojtva. – Húsz tojásért vetted a jogsidat? Szedjetek ki innen!
– Honnan? – érdeklődöm, az átéltektől bágyadtan.
– Szedd ki magad! – javallja Belloq. Odébb vonul, és telefonra kap.
A messzi flaszterúton bősz autósor suhan tova. Reflektoraik távolodtával visszafeketül az éjszaka.

 

 

Hosszas, lármás küzdelem után Bye – vagy az árnyéka – előcsörtet a bozótból. Leszaggatott szederindák csimpaszkodnak ruhájába, hajába, körötte kígyóznak, arcába csápolnak. Úgy fest, akár egy szürrealisztikus polip. És dühöngésesen hadakozik, hogy lebontsa magáról a tövises hajtásokat. Hasztalan.
– Mit műveltél már megint, te kényszerzubbony-szökevény?! – firtatom, infarktusközeli állapotban.
Járgányunk, helyzetünk bekátyúzott, skulóinkból alighanem kifogytunk. Itt állunk az Isten háta mögött, üldöztetésnek kitéve. Minek örüljek?
– Meglátogattam Carfanót – feleli hetykének szánt hangszínnel, a tenyerébe fúródó tövisek döféseitől sziszegve. – Látván a ház körül veszteglő milliónyi kocsit, elővigyázatból nem zörgettem be. Inkább felmásztam egy fára, onnan átléptem a legközelebbi erkélyre, és benyitottam.
– Hová?
– Valami szobafélébe. Sötét volt. Sejtheted, mit éreztem, amikor őrjöngve nekem ugrott egy böhöm kutya, IRA-nál vagy háromszor nagyobb. Masztiff lehetett. Lecsináltam az Achilles-ínamat! Az életemért harcoltam. A klónok ránk nyitottak. Leráztam a vérebet, és távoztam erkélyen-lombon át. Azután lehasadt alattam egy tutinak ígérkező faág! Te meg majdnem elütöttél! De igazából az a megbocsáthatatlan, amit ezután műveltél velem! Jézusom, IRA! – kap a fejéhez. Ígyként a tenyeréből a homlokába implantál néhány szedertövist. Felordít kínjában. – Ott maradt a farkas! A kocsimban! Érte megyek!
– Nélkülem – hagyom rá.
– Ne rezelj be, bébi! Az egész bagázs eltépett belváros iránt. Hallottam a motorbőgést. Az volt az egyetlen jó ötleted, hogy letértél az útról!
– Hol hagytad az ócskavasadat? – kérdezem alkukészen.
Bagoly huhog a közelben.
Nem lehet más, csakis a Bagoly királynő. Azért jön, hogy tudassa: megóvott életéért cserébe három kívánságomat teljesíti.
Szerény leszek. Azt fogom kérni tőle, hogy Zsötit varázsolja ki a sorsomból, például változtassa őt villamosbérletté, netán szalonnává, esetleg rave zenésszé ez esetben többé nem lesz dolgom vele. Donald csotriján hegedjenek be a sebek. A megifjult járgány röpítsen el minket egy szebb, régebbi világba.
A bagoly tovább hallatja hangját. Úgy saccolom, kétméternyire lehet tőlem.
Mi lesz már a varázslással?!
Meglehet, nem fair: türelmetlenségemben már-már stukkert rántok, hogy hamarabbi csodatételre bírjam őbubóságát. Csakhogy Daniel kölcsönvette a pisztolyomat, és legfeljebb egy-két golyót hagyott benne. Marad a szép szó, mint a mesében.
Ekkor a rekedtesen huhogó lény előtrappol a csalitosból. Borostyánszemű tollbokrétára számítván, felemás gyönyörűségemre szolgál, hogy Cyd áll előttem.
Bye összerezzen. Belloq leereszti a stukkert.
– Ne lőjetek! – szól a manó. – Reméltem, érthetően jelzem nektek, hogy barát közelít. Gondoltam, a baglyot pedzeni fogjátok, mert az őshonos. Legközelebb majd zebranyerítek, fókaugatok, vagy hiénaröhögök, hogy tudjátok: én jövök.
A bozót zörög mögötte.
Cyd hátraint.
– Nem vagyok egyedül. A háztól loholtunk utánatok. Szép kis megbízást adtál nekem, Denisa! Hogy a rossebbe kémleljem ki a klónokat, ha a kis balkezed folyton csak katyvaszt csinál?! Miért nem hibernáltatod a gyereket néhány száz évre? Neked is örökké csak láb alatt van!? Na, a mandrók zöme elporzott kocsin, abban a hitben, hogy utolér benneteket. Várható ám, hogy rövidesen, habár lógó orral, ámde visszatérnek. Szerintem nektek Carfano kéne. Majd mesélek a mandróról. Most menjünk vissza, és piszkáljuk ki őt a rejtekéből.
– Szerintem inkább távozzunk vert hadakként – javaslom.
– Nem ismerek rád! Ha még egy darabig megtartod a kis balszerencse-malacodat, tökre el is gyávulsz.
– Wyne-ék útnak indultak – közli Belloq.
– Hát akkor szólj nekik, hogy feküdjenek vissza! – csattan Cyd. – Minek ide a kommandó? Ellopjuk Carfanót a sasfészkéből. Kiszedjük belőle, amire kíváncsiak vagyunk, és kész. Voltaképp mire is vagyunk kíváncsiak?
Mielőtt felelhetnék, a következő versenyző is kibontakozik a vadrózsa- és szederindából.
Nyúlánk, színizom lány magasodik elénk.
– Hello – ragozza, sötét overalljáról tüsköket szedegetve, rá jellemző hanyagul. – Mit kupaktanácskoztok annyit? Menjünk vissza, hogy mielőbb végezzünk. A dokim a lelkemre kötötte, hogy legalább tizenkét órát aludjak naponta.
– Beteg vagy? – aggódom.
Arra gondolván, hogy holnap elmegyek Schweitzerhez. Azután majd – Isten őrizzen ettől mindkettőnket! – összehajolunk a leleteink fölött Daliával. Esetleg tologatjuk egymás infúziós állványát.
– Beteg a fene – mondja. – Na, gyerünk!
– Sehová! – rikkant Cyd, Belloq vállát kopogtatva. – Előbb töröltesd az armadát!
– Tudatom Wyne-ékkal a fejleményeket – közli a szólított. – De nem fújom le a jövetelüket.
– Rühellem a zsarukat – füstölög a manó. – Összvissz Denisát szeretem, na meg téged is bírlak. Persze, nehogy félreérts, nem vagyok ám túl buzerántos! Na, lépés, indulj! Állj! A balod itt marad!
– Mármint én? – hörren Bye.
– Te, te!
– Hagyd, majd én drillezem! – szól Dalia.
Útnak indulunk.

 

 

Nosztalgikusan szép: idejét se tudom, mikor voltunk együtt legutóbb.
Legelső találkozásunkra már alig emlékszem. Törmelékesen rémlik a múltból, miként ismertem meg a harcművésznőt. Dalia hazakísérte rémüldözős pasasát, ám a visszaúton megtámadta őt egy közveszély benga, hogy drámai harapásokkal végezzen vele. A lány szembeszállt az országosan körözött, negyvenhatos lábú kannibállal. Harci rikkantásokat hallatva, szakozva, bukfencezve és rúgogatva, addig-addig fárasztotta a nőölésben amúgy szerfelett rutinos fickót, mígnem az végső elkeseredésében a vonat alá bágyadt.
Engem akkoriban szerettek volna félretenni kis időre naná: a Főnök, Belloq és Wyne, ezért aztán bemutattak Daliának, hogy drogbárózás helyett vele kószáljak az éjben, garázda figurákat összeszedegetve. Laco és Ackerer kísérgetett minket, ránk vigyázólag. A lány gyakorta beléjük csípett, de verbálisan is inzultálta őket. Előbb Laco, majd Ackerer került a trófeakollekciójába. A hajmeresztő szövegű, jócskán cinikus, nem enyhén szexmániás, akrobatikusan verekedő Dalia kisvártatva már nyakig merült velem az ügybe, melyből kiiktatni próbáltak, egészségem védelmére hivatkozva. Bomba csapat voltunk. Később Dalia aktív szerepet játszott a lankatag polgárőrség ténykedésének felpezsdítésében.
Azután szerelmes lett, nem akárkibe: Férfiba. A próbatétel-pasas következtében személyisége jócskát változott. Felhagyott a vérfeminista szövegekkel, monogámmá vált, időnként verselt. Nekem azért könyörgött, fékezzem meg, ha netán igent akarna mondani a vágyva várt kézkérésre. Azután így rimánkodott: kérlek, próbálj velem együtt kitalálni valami kitérő választ, amit az anyakönyvvezetőnek adhatnék, olyat, ami az ő szemszögéből nézve igent jelent, ám amiről te meg én tudnánk, hogy voltaképp: NEM!
A kézfogó azóta se került szóba. A nyughatatlan titkosrendőr pasas hazatért az óceánon túlra, és újfent veszedelmekbe keveredett. Jelenleg költséges – telefonszex-jellegű – távhívások jellemzik kapcsolatukat.
– Mi újság? – kérdezem, Dalia mellé felzárkózva.
Futólépésben cserkészkirándulgatunk egy hepehupás csapáson, feneketlen sötétségben.
– Neked elárulom, már úgyse sokáig tarthatom titokban – sóhajtja. – Gyereket várok.
– De hát Marcel már vagy három hónapja elment – lehelem.
– Három hónapja és egy hete, összesen tizenhárom hete, azaz kilencvenegy napja nem láttam őt, de másodpercre is pillanatok alatt át tudom számolni, ha kívánod. Egyébként tizenhat hetes terhes vagyok. Eleinte nem örültem, majdnem felkerestem egy titkos magzatelhajtót. Na jó, elgyónom: már a bibircsókos arcú, gombás körmű némber viaszosvászonnal izolált konyhaasztalán feküdtem, és ő éppen a bablevesfőző kuktafazékból markolászta elő puszta kézzel a füstölgő angyalcsináló eszcájgot, amikor rádöbbentem: gyereket akarok Marceltől. Akkor is, ha szálegyedül nevelem föl, akkor is, ha Marcel szakít velem. Mindenáron! Már csak azt sajnálom, hogy te sehol se vagy. Pedig oly szép lett volna, ha együtt vonulunk be a szülészetre, közös babazsúrokat tarthatnánk... Még mindig nem adtad be a derekadat?
– A derék be van adva – sóhajtom. – Marcel mit szólt?
– Ez nem telefontéma. Majd megtudja, ha visszajön. El ne áruld bárkinek is!
– De neked napi tizenkét órát kéne aludnod, az imént közölted. Veszélyes helyre tartunk.
– Nem eshet bajom – feleli. – A jósnőm megmondta, elélek vagy nyolcvan évig. Azt is, hogy lányom lesz, Vivica nevű.
– Ramona a jósnőd?
– Nem, Cassandrának hívják. Kicsit vészterhes művésznév, de jó a csaj. Elkérte a fenékig érő hajamat. Azért viselek Jeanne D'Arc-frizit, mert kellett a hajam a varázsláshoz. Amivel visszabűvöli hozzám Marcelt.
– Jézusom! – nyilvánítok véleményt.
– Cassandra nem kókler. Amikor elmentem hozzá, rám nézett, és perfektül elmesélte az életemet. Azt is tudta rólam, hogy a terhesség kiderültekor mit műveltem magammal. Felmásztam a szekrény tetejére, és leugrottam onnan, kábé kétezerszer. Harmincszor átúsztam a jeges folyót, orrvérzésig ugróköteleztem és szaunáztam, sőt, egy teljes napig rázódtam a Ciklonon a Vidám Parkban. Cassandra szerint erős, egészséges lányt fogok szülni. De azért, ellenintézkedéseimre visszagondolva, jól megijedtem, és megnézettem magam doktorral is. Minden vizsgálat negatív eredménnyel zárult. Még hogy tizenkét óra horpasztás...!? A terhesség nem kórállapot. Az csak mese, hogy végig kell pihenni, nyafogni, zabálni. Ha szembejönne velünk egy szentjánosbogár, nézz meg a fényében. Madonnai lettem: szép a bőröm, derűs az arcom, telt a mellem, életerő és öröm feszít.
– Gratulálok. De azért szólhattál volna Cydnek, amikor idehívott, hogy ma nem mehetsz vele pofonzsúrba, akármiért. Kitalálhattál volna egy könnyű lefolyású kolerát, havibajt, övsömört.
– Nem eshet bajom – ismétli.
– Meg kéne mondanod Marcelnek.
– Vivicát? Megijeszteném.
– Szerintem rögtön iderepülne, hogy még egyszer lásson karcsún. A legtöbb pasi úgy tudja, egyébként élettapasztalatból, hogy a női alak az első terhességig tart, és azután egy hóemberrel fognak együtt élni.
– Gondolod, hogy idehozná őt a babahír?
Bólintva vállat vonok.
Iménti szavaival fájdítom a szívem: időnk elérkeztével együtt vonulhatnánk be a szülészetre. Klasszisokkal ábrándosabb, mint egymás infúziós állványának tologatása.
A következő pillanatban kocsiraj söpör el mellettünk, a csalitos túlfelén. Az immár jócskán megközelített épület előtt elnémulnak a motorok, elsötétülnek a lámpák.
– A rohadt életbe! – mordul Bye. – A kutyám!
– Ne rosálj be, elhozzuk a kutyádat! – közli Cyd magabízón. – Aztán beadjuk egy menhelyre, mert nincs jó dolga nálad. Csakcsupán azt nem értem, bizonyosok hogy merhetik rád bízni az egyetlen nejüket!? Te Denisa! Nem kötöttél mostanában vérmesebb összegű életbiztosítást? Mennyit lehet örökölni utánad? Gyanakszom a mandródra!
Belloq csendet int.
A Carfano házával szembeni parkolóból szórványos motorbrummogtatás, kocsiajtó-csapkodás hallszik. Zseblámpák fénykörei villannak.
Azután két járgány útnak indul, csaknem lépésben.
A klónsereg maradéka körülözönli a házat. Átlámpáznak minden bokrot, lombkoronát, majd az épülettől távolabbi területre is kiterjesztik a kutatást.
Nem fegyvertelenek. És felénk tartanak, minket keresvén.
Jócska spéttel bár, de ráéreztek: nem jutottunk messzire az aranymosó szitává lőtt kocsival, a motorháztetőn lebegdező potyautassal.
Úgy rémlik, Carfanóé a klón- és heródestenyészet. És biztosan nagy a kereslet rent a kártékony-szolgáltatásaira. Különben kevesebb gyöpfejűvel venné körül magát, mert ezeket bizony etetni kell, nem is akármivel az ökölagyúak nem kaszált füvön, spenóton tengődnek.
Immár rettentő szívesen venném, ha Sfinx tájékoztatna arról, mi is zajlik körötte.
E felvilágosítás híján engedelmeskedem Belloq néma jelzéseinek, és megkushadok a dudvában. Társaim eltűnnek mellőlem.
Robotpilótára, macskaszemre kapcsolok.
A szétszóródott klónok felhagynak a lámpavillogtatással. Eszükbe juthatott, milyen remek célpontot nyújtanak ekként. Zajtalanul kotorásznak a vegetációban.
Az a szerény feladatom, hogy ejtsek el közülük néhányat, lehetőleg kriptai csendben. Ha adoptáltam fegyverüket, tépjek a házhoz. Addigra Belloqék is ott lesznek, és bemegyünk szépen, elletmondást nem tűrően a főköztörvényesért.
Gyanítom, Wyne-ék is szimatoltak a klónfőnök után. Az isteni Daniel nem sokat kérdezgetett, midőn közöltem vele, hová invitált Zsöti. Tán abban bízott, hogy a szájhérosz Bye nem merészkedik a fegyveresekkel zsúfolt házba, és nekik marad a falat. És persze, többé-kevésbé igaza is lett.
Lapítok a gyomban.
Egy klón egyenesen felém lépeget. Egyik kezében rúdlámpát szorongat, a másikban stukkert. Használt zoknival kitömött fejében ártalmas gondolatkísérletek kavarognak.
Kissé odébb hernyózom. Ujjaimat a frissiben szerzett husángra fonom. Meg kell várnom, amíg a fickó elmegy mellettem. Ha szemből támadnék rá, kitenném magam a fegyverének, és kiálthatna is.
Az elképzelés csinos, mint a legtöbb elmélet.
A gyakorlatban nem működik, és ez így életszerű.
A fickó az utolsó előtti lépésnél letér eddigi nyomvonaláról. Immár nem sétálhat el mellettem.
Nekem jön.
Elbotlik az elé tartott dorongban. Mielőtt felmérhetné a helyzetet, halántékon suhintom.
Zokszó nélkül terül el, kismértékben a dudvában, nagymértékben rajtam.
Ám mert az élet nem épp túrós palacsinta vaníliásodéval, az eszméletlen klón zuhantában a ravaszba kapaszkodik, és még a zseblámpát is felkattintja.
A lövés robaja a kozmoszig elhallatszik. A lámpafény pedig úgy vonzza a válaszgolyókat, akár a pilléket.
Kikúszom a bio-hegyomlás alól, és hasmánt tovaszállok egy vastag törzsű fa felé. A fedezékbe hemperedve azt tapasztalom, hogy iszappal gazdagon kibélelt vizesárokban kerestem menedéket.
A felriasztott klónok kitartóan lövögetnek utánam. Kéregdarabkák szemetelnek a hajamba. Mélyebbre húzódom a mocsárban.
Arra gondolván, ilyesmi csak Bye-jal történhet. Úgy rémlik, engem is gondjaikba vettek a pasas pechcsillagai. Felidézek egy bajelhárító mantrát, és magam elé mormolom.
Azután kilesek a dermesztően hideg vízből.
A társai által, merő hevülékenységből ripityommá lőtt bérgonosz kezében ekkor alszik ki a zseblámpa.
A fegyverek elnémulnak.
Baljós csend terül a tájra.
Igyekszem nem belefogvacogni.
Kiutat keresek a vizesárokból. Hívogató bokorsor húzódik mögöttem.
Óvatosan arrafelé kapaszkodom. Bár próbálok minél halkabban lubickolni, érzésem szerint a szomszéd falu népe is felneszel ama perverz hangra, melynek kíséretében kicuppanok az iszapból.
Elkígyózom a füvön, borztempóban beásom magam a bokor alá.
Látom, amint néhány merészebb klónárnyék felém somfordál a sötétben.
A következő pillanatban diadalmas kürtkoncert hallszik azon hely felől, ahol Donald kocsiját hagytuk.
A keresésemen fáradozó klónok örömujjongásban törnek ki, és egyszerűen felhagynak velem.
Meglehet, a fickók tévkövetkeztetésre jutottak, miszerint társuk magától botlott el, és reflexből adta le a lövéseket, rajta kívül nincs ott senki, ő meg már nem hibázik többet, megérdemelten jobblétre szenderülvén.
Még az is elképzelhető, hogy a mantra hatott.
Fellélegzem.
Nagyon megbánom. A poshadt vízben tett látogatás közben szörnyű penetrák ragadtak rám.
Valaki felém közelít a bokrok közt. Alig észlelhetően halk, bizarr nyerítését hallván nem kapok fegyverért.
Cyd mellém ér.
– Mi van? – suttogja. – Élsz még?
– Ühüm. Bocs a malőrért.
– Jézusom! – nyögi. – Te nem repülősóval tartod magad eszméleten!
Kezembe nyom egy stukkert.
– Gyere. A mandród már beszivárgott Carfanóhoz.
Védőangyalom a házig mellettem marad. Remekül együttműködünk.
Én a mocsári odőrrel magamra vonom a csellengő klónok figyelmét, Cyd pedig eltilolja őket. Négy ájult fickó marad mögöttünk, mire az épülethez érünk.
És ugyane pillanatban megérkeznek Wyne-ék.
A nagyszerűek csapatának egy része gyalogláb bukkan elő a semmiből. Íziben megrohamozzák és beveszik a klónfészket. Úgyszólván lövés se dördül.
Naná, mert mi már megtörtük az ellenállást.
Amint megszállják a házat, helikopter szökken alá a magasból, és reflektorait bekapcsolva segédkezik a többieknek a menekülők levadászásában.
Alig tíz perccel később elszállítják az összeterelgetett gyepfejűeket. A rohamcsapat eltűnik, ahogy jött.
Csupán Patrick Wyne tart velünk Carfano irodájába.
A killerek diszpécsere középkorú, hajdan izmos, immár szétpuhulófélben lévő pasas. Póznanyakán óriási öszvérfej imbolyog. Tar koponyája középvonalában díszelgő, lapockáig lefutó, tizenkét szál szalmaszínű haja bőrszalagot érdemelt ki e növekedési teljesítményért. Dülledt, fénytelen szeme kéregbarna, vége-hossza nincs orra csaknem az ajkára hajlik.
A nem épp fotómodell küllemű Carfano árvácskakék öltönyben, hasig kigombolt fekete selyemingben gubbaszt íróasztala mögött, bőrtrónusának karfájához bilincselt csuklóval.
Balján a szivárványtarka arcú Bye feszít, csőre töltött stukkerrel a kezében.
Belloq az íróasztal sarkán üldögél.
A karcsú Dalia fel-alá jár a szobában, és terhességét titkolja.
Beléptem harmadik másodpercében valamennyien elfintorodnak.
– Netán csomagküldő cégtől rendelted a parfümödet? – grimaszol a harcművésznő.
– Görényekkel hancúroztál? – kérdezi Zsöti.
– Otthon alszol? – firtatja Daniel.
– Szálljatok le róla! – förmed rájuk Cyd. – Denisa a védencem.
– Inkább egy bakkecskét pátyolgass – nyögi Wyne.
– Volt valaminő okuk a megbilincselésemre? – érdeklődik Carfano.
– Volt – élénkül fel a főkommandós. – De mosttól mi kérdezünk.
A Belloqhoz hasonlatosan indián típusú, szívettépő megjelenésű dalia kérdezgethet, kedvére.
Carfano az ölébe telepedett foxterrier – Bye korábbi benyomása szerint: masztiff – kócos fejét vakargatva, bilincszörgetve mindössze annyit válaszol, hogy csakis az ügyvédje jelenlétében hajlandó megszólalni, és akkor is legfeljebb arról fog mesélni, melyek a kultivált ételei, mi a hobbija, esetleg elárulja, minő szisztéma szerint töltötte ki aktuális totószelvényét.
Mindnyájan tudjuk, Carfano nem szuicid alkat. Megbízóját még akkor sem adná ki, ha megdönthetetlen bizonyítékok ezreivel szembesítenénk. De nincsenek efféléink.
Éppenséggel nem lesz gond elítéltetni a fickót néhány évre. Ám ez esetben nem a főbűnéért vezekelne. A Josy és Myra Sol elleni akcióra nyilván ő adott parancsot a zokni-agyúaknak. Vajon ő kitől kapta a megbízást?
Bár erős a kísértés, nem hozom említésbe Milton Grove nevét. Hallgatólagos megegyezéssel egyelőre úgy teszünk, mintha alapfokon se volnánk tájékozottak gaztettei felől.
Azután Carfanót elviszik az egyenruhások.
Nem várjuk meg, amíg az autómentő elődaruzza a csalitosból a romos Donaldmobilt.
Elhárítjuk a (mélyen alvó) kutyája épségének örvendező Bye fuvarajánlatát, Wyne-ét úgyszintén.
Cyddel vitetjük haza magunkat.

 

 

Dalia mellettem ül a hátsó ülésen, és suttogva vigasztalgat: pár héttel korábban biztosan nem bírt volna magával a közelemben, ugyanis állapota túlfinomította szaglását, miáltal a legcsekélyebb illatingerekre is heves rosszulléttel reagált. Buké-érzékenysége máig fennmaradt, viszont a gyomra béketűrőbbé vált. Mostanában kevésbé aluszékony, fejfájós, sírékony, spleenes és sértődős, mint a terhesség kezdetén. Húsundora enyhebbedik, étvágya javul. Madártej és sárgadinnye a kedvenc étke. Egyszóval kiállta a hormonális próbatételt.
– Tudasd Marcellel – sóhajtom.
– Persze! Majd jól megkapom tőle, hogy visszaéltem a bizalmával, amiért esténte nem a tenyeréről nyalatta fel velem a fogamzásgátló tablettát. Szándékosan estem teherbe, és most ezzel próbálom őt zsarolgatni! Hogy néül vetessem magam!
– Hé, hé! Emlékeztetlek: már alig vagy sértődős. És mégis, színtiszta paranoia, amit Marcel várható reakciójáról tákoltál. Holott ő sose hordana össze kopár lelkületű paskókra jellemző hülyeségeket. Hanem nyílegyenesen megmondaná neked, mi a véleménye a dologról. Ettől félsz? Ki kell bírnod! Szerintem egyáltalán nem a szakítás fog elsőül eszébe jutni a babahírről.
– Nem? – kérdezi, oly bizakodón, mint a vízbefúló, akit arra emlékeztetnek, hogy a közelmúltban háromszor nyert aranymedált pillangózásban.
– Tudom, hogy titok – szól hátra Cyd – Úgy is teszek, mintha nem sejteném, miről pusmogtok, nem is első körben. Ha nekem egy alkalmi tyúk jönne ezzel, akit háromszor meghempergettem a kéjben, kivesszőzném őt a kérőmből. De ha az a bige súgná a fülembe, aki nincs: akit szeretek, hát én örömömben mézeskalács szívet fonnék a tökeimből! Te mit mondasz, Daniel?
– Kapásom sincs, miről beszéltek – feleli a kérdezett. – Dalia helyében merészelném feltételezni, hogy a ded kölcsönös érzelmi megnyilvánulásból keletkezett. Marcel helyében szélütést kapnék, ha kiderülne, hogy megfosztottak apaságom kezdetétől, pont a legkímélőbb, legpihentetőbb időszaktól. Denisa, simogasd meg a barátnőd púpját, hátha szerencsét hoz.
– Még nincs púpom – közli Dalia. – Szerintem ez a gyerek csomagolóművésznek készül. Roppant helytakarékos. A szabócentim még nem is tud a létezéséről.
– Hát, majd ha már nem tartod hétpecsétes, szigorú titokban, nőtársaidtól biztosan kapsz százezer tanácsot – vélekedik Cyd. – Két védőszárnyam van, az egyik mindhalálig Denisáé. A másik alá még bebújhatsz, ha kedved tartja. De akkor téged is hetente lemázsállak, és ígérem: drákói leszek! Nem tűrök nasizást, zabálást, nyávogást, tespedést! Amint egyetlen fölösleges grammot találok rajtad, előveszem a fogyasztó menüt, és betartatom veled, ha addig élsz is! Kedvcsinálóul felsorolok néhány slankító fogást: enerváltleves tojás nélkül, csontfilé, üres besameltartó, csipás tyúkszem, macskabecsinált, egérbajusszal rántott varkocs, zsírjában flambírozott benzinleves, hófehér máj Jóasszony-módra, töltött stukker kibiztosítva. Desszert is lesz, választhatsz: kézigránátalma püré, vérfagylalt szarfé. Remélem, értesz!? Nem tűröm, hogy olyan legyél, akit így emlegetnek: Dalia? Ja, az a csaj, aki szét van szülve!
– Téged hallgatva Denisa már nem is túl büdös – nyögi a titokgazda. – Jó, majd igyekszem nem elhízni.
– Te csak ne igyekezz! Hanem ne hízz el! Különben jön a megtorló menü! Lábgomba gázolajban, fülzsíros kenyérrel!
– Lehánylak – suttogja Dalia.
– Na, ez a zsarolás! Nem pedig az, hogy megsúgod a bébit a szerelmednek!
– Meggyőztetek. Megmondom Marcelnek. Holnap. Vagy holnapután. Legkésőbb vasárnap.
– Nem hiszem el a csajt! – prüszköl Cyd. – Daniel, te láttad őt fél órával ezelőtt! Vacillált egy pillanatig is, amikor a slózikefe háréjú mandrókat kellett pozdorjázni? Kertelt talán? Ragozta? Tökölt? Habozott? Harapta a körmeit? Hát nem! Fogta magát, és lórúgott! Akarod, hogy felhívjam helyetted a mandródat?
– Kösz, majd én – hebegi Dalia.
– Huszonnégy órát kapsz, egy másodperccel se többet! Nem érünk rá ibolyázni! A skac bármelyik minutában megmozdulhat! Ha holnap ilyenkorig nincs elintézve az apaság, kézbe veszem az ügyedet! Ez rátok is vonatkozik, Denisa! Egy hetet adok, hogy terhest jelents! Negatív esetben mához egy hétre becuccolok hozzátok! Petri-csészével, csipesszel, mikroszkóppal, hűtőtáskával, meg ami még kell, addigra utána tanulok! Elegem van a nyavalygásból! Majd én kimozdítom a dolgokat a hullapontról!
– Relaxálj, Cyd – sóhajtom. – Egyébként Carfanóról akartál mesélni.
– Nem megy a mandró a mosti anyatejes, babaszagos hangulatomhoz. A májmétely Carfano mindig tudja, mire van kereslet. Eleinte drogban utazott, de amikor rájött, hogy ez mortális sport, áttért a ribikre. Erőszakkal szedte össze a tizennégy-tizenhat éves vidéki pipiket, úgymond belovagolta, azután továbbpasszolta őket más striciknek. Ha valaki a területére kotnyeleskedik, azt személyesen rugdossa odébb, vagy vérencekkel vereti a sírba. Momentáni vállalkozását testőrképezdének nevezi. Akár hiszitek, akár nem, a budivakaró fejű mandrók őriztek már eminenciás urat és mozicsillagot is! Pedig a fő profiljuk az orgyilkolás. Azt susogják a szellők, hogy Carfano és Grove régi haverok. Előbbi sűrűn szállított jércehúst utóbbi lebujaiba. Grove nősülése vetett véget a bérkislány-bulinak. A feleség tiltotta a csibék kizsákmányolását, mert ő is akként kezdte. Még alig nőtt be a kutacsa, amikor a saját faterja, már ha apa az ilyen, nővé avatta, azután eladta őt egy strigónak. Ez a csaj kiutálta Carfanót a házukból. A haverság persze nem ért véget. Két ilyen topgenya nehezen talál magának vele egyívásút, úgyhogy megtartották egymást. Másfél-két évvel ezelőtt a zsaruk gyanúba fogták Josy Sfinxt egy betöréssel. Bizonyítékuk nem volt, egy súgonctól kapták a tippet. Azt most nem tudom, Sfinx tényleg sáros volt-e, vagy sem, egy sara biztos volt: lecsapta Grove kezéről a tutujgatott asszonyát. Grove úgy gondolta, eleget jegelte a szívében ütött bibit, ideje visszacsapni. Na, ekkor szólt Carfanónak, és az elküldött néhány klozetsikáló fejű mandrót a nőhöz. Ne figyelj ide, Dalia, te most mimóza-állapotban vagy! Szóval a csaj eléggé terhes volt. A mandrók bekopogtak hozzá, hogy ők a küretelők. Az esetben tekintenek el a műtéttől, ha a nő a pasija ellen vall. De ő állatira rühellte már a szenyaságot, végtére sokáig arról szólt az élete, hogy mások terpeszkedtek rajta, tehát csőre töltötte a körmeit. A küretelő brigád irtózatosan elrakta a csajt, és megígérték neki, hogy visszatérnek, ha nem jön meg az esze. Így aztán Sfinx sittre került, pedig a nő, lesz ami lesz alapon, az utolsó pillanatban visszaszívta a vallomását. Gondolom, Sfinxnek volt min jojóznia a hűvösön. A szellők szerint néhány nappal ezelőtt valaki feltörte és kisöpörte Grove dugott széfjét, ahol a nem épp színmakulátlan Sfinx szellemi és a májmétely Carfano fizikai segédletével régebben összerabolt, nem publikus kincseit őrizte. A széffeltörő az eszmei értéken kívül a világon semmit sem ér e szajréval, mert a fukszokat el nem passzolhatja, magára nem tűzheti. Egyértelműen kicsellózás ténye forog fenn. Ennyi. A gladiátorokról eddig mindössze azt tudtam meg, hogy nekik nincs közük a bérgarázdasághoz. Ők egyéb célt szolgálnak. Ezek nélkülöző, lopó-raboló, zsaruilag keresett fickók, akiknek eljött a Mikulás, és gazdagságot, cukormázas jövőt, filmkarriert ígért, persze csak akkor, ha kiérdemlik. Úgy megtetszett nekik a mézmadzag, hogy fanatikusak érte! Kussolnak, mint a hant, napi huszonnégy órát edzenek, bálványozzák a Mikulást! Engem már nem vesznek a csapatba, mert túlkoros vagyok. Holnapra még okosabb leszek.
– Már tegnap okosnak kellett volna lenned, nehogy bajba keveredj az informálódással! – mondatja velem az aggodalom.
A gondos Cyd jóvoltából harmincöt fokosra fűtött kocsiban szemért se fázom, ázott ruháim száradoznak. Mocsárbűzöm rohamosan szilárdul, előbb-utóbb megköt, és akkor megágyazhatok rajta.
– Engem te ne félts, még sosem esett bántódásom! – nagyképűzik a manó.
– És a beton? – firtatja Dalia.
– A betonkor horribilis túlerő volt, és ti legalább félórát késtetek!
– Emlékszel a nagyujjtályogodra? – kérdezem.
– Azt is hamar kicumizta a kamillás dunszt, pedig nem is a nagyujjamban volt! Azóta rengeteget tanultam. Már nem vagyok első vérbálozó!
– Első áldozat még lehetsz – dünnyögöm.
Dalia megérinti a kezemet.
Sötét szemében nyoma sincs a hajdani szúrós villogásnak, egykori, világlekezelő fintorai tovatűntek. Vonásai már-már szelídek.
– Hívj fel holnap este – kéri. – Ha ezt megígéred, órákon belül feltárcsázom Marcelt. Ha nem ígéred meg, akkor még öt-tíz évig elhalogatom, hogy megsúgjam neki a titkot. És nehogy letegyetek rólam Vivica miatt! A maihoz hasonló diétás edzőprogramra a gurulósúly eléréséig bármikor kapható vagyok.
– Ígérem, hogy felhívlak – szólok ünnepélyesen. – Azért beindult ám az óvó-védő reflexem. De nem engedem, hogy elúrhodjon rajtam. Majd arra gondolok, azonos helyzetben mennyit engednék meg magamnak.
– Szükséged lesz rám. A szőke paskó, Tiámo, Ájlávju vagy kicsoda, nem egyszerű kórkép. Hogy cydszerű legyek: majd belovagolom neked.
– Már egész jól bírok vele.
– Ne ámíts, látom az arcodat. Paradicsommal borogasd, az csodát művel!
Cyd lefékezi a kocsit a házunk előtt. Érdeklődve hátrafordul. Külön-külön szemmel tart bennünket.
– A paradicsom? – kérdezi. – Az én arcommal is csodát tenne? Mertmivel, nem tudom, érzékelitek-e, nem vagyok egy David Hasselhoff, se Copperfield!?
– Mézzel együtt paradicsomozz, a pattanások miatt – tanácsolja Dalia. – Ugyanis a méz fertőtlenít.
– A szememre mit tegyek? Merthogy műtésre nem megyek, amíg úgy látok, mint a lézer!
– Napszemüveget – ajánlom. – Még jobb, ha semmit.
– Te még nem vetted észre, hogy olyan a szemem, mint a teleszkóp?! Mint két teleszkóp?!
– Ilyennek kedvellek – súgom. – A szeretet tökéletes plasztikai sebész.
– Jézusom! – feszeng a manó. – Zavarba ejtesz. Nem szoktál te kedves lenni. Bajod van? Na, vesd magad a forró fürdővízbe! Aggasztóan a lelkedre ment a ma esti iszappakolás.

 

 

Azután csíramentesítve, illatosan heverek az ágyon.
Daniel fölém hajol, gyönyörködtet. Sötét íriszéről visszacsillan a melengető lámpafény. Arcvonásai nyugodtak, mosolya szelíd.
Izmos nyakát, széles vállát, feszes bőrű mellkasát, csokoládétábla-kockás hasát cirógatom. Megérintem elképesztően keskeny, kamaszos csípőjét. Tenyérnyi, színizom fenekére simulnak ujjaim.
Eszembe jut – mindig – első találkozásunk. Megnéztem a pasas kellemes arcát, szép kezét, nyúlánk termetét, és kissé felgyorsult a szívverésem. Ekkor ő megszólalt, s tengermély hangja hallatán összeütődtek térdeim. Midőn hátulnézetből is szemügyre vettem a nindzsoid hírbe kevert, egyáltalán nem delta felsőtestű, ellenben áthatóan emberszabású férfiút, konkrétan a csípője vonalát és imponáló sportfenekét, összekoccantak a fogaim, s legott tudtam: eddigi pasim széles ívben dobva van.
Tökéletes, nagykönyv szerinti szexizgalom úrhodott el rajtam. Ám ahogy tellettek-múlottak az idők, és Mogorva a spontán testbeszéden kívül semmi jelét nem mutatta irántami vonzalmának, egyéb erogén zónáim is felbizseredtek tőle. Például az agyam.
Minek eredményeképp gyógyulhatatlan szerelembe szédültem. Megatonnányi energiát feccöltem abba, hogy jaj, át ne adjam magam ezen érzületnek. Hanyatt-homlok küzdöttem, eleve kudarcra ítélten. Ő se laza-hanyagul adta be a derekát. Számosszor próbáltuk takarékra csavarni a hőfokszabályozót, ám az csak a full üzemmódot tűri.
Ramona szólal meg a fejemben.
Boldog, olyan boldog, hogy titkon azt gondolja: meg se érdemli. És ez félelmet olt a szívébe. Fogadja el a szerencséjét, nem kis része volt benne. Élvezze, amit elért, ne rettegjen attól, hogy mindez elmúlhat, véget érhet. Ha egy sikeres ember effélén rágódik, az olyan, mintha a Nap kevesellné fényét-melegét. Egyszóval: pusztító luxus.
A vajákos asszonynak igaza volt.
Ez a kapcsolat az életsikerem. E szerelem, amely lerombolt és felépített azzá tett, akivé válni vágytam. Nélküle máig abban hinnék, hogy az érzelmek szégyenletesek, divattalanok és foggal-körömmel pusztítandók, gúnnyal elrejtendők. Immár megtéveszthetetlenül tudom, mi az igazán szégyenletes, és sűrűn röstelkedem is azok helyett, akik ezt a leckét elhanyagolták.
Daniel megcsókol, összesimulunk.
Az elektrosokkal felérő testi és lelki érintés eszünket veszi.
Sebaj, az ide nem is kell. Önfeledten szerelmezünk egymás porcikáival a dédelgető lámpafényben. Daniel kivilágosodó íriszének szegélye zöldessé válik. Szerinte ugyanezt teszi az enyém is, innen az „akkor-zöld szempár” becézet.
Játszunk. Kezünkkel, szánkkal, bőrünkkel, titokizmainkkal, mindösszes érzékeinkkel vágyunk sürgetésével, s midőn utóbbi fölénk kerekedik, Daniel még tovább játszadozna vele, de immár én is sürgetek. Meglehet, reggel majd felfedez magán néhány tartós rúzsfoltot.
Azután a lámpa szemet huny szemérmetlenségünk fölött. Egymáshoz gömbölyödünk, lábainkat összefonjuk. A testünket bevonó finom veríték- avagy szerelemfilm, hűlni kezdvén, gyönyörű álomba borzongat bennünket.
Érzéki kávéillatra ébredvén, a fürdőszobába röppenek. Megtorpant a tükör. Közelebb hajolok alig hihető képmásomhoz.
Külsőleg nem sminkelek, szükségtelen. Mai sminkem belülről árad, ragyogtat, elhalványítva arcomon az ökölzsúr nyomait.
Oldalnézetből megvizsgálom kövéredési gyanúba fogott hasamat. Hümmentek, igazítok tartásomon. A gyanússág eltűnik.
Zuhanyozom, össze- és szétborzolom a hajamat, egy árnyalattal élénkebbre színezem a számat. Napsütéshez, vérbeli tavaszhoz öltözöm.
Mire elkészülök, Daniel kopogtat az ajtón. Ő már borotválkozott, taj-csizett, és megalkotta a kávét. Szép napot kíván egy kiadós csókkal, majd, érzésem szerint dicsekvőn, felpanaszolja tartós rúzsfoltjait. Kap rájuk lemoshatót.
Amikor említésbe hozza Schweitzer doktort, a konyhába szököm előle.
Nem hagyom elrontani kedvemet, sminkemet.

 

 

A garázsból kihajtván Donaldba ütközünk. Rajongott szomszédom, kebelbarátom és járgánykölcsönzőm – az autómentő által a kapunk elé tett – metamorf kocsija előtt áll, Lót-szerű tartásban.
Belloq lefékez mellette. Kipattanok a Mazdából.
– Nyugi – mondom, agyászoktól felszedett, hipnotikus hangszínnel. – Semmi gond, a csotridat mindjárt elviszi a szerelő. Estére szebb lesz, mint karonülő korában.
– Melyik estére? – nyögi, rám meresztve híg kékségű szemét. Exkollégám, mai napság kedvenc íróm, vérfagylalóan emlékeztet a szintén nem szép, de észveszejtően karizmatikus Donald Sutherlandre. – Ezt eldobhatom! Mákodra, van másik. Kéred? Szívesen odaadom, nekem ma úgysincs különösebb dolgom.
– Kösz, ma Daniel taxiztat. Ne haragudj, semmi baja a kocsidnak, csak pár golyó, meg egy légipostával kézbesült potyautas érte...
– Ne zsibbassz! – förmed rám, majd elnéz a vállam fölött. Alomszéna színű, fakó hajába túr. Lehalkítja hangját. – Rettentően hiányzik a régi melóm, és persze, te is. Nem bánnád, ha veled mennék az irodába?
Zsebre vágom a kezemet, megkeresem zavartan elkalandozott tekintetét, és beleakasztom az enyémet.
– Mesélj! Mitől rettegsz? Megest interjút adsz? Az elől nosztalogsz a yardra?
– Hát igen – sóhajt. – Elővett a szokásos firkászherót. Azok a zsurnaliszták, akik dühöngésesen olvassák a könyveimet, furcsa módon nem rólam írnak, hanem tőlem. Nem mintha bánnám, örömest megosztom velük a szókincsemet. Jut is, marad is. A baj az, hogy az olvasatlan többiek akarnak interjúzni velem, akik csak azt tudják, hogy zsaru voltam, álnéven publikálok, és olyan hammetti izéket firkálgatok. Félhülyére unom magam a felkészületlenségükön, a borítékolhatóan egyforma, íztelen kérdéseiken. Brutálisan idegen alakok fotózgatnak, akik előtt görcsmerevvé fagy az ember, mint az urológusnál. Aztán megjelenik az iromány, amihez egyetlen saját szavam erejéig sincs közöm, mert az a riporter privát kreativitáskísérlete. A fotókon pedig megabájtokkal rondább és rémültebb vagyok, mint a valóságban.
– Te már nyugodtan megengedheted magadnak, hogy szóba se állj velük.
– Mondod te! Az ügynököm viszont arra hivatkozik, hogy Mick Jagger, Jack Nicholson és Stephen King is rühelli a firkászokat, mégis leállnak velük, a hírverés végett. A kólát is vedelik a népek, a Levist is tömegek viselik, pontosan azért, mert a reklámok örökké a köztudatban tartják a nevüket.
– Egyszer majd számold ki, mennyit kaszál rajtad az ügynököd. Ha megvan a végeredmény, fordítsd a pasit háttal magad felé, és vidd be neki a kezdőrúgást.
– Gondolod? De azzal is érvel, hogy az olvasóim kíváncsiak rám.
– A nagyérdeműd szőrőstől-bőröstől megkap téged a soraidban. Én mondom neked, a te szerető szomszédod: sokkal érdekesebb vagy a regényeid szövetébe szőve, mint hús-vérként, aki folyton akkor kezd hatszáz atmoszférával locsolni, amikor a sövény túlfelén napoznék. Én azt is hallom, miket szól egy irodalmár, ha barkácsolás közben melléüt a kalapáccsal, vagy eltörik a kocsiemelője, és a rüsztjére borul a batár. Saját orromtól tudom, milyen szerencsétlenné válsz, ha tüzet kell raknod a flekkensütéshez, hogy számodra a benzin, a kerozin, a petróleum, a lőpor, a dinamit és a gázolaj együtt sem eléggé gyúlékony. Ellenben kihívhattam a tűzoltókat, amikor elhamvasztottad a dolgozófotelodat...
– Te tudsz foteltüzemről? – kérdezi, üvegszín szemmel rám csodálkozna. – Szerintem öngyulladás volt. Vagy valamilyen ezoterikus jelenség. Még nem döntöttem.
– Légy macsó-erős, szeretett szerzőm: pipahamu volt, a tulajdon pipádról. Továbbá nem hinném, hogy az olvasóidat érdekelnék horgászati kudarcaid. Hány halat fogtál életedben?
– Őszintén szólva, egyet sem. Pedig éjjel-nappal pecázok. Előbb-utóbb lesz kapásom!
– Viszont hányszor hajított le a ló? Kinek a bal hátsó felét díszíti patkó alakú tetováció?
– Na jó, a ló tényleg nem hozzám illő állat. Az összes vége szörnyen veszélyes. Rúg, csíp, karmol, harap, a szeme vérben forog. A közép összesékeli a csontjaimat. Úgy zörgők rajta, hogy a nyomorú paripa eszelős vágtába fog, mert azt hiszi, egy szodómiás hajlamú aprópénzváltó automata ugrott a hátára, fajtalan szándékkal. Inkább veszek egy szobatáltost.
– Megtanítunk lovagolni, ha csak addig leendsz épkézláb is – ígéri Belloq a kormány mögül. – Párnássá ülted a fenekedet az íróasztalnál. Denisának igaza van. Mikorra ígérkezett a firkász?
– Tizenegyre – feleli, mélán fogvacogva.
– Tíz ötvenkor fogd kézen a kicsi angyal Gabrielt, és lépjetek ki a kapun. Nézzetek elefántnászt az állatkertben, százegy kutyácskát a moziban, vagy menjetek el az üvegmúzeumba – ajánlom. – Ha nem fogadod meg a tanácsot, és még egyszer ilyen megrettettnek látlak, a következő zsurnalisztát személyesen fogadon helyetted, mint közeli barátod. A karosszékbe kötözöm a pasast...
– ...vagy bigét... – motyog közbe, felcsillanó szemmel.
– ...és addig nem engedem szabadon, de enni, inni se kap, amíg nem végzett legalább egy könyved elolvasásával. Utána feltehet néhány próbakérdést, és ha még ekkor is az unásig ismert igaz-e, hogy zsaru, álnév, hammetti kezdetűekkel jön, dupla lábbal kirúgom, mint reménytelen esetet.
– De ugye, nem beszélsz neki a furcsa dolgaimról? – kérdezi.
– Ugyan, meg se hallaná! Kit érdekelsz privátként?! Hogy éjjel egykor Varázsfuvolát zongorázol, megjegyzem: mellé-mellényúlva, és még teljes mellkasból énekelni sem általlsz hozzá, holmi tűzrőlpattant lánykáról...
Donald szomorú sóhajjal megakaszt.
– Sajnos, tudom: nem vagyok egy Paganini. Se Demis Roussos.
– Ha bárkit izgatna, hogy tök olyan vagy, mint akárki más, a lapmegtöltők régen megírták volna. Vagy mégsem?! Jobb is, ha nem teszik ki izgulatnak a regényeidért rajongókat. Ők jobb sorsra érdemesek, nem kell tudniuk, miket művelsz ihleted révületében. Hogy két tempó közt mélyen bekómázol az úszómedencében, és még azt is átalszod, amíg a bugyborgásodra összerohanó szomszédság szárazra vonszol. Hogy ilyenkor Iris nem meri rád bízni a gyereket, mert feleszed a répapürét, és lángoló csilivel, meg kerítésszaggató Red Bull sörrel kínálod Gabrielt. Hogy az út kellős közepén kiszállsz a kocsiból, és tovalejtesz golyóstollbolt iránt, mivel feljegyzendő gondolat akadt az elmédbe. Hogy te vagy a pasi, aki a járgányban szálegyedül leledzvén beszélget, áriázik, karmesterkedik és röhigcsél. Szintén te borulsz meg időnként, és az emeleti szobádból szélrózsáztatod a kéziratodat, mert annak három mondatával nem vagy elégedett, azután ugyancsak te négykézlábazol napokig a kertek alatt, hogy minden egyes fecnit visszaharácsolj. Te írod meg a legjobb barátaidat, nem egyet tragikomikus figurává téve közülük, vagyis arcátlanul realistán. És dettó te nem könyörülsz a téged provokáló irigyeiden: ők is megkapják tőled valósághű színezetüket, pedig mennyire nem bírják látni azt! Hogy vérmesen szereted nődet, fogadott kisfiádat, összeszedsz minden lelenc állatot és lelket. És nem az a valami, hogy hajdan zsaru voltál, hanem az, hogy milyen. A megszépítő távolból úgy emlékszem, egész tűrhetően ment neked az is, bár regényistaként hatványozottan fenoménesebb vagy. A legiszonyúbb rigolyád, hogy ragaszkodsz a csörömpölős, félre-ütős, lomérett írógépedhez, mintha még fel se találták volna a szövegszerkesztőt, de még a zongorádon is folyton a sorváltókart keresed. Na, vedd olybá, hogy ez volt a rólad készült nőlapi interjú. Még egyszer bocs a kocsidért. Ha az állatkert környékén jársz ma tizenegy tájt, tartsd tágasan a szemedet, mert Ramona, a jós és léleklátó boszorkány szerint arrafelé bujkál a Remo Santis nevű közvész. Ha elbicegne melletted, szólj rám a mobilon. Tehát szenilkém: ne feledd itthon a telefonkártyát, mert számodra a maroktelefon is utópisztikus lelemény.
– Láttam a pofát a reggeli újságban. Meg a banyáról is olvastam valamit. Azt állítod, hogy a Skalpoló az állatkertben dekkol? – szörnyed rám Donald.
– Nem állítom, és nem konkrétan a majomházban, de nem is ilyen előkelő környezetbe való. Ramona víziójában egy raktárépület szerepelt bújtatóhelyként.
– Az állatkertnél tényleg van vagy kétezer depó – bólint, cseppet sem szórakozottan. – És a város egyéb pontjain még százannyi. Miből gondolod, hogy éppen ott lehet?
– Most jutott eszembe, az elefántnászról. Ramona azt mondta, furcsa zajok szüremlenek át a tejüveg szellőzőablakokon. Mi lehet furcsa egy városi fül számára?
– Hát egy ilyen látomás semmiképp – feleli, furcsán vigyorogva.
– Rendben van, nézz hülyének – vonom a vállamat. – Bár nem méltányos. Szóvá tettem valaha is, hogy némelyik akciójeleneted kivitelezhetetlen a valóságban?!
– Majd akkor tedd szóvá, ha azt állítom, hogy tankönyvet írtam, nem regényt. Arra azért kíváncsi volnék, hány embert rendelnek ki raktárrazziára, amikor elmeséled a Főnöknek Ramona vízióját.
– Ha viszont ennyire hülyének nézel, jócskán túlbecsülsz. Képzeled, hogy odaállok a Főnök elé e teóriával?! Amiben magam se hiszek? De azért minden figurát alaposan végy szemügyre arra jártadban! Marhára elkéstem miattad. A kis asszisztensem unalmában már biztosan felszedte a szemeket a harisnyáján.
– Hallom, jó srác.
– A pletykafészek Belloq! Eszméletlenek vagytok, ti férfiak! Este átmegyek hozzátok, és ha megtudom, hogy tizenegykor itthon voltál, büntibe térdepelsz!
– És ha szellemes marhaságokat felelgetnék a firkásznak? – kérdezi, gyáva megalkuvásra hajlón.
Megragadom a vállát, és keményen a szemébe nézek.
– Bármilyen műfajú kommunikációhoz partner kell! A szellemes felhangúhoz kifejezetten humorérzékeny beszélgetőtárs kívánatos. Nem az a bajod, hogy többnyire csupán interjúdonornak használnak?! Miért pont ma néznének embernek?! Cserélj ügynököt, és söpörj az állatkertbe!
A hírharang Daniel egyetértőleg bólint végszavaimra.
Homlokon csókolom Donaldot, és a Mazdába huppanok.
– Egy gyors szexmenetre még kapható vagyok, de aztán tépj a lóerőkbe! – rendelkezem, ijedt pillantást vetve az órára.
– Ugye, te is hallottad?! – firtatja a csaknem mindig észnél lévő Belloq.
– Igen, hallottam – felelem, tovább nem is titkolva növekvő dühömet. – Mielőtt ezerképpen kasztrálnám Zsötit, látnom kell a Ramonáról szóló írást.

 

 

Fúriaként rontok az irodába.
Észlelem a székemen ücsörgő feljebbvalót, teljes életnagyságában. Örvendek is a Főnök ottlétének, mivel majd egy hete nem részesültem személyes társaságában.
Ám pozitív érzületeimet elfojtva, egyenesen a jégkrémet harapdáló viking torkának ugrom. Tudván, hogy hétálmú kutyájától akár hamburgert is fasírozhatnék belőle.
– Mit műveltél, te mineknevezzelek?! Védd magad, ugyanis gyújtóssá rúgogatom a lábközi szférádat: azon szervedet, amelyet rendszeresen összetévesztesz az agyaddal!
– Ne ilyen intellektuálisan, mert nem tudlak követni! – szól rám Bye a szénlapát méretű jégkrém mögül. – Úgy értsem, hogy tökön rúgnál? Na, és mi bajod van csekély férfiasságommal?
– Nemcsak férfiasságként csekély az! Agymunkára kifejezetten törpe! Nem beszéltelek le arról, hogy Ramonára mászasd a firkász barátnődet?!
– Nem mászott rá.
– Dehogynem! – Széttárom a corpus delicti napilapot, és egyetlen mozdulattal áthúzom Bye fején. A szakadó papír recsegése muzsika a füleimnek. – Mit nyertél e hülyeségen?
A figyelmes tekintetű Főnök felé fordulok.
– Ha még nem látta az ominózus sajtóremeket, elárulom, arról szól, hogy a Ramona nevű múlt-, jelen-, jövő- és léleklátó asszony, aki már nem egy ízben bizonyult okosabbnak a zsaruknál, ezúttal a Remo Santis nevű nőhalál hollétét segít felfedni nekünk. Ezen információ Bye-t talán egy udvarlásmentes numerához juttatja, Ramonát viszont életveszélynek teszi ki!
– Na és?! – legyint a viking, ütemesen horkoló kutyája elé hajítva a bébibugyiszínű jégkrémmaradékot. – Nem tök mindegy, mi lesz a nővel? Úgyse vettük semmi hasznát! Csodálkozom rajtad, hogy bedőltél egy szélhámosnak!
– Nem érted, miről tajtékzom?! Nem saját érdekemben féltem Ramonát, hanem önmagáért! Nem szeretném, ha ő lenne a következő áldozat!
– Ugyan már! Nem jelent veszélyt Santisra nézve! Mit mondott róla? Hatalmas nullát érnek a látomásai! Combseb? Bazi hodály? Láda? Szalma? Mi igaz ebből? Semmi!
– Oké – sóhajtok higgadtabb tónusban. – Mivel bajba keverted a nőt, légy lovagias, és óvd meg a szubhumántól. Nem hiszem, hogy Ramona örülni fog a társaságodnak, de mától nála töltöd az éjszakáidat, amíg Santis szabadlábon lófrál! Egyébként a combseb halál igaz!
– Ne mondd! Talán bizony te lőtted combon? Mert nekem olybá tűnt, hogy csak dísznek tartogattad magadnál a stukkert, amikor megleptük őt a házában.
– Belloq sebesítette meg a pasast.
– Igazán? – vicsorgat. – Belloq helyett mondj inkább Andersent, vagy Grimm fivért. Jobb, ha tőlem tudod: a pasid hazudik!
A Főnök megköszörüli a torkát.
– Santis golyót kapott a lábába, miközben elmenekült a motoron – közli. – A technikusok fél liter vért itattak fel utána. Azóta a labor leszögezte, hogy a Seraf Pernelen ejtett harapási sebekben talált nyálból kimutatott, a lányétól eltérő összetételű vér Santisé. Valószínűleg ínygyulladása van, vagy a közelmúltban húzatott fogat, esetleg őrjöngés közben elharapta a nyelvét, ezt majd a további vizsgálatok döntik el. Cameron, maga adta ki Ramonát az újságírónőnek?
– Igen. Nem! Én csak annyit mondtam a vaginak, hogy létezik egy kókler spinkó, aki a hiszékenységből él, és bennünket is megpróbált beetetni a látományaival.
– Ez a Melodie aláírású bige járt egyáltalán Ramonánál, vagy a te ujjadból szopta e tenger hülyeséget? – kérdezem, tudván tudva a választ, miszerint: nem, a firkálgató nem járt az interjúalanynál.
– Mi ez? – nyögi Bye. – Kihallgatás?
A Főnök az asztalom lapjára könyökölvén gúlát formáz az ujjaiból.
A középkorú, hajdan napfényszőke, mára zsemleszínűre fakult hajú pasas megismerkedésünkkor fölöttébb érdekesen kopaszodott. Haja már csak mutatóba volt, tarkótájt, halántéknál és fül mellett. Továbbá jégpálya felületű koponyájának középvonalában árválkodott egy hosszúra növesztett, félujjnyi vastagságú, kószálékony természetű tincs. E fürtöcske rendezgetése kötötte le örökös elfoglaltságra vágyó ujjait. Miután megleptem őt egy tégely hajzselével, a nyughatatlan kezek munka nélkül maradtak. Nassolás következett: rumos meggy, csokoládé, ropi, keksz. Minek folytán kisvártatva jelentkeztek a túlsúlyosság belszervi és esztétikai tünetei. A Főnök egy napon elpanaszolta: felvettem egy úszógumit, és az hozzám nőtt, felfeküdtem egy gumimatracra, és azt se tudom levakarni magamról.
Bólogattam, mert hiszen láttam alakváltozásait. Ezután jó darabig pitymallatkor kelt, hogy még többet kocoghasson, de persze feleannyi sportot sem bírt, mint korábban. Majd a nasst félrehajítva origámizni kezdett, a tulajdon kezével. Múlt ősszel titokzatos vigyorral vonult el hosszabb szabadságra. Midőn előkerült, csupán a tapintatlanabb munkatársak firtatóztak feltűnő változásai láttán. Részemről nyikkanás nélkül vettem tudomásul adoniszi formáját, és a koponyáját homloktól tarkóig összefüggően beborító gyapjat. Nem csatlakoztam az ízetlen élcelődőkhöz, akik tudni vélték, hogy hajátültetés kizárólag saját szőrzetből lehetséges, a saját és a szőrzet szócskát erőst hangsúlyozván, s közben áthatóan fürkészték a rendkívüli vehemenciával göndörödő fürtöket.
Számomra hótt közömbös, honnan származik a gyapj. Az a fő, hogy méltán kedvelt főnököm homloka kisimult, kedélye vidor, és a kényszeres ujjropogtatásból, -fonogatásból csupán a gúlaépítő mánia maradt vissza. Zsíros bőrű, ránctalan arca, bögre kakaóra emlékeztető barnaságú, meleg tekintetű szempárja, széles cimpájú orra, húsos szája, dohányfüstundora, atyai kedvessége és a világhoz való jóindulatú viszonya nem változott. Becézete igen. Egyre többen nevezgetik őt Sámsonnak.
– Cameron, feleljen Denisa kérdésére!
– Melodie nem járt Ramonánál. Felhívta őt, és leendő ügyfélként csevegett el vele. Ami végül is interjúval egyenértékű.
– Ez enyhén szólva alattomos, de ha összefér Melodie etikájával...!? – von vállat a Főnök. – Az enyémmel nem kompatibilis. Estes az újonnan megismert tények fényében azt javasolja, hogy mindazok, akik Santis üldözésébe kapcsolódnak, őrizzék meg névtelenségüket, mert könnyen kiválthatják a fickó bosszulási tébolyát. Laza sajtóerkölcsű barátnőjét küldje el hosszabb nyaralásra, még jobb, ha továbbképzésre meneszti. Maga pedig kérjen elnézést Ramonától. Ha a bocsánatát elnyeri, ajánlja, fel neki a szolgálatait.
Bye horkantásszerűen lélegzik.
E hang még az ötven méter mélyen alvó IRA szeméből is kiüti az álmot. A farkas talpra támolyog, és körbeszaglássza agóniagyanús gazdáját. Azután visszaomlik a padlóra. Felfedezi a jégkrémtócsát, egyetlen nyelvsuhintással eltünteti. Szétrágja a pálcát, és hosszas vakaródzásba merül.
– Denisa, gondolom, már a tudomására jutott: Wyne-ék is dolgoznak a Sfinx-ügyön. Remélem, együttműködésüknek semminő akadálya nem lesz. Úgy értem, a maga részéről.
Érthetetlen mormogás a válaszom. Amivel azt óhajtom kifejezni, hogy ideje volna, ha már ő is fátylat dobna a múltra, pontosabban múltbéli viselt dolgaimra.
Hanyag legyintéssel elintéz, és folytatja.
– Sfinx keresni fogja a kapcsolatot magával. Nyugtassa meg őt, hogy a mi részünkről szabadon mozoghat Myra Sol körül, de emlékeztesse a tanúvallomással kapcsolatos kötelességére, és az önbíráskodás veszedelmeire, ha netán ez utóbbit forgatná a fejében.
Bólintok.
– Laco jobban van – közli vigasztalásul. – Nemrég beszéltem vele. Mától már csak közepes terpeszben jár, ágas-bogas szexkapcsolatait csaknem felgöngyölgette. Két héten belül visszakapjuk őt.
– Céloz valamire, uram? – érdeklődik Bye asztmatikus hangon. – Netán arra, hogy nem talál megfelelő ikernek Denisa mellé?
– Megfelelőnek találom. Sokat tanulhat Denisától. Ő pedig, magát figyelvén, hamarosan meg fogja érteni, hogy újonc korában miért súrlódott oly sűrűn velem és a társaival.
Erre csupán egyképpen reagálhatnék, ám abból már kinőttem, hogy nyelvet öltögessek a gizda pasikra. Így tehát vállat vonok.
A Főnök szétfejti ujjait, és dobszólózni kezd az előtte heverő dosszién.
– Az edzőszalonból behozott hat fickó közül ötöt cirka egy esztendeje kerestetünk a különféle bűntényhelyszíneken hagyott ujjlenyomataik alapján. Bolti rablások, utcai támadások terhelik a számlájukat. Egyikük súlyosan megsebesítette az őt kergető zsarukollégát. A hatodik tagot bankrablási kísérlet miatt másfél esztendeje köröztetjük a biztonsági kamera által rögzített fizimiskája alapján. A banki őr üldözés közben két helyen kilyuggatta a srácot, az mégis elmenekült. Mind a hat fickó ráállt, hogy a tiltott szerek fogyasztása miatti esetleges elváltozásaikat kivizsgáltassuk, ám arról nem nyilatkoznak, milyen alkalmazásban álltak Carfanónál. Halott társukról, Sharonról nyikkanni sem akarnak.
– Emlékszel Sfinx játékára? – fordulok Bye-hoz. – Az kifejezetten efféléről szól. Az égre-földre üldözött, deklasszált hapsit a jótevője valamilyen versenyzésre készítteti fel. Cyd egyenesen Mikulásnak nevezte az illetőt. Mint tudjuk, Grove, akárcsak Sfinx, mozimániás. Merhetjük-e feltételezni, hogy a herkuleseket azért tömték tele gyorsan izmosító és mellékesen majd' olyan tempóban ölő szerekkel, mert valamilyen filmforgatáshoz akarták hasznukat venni?! Sharon eközben szerezhette sérüléseit. És azért kapott golyót a hátába, mert besokallt a végzetes játéktól, és ki akart szállni belőle!? Mert rádöbbent, hogy jótéteményről, pénzdíjas versenyről, sportszerűségről szó sincs, őt csupán darálótölteléknek akarják felhasználni!?
A viking staubot húz elő.
– Lehet – mondja. – És Sfinx szert tett a Sharon bajvívásáról készült filmre.
– Vagy más fickók küzdelméről forgatott remekmű került a kezébe. Mely azt bizonyíthatja, hogy Carfano és még valakik letális kimenetelű emberviadalokat rendeznek. Sfinx fájlja seregnyi eltűnt pasasról tud. Valamennyien Carfano edzőtermeiben gyúrták magukat.
– Hajmeresztő teória – sóhajt a Főnök, félaléltan Bye cigarettafüstjétől. – Nincs más hátra, mint a bizonyítás. Még valamit, mielőtt az oxigénsátramba bújnék. A Sfinxnél elhullott killerek boncolása során kiderült: ők nem kaptak az ártalmas szerekből. E förtelmes mocsoksággal kizárólag a gladiátoroknak szánt fickókat táplálták. Omar Sharont biztosan. De nem leszek meglepve, ha a másik hat tag esetében is pozitív eredményt kapunk.
Megzörren az övmobilom.
A készülékbe morranok.
Füstfinnyás feljebbvalóm kimenekül az irodából.
– Ramona vagyok – közli a celofános alt, érzésem szerint feldúltan. – Santis bennem van, és gyűlölettel gondol rám! Meg akar gyilkolni! Az Oroszlán-jegyű kollégája pancsolt az életembe! Gyanús volt a kis nő a telefonban! Referenciát akart, mielőtt felkeresne. Túl sokat kérdezgetett, de egyáltalán nem tűnt határozatlannak, mintha azon vívódna, okos ötlet-e jósnőhöz fordulni. Sejtettem, hogy aljas szándékból beszéltet. Sajnos, hiú vagyok, és sokat locsogtam. Gondolom, mindez megjelent nyomtatásban!?
– Igen – lehelem.
– Santis látta a lapot. Fontolgatja a megölésemet.
– Ez bennünk is felmerült. Cameron Bye önként felajánlja, hogy megvédelmezi magát.
– Engem?! – kacag Ramona. – Hiszen saját magára se bír vigyázni! Az Oroszlán nem fog idejönni! Nem engedem őt a közelembe! Elektromágnesként vonzza a bajt! Érzem Santist, egyébként magát is. Ha majd úgy vélem, elindult hozzám, magától kérek segítséget. Különben nagyon ne féltsen, vannak eszközeim, hogy védekezzem.
– Ezopraktikák? – kérdezem. – Spirituális önbíráskodást forgat a fejében?
– Megint rajtam mulat?!
– Bevallom, elképzelni se tudom, mit tehetne Santis ellen, hacsak nincs néhány komolyabb kaliberű tűzfegyvere.
– Van fegyverzetem – szögezi le. – De nem szívesen élnék vele. Meséltem magának az esetemet, amikor egy asszony felkeresett, hogy vegyem le a rontást a gyermekéről, és büntessem meg a személyt, aki a gonoszságot művelte a kicsivel?
– Olvastam az újságban.
– Ja persze! Akkor tudja, hogy én a svábbogárnak sem ártok. Az említett esetben se bántottam senkit. Mindössze meggyőztem a rontást arról, hogy ő valójában egy bumeráng. Le is szállt a gyerekről, visszatért a feladójához, és annak még aznap elhullott egy csomó haja, foga. Egy hét múlva az illető már járóképtelen volt, és így tovább, egészen a könnyeztető végkifejletig. Megtörtént vele mindama rossz, amit másnak kívánt. És tudja, miért küldte a rontást a gyerekre? Mert valamiért annyira irigykedett a jómódú szülőkre, hogy teljesen beleháborodott! Maga se átkozzon meg soha senkit! Ha már a fekélyig a gyomrára ment egy ártalmas személy, azért fohászkodjék, hogy vele essen meg mindaz, amit ő magának kívánt. Ha még ennyire se bosszúálló alkat, akkor óhajtsa az illető elmeállapotának, sorsának jobbra fordulását. Ez azért szokott hatni, mert a mentálisan egészséges, kiegyensúlyozott ember nem fondorkodik gyűlölséggel. Lehet, hogy ezt megpróbálom Santis ellen! Igen, koncentrálni fogok a pszichés gyógyulására! Egyébként nem csak az Oroszlán dobása miatt hívtam. Most sokkal jobban látom Santis környezetét. Egy üres raktárban lapít, közel az állatkerthez. Elefánttrombitát, sakálüvöltést, miegymást hallok. Utánanéz?
– Megpróbálom – felelem.
– Santis sebe javul, mert nem maradt benne a golyó. Azt hiszem, gyógyszert is szerzett. Kapja el! Maga Kos, ugyebár!? Mint olyan, képes arra, hogy megbirkózzék a fickóval. Még valami: az elmúlt éjszaka második felében nagyon jól éreztük magunkat, nemde!? Mármint mi ketten, egy lélekként! Nos, majd hívom. Kérdezze meg az Oroszlánt, van-e már tériszonya!?
Elhűlten elpottyantom a telefont.
Micsoda?!
Még valami: az elmúlt éjszaka második felében nagyon jól éreztük magunkat, nemde!? Mármint mi ketten, egy lélekként!
Emlékeztetem magam: ilyesmiben én egyáltalán nem hiszek!
Hiszek vagy sem, egyszerűen kikérem magamnak, hogy Ramona – ha csupán asztrálisan is – mellém másszon az ágyba, és egy lélekként osztozzék velem az orgazmusaimban!
Majd kipuhatolom, Belloq észrevett-e valamit.
Vagy üstöllést elmegyek Schweitzer doktorhoz. Még jobb, ha mindjárt egy elmeszakos orvoshoz fordulok.
– Ő volt? – kérdezi Bye.
Hülyén meredek rá.
– A banya – segít. – Ő hívott?
– Ja igen – bólintok. – Az iránt érdeklődött, kialakult-e már a tériszonyod!?
– Rusnya boszorkány! Semmi köze hozzá! Szívből kívánom neki, hogy ő is lógjon hat méter magasan a földtől, egy rozzant faágon! És szóljon, ha mégse szédül, keze, lába se remeg! És ha már eleget lógott, zuhanjon le, és röptében nézze végig, miként száguld felé egy ámokfutó autós!
– Nyugi – mondom. – Ne átkozódj, bajod eshet!
Kisöprök a szobából. A titkárnőre ügyet se vetve, a Főnök irodájába rontok.
Izgatottságomban kissé összefüggéstelenül hadarom el jövetelem célját, miszerint állítson néhány embert az állatkert mögötti raktárnegyedre. Konkrétan azt deríttesse ki, melyek a gazdátlan, üresen álló depók. De gyorsan!
Közben halál precízen emlékszem arra, hogy Donalddal beszélgetvén még sült marhaságnak tartottam ezen ötletet.
Továbbá elrendelem, hogy egyenruhások kérdezősködjenek a környékbeli patikákban, sőt, a gyógynövényüzletekben is, markukban Santis fotójával. Tudni akarom, hol, milyen szereket vásárolt a szubhumán.
Azután magára hagyom a munkával elhalmozott, dús sérójú, atlétatestű Főnököt, visszarohanok az asztalomhoz, és Santis aktáira vetem magam.
– Mit csinálsz? – kérdezi Bye.
– Megnézem, van-e orvos vagy patikus az ügyfelei között. Próbálom kisakkozni, ki lesz a következő kiszemeltje. Tedd hasznossá magad, Zsöti: menj haza, és cserélj almot a szobádban. Vagy vedd magadhoz az egyik paksamétakupacot.
Mielőtt az elkedvetlenítettnek rémlő pasas felelhetne, újfent kapást jelez a telefonom.
– Sfinx vagyok – közli az eltéveszthetetlen basszushang. – Vigyen el Myrához.
– Nem áll módomban, ugyanis nem tudom, hol van. Egyébként se lenne praktikus, ha találkoznék magával, mert a klónok rajtam tartják a szemüket. Viszont már tegnap beszélnünk kellett volna.
– Hogy van?
– Myra? Magához tért. Nem emlékszik a vele történtekre.
Sfinx felhördül.
– Megmondták neki, hogy...
– Ez a maga dolga – szólok közbe. – Odaül mellé, és beszámol mindenről. Ami bennünket illet: tudunk a gladiátorokról, tudunk a Grove-tól elszerzett bizsukról...
Élesen felnevet. Mintha ráspollyal masszíroznák a csigolyáimat.
– Bizsuk...?!
– Nevezzük, aminek maga akarja. Nos?
– Örülök, hogy sikerült megfejteniük a gépben hagyott üzeneteimet. Hogyan jutok el Myrához?
– További segítségnyújtás ellenében – felelem.
– Megkapja a következő támpontot, amint meggyőződöm arról, hogy Myra biztonságban van, és engem se háborít senki.
– Maga átkozottul ráér, Sfinx! Nekem viszont ezer más dolgom is van.
– Délután felhívom, addig dédelgesse a többi fontosat. Na?
– Fogjon plajbászt, megkapja egy pasas hívószámát. Ő majd elkalauzolja Myrához.
– Megbízható fickó?
– Aludni merek mellette.
– Oké. Háromkor magára csörgők. És előre is bocsássa meg nekem: ronda helyre fogom küldeni.
– Maga nem ilyen udvarias – morgom.
– Félreismer – sóhajtja, és Belloq számát feljegyezve, kiszáll a vonalból.

 

 

Rendkívül unalmasan telik a délelőtt.
Santis kismillió adásvételben ügyvédkedett Yvan Copraként. A felek egyike eladott valamit – telket, házat, lakást, műtárgyat, terményt, bárakármit –, a másik megvásárolta azt. E megállapodásról a jogdoktor írást adott, amelyet ellátott a kézjegyével és bélyegzőlenyomatával, végezetül esetleg válaszolt néhány kérdésre. Kábé egy órát szentelt az esetnek, és a pénztárgép szépen csilingelt. Az ilyetén – nem macerás – ügyek tették ki praxisának java részét.
A babrálós, eljárkálós esetek már jobban hasonlítottak korábbi, magánnyomozói elfoglaltságára. Valószínűleg remekül boldogult a szakadozófélben lévő kapcsolatok körüli teendőkkel. Főként férfi ügyfelek bízták rá a válásuk körüli bábáskodást.
Egy óra tájban felpillantok az embertelen hivatali nyelven fogalmazott papírokból.
Bye a számítógép előtt ülve Santis diszkjeit vallatja, hasonképpen élvezve a jogászzsargont, mint én.
IRA különös módon felüdültnek tetszik. Kipécéz magának egy molypillét a légtérben. Nekiguvadtan, fogkattogtatva figyeli a lepke rapszodikus röpdösését, majd hirtelen elhatározással vadászathoz lát. Ehhez ugyan nem ölt tollas kalapot, gumicsizmát, flintát, viszont legalább oly kártékony a környezetére nézvést, mint némely hobbivadászok.
A közömbösen szálldosó pille nyomában le-föl csörtet a szobában, az útjába kerülő tárgyakat felborítva, letarolva, lépten-nyomon elbotolva, felhemperedve, fejét, lábát lezúzva. Nem először állapítom meg: a szürkén lafancos bundájú, nyurga lábú példány nem épp IQ-fenomén.
A farkas ugrálómagasságán kívül sétaröpködő moly ügyet se vet az üldöztetésre, miért is vetne, nincs mitől tartania. Mire az irodában kő kövön nem marad, IRA elpilled, és visszahanyatlik gazdája kommandósbakancsban pácolt lábaihoz. A lepke is elpihen a plafonon.
Bye hatalmasat ásít, kikapcsolja a számítógépet.
– Éhen döglöm – közli. – Együnk valamit.
Ezúttal nem tiltakozom a programajánlat ellen.
A Range-be ülünk. IRA elterül a hátsó ülésen, és szívszaggató lihegésbe fog a felforrósodott kocsiban. Minden egyes légkortya hallatán attól tartok, ez lesz az utolsó: a szenvedő ezúttal kiszenved.
Letekerem az ablakot, felteszem a napszemüveget, és bámulom a fényhömpölyt, a nyárias hévvel perzselgetett utca olvatag képét. Az időjárásra oly jellemző módon a minapi emberpróbáló télfinálét átmenet nélkül váltotta fel a brutális hőség. De még a meteorológiai anomáliáról sincs kedvem beszélgetni a fullasztó pepeccsel töltött órák után, és ez már a közelgő véget jelzi.
Bye a fejére illeszti a spéci rádióhoz csatlakozó fejhallgatót, cigit harap a fogai közé, és a tőle szokásos vezetési stílt alkalmazza. Miáltal percek alatt eléri, hogy kacifántosan kerékbe törtnek érezzem magam. Hangsebesség-határon száguldunk előre a veszettül forgalmas úton, folyton cikcakkolva, nehogy valaki előttünk járhasson.
Szinte hallom lelki füleimmel, amint a sajátos kihívásnak engedő viking a szüleit szólongatja, hároméves klapecokra jellemző, cérnacingár hangon: Mama, papa, látjátok, mit tudok!?
A közlekedés büszke ördöge a tízperces út során három ízben vészfékez.
Először nem érti, miként került elé a semmiből egy böhöm furgon. Szerintem úgy, hogy mi pirosat kaptunk, mire a furgonista a neki szóló zöld jelzésre elénk kanyarodott. Bye tagadja, hogy egyáltalán lámpát látott volna, pláne pirosat.
Másodszor egy kerge motoros vágódik el a Range lökhárítója előtt. Nem hajtunk keresztül rajta, viszont a nyelvemet elharapom a fékezéstől, kis híján a nyakamba zúduló IRA-ét is.
Harmadszor egy antikvitás korú férfi próbál átkelni az utca másik oldalára. Csakhogy mi jövünk, szuperszonikus tempóban. A matuzsálem érzékel bennünket, ám mert eddigre jócskán előrehaladt a rettentően csíkos zebrán, úgy véli, átslisszolhat a biztonságos túlpartra. Bámulatosan megfürgül, kapkodja a lábait.
Bye fennhangon biztatja a versenyzőt. Majd felugrat a járdára, mert az ütközés mégis elkerülhetetlennek rémlik, ugyanis az apóka váratlanul felhagy a loholással, és elibénk konokolja magát, nem bírván tovább a feszültséget.
Negyedszer sínpárt keresztezünk. És persze, jön a villamos. Neki van elsőbbsége.
Zsöti szinte feláll a gázpedálon. Átsiklunk a vágányokon, hajszállal a dühödt csilingeléssel felénk dübörgő elektrobuldózer előtt.
Heveny öregedési tüneteket észlelek magamon. Kilátásba helyezem, hogy bevonom Bye jogsiját, hogy puszta kézzel leborotválom gyomszakállát, azután lekarmolom arcáról a felhámot.
– Ne majrézz, bébi! – feleli olyan vigyorral, aminő általában csak a sikeres bilizésért agyba-főbe ünnepelt dedek orcáján látható.
Mielőtt közölhetném vele, hogy igenis majrézom, mert ez az egyetlen, ami mellette tehető, csuklóezüstjeit zörgetve leint, és a rádióadásba merül. Azután tudatja a kifülelt diszpécserrel, hogy véletlenül épp arra járunk, és megnézzük, mit tehetünk.
Majd két keréken irányt változtat, és legott visszafelé tép a síneken, az újonnan érkező villamos vezetőjére is a korai szívhalál árnyékát lebbentve.
– A rohadt életbe! – mordulok. A szüntelen igénybevételnek kitett biztonsági öv már-már leszeli a vállamat.
Bye rám se hederít. Keresztülhajszolja a járgányt egy kereszteződésen, és persze, megest fütyül rá, hogy mást illet az elsőbbség. Ideges tömegeket hagyunk magunk mögött.
Csendesebb utcába fordulunk. Zsöti félredudálja az utunkba kerülő autós és gyalogos populációt. Még kétszer harapok a nyelvemből, és máris fékezünk egy omlatag bérház előtt.
– Óvatosan, bébi! – kapom a parancsot.
– Hová megyünk? – firtatom, a teljes erőből elrohanó pasas után lódulva.
– Halálesethez – feleli, a már ismert kisded-büszkén. Mintha személyesen idézte volna elő a szerencsétlenséget.
Stukkerre kap, átlósan átszeli a düledező épület fényszegény belső udvarát, feltrappol a lépcsősoron, kifordul az első emeleti körfolyosóra, és a korlátnak támaszkodó embersereget félresöpörve, talpig marconában beront egy félig nyitott lakásajtón.
Odabenn rácsodálkozik a konyhai mosogatónál ténykedő, felette idős hölgy.
Bye meglengeti előtte a stukkert.
– Ne féljen, néni! – szólván.
A vigasztalt összeretten a fegyver láttán.
Bye kivont pisztollyal a szobába csörtet.
Harcias üvöltéssel megadásra szólítja fel a szerinte benn tartózkodókat, majd a falhoz tántorodik, felfogván végre a benti levegő sűrűségét.
Megállok mellette.
Az iszonyú régen berendezett, és azóta buzgón takarított, kicsiny szobában álló, sokajtós ruhásszekrény tövében terebélyesedő, időtlenül öreg nászi ágyon, skarlátpöttyös krepp ágyneműben egy aggastyán fekszik.
Úgy rémlik, legalább egy hete nem is kelt fel. Nagyjából ennyi ideje lehet halott. A résnyire nyitott ablakon beszökik egy sré napsugár, kifelé tódul a bomló test szaga.
A csecsemővonásúvá korosult férfi melletti éjjeliszekrényre tett virágmintás porcelán tányéron kolbászkarikákkal díszített babfőzelék kelleti magát. Vakító tisztaságú pohárban bor piroslik. Az alá csúsztatott papírszalvéta répát majszoló nyuszit ábrázol.
Visszafordulok a konyhába.
A hajlott korú hölgy a mosogatóvízbe süllyesztett kézzel, tágra nyílt szemmel bámul rám. Kevés szálú, ezüstősz haja parányi kontyban gubbaszt a tarkóján, hajdan alighanem tintakék szeme halovány és fénytelen, arcát mély ráncok pókhálósítják. Törékeny alakján fekete szövetruha lóg, a Louisa néni által is kultivált, egyenes szabású, bő fazon. Sétapálca-karcsú lábát bordázott pamutharisnya, csíkos nemezpapucs melengeti.
Körülötte otthonos tisztaság.
Megköszörülöm a torkomat.
– A férje... – kezdem, ám mert hangom elfúl, újfent beskálázok.
– Alszik! – kiált rám, elkeskenyülő szájszéllel. – Bertie alszik! Majd ebédel, ha felébred.
– Mióta nem eszik? – kérdezem lesújtottan.
Szomorúság hízik a szívem körül, a torkomban.
– Csak pár napja. Volt már ilyen. Majd felépül. Bertie nagyon erős, el se hinné, mennyire! Gondoltam, ma már kiszellőztetek, kell neki a friss levegő. Vigyázva nyitottam ablakot, nehogy hirtelen érje a hűvösség.
– Néni, a maga Bertie-je rég halott! – morran Bye. Dúlva-fúlva elteszi stukkerét.
Az agg hölgy a fejét ingatja. Könnyek tolakodnak kialvófélben lévő szemébe.
– Bertie alszik! – mondja makacsul. – Ötvenöt éve vagyok vele. Tudom, milyen, ha alszik! Bertie mély alvó. Megyek, betakargatom a drágámat, mindig lerúgja a paplanját. Ötvenöt év! Valamikor megegyeztünk, hogy együtt lépünk le az árnyékvilágból. Együtt élünk, együtt halunk. Tegnap nem kérte a kaporszószos galuskát. Napok óta visszahozom tőle a reggelit, ebédet, vacsorát. Még a kedvenc borához se nyúl! Minden este kilenckor mellé bújok, jó éjt kívánok neki, és megígértetem vele, hogy nem hagy egyedül, megvárja, míg én is elkészülök, és együtt vágunk bele. Bertie nem csap be, nem hagy cserben! Egész életében megbízható, rendes ember volt. Sose részegeskedett, nem tángált el, gyengéden szeretett! Csukja be a szobaajtót, fiatalember! Sok lesz neki a huzatból!
Bye nyitja a száját, hogy elismételje iménti közlését. Végre észreveszi a rengeteg éves hölgy íriszén kövéredő könnycseppeket, a konokul összeszorított ajkakon vibráló reszketést, a mosogatóvíz fölött lebegő madárujjak egyikén a fonalvékonnyá kopott aranykarikát.
– Jaj, Istenem! – nyögi. – Denisa, mit csináljunk!?
– Hívj orvost, és küldd haza a szomszédokat.
– Orvost?! – nyikkan, értetlenségében pepitára ráncolt homlokkal.
Kilököm a pasast a folyosóra, és behajtom mögötte az ajtót.
Az özvegy megtörli kezét a galambfehér konyharuhában. A székre roskad, felcsippent az asztalról egy kenyérmorzsát, nézi, forgatja, és nem látja.
– Bertie mindig azt mondogatta: Egyet se félj, Pippa, én téged sose hagylak el! Pippa én vagyok – pillant rám. Szemét óriásira nagyítják a gyülekező könnyek. – Maga szörnyen fiatal, fogalma sincs, két ember kapcsolatát milyen szorossá kötik a szeretetben múló esztendők, évtizedek. Gyakran hallottam tőle: Ne gyűlöld a ráncaidat, Pippa! Sokat fáradtál, megdolgoztál értük, ráadásul azok sokkal fiatalabbak nálad! Kedveld meg a te gyönyörű, kiérdemelt ráncaidat, Pippa, azok téged fiatalosítanak! Rettentően szeretem Bertie-t. Felébred valamikor?
Megfogom a kezét, tudván, hogy képtelen volnék megszólalni. Félelme, fájdalma kísértetiesen ismerős, akárha én is átéltem volna ugyanezt, nemegyszer, mindannyiszor kínzóbban.
Pergamenbőrű, pálcikavékony ujjai az enyémekre fonódnak.
Pippa felzokog.
Azután csak sír, szabad kezével orrot fúj, és megáradtan mesél Bertie-ről.
Odakünn elhalkul a szellőztetéssel kiszivárgott titokra összesereglett, izgatott szomszédok moraja.
Bye fennhangon telefonál, ajtók csapódnak, majd közeledő szirénavinnyogás hallszik.

 

 

– Ne szólj hozzám – kérem a kocsiban, és később az étteremben is.
– Jó – feleli, söröskupakkal gombfocizva. Rám szegezi nagyon kék tekintetét, hörpint az italból, szájsarka mosolyra biggyed. – Ne vedd a szívedre, Denisa. Egyszer mindnyájan meghalunk, benne van a pakliban.
– Pár évvel ezelőtt megállapodást kötöttem a hozzám közeliekkel: valamennyi, általunk kiejtett közhely adóköteles. Ergo: egy flaska Martinivel jössz nekem.
– Mit szólsz a hőséghez? – vált témát, végképp feledvén, hogy csendért esedeztem. – Jobban izzadok, mint a sörösüveg. Kimondottan negyvennégyes a lábam, de úgy tud bűzleni, mintha negyvenkilences lenne.
Maracujalevet kortyolgatok, nem felelek.
IRA az asztal alatt bolházkodik. Saját bundájával végezvén, szipolyokat kutatva testvériesen végigrágcsálja az én lábszáramat is.
A közeli templom elektromos harangjai perceken át csilingelnek, konganak, muzsikálnak. Megest eszembe jut a szerető önámítás, Pippa könnyei. Azután apám, anyám, Mamó és mindösszes szerettem. Boldogast felhívnám Belloqot, pusztán csak hogyléte iránt érdeklődve, elektrosokkoló, szépségesen mély hangját hallani vágyón. És persze, nem mondanám el neki, mitől csordult meg a szívem, hallgatnék arról, milyennyire életfontos ő nekem. Mindazonáltal az ellenkezőjével se álcáznám érzelmes hangulatomat.
Bye cigifüstjétől ingerelten bekapom a leszoktató cumit.
Az asztalunkhoz lépő pincér rám vigyorog. Kisujjával hosszan lefegteti alsó ajkát, s böngyörgő hangokat hallat, miként a kisbabázók. Majd feljegyzi étekóhajainkat, és bömbömögve odébb áll.
– Kölyökkoromban sokat lógtam a templomban – mereng Zsöti. – Egyszer harangozhattam is. Furulyanadrágos, virgácsvézna, átlátszó fülű, szabad szemmel alig látható kisfiú voltam. Lelkesen a kötélbe csimpaszkodtam, s az felkapott a padlatról, és a magasba rántott. Mindenestől kongattam azt a harangot, még a ropilábaimmal és áfonyányi golyóimmal is átélten harangoztam. Köröttem felijedt galambok repkedtek, alattam anyám és a kántor tördelte kezeit, és nem értettem, miért jajonganak, hiszen nem ismertem a félelmet, nem is féltem, se nem szédültem. Én voltam a harang nyelve, öble, a kondulás. Akkoriban még hittem a szónak. Úgy vélekedtem, az élesztő olyan elixír, amitől feltámadnak a holtak. És amikor hangyalégiók lepték el a konyhát, és anyám sütőpor-fegyvert vetett be ellenük, éjszakánta kilopództam a hokedlira, hogy halljam az apró pukkanásokat, amint a belakmározott sütőpor szétveti a falánkokat. Hangyarepeszzáporra is felkészültem, kézügyben tartottam apám kopottas fekete esernyőjét. De a hangyusok oly észrevétlenül múltak el, mint a gyerekkor.
– Hát ez keresztül-kasul megható – sóhajtok. – Kedvelem benned a furulyanadrágos kisfiút, és mindig megharagszom rád, ha azt látom, hogy tiszta erőből elnyomod őt.
– Mi jól ki tudnánk jönni – mondja. – Ha engednéd, hogy összeszokhassunk. Meglátod, idővel perfekt társak leszünk. Szerinted mi fog történni az öregasszonnyal? A kórházi kezelésnek hajlandó lesz elhinni, hogy a férje halott?
– Pippa az első pillanattól tudja, hogy Bertie elment. Azért zavarodott, mert ő még itt van.
– Meg fog halni?
– Így is kifejezheted magad. Pippa azt reméli, mielőbb feltárul előtte az ajtó, melyen át Bertie után léphet, a virágmintás tányéron gőzölgő ebéddel és a pohárka rozéval.
– Nem merő gyötrelem, autodafé a házasság?! – kérdezi. – Azt hittem, az összezártság megmérgezi és elöli két ember viszonyát.
Vállat vonok, szóra képtelenül.
A pincér elém teszi a színpompás salátát, az olvadt sajttól selymes gnocchit, és érdeklődik, kérek-e partedlit. Kiejtem számból a cumit, és rámosolygok.
Bye is megkapja, amire vágyott. Mustárt és kecsöpöt nedvedző second-hand-burger pöffeszkedik előtte.
– Válaszodat várom, Denisa.
– Ilyesmiről nem tudok beszélni. Amit te összezártságnak nevezel, azt én összetartozásnak érzem. Valamikor átkozottul féltem szerelemtől, frigytől. Olyannyira, hogy hinni se mertem örömeimet. Még most is hunyorgók a csodálkozástól, ha arra gondolok, milyen elképesztően jó pasassal élek.
– Át is vertél engem. Azt tévedtem, hogy nekem szól a százféle tündöklet a szemedben, mosolyodban, hangodban, mozgásodban. Mostanra persze már gyanút fogtam: te elvarázsolt vagy. Ennek jeleit fordítottam le a magam tetszése szerint.
Szemöldökfelvonva nézek rá.
Harap a többszintes zsemléből, és amíg elrágja a falatot, a jól ismert szoknyakorc-vásító tekintettel méreget.
– Szóval ordít rólad, hogy valami Vezúv-féle fortyog benned – mondja, hatalmas nyeldeklések után. – Lehet, hogy rosszul fejezem ki magam. A legtöbb szerelmes megvakul, bezárul a külvilágra, mintegy kiplakatírozza magát: hagyjatok békén, foglalt vagyok. Te meg sütsz, ragyogsz, kívül-belül. Majdnem ugyanúgy, mint a facér bigék. Na, ez a majdnem zavart össze engem. Úgy rémlett nekem, mintha egyszerre nyomnád a gázt és a féket. Remélem, nem haragszol.
– Megejtő az őszinteséged, de ha már belevágtál, menj el a falig, különben mi értelme volna!? Azért is sikerült félrefordítanod az elvarázsoltságomat, mert saját kedvedre akartad értelmezni. És ahhoz volt kedved, hogy megmutasd, te mindenkinél jobb vagy.
– Ne hidd, hogy csupán azért hívtalak az ágyamba, mert ezzel legyőzhettem volna a világhíres pasidat. Meg persze téged is. Ez is benne volt egyébként, de a meghívás változatlanul érvényes. Csak pattints egyet az ujjaddal, és én kitörő örömmel hanyatt döntelek.
– Köszönöm. Már csak a melóban tanúsított vetélkedéssel kéne felhagynod, és máris ideális kapcsolatba kerülnénk.
– Nem vagyok tökéletes.
– Mint szintén tökéletlen, ezt nem is várom el tőled. Lapozzunk. Gondolj Sfinx és Grove viszonyára. Grove aprócska, ám megalomán, nem hírhedetten esztétikus külsejű pasas. Sfinx zsiráftermetű, impozáns hangú, jó arcú fickó. Ők ketten mégis pompásan kijöttek egymással, amíg kéz a kézben jártak moziba, ókori és fantasy filmeket látni, és azután elábrándoztak a történeteken, oda se figyelvén, mikor kezdik összekeverni a valódit a képzelttel. Ha Grove megszerez valamit, azt nemigen akarja kiengedni a markából, így volt Myrával is: meglehet, ő alacsonyabb és kevésbé dekoratív, mint Sfinx, de a gyönyörű arcú, páratlan énekhangú nő az övé.
Bye bólogat.
– Myra Sol állati vérmesen tud a punájából énekelni! – lelkesül. – És az a sliccgomb-kilövögető hangszíne...! Istenáldotta prolitehetség. Azután egy napon a vagi lepattan Sfinxszel. Elviszi Grove minden buher önbizalmát, magabecsülését.
– És az eladdig elfojtott rivalizálási törekvés kirobban Grove-ból – folytatom. – Megszerzi az ékszereket, amelyek birtoklásáról rengeteget álmodozott Sfinxszel. Josyt ez nem túlzottan csigázza, ő nem harácsoló típus, és tudja, úgysem bírná betevő falattá változtatni a szajrét. Grove minden összeveszésüket és különköltözésüket precízen számon tartja, ám Myra mindannyiszor Sfinxhez cuccol vissza, minthogy őt szereti is. Az önnönmagát vetélkedésre gerjesztett Grove viharosan krőzussá gazdagszik, ám Myrát továbbra sem érdekli. Hiába kerülgeti szökött nejét a kacsaláb, nercbunda ígéretével, az eltökélt nő hivatalosan is elválik tőle. Sfinxen pedig még csak az irigykedés szikrája se mutatkozik a régi barát vagyonosodása láttán. Így hát Grove nekifog, és megvalósítja másik közös mániájukat, a fantasy-világot. Harcosokat neveltet magának, azután összeereszti őket, hadd kaszabolják egymást, mert számára mindössze erről szól a fantasy. Sfinx továbbra se foglalkozik vele. Ekkor Grove besokall, és sittre juttatja Sfinxt, arról is gondoskodik, hogy a saját nője segítse őt rács mögé. És ezzel végre eléri célját. Josy bepöccen. Amint szabad levegőre kerül, elcseni Grove féltett kincseit, és az emberviadalokról is bizonyítékot szerez. Gondolván, hogy a mitugrász Milton ettől meghunyászkodik. Midőn rádöbben, hogy éppen az ellenkezőjét érte el, már késő. Halottak a gyerekei, a meglévő és a leendő, nője is alig él. Grove talán nem is sejti magáról, hogy máris hulla. Vakon bízik Carfano klónjaiban. Még színlel, hazudik, szövi az ármányt, mert elmerákja irreverzíbilissé vált. E játszma rég nem Myráért folyik. Immár a Téboly keveri a lapokat.
– Azért került szóba mindez, hogy elriassz a rivalizálástól? – kérdezi Bye. – Te nem tudod, hogy a versengés viszi előrébb a világot?
– Szerinted a világ mindenáron előrébb akar menni? A világ pompásan elvolt magával az ipari forradalom és az atombomba nélkül is.
– A világ: az emberek.
– Na, e szemléletre fogunk piszkosul rácsellózni! Amennyivel több a világ, mint te vagy én, avagy a villanyégő és a hitelkártya!
Megcsörren a kapásjelzőm.
– Szia – mondja Daniel. – Sfinx találkozott Myrával. Ez idő szerint egyiküket sem irigylem. Ha jelentkezik nálad, tudasd velem a közlendőjét. Leszögezte, hogy csakis veled hajlandó szóba elegyedni. Jól vagy?
– Ühüm. Te is?
– Kissé fölkavarodtam. Santis?
– Ramona kitart az állatkertes verziója mellett. Mi pedig nem lettünk tudósabbak az aktanyálazástól.
– Véem – súgja, és kikattan az életemből.
Véem: vigyázz magadra, viszonzom gondolatban.
– Lefogadom, hogy a férjecskéddel beszéltél! – közli Bye, az utolsó falattal a szájában.
Leteszem az eszcájgot, megtorlóm a számat.
– Nyertél. Visszamehetünk a gályára?
– Tőlem!? Merthogy óarany színű lett a barna szemed a hangjától. Folyton sóvárrá teszel. Mostantól biztosan figyelni fogom a vagikon ezt a jelet. Kizárólag az a csaj férkőzhet velem az oltárhoz, aki képes arra, hogy így kigyúljon tőlem.

 

 

Semmi jót nem hoz a délután. Santis paksamétái hótt unalmasak, diszkjei nemkülönben.
Az állatkert környékén firtatózó zsaruk jelentik, hogy egyetlen drogériában, patikában, füvesboltban se jártak sikerrel. A nyilvántartás szerint valamennyi raktár dugig tömött, őrzött, forgalmas.
A szubhumánt elnyelte a föld.
Háromkor nem nyikkan a telefonom, miként négykor, fél ötkor se.
Mégsem esem kétségbe. Sfinx hívni fog. Rám van szüksége ahhoz, hogy megszabaduljon Grove-tól. Ő nem ölékeny, vendettázó alkat. Sittre juttatja gyermekei gyilkosát. Annak mindhaláláig.
Midőn elgyötört gerinccel felemelkedünk az asztalunktól, felcirpeg a készülék.
– Sfinx. Bocs a késésért. Teljesen kiütött a légyottom. Gondolkoznom kellett. A következőt kérem magától. Holnap délután feleségül veszem Myrát. Igen, ott a kórházi ágynál. Intézkedjen papról, fotósról, aztán arról, hogy a menyegző képei a napilapokba kerüljenek. Tanúként magát és a hálótársát kívánom. A totális diszkréció oly természetes, hogy szóba se hozom. Tudja, hol van a Trevor-sziget?
– A Trevor-tavon, vagy harminc kilométerre e helytől, ahol most állok, mint kőszobor.
– Mi a baj? Meglepte, hogy nősülök? Már régen fontolgatom. Myra is igent mondott, nincs két hete. És most újra rá kellett vennem, hogy férjéül akarjon. Nem bánja, ha nem mesélem el, miként fogadta a családunkkal történteket?
– Nem.
– Menjen el a szigetre, lehetőleg ne egyedül. Van ott néhány jókora birtok. A Gucciékén nézzenek körül. Legyenek óvatosak. Holnap, az esküvő után, ha még akkor is rám szorul, további segítséget adok. Most visszamegyek a kórházba. Remélem, Myra nyugodtabb már. Ha szörnyen kellenék, mellette megtalál. Vigyázzon magára, tényleg követik!
Bye búcsút int a küszöbről, és elhúz IRA-val.
– Zsöti – szólok halkan, eltéve a telefont. – Van kedved kirándulni?
Menten felbukkan a feje az ajtóban.
– Sfinx hívott? – kérdezi. – Hová megyünk?

 

 

Elhelyezkedünk a Range-ben. Háromutcányi céltalan gurulás után kibökjük a négy-öt kocsival mögöttünk sompolygó szürke tucatjárgányt. Próbára tesszük árnyékunkat, s az valóban ernyedetlenül követ minket.
Továbbra is óvatlannak mutatkozván, nyílegyenesen a Nightingale kórházhoz söprünk. Egyszerűen azért, mert ismerem az épületet. Számos ízben megfordultam falai között, legutóbb alig egy hete. Korábban ott próbáltak kigyógyítani amnéziámból, amelyre egy robbantásos gyilkosság szemtanújaként tettem szert. E helyt műtötték ki Belloq testéből négy golyót, még régebben. És persze itt tanyázik Schweitzer doktor. Ám ezúttal még nem az ő felkeresését tervezem.
A parkolóban kikecmergünk a kocsiból. Tökéletes szinkronban napszemüveget öltünk, majd feltűnő gyakorisággal a hátunk mögé pillantgatva az épületbe sietünk. Áthúzunk az aulán, liftbe szállunk.
A baleseti osztály csempézett falú folyosójára lépvén megtorpanok. Ijedtemben már-már Bye kezébe csimpaszkodom. Ugyanis a kerek fülű Minnie tart felém.
Mákomra teljesen leköti figyelmét a rábízott páciens.
A tolószékes furikázás ellen tiltakozó, középkorú nőbeteg aligha könnyű eset. Nem is Minnie-nek való, kiről köztudom, hogy a legcsekélyebb stressztől is fogyásnak indul, s meglehet, nulla kilóig, vagy még alábbig meg sem áll.
A toligált asszony mindenáron gyalogolni vágyik, saját lábúlag.
Ördögi gondozója meg se hallja óhaját. Éppen az egyetemeit sorolja. Két diplomaszerzési visszaemlékezés között beszúrja: Maradjon nyugton, ha nem akar embóliát, trombózist, infarktust, főorvost!
A megfélemlíthetetlen nőbeteg befékezi a széket.
Minnie – az elcingárosodást is kockáztatva – konokul tovább tolja azt.
Az asszony a padlóra feszíti sarkait.
A frusztrált karitatív tiszta erőből a kocsinak feszül.
Nem várom ki a szett végét.
Menyecskésen Bye-ba karolok.
A szarvhisztis pacák szobájához igyekezvén, pár másodpercre megtorpanunk a folyosóablaknál.
Az árnyékszürke Golf üresen vesztegel a parkolóban.
Megállunk a kórterem előtt.
A szintre érkező lift szétnyíló ajtóinak puffanása hallatán kivárunk néhány pillanatig, hogy az utánunk igyekvő klónok észrevegyenek bennünket. Három-négy perces látogatást tervezünk, amelynek végeztével majd elegánsan távozunk. Azután a kijárat környékén megvárjuk és lekapcsoljuk utánfutóinkat.
Benyitunk az ajtón.
A lapockától nyakig merevítő fűzőbe préselt, gipszcsizmás lábú, hisztériás alaptermészetű teherautó-sofőr elfordul az ágya végében villódzó tévéképernyőtől, és ránk bámul.
Tán popsztáros napszemüvegem teszi, esetleg az oldalamon szökellő, szintén beüvegezett viking hat rá újszerűen: egy percig is eltart, mire felismer.
– Maga?! – nyögi. – Hogy merészel?! Mit akar?! Ki innen, mert kinyírom!
Kedvem volna ekként felelni: A társaságomban lévő úriember a felfogadott bérgyilkosom. Elég olcsó, viszont – sajnos! – világtalan szegény. Ő most letapogatja magát, hogy később, ha majd akcióba lendül, össze ne tévessze valami ártatlannal. Ugye, nem bánja? Nem fog fájni, csak könnyebb matatásfélét fog érezni, mintha a koporsókészítője venne mértéket magáról.
De persze nem szólok ekként. Hiszen tudom, a fickónak szikrányi humorérzéke sincs.
Pedig boldogast cifráznám, elé tárva, miként dolgozik egy világtalan bérgyilkos, pontosabban: Braille-gyilkos.
E fiktívezés pompásan kitöltené a meglátogatására szánt perceket. Társalgásunk egyet se zöttyenne, és már mehetnénk is. Így azonban, ha ettől eltekintek, ugyan miről fecseghetnék a goromba fickóval!?
Megvan!
– Hogy érzi magát? – érdeklődöm udvariasan, ügyet se vetve a nyakam kitekerésére vonatkozó eszmefuttatására.
Az ajtó mellett lecövekelt Bye a falhoz támaszkodik. Szemlátomást elképeszti a nekem címzett gyűlöletária.
– Cseszettül érzem magam! – szögezi le a pacák. – De már nem sokáig! A legelső utam magához fog vezetni! A letépett fejével fogok lábtengózni!
– Meg vagyok döbbenve! Még mindig haragszik? – kedveskedem.
A következő pillanatban durván feltárul az ajtó.
Reflexből reagálok a forgatókönyvön kívüli eseményre. A fal felé hátrálok a nyíló ajtó tempójában, ügyelve, hogy annak takarásában maradjak.
A stukker is mágikus gyorsan szökken a kezembe, midőn érzékelem az előőrsként nyomuló, meredt hangtompítót.
A katasztrófához közelebb álló Bye vipera-villámlón csap le a fegyvert tartó csuklóra. Megroppantja a fickó karját, és máris felém taszítja az üvöltő alakot.
Mire pisztolya földet ér, a pasas landol a karjaim közt.
Nem ajnározom hosszan a klónt. Halántékon ütöm a stukkeraggyal, egyidejűleg magas térdemelésben részesítem. E két fájdalomcsillapító mozdulat végén hagyom őt ájulatba dőlni.
Ezenközben a viking vállon lövi a másik flótást.
Mielőtt még az áttehetné fegyverét a kevésbé zsibbadt kezébe, Bye rajta terem, frontálisan.
Átlépek a lábamhoz komázott figurán. Felveszem suttogóvá tett stukkerét, majd adoptálom a másik elárvult lőszerszámot is.
Zsöti még dolgozik a neki jutott klónon. Segítő szándékomat észlelvén nyugalomra int.
Ekkor jeges rettenet fut végig rajtam. A gerincvelőmig meg sem áll.
Bárminő hihetetlen, a két fickó ki akart irtani bennünket, a társaságunkban feltételezett Myrával és Sfinxszel együtt!
Dermedtre ijeszt a gondolat. Óvatosan a szarvhisztis pacákra nézek, nem esett-e bántódása a heveny kavarodásban.
Ő tágra nyílt szemmel bámul vissza rám. Tekintetében értetlenség, rémület.
Mielőtt elfordulnék, még elkapom a pillanatot, amelyben szétárad vonásain a tisztelet. Gyanítom, fordulópont állott be viszonyunkban. Legázolom keresztényiesen megbocsátott nekem.
A folyosóra vonszolom a sónehéz klónt, és becsukom az ajtót.
Zsöti feltápászkodik kedvszegett orgyilkosáról. Rutinosan zsebkendőt ránt, és beletörli vérző orrát.
A körülöttünk gyülekező személyzet láttán végigkutatom elmémet, mi szépet mondhatnék a történtekről. Aligha tévedés azt feltételeznem, hogy a tisztes távolunkban álló Minnie, a két nővér, az egyenruhás biztonsági őr és a doktor magyarázatra vár.
Beszédet fogalmazok kongó agyamban.
Barátaim! Mi hoztuk nyakatokra a bajt! Ha Bye – egészen véletlenül – nincs észnél, itt égre-földre szóló lövöldözés törhetett volna ki!
Nos, ezt a tósztot megtartom magamnak.
Övem alá préselem az idegen fegyvereket, hogy szabaddá tegyem a kezemet. Előszedem igazolványomat. Homlokomra tolom a napszemüveget.
A doktor közelebb lép hozzám. A kortalan, kevés hajú, vékony bőrű, erőteljes járomcsontú és állkapcsú, süppedt szemgödrű, sötét íriszű pasas csaknem földig érő köpenyt visel spagetti alakján.
– Denisa Wry? – kérdezi.
Fuvalomszerű hangja illik Halálszerű külleméhez.
Bólintok.
– Arnold Schweitzer vagyok. Hozzám jött?
– Önhöz majd legközelebb – lehelem hűdötten.
A végtelen hosszúságúnak rémlő köpenyujjból elővillanó körömvégeit bámulom. Megfeszítem izmaimat, mert a térdeim szívesen összeütődnének.
– Nem voltam biztos abban, hogy maga az – mondja pengemosollyal. – Először látom felöltözve. Holnap felkeres? Fontos volna ám! Gondolkodom, hogy el kéne tiltanom a militáris, cipekedős életmódtól. – Szúrósan Bye-ra tekint, és a lábaimnál heverő klónra mutat. – A hölgy a betegem. Kérem, máskor ne hagyja, hogy ekkora terhet hurcoljon!
– Igen, uram – biccent a szólított.
Schweitzer rám pillant.
– Holnap! – szól hajthatatlan tónusban.
Sarkon fordul, és elsiet.
– Holnap – suttogom keskeny tarkójának.
Szinte megkönnyebbülök, hogy ezen szögből is láthatom. Eszerint a háta mögött se rejteget kaszát.
– Tudom, ki maga! – sikkant Minnie, és irtóra mosolyog. És legalább tizennyolc karáttal. – Megszökött, pedig ramaty az állapota, láttam a kórlapját! A legkedvesebb páciensem volt.
– Köszönöm – fanyalgok, másként emlékezvén.
Lám, mit tesz az utcai viselet!? Engem itt becsülnek.
A gyülekezet oszlásnak indul.
Csupán a pödrött bajuszú, harmincas korú biztonsági őr érdeklődik a lezajlottak felől.
Zsöti elmeséli neki, hogy mi csak Schweitzer doktorhoz jöttünk volna, én betegként, ő mint kísérő. Ám a rajtaütésszerűén az életünkre törő orvok miatti felindulásból inkább holnapra halasztottuk a konzíliumot.

 

 

Az autóban sokáig legyezem magam egy napilappal, a klónokkal távolodó zsarumobil után meredve.
Lehiggadván az orrvérzését istápoló Bye-hoz fordulok.
– Nehezemre esik, mégis megdicsérlek.
– Csak nem?! – dörmögi zsebkendő-tamponjai mögül. Szemöldöke a homlokára kúszik.
– Óriási voltál: gyorsaság, reflex, lélekjelenlét! Rajtad múlott az életünk. A begipszelt pacáké is.
– Érte ugyan egyetlen könnyet se potyogtatnék – dünnyögi nazálisan. – Tényleg jó voltam?
– Mindig így légy észen.
Telefont rántok, és meghívom Belloqot a Trevor-szigetre. Sínre tesszük a találkát.
Mihelyst a derekamra akasztom a ketyerét, az legott felprüntyög.
A Főnök személyes tolmácsolásában veszem hírül, hogy a mai napon többen is látták Santist. Nem akárhol: bájos városunk – az állatkerthez képesti – túlsó végében.
A szubhumán újságot, kajafélét, sebfertőtlenítőt, lázcsillapítót vásárolt. A hírlapos, a fűszeres és a patikus egyként felismerte a sajtókörözésekben Skalpoló néven sztárolt fickót, és nem haboztak ezt jelenteni a környékbeli zsaruknak, akik azon nyomban a kereséséhez láttak, hasztalan. Santis az egyik rendőrségi kamerákkal felszerelt köztéren is megfordult. A monitorok előtt ülő megfigyelők íziben riasztották a közelben cirkáló kollégákat. A helyszínre szirénázó járőrök órákig keringtek a környéken, ám nem lelték nyomát. Mire mindezen hírek elérték a mi dögös, csúcskorszerű zsarufészkünket, és ott a Főnökre bukkantak, elszürkült a késő délután.
– Mit szól? – sóhajt csüggedten.
– Elküldöm önnek a halálsikolyomat – felelem. És beváltom ígéretemet.
– Bár teljesen megsüketített – nyögi –, remélem, maga még jól hall. Tehát elmondom: fél órán belül tízszer is kereste egy nő. Nem árulta el, milyen ügyben, úgyhogy nem adtuk ki a címét, hívószámait. Ő viszont meghagyta a sajátját. Hívja fel a hölgyet. Diktálhatom az adatait?
Tollra kapok, a combomra simítom az újságot. A félhomályosuló fényviszonyok közepette a lapszélre kaparom Ambrosia Mitch elérhetőségi koordinátáit, majd egészen pontosan tudni kívánom, merrefelé járkált Santis.
Azután sóhajtva elteszem a készüléket.
Hol találkoztam e névvel, és hallatán miért szorult el a szívem?!
Ölembe vonom a várostérképet.
Bye-ra pillantok.
Míg buzgón firkálgattam, a viking útnak indult a Belloqkal megbeszélt találkahely felé. És hogy ne unatkozzon az egyhangú forgalomban, összekapcsolódott félkalóz-jellegű rádiójával.
Megkocogtatom a vállát.
Gyors mozdulattal igazít a fején csúszkáló jármon. Engem hanyagul leint.
– Hallod, amit mondok? – kérdezem emelt hangon, egyszersmind ingerülten.
A következő másodpercben megtörténik az, amitől – vele kapcsolatban sosem alaptalanul – rettegek.
Zsöti helyből megfordul a kocsival, és ACTION! kiáltással, kiló ötvennel tovatép. Az úti célunkkal hótt ellenkező irányba, darazsakként hemzsegő, feldühödött autósok között.
Lekapom róla a fejhallgatót.
– Nem! – üvöltöm a fülébe, közvetlen közelről.
Metszően elvigyorodik. Rám se nézve, bátorítón a térdembe markol, joviálisan meg is pumpálgatja azt. Majd úgy marad, feszült vadásztartásban, ezüstössé izzott szemét előremeresztve, a szájára dermedt macsó mosollyal, markában a térdkalácsommal.
Félreütöm a kezét.
– Nem! – sikoltom.
Nem feleli, hogy de, viszont csinálja. Söprünk a kolerába.
– Belloq vár! – érvelek. – Mindjárt tök sötét lesz! Az éj nem túrázós napszak! Nem hallod?!
Nem ám! Átvágtatunk egy nyüzsgő kereszteződésen, irányunk haránt.
Túléljük. Zúdulunk tovább.
Zsöti még háromszor feszíti szakadáshatárig a hajszálat, amely az élő autóst a holttól megkülönbözteti, és már meg is érkezünk a tetthelyre.
A léckerítéssel szegélyezett házacska kopár előkertjében zajló jelenet feledteti dühömet, halálverítékes idejutási körülményeimet.
A felhőtlen égbolt mélyülő kékjét a járda fölött függő, lilaezüst fényű lámpa és az épület ablakain kiszüremlő krémes derengés elegyíti valószerűtlen, mélytengeri kékséggé. Ezen abszurd szépségű, hűvös színvilágban, akárha egy ős-tévé képernyőjén, horrorszerű epizód látható.
Fúriamód őrjöngő fiatal nő fenyeget négy megtermett férfit.
A daliák vinnyogva, szűkölve hátrálnak a fából tákolt fészerféleség falára a földkerekség legszörnyűbb méretű, irtózatos sivítású láncfűrésze elől.
Az árgus figyelmű lány gyors, ijesztő mozdulattal vet véget valamennyi szánalmas kitörési kísérletüknek.
Bye nem fárad kapunyitással, nekifutásból átlendül a kerítés fölött.
Azt kiáltván – mellesleg: hatástalanul –, zsaruk vagyunk, fel a csápokkal!
Átrepülök a dárdahegyű lécsoron.
Kivont stukkerrel megállok a lány mellett, megnyugtató távolságban a kezét rángató megafűrész csattogó acélfogaitól.
A viking felhagy a torokkínzó üvöltözéssel, felfogván, hogy hangja elvész a pokoli gépzajban.
Inkább a levegőbe ereszt egy golyót.
A lány megpördül.
Meglát engem, hátrább a vikinget. Jobbunkban a fegyvert, a bal kezünkben megcsillanó jelvényt.
Arca elfintorodik, mintha egyszerre vágyna sírni és nevetni.
Szilaj kiáltással fordul vissza az eleddiginél is rémültebbnek tetsző fickókhoz.
Váratlan, szélsebes lendülettel közéjük vágja a bűzös füstöt okádó, zabálós kedvű fűrészt.
A fenyegetett pasasok meredt szemmel, sikoltozva félreugrálnak.
Érzékelem lompos, szakadt állapotukat. Egyikük véresebb a másikuknál.
A fűrész a jobb szélen szökdécselő flótás karjába mar.
Onnan lecsúszva a fészer falához dől, és mohón átrágja magát a deszkán.
A sérült fickó ordítva térdre roskad, ám érzésem szerint kissé eltúlozza kínjait. Ő és társai egyaránt cikázó szemmozgásukkal teszik magukat áthatóan érdekessé a szememben.
Úgy neszítem, szívesen lelépnének.
A lány is erre gyanakszik. Lándzsahosszú vasrudat ragad fel a fűből, és harci pózba helyezkedik a menekülést latolgató pasasokkal szemközt.
Továbbra is képtelenség szót váltani a fészerfal túloldalán ízes falatra bukkant fűrész szikraköpő, szörnyű sikolygásától.
Mindazonáltal olybá tűnik, a lány értékeli ottlétünket. Viszont a négy vagány ellenünk sunnyog.
Bye besokall a tűzijátékkal fenyegető lármától. A fűrészhez lép, hogy hatástalanítsa azt.
Néhány másodpercre megfeledkezik a helyes stukkertartásról. Tekintetét is elfordítja a mostélig úgy-ahogy sakkban tartott pasasokról.
Azok tehát kirobbannak.
A térdeplő figura a lehajoló viking karjára vetődik, és elragadja tőle a fegyvert.
Szerzeményének nem sokáig örvendezhet. A következő pillanatban a talpammal találja szemközt magát. Nyakon rúgom. Midőn lehanyatlik, a csuklójára lépek.
Sarkammal Zsöti felé taszítom a fűre hullott stukkert.
Könyökömet a továbbra is tevékeny fickó nyakszirtjébe vájom, s ez végre bénítólag hat rá.
A másik három fickó a lándzsameresztő lány felé lódul.
Egyikük íziben megbánja a rossz lépést. Térdein, majd gyomrán csattan a rozsdás fémrúd.
Bye dühödten hatástalanítja az öntevékeny fűrészt. Immár nem babratol a kapcsolóval. Ólommal tömi ki a benzinmotoros gépet.
Az acélszörny kerregve, petárdázva végvonaglik, egyre halkulón.
Mire elcsendesül, a földön heverő két pasas mellé altatom a harmadikat.
A negyedik fickó elér az öklével. Hátratántorodom. Szerencsémre.
Ekkor robban közibénk a lándzsa, és átlósan lesújt a flótás mellkasára, vállára.
A viking a tenyerébe köp, és átvállalja a megroggyanó alak további ajnározását.
Sziréna jajgat a hátam mögött, kocsiajtók csapódnak.
A házból jajveszékelés, zokogás hallszik.
Letörlöm halántékomról a vért, és felegyenesedem.
A lány elhajítja lándzsáját, és az épületbe rohan.
Zsöti edzi magát az utolsó mohikánnal.
Zsaruk tódulnak a kertbe.
A lány után indulok.
Odabenn, az amúgy tiszta konyhában vértócsák éktelenkednek a padlón, falakon.
Húsz év körüli fiú támaszkodik az asztal lábának. Szétejtett térdekkel, vállára bukott fejjel ül a földön, vállán, hasán zúzott sebek bíborlanak.
Mellé ereszkedem, megérintem a kezét.
Homályos szemmel rám pillant, gyengén megszorítja ujjaimat, és hang nélkül sírva fakad.
Felpattanok mellőle, a szobába lépek.
A lány a felforgatott helyiség összevérzett ágyán ül, tépett ruhájú, sírásrázta asszonyt szorít magához, s annak feje úgy nyaklik a vállára, akárha gyermeké. A tárt ajtajú szekrény előtt összevert férfi hever, félkönyékre támaszkodón, azon kínlódván, hogy talpra kecmeregjen.
– Mi történt? – sóhajtom.
A lány rám néz, gépiesen tovább simogatja hozzá simuló anyja haját.
– Berontottak, és az öcsémnek estek. Ütötték apát, anyát, engem is. Aput a szekrénybe lökték, és el akarták vonszolni Daelt – mondja, minden porcikájában reszketőn, hízott könnycseppekkel a szempilláin. Arcizmai vitustáncolnak a feszültségtől.
Az összegyűrt szőnyegen heverő, véres szárú ollóra, a felborított székekre, szétzúzott kerámiavázákra pillantok.
– Megvédted őket?! – nyögöm, felfedezvén a szobaszerte szétszóródott egyéb háztáji fegyvereket, a békés körülmények között inkább a kandallótűz élesztgetésére szolgáló, véres vasakat, a fahasábtartót.
Feleletül felzokog, végigfekteti anyját a tapírjárta takarón. Feláll, talpra segíti és az ágyhoz támogatja felsebzett szemhéjú, almányira duzzadt szájú, megalázott apját.
– Nem tudom, mit művelt Dael. Ha zsaruk jönnének érte, elengedném – didergi, az átéltek utórengéseitől fogvacogva. – De azt nem hagyhattam, hogy ezek elvigyék!
Így hát ollót, vázát, széket, húsvillát, akármit ragadott, és szembeszállt a négy fickóval, és végül sarokba szorította őket a láncfűrésszel, és meglehet, végzett volna velük, ha késlekedünk.
– Most lecsuknak? – kérdezi. Tétován álldogál a konyha és a szoba közt a küszöbön, szemlátomást lelkierejének végére ért. – Vagy diliházba zárnak?
– Nem hinném – felelem.
Bye toppan közénk.
– Minek készülsz? – rohan a lányra szokott stílusában, mellőzve a prológust. – Még ma jelentkezz a zsaruakadémián, hogy mielőbb közénk jöhess. Megáll az ész! Hány kiló vagy? A két huszonötös súlyzóval együtt ötven? Beszarok! Egyedül haptákba állítottad a négy fekát!? Ne bőgj, bébi, már jönnek is a szanitécek. Újra embert csinálnak itt mindenkiből, ha lesz náluk elég tű meg sebfonal. Látod a vagit, Denisa?!
Felsóhajtok. Halántékomra szorítom a lucskosra ázott zsebkendőt, és a szabad levegőre sietek. Az ajtónál félreugrom a befelé rohanó mentősök útjából.
Előhúzom a telefont, és felhívom Belloqot.

 

 

A Mazdában eldőlök az ülésen. Átengedem a szót a hátul terpeszkedő kutyájára hanyatlott, itt-ott vérezgető Bye-nak, és még azt is megállom, hogy ne helyesbítsem itt-amott az elhangzó beszámolót.
Daniel nem dicsér meg, de kukoricára se zavar bennünket a félreprogramért.
Az orv klónok elsikálásáról regélő Zsötit hallgatva néha rám pillant, talán azért, hogy arcomról olvassa le, mennyit higgyen a színesen ecsetelt hőstörténetből. Olykor átnyújt valamelyikünknek egy-egy száraz papírzsebkendőt.
Holott saját kezűleg is ápolhatná halántéksebemet.
Arcélét szemlélvén felfedezek rajta néhány horzsolást.
– Máshol is ilyen vagy? – kérdezem, mutatóujjamat elhúzva az állán sötétlő duzzanat fölött.
– Már hegedek – feleli.
Bye az eltehénkedő farkassal huzakodik a hátsó ülésen.
– A tóparton átszállunk a vízizsaruk motorcsónakjába – mondja Daniel. – Feltéve, ha megvárnak. Szerintük a Gucci-birtok esztendők óta elhagyott, a villa üresen áll, a park elvadult, lélek se jár arrafelé. Sfinx persze nem árulta el, mit és hol keressünk?!
– Persze nem – dünnyögöm.
Fogalmam sincs, miért a Mazdában, s nem otthon heverkélek egy ilyen nap után.
S ha a ránk váró vakondtúrára gondolok, nem támad kedvem táncolni, énekelni. Mégis inkább ezen töprengek, semhogy a fáradhatatlanul a lelki szemeim elé türemkedő Schweitzer doktor alakjára figyeljek.
Megérdeklődöm Danieltől, találkozott-e a dokival.
Igen, feleli, beszélt vele, midőn tiszteletét tette nálam a kórházban.
– Szerinted milyen? Mármint külsőleg?
Vállat von.
– Nem emlékszem, hogy a külcsíne mély benyomást tett volna rám. Sovány langaléta, metsző tekintettel. Ezer tanácsot adott arra nézvést, miként vigyázhatnék rád. Nem vettem tőle rossz néven, hiszen ő csak eszméletlen állapotodban találkozott veled. Honnan is tudhatná, milyen korlátozhatatlan vagy éberen?! Még hetekig benn tartott volna téged, szigorúan fektetett helyzetben. De hát nem rajta múlott. Legalább kértél tőle időpontot, ha már úgyis ott jártatok?
– Szóba került, hogy holnap kifejezetten hozzá megyek.
– Nosza.
– Halálfej dokiról van szó? – firtatja Bye. – Engem piszkosul letoszott, amiért hagytam Dennek, hogy egyedül húzgálja a másfél mázsás klónt. Ijedtemben nagyon udvariasan feleltem. Milyen szakos a pasi?
– Traumatológus.
– És miért kéne hozzá járkálnod? Ő akar nektek gyereket csinálni? Csak nehogy aztán rá hasonlítson a kölyök!
– Nincs az orrára kötve a szándékunk – mondom.
– De igen – sóhajt Daniel. – Tőlem megkérdezte, tudomásom szerint van-e gyerekünk, amire azt válaszoltam, hogy tudomásom szerint momentán nincs közös gyerekünk, de egyszer majd lesz, talán. Mire ő arról kezdett beszélni, hogy keményen haragszik a balesetet okozó sofőrre, és ha nem kötné őt az orvosi esküje, eutanáziát rendelne a pasas kezelésére.
Bye előrehajol a vállamhoz.
– Ha nem gyereket, akkor mit akar tőled?
– Attól tartok, felfedezett bennem valami kórságot, amíg védekezésre képtelenül, ájult szituációban leledztem a keze alatt. Kiegészítő vizsgálatokat óhajt elvégezni rajtam.
– És azért halogatod, mert piszkosul be vagy gyulladva? Tudhatnád, hogy minél hamarabb megműtenek, amputálnak, besugaraznak, annál tovább húzhatod.
– Miért nem mész a francba?! – üvöltöm.
– Hallod? – kérdezi Belloqot. – Beszélhetnél a nejeddel. Intimen, kéz a kézben, fej a vállon, négyfülközt. Tök hangyaboly a csaj. Még jobban tennéd, ha könyéken ragadnád, és Halálfej doki elé taszigálnád őt. Agyrázkódásod volt, Denisa? Akkor összevissza röntgenezték, ultrahangozták, cétézték a fejedet. Tuti, hogy ott fedezték fel a bajt! Ne izgulj, Liz Taylor agytumorát is kevés szövődménnyel operálták. Úgy rémlik, utána mindössze egyszer kapott embóliát. Vagy az másvalaki volt? Egyet se zizegj, bébi, ma már állatira fejlett az orvostudomány! Mik a tüneteid?
– Tömődj el, Zsöti! – kéri Daniel.
– Ne kívánd! Valakinek lelket kell vernie a nőbe. Ha nekem, hát nekem. Denisa, holnap elvonszollak Halálfejhez! Nem akarhatod komolyan, hogy az urad elözvegyüljön!
Szavai nyomán olyan érzésem támad, mintha gránát robbanna a fejemben. Meglepetésemben megbántódni is elfelejtek. Már megint ki lett mondva egy – önmagam elől is mélységesen titkolt – félelmem, és megest nem általam.
Belloqra sandítok. Látom arcán, hogy nem szeretne megszólalni.
Azután mégis legyőzi önmagát. Elengedi a sebességváltót, megszorítja a kezemet.
– Most hirtelen úgy érzem magam, mint egy fura Kékszakáll. Szerintem te is így gondolsz rám.
– Hülye vagy, Daniel – nyögöm, mellbevágottan a fura Kékszakáll hasonlattól.
– Hallgass Zsötire, rám, vagy magadra. Mielőbb menj el a doktorhoz.
Bólintok.
Bye közénk dől.
– Tényleg – mondja. – Denisa a második nejed.
– Az első feleségem meghalt, leukémiában. Ne játssz tovább ezzel.
– Oké, bocsánat. Nem tudtam, de különben nem is játszogatásból fűzöm a nődet. Még az is kiderülhet, hogy kutya baja, a doki mindössze utókezelgetné az agyzöttyenését, mert azt hiszi róla, olyan, mint a többi halandó, és kimondottan igényli a pepecs terápiát. Na, és ha azért hívatta, mert terhesnek találta?!
– Schweitzer traumatológus, én nem vagyok terhes, te pedig fogd már be!
– Ugyan, egy kis menzesztől még nyugodtan lehetsz terhes! Én is úgy születtem! Anyám havonta megkönnyebbült, hogy megint szerencsésen megúszta a fater léházását. Egyszercsak felfigyelt a dagadó hasára. Az orvos azt mondta, miómás. A muter be is feküdt szépen a kórházba, és már majdnem megműtötték, amikor valamelyik doki véletlenül odafigyelt rá, és kitapintotta: e daganatból rövidesen gyerek lesz! Pont, mint az egyik kancánk! Barbie ötpercenként besárlott, az inszeminátor már mindennapos volt nálunk. Ott tartottunk, hogy meddő a ló, amikor egy reggelen arra léptünk az istállóba, hogy egy csikó bukdácsol a bokszában. Szóval ne majrézzatok, Halálfej akármit is akarhat, nem biztos, hogy halálos a közlendője. El kell dzsalni hozzá, hamar, és akkor végre mindenki lehiggadhat.
– Ámen – rekesztem be a témát.
Bye előrehajol, csaknem a szélvédőig, és Daniel arcára bámul.
– Neked bemázolt valaki! Ne tagadd!
– Miért tagadnám? Komponáld ki magad a panorámámból.
– Mit csináltatok ma?
– Üldöztük a bűnt.
– És az szembeszállt veletek.
– Előfordul.
– És milyen gyakran! Mit szóltok? – A viking visszazöttyen a helyére. – A két klón minket is kinyírt volna, pedig az már zsarugyilkosság. A családverők is csak addig hunyászkodtak, amíg a láncfűrész nekik muzsikált. Amint az elhárult róluk, ránk ugrottak, holott láthatták, hogy hekusok vagyunk. Hanem az a vagi! A legtöbb csaj visítva a padlásra bújt volna! Állatira bírom a vagány nőket! Nem untok még?
– Órákig elhallgatnánk – feleli Belloq. – De sajnos, megérkeztünk.
Átülünk a motorcsónakba. A víziszonyodónak tetsző IRA nem önszántából tart velünk.

 

 

Tízperces fogvacogtató száguldás után, bozótos terepen szállunk partra.
Fuvarozó kollégánk a lelkünkre köti, hogy értesítsük, ha értünk jöhet, és halkan berregő motorral elsuhan a csillagtükrös vízen.
Készenlétbe helyezzük zseblámpáinkat, stukkereinket. Kikapcsoljuk mobiljainkat, nehogy alkalmatlankor szólaljanak meg, hollétünkről árulkodón. Szélcsendért, további felhőmentességért fohászkodva a sűrűbe sétálunk a holdfényben fürösztött fövényről.
Keskeny, nyirkos talajú gyalogösvényen bukdácsolunk felfelé. Az enyhe emelkedő végén megritkulnak mellettünk a cserjék. Fák magasodnak fölénk, sarjadó gyomnövények verdesik térdeinket. Virág-, víz- és avarillat ölel körül bennünket.
Az orrunknál némileg távolabb látunk. Erőst kétlem, hogy bármit is találnánk e helyen. Három-négy kilométernyi vaklászás után elérhetjük a sziget ellenoldali partját, amennyiben egyenesen megyünk. Igaz, ezenközben utunkba esik az esztendők óta lakatlan villa, a vadetető és az erdei pihenő. A villán túl düledező kilátótoronyra számíthatunk, amelyből immár sehová se látni, mivel óriási fák nőtték körbe. Arratájt málladozik az egykorvolt kertész házikója és az istálló.
Hajdan, midőn Corwin Gucci családjával a szigetre költözött, mindnyájan lóháton, vagy könnyű fogaton közlekedtek a birtokon, kertész gondozta a parkot, és nyári estéken szalonzenekar játszott a szürrealista festő által tervezett torony tetőteraszán. Tellettek-múlottak az évtizedek, és Corwin Gucci magára maradt a személyzettel. Éltes korban bekövetkezett halála után örökösei szélnek eresztették az alkalmazottakat. Csupán a gazda kedves lova és krinolin küllemű basset hound kutyája nem távozott többé. Éltek, amíg élhettek, senki se tudja, mi lett velük.
A vízizsarutól hallott történeten töprengve lépdelek Belloq mögött a kukksötétben. Elképzelem, hogy találkozunk Gucci szabadon kószáló lovával, valószínűbben inkább annak szellemével, és a szelíd paripa felkínálja a hátát. A fülemületrillás, puha szárnysuhogásokkal neszező, gyengéd éjszakában még azon gondolat sem áll távol tőlem, hogy az elvarázsolt kinézetű toronyban most is játszik a zenekar. Miért ne?
Azután eszembe jut Ambrosia Mitch, és tudom már, mi bajom volt e névvel.
Santis paksamétái közt találkoztam vele. A hölgy az egyik kliens felesége. Tőle válnak, ő az erény és hűség példaképe. Menekedni vágyó férje a sterilitását rótta fel ellene válóokul. Egyetlen pillanatig időztem az ötlettel, hogy ő lehet a következő kiszemelt. A neve: istenek eledele miatt. E ritka keresztnév megfoghatta a magát Cherubnak tituláló szubhumánt.
És ha Ambrosia számosszor keresett, ennek alapos oka lehet. A sajtódarab, amelyre telefonszámát felfirkáltam, a Range-ben maradt. A helyszín egyébként sem alkalmas a távfecsegésre.
Futni támad kedvem. Miért szórakozik velünk Sfinx?! Ahelyett, hogy megmondaná: a százötven éves tölgyfától északra vagy délre keressük-e a titkot, kincset, avagy az ég tudja, mit!?
És ekkor, a lapszélre karistolt egyéb tájékozódási pontokra visszaemlékezve ismét belém hasít az izgalom. Ama környék, ahol Santis ma több helyütt is megfordult, egyáltalán nem állatkertmentes!
Ramona nem hallucinált! Illetve hallucinált, de nem tévedett. Ott igenis trombitálhat elefánt, üvölthet sakál, tigris, ugyanis ott magánarborétum és állatpark van!
Csupán raktárépületek nincsenek. Viszont maga Ramona sem állította, hogy ő tökéletes.
Eszelős! Belloq lábnyomában sétálok a vadonban, amelyről feltételezem, hogy kellemesen barátságos ló- és zenészszellemek népesítik be, Zsöti mögöttem baktat a kutyájával, s eközben én azon tépődöm, hogy akkor most Ramona parazseni, vagy csak szimpla paratehetség!?
Tök mindegy, egyikben se hiszek.
Elvégre a Mars sem azért vörös, mert fenemód harcias, miként némely gyarló lelkek hinni vélik e vörösségnek is megvan a szörnyen tudományos – és sajna: sírunalmas, érzelemtelen – magyarázata. Ergo, ha egyszer majd tömérdek ráérő időben fogok tobzódni, megfejtem Ramona mindösszes trükkjeit.
Bár inkább fejtegesse azokat Vaskalap professzor a Racionalitás Akadémiáról.
Elérjük a réges-rég kiszálazott vadetetőt, az összeomlott pihenőkalyibát, majd a villát.
Hajdan bizonyára gondozott pázsit, rózsakert és klemátisszal befuttatott pergolák álltak az épület körül. Mára juhar-, kőris- és tölgyerdővé nevelkedtek a szél, hangyák és mókusok által idehurcolt magok. Az épület repedező falaira, párkányaira, még az erkélyekre is jutott belőlük, s ott bonszáj fácskákká cseperedtek. Az ablakokat felhámlott festésű spaletták fedik, az ajtón háborítatlan a keresztpánt és a kacatértékű lakat.
Körbecserkeljük a villát, és megyünk tovább.
Rádöbbenek, hogy éhezem, szomjazom, és arra már nem is emlékszem, mikor pisiltem legutóbb. Most viszont tudnék.
Diszkréten félrevonulok.
Visszafelé igyekezvén feltűnik: mintha megváltozott volna a környezet légköre.
A fülemülecsattogás elnémult, bagoly se jár. A levegő hűvösebb, és ha itt netán szellemek grasszálnak, azok aligha barátságosak, se nem jókedvűek.
IRA is lábujjhegyen lépdel, amióta elhagytuk a villa közelét. Fülei lokátorokként forognak, és bár eddélig sűrűn el-eltávolodott Bye mellől szimatolgatni, immár nem moccan a jobb lábas kommandósbakancs mellől.
Kedvem támad felhívni Ramonát, hogy kérdőre vonjam: momentán velem tart-e egy lélekként, miként tegnap éjjel a gyönyörökbe? Ha itt van, tudassa velem, mitől érzem hirtelen oly felzaklatónak a helyet, mitől e változás!?
A hajdanvolt kertész házához érünk. A háromhelyiséges viskóval elbánt az idő, a telek és az erre tévedt barbárok. Az ablaktáblákban csonka üvegek meredeznek, a padló elparázslott, a tetőt elfújta a szél.
Az istálló falai, tetőgerendái megroggyantak, a jászlakban pitypangvirág sárgállik.
Terebélyes koronájú, égre szökő fák között megpillantjuk a kör alakú kilátótornyot. Idehallszik a hullámverés.
A mesterséges dombocskán emelt, titáni makarónira vagy talkumosdobozra emlékeztető bizarr, ablaktalan kőépületet nem túl régen – midőn az rogyadozni kezdett szögesdrót kerítéssel vették körül. A hanyagul bevert tartócölöpök ledőltek, a drótkordont letaposták, s az úgy heveredik a lábunk alá, mint valami egyenetlen, fel-felkunkorodó szegélyű szőnyeg.
A torony belsejébe vezető deszkaajtót acél keresztpánt és számkódos lakat rögzíti. A kívül körbefutó, mára korlátját vesztett, szédítően tekergőző csigalépcső folytonossága több helyütt megszakad. Ezen cuccoltak fel a szalonzenészek a tizenöt méter magasan lévő teraszra, hogy muzsikálásukkal elbűvöljék és vidámítsák a Gucci famíliát. Kedvező széljárás esetén a többi szigetlakó is élvezhette a szétcipelt dallamokat.
Bye fölfelé indul a hézagos foksorú csigalépcsőn.
IRA leszegett orral szimatolja a földet. Tyúklépésben tipeg előre, minduntalan saját füleire lépve. Gerincvonalában feltarajosodik a szőrzet.
Belloq felkattintja zseblámpáját, és megvilágítja a tópartra vezető, szélesre taposott, a legutóbbi esőzés óta is használtnak rémlő ösvényt. Lassan megkerüli az épületet.
Vele tartok.
Elhajigált cigarettacsikkek hevernek mindenfelé. A torony mögötti bozótban hanyagul elrejtett, enyészhetetlen műanyag zsákok púposodnak, valamikor meszet tartalmazók.
Az épület elején, a fal tövében jól kivehető a földön a gyakorta feltárt, majd becsukott ajtó félköríves nyoma.
Az esőtől fellazított, cipőtalpaktól feltúrt talajú ösvényt keskeny csíkok szeldesik, mintha talicskát tologattak volna fel-alá a part és a torony között.
Daniel kézbe veszi a lakatot. Eljátszik rajta néhány számvariációt.
Negyedik nekifutásra sikerrel jár. A szár kipattan és elfordul.
A keresztpánt lenyaklik.
Ekkor egy kődarab mállik alá a magasból.
Bye a karjaival szélmalmozik fölöttünk. Végül mégse zuhan a talpa alól kiporladt lépcsőfok után. Tovább túrázik a körpanoráma felé.
Belloq megmarkolja az impozáns kovácsoltvas kilincset. Ajtónyitás közben a háta mögött álló, röfögésszerű hangon szaglászó IRA-ba ütközik.
– Sicc – mondja neki.
Az ebállat nem moccan.
Nyakörvénél fogva odébb vonszolom őfarkasságát.
A korábban is sűrűnek érzett levegő a kilincs lenyomásakor felkavarodik, elnehezül. Az ajtó feltárultával szörnyű szag tódul a szabadba.
Orron, gyomron ütötten félretántorodom előle.
Belloq az arca elé húzza kabátgallérját, és annak kétes értékű fedezékébe húzódva a küszöbre lép.
A dermesztő hideget, fájdalmas bűzt lehelő sötétségbe világít a lámpával.
Összeszedem magam. A halkan szűkölő kutya nyakörvét markolászva mellé lépek.
Elsőül a nyiroktól elfeketedett, verítékezni tetsző kőfalat szemlélem meg, amely nyaktörő magasan gömbölyödik körénk. Szemközt szétrothadt létratorzó penészedik rajta.
Alattunk szakadék tátong.
A többméteres mélységben kiemelt föld helyét ellepte a talajvíz. Ennek szintje az időjárástól függően emelkedett, süllyedt, különféle magasságokban iszapkéreggel gyűrűzve a föld alá nyúló kőalapzatot. Meglehet, előbb épült fel a torony, s a dombot utóbb kupacolták a lábához.
A jelenlegi alacsony vízszint nem födi be a mélybe hajigált, mésszel leöntött, erőteljesen bomladozó tetemmaradványokat.
A lámpafény útjába kerülő, legfeljebb néhány nappal ezelőtt ideszállítottnak rémlő négy újabb holttestre még nem került mészlepel.
A rettenetes sebekkel borított fiatal férfiak teljesen mezítlenek.
Úgy sejtem, akkor haltak meg, midőn gladiátortársuk, Omar Sharon.
Ő elevenebb volt, miként az eltakarításukra kirendelt klónok megítélték, és elmenekült, mielőtt a szigetre tartó csónakba lökhették volna. Keresztülcsörtetett a parti erdőn. A forgalmas út fölé ért. Már a vadak átjárását biztosító felüljárón bukdácsolt, amikor üldözői utolérték. A pánikba esett Sharon átlendült a korláton, és Angelo di Angelo zöldségesládáin landolt, golyóval a hátában.
Így tehát Grove és Carfano számára is kínos véget ért azon éjjel az emberviadal.
A viaszsápadt Belloq rám néz. Arcom láttán gyors mozdulattal a sarkamon fordít.
Visszatámolygok az ég alá.
Bye mit sem sejtőn huhog odafenn.
– Gyere le – sóhajtom.
– Mi van? – üvölti. – Tök szuper itt a magaslati levegőn! Nem mertek felmászni?
Halk zúgás hallszik a víz felől.
– Csónak közeleg! – ordítja Bye. – Máris értünk jönnek a vízizsaruk?
– Gyere le! – nyögöm. – Gyorsan! És csendben!
– Mindjárt – feleli. – Van itt egy csapóajtó. Azt még megnézem.
A motorberregés erősödik.
Visszaszédelgek a halottszemléző Belloqhoz.
– Te hívtad a csónakot? – kérdezem.
Rám mered, nemet int. Reflexből lehátrál a küszöbről.
Sebtében behajtja az ajtót, zajtalanul felteszi a pántot, lakatot.
A zúgás – a tőlünk legfeljebb ötvenméternyire lévő partnál – váratlanul elhal.
– A rohadt életbe! – nyikkanok.
– Hol van Zsöti? – súgja Belloq.
Függőlegesen feltartom a mutatóujjamat.
– Rejtőzés! – utasít.
A következő pillanatban eltűnik mellőlem.

 

 

IRA sípolásszerűen szűköl, akár egy gumieb.
Végigsimítok a fején, megragadom nyakörvet, és elhúzok vele, bozót iránt. Érintésemtől elcsendesül. Vonakodás nélkül velem tart.
Alkalmasnak tetsző búvóhelyre érvén suttogva rászólok, hogy feküdjön le, és maradjon veszteg. Igaz csodálatomra ezt is megteszi a kedvemért.
Lekuporodom mellette.
Esélyeinket latolgatom.
A jövevények egyelőre gyanútlanok ittlétünk felől.
Zavartalanul beszélgetnek, zörögnek, nyikorgattak, lámpásoznak. Nem áltatom magam azzal, hogy közönséges kirándulók volnának, esetleg romantikus bulizásra vágyó csövesek.
Belloq nyilván a partra surrant. Ő már tudja, hányan vannak. Bizonyára azt fontolgatja, mihez kezdhetne velük.
Zsöti a tetőteraszon rekedt. Remélhetőleg időben észbe kap. Lekushad, és nem indul lefelé.
Ami engem illet, köszönöm, pocsékul vagyok. A pokoli kriptában látottak elrontották a gyomromat, lelkemet.
Kézenfekvő, hogy egy vers ötlik eszembe.
Kényszeresen pergetem magamban a sorokat, újra és elölről, akár egy óvó mantrát.
Minden megérint.
– Úgy látszik, sose nő be
a szívem lágya.

[Fodor Ákos]

Többszólamú nyikorgás hallszik, olajozatlanul rozsdállódó kerekeké.
Léptek dobbannak, levelek zörrennek.
Felizzó cigarettaparazsat, éles zseblámpafényt látok.
Az újonnan érkezett versenyzők a torony felé csörtetnek az ösvényen.
Alighanem valamennyien egy-egy talicskát tolnak maguk előtt.
Talán nem újabb holttesteket cipelnek. Hanem meszeszsákokat.
– Mit szólna Carfano, ha trógerolási pótlékot követelnénk tőle? – csattan egy ráspolyos hang.
– Kiröhögne, mit szólna!? – felel egy másik, rekedtes orgánum.
– Vagy a torkodra dugná a stukkere csövét – vélekedik a harmadik pasas. – Megtömne, mint a libát. Csakhogy ólommal.
– Én már kezdek herótot kapni! Álló nap a zuhany alatt lógok, mégis örökké hullaszagúnak érzem magam. Tisztára, mint egy sírásó! – csatlakozik a negyedik fickó.
Úristen! Hányan jöttek ezek?!
– Csak téged busásabban fizetnek! – morran az ötödik. – Jobban tennéd, ha kussolnál. Carfano hulla ideges mostanában.
– Ő csak ne idegeskedjen! – zörren a ráspolyhang. – A fiskálisa öt perc alatt kilantozta őt a yardról. A vele együtt elkapott Reedék viszont még mindig odabenn rohadnak!
– Naná! Miért nem vigyáztak, hogy ne marják el őket?! Mindnyájan tudjuk, ha bukta van, mi visszük el a balhét, és nem a főfej! Vegyétek úgy, hogy mázlisták vagytok. A hobbitoknak élhettek, és még zsét is szépen kaptok érte!
– Hát, nekem valahogy nem mániám, hogy hűbérbe meszet taligázzak! – mondja a rekedtes fickó.
Eddig ötféle hangot számláltam össze.
A nyiszorogva menetelő, pázsitos hajú alakok előbukkannak a fák közül.
Heten vannak, mint a törpék. Kettő közülük Kuka.
Mivel járnak ezek? Hajóval? Vagy kompjáratot rendszeresítettek maguknak?
Kézbe veszem a stukkeremet. Megnyugtat, hogy szorongathatom.
Néhány lépésnyit előrearaszolok.
IRA hasmánt kúszik utánam.
Rápisszegek.
Tovább lopódzom.
A farkas nem tágít.
Mit művelt Bye az eddélig megbízhatóan álomkóros ebbel?! A fölös tesztoszteronjából adott neki?! Infúzióban?
Megest előszedem a mantrámat, és gépiesen dúdolgatom magamnak, akár egy slágerrefrént.
– Huh, hogy milyen bűz van itt! – nyögi a ráspolyhangú klón. – Szart se ér ezeknek a mész! Mondtam, hogy jobb volna a tóba csobbantam őket!
– Persze, aztán egy hét múlva ott úsznának háton a zsaruk csónakorra előtt! Sült hülye vagy! Itt évszázadokig se találnak rájuk!
– Ne ugassatok már! – mordul egy fekete orgánum, első ízben. – Annyit rinyáltok, mint az elsőáldozók!
– Igen, mert rühellem ezt a helyet! – nyafogja valamelyikük. – Folyton a hullákkal álmodok! Meglátjátok, egyszer kimásznak onnan, és szétzombiznak minket!
– Hát ez egy állat! Még hogy kimásznak!? A hullák!? Fuss orvoshoz, kisfiam!
E misztikus pillanatban a leghátul lépdelő fickó meginog. Mielőtt lezuhanna, szőrén-szálán eltűnik az ösvényről.
Az előtte bandukoló klón visszafordul.
Az elárvult talicska láttán felsikolt.
– Ne marhulj, Tuck! Kurvára vicces vagy, de most már előbújhatsz!
A menet megtorpan.
– Ugye hogy...?! – nyikkan a nyafogós.
Az élen járó flótás lekattintja a lámpát, és stukkert ránt.
Néhány perces éleslátással kényeztetett pupillám lassan szokja a sötétet.
Robotpilótára, macskaszemre kapcsolok.
IRA fejére teszem a kezem. Telepatice ráparancsolok, maradjon a helyén.
Azután a zavartan ténfergő klónok felé surranok.
– Tuck! Hé Tuck! – suttog egyikük. – Ne hülyés...
Nem fejezheti be.
Őt is kámforrá foszlatja a láthatatlanul ténykedő kommandós.
Vagy a saját félelme.
– Cory! – hörren a rekedtes hang. – Szórakoztok...?!
– Kussoljatok! – súgja a fekete orgánum.
– Hé, Keef! Kapcsold vissza a pilácsot, és keressük meg a srácokat! Tutira betöröm a pofájukat! – rikolt a ráspolyos klón. – Tuck! Cory! Anyátokkal zombizzatok!
Görnyedten megközelítem az ösvény szélénél toporgó kinézettemet. Útközben magamhoz veszek egy vaskosabb faágat.
Felegyenesedtemben a terasz felé pillantok.
Észreveszem a korláton áthajoló Bye mozdulatát.
Félrehemperedem a csalánban.
Az alázúdított szikladarab letarolja a saját használatomra kiszemelt fickót, majd a ledöngölt testről visszapattanva, iménti rejtőhelyemen landol.
A sorvezető klón felemeli fegyverét, és vaktában lövöldözni kezd az újfent üresnek rémlő tetőre.
Felbolyduló társai a bokrok közé iramodnak. Hasra vágódva csatlakoznak a dobhártyagyilkos durrogtatáshoz.
Amikor abbahagyják az esztelen tüzelést, a magasban síri hangon felhuhog egy bagoly.
A hozzám legközelebbi alak háta felé indulok.
A jelölt célzásra készen fürkészi a torony tetejét. Megejtő szépségű látványban részesül. A böhöm talkumosdoboz és a környező lombok közötti selyemkék égtisztáson színezüst Hold ragyog.
Ütök.
A pasas a szemlélt képeslaphoz vizionál tengernyi csillagot. És közben elájul.
Bye megest kőhajigál. Ezúttal gyors egymásutánban két építőelemet vág közénk.
A második kődarab szele engem is elér. Pánikszerűen visszavonulok.
Újabb lőkoncert veszi kezdetét.
Óriási! A visszahasalt viking időközben bizonyára elbontja maga alatt a tornyot, a dobálgatható muníció kedvéért.
Valaki hozzám súrlódik hátulról.
Villámgyorsan megpördülök.
Ütésre lendített karom a levegőbe dermed.
Fellélegzem. Csak IRA laposkúszott mellém.
A fegyverek – már csupán három – elnémulnak.
Az egyik klón talpra szökken, és futólépésben a part felé lódul.
A harmadik lépés végén megtántorodik, és az ösvényt szegélyező bozótba dől.
Belloq előlép a sűrűből.
A szintén a csónakhoz igyekvő két megmaradt játékos lőni készül.
Egyiküket vállon találom. A fickó elhalt kezéből kihullik a pisztoly.
Az utolsó épkézláb flótás rádöbben, hogy stukkere nem és nem nyikkan.
Nincs ideje tárcserére.
Belloq előtte terem.
Ugyane minutában Zsöti újabb követ hullajt alá.
Sikolyomnak hála, Daniel a fal tövébe vetődik.
A lezúduló kődarab a szétrebbenő pasasok hűlt helyén csattan.
A klón futásnak ered.
Nem bírom elhinni a szememnek, amit látok.
A szürke farkas a levegőbe pattan mellőlem, felfekszik rá, és elnyúlt testtel tovaúszik.
Hátba kapja a fickót, és lerántja a lábáról. Fogai közé ragadja és nem ereszti a földre vitt alak tarkóját.
A vállon lőtt klón kitámolyog a bokorból, ahová Zsöti bombája elől menekült. Ép kezét megadóan a magasba emelve, vontatott lassúsággal térdre roggyan kínjában.
Belloq úgy altatja el a szenvedőt, hogy az észre se veszi villanó mozdulatát.
Szólongatom a farkast.
Midőn elunom szólongatni, Bye-osan ráförmedek.
IRA azonnal elengedi az elernyedt záróizmú, féltében az eszméletétől is megkönnyebbült fickó nyakszirtjét. Leül mellé, és morogva strázsálja az ájultat.
– A feka életbe! – halljuk a vikinget valahonnan a torony mögül. – Most hogy jövök le?!
– Sehogy, ha szétkaptad a lépcsőt magad alatt – feleli Belloq.
Előszedi telefonját, és félrevonul.
Bámulattal nézek utána. Részint azért, mert pompásan feltalálta magát a ránk szakadt vészhelyzet zombizósra fordultakor.
Másrészint értékelem szemérmetes távfecsegési stílusát. Legelső rádiótelefonjához mindenáron zárható ajtajú, átláthatatlan ablakú, hangszigetelt mobil fülkét akart beszerezni, olyannyira zavarta őt a nyilvános kapcsolattartás.
Ilyen a pasas. Csoda-e, hogy képtelenség volna élni nélküle?!
Bye kiállja az önkezűleg lebontott lépcsőfokok által támasztott próbatételt. Háromszor bukkan fel a fejlövött tervező kiagymolta épület felém eső oldalán, mielőtt lekörözne a csigálló grádicson.
– Pfuj! – nyögi elém toppanva. – Baromi bűz van idelent! Miféle hullahegyekről ordítoztak taplóék?
A hátam mögé mutatok, a lezárt ajtóra.
Odarohan. Tépi, rángatja, marcangolja a lakatot, majd türelmét veszítve stukkert ránt.
Belloq épp végez a telefonálással.
– Hét-kilenc-hét – tudatja Zsötivel.
Bye kitárja az ajtót. Az arcába zúduló levegőtől visszatántorodik a küszöbről. Zsebkendőt szorít az orrára, mielőtt bemerészkedne.
Azután a lába alá pillant, és viharosan kihátrál a kriptából.
– Jézusom! – hörgi jóval később, kissé daliásabban érezvén magát.
– Vigyük a partra a klónokat – szól Daniel. – Mindjárt itt lesznek a hajók.
Nem fáradnak a meszes talicskák kiürítésével. Bokán ragadják a fickókat, és egyenként a vízhez vontatják őket.
Viszonylag csekélyke segítő szándékot tanúsítok, arról is nagylelkűen lemondanak.

 

 

A Mazdában visszakapcsolom a telefonomat, és ellenőrzöm, jött-e üzenet, amíg a szigeten vakondtúráztunk.
Jött, nem kevés.
Ramona három ízben küldött hangpostát.
Először arról értesített, hogy Santis röhög benne, ördögien, ocsmányul röhög. Bizonyára kisütötte mocskos tervét.
Másodszor elrebegte gyanúját, miszerint közeledni érzi a szubhumánt, effektíve.
A harmadik üzenet – az előzőhöz képest átélten ideges hangon – ugyene közelgésről szól.
Továbbá Santis cégtársa, Talog keresett, tudatván velem – ha netán érdekelné kiskegyedet!? –, hogy „Yvan Copra” felhívta őt. Találkozni óhajt vele másnap délelőtt tizenegy órakor, a belvárosban lévő Pepita Dalmata nevű étteremben. Kegyed bátran elmehet helyettem, zárta szavait Talog.
Sabrina is telefonált.
Santis vele is randevút beszélt meg, ugyancsak holnapra, tizenhárom óra zéró percre, a Zárdaszűzhöz címzett, kukoricasöréről híres étkezőhelyen.
És Sabrina is engem jelölt ki dublőzéül.
Felhívom a Főnököt.
Amikor már hallszik a csörgés a túloldalon, az órára tekintek. Még nincs éjfél.
A kásás hangon jelentkező férfiú dicséretes hamarsággal eszmél első álmából, meghallván, miféle tömegsírt leltünk a Trevor-szigeten. Végképp felháborodik, midőn megkérem, vegye igénybe prímán bevált hívásazonosító szolgálatát, és derítse ki nekem, Santis milyen számokról csevegett Taloggal és Sabrinával.
Ehhez tudnia kéne, mikor futottak be az ominózus hívások, közli velem.
Akkor tudja meg, felelem, Sabrina és Talog szívesen megmondja, nekem evés-, ivás-, alvásrestanciáim vannak, még maradt néhány ügyfelem mára, és továbbra se vagyok teherben, viszont az agyrázkódásom lépten-nyomon kiújul.
Érvelésem lefegyverzi a zorduló pasast. Amikor újra elkérem tőle Ambrosia Mitch telefonszámát, megadja szépen, nem kérdezősködik, miként veszítettem el a korábban feljegyzettet.
Ezután felverem álmából a vonzó keresztnevű hölgyet.
Ambrosia a harmadik csörgésre felkapja a kagylót.
Bemutatkozó szabadkozásom hallatán jóízűen a szavamba vág:
– Ugyan, ugyan, dehogy van késő! Késő akkor volna, ha már nem élnék. Kezdem az elején, ha nem bánja, amennyiben az érdekli, miért kívánok beszélni magával, drágám!? Nos, amikor megpillantottam ezt a Santis-Coprát a tévében, na meg persze a lapok is vele vannak tele, még az is átfutott az agyamon, hogy a férjem talán nem véletlenül választotta éppen őt a válást egyengető ügyvédül!? Ugye, ért, drágám?! Ha történetesen ragaszkodnék az együttéléshez, az én Anakondám, ez a férjem egykori intim beceneve, kinyíratna vele, hát nem édes!? Nos, ma estefelé telefonon hívott a Skalpoló! Azt mondta, meg kellene beszélnünk valami fontosat a jövő héten esedékes tárgyalás előtt. Találkára invitált!
– Hová? Mikorra?
– Holnap délelőtt tízre. Egy Napvirág utcai, bérelt irodába. Természetesen belementem. Nos, ha el akarja kapni a fickót, ő ezennel a magáé!
– Találkozott vele személyesen? – kérdezem.
– Kétszer, egy-két hónappal ezelőtt. Tudja, kicsit döcögős a férjem válása – mondja kuncogva. – Harminckilenc éves vagyok, egész eddigi életemben dekorációs feladatot láttam el. Szép, művelt, házias és vendégszerető voltam. Ez idő szerint csakis ehhez értek. Az én Szörcsi-Mörcsim, jelzem, ez is becenév, persze elavult rég, most jön rá, hogy steril vagyok!? Hiszen úgy vett nőül, sok év előtt! Szörcsi-Mörcsi, súgtam a fülébe, nekem nem lehet gyerekem, mert egy küretbaleset miatt eldobták a méhemet! Nem baj, Cukorbaba, dünnyögte ő, legalább felhőtlenebbül gyömiszkölhetjük egymást. Ebből maga is kivehette drágám, hogy a sterilitásom csak ürügy. Arról van szó, hogy Rőt Bundi becsibézett, és le akar pattanni mellőlem. Tudja, drágám, az én popsit verdeső, hollófekete, természetes hullámoktól dús hajam Rőt Bundi oldalán hattyúősz lett. Na de mellette futotta festékre, miként egyebekre is! A kiérdemelt anyagi kényelmemet nem engedem át a kiscsibének, csak a Bundit! Őt aztán viheti! Sőt, ha netán halogatná a vitelét, én konflist fogadok, személyesen el is húzom, ha netán kehes a ló, csak megszabaduljak végre a férjecskémtől! Nos, ez ügyben tárgyalt velem Copra ügyvéd úr. Kifejtette azon nézetét, miszerint én nehezítem a békés rendezést. Drága uram, mondtam neki, amint megállapodunk az én holtig tartó jólétemben, mehet a Bundi, Isten hírivel! Drágám, nem tudom, maga hány éves, azt viszont igen, hogy igen magas a nyugdíjkorhatár. Mármost, ha az ember lánya ügyesen megy férjhez, időben válik el, és ezen meg is tollasodik, az olyan, mint a korai nyugdíjazás! Negyvenévesen szabad és gazdag leszek! Szuper! És még most is állati jól nézek ki, jöhetnek a hódolók! Nos, effélékről fecserésztem az ügyvéd úrral. És természetesen megemlítettem neki, hogy kénytelenek lesznek egyezkedni, hiszen a bíróság respektálni fogja az én bizonyíthatóan makulátlan, erényes életvitelemet, ellenben a Rőt Bundi életmódja is bizonyítható, a birtokomban lévő felvételek alapján, amelyeken nem csupán az látható, hogy rég nem rőt, inkább rút a bundija, hanem az is, hogy feleakkora erekcióra se képes, mint tizenhét éve, amikor én voltam olyan fiatal, mint a fotón pornólkodó csibéje! Hát ez történt az ügyvéd úr és köztem.
– Attól tartok, kevés, ha nem megy el a holnapi légyottra. Le kéne merülnie néhány napra, amíg elfogjuk Santist – szólok, szaporán dobogó szívvel.
Akármit kavar is a szubhumán, és bármennyire vinnyog is röhögtében, biztosra veszem, hogy Ambrosiát szemelte ki következő áldozatául.
E – külső adottságaiban is Santist ingerlő – nő valamennyi megnyilvánulása neki való. Ettől tébolyul.
– Merül a fene, drágám! Még alig száradt meg a festés az új házamon! Rettentően élvezem!
– Nem szeretném megijeszteni, de úgy vélem, nagyobb biztonságban volna, ha odaküldhetnék egy-két fegyveres kollégát.
Bye felnyög mögöttem.
– Drágám, őrülten édes, ahogy aggódik értem, de nincs rá szükségem, komolyan! – csicsergi a hajlékony szoprán. – Nem szívesen sértegetem, de szikrányit se bízom a rendőrökben! Még elemelnének innen valamit. Ragadósak, mint a légypapír! Tudja, a ház tele van értékkel! Nos, alighogy letettem a kagylót a Santis-Coprával bonyolított csevej után, máris tárcsáztam a gárdistakölcsönzőt. Két gigászi, vaskos fickó vigyáz rám! Olyan a karjuk, mint a baldachintartó oszlop az ágyam fölött. Tudja, ugyanaz a testőrválasztás kritériuma, mint a hímtagé. Minél vaskosabb, annál biztosabb! Ugye, nem pirulós?!
– A tehetség a vaskosságnál is fontosabb – szólok.
– Ezek jó fickók, hatalmas pisztolyokkal! Ilyen méretekről tizenhét évig hírem se volt a Fakó Bundi mellett! Gondolhatja, van mit pótolnom! Amíg azt nem olvasom az újságban, hogy a Skalpoló sitten van, meghagyom a fiúkat. Ne féltsen, telik a tartásukra! Vasalom, facsarom, fejem a Szörcsi-Mörcsit. Egészen addig, mígnem ő lesz a Templom Egere! Nos, akkor nehogy elfelejtse: holnap délelőtt tíz órakor legyen a Napvirág utca huszonhétben! Okvetlenül vigyen magával bilincset, szájkosarat! Olvastam, hogy harapós az álügyvéd úr, amikor begőzöl agyilag. És vigyázzon a hajára! Legalább szép a haja? Ha igen, és olyan fiatal, mint a cigifüstös altja, gondolkodjon el a tanácsaimon. Tudja: a korai nyugdíjazás és a baromi vaskosság! Ég áldja! Ha ügyesen lő, járjon szerencsével!
Bontom a vonalat. Leengedem az ablakot. Iszom néhány légkortyot.
– Kivel beszéltél? – hajol mellém Bye.
– Ambrosia Mitch úrasszonnyal, Santis leendő áldozatával.
– Ramona a leendő! Éppen hozzá iparkodunk, és éppen ezért! – mordul rám. – És mi van a tehetséggel, ami a vaskosságnál is fontosabb? Nekem még senki se panaszolta, hogy akár ügyetlen, akár nyápic volna a farkam!
– Örülj neki, csóválhatsz, Zsöti! De most piszkosul figyeljetek mindketten, mivel mondandóm van! Ramona megüzente, hogy Santis szörnyen röhög, mert becsapdázott nekem. Ezt fenntartás nélkül el is hiszem a paranémbernek, ugyanis igaznak tűnik. Santis holnap délelőtt tízre Ambrosiát, tizenegyre a volt cégtársát, egy órára Sabrinát hívta légyottra.
– Remek. Az első időpontban elkapjuk! – szögezi le Bye.
– Te csóválj, gondolkodni úgyse tudsz! – förmedek. – Daniel, holnap tízkor ráérsz-e a csapattal, és persze néhány tűzszerésszel, levizitelni a Napvirág utcában?
– Szívesen kialudtam volna magam.
– Mert én nem?!
– Ott leszünk – bólint. – A nőre vigyáz valaki?
– A vaskosok. Felfogadott két testőrt.
– Elegendőek lesznek Santis ellen? – kérdezi kétkedőn. – A pasas fegyver- és piromán.
– Ambrosia attól tart, hogy ha zsarukat ereszt a házába, eltűnhet az ezüst csizmahúzó kanala, a szemfogába csiszolt brill, vagy a köldökrubinja.
– Te nem csíped a nőt! – mutat rá Bye.
– Nem az a dolgom, hogy csípjem. Különben semmi bajom vele. Mogorva például állatira harapta volna a szövegét Rőt Bundiról, meg effélékről. Te, Zsöti! Mitől lehet az, hogy élvezem, ha nem te vezeted az autót, amiben ülök? Nincs elharapva a nyelvem, lezúzva a homlokom, amputálva a jobb vállam! Rájöttem! Te pocsékul vezetsz!
– Most miért gizdulsz velem?
– Nem vezetsz pocsékul?
– Holnaptól nem – ígéri.
– Na – mondom. – Nem kell ide Dalia. Ha a vagizással is felhagysz, be vagy lovagolva.
Belloq köhint. Halkan, diszkréten.
Értem én! Előveszem az övmobilt. Akármit mutasson az óra.
– Szia – sóhajtja a titkos terhes. – Már aludtam. Ezer dolgom volt ma, egyszerűen nem értem rá Marcelt hívni! Cyd elcipelt egy helyre. Hát az kész öttusa volt! Futottunk, lőttünk, lovagoltunk, vívtunk, úsztunk! Ne tudd meg! Muszáj volt lefeküdnöm.
– Hol jártatok?
– Valami helyen. Nem mesélhetném el holnap? Már nem vagyok eszméleten!
– De, holnap is elmesélheted. Jól vagy?
– Jól – feleli horkolásszerűen. – Hagyj aludni!
– Én még ilyen gyávát nem láttam! – morranok, lecsapva a telefont.
– Ti vagytok a Holnap-lányok – jegyzé meg Belloq.
Mielőtt visszapetárdázhatnék, lefékez Ramona barlanghajléka előtt.

 

 

A jós és léleklátó asszony felkészült Santis elrettentésére.
A kertben ácsorgó fákat, a bejárati ajtót, az ablakokat és vajákosszalonját is méteres lófarokszőrre kötözött, karácsonyfadíszekként himbálódzó fokhagymafüzérek, apró csontok, színes madártollak ékítik. Alighanem az a dolguk, hogy távol tartsák a háztól a gonoszt.
Ramona hellyel kínál bennünket a konyhában. Ezúttal óriási pipacsokkal telehintett selyemruhát visel, egyebekben nem változott. Leül a homályos kristálygömb elé. Öblös fatálkából maréknyi csontot markol fel, összesékeli azokat két tenyere fészkében, és a térítőre borítja.
Hosszan tanulmányozza az ígyként kapott üzenetet, majd felpillant rám, és elmosolyodik.
– Most már békén fog hagyni – mondja. – Órákon át sugalltam neki: nem jelentek veszélyt számára, egyébként is hülyeség mindaz, amit művelek, hogyan is állapíthatnám meg innen, hol bujkál ő, és a zsaruk is kórusban röhögnek rajtam. Na, úgy nézem, beszopta. Távolodik. Elmegy. Magára gondol. Gúnyosan, gyűlölettel. Áh, elhozta a kis Oroszlánt!? Hogy van, fiatalember? Szédült-e ma is?
Zsöti dacosan összeszorítja száját, és nem felel.
Ramona tekintete megállapodik Belloqon.
Nézik egymást, mindketten arra várva, mikor fordul el a másik.
Ez hosszú lesz, gondolom. Lábat cserélek magam alatt.
Daniel szemügyre veszi a szalagocskákkal díszített, szénakazalszerű hajzatot, a zsírvánkosok mögé süppedt, forrásvízkék szempárt, a hetyke ívű orrot, a feketére ruzsozott szafaládé-ajkakát. A szeplőkkel borított dekoltázst, a pipacsos selymet gömbölyítő focilabda kebleket, a dézsaderekat ölelő, kígyófej csattal ékített, széles övet, a térdig érő fűzős cipőbe gyömöszölt sonkányi vádlit. Azután visszatér a tiszta tekintetű szemekhez.
Ramona mélyrehatóbban méregeti az előtte álló alanyt. A pasas bőre mögé, a mélyére akar látni. Ám azért a küllem se kerüli el a figyelmét. Megnézi rövidre vágott, dús fekete haját, magas homlokát, szeme sötétjét, a szilvamagra emlékeztető szemrés vonalát. Indián orrát, harapdálásra ingerlő száját. Termetét, kezét. Összképét. Alighanem az auráját is. Végül a szemébe pillant.
Nem farkasszemet néznek, egymást fürkészésük nem erő- és keménységpróba, inkább nyílt kíváncsiság.
Daniel telik el hamarabb. Kérdő szemöldökfelvonással fordul felém, mintegy azt firtatva, megyünk-e már.
– Maga nem vesz komolyan engem – állapítja meg Ramona. – Nem tetszenek a kellékeim, borsódzik a háta a környezetemtől. Pedig maga csekélyebb ellenállást tanúsít az ezotéria iránt, mint Denisa. Ő tetőtől-talpig spirituális lény, de azt mutatja, hitetlen. Kezdetben így viszonyult a kapcsolatukhoz is, nemde!? Kivárom, amíg bennem is hinni kezd. Maga mulat rajtam, és enyhén viszolyog. A lelke mélyén azonban elfogadja, hogy létezik az, amit képviselek. Mindez jól megfér így magában, mert ragyogóan kiegyensúlyozza a dolgokat. Többet kellene beszélnie arról, amit gondol és érez. Valamikor sebzettebb és zárkózottabb volt, ugyebár!? Nagyon sokat tudnak adni egymásnak maguk ketten. A házasságuk nem átlagos. De egyikük se hétköznapi ember.
– Mindenki tudja, hogy tök szuperek – veti közbe Bye. – A látomásairól csak annyit, hogy Santis az állatkert környékén se járt. Egészen másfelé látták. És most, hogy a veréblábszárcsontok és paplantollak a védelmükbe vették, mi lelépnénk. Rohadt rég aludtam egy jót. Denisáéknak is rohanniuk kell, hogy még ma összeüssenek egy gyereket.
– Miért nem vársz meg a kocsiban? – kérdezem.
– Mi van? Már megint valami rosszat mondtam?! Ja, persze! Ramona mindjárt kiolvassa a csontkollekciójából, hogy miért nincs még bébitek. Bocs, hogy zavartam! Szétnézek a kertben, nem rejtőzik-e valahol Santis.
A viking kirobog az ajtón.
Ramona rám emeli kristálykék tekintetét.
– A kis Oroszlán jól ráérzett – mondja. – Nem árthat neki, ha megszellőzteti az agyát. Maguk ketten túlságosan markáns kihívást jelentenek számára. Nemrég megnéztem a várostérképet. Azt a kérdést tettem fel neki, hol lapul Santis. Valóban tévedtem az állatkerttel. A pasas ezen a környéken van.
Kissé felemelkedik, kihúz a feneke alól egy kartográfiai modellt. Mutatóujjával újkrumpli méretű kört rajzol a déli városrészhez lapozott, testmelegre vasalt térképoldalra.
Mellé hajolok. Pontosan emlékszem az újságmargóra körmölt utcanevekre. Santis az egyikben kakaót, mirelit pizzát, cigit és italt, a másikban patikaszert, valamivel távolabb napilapokat vásárolt. Azt nem tudni, mit keresett a bekamerázott köztéren, három utcányival odébb. Ott bujkál valahol, ama környéken. Valószínűtlen, hogy messzire sántikált volna a rejtekhelyétől.
Ramona ujja ezen pontokat is a tág gyűrűbe foglalja.
Kihúzom a mellette álló széket, és rátelepszem.
– Tételezzük fel, hogy nem tart kapcsolatot a fickóval. Úgy értem, szövetséges, szexuális avagy tettestársi jellegűt – kezdem.
Nem hagyja, hogy folytassam. Megfogja a kezemet, pontosabban párnás keze alá temeti az enyémet, és rám vigyorog.
– Elárulok magának valamit, Denisa. Tizenöt éve nem tettem ki a lábamat az utcából. Néha átmegyek átellenbe a cukrászdába, péntekenként bridzselek a szomszédban. Telefonon shoppingolok, hivatalos ügyeimet az unokahúgom intézi. Nekem a térkép olyan, mint a szabásminta, és viszont. Ráadásul szemüveg nélkül csupán az egérnél nagyobb dolgokat veszem ki. Jóformán kizárólag a hatodik és hetedik érzékemmel tájékozódom az életben. Elővettem a francos térképet, az unokahúgom rám is szólt, hogy ez már vagy húsz éve elavult, azóta egy csomó házat lebontottak, felépítettek, másüvé toltak. Minden egyes oldal fölött elhúztam a tenyeremet. Itt, ezen a részen érzem a kukacokat. Olyan érzés, mintha légylárvák hemzsegnének a bőröm alatt. Itt. Santis itt van.
– Látták őt arrafelé – bólintok. – És elsőre se tévedett, ha felteszem, hogy nem tart vele kapcsolatot...
– Felteszi – mondja határozottan. – Majd én kiejtem maga helyett az ilyen kínos szavakat.
– ...ugyanis valóban van ott egy kisebb állatkert – fejezem be a megkezdett mondatot.
– Hát akkor?! Nézzenek körül. És legyen észnél, de nagyon. A fickó eltökélte, hogy végez magával. Nem úgy, mint a többi nővel. Magával meg akar küzdeni, mint egy férfival. És tudja, miért? Fél magától. Szeretnék még többet segíteni. Kényszerítettem magam, hogy többet lássak, de erővel ez nem megy. Egyébként is sok energiámat vette el a közelemben ólálkodó szörnyeteg elküldésére irányuló... – rám, majd Belloqra tekint, elfintorodik – ...hókuszpókusz. Fekete háttér előtt hullámzó aranysárga vonalat láttam, és ahogy az hullámzott, úgy festett, mint a rohanó tigris oldalán vonagló csík, azután mintha betűk formálódtak volna e vonalon belül, és egy nevet böngésztem ki azokból.
– Milyen nevet?
– Seraf. Időre van szükségem ahhoz, hogy megfejtsem e képet. Meglehet, semmi többet nem jelent, csupán ennyit: a vadállat Santis vesztét kívánom. Nem tartom fel tovább. A baba miatt ne görcsöljön. Van gyerekük.
– Otthon alszik, és reggel óta nem látott minket – mondja Belloq.
Ramona bólint.
– Denisa lelki gyereke, igen. A másik, akiről én beszélek, eredendően kettejüké. Már növekszik. Fogadják el a védőnevét. Olyan néven jegyeztetik be, aminőn kívánják. De időnként gondoljanak rá Urian-Surprise-ként, s ez megóvja őt a bajoktól. Már láttam magát, Daniel. Néhány évvel ezelőtt felkeresett egy férfi. Ugyanolyan, mint maga, két apró különbséggel. Kék a szeme, és vagy huszonöt évvel idősebb.
– Nehezen hiszem el – feleli Belloq. Mindazonáltal látszik rajta, hogy nem tök hitetlen.
– Van még különbség – szólok.
– Azt az embert kis híján meggyilkolták. Ez nyomot hagyott a külsején – közli Ramona. – Quasimodónak nevezteti magát. Túloz, persze. Azért nem említettem a tartását, mert én szálfa gerincűnek látom őt. Igen, az unokabátyja eljött hozzám, a jósnőhöz. Ha nem volna sziklazárkózott, tántoríthatatlan és mélyen megsebzett ember, biztosan leadnék a kedvéért legalább száz kilót. Figyeljenek jobban az idősödő rokonaikra! Jó éjszakát.
Zümmögő aggyal távozunk.
Belloq szótlanul vezet.
Zsöti se nyikkan a hátsó ülésen.
IRA kimerülten horkol mellette.

 

 

Ágyba ájulok.
Belloq mellém hasal, a nyakamban függő tölténymedállal játszadozik.
Valahányszor megérinti a türkizkövet rejtő ezüst ékszert, eszembe jut a pezsgő, amelyben az a meglepetés-jégkocka úszkált. Midőn a díszcsomagolást elszopogatva előkerült az ajándék, Daniel ünnepélyesen megkérte a kezem.
És én meghatottan nemet mondtam.
Nem sokkal később Cyd állt elé, tenyerén a sáros, véres medállal, bevallván, hogy én bizony elvesztem.
Kisvártatva rám bizonyosodott a halálhírem.
Daniel rögeszmésen hitte, hogy élek. Keresett, és megtalált.
Megfogom a kezét, és az arcomhoz, számhoz simítom.
– Szeretlek, Mogorva. Ki vele, min rágódsz!?
– Fölkavart vagyok. Sfinx, Myra, Ramona, Quasimodo. És még sorolhatnám a megrázkódtatásokat. Sfinx azt akarta, maradjak mellettük, amíg Myrával beszél. Rettenetes volt, mindhármunknak. Ramona? Ha csak a szemét nézném, azt merném mondani, hogy van benne valami megkapóan tündérszerű. De képtelenség csupán a szemére koncentrálni.
– Quasimodónak sikerült, hallottad.
– Nehéz elképzelnem őt, amint jósnőhöz jár.
– És a parkettfoltja? Azt könnyű lett volna elképzelni, hogy a kripli exzsaru szobája közepén azért kopott a parketta, mert ott edz megszállottan? Márpedig azt tette. Én meg szánogattam szegényt, hogy biztosan mindig ott vágódik el sántikálás közben, és szőnyeget rendeltem neki a bajára. Hányszor lepett meg minket?! Én már teljesen belezsibbadtam. Nem is csodálkozom. Az se borzasztana el, ha kiderülne: tőle származott amaz ötlet, hogy Ramona hívjon fel engem. Holnap rákérdezek. Úgyis rég láttam Quasimodót. Pedig szeretem nézni őt. Olyan, mintha veled volnék, húsz év múlva. Nagyon gondolkodóba ejtett, amit Ramona mondott. Hogy figyeljünk idősödő rokonainkra. Az elmúlt héten anyámtól is, Mamótól is rengeteget kaptam.
Eszembe jut még valaki. Elmesélem Pippa szívkitépő fájdalmát.
Közben a hasaló Belloqra lovaglóülök, és elbűvölöm őt masszázstehetségemmel.
– Nekünk is szerződnünk kéne a halálról – sóhajtja. – Ne merészelj itthagyni! Bárha igaza volna a boszorkányba falazott tündérnek!
– Boszorkányba falazott tündér? Mindnyájan ilyenek vagyunk, vagy a fordítottja. Senki se homogén. Tegnap éjjel észrevettél rajtam valami különöset?
– Mindig különös vagy.
– Tegnap nem voltam annál is különösebb? Ramona állította, hogy lélekben velünk volt, és szerfölött jól éreztük magunkat.
– Ne borzongass!
– Persze, úgy is értelmezhetem, hogy Urian-Surprise tegnap óta növekszik bennem.
– Urian? Ez fiúnév.
– Ühüm.
– Nem haragszol, ha még nem gyújtok örömtüzeket?
– Nem bánod, ha én máris elhiszem?
– Nagyon szeretném – mondja.
– Fordulj meg.
– Nem tudok – panaszolja.
– Ne légy szégyenlős. Csak mi ketten vagyunk itt.
– Már semmi se biztos.
Tovább nem kéreti magát, a hátára fordul.
– Nincs pasas, aki ezt szégyellené – biztosítom.
Magára vonja a kispárnát.
– Mindjárt elmulasztom. Választok is egy hervasztó témát. Mit szólnál Zsötihez? A fickó nem iratkozott fel a kedvenceim közé.
– Légy hozzá türelmes, gyógypedes. Fejlődik.
– Nem szúrt szemet. Mindössze annyi változást észlelek, hogy már nem akar velem lépten-nyomon bajvívni. Ma már azon se mesterkedett, hogy eszelősen féltékennyé tegyen. Ennek tapsikoljak?
Azután nyöszörög egy sort, amíg a hasát masszírozom. Midőn a mellkasára érek, visszaveszi az elejtett szálat.
– Amilyen nyers és kerge, ma volt egy telitalálata. Anélkül rá nem jöttem volna, mivel rágatod magad. Amikor Schweitzerrel beszéltem, ő azt közölte velem, hogy szövődménymentesen fogsz gyógyulni, mert erős és egészséges a szervezeted. Ezután nem találhatott nálad semmi kórosat, mivel meglógtál az ispotályból.
– És ha másnap kapott meg egy szomorú leletet?
– Nincs szomorú lelet! Egyszerűen csak posztkezelne, mert most úgy érzi, félmunkát végzett. Otthagytad a kóceráját, mielőtt ő erre áldását adta volna. Ez nagyon rosszul veszi ki magát egy komoly orvosembernél.
– Legyen igazad.
– Ha jól figyeltem, anyád azzal húzott ki egy tövist a talpadból, hogy bevallotta: nem volt rád felkészülve, a terhessége idegentest-érzésként érte őt. Te sem akarod lecukormázasítani a dolgot, nem bánnád, ha a gyereket a gólya hozná, és nem neked kéne cipelned, különösen a második félidőtől. Mire odaérsz, másként fogod érezni. A fizikai része akkor se lesz egy halleluja. Azt viszont máris biztosra tudom: veszettül fogsz tetszeni nekem, csak győzzél kikosarazni. Másik frászod az egyszervolt kapufa.
– Te most élveboncolsz? – kérdezem.
Megcsókolja a kezemet, és visszateszi a vállára, hogy tovább masszírozhassak.
– Valahányszor kiderül, most se következett be a várva várt, azzal vigasztalod magad: de legalább a balgól ismétlődésétől se kell tartanod. Pszichésen ez közel ugyanaz, mintha magát a terhességet utasítanád el. Lehetséges?
– Nem vagyok agyász.
– Némelyiknél jóval jobb vagy. Oly otthonos vagy a lelkekben, mint botanikus az erdőben. Soha többé nem történik meg az egyszervolt: nem lesz több kapufa. Harmadik frászod erre rímel, ezért jutott eszembe a Kékszakáll hasonlat. Nem kell félned Schweitzer közlendőjétől. Semmi bajod. Ha te is úgy akarod, holtunkiglan együtt maradunk. Mindennap azt hiszem, máris fokozhatatlanul szeretlek. És másnap mindig arra ébredek, hogy több vagy nekem, mint tegnap. Ez a te nagy alkímiád. Tejszín a tortán: úgy masszírozol, ahogy a Nap süt. Urian Belloq?! Neked is tetszik?
Bólintok.
– Erre sincs gond, eldobhatjuk az utónévkönyvet – feleli. – Ha Ramona mégis tévedett, lássunk Urianhez.
– És ha nem tévedett?
– Akkor végre hobbiból szerelmeznék veled.

 

 

Reggel dúdolgatva röpködök a házban.
Enni adok Fáraó Átkának és Tarzannak. A kinti napsütésről fecserészve doppingolom őket, kilátásba helyezve, micsoda pazar, tavaszias napjuk lesz ma. Mivel az idők során mindketten megszokták sárkányszerű ébredéseimet, értetlenül fogadják vidorságomat.
Belloq felvont szemöldökkel figyel a kenyérszeletelő gép és a kávéfőző mellől. Igen, tudom, általában délig nem lehet bírni velem, de azután menetrendszerűen derűs, emberkedvelő lénnyé változom. Ma időeltolódás lehet az agyamban.
Szálldosásomhoz semmi köze az elalvás előtti szerelemórának, mert ha volna, akkor szinte naponta barátságosan ébrednék. Nem, valaminő egyéb varázslat műveli ezt velem.
Talán Urian-Surprise Belloq.
Megállok az étekkészítés közben elképesztett pasas előtt, meglehetőst szorosan. Átkarolom a nyakát, szúrós arcához simítom az enyémet.
– Indián, ígérd meg, félreteszed egy percre az önuralmadat, ha majd biztosra válik! – súgom a fülébe.
Derekamra simítja két tenyerét, és viszonozza a sugdosást, mivel hajlékszerte ajtók csapódnak.
– Ígérem. Ha megjő az örömhír, felkaplak, megdobálgatlak, letépem ruhádat, és csókokkal borítom a lepucérított hasadat. Azután a tenyeremre veszlek, és ott hordozlak háromnegyed évig. Vagy inkább mindhalálig, ha tűröd.
Hátrahajtom a fejemet.
Nézzük egymás arcát. A rigorózusan kétnaponta beretválkozó Belloq ma borostás. Bár három-négy óránál többet ő se aludt, vonásai gyűretlenek, zöldes szegélyű, sötét szeme mosolyog.
Léptek csosszannak mögöttem.
Kibontakozom Daniel karjaiból, és megfordulok.
Martin áll a küszöbön, az ajtófélfát támasztgatva, és előrenyújtott jobb lábával a konyhakövet csuszatolja. Nyaktól vádliig érő, Beavis és Butthead mintás pizsamát visel. Kankalinsárgával melírozott tincsei – valamikor, amíg nem voltam résen – visszabarnultak. Viszont a fülébe tűzött apróságok – ezüst hokedli, kisbalta, kés, villa, bogrács, csótány, orrszarvú, et cetera – határozottan megsokasodtak. Halovány szőrzetgyomtól árnyékos arcán vigyor terjeng.
– Oly ájtatosan ütődöttnek látszotok, mint egy körmenet – monda. – Mi van? Pozitív lett a teszted?
– Istenem, te másra se gondolsz!? – morranok, az asztalhoz lépve. Felkapom a narancsleves poharat, és kiürítem.
– Mi másra gondolhatnék? Hajnalkor? Látván a nővéremet, amint szokásától eltérően nem nyúzott lidércként tántorog? Minek örültök?
Vállat vonok.
– Az életnek.
– Na nem, ezzel nem etetsz meg! Déli tizenkét óra előtt te még sose örültél semminek! Emlékszem, egyszer tízkor mondtam egy jó poént. Dél elmúlt, mire nevetni méltóztattál.
Ella toppan az öcsém mellé. Hattyú hálóingét szürkefehér patkánygallér ékesíti. Chi-Chi élénken lót-fut, ágaskodgat a nyakában.
– Jó reggelt, ha ti jónak látjátok – sóhajtja a serdülő. – Alig öregedtetek, amióta nem találkoztunk. Ma este se jöttök haza? Most szóljatok, mert akkor előkészítem a fotóalbumot, nehogy elveszítsem veletek a kapcsolatot.
– Mi bajod van? – kérdezem. Végigsimítok a haján.
Chi-Chi kap az alkalmon, és a kézfejemre szökken, majd kis tűnődés után a vállamig meg sem áll. Elrejtőzik a hajam alatt, és csiklandósan szimatolgatni kezdi a nyakamat.
– Nincs bajom. Leszámítva, hogy Martin a pótszülőm. Egész este azon nyavalygott, hogy ma is légiónyi bige maradt szűzen, mert ő engem babusgat, pedig tutkóra csőtörés, gázömlés, földrengés, vulkánkitörés van a lakásában, és betörők is fosztogatnak a távollétében. Ja, és a szüzességben hagyott csajok skandálva tüntetnek az ablaka előtt, megbénítva az utcai forgalmat. Martin tök idétlen! Vele nem lehet megbeszélni a problémákat.
– Mi a problémád? – firtatja apja.
– Például Madge. Ha még emlékeztek, ő a barát- és padtársnőm. Imád csellózni, megvesz érte! Erre most a szülei eltiltották őt a gyakorlástól, ugyanis eleddig egyetlen szomszéd se tette szóvá a brummogtatást. Madge eljöhet hozzánk ma délután?
– Bocs egy pillanatra – nyögöm. – Jól értettelek?
A pubertáló végigsvenkel rajtunk. Látván, hogy a többiek szinkronban értetlenek velem, felsóhajt, levágja magát a székre, két kézre kapja a kakaós bögrét, és mélyen belebámul.
– Pfuj, a kakaózás is korai szívbajhoz vezethet! És még köszvényt is kaphatok tőle! – üvölti. – Tanultam!
Görcsösen behajlítja és más módon is deformálja ujjait, kézfejét. A bizarr látványra mered, és szörnyedőn felsikolt.
Fanyar vigyorunkat learatván, kisimítja végtagját, és jóízűen megissza a kakaót.
– Tavaly Madge szülei kijelentették: itt az idő, hogy művészt neveljenek a gyerekből – folytatja. – Vettek egy bazi csellót. Csóri Madge-nek folyton zeneórára kellett járnia, és amikor onnan hazacipekedett, további három órán át gyakoroltatták. Irtóra rühellte az egészet. Akkor kezdett megtetszeni neki a csellózás, amikor észrevette, hogy a szülei rángatóznak a muzsikálásától. Mostanra szívből megkedvelte a hangszerét, állati jól játszik, erre föl elei kijelentették: vége a zenélésnek! Holnaptól valami egyébben kell tehetségesnek lennie, mert ők nem bírják idegekkel a csellózást, viszont az utálatos szomszédság még egyetlen szó kifogást sem emelt ellene: így tehát semmi értelme a dolognak. A gyerekből drámai színész lesz, közölte az anyja, és már meg is vette a Shakespeare Összest. Madge azonban csellózni akar. Átjöhet délután, egy kicsit gyakorolni? Kibírjátok, mivel úgyse lesztek itthon.
– És Donald? – kérdezem. – Beszéld meg vele, bírná-e a brummogást!?
– Vele már megtárgyaltam, ugyanis Donald, veletek ellentétben, örökké itthon ül, térdén Gabriellel, és tegnap még az állatkertbe is elvitte őt, és épp azt tervezgeti, hogy hétvégén velünk tart a gyíáldába, mert megígértétek neki, hogy megtanítjátok az alapokra, vagyis: a) felszállni; b) nem leesni. Ő ennél kicsit tovább szeretne fejlődni, az a vágya, hogy ügetéskor ne zörögjön a ló tetején. Nyugtattam is, ne izguljon, ennyit hamar megtanulhat. Ennél több lovaglástudomány igazán nem is kell neki, hacsak nem akar honfoglalni.
– Lóbortos gyermek! – szól Daniel.
– Szóval Donald nem ellenzi a csellózást. Különben is, ha ellentámadásba akarna átmenni, ott van neki a zongora! A tapló szomszéd meg kit érdekel!? – Rám mereszti feltartott mutatóujját: – Ne ellázz!
Leülök a reggeliző asztalhoz, és végigtekintek a kínálaton.
Juhsajttal kínálom Chi-Chit. Ő két kézre kapja a falatot, és buzgón elrágcsálja. Azután leszopogatja ujjait, majd akkurátusan arcot és fület mos.
Szemügyre veszek egy öklömnyi nektarint. A pirospozsgálló, hamvas héjú gyümölcs ingerlően gömbölyödik a tenyeremen. Nőiesen érzéki popsivágásának még egy pederaszta se bírna ellenállni. Beleharapok.
– Különben Madge szülei komplett cikisek – sóhajt a leányzó. – Főleg az anyja, és főleg amióta a férje rengeteg pénzt keres. Egyik este Madge-anyuka a tévét nézve kijelentette, hogy addig kell gazdagodniuk, amíg meg nem vehetik az elnöki különgépet. És azt ő azon nyomban átalakíttatja kabrió repülővé! Ugyanis irtó jól mutatna a felhők fölött a nyakában lobogó, méregdrága hernyóselyem sállal. Különben tegnap elmentem az állatkereskedésbe, és szóvá tettem a patkuci lányságát. A boltos azt felelte, minden további nélkül visszaveszi Chi-Chi Seagalt, én meg erősen belengettem neki a karomat. Azután írómadár felől érdeklődtem, erre végigvezetett a kollekcióján. A vörös lóri például állati szép írótollat adna, de hosszú távon nem bírnánk a borzalmas trilláit, mármint idegekkel. Ajánlotta a beót, de mindjárt arról is lebeszélt, mert ha azt akarom, hogy a madár dumáljon is, csecsemőkorú példányt kell venni, és azt kétóránként kell táplálni, lehetőleg szájból csőrbe, ráadásul nyüvekkel, viszont ha megtanul szövegelni, vége a családi békességnek, mivel a beó mellett titok titkon nem marad, ha pedig nem szólal meg emberül, akkor olyan fültépő dzsungelhangokat fog kiadni, hogy a patkuci tutkóra odébbáll a háztól, de ti is. Jákót sem ajánl, ugyanis az rágásigényes, és hamar szétpozdorjázná a berendezést. De például vehetnék egy hófehér vadászgörényt, mondta, bár azzal írni nem lehet, viszont mulatságosan elhajkurászgatná Chi-Chit, meg a macskánkat. Most mitévő legyek?
Az órára meredek.
Felszökkenek a székről, a barackmagot a szemétbe hajítom.
– Szevasz mindenkinek. Momentán nem tudom, mit hoz az este.
– Imádnám, ha valamikor felhívnál – leheli a pubertáló.
– Hová rohansz? – kérdezi Belloq.
A kocsimhoz, felelném foghegyről. Ha eszembe nem jutna, hogy a szarvhisztis pacák megfosztott járgányomtól. A Donald-mobil még bizonyára a szerelőműhelyben szépül.
– Elvihetlek? – vigyorog a hitves.
– Nem bánom.
– Ma este hol alszom? – érdeklődik Martin. – Meddig kell még Ellára vigyáznom?
– Amikor nem kell rá vigyáznod, folyton itt tanyázol. Oly sűrűn, hogy a két ittlét közötti kis időre be se veted az ágyadat.
– Az fakultatív tanyázás, ez meg muszájos. Kapjátok el a Skalpolót, mihamarabb! Meddig akartok még elmütyürkézni vele?!
– Tudod, tesó, rettegünk attól, hogy meló nélkül maradnánk, ha Santist berácsoznánk. Hát ezért mütyürkézünk vele.
Ella megragadja az övemet.
Kap egy homlokcsókot, és ellátom őt intelmeimmel.
– Madge bármikor nyugodtan jöhet, a kertben is csellózhattok. A muzsika kifejezetten gyógyhatású, a pszichiátrián is alkalmazzák. A neuróta szomszéd meggyógyul tőle. Az írómadárra még visszatérünk.
– Mit szólnál egy pirájához?
– Lehet írni vele?
– Nem, de szörnyen mutatós. Ezüstös színű és tök lapos, szüntelenül csücsörget a szájával, és álló nap helyben lebeg, kivéve, ha élő eledelt kap, mert akkor állatira megfürgül.
– Úgy rémlik, kevesled a ház körül előforduló teremtményeket. Igyekszünk gyorsan elkapni Santist...
– ...és másokat – veti közbe élettapasztaltan.
Bólintok.
– ...és másokat, azután egy darabig megest több időnk lesz egymásra, és talán beéred velünk is, pirája helyett.
– Főleg, ha tényleg pozitív a teszted. Nem az intelligencia-, hanem a terhességi – mondja Martin. – Ez esetben többé ki se mozdulsz itthonról. Engem meg végre visszakapnak a csajok.
– Te összetéveszted az anyaságot a kolostorral! Ezt még megbeszéljük, amint ráérek egy percre. Addig meg ne nősülj! Sőt, majd Belloq ad neked leckét férjségből. Nagyon jegyzetelj!
Az ajtóhoz vonulok.
– Denisa! – sikolt a leány.
Felsóhajtok.
– Más reggeleken is el szoktam menni itthonról... – kezdem.
– De nem Chi-Chivel!
Visszakapja rajongott patkányát, és elsuhanunk.

 

 

Nyolcvanhét percig ülök tűkön a Napvirág utca huszonhétnél.
Miután a bejárat – és a környék – elnyeli Wyne-t és nagyszerűit, valamint a tűzszerészeket, pontosan ennyi ideig nem kapok életjeleket tőlük.
Időközben hírül veszem a Pepita Dalmatát felkeresett másik kommandós csapat vezetőjétől, Oscar Hásától, hogy négy közömbös szakácson, két meglepett pincéren és néhány tágra nyílt szemű vendégen kívül semmi érdemlegeset nem tapasztaltak az étteremben.
Kezdettől nyilvánvaló: Santis annak reményében telefonálta körbe Sabrinát, Talogot és Ambrosiát, hogy ők majd fellármáznak engem a találkákkal. Remélhetőleg gyanúja sincs a Sabrina és köztem lezajlott korábbi beszélgetésről. Ő csupán abban bízott, nem alaptalanul, hogy a három kiválasztott megteszi a tőlük elvárt szívességet. Értesítenek, hol foghatnám el a sajtószerte sztárolt közvészt.
Santis aligha bukkan fel bármelyik helyen is. Nem olyan fitt ő mostanában. Nem óhajt velem megütközni, mint férfi a férfival, miként Ramona vélte.
De aligha bánta volna, ha személyesen rontok a Napvirág utcai irodába.
A telő-múló, néma percek azon meggyőződésemet erősítik, miszerint az épület bővelkedik a kellemetlen meglepetésekben.
A szembeni lakóház első emeleti hálószobaablakából szemlélem az impozáns bérirodát. E helyszínhez s paszszivitásomhoz Wyne ragaszkodott, elképzelhetőnek tartván, hogy Santis figyelemmel kíséri kivonulásunkat, és nem hagyja annyiban, ha ellenem forralt bosszútervét meghiúsulni látja. Így aztán bebocsátást nyertem az elegáns hajlékba, ahol ez idő szerint csupán a bejárónő tartózkodik rajtam kívül.
Bye nem tartott velem, mondván, nem bírna megülni egy helyben. Az utcán rohangál fel-alá, s ha közben még szivarozna is, olybá festene, mintha szülési végeredményt várna. IRA ma – a kilátásba helyezett hőség miatt – otthon maradt, a legénylak hűvösében.
A Santis által bérelt, családi háznak tetsző, ezerféle luxuscuccal felszerelt épületet általában többnaposra tervezett tárgyalások lebonyolítása és – a vidéki, külhoni – üzletfelek elszállásolása céljából szokták kikölcsönözni. A szubhumán a Copra Talog cég nevében tegnap vette bérbe, egy teljes hétre. Banki átutalással fizetett, legalábbis a tulajdonosnak erre tett ígéretet. Személyesen nem találkoztak.
A házgazda velem is telefonon beszélgetett. Kérdésemre, miszerint nem találta-e ismerősnek a Copra nevet, amikor az újságok, tévécsatornák Santis-Coprával riogatják az ivarérett nőlakosságot, azt felelte, lapot nem olvas, csak pénzt. Tőle akár a híres belga gyerekölő pedofíl, az a hogyis-hívják is kibérelheti a házat, ha előbb megígéri, hogy nem a kertben fogja elásni a pórul járt kislányokat, mert az nem tenne jót a kiültetett petúniáknak.
Ezt hallván mélyhűtött lett az agyam. A torkomban képződött csomón nem jött át a frappáns válasz. Kelletlenül bár, de futni hagytam a pasast.
Inkább a bejárónővel fecserésztem egy keveset.
Az eseménytelen külsejű, harmincas korú asszony elmesélte, hogy tegnap délután egy furgon parkolt le a szembeni ház előtt. A márkáját meg nem mondaná, a hátulján ovális embléma volt, olyan kicsi, mint egy biléta, kék alapon fehér betűkkel, a járgány színére se igen emlékszik, talán krumplifőzelék-fehér lehetett. Teljesen lekötötte őt a furgonista ténykedése. A fickó védőálarcot viselt, akár egy peronoszpóra ellen permetező szőlősgazda, és egy csomó táskát cipelt az épületbe.
Na, ő elnézte egy darabig a pasas forgolódását, azután, nem bírván emésztő kíváncsiságával, lement az utcára, és megérdeklődte tőle, mit művel.
Mire a tag megsúgta neki, hogy megbízatása bizalmas, ugyanis ciánozáshoz készül, és ugye, nem tenne jót az irodabérlő kedvnek, ha ilyesminek híre menne, tehát maradjon köztük a dolog.
Idáig jutván poranyó az ajka elé tette mutatóujját, engem is diszkrécióra invitálván.
Nekem meg Santis Cherub aláírású levele járt a fejemben, a tőlem idézett szavak: Rühelled az átkozott fajtámat? Rajta, kapj el! Próbálj elciánozni!
Megérdeklődtem, miként nézett ki a fickó.
– Hát olyan magas, nem sovány, negyven körüli tag volt, mosógépért kiáltó, mocskos színű overallban. A képét nem láttam a védőálarctól, a haját meg a sapkától. Az egyik lábára sántikált.
– Melyik lábára?
– Melyikre is? – töprengett a színes portörlő tollait tépkedve. – Bajban vagyok az ilyesmivel, tudja!? Észak, dél, jobb, bal: ez nekem kicsit magas. De szerintem arra a lábára sántázott, amelyiken az órát viseljük.
Miután magamra maradtam, és szemközt továbbra se történt semmi a magas kerítés, az elfüggönyözött ablakok mögött, továbbra is azért fohászkodtam, hogy Danieléknek ne essék bajuk.
A pirotechnikában járatos Santis egyébként is nekem szánta az idecipelt, minden bizonnyal robbanékony csomagokat. Nem létező humorérzékétől mindössze ennyi tellett: álcamaszkját ciánozó védőöltözetté minősítette.
A nyolcvanhetedik percben előkerülnek végre a nagyszerűek.
Izzadt, feszült, fáradt arcuk láttán azonnal feledem a rettegéssel töltött időt.
Búcsút veszek az ezüstholmit fényesítő házvezetőnőtől, és az utcára vágtázom.
Belloq kebelén landolván azt firtatom, mi tartott ennyi ideig.
Megtudom, hogy Santis hallott arról, miszerint az a jó őreb, amelyik beengedi az illetéktelent, viszont távozáskor brutális szigorral lép fel ellene. Ők ilyenféle fogadtatásban részesültek odabenn. Már-már letettek arról, hogy élve – s egy darabban – kijutnak. A tűzszerészekkel együtt halálverítékeztek, amíg sikerült elhárítani az összes kiagymolt piroveszedelmet. Rádiójelre – intimebb rendőrségi frekvenciára – kihegyezett robbanószerkezetet is leltek, ezért nem használtak adóvevőt, telefont, azután sem, hogy hatástalanították a ketyerét, nem tudhatván, nincs-e több dugott csapda.
– Ez volt az igazi vesztőhely – mondja a nyurga, daliás, sötét hajú, szívbe markoló tekintetű Wyne. – A Zárdaszűzbe Hásáék mennek, szerintem potyára. Habár megkóstolhatják a kukoricasört. Állítólag citromkarikával élvezhető. Te meg eszeld ki, mit fog lépni agyahagyott barátod!
Búcsúcsókot kapok Belloqtól. Megígérem, hogy nem késem le az esküvőt.
A kiválóak távoznak.
A Range-be vágom magam.
– Indíts! – parancsolom a sofőrnek.
Felhívom Ambrosiát.
– Jaj, drágám, mit akar tőlem az éjszaka kellős közepén, hát én még nagyon ágyban vagyok ám! – kuncog a változékony szoprán. – Ne is kérdezze, kivel, mert már magam se tudom, épp melyik őr vigyáz a testemre!?
– Szeretném közölni: Santis nem jelent meg a találkán. Mortális petárdákkal helyettesítette személyes ottlétét. Nyugodtabb volnék, ha zsaruk vigyáznának magára.
– Kötelezhet rá?
– Én nem, csak a saját érdeke.
– Na, akkor nincs miért aggódnia, mert ha valamit frekventáltan észben tartok, az a saját érdekem! Egyébként ma nem mozdulok ki itthonról, más jellegűek a terveim. Rendőröket nem engedek a házamba, de talán mondtam már!? Santis is zsaru volt, bár a jobbik, privát fajtából, jól emlékszem, nemde!? Erről ne is vitatkozzunk többet! Nekem csupán arra kell vigyáznom, hogy alaposan kiforgassam Rút Bundit a vagyonából. És mivel e pillanatban is puszilgatva van a köldököm, méghozzá erotikusan, ég áldja, drágám!
Leteszem a telefont, hirtelen felindulásból bekapom a cumit.
Újra a készülékért nyúlok.
Főnököm tudatja velem, hogy Talogot és Sabrinát a Napvirág utcai telefonvonalak egyikéről hívták tegnap. A mostanra bőven inflálódott információért hálából megkérem a csigás sérójú feljebbvalót, fektessen valakit az ingatlan-nyilvántartásra, kiderítendő, Santis vagy Copra névre bejegyeztek-e valahol általunk eleddig nem ismert lakást, házat, madárodút, akármit.
És nem ártana, ha egy pihent különítmény kikutatná, a szubhumán honnan bírta beszerezni gazdag pirokészletét, és e halálforrás mielőbb elapadna, örök időkre.
Ezután Dalia számával próbálkozom, hasztalan.
A készülékről felpillantván ismerős utcát tapasztalok magam körül.
– Itt állj meg! – nyikkanok egy nemrég tatarozott épület előtt.
– Mi van itt? – kérdezi Bye, kedvetlenül fékezvén.
Lemállok a szélvédőről. Homlokzúzódásomat szóvá se teszem.
– Itt lakik Cyd – hebegem elharapott nyelvvel. – Feljössz velem?
– Nekem mára elegem van. Még mindig a hideg leldes az irodából kihordott robbanómotyóktól. Ijedtemben farkasul megéheztem.
– Derék. Menj ebédelni, azután foglalkozz valami hasznos dologgal. Például informálhatnád Melodie-t a mosti kalandról. Cenzúrázz erősen, de az okvetlenül legyen megírva a holnapi újságban, a lehető legnagyobb példányszámban, hogy tegnap csótányt, patkányt, furunkulust és himlővírust irtottak a Napvirág utcai bérirodában! Ezzel tartozom a tulajnak. Majd hívlak.
– Hé, hé! – nyögi, a vállamba kapaszkodva. – Te most letáborozol a csúnya gyereknél?
– Ne csúnyázd Cydet, ha kedves a szemed világa! Santis krumplifőzelék-színű Ford furgonnal fuvarozta a tűzijátékát, mivel a szintén lopott Transporterét letartóztattuk a garázsában. Nézz utána a tegnap óta elcsent kisteherautóknak. Nyilván a búvóhelye környékén kötötte el a furgont, hogy mobillá tegye magát. Bújd a diszkjeit, hátha találsz valamit.
– Mit keressek? – kérdezi.
– Santist! – felelem.
Kirúgom magam alól a kocsit, és a házba vonulok.

 

 

Cyd csak hosszas nógatásra nyit ajtót. Addigra a körfolyosóra nyíló összes ablak függönye vad lebegésbe kezd, jelezvén, hogy itt figyelnek a betörőkre.
A manó egy szál bohócmintás plédben, mezítláb fogad. Gyűrött arca, söprű hajzata, roskadt tartása láttán az órámra nézek. Rajtam kívül mindenkinek délután kezdődik a nap?!
– Beteg vagy? – érdeklődöm.
– Volt már hereburok-repedésed? – firtatja kedvszegetten.
– Ha attól felderülsz, még ma szert teszek rá.
Cyd legyintve behátrál az ajtóból, majd közepes terpeszben a konyha felé vonszolja magát. Átélten csinálja.
Felnyögök.
– Ez valami járvány? Laco után most te is?!
– Mindjárt bekapom az ellenpirulát – sóhajtja letörten. – Azután ruhába mászom, és megosztom veled, miként csattant el a bal golyóm burka.
– Cyd, a kuszálló szexuális életed taglalására most nincs idő. Az érdekel, merre jártál Daliával.
– Pontosan arról lesz szó – mondja.
Oly szikáran fejezi ki magát, hogy kénytelen vagyok komolyan venni lerobbant voltát.
– Szolgáld ki magad! – kiáltja a fürdőszobából. – Alkohol nincs, mint tudod. De úgysem szeszelhetsz. A terhesség előtt mindenekelőtt méregtelenítened kell. Cigizés, piálás nuku. Füstölt kaják, disznóhús nuku. Horrormozizás, tragikum nuku.
– Azért például leülhetek? – kérdezem.
– Azt lehet. Igyál ásványvizet, szénsavbubi nélkülit. Találsz a frigóban. Töltsd pohárba, öleld két kézre, tartogasd így hosszan, majd testmelegen kortyold!
– Ezt íziben hagyd abba!
Nem felel. Távolian jajgat, anyázik.
Mire elkortyolom a hűtőhideg vizet, végez a cihelődéssel.
Kanárisárga pólóban, tulipiros melegítőben biceg elém.
Végigbámulok transzparens öltözékén. Megakad a szemem csupasz lábfején.
– Te Cyd! Nincs egy zöld cipőd?
– Jaj, ne izélj! – nyögi. Összetol két széket, és szétvetett lábakkal, felette óvatosan ülő helyzetbe ereszkedik. Szétnyitja ujjait, a szájába löki a tenyerén kuporgó tablettákat, a flaskából vizet kortyol. – Légy szíves, add ide a fagyasztóból a gumikesztyűt!
Megkapja.
Keserves nyögécseléssel a nadrágjába dugja az XXL méretű mancsot, mintegy ülőpárnaként, és kényeskedő csípőmozdulatokkal elhelyezkedik rajta.
– Kamillás jég van benne – tájékoztat kíntól forgó szemmel. – Az roppant gyógyos. Nos, kérlek, tegnap óriási előrelépést tettünk gladiátorügyben. Sajna, kénytelen leszel nélkülem körülnézni a bűnjelhelyen, ugyanis, amint látod, momentán járás-, nemzés-, somfordálásképtelen vagyok. Meg ne kérdezd, honnan szedtem a súgást, fő az, hogy megtudtam, hová kell mennem. Grove-nak van egy marha nagy birtoka a Trevor-tónál. Az a hely valamikor filmstúdió volt, a mandró biztosan ezért bukott rá. Az egykori laborépületből palotát építtetett, az ócska kulisszák nagy részét meghagyta, a franc tudja, miért, tán úgy gondolta, egyszer majd Disney-, vagy inkább Grovelandet rittyent a kacatokból. Imádja a giccspancsot, az erkélye alatti műtóban tengeralattjárótól cápáig mindent megtalálsz, persze, egyik sem igazi. Aztán van ott még egy böhöm istálló, a nyomorú lovak egész nap vadnyugati postakocsit, hintót, kisvasutat, miegymást húzgálnak. Szűkös, büdös ketrecekben kiszuperált cirkuszi medvék, oroszlánok sínylődnek, üvöltöznek. De ami téged érdekel: ott leled az arénát, Grove proccos szavával: amfiteátrumot, ahol élesben eresztik össze a gladiátorokat. Hogy legközelebb mikor, azt még ezután fogom kideríteni, ha majd újra mozgásképes leszek, hamarra tervezem. Tegnap nem sikerült észrevétlennek maradnunk.
– Ha eme szerkóban voltál... – kezdeném.
– Ugye, nem tartasz komplett gyagyának?! – rikkantja.
Felháborodásában megfeledkezik kritikus állapotáról. Illusztrációképpen gazdagon nyáladzva az utolsó ízületig kifacsarja s rángatóztatja végtagjait. Valamelyik hirtelen mozdulata gorombán figyelmezteti herekrízisére. Jajongva visszarándul a korábbi finomkodó pózba, és egy kárómintás konyharuhával letörli álláról a tajtékot.
– Tetőtől talpig fekete göncben voltam, Dalia úgyszintén! Kutyás klónokkal őriztetik a bűntanyát. Felfedeztük a gladiátorok szállását, leshelyről megstíröltük jelmezes, kardozós, lándzsázós edzésüket. Éppen elteltünk a látnivalókkal, amikor a vérebek kiszagoltak és űzőbe vettek minket. Na, inaltunk íziben a csalitos felé, küldtem előre Daliát, nehogy elvetéljen nekem, vagy valamelyik szelindek kiegye belőle a babát, én meg lemaradtam, hogy lecsapdossam a vérivó dögöket. Ekkor meg a klónok kezdtek falkában jönni, de piszkosul ám! És összevissza lövöldöztek, mert egy gombcsillanást se láttak belőlünk. Na, lefaragtunk párat a létszámukból, szert tettünk stukkerre, és viszontdurrogtatva loholtunk tovább. Az istállóhoz jutva már baromira lógott a nyelvünk, úgyhogy gondoltuk, lóra kapunk. Hipp-hopp felkantároztunk két táltost, sajna, nyergelni nem volt idő, mert közben a vérebek magukhoz tértek, vagy újabb garnitúrát szalajtottak utánunk, hótt mindegy: állatira jöttek a csahosok! Szóval lóra pattantunk, csak úgy natúrban. Kinyargaltunk az istállóból. A sátáni ebek hörögve ugrándoztak felénk. A lovak egyáltalán nem méltányolták ezt: ágaskodtak, rugdalóztak. Ettől viszont az én golyóim úgy csörögtek girhes paripám gerincén, mint a dió meg a mogyoró. A szatellitpályára állított kutyáktól megszabadulva az aréna felé vágtattunk. Na, ott a csatalármától beharciasult gladiátorok ugrottak nekünk! Mindenáron le akartak piszkálni minket a lovakról a buzerántos vasaikkal, máskülönben le is piszkáltak. Na, mondom magamnak: te Cyd, kicsinyég vigyázhatnál az állapotos barátnődre, tök korai, hogy lebabázzon, hisz az apamandró még mit se gyanít! Kardot szereztünk, és elvívtuk magunkat a tópartig. A dermesztő vízbe csobbanva ezerrel eltempóztunk a fenébe, majdnem a rohadtul távoli szigetig! Aztán meg, amikor az őrség lehiggadt, vízbefúltnak sejtvén minket, visszatávúsztunk, és mire inalvást eljutottunk a távolban eldugott kocsihoz, egészen megszáradtunk, viszont ekkorra már baromira égett a bal tököm! Daliát pihenésre fogtam, én meg széles terpeszben vezettem vele hazáig. Azt reméltem, ma délre jobban leszek, de tessék, bőven elmúlt dél, és a lókárosult golyóm úgy szaggat, hasogat, hogy belőled is csak csillagokat, holdakat és görögtüzeket látok! Értem már, miért csípte Sfinx felderíteni a gladiátortanyát! Ha őt is megkergették leskelődés közben, akkor szépen visszaköszönt neki az öttusázó múltja: ezúttal is versenyszerűen futhatott, lőhetett, lovagolhatott, vívhatott, úszhatott, akár az ifjonti időkben! Momentán hallani se bírok lóról, ám ha egyszer valahogy újra érdeklődni kezdenék a fapadosok családjába tartozó bestiális állatfaj iránt, emlékeztess mosti szív- és tökfájdalmamra! Ezentúl csakis tripla tollvánkossal ülök lóhátra! Nem mintha a többi négy tusa olyan nagy cukor lett volna, de azok a göbös lócsigolyák...! Ha úti beszámolóm begerjesztett, és elmennél a birtokra, okvetlenül motorcsónakkal közelítsd meg azt, és ne a szárazföld felől! Légy baromi óvatos, vigyél virslit, pacalt, kolbászt, sonkát, tüzelő szukát, és ha valami falka mégis megkergetne, ívesen kerüld el az istállót! Na, én még nyafikálok egy keveset, azután megnézem, mi van a babahordozóval, mert rohadtul nem élvezném, ha csak egyet is csikarna a hasa! Ha előre sejtettem volna a vérebeket, dehogyis viszem magammal Daliát! Most majd kérdezgethetem az agyászokat, belezavartam-e a kölyök lélekfejlődésébe!? Egyetlen gyógyszavad sincs hozzám?! Itt ülök egy részvétlen gumikesztyű zimankós tenyerén, és te annyit se nyögsz, hogy szegény Cyd!?
– Te vagy csodabogár-gyűjteményem legbecsesebb darabja! – hízelgek édesbús kántorhangon. – Imádlak, manó! Most el kell mennem egy helyre, teljes titokban. Előbb sajnos taxit kéne fognom...
– Nem adom kölcsön a kocsimat! – szűköli. – Neked bármit odaadnék, akár örökbe is, például a fél karomat, a baró piros nácimat, még a zöld cipőmet is, ha volna, valamint a kéglimet, a két szép szememet, életemet és véremet, esetleg még könyvkölcsönről is szó lehetne, de kocsit, azt nem kapsz! Hová készülsz?
– Sfinx esküvőjére.
– Micsoda?! Titkosan nősül? És legalább Myrával? Egyáltalán, él a csaj, vagy csak a géptől szuszog!? Jaj, ez iszonyúan romantikus!
– Nem hinném. Sfinx azt szeretné, ha fotók készülnének frigykötésükről a holnapi lapokba. Grove-nak akar üzenni ezzel, ő tudja, mit. Ja, és mellesleg tényleg nőül veszi gyermekei anyját.
– A leölt gyermekeiét – hangsúlyozza Cyd. – Szerintem szép gesztus. Grove sittre megy az emberviadalokért és más mocsokságokért. Ők ketten ásó-kapa párrá válnak, új életet kezdenek, és benépesítik sarjaikkal a Kék Bolygót. De mi lesz a fukszokkal?
Vállat vonok.
– Szerinted mi lesz velük?
– Szerintem meg akarja tartani a szajrét!
– Te nem akarnád? – kérdezem.
A manó rám sandít.
– Őszintén?
– Aha.
– Na jó, én is meg akarnám tartani. De minek az neki? A zaciba nem viheti! Ha találkozol vele, okvetlenül kérdezd meg tőle! Nézetem szerint óriási átejtést fontolgat ellened is! Elkapatja veled Grove-t a gladiátorokért, ő meg nősül, újra nemz és röhög a markába! Denisa! Téged a fonákjáról sem érdekel a cucc?!
Félrehajtott fejjel nézek rá.
– Őszintén?
– Csakis!
– Nem tudom, érdekel-e a cucc.
– Tehát nem tudod – bólint fagyosan. – Pedig egy konténernyi babfőzelékbe elegendő babért arathatnál, ha állami gondozásba vétetnéd a fukszokat! Egy csomó egyénről tudok, akik mind a te válladat préselgetnék a markukkal, elismerésből kifolyólag, ha múzeumba juttatnád a motyót! Na, mindegy. Azért csak gondolkozz, hátha rájössz előbb-utóbb, hogy mégis mit akarsz!? Akkor tehát elfurikázlak, mert mint mondám, a kocsimat nem bízom rád. Amikor legutóbb elvitted, utána hiába tejelt a biztosító, az újraüvegezés egy hétig eltartott, és az üveges tökre megtollasodott a golyólyuggatta ablakok eladásából. Hitted volna, hogy bizonyosok pénzt, fáradságot nem sajnálva felvásárolják az ilyesmit, és aranyozott fakeretben kilógatják a nappalijuk falára!? Elképesztő, micsoda morbid népek vannak! Most kéne indulni?
– Ha előbb ennél is pár falatot, akkor igen.
Cyd lekászálódik az összetolt székekről. Kihalássza nadrágjából a gumimancsot, és bevágja a jégre, azután focikapu szélesre tárt lábakkal a fürdőszobába vonszolja magát.
Onnan kiáltja:
– Tudsz valami lóvendéglőt a közelben? Elégtételt akarok enni e bestiális fajon! Szörnyű szívesen befalnék egy áfonyás lógerincet! Vagy lópacalt! Lóhalászlevet!
– Ha perfekt bosszúra vágysz, menj le a parkba, és legelj lóherét – javaslom.
– Na, mehetünk – sóhajtja az előszobaajtónál, a már ismert kanárisárga pólót, tágas tulipiros melegítőnadrágot újdonságként kiegészített arazöld zokniban és tárnicskék cipőben.
– Csinos vagyok? – kérdezi, midőn udvariasan előreenged az ajtóban.
– Meghatóan – felelem.

 

 

Útközben mesmeg felhívom a Főnököt, mert nem és nem hagy nyugodni néhány gondolat.
Előadom heveny gyanúmat, miszerint Santis Ambrosia Mitchre feni a fogát. És bár a nő nem enged kíbereket a házába, az ellen nem támaszthat kifogást, ha két kolléga – a jobbak közül – a kapujához ül strázsának. És ha netán mégis kedve szottyannék elzizzenni otthonról, életfontos lenne mellé az őrkíséret.
A Főnök hümmög, sóhajtozik, fejet vakar. Drótszerű hajának sercegése áthallszik az éteren. Oké, közli végül, intézkedik, hogy a hölgy zsaruszem előtt legyen.
Azután Daliára csörgetek, és fellélegzem, midőn a titoknok a kagylóba morran.
– Jól vagy? – kérdezem.
– Jézus és a hét törpe! – nyögi. – Most már ez hónapokig így lesz?! Hirtelen mindenkit felizgatott a hogylétem!? Nem beteg vagyok, csakcsupán terhes! Köszönöm, jól érzem magunkat, egy-két tüsszentést és a penetráns izomlázat leszámítva! Egy óra múlva, délután hatkor és este tízkor is jól leszek. Ezennel megspóroltam neked három hívást.
– Elvégre rám is haragudhatsz – jegyzem meg.
– Jól van, bocs! Még nem beszéltem vele. De kaptam tőle üzenetet. Telefonált, amíg nem voltam itthon. Muszáj volt elugranom sárgadinnyéért.
– Nem tudtad, hogy hívni fog?
– Reméltem, hogy hazaérek addigra. Egyébként azt üzente, este újra próbálkozik, ugyanis sürgős közölnivalója van. Gondolom, a szakításra próbált felkészíteni. Nem bánnám, ha inkább az üzenetrögzítőre mondaná. Ráérsz ma este? Moziba, csörögni mehetnénk, de akár a tegnapi helyre is visszatérnék, még úszva is! Hallottál Cydről?
– Itt terpeszt mellettem.
– Kérdezd meg tőle, akar-e feleségül!?
– Téged?
– Mivel te már elkeltél!
– Ne hülyéskedj, Dalia!
– Nem hülyéskedem! Tegnap éjjel rájöttem, nála különb apja a világ egyetlen srácának se lehetne.
– Ezt bonyolítsd személyesen, ha majd befut végre a bátorságod. Legközelebb te hívsz engem.
– Jól van, nem kell mindjárt letoszni az embert! Szegény Cyd! Nagyon szenved?
– Nézni is őrület.
– Vigasztaljad, a nevemben is. És meg ne mondd neki, hogy még mindig nem gyóntam Marcelnek, mert ő képes, és belerendez az életembe!
– Kérdezni fogja.
– Füllents valamit. Csá.
Időnként fenemód zűrösek a jó barátok.
Elteszem a készüléket. A manóra sandítok. Úgy rémlik, ő is szemmel tart engem.
– Mi van vele? – kérdezi.
– Szervileg panaszmentes. Agyilag tök termeszboly. Neked jobbulást kíván.
– Beszélt az apamandróval?
– Majd este.
– Igazat mondasz? – förmed rám.
– Ne bágyasszatok már ezerfelől! Tömérdek bajom van nélkületek is.
– Na, csak nem!? Tele a gyomrod, ha nem is lóval, és éppen esküvőre hajtatsz! Színültig románcos az életed! Mi kell még?
Lapozásképpen elismétlem Dalia őt méltató szavait.
A manó elsápad a bók hallatán.
– Ugye hogy ugye!? – morogja, büszkének látszón.
Terpedt ülését arcizomvonaglás nélkül peckesre igazítja a pedálok fölött, és a kórházig nem szól többet.
Azután megállok Myra Sol ágya mellett.
A Kleopátrára fésült, a közeli múltig szép vonású nő arca kevésbé duzzadt, mint a heródesek látogatása nyomán. Bőrének szivárványszíneit alapos smink leplezi. Alighanem jövendőbelije volt a maszkmester. Menyasszonyi ruhája csipkés nyakú, tojáshéjszín selyem hálóing. Keskeny keze a derekáig húzott takaró szélénél hever.
A fölöttébb ünnepélyesnek tetsző Sfinx fehér inget, fekete szmokingot, virtuóz módon megkötött nyakrétát visel. Csak nemrég borotválkozott, fodrászoltatott. Keze ápolt, ujjai finoman remegnek, körmei tiszták. Pillanatnyilag nem hasilégzik, férfimód, hanem szaporán, felületesen kapkodja a levegőt. Ha nem volna ily izgatott, jelentékeny pasasnak tartanám.
Az ablaknál szobrozó Belloqra nézek.
Életem fele segélykérően tekint vissza rám. Kényelmetlenül feszeng POLICE feliratú, tüchtig kommandós szerkójában. Nem drámai viselete, inkább a kínhelyzet miatt.
Nem segíthetek rajta, én se tudok mihez kezdeni magammal.
Képtelen volnék társalgást kezdeményezni, Myra hogyléte, avagy nászútra vonatkozó terveik felől érdeklődvén.
Szüntelenül a feldúlt lakás, a hordágyra óvatoskodott, formátlanná vert asszonytest, a kiságyban fekvő halott gyermek képe lebeg a szemem előtt. Azon pokolban, amelyből Myra esetleg kifelé tart immár, a legegyüttérzőbb szavam is hamisnak és kopárnak hangzana.
Ő sem kíván beszélgetni. Mozdulatlanul fekszik a feje alá polcolt párnán, ujjai a takaró szegélyét morzsolgatják, tekintete az ablakon túl zöldellő lombokba kapaszkodik, épre sminkelt arca nem tükröz érzelmeket.
Végre Wyne bevezeti az eskető atyát, az abszurd helyzetre való tekintettel letakart fejjel, olyképp, mint egy frissen elfogott bűnözőt.
Belloq leereszti a reluxát, a zsák lekerül a mélységes titokban ideszállított egyházi személyről.
A gömböc arcú, szürke szemű férfi bemutatkozik, azután a ceremóniához lát.
A jegyespár hitvesi esküt tesz. Szemükből könnyek szivárognak.
Sfinx szikrázó gyűrűt húz Myra vékony ujjára, azon kollekcióból származót, majd asszonya aranyláncára kapcsolja Yv hercegnő borzongatóan szép kristálykő medálját.
Megcsókolják egymást.
Josy megpöccinti az ágy melletti szekrénykére készített magnó egyik gombját. Sol gyönyörködtető énekhangja tölti be a szobát.
A dalt hallgatva Myra lágyuló vonású arcát, mosolykísérletét, recézett szélű metszőfogait, a nyakába függesztett ékszert bámulom.
A kórházi folyosón megszemlélt házaspárra gondolok. A középkorú asszony látogatóban járt Alzheimer-kóros férjénél. A betegséghez képest fiatalnak számító, legfeljebb ötvenes férfi őszre fakult, ritkás pihe haja, elvékonyultnak tetsző, vajszín bőre, szemöldökét vesztett, vonástalanná simult arca, rebbenő pillantású, halovány szeme, levegőbe emelkedő ujjainak hihetetlen sápadtsága belém maródott.
A férfi billegő tartásban állt felesége előtt, ám mégis ügyként, mint aki ép. Mondandóját formáló torkából szótagbuborékok bicsaklottak elő. Megkapó igyekezettel próbált kedveskedni, és bár kísérlete kerékbe tört, az asszony sugárzó szemmel, gyengéd figyelemmel hallgatta őt.
Emlékezetembe kereteztem alakjukat. Ők az a kép, amely e kérdést jelenti: vajon mekkora erőfeszítést jelenthet, ha jelent, továbbra szeretni azt az embert, aki a szemünk láttára változott át valahai mivoltának árnyékává, szánandóan vegetatív törmelékké?
Bár a választ leolvastam a nő arcáról, és hasonféle kérdésre csak az imént felelt Sfinx és Sol, a halott férjét rendületlenül táplálni vágyó, esténte mellé búvó Pippát se feledem.
Belloqra függesztem tekintetemet. Ő először hallja a dalt, amelyet Grove fonográfjáról ismerek.

 

Hold, ki magad vagy a Változás:
Varázstükörben Tükörvarázs:
– máskor meg ugyan mi több,mi más,
mint óriás,
kihűlt tükörtojás…?!

[Fodor Ákos]

 

Hirtelen csend lesz, még inkább hiány.
Azután Myra felzokog, tisztulásszerűen, megszabadulón.
A pap távozása után a yard fotósa elkészíti a felvételeket. A képek fő témája az ágyban fekvő ara, gömbölyded keblei közt Yv Hercegnővel, gyűrűsujján a másik kuriózummal, és a mellette mosolygó, mostra már alig-alig feszülő, újdonat férj.
Az ablakhoz húzódva elmesélem Belloqnak Cyd kalandját.
Kérdő pillantásomra könnyű sóhajjal kísért bólintás a válasza.
Eszerint ma éjjel is kirándulunk.
Majd, nekem készülő meglepetésre hivatkozva, a kedves elporzik Wyne-ékkal.
Engem Sfinx feltartóztat.
A folyosóra sétálva megállunk az ajtómélyedésben. Kezembe csúsztat egy csomagot.
– A magáé – mondja. – Köszönettel tartozom.
– Mi a terve?
– Nászút, kézenfekvő! – feleli fals hetykén. Ideges mozdulattal arkangyalszőke hajába túr. – Szeretnék eltűnni innen Myrával. Mindörökre itthagynánk e várost. Ne aggódjon, ő még nem mozgékony, egyedül nem tudnám megszöktetni innen. Ha tehetnénk, máris elmennénk. Úgy érzem, minden vétkemet levezekeltem, kamatos kamatokkal. Legfőbb bűnöm az, ráadásul szándéktalan, hogy valamikor merő hiúságból, kíváncsiságból, esetleg mohóságból, vagy mindemez okokból együttesen, összeültem Miltonnal, ábrándozni. Például majdani filmforgatásokról. Igen, képzeletben újraforgattuk a Spartacust, a Ben Hurt, a Conant és egy sereg más filmet. Nem sejtettem, hogy ő nem éri be ennyivel. Újságkivágásokat rakosgattunk egymás elé, különféle kincsekről. Némelyik ékszer hollétéről információra is szert tettem. Grove és Carfano megszerezte ezeket, ne kérdezze, milyen áron. Ki akartam maradni az ügyeikből, hogy boldogan, vagy ahogy tőlünk telik, együtt élhessek Myrával. Nem sikerült, belerángattak, sátáni leleménnyel kiprovokálták, hogy reagáljak kicsinyes bosszújukra. Szinte mindenemet elveszítettem az utóbbi napokban. Nem untatom az érzelmeimmel. Grove a magáé.
– És a smukkok?
– A kezében tartja őket, a Myrán lévő kettő kivételével. A maga dolga, mit lép erre. Nem akarok tanúskodni, netán sittre vonulni, pláne újabb brutalitástól rettegni. Ettől függetlenül elfogadom a döntését.
– Gondolkodni fogok a szavain.
Sfinx bólint, majd elvigyorodik.
– Szokatlan számomra, hogy egy nőre bízom magam.
– Majd megszokja, végre is, öt perce nősült. Illenék sok boldogságot kívánnom.
– Ne tegye, babonából.
– Yv Hercegnőtől nem tart? – kérdezem.
– Nagy tartó vagyok: amitől lehet, attól tartok is. De a medál gonosz varázsereje nem izgat, nincs miért félni tőle. Yv Hercegnő végre azé lett, akinek készült. Vigyázni fog Myrára. Egyszer már találkoztak, amikor Milton rávette Myrát, hogy modellt üljön valamelyik festészetszakos pártfogoltjának, nyakában a medállal.
– A portré Grove bazárias kápolnájában függ.
Sfinx felsóhajt.
– Látja, azt még szívesen ellopnám!
– Mondott valamit?
– Nem én! Talán a huzat lármázgat a folyosón.

 

 

Quasimodóhoz hajtatok. Taxiszagúan lépek a szerzetesi ízléssel berendezett, magnóliavirág-füstölő illatával preparált nőtlenfészekbe.
Szigorú barátom és zsarupéldaképem hellyel kínál az alig-alig bútorozott nappaliban. Az ablaknál álló spártai fapadra ereszkedem.
Quasimodo jógaülésbe facsarja magát a lábaimnál heverő szivacspárnán.
Szótlanul nézegetjük egymást.
Hajdan, mielőtt még Belloq létezéséről tudomást szereztem volna, a mostinál is sűrűbben látogattam a leselejtezett exrendőrt. Akkoriban még mit se számított azon körülmény, hogy ő Mogorva atyai nagybátyja. Múltjának bizonyos pontjairól vajmi keveset tudtam, jövője – szerinte – már nem volt.
Egy brutális gyilkossági kísérlet után, testi és lelki töréseiből lábadozva – előre megfontolt trükkösen elhitetvén mindenkivel, velem is, hogy azoknak élve – tengette napjait. Púp hátán púp gerinccel, görnyedten sántikált, felvette a Quasimodo csúfnevet, és szerfelett meggyőzően hozta a kriplit.
Titokban edzett szőnyegtelen nappalijában. Bárhányszor felkerestem e félholt legendát, még inkább bálványt, hogy megvitassam vele a zsaruléttel, netán a soros ügyemmel kapcsolatos kétségeimet, elméláztam azon a szoba közepén sötétlő parkettamattságon, nem is neszítvén: a pasas önkínzó eltökéltséggel dolgozik valahavolt fizikumának visszaszerzésén.
Jó darabig azt se sejtettem, hogy ő a misztikus Justitia, a penetránsabb gengsztereket élethalál-küzdelemre kihívó és mindannyiszor győztesen távozó – sokak által egyre jobban méltányolt – láthatatlan bajnok. E különös személy csupán egyetlen nyomot hagyott a tetthelyen. Lógóját, a J betűt gravírozta a vesztes homlokára.
A J-vel bélyegzett közgonoszok ölték meg fivérét, Belloq apját, ők űzték messzire a több temetésre nem vágyó Danielt, és ugyanők zúzatták szét a meghátrálni nem hajlandó Quasimodo csontjait, a hosszantartó kómáig.
De mindezt hivatalosan még most se tudom.
Quasimodo rengeteg segítséget, támogató szigort, tanácsot, ötletet adott nekem, megfertőzött kérlelhetetlenségével. Szanáltan is zsaru maradt, máig perfekt Line megacity alvilágából.
Ahogy tellettek-múlottak az idők, úgy veszített rozogaságából. Mostanra már-már daliássá gyógyult a rendszeres harcművészeti tréningek, az életstíljévé lett jóga és a halevést megengedő vegetáriánus étkezések jóvoltából.
Ifjabb és idősb Belloq tisztázta sokáig konokul dédelgetett, körkörös megbántottságát. Utóbbi rég nem gyávázza már a fiatalabbat, amiért az koffert ragadott anno, nem bírván megbocsátani magának az apja meggyilkolásáig fajult gengszterüldözést, és elsöpört a reménytelenül elviperásodott szituációból, azt remélve, példáját követve Quasimodo is feladja a törvény nevében vívott, mégis magányos-kilátástalan harcát.
A szikár, merő izom pasas mákosra őszült fekete haja, haloványan redőzött homloka, erőteljes arccsontjai, s a vonásait szálkásra szeldeső ráncbarázdák ellenére kortalannak tetszik.
– Na – mondja hosszas hallgatás után –, azért jöttél, hogy bámulgass!? Nézd inkább az akváriumot, a sétaúszkáló guppik jóval néznivalóbbak, mint a magamfajta életfáradt, fakéreg-ábrázatú aggastyán.
Szófogadó pillantást vetek a vitorláshalakkal, cápamárnával és egyéb kopoltyúsokkal benépesített üvegmedencére, a fakírhajlék mindegyetlen fényűző elemére. Meglehet, egyetlen guppi se pillangózik a ringatózó sásfélékkel lakályosított lében, Quasimodo következetes: számára minden vízi lény guppi, ide értve a cápát, delfint és tengeri tehenet is.
Azután ismét felé fordulok. Lenvirágkék szemébe mélyesztem a tekintetemet.
– Hallottam rólad egy jósnőtől – jegyzem meg. – Te uszítottad rám Ramonát?
– Azt gondoltam, mostanra már effélére is érett vagy. Tévedtem volna?
– Ne nyissunk vitát a műfajról.
– Ne nyissunk – von vállat. – Mielőtt megkérdeznéd, miként adtam magam boszorkánykézre, elmesélem önként. Volt egy rohadt sorskorszakom, amikor méltán elátkozottnak éreztem magam. Emlékeztetőül: elveszítettem minden fontosat. A testvéremet, Danielt, az egészségemet, az önbecsülésemet, és még az Ügyet is, amelynek érdekében az előbbiek feláldoztattak. Eredetileg csupán horoszkópot akartam készíttetni, aztán Ramonába ragadtam. Sok közös van bennünk. Hogy mást ne említsek: egyikünk se feltűnően dekoratív. Mindketten a tevékenységünk megszállottjai vagyunk, és ha a helyzet úgy kívánja, eszközeinkben se túl finnyásan válogatunk. Ha valakinek mágikus körítés kell ahhoz, hogy hinni tudjon, Ramonától azt is megkapja. Ami engem illet, nem igényeltem a felakadt szemeket, rezgetett hangot. Nem érdekel, miként működnek a képességei. Te is egy sereg olyan dolgot tudsz, amit sose tanultál. Számít, hogy akkor mégis, honnan tudod?! Kapott, szerzett, lelt képességeinket szükségtelen elemezgetni. Azok használatra valók. Ennyit Ramonáról, vagy ha úgy óhajtod: mentegetőzésül.
Amíg beszél, élvezem színes arcjátékát, eleven tekintetét, a vonásai keménységét oldó derűt. Utóbbi új szerzemény, sokat fáradt a megszerzéséért.
Quasimodót szemlélvén őt is látom, és a majdani Danielt is felfedezem benne. Utóbbiról máris tudom, a mintapéldánynak hála, hogy huszonöt-harminc év múlva is delejes vonzerőt fog gyakorolni rám.
– Igazából nem Ramona miatt rontottam rád – gyónom.
– Sejtettem. Ki vele, mit szorongatsz!?
A kör alakú bambuszasztalkára teszem Sfinx barna papírba burkolt csomagját.
– Vakmerészen keresztültaxiztam a városon e cuccal. Néhány ékszerantikvitás és egy videokazetta van benne, értéke pénzben és emberéletben mérve sem kevés. Meghallgatod a meséjét?
Meghallgatja.
Azután a hálószobájába vezet.
A helyiség főhőse a jócska ágy, amelyen akár fejtől, akár lábtól, de még far- és harántfekvésben is alhat. Amit e babusgató mérettel adott magának, azt legott visszavette a padlókemény matraccal, amelyből épp csak a hegyükkel felfelé kiálló százas-szögek hiányoznak. Az egyik falat tolóajtós beépített szekrény ékíti, a szemköztit földtől plafonig érő, rogyadozásig zsúfolt könyvespolc. A nyoszolya végébe állított asztalon leledzik korosodó tévéje és a képmagnó.
Meghitten egymás mellé heveredünk a hatalmassága folytán nem is francia-, inkább óangol ágyon, párna híján a mögöttem világló ablak párkányszegélyének támasztom a vállamat. Az odakünni ligetben teli torokból füttyögnek a madarak, még sárgarigó is hallatja eltéveszthetetlen-hetyke hangját.
Qusimodo életet lehel készülékeibe a távkapcsolóval, majd feltérdel, és behúzza mögöttünk a spalettákat.
Rigótrillás félhomályban nézzük Sfinx filmjét.
Amelyet aligha ő készített a Grovelanden zajló hátborzongató sporteseményekről. A mozit a mecénás valamelyik operatőrszakos lekötelezettje forgathatta. Ki tudja, hallgatásáért mit kért cserébe?! Meglehet, nem önszántából maradt távol a rendőrségtől. A Trevor-szigeten felfedezett holttestek agnoszkálása csak ma hajnalban vette kezdetét.
A film elején a gladiátorok felkészítése látható. Az ovális formájú küzdőtéren edző, kolosszussá izmolt, héroszi alkatú, lobogóan hosszú hajú fiatal férfiak keményen kardvívnak, gyürkőznek, birkóznak egymással, nem is sejtvén, hogy fáradozásukért nem a beígért sztárkarrier lesz a jutalmuk, csupán egy talajvizes, mésszel elárasztott fekvőhely a szembeni szigeten csúnyálló kilátótorony fenekén.
Látható örömmel öltik magukra a díszes páncélsisakot, kar-, csukló- és lábvértet, bőrpántos sarut. A kukafedél pajzsokat, fakardokat, söprűnyél lándzsákat valódi fegyverekre cserélik, és ekként átlényegülve hiún illegetik magukat a kamera előtt, mielőtt folytatnák a harcot, továbbra is csupán mímelten.
Azután mestereikkel, három tetőtől talpig páncélozott, kiképző őrmesteri modorban üvöltöző kolosszussal küzdenek. És bár a löncsjelöltek vannak létszámfölényben, a hústornyok képviselik a túlerőt.
E keményebb gyakorlás közben némelyikük megsérül. Sebaj, a felszínesebb-mélyebb karcolásokat ellátja a csatatérközelben ügyelő doktor. A menyétképű fickó bőkezűen osztja a jótét injekciót, varr, foltoz, sebfedőspréz.
Lehetséges, hogy Grove papot is tart haláltelepén, az utolsó kenet feladása végett!?
A következő epizódban megcsodálhatjuk az egész napos tréningezésben kifulladt gladiátortanoncok esti pihenését hosszú asztallal és falócákkal berendezett barlangszállásuk ebédlőjében. A kiadós evést-ivást végigfecsegő, lankadt harcosok a szép jövőt tervezgetik, mikoron valahai személyazonosságuktól és ezzel priuszuktól is megszabadulván, makulátlan papírokkal megajándékozottan elhíresülnek Hollywoodban, vagy bárakárhol, mozicsillag, fotómodell, legrosszabb esetben bérszépfiú gyanánt.
Beszélgetésükből kitetszik további sorsukat illető totális gyanútlanságuk.
Sfinx félbehagyott számítógépes játéka jut eszembe. Úgy sejtem, az abban látottak valamennyi jelenlévőre vonatkoznak. Ki így, ki amúgy sértett törvényt, világit vagy alvilágit. A sitt, a rivális bűnbanda, a teljes lezüllés, a rút halál elől szédültek toborzójuk, Carfano, valamint drága jótevőjük és mecénásuk, Grove karjaiba.
Az ezutáni jelenetben mestereik szólanak róluk, természetesen a távollétükben. Értékelik a jelöltek harcratermettségét, s komoly összegeket szórnak egy kalapba, arról kötvén fogadásokat, tanítványaik vajon milyen sorrendben fognak elhullani az éles bajvívásban. A kolosszusok hátterében óriásposzter lóg a falon. A gigafestmény egy épülő toronyház szerteágazó állványzatán szabadidőző, sörözgető, láblógázó melósbrigádot ábrázol. Az overallos, bakancsos, fül mögé bökött ceruzás, baseballsapkás alakok Kevin Kostner, Mel Gibson, Jim Carrey, Tom Cruise és más filmes hírességek jellegzetes vonásait viselik.
A sorra kerülő snittben maga Milton Grove perdül kamera elé, és római tógában, babérkoszorú övezte homlokkal előadja a gladiátorviadalok történetét az etruszk eredettől a Spartacus-lázadás vérbe fojtásáig, egészen Nagy Constantinus császárig, aki keresztény hitre térve sajnálatosan véget vetett e pazar mulatság hagyományának.
A közel százhatvan centis bonszáj-óriás, úgy is mint I. Miltonius-Néró, ezennel bejelenti: a Játékok folytatódnak!
Bámulom a kamerába meredő lelki törpét. Földgömb kerekségű koponyáját, ekrüszínű, puha haját, a tar lapályt a feje tetején, sima arcbőrét, boltíves szemöldökét, ólomkék íriszére lógó enervált szemhéját, bohócorrát, cinema-scope ajkait, méregcső-állású kígyófogait. Kéklő erekkel tetovált kézfejét, az ujjain szikrázó köves gyűrűket. Strandlabda alakját, a száját elhagyó részvétlen-morbid, nem emberi mondatokat.
Mint mondja, ő jót tett ezekkel az ifjakkal. Anyagi áldozatot, fáradságot nem sajnálva, kiváltotta őket bűneikből, célt és értelmet adott életüknek a gladiátori képzéssel. Keveseknek adatik meg, hogy ily módon: nemesen férfias halálban nyerjék el a végső bűnbocsánatot.
Bármilyen feszülten figyelek is, arról nem esik szó, miért nem tudatta a szóban forgó tévelygőkkel a velük kapcsolatos valódi elképzeléseit. Továbbá arra se bírok rájönni, miért nem szúrt szemet valakinek, legalább egyvalakinek a számos áldozatjelölt közül, hogy a kis császár nem épeszű.
Végezetül mészárlás következik.
Az arénába sereglő, nyitott sisakot, lábszárvértet viselő, görbe trák karddal harcoló, kerekded pajzzsal védekező gladiátorokat néhány perc alatt ledarálják a színültig páncélozott, irtózatos tüskéket meresztő, hatalmas pajzzsal megközelíthetetlenné tett, háromágú szigonyt és kardot váltogató kolosszusok.
Midőn a meglepettségükben pánikba esett, könnyedén legyűrt, számos sebből vérző ifjak földre kerülnek, a babérkoszorús, tógás Grove lefordítja a hüvelykujját.
A kolosszusok hajladozva kihátrálnak az arénából.
A jelmezes segédek felzaklatott vadállatokat hajtanak a magas palánkkal körülkerített küzdőtérre.
Kimenekülök néhány percre.
Quasimodo megvár az újabb epizóddal.
Ebben ismét Grove lép fel, és megosztja velünk gondjait, miszerint ezen, legelső gladiátorjáték rendezése világossá tette számára, hogy némelyik ötletén változtatnia kell. Először is, egyetlen kamera kevés a forgatáshoz, mert így seregnyi, látványosnál látványosabb jelenet vész el. Tehát kidolgoztatta az aréna beiparikamerásítását. A lelátón elhelyezett stúdiószobában lévő monitorokon egyidejűleg látható valamennyi felvevőgép képe, ezekből utóbb mozifilmszerűen összevágható a teljes csata, és mindehhez csupán két-három, a kamera-távmozgatást ellátó személy munkája szükségeltetik.
A fenevadakkal történő széttépetéssel ugyan felettébb drámai hatás érhető el, azonban utóbb igen nehézkes a tetemmaradványok eltakarítása, és a vérengzéstől felbuzdult állatok befogása sem egyszerű művelet, még a nézők is veszélybe kerülhetnek.
E ponton Quasimodo megállítja a filmet.
– Távollétedben megtekinthettem a lelátón ülő vendégeket – mondja. – Örvendj, hogy épp fürdőszobáztál. Így legalább sejtésed sincs, hány újdonsült ellenség szakad a nyakadba, ha majd előállasz a filmmel. Nem csupán Grove és Carfano érdeke lehet, hogy e titok ne ejtse el leplét.
– Kösz – sóhajtom.
A kis néró narrátorszövege után újabb, vérfürdőbe torkolló bajvívás következik. E rész a technikai fejlesztés eredményeképpen videoklipszerűen pergő, mozgalmas, a zenei aláfestésnek köszönhetően a korábbinál is mozihatásúbb.
Amikor már azt hiszem, iszonyom fokozhatatlan, egy közelképről rám mered az egyik fiatal gladiátor, azon pillanatban, midőn rádöbben, mi is történik vele. Ő innen nem Hollywoodba, Hawaiira kéjutazik. Ő most meghal, szörnyűséges módon.
Az után nem bírom végignézni a filmet, és ezt tudatom az obsitos zsaruval.
Quasimodo kikapcsolja a képmagnót. Sóhajtva rám tekint.
– Ha a Neander-völgytől csak idáig jutottunk, akkor több volt a fáradság, mint az út. Készítek néhány másolatot, és azokat elhelyezem különféle helyeken – szól, a kezembe adva egy pohár vizet. – Tehetek érted egyebet is?
Bólintok.
– Tehetsz. Sfinx szeretne örök időkre eltűnni szem elől, Myrával együtt. Segítség nélkül aligha boldogul.
Hosszan fürkészi a szememet, majd hatalmasat nyeldekelve megkérdezi:
– Wyne-ék tudta nélkül?
– Úgy kéne történnie. Hogy ők meggyőző őszintén állíthassák: lövésük sincs, hová lett a mátkapár. És ha már ennyi jóságra kapható vagy, édesmindegy neked, ha a smukkokat is itt hagyom. Nálad biztosabb helyen pitbullokkal őriztetett trezorban se lehetnének.
– Meddig? Mikor gyűjtitek be Grove-ékat?
– Ma éjjel szétnézünk Belloqkal a bűntanyán, azután kiagymoljuk a továbbiakat.
– Minek kockáztatnátok feleslegesen? E film birtokában bármikor értük mehettek.
– Azt hiszem, szívesen megvárnám ezzel a következő gladiátorrevü napját. Akkor úgyis együtt lesz mindenki, az imperátor és helytartója, még az illusztris nézők is, akiket ráérek majd ott felismerni.
– Ez esetben pláne nem kéne Grove körül hemzsegnetek, nehogy beriadjon, és elpucolja nyomait és önmagát. Nemrég beszéltem Cyddel...
– Csodálkoztam volna, ha tőlem hallasz először e históriáról – vetem közbe.
– És ő megsúgta, hogy az egyik edzőteremben sertepertélvén kifülelte a hírt, miszerint a legközelebbi filmforgatás holnap délután esedékes, a sötétedés előtti órákban. Carfano eszelősen ideges emberei felszívódása, a temetőhely felfedezése, a birtokon tegnap éjjel lezajlott űzőcske miatt. Egyelőre, Grove-val együtt, arra gyanakszik, hogy a bosszúéhes Sfinx keze van az eltűnésekben, az űzőcskézésben. A szigeti malőrt a vízizsaruk véletlen fogásának tulajdonítják. Momentán szentül hiszik, hogy a felismerhetetlen holttestek nem vezetnek el hozzájuk. Zokon ne vedd tőlük, de nemigen nézik ki belőled, hogy veszélyt jelenthetnél rájuk nézvést, a máris közhülyeként hírhedett asszisztensedről nem is beszélve. Állítólag Carfano csak mocsárlakóként emleget téged.
– Kedves tőle, tényleg nem voltam szalonképes, amidőn először találkoztunk. De majd legközelebb! Mondjuk, holnap délután, sötétedés előtt. Szerfelett örvendek, hogy ilyen tájékozott vagy, Cyddel együtt, nem csalódtam bennetek. Egyszer majd az életrajzíróm, ha lesz, szenzációsan leleplezi, hogy négerekkel nyomoztattam, én voltaképpen nem is csináltam semmit. Cydet, a kontrabűnözőt, téged, az exzsarut, Daliát, a kegyszerárust, és Ramonát, a jósasszonyt foglalkoztattam. Amíg ti megszállottan ügyködtetek, nekem egyéb dolgom se volt, mint hogy a bőrömbe irdaljam a magas faktorszámú napolajat a fövenyen, mivel az beirdalva még intenzívebben véd az UV-sugárzástól. Mindazonáltal megjegyzem, két, legfeljebb három órája váltam el Cydtől, és ő akkor szembeszökően nyomorú állapotban volt, heretörésből kifolyólag.
– Említette, mennyire sajnáltad. Amíg ebédeltetek, hatni kezdtek a szervezetébe vitt gyulladás- és fájdalomcsökkentő szerek, így hát sziesztázás helyett elugrott szimatolni egy keveset.
– Ha legközelebb megint egyeztettek, szólítsd fel: jelentkezzen nálam, de én is próbálom hívni őt. Még az se kizárt, hogy személyesen dzsalok utána. De még az se, hogy állatira tökön rúgom! Ha előbb beszélsz vele, kösd a hamvas lelkére, hogy vigyázzon magára! Érzésem szerint piszkosul odaállt Carfanóék reflektorfényébe, pont a céltáblájuk elé!
– Rendben – bólint Quasimodo. – Most húzz haza, és ess teherbe! A félnormális unokaöcsém színhülye lesz, ha továbbra se teszed apává. És neked sem ártana, ha egy darabig fodros, habos, édes, bájos, gőgicse dolgokkal babratolnál. Remélem, Cydet kéred fel keresztapának. Ő nagyon reménykedik ebben.
– Te nem akarnál szóba jönni? Nem sok dolga lenne a keresztelő személynek, a nevet Ramona már kitalálta: Urian-Surprise Belloq. Vagy ezt is előbb hallottad, mint én?!
– Cydé után elárulom a saját titkos vágyamat. És ha már Ramonánál tartunk, szerinte e vágyközlés cseppet se korai. Inkább apai nagyapja lennék a gyereknek, az elhunyt helyett, ha nem bánjátok. Elláé még nem lehettem, mivel akkoriban épp nem voltunk köszönő viszonyban az apjával.
– Ella rajong érted – mondom, nem újság gyanánt.
– Többet is látom, mint téged. Ezt nyugodtan vedd szemrehányásnak. Bocs – mondja, és előrántott zsebkendőjével körbetörli a szememet. – Na menj, mielőtt még keresztül-kasul megríkatjuk egymást!
– Ha már itt tartunk – fordulok vissza az ajtóból –, oltárian furdal, hogy te meg Ramona valóban románcoztok-e, miként gyanítom!?
Quasimodo rám vigyorog.
– Szörnyen eltévedtél az erdőben. Miért nem figyelted a fák mohos oldalát?! Ramona nem pasizik. Ezt akkor eldöntötte, amikor majd hatkilósan a világra jött. Születésétől szorong-szenved a túlsúlya miatt. Ezt azóta is falánksággal kompenzálja. Fő-fő érzéki élvezete az evés.
– Ez az egyetlen oka a non-románcnak? Ez esetben elárulom, spirituálisan igenis pasizik! Tehát nem reménytelen ügy. Kezdetnek próbáljatok telefonon át szexelni, azután idővel élesben is a szüzességére törhetsz. Különben azért gondoltam, hogy megfordultatok egymás fejében, mert megemlítette, hogy a kedvedért akár száz kilót is leadna.
Quasimodo kifeni képzeletbeli bajuszát.
– Valóban fixa rögeszméje, hogy tragikusan dagikus. A százkilós fogyás fele is sok lenne, ha értem tenné. Csak az ifjabb Belloq bukik a girhenc nőkre. Lekopnál végre?! Ezer feladattal halmoztál el!
Csókot cserélünk, és elporzom.

 

 

Megest taxiba ülök. Végigábrándozom a hazautat, s pedig arról, milyen autót veszek majd, ha egyszer ráérek efféle léha dolgokkal foglalkozni.
Azután megzörren az övmobilom, mire a sofőr szemrehányó tekintetet villant rám a tükörből.
Felkapom a telefont, és belesóhajtok.
– Art Ansell vagyok – mondja egy eddélig ismeretlen, kávédaráló tónusú férfihang. – A yardon kaptam meg a számát. Ne haragudjon a zaklatásért, pár napja látom a tévében, hogy keresnek egy csalót, egy Yvan Copra nevűt, aki nem is ügyvéd, csak annak adja ki magát.
– A csalás a legkisebb bűne – szólok. – Látta őt valahol?
– Láttam, sajnos, de azt nem tudom, most hol van – A fickó köhint, torkot esztergál, orrot fúj, és egyéb módokon is küzd a bensejét mardosó szorongással. Azután folytatja furcsa, kávészemropogtató-mély hangján. – Kötöttem vele egy ügyletet. Eladtam neki valamit. Még örültem is, hogy jogász a vevőm, így nem kell külön ügyvédre költeni. De most nem tudom, érvényes-e a megállapodásunk. Ugyanis ő megvett tőlem egy lakást. Hát, szóval, khm, az a gond, hogy minden rendben ment, persze, azt leszámítva, hogy az illető nem jogosult, csak éppen nem azt az összeget tüntettük fel a szerződésben, amiben valóban megállapodtunk, hanem kevesebbet, tudja, az adózás miatt. Most mire számíthatok?
– Azt most én meg nem jósolnám magának, engem ugyanis állatira nem érdekel az adóhivatallal való viszonya. Talán ne is beszéljen többet erről, és akkor titokban marad. Copra ügyvéd urat egyéb viselt dolgai miatt kergetem. Megmondaná, merre lelhető a szóban forgó kégli? Mikor történt az adásvétel?
– Múlt hétfőn, délelőtt írtuk alá a papírokat. Felnyaltam a pénzt, természetesen többet, mint amennyi a megállapodásban szerepel...
– Megkérhetem, hogy ezt többé szóba se hozza?!
– Igen, bocsánat – nyehegi riadtan. – Nem vagyok törvénytipró típus, és most egészen a zoknimig leizzadtam! Lehet, hogy a hamis összeg miatt a fickó bűntársává váltam?
– Ha ez minden, amit vele közösen művelt, felejtse el hamar. Hol van a kégli?
– Komolyan mondja, rendőrileg, hogy nem vagyok cinkos?
– Még senki se szólt magának, hogy kissé őrjítő?! – hörrenek.
Köhint kettőt.
– De – feleli. – Anyám gyakran emlegeti. Azért adtam el a lakást, mert úgy határoztunk, visszaköltözöm a mamushoz.
– Hány éves?
– Harminckettő.
– Örült a mamája?
– Persze. Imád! Én vagyok az egyetlen magzata. Ő meg az egyetlen anyám.
– Legyenek boldogok. Na, és hol a lakás?
– Azért jelentkeztem, mert ugye, az ügylet múlt hétfőn történt, és még biztosan nincs nyoma sehol, már ha az ál-Copra egyáltalán beadta a papírokat a hivatalba, ugyanis a bürokraták irtó lassan dolgoznak. Szóval remélem, az önkéntes jelentkezésem beszámít majd...!?
– Jár pszichiáterhez? – kérdezem.
– Nem.
– És miért nem?! – förmedek rá.
– Járjak? – sóhajtja.
– Okvetlenül! Elárulná a címet?
– A lakásét?
– Igen, a lakásét – fogcsikorgom.
– Melyikét? A mamusét, vagy a másikat?
– A másikat, ha volna szíves. Utca, házszám?
– Jeremiás utca negyvenkettő. Ez egy kétlakásos társasház. Még sajnáltam is a vevőt, de most már nem szánom, mert a szomszéd, tudja, hogy is mondjam, szóval nem kellemes fazon. Engem speciel folyton cikizett, hogy nyimnyám meleg meg anyámasszony báránykája vagyok, és rengeteget bosszantott, direkt élvezetet lelt a felpiszkálásomban! Döglött egeret rakott a lábtörlőmre, pedig irtózom az ilyesmitől! Hashajtót adott be az angóracicámnak, holott az angóraszőrzet rém nehezen tisztítható! És még azt is megtette, nem egyszer, hogy telefonon züllött nőket rendelt nekem, azután kinn röhigcsélt a küszöbén, mert azokat a nőket én természetesen elküldtem, és még azt is visszautasítottam, meg ki is kértem magamnak, hogy cédázást feltételezzenek rólam! Felháborító cinizmus! Én tisztességes férfi vagyok! Reméltem, hogy Copra beköltözik, és megtanítja kesztyűbe dudálni a förtelmes alakot! Az a sanda, pocsék fazon! Miatta mentem vissza a mamushoz!
– Csak néhány hónapig látogasson egy pszichiátert, és megtanulja tőle, miként kezelje a szomszédját, ha magától nem tudja! – tanácslom, nem hivatalosan. – Még hatásosabb volna, ha lejárna gyúrni a legközelibb bicepsz-szalonba. Merre van a Jeremias utca?
– A Szent Péter-katedrálisnál. Nagyon jó környék! A turisták imádják! Minden bédekkerben szerepel!
Képzeletben elhelyezem a várostérképen a helyszínt.
Nem jó. Santis nem ott bujkál, már ha hinni lehet Ramona vízióinak.
– Futni hagynak? – kérdezi Ansell. – Ugye, nem árulja el Coprának, hogy felhívtam magát!?
– Köszönöm a híreit. Miattam ne aggódjon. Minden szavát titokban tartom.
– Jaj, de aranyos! – sikkan a megtévesztően férfias orgánum. – Hát akkor, kapja el a csaló szélhámost! Ha véletlenül lövöldöznie kéne közben, pukkantson be egyet a volt szomszédomhoz is, persze nem kell ám eltalálnia a gonoszdit, csak a tanulság végett csördítse szét az ablakát! A bejárati ajtó mellett, balról! Ott szokott rám leselkedni, és mindig kiszólt valami gúnyosat, ha jönni látott!
Elköszönök, azután borzongok pár percig a hátsó ülésen.
Ansellt megemésztvén, hívom Cydet. A manó nincs otthon.
– Hé, fogamzási lovag! Hol lófrálsz az avét hereburkoddal?! – kérdezem az üzenetrögzítőjét.
Választ persze nem kapok.
– Úgy néz ki, hogy jó találmány a rádiótelefon – szól hátra a sofőr. – Pedig nem az. Három hónap alatt tette tönkre a házasságomat! Azt a házasságot, ami előtte húsz évig vajazottan működött! Három hónap alatt! Tudja, mi a baj? Az emberek elveszítik a szemkontaktust! Utóbb a testit is. Nem nagy a lakásunk, de az asszony a konyhából is telefonon hívott, pedig a nappaliban ültem a sörömmel. Még a közös ágyban is telefonon diskuráltunk, annyira bírtuk a mobilt!
– Sajnálom – dünnyögöm, fél füllel se figyelvén szavaira.
Cyden túrázik az agyam.
– Azután egyszer nagyon ráfáztam, mert a barátnőm vette fel a telefont helyettem, és naná, hogy az asszony keresett! Kifecsegték a hibáimat, végül mindketten vasvillára, lapátra tettek. Nézzen rám, hölgyem! Negyvennyolc éves létemre egyetlen szál ősz hajam sincs, a pocakom minimális, jó parti vagyok, és mégis összeomlott az életem! A rádiótelefon az oka.
– Csakis – morranok.
– Ki menti meg a lelkemet?! – jajdul.
Támad egy ötletem.
– Ismeri Sandyt? Ő is taxis. Forduljon hozzá lélekmentésért.
– Sandyhez? A csaj egy barrakuda! Az úgy kiosztja a krapekokat, hogy tyűha!
Hál' Istennek, hazaérkezünk. Vigasz nélkül hagyom magára a karambolos életű sofőrt.
Gyanakodva megszemlélem a Mazda mögött ácsorgó, csillogó-villogó, gazdátlan Monterey terepjárót.
Végigsétálok a kerten. Donald emeleti ablakából klimpírozás hallszik. A rezignálódott zongorahúrok méltatlanul bánnak a Varázsfuvolával.

 

 

Ella feltépi az ajtót, mielőtt a kilincsért nyúlhatnék. Ragyogó arccal robban elém, vállán Chi-Chivel.
– Láttad?! – kérdezi.
– Vegyél vissza – sóhajtom. – Mit kellett volna látnom?
– Milyen zsaru vagy?! Megfigyelőkészség zéró?
– Tuti, hogy megfigyeltem. Miről beszélsz?
– A terepjáróról! Gyönyörű! Vadiúj!
– Aha – bólintok. – Láttam. Na és?
Belloq is feltűnik a leány oldalán. Martin se hiányozhat a palettáról. Mindannyian állatira vigyorognak.
– Mi van? – firtatom türelmetlenül.
Érezvén, hogy Cyd miatt macskakövesedik a gyomrom.
Nyugi, Denisa! Előkerül a manó. Eddig még mindig előkerült.
De még sose kallódott el repedt tojással!
Ella kézen fog. Chi-Chi megragadja az alkalmat, és átszalad a karomra. Felcikázik a vállamra, és a hosszú út végén mosakszik egy jót.
A serdülő a kapu felé vonszol.
– Tudom már – mondom. – Enyém a kocsi. Köszönöm.
– Ilyenre vágytál! – kiált rám Ella.
– Nem is örül, naná! – morogja Martin.
– Mi bajod? – kérdezi Belloq.
– Majd elmesélem a próbaúton – felelem. – Tényleg nagyon köszönöm a járgányt, épp ez hiányzott a komfortérzetemhez.
– Szóval elmentek itthonról?! – nyögi a leány. – Muszáj. Egyáltalán nem is értem, miért jöttem haza, mikor tele a város az elintézetlen ügyeimmel!?
– Előbb vacsorázhatnál – javallja Daniel, és visszafordít a kapuból.
– Tesó, te már megint tök elvarázsoltnak látszol! – szögezi le Martin. – Pedig nekem volna okom a letargiára! Ma otthon töltöttem a napot, tulajdon héderemben, tanulásra eltökélten. Erre mi történt? A kint dühöngő huszonhét fokos hőségtől ihletetten a távfűtőknek pont ma szottyant kedvük próbafűtést tartani! Fehérizzottak a radiátorok! Nyolc órán át szaunáztam a pokolban, csontvázzá aszalódtam...
– Örülj, hogy neked sikerült – szól közbe Ella. – A matektanárnőnk egész órán át fogyókúrás tippeket kunyerált tőlünk, mert már vagy három napja eltökélten éhezik, és még mindig százhetvenkét centi! Madge meg behozott egy szórólapot, amin temető-szafárit hirdetnek.
– Micsodát? – nyikkanok.
– Temcsi-szafárit! Csak egy telefonszám volt a reklámcetlin, úgyhogy kénytelenek voltunk találgatni, mi lehet a programban. Tutkóra vannak puhított, üres sírgödrök, és bársonnyal bélelt, távirányítóval nyíló-csukódó fedelű koporsók. Ezekbe az ember befekszik...
– És szokhatja az enteriőrt – vélekedik Martin. – Remélem, a szafári bizonyos állomásain hangszigetelt röhögő-kamrák állnak, ahol a látogató könnyíthet magán. Nem gondoljátok, hogy a vegetáriánusok temetőjéből rendeletileg ki kéne tiltani a kukacokat?!
– Beszéljünk másról – kérem sikoltásközeli hangon.
Megest eljutok a ház bejáratáig.
– Még nem fejeztem be! – pirít ránk Ella. – Folyton a szavamba vágtok! Fizikaórán precízen kidolgoztuk a temcsi-szafári szolgáltatásait. Lámpalázas néhai-jelöltek próbatemetésen vagy próbahamvasztáson vehetnek részt. Gyorsított tanfolyamot tartanak első elhunyok, valamint első gyászolók számára. És van például jajveszék-katalógus. Híres énekesek és dívák szalagra vett zokogás- és hisztikínálatából lehet választani. Azután playbackben gyászolhatsz a hantnál! Oltári!
Sarkon fordulván a kapu felé indulok.
– Elegem van, sokam van! – nyögöm. – Ne agyrémkedjetek! Most valahogy nem díjazom a morbid fantázia-eregetéseiteket.
– Máskor tán díjaztad?! – förmed rám a serdülő. – Különben a fizikatanár, aki pedig távoli névrokonom, mivel tök másként hívják, még sportosságból se jópontozta fáradozásunkat! Dogát íratott velünk, merő megtorlásból. Még az is lehet, hogy lerontja az év végi jegyemet.
– Ne búsulj – vigasztalja Martin. – Ennyi idős koromban, vagy kicsit zsengébben, konstruáltam matekból egy tizenkettes számrendszert. És mi volt a jutalmam?! Bekaróztam!
– Nekem is e két tárgy volt a legfőbb gyengém – csatlakozik Belloq. – De azóta se bukkantam olyan szörnyetegre az élet barlangjában, akit a szinusztétellel kellett volna legyőznöm.
– Ne bomlaszd a tinédzser tanmorálját! – csattanok.
Ella a homlokára csap.
– Ja, majdnem kifelejtettem a gyászdivat-bemutatót! És a temcsi-szafári utolsó állomásán ajándékshop várja a látogatókat, ahol mindenféle praktikus dolgokat lehet beszerezni.
– Úgy mint? – firtatja öcsém.
– Gyászfátyol-szövő, fekete nyálú pókot, retikülforma urnát, zenei kazettát a Feltámadunk! indulóval, továbbá annak Castro-féle, Fel! Támadunk! kezdetű változatát... – sorolja a leány.
– El kell mennem! – akasztom meg szavát. – Majd legközelebb befejezed. Ha addig ki nem növöd a morbiditásodat.
– Olyan uncsi, hogy sosincs rám időtök!
– Ne háklizz, légy szíves! Most nagyon taposom a malmomat – mentegetőzöm.
– Tom és Jerryt játszotok! – mutat rá a leány. – Te is, apu is! Akit sittre dugtok, két nap múlva röhögve kisöpör onnan, hogy tovább latrozzon, és ti megint futhattok utána!
– Az élet tényleg nem fenékig madártej – látom be. – És nem is sétatrapp.
Kedvelt szomszédunk kínzó zongorádzásának akkordjai a tavasziasan viruló kert fölött bukdácsolnak.
Martin a hajába tép.
– Mozart hét reinkarnációra elegendő művet komponált, és Donald évek óta a Varázsfuvolát gyakorolja. Ilyen tempóban sose fog végezni az életművel! Amikor megjöttem, összefutottunk a sövénynél. Akkor még teljesen ártalmatlanul viselkedett: a kertben levegőzött, Madge csellójátékát hallgatva. Azt üzente, pakoljátok ki a járdára feleslegessé vált cuccaitokat, mivel holnap elviszik a lomokat. Pedzettem is, nem tervezi-e, hogy kigörgeti a zongorát, mert roppant szívesen segítenék neki. Erre ő sokáig olyan komolyan nézett maga elé, mint Platón, majd azt felelte: csakugyan! És még hozzátette, hervasztólag: szerfelett köszöni ajánlatomat, roppant hálás lenne, ha az utcára juttatnám a minapi balesetest, vagyis a vázig üszkösödött foteljét. Valamint a szőnyeget, amin a tűzkor a fotel állt. Slussz. Mindössze ennyi áldozatot kíván hozni a lomtalanítás oltárán!
– Ez is óriási lemondás a részéről – mondom. – Méltányold. Máris átmehetsz hozzá cipekedni, mielőtt megfeledkezik a hamufikálódott fotelről, ami pedig nem egy lakásdísz. És figyelj Irisre, hátha ő egyéb kacatot is talál a háztartásban. Amit megnevez, azt legott kapd fel, és hurcold ki a járdára! És mindeközben fél percre se téveszd szem elől Ellát!
– Rendben – sóhajt öcsém, immár a Monterey mellett.
Belloq a kezembe adja a metálfenyőzöld álomjárgány kulcsait, papírját.
– Semmi ceremónia? Szalagátvágás? Pezsgőpukkantás? – kifogásolja a pubertáló, lekapva galléromról Chi-Chit. – Szeretnék tósztot mondani.
– Jó – sóhajtom, tűcskéken állva.
– Tehát – fog bele a lányzó. Nyakba teszi a patkányhölgyet, torkot reszelget, egyenesre igazítja hátát, felcsippenti szoknyája szegélyét. – Íme, az új kocsid, Denisa! Nem érdemled meg, mert végül ezt is csak összetöreted majd, mint elődeit, de addig se járj gyalog, taxival, hőlégballonnal. Szóval legyetek boldogok egymással. Nyugodtan beülhetsz: a tied! Meg apu máris elintézte a teljes körű biztosítást. A járgány garanciális, és a gallytörő rácsok is acélosak. Esetleg valamikor engem is elvihetsz egy körre.
– Köszönöm.
A kormány mögé pattanok.
Mire Belloq beül a jobbomra, elfordítom a kulcsot a gyújtáskapcsolóban.
A motor nem mukkan. Még annyit se szól, hogy csütörtök, vagy: kaput.
– Kérdendőm van – fordulok a kedveshez. – Ugyebár, ha csak egyetlen fejszenyomot is hagyok rajta, oda a garancia!?
– Ez egy lopásgátolt modell – mutat rá Daniel. – Az indítási számkód: nyolc-hét-három-kettő-zéró. Jegyezd meg, vagy válts taxibérletet.
– Majd gyakoroljuk – dünnyögöm. – Éjjelente időnként riassz fel kómámból, és kérdezz ki.
Bepötyögöm a kódot, és láss csudát: a járgány életre kel.
Mutatványszámba menő indulásomat megtapsoló szeretteimnek integetve tovahajtok.
Elmesélem Belloqnak a napomat. Sfinx csomagját: a smukkokat, a kazettát. Cyd vadifriss infóját, miszerint Grove holnap délután rendezi a következő emberviadalt. Santis Jeremias utcai kéróját.
Ezután újfent hívom az elkallódott manót, és megest csak az üzenetbankját lelem otthon.
Mindezt keleti kényelemben cselekszem, az ezerféle földi luxussal felszerelt terepjáróban. A műszerfalra rögzített telefontartó a kapcsolás pillanatában elnémítja a magnót és felspulnizza az ablakokat, hermetizált fülkekörülményeket teremtve körém.
Úgy rémlik, újszülött autómban minden gombnyomásra működik, szinte már telepatice. Be is idegesedem hamar.
Daniel leveszi rólam a jeleket.
– Nyugi – mondja, a sebváltón doboló ujjaimra ejtve tenyerét. – Ne törődj semmivel. Tudom, eleinte szörnyű nehéz lesz neked. Egyelőre csupán annyit jegyezz meg, hol találod a mentődobozt és a pótkereket. Ja, és nem utolsósorban: a tanksapkát, nehogy nekem egyre reménytelenebbül keringj órákig a kocsi körül a benzinkútnál, mint oly sok nő!
– Könnyű neked, ti pasasok játszi könnyen ültök át egyik hajtányból a másikba. Én szerettem Doyent, és még most is őt szeretem, holott már elhamvasztották a drágát az öreg, elhordott kocsik temetőjében. Pedig még úgy használtam volna, ha a szarvbalhés pacák össze nem töri, élete virágjában! E monstrumban úgy érzem magam, mintha gördülő lelátón, vagy lóháton utaznék.
– A boldogultban viszont lehorzsoltad a fenekedet a flaszteron – emlékeztet. – Kézzel tekergetted az ab...
– Hát az iszonyú nagy kandiscukor, hogy most gombra gerjed az ablakspulnizó! – mordulok. – Legközelebb, bár nem fogok alkalmat adni rá, nehogy olyan kocsit kapjak, amit vezetnem se kell! Mert azt már durva sértésnek tartanám!
Remek pasas az istenadta: nem üti le az alacsony labdát, hagyja azt elszállni a fenébe. Kis tűnődés után azonban újabb megjegyzendők jutnak az eszébe.
– Igénybe venném még némi memóriakapacitásodat – sóhajtja. – Intelligens riasztót szereltettem a gépbe, és...
– Netán attól félsz, hogy a kis zseni túljár az IQ-mon?! – kérdem élesen.
Belloq bólint. Bólint!
Noha az imént leremekpasasoztam őt!
– Ha netán elfelejtenéd bekapcsolni a riasztót, ami eléggé kizárt, hiszen egyazon gombnyomás zár ajtót, ablakot, és élesíti a védőapparátust, harminc másodpercen belül automatikusan megtörténik a kapcsolás. Ha ez valahogy az autón belül érne téged, vagy esetleg véletlenül megnyomnád a piros gombot, borzalmas dolgok történhetnének. Szóval, légy résen!
– Miről beszélsz?
– Roppant egyszerű, egyébként. Ha valamiért kiszállsz egy percre a kocsiból, ne csukd be az ajtódat, vagy ne vedd le a gyújtást.
– És mi lesz, ha elfelejtem? – firtatom hevenyedőn.
– Az esetben a riasztó loppal behegyez. Hagyja majd, hogy elindulj, és megtégy úgy kétszáz métert. Akkor aztán rád zárja az ajtót, ablakot, blokkolja az áramforrásokat, és visítozni kezd, éktelen hangon. Valószínűleg a tűzoltók vágnak ki végül a kaszniból, vagy egy arra tévedő lakatos. Belejössz idővel, ne aggódj! Emlékszem, milyen gyanakvón fogadtad a számítógépet, a mobil telefont...
– Arra persze nem emlékszel, te mennyit hőzöngtél a mosogató- és a taksigép beszerzése miatt!? – hörrenek. – Ha rajtad múlott volna, máig vájdlingot és prakkert használnál! A szájzuhanyról és az elektromos fogkeféről most szót sem ejtek!
– De jó, hogy mondod! – kap a fejéhez. – Három perc alatt profivá képezted magad a mikrosütőből, pedig az is tűzintelligens! Megnyugszom: szemer gondod se lesz a fenomén riasztóval!
– Na azért!
Néhány percig hallgatunk. Titkon élvezem a kifogástalan fék, a kattogásmentes motor gyönyöreit. Felfedezem, hogy élénk sebességnél történő kanyarodáskor ez a jármű nem válik kormányozhatatlanná, mint a derék, lelkemhez szervült Doyen.
Azután Daniel szívéhez kapok, és a fékre lépek.
– Jézusom! Nem adtam nevet a kocsinak, és máris söprök vele!
– Az enyémnek máig nincs neve, és mégis... – kezdi a kedves, majd a saját szavába vágva javallja: – Hívd fel Ramonát. Miért pont autó-védnevet ne osztogatna?!
– Ne cikiskedj, a riasztónál és a biztosításnál is fontosabb, hogy egy kocsi el legyen nevezve valakinek! Akkor megszemélyesül, és a barátságába fogad.
– Doyen is el volt nevezve, mégis ötszázszor lerohadt, defektet kapott. A jobb oldali ajtó tízpercenként beragadt a rozsdától, karletépetéssel ért fel benyitni melléd. Az ember ezt úgyannyira megszokta, hogy az olajozás utáni percben is óriási elánnal tárta ki az ajtót, miáltal szuperszonikusan elszállt, markában a kilinccsel, akár egy kézigránát! Ezzel szemben az én anonim Mazdáim egyikével se volt semminő probléma.
– Azt leszámítva, hogy havonta kimentek a divatból – jegyzem meg. – A fondor japánok mindig akkor bírtak előjönni a legújabb konstrukcióval, midőn te épp beszerezted az egy szériával korábbi csúcsmodellt.
– Ne vitázzunk. Adj nevet a kocsidnak. Mit szólnál például a Montyhoz?
– Grand zsenánt – fanyalgok. – Ez olyan, mintha te Mazdusnak hívnák a tiédet.
Belloq megfeledkezik a beretva-szünnapról, és tíz körömmel lát a szőrtelenítéshez. Megnyúzakodván rám pillant, elcsípi vigyoromat.
– Enyhén szólva tartok attól, hogy rád bízzam leendő sarjunk épeszűvé nevelését – sóhajtja.
– Kései elővigyázatosság! – felelem. – Mivel a génjeid biztosan fokozottabbak az enyémeknél, a ded már eleve Mazda-volánt szorongatva fog világra jönni, mellkasán és hátán POLICE feliratként kibetűzhető anyajegyekkel, fején sisakkal, amelyből megszólítása esetén azonnal előröcög egy antenna, a jobb vétel kedvéért.
– Térjünk vissza a fősodorba – ajánlja. – Látogassunk el a Jeremias utcába.
– Légiónyi tűzszerész nélkül soha!
– Oké, odaküldöm Hásáékat egy csapat bombaelhárítóval – hagyja rám. – És beszélek Wyne-nal, hogy készüljön a holnapi gladiátorviadalra. A tennivalókat ily bőkezűen szétosztogatván meghívhatlak vacsorázni?
– Nobel-díjra érdemes ötlet! – ujjongok.
Mindazonáltal a macskakövek alattomban tovább növekszenek a gyomromban.

 

 

Alighogy Belloq beindítja az apparátust, és már-már megközelítjük édes kettesben elköltendő vacsoránk kiszemelt helyszínét, rám csörren a telefon.
– Ramona vagyok – hallom. – Szörnyű nagy bajt érzek! Santis borzalmas tettre készül. Az egész testem lüktet, akárha férgek nyüzsögnének a bőröm alatt! A fejbőröm ég, mintha nyúznák, és mindent vörösben látok! Ez adrenalin, rengeteg adrenalin! Santis mindjárt valami rettenetességet fog művelni!
Ezofrigid létemre komolyan veszem szavait, tán azért, mert jó ideje balsejtelem szorongat. Bye-stílusban irányt változtatván, Ambrosia Mitch hajléka felé döngetek.
Az eleddig használt élemedett járgányokhoz képest a fickós Monterey szélvészként fordul és halad, s ezenközben egyetlen porcikája se csörög, kattog, rídogál. Lámpái nem az égboltra, hanem az útra világítanak, miáltal már-már látok a sötétben.
Belloq navigálásával néhány perc alatt a házhoz érkezünk.
A kisebb-nagyobb villákból, jócska kertekből álló utcában még nyomokban se látok Ambrosiára felügyelvén dekkoló zsarukat.
Kirúgom magam alól a lómagas járgányt, és a kapuhoz száguldók.
Dühödten csengetek.
A kolbászból font kerítés rúdjai között átnézve észlelem: a kocsiarmada elhelyezésére méretezett garázs billenőajtaja a plafonba csúszva vesztegel, a táncteremnyi helyiség üres. A cifra lakóépület egyeden ablaka mögött se pislál lámpafény.
Jövetelem senkit sem érdekel.
Megpróbálkozom a telefonnal, de hívásomra csupán az üzenetrögzítő jelentkezik, és Ambrosia szopránján tudatja velem, próbálkozzam később, máskor.
– A garázsajtó helyzetéből heves távozásra következtetek – jegyzi meg Belloq.
– Nyugi! – lehelem, leginkább magamnak.
Felcsörgetem a Főnököt, és a tiszteletkört mellőzve az iránt firtatózom, vajon miként érhetném utol a Mitchre állított strázsákat, kristálytisztán emlékezvén: a nő azt mondta nemrég, hogy ma ki se teszi a lábát az ágyból.
Kitette, elsőül alighanem a balt. Még mindig remélhetem: tán mégse hagyta el őt a szerencséje.
De azért kövesülő gyomrom varangyokkal is benépesül.
Megkapván a kollégák koordinátáit, folytatom a bősz telefonálást.
A hívott számok egyike se válaszol.
Visszaugrom a kocsiba, cigiért. Még egy csikket se találok, a hamutartó szinte steril. Mielőtt megőrülnék az elvonástól, eszembe jut, hogy nem dohányzom.
Ekkor a készülékem kapást cirpeg.
– Gyere gyorsan – zihálja Bye, a visongó háttérzajtól alig hallhatóan. – Pokoli gáz van.
– Hol vagy? Mi történt?
– A Mylady étteremnél. Santis elvitte Ambrosiát. Utcai csata volt.
– Máris indulok – sóhajtom, immár a vonalbéli csendnek.

 

 

Noha öt perc alatt odaröppenünk, az út mégis örökkévalóság-hosszúnak rémlik.
A kör alakú, fás-cserjés, bús képű árvácskákkal beültetett terecskével szemközt álló, az úri közönség számára fenntartott szórakozóhely előtt mentő- és tűzoltókocsik, zsarumobilok tetőlámpái villognak.
Az étterem parkolójában hagyott járgányok olybá festenek, mintha bombatámadást vészeltek volna át. Fellnire billent, felborult, széttépett, elhamvadt karosszériák mutogatják sebeiket. Bye Range Rovere nyolc napon túl gyógyuló sérülést szenvedett.
A viking tépett öltözékben, széles kaszálóterpeszben biceg elénk. Tömény füstszag árad belőle, szakadozott ruháin vér- és koromfoltok elegyednek. Arcvonásait fájdalom, feszültség torzítja.
– Ez egy veszett állat! – kiáltja, felé nyújtott kezembe csimpaszkodva. – Ambrosia itt vacsorázott a testőreivel, én meg a rá vigyázó kollégákkal csevegtem a kocsiknál. Amikor a nő kijött a gárdistákkal, és a Porschéhoz értek, Santis előtermett a semmiből. Maga elé rántotta Ambrosiát, lelőtte a közelebb álló testőrt, azután golyót eresztett a másikba. Géppisztoly volt nála! A testőröket elintézvén sorozatlövésre állította a fegyvert, és megkaszált minket, meg az erre járókat. Még mindig a nővel takarózva, gyors egymásutánban közénk hajított néhány kézigránátot, a sárga kocsiba lökte a túszt, és kiló ötvennel elhajtott. Mindez váratlanul és szélsebesen történt. Jószerivel csak ugrándoztunk, fedezékbe pattantunk! Aktívabb reagálás egyszerűen nem állott módunkban! A testőröket már elvitték a mentők, egyikük eléggé reménytelen állapotban van, a másik talán túléli. Ackerer kolléga golyót kapott a vállába, vele is a kórház felé száguldanak. Halsey lestoppolt egy idetoppanó Mitsubishit, és Santis után söpört. Járókelők és az ablakok közelében ülő vendégek is megsérültek. A kocsim tropára ment, mákomra IRA-t otthon hagytam! Én meg a robbanások elől szökdécseltemben felakadtam egy Rolls orrszobrára, és az szétzúzta összes becseimet. Már beoltattam magam zsibbasztóval.
– Egyáltalán, hogy' kerülsz ide?! – érdeklődöm.
– Nem ment ki a fejemből, hogy Ambrosiát félted a pasas támadásától. Sötétedéskor letáboroztam a nő háza elé, majd csatlakoztam a kíséretéhez, midőn eltűzött otthonról. Le nem kaptam a szememet a tükrökről, mégse vettem észre Santist! Fogalmam sincs, miként került ide: talán teleportációval!?
– Halsey jelentkezett már? – kérdezi Belloq.
Bye fejrázogatását érzékelvén félrevonul a telefonjával.
Másfél perc múlva mellém lép.
– Santis lelépett a Porschéval. Halsey a Stevenson térnél vesztette el őt, amikor a Mitsubishivel egy parkoló kamionba rohant. Most a roncs mellett búsul, a mentőkre várva, akik majd helyreteszik a vállficamát.
– Remélhetünk: Santis a Ramona szerinti búvóhelye felé tart – mondom a balesethelyszín hallatán.
A varangyok kinövik a gyomromat, és ellepik az egész testemet.
– A környékre küldetek egy infrakamerás zsarukoptert – bólint Belloq. – Mi is indulhatnánk. Vételezek ezt-azt a kollégáktól.
– Hozasd ide a jósasszonyt! – szólok utána.
Daniel az egyik járőrkocsihoz siet, az ülésre zuhan, s a rádióra tapad.
Telefonra kapok.
Ramonát hívom. Nem engedem őt szóhoz jutni, menten lerohanom.
– Azonnal szükségünk van a segítségére! – mondom. – Mindjárt ott lesz egy kocsink, és idehozza magát. Meg kell találnunk a szubhumánt. Villámgyorsan!
– Tudom – sóhajtja kimerülten. – Mielőtt bántaná a sötét hajú nőt. Szörnyű állapotban vagyok. Gondolja, hogy hasznomat veszi?
– Még egy kis időre szedje össze magát – kérem.
Azután a kaotikusnak rémlő nyüzsgést szemlélve hallgatom Bye-t.
A rendőrök sebesülteket cipelnek elő a kirakatablakos épületből. A mentősök a járdára helyezett testek fölött hajladoznak. Épkézláb civilek nyugtatgatják az utcára sereglett, hisztérikusságig felzaklatott vendégeket. Bámészkodók gyülekeznek körös-körül.
– A robbanások után sokan kiszaladtak a lebujból, és segítettek az oltásban. Egy orvos a sérülteket istápolta. A legtöbben azonnal feltalálták magukat, akárha túlélőtanfolyamot végeztek volna. Mire a lángirtók kirobogtak, végeztünk a tűzzel. Ezután tört ki az igazi pánik – meséli a viking.
– Pocsékul nézel ki – vigasztalom.
– Úgy érzem magam, mint magzat küret közben – sóhajtja, reszkető ujjakkal a fogai közé tolva egy staubot. – Mire félrehúzgáltuk az ájult testőröket a lángok elől, csurom vér lettem tőlük. Ackerer is segített, szétlőtt vállal, félbénán, kínzokogva. Szerinted mit csesztünk el?
Belloq kilép a zsarumobilból. Átvág az úttesten, és elvész a tér bokrai között, a villódzó tetőlámpák diszkófényeitől vibráló homályban.
– Nem tudom – felelem. – Santis nyilván ugyanott leste a nőt, ahol ti. Ki kellett volna szúrnotok a jelenlétét, vagy a villa környékén, vagy az ideúton.
Rendkívül elegáns, hátralakkozott hajú, viaszsápadt, ötven év körüli férfi tart felém a tömörödő gyülekezeten keresztül.
– A rendőrök azt mondták, maga vezeti a nyomozást – mondja, megállva előttem. Puhán megfogja ujjaimat. Vállból meghajol, majd visszahúzza nyirkos kezét. – Phil Bloom vagyok, ha még nem hallott volna rólam: a Mylady tulajdonosa. És persze ezenkívül még országszerte jó néhány előkelő éttermet birtokolok. Mitch asszony a férjével együtt törzsvendég volt nálam. Ma este, amikor megjelent, kissé furcsának találtam őt, úgy egészében. Enyhén ittasnak látszott. A kísérői sem tűntek szalonképesnek, lerítt róluk, hogy plebejus közegbe valók, összetévesztik a kaviárt a söréttel. A legkülönösebbnek mégis azt találtam, amikor Ambrosia a könyökömet szorongatva megköszönte figyelmességemet, miszerint a séfemmel telefonáltattam neki, hogy ma este szeretettel várom őt, és kedvenc étkeit fogom elé tálaltatni. Még sose toboroztam ekként vendégeket! Ráadásul határozottan emlékeztem: ő foglaltatott asztalt a slapajával. Mára, három személy részére. Ám ezt nem tettem szóvá, úriember lévén. Tévedését betudtam italos állapotának. Alighanem így akart imponálni jóval ifjabb kísérőinek. Roppant kellemetlennek találtam, hogy ugyanakkor itt tartózkodott Mitch úr is, a nagyon fiatal barátnőjével. Ambrosia ironikus megjegyzéseket tett rájuk, majd átült hozzájuk, és alighanem szemtől szembe is sértegette a kis hölgyet, mert az hirtelen felugrott, és kiszaladt a mosdóba könnyezni. Ez felháborította a volt férjet. Mivel rettentően hangoskodtak, kénytelen voltam odafáradni hozzájuk, érdeklődvén, ízlik-e a mai főztünk, és ígyként emlékeztetni őket a finom modorra. Sejtheti, mennyire örvendtem, amikor Mitch asszony visszatért a saját asztalához, és kisvártatva kérte a számlát! Távozásuk után szinte azonnal kitört az utcai botrány. Mitch úr ifjú barátnője is megsérült a géppisztolysorozatban. Példátlan! Mostantól Mitch asszony persona non grata valamennyi éttermemben!
– A szóban forgó hölgyet önhibáján kívül elrabolták, testőreit leterítették. Maga mesélte el az imént, hogy furmánnyal csalták ide őt. Pillanatnyilag az is kétséges, Ambrosia él-e egyáltalán. Ha valamikor még besétálna a procc csehójába, fogadja őt kitörő örömmel. Köszönöm a segítségét.
Sarkon fordulván magára hagyom a pasast, mielőtt démoni erejű benső késztetésemnek engedve a szeme felé kapdosnék tíz-húsz körömmel.
A bozótból előbukkanó Belloqhoz lépdelek.
– Santis a Hondával kísérte idáig a Porschét – szól Daniel. – Ama motorral, amit a házából elillanva rabolt a minap. Átragasztotta a rendszámtáblát. Szkafander takarta a fejét, hátizsákban hozta magával a muníciót. A Honda, a sisak és a puttony a szomorúfűz alatt hever. Ezt gyönyörűségesen, előre kitervelte!
– Valószínűleg ő édesgette ide Ambrosiát a vendéglős nevében – bólintok. – Mitch ügyvédjeként tudhatta, hogy ez a törzshelyük. És mert biztosra vette, hogy a nő idejön, nem kockáztatott a követésével: itt várt rá.
– A helikopter elindult. A Stevenson téri kamerák látták Halsey balesetét, a tovatűző Porschét. Járőrök eredtek a kocsi nyomába.
Szirénázó járgány érkezik mellénk.

 

 

Ramona nyögdécselve a Montereybe préseli magát, és elömlik a hátsó ülésen.
A Fellini-kedvence alkatú asszony festetlen arca fakósápadt, lehunyt szeme alatt a fekete karikák örvényleni látszanak. Zihálva lélegzik.
Mellé telepszem. Megérintem csuklóját.
Pulzusa száguld a mutatóujjam alatt. Bőrén verítékgyöngyök csillognak.
Belloq a kormányhoz ül.
Bye a jobb oldali ülésre mászva kényelmes szülőterpeszbe helyezkedik.
Eszembe jut róla az ikrei bárányhimlőjével fertőzött Wyne, aki aztán nem volt rest továbbadni társainak a nyavalyát: Belloq sem úszta meg katicabogaras kinézet és vakarózás nélkül. Úgy fest, az ilyesmi járványos. Cyd után a viking is elkapta a herefájdító kórt. Remélem, e sajnálatosság nem terjed tovább.
Padlógázzal startolunk.
Santis jócska előnyt szerzett. Bizonyára rég elbújt áldozatával, s a kocsit is elrejtette.
Ramona élőholtnak látszik.
Zsebkendőt rántok, megtorlóm a homlokát. Kinyitja szemét, rám tekint.
A körúti lámpasor alatt süvítünk. A fények a kocsiba lobbannak, kialszanak, majd újra gyúlnak és megint elhalványulnak. E szívdobbanásszerű ritmusban váltakozik Ramona íriszének színe is: hol áttetszően kristálykék, hol kútmélyi fekete, mint Santisé.
– Nem kellett volna hagynom, hogy ennyire belém bújjon – suttogja. – Meg fog ölni, szétfeszít belülről. Nem szakadhatok külön tőle! Nem ereszt, amíg él.
Nem tudok mit felelni. Tovább simogatom arcát a zsebkendővel.
Donald említette, hogy mindaz, amit leír, megtörténik vele regénybéli figurái a lelkében kelnek ki, belőle táplálkoznak, használják agyát, szerveit – és viszont. Egymásnak adják életerejüket, gondolataikat, szenvedélyüket. Azonosulnak és felcserélődnek vele. A szörny-pszichéjűek – természetüknél fogva – különös előszeretettel tapadnak belé. Félő, hogy egyszer valamelyikük nem foszlik el, amikor ő már megválna tőle, hanem benne reked és kisajátítja testét. Egyképpen védekezhet e szövődmény ellen: midőn a sötét lélekvilágú figura betöltötte szerepét, ő végeztem veled! szólván, elengedi azt. A többiek elmennek maguktól, akár a felserdült gyerekek, létük önállósul, tőle függetlenül élnek tovább.
A vérbeli színészekkel is hasonló történik.
Ki dönti el, hogy Ramona vérbeli színész, vagy valóban parazseni-e? Például Vaskalap professzor a Racionalitás Akadémiáról. Nekem nincs vétójogom, legfeljebb voksom van, egyetlenegy.
Ramona már-már haldoklik, de legalábbis a sokkállapot határpengéjén, annak is az élén imbolyog.
– Ne haragudjon – hebegem, bűntudattól marcangoltán. – Hazavitessem?
– Nem – leheli. – Nem, nem! Mindegy, hol vagyok. A szipoly velem tart. Ha lehet, lője le! Vagy fel! A világűrbe. Szörnyűséget kérek, tudom. Ha ő életben marad, belepusztulok. – Rám pillant, fejtartásánál fogva laposan, és csaknem elmosolyodik. Vaskos, haloványra sápadt, rúzsozatlan ajkai fölött verítékbuborékok pezsegnek. – És akkor élethossziglan kísérteni fogom magát, kedvesem! Az pedig nem lesz egy élvhömpöly!
Belloq a rádiót élesztgeti. Megpöccint egy gombot, mire mögöttem, a kocsi hátuljából előnyiszorog egy antenna, áramszedő-hosszúságú.
Azután a műszerfalon megszólal a zsarukopter pilótája, immár legfeljebb csak két-három kilométernyi távolból.
– A célkörzetben cirkulálok. Sehol nem látom a sárga Porschét, se más gyanússágot. Az autós járőrök rég feladták. Folytassam?
– Ernyedetlenül! – feleli Daniel.
Készüléket vált, telefonál. A kihangosító jóvoltából testközelből hallom a Jeremias utcába küldött osztag vezetőjének szavait.
– Ellenállás nélkül a lakásba jutottunk – közli Oscar Hása. – Illetve majdnem anélkül. A szomszéd gizdáskodott kicsit. Addig izgágázott, mígnem kivívta, hogy kerti törpét csináljunk belőle. Most a Copra-telekrész előkertjét díszíti. A kégli tiszta, sehol egy élőlény, egy bútordarab, egy bomba.
– Kösz.
– Ne lélegezz fel, még nincs vége. A garázsban találtunk egy régről ismerős fekete furgont. A farokfelvágva körözött fegyverkufár, Le Roy kocsiját, majdnem színültig buggyantva gyilkos szajréval. Amúgy Le Roy is itt van. Felületes ránézésre cirka egy hete, vagy régebben. A pasast nem egyszerűen kivégezték. Le Roy ocsmány kínhalált halt.
– Jézusom – nyögöm a hátsó ülésen.
– Úgy van, Denisa! – hagyja rám Hása. – A kártékony gyiloknepper úgy végezte, mint Jézus oldalán a latrok. Elég sokáig húzta kereszt alakban a garázs falára szögezve. Nem cizellálom. Most várjuk a hullafürkész stábot. Ti hogy álltok?
– Vakrepülünk – mondja Belloq.
– Szóljatok, ha kiszagoltátok valahol az ipsét. Állatira szeretném megkergetni. Ez egy genetikai Terminátor.
– Beszélgessetek a kerti törpével, hátha látott valamit – kérem.
– Már megkíséreltük. Vagy tolmács kéne hozzá, vagy pszichiáter.
– Ne add fel, Oscar!
Daniel kilép a vonalból.
Lassít, hátrafordul.
– Ramona, bocsássa ki az érzékelőit! Azon negyedben járunk, amit Santis fellelőhelyeként jelölt be a térképen.
A szólított alig észlelhetően bólint. Testhelyzetet vált, ülő helyzetbe tornázza magát.
Mély lélegzetet vesz, hosszan benn tartja a levegőt, majd kezdi elölről.
Kisvártatva olyannyira ellazul, mint egy rongybaba.
Kedvem volna megtapogatni a karját, hogy meggyőződjek arról, valóban elkocsonyásodtak-e a csontjai.
– Még távol van – suttogja.
Mediterrán hangulatú, kertvárosi körzetben vaklászunk. Szinte minden épület körül oszlopciprusok magasodnak. Gúla formájú, hatalmas levelű, örökzöld magnóliák erősítik a délies hangulatot. A gondozottnak tetsző, cifrátalan házak téres kertekben ácsorognak. A jelképes kerítések többsége csupán hasig vagy mellig ér. Errefelé nem divatozik a betonfal, se natúr változatban, sem üvegcseréppel meghintve a szögesdrót se felkapott stíluselem. A tisztán tartott, széles járdákat nyírott sövények oltalmazzák a tovarobogó autók abroncsai által szétköpült sártól. Az út fölé hajoló lámpák meleg, kajszibarackszínű fényt árasztanak az alattuk sütkérező hársak, berkenyék, varázsfák lombjába, a még alig rügyező selyemakácok sárgaréz csillogású ágaira.
Az utca kihaltnak tetszik. A lakóépületek között meghúzódó üzletek, kisebb-nagyobb javító- és szerelőműhelyek ablakai sötétek, csupán reklámtábláik villognak.
Elcsorgunk egy söröző előtt. Néhány merészebb vendég felhajtott kabátgallérral a teraszon kortyolja italát. Elvis-dal foszlányai szüremlenek a kocsiba.
– Mivel töltötted a délutánt? – kérdezem a betegesen hallgatagnak rémlő Bye-t. – Találtál valamit?
– Semmit – feleli, magasra emelve és a combjára ejtve széttárt karjait. – A világon semmit, vagyis pont ugyanannyit, amennyire itt is számíthatunk. Nekem tök mindegy, hol zsibbadok: otthon, vagy e tréfli kocsiban, fő a zsibbadás. Az csak duma, hogy a szív tud a legjobban fájni! Szentimentális hanta! Aki ezt elterjesztette, annak még egyik golyója se fájt, nemhogy mind a kettő, plusz a jogara! Betiltatom a motorháztetők ékességeit, ha addig élek is! Ezek a nikkelkütyűk nem egyszerűen veszélyesek. Ezek gyilkolnak!
– Ne bánkódj, Zsöti! Holnap lovaglós helyre viszünk – nyugtatom.
Megjegyzésemről megest Cyd hiányzása jut eszembe.
És Bye vérfagylaló halálordításától se megy ki a fejemből, bár kissé hátrább szorul.
– A Ford furgont a kutya se keresi – közli a viking az iméntinél két oktávval mélyebb, ám továbbra se a megszokott mélységű hangon. – Egész délután toszogattam vele a járőröket, de ők se látták. Mellesleg velem együtt senki se sejti, még körvonalaiban se, milyen színű a krumplifőzelék. Már gyerekként se bírtunk öklendezés nélkül ránézni. Santis diszkjei se gyóntak meg nekem.
Újabb utcába fordulunk, ezt is virágról nevezték el. Érzésem szerint csigavonalban haladunk a negyed közrefogta állatkert felé.
Ramona nem moccan mellettem.

 

 

Leakasztom övemről a telefont.
Hiába hívom a manót. Megüzenem neki, hogy immár ádázul aggódom érte, és üstöllést csörgessen rám, amint előkallódik végre.
A balomon gömbölyödő, passzív jósasszonyra sandítok, hátha ő elárulja, merre jár az eltűnt.
Ramona másüvé koncentrál. Nem háborítom transzában.
Az éteren át Daliánál kopogtatok.
– Cyd? – sikoltja, felkapván a kagylót.
– Te se tudod, hol van!? – sóhajtom.
– Itt kéne ülnie, kezemmel a kezében, megígérte! Bevallottam neki a ma este esedékes hívást, a gyávaságomat is. Szavát adta, hogy fél kilencre itt lesz, és lelki támaszt nyújt!
– Délután merre járt?
– Carfano gyúrótermeibe készült. Valami olyasmit fecsegett, hogy fogott két nyelvet, ki is vallatta őket, és most azon töpreng, hová dugja a kopaszokat, mert a túltemperált kocsifiókban aligha állnak el a kívánt ideig. Ha megoldotta e problémát, máris indul edzőszalonozni. Azóta se kép, se hang. Hát én mindjárt úgy elmegyek itthonról!!! Nincs szükségetek rám?
– Mi csakis vagány bigékkel dolgozunk együtt.
– Te még sose szorongtál, mint kukac a gombostűn?! – jajdul.
– Dehogynem. Könyvet írhatnék a műfajról.
– Majd nekiülünk együtt. Felhívsz, ha netán hallasz Cydről?
– Mindenképpen felhívlak, még ma.
– Marcel miatt? – gyanakszik. – Jól van, megmondom neki. Lehet, hogy infarktust kap.
– Lehet, hogy nem.
– Nyavalyatörés is rájöhet.
– Ismered a pasast. Nem frászolós típus.
– Jó, jó – leheli hideglelősen, és kiszáll a vonalból.
– Nem vagyok hírharang alkat – nyilvánítja ki Belloq. Cöcögésemmel mit se törődve, felcseréli a Tárnics utcát a Lángvirág nevűre, s folytatja. – De muszáj elmondanom valamit, ha nem adod tovább a barátnődnek.
– Ezt nem kívánhatod tőlem! – szögezem le.
– Elrontanád a retúr meglepetésüket.
– Micsodájukat?!
– Oda-vissza meglepetés készül. Marcel azon fáradozik, hogy Line-ba helyeztesse magát, részint Dalia miatt, másrészint azért, mert szülőországában az összes drogbáró halállistáján ő az éllovas. Tudtommal sínen van az ügye. Napok kérdése, hogy meglepetésszerűen betoppanjon. A ketyós barátnőd potyára kínozza magát.
– Cyd egyáltalán nem fogja engedni a meglepetésszerű betoppanást! – nyögöm. – És ha Dalia elvetél örömében?! Konzultálnom kell a manóval!
– Ne sajgassatok! – rimánkodik Zsöti. – Én már soha nem csinálhatok gyereket! Remélem, máris megbántad, hogy nem fogadtad el a minapi ajánlkozásomat! Most aztán sírhatsz, nyilvánosan, vagy akár rejtett vezeklőhelyen is.
Ramona megragadja a karomat, és dermedt kőszemmel rám mered.
– Érzem! Közeledünk!
Bye hisztérikusan felkacag.
– Ezt még Melodie se fogja elhinni! De az agyászom is kétkedő lesz! Sőt, a hangyásotthon ápoltjai is kicsúfolnak és leőrülteznek, ha elmesélem nekik! Denisa, engem fogadj be, mint utolsó épeszűt: Ambrosia Mitch halott! Amúgy abszolút magának kereste a bajt, a cselekmény élénkítése végett. A felszívódóművész Santis akárhol is lehet. Így sose találjuk meg! Térjetek magatokhoz: benneteket bűbájolnak! Úgy becsülitek Ramonát, mint egy kindertojást tojó tyúkot!
A leeresztett ablakon hiénakuncogás sodródik a kocsiba.
Előrehajolok a hátamon lanovkázó hideggel, és megkocogtatom Belloq vállát.
– Közel az állatkert? – kérdezem.
– A következő utca mögött van. Tulajdonképpen a park köré épült a település.
– Jártatok már ott? – informálódik Zsöti.
– Igen – mondom. – Hatalmas vadon, káprázatos flóraelemekkel. Tágas, benövényesített röpdékkel, kifutókkal, élőhelyekkel. Az apróbb és szelídebb állatok szabadon járkálnak.
– Elefántot is tartanak?
– Elefántot, tigrist, pónit, flamingót, szurikátát, hiénát, medvét, repülő kutyát, oroszlánt, majomféléket, zebrát, zsiráfot – sorolom gyerekmód.
– Nem bánom, vasárnap elhozom a bátyót. Bár én nem vagyok oda az állatkertért. Rühellem a rácsokat.
– Itt nincsenek rácsok. Az állatokat védőárok és mellvéd választja el tőled.
– Csak?! – nyaffan. – Akkor inkább moziba megyünk. Figyelitek az idióta utcaneveket? Mi a fene a tárnics, ligetszépe? A kúpvirágot análisan élvezik? Ma találkoztam valahol egy iszonyatos névpéldánnyal. Széltippan! Mi a rosseb az?!

 

 

– A következő utca neve – feleli Belloq, újfent kanyarodófélben. – Csikard ki az agyadból, hol szedted fel.
– Nem tudom, nem jut eszembe! – vonogatja vállát Zsöti. – Terjed a homály az agyamban. Biztosan a zsibbasztótól. De legalább a tropa jogarom és az országalmapépem se fáj. Mi lesz velem?! Még alig éltem, feleannyit se keféltem, és máris lerothadnak a golyóim?! Sőt, avéton van az egész szerszámosládám!
– Te mindig mindent megteszel azért, hogy semmi se sikerüljön jól! – csattanok. – Különben se siránkozz az altestedért! A záptojás nem romlik tovább.
És bár tudnám folytatni, elnémulok, amidőn Ramona ujjai hirtelen a csuklómra tapadnak. Eláll a lélegzetem, s nem csupán a szorításától.
Horrorélmény ér: akárha vonagló-fetrengő nyüvekkel teletömött, kelttésztaszerű valamicsoda ragadt volna a csuklóm köré. Lárvarétes.
A jósasszony ujjaira bámulok. Valódiaknak és épeknek tetszenek, a bőre alatti nyüzsgés nem látható. Ettől függetlenül továbbra is érzem.
– Itt van valahol – nyögi, alig moccanó szájjal.
A Monterey lassan gördül előre az utcában.
A lakóházak ablakaiban lámpafények sárgállanak, tévéképernyők villódznak. Néhol sötétítőfüggöny, másutt levegősen leengedett reluxa áll kutató tekintetem útjába.
Elgurulunk egy sötét fűszerüzlet, majd egy zöldségbolt előtt.
Azután hevenyészett palánkkal körülzárt épülettorzó mered ránk jobbról. A háromszintes rom homlokzatáról tégláig leomlott a vakolat, ablak- és ajtótábláit durva-egyenetlenül kibontották, tetejét elhordták. Úgy áll ott, mint egy kibelezett porhüvely, akár egy díszletfal. Földszinti ablaknyílásai mögött az állatkert borostyánnal benőtt kőkerítése zöldell. Egy szinttel feljebb és fölötte a park sudár növényei meredeznek.
A páralepelbe burkolódzott, elmosódott körvonalú Hold és annak tágas udvara különös, olvadó-hótündökléssel opalizál. Áradó fénye ezüstös mázzal vonja be az égbolt felé nyújtózó örökzöldeket, s ettől azok élesen előrajzolódnak a királykék háttérből. A babra szél szokatlan hangokat sodor a kocsiba.
A szomszéd telken álló, irdatlan szerelőműhely szürke fala, magasan elhelyezett homályüveg ablakai a valóságosnál is rondábbnak rémlenek az elvarázsolt holdvilágnál. Az épületet ölelő vaskerítés tövébe ültetett, lankadó virágú aranyvesszőbokrok olybá festenek, mintha sajtos popcornnal szórták volna tele ágaikat. A vasrácsos bejárati ajtó mellett rögzítőcsavarjainak zömét elveszített tábla fityeg, kedvetlenül tudatván, hogy e helyt valamikor Ted Hardy autószervize működött.
Szemközt automata mosoda neonja hunyorog, üvegfalán visszatükröződik a holdkáprázat. A benti, lápvilágbéli félhomályban passzívan álldosnak a hatalmas ruhalöbbölő gépek.
A tisztítószalon mellett állatkereskedés kirakata pompállik: óriási, megvilágított akváriumokban jócska sügérek, aranyhalak lebegdeznek. Egy épülettel odébb virág- és ajándékbolt vitrinje sötétlik, a járdaszélen terebélyesedő diófa elfogja előle az éji fényeket.
– Itt van – nyöszörög Ramona. – Valamelyik házban.
– Melyik oldalon? – kérdezem.
– Nem tudom, sugár alakban, mindenfelől érzem őt. Húsz méteren belül kell lennie.
Belloq lassítás nélkül továbbhajt.
De máris szólítja a zsarukopter pilótáját.
– Bruce, gyere a Széltippan utca fölé! Tapogasd le az itt éktelenkedő romházat, és a hodály műhelyt mellette.
– Színtisztára hülyék vagytok! – morran Bye. – Itt ugyan nem fogtok Santist, legfeljebb pár marék patkányt, már ha utoléritek őket! Egy szál stukkerünk van, koponyánként. A fickó olyan alattomos, és annyira gyors, hogy a Myladynél időm se volt fegyvert rántani! Nem érdekel! Vegyétek úgy, hogy itt se vagyok!
– Legfeljebb visszamész a mamához – mondom.
– Még nem válaszoltál, Zsöti – jegyzi meg Belloq. – Hol találkoztál az utca nevével? Az előbb nem azt mondtad, hogy Santis diszkjei közt töltötted a délutánt?
– De igen, ezt mondtam. Holott jobban is szórakozhattam volna. Te például merre jártál, Denisa?
– Koncentrálj a Széltippanra – figyelmeztetem.
A viking hátravágja magát az ülésen. Cigire gyújt, kifújja a füstöt a nyitott ablakon.
Ezenközben elérünk az utcasarokig. Erősödő rotorberregés hallszik.
– Széltippan, Ted Hardy – dünnyögi Bye. – Állatira ismerős mindkettő. Zsizsikes az agyam az oltástól. Mit szólnál, ha elfektetném az ülést, és bóbiskolnék egyet?
– Kalkulálj velem! – óvom a pasast, bőszülőn. – Ha két másodpercen belül nem nyögöd el a megfejtést, kiborítalak a kímélő terpeszedből. Átkozottul kívánjuk emlékezeted visszatértét, ugyanis talán még segíthetnénk Ambrosián!
– Ambrosián már legfeljebb a hullasminkes segíthet – veti oda, hanyag eleganciával az úttestre pöccintvén a hamut. Csuklóezüstjei megcsörrennek. Karját felemelve patkódíszeket himbáló smukkjainak bámulásába merül.
– Nem lebegtetem a számat feleslegesen – közli Belloq. – Ultimátumot mondok: vagy elnyöszörgöd a választ, vagy bemutatok neked egy memóriafrissítő gyakorlatot. Ami arról hírhedett, hogy közel oly élvezetes, mint a vesegörcs, és ezen okból mindig hatásos.
Bye két ujjal kilövi staubját az ablakon. A fejtámlába törli bekormozott körmeit, és Danielhez fordul.
– Te Jujjuj! – morran. – Úgy nézem, elő kell vennem a talonból a párbajkihívást. Mégsem úszód meg! Rád fér, hogy betakarjalak, mint az anyaföld! A rohadt életbe! – nyögi hirtelen. – Ted Hardy elhunyt! Egyetlen örököse, a külföldön élő lánya Copra ügyvéd urat bízta meg a Széltippan utcai ingatlanok eladásának intézésével, mivel ő nem érez affinitást az autójavítgatás iránt, de nem kevés kápéval tudna mit kezdeni. A romházas telket meg a szerelőcsarnokot Santis kezére adta! Jézusom, nem hiszem el!
– Ennyit erről – sóhajtom fanyarul.

 

 

A helikopter elhúz a magasban. A műhelyépület fölött szitakötő-mód megáll a levegőben, majd lassan továbblebben. Néhány pillanatra eltakarja a Holdat, s az gleccserszín fényével megröntgenezi a gépet. A kelepelő forgószárny felpörög, a rovarforma fémtest meglódul, és elimbolyog a park felé.
– Úgy rémlik, három hőforrás tartózkodik odabenn – szól a pilóta. – Az egyik, az utca felőli falrésznél, kocsiféleség lehet. Gondolom, még meleg a motorja. A másik kettő, ezek emberi lények, az állatkert felőli oldalon, hátul mocorognak, illetlenül közel egymáshoz.
– Távolodj el, hogy a fickó megnyugodjon – mondja Belloq. – Felkapjuk a fejhallgatókat, és szétnézünk a hodály körül. Légy készenlétben.
– Remélem, nem műveltek semmi irreverzíbiliset, ha megbizonyosodtok, hogy a ti palitok lappang odabenn.
– Amint szükségét látjuk, segítségért sikítunk – ígéri Daniel.
Hátranyújtja az egyik rádiós jármot, majd ellenőrzi zsebeit, hónaljtokját. Kikapcsolja és elteszi a telefont. Ugyanezt cselekszem a hátsó ülésen.
– Te itt maradsz! – förmed Zsötire. – Vigyázz Ramonára!
– Elmentek?! – nyikkan a díszmacsó.
– Úgy tűnik – felelem, mutató- és középső ujjammal a farmercsizma szárában.
Jólesik biztosra vennem, hogy a rejtekzsebbe süllyesztett kés dologkészen lapul a helyén. Kinyitom az ajtót.
Búcsúpillantást vetek az üléshez tapadt asszonyra.
Ramona áttetszően kék szemmel bámul rám, ezúttal önmagaként.
– Sűrűsödik a vörösség – súgja. – Santis meghallotta a helikoptert. Fél.
– Jól teszi – morranok vészjósan.
Remélve, a szubhumánnal elfoglaltan nem néz szét bennem, mivel az én fejemben is erősen terjeng a vörösség.
– Nem hagyhattok itt! – szűköl Bye.
– Járásképtelen vagy – mutatok rá. – Ne aggódj, itt senki nem fog háborgatni. Ha véletlenül betévedne az ablakon egy albatrosz, légy hős, és szabadítsd ki a madarat!
– Miféle albatrosz?! – kérdezi.
Nem felelünk, tovatűnünk.
A sarok felőli oldalon, a csarnoktól legtávolabbi ponton átlendülünk a vaskerítés dárdahegyekkel ékes teteje fölött, és az épület felé indulunk.
Néhai Ted Hardy növénypárti ember volt, bár nem eléggé. Jórészt betonplaccos udvarát zaj- és porfogóként is hasznos bukszusokkal ültette körbe. A betonterek elválasztó elemeként tiszafákat alkalmazott. A csarnok tövében is elszóratott néhány tucatnyi örökzöld bokrot.
Széles ívben megkerüljük a műhelyt. Kissé jobban érezném magam, ha még több búvóhely kínálkozna. Ennek híján görnyedten követem az előrenyomuló Belloqot.
A böhöm kockaépületből mind a négy égtájra nyílik egy-egy berácsozott ajtó. Santis bármikor elénk toppanhat. Csupán az tölt el némi optimizmussal, hogy a tető alatt körbefutó, magasan elhelyezett, opálüveges ablakokból nem vehet észre bennünket.
A ház sarkához surranva különválunk.
Azon tűnődöm, vajon mit fog kieszelni Daniel.
Addig aligha léphetünk bármit is – se kettesben, se csapatostól –, amíg Santis Ambrosia közelében tartózkodik. A hodályban ő otthonos, besurranás esetén túl sokat kockáztatnánk, elsősorban a pilóta szerint még eleven – hőképet sugárzó, mocorgó – nő életét.
Még okosabb volna azon tépelődni, mit léphet Santis. Hallotta a rotorkelepet. Akár azt is gondolhatja, hogy a zsaruk még mindig a sárga Porschét keresgélik.
Mást is gyaníthat: valamilyen módon fény derült hollétére, s a gép ezért keringett fölötte. Ez esetben biztosra veheti, hogy udvarszerte kíberek hemzsegnek.
Mit tennék én?
Ha meggyőződnék a veszélyről, kocsiba lökném Ambrosiát, mint túszt, és megpróbálnék kitörni a fegyveres gyűrűből.
Mindenekelőtt azonban tudnia kell, félelme jogos-e, vagy csupán agybajának megszokott kísérő tünete!?
Vagyis?
Vagyis körül fog nézni.
Hogyan?
Elszoruló szívvel összeszámolom létszámunkat. Bárhányszor végzem el a bonyolult műveletet, mindannyiszor kettő a végeredmény. Ketten siralmas-kevesen vagyunk ahhoz, hogy szemmel tartsuk a négy égtájra nyíló ajtókat, valamint a lapostetőt – mert oda is feljuthat panorámázni –, és még cselekedjünk is valamit az események előremozdítása végett.
Jármomban hallom Daniel szavát. A pilótával suttog, már amennyire az ő basszbariton hangfekvésében suttogni lehet.
A helikopter visszatér az épülethez.
Mivel e gépet városi használatra konstruálták, és éjszakai bevetésével is számoltak, dübörgő elemeit hangtompítóval látták el. Ettől azok még nem váltak csendessé. A zsarukopter rotorzaja mindössze kevésbé foghullasztó, mint mezei célú társaié.
– Az egyik alak a hátsó fal közelében hever – közli a pilóta. – A másik mozog. A fal vonalában, középtájt jár. Van ott ajtó?
– Minden irányba nyílik ajtó, Bruce – szól Daniel.
– Kilépett! – kiáltja izgatottan. – Behemperedett az egyik bokor mögé! Azt hiszi, csak ő lát minket. Leszedjük?
– Tartsátok szemmel, mindjárt ott leszek! – feleli Belloq.
– Légy óvatos a szubhumánra! – suttogom.
Az információ hallatán felhagyok a hétrét görnyedt tartással, és futásnak eredek az állatkert felőli oldalhoz.
– Vigyázat! – nyikkan Bruce. – Átgurult a szembeni fához! Most még előrébb hempergőzött! Ez a tulok tényleg nem sejti, hogy képben van!
– A sarokhoz értem – tudatja Daniel.
– Látlak. Előtted tíz-tizenöt méternyire hever a pali, kissé balra, egy gömbforma bokor alatt. Denisa is megvan, a túlsó végen.
– Hagyjuk Santist eltávolodni a túszától. Úgy mennék utána, hogy elvághassam a visszaútját. Denisa, te nézd meg a nőt! – utasít Belloq.
– Oké – sóhajtom.
A fal tövébe ültetett szkimmiák, pieriszek és rododenronok takarásában surranok előre, az ajtó felé.
– A romházhoz tart – súgja Bruce. – Kerülj a hátába!
– Látom a pasast.
– Akkor hát járjátok el a Holdfény-keringőt! Itt maradunk fölöttetek. A harmadik szemedként. Nem hagyjuk, hogy elszalaszd! Ha kell, tüzet nyitunk.
– Előtte azért szóljatok – fanyalog Daniel.
Az ajtóhoz érkezvén a hodályba lépek.
A rotorzaj eltompul. A látásommal együtt. Macskaszemre váltok. A hályogüveg ablakokon átszüremlő fehérezüst fény vajmi kevéssé segít a tájékozódásban. Úgy érzékelem, egy légterű, hatalmas helyiségben vagyok.
Jobbra indulok, amerre – Bruce tájékoztatása szerint – Mitch sejthető.
– Ambrosia! – szólok. – Mindjárt megszabadul innen. Denisa Wry vagyok.
Fojtott nyöszörgés, sikongás jön válaszul, megerősítvén: jó irányba tartok.
Előhúzom a zseblámpát.
– Szerintem a pasi jókora kerülővel az utcára igyekszik! – kurjant Bruce. – De miért? Miért nem menekül a kertek alatt? Ellenőrizni akarja, hogy odakinn járnak-e zsaruk?! Daniel, ez azt hiszi, hogy valami elkóborolt vadállatot kergetünk! Ez nem bírja hinni, hogy ő a célpont, és ráleltünk!
A közvetítést hallgatva tovább lépdelek. Gyalulatlan lécekből összeütött, alacsony falú láda bukkan elém. A szalmával bélelt, koporsóra fajzó tákolmányban az oldalára fordított Ambrosia vonaglik.
Santis hátrakötözte kezét-lábát. A kötéllel íjtartásba feszített nő száját több rétegben feltekert, széles ragasztószalag fedi. Sötét szemében őrült láng villog. Arcán ökölnyomok bíborlanak, orra, halántéka most is vérzik. Durván tarra nyírt haja alól elővillan több helyütt felsértett fejbőre. Tépázott ruha lóg rajta. Lábán nem látok cipőt, harisnyája cafatos. Rojtosra szaggatott estélyi öltözéke alól hiányzik a fehérnemű. Mellén, hasán, combján liluló ujjnyomok virítanak.
A mikrofonba szólok.
– Megvan Ambrosia. Él, de legalább hat kötetre fog rúgni a látlelete. Kapjátok el a májmételyt!
Előveszem a késemet. Átmetszem a kötelet.
A nő azonnal felülni próbál. Zsibbadt végtagjai nem tartják meg testét.
Visszadől a szalmára. Dühében felém sújt, megkísérel belém rúgni.
– Kibontom a száját – mondom nyugodtan. – Ne rám haragudjon. Santis még szabad. Kérem, ne kiáltson!
Átvágom a tapaszréteget a füle alatt, majd szélsebes mozdulattal, miként kozmetikus a gyantát, lerántom róla a ragacsot.
– Hol a picsában volt mostanáig, zsarukám?! – förmed rám, szóvégenként magasra ívelő hangon. Úgy rémlik, a vele történtek nem csökkentették véralkohol-szintjét.
– Nem hiszem, hogy magyarázkodnom kéne.
– Az a büdös leheletű, görényverítékű pöcs megskalpolt! És mert küzdöttem ellene, ezerszer is pofán vágott! Széttépte a legdrágább Versace ruhámat! És ha nem szarja össze magát a helikopterzajtól, meg is dugott volna! A rohadék!
A mozifilmbéli kiszabadítottak patetikusan könnyes meghatottságára gondolok, kissé irigyen.
Felültetem Ambrosiát. Midőn átsegítem lábait a lécperem fölött, egy szálka a harisnyájába csimpaszkodik, és további feslést idéz elő azon.
Mitch félrelöki a kezemet.
– Hülye picsa! Keresse meg a bugyimat! – förmed rám. – De tönkre ne tegye a fakezével!
– Egyenes adásban hallunk benneteket – mondja Bruce undorodon, közvetlenül a dobhártyámnak. – Szerintem menjünk haza. Hagyjuk meg egymásnak az összeillő párt. Szubhumánt a szubribancnak!
Nem felelek, hosszú lenne.
– Maradjon itt, Ambrosia – kérem. – Amint elfogtuk Santist, visszajövünk magáért!
– Nem képzeli, hogy itt fogok ülni az ocsmány, húgyszagú szalmán, a sötétben?! – ordítja. – Hol vannak a tévések? Kísérjen innen biztonságos helyre, becsületes emberek közé, de azonnal! Nyilatkozni fogok a sajtónak! Bepanaszolom magát!
– Jól teszi – felelem. – Gondolkodjon a vádjain, amíg visszajövök. Esetleg megkeresheti a bugyiját.
– Hé! – kap a karom után. Öt penge műkörmöt mélyeszt a csuklómba. – Hagyja itt a telefonját! Beszélni akarok a külvilággal!
– Van ott valakije? – kérdezem, lefejtvén ujjait a karomról. – Ne moccanjon innen! Még nincs vége.
– Ne hagyjon egyedül! – sivít utánam. – Csak egyedül ne! Utálom magamat!
A szabad levegőre illanok. Megérdeklődöm, merre jár Belloq, és a nyomába eredek.

 

 

Santis a romépülethez ér, midőn Bruce megszólítja őt a magasból.
Ekkor több irányból az utcába zúdulnak a riasztott járőrök kocsijai. Bekapcsolják jajveszékelő szirénáikat.
– Remo Santis! – mennydörgi a hangszóró. – Nincs esélye a menekülésre! Dobja el a fegyverét, és adja meg magát!
A szólított kiugrik egy pillanatra a sűrű bozótból, és magasba lendíti stukkert szorongató öklét.
– Csípjetek el, ha tudtok! – üvölti. – Élve nem kaptok el!
Ezzel visszahemperedik a csalitosba, közben lead néhány lövést a helikopterre, majd tovaaraszol.
Hipotézisem sincs, miként lehet még mindig megbilincseletlen.
Aztán szép lassan megfejtem a talányt.
Belloq ezer éve arról híres, hogy csak végesetben használ fegyvert. A szubhumánt teljes épségben, elevenül kívánja elejteni.
Életfogytig tartó kóterlétet szán neki, iránta érdeklődő pszichiáterek, aberra-vonzalmú firkászok, életrajzírnokok hadát, s az ezzel járó kétes dicsőséget, amelyből Santis csupán a kétességet nem fogja érzékelni!?
Épp ezért az isteni Mogorva mostig nem fedte fel magát. Tündéri alkalomra vár, amikor is misztikusan lecsaphatja a becserkészett májmételyt.
Meglehet, az a terve, hogy szemtől szembe állhasson vele, összemérendő, melyikük marad tovább talpon. Emlékszem hasonlóra a praxisából.
– Vigyázzatok, az állatkert felé tart! – közli Bruce. – Ha átjut a falon, a magas fák miatt kevesebb esélyünk lesz ellene!
– Belloq! – mordulok. – Ne engedd lelépni! Lődd vádlin!
– Miért nem keresed Mitch bugyiját?! – firtatja.
A másfél méteresre nyurgult tavalyi kórok és az alig magasabb gyomfacsemeték lombjának hullámzását figyelvén nyomon követhetem Santis menekülési útvonalát.
Danielt azonban sehol se látom.
Futvást a kerítés felé indulok, hogy megelőzzem a szubhumánt.
A következő pillanatban negyvenötös kaliberű, dühödt darázsraj robog át a fejem fölött.
Hasra vágom magam a bontási törmeléken.
Igaz örömömre egy sittpúpon heverek, a legközelebbi fűcsomó is legalább kétméternyire laposodik tőlem.
Gonoszságot sejdítve visszagurulok a dombocskáról. Majd, fémes puffanást hallván iménti fekvőhelyem felől, a levegőre hasalok, és elröppenek délnek, vadlúd gyanánt.
Zavaros pocsolyával bélelt gödör partján landolok.
Mivel röptömben további koppanásokat észleltem, fenékig kimerem a pocsékságot, végtére a gyönyörűséggel is ezt szoktam volt tenni. Ettől persze még nem látom be, hogy ez így igazságos.
A mélybe gurulok. A munkagödör falához tapadva elvágódom a sűrű állagú lében.
A detonáció földet, köveket, tépett vegetációt szór a fejemre.
A lövészárok pereme megindul fölöttem, és rám mállik.
– Megvagy? – reccsen fejhallgatóm Daniel hangján.
Felundorodom.
– Jól van – sóhajt a pasas, a családom szerinti Isten Lába. – A predátor pasas kézigránátfüzért cipel a derekán, a vállán Uzi lóg, stukkerből legalább kettőt tart. A tartalék tárairól nincs tudomásom.
– Kösz, hogy szólsz – morgom.
Négykézlábra emelkedem, lerázom hátamról a málladékot. Talpra támolygok. Végigbámulok magamon a térdkalácsig érő mocsárban. Megest összeborzadok.
– Most szedd le! Most szedd le! – kiáltja Bruce. – A kerítésen lóg!
Ugyane pillanatban légi társa már tüzel is.
Belloq stukkerének dörejét is kihallom a vegyes lőlármából.
Mire körömáldozatosan kikapaszkodom az árokból, két hangszínben is elharsan a vigyázz! kiáltás.
Visszafarolok a gödörbe.
Megest megmártakodom.
A robbanások ezúttal fél- és egész téglákat is hajigálnak. A több helyütt megingó romfal recseg-ropog, düledezik. Néhol vontatott lassúsággal, csaknem vonakodón leomlik.
Felhagyok az érdeklődő bámészkodással. A lövészárok oldalához simítom arcomat. A föld hűvöse emlékeztet arra, hogy élek még.
– Cseszed alásan, ez átment! – üvölti Bruce.
Kimászom a gödörből. Az imbolyogni látszó épületmaradványt széles ívben kikerülve a kerítés felé igyekszem.
– Hasra, Den! – förmed rám Belloq.
Szót fogadok.
Bekushadok egy redvás külcsínű betonkeverő mögé.
Jól teszem.
Géppisztolysorozat csikorgatja meg fémparavánomat.
A golyók tovább durrognak. Jóval előttem, kissé jobbra megkaszálják a csalitost.
A helikopterből is forró ólmok szálldosnak.
A meghintett bozót is visszafelelget.
Kilesek a betonkeverő mögül.
Santis a kerítést vastagon borító borostyánfüggöny és a kőfal fölé kövéredő hamisciprus lombok sűrűjéből vadászgat ránk.
Hirtelen elhal a géppisztolykelep. Szuper, nincs több tár!
Már-már fellélegzem, amidőn újra felugat az öblös hangú negyvenötös.
Két stukkergolyó csapódik fedezékembe.
És megint Bruce rongyolja dobhártyámat, újfent az ismerős vigyázz! rikoltással.
Ez alkalommal Danielt bírja vele légtornára.
Hitvesem frizbiként tovaszáll a dudvában.
Bármilyen okádatosságban landol is, nem bánja meg.
Iménti rejtőhelyéből mély talajseb, tömérdek szétlövellt föld és felaprított kődarabok maradnak az utókorra.
– Férjnél vagyok? – sóhajtom reszketve, nem a mocsármártózás hidegétől.
– Nincs szerencséd – feleli Belloq, gyanúsan elhaló hangon.
– A rohadt életbe! – csatlakozik társalgásunkhoz egy újabb, régen hallott, ám kevéssé nélkülözött orgánum, amolyan félbariton, Zsötié. – Én ezt nem bírom tovább hallgatni! Ramona teljes erőből rángógörcsöl, ti meg szórakoztok! Odamegyek!
– Nagyszerű – lehelem. – Okosabban tennéd, ha inkább elcsavarnád a sávváltót. Hallgasd inkább a lelkisegély-csatornát.
Nem kapok választ.
Eszerint Bye csakugyan jön. Kecses vajúdóterpeszben, anti-zsenialitása teljében.
Óriási!
– Leugrott a túlfélen! – jelenti Bruce. – Rohan az erdősávon át! Az se zavarja, hogy mindkét lábára sántít! Mi ez?! Gépszörny?!
A hírt vételezvén talpra ugrom, és a kerítés felé vágtatok.
Daniel előttem ér oda. Felhussan a magasba, végighasal a borostyánon, és a kezét nyújtja értem. Mellé pattanok. Legurulunk az állatkerti oldalon.
Mielőtt szemügyre vehetnem Belloq küllemét, konkrétan furcsa válltartását, kivált a balét, elszáguld mellőlem. Arcvonásait csak futólag is érzékelvén, olyatén benyomást hagy hátra bennem, mintha jócskán motivált volna Santis elfogásában, annak immár nem okvetlenül perfekt testi épségében.
A kerítés tetején töltött másodpercekre visszaemlékezve nosztalgikus déjá vu vesz elő. Nincs idő felidézni a régvoltat, nyargalvást Daniel után iramodom.
– A predátor kiért a sétányra – szól a pilóta. – Mi viszont hamarosan búcsút veszünk lenyűgöző vándorcirkuszotoktól. Fogytán az üzemnyál.
– Belloq és Wry, a mutatványos pár – kuncog az eddélig hallgatag másodpilóta és fedélzeti lövész, név szerint Robin Sherwood. – Olyan a tag, mint a szóló Schwarzenegger-kommandó! Manézsban kéne művelnetek, amit mostig előadtatok. Esetleg görkorcsolyán és trapézon.
– Kapaszkodj, mert apad a nyál! – óvom. – A ti gépeteket nem lehet a levegőben megtankolni?
– Nem, és eltérített utasszállítóra se lehet átszállni belőle, mint valamelyik filmben láthattuk...
– Az nem helikopter volt, hanem spéci harci gép! – szól közbe Bruce. – Feltapadt a Boeing hasára, és a deszantosok egy tölcséren át...
– Nektek megvolt a film? – akasztja meg Sherwood. – Emlékeztek, amikor a dundi akciósztárt, azt a hogyishívjákot a huszadik percben egyszerű zsírleszívással kicumizták a sztoriból? Hüppögött a moziterem, főleg női részről. Szerintem az volt a paskó legjobb szerepe! A nejem persze más véleményen van. Féltékenynek nevezett! Féltékeny?! Én?! A beképzelt, túlsúlyos pasira?! Hát igen.
– Na, és Santis merre jár? – érdeklődik Belloq.
– Ja!? – nyikkan Bruce. – Azt most nem tudom. Minden parázslik köröttetek. Talán csak állatkák testmelegét látom. Santis eltűnt. De te képben vagy. És a filmkameránk kezdettől veszi a revüt!
– Remek – morran a kedves. – Menjetek haza!
Nem kap választ.

 

 

Szem elől tévesztem Danielt.
Kiérek a sétányra. A széles aszfaltutat szegélyező alacsony bokrok, földre hajoló lombú szomorú japán akácok mélyéből zúgolódó kísértethangok hallatszanak.
Kattogás, sápogás, kerregés.
A kellőleg felfokozott lélektani pillanatban éktelen trüttyögéssel valami nagy és sötét szökken fel mellőlem.
A trüttyögő óriási szárnycsapásokkal, szárcsanyelven szitkozódva a magasba lendül.
Őszre melírozva lépdelek tovább.
Velem szemközt – mintegy húszméternyire – fehérre mázolt, derékmagas fal emelkedik. Nem csekély állat élőhelye lehet. Gerincvelői idegeket öldöső hörgéssel, morgással, üvöltéssel figyelmeztet fenevad mivoltára.
Megtorpanok a térdig érő botanikumokkal telehintett füvön.
Mögöttem elnyújtott horkantás hallszik.
A stukkert szorongatva megpördülök.
Csikó korúnak tetsző póni szökdécsel a tisztáson.
Az álmából felijesztett fekete-tarka játék ló valamennyi végtagjával rúgogatva pattog a füvön. Majd riadt nyerítést hallatva, éles kanyarral megfordul, és elvágtázik a holdvilágos homályban. Árvalányhaj sörénye-farka fenségesen hullámzik.
Bámulatomból eszmélve folytatom utamat.
A zsarukopter fölöttem kelepel.
A második lépésnél elbotlom valamiben.
Talpon maradok. Lepillantok a lábamhoz.
Csupán a talajba süllyesztett locsolófej alattomozott velem.
És ekkor újfent a vigyázz! sikoly üti át a dobhártyámat.
E frásszal egy időben Santis vágódik hozzám.
Bal karját – jármomat lesodorva – a nyakam elé indázza. Jobb mancsával megroppantja csuklómat.
Elejtem a fegyvert.
Bal karommal reflexből sújtok az arcába. Öklöm az orrnyergén dörren.
Fojtása ellazul a torkomon. Ugyanakkor jobb vasmarka két fordulatnyit teker a csuklómon.
Térdre roskadok, amennyire megfeszített karom engedi.
A fűre támaszkodó ujjaim elakadnak a szórófejben.
A fölöttem tornyosuló Santis mulattatónak találja kínhelyzetemet.
Érdes röhögéssel megrántja vállam mögé csavart jobbomat.
Mivel felemelkedni késztet, a kedvében járok.
Felszökkentemben kirántom a földből a tőrvégű szórófejet.
És tiszta erőből hátradöfök.
Azután kiszakítom magam a hasba szúrt szörnyeteg elernyedő ujjai közül, és félrerúgott stukkerem felé vetődöm.
Santis meggörnyed. Közvetlen közelről a szervezetébe furakodott spriccelőre mered.
Egy tűnő pillanatig talán – velem együtt – arra vár, mikor kezdi az a tőle ismert bólogató-bohócos billegéssel szertefröcskölni testnedveit.
A következő másodpercben a genetikai terminátor kiegyenesedik.
Irtóztató vigyorral két marokra kapja és kitépi testéből a szórófejet.
Kilövellő vérével nem törődve, a feje fölé lendíti tőrét, és utánam lendül.
A kezemben tartott, csőre töltött pisztoly se zavarja.
– Félre! – szól rám Daniel.
Kettőnk közé szökken, és félköríves rúgással lefegyverzi Santist.
A sötét overallt viselő, arzenáljából kifogyott, több sebből vérpatakzó predátor szembeszáll Belloqkal. Nehézkes, medvetáncszerű mozgással támad, rohamoz.
Nem éri el a könnyed léptű Danielt, még fogcsikorgatva és őrjöngve se fér hozzá.
A zsarukopter nem moccan a fejünk fölül.
Visszaigazítom a jármot, és belesóhajtok.
– Lépjetek le, míg van mivel. Hamarosan már csak az ökörnyál maraszthat fenn titeket.
A szólítottak nem felelnek.
Megest Belloqra nézek.
Életem fele bénult bal karját lógatva, különös koreográfiájú táncot jár Santisszal. Noha atomerejű rúgásokkal lepi meg ellenfelét, az nem tágít, nem adja fel.
Keresztülszökdécselnek a tisztáson. Megközelítik az aggasztó ordítású állat élőhelyét szegélyező mellvédet.
Bajvívásukat megelégelvén felemelem a stukkert.
– Elég volt, Santis! – förmedek.
Daniel odébb lép.
A szubhumán megtorpan.
Komoran végigmér bennünket.
Fegyveremre pillantván elfintorodik. Fura, keserű, úgyszólván emberi grimasszal.
Azután sarkon fordul, és nézni is fájdalmas bicegéssel a mellig érő fehér falhoz botorkál. Ráhasal, és átgurul fölötte.
Odarohanunk.
Santis teste csattan a távoli mélységben, majd a vizesárokba gurul, és süllyedni kezd.
A holdfényben és éjárnyékban váltakozva fürösztött, köves, bozótos kifutóban rejtőző fenevad ijesztően elhallgat.
És bár a helikopter tovább robajlik fölöttünk, meghalljuk a süllyedő predátor bugyborékolását.
Nem hiszek a szememnek.
Az ezerféle tépetést, többméteres zuhanást túlélt Santis a felszínre robban, és a part felé tempózik. Horkantva, prüszkölve, hörögve küzdi előre magát.
Midőn kimászik a szárazföldre, és kimerülten elterül hasmánt a kavicsokon, hátrább lépek, hogy lássam a mellvédre csavarozott tájékoztató táblát.
Elakad a lélegzetem.
Megpördülök, hátamat a falhoz vetem.
Ramonára gondolok, fizikailag is érezvén szenvedéseit.
Már nem tart sokáig, suttogom neki.
A tágas élőhely birtokosai a Seraf nevű bengáli tigris és újszülött kölykei.
Jármomban Bruce akkor nyög fel, amikor a támadó anyatigris és a tébolyult Santis egymásra üvölt.
Belloq is sarkon fordul. Ép karjával magához ölel.

 

 

Bruce és Sherwood hosszan úristenezik a magasban.
– Muszáj letennünk a gépet valahol – jajdul a pilóta felocsúdón, amikor a kifutó elcsendesedik.
Előrántom a telefont.
Bye számát zongorázom.
– Hol vagy? – kérdezem hangja hallatán.
– Az utcán, a többi bámészkodóval – feleli lehangoltan. – Mi van?
– Rohanj Ramonához! Locsold fel, vagy hívd a mentőket! Gyorsan!
– Te onnan is meg tudod állapítani, hogy mire van szüksége?! – kérdi élesen.
– Tedd, amit mondtam, ha kedves az életed! – mordulok, bontván a vonalat.
A csaknem kiszáradt zsarukopter lankadtan távolodik.
Alkalmas landolóhelyet keresve mind alacsonyabbra süllyed, mígnem elvész a szemünk elől.
Utána indulok.
Belloq lemarad, telefonál.
Rövid kutatás után meglelem a kényszerleszálltakat.
Fegyelmezett haptákban ülnek gondosan bezárt ajtajú gépükben.
Alattuk szavannafű zöldell, köröttük álmukból felvert, érdeklődő zsiráfok toporognak, egyenesen az arcukba meredőn.
– Nem szálltok ki? – kérdezem a kerítésbe csimpaszkodva.
– Kösz, nem – feleli Bruce. – De már értesítettük a tulajt, ő pedig a gondozókat. Van néhány szendvicsünk, kólánk, cigink. Kihúzzuk akármeddig.
– Olyan veszélyesek a zsiráfok?
– Gyere be értünk. Mire ideérsz, megtudjuk.
– Sajnos, mennem kell. Kösz a segítséget, fiúk. Értesítsetek, ha jóra fordul a sorsotok.
A mézgás éjszakának ezzel még nincs vége.
Mindenekelőtt a jósasszonyt kell látnom.
A Monterey hátsó ülésén lelek rá, pontosan ott, ahol hagytam.
Ramona izzadtan, erőtlenül hever a kocsiban. Amikor fölé hajolok, megszorítja a kezemet, és rám mered.
Tekintetéből, arcvonásairól fáradt megkönnyebbülést olvasok le. Nem szól, képtelen hangokat formálni.
Tudom, mindaz megtörtént vele, ami Santisszal. A gyilkos tombolás, a förtelmes gyűlölség, a szuicid rohanás. Végül széttépte őt a tigris, miként a predátort.
Ramona fájt és meghalt vele együtt. S most lassan visszatér lelkébe az élet: a sajátja.
Egy utcabéli asszony vízzel kínálja, és a gondjaiba veszi őt.
A fád fényű neonokkal megvilágított szerelőcsarnokba sietek.
Ambrosia kimerülten kuporog Santis szalmával bélelt ládaágyán. Arca nem csupán az ütésektől püffedt. Vérhálós szemében könnyek gyülekeznek.
Odaléptemkor elfordul az őt vigasztaló Bye-tól, és felém tárja két karját.
– Bocsásson meg! – kéri nehezen forgó nyelvvel. – Fúriaként viselkedtem. De tudja...
– Nem szükséges mentegetőznie – felelem.
Utóbb hordágyra fektetve elviszik.
A flastromokkal ellátott, felkötött karú Belloq csatlakozik hozzám. Körülnézünk a műhelyben.
Ted Hardy egyetlen íróasztallal, két székkel és egy tavaly nyár óta nem lapozott kalendáriummal berendezett üvegfalú irodájában hevernek Santis többnapos otttartózkodásának rekvizitumai: tömérdek üveg- és papírszemét, használt kötszer, kiürült hiperoxidos fiolák, antibiotikumos dobozok. És persze különféle fegyverek, robbanószerek a szörnyetegül meggyilkolt Le Roy furgonjából.
A naptárnak támasztott óriásborítékon Melodie neve díszeleg.
A levéltitokra rezzenetlenül kibontom a feladásra szánt küldeményt.
Előbb Ambrosia lila selyemszalaggal összefogott, tömérdek haja kerül a kezembe, majd Santis kusza betűkkel írt, immár posztumusz üzenete. Utóbbi valójában nekem szól, mégpedig arról, hogy naponta újabb és újabb darabot fog postázni Mitchből, mindaddig, amíg meg nem állítom őt. Santis azt javallja a firkásznőnek, hogy minden egyes csomag érkezésekor legyen erősebb és még erősebb, Ha mosti túsza elfogyna, és ő még mindig nincs elciánozva, gondoskodni fog a következőről.
Melodie bizonyára ízes sajtófalatnak találná a neki címzett episztolát.
Megtekintjük a bejárat közelében álló Porschét, a krumplifőzelék színű Ford Transitot, majd a technikusokra hagyjuk a hodályt.
A karcolatlan Montereybe ülünk, én a kormányhoz, Belloq mellém.
Hazavisszük az élénkülni látszó Ramona oldalán kuksoló, mélyen hallgatag Bye-t.
Miután búcsút veszünk tőle, és továbbhajtunk, a jósasszony előrehajol ültében.
– Mondták nekem, hogy nem szabad ilyesmit csinálnom. Most már elhiszem.
– Köszönöm a segítségét – szólok. – Biztosan tudja, de talán nem bánja, ha tőlem is hallja: mindenben igaza volt. Örülök, hogy jobban van.
– Ezután jó darabig pihennem kell. Azt hiszem, néhány hétre bezárom a szalonomat. Az is lehet, hogy elutazom valahová. Persze, nem repülővel, mert rossz szemmel nézne a többi utas, ha túlterhelném a gépet.
Felsóhajtok. Hevesen vágyom egy cigire, de nem szegek fogadalmat. Eszembe jut a nyakamban lógó cumi, majd az is, hol hempergőztem vele, így arról is lemondok. Önerőből kell merésznek lennem. Megköszörülöm a torkomat.
– Ramona, még egy félszeg vallomást kell tennem magának: feliratkozott azok közé, akiket kivont karddal védelmezek.
Válaszként végigsimít a hajamon, és visszadől a helyére.
Megcsörren a tartóba biggyesztett telefon.
Bruce tudatja velünk, hogy épségben, a helikopterrel együtt kiszabadultak a veszedelmes zsiráfok közül. Az állatgondozók segítségével Santis maradványait is sikerült kihozni a tigris területéről.
Jó éjt kívánunk egymásnak.

 

 

Félórácskányi zuhanyozás után ágyba dőlök, az elmaradhatatlan Belloqkal és a mobillal.
Előbbin erőszakot követek el, nem szexuális jellegűt. Tiltakozása ellenére jéggel töltött termoforokat kötözök a téglazáporban megsérült vállára, felkarjára.
Míg ő megadóan fogvacog, felhívom Daliát.
– Cyd nem jött el – sóhajtja a titkos terhes. – Otthon sincs. Ha reggelig nem kerül elő, vendettát hirdetek.
– Vendettában mindig számíthatsz rám – felelem. – Marcel?
– Beszélgettünk.
– Megmondtad?
– Nem egészen. Szóba hoztam a bébitémát, afféle társalgási fordulatként. Szóval megemlítettem, hogy ti még mindig erősen fáradoztok a babaáldásért, a szomszédban lakó ördögi kölykökről is meséltem. Megkérdeztem, szerinte miként festenék baseball-labda hassal. Azt válaszolta: képtelen elképzelni, ezt látnia kéne.
– És erre meggyóntál végre?!
– Belefogtam. Óriási lélegzettel közöltem vele, hogy a tudomására kell hoznom valamit. Azt felelte: neki is volna közlendője. Aztán megegyeztünk a vasárnap délután hat órában. Kérte, főzzek valami finomat, hűtsek be egy ampulla pezsgőt, és pontban tizennyolc órakor üljek a terített asztalhoz a telefonnal. Jaj, Cyd meg ne tudja ám, hogy vasárnap két ember helyett fogok vacsorázni! Nagyon aggaszt az eltűnése! Mert mi van, ha a kocsijába gyömöszölt pasik elszabadultak valahogy, és otthagyták őt leütve az Isten háta mögött?! De ha a végén kiderül, hogy amíg mi kilószámra esszük a kefét miatta, addig ő részvétlenül csajozik valahol, nem leszek hozzá irgalmatos! Na, aludj jól.
Megpróbálom.
Belloqhoz simulok.
Bár melegíteni vágyom a jéghegyek alá hantolt pasast, a hideg győz: kisvártatva kéz a kézben, egy emberként didergünk. Eleinte egymáson mulatunk, azután már személyválogatás nélkül.
Nemrég, egy kínkeserves nap végén jajgatási megállapodást kötöttünk: ha már úgyis oly gyakran bántalmaztatjuk magunkat, legalább alaposan élvezzük ki a gyötrelmet, rendes mazochistákként, ergo: vége a faorcával tűrt kínoknak, jöjjék a nyílt jajveszek.
Emlékeztetem Danielt az egyezségre. Felpanaszoljuk fájó porcikáinkat. A leltár felénél már annyira kuncogunk, hogy visszavonulunk a takaró alá, mielőtt felnevetgélnénk a házat.
Mígnem Belloq beelegel, férfimód: lehajigálja termoforjait, és engem von magára.
A takaró alatti fészekmelegben megszűnik a hideglelős reszketés.
Szerelmezős áhítatunkban a nevetéssel is felhagyunk.
Azután hajnalig beszélgetünk, csapongón. A velünk-köztünk történtekről. Egymás iránti rozsdállhatatlan érzelmeinkről, soha feltárulkozóbban. A vágyott leendőről. Meglévő kedveltjeinkről.
Elmúlt esténkről. Bye-ról, Santisról, Ramonáról, Ambrosiáról, még a Seraf nevű tigrisről is. Eltemetjük, elengedjük, továbbra szeretjük, akit kell. Akinek tudunk, megbocsátunk, akit mi fel nem oldozhatunk, azt istene belátására hagyjuk.
Lassan lehiggadok, Belloq is ellazul.
Egymáshoz gömbölyödünk, már-már ceremóniásan. Ép vállához simított arccal alszom el.
Ennyi, és nem több, nem kevesebb, amit Megváltásnak neveznek.

 

 

Reggel kissé csodálkozom azon, hogy felkelek.
Kialvatlanhoz méltón, botorka léptekkel indulok a fürdőszobába. Félve közelgek a tükörhöz, attól tartva, hogy menten angóranyúl pirosságú szempár mered rám. Szem alatt csimpaszkodó puttonyokra is számítok, már éppen azzal vigasztalom magam, hogy praktikumból fogantyút tetováltatok rájuk, midőn megpillantom üdének tetsző arcomat. Sőt, kevésnyi nektarinhamv is megcsillan a bőrömön.
– Nitsak, nitsak – lehelem.
Hát ezt Belloq művelte velem. A karbantartó pasas most már csakugyan megérdemelne egy közös gyermeket. Próbaképpen oldalt fordulok a tükörnek, roppantul felfújom és kidüllesztem a hasamat.
Daniel kopogtat. Hívó szavam hallatán belép, és rám csodálkozik.
Arckifejezésétől meghatottan eldöntöm: a babahírt nem holmi pozitív tesztet emlegetvén fogom tudomására hozni. Vallomásképpen kap majd tőlem egy doboz szivart.
Kifújom a hasamba pumpált levegőt, egyenesre igazodom, és legott közlöm vele a szivardolgot.
Végignéz visszakarcsultságomon.
– Jelenlétedben még sóhajtani se merek, nehogy elrepülj – sóhajtja, elővigyázatból enyhén félrefordulva. – Jöhet a szivar. El fogom szívni, ha addig élek is.
Megcsókolom frissen borotvált, máris kaktuszos érintésű arcát.
Harisnyát, szoknyát, pólót öltök, mindössze rúzzsal sminkelek, cipzárhúzót és vágtázó lovat akasztok a fülembe.
Azután a konyhába vonulok.
Letelepszem az apatikusan könyökölő Ella és a szökellő borostával lépetett, gyűrött orcájú Martin mellé.
– Hé! – szólok rájuk. – Mi lelt benneteket? Ha Daniel még nem jelentette, közlöm veletek: mától megszűnhet a védőőrizet.
Az ökleire támasztott állal sorvadozó leány fel se pillant.
– De meddig? – kérdé rosszhiszeműen.
– Futurológiába nem bocsátkozom. Valameddig. Hé, tesó! Mi bajod?
Martin lekönyököl Ella mellé, hüvelyk- és mutatóujjával szélesre feszíti szemrését. Bagolymód mered rám.
– Egész éjjel éberen vigyáztam a kicsi nőre a szobájában felvert pótágyról. Csupán addig színleltünk alvást, amíg benéztetek hozzánk. Hálából ő fél pillanatig sem aludt. Elmeséltette velem a teljes kölyökkoromat, a te hajdanvolt fiatalságodat, ráadásul folyton közbekérdezett. Szerinted miért kéne arra visszaemlékeznem, rendes nővérem voltál-e, meg ilyenek?!
– Hazudik! – dünnyög a pubertáló. – Képtelenség beszélgetni vele. Vákuummal kell előcsalni minden egyes szavát, és ha véletlenül két többszörösen összetett mondat hagyja el a száját, ettől úgy bemorcol, hogy órákra elmegy pisilni.
– Na és?! Én hosszúlépést pisilek!
– Civódjatok, drágáim – hagyom rájuk. – Kivittétek Donald fotelüszkjét?
– Nem láttad, amikor megjöttetek? – morran Martin.
– Nem. Talán nem is figyeltem.
– Nem létezik, hogy azt is elguberálták!? Sajnálhatjátok, hogy nem voltatok itthon, remekül szórakoztatok volna! Estére minden házból kipakolták a kacatokat. Jöttek ám a babakocsis, taligás, furgonos népek, és túrták a szajrét. Még a légpuskás tapír üvegkacsája is hamar elkelt. Különben mi is körülnéztünk kicsit Ellával.
– És mitek lett? – kérdezem.
– Megtaláltam az innen srévizavé harmadik szomszédnő lánykori naplóját – újságolja a serdülő szervezet. – Irtóra tanulságos. Összefoglalom a lényegét. Három évvel ezelőtt, január négy: megismertem Remust! Február tíz: Remus! Remus! Remus! Március három: antibébi tablettát felíratni! Április hét: alsógatyák Remus szülinapjára. Június kilenc: antibébi tablettát felíratni? Augusztus hattól húszig: Párizsban Remusszal. December négy: terhes vagyok?! December harmincegy: esküvő a jövő héten! De találtam egy gyönyörű, tollas farsangi álarcot, és egy brillköves gyűrűt is.
– Az aranyered brillköves! – csattan Martin. – Szódásüveg-kövek vannak a gyűrűdben!
Ella elém tartja a kezét, hogy megcsodálhassam zsákmányát. Szív alakú ezüstfoglalatban színehányó kőcsodák csill-villeznek.
Ékszerészetileg vállat vonok.
– Majd a suliból hazajövet megmutatom egy specialistának – közli a sarj, s a gyűrűvel megkopogtatja öcsém homlokát. – Miért nem meséled el, hogy te miket guberáltál?! Összeszedett egy rakás repülős magazint, egy hatástalanított Kalasnyikovot, egy óriási borostyán tojást, tele léggyel, bogárral és egy legalább harminc dioptriás lornyont. Épp ekkor érkeztek Naváék, hogy lássanak bennünket.
– Hát igen – sóhajt Martin lesütött szemmel. – Anyáék komolyan habozni látszottak, felismerjenek-e, vagy inkább tegyenek úgy, mintha észre se vettek volna. Ekkor felegyenesedtem a lomkupacról, s a lornyonon keresztül, amúgy kékvéresen szemügyre vettem a két rököny őst, majd raccsolva üdvözöltem őket. Később apa elszólta magát, hogy a jövő héten náluk lesz kirakodás, de anya tüzetesen rám parancsolt: ne merészeljek odamenni, mert nem óhajt égni a szomszédok előtt a lombúvár leszármazottjával.
– Odamegyünk! – szögezem le.
– Alamizsnát is kéregethetnénk – vigyorog. – Persze, csak a közelibb ismerősöktől. És ti? Az előbb láttam a tévében, merre jártatok. Ambrosia Mitch nyilatkozott a kórházi ágyon. Az egekig magasztalt benneteket: nektek köszöni szépen az életét, holnaptól jótékonykodni fog a zsaruárvák javára, meg ilyenek. De mutatták a helikopterről készült filmet is, legalábbis annak egy-két részletét. Kérdezhetek valamit? Ugye, az a szétgránátozott ház, amiből a filmen már csak néhány meredt téglafal látszott, odaérkezésetek percében még erősen lakott és újonnan épült állapotú volt?!
– Az autót is összetörted? – szisszen Ella.
– Az autó ép – mondom. – A ház rom volt.
Lehörpintem a narancslevet, sajnálkozva félretolom a lávaforró kávét. Végigcsókolom az elém tartott arcokat. Összedörzsöljük orrunkat Chi-Chivel, bár én még gyengéden se harapom meg az övét, és távozom.
A Montereybe ülvén csípőből beütögetem az indítókódot, leengedem az ablakot, napszemüveget öltök. Azután visszanyargalok a levélládából kikandikáló újságért, majd elbámészkodom kissé a kibombázottnak rémlő utcaképen.
Donald fotelüszkje valóban elkelt, a kör alakban kiégetett szőnyeggel együtt.
Viszont átellenben látok egy remek kondíciójú, perui szőttessel letakart hintaszéket, és egy vállfán lógó, kifogástalan menyasszonyi ruhát, amelyet tán egyetlen ízben se viseltek. Utóbbit dacos igyekezettel épp most aggatja a járdaszéli fára a húszesztendős szomszédlány, Jarmina, az utána loholó – Toy nevű –, vele együtt élő pasas élénk tiltakozásával mit se törődvén. Midőn a csipke- és fodorcsicsás esketési viselet a szelídgesztenye egyik alsó ágára kerül, Jarmina szembefordul a protestáló fickóval, és a hintaszékbe löki őt. A lomokkal végezvén, leporolja két kezét, és a házba siet.
Valami prüttyent a kocsiban.
Gyújtást adok, bekapcsolom a magnót, és a gázpedálra lépek.
A sarokig jutok, midőn a motor kaput! hörrenéssel lefullad, az ajtózáró gombok tövig bekattannak, a magnó elnémul, és felüvölt a légiriadóra felhívó sziréna. Az ablakom lelkesen felfelé indul, ám még a teljes bezáródás előtt kiékelem azt a reflexből felkapott, keménytáblás térképpel.
Az intelligens riasztó! Az agyafúrt bestia.
Nyomkodom a fekete, azután a piros gombot, majd a kettőt egyszerre, végül a halántékomat, kétfelől. Semmi változás. Köröttem ordít a járgány, házablakok nyílnak, kertkapuk tárulnak.
Szemügyre veszem a térkép által biztosított rést az ablakomon, és némi saccolás után lesújtottan megállapítom: nem férek át rajta. És a lélekszakadt lármában még segélytelefonálni se tudok.
Az élet nem egy heje-huja.
Mellém lép a neuróta szomszéd. Csípején keresztcsíkos fürdőgatyával, kezében légflintával, ajkán széles vigyorral, fején azonos karimájú westernkalappal.
– Lopjuk a kocsit? – évődik.
– Enyhítő körülmény, hogy a sajátom.
– Úgy nézem, az ellopás nem fog sikerülni.
– Talán, ha segítene...?! – próbálkozom.
– Aztán miért segítenék éppen magának?!
– Esetleg azért, mert nem bírja dobhártyával a vijjogást.
– Bírom én! – büszkélkedik.
– Gondoltam – biccentek.
A fickó hátranéz.
Az oldaltükörben én is észreveszem a közelgő Belloqot. Meg leszek mentve!
A neurótára mosolygok.
– Most kinyitom bentről a motorháztetőt. Maga emelje fel azt, majd ezzel a kis kulccsal kapcsolja ki a riasztót! Köszönöm – szólok tündéri kedvesen.
– Hogyne, ez csak természetes! – feleli, meg is hajol kissé.
Átveszi az ablakrésen kidugott kulcsot, és előresiet.
Mire motivációja a kocsihoz ér, a pasas lábhoz támasztja a flintát, felpattintja a fedelet, és buzgón keresgélni kezdi a szörnyüvöltés lelkét.
Belloq megmutatja neki, hol leli azt.
A sziréna elnémul.
A pasas megköszöni, hogy a szolgálatomra lehetett, és szaporán hajlongva elhátrál a közelünkből.
Mosolyogva utánaintegetek.
– Ne mondj semmit! – intem Danielt. – E napomnak annyi. Totál retardált lettem, pedig még hajnal van.
– Ki retardált téged?
– Az IQ-titán riasztó. Csak az újságért léptem vissza a kocsitól!
– Elég az, ha közben behajtottad az ajtót.
– Na jó, majd egyszer kitanulom a dögöt. Talán írhatnál egy tilalmi listát, hogy mit ne tegyek, ha nem akarom aktiválni a zsenijét.
– Megkapod – ígéri, s utamra bocsát.
A tükörből még látom, amint a lapátra tett Toy nevű pasas a magára tuszakolt porcelán mátkaruhában, a fodros szoknyaszegély alól kilógó negyvenhatos edzőcsukában a kapuhoz tipeg, és teljes erőből a csengőre tenyerel.
A végkifejletet nem várom meg, majd úgyis értesülök róla. Ha nem Ellától, akkor Donald következő könyvéből.

 

 

A hátráltató körülmények dacára elsőként érkezem az irodába.
A szövegszerkesztőhöz telepedve megalkotom összes elmaradt jelentésemet. Bye még ekkor se mutatkozik.
A művet átnyújtom a Főnök titkárnőjének. Megtudom tőle, hogy édes gazdánk a polgármesternél időzik, és egyhamar nem is jön vissza.
Elköszönök, úgy döntvén: Cyd keresésére indulok.
A parkolóban hagyott kocsi felé iparkodván figyelmes leszek egy tengeri medve járású, rozzant fickóra. Mire a pasas áttotyog a színen, mint nem igazán férfi, lemondok arról, hogy a manót látom.
Bekapom két ujjamat, és Bye után füttyentek.
Megfordul, bágyadtan felém csápol, majd nem moccan, várván, én menjek oda hozzá, fittebb lévén.
Felfedezem rajta a rettegett tüneteket: vérhálós szemei alatt súlyos puttonyok lógnak.
– Miért nem maradtál ágyban? – kérdezem részvéttel.
– Nem bírtam. Mostanáig a kocsijavíttatást, biztosítási macerát intéztem. Hová mész?
– Meg kell keresnem Cydet. Velem jössz?
– Kösz, nem. Inkább leülök vagy beállok az irodába, és regenerálódom délutánig. Nehogy kihagyj Grove lecsukásából!
– Ott leszel – ígérem.
Sokképpen értelmezhető fintort villant rám, és szemérmes-félszegen végigsimít a hajamon.
– Estére tán-tán úgy rendbe jövök, hogy táncra is perdülök – sóhajtja.
– Te leszel a legjobb tán-tán táncos.
– Valamiben most már tényleg muszáj a legjobbá válnom – feleli.
Simogatását viszonozva sarkon fordulok, és a kocsiba vetem magam.
Daliával egyszerre érkezem Cyd nőtlenfészkéhez.
Az ajtót zárva találjuk, kopogtatásunkra csupán a hátunk mögött lakó, hajlott korú, leszálkásított arcú szomszéd férfiú felel, tudatván velünk, tegnap dél óta nem látta Jackie Chant, mert ő így hívja a mókás mandrót, és különben is, Cyd velem együtt pályázott el hazulról.
Megkérdezem, rajtunk kívül mások is keresték-e a közkedvencet. Fejrázása láttán elköszönünk, és futvást a kocsihoz indulunk.
Dalia mellém ül a Montereybe.
– Pöpec járgány. Újszülött? – firtatja, majd elborult homlokkal rám mered. – Ha valami bántódása esett Cydnek, én megzavarodom! Pirkadat óta tűnődöm magam elé, és a következőre jutottam: ő az egyik legjobb barátom ama kettő közül, aki van nekem. A másik te vagy. Egy csomó mindent tudnék nélkülözni az életemből, de benneteket nem. Na, mielőtt még állatira felhabosítanám: szeretem őt, barátilag.
– Majd megmondod neki. Keressük meg.
Carfano illegális gyúrószalonjai felé veszem az irányt.
– Vasárnap estére teljesen idegösszeroppant leszek sóhajtja. – Mit akarhat mondani Marcel?
– Valami végzeteset, ha pezsgő is szükséges hozzá. Ilyen előkészület után a legenyhébb várakozás szerint is, minimum szerelmet fog vallani.
– Azt már vallott.
– Akkor talán azt készül elárulni, hogy bármennyire próbál is nélküled élni, nem boldogul – vélem.
És bár a – Belloq által a lelkemre kötött – titkot ismervén nem egyszerűen gyanítom, hanem tudom: vasárnap este hatkor nem a telefon, hanem az ajtócsengő fog megszólalni, hogy Marcel személyesen költhesse el kedvesével a rendelt vacsorát, nem fecseghetem el az örömújságot.
– Talán a kézfogótok dátumát kívánja tisztázni – szólok, saját vérmes reményével stimulálván Daliát.
– Hülyeség, hiszen még nem is kért nőül! Se nemet, se igent, se talán-esetleget nem mondhattam. Addig nem lehet időpontot egyeztetni!
– Azért nem ártana, ha vasárnapig kigondolnád a pontos választ, nehogy váratlanul érjen, ha felteszi a kérdést: akarod-e őt holtáiglan!?
– E kérdésre már a múlt nyáron felkészültem! És mi történt? Ott álltam, perfekt tudván, mit feleljek, ha nőül óhajtana. Na, és kit nem kértek kézen? Engem! Miért rettegek folyton a szakítástól?
– Miért?
– Nem tudom – von vállat. – Sült szerelmes vagyok. Futóbolondja lettem a pasinak. Talán ezért.
– Tételezzük fel, hogy vasárnap este a térdeidhez borul, és nejül kér. Mit válaszolnál?
– Telefonilag nem lehet térdre esni!
– Ne kákázz, a kérdésre felelj!
– Igen! Mit mondanék?! Igen! Együtt akarok élni a pasassal, akár egyházi áldással, akár anélkül! Látod? Ezt tette velem! Nemrég hallani se bírtam frigyről, gyerekről! Nem gondolod, hogy lezüllöttem?!
– Meglehet.
– Szóval ne rettegjek a közlendőjétől? – kérdezi, tenyerét a hasára szorítva.
– Ne rettegj.
– Szörnyű, milyen elmarhulttá teszi az embert a szerelmesség! Nemcsak engem. Téged is láttalak már eszetlennek.
– Na ugye?!
Dalia megfordul, felkapja a hátsó ülésre hajított napilapot. Három lapozásra végez vele.
– Síkideg vagyok! – panaszolja, visszadobva a sajtódarabot. – Két pasi az oka. Cyd és Marcel. Holott nem vagyok körömrágós alkat. Világéletemben pucás bige voltam. A közelmúltig. A szerelem kiforgatott magamból. Megterveztem a vasárnap esti menüt. Megfőzöm Marcel összes kedvelt étkét, és befalom az egészet, ha utána egy hétig gyomorrontott leszek is! A pezsgőbe egy szem kockacukrot szokott tenni, habzáscsökkentés végett. Hát én azt a kockacukrot gömbölyűre csiszolom addigra, nehogy felsértsék ujjait a szögletek! Még fiktíve se! Itt tartok!
– Pszt! – súgom.
Hosszan hallgatunk, fülelünk.
– Mi van? – kérdezi végül Dalia, nem és nem érzékelvén semmi különöset.
– Csak azt figyeltem, hallani-e már az angyalszárnyaid surrogását.
– Szörnyen vicces vagy! – morran, majd tágra nyitja forró csokoládé színű szemét. – És? Hallottad?
– Lehet, még nem vagyok biztos benne.
– Csendben maradjak még egy kicsit? Mindjárt befogom a számat, csak azt hadd mondjam el, hogy beszéltem a jósnőmmel, és szerinte se kell tartanom Marcel közlendőjétől. Állítólag karmikus kapcsolat a miénk.
– Azért hoztál hajáldozatot, hogy erről értesülj? Anélkül nem érezted? Marcel tudja már, hogy levágattad a hajad?
– Ezt tudja, és nem bánja, ha nekem tetszik. Ő meg úgyse látja telefonon át. De hogyan valljam be neki Vivicát?!
– Jézusom! – sikoltok. – Meg kell őrülni tőled! Ne valld be, ha nem mered, előbb-utóbb úgyis szemet szúr neki, ha másutt nem, a szülőszobában. Ne is lepődj meg, ha majd két tolófájásod közt összevont szemöldökkel föléd hajol, és megkérdé: nem vagy te terhes, Dalia!?
– Szeretem a tiszta vizet a pohárban: tényleg őrjítő vagyok? Igazat felelj!
– Igen, tényleg őrjítő vagy, és vaktában kétségbeesett. Semmi okod a gyávázásra. Ez nem Cyd kocsija volt?! – nyögöm, zsigerből hátramenetbe kapcsolva.
Visszatolatok félsaroknyit.
Az edzőtermek utcájához közeli tér mellett parkoló, ismerősnek rémlő, cementszínű antikvitás mögé farolok. A rendszám is stimmel, de a legbiztosabb azonosítási pont se hiányzik.
A járgány hátulján, jócska betűkkel a következő cydizmus olvasható: Rizikó nélkül nincs kockázat!
Kipattanunk a terepjáróból. Körbejárjuk az élemedő, porlepett csotrogányt.
Nem leszünk okosabbak tőle.
Dalia a csomagtartófedélre csap dühében.
– Hol vagy, manó?! – üvölti.
Az ököl által megbolygatott kocsi lágyan hullámzik, s ezenközben fura hangokat ad ki.
Hallgatózunk.
– Ez valamilyen szellemdús riasztó? – töpreng a harcművésznő a csomagtartóból szüremlő tompa pufogást, fojtott nyüszítést észlelvén.
– Nem hinném – sóhajtok, tragikumot neszítve. – Járjunk a végére.
– Fel akarod törni a kocsit?!
– Fel én!
– Jó – bólint.
Kocsilopó szerszámot keresgélvén, szétnézek a Montereyben. És persze, semmi praktikusat nem találok a gyári csomagban.
– Ugye, jól emlékszem, hogy Cyd kocsija központi záras?! – firtatja Dalia kudarcom láttán.
Vállat vonok.
– Központi záras! – szögezi le kis tűnődés után. – Úgy feltöröm, mint a mogyorót.
A kormány felőli ajtóhoz lép. Kihúzza lábát a cipőből. Majd a tőle megszokott harci rikoltást elhallatva, iszonyú erejű sarokrúgást helyez el a záron.
Minek következtében valamennyi ajtógomb egy prücökként szökken fel a helyéből.
Mi több – akárha varázsigére – a csomagtartófedél lágyan felemelkedik előttem.
Már nem is Dalia zsandárért kiáltó járgányfeltörő technikáján csodálkozom. Az elém táruló látvány azon is túltesz.
A szűkös csomagtartóban, a pótkerék, a kocsiemelő, egy felgöngyölt gumimatrac és egy pár combig érő gumicsizma társaságában, pontosabban közéjük hajtogatva, két klón hever, cseles gúzsba kötve, hogy önkínzás nélkül ne fickándozhassanak. Szájuk előtt csinos fehérségű hangszigetelő szalag feszül, amelyre a figyelmes manó lila filctollal csókra csücsörített női ajkakat rajzolt.
A tarlóra nyírt, téli-nyári bőrdzsekit viselő fickók alighanem tegnap délután kezdték meg a szigorú csendkúrát. Hosszas ittlétük megviselte az hatosként funkcionáló csomagtartó-kárpitozást.
– Pfuj! – utálkozik Dalia. – Egyetlen pár gumicsizma nem lehet ennyire büdös!
Az odőrrel mit se törődve, közelebb hajolok a fickókhoz, hogy jobban lássam rám meredő szemüket. Bár a klónok hajviselete, telihold fejformája, öltözéke, smukkjai meglehetőst egyformák, azért a megtévesztésig mégse hasonlítanak egymásra.
E két pupillátlan-sötét, gyűlöletteli szempárt láttam már valahol.
A számítógép-grafikus rajzain, amelyek Myra Sol szomszédjának segítségével készültek.
A heródesek zsibbadoznak előttem, hétrét hajtogatott állapotban.
– Jól vagytok? – kérdezem.
Dühödten rázzák a fejüket, egyszersmind azt is értésemre kívánják adni, hogy oldozzam el őket, de azonnal, mert helyzetük tarthatatlan. Képtelenség komolyan venni kínjaikat, hisz ennek közlése közben lila karikatúra-ajkakat csücsörítenek rám.
– Hol van a pasi, aki idegyömöszölt benneteket?
Jelzik, hogy nem tudják, valamint azt is értésemre adják, milyennyire haragszanak az illetőre.
– Muszáj megtalálnunk a mandrót – mondom rábeszélőleg.
Ekkor azt testbeszélik, hogy ők is szívesen a keresésére indulnának, mert adósainak érzik magukat. Úgy rémlik, nem sok gyönyör néz ki annak, akire megharagszanak.
– Nem bogozod ki őket? – firtatja Dalia.
– Cyd zseniálisan elrámolta a palikat. Ha legközelebb nyaralni megyünk, őt fogom megkérni, hogy pakolja meg a csomagtartót. Biztosan nem kéne visszavinnem a fele ruhatáramat, és a nyolcadik pár cipőmnek is találna helyet.
– Kik ezek?
– Carfano heródesei. Megkínoztak és főbe lőttek egy tíz hónapos gyermeket. Félholtra verték, megerőszakolták az anyját, Myra Solt.
– És nem tudják, hol van Cyd – állapítja meg Dalia.
Rájuk csapja a csomagtartófedelet, nehezékként rátesz néhány, az invalidus járdaszegélyből kiemelt követ. Leporolja kezét, és megragadja a könyökömet.
– Gyerünk, keressük tovább a manót!
Visszaülünk a kocsiba.
Azután mindhárom gyúrótermet kulcsra zártan és üresen találjuk.

 

 

Két órával később Myra Sol szomszédja határozottan kiválasztja Cyd foglyait az eddélig összegyűjtött klónok és más, a detektívüveg mögött felvonultatott martalócok közül.
Igen, e két alakkal futott össze a lépcsőházban, ezen pokoltűz nézésű, halálosan sötét szemeket hét életre megjegyezte, közli felindultan.
Az ígyként azonosított heródeseket laborvizsgálatra vezetik. De máris biztosra vehetem, hogy ők hagyták a nyálukat Myra harapott sebeiben.
Eljő az ebédidő, majd el is múlik, ám étvágyam távollétével tüntet. Gyümölcslevet kortyolok, körtét majszolok, s közben azzal vigasztalkodom, hogy nemsokára Carfanóra tehetem a kezemet. Perverzül szeretném rátenni néhány végtagomat, mivel aligha alaptalanul gyanítom, hogy ő tüntette el Cydet. Az esetben, ha zokniagyú kreatúrái helyrehozhatatlan kárt tettek a manóban, bár erre gondolni se bírok, észbe fogom idézni a Daliával közösen tett vendetta-fogadalmunkat.
Arra eszmélek, hogy rég elfogyott a körte, s én még mindig rágok. Némi odafigyelés eredményeként kiderül: a fogaimat csikorgatom.
Ebből elég!
Kikapom a mit sem sejtő Bye-t az íróasztala mögül, sietős járásra ösztönzöm, azután a kocsiba segítem.
A nagyszerűek főhadiszállására söprünk.
Ott vannak valamennyien. Patrick Wyne, a parancsnok, aki külsejét és jellemületének meghatározó vonásait tekintve nyugodtan kiadhatná magát Belloq fivérének. A daliás, tarkócopfos Steve Delgado, a zömök felépítésű, végtelenített étvágyú Pierre Lipowski, a hosszú orrú, póznavékony, lépten-nyomon bölcselkedő, mostanában Lilozófusnak csúfolt mesterlövész, Rühl Fresson, az angyalfürtös, kis termetű, ördögien hatékony Louis – és a többiek. Továbbá a másik csapat, vezetőjével, a szőke, kék szemű, eszelősen jó- és nagyképű Oscar Hásával. Valamint helikopterpilóták – köztük Robin Sherwood és Bruce –, vízizsandárok és a legfőbb kommandós főnök, Leon Borsetti. Valóságos zsarulégió.
– Tudsz arról, hogy tegnap éjjel Sfinx ellopta Myrát a klinikáról? – kérdezi Wyne kezdetnek.
Kerekre nyílt, párás gyermekszemekkel rácsodálkozom.
Látom arcvonásain: Quasimodo árulkodott. Sebaj, eddig sem a diszkréciójáért szerettem őt.
Patrick szemért se haragszik az összeesküvésért. Meglehet, a nagyszerűek is kivették részüket a romantikus menyecskeszöktetésből, tanúvédelem címen.
– Sfinx korrekt volt, a hátrahagyott borítékkal rendezte a kórházi számlát – teszi hozzá. – A tőle kapott film segítségével kiötlöttük a támadási stratégiát.
– Mielőtt folytatnád, tudnotok kell: Cyd szőrén-szálán eltűnt, miközben kiszagolta nekünk a mai gladiátorviadalt, elcsomagolta a heródeseket, és egyéb szolgálatokat is végzett a kedvünkért. Úgy közelítsetek Carfanóhoz, hogy a pasas kell nekem! Ő a megmondhatója, mi lett a manóval.
– Ne féltsd a srácot – vigasztal Louis. – Csúcsfickó.
– Engedelmeddel féltem őt, mint földi halandót.
– Cyd mindannyiunk szívügye – szól Belloq. – Ne aggódj: kérdőre vonjuk Carfanót.
Bólintok.
Wyne csüccs felszólításának engedelmeskedve helyet foglalok a figyelmesen alám tolt széken.
Bye lovaglóterpeszben mellém ereszkedik, s ehhez mindjárt két ülőalkalmatosságot vesz igénybe. Fintorogva elfészkeli magát, olyatén tartásban, akárha leoldalspárgázna egy vemhes igásló sztrádaszéles hátán. Arcról arca szemügyre veszi a gyülekezetet.
A mustra kölcsönös. Némi feszültség vibrál a levegőben.
Louis, a kettőhússzal fodrászoltam hajviseletű, nem épp jelentékeny alkatú akciózsaru felvont szemöldökkel megérdeklődi:
– Vesszük valami hasznodat?
– Lőni így is tudok – közli a viking.
Hása is közelebb húzódik, körbejárja hikomat ministránsomat. Látom a szemén, klasszikus ars poeticája jár a fejében, miszerint egy légtérben egy dögös pasas is elegendő. Mielőtt még kikezdhetné a nyomorú Zsötit, rámorranok.
– Vegyük át a leckét. Tettvágy feszeget.
– Azonnal – int le Hása. – Engem idegesít a pali. Hallottam róla egyet s mást. Nem szeretném, ha elcsellózná a jól kifundált akciót.
– Nem fogja – ígérem. – Nincs olyan állapotban. Megmondjátok neki, mi lesz a dolga, és ő azt szépen végrehajtja.
– Mit szólsz ehhez, Daniel? – firtatja Hása. – Nőd baromira védi a krapekot. Nem vagy féltékeny?
– Zsöti a társa – feleli a kérdezett. – Aligha imponálna bármelyikünknek is, ha inkább hátba árulná őt. Szálljatok le a srácról, örvendezzetek a passzivitásának. Szörnyen idegtépő bír lenni, ha éppen nem fájlalja nemesb szerveit.
– Na jó – sóhajt Louis, visszavonulófélben. – Az biztos, hogy szuszpenzorra nem lesz szüksége, mert neki az már eső után paraplé.
– Akartok velem verekedni?! – fortyan fel Bye.
– Ugye hogy ugye...?! – nyögöm. Visszanyomom a székre az emelkedő vikinget. – Ne ingereljétek, mert akkor rém veszélyes.
A kisebb és a daliásabb macsó, Louis és Hása egyaránt elfordul vigyorogni.
Wyne visszaveszi a szót. A vetítővászonra tereli figyelmünket. Megismertet a helyszínnel, tudatja a megközelítési módokat, részletezi a tervbe vett rajtaütést.
Utána a téglaarcú, kifent bajuszú, tudós-szemüveget viselő Borsetti következik, s mint főnök, hosszan eldiplomatizál. Ecseteli Grove emberéletekkel játszadozó hajlamát, cinizmusát, kegyetlenségét. Felhívja figyelmünket az akció során tanúsítandó önmérsékletre, et cetera.
Automatikusan kikapcsolok.
Cyden jár az eszem.
Gondolataim ijesztően nekrológízűek. Amikor felszedtem a manót, ő még meglehetősen alvilági figura volt. Akkoriban heveny üldöztetést szenvedett el valamelyik ellene ingerelt gengsztertársulás részéről. Eleinte azért segített nekünk a súgásaival – és tettleg is –, hogy megszabaduljon a hányattatásait okozó bűntevőktől. Azután valahogy mellettünk ragadt. Cégünk néminemű honoráriummal díjazza értékes információit. Sose firtattuk, amúgy miből él. Alapjáraton tartott igényeit tekintve még az is meglehet, beéri a súgonc-kasszából csurranó összegekkel, a gyakori ebéd- és vacsorameghívásokkal. Esetleg olykor-olykor az egymással konkurens bandák közt is jól jövedelmező füleseket terjeszt, ki tudja!?
Ami fényesen fontosabb: a manó hozzám nőtt, mint választott családtagom, fogadott barátom. Amidőn az amnéziától szöszös aggyal viszontláttam és nem ismertem fel őt, csípőből megsértődött, akárha elárultam volna. S mielőtt még az emlékezetem – Belloqkal, Ellával és Cyddel – visszatért volna, másodszor is mélyre csente magát a szívembe, akárcsak hitvesem és nevelt-nevelő leányom. Amiből arra következtettem, hogy már elsőre se nyúltam mellé velük.
A kitörő csatakészülődésre eszmélek. Naná, újfent déjá vu vesz elő, míg a rettenthetetlenek cihelődését szemlélvén, tereptarka overallt, lőálló mellényt öltök, fegyvert csatolok, és felszerelkezem a kapcsolattartáshoz, ellenfélzsibbasztáshoz és életben maradáshoz szükséges kütyükkel, ketyer ékkel.
Azután elhelyezkedem társaim oldalán a furgonban. Zsöti két helyet foglal mellettem.
Útnak indulunk.
Fél füllel hallgatom a köröttem kibontakozó eszmecserét. Legutóbbi közös kalandunk is szóba kerül, a külföldi nyaralásnak álcázott, majd tortúrává pokoliasult maffiózóvadászat, Wyne parancsnok kezdetben mulatságos, utóbb szinte mindenkit leterítő bárányhimlője, a goromba vérebek közül kiszabadított, élőholt Marcel.
Midőn Delgado ecsetelni kezdi Marcel vasárnap délutánra várható érkezését, élénk fülhegyezésen kapom magam. Cyd miatti kínomat némileg enyhíti a Daliának kinéző meglepetés fölötti, nem is leplezett örömöm.
Végül Louis különféle, középkorból átvett testgyötretési módszereket felemlegetve próbálja szavamat venni, miszerint tartom a számat a barátnőm előtt, és nem lövöm le Marcel belépő-poénját.
Úgy rémlik, Belloq is képes a titokőrző-szájzárra, mivel Dalia viszont-meglepetéséről egyikük se tud. Ünnepélyesen megteszem az elvárt némasági fogadalmat, elmélázván, vajon Marcel miként fogadja majd apasága hírét. Ám mert a locs-fecs pasasok kifejezetten dinasztia-alapítási célzatú letelepedésről szövegelnek, mindösszes aggodalmamat megtarthatom Cydnek.

 

 

Enyhe ámokfutásra késztető szél és ború jellemzi a délután időjárását.
A borússágot keveslem. Észrevétlenségünknek holdvilágmentes, mélységesen felhős éjszakai alkalom kedvezne leginkább.
A tópart felől surranunk a Grove-birtok szívében lévő aréna felé.
Indulás előtt Zsöti a torkára borított néhány fájdalombutító tablettát. Hála nekik, mostra visszatért a normál jármodhoz. Átszellemülő vonásai láttán egyenesen tesztoszteron-betöréstől tartok. Úgy fest, alig várja, hogy összebotoljunk egy-két marcona klónnal, vérszelindekkel.
A dús vegetáció jóvoltából konfliktus nélkül sikerül megközelíteni a gladiátorjáték színhelyének közelét.
Az őrségről gondoskodó klónok ezúttal a gyülekező vendégek körül helyeskednek. A közönség testi épségének megóvása érdekében elzárt kutyák a kennelükben csaholnak-bömbölnek. Mindettől még nem érzem magam biztonságban.
A nagyszerűek parancsa szerint az istálló-gladiátorszállás-klóntanya épületegyüttes tetejére kell feljutnunk Bye-jal. Ott senkinek se leszünk láb alatt, az eseményeket páholyból szemlélhetjük.
Midőn arrafelé kanyarodom, kiderül: a maréknyi pirulától felpezsdült viking agyát máris elöntötte az adrenalinból és tesztoszteronból sékelt, sajátos hormonkoktél. A fellépésükre készülődő, alaptalanul vidáman hangoskodó löncsjelöltek terméskőből emelt hajlékának lőrésszerű ablakai alatt Zsöti megcsöki magát.
Ő a talajszinten marad, mert harcolni akar, velem ellentétben nem hagyja magát félreállítani. Ugyanis, ha nem vettem volna észre, tetőre küldésünk pontosan erre irányul! A rohamosztagosok akarják learatni az összes babért, márpedig ő nem azért gürcölt az ügyön mostanétig, hogy a finisben hagyja magát felrugdosni a tetőre, passzívnak.
A fülébe csimpaszkodom, és a számhoz vonom azt, hogy jól hallja válaszomat: ha továbbra is ordít, tutira fel- és meg lesz rugdosva, méghozzá lábközileg, és csupán kezdetnek általam, mert majd az iménti üvöltözésére előseregellő különféle humanoid képződmények: klónok, herkulesek és kolosszusok folytatják a tipratását.
Azután nőileg összefoglalom az eddélig mondottakat, ekként szólván: kuss!
És belopódzunk az istállóba, hogy a szénapadláson át a tetőre hatoljunk.
A lovak kellemes társaságában, a kazalillatú melegben elvégzem a ránk testált feladatot.
Bye nem hajlandó bejönni velem a bokszokba, mivel ő idegen állatokban nem bízik, és erre jó oka van: ha kívánom, megmutatja a bal ülepén látható forradást. A mementót egy ismeretlenként megközelített csődör jobb hátsó patkója hagyta rajta, midőn gyanútlanul lehajolt mögötte, tavaly ilyentájt. Tehát bátran hajtsam végre a parancsot, ha nem kedvelem a drága életemet, ő majd őrnek áll az ajtóba, nehogy meglepjenek bennünket.
Ráhagyom a strázsálást.
A lovak egyáltalán nem berzenkednek ottlétem, közeledésem miatt. Megszimatolnak, némelyikük tartózkodóan, többségük barátságosan.
Az utolsó állásnál járok, amikor Zsöti rám pisszeg, majd a levegőre hasal, és fejjel előre a padlásra vezető létra tövében feltornyozott szénába fúrja magát.
Meghúzódom a babrált almáspej mellett.
Semmi különös nem történik.
A királyi lovásznak öltözött, fenemód elegáns lóápoló alkalmazott az istállóba támolyog, és fennhangon megérdeklődi: na mi van, virslinek valók?!
Mivel választ nem kap, de még csak megkacagtatnia se sikerül a kérdezetteket, csuklik egy ezermaligánosat, kibotorkál az ég alá, berúgja maga mögött az ajtót, és népies dalocskát gajdolva odébbáll.
Elengedem a paravánként magamhoz vont kanca kötőfékjét. Búcsúzóul a fülébe súgok néhány vigasztaló szót. Hiszi is, nem is.
A létrához sietek. A szalmabábuvá csinosult Zsötivel a sarkamban a padlásra kapaszkodom. Megkeresem a tetőre nyíló ablakot.
Azután elhasalok a kémény mögött, a gerincen, és szemügyre veszem az alant elterülő tájat. A távolban a hajdani filmstúdióból átalakított palota magasodik, körötte a Grove-villa kertjében megismert, kocka- és gúlaformára nyírott növények hasonképpen megalázott rokonai zöldellnek. Az épület előtti jókora parkolóban álló járgányok mellett az emberviadalra gerjedő meghívottak trécselnek, némelyek az aréna felé sétálnak, néhány kései vendég kocsija most kanyarodik a házhoz.
Megtekintem a Cyd által emlegetett mesterséges tavat, a közepén üzemelő, vízágyú jelleggel működő, procc fontánál, a felszín fölött körbe-körbe robogó műcápauszonyt, a gumi tengeralattjáró periszkópját, és a part mellett tollászkodó valódi, ám unott hattyúpárt. Továbbá az aréna irányába kanyargózó, márványlapokkal burkolt sétautat szegélyező, bástyacsipkésre farigcsált élősövényt, végül magát az amfiteátrumot.
A vérontás helyszíne alig nagyobb egy játszótéri focipályánál. Talaját homok és faforgács borítja. Az ováldad küzdőteret magas drótkerítés választja el a külvilágtól, valamint a két végen emelt, félkör alakú tribünöktől. A húszlépésenként felállított, toronymagas póznák tartják az egyelőre világtalan reflektorokat, némelyikre – kevéssel lejjebb – kamerát is szereltek.
Az ötven-hatvan fősre saccolt zártkörű gyülekezet hölgytagjai a délutáni alkalomhoz illő koktélruhákban pompáiknak, az urak többsége öltönyben, néhányuk kilovagláshoz viselendő szerelésben feszít a lelátókon elhelyezett karosszékekben.
A főhely, a császári trónus üreslik.
Grove késik, esetleg várakoztat, netán növesztő hormont töm magába a villában, hogy hirtelen szert tegyen a monstruózus karosszék betöltéséhez kívánatos – számottevő – hosszanti testtömegre.
Sarut, lábvértet, kurta szoknyát, mellpáncélt viselő klónok sürgölődnek a vendégek körül, tálcáról kínálják a frissítőt.
A meglehetős távolság ellenére is felismerem tar öszvérfejéről az aréna bejáratánál ácsorgó, egyetlen hajtincsét összeszalagozott Carfanót. A killerek diszpécsere nyugtalanul toporog.
Remélem, balérzet marcangolja kebelét, megalapozott. Idáiglan büntetlenül űzött aljasdad játszadozásainak vége közelg. S ha nem lesz képes élve, egészségesen és porcikáról porcikára hiánytalanul előadni Cydet, földi pályafutását is bevégzettnek tekintheti. Mert akkor miszlikbe szaggatom a közvész-idiótát.
Jóllehet, e gondolat ellentétes a törvénnyel, általában a világnézetemmel, viszont sátánian passzol Cyd-hiányos hangulatomhoz, manóelvonási tünetegyüttesemhez.
Hátrasandítok Bye-ra.
A mögöttem lapuló viking megest a nőfaló-kék tekintetet villantja rám.
– Kérdezd meg, jól látok-e – súgja.
– Nos?
– De mennyire! Totálképem van a cseles kis fenekedről.
– Majd félidőben helyet cserélünk – felelem.
– Mindketten rosszul járnánk. Az én seggem tök lapos, bár acélkemény. Nem érdemes bámulni, bele kell markolni.
– Nem fáj semmid? – érdeklődöm.
– Nem, zsibbadt vagyok. Eszembe jutott egy sráckori emlékem. A téli szünet utáni órán dogát írtunk, ki-mit lelt a karácsonyfa alatt? címmel. A következő választ írtam: a papámtól villanyvasutat kaptam, a mamámtól idegsokkot.
– Te, Zsöti! – szólok. – Az ilyesféle emlékvillódzás a halál előtti minutára jellemző. Dugulj el, hogy tovább élj!
Kissé előrébb kúszom a kúpcserépsoron. És persze a magaslati megfigyelőhelyről se sikerül kifürkésznem a nagyszerűeket. A mimikrivirtuóz Wyne-ék észrevétlenül elrejtőztek. Mostélig semminő fiaskó nem történt. Ami azt jelenti, hogy sikeresen körbezárták a területet. Innen Grove, Carfano, klón és bűntárs meghívott nem távozhat leplombálatlanul. Nincs kiút, se a tó, se a parkoló kocsik, se más irány felé.
A fejemre illesztett rádió egyet se sercen.
Szemközt, a villa sarkánál felbukkan a lóvonta bonszájcsászár.
Legutóbbi találkozásunk óta nem nyurgult meg – sajnálatosan –, a szépízlésével se foglalkozott. Habos tógát, babérkoszorút, bőrszíjas sarut visel. Könnyű kocsin ül, kétfelől egy-egy tetőtől talpig láncvértbe szíjazott kolosszustól övezve. A harmadik megvasalt titán hajtja a túlterhelt lovat.
Grove ekként gördül színre. Éppen jókor: már kezdtem volna parádésan megőrülni. Fogata az arénába kanyarodik, sétatrappban megkerüli azt, majd középre gurul, és megáll.
A megjelentek tapsától kísérve a kis néró mikrofont ragad. Megvárja, míg elcsitul az éljenzés.
Ő torkot köszörül, én fület.
– Drága vendégeim! Mindnyájan nagyon vártuk a tavaszt, a játékra alkalmas időjárás beköszöntét. Ezennel kezdetét veszi ez évi második, minden eddiginél káprázatosabbnak ígérkező szórakozásunk. A meglepetésszámmal bővített műsor végeztével szeretettel várom önöket a házamban rendezendő vacsorán. A lakomát követő kávézás közben megtekintjük a gladiátormulatságról készült filmet, természetesen most még csak a vágatlan, nyers musztert. Érezzék jól magukat! Remélem, ez a kis szellő nem zavarja meg kiváltságos élvezetüket!
Majd én megzavarom!
Grove az ölébe engedi a mikrofont. A rogyadozó ló nekifeszül, és kivonszolja a kocsit az arénából. A lelátó tövében megtorpan, majd megkönnyebbül, midőn mindhárom utasa a földre kecmereg.
A nérócska felcsippenti tejszínhab tógája szegélyét, és felgurul – az ő esetében a felfelé gurulás nem nonszensz! – a trónusához. Helyet foglal a díszesen faragott, soknyi aranyfestékkel ékített karosszékben.
Szintén tógás, vézna szolgája zsámolyt tesz rövidke lábaihoz, majd virágokkal teli fonott kosarat tart elé.
Grove a szegfűk, íriszek és liliomok közé markol, és fenségesen aláhinti azokat a lelátón ülő közönségének.
A körös-körül elhelyezett hangszórók fanfárjelére megkezdődik a bizarr fieszta.
A jelmezes, fegyveres halálraítéltek mit sem sejtő lelkesen az arénába özönlenek, és felsorakoznak egymás mellett.
A túlélésre kiképzett három kolosszus egyike zsákkal letakart alakot taszigál eléjük.
Elgáncsolja a vaklászó foglyot, ráteszi mázsás jobb lábát, és rejtett mikrofonjába üvölt:
– Öljétek meg!
Ezzel lerántja a darócot a prédáról.
A megölendő talpra szökken.
Szíjas saruban, fényes lábvértben, páncélozott ágyékkötőben, kezében egy szál görbe-kurta karddal, szétvetett lábakkal megáll a hasonsorsra szántakkal szemközt, és hüvelykujja élét hanyagul elhúzza ajkai előtt.
E mozdulatáról ismerek rá.
Izgulatomban csaknem leszökkenek a háztetőről.
Cyd!
A manó él!
Rádióm néma.
Mi van a nagyszerűekkel?!
A kolosszus visszavonul. Bezárja maga mögött az ajtót.
Néhány másodpercig várakozik, majd látványosan végigsuhint kardjával a drótfonaton. Nem csupán látom az áram alá helyezett kerítésből kicsapó szikrákat, azok sziszegését is hallom a hangszórókból.
– Öljétek meg! – ismétli a kolosszus.

 

 

A petárdázósan megsisteregtetett kerítés örömteli tapsolásra ösztönzi a közönséget.
Nem hallhatom, mi történik mögöttem. Tartalék érzékszervem – talán a hetedik – mégis hátrafordulásra késztet.
A legjobbkor.
Azt kell látnom, hogy a viking fölött egyensúlyozó klón lesújt a stukkeraggyal.
Szemlátomást nem először, hiszen az ütlegelt máris ájultnak látszik.
Azután laza lábmozdulattal legördíti a korpuszt a tetőről, és rám szegezi a fegyvert.
Zsöti halk puffanással landol néhány méterrel lejjebb, a fal mellé tornyozott szalmabálákon.
– Fordulj meg! – parancsolja a fickó.
Kötéltáncos tartásban áll a tetőgerincen.
Alulnézetből széltében-hosszában óriásnak rémlik.
Eszembe jut egy óvó mantra, de elrebegésére nincs idő.
Lóhalálában nyargal át agyamon a gondolat: felfedeztetésünket a hangoskodó Zsötinek köszönhetjük. Ezen se bosszankodom a kelleténél tovább.
Megfordulok, utasítás szerint. Bár a kísértés erős, meg se próbálom elővakarni hónom alól a stukkert.
Háton fekve várom, mit lép a lábam hatósugarán kívül magasodó, önelégült vigyorú klón.
A lelátókon elül a tapsvihar. Megest harsonaszó hallszik.
– Gyere! – szól a golfpálya fejű, hívogató integetéssel is értésemre adván, mit vár tőlem.
Felülök.
Fenéken csúszkálok előre, azt mímelvén, szerfelett szédülök.
A pasas beveszi tériszonyomat. Lazít a tartásán. Lassan hátrál a tetőre nyíló ablak felé.
Viszonzási reflexem egyre erősbödik. Muszáj kölcsönössé tennem a nekem okozott rosszízű meglepetést.
Szerfelett dagadtnak érzem magam a mimikri-overall alá öltött golyóálló mellényben. Centiről centire, meg-megbillenve óvakodom a pasas felé.
Gyengeségből akármennyit elhisz nekem, a nőnek, miként a legtöbb férfi. Át se fut az agyán, hogy ha valóban ennyire iszonyodnék a mélységtől, aligha itt lel rám, a tetőgerincen.
Mind sűrűbben pillantgat a háta mögé, a lejárót figyelvén.
Éktelen füttykoncert tör ki a közönség soraiban.
Bár emészt a kíváncsiság, mi okozza az elégedetlenséget, nem fordulok az aréna irányába.
A klónra koncentrálok.
A fickó eléri az ablaknyílást. Integet, hogy mozogjak. Szeretne előreengedni.
Előadom a nagyjelenetet. Letámasztom a tenyeremet, ájuldozást színlelek, hátraejtem a fejem.
Megrúgja a cipőm orrát, hogy visszavonzza figyelmemet.
Felnézek, de nem rá, hanem mögé meredek, rémülten.
A trükk bejön.
A flótás váratlan támadástól tartva megpördül.
Stukkere csövét elfordítja rólam.
Szélsebesen fegyverre kapok.
Megcélzom a pasast.
Majd értetlenül bámulok eldőlő teste, elejtett pisztolya után.
Hiszen még nem is lőttem!?
A klón elterül a tetőn. Lába az ablaknyílásba akad, és ilyképpen fenntartja őt néhány pillanatig.
Négykézlábra vetődöm. Loholvást a testhez kutyagolok.
Ekkor már sejtem, hogy a láthatatlan mesterlövész, Rühl működött valahonnan.
A vállon lőtt, az ütés erejétől leterített fickó ép bal kezével a karomba markol.
Megkapaszkodik bennem, hogy ne csússzon tovább. Vagy azért ragad rám, mert szeretne magával rántani.
Nem érek rá cselgáncsozni vele.
Határozottan lefejelem a klónt.
Koponyám ütését megtoldom a fegyveragyéval.
Azután a nyílásba tuszakolom az ájultat.
A hatalmas szervezet zizegve landol a padláson felhalmozott szalmában.
A lejárót kikerülve továbbmászom, majd újfent lehasalok a kúpcserepeken.
E szögből a tetőablakot és az arénát is szemmel tarthatom. Még egyszer nem érhet meglepetés. Körülnézek, de változatlanul nem is sejtem, merre lehet Rühl.
Mégiscsak elrebegem a védőmantrát.
A füttyögés nem csillapszik.

 

 

Cyd és a gladiátorok tisztes távolból méregetik, kerülgetik egymást.
Az elégedetlenkedő moraj a manó kinézetének is szólhat. Ami azt illeti, valóban nem heroikus alkat. Egyik lába se egyenesebb, se hosszabb a másiknál. A páncélozott bugyogó kifejezetten előnytelen viselet számára. Fedetlen mellkasa, hasfala se látványosan szelvényezett, izomzata inkább diszkrét, semmint kérkedő.
Mozgása egyenesen trampli.
Burleszkfiguraként lépdel, oldalaz. Ha valamelyik ellenfele túlsággal megközelíti, ijedtében a levegőbe szökik, és csak a földet érés után kezd el szaladni támadója elől.
Csetlik-botlik, átesik a kardján, elejti azt, majd a pengénél fogva kapja fel. Megvágja az ujját, kínjában fél lábon szökdécsel, bibijét beszopva.
Azután versenyt fut az elvesztett fegyverért, és a vele egy időben odaérkező gladiátort felborítva megszerzi azt. Örömében páros lábbal ugrándozik, cserlsztonozik, guggolós kardtáncot jár.
Teljesen őrült.
Elvigyorodom.
A méltatlankodó közönség nem ismeri Cydet. Nem tudhatják: a manó játszadozik. Azt viszont tévedhetetlenül érzékelik, hogy nem és nem akar harcolni.
Grove megmarkolja mikrofonját, és beleüvölt.
– Mi lesz már, gladiátorok?! Kapjátok el a szöcskét!
A manó megdermed táncoltában.
Lassan felegyenesedik. Figyeli a körötte kialakuló, egyre szűkülő gyűrűt.
Igazítok a fejhallgatón. Nem létezik, hogy a nagyszerűek nem kommunikálnak. Rázogatom, körmömmel kopogtatom a jármot és tartozékait.
Semmi se történik. Az éterben – ha van – süket csend honol.
Miért nem támadnak, lépnek már valamit?!
A kilenc herkulessé pumpált fickó bekeríti Cydet.
Megest előveszem a mantrát.

 

Attól még, hogy orvos vagy,
beteg is lehetsz.
Attól még, hogy bíró vagy,
bűnös is lehetsz.
Attól még, hogy ember vagy,
boldog is lehetsz.

[Fodor Ákos]

 

A manó rémülten ugrál a körben. Méteres szökellésekkel fel-felbukkan az izomtornyok feje fölött, majd eltűnik köztük, és újra megmutatja magát.
A bámészkodók felhagynak a füttyögéssel. Szórványos nevetés hallszik.
Cyd, mielőtt még kardnyújtásnyira megközelítenék, két kézre ragadja fegyverét, és diszkoszvető módjára pörögni kezd.
A gladiátorok visszahátrálnak néhány lépésnyit.
Ekkor a manó megrohamozza egyiküket, s az félreszökken, kiereszti őt a gyűrűből.
Összeverődik néhány tenyér.
A mikronéró nem értékeli a műsort. Mesmeg mikrofonra kap, és elüvölti magát.
– Kurt!
A szólított, az egyik vasba szíjazott kolosszus, legott megjelenik a kerítés közelében ácsorgó lovas fogat mellett, és feltekint urára.
– Így készítetted fel a szöcskét? – dörren Grove a magasban. – Neked ez harcos?!
Kurt csüggedten megvonja a vállát, és a vértjére csippentett mikrofonhoz hajtja fejét.
– Azt hitte, hogy én majd a szarból palacsintát sütök?! – szól tiszteletlenül.
Ezenközben Cyd fel-alá futkos a küzdőtéren, sarkában a kifulladt gladiátorokkal.
Egyszercsak hirtelen megtorpan. Lehajol, felkap valamit a forgácsból, messzire eltartja magától, úgy szemlélgeti a leletet.
Aztán ráharap.
Végül széles ívben a háta mögé hajítja a fényes kacatot, mint értéktelent.
Észreveszi a nyomába érő herkulest.
Szembefordul vele. Bal karját elegáns vívóstílben, en garde!-ot kiáltva a háta mögé hajlítja, s a jobbjában tartott karddal hadonászva, szurkálódva előrecsörtet pár lépésnyit, majd váratlan, másfél méteres ugrással elemelkedik a talajtól. Visszaérkeztében megfordul, és apró, ám igen gyors léptekkel tovaporzik.
Nyílt nevetés, dörgő taps a jutalma.
Már nem vigyorgok.
Cyd húzza az időt. Halálát odázza.
Menekülni képtelen. Tud a kerítésben áramló delejről.
Ittlétünket nem sejti.
Feltérdelek, babrálok az adóvevőn.
Reccsenést, sercegést hallok.
Azután megint semmit.
Grove válogatott sértésekkel illeti gladiátorait. Felemlegeti mindama jót, amit értük tett. Ócsárolja képességeiket, úgy általában a férfiasságukat. Adottságaikat összeveti a közöttük bogarazó paprikajancsiéival.
Eléri célját.
A harcosok istenigazából megrohamozzák a manót.
És az lót-fut, pattog, szökdécsel, tegnapi tetemállapotához képest csúcsformában.
Bárhányszor kicselez valakit, csúfondárosan bip-bipeg, mint a gyalogkakukk.
És mert a hasához előrehajolva teszi ezt, úgy sejtem, a kis néró játékainak új vívmánya – a koncertmikrofon – az ágyékkötő korcán leledzhet.
Tovább piszkálom a rádiót.
Végre, a beállítotthoz képest számos frekvenciával odébb, meglelem a nagyszerűeket.
– Csakhogy! – sóhajt Wyne. – Isten hozott. Mi van Bye-jal?
– Kómázik – jelentem. – Mi lesz Cyddel?
– Mindjárt lecsapunk.
– Mire vártok?! – fortyanok.
Talán felel, talán nem.
Fejhallgatóm megint elnémul.
Dühömben a közelben meredező kémény oldalába öklözök. Neki nem fáj.
Visszahasalok, könnyeket ejtek, elmotyogom kedvenc mantráim egyikét.
A fürge manó megsérül az egyik herkules kardjától.
Azután újabb vágást szerez a combjára.
És bepöccen.
Felhagy a menekülő taktikával. Támadásba lendül.
Kiszemeli a legveszedelmesebben felfegyverzett fickót. Addig-addig szemfényveszt körötte, mígnem elszerzi tőle a lándzsáját.
Két kézre kapja azt, akár egy botot, és vadul suhogtatja, forgatja. Mire az eredeti tulajdonos észbe kaphatna, eszméletlenül heveredik a manó lábai elé.
Cyd a momentán dívó stílre ügyet se vetve, vagy azt gúnyolva, az arénába lopja az általa űzött keleti küzdősportok szellemét. Vijjogva, rikoltozva, akrobatikusan botozza ostromlóit.
Ördögien forgatja a lándzsát. Újabb gladiátor terül a forgácsra.
Egyszerre hárman rontanak rá.
Előbb menekülőre veszi a dolgot, majd váratlanul visszapördül, és sorra kiüti a kardot a herkulesek kezéből.
Azután elszökdécselget körülöttük, virtuózan terelgetve az elbizonytalanodott fickókat. Egyenesen az oda érkező harcosok pengéi elé.
A kardtulajdonosok és önmaga között tartja a fegyvertelenné tett gladiátorokat. Néhány percig egymás körül táncoltatja őket, majd erre is ráunván, követhetetlen sebességű mozdulatokkal lecsapja a fedezék tagjait.
A négy fegyveres utána ered.
Cyd oldala és lába erősen vérzik. Talán benarkózott, vagy transzba hergelte magát, tegnapi és újdonat fájdalmaira közömbösen, tiszta erőből rohangál a manézsban.
Hirtelen ötletnek engedve felkap egy gazdátlan kardot. Megkísérli lenyelni azt.
Hátrahajtott fejjel forgolódik a tátott szája fölé tartott pengével. Tapsot, bátorítást remél.
Kardnyelő produkciója nem arat tetszésvihart. Vállat von, felhagy vele.
Amúgy is űzik, rohangál tovább.
Kergetői esélytelenül futkároznak utána. Megpróbálnak elé vágni, de hozzá képest nem eléggé fondorak.
A hangszórókból lihegés, szitkozódás, dühmorranások hallatszanak.
A közönség újfent fütyülni kezd.
Ekkor Grove besokall.
– Kurt! – ordítja. – Menj be, és segíts elintézni a fickót! Ne hozz rám szégyent!
A kolosszus csörgő vérttel földig hajol.
Pattint az ujjával, mire a fuser császár felőli lelátó alól két rövid szoknyás alkalmazott nyargal elő.
Egyikük zárt sisakot nyom az óriás fejére. Spiccre magasodva kapcsolja be az állszíjat.
Társa kardot csatol a humanoid monstrum oldalára, hálót és háromágú szigonyt ad a kezébe.
A tribün mélyéből előbukkanó harmadik fickó a felmeresztett hüvelykujjával előrebökve okét jelez: pihen a delej, a hóhér bemehet.
Kurt az arénába csörtet.
Kísérletet teszek a kapcsolatfelvételre. Végül szenvedélyesen Zsöti után hajítom az avét rádiót.
Cyd a kolosszus elé szalad. Ölelésre tárt karral, táncléptekkel, mintegy szeretettelin.
Midőn megközelítik egymást, kiismerhetetlenül hadonászni kezd a karddal, s cikcakkban fut tovább.
És ahogy eltávolodik a megzavarodott óriástól, az kénytelen felfigyelni arra, hogy átmetszett szíjú vértdarabjai egyszerűen lemállanak róla. Előbb a mellvért hull a porba, majd az apraja.
A lecsupaszodott keblű és combú kolosszus dühödt szörnyüvöltést hallatva a manó után veti magát.
Cyd megfordul. Magasba lendíti, lóbálgatja – és mert ez se riasztja vissza hóhérát –, elhajítja a lándzsát.
A tolldíszes dárda suhogva tovaszáll.
A megtorpanó, majd félreszökkenő kolosszus saruja mögött fúródik a földbe.
A gladiátorok hátba támadják a robusztus szervezetre koncentráló Cydet.
Ő megszokott harcmodorában szembeszáll velük.
Szamurájvívás közben szem elől téveszti a viharosan közelgő biomozdonyt.
És a kolosszus rádobja a hálót.
Lábujjhegyen lélegzem.
A manó képtelen kitérni.
A háló ráborul. És ő belegabalyodik, és elbotlik benne.
Amikor elterül a földön, a kreatúra döfésre emelt szigonnyal megáll fölötte.
Grove trónusa felé pillant. Vonásait elfedi a sisak, ám biztosan vigyorog.
A mininéró mutatja, de hangosan is közli döntését:
– Halál reá!

 

 

Igen lengően beintek.
Stukkeremmel célba veszem a lesújtani készülő kolosszus háta közepét.
És a gigapasas – számomra is meglepetésszerűen – összerándul a várakozásteljes, síri csendben. Megroggyanó térddel dőlni kezd, majd leomlik.
Szakasztott úgy, miként az imént a tetőklón.
Megest nem tudom, ki lőtt és honnan.
A csend sűrűsödik, táblásodik.
Egyszerre csak felmorajlik az égbolt.
És felüvölt egy fecsegráf.
Sztentori hang tudatja az egybegyűltekkel, minő magaviseletet vár el tőlük a továbbiakban a rendőrség.
A nyomaték kedvéért terepszín ruhás, fekete maszkos, dermesztően felfegyverzett kommandósok özönlik el az arénát és a lelátót.
A mennydörgés helikopterekké testesül.
A gépek nyitott ajtajában ülő marconák elrettentő sorozatai körbeporozzák a küzdőteret.
Kaotikus lárma hasogatja agyamat. Sikítozás, fegyverdörgés, rotordübörgés.
A pokoli zajból is kihallom a riadt lovak nyerítését.
Leszáguldok a tetőről. Átgázolok a tetszhalott klónon, a lábaim alatt süppedező, vastag szalmarétegen. A létrát mellőzve az istállóba vetem magam.
Egyenként eloldom és a kötőfékjüknél fogva rohanvást a szabadba vezetem a lovakat.
Az utolsónak maradt kanca hátára lendülök. A korábban ráerősített vezetőszárból kantárt eszkábálok, és a paripa jóindulatára bízom magam.
Először is elnézünk az épület mögé.
A kómájából fellármázott Bye a bálarakás tövében pörgölődik. Talptól fejbúbig egyenletesen szalmával bontottan, két kézzel markolássza zúgó koponyáját. Jócskán zavarodottnak tetszik.
Látván, hogy életben van – végtére, ez is élet –, sorsára hagyom a kergézőt.
Igaz örömömre az almáspej zabla nélkül is működik.
Sarkam ösztökélésére futásnak ered. A terméskő épület végénél a kanyart is beveszi.
Elügetünk az aréna felé.
Útközben találkozunk lótársaival. Néhányuk hátán az én társaim ülnek – ezért kellett szélnek engednem a paripákat –, és a szilajul menekülő klónokat kergetik.
A tribünnél teljes a téboly.
A pánikgerjedt vendégek, a személyzet, a kolosszusok és a gladiátorok is a zsarukkal tusáznak. Ki csupán verbálisan, ki tettleg.
Cyd is a pokoli forgatagban vív.
Midőn odatoppanok, Kurt II. talpig vasban a fogatra pattan, és vágtára szólítja fel a lármától rémüldöző heréltet.
És mielőtt felfoghatnám, mielőtt bármit tehetnék, stukkert ránt elő a kocsiból.
És közvetlen közelről mellbe lövi a gyeplőért kapó Belloqot.
Daniel lehanyatlik.
A ló elszáguld a kolosszussal.
A fogat átgázol egy futó polgáron.
Megbillen, de nem borul fel.
A szárba csimpaszkodó Kurt II. eszement lövöldözéssel távolodik az események sűrűjéből.
De nem előlem.
A kanca nyakára hajolva árnyékként követem a kreatúrát.
Talán nem is Belloq nyúlt a gyeplőért. Bárki lehetett a fekete maszk mögött.
Akárki volt is az, sarkamat a pej oldalába vájom.
Magunk mögött hagyjuk az istállót, a tópart felé száguldunk.
Kurt II. eldobja kiürült fegyverét. Kardot ránt, azzal hadonászik maga köré.
Megközelítem kocsiját, majd mellé zárkózom. Pengetávolon kívül maradok.
Szörnyű arc mered rám. Gyűlölettorz vonások, betonszürke szempár, véresre harapott száj, ácskapocs áll. Dülledt nyakizmok.
Összeizzadunk a kancával.
Tudom, hogy a parton bezárul a csapda. A kolosszus a vízizsaruk karjaiba fut.
Nem számít.
Eszehagyottan loholó klónokat hagyok magam mögött, az őket hajszoló lovas és gyalogos társaimmal együtt. Lövések robajlanak köröttem.
Nem hiszem el. Légiónyi földi, égi, vízi zsandár nem állíthatja meg ezeket?! Szembeszállnak, kiutat keresnek, öldökölve, bármi áron!?
Szép új világ.
A mellbe lőtt kommandós biztosan golyóálló mellényt viselt.
És ha a mellény nem állta a golyót?!
Volt már ilyen.
Mellénye, golyója válogatja.
Megmarkolom a stukkert. Vajon a kolosszuspáncél lőhatlan-e?
Kipróbálom, többször is.
A füle mögött eldördülő lövések ágaskodásra késztetik a kancát.
Mire megnyugtatom, és négylábas jármodra bírom, a fogat eltávolodik.
Azután a kocsi elé fogott, hajtóját elveszített ló lelassul, ügetésre vált, majd megtorpan egy bokornál, és harap belőle.
A földön heverő, moccanatlan Kurt II. mellé léptetek.
Hason fekszik, vért csepegtet a talajra.
Nem látok nála fegyvert.
Nem ad életjeleket.
A tajtékos szájú pej megszimatolja a testet, és horkantva hátrább lép.
Lecsúszom a hátáról.
Két kézzel fogom a stukkert.
Különféle filmekre gondolok, amelyek végkifejletében akár harmincszor is felpattan a számosszor lelőtt, felnégyelt, bedarált, elütött, felrobbantott és eldózerolt főgonosz, mint namégegyszer-keljfeljancsi.
Ha ez a monstrum felkelne itt nekem, ha e vadbaromi méretű szervezetet nem fogja a golyó, mitévő lehetnék?!
Valaki sípol a közelemben.
A tüdőm.
Ragyogóan hallom, annak dacára, hogy egy helikopter billeg fölöttem. Rotorszele a hajamat, a ló sörényét, a környező bokrok leveleit borzolgatja.
Az idegesedő kanca kötőfékjéért nyúlok.
Ama pillanatban, midőn a pej félreugrik, és engem is magával ránt, a tőrrel hadonászó kolosszus a hűlt helyemre veti magát.
Na ugye?!
A magasból golyók porzanak alá.
Kurt II. összerándul, tétován csápol kettőt a karjával, és visszaheveredik a talajra.
Úgy fest, nem mozdul többé.
A helikopter odébb lódul.
Átölelem a ló nyakát. Verítékes, jó szagú, forró, eleven fejéhez simítom az arcomat, és végre elbőgöm magam.
Azután a hátára lendülök, és megkérem, vigyen vissza: hadd tudjak bizonyosat.
Szorult torokkal, dübörgő szívvel, zsigerig görcsben ügetek az aréna felé.
Lövöldözés nem hallszik már, további menekülőkkel se találkozom.
Kitört a béke.
Győztünk.
Megint elsírom magam.
Hasamra szorítom a tenyeremet. Belső szerveim hullámvasutaznak.
Az istállónál a kótya Bye kóvályog elém.
Nem ismerünk egymásra.
Elléptetek mellette.
Tipegésre bírom a lovat.
Hadd tartson minél tovább a remény.
Hátha nincs is semmi baj. Mindenki ép, sértetlen.
Az aréna mellett zsupmobilok sorakoznak. Hátrabilincselt kezű alakok lépdelnek a kocsikba, illedelmesen.
Szirénázó mentő érkezik.
Megállítom a pejt.
Még egyszer nem élem túl azt a rettegést: a műtő előtti várakozást, az intenzív szoba prüttyögő hangjait.
Akkor se, ha neki sikerül.
Lehunyom a szememet.

 

 

– Mi lelte a rádiódat? – kérdezi, megérintvén a szárat szorító kezemet.
Daniel Belloq. A Mogorva.
Felnézek.
Aggodalmas arccal áll mellettem. Lesegít a lóról, megtart talpon.
– Kit lőtt le a kolosszus? – suttogom.
– Patrickot fektette meg az elefántrúgással. A lőhatlan ködmön bírta a golyót, de Wyne enyhén behorpadt alatta. Még most is nehézlégzik.
Nem szólok félelmemről. Arcom árulkodik.
– Közülünk senkinek sem esett baja? – nyögöm fellélegzőn.
Belloq magához ölel.
– Az a virtuóz tragédia, amelyikben senki se hal meg – feleli.
Az almáspej félrevonul fűszálakat harapdálni.
Megpillantom a közelgő Cydet.
A patakzóan vérző manó magas térdemeléssel rohan, két mentőápolóval a sarkában.
Elévetem magam.
Elsősorban két kézre ragadom izzadság- és pormázas arcát, s elborítom szenvedélyes csókjaimmal. Másodsorban nem hagyom, hogy elfusson a felcserek elől.
– Mi van?! – hörren rökönyödötten. – Mi ez a smárorgia? Nem szoktál te ennyire pusszogni!? Halálhíremet költötték?
– Sírékonyra izgattam magam érted – panaszlom. – Dalia is álmatlan, amióta eltűntél.
– Helyes, továbbra is a barátaim lehettek, ha attól vacogtatok, hogy földöglök nektek! Mit akarnak ezek?! – mered rosszallóan a karját markolászó ápolókra.
– Bízd rájuk magad. Összevarrnak, mielőtt kibuggyan a beled.
Cyd a medencecsontja fölé ívelő, nézni is rút hasi sebére tekint, és vállat von.
– Ami itt kikandikál, az a lépem, vagy a zúzám. A lejjebbi meg a lovaglóizmom. Mostanában úgyse kívánom hasznát venni. Máskülönben nem varratás, kórház, proszektúra kell nekem! Egyébként is, kettőn áll az eutanázia! Én speciel nem akarom! Inkább hozzatok tíz kiló libamájat, mielőtt ráncosra fogyok! Igen, őrületes libamájorgiára vágyom! Amúgy adhatna valaki egy prémesebb kabátot, ha lehet, fűtöttet, mert csak hűlni jár belém a lélek!
– Főként a vérveszteségtől fázol. Kössünk kompromisszumot – mondja Belloq. – Elmész a mentősökkel, tűröd a befoltozást...
– De semmi transzfúzió, infúzió, konfúzió...! – alkuszik közbe a manó.
– Nemsokára érted megyünk – veszem át a szót. – Dalia is látni akar. És hatalmas sörgiát csapunk!
– Jó – hagyja rám. – Velük tartok, ha adnak gyorsan egy kábító oltást. Mint tudjuk, kétszer ad, aki gyorsan ad, viszont én háromszor is elfogadom! Tán még a narkózisba is belemegyek. Nem panaszképpen sírok, de piszkosul fáj ezem-azom.
A mellette álló felcserbe karol, vagy inkább rátámaszkodik.
Távolodófélben még hátrakiált a válla fölött.
– Aztán két órán belül váltsatok ám ki a sintérektől! Addigra épp megint fitt leszek. Meglátjátok, pitbullt, murénát lehet majd fogatni velem!
Elvezetik előttem a hátraplombált kezű Carfanót és Grove-t.
A kis néró észrevesz. Lecövekeli magát, és addig rikácsol a körötte álló egyenruhásokkal, mígnem azok hozzám kísérik.
– Ott volt?! – rivall rám eltorzult vonásokkal. – Látta?!
– Miről beszél? – kérdezem.
– Mi másról, mint Myra és Sfinx esküvőjéről?! A fene nagy esemény az újságokba is bekerült!
Bólintok.
Bólint ő is, fenyegetően.
– Meg fognak dögleni! Nem a tőlem ellopott varázsmedáltól, hanem a haragomtól! Elpusztítom őket! Kisemmiztek, lejárattak, a nyakamra hozták magukat! Én nem bocsátok meg! Én nem! Myra és Sfinx máris hulla! Előlem még korrupt rendőri segédlettel se lehet elbújni! Jegyezze meg, amit mondtam!
Végignézek félrecsúszott babérkoszorúján, elmocskolódott tógáján.
Eszembe jut a meztelen királyról szóló mese.
Leveszek Grove válláról egy elhullott babérlevelet, és a hátam mögé ejtem.
– A ruhában nincs császár – szólok.
– Ember perverz, Isten végez – dünnyögi a mellénk lépő Fresson.
Grove nem akar menni, még átkozódna. Két egyenruhás kétfelől a levegőbe emeli, és a zsupmobilhoz vonszolja a kis nérót.
– Na, bontás, fiúk! – kiáltja Delgado.
Azután telefont ragad, és megbeszéli az állatvédőkkel az ótvar ketrecekben nyomorgó medvék, oroszlánok sorsát. Szót ejt a többi hátrahagyott élőlényről: lovakról, vérebekről.
Rühl Fressonhoz fordulok.
– Te hangtompítóztál?
– Muszáj volt, hiába szólongattunk, hogy ütik a Zsötit a hátad mögött, és mindjárt téged is pépesíteni fognak.
– Bekaputolt a rádióm.
– Nekünk is betett néhányszor a technika ördöge. Majdnem taccsra ment az akció.
– Ennyit a huszadik századról – hallat rekedtes sóhajt a sápadt, enyhén szólva rozzant tartású Wyne. – Muszáj lelépnem. Kicsit pirosat köpök.
A homlokomra csapva Delgadóra bámulok.
– Hívd vissza Brigitte Bardot-t! Zsöti sorsáról megfeledkeztünk!

 

 

Ígéretünkhöz híven – hajszálra két óra múltán – kiváltjuk a kórházból és hazafuvarozzuk az összefércelt, szótlanná injekciózott Cydet.
Miután ágyba dugjuk, Dalia leül mellé, betakargatja a nyöszörgőt, és elküld bennünket.
– Majd én gondját viselem. Vele maradok, amíg szükséges. Ti meg se álljatok a hálószobátokig. Fabrikáljatok kisbabát.
– És a tíz kiló libamájam?! – motyogja kábán a manó. – Na és a sörgia?!
– Megtartjuk vasárnap este, addigra rendbe jössz – mondja Belloq. – Nyolckor, a Zöld Dzsinnben. Ott lesz az egész csapat, plusz Donald, Quasimodo és Laco. Dalia, nektek is ott a helyetek!
– Oké – bólint a titkos terhes. – Nyolckor már ráérek. Viszem Cydet.
A kocsiból felhívom Bye-t.
Zsöti kásás hangon közli, az imént gipszelték be a lábát a baleseti ambulancián.
Valaki rámorran a háttérből, mire akadozó nyelvvel helyesbít: tévedett, a lábának kutya baja, koponyacétén volt. Diagnózisa: agyrázkódás. Ne örüljek, enyhe lefolyásúnak ígérik, már nem is hány sugárban, és csak kevéssé szédül, de holnap otthon marad, nem güzüli magát brigantikkal: huszonnégy órás hanyatt fekvést vett tervbe.
Különféle jókat kívánva elbúcsúzom tőle.
Otthon két meredt szempár fogad bennünket.
– Még alig sötétedett be! – hördül Martin. – Mit kerestek ti itt?
– Megérkeztünk – tudatom hanyagul.
– És ma már nem is mentek sehova? – hitetlenkedik Ella, vállán a mosakvómán, csinosra nyaldosott Chi-Chivel.
– Mára végeztünk – közli az apja.
– Az nem lehet – kaffan öcsém. – Kismillió bűnöző rohangál szabadlábon. Ki rivall rájuk ma éjjel, miszerint: fel a kezekkel, talpakkal! Különben akármilyen korán jöttetek, mégis lekéstetek a mai attrakciókat! Roy és Jarmina ma szakítónapot tartott, ami szerintem pont esedékes volt, harminchat órával az esküvőjük előtt. Roy álló délután Jarmina uszályos ruhájában bendzsózott az ablak előtt, hogy kiengesztelje haragvó aráját. Aki mellesleg azért bántódott meg, mert Roy örökösen a hintaszékben dekkol, sose hajtja vissza a vécéfedelet, középről kezdi kinyomni a fogkrémet a tubusból, és bivalyosan feredőzik, miáltal folyton dugulásuk van a fürdőszobában. Ja, és tegnap véletlenül ránézett valami lányra, és bár csak fél szemmel, Jarmina azt mondta: vége, nincs bocsánat! Szóval eléggé cirkuszosak voltak egész nap. Estére Roy már öngyilokkal fenyegetőzött. A halántékához szorított stukkerrel járkált fel-alá az utcán, de sehogy se vitte rá a lélek, hogy tüzeljen, mert akkor a csaja rájött volna a simlijére: ugyanis csak patronos pisztolya van. Később minden arra járó kocsit megállított, azon könyörögvén: hajtsanak át rajta. Azután felkötötte magát a ház előtt álló gesztenyefára, de a spagóca elszakadt, Roy a földbe fúródott, a rajta lévő aragönc tök dzsuvás lett. Jarmina kibékült ekkora szerelem láttán. Vagy a mátkaruháját féltette a további halálnemektől.
– A tűzesetet nem mondod el? – firtatja Ella.
– Ja igen. Donald megint regényt ír. Ilyenkor, mint köztudjuk, se lát, se hall. Megint letette valahová a pipáját...
– Jaj, szunnyadó pipahamuban ő nagyon erős...! – sóhajtom rosszat sejtőn.
– Nehezen találták meg Írisszel, hol lehet a góc, ugyanis az egész ház egyenletes-sűrűn füstölgött. Nem mertek ablakot nyitni, nehogy belobbantsák a lángokat. Gabrielt kiültették a kertbe, biztonságba, jó levegőre, ők meg a füstgomolyban bolyongva keresgélték a tűzfészket. Mindketten eléggé megfulladtak, mire a férjtapasztalt Iris kisütötte: ha szó szerint érti a kifejezést, miszerint tűzfészek az semmi más nem lehet, csakis Donald fotelja. És tényleg. A vadiúj bőr karosszék totál elhamvadt. Amikor ráleltek a vázra, a karfán még ott libikókázott a pofával lefelé lerakott, elüszkösödött pipa. Donald persze esküszik az ártatlanságára. Megint állati mákja volt: a bőrbevonat és a szivacsbélés baromi füstöt és bűzt okádva elparázslott, az alatta lévő szőnyeg körben kilyukadozott a lehulló pernyétől. Ja, és Lobo kutyájuk kedvenc rágócipője is odalett. De nem volt lángolás, szoba- vagy háztűz. Legnagyobb szerencséjükre a lomtalanító kocsi ezután ért ide, és még feltehették rá az üszköket meg a hamucipőkét. Iris holnapra várja a szerelőt, aki füstérzékelőkkel és oltókészülékekkel színültig telepíti az otthonukat. És ha egy csepp esze van, beszerez néhány légzőpalackot, a következő góckereséshez.
– Viszont az utca nem maradt öröm nélkül – krónikázik Ella. – A bunkó szomszéd leshelyet változtatott. Kiszúrt magának egy kidobott rekamiét a szemközti ház előtt, és elfoglalta az ágyneműtartóját. Egész nap ott hasalt, a fiókkihúzó résen kidugott flintával, és az arra sétáló kutyásokat rémisztgette. Mindenki rém hisztis lett, amikor rájuk szólt a fekhely, hogy: egyszer úgyis kiirtom a rohadék bolhatanyádat! Aztán a tapírt elnyomta az álom. Megjöttek a kukások, és a röksivel együtt őt is feldobták a többi haszontalanság közé. Irtóra megkönnyebbült az egész környék! De sajna, nemrég hazaért a tirpák a lomtelepről! Fürdőgatyában, légmordállyal, cowboykalapban csattogott át a városon!
– Azt hiszem, végleg hozzátok költözöm. Bírom a kertvárost – jelenti ki Martin. – Otthon elunom az életemet. Egy sokemeletes tömegházban sose történik semmi élvezetes. Főleg amióta Denisa elköltözött. Hol vannak már az éjszakai kapualji lőcsaták?! Sehol egy sompolygó briganti! Mostanság a lépcsőházban se csikordulnak meg a talpam alatt holmi kirúgott zápfogak! Színtiszta spleen az életem!
– Gondold meg az idecuccolást – javaslom. – Itt éjjelnappali, idegtépő bébisírás prognosztizálható. A konyha minden négyzetcentimétere zöld, sárga és barna pépektől fog ragadni, befregolisodik az egész hajlék, mindenütt száradó babaruhába lehet majd ütközni.
– Megbirkózol te ezzel! – vigasztal. – Ja, miért is említetted? Mára alkonyulóra pozitív lett a teszted? Remélem, tudod: állatira nem mindegy ám, hogy pozi- vagy negatív-e! Nos?
A konyhaszékre vetem magam. A hűtőajtót nyitogató, vacsorakészítéssel szorgalmaskodó Belloqban gyönyörködöm.
– A jósnőm pozitív – felelem.
– Wassermannban?
– Nevet is adott a gyereknek – újságolom.
– Nem ér! – rikkantja Ella. – Egész délután az utónévkönyv fölött görnyedtünk Martinnal! Csak annyi időre hagytuk félbe a névkutatást, amíg kinéztünk az utcára a friss fejleményekért.
– Legfeljebb Spanyolhonban fogok szülni – sóhajtom. – Az esetben harminckét neve is lehet a dednek. Mit találtatok?
– Legyen Rebecca – súgja áhítattal a leány.
– Nem jó. Fiúgyermek várható. Mi hárman: a jósnő, Daniel és én az Urian nevet választottuk neki.
– Persze, tiszta erőből fiút vártok kilenc hónapig, aztán majd úgy jártok, mint én Chi-Chivel! Na mindegy, szerintem állatira ráérünk ezzel foglalkozni. Előbb foganni kell, azután kihordani, végül megszülni. Tempótok ismeretében ez minimum egy-két év. Különben a Urian nevezetet megtarthatjuk, jól hangzik.
Ella felpattan a székről, és kiveszi apja kezéből a kést.
– Majd én megcsinálom a salátát. Te ülj le, és pihenkélj. A stresszek férfiak nemzőképessége rém csekély.
– Lehet, hogy túl szoros nadrágban jársz, Daniel – csatlakozik Martin. – Az se jó.
– Nem beszélhetnénk másról? – érdeklődik a törődés középpontja.
– Nem, mert most már baromi sürgős lenne! Mióta hallunk e témáról? Látjuk, hogy sorvadoztok a gyermektelenségi bánattól. Kész, elég volt, itt cselekedni kell!
– Igen, méghozzá mihamarabb! – fortyan Ella. – Sőt, máról holnapra! Emlékezzetek, milyen féltékeny voltam, amikor először szóba került, hogy riválist akartok szülni nekem! Azóta feldolgoztam a megrázkódtatást, ez különben agyászi szakszleng volt, és már nem tartok attól, hogy a gyereketek majd kitúr engem a szívetekből, és máris a testvéremnek tekintem őt. És majd megtanítom játszani, nevetni, írni, olvasni, továbbá emberekre, állatokra, a helyes táplálkozásra, és persze a veletek való bánásmódra is, mert anélkül nem boldogul.
– Örömmel hallom – szól Belloq félfanyarul.
– Viszont van még valami – fordul hátra az uborkát aprító leány, a kezében tartott szecskázókést ránk szegezve. – Ahhoz, hogy menjen nektek a nemzés, fel kell fokoznotok a harmónia-érzeteteket. Ne bámuljatok olyan nyeles szemekkel, mint a csigák, direkt olvastam ezt egy női lapban! A gyakorlat nem nehéz, de mindennap meg kell csinálni. Képesnek érzitek magatokat arra, hogy naponta tizenhatszor megöleljétek egymást?
Felnyögök.
– Plátóian?
– Igen. Nem kell folyton az ágyba futkosnotok! Elég, ha jövet-menet összeölelkeztek, egymásra borultok. De legalább tizenhatszor per nap! Engem nem zavar, ha előttem is művelitek, már rég gyanús nekem, hogy tutkóra szerelmesek vagytok egymásba.
– És ez használ? – csodálkozik Martin. – Szexelniük többé nem is kell?
– Lelkiekről beszélek, te szexomán! A szex is elengedhetetlen, de a napjában tizenhatszori testi kontaktus, azaz érzelemátvitel, vagyis gyengédség-transzfúzió nélkül hiába is szexelnének! Ezt nem én mondom, ezt egy doktor pszichológus adta írásba. Próbáljátok ki! Visszatérve az én pszichémre: igaz ugyan, hogy feldolgoztam a várható eseményt, és alig várom a tesóm világra jöttét, lehet, hogy mégis megviselt leszek tőle egy kicsit. Talán, ha kapnék valamit, aminek nagyon örülnék, az elvonná a figyelmemet, és nem újulna ki a régi féltékenységem.
– Vörös lóri? – kérdezem.
– Tisztára Sherlock Holmes vagy! – ujjong az agyafúrt leány. – Holnap eljössz velem a lóriboltba? Megnézheted, milyen gyönyörű, élénkpiros a tolla, és olyan mókás pöndör nyelve van, mint a kaméleonnak, és azzal mindig a csőrét nyaldossa. Ez a felgöndöríthető nyelv a nektárevéshez kell neki. Ne aggódjatok a táplálása miatt, a lóri teljesen be fog illeni a házbéli táplálékláncba, mivel ha gyerekünk születik, állandóan lesz itthon bébiétel, és ő pontosan azt eszi, főleg a gyümölcsöset.
– A lóri hol talál a dzsungelben bébiételt? – mereng Martin. – Vannak arrafelé sütőtökpürét és almapempőt termő fák?
– Agyad lágya! Ő tenyésztett madár, szikrája sincs a dzsungelról.
– Mit is meséltél a hangjáról? – kérdezem homlokmorcolva.
– Meséltem valamit?!
– Idézzelek? Szó szerint?
– Jaj, a szó szerinti felhánytorgatásban te fenoménes vagy, Denisa! – Visszafordul az uborkához. – Daniel, ugye te nem bánnád a lórit!? Elenyészően keveset vagytok itthon, szinte csak alva látnátok a madarat. A vörös lóri állati kedves, vidám lény, irtó kíváncsi, mindenbe beleüti a csőrét, hamar szelídül. És egyáltalán nem pletyós. Soha, egyetlen emberi szót se fog szólni!
Belloq megköszörüli a torkát, majd megjegyzi:
– Vannak kockacukrok, amelyeket rendes ló nem fogad el.
– A lóri hangja nem lesz szörnyűbb, mint a nonstop csecsemősírás – állítja Ella.
– Miért sírna nonstop a csecsemő? – vetem fel.
– Mert azok olyanok. Tudom, a kistesós oszitársnőim örökké dagadt szemmel, félálomban kóvályognak a suliban. Marthe anyja például tök idegroncs, folyton ordibál, hajcsavarók hullanak a fejéből, örökké a striákat meg a visszereket számolgatja a testén, és ha felfedez valahol egy újabbat, mindjárt válni akar Marthe apjától, aki lépten-nyomon belebabáz, és ezzel szétforgácsolja az ő szépségkirálynő alakját.
– Hát ez kész horror! – szörnyed el Martin. – Sose nősülök!
– Ne legyél ebben piszkosul biztos! – csattan a leány, tálba borítva az uborkát. Előveszi a répareszelőt és az áldozatul kiszemelt répaegyedet. – Bírd ki még tíz-tizenöt évig cölibátusban, azután lehet, hogy hozzád megyek.
– Korodat tekintve már hét év múlva is bőven hozzám jöhetnél.
– Frászt, én ki akarom élvezni az életemet! Majd, ha már rá is untam, megkérheted a kezemet!
– Miből gondolod, hogy téged néztelek ki feleségnek?
– Úgyse találsz nálam jobbat, szeretőbbet! Ez persze még nem azt jelenti, hogy férjül is fogadlak. Tíz-tizenöt év múlva sokkal több eszem lesz, pedig most se vagyok egy buta, és akkor szóba sem állok veled.
– Azt hiszem, én lefekszem – jelentem szédülve.
– Előbb egyél valamit – kéri a leány. – Ebédeltél ma?
– Gyümölcsöt, akár a lóri. Nem vagyok éhes. Sok volt nekem a mai nap.
– Nem látszik rajtad – vizslatja arcomat Martin. – Ha nem a nővérem volnál, akinek elvből nem hízelgek, szépnek, üdének neveznélek.
– Folytassátok nélkülem. Kimondtam nektek a boldogító jó éjszakátot.
Tusfürdőt veszek, a hálószobába vonulok.
Körbeülik az ágyamat. Ella salátával kínálgat.
– Már megmostam a fogamat – hárítok.
– Majd megmosod újra, úgy biztosabban távol tarthatod a fogszúkat. Kóstold meg a mártásomat! Daniel szerint bravúrosan kiprovokáltam az ízeket az ételből. És ő sose állít valótlant, még szeretetből se. De hát te szintén ismered őt.
Az említett megfogja a kezemet. Mozdulatáról az jut eszembe, hogy olybá festenek, akár a haldokló-virrasztók.
Vajon én miként nézhetek ki?!
– Nincs semmi bajom – szólok.
– Holnap elmész Schweitzerhez? – kérdezi Belloq.
– Tényleg! – kap a fejéhez Ella. – A doktor ma is telefonált! A hogyléted felől érdeklődött, és azt üzeni, holnap okvetlenül keresd fel, mert bizonyosat akar tudni, meg az életmódbéli változtatásokat is tisztáznotok kéne. Kérdeztem tőle, halálos-e a kimenetel. Azt felelte, hogy te döntőd el. Bárhogy szondázgattam, nem árulta el, mi bajod. Aztán kereken ráérdeklődtem, rendben van-e a vérképed. Azt mondta, ehetnél egy kis vasat. Holnap ebédelj spenótot, spárgát, sárgabarackot, osztrigát, diót, tofut, avokádót, szöget, vasalót.
– Te attól tartasz...?! – lehelem megütközve, befejezni képtelenül.
Komolyan néz rám.
– Azt a betegséget szörnyűségesen megtanultam, Schweitzerrel beszélgetve úgy döntöttem, orvos leszek. De nem olyan felfuvalkodott penge, mint némelyik doktor, hanem másmilyen. Addig már ne legyen bajotok!
Martin megragadja a másik kezemet.
– Ide hallgass, tesó! Alig egy hete feszítgetsz bennünket ezzel a holnap elmegyek Schweitzerhez című dologgal. Azóta én már ínysorvadást kaptam, maholnap impotens leszek. Szóval csak azt akarom mondani, hogy légy kegyes hozzánk, és tüzetesen kérdezd meg a dokitól: okkal vagy csak buzgóságból cseszeget téged a sokkoló üzengetéssel!? Lehet, hogy te állatira bírod az idegtépetést, mi nem. Kérünk szépen, légy ránk tekintettel. A fene egye meg: nagyon szeretünk!
– Igen – bólint Ella. – Inkább szülj nekünk hatos ikreket, csak beteg ne legyél! Inkább a lóriról is lemondok. Pedig már a nevét is kitaláltam. Tamagotchi. Tetszik?
– Nem igazán – vallom be.
– Tudod, azt a digitális játékot hívják így, amit minden második gyerek megkapott tavaly karácsonyra a szüleitől, akik azóta már a gyerekkel együtt beleőrültek. Jobb esetben csak depresszióval kezelteti magát az egész család. Ez a dög játék folyton sír, nyüszít, vinnyog. Gombnyomkodással kell etetni, altatni, tisztába tenni, sétáltatni, kúrálni, tetvészni. Mesélés nélkül nem hajlandó aludni, csendben maradni. Sokkal fárasztóbb, mint egy valódi nyűgös, hasfájós kisbaba, mert ezt még szeretni se lehet. Engem csak az zsarnokizálhat, akit annyira szeretek, hogy még a fejemre növést is hagyom neki! A tesóm és a lóri ilyen lesz. De ha nem akarod a lórit, ha rosszabbul leszel a gondolatától, felejtsük el.
– Semennyire se vagyok rosszul. Pilledtségi okokból veszem a búcsúmat. Napok óta alig aludtam, tetemes restanciát halmoztam fel. Reggel Schweitzerhez megyek. Aztán Tamagotchit is megbeszéljük.
Martin felsóhajt.
– Én zoknimosást tervezek holnapra. Mindig feldühödöm, mire ráveszem magam, hogy megcsináljam. De felindulásomban legalább marhára elsikálom a fuszekliket. Ott lábszag lábszagon nem marad! Na, renyekedjél!
Magamra hagynak.
Nem bánom, hogy Belloq is kimegy a szobából.
Ha maradna, biztosan nem tudnám magamban tartani délutáni szívfájdalmamat.
S ha elvesztésére gondolok, újra érzem a különös hullámvasutat a hasamban.

 

 

Kora délutánra jár az idő, midőn kitámolygok a kórházból.
Valósággal elvontnak érzem magam, akár egy fogalom. Körülöttem minden furcsán közvetett, olyan üveg mögötti valahogy nem ér hozzám az, amit megérintek.
Lépkedek az utcán, tovasiető emberek súrlódnak a karomhoz. Máskor tán félrehúzódnék, most alig is fogom fel őket.
Szél markolgatja hajamat, port, lebbenő szemetet sodor az arcomba. Lehajtom a fejemet, cipőm orrát szemlélem: bal, jobb, bal, jobb.
Eszembe ötlenek elintéznivalóim a lelkemre kötött, vasban dús ebédmenü.
A kórházhoz közeli üzletközpontba kanyarodom. Butikról butikra kószálván próbálom észbe idézni, mit kell vennem.
Az eladóknak is feltűnik zavarodottságom. Utánam szólnak, egyik a másik után: Hölgyem, a visszajáró! Kisasszony, az újságjai!
Lesütött szemmel mentegetőzöm, holott semmi szükség rá. Mindenki látja, amit közlök, azt, hogy ma alvajárók.
Azután nekimegyek egy üvegajtónak.
A következő – ez infraérzékelős – nem nyílik ki előttem. Nem lát meg. Nem vagyok?
Elé állok, széles mozdulatokkal integetek neki. Végre feltárul.
Belépek, odabenn a biztonsági őr rám mosolyog, és kedvesen így szól: irtó karcsúnak tetszik lenni, és az infra – úgy látszik – csak a háromdimenziós személyeket észleli.
Álmatagon sztármosolyogva elhúzom a csíkot.
Azután tovább szaporodnak a jelek, miszerint nem egyszerűen furcsán érzem magam, valóban furcsa, éteri vagy asztrális vagyok.
Nem csak az infra vak rám, mások se látnak meg. Többen átgyalogolnak rajtam.
A cipőbolti kasszánál ülő hölgy percek multával veszi észre, hogy előtte állok. Addig üvegesen bámészkodom, és még csak türelmetlenséget sem érzek, mint egyébkor.
Amikor pedig a feketére rúzsozott szájú lány felém fordul, és összerezzen, akárha kísértet észleltén, erőst töröm a fejem valami frappánson, de ma a verbálpetárdáim se működnek.
A butikok közti folyosón létesített, lazán illeszkedő tejszínű paravánfalakkal körbekerített étkezőhelyre ülök. Magam elé terítem az egyik napilapot, kesudiót majszolok az asztal közepén álló tálkáról, és elolvasom Melodie fennkölteményét a Sfinx-Grove-ügyről.
Úgy rémlik, a szenzációtaknyász tájékozódott Bye-nál, különben hogyan is tudhatna Yv Hercegnőről!? És mindjárt körül is nézett a giccstárában, vagy csettintett a giccstárnokának, majd még a banálpatronjaival is felfegyverkezvén, oly szívtaposó történetet eszkábált az elébe pottyantott hírmorzsákból, hogy a siratófal adja a másikat.
Félredobom az újságot.
A pincérnőnek tíz percbe telik, mire felfogja ottlétemet.
Addig kényszerűségből végighallgatom a mögöttem ülő bűbájhömpöly pasas üvöltözős telefontraccsát, miszerint:
– Jaj, drága cimborám, hidd el nekem, hogy én téged soha nem vágnálak át! Ha mondom, hogy így igaz, akkor az úgy is van! Tényleg hatásos! Végigheveredsz egy ágyon, rád kötöznek egy csomó elektródát, beléd állítják a kettőhúszt, és te ott fekve futsz, ugrálsz, meg amit csak sport címén az emberek általában művelni szoktak. Csakhogy amíg az izmaidat habverőzik, te fizikailag passzív maradsz, olvasgatsz közben, nincs zihálás, elfáradás. Próbáld ki, oltári! Nekem elhiheted, másfél éve járok a szépségszalonba! Végigcsináltam a badizást: a Van Damme gyerek elbújhat mellettem! Lerázattam a narancsbőrt a combomról, seggemről. Megemeltettem a mellemet, hasamat, fenekemet! ...Nekem te ne dumálj! Nézz már szét a strandon! Mennyivel több lógó mellű, hasú, valagú pasas rohangál ott, mint spiné!? Én jól akarok kinézni, és kész! ...Micsoda nevetséges? Ki a hiú? Én?! Már mért volna hiúság az, hogy adok magamra?! Mert te nem? Lompos vagy, mint a Columbo! Nem bánom, ha szereted a horpadt mellkasodat, lottyadt hasadat, akkor maradj otthon, és játsszál szobagolfot! Mostanában arcbadira járok! Majd meglátod, micsoda arcizmaim lettek! És ez nem olyan, mint a plasztikai sebészet! Nem fordulhat elő, hogy a végén a homlokommal csücsörítek puszira, és ha kinyitom a számat, nem fognak tapsikolni a füleim! ...Tőlem! Ha te abban hiszel, feküdj a kés alá! Aztán majd hozzávarrják a bokádat a válladhoz, a köldöködet az orrodhoz, és nézegethetsz! Tojók rá! ...Persze hogy olcsóbb, mint a sebészet! De nincs fájdalom, utána nem válik le semmid se, nem potyog a piszére pofozott orrod a kaviárba, a kínaira feszített szemrésedből nem esik a szemgolyód a levesbe! Gondold meg, cimbora! Azért, mert aranyból volt a bilid is, még nem biztos, hogy a költségesebb megoldások annyival jobbak! Megnézheted a seggemet! Pörögnek utánam a nők! És nem szilikonpárnát rakattam bele, hanem felturbóztattam az izmaimat! ...Jaj, jaj, mert neked bevált a vádliszilikon, még nem biztos, hogy majd az is olyan marha jó lesz, ha kiveteted a lengőbordáidat, a lapos hasért! Pláne te! Hiszen reggeltől estig sört vedelsz! ...Egyáltalán nem neveztelek alkoholistának, ne pattogj!De azt nem tagadhatod, hogy igenis sörholista vagy! ...Nézz oda, én tényleg nem iszom! Se kicsit, se keveset!
Megfordulok, szemügyre veszem a fickót.
A felturbózott személy bő ötvenes lehet, arca ráncmentes, szeme alja puttonytalan, nyakában aranyak zörögnek. Hasig gombolt, lóripiros selyemingéből elővillanó mellkasa izomvánkosos. Kisujja körme félarasznyi, beépített brillkő villog rajta. Csuklóján két kiló aranylánc tekergőzik, csészealjnyi karórája bizonyosan kakukkos.
Érdeklődésem láttán rám kacsint, és a szája elé görbített tenyeréről puszikat fúj felém.
Nagyon röhögne, ha most az én szememmel látná magát.
Végre a pincérnő megérdeklődi, mit szeretnék.
Avokádósalátát kérek, pirítóssal.
– Kígyót, békát, leguánt mondhatsz rám, akkor sincs igazad! – ordít tovább az ékszerdiszkont. – Az előbb megbámult egy egész jó nő, feleannyi korú se lehet, mint én! Téged mikor nézegetnek a csajok?! ...Nekem ne dumálj sebészi arcvasalásról, a múltkor is láttalak az újságban! Úgy néztél ki, mint akit a hamvasztás előtti pillanatban csíptek el! ...Na jó, de éppen csak használható vagy élő díszletnek! Na és, ha te gyantáztatod a testedet?! Akkor mi van?! Én meg születetten szőrtelen vagyok! Ott is, ha érdekel! ...Miféle kemoterápiától?! Nem hullott ki, hanem sose is nőtt! ...Nénédet a DDT-s krumplitól! Most mért szenyózol velem? Tudod, mit? Nyugodtan vasalják ki az arcodat, de jó laposra, az utcakövön!
E ponton elzárom magamban a szónokot, és a fejem fölötti üvegkupolára pillantok. Odafenn a közeli folyóról idesereglett sirályok pihennek, sétálgatnak. Elnézegetem úszóhártyás kacsatalpaikat, majd előkapom a következő sajtódarabot.
Bőszen lapozgatok. Semminő információ nem bír lekötni.
Ama híren tűnődöm, amit majd nekem kell továbbítanom.
Hogyan mondjam el szeretteimnek, legelébb is Belloqnak?
A lesújtóan fád nő elém teremti a rózsaszínű mártással ékített avokádót. Felveszem a villát, félrelököm az újságot.
Falatozgatok, szemembe könnyek gyűlnek, ilyenek is, olyanok is.
Már-már előkapom a telefont. Beszélnem kell valakivel, hamar. Ezt úgysem emésztem meg egyedül.
Kivel kezdjem a sort? Belloqkal, anyámmal, Mamóval?
A paravánon túl kiáltozás hallszik, futó léptek döngenek.
Valami puffan. Fém csikordul a kövön, hosszan korcsolyázik rajta.
Felerősödik a lábdobogás.
A másik irányból is felordít valaki.
– Kapjátok el a mocsadékot! – hangzik többfelől.
Nem érdekel.
Eszem tovább.
Bíbeljenek a biztonsági emberek a piti tolvajokkal.
Török a pirítósból.
Reccsen a kenyérdarab. Roppan a plexi paravánfal.
A szemközti eleme kirobban a helyéből, és rohanvást felém tart, a mögötte csörtető fickóval együtt.
Aztán a tábla lezuhan, a húsz-egynéhány éves, magából kikelt pasas átugrik fölötte, és tovább lohol.
Stukkert tart a kezében.
Áthidalhatatlanul rossz pillanatban történik ez velem.
A fegyveres üldözött nyílegyenesen a feltuningolt flótáshoz rohan.
Utánafordulok.
Kívülállóként nézem őket, dermedten a tudattól: képtelen vagyok megmozdulni.
Látom, amint az ékszerdiszkont felfogja, mi közelít hozzá.
Irtózat ül ki az arcvonásaira, akár egy ekként sikoltó reklámfilmhősnek: „Jézus! Korpásodom!”
Gépiesen harapok egyet az avokádóból.
A stukkeres tag lendületből a kiszemelt túsznak ront.
Lekapja őt a székről, és a nyakánál fogva maga elé rántja.
A konyhába nyíló falhoz hátrál vele.
Reszkető kézzel a halántékába döfi a fegyvercsövet.
A háromfelől egyszerre érkező, plexiket döntögető őrök riadtan vészfékeznek a túszejtés láttára.
Az étteremben ülő, mindeddig bénult vendégek sikoltozásban törnek ki. Néhányan az asztaluk alá vágódnak, ahogy a moziban tanulták.

 

 

Egy percig – mintha mindenkinek mérgezett tű szúródott volna az ujjába – Csipkerózsika-álomszerű dermedelem borul ránk.
Egy percig olybá festünk, mint egy szoborpark.
A felforgató flótás – lopott, rabolt vagy ölt? – bal karral fojtogatja az elektrofittneszes ördögöt, tremorozó jobbjával a stukkert szorítja.
Szeme vadul forog, egyik biztonsági emberről a másikra, róluk a vendégekre. Úgy tűnik, én érdeklem őt a legkevésbé.
A szintén fegyveres üldözők a megtorpanási pózban meredeznek.
Ők főként a fickót bámulják, és közben szemlátomást azon szánt az agyuk, mitévők legyenek a helyzettel.
Az étkezésben megzavart, félig vagy teljesen felemelkedett, netán már az asztal alá bukott polgárok mozdulatlanul várakoznak.
Arra, hogy a teremtett szituáció ura, jelen esetben a túszejtő közölje velük, mit csináljanak.
Ülök a helyemen, ujjaim közt késsel és villával.
A bűvölet megtörik.
Az erőst idegsokkos fickó felüvölt:
– Leülni! Kezeket az asztalra!
Látván, hogy parancsa teljesült, a meredt őrökre rivall:
– Vissza! Vissza, mert lelövöm a fekát!
A szólítottak nem moccannak.
Nem konokságból szobrok. Következő lépésükön izzad az agyuk.
Tűnődöm, mit tervezhet az elmezsoké.
Ha kihátrál is innen, a selyeminges pasassal fedezve magát, üzletportáltól üzletportálig kell araszolnia. Az odabenti csőszök meglephetik hátulról.
Ha mégis eljut a lépcsőházig, vagy a buborékliftek valamelyikéig, odalent várhatják.
Bárhol, bármelyik pillanatban lapockán vagy tarkón lőhetik.
Az őröknek talán eszükbe jut, hogy ez túl nagy csont nekik.
Valaki majd csak zsaruért kiált.
Még az is megfordul a fejemben, hogy esetleg léphetnék valamit.
Nincs fegyverem. Szabadnapos és rezignált vagyok.
Most nem én leszek az, aki padlógázzal jön ki a konfliktusból.
Eszem egy falatot. Tán épp e falatban van a szervezetem által kívánt vas.
Mozdulatom – vagy az abból kiolvasni vélt hidegvérűség – felrezzenti a biztonsági fickókat. Tessék-lássék hátrébb lépnek.
Egyikük – a vajolvadtnak látszóan rémült tússzal és annak elmerohamos fenyegetőjével szemközt álló pasas – higgadtnak szánt hangon megszólal:
– Mit akarsz? Mondd, mi kell!? Engedd el a hapsit, és az lesz, amit mondasz!
Maga se hiszi szavát.
A csöves farmert, célkörös fekete pólót viselő, negyednapos borostától, egyéb ápolatlanságoktól piszkos arcú, pörge szemű fegyveres még jobban felbőszül.
A stukker csövét a fogoly fülébe döfi. Keze iszonyúan remeg.
– Hülyének nézel?! Igen?! Akarod látni, hogy szétpöccintem az agyát?
Denisa, tégy már valamit!
Kerülöm az infarktust.
Szelek az avokádóból, a számhoz emelem a villát.
Az arcbadis fickó nem bírhatja sokáig.
Bőrszíne egyre fakul, szeme mind meredtebb, izmai minutáról minutára kocsonyásabbak.
Még mindig úgy érzem magam, mintha moziban ülnék.
Ez nem velem történik, én csak szemlélem az eseményeket.
A neurotikus pisztolyos tiszta erőből tartja – egyszersmind légszomjaztatja – túszát, érezvén, hogy az már alig áll a lábán.
S ha a golyófogó falnak használt pasek elájul, a célkörös póló fedezetlen marad.
A fickó elmeállapotát elszemlélvén, itt irgalmatlan lövöldözés lesz.
Mennyi idő telt el? Milyen távol vagy közel van a legközelebbi yard?
A háttérben meghúzódó szemlélődök biztos rég riasztották már a zsandárokat.
Ez színtiszta zsarumeló.
Előbb-utóbb megelégeli valaki a holtpontra jutott szituációt.
Vagy az őrök, vagy a neuróta.
Utóbbi – neki lévén a legtöbb veszítenivalója – tehetne végre egy okos lépést.
Csakhogy nincs okos lépés. Ez a butikokkal zsúfolt, széles folyosójú, zárt épület meglehetősen kelepcés.
Egyetlen dobása lehet. Megtisztítja az egyik oldalt, és elhátrál arra a tússzal. Azután eldobja azt, és loholvást felszívódik a tisztes messzeségben gyülemlő tömeg közt.
Eszébe jut-e?
S az, hogy minél tovább tötyörög, annál biztosabban befutnak a zsaruk?!
A zátonyos helyzetet a lóripiros ingű, kávészín bermudát viselő túsz töri meg.
Fogja magát, és elájul.
A neuróta tartja őt, amíg bírja, de szemlátomást nem bírhatja hosszan.
Az őrök egy lépéssel előrébb feszülnek.
Ne! kiáltanám, ha volna hangom.
Nagyon kényelmetlenemre van az ügy.
Mit keresek itt?!
– Hé, te! – rikkant a fegyveres, kimondottam rám meredve.
Kérdően a mellkasomra bökök a villával.
– Te, te! – helyesel a fickó. – Gyere ide!
Felállok. Lassan hozzá lépdelek.
– Fordulj! – üvölti, amikor már majdnem horzsolom ájult túszát.
Engedelmeskedem.
Az elhajított korpusz óriási puffanással ér földet mellettem.
A félőrült fazon a nyakam köré indázza bal karját.
Stukkerét a halántékomra nyomja.
– Félre! Tűnjetek onnan! – üvölti a bal felől álló őrnek és a háttérben bámészkodóknak.
Azok tétován engedelmeskednek.
Iménti helyükre hátrálunk.
A Kelet Kincsei névvel illetett butik kirakata előtt araszolunk oldalvást, a közelebbi lépcsőház felé. Berzenkedés nélkül lépdelek, végre ébredőfélben.
A biztonságisok, immár nem csupán ama három, hanem az üzletközpont számos egyenruhása követ bennünket. Az ellenirány őrtiszta, legalábbis annak látszik.
Hol vannak már a hozzáértő hekusok?!
A meghatóan lúdtalpas sirálylábak továbbra is áttűnnek az üvegtetőn. Odakinn dédelgetően süt a Nap.
Félbemaradt ebédem, a széken hagyott holmim jut eszembe.
A torkom elé hajlított, a feszültségtől vastagon libabőrző férfikar fokozza a szorítást. Körhintáztató hányinger fog el felmeredt szőrszálainak csiklandásától.
Krákogva levegőért kapkodok.
Megbotlom. A fojtás erősödik.
Ebből elég!
Lábdobogás, fémcsörgés hallszik a lépcsőházból.
Na végre!
Megérkeztek a kompetensek. Épp ideje volt.
És most?
– Jobb lenne, ha elfutnál! – hörgőm összeszorult gégével, izmai megfeszüléséből kiérezvén, hogy ő is megneszelte az egyenruhások közeledtét. – Szívódj fel a tömegben!
Körbepillant a vállam fölött.
A folyosón fürtökbe verődött érdeklődők zsúfolódnak, tőlünk húsz-harminc méternyire. A köztes hely szellős, levegős.
A lépcsőházi folyosóról előkukkant egy aggasztóan szőke, kísértetiesen Bye-frizurás fej.
Jézusom! Bármit, csak ezt ne!
Összerándul a gyomrom, és magamhoz térek végre.
Megragadom a hozzám préselődött fickó csuklóját.
Hátradöföm bal könyökömet, és kifordulok a morbid ölelésből.
A stukkert tartó kart tovább szorítva, a mögöttünk csillogó üvegfalhoz kenem a pasast.
Kikapom a fegyvert ernyedő ujjai közül.
Fellendítem a lábamat. Több lépcsőben rúgok.
Azután hátraszökkenek, és két kézzel ráfogom a fegyvert.
Lassan – túl lassan – csúszik lefelé a portálon.
A póló hátára nyomott célkör-ábrázolat gumiszerű anyaga a kirakathoz tapadozik, meg-megcsikordul az üvegen.
A fickó hökkent arccal, meredt szemmel bámul rám.
Árad belőle az alattomosság. Az ő élete is valami egészen furcsáról szólhat.
Még egy lépésnyit hátrálok.
A lépcsőház felé pillantok.
A szőke zsandár – nem Zsöti, van Isten! – kivont gumibottal, sétatempóban tart felénk. Mögötte társai ballagnak.
Elalszotok!
Azután felfogom a néptelen folyosórészletben előresiető civil ruhás, ám szerfelett ismerős pasasokat.
A nagyszerűek!
Óriási adag, több ízben elhasznált levegőt engedek ki a tüdőmből.
A neuróta félguggolásban megtapad az üvegen.
Behajlított jobb térde előrébb csúszik.
Tudom, mindjárt ellendül a kirakattól. Belém száll, frontálisan.
Színhülye! Nem lát a pályán. Sebaj, rögvest leviszik onnan.
Leengedem a stukkert, és odébb sétálok.
A flótás még mindig nem ért semmit.
Aztán villámsebesen felfogja: a farmernadrágos pasasok nem a mesés kelet vagy más butikok kincseiért néztek be ide.
Wyne és Delgado fékezi meg nagy elánnal kezdődő röptét.
Belloq átkarol, sietve félrevon, lehajol hozzám.
– Mi van veled? – nyögi rémülten.
Nem felelek.
Pihegek a vállán.
Vigasztalóan simogatja a hátamat.
– Hogy kerülsz ide? És miként kerültél a fickó helyére? – kérdezget halkan. – Mi pasast szabadítani jöttünk.
– Ő kiájult a konfliktusból. Beugrottam helyette.
– Miért tartott ennyi ideig, hogy lemosd a latorral a vitrinablakot?! Minek kellettünk ide, amikor te már itt voltál?! Nem ismerek rád!
– Ráérsz? – sóhajtom.
Hátrább lép, arcomat fürkészi.
Azután int Patricknak.
Átfogja a derekamat, és elvezet a folyosón.
A romba döntött plexiparavánhoz érvén belépek a hátizsákomért.
A változatlanul hangulattalan pincérnő éppen távozik az avokádómmal.
Túszelődöm mellett két ifjú nő térdel, vizes konyharuhával mosdatják mellkasát.
A pasas az ingével azonos színű arccal telefonál. Kissé röcögős hangon újságolja valakinek, hogy az imént újfent megszületett. Szülinapi partit szervez.
Lehet, hogy nem is én vagyok furcsa? Hanem az élet?
Tényleg az agyamra ment a mosti világ?!

 

 

– Tudsz egy helyet, ahol kettesben lehetnénk? – kérdezem az utcán.
– Kivehetünk egy motelszobát – feleli rövid tűnődés után. – De nem bírom ki addig. Mondd már, mi van veled!?
– Itt?!
Belloq körülnéz.
Ameddig a szem ellát, emberek nyüzsögnek mindenfelé. Kirakatot bámulnak, vagy a cipőjük orrát maroktelefonálnak, esznek, újságot olvasnak, ölebet cipelnek, sétálómagnóznak, görkoriznak, rohannak.
– Lehetnénk ennél jobban magunk között? – tűnődik Daniel.
Lekanyarítom hátamról a táskát.
Könyékig a mélyébe nyúlok, mire meglelem, amit keresek.
Belloq kezébe adom a skótkockás szalaggal átkötött, díszes fémdobozt, a szerfelett előkelő, vaskos szivarokkal.
Az ajándékra mered, azután rám. Felvonja szemöldökét.
– Nem engedsz örülni? Miért nézel így? Valami baj van?
Mélyet lélegzem.
– Nincs baj, azt leszámítva, amit egyszer mondtál. Próbálj örülni. Gyerekünk lesz, Daniel.
Az Indián visszafogja magát. Megint a szivarosdobozra pillant, és újra rám.
Mosolykísérletet teszek.
– Mit mondtam egyszer? – firtatja. Figyeli, sikerül-e mosolyom.
– Mindjárt elismétlem. Szóval, Schweitzer doktor azért üzengetett, mert biztos akart lenni abban, hogy egészséges-e a magzat.
– Egészséges? – sóhajtja.
Bólintok.
– Nem ártott meg neki az autós fejreállás. Teljesen rendben van. Gyönyörűek a szívhangjai. Szopja az ujját. Valaminő súlytalansági állapot-félében úszkál, akár egy asztronauta.
– Komolyan örülhetek?!
És ekkor megteszi velem mindazt, amit beígért.
Felkap, dobálgat, megforgat a levegőben. Majd finoman a földre állít, felhajtja pólómat, elém térdel és körbecsókolja a hasamat.
Azután magához ölel, fullasztó szorosan. Arcát az enyémhez simítja.
Ringatózunk egymás karjában.
Halkan, sosem hallott hangon ismételgeti a nevemet. Most egyáltalán nem Indián.
Úgy érzem, folytathatom. Túl fogja élni a mondandómat.
Köhintek.
Elenged, előkapja a zsebébe süllyesztett dobozt, letépi róla a szalagot. Felpattintja a fedelet, kiválaszt egy szivart, és a fogai közé harapja. Nem úgy csinálja, mint egy profi.
Elnézően szemlélem a rápöfékelési ceremóniát, öngyújtót is tőlem kap.
Midőn kifújja az első füstkarikát, és kéz a kézben sétára indulunk, tovább beszélek.
– Schweitzer különösnek találta, hogy a kórházba érkező családot csupán az én hogylétem izgatta, a terhességről nem kérdezték. Ebből arra következtetett, hogy titkolom az állapotot. Másnap te sem érdeklődtél a gyerek felől. Nem tudta mire vélni a dolgot.
– Honnan tudhattuk volna? – rökönyödik meg Daniel. Csodálkozásában elrontja a következő füstkarikát. Absztinensként egyébként is eléggé fintorog a szivar ízétől. – Valamit nem értek...!
– Tudom. Azt, hogy voltaképpen nem is lehetnék terhes. A pszichológus, mert annál is jártam, azzal magyarázta a dolgot, hogy az újabb kapufától való féltemben nem hagytam fel a menzesszel. Ilyesmi sűrűn előfordul. Meséltem neked Bye kancáját?
Belloq megtorpan, és maga felé fordít.
– Hagyjuk Bye-t, különben is, hallottam a kancáját. Mikor szülünk? Most ért véget április. Karácsonykor?
Köhintek.
– Szóval Shweitzer arra gondolt, hogy esetleg azért nem tudtok a gyerekről, mert nem akarom megtartani, vagy félrelépés gyümölcse, és lelécelni szándékszom a titkos apjával, vagy hasonlók. Biztosan sok Harlequin-füzetet olvas ügyeletben. Azt szerette volna a tudtomra adni, hogy törvénytelenre készülök. Már ha küretre gondolok.
– Miért volna törvénytelen a küret? A megfojtás ütközik törvénybe, amiben utóbb a küretelt részesül. De azért már én mennék a sittre!
– Na jó – sóhajtok. – Emlékszel még, mit mondtál Daliának a titkolásról?
– Rémlik valami – feleli.
Szörnyen ráncolja a homlokát, és egyre hitetlenkedőbben bámul rám.
Nézem őt, és úgy érzem, bárminél jobban szeretem ezt az embert.
– Ezt mondtad: szélütést kapnék, ha kiderülne, hogy megfosztottak apaságom kezdetétől, pont a legkímélőbb, legpihentetőbb időszaktól.
– És? – nyögi rekedten. – Megüthet a szél?!
– Meg vagy fosztva a kezdetektől. De nem szándékosan. És nem csak te, hanem én is. Túléled?
– Mikor szülünk? – kérdezi sürgetőn.
Immár nem az arcomat fürkészi. A hasamra mered. Tenyerét is rásimítja.
– Szóval az izgatta Schweitzert – folytatom, – hogy a tizenkettedik hét után már nem lehet babát elvetetni. Csak ha az nem egészséges. Elkísért az összes vizsgálatra, mindvégig nagyon aggódott. A végére azért elhitte, hogy tényleg nem tudtam a terhességről.
– A tizenkettedik hét után?! – hörren. – Mikor szülünk?!
– Türelmetlenkedni még nem kell. Az utóbbi időben nektek is, nekem is feltűnt, hogy már-már eszelős vagyok. Minden bajom: szédelgés, hangulatimbolygás, álomkórosság, cigiundor, miegymás ettől volt. Hormonhülye voltam. A terhességtől.
– Még ma felveszünk melléd egy hormonháztartási alkalmazottat! Ne feszegess tovább!
– A vizsgálatokon eldőlt, hogy a magzat a korának megfelelő fejlettségű, megvan mindene, színegészséges. Tehát nem alaptalanul gyanakodtam a kövéredő hasamra! A pszichológus azt is mondta, hogy másokon azért látszik meg hamarabb, mert aki tud róla, az akaratlanul is változtat a tartásán, kinyomja a hasát, satöbbi. Én meg épp ellenkezőleg, folyton igazgattam magam, hogy ne lássam alul a kis púposodást, mert elhízásnak véltem azt. – Lejjebb igazítom tenyerét a hasamon. – Itt van ő. És tényleg Urian.
– Jézusom! Vedd elő az utolsó taglót a tarsolyodból! Valld be, hogy ma délelőtt túlestél mindenen: a gyerek itt van a szemközti kórház újszülöttosztályán! Igazad volt, valóban be kellett volna húzódnunk valahová e beszélgetés előtt! Örömest leülnék! Még jobb volna lefeküdni, hogy cserélgethessem a priznicet a homlokomon és a szívem fölött. Továbbá rágyújtanék még egy szivarra, plusz egy flaska bitang erős szeszre. De még a drogon is tűnődöm.
– Ettől féltem. Hogy kiborulsz. Megértelek: nekem se volt könnyű. Teljesen elvarázsolódtam. Daniel, szeptember elején szülünk.
– Micsoda?! – nyögi. Láthatóan iszonyú tempóban fejszámol.
– Magzatunk tizenhét-tizennyolc hetes. Tegnap, amikor azt hittem, a kolosszus téged lőtt mellbe, elszorult a torkom, a szívem, a gyomrom. Azután később is éreztem a hullámvasutat a hasamban. És azóta is.
– Denisa!?
– Igen: Urian megmozdult. A szülész szerint kicsivel hamarabb éreztem meg, mint szokásos, talán azért, mert ilyen virgács vagyok.
– Most mit csináljak?! – nyögi életem fele, szikrányi indiánosság nélkül.
– Fogadjuk el így – mondom. – Mást úgyse tehetünk. Nekünk csak egy fél terhesség jutott. Gondolj Marcelre. Ő se jár jobban. De a gyerek gömbölyű egész lesz.
– Hol a kocsid? – kérdezi tettvágytól égve, ismét tevőkész férfiként.
Azután kapok egy orchideás, rózsás, tulipános bokrétát, nálam is nagyobbat.
Ramonának is küldet egy csokrot, a kettőnk által aláírt névkártyát Urian-Surprise Belloq nevében is dedikálja.

 

 

Ella sivalogva fogadja a bejelentést. Összecsókolgat, ölelget minket, az apjához gyengéden visszatér még egy körre, látván annak feltűnő törődöttségét.
Belloqot megvigasztalván, Tarzannak, Fáraó Átkának és Chi-Chinek is elújságolja a tesóhírt, majd elrohan, hogy körbetelefonálja barátnőit.
Daniel a fotelba rogy. Züllött stílben whiskyspalackot és szivart szorongat. Engem méreget, különös tekintettel.
E nézéstől menten jóval magasabbnak, szálldosóbb hajúnak, még denisábbnak, már-már királynőnek érzem magam.
Felhívom anyámat. Nem kertelek.
– Négy és fél hónapos terhes vagyok! Fiú, Urian a neve. Tegnap megmozdult.
Anyám képtelenül sokáig visszafojtja lélegzetét. Hosszas hallgatás után így szól:
– Ó, drágám, mennyit vártunk erre! És most milyen hamar ment! Nem is tudtam, hogy itt tart az orvostudomány. Már a terhességi időt is lerövidítették?!
Miután mindent elmagyarázok neki, és ő továbbadja az újságot apának, felcsörgetem Mamót, és rázúdítom boldogságomat. Neki elmesélem a fotelban terpeszkedő, immár alig-alig kótyagos Belloq gyönyörűséges nézését is.
– Jaj, girhus, úgy örülök! – mondja nagyanyám. – Holnap reggel az lesz az első, hogy bekovászolok neked egy nagy üveg uborkát!
Azután betoppan Martin, és végignéz rajtunk. Nem ismeri fel bálványát.
– Ki ez? – bök Daniel felé.
– A sógorod, még mindig.
– Ez?! A piás, szivaros, pöffeteg pasas?
– Óriási megrázkódtatás érte nemrég. Légy megértő.
– Majd én elmondom – egyenesedik fel Belloq.
Félregurítja a bontatlan flaskát. A szűz szivart visszateszi a többi közé. Becsukja a fedelet, zsebre vágja a dobozt, majd kiveszi onnan, és méltóbb helyet keresgél neki.
Martin összevont szemöldökkel figyeli a rituálét.
– Mi van? – nyögi, nem bírván tovább. – Csak nem?! Daniel! Terhes a nővérem?
– Az nem kifejezés – feleli a kérdezett. – Terhes, és azonnal félidős! Egyébként, ha jól meggondolom, rávall e tempó.
– Ne izgasd magad, Daniel. Hétvégén kifestjük az utódszobát, jövő héten bebútorozzuk. A nagynéniktől beszerzem a babaruha, kiscipő és bébifuszekli szabásmintákat, azután leülünk kötni, horgolni, csipkét verni, és közben még a gyerek majdani óvodai jelét is kitalálhatjuk. Gratulálok. Virtuóz vagy, Denisa! Schweitzer doktortól tudtad meg? És legalább kíméletesen közölted Daniellel?
– Elmondom, hogyan közölte velem. Túszejtéshez riasztottak minket. Amikor lóerőhalálában odaértünk, azt kellett látnom, hogy Denisát rongybabaként rángatja egy bebarmult idióta, és ő ezt tűri-hagyja, mi több, közben bután néz maga elé, mint egy Nobel-díjas. Ő, aki az ilyen snassz jampecokkal többnyire be se piszkítja a kezét, térdét, hanem beszól nekik kettőt, és azok sikítozva, fegyverüket elhajigálva szétszaladnak. Attól féltem, nőm tényleg beteg. Utána félórába tellett, mire mindent kiszerenádoztam belőle. Azóta figyelem: Navának például rögtön a kíméletesebb végén kezdte az újságot. Na, a maradék szivart elteszem a szüléshez. Mostantól árgus leszek. Nem bírok ki több meglepetést. Azt hiszem, gyenge a szívem. Már épp egy órája.
– Schweitzertől szabadulván pontosan olyanféléket éreztem, mint utóbb te! Azért nem brillíroztam a jampeccel, mert sokáig azt se tudtam, hol vagyok.
– Jól van – sóhajt Martin. – Tehát gyerekünk lesz. Cydnek szóltatok?
– Majd a vasárnap esti bulin közkinccsé tesszük a hírt – mondom.
Megcsörren a telefon.
Összenézünk Belloqkal.
– Kihúzzam? – kérdezi.
– Ma nem vagy készenlétben?
– Ma apa vagyok. És ha téged keresnek egy újabb szörnytett miatt?
– Ma bűniszonyos vagyok. Majd Zsöti kinyomozza a tettest.
Martin megtörik, felemeli a kagylót.
Letagad mindenkit, és megőrzi a titkot.
A rövid fecsej végeztével ránk tekint.
– Donald volt. Nem akart semmi különöset, csupán azt adta értésre, hogy nagyon sajnálja, de hétvégén képtelen vállalni a számára tervbe vett lovaglást, mert az imént fürdött, és ő utána mindig testtömeget ellenőriz, és sajnálattal észlelte, hogy enyhén túlsúlyos. Egyszóval a mosti víkenden inkább lótávolon kívül marad. Ugyanis jelenleg maximális jóindulattal se férne a lábai közé a ló. Egyébként is azon tűnődözik, hogy a túlsúly-elvonókúra után majd veszélytelenebb lovak után néz. Máris számításba jöhetnek nála a következő lófélék: szobaló, hintaló, holló, kandalló, sarló, zsurló, tarló, vasaló. Idővel esetleg akár még egy enerváltabb pónira is felmászik. Nem akartok lefeküdni?
– Most?! Fényes délután? – hörrenek.
– Szerintem rászolgáltatok. Ellával összeütjük a vacsorát, és felszolgáljuk nektek a hálószobában.
– De csak most az egyszer – alkuszom.
– Rendben – bólint. – Egyetlenszer. A továbbiakban pedig kényeztessen benneteket az Élet!
– Mégiscsak meginnék egy pohár whiskyt – szól Daniel.
– Rögtön utánatok viszem – biccent Martin.
– Kopogj, mielőtt benyitsz – kérem.
Visszavonulunk.
Hanyatt fekszem, és Belloq a hasamat végigsimítva, felfedezi, hol van Urian. Üdvözli őt, és elárulja, mennyire örül neki. És még tudat vele ezt-azt.
Később elnyúlik mellettem. Fölém hajol, arcomat nézegeti, egy hajtincsemmel játszogat.
Hosszú, beszédes hallgatás után így szól:
– Majdnem tökéletes vagy.
– S mi a hibám?!