Halkirálynő - 1.

Vavyan Fable
A Halkirálynő és a kommandó

(Tartalom)

 

 

Kedves Vavyan!
Vavyan Fable-nek írták a neten

 

Úgy kezdődött, hogy anyu elkobozta a Tündértáncot. Az ok: kiakadt, hogy napok óta hajnali 4-ig olvasom a könyveidet, reggel 5 liter kávéval indítok, jajongok a hasizomláz miatt, amit a nevetés okoz, ill.: „hangos cincogásommal az őrületbe kergetem”. Most Denisa történeteit olvasom, mivel arról „elfelejtettem” felvilágosítani, hogy több nevetőrohamot okozó könyved is van. Próbálok halkabban kuncogni + felhangosítottam nála a tévét. Délután 4-kor lebukott: többnyire komoly anyucim hangosan kacagott, és nem hittem, hogy a hírek vagy az IQ-t romboló tévéműsorok miatt, ezért átsettenkedtem. Ez nehezen ment, mert keresztülestem az ajtóhoz tett, térdig érő kerítésen, ami a kölyökkutyámat tartja távol a szobám átrendezésétől (fogváltás), de anyu meg sem hallotta szitkaimat, különben szappannal mosta volna ki a szám. Mikor belestem, anyu a sokadik zsepivel törölgette könnyes arcát, mire berohantam, hogy „KI HALT MEG?”. Anyám elpirult, és ekkor megláttam az ágyon a Tündértáncot. Kiderült, a drága kíváncsi volt, mitől van olyan fene nagy jókedvem, ill. miért vagyok éjszakázó vámpír mostanában, és elkezdte olvasni a könyvet. Azóta testvériesen megosztozunk a regényeiden (övéi a fantasyk, enyémek a Halkirálynő és a Vis Major sorozat), és felváltva főzzük reggelenként a most már 10 liternyi kávét. Anyu amúgy nem szokott könyveket olvasni, de most mindenhova hurcolja a tieidet, és már nem morog állandóan! Ja, és kérdezi, hogy honnan szedted össze ezeket a szövegeket, ill. is mersz-e egy Vis Majorhoz hasonló, „helyes fiút”, aki esetleg feleségül venné 1 szem magzatát?

Enikő

 

13 éves lehettem, mikor ökörködtünk-nyűgösködtünk az öcsémmel. Anyám ránk szólt, hogy foglaljuk már el magunkat valamivel. Öcsinek azt mondta, takarítsa ki a szobáját, nekem + odaadta a „bazi” vastag Halkirálynő 1-et, hogy olvassak. Rosszul lettem, már a súlyától is. Így kezdődött. Azóta eltelt 11 év, és én kívülről tudom a történeteket, rongyosra olvastam a könyveidet. Ha rosszkedvem van, csak előveszem az egyiket, és máris másképp nézek a világra! Ezt már többször olvastam itt másoktól is, és tényleg így van!

Vadi

 

Ha 15 évesen nem találok rá a könyveidre, aligha lehetnék az az ember, aki ma vagyok. A regényeidből áradó pozitív hullámoknak köszönhetően gyökeresedtek meg bennem azok a gondolatok-tulajdonságok, amik bár nem menők a mai világban, de Emberek között mindenképp elsődlegesek. Könyveid olvastán sikerült önmagamnál jobbá válnom. Még sokan köszönhetnek neked hasonlókat. Ezáltal egy kis világot sikerült megváltanod!

Bogyi

 

A humorod színes, harmatos, finom, élvezetes, éles sarkokat legömbölyítő, hülye helyzeteket áthidaló, lehetetlen helyzetekben emberséget felvillantó, Férfi és Nő közti konfliktust feloldó. Társak észrevételeit díszdobozba csomagoló. Jó kis odafigyelős... De azért néha vastagon fekete és csípős, kijózanító hideg zuhany, kegyetlenül megvilágosító, brrrr... épp ezért nagyon JÓ! Szerintem mestere vagy a humornak, a szeretetkapcsolatok fenntartásának (és illetéktelenek elöli rejtegetésének)!:

Alfi

 

Most olvasom a Varázscsókot huszadszor, újra. Azt gondoltam, ettől majd kicsit gyorsabban telik a második hét a kedves nélkül. Hát erre olyan ajtókat nyitogatott ki bennem, olyan szédítően mély érzéseket ébresztett, amikről nem is tudtam, hogy bennem élnek. Az emésztgetés nem maradt csak nappalra, éjjel álmomban is folyton mardostak a felmerült gondolatok, érzések. Olyat álmodtam most éjjel, hogy reggel az álom valóságosabbnak tűnt, mint az engem körülvevő világ! Légy szíves, írj még nagyon sok ilyen megrendítően szép mesét!

Thisbe

 

Lányom 7 éves lesz, most elsős, már remekül olvas, s a minap megkérdezte, hogy ő mikor olvashatja végre azt a könyvet, amit én, mert szeretne olyan jókat kacagni. A pepita macska volt az. Mesekönyvnek nézte, és nemigen hitte el, hogy még nem neki való. Azt mondta: akkor kérjük meg az író nénit, hogy gyerekbe is csináljon ilyen jó kis nevetős könyvet!

Moncsi

 

Olvastam a weboldaladon, hogy újra megjelent a Mesemaraton. Reggel rögtön rohantam megvenni, mert régen felelőtlenül kölcsönadtam. Alig vártam a meló végét, hogy elkezdhessem olvasni, aztán nem bírtam letenni hajnalig. Így ismeretlenül is nagyon sokat köszönhetek neked, megváltoztattad az egész életemet! A könyveid hatására merek önmagam lenni, és már nem akarok mindig másokra hasonlítani. Örülök minden apróságnak, és kiállok azért, amit igaznak hiszek. Megtanultam meglátni mindenkiben a szépet és a jót. Köszönöm még azt a sok vidám órát is, amit a könyveid olvasásával tölthettem!

Jné Zsuzsa

 

Szia! Sokáig nem olvastalak, mert haragudtam. Egyre inkább úgy éreztem, te mindig mindent jobban tudsz, kioktatsz. Azóta jobban lettem. És nagyon szépen köszönöm, hogy amit tényleg jobban tudsz, vagy sejtesz, vagy érzel, azt átadod. Gyönyörűek a meséid – azokat szeretem a legjobban –, néhány napja újra kótyagos vagyok tőlük, és minden szereplőről, helyszínről rajzok százait készítem, tele a fejem velük. Köszi, és csupa jót kívánok.

Medeia

 

 

 

A Halkirálynő
és a
kommandó

 

 

Amikor belépek, mindannyian ott ülnek az irodában. A hályogos ablakon át némi fény is beszivárog az utcáról, odakint egyébként nyár van, vakító, illatos, miként az nyarak számára előírásos.
A hályog okozója, Fabio ezúttal is kedves elfoglaltságának hódol. Ő ugyanis a legyek esküdt ellensége, képes hárompercenként félbehagyni a két ujjal történő gépelést, ha egy légy az ablaküvegre téved, és ott hozzálát önmaga odaverdeséséhez, zúgással és dongással kísérve tevékenységét. Ilyenkor Fabio kirúgja maga alól a széket, amely másfél métert csúszhat hátrafelé a szűk helyen, nem többet, s azt meg is csússza, a felkent padlón nyikorogva. Felkapja a már legépelt jelentését, szerencsés esetben egy újságot, és kezdetét veszi a hajsza. Fabio először is életveszélyes fenyegetésekkel halmozza el a boldogtalan párát, azután haladéktalanul nekilát, hogy beváltsa azokat. Legye válogatja. Némelyik még akkor is dong, ha már nyálkás fehérséget húz maga után menekülés közben. Van, amelyik rögvest kiszenved. Így vagy úgy, legyek hamvai homályosítják el a kilátást. A kilátást a szemközti épület málladozó tűzfalára.
Laco telefonál. Amerikai filmekből szedhette fel telefonálási stílusát. Székét a két hátsó lábára billenti, a saját hátsó lábait keresztbe fekteti az asztalon, és billeg, mint egy cigarettát rágcsáló, kócos hajú ingaóra.
Till tanulmányoz. E pillanatban engem. Összevonja két szemöldökét, és mert ezt gyakran teszi, az orra fölött elmélyültek a ráncok. Gyakran olyankor is úgy tetszik, hogy összevonja szemöldökét, ha véletlenül nem teszi ezt. Amikor velem végez, belemerül a kezében tartott paksamétába.
Acker Kerer, akit szerencsétlen neve miatt az egyszerűséget kedvelők könnyedén Ackerernek szólítanak, semmit sem csinál. Hacsak azt nem nevezem elfoglaltságnak, hogy úgy tesz, mintha itt sem volna. Révült tekintettel nézi a szoba egy pontját. Ellenőrzöm. Azon a helyen nincs más, csupán a puszta fal. Egy árva porszemet sem sikerül felfedeznem. Ackerer szobormereven ül, szája kissé kinyitva, feje enyhén előrebillentve.
Donald gépel. Ő valóságos művésze az írógépnek. Hozzánk képest. Hat ujját tudja használni, mormogva diktál magának, és mert idegesíti a sorvég közeledtét jelző csengettyűszó, a margó végét kiiktatja. Vakon írni viszont nem tud, tehát a billentyűket figyeli. Számtalan értékes jelentése veszett kárba amiatt, hogy a hengerre írta azokat, akkurátusan diktálva magának, egymás tetejére róva a fekete betűket, és ha tekintetbe veszem szépirodalmi hajlandóságait, teljesen érthető volt a dühroham, amely ilyen alkalmakkor a felfedezés pillanatában kitört rajta.
Az utolsó Daniel. Nemrég került hozzánk. A magam részéről egyszerűen csak Mogorvának szólítom őt, és ezzel mindent elmondtam róla.
Megvárják, amíg leülök. Éppen Daniellel szemközt. Elhelyezkedem a széken, és gondolkodóba esem. Elvégre jelentést kell írnom.
Nem szeretek jelentést írni, tehát először is fontolóra kell vennem, hozzáfogjak-e, vagy inkább máris felmondjak. Amint ezt a kérdést eldöntöm, papírt fűzök a gépbe. Kitöltöm a fejléc összes ostoba rubrikáját, amit miért is ne nevezhetnék Rubiconnak. Hiszen, ha végül ezen az akadályon átvergődöm, többé semmi sem állhatja útját a beszámoló világra jöttének. Mely beszámoló többnyire híven tükrözi lelkiállapotomat, az aktuálisat. Megtörténik, hogy három szóból áll az egész. Volt rá példa, hogy nyolc oldalig fel sem keltem a gép mellől. Előző este talán kissé többet ittam a kelleténél.
Ezúttal hiába kelek át a Rubiconon, a jelentés születése akadályokba ütközik. Fabiónak hívják az egyiket. Éppen szétken, majd keneget egy legyet az üvegen, miközben így szól:
– Denisa...
A másik Donald. Mind a hat villámgyors ujja megáll a levegőben, csúnya arca felemelkedik, ő is ezt mondja:
– Denisa...
– Na?
– Vár a Főnök.
– Nem.
– De – bizonygatja Fabio. Visszamegy a helyére, folytatni kívánja félbeszakított munkáját.
Körülnézek. Rám sem pillantanak. Mivel egyetlen barátságos tekintetet sem sikerül elcsípnem, felállok és elindulok. Nem megyek messzire. Kifordulok a folyosóra, és befordulok az első ajtón. Emögött tanyázik a Titkárnő. Rám mosolyog és int, mehetek.
A Főnök ötven év körüli, eszeveszetten kopaszodó, egykor szőke férfi. Arcbőre zsíros, talán ezért őrizte meg simaságát, alig látható rajta néhány ránc. Barna a szeme, széles az orra, széles a szája is. Szerintem jóindulatú arca van. Termete középmagas, határeset: nem kövér és nem sovány. Sportosan öltözködik, megveti a dohányzást.
Székkel kínál, elhelyezkedem, és rágyújtok. Nem kímél, belekezd:
– Rossz hírem van, Denisa. A tegnapi fickó sem azonos. A szembesítéskor mindegyik nő azt állította, nem ez volt.
– Ez már a harmadik – sóhajtom. Visszagondolok az elmúlt két hét fáradalmaira, és nem támad kedvem énekelni.
A Főnök megértő mosolyt villant felém, vigasztalni próbál.
– Nincs vész, Denisa. Más nők azonosították mindhármat, és ők lakat alá kerülnek. De nekünk az igazi kell. A késes.
A késes, mondja könnyedén. Szívem szerint megkérném, bújjon szoknyába, és fogja el ő. De nem mondom. Majd később. Így szólok:
– Nem adódna olykor más munka is? Hovatovább az az érzésem, az Alantas Ösztönök Ügyosztályán nyertem alkalmazást. Mintha az egész városban nem akadna egyéb bűneset, csak nyálas szatírok, akiket épp nekem kell begyűjtenem.
A Főnök nevet. Mind a harminckét fogának boldog birtokosa, s ez nem kis dolog ebben a korban, pláne az ő előéletével. Aztán váratlanul elkomolyodik, elrejti fogsorát.
– De, akad más is. Momentán hagyjuk a neveket. Van egy bizonyos gazdag úr, akit sorozatosan azzal fenyegetnek telefonon, hogy elrabolják az ötéves kisfiát.
– Ha? – kérdezem.
– Nincs ha. Elrabolják. Nem akar felhajtást, úgy vélte, elegendő lenne a gyerek mellé egy női nyomozó, nevelőnői szerepben.
– Nevelőnő? Amikor magam is neveletlen vagyok? Mióta fenyegetik a tagot?
– Másfél-két hónapja.
– Na ne! És ha még ugyanennyi ideig fenyegetik? Nevelőnőként öregedjek meg?
– Gondolkozzék a dolgon. A gazdag úr egyébként fiatal is, jóképű is. Térjünk vissza.
– A késesre?
Nem fut össze a nyál a számban.
– Oda. Próbálja meg újra! Ne feledje: a pasas előbb egy riasztópisztollyal támad a nőkre, mely tökéletesen colt benyomását kelti, olyan, mint a valódi fegyver.
Történetesen a keze ügyében tart egy hasonló pisztolyt, megmutatja. Megvizsgálom. Közben azon tűnődöm, nála mindig kéznél van az ilyesmi. Mi lenne, ha egy szatír zongoralábbal, fagyasztott ürücombbal vagy a Pitagorasz-tétellel fenyegetné védtelen áldozatait? Kétségtelen, a Főnök elő tudná húzni ezek pontos mását a fiókjából. Barátságtalanul tovább méregetem a fegyvert, s az nagyon valódinak látszik. Nem rejtem véka alá a véleményemet:
– Egy ilyennel bármire rá tudnának venni.
Jóízűen nevet. Talán, mert elképzeli a bármit, talán azért, mert nem hiszi el kijelentésemet.
– Ha a nő kötélnek áll, a coltot elteszi, következik a kés. Azt már használja is. Nem tesz komoly kárt senkiben, de azért mégis.
– Szeretném látni, ha magával történne hasonló, akkor is tagadná-e a komoly kárt, amit szenvedett.
– Ne engem okoljon a történtek miatt. Teljes mértékben a maga lelkén szárad, hogy másik hármat szedett fel.
Előfordult olykor, hogy néztem-hallgattam ezt az embert, és melegedő szívvel azt suttogtam magamban: szeretem. Ahogy a szülőjét szereti a gyermek. Arra is volt példa, hogy valami veszélyes feladatra utasítván aggódni látszott értem. Annyira aggódni, hogy már-már kicsúszott a számon: papa. Papa, ne félj. Mindezt végiggondolva el sem hiszem, hogy igaz lehetett. Kizárt dolog. A Főnök gonosz és lelketlen. Közlöm vele:
– Mondja, mi lesz, ha még két hetet elszúrok ezzel az üggyel, összeszedek még harminc szatírt, és nem lesz köztük a coltos-késes? A fél város börtönben guggol, maga pedig azzal törődik, hogy mindez az én lelkemen szárad?
A Főnök nyugodt hangon válaszol, ám mintha nem ugyanarról beszélnénk.
– Ma éjjel Daniel kíséri el. Reméljük, ügyesebb lesz a többieknél, nem szúrják ki, hogy magával van.
Szinte felemelkedem ültömben.
– Nem! Ne tegye ezt velem! Dolgozott már Mogorvával? Naná, hogy nem. Az a pasas akkor sem mukkan meg, ha lezuhan a vécétető, és odacsípi.
– Javaslom, ilyesmivel ne kísérletezzék nála. Egyébként pompás humorérzéke van, csak maga teletűzdelte őt előítéletekkel, és nem hajlandó ezt elismerni. Továbbá kivételesen nem is lesz szükség rá, hogy beszélgessenek. Daniel távolról tartja szemmel magát, és vész esetén közbelép.
Előrehajolok, hogy jó alaposan egymás szemébe nézhessünk.
– Előbb inkább azt szeretném tudni, Mogorvának hol kezdődik a vész. Merthogy kötélidegzetűnek tűnik. Ha neki akkor van vész, amikor a késes farigcsálni kezdi a húst a csontjaimról, akkor jól kinézek. Ne szórakozzon velem. Megerőszakolták már magát?
A Főnök újra nevetni kezd. Tudni szeretném, neki mitől van jókedve! Azt mondja:
– Megnézném azt a pasast, aki magát megerőszakolja. Netalán begyulladt, Denisa? Nehezemre esne elhinni.
Nem válaszolok. Miért ne hagyjam meg mindüket abban a hitben, hogy bátor vagyok? Ha egyszer ez a vesszőlovuk, nem fogok mesélni nekik arról, milyen rettegés fog el minden egyes feladat előtt. Ha már közben vagyok, nincs idő félni, na de addig!
Próbálom rávenni, ne Danielt adja mellém. Rémtörténeteket mesélek róla, ám a Főnök nem hiszi el koholmányaimat. Végül elbocsát, és megkér, küldjem be Mogorvát.
Dohogva megyek vissza a szobába. Közben elismerem magamban, valójában csak kétszer dolgoztam együtt Daniellel, teljes sikerrel. Ám amíg a többiekkel remekül kijövök, vele nem boldogulok. Szövegelésemre legfeljebb fanyar mosolygással válaszol, magától a világ minden kincséért meg nem szólalna, és ha mégis kegyeskedik szólásra nyitni a száját, kurta mondatokkal is beéri, s ezzel olyan hatást tesz rám, mintha parancsokat osztogatna. Nekem!
Mogorva ücsörög, dolgozik. Provokatív bámulásomra fel sem pillant. Valami rettentő fontos és lebilincselő papírhalmot olvas. Lapokat rakosgat, méltóságteljes, mint a körmenet, és legalább két napja nem borotválkozott. Léteznek ilyen férfiak. Naponta háromszor zuhanyoznak és ruhát váltanak, ám a borotválkozáshoz úgy viszonyulnak, mint a nők a nőorvoshoz. Megszólítom az elmélyültet:
– Mogorva!
Fel sem emeli a fejét. Azt mondja:
– Daniel. Daniel Belloq. Szolgálatodra.
Én, konokul:
– Mogorva!
És ő:
– Daniel!
Fogadni mernék, képes lenne ezt a dialógust az idők végezetéig folytatni, és közben egytized értéket sem emelkedne a vérnyomása. Lám, ez az izgága férfi fog segíteni nekem, hogy elkapjuk a késest!
Mint már annyiszor, feladom a harcot.
– A Főnök eped érted – sóhajtom. – Ha érdekel, azt óhajtja közölni veled, hogy mára téged osztott be a testi szuverenitásom sértetlensége fölötti felügyeletre.
Rezzenetlen arccal azt mondja:
– Boldogan. És elsiet.
Ackerer leveszi tekintetét a falnak ama pontjáról, és elmereng:
– Milyen lehet, ha boldogtalan?
Till összevonja szemöldökét.
– Muszájlik örökösen őt piszkálnotok?
Rosszul hallok? Till olyan áhítattal ejtette az „őt”, hogy amikor kimondta, ez a szó nem szállt el a többivel, hanem megállt a levegőben, és egy pillanatra szinte felizzott.
Mélységes sértettségemben az írógépre vetem magam, és egy egészen kicsike, mérges jelentést pötyögök, legyen min emésztődnie a Főnöknek. Egyszer kitűzött egyet az ajtónkra. Ez állt rajta: Sétáltam. Összefagytam. Haza. Dolgavégezetlen. Aláírás.
Akkor Till bátortalanul Dolgavégezetlennek kezdett szólítani. Hallgattam az elnevezésre, s végül beigazolódott titkos sejtésem: a név oly hosszú volt, hogy kiejtése során sokat veszített csúfondáros jellegéből. Így hát feledésbe merült, mint annyi más.
– Szóval megint grasszálni mégy – néz rám Donald. Ritka a hozzá hasonlóan csúnya férfi. Savószínű, enyhén dülledt szemek, hosszú, hegyes orr, szája egy vékony vízszintes vonal, mintha bejelölték volna, hová kerüljön, aztán elfelejtették volna felszerelni rá az ajkakat. És mindez egy keskeny, hosszú arcban. Ehhez még tekintetbe kell venni két hatalmas, elálló fülét, seszínű haját, amelyet csak elnézően lehet szalmasárgának nevezni. Ha szalmasárga, akkor egész nyáron kinn száradt-fakult a napon. Széles vállát lazán előreejtve hordozza hosszú törzse fölött, ettől a háta púposnak tűnik, járása roskadozónak, mint egy aggastyáné. Ilyen ő. És a csúnya arcon hol kamaszos vigyort, hol magasrendű szellemiségről tanúskodó komorságot visel, amitől az ember ellágyul, s azon veszi észre magát, hogy nem tehet róla: szereti ezt az embert. Úgy hírlik, akadnak ez alól kivételek, de nekem ő a kedvencem. Felelek kérdésére.
– Oda megyek. Grasszálni.
Bólint, sort vált, gépelni kezd, dühödten, hat ujjal. Komoly mennyiségű, sűrűn teleírt papírhalmaz fekszik mellette. Hát megint. Elkapta őt irodalmi hajlandósága, és a Főnök tépheti a haját, ha eléje kerül a jelentés. Mindazonáltal a Főnök finom ember, és kedvesen Novelláknak titulálja Donald gyöngyszemeit.
Laco ebben a pillanatban végez a telefoncsevejjel. Kissé kinyújtja nyakát, ám mert így sem éri el a készüléket, a villára hajítja a kagylót. Sosem fordul elő, hogy mellédobná.
Precíz férfi. Lábait az asztalon hagyja, tovább hintáztatja székét. Combjain készített jegyzeteibe merül, és mivel cigicsutkája füstszűrőjét már teljesen szétrágta, a csikket a papírkosárba hajítja, és új spanglira gyújt. Nem múlhat el úgy ünnep, hogy ne öngyújtót kapna tőlünk ajándékba. Otthon komoly készlete lehet a csinos darabokból. Ő továbbra is gyufát használ, melyet a feneke alatt, a szék fáján lobbant lángra, amerikai módra. Kifújja orrán a füstfelhőt, fel sem néz, azt mondja:
– Donald.
Felállok, mennem kell. Úgyis tudom, mi következik. Búcsút intek, az ajtó felé indulok.
Donald befejezi a mondatot. Vagy a fejezetet. Odaszól Lacónak:
– Na?
– Nem szívesen zavarlak – mondja lágyan Laco –, de úgy hallom, jó ideje a hengerre írsz.
Szükségtelen megvárnom, hogy Donald ellenőrizze kollégája állítását. Úgyis mindig Lacónak van igaza. Kilépek a folyosóra, s miközben a dühkitörés kezdetét veszi, fejjel Mogorvának ütközöm.
– Örökké láb alatt vagy – dünnyögöm, s odébb lépek, hogy kikerüljem az úttorlaszt.
Ekkor Mogorva megszólal. Minden szava élmény, nem csupán azért, mert ritkán szól. Mély hangja van, tengermély, és kissé érdes. Amikor hallatja, mindenki felkapja a fejét. A férfiak gyáván összerezzennek. A nők? Csupán a magam tapasztalatát ismerem. Hideg futkos a hátamon tőle, ugyanakkor mindkét bokámból kiszáll az erő.
– Este érted megyek – közli Mogorva.
– A lakásomra? – kérdezem, teljesen fölöslegesen.
Bólint. Tűnődöm egy pillanatig, aztán futni hagyom. Nem provokálom holmi részletekbe menő kérdésekkel, pusztán azért, hogy halljam a hangját. Ezer dolog vár odahaza.
Mindenekelőtt az öcsém. Ugyanazon ház ugyanazon emeletén lakunk, mindkettőnk örömére két külön lakásban. Mindkét héder egyforma beosztású, ám aki gyors egymásutánban szemügyre veszi, sőt megvizsgálja ezeket, hitetlenkedve csóválja a fejét, és lehetetlen meggyőzni őt tévedéséről.
Martin hajléka mindenekelőtt rendetlen. Azonkívül sötét, mert ez a mániája. Az összes ablakot teleragasztotta különféle színű, alig áttetsző lapokkal, amelyek sajátságosan szűrik a befelé törekvő fényt. Öcsém esküszik rá, hogy a sárga, bíbor, kék és zöld derengésben megbúvó helyiségek hangulatosak, sőt egyenesen ösztönzőek. Ez nem lenne ártalmas, hiszen ráfér némi ösztönzés, ám hatásuk nem lehet olyan szembeszökő, hogy én is észrevegyem. Ha egyáltalán létezik ilyen hatás.
Mire is kell ösztönözni Martint? Mindenekelőtt arra, hogy keljen fel az ágyból. Ehhez képest a többi már csaknem gyerekjáték. Az ifjú húszesztendős. Egyetemre jár, kivéve nyáron. Mivel éppen nyárlik, naphosszat a motorját szereli, esetleg a breaket gyakorolja. Ez utóbbiban valóságos művész. Mintha futószalagon járna, lába nem mozdul, ő mégis halad valamerre, végtagjai, gerince olyatén benyomást keltenek, akárha kifelejtették volna belőlük a csontokat.
Hazaérve nem keresem fel a tesót, ám le sem rúghatom a cipőmet, hogy eldőljek az ágyon, ő már jön is.
– Mi az, te alszol? – kérdezi.
– Éjszaka fogok dolgozni – felelem, mert dehogyis alszom.
Rám néz nagy, sötét szemével. Hunyorog. Bántja a fény, mely az én ablakaimon ugyancsak özönlik befelé. Azt mondja:
– Ismered Konradot?
– Ki az?
– Egy motoros srác. Pár utcával lejjebb lakik. Ma említette, hogy szólhatnék neked. Motorozás közben vetette oda.
– Hát csak szólj – bátorítom sóhajtva. – Ellopták a visszapillantó tükrét?
Rám vicsorít.
– Nagyon jó. A nővérét lopták el.
– Fáradjon be a rendőrségre – javaslom megfontoltan.
Martin hátat fordít az ablaknak. Nincs szerencséje, az ellenkező oldalon is ablak ékeskedik. Azon sápadtabb fény áramlik be, keleti oldal lévén, ám a fény mindenkor fény marad. Így azonban nem látom az arcát. Hullámos, hosszú haját nézem a tarkóján.
– Volt a rendőrségen, a szüleivel. Három napja. Akkor tűnt el a nővére. Azóta sem került elő.
– Talán elment egy fiúval. Van ilyen.
– A nővére veled egykorú. Tehát fiúkról szó sem lehet. Legfeljebb férfiakról.
Felülök.
– Hogy érted ezt a... amit mondtál?
Martin elnézően rám mosolyog.
– A ti korotokban a fiúk már csókolommal köszönnek. De Konrad nővére férfival sem ment el. Gyerekei vannak. Férje.
– Szóval szerinted ez akadály?
– Mondd, Den, téged nem érdekel, amiről beszélek? Mert ha nem, időm van, megkeresem én azt a nőt.
– Ne felejts el csókolommal köszönni, ha ráakadsz – felelem sértődötten.
Bah, dohogok, a huszonhat évem! Na jó, majdnem huszonhét, de hát hol vagyok én még az érett nőtől!? Mindezt ilyen vidáman gondolom végig, mert ma jókedvem van. Más napokon, ha rosszkedvű vagyok, a világ reszketve kénytelen a szemem közé nézni. És bizony, nem sokáig állja a tekintetemet.
– Különben csak azért szóltam, mert Konrad hangsúlyozta, milyen hőn szeretné, ha éppen te néznél utána a testvérének. Azt mondta, a nők sokkal rendesebb hekusok, mint a férfiak.
– Ne hízelegj, az rám hatástalan – jelentem ki zordul. – Ha én szabad lennék, és azt tehetném, amit akarok, bizonyára megkeresném a haverod nővérét. Mivel nem vagyok az, így most aludni fogok, később pedig valaki mást keresek, aki helyett sokkal szívesebben foglalkoznék akár a te ügyeddel is.
Martin utálkozva rám néz, Fabio pillant így a legyeire.
– Aludj! Aludj!
A drámai felkiáltás végén kirohan. Rögzött szokása szerint tárva-nyitva hagyja a bejárati ajtót. Huzat lebbenti a függönyöket. Behunyom a szemem, mert igenis, aludni szeretnék. Az elmúlt éjszaka is a késest kajtattam, úgy rémlik, ez lesz a sorsom ifjúságom múltáig. Erről Martin arcátlan kijelentése jut eszembe, és felpattan szemhéjam. Fiúk és férfiak? Nem, ebbe most nem merülök bele. Eltökéltségem végleges. Elalszom.
Körülbelül öt egész órát alhatnék, ezalatt négyszer ébreszt fel a telefon. Először Martin szól át az ő vonalán, érdeklődik, főzök-e ma vacsorát? Válaszom hallatán felhúzza az orrát. Másodszor anyám telefonál, az iránt firtatózva, mikor látogatom meg? Mondom, a munka. Megvetően felkacag, aztán felvilágosít, hogy ezerszer közölte már: ez a hekusság nevetséges, szégyelli magát miattam, ha kérdezik, mivel foglalkozik a lánya, szeretné azt felelni, zongoraművésznő vagyok. Ráhagyom, felelje nyugodtan. Ki tiltja meg? Ebben maradunk, és persze megígérem, hogy meglátogatom őket a héten. Olykor előfordul, hogy sikerül beváltanom hasonló ígéreteimet.
Legutóbb, amikor Donalddal két motoros csibészre vadásztunk, bőrnadrágban és bőrdzsekiben szaladtam fel hozzájuk, mert éppen arra jártunk. Apám felnézett a kézirataiból, majd nyerítve visszatemetkezett azokba, anyám meredten állt, nem, nem csapta össze a két kezét. Talán nem is emlékezett, hol vannak. A dzsekimet borító fényes szegecseket számolgatta, nekem úgy rémlett. Kissé felhúztam kabátom ujját, hogy a széles csuklószorítót is láthassa, azon volt ám millió pityke! Ez már neki is soknak bizonyult, felnevetett. Ez volt az összes sikerem ama napra. A motoros fenegyerekek azóta is űzik életveszélyes játékaikat.
A harmadik telefonhívás Cruz Guardtól érkezik. Vele valamivel tovább tart a csevej, nem az én hibámból. Hanem azon egyszerű ok miatt, hogy Cruz imádja megosztani velem a gondjait. Egy esztendeje osztozik is velem mindegyikben. Részemről mintha lanyhulna a korábbi lelkesedés. Alkalomadtán ezt majd tisztázom vele, de nem most. Most elköszönök, és ő is tulajdonosa lesz egy ígéretnek: találkozunk a napokban.
A negyedik hívás: téves. A távközlő műholdak, a modern technika korában. Felháborodottan folytatom hányatott szendergésemet. Félálomban hallom, amikor Martin távozik. Az én lakásajtóm kitárva, ő viszont úgy csapja be a magáét, hogy a pókok kiszédülnek hálóikból, s közben vakolat pereg a fejükre.
Aztán álmodom. Szokásos érdekes álmaim egyikét. A helyszín különös, megfoghatatlan. Fényei tompák, kissé elmosódottak, ködösek. Nagyvárosban zajlik, ahol a metróvégállomás egy alagút nyitott vége előtt megszakad. Tekergőző sínek között kell kibotorkálni a szabadba. Tömegen verekedem át magam, töltéseken mászom fel és le. Végül kiérek az alagút végére, s ott teljesen egyedül maradok egy kiszáradt patakmederben, virágok és füvek között. Kissé ragacsos a beszívott levegő, ellustulok tőle, kábultan vánszorgok tovább. Átmegyek egy erdőn, az aljnövényzet nem zöld, inkább olajbarna, a levelek szélei belekapaszkodnak a ruhám ujjába.
Valaki mozdul a szobában. Agyamhoz lép, megérinti nyakamat. Ujjai hátát fekteti az artériára.
– Élek – nyugtatom meg a sötétben.
– Nyitva volt az ajtó – feleli.
Hangjától borzongás szaladgál fel s alá a hátamon. Ilyet még sosem hallottam. Ezt se gyakran. A jelek szerint elaludtam. Oldalra fordítom fejemet, az ablak előtti szekrénykén zöldes fénnyel világít az óra – mit mutatója? – képernyője. Elfelejtettem beállítani az időzítőt. Pedig ha ez az óra ébresztéshez lát, a kétnapos halott szempillája is megrebben.
Felülök. Mogorva ügyesen megtalálja a kapcsolót, a villanyfény merénylet a pupilláim ellen. Hunyorgok, elfordulok. Amikor már nemcsak fekete köröket és pontokat, valamint vonagló alakzatokat látok, ránézek. Ő visszapillant rám, arca kifejezéstelen. Habár ezt a meghatározást felül kéne vizsgálnom, mert azt hiszem, nem fedi a valóságot. Azt a hitet kelti, hogy Mogorva érzéketlen, nem gondolkozik, pedig alighanem másról van szó.
Elnapolom a problémát, felkelek. Azt mondom:
– Ugye, nem sürgős?
– Mennyire? – kérdezi ő.
Nem hagyom magam belerángatni. Átvonulok a szobán, a fürdő irányába.
– Zuhanyoznom, öltöznöm kell. Addig főzz egy kávét! Ha megtalálod a konyhát, nyert ügyed van. Éhes is vagyok, mellesleg.
Nem válaszol. Ha én lennék az ő helyében, ugyanezt tenném. Mit lehet szólni ekkora arcátlanság hallatán? Fogjon hozzá megverni?
Mindazonáltal hamar végzek tennivalóimmal. Öltözékemet gondosan megválogatom, hogy ínyére legyen a késesnek, mégse kiabáljon róla a lépre csalási szándék. Nem fűlik a fogam az egészhez. Egyáltalán nem, de még soha nem fordult elő, hogy fűlő foggal indultam volna vadászni az éjszaka eme rémeire. Ha egyszer keresetlenül botlanék valamelyikbe, sejtelmem sincs, mi történne. Valószínűleg sikítanék.
Kávéillat terjeng. Sőt. Orromat a levegőbe fúrom, és nem hiszek érzékleteimnek. Nem, ez lehetetlen. De igen.
Mogorva a konyhában áll, a hűtőszekrény ajtajának támaszkodik, és azt a könyvet tartja kezében, amelyet egy héttel ezelőtt hagytam el félig olvasottan.
Az asztalon teríték. A tányérban frissen sült sonka és tojás.
– Hol a gyertyatartó? – kérdezem.
Fel sem néz. Lapoz a könyvben.
– Nem találtam – feleli.
– Te nem eszel?
Fejét rázza. Hátranyúl, leteszi a könyvet. Aztán a karjait összefonva rám néz. Megtekinti öltözékemet, hajviseletemet, s a mozdulatot, amellyel vacsorához látok. Barátságos mosolyomra nem reagál. Két falat között felötlik bennem, hogy esetleg órákon át magányosan fogok szédelegni a késes vadászterületén, és nem lesz, aki hozzám szóljon. Emészt a vágy, hogy előre kibeszélgessem magam. Mondom is, azonnal:
– Szóval azt hitted, valaki kárt tett bennem.
Semmi. Segítek:
– Amikor jöttél.
– Rutin – közli.
Tőlem egyhamar nem lehet szabadulni. Ha eltökélem magam, legfeljebb megrágva és kiköpve eresztem el a delikvenst. Eltökélem magam.
– Sötét titkok vesznek körül téged. Senki nem tud rólad semmit. Suttogják, hogy Japánban is jártál. Tanulni, dolgozni. Azt mesélik, tudsz verekedni. Megjegyzem, hallottam már ilyen tagokról. Mindenfélét beléjük vernek, titkos tanokkal tömik őket. És amikor kilőnek rájuk egy egész tárat a géppisztolyból, ők a fogukkal kapják el a golyókat. Végül ott állnak sértetlenül, a mellkasuk előtt összefont karral, és az ellenfél cipője elé köpik a skulókat. Az utolsót esetleg el is harapják. Hajuk lobog a szélben.
Bólint, ami azt is jelentheti, figyel. Lenyelem az utolsó falatot, körülnézek. Tekintetem semmibe veszi az elébem helyezett töltött poharat, mivel az narancsdzsúzt tartalmaz. Nem nevezném bátorító italnak.
– Adnál egy sört a hűtőből? – érdeklődöm nyájasan.
– Nem. Megyünk.
Tulajdonképpen mit képzel ez az alak? Mit neki, ő távolról, nagyon távolról fog követni, és nem vele szórakozik majd egy kóros pasas, pisztolyt és kést váltogatva. Egyéb fegyverekről nem is szólva.
Hát jó, lemondok a sörről, azért sem állok le vitatkozni.
A kocsiban előhozakodom intelmeimmel. Nem látszik rajta, hogy rájuk lenne szorulva. De nem is róla van szó, a fenébe is.
– Szeretném időben tisztázni veled, hogy nem kellene szem elől tévesztened. Nem óhajtok sokáig kettesben maradni a taggal. Ha látod, hogy gáz van, próbálj meg gyorsan mozogni. Gyorsan. Tudod egyáltalán, milyen az? Láttál már villámot, forgószelet, expresszvonatot, ilyesmit? Legalább filmen? Ne akkor legyen neked gáz, amikor nekem már mindegy, odajössz-e egyáltalán, vagy leülsz zsugázni.
Megtörténik, hogy beszélsz valakihez, és az illető úgy tesz, mintha elhányta volna a hallókészülékét. Ez most nem olyan. Sokkal inkább hasonlít egy fürdőkádhoz vagy lábtörlőhöz. Mégis muszáj szövegelnem, ugyanis ez legalább bátorságot önt belém.
Egyszercsak Mogorva megszólal:
– Amíg oda nem érek, ki ne nyisd a szádat, mert a pasas szíven lövi magát.
– Riasztópisztollyal?
– Kipróbálta valaki, milyen pisztolya van?
Óriási. Azt mondják neki, vigyázzon rám. Óvjon. Erre fogja magát, és ilyen vidám eshetőségeket penget előttem! Mindjárt közlöm a Főnökkel, hogy legközelebb egyedül megyek. Mindent elvállalok, soha nem fogok vele vitatkozni, csak egyedül küldjön.
De tényleg, ki látta azt a stukkert? Rémült nők leírása alapján gyűltek a szegényes adalékok a késes hobbijáról. Ki állította, hogy riasztópisztollyal fenyegetőzik? Áldozatai felől akár tomahawk vagy cséphadaró is lehetett nála. Azok a nők úgy meg voltak tébolyodva az átéltektől, hogy tévedhettek is a fegyver mibenlétét illetően.
Ha csak azt veszem figyelembe, milyen személyleírást adtak róla! Az embernek sanda gyanúja támadt, hogy a jeti előjött a hegyekből, vagy netán King Kong lépett elő a díszletből.
Hát ilyen Mogorvával dolgozni.

 

 

Éjszakai sétám környezete nem valami szívderítő, ám nem várhatom el a késestől, hogy a belvárosban, színpompás kirakatok között támadjon áldozataira, pusztán azért, mert én szívesebben sétálgatnék azon a helyen. A késes ezt a környéket kedveli, méltán. Nemhogy kirakatok, de szinte házak sincsenek körülöttem. Egyik irányból a magasvasút oszloplábai kísértenek, mállott-penészes monstrumok. Közöttük utak kanyarognak, melyeket senki nem használ. A másik oldalon parknak nevezett dzsungel határolja útvonalamat. Néhol egy-egy lámpa pislákol, az általa kibocsátott fény azt a benyomást kelti bennem, mintha egy pohár híg kávén keresztül szemlélném a világot. A parkban néhány eliszaposodott halastó bűzölög. A halak rég kihaltak a szúnyog-bölcsődévé züllött, posványos vízből. A szipolycsecsemők pedig asszonnyá serdülnek egyszer, és valahányan az én véremet áhítják. Nem vakarózom, nem is nyalogatom magam, nem volna nőies. Minden ilyen gyötrelmes éjszakán a Főnökre gondolok. Amíg engem szúnyogok marnak, őt valamilyen trópusi helyre utaztatom fantáziámban. Most épp azon ábrándozom, hogy a Főnök eltévedt az afrikai vadonban, és egy termeszdombra menekült a támadó krokodilok elől. Húsából vidám hangyusok lakmároznak.
Elsétálok egy buszmegálló mellett. Megállok egy percre, a kifüggesztett menetrendet tanulmányozom. Egy fekete férfi és egy fehér asszony várakozik mellettem. Az asszonynak csupán a tarkóját látom, ráncos nyakbőrébe nagy szemű aranylánc vág barázdát. Szeretném megtekinteni, ugyan miféle nehézsúlyú medált viselhet. Megállok mögötte.
Ebben az esti időpontban, ezen a helyen senki nem bírja hosszan elviselni, ha valaki a háta mögé lép. Az asszony is megfordul. Megpillantom medálját. Mindenkinek megvan a maga keresztje, mondják. Már-már életnagyságú Jézus függ az aranyláncon, két kitárt karja a keresztre szegezve.
A nő úgy mered rám, hogy jobbnak látom, ha odébbállok, mielőtt önvédelemből nekem támad. Elfordulok, még egy pillantást vetek a menetrendre, egyet az órámra, aztán rágyújtok, és folytatom a sétát.
Egyedül vagyok, a híg kávé, melyben járok, langyos. A füstös égen valahol tán a Hold is ragyog, fényét a tenger közepén, magas hegyek szirtjein még látni lehet. E városban mind ritkábban fordul elő, hogy az esti égitest láthatóvá váljék. Eljön az idő, amikor a füstöt már a Nap sem győzheti le? Nem szeretném megérni.
Jobbról a park bokrai, fái a kísérőim. Balról dübörögve elszáguld fölöttem a kivilágított szerelvény a magasvasút pályatestén. Az oszloplábak meginognak. Egyszer le fog dőlni az egész építmény. Aztán újra csend lesz. Dühöngő szúnyog érkezik, fülem mellett rezegteti szárnyait, szétzúzza a csendet. Mélyet szívok a cigarettából, a döngicse hang irányába fújom a füstöt. A szúnyog odébbáll, de nem megy messzire. Orvul a lapockámba mar. (A Főnök kiszabadult a termeszek és krokodilok közül, viszont rabul ejtették a kannibálok. Már terítenek.)
Elhúz mellettem egy busz, néhány személyautó. Valamelyikből odafütyül egy férfi. Rá sem hederítek.
Az út elkanyarodik, a park elmarad mellőlem. Az épület, amely előtt lépdelek, egykor gyár lehetett, aztán elfelejtették lebontani. Palánkkerítés szegélyezi a csupasz téglafalakat. A kávé megsűrűsödik. Lámpát csak elvétve lehet látni. Sustorog a csend, csupán lépteim hallatszanak.
Fiatal nők jönnek szemből. Sietősen szedik a lábukat, ideges nevetgélésük nem hat őszintének, ám nem is nekem kell elhinnem, hogy jókedvűek, hanem nekik maguknak. Amikor elhaladunk egymás mellett, elnémulnak, megnéznek. Félnek. Naná, én is félek. Nincs fegyverem, és Mogorva oly láthatatlan, hogy felmerül bennem a gyanú: talán hazament aludni. (Fantáziám trópusi tájain a Főnök csak az első fogás a kannibálok vacsoráján. Mogorva a főétek. Látom, amint a nyájas kis bennszülöttek nyála elcsöppen. Elvégre Mogorván egyetlen falat mócsing sincs. Színhús az egész. Vajon mennyire rágós az emberi izomzat?)
A félelem eltörli a képeket. A gyár előlép érzékeim homlokterébe. Csupasz téglafalaitól borzongás fog el. Gerincemen elindul a hideg verítéknek nevezett jeges, késéles vízcsepp, végiggörög csigolyáimon, meg sem áll a bugyimig. Ilyenkor olyan érzés vesz elő, mintha minden irányba látnék, nemcsak előre, hanem hátra is, élesen. Hátulról lidércek rajzanak elő, filmen látottak, és ezredszer megfogadom: soha többé nem nézek horrorfilmet, krimit, megmaradok a meséknél. Még azok között is válogatnom kell.
Léptek csosszannak. Árnyék vetődik a lábam mellé. Lássuk csak. Elhagytam egy lámpát, a saját árnyékom jóval előttem jár. Ez a másik most ér mellém, lassan előrekúszik. Nyújtott emberalak, hosszú, vékony, léptei döngenek. Most ér mellém.
Aztán elsiet mellettem. Fekete bőrű férfi. Emlékszem, ő az, a buszmegállóból. Rám sem pillant, továbbigyekszik. Csakhamar eltűnik az utca végénél.
Magam is bekanyarodom. Kisvártatva elmarad mellőlem a gyárkolosszus, földszintes lakóházak következnek, tatarozásra szorulók, elhanyagolt, apró kertekkel. A vaskerítéseket szögesdrót szegélyezi, a téglafalak tetején üvegcserép meredezik. A kapukon lakatok, keresztpántok komorlanak, mögöttük dühödt kutyák acsarkodnak. Egy termetes keverék vadul nekem támad, hosszú orrát átdugja a palánk résén, felém kap.
Ragyogó alkalom, hogy végre szóljak valakihez. Azt mondom neki:
– Ejnye.
Nem hallja, visszahúzódik, és elszánt ugatásba kezd. Szeme fehérje meg-megvillan. Hátán felborzolódik a szőr, széles mancsai a földet túrják tombolás közben.
A házak többnyire sötétek. Behúzott függönyök, leeresztett redőnyök bújtatják lakóikat. Néhány járókelő közeledik, lehajtott fejű, gyáva léptű hazasietők, alig várják, hogy a lakatok, rácsok mögé zárkózva lazíthassanak végre. Nyelik a félelem gombócait, velem együtt. A különbség csupán árnyalatnyi, és lehet, hogy nem csak engem ingerel gúnykacajra: én vigyázok őrájuk. Mégis félnek.
(A Főnököt már úgyszólván elfogyasztották a pucér feketék. Még nem laktak jól, hát egyre sűrűbben tekingetnek Mogorva felé.)
A lakóházak elmaradnak. A magasvasút a távolba vész. Visszatér a park, a felüljáró híd aláereszkedik, hogy a fák előtt elkanyarodva a talajszinten fusson tovább. Kocsiáradat özönlik aszfaltján, fényszórók villannak, motorok zúgnak, gumik sivítanak.
A híd lába alá érek. Végre. Innen már visszafelé mehetek.
Néhány kocsi parkol itt, a betonszerkezet karnyújtásnyira kuporog a fejem fölött, a járműfolyam dübörgése felerősödik. A sötétben csupán érzem, nem láthatom, így ki sem kerülhetem az emberi ürüléket, ám jelenléte kétségtelen. Megszaporázom lépteimet, hogy mielőbb átjussak a penetrán. Szemközt sűrűbben sorakoznak a lámpák, akad néhány ócska lebuj is, a visszaút tehát biztonságosabbnak tűnik, csak odaérjek végre.
Visszafojtott lélegzettel kerülgetem a kocsikat. Benzinbűz keveredik vizelet és ürülék szagával. Ujjaim jéghidegek.
Az ő ujjai is. Ő is ideges. Megmarkolja a vállamat. Fél kézzel.
A másikkal a coltot szegezi a nyakamhoz. Csövét a jobb oldali kulcscsontom árkába nyomja. Mélyen.
Előttem áll. Nem látom körvonalait. Érzem szapora légvételének forró, rossz szagú páráját. Hallom hátborzongató kuncogását.
Meglök. Hátratántorodom, egy kocsi orrába ütközöm. A fegyver csöve mélyebbre böködik. Pokoli fájdalmat okoz.
A férfi felránt, a fal felé taszigál.
Hátam mögött elhajt egy autó, reflektorának fénysugara bekúszik a híd alá, egy pillanatra felvillan, majd újra sötétbe vész támadóm arca. A fickó fején félcentis fekete haj meredezik, tágra nyitott szemében a reflektor visszfénye lobban, kialszik. Hátam a betonfalhoz szorul. A colt csöve még mindig a vállgödrömben váj.
A férfi elengedi ruhám ujját, mancsát a torkomra fonja, rám hajol. Táskám lecsúszik a vállamról, a lábam mellé esik. Két tenyeremet kifordítva a falra támasztom, felemelem lábamat. A coltos szétvetett lábakkal tapad rám. Felrántom térdemet. Nem kímélem lágyrészeit.
A férfi összerándul, felkapja a karját, a stukker eldörren. Cementpor pereg a hajamba, a lövés robaja megsüketít. Ez nem jelzőpisztoly, csakugyan.
A csővel vág fülemre, mancsát szorosabbra fonja torkomon. Szitkok bugyognak a szájából, nyál fröcsög rám, miközben meggörnyedve üti az arcomat.
Két tenyeremre támaszkodva előrelököm magam. Lábamat a sarka mögé akasztom. Hátratántorodik. Elkapom fegyvert szorító csuklóját, ám ő még mindig tartja a nyakamat. Utánabukom, rázuhan egy kocsi elejére, nyekken egyet, a fegyver újra szikrákat hány, lövés robajlik.
Megpróbálom egyidejűleg kiszabadítani a torkomat, elvenni a pisztolyát, és visszanyerni az egyensúlyomat. A levegő részletekben jut a tüdőmbe, könyökömet a bordái közé fúrom, vad lendülettel. Végre enged a szorítás a nyakamon. A férfi rossz szagú leheletével és az ürülékbűzzel keveredett levegő ózon számomra, felélénkülök tőle.
A következő pillanatban a földre kerülök, ő fölém hajol. A pisztoly csöve is engem keres. Kinyújtott karommal a csuklójába csimpaszkodva igyekszem távol tartani magamtól, másik kezem hüvelykujjával a füle mögé döfök. Amikor a fájdalomtól egy pillanatra megmerevedik, lendítek csípőmön, és levetem magamról a testét.
Szembenézek a stukkerrel, a következő másodperc újabb fordulatot hoz.
Támadóm karja megemelkedik, hátracsavarodik, csontja reccsen, felüvölt.
Daniel talpra rántja a fickót, és lesújt rá. Újra és újra felszedi őt az aszfaltról, hogy aztán ismét megüsse. Használja az öklét, talpélét.
A coltos nem adja fel könnyen, ám Mogorva haragján még az ő beteges tébolya sem enyhíthet, nem nőhet fölébe. Végül Belloq a tenyere élét veti be. Egy villanás, és a coltos mozdulatlanul kinyújtózik a földön.
Mogorva még csak nem is zihál. Nem látom az arcát. Megérinti a vállamat.
– Mi újság? – kérdezi.
Sós ízt érzek a számban. Nyelvem elindul, megtalálom a sebet. Fogat nem vesztettem, pompás, remek. Lenyelem a vért, hangom kissé hebegő:
– Nem jelzőpisztoly volt.
A coltot még mindig a kezemben tartom, sőt, úgy szorongatom, miként kedvesem kezével tenném. Mogorva elveszi tőlem, zsebre süllyeszti. Aztán zseblámpát villant, körülnéz.
A gaztevő bizony rossz bőrben van. A fénysugár megállapodik rajtam. Fintorgok, behunyom szememet.
Mogorva otthagy, kilép a híd alól, előveszi adóvevőjét.

 

 

Egyenruhások szedik fel a vízszintessé merevedett szatírt, egy másik kocsi velünk száguld az éjszakában. Aztán megáll a ház előtt, amelyben lakom, és Mogorva kiszáll velem. Egyetlen szó nélkül felkísér a lakás ajtajáig. Kiveszi kezemből a kulcsot, a zárba illeszti.
Első utam a konyakosüveghez vezet, a második a fürdőszobába. Amikor végzek, Mogorvát a szobámban találom, hátradőlve ül a fotelben. Vigyorog.
Mintha jobban érezném magam:
– Rosszul emlékeznék, hogy megbeszéltük, micsoda lehengerlő gyorsasággal avatkozol közbe, ha elérkezik az ideje? És bizony az idő nemcsak elérkezett, jócskán el is múlt, mire a segítségemre siettél. Te aztán a helyzet magaslatára tudsz emelkedni, ha úgy istenigazából elszánod magad.
– Saját kezűleg mégsem verhetlek meg, pedig rászolgáltál – így Daniel Belloq, változatlanul vigyorogva.
Alaposan, behatóan megbámulom őt.
Ha kissé szelídebb vonásai lennének, jóképűnek nevezném. Ám neki nincsenek szelídebb vonásai. Tekintete sötét, ajkai szigorúak, haja katonásan rövid. Hiába vigyorog, arckifejezése ettől mit sem enyhül. Még a fogai is szögletesek, akár az állcsontja.
Leülök. Mogorva nem fogadja el a konyakot, amit felé kínálok, hát azt is megiszom. Végezetül körbenyalom ajkaimat, rámosolygok.
– Hallottam olyan pasasokról, akik a fogukkal kapják el a nyílvesszőket, átúsznak a lángoló folyón, felkúsznak a meredek házfalon. Átugranak több méter magas kerítéseket, órákat időznek a víz alatt, száguldó kocsikat tartóztatnak fel tenyerükkel. Úgy hírlik, ezt mind megtanultad Japánban.
– De nőket sosem maguk vernek – bólint.
– Mi bajod velem? – csodálkozom.
Vállat von, nem felel. Elmúlik egy néma perc, ekkor feláll, változatlanul hallgatva az ajtó felé indul.
– Hé! – mondom.
Megáll, a válla fölött visszanéz, nem is fárad azzal, hogy megforduljon.
– El akarsz menni, Mogorva?
– Daniel – feleli. Kissé visszafordul: – Látom, jobban vagy. Feküdj le.
– Nincs kedvem hozzá.
Egészen visszafordul. Széles fogait felvillantva kérdezi:
– Mihez van kedved? Inni? Rágyújtani? Csipkelődni?
Lelkes a hangom:
– Igen, ehhez van kedvem.
Nadrágzsebébe süllyeszti kezét. Aztán újra az ajtó felé indul. Nézem a hátát, és szeretném visszatartani őt. Nem akarok egyedül maradni. Iszonyúan messze még a hajnal, addig pedig sötét lesz, és a coltos rossz szagú lehelete süt az arcomba.
Felkelek, követem a távozót.
Odalent, az elhagyatott utcán Mogorva így szól:
– A kocsimért megyek. Hát te?
– Elkísérlek. Útközben beülhetnénk valahová néhány percre.
Egymás mellett lépegetünk. Keze a zsebében, könyöke olykor a karomhoz súrlódik. Én is zsebre süllyesztem a kezemet, próbálom felvenni léptei ritmusát, ám ehhez szinte futnom kell. Jócskán túljátszom a dolgot, mire végre kegyesen elvigyorodik. Hirtelen elém lép, felém fordul, és én már-már a karjaiba szaladok. Hátrahőkölök, elkomolyodom.
– Reménytelen eset vagy.
Mogorva félfordulatot tesz, folytatja útját.
– Miért? – kérdezi. Hangja semleges.
– Te vagy az egyetlen, akivel nem tudok mit kezdeni.
– Mit akarsz kezdeni velem? – Újra megáll. – Menjünk vissza? Lefeküdnél velem?
– Ó, persze. Remek ötlet. Én vagyok az éjszaka démona. Elcsavarom ártatlan fődet, véredből lakmározom feldúlt lepedőmön.
Azt kérdi:
– Nos?
Hihetetlen. Itt áll előttem, komor képpel, a jelek szerint készen a végső áldozatra, önjelölt mártírként, elszántan. Mit lehet tenni ilyenkor?
Felnevetek:
– Miért is ne? Menjünk vissza.
Pár perc, és ott állunk a ház előtt, ahonnan percekkel korábban elindultunk. Vannak helyzetek az ember életében, amikor nem jönnek a gondolatok, szeszélyek uralják az elmét. Ezeket a perceket élem. Nem sokáig.
Motor bőg fel az út felől, kürtje sikkant, különös hang egy ekkora géptől, megfordulok.
A fekete Kawasaki a járda mellé imbolyog, utasa arcát eltakarja a szkafander. Jól tudom, ki ül a nyeregben. A motor lelassul, billegni kezd, aztán feldől.
Martin elnyúlik alatta, sisakja csattan a kövön, egy hörrenéssel leáll a gép.
Mogorva gyorsabb, mint véltem. Mire odarohanok, leemeli a Kawasakit a mozdulatlan testről. Kitámasztja a gépet, lehajol. Segít, hogy lehúzzam a szkafandert öcsém fejéről.
Martin eszméletlen, nem csupán az eséstől. Arca zúzott, fél szeme eltűnik egy jókora duzzanat mögött, egyik karja furcsa szögben, ernyedten lóg. Néhány pillanatig bénultan állok, hagyom, hogy Belloq cselekedjen, csak bámulom a testvérem összevert arcát, élettelen testét.

 

 

Másnap délben még mindig nincs magánál. Nem mehetünk be hozzá az intenzív szobába, üvegablakon át figyeljük a halállal tusázó húszesztendős fiút. Gépek, kábelek, csövek, palackok fogják közre testét, kötések sápasztják szürke bőrét. Takarója alól katéter csöve kanyarodik az ágy oldalára szerelt zacskóba.
Anyám reszket és sír. Apám fel-alá járkál.
Lecsapok egy orvosra, ám a felét sem értem mondókájának, egyet fogok fel, a lényeget: nem tudja. Nem tudja, életben marad-e Martin.
Martint valakik, valahol, valamiért összeverték. Aztán sorsára hagyták. A fiú összeszedte magát, felült a motorra, és hazajött. Ennyire futotta koponyasérülésétől, törött karjától. Nézem az arcát. Tőle szeretném hallani, mi történt. Ő nem beszél.
Nem állhatok az idők végezetéig az intenzív szoba ablaka előtt. Nem nézhetem őt tovább. Apámhoz lépek, mormolok néhány szót, talán meg is érti. Elrohanok.
Az utcán harminckét fokos meleg fogad. A levegő egy helyben áll. Füst és por lebben, becsapom a kocsi ajtaját, gázt adok.
A tér, ahol a fiúk összegyűlnek a szünidőben. Bőgetik motorjaikat, köröznek, mutogatják magukat egymásnak és a lányoknak. A tér most üres. Néhány gyermek kapirgál a homokozóban, melegtől alélt asszonyok őrizetében. Az egyik ivadék – négy hurkát számolok össze kövérkés combján – a másik fejére önt egy vödör homokot. Sírás, rekedt kiáltozás kezdődik. Az áldozat vigasztalhatatlan, anyja nem vele törődik, a merénylőhöz tartozó szőke asszony arcába ordítozik.
A többiek fel sem pillantanak. Fénylik arcukon a veríték. Leülök melléjük, szolidan a pad végére. Köhintek. Egyikük, akinek csavarók ékesítik a fejét, rám néz. Kerek arcában megereszkedett vonások, táskásodó szemek, fogai elhanyagoltak. Mosolya szinte fájdalmat okoz.
Azt mondja:
– Ez egész nap így megy itt.
– A motoros srácok hiányoznak hozzá – bólogatok.
Megtekint magának. Ugyanezt teszem. Nézem a vékony blúzon áttetsző, leeresztett melleit, hurkásodó derekát, egykor szép lábait. Annyi idős lehet, mint én. Plusz tizenöt év, hogy mi rakta rá, ő tudja. Mást is tud:
– Nemrég mentek el. Le, a partra.
– Milyen partra? A tengerhez? Nekik van igazuk. Meleg van.
– Nem a tengerhez. Csak ide, a folyóhoz.
Néhány percig még üldögélek. Fürösztöm arcomat a napsütésben, melyet könnyedén nevezhetnék napizzásnak is. Beszívom a város áporodott szagát, hallgatom az őslények lármáját. Amikor az anyák hajtépéséig fajul a fülledt délután, felkelek a padról, visszatérek a kocsimhoz.
Néhány perc múlva porlepte füzek alatt sétálok, kezem a zsebemben. Már látom a kitámasztott motorokat, a szétdobált cuccokat körülöttük, a fiúk széles karcsapásokkal úsznak a szennyes vízben, labdát kergetnek. Megállok a parton, talpam alatt apró kavicsok csúszkálnak. Megszólítom a lábam mellett heverő, anyaszült meztelen lányt:
– Itt van Konrad?
A kérdezett talán tizenhat éves lehet. Bőre feszes, madárfészek-frizurát visel: az összes haja a homlokába tornyozva, onnan támad a szemére. Kinéz alóla, unja a háborgatást.
– Ott van!
Mozdulata körülhatárolja a folyót, talán a tengerre is kiterjed, ahová a piszkos áradat hömpölyög.
Sok-sok fiú hancúrozik a hullámok között. Tarkón felnyírt hajuk elöl méter hosszan zuhan az arcukba. Mind egyformák, mind divatosak. Kezdem érteni, miért rimánkodott Martin a hajnyírásért. Gyerekkora óta retteg a fodrásztól, így hát rám hárult sörénye féken tartása. Ha felépül, nem bánom, alkotok neki ilyen frizurát. Ha kéri, kakastaréjt is csinálok. Bármit. Elordítom magam a folyó fölött.
– Konrad!
Még kétszer elismétlem, fokozódó hangerővel. Lábamnál a leányzó hasra fordul, sovány kis fenekét a fiúk felé fordítja. Szőke ifjú közeledik felém. Ahol már leér a lába, fölegyenesedik. Ugyanazt viseli, amit a bakfis. Némi különbség mégis mutatkozik közöttük: Konrad izomzata sportos; mellkasán bozontos szőrzet, hasa lapos, lába hosszú.
Megáll előttem, vigyorog:
– Martin küldött?
– Ismersz engem?
– Láttalak néhányszor.
– Martin mondta, hogy eltűnt a nővéred. De most nem ezért jöttem. Tegnap este találkoztál az öcsémmel?
A fiú tűnődik egy keveset. Átlép a bakfis fölött, követem nyomát. Letelepszünk egy fűzfa alatt, ám egyetlen percig sem érzem, hogy a természet ölébe zárna. Por és korom lepi a keskeny leveleket, fekete ár ringatózik lábaink előtt.
– Tegnap feljött hozzánk. Atrixról kérdezgetett. Úgy festett, nyomozni akar utána. Elvittem a férjéhez, ebből kis híján botrány keveredett. Kérdezősködésével kihozta a sodrából azt a vadbarmot. Hogy Atrixnak volt-e szeretője, meg ilyenek. Közben a két gyerek körülöttünk ordított. Végül a sógorom kirúgott bennünket, és Martin még örülhetett, hogy nem kent a szeme alá.
– Aztán?
– Hát, sejtheted, nem dicsértem meg. Visszahoztam a motorjához, és elváltunk. Tíz óra lehetett.
– Ennyi? – kérdezem.
Konrad mereven néz:
– Mi történt Martinnal?
– Hajnaltájban ledőlt a motorjával a házunk előtt. Azóta sincs magánál. Nem tudod, ki haragudhatott rá ennyire?
– Mennyire?
– Annyira, hogy félig agyonverje.
– Tőle tudom: félvállról vetted, amikor megkért, hogy keresd meg a nővéremet. Ő nagyon szeret nyomozni. Hallottad a motoros banda hírét, nem? Utánuk is szaglászott. Nem beszélt róla?
– Érdekel, amit mondasz.
– Előbb is érdekelhetett volna – jegyzi meg.
– Igazad van.
– Magam is láttalak nemrég, amikor motoros jelmezben járkáltál a környéken. Nyilván Martin is tudta, kiket keresel. Gondolta, segít neked. Lehet, hogy ezek a fickók kenték el a száját.
– Milyen fickók, az istenért?
Konrad megvetően pillant rám:
– Nagyon jól tudod. Azok a fickók, akik balesetet rendezve kocsikat állítanak meg, aztán az utasokat kirabolják, agyonverik, megerőszakolják. Akiket az istennek sem talál a rendőrség.
– Na jó, Konrad, kösz. Ezen a társaságon belül nem voltak ellentétek?
A vízre mutatok. Csapzott fejek, barnára sült vállak látszanak, nevetés, kiáltozás hangja úszik el a fejünk fölött.
– Voltak. – Konrad követi tekintetem irányát. – De közülünk senki nem tett ilyet. Erre mérget vehetsz.
Elköszönök. A kocsit vezetve elkövetek néhány baklövést, hiszen figyelmem minden, csak nem osztatlan. Végül mégis ép bőrrel érkezem az irodába.
Donald sajnálja, már nem ő foglalkozik a motoros bandával. Eltűnési ügyben nyomoz. Sarkon fordulok, folytatja a gépelést.
Laco nincs benn, Till fel sem pillant, Fabio a legyeket maszatolja, miközben az esedékes bűnügy megoldásán töpreng. Ackerer a Főnöknél; marad Mogorva.
Ő szólít meg:
– Hogy van Martin?
– Ugyanúgy. Te foglalkozol a motoros rablóbandával?
– Igen.
Letelepszem a helyemre, aztán áthajolok az asztal fölött.
– Martin látta a csodás jelmezemet, amikor Donalddal kajtattuk őket. Egyik barátja szerint érdeklődött utánuk. Talán így van, ezt csak ő mondhatná meg. Lehetséges, hogy megtalálta őket, és nevelő célzattal verték agyon?
Mogorva váratlanul közlékennyé válik.
– Meglehet. Úgy tűnik, mintha az a három fickó, aki a rablótámadásokat elkövette, egyik nagyobb bandához sem tartozna, pedig ezek a motorosok elég alaposan ismerik egymást. Mindig máshol bukkannak fel, nincs állandó vadászterületük, mint késes barátunknak, még tőrbe csalni sem lehet őket. A trükk azonban minden esetben ugyanaz: balesetet provokálnak, egyikük feldől a motorral, és ha a kocsi megáll, hogy vezetője segítséget nyújtson a sérültnek, támadnak. Motorjaik rendszámtáblái egytől egyig hamisak, a szkafander elfedi az arcukat, nincs is róluk használható személyleírásunk.
– Aha. Ezt mind kinyomoztad? – Elfordulok, a telefonkagylóért nyúlok. A kórházban mi sem változott eljövetelem óta. Aztán hivat a Főnök.
– Hallotta már? – Így fogad.
– Mit?
– Ezúttal az igazi késest fogták el. Belloq alaposan helybenhagyta a fickót.
– A tag nyilván beteg, tehát aligha ítélik el. Várható, hogy folytatni fogja.
– Nem fogja. Meghalt.
Felemelkedem. Tágra nyitott szemekkel meredek a Főnökre, majd szó nélkül kirohanok az irodájából. Fabióhoz viharzom, elrántom őt az ablaktól, hangosan beszélek hozzá.
– Hallottad már? Léteznek olyan tagok, akik néhány ütéssel kinyírják ellenfelüket. Sosem használnak fegyvert, minek is? Ott a puszta kezük, azzal gyilkolnak. De ne is próbáld meg, hogy fegyverrel szegülj szembe velük: csak rápillantanak a pisztolyodra, és annak csöve menten lekonyul. A golyó bennreked, szétveti a csövet, kormos lesz a képed.
Még folytatnám, mert a keserűség mérget fröcsög ereimbe. Ott feküdt előttem Martin, kézzel, puszta kézzel intézték el, még mindig eszméletlen, még nem tudják az orvosai, felépül-e valaha.
Nem folytathatom.
Donald feltekint az írógépről. Halkan, a maga szelíd módján megszólal:
– Ugye, jól tudom, hogy hétvégén szabad leszel? Gyere el velünk a tópartra, rád fér.
– Elmegyek, hát persze. De még nem fejeztem be, amit az előbb elkezdtem. Éppen a csodálatos képességű szuperférfiakról tartok nektek előadást. Martin öcsémnek mindig az ilyenek voltak a példaképei. Halálos ököl, kemény pillantás, falkúszó, kétéltű, sebezhetetlen, bivalyerős tagok.
Mogorva leteszi a kezében tartott iratköteget. Nem néz rám. Fabióhoz fordul:
– Amikor az ember először látja Denisát, azt gondolja, hé, barátom, ez aztán a nő. Amikor pedig először hallja, első útja mindjárt a biztosítóhoz vezet. Elemi csapás ellen köt biztosítást.
Mielőtt felelhetnék, a Főnök áll meg az ajtóban. Ujjaival megfésüli szomorú haját, és így szól:
– Nem vagyok hozzászokva, hogy két mondat között faképnél hagyjanak. Most befejezem, amit elkezdtem. A késes meghalt. Azért kezdtem mesélni róla, mert maga értékeli az efféle sztorikat. A szatírt mentő vitte kórházba, s amikor megérkeztek vele, kivették a hordágyat a kocsiból. Néhány lépés után az egyik mentős megbotlott a kocsifeljárón, a sebesült átrepült a fején, és a betonba fúródott. Miután beszálltak vele a liftbe, áramszünet következett. Néhány percig tartott mindössze. Közben a késes észre tért, lemászott a tolókocsiról, és elbújt alatta. A sötétben ez nem tűnt fel az ápolóknak. Felgyulladt a lámpa, a lift az emeletre ért, a két betegszállító elmélyülten beszélgetett. Nyílt a ajtó, tolni kezdték a kocsit. A hátul lépkedő kísérő belebotlott az alant rejtőzködőbe, ekkor észlelték, hogy a takaró alatt senki nincs. Kitört a pánik, misztikus lett a hangulat. A késes kimászott, kirontott a folyosóra, nekirohant a lépcsőkorlátnak. Üvöltve átvetődött rajta, sokszor nekiütődött a kanyargó lépcsőnek, amíg földet ért. Csúnyán szólt.
Mogorvára pillantok. Ő állja a tekintetemet. Mintha árnyalatnyit mosolyogna is. A Főnökhöz fordulok.
– A riasztópisztolyát megtekintette?
– Igen. Remek kis fegyver. Belloq már elmesélt mindent. Jó munkát végeztek. Egy gonddal kevesebb. Daniel javasolta, hogy legközelebb nyugodtan küldjem magát egyedül az ilyen akcióba, hiszen valójában nincs is szüksége segítségre.
– Ezt már én is javasoltam.
Mogorván Belloqra pillantok.
A Főnök bólint.
– Emlékszem. Így hát együtt fognak dolgozni. Mivel Daniel a rangidős, alávetheti magát a döntéseinek.
Ezzel sarkon fordul, és elviharzik. Utánanézek. Csúful kopaszodik, és kacsázva jár.
Valaki hangosan vigyorog. Az áldott Donald. A kedvencem. Goromba pillantást vetek felé, meg se rezzen. Megszólal, persze másról beszél.
– Hozod Cruzt?
– Kit? Hová?
– Cruz Guard urat. A szeretődet. A hétvégén. A tópartra.
– Nem viszem. És most elmegyek a kórházba. Rendben, Mogorva?
Nem válaszol. Némán néz rám. Sötét szempárja láttán eszembe ötlik valami. Ha múlt éjszaka nem fordulunk vissza a lakásomhoz, Martin ott halt volna meg a Kawasaki alatt, elhagyottan. Érthetetlen számomra, miért izgat ez az ember. Ezernyi problémát koholok magamnak, csak ne kelljen a valódiakra figyelnem. Hiába.
Anyám az üvegablak előtt áll. Dél óta tíz évet öregedett. Apám a látogatók számára készített fotelben ül, szintén aggastyán. Cruz Guard mellette toporog, szóval tartja őt, ám nekem úgy tűnik, fölöslegesen fárad, senki sem figyel rá.
Engem megpillantva felugrik, és szinte összecsapja bokáit. Egek, ezt máskor is megtette már? Figyelem, ahogy felölti a gyászos képet, a kezem után nyúl, bal tenyerét a markába zárt kézfejemre ejtve paskolgat, jóindulatúan, együttérzően. Újra ezt gondolom: egek.
Anyám mellé lépek. Martin sápadt arca dél óta egy árnyalattal sötétebb lett. A monitoron látható görbe is mintha egyenletesebbnek tűnne. Áthallatszik az üvegen a készülék pittyegése.
Néhány perc múlva orvosmenet közeledik. Martin szobájába lépnek. Egy karcsú nővér berántja a függönyt az arcunk előtt. Lassan vánszorog az idő. Odabentről – imamalom monoton hangja – férfiak mormolása hallható. Anyám nem mozdul. Homlokát az üvegnek támasztja.
Aligha látja, hogy mellette állok. Nem érintem meg a vállát, nem szólok, nem zavarok.
Azon töprengek, mennyit varrhatok a saját nyakamba a történtekből. Osztok, szorzok, a végeredmény leverő: sokat, így van ez, ki nem ismeri? Ott él mellettünk egy ember, legyen az férj, feleség, szülő vagy testvér, és valójában nem törődünk vele. Szinte semmit sem tudunk róla. Hallgatjuk őt, és alig halljuk. Kedvesen és barátságosan bánunk vele, mintha ekként pótolni lehetne mindazt, amit nem adunk meg neki, ami lehet figyelem, szeretet, gondoskodás. Az esetek többségében nem adódik olyan helyzet, amelyben ezt felismerhetnénk. Elmúlhat így az egész élet is.
Martin húszéves, valójában még gyermek. Eszményképek vonzásában él, sebezhető, esendő. Ha hozzám fordul valamivel, többnyire lerázom őt, és ezt mindig ötletesen, barátságosan teszem. Nem akarom múlt időbe tenni gondolataimat.
Nyílik az ajtó. Az élen haladó főorvos körülnéz. Anyámat választja. Megáll előtte, mosolyog.
– Asszonyom, nyugodjék meg! A fiú hamarosan magához tér. Túljutott a krízisen.
Úgy látom, anyám ezer kérdést fogalmaz. Arca felderül, szája nyílik, szavakat kerget, fogalmaz. Végül ennyit mond:
– Köszönöm.
A férfi enyhén meghajtja magát, és távozik kísérete élén. Az üvegablak újra átlátható.
Martin megmozdítja a fejét. Szeme zárva marad.
Apám mindent hallott, nem mozdult el a helyéről. Cruz Guard lép mellénk, két karját a vállainkra fekteti: – Minden rendben lesz, hallották. Martin meggyógyul.
Elhúzódom. Anyám oda sem figyel.
Letelepszem apám mellé. Ő rám néz, halkan megszólal:
– Mi történt Martinnal? Kiderítetted már?
– Csak sejtem – felelem.
– Te legalább tudsz magadra vigyázni.
Erre nem lehet válaszolni.
– Rossz bőrben vagy – folytatja apám.
– Elmaradtam némi alvással. Nem ügy. Majd éjjel pótolom.
– Most is elmehetsz. Szükségtelen, hogy mindnyájan itt üljünk. Felhívlak, ha lehet beszélni Martinnal.
– Jó. Akkor most megyek.
Cruz Guard mellettem terem, nem sikerül elsomfordálnom. Színpadias mozdulattal öleli át a vállamat, és mivel jó magasra cseperedett, lehajol hozzám:
– Szeretnék veled lenni.
– Vissza kell mennem az irodába.
Nem is füllentek.
– Mikor mész haza?
– Tudom én?
– Este meglátogatlak.
– Egy ideje nem aludtam. Kellene már.
Elvigyorodik. Hogy nem vettem észre a legutóbbi napokig ezeket az idegesítő gesztusokat? Mintha csak mostanában kezdene nyiladozni a szemem.
– Alhatsz – biztosít Cruz. Mosolya hamiskás, és mindjárt hamis is. Ha most rám kacsint, ha csak hunyorít is, esküszöm, felsikítok. Talán megérzi berzenkedésemet, eltekint a cinkosság egyéb kellékeitől.
A visszaúton ismét életveszélyes vagyok, pontosabban ön- és közveszélyes, ugyanis gondolkozom. Aki próbálkozott már ilyesmivel, tudhatja: autóvezetés és meditálás aligha összeegyeztethető tevékenységek. Utóbbi erősen elvonja a figyelmet az előbbiről, ezért megesik, hogy az ember figyelmen kívül hagy néhány piros lámpát, esetleg egyirányú utcatáblát. Aztán arra eszmél, hogy védtelen és árva a szemből özönlő mérges forgalomban. Ma még talán elnézőek velem autóstársaim, hiszen kibontott hajam a lapockámig ér, ám húsz év múlva nem viszem el szárazon az ilyesmit. Ha megérem.
Kikerülök egy kamiont, fél kerékkel a járdán. Persze nekem áll feljebb, elvégre én vagyok a kisebb. Kikeveredem a főútra, ráállok egy sávra, és közlekedem rajta, illedelmesen. Éppen Cruz foglalkoztat, mert a nehezén már túl vagyok. Mindjárt jobban tudok figyelni a vezetésre. Ez nem ártalmas, mivel járókelők futkároznak a hömpölygő autóárban. Kísérletem, hogy senkit ne üssek el, egyelőre jó úton halad.
Aztán persze Mogorva nincs az irodában. Edzeni ment. Ő a főnök, utána igyekszem. Ez nem ilyen egyszerű, nekem is át kell öltöznöm, és mivel az elejére érkezem, a bemelegítést sem úszom meg. Több kilométert lefutok, gyorsuló és lassuló tempóban. Indiánszökellés, békajárás, hasizomgyakorlatok hosszú sora következik, és amikor az összes izmom a végét járja, kezdetét veszi a tréning. Ritkán sikerül ellógni a kínzatást, hiszen kötelező. Elvégre meg kell védenünk magunkat. Ezt figyelembe véve felkészítésünk egyáltalán nem gyerekjáték. Gyakoroljuk a fegyveres támadás leszerelését, a több támadó elleni védekezést, pihenő nélkül, két órán át keményen dolgozunk.
Az edzőben szikrája sincs a kíméletnek, minél izzadtabbak és fáradtabbak vagyunk, az ő színe annál pozsgásabb, és veszekedetten dirigálja a csapatot. Javára írom, hogy gyakran velünk együtt hajszolja magát, s ez végül is nem kis dolog, hiszen naponta négy-öt csoport átmegy a darálóján, és ő valamennyivel végigedz.
Mogorva ilyenkor minden, csak nem mogorva. Mondhatni, vidám. Természetesen ő sem viszi el szárazon. Leizzad, kifullad, ám rejtélyes módon élvezi a tortúrát. Máskor nekem is jólesik, ha megdolgoztatom izmaimat, most azonban szívesebben venném, ha az ágyamba bújhatnék. Mire ez a vágy elhatalmasodik rajtam, vége is. Rövid levezető mozgás után a zuhany alá állhatok.
Daniel a folyosón vár. Rám mosolyog.
Meglepetten nézem, ma már másodszor okoz csalódást. Először sok-sok mondatot fűzött egymásba, ezzel ejtett ámulatba, most pedig a fogsorát mutogatja. Nem hagyom megjegyzés nélkül.
– Kábítóztál, vagy mi a fene van veled? Olyan emberi vagy ma. Te nem csodálkozol?
– Martin?
– Javul. Az orvos azt ígéri, hamarosan beszélni fog. Hol talállak, ha megtudok tőle valamit?
– Ma aligha oldja meg helyettünk a bűntényt. Holnap délelőtt pedig bent leszek. Hát te?
– Természetesen én is, főnök.
Mielőtt elválnánk, azt is észreveszem, hogy ma reggel megborotválkozott. Harmadik csalódás. Aztán beül a kocsijába, és elhajt.
Lefekvés előtt végigjárom Martin lakását.
Nem kezdek takarítani, mert akkor ma sem alszom. A rend kedvéért mégis összeszedek néhány széthajigált ruhadarabot, és a telefonfülkébe hajtogatom őket.
Üvegajtós, valódi telefonfülke. Ha kinyitom ajtaját, odabenn felgyullad a lámpa. Az egymás fölött sorakozó üvegpolcokon Martin holmijai hevernek. Mutatós modell, fivérem féltve őrzi a titkot, miként tett szert rá, és én nem is firtatom nagyon, végtére gazságot szimatolok a hozzájutás módjában.
Belépek a főzőfülkébe is, onnan gyorsan és fejvesztve távozom. Ez a látvány még nekem is sok. Átsietek meghitt otthonomba, és elnyúlok az ágyamon. Alighogy leteszem a fejem, elalszom. Nem álmodom, nem zavar meg a telefon és az ajtócsengő. Semmi sem történik. A világ lábujjhegyen jár a kedvemért, ujját az ajkára tapasztva. Kedves helyre születtem.
Miként minden illúzió, ez is hamar szertefoszlik. Elfelejtettem bezárni az ajtót. A sötétségben arra riadok, hogy Cruz Guard komolyan veszi az ígéretét. Rejtély, miért, midőn arra ébredek, hogy besiklik mellém az ágyba, ész nélkül távozom a másik oldalon. A villanykapcsolónak rontok, aztán néhány percig morcosan hunyorgok.
Cruz felül, és kitárja felém a karját.
– Megijesztettelek?
– Ugyan. Ugyan. Éppen csak frászt kaptam, és hullani kezdett a hajam. Semmiség. Csak maradj ott nyugodtan, ha fáradt vagy. Én már kialudtam magam.
Nevetve a fejét csóválja. Jóképű fickó, mondhatni, szép is, és mégis: mostanában mintha idegesítene.
– Gyere vissza – szól negédesen.
– Nem viszel el vacsorázni?
Az ötlet hirtelen jön, belecsimpaszkodom, akár a fuldokló.
Cruz tovább mosolyog.
– Nagyon sürgős?
Gyomromra szorítom a tenyeremet.
– Minél tovább halogatjuk, annál többe fog kerülni. E pillanatban csak a fél étlapot tudnám végigenni, de a jó ég tudja, milyen állapotban leszek egy óra múlva.
– Szegénykém – sóhajtja, s felkel.
Miért futkos a hátamon a hideg, ha egy férfi azt mondja: szegénykém? Rejtély. Újabb ötlet: rágyújtok.
A felém siető Cruz karja lehanyatlik. Utálja a füstöt. Gyanakodva rám néz, vizsgálgat. Végül tudomásomra hozza megállapítását:
– Denisa, veled történt valami. Egy hónapja már, hogy angolnává változtál. Mindig elsiklasz előlem. Menekülsz, kerülsz. Igaz?
– Igaz.
– Miért?
– Megmondom, ha megértem.
– Másvalakit találtál?
Gondolkozom, mit is találtam mostanában. Néhány szatírt, a késest, az öcsém félhalott testét, ennél többet; nem. Végül mégsem felelek a kérdésre, csak a vállamat vonogatom.
Cruz sürget.
– Válaszolj!
Beismerem:
– Nem tudok válaszolni.
Javára írom, hogy nem feszegeti tovább a kérdést, ám láthatóan töpreng valamin az est hátralevő részében. Nem éppen ideális vacsorapartner a hallgatásával, mogorván zárkózott arcával.
Amikor végzek a vacsorámmal, poharához koccintom az enyémet. Andalító zene szól.
– Mi van, Cruz? Már megint nem sikerült megírnod a mára rendelt riportot?
– De. Sikerült. – Lehajtja az italt, rám néz: – Lehet, hogy állás nélkül maradok.
– Te? Az aranytollú újságíró? Miért hülyéskedsz?
– Van Erdman eladja az újságját. Gondolod, hogy az új tulajnak szüksége lesz rám?
Cruz Guard társasági híreket szállít lapjának, és becsületére legyen mondva, nem lépi át a jó ízlés határait. Nem az a fajta, aki négykézláb rohangál idegen lepedőkön, kezében nagyítóval. Finom ember, talán túlságosan is. Előfordult néhányszor, hogy elkísértem egy-egy estélyre. Talán a harmadik alkalommal letettem a nagyesküt: soha többé. Nem is erőltette, hogy vele tartsak. Az estélyek, amelyeken megjelentem, néhány szépen kiöltözött férfiú számára örökre emlékezetesek maradnak. Míg ők a felső tízezret képviselték, én minden lehető módon értésükre adtam: a nép közül jöttem. Ami engem illet, jól szórakoztam. Ha lehet fogcsikorgatva nevetni.
Cruz táncolni hív. Átkarolom a nyakát, vállára hajtom a fejemet, és hagyom, hogy vezessen, de nem engedem túlságosan hozzám simulni. Előfordul az emberrel a tudathasadásnak az a fajtája, amely eluralkodik rajtam: együtt vagyunk valakivel, és másvalakit képzelünk a helyébe. Ezen a fokon talán még nem beteges ez a fantáziálás. Lehunyt szemem mögött elevenen árad az élet, ilyenkor az is megtörténik az emberrel, hogy a legandalítóbb zenét véli a legcsodálatosabbnak, amit valaha is hallott.
Csaknem megrettenek, amikor Cruz megtorpan, és megszólít.
– Ne haragudj, nem érzem jól magam. Menjünk haza.
– Figyelmeztettelek, hogy ne egyél osztrigát. Tegnap éjjel is négy osztrigás halálesetet jelentettek a körzetünkben. Mind a négy áldozat férfi volt. A konyhafőnök összejátszott a feleségekkel, és arzént tett a puhatestűbe.
– Ha egyszer komolyan fogsz beszélni, már nem lesz, aki higgyen neked – morogja.
Imént még sápadtnak tűnt, most szürke az arca. Hát jó. Vége a mai mulatságnak. Ott folytatom, ahol abbahagytam. Aludni fogok. Pokolian irigykedem magamra.

 

 

– Figyelsz rám, Denisa? – kérdezi Cruz a visszaúton.
Megrezzenek, mert nem figyeltem. A várost néztem, fényeit, árnyait, az elsiető embereket, a mellettünk elhúzó kocsikat. Közben ő beszélt hozzám. Ha valami nem bilincsel le, csakhamar kikapcsolok, oly rutinnal, hogy már észre sem veszem, mikor váltok át saját agyam hullámhosszára. Ez még nem azonos a bambasággal, bár többen esküsznek rá, hogy közeli rokona.
– Jobb a gyomrod? – érdeklődöm.
– Semmi baja a gyomromnak. A fejem fájt.
Helyeselek.
– Persze. A magadfajta művészembernek a feje szokott fájni.
– Arról beszéltem, hogy azt rebesgetik az újságnál, miszerint Van Erdman nem önszántából akarja eladni. Kényszerítik rá.
– Az olvasói?
– Szerencse, hogy nem ittál egy pohárral többet. Lubos Holden kényszeríti.
Nem vágok értelmes képet. Sosem csinálok úgy, mintha értenék valamit, ha egyszer nem értem. Úgy tűnik, Cruz azt feltételezi, e név legalább annyit mond nekem, mint teszem azt: Marion Brando.
Valósággal felhorkanok.
– Ki az a Milos Holden?
– Lubos Holden – javít ki, majd hozzáfűzi: – Jellemző a műveltségedre. Ő az újságcézár. Eljő a nap, amikor apád lapját is bekebelezi. Hagyjuk. Úgy látom, nem érdekel, amit mondok. Máshol jár az eszed. Megtudhatnám, milyen magas, hányas cipőt hord?
– Lubos Holden?
– Az utódlóm.
– Ezt ne feszegessük. Inkább mesélj a cézárról. Felcsigáztál.
Cruz felhajt egy felüljáróra, és a felhajtónál eszembe jut az előző este, mert ez az a felüljáró. Orromat facsarja a fantombűz, melyet a tegnapi küzdelemben szívtam magamba. Leeresztem az ablakot. Hiába, a késes betolakszik a friss levegővel, fázni kezdek.
Cruz leveszi a gázt, a kocsi vánszorog, mint egy tapír.
– Denisa, ne játssz velem. Nézz a szemembe!
– Most azért üljek ki a kocsi elejére?
– Rád férne egy kiadós verés. Mi van veled? Hallani szeretném.
Órákba telik, míg lejutunk az átkozott felüljáróról. Cruz álomittasan vezet, mellékutakat keres, mintha eltökélte volna, nem tágít, addig sétaautóztat, amíg kicsikarja nem létező titkomat.
Faggatózása végül arra vezet, hogy megfontolom: mi történt velem az utóbbi időben? Érzem, változom, és egyelőre ez minden. A változás okát csak sejtem, irányát nem ismerem. Mind többet tépelődöm mindannak értelmetlenségén, amit hömpölygő napjaim során elkövetek. Mire jó a késest vagy a többit keresni? Eleven csalétekként kockáztatni testi épségemet, egyebekről nem is szólva? Mire jó nekem? A Nagy Ügy mindegyre várat magára. Amíg ő késik, bolyongok az éjszaka rémei között, és fázom a gondolattól: vajon ez már így lesz az idők végezetéig?
Más irányú kétségeim is vannak, bár aligha elválasztható egymástól a munkám és a magánéletem. Mostanáig szinte mindenben csak a bizonyosság volt mellettem. Lám, eljött a kérdések és félelmek évadja, melyben egyelőre tehetetlenül hánykolódom.
Mindezt végiggondolva, és még jobban elbizonytalanodva, végül Cruzra ripakodom:
– Nagyon kérlek, ne kínozz tovább! Semmit sem tudok.
– Te? Amint semmit sem tudsz?
Nem felelek. A kesztyűtartóba nyúlok, hátha találok egy cigarettát, de csak Cruz pisztolyát sikerül megmarkolnom. Undorral visszalököm, mintha egy marék meztelen csiga mászott volna a tenyerembe.
– Visszatérve Van Erdmanra, kitaláltam valamit – így ő, miután semmi módon nem sikerült lelkem legmélyére hatolnia. Ilyen alkalmakkor mindig segít magán valamely egyéb probléma megdédelgetésével. – Kigondoltam, hogy amíg a lap eladása körüli huzavona folyik, kicsit körülnézek Holden háza táján. Talán tudod, még az öreg Holden alapította meg a birodalmat. Kevés lap maradhatott tőle független. Halála után a fiatalabbik fia lépett az örökébe. Az idősebbik megmaradt annak a sötét hátterű üzletembernek, aki volt. Az ifjú néhány évig csupán a szórakozásnak szentelte magát, megnősült, elvált, utazgatott, ám most úgy határozott, kiterjeszti birodalmát. Rászállt Van Erdmanra. Ma még csak kér. Javasol. Komoly összegeket kínál. Holnap talán, ha másként nem boldogul, bátyja pribékjeit szabadítja az öregre, s azok megtalálják a meggyőzés eszközét.
Érdekes. Megkérdezem:
– Van Erdman miért nem fordul a rendőrséghez?
Gúnyosan néz rám.
– Mit mondhatna? A gyanúját?
Megpróbálok ugyanolyan gúnyosan nézni.
– Gondolom, nem azért beszélsz nekem erről, mert feltételezed, hogy rágalomszagú információidat az egyik fülemen beeresztem, a másikon pedig távoztatom.
– Semminő hátsó gondolat nem vezérel. Máris megtudtam néhány dolgot Holdenről. Remek cikk lesz belőle.
– Ki betűt vet, vihart arat – közlöm epésen.
Cruz elneveti magát.
– Annyira nem vagyok hős. Ne félj.
– Nem félek – biztosítom.
– Lubos Holdent egy ideje azzal fenyegetik, hogy elrabolják ötéves kisfiát.
– Igen?
Emlékszem, a Főnök említett hasonlót, amikor azt javasolta, vállalkozzam a nevelőnő szerepére. Lehetséges, hogy a két gyermek azonos?
– Igen. Lubos feleségét a bátyja szerette el. Az asszony zokszó nélkül elment, lemondva a gyerekről. Ám lehetséges, hogy most az ő keze van a dologban.
– Ki fogod deríteni. Vagy Martin sorsára jutsz. Létezhet harmadik változat?
– A változatok száma végtelen. Jon Holden hozzáférhetetlen. Úgyszólván képtelenség vele kapcsolatos információk birtokába jutni. Rebesgetik, hogy a testvérével változatlanul jó a kapcsolata, az elszeretett feleségtől függetlenül. Sőt, újabban mintha friss szerelmi viszonnyal büszkélkedne.
– Ebben akarsz vájkálni? Hát, a te munkád is felettébb vonzó. S vajon mire mész, ha megtudsz valamit? Van Erdman megtarthatja a lapját? Várj csak, megvan. Fütyülsz Van Erdmanra. A saját állásodat akarod megtartani, nemde?
Cruz mosolyog.
– Zsarolással vádolsz?
– Olyasformán.
– Persze, most megvetsz. A te értékrendszered szerint ez üldözendő.
– Ez csak a dolog egyik oldala. A másik ennél is komolyabb, kedvesem. Ha a Holdenek nem fognak rokonszenvezni tevékenységeddel, aligha állnak le alkudozni veled. Más ötletük támadhat, és az fájni fog. Megüresedhet egy állás az újságnál.
– Nem eszik olyan forrón a kását.
– Kétségtelenül bölcseket mondasz. Nem vitatkozom veled. Szavazati joggal rendelkező férfiú vagy, felnőttre méretezett fehérneműt viselsz. Akkora hülyeségeket követhetsz el, amekkorákat csak tudsz.
– Amit te művelsz, az nem hülyeség? Miféle munka ez a csalimadárság? Undorító, ha érdekel.
– Most legalább én is tudom.
Cruz folytatja:
– Jövök-megyek, kérdezgetek, elmázolom a száját néhány beteges ipsének, ez a te munkád. Izgalmakban bővelkedő, fontos feladat.
Igaza van, nem is vitatkozom. Nincs is annál a napnál komorabb, mint amelyen ráébredünk: mindaz, ami mostanáig fontosnak látszott számunkra, valójában a nullánál is kevesebb. Csakhogy eme tőzsdekrachban az ő személye is benne foglaltatik. Hallgatok.
Rövid kereszteződések előtt hajtunk el. Az égen hájas felhők vonulnak, a Holdnak nyoma vész. Szél cibálja a mellettünk álldogáló fák lombját, néhány lámpa imbolyog, sápadt fényük lehangoló. Egy-két ember mutatkozik a járdákon, ezek is sietnek, fejük lesunyva; jellemző éjszakai viselkedés.
A következő útkereszteződésnél hatalmas fekete motor bőg fel, reflektorfénye a szemünkbe vág. Az üvöltő gép felénk rohan, kevéssel a kocsi orra előtt elkanyarodik, megbillen, felszalad a járdára, és ott eldől. Látom tébolyultan pörgő hátsó kerekét, alig valamivel a hirtelen megállásra kényszerített kocsink jobb sárvédője előtt. Utasa mozdulatlanul fekszik, szkafanderén felcsillan egy közeli lámpa fénye.
Cruz keze már az ajtókilincsen tapogatózik, amikor a kereszteződés felől két másik fémparipa robog felénk.
– Ne szállj ki! – üvöltök.
Cruz nyitva hagyja az ajtót maga mögött, futva érkezik a motorja alatt fekvő testhez.
A másik kettő megállítja gépét. Elindulnak társukhoz.
Különös. Rossz sejtelem és éber figyelem. Azt nézem, milyen a külsejük. Vékony, fekete bőroverall, arcot elfedő sisak, fűzős csizma az egyiken, ez a karcsúbbik, kígyószerű a mozgása. Társa bakancsot visel, őt erőteljesnek, lomhának látom.
Cruz a motorral viaskodik. Leemeli a böhöm gépet a fekvőről, aztán nem tud vele mit kezdeni. A karcsúbbik bőrruhás kiveszi kezéből a kormányt, távolabb tolja a motort. Társa kiált valamit Cruznak, majd fellendíti a lábát.
Egyetlen rúgás, Cruz eltorzult arccal feldől, testét görcsbe rántja a fájdalom.
A felborult motoros kicsattanó egészségnek örvend. Felpattan, és felém indul. Jobb kezemet a kesztyűtartóba csúsztatom. Amint a fickó a kocsi közelébe ér, lábammal kilököm az ajtót, épp amikor lehajol, hogy benézzen az ablakon. Csattanó sisakkal, egyensúlyát vesztve felborul. Kiugrom az ülésről, nyirkos a tenyerem, amellyel a pisztolyt szorítom.
A bakancsos alak a mozdulatlan Cruzt rugdalja. Megvárom, míg megáll egy pillanatra, ekkor lábszáron lövöm az aljadékot.
A fickó felüvölt, a másik gaztevő mozgolódni kezd a lábamnál, hátralépek, ráfogom a fegyvert. A következő pillanatban az egyik motor felbőg, a karcsúbbik támadó elmenekül vele.
A közelemben levő lator dermedten ül a fenekén. A fényszóró a sisak plexije mögé világít, ám csak a szemét látom, a sarokba szorított vadállat tébolyos tekintetét. Nem fontolgat megadást. Teste támadásra készül, izmai feszesek, akár az íj idege.
Félek. Letámasztott tenyere mellett a betonba lövök. A dörrenés megteszi a magáét. A férfi a fenekén csúszva hátrálni kezd.
A másik fickó a motorja felé ólálkodik. Agyam villámgyorsan váltogatja a kétségbeesett gondolatokat. A mozdulatlan Cruz, a félelem és az elfutó zsákmány együttesen tolong elmémben, nehéz választani.
Végül döntök. Engedem, hogy a felborulást színlelő alak eljusson a motorjáig. A másikat nézem, a bakancsost, ő sántikálva hátrál, szemmel tartja mozdulataimat, mögöttem valaki kinyit, majd bezár egy ablakot, a szemközti járdán egy járókelő rohan tovább.
Amikor a sérült figura a motorjához ér, két kézzel markolom meg fegyvert, felemelem a válla magasságába.
– Állj meg! – kiáltom.
A következő pillanatban félreugrom, mert a másik férfi a motorjára pattanva előrelódul, hirtelen visszafordul, és felém száguld. Sikerül kitérnem, a kocsi mögé menekülök, ő elsodorja a nyitott ajtót, megcsúszik, lelassul, és máris a fegyverem csöve elé kerül.
A bakancsos is közeledik. A kocsihoz érve a sárvédőbe rúg, s az kis híján leszakad. Surranója fejében acél lehet, kőfaragók viselnek ilyet, miáltal fel sem veszik, ha egy síremlék zuhan a lábukra. Hát ezért vált mozdulatlanná az összerugdalt Cruz!
A motoron közelgő gaztevőt lelassítom egy golyóval. Ő torz hangon felsikolt a szkafander alatt, aztán társát sorsára hagyva, vérző vállal elszáguld.
A másik skulót egyelőre a tárban hagyom, mivel a stukker észleltén a bakancsos dühöngése alattomos settenkedéssé lanyhul. Kedvem támad, hogy becézgessem a fegyvert, melyet az imént undorral löktem félre a kesztyűtartóban.
A bakancsos még egyet rúg a kocsiba, immár hátramenetben. Újfent a motorja felé iparkodik. Artikulátlanul üvöltözik velem, fojtott hangjából süt a düh, a félelem. Megleptek bennünket, végül övék a csodálkozás.
Elmegy a motorig, ráül. A gép bömbölve indul.
A fegyvercső felvillan. A távozó fickó hintázni kezd a két keréken, billen jobbra, imbolyog balra, majd elölről, mind mélyebb elhajlással, mígnem felborul, s egy keveset még csúszik is sérült vállán. Végül fél lábbal a gép alá szorulva, széttárt karokkal a hátára fordul, és mozdulatlanná bénul.
Az ajtóhoz lépek, a kocsiba hajolok, ám egyetlen másodpercre sem tévesztem szem elől a férfit. A rádiót babrálva Cruzra pillantok, ő sem mozdul. A tükörből ellenőrzöm: az utca üres. A két másik lator nem akar segíteni barátján?
Markomban a mikrofonnal mentőt, rendőrséget, segítséget kérek, hangom el-elfullad, testemet reszketés ráncigálja. Hangok az éterben, idegen emberek, tudakolják, mi történt, hol történt. Elhadarom, merre menekül a két motoros, hogy egyikük megsérült a vállán. Aztán elhajítom a rádiót, és Cruz mellé térdelek.
Ő pedig eszméletlen. Végigtapogatom a testét, törött lábát. Füléből vér szivárog. Ájulásszerű érzés kerülget. A fényszóró megvilágítja Cruz arcát, szájában is vért látok. Újra végigkutatom testét, nem találok rajta további sérüléseket. Megfordítom, a jobb oldalára fektetem az ájultat, nehogy belefulladjon saját vérébe.
Az alélt motoroshoz lépdelek. Leszedem sisakját. A törött plexi összevagdalta az arcát, vállából ömlik a vér, nadrágszára is lucskos. Felemelem a hörgő gépet, odébb tolom, félreállítom.
Többé nem nyúlok a férfihoz. Cipőm orrával megérintem bakancsa fejrészét. Keményebb nem is lehetne. Kegyetlen gondolat: szívesen kipróbálnám, vajon a beépített acél golyóálló-e. Inkább nem teszem, mert a lövedék foghatja magát, és a páncélozással nem boldogulva visszafordulhat a feladóhoz, nehogy kárba vesszen. Nagyon vicces, húzom el a számat. Fényszórók villannak, kocsik közelednek.
Kék tetőlámpa villan, felsóhajtok. Magányom oldódik, vége az újabb éjszakának, megint én voltam a csali, munkámmal még csak elégedett sem vagyok. Férfiak szaladnak felém, fogaim közt mormolom:
– Ne halj meg, Cruz.

 

 

Nem hal meg. Legalábbis egyelőre. Az orvos a latin nyelvtudásával kápráztat, majd közérthetőbbre fordítja a szakhalandzsát: combcsonttörés, koponyaalapi törés, állkapocscsont törése, a szájbéli vérzést néhány kitört fog és az elharapott nyelv okozta. Egyetlen embernek nem is kevés.
Kísérteties érzés fog el: huszonnégy órával ezelőtt ugyanezt éltem át, más szereplőkkel. Ez most már naponta így lesz?
Ácsorgok a kórházi folyosón, tehetetlenül és fölöslegesen. Egy ápolónő kedves mozdulattal átölel, valamit beszél hozzám, megértem szavai lényegét, megfordulok és kisétálok az utcára. Szinte rögtön találok taxit, bemondom a címet, és elnyúlok a hátsó ülésen.
A vezető nem szól hozzám. Fütyülés, sípolás, hadaró beszéd: rádiózik.
Mogorva azonnal ajtót nyit, akárha mögötte állt volna. Nem fűz megjegyzést megjelenésemhez, halkan ennyit szól:
– Alszik a gyerek.
Nem kérdezem meg, milyen gyerek, megyek a mutatott irányba, az első fotelba leroskadok, és ránézek:
– Tudod már?
Italt tölt, a poharat gondosan a kezembe adja, megvárja, míg a számhoz emelem, csak akkor engedi el:
– Tudom. Telefonáltak.
– És?
– Egyhamar nem lehet kihallgatni a fickót. Elfolyt némi vére, sokkba került.
– Elég sokba – játszom a szavakkal, rám se hederít.
– Mi történt? – kérdezi, leül velem szemben.
Elmondom. Előadásomba nem vegyül pökhendiség, mintha nem is én volnék. Nem hallgathatom el, mennyire féltem, ilyesmit előtte nem lehet elhallgatni. Különös kifejezés úszik az arcára, lehet fintor és mosoly egyaránt. Végül mellém lép, lehajol hozzám:
– Feküdj le! Kérsz még egy pohárral?
Szótlanul tartom a poharamat, teletölti.
– Te sosem iszol?
– Ritkán – feleli.
Elnyalogatom a konyakot, körülnézek. Valószínűleg a lakás nappalijában ülök, a berendezés egyszerű, már-már rideg, lakójára vall.
– Gyereked is van? – kérdezem.
– Erről nem suttogtak neked? Van.
A konyaknak hála, kezdek magamra találni. Kinyújtom lábamat, hátravetem fejemet a támlán. Hallgatok.
Mogorva beszél:
– Hétéves a lányom. Az anyja két éve meghalt. Leukémiája volt. Hát ez az én love storym.
– Sajnálom. Senki sem mondta.
Tölt magának, telecsurgatja az én poharamat is. Haladéktalanul nekilátok, hogy üresre szopogassam a kelyhet.
Mogorva arca ugyanolyan merev, mint máskor, nem látszik rajta, hogy nemrég kelt fel az ágyból, bár meglehet, le sem feküdt. Fehér vászonnadrágot visel, semmi mást.
– Szeretném eloszlatni délutáni vádjaid árnyékát – mondja. Nem rám néz, egyenesen a poharába mered, melyet a két kezében tartva hintáztat a szeme előtt. Figyeli, miként aranylik a fény a lötyögtetett italban, tán bele is szeret az alkoholba, oly szép a jelenség.
Várom, hogy ígéretéhez híven bármit is eloszlasson, ám ő hallgat. Ez az én formám. Ezzel az alakkal dolgozom, íme itt vagyok, a közös megbízatás java részét már szinte magam elintéztem, mogorva társam pedig megfigyeléseket végez egy pohár konyakkal.
– Oszlass – szólok türelmetlenül.
Felnéz, elmosolyodik.
– Sajnálom a ma éjjel történteket. Felborították terveimet.
– Ne hülyéskedj! Képzeld el Cruz terveit!
Elhessentő mozdulatot tesz.
– Megtudtam, ki a három bandita, kiderítettem, hol laknak. Beszélgettem néhány áldozattal, egyikük sem vállalta a szembesítést. Gondoltam, akkor megfogjuk őket akció közben. Ehhez azonban komolyabb szervezés kellett volna, nehogy észrevegyék, miben sántikálunk. A Főnök jóváhagyta a tervet, csakhogy ők és te... Azt hiszem, nem lesz könnyű megtalálnunk a másik kettőt.
– Hallottam olyan emberekről, akik leülnek az íróasztalhoz, maguk elé terítik néhány bűnügy aktáit, egy keveset gondolkoznak fölöttük, aztán felnéznek, és név szerint megmondják, kik a tettesek, hol laknak, hányas a gallérjuk. Végezetül könnyedén kihullatják kezükből a nagyítót, s szerényen belebazsalyognak a fotóriporterek lencséibe.
– Lehetséges – feleli. Kiüríti poharát. Ezzel végezve így beszél: – Másképp cselekedtem, mint a példaképed. Utánajártam. Itt is hallottam egy keveset, ott is. Az áldozatok elég jól jellemezték mindhármukat, bár nem sokat láttak belőlük. Gyanítottam, hogy az egyik támadó nő. Említették a hajlékony testű harmadikat, aki csak ütött, ám nem nyúlt egyik megtámadott nőhöz sem. Térképet készítettem azokról a helyekről, ahol eddig lecsaptak. Nem túlsággal leleményesek. Az is kiderült, hogy sokkal inkább az erőszak, mint a zsákmányolható pénz vagy ékszer érdekli őket. Egyik alkalommal sem használtak fegyvert. Viszont úgy összeverték a férfiáldozatokat, oly gondosan, hogy örülhetett, aki nem vakult meg, nem nyomorodott meg egész életére. Talán épp ezért nem akar egyikük sem szembenézni velük. Három testvérről van szó, egyikük huszonéves lány. Ő nem dolgozik, a két fivérének van munkahelye. A motorokat a házuktól távol bérelt garázsban tartják, a környékbeliek sosem látták őket nyeregben. Ellenben azt állítják róluk, hogy durvák, kötekedők. A legidősebbet fogtad meg. A másik kettőnek pedig bottal üthetjük a nyomát.
– Le kellett volna lőnöm őket? – kérdezem éles hangon.
– Nem lett volna szabad engedni, hogy elmeneküljenek.
– Nem tudom, miért nem te voltál ott szoknyában, amikor a coltost kellett lépre csalni, és miért nem te autókáztál a motorosok karjai közé ma éjjel?
Mogorva hátrafordul az ajtónyitásra. Hunyorgó kicsi lány áll meg mellette, vékony szálú, fekete haja kócosan tekergőzik az arca körül, sírásra görbül a szája, s pizsamanadrágja szárát csipkedve panaszkodik:
– Fáj a fogam, Daniel.
– Nem hagy aludni? – kérdezi a férfi lehajolva.
A kislány a fejét rázza. Már nem hunyorog, engem figyel.
Rámosolygok.
– Biztosan az én hangomra riadtál fel. Ne haragudj, mindjárt elmegyek.
Megrázza fejét.
– Nem hallottam semmit. Jön az új fogam – mutatóujját a szájába dugja, alig értem a folytatást. – Itt hátul, tudod?
– Nagyon fáj? – kérdezi Belloq.
A gyerek engem néz. Kihúzza az ujját a torkáról, komolyan kérdezi:
– Hogy hívnak?
– Denisa a nevem.
Elfintorodik.
– Nem túl szép név. Az enyém Ella. Ez sem nagy szám.
– Hát nem – felelem. – Mit szeretnél?
– Azt nem tudom. Majd pár év múlva megváltoztatom, a nevemet.
Belloq megsimogatja a haját.
– Tudok segíteni a fájdalmaidon? – kérdezi.
A kislány hozzábújik, átkarolja nyakát, felmászik az ölébe.
– Nem tudsz. Szeretnék veled maradni egy kicsit.
– Mennyit?
Ella a két tenyere között méri:
– Ennyit. Lehet?
– Hátborzongató dolgokról beszélgetünk Denisával. Ha meghallgatod, nem tudsz aludni.
– Legfeljebb veled alszom – nevet Ella.
– Azt nem lehet – közli az apja szigorúan. – Csakis egyedül szeretek aludni.
– Elalszom az ágyad előtt – alkudozik a kislány.
Belloq elmosolyodik, lefejti nyakáról a gyermek karjait.
– Menj az ágyadba.
Hangja nyugodt, mosolytalan.
Ella rápillant, komolyan bólint, lemászik az öléből. Hozzám lép.
– Jó éjszakát! Ne kiabálj Daniellel. Tényleg ezért ébredtem fel, de a fogam is fáj. – Megdorgál a mutatóujjával: – Légy kedves, Denisa.
– Nekem ez nem megy könnyen – válaszolom bűntudatosan.
– Nem nehéz – ránt egyet a vállán, és elvonul.
Apja utána néz, arca elkomolyodik.
– Belloq a gyermek, kétségtelen – jegyzem meg.
Kérdő pillantására elmosolyodom.
– Máris nagy jellem.
– Nem lehet tudni, mikor dicsérsz, mikor bántasz valakit.
– Tudni szeretnéd, Mogorva?
– Daniel. Kíváncsi ember vagyok.
– Nos, most dicséretet hallottál, Mogorva. Telefonálhatok egyet?
Belloq int, hogy tessék, és kisiet a nappaliból.
A kórházat tárcsázva megtudom, hogy Cruz nincs életveszélyben, sérüléseit ellátták. Megkönnyebbülök. Martin után majd reggel érdeklődhetek, órámra tekintve látom, hogy csakhamar.
Mogorva visszatér, mezítláb lépdel át a szobán, letelepszik a helyére. Hátradől, megszólal.
– Ha még érdemes reggelig aludni, akkor felajánlok egy ágyat.
– Köszönöm – felemelkedem. – Inkább hazamennék.
– Jobb, ha ki sem teszed a lábad az utcára.
– Viktimológusok szeme fénye. – Kiszolgálom magam egy pohár itallal, a házigazdát tüntetően meg sem kínálom.
Nem rendül meg, szempillája sem rebben. Sétálgatok az egyszerű padlószőnyegen, nyugtalanul. Egyszercsak megállok előtte.
– Sajnálom, hogy nem sikerült a kedvedben járnom a kalandommal. Azért nagyon érdekel valami.
Hátrahajtja fejét a karosszék támláján, félig leeresztett szemhéja mögül tekint rám. Végignézek rajta. Férfi az istenadta.
– Elárulod, miért engedted, hogy a coltos rám másszon?
– Elárulom – feleli. – Az az érzésem, hogy mindannyiszor alábecsülöd a veszélyt. Felvetett fejjel, rengeteg önbizalommal száguldasz mindennek a közepébe. Akkor is, ha nincs veled a láthatatlan kísérő, hogy megvédjen. Azt akartam, ébredj rá: nem játék, amit csinálsz.
– Ráébredtem. Így hát ma este ott álltam begyulladva, elszalasztottam a zsákmányt, és megkaptam érte a letolást. Tőled. Erre is van magyarázat?
– Nem vagyok meggyőződve arról, hogy az öcsédet ők intézték el. De ha eszedbe jutott volna Martin, talán több golyót herdálsz el rájuk.
– Eszembe jutott. Cruz is ott feküdt kiterítve. Mégsem voltam képes a mellkasukra célozni.
– Legjobb volna, ha abbahagynád ezt a munkát. Előbb-utóbb ráfázol.
– Ugyan! Amikor te vigyázol rám?
Megszédülök. A széktámlába kapaszkodom a feje fölött.
Feláll velem szemközt, egy fotelnyi és öt fényévnyi távolságban. Lassan elvigyorodik.
– El kell fogadnod a felkínált ágyat. Úgy látom, megártott a konyak.
– Te mindig a könnyebbik végét fogod meg mindennek. Amit te látsz, azt én érzem.
– Jó érzés?
– Jó kérdés. Vezess!
Apró hálószobába vezet, miután elnyúlok az ágyban gondosan betakargat. Megfogom a kezét.
– Mi lesz harmadszor?
Érti a kérdést. Egy pillanatig tűnődik, aztán mogorván megjegyzi:
– Nem irigylem a pasast a kórházban.
– Nem? – kérdezem élesen.
– Mostanában nem.
Ezzel otthagy.
– Hé!
Visszafordul az ajtóból. Megáll, nem jön közelebb.
Zúg a fejem, körözni kezd alattam az ágy. Fordul a mennyezet is. Elfelejtem, mit akartam mondani. Nyelek egyet, majd újra egyet. Belloq kilép az ajtón.

 

 

Martin megismer. Kézmozdulattal jelzi ezt, véraláfutásos arcán megrándul néhány izom. Megsimogatom a haját. Szeretnék mondani valamit, ám gondolataim esetlennek tűnnek, képtelen vagyok beszélni róluk.
– Örülök, hogy jobban vagy.
Megfogja a kezemet, látom, ő is szeretne szólni hozzám.
Egy ápolónő lép mellém, szelíden eltol az ágy mellől. Elköszönök Martintól, végigfutok a folyosón, irány a másik kórház.
Cruz alszik. Meggyőződésem, hogy eszméletlen, bár az orvos váltig állítja, igenis alszik, nemrég végeztek a műtétjével, talán holnap beszélhetek vele. Számoljak azzal, hogy hónapokba telik, míg felépül, és újra emberi külseje lesz. Jól hangzik, hiszen jelenlegi kinézete láttán elszorul a szívem. Eltökélem, hogy nem hagyom cserben őt, nem tehetem, a felépülési időszak enélkül is roppant hosszú lesz számára.
A harmadik látogatás a bakancsosnak szól. Az ő kórháza kevésbé otthonos, mint az előzőek, és a személyzet is másféle egyenruhát visel a rácsos, gondosan őrzött folyosókon.
A férfi sápadt, vállán, lábán kötések, ereibe vér csepeg a feje fölött függő műanyag tasakból. Amikor rám pillant, eltorzul az arca.
– Megöllek! – sistergi felém, árnyalatnyi gyengédség, felebaráti szeretet nélkül.
– Hálásabb is lehetnél. Mondjuk, elmondhatnád, hol vannak a testvérkéid.
Nem felel. Megpróbál lekecmeregni az agyról, szándéka inkább fenyegető jellegű, semmint komoly. Az ajtóban álló fegyveres őr nem is mozdul vergődése láttán.
– Kérdeztem valamit – szólok.
Visszahanyatlik. Elrajzolt arca se nem szép, se nem csúnya. Aki a durva férfiakat kedveli, első látásra beleszerethet. Ősi primitívség rajzolja alacsony homlokát. Gondosan hátrafésült haja dús, hullámos. Barna szemében gyűlölet lobog.
– Nem tudom, hol vannak – feleli, csúnyán elvigyorodik –, de meg fognak találni téged.
– Keressük egymást – állapítom meg.
– Remélem, megdöglött a pasasod – szűri a fogai között.
– Ezt nem kívánhatod magadnak. Letelepszem az ágya szélére. Az őr közelebb lép.
– Mesélek valamit, bakancsos. Megtaláljuk a húgodat. Bilincset rakunk harmatos csuklójára. Aztán tévedésből férfiak cellájába kerül. Éjszaka lesz. Az a napszak, amelyben a vadállatok szimatolva zsákmány után erednek, amikor némelyik emberből kibúvik az állat. Nyolc vagy tíz férfi méregeti majd húgod törékeny testét. Az őrök aligha hallják meg kiáltozását.
Belém akar rúgni, ám a sérült lába felől ülök, tenyérrel támaszkodom eleven sebében. Összeszorítja fogait, szeme könnyekkel telik meg. Felém köp. Aki próbált már félig ülő helyzetben köpni, jól tudja, az ilyesmi ugyanaz, mintha az ember fenékbe rúgná saját magát. Nyála kiválik a szájából, s az állán keresztül a nyakába folyik.
– Ügyes vagy. – Felemelkedem mellőle: – Ezt gyakorolgasd, amíg rendbe jössz annyira, hogy kiengedjenek innen. Akkor gyakrabban fogunk találkozni.
– Meghalsz, kurva.
– Tudom. Addig még számosszor elmesélem a dédunokáimnak, milyen ócska vagány vagy te.
Belloqot nem lelem az irodában. Üzenet vár az asztalomon, a betűket határozott kéz vetette papírra: „Egyedül ne menj az utcára! Kellemes hétvégét! D.B.”
Összegyűröm a papírt, és a szemétkosárba hajítom. Enyhén sértőnek vélem, hogy Mogorva ezzel a néhány sorral mintegy kizárt a munkájából, mégsem rontok be a Főnökhöz, nem kezdek dühöngeni sem. Ehelyett a légymaszatos ablakot nézem, s ábrándozom.
Laco megszólít:
– A Főnök várja a jelentésedet.
– Nem számít – felelem.
Laco cigarettára gyújt.
– Lemész holnap Donaldhoz?
– Nem tudom. Hát te?
– Ezt a hétvégét kihagyom.
– Hiányozni fogsz, ha mégis lemegyek. Mondd, Laco, min dolgozol mostanában?
Legyint. Hintázik a szék hátsó lábain.
– Zsarolási ügy. Zsákutca.
– A Nagy Ügy?
– Ugyan! Sehol ilyesmi.
– Unod?
Rám pillant, elvigyorodik.
– Olykor előfordul. Tudsz jobbat?
– Anyám azt szeretné, ha zongoraművésznő lennék.
– És?
– Botfülű vagyok.
– Akkor itt a helyed. Gyönyörű feneked javítja a statisztikánkat. Minden héten kiszűrsz vele két-három aberráltat.
– Miközben várok a Nagy Ügyre.
– Gyerekség.
Megszólal a telefon, Laco felkapja a kagylót, és hamarosan nyakig merül a beszélgetésbe.
Befűzöm a papírt a gépbe, és kedvenc tőmondataim felsorakoztatásával pergően izgalmas jelentést alkotok a Főnöknek. Megint elfog a kísértés, mint már annyiszor, hogy egyéniségem bélyegét még mélyebben rányomjam a papírra. Ugyan mit szólna, ha aktuális lelkiállapotom részletezésébe bonyolódnék? Nem lehet. Nem illik a szerepemhez.
Nekem nem lehetnek kétségeim, mindig magabiztosnak és határozottnak kell lennem, ezt várják el tőlem. Az én hibámból, így vezettem be magam. Bizony, lényegesen megnyugtatóbb egy célja felé igyekvő munkatárs, mint a tanácstalanul tipródó.
A jelentést a Titkárnő asztalára biggyesztem, megdicsérem a blúzát, agyamba vésem annak szabásvonalát, hogy alkalomadtán lekoppinthassam otthoni szabászműhelyemben, ezt ő kedvesen engedélyezi is.
Visszaülök az asztalomhoz, fortyog az epém. Az imént látott ruhadarabba csimpaszkodom, azzal próbálom másfelé terelni figyelmemet, hogy gondolatban kiválasztom a hozzá való anyagot, ám csak nem ragad el a szabászati inspiráció. Ihletettség nélkül pedig még varrni sem lehet. Újabb fogódzó: elmenjek-e Donaldhoz?
Igaza volt, rám férne. A jelek szerint az ebnek sem fogok hiányozni, ha két napra eltávozom a bűzhödt városból. Két álló napig nem üldözöm a bűnt, hanem Donald feleségével, Irisszel – szokásosan – megváltjuk a világot, e csekélységgel végezvén kötésről, varrásról, egyéb háztartási témákról csevegünk majd, miközben a jó Donald horgászni próbál, végtére néhány éve halvacsorát ígér, maga fogta halból. Ezen ígéreteket mindig mi váltjuk be Irisszel. Amikor megértjük végre, hogy férje ma sem fog semmit, hozzálátunk a főzéshez.
A Főnök jő. Érthetetlen. Mostanában ő jár utánam? Leül Mogorva helyére, gondosan igazít néhány szál haján. Bámulatosan kopaszodik. A füle mellett megmaradt kevéske hajat rövidre vágatta, a homloka közepéből hátranyúló keskeny tincset viszont lenövesztette a tarkójára. Ez a fürtöcske viszi véghez azt a nyugtalanító jövés-menést a csupasz, zsíros fejbőrön, amellyel folytonos rendezgetésre készteti tulajdonosát.
Midőn főnököm végez a sörényápolással, rám mosolyog harminckét hófehér, irigylésre méltó fogával:
– Maga még a szabadidejében is első osztályú lépesméz.
– Az nem lehet, hogy megdicsér – mormolom. Mutatóujjammal karcolgatom az írógép billentyűit.
– Miért ne? Ez a három alak nem szokott felsülni. Támadnak, ütnek, esetleg ölnek is, miért ne? Ha fiatal nő akad a horgukra, őt megerőszakolják, aztán elviszik mindazt, ami mozdítható.
– Mogorva letolt – panaszkodom.
Elvigyorodik.
– Félti magát. Neki is van egy lánya.
– Ó. Végül engem is adoptálni fog?
– Hogy van a barátja?
– Összetörten.
– Nos, végül is nemcsak emiatt kerestem meg. Talán emlékszik, a napokban kérdeztem, elmenne-e nevelőnőnek egy gyermek mellé? Az apa nagyon szorgalmazza az ügyet, egyre gyakrabban kap fenyegetést.
Rámeredek.
– Nem gyanakszik senkire?
– Vannak személyiségek, akiktől nem lehet mindazt megkérdezni, ami az embernek eszébe jut. Maga persze ilyesmivel nem törődik. Bárkitől bármit megkérdez, és magával mégis elnézőek a delikvensek. Látja, én is. Olykor olyan pimasz, hogy az már szinte szeretetreméltó.
Elhúzom a számat.
– Köszönöm. Azt hiszem, nem vállalom a megbízatást. Bezűrösödött az életem. Több kórházban is várnak naponta. Tudni akarom, ki intézte el Martint. Ha most a felső tízezer körébe vonulnék, aligha törődhetnék a magam bajaival. Nem, most nem vállalom.
– Saját szakállára akar nyomozni az öccse támadói után?
Fintorgok.
– A szabadidőmben.
A Főnök széttárja karjait.
– Tegye. Ha maga nem megy, elkérem Mariont. Ő boldogan vállalkozik a szerepre.
– Nyilvánvaló – bólintok. Magam elé képzelem Marion Teront, aztán kibököm a felmerülő kérdést: – Ő meg tudja védeni a gyereket az elrablóitól?
– Tudja, ha a fenyegetés komoly, még maga sem tudja megvédeni.
– Akkor miért?
– Javasoltam a nagyrabecsült személyiségnek, hogy forduljon magántestőrséghez, ám ő ragaszkodik a rendőrséghez. Elvégre adófizető polgár. Mit lehet tenni?
– Mit is? – Hangom gunyoros. A Főnökre nézek, megpróbálkozom az ásszal: – Úgy hallottam, Holden gyerekét esetleg a volt feleség próbálja elrabolni, illetve, ami valószínűbb, a kicsin keresztül zsarolja férjét.
– Maga aztán nem vesztegeti az idejét. Na jó. – Feláll, most nem mosolyog. – Akkor odaadom Holdennek Mariont. Maga pedig megtalálja a két szökésben levő motorost Belloqkal. Igaz?
Én is felállok.
– Nem igaz. Belloq megtalálja őket, engem egyelőre nem avat a titkaiba.
– Félreismeri őt. Mondtam már. Belloq alighanem úgy vélte, hétvégére elég magának a saját baja: a barátja, az öccse, az átéltek. Menjen haza, pihenjen. Ez lesz a legokosabb.
Laco végzett a telefonálással, ránk figyel. Szétrágott csikkje helyébe friss cigarettát tűz a szájába. Belép a takarítónő, és a hályogos ablak csiszolásához lát. Néhány perc alatt megtisztul az üveg, ám ez az állapot nem lesz tartós. Véget ér, amint Fabio megérkezik. Hiszen légy van bőven. Az ósdi épület nem ismeri a légkondicionálás fogalmát. Egy-két éven belül átadják a számunkra épülő palotát. Fabio nyilván rögtön felmond. Ott aligha talál legyeket.
Az ajtóig kísérem a Főnököt. Foglalkoztat egy kérdés, töprengek, szóba hozzam-e? Végül úgy döntök, Belloq az illetékes, ez ügyben vele tárgyalok. Ella jut eszembe: „Légy kedves Daniellel.” Nehéz szót fogadni a kislánynak.
A Főnök távozik, visszalépek, vállamra akasztom a táskámat, Lacóra mosolygok. Ő visszanevet a cigarettája mellől.
– Lehet, hogy mégis elmegyek Donaldhoz – közli.
– Lehet, hogy én is – felelem.
Kisietek a folyosóra. Látom a Főnök hátát eltűnni egy ajtó mögött. Mi az, mostanában személyesen jár el az ügyeiben? Most nyilván Marionnal tárgyal. Nála sikert fog aratni.
Teron magas, fürge lány. Francia módra levágott, fekete haja folyton az arcába ömlik, s ő hányaveti mozdulattal hajigálja hátra tincseit, ám a dús hajtömeg újfent előrezuhan, elvégre ez a dolga. Kék szempárja kissé fölényesen tekint a világra, apró orra enyhe sértődöttséget sugall, ajkai is aprók, teltek, erre a szájformára találták ki a széplelkek az érett cseresznye hasonlatot.
Egészében véve csodálom Mariont. Irigység nélkül. Mert neki is van stílusa, mely hasonlóképpen lehengerlő, mint az enyém, éppen csak teljesen más. E különbözés miatt nem merülhet fel közöttünk ellentét, féltékenység. Marion a végzet asszonya szerepét alakítja. Oly őszintén és magabiztosan teszi ezt, hogy el is hiteti környezetével: szépsége kikezdhetetlen. Kedves modorát némi gőggel spékeli, és kész is Marion Teron. Ellenállhatatlan. Mindezt eszességgel tetézi. Holden boldog lesz, hogy rábízhatja kisfiát.
Fellélegzek, amikor kilépek a kapun. A Nap ma nem izzik emésztően, felhők mögött gubbaszt, áporodott a levegő. A szél feltámad, elül, szeszélyes viselkedése csak sejteti, de nem ígéri a vihart.
Kocsiba ülök, végigjárom kórházaimat, ezúttal a bakancsost kihagyom. Meghagyom Belloqnak.
Martin az anyánk segítségével kortyolgat valamit, harmatgyengének tűnik, mégis rám mosolyog. Mi több, vigyort gyanítok vérömlenyes arcán, ebben persze nem lehetek biztos. Amikor elkerül a csésze a szája elől, mond valamit. Nem értem szavát.
Anyám rám néz.
– Azt mondja: „Atrix.” Te tudod, ki az?
– Tudom. – Közelebb hajolok Martinhoz. – Mi van Atrixszal?
Tesóm arca eltorzul. Nagyot nyel, az imént elfogyasztott sűrű lé kibuggyan a szája sarkán. Elfordítom a fejét, hogy a szájából is kifolyjék az ital, letörlöm arcát egy nedves ruhával.
– Ide hallgass, öcsi! Beszéltem Konrad barátoddal, ő aztán nem olyan titoktartó, mint te. Vedd tudomásul, ha még egyszer az én ügyeimbe ártod magad, szétrúgom a seggedet! Érted?
Martin lehunyja szemét, majd újra kinyitja. Vegyem bólintásnak.
Anyám felcsattan.
– Miért bántod?
– Még nem bántottam. Tesó, a fene essen a konok fejedbe, figyelj ide! Először azt gyanítottuk Konraddal, hogy a motoros banda intézett el. Ők voltak?
Megrázza a fejét. Halványan teszi, mégis belesápad.
Kíméletlenül folytatom:
– Ki intézett el? Atrix férje? Nem? Akkor valaki más, de vele kapcsolatban?
Bólint. Lehajolok hozzá, megcsókolom az arcát.
– Két napig nem jövök. Donalddal víkendezem. Addig ne kelj fel, és ne rohanj a vesztedbe. Lefogadom, hogy a cipődet már becsempészted a takaró alá, és csak azt várod, mikor fordul el anyánk.
A képtelen vád hallatán megint vigyort erőltet tarka arcára. Megfogja kezemet, visszahajolok hozzá.
– Tudod, hová megyek most? Haza. Berontok hozzád, és rendet csinálok a héderedben. Hallod, ugye? Mire hazajössz, oly takaros rend lesz nálad, mint még soha. Semmit sem fogsz megtalálni. Ez a büntetés, amiért szétveretted a pofádat.
Megszorítja a kezemet, hebeg valamit.
– Egy szót se! – kiáltok rá. – Megteszem, amit ígértem. Mostantól zord leszek veled. Gazember! – Megcsókolom tarka arcát, aztán anyámhoz hajolok. Engedi, hogy megérintsem, de nem csókol vissza. Ráripakodom: – Nem kell megsértődni. Jobb bánásmódot nem érdemel a kölyök.
– Nem sértődtem meg – feleli anyám komoly arckifejezéssel. – Azon ábrándozom, miért nincs még egy gyerekem. Hogy legyen egy bátyád, aki féken tart.
– Elkéstél. Hétfőn találkozunk.
Bosszúsan ülök vissza a kocsiba. Miért nem lehetett Cruzt is ebbe a kórházba hozni? Most aztán autózhatok.
Cruz álla, lába bepólyálva. Szeme vérhálós.
Megcsókolom homlokát. Leülök az ágya mellé a székre, szótlanul nézzük egymást. Végül megszólalok:
– Martin jobban van. Az egyik motoros a rabkórházban senyved. A másik kettő ellógott.
Integet valamit. Lassan felfogom jelbeszédét. Táskámból tollat halászok elő, körülnézek, mire lehetne írni. Jobb híján feláldozom a telefonjegyzékemet.
Lehetetlen pózban, bizonytalan kézzel, Cruz kaparászni kezd a papíron. E tevékenysége sokáig tart. Felmerül bennem a gyanú, hogy most fog hozzá a regényhez, melynek megírásáról egy esztendeje ábrándozik. Idővel azért elkészül. Átveszem az alkotást, belemerülök. A következőket olvasom:

1. Csúnya vagyok?

2. Ronda csövön keresztül táplálnak. Mégis éhes vagyok.

3. Neked volt igazad. A mikor rám kiáltottál: „Ne szállj ki!”

4. Légy velem kíméletes. Csak addig ne hagyj el, amíg itt tartanak.

5. Milyen idő van odakinn?

6. Rohadtul érzem magam.

7. Elvinnéd sétálni a kutyámat? Mondjuk, napjában kétszer?

8. Éhes lehet már ő is.

9. Szép vagy ma.

10. A többit úgyis tudod.

Ölembe eresztem a telefonjegyzéket. Rátekintek.
– Csúnya vagy, Cruz, ám ez átmeneti állapot. Mire leveszik rólad az összes pólyát, szebb leszel, mint valaha. És abban a pillanatban teleeheted magad. Hétfőn megint eljövök, és mindennap meglátogatlak. Úgy nézem, esni fog. Próbálj aludni, hegedjél, kedvesem. A dög miatt ne izgasd magad. Mindig is a te idétlen afgán agaradra vágytam, elhiheted. Most elmegyek érte, mielőtt szétrágná az ajtódat! Magammal viszem Sábát a víkendre. Ha netán fogna egy nyulat, megsütöm neked. Rendben?
Felemelkedem, megcsókolom azt, ami az arcából látszik. Bőgés kerülget, előőrseként kiszökken egy könnycsepp, az orrára pottyan. Szabadkozó mosollyal megtörlöm orrhegyét, és elmenekülök. Sűrűn pislogva botorkálok ki a kórházból. Némi szipogással és vasakarattal legyűrőm a kitörni igyekvő hisztériát. A kocsiba rogyva cigire gyújtok. Aztán hátradőlök, és nagy élvezettel végigszívom a spanglit.
A tér felé kerülök. Ott villognak valamennyien, bömbölnek a nagy gépek, a fiúk a nyeregben feszítenek, meg-megrántják a gázkart, s közben ordítozva beszélgetnek. Egyetlen kilométert sem haladnak, ők mondatokra mérik a benzinfogyasztást.
Konrad közelébe húzódva várom, hogy észrevegyen. Megtörténik. Csodák csodája, leállítja motorját, hozzám szalad. Könnyed mozdulattal kinyitja az ajtót, beül mellém. Gázt adok, megkerülöm a teret, hogy kijussunk a lármából.
– Van egy cigid? – kérdezi.
Megkínálom, rágyújt. Nem szívja le a füstöt, meg is magyarázza:
– Csak hirtelen megkívántam. Nem tudnék edzeni, ha rászoknék.
– Mondasz valamit. Holnap látogasd meg Martint a kórházban. Megteszed?
Újra a cigarettába szív, aztán rám vigyorog.
– Van egy kis gond. Nem árultad el, melyikben fekszik.
Miután elhelyezi a címet a memóriájában, tovább füstöl.
– Atrix még nem került elő? – kérdezem.
Kidobja a spanglit az ablakon, rám néz, olyként, mint egy bolondra, egy ufóra.
– Nem. Nem került elő.
– Martin azt mondja, nem a motorosok rendezték át a vonásait. Atrixszal kapcsolatban tört el a karja.
Konrad ismét szemrevételezi arcomat, ezúttal enyhültebb pillantással.
– A sógoromra gyanakszol?
– Nem gyanakszom senkire.
Végre belefog:
– Atrix szép nő. Egyedül ő tudja, miért épp ahhoz a vadbaromhoz ment feleségül. Előtte titkárnőként dolgozott egy gazdag, öreg szivarnál. Az esküvő után otthagyta az állását, szült két gyereket. Nagyjából háromhetenként hazaköltözött a srácokkal, aztán visszament a vadbaromhoz. Ez így ment mostanáig. Az utóbbi időben kezdte mondogatni, hogy szeretne megint dolgozni. Ugyanott. Közben ugyan meghalt az öreg szivar, de a fia is alkalmazná őt. Nem tudom, Atrix meddig jutott az elhatározásával, lassan egy hete már, hogy eltűnt. Előbb azt hittük, visszament a férjéhez, de a vadtulok nemrég jött, kereste. Szereti Atrixot, viszont inni is szeret. Amikor józan, ki lehet jönni vele, csakhogy többnyire nem az.
– Állj! A nyomozás mire jutott?
Savanyú fintorral kérdezi:
– A hivatalos? Semmire. Egy rútnál is rútabb nyomozó kérdezgetett minket. Őt már napok óta nem láttuk.
– És a nem hivatalos?
– Nem fejeztem be. Az én benyomásom szerint a rendőrség nem veszi komolyan az eltűnési ügyeket. Ez a zsaru is váltig magyarázta, hogy Atrix alighanem elutazott egy férfival, nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni.
– Te miért gondolsz a legrosszabbra?
Vállát vonogatja.
– Nem tudom. Érzem, hogy Atrix bajban van. Jártam az alkalmazójánál is, de be sem engedtek. Szeretném őt megtalálni.
– Gondolj Martinra. Atrixszal kapcsolatban verték szét a képét. Menj be hozzá, tekintsd meg, mi maradt belőle. Szeretném, ha megígérnéd, hogy nem kutatsz utána. Rendben? Cserében megtudom, kié az ügy, és megpróbálom beleártani magam. Ha esküt teszel, hogy nyugton maradsz, mindenről tájékoztatlak.
Konrad megsimogatja a hajamat. Egy tincset a tenyerébe vesz, méregeti, nézegeti.
– Kár, hogy nem érdekelt, amikor Martin először szólt neked.
– Nem volt rá időm. Olykor nagyon fáradtnak, öregnek érzem magam, és Martint ilyenkor gyereknek látom. Hiba volt, mit tehetünk?
Mosolyog. Elengedi a hajamat, torkát köszörüli.
– Azt hiszem, Atrix meghalt. Holnap meglátogatom Martint, jó?
Gázt adok, visszagurulok a térre.
Mielőtt Konrad kiszállna mellőlem, túlkiabálom a motorok dübörgését.
– Mi a neve a gazdag ipsének?
– Lubos Holden – feleli, s rám csapja az ajtót.
Az éjszakai vihar után borongós reggel virrad fel. Lanyha szél ritkítja, tépdesi a fekete hasú felhőket, olykor kikukkant mögülük a Nap, ám legott vissza is húzódik, mintha ma nem volna kedve a világgal törődni. Együttérzek vele. Mindenkinek akadnak pocsék, undok, rossz napjai.

 

 

Donald nyaralója. Ő hegyeknek nevezi a dombvidéket, amelynek egyik völgyében, tiszta vizű tó partján áll a kedves ház.
Barátságos épület, sok apró szobával, galériával, konyhával. Utóbbit senki sem használja, hiszen mindenki a szabadban lélegzik egész nap. Igen, mindannyian lélegezni járunk ide. A levegő friss, éles, tiszta, átjárja testünket.
Naphosszat nem csinálunk semmit. Ez az a hely, ahol az emberből kivész a tennivágyás. Napokig sejtelmünk sincs, hol az óránk. Kit érdekel olyan nevetséges dolog, mint az idő? Minden lelassul, nyugalom telepszik ránk, semmi sem fontos, semmi sem sürgős. Ez így megy néhány napig, aztán egyszercsak az ember felkapja a fejét, és szimatolni kezd: hol a város? Megrögzött, öngyilkos módon. Pakolunk, hazamegyünk.
Ezen a hétvégén ilyesmi nem fenyeget. Ha csupán két napra jövünk, könnyek között hagyjuk el e kéjes helyet.
Leállítom a kocsit az épület mögött, kipattanok az ülésből. Amint kibukkanok a ház oldala mellett, lábaim elé hever a tó. Kékebb, vakítóbb aligha lehetne. Tükre mozdulatlan, partján gyengéd hullámok csobbannak. Az alacsony dombon emelt kéjlak elől ösvény vezet a partra, csigavonalban halad lefelé, kétszer megkerülve az épületet. A szellemes megoldást Donald terasznak titulálja. A füves domboldalt használjuk közlekedésre, jobb napjainkon egyszerűen csak legurulunk rajta, bele a vízbe. A lépcsőcsiga ugyan, döcögőssé teszi a hempergést, ám vannak idők, amikor apróságok nem hozzák ki az embert a sodrából.
A tavon csónak ringatózik. Nem hiszek a szememnek Iris ül a ladikban, egy kislány társaságában. Némi hunyorgás után megállapítom, hogy horgászbotot tart a kezében.
Donald a teraszon gubbaszt, és – egek! – gépel.
– Mit csinálsz!? – hangomból kicseng a felháborodás.
Ő eloszlatja gyanakvásomat.
– Regényt írok.
– Mit?!
– Regényt.
– Ó, hát mégis.
– Pakolj le vagy szét – biztat –, aztán szabad foglalkozás.
Leülök mellé. Féltékenyen a papírra hajol.
– Nem nézek oda – ígérem, el is fordítom a fejemet, hogy erősítsem szavaim hitelét. – Éppen csak kérdezgetni szeretnék tőled.
Megadóan hátradől.
– Tessék.
– Mit is mondtál? Mit írsz?
– Regényt. Nem nézed ki belőlem?
– Dehogynem. Dehogynem. És miről szól a regényed?!
– Majd elolvashatod. Olyan stílusban alkotok, amit még te is megértesz.
– Rendes vagy – fanyalgok. – Ebben a stádiumban ez minden, amit tudni lehet?
– Igen.
– Körülbelül meddig leszel ilyen állapotban? – puhatolózom.
– Ihletileg? Néhány óra. Amint elfáradok, a rendelkezésedre állok.
– Köszönöm, Donald. Előlegeznél egy-két szót?
– Igen?
– Te nyomozol Atrix Holl eltűnési ügyében?
– Nem. Én Beatrix Holl...
– Jó, jó. Hát csak írj tovább. Hosszú lesz?
– Három-négyszáz oldal.
– Szűzanyám! Mondd csak, Iris horgászgat amottan?
– Igen. Megígérte nekem, hogy ma nem zavar, Ellának pedig, hogy estére halat sütünk a szabadban.
– Ella Belloqnak?
– Ismered a kislányt? Kész felnőtt.
– Szegény. Kész gyereknek kéne még lennie.
– Meghalt az anyja. Daniel mellett kénytelen volt gyorsan önállóvá válni, elvégre az apja munkája miatt ritkán lehetnek együtt. Van még kérdés?
– Egy. Egy icipici.
– Tudom. Hol van Daniel? Nincs itt. Iris hozta le a gyereket. Vasárnap egyedül megyek haza. Ők lenn maradnak egy hétig.
– Van még egy csónak?
– Ez már a második kérdés. Nincs több csónak.
– Még egy. Kiengedhetem a kutyát a kocsiból?
– Hülye vagy.
– Nem. Azért bátorkodtam, mert oly mogorva házigazdának bizonyultál. Gondoltam, mielőtt...
Donald a hajamba markol, megráncigálja tincseimet. Rám nevet.
– Nyomás!
Amikor felállók mellőle, a fenekemre csap. Ez mindenesetre megnyugtató. Eszerint nincs baja velem. Csakugyan ihletett állapotban van. Szegény. Ismerem ezt a kórságot,
Cruzt is előveszi néhanap. A nyavalyában szenvedő személy előtt és mögött lezuhan egy függöny. Ettől aztán a páciens mit sem lát. Nagyjából olyan, mintha behunyt szemmel közlekedne. Agyát ezernyi leírásra és megfogalmazásra váró gondolat, valamint a hozzá tartozó mozgó filmes vetítés tartja markában, akárha a külvilág megszűnt volna létezni. Ha ilyenkor egy kívülállónak sikerül magád vonnia az alkotásban leledző egyén figyelmét, nem illik ilyesmit kérdezni: hol a cipőd? Semminő földi-mezei dologról nem szabad beszélni. Lehet próbálkozni néhány klasszikus gondolkodó filozofikus töltésű idézeteivel, ámde az sem tanácsos. Legokosabb viselkedés az, ha az ember úgy tesz, mintha a világon sem lenne. Ugyanis az idő neki dolgozik. Ha szűnik az ihlet, a magasrendű elme egészen közönséges földi halandóvá változik, aki pisilni megy, kézzel eszik, és ilyen hülyeséget kérdez: hol a cipőm?
Donald még távol jár ettől a stádiumtól. Mostani állapotában minden, a külvilág felől érkező inger úgy hat rá, mintha orrba vernék. Lábujjhegyen settenkedem az autóhoz.
Sába szépérzék és tapintat nélkül zúdul ki a kocsiból, és eljátssza, hogy ő a förgeteg, a forgószél. Eszeveszetten rohangál körbe-körbe, szürkés szőrbozontja lobog az általa gerjesztett légáramlásban, majd kissé lehiggadva felfedezi az írómester ottlétét. Asztal, írógép fölött átugorva Donald nyakába ugrik. A szerző kikéri magának a tolakodó inzultálást, engedélyez egy arcul nyalást, és elhajtja maga mellől az ebet.
Sába engem is üdvözöl, merő rutinból, és folytatja a futkározást, nagyon valószínű, hogy holnap estig.
Le-, illetve szétpakolok, átöltözöm, és máris érzem a hely jótékony hatását. Ellazulok, lusta vagyok, gondtalan. Lesétálok a partra, lábujjaimmal megmérem a víz hőfokát.
Megtekintem a felhőzetet. A látvány egyre biztatóbb. Elképzelhető, hogy a mocskos felhőrongyokat hamarosan szétzilálja a szél. Néhány lépést teszek előre, a hűvös víz immár a térdemig ér, talpam alatt szúrós, apró kavicsok hevernek. Gyermekhalak gyűlnek körém, megvizsgálnak, szétrebbennek. A tó olyan tiszta, hogy megszámolhatnám a fenéken heverő köveket. Nem teszem, két napra jöttem. Még egy-két lépés, egy ponton felszisszenek, aztán a vízre hasalok.
Még a part közelében tempózom, amikor Laco érkezik Ackerer társaságában. Mint Stan és Pan. A lezser cowboy és a kicsi, félszeg Ackerer. Egymás kontrasztjai, elválaszthatatlanok.
Látom, hogy Donald dúltan felveti a fejét a készülő remekműből, Laco ugratja barátját, hamarosan mindhárman nevetnek. Még egy perc, és a varázs szertefoszlik, Donald ujjai megint a billentyűkön dühöngenek.
A csónak felé közeledem, a parti népség elmosódik. Tisztán látom Iris rövid, szőke haját, szelíd-szép arcát. A kislány mellette ül, a csónak peremébe kapaszkodik, mosolyogva figyeli jöttömet.
Épp amikor melléjük érek, Iris felszökken a kezében szorongatott horgászbottal. A víz fölött megfeszülő zsinórt figyeli.
– Ilyenkor mi van? – kiált felém, a botra meredve.
– Kapás – kiáltom szakszerűen.
Ő láthatóan tanácstalan.
– Mit csináljak vele? – nyögi.
Ella megjegyzi:
– Szegény hal.
– Engedjük el – javaslom. – Hátha teljesíti három kívánságunkat.
Iris felém fordul. Sötét szeme felcsillan.
– Nem rossz. De hogyan engedjem el?
Követem a zsinórt. Ahol az elmerül, utánabukom.
Szép halacska köröz a horgon, és cseppet sem méltányolja közeledésemet. Megmarkolom a zsinórt, azon az áldozatot, és megpróbálom kiszabadítani szorult helyzetéből. Szerencsére csekély sérülés árán akadt a kampóra, könnyedén leakasztom onnan.
A halacska sértődött farkcsapásokkal, szó nélkül elszáguld. Integetek utána, hogy várjon: a három kívánság! Úgy tűnik, ez a hal nem az a hal. Ha jól meggondolom, biztosan ízletes lett volna a húsa. Legközelebb aligha viszi el szárazon.
Felúszom, megpillantom Ella feszült arcát, megkapaszkodom mellette a csónak peremében.
– Beszéltem a hallal. Ő volt a tó királynője. Azt üzeni, mondjuk el kívánságainkat. Itt van a közelben, meghallgatja és teljesíti azokat.
Ella gyanakodva néz rám.
– Tényleg?
Rábólintok.
– Ritkán fordul elő a halakkal, hogy kegyelemben részesülnek az emberek részéről. Figyelj csak! Én máris behunyom a szemem, és elsuttogom három kívánságomat.
Megteszem, ügyelve, hogy senki se értse szavaimat. Ella megvárja, míg befejezem, ekkor megkérdezi:
– Be kell mennem a vízbe?
– Mindegy. Innen is hallja.
Megmarkolja a csónak peremét, behunyja szemét, és maga elé sóhajtja:
– Halkirálynő, vigyázz Danielre, nehogy ő is meghaljon. Tudod, ő mindig veszélyben van, a munkája miatt, ő az apukám. Aztán szeretnék egy biciklit. De ez még nem minden. Adj hozzá helyet is, ahol kerekezhetek. Tudod, a városban sok az autó. – Ella feltekint, bizonytalanul megkérdezi: – Számoltad?
Nagyot nyelek.
– Még egyet kívánhatsz.
– Halkirálynő, szeretnék egy anyukát. Ha nem lehet, akkor legalább egy testvért. Vagy egy barátnőt. Tudod, sokat vagyok egyedül. Most iskola sincs. Jár hozzánk egy néni, de öreg, és én nem nagyon szeretem őt. Köszönöm, Halkirálynő.
Iris újra a horgászbottal vesződik, a vízbe lendíti a zsinórt.
– Hát te? – kérdezem.
– Donaldék széttépnek minket, ha ezt megtudják. Hogy megfogtuk és elengedtük.
– Ugyan – vigasztalom. – Kívántál már?
– Tényleg kívánjak? – Iris rólam Ellára pillant, majd a felénk úszó, még hallótávolon kívül lévő Lacóra. Elmosolyodik, lehunyja szemét, és elsuttogja: – Halkirálynő, arra kérlek, vigyázz Donaldra, nehogy meghaljon. Vezesd ujjait az írógép fölött, hogy megírhassa a regényét. Harmadjára azt kérem, Halkirálynő, valósítsd meg Donald álmát ezzel a regénnyel. Köszönöm.
Feltekint, megrázza a fejét, szégyenkezve elfordul.
Ella rám pirít.
– Nem vagy becsületes. Nem kívántál.
– De igen. Csak nagyon halkan mondtam, mert röstellem magam.
– Mit röstellsz? Ha a Halkirálynő nem hallotta, nem is teljesítheti a kívánságaidat!
Kezdem megelégelni a játékot. Megrázott nyíltságuk, lelkemet megsajgatta hűségük. Irigylem őket. Vállalják a szeretetet.
– Azt kívántam, amit ti. Ne essen bajuk azoknak, akiket szeretek. Akiknek már bajuk esett, gyógyuljanak meg. Végül pedig rendet kívántam magamnak.
– Milyen rendet? A szobádban?
– A fejemben.
Nem folytathatom. Laco megérkezik, kiment a szoruló hurokból. Átkarolja derekamat, szinte letép a csónakról, és elmerül velem a vízben. Amikor elenged, felsietek levegőért, majd gyorsan visszasüllyedek. Kergetőzünk a mélyen, nevet a szemünk.

 

 

Estefelé Donald kifacsarva, kábultan merül fel az írógépből. Felfogván, hol van, kik veszik körül, mintegy mentegetőzve felkiált:
– Ne haragudjatok. Ma már nem megy több.
Laco örömujjongásban tör ki. Iris végre meg meri közelíteni a férjét, és tüstént bele is telepszik az ölébe. Ackerer a Laco fogta halat tisztogatja, miután egyöntetűen a legkisebbre ruháztuk át a lealacsonyító munkát. Ella Sábával rohangál, néha megpihennek, összebújnak.
Donald egyre fájdalmasabbá váló arckifejezéssel nézi Ackerert Iris karjai közül. Néhány perc múlva áttöri gátjait, és felkiált.
– Mi van a kezedben?
Ackerer egyenként felmutatja a dolgokat.
– Ez hal. Ez kés.
– Mit művelsz vele?
– Tudomén? Lehántom a ragyáit.
Donald félretolja Irist, néhány lépéssel a kis ember mellett terem. Kiveszi kezéből az imént felsoroltakat, és professzionális tisztogatáshoz lát. Lesüvít róla a magasabb rendű lények dohogó arckifejezése: tessék, itt neki kell regényt írnia, halat tisztítania, mert senki nem ért semmihez.
Hirtelen valami gyanúféle lopakodik zsarulelkébe. Irisre mereszti a szemét.
– Honnan van ez az állat?
Az asszony ártatlanul előremutat, a víz irányába.
– Onnan – szól, és bólogat hozzá. Mindannyian értjük miért ad nyomatékot a dolognak.
Donald a halra bámul, aztán a tóra. Nemigen állnak össze előtte a tények: a hal és a víz. Még mindegyre csodálkozva kérdezi:
– Ki fogta?
A cowboy persze most is hintázik a székkel. Félretolja cigijét a szája sarkába, s már-már megbotránkozottan, mert hát hogyan is lehet ilyen nyilvánvalóságot kérdezni, tudatja:
– Hát én.
Donald rendületlenül ingatja fejét. Pikkelyek röpködnek körötte, arcára, meztelen felsőtestére tapadnak, olyféle látszatot keltve, mintha rafinált gyermekbetegség ostromolná felhámját.
Az áldozat gondol egy komiszat, kisiklik a kezéből, és csattanó hassal landol a terasz padlóján. Később látványos szökelléssel felénk vetődik, majd íves magasugrással tarkítja produkcióját.
Donald hamar megorrol a fürge tetemre.
– Te kis te! – zsörtölődik. – Vedd tudomásul, hogy meghaltál. Ende! Ne rohangálj itt nekem!
Iris bágyadtan nézi a véres-nyálkás asztalt, padlót, férjet. Onnan a félreállított írógépre és a kézirathalomra vándorol pillantása, aztán rám.
Egymásra mosolygunk. Iris felpattan, térül-fordul, tálcán poharakat hoz. Fölemelkedem, hogy segítsek.
Miután mindenki megkapja a poharát, Iris tanácstalanul Donaldhoz fordul.
– Ellával mi legyen?
– Miért?
– Sejtelmem sincs, ehet-e ilyen szálkás kaját, mikor kell lefeküdnie, meg ilyenek.
Laco érdeklődik:
– Mogorva nem adott hozzá használati utasítást?
Iris haragosan rápillant.
– Danielt kérdezed?
Egek, gondolom, növekszik Mogorva imádótábora.
Iris folytatja:
– Képzeld, nem adott. Feltételezte, hogy nő létemre magamtól is rájövök mindenre.
– Fordulj Ellához – javaslom.
Ella már jön is. Lábujjhegyre emelkedve a poharamba szimatol, elfintorítja az orrát.
– Mit iszol?
– Azt hiszem, gint. Finom. Te mit innál? Hozzak narancslevet?
– Nem kérek. Van tej?
Ackerer felhorkan.
– Tej?!
– Van tej. Ha kinyitod a hűtőt, tán még a tehenet is ott találod. Donald naponta több liternyit szív magába ebből a nektárból – hallom a hangomat.
Az említett felpillant a trancsírozásból. A hal kap az alkalmon. Néhány alkotórésze leszáguld a kőre.
Ella felnevet, ám nem tágít mellőlem.
– Denisa, kié ez a kutya? Miért nem a tied?
– Szeretnéd, ha az enyém lenne?
– Igen. Mert akkor elhozhatnád hozzám, hogy vigyázzak rá. Egész nyáron vigyáznék rá, suliidőszakban pedig délután meg esténként.
– Komolyan mondod? Ez esetben megragadom az alkalmat. Ha Iris megengedi, Sába veletek marad a jövő héten.
Ella felujjong, közben kilöttyinti poharamból a gint. A maradékot mohón elhörpölöm.
Iris közeledik egy bögre tejjel.
– Denisa azt mondta, Sába velünk maradhatna egy hétig, ha beleegyezel.
Iris megsimogatja a kislány haját.
– Nagyszerű, majd ő vigyáz ránk.
E percben Donald megharagszik a halra. Felrikkant:
– Asszonyállatok! Csináljatok valamit ezzel a zombival mielőtt visszavagdosom a tóba!
– Melyik részével? – kérdezem, közelebb lépve a hadszíntérhez. – Azzal, amelyik az asztal alatt hever, vagy amelyik a deszkán? Netán a fejével? Nézd csak, a halacska olvassa a regényedet!
Donald eszét veszti a látványtól. A merev tekintetű halfej a kéziratot magába foglaló mappa tetején eregeti véres levét.
Az írómesterből kirobban a zsaru.
– Ki tette oda?!
Egy emberként vonogatjuk a vállunkat. Donald gyanakodva méreget bennünket.
Aztán tettleg lép fel, csattanó tenyérrel lepofozza a halfejet a földre. Sába tüstént ott terem, felkapja a zsákmányt, és elillan vele.
Donald tovább fenyegeti a neveletlent.
– Úgy kell neked! Edd meg, Sába!
Pompásan mulatunk. A bősz szerző is velünk tart.
Nem is halljuk a motorzúgást. A fényszórók villanása hívja fel figyelmünket az érkezőre.
A leszálló alkonyatba burkolózva gurul felénk a halk járású kocsi. Kissé csodálkozunk, hisz mára már senkit sem vártunk.
Ella ismeri fel elsőként a járgányt.
– Daniel! – kiáltja, s apja elé rohan.
A szürke Mazda besorakozik a többi kocsi mellé.
Nyílik az ajtó, Mogorva kilép. Arcát nem látjuk, ám az feltűnik, hogy bizonytalanul áll a lábán, meginog.
Amikor Ella odaér, eltolja magától a kislányt. Halkan mond valamit, lehajol hozzá. Megcsókolja a gyereket, egy percig úgy maradnak, összesimulva.
Várunk, amíg feláll, és elindul felénk. A lámpa közelébe érve láthatóvá válik az arca. Nem valami megkapó látvány. Hát mára ő volt kisorsolva?
– Mi történt veled? – kérdezi Laco.
Donald italt tölt, Mogorva kezébe nyomja a poharat. Lám, Belloq egy hörpintéssel végez a konyakkal! Miután lenyeli, megszólal tengermély hangján:
– Volt egy afférom.
Iris a gondjaiba veszi a megviselt férfit.
– Gyere, megmutatom, hol fürödhetsz.
– Az is jó lesz! – mutat Mogorva az estébe simuló víztükörre.
Iris kíséretében a házba megy. Idekinn folytatódik a küzdelem a vacsoránakvalóval. Kitűnő alkalom, hogy lekössem magam, átvedlek szakáccsá. A pompásan trenírozott hal nem okoz több problémát.
Belloq elsétál mellettem, meg sem áll a partig. Hallom, amikor belecsobban a tóba.

 

 

A csillagos, holdvilágos égbolt alatt vacsorázunk, az étket borral öblítjük le. Halk zene szól, a férfiak beszélgetése mormolásnak hat. Ella álmosan elköszön, aludni megy. Sába a házba kíséri a kislányt, aztán visszajön, és letelepszik a közelünkben.
Felállok, sétálni indulok. Oly gyakran jártam már itt, hogy sötétben is eltájékozódom.
Nem hagy nyugodni Martin ügye. Kiváltképp azért, mert Holden neve is belekeveredett. Eltökélem, lesz, ami lesz, beleártom magam. Amíg nem szükséges, nem tudatom a Főnökkel, mit művelek, mivel ő tüstént átharapná a torkomat. Ha Mogorva ilyen mértékben veszi igénybe a segítségemet a motorosok utáni hajszában, mint ma, akkor bőven lesz időm, hogy kiderítsem: ki és miért bántotta az öcsémet. Donalddal feltétlenül beszélnem kell, mire jutott Atrixszal. Talán sikerül lopnom tőle néhány percet, amikor épp nem gépel és nem bohóckodik. Nem lesz könnyű, kétségtelen.
Aki annyiszor jött-ment az éjszakában eleven csaliként, a legkisebb neszre is felfigyel. Hallom a hátam mögött közeledő lépteket. Megfordulok. Sötét alak sétál felém, széles vállára holdfény csurran. Kiléte nem kétséges.
Megszólal. Hangja újra kiváltja belőlem a jól ismert reszketést.
– Jó a hallásod.
– Hová kirándulsz? – kérdezem.
– Utánad lopakodtam.
– Nagyon helyes. Ezer kérdést készülök feltenni.
– Mivel kapcsolatban?
Megáll velem szemben.
– Elsősorban a motorosokkal...
Mogorva nemes egyszerűséggel a szavamba vág.
– Ma már nem kellene dolgozni, nem gondolod? Hogy vannak a betegeid?
– Kinyitották a szemüket. Martin hebegve beszél, Cruz levelet írogat, mert széttörték az állkapcsát. Hegednek, javulnak. Veled mi történt?
– Semmi komoly.
Rákezdek:
– Hallottam olyan férfiakról...
Belloq mozdulata váratlan, védekezni sincs időm, egyszerűen betapasztja a számat. Tenyere fölött rápillantva látom: szeme mosolyog. Felháborodásomat értésére kell adnom. Felemelem és előrelendítem lábamat. Ő pedig, akárha tánciskolában volna, félrelép, eltévesztem a rúgást.
Ezzel még nincs vége. Tenyerével továbbra is a számon, leülni kényszerít. Mellém telepszik, és végre elenged.
– Nem tetszik a stílusod, Mogorva – méltatlankodom.
– Mikor hagyod el ezt a hülyeséget?
– Melyiket?
– Nem számít. Hiányzott Ella. Mióta az anyja meghalt, el sem váltunk. Hiányozni fog, ha itt marad egy hétre.
Letámaszkodom a harmatos fűben, elmesélem a Halkirálynőt.
Mogorvának tetszik a történet. Arcélét nézem a derengő holdfényben, erős, egyenes orrát, szája vonalát. Hirtelen felém fordul.
– Te mit kívántál?
– Pontosan olyan kíváncsi vagy, mint a lányod.
– Örökölhettük egymástól – vélekedik. Aztán emlékeztet: – A kérdés fennáll.
– Mit is kívántam? Utoljára téged.
– Derék asszonyság a Halkirálynő. Teljesíti a kívánságokat.
Remek ez a hely. Éjszaka, tisztás, holdfény. Na de miért nincs itt egy ital? Szükségem volna rá a túléléshez.
Mogorva mozdulatlanul ül mellettem, váratlanul ér, amikor megszólal.
– Nemcsak Ella vonzott ide. A kelleténél többet gondolok rád.
– A te mértékeidet ismerve ez napi két alkalom lehet.
Mogorva felnevet, a számra hajol, egyetlen pillanatra csupán, és máris visszafordul a helyére. Amint lecsendesedik a szívverésem, megjegyzem:
– Ez nálad a szenvedély netovábbja?
– Szeretnék megbizonyosodni valamiről.
– Nos?
– Vajon akkor is jártatod a szádat, amikor a soros szeretőd fölébed heveredik?
– Nem vagy elég költői az ízlésemhez képest.
– Az én ízlésemmel is ellenkezik néhány csekélység.
– Nofene? Vásár van? Te mindig tisztázol előbb mindent? Nincs AIDS-em, se szifiliszem. Nem tartogatok semminő meglepetést. Nő vagyok.
– És Cruz?
Felnevetek.
– Neki sincs semmi baja. Néhány törést leszámítva. Cruz zavar?
– Főképpen.
– Kényes ember vagy. Mit akarsz hallani?
Daniel hanyatt fekszik a fűben, két karját a feje alá helyezi. Természetesen nem válaszol, hiszen máris annyit beszélt, amennyit én is megsokalltam. Megfordulok, hogy lássam az arcát. Mellkasához simulok, kíváncsi lévén meddig bírja feszíteni a húrt. Átölelem a nyakát, ujjaim az arcát cirógatják.
Megfeledkeztem valamiről. Bár ő a kísérlet tárgya, s én a végrehajtója, mindjárt magamon is lemérhetem a hatást. Ritkán történik ilyesmi az emberrel. Egy másik ember puszta érintése tahikardiát, nehézlégzést és látásromlást okoz. Egyetlen élet során aligha fordul elő túl gyakran ez kórkép. Legfeljebb kétszer. Ha jól emlékszem, tizenkilenc éves voltam, mikor először találkoztam vele. Azóta várom a második alkalmat.
Hát megint én töröm meg a csendet:
– Cruz tudja, hogy addig maradok mellette, míg meggyógyul.
Érzem Mogorva szívverését. Egy kórházi készülék ilyenkor már riasztaná a személyzetet. Percenként legalább kétszázat üt a kalapács a jobb mellem alatt.
Daniel is nyitott szájjal lélegzik, szaporán. Ennyi levegő a világon sehol nincs. Mégis, alig jut belőle. Látom, hogy lehunyja szemét. Megcsókolom a száját, olyan hevesen viszonozza, hogy szinte fáj. Összekoccannak fogaink.
Két karját előhúzza a feje alól, átölel. Tenyere szorosan tapad a derekamra. Megmozdul, átgurulunk egymáson, teste rám nehezedik, két kezembe simítom az arcát, fogaim közé ragadom ízes, dús alsó ajkát, akárha ezersok éve vágynék e harapásra. Hátát simogatom, sorra veszem az összes izmot, bőven van belőlük. Tenyerem néhány pillanatig tűnődik a fehér vászonnadrág derekánál, végül alácsúszik. Izmos, fiús csípőjét, feszes bőrét cirógatom.
Daniel felemeli a fejét. Hangja rekedtes.
– Visszamenjünk a házba?
– Ráérünk – felelem.
Újra megkeresem a száját, segít megtalálni. Máris tovább csapong, nyakamat, vállamat csókolja. Két keze simogat, kíváncsian és találékonyan. Nem hittem volna, hogy Mogorvának is lehetnek ötletei. Egyáltalán semmi olyasmit nem néztem ki belőle, ami az elkövetkező percekben történik. Mindazonáltal tisztességesebb, ha beismerem, hogy valamit mégiscsak vártam, valami ehhez hasonlatosat, mi egyébért hozott volna ki a sodromból nap mint nap, hetek óta?
A harmatos fűben heverünk, szétszórt ruháink között. Fejem fölött a milliárdnyi csillagot szikráztató égbolt éjkéklik, mögöttem domb vonul a magasba, bőröm szinte sistereg az érintésektől, csókoktól. Aztán borzongva-gyönyörködve felkiáltok, s kialszik tudatom. Elmondhatatlan, ami következik, csodálkozom, hogy túlélem; hát nemcsak a fájdalomba lehet belehalni?

 

 

Amikor visszatérünk, már csak Laco és Donald gubbaszd a tűz körül. Kebelbarátom fel sem pillant, ám a cowboy nem állja meg szó nélkül:
– Amikor szem előtt vannak, marcangolják egymást. Aztán tessék.
Donald felnéz, tekintete révedező, a lángnyelvek fénye imbolyog vonásain.
– Írni akarok – nyöszörgi.
– Ki tart vissza? – érdeklődöm nyájasan.
– Tudtok aludni a kopogástól?
– Érted bármire kaphatók vagyunk – feleli Laco.
– Mit írsz? – firtatja Mogorva, mert ő persze lemaradt a délelőttről.
Donald sebzett pillantást küld felé, aztán engem korhol:
– Nem mondtad neki?
– Mit? – kérdezem ártatlanul.
– Nem mondtad neki! Akkor mit csináltatok ennyi ideig? Hol voltatok egyáltalán?
– Moziban – vetem oda. Mielőtt tovább szórakozhatna Danielhez fordulok. – A barátom regényt ír.
Mogorva biccent. Aztán megkérdezi:
– És Donald?
Laco felröhög, a bokájába rúgok. Elkapja derekamat, felemel, és áthajít a tűz fölött. Repülés közben visszatartom a lélegzetemet. Donald karjaiban landolok. Ő letesz a földre, és félrerántja fejét, mert bosszúálláshoz látok. Aztán felemeli mindkét karját, a megadás jeleként. Nem szívesen verekszenek velem, mivel kerülöm a testközelt-cselgáncsot. Távol tartom magam a jóval erősebb és főleg nehezebb férfiaktól. Inkább a lábaimat használom, direkt erre a célra edzettem izmaimat. Ha az ember a levegőbe pattan, hogy rúgjon, nemigen méricskélheti az erejét. Nem lehet kicsit rúgni.
Bölcsen megadják magukat.
Donald egyébként is kezd elborulni ihletileg. Ez abból is kitetszik, hogy elindul, és már-már a lángok közé sétál, amikor észreveszi szórakozottságát. Még időben visszahátrál, irányt változtat.
Laco Daniellel viaskodik, a küzdelem egyoldalú. A cowboy két töltött kelyhet tart a kezében, próbálja Mogorvára erőltetni az egyiket, ő azonban nem kér belőle. Mivel Laco nem tágít, kénytelen vagyok áldozatot hozni: elveszem tőle a poharat. Megkóstolom, mit tartalmaz. Elszürcsölgetem a gint, régóta szomjazom ízére.
Az írógép kopogni kezd, akár egy gépfegyver. Donald dühöngő ujjai nem kímélik a hangos motorú masinát. Az átszellemült szerző sort vált sor után, amikor a házba menet elhaladok mellette, hallom, diktál magának. Nem veszi le szemét a papírról, attól félve, hogy akkor megint a hengerre fog írni, értékes gondolatait ily módon elherdálván. Módszere jó, ám akad egy hibája: gyakorta melléüt, ilyenkor szitkokat mormolva kikopácsolja a rossz betűt, majd tovább csépeli a szerencsétlen írógépet, és újra melléüt.
Mire a zuhanyozás végeztével ágyba bújok, dühöngése olyan mérvű, hogy behallatszik a szobámba. Fejemre húzom a takarót, és Donaldot vádolom, amiért nem jön álom a szememre. Ezt hallom: kop-kop-kop-kopkopkop, nyikk, nyikk, franc egye meg, rövid szünet, aztán elölről. A kommentár meglehetősen egyhangú.
Némi változatosságot jelent hát, amikor nyílik az ajtó. Mogorva hangját hallom:
– Alszol?
– Itt?
– Tényleg regényt ír?
– Esküszik rá. Csodálkozol? Engem is meglepett, pedig már régóta fenyegetőzik ilyesmivel. Nem tudsz rólunk semmit. Ő tényleg a szívbéli barátom. Talán az egyetlen. Vele lehet nyavalyogni, lelkizni, nem kell folyvást a Nagy Hekusnőt játszani. És ha most ez a rendkívüli fickó nekiveselkedett, szerintem világraszóló dolog van születőben. Úgyhogy a kellő áhítattal virrasszuk át az éjszakát.
Leül mellém, azt mondja:
– Áhítatban nincs hiány. Magam választhatom a tárgyát?
– Csak akkor, ha megosztod a barátom regényével.
– Megegyezünk. Szeretnék itt aludni, veled.
– Úgy hallottam, csakis egyedül szeretsz aludni.
– Változom. Mindig erre vágyódtam. Egy átgépelt éjszaka, ez álmaim netovábbja.
Leheveredik mellém, karjait átfűzi a feje alatt. Látom felhúzott térdei kontúrját a sötétben. Vállára fészkelődöm, kisimítja arcából a hajamat, kezét otthagyja, hogy cirógasson vele.
És ekkor hibát követek el. Megkérdezem:
– Hallottál Holdenről? Jon vagy Lubos Holdenről?
Daniel megmerevedik, ám csak egy pillanatra. Aztán mintegy lesöpör magáról. Fektéből felpattanva elkapja vállamat, az arcomba kiált:
– Honnan tudod?
– Mit, az istenért? Megvesztél?
Elenged, felkapcsolja a lámpát. Megnéz magának, lassan megenyhül. Elmosolyodik.
– Ki akartalak hagyni ebből.
– Miből? Még miből? Nagyon szeretném tudni, miért vezettél félre, amikor először érdeklődtem a motorosok után. Semmitmondó hülyeségekkel szúrtad ki a szemem. Miért?
– Mert Martin miatt kérdeztél utánuk.
– S akkor?
– S akkor? Hosszú.
– Van idő – vonogatom a vállamat.
Felkelek, keresztülvonulok a szobán, minden öltözékem a hajviseletem.
Daniel eltakarja a szemét, hozzávágok fél pár cipőt, előkotrom a cigarettáscsomagot, rágyújtok.
– Vegyél fel valamit – javasolja, kezében hintáztatva a cipőmet.
Ő bezzeg nem csupasz. Ám aki látott már férfin vékony vászonból készült, lezser szabású holmit, az a tudója, hogy viselete körmönfontabb, mint a meztelenség. Dacosan nem veszek tudomást kiújuló izgatottságomról. Visszamegyek a közelébe, leülök vele szemben, vállamra húzom a takarót.
Belekezd:
– Már az sem tetszett nekem, mikor a Főnök elküldött Donalddal, hogy motorozzatok, nézelődjetek. Néhány tényt közölt veletek, aztán uccu neki. Ha történetesen rájuk találtok, akkor mi van? Tudtál a vasalt bakancsról, a kegyetlenségükről?
– A kegyetlenségükről hallottam.
Mogorva a fejét ingatja.
– Figyelj rám. Hétfőn átnyálazhatod az iratokat. Minden adatot begyűjtöttem, ami velük lehet kapcsolatban, az összes motoros rablótámadás anyagán átrágtam magam. Ekkor valami szöget ütött a fejembe. Még tavaly ősszel történt az eset, azon a tájon, ahol te is találkoztál velük. A támadók ketten voltak. Megrendezték a balesetet, aztán a vezetőre támadtak, és megölték őt. A társaságában lévő fiatal nőt megverték, megerőszakolták. Nyomok híján az ügy befulladt. Vagyis akadt valamicske nyom. Az áldozat személye. Ő bizony gengszter volt a javából, ezért felmerült a gyanú, hogy leszámolás történhetett. Ennyiben is maradt minden. A következő támadás tavasszal következett be, senki nem is gondolta, hogy a kettő esetleg összefügghet. Ekkor már nem öltek. Az egyetlen férfiáldozatot félig agyonverték, kifosztották. A harmadik esetben sem gyilkoltak, „csak” ütöttek. Itt nő is ült a kocsiban, őt a két fickó megerőszakolta. Egy szemtanú telefonriasztására rajtuk ütöttek a rendőrök, de meglógtak. Rövid szünet következett. Legközelebb már hárman támadtak. A vékonyabbik csak falazott, figyelt, nemigen avatkozott be. Esetleg megrugdalta az áldozatot, a hecc kedvéért. A vasalt cipő többször is felmerült a vallomásokban. A kárvallottak halálos rúgásokról beszéltek. Az első, az őszi ügyben megvert lányt is felkerestem, ő azóta valamelyest lehiggadt, immár képes volt beszélni a történtekről. Azt mondta, mikor a barátját ütötték, ő magára zárta az ajtókat, ablakokat. Idegességében nem bírta beindítani a motort, míg ezzel vesződött, a bakancsos észrevette, hogy szökni próbál. A fickó dühében megrugdalta a karosszériát, iszonyatos volt hallgatni a recsegést-ropogást. Aztán, mintha kalapáccsal vágott volna bele, egyetlen rúgással bezúzta az ablaküveget. Közönséges cipővel nem könnyű berúgni a kocsiablakot. A nyomokon járva arra jutottam, hogy a két bőrruhás közönséges bérgyilkos. Eltöprengtem, ki lehet a megbízójuk? A megölt férfi kivel kerülhetett ellentétbe? Mindeközben a motorosokat is kutatgattam, és végre rájuk bukkantam. Egészen addig nem zavart, hogy téged is bevonjalak, amíg fel nem merült Jon Holden neve. Csakhogy Jon Holden megfoghatatlan, sötét gengszter, valóságos maffiát szervezett maga köré. Ő ugyan nem nyúl senkihez. És mégis, aki szembeszegül vele meghal. A közvetítők által felbérelt bérgyilkosok nem is tudják, ki a megbízójuk, nem is vallhatnak ellene. A Főnök óva intett, hogy írásba adjam felfedezésemet. A jelentésekben lehet mellébeszélni, és ki lehet várni míg hamvába hal az ügy. Szerinte az a legokosabb, ha az első támadást figyelmen kívül hagyjuk, és csak a motorosokkal törődünk. Nem erőltettem a dolgot. Átrágtam magam a fél irattáron. Számtalan aktát találtam félretéve, leírva, elsüllyesztve, melyekből ki lehetett volna hozni valamit. Eljuthatnánk Jon Holdenhez, ám ezt valakik nagyon nem akarják, és ezek parancsolnak nekünk. Ezért nyargalt az égre a vérnyomásom, amikor Holdenezni kezdtél. Honnan tudsz erről a fickóról?
– Amit mondtál, újdonság számomra. Engem más dolgok vezettek Holdenhez. – Elmesélem Martint és Cruzt. Eszembe jut valami. – Ha sejtésed jogos, mi lesz a motorosokkal? A tegnapelőtti balhé óta név szerint, fényképpel körözik őket a sajtóban, tévében. Kérdéseim: ha Jon Holden bízta meg őket az első balhéval, nem akarja-e most elnémítani a fiúkat? Ezek csak primitív tulkok, ha megverik őket, elköpnek mindent. Majdnem beszartak a pisztolyomtól. A következő kérdés: vajon a motorosok mennyit tudnak Holdenről?
– És ha tudnak róla, vajon elkövetik-e azt a marhaságot, hogy hozzá fordulnak segítségért? El kell rejtőzniük, élniük kell valamiből. Nevüket, arcukat az egész ország ismeri. Lejártam az ismeretségi körüket. Nem hiszem, hogy a cimboráik hosszú távon segíthetnek rajtuk. És van még valami. – Mogorva hosszan néz, mielőtt folytatná: – Bármilyen irányból közelítünk Holdenhez, valaki előbb-utóbb figyelmeztetni fogja őt. Legjobb esetben csak elveszik tőlünk az ügyet. Legjobb esetben annyiban is hagyom vagy hagyjuk. Ám a legrosszabb esetben, tegyük fel, nem így történik. Ellára kell gondolnom. Ő mindennél fontosabb számomra.
– Hétfőn felmondunk.
Daniel mogorván ingatja fejét. Kis szünet után rám vigyorog.
– Sosem jártam Japánban. Viszont ebben a városban kezdtem a pályafutásomat. Majd egyszer elmesélem, miért kellett távoznom innen. Te még az iskolapadban guggoltál akkoriban.
– Miért jöttél vissza?
– Ott soha nem tudtam gyökeret ereszteni. A feleségem halála után végképp céltalanná vált az ottlétem. Visszavágyódtam. Itt születtem.
– Milyen érdekes – sóhajtom. – Ha gengszterek kerülnek szóba, megered a nyelved. Ha magadról kell beszélned, tőmondatokra is alig futja.
– Ha neked olyan könnyű, beszélj magadról.
– Jól van, nem könnyű. De ha kérdeznél, tudnék felelni.
– Hiszen kérdeztelek. Például a barátodról.
– Ha Cruzt becézed így, nevezd inkább a szeretőmnek.
– Valósággal tolongunk.
– Két szerető még nem tumultus. Papneveldében tanultál?
Nem felel. Most újra a régi. A tegnapi, akiért evett a fene. Arca kifürkészhetetlen, lakatra zárt. Rámosolygok. Pokolba Holdennel és a többivel. Hétfőig. Ez itt a Tópart nevű paradicsom. Lekapcsolom a lámpát.
Ő persze nem mozdul. Lesöpröm magamról a takarót, átülök az ölébe. Megkeresem számmal a fülét, megkóstolom. Mielőtt elfogyasztanám, belesuttogom:
– Az a helyzet, hogy egy ideje emésztem magam érted. Gondolom, nem tűnt fel. Sebaj, nekem nagyon is feltűnt. Továbbá szemet szúrt Cruznak is. Firtatni kezdte: ugyan miért nem eresztem a közelembe, miért menekülök előle? Hogyan is válaszolhattam volna? Mondjam, hogy beleszerettem a Holdba? A Napba? A papucsomba? Nehogy azt hidd, hogy a nevedet suttogtam a párnámba elalvás előtt. Éppen csak ideges voltam és undok, nem akartam felfogni az okát.
– Tragédia lett volna, ha beismered magadnak?
– Hát persze! Ki vagy te? A Mogorva.
– Most mondtad utoljára?
– Nem.
– De igen.
Megszorítja vállamat. Fáj. A következő pillanatban megcsókol, ez ugyan nem kifejezetten kellemetlen, mégsem engedek a zsarolásnak. Viszont nem bonyolódom vele vitába. Annál is inkább, mert pillanatok alatt elfelejtem a vita okát. Arra eszmélek, hogy az ágyon fekszünk, kibogozhatatlan, melyik végtag kihez tartozik, és ez még csak nem is fontos. Semmi sem fontos azon kívül, amit érzünk. És ha a nyelvemet kell leharapnom, akkor sem kötöm az orrára, hogy amit tesz velem, az maga a csoda.
Órák vagy percek múlnak el, ki tudja. Ott hever a vállamon, engem simogat, hozzám beszél. A Mogorva. Félálomban ezt suttogja:
– Nem árt, ha tudod, nagyon kellesz nekem.
Nem árt, csakugyan. Már alszik is. Magamban dohogom el, a pasas úgy tudja félvállról odavetni a halálos mondatokat, mintha borravalót adna az inasnak. Alkalomadtán felboncolom ezért, most hadd aludjon.
Egy percig hallgatom Donald fáradhatatlan írógépét, egyre rekedtesebb szitkait. Holnap lelket lehet majd verni belé? Aligha. A hasonszőrűek legfeljebb akkor virrasztanak át egyfolytában három napot és éjszakát, ha ihletük sarkallja őket. Ha pedig sarkalltatik, megint nem tárgyal velem Holdenről. Vajon Martin hogy van? Szétvereti a fejét, mert a hülye nővérét irigyelve hekusosdit játszik. Hekus? Anyám azt akarta, legyek zongoraművésznő. Vicc!
Daniel álmában átölel, lélegzete a fülemet súrolja. Inkább hárfa, ha már hangszer. Vagy hegedű. Ezek elmondhatnák helyettem.

 

 

Hétfő, a csodálatos, a kórházakkal veszi kezdetét. Előbb Martint kerítem sorra. Fél kézzel eszeget. Vigyorog egy kicsit, amikor belépek, és folytatja önmaga táplálását. Arca kevésbé tarka, mint néhány napja, beszéde is érthető. Azt mondja:
– Holnap kikerülök innen. Az intenzívről.
– Örülök. Látom, jobban vagy.
– Lehet – feleli talányosan. – Jól telt a hétvége?
– Igen.
– Nekem is. Apa ígért egy Harley-Davidsont.
– Nem érdemled meg.
Azért megsimogatom alig-férfi képét. Rágcsál, nem hatódik meg. Széket húzok az ágya mellé, rátelepszem. Végre rám néz, behatóan tanulmányozza az arcomat.
– Den, mi történt veled? Nagyon szép vagy. – Ezt csak ő tudja ilyen csúfondárosan mondani.
– Miért is kötözködsz velem? – tudakolom.
– Dehogy kötözködöm. Sugárzik az arcod.
– Sugározz te is. Adást. Első kérdés: daloltál valakinek a veled történtekről?
Bár nevet, a szeme elkomorodik.
– Nem. Azt hiszem, nem emlékszem. Tudom, hogy ott volt Atrix és két pasas. Beszéltünk valamit. Aztán jött a sötétség.
– Nem hülyéskedsz? Próbálj visszaemlékezni! Hol történt? És végül is mi történt? Atrixszal beszéltél?
Megfagy az arca. Behunyja szemét. Alig hallom szavait.
– Csak arra emlékszem, amit az egyik férfi mondott. Semmi másra. Ne haragudj, Den.
– Oké. Oké. Mit mondott?
– „Felejtsd el ezt a találkozást. Azt ajánlom.” Ezt mondta. Aztán eltört a karom.
Felállok, azt hiszem, értem őt, holott már sokszor megtörtént, hogy tévedtem. Mi a fenét tudok segíteni neki most, ezekben a percekben? Sutaságom dühítő. Mindjárt ki is vágom magam belőle, bár nem épp bravúrosan:
– Hallottad, mi történt Cruzzal?
Fejét rázza.
– Elmondom neked, Martin. Belebotlottunk a motorosokba. Anélkül hogy kerestük volna őket. És Cruzt nagyon kicsinálták. Ő is kórházban van. Kérlek, ha bárki érdeklődik, egyszerűen ne emlékezz semmire. Semmire. Atrix nevét ki se ejtsd a szádon. Konrad itt volt?
– Itt volt, de akkor még nem tudtam beszélni. Téged nem bántottak?
– Engem nem. A kesztyűtartóban volt Cruz stukkere. Őt nem védhettem meg, csak magamat.
– Elkaptad őket?
– Nem, Martin. Én csak egy kislány vagyok. Lövöldöztem, két támadót megsebesítettem, de csak az egyik maradt ott ájultan, ketten elszeleltek. Nem volt hőstett. Nincsenek hőstettek.
– Fejezd be! Ennél jobban úgysem tudok begyulladni – szól közömbösen. – Bár nem bírom Cruzt, azért elmondanád, mi lett vele?
– Eltört néhány helyen. Most mennem kell. Kérsz valamit? Mit hozzak holnap? Akarsz gyümölcsöt?
Martin rám néz. Megdöbbent a két könnycsepp a szeme sarkában. Elfúló hangon közli:
– Nem vártam, hogy ijesztgetni kezdesz.
– Én sem vártam, hogy hülyeségeket csinálj.
– Segíteni akartam.
– Hősködni akartál.
– Menj a fenébe, Den.
– Megyek. Szeretném, ha tudnád, nem azért...
– Ne magyarázkodj! Mit törődsz te velem? Amíg otthon voltam, ritkábban szóltál hozzám, mint amióta kórházba kerültem. Az ijesztősdivel a saját nyugalmadat akarod megvédeni!
– Komplett barom vagy. Persze hogy a nyugalmamat akarom megvédeni, mert szeretlek. Szerinted nem nyugtalanító, ha a szeretetünk tárgyát ki akarják csinálni?
– Hozzál ananászt! – utasít, majd fejedelmi gesztussal int az ajtó felé: távozhatok.
– Megcsókolhatlak?
Nem felel, így hát az arcára hajolok. Nem viszonozza az érintést. Kifelé menet elém rémlik az iménti kép, levetítem magamnak. Figyelmemet elkerülte a megannyi kedvező jel: már nincs katétere, nem csepeg ereibe infúzió, és a monitor sem volt bekapcsolva. Javul a tesó. Fizikailag. De talán sosem tudom meg, mi ment végbe a lelkében. Talán elegendő, ha a sejtéseimre támaszkodom. Más módon is férfivá avathatták volna a kisöcsémet.
Cruz is jobb színben pihen az ágyában. Időközben beszerezte a társalgás kellékeit, keze ügyében toll és keményfedelű füzet hever. Mindjárt a markomba is nyom egy írásművet, elolvasom és belevörösödöm. Miután végzek vele, lassan leereszkedem egy székre az ágya mellett.
– Engem is zsarolni akarsz? – kérdezem.
Kék szeme nem vidám. A toll után nyúlna, de elkapom azt előle. Az ablak felé fordulok, nem bírom nézni a tekintetét.
– Ne írj többé ilyeneket – kérem. – Semmit nem tudsz megváltoztatni. A folyamat irreverzíbilis, hogy kedvenc szóhasználatoddal éljek.
Megment az érkező vizit. Amikor az orvosi slepp a szobába hömpölyög, megkönnyebbülten felállok a székről, és kisurranok.
Cipősarkam halkan kopog a folyosó kövezetén. Kikerülök néhány lődörgő beteget. Elsétálok a személyzet tagjai mellett, szemükben hétfői tompaság sötétlik, de már lendíti őket az automatizmus.
Ugyanez visz az irodába. Donald kialvatlanabb nem is lehetne. Szinte bóbiskol a székén, előtte néhány papírlap komorlik. Mindenre elszántan lépek mellé, rám pillant, mosolyogni próbál.
– Mielőtt összeesel, kérdeznék valamit.
– Csak tessék.
– Mennyit tudtál meg Beatrix Hollról?
– Az valami regényhős?
– Unlak, Donald.
– Unsz. – Úgy fest, menten elalszik. Bólogatása bóbiskolássá fajulna, csakhogy résen vagyok. Belököm íróasztala ajtaját, történetesen épp ott tartja a lábát, az alsó polcon. Az ajtó rácsapódik, ő felrezzen, aztán szó nélkül a kezembe nyomja az előtte heverő papírlapokat: – Ez mind Beatrix Holl.
Félrevonulok a zsákmánnyal, mégsem leszek okosabb. Donald vette a fáradságot, és ezernyi lehetséges helyen kérdezősködött az eltűnt nő után, minden eredmény nélkül. Végül Holdenhez is eljutott, bár csak a titkára szintjéig. Udvarias hangon elmagyarázták neki, hogy Atrix csakugyan beszélt Lubos Holdennel az állás ügyében, ám mivel a megbeszélt időben nem állt munkába, helyét mással töltötték be. Feladata egyébként adminisztratív jellegű lett volna, gépelés, telefonbeszélgetések bonyolítása, egyéb apróságok.
Nem hagyom szenderegni az írót.
– Donald, emlékszel még a Holden titkárával folytatott csevejre?
– Ha akarom.
– Én is akarom.
– Mi az, ami nincs leírva?
– Ez a kérdés.
– A benyomásaimra vagy kíváncsi? Nőből vagy. A titkár magyarázkodott, miért töltötték be az állást olyan gyorsan, miután a Holl-nő nem jelentkezett. Arra hivatkozott, hogy a munka bizalmas természetű, tehát alaposabban megkaparták a nő körülményeit, és Holdennek nem tetszett az iszákos férj. Csakis azért alkalmazta volna Beatrixot, mert a nő évekkel korábban már dolgozott az apjának is, és az öreg kedvelte őt.
– Atrix személyesen tárgyalt Lubos Holdennel?
– A titkár szerint igen. Valahogy furcsa nekem az a ház. Először is, nem volt könnyű bejutni. Másodszor, tele van izompacsirtákkal. A titkárt is nagyon gorillaszagúnak éreztem. Ugyan mitől félnek?
– Állítólag azzal fenyegetik Holdent, hogy elrabolják a kisfiát.
Donald némileg felébred.
– Haha. Éppen az ő gyerekét.
– Miért ne?
– Hát csak azért, mert akkor Jon Holden, az idősb testvér dühbe gurul.
– S akkor? – A nyitott ajtón keresztül Marion Teront látom tovasietni a folyosón.
Donald legyint.
– Hagyj békén ezzel a marhasággal! Beatrix Holl eltűnt, behapsizott, meglépett a részeges férje mellől, és kész. Majd előkerül. Holdennek ehhez semmi köze.
– Te otthagynád a két gyerekedet egy férfi kedvéért?
– Egy férfi kedvéért semmiképp. És két gyerekem sincs. Egy sincs. Miért foglalkozol ezzel az üggyel?
Sikerült elefántléptekkel átkelnem a gyengéjén, ezen már nem segíthetek. Hiszen tudom, Iris és Donald kapcsolata maga a tökély, mindösszes gondjuk-bajuk a gyermektelenség. Legközelebb ügyelek a hülye kérdéseimre. Gyorsan válaszolok.
– Beatrix öccse Martin barátja. Nyugtalankodik.
– Sajnálom. Eltelik néhány hét, aztán az asszony küld egy lapot valahonnan, és kész, megnyugodhatnak.
Fenét. Mivel Mogorva nem mutatkozik, megint nem tudok mihez kezdeni magammal. Úgy határozok, megveszem Martin ananászát. A parkolóban hagyom a kocsit, nincs messze a piac, onnan gyalog is hamar hazajutok. Sétálgatok a melegtől fülledt, levegőtlen utcákon, a borongós égbolt alatt. Magához vonz néhány kirakat, elidőzöm előttük, közben mindegyre töröm a fejemet: merre tovább? Veszek néhány újságot, séta közben lapozgatok. Nocsak.
A Főnök elfelejtette említeni, hogy interjút adott a motoros ügyében. Ráismerek szavaira, stílusára. Érzelemdúsan említést tett rólam a riportban, kár, hogy a címemet nem diktálta le az újságírónak. Ez a nyájas őrült netán elfelejtette, hogy csak az egyik vadorzót fogtam el? A másik kettőnek máris megvehetem a pralinét, amellyel majd látogatásuk alkalmával kedveskedni illik nekik. Bár a nevemet nem említette, ezen a környéken nem túl sok „fiatal nyomozónő” terem.
Vajon Mogorva tud-e erről? Ugyan mit tehet, ha tud róla?
A nyüzsgő piacon is tovább forr az epém. Ha visszamegyek, lesz néhány kérdésem a Főnökhöz. Mindenekelőtt megveszem az ananászt, a tenyerembe ültetem, és hordozom, mint a cserepes virágot, érzem édeskés illatát, meg-megszagolom, hogy a piac enyhe rothadásszagát száműzzem általa. Tovább sétálok, nézelődöm, ezerféle zöldség és gyümölcs tarkállik előttem, emberek kavarognak, lökdösődnek.
Úgy döntök, keresztülgyalogolok e pompázatos sürgésforgáson, a túloldal felől közelítem meg a lakásomat. A piac végéhez közeledve ismerős hangok ütik meg fülemet. Előbb a nagy motorok bőgését hallom meg. Úgy látszik, délelőttönként a gyerekeké a játszótér, ilyenkor Konradék ide szorulnak járgányaikkal, mivel lármájuk elenyészik ebben a bábeli hangzavarban. Riadókocsi szirénázik, közeledőn.
Újfent mélyet szippantok az ananász illatából, mert a piac bűze felerősödik. Az egyik ládahalom mögött villámgyorsan tovacikázik egy apró állat, csupán a villanását látom. Ha jókedvű vagyok, a szürke négylábú legyen macska, ha nem, akkor bizony patkány az, pfuj!
Üres standhoz érkezem, a mögötte dülöngélő, lakatra zárt raktárhelyiség ajtaján kézzel firkantott kiáltvány ékeskedik: „Két hét múlva vásárlóim rendelkezésére állok.” Dátum, olvashatatlan aláírás.
Ezen ajtó előtt piaci árusok gyülekeznek. Hangosan csevegnek, jót nevetnek egy vaskos tréfán. A tréfa tárgya a helyiségből áradó bűz mibenléte. Erről folynak a találgatások. Ugyan mi rothadozik odabenn? Úgy hallom, valaki magára a tulajdonosra gyanakszik, aki szeret felönteni a garatra. Őkelme elszunnyadt netán a raktárban, és gyors halál végzett vele? Megint más egy zsák tavalyi krumplit vesz gyanúba, érdeklődik, ki nem szagolt még bomladó burgonyát?
A riadókocsi megáll a közelben, egyenruhás rendőr siet felénk. Unott arccal vágja át magát a tömegen. Istenem, gyarló vagyok, a bámészkodók közé sorakozom. Látom, hogy a másik rendőr a motoros fiúkkal vitatkozik, alighanem a lárma miatt. A srácok mind megátalkodottabban bőgetik gépeiket.
– Mi van? – kérdezi a zsaru.
Tagbaszakadt, mocskos kötényű árus válaszol neki:
– Nyissa már ki ezt az ajtót, tizedes. A kolléga odabenn hagyott valami penetrát, eltart még egy hétig, amíg visszajön. Nehogy má' megvaduljunk, ha ez itten bűzlik még ehhétig.
– Miért nem nyitják ki maguk? – A zsarunak nem szimpatikus a feladat.
– Mert ha benn felejtett valami árut, és azt mi kidobjuk, mert kidobjuk inkább, semhogy tovább szagoljuk, akkor a kollégának bizonyítani kell, hogy az a holmi tényleg rohadott.
A tizedest gondolkodóba ejti a tekervényes mondat, eltart egy darabig, amíg minden szót a helyére illeszt. Mihelyt túljut a nehezén, legyint egyet.
– Ami azt illeti, nem rózsa maradhatott odabent. Vegyék le a lakatot, itt maradok, amíg végeznek.
A tagbaszakadt nekilát. Egészen egyszerű dolgot cselekszik. Előhúz egy kulcscsomót köténye zsebéből, és egyenként a zárba próbálja a kulcsokat. Nincs időm egyik lábamról a másikra állni, a második kulcs nyitja a lakatot. Amint az ajtó feltárul, orromat az ananászba fúrom. A bűz még így is keményen támad nyálkahártyámra, valósággal hátrahőkölök.
Ugyanezt teszi a tagbaszakadt is. A raktárba ront, majd hasonló sebességgel nyomban ki is hátrál onnan. Nem beszél. Tenyerét az orrára tapasztja, szabad kezével mutogat, úgy rémlik, befelé tessékeli az egyenruhást.
Először az suhan át az agyamon, hogy na persze, már megint a legjobb helyen járok. Aztán előrelépek. A kollégával egy időben nézek a helyiségbe. Ugyanazt látjuk, nem egyformán reagálunk.
A rendőr lábai földbe gyökereznek. Én a falon tapogatok villanykapcsoló után. Fény árad szét az ablaktalan viskóban, a földön heverő halott alakja tisztán kivehetővé válik.
Fiatal nő fekszik lábaink előtt, szétvetett karokkal, hanyatt. Feje körül beszáradt folt sötétlik, vér- és agyvelőmaradékokkal. Száját kereszt alakban felhasították, így adván a világ tudtára, hogy sokat jártatta életében. Felsőteste fedetlen, de minek is blúz arra, ami maradt belőle.
Kimegyek. A markomban szorongatott ananászra nézek, valami átvillan az agyamon. Előveszem igazolványomat, a zsaru orra alá dugom. Ő belenéz, nem nyitja ki a száját, egyébként én sem.
Behúzzuk az ajtót, mintha ezzel a bűzt is odabenn rekeszthetnénk, és eltávolodunk néhány lépésnyire. A tömeg nőttön-nő körülöttünk, a tagbaszakadt árus sápadtan mesél élményéről.
– Kérem, intézkedjen – szólok. – Legjobb volna, ha mindjárt Donald Gallt hívnák, gyanítom, ez az ő ügye. Néhány perc múlva visszajövök.
Otthagyom az egyenruhást, a járőrkocsi felé sietek. Nem könnyen verekszem át magam a tömegen, egy szemüveges férfi nekem szalad, majd mogorván megáll, s nyitja a száját, hogy trópusibb éghajlatra irányítson. Kezébe nyomom az ananászt, és rohanok tovább.
Kifulladva torpanok meg a motoros srácok előtt. Mindegyikük szkafanderben feszít, akárha hóvihar dúlna. A legközelebbi ifjúhoz lépek, kezemet az övére ejtve segítek lejjebb venni a gázt.
Ő megrökönyödve fordítja felém a fejét, sisakja roppant mutatós, áramvonalas, mintha a Csillagok háborúja valamelyik fejezetéből került volna elő, netán egy lovagvár pincéjéből. Úgy ítéli, fontos lehet a közlendőm, feltolja rostélyát, kikukkant mögüle.
– Ivanhoe, ismered Konradot?
– Igen – morogja.
Megpróbál túljárni az eszemen, szeretné kissé felsrófolni a kakaót. Nem engedem. Rámosolygok, hátha barátságossá válik. Hát nem, erre nem szocializálták őt. A komoly férfiú legalább tizenhét éves. Maholnap akár meg is borotválkozhat. Martin haverja, bizonyára. Ezt az adut kipróbálom.
– Martin Wry nővére vagyok. Azonnal beszélnem kell Konraddal.
– Akarod, hogy idehozzam? – kérdezi.
– Szeretném. Tudod, hol van?
Bólint. Aztán elvigyorodik.
– Sürgős?
A halottra gondolok; neki már nem sürgős. Hátha tévedek, és Martin tényleg ananászt akart enni? Konrad nélkül sosem derül ki.
– Marhára sürgős – felelem. – Jó a járgányod?
Megmutatja. Lecsapja sisakrostélyát, és elszáguld. Kamikáze módjára veti magát az úton áradó kocsiforgalomba. A többiek – mintha unatkoznának – lassan szétszélednek.
Körülnézek. A tizedes közeledik felém a rendőrautó felől.
– Intézkedtem – közli. Arca sápadt. Imént még kicsinyelte a feladatot, amelynek megoldása végett idehívták, most láthatóan sokallja. Mi tagadás, edzett gyomor kell egyes felfedezésekhez.
Várakozás közben fohászkodással töltöm az időt. Ha nem Beatrix Holl fekszik a patkányok által látogatott raktárban, két láda ananászt viszek Martinnak. Bárminő gyümölcsöt kérhetett volna, az ananász szinte az egyetlen, amit errefelé csak a piacon lehet beszerezni.
Ivanhoe ügyel a presztízsére. Perceken belül megérkezik, motorja nyergében Konraddal. A fiú előbb rám, majd a riadókocsira tekint, egy pillanatra megbűvöli a tetőn kéklő forgófény. Végre lemászik a nyeregből, és mellém lép.
– Mi van?
– Nem tudom, Konrad. Gyere velem!
A raktárhoz sietünk. Megfogom a kezét, és kitárom az ajtót. A lámpa rendületlenül világít odabenn, semmi sem változott.
Konrad benéz, egy pillanatra megdermed, aztán kihátrál a szabadba. Kezét szorítva követem nyomát, lábammal belököm az ajtót a hátunk mögött.
Eltelik egy perc. Már tudom, Martin nem kap ananászt.
Konrad felém fordul. Arca eltorzul, kitör belőle a sírás. Vállamra borul, jajgatva zokog. Haját simogatom, és továbbra sem sejtem, mit lehet ilyenkor mondani. Végtelennek rémlő percek múlnak el, mire a körülöttünk gyűrűző tömeget áttörve megérkezik Donald és Daniel.
A raktárba tekintenek. Donald elrohan a dolga után. Mogorva hozzánk lép. Két keze a zsebében, arcán még a tegnapi borosta, tekintetében sötét lobbanás. Szó nélkül megáll mellettünk.
Konrad felemeli a fejét.
– Szeretnék hazamenni. Szükséged van még rám?
– Egy percre, Konrad! Megmutathattam volna később is. Azt akartam, hogy így lásd, és semmit ne tégy, maradj nyugton. Kérlek.
– Hatásosak a módszereid. Most nem tudom, mit mondjak. Elmegyek.
– Később még beszélünk.
Konrad távozik, Mogorva megjegyzi:
– Persze, megint véletlenül kerültél ide.
– Egyáltalán nem. Más dolgom nem lévén, eljöttem ananászt venni Martinnak. Miért nem volt más dolgom?
Ekkor észlelem, hogy összehajtogatott napilap kandikál ki Daniel egyik zsebéből. Ugyanaz az újság, amelynek testvére nálam van. Eszerint mindketten tudunk olvasni.
Donald visszafelé rohan. Elkapom a karját.
– Ott van a képeslapod – emlékeztetem őt megjegyzésére.
– Még nem biztos, hogy Holl az. Nincsenek nála iratok.
– Ő az. Beatrix Holl. Az öccse azonosította őt néhány perccel ezelőtt. Most küldtem haza a fiút, megnyugodni.
Donald összefonja karjait a mellkasa előtt. Csúnya arcán savanyú mosoly dereng fel.
– Ki vele! Ki a gyilkos?
Hozzáhajolok, megcsókolom a homlokát.
– A te ügyed. Én már itt sem vagyok.
Válaszmorgását nem hallom. Elindulok, Daniel utánam lendül.
Mihelyt kiérünk az utcára, fellélegzek. Mogorva átkarolja a vállamat. Hozzám igazítja lépteit, egyetlen szóra sem méltat.
Mit tehetek, elmesélem, mi történt. Hümmög egy sort, végre megszólal:
– Mindenesetre különös. Ha te kocsikázol, jönnek a motoros vagányok, ha piacra mész, hullára bukkansz. Szoktál unatkozni?
– Egész életemben nem történt annyi minden, mint az elmúlt hét alatt.
Kifizet egy sztereotípiával.
– Jó neked.
– S most?
Rám néz, kihúzza zsebéből az újságot, meglengeti az arcom előtt.
– S most nincs más dolgunk, mint várni.
– Gondolod?
– Sajnos.
Felcsattanok.
– Üljünk le valahol. Így nem lehet beszélgetni.
– Nem itt laksz a közelben?
– Fel akarsz jönni hozzám?
– Denisa, ne cifrázzuk. Ez az újságcikk egyenesen az ajtód elé vezeti a Gillan családot. Ha még élnek. Miután szenvedélyes vagányok, nyilván nem mondanak le a bosszúról, ha ennek még szerét ejthetik. Tehát együtt maradunk.
– Szándékosan tűztetek horogra?
Mogorva elsiklik a kérdés fölött. Mintha nem is hallotta volna.
Joggal hiszem, hogy felháborodásom érthető és megalapozott.
Hazaérve letelepszem a varrógép elé, s a délután hátralévő részében létrehozok néhány szabászati remekművet. Megalkotom a titkárnő blúzának mását, továbbá egy nadrágot. Utóbbit nem magamnak szánom.
A nadrág tulajdonosa mit sem sejtve tevékenykedik a konyhában. Amikor leveszem lábamat a pedálról, és egy percre elhallgat a varrógépmotor, meghallom Daniel fütyörészését. Ettől felbosszantva folytatom a varrást. Hanem minden nadrág elkészül egyszer, és bár még több vég kelme sorakozik a szekrényben, végül felállok a gép mellől, és kisétálok a konyhába.
Belloq a kezében tartott tálban kuporgó, felismerhetetlen összetételű masszát kevergeti fakanállal.
– Mi az? – borzongok gyanakodva. Meggyőződésem, miszerint el akarnak tenni láb alól, rögeszmévé hatalmasodik. Igenis, összefogtak ellenem a Főnökkel, és a motoros banditák vagy eme kenőcs segítségével nyírnak ki.
Belloq megnyalja a fakanalat, csettint nyelvével. Figyelem rezdüléseit. Életben marad. Felém kínálja a suvikszot, nem kérek belőle. Rezignáltan vállat von, előhúz egy üvegedényt a sütőből, és az abban levő hússzeletekre loccsintja a gyanús förtelmet. Végül az egészet visszatolja, beállítja az órát, és dolgát jól végezvén leül.
– Mit vétett neked az a hús?
– Semmit.
– Akkor miért hánytad le?
Értem nyúl, az ölébe von. Csupán egy percig maradok, mert eszembe ötlenek sérelmeim és a nadrág. A fontossági sorrend egyértelmű. Felkelek combjáról, és átnyújtom a remekművet.
– Vedd fel!
Rajta a gyanakvás sora. Megforgatja, megbámulja a ruhadarabot, aztán rám pillant.
– Nekem nagyon megfelel, ami rajtam van.
– Momentán. Amíg ezt fel nem veszed. Kimenjek?
Nagyvonalú pasas. Legyint.
– Maradj csak.
Nézem, ahogy vetkőzik. Kibújik nyűtt farmerjából, átzuhan az új vászonnadrágba. A zuhanás szó szerint értendő, hiszen mai napság a divat egyik alapkövetelménye a tágasság. Nos, alkotásom tágas. Térdig. Onnan elkeskenyedik, bokánál elfogy. Azért nem esik le viselőjéről, mert derékban – ha férfiembereknél lehet derékról beszélni – szoros övpánt tartja féken.
Belloq begombolkozik, övét a pántokba fűzi, végigtekint magán. Legvégül felnevet.
– Ehhez már csak egy pár csizma, egy pálca és egy ló szükségeltetik. Zsokésapkát tudsz varrni?
– Bármikor.
Sértődöttebb megfeszítve sem lehetnék.
Belloq elkomolyodik, cipőbe lép, elindul tükröt keresni. Rengeteg tükör fényeskedik a hajlékban, nem kell messzire túráznia. Megtekinti magát, aggályosan figyelem arcvonásait.
Végül a zsebek döntik el a kérdést. Kényelmesen el lehet bennük heverészni, és megfigyeltem már, hogy Daniel imád a zsebeiben lakni. A szűk farmernadrágban ez meglehetősen nehezére esett, így most a kezdeti bizalmatlanság után egyetlen perc leforgása alatt szerelemre lobban alkotásom iránt. Le sem veszi magáról. Nézegetem a modellt, és elismerem, hogy magas termete és vékonysága nélkül a nadrág mit sem érne. Ez a fazon éppen az ő alakjára áhítozott.
Nem hagy örülni, így szól:
– Kísérteties. Pontosan azt éltem át ezzel a holmival, amit veled.
– Na mit?
Visszafordul a tükör felé, onnan néz a szemembe.
– Ezt? Nekem? Ezt! Nekem!
Nézzenek oda, Belloq ilyet is tud. Felnevetek.
– Hízelgő.
– Nem az?
– Egyet nem értek. Miért akartok odadobni a Gillanoknak?
– Miért lettél hirtelen olyan kényes? Mostanáig is ilyen odadobásokból állt a munkád. Szörnyetegeket csaltál lépre. Szemed sem rebbent. Most kezdesz affektálni?
– Úgyse jönnek ide – bátorítom magam. – Bujkálnak. Lehet hogy az ország másik végében. Egyáltalán, tudnak olvasni?
– Reméljük.
Hogy még bátrabb legyek, töltök egy pohár italt. Belloqot nem kínálom, kezdem magam kiismerni rajta. Lehajtom a konyakot, kimegyek a konyhába, ahol is tányércsörgés jelzi a vacsoraidő elérkeztét. Megvetem lábamat az ajtóban.
– Köszönöm, nem kérek. Legfeljebb akkor, ha le lehet még mosni a sültről azt a masszát.
– Kössünk egyezséget. Megkóstolod, aztán lemoshatod.
Az élet kompromisszumkötések végtelen sora. Keresztet vetek, aztán a nyelvem hegyével hozzáérek a gyanús kenőcshöz, amely időközben eggyé lényegült a hússal. Forró. Újra próbálkozom. Érdekes, amit a nyelvemen érzek. Fölöttébb érdekes. Kissé alaposabban megkóstolom. Nocsak. Hiszen ez mártás. Nem tudni, miből készült, ám ízletes. Megragadom a kést, villát, barátságos mosolyt villantok a szakács felé, és evéshez látok.
Olykor téved az ember. Az teszi naggyá, ha belátja.
– Holnap is főzhetsz ilyet – jegyzem meg, amikor kiürül tányérom. Egyetlen hibát róhatok fel: a sütés-főzés rengeteg mosatlan edényt hagy hátra. Ám erről nem beszélek. Elvégre a séfet mégsem állíthatom oda mosogatni.
Daniel is végez az evéssel, leszedi az asztalt, visszatelepszik mellém.
– Sorra bejönnek a trükkjeim.
– Tudható, miről beszélsz? – firtatom.
– Rögvest – hátrafordul, kinyitja a hűtőszekrényt, elővesz két doboz sört. Jól látok, kettőt. Közben azt kérdezi: – Kérsz poharat?
– Nem.
Lehajtjuk italunkat, a doboz pereme fölött egymásra sandítva. A hallgatólagos kihívást komolyan véve versenyt iszunk. Bizony, legyőzöm Danielt.
– Tudod – kezdi, s én csak bámulom az arcát: ezt a férfiembert neveztem Mogorvának? –, kezdetben azt hittem, azért szedsz ízekre, mert ki nem állhatsz. Mondtam magamnak: ám legyen, veszem a lapot. Idővel rájöttem, hogy másról van szó.
– Ugyan miről?
– Provokáltál. És egyre dühödtebben. Így van?
– Mi ez? Pszichoanalízis? És éppen te?
– Hiszen én vagyok a legjobban meglepve.
Mi lesz ebből? Daniel Belloq mosolyog. Arca derűs, tekintete nyílt, s ha lehet gyönyörködni egy férfiarcban, akkor én most kigyönyörködöm magam, pedig a hercegszép Cruzhoz képest Daniel igazán nem feltűnő jelenség. Ám a nők már ilyenek.
Hagyom beszélni, és ő legott kiönti a szívét:
– Nehéz eligazodni rajtad, Denisa. Mert ami első látásra cinizmus és pökhendiség, tulajdonképpen csak mindennapi öltözékeid egyike. Mint a hajmeresztő divatötleteid. Az egyik órában elegáns úrinő vagy, a másikban harctérre öltözött katona, láttam már rajtad ezernyi jelmezt. Mégsem vagy megfoghatatlan. Mi van emögött? Te. És én nemigen foglak megunni mostanában. Ez az újságcikk csakis azért jelent meg, hogy a nyakadba varrhassam magam.
– Csacska blöff.
Daniel felnevet.
– Nincsenek is Gillanok. Hollok és Holdenek. Mindent én találtam ki.
Már-már hinnék tekintetének, ám ekkor megszólal a telefon. Egy emberként belesápadunk rikoltozásába. Az idill szertefoszlik. A kagylóba szólok. Női hang válaszol.
– Marion vagyok. Denisa, megtennél egy szívességet?
– Még nem tudom.
Marion kuncog.
– A holnap estéről van szó. Itt vagyok a gyereknél, tudsz róla, gondolom. Holnap fontos találkám lesz. Beugranál a helyemre? Csak reggelig. Nagyon kérlek.
– Hát, nem örülök. Milyen a fiú?
Újra felnevet.
– Arisztokrata. Ötesztendős arisztokrata. Nem sokra megyek vele. Sebaj, nem is ez a lényeg.
– Adsz egy kis gondolkozási időt?
– Nem, nem, nem. Most válaszolj!
– Rendben, elmegyek. Hétkor jó lesz?
– Eszményi. Köszönöm.
Visszateszem a kagylót, Belloqra pillantok.
– Holnap Holden.
Tehetetlen mozdulatot tesz. Egy percig elkomorodva tűnődik, majd mosogatáshoz lát. Úgy nézem, nem okoz számára szenvedést az alja asszonyi tevékenység. Érthetetlen. Valahányszor mosogatni kezdek, szenvedélyesen elvágyódom a fogorvoshoz, a nőgyógyászhoz, bárhová, csak ezt ne.
– Téged el kell venni feleségül. Megyek, varrok egy kötényt – közlöm vele. Nem reagál. Meztelen hátáról leolvasom, hogy gondolkodik. Nyilván az összes bűnténynek mártásos tálak löbbölése során jár a végére. Egyetlen vízcsepp sem löttyen vadonatúj nadrágjára, hamar végez.
Nem megyek kötényt varrni. A telefonhoz sietek. Úgy rémlik, ma este mindenki velem akar beszélni. Ismét egy női hang. Rekedtes, enyhén közönséges.
– Olympia Gillan vagyok. Találkozni akarok veled. Ne félj, ma nem nyúlok hozzád.
– Ugyan mi dolgunk egymással?
– Segíteni fogsz nekünk.
– Igen?
– Ne húzd az időt, én beszélek. Neked hallgass! Te segítesz nekünk, cserében kapsz néhány fülest. Kell? Kell hát. Mit kezdenél velünk? Jobban jársz Jon Holden bőrével. Most rögtön indulj el otthonról. A Felix utcában találkozunk. A 210.-ben találsz egy varrodát. Sötét lesz. Gyere be. Egyedül. Ha át akarsz verni, Hogn megöli a gyereket.
– Milyen gyereket?
– Martin Wryt. Nyomás, szépségem!
Katt. Félhülyén állok, a kagylóba bámulok, noha abban nem látható semmi különös. Amint lenyomom a villát, a készülék újra csenget.
Ezúttal apám hangját hallom. Megköszörüli a torkát, alig hallom, amit mond.
– Denisa, Martin eltűnt a kórházból.
– Ott vagy?
– Hol lennék? Átköltöztették őt egy kétágyas szobába. A betegszállító kocsiba ültette, kitolta a folyosóra. Azóta keresik.
– Menj haza! Majd felhívlak.
– Denisa, Martin még nincs jól.
– Tudom.
Daniel mellettem áll. Ránézek, emlékezetemben lepergetem, amit ő hallhatott. Semmit sem tudhat. Szétfoszlott az összes varázs, Mogorva átejtett, felhasznált. Ügyelek, hogy simára rendezzem arcvonásaimat. Közömbösen szólok:
– Martin szeretné, ha holnap reggel bevinnék hozzá ezt-azt. Összeszedem a cuccokat, amíg fejben tudom tartani, miket kért. Rögtön visszajövök.
Nem válaszol, rezzenetlen arccal az egyik fotelba telepszik.
Rohanok. Ajtókat csapdosok, hogy hallja: a szomszéd lakásba mentem. Aztán lerohanok a lépcsőn, könyökömmel szorítom magamhoz a táskámat.
Martint elrabolták, mert a Főnök azt hiszi, a bűnözők hülyék. Mert eszemet vesztem egy mogorva pasas ölelésétől. Továbbra sem vagyok több, mint csalikukac a horgon.
De csupán rólam volt szó. Csak rólam, a családomról nem. Ha Martint élve visszakapom, veszek egy zongorát, vagy kettőt, reggeltől estig gyakorolni fogok, és ha anyám még mindig úgy akarja, zongoraművésznő leszek. Ha viszont Martinnak baja esik, megölöm Belloqot. Dühöngeni, sikongatni, őrjöngeni kellene. Még talán az is elég lenne, ha kibőgném magam. Nincs rá idő.
Hová száguldok? A vesztembe talán? Nem lehetetlen. Megesik, hogy udvariasan és félénken közlekedem, előzékeny vagyok másokkal, most ez nem fordul elő velem. Tolakodva szlalomozok a vánszorgó kocsik között, tudom, elment az eszem, fájdalom és félelem tébolya hajt. Becsaptak!
A Felix utca bizony nem az előkelő környéken található, miért is kényeskednék, elvégre én sem ott lakom. Mogorva, szürke bérházak sorakoznak köröttem, csupán néhány ablakon szűrődik ki lámpafény, a többi lakásban már alszanak, vagy nehéz függönyeik mögé bújtak a lakók. Az autóforgalom is lanyhul. Elhajtok a 210-es szám előtt, látom a kis üzem cégtábláját. Semmi gyanúsat nem tapasztalok. Miért is? A meglepetés odabenn vár, ha nem tévedek. Különös.
Olympia Gillan huszonegy éves. Kötekedő, garázda. A telefonbeszélgetés során azonban ez nem bizonyosodott be. Azt mondta Martinra: gyerek. Haragom csillapodtával gondolkozni kezdek, ám már nincs idő, hogy folytassam. Megérkeztem. Visszakerülök az épület elé, leállítom a kocsit a járda mellé.
Amikor kiszállok, szélroham markol a hajamba, szúrós porszemcséket szór az arcomba. Papírszemét lebben, bokám köré csavarodik, majd továbbfut. Benyitok az ajtón.
Amint becsukom magam mögött, érdes férfihang állít meg.
– Hé! Tedd föl egy kicsit a kezeidet!
Megteszem, a hang tulajdonosa végigtapogat, elveszi táskámat.
– Menj előre!
Ezt is megteszem. Nem könnyen tájékozódom a sötétben, valami keveset mégis látok. Hosszú asztalok, varrógépek között lépkedek. Félig nyitott ajtó felé közeledem, fény ragyog mögötte. Belököm az ajtót, átmegyek a küszöbön. Láthatatlan kísérőm követ. Köhint egyet.
Az iroda hátsó falára akasztott függöny meglebben. Olympia Gillan lép elő, a kezét törölgeti. Háta mögül a lefolyóba ömlő víz bugyborékolása hallatszik.
Egyetlen találkozásunk alkalmával a lány füstüveges bukósisakot viselt. Arcát fotóról ismerem. A kép hazudott. Olympia szép. Szenvedélyes, egzaltált vonású arcát sötét haj keretezi, alakja karcsú, járása szökellő; Sábára emlékeztet.
– Mi az, csodálkozol? – kérdezi. Hangja füstös, kellemetlen.
– Nem csodálkozni jöttem. Ki vele, mit akarsz tőlem?
Leül. Kísérője megáll a háta mögött. Harminc év körüli, jól megtermett férfi, csaknem lehasad róla a fehér ing. Arca értelmesnek tűnik, ha az utcán találkoznék vele, látványa nem ejtene pánikba. Testőrnek nézném, a drágábbik fajtából.
– A tárgyra térek. Hogn biztos helyen van az öcséddel. Ha holnap estig nem hozod ide a Holden gyereket, az öcséd halott.
– Hogyan hozzam ide a kölyköt? – utánozom a hangját, ám ő oda sem hederít.
Elneveti magát, széles, hisztérikus ajkai gyönyörű fogakat fednek fel.
– A kolléganőd vigyáz a kölyökre. Cserélj vele. Látod, ilyen egyszerű.
– Ez is benne volt az újságban?
– Elkaptátok a bátyámat. Ha Gremióval beszéltek, azt hiszitek, mind olyan parasztok, ostobák vagyunk. Csalódni fogsz.
Szívóskodom.
– Ez az információ nem ész dolga.
– Akarsz valamit inni?
– Nem.
– Hozz italt!
Olympia egyetlen intésére a gorilla engedelmesen térül-fordul. Poharat, palackot tesz elé, szakszerűen kitölti az italt. Whiskyt. A lány hátraveti fejét, és a pohár üres. Még a tekintete sem homályosodik el tőle. Elismeréssel adózom huzatjának. Kezdek türelmetlenkedni, hát levetem magam a karnyújtásnyira levő székbe. Ha Olympia okos is, én hülyének érzem magam. Mintha mindenki engem, az értetlent manipulálna.
A lány folytatja:
– Tudom, mi történik a Holdenek körül. Sokat tudok, úgyhogy szedhetem is a sátorfámat. Hacsak nem akarok ilyen fiatalon meghalni. Édesem, én már tizenöt éves koromban tisztában voltam az élettel. A férfiakkal, a nőkkel, nekem már senki nem mondhat újságot. De nem ám! Azt hiszed, hekuskám, azzal a néhány lövéssel megváltottad a világot? Nem mi vagyunk a bűnözők, gyönyörűségem. A fiúk csak szórakoztak, nincsen abban semmi rossz. Egy kis verekedés, néhány felékszerezett, kényes ringyó, amint a testükbe hatol a nép fia. Legalább megtudták, hogy a megvetett aljanép is hímekből és nőstényekből áll. Nem sajnálom őket. Tudod, miből van pénzük? Ugyanazt teszik, amit mi. Erőszak, gazság teszi őket gazdaggá. Mit tudhatsz te erről? Sok évig tanultál? Aztán? Most gazdag vagy? Dehogy! Nem laksz palotában, nincs szuperkocsid, tengődsz csak. Ti vagytok a legrohadtabbak. Éppen ti, akik a rendre vigyáztok, elkaptok minket, a címeres gazember előtt pedig térden csúszkáltok, elfeditek disznóságait, hagyjátok őt bűnözni.
– Megható, amit mondasz – felelem unottan. Lázasan töprengek.
– Ne szemétkedj, mert megjárhatod. Mi van, nem tetszem neked? Engem akarsz letartóztatni? Mit csináltam én? Tudod, mit? Nemcsak engem izgatott fel a bátyáim „erőszakossága”, lefogadom, hogy azok a nők is élvezték, akikkel csinálták.
– Azóta is arról ábrándoznak. Csodás lehetett.
– Mit tudsz te? Kis hülye, egyszer még te is megkéred a hapsidat, hogy verjen meg szeretkezés közben. Egyszer te is megunod majd a bevett formulát.
Ez engem most nagyon nem érdekel. Másra terelem a szót.
– Ily módon kimosakodva bűneitekből, elmondanád a gyilkosságról alkotott ideológiádat is? Megjegyzem, nem vagyok bíró, nem érdekel, mit miért csináltatok. Egy áldozattal beszélgetsz, s mint olyat, nem tudsz meggyőzni.
– Milyen gyilkosság?
– Tavaly tavasszal. Az első. Te nem voltál ott. De a bátyáid igen.
– Pénzt kaptak érte. Sok pénzt. Előre. Egész életükben motorra, jó életre vágyódtak. Megcsinálták.
– Aha. És azóta is rejtegetik a motorokat, nem pompázhatnak a nyeregben, csakis éjjel, amikor senki sem ismerheti fel őket.
Olympia felnevet, újra tölt, egyetlen hajtásra lenyeli a whiskyt.
– Szóról szóra azt mondod, amit én. Hol dolgoztak, hol nem. Hol kerestek, hol nem. Nekem nem engedték, hogy munkába álljak. Kellett a pénz, a szórakozás. És Holden küldte őket gyilkolni. Be tudom bizonyítani. Amikor szórakozásból folytattuk, azzal fenyegetett, végez velünk, ha gyanúba keverjük. Ez itt – a mellette szobrozó férfira mutat – Holden egyik bizalmas embere. A szeretőm. Holden vadászik ránk, meg akarja előzni a rendőrséget. Meg akar ölni minket Hognnal. Hozd el a gyereket, és visszakapod a testvéredet.
– Miért kell belekeverni egy ötéves gyereket? Jobb nem jutott eszetekbe?
– Az a gyerek Jon Holden fia. Érted már?
Kezd az agyam kissé szűknek bizonyulni. Némi rendet teremtenék, ám Olympia nem engedi, szóáradatot zúdít rám.
– Tegnap még szívesen megöltelek volna. Hognt csúnyán meglőtted, Gremio a rendőrségre került. Vigyázzatok rá, mert Holden róla sem feledkezik meg. Hanem ma barátok lettünk. És holnap újra ellenségekké válunk. Nincsenek stabil érzelmek. Helyzetek vannak, most az a helyzet, hogy a nagyobb veszély nem felőled, hanem Holden felől fenyeget. Tudok egyet s mást. Castor!
Castor előrelép, Olympia rámosolyog.
– Elmeséled a nődet?
A szólított mindenekelőtt helyet foglal, elfészkelődik. Amikor hátát hátravetve, lábait előrenyújtva elég jól ül, széles gesztusokkal magyarázni kezd nekem. Féloldalasan, alsó ajkát bal felé tologatva beszél, nehéz megállni derültség nélkül, aztán a mondanivalója feledteti a látványt:
– Volt egy nőm jó pár évvel ezelőtt, mindketten nagyon fiatalok voltunk. Elég komoly szerelem volt, csak aztán hamar véget ért. Nem bírta a csaj, hogy nem ő az egyetlen Vannak ilyen nők, ezek kerüljenek engem. Na, mindegy. Szép volt a bula, hálás is voltam neki, elintéztem, hogy titkárnőként alkalmazzák az öreg Holdennél. Bevált, szerették. Lubos akkoriban nősült meg, turbékoltak egy darabig, aztán sitty-sutty, befellegzett a partinak, kevéssel a gyerek születése után. Az asszony a bátyhoz költözött, a titkárcsaj is otthagyta a helyet, mert terhes lett, csakhamar az öreg is meghalt. Nemrég találkoztam a bulával, csak úgy összefutottunk. Beültünk egy bárba, emlékezgettünk a régi szép időkre. Elmondta, hogy ikrei születtek, a férje iszákos, ő boldogtalan, a szokásos asszonyszöveg. Mindegyik így végzi, mégis alig várják, hogy felvirradjon az esküvő napja. Panaszkodás közben alig győzte bedobálni az italokat. Ám amíg Olympia bírja a spirituszt, ez a csaj elázott. Alaposan. A fene nagy emlékezésben kitálalt néhány titkot, amiket a Holden-házban öt-hat évvel korábban megtudott. Ha maga azt hiszi, hogy azok az urak különbek, mint Olympia és testvérei, leesne az álla, ha hallaná, amit a nő énekelt. Eltelt egy kis idő, egyszercsak meghallottam, amint Jon és Lubos épp miatta veszekedett egymással. A csaj kipakolt egyet s mást a régi időkből, ezen kezdődött a harc, folytatva azzal, hogy Lubos védte, Jon átkozta őt, és a megölésével fenyegetőzött. Meg volt győződve arról, hogy a nő telefonálgattat valakivel, ő akarja elrabolni a gyereket. Éles vita volt, meg is lepődtem. Lubos, amint szembeszáll a bátyjával? Jon később utasított, intézzem el a nőt. Nem, mondtam neki, ilyet nem kívánhat, mert Atrix egykor a szeretőm volt. Bízza másra. Nevetett, megértően hátba veregetett, másra hárította az ügyet.
– Elég ennyi? – kérdezi Olympia.
– Nem. Azt is tudni szeretném, mit mesélt Atrix Castornak.
– Hekus vagy, derítsd ki! Bebizonyítottam neked, hogy nem blöffölök. A kölyökért cserébe. Különben Martin öcsédnek annyi. Igaz, Castor?
Az értelmes arcú bumburnyák bólogat. Holdennek nincs szeme? Ilyen fazonra bízza teste épségét?
– Hogy kerül ide Castor? – kíváncsiskodom.
– Mondtam már, ő a szeretőm. Nála kerestünk menedéket Hognnal, és ő azt is tudja, hogy Holden halálra kerestet bennünket. Meg akar védeni. Tud segíteni, elhiheted.
– Akkor jó. Castor elrabolja a gyereket. Én megyek.
Eleget időztem a kanapéval, íróasztallal, székekkel zsúfolt apró irodában. Kiszellőztetném a fejemet. Fölemelkedem, Olympia kellemetlen hangján felnevet, és a mellette ülő Castor ágyékába markol. Reménykedem, hogy nem akar nekem bemutatót tartani. Úgy tűnik, nem úszom meg, mert Castor felmorran, és megfogja a lány egyik mellét.
Hála az égnek, felrikolt a telefon, amely eddig személytelenül gubbasztott az íróasztal sarkán. Olympia félresöpri a férfi kezét, és a kagyló után nyúl.
Mivel nem hallom a csevegést, nézelődöm. A lány félig áthajol Castoron, eltorzult arccal hallgatja a beszélőt, miközben a férfi átszellemült arccal markolássza a combját.
Egy percig tart az egész, Olympia lecsapja a kagylót, ellöki a kéjencet. Rám mered.
– Nem mész sehová. Már nem.
– Elveszett az ajtó kulcsa?
– Van egy jó hírem és egy rossz.
– Ez unalmas.
Olympia arca elkeskenyedik, fölénye gyűlöletbe vált, egyik pillanatról a másikra.
– A rosszal kezdem. Azt hiszem, meg fogunk ölni. De tudd meg a jót is: Hognt támadás érte. Kiszabadították Martin öcsédet. Castor!
A húshegy fölém tornyosul. Úgy látom, nem bízik az erejében, pisztolya is van. Bordáim közé döfi a csövet, nagyjából a gyomromba. Aztán hátrafordul.
– Mit csinálunk?
– Innen elmegyünk. – Olympián a kérdezés sora: – Vigyük őt, vagy hagyjuk a fenébe?
– Menj előre, elintézem.
Castor élvezettel rám pillant. Csupáncsak kés-villa hiányzik a kezéből. Meg fog enni kései vacsoraként. Olympia félretolja a behemótot, kiveszi mancsából a stukkert.
– Elvégre nekem van tartozásom veled szemben – szűri a szavakat összeszorított fogai közül. Milyen jólesően fog szeretkezni, miután engem lelőtt! Szinte irigylem. Tovább sziszeg: – Most nálam van fegyver, és te állsz itt üres kézzel. Na, milyen?
Meglendítem a karomat, könyököm átrepíti a pisztolyt az iroda túlsó végébe. Felrántott térddel hasba rúgom Olympiát, másik kezemmel nyakon sújtom. A jó Castor aligha szobrozna tétlenül, ha hozzám férne, csakhogy kedvese elválaszt bennünket egymástól.
E pillanatig. Olympia leroskad, kiokádja magából a benyakalt whiskyt, horgadt feje fölött a kolosszus nekem ront. Nincs helyem az ugrabugráláshoz, így hát oldalvást térek ki előle, átvetem magam a kanapé támlája fölött. Alig titkolt szándékom, hogy megkaparintsam a pisztolyt, ám ő az erősebb, nem állok útjába, midőn felé rohan. Visszalendülök a dívány fölött, az ajtóhoz pattanok. Kirohanok a sötétbe. Épp ebben a pillanatban fényszóró villan fel az ablak előtt.
A reflektorhoz nőtt autó hajmeresztő fékcsikorgással megáll, ezért lemondok arról, hogy az utca felé fussak tovább. Mögöttem ruhakupac tornyosul egy nyitott szekrényajtóban. Elrejtőzöm a rongyok mögött.
Castor az ajtóban áll, pisztollyal a kezében. Nevet.
Akkor is nevet, amikor a bejárat felől beszakad az ajtó, és két férfi ront be. Az elöl rohanó fickó kezében felugat a géppisztoly.
Castor nem nevet többé. Körmei végigcsikorognak az ajtófa olajfestésén, miközben pukedlit mímelve lecsúszik a földre. Szájából és mellkasából sugárban ömlik a vér. Lehajtom fejemet a rejtekhelyen. Nem akarom nézni, amikor engem is spricnivé lőnek. Ez ugyan nem változtat semmin, ám az ember adjon a formákra.
Léptek döngenek, felém közelednek, elkopognak mellettem. Kisvártatva kurta csend támad, majd egy lövés csattan. És újra a léptek.
Sziréna jajveszékel a távolban.
Fantasztikus dolgot érzek: pisilnem kell. Élek.
Futó lábak dübörögnek el a fejem mellett, kocsiajtó csapódik. Felbőg a motor, gumik sivítanak. Megint csend, csupán a közeledő szirénaszó. Felnézek.
Egyedül vagyok, ha Castor földi maradványait nem számolom. Feltápászkodom, átkecmergek a ruhahalmon, ekkor fogom fel, hogy kiszabott bugyik és kombinék mentették meg az életemet. Elindulok az iroda ajtaja felé, amerről a fény ömlik felém.
Cipősarkam megcsúszik Castor vérében, visszanyerem egyensúlyomat, átlépek a behemóton. A szőnyegen Olympia fekszik, ugyanabban a pózban, amelyben hagytam. Előtte a kihányt whisky. Feje mögött az agyveleje. Homlokán jókora lyuk. Holtában is gyönyörű. A lövés helye alig valamivel nagyobb ama pöttynél, amelyet az indiai asszonyok ragasztanak homlokukra, jelezvén: férjezettek.
Végül is a lány csak azzal kelt egybe, amivel (akivel?) mostanáig évődött.
Letelepszem a kanapéra, keresztbe vetem lábaimat, és az elém táruló látványban gyönyörködöm. Elvégre bátor vagyok, de milyen bátor! Hadd lássa a világ!
Ha a világ nem is látja ezt, hanem Belloq és a Főnök! Belépnek, mit belépnek, bezuhannak az ajtón, és kész tanulmány az arcuk. Úgy nézem, nem törődnek a két hullával, pusztán azért, mert egyik sem én vagyok. Hát ez megható.
A Főnök megpillantja, miként terpeszkedem a kanapén, elhajítja pisztolyát, és szó nélkül kimegy.
Mogorva nem. Eszelős tekintettel esik be az ajtón, aztán felegyenesedik, vonásai kisimulnak. Elindul felém. Felránt a díványról, magához szorít, visszaejt. Tovább nem törődik velem. Letérdel Olympia mellé.
A Főnök újra felbukkan. Castor után a lányt vizsgálgatja. Nem szólnak hozzám. Felkelek ültömből, megpróbálok kisurranni a nyitott ajtón. Egy kéz nyúl utánam, megmarkolja csuklómat, és olyan erővel szorítja meg, hogy felszisszenek.
– Mi volt itt? – tudakolja Belloq, a vasmarok tulajdonosa.
– Engem kérdezel? Ti vagytok a tudói. Hol van Martin?
Rám bámulnak, mintha meghibbantam volna.
– Milyen Martin? – kérdezi a Főnök.
Összevont szemöldökkel vizsgálja, mutatkoznak-e már rajtam a téboly jelei. Mutatkoznak.
– Átvertek!
Úgy meredek Olympia tetemére, hogy máris meghalna, ha az életnek csupán egyetlen szikrája is volna benne. Képtelen vagyok eldönteni, merre rohanjak. A futás kényszere feszíti izmaimat, de ebben a városban nem tudok annyit rohanni, hogy megtaláljam az öcsémet.
– Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – Nem szeretném, ha Belloq nem figyelne rám, a nyomaték kedvéért megbökdösöm a vállát a cipőm orrával. Fölemelkedik, a szemembe néz: – Ügyesen átvertél. Megmondanád, miért?
– Ti miért?
– Denisa, senki sem verte át magát. – A Főnök is felkel a halott mellől. Hangja erélyes. – Jól tudta, mi a szándékunk. Megbeszélték Daniellel.
– Vele? – Mogorvára mutatok. A Főnök bólint, miszerint igen, őt nevezte Danielnek. – Nem beszéltünk meg semmit. Semmit! Szó sem volt újságcikkről, Gillanokról, sem arról, hogy Martin bőrét is a vásárra visszük. Nekem ebből elegem van. Felejtsék el, hogy munkatársak voltunk!
– Várjon, Denisa! Sorban, jó? Maga eltűnt otthonról. Danielt kiverte a víz. Semmit nem tudunk, érti? Mi van Martinnal?
– Hogy kerülnek ide? – kötöm az ebet a karóhoz.
– A körözés nyomán jelentkeztek páran, hogy itt-ott látták a Gillanokat. Estefelé ez a cím is befutott, ideküldtem egy nyomozót, hogy nézzen körül. Néhány perccel azután, hogy Daniel tudatta velem a szökését, a nyomozó is telefonált. Tőle tudjuk, hogy maga fejvesztve a házhoz érkezett, és bement a műhelybe. Hát mi is pánikszerűen gyorshajtottunk. Magán a sor, Denisa!
– Olympia felhívott, ide parancsolt. Kikötötte, hogy egyedül jöjjek, különben Martin meghal. Egy perc múlva jelentkezett az apám, és elmondta, hogy az öcsémet elrabolták a kórházból.
– Hogy jöhettél ide szó nélkül? – Belloq a fejét csóválja. Nyögését válaszra sem méltatom. Csendet intek, folytatom:
– Ittlétem során ide is befutott egy hívás, mire barátságos társalgásunk meredek fordulatot vett. Olympia állítólag Hognnal beszélt. Ő tudatta vele, hogy kiszabadították Martint a kezei közül. Azt reméltem, maguk tették. Ha mégsem, akkor mi az igazság? Hol van Martin?
Minden átmenet nélkül elbőgöm magam. Támaszként a Főnök vállát használom, lucskosra áztatom ingét, és szégyen ide, szégyen bárhová, hosszú percekig nem is törődöm holmi bátorsággal, csak zokogok, gyerekmód. Valaki megajándékoz egy papír zsebkendővel, aztán egy újabbal. Rendőrök nyüzsögnek körülöttünk, szakértői csoport érkezik, vakuk villognak. Mondatfoszlányok jutnak a fülemig, nem törődöm velük.
A Főnök lefejt magáról, átruház Mogorvára. Az áruló szó nélkül tűri, hogy ronggyá áztassam patyolat ingvállát. Hátamat simogatja, s olyan bölcsességeket ismételget, hogy: „jól van, no”.
Nemsokára kibontakozom karjaiból. Miután a Főnök hazaküld bennünket, megkönnyebbülten megtartom magamnak, miért parancsolt ide Olympia. Előbb gondolkoznom kell információimon, legfeljebb azután osztozom rajtuk másokkal.
Belloq ragaszkodik ahhoz, hogy ő vezesse a kocsimat, és nem hozok különösebb áldozatot, amikor ezt kegyesen engedélyezem. Úgysem lennék veszélytelen a forgalomra nézvést. Gondolataim ezerfelé csaponganak, hátradőlök az ülésen, próbálom sorba rakosgatni tennivalóimat. Nem megy, Mogorva belebeszél.
– Miért akarsz a falnak rohanni, Denisa?
– Te kérdezed, miközben nekivezetsz?
– Jó, nem szóltam előre az újsághírről. Teljesen nyugodt voltam azt illetően, hogy meg tudlak védeni, ha a Gillanok nyüzsögni kezdenek.
– Marhára megvédtetek. Martinnal együtt.
– Szóltál, hogy mi történt, hogy mire készülsz?
– Ne ordíts velem!
Belloq nyel egyet, lehalkítja hangját.
– Ne haragudj. Harminc évet öregedtem ma este. Fel se merült bennem, hogy gyanúba keversz, kijátszol, a vesztedbe rohansz. Meg kell bíznod bennem, nem mondhatok el mindent, egyszerűen nem tehetem.
– Nem teheted? Feláldozhatsz, de nem mondhatsz el mindent!
A kocsi megáll a ház előtt. Kiszállok, nyújtom a kezem a kulcsokért. Belloq a markába zárja őket.
– Ne gyere fel! – mondom emelt hangon.
Megszorítja vállamat.
– Felmegyek. Megnyugszol. Utánajárunk, mi történt Martinnal.
Fejemet ingatom.
– Menj haza, Mogorva! A kulcsaimat!
– Indulás! – közli velem zordan. Megfordít, a fenekemre paskolva a kapu felé indít. Ott lépked a sarkamban. Hát jó, az utcán mégsem csinálhatok jelenetet. Majd odafenn.

 

 

A jelenet nem marad el. Azzal kezdődik, hogy a kulcsom nem fér a zárba. Ugyanis belülről már van benne egy másik. Emlékezetem szerint az egyetlen másodpéldány Martin tulajdonát képezi, ám manapság ez a tudat egyáltalán nem jelent bizonyosságot. Gyanakvásomat logikus gondolattal oszlatom el: ha valaki rajtam akar ütni a lakásban, aligha zárja magára az ajtót, és hagyja a zárban a kulcsot.
Már nyílik is az ajtó. Konradot pillantom meg. Mögötte a folyóparton látott bakfis ácsorog unott képpel. Elrohanok mellettük, a nappali hencserén Martint pillantom meg.
Először is a megtalált fivéremre borulok, összecsókolgatás céljából. Aztán leülök mellé, s végre Konrad felé fordulok.
– Hogyan csináltátok?
Közben Mogorva is a nappaliba lép, az arcok előbb felé, majd újra felém fordulnak, Konrad rá is mutat kétsége tárgyára.
– Ez ki?
– Daniel Belloq. Zsaru. Szakács. Áruló.
– Áruló?
Bólintok. Mogorva sajnálkozva vigyorog, közénk telepszik. Martint nézi, a jelek szerint érdeklődésük kölcsönös. Amíg ők méregetik egymást, Konrad elmondja végre, hogy mit műveltek.
– A piacról egyenesen hazamentem, de nem találtam a helyemet. Kifundáltam, hogy csakis Martin segítségével tudhattad meg, hol találod Atrixot. Ez esetben Martin veszélyben van, hiszen tanúja volt valaminek, amit nem kellett volna látnia. Beszéltem a srácokkal, megegyeztünk, hogy megszervezzük az őrzését. Hát így történt. Pont mi voltunk sorosak Fannyval az őrségben. A folyosón lődörögtünk, a nővérek már kezdtek görbe szemmel méregetni bennünket. Estefelé jött egy zöld köpenyes pasas, ez a marha pedig első szóra bedőlt neki. Beült a tolókocsiba, a tag a parkolóig meg sem állt vele. Látván, mi történik, a gyanús fickó nyomába szegődtünk. A legbűzhödtebb az volt rajta, hogy panyókán viselte köpenyét, és mintha a bal karja fel lett volna kötve. Martin, aki a mi jelenlétünkről egyáltalán nem is tudott, a szabadban már nyugtalankodott kissé. Aggódtunk, hogy a pasas lecsapja, ha ugrálni kezd. Ezért Fanny odaszaladt, hülyeségeket kérdezgetett a tagtól, az meg azonnal bukni kezdett rá. Épp csak le nem teperte őt a parkolóban. Fanny felajánlotta, hogy segít a kocsit tolni, Martin meg elhallgatott végre, mert már derengett valami a homály agyában. Fanny tehát lekötötte a pasit, az pedig megállapodott egy Opel mellett. A sötétben, fél kézzel alig találta el a kulcslyukat. Amíg azzal matatott, mögé kerültem, és lecsaptam a disznót. Mivel a fickó nem akart elájulni, Martin is besegített a tolókocsiból. Fanny sem tétlenkedett, végül hárman elbántunk vele. Betoltuk őt egy másik autó alá, az Opelt pedig elloptuk, és hazajöttünk. Itt vártunk rád. Hol voltál?
Mindenekelőtt megnézem őket magamnak. Fanny e pillanatban is úgy fest, mint aki rögtön elalszik, mert halálosan unja az életét. Konrad szép, izmos teste kirajzolódik a ruha alatt, arca szomorú, már-már férfias. Martin pedig nem is tűnik betegnek, mintha nem is az ő életben maradásán tanakodtak volna az orvosok néhány nappal ezelőtt. Arcát kölyökborosta lepi, enyhén fáradtnak tűnik, mintha a kartörésen kívül más baja sosem lett volna. Árnyalatnyit tán még vigyorog is, ám erre nem mernék megesküdni.
Szeretnék arról beszélni nekik, hogy közel sem vagyok olyan bátor, amilyennek ők bizonyultak ma este. Az álmatag leányzót szívesen magamhoz ölelném, egyszóval csupa olyasmi jut az eszembe, amit képtelen vagyok megvalósítani, így hát méltatlankodni kezdek.
– Megígértétek, hogy ráültök a feneketekre! Ehhez képest eléggé nyughatatlanok vagytok. Szükségetek van néhány pofonra?
Martin legyint az ép karjával.
– Befejezheted. Unjuk.
Felmerül a Nagy Kérdés.
– És most? Mi legyen veletek?
Konrad felugrik.
– Miből gondolod, hogy lennie kell velünk valaminek? Inkább mondd meg, mi volt ez? Ki volt az a tag? Kérdéseink nekünk is vannak.
Poharakat készítek elő, felvonultatom az italkészletet. Mogorváról továbbra sem vagyok hajlandó tudomást venni, egyébként ő sem ad életjeleket. Négy pohárba töltök a konyakból.
Konrad leül végre az italával.
– Bonyolult, de ha érdekel, eléneklem, miről van szó – fordulok a fiú felé. Szőrmentén elmesélem a motorosokat, nem keverem bele Atrixot és Holdent. Magamra vállalom az egészet. Martin miattam került veszélybe. Már megint. Végül mégsem hallgatom el: – Atrixról is megtudtam egyet s mást. Már csak be kéne bizonyítani, hogy az ölte meg, aki.
Konrad megint az ufónéző tekintetét mereszti rám.
– Be-bi-zo-nyí-ta-ni? Tudod, ki tette?
Bólintok.
– Mit akarsz ezen bizonyítani?
– Anélkül mit csinálsz?
– Majd éppen neked mondom el.
– Kisfiam, a vérbosszú ideje leáldozott. Jogállamban élünk.
– Ne dumálj marhaságokat, nem vérbosszú akart lenni, hogy Martint elrabolták? Atrix miért halt meg? Felhasogatott szájjal? Te tökéletesen hülyének nézel minket? Tudod, mi volt a száján? NÉVJEGY! Megölték őt a jogállamban, mert tudott valamit, és beszélt róla. Azt hiszed, reggeltől estig túráztatom a motort, és kettőig sem tudok számolni?
Ekkor Mogorva megmozdul a fotelben. Előrehajol, és megszólal tengermély hangján. A kontrabasszus felriasztja Fannyt, a két fiú összerezzen.
– Denisa pontosan azt kerülgeti, amit te most kimondtál. A felhasogatott szájat. Azt akarja mondani, hogy ettől óv benneteket, ám úgyis értitek. Amikor veled egy cipőben jártam, idősebb voltam néhány évvel, mégis horgonyt kellett szednem. Eltisztultam innen, mást nem tehettem. Nem is a puszta életemről volt szó. A szájhasogatók módszerei változatosak, de vannak sablonok. Például, ha Denisa okoz nekik nehézséget, Martinon keresztül csapnak le rá. Engem az apám révén állítottak le. Elkapták és összeszabdalták őt, nem ölték meg. Apám később magától is belehalt a megaláztatásba. Erről van szó, Konrad, te már fel tudod mérni a dolog horderejét: a nővéred halott. Nem akartok elmenni valahová, nyaralni?
Martin mindegyre Mogorvát méregeti. Nagyon halkan szólal meg:
– Nem emlékszem semmire. Nem emlékszem, mi történt velem, ha láttam is valamit, elfelejtettem. – Lassan felerősödik a hangja, arckifejezése is megváltozik. Ha a komorságnak vannak fokozatai, ő ennek az állapotnak a végén jár, az izzás szintjén: – Hanem azt a két férfit sosem fogom elfelejteni, akik aznap éjjel összevertek. Arra riadok álmomból, hogy az arcomba hajolnak, karjuk zuhan, fortyog a szavuk. Ezek a semmiből jönnek, és teljes biztonságban térnek oda vissza. Nem kell tőletek tartaniuk, mert ti féltek és aggódtok a családotokért. Nem állhattok ki ellenük, hiszen az aréna nem nyilvános. Ti vagytok az előtérben, ők rejtőznek, mint a patkányok. Ha látjátok, milyen hatásos ez a módszer, miért nem követitek? Törvény? Bizonyíték? Mindenki tudja, hogy W. gyilkos, de mivel ez nem bizonyítható, hadd fusson. Röhej. Ha ők így élnek és öldökölnek, ti miért nem? Engeditek, hogy a halál burjánozzék, mert gyávák vagytok. Igenis, gyávák vagytok!
– Mégis azt szeretnénk, ha inkább ránk bíznátok a gyilkosokat – szól Mogorva komoran. Valamiért meggyőzően hangzik ez a szájából, még engem is elvarázsol tekintete, arckifejezése. Az ember olykor úgy érzi ezzel a férfival beszélve, hogy éppen csak rá kell bíznia legfontosabb ügyét, s a dolog hamarosan elintézést nyer. Ám ez mind semmi, akad egyéb mondanivalója is: – Ma este vagányul viselkedtetek. Amit mostanáig elmondtatok, nem gyerekség, ezt bebizonyítottátok. Nem is arról van szó, hogy nem tehettek többet az ügyben. Kérésünk csupán annyi: várjatok. Addig, amíg a helyzet úgy alakul, hogy színre léphessetek, mégpedig a Martin által említett módszerrel. Többé ne hívjátok fel a figyelmet magatokra. Hadd higgye mindenki, hogy ártalmatlan kölykök vagytok, mert bár az is bátorság, ha szembeszegülünk a gyorsvonattal, csak értelmetlen. A bátorság valódi arca nem látványos, nem önmagáért való. Nemcsak a cél tartozik hozzá, az is lényeges, hogy célba érjünk. Olykor évekig kell várakozni. Minél több társa, barátja van az embernek, annál könnyebb a dolga, közelebb a cél. Ugyanakkor már nemcsak magára kell vigyáznia, a többiek biztonsága is lényeges szempont. És a veszély láthatatlan, a legváratlanabb időben és helyen csap le. Denisa ma este kis híján meghalt, mert megfeledkezett a barátairól. Ugyan kinek lenne könnyebb a helyzete, ha most őt is siratnánk?
– Denisának egyetlen haja szála sem görbült – jegyzem meg epésen.
Belloq kinyújtja karját, kiveszi kezemből a poharat. Belekortyol, rám pillant.
– Amikor a gorillát leterítették a bérencek, ugye már hallatszott a szirénázás? Mert ha nem hallatszott volna, valószínűleg körülnéznek, hol lehet Hogn. És téged találnak. Hol is rejtőztél?
Visszaveszem a konyakomat. Megiszom. Mogorvára villantom a szemem, majd Martinhoz fordulok.
– A megmentőmet tiszteld az úrban.
Öcsém bólint.
– Máris – feleli.
– És most?– tudakolja megmentőm. – Mi legyen? Apád jócskán ideges lehet már. Aligha sejti, hol a fia. És még sorolhatnám a problémákat.
Ölbe kapom a telefonkészüléket. Olykor Mogorvának is igaza lehet.

 

 

Martin visszakerül a kórházba, Konrad Fannyval együtt távozik.
Mogorva marad. És még mindig nincs vége az éjszakának.
A pasas megpróbál meggyőzni esti cselekedetem esztelenségéről. Konokságom páncélzatába ütközik. Hamarosan feladja a küzdelmet, birtokba veszi a fürdőszobámat. Onnan visszatérőben méltatlankodó képpel torpan meg a hálószoba ajtajában.
– Mi az? Ágyazni is én fogok?
– Mindjárt az enyémet is megvetheted valahol. Valahol másutt.
Belloq a lelkiismeret-furdalás egyetlen szikráját sem csiholja ki magából. Mulat rajtam. Rám csillantja széles fogait, és a férfiatlan munkához lát. Végez vele, értem jön.
Amikor a karjába emel, kénytelen vagyok megjegyezni:
– Rengeteg tudomány került a fejembe a Gillan lány révén.
– Miféle tudomány?
– Mintha egy szexológiai lexikont lapozgattam volna.
Belloq lehajít az ágyra, a rugók játszanak velem, fel-le dobálnak, mielőtt elsimulnának alattam. Máris kezdődik elölről, mert ő is leveti magát a lepedőre. Két emelettel lejjebb is hintázhatnak a csillárok. A földrengés csillapodtával Daniel megszólal.
– Lássuk csak. Azért hívott a lány, hogy szexuális vonalon kiműveljen?
– Audiovizuális előadásban részesültem. Ha szeretkezni akarsz velem, ne feledkezz meg a verésről. Ez lényeges.
– Mikor kell verni?
– Ostoba. Végig.
– Mindenekelőtt azt is elevenítsd fel, mi egyebet hallottál tőle. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy ezt a vonalat a hallgatás homályába burkolod.
– Miért kellett ehhez megvetni az ágyat?
– A nyomozói tevékenységnek ezt a módszerét neked nem tanították?
– Talán a hírszerzőknél. Te ott végeztél?
– Az ember legyen sokoldalú – feleli rejtélyesen.
Bizonyságát is adja, hogy e képesség birtokosa. Én pedig ölelem az árulót, reszketek karjai között, elfullad lélegzetem, borzongok, felizzom, és meglehet, hogy számtalan férfi ugyanezt tenné, amit ő, ám csak ez az egy éri el, amit érzek. Érzéseimen nem töprengek, hiszen elárasztanak, magasba emelnek, átgyűrűznek csigolyáimon, méricskélhetetlenek, mérhetetlenek, egyedüliek.
Ez abból is kitetszik, hogy utóbb nehezen találok vissza védőszíneimhez, erőnek erejével vonom magamra a lilát. Mégsem fakadhat fel belőlem a mellébeszélés folyama, mert a kislámpa fényénél Belloq a szememet figyeli, és észrevesz valamit. Tenyerét a számra szorítja, s amíg nem jutok szóhoz, az ő tekintetét, vonásait nézem. Arca megváltozott, megenyhült, valósággal megszépült.
– Hallgass! – kéri. Úgy látszik, ez őrá nem vonatkozik. Folytatja: – Időbe tellett, amíg rájöttem, hogy megszöktél. Talán azért sikerült átejtened, mert én gyanútlan vagyok irántad, s hiszem, te is bízol bennem. Nehéz erről beszélni, de mintha rajtad csakis a szó fogna, semmi más.
Kiszabadítom a számat.
– A szóval pedig mesterien bánsz, ha végre megszólalsz. Húsz éve győzködöm Martint, te öt perc leforgása alatt leszerelted esztelenségét. Vitát provokáltál, és csakhamar falhoz állítottad. Odaadó híved lett, mostantól azt fogja várni, mikor hívod őt, hogy végrehajtsátok a Nagy Férfias Feladatot.
– Ebből csupán az derül ki, hogy több esze van, mint neked. Most is elhallgatsz előttem olyan tényeket, amik veszélybe sodornak, mert egyedül vagy.
– Muszáj nekünk folyton dolgoznunk?
Daniel őszintén elcsodálkozik.
– Dolgozunk? Többről van szó.
Mintha ezzel már mindent meg is magyarázott volna, bölcsen elhallgat. Várok. Várom a folytatást, a magyarázatot. Hiába, de ezen már nem is csodálkozom. Ki fog felelni milliónyi kérdésemre? Lehet, hogy mindazt, amit hallani óhajtok tőle, nekem magamnak kell kiderítenem?
Fejem alá hajtogatom karjaimat, alvást színlelve töprengek. Nemcsak Belloqnak, a Főnöknek is lehet bevasalatlan számlája a Holdenekkel szemben. Lehetséges, hogy rájöttem a titokra? Netán semmi személyes elszámolnivalójuk nincs egymással azon kívül, hogy mindketten a rend őrei, míg amazok a rend megsértői? Végül is mindegy, bosszú vagy fanatizmus diktálja-e tetteiket, kétségtelennek tűnik, hogy a Főnök és Belloq Holdenre vadászik, mégpedig oly módon, amely semmiképpen sem nevezhető hivatalosnak, talán lassan már törvényesnek sem. Gondolataim nem tartanak időrendi sorrendet. A ma éjszakai história is felettébb különös. Felmerül még valami. Amikor Belloq alaposan megviselve Donald nyaralójába érkezett, ugyan miért nem árulta el, kivel vagy kikkel került összetűzésbe? Változatlanul az az érzésem, eszközül használnak valamihez, aminek végrehajtását ugyan eltökélték, ám mintha félnének is tőle. Félnek a következményektől. Mintha nem csupán Jon Holden lenne az ellenség. Ki még? Meg fogom tudni.
Nem elég, hogy az ismeretlen veszély megköti kezüket, mindennek tetejébe itt vagyok én is, akit félthetnek, ott van Ella, és a névsor még korántsem teljes. Zöldfülűnek érzem magam. Sejtéseimen kívül semmim sincs. Sejtéseim ijesztőek.
Belloq nem alszik. Hozzám simul, tenyere a derekamon. Óvatosan megérintem az arcát, megcsókolja ujjaim hegyét. Feléje fordulok, magamhoz szorítom testét. Lassan összeomlanak a gondhegyek, elhomályosítja őket az álom. Nem lehetne így aludni mindaddig, amíg mások elvégzik helyettünk az ijesztő feladatot?

 

 

Csak reggelig lehet aludni. A Nap egyenesen az ágyunkra tűz, vakító fénnyel. Nem lehet neki nemet mondani, fel kell kelni, különben leperzsel a lepedőről. Amíg a fogamat mosom, Belloq zuhanyozik, aztán cserélünk. Feltámad bennem a gyanú: a férfiaknak azért nő a szakálluk, hogy borotválkozzanak, azaz ne kelljen reggelit készíteniük.
Megadóan sürgölődöm a konyhában, a kávét is megfőzöm. Belloq belekóstol, elfintorodik. Leteszi a csészét, látványosan félre is tolja.
– A fejedre öntöm – közlöm vele, és valóban elszánom magam a döntő lépésre. Hogy jön ez ehhez? Ugyan mi végre dolgoztam neki hajnalok hajnalán? Ha nem volna itt, eszembe sem jutna, hogy létezik egy reggeli névre hallgató étkezés is.
– Nem te vagy a hibás – vigasztal Mogorva. – Nem jó a főződ. Kapsz tőlem egy másikat. Olyat, amivel elrontani sem tudnád a kávét.
Csalódottan elkortyolgatom az ő adagját is. Sosem volt kifogásom az általam főzött kávé ellen. De valóban, mintha kissé hervadt volna a csészében sötétlő lé, sőt, talán az illata sem igazi.
– Ma sem lesz dolgom? – kérdezem halkan.
– Hogn Gillant kellene megtalálnunk. Lehetőleg előbb, mint másoknak. Nagyon remélem, hogy semmit nem hallgatsz el előlem.
Rámeredek.
– Hogy én?
– Szívesen megtudnám, miről tárgyaltál éjjel a lánnyal.
Kitérően válaszolok.
– Nem tudom, hol van Hogn Gillan.
Figyelmesen rám pillant.
– Mit tudsz?
– Valamit valamiért. Ha összetennénk, amit te elhallgatsz és amit én elhallgatok, talán előbbre jutnánk.
– Tedd össze a két kezedet, hogy a tegnapi gengszterkaland után még életben vagy. Egy halom bugyinak köszönheted.
– Bizony, nem is neked.
Vidáman mosolyog, szalvétába törli a száját, leszedi az asztalt, jön-megy, és csak nézem. Rendbe teszi a konyhát, s ezt az undorító ténykedést tökéletes nyugalommal hajtja végre. Az eredmény takaros.
Persze közben másról beszél.
– Tudod, hogy házat veszek?
– Érdekes.
– Donald felajánlotta az apósa házát. Két hónapja üresen áll, mióta az öreg meghalt.
– Akkor szomszédok lesztek.
– Igen. Előbb azon tanakodtak, hogy lebontják az egészet, és így nagyobb lesz a kertjük. Nem szívesen adták volna el idegennek. Aztán Irisnek eszébe jutott, hogy Ellát meg engem el tudna viselni a szomszédságában.
Fanyalgok.
– Iris félreismer téged, Mivel tévesztetted meg?
Kedvesen rám mosolyog.
– Ideális szomszéd vagyok.
– Bizonyára. Iris még nem dolgozott veled, hogyan is csalódhatott volna benned?
Belloq ezúttal elkomorul. Letelepszik mellém a székre, átkarolja vállamat, ez egyébként szükséges is, mert így nem esem a földre, és mert az érintése sem közömbös jelenlegi hangulatomban.
– Azt szeretnéd, ha mindenhová magammal vinnélek? – kérdezi halkan.
– Nem fogsz szétszövegelni, mint éjjel Martinékat! Hallgass rám, ember. Először is, ha jól tudom, együtt dolgozunk. Ezt nem én találtam ki, sőt, emlékezz: kikértem magamnak. Hiába. Azonkívül ott van az ágy, amelyben tűrhetően elvacakolunk egymással. Ha ez a kettő kizárja egymást, akkor inkább a munkát választom. Rendben? Szeretném kivenni részemet a Gillan-balhéból, akkor is, ha nemcsak Gillanek, hanem mások is szerepelnek benne. Ha féltesz, ha vitrinbe akarsz dugni, felejts el. Ha alábecsülöd képességeimet, kérd meg a Főnököt, adjon melléd valaki mást. Nem szeretem, ami tegnap történt. Nem óhajtok az irodában lézengeni, míg te gengszterek után kajtatsz. Nem óhajtok csali lenni. Különösen úgy nem, ahogy tegnap intézted.
– Tehát? – kérdezi komolyan.
– Tehát szeretnék veled vagy mással, de dolgozni. És nem lépre csalni, hanem nyomozni. Megkeresni Hognt.
– Rajta – Belloq feláll, készülődni kezd. – Keresd meg. Nekem most mennem kell. Gremio Gillant rövidesen átszállítják a rabkórházból a börtönbe, és ezen a rövid úton szeretnék mellette lenni. Lehet, hogy ő lesz a következő Olympia után.
– Persze nem viszel magaddal. – A cigisdobozba kotrok, de meggondolom magam. Félrelököm a csomagot, válltáskámat rendezgetem. Hallgatom a tengermély hangot, ám nem szívesen.
– Nem viszlek magammal. Viszont beszélek a Főnökkel, hogy osszon be más munkára.
– Miért? Mi bajod velem? – Sírhatnékom támad, ez feldühít. – Te vagy a magányos hős, nemde? Majd te mindent kiderítesz, elsimítasz, mások csak zavarnának tevékenységedben. Különösen egy nő tart vissza attól, hogy végre pontot tégy a Nagy Ügyre. Nekem pedig elegem van abból, hogy sötét utcákon grasszáljak, és beteg pasasok nyálazzanak össze.
– Még mindig jobb, mint ami Beatrix Holl-lal történt.
– Nem fogod kiskanállal kienni az agyvelőmet. Ezt az ügyet végigcsinálom, mert valamit végre nekem is csinálnom kell. Ha nem megy másként, felejtsd el, hogy látogatást tettél az ágyamban.
Zsebébe süllyeszti a kezét. Oldalra hajtott fejjel mustrálgat.
– Komolyan mondod? – kérdezi.
– Mindent komolyan mondtam.
– Te még hiszel benne, hogy létezik Nagy Ügy, és ha megoldod, tied a Dicsőség?
– Igen, hiába gúnyolódsz, hiszek benne.
Végigrohanjuk a lépcsőházat. A kapu előtt Belloq megállít, és maga felé fordít.
– Vannak dolgok, amikkel nem lehet játszani, Denisa. Gondolkozz azon, amit mondtál. Nem sajnálom tőled a dicsőséget, egyszerűen féltelek.
– Amikor a késes hadonászott az orrom előtt a fegyverével, mintha nem féltettél volna. Mintha akkor sem csináltad volna össze magad miattam, amikor beírattátok az újságba, hogy én kaptam el Gremio Gillant. Fölösleges ez a vita. Velem dolgozol, vagy sem?
Elindulunk. Belloq előreenged a kijáratnál, az utcán ismét megtorpanunk. Ránézek, és félek a válaszától. Elvigyorodik.
– Keresd meg Hognt!
– Nagylelkű engedékenységedtől aligha fogom megtalálni. Hol keressem?
Felnevet.
– Most vajon magad nyomozol, vagy sem?
Mit is tehetnék? Végtére neki van igaza. Magam nyomozok. Miként ő is. Feldobom:
– Ahhoz mit szólsz, amit én tudok?
– Én is szeretném tudni.
– Féltesz, ám semmi kétséged afelől, hogy végigcsinálom nélküled is. Így van?
– Újonnan hangzik. Erre nem gondoltam.
– Azt sem hiszed, hogy el kell felejtened a lepedőm színét?
– Vajon te elhiszed-e, hogy nem én vagyok az, aki könyörögni fog neked? – Belloq arca újra mogorva. Ha egy mély hang tovább mélyülhet, az övé megteszi. – Ismét emlékeztetlek: vannak dolgok, amikkel inkább nem játszanék. A helyedben. Holnapra megnyugszol. Akkor újra megbeszéljük.
A fene se gondolná, hogy jóslata nem válik be. Hiszen olyan békés, napfényes, áldott ez a reggel. Vagy nem?

 

 

Később kiderül, hogy nem.Erről mások elbeszéléséből értesülök, amikor a Hogn utáni nyomozásba belefáradva visszatérek az irodába. Honnan tudjam, hol keressem a boldogtalant? Vakrepülős ötleteim kudarcot vallanak, ezen nem is csodálkozom. Ha múlt éjjel nem az foglalkoztat, mi lesz Martinnal és velem, talán kiszedhettem volna néhány titkot Olympiából. Bizony meglehetősen gyengének bizonyultam a vallató szerepében. Gyenge vigasz, mégis vigasz, hogy a túlélő szerepében viszont pompásan beváltam, és ahogy ezt forgatom, elismerem, jobb élni, mint egy kombiné- és bugyikupac mögött holtan feküdni, noha a halál előtti pillanatban tudva, hol rejtőzködik Hogn Gillan. Bonyolult, de igaz.
Az irodában csak Donaldot találom.
A kebelbarát és betűvető fáradt, valamint gyűrött. Telefonál. Azaz bólogatva és hümmögve hallgat valakit, aki a vonal túlfeléről zúdít rá szóáradatot. Amikor belépek, integet, hogy mondana valamit. Leroskadok a vele szembeni székre. A hümmögéses társalgás nemigen akar véget érni. Rajtam az integetés sora, értésére adom, hogy dolgom van, rögtön visszatérek.
Ez hamarabb megtörténik, mint hittem, mivel a Főnök nincs az irodában. A Titkárnő megcsodálja az új blúzomat.
Újra ott ülök Donalddal szemben. Ó már nem telefonál. Azt mondja:
– Meglehet, sosem találom meg Beatrix Holl gyilkosát. Meglehet, megtalálnám, ha segítenél. Nem vagy köteles. Elvégre Martin belekeveredett. Tudhatok erről?
– Nem titok. De Martin nem emlékszik semmire.
Donald az arcomat fürkészi.
– Semmire. Kár. Akkor még elpiszmogok egy darabig az ügyön. Kérdezősködtem a környéken, senki nem látott, hallott semmit azon az éjszakán. Megkerestem a piaci árust. Nem tudja, kinek lehet kulcsa a raktárához. Alibije hibátlan. Talán, ha a boncolási jegyzőkönyv vagy a laborjelentés megérkezik, okosabb leszek.
– Ne haragudj, Donald. Szívesen segítenék. Kérdezd ki Martint. Úgyis csak azt fogod hallani tőle, hogy nem emlékszik semmire. Jó volna azonban megtudni, hol volt Beatrix Holl az eltűnését követő és a halálát megelőző napokban.
– Ez a hézag engem is izgat. Ja. A Főnöknél jártál?
– Nincs benn.
– Nem is. E pillanatban a helyszínen található, ahol Gremio Gillant megölték.
Fölemelkedem.
– Hol az a helyszín?
– Nyugodtan leülhetsz – közli higgadtan. – Már bevégeztetett.
Leülök, ám nyugalomról szó sem lehet. Egy percig tanulmányozom arcán az unott kifejezést.
– Donald, te fából vagy?
– Vagy vaskarika – legyint. – Gillant beültették egy négyajtósba, kihajtottak vele az utcára. A második sarkon eléjük vágott egy furgon. Keresztbe állt a kocsi előtt, géppisztolysorozat hallatszott, és kész. A furgon már fordult is, és elhajtott. Belloq barátunk ekkor ért oda, rögvest a gyilkosok nyomába eredt. Egy perc múlva szirénázó járőrkocsik nyüzsögtek a környéken. A két killer otthagyta a furgont, berohantak egy házba, Belloq persze utánuk csörtetett. Rövidesen megtalálták őt a rendőrök, jól fejbe vert állapotban. A két menekülő nyomtalanul eltűnt. A Főnök most azt szemléli, mi maradt Gillanból és kísérőiből.
– Mi van Daniellel?
– Gondolom, a helyszínen téblábol, és gyakorta megtapogatja fején a púpokat.
Végre felnevetek.
– A legyőzhetetlen újabban csakis a kék-zöld foltokat gyűjti.
Donald érdeklődve a szemeim közé tekint.
– Nem te vagy a rossz szelleme?
– Rám gyanakszol?
– Ki másra? Idesüss! Te nem találod érdekesnek, hogy ezt a Gillant kivégezték? Ki volt ő? Egy bandita, útszéli garázda. Ha a tömeg meglincseli, nem csodálkozom egy percig se. A tömeg ártatlan. Tudod-e, miért halt meg a fickó? Ugyanazért, amiért múlt éjjel a húga?
Rámosolygok.
– Ha a saját ügyedben is ilyen jól értesült lennél, reszkethetne Beatrix Holl gyilkosa.
– Vagy én. Szerintem egyébként nyugodtan leülhetsz, Belloqkal együtt. Minek fáradnátok a harmadik Gillannal? Egy-két napon belül tálcán kapjátok a hulláját.
– Jobban szeretném élve megszerezni. Érdekelne a mondanivalója.
– Nos, ezért nem fogod életben találni.
Megest rámosolygok.
– Hogy áll a regényed?
Donald tántoríthatatlan. Kérdésemet elintézi egy legyintéssel, újfent a magáét szegezi nekem.
– Te beszéltél a Gillan lánnyal. Te láttad őt életben utoljára. S nemcsak őt. Jelen volt egy Castor Bodek nevű pasas is. Szegény. Mondd, nem féltél?
– Imádlak, Donald, de ezt úgyis tudod. Miért gondolod, hogy mindez összefügg a te ügyeddel?
Rám vigyorog, majd újra felölti ostoba-maszkját.
– Nézzük csak. Tudjuk, ki volt Olympia Gillan. Egy erőszakos, némileg rafinált nőszemély. Gyakorlatilag egy senki. Castor Bodek? Ő is egy senki. Nagy tahó. Testőr volt, izomember. Ugyan, ki mellett? Aztán a szerencsétlen Beatrix Holl, a befuccsolt házasságával, a pénztelenségével. Ugyan, ki mellett akart dolgozni?
– S akkor?
Donald a szemére ereszti ernyedt szemhéját. Felsóhajt.
– Semmi. Csak gondolkozom. Mit csinálsz ma este?
Ez már sok. Fölemelkedem.
– Mit csináljak?
– Semmit. De komolyan.
Sóhajtva visszaülök. Áttanulmányozom az arcát, fakó hajától a lapátfogáig. Hiszen értem őt is, valamennyiüket értem, csak éppen azt nem foghatom fel, mi táplálja rejtjelezett félelmüket. Az enyémet az övék szítja.
Rágyújtok.
– Tehát? Rakosgasd tovább a mozaikjaidat.
– Nincs több. Ennyi. Ha tovább rakosgatom, széthullik az egész.
– Erősen telecsináltad a gatyádat? – firtatom arcátlanul.
– Érződik? – Arca újra komolyra vált: – Azon tűnődöm, mit érezhetett Gillan, amikor az a furgon keresztbe fordult a kocsijuk előtt az úton, és eleredt a golyózápor. Nem őt sajnálom, a szituáció kapott meg. Biztonságban hitte magát, miért is ne? Elvégre rendőrök vigyáztak rá. Aztán a semmiből odatoppant a halál. Váratlanul és megállíthatatlanul. Lecsapott rá, és kész. Gondolta volna? – Donald az arcát gyűrögeti két ujjával. – Nem találod elég érdekesnek a szituációt? Te csak ücsörögsz mit sem sejtve, hiszen az ellenség honnan is tudhatná, hogy éppen akkor és ott fogsz járni? Márpedig tudja. Dirr-durr, kaput!
– Szószékben a helyed. Sőt. Az idei irodalmi Nobel-díj várományosának látlak, a döghalál természetrajzáról szóló fejtegetéseid jutalmaképpen.
A csendes Till érkezik dübörögve. Bevágja az ajtót maga mögött. Leroskad székébe, s merengeni kezd. Hagyjuk. Donald folytatja.
– Úgy hallottam, cseréltél Marionnal.
– Csak ma estére.
– Nézd, Marion nekem egy jéghegy. Azt azonban nagyon becsülöm benne, hogy tud magára vigyázni. Pokoli okosan csinálja. Amit nem kell piszkálni, azt nem piszkálja. Más dolgokból viszont kipréseli magának a dicsőséget.
Ezt ma már hallottam valahol: dicsőség.
Donald folytatja.
– Sajátítsd el ezt a módszert, érdemes!
– Árulj el valamit! – komolyan fürkészem az arcát, látom, meglepi őt a tekintetem. – Miért akarod telehinteni az agyamat? Megkért rá valaki?
Kedvenc barátom nem felel. Tillt helyezi érdeklődése homlokterébe, mintha csak most venné észre társunk jelenlétét, noha a jóravaló férfiú nem látszik tudomást venni rólunk. Homlokráncolva töprenkedik. Ráébredek, hogy sejtelmem sincs, vajon ő milyen ügyön fáradozik.
Donald megelőz.
– Mi a helyzet, Till? Újabb „J”?
A kérdezett arca felderül. Bólint. Aztán visszakomorul. Az asztalán heverő irathalmot lapozgatja. Fütyül ránk. Donald attól tart, hogy tovább erőltetem félbehagyott társalgásunkat, ezért rámászik a derék férfiúra, aki – Mogorvát nem számítva – mindannyiunk között a legidősebb és legkülönösebb.
– Mi történt? – Donald kimászik a helyéről, lába az íróasztal ajtajába akad. Heves mozdulattal kibontakozik a kelepcéből, és Tillhez sétál. Úgy áll meg annak háta mögött, hogy jól láthassa az előtte kiteregetett paksamétát. Belenéz, hangosan füttyent.
– Szép. Igen szép. Ki az újabb tetovált?
– Még nem tudom.
– Ahhoz képest nyugodtan ücsörögsz a fenekeden. Persze, hű inasod, Fabio helyetted is fáradozik.
– Kopj le! – suttogja Till, és behajtja a mappát. Az asztalra támaszkodik, fejét Donald felé facsarja. Elismerem, nem akármilyen pozitúra, bár valójában csak gyakorlás kérdése. Till egy kis fáradsággal meg tudja tekinteni tulajdon fenekét is. Most azonban Donaldot nézegeti. Ráncokkal és barázdákkal összefirkált, szigorú arca mégsem bosszús, inkább derűsen kötekedő. – Miért érdekel, ki ez? Más nem lehet, mint gengszter, bérgyilkos, ilyesmi. Elvégre ott van a jel a homlokán.
Rejtélyes beszélgetésük kezd az agyamra menni. Közelebb lavírozom hozzájuk az asztalok között. Kinyújtott kezemmel éppen elérem Till papírjait, és ő nem tiltakozik, amikor áthúzom a mappát magam elé s felütöm. Pillantásom elbotlik egy fotóban. Hanyatt fekvő, negyvenes férfit látok a képen, tágra nyitott szemében kifejezéstelen homály, arcbőre szürke, ajkai vértelenek. Homlokán késsel karcolt betű virít: „J”.
A következő fotón ugyanez a férfi egész alakban látható. Sehol egy csepp vér.
– Manapság egy tetoválásba is bele lehet halni? – érdeklődöm, hiszen az áldozat minden egyéb tekintetben sértetlennek tűnik.
– Nem tudom – vonogatja vállát Till, majd a kép felé int: – Az ott abba halt bele, hogy eltörték a gerincét. Talpéllel, alighanem.
– Keresd a kínait! – suttogja Donald.
– Haha.
– Mit jelent ez a betű? – intek a kezemmel, hogy halasszák el a csipkelődést. A kedvemért megteszik.
– „J” mint Justitia. A gyengébbek kedvéért...
– Nincsenek gyengébbek. Ki az a Justitia?
– Nem érted? Az Igazság! – Till próbál komoly lenni, ám a lelke mélyén röhög, ez jól tükröződik a szemében. Hátradől székében, a támlára aggatja két könyökét, majd ujjait a hasa előtt összefűzve megkezdi előadását. – Ez a hetedik ilyen eset az elmúlt három esztendőben. Mindannyiszor gyilkosság miatt körözött személyek vagy frissen felmentett bűnözők ellen követték el a dolgot. Nem tudom gyilkosságnak nevezni, inkább ítélet-végrehajtásnak. A felmentett gengszterekről az újszülöttek is tudják, milyen gazságokat követtek el, bizonyíték hiányában mégis szabadon kellett engedni őket. „J” azonban árnyékként a nyomukba szegődött, és a hét gazember bevégezte. Csodálom, hogy ilyen ritkán jelentkezik a pasas, volna még néhány bűnöző, akit örömest a figyelmébe ajánlanék.
– Pasas? – kérdezem.
Till rám kacag.
– Nő aligha tudná eltörni a gerincét bárkinek is.
– Lássuk csak! – Felemelem a lábamat. Till félretolja.
– Három esztendeje történnek a tetoválásos esetek, és eddig mindössze annyit tudtunk kideríteni, hogy a végrehajtójuk alighanem egyetlen személy. Sosem használ egyéb fegyvert, mint a tulajdon testét, ám az tökéletes szerszámnak bizonyul. Ennél a fickónál két stukker is volt. Egy a farzsebében, egy a hónaljtokban. Egyiket sem tudta elővenni!
– Ne beszélj! Nem misztifikálod kissé az emberedet?
Till enyhén sértődöttnek látszik. Mintha foggal-körömmel ragaszkodna elméletéhez.
– Nincs szó misztifikálásról. Az elmúlt három évben egyéb ügyeim is voltak, és akadt közöttük olyan, amit megoldottam, képzeld! De még a megoldatlanok mindegyikében is tengernyi nyomot leltem, „J” azonban nyomtalan. Soha senki nem látta, az égvilágon semmit sem tudunk róla. Láthatatlan. Felbukkan a semmiből, alighanem megszólítja kiválasztottját, és szabályosan felvilágosítja arról, hogy a következő percekben végezni fog vele. Ezt meg is teszi, a hulla homlokába karcolja a jelet, és felszívódik.
– Hihetetlen – lehelem a fejemet ingatva.
– Szórakozol, Denisa?
– Dehogy. Komolyan beszélek. Honnan veszed, hogy megszólítja áldozatát?
– A rossz fiúk halálát minden esetben verekedés előzte meg. Mintha csak „J” kihívta volna őket párbajra.
– És győzött az igazság – vélekedik Donald némiképp epésen. Úgy látom, ő sincs meggyőzve.
Till felhorkan.
– Amint látjátok. Leszállnátok rólam?
– Még nem. Igen érdekes ügy. – Az asztal lapjára telepszem. Elvégre ráérek. Meg kell várnom, míg megdicsőült feletteseim visszatérnek a halottszemlélgetésből. Szívesen megtekinteném Mogorva fején a számos horpadást. Addig is mulattatom magamat.
Till eltökéli, hogy ilyen komolytalan népséggel többet szóba sem áll. Gondolataiba merítkezik. Donald lágyan megérinti a vállát.
– Csak egyet árulj el: meg akarod találni a Szellemet?
– Nyilván – felelem Till helyett. – Gondolom, szeretné vállon veregetni.
– Az a munkám, hogy megtaláljam – nyilatkozik barátunk méltóságteljesen.
– Mindannyiszor eltöri a törvényszegők gerincét?
Till gyengéden a fotóra mosolyog.
– Ez a legszebb munkája. Az előzőek megviseltebbek voltak. Egyet úgy végzett ki, hogy orrba verte.
– S akkor?
– Láttál te már emberi orrot agyba tűrve?
– Pfuj! Ne is folytasd!
– Egy másikat gégén rúgott. Nyekk. Aztán volt szívgödör és gyomorszáj. Ám előtte mindegyiket jócskán megdolgozta. A küzdelem végére tartogatta a halálos rúgást. Végül is sportszerűen csinálta, áldozatai védekezhettek, csakhogy ő volt az erősebb.
– Tiszta sor. Sitteld le az összes karatebajnokot, biztosan köztük lesz az embered.
– Harcművész-vonalon is körülnéztünk, bármily hihetetlenül hangzik. Semmit nem találtunk. Megnéztük a kivégzettek előéletét, hátha személyes bosszúról van szó. Nem leltünk összefüggést. Még azt is vizsgáltuk, hátha valamelyik kolléga keze van a dologban...
– Inkább a lába – veti közbe Donald.
– A kollégák is ártatlannak bizonyultak. Olyan fickóval állunk szemben, aki helyettünk dolgozik.
– Szóval futni hagyod „J”-t.
– Várjatok. Ettől a legutóbbi fickótól is elvette az összes iratát, miként az eddigiektől is. De most a homlokára tetovált „J” betűn, valamint a zsebébe csúsztatott „Justitia” feliratú névkártyán kívül más is akadt.
– A lakcíme? – Donald felélénkülve előrehajol.
Till fölényesen mosolyog. A paksamétába lapozva előhúz egy névjegyet. Elrejti tenyerében, élvezi, hogy feszítheti a húrt. Igyekszünk a kedvében járni, csaknem felfaljuk az arcát könyörgő pillantásainkkal. Végre megesik rajtunk a szíve. Azt mondja:
– Felírta, ki lesz a következő.
Donald rám néz.
– Mit szólsz? Precíz pasas lehet.
– Abbizony – bólogatok.
Ekkor Till felénk fordítja a kis kártyát, és mi megtekintjük. A hófehér kartonlapocska közepében csupa nagybetűvel ez áll: Justitia. A bal sarokban, írógéppel ütve a következő szavak, akár egy mozifilm-hirdetés: Jön: Jon Holden.
Megint egymásra meredünk Donalddal, ezúttal valóban meredten, híjával a gúnynak. Egyetlen szavunk sincs.
Mire összeszedem magam, nyílik az ajtó. Daniel Belloq vonul a szobába, és egyáltalán nem úgy fest, mint akit fejbe vertek. Leveti magát a székére, épp a térdem mellett, és ha már úgyis kéznél van, megpaskolgatja térdkalácsomat.
– Gondolom, Hogn már a sitten búsul.
– Miből gondolod?
– A testtartásodból.
Előrehajolok, megtapogatom a fejét. Tüzetesen teszem, aprólékosan, bár Belloq vonakodni próbál. Koponyáját egyáltalán nem találom egyenetlennek. Ezt viszont érdekesnek találom.
– Donald zokogva mesélte, hogy kedvenc leendő szomszédjának púposra püfölték a fejét – szólok hűvösen.
Mogorva nagyvonalúan legyint.
– Csak egy-két percre kikapcsolt a tudatom, semmi komoly.
Nem mondom ki hangosan, mert szörnyen fáj, amit gondolok. Sanda tekintettel mustrálgatom a gyávát, ő pedig derűs mosollyal viszonozza pillantásomat.
Donald jő lóhalálában, hogy kimosdassa jövendő szomszédját az újonnan reá vetődő gyanúból.
– Miért élcelődsz vele, Denisa? Örülj, hogy él. A gyilkosoknál géppisztolyok voltak, Daniel pedig nyilván ezúttal is fegyvertelen volt.
– Mit akarsz mondani azzal, hogy „nyilván”? – firtatom félrehajtott fejjel, egy mindenre elszánt ügyész pózában.
– Állj! – Ez Till. Felpattan, és a vádlotthoz siet. Homlokráncolva kérdezi: – Hol voltál ma éjszaka?
Belloq nem felel, rám vigyorog.
Till folytatja.
– Ha most Donald nem emlékeztet, talán eszembe se jut, hogy te nem hordasz fegyvert, viszont remekül bánsz a végtagjaiddal, ha mégis fegyverre szorulsz.
Gúnyosan felkacagok.
– Rossz helyen tapogatózol, Till. Mogorva aligha azonos Justitiával. Nemcsak azért, mert a saját árnyékától is a cipőjébe pisil. Igazolom az alibijét. Ejtheted őt.
Till érdeklődése kialszik. Ő elvonul, Donald is félrehúzódik.
Belloq rendületlenül derűsnek akar látszani, ám mintha a fogát csikorgatná, hogy ez sikerüljön neki.
Leszökkenek az asztal széléről, a helyemre sétálok. Az írógép mögé húzódva kérdezem:
– Van még valami mára?
– Velem semmi több – közli Belloq, immár mogorván és mélyértelműen.
Közlése ugyan nem hagy hidegen, ezt az impressziót is félreteszem a többi mellé. Benyomás-gyűjteményemet majd később, éjszakai elfoglaltságom közepette szándékozom felülvizsgálni. E percben nem érek rá lelkizni magammal. Meg kell látogatnom Martint és Cruzt. Aztán leváltom Teront a baljós házban, és megosztom éjemet egy ötesztendős arisztokratával, akit – úgy hírlik – el akarnak rabolni. Ha valaki ezt éppen ma akarná megkísérelni, ellátom a baját. Ugyanis dühös vagyok. Ez az egyetlen azonosítható indulatom. A többi csupa kérdőjelbe ágyazva burjánzik körötte.
Pát intek az egybegyűlteknek, és elvonulok. A Főnök szobája előtt meggyorsítom lépteimet, mintha menekülnék az újabb események elől. Mintha nem is sejteném, hogy ott hordom őket az uszályomban.
A kórházhoz vezető úton mindenesetre Mogorva miatt emésztem magam. Szégyen ide, szégyen oda, átkozottul függök tőle. Emiatt érzett felháborodásom csaknem határtalan, ám ez mit sem segít. Egyszerűen nem értem, miként kaphatok heves szívdobogást olyan pasastól, aki gyáva, áruló, hazudós. A legfrissebb Gillan-történésben játszott szerepe felettébb gyanús. Meglehet, csakugyan űzőbe vette a két fegyverest, ám azok nem verték fejbe, mégpedig azért, mert nem kerültek egymással ilyen intim közelségbe. Mogorva nem nagyon sietett utánuk. Vajon én futkároznék-e puszta kézzel két mindenre elszánt géppisztolyos nyomában? Ugye, nem?
Elnapolom a problémát, mint érthetetlent. Nem tudom összeegyeztetni a Belloqról kialakított képpel, amely vagy méltán idealizált, vagy méltatlanul, a kérdés még eldöntésre vár.
Kedves öcsém vajon mivel vár? Mi mással? Sápadtan hever felpolcolt párnáin, keze ügyében olvasatlan könyv unatkozik, szája sarkában félmosoly vibrál. Fogadja köszönésemet, és azt mondja.
– Azon a fickón gondolkozom, aki múlt éjjel nálad volt.
Leülök az ágya mellé készített székre.
– Na és? – kérdezem fanyalogva. – Mit gondoltál ki?
– Tetszik nekem.
Na persze, gondolom. Martinnak tetszik. Pedig nem break-táncos, és tán még motorozni sem tud. Biztosan nem képes egy Kawasakit a hátsó kerekére állítani, s közben még szerényen mosolyogni is a nyeregben. Hát akkor mit tud?
Martin szobatársa fiatal fiú, combközépig begipszelt lábát a takaró tetején, tekintetét rajtam tartja. Hatalmas, fekete szemei láttán megborzongok. Orra hegyes, duzzadt ajkai meggyszínűek, arcvonásai tipikusan egzaltáltak, koponyájában alighanem titánivadék vagy kezdő őrült agya mocorog.
Öcsém elvonja figyelmemet a tanulmányozásról. Megérinti kezemet, az övé meleg, száraz.
– Den. Láttad az őrt az ajtóban?
– Láttam. Biztonságban vagy.
– Azt hiszed? – félrehajtja a fejét.
Ugyanazt teszem.
– Mi ez már megint?
Vigyorog.
– Valami baj van, ugye? Rosszkedved van. Tudnék segíteni? De ne rivallj rám, ha lehet.
– Kösz, nincs semmi baj. Megyek Cruzhoz.
– Azt hittem, szakítottál vele.
– Nem tudom, mennyiben tartozik rád, de elárulom, nem szakítottam vele. Megfordult a fejemben, ez kétségtelen. Csakhogy ezekben a napokban sokkal jobban szüksége van rám, mint valaha.
Martin egy pillanatra a szomszédja felé fordul. A tágra nyitott szemek feléje villannak, majd újra rám szegeződnek. Furcsa érzésem támad, ellenőrzöm, rendben van-e öltözékem. Minden ruhadarabom tökéletes, mégis csupasznak érzem magam. Felpillantok az ablakra, vékony lenfüggöny mögül szűrődik a szobába a napfény és a kinti zaj.
– A hét vége felé hazaengednek. Anya azt akarja, hogy egy darabig náluk lakjak. Meggyőződése megingathatatlan: vigyázni kell rám.
– Most panaszkodsz?
– Úgy valahogy. Szívesebben mennék haza. Veled.
– A hétvége még odébb van. Addig még átfecsegjük a dolgot.
– Beszélsz anyával?
– Majd.
Martin fájdalmasan fintorog, mint a rendreutasított kisgyerek, megesik rajta a szívem. Közelebb hajolok hozzá.
– Amíg a tegnap esti fickó szabadon mászkál, nem szívesen vinnélek haza. Egész nap egyedül lennél az üres lakásban.
– Nem vagyok gyerek.
– Tudom. Hanem a türelmetlenség elég gyermeteg vonás.
Kész, vége a kihallgatásnak. Martin behunyja szemét, felemelt s ernyedten visszaejtett karjának mozdulata elbocsátó. Nem nevetem ki színpadiasságát, noha erősen emlékeztet Cruzéra. Megcsókolom a fiút, búcsút intek a falószeműnek, és rohanvást indulok a következő kórházba. Az idő megint gyorsabb akar lenni nálam, szélsebesen közeledik az este hét óra, midőn az úri villa küszöbét át kell lépnem. Sajnálatosan nem vonz ez a program. Így hát megpróbálom végtelen hosszúságúra nyújtani a délutánt.
Cruz újabb, elolvasásra szánt ódával vár. Az írásmű színvonalas, megrázó. Enyhe szégyent ébreszt bennem, hiszen címzettje én vagyok, a hálátlan. Ám a lényeg mit sem változott: eddigi kapcsolatunkban is Cruz volt a főhős, most a szenvedésben is ő az. Rólam nem vesz tudomást, az számít, amit feldúlt lelkében okoztam. Azzal vigasztalom magam, hogy nem vagyok pótolhatatlan. Majd talál és használ másik Múzsát.
Az óda befogadása után levelezésbe bonyolódunk. Legfőképpen az érdekli, tetszett-e lírai opusza. Felbosszantom őt tőmondatos válaszaimmal, nála is bejön, amit már sok emberen kipróbáltam: a kurta mondatok akkor is felzaklató erejűek, ha nem tartalmaznak bosszantó információkat.
Cruz végre témaváltó kérdést körmöl a füzetébe.
Mi újság van odakinn?
Leteszem a tollat, utóvégre az én állcsontom jelenleg ép, és élőszóban válaszolok. Pompás helyzet, ki is használom. Cruz nem beszélhet, én diktálhatom a beszélgetés irányát, megszabhatom tárgyát, ám – meglepő-e, kérdezem magamtól – ez a repertoár hamar kimerül. Búcsút veszek tőle, és kérésének engedve a lapszerkesztősége felé tartok hazafelé. Leadom küldeményét a címzettnek, csevegek vele pár percig, és rohanok tovább. Éhes vagyok, tehát el kell döntenem, bevásároljak-e, vagy inkább a házunkkal szemközti gyorsétteremben költsem-e el kései ebédemet. A kényelmesebb megoldás mellett döntök. Helyet foglalok az ablak közelében, s hogy az étkezés mozgalmasabb legyen, az utcát figyelem.
Ezen a nyáron a többség behódolt a babarózsaszínnek. A gügyörésző csecsemőtől a hajlott hátú nyolcvanasig valahány nő ebben a kétes pasztellszínben csinoskodik az utcákon. Ámde nem elég a szín, a fazonok is egyenruhásító jellegűek. A férfiak sem úszták meg a tömegdivatot, az ő sorsuk a babakék. Nem is sejtik talán, miközben testvérüknek érzik az azonos színben pompázó idegeneket, hogy azok a boldog emberek, akik most más színeket viselnek.
E nagyképű okfejtés után a füstöt okádó autókat nézegetem, épp előttem állítja meg őket a könyörtelen piros lámpa. A veszteglés perceiben a vezetők elfoglaltsága ugyancsak egysíkú: az első típus, a leggyakoribb, fásultan túrja az orrát. A második az autórádió keresőjét csavargatja, a bukóablakon át beszüremlik a számtalan adón sugárzott számtalan tánczene. A harmadik típus siet néhány sort elolvasni a délutáni lapból, fél szemmel a lámpaváltásra ügyelve. A negyedik típus oly ritka, hogy talán nincs is. Ez elvétve szót vált a mellette ülővel, de gyakoribb, hogy nem. Ennek láttán mindannyiszor furcsa érzésem támad, miszerint talán nem is élő személy ül a vezető mellett, hanem kirakati bábu, mereven előrefordított fejjel, jólfésülten, szőkén, barnán, olykor elegánsan cigarettázva, gyűrűit villogtatva. Minden veszteglő kocsi külön erőd, védői elszántak.
Lehajtok egy pohár italt. Hátradőlök egy percre. Ez az a perc, amikor a világnak kutya kötelessége lenne kellő alázattal megérdeklődnie tőlem: „Mivel fájdítottalak meg?” Nagyvonalúan legyintenék csupán, nem terhelném őt panaszaimmal.
Rágyújtok, újabb italt kérek. A nekilóduló kocsik közti résekben meg-megpillantom annak a háznak a bejáratát, amelyben élek. Semmi különöset nem látok a portálon, nem elhanyagolt, egészen tisztességes kinézetű, átlagos kapubejárat, viszonylag tiszta is. Emberek által lakott házba vezet. Végigfürkészem az ablaksorokat. Játékra csábít a gondolat: ha lemezteleníteném a falakat, mit látnék mögöttük? Mivel tevékenykednek a ház lakói? E képzelgés módfelett izgalmas, gyakori játékom, ám ha megtörténne, hogy valóban megpillanthatnám a falak mögötti életet, azt is hamar beskatulyázhatnám a lámpaváltásra váró autósok szempontjai szerint. Magányos embereket nézhetnék, magányos ténykedéseik közepette. Aligha vidulnék fel tőle.
Hess! Eloltom a cigarettát. Órámra pillantva látom, ideje hazatérni. Hadd fájjon mások feje a világ dolgai miatt.
Az ajtóig velem tart a különös feszültség, amit már napok óta hordozok ereimben. Most mintha egy pontba sűrűsödne, felerősödik. Ha nem sikerül valamivel kioldanom, előbb-utóbb ordítani kell tőle. Szétbonthatatlan gubanc, a legérzékenyebb idegsejtjeimből csomózva. Kulcsaimmal vacakolva eltökélem, hogy a szokott megoldáshoz folyamodom, s mihelyt átlépem a küszöböt, a zuhany alá állok, majd felteszem kedves-zsibbasztó lemezeim egyikét, és elszopogatok egy pohár narancsos gint.
Hát nem.
Több ajtót becsukok magam mögött, megtorpanok a nappali közepén, és felváltva nézegetem a stukkert, a stukkert tartó kezet, és a férfiarcot. Nem könnyű felismernem. Akárcsak a húga, ő is másként fest életben. Mégis inkább a vállát fedő kötésről ismerem fel, ki lehet. A fickó az ajtóval szemközti fotelben hanyakodik, előrenyújtott lábakkal. A laza tartás csak látszat, arcvonásait már-már szétrepeszti a feszültség. Ujjai is nyugtalanok a ravasz közelében, hát nem fokozom idegességét. Látom, kiürült a gines üveg a könyöke melletti asztalkán. Hoppon maradtam.
– Jó napot! – üdvözlöm a jövevényt, miután kibámultam magamat.
– Tedd le a táskádat, aztán hátrálj a falhoz felemelt kézzel! Rajta!
A nyomaték kedvéért hadonászik a pisztollyal. Lőszerszáma komoly darab, én talán felemelni se bírnám.
Mindenesetre a látvány meggyőző erejű, így hát megteszem, amit Hogn Gillan kér. A falnál álldogálva megkérdezem:
– Minek köszönhetem látogatását?
– Szerettem Olympiát – mondja szinte panaszosan.
Az összevert képű ifjú arcvonásai nem olyan durvák, mint bátyjáéi, szépsége kevésbé hisztérikus, mint húgáé. Ha semmit sem tudnék róla, talán rokonszenveznék vele. Elesettnek tűnik, ezen nem is csodálkozom. Vállsebét napok óta senki sem kötötte át, mosdótálhoz sem férhetett, selymes borosta szökellik gödrös állán. Szegény fiú múlt éjjel eszméletét vesztette, nem önszántából, és testét egy kocsi alá passzírozták. Testvérei azóta meghaltak, és nyilván a kábítószeradagjához sem jutott hozzá. Üldözi őt a rendőrség és a Holdenek, s még az is megeshet, hogy ha egy közönséges utcai járókelő felismeri, a tömeg is meglincselheti. Már-már megszánom szerencsétlent. A pisztoly látványa azonban felszárítja a lelkemben pergő könnyeket.
– Agyonlőtték a húgodat – közlöm barátságos kíméletlenséggel.
– Tudom. Ma engem is megtaláltak, de sikerült kereket oldanom.
– Azt hiszed, nem tudják, hogy itt vagy?
– Csak te tudod – dünnyögi. Szabad kezével az üres üveg után tapogatózik.
– Hozhatnék egy teli flaskát – próbálkozom.
Csúnyán nevet, szemfogai hegyesek, akár a farkasokéi.
Nem tágítok.
– Az egyetlen fegyveremet a táskámban tartom. Szeretnék italt tölteni, más szándékom nincs. És beszélnék veled. Felteszem, te is ezt tervezed.
– Nincs miért félnem tőled, én nem nyúltam a barátodhoz. Nem bántottam őt. Tudom, hogy nincs okod haragudni rám. Mégsem bízom benned.
– Akár Olympia. Magyarázat mindig van kéznél nálatok. Hozok italt, és hamar megbeszéljük a dolgainkat. Nekem rögvest el kell mennem. Ne szarakodjunk, jó?
– Mit gondolsz, miért jöttem? – kérdezi kuncogva. Szinte reszket a hangja.
Elfordulok, gint töltök, nem tiltakozik. Lemondok a konyhai frigóban vacogó narancsléről, mert inkább nem feszítem túl a húrt. Leteszem az italt Hogn mellé, visszatérek a falnál kijelölt helyemre. Leülök a földre, felhúzott térdemre támasztom a poharat.
– Miért jöttél? – kérdezem.
– Olympiáról akarok beszélni veled. Te láttad őt utoljára. Mire a környékre merészkedtem, már elvitték azt, ami maradt belőle. Rendőrök hemzsegtek mindenütt.
– Te hol voltál? Hol kellett volna találkoznotok?
Elvigyorodik.
– Volt egy hely. Azok már felfedezték.
– Rádiót hallgattál ma? – érdeklődöm, bár sejtelmem sincs, beolvasták-e a hírekben bátyja halálhírét.
Hogn a fejét rázza.
– Azok már megölték Gremiót is – tudatom.
– Át akarsz ejteni! – Eltorzul az arca. Mutatóujját lassan a ravaszra csúsztatja.
– Amikor a kórházból a börtönbe szállították, két géppisztolyos fickó ripityommá lőtte a rendőrkocsit, vele együtt.
Hosszan tanulmányoz, végül vállat von.
– Nem kár érte. Ha ő nincs, nem kerülök pácba. Ő volt az idősebb testvér, a példakép. Ő volt a modell. A rohadt állat. Kinyírták? Egyedül maradtam.
– Mi a terved?
Szeme felcsillan, ez betudható a ginutánpótlásnak csakúgy, mint titokzatos terveinek.
– Majd meglátod, hogy egyedül is helytállok! Hallasz még rólam, ne félj.
– Ettől nem félek. Fegyver van nálad, innen bántatlanul elsétálhatsz. Hanem azok megtalálnak, akárhová bújsz előlük.
– Majd gondoskodom a sérthetetlenségemről.
Titokzatos vigyorgása eltűnődtet. Vajon tényleg megengedem, hogy kisétáljon innen? Enyhén részeg, a karja sérült. Megpróbálhatnám elcsenni a stukkerét. Az ötletet egyelőre nem vetem el, noha nem találom túl csábítónak.
Gremio tölt magának, véralkoholszintje emelkedésével mind határozottabbá, hidegebbé válik.
– Beszélj Olympiáról! – emeli fel hangját. – Ott voltál, amikor meggyilkolták?
– A közelben voltam. – Mozdulatait, arcát figyelem. Nyugtalanságom visszatér.
– Tovább! – sürget, a súlyos pisztollyal legyezgetve.
– Hiszen mindent tudsz. Amíg te az öcsémet kocsikáztattad, Olympia a varrodába rendelt engem. Elszórakoztatott a Holdenek rémtetteivel. Mindössze annyit óhajtott tőlem, hogy Martinért cserébe hozzam el nektek a Holden gyereket. Aztán te felhívtad a húgodat, miáltal ő halálosan zizi lett. Ekkor gengszterek érkeztek, és egy sortűzzel véget vetettek a társalgásnak. Sikerült elrejtőznöm előlük, így úsztam meg.
– Gondoltam rá, hogy te hívtad őket.
– És?
Tovább vigyorog. Úgy tűnik, szeret vigyorogni.
– Hülyeség. Nem szenvedett?
– Olympia? – Elhallgatom, hogy az én közreműködésem jóvoltából nem is tudta, mi történik vele: – Egyetlen pillanatig tartott az egész.
– Jól van – mondja, és újra tölt magának. – Az a kölyök valóságos életbiztosítás. Jon szemefénye.
Vállat vonok. Azon tűnődöm, tanácsos-e saját kérdéseimmel próbálkoznom. Megteszem:
– Tudom, hogy te és Gremio neki dolgoztatok. Csupán azt nem értem, miért fél annyira tőletek. Hiszen fél, igaz?
Hogn csinos arca időközben teljesen kisimult. Fölényes pillantást vet felém. Már nem markolássza a stukkert. Játszik vele.
– Fél hát. Miután kinyírtuk a tagot, akit kellett, Gremio kiszedte a közvetítőből, ki a megbízó. Előbb zsarolással próbálkoztunk, hogy pénzhez jussunk. Erre Holden elkenette a szánkat. Azt hitte, ettől elhallgatunk. Olympia felszedte a testőrét, Bodeket, mert marhára bepipult, és eltökélte, hogy visszafizeti neki a verést. Bodek az ágyban mindent kipakolt a gazdájáról. Holden még egyszer megfenyegetett minket, amikor megtudta, hogy folytatjuk a motoros támadásokat. Azt ígérte, ha felhívjuk magunkra a rendőrség figyelmét, úgy eltüntet bennünket, hogy soha senki nem talál ránk. Hát nem ijedtünk meg. Inkább mi ijesztettünk rá. Ide hallgass!
Hogn felemelkedik. Zsebébe süllyeszti a pisztolyt, de rajta hagyja a kezét.
Egy másik fickó áll előttem. A selymes állú ifjú néhány pohár italtól kemény gengszterré változott. Meglehet, ez az állapot nem tart sokáig, a gin hatásának gyengülésével férfiassága összeomlik, ám most nincs kedvem kísérletezni ezzel. Főleg azért, mert érdekel, miről hallgat.
– Cihelődj fel a földről! – parancsolja. – Elviszel egy darabon a kocsiddal. Nem szeretném, ha utánam csődítenéd a haverjaidat. Ha már kívül leszek az ajtódon, könnyebben fel tudok szívódni.
– Nem fejezted be a sztoridat. Felnevet.
– Hallani fogsz róla, ha befejezem.
Kedves késztetésére feltápászkodom, az ajtó felé indulok. Kellő távolságból követ, nem közelít meg túlságosan.
Nem veszi magának a fáradságot, hogy lehalkítsa a hangját. Nyugodtan tovább beszél.
– Ne felejtsd el, bár most nem nyúltam hozzád, azért az adósod vagyok. Nem viccből hordom magamnál a csúzlit. Használtam már, és még használni fogom. Te is sorra kerülsz. Nélküled nem kerültem volna ilyen rohadt helyzetbe. Azt a lövést visszakapod. De nem most. Élhetsz még egy kicsit. Minden percben mondj nekem köszönetet, mert ha te akkor nem lövöldözöl, a húgom még élne. Te vagy az oka az egésznek. Azért nem öllek meg, mert azt akarom, hogy lásd, ki vagyok én.
Az alkoholos kivagyiság ugyan nevetséges, mégsem mulatok rajta, elvégre az én derékmagasságomban moccan a stukker csöve Hogn lépteinek ütemére. Hiába reménykedem, teremtett lélek sem kószál a lépcsőházban, hogy hallván a lator fenyegető szavait, legalább elsikkantsa magát, és egy pillanatra elvonja rólam a figyelmét. Utálom, ha pisztollyal sétálgatnak mögöttem, az ilyesmi gonosszá tesz.
A galamblelkem mélyén lappangó agresszivitásom hasztalan mocorog, józan eszem arra biztat, legyek türelmes. Hátha később ütősebb alkalom adódik. Nem engedhetem elsétálni a ginmacsót. Nem, mert hiába vagyok oly ostoba, mint egy kanapé, végre felfogtam, mire készül.
„Az a kölyök valóságos életbiztosítás.” Hogn Gillan ugyanazt akarja, amit tegnap Olympia: Nell Holdent óhajtja megkaparintani. Az ötesztendős gyermeket, akire ráadásul Marion vigyáz. E pillanatban nem sejthetem, mi lesz kalandom kifejlete, ám úgy fest, hamarosan átveszem a nörsz szerepét, néhány órára. Egyébként Teronnak sem kéne Nell mellett éjszakáznia, de ma este exkluzív estélyt rendeznek a „sajtóatyaúristen” szalonjában, és a forgatagban nem maradhat magára a gyermek.
Hogn mögém telepszik a kocsiban, pisztolyát a támlán át a hátamba nyomja. Ellenőrzöm arcát a tükörből. Szervezetében éppen most tetőzik a gin. Remélhetőleg perceken belül tompulni kezd. Belobbantom a motort, a kocsi a forgalomba araszol.
– Merre? – kérdezem.
– Menj csak. Ha egy hely megtetszik, megállítalak.
Így hát mendegélünk. Nem sietek. Gyakrabban pillantok a tükörbe, mint szeretnék, Hogn észreveszi. Felvillantja hegyes fogait.
– Ne engem bámulj, hanem az utat. Tetszem neked?
Ha erre vágyik, én hízeleghetek is.
– Azon csodálkozom, miért kellett erőszakkal nőket szerezned?
Hahotázni kezd, oly csúnya hangon, akár a húga.
– Te tényleg azt hiszed, hogy másképp nem ment? Az erőszak csak a változatosságot jelentette. Az izgalmat.
– Családi vonás. Olympia is sajátságosan értelmezte ezt a fajta izgalmat.
– Rohadt unalmas virággal lefektetni egy nőt, amikor ököllel is lehet.
– Világos – bólintok. Újabb pillantást vetek a tükörbe. Az első útkereszteződésnél jobbra kanyarodom. Az imént látott mustárszínű Morris tovább követ bennünket. Néhány kisebb-nagyobb kanyar után belátom: véletlenről szó sem lehet.
Égetni kezd a kocsiülés. Parázson ücsörgök. Nem szeretném, ha akkor érné Hognt a neki szánt géppisztolysorozat, amikor a közelében leledzem. Lázasan töröm a fejemet. Eszerint mégse sikerült leráznia üldözőit. Azok arra voltak kíváncsiak, kivel áll kapcsolatban. Nos, legalább ezt is tudják. Aligha kérdeznek meg, mit tudok felhozni a mentségemre. Általában a gengszterek nem kifejezetten demokratikusak, pláne ha leszámolásról van szó. Egy stukkercső a hátamban, ismeretlen számú géppisztoly a mögöttünk jődögélő Morrisban.
Szegény Marion. Hullák nem tarthatják meg az adott szavukat.
Szóljak-e Gillannek? Inkább azon fohászkodom, ne vegye észre a sárga kocsit. Gázt adok. Hallom, hogy kényszerű társam tovább beszél.
– Gremio rugdosta össze a krapekodat is. Úgyhogy velem semmi gond.
– Olympia is megmagyarázta, miért csináltátok. Ő sem tudott meggyőzni.
– A te meggyőződésed aligha ér valamit. Mindenkinek a magáé számít.
– Ily módon hát csak magunkat győzködjük tovább. Még nem akarsz kiszállni?
A sárga autó nem jön annyira közel, hogy láthassam a benne ülők arcát. Az órám szerint kezdek elkésni a Holden-házból. Majd a halálhírem érkezik helyettem. Az is valami.
Hognnak feltűnik feszengő nyugtalanságom. Előrehajol, és a tükörbe pillant. Nem fordul hátra, annál óvatosabb.
– Régen követnek? – kérdezi.
– Szerintem nagyon régen. Tíz-húsz éve.
– Ne szarj be! – fuvolázza. – Menj a belváros felé! A sűrűbe. Tudsz vezetni egyáltalán?
– Ha akarod, kiszállok, és tovább vezetgetheted a kocsit.
– Hajts!
Mintha nem azt tenném. Csakhogy az én járgányom nem versenyautó, a város szíve nem versenypálya. Mindenesetre megtesszük, ami tőlünk telik. A Morris vezetője sem először ül kocsiban. Jön, mindegyre jön, szívósan.
– Szeretném használni a rádiót – jegyzem meg halkan.
– Azt nem.
– Miért gondolod, hogy zavarja őket, ha bemegyünk a „sűrűbe”? Na és? Több lesz az áldozat. Mi van akkor?
– Hülye vagy. Ha itt állnak neki balhézni, nem tudnak majd elmenekülni.
– Szerinted nincs lábuk?
Nem megy. A kocsisor csaknem összefüggő láncot alkotva araszol előre. Képtelenség kitörni, előzni, csupán egyet tehetek: szellősebb útvonalat kell keresnem. Irigylem a kalandfilmek autós üldözőit és menekülőit. Ők bezzeg sosem kerülnek dugóba. Mintha az ő kedvükért az autósok zöme aznap inkább metróval közlekedne.
A sárga járgány nem tágít. Úgy tűnik, csak arra vár, hogy megálljunk valahol. Elképzelhető, hogy ma még nem esik bántódásom? Kinek vétettem? Tucatnyi fogadalmat teszek, az esetre, ha élve megúszom a mai kalandot. Ezen felbuzdulva előszedek néhány autós mesterfogást. Hasztalan fortélyoskodom, a Morris előbb-utóbb mindig előkerül valahonnan. Néhányszor azt hiszem, leráztam végre a tapadókat, ám a kókuszsárga karosszéria újfent felbukkan mellettem.
Azt pedig végképp nem szeretem, ha egy gengszterekkel zsúfolt kocsi mellém hajt, márpedig ez történik. Állunk a piros lámpánál, áttekintek. Odaát közömbös férfiarcok. Ha akarom, ártatlanok. Hiába akarom. Nem azok.
A vezető mögött terpeszkedő vállas férfiú Hognra vigyorog. Ennek észleltén a mögöttem ülő ginmacsó lecsusszan az ülés előtti szűk helyre. Úgy véli, pompásan elrejtőzött. Láttam már néhány csúnyán átlyuggatott karosszériát. Ha most nyúlok a rádióért, cselekvésre kényszerítem őket. Ezt legfeljebb akkor vihetem el szárazon, ha összefogunk ellenük Hognnal. A heroikus férfival, aki ez idő szerint a fenekem mögött rejtekezik.
– Elájultál már, oroszlán? – kérdezem.
– Hogy lehet egy nő ilyen ügyetlen? Nem tanultál vezetni?
– A morriszos azokon az órákon is részt vett, amelyekről én hiányoztam. Szeretnéd túlélni?
Hangjából ítélve remény költözik a lelkébe. A lámpa zöldre vált, jobbra kanyarodom. Miért is zavarna a tiltó tábla? A tapadék sem jön zavarba, utánunk készülődik.
Hogn felpattan fektéből, és a hátsó ablakon keresztül a vezetőre tüzel. Mindez oly hirtelenséggel történik, hogy csupán a váratlan mozgást, a lövés csattanását érzékelem, közben félig-meddig végrehajtom a kanyarodást.
Mielőtt a házak eltakarnák üldözőinket, látom, amint a kormánynál ülő fickó előreborul. A Morris magától halad tovább, ám az irányt nem tartja.
Hogn a hátsó ülésen térdel. A távolban botladozó autót figyeli, arcán önelégült mosollyal.
– Állj meg! – követeli, mihelyt jócskán elhagyjuk a rossz emlékű kereszteződést.
A fékre lépek, a járda mellé kormányozom a járgányt. Nem élhetem át az odaérkezést. A kocsi még javában gurul, amikor tagló ütést kapok a koponyámra. Tudatom utolsó lobbanásával még visszaütnék, ám Hogn kivetődik az utcára, én pedig elernyedek, fáradt zsák.

 

 

Megdöbbenek: napfény vakít el, amikor kinyitom szememet. Vékony függöny által szűrten ömlik az ágyamra. Hunyorgok, színes formák forognak előttem. Lehunyom, majd újra kinyitom szememet.
A másik oldalon ül valaki az ágyam mellett. Széles vállú, mogorva tekintetű férfi. Így szól:
– Más dolgom is volna, mint téged őrizni.
Próbálgatom, látok-e. Lassan forog velem az ágy, a mennyezet kitágul-összeszűkül fölöttem. Kicsiny szobában fekszem, a falak halványkékek, mint egy biliben, gyomrom remeg, fejem fáj. Újra a rettentő mély hang.
– Niki Lauda a folyosón várakozik. Autogramot akar kérni.
– Utállak.
– Tiszta sor – feleli.
– Rosszul vagyok – nyafogom. Szeretnék felülni, hátha akkor a gyomrom a helyére igazodik.
– Maradj nyugton – szól nyájasan, és visszanyom a párnára. Szinte derűsen folytatja: – Agyrázkódás. Nem csoda. Ha látnád a kocsidat.
Ernyedten tűröm az erőszakot, felhagyok a felülési kísérletekkel, sürgősen tisztáznom kell valamit.
– Reggel van?
– Délelőtt. Másnap délelőtt. Tudsz rám figyelni?
– Nem.
– Akkor figyelj. A fegyveresek, miután Gremiót lelőtték, az üldözés elől benyargaltak egy lakóházba. Egyiküket felismertem, ezért futni hagytam őket. Később, tőled elválva magamhoz vettem a mordályomat, és megkerestem őket, sejtve, hogy Hogn nyomára fognak vezetni. Így történt. Gondolom, italra hívtad Gillant. Amikor kocsiba ültetek, távolból kísértelek benneteket. Reméltem, hogy meglátsz, azt viszont nem akartam, hogy a Morrisból is észrevegyenek. Midőn a rendőrlámpánál melléd hajtott a sárga kocsi, sejtettem, mire készülnek. Célba vettem a vezető mögött ülő géppisztolyos fickót. Ugyanakkor tüzelt Hogn is. Két killer rögtön meghalt a Morrisban. Nem álltam meg, téptem utánad. Téged Hogn leütött, kiékelte a gázpedált, és elsöpört, te pedig az első villanyoszlopnak rohantál a kocsival. Mivel inkább veled törődtem, Gillan újra meglépett. Marion hiába várt rád Holdennél. Ágyba dugta a gyereket, elment a randijára. Kitört az estély, a jó kedély. Az eb sem törődött a kicsivel. Apja hajnaltájban benézett hozzá, ám csak a fiú hűlt helyét találta. Valaki észrevétlenül kivitte a srácot az erődként őrzött házból.
– Hogn – nyögöm.
Rosszul vagyok! Szeretnék felülni, Mogorva nem engedi. Fejemet fogva nagyokat nyelek, próbálom visszagyűrni gyomromat a szokásos helyére, az erőfeszítés le is köti kevésnyi erőmet. Így hát Holdenék családi problémája meglehetősen hidegen hagy.
Mogorva nedves kendővel simogatja az arcomat, ez legalább jólesik. Kisvártatva nyílik az ajtó. Valaki tűt döf a combomba, s szinte ki sem húzza még, amikor elalszom.
Álmom szeszélyes, színes látomás. Felfoghatatlan, honnan tudom, hogy nem ébrenlét, hiszen éppoly vidám és keserű, éppoly valóságosan sokarcú, mint az élet maga.
Időnként feleszmélek a kábulatból, ennek nem örülök, mivel ilyenkor a rosszullét számtalan válfaja vesz elő, az émelygéstől a fejgörcsig. Egyszer megpillantom az ágy mellett álldogáló szüleimet, félszeg mozdulatot teszek feléjük, talán megértik. Anyám arca sápadt és ráncosra gyűrt, egy héten belül kétszer is traumát élt át, hiszen imádott fészekalját bántalmazták. Apám a rá jellemző rezignált mosollyal hajol fölém, látom a szarkalábakat szürke szemei körül.
– Vegyetek nekem zongorát – kérem, mielőtt visszaszenderednék.
Megint álmodom, száguldó kocsiban ülök, hiába rángatom a kormányt, az nem moccan, lábam a fékpedál után tapogat, csakhogy e modellben nincs fékpedál. A szélvédőn keresztül bámulom a felém vágtázó lámpaoszlopot. A vaskos pózna gyorsan növekszik, mind többet takar ki környezetemből, mígnem egy süketítő csattanással az egész világ villanyoszloppá változik. Kirobbanok az ülésből, fejjel a szélvédőnek ütközöm, az üvegtábla recsegve lódul át fölöttem, törmelék fröccsen blúzom kivágásába, kívül-belül minden elfeketül, csupán a kútmély fájdalom marad velem, fejemet favágók fejszézik.
Erre ébredek. Ezúttal Donald ül mellettem. Arca fáradt, bőre kinyúlt, amikor ránézek, elvigyorodik, megsimogatja hajamat.
– Már azt hittem, reggelig itt kell szobroznom melletted.
– Kész a regényed?
– Ha nem itt kéne ülnöm, írhatnám. Miattad egy nyugodt percem sincs mostanában. Kerül az ihlet.
– Bocsáss meg.
Próbálok felülni, Donald segít, feltornyozza mögöttem a párnákat. Ebben a testhelyzetben egy árnyalattal jobban érzem magam.
– Marion óriási bajban van – közli barátom.
– Képzelem.
– Elképzelni sem tudod. Lehet, hogy meg kell válnia tőlünk a botrány miatt. Majd elmegy fotómodellnek.
– Régi álma. Nem olyan unalmas, mint a zsarumeló. Adnál egy pohár vizet? Mit gondolsz, mikor mehetnék ki innen?
– Nem kell sietned. – Donald felém nyújtja a poharat. – Újabb közellenség került a coltos helyett, elképzelhető, hogy téged küldenek a nyomába.
– Erről hallani sem akarok. Végeztem ezzel a szerepkörrel.
– Gondold meg. Ez az ember – vagy micsoda – gyilkol. Késsel. Lestoppolja az országúton a magános nők által vezetett kocsikat, aztán valósággal lemészárolja őket.
– Hallgass, ma még álmodni is fogok.
– Laco kapta az ügyet. A Főnök azon tűnődik, beosszon-e mellé téged is.
Megfogalmazom gyanúmat.
– Úgy rémlik, a Főnök erősen megbánta, hogy rám bízta a Gillan-ügyet.
– Úgy nézem, te is bánni kezded.
– Szó sincs róla. Éppen csak szükségem volt egy kiadósabb alvásra.
Donald fölemelkedik, távozni készül. Bátorító mosolyát még akkor is magam előtt látom, amikor Mogorva lép a szobába.
– Mi van már megint? – kérdezem gorombán.
A pasas rám mosolyog, tenyerébe veszi a kezemet, cserepes számra hajol, aztán leül a székre.
– Minden út hozzád vezet. Azt beszélik, jobban vagy.
– Annyira, hogy szeretnék feltenni egy kérdést.
Nem felel. Komolyan néz rám, szemét bámulom sűrű szemöldöke bozontja alatt: szemrése kissé ferdén metszett, felül csaknem szabályos félgömb, alul egyenes vonal, pillái árnyékot vetnek sötét íriszére, e percben mégis regényeket olvashatok ki tekintetéből. Mielőtt teljesen elérzékenyülnék, az ablak felé fordítom fejemet, hangom számonkérő.
– Tudtad, hogy Hogn nálam van?
– Vártam ezt a kérdést. Amikor az emberemet követni kezdtem, sejtelmem sem volt, hová rendelték. Kiderült, hogy oda, a te lakásod elé. Ott átült a sárga Morrisba. Mire eldöntöttem, hogy vele nem törődve felmegyek hozzád, már jöttél is Hognnal. Egyetlen percig sem tartott a várakozás.
– Mindig kidumálod magad.
– Miért nem bízol bennem? Nem kértem többet, csupán annyit, hogy ne akarj mindent tudni, a veszély így is mérhetetlen. Téged féltelek. Nem akarom elvitatni tőled a dicsőséget, hidd el. Mit akart Hogn?
– Elsősorban leinni magát. Másodsorban hallani akarta, mint szemtanútól, hogy szeretett húga a lehető legrövidebb ideig szenvedett. Gremio sorsáról nem tudott, ám a halálhír nem viselte meg túlságosan. Ennyi volt az egész.
Még mindig a két tenyere között tartja a kezemet, gyengéden rám mosolyog.
– Hazudsz. Szeretsz hazudni?
– Igazat mondtam.
– Lehet, hogy elfelejtetted, de amikor először magadhoz tértél, és meghallgattad rövid híreimet, a Holden gyerek elrablása kapcsán azt rebegted: „Hogn”.
Gyanakodva méregetem az arcát. Blöfföl, vagy csakugyan ezt mondtam volna? Kerülöm tekintetét, ám hiába bámulom egyenes vonalú orrát, széles ajkait, valamennyi részlet ugyanazt a hatást váltja ki belőlem. Felemelem kezemet az övével együtt, arcomhoz simítom a kézfejét.
– A Gillanek zsarolni próbálták Holdent. Valami ilyesmiről beszélt Olympia és Hogn is. A lány határozottan követelte, hogy Martinért cserében raboljam el a kisfiút. Hogn csupán célzott rá homályosan, azt bizonygatva, hogy a gyerek valóságos életbiztosítás. Nem narkós a fickó?
– Nem tudom.
– Benyomásom szerint használ valamilyen szert, aminek hatására bizonytalan, reszketeg kölyökből kemény férfivá növekszik rövid időre, majd újra széthullik. A folyamat a szemem előtt ment végbe némi gin befolyására. Hogn arra is utalt, hogy Olympia halálával egyedül maradt. A kisfiú veszélyben van mellette.
– Mindent elmondtál?
– Nem. Olympia és a Castor nevű gorilla meg akart győzni, hogy tudnának egyet-mást mesélni Holdenről, szolgálataimért cserében. Példa gyanánt egy nő meggyilkolását említették. Beatrix Hollét. Sajnos nem derült ki, mit tudott Atrix, miért is halt meg valójában, ám sejtésem szerint a kisfiú elrablásával történő fenyegetés is szerephez jut ebben a katyvaszban. Az a gyanúm, a Gillanek riogatták ezzel Holdent, aztán amikor kezdtek gyanúba kerülni, az ármányos testőr mindent egykori szeretője nyakába varrt. Ja: ugyanis Atrix valaha vele járt egy darabig.
– A kihallgatásnak ezzel még nincs vége – közli Daniel.
– Kérdezz. Ma engedékeny vagyok.
– Csak egy kérdésem volna: miért nem mondtad el mindezt?
– Rumlijaim voltak veled kapcsolatban. Bizalom és bizalmatlanság között evickéltem. Most viszont, fejbe verve, könnyelmű vagyok. Szeretnék beszélni Marionnal.
– Majd. E pillanatban nincs jó hangulatban. Állítása szerint szó nélkül távozott a Holden-házból, úgy tíz óra tájban. Mivel hiába várt rád, otthagyta az alvó gyereket, kocsiba ült, és háborítatlanul kihajtott a kapun a karneváli nyüzsgésben.
– Mit gondolsz, nélküle kitudódott volna a kisfiú elrablása?
– Holdenék bizonyára nem szaladtak volna a rendőrségre, hanem a saját szervezetükkel kerestetnék a srácot. Meglepő, hogy maga Jon Holden tett feljelentést.
Rásandítok a szemem sarkából. Közömbösen kérdezem:
– Mit tartasz ezen meglepőnek? Elvégre Nell az ő fia.
Belloq előrehajol. Mereven nézi az arcomat, aztán elneveti magát.
– Oké, mostantól emberszámba veszlek. Nem vesztegetted az idődet. Van még néhány titkod?
– Egy.
– Igen?
– Csak akkor mondom meg, ha kiviszel innen. Most rögtön.
– Eltökélted?
– Nagyon. Szeretném, ha tudnád, ehhez a titokhoz egyetlen Holdennek sincs köze.
– Így is érdekel.
Belloq rám mosolyog, felemelkedik az ágyam mellől. Int, hogy keljek fel. Megpróbálom, sikerül.

 

 

Kemény csatát vívunk, és győztesen kerülünk ki belőle. Miután írásbeli biztosítékát adom önnön felelőtlenségemnek, néhány tanáccsal ellátva hazaengednek a kórházból.
A Mazda visszapillantó tükrében látom meg először az arcomat a baleset óta. Akárha üvegcserepekkel cirógattak volna. A karcolások nem tűnnek maradandónak, nem is hoznak ki a sodromból. Érdeklődési területem egyébként is beszűkült, fütyülök minden Holdenre és Gillanre.
Ezt később el is mondom Danielnek, aki mohó sürgetésemre hajlandó ugyan megölelni, ám úgy tart a karjaiban, mintha minden pillanatban azt várná, hogy elhalálozom. Éppen ezért mérhetetlenül gyengéd és óvatos, csúfolódásomra nem is hederít. Megesküszöm, hogy a szerelem tökéletesen rendbe hozott, mostantól az orgazmust ismerem el az egyetlen hatásos orvosszernek agyrázkódás ellen. Kedvesem hajlik rá, hogy higgyen nekem, ám óva int a túladagolástól.
A hátára fordul, fölé hajolok, nézem az arcát.
– Szeretlek, Mogorva.
– Gondolom, ez volt a titok. Szavakkal nem tudsz meggyőzni.
– Kár. Sokkal könnyebb beszélni.
Nevet. Utóbb felkel mellőlem, belebújik fehér vászonnadrágjába, és eltűnik a konyha irányában.
Körbepillantok hálószobájában. Az ilyen helyekre mondják: puritán. Semmi fölösleges holmi nincs körülöttem. Könyvszekrények, újságtartó, beépített ruhásszekrény. Alattam franciaágy, lepedő, egy árva kispárna, vékony takaró. E képből rekonstruálhatom Daniel estéit, a könyvek gerincén végigtekintve meglep, milyen komoly népséggel alszik el.
Feltápászkodom a nyoszolyáról. Felöltöm lehajított pólóját, kicsit meghúzogatom, és az tüstént kurta ruhává változik. Körbejárom a kis lakást. A kép mindenütt ugyanaz. Ella szobája az egyetlen női territórium. Úgy tetszik, a kislány mindent megkap, amivel egy elfoglalt apa kompenzálhatja sűrű távolléteit, s az emiatti válságait. Az ágy fölött ovális keretben színes fotó függ. A fiúsra vágott hajú, ragyogó fogsorral nevető asszony bizonyára Ella anyja. Kiegyensúlyozott, derűs nő lehetett, szép arcú, vékony alkatú.
Daniel megáll az ajtóban.
– Kérsz narancsot?
– Bármit. Éhes vagyok. Hogy hívták a feleségedet?
– Irisnek.
– A képről úgy tűnik, szeretett veled élni.
– Pompás dolog velem élni. Gyere, együnk valamit!
Becsukom magam mögött az ajtót, de valami enyhe zavar velem tart. Daniel észreveszi, átkarolja vállamat.
– Mi baj van?
– Hülye gondolataim támadtak.
– A kép miatt?
– Úgy érzem, mintha betolakodó volnék.
– Az is vagy. – Arcomhoz simítja az arcát. – Betolakodtál a helyére. Köszönet illet érte. Iris végül odakerült, ahová enélkül nem tudtam volna elhelyezni. Ez így egészséges. Nincs ezen mit töprengeni. Szeretlek, Denisa. Talán végre felfogod, miért féltelek.

 

 

Másnap – egyéb dolgom nem lévén, elvégre beteg vagyok – megvárom, míg Daniel elsiet otthonról, aztán megszököm a lakásból. Napok óta tervezem, hogy meglátogatom Quasimodót. Kocsi híján taxiba huppanok, és egész úton szerencséért fohászkodom, ugyanis szeretném otthon találni a derék exzsarut.
Quasimodo egykor maga is nyomozó volt, erélyes módszerekkel, magas hatásfokkal dolgozott. Rengeteg zűrje adódott temperamentumából. Esküdt ellensége volt a bűnözőknek, úgy vélte, a törvényeket azért találták ki, hogy általuk könnyítsék meg a gengszterek életét.
Quasimodo egy napon autóbalesetet szenvedett. Fának hajtott, nem csekély sebességgel. Hetekig élet és halál mezsgyéjén vacillált, gép segítségével lélegzett. A napok múltával mind sandábban tekingettek felé az orvosok: ugyan meddig foglalja még az ágyat? Varázslatszámba ment, amikor magához tért a kómából. Doktorai éppúgy a csodájára jártak, miként a kollégák. Ám a visszatérő nem ugyanaz az ember volt. A balhés Don Quijote elcsendesedett, bölcs mosollyal szemlélte a világot, enyhén csúfondáros lett. Elmúlt néhány hónap, lassan felkelhetett az ágyból. Továbbra is az intenzív osztályon maradt, afféle élő talizmán vált belőle. Járni tanult, az ágyak között mankózott, gyakorolta az elfeledett mozgást, helyváltoztatást. Mígnem egy napon új beteget hoztak. A kocsit toló betegszállító erélyesen lökte be a lengőajtót; a mögötte sertepertélő, mankózgató férfi nagyot repült, újra eltört mindkét lába és a medencecsontja. Visszakerült az ágyba, napokig bizonytalankodott saját sorsát illetően. Orvosai a döntésére vártak: akar-e élni? Végül úgy döntött, akar.
Néhány hónap múltán ismét felkelt. Bár görnyedten és sántikálva, járni kezdett. Elnevezte magát Quasimodónak, és megköveteli, hogy így szólítsák. Nyugdíjazása óta folyton a városban sántikál, mindent tud, és bölcsen hallgat.
Barátságunkat Donaldnak köszönhetem. Egyszer valamilyen kétséges ügyben vágyott tanácsára, s engem is elvitt a kocsmai találkozóra. Dumas regényhőse jóval korosabb lehetett, ez a Quasimodo csupán pár évvel múlt negyven, arcbőre tiszta, ránctalan, derűs tekintetű szeme mélykék, aminő kéket még sosem láttam. Megismerkedésünk valóságos bajvívássá vált. Ő verbálisan csipkedett, csúfolt, én pedig felháborodottan visszanyelveltem. Donald kisvártatva felszívódott közülünk, mi talán észre sem vettük, martam Quasimodót, és ő vígan nyársalgatott engem. Gyűlölni véltem a nagyarcú pimaszt, háborúzásunk közben gyorsan telt az idő, jó néhány poharat kiürítettünk.
Másnap arra ébredtem, hogy hiányzik nekem ez az ember. Elmentem hozzá, barátságosan fogadott, nem bántott többé, csatározásunk különleges barátsággá mélyült.
Quasimodo sokat beszéltet magamról, szelíden irányítja lassú fejlődésemet. Soha nem elégedett velem, ám ezt úgy hozza tudomásomra, hogy egyszersmind meg is győz igazáról. Képtelen vagyok visszautasítani véleményét, mielőtt átgondolnám, felülvizsgálnám azt. A nyugalmazott zsaru egyéb tekintetben is valóságos kincs. Nincs titok előtte, mindenről tud, ami városában zajlik. Különös alakokkal áll kapcsolatban, és az egykori kollégák gyakran igénybe veszik segítségét.
Szerencsésnek érezhetem magam, Quasimodo otthon van. Sántikálva vezet a tágas lakásba. Újfent megcsodálom az életteréül szolgáló díszletet. A legszükségesebb bútorok a falak mentén sorakoznak, a hatalmas nappali közepe üres, akár tánciskolát is üzemeltethetne benne. A csupasz parkettán sehol egy szőnyeg. Leültet, barátságosan mosolyog.
– Rég láttalak. Iszol valamit?
– Teát kérek. Mi történt az arcoddal?
Megtapogatja a járomcsontján szivárványló foltot, és vállat von.
– Elaludtam a tévé előtt. Egyszerűen kidőltem a fotelból, és képen vágott a lábtartó zsámoly. Férfiatlan dolog, ugye?
– Naná.
Félrevonul, szamovárjával foglalatoskodik. Az egykor magas férfi görnyedt tartása, púpos háta csalókán azt a hatást kelti, mintha karjai túlsággal hosszúak volnának. Merev jobb lábát járás közben kissé hátul tartja, csaknem szökdécselve lépked.
– Mi hír odabenn? – kérdezi, csészékkel csörömpölve.
– Mit nem tudsz?
Felnevet.
– Én? Semmit sem tudok. Belloq tényleg visszajött?
– Ismerted régebben?
– Igen.
– És?– kérdezem.
Felállok, hogy segítségére siessek a tea szervírozásában, ám ügyesen közlekedik a tálcával. Így hát elmegyek mellette, az ablakhoz sétálok. Csendes utcára pillantok a függönyön keresztül. Magányos kutya futkos a szemközti ház előtti járdán, egy asszony könyököl az ablakba helyezett párnán, lombos fák sustorognak a lágy szélben.
– Gyere, idd meg a teádat. Ugye, üresen szereted?
– Igen. – Előrébb húzom karosszékemet, hogy jobban lássam az arcát. Letelepszem, rámosolygok.
– Már olyan régen szeretném kérni, hogy mutass magadról egy képet.
– A quasimodóság előtti időből?
– Ifjú korodból.
– Miért? – kérdezi félmosollyal.
Nézem jókora, egyenes orrát, széles ajkait: a lágyan hullámzó, keskenyebb felsőt, a finoman előrebiggyedő, húsosabb alsót, és bár képtelen volnék megindokolni kérésemet, nem is szükséges.
– Emlékeztetlek valakire? – kérdezi szolid vigyorral.
Leteszi kanalát, és felkecmereg ültéből. Elhagyja a szobát, várakozás közben a csészémbe kortyolok, azon töprengve, kire is emlékeztet.
A válasz néhány percen belül megérkezik.
Quasimodo műanyag borítású albummal tér vissza. Ölembe ejti a fényképtartót, visszaroskad karosszékébe.
Lapozgatni kezdek. A celofánnal bevont, zizegős lapokon látható, fekete vászonöltözékes sportoló valamennyi fotón egy-egy karatefogást mutat be, vagy éppen hátraszaltót vet. A magas termetű, széles vállú, elképesztően hajlékony férfi lendületesen fut, mozog, ugrik, szinte repül. Az egyik képen közelről látom az arcát, védekezően felemelt öklei hátterében.
Igen, egy kék szemű Belloq.
Megnézem a hajdani bajnokot, a mai nyomorékot, és elcsavarodik a szívem.
– Ki vele. Rokonok vagytok?
– Az anyja nővére az én anyám volt.
– Nem tartjátok a kapcsolatot? Visszatérése óta hónapok teltek el.
– Miért nem őt kérdezed?
– Téged kérdezlek.
Lehajtja gőzölgő italát, újratölti a csészét. Megcsóválja fejét, amikor rágyújtani lát, aztán megszólal.
– Évek múltak el, mióta elment. Valamikor együtt dolgoztunk, ő még kezdő volt, olyasféle, mint te most. Volt egy gubancos ügye, mennie kellett. Emiatt összevitatkoztunk, haraggal váltunk el. Azóta sem keresett, én meg nem akarom mutogatni, milyen rozzant vénember lettem.
– Nem vagy te ilyen érzékeny, Quasimodo.
– Mit tudsz te rólam? – rivall rám, majd enyhülten hozzáfűzi: – Azt beszélik, összejöttetek.
– Haragszol érte?
Elintéz egy kézmozdulattal.
Kényelmesen elhelyezkedem a karosszékben, ráérősen kortyolgatom a teát.
– Többen úgy tudják, hogy még a kórházban vagyok. Vagyis tengersok időm van.
Figyelmesen végigmér.
– Valamit valamiért. Eseménytelen életemben némi pezsgésre vágyom. Meséld el, mi történt veled. Meglehet, cserébe hajlandó leszek veled Belloqni.
Elmesélem, elejétől végéig. Szívesen teszem, mindig segít egy-egy kérdéssel, ötlettel, információval. Ezúttal nem szól közbe, érdeklődve hallgatja előadásomat.
Szórakozottan bámulom a parkettát a nappali közepén. A padló makulátlanul tiszta, portalan, a lakkozás is csupán azon a részen kopott le róla, mintha ott súrolnák leggyakrabban. Míg beszélek, átfut agyamon, milyen erőfeszítésébe kerülhet rendben tartani a lakását. Újra átnézem az ölemben heverő albumot. A fotók egyikén megpillantom az ifjú Danielt. Az unokabátyjával edző Mogorva éppen a levegőt szeli. Az utolsó fotón azonban fordított a helyzet: Quasimodo repül, és Belloq nézi a röppálya ívét.
– Na jó – sóhajtja, mikor elbeszélésem végére érek. – Látom, tanulsz. És mit akarsz?
– Hogy érted ezt?
– Nem is sejted, mekkora veszélyben vagy?
Sandán méregetem a szemét.
– Te is kezded?
Torokhangon kuncog.
– Dehogy! Én nem akarlak lebeszélni. Folytasd. Próbáld megtalálni a Gillan fiút, és mindjárt egy füst alatt a többi csibészt is kapd el! Ha ügyes leszel, talán győzhetsz. Talán.
– Miért mondod, hogy talán?
– Sokat hallottál eddig Holdenről?
– Nem. Nem sokat.
– Tudod, miért? Lubos tartja kézben a számottevő lapokat. Az ő újságjaiban aligha jelenhetnek meg olyan írások, amelyek Jont hoznák gyanúba. Az általa véghezvitt gazságok nem kapnak nyilvánosságot. Mesterséges csend honol körülötte. Holden befolyásos embereket vásárolt vagy félemlített meg, ezek szintén nem szorgalmazzák lebuktatását. Valamennyiük létérdeke az ő makulátlansága és nyugalma. Megvédték őt eddig is, ezután is megvédik. Arról nem beszélve, hogy Jon olyan fegyveres szervezetet növesztett maga köré, amely önmagában is gondoskodhat biztonságáról. Mostanra rettentően megerősödött és elbizakodott, akár az arcátlanságig is elmegy. Fenemód biztonságban érzi magát. Szerintem most a legvédtelenebb.
– E percekben aligha nyugodt a gyerek miatt.
– Biztosra veszed, hogy a félkarú, alkoholista Hogn behatolt a házba, és elvitte a fiút? Nem hinném. Ezen azért elgondolkozhatnál!
Fejemet ingatom.
– Nem nézed ki belőle? Hiszen Teron is úgy távozott a bulizós nyüzsgésben, hogy észre sem vették.
– Marion Teront alig ismerem, mindössze néhányszor láttam. Ugye, ő az a szoborszép lány, aki némelykor reklámfotózást is vállal?
– Igen. Okos lány.
Quasimodo nem figyel rám. Állát vakargatva révedezik az ablak felé, időnként hümmög egyet. Egyszercsak megrázkódik, rám pillant, elneveti magát.
– És ezt az ügyet te akarod megoldani?
– Senki nem kért rá. Csak éppen most minden abba az irányba kanyarodott.
Bólint.
– Dühös vagy Martin miatt?
– Igen.
– Nagyszerű. Ám ha folytatod, újra elkaphatják. Ettől nem félsz?
– De félek. És mégis dühös vagyok. Egyre inkább.
– Elmehetnél innen. Ugyan mi dolgod Holdennel?
Ránézek.
– Hé! Mit akarsz ezzel mondani?
– Hangosan töprengek. Vagy fejest ugrasz az egészbe, tudván: a kockázat óriási, vagy elmész.
Továbbra is mélykék szemét fürkészem.
– Már Belloqról beszélsz, ugye? Emiatt váltatok el haraggal. Megfutamodott?
– Ez sokkal összetettebb dolog. Ha meggondolom, neki volt igaza. És mégsem. Mondd, szerinted létezik egyértelmű igazság?
– Igen. Mindenkinek a magáé. Ez minden konfliktus forrása. Félre a filozófiával! Mesélj Mogorváról.
Derül egy pillanatig.
– Jó. Találó. Nem térek ki a részletekre. Együtt nyomoztunk egy gyilkossági ügyben. Ő volt a beosztott zöldfülű. Sosem volt hevesvérű, forrófejű fickó. Én viszont az voltam. Egyébként jól kijöttünk, bírtuk egymást. Na, kiderült, ki a tettes, már csak rá kellett volna bizonyítani. Mint tudod, ez a legfincsibb a munkánkban. Emberünk felfigyelt ránk. Elkapta Danielt, és megdolgozta. Pontosabban a különítményeseit küldte rá. Nem keveset, mert tudta, Belloq képes megvédeni magát. Meg is védte. Szétverte a bandát, s amikor látta, hogy kézzel-lábbal nem boldogul, előszedte a fegyverét. Néhány brávót le is lőtt. Az elfogott verőlegények mélyen hallgattak megbízójukról, így hát továbbra sem volt bizonyíték. Mi persze nem nyugodtunk, mígnem egy napon Daniel apja eltűnt. Mindössze annyi derült ki, hogy valakik erőszakkal hurcolták el. Nem találtunk nyomot. Daniel elment az emberünkhöz, beszélt vele. Azt a választ kapta, amit várhatott. Néhány nap múlva telefonáltak Belloqnak az egyik kórházból. Megtalálták az apját. Az öregje egy hétig öntudatlan volt. Sosem mesélte el, hol járt, mi történt vele. Mindenesetre a vizsgálatok során kiderült, hogy étlen-szomjan tartották, többször összeverték, végül kihajították az utcára, hogy a járókelők belebotoljanak. Belloq megértette az üzenet lényegét. Gondolkodóba esett. Akkor már együtt járt Irisszel. Az a lány angyali szépségű, ám pokolian erőszakos volt. Csomagoltak, elmentek. Búcsúzásképpen még alaposan összevesztünk emiatt. Hiába magyaráztam, hogy ha egyszer visszajön, mindent változatlanul talál, mert ezt most kell befejezni, ő hajthatatlan maradt. Nem akarta megérteni, hogy ez nem pusztán az ő ügye, hanem rengeteg emberé, és ő most valamennyiüket cserbenhagyja. Elment, engem néhány nap múlva leállítottak. Az ügy annyiban maradt. Meglehet, nem nekem volt igazam. Talán mégis ő döntött helyesen, amikor nem akarta feláldozni szeretteit. Fene tudja. Ezen gyakran eltöprengek. Mi van akkor, ha lecsukják a gengszterét? Úgysem lehet annyi gazságot rábizonyítani, hogy többé ki se engedjék. És ha él, ha börtönben is, megveszi magának a jó körülményeket, bentről irányítja a maffiáját. Azt hiszem, ez a legjobb kifejezés.
– A te baleseted mikor történt?
– Pár évvel később. Miért?
– Feltételezem, téged hiába állítottak le. Te konok ember vagy. Folytattad.
– Semmire se mentem vele. Elbocsátással fenyegettek. Kitalálták, hogy összeférhetetlen vagyok. Mocskos történet ez.
– Kérdezték már tőled, miként sikerült a fának hajtanod remek autóvezető létedre?
– Neked elárulom, mert ugyanabban a kocsiban ülsz, amint látom. Nem a fa volt hibás. Lomha teherautó lassúzott előttem. Előzés közben a szélvédőmbe vágódott egy nagy kő a platóról. Itt néhány hétre elakadt az emlékezetem, mint tudod. Csak később, jóval később jutott eszembe az üveget átszakító szikladarab, akkor már járni tanultam. Kérdezősködtem, mit találtak a kocsimban. Semmit, mondták, semmiféle kő nem volt a roncsban.
– Viszont pár napon belül újra összetörted magad.
– Szegény Quasimodo a véletlenek áldozata – sóhajtja gonosz mosollyal.
Megijeszt az arca. Mire megiszom a tea maradékát, és felpillantok a csésze pereme fölött, mélykék szeme ismét bölcsen csillog.
– Ha egészséges lennél, azt hinném, te vagy Justitia – szólok.
– Olyan kinézetem van, mint egy istenasszonynak? Vagy bekötött szemmel járok?
Erősen tűnődöm, meséljek-e neki Till titokzatos „J”-ügyéről, ő nem erőlteti, engem pedig egyéb téma jobban érdekel. Beszélgetés közben elrohan az idő, vonakodva búcsúzkodom, nem tartóztat, de megígérteti velem, hogy ezentúl gyakrabban meglátogatom.
Mintha hirtelen jutna eszébe, visszahúz a nyitott ajtóból.
– Ne hidd, hogy gyávának tartom Danielt. Még ma is bánt az egykori affér. Nem akartam, hogy haraggal váljunk el. Ha beszélni akarsz vele a találkozásunkról, nyugodtan megteheted. És ha úgy látod jónak, említsd meg neki, hogy bármikor szívesen látom. Készítsd fel a látványra, ha hozzám készül.
Megcsókolom az arcát. Aztán furcsa érzéssel sétálok az utcán. Meg kell fejtenem valamit, amit elmondtak nekem, ám hiába kötötték az orromra, nem értem az üzenetet. Ez a sejtés mostanában oly otthonos nálam, hogy már-már megszokottá vált, nem is zavar túlságosan.
Később a kocsim hogyléte felől érdeklődöm a szerelőműhelyben. Mint megtudom, a közeljövőben kénytelen leszek gyalogolni. Sebaj, úgyis meleg van, fullasztó. Hazamegyek a Kawasakiért.
Nyeregben döngetek a kórház elé. Egész úton túlöltözöttnek érzem magam, melegít és zavar a szkafander, vízfejűnek érzem magam tőle.
Martin meglát és felnyerít.
– Csodás retikülöd van – rikkantja a karomon hintázó sisakra mutatva.
– Használhatom a motorodat? Tegnap összetörtem a kocsit.
– Akkor nem – ingatja fejét. – A motort is összetöröd.
– Látod, ez lehet.
– A tárgyra! – veti felém erélyesen. – Beszélsz anyáékkal?
Szobatársa felé pillantok. A titánivadék ezúttal is engem bámul hatalmas szemével, és én újra megtekintem, rajtam van-e minden ruhám. Rendben vagyok. Martinhoz fordulok.
– A törött karod lehetővé teszi, hogy használd a lábadat?
– Sétálni akarsz?
Félrehajtja a takarót, fürgén kiugrik az ágyból.
A kórház parkjában apró halastavat kerülgetünk. Leszívom a füstöt, lepöccintem a hamut a cigimről, keresgélem a szavakat.
– Végül is teljesen mindegy, hová mész, Martin. A problémát egyik hely sem oldja meg. Kockázatos ügybe merültem, te sem vagy biztonságban. Ha komolyan akarod, gyere haza. Tudnod kell, minél közelebb leszel hozzám, annál nagyobb a veszély. Megpróbálnál vigyázni magadra?
– Haha, eljő a nap, amikor én fogok rád vigyázni.
– Nyegle taknyos. Szíveskedj a kérdésre válaszolni.
Martin megáll, leguggol a tó szélén, a vízbe meríti ujjait, ám a halak szívdobogást kapnak tőle, és eliszkolnak közeléből.
– Nem látod, milyen félelmetes vagyok? – kérdezi vigyorogva.
– De – fanyalgok.
– Akkor jó. Hazamegyek. Holnap. Rend van a lakásban?
– Nem, drágám, most rohanok port törölni. Ja. Leszedtem azokat a színes vackokat az ablakaidról.
– Le? – Martin nagyvonalú, nem kezd ordítozni. Egy percig még sokkolja a díszhalakat, majd felegyenesedik mellettem, és ép karjával átöleli vállamat. – Kárt tettél az impulzusaimban. Ha a vörös ablakot láttam, szexuális késztetést éreztem, ha a kéket, fázott a lábam...
– Ne folytasd, kérlek, mert itthagylak még egy hétig.
– Nem is folytatnám. Inkább az izgat, hogyan törted össze a kocsidat.
– Láttál már közelről lámpaoszlopot? Én igen.
– És miként kerültél oda?
– Majd otthon. Most dolgom van.
Magára hagyom a kíváncsiskodót, a motor nyergébe pattanok. Hirtelen ötletem Cruzhoz hajt, elő is adom gyorsan, micsoda pompás gondolat uralja elmémet, ő azonban nem azonosul velem. Tollat ragad, és habozás nélkül elküld a fenébe. Az utolsó mondat barátságosabb: tegnap vártalak.
– Dolgom volt – felelem kitérően.
Vele?
– Többek között.
Ne gyere többet.
– Oké. Szia, Cruz.
Egy gonddal kevesebb. Vidáman futok a parkolóig. Felpattanok a motorra, és nem veszek tudomást bámulóimról. Érthetetlen. A volán mögött ülő nő már nem akkora szenzáció, de a motoron mindenki megcsodál. Próbálok láthatatlan maradni, igyekszem nem észrevenni a rám meredő tekinteteket. Feltűnőbb nem is lehetnék. Kínosan érzem magam.
Anyám zord arccal nyit ajtót. A bukósisak láttán forgatni kezdi a szemét, végül legyint egyet.
– Szólhattál volna, hogy meglépsz a kórházból.
– Igazad van. Ne haragudj.
– Apáddal együtt leizzadtunk, amikor hűlt helyedet találtuk a kórteremben. Mi volt olyan sürgős?
– Ha megmondom, elájulsz – felelem. Belegondolok, és szentül hiszem, tényleg elájulna, ha hallaná, miért szöktem haza Belloqkal. Gyorsan belecsapok jövetelem céljába: – Martin is haza akar menni.
– Te vagy a nagykövet?
– Kiskövet vagyok. Icipici. Martin úgy véli, otthon virtuózabb módon tudna gyógyulni. Apa nincs itthon?
– Dolgozik.
– Megmondanád neki, hogy mielőbb szeretnék vele beszélni?
– Megmondom. Még nem árultad el, hová rohantál a kórházból.
Közben erélyesen a konyha felé taszigál. Mit tehetek, engedelmesen arra tartok. Nem bánom meg, mert friss-meleg zöldséges hússal kínál. Talán nem is táplálkoznék, ha szeretteim nem gondoskodnának rólam.
Anyám leül velem szemben, és úgy tesz, mintha ő is enne, valójában engem figyel. Zavartan hajolok a tányér fölé, elrejtőzöm a főztjének szóló áhítat és a hajam mögé.
– Denisa, nem bánom, vidd haza Martint. Valamire megkérlek. Vedd rá, hogy végezze el az egyetemet. Ne foglalkozzon a te dolgaiddal. Egy őrült untig elég a családban.
A villa hegyével magamra mutatok. Kérdő mozdulatom láttán bólint. Lenyelem a falatot.
– Nekem nem mondta, hogy nem akar egyetemre járni. Viszont azt hiszem, a választásait nem befolyásolhatom. Ezt rá kell bízni.
– Egen. Ahogy rád bíztuk a magadét. Kórházi folyosókon fogom leélni a hátralévő életemet?
– Mit szeretnél? – kérdezem nagylelkűen.
– Nyugalmat. Például férjhez mehetnél valakihez. Maradj otthon, varrjál. Hiszen szeretsz varrni.
– Amíg kedvtelésből csinálhatom.
Váratlanul felnevet. Fehér bort vesz elő a hűtőszekrényből, félig tölt két poharat. Figyelem az arcát, csodálkozom.
– Tudom jól, hogy marhaságokat mondok neked. Csinálj, amit akarsz, csak neked legyen jó. Miért is akarlak rávenni, hogy neurotikus, unatkozó nő legyél? Igyál.
– Inkább legyek alkoholista?
– Amikor ezt a hülye szakmát választottad, azért nyugodtam bele, mert eszembe se jutott, hogy bánthatnak benneteket. Ugye, azért karamboloztál, mert valaki azt akarta?
– Ez nem ilyen egyszerű. Senki nem akarta, hogy összetörjem a kocsit. Hagyjuk ezt.
– Jó, jó. Meglátogattam Cruzt. Csúnyán kikészítették.
Bólintok. Lehajtom a hűvös bort, pokolian jólesik, a kínáló mozdulatra nemet intek. Anyám leteszi az üveget, folytatja:
– Miért nem mész feleségül Cruzhoz?
– Cruzhoz? Mert nagyon hamar elválnék tőle. Idegesít.
– Rövidesen betöltöd a harmincat.
– Számolj utána! Velem együtt magadat is öregíted!
Leszedem az asztalt, bár anyám integet, hogy ne fárasszam magam. Befejezem, amit elkezdtem, hadd lássa: nem rugaszkodtam el teljesen a való világtól.
– Cruz megkért, hogy beszéljek veled – mondja halkan.
Nem felelek. Cigire gyújtok, lopva az órámra lesek. Rövidesen lekésem az edzést.
– Sietsz? Na persze. Tegnap még eszméletlenül feküdtél, ma már nélkülözhetetlen vagy a bűnüldözésben. Szóval Cruz arra kért, értessem meg veled: szükségetek van egymásra.
– Mennem kell, anya. Majd legközelebb leülünk, és kidumáljuk magunkat. Addig is, kérlek, verd ki a fejedből azt a fixa ideát, hogy meg kell engem változtatnod. Ilyen vagyok. Próbáld meg elfogadni. Martin is elég reménytelen eset. Békülj ki velünk. Végy példát apáról.
Elmosolyodik.
– Ti aztán megértitek egymást.
– Mi igen. Apa jóval toleránsabb. Csókjaimat küldöm, a napokban beszélni szeretnék vele.
Rohanok, így hát csaknem megfeledkezem a sisakról. Az ajtóból futok vissza érte. Anyám megcsókol, és elbocsát.
Beindítom a motort, felnézek a teraszra. Ott áll a magasban, apró alak, révetegen felém int, mintha csak legyintene, de sosem fog beletörődni. Soha. Míg él, értetlenül szemléli, mivé lettek fiókái, akik az ő fészkében kopogtatták ki magukat a tojásból.

 

 

A bemelegítés javában folyik, amikor az edzőterembe szédülök fekete ruhámban. Azonnal beállok a sorba, mielőtt az edző kiköszörülné rajtam a nyelvét. Körbenfutás következik, hamarosan kiver a víz. Indiánszökellés kerül sorra. Daniel már mögöttem pattog, azt suttogja:
– Kerestelek otthon.
– Meglógtam.
– Reméltem, hogy önszántadból mentél el.
– Mániás – súgom vissza.
A tréner húsz egykezes fekvőtámaszt parancsol, fegyelmezetlenségünk jutalmaként. Leszakad a vállam, mégis megcsinálom mind a húszat, a fene essen bele. Amikor már alig állunk a lábunkon, következik a legjava. Tanos bemutat néhány új fogást, egyenként elgyakorolja velünk. Újra bosszús lesz, mert megint úgy találom, hogy az adott helyzetből az ő módszerével nem szabadulhatok. Kitalálok mást, lehet, hogy az nem jobb, ám az én alkatomhoz jobban illik. Megkér, tegyem azt, amit tanultam. Megteszem, földhöz teremt. Felkelek, ismétlést kér, megint improvizálok. Ő kerül a földre. Ott marad, majd felül, összefonja karját a térdén.
– Oké. Végül is az a lényeg, hogy megvédd magad.
– Na látod – szerényen mosolygok, kezemet nyújtom, hogy felsegítsem, tudván, megpróbál meglepni valamivel. Nem tévedek, elrepülök, elegánsan átszárnyalok a fél termen. A landolásnál gépiesen tompítom az esés erejét, és rögtön talpra ugrom, mert Tanos támad. Villámgyors és hajlékony, mindkét kezével és lábával boszorkányos ügyességgel bánik, ütései, rúgásai meglepetésszerűek. Mivel ezzel tisztában van, szívesen engedi, hogy rajta gyakoroljunk. Látványnak sem közönséges, amikor négy-öt fújtató tanonc megkísérli legyűrni a mestert. Miután velem végez, félrekullogok a tatami szélére, és figyelem, amint társaimmal küzd.
Tanosnak ma rossz napja lesz, amint látom. Nem bír Belloqkal, és lám, milyen érdekes, büszkeség melengeti szívemet. Már a magasiskola csúcsain járnak, hátraszaltókkal és fantasztikus ugrásokkal színesítik a produkciót, ez már nem is verekedés, hanem show. Mindketten vigyorogva izzadnak, feszülten figyelik egymást. Belloq fellendíti a lábát, Tanos nyakon suhintva elterül a földön, de fekvő helyzetben is feltalálja magát, és leteríti ellenfelét.
Tanos régi barátja Quasimodónak, nagyjából egyidősek lehetnek, együtt voltak suhancok. Alighanem mostanában is gyakorta találkoznak. Quasimodo egyszer említette, hogy nélküle soha nem nyerte volna vissza fizikai erejét. Mindjárt gyanakodva meg is nézem magamnak az edzőt, mert agyi motoszkám azt sejteti, meg kell találnom „J”-t, és „J” akárki lehet, aki magas szinten tud verekedni. Na nem, Tanos már öreg ehhez, csaknem ötvenéves, ki kell zárnom őt a szóba jöhető személyek rövid sorából.
Az elmúlt napok eseményei lassan rendbe szedődnek, összeállnak elmémben. Jon Holden, akit sosem láttam, megérett arra, hogy befejezze sötét ügyeit. Elhatározásomban nemcsak Martin törött karja erősít meg, emlékszem Konrad könnyeire, a piaci raktárban lelt halott asszonyra, Olympia, Gremio halálára, Donald nagyon is célzatos szavaira a váratlanul lesújtó, kivédhetetlen halálról. Mintha kihívást kaptam volna Holdentől. Félek attól, amire elszántam magam, hiszen az a Belloq is fél, aki Tanost rögvest behajtogatja a szőnyeg alá, és emlékszem Quasimodóra, aki ugyancsak félt, mégsem futamodott meg. Bátorságáért egy követ kapott a szélvédőjébe, amelyről senki nem akar tudni, inkább szép jövedelmet biztosítanak a jobb belátásra térített rokkantnak. A félelem pedig lassan előhozza belőlem az agressziót. Lorenz ezt már bebizonyította a maga kutyáin, farkasain. Csak a falhoz kell szorítani őket, és a legjámborabb is megkísérel kitörni. Hát most ott vagyok, a kutyaszorítóban. Együtt voltam Hognnal, mielőtt Nell Holden eltűnt, és erről Jon Holden nyilván tud már. Kíváncsian várom, milyen formáját választja a jelentkezésnek. Ha jól sejtem, már nem sokáig maradunk ismeretlenek egymás számára.
Belloq kezét megköti Ella. A többiekét a beléjük ivódott fegyelem. Lehet, hogy már a Főnök is tilalomfákat állítana, ha sejtené, miben töröm a fejem. Nála följebb bizonyosan nem néznék jó szemmel törekvésemet. Ezek már a magánórák. Aligha pötyögöm le az írógépen. Viszont Justitiával szívesen együttműködnék. Hogyan is találjak meg egy embert a sok millióból? Volt egy ötletem, ám Cruz nem hajlandó segíteni. Talán az apám. Az ő lapjába vetem minden reményemet.
Belloq fölegyenesedik. Tanos a földön marad. Vigyorog, nem rendíti meg a vereség. Azt mondja:
– Kár az unokabátyádért. Ha itt lenne, te is mellettem hevernél.
– Meglehet.
Daniel szertartásosan meghajol, és mellém húzódik. Nincs lazsálás, Tanos talpra szökik, folytatjuk. A veríték újra végigfolyik a testemen.

 

 

Kerülgetem a témát, amíg Daniel vacsorát alkot. Megosztja figyelmét a serpenyői és szavaim között, olykor még a gyengédségnek is enged, és megérint, amikor kénytelen elmenni mellettem. Figyelem, ahogy kávét főz. Előszed valami kőkorszaki lombikot, amely legfőképpen homokórára emlékeztet, megtölti vízzel, majd frissen pörkölt kávéval, és a lángelosztóra helyezi. Amikor az ásatag szerkezet üveghengerében egyesülnek az alkotórészek, átfordítja az ereklyét a feje tetejére, és visszateszi a tűzre. Néhány perc múlva ebben a hengerben is felbuzog a fekete ital.
– Ha jól emlékszem, meg akarsz ajándékozni egy kávéfőzővel – jegyzem meg. – A múzeumból szándékozod elrabolni?
– Nem, ezt a szemétből szedtem ki.
– Na végre. Guberálóval még nem volt dolgom.
– Félreértesz. Az unokabátyám ki akarta dobni, én pedig elkértem tőle. Amit neked szánok, az a létező legmodernebb készülék, ám ezen az elven működik.
A témára akadok.
– Az unokabátyád teaivó.
– Ismered őt?
– Nem túlzok, ha a barátomnak nevezem.
Daniel elém helyezi a kávéscsészét. Aztán visszatér a serpenyőihez. Nem reagál kijelentésemre, így hát megteszek minden tőlem telhetőt, hiszen nem kis élvezet számomra, ha kihozhatom sodrából a faarcút. Tovább merengek.
– Ma is nála jártam. Csodálatos ember. Minden bizonnyal azért szerettem beléd, mert a tudatalattimban már Quasimodóba voltam szerelmes. Igen, csak így lehetett.
– Freud sikoltozna, ha téged hallgatna – mosolyog kedvesen.
– Te persze nem sikoltozol.
– De. Lelkem mélyén kiváltod a sikolyokat.
– Látogasd meg Quasimodót.
Beleiszom a kávéba. Gyorsan leteszem a csészét. Félretolom. Leöblítem nyelvemet egy pohár vízzel.
– Mi baj? Ha erős, tegyél bele tejszínt.
Beleteszem, máskülönben képes visszaterelni a szót a kávéjára. Inkább megiszom a mérgezett nedűt, perceken belül a torkomban dobog a szívem tőle, végtagjaim reszketni kezdenek. Csodálatos ital, valóban. Hatvan évet öregedtem tőle. A hangom is elfullad.
– Mit szólsz az ötletemhez?
– Melyikhez?
– Elmész Quasimodóhoz?
– Miért bír ez ilyen fontossággal?
– Beszéltünk rólad. Szeret téged. Szívesen találkozna veled.
Belloq felül a pultra, az előkészített nyersanyagai mellé. Rám pillant.
– Nos, én viszont azóta is szégyellem magam. Ha elmennék hozzá, megszólalni sem tudnék.
– Azt mondta, neked volt igazad. Jó viszonyban voltatok, és ő most egyedül maradt.
– Tehát ő óhajt látni. Te is ezt kívánod. Mit óhajtok én?
– Mit is? – érdeklődöm.
– Nem tudom – feleli. Leugrik a pultról, hátat fordítva folytatja alkotó tevékenységét. Úgy nézem, neki nem remeg keze-lába a kávénak becézett vitrioltól. Egyszercsak hirtelen visszapördül. – Hallottam, mi történt vele. Némelyek azt suttogják, nem véletlen baleset volt.
– Ő biztosat tud mondani. Egyébként is, azt hiszem, hasznát vennéd néhány dologban.
– Igen? Az évek során rájöttem, hogy neki volt igaza. Akkoriban túl kegyetlennek tartottam, ám meglehet, ma már én is az vagyok. Elmegyek hozzá. Tartogatsz még valamit?
– Ennyi – felelem egyszerűen.
Figyelmesen végigmér.
– Mi ez a kocsonya?
– A reszketésre célzol? Ne aggódj, nem az agyrázkódás szövődménye. A kávédé.
– Feküdj le egy kicsit. Nem kellett volna ma edzésre jönnöd.
– Mit kellett volna? Igaz is. Letörölhettem volna a port a bútorokról, megfőzhettem volna a vacsorát.
– Utóbbit nyugodtan rám bízhatod. Menj az ágyba, szólok, ha kész a vacsora. Ebédeltél ma egyáltalán?
– Igen. Jártam anyámnál. Martint holnap kiengedik a kórházból.
– Elküldhetnéd valahová nyaralni.
– Erről már szó esett.
– Holden nyugtalan lesz a gyerek miatt.
– Tudom.
Az ajtóban ér utol. Hátulról átölel, vállamra hajtja fejét.
– Őrült vagy.
– Nem.
– Dehogynem – halkan nevet, elenged.
Visszalépek.
– Te is azt hiszed, hogy Hogn vitte el a kisfiút?
– Nehéz elképzelni. Sérült a karja, és azt a házat jól őrzik. Talán segített neki valaki.
– Kicsoda?
– Neked van alibid.
– Szeretnék beszélni Marionnal.
– Miért? Tudtommal ez nem a mi ügyünk.
– Egen – fanyalgok. Visszaereszkedem a székre. – Hallom, újabb eszelős nyomába indulhatok.
– Mostanában pokolian jól informált vagy – vélekedik Belloq epésen.
Bólogatok.
– Valóban. Azóta tűnődöm is két kérdésen. Egy: hol éltem én eddig?
– Kettő?
– ...és miért?
Megcsörren a telefon, Daniel kisiet mellettem, a készülék felé. Néhány percig beszél, majd a lemezek közt válogat. A konyhai hangszórókból halk zene szivárog. Megfordítom a húst a serpenyőben, megterítek. Egyre „J”-n töröm a fejem, plusz azon, hogy szóba hozzam-e ötletemet Belloqnak. Végül úgy döntök, nem teszem. Ezernyi kifogást találna lázálmom megvalósítása ellen. Mindjárt sorra is veszem képzelt érveit, némelyik meggyőzőnek hangzik.
Taktikát kell változtatnom. Igen. Úgy üzenek „J”-nek, hogy ne derüljön ki az én szerepem. Az ám, de miként fog megtalálni? Apám segítségével. A terv zavarosnak tűnik, mégis megvalósításra csábít.
Belloq megszólít, felrezzenek.
– Iris telefonált.
Hülyén nézek rá, elmosolyodik.
– Donald felesége.
– Ella jól van?
– Vele is váltottam néhány szót. Remekül érzik magukat, tulajdonképpen emiatt hívtak. Maradnának még néhány napig. Beleegyeztem. Martint nem érdekli a Tópart?
– Meg fogom kérdezni, oké?
Vacsora alatt alig beszélünk. Hallgatjuk a zenét, élvezzük az ízeket, bort kortyolgatunk, és bámuljuk egymást. Micsoda idill! Valaha kinevettem volna magamat ezért. Most azonban semmi kedvem csúfolkodni, szerelemittasan csüggök Daniel tekintetén, késemmel darabolom a húst – amit ő sütött –, és a legmesszebbmenőkig helyeslem tegnapi döntésemet: mi keresnivalóm volna a kórházban?
Mire beleringatom magam, Belloq halkan megszólal:
– El kell mennem kis időre. Megvársz?
Bosszúsan felelek:
– Hazamegyek. Dolgom van.
– Ha végeztem, felmegyek hozzád.
– Azt persze nem árulod el, mi dolgod van?
– Azt persze nem. Hát te?
– Rendbe teszem Martin lakását.
Feláll, leszedi a tányérokat, aztán a szobájába siet öltözni. Együtt indulunk, egy darabon elkísérem a motorral. Remekül szórakozik rajtam.
A Mazda elkanyarodik a tenger felé, én pedig hazaszáguldok. Végre helyre teszem viszonyunkat a Kawasakival. Eddig kiszolgáltatott voltam a gépnek, ám némi gyakorlás után sikerült szert tennem akkora magabiztosságra, hogy e perctől bátran mondhatom: immár én vezetem őt. Komoly eredmény. Ettől ugyan nem veszítek az utcán keltett feltűnésből, viszont a sötétben még ez sem zavar. Legfeljebb holnaptól nadrágban járok.
Villámgyorsan rendet teremtek Martin lakásában. Levetem magam az írógépe elé. Előbb egy fogalmazványt pötyögök. Miután többször átolvasom és belejavítok, megerősítem elhatározásomat a gin maradékával. A robot következik. A keservesen létrehozott kiáltványt több példányban lemásolom. Nem akarok indigót használni, hogy a címzettek mindegyike hihessen elsőségében. Amikor már nagyon unalmas a körmölés, elábrándozom a fénymásoló irodák nyújtotta kényelemről, végül mégsem megyek bele a csábító gondolatba. Mesterkedésemet titokban kell tartanom.
Kis híján mégis lebukom. Épp befejezem a borítékok címzését, és némi nyálveszteséggel útra kész állapotba hozom a küldeményeket, amikor Daniel nyit rám. Halálra rémülök, ám az infarktus küszöbén még sikerül az íróasztalfiókba löknöm a borítékokat.
– Mást vártál? – szórakozik.
– Nem tudsz kopogni?
– Gyakran nyitva hagyod az ajtókat?
Vállat vonok.
– Tegnap éppenséggel be volt zárva az ajtóm. Hogn mégis bejutott.
– Érvnek nem rossz. Végeztél bokros teendőiddel?
– Igen.
– Lehet, hogy nem tartozik rám, mit rejtegetsz Martin asztalában, ám ha nagy titok, ürítsd ki a papírkosarat.
– Köszönöm, Holmes.
– Semmiség, Watsonom.
Szívesen teret nyitnék felé áradó agressziómnak, mégis úrrá leszek a kényszeren, elvégre semmi kedvem legyőzettetni. Inkább a szemétőrlőbe borítom a kosarat, az összegyűrt piszkozatok a semmibe távoznak. Danielt átküldőm a lakásomba, a borítékokkal meg sem állok a legközelebbi postaládáig. Jólesik a futás az éjszakai utcán, hirtelen ötlettel esem be az ajtón odafönn.
– Menjünk el valahová.
– Van kedvem? – kérdezi Daniel.
Meghallgatja válaszát, és kényelmesen öltözni kezd. Sebtében rendbe hozom magam, a tükör előtt eszembe jut Martin pimasz megjegyzése a fiúkról, akik már csókolomot köszönnek nekem. Néhány fintorgassál ráncokat keresek az arcomon, és amikor találok, úgy megrémülök, hogy rögtön eloltom a cigarettát, mintha egyedül azt hibáztathatnám. Újra ellenőrzöm felfedezésemet, végül elsimítom felborzolt idegeimet a vigasszal: semmi az egész. Megint egy fogadalom: ha sikerült, amit elterveztem, soha, de soha többé nem gyújtok rá.
– Nahát – mondja Daniel, amikor megpillant.
– Nahát micsoda?
– Csak nahát – ezzel az ajtó felé tessékel.
Kész, nála ez az udvarlás netovábbja, mit tehetek? Megyek.
Csakhamar egy tóparti szórakozóhely teraszán ülünk, nappali fényben. Jeges italt szopogatok, mélyeket lélegzem a víz párájával terhes levegőből, és Donald paradicsomára gondolok.
Daniel megszólal.
– Hát ez a nahát. Nézz körül!
Megteszem. Néhány férfi érdeklődve vizsgálgat a környező asztalok mellől. Vállat vonok. Ez a népség ilyen. Folyton megbámul mindenkit, válogatás nélkül. Belloq vigyorog.
– Mitől kerültél ilyen üdvözült hangulatba? – informálódom.
– El kell mondanom valamit – feleli. Aztán elhallgat.
– Élvezet veled beszélgetni, És még sorolhatnám az élvezeteket.
– Szívesen hallgatom.
– Csakhogy előbb el kell mondanod valamit – emlékeztetem.
– Filmszerepet kaptam – közli szerény képpel.
– Gratulálok. Lássuk csak. Te leszel a Faarcú Csodafutó.
– Nem, nem. Kaszkadőrnek hívtak.
– Képzelem. Mit kell csinálnod? Ki tudja messzebbre köpni a tökmagot?
Italába kortyol. Valami történhetett vele, elvégre ok nélkül Mogorva aligha iszik alkoholt. Nála ez azt sejteti, hogy baj van az idegeivel. Figyelmesen megtekintem magamnak az arcát. Jól látom, nem tökéletesen jókedvű, pedig a kedvemért igyekszik.
– Ike Faichak dublőre leszek egy kalandfilmben.
– Gondolom, nem az ágyjeleneteknél kell helyettesítened.
– Nem. A verekedéseknél.
– Hogy kerülsz te oda?
– Tanos említette néhány nappal ezelőtt, hogy filmesek jártak nála. Érdeklődtek, kit ajánlana olyan jelenetekre, amiket folyamatosan, leállás nélkül akarnak felvenni, Olyasvalakit keresnek, aki legalább annyira profi módon mozog, hogy erre képes legyen, és ráadásul olyan alkatú, mint Faichak.
Megnézem magamnak a pasast.
– Ike Faichak valóságos férfiszépség – szólok.
– Értelek én – sóhajt letörten –, akkor nem vállalom.
– Jól van na, a filmen úgysem a te arcod fog látszani, hanem az övé. Komolyan mondom, kasszasiker lesz. Az ő arca és a te alakod, milliószámra tódulnak majd a nők a moziba.
– Látod? Vállaljam? – játszik tovább.
A tópartot figyelem. Félmeztelen férfi halakat etet, széles mozdulatokkal hajigálja a vízbe az élelmet. A fejem fölött hangszóró bömböl fel, a táncparkett pillanatok alatt megélénkül, a fények kialszanak körülöttünk.
Belloq áthajol az asztal fölött.
– Táncoljunk vagy meneküljünk?
– Ebben a sorrendben – kiáltom vissza. Fölemelkedünk, és elvegyülünk a táncolók között. Lassú, érzelmes számok követik egymást, lehet andalogni, összesimulni.
Daniel a fülembe suttogja:
– Hétvégén lemész a tóhoz?
– Te nem jössz?
– Forgatok.
– Ah. Megnézhetlek?
– Persze.
Hamarosan elunjuk a lassúzást. Belloq egyre sűrűbben és mind vágyakozóbban tekinget a kijárat felé. Értem őt, ránevetek.
– Haza?
– Nem véletlenül tartják, hogy a tánc valójában szexuális előjáték. Felmehetek hozzád?
– Meglátjuk – mondom szigorúan. Visszasietünk asztalunkhoz, Daniel fizet a pincérnek, majd átkarol, és a kocsija felé iparkodunk. A zene mögöttünk marad, egyre elmosódottabban halljuk, hogy „Te vagy a szívem, a lelkem”.
A Mazda halk mormolással hatol át a sötétségen, egyre beljebb halad velünk a városba, köröttünk sokasodnak a fények, szélesednek az utak.
– Mesélj a filmről – kérem Danielt.
– Még nem olvastam végig a forgatókönyvet. Magányos hekus a főhős, egymaga száll szembe egy maffiacsoporttal. Az első jelenetben elmegy a banda vidéki házába, és megszerzi a perdöntő videofilmet. Rajtaütnek, ő szétveri az őröket, de majdnem ráfázik, amikor erősítés érkezik. Egy szirtről a tengerbe veti magát, mivel más kiutat nem talál. Ő megmenekül, ám a film odavész. Így hát kezdheti elölről. És ez így megy a végtelenségig. Akciófilm.
– Nem tetszik?
– Dehogynem. – Arcát felém fordítja, csúfondárosan mosolyog. – Úgy megy minden, mint az életben. Mintha naponta ilyen kalandok eshetnének meg az emberrel. Neked persze nincsenek fenntartásaid.
– Kedvelem ezeket a filmeket. Bátorságot öntenek az emberbe.
– Hát az nem árt – feleli. Bekormányozza a kocsit a járdán parkoló motor mellé. Ügyesen úgy intézi, hogy ne tudjak kiszállni, hiszen a nyíló ajtó a Kawasakinak ütközne. Ránézek. Arca mozdulatlan.
– Hé! – figyelmeztetem.
Előregurul egy keveset. A kilincs után nyúlok, közben még a táskámban kutatok a kulcsom után. Ennek következtében minden kacat a padlóra borul, jut belőle a kocsi alá is. Végül a kulcs is előkerül.
Elhúzza a száját.
– Menj előre. Felcsipegetem kincseidet.
Lehajol, hogy hozzálásson. A bejárat felé indulok, úgy rémlik, nem lesz szükség a kulcsaimra, a nyitott kapuban három férfi beszélget. Mormogok valamit, besurrannék közöttük a lépcsőházba.
A közelebb álló fickó váratlanul elkaszálja a lábamat, egyik társa elkap hátulról, és leszorít. Könyökömmel ütök a gyomrára, a szemben álló alakot két lábbal rúgom ágyékon. Közben a mögöttem levő elenged, s mielőtt még visszanyerném egyensúlyomat, a harmadik férfi felém sújt. Estemben lerántom a fejem, a nyakamra szánt ütés az arcomat éri, elharapom nyelvemet. A fájdalom hatására felpattanok, látom Belloqot.
Ő sajátságos stílusban, a levegőbe emelkedve közeledik, talpéllel üti le lábáról az ágyékon rúgott férfit, egyúttal el is sodorja.
Aztán megmerevedik. Megpillantja a halántékomnak szegezett miniatűr géppisztolyt. Nyel egyet, s fölegyenesedik.
Engedelmessé szelídülve hagyom, hogy fegyveres kísérőm a kocsijuk felé vezessen. Társa felszedi az ájult harmadikat, és utánunk vonszolja.
Belloq teste megfeszül, öklét a nadrág zsebébe süllyeszti. Homályba borul az arca.
Semmi kedvem beszállni a járgányukba. Kísérőmre koncentrálok, a másik fickó pillanatnyilag nem ér rá velem törődni, mivel súlyos terhét próbálja a hátsó ülésre tuszkolni.
A géppisztolyos támadó kitárja az első ajtót, és mutatja, szálljak be. Fegyvert tartó karjával int, a kínálkozó lehetőség ellenállhatatlanul csábító. Hirtelen fellendített lábbal rúgok az arcába, elkapom a karját, és a nyitott ajtó felé csavarom. A fegyver a földre zuhan, a fickó ökle az arcomba vág. Alkarral felütöm az állát, lábam ellódítja mellőle a géppisztolyt, s az fémes csörgéssel tovacsúszik a járdán.
Daniel kapja fel, a másik férfit megelőzve, és mindjárt annak arcába sújt vele.
Vérzik az orrom, támadóm félrelök, a kocsiba veti magát. Átmászik az ülésen, a kormány mögé huppan.
A másik fickó is menekülni próbál, Daniel üldözőbe veszi őt, mögöttem lövés dörren.
A kormánynál ülő férfi arzenálja elapaszthatatlan, gondolom, midőn a földre hasalok, a szutyokba.
A kocsi sivalkodó gumikkal előrelódul, a másik gengszter röptében pattan be az első ülésre, és szerencsésen kitakarja társa stukkere elől a célpontként kiszemelt Belloqot.
Ott maradunk, lassan fölemelkedem, tenyerembe hajtott orrom zuhatagosan vérzik.
Daniel lelkében eldől a harc, nem vetődik a Mazdába, velem foglalkozik. Átnyújtja zsebkendőjét, átölel, a házba sétálunk. Emberemlékezet óta nem használtam a liftet. Most azonban kényeztetem magam. A lakásba érve tüstént a tükör elé sietek, hideg vizet folyatok arcomra, kiöblítem vérző nyelvemtől sós számat. Bár nehezemre esik a beszéd, kötelességemnek érzem, hogy kipréseljek magamból egy kérdést:
– Mi bajod van a filmeddel?
Fanyarul felnevet.
– Már semmi. Nem sikerült kikézbesíteni a meghívódat.
– Rosszul fogtak hozzá. Elképzelni sem tudják, hogy elmegyek önszántamból is.
– Komolyan beszélsz?
– Igen.
– Ugyan mit mondanál nekik?
– Elmesélem, amit tudok.
– Inkább végy be két doboz altatót. Kíméletesebb halálnem.
– Ne izgulj, Belloq.
– Egyszer kicsúszott a szádon: Daniel. Persze, ilyesmi csak szeretkezés közben történik veled.
– Mert eszemet vesztem a karjaidban.
– Hízelgő.
Italt töltök, nem engedi, hogy lenyeljem. Megszorítja csuklómat, kiveszi kezemből a poharat. Érthetetlen, hogy nem torolom meg eljárását. Kibújok megviselt ruhámból, mellé fészkelődöm az ágyra. Fél kézzel az orrom elé tartom a zsebkendőt, a másikkal őt cirógatom.
– Csak az a szerencséd, hogy még nem akartak megölni. Mindenesetre remekül csináltad – mondja rekedtes hangon.
Elveszem a zsebkendőt az orrom elől.
– Még ilyet! Nem tolsz le?
– Most viszont csalsz, semmi baja az orrodnak!
Fölém hajol, kinyújtott karjával véget vet a fénynek. Imént csakugyan igazat mondott, a következő percekben önfeledten legalább háromszor elsuttogom: Daniel.

 

 

Nem engednek oda egyedül. Járőrkocsival visznek, a tetőn forgófény villog, feltűnően.
Kiszállok. Donald, Laco és Daniel a kocsiban marad. Búcsút intek nekik, elsétálok a kapuban meredező strázsa mellett.
Magas férfi szegődik mellém, széles vállú, széles arcú, szótlan gorilla. A ház felé tartunk, ám mielőtt az oszlopokon nyugvó, terebélyes bejárat elé érnénk, a testőr keskeny sétaút felé kanyarodik. Enyhe gyanakvással lépdelek mellette. Végtelennek rémlő gyaloglás után jutunk el az épület túlsó oldalára, kísérőm az ott veszteglő dzsip felé irányít. Mielőtt beülnék, int, hogy várjak. Elveszi a táskámat, hajamat tapogatja, lecsatolja az órámat. Alaposságától besokallok.
– Nincs nálam se bomba, se adó. Tetűm sincs – morranok, mert újfent a hajamba túr.
Rám vigyorog.
– Szálljon be!
– A táskámat! – vetem oda.
Bedobja a hátsó ülésre.
– Majd a végén.
Beugrik a kormány mögé, a nyitott terepjáró nekilódul. Áthajtunk a parkon, elmaradnak mellőlünk a fák, kis réten döcögünk, a gorilla nem siet, mégis úgy kezeli a kormányt, mint egy eszement. Megfeszítem kinyújtott lábamat, hogy ne dülöngéljek fölöslegesen.
– Kirándulni megyünk? Nem hoztam uzsonnát.
Rám se hederít. Az erdőbe hajtunk, előbb hegymagas fenyők, majd lombhullatók között gurulunk, aztán végre elfogynak az árnyékos részek. Lélegzetelállító istálló elé érkezünk. Nem állhatom meg szó nélkül.
– Holdenéknél inkább ló lennék, mint gorilla.
Sofőröm nincs sértődős kedvében, megjegyzésemet elengedi a füle mellett. Nézegetem a fényűző, tágas épületet. Az istálló előtt néhány férfiú üldögél hátasa nyergében, fehér nadrágot, sötét kabátot, sapkát, pálcát viselnek, akár az angol arisztokraták.
A gorilla kitessékel a dzsipből, a lovasok felé indulunk. Közeledésünk láttán az egyik gentleman elegáns mozdulattal elbocsátja társait, s azok porfelhőt kavarva, vágtában rebbennek szét, még jó ideig halljuk a patkódübörgést.
A ránk várakozó urasághoz érkezünk, megállunk előtte. Feltekintek, s a magános lovas leereszkedően lepillant rám. Arca komoly, kellemes vonású, tekintete azonban hűvös és gunyoros. Hátam mögé int valakinek a pálcával, közben sarkát finoman a ló oldalához szorítja. Az inzultált négylábú felrántja a fejét, szinte súrolja az arcomat, ám nem hőkölök vissza, már vártam ezt a hangulati elemet. Kezemet fölemelve végigsimítok a paripa orra és homloka közötti bársonyos felületen.
A fickó megszólal végre.
– Szóval maga Denisa Wry.
– És maga kicsoda? – kérdezem.
Lepillant a magasból, újabb sarokmozdulatot tesz, a hátas felém lép, kissé elfordul. A csizmaorr a jobb mellem vonalába kerül.
– Komolyan kétségei vannak? – kérdezi. Megenged magának egy mosolyt. – Jon Holden vagyok.
– Az az érzésem, beszélni akart velem.
Halkan kuncog. Hátam mögött lovak közelednek. Nem fordulok meg. A szótlan gorilla léptet mellém, felnyergelt patást vezet maga mellett kantárszáron.
Holden int a pálcával.
– Szálljon fel. Vajon ott is nyeregben érzi magát?
Az ő baja, ha nem kutatott a múltamban. Módos családból származom, nálunk is divatozott ez a sport, ha nem is volt saját istállónk. Ellenőrzöm, mindketten figyelnek-e. A gorilla leplezetlenül vigyorog. Holden előkelő ember, nem herdálja érzelmeit, csupán a szeméből olvasom ki fölényét.
Öltözékem is alkalmas a mutatványra, amellyel sietek meglepni őket. Ugrás közben azért persze fohászkodom, hogy sikerüljön a rég gyakorolt cowboy-kunszt. Könnyedén fenn vagyok.
A ló nem kedvel. Igyekszik értésemre adni, de sarkammal és a szárral együttesen ráveszem, hogy őrizze meg méltóságát. A kengyelt nem használom, viszont kaján ötletem támad. Szinte észrevétlen mozdulattal futásra bírom a négylábút, és örömmel állapítom meg, hogy ez is úgy működik, mint a régi nyarak kedvelt lovai.
Elszáguldunk az erdő felé, kiemelkedem a nyeregből, a paripa nyakára hajolok. Még hallom, hogy Holden felkiált.
– Ezio!
A fák között visszaereszkedem ülő helyzetbe, lovam lelassul, majd megáll. Míg ő füvet harapdál, a madarakat és az erősödő patadobogást hallgatom.
Ezio csakhamar megérkezik. Sűrűn hajolgatva közeledik, olykor a karjával is elhárít az arca elől egy-egy ágat. Elvigyorodik, amikor megpillant.
– Szóval megint hülyét csinált belőle.
– Hogy hívják a lovamat?
– Pilótának.
– Maga meg Ezio, nemde?
Újabb lovas érkezik. Jon Holden személyesen. Megáll a közelemben, kurta pillantást vet a legelésző Pilótára és az elkomorult Ezióra, majd felnevet.
– Jól van. Maradjunk együtt.
Ezzel előremegy. Iskolalovaglást tart. Vad galopp, szolid rövid vágta, ügetés, dombra föl, völgybe le, mi pedig követjük a mestert. A terepről semmi sem hiányzik. Átgázolunk egy patakmedren, kisebb akadályok fölött ugratunk át, szinte várom, mikor harsan a kürt, hogy kezdődjék a vadászat.
Nem esik rosszul a kirándulás, épp ezért sűrűn eszembe jutnak kocsiban verejtékező társaim. Még jobban sajnálom őket, midőn takaros ház elé érkezünk, melynek teraszán jégbe hűtött italokat szolgál fel egy keleti lány.
Holden hintáztatja keresztbe vetett lábait.
– Nos, miről óhajt beszélni velem?
– Ugyanarról, amiért tegnap éjjel értem küldte a gorilláit.
– Sajnálom az esetet. – Úgy tesz, mintha bosszús volna. – Elvetették a sulykot. Mindössze arra kértem őket, hogy kísérjék magát a házamba.
– Jobb, ha tudja: gorombák az emberei.
– Ők is ezt mesélték magáról. Tehát?
– Hogn Gillan hollétére kíváncsi, gondolom. Ha udvariasabbak a pofozófiúi, megüzenhettem volna, hogy sejtelmem sincs, hol van.
– Nem szeretem, ha az orromnál fogva próbálnak vezetni – közli.
Ezio közelebb húzódik hozzám, rápillantok, aztán Holdenre mosolygok.
– Nem is hittem volna, hogy ez egy demokratikus ház. A szolga és az úr egy asztalnál ülnek.
Kiigazít:
– A szolgák.
Nem veszem a szívemre, folytatom:
– Hogn Gillan mindössze azért keresett fel, hogy megtudakolja, mi módon halálozott el a húga. Történetesen véletlenül jelen voltam az eseménynél, így volt miről mesélnem.
Jon Holden egyetlen hangot sem ejt, elkapom Ezio felé vágó tekintetét.
– Az emberei nemcsak gorombák, olykor még felületesek is – sajnálkozom.
– Mintha vádolna valamivel.
– Mintha. Úgy sejtem, erősen érdekelt volt Olympia és Gremio Gillan halálában. Hogn él még, és azt vettem ki a szavaiból, hogy a kisfiú révén óhajt életbiztosítást kötni magával. Ha valóban ő rabolta el a gyereket, maga tehetetlen. Bármit tesz, a fiú meghal.
– De maga rendőr. Nem nézheti ölbe tett kézzel egy ártatlan kisgyermek halálát. Fel kell fednie Hogn Gillan hollétét.
Kiürítem poharamat. Pilóta tőlünk karnyújtásnyira harapdálja a gyepet. Valahol a ház mögött patak csobog. Újabb mosolyt pazarolok Holdenre.
– A pofozólegényei nem csupán gorombák és felületesek, hanem meggondolatlanok is. Mondok egy példát. Tegnap, amikor hazamentem, a lakásomban leltem a maradék Gillant. Akkora stukkere volt, mint egy szaxofon. Maga is frászt kapott volna tőle. Elfilozofálgattunk a családi érzéseiről, a gyilkosságról alkotott ideológiájáról, egyebekről, ám nem sikerült igazán a bizalmába férkőznöm. Meg sem próbálkozhattam a lefegyverzésével. A csevegés végén rám parancsolt, vigyem el őt akárhová. A kocsiban – ahelyett, hogy lecsaphattam volna a csúzlijára – azzal kellett törődnöm, mi zajlik a hátam mögött. Ugyanis két bájos bérgyilkos nyomult utánam. Nem örültem. Később emiatt elszalasztottam Gillant. És most nem tudom, hol van.
Holden figyelmesen nézi az arcomat. Ujjait pattintgatja, lehet, hogy őt nem idegesíti ez a ténykedés, engem annál inkább. Végre abbahagyja, és megszólal:
– Mi a szándéka?
– Nekem? – csodálkozom. Nem sikerül felderítenem a kedvét.
– Gondolom, az az ostoba motoros strici eldicsekedett néhány velem kapcsolatos hazugsággal.
Fejemet rázom.
– Nem dicsekedett. Be volt gyulladva. És csakis a maga, azaz az öccse fiának elrablásával vélte megoldani a problémáit.
A nyelvbotlás nem hatástalan. Holden hosszan szemügyre vesz. Viszont odakinn három remek férfi ül a zsarukocsiban, vigasztalom magam pillantása láttán.
– Miből gondolja, hogy nekem álltak utamban a Gillanok?
– Ostoba kérdés egy finom embertől. Ha másért nem, hát azért gondolom, mert maga tud a Gillannel történt találkozásomról, és lám: legott értem küldött.
– Maga nagyon pimasz! – mosolyog rám.
– Roppant tisztelettudóan tudok viselkedni minden derék emberrel.
– Hát Olympia? Mit akart magától?
– Amikor vele találkoztam, még az A terv volt érvényben. Rá akartak venni, hogy én magam szállítsam nekik Nellt. Közbejöttek a géppisztolyosok. Gondolom, erről már hallott.
– Nemrég mondta. Tehát maga. És miért nem rabolta el Nellt?
– Csúnya, egészségtelen dolog gyerekeken keresztül hatni másokra.
– Valóban egészségtelen – vélekedik.
Csizmája szárát veregeti a pálcával. Le merném fogadni, hogy ezt a kelléket az ágyba is magával viszi. Úgy látom, más körülmények között imponálóan gazdag, enyhén öregedő, ám még mindig jó arcú úrnak tartanám őt. Ezen körülmények között csak egy mocskos körmű férfit látok benne, akinek a gorillája úgyszólván a fülembe szuszog.
Hirtelen elmosolyodik. Minden foga valódinak tűnik.
– Hogy maga milyen fiatal! És átkozottul jól néz ki. Hallom, szerelmes. Ismerem a barátját. Néhány évvel ezelőtt már találkoztam vele. Igazi férfi, ugye, így mondják? Maradjon mellette, legyenek boldogok. Úgy hírlik, filmszerepet is vállalt. Pompás. Akkor még találkozunk. Ott leszek a forgatáson. Kedvelem a mozgalmas eseményeket. Márpedig ebben a filmben lesz izgalom bőven. Halálos veszedelmek várnak a főhőst helyettesítő dublőrre. Annál is inkább jelen leszek, mivel a magántestőreim is szerepet vállaltak. Sajnos, számukra nem a pozitív figurák jutottak. Ők lesznek a főhős ellenfelei. Elképzelhető, hogy egy-egy jelenet felvétele során öten-hatan is megtámadják a szegény, jó zsarut. Olykor-olykor meg is kell verniük, a forgatókönyv szerint.
Szemem se rebben. A keleti lány kicseréli előttünk a poharakat. Megkóstolom, mit hozott. Különös, hideg, szeszmentes ital, jólesik. Hallgatok.
– Na jó. Van tartás magában. Ideális ellenfél. Mondja, mit akar? Nincs a világon bíróság, amely előtt gyilkosságnak számítana a Gillanekkel való leszámolás. Azért a három garázdáért legfeljebb vállon veregetnének. És vajon ki fogja bebizonyítani, hogy az én kezem volt a dologban?
– Én nem – vonogatom vállamat. – Nem vágyom kirúgatni és megöletni magam a Gillanekért. Fütyülök rájuk.
– Hát akkor? Barátsággal válhatunk el. Elhiszem, hogy nem tudja, hol bujkál Hogn. Pecsételjük meg jó viszonyunkat. Búcsúzóul mesélje el, mit hallott tőlük.
– Miattuk ne aggassza magát. Egyetlen pici gyilkosságot említettek csupán. Valami Beatrix Holl nevű nő fölemlegetésével akartak meggyőzni róla, hogy nem blöffölnek magával kapcsolatban.
– Ó! És maga hitt nekik?
– Sokra megyek vele?
– Okos, okos gyermek. Talán visszamehetünk. Kollégái bizonyára türelmetlenül várják abban a kényelmetlen rendőrautóban.
Int a pálcával, mire Ezio a lovak begyűjtésére indul. Holden a gorilla után révedezik.
– Nézze, milyen pompás férfi. Tetszik magának?
– Nem.
– Még nem látta, milyen akcióban. Igazi klasszis. Ha ott lesz a forgatáson, megnézheti, minő pompás hím, ha mozgásba lendül! Pokoliak az öklei! Ennyit Ezióról. Térjünk vissza magára. Örömmel hallgattam a véleményét az élet dolgairól. Remélem, nem tréfált. Azt már láthatta, hogy bizonyos helyzetekben az én humorérzékem is szünetel. Hát, örültem a találkozásnak.
Helyből vetem magam Pilóta hátára, aztán előrevágtatok. Hajamat tépi a szél, nyitott szájjal szívom be az éles levegőt, könny szökik tőle a szemembe.

 

 

Egyetlen újság közli le az általam szerkesztett, hamisított „J”-kiáltványt. Van Erdmané. Az utolsó előtti oldalon, a Tallózó-rovatban hozzák, alig kelt feltűnést. Az írásművem alá biggyesztett rövid kommentár arról számol be, hogy a riporter utánajárt, mennyiben lehet hitelt adni a kiáltvány szerzőjének. Tárgyilagosan közli, valóban történt néhány leszámolás a „J”-védjegy alatt. Ennyi az egész. Átlapozom az újságot, semmi többet nem találok.
Cruz Guard sem hever tétlenül összedrótozott állával. Neve ébrentartása érdekében novellát jelentetett meg. Dühömben elolvasom írását. A szerző, merő véletlenségből, egy hűtlen asszonyról példálózik, akit utóbb aljas módon elhagy friss választottja. Szegény Cruz, hiszen már-már remekművekre is képes. Magam láttam néhányat.
Martin nem vesztegeti otthon az idejét. Rejtélyes utakon jár-kel Konrad motorján. Reggeltől estig sustorognak, rongálják az idegeimet. Ha véletlenül otthon tartózkodnak, ezt tömegesen teszik, áthallatszik a falon a képmagnó ordítása. Gyakorta megtörténik, hogy Martin Daniel társaságát keresi. A várható forgatásról értesülve valósággal tűzbe jön. Így hát Daniel megígéri: őt is magával viszi. Másik ígéretéről mintha megfeledkezett volna. Legalábbis nem említi Quasimodót. Éppenséggel felkereshette a bácsikáját általam ismeretlen célú bolyongásai valamelyikén, ám nem firtatom, merre jár. Ő sem faggatott a Holdennel lezajlott beszélgetésről, nem is tudnék mit mondani róla. A burkolt fenyegetés végül is megtette a magáét. Sokat változtattam előkészített mondanivalómon, attól félve, hogy a forgatás során Belloqon állnak bosszút. Az ominózus nap közeledtével mind többet töprengek azon, hogy figyelmeztetnem kellene Danielt.
Fölkeresem apámat, számon kérem tőle hallgatását. A dolgozószobájában rontok rá, föltekint a szemüvege fölött. Ledobom elé Van Erdman lapját.
– Te miért nem hoztad le?
– Miattad – feleli, miután egy pillantással felismeri, miről van szó. Int, üljek le. Nem teszem, mert futkároznom kell dühömben.
– Miattam? Tán én írtam?
– Kitelik tőled. De erre nem is gondoltam. Nem. Mostanában rátok jár a rúd, miért tetézzem még én is?
– Kérlek, tedd meg! Közöld le!
Okuláréját levéve szemügyre vesz. Szomorú mosollyal ingatja fejét.
– Erről akartál velem beszélni? Anyád harangozott valamit. Ám akkor még nem volt nálam az az írás.
– Most nálad van. Közöld le! A te lapodat rengetegen olvassák. Nem kell hozzá kommentár, semmi se. Hozd le, ennyit kérek.
Visszalöki a szemüveget az orrára.
– Stimmt. Nem firtatom, miért ragaszkodsz hozzá. Egy kérdést engedj meg: te egyetértesz ezekkel? J-osztag. Justitia-kommandó. Vicc. Ilyen nincs. Egyébként utánajártam. A rendőrségen azt a felvilágosítást adták az ügyről, hogy három év alatt hét ilyen gyilkosság történt, és szinte bizonyosra vehetően egy, egyetlenegy ember követte el valamennyit. Tehát? Szerinted ez nem gyilkosság?
– Jó, hogy szóba hozod, mert éppen ki akartalak javítani. Nem tudom, minek nevezzem a leszámolásokat, de ha Martin belehalt volna az őt ért támadásba, te nem akartál volna levágott fejeket látni jogos haragodban? Meg akarták ölni őt, merő véletlen, hogy nem sikerült.
– Ezt honnan veszed?
– Hol élsz te? A Kisherceg bolygóján? Martin olyasminek volt szemtanúja, amit nem kellett volna látnia. Na, mi lenne, ha megölnék a kisfiadat?
– Ülj le, és ne ordítozz, mert anyád rögtön berohan egy pohár hideg vízzel. Nem vagyok az erőszak híve, épp ezért megvetem és elítélem az erőszaktevőket. Ha Martint vagy téged megölnének, valószínűleg mégis előbújna belőlem az ősember, és vért követelnék. Talán képes lennék rá, hogy magam végezzek a gyilkosokkal.
Leülök, a szemébe nézek.
– Ha nem közlöd le az írást, megölik Martint, velem együtt. Ezzel védhetsz meg bennünket.
Rövid kopogtatás után anyám nyit be.
– Kértek valamit?
– Nem csengettünk – morgom.
Elfintorodik.
– Kint is hallok mindent. Úgy üvöltesz, hogy átjönnek a szomszédok. Ez a csengetés egyébként a fixa ideád?
– Mindig olyankor nyitsz be, amikor kiborítom apát. Esküdj meg, hogy nem csengetett!
– Alkoholt! – sóhajt a gyanúsított.
– Hülyék.
Az ajtó becsapódik.
Apám rám néz.
– Ne kérdezzek semmit, ne legyen véleményem. Csak közöljem le. Mindössze.
– Mindössze.
– Rendben van. Egyébként lehet, hogy eladom a lapot.
– Nem önszántadból, gondolom. Annál inkább hozd le az írást. Szia!
Elképedve bámul utánam. A nappaliban megrakott tálcát cipelő anyámba ütközöm. Megcsókolom a homlokát.
– Két pohár elég lesz.
– Menned kell – mondja.
– Rohannom kell – felelek.
– Agyalágyult – vélekedik.

 

 

A téren találom őket.Konrad elvigyorodik, amikor meglát, Martin elhúzza a száját. Fanny szendereg egy pad szélén. Őt békén hagyom, magamhoz intem a fiúkat.
– Lejöttök a folyóhoz?
– Jól áll neked a motor – közli Konrad.
Intek Martinnak, üljön mögém. Bemutatok neki néhány mesterfogást, hadd lássa, mennyit fejlődtem. Derekamba csimpaszkodik, egy ugratásnál alattomban belém csíp. Kifordul az első kerék, kis híján felbukunk. Nyakamba nevet, bosszúból felhajtok a járdaszegélyre, nagyot nyekken mögöttem.
– A tökeim! – ordít a fülembe.
Aztán lehajigáljuk ruháinkat, és delfineset úszunk a szennyes árban. Játszunk, nevetünk. Végül elnyúlunk a kavicsos partszegélyen, és közlendőmbe csapok. Legelőbb megmutatom nekik az újságot. Konrad csettint a nyelvével, tetszése jeléül. Martin hümmög. Megrángatom a haját, megkopogtatom karján a nedves gipszkötést.
– Mit szóltok?
– Van felvétel? – kérdezi Konrad.
– Igen. De ez nem nyílt sisakos harc, ez alattomban folyik. Üldözi a rendőrség, és üldözik a kiszemelt bérgyilkosok is.
– Te is üldözöd?
– Betegszabadságon vagyok.
– Akkor jó. Mi bajod van?
Elmesélem Hogn Gillant és fivérét, húgát, a teljes történetet, az elejétől kezdve. Konradot figyelve elmondom Atrixot is. Ő nem adja jelét semminő indulatnak. Úgy látszik, a piacon elzokogta összes könnyét. Végezetül előadom ötletemet. Bólogatva hallgatják.
Martin egyetlen kérdést tesz fel csupán: – Daniel tud erről?
– Ő rendőr.
– Tehát nem tudja. Miért nem beszéled meg vele?
– A világon senkitől sem félek. Csak tőle – felelem nagyképűen. Martin elbizonytalanodik. Mit tehetnék, szóba hozom a filmforgatást, Holden fenyegetését.
– Holnap véresre verik Danielt – fejezem be a történetet.
– Figyelmeztesd. Hátha nem megy el – mondja Konrad.
Martin ráripakodik.
– Elmegy! Azért szólhatsz neki – teszi hozzá engedékenyen.
– Szóval? Hány megbízható, villámgyors srácot tudtok összeszedni?
– Úgy húszat.
– Az esti műsorhoz elég lesz négy-öt is. Ha már megcsináltuk az anyagot, akkor találkozunk a többiekkel. Az akció végén az előre megbeszélt helyen gyülekezünk, hogy lássuk, mindenki sikerrel járt-e.
Újra átbeszélünk mindent, töviről hegyire. Konrad lelkes, igyekszik nem mutatni.
Martin bosszankodik, otthon elő is adja, mi a gondja:
– Amikor először beszéltem Daniellel, ő mondta, hogy hamarosan szükség lesz a segítségünkre. Hidd el, örültem ennek. És most éppen őt akarod kihagyni mindebből.
– Képzeld, így látom helyesnek.
– Miért? Azt csinálsz vele, amit akarsz. Ha neked most ez a marhaság jutott eszedbe, a kedvedért megcsinálja.
– Fogd be a szád, Martin! Légy szíves.
A telefonhoz lépek, Belloqot tárcsázom, ám ő nem veszi fel a kagylót. Az iroda számát tárcsázom, Donald unottan közli, hogy reggel óta nem látta Mogorvát. Amikor búcsúzni készülök, hirtelen így szól:
– Den, elmész holnap a forgatásra?
– Igen.
– Akkor ott találkozunk. Telefonáltam Irisnek, hogy csak délután indulok.
– Miért?
– Miért? Miért? Nőből vagy! – dohogja, majd hozzáteszi: – Ha nem tudnád, telefonon beszélünk.
– S akkor?
– Holnap. – Donald bontja a vonalat.
Otthagyom Martint az összes kétségével együtt. Utánam rohan, a fülembe ordítja:
– Vacsora lesz ma?
– Átmehetnél anyáékhoz – javaslom hideglelősen. Már megint főzni kell?
A probléma a lépcsőház irányából nyer megoldást. Tengermély hang közli:
– Lesz vacsora.
Hál' istennek, megvan a pasas! Na de hogyan rázom le őt éjszakára? Majd csak kieszelek valamit. Most megcsókolom a száját, a lakásba sietünk.
Martin nem hagyja magát, beszivárog a hátunk mögött. Megfordulok.
– Kopj le, tesó.
– Frászt – közli, s mindjárt mutatja is. Lecövekel a konyhaajtóban.
Daniel egyelőre nem törődik vele, eltűnik a fürdőszobában. Mihelyt meghallom a vízcsobogást, Martinra támadok:
– Vedd feleségül, vagy ami tetszik, de most hagyj vele kettesben!
– Nem, nem. Sumákolsz valamit. Hallani akarom, amint figyelmezteted, mi vár rá a forgatáson, akkor elmegyek. – Elvigyorodik. – Vacsoráig legalábbis.
– Rendben van. De többé nem köpsz a levesembe!
– A mai üggyel kapcsolatban nem. Később még meglátjuk. Ő nem Cruz, és nem fogsz hülyét csinálni belőle!
– Belőled fogok fasírtot csinálni, ha rongálod az idegeimet.
A továbbiakban vigyorog, csupán akkor vált át komoly képre, midőn Belloq üdére zuhanyozva, frissen borotváltan előjön a fürdőszobából.
Daniel az elmaradhatatlan fehér vászonnadrágját viseli, az általam alkotottat kíméli, főzéshez a világért fel nem venné. Újabb fohász: tízet varrok, ha a holnapi napot ép bőrrel megússza.
Mit sem sejt, bekapcsolja a lemezjátszót, kivonul a konyhába. Nem fog az idegeimre menni egy idő után a háziasszonyi mániáival? Miért ne? Belloqot talán nem lehet megunni? Remélem, lesz annyi időm, hogy ez bekövetkezzék.
Martin természetesen elsőként követi imádottját. Igaz döbbenetemre még a segítségét is felajánlja.
Belloq sem esett a feje lágyára, két karjával összegyűjt bennünket, és az arcunkba nevet.
– Áruljátok már el, mi lelt benneteket?
Megrántom a vállamat.
– Holnap agyonvernek. Jó, ha tudod.
– Ez nyomja a bögyötöket?
– Ez – morogja Martin.
– Ne izguljatok. Tudok róla.
– Tudsz róla? – hörrenek vádlón.
– Igen. Tudok. Tudom, ki a többi kaszkadőr. Mesés névsor.
Kapok az alkalmon:
– Vacsora után hazamész. Nagyot alszol, hogy reggel jó formában légy.
Előbb Martinra tekint, majd énrám.
– Vacsora után itt maradok. Reggel együtt megyünk. Hogy jó formában legyek.
Aztán ránk sem hederít, alkotni kezd. Mindenekelőtt kicsomagol egy vadonatúj kávéfőzőt, csillogót, villogót, és fel is szenteli. Gyanakodva kóstolgatom remeklését, a viperaméreg jellegű ital tejszínnel elviselhető. Szívem hamarosan részeg ritmusra vált tőle, már fel sem veszem.
Martinnal acsarkodom:
– Azt mondtad, vacsoráig hazamész.
– Már nem érdemes. Mindjárt kész – veti oda a válla fölött Mogorva.
Mindketten körülötte téblábolunk, ők férfilag beszélgetni kezdenek, én fásultan feladom, és a nappaliba vonulok. Leroskadok a varrógép elé, a pedálnak rontok. Amíg a gép zakatol, különféle ürügyeken töröm a fejemet, mivel nem akarom Belloq miatt feladni a terveimet.
Időnként felmerül előttem Ezio alakja, a serkentő düh hatására gyorsan halad a munka. Mire vacsorához invitálnak, karomon viszem a méregzöld inget.
– Íme – ejtem Belloq ölébe a remekművet.
Ő persze megint bizalmatlan. Gyanakodva szemléli a szabásvonalat. Aztán a finom kelmébe bújik, széttárja karjait. Sejtettem, hogy az ejtett váll dolgán elgondolkodik majd.
– Ejtett váll? Könyékig? – dohogja.
Röpke forgolódás után magán felejti a holmit, s egyre jobban megbarátkozik vele. Ódivatú ingeiben óvakodnia kellett a hirtelen mozdulatoktól. Ez a fazon azonban megengedi, hogy mozogjon. Belloq meg van győzve. A vacsora végeztével feszengeni kezdek. Rám néz.
– Nem mentek?
Martin felpattan.
– Dehogynem. Szia, majd sietünk haza.
Daniel nagyvonalú mozdulattal utunkra enged, futó csókkal búcsúzom tőle, az utcán Martint faggatom. Nem árulja el, milyen ürügyet eszelt ki.
Elhagyatott környéken repesztünk a motorokkal. Öcsém a hátam mögött ülve a derekamba csimpaszkodik. Konrad hol mellettünk, hol a sarkunkban hajt, Fanny a társa. A harmadik motoron utazókat nem ismerem, ám ettől az ő lelkesedésük nem csökken. Elvégre ha nem is bűntényre, de jó kis balhéra nyílik kilátás.
A világítást nem viszik túlzásba ezen a tájon, ezt most nem vesszük a szívünkre. Úti célunk egy fényképész műterme, ahol bizonyosan találunk másológépet. Elhagyunk egy járőrkocsit, a zsaruk ránk se pillantanak. Gyakorta használom a visszapillantó tükröt, semmi gyanúsat nem tapasztalok. A vékony pulóver felcsúszik a derekamon, bőrömön érzem Martin nyirkos tenyerét.
A műteremből fény szivárog az utcára, az ajtó melletti táblán a következőt olvassuk: Nyitva 10-24 óráig. Igazolványképek megvárhatók. Fénymásolás korlátlan példányszámban.
A harmadik motor utasai kinn maradnak, figyelni. Lefedik a rendszámtáblákat, cigarettára gyújtanak, beszélgetnek. Nyugodtnak látszanak.
Nadrágzsebbe süllyesztett kézzel, Konraddal a nyomomban lépek a kicsiny üzlethelyiségbe. Fiatal alkalmazott emeli fel fejét az asztali lámpa fényköréből. Mindketten a sisakunk plexijével matatunk, mintha felemelni készülnénk azt. A következő pillanatban azonban előrántom fegyveremet, és intek a férfinak, álljon fel. Ő rémülten megteszi, s óvatlanul a háta mögé tekint. Miközben Konrad az ajtó felé indul, belép Martin és Fanny is. Utóbbi tüstént megfordítja az üvegen himbálózó táblát, és kulcsra zárja az ajtót.
Konrad nyomában a következő helyiségbe nyomulunk, magam előtt vezetem a rémült alkalmazottat. Odabenn egy asszonyba botlunk. Láttunkra a nő eldobja a kezében tartott könyvet, és ránk mutat.
– Rohadt rablók!
Nem törődünk vele, mellé tereljük férjét, a két fiú máris a fénymásolónál terem, és munkához látnak. A készülék úgy ontja a betűkkel telehintett lapokat, mintha a nyelvét öltögetné. Fanny csinos kis csomagokat halmoz belőlük, és Martin segítségével zsákokba rendezi azokat. Lassan halad a munka, bennünket is elkap a mohóság. Készítsünk minél többet, amennyit elbírunk!
Az alkalmazott megbűvölten mered a fegyveremre, felesége vállrángatva nézi a fiúkat. Rágógumit forgat a szájában, de az is lehet, hogy csak a nyelvét rágja. Egyszercsak felém fordul, megpróbál a sisakom mögé pillantani.
– Voltaképpen mit műveltek?
– Látod, nem?
– Fizetni ki fog?
– A biztosító.
Férje döbbenten pillant rá, talán most ismeri fel, milyen bátor asszony a hitvese. Szeretné felülmúlni őt, ezért harciasan rám kiált:
– Milyen jogon fogsz ránk fegyvert?
– Erre csakugyan nincs jogcímem – felelem, a stukker csövét mégsem mozdítom. Ugyan mit szólnának, ha közölném velük: üres a tár. Manapság ezt senki nem hinné el nekem. Aligha fognák fel tréfásan. Megszánom a két embert: – Nem akarunk bántani benneteket. Nektek is jobb, ha ezt a munkát nem személyesen végzitek – intek a bőszen másoló gép felé.
Az engedékeny hang olaj a tűzre. Az asszony felugrik.
– Rendőrt hívok! – kiáltja.
– Kis türelem, nemsokára hívhatod!
Előrelépek, kezemben a stukkerrel. A dühös nőt nem ijeszti a fenyegetés. Férje rántja vissza a karjánál fogva.
Hátraintek, Konrad a kezembe nyom egy példányt a röpiratból. Leteszem az asszony ölébe. Olvasni kezdi, arca lassan felderül.
– Ez jó. Erre befizetek. Mentek vele valamire?
– Talán másoknak is tetszeni fog – felelem.
Átadja férjének az írást. A magas, vékony ember kevésbé megértő propagandatermékünk iránt. Végigolvassa a lapot, és maga elé köp.
– Baromság – közli.
Nem nyitok vitát, neje megteszi helyettem. Harciasan a védelmébe vesz bennünket.
Konrad köhint a hátam mögött, hogy végeztek. Felveszi a papírlapot a férfi lába mellől, összehajtogatja, elteszi.
Amikor kimennek, az ajtó felé hátrálok.
– Most bezárlak benneteket. Ne feledjétek hívni a rendőrséget!
A férfi felragad a mellette álló asztalról egy tűzőgépet, és felém hajítja. Fellendített talpammal visszapasszolom a küldeményt. Rájuk zárom az ajtót. Rohanunk. El kell tűnnünk a környékről, mire idecsődítik a zsarukat. Remélem, hatalmas felhajtást csapnak az esetből.
Felbőgnek motorjaink, világítás nélkül hajtunk ki az utcából. Martin megszabadítja a rendszámtáblát a lepeltől, fél karjával kissé bizonytalanul mozog mögöttem, a vállára akasztott, súlyos zsák is nehezíti egyensúlyozását.
A megbeszélt helyen találkozunk a többiekkel. Szétosztjuk a röplapokat, sietős tanácskozást tartunk. Konrad sopánkodik.
– Kár, hogy nem tudtunk többet csinálni.
– Majd legközelebb – vigasztalom. – Ha szükségünk lesz rá, felszereltebb üzletet keresünk fel.
Martin dohog.
– Minek szövegeltél annyit? Ha elmesélik a beszélgetést a zsernyákoknak, a kollégáid menten rád ismernek. Hoppá, ilyen dumája csak egyetlen nőnek van, és az Denisa Wry.
– Nyomás, induljunk!
Ezen az éjszakán városszerte havazik. Line külső városrészeiben csakúgy, mint az előkelőbb negyedekben. A4-es méretű hópelyhek szállingóznak felüljárókról, kerítések tetejéről, magas épületekről. Postaládákba négyrét hajtogatott papírlapok potyognak. Nem maradnak ki a szerkesztőségek, tv-állomások és rádióadók sem. Gyakran hallunk szirénaszót, olykor rendőrkocsikkal is találkozunk. Emberek lépkednek az utcákon, némelyik lehajol valamiért, majd egy lámpa alá siet zsákmányával.
A fiúk – mint utóbb kiderül – túlteljesítik a feladatot. Hajmeresztő helyekre jutnak be, hogy még kiterjedtebb legyen a szórás, föld alatti parkolókban, pornográf mozikban, éjszakai szórakozóhelyeken terjesztik a J-osztag filozófiáját. Őrszobák postaládái ugyanúgy részesülnek belőle, mint a kórházak portái, benzinkutaknál, óvodáknál, mindenütt felbukkan a közlemény egy-egy példánya.
A kitűzött időpontban csupán egyetlen motor hiányzik a társaságból. Néhány percnyi várakozás után végre az is megérkezik, nyergében viharvert fiú ül. Mellénk gurul, lerántja sisakját.
– Semmi vész. Űzőbe vettek a zsaruk, de leráztam őket. Elbújtam egy parkban, ők meg tovább téptek. Baromi pechem volt. Majdnem rágurultam egy fűben hempergőző párra. A pasas szörnyen pipa lett. Képzeljétek, az orrom előtt hadonászott az öklével, s közben a nadrágjából kimeredő szerszámja a szemem láttára lefittyedt és himbálódzott. Elkapott a röhögés, erre a fazon még jobban begurult, és le akart szedni a motorról. A csaj fejtette le rólam, alig bírtam elhúzni a csíkot.
– A rendszámtáblád?
A kalandor leszáll a gépről, lehántja az öntapadós matricát a tábláról. Valaki egy kupacba gyűjti az összeset, hogy együtt tüntesse el azokat. Ragyogó a hangulat, és én vénségesen öregnek érzem magam közöttük, már-már rájuk rivallok: hagyják abba a viháncolást, elvégre holtbiztos, hogy eddigi életükben ekkora marhaságot még nem csináltak. Látván őszinte lelkesedésüket, elhalasztom a szónoklatot. Egymást túllicitálva dicsekednek merésznél is merészebb, hajmeresztően ötletes terjesztési módszereikkel. Ketten összevesznek a kötelezően viselt kesztyűn, a vitát nekem kell eldöntenem.
– Igen, papírról is lehet ujjlenyomatot venni.
Előzőleg kifaggattam Konradot. Egyikük sem szerepel a nyilvántartásban, ám így sokkal izgalmasabb volt. Arról nem beszélve, hogy a veszélyérzet is tudatosult bennük. Végre elkezdem az öreges mondókát.
– Képesek vagytok megállni, hogy senkinek se dicsekedjetek a kalanddal? Senkinek! Ha mit sem tudnak rólunk, jobban félnek tőlünk. Óriási blöffölést vittünk véghez. Lehet, hogy bejön, az sincs kizárva, hogy felsülünk. Ha megtudják, kik tették, veszélybe kerülünk.
Konrad elhallgattat. Úgy látom, ő a társaság irányítója, megnyugodva leállítom magam. Lassan szétszéledünk.
Martin tenyere száraz és meleg a derekamon. Szava sincs hazáig.
A járdára parkolom a motort, vidáman megütögetem a közelben parkoló Mazda langyos motorháztetejét. Ejha! Belloq sem a tévé előtt ült ma este. Nemrég érkezhetett haza titkos útjai egyikéről.

 

 

A titkos tekergő úgy tesz, mintha aludna.
Bebújok mellé, hozzásimulok, ujjaim sétára indulnak forró bőrén, megbizonyosodom férfiúi mivoltáról.
Nem okoz csalódást, felpezsdül közelségemtől. Előbb álmosan dünnyögve, majd mind élénkebben reagál érintéseimre.
Jóval később hiába is próbálok elaludni. Holden pribékjét látom magam előtt hat példányban, amint zümmögő kamera szeme láttára verik agyon Danielt. A kép akciós, mozgalmas, mégsem szórakoztat. Aggodalmam tárgya pedig már valóban alszik.
Oldalára fordul, és én hozzágömbölyödöm, ölemmel a fenekéhez simulok, talpamat az övéhez fektetem, akárha testébe olvadnék; oly szorossággal bújunk egymáshoz, mint kanalak a fiókban.
Kis híján hangosan felkuncogok. Ha anyám látná ezt!
Nem tudom, ki ez a férfi, nem tudom, merre kószál nap mint nap, mégis minden cselekedetemmel őt akarom segíteni-pártolni, kiszolgáltatom magam a titkainak és ő az enyémeknek, mintha mindkettőnket felfűztek volna érzelmeink suta-kusza láncszemeire; legszívesebben a testébe lopódznék.
Amikor kinyitom szememet, napfény ömlik az ablakból, a konyhából kávéillat áramlik felém, a felhangosított rádióban izgatott hangú bemondó beszél:
– Az elmúlt éjszakán négy fegyveres férfi hatolt be egy fotóműterembe, és a birtokba vett fénymásoló gépen több ezer példányban sokszorosították újonnan létesült szervezetük közleményét. A műterem alkalmazottai nem tudtak személyleírást adni a támadókról, ugyanis valamennyien arcmaszkot viseltek. A röplapok még az éjszaka folyamán elárasztották a várost. Az akció kiterjedt volta arra enged következtetni, hogy nagyobb létszámú csoporttal állunk szemben, egyes korai feltevések szerint akár több százan is lehetnek. Szemtanúk elmondása alapján a röplap terjesztői férfiak és nők, életkoruk változatos, a közlemény széthordásához alkalmazott járművek között a személykocsitól a kerékpárig mindenféle járművet igénybe vettek. A megkérdezettek többsége azonosul célkitűzéseikkel, és nem vitatják az úgynevezett Justitia-kommandó létjogosultságát.
Ismert belpolitikai kommentátor álmos hangja következik:
– Miről is van szó tulajdonképpen? Mi ez a J-osztag, és valóban új-e a szervezet? A közelmúltban rázta meg a közvéleményt a botrányos eset, melynek során az elnökválasztás egyik esélyesének viselt dolgai kerültek a széles körű nyilvánosság elé. Mint emlékezhetnek, Karl Hubreyról van szó, aki valóságos maffiát szervezett maga köré, amely gyilkosságok elkövetésével is pártfogolta kábítószer-kereskedői tevékenységét. A letartóztatásakor öngyilkosságot elkövető politikusról az is bebizonyosodott, hogy a szintén emlékezetes, vérfürdővel járó aranyrablási esetnek is értelmi szerzője volt. Karl Hubrey ügye arra kényszerítette vezetőinket, hogy felülvizsgálják az államapparátus különféle intézményeit, és némelyeket ingatagnak találtak. Ezek talpra állítása folyamatban van, ám úgy látjuk, a nyilvánosság nem elégedett az eddigi eredményekkel. Erre vezethetjük vissza a J-osztag váratlan harckészségét. Rendőrségi tájékoztatásra támaszkodva elmondhatjuk: az elmúlt években előfordult néhány leszámolás, amely a Justitia-kommandó névjegyét viselte magán. Az első kárvallott egy évek óta hiába körözött bűnöző, bizonyos Miguel Gené volt, az ő bűnlajstromán egyebek között gyermekgyilkosságok is szerepeltek. A második áldozat sem volt ártatlan, az ő lelkét többszörös rendőrgyilkosság is terhelte, és a sor még korántsem teljes. A J-osztag egy vagy több tagja felkutatta az említett gengsztereket, és fegyver alkalmazása nélkül, testi erővel végzett velük. Az éjszaka szárnyra kelt közleményük nem az első, néhány nappal korábban már egy másik fogalmazványt is küldtek a vezető lapok szerkesztőségeinek, akkor azonban semmiféle hatást nem váltottak ki. Ez utóbbi megmozdulásuk arra késztet bennünket, hogy számoljunk a Justitia-kommandó létével. Néhány százan úgy ítélik meg, hogy ők hivatottak az országban a tisztogató akciók végrehajtására. Ne tévesszen meg bennünket meggyőzőnek ható érvelésük. Fogadjuk el: az államszervezet képes arra, hogy elvégezze ezt a feladatot. Még ha bűnözőket is, de a J-osztag gyilkol, és ez egyetlen civilizált társadalomban sem elfogadható. Igazságszolgáltató apparátusunk az egyetlen törvényes szervezet, amely a bűnözéssel szembeszállhat. Hangzatos érvei ellenére ez a csoport sem jobb, sem több, mint más titkos fegyveres szövetkezés, melynek tevékenysége alkotmányellenes, és erőszakos jellegénél fogva üldözendő.
Kimászom az ágyból. Bármit mond is a hírmagyarázó, a nem létező J-osztagnak nem kell több reklám, bőven elegendő, ha beszélnek róla. Minél több fülbe kell eljutnia, mind több agyat kell megszállnia. Csak az egyetlen és titokzatos „J” bocsássa meg az én vétkeimet, ámen.
Belloq másik adót keres, zenére áhítozik.
Leereszkedem mögötte egy székre, lustán ásítgatok.
– Mi bajuk van? – kérdezem, a hallottakra utalva.
– Semmi – feleli.
– Akkor jó. Azt hittem, kitört a forradalom. Ha mégsem, inkább fogat mosok.
– Jó volt a film?
Rámeresztem a szememet.
– A micsoda?
– Én emlékeztesselek rá, hogy tegnap este moziban voltál Martinnal?
– Mittudoménmár? Most reggel van, és még nem szedtem össze az agyamat. Hol a fürdőszoba?
Remélve, hogy kivágtam magam a slamasztikából, ásítozva elsettenkedem a kíváncsi Belloq környékéről.
Frissen zuhanyozva, felöltözve térek vissza, teljesen éberen. Hiszen mindjárt indulunk a forgatásra! Remegő gyomorral gyűröm le a reggelit, még Belloq kávéját is lehajtom, habár meggyőződésem, csakis azért főzi, mert rafináltan az életemre tör. Várok, ezúttal a szívdobogásom nem részegül meg, hacsak a szorongástól nem. Meglehet, kezdem megszokni a mérget, de az sem lehetetlen, hogy a mai adag kifelejtődött a kávéból, utóvégre Belloq is lehet ideges. Megvizsgálom az arcát, nyoma sincs rajta semmi effélének. Naná! Buster Keaton szánalmasan izgága fickónak tűnne mellette. A hajdani szülészorvos ezekkel a szavakkal helyezte anyja mellére az újszülött Belloqot: „Asszonyom, a bébi egészséges, jól fejlett, mindössze egyetlen apró hiányossága van: nincsenek arcizmai.” Később, ennek ellensúlyozására az ifjú Belloq mindent elkövetett, hogy legalább váll-, kar- stb. -izmait túlburjánoztassa.
Vigyorogva nézegetem a gondolataim felől gyanútlan Mogorvát. Ő elkapja pillantásomat, s hozzám hajol.
– Nos?
– Mi nos?
– Rajtam mulatsz?
– Ki máson?
– Tudod, hogy konkurenciád akadt?
– Nekem?
Felelet helyett előhúz egy fénymásolt lapot a nadrágzsebéből. Eljátszom, hogy a dolog újszerűen hat rám. Hangadásaimat széles skálán tartva az ó-tól az ah-ig és a kuncogásig. Végigolvasom a J-osztag hitvallását, majd a rezzenéstelen ábrázatú férfira nézek.
– Nekik adom Holdent. Ők többen vannak. Egyébként honnan szedted?
– Amíg te moziban voltál Martinnal, eszembe jutott valami, és bementem a városba, hogy utánajárjak. Ilyen papírlapok ereszkedtek alá az égből. Felszedtem egyet. Hogy tetszik?
– Add oda Tillnek. Az ő asztala. Holden véleményét nem kérdezed?
Megvakarja az állát. Úgy kell neki, hadd viszkessen, megint nem borotválkozott.
– Nem hinném, hogy örvendezik. Gyalázatos, aljas, piszkos eljárásnak tarthatja, amelyet még megtorolni sem tud, sejtelme se lévén, hová üssön. Óriási ötlet.
– Ugye? – kérdezem szerényen.
– Ugye. Váratlan reflektorfényt zúdítottak rá. Hunyoroghat. Mit nem adna, ha csak egyet is elkaphatna ezek közül!
Én is elképzelem. Kiver a víz. Belloqra mosolygok.
– Tüstént találkozol vele. Nem kérdezed meg a véleményét?
– Előbb elmondom a magamét. Érzésem szerint ez az egész egy jókora blöff. Három nap alatt elmúlik a hatása. Ha a J-osztag napokon belül nem kapja el Holdent, az emberek legyintve elfelejtik az esetet. Márpedig nem fogják elkapni. Nyakamat rá, hogy mostantól a WC-re is a testőreivel fog járni. Nem lehet hozzáférni. A többi stimmel.
Mogorva rosszhiszemű, közönséges ünneprontó. Viszont gondolkodóba ejt. Latolgatom lehetőségeimet, és kétségbeesetten ébredek rá: rövidesen belegabalyodom a kivetett hálóba. Ajjaj! Ideje indulni, egy-két pofon kijár ennek a pasasnak.
Útközben azon töröm a fejemet, mit csinálhat most az ismeretlen, az egyetlen „J”? Mi mást? Átkozza a hamisítókat, egyebet nem tehet. Nemcsak Holdent búsítottuk el, Justitiával is alaposan kitoltunk. Mindenesetre reménykedem, hogy azért feltalálja magát. Elvégre afféle köd előttem-köd utánam fantom. Mit neki néhány testőr?
Valamit mégiscsak elértem. Bármelyik állomásra váltok, rádiószerte ő a téma. És halálkomoly kommentátorok képesek röhögés nélkül ismételgetni: Justitia-kommandó. Hiába, az írott szövegben kevésbé érvényesül csúfolódó hajlandóságom. Az is lehet, hogy a téma hordereje nyomja el ezt a felhangot.
Martin némán ül mögöttünk, oda sem hederít a rádióra, mereven maga elé bámul. Tekintete fókuszát bemérve megállapítom, hogy Belloq tarkójára mered. Nyilván fodrozza imádottját, hátha ily módon megóvhatja attól, ami vár rá. Drága Martinom, tegnap éjjel megtettél érte minden telhetőt. Meggyőződésem, mondhatni: mániám, hogy Belloq átejt bennünket, bár még nem sikerült megfejtenem sötét titkait. Ennek is eljő az ideje, buzdítom magam, kicsit félve, kicsit dühösen. Olthatatlan gyanakvásom talán összeegyeztethetetlen azzal, amit ezután teszek.
Belloq vállára hajtom a fejem, és gondterhelten felsóhajtok.
– Mi a baj? – kérdezi.
– Ki fog ma vacsorát főzni nekünk?
Martin arca lángra lobban a hátsó ülésen, és azon vörösen meg is jelenik előttem a tükörben.
– Halálra röhögöm magam! – ordítja.
– Miért idegeskedsz? – fordulok felé. – Mit mondtam?
Karba font kézzel hátradől.
– A nyálas Cruz persze nem vállalna ilyesmit. Ő reggeltől estig ki sem fogy a nyavalygásból. Neki mindig tönkreteszi valaki az ihletét, vagy lecsinálja a zsenijét. Ráadásul egy tojást sem tud feltörni.
– Vidd innen Cruzt! – nyögöm ellentmondást nem tűrő hangon.
– Ez nálatok egész nap így megy? – érdeklődik Belloq.
– Nem látod, milyen hülye a csaj?
– Szemmel tartom – feleli a kérdezett.
– És ez már húsz éve így megy! – panaszkodik Martin. – Egy rendes szava nincs. Mindenkit nyelvélesítőnek használ. A szíve helyén egy lavór lábvíz, az agyáén citrom, uborka és tök lehet!
– Most rögtön eltöröm a másik karodat is! – fenyegetőzöm.
– Most én fogok verekedni! – szól közbe vidáman Belloq.
Megérkeztünk. Várja a vérpad.

 

 

A felvétel helyszíne ez idáig kirándulóhelyként szolgált az erre járók nem kis élvezetére, mostanra azonban a felismerhetetlenségig átváltozott. Eltűntek az emléktárgyakat és méregdrága kacatokat árusító pavilonok, a büfé gerendaépületét a gondosan megépített díszletek mögé rejtették. Elegáns téglaház magasodik a murvával felszórt és fűfoltokkal zöldellő térség végében.
Maga a Szirt nem változott. A vöröses sziklakiszögellés ugyanúgy nyúlik a tenger fölé, miként évezredek óta. Soha nem tűnt számomra ilyen ijesztőnek, ennyire magasnak, mint most, amikor a pénzhajhászó filmesek azt a szerepet szánták neki, hogy Daniel Belloq levetődjék róla.
Színes forgatag kavarog a helyszín körül. A bámészkodókról sem feledkeztek meg, a kamera mögötti elkerített térségben emelvény várja őket. A lelátó máris zsúfolásig megtelt, a kirándulók fényképezgetnek, dobozos innivalót szürcsölnek, édességet majszolnak.
A stáb tagjai lázas tevékenységet folytatnak. Egyelőre a műszakiaké a terep, hamarosan átengedik azt a magas művészetnek. Táhír, a rendező számára előkészítették a napernyővel felszerelt széket, Ike Faichakot sminkelik. Jon Holden a testőreinek magyaráz.
Kisvártatva Daniel is feltűnik Táhír közelében, s miközben a rendező instrukcióit hallgatja, fiatal nő támad rá, hogy fésülje, pamacsolja frontális részeit. Belloq ernyedten tűri a férfiatlan piperészkedést.
Martin nem mozdul mellőlem, a tömegbe húzódunk, hagyom, hadd taszigáljanak. Tekintetem Donaldot keresi a zajos gyülekezetben, ám nem lelek ismerőst a köröttem hömpölygő arc- és testmasszában. Így hát visszafordulok az aréna felé. Ike Faichakot riporterek ostromolják, fotózzák. A gyönyörű férfi derűsen válaszolgat kérdéseikre, ujjain kalózálom gyűrűk villognak. Néhány perc múlva Táhír leveteti vele a fukszait. Faichak aggodalmas pillantással búcsúzik a kellékes lányra bízott ékszereitől.
Oldalt rendészek küzdenek a kíváncsiakkal, biztosítaniuk kell a felvétel zavartalanságát, vérkomolyan is veszik magukat, örvendezem, hogy nincs fegyverük, mert mérhetetlen szigorukban még legéppuskáznák az értetlen turistanépséget.
Végre a stáb munkához lát.
Ike Faichak rohan ki a házból, két férfival a nyomában. A többi támadó a ház mellől kerül elő. A közrefogott üldözött nem juthat el a kocsijához, fel kell vennie a harcot.
André Táhír néhányszor megismételteti a jelenetet, több kamera is dolgozik. Végül az elégedett rendező új beállítást készíttet elő. Magához inti Belloqot, aki ugyanazt az öltözéket viseli, mint Faichak.
Ebből a távolságból nem látom az arckifejezéseket, de szívesen megfigyelném, milyen pillantásokkal méregetik egymást a csata résztvevői. Táhír elgondolása szerint ezt a jelenetet vágás, leállás nélkül veszik fel, a szereplők számára ez jócskán megterhelő. Előbb csak próbálnak, meg-megállnak, hallgatják Táhír instrukcióit.
Martin kézen fog, és megindul a tömegben. Nem tudom, miként csinálja, eredményesen furakodik. Pár percen belül már-már a kamera mögött állunk, elegendő közelségben ahhoz, hogy élesen lássuk, halljuk, mi történik. Felismerem Eziót. A testőr mostanáig háttal állt nekem, Belloqot méregetve.
Martin megszorítja az ujjaimat, és rámutat.
– Látod azt a fickót? – Bólintásomra azt mormolja: – Jó lenne, ha ő nem látna meg engem.
Ananász, gondolom keserűen. Öcsém a hátam mögé húzódik, begipszelt karját a vállamra fekteti.
Táhír otthagyja a kaszkadőröket, az operatőr mellé lépdel.
Belloq hat megtermett férfi gyűrűjében álldogál, egyelőre mustrálgatják egymást.
Hirtelen két alak lép elő a háta mögül, ő kitörni próbál.
Megragadják vállát, a szemközt toporgó Ezio fellendíti karját, és feléje sújt.
Belloq a rajta csimpaszkodókkal együtt szökken félre, egyikük Ezio ökle elé kerül, és elkábul az eltévedt ütéstől. A másik függeszkedőt Belloq elkaszálja, közben könyökét annak gyomrába döfi, ám nincs ideje fellélegezni. Ezio ismét támad. Belloq elkapja és kirántja alóla a lábát.
A hanyatt vágódó gorilla szinte nyomban talpon terem. Társai minden irányból közelednek.
Belloq fürgén forgolódik, figyelme javát azonban Eziónak szenteli, mintha benne ismerte volna fel valódi ellenfelét. Elhárít, kivéd vagy bumeránggá változtat seregnyi ütést, rúgást, mégis mind többször eltalálják kényes pontjait.
Szemöldöke felreped, vére a szemébe folyik. Pokoli hangon durranó rúgás éri megfeszített hasfalát. Fájdalmas fintor vonaglik át az arcán. Letörli vérét, Ezióra pillant, elkapja annak feléje lendülő karját, másik kezével kitámasztja a testőr könyökét, kézfejét visszahajlítja.
Ezio felordít kínjában, és már-már földre kerül. A következő pillanatban kiszabadul a szorongattatásból. Egyik settenkedő társa hátulról karolja át Belloq nyakát, majd térdét a gerincoszlopának feszítve próbálja harcképtelenné tenni őt.
A nézők soraiban mormolás támad, néhányan felkiáltanak.
A rendező feszülten figyeli az eseményeket. Az operatőr odaszól neki:
– Leálljak?
– Megőrültél? – rivall rá Táhír.
A közjáték közben Belloq kirobban a fojtásból. A csigolyáit ropogtató fickó vérbe borult arccal fetreng a földön. Társa szemből támad, de tüstént leroskad ő is.
Belloq pattogó, gyors rúgásokkal veszi el kedvüket a további testharctól, csattognak találatai; a két verekedő végképp dugába dől.
A következő bajnok hátulról rúg felé, Belloq villámgyorsan reagál, félköríves rúgásától támadója szótlanul összecsuklik.
A negyedik fickó a földre rántja Danielt, majd rávetődik s nyomorgatja, ám ő kibújik a homoerotikus ölelésből, a hátán átgördülve talpra szökken, és lecsapó sarkával oltja ki a feltápászkodással elfoglalt verőlegény tudatát.
Közben Ezio alattomban, hátulról belerúg. A vesén talált Belloq a leterített fickóra roskad. Sietne felugrani, ám egyszerre két bőszült támadó rohan rá. Félregurul előlük, egyiküket odébb röpteti magasra lendített lábával, a másikat ágyékon és állon találja talpával, a rúgáskombináció végeztén hátrabukfenccel szökken talpra, ám egy ökölcsapás következtében tüstént vissza is hanyatlik.
Zihálva kapkod levegő után, Ezio az arcába talpal, a másik fickó is újra támad. Belloq hasra pördül, és még négykézláb imbolyogva, a fölé hajoló férfi arcába öklel a fejével, aztán elgurul Ezio elől, és újra megpróbál feltérdelni.
A testőr nem siet. Fölényét kiélvezőn, lassú léptekkel közeledik a megviselt Belloq felé, majd váratlanul mögé kerül, és leszorítja a fejét.
Belloq erőlködve elrugaszkodik a földtől, elkapja Ezio karját, és annak ropogtatásával eléri, hogy a testőr lazítson a szorításon. Időközben a vérző arcú hatodik is felkecmereg a murváról, és vijjogó hangot hallatva igyekszik a zombivá püfölt Belloq felé. Utóbbi Eziót lerázva, lábraállási küzdelmet vív önmagával.
Már csaknem talpra támolyog, midőn iszonyatos rúgást kap az ágyékára. Kínjában térdre roskad, ám nem vesztegetheti az idejét odalenn. Megest talpra tántorodik, könyékkel lefékezi az újfent támadó Eziót, a másik fickót is szemmel tartva. Néhány gyors lépést tesz emez felé, szélsebesen kifordul, és óriási elánnal viszonozza az ágyékrúgást.
A fickó halálsikolyt hallatva, harmonikázó alsó végtagokkal süllyed a föld felé. A kegyelemrúgás következtében hídba hanyatlik, és úgy marad, tán-tán az idők végezetéig.
A murván négykézlábazó Ezio is viseltes, Belloq feléje fordul, méregetik egymást. Kánonban zihálnak, erőt gyűjtenek. Egyikük felállni próbál, a másik azért küzd magával, hogy talpon maradjon.
Ezio végre felkecmereg, és előrelódul. Az ütésre számító Belloqot váratlan rúgás sújtja le a lábáról. A következő rúgás hanyatt vágja. Ezio rávetődik, fújtatva, kimerülten küzdenek, a másik ütési, rúgási, öklelési kísérleteit hárítgatva, az eszméletvesztés határán, már-már hörögve.
A nézők visszafojtott lélegzettel figyelnek. A két férfi kínzó légvételei szinte dübörgésnek hatnak.
Martin szorítja-e az én kezemet, vagy fordítva, nem tudom, ujjaim égnek a fájdalomtól. Tehetetlen dühvel figyelem a tortúrát.
Belloq legördíti magáról Eziót, és villámgyors pördülettel annak mellkasára térdel. Magasra emelt ökle lesújtani készül, amikor Táhír felüvölt:
– A kocsit!
Az út felől bőgő motorral érkezik a fegyveresekkel zsúfolt terepjáró.
Belloq a fejét rázogatja, hirtelen eszébe jut szerepe. Eziót elengedve menekülni próbál.
A testőr utánanyúl, megragadja a lábát. Belloq elesik, félreüti Ezio karját, és újra talpra áll. Tántorogva futásnak ered a Szirt felé.
A kocsi hatalmas porfelhőt kavarva robban az arénába. A géppisztolyosok leugrálnak a guruló dzsipről, és a menekülő után lódulnak, hogy mielőbb leterítsék őt.
Belloq eléri a szirt peremét.
A mélység fölött megtorpan egy pillanatra.
Lövések dördülnek.
Daniel előrelendül. Eltűnik a szikla mögött.
Táhír kilép a kamera mögül.
– Leállni! Mindenki maradjon a helyén, a lenti kamera dolgozik!
Kővé dermedten állok helyemen.
Az operatőr lelkendezve magyaráz a rendezőnek, az siet őt lehűteni.
– Faichak majd elrontja az egészet a közeliekkel. A java ezután jön.
Azon tűnődöm, melyiküket rúgjam fejbe, amikor a tenger felől kiáltás harsan.
– Oké!
A következő pillanatban átvetődöm a korláton, félresöprök egy buzgó rendészt. A tengerhez vezető lépcsősor felé rohanok. Rejtély, miként száguldok végig a csorbult kőfokokon, mindenesetre hamar leérek. A filmesek könnyű hajója éppen kiköt a parton, midőn a fedélzetre szárnyalok.
Belloq a korlátra görnyed, szaggatottan lélegzik, hajából, ruhájából víz ömlik. Megérinteném arcát, vállát, valamijét, ő elhárítja tétovázó kezemet. Felemeli a fejét. Dagadt száját, repedt szemöldökét bámulom. Vére továbbra is szivárog, sós vízzel vegyül. Zombiszerű szerelmem torz vigyort formálgat ajkain.
Orvosi táskát cipelő férfi lép mellénk. Gyors öltésekkel összevarrja Daniel szemöldökét. A páciens fintorogva tűri a beavatkozást.
Végül a doktor közli:
– Otthon tegyen magára jeget. Jól van?
– Raftingolni tudnék – feleli Belloq.
Később egy szemüveges nő nyomába szegődve eltűnik a hajó belsejébe vezető lépcsőn, hogy száraz ruhát húzzon magára.
Néhány percnyi várakozás után követem őt. Az asszisztensnő csukott kabinajtó előtt álldogál, közeledésem észleltén elém szökken.
– Ne zavarja!
Mintha tánciskolában sasszéznék, fürgén kikerülöm az akadályt, és benyitok.
Belloq, fejét az ökleire hajtva, meztelenül üldögél az ágy szélén. Lehajolok, de végül nem merek hozzáérni, nehogy fájdalmat okozzak neki. Ugyan hol foghatnám meg anélkül, hogy ne üvöltene fel kínjában? Megköszörülöm torkomat.
– Esetleg felöltözhetnél.
– Gondoltam rá – dünnyögi.
– Rajta! – biztatom.
– Kölcsönadnád a szoknyádat? Azt hiszem, kasztráltak.
– Szedd össze magad, még nincs vége. Most jön a java. A szemük láttára kell elvonulnod. Minél délcegebben, annál jobb. Elvégre te vagy a Superman.
– Gúnyolódni jöttél?
– Jól van. Segítek felvenni a bugyidat.
Belloq rám mered, arca felismerhetetlen. Bal szeme eltűnik dagadt szemhéja alatt, száját egy szerecsen is irigykedve méregetné, s ami a kettő között található, szivárványszínekben pompázik. Zokszót sem ejtenék, ha nem tudta volna, mi készül ellene. Még várok a korholással. Segédletemmel felöltözik, nadrággombolgatás közben meglehetősen feszeng, szerencsére a ruhadarab eléggé tágas ahhoz, hogy ne fakadjon sírva minden lépésnél. Az ajtónál járunk, amikor Táhír és Faichak tör ránk.
A színész egyetlen szót sem szól, a rendező annál közlékenyebb.
– Mit mondjak? Spontán jelenet volt. Ilyesmire gondoltam. Jól csinálta. Most hazamehet, mára végeztünk. Attól tartok, ma már nem tudjuk folytatni a munkát. Ike-kal még felvettem volna az arcközelieket, miután videón visszanéztük az anyagot, csakhogy a többi kaszkadőr is használhatatlan.
Nem állhatom meg:
– Maga nem látta, mi történt? – érdeklődöm.
Vállat von.
– Tudja, mennyit fizettem érte? Elvárhattam, hogy ki-ki odatartsa a képét.
Előveszek egy bankjegyet a táskámból, és feléje nyújtom. Nem érti, bizonytalanul érte nyúl. Másik kezemmel hatalmas pofont csördítek az arcára. Meginog, a képéhez kap, elveszi a bankót.
– Magának neve is van? – hüledezik.
– Denisa Wry. Szolgálatára.
– Hát nem hülyéskedik.
Immár vigyorog. Orrából vér szivárog. Nem látszik felindultnak. Hiába, a pénz.
– Hol találom meg, ha szükségem lesz magára? Rendbe jön az arca holnapra? – kérdezi Belloqot.
Daniel a vállát vonogatja. Táhír szélnek ereszt bennünket. Aki nem próbálta, annak sejtelme sincs, milyen észveszejtően hosszú ideig tart, amíg az ember lemászik egy hajóról, fellépdel ötven lépcsőfokon, és keresztülvág egy füves, murvás terepen, ahol támolygó férfiakat ápolgatnak körülötte. Egész úton mosolyogva beszélgetünk, Belloq délcegebb nem is lehetne, olykor összecsikordulnak a fogai, ám ezt csak én hallom mellette.
A parkoló felé közeledve megpillantom Eziót. Neki sem lehet könnyű, mégis szálegyenesen tartja magát. Mellette – lelki támaszként – Jon Holden lépdel. Nem kétséges, felénk tartanak.
– Helló, Denisa – üdvözöl Holden nyájasan.
– Helló, Jon! – viszonzom leereszkedését.
Szeme sem rebben. Belloqra mosolyog.
– A szuperzsaru kissé sápadt. Rendbe fog jönni. Sok esetben csak az számít, hogy az ember életben marad. A többi bagatell.
– Igaza van – felelem lelkesen. – Bosszantó, ha vadásznak az emberre.
Holden is képes uralni az arcizmait, utalásomat fel sem veszi. Rám nevet.
– Közös ismerősünk hallatott magáról.
– Akkor jó. Aggódtam a gyermekért. Visszakapja őt?
– Természetesen – feleli. Tekintetét újra Belloq felé fordítja. – Megért engem, ugyebár? Magának is van gyereke.
Otthagyjuk az ármányost. Szemem sarkából észlelem, hogy Ezio utánunk fordul.
Martint sehol sem látom. Úgy döntök, előbb a kocsihoz kísérem Danielt, aztán felhajtom kószáló öcsémet.
Martin a Mazdában ül, a nyitott ajtónál Konrad és Donald álldogál. Utóbbiak vigyorognak.
– Jól látok? – érdeklődik harsányan Donald. – Oly törődött vagy, Daniel!
– Rendőr verve jó – élcelődik Konrad.
Egészen enyhén, csaknem finoman megrúgom a bokáját. Rám kacsint.
Martin felmordul.
– Mindjárt elhányom magam.
– Csak ne a kocsiban, jó? Mi bajod van?
– Miért engedtük, hogy ezt tegyék vele? – kérdezi.
Szememet forgatom.
– Mit nyavalyogsz? Mit tettek vele?
Daniel is szóhoz jut:
– Tudjátok, mi volt a legrosszabb?
Nem tudjuk, viszont számos tippünk akad, találgatunk. Ő mindegyre a fejét ingatja, végül kiböki:
– Az a pompásan bökős zúzott kő, amivel felhintették a terepet. Remek volt végignyúlni rajta. Den, otthon majd csipeszeld ki a bőröm alól azt a félmázsányit, amennyit elhoztam belőle.
Mindent megígérek, sürgetem az indulást. Konrad a motorjáért indul. Martin előremászik, hogy Belloq végre elengedhesse magát a hátsó ülésen. Amikor a kormány mögé ülnék, Donald a vállamba kapaszkodva visszahúz.
– Bírd rá, hogy lemondja a holnapi forgatást, és gyertek le a tóhoz. Ráfér a pihenés.
– Rábírom – bólintok eltökélten.
Elképzelni sem tudom, hogy Daniel másnap – vagy a közeli jövőben – filmforgatásra alkalmas állapotban legyen.

 

 

A nap hátralevő része továbbra is bővelkedik izgalmakban. Előbb azon tanakodom, honnan veszek annyi jeget, hogy Belloq összes hematómáját és zúzódását lefedhessem. Némi töprengés után úgy döntök, beköltöztetem a delikvenst a hűtőszekrénybe, hiszen ez merőben leegyszerűsítené a dolgokat. Aztán az is kiderül, hogy Belloq momentán zuhanyozni is képtelen egyedül. Támolyogva áll a hideg víz alatt, bárhol is érintem horzsolt, zúzott, karcolt bőrét a mosdószivaccsal, ő elgyötörten fintorog.
Kisvártatva ágyba alél. Az aggodalmas Martin idegesítő segédletével megkezdem testfelületének jéggel történő beborítását. Az összes törölközőt előszedem a szekrényből, jéggel töltött csomagocskákat göngyölök beléjük, és megkezdem azok igazságos elosztását. Ha az arcára elegendő mennyiségű borogatást teszek, combjára már nem jut, és fordítva.
Martin, aki soha szóba nem állt a szomszédokkal, elvonul jeget kunyerálni. Kap, rengeteget, csakhogy nem fér a fagyasztóba az irdatlan mennyiség. Azonkívül nem tarthatom az ápoltat jéghegyek alatt. Tíz-tizenöt perces procedúra után ugyanannyi ideig tartó pihenést engedélyezek. Mire a combját bejegelem, a fejénél jár le az idő. Mintha futószalagon dolgoznék, alig győzöm a robotot.
Belloq tizenöt percenként tiltakozik, amikor a combjai közé rejtem az újabb adagot. Bármit eltűr, de erről mindannyiszor le akar beszélni. Nem engedek beleszólást ápolási módszerembe, így végül ezt is tehetetlenül rám hagyja.
Közben a jég mindenütt olvadozni kezd, félő, hogy a lakás csakhamar gleccserré változik. Martin, aki meg van győződve arról, hogy most aztán hasznossá tette magát, vödrökkel és felmosórongyokkal futkos, karján cuppog az átnedvesedett gipszkötés, és mindehhez percenként érdeklődik Belloqtól: kér-e üdítőt, kér-e kávét, kér-e enni, akar-e zenét hallgatni, esetleg megnézne-e egy videofilmet?
Mielőtt könnyekig hatódnék ragaszkodásától, sietek csúfot űzni belőle.
– Persze, ha neked ez kell, Belloq naponta szétveretheti magát. Elvégre ezzel jár a kedvedben. Milyen unalmas, ha valaki naphosszat csak ír! Az már valami, ha rendszeresen lerúgják a tökeit.
– Nyugi, Den! Még egy kicsit figyellek, aztán én is megtanulom az ellenkezőjét mutatni annak, amit érzek. Pusztán gyakorlás kérdése.
Ezzel kivonul a konyhába. Hallom, hogy a hűtőgép ajtaját csapkodja, mindjárt behozza a kezében. Nem ez történik. Főz. És mivel meggyőződése, hogy beteg van a háznál, diétás receptek között válogat a szakácskönyvben. Leejtem az államat, amikor nagy tál gőzölgő krumplipürével jelenik meg az ajtóban. Végre szóhoz jutva Belloqra ripakodom.
– Most pedig megeszed!
Daniel ernyedten tiltakozik. Vagy valami hasonló. Pontosan nem derül ki, mert a jeges pakolások közepette vajmi kevés látszik az arcából. Ami kimaradt alóla, az sem épületes látvány. Ráadásul mindez hiábavalónak bizonyul, mivel a jéghegyek alatt s azok ellenére belázasodik. Most kezdjem el a kezemet tördelni?
Ehelyett ajtót nyitok a csöngetésre. A hírek hétmérföldes léptekkel közlekednek Line városában.
Quasimodo áll a küszöbön, kezében nagy csokor virággal. Rám vigyorog.
– Hallom, Daniel gyengélkedik.
– Jó, hogy jössz – állok félre az útjából –, meg kellene enni pár kiló burgonyapürét.
– Semmi baj az epémmel – közli.
A szobába sántikál, és Belloq mellkasára fekteti csokrát. Martin ott terem, felmarkolja a bokrétát, közben Quasimodóra morran:
– Ezzel várhatna, jó? Még él!
Belloq félretolja szeméről a borogatást, és feltekint. Unokabátyja láttán szégyenkező mozdulatot tesz, mintha szeretne elrejtőzni a szeme elől. Quasimodo odahúz egy széket, letelepszik mellé.
– Üdvözlet, testvér. Jól megy a sorod?
– Van okod kételkedni benne? – kérdezi Belloq fanyarul.
Aztán felül, beveszi a tablettát, amellyel kínálom, lehajtja a jeges citromos vizet, bekanalaz kevésnyi krumplipürét. Közben nézegetik egymást Quasimodóval.
– Vártalak – mondja az idősb Belloq.
– Készültem hozzád – feleli a fiatalabb.
– Mikor? Úgy tervezted, majd akkor jössz, ha már megváltottad a világot?
– Stílszerűbb lett volna, mint így, nem?
Mivel társalgásuk fordulatai úgyszólván virágnyelvűek, magukra hagyom őket, hadd beszélgessenek zavartalanul. Martin vonakodva követ a másik szobába.
– Ki ez a hapsi?
– Quasimodo. Belloq rokona.
– Mi baja van?
A körmeimet reszelgetem.
– Ja? Ujjat húzott Holdennel.
Erről jut eszébe:
– Figyelted, hogy a rádió négy álarcos férfit emlegetett a röpirat sokszorosítása kapcsán?
– Na és?
– Rengeteg bajom van veled, de a legnagyobb rosszindulattal sem látok benned túl sok maszkulin vonást. Még bukósisakban sem néznélek férfinak.
Vállat vonok.
– A szemtanúk annak véltek. Talán a dezodor miatt. Danielét használom.
Töprengve néz rám.
– Mondd, miként lehetséges, hogy millióféle véleményt hallottunk „J”-ről? Az egyik pártolja, a másik elítéli, a harmadik nevetségesnek tartja, a negyedik üldözendőnek és így tovább?!
– A röpirat szerint a Justitia-kommandó következő célkitűzése, hogy Jon Holdennel leszámoljon. Ezt viszont senki sem említette egyik rádióműsorban sem. Hogy tetszik?
– Gyanús.
– Ugye?
Martin tovább töpreng. Az asztal fölé hajolva hallgatom, miközben a fogadalmi ruhadarabokat szabom gyors mozdulatokkal.
– Den, akár hiszed, akár nem, én is ezen a világon élek. Olykor kézbe veszek egy-egy újságot, hírmagyarázatot is hallgatok. Ezekből azt szűrtem ki, hogy az országban vannak ugyan vezetési hibák, létezik korrupció, ám alapjában véve mégis minden a legnagyobb rendben folyik. Akkor miért élhet szabadon egy Jon Holden? Miért dolgozol te? Tudod, hogy gyilkos, mégsem csukhatod le. Sőt, te magad is életveszélyben vagy emiatt. Nekem ez magas.
– Nekem is az. Nem tudom. Nem tudom, kik a pártfogói, nem akárkik lehetnek. Nem tudom, mennyiért vásárolta meg őket. Pénzért vagy a puszta létükért cserében tűrik-e rémuralmát. De akadnak olyan emberek, akik ez után nyomoznak. Lehet, hogy kiderítik, könnyen lehet, hogy a fejükkel fizetnek szándékukért. Egy bizonyos: én nagyon keveset tehetek az ügyben, ám ezt a keveset szeretném megtenni. Talán hallottál Karl Hubreyról. Amikor őt leleplezték, a közvélemény azt hihette, hogy most aztán vége, az első számú közellenség megszűnt létezni, itt most kitört a béke és a nyugalom. De íme, itt van a kettes számú közellenség. És valahol megtalálnád a többit is, szépen sorban. Még keresni sem kell őket. Félelem borul fölénk, ez lázít engem. Nem szeretek félni. Ettől pedig csak egyetlen módon lehet szabadulni: meg kell szüntetni a félelem okát. Az a férfi próbált agyonverni téged, akit a forgatáson mutattál? Nyilván ő végzett Atrixszal. Konrad elmondta, mi maradt a nővéréből? Kötve hiszem. Gyilkosa, mint látod, szabadon jön-megy. Belloqnak ma nem sikerült legyőznie őt, a meccs végül döntetlenül alakult. Gondolom, lesz még visszavágó. De most nem is erről van szó. Te láttad azon az éjszakán Atrixot ezzel a fickóval. És mert nem kellett volna látnod őket, Ezio megkísérelt megölni téged. Megtehetnéd, hogy bírósághoz fordulsz, és kikiabálsz mindent. Tanúskodhatnál ellene. Ha erre vállalkoznál, az elsők között lennék, aki megpróbálná megakadályozni. Mert csak azt érnéd el vele, hogy valóban megöljenek. Ha egy kis szerencséd van, az a fickó nem tudja, hogy életben maradtál, és nem sejti, ki vagy. Nagyon remélem.
– Akkor mit teszel? Mit teszel Holden ellen?
– Egyelőre csak improvizálok, megpróbálok a háttérben maradni. Abban bízom, hogy ez a szerencsétlen Justitia majd mindent elvégez helyettem. Habár Belloq úgy véli, tegnapi fellépésünkkel meghiúsítottuk a terveit. Holden őrizteti magát, hozzáférhetetlenebb lesz, mint valaha.
Az utolsó mondatot Quasimodo a nyitott ajtóban állva hallgatja végig. Így szól:
– Erről jut eszembe. Voltaképpen hozzád jöttem. Beszélhetnék veled?
– Igen. Martin addig borogatást cserél Danielen, és készít neked egy teát.
Amikor magunkra maradunk, Quasimodo kényelembe helyezkedik egy karosszékben. Félbehagyom varrónői tevékenységemet, leülök vele szemben, és várom szavait.
– Mesélek neked valamit, Denisa. Hosszú lesz. Ráérsz? Nos, akkor mondom. Jon Holdent már ismered. Ejtenék pár szót a családról. A két fiú apja nem akármilyen üzletember volt. A fél ország sajtóját birtokolta. Dőlt hozzá a pénz, de a gyerekeivel nem volt szerencséje. Nagyobbik fia fegyelmezhetetlen, erőszakos vagány lett, aki mindig különbözni akart másoktól, élvezte, ha viselkedése megbotránkozást keltett. Ma már nagyon ügyel rá, hogy épp olyan legyen, mint a többi pénzember, estélyeket ad, csiszolt a modora. De megmaradt annak, aki volt, éppen csak a látszatba burkolja aljasságait. A kisebbik fiú viszont anyámasszony katonája. Jóképű, ám gyenge idegzetű férfi. Elvezetgeti jövedelmező vállalkozásait, legalábbis úgy tesz, mintha ő vezetné azokat. Mivel ő volt a jó gyermek, örökölte apja vagyonát. Ne gondold, hogy ettől Jon kisemmizettnek érzi magát. Rátelepedett Lubosra, aki azt teszi, amit ő mond. Jon elkövetett egy alapvető hibát. Sok évvel ezelőtt, röviddel Lubos esküvője után, elszerette öccse feleségét. Az asszony csakhamar hozzáköltözött, gyermekét is elhagyva. S ez lett a bonyodalmak fő forrása. A gyermek ugyanis Joné. Ők ezt szerették volna titokban tartani Lubos előtt, aki nagyon ragaszkodik Nellhez. Csakhogy valami rejtélyes okból Jon is megszerette a gyereket, így hát megkezdték a rút játszmát, amelynek tétje Nell lett. Jon úgy próbálta megoldani a problémát, hogy vett egy tágas házat, amelyben együtt laktak. Naponta találkozhatott Nell-lel. De ő cseppet sem monogám típus, így hamar ráunt Lubos feleségére. Egy darabig ez sem derült ki. Csakhogy az asszony is szeretett volna gyökeret verni valahol. Előbb mindkét Holden az övé volt, mígnem egy napon arra riadt, hogy egyik sem az övé. Megijedt. Arra gondolt, visszatér férjéhez, ám akkor Jonnak mennie kell a házból. Egyet elfelejtett: vajon kell-e még Lubosnak? Nem kellett. A két fivér kitette a szűrét. Az asszony ugyan soha nem törte magát a gyerek miatt, de most ráébredt: csakis általa üthet vissza a két férfinak. El akart menni, Nell-lel együtt. Ebbe egyik férfi sem ment bele. Lubos még mindig nem sejtett semmit. Erre a felesége előkerítette az egykori titkárnőt és tanúságra bírta. Beatrix Holl elmondta Lubosnak, hogy Nell nem az ő fia. Egykor fültanúja volt egy parázs vitának az öreg Holden és Jon között, s ez a vita éppen e körül bonyolódott. Lubos őrjöngeni kezdett a hír hallatán. Megfenyegette Jont, hogy feladja a rendőrségen, világgá kiabálja viselt dolgait. De Nellt nem adja. Mostanáig abban a hitben nevelte a fiút, hogy ő az apja, és erről nem is hajlandó lemondani. Csúnya veszekedés volt. Beatrix Holl ezt is végighallgatta. Lubos sejtette, hogy emiatt baja esik a nőnek, ezért néhány napig rejtegette őt a bátyja elől. Aztán hazaküldte, mondván, már semmi vész nem következhet. A nő sosem ért haza. Lubos ezután megváltoztatta modorát a bátyjával szemben, vajmi kevés sikerrel. Lassan az a helyzet alakult ki, hogy egymást zsarolták a gyerekkel. Jon komoly kereseti lehetőségtől esett el, amikor Hubrey lelepleződésével bedugult a kábítószerüzlete. Azt akarta, hogy öccse még több lapot szerezzen magának, hátha az újságokból megtérül valami, de Lubos beintett neki. Sebaj. Jon a saját ordastörvényei szerint fogott a kiszemelt laptulajdonosok meggyőzéséhez, ám nem merte elvetni a sulykot, több okból sem: egyrészt azért, mert Hubrey lebukásával a figyelem bizonyos fokig feléje fordult, s noha ez nem nyíltan zajlott a rendőrség részéről, mégis fenyegetően hatott. Másrészt Lubos is a sarkára állt, és bár Jon mindenre kész, a saját öccsét mégsem meri a bevett módszerek szerint idomítani. Megint a gyerek itta meg a balhé levét. A huzavonában éppen csak szét nem tépték a kicsit. És nagyjából ezen a ponton történt valami. Lubos megismerkedett egy nővel. Egy álomszép, határozott, okos nővel. Egymásba szerettek, de titokban kellett tartaniuk kapcsolatukat. A lányt később minden gondjába beavatta, azon tanakodtak, mit tehetnének Jon hatalma ellen. Mindeközben Jon mit sem sejtve folytatta kisded játékait. Lubos pedig szépen kitalálta, hogy ismeretlen telefonálók Nell elrablásával fenyegetőznek. Erre azért volt szüksége, hogy feltűnés nélkül együtt élhessen szerelmével. Célját elérte. Elsétált a rendőrségre, védelmet kért Nell mellé. Megkapta. Majdnem pechje lett, és téged osztottak be. Mivel te éppen szerelmes lettél a szomszéd szobában fekvő pasasba, nem vállaltad el. Így hát tervük megvalósult. Marion Teron Lubos mellett élhetett, és Jon nem sejtette, hogy a rendőrnő egy füst alatt az öccse szívszerelme is. Hanem Teron nem az a fajta lány, aki így éli le az életét. No, arra sem kapható, hogy nyíltan és határozottan fellépjen Jon ellen, nem öngyilkos típus. Viszont ennek ellenére Holdenné akar lenni. Ügyesen fellázította Lubost. Háborút robbantott ki a fivérek között. Azon a bizonyos estén, amikor helyettesítened kellett volna, semmi fontos dolga nem volt. Egyszerűen csak nem akart találkozni a vendégekkel, akik közül többen ismerték őt, na persze, nem zsaruként, hanem fotómodellként. Ugyanis hajdan egy fogadáson találkozott Lubossal, később több partin is együtt mutatkoztak, és a jelenlegi háborúságban nem lett volna szerencsés, ha kiderül a turpisság. Miután hiába várt rád, hirtelen ötlete támadt: elmegy, és magával viszi Nellt. Annál is inkább, mert a gyerek mindenáron részt akart venni az estélyen, márpedig akkor le kellett volna kísérnie őt, megkockáztatva a botrányt. Ugyanis Nell az apja fia. Ízig-vérig Jon. Ha eltökél valamit, keresztülviszi, ha fene fenét eszik is. Ezen az estén úgy határozott, hogy nem fekszik le, egyébként sem korán fekvő alkat, és Marion nem tudta eltéríteni őt a szándékától. Kénytelen volt kissé elkábítani, aztán a testőrök figyelmetlenségét kihasználva betuszkolta a kocsijába, és simán kihajtott vele az utcára. Még Lubosnak sem szólt. A gyereket azonmód elvitte egy vidéki barátnőjéhez. Nell jelenleg is ott van, és úgy hírlik, jól érzi magát. Tervei szerint Teron megválik a rendőrségtől, és hamarosan talán legalizálhatja kapcsolatát Lubossal. Jon pedig halálra keresteti pribékjeivel és besúgóival Hogn Gillant, mindeddig hiába. Eddig tart a mese.
– Holden ma célzott rá, hogy Hogn jelentkezett nála.
– Ez csakugyan így történt. A fickó vagy kiszimatolt valamit, vagy mivel ő volt a leggyanúsabb az ügyben, a gyerekrablást meghallva jelentkezett, és feltételeket szabott Jonnak. De senki sem tudja, hol bujkál.
– És most? – kérdezem. Ellenőrizhetetlen, mennyi áhítat olvasható ki a szememből, nem lehet kevés, mert Quasimodo elégedett mosollyal füröszti benne az arcát.
– Mit most? – kérdezi melegedve.
– Mi lesz Holdennel? Érdeklődik utána a rendőrség, bár ezt nehéz elhinnem, harcban áll a saját öccsével, és a tetejében ott van a titokzatos „J”.
Quasimodo elneveti magát.
– Hallottam hírét. Óriási. Mit szólsz hozzá, Den?
Nem kívánom felfedni előtte kisded titkaimat, így hát fürkész tekintete elől visszatérek a nadrágszabáshoz. Lehajtott fejjel felelem:
– Szívesen találkoznék „J”-vel, hogy felajánljam neki szolgálataimat. Lehet, hogy te még róla is tudsz egyet s mást? Hiszen számos okod volna rá, hogy segíts neki. És nem is esik távol a természetedtől az ő módszere.
– Arra nem gondoltál, hogy én vagyok „J”?
Tréfásan fogom fel kérdését, mégsem nevetem el magam. Nem akarom megbántani érzékenységét, óhatatlanul mégis nyomorék lábára, torz tartású vállára pillantok. Aztán megjegyzem:
– Mivel senki sem tudja, ki ő, akárki lehet. Mondjuk, én is.
– Kizárt dolog – legyint. – Te nem tudnál odamenni senkihez, hogy agyoncsapjad, mint egy legyet. A motorosokat is lelőhetted volna, senki sem vonna felelősségre, hogy ugyan miért tetted? És még a veszedelem kellős közepében sem tudtál ölni.
– Azt akarod mondani, hogy a valódi „J” nem is venné hasznomat?
– Dehogy. Segíthetnél neki. Mondjuk, megpróbálhatnád elhitetni a világgal, hogy „J” nem egy ember, hanem egy egész szervezet. Komoly segítség lenne.
Kiejtem kezemből az ollót, és Quasimodóra meredek. Nyugodtan állja tekintetemet, aztán folytatja:
– Más módon is segíthetnél neki. Nemcsak Jon Holdennek kell eltűnnie a térképről. Mások is vannak. Akadnak például olyan gyilkosok, akik úgy menekültek meg az igazságszolgáltatás elől, hogy plasztikai műtéttel megváltoztatták az arcukat. Szereztek maguknak hamis papírokat is, közöttünk élnek, és mi nem ismerjük fel őket. Kieszelhetnéd, hogyan lehetne leleplezni őket. És még sorolhatnám. „J” biztosan vevő lenne az ötletekre. Ez persze csak az én véleményem. Vele kéne erről beszélni.
Martin mégsem feledkezett meg a teáról. Berúgja az ajtót, és bevitorlázik egy megpakolt tálcával. Leteszi azt Quasimodo mellé az asztalra, aztán felegyenesedik, és rám néz.
– Elolvadt a jég. Danielnek lement a láza. Nem hajlandó tovább feküdni. Azt mondja, dolga van.
– Kísérd ki a dolgára! – felelem hányavetin.
– Vicces. Felöltözött, és el akar menni.
– Szabad ember.
Martin elém lép, szinte könyörög.
– Ne engedd el!
Quasimodo is leteszi a maga garasát.
– Ne engedd el, ramatyul néz ki!
Kijelentése megfelel a valóságnak. Daniel csakugyan ramatyul néz ki. A duzzanatok ugyan lelohadtak az arcán, ám bőre továbbra is szivárványszínekben pompázik. Immár mindkét szemével lát. Ezt azzal bizonyítja, hogy közeledtemre kitárja karjait. Nem engedem megölelni magam.
– Azt beszélik, teljesen elment az eszed. Hiába akarnád ma titokzatos útjaid valamelyikét járni. Még egy ilyen feltűnő pasas nincs a kontinensen. Bújj vissza az ágyadba. A Nagy Feladat megvár, nem oldódik meg nélküled.
Begombolkozik.
– Látni akarom Ellát – feleli.
– Most? Látsz egyáltalán?
– Elmegyek.
Nézem egy percig, aztán nehéz sóhajjal bólintok. Igaza van. Az én fejemben is ott motoszkál Holden megjegyzése a gyermekről.

 

 

Donaldnak szeme sem rebben, amikor a tábortűz mellé toppanunk. Iris azonban felsikít Belloq vörös fénnyel megvilágított arca láttán. Erre a házban is mozgolódás kezdődik. Ella meztelen talpakkal csattog elő a szobájából. Sírva, nevetve kapaszkodik apja nyakába. Sába eszeveszett rohangálást rendez körülöttük.
Miután minden rendben találtatik, megnyugodva letelepszem egy fonott székbe. Éppen az itallal megrakott tálca mellett landolok, hát töltök magamnak, és felhajtom a konyakot. Donald a közelembe sündörög, enyhe zavarban a Belloqnak szóló örömujjongástól. Felmarkol egy poharat, leül mellém a földre.
– Nem írsz? – kérdezem.
– Nem én. Emésztgetem magam. Ha nem tudnád, itt mindenki Daniellel foglalkozik. Ella csakúgy, mint Iris. Rólam nem is beszélve. Nem akarok finomkodni, bevallom: aggódom a barátunkért.
– Ugyan mi okból?
– Ha nem tudnád, neki is csak egy élete van.
– Eddig stimmel – bólogatok.
Donald rám emeli tekintetét.
– Holden nem tréfál, Denisa.
Újra töltök. Mégis sistereg a hangom.
– Fejezd be. Elegem van a riogatósdiból. Reggeltől estig Holden. Hallani sem akarok róla.
– Én nem emlegetem többé – rángatja vállát Donald. – De ne feledd, a mai csak az első forgatási nap volt. Kérd el Danieltől a forgatókönyvet. Mire a végére érsz, találsz néhány ősz szálat a hajadban.
– Megteszem.
Ella otthagyja az apját, hozzám siet. Átkarolja nyakamat, kétfelől arcon csókol. Aztán hátralép, és figyelmesen szemügyre vesz. Komoly arccal teszi ezt, némán.
Rekedten megszólalok.
– Mit tanulmányozol rajtam?
Bebizonyítja, hogy Belloq lánya. Arcizma sem rándul kérdésem hallatán, pár pillanat múltával sarkon fordul, és elnyargal. Néhány szót vált apjával, aztán beszalad a házba. Alighanem aludni igyekszik.
Donald is felkel mellőlem, lecsap Mogorvára. Elvonulnak a part irányába, a tűz közben gondol egyet, és kialszik. Iris poharat nyom a kezembe, kiürítem.
– Hogy telt a hetetek? – kérdezem.
– Ragyogóan. Kár, hogy holnap este véget ér. Vissza kell menni a városba. A hideg lel ki a gondolattól. Annak az egynek örülök, hogy a jövő héten Elláék a szomszédságunkba költöznek.
Próbálok együtt örvendezni vele, ám az elmúlt hétre visszatekintve szívesebben venném, ha még néhány napig elnyaralgatnának, elvégre hozzászoktam mindennapos szakácsomhoz és kávéfőzőmhöz. Hallgatok.
Iris megérinti a kezemet.
– Donald említette, hogy te és Daniel kezditek megérteni egymást.
– Donald túloz – morgom a pohárnak.
Iris felnevet.
– Hát persze. Cruz hogy van?
Felriadok. Töröm a fejem: vajon miért is nem látogattam meg őt napok óta? Valami rémlik, mintha összetűztünk volna, bár ebben nem vagyok biztos. Tanácstalanul vállat vonok.
Később, miután a két férfi alaposan meghányta-vetette titkait, Iris a szobánkba kísér bennünket. Belloq hullább nem is lehetne. Végignyúlik az ágyon, bágyadt mosolyt csihol az arcára.
– Úgy érzem magam, mintha összevertek volna. Most aludni fogok.
– Jó neked.
– Miért?
– Attól félek, nem jön álom a szememre. Töprengek ezen-azon.
Belloq álomba halálozik, egy darabig hallgatom légvételeit a sötétben, aztán óvatosan kimászom mellőle az ágyból. Lelkiismeretemmel vívott csatározásomból én kerülök ki győztesen. Ha most ellopom Daniel kocsiját, az itt maradók elboldogulnak nélküle. Holnap este úgyis együtt akarnak hazautazni, legfeljebb majd bepréselik magukat Donald lehetetlen járgányába.
Sába gyanakodva követ a sötétben. Lehajolok mellé, fülébe suttogok néhány információt. Kissé megnyugodva baktat vissza a házhoz. A Mazda zajtalanul gurul a lejtőn. A háztól eltávolodva beindítom a motort, gázt adok. A reflektorfények az éjszakába mélyednek. Cigarettára gyújtok.
Quasimodo előtt vajon titokban maradhat-e valami ebben a városban? Amikor érdeklődésre lobban valaki iránt, az illető már el is veszett, a különös rokkant még a legfeltettebb titkait is felfedi, csupán idő kérdése. Szeretném tudni, hogyan csinálja.
Marion Teront ismerem egy-két éve, mégis Quasimodótól hallottam a magánéletéről. Ugyan mit tervez az ötéves gyerekkel? Halálos kockázatot vállalt, és ez most valóban szó szerint értendő. Megérhet annyit Lubos Holden? Meg kell néznem magamnak azt a pasast. Úgy lesz.
Legfőképpen Hogn Gillan izgat. Először azért, mert adósa vagyok. Ha nem érzelgek, és kihagyom Cruzt a dologból, még akkor is tartozom neki egy alapos fejbe veréssel, és szívesen törlesztenék. Quasimodo arról is petyegett néhány szót, hogy Hogn talán tud valamit Nell hollétéről, ezért vette a bátorságot, és jelentkezett Holdennél. Ha pedig valóban ismeri a gyerek rejtekhelyét, egyéb ötletei is támadhatnak. Feltéve, hogy hozzájut némi alkoholhoz.
Irány Teron barátnőjének vidéki háza. Útközben azon töprengek, mennyit tudhat Quasimodo „J”-ről? Azt hiszem, jóval többet, mint én. Hiszen azt is tudja, hogy a röplapok tőlem származnak. Újabb gondolatroham zúdul rám. Most Belloq.
Amikor hazatértünk a röplapos kalandból, a Mazda motorháztetője meleg volt. Halványan gyanítom, bár nem mernék rá megesküdni, hogy Daniel követett bennünket. Akkor azonban ő is tud mindenről. Lehet, hogy réges-régen kapcsolatot tart Quasimodóval, és cserélgetik egymás között értékes információikat? Gondolataim egyre szövevényesebbek. Felmerül a következő kérdés is: miért titkolják előttem a kapcsolatukat? Ha egyáltalán létezik ez a valóságban is. Könnyen lehet, hogy csak én találtam ki az egészet.
Viszont, ha jól meggondolom, a végső célpont, Jon Holden elérhető közelségbe került. Lássuk csak. Feni rá a fogát Hogn Gillan. Aztán Teron és Lubos. Ehhez jön még „J”, és nem árt, ha számolok Quasimodóval is. Mi marad nekem? Tán csak még egy hajszállal jobban össze kell kuszálnom az ügy szálait, és máris karba font kézzel várhatom az eredményt. Valamelyikük majd csak rendezi a hosszúra nyúlt számlát.
Belloq a dicsőségről papolt nekem. Ostobaság. Szó sincs erről. A dolog még ennél is jóval egyszerűbb. Belehabarodtam, ennyi az egész. Így hát csupán azt szeretném, ha nyugalmassá alakíthatnám az életünket. Aztán, minél nyugodtabb, annál hamarabb rá is unok a pasasra. S ha mégsem, azt sem bánom. Egy személyben teszek szert szakácsra és szeretőre, s még Martin sem jár rosszul, elvégre Mogorva az első férfi az életemben, akit derék öcsém nem csúfol, ellenkezőleg.
A gyermek rejtekhelyéül szolgáló ház csaknem Donald paradicsomának pontos mása. Sűrűbb körülötte az erdő, távolabb fekszik a tó. Az épület egyszintes, sátortetős, hosszan elnyújtózik egy tisztáson, elegendő hely lehet benne. Az ablakok sötétek. A nyitott garázsajtó mögött felsejlik egy terepjáró, annak társaságában sportkocsi hivalkodik. Két jól megtermett kutya hever a kertbe helyezett asztal lábánál, lélegzetemet is visszafojtom, nehogy észrevegyenek. Jelenlétük úgyis meghiúsította elképzeléseimet. A hosszú autózással pusztán az volt a célom, hogy ellenőrizzem Quasimodo információjának pontosságát. Szerencse, hogy a Mazdát a háztól távol elrejtettem, viszont még így sem juthatok a gyerek közelébe. Meg kell várnom a reggelt, ha látni óhajtom Nellt. A nyugalom mindenesetre azt sejteti, hogy Hogn még nem járt itt, és ez is valami.
Elhelyezkedem rejtekemben, lehunyom szememet. Belloqra gondolok. Zombi szerelmem talán még nem fedezte fel kocsija eltűnését. Majd reggel megteszi, ha felocsúdik kábult álmából. Alighanem elrontom a napját, de talán nem fog fölöslegesen aggódni értem.
Aztán elalszom, és arra ébredek, hogy nedves reszelővel csiszolgatják az arcomat. Felpillantok, az erdőn túl süt a nap, következő impresszióm azonban a mellettem álló, arcomat nyaldosó, jókora kutya. Hálásan megsimogatom a fejét, elvégre nyugodtan széttéphetett volna, és mert mégsem ezt tette, felajánlom neki barátságomat. Kész, megengedni, hogy a hátát vakargassam, letelepszik mellém, hozzám dől. Társa is odalohol hozzánk, megszagolgat, rám villantja szemét, aztán odébbáll. Megkísérlek felülni, majd lábra állni, a házőrző engedékenynek bizonyul. Végre gyanút fogok. Talán Sába illatát hoztam el a ruhámon, akárhogy is, a nyájas jószág szabad mozgást engedélyez számomra.
Női hang hallatszik a ház felől. A bobtail feláll mellőlem, kerek fenekét riszálva a gazdájához vágtat. Harminc év körüli nő áll a kertben, mögötte egy kisfiú. Nell Holden.
Akár haza is mehetnék. Itt minden rendben levőnek tűnik. A gyerek játszik a kutyával, aztán az asztalhoz telepszik, és az asszony társaságában megreggelizik. Olykor lepottyant egy-egy falatot a körülötte sündörgő ebeknek, közben szakadatlanul beszél, nevetgél. Csakugyan jól érzi magát a csöpp arisztokrata. Azonkívül teljesen mindegy neki, ki az apja. Ő ezt az asszonyt kedveli.
Hát jó. Felkelek, és óvatosan visszatérek a kocsihoz. Indítok, kihajtok az útra. Quasimodo igazat beszélt, ám akad még egy-két dolog, amit tudni szeretnék. Hol van Gillan?
Otthon üzenet vár. A magnószalag eltorzítja a Főnök hangját, vagy talán azért érzem kellemetlenül reszelősnek, mert közlendőjével ellenszenvezem. Aztán nem veszek tudomást róla, egyelőre. Megreggelizem, visszaülök a kocsiba, és a kórházhoz igyekszem.
Cruz sokat javult, mióta nem jártam nála. Testén elvékonyodott a kötésréteg, de beszélni még nem tud. Mégsem veszített közlési kényszeréből, az ágy mellé tolt asztalkát és takaróját teleírt papírlapok borítják, beléptemkor is a kicsiny táskagépet püföli az ágyban. Rám néz, szép arca elsápad. Int, hogy üljek le, majd elvackolódik a háta mögé támasztott párnákon, és csak bámul engem.
– Anyám mondta, hogy járt nálad – kezdem ügyefogyottan.
Nem reagál, tehát folytatom:
– Jól nézel ki, Cruz. Komolyan.
Válogatni kezd az asztalkára hajigált papírok között. Előhúz egy összetűzött írásművet, és a kezembe adja. Míg olvasok, ő folytatja a kopácsolást. Fel-felpillant, arcomat figyeli. Igyekszem uralkodni mimikámon.
A baleset és a miattam érzett bizonytalanság meglepő módon megtermékenyítette Cruzt. Ennek bizonysága a terjedelmes írásmű, amely egyszerre árulkodik szerzője szenvedélyességéről és végletekbe szárnyaló indulatairól. Talán jól tenném, ha sokkal komolyabban venném őt? Hiába, nem megy.
Az elbeszélés csattanós véget ér, szerzőjének képzelete meglehetősen szerteágazó – és bosszúéhes. Amikor felnézek, Cruz kirántja a lapot a gépből, és elém tartja.
Napok óta várom, hogy jöjj. Tudok rólad mindent. Tudok Belloqról. Sértőnek érzem, hogy egy ilyen alak miatt hagytál cserben. A kezemben vagytok. Idehoztad nekem a fogalmazványodat arról a nevetséges Justitia-kommandóról. Mielőtt még a lapok leközölték volna. Tudom, benne vagy nyakig. De nemcsak te. Gondolkozz, mivel járhat számodra: ÉN TUDOM!
Felnevetek.
– Ne hősködj, Cruz. Itt fekszel az ágyban, gipszben-gézben. És miért? Mert úgy vertek össze, hogy még a kezedet sem emelted fel védekezésül. Lehet, hogy álomszép férfi vagy, és írni is tudsz. De ettől még nem vagy különb másoknál. Jó, ha ezt észbe vésed. Engem ne próbálj fenyegetni. Mivel is árthatnál nekem?
Visszafűzi a papírt a gépbe, és oda sem nézve, dühödten írni kezd.
Közben nyílik az ajtó, magas, hajlott hátú fiatalember lép be közénk, ismerősnek tűnik. Igen, Faichak operatőre. Ő kérdezte a nagy rendezőtől, amikor látta, hogy a verekedés vérre megy: „Leálljak?”
Cruz integet, a férfi hozzám lép, bemutatkozik. Aztán elfordul tőlem, mert az ággyal szemközt elhelyezett tévékészüléknél akad dolga. Kazettát csúsztat a képmagnóba, csak bámulom, milyen komfortos a kórházi szoba. Lehet, hogy az irodalmi Nobel-díjat is e helyt adják át a kiváló Cruz Guardnak?
A fontos férfiú végre végez a kopácsolással, és kezembe adja válaszát. Megvárja, míg elfehérülő arccal elolvasom, aztán színpadias mozdulattal int a barátjának: mehet a film. Épp azon tűnődöm, hogy szó nélkül itthagyom, amikor a tévé felé fordulva mégis ülve maradok. A képernyőn ugyanazt látom, amit tegnap a Szirtnél. Ezio és a többi gorilla Belloqot kerülgeti, majd megostromolják. Valójában nem is olyan hosszú a jelenet, amilyennek a felvételkor éreztem. Néhány perc csupán, és vége.
A férfi kiemeli a kazettát a gépből, átveszi a számára kikészített papírlapot, olvasatlanul zsebre vágja, két ujját a homlokához érintve tiszteleg, és vigyorogva távozik a szobából.
Felállok.
– Úgy nézem, nem vesztegeted az idődet még ágyban fekve sem. Lehet, hogy a hálószobámban is akad egy rejtett kamera? Mindenesetre körülnézek, ha hazaérek. Végtére is nincs vesztenivalód, igaz? Eltúlzod személyem fontosságát. Nem érem meg ezt a fenenagy fáradságot. Azonfelül meg sem érdemlem. Már akkor elhagytalak, amikor Belloqkal még el sem kezdődött. Ne foglalkozz velünk tovább. Az iménti művedben olvasott fenyegetést hajlok megbocsátani. Egyszóval ne légy ilyen tragikus. Nevetséges. Ha pedig hajlandó leszel mindezt felfogni, üzenj értem. Akkor újra eljövök, addig nem.
Becsapom az ajtót magam mögött. A folyosón elvigyorodom.
Vígjátéki helyzet: az elhagyott szerető bosszúért liheg. Megvádol, hogy Belloq és én, mi ketten vagyunk „J”. Zsarol, fenyeget, hogy tudatja ezt a világgal is, ha nem térek vissza hozzá. Eltévedt néhány évszázaddal, Shakespeare már mindent megírt előle. Ha számára élvezetet okoz, hogy Belloqot bámulja filmen, s közben értetlenkedik, miért éppen ez a férfi lett az utóda, hát csak élvezkedjen, ráér. Felkelni nem tud. Mit árthat nekem Cruz?

 

 

A válasz nem késik. A Mazda mellett hatüléses fekete kocsi várakozik. Ezio áll mellette, meghajol felém, aztán mutatja, szálljak be. Fejemet ingatom, elővigyázatosan nem megyek közelebb hozzá.
Ezio elvigyorodik, és jobban kitárja az ajtót. A kocsiba pillantok, és elakad a lélegzetem: egy másik gorilla ül odabenn, mellette törékeny kicsi lány.
A behemót a gyerek haját rángatja, és erővel felém fordulni kényszeríti Ella Belloqot.
Beülök. Elhelyezkedem velük szemben, a kislányt nézem. Ő nem sír; sötét szemében fekete lángolás, száját összeszorítja.
Ezio helyet foglal mellettem. A kocsi elindul. Megszólítom a gyereket.
– Hogy kerülsz ide?
Ella nem felelhet, mivel szívélyes szomszédja újra megrántja a haját, feje hátrafeszül.
– Bitang erős vagy – közlöm vele. – Nem akarnál inkább mellém ülni? Szívesen venném, ha velem is megpróbálnád ugyanezt. Gyanítom, nem mered.
Ezio halkan nevet.
– Tudja, hová megyünk?
– Nos?
– Maga most elvezet Nellhez.
– Én?
Ezio nem felel. Velem szemközt Ella nyaka erősebben hátratörik.
– Nem tudom, hol van Nell – sikoltásnak hat a hangom.
– Eszébe fog jutni – vélekedik Ezio.
Ella felkiált fájdalmában. Erőt veszek magamon. Ezióra nézek.
– Beavatna abba, ami itt történik?
– Szívesen. Hajnalban meglátogattuk a barátját a nyaralóban. Elhiheti, nem szívesen vált meg a gyermektől, de sikerült rábírnunk. Volt egy kis csetepaté, sejtheti. Egyszerű cseretárgyalásról van szó. Nellért cserében visszakapja a kölyköt. Mit szól ehhez?
– Nevetséges – felelem. – Nem tudom, hol van Nell.
– Valaki úgy véli, maga ennél is többet tud. Egyébként jól jövedelmez a Justitia-kommandó? Bizony, olykor elárulják az embert. Megválogathatná a szeretőit.
Zakatol az agyam. Az elmondottakból kiderül, hogy Belloq él. A következő információ azonban lesújt a lábamról. Ennyire alábecsültem volna Cruzt? Hát még erre is képes?
Ella nem sír. A gorilla kezében nagy csomó fekete haj, sötétlik. Felém nyújtja, az arcomba szórja. Uralkodom magamon, töröm a fejemet. Ha felfedem Nell hollétét, aligha ússzuk meg élve. Amint megtudják, amit akarnak, Ella halott – velem együtt. Egyetlen lehetőségünk, ha nem ugrom nekik, és nem jártatom a számat.
Ez azonban nem könnyű, miközben a szemem láttára kitépik a gyermek haját.
– Drága Ezio – szólok higgadtan –, esküszöm, sejtelmem sincs, miként segíthetnék a problémáján. De miért is a szolgával tárgyalok erről? Talán az úr színe elé vezethetne.
– Legfeljebb Szent Péter színe elé juthat ezen az úton – vigyorog.
Elhúzom a számat, hogy lássa: honorálom tréfáját. Közben figyelem, merre járunk. Úgy rémlik, nem a Holden-ház az úti célunk. Három jól megtermett férfi ül a járgányban, az egyiket lefoglalja a vezetés, a másik kettő azonban árgus szemekkel lesi reagálásomat. Itt, a zárt kocsiban ők vannak fölényben. Ella miatt egyébként sem tanácsos fizikai megoldáson töprengenem. Ezio fél fogára sem lennénk elegendőek.
Hűtöm magam, nem könnyű. Nem nézek Ellára, hallom fojtott fájdalomkiáltásait.
Megjegyzem:
– Nem hiszem, hogy ez a módszer célravezető volna. Bármit tesznek a gyerekkel, egyszerűen csak aljasságot követnek el, mégpedig semmiért. Ezio, magának tegnap kellett volna férfinak bizonyulnia, a kamera előtt.
Nem tetszik neki a megjegyzésem, mégsem ragadtatja el magát. Megrándul az arca, aztán elvigyorodik.
– Beszélik magáról, hogy roppant pimasz. Kezdem elhinni. Elfelejtett válaszolni a kérdésre: hol van Nell? Odavezethetne.
– Odavezethetném. Ha tudnám, hol van Nell.
Széttárja karjait.
– A tagadásnak a kölyök látja kárát.
Mielőtt társa belemarkolhatna Ella fekete hajába, nagyon halkan megszólalok:
– Elképzelhetőnek tartom, hogy magát jól informálták. Tagja vagyok a Justitia-kommandónak, sőt. Lehet, hogy fontos szerepet töltök be a csapatban. Ez esetben rövidesen hiányozni fogok sok-sok embernek, hiányozni, akárcsak Ella. Az sem kizárt, hogy számoltunk az eshetőséggel, és felkészültünk gazdája eme húzására. Így hát védekezni is tudunk ellene. Mondjuk, oly módon, hogy pusztán nevelő célzattal feláldozzuk Nellt. Már amennyiben tudunk a hollétéről. Miért nem jutott eszébe valamelyiküknek, hogy Cruz Guard netán nem is áruló? Hanem csőbe húzta magukat?
Ezio az ajkát harapdálja. Egy perc múlva megjegyzi:
– Blöfföl.
– Vagy blöffölök, vagy nem. Ha igen, sosem találják meg Nellt. Ha nem, akkor elveszítik. Nos?
A másik gorilla elereszti Ellát. Egymást bámulják Ezióval, majd szótlanul hátradőlnek. A kislány rám pillant, keskeny arca elgyötört. Rámosolygok, dühömet, tehetetlenségem könnyeit nyeldesem. Sikerült rövid haladékot szerezni. De meddig? Holdent nem tudom felültetni. Zakatol az agyam, szinte érzem koponyámban a szürkeállomány araszoló mozgását. Kibámulok az ablakon. Bebámulni sajnos senki sem tud – a füstüveg megakadályozza ezt. Ismerősnek tetsző utcákon robogunk.
Később a házak elmaradnak, folyóparton száguldunk tovább, meredek utakon kanyargózunk, lassan felfogom: Holden birtoka mögött járunk. Aztán már következik is a betonkerítés. Holdennek alapos oka lehet, hogy atombiztos falra bízza háza és erdeje biztonságát. Elhanyagolt bozótosba hajtunk, bejáratot nem látok, ám a vezető jeladására zajtalanul rés nyílik az erődítmény betonfalában.
Nem örülök a felfedezésnek. Bizonyosra veszem, hogy senkinek sem adhatom tovább az értékes információt. Ezt a titkot magammal viszem a sírba. Amíg bátor emberek a ház főbejáratát figyelik, a ravaszdi Holden ezen a művészbejárón át siet rejtélyes és sötét útjaira.
Az erdőben járunk. Hosszan gurulunk a fák között. Ezio fölényesen vigyorog mellettem, nem zavarja terepszemlézésem. Sehol egy teremtett lélek. Fenenagy biztonságérzetükben nyilván nem látják szükségét a titkos bejárat őrzésének. Átdöcögünk egy kényelmetlenül keskeny hídon, alattunk patak vize robajlik. Kisvártatva felismerem az istállót. A lakóépület közelébe érkezünk. A kocsi megáll.
Úgy látszik, Holden nem ér ránk. Ablaktalan szobába zárnak bennünket. Hosszú ideig a kutya sem törődik velünk. Ella elengedi magát, sírva fakad. Hagyom, hadd zokogjon, közben egyre türelmetlenebbül várom, hogy megnyugodjék, és faggatózhassak végre a tónál történtekről.
Addig is körbenézek. Ráccsal óvott lámpatest vet némi derengést a szobára, melyben csupán egy mosdókagyló és egy vödör időzik rajtunk kívül. A ház és az istálló között húzódó pincesorban raboskodunk, néma csend ölel körül bennünket.
Ella kifújja az orrát, és megszólal:
– Még aludtunk, amikor megtámadtak minket. Donald és Daniel ellenállt nekik, de csak addig, míg meg nem látták, hogy az egyik férfi pisztolyt nyom ide – a kislány a nyakára mutat, a füle alatt, elfintorodik. – Aztán elvittek. Kifelé menet láttam Irist a földön feküdni. Sírt, a hálóinge csupa vér volt. Kocsiba tuszkoltak, később átlökdöstek egy másikba. Abban az a három férfi ült, aki idehozott bennünket.
– Várj egy kicsit. Hadd kérdezzek. Azok hányan voltak, akik a nyaralóban megtámadtak benneteket?
– Négyen. Kettőnek szakálla is volt, a másik kettő borostás volt, mint Daniel szokott. Gorombán beszéltek, nem úgy, mint az, akit te Eziónak szólítottál. Ők nem nagyon törődtek velem, de nemsokára át kellett szállnom a nagy fekete kocsiba. Ott viszont az a rossz szagú férfi rögtön nekiesett a hajamnak. Arról faggatott, hol vagy. Aztán beszélgetni kezdtek egymással, és velem megint nem foglalkoztak, amíg te be nem ültél a kocsiba.
– Emlékszel a beszélgetésükre?
– Igen. Nellt emlegették, aki egy gyerek lehet. Hogy felfedezték, hol rejtegetik, de mire odamentek, üres volt a ház, csak egy hullát találtak. Amíg egyedül voltunk Irisszel, sokat hallgattuk a rádiót, ott emlegették „J”-t, akiről te is beszéltél az Ezio nevűvel. A hullát is „J” intézte el, rajta volt a jel. Azt hiszem, a Gillan nevet emlegették.
– Érdekes, amit mondasz. Most arról beszélj, hogy vagy?
Ella rám mosolyog.
– Hülye kérdés. Mit gondolsz, Daniel kiszabadít bennünket?
Savanyúan felelem:
– Biztosan megtenné, ha tudná, hol vagyunk. Aligha sejti, milyen elvarázsolt kastélyba hoztak bennünket.
A mosdókagylóhoz lépve vizet locsolok az arcomra. Nem tudom, segít-e rajtunk, nem a szabadulás módján töprengek, Ella híre foglalkoztat. Tehát Hogn Gillan a távozásom után érkezett Nell rejtekhelyére. Ott viszont elkapta „J”, és miután elintézte őt, magával vitte a gyereket. Különös. De hát ki lehet „J”? Honnan tudta, hogy ott találja Nellt, és egyáltalán, honnan tud bármit is? Bizonyosra veszem, hogy a rejtélyes személy az én környezetemből való, ám sejtelmem sincs, ki lehet az. Donald és Daniel kihullik a gyanúsítható személyek közül.
Óhatatlanul rájuk gondolok. Mi lehet Irisszel? Nyilván mindketten dühödten kutatnak Ella után. Rólam mit sem tudnak, hiszen szó nélkül tűntem el, amíg aludtak. Ijesztő gondolat hasít belém. Azt is gyaníthatják, hogy elmenekültem a rajtaütéskor. Meglehet, azt hiszik, cserbenhagytam őket.
Egyszóval ki kell jutni innen. Figyelembe véve a körülményeket, ez meglehetőst megvalósíthatatlan tervnek rémlik. Keserűen fölnevetek. Ella rám mered, ő is megmossa az arcát. Megtörölközik kurta hálóingében, és lekuporodik a földre.
A rend kedvéért megvizsgálom az ajtót, puszta rutinból. Én lennék legjobban meglepve, ha sikerülne kinyitnom. Nos, nem ér meglepetés. Letelepszem Ella mellé, s társalgást nyitok. Igen. Elcsevegünk Sábáról, az iskoláról, Danielről, valamint az időjárásról. Mi mást tehetnénk?
Ella elszenderedik, talán ez feledteti vele éhségét. Szégyenkezve nézem az alvó gyermeket. Fázik a leheletnyi hálóingben, éhezett egész nap, és én nemhogy kivinni nem tudom innen, még ezeken az apró gondjain sem segíthetek. Bizonyára nem hatna rá vigasztalóan, ha tudná, hogy magam is fázom és éhes vagyok.
Gondolatolvasó érkezik. Marcona gorilla löki be az ajtót, lábam elé taszajt egy tálcát, és vigyorogva távozik. Szeretném tudni, mi oka van az örvendezésre, ugyanakkor tartok is attól, hogy rövidesen megtudom.
Ella felriad az ajtódöngetésre, közelebb csúszik hozzám, megvizsgáljuk a tálca tartalmát. A ház ebédlőjében aligha ezt a menüt szolgálják fel vacsorára. Mindazonáltal megkóstoljuk a kenyeret és a felvágottat. Pár falat után befejezem az étkezést, a kislányt figyelem. Ő is hamar jóllakik, néhány korty vizet iszik a tenyeréből, és visszakuporodik alvósarokjába.
Újfent nyílik az ajtó. Ezio lép be, a hajtépdeső fickó társaságában. Sandán méregetem őket, itt már akad annyi hely, hogy nekik ugorhassak. Hősi tettem ugyan sok jót nem ígérne számomra, de már az is vigasz, hogy nem ültem tétlenül.
A rossz szagúként jellemzett férfi a hajánál fogva talpra állítja Ellát, és felém pillant, figyelek-e. Ezt látván két hatalmas ütést mér a gyerekre, egyet az arcára, másikat a mellkasára.
Ella elernyed a kezében, és öklendezni kezd.
Amikor felpattanok, Ezio elkapja a vállamat, és ököllel a fülemre sújt. Félrerántom a fejem, az ütés a nyakamat horzsolja, válaszképpen az ágyékába durrantom a térdemet.
Ezio átadja magát kínjainak, a másik férfi a földre taszítja Ellát, és gonoszdi vigyorral rám támad. Mivel annyira sietett érte, ő is gyorsan megkapja azt, amit Ezio, bár ez sokat ront helyzetemen.
A verőfiúk fájdalomtól dühöngve elsöpörnek, letarolnak, megdarálnak. Arcom véres, nem kapok levegőt, a vacsorát öklendezem.
Ekkor elengednek.
Agonizálgatás közben elégedetten érzékelem, ők ugyanezt teszik, még ha erőfölényben vannak is.
Ezio rám vicsorít:
– Hol van Nell?
Számtalan okból nem bírok válaszolni. Megest nekem esnek, bár csak szőrmentén, úgy rémlik, még szükségük van rám. Amikor látják, hogy nem tudok felkelni, kivonulnak. Az ajtó bezáródik.

 

 

Gyűjtögetem az erőmet, bár voltaképp nem tudom, mire. Ella bámulatos módon nem panaszkodik. Arca betarkult a gorilla ütéseitől, szemhéja megduzzadt, tenyerét a mellkasára szorítva gubbaszt a sarokban. Meglep a hangszíne, mikor váratlanul megszólal:
– Mit gondolsz, Daniel tudja ezt?
– Azt, hogy bántottak? Biztosan sejti.
– Akkor idejön – bólogat, hogy meggyőzze magát.
A magam részéről kissé kétkedem, jóllehet sejtem, hogy Belloq bőszülten kutat utána. Idejönni azonban nem tud. Ha a házba bejut is, nem találja meg a pincelejárót, jól álcázott fogdánkat pedig végképp nem leli meg. És ugyan ki engedélyezné neki, hogy a jóravaló Holden uraság házának nyugalmát megzavarja?
Lehet, hogy odafenn épp estélyt ad a villa ura? Hiszen arra sem bírt időt szakítani, hogy tiszteletét tegye nálunk. Pedig bizonyára érdekli, hol lehet a fia. Esetleg megvárja a reggelt, abban bízva, hogy addigra kellőképpen megpuhulok, és készségesen elmondom, amit nem tudok. Addig még jó néhányszor leküldi a két goromba gorillát, és nyert ügye lesz.
Mintha valaki folyton a gondolataimban olvasna. Kulcs fordul a zárban, nyílik az ajtó. Nem Ezio érkezik.
A belépő férfi magas, jóképű, elegánsan öltözött, egyáltalán nem látszik erőművésznek. Viszont izgatott.
Amikor fölemelkedem, hogy illendően fogadjam, arca elé rántja a karját.
– Ne nyugtalankodjék. Jöjjenek velem! – kéri.
Gyanakodva méregetem a pasast. Eszembe jut Quasimodo jellemzése.
Látogatónk csakis Lubos Holden lehet. Nem sietek eleget tenni felszólításának.
Ő kifogástalan zakója zsebébe nyúl, pisztolyt húz elő. Tenyerére fekteti a stukkert, és felém nyújtja. Megérintem a markolatot, aztán megragadom.
A férfi elmosolyodik.
– Nem tehetek többet. Jöjjenek a folyosóra. Induljanak balra, menjenek egyenesen. Az istálló alatt véget ér az alagút. Ott találnak egy csapóajtót, azon keresztül egy bokszba jutnak. Nevezze a lovat Pilótának, akkor az nem fog nyugtalankodni. Vigyázzon, egy lovász mindig az istállóban alszik, fel ne ébredjen! Ha kijut az erdőbe, tartson a folyó felé. A parton talál egy motorcsónakot. Menjenek!
Lubos Holden visszahátrál a folyosóra, körülnéz, és elindul a nekem javasolt útvonallal ellenkező irányba. Megnézem a tárat. Kilenc töltény lappang benne.
Ha hetet kénytelen leszek elhasználni, az utolsó kettőt magunknak hagyom. Kíméletesebb módja lesz a ránk váró halálnak, mintha újra a pribékek kezébe kerülnénk. Nem kell szólnom, Ella sápadtan követ.
Köröttünk nyirkos a levegő, ködszürke homályban botorkálunk, az ötvenméterenként elhelyezett lámpák gyér fényében még a vakond is nehezen tájékozódna. Hosszú az út, egykor kocsival tettem meg, a háztól az istállóig. Most a föld alatt gyalogolunk, bukdácsolunk, visszafojtott lélegzettel, erőnket megfeszítve, éber figyelemmel. Egyszerre csak véget ér a fullasztóan keskeny, izzadt falú folyosó. Fejemet tekergetve fürkészem, hol lehet a csapóajtó. Végre megvan, túl magasan.
Rövid tanakodás után felemelem Ellát. Ő fürge ujjakkal kitapogatja a zárat. Szalma hullik a fejünkre, ló horkant a magasban. Leteszem a kislányt, felpattanok, a perembe kapaszkodva felhúzódzkodom. A szénatartó rács mögött találom magam. Pilóta gyanakodva pillant rám. Összeszagolok vele, elsuttogom nevét, végigsimítok nyakán.
Visszaugrom a pincébe, a csapóajtóhoz emelem Ellát.
A kislány ügyesen kikapaszkodik, félregurul, és némán hasal a szalmában, amíg megjelenek mellette.
Megcirógatom Pilóta orrát. Váratlan ötletem támad, intek Ellának, várjon meg. Kisurranok a bokszból, végiglépdelek az istállófolyosón. A bejárati ajtó közelében sötétlő kempingágyon mozdulatlan fickó hever, remélhetőleg alszik.
Ekkor felnyerít egy nyugtalan paripa. A lócsősz rugóként pattan fel fekhelyéről. Még nem ébredt fel egészen. Immár nem is fog. Visszaaltatom a fickót, nem dajkadalocskával.
Az alélt lovász mellett ellépve kilesek a szabadba. Holdfényes éjszaka kéklik odakinn, sejtelmes. Az ajtót nyitva hagyva visszasietek.
Nem beszélek, Ella figyel rám, meg sem lepődik, amikor a ló hátára vetődöm, és lehajolok érte. Lendületet vesz, hogy magam elé emelhessem könnyű, törékeny testét. Átölelem őt kétfelől, kézbe veszem a szárakat. Pilóta lelkesen nekilendül.
Vágtatunk az éjszakában. Végigzúdulunk az erdőn, átdübörgünk a patak fölött ívelő hidacskán, dombra nyargalunk, völgybe ereszkedünk, és újra fák között robogunk.
Mielőtt az égig érőnek rémlő betonfalnak ütköznénk, pilóta lecövekel. Néhány másodpercig mozdulatlanul ücsörgök a hátán, hallgatózom. Játszi szél babrál a lombok között, gyanús nesz nem hallatszik. Megsimogatom Ella haját.
– Felteszlek a fal tetejére. Hasalj le, és ne mozdulj!
Mielőtt bármit tennék, a kislány vékony alakja mellett Pilóta nyakára hajolok. Ezúttal nem zavar, hogy Ella is hallja fohászkodásomat. A paripa a fülét hegyezve, mozdulatlanul áll velünk.
Amikor felállok a hátán, a létrának használt Pilóta halkan horkantgat, de nem ugrándozik, alig is moccan. Lehajolok, megragadom Ella derekát, magasra emelem a kislányt. Ő nyújtózkodva eléri, és megmarkolja a kerítés tetejét. Hangtalanul húzódzkodik fel, és lehasal odafenn.
Visszaülök Pilóta hátára, gyors kupaktanácskozást tartok vele, rábízom az életemet. Megszőjük a tervet, majd megveregetem a nyakát, kézbe kapom a szárat, és a ló elindul. Megint felállok a hátán, rugózva egyensúlyozok, jócskán eltávolodunk a betonfaltól, majd lendületes vágtában közeledünk felé.
Amikor Pilóta elkanyarodik a kerítés előtt, elrugaszkodom a hátáról. Elérem és megmarkolom a peremet, próbálom fellódítani magam, ám nyirkos bal kezem lecsúszik a szegélyről. Mielőtt lezuhannék, mély lélegzetvétellel újfent nekiveselkedem. Sikerül. Elkapom a kerítés tetejét, fellendülök, és elnyúlok pihegni. Távolodó patkódobogás hallatszik, amikor levetődöm a túloldalon. Tompítom az esést, a gurulás végén felszökkenek, visszasietek Elláért.
A kislány a peremen áthemperedve a karomba hullik, nem bírok talpon maradni, belezuhanunk egy tüskés bokorba.
Hirtelen mozdulatlanná merevedek. Ám csak a víz csobban egy ladik oldalán.
Ella megszorítja a kezemet, kimászunk a csalitosból.
Görnyedten futunk a csónakhoz, átdobjuk magunkat a peremén, a padlóra hasalunk. Könnyűnek érzett zsebemhez kapok. A pisztoly elveszett.
Eloldozom a csónakot, a motor azonnal felbőg. Lármája az éjszakába hasít. Álomsebesen szeljük a vizet. Hűvös permet szitál bőrünkre. A holdfény összetöredezik a hullámokon.

 

 

Az éjszakai erdő után ijesztően hat ránk a villanyfényben fürdőző város. Emberek jönnek-mennek, rájuk sem hederítünk. A falak tövében igyekszünk előre, elvetem az ötletet, hogy betérjünk az első őrszobára. El kell rejtenem Ellát, ez a legsürgősebb teendő. Határozott úti céllal vonszolom őt magam után.
A kurta hálóinges kislány meg-megroggyanó lábbal, zokszó nélkül lohol mellettem.
Quasimodo megkönnyebbült képet vág, amikor megpillant bennünket. Valósággal beránt az ajtón, felkapja Ellát, és a hálószobába sántikál vele. Gyengéden az ágyra fekteti, végigtapogatja a gyerek kezét, lábát, törzsét, azt kutatván, épek-e porcikái. Ezután fog egy poharat, teletölti gyümölcslével.
Ella mohón iszik, amint lenyeli az utolsó kortyot, felzokog.
Quasimodo felém fordul.
– Nem követtek?
– Nem. Felhívhatom Belloqot?
A férfi élesen felnevet.
– Azt hiszed, otthon találod?
– Hol találom?
– Mindenütt. Sehol. Na, hallgass ide. Lásd el magatokat, és feküdjetek le aludni. Elmegyek Danielért.
Bólintok. Mire befejezem, Quasimodo eltűnik a szobából. Leülök Ella mellé, vállamra vonom a fejét.
– Bömböld ki magad, aztán megfürdünk. Ha tudsz enni kerítek valami kaját a frigóból. Oké?
Átkarolja nyakamat, rám csimpaszkodik. Egyre halkuló sírással csügg rajtam, haját, vállát simogatom. Megnyugtatásképpen beszélek hozzá. Dicsérem kitartását, a Halkirálynőt is megemlítem. Amikor elcsendesedik, megkeressük a fürdőszobát, később a konyhát, ám csak egy pohár tejet hajlandó meginni.
Végezetül Quasimodo ágyába dugom őt.
Ella felül, karba fonja kezét, hangja csúfondáros:
– Úgyis megvárom Danielt! – közli, s eltökélten ülve marad.
– Jól teszed – felelem. – Telefonálok egyet, és visszajövök.
Elenged. Aljas, bosszúálló gondolatok löknek a készülék elé. Feltárcsázom fotósunkat, minden kérdését válaszolatlanul hagyom, és ráförmedek:
– Szedd elő a Beatrix Holl-ügy negatívjait. Meg az én fejemről is keríts képet valahonnan. Hozd össze a kettőt egy montázsban. Reggel érte megyek.
– Denisa, te meghülyültél? Éjszaka van.
– Reggelig van idő. Nyomás, tedd, amit kértem.
– Hogyne – feleli Argyll Raffin. – A kedvedért bármit megteszek. Különben mindenki téged keres.
– A dolgoddal törődj. És köszönöm.
Mire visszamegyek, Ella szivárványszínű, duzzadt arccal, mélyen alszik. Leoltom a lámpát, kisurranok a szobából.
Megint a telefonhoz sietek.
Martin éberen szól a kagylóba.
– Jól vagy? – sóhajtok megkönnyebbülten.
Rám rivall:
– Hol a fenében csatangolsz? Tudod egyáltalán, hogy mi történt?
– Történt valami?
– Ó, semmi! – füstölög. – Csak éppen elrabolták Daniel gyerekét. Te meg szíveskedtél felszívódni. A fél város téged kajtat. Nemrég itt járt Daniel, kár, hogy nem láttad. Eléggé magánkívül van.
– Nagyon késő van ahhoz, hogy átmenj Konradhoz aludni? Kérlek, tedd meg a kedvemért. Most még nem mehetek haza. Megkeresem Danielt.
Martin felsóhajt.
– Elmegyek Konradhoz. Miattam ne izgulj. Te jól vagy?
– Épp egy tükörrel szemben ülök. Csúnya vagyok, megtépázott. Vigyázz magadra.
És most? Ténferegni kezdek a hodálynyi nappaliban. Szemügyre veszem a kopott padlót a helyiség közepén, homlokráncolva töprengek: miért pont ott a leghasználtabb? Valójában a probléma nem férkőzik el az agyamig. Mind sűrűbben tekingetek a faliórára, és bár az idő halad, Quasimodo várat magára.
Töltök egy pohár konyakot, találomra választok egy színes magazint az asztal tetejéről, és beköltözöm a fotelba. Felhúzott lábakkal kuporgok, kortyolgatok, lapozgatok, a képek és betűk azonban érintetlenül hagyják érzékeimet. Végül elalszom.
Majd arra rezzenek, hogy valaki kiszedi vállam alól az üres poharat. Utánanyúlok, még csukott szemmel.
Quasimodo hangját hallom:
– Csak azért vettem el, hogy teletöltsem.
Hunyorgok.
– Remek ötlet. Daniel?
– Bement Ellához.
Felülök, elveszem a poharat, és a kék szempárba tekintek.
– Most mi van?
– Hajnal – böki oda. Elsántikál karosszékéig, és beletelepszik. – Tartozol némi magyarázattal.
– Tudom. Várjuk meg vele Danielt.
– Felteszem, hogy Ella éppen most meséli neki töviről hegyire az egészet.
– Tehát ez most kihallgatás? Végül pedig egyeztetitek kettőnk vallomását?
Quasimodo nem felel. Komoly arccal nézeget, pillantása barátságos. Így hát gyónni kezdek.
Még az elején tartok, amikor Daniel szótlanul leül mellém, int, hogy folytassam, vonásai olvashatatlanok. Tovább beszélek.
– Most mi van? – kérdezem újra, mikor az elbeszélés véget ér.
Quasimodo előrehajol, elmosolyodik.
– Holden nincs az országban, tehát megint nem tehetsz ellene semmit. A mai kaland nyilván Ezio magánszáma volt, Holden nem fogja őt megdicsérni. Legokosabb, ha úgy teszel, mintha nem is érdekelne az egész. Mától úgyis Lacóval fogsz dolgozni. Sajátosan zseniális módszereiddel elkaphatod a késelő gyilkost. Ami Ellát illeti, őt magammal viszem, elrejtem valahol. Reméljük, nem kerül eladósorba, mire itt elsimulnak a dolgok annyira, hogy nyugodtan visszajöhessen. Daniel?
– Rendben – bólint a kérdezett. Le nem veszi rólam a tekintetét, sejtelmem sincs, miért néz, mi járhat a fejében.
Quasimodo mindegyre mosolyog.
– Szépen betartott neked ez a Cruz Guard. Megválogathatnád a szeretőidet.
– Ezio Calvi is ezt tanácsolta – felelem hűvösen, aztán hozzáteszem: – Megkértem a fotósunkat, hogy reggelre készítsen egy montázst. Ha Daniel megteszi a kedvemért, hogy megmutatja a képet Cruznak, őt ezzel tartósan neurotikussá tehetjük.
– Mivel?
– Egy halott nő testével montírozza össze a fejemet mintha én lennék a kizsigerelt tetem. Ajándék az árulónak.
– Mesés – fanyalog Mogorva. Felemelkedik, kezét nyújtja: – Gyere. Elmegyünk hozzám. Talán még alhatnál néhány órát.
Quasimodo az ajtóig kísér bennünket. Azt várom, hogy tanakodni kezdenek, Daniel elhalmozza őt kérésekkel Ellát illetően, ám mintha már mindent megtárgyaltak volna korábban. Egy mosollyal, pillantással búcsúznak egymástól. Ó, ez a csodálatos férfinép!
Dehogy alhatok. Amint megérkezünk, az absztinens Belloq lehajt egy pohár italt. Ettől mintha leoldódna arcáról a merev maszk, feszült képe felderül. Hozzám lép, magasba emel, és miközben visszaereszt, egyre szorosabban von magához. Végül már alig kapok levegőt ölelésében. Döbbenten figyelem kitörését, ragyogó arcát. Végül elenged.
– Ella elmesélte a történteket. Nélküled nem bírta volna ki ép ésszel. Melletted mintha valami játékban vett volna részt. Hálás vagyok. De ezzel most tényleg vége számodra. Segíts Lacónak, és ne törődj mással.
– És te? Elfogytak a Gillanek. Mi lesz a munkád?
Leveti magát az ágyra.
– Filmet forgatok.
– Figyelj ide, Belloq. Te ugye elképzelni sem tudod, hogy én végigvigyek egy ügyet? Én azt csinálom, amit mondanak nekem, mert szófogadó lány vagyok.
Lehúz maga mellé. Ujja hegyével körberajzolgatja arcomon a horzsolásokat, majd áttér a vállamra.
– Ne félj, senki sem néz hülyének. A magam részéről azt is tudom, hogy nem könnyű a te felszínes érdeklődéseden rést ütni, és lehatolni mélyeidbe. Annak annyi, aki odajut. Figyellek ám, árgus szemekkel, amióta ismerlek. Úgy csinálsz, mintha semmi sem érintene mélyebben, holott egyáltalán nem vagy érzéketlen. Ne félj, nem fogom híresztelni, nem rántom le a leplet a Nagy Rendőrnőről. Ez a mi titkunk.
– Mi az? Miért szövegelsz ennyit? – firtatom hökkenten.
Meg sem hallja. Lecirógatja a vállamról a megviselt blúzt, ujjai hegyével tovább leltározza a tarka foltokat a bőrömön.
– Ott voltam például én. Nem vettél tudomást arról, milyen ellenállhatatlan vagyok. Akkor is keményen álltad a sarat velem szemben, amikor beloptam magam a tudatodba, ízekre szedtél a penge nyelveddel. De mégis sikerült befurakodnom páncélzatod alá. És most? Most ott vagyok, és ott is maradok. Igaz, Den? Hát tudnál nem szeretni? Elvesztél. Nem élhetsz nélkülem. Belém habarodtál.
Szeme sem rebben közben, még el sem vigyorodik. Sőt, mintha mind komorabbá válna. Egyre több foltot fedez fel rajtam. Már-már dühödten folytatja:
– A gyűlölet anatómiája hasonlít a szereleméhez. Hallottál te már Holdenről azelőtt is, de fütyültél rá. Aztán bekövetkeztek az események Beatrix Holl-lal, Martinnal, Cruzzal, és Holden egyszerre a figyelmed középterébe került. A gyűlöletben is épp olyan elszánt vagy, mint a szerelemben, nemde?! Miközben úgy teszel, mintha félvállról-foghegyről vennéd az életet, valójában mindent felteszel egy lapra. Egyszerre vagy ösztönös és racionális, és én nem vitatom, helyes-e a módszer. Ám bele lehet halni.
– Kezdem érteni a sok fecsegést.
– Helyes. Akkor most eltervezzük a továbbiakat. Te Lacóval dolgozol, én pedig filmet forgatok. Nincs Holden és Ezio Calvi. Egyébként Calvi pingált tele ezekkel a térképekkel?
– Egyébként.
– Az ő baja. Együtt dolgozik velem a filmben, ezt nyilván elfelejtette.
– Vagy te.
– Most visszaijesztgetsz? Szónoklatom értelme röviden a következő: nincs Holden és pont. Nem foglalkozunk vele. Nekem gyerekem van. Te meg én szerelmesek vagyunk. Ezt kell szem előtt tartani.
Egyetlen szavát sem hiszem el. Legalábbis ami Holdent illeti, ám úgy viselkedem, mintha meggyőzött volna. Ha kéri, nyugton maradok. Éppen annyira, mint ő. Ezúttal nem teszem fel kérdéseimet. Látom, hogy felbőszült Calvi ökölnyomaitól, s ha az én tarka foltjaim bántják a szemét vajon mit érezhetett a gyerekéit számlálva? És még sorolhatnám. Tehát a végeredmény ugyanaz: a pasas folyamatosan hülyének néz. Lelke rajta.
Rövidesen megtekinthetem, hogy az ő felhámja sem különb, mint az enyém. A művi szépséghibák felfokozzák egymásra támadt étvágyunkat. Mit ad isten, mielőtt teljesen megfeledkeznék magamról a karjai között, Olympia Gillanre gondolok, és az ő aberráltságára. Csak nem? – kérdezem magamtól, aztán szenvedélyesen csókolom Belloqot, mintha lecsókolhatnám róla a verekedés csúf nyomait.
Mielőtt elalszom, visszaemlékezem szavaira. Kirostálom közülük az érdekteleneket, a maradék sem kevés, ágyat vetek közöttük, és pompásan-boldogan alszom – legalább két órát.

 

 

Belloq kávéja segít észhez térnem, ám szokásos reggeli harciasságomat nem fékezheti. Az irodába lépve tüstént nekirontok Fabiónak. Indulatkitörésemre indoklásképpen a legyeket hozom fel, az üldözési, fenyegetőzési és kenegetési mániáját. Ő pedig ezredszer megfogadja, hogy soha többé.
Donald püföli az írógépét. Kissé lehiggadva megállok mögötte, s azt látom, hogy a regényét írja. A fejemhez kapok.
– Mit csinálsz te a munkahelyeden?
Rám vigyorog.
– Dolgozom.
– Igen, azt látom. De mit dolgozol?
– Alkotok.
– És Beatrix Holl? Mi lesz a gyilkosával?
– Nincs gyilkos – feleli Donald. – A nő megkéselte magát, aztán betörte a saját fejét. Pont.
Nem találok szavakat. Figyelmesen nézem az arcát, s az cseppet sem vidám.
– Mit bámulsz? – kérdezi harciasan. – Nem hallottál még ilyet? Lefogadom, olyat sem, hogy a gyilkossági ügyön dolgozó zsarut megkérik, csapja agyon az idejét valamivel, olykor tegyen a főnöke asztalára egy semmitmondó jelentést, hadd lássák, mily megszállottan nyomoz a gyilkos után. De az istenért, nehogy komolyan vegye a kutatást! Lefogadom, kezded kapisgálni, mit csinálok. Írom a regényemet. Hivatalból. Na, hess!
– Iris hogy van?
– Köszöni, jól. Fél doboz nyugtatóval egész tűrhetően aludt az éjjel. A sebei egyébként nem vészesek. Na, mi van? Miért állsz még mindig a fejemen?
– Tettetek valahol valakinek jelentést a támadásról?
– Milyen támadásról? – Donald vizeskék szeme őszinte csodálkozással mered rám. Fél perc múlva a fiókjába nyúl, előhúz egy összehajtogatott papírlapba rejtett fényképet. – Ezt a gusztustalanságot szerencsére reggeli előtt hozták. Argyll küldi. Amikor majdnem lehánytam, esküdözni kezdett, hogy te rendelted tőle. Hová teszed? Az ágyad fölé? Na fogd, vidd, tűnj innen!
Hát ezért szeretem Donaldot. Félrevonulok, megtekintem a fotót. Sürgősen visszarejtem a papírlap alá.
Belloq érkezik a Főnöktől, és mivel reggel hosszas könyörgésre végre megborotválkozott, elgyönyörködöm derűs arcában, amely csak addig derűs, míg a fényképre nem pillant.
– Pfuj – közli véleményét. – Tehát indulhatok Cruz Guard úrhoz?
– Légy szíves.
– Mit meg nem tesz az ember a kedvedért! – dohogja, és kezével letakarja a fotó nagyobbik részét. A szörnyűségesen összeszabdalt törzs eltűnik tenyere alatt. Csupán a fej látható.
Argyll egy névnapi összejövetelen készítette rólam a képet, amikor némi konyak hatására Donalddal bohóckodva a hajam mögé rejtőztem, mintha alkoholmámorban aludnék.
Ajándékom aligha édesíti meg Cruz Guard eljövendő napjait.
Belloq zsebre vágja a fotót, távozni készül. Az ajtóban Lacóba botlik. A cowboy vígan hátba veregeti őt.
– Hogy vagy, Mogorva?
– Remekül.
– Elhiszem. Leráztad Denisát. Nem érdekel, hogy vagyok én?
– Magadra vess!
Daniel elrohan. Hogyne sietne? Ma még fellépése lesz a kamerák előtt.
Laco tüstént kezelésbe vesz. Felmarkol néhány aktát, az asztalomra helyezi azokat, majd zavartalanul letelepszik melléjük. Rámeredek.
– He?
– Voltál már a Főnöknél?
– Nem. Úgy látom, ide almoztál magadnak. Mi végből?
– Megosztom veled a munkám súlyát. Előbb látogasd meg a Főnököt. Tudomásom szerint két nap alatt legalább ötvenszer telefonált utánad.
Vállat vonok.
– Beteg voltam.
– Még mindig nem vagy elég jó színben.
– Ez csak rosszabbodni fog az idő múlásával.
A cowboy nem felel, cigarettahamut pottyant az ölembe. Lefújom. Felállok. Nem szeretek tanácstalannak látszani, tehát mindjárt határozottan vissza is ülök a helyemre. Felütöm az egyik akta fedelét. Pár perc múlva már tudom, mily finom kis munkára sikerült szert tennem. Alig állom meg, hogy meg ne nyaljam mind a tíz ujjamat.
Az ismeretlen úriember a következő szabadidős tevékenységre specializálta magát: az északi egyes úton nők által vezetett autókat stoppol le, később valamilyen ürüggyel félreállíttatja a kocsit, és brutális módon – feje búbjától a talpáig – megkéseli annak sofőrjét. Az aberrás fickó felbukkanása nem függ össze a Hold alakjával, az évszakkal, a széljárással. Ez idáig négy nőt mészárolt le, egyiküket fényes nappal. A negyedik esetben attól sem zavartatta magát, hogy két nő ült a kocsiban, nekiveselkedett a túlerőnek is. Az országúti járőr közeledése vetett véget a kaszabolásnak. A gyilkos elmenekült, hátrahagyva a kegyetlenül összeszabdalt, ámde eleven szemtanút és a szokásos hullát.
Hát ezzel a pasassal én most mit csináljak?
Emelkedik a vérnyomásom. Ha a Főnöknek az az óhaja, hogy kezdjek el autókázni az északi egyesen, amíg a fickó engem is megkésel, ráborítom az asztalt, aztán elmegyek zongoraművésznőnek.
Megtekintem az áldozatokról készült felvételeket. Mindannyian huszonöt és harmincöt év közötti nők. Próbálom kisütni, mitől zsonghatott be a késes. Aligha a hajszínüktől, mivel egyikük szőke volt, a másik fekete, a harmadik barna, a negyedik vörös.
Szemük színe is különbözött, foglalkozásuk ugyancsak. A halálhoz elegendő volt női mivoltuk?
Laco jegyzeteiből kiderül, hogy ő is végigzongorázta már az összes – ép elme által – elképzelhető lehetőséget a kocsimárkáktól a nők ruházatáig.
Elolvasom az elmeszakértői véleményt. A doktor szerint a gyilkos normális ember látszatát keltve tenyészik közöttünk – mily megnyugtató! –, őrjöngései valamilyen kiváltó ok hatására kezdődnek, majd az áldozat halálával megszűnnek.
Aha. Megest egy pasas, akit nem lehet felelősségre vonni tetteiért, mert beszámíthatatlan állapotban követte el azokat. Ám mindenekelőtt le kéne fülelni ahhoz, hogy aztán ne lehessen felelősségre vonni. Felvetem a fejemet. A cowboy térdébe ütközöm.
– Erről akar velem tárgyalni a Főnök? Előrebocsátom, nem megyek bele a mókába. Bújj szoknyába, és csináld magad.
– Tévedsz. Nem kell csalinak menned. Ez annál veszedelmesebb fickó. És ha nem tudnád, a Főnök kedvel téged. Ezt kell használnod – és Laco gyengéden megveregeti a fejemet, mint egy hű ebét.
– Ezeket a diliseket nehezebb elkapni, mint a hidegvérű bűnözőket. Kiszámíthatatlanok.
– Hát ez az – Laco levetődik az asztalomról. – Erről álmodoztál, nem? Itt a Nagy Ügy.
Bájos mosolyt villantok rá, hadd lássa, milyen boldoggá tesz a Nagy Ügy. Ő visszanevet.
Megszólal a telefon, oly türelmetlenül csenget, hogy már-már lerohan az asztal szélén. Még időben elcsípem a készüléket, és máris hallom, hogy a Főnök szeretettel vár.

 

 

Természetesen nem hiányzik a kelléktárból egy pontosan ugyanolyan kés, amilyennel az őrült alkot. Nem veszem a kezembe, az asztal másik oldaláról is lézerélesen látom, milyen hosszú a pengéje, éppen eléggé hegyes és éles is mindezt szükségtelen külön ellenőriznem.
A Főnök csalódottan elteszi a mintadarabot. Az asztalra könyököl, ujjait összefonja. Feje tetején az árva tincs félrekorcsolyázik. Szétbontja ujjait, elrendezi hajviseletét. Végre beszédképes:
– Két napja óhajtok beszélni magával.
– Itt vagyok.
– Még megérem, hogy le kell adnom a névjegyemet az inasnak az ezüsttálcán, ha látni óhajtom magát.
Ráhagyom.
– Bizony, sok minden megeshet.
Legyint.
– A feje rendbe jött az autóbaleset óta?
– Jut eszembe. Gyönyörű volt az imént mutatott kés, szinte kedvem támadt magamba mártani. Nem megyek ki az északi egyesre, most rögtön tudnia kell.
– Ne menjen, ha nem muszáj. De a pasast napokon belül ide kell hozniuk.
Rágyújtok. A füstkarikák gyűrűbe vonják a Főnök újfent félresiklott hajtincsét.
– Úgy megy ez, mint a közlekedésieknél? Hó végére teljesíteni kell a bírságolási tervet, különben irgum-burgum?
Keskenyre húzza szemrését, felvillantja álomszép fogait.
– Olvas újságot?
– Rossz a felvezetés. Első kérdés: tud olvasni? Második: olvas újságot? Hagyja csak, folytatom. Harmadik kérdés: olvasta az utolsó gyilkosság gyilkos visszhangját? Negyedik: mit tudna tenni annak érdekében, hogy helyrepofozhassuk rozzant renoménkat? Ejnye-bejnye, micsoda rendőrség ez? Még egy ilyen pasast sem tud elkapni, mint ez? Az ország nőivarú lakossága maholnap nem mer kimozdulni békés otthonából, mert egy őrült késes szabadon garázdálkodik az északi egyesen!
A Főnök hátradől.
– Folytassa!
– Ennyi. Amit a magam részéről hozzátennék: gondolom, ez ügyben semmi sem drága. Irdatlan apparátust meg lehet mozgatni, irdatlan költséggel. Nemde? Amíg ezen dolgozom, naponta a legdrágább munkaebédeket fogom befalni a cég költségén. De ugyanvajon miért húzza be mindenki a fülét-farkát, ha egy Holden nevű pasas kerül szóba?
A Főnök félbeszakít.
– Befejezheti.
Felállok.
– Tudja, hogy Ella Belloqot tegnap hajnalban...
Ő is feláll. Előrelép, kitárja az ajtót.
– Laco Revallo alig várja, hogy megkezdjék gyümölcsöző együttműködésüket. Ne felejtse el, amit mondtam. Napokon belül eredményt akarok látni.
Döbbenten bámulom az arcát. Aztán a cigibe szívok, és kifelé menet a nyavalyás hajtincsére lehelem a füstfelhőt a tüdőmből.
Bevágja mögöttem az ajtót.
A titkárnő lép elém, tenyerén hamutartót egyensúlyoz. Körmein aranypettyes, rózsaszín árnyalatú lakk tompa csillanása. Megdermedek.
Az éjjel Quasimodo parkettája, most ez a lakk. Valamiért az agyamba csimpaszkodnak, mégsem tudok velük mit kezdeni. Képtelen vagyok megfejteni üzenetüket/jelentésüket. Vagy pedig meghülyültem. Az bizony lehet.
Dühödten eloltom a csikket, mosolyogva belemasszírozom a titkárnő tenyerébe a kristálytálon keresztül.
Nem haragszik. Félrefordul, az asztala sarkára biggyeszti a hamutartót, a válla fölött szól vissza.
– A Főnök kedveli magát.
– Tudom – felelem hányavetin.
– Maga olyan fiatal – sóhajtja, közben ellenőrzi sminkjét tükörmására vicsorít, hogy lássa, nem rúzsfoltosak-e fogai, majd kisujjal letörli a szájzugába kenődött ajakfestéket. – Talán még időben megtanulja, hogy mindenről lehet beszélni, csupán a helyet kell jól megválasztani hozzá.
Bölcselkedését egyelőre a parkettfolt és a körömlakk mellé teszem. Most dühös vagyok. A folyosó elhomályosul előttem, amikor végigmegyek rajta.

 

 

Ilyen szép arcot talán még nem is láttam. Azon kapom magam, hogy elgyönyörködöm a lány bőrében, vonásaiban. Nem veszi a lelkére, mert – orvosa szerint – nincs magánál. Öt nap telt el az őrülttel történt találkozása óta. Azóta ül az ágyban, a háta mögött felpolcolt párnáknak támasztva, és maga elé mered.
Laco széket húz az ágy lábához, ő is elmerül a szépséges arc tanulmányozásában. Ha a cowboy ellágyul valamitől, lám, még sóhajtozni is tud. Ravaszul cselekszi, mégis meghallom.
A lány sűrű, sötétbarna haja keretbe foglalja kerek arcát. Keskeny szemöldöke merészen ível, ferdén metszett macskaszeme sötét színű. Cseppnyi orra igen formás, alatta kerek, telt száj, körülötte az elmaradhatatlan gödröcskék. És az álomi lány mereven a semmibe bámul.
Amikor eltelek a látvánnyal, otthagyom őt Laco társaságában, és megkeresem kezelőorvosát. Harminc-egynéhány éves, kellemes külsejű férfi fogad, hangja behízelgő, egyszersmind megnyugtató.
– Néhány nap múlva bekövetkezik a javulás az állapotában – közli velem. – Nemsokára magához tér. Hatalmas sokkot kapott, nem kívánom senkinek.
– Kedves öntől. Gondolja, hogy emlékezni fog a támadójára?
– Ez nem bizonyos. Előfordult már, hogy az áldozatok kitörölték emlékezetükből a sokkot kiváltó eseményt, és elhinni sem akarták, amikor elmesélték nekik.
Felsóhajtok.
– Mindig belebotlom az eszményi tanúba.
Megérinti vállamat, ott is felejti a karját.
– Nem törvényszerű, amit mondtam. Lehet, hogy pontosan fog emlékezni minden részletre. Ki tudja?
– Remélem, hogy emlékezését mindjárt a gyilkos nevével és lakcímével kezdi.
Még mindig a vállamon tartja a karját.
– Kire haragszik?
– Én?
– Maga.
– Én tudjam? Maga az orvos.
Visszasietek a kórterembe. Időközben Laco közelebb húzta székét a lányhoz, kezében tartja annak kezét, és láthatóan teljesen fölöslegesen beszél hozzá.
– Ileana, hall engem? Kérem, feleljen. Segíteni akarok magának.
Ileana nem hallja. Ileana a fal egy pontját fodrozza, ötödik napja. A pasas pedig, aki ezt tette vele, vigyorogva élvezi szabadságát.
Laco boldogtalanul felsóhajt. Elengedi a lány kezét, elhelyezi a takarón, még el is igazítja. Tenyerét megpihenteti Ileana kézfején. Meghatottan, félrehajtott fejjel gyönyörködöm a cowboy gyengédségében. Ahogy a kezét bámulom, megint beakad a horog az agyamba.
Ileana jobb kezének hüvelykujján, a köröm szélén megcsillan valami. Odalépek, szemügyre veszem. Valaki lemosta róla a lakkot, úgy látszik, felületesen.
– Kérem, hagyják magára a beteget – fuvolázza a belépő nővér.
– Mondja, minden betegnek lemossák a lakkot a körméről? – fordulok felé.
Szabadkozva válaszol.
– A köröm színe fontos tájékoztatást adhat a beteg állapotáról. Nem fedheti el lakk. És az ő állapotában, amikor behozták, szükségesnek látszott...
– Hol a holmija?
A nővér a háta mögé int, a szekrényhez. Kiveszem a lány táskáját, beletúrok. Hamar megtalálom, amit keresek. Aranypettyes, rózsaszínű, tompa fényű lakk, a lehető legszolidabb árnyalat.
– Mi van? – kérdezi Laco.
– A lakk – felelem olyan hangsúllyal, mintha a gyilkost nevezném meg.
Laco a gondolataiba merül, lassan bólint.
– Valóban. Mindannyian ezt használták. Hogy nem szúrt szemet?
– Ki veszi észre ezt a színt, amióta divatba jött a fekete?
– Na, van aki – feleli a cowboy. Aztán olyan pillantással búcsúzik a lánytól, hogy szinte megszakad a szívem.
Kifelé menet vigasztalni próbálja magát.
– Csodaszép ez a nő, igaz? Félek, hogy az a fajta, amelyik addig tartja lázban az embert, amíg ki nem nyitja a száját. Amint megszólal, a varázslat szétfoszlik, marad a sötétség.
Ránézek.
– Kívánom neked, hogy zseni legyen, amikor észhez tér. Akkor vajon mit hozol fel ellene, te sötét nőgyűlölő?
– Meglátjuk – ezzel a kérdés lekerül a napirendről. Következik a tengersok nyalánkság, amely egy ilyen üggyel együtt jár. Újra meg újra átrágjuk magunkat a számtalan elemzésen, szakértői véleményen, tyúkszemet ülünk a fenekünkre, míg a térképen bejelölt helyszínek alapján megpróbálunk kisütni valamit a gyilkos szisztémájáról.
– Holnap bejárjuk ezeket a helyeket – összegezi Laco. – Elosztjuk az irányokat, kikérdezzük a környéken fellelhető benzinkutasokat, bódétulajokat. Rendben?
– Elosztjuk? Ketten? Úgy érted, én egyedül fogok ott furikázni? Jó. Ma este kenjem fel a lakkot, vagy ráér holnap reggel?
Laco felnevet.
– Pont rád fog lesni. Fényes nappal. Legfeljebb nem veszel fel stoppost.
– Legfeljebb.
– Közben imádkozzunk, hogy Ileana térjen magához, és beszéljen. Nemigen bízom abban, hogy valaha is megfogjuk a fickót.
– Azon tűnődöm, nem lehetne-e az újságokon keresztül felszólítani a népeket, hogy jelentkezzenek azok, akik ezen a környéken felvettek valakit a kocsijukba, vagy rendszeresen erre járnak, és netán feltűnt nekik valaki.
Laco fontolóra veszi az elhangzottakat.
– Korai. Majd ha Ileana magához tért. Hátha akkor több támpontunk lesz.
Vállat vonok. Éhes vagyok, alig aludtam valamit, így hát nem vitatkozom, hanem hazasietek. Belehallgatok az üzenetrögzítőbe, semmi érdekes. Martin telefonált utolsóként: „Esetleg értesíthetnél, ha hazamehetek gatyát váltani.”
Máris hívom Konradot.
– Mondd meg a közönséges öcsémnek, hogy kikészítettem a gatyáját.
– Nem lehet – feleli Konrad. – Filmforgatásra ment.
– Kösz.
– Van egy perced? Mondok valamit.
– Ha elbírja a telefon.
– Tegnap éjjel, amikor Martin beállított, visszamentünk a házatokhoz. Kíváncsiak voltunk, miért küldted el őt otthonról.
– Kiderült?
– Igen. Hajnaltájban jött egy járgány, három fickó ült benne. Mindhárman felmentek hozzátok, de hamarosan le is jöttek, és elhajtottak.
– Addig nincs baj, amíg elmennek. Addig nem komoly szándékkal jönnek.
Konrad hangja messze jár a szerénytől, amikor válaszol.
– Ne izgulj. A gyerekek vigyáznak rád.
– Hülye vagy.
– Akad más is, azt majd személyesen. Oké?
– Felizgattál.
– Tervem volt. Szia!
Nem tudom, miért, Konrad információja után némileg megnyugtat, hogy bepillantok az akasztós szekrénybe és az ágyneműtartóba. Minden rendben találtatik.
Ez némileg megvigasztal feneketlen gondjaim közepette. Egyiknek itt van a Lakkos. Másiknak Mogorva, akit ma megint laposra vernek, ha nem tévedek. Így hát átváltozom háziasszonnyá. Edények között válogatok, majd telepakolom velük a fagyasztószekrényt, nehogy jéghiány legyen, mire valaki hazatámogatja Belloqot. Meghányom-vetem magammal, mi legyen vacsorára. A krumplipüré lehetősége is megfordul a fejemben, ám amint látom, Martin főztje még mindig megvan, úgyszólván hiánytalanul.
Gyömbér, tejföl, só, mustár, hagyma, hús. Alkotni kezdek. Nem feledkezem meg a kávéról sem. Csillogó-villogó vadonatúj lombikom éppolyan mérget főz, mintha Belloq készítette volna. Felengedem tejszínnel, elkortyolgatom.
Ejha, milyen üres a ház! Elveszetten bolyongok a lakásban, a vészesen dermedő vacsora illatának társaságában. Tele az agyam az elmúlt napokkal. Donald jut eszembe. Őt leállították. Aztán a Főnökre gondolok. Engem is leállítottak. Belloq filmet forgat. Irigylem Quasimodót, neki senki nem írja elő, milyen üggyel kell foglalkoznia. Ha nem leszek zongoraművész, akkor magánhekusnak megyek.
Kínomban letelepszem a varrógép elé. Amíg az ezerszer átkozott nadrágzsebekkel bajlódom, kevesebbet gondolok dühöngésem egyéb célpontjaira. Nem szűnök meg töprenkedni. Nadrágok születnek, jövendő tulajdonosuk vajon hol lehet?
Kezdődik elölről. Most a Lakkos. Annak csupán ő a megmondhatója, miért ez a szín váltja ki késelési ingerét. Itt már van mibe fogódzani. Aligha véletlen, hogy valamennyi megölt nőnek épp olyan lakkal volt kifestve a körme. Két lehetőség adódik: vagy több kocsiba is bekéredzkedett, és mindössze ez a négy (öt) nő váltotta ki tébolyát vagy valahol, az út korábbi szakaszán – étterem? benzinkút? – választotta ki martalékait. Talán nem is az út szélére kiállva, véletlenszerűen inti le a kocsikat, hanem tudatosan vadászik áldozataira? Már ott, azon a helyszínen a kiszemelt nőhöz szegődik?
Sosem érünk a végére, ha ketten vesszük kézbe az ügyet Lacóval. Az északi egyes teljes hosszában le kéne járnunk a nyilvános helyeket, legyen az étterem, büfé, benzinkút, pihenőhely, esetleg autósmozi. Ileana nyilván megmondhatná, hol találkoztak vele. Sőt, személyleírást is adhatna róla, ám még így sem biztos, hogy ráakadunk. Lakkos nyilván tisztában van azzal, hogy az ötödik nő, ha él – és miért ne tudhatná, hogy nem halt meg? –, leleplezheti őt.
Tovább. Sosem viselek körömlakkot, jó volna tudnom, mások vajon milyen gyakorisággal használják ezt a színt. Mert az is lehetséges, hogy még ez a választás sem véletlenszerű. Talán minden negyedik nő ilyennel ékítve futkározik a világban. Lakkosnak csak ki kell várnia, mikor borul el az agya, ekkor zsebre vágja kését – és már csupán percek választanak el egy ifjú nőt a haláltól. Úgy lehet ezzel, mint író az ihletével. Kiböjtöli, mikor hullámzik át az elméjén, és legott megvalósításhoz lát?
Bonyolult tornamutatvány árán a telefonkészülékhez férkőzöm, mielőtt még felborulna velem a szék, amelyről nem vagyok hajlandó felállni, és felhívom a kórházat.
Nem, Ileana állapota nem változott.
Tehát holnap. Talpunk alá vehetjük az északi egyest. Reggel még el kell mennem a kocsimért, utána beugrom néhány áruházba, s körbenézek a kozmetikai osztályon aranypettyes körömlakk-ügyben. Ja, s ne feledjem figyelmeztetni a titkárnőt, hogy átmenetileg térjen át más színre, vagy kerülje az északi egyest.
Két nadrág is elkészül, mire nyílik az ajtó. Az idő megint éjszakába hajlik, de a fáradtság messzire kerül, amikor a tengermély hang megszólal mögöttem.
– Az ember azt hinné, hogy alvással töltöd az idődet.
Megfordulok. Épnek látszik, fejét a nyakán s nem hónaljban tartja. Reggel óta a borosta felkúszott az állától az orra vonaláig, ez minden szépséghibája. Háta mögött Martin ólálkodik a szobába.
– Éppen ideje, hogy előkerültetek. Az étel nemcsak kihűlt, de nyilván meg is romlott, mióta várok rátok.
– Nem számít – feleli Martin. – Megesszük.
– Megfürödjek előbb, vagy beszámoljak? – kérdezi Belloq.
– Hátulról kezdjed.
– Jó. Nobel-díj-várományos barátod félrenyelt, amikor a szobájába léptem. Mielőtt még a látványomtól magához térhetett volna, a kezébe adtam a fotót. Egyetlen szót sem szóltam hozzá, vártam, miként reagál.
– És?
– Tanulmány volt. Előbb elsápadt, majd elszürkült az arca. Aztán kipirosodott, és újra elszürkült. Zokogni kezdett, ettől megfájdult a törött állkapcsa. Eltépte a fotót, aztán megpróbálta az apró darabkákból összeilleszteni. És így, elölről. Amikor unalmas lett, eljöttem.
Martin a karosszékbe vágódik, annak tiltakozó jajgatása ellenére, és felnyerít.
– A leírásból Cruzra ismerek, bár nem tudom, miről van szó.
– Jobb is – közlöm.
Belloq kivárja sorát, aztán folytatja:
– A forgatáson semmi említésre méltó nem történt Azonkívül, hogy elhúzódott. És nálad? Elfogtad a gyilkost?
– Holnap.
Szeretném megkérdezni, mennyit ismer az ügyből, és egyéb társalognivalóim is volnának vele, ám tekintettel Martin éber jelenlétére, a beszélgetést inkább elhalasztom.
Az éber Martin újólag felkacag.
– Amikor Daniel azt mondja, hogy semmi nem történt a forgatáson, te el is hiszed? Ha Faichak pisilni megy, a nadrágját is a kaszkadőr gombolja be utána.
Lehajítom a varrást, felkelek a székből. Elmegyek a fiú mellett, meglegyintem az arcát.
– Nem tudom, mi van veled, de ha anyánk meghallja új beszédmodorodat, tüstént futhatsz a vizes borogatásért.
– Mi bajod van vele? – firtatja Belloq.
– Istenem, semmi! Végre nem nyavalyog reggeltől estig.
– Javamra vált az ismeretség Daniellel – hivalkodik Martin.
– Költözzetek össze! – javaslom, aztán összevont szemöldökkel nézek rá. – Mesélted Danielnek, mit műveltetek múlt éjjel Konraddal?
– Mesélte – biztosít Belloq, és elvonul a fürdőszoba felé. Utánahajítom az újonnan készült nadrágokat. Kibontakozik belőlük, és kommentár nélkül folytatja útját.
– Mit szólt? – intek a távozó után.
– Semmit. Mit kellett volna szólnia? Semmit se csináltunk, csupán figyeltük a házat.
– Honnan?
– Csak az ügyvédem jelenlétében nyilatkozom – feleli Martin. És arcátlanul folytatja: – Ideje, hogy enni adj, mert egy óra múlva dolgom lesz.
– Egy óra múlva is éjszaka lesz. Hova mész?
– Lásd, mint fent.
Na, most megállok, és behatóan megnézem őt magamak. Ez itt Martin, csakugyan. De mitől változott ekkorát? Nem kéne fejbe vernem, amíg nem késő? Kapcsolok. Hiszen már fejbe verték. Úgy számítom, azóta ilyen, vagy inkább egyre súlyosabb.
Rám nevet.
– Jól vagy?
– Nem mondhatnám.
Később, a vacsoránál folytatja debütálását.
– Te, Denisa, ez az étel azért ilyen, mert megromlott, vagy csak azért, mert te főzted?
Belloq némán falatozik, segélykérő pillantásomra szeme sem rebben. Kénytelen vagyok a saját védelmemre kelni.
– Ezt az ételt nem szakácskönyvből követtem el. Szabadon engedtem a fantáziámat, ennyi az egész.
– Amikor még kisfiú voltam, mindig csodáltalak. Te voltál az eszményképem, komolyan. Azt hittem, gazdag a fantáziád.
– És még mit hitt az a kisfiú?
– Azt, hogy a nővérem a legokosabb, legcsodálatosabb, legbátrabb lány a világon.
– És? – kérdezi Belloq.
– És? – Martin az utolsó csepp mártást tunkolja fel a tányérról. – Szerinted nem az? – Az a csepp kárba vész, az állára pöttyen. A szalvétába törölközik, és már rohan is az ajtó felé. A küszöbről visszaüvölt: – Reggel jövök.
– Mikor? – kérdezem elhaló hangon. Daniel megfogja kezemet. – Nagy fiú – világosít fel gyengéden. – De ekkora? És ilyen hirtelen?
Aznap éjjel már nem leszek okosabb, pedig oda-vissza megtárgyaljuk az összes gondomat. Olybá tűnik, mintha Daniel több kérdést is elengedne a füle mellett. Köztük a Donalddal és a Főnökkel kapcsolatos problémáimat. Nem firtatom, miért, lassan körvonalazódik valami az agyamban. Mintha már a titkárnő megjegyzését is egy árnyalattal jobban érteném. Nem biztos, hogy mélyebben alszom a felismeréstől.
Lakkos nyomban kiváltja Belloq érdeklődését. Olyannyira, hogy megkockáztatja a tanácsot: őriztessük Ileanát. Elcsodálkozom.
– Ha a pasas őrült, akkor nem koordinálja a dolgait. Te feltételezed, hogy elhallgattatja a lányt?
– Megfordult a fejemben. Végtére is a biztonsága múlik rajta. Fontold meg. Ha a lakk révén sikerül is leszűkíteni a kört, és beigazolódik a feltevés, miszerint a pasas az út valamelyik szakaszán dolgozik, vagy valamilyen ok folytán rendszeresen ott tartózkodik, akkor is annyi személyt kell lenyomoznotok, mint a pelyva. Még így is kicsúszhat a hálóból. Azonkívül az ilyesmi hosszú ideig tart. A lány él, és beszélhet. Ez veszélyforrás, és nem biztos, hogy Lakkos nem veszi figyelembe. Miért ne? Tele vannak az újságok az esettel. Kis fáradsággal kideríti, hol a lány, a többi már élvezet számára, hiszen fenemód rutinos az efféle dolgokban. Ileana az ügy kulcsa.
Reggel, amikor a kávét nyalogatom, mindegyre Belloq tanácsa jár a fejemben. Mielőtt elindulnék, felhívom Lacót. Mint kiderül, ő is ugyanerre a következtetésre jutott éjszakai töprengése során. Derűsen közli, hogy már intézkedett.
Daniel legújabb nadrágjában nyúlik el a fotelben, és újságot olvas. Időnként felpillant, és egy csúfondáros kívülálló tekintetével figyeli reggeli futkározásomat. Most álljak oda magyarázgatni, hogy ebben az órában még szerteszét hever az agyam, és mire minden tennivalómat észbe veszem és elvégzem, több kilométert tudhatok a talpamban. Még erre is vesztegessem a drága időmet?
Mintha gondolataimra felelne, halkan megszólal:
– Mindent megértek. Ezer dolgod van, látom. De minek ehhez négyszer átöltözni?
– Tudom, leegyszerűsítené a dolgokat, ha egyenruhát kellene hordanom.
– Úgy saccolom, akkor legalább egy órával tovább alhatnál reggelente.
Elengedem a fülem mellett. Férfiból van. Ha nem viselnék gondot az öltözködésre – az övére is –, képes volna örökké a fehér vászonnadrágban járni.
– Hol van Ella? Nem is találkozol vele? Ma is forgatsz? Merre lesztek? Ha időben végzek, megnézlek.
– Jó – feleli, s visszabújik az újságba. Ez aztán a válasz!
Kap egy csókot a homlokára, és elviharzom.
Az utcán hőhullám borít el. Ha ez még nem a klimax, akkor kánikula van. Éppen ma, amikor egész nap kinn leszek az országúton. Rögvest rádöbbenek, hogy ötödször is át kellett volna öltöznöm, hiszen máris fullasztó a hőség.
A kocsim szebb, mint új korában. Viszont a motor levegősebb volt, és nem kellett zavartatnom magam a forgalmi dugók miatt. Na tessék, ma semmi sem tetszik. Mi lesz itt estig?
Az illatszerosztály eladó kisasszonyának az első pillanattól fogva az idegeire megyek. Kelletlenségét megbosszulandó minden egyes üvegcsét előszedetek vele, minden lakkot megtekintek. Amikor a kezembe kerül a keresett szín, félreteszem azt, és folytatom a válogatást. Mindegyre azzal nyaggatom, melyik a legdivatosabb, ő pedig esküdözik, hogy a fekete színű. Mutatja, ő is azt használja. Helyes. A hosszú élet titka.
Végül elfogy türelmem. Rámosolygok, ő undorral pillant vissza rám széles homlokpántja alól. Szeme sarka aranyszínű, szemhéja kávébarna, szempillája sárga. Járomcsontján arcpirosító pozsgállik, mintha most érkezett volna a Kilimandzsáróról. Ajkait körbe-kontúrceruzázta, narancssárgára rúzsozta. Egyik fogán aranypettyet visel. Hát persze, hogy az idegeire megyek.
– Ne haragudjon – kérlelem. – Tudja, én olyan munkát végzek, amitől kosz kerül a körmeim alá. Hogyan tisztíthatnám, ha feketére lakkoznám? Mi a véleménye erről a rózsaszínűről? Sokan veszik?
– Polgárasszonyok – felel megvetően.
Visszafojtom a röhögést. Elkerekítem szememet.
– Mondja, mit ajánlana egy jakobinusnak?
Idősebb asszony érkezik, félretolja a fekete körmű lányt, és kedvesen megtudakolja, miben segíthetne. Megmondom.
Egy percen belül birtokolom a vágyott információt. Veszek egy üvegcsével a rózsaszínű lakkból, és kifestem vele a körmeimet, amíg Lacóra várok az irodában.
Ackerer meredten nézi, mit művelek.
– Mi van? – förmedek rá.
– Nagyon szép. Hová készülsz?
– Elfogom az Országúti Rémet. Mit szólsz?
– Erre bukik?
– Te semmit sem tudsz? Mivel foglalkozol jelenleg?
– Till-lel dolgozom – feleli –, „J”-t keressük.
– És? Mikor kapjátok el?
Vigyorog.
– Zavar támadt. Hamisítják.
– Hogyhogy?
– Mióta nyilvánosságra került az ügy, több hevenyészett gyilkosságot is elkövettek, és az áldozatot „J” betűvel szignálták. Csakhogy egyik tett sem vallott az eredetire. Randa, véres munkák voltak, bár indítékuk azonosnak látszik. Leszámolás, „J” nyakába varrva. Az igazi szépen dolgozik. Precízen, láthatatlanul. Ezek meg mészárolnak.
Nem felelek, emésztgetem az információt. Hol késik Laco? Mire körmeim megszáradnak, ő is előkerül. A cowboy átvedlett hadvezérré, és az északi egyest ostromló seregét szervezve diadalmasan rohan szárnysegédjéért. Lebonyolít néhány telefonbeszélgetést, végül hanyagul int: mehetünk.
A folyosón Donaldba ütközöm. Kebelbéli barátom összeborzolja hajamat szeretete jeléül, és siet tovább. Hóna alatt több kilós paksaméta dagadozik.
Utánakiáltok:
– Ne haragudj. Csak tudni szeretném, Sába még veletek van?
– Igen – feleli, és visszalép. – Azon a reggelen, amikor nem támadtak meg a nyaralóban, Sába nekirontott a fickóknak, akik nem léteznek. Iris a kutyát védelmezve sérült meg, amikor nem sérült meg. Most egymást vigasztalják.
Kétségtelen, Donald megőrült. Figyelem, reagál-e körmöm színére, ám átnéz fölötte. Ezek szerint az ő elmebaja más természetű.
– Ha terhetekre lenne...
– Sába? Dehogy. Megtartjuk.
Donald elvonul.
Később, amikor Lacónak akad egy szabad perce a szervezésben, megkérdezem tőle:
– Mit tudsz Marionról?
– Amerikába repült. Úgy tudom, egy hónapig marad. Divatalbumot készít.
És vajon elvitte Nellt? Napok óta eszembe sem jutott, hol lehet a fiúcska, és a rá vigyázó asszony. De nem is érek rá ezen töprengeni. Laco a fejébe vette, hogy most aztán kideríti, ki a Lakkos. Kiosztja feladataimat, aztán eltűnik.

 

 

Az északi egyes. Gyér a forgalom, a szegélyező erdősáv árnyékot vet a széles út fölé, enyhítve a hőséget. Ha végig akarom járni a Laco által rám osztott szakaszt, számíthatok arra, hogy nem végzek egyhamar. Döbbenetes, mennyifelé kell figyelni. Pihenőhelyekre nézek be, némelyikben alkalmi árusokat találok. Mivel ők is gyanúba foghatók, beszélgetésbe merülök velük. Dobozos üdítőt, cigarettát, gyümölcsöt árusítanak, közlékenyek. Többségük környékbeli szürkületkor hazatérnek. Közülük való is lehet a Lakkos. Miért ne? És még nem vettem számba a benzinkutakat, valamint a többi nyilvános helyet. Hány ezer embert kéne ellenőriznünk? Ha mindegyikre ráállítanánk egy nyomozót, évezredekbe telne. Ó, Ileana!
Déltájban a teljes reménytelenség érzetével költöm el ebédemet. Esküdni mernék, immár Laco is tudja, hogy lehetetlenre vállalkoztunk. Semmit nem tudunk Lakkosról. Az összes információnk annyi, hogy középmagas, erős fizikumú férfi. A rengeteg pasas, akit a nap során szemügyre veszek, többnyire középmagas és erős fizikumú.
Vissza a kocsiba. Zenét hallgatok, jár az agyam. Miként lehetséges, hogy a fickó négy nőt lemészárolt, és azok szinte alig védekeztek? Egyikük körme alatt sem találtak bőrfoszlányt, hajszálat. Nem fértek a támadójukhoz? Olyan váratlanul történt minden, hogy mire felocsúdtak volna, végük volt? Mivel éri el a fickó, hogy gyanútlanul a kocsijukba engedik? Aligha lehet rossz külsejű, ápolatlan, nyilván teljesen normális módon viselkedik.
Mindannyian ilyenek, akikkel beszélek. Egyikük-másikuk tétova gyanút kelt bennem. Hogy is van ez? Belloq kérdezte múlt éjjel: megérzem-e, mikor az utcát járom csaliként, ha veszély fenyeget? Kialakult-e bennem valaminő fogékonyság az aberrásokra, észlelem-e diliáramlásukat, utóvégre volt már dolgom néhánnyal. Bravó Belloq, ez jó kérdés volt. Nem tudok rá válaszolni. Amikor a korábbi késesre vadászva más típusú aberráltakat is begyűjtöttem, megesett, hogy a találkozás során előre sejtettem: történni fog valami. Nem mindegyik támad azonnal. Megszólítják kiszemeltjüket, beszélgetni próbálnak.
Igen, Belloq. Nem volt hülyeség az a kérdés. Többnyire az első szavak után kialakult valamilyen benyomásom. Tudtam, melyikük enged tovább bántatlanul, és melyikük részéről várható támadás. Ez alól tulajdonképpen csak a késes képezett kivételt, ő a semmiből zuhant a nyakamba. Ám aznap este már azzal a kínos előérzettel indultam el otthonról, hogy kellemetlen élményben lesz részem.
Megpróbálom a Belloq sugalmazta szemüvegen át nézni beszélgetőpartnereimet.
A rádiótelefon zökkent ki gondolataimból. Laco jelentkezik, sóhajtozva megosztozunk a semmin. Búcsúzóul még elmondja, hogy a kórházban a pokolba kívánják, mert óránként érdeklődik Ileana állapota után.
A pompás hír hallatán beülök egy útmenti büfébe. A barátságos tulaj kávézás közben elszórakoztat társaságával. Elmeséli, hogy a közeli településen lakik, amely már-már Line elővárosa, fogalmazza büszkén. A környékbeliek is nála csapják agyon az idejüket. Az utóbbi időben olyannyira fellendült a forgalma, hogy kénytelen volt meghosszabbítani a nyitvatartást, és további alkalmazottakat felvenni. Ezt követően haladéktalanul rátér a helybéliek viselt dolgaira. Megtudom, hogy szomszédja a lábát törte, mert szétmállott alatta az egyik létrafok. Aztán bűntényt emleget, nemrég füleltek le valakit, aki a városka macskái között garázdálkodott.
– Képzelje, egyre-másra tűntek el a macskák.
Elképzelem: benépesítek egy fiktív teret macskákkal, aztán kiüresítem. Kérek egy narancslevet.
A fickó leitatja az izzadságot kövér arcáról, előrehajolva folytatja izgalmas történetét:
– Valaki gyanút fogott, hogy hát mégis, hová lesznek a macskák. És persze kiderült. Az állatkertbe kerülnek! Képzelje! Az a mocsadék szinte naponta agyonütött egyet, és eladta az állatkertnek, mondván, hogy az országúton találta, nyilván autó gázolta el. Már ott is gyanakodtak rá, hát milyen helyen lakik ez, ahol örökké macskákat gázolnak?
– Ne haragudjon – sóhajtok unottan –, mit kezdenek az állatkertben egy széttrancsírozott macskával?
Rám csodálkozik:
– Maga nem jár állatkertbe?
– Pár éve.
– De hallott a dögevőkről, nem? Mint keselyű, hiéna, sakál, meg ilyenek. Hát nekik vásárolják a döglött macskát. Nem túl fényes üzlet, viszont ha valaki utálja a nyávogókat, két legyet üthet egy csapásra. Zsebpénzre tesz szert, és a gyűlöletét is kiélheti.
Mire érdekelni kezdene a macskamétely illető, a büfétulajdonos témát vált. Egy asszonyt emleget, aki naponta betér hozzá vacsorázni. Azt képzeljem el, szólít fel. Azt is elképzelem.
– Pár házzal távolabb lakik tőlem! – újságolja. – Hát én aztán ismerem azt a nőt! Évente legfeljebb kétszer érinti vízzel a bőrét!
– Ne mondja! – sóhajtok. Hogyan tereljem vissza a macskákhoz? Meg kell várnom, mit akar a mosdatlannal.
– Na, képzelje! Utálja a vizet. Nem mossa ki a gönceit sem, pedig amúgy finom ruhái vannak. Vigyáz rájuk, nem mondom. Nem nyúl az semmihez egész nap. A nővére főz, takarít rá, az jár el dolgozni, hogy legyen pénzük a megélhetésre. Emez meg naphosszat teszi a semmit, kényeskedik, affektál, aztán este idejön, rendel két palacsintát. Két palacsintát! És a szemem láttára eszi meg, késsel és villával. Közben meg olyan büdös, hogy kenyérre lehet kenni körülötte a levegőt, esküszöm.
– Nahát.
– Bizony – bólogat. – Ott ül minden áldott este, ahol most maga.
Ezt kár volt mondania. Haladéktalanul átköltözöm egy másik székre. Amíg esküdözik, hogy a széket minden alkalommal lesúrolják a szagos némber után, néhány új vendég érkezik.
Két nő is van a társaságban, mindketten ugyanazt a körömlakkot használják, amelyet jelenleg magam is. A tulajdonos elszáguld, hogy kiszolgálja őket.
Mihelyt lélegzethez jut, intek neki. Közel hajol hozzám, érzem leheletét: fokhagymás sült illata köszönti az orromat.
– Mi lett a macskással?
– Semmi – feleli. – Nemrég az egyik helybéli család állatkertbe vitte a gyerekeket. Korán értek oda, etetési időben. Azt kellett látniuk, hogy a dögkeselyű marcangolja a cirmikéjük földi maradványait. Mihelyt hazajöttek, a felbőszült apa átrohant a szomszédjához, és alaposan megruházta őt. A mocsadék két napig borogatás alatt feküdt. Nos, azóta nem nyúl mások házi kedvencéhez, és milyen jól teszi! Hanem képzelje, mi volt itt tegnap este! A palacsintás affekta nővére megismerkedett egy férfival. Ugyanis vénlányok mindketten, és az idősebbik nő férjhez akar menni, csakhogy az embere kijelentette: ő bizony nem óhajt egy fedél alatt élni a büdös nagyságával. Így hát tegnap este a nővére behívott a házukba két markos férfit, elkapták a palacsintást, és erővel megfürdették. Maga még nem látott olyan revüt! Mindenki odacsődült a jajveszékelésre. Rendőr is jött, mivel a palacsintás nagysága gyilkost ordibált fürösztés közben. A fürdetés végén fertőtlenítőszerbe dobálták a ruháit, azóta is áznak.
– Akkor ma este csupaszon jön palacsintázni? – érdeklődöm.
– Az már többé nem eszi késsel és villával a zsíros kenyeret se! A fürösztés után sikítozva a szobájába rohant, és szívrohamban kipurcant. Nem bírta a tisztaságot.
– Érdekes környék ez. A macskás pasas a közelben lakik?
– A harmadik házban.
– Hogy néz ki?
– Olyan nyiszlett forma. Magas, csontsovány. Nemrég töltötte be a negyvenet. Esküszöm, az ember nem nézné ki belőle, hogy akár egy legyet is agyonüthetne. Olyan kehes görhes, nyamvadt kóró. Betegnyugdíjból él, ha szél fúj kinn, ki se jön a házból, mert akkor elvitorlázna. Maga ugyebár zsaru? Mostanában dugig van a környék rendőrökkel. Tudom én azt is, miért. Nem a macskás a maguk gyilkosa. Az én környékemről senki se tenne olyat, amit az a késelős! Persze magának tájékozódnia kell.
Hallgatok a tanácsra, és tájékozódom. Ezúttal nem hagyom elkalandozni a falurádió fickót. Kifaggatom személyzetéről, törzsvendégeiről. Valamennyiükkel történt a közelmúltban olyan esemény, amelyet feltétlenül végig kell hallgatnom. Igyekszem gátat vetni szóáradatának. Közben végez és elvonul az utánam érkezett társaság, őket a velem elfoglalt tulajdonos helyett két fiatal pincér szolgálta ki.
Az órámra pillantva közlöm, mennem kell. A pasas kér, hogy várjak egy percet, elintéz valamit, aztán elmesél egy történetet, s azt okvetlenül meg kell hallgatnom. Mivel egy-két kérdés még eszembe ötlik, vállalom az áldozatot.
Rövid szóváltás hallatszik a konyha felől, mielőtt visszatérne az asztalomhoz. Így hát panaszkodik egy strófányit a személyzetre is. A mai fiatalok nem szeretnek dolgozni, viszont követelőzőek. Mintha csak jogaik volnának, kötelességük meg semmi. Tiszta szerencse, hogy az unokaöccse is besegít, aki viszont egy áldott, becsületes fiatalember. Ez a téma beindítja a lavinát mindazokról, akik bezzeg nem azok. Amint lélegzethez jutok, az iránt érdeklődöm, gyakran megfordulnak-e nála magános nők. Akik egyedül utaznak.
– Hát persze. Az emberek szeretnek idejárni. Ez egy hogyismondjam, családias hely. Nők is, persze, nők is betérnek ide egy-egy falatra, kávéra. Remek a konyha. Egyszerű ételeket adunk, de ízleteseket. És igazán disztingváltak az áraink is, nem igaz?
Ha már itt tartunk, kifizetem a számlámat, és távozni készülök.
– A napokban még visszatérek. Fényképek segítségével vissza tudna emlékezni átutazó vendégeire?
– Nincs magánál fénykép? Most nem hozott? Elhiszi nekem, hogy magát tíz év múlva is felismerném? Akit egyszer láttam, főleg, ha beszéltem is vele néhány szót, többé nem felejtem el. Csak nyugodtan hozza a képeket, én rögtön elárulom magának, találkoztam-e már az illetőkkel.
– Köszönöm.
– Egy pillanat, kisasszony. Elment a busz. És a két alkalmazottam nem tudott elmenni vele, mert helyettem kellett felszolgálniuk. Bevinné őket a városba?
Végigszalad a hátamon a hideg. Hát így! Lakkos így kerülhetett bármelyik nő kocsijába. Elment a busz!
A tulajdonos észreveszi sápadtságomat, meglapogatja vállamat, heherészik:
– Tudom, mi jutott eszébe, esküszöm! Ne izguljon, ezekért a fiúkért én szavatolok magának. Nem rossz, egyébként, esküszöm, nem rossz, méghogy a pincéreim! Tényleg nem rossz. Ne féljen. Errefelé ilyesmi nem történik.
– Hagyja csak. Szakmai ártalom – legyintek.
Visszanyerem egészséges színemet, közben a tulajdonos bemutatja jövendő utastársaimat. A magasabbikat Tranisnek nevezi. A huszonöt év körüli, vízhordó-vállú, szőke ifjú enyhén emlékeztet Konradra. Széles mosollyal fordul felém, hangja behízelgő, kellemes.
Társa, a tulajdonos derék unokaöccse az unalmasan hangzó Uwe névre hallgat, és úgy tetszik, álomkóros. Jelentéktelen külseje elhalványul Tranis mellett. A hátam mögé telepszik a kocsiba, és tüstént el is alszik.
Tranis tart szóval:
– Hogy bírta az öreget? – kérdezi.
– Úgy tűnik, maguknál mindig történik valami.
– Mindig. Az öreg nem is ér rá dolgozni, reggeltől estig híreket hoz-visz. Nélkülünk füstbe menne a boltja. Maga tényleg zsaru?
– Be akar vallani valamit?
– Talán csak azt, hogy tetszik nekem. Haragszik?
– Nem. Maga aztán nem sokat teketóriázik.
– Minek? Látta, milyen unalmas az öregség. És rövid a fiatalság. A Rém után nyomoz?
– Ismeri őt?
– Szívesen segítenék. Tényleg szép nőket támad meg?
– Tényleg.
– Maga nem fél?
– Miért?
– Mert szép.
– Örömmel hallom. Majd vigyázok magamra.
Uwe halkan horkol mögöttem.
Tranis ránéz, aztán engem bámul:
– Uwe az öreg kedvence. A munka hőse. És tessék. Amint lejár a szolgálata, elájul.
– Hová mennek?
– Színházba. Gyakran járunk zenés színházakba. A sok lepcselés után felüdít egy kis édes élet. Van férje?
– Nincs.
– Nem volna kedve színházba jönni velünk?
– Ma este még ezer bajba kell mártanom magam.
Míg Tranis társalog, érzékeimet hallgatom. Elvégre ő is lehetne a Lakkos. Bár társalgási fordulatai sablonosak, ő maga bizalomkeltő személyiség. Hallgat is bennem a rossz sejtelem. Tranis veszélytelen, jön a sugalom.
Csakhamar kiteszem őket a színház előtt, és hazahajtok.
Az ablakból látom a közeledő Mazdát. Téglaporos, sáros Belloq mászik elő a kocsiból, őt az áhítatos tekintetű Martin követi. Mi az, a filmesek nem adnak munkaruhát?
Belloq első útja a fürdőszobába vezet, öcsém be sem jön.
– Elfogtad? – kérdezi a viseltes, amikor rányitok.
– Inkább holnap – felelem. – Körülbelül hatszáz pasas jöhet számításba. Ha az út menti települések férfilakosságát is beszámítom, akkor a sokadik hatványban kell gondolkoznom.
– És akkor még ott vannak az útkarbantartók, teherautósofőrök, kamionosok.
– Filmeztél vagy nyomoztál?
– Filmeztem. Nem látszik?
– Hogy sikerült ilyen mocskosan hazajönnöd?
Rám nevet, arcára folyatja a vizet, aztán rám fújja.
– Nem volt időm átöltözni.
– Mitől?
– Elviszlek vacsorázni. Martin úgysem ér rá ma este.
És én újra:
– Mitől?
– Lehet, hogy nő van a dologban. Megmosnád a hátamat?
– Mindegy. Már úgyis csupa víz vagyok.
Így hát levetkőzöm, megfürdetjük egymást. Ezúttal nem ellágyulásból kezdek hízelegni Belloqnak, hanem mert ki akarom szedni belőle, miféle közös titkaik vannak Martinnal, ám minden fogásom, próbálkozásom csődöt mond, már ami a faggatást illeti. Tanulhatnék tőle, egyszerűen profi a mellébeszélésben, utánozhatatlan.
Később olasz vacsorát rendelünk egy délszakian lármás, hangulatos étteremben, és pukkadásig jóllakunk. Toszkán bort szopogatva elmerengek.
– Mondd, Belloq, miként lehetséges, hogy még élek?
– Miért kérdezed?
– Holden miatt. Napok teltek el, és még nem torolták meg a szökésemet. Nem értem.
Holden csak ma tért haza külföldről. Ha értesült is Eziótól a történtekről, inkább a gorillájára haragszik mint rád. Ez csak a dolog egyik oldala.
– Hallgatlak.
Nem csak hallgatom, nézem is Danielt, és örömömet lelem benne. Nincs igaza Cruznak, igenis, épp egy ilyen férfiért kellett elhagynom őt. Semmi kivetnivalót nem találok Belloqban. Amikor véletlenül nem borostás, más nők is megfordulnak utána. Különösen, mióta öltözködni tanul.
– A másik fele az – folytatja Daniel –, hogy Nell fontosabb számukra, mint a halálod. Ha körülnézel, talán észleled, hogy szemmel tartanak. Azt remélik, hogy a gyerek nyomára vezeted őket.
– Hol lehet a fiú?
Belloq vállat von.
Tovább erősködöm:
– Nem félnek attól, hogy botrány lesz Ella miatt?
– Ella miatt? – csodálkozik.
Leöntsem? Nem öntöm. Rámosolygok, felvilágosítom:
– Ella a lányod. Akit elraboltak. És összevertek. Akit velem együtt meg akartak ölni.
– Jól vagy? – kérdezi aggodalmas hangon.
– Te is azt mondod, amit Donald?
Lehajtja a gyümölcslevet, a pohár fölött rám csodálkozik.
– Mi bajod Donalddal? És velem? Nem akarsz elutazni valahová? Nyaralni? Valami baj lehet az idegeiddel.
És csakugyan. Felmondják a szolgálatot. Ezért történik, hogy Belloqra ráborul az asztal.
Kiszaladok az utcára, futásnak eredek. Két vadul bömbölő motor előtt rohanok át a túloldalra, betérek egy park fái közé, ott kissé kifújhatom magam. Lépésre váltok, hűtöm az agyamat.
Miért csinálják ezt? Nem lehet, hogy mindannyian egyszerre gyávultak el, és ha igen, ha mégis, akkor mitől? Lehetséges ez? Hiszen én sem vertem nagydobra a Holden-házban történteket, és ahhoz az emberhez vittem Ellát, aki mellett tökéletes biztonságban tudhatom. Gyávaság? Óvatosság? Vagy valami más?
Valaki megérinti a vállamat. Megpördülök, Belloq áll mögöttem. Nem látom jól az arcát.
– Jól van, Den – mondja halkan. – Megtennél valamit a kedvemért? Helyesen teszed, ha asztalokkal dobálózol. Ha legközelebb felbosszantalak, nyugodtan ismételd meg. És amikor semmi bajod az asztalokkal, foglalkozz a Rémmel. Súgok neked egy szót, ismételgesd, memorizáld: türelem. Ezt kérem tőled.
– Nem kérheted tőlem, hogy hülyét csináljak magamból. Egyszerűen hülyének nézel.
– Ez már elmúlt. Az első napokban, amikor megismertelek, valóban arra gyanakodtam, hogy valami defekted van. Elmúlt, spongyát rá.
Prímán csinálja. Eltereli a szót, és én mindig bedőlök neki. Ezúttal merő hiúságból.
– Minő defektre gyanakodtál?
– Esetleg valamilyen szexuális bajra.
– Mire?
Nevet, bátran átölel, már nem tart kirobbanástól.
– Tudod, ha egy nő úgy viselkedik, mint te, azt gondolják a férfiak, hogy hiányt szenved szexuális téren. Ez persze félrevezető, mert mi folyvást szexszel orvosolnánk a női túlkapásokat. Ki tudja, lehet, hogy Guard úr mellett megalapozott volt a problémád.
– És melletted? Egyébként, fütyülök rá. Megint csőbe húztál. Másról kezdtünk beszélni.
– Kérlek, ne csapongj összevissza. Alig tudlak követni. Arról beszéltem, milyennek láttalak elsőre. Arcátlanul pimasznak, nagyarcúnak, önteltnek. Ám, minthogy a pénznek is kell fedezet, különben mit sem ér, a te stílusodnak is van némi észbéli fedezete, így hát, amit először szerepnek véltem, arról kiderült, hogy személyiség. Különben nem is olyan nagyon idegesítő, tehát ne zavartasd magad. Hozzá lehet edződni, ha muszáj. Csodálom, hogy Travolta milyen jól bírta.
– Travolta? Cruzról beszélsz?
– Róla. Mikor látogatod meg?
– Minek?
– Semmit sem akarsz megköszönni neki?
Megállok, szembefordulok vele.
– Kedves Mogorva! – kezdem.
Beletúr a hajába.
– Ajjaj!
– És most azt szeretném hallani: miért? Miért lapoztatok el engem? Miért zártok ki az ügyeitekből? Nem bíztok bennem?
– Ha ennyire szorgalmazod: NEM.
– Tehát nem. És miért nem?
– Megmondom, de ezzel berekesztjük a témát. Azért, mert te kiválóan beexponálod magad mindenütt. Úgy is mondhatom: rajtad a világ szeme. Legokosabb, ha ártatlannak tünteted fel magad. És a Rémet tényleg el kell fogni, mielőtt további mészárlásokat visz véghez. Ennyi.
Nem mozdulok előle. Gyűröttnek érzem magam, mintha most keltem volna fel egy kamion alól. Fáj a mellkasom, ez már a szívinfarktus előjele. Neurotikus tünetekben dúskálok. Ha lenéznék, megpillantanám lábaim előtt az összedőlt világot.
„Nem bíztok bennem?
NEM.”
– Szeretnék egyedül hazamenni – közlöm. És még utánabiggyesztem: – Ezentúl.
Belloq belém karol. Mozdulata határozott, kényszerítő.
– Ezt nem teheted. Mostantól fogva egész sor dologra engedélyt kell kérned tőlem.
Nem hagyom, hogy elkomolytalankodja.
– Hazamegyek, Belloq. Egyedül.
– Félek, eltoltam valamit. – Alig érteni a hangját.
Lábujjhegyre állva homlokon csókolom. Aztán otthagyom. Nem jön utánam.

 

 

Ileana sokat veszített szépségéből. A mesterséges táplálás senkinek sem tesz jót. Mióta nem láttam, leadott néhány kilót, arcszíne egyre jobban belevész a feje alá gyűrt párna fehérségébe. Takaróra fektetett ujjai mind csontosabbak.
Az orvos gondterhelt.
– A beteg ismét életveszélybe került. Változtatunk a terápián. Mindent meg fogunk próbálni, hogy legalább olyan állapotba hozzuk...
– Mikor? – kérdezi Laco.
Napról napra sápadtabb ő is. Eredmény nélkül dolgozunk. A Főnök sürget, az idő múlik. Ileana éhen hal.
Mindenki telis-tele van problémával. A doktor is a magáéval. Szeretné meggyógyítani a beteget.
Laco szeretne olykor aludni. Ehelyett feljegyzések és jelentések fölött görnyed, ezek egy részét mások írják neki, a többit ő írja a főnökének. Magának is ír néhányat, ekként töri a fejét. Aztán talpal, kérdezősködik egész nap. És végül, szeretné, ha Ileana macskaszemeibe visszatérne az élet, és ránézne velük.
Nekem sem ártana, ha aludnék. Ám még ha több időm is lenne rá, képtelen vagyok álomba merülni. Ezért a Rém csak csekély mértékben felelős. Álmatlanságom főleg Belloq lelkén szárad. Próbálom elhitetni magammal, hogy ilyen nevű ember nem létezik. Nincs.
Laco enyhén elragadtatja magát, amíg elkalandozom. Sikerül kimentenem kezéből a doktort.
A tépázott gyógyász nem állja meg szó nélkül.
– Ugye, maguk nem véletlenül dolgoznak együtt? Ha egyikük éppen barátságos hangulatban van, akkor a másik a helyettes goromba. Jól látom?
– Így hát, amíg az egyik letépi magáról a köpenyt, a másik mindig bocsánatot kér ezért. Képzelje el a kollégámat ha a kezébe kapná a valódi bűnöst – mosolygok a férfira.
Laco elnézést kér, felkapja megjegyzésemet, és elcsemegézik rajta.
– Ha a Rém az én kezembe kerül, lehet, hogy kirúgnak az állásomból, de darabokra tépem őt. Szétszaggatom. Eltaposom. Felgyújtom. Megkéselem. Vízbe ölöm. Forró szurokba hempergetem.
– Ennyi még egy Rémnek is elég.
Meghúzogatom az inge ujját, hogy menjünk már. Laco szórakozottan leseper magáról, megvárja, míg a doktor kimegy, majd nekilát a kísérletnek, amelynek végrehajtása végett itt vagyunk. Hozott egy fényképalbumot. Nincs másunk, mint a szubjektív szűrőnk, ezen mintegy negyven ember akadt fenn a kikérdezettek közül. Róluk fényképek készültek, ezeket ő egyenként Ileana orra alá tartja.
Mint műkedvelő elmegyógyász, türelmesen váltogatja a férfiarcokat a lány rezzenéstelen tekintete előtt. Közben folyamatosan beszél hozzá. Épp ugyanannyi hatást ér el, mint orvosai.
Figyelem a lány karjába vezetett csőben araszoló folyadékot. Egy másik cső a takarója alól kanyarodik elő, ez a vizeletgyűjtő zsákba torkollik. Ismerős kép. Martin jut eszembe. Mintha őt sem láttam volna napok óta. Nem akarok rájuk gondolni.
Laco csalódottabb nem is lehetne. Elteszi a fényképeit, egy percig még bámulja a lányt, aztán az ablakhoz lépdel. A hátát nézve megsajnálom a cowboyt.
Ileanára tekintek, mintegy esdekelve: csináljon már valamit végre.
Ileana ekkor behunyja szemét. Felemeli és visszaejti az egyik karját. És újra felnéz. Egyenesen rám. Suttogok:
– Laco...
A cowboy megpördül. Hirtelen mozdulatára a lány szemhéja megrebben, szeme lezáródik. Aztán megmozdítja a fejét, és Lacóra pillant.
– Éhes vagyok – suttogja rekedten, cserepes ajkakkal.
Laco szinte egy helyben rohan, mert szeretné őt megetetni, fényképeket mutogatni neki, és hívni az orvost, mindezt egyszerre.
– Hagyd békén – mondom. – Ülj le mellé.
Kisietek a folyosóra, elsétálok a fegyveres rendőr mellett, az orvosi szobába lépek. Arcom láttán a doktor hanyatt-homlok rohan a kórterem felé. Az ágy végénél megáll, karba fonja kezét.
Ileana őt is megnézi magának, szemgolyója fáradtan bár, de némi érdeklődéssel mozog. Vizet töltök egy pohárba, és kiskanál segítségével megnedvesítem a száját. Mohó csecsemő módjára szopogatja a kanalat. Kiszabadítom a fogai közül, újra vizet cseppentek rá, a lány lenyeli.
Laco előrehajolva figyel.
– Egyszerre csak keveset adj neki.
Kezébe nyomom a poharat, kanalat.
– Folytasd.
Folytatja. Gyengéden, kedves szavakat mormolva itatja Ileanát.
A doktorra nézek, ő egy mozdulattal jelzi: menjünk ki. A folyosón elvigyorodik.
– Na látja. Maguknak az a bajuk, hogy nem tudják, mi a türelem.
„Türelem”, ez a szó mostanában allergizál. Ám erről a gyógyász nem tehet. Visszamosolygok rá.
Szeretnénk mielőbb elfogni a lány támadóját. Félő, hogy a segítsége nélkül sokáig elhúzódik a nyomozás.
– Teljességgel érthető. Kérje meg a munkatársát, hogy hagyjon magamra a beteggel. Egyikük itt maradhat a közelben, és ha újabb változás következik be, beszélhet a lánnyal. Még ne meséljék el neki, miért van itt. Hátha eszébe jut magától.

 

 

Cruz felpolcolt lábbal üldögél az ágy tetején. Markában a képmagnó távkapcsolója, arcáról lekerült a pólya, csupán néhány ragasztás díszeleg rajta. Meg sem rezzen az ajtónyitásra. Nem is csodálom.
A film, amit oly mereven bámul, engem is érdekel. Mintha vékony tűt szúrnának a mellkasomba, amikor a képernyőre pillantok: Belloq menekül az őt üldöző kocsi elől, átveti magát az út védőkorlátján, és egy tócsába hasal. Az autó továbbsuhan.
– Szeretnéd? – kérdezem.
Mint egy rossz filmen, hangom hallatán Cruz rémülten elhajítja a távkapcsolót. A kép kialszik.
Átsétálok a szobán, felveszem a távirányítót, visszatekerem a filmet az elejére. Közben Cruz arcát nézem, tanulmányozom. Sápadtnak látom. Nyilván tudja már, hogy kegyetlen küldeményem ellenére élek. Azért sápadozik, mert itt lát. Lehetséges, hogy szégyenkezik? Várok a film elindításával.
– Átnyergeltél rólam? Most Belloq a vesszőparipád? Mennyit fizetsz azért, hogy naprakészen tisztában legyél a forgatással? Mivel hálálod meg az operatőrnek ezt a kis szívességet?
– Menj el – mondja csukott szájjal, alig érthetően. – Rettenetesen szégyellem magam.
– Van is miért – széket húzok magam alá, letelepszem.
Elindítom a filmet. Faichak és Belloq váltogatja egymást rajta, de többnyire inkább az utóbbi látható. Nem irigylem, amiért naphosszat ezt nézi. Már az első percekben nyilvánvalóvá válhatott számára, hogy választásom tökéletesen érthető és természetes. Az általa bámult anyag a végén úgyis a szemétbe kerülne, mivel minden beállítást megismételnek Faichakkal, és a majdani végleges változat láttán már nem tűnhet fel, hogy a dublőre hajtotta végre a testmozgásos feladatokat. Már értem, miért mulatott Martin Faichakon, miszerint a mozisztár nadrágját is kaszkadőr gombolja. Egy egészen alacsony ablakon is Belloq mászik be helyette. Eltéveszthetetlen a válla, feneke.
A nagyszerű Faichak, aki ezrével kapja a szerelmes leveleket epedő bakfisoktól, jószerivel csak az arcközeliekkel járul hozzá a készülő filmhez. De mégsem. Agyjelenet következik. Teljesen önállóan játssza végig az epizódot.
Felborul egy autó, ám előbb még hosszan csúszik a jobb oldalán: Belloq kecmereg ki belőle, ki más? A főhőst lehajítják a lépcsőn... Na ki az, aki minden egyes lépcsőfokhoz odakocogtatja a gerincét?
Cruz Guard türelmetlenül várja, hogy befejezzem a műélvezetet. Amikor felé fordulok, mozdulatlan szájjal kérdezi:
– Mit akarsz?
– Kíváncsi voltam rád. Ne félj, nem azért jöttem, hogy emlékeztesselek vétkeidre. Majd feloldoz helyettem valaki más. Van is miért, mert látom, továbbra sem nyugszol. A filmbámuláson kívül még mi módon foglalkozol vele vagy velem?
– Ez minden – fintorog.
– Jó mulatást!
– Denisa...
Visszalépek az ajtóból, várakozóan ránézek.
Kerüli a tekintetemet.
– Csak annyit akartam, hogy rád ijesszenek. Hidd el...
– Legközelebb közöld velük. Ha újra feljelentesz náluk, erről ne feledkezz meg.

 

 

Az irodában néhány jelentés vár az asztalomon. A fotóalbumban szereplő személyeknek a bűnügyi nyilvántartásban is utánanézettünk. Egyikük több mint gyanús az újabb fejlemények tükrében.
Tivadar Solon, harmincéves férfiú. Attól a helytől tíz kilométerre, a benzinkútnál dolgozik, ahol a legutóbbi – és reményeim szerint legutolsó – gyilkosság történt. Azon a napon éppen szabadnapos volt, és nem tud elszámolni azzal, hogy merre járt az éjszakai órákban. Egyelőre ennyit tudunk róla.
A nyilvántartás szerint három esztendőt töltött fegyházban, mert megerőszakolt és késsel összeszurkált egy tizenöt éves lányt. Érdekes. Az eset nyolc évvel ezelőtt történt, azóta nem követett el semmit. A fényképről alamuszi tekintetű, hosszú arcú, vaskos ajkú férfi néz rám.
Nem tudom. Aligha engedném a kocsimba.
Felhívom Lacót a kórházban. Beszámolok a fordulatról, kéri, menjek vissza. Ileana ugyanott tart, ahol eljövetelemkor. Éhes, álmos, ennyi.
Merőben fölöslegesen mutogatja neki Solon képét, Ileana megtekinti, de nem reagál rá. Laco elkeseredetten felsóhajt.
– Derítsd ki, hol van most a fickó, és beszélj vele. Ne egyedül menj. Itt leszek, ha adódik valami.
Végül is kíséret nélkül indulok, mert egyetlen telefonbeszélgetés árán megtudom, hogy Solon dolgozik. Ugyan, mi bajom eshet, ha a benzinkútnál tárgyalok vele? Ellenőrzöm, nálam vannak-e a fotók, amelyeket a meggyilkolt nők hozzátartozóitól szereztünk. Megvannak, így ha időben végzek Solonnal, továbbgurulok, és betérek a fecsegő büfétulajdonoshoz is.
Divatba jött az északi egyes, állapítom meg, amikor megpillantom a filmforgatás miatt elkerített sávot. Lelassítok, mert alattomos gondolatok támadnak bennem, és csakugyan, a tömérdek mikrobusz és személyautó között megbúvik a szürke Mazda is. Eltart fél percig, míg a felismerést elhatározássá érlelem, és nem értem, miért fáj annyira. Ott egye meg a fene Mogorvát, mégis megállítom a kocsit, mert valaki más azt kéri bennem: hadd lássam végre. Megállok.
Visszasétálok, néhány lézengőt látok a kocsik körül. Megnéznek maguknak, tovább nem törődnek velem. Az erdősávon túl, a füves réten nyüzsög a stáb. Egy karszalagos buzgár szökken elém, megállít. Unott mozdulattal vonom elő az igazolványomat, és úgy tartom az arca elé, mintha meg akarnám etetni vele. Hebeg valamit, nyálcseppeket ejteget a bőrtokra, de még mindig nem tágít. Félretolom a fickót, továbblépdelek. Határozottságom elképeszti, nem lohol utánam, viszont említésbe hozza anyámat. Úgy döntök, majd visszafelé megcsevegem vele a mama valódi szakmáját.
„Felvétel indul”-ra érkezem. Calvi és Belloq egymásnak ront. Utóbbi nyúzott és borostás, szinte megesik rajta a szívem, végül persze mégsem.
Adják-veszik az ütéseket, rúgásokat, néhány percig tart az egész.
Calvi fellendíti a lábát, a tarkón talált Mogorva letaglózottan összeesik, és nem mozdul. Kész, ki lehet számolni őt.
Amíg az ellenfelet élesztgetik, Táhír lehordja Calvit, mivel a forgatókönyv szerint neki kellett volna földre kerülnie. Ezio komoran vigyorog, vállát vonogatja. Körbepillant, mintha a környező arcokról kívánná leolvasni, ki mit szól győzelméhez.
Amikor találkozik a tekintetünk, arcára fagy a mosoly, majd elfordul, és tovább vigyorog. Megvárom, míg Belloq kábán talpra áll. Mielőtt még észrevenne, sarkon fordulok, és visszasietek a kocsihoz. A buzgár nem kerül utamba, jobb is neki.

 

 

Solon leül velem szemben az irodában, idegesen kavargatja kávéját, nem néz a szemembe, tekintete a falon rohangál, a könyököm mögött.
– Elmulasztotta megemlíteni apró botlását – nyitom a beszélgetést szigorúan.
Felkapja fejét, most sem a szemembe pillant, talán az orrom hegyét figyeli. Felemeli a hangját.
– El akarom felejteni. Nem vagyok gyilkos, se beteg, se semmi bajom. Az a lány eljött velem sétálni, kellette magát, felhúzott. Megérdemelte, amit kapott, most is azt mondom, akkor is azt mondtam. Az ilyet miért nem büntetik? Őt kellett volna lecsukni. Mind megérdemlik, amikor kihozzák az emberből az állatot.
– Sokat segített volna magán, ha akkor elmondja nekünk a dolgot. Nem ütött volna szöget a fejünkbe a titkolózása.
– Akkor sem tudom bizonyítani, hol voltam a gyilkosság éjszakáján. Változatlanul nincs tanúm, aki igazolhatná, hogy aludtam. Egész éjjel aludtam az ágyamban. Érti? Nem vagyok gyilkos.
– Nyolc évvel ezelőtt az a lány csak azért menekült meg, mert magát leszedték róla. Különben agyonszurkálta volna őt. Emlékszik?
– Nem emlékszem. Nem tudom. Nem bántottam senkit azóta sem. Itt már mindenki elfelejtette az esetet. Visszafogadtak. Dolgozom. Miért nem hagynak békén? Bélyeget kell viselnem életem végéig?
Bizony, nem ártana, gondolom. Nem bőszítem őt tovább. Végtére is, nem lettem okosabb. Ha a sugallatomra hallgatok, ejtem a fickót. Ám miért ne tévedhetnék?
– Nyugodjon meg, kérem. Beszélgetni jöttem. Igya meg a kávéját. Gondolkozzon. Aznap éjjel senkivel sem beszélt, esetleg telefonon? Látta valaki, hogy este hazament?
Fölösleges kérdések, szomszédait már kihallgattuk. Senki sem látta aznap este Solont, akárhol lehetett.
– Nincs tanúm. Nincs alibim. Csukasson le, szarok rá! Gyilkos kell? Hát itt vagyok én! Engem bármikor elő lehet szedni a statisztika javításához, hiszen nyolc évvel ezelőtt megadtam egy kurvának, amit megérdemelt.
– Azóta miként alakultak a kapcsolatai?
Rám mered, hátrafésült, zsíros haja a homlokába folyik.
– Maguk ugye mindenbe beleüthetik az orrukat?! Nem érdekli, mikor dugtam utoljára? És hányszor?
– Majd ha azt kérdezem, arra feleljen.
Kissé lehiggad. Elkínzott tekintettel végre a szemembe néz.
– Kiborulok. Mindig, ha előjön. Elmúlt, nem szeretem, ha a szememre vetik. Tudom, mekkora állat voltam akkor. De az akkor volt. Fiatalabb voltam, örökös szeretkezési vággyal, ittam is aznap este, és a lány fogdosott. Ő fogdosott engem! Aztán kinevetett, és el akart szaladni.
Nyelek egyet. Pirulás helyett. Intek, folytassa. Cigarettára gyújt, aztán félbetöri, és a hamutartóba dobja.
– Itt nem szabad dohányozni. A kapcsolataimra kíváncsi? Nincsenek. Pár évig éltem egy nővel. Visszament a férjéhez, azóta nincs senki.
– Ez mikor volt?
– Három hónappal ezelőtt. – Kis szünet után folytatja: – Komoly értelemben vett barátaim sincsenek. Van pár haver, néha kártyázunk, moziba megyünk, vagy sörözni. Kész.
– Tudja, hogy az első gyilkosság három hónappal ezelőtt történt?
– Tudom. Ötvenszer kihallgattak, ötvenen.
– Akkor megemlítette, hogy abban az időben szakított magával a barátnője?
Felugrik. Kezét ökölbe szorítja.
– Elég primitív csávó vagyok, ha ezt akarja mondani. De amiatt a nő miatt nem állok oda másokat megkéselni. Nem vagyok őrült! Ha elment, hát elment. Mit akar tőlem? Nincs mit bevallanom, nem csináltam semmit nem érti?!
– Nagyon elkeserítette, hogy szakított magával az az asszony?
– Nem! Nem érdekelt, untam már én is! Ha a férje visszafogadta, megérdemelte! Ne akarja belém szuggerálni, hogy csalódásomban gyilkoltam! Ki maga? Ideállít mutat egy igazolványt, és az életemben vájkál! Milyen jogon? Nem öltem meg senkit!
– Nem állítottam ilyesmit.
– De ezt gondolja! Tudja, mit? Megérdemelné, hogy szájba verjem! Maga is pont olyan, mint a többi! Nézze meg a francos ruháját, a lakkozott körmét, a hajviseletét! Mind ezt csinálják! Itt bő, ott szűk, mindig a kellő helyen, csakis azért, hogy a férfinak a nyála folyjon, és a végén csodálkoznak, sikítanak, kikérik maguknak!
Fölemelkedem, nyugtató mozdulatot teszek felé, megvadul tőle. Magasra emelt kézzel ugrik nekem, el akarja kapni a hajamat. Elfogom a karját, hátrafeszítem könyökét. Térdre roskad, lehajtja fejét, és zokogni kezd.
Két férfi rohan az irodába, egy ideje már figyelték Solont az üvegablakon keresztül. Úgyszólván ajtóstól érkeznek. Mielőtt rávetnék magukat, megállítom őket.
– Adjanak neki egy pohár vizet.
– Nem viszi el?
– Nem. Sajnálom. Lehet, hogy gyilkos lesz egyszer. Most nem őt keressük.
– Honnan tudja? – kérdezi a főnök, nem túl meggyőzötten.
– Akit mi keresünk, az hidegvérrel fog a gyilkoláshoz. Váratlanul. Azonkívül nincs az az épeszű nő, aki Solont felvenné a kocsijába, akár nappal, akár éjjel. Nézzenek rá!
Solon lehajtja a pohár vizet, testét rázza a zokogás. Sajnálom-e őt, nem tudom, megszólítom, mielőtt kimennék.
– Többet nem zavarjuk, ígérem. Ez ügyben biztosan nem.

 

 

A kövér tulajdonos úgy megörül nekem, mintha pénzt hoztam volna. Letörli és alám igazítja a széket, valóságos szökelléseket visz véghez körülöttem, míg elő nem rukkolok azzal, hogy mit vacsoráznék, mire van szükségem. Aztán rám kacsint.
– Hozta a fényképeket?
– Igen. Megvacsoráznék, mielőtt elmerülünk a gusztustalan históriában.
– Hozom – tüsténkedik, de végül Tranis hozza ki a rendelést.
Itt ez lehet a szokás. Ő is rám kacsint:
– Óriási volt a darab! Sajnálhatja, hogy nem jött el.
Sajnálom is. El kellett volna mennem velük. Miért is Belloqot választottam? Tranisre mosolygok, és lejártnak tekintem a munkaidőmet, tehát kérek egy gint naranccsal. Ennyitől még hazajutok az elvarázsolt országúton. Az italtól friss erőre kapva megfogadom, hogy nem engedem a tulajt túlságosan elmélyedni a helybéliek viselt dolgaiban. Ügyesen kivágom magam, aztán ma éjjel végre alszom.
A vacsora ízletes, bőséges, fele a tányéron is marad. Még mindig Solon hatása alatt állok. Gyomrom időnként antiperisztaltikával lep meg, ám a világért meg nem sérteném a tulajt holmi öklendezéssel. Inkább kérek egy limonádét, cukor nélkül.
A falurádió fickó elszáguld, a limonádét Tranis hozza.
– Nekem is megmutatja a képeket? – kérdezi.
– Később.
Intek, hogy dolgom van, és lehajtom az italt. Kimegyek a mosdóba, hosszan fürösztöm az arcomat a hideg vízben. Amikor jobban érzem magam, visszaülök a helyemre. A vendégeket nézegetem, valóban benépesül az étterem így estefelé. Az otthonosabban viselkedők alighanem a helybéliek, nyilván ők is tudják, ki vagyok, érdeklődve mustrálgatnak. Akadnak idegenek is. Ezek bekapják vacsorájukat, lenyelnek egy csésze kávét, és már mennek is tovább.
A tulajdonos végre leül mellém. Egyenként veszi kézbe a képeket, hosszan tanulmányozza azokat. Valahogy hirtelen a mozdulat, amellyel végül lefordítja az asztalra a fotókat.
– Én nem vagyok itt mindig – közli. – Lehet, hogy betértek ide, én nem láttam őket. Egyiküket sem. Szegénykék. Csúnyán végezték, pedig biztosan nem szolgáltak rá. Nem haragszik? Dolgom van.
Nesze semmi, fogd meg jól. Tranis elviszi a tányéromat, de egy perc múlva megint ott áll mellettem. Nem szól semmit, értem, mit akar. A képekre mutatok.
Visszafordítja és végiglapozza a fotókat. Tekintete elidőzik Ileana arcán, majd rám pillant. Ezúttal nem látom őt derűsnek.
– Határozottan emlékszem erre a lányra. Olyan gyönyörű volt, hogy nem győztem bámulni. Még az asztalához is odamentem, hogy szóba elegyedhessek vele, pedig ott a főnök szolgált fel. Óriási csalódás volt a nő. Amikor megszólítottam, gőgösen végigmért, a hangja is nyávogós volt. Tudatta velem, hogy már rendelt. Ő is meghalt?
Ne haragudj, gondolom.
– Igen – felelem.
– Sajnálom.
Tranis magamra hagy. Utánaszólok:
– Még egy pillanat. Mikor járt itt a lány?
Vállat ránt.
– Összefolynak a napok. Pontosan nem emlékszem. Két-három hete lehetett.
– Egyedül volt?
– Nem, úgy emlékszem, nem. Talán a barátnője volt vele de én ezt a lányt néztem, megérti, nem? Valaki bizonyosan volt vele, mert még azután is hallottam a nyafogó hangját, hogy elhessentett magától.
Megint el akar tűnni, mert a főnöke integet neki a terem túlsó végéből, de megfogom kabátujját, nem eresztem.
– Tranis, ha ennyire megcsodálta ezt a lányt, többre is kell emlékeznie. Férfi nem volt a társaságukban?
– Nem. Az nem, akkor nem mentem volna oda hozzájuk. Ha akarja, elmondom, milyen ruhát viselt. Vékony, fekete pulóver volt rajta, az a tapadós fajta, és volt is mire tapadnia. A többit nem láttam az asztaltól, de amikor kimentek, pótoltam ezt. Lejjebb is erős volt, túlzottan is. Nem volt dereka, nagy volt a csípője, kövér a combja. Ám az arca maga a tökély. Ilyen szépet ritkán látni. Mintha egy kis keleti vér is lett volna benne. Várjon. A fülbevalójára is emlékszem. Rombusz alakú, foncsorozott idomok lógtak a fülében, négy vagy öt aranygyűrűt hordott, és lakk is volt a körmén, de a színére már nem emlékszem. Főleg a szemét néztem.
– Nézze meg újra a fotókat. Melyik lány volt vele?
Megteszi, majd a vállát húzgálja. Aztán elszáguld a dolga után. Pénzt teszek az asztalra, kimegyek a kocsihoz. Mielőtt indítanék, cigarettára gyújtok. Később ez jól jön a bosszankodásnál, mert a motor nem készségeskedik beindulni, már-már attól tartok, hogy ott töltöm az éjszakát.
Kigördülök a bekötőútra, ott újra leáll a kocsi. Kiszállok felnyitom a motorháztetőt, bár részemről már az is teljesítmény, ha a motort megkülönböztetem az akkumulátortól.
Zavaromból egy férfi segít ki. Uwe.
– Van benzine? – kérdezi.
– Ez a legtöbb, amit magamtól is meg tudok állapítani. Nemrég tankoltam.
– Megengedi?
Behajol a motortérbe, matat valamit, aztán fölemelkedik.
– Üljön be, és indítson. Jó lenne, ha sikerülne, mert a buszmegállóban áll.
– A buszra vár?
– Igen, és öt perc múlva jönni fog. Ha addig nem találjuk meg a bajt, félre kell tolni a kocsit.
Indítok. Hörrenés, aztán csend. Uwe kér egy rongyot, és visszabújik a fedél mögé. Egy perc múlva kiszól:
– Próbálja meg.
A motor simán bepöccen, kellemesen dorombolva, egyenletesen jár. Felsóhajtok megkönnyebbülésemben. Kinyitom a jobb oldali ajtót.
– Üljön be, elviszem.
Uwe elhelyezkedik mellettem, hátrahajtja fejét az ülésen, lezárja szemét. Ránézek.
– Mindig fáradt?
– Gyakran. És nem kedvelem az autót. Tudja, néhány hónapja volt egy balesetem. Azóta nem vezetek. Előítéletek – mosolyog. – Zavarja, ha nem nézem az utat?
– Elég, ha én nézem.
– Azért persze nem alszom, beszélgethetünk. Nekem például nem mutatta a fényképeket.
– Nem láttam magát az étteremben.
– Akkor érkezett, amikor letelt a szolgálatom. Én még láttam magát. A nagybácsim bejött elújságolni, hogy képeket akar mutogatni neki, aztán eljöttem.
– Ha beérünk Line-ba, megnézheti a fotókat. Tranis felismerte az egyik lányt.
Uwe felnevet.
– Csak az egyiket? Hiszen ő valamennyit megbámulja.
– Miért? Maga nem?
– Kicsit válogatósabb vagyok.
Nem felelek. Erőteljesen sötétedik, a reflektorok bizonytalanul tapogatják a formálódó éjszakát, az utat figyelem. Uwe is hallgat, időközben talán el is aludt.
Azon töprengek, vajon el tudok-e aludni ma éjjel? Napok óta addig tart a fáradtságom, amíg lefekszem. Amint testem a lepedőhöz ér, nyomban kiszalad belőlem az álmosság. Ha ma is így történik, legfeljebb iszom néhány pohár konyakot. Bár ez nem orvosság bajomra, legalább elaltat, és jelenleg ennyi is elég. Még néhány nap, és nem számít többé. Elfelejtem. Esküszöm, elfelejtem. Volt baj, nincs baj.
Józan eszem máris visszafelesel: mi a baj? – kérdezi. Tudja jól, miért nem hagy békén. Hát igen, nem kellett volna látnom őt ma. Előbb Cruznál, később az erdő mellett. Ő sem örvend a legjobb kondíciónak. Nagyjából úgy viselkedett Ezio cipőorra alatt, mint a kivégzett házinyúl. Remélem, miattam van rossz formában. De akkor mi a baj?
Tébolyda ellen cigarettára gyújtok. A motor tökéletes, ám a hűtővíz melegszik. Ha tudnám, mért teszi, akkor sem nyugtatna meg a felfelé kúszó mutató látványa. A probléma úgy nyer halasztást, hogy a Főnökre gondolok. Reggel majd megint megáll előttem, és emigyen szól: „Na?” Mielőtt kisütném, mit fogok erre válaszolni, a mutató eldől jobbra.
– Uwe – mondom halkan.
– Tessék?
– Felforrt a víz.
– Nagyon? – kérdezi nyugtalanul.
– A legjobban.
Felül, sóhajt.
– Álljon félre, de ne állítsa le a motort. Hagyja alapjáraton. Megnézem, mit tehetek.
– Nem veszi le a zakóját? Összekenheti.
Nem felel, a motorházba temetkezik. Kis idő múlva visszajön, behajol mellettem az ablakon: – Tudna adni egy zseblámpát?
Az égnek hála, megtalálom a rúdlámpát a kesztyűtartóban. Eltűnik vele, aztán néhány perc múlva megjelenik újra. A rádió keresőgombját csavargatom, az éteri hangok zsivajában nem veszem észre közeledését. Amikor megérinti a vállamat, megborzongok nyirkos kezétől.
Megérzi rémületemet, rám mosolyog.
– Van ragasztószalagja?
Megnyugodva felsóhajtok. Hagyom a rádiót, a kesztyűtartóba túrok. Átnyújtom a tekercset, ismét zenét keresek. Két adó is Modern Talkingot sugároz, választhatok. Elnémítom a rádiót, beindítom a magnót. Modern Talking csörgedez onnan is. Megadom magam.
A mutató elindul visszafelé. Uwe lecsukja a motorháztetőt, bezökken mellém az ülésre.
– Néhány percig még várhatnánk – szól. – Nehogy újra túlmelegedjen a víz.
– Jó. Mit szól ehhez a zenéhez?
– Könnyű – feleli –, de olykor ez kell.
A kesztyűtartóval zörög, elejti a lámpát. Lehajol érte, félrehúzom lábamat, hogy ne legyen útban.
Lepillantok.
Villan a zseblámpa. Fénye a szemembe hasít, megvakulok.
Uwe rögtön félredobja a lámpát.
Látni kezdek. Kést tart a kezében. Nevet. Reszelős a hangja:
– Meglepődött?
Szemem elé hajlítom a karomat, mintha még mindig a fény vakítana.
A következő pillanatban az arcába döföm a könyökömet. Ütésemet megfékezi a karomba szaladó kés, de latom, hogy Uwe is vérbe borul.
Orrából dől a vér.
Megmozdítom a karomat, rásújt a késsel. A másik kezemmel ütök, a nyakszirtjére. Szeme kimered a fájdalomtól, nem kábul el. Liheg, hadonászik. Kifordulok. Megrúgom a hasfalát. Kevés a hely, meg sem érzi.
Fölemelkedik.
Villan a kés a magasban.
Elkapom mindkét karját, közben a gyomrába öklelek a fejemmel. Vér folyik a nyakamba, nem tudom, melyikünké. A markomban szorított karok elernyednek, valami koppan az ülés mögött, a padlón.
A kés.
Ellököm Uwét.
Lakkos kizuhan az útra. Felnyög, felkönyököl. Arcán tébolyult kifejezés.
Megpróbálom berántani az ajtót, ám ő belecsimpaszkodik. A gázra lépek.
Uwe még akkor is az ajtón kapaszkodik, amikor a kocsi meglódul. Feláll a földről, a küszöbre lép, a csukódó ajtó az ülés mellé préseli testét.
Gázt adok, majd hirtelen fékezek. A kocsi megáll.
Két lábbal rúgok az ajtó felé.
Uwe elengedi az üléstámlát, és kizuhan az útra.
Kiugrom utána. Karomból és lábamból vér folyik, sebeim lüktetnek. A fájdalom fokozatosan erősödik, ez Ileanát és a többieket juttatja eszembe; ha futni hagyom őt, újra ölni fog!
Megállok fölötte, és az állkapcsába rúgok. Zihálásától alig hallható csontja reccsenése.
Nem hiszek a szememnek. Lakkos megmozdul, elkapja a lábamat, maga felé ránt.
Sikerül kitépnem magam, a kocsihoz menekülök.
Uwe négykézláb követ, sebesen csúszik utánam, és megint elkapja a bokáimat. Felbukom.
Könyökömmel fültövön ütöm, kiszakítom magam szorításból, bepattanok a kocsiba. A helyemre csúszom hátramenetbe kapcsolok, sivítanak a gumik.
Uwe négykézláb dülöngél az úton, halálra sebzett állat arckifejezésével mered rám. Feltérdel, mintha fel akarná borítani a kocsit.
A fékre lépek. Képtelen vagyok elütni őt!
Uwe két lábra emelkedik. Markában kő, széttárt karokkal a motorháztetőre vetődik.
Visszakapcsolok hátramenetbe. Ott lóg a kocsi elején amíg tolatok.
Megkapaszkodik, és felfelé kúszik. Közeledik a szélvédőhöz. Felemeli karját, hogy bezúzza az üveget.
Sebességet váltok, a kocsi előrelódul.
Uwe elveszíti az egyensúlyát, és hátracsúszik. Eltűnik a kocsi előtt. A jobb oldali kerék felemelkedik, egy döccenés. Felsikoltok.
Fékezek, nem merek kiszállni a kocsiból. Hátha ezt is túlélte?
Hátul villan valami. Felemelt karral megpördülök. Járőrkocsi közeledik. Villog a tetőlámpája. A magnó tovább ontja a szívszaggató melódiát.
És még nincs vége. Hallani sem akarok arról, hogy mentőt hívjanak miattam. Esküdözöm, hogy jól vagyok, legfeljebb egy pohár konyakra volna szükségem.
A tizedes bekötöz, társa zseblámpafényben vizsgálgatja a kocsi alatt fekvő testet.
– Él még – közli, mikor kimászik.
Mentőt hívnak. Értesítik Lacót is, aki még mindig a kórházban epekedik Ileana mellett. Perceken belül megélénkül az északi egyes. Zsarukocsik érkeznek, felénk vijjog a mentőautó is.
Hordágyra fektetik az összetört férfitestet.
Az orvos a fejét ingatja.
– Aligha éri meg a reggelt.
Tűt döf a sérült karjába, s a továbbiakban is úgy gondoskodik róla, mintha sokat számítana a tevékenysége. Meggyőződésem, hogy Uwe perceken belül összeszedi magát, és újra nekem ront, mert ez a dolga, ez a tébolya, ezt kell véghezvinnie, nem számít törött orra és állkapcsa, nem számít, hogy keresztülhajtott rajta az első kerék, ő mindent túlél...
Nem, nem lovalom bele magam, fogadkozom. Valaki rám borítja a zakóját, vacognak fogaim. Le nem veszem a szememet a hordágyon fekvő testről, ugrásra készen állok egészen addig, míg a mentőkocsi hátsó ajtaja bezárul, és a furgon eltűnik a tekintetem elől.
A tizedes szólongat.
– Üljön le, alig áll a lábán.
– Senkinél nincs egy korty ital? – fohászkodom.
– Mesélje már el, mi történt. Minket a kajáldás riasztott percekkel ezelőtt.
– Szeretnék vele beszélni. Most azonnal.
Felismerte Ileanát és társnőjét, erre mérget vennék. Miért tagadta le? Meg akarom ragadni a vállát, és kirázni belőle: miért, miért, miért?
– Haza kéne mennie – véli az őrmester.
– Semmi bajom. Megvárom a társamat.
Sétálgatni kezdek, sérült combom nem örül a mozgatásnak, fájdalomhullámok hömpölyögnek át rajtam. Hirtelen döntök. A járőrkocsiba pattanok, határozott hangom hallatán az őrmester indít, átvág az ellenkező oldalra, sivalkodó gumikkal száguldunk az éjszakában.
Összeszedem minden autós ismeretemet, és rájövök végre, miként csinálta a nyavalyás.
Amíg az étteremben ültem, levette az alapjáratot. Ekkor már bizonyára rajta volt a zakója, zsebében a kés és az ékszíj. Megvárta, hogy kijöjjek és szerencsétlenkedni kezdjek a gyújtással. Pár perc múlva előlépett, felajánlotta segítségét, visszaállította az alapjáratot, majd elvágta az ékszíjat.
Őt felszedtem utasnak, a víz felforrt. Uwe felszerelte a zsebében tartalékolt ékszíjat, és kisded élvezetéhez látott. A tőlem kért ronggyal törölte le az ujjlenyomatait is Ilyen egyszerű, gondolom sóhajtva.

 

 

Nem ártana, ha női vezetőknél különös gondot fordítanának néhány létfontosságú alapismeret betanítására úgymint: a motor részeinek megkülönböztetése, akkumulátor és ékszíj felismerése. Ha, teszem azt, annak idején magam is odafigyelek a műszaki tudnivalókra, ez nem történhetett volna meg. Észreveszem a manipulációt, és még jókor gyanút fogok. Fel, nők! Hogy ilyen egyszerű trükkökkel ne foghassanak ki rajtunk a pszichopaták.
Hát, vidámkodni túlságosan nincs kedvem. Még az sem dob fel, mikor eszembe jut: Ileana esetében nagyot hibázott, hiszen a saját munkahelyén kattant a zsákmányra. Ha ezt valamivel távolabb, más kávézókban, éttermekben vadászgatva teszi, tán sosem jutunk nyomára. Óriási szerencsém volt, hogy Tranis emlékezett a lányra.
És emlékezett a hájas, fecsegő tulajdonos is, és isten óvja a szeme világát, ha a kezembe kerül!
Hatalmas gyülekezet hömpölyög az étterem előtt, élén a jóemberrel. Kiszállok, sántikálva odaviharzom hozzá, vállamon lobog a kölcsönkabát.
– Miért hazudott? – támadok rá.
– Gondolkozni akartam. Időre volt szükségem. A képek láttán nyomban Uwe jutott eszembe. Az autóbalesete után egyszer rányitottam a szobájában. Részegen fetrengett, minden ízében reszketve, szinte habzott a szája, magánkívül volt. Átkozta a nőt, akivel karambolozott. Azóta nem is járt lányok után, legalábbis nem láttam ilyesmit.
– Miért nem szólt nekem?
– Megijedtem, és hinni sem akartam. Később, amikor maga Tranisszel beszélgetett, kinéztem a konyhaablakon. Megláttam Uwét a parkoló autók között, és nem értettem, mit keres ott. Neki azóta nincs kocsija. Tranis később mondta, hogy a másik ablakból látta őt beülni maga mellé. A fiú az unokaöcsém, érti? Akkor, a két lány ittjárta után felmentem érte a szobájába, mert be akartam szállni egy kártyapartiba. Gondoltam, megkérem, hogy ugorjon be helyettem felszolgálni, de hiába kerestem, szólítgattam, sehol nem találtam. Akkor ez csak bosszantott, ám most, így visszaemlékezve gyanús lett. Esküszöm, abban a pillanatban, amikor ez beugrott, rohantam a telefonhoz, és riasztottam a zsarukat! Nem tudja elképzelni, mit éltem át azóta!
Megmutatom neki bekötözött karjaimat, combomat. Lehorzsolt arcomat eddig is láthatta. Amikor úgy érzem, ő is kezdi elképzelni, hogy én mit élhettem át, rászólok.
– Adjon egy nagy pohár gint!
Visító lármával rendőrkocsi érkezik, Laco rohan felém.
Kortyolgatom a gint, lassan, élvezettel.

 

 

Másnap délutánra a szakértők is megerősítik a feltételezést Uwe munkamódszeréről.
Laco fáradságot nem kímélve előkeríti az asszonyt, akivel egykor a balesete történt, és a harmincéves, telt nő rövid gondolkodás után visszaemlékezik akkoriban használt körömlakkja színére. Ez lehet magyarázat Uwe tébolyára, ám érthető ettől sem lesz.
Ileana mellől visszarendelik a fegyveres őrt. Ugyanekkor kapjuk a hírt egy másik kórházból: Lakkos halott. Ez időben a lány felül az ágyán, és érthetően beszélni kezd. Elmondja nevét, lakcímét és foglalkozását, kérdezésre bármiről beszámol, de a támadásra mindaddig nem emlékszik, míg meg nem mutatják neki Uwe Gish fotóját. Ennek láttán sírógörcsöt kap, majd nyugtató injekciók hatására elalszik.
Laco diadalmas. Úgy néz rám, mintha én tehetnék róla. Nem mondok semmi kiábrándítót, nem beszélek, bebábozódom. Igazából hernyónak is érzem magam.
A Főnök szorgalmazza, hogy nyilatkozzak a riportereknek, mutassam meg magam, hadd lássa a világ, hogy mostanáig semmi egyébbel nem törődtem, csakis a Lakkossal. Hát hadd lássa a világ. Miért kötném az orrára hogy igenis foglalkozom más egyébbel is? Kinek mi köze hozzá? Az én bajom, hogy naphosszat Belloqkal sanyargatom a lelkemet. Ki az a Belloq, miért fáj?
Este azért mégiscsak megveszem a lapokat, és megnézem a tudósítást a tévében. Alig fut le a híradás, csörög a telefon. Anyámat hallom a vonalban:
– Most mit mondjak, drágám? Gratuláljak? Senki más nem akadt, te tartottad oda a bőrödet? Hogy vagy?
– Melyik kérdésre feleljek előbb? Jól vagyok. Soha jobban.
Fásultan felsóhajt, adja apámat.
– Denisa, ezt a legfrissebb förmedvényt is le kell közölnöm? – kérdezi, majd mintegy szabadkozva hozzáteszi: – Vártam, hogy jelentkezel, és ellátsz instrukciókkal.
– Apa, sejtelmem sincs, miről beszélsz.
– Odamegyek hozzád.
– Jó.
Amíg várok rá, meglátogatom Martint a szomszédban. A lakás üres, a bútorok lapján vastagon áll a por. A szétdúlt ágy mutatja, hogy öcsém olykor hazatér aludni. Vajon hol eszik és mit? Egyáltalán, van-e pénze? Ugyan hogy van? Ugyan hol van?
Nem apám érkezik, Donald támaszkodik az ajtófélfán, a csengő mellett. A nappaliba táncol, elnyúlik a fotelban, ujjaival az italosasztal felé csettint. Felszolgálom az alkoholt, leülök a szőnyegre a nagyúr lábai elé. Lenyeli a whiskyt, rám vigyorog.
– Na, mi van? Hogy vagy? Úgy vélem, hibádzik valami. Te tudod. Azért jöttem, hogy az elsők között tudd meg: kész. Befejeztem a regényt. Nem iszol velem egy pohár italt?
– Megindokoltad – bólintok, és újra töltök.
Tovább bámul rám, összekócolja a hajat a homlokomon. Fanyar arcán félmosoly függ, hosszú szemfoga kivillan.
– Elég rohadtul nézel ki. Csak nincs valami bajod?
– Ugye, hallottad, mit csináltam tegnap egy pasassal? Ő is ezt kérdezte.
– Nem kakálom össze magam. Tudom, mi bajod. Szükségtelen, hogy utálj engem vagy mást, elmebajos. Aki úgy tesz melletted, mintha hülye volna, azért teszi, mert szeret téged. Egyébként tökéletes hülye mindenki, aki téged szeret, engem is beleértve. Ezt akartam közölni. Továbbá tudatom veled, hogy új szomszédom született. Egy szőrös, elkeseredett, ám mindenre elszánt pasas költözött a kert végében álló házba.
– Na és?
– Voltaképpen nem én faggattam ki, hanem Iris. Miért csináltad? Ismerlek pár éve, néhányszor el is nyavalyogtad, ha bajod volt. Orvosoltam is azonmód, legjobb tudásom szerint. Tehát?
– Szívesebben beszélnék most másról. Esetleg Atrix Hollról.
Donald kissé fölemelkedik ültében, kinyújtott nyakkal körülnéz a szobában.
– Mondd, megtaláltad már a lehallgatót?
– Nagyon vicces. Minek jöttél? A szomszédod nyilván nem tudja, hogy te itt keversz.
– Ismered őt? Dehogy ismered. Köpködsz, mint egy hiúz, és gőzöd sincs, miért köpködsz. Megmondom neki, hogy jártam nálad, és látni szeretnéd.
– Nem, Donald. Nem tudok vele mit kezdeni. Kerüli a válaszolást az összes kérdésemre. Csakis titkai vannak mása sincs.
– Mása is van. Nem kell folyton szövegelni. Kamatyolni is lehet.
– Majd mással, jó?
– Minek strapálnád magad, hirtelen beújítani valakit? Ő egyszer már bevált nem?
– Donald, szeretlek téged. Ha ehhez továbbra is ragaszkodsz, menj el, vagy beszéljünk másról.
Nézem a szemét, és szomorúnak, fáradtnak látom. Ennek ellenére barátságosan tekint rám, megmelegszem tekintetétől. Térdére hajtom a fejem. Megsimogatja a hajamat, aztán félretol és feláll. Rövid ideig tanácstalanul forgolódik a poharával, majd újra teletölti, és egy hajtásra kiissza. Csettint a nyelvével.
– Szia, Den. Előadom a véleményemet. Hülye vagy. Agyatlan. Hisztis. Ostoba tyúk.
– Pá-pá, Donald.
Elmegy, a palack nyitva felejtődik. Töltök belőle. Ténfergek, várom apámat, rakosgatok, tüntetően kerülöm a varrógép környékét, az asztalon kotorászom újság után. Ám csak a forgatókönyv kapaszkodik a kezembe, nem ereszt. Nekiülök.
Némelyik jelenet olvastán elképzelem, amint Mogorva végrehajtja feladatait, és biztosra veszem, hogy a forgatás végére akkor is nyakát szegi, ha előbb Ezio és a többiek nem verik agyon. Mintha parázs izzana a mellkasomban. Lassan eléget, kezdettől fájdalmas. Légszomj kínoz. Kiállok a nyitott ablakba, mélyeket lélegzem. Felháborodom: ez már fizikai fájdalom, gyötrelmesebb a múlt éjszakai késszúrásoknál is. És egyáltalán nem jut eszembe semmi nagyképű gondolat, amellyel kisebbíthetném, nem tudom eltréfálkozni, figyelmen kívül hagyni. Bármit gondolok, a kín marad. Ott parázslik a gyomorszájam körül, megfojt és szénné éget.
„Miért zártok ki az ügyeitekből? Nem bíztok bennem?
Ha ennyire szorgalmazod: NEM.”
Felemelem a kagylót a csörgető készülékről. Apám közli velem:
– Nem megyek ma már. Ha nem tudod, miről van szó, olvasd el a reggeli lapot. Most inkább pihenj. És ne álmodj a Rémmel.
Bár kívánságát elneveti, azért is vele álmodom, holott aligha tenném, ha nem óvott volna. Újra és újra végigvívom a múlt éji küzdelmet, ám bármit teszek, Uwe sértetlen marad. Megannyiszor felkel, megragad, nyirkos a tenyere. Zihál, hörög, törött orrán vérbuborékot fúj, szemei előduzzadnak üregükből, hallom a saját nyögésemet, és álmomban jut eszembe: csak a legvégén sikoltottam fel, amikor teste a kerék alá fordult.
Felülök, lámpát gyújtok. Lucskos alattam a lepedő, hátamon még mindig folydogál a víz, fogam vacog. Kibotorkálok a fürdőszobába, lezuhanyozom. Visszafelé menet nem feledkezem meg az üvegről sem. Hátamat megtámasztva ülök az ágyon, cigiről cigire gyújtva, s félek elaludni. A nyugati oldalra nyíló ablak még sötét, amikor a szemközti előtt lassan feldereng a hajnal.

 

 

A reggeli újság újabb „J”-közleménnyel kedveskedik. Az osztag szószólója szerint élnek közöttünk emberek, akik nem azok, akiknek kiadják magukat. Külsejüket plasztikai műtéttel elváltoztatva bújtak ki a felelősségre vonás alól. Neveket sorol, ismert bűnügyeket emleget, amelyek megoldatlanok maradtak, mert elkövetőik eltűntek szem elől. Itt élnek közöttünk – és fizetniük kell. Végezetül biztosítja az olvasókat, hogy rövidesen konkrét leleplezéssel szolgál.
A kávé a blúzomra cseppen, átöltözöm. Kába vagyok pompás éjszakám után, egyidejűleg a tudathasadás jeleit kutatom magamom. Az első közleményt ÉN szövegeztem. Erről azonban fogalmam sincs! Mi ez? Valaki elorozta a játékomat? Vagy elfelejtettem volna, hogy ezt is én írtam? Nem, kizárt, nyugtatom magam: eszemnél vagyok De akkor ki fosztott meg a játékomtól?
Továbblapozok az újságban, a Rém még tartja magát szenzáció-mivoltában. Megtekintem fotóját, az áldozatokéit, a magamét. Csodálkozva olvasom, miszerint azt nyilatkoztam volna, hogy máris újabb megoldásra váró ügyet kaptam, ám erről bővebbet majd később. Nohát!
Belloq az irodában ül. Gépel. Mihelyt végez, kihúzza a gépből a papírt, és aláírja. Nem néz rám. Én sem Őrá.
Bevonulok az asztalom mögé, előveszek egy lapot, és ráragasztom a kiollózott újsághírt. Művemet a Főnök elé jutásra váró irományok tartójába süllyesztem, firkantok néhány sort Lacónak, és elmenekülök.
Nem jutok messzire, a forgóajtónál a Főnök karjaiba rohanok.
– Miért jött be? Mondtam, hogy maradjon otthon egy-két napig, pihenjen.
Nem méltatom mosolyra.
– Valóban, de azt írja az újság, hogy kaptam egy friss ügyet. Ide vele, megoldom.
Megsimogatja a hajamat, elhúzom előle a fejemet. Ezt tette Donald is, és elegem van az atyáskodásukból.
– Majd megoldhatja, Denisa, de ezen a héten már nem akarom látni magát. Rendben?
Bólintok, lelépek. Nem tőle fogom megkérdezni, mit kezdjek magammal a hét hátralevő részében. Az ember folyton időzavarral küzd, ám amint zűr támad a lelkének nevezett homályos zugban, tüstént rengeteg ráérő ideje keletkezik, amelyet aztán azzal tölt, hogy szánalmas módon elhagyja magát, és szomorkodjék, mint egy haldokolni félrevonuló elefánt. Más ember. Én ugyan nem!
Argyll közeledik. Amint megpillant, széles mosoly derül az arcára. Ő, aki a halál fotósa, cseppet sem hasonlít a magafajtáról kialakított képre. Vidám, eleven, könnyed. Negyven felé jár, kék szemű, csibészes képű férfi. Tüstént vállon ragad:
– Meg sem köszönted a fáradságomat.
– Igaz. Köszönöm.
– Elárulnád, mire használtad a bájos montázst?
– Hosszú – felelem. Nem tévedek, Argyll kapva kap engedékenységemen. Elenged, hátat fordít az épület forgóajtajának, amely éppen elnyeli gyérült halántékú főnökömet.
– Ráérek.
Lassú léptekkel sétálunk, röviden összefoglalom, mire használtam munkáját. Vigyorogva ingatja a fejét.
– Nem vagy babonás? Ki merészel a saját halálával játszani?
– Nehezebb, mint a saját életével?
– Fogas kérdés. Egyébként nincs meleged? Őszintén szólva elhatároztam, hogy ma feltétlenül megkereslek, és elcsallak valahová. Mit szólnál egy kimerítő úszáshoz, és utána egy jó ebédhez, vagy vacsorához? Ahogy tetszik.
– Nocsak – jegyzem meg.
– Miért? Felkapott nő vagy, az újságok tele vannak a képeddel. Szerelmes levelek ezreit fogja ajtód elé borítani a rogyadozó térdű postás. Fiatal férfiak követnek el miattad öngyilkosságot. Ne vess ki a szívedből! Vitorlást bérelünk, és agyonütjük a napot. Inkább, mint egymást. Ne mondj nemet! Elvégre mindketten szabadok vagyunk, és a nyár mámorító.
– A magadfajta bohócokat a magamfajta lányok nem szokták komolyan venni.
– Ne vágj fel. Nem méltó hozzád. Légy engedelmes, alázatos kicsi nő. Indulás!
Argyllt nagyjából eddig tudom elviselni. Ezen a ponton kezdem keresgélni a menekülési útvonalat, vészkijáratot. Most azonban csak hosszú, sötét napok sorjáznak előttem, melyek elől ő a menekülés.
– Mehetünk – felelem.
Erre Argyll torpan meg. Közel hajol hozzám, elkomolyodik.
– Mondd el újra!
Felnevetek. Karja mellett kinézve ismerős alakot látok közeledni.
– Azt mondtam, mehetünk.
Argyll átkarolja a vállamat, és elindulunk. Hátamban érzem az ismerős férfi tekintetét. Kihúzom magam.
– Eddig sose jött be – lelkendezik Argyll. – Rojtosra beszéltem a számat, ám te mindig meglógtál előlem. Most elkaplak. El én!
Meg is teszi, két kézzel megszorítja a derekamat, felragad a levegőbe, és megforgat. Hátrahajtott fejjel nevetek. Amikor letesz, szédülve támaszkodom a vállára. Húzódik, ég a seb a lábamon.
A férfi zsebre vágott kézzel elsétál mellettünk. Rólunk tudomást sem vesz. Utánabámulok.
Argyll felismeri a távolodót, megszaporázott léptekkel utoléri, és hátba vágja.
– Hé! Mondok valamit! Nagy újság van!
Mogorva megfordul, figyelmesen Argyllra tekint.
– Denisa kegyeskedik eljönni velem vitorlázni! Na, ehhez mit szólsz? Ismered Denisát? Akkor tudod, mekkora kegy ez?!
– Tudom – bólint Mogorva. Rám néz.
Lehajtom a fejem.
Argyll tovább komolytalankodik, mígnem Mogorva a szavába vág.
– Élvezz ki vele minden percet. Kevés lesz.
Ezzel sarkon fordul, átvág az úton, és a kocsijába ül.
Argyll lehervadtan bámul utána, aztán megkérdezi:
– Nem tudod, mi baja van? Mit akart ezzel mondani?
– Atyai tanácsot kaptál. Szívleld meg. Biztosan úgy értelmezte közlendődet, mintha te meg én egymáséi akarnánk lenni. Noha erről szó sincs.
– Erről? Kikérem magamnak. Mocskos fantáziálás!
A továbbiakban alább adja a vidámságot. Kedves, figyelmes egész nap, de nem csúfondáros. Együtt fürdünk a tengerben, süttetjük magunkat. Olykor felröppen egy-egy beszédtéma, majd lankadtan aláhull. Ellustulunk a tűző napon, a visszaúton el is alszom.
Argyll felébreszt, árnyékba küld. Gyakorlottan küzd a vitorlákkal a fel-feltámadó szélben. Alkonyattájban felélénkül, és előszedi fényképezőgépét. Kattog a szerkezet, moccanásaimat kimerevíti a doboz belsejében.
Japán étteremben vacsorázunk, és nem állok ellen az ellenállhatatlan szakénak. Előbb csak étvágygerjesztő címén nyelem a rizsszemekkel díszített kupica tartalmát, később minden külön indoklás nélkül. Argyll nem iszik, a vezetésre hivatkozik. Kárpótlásul nekiadom a desszertemet.
Sűrűn pillantgat az órájára, és csakhamar megértem, miért.
A megnyikorduló lengőajtó suhogása közepette új vendég érkezik. Bár csak egyszer láttam ezt a férfit, azonnal felismerem.
A jövevény körülnéz, és elindul az asztalunk felé. Biccentéssel üdvözöl bennünket, letelepszik egy székre. Nyugtalanító a tekintete, már-már eszelős.
– Megismer, Wry kisasszony? Rövid leszek. Erről a találkozásról csak mi hárman tudunk. – Lubos Holden kis szünetet tart, elorozza előlem a negyedik szakés kupicát, és kiüríti. – Elnézést. Holnap reggel menjenek fel az Ózon-kilátóhoz. Vigyenek felszerelést, merüljenek le a tóba. A betonúthoz közeli ösvény tájékán. Néhány nap múlva újra jelentkezem, és többet is mondok. Elmondok mindent, amit tudok. Kaphat egy széfkulcsot, a többit maga lelkiismeretére bízom. Ha valaki firtatja, miért ment a tóhoz, hazudjon valamit. Hárítsa át a hír közvetítését Justitiára. Viszlát.
Még szóhoz sem jutok, és ő már el is tűnt. Argyll füstfelhőt fúj maga elé, kerüli tekintetemet.
– Mielőtt gratulálnék a szervezésedhez, kérlek, világosíts fel. Részeg vagyok?
– Nem vészes – feleli Argyll.
– Vízióim vannak?
– Szerintem jóképű a tag. Nem annyira, mint én, de azért megjárja.
– Tehát igaz volt. Akkor már csak gratulálnom kell neked. Ha egy sereg bérgyilkos kér fel kerítőnek, azt is vállalod?
– Eltúlzod – próbálkozik könnyedséggel.
– Azt hittem, a két szép szememért töltötted velem a mai napot.
Elnyomja cigarettáját, félrehúzza száját.
– Talán te az én két szép szememért jöttél velem? Na, ugye? Kiélveztem a mai nap minden percét. Kevés volt, de hát erre figyelmeztettek.
Intek a szamurájnak álcázott pincérnek, s az tüstént fordul is az újabb szakéért, kéretlenül. Cigarettára gyújtok, elgondolkodom a történteken, végül megállapítom: – A másik Holdennel is összehozhattál volna nekem egy randevút, éppenséggel.
– Isten ments!
– Hát jó. Elmegyek a tóhoz.
– Gyönyörű hely. Körös-körül fenyveserdő, közöttük tengerszem. Ha még nem jártál ott, érdemes megnézni.
– Mit találhatok a tóban?
– Nem tudom. Higgy nekem. Én komolyan gondoltam a mai napot, bár mindvégig nyilvánvaló volt, hogy te nem így érzel. Neked nincs okod bizalmatlanságra.
Ez is kezdi. Lépten-nyomon azt szuggerálják belém, nem bíznak bennem. Ráboríthatnám az asztalt, mint arra a másikra. Már megint itt van, az asztalos. Megadóan sóhajtok, elképzelem reggel látott arcvonásait és elnyomom cigimet.
– Argyll, tudod, hol lakik Donald?
– Elviszlek.

 

 

Donald nem kérdez semmit. Bezárja mögöttem a kaput, mintha attól tartana, hogy meggondolom magam. Aztán otthagy a kertben, besiet egy kivilágított ablakokkal tündöklő házba.
Végiglépdelek az úton, a sötét épület felé. Benyitok az ajtón, egyenesen a nappaliba lépek. Az összehúzott elsötétítő függönyök előtt karosszék terpeszkedik, állólámpa fénykörében. Kinyújtott lábakkal, fehér vászonnadrágjában ül benne Mogorva. Kezében könyvet tart, lépteim zajára fel sem pillant, lapoz a kötetben.
– Hé! – mondom. – Le is puffanthatnálak.
– Megtennéd?
Leereszti a behajtott könyvet a szőnyegre.
– Ritkán. – Combjára telepszem, felé fordulok. Mosolytalan tekintettel néz vissza rám.
– Te megtennéd? – kérdezem.
– Szívesen – bólint. – Tehát? Mi vezetett hozzám? Ülj át egy székre, mert részegítő a leheleted.
– Marcona modorod bosszantó. – Mégis felállok, eltávolodom tőle.
– Miért is jöttél fel hozzám első ízben? Mindegy. Akkor is tudtam adni egy ágyat, amelyben kialhattad magad. Most is van.
– Ahhoz előbb szükségem lenne egy pohár italra.
– Egy pohárral elég lesz? Ott van mögötted az üveg.
Huhh, hogy milyen nyájas a házigazdám! Ha neki lennék, kidobnám magamat. De ő csak egy férfi.
– Te nem kérsz? – kínálom a whiskyjéből.
Meglepetésemre bólint. Lehajtjuk az italt, ám ez kevés még egy cigarettával is tovább rongálom az egészségemet. A kellő mennyiségű stimuláns fogyasztása közben bátran kirukkolok jövetelem céljával:
– Az az ágy, amit ajánlottál, Szállodás, téged is magában foglal?
Fejét rázza.
– Nem. Az egy másik ágy.
– Eltökélted, hogy most aztán?!
– Remek színt szereztél a napon.
– Sütött. Mi a fenét mondjak neked?
– Valamiért csak idefáradtál.
– Nem volt fáradság.
Hallgat. Gyanús pillantásokat veteget a könyve felé, mintha elragadná a vágy, hogy visszatemetkezzen belé. Ijesztő a felismerés: Mogorva komolyan gondolja, amit mond.
Én is.
– Egy perc múlva itt sem vagyok. Hacsak nem kéred, hogy maradjak.
– Kérni? Életemben nem könyörögtem annyit nőnek, mint neked.
– Csak nyugodtan.
– Ezzel azt közöltem, hogy többet nem teszem.
Enyhül az arca, megkapaszkodom e gyenge pillanatában.
– Mi bajod van velem? Itt vagyok. Gondolhatod, hogy nem felolvasni jöttem. Azóta nem alszom.
– Ajánlottam egy ágyat.
– Hol van?
– Gyere.
Előremegy. A hálószobában megáll a kétszemélyes heverő mellett, mutatja: ez az. Meg is ágyaz. Aztán kimegy.
Voltaképpen tényleg lefekhetnék. Amikor megtörténik, magamra húzom a takarót, és szinte nyomban elalszom.
Még javában koromlik odakinn az éjszaka, amikor kijózanodva felébredek. Első benyomásom a szégyenkezés: hát mit keresek én itt? A következő impresszió kihajt az ágyból. A lámpa fényében felfedezek a falon egy keskeny ajtót ez vezet a fürdőszobába. Odabenn megerősödik a benyomásom, miszerint házigazdám nemcsak kávéfőzők tekintetében ragaszkodik a régi dolgokhoz, ezt házak beosztására és felszerelésére is kiterjeszti. Terebélyes porcelán mosdókagyló fölé hajolva fürösztöm arcomat, metszett szélű tükörben figyelem az eredményt. A fürdőkád hatalmas körmös lábakon terpeszkedik a cseppnyi ablak alatt. A csapok és a törülközőtartók sárgarézből készültek, a falon üvegajtós szekrénykék futnak körbe, melyekben a pipereholmik sorakoznak.
Testfürdőt veszek, terebélyes frottírlepedőbe tekerem magam, és kinézek a nappaliba – vagy nevezzem inkább szalonnak? –, Mogorva ugyanott ül, mint érkezésemkor. A változás éppen csak annyi, hogy e pillanatban ér a kötet végére. Becsukja és leteszi a könyvet, ujjait a szemhéjára nyomkodja, nyújtózkodik.
– Lefekhetsz. Visszaadom az ágyadat. Köszönettel. Dolgozol holnap?
– Nem. Néhány napig műtermi jeleneteket vesznek fel. A Nagy Művész ezekben egyedül is helytáll.
– Láttam néhány jelenetet, kazettán. Azután elolvastam a forgatókönyvet is. Hogyan vállalhattad el ezt a filmet?
– Szívesen dolgozom benne.
– Igen, ezt is láttam. – Nyúzott arcát fürkészem. – Egy napon épp akkor érkeztem, amikor Ezio Calvi kifektetett egy profi tarkórúgással.
– Örömmel hallom, hogy érdeklődsz a sorsom iránt. Hol láttad a filmet?
– Cruz Guard naponta megkapja az elkészült anyagot. Príma összeköttetései vannak. Ágyban fekve szemléli ténykedésedet, és élvezi, hogy sajgathatja a finom lelkét.
Elneveti magát.
– Mit gondolsz, megengedi, hogy átírjam a kazettáját? Hadd legyen nekem is emlékem a szép napokról.
– Közbenjárjak az érdekedben?
– Kösz. Akkor tehát én következem: lefekszem.
– Holnap elmehetnénk a hegyekbe. Volna kedved? Ha tudod, hol találom Martint, elhívhatnánk őt is.
– Jó.
– A kocsim még a laborban van. Kicsit véres, viseltes. Hívhatok egy taxit?
– Bocsáss meg, elmulasztottam gratulálni. – Amikor elhalad mellettem, megsimogatja a hajamat. – Hamar megoldottad az ügyet. Ám az nem vall rád, hogy a Rém meghalt.
– Inkább rá vall.
– Vidd el a kocsimat. Holnap majd értem jössz. Jó lesz így?
Bólintok. Mellettem áll, kikísérni készül. Képtelen vagyok megmozdulni, hogy azt tegyem, amit szeretnék. Csimpaszkodom a kilincsbe, mint fuldokló a szalmaszálba. Aztán megfordulok, és az ajtónak vetem a hátamat. Mogorva arcába nézek.
– Ez a keménység megijeszt. Jóvátehetetlen, ami történt?
– Mi történt? – kérdezi.
– Emlékszem egy feldőlt asztalra, egy sötét parkra. Arra, hogy közölted: nem bízol bennem. Aztán már csak reménytelen, sivár napokra és éjszakákra emlékszem.
– Tovább – sürgeti.
– Nincs tovább.
– Emlékszem egy pasasra, Argyll nevűre – folytatja helyettem. – Gyerekes dolog volt, Denisa. Nem okoztál vele fájdalmat, más ok miatt estem kétségbe.
– Hát mi fájt?
– Még nem tudom elmondani. Majd ha túl leszek rajta. Ígérem, akkor megbeszéljük.
Átkarolom a nyakát, merev a háta.
– Sosem leszel túl rajta, és én sem. Még nem jöttél rá?
– Idő kérdése.
Érzéketlen a szája, amikor megcsókolom. Egész testemmel hozzásimulok. Próbál elhúzódni, szorosan ölelem. Belesuttogom a nyakába:
– Minden nap rosszabb lesz. Épp olyan jól tudod, mint én. Már megmutattad, milyen stramm fickó vagy, engedd el magad. Gondolj arra, hogy konok, makacs lány vagyok. Utoljára csimpaszkodom beléd, később inkább levagdosom a karjaimat, semhogy ezt tegyem. Fontold meg, mennyire végleges a keménységed.
Lefejti nyakáról az ujjaimat. Nem ereszti a kezemet.
– Most nem tudok válaszolni. Reggel gyere vissza. Ha akarod, holnap este megbeszélünk mindent. Rengeteg alvást kell pótolnom a következő órákban. Addig nem számíthatok az agyamra.
Elenged, tenyerembe teszi a kocsi kulcsait, iratait. Lehajtott fejjel lépek ki a kertbe. Az elektromos zár nyitja a kaput, odakint beülök a szürke Mazdába. Hiába kapcsolom be a reflektorokat: a könnyeimtől nem látok. Érveket és ellenérveket rakosgatok: nem lett volna szabad azt mondania a parkban, amit mondott. Nem lett volna szabad otthagynom. A pasas nagyon komolyan veszi magát, vesztemre. Vesztére én is így vagyok magammal.
Lubos Holden foglalja el gondolataimat, egy árnyalattal üdítőbb időtöltés. Vajon mit KELL találnom a tóban? Titkos kábítószer-laboratóriumot vagy fegyverüzemet? Az anyámasszony katonájaként jellemzett férfi már akkor elszántnak látszott, amikor kieresztett az elvarázsolt ház pincebörtönéből. A szakés étteremben azonban megsokszorozta ezt a benyomást. Mintha tébolyult düh vezetné célja felé. Ugyan mi oka erre? Miért keményedett meg? Azt ígérte, elmondja, később. Meséjét végig fogom hallgatni.
Vissza a tóhoz: valóban, mi várhat rám annak mélyén? Egyáltalán, mit lehet várni attól a víztől?
Hazaérve tüstént előkerítem a Line környéki hegyvidék kalauzát. A tengerszemről kiderül, hogy hideg vizű tó, partközelben 5-10 méter mély, távolabb úgyszólván feneketlen. Halban gazdag.
Holnap talán halvacsora lesz. Ám bármi egyebet találok is e pikkelyes lényen kívül, ki fogja elhinni nekem az újabb véletlent? Lehet, hogy a Rém véletlenül akadt a horogra. Önszántamból biztosan nem engedtem volna őt a kocsimba, akkor sem, ha egy hadsereg őrködik körülöttem, láthatatlanul. Hanem ami reggel akadhat a horgomra, annak véletlenszerűségét legfeljebb miss Marple-nak hinné el a világ.

 

 

Meglehetősen gyanakodva méregetnek az első pillanattól kezdve. Martin merészen lehülyéz, amikor becsomagolom a búvármaszkot és az uszonyt. Aztán javasolja, menjünk inkább a tengerpartra.
– Áh, ott túl meleg van. Ha nincs kedved a hegyekhez, maradj itthon.
– Frászt.
A telefonra telepszik, összecsődíti a haverjait.
Azok pedig jönnek is, szép számmal. A nagy motorok nem állnak meg Donald háza előtt; utasaik pát intenek, majd a kilátónál találkozunk. A csengetésre nem moccan az elektromos zár. Iris személyesen jön ajtót nyitni. Hűvösen fogad, kérdésemre azt feleli, nincs ideje velünk tartani, de Donald szívesen elkísér bennünket.
Visszaroskadok a kocsiba, a hátsó ülésre. Nehézkesen vánszorgó percek múltával Martinnal az élen kisétálnak a házból.. Donald mellém telepszik, megsimogatja a hajamat. Kiabálok, ha jól hallom:
– Ha valaki még egyszer ezt teszi velem, elvágom a torkát! Esküszöm!
Mogorva hátranéz a válla fölött.
– Eleget aludtál?
– Ahhoz nem tudok eleget aludni, hogy elviseljem a rohadt atyáskodásotokat. Tessék, győződjetek meg róla! Nincs rajtam pelenka.
– Jól indul. – Martin tragikus sóhajt hallat.
Donald a teleszkópos horgászbotjával küzd. Megpróbálja rábírni, hogy megmaradjon álló helyzetében, ám a bot eldől. Újabb kísérleteire hasonlóképpen reagál. Végül lefekteti azt a lábam elé. A továbbiakban a többi horgászkellék elhelyezése köti le a figyelmét. Néha rám pillant, félmosolyt akaszt szája jobb sarkába, ázottkék szeme azonban tagadhatatlanul vadul röhög.
Eléri célját, megnyugszom kissé. Aztán ellágyulok. Szeretem Donaldot.
És megsimogatom a haját. Felnyerít:
– Most miért turkálsz a hajamban?
– Mert meghatódtam. Olyan szerencsétlen vagy.
Nem figyel rám. Egy fémdoboz tartalmát ellenőrzi. Elfordulok, amikor meglátom a férgeket. Erre az ölembe borítja őket, szántszándékkal. Halványrózsaszínű földigiliszták tekergőznek nadrágomon, melyet elég bőnek találnak ahhoz, hogy annak redőibe rejtőzhessenek. Visszafordulok az ablak felé.
– Egytől egyig szedd össze őket. Nem fogok sikítani – sziszegem.
– Miért sikítanál? Nem bántanak. Ártalmatlanok.
Egyenként csipegeti fel a csalikat, és mielőtt bedobolná őket, mindegyiket meg is vizsgálja közelebbről.
Mogorva mindezt figyelemmel kíséri a tükörből. Egy idő után megkérdezi:
– Nem piros a torkuk?
Úgy látszik, Martin ki fog esni az ajtón, amelynek a hátát veti röhögés közben.
– Volt székletük? – érdeklődik fulladozva.
Arcizmom sem rándul. Csak szórakozzatok!
Teszik. Donald következik:
– Nem gondoljátok, hogy kissé sápadtak?
– Lehetne, hogy ne rajtam sápadozzanak? – Undorodva bámulom a nadrágomra tapadó nyálkát. A vizsgálódás végeztével megnyugtatom Martint: – Volt székletük.
– Nem véres? – aggódik ő. – Nincs bélférgük?
Donald elcsomagolja a csúszómászók. Tovább rendezget, minek eredményeképpen műlegyek röpködnek a hátsó ülésen, és mivel pontosan olyanok, mint a valódiak, megkopogtatom Mogorva hátát.
– Ha nem engedsz a kormányhoz, az öledbe ülök.
Nem hallja. Rákanyarodik az északi egyesre.
Donald elcsomagol, hátradől. Nézi az utat, az erdősávot. Felsóhajt.
– Milyen kellemes ez a biztonság. És neked köszönhetjük. Nem is mesélted még a Rémet.
– Újságot azért olvasol olykor?
– Engem a szubjektív élményeid érdekelnek. Arról nem is beszélve, hogy fel voltunk háborodva. Igaz, Daniel?
Martin figyelmesen szemmel tartja Donaldot. Róla Danielre pillant, aki persze egyetlen szót sem szól, majd énrám.
– Mi bántott? – kérdezem gyengéden.
Donald előadja:
– Az ember a lelkét kiteszi, egyszóval mindent elkövet, hogy távol tartson a kemény dolgoktól. Erre te?! Bele a közepébe. Abszolút teljesen gyanútlanul invitáltad magad mellé a pasast?
– Mi több: hálásan. Azzal a hátsó gondolattal, hogy később is segítsen, ha zűr adódna a kocsival.
– Közben neki is megvoltak a maga markáns hátsó gondolatai.
– Ez jó. Tetszik ez a markáns. – Martin hálás közönsége Donaldnak is. Így hát vele van mindenki, akiért rajonghat.
Mogorva is megtisztel megjegyzésével:
– Láttam a kocsid vizsgálati jegyzőkönyvét. Azt olvastam, hogy az első ülések támláin teljesen szétszabdalta a kárpitot.
Ez elgondolkodtat. Különös, nem tudok visszaemlékezni a történtekre. Csak a tehetetlenség kínos érzete maradt vissza: üthetem, rúghatom Lakkost, ő fel sem veszi. Tehetetlen vagyok, mint egy rossz álomban.
– Érdekes – felelem. – Én nem láttam az írást. Ennyire érdekelt az eset?
Bólint.
– Vettem a fáradságot.
Szerpentinúton kanyargunk, alattunk tovafut az északi egyes. A téma marad.
– Csak azt nem értem – háborog Martin –, miért kell neked minden jöttmenttel szóba állni?
– Például?
– Tegnap is láttalak egy hapsival andalogni. Az nem akart megkéselni?
– Neki inkább az árbocrúd esett volna kézre – morogja Mogorva.
Martinra mosolygok.
– Ő a kollégám volt, mint ezek itt. Remélem, merő véletlenségből láttál meg. Mindazonáltal szöget ütöttél a tejembe. Netán nyomoztatsz utánam?
– Mániás – sóhajtja.
Aha, már ő is ki tud térni az egyenes válasz elől. Tanulékony fajta. Elhessentem a gyanút, már látjuk a kilátót. Karcsú torony magasodik a hegytetőn, magányában a szél zúgását hallgatja.
Eszembe juttat valamit. Előrehajolok Mogorva válla fölött.
– Nem sikerült kialudnod az árbocrudat?
– Nem kialvás kérdése.
– Hanem?
– Este.
Rejtjeles beszélgetésünk hallatán Donald és Martin egyszerre fordul félre. Visszadőlök a támlára. Kár volt. A kocsi megáll. Innen csak gyalog lehet továbbmenni.
Kiszállunk, felfedezek a cipőm orrán egy kétségbeesett földigilisztát. Az feldúltan tekinget a szélrózsa minden irányába: vajh hol lehetnek társai? Kénytelen lesz friss kapcsolatok után nézni. Elveszítem a kukacot a fűben. Kicsit irigykedem rá.
Lift repít fel a torony tetejére, odalenn szélcsend honolt, idefenn orkán bömböl. Lobog a hajam, bő blúzom csattog, mint a vitorla. Körös-körül hegyvonulatok, zöldellő erdők maszatfoltjai. Közel vagyunk az éghez, a Naphoz. A korlátba kapaszkodom, filozofikus gondolataim támadnak. Alant a tó visszatükrözi a felhőtlen ég kékjét. És visszatereli gondolataimat a kevésbé filozofikus való világba.

 

 

Donald horgászik. Martin a hátán fekve lebeg a vízen. Körülötte a haverjai úszkálnak, köztük Konrad és Fanny.
Mogorva hasal a fűben, és a búvárszemüveggel játszadozik. Aztán felkapja, és a vízbe siet vele.
A hátamra fordulok, a napfény cirógat, sutyorog. Köröket és pontokat villóztat lezárt szemhéjamon, lenyalogat egy vízcseppet a hasamról. Megsütögeti az orromat és a térdemet. Szüntelenül tesz-vesz testemen. Nekiadom magam. Elalszom.
Borzalomra ébredek. Felülök és lesöpröm a mellemről a síkos, vergődő, jéghideg halat. Donald elárnyékolja előlem a Napot, vigyorog rémületemen. A halnak ehhez nincs kedve. Fuldoklik.
Donald még gyanútlan, amikor felállok. Tüstént felkiált, amint felkapom zsákmányát, és a tó felé iramodom vele. Kétségbeesetten kapaszkodom a nyálkás testbe, alig tudom azt kézben tartani. Bevetődöm vele a vízbe, elmerülök. Nyitott szemmel, a vergődő uszonyost magam előtt tartva, lábtempózva úszom. Aztán széttárom karjaimat. A karcsú test ezüstösen megvillan, majd eltűnik a távolban. Utánaintek, viszi a kívánságaimat. Minden tónak megvan a maga királynője.
Felbukom levegőért, és újra a fenék felé lökdösöm magam. Hínár vonaglik odalenn, táncol a hullámverésben. Rásimul a karomra, térdemet cirógatja. Elúszom e zöld sziget mellett, halak bámulnak rám, elsiklanak. Lyukas vödör tátja felém öblét, alga tanyázik fél pár cipőn. És újabb hínársziget imbolyog előttem. Fogytán a levegőm.
Felúszom, kirázom hajamból a vizet, megdörzsölöm a szememet. Idefenn újra éles a kép. Valószerű. Fázom. A partig tempózom. Mogorva hasal a fűben.
– Hol a búvármaszk?
– Elvitték a srácok.
– Hol a halam? – Ez már Donald.
– Milyen hal?
– Vízbe fojtalak – ígéri.
Leülök, felhúzott térdemen összefonom a karjaimat. Ábrándosan nézek a szemébe.
– Horgászni sem tudsz. Nem közönséges halat fogtál ki. Hanem a Halkirálynőt. A felség azt mondta, ha elengedem, teljesíti három kívánságomat. Bementem vele a vízbe, hogy megtárgyaljuk. Elődje is ezt ígérte a te tavadon, de nem tartotta be a szavát. E víz királynője azonban megesküdött: szabadságáért cserében szavának áll. Így tehát eleresztettem őt.
– Ez hülye – véli Donald.
Mogorva felül mellettem, nem ránk figyel. Forr a víz, valaki fojtott hangon kiáltozik, csapkod a karjával. Fanny. Talán elaludt úszás közben. Nincs ok az aggodalomra Konrad és Martin kihúzza őt.
Fanny a homokra fektetve sem hagyja abba a sikoltozást. Sír, jajong, eltakarja a szemét.
Mogorva mellétérdel, föléhajol. Leveszi róla a búvármaszkot. Felülteti a lányt.
Fanny összegörnyedve öklendezik; fel-feljajdul. Döbbenten bámuljuk rohamát. Rosszat sejtek. Végre a lány magához tér. Elered a szava. Alig értjük:
– A fenéken... Ott áll a fenéken... Hal úszott ki az arcából...
Mogorva felrántja a maszkot és eltűnik. Valaki laposüveget tart a lány szája elé, ő belenyal, és kiköpi. Feláll, öklendezve félrevonul.
Úgy sorakoznak a parton, mint a villanypóznák, Donald megfeledkezik a botjáról is. Ülve maradok, várom Lubos Holden üzenetét.
Mogorva felbukkan és lemerül. Aztán elölről, jó darabig. Végre feljön, és a partra úszik. A búvárszemüveget a kezében tartja. Elsiet mellettünk, gyors léptekkel igyekszik a kocsihoz. A rádióantennán napsugár csúszkál föl s alá.

 

 

Nem várjuk meg, amíg a búvárok felhozzák a holttestet. Eltarthat egy darabig, amíg leoldozzák róla a súlyos betonnehezéket.
Fanny velünk jön. Martin ül Konrad mögé a motorra.
Mogorva egész úton hallgat. Donald a körmeit piszkálja. Line felé félúton váratlanul megszólal:
– Tiszta haszon, hogy nem ettünk abból a halból.
Fanny elölről kezdi a sírást.
Mogorva akkor válik beszédessé, amikor bezárul mögöttünk a ház ajtaja, és hármasban maradunk. Lehajt egy pohár whiskyt, majd megáll előttem.
– Ki volt?
– Kicsoda?
– Akit találtam. A szétlőtt fejű nő.
– Honnan tudjam?
Donald a védelmemre kel:
– Miért őt faggatod?
– Neked nem különös? Beállít, hogy menjünk kirándulni. A hegyekbe. Amikor normális ember a tengerben áztatja magát. Ő köti az ebet a karóhoz, és éppen az Ózon-kilátóhoz akar menni. A lelkünkre köti, hogy ne feledkezzünk meg a fürdőnadrágról. Búvárszemüveget is hoz. Tehát, Denisa? Azonosítanád a tetemet?
– Nem tehetem. Nem láttam.
– Jobb is. Legalább egy hete ázik a fenéken. Amint boncasztalon lesz, értesítenek. Velem jössz és megnézed.
Donaldra nézek:
– Hallod ezt a hangot? Felszólító mód.
– Kijelentő – véli.
– Hagyjátok abba. – Mogorva fel-alá jár. – Bizonytalan, furcsa sejtésem van, mióta láttam azt a nőt. Semmi értékelhető nem maradt az arcából. Ruha sem volt rajta. De a haja...
– Mi van a hajával? – Donald poharakkal csörög.
A haja, mondja újra Mogorva. Felrémlik előttem Lubos Holden eszelős tekintete. Kő a gyomromban.
– Mi van a hajával?
Mogorva folytatja az idegtépő rohangálást a türelmes szőnyegen. Vállat von.
– Hosszú, fekete haja szétterült, lebegett a feje körül. Életében gyakran a szemébe lóghatott.
Életében igen. Féloldalt választotta el, elegáns mozdulattal vetette hátra szép arcából. Az nem lehet. Marion Teron Amerikában van.
Az ajtóhoz sietek.
– Mennem kell.
– Hol talállak? – kérdezi Mogorva, gyanakvó pillantást vetve rám, folyvást járkálva.
Hogy is mondta Quasimodo?
– Mindenütt. Sehol.
Sába elkísér a kapuig.
Rámegy a délután maradéka. Megtalálom az ügynökséget, hamarosan az ügynököt is. A név hallatán az elhízott férfiú hátrahanyatlik karosszékében, körös-körül lefolyatva haját. Golyóstollát az asztal lapjához csattogtatja.
– Marion Teron? – memorizálja álmatagon. – Igazság szerint már nem fért volna be a csapatba, régen leszerződtük az összes helyet. Baráti kérésre aztán helyet szorítottunk neki, csaknem az utolsó percben. És tudja, mit tett erre az a lány? Maga talán bejött volna személyesen, hogy közölje szándékát, nem, ő nem. Idetelefonált, indulás előtt egy órával: kérem szépen meggondoltam magam, itthon maradok, nem kérek Amerikából. Nem kér Amerikából! Maga nem lenne hálás, ha kezdő létére leszerződtetnék fotómodellnek, egyenesen Amerikába? Kezét-lábát összeütögetné örömében, tuti! Maga nem modell? Nem láttam valahol mostanában?
– Rajtam kívül érdeklődött más is a lány után?
– Miért kérdezi? Tulajdonképpen ki maga?
– Még mindig Denisa Wry. Marion a kedvesebb ismerőseim közé tartozott. Volt egy közös számlánk. Akkor kiegyenlítem magam.
– De hiszen azt mondtam: nem ment Amerikába!
Figyelmeztetem a fickót:
– Nem felelt a kérdésemre.
Az ügynök rám pillant, lehajítja a tollat. Arca rokonszenves. Orson Welles, fénykorában. Félrehajtja a fejet.
– Én is kérdeztem. Ki maga?
Ha ez boldoggá teszi, belepillanthat az igazolványomba. Jól sejtettem: tüstént begubózik tőle.
– Kereste őt más is? – kérdezem.
– Nem. Igen. A barátja, aki beajánlotta. Felhívott, hogy megérdeklődje, Teron rendben elrepült-e a géppel. Csodálkoztam, miért nem tudja.
– És?
– És megmondtam, hogy nem. Nem repült el. Tudom, mit akar kérdezni. Ne kérdezze.
– De igen. Kérdezem.
– Tudtam, hogy ezzel a lánnyal egyszer még sok bajom lesz.
Bólintok.
Széttárja karjait, fejét ingatja. Előrehajolok, halk és behízelgő a hangom:
– Megegyezünk. Maga kiböki a nevet, és elfelejti, hogy itt jártam. Így aztán kölcsönösen letagadhatjuk egymást. Nos?
– Így persze másabb. Lubos Holden.
Ettől féltem. Köszönöm, köszönök, leszaladok az utcára. Nem nézek taxi után, gyalogolnom kell, szellőztetnem a fejemet, gondolkoznom.
Lubos Holden meg akarta szöktetni szerelmesét, próbálta elmenekíteni innen, amíg itt elül a vihar. Nem sikerült, Jon gyorsabb volt nála. Miért? Miért? Miért került veszélybe Marion? Hogyan derítette ki Lubos, hogy hol találjuk a lány testét? És sorjáznak a további kérdések.
Lubos megígérte, hogy később újra megkeres. Mindent meg fogok tudni tőle. Csak az a kérdés: mit kezdek vele?

 

 

Mogorva otthon lel, és elcipel a baljós helyre. Hiába rimánkodik, nem megyek be vele a terembe. Megvárom folyosón, képzeletemben korábbi esetek vízi hullái lebegnek, és nagyon jól el tudom képzelni, mit lát ő odabenn. Meglehet, szegényes a képzeletem a látványhoz képest, mert a harcedzett Mogorva is olyan képpel jön ki végül, mintha apokalipszis után volna. Belém karol, szó nélkül vonszol magával.
Szívesen megvitatnám vele a bennem zúgó kérdéseket, mégsem teszem. Ez most megint az én ügyem. Elvégre ő filmet forgat. Donald regényt ír, nyilván a következőt, a Főnök pedig ajtót mutat, ha holdenezni kezdek. És van még valami: egy sugalom. Halk, fuvolázó hang, a hetedik érzékem közelében, ezt hajtogatja: TE JÖSSZ! Ez két dolgot is jelenthet, az első vonzóbb: nekem kell lépnem, ezzel tartozom Marionnak is. A másik verzió lehangoló: valahol kéklik egy tó nekem is.
E pillanatban Mogorva szeme sötétlik nekem. Mihelyt az utcára érünk, maga felé fordít, és az arcomba mered. Pokoli dühvel.
– Ki ez a nő? – kérdezi. – Mondd meg, Denisa! Azért nem jöttél be velem, mert nem akartad látni ilyen állapotban. Mert ismerted őt életében! Ki ez?
– Az egészhez semmi közöm. Véletlen.
– Nem igaz! Soha nem tudjuk azonosítani, ha nem segítesz! Miért csinálod ezt?
– Higgy nekem – mondom halkan.
Elereszt, arcán keserű mosoly.
– Nem ismerlek. Egészen elképesztő, nem gondolod? Az ember nem ért szót a nővel, akit szeret. Élvezed, hogy fájdalmat okozol? Már csak ezt az érzést tudod fenntartani nekem?
– Engem teszel felelőssé a rögeszméidért? Értsd meg, mindez véletlen. Ha legalább én akadtam volna bele a víz alatt! De semmi közöm hozzá! – Segítségül hívom Agatha Christie-t is: – Ez olyan véletlen, mint szegény miss Marple esetében. Hát tehet ő arról, hogy menten gyilkosságsorozat veszi kezdetét, amint valahová beteszi a lábát?
A pasas konok és mogorva.
– A nevét! – követeli.
– Olyan ez, mint a borsóhányás: akárha a falnak beszélnék. Nem tudom, ki ez. Képzeld, amíg átvirrasztottam az éjszakáimat, mert evett a fene miattad, az összes könyvet leszedtem a polcról. Így akadt kezembe a hegység kalauza és kedvem támadt egy kirándulásra. Nyáron tilosak a hegyek? Csak akkor szabad felmenni, ha ott lóg a csúcson a lavina? Istenem!? Ilyenkor mindenki a tenger után sír. Kötelező mindenkinek lennem? Ha nekem valami szeszélyem támad, mindjárt hazug leszek? Ami pedig a hullát illeti, ha nem emlékeznél, a minap akart felaprítani egy tébolyult! A történtek után megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy egy darabig ne gyönyörködjek átlőtt fejű, szétázott asszonytetemekben. Ha te viháncoltál volna a késes őrülttel, neked sem volna most helyén a szíved.
Fáradtan felsóhajt.
– Jól van. Ha megunod a rendőrséget, menj el ügyvédnek. Ugyanolyan érzésem van, mint egy sztárjogász beszéde után: kénytelen vagyok beletörődni az elhangzottakba, holott nem vagyok meggyőzve. A vádlott bizonyítékok híján felmentve, pedig mindenki tudja, hogy átkozottul bűnös.
– Ne idegesítsd magad, kérlek. – Elégedett a hangom. – A bejelentett eltűnések nyomán biztosan sikerül azonosítani a nőt.
Megáll, elindul. Felnevet.
– Ez már arcátlanság.
Nem válaszolok. Mogorva továbbra is magánkívül van, e megkísérli elrejteni indulatát. Ehhez módfelett ért, folyton gyakorolja. Némán lépdel mellettem, karja az enyémhez súrlódik.
Bátortalanul felpillantok rá oldalról, arcélét nézem. Meghatódom érzelmeimtől. Akármi történik, amint ránézek, megszólal bennem a hárfa, áram cikázik keresztül rajtam a talpamtól az ölemen át a fejem tetejéig, megremegtet, elgyengít. És ha tótágast állok, akkor sem tudom kivédeni, elnevetni, kisebbíteni. Legfeljebb dührohamot kapok a hitvány nőtől, aki bennem lakik. A nyavalygós, vágyakozó, szerelmes nőtől.
– Hová rohanunk? – kérdezem.
– Nem tudom.
– Este van – kockáztatom meg.
Lefékez, elém pördül. Lehajol hozzám.
– Este van. Most még több gondolkoznivalóm van mint korábban.
– Te azt hiszed, arra fogok várni, amikor semmi gondolkoznivalód sem lesz? Agy nélküli pasast kétméterenként találok. Én veled akarok beszélni.
– Miről? Holdenről, felborult asztalról, gyötrelmes éjszakákról, véletlenekről, miről?
– Mindenről.
– Oké. Hol?
– Ülve. Ha lehet.
– Úgy látom, megint innál néhány kortyot.
– És a cigarettám is elfogyott.
– Egyéb szükségleteid?
– Éhes is vagyok.
Mogorva ugyan kétkedik a véletlenekben, ám amikor végszóra egy étterem elé érünk, szó nélkül befordul az ajtón, fel sem merül benne a gyanú, hogy azt én varázsoltam az utunkba. Követem őt. Csak egy asszony vagyok.

 

 

Ő nem eszik. Nem fogyaszt alkoholt, kávézik és narancslevet szopogat. Mindeközben egyetlen szót sem intéz hozzám, viszont a székén hátradőlve mereven néz. Nem megy egyenletesen a vacsorázás ilyen körülmények között nekem sem. Turkálok az ételben, ímmel-ámmal rágcsálom az ízletes falatokat. Végül félretolom a megbolygatott tálat, és lenyelek egy egész pohár fehérbort. Rágyújtok.
– Kész? – érdeklődik nyájasan.
Bólintok.
– Ettem, ittam, dohányzom. Beszélhetünk. Mi bajod van velem?
– Kértelek, még a kezdet kezdetén, hogy ne nézz engem játékszernek. Nem dobálózhatsz velem. Hiába kértelek. Korábbi hangulatos vacsoránk után otthagytál, mert az volt az egyszerűbb megoldás.
– Minél egyszerűbb? – kérdezem.
– Annál, hogy megértsd, miről beszélek, mire kérlek. Tehát otthagytál, és akkor azt megpróbáltam úgy felfogni, hogy aznap éjszaka egyedüllétre van szükséged, megnyugszol és majd folytatjuk. Múltak a napok, és fel kellett fognom, te másképp gondoltad. Mint kiderült, nem tekintetted véglegesnek az elhatározásodat, épp csak fel akartál dúlni engem. Ez pedig rossz módszer, mostanra talán már tudod. Azt vártad, hogy utánad vetem magam, és mert nem így történt, Argyll-lal akartál bosszantani. Ez már nagyon sok, Den. Silány női logika, ilyet bármelyik bula képes kitalálni, nincs benne semmi eredeti. De egyet elmond: dühödben kész vagy az árulásra is. Nagyon szomorú. A mai esetet már fel sem hánytorgatom.
– Engem is meghallgatsz? Ha már bizalom és szeretet és egyéb nagyképűen hangzó dolgok, akkor csak annyit: lehet, hogy te Daniel Belloq vagy. Ám az egészből csupán ennyi az igazság. Nem óvatosságból és engem féltve mellőztél a Gillan-ügyben. Hanem azért, mert ha veled vagyok, nem folytathatod – mellékesen – a kisded titkos csavargásaidat. A Gillan-ügy csak ürügy volt arra, hogy fel-alá rohangálhass a városban. Ezt később sem hagytad abba. Amikor egyik este moziba mentünk Martinnal állítólag aludtál. Mégis égetett a kocsid motorházteteje, amidőn mellette elhaladva megérintettem. Vagy hánytorgassam fel azt az éjszakát, amelyen lejöttél Donaldhoz? Azóta sem tudható, hogy röviddel előtte ki vagy kik vertek laposra. Nem is sejtem, miben sántikálsz, mert titkolod. Te beszélsz nekem bizalomról?
– Kész? – kérdezi.
– Nem. Nincs kész. Állítólag filmet forgatsz. Nem akarsz emlékezni Ella elrablására. Te, aki bosszúszomjasan ülsz itt velem, mert egy este ott mertelek hagyni az utcán, te fel sem veszed, ami a lányoddal történt. Nem vagyok már gyerek, Mogorva. És amikor mindezt felsorolom, másról kezdesz beszélni. Ha kiejtem a Holden nevet, bebújsz az asztal alá. Holdent talán megtévesztheted, engem nem. Egyszeriben mindenki süketnek és hülyének tetteti magát, ha az a gengszter szóba kerül. Miért is higgyem el az alapos és precíz Donaldnek, hogy regényt ír? A Főnöknek, aki főnöksége előtt hasonló kaliberű gazemberek esküdt ellensége volt, hogy e név hallatán véreset vizel?
– Mert ez egy ilyen név, Denisa.
– Nem igaz! – kiáltom.
Higgadtan néz rám.
– De igaz. Én következem? Martinnal moziba mentél, és én aludtam. Ti nem voltatok moziban, és én nem lapultam az ágyban. Utánatok gurultam, hadd lássam, hogy az öngyilkosság melyik módját választjátok, s ha kell, közbeléphessek. Amikor láttam, hogy azt az éjszakát alighanem túlélitek, előresiettem, be az ágyba. Más. Ellával – bölcsen – nem a lakásodra iparkodtál, viszont Calviék ott kerestek, miután felfedezték eltűnésedet. Ha otthon találnak, talán nem ölnek meg, csupán rád ijesztenek, hogy hallgass a történtekről. Nem találtak otthon, nem tárgyalhattak veled, viszont azt sem tudhatták, mit lépsz a következőkben. Hátrahagytak hát egy poloskát. Immár tudják: nem foglalkozol velük. Minden idődet a Rémnek szenteled.
– Honnan tudsz a poloskáról?
– Martin és Konrad mesélte, hogy visszamentek a házhoz. Látták bemenni, majd távozni a tagokat. Megkérdeztem a két fiút, mennyi időt töltöttek nálad a fickók. Az a néhány perc kevésnek tűnt ahhoz, hogy azt higgyem, vártak rád, ám soknak rémlett egy villámlátogatáshoz. Tiszta sor, benn jártak a lakásban, de ennek nem maradt semmi nyoma. Ezért aztán körülnéztem. Megtaláltam a poloskát a nappaliban, a karnis tájékán. A hozzáértők úgy vélték, valahol a környéken, egy közeli lakásban, vagy egy parkoló kocsiban figyelik beszélgetéseidet. Két házzal odébb megtaláltam a furgont. Nem csináltam semmit, ők unták meg, hogy nincs kapásuk. Nyugodt lehetsz, hajlékod immár bogármentes. Ez okból nem kedveltem – még a hálószobában sem – a vesszőparipád fölemlegetését.
– Miért nem szóltál?
– Mit tettél volna?
Jó kérdés, belegondolok. Bizonyára zavart volna a tudat, hogy lehallgatnak. Egy darabig csak zavart volna, később allergiássá válok, bedühödöm és...
– Oké – bólintok. Lehajtom a bort.
Kegyeskedik elmosolyodni.
– Így tehát tisztába tettük a dolgokat?
– Nem, nem. Ki vagyok fizetve néhány magyarázattal. A kép még nem teljes.
– Amit lehetett, elmondtam. Amit nem hallottál, nem mondhatom el. Még neked sem. Fogadd el.
– Hajtsak fejet. Nem teszem. Titkos küldetést szimatolok.
– Újra kezded?
– Segíthetnék neked.
– Ügyesen szervezted a Justitia-kommandó világrajöttét. Le a kalappal. Egy gikszer mégis becsúszott: Cruz Guard. Nemcsak a te életed került veszélybe, Elláé is. Nem akarok utánaszámolni, mióta nem láttam a lányomat, talán elhiszed: nagyon hiányolom őt. És mire volt jó a felhajtás „J”-vel? Mit értél el vele?
– Az igazi tudja, hogy nincs egyedül.
– És? Hogyan talál rád? Felad egy hirdetést?
– Szükségtelen. Itt él a környezetemben. Nem tudom a valódi nevét, de ez nem is fontos. Bátran megőrizheti inkognitóját, nem kutatok utána. Olvastad a lapokban a legfrissebb jelentkezését?
Kortyolgatja a narancslevet. Bólint.
– Gondolod, hogy előrukkol a szenzációval? – kérdezem.
Belloq elmosolyodik.
– Ha ígérte. Feltéve, hogy legutóbb valóban ő jelentkezett.
– Hogyan szerezte meg a plasztikai műtéttel elváltoztatott gengszterek fotóit?
– Gondolom, apránként összegyűjtögette. Kórházakból, innen-onnan. Aprólékos munka lehetett. A menő klinikákon komoly számítógépes nyilvántartást vezetnek. Jó ideig megőrzik minden páciens anyagát, és ebben az összes fotó, és a megváltoztatott arcról készített tervrajzok is benne értendők.
Fejemet ingatom.
– Biztosra veszem, hogy bármelyik kórházban kutakodhatnék, és nem találnám meg egyetlen bűnöző anyagát sem.
– Nem kétséges. Ha addig nem, akkor a közlemény megjelenése után tutira törölték a kompromittáló adatokat a számítógépekből.
Folytatom a töprengést:
– Akkor hát mire volt jó ez a húzás „J” részéről?
Belloq fölemeli a hamutartó széléről a cigarettámat, és beszív. Fintorogva kifújja a füstöt, felnevet.
– Mire jó? Elterjeszti a saját gyűjteményét – elképzelni tudom, mi módon –, fényképekkel, adatokkal, és a rendőrség abból az egyetlen forrásból fog dolgozni. Leadhatja szenzációját a lapokban is, eljuttathatja a tévétársaságoknak, vagy szétszórhatja az utcán, miként ti tettétek. Bárhogy is, az emberek először is jót röhögnek a rendőrségen. Aztán felismerik a körözött fickókat az utcán, a szomszéd lakásban, netán a férjükben. Reggeltől estig csörögni fognak a telefonok az őrsökön. Ez lesz a munkánk a továbbiakban, szinte már látom. Kapunk egy értesítést, hogy X.Y. körözött bűnözőt itt és itt szíveskedjünk elfogni. Odaslattyogunk, bilincsbe verjük, és kész. Mostantól a gonosztevők hiába változtatják meg arcvonásaikat, az ujjlenyomataik elveszejtik őket.
– Lehetséges, hogy szimpatizálsz „J”-vel?
Elkomolyodik.
– Lehet, hogy eljutottam egy felismeréshez, ezt már körvonalaztam korábban is. A zsaruk és bűnözők közt zajló csata több mint sportszerűtlen. Régebben A Rendőr szent és sérthetetlen volt. Manapság őt is ugyanúgy ki lehet irtani, mint bárki mást. Márpedig, ha valaki után szimatolunk, az illető előbb-utóbb tudomást szerez erről, hiszen naponta kétszáz jelentést firkálunk, semmi sem maradhat titokban. Az persze megint más kérdés, hogy mindez miként szivároghat ki a testületből, ezt most ne is feszegessük. Tehát az üldözött vad megneszeli a veszélyt. Támad. Öl. Megöl közülünk egyet, kettőt, kész a pánik. A harmadik zsaru már dehogyis vállalja a nyilvánvaló öngyilkosságot. A bátrak éppúgy elvesznek, mint a gyávábbak. Az olasz példa jócskán intő. Halottak mindazok, akik nyíltan vállalták a maffiaellenes harcot: államügyészek, csendőrtisztek és közcsendőrök, különleges osztagosok, vizsgálóbírók, tartományi kormányzók, főügyészék és újságírók. Többnyire az utcán gyilkolták meg őket, géppisztolysorozat vagy bomba végzett velük. A killerek elrettentési célzattal folyamodnak a véres módszerekhez. Jó taktika! A bűnözők bevarrhatatlanok mintha a törvény őket oltalmazná. Ha nincs bizonyíték, kevés a bizonyosság. Tehát el kell fogadni az ő módszereiket. Lemerülve, titokban kell ellenük dolgozni. Justitia céljait tekintve, nem bűnöző. A módszere? Olykor talán ez az egyedül lehetséges megoldás. Te is megölted a Rémet. Gyilkos vagy?
– Nem tudom. Nem tudom, nem vagyok-e gyilkos.
– Kétségeid vannak? – Belloq őszintén csodálkozik.
– Keresztülmentem rajta a kocsival. Az sem volt kevés, amit azelőtt műveltem vele. Semmi egyebet nem tehettem, mégsem vagyok teljesen nyugodt.
– Remélem, nem hívnak be a halálbüntetés visszaállításának kérdését eldöntő bizottságba.
– Félreértesz, Belloq. Ha Justitia vagy a hóhér végez valakivel, az más. Problémámat az okozza, hogy ez esetben én hajtottam végre a halálbüntetést.
Megkönnyebbült mosolyt villant rám.
– Ez az érzés a második alkalommal már nem jön elő újra.
– Jaj! – felelem.
– Miután minden kérdésedre válaszoltam, mi a következő napirendi pont?
Pillantásom, amelyet reá vetek, arra hivatott, hogy értésére adja: efféle szerénytelenségre semmi oka. Mégsem rezzen tőle. Így hát folytatom a kihallgatást.
– Ha elfogadom valamennyi magyarázatodat, akkor csupán egyetlen kérdés marad hátra. Velünk mi lesz? Megtörténik még egyszer, hogy „megszelídítjük” egymást?
Könyv nélkül tudja:
– „Sok-sok türelem kell hozzá. Először leülsz szép, tisztes távolba tőlem, úgy, ott, a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz...”[1]
– Nagyon szép – bólintok elismerően.
– Tehát?
– Valahogy mégis zavar. Úgy hangzik, mintha feltételeket szabnál.
Belloq legyint. Nyilván azt közli ezzel, hogy nincs stílusérzékem, vagy valami hasonlót. Lehörpintem maradék boromat.

 

 

Míg mi benn tárgyaltuk, odakinn megvalósult. Papírlapok lepték el az utcát, a kocsik szélvédőit. Kilógnak a postaládákból, ablakok magasában lebegnek. Képtelenség, gondolom, kezemben egy példánnyal. Nem fénymásolat. Nyomtatvány.
– Első osztályú munka – közli Belloq, megvizsgálva néhány lapot.
– Az. De valóságos hadsereg szükségeltetett ahhoz, hogy ezt egy időben, a város minden pontján elterjesszék, és felszívódjanak, mielőtt a rendőrség észbe kap.
– Legelőször is nyomda kellett.
– Semmiség – jelentem ki nagyvonalúan. – Minden cég, amely kicsit is ád magára, saját nyomdát tart fenn propagandatermékei előállításához.
– Meglehet.
Belloq töpreng valamin.
Istenem, sóhajtom, a pasas mindjárt nekiáll nyomozni! Reggelre lecsukja Justitiát és a fantomkommandó összes tagját. Ajjaj! Kik a fantomkommandó tagjai? Hol van Martin?
Aztán amíg Belloq vezet, én motorosokat lesek az utcákon.
Ám a motorosforgalom nem indokolja gyanakvásomat. Bár a rejtélyes szervezők és terjesztők már régen végeztek tennivalóikkal. Miért rohangálnának még idekinn?
– Nekem van alibim – mondom. – Na de akkor hogyan lehetséges?
Belloq derűsen rám pillant.
– Úgy sejtem, ellopták zseniális ötletedet. De legalább olyan jól csinálják.
A röpirat fölé hajolok. Nem találom rajta Mogorva fotóját. Ez legalább megnyugtató. Azért mégiscsak morgolódom:
– Legközelebb szabadalmaztatom, mielőtt kirukkolok valamivel. – Újabb kérdés ötlik fel bennem. E napon ez már a hatezredik lehet: – Ezt legalább Justitia csinálta?
– Ez már nem blöff – feleli Belloq.
– Hej, de szeretnék a szemébe nézni!
– Hát még?
– Látatlanban nem folytatom óhajaim felsorolását. Meglehet, hogy acélos izmú, nyalka ifjú.
Vigyorog az orra alatt.
– Mint Schwarzenegger?
Kikérem magamnak:
– Ő csak egy felpumpált hólyag lehet Justitia mellett.
– Friss szerelem a láthatáron – csúfolódik.
Ráhagyom. Tanácstalankodom. A kocsi megáll a lakásom előtt, és Belloq semmi jelét nem adja szándékának. Nyugodtan ül a kormány mögött, arcát felém fordítva.
Kiszállok, behajtom az ajtót. Na, ugye?
Ő is kiszáll, nyomomba szegődik. Semmi felhajtás, csak úgy, à la Mogorva. Besétál mögöttem a hajlékba, s mintha először járna itt, figyelmesen körülnéz.
Úgy teszek, mintha ezer dolgom volna, valójában azonban őt figyelem. Vigyorogva megjegyzi:
– Ne bízd el magad. Csak az állati szexualitás sodort fel ide.
– És a lelkiek?
– Az mi?
– A kettő együtt: harmónia.
– Majd máskor. – A kérdés ezennel elintézettnek tekinthető.
A következőkben a hálószoba sötétjébe sodródunk, és elszabadulnak a megfékezett indulatok. Szeretkezésünk olyan küzdelemre hasonlít, amelynek önmagunk legyőzése a célja. Mindez megvalósul egy-két órára. Az eláradó szenvedély a küszöbön túlra tessékeli mindama gátlást, amelyeket egymással szemben húztunk fel magunkban, fölöslegesen. Szégyenkezés nélkül kimondjuk, amit gondolunk, tovább már nem leplezzük, kisebbítjük érzelmeinket. Kilódul a fenébe minden gőg, kevélység. Szemérem, vitrinbüszkeség követi. Magunk maradunk.
Daniel előbb szinte dühödten tisztul meg feszültségétől, már-már durván beszél és bánik velem, és ezzel a végsőkig elragadtat, hasonlóképpen viszonzom fékevesztettségét, aztán lelassul az áradat, hallgatjuk, érezzük, ringatjuk egymást.
Később lámpát gyújtunk, és már a fény sem foszthat meg bennünket a kitárulkozás vágyától. Szolgálja ezt a csodát, kiterjeszti a teljességet.
Megdöbbent Daniel őszintesége, legfőképpen az, hogy erre is képes, kiadja és feltárja mérhetetlen érzelmeit, mindazt, amit eddig rezzenetlen arcmaszkja alatt rejtegetett, talán még önmaga előtt is. Magamon nincs mit csodálkoznom, ezt megteszi helyettem ő, hálásan issza fel szavaimat; tudtam, féltem, és nem bánom, hogy egyszer elmondom, kikiabálom szerelmemet – neki, magamnak.
Reggel úgyis folytatjuk mindazt, amit eddig. A nappal fátylat borít titkunkra, és úgy teszünk, mintha álmodtuk volna, hallgatunk róla, hogy megőrizzük. Felsebzett szánk sajgó bőrünk és ájult sejtjeink suttognak még magukban, Belloq frissen borotválva vigyorog felduzzadt ajkával:

 

„És hogyha kapitány leszek,
a vállamon három arany csillag-virág,
és hogyha kapitány leszek,
eljegyzek majd egy szép kis fababát.
Komornái fehérbe öltöztetik, hosszú uszály,
trombita harsog és a dob pereg,
mint mikor a királynéval esküszik a király.”[2]

 

Akárha szándékosan tenné, Martin ügyesen kisiklik a karmaim közül. Napokon át hiába kerülgetem, később már szinte üldözöm őt. Mivel a Justitia-kommandó legutóbbi bombája valóságos botrányt kavart, szeretném bizonyosan tudni, öcsémnek milyen szerepe volt benne. Már külföldön is a Justitia-osztagot emlegetik, reggeltől estig ez vesz körül.
A hivatalos állásfoglalások változatosak. Néhány újságcikk nyíltan támadja a rendőrséget: vajon nem az ő dolga lett volna nyilvánosságra hozni a körözött bűnözők plasztikai műtétes trükkjeit? Felvetik a kérdést: Justitia volna az első, akinek ez a lehetőség eszébe jutott? Ezzel még nincs vége.
Justitia ezúttal hatalmas népszerűségre tett szert. Valóban, el kell ismerni, remek húzás volt ilyen munkát végezni, majd eredményét szerteszórni egy ekkora városban, fantom módjára. Justitia népi hőst csinált magából. Mindenki róla beszél, éljenzik, tömjénezik. Mivel megfoghatatlan, akárki lehet. Az emberek más szemmel nézik szomszédaikat, barátaikat, némelyek titokzatos megjegyzésekkel próbálják beszélgetőpartnereik elméjébe hinteni a magvat: én vagyok. Egyszóval Justitia sínen van.
Szívesen megnézném, milyen képet vág sikeréhez. Három nap alatt négy gaztevő kerül börtönbe, akiket az ő röplapjai alapján ismernek fel különböző helyeken. A botrány tovább forr, plasztikai sebészek, klinikák neve robban a köztudatba. Különös módon a hírverés nem árt nekik, emberek ezreinek jut eszébe: meg kéne műttetniük mostanáig elhanyagolt kozmetikai hibáikat. Az orvosok segíthetnének eltüntetni korábbi baleseteik, műtéteik bántó nyomait, megnagyobbíthatnák, amit kicsinyellnek – vagy fordítva. Az újságok is segítenek a reklámozásban. Ismeretterjesztő cikkek látnak napvilágot, hogy tisztázzák: a plasztikai sebészet nem luxus, nem is elsősorban a bűnözők barátja. Nemcsak ránctalanít, mellet növeszt vagy minimalizál.
Cruz Guard is hozzátehetné a magáét a témához, hiszen plasztikai műtétek következtében ígéretesen gyógyul-javul tönkretett arca. Korábbi aggodalmaival ellentétben úgy tetszik, mégsem lesz kénytelen életfogytig magán viselni Gremio Gillan vasalt cipőjének lenyomatát. Ő azonban hallgat, mintha tudomást sem venne Justitia újabb jelentkezéséről, bár könnyen lehet, még mindig engem gyanít a háttérben. Videokazettáját mégis kölcsönadja, és elmajszolja a banánt, amelyet meghámozok neki. Száját alig mozdítva, keveset beszél, a jelek szerint túltette magát rajtam.
Tillt sem hagyom békén, ám hiába fáradok vele. Az ügyhöz semmi köze, tudatja velem, mert az kinőtte testületünk határait, ezért hát a Különleges Szolgálat asztalára került. Vagy inkább a Vatikán nyomoz az ügyben? – veti fel ironikusan, végtére is Justitia misztikus lénnyé vált.
– Ha kíváncsi vagy a véleményemre – közli továbbá –, elmondhatom, hogy neki szurkolok. Bátor fickó lehet, és alighanem nagyszerű egyéniség, ha máris ekkora táborra tett szert. Sosem kapják el!
– Igaz, másokat sem tudunk fülön csípni. Miért pont Justitiát vernénk vasra?
– Miként csinálhatja? Honnan szedi a segítőtársait?
– Gondolom, a nép szeme láttára kézrátevéssel meggyógyított néhány leprást, borrá varázsolta a vizet, kenyérré a követ. Ez elég meggyőző, nem? – Hintázom a székkel.
Vigyorog.
– Hát ez az! Aggódom is, hogy végül két lator között fogja végezni!
Belloq fütyül a témára, mert a tóból kihúzott nő kiléte még nem tisztázódott, ezért a forgatást is félvállról veszi, de beszélgetésünk hallatán kinyilatkoztatja:
– A továbbiakat a pápával tárgyaljátok meg.
Fabio tüntetően szemet huny az ablakon őrjöngő légy provokáló viselkedése fölött.
– Nem tudom, szabad-e előhozakodnom egy javaslattal?
Egy emberként vetjük reá pillantásunkat, kissé szorongva. Vajon kisütötte a módját, hogy sok millió ember közül miként teremtsük elő azt az egyet? Mást sütött ki:
– Ha a nevezett hímnemű, miért hívatja magát Justitiának? Ez enyhe zavart okoz. Lehetne inkább Justiti-O.
– A kérdést majd orvosokból álló bizottság elé terjesztjük, s ha azok kétséget kizáróan eldöntik a fantom ivari hovatartozását, lehet nyelvészkedni.
Donald fényes kedvében van. Ő tudja, mi oka erre, gyanítom, repeső hangulata összefügg a regényével. Sejtésemet apámmal folytatott legutóbbi beszélgetésemre alapozom, ugyanis tőle tudtam meg, hogy Donald tehetséges, remek tollú író, a szavak a tenyeréből esznek. További nyilatkozatra nem volt hajlandó, ám nyilvánvaló, hogy kebelbarátom, aki a halak réme és a tollforgatás bajnoka, hamarosan első kötetes szerzőként fog közöttünk hatni és dolgozni, utóvégre a titokzatos hír nyilvánvaló összefüggést mutat a szerző regénye és apám könyvkiadója között.
Nem kalandozhatok el, mert a Főnök jő, személyesen. Gyengéden elbeszélget Belloqkal, majd elveszi előle az iratkupacot, és átköltözteti az én asztalomra. Aztán hűvösen így szól:
– Íme, legújabb feladata. Legyen büszke. Tudni akarom, ki az áldozat, ki lőtte szét a fejét, hogyan került a vízbe. Elméletileg Daniellel kéne dolgoznia, ám őt egyéb elfoglaltságai elszólítják körünkből. Mint tudjuk, Belloq nélkülözhetetlen a legújabb Oscar-díj-várományos film megalkotásában. Erre vágyott Denisa, nemde? Most bedobjuk a mély vízbe.
Ez a hasonlat nem épp a legildomosabb a jelen ügyben, ez leböngészhető az arcomról. Lövésem sincs, hányadán állok a Főnökkel, mit tud Belloq gyanújáról, miszerint én pontosan ismerem az összes választ az imént feltett kérdésekre. Lehet, hogy ezért bízza rám az ügyet, miként az is lehetséges, hogy annak vélt kideríthetetlensége miatt. Bármit feltételeznek is szerepemről, azt bizonyosan nem tudják, hogy az elém borított felvételeken látható iszonyú tetem kié.
Elsősorban tehát eltakarítom a fényképeket a látószögemből. Másodsorban Lubos Holdenre gondolok, aki mindegyre késik beígért jelentkezésével. Végül felnézek, mert a Főnök továbbra is az asztalom előtt álldogál.
– Most kell megneveznem a tettest és az áldozatot? – kérdezem játszi könnyedséggel.
Belloq átszól az asztala fölött:
– Miért ne?
Főnök atyai mozdulattal a vállamra ejti a karját.
– Pár napig ráér. Dolgozzon nyugodtan. Ha kell, kérje meg Ackerert, hogy helyettesítse Danielt.
Donald dünnyögése hallatszik:
– Persze csak hivatalos ügyekben.
A beavatottak hálás közönségnek bizonyulnak, Ackerert kivéve.
Ő visszaüt:
– Donald, neked hány függő ügyed van? Szívesen megoldom valamennyit!
A Főnök az ajtó felé lendül. Hallom zsörtölődését:
– Még egy bajkeverő. Tönkretesznek.
Távozása után mindenki úgy tesz, mintha sürgős munkája volna, és ez igaz is, mert kisded csoportunk sosem fogy ki a megfejtésre váró rejtvényekből, ám a lázas tevékenység ezúttal látszat csupán.
Fiókom mélyére temetem a Belloqtól örökölt paksamétát, és edzeni vonulok. Egyedül. A többiek ezer bajukra hivatkozva ellazsálják a tréninget. Belloq forgatni siet.
Tanos megkülönböztetett figyelemben részesít, minek következtében perceken belül verejtékben fürdöm, levegő után hörgők, végtagjaim reszketnek. Mindez kevés, velem kapcsolatos célkitűzései ennél jóval komolyabbak. Úgy rémlik, a mai tananyagot egyenesen az én feláldozásom árán óhajtja rögzíteni a többiekben. Ha a bemelegítés során nem gyakoroltatta volna az eséseket és gurulásokat, gyorsan összetörném magam. Az én segédletemmel demonstrálja a megtanulandókat, és rögvest engem küld, hogy egyenként mutassam be a csoport tagjaival a fogásokat.
Mire az a gyanúm támad, hogy egyetlen ép csontom sem maradt, az edzés véget ér.
Tanos útjára ereszti a verejtékben fürdő társaságot, majd int, hogy foglaljak helyet előtte a szőnyegen.
Leülünk a sarkunkra, várakozásteljesen figyelem a mestert. Ő elmosolyodik.
– Megértettél, ugye?
– Amennyiben?
– ÍGY kell verekedni.
Félrehajtom a fejemet.
– Ha a Rémre célzol, már nem csinálhatom vissza. Kocsigumi által veszett el.
– Megtörténhet, hogy óriási bajba kerülsz, és egyetlen jármű sem lesz a kezed ügyében, amellyel keresztülmehetnél a palin – vélekedik komoly képpel.
Ez a Tanos pokoli komolyan tudja venni magát, s valószínűleg így működik ez a hozzá hasonló mesterekkel is. Ő persze nyilván nem sokat teketóriázott volna az én helyemben. Ha egy gyufásdobozba szorulna az ellenféllel, ott is könnyedén kifektetné azt. Hogyne sopánkodna a magamfajta szerencsétlenkedése miatt?
– A testem mostantól veszélyesebb, mint egy tank – vigasztalom őt.
– Ne csúfolódj, kicsi lány. Latrinás helyzetben vagy. Na, eredj! Pihegd ki magad, egy zuhanyozás sem lenne káros. Ja, és régen beszéltél Quasimodóval.
– Helyrehozom.
Kitántorgok, majd a vacogásig elidőzöm a hideg vizet záporozó tusrózsa alatt. Sorra veszem tennivalóimat. Először is visszaszerzem a kocsimat. Remélhetőleg mostanra mind a hatszáz jegyzőkönyv elkészült, amely az ilyen eset után szükségeltetik, és végre rendeltetésszerű használatba vehetem a járgányt, nem verekedés és gázolás, hanem közlekedés céljára. Mivel az áldott Lubos Holden ígérete ellenére nem jelentkezik, utána kell járnom, miért is gondolta meg magát. Remélem, egészséges. Ha nem fizikai állapotának károsodása, akkor ugyanvajon mi okozza, hogy nem áll szavának? Ezt majd gyengéden kiboncolom Argyllból, tökélem el a fagyhalál határán.
Törölközőbe csavarom magam, fogaim vacognak.

 

 

Ebben a városban szép számmal akadnak súlyos gondok Hogy mindjárt a legkisebbet vegyem elő, elegendő felrónom az utcák légkondicionálásának hiányát. Tehát döglesztő a hőség, alélt légy dong a hátsó ablakon, szinte sajnálom, hogy nincs velem Fabio, a bosszantó rovarfaj felkent ellensége. Kénytelen vagyok személyesen felvenni a harcot, a melegtől lankadt legyecske egy rendőrlámpa vöröse előtt visszaadja lelkét a teremtőjének. Nem érek rá nyomait eltakarítani, mivel lankadatlan agymunkával memorizálom, vajh, merre is lakik Argyll. Két alkalommal jártam nála, mindannyiszor népesebb társaság kíséretében, nem könnyű visszaemlékezni, merre igyekeztünk, hogy beléphessünk lakása ajtaján.
Utóbbira egyébként jól emlékszem. Szűk előtérből jutottunk a nappali-hálószobába, ahol is vetetlen ágy és alapos rendetlenség fogadott. E helyiségből további két ajtó nyílik, egyik a fotólaborba, a másik a konyhába, mely egyúttal ebédlő is, sőt ha figyelembe veszem az egyik sarokban függönnyel lekerített zuhanytálcát, fürdőszobaként is szolgál. Ha Argyllnak klausztrofóbiája támadna a hajlékban, ennek ellensúlyozására felkeresheti a teraszt, ide a nappaliból jut ki. Odakinn megszűnik minden nyomasztó érzés, ugyanis a tengerre néző, hatalmas, fedett teraszon lovaspólózni is lehetne. Ez segít végül, a tenger holléte alapján tájolom be magam. A házhoz találva felvonszolom magam a lépcsősoron, és melegtől lankadtan tenyerelek a csengőre.
Hiába. Meglehet, a csodafotós a laborban tesz-vesz, netán a teraszon pólózik vagy szunyókál. Ez esetben aligha észleli behatolási szándékomat. Lenyomom a kilincset, az előtérbe lépek. A nappaliban lévő rendetlenség ezúttal alaposabb, mint bármikor. Nem is a szertehányt holmik és tárgyak tömege hat természetellenesen.
Ami szörnyűségesen nem illik a képbe, az a vér.
Vér a szőnyegen és a falon. Vér a vetetlen ágyon, a telefonkészüléken, a tévé képernyőjén és a sarokban álló bronzszobron.
Lélegzetemet visszafojtva azon töprengek, továbbmennyek-e, vagy máris elrohanjak, pánikszerűen. Úgy érzem, nem vagyok egyedül, ám nem veszélyt sejtek, hanem valami mást, még annál is rosszabbat. A cipőm orra elé figyelve, nehogy vérbe lépjek, a teraszajtó felé indulok, és továbbra sem veszek levegőt.
Lágyan lebben a könnyű függöny. Odakinn vázákban, cseréptálakban, hordókban nevelt tarka virágok fogadnak a kerti székek és asztalok között. A növények sérült ágaikat, leveleiket lógatják, vér száradt rájuk.
Az egyik feldőlt asztal mögül két láb kandikál elő, látom a nadrágszárat is. Aztán megpillantom a szétvetett karokkal, furcsa pózban fekvő férfit.
Megállok mellette, és bár elégszer láttam őt, nem ismerek rá.
A rongyos, véres testhez tartozó fejet nem látom sehol.
A beszáradt vérű, döbbenetes nyakcsonk rám mered, és én nem sikoltok. Képtelen vagyok mozdulni és másfelé nézni.
Igen, ez Argyll. Mellkasbozontját felismerem.
Egyszer mégiscsak el kell mozdulnom innen, kővé meredten félfordulatot teszek. A korlát előterében hatalmas dézsába ültetett pálmafa bólogat a távolban kéklő tenger felé.
A pálmát cseppet sem zavarja, hogy földje véres, és hogy azon a véres földön ott ül Argyll feje. A szétzúzott, maszatos arc fölött darázs köröz, szárnycsapásainak nesze az egyetlen zaj körülöttem.
Visszafelé is kínosan ügyelek, nehogy vérfoltba gázoljak, ilyképpen levezetem a sikoltozási késztetést. Az ajtó bezárul mögöttem, időközben az üvegezett lépcsőházban elforrt a levegő. Leszaladok a kocsihoz, és legelőbb cigarettát keresek.
Így, és most gondolkozni kell. Félre a hisztériával, nem segít. Füstöt pöfékelve kapkodok száguldozó gondolataim után, hátha rendet teremthetek közöttük. Azonnal beszélnem kell valakivel. Ki legyen az? Teron halálát titokba tartom. Titokban tarthatom-e Argyllét is? És egyáltalán mikor fogok rájönni, mit miért teszek? Kezdem elölről.
Argyll talán csak azért halt meg, mert beszélt Lubos Holdennel. Egyetlen tény bizonyos, ám ki hinné el, ha mondanám: ő is Jon Holden áldozata. Ám ezt Lubos Holden segítsége nélkül aligha bizonyíthatnám be a kétkedőknek. Ő vajon segítene? Módjában áll-e segíteni?
Bedurrantom a motort. Lassan hajtok, figyelmem nem osztatlan. Jobban ügyelek a forgalomra, mint egyébkor tudván: most nem látok. Az agyamra borult függöny árnyékot vet a kocsi szélvédőjére is.
Argyllt vallatták halála előtt. Maradványaiból ítélve azt is be kellett vallania, amiről sejtelme se volt. Szeretném tudni, miért halt meg. Hát Marion? Ő miért halt meg? Mert szerette az ifjabb Holdent, vagy azért, mert még ennél is többet tett? Fivére ellen fordította volna Lubost?
Eldöntöm, hová megyek, Quasimodo lakása felé indulok, aztán meggondolom magam. Még nem, agyamnak még hűlnie kell.
No lám. A mögöttem hajtó fehér Peugeot tulajdonosa is határozatlan. Ő sem megy Quasimodóhoz. Akkor gondolja meg magát, amikor én. Hát ezért szerelnek az autókba visszapillantó tükröt. Olykor még a magamfajta vaksi is hasznát veszi. Kószálok az utakon, a Peugeot is városnéző kiránduláson ténfereg. Néhány kocsit mindig közénk enged, ám ragaszkodásából mit sem veszít. Nincs ebben semmi megható. Agyam lassan hűl, káosza dermed.
Ujjaim is kihűlnek, felszárad a veríték a bőrömről. E hívják bátorságnak? Amikor így kihűl az ember, és sejteni kezdi, mit fog csinálni? Ilyenkor csupán eltompul az életösztön, átmenetileg.
Két férfi ül a Peugeot-ban, harminc körüliek. A megcsillanó üvegen keresztül nem látom tisztán őket, arcvonásaik impressziókként égnek a tudatomba.
Gázt adok, a városközpont felé hajtok, a zsúfolt házdzsungelbe. Begurulok az első üres parkolóhelyre. Néhány lépéssel átszelem a járdát, beszaladok egy kapumélyedésbe. Ez az. Gyönyörűen elhanyagolt, végeláthatatlan lépcsőházba jutok. Káposztaszagban szaporázom lépteimet, egyre följebb, és végre meghallom, hogy valaki rohan utánam. Az egyik lépcsőfordulóban a liftház mögé húzódom.
A léptek lelassulnak, óvatosabbá csendesülnek. Cipőtalpak neszét hallom, majd fémes csattanást, karomon a szőr glédába rendeződik e hangtól. Végül is, mire vártam? Tomahawkkal nem üldözhet, utóvégre civilizált emberek vagyunk.
Hátam mögött keskeny cseléd- vagy tűzlépcső homálylik. Árnyékába húzódom, vigyázok, nehogy elbotoljak vagy leguruljak a csorbult fokokon, míg feszülten lesem üldözőm közeledtét. Ezúttal a szerencse is oltalmába vesz, a néhány emelettel fentebb felhangzó lépések hallatán üldözőm felgyorsít, azt gondolván, hogy én járok odafönn. Kikukkantok a félhomályos fordulóra, már csak néhány lépés választja el tőlem a fickót.
A cserkelő férfi fölfelé bámul, vállához emelt jobbjában stukker sötétlik.
Előugrom, oldalt lendített karom a mellkasán, öklöm az állán csattan. Megpördülök, talpamat az ágyékába durrantom, fordulásom fő célpontja a stukker. Elkapom a karját, csuklóját a korlátra rántom, a pisztoly lezuhan a mélybe.
A meglepett cserkész összegörnyed, arca eltorzul, karja lóg, ám akad még ötlete. Váratlanul vesén rúg, későn térek ki előle, alig tompul az ütés ereje. Egy pillanatig megengedjük magunknak, hogy agonizáljunk kínunkban, ám ez csupán egyetlen pillanat. Én térek magamhoz elsőként, a fickó még görnyedezik. A levegőbe szökkenve rúgok, és a hajába markolok. Lerántott feje a korlátba ütközik, arca csattan.
A killer csendesen térdre roskad, két kezét a rács köré fonja, mintha ezzel a kapaszkodással csökkenthetné fájdalmát.
– Te ölted meg Argyllt? – suttogom.
Számítok rá, hogy alattomoskodhat, talpam ugrásra készen feszül a mocskos kövön.
A férfi nem felel, lehajtott fejjel nyögdécsel. Eszembe jut egy mozdulat, Tanos mutatta, négyszemközt. Akkor dicsekvőnek véltem a mestert, most kipróbálom a fogást.
A férfi furcsán, hang nélkül felordít. Hátravetett feje zilált, véres. És megszólal:
– Nem öltem meg senkit. A ház előtt kellett várnunk. Megfigyeltük, ki megy fel a fotóshoz. Azt a személyt kellett volna elkapnunk.
Irodalmi nyelven beszél, közben taknya-nyála szivárog, szaporán kapkodja a levegőt, görcsösen markolja a korlátot.
– Ki a megbízód?
Fejét rázza, váladéka szétfröcsög. Sírni kezd, fél szemmel rám sandít. Talán erőt gyűjt, de lehet, hogy tényleg kétségbeesett.
– Ki a megbízód? – kérdezem újra.
Fájdalom, nem várhatom meg válaszát. Az utolsó előtti pillanatban ugrom félre nesztelenül érkező társa elől. Kicsit dühösen, ám egészséges életösztön által sarkalltan lefelé rohanok a cselédlépcsőn. Az egyik fordulóban kitartott karom óv meg attól, hogy a falszegletnek rontsak. Megbicsaklott csuklóval folytatom a száguldást, inkább szegjem a nyakamat, semhogy a cserkelők kezére kerüljek. Két golyó fúródik mögöttem a falba, gyors egymásutánban. Még mindig előttem áll egy emelet, már csak fél, átvetődöm a korláton, és kiszaladok az utcára. Megtorpanás nélkül igyekszem tovább, emberek között siklom el, nem érintem őket, tudtuk nélkül rejtegetnek.
Beszaladok az utamba kerülő áruház készségesen feltáruló üvegajtaján, lelassítom lépteimet, kabátgarmada között bujkálok, szándékoltan ráérős léptekkel sétálok a fedezékben, lekapok egy dzsekit a fogasról, és a próbafülkébe vonulok vele. Elvégre harminckét fokos a hőség.
Kezemben a kabáttal kilesek a harmonikaajtó mögül, ténfergő vásárlókat látok, mögöttem villanás. Megpördülök de fölemelt karom a tükörképemet fenyegeti.
Ismét félrehúzom kissé az ajtót, megpillantom üldözőmet. Kimelegedve jön-megy, belebámul a nők arcába, ökle a zsebében.
Várok. Társa nem bukkan fel, tán a sebeit nyalogatja valahol. A humán szelindek az emeletre vezető lépcsőhöz ér, tétován elindul fölfelé. Hátamat a tükörnek vetve várakozom, biztos akarok lenni abban, hogy valóban felmegy, és nem átverést fontolgat. Amikor újra kilesek, sehol sem látom a fickót, ledobom a kabátot, kilépek a fülkéből. Nyugodtan haladok az ajtó felé, odakinn mellbe sújt a hőség.
Futok a kocsiig, beugrom a volán mögé. Akadálytalanul hajtok ki az utcából. Hátamon verejtékfolyam csobog, a kormány meg-megcsúszik nyirkos kezemben.

 

 

Quasimodo meghallgat. Jeges teával kínál, egy egész citromot facsar a poharamba. Megcsikordulnak a fogaim, miközben nyelem az italt. Bámulom a szoba közepén a fényét vesztett parkettát.
– Miért nem teszel oda szőnyeget? – kérdezem.
Quasimodo elneveti magát.
– Amint látod, ott szoktam elesni. Szőnyeggel súlyosítva még nagyobbat repülnék.
Bólogatok, nyelvemmel a fogaimat simogatom, felmérem a citrom okozta károkat. Hangom is savanyú:
– Fura – mondom. – Az ember azt hinné, ott csúszik jobban, ahol hiánytalan a lakkozás.
– Tudod, az is lehet, hogy már régen csak megszokásból vágódom el ott.
Unott legyintéssel túlteszi magát a mellékvágányon, és letelepszik az elém húzott székre.
– Denisa. Te most megtaláltad Argyll hulláját. Követtek, meglógtál. Kifújtad magad. Szép mese volt. Miért mentél oda?
– Argyllhoz?
Egy vértanú türelmével rám hagyja:
– Argyllhoz.
– Mert... Oké, Quasimodo, elmesélem az elejétől. Minap vitorlázni voltunk Argyllal, estefelé betértünk egy étterembe. Csakhamar az asztalunkhoz ült egy férfi, és számos instrukciót adott nekem, meglehetőst röviden. Információkat is ígért, későbbre. Lubos Holden volt az illető, ugyanő engedett ki minket a pincéből Ellával. Világos? Másnap kirándulni mentem Belloqékkal, és találtunk egy hullát a tóban. Éppen ott, ahová Holden küldött. Gondolom, hallottál az esetről!?
Tűnődik, bólint.
– Hallottam. És? Ki az elhunyt?
Fürkészgetem arcvonásait, kék szemét, s nagyon úgy fest, ezúttal tényleg nem jár előttem.
– Lubos Holden lelkiállapotából és a halott neméből ronda gyanút csiholtam magamnak. Utánajártam. Több mint valószínű, hogy a halott nő Marion Teron.
Zordonás ráncok sorakoznak a szeme sarkába.
– Nem mondtad senkinek – mormogja, vagy inkább ténymegállapítja.
Lecsapom a poharat, ám az sajnálatos módon nem törik el. Felpattanok, és végre elkiabálom magam oly sok hallgatás után.
– Kinek kellett volna mondanom? Na? Mesélj! Kit érdekel? Belloqot nem. Ő valamilyen titkos küldetésben jár. Te bizonyára tudod, mifélében. Mert én nem tudom. Mindenesetre oly óvatos, oly rejtélyes, hogy az már kóros. Nos, nem vettem volna a lelkemre, hogy kizökkentsem őt földalatti munkásságából, vagy minek nevezzem a titkos dolgait? Kihez fordulhatnék rajta kívül? A Főnökhöz? A te idődben ő még nem volt főnök, viszont beszari, gyáva alak sem volt. Hát most az! És még hosszan sorolhatnám, ki nincs velem! Hallgass ide, Quasimodo! Amikor Belloqot borogattuk az első forgatási napja végén, te eljöttél és előadtatok egy körmönfont beszélgetést. Lehet, hogy az a semmiről szólt, ám az is lehet, hogy ti ketten nagyon is jól tudjátok, miről csevegtetek. Aztán szóba került „J”, immár velem. És te felvetetted, miként lehetne segíteni Kámfor pajtásnak. A te szádból hallottam először a plasztikázott gengszterekről, „J” csak később jött elő a témával. Tehát te kapcsolatban állsz vele. Megkérdeznéd tőle, miért szarakodik annyit Jon Holdennel?
– Iszol még egy teát?
– Nem. Csak a citromot kérem. Jó, most ne nevezd meg „J”-t, viszont ne is próbáld letagadni, hogy ismered. Eleinte magam is azt hittem, hogy ő egyetlen személy. Ám ő már akkor sem volt egyedül, amikor elindítottam a blöff-lavinát a röpcédulákkal. Holden veszélyes. Teron meghalt, Argyll meghalt. Én leszek a következő. A dolgok állása szerint. Kapcsolatba akarok kerülni „J”-vel. Intézd el!
Quasimodo türelmes tekintettel ül velem szemben. Mihelyt szóhoz jut, hátradől, arca homályba kerül.
– Holden veszélyes, de nem azért, mert ő maga az erő. Az ő erejét azok az emberek adják, akiket megvesztegetett vagy megfélemlített, és amíg pártfogóit nem állítják félre az útból, Holden hiába hal meg. Helyére lép Calvi vagy bárki más. Amíg a háttere bántatlan, ő maga hiába halandó, az, amit képvisel, nélküle is fennmarad. „J”, a valódi, egy névjegyen üzent, hogy Holden lesz a következő. Ekkor te jöttél a blöffel, és itt zavartad össze a dolgokat. Végül is nem baj, hogy ezt tetted. Viszont nem árt, ha tudod, hogy Holdenre egy akció legvégén kerül sor. Először is megdönthetetlen bizonyítékokat kell szerezni a támogatói ellen. Jobb, ha nem is sejted, kicsodák ezek. Ám azt fájó szívvel hallgatom, miként vélekedsz a Főnökről. Mindegy, a te ereidben még másképp zubog a vér. Amikor a szádat jártatod, mindig gondolj a fülelő falakra, kémlelő ablakokra. Azt reméltem, eszesebb, óvatosabb vagy. Tévedtem, épp ezért nem tudhatsz ennél többet, így is sokkal többet kiderítettél a magad erejéből, vagy összeszedegettél véletlenszerűen, mint kívánatos volna.
– Te szívesen vennéd, ha hülyén kéne meghalnod?
– Nálad ez presztízskérdés? Inkább arra ügyelj, hogy élve megúszd, bár esélyeid napról napra csökkennek.
Megint felugrom, rohangálok egy sort. Odakinn lenyugodni készül a Nap, árnyékfoltok mocorognak a szobában.
– Mindenki félrebeszél, te is, Quasimodo. Ha atombiztos bizonyítékok lesznek is Holden támogatói ellen, ki fogja azokat előtárni? Ki az, aki önként dugja fejét a hurokba? Akármerre nézek, senkit nem látok, aki erre alkalmas.
– A te horizontod nem terjedhet túl azon a kis irodán, amelyből mindeddig szatírokra vadászni indultál. Az sem volt veszélytelen, mégis inkább annál kellett volna maradnod. Az akció, mely Holden és pártfogói ellen folyik, nyilván titkos és átgondolt. Amit te művelsz, az viszont közönséges esztelenség. Ezt most hagyjuk. Én emlékeztesselek rá, hogy tavaly lezajlott egy jókora botrány az egyik elnökjelölt személye körül?
Elhúzom a számat.
– Képzeld, emlékszem. És azt is tudom, mit akarsz mondani. Az elnök akkora diadalt aratott riválisa leleplezésével, hogy azzal már meg is nyerte a választást. Igen, én is őrá szavaztam.
– Nem ezt akartam mondani. Lehet, hogy te csak a divatrovatot olvasod el az újságban, az első oldalon legfeljebb a tízóraidat tartod. Ezért hadd frissítsem fel az emlékezetedet. Az elnökjelölttel együtt bukott néhány rendőrségi nagykutya is, ám ezzel még nem zárult be a kör. Néhány agilis újságíró feltúrta a katyvaszt, ezért az újraválasztott elnök a beiktatási beszédében kénytelen volt beígérni az alapos lomtalanítást, hogy megtisztítja az államgépezetet...
– A te korodban ezt már röhögés nélkül is meg lehet állni?
Quasimodo elmosolyodik, legyintve folytatja:
– Úgy fest, az elnök állja a szavát. Életveszély fenyegeti mindazokat, akik az ügyön dolgoznak, ezért titokban kell tartani kilétüket. Ha eredményre jutnak is, a diadalhoz Justitia kölcsönzi a nevét.
Alighogy leültem, muszáj máris felugranom. Quasimodo elhúzza lábát az utamból.
– A kurva életbe, ilyen nincs! – hördülök. – Miféle hely az, ahol csak patkányok módjára lehet harcolni?
– Ilyen! – förmed rám Quasimodo. – Nem válogathatunk az eszközökben, nincs rá mód! Az egyetlen járható útvonal a föld alatti csatorna. És még így se biztos a happy end. Az életet nem Spielberg rendezi.
– Elég kár.
– Mit gondolsz, kicsi butám, mi lesz, ha lecsukják a Holden-maffiát? Akkor megerősödik a riválisa, és azt kell fülön fogni. És ez így megy a végtelenségig. Amíg minden figyelem az egyikre összpontosul, a másik szépen megerősödik a homályos sarokban. A Cosa Nostra idejöhet továbbképzésre.
Nézem a heveskedőt, még sosem láttam magából kivetkezettnek. Akik a balesete előtt ismerték, megesküsznek, hogy akkoriban mindig szenvedélyes, robbanékony volt.
Quasimodo a gondolataimba lát.
– Pontosan olyan marha voltam, mint te. Hát ide vezetett. Mit gondolsz, jól állna neked, ha nyomorék lennél? Vagy hulla? Ereszd le a gőzt az agyadról. Törődj a szerelemmel, a divattal, vadássz szatírokra, nevelj virágokat a párkányon. A többit bízd a férfiakra.
– Akad valami tisztességes ital ebben a házban? Amit citrom nélkül is lehet élvezni?
Quasimodo a háta mögé int. Elvonulok az ablak előtti asztalkához, hogy konyakot töltsek. Neki is viszek egy pohárnyit, legfeljebb elszopogatom, ha nem kéri. Lenyeli.
Csalódottan kortyolgatom a magamét.
– Szeretek beszélgetni veled, akárcsak Belloqkal. Pillanatok alatt a fejemre olvassátok, hogy hülye vagyok. Ebben a ti tetves férfias világotokban a nők dolga a muskátli, a többit rátok lehet bízni, nemde? És lám, ide vezet. Justitia egy patkány. Egy népi patkány. Láthatatlan arcával álmodnak a lányok, reménytelen szerelmüket a párnába zokogják. Fiatal férfiak lélekszakadva verekedni tanulnak, hogy olyanná váljanak, mint ő. Holden és bagázsa becsinál, ha a nevét hallják, lassan már csak olyan sajtóterméket mernek kézbe venni, amelyben egyetlen darab J betű sincs. Ám még mindig ők vannak a felszínen. És ölnek. Én leszek a következő.
– Efelől semmi kétség – vigyorog derűsen Quasimodo.
– Tehát eljött az ideje, hogy Justitio barátod munkához lásson. Minden csoda három napig tart. Nemsokára elül a plasztikázott bűnözőkkel kavart vihar, és arctalan lénye feledésbe merül. Legalább körvonalai lennének, akkor tovább fennmaradna.
– Találj ki valamit – vigyorog Quasimodo. – És fogadd meg tanácsomat: ne csatangolj fegyvertelenül, és lehetőleg ne futkoss Lubos Holden után. Megpróbálom kideríteni, él-e egyáltalán. Ne tégy semmit, amíg tőlem nem hallasz hírt felőle. Ha ő jelentkezne, akkor is légy óvatos. Ne bízz meg benne, akkor sem, ha elszántnak látszik a bátyja feladásában. Ami körülöttünk folyik, nem a Jó és a Rossz háborúja. Sokkal bonyolultabb, szövevényesebb. Legfőbb célod mindig az legyen, hogy életben maradj. Hűtsd le a fejedet. Nem ártana, ha Danielt is beavatnád felfedezéseidbe, hátha hasznát venné az általad emlegetett tikos küldetésben.
Fejemet ingatom.
– Kezdettől értem, mit sugallsz nekem. Ne hidd, hogy nincs agyam felfogni.
– Hát akkor? Magyarázd meg, miért titkolózol előtte!?
– Mert hülyének néz.
– Ez esetben az is vagy. Tűnj el a szemem elől, és ha lesz időd, gondolkozz...
Félbeszakítom a prédikációt:
– Tudom: „TÜRELEM”. Ez lett volna a következő mondatod.
Elhúzza a száját.
– Mondj le a dicsőségről. Sokkal jobb élni. Mégpedig azzal az elégedett tudattal, hogy te is végeztél valamit. Merev testű, hideg hulla lesz egykor mindenki. De ez nem sürgős.
Rámosolygok, megcsókolom az arcát.
– Utállak. És szeretlek.
– Ez fontossági sorrend?
Mielőtt felelhetnék, bevágja mögöttem az ajtót.
Azzal a furcsa érzéssel indulok az utca felé, hogy nem is erről akartam beszélni, s gondjaim nemhogy kevesbedtek volna, hanem – a kedélyes társalgás eredményeképpen – még jobban elburjánzottak. Nincs kedvem hazamenni, hogy a rokonával folytassam. Előbb el kéne döntenem, vajon Argyllt is eltitkoljam, vagy bevalljam? Elhiszik-e az újabb véletlent? Aligha. Mit kapok én ezért?
Időnyerés céljából betérek egy szupermarketbe, s a színes áruk között bolyongva tovább töröm a fejemet. Elsősorban az „irodányi horizonton”, amit Quasimodo oly plasztikusan megrajzolt. Hát persze. Akárhogy forgatom, mindig az derül ki, hogy én vagyok a hülye. Bosszúsan leemelek egy könyvet a pultról, és felütöm. Aztán ottragadok, az album rajzai közé merülten. A hangosbeszélőből a tipikus, párzásra unszoló női hang búg rám:
– Kérem, fejezzék be a vásárlást, holnap újra itt várjuk önöket...
Én inkább ma veszem meg az albumot. Nem kapkodok. Megpillantom a legújabb Vavyan Fable-regényt is, tüstént lecsapok rá. Legfeljebb ma éjjel olvasok, rajzokat nézegetek, és fütyülök Belloqra. Kifelé menet egyik könyvből a másikba csapongok, zavarba ejt a kétféle csemege, melyiknek is lássak neki elsőül?
Kocsiba ülök, átlapozom az albumot. Szerzőjéről mindössze az derül ki, hogy neve Joy Craft. A rajzokon szereplő központi figuráról a könyv címe árulkodik. Ennyit: TE.
„TE” nem más, mint egy férfi, akit számtalan rajzon láthatok, karikatúraként vagy eszményítve, humorral és szeretettel átszőve. A vonalak s formák szinte lüktetnek, a sötétülő kocsiban már-már megmozdulnak, megelevenülnek. Rejtély, miként csinálja Craft, lapozgatás közben hol nevetek, hol szinte könnybe lábad a szemem. Ha rajzolni tudnék, így vallanék Belloqról, de hát én még elhebegni se tudom. Csak akkor, egyszer sikerült, azon az istentelen éjszakán.
Irigyen félredobom az albumot, és beindítom a kocsit.
Mi az? Hiszen én sietek!

 

 

A ház előtt nem fékezek, figyelmesen körbejárom a tömböt, minden parkoló kocsit szemügyre veszek, feltekintek azon ablakokra, melyek az enyémekre nyílnak. Nem merik, hajtogatom magamnak, nem merik megtenni. Most és itt nem.
Ekként nyugtatgatom magam, a lépcsőkön felfelé menet. Odabenn semmi gyanús. Belloq a fehér vászonnadrágjában Láthatóan vacsora utáni hangulatban, arca komor.
– Ugyan hol jártál? – érdeklődik kedvesen.
– Vásároltam. Meglátogattam Quasimodót is.
– Hazatelefonálhattál volna. Csak ennyit: jól vagyok. Jól vagy?
Lehajítom elé az albumot.
– Nézd, mit vettem.
– És a másik?
– Az aligha érdekel téged.
Belenyugszik, felüti a rajzkönyvet. Vigyorogva végiglapozza, félrehajítja.
– Majd később belemerülök. Most mennem kell.
– Ne kérdezzem, hová.
Megsimogatja a hajamat.
– Úgy van, ne kérdezd. Összevesztél Quasimodóval? Rosszkedvűnek látszol.
– Ez csak az egyik ok. A többire pedig nem térhetek ki, mert rohansz.
Régóta nem néztem tükörbe, de amikor Belloq az arcomról lefelé induló pillantással végigmustrál, aztán türelmes ábrázattal visszaereszkedik a helyére, elhatározom, hogy ellenőrizni fogom, mi olyan megindító rajtam.
– Neked szentelem a hátralevő életemet – közli mély hangján.
Ez sem lesz elegendő mondanivalóm előadásához, mivel sejtésem sincs, hol kezdjek hozzá. Ha tőle kérdezném, azzal biztatna, hogy az elején, viszont én csupán egyetlen töredéken óhajtok osztozni vele. Belevágok.
– Megölték Argyllt – nyögöm.
Felvonja szemöldökét. Arcizma sem mozdul, mégis elkomorodik, felfoghatatlan, miként csinálja.
Folytatom:
– Jött egy ötletem, és felmentem hozzá. Vérben úszott a lakás. Argyll teste a teraszon hevert, egy felborított asztal mögött. Fejét egy virágládában találtam meg, a pálmafa tövében. Észvesztve elrohantam Quasimodóhoz.
– Aztán vettél két könyvet.
Bólintok. A hitetlenkedés és a kezdődő dühkitörés első rezzenéseit észlelem az arcán.
– Felmentél Argyllhoz – bólogat. Rövid tépelődés után megállapítja: – Argyll a szeretőd volt.
Rámeredek.
Komoran elvigyorodik.
– Mi egyébért mentél volna fel hozzá? Nem igaz? Ezzel a magyarázattal eloszlathatod az újabb véletlenszerűség gyanúját.
– Nem. Vitorlázás közben csinált néhány fotót. Azokért mentem – volna.
Merev nyakkal bólint.
– Ezt akartad elmondani?
– Igen.
– Semmi több? Ez minden, ami történt?
– Igen.
– Jó. Most tényleg el kell mennem, de igyekszem haza. Addig találj ki néhány apró részletet, hogy történeted hihetőbben hangozzék. Esetleg nézegethetnéd az új albumodat. Csupáncsak azért, hogy halovány fogalmad legyen a szerelemről.
Végre, témaváltás. Lelkesen belemegyek.
– Szívesen megismerném Craftot. Nem mindennapi nő lehet.
Némelyik rajzon ő is látható, enyhén szemérmetlen beállításban a szintén nem köznapinak tűnő „TE” társasságában. Külsejükön egyébként semmilyen különleges vonást nem fedezek fel, inkább a rajzok hangulata sugallja a rendkívüliség-érzetet.
Belloq az ajtó felé vonultában hányavetin visszaszól a válla fölött.
– Joy Craft valóban nem mindennapi. Ha kétszáz évig élnél, akkor sem tanulhatnál annyi kedvességet, amennyi vele született.
Kiragadom a körkörösen összetett információ lényegét.
– Ismered őt? – kiáltok utána.
Ismeri, feleli a vállával. Tekintetem immár a bezáródó ajtót pásztázza. Ott állok megdermedve, egy ötlet ágaskodik, körvonalazódik dúlt agyamban. Egy szikra vet lobot. Joy Craft fog segíteni, hogy „J” alakot öltsön, és mégse tudja senki, milyen is valójában!
Megtekintem magam a tükörben. Karikás szemek, ziláltas vonások, enyhén hajlott hát. Belloq alighanem ettől ült vissza, bár nem nőtt tyúkszem a fenekére. Dohogva fürdöm, átöltözöm. Justitio már megint az én zseniális ötletemből fog dőzsölni, frász törje ki a titokzatos fejét. Majd én elintézem neki, az isten áldja meg, és így tovább.
A Belloq által remekelt vacsora első osztályú lehetett újkorában, mostanra azonban mártíriummá vált a fogyasztása. Kelletlenül forgatom számban a dermedtre hűlt falatokat, közben a rajzokat nézegetem, mind lelkesebben. A könnyed vonalak jövés-menésében mindannyiszor újabb és újabb, eddig rejtett apró részletet fedezek fel, már csak ámulok.
Itt vagyunk mi, többmilliárdnyian, a magunk ezernyi bújával, bajával, a fejünkben hemzsegő, lüktető, számlálhatatlan érzéssel, gondolattal, impresszióval, és közülünk csak kevesen tudják elmondani magukat. Holott, aki birtokában van bármilyen kifejező vagy teremtő képességnek, tudván tudja, ezért születtünk: magunkat elmondani. Elmondani újra és újra, s megannyiszor azt remélni: most megtettük, ezúttal már biztosan nem hagytunk ki semmit. Ám sosem sikerül mindent elmondani, ez már az utánunk következők feladata, és így tovább. Így születhetett a Szent Péter-bazilika és az atombomba.
A rettenetes vacsorát remek fehérbor követi, s lassan elhatalmasodik rajtam az album hatása. Töltögetés közben eszembe jut Quasimodo tanácsa, és szárnyszegetten visszahullok napi gondjaim közé. Megkeresem és undorral ápolgatom hideg pisztolyomat. A tükör elé lépek: övembe akasztom, előrántom a stukkert, csípőből tüzelést mímelek rémült másomnak. Végül fanyalogva elrakom a fegyvert. Nem túl mélyre, nehogy reggel elfelejtsem magamhoz venni.
Az eseménydús nap végén képtelen vagyok aludni. Tompa derékfájdalom emlékeztet a vesémet ért rúgásra; elgyötört izmaim Tanos edzésmódszerét áldják. Így hát Martin készletéből kiválasztok egy kazettát – lakása természetesen üres, ezer éve nem láttam a fiút –, behúzom a sötétítő függönyöket, és letelepszem a képmagnó elé.
Mit mondjak? Ha filmet kell választani egy ilyen nap után, legott kifogom Amerikát. A főcím még sehol, ám máris több hulla tarkítja éjszakámat, mint legvadabb rémálmaimban. Pereg a horrorfilm, az elmaszkírozott gyilkos kacagva szedi áldozatait. Nem unalmas alak, mindig valamilyen újszerű szerszám akad a kezébe a rengeteg erdő kellős közepén. Alabárddal, jatagánnal vagy húsnyárssal kedveskedik áldozatainak. Kiszemeltjei halál egysíkúnak bizonyulnak. Amikor meghallják a hátborzongató neszeket, kidülled a szemük és megmerevednek. Már jő is az eszement gyilkos, és gond nélkül levághatja, trancsérolhatja őket. A kliensek visítoznak, vérfagylalóan sikoltoznak, majd látványos külsőségek közepette kiszenvednek.
Hamar megelégelem a kikapcsolódást, kazettát váltok. Mindjárt a dolce vita legkellősebb közepébe zuttyanok. Vakító napfény, luxusjacht, pezsgő, káprázatos urak, hölgyek. Zsebbe való kutyuli, rózsaszínű nyakmasnival. Dögunalom.
Azon elhatározással némítom el a készüléket, hogy ezentúl több gondot fordítok Martin ízlésformálására. Vágyakozó pillantásokat küldözgetek az ágyam felé. Nem is meglepő, hogy ebben a lélektani pillanatban szólal meg a telefon. Mikor szóljon?
Felkapom a kagylót, és ágyneműmet rendezgetve belemorgok.
Valaki hadar, alig értem szavát.
– Konrad vagyok. Vigyázz, két marcona kavar felfelé a lépcsőházban. Találj ki valamit, amíg odaérünk.
Ennyi, aztán csak a vonal búg a fülembe. Kicsit kábultan állok, legszívesebben ezt kérdezgetném: – Mi van? Mi van? – de nincs kitől. Így hát helyére teszem a készüléket, és még mindig értetlenül a stukkerért rohanok, aztán átszelem a sötét lakást, és a gardróbszekrényben keresek menedéket.
Már-már bosszúsan szidalmazni kezdeném az idióta Konradot, midőn berobban az előszobaajtó. A marconák a kilincs helyett a vállukat használják ajtónyitás céljára. Hát persze, így nem hagynak ujjlenyomatot. Gyorsan el is megy a kedvem a tréfától. Már ha ez tréfa.
Frissen vetett ágyamat géppisztolysorozat dúlja szét. Talán a veserúgástól, tüstént érzem: pisilni kell. Ilyen esetekben ez mindig egészséges reakció, azt bizonyítja, élek még. Meglapulok.
Az egyik férfi zseblámpát villant fel, a kis fénysugár körbejárja búvóhelyem előtt a hálószobát. Behúzódom egy ritkán sem viselt estélyi ruha mögé. A résnyire nyitott tolóajtón át félelmetesre nagyított, fenyegetően mozgó árnyakat látok.
– Menj át a másik lakásba, lehet, hogy ott van – rendelkezik az egyik fickó, közben az ágy alá világít.
Tapsikolni tudnék, amiért nem oda rejtőztem. Azt persze sejtem, hogy a szekrény is eszébe fog jutni.
Megmarkolom pisztolyomat. Remélem, egyikük mielőbb átsiet Martinhoz, és addig elintézhetem társát. Esetleg, na persze. Az ő kicsinyke géppisztolyát hangtompító csinosítja, viszont az én stukkerem pokoli nagyot fog szólni.
Visszafojtom lélegzetemet. Látom, mindketten kimennek a hálószobából. Valaki bútorokat lökdös a nappaliban. E pillanatban kihűlnek az ujjaim, robotpilótára váltok. Utánuk lopakodom. Mezítláb lépkedek a szőnyegen, nesztelenül. Az ajtó mellé érve óvatosan kilesek. Immár mindössze egyetlen marcona tartózkodik a hajlékomban, és éppen felforgatni készül azt. Jogos felháborodás kerít hatalmába. Az előrehajoló férfi mögé surranok.
A fegyvermarkolattal tarkón csapom a lakásrendezőt. Beavatkozásom szinte hibátlan. A marcona letaglózva földre rogy, ám a kutatás közben is szorongatott géppisztolya elsül, és lead egy meghitt sorozatot. Eltörik egy tükör, lezuhan néhány kép a falról, nagyot csattan a felborított zseblámpa. Hát igen.
A másik fickó már vágtat is vissza a szomszédos héderből, mert hiába a hangtompító, minden iparos megismeri saját műszerének hangját, még a suttogását is. Szerencsémre a sorozat hallatán arra következtet, hogy társa épkézláb, valaki más sérült meg, így aztán óvatosság nélkül söpör befelé.
Az ajtó mögé húzódva várom.
Közben azonban más is történik, ám ez csak utóbb tisztul fel előttem.
A gaztevő beront, és a nappali felé süvít. Éppen kibontakozni készülök leshelyemről, midőn indiánüvöltéssel becsörtetnek a fiúk. Engem a falhoz passzíroznak a betaszajtott ajtóval, és nyomban a fegyvere után kapkodó marconára vetődnek. Egyszerűen lehengerlik őt, „kicsi a rakás”-ost játszanak vele, maguk alá temetik, kigyömöszölik belőle a levegőt, meg amit még találnak benne. Aki nem fér hozzá, az a másik gyiloklegény keresésére indul.
Fejemet fogva botorkálok elő az ajtó mögül. Laposnak és elgyötörtnek érzem magam, hallom saját üvöltésemet:
– Hülyék!
Fény gyullad, megpillantjuk egymás arcát. Valaki a lábánál fogva hozza az általam letaglózott bérencet. Összefektetik a kettőt.
Konrad és Martin lép elém. Olyan büszkék, mint a kisgyermek, aki először kakált a bilibe.
– Jól vagy? – kérdezi Konrad.
Bágyadtan a hátam mögé intek, az ajtó és a fal közötti szűk rés felé, aztán a homlokomra tapasztom a tenyeremet. Letekintek a két marconára. Úgy festenek, mint akik édesen szundítanak. Egyiküket felismerem. Mióta vesén rúgott, kissé rendbe hozta az arcát, helyre rakatta a karját, ám kétségtelen: ő az. Kitartó fickó.
Lüktető fejemet dédelgetve Martinra rivallok:
– Honnan tudtátok, és hogy kerültök ide? És hogy lehet ilyen óvatlanul berohangálni egy fegyveresekkel teli lakásba?
Nem mondhatják el. Meglebben az elsötétítő függöny az ablak előtt, szirénahang vijjog az utcán.
Konrad megmerevedik.
– Ki hívta a zsarukat?
Most nézem meg magamnak a társaságot. Tizenhárom fiút számolok meg, aztán helyesbítek: tizenkettő.
Fanny a tizenharmadik. Most nem álmos, kézen fogja Konradot.
Egyetlen szó nélkül szívódnak fel, nem mennek messzire, csak Martin lakásába. Mintha itt sem jártak volna. Hát jó.
Megmarkolom a stukkert az alélt fegyveresek fölött, és kihúzom magam, akárha én gyúrtam volna homoerotikus masszává a két izommanust.
Ekként várakozom. A beszakított ajtón át egyenruhások özönlenek a héderbe. Meglátnak engem és a terítéket. Megtorpannak.
– Már nem is kérdezem, jogos volt-e a bejelentés, miszerint ebben a lakásban lövöldözés folyik – mondja vezetőjük, az ismerős őrmester. Enyhén vigyorog.
Biccentek.
– Ne is kérdezze.
Intésére egyik társa szemlére indul mögöttem. A szomszédból diszkózene üvölt át a falon.
– Mi történt? – érdeklődik az őrmester.
– Ez a két fickó ajtóstul jött. Szétlőtték az ágyamat, meg ezt-azt. Azokkal.
A félrerúgott géppisztolyok felé intek meztelen lábammal.
– Aha. Aztán lefeküdtek ide magának – bólogat az őrmester.
A vak is látja, gondolom.
– Le – dünnyögöm.
Társa visszatér a hálószobából. Hátam mögött mutogat valamit az őrmesternek.

 

 

Mire Belloq hazaér, elkészül a jegyzőkönyv. Előbb az egyenruhások hagynak magamra, majd a két, később érkezett nyomozó is távozik. Viszik a két bérencet is, egyikük már ébredezik, a másik fölött a mentőorvos hümmögve csóválja fejét.
Belloq a színről levonuló gyülekezet után tekint, aztán rám.
– Nem unatkoztál? – tudakolja.
– Nem mondanám. Amíg rendet csinálsz, átmegyek Martinhoz.
Odaát akrobatikustánc-bemutató folyik, füstös félhomályban. A zenét és a modellt a képmagnó szolgáltatja, elsőként bekapcsolom a mennyezeti világítást, második lépésként megkaparintom a távkapcsolót, és leveszem a hangot a készülékről. A fekete bőrű táncos továbbra is úgy tesz a képernyőn, mintha mozgójárdán hátrálna, aztán szó nélkül nyolcszor megfordul a saját álla körül.
– Tehát? – kérdezem Martint.
Vérem nem tud betelni a breaktáncossal. Az meghálálja a meredt figyelmet, kétszer a nyaka köré tekeri a lábát, majd a fülére támaszkodva kiaraszol a képből. Katt, eldugom a távkapcsolót, betömködöm az ágy alá, széket húzok elé, s levetem rá magam. Tekintetem Martinról Konradra, onnan Fannyra, aztán a többiekre szállong, legtöbbjüknek még a nevüket sem tudom. Viszont szemrebbenés nélkül berohantak a lakásomba, meghallván, hogy bajban vagyok.
Hogy is van ez?
Konrad poharat nyom a kezembe. Meglötyögtetem a gyanús kinézetű itókát. Ha laboráns volnék, első ránézésre kijelenteném: ez a vizelet fenemód véres.
– Mi ez? – hőkölök hátra.
– Campari dzsússzal.
Megízlelem. Valóban. Lenyelem. Kiszemelem Konradot.
– Az a gyanúm, semmi sem történik véletlenül.
– Tényleg nem. – Az egyik ványadt legényre mutat. – Isril a szemközti házban lakik. Ablakából rálátunk a ház bejáratára, és az egyik ablaksorodra. Az Ella-eset óta egymást váltogatva, nonstop figyeljük a kaput. Úgy is mondhatnám, vigyázunk rád. Ma este szerencséd is volt, mindannyian együtt voltunk, ezért siethettünk a segítségedre.
– És ezt a huszonnégy órás szolgálatot vajon mivel érdemeltem meg? – firtatom, megdöbbenésemet leplezve.
Konrad rendületlenül vigyorog.
– Szeretünk.
Martin felkacag, mintha a Parasztbecsületben lépne fel.
Konrad túlharsogja a sátáni nevetést.
– Szükségünk van rád, szünidő van, mit magyarázgassunk? Jobb volt, amikor a téren bőgettük a motorokat és a homokot furkáló kiskrapekokat bámultuk? Végre hasznosan töltjük az időnket. Remélem, a zsaruknak nem említettél bennünket.
Rajtam a kacagás sora.
– Nem. Szemrebbenés nélkül elhitték, hogy egyedül terítettem ki az előszobában a két géppisztolyos bivalyt. A Rém óta minden szavamat elhiszik. Nem mondom, firtatóztak, hogy hol is voltam, mikor a verőmanusok berontottak, de én nem hagytam magam összezavarni. Más. Már úgyis napok óta vadászom rátok, a fene se gondolta, hogy a szemközti ablakban talállak benneteket. Csupán azt óhajtom megtudakolni, hogy milyen mélységekben voltatok benne a legutóbbi Justitia-akcióban, a plasztikázott pasikkal.
– Kicsoda? – Konrad felháborodott hördülése elnyomja a nyíló ajtó hangját.
– Ti – felelem, ügyet se vetve Belloqra.
Ő azonban szemügyre vesz, majd mögém telepszik az ágyra. Kényelmesen hátradől, elsütkérezik a fiúk meleg pillantásaiban, végül így szól:
– Látom, kérdezgetsz.
– És?
– Én is ezt tenném.
– Nocsak. – Lovaglóülésbe helyezkedem a széken, hogy láthassam kékellő borostáit.
– Nemrég említetted, hogy halva találtad Argyllt.
– Igen, sajnos.
– Úgy folytattad a sztoridat, hogy tőle Quasimodóhoz mentél.
– Úgy is volt.
– Jó. Látogatóid vajon miért jöttek?
A szomszéd lakás felé int, amelyben szitává lőtt nyoszolyám várja, hogy álomra hajtsam benne a fejemet.
Addig vonogatom a vállam, mígnem Belloq elsápad. Elcsípem Konrad felé vágó pillantását, és gyanítani kezdem, hogy az egész banda összeesküvést szövöget ellenem. Kutató tekintetem elől Martin az ágy alá mászik, sóhajtozva kotorászik a távkapcsoló után. Hintáztatom a székemet, és annak egyik lábát óvatosan az öcskös támaszkodó kézfejére eresztem. Az ágy alól üvöltés hallszik, aztán az ordításból durva szitkok formálódnak. Nem moccanok.
Belloq felül, a támlánál fogva megdönti a széket, s Martin kiszabadul alóla. Jótéteményére oda sem figyelve közli velem:
– Argyll lakásától követtek téged. Hogyan szabadultál meg tőlük?
– Honnan veszed, hogy megszabadultam?
– Egy két lépcsőházas belvárosi házban két fegyveres fickó megtámadott egy nőt. Ma délután. Az egyik lakó látta a jelenet végét, vagy amit ő annak vélt, a lövéseket is hallotta, és bejelentést tett a rendőrségen. A zsaruk persze semmit se találtak, csupán néhány vérfoltot a kövön és a korláton, no meg két golyót a cselédlépcsőház egyik fordulójánál, a falban.
– Szívesebben vennéd, ha azt a két golyót az én hátamban találták volna?
– Mázlid volt, most is. Ha Konrad nem riaszt, meglepnek az ágyban, és szitává lőnek.
Egy pillanatra hátranézek, a néger táncos elölről kezdi akrobatikus tevékenységét, ám ezúttal minimális lárma kíséretében. A fiúk tekintete Belloq borostába ágyazott ajkain csügg, a csonttalannak tetsző fazon aztán breakelhet nekik.
– Kétségtelen. – A társaság tagjai felé bókolok. – Nektek köszönhetem az életemet. Már ami a figyelmeztetést illeti. Elrejtőzhettem, meglephettem az egyik marconát, miközben a másik ideát kutatott Martinnál. De amíg ezek felértek – fordulok Belloqhoz –, kétszer lement a Nap. Azt is látnod kellett volna, miként rontottak be az ajtón. Még egy kezdő is játszva leszedhette volna őket, oly szépen, egy fürtben jöttek.
– Mármint mi? – kérdezi Martin, elgyötört kézfejét dédelgetve.
– Ti. A bivaly pusztán csak azért nem tüzelt rátok, mert meg volt döbbenve, azt hitte, a komancsok támadnak.
– Ez is egy módszer.
Belloq semmi kivetnivalót nem talál abban, amit az őrült népség véghezvitt, és akkor még az ajtóval lapítást meg sem említettem.
Újabb adag véres vizelet érkezik Martin kedvenc poharában, amely kísértetiesen emlékeztet egy laboratóriumi mércés edényre, de elfogadom és megiszom, íze mindent feledtet.
– Mit nyakalsz? – hörren az absztinens velem szemben.
Feléje nyújtom a poharat, távolról szagol bele, mintha robbanástól tartana. A távolság egyre fogy az orra és a pohár pereme között, végül Belloq az italba kóstol, mert szerfelett férfiatlannak tartaná, ha továbbra is rajta derülne a tizenhárom válogatott ifjú szervezet.
– Campari dzsússzal – mondom, de már issza is. Neki nem ízlik.
– Az van benne, aminek látszik – véli.
Megsértődöm.
Feláll és talpra segít.
– Hazamegyünk – közli.
– Hová?
Lyukak a falban és az ágy kárpitjában, ez az otthonom.
Később természetesen folytatja a vallatást, amíg azzal az eltökélt szándékkal kószálok a felbolygatott lakásban, hogy le nem fekszem ABBA az ágyba.
– A lépcsőházas pasik, meg a mostaniak ugyanazok voltak?
– Milyen lépcsőházas...
Belloq megragadja a vállamat, felszisszenek. Kínomra nem is hederítve, emelt hangon folytatja:
– Válaszolj! Ha szükséges, kipasszírozom belőled, de válaszolnod kell!
– Egyáltalán, honnan tudsz te olyan piti műsorról, amit akárhol is rendeztek ma délután? Nem volt áldozat, semmi nem volt, honnan szeded? Netán odament hozzád a járőr, és megkérdezte, véletlenül nem a te barátnődre vadászgattak-e? Végtére is, ha ebben a városban két férfi megszorongat egy nőt, az a nő más nem is lehet, csakis Denisa Wry.
– Pontosan. Onnan tudom, hogy véletlenül hallottam a rádiót, amikor a lakó bejelentést tett, és ma este, egyebek közt, ott is körülnéztem. A rendőrséget különösebben nem dúlta fel az eset, mivel nem történt sérülés vagy halálozás, de engem tüstént feldúlt, amikor Argyllt említetted. A szemtanú leírásából pedig tévedhetetlenül felismertem eszelős barátnőmet.
– Hát aztán az a szemtanú mit láthatott felülről?
Elnémulok, Belloq elenged, összefonja karjait a mellkasa előtt, rám vigyorog.
– Honnan?
Gyorsan folytatom:
– Mivel alulról semmit nem láthatott, mellettünk nem járt senki, csakis felülről nézhette.
Így sem jó, de most már úgyis teljesen mindegy. Ha nem én jeleneteztem volna abban a káposztaszagú lépcsőházban, akkor is rám gyanakodna.
– Tehát?
– Tehát követtek, amikor eljöttem Argylltól. Majdnem elmentem Quasimodóhoz, de félúton meggondoltam magam. Ekkor vettem észre a tapadókat. Megpróbáltam lerázni vagy tőrbe csalni őket. Lehet, hogy kifaggathattam volna egyiküket, de mire oda jutottam, megérkezett a társa is. Így hát ellógtam.
– Elmondhattad volna.
– Minek?
– Fel sem merült benned, hogy nem hagyják annyiban? Megbízójuk attól még nem mond le rólad, hogy te tökön rúgtad az egyik emberét.
– Ha elmondom, akkor te itthon maradsz, és velem együtt várod meg a bivalyokat? A kóterben ülnek. Menj, beszélj velük.
Belloq a falban ütött lyukakat mustrálgatja, s mintegy mellékesen veti át a válla fölött a kérdést.
– Miért halt meg Argyll?
– Hülye. Mert megölték.
Meg sem rezzen. Továbbra is a szitává lőtt falat bámulja.
– Vitorlázni voltál Argyll-lal, és másnap, egészen véletlenül a hegyekbe vágyódtál, ahol merő véletlenségből találtál egy hullát.
– Nem találtam.
– Ha Fanny nem botlik bele, kénytelen lettél volna magad megtalálni. Tehát, lett egy hullád. És csodák csodája, rövidesen Argyllt is megölték, puszta véletlenségből. És ez mind semmi, mert ma éjjel már nem beszélgetni jöttek hozzád. Géppisztollyal kívántak szép álmokat.
– Ámen. Miért feltételezed, hogy én tudom az okát?
– Tévedsz. Nem feltételezek semmit. Biztos vagyok benne. Miként abban is, hogy ismered a tóból kifogott nőt.
– A francba, én nem tudom, hogy te miben sántikálsz, titkos útjaid merre vezetnek, viszont nem is szaglászom utánad. Miért nem hagysz békén te is?
– Engem momentán senki nem akar megölni!
– De igen. Én.
Belloq konyakot tölt két pohárba, de csak az egyiket adja a kezembe. Bámulatos önuralommal fegyelmezi magát, sötét szeméből azonban kiolvashatom, hogy pusztán a gyerekszobájának köszönhetem, ha nem fektet a térdére. Fogcsikorgatva rám mosolyog.
– Lehet, hogy az én titkos útjaim ugyanazt célozzák, mint a te nyilvánvaló kavarásaid. Lehet, hogy együttműködhetnénk. Esetleg puszta jóságból segíthetnék neked.
Elvetem magam a fotelban, a konyakot tüntetően félretolom.
– Jó. Menj a Főnökhöz, és közöld vele, hogy Jon Holden megölette Marion Teront és Argyll Raffint. E percben rám pályáznak a killerei. Menj csak.
Belloq leül. Lehajtja a konyakot. Vár. Emészt. Mivel hallgatok, kénytelen megszólalni:
– Biztos vagy Marionban?
– Igen. És most? Mit csinálsz? Hová fordulsz?
Nyugtatóan felém int.
– Várj. Végiggondolom, amit mondtál.
– Mit akarsz ezen gondolkozni?
– Van egy perced? – mosolyog megvesztegetően.
– Igen.
– Akkor egy percig maradj csendben.
Tapsolok egy strófányit. A mennyezetnek magyarázom:
– Óriási! Eddig az volt a baja, hogy hallgatok. Most azt akarja, hogy fogjam be a számat.
Belloq a fejét csóválja, rám sem hederít. Aztán az ölébe emeli a telefonkészüléket, de meggondolja magát, visszaejti a kagylót a villára. Néhány ráncot pillantok meg a homlokán.
Otthagyom, beóvakodom a hálószobába, megtekintem a helyszínt. Csodákat lehet művelni egy géppisztollyal. Két vagonra való egér nem végzett volna ilyen alapos pusztítást. Az ágyneműt nyomban letépdesem a fekhelyről, és azon rongyosan, lőporszagúan a szemétőrlő gondjaira bízom. Az sem majális virslivel és zsákbanfutással, amit alatta megpillantok. Azon tűnődöm, mire lehetne még használni ezt az ágyat. Laskaszűréshez, esetleg.
És már megint a lefekvésen jár az eszem, holott nincs zár az ajtómon! Hovatovább ajtóm sincs, hiszen azt is tömérdeken pozdorjáztak ma este. Régi szép idők, midőn tárva-nyitva hagytam a bejáratot, és a kutya sem törődött vele. Eszembe jut, amikor Belloq feljött értem, és a sötétben kitapogatta a nyaki artériámat. Ettől muszáj meghatódni. Visszamegyek hozzá.
Rám pillant, kezét nyújtja felém. Vonakodás nélkül a combjára telepszem. Átkarolom a nyakát, magához szorít. Fülembe dünnyög:
– Lassan minden órát megköszönök az Égnek, amit veled tölthetek. Még egy ilyen megszállottat nem láttam. Nem bátor vagy, hanem őrült, és a különbség óriási. A következőt hoztam össze a holtak névsorából: Lubos Holden.
– Bravó. Csakhogy ő sem mutatkozik, és kezdek attól tartani, hogy az ő teste is hűl már valahol.
– Mindent még Jon Holden sem enged meg magának.
Egészen közelről mélyesztem zord tekintetemet Belloq szemébe.
– Hol van Nell?
– Nell? – kérdezi lassan, és máris tudom, hogy nem fog hazudni, ezt nem teszi, de válaszolni sem fog.
Átkarolja derekamat, és megcsókol. Sokáig tart, nem számít, úgyis mindjárt megvirrad. Talán próbára akarja tenni tűrőképességemet: hamarosan ölbe vesz, a hálószobába sétál velem, és gyengéden az ágyra fektet. Egy ilyen nap végén azonban az ember már képes rá, hogy félvállról vegyen bizonyos dolgokat. Esetleg szabadalmaztatom a puskaport, mint szerelmi ajzószert.

 

 

A két bivaly megesküszik, hogy egyszerűen csak ki akarták fosztani a lakásomat, engem nem ismernek, semminő megbízójuk nincs. Amikor megkérdezik tőlük, miért kellett ehhez géppisztoly, zavaros magyarázkodásba fognak. A kihallgatást vezető fáradt nyomozó hamar megunja őket külön-külön, de együttesen is. Amikor magunkra maradunk, kávéját nyalogatva veti rám táskás szemének pillantását.
– Tőled is volna mit kérdeznem. Mit tegyek?
– Higgy nekünk – javaslom.
Eltúlzott mozdulatokkal hajtogatja, rakosgatja a jegyzőkönyvet az asztalán, majd bűvészi bravúrral eltünteti onnan. Aztán az ajtóra mutat, és én távozom. Még hallom dünnyögését:
– A te helyedben újabb „betörőktől” tartanék.
Valóban, ez nekem is eszembe jutott. Kényelmetlen érzés, bármerre járok, minden pillanatban arra számítok, hogy MOST történik valami. Bombát tehetnek a kocsimba, mellém hajthatnak egy másikkal, és rám hajíthatnak egy kézigránátot, esetleg géppisztolysorozattal próbálkoznak. Lelőhetnek szemtől szembe, mérget keverhetnek az ételembe, kést vághatnak a hátamba, bárhol és bármikor.
Félelmem ellensúlyozására nyakig merülök a kavarásba. Mivel a reggeli kávénál előadtam Belloqnak, mire szeretném kérni Joy Craftot, ez a vonal beindult már nélkülem is. Aztán zsenialitásom segítségével kétséget kizáróan bebizonyítom, hogy a Főnök megfelelő személyre bízta a tóból kifogott nő azonosítását. Bombát robbantok, amikor közlöm vele és társaimmal: a halott nő Marion Teron.
Ennél többet természetesen nem tehetek. Gyilkosát nem tudom megnevezni, mivel nem ismerem az indítékot, és mindenki úgy tesz, mintha hinne nekem. Ez nem is esik nehezükre, mert időközben megtalálták Argyll Raffin borzalmas holttestét. A döbbenet és a felzúdulás óriási, hiszen ha az ellenem elkövetett merényletet is hozzászámolják, máris három zsaru került fel a halállistára. Mindezt tetézi Justitio múlt éjszakai húzása is. Amíg én a bivalyokkal foglalatoskodtam, ő megint bepúderezte a várost a maga kis röpirataival. Ezek tartalma szenzációs, ijesztő s úgyszólván hihetetlen. Rendőrségi, minisztériumi és igazságügyi vezetők neveit adta közre. Azzal vádolja ezeket a személyeket, hogy korruptak és bűnpártolók. Nagystílű gengsztereket támogatnak, bűntények helyszíneit rendeztetik át embereikkel, eltüntetnek bizonyítékokat, másokat meghamisítanak, eltussolnak ügyeket, akadályozzák a nyomozók munkáját, elősegítik letartóztatott gengszterek szökését, vagy megölésüket a börtönben.
Justitio végül közli, hogy nem a levegőbe beszél. Bizonyítékok állnak rendelkezésére, hangfelvételek, írások és képanyagok formájában. Ezeket a közeli napokban nyilvánosságra fogja hozni a tőle megszokott módon.
A közvélemény vegyesen fogadja a hírt. Az utca emberét a lelkesedés jellemzi, a rádióállomások a tényekre szorítkoznak, egyelőre nem kommentálják „J” újabb szereplését. Az újságok még nem eszméltek fel, és az elavult irodaépületben, ahol dolgozom, a folyosókon, liftekben és szobákban béna döbbenet uralkodik, tanácstalan és némán reménykedő. Az emberek emlegetik a történteket, ám még nem foglalnak állást.
Kevéssel később eszmélni kezdenek, és megkockáztatják a feltevést, miszerint Teron és Raffin ezzel összefüggésben halt szörnyű halált. Ellenem azért akartak merényletet elkövetni, mert Teron azonosításán fáradoztam. Tiszta sor, ők ketten hősi halottak, a magas posztokon ülők létét fenyegették, ezért kellett bevégezniük.
Akadnak hitetlenkedő hangok is, majd felháborodottak. A testület hírnevéért aggódók és a bőrüket mentők fenyegetőzései. Elhangzik, hogy Justitiót ki kell emelni az arctalan tömegből, szembesíteni kell azokkal, akiket megvádolt.
Óvakodom kilépni az épületből, bár azt hiszem, velem már megint a kutya sem fog törődni, hiszen aknamunkásságom fényét ismét elhalványította „J” bombája. De nem. Csakhamar értem jő a Főnök, és felvezet a legfelső emeletre. Bársonyszőnyeg és erdőnyi pálmasor, három titkárnő egyazon előszobában. A lovagteremnek is beillő irodában elegáns úr, akit külön lift és kellő tisztelet illet meg, épületünk Atyja és Atyaistene fogad bennünket duzzadt szemhéjakkal, vaskos ujjai között szivarral.
Megmutatja a röpiratot, azon messziről, és a szemembe tekint.
– Mennyit tud maga erről?
– Miről? – Elhárítom a kávé- és italkínálást. Leülök, nézem a jelességet. Atyaisten kifelé tart már a férfikorból, megereszkedett arcán a bőr, kínosan ápolt szakálla is fakulóban – és szerepel a listán!
– Ennek a röpiratnak a keletkezéséről – pontosítja kérdését.
Eszembe jut a Főnök intelme, szinte rimánkodott, míg ide tartottunk, hát elmosolyodom.
– Ma reggel láttam először.
– Igen? Tudomásom van egy támadásról, amely a lakásán zajlott le az elmúlt éjszaka. Mivel magyarázza a történteket?
– Nem tudom megmagyarázni, uram. Maguk a támadók azzal indokolták tettüket, hogy fosztogatni akartak.
Rám tekint, alig észrevehetően elhúzza száját. Vehetem mosolynak, de ha jobban tetszik, hitetlenkedésnek. Aztán belenyúl a fiókjába, és zöld fedelű mappát húz elő annak mélyéből.
– Ezek a maga iratai. Lássuk csak. Huszonhét éves, főiskolát végzett, hat éve dolgozik nálunk. Magának valahogy gyorsan mentek a dolgok, Úgy nézem. Szinte rögtön komoly megbízásokat kapott.
– Ha ön szerint komoly munka az utcán sétálgatva szatírokra vadászni – epéskedem.
Elengedi a füle mellett.
– Közvetlen munkatársai kedvelik. Mások szerint azonban sok kívánnivalót hagy hátra a modora. Az önvédelmi gyakorlatokon felveszi a versenyt egy férfival, viszont a főnöke jellemzése szerint maga inkább intuitív módon dolgozik, jobban hallgat az ösztöneire, mint a tudatára.
A Főnökre nézek, ő szerényen mosolyog. Visszafordulok a szürke szakállú Atya felé, kezdem kapiskálni, mit akar kihozni piszkálódásából.
Folytatja:
– Azt beszélik, egy ideje viszonyt folytat az egyik munkatársával.
– Ismeri őt? – kérdezem lágy hangon, félrehajtott fejjel: – Mert akkor ön is tudja, milyen ellenállhatatlan.
– Megfordult a kezemben a maga néhány jelentése. Az az érzésem, nem veszi komolyan a testületet. De minek is? Apja lap- és kiadótulajdonos, anyja lakberendező, nyilván nem éheznek. Miért jött maga a rendőrséghez?
– Szeretem a kalandos életet – fizetem ki egy közhellyel.
– Nevezze meg Justitiát! – Ezzel szigorúan a szemembe néz. Nem, nem szánom meg, nem lágyítanak meg a halántékán csordogáló verítékcseppek, nem szeppent meg igyekezete, hogy tekintélyesnek és tisztességesnek lássék. Nem félek tőle, nem ért célhoz.
– Ezen a Justitia-kommandón sokat gondolkoztam – felelem nyugodtan. – Azt hiszem, elvethetjük a feltevést, miszerint Justitia egyetlen személy. A kivégzéseket sem ugyanaz hajtotta végre, mindannyiszor többen voltak, egymásnak segítve, hogy ne hagyjanak nyomokat. A küzdelem során aztán valóban egyetlen személy vívott párharcot az általa elítélt bűnözővel. Ilyesféle polgári kezdeményezés...
Szavamba vág:
– Maga szerint ez normális dolog? Hová vezet ez?
– Mennyivel tisztább a keze annak, aki személyesen nem vesz részt gyilkosságokban, ám azok az ő tudtával és hallgatólagos beleegyezésével történnek meg? Miért kellene tömjéneznem a tiszta kezű gyilkosokat?
Fellebbenti Justitio röpiratát.
– Tehát elfogadja ezt az írásművet? Anélkül, hogy felülvizsgálná a felsoroltakat? Elfogadja, hogy például én magam is gyilkos vagyok, mert állítólag pártolom a bűnösöket?
A Főnök halkan köhint, szája elé helyezett kézzel. Meg sem hallom.
– Uram, eddig minden egyes röplap valós adatokat tartalmazott.
A szürke szakállú Atya hátradől a székben, arcán megfeszül a fáradt bőr. Kettétör egy ceruzát, talán egy filmben látta ezt a mozdulatot. Így szól:
– Tehát maga nem óhajt segíteni a Justitia-kommandó felszámolásában?
– Miért ne? – felelem. – Ha megengedi, uram, javasolnék valamit. Odakint három titkárnő lesi az óhajait. Gyűjtesse be velük az összes elintézésre váró aktát, és rangsorolja az ügyeket. A fontossági sorrend alapja az esetek hordereje legyen. És állítsa rá a nyomozóit ezekre az ügyekre, biztosítsa számukra a zavartalan munkát, szervezze meg, hogy megfélemlítés nélkül, biztonságban dolgozhassanak, ne érjék őket váratlan merényletek. Mire az utolsó ügynek is a végére járnak, a Justitia-kommandó beszünteti szereplését. Nem lesz rá szükség. Felszámolásának más módját elképzelni sem tudom.
– De szépen hangzik – véli, félájultan a gyönyörűségtől. – Miért nem ír maga utópisztikus regényeket?
– Elgondolkodtató, amit javasol, uram – felelem. – Mialatt mi itt kellemesen elcsevegünk egymással, minden másodpercben emberek tucatjai halnak éhen, és pénzmilliárdok folynak a fegyverkezésbe. Amíg egyetlen szót kiejtek a számon, valahol a világban huszonnyolc ember pusztul éhen. Valamivel hosszabb szavak elhangzása közben másokat háború, terrorizmus, bűnözés folytán meggyilkolnak. Persze közben születnek is emberek. Felmerül a kérdés: IDE? A világ folytatja a maga kisded őrületeit, mialatt ön azt tapogatja, mit tudok a Justitia-kommandóról. Önnek nincs ennyi ideje. Ha megnevezték a röpiraton, talán még ma éjjel le is leplezik önt, uram. Elvileg védekeznie kellene, vagy menekülni. Sakkozni ebben a helyzetben nagy könnyelműség.
Nyájasan bólint.
– Be fogom bizonyítani, hogy a Justitia-kommandót irigység és tekintélyrombolási szándék hívta életre. Ezért került gyanúba az elsők között. Maga, aki nem tiszteli a tekintélyt és a vezetőit. Nyilvánvaló feltörekvési szándék vezeti, el tudom képzelni, hogy éppen erre az irodára vetett szemet. Miért ne? Maga egyszerűen anarchista, némi neurotikus beütéssel. Nem a testületben, hanem gyógyintézetben a helye. Én is voltam fiatal, emlékszem, úgy tekintettem a nálam idősebbekre, mint időleges akadályokra, akiket félre kell tenni az útból, mert leszolgálták a maguk idejét, át kell engedniük helyüket a fiatalabbaknak. Mert akkor szentül hittem, hogy csakis a lelkes, ifjúi tűz teremthet rendet a káoszban. Csakhogy a fiatalság még nem becsüli az életet. Mert még hisz a halhatatlanságban. Nagyon ügyesen megtervezett és kivitelezett disznóság ez a Justitia-kommandó. Tagjai tájékozottságát és a szakértelmét tekintve megállapítható, hogy testületi tagok hozták létre, egyetlen céllal: kiütni székükből a mostani vezetőket, és a helyükre telepedni. Karrierizmus, semmi más, ez hívta életre azt a csürhét! Nem fog sikerülni.
– Uram, az ön ideológiája idejétmúlt. Ezzel a hipotézissel csupán alkalmatlanságát bizonyítja. A röpirat olvastán azt kell hinnem, eddigi munkásságával is mindegyre ezt tette. Elő kell teremtenie egy bűnbakot, egy felelősségre vonható személyt, és engem szemelt ki, csakhogy nem fognak hinni magának. Már nem. Hiába kapaszkodik bársonyos székébe, mentési kísérlete alaposan elkésett.
Kedélyesen rám mosolyog.
– Kitört a Jó és a Rossz háborúja, és nem kétséges, melyik fél fog diadalmaskodni. A magam részéről, ahogy egész eddigi életem során tettem, a Jó oldalán teszek hitet. Maga pedig fizetni fog.
A Főnök egyre szorosabbra vonja ajkait, olykor beletúr ritkuló hajába. Hirtelen fékjét veszti önfegyelme, és felpattan:
– Ha megengedi, feltennék néhány kérdést, uram. Az egyiket Denisa már meg is fogalmazta: önnek bűnbakra van szüksége, hiszen a Justitia-kommandó immár személyes ellensége. Ám ha megpróbálja meghurcolni Denisát, azzal nem old meg semmit, a szervezet erejét meg nem gyengítheti. Egyébként is rosszul informálták. A hölgy tábora sokkal népesebb, mint hinné. Nem elegendő egy rossz modorú, szókimondó személyt keresni keresztre feszítés céljából, ez ma már túl átlátszó módszer, ennél felnőttebbek az emberek, ugyanis előfordul, hogy gondolkozásra használják az agyukat. Nehezebb megtéveszteni őket, efelől biztos lehet. Azt mondja, kitört a Jó és a Rossz háborúja? Ezen a csecsszopók is csak kacagnak, ilyen maszlagot csak a középkorban lehetett megetetni az emberekkel.
– Leülhet – veti oda a szürke szakállú Atya, és a feldúltan járkáló Főnök visszaereszkedik a székébe.
– Az ön módszerei változatosak – veszem át a szót. – Ha netán mégsem ér célhoz ezzel a kihallgatással, mi lesz a következő lépés? Killereket küldet a nyakamra a barátaival? Ne tegye. Az az érzésem, figyelik minden lépését, valahol rögzítik a beszélgetéseit, tehát óvakodjék attól, hogy e pánikhangulatban leleplezze magát. Csapdát állítottak önnek, és ön belesétál, mit sétál, száguld, s miközben ártatlanságát bizonygatja, minden kétséget eloszlat bűnössége felől. – Belefésülök ujjaimmal a hajamba. Önmagamat nyugtató mozdulat ez, hiszen az íróasztal túloldalán ülő férfi simán bekaphatna reggelire. Hatalmánál, beosztásánál fogva megteheti. És hiába jártatom a számat, hiába kiabálom ki kétségeimet, valójában nincsenek ezt illető kétségeim. Enyhe hullámzást érzek a gyomromban. Hajamban matató ujjaim apó tűfélébe akadnak. Megtorpannak egy pillanatra, majd az ölembe ejtem a kezem. Nekibátorodva folytatom: – Hogyan lehetséges, hogy ebben az épületben ajtót mutatnak, ha az ember felveti az őt foglalkoztató kérdéseket? Miként lehetséges, hogy nem mernek beszélgetni e falak között? Mivel magyarázza, hogy tehetséges nyomozók látszatjelentéseket írogatnak olyan ügyekről, melyeket már rég elvettek tőlük, amelyeken már csak formálisan ügyködnek? Mi folyik itt? Ha a Jó és a Rossz háborúja nevetséges meghatározás is, valaminő háború csakugyan folyik itt, méghozzá titokban, mi több: alattomban. Önnek nem a háború kiteljesítése volna a feladata, hanem a beszüntetése. És ha a rendőrség oldalán volna elkötelezve, ennek eleget is tenne. Kinek kötelezte el magát? Feleljen! Megöltek egy Beatrix Holl nevű asszonyt, és az ügyön dolgozó nyomozó nem találhatja meg a gyilkosait. Megölték két munkatársunkat, Marion Teront és Argyll Raffint. Velem is próbálkoztak. Ön tudja, mi a magyarázat ezekre a rejtélyekre, tudja azt a nevet, amelyet én is. Mondja ki!
A szürke szakállú Atya felemelkedik bársony karosszékéből, és az ajtóra mutat. A Főnök feláll és kisiet. Amikor bezáródik mögötte az ajtó, a férfi elém lép, közelről emeli rám táskás szemének pillantását.
– Néhány napra felfüggesztem. Eljárást kezdeményezek maga ellen tiszteletlen fellépése miatt. Továbbá azért is, mert napokig visszatartotta az információit Teron haláláról.
– Ő. Ezt be tudja bizonyítani?
– Meglátja majd. Meggyőződésem, hogy a gyerekrablásban is bűnös, ezért is fizetni fog.
Hátrébb lépek, mert túl közelről éri arcomat a lehelete.
– Milyen gyermekrablásról beszél?
– Tudomásom van róla, hogy a közvélemény misztifikálja Teron halálát, mintha a lány a Justitia-kommandó hősi halottja lenne. Valójában azért halt meg, mert aljas szándékkal elrabolta Nell Holdent, és nem volt hajlandó információval szolgálni a fiú tartózkodási helyéről. Maga épp olyan jól tudja, mint Teron, hogy hol van a gyerek, hogy él-e még!
– Látja, ezt nem tudom. Viszont azt tudom, hogy ezen információkhoz egyetlen munkatársam révén sem juthatott hozzá. Így hát legjobb volna, ha megnevezné az informátorát. Ezt a nevet már kérdeztem egyszer.
A szürke szakállú Atya elneveti magát. Szeme kissé kidülled, pocakja megremeg. Jóllakott, elbizakodott hivatalnok.
– Most magunk között vagyunk – közli –, adok néhány tanácsot a jövőre. Ha élni szeretne, olykor kompromisszumokat kell kötnie. Ha jól akar élni, ezekért a kompromisszumokért maga szabhatja meg az árat. Ne csupán pénzben kérje, barátságát váltsa be egyéb hívságokra is. Ha most végül mi ketten egyetértésre jutunk, maga tulajdonképpen alig valamit tesz le a közös asztalra. Néhány nevet, és az ígéretet, hogy megkísérli tartani a hétmérföldes száját. Ezért cserébe saját szobához, kinevezéshez juthat. Az élet üzlet, és maga talán jó üzletasszonynak fog bizonyulni. Meddig akar aberrált bűnözőket hajszolni? Mennyi a fizetése? Na látja. Most néhány napig pihenjen, de mielőtt elmegy, számoljon be a kommandóról.
– Rossz helyen tapogatózik, uram. A kommandó tagjait nem ismerem. Ebben tehát nem segíthetek. Önt megtévesztették a személyemet illetően. Nem jelentek veszélyt a maga számára. Voltaképpen én nem is csinálok semmit, higgye el. Élem mindennapjaimat, közben az emberek elejtegetnek előttem ezt-azt, alig néhány apróság akad, aminek magam járok utána. Elhiheti. Mindeközben természetesen összevetem a hallottakat, és levonok néhány következtetést. Még a mai napon is azt szeretném, ha valaki más végezné el helyettem a feladatot. Arra a bűnözőre gondolok, aki oly mértékben érzi vagy érezte biztonságban magát, hogy néhány nyom eltüntetéséről nagyvonalúan megfeledkezett. Ezek pedig a fejébe fognak kerülni, és nemcsak az övébe. Ön most arra biztatott, váljak prostituálttá, miként maga is az, eladta magát. Ám aki segített önnek idáig felkapaszkodni, továbbra is gazda maradt, és ön csupán szolga.
Visszaül íróasztala mögé, különös mosoly játszik szája szegletében, zavaró mosoly.
– Tehát így látja a dolgokat. Jól mondta, maga valóban nem jelent veszélyt számomra. A veszélyforrásokat időben meg kell szüntetni. Amikor kilép az utcára, gondoljon Teronra vagy Raffinra, ahogy tetszik. Ha létezik túlvilág, hamarosan beszélgethet velük. Kettőnk beszélgetéséből azonban ne próbáljon fegyvert kovácsolni. S hogy miért ne? Két okból, az egyik észérv: senki nem fog hinni magának, hiszen hamarosan mindenki tudni fogja, hogy elbocsátottam, mert a helyemre pályázott, nem akármilyen összeesküvés kísérletével. A másik érv jóval meggyőzőbb, de abba maga bele fog halni. Most pedig távozhat. Ne feledkezzék meg a szolgálati fegyveréről és az igazolványáról.
Nem kedvelem fölényességét, vigyorát. Hajamhoz emelem a kezem.
– Forog valahol egy szalag, amely rögzítette beszélgetésünket. Ez mindaddig nem kerül napvilágra, míg nem esik bántódásom. Ezt közölheti Jon Holdennel is.
Nem várom meg reagálását, kisietek az ajtón. A parányi tűt továbbra is a hajamban hagyom. Szaporán szedem a lábamat, s azon tűnődöm, vajon melyik kedves férfiismerősöm simogatta legutóbb a fejemet? Tiszta sor, addig-addig cirógattak, míg lassacskán megszoktam. Alkalomadtán egy parányi mikrofon is elrejthető így a delikvens borzas hajzatában. Okos dolog.
Tiszta őrület. Keresztül-kasul lehallgatás, háború tiltott fegyverekkel, és hiába veszek részt benne teljes eltökéltséggel, még mindig én vagyok a balek. Valahányszor úgy vélem, hogy minden megvilágosodott előttem, kisvártatva kiderül, mennyire tévedek.
Belépek a Főnökhöz, a fejemre bökök:
– Ez a magáé?
Legyint. Aztán így szól:
– Most tettem le a kagylót. Kérem a fegyverét és az igazolványát.
– Elküldöm postán. Pá!
Az a gyanúm, nem árt, ha sietek, így hát felpörgök. Lépteket hallok a hátam mögött, Donald közeledik, jókora cipőtalpai fenyegető zajt ütnek. Nem lassítok, így csak az utcán ér utol. Berángat a kocsijába, tüstént gázt ad és indít, egyetlen szót sem szól, arca rezdületlen.
Hogy az őrület fokozódjék, néhány utcasarokkal távolabb leállítja az autót, abból kiszállunk, átülünk egy taxiba.
– Te kivel vagy? – kérdezem epésen.
Megsimogatja a fejemet, de ez már teljesen közönyösen hagy. Rám vigyorog, és így szól:
– Nem szűnök meg a barátod lenni.
Csakhamar elhajítjuk a taxit is, a tengerparton sétálunk. Nincs ellenvetésem, végtére is hová mehetnék? Az otthonomnak nevezett tűzfészek nem túl biztonságos, ráadásul Belloq néhány napra vidékre távozott belőle, valahol a hegyekben forgatja vége-hossza nincs filmjét.
Rövidesen kiderül, oda megyünk. Donald bérel egy autót a parton, kedvesen betessékel, majd megkérdezi:
– Mit tettél?
– Mikor?
– Legutóbb. A Főnök pihegve érkezett, és közölte velem, hogy az lenne a legokosabb, ha segítenék eltűnnöd a világ szeme elől.
– Ha ennyit tudsz, mindent tudsz. Te is benne vagy?
– Miben? – csodálkozik.
– Látod, ezt nem tudom. Táborok sorakoznak körülöttem, s még nem körvonalazódott, ki melyikben és miért. Vajon én hová tartozom?
– Hozzánk – feleli, megveregetve a térdemet.
– Éhes vagyok – közlöm.
Megvakarja a fejét.
– Aztán jön sorban a többi. Nincs nálad fogkefe és váltás bugyi. Hagyd csak, megoldjuk.
A továbbiakban nem hajlandó észrevenni elszánt társalgási kísérleteimet. Mintha teljesen lekötné, hogy folyton eltévedjen, és dühöngve görnyedezzen a szakadozott térkép fölött, egyidejűleg szidva engem, a filmet, a Főnököt és Belloqot.

 

 

Végül sikeresen megérkezünk, mire Donald ott tart, hogy inkább helikoptert kellett volna bérelnie, nem pedig személyautót.
A forgatás helyszínét nyilván már korábban előkészítették, mert bár a szereplők is csak mostanában érkeztek, a munka máris olajozottan halad. Ebben a környezetben ez nem is meglepő. Valóságos édenkert tárul elénk: zord hegyek, sűrű erdők, szelíd lankák, zúgó patakok, miként az a nagykönyvben megíratott. A napfény háborítatlanul árad a felhőtlen égről, csupán a lombok halk mozgolódása kelt némi enyhítő szellőt.
A díszletek között jelen van a nagyszerű Ike Faichak, ott sürgölődik André Táhír, és megpillantom az egyik operatőrt, azt, aki a Cruz Guardnak szállított kazettákkal egészíti ki aligha szerény jövedelmét.
Nem látom viszont Ezio Calvit és társaságát. Belloq négy férfi körében támasztja egy gerendaépület hevenyészettnek rémlő falát, meg sem lepődik megjelenésünk láttán. Nem moccan helyéről, megvárja, míg a színe elé járulunk.
Donald szótlanul a kezébe adja az útközben vásárolt csomagot, és Belloq belepillant. A fogkefe és a fehérneműk észleltén elmosolyodik.
– Emigrálni kényszerültél? – kérdezi, s megsimogatja a hajamat.
Ellenőrzésképpen én is odanyúlok, ám a parányi tűcskét nem találom. Ügyesek vagytok, gondolom. Talán enyhe büszkeség is elfog, hiszen ezek engem választottak sötét ügyleteik mit sem sejtő áldozatául, mily kedvesek!
Belloq bemutat társainak, különösnek találom, hogy csak a keresztnevüket sorolja fel.
– Patrick. – Magas, erőteljes, fekete hajú, sötét szemű férfi szorítja meg a kezem, halványan ismerős valahonnan, nincs időm ebben elmélyedni, mert Belloq már a következő urat ismerteti össze velem:
– Steve. – A fickó harmincéves lehet, a rég lejárt ötvenes évek férfiideálja, szőkés haját a homlokából hátraszoktatva viseli; a tarkóján megnövesztett tincset három ágba fonva, keskeny szalaggal rögzítve hordja, tán Tulipános Fanfan iránti nosztalgiából. Ő is magas, sportos alkatú, arca derűs, de világos szemében valami visszafogott keserűség bujkál.
– Louis. – Harminc körüli kisfiú. Középmagas, nagyon vékony, rengeteg haja göndör, arca egy csökönyös gyermeké, orra kicsiny, ajka duzzadt.
– Rühl. – A férfi idősebbnek tűnik társainál, hórihorgas, enyhén hajlott hátú, hatalmas orra szinte a szájába hajol, arckifejezése savanykás.
Rám mosolyognak, aztán odébbállnak. Ezt teszi Donald és Belloq is. Magamra maradva lődörögni kezdek a lakókocsik, terepjárók és ismeretlen emberek között.
Táhír megszólít:
– Kivonult a rendőrség?
– Nem vagyok rendőr – felelem sugárzó mosollyal. – Zongoraművésznek készülök.
– Látott már zongorát? – folytatja a kedveskedést.
Rövid tűnődés után felderülő arccal válaszolok:
– Egy Stan és Pan-filmben. Mindig leejtették.
Bólint. Röpke gondolkodás után elvigyorodik.
– Tartozom magának egy százassal. Emlékszik?
Emlékszem. Ennyibe került nekem a Belloq első forgatási napjáról alkotott véleményem.
– Visszaadom a pénzét. – Úgy látszik, máris máshol jár az esze. Felélénkülő arckifejezéssel otthagy, és az operatőréhez siet. Röviden tanakodnak, engem mustrálgatnak. Nyilván most találnak ki egy újabb jelenetet a filmhez, amelyhez rám lesz szükségük, bizonyára el kell égnem, vagy le kell zuhannom egy szikláról. Jobb ötletük nem támadhat velem kapcsolatban.
Donald észrevétlenül távozik, Belloq visszatér hozzám:
– Mondjad – közli.
– Donald nem mondta?
– Az eleje érdekel.
– Persze. A Főnök beszélgetésre invitált Atyaistenhez. Ennek az lett a vége, hogy pánikszerűen távoznom kellett. Fel vagyok függesztve.
– Elmúlik – vigasztal.
– Életveszélyes fenyegetésben csakúgy részem volt, mint megvesztegetési kísérletben. De úgyis megtudod, ha meghallgatod a szalagot.
Belloq sem tökéletes, hiába. Csodálkozva néz rám.
– Milyen szalagot?
– Ó! – viszonozom tekintetét. Az enyém helytelenítő: – A hajamba pottyant egy mikrofonocska. Valahol valakik legalábbis meghallgatták társalgásunkat. Persze erről te mit sem tudsz.
– El lesz intézve, amire reggel kértél – felel, másra.
Mire is kértem? Hát persze: a rajz Justitióról. Már tudom is, miért rémlett ismerősnek a kellemes megjelenésű, Patrick névre hallgató férfiú. Tekintetemmel kiválasztom őt a sürgölődésből, és alaposan szemügyre veszem. Nem lehet kétséges, „TE” áll előttem.
Ismét van min gondolkoznom, de ez már újabban szerzett rutinom folytán nem is okoz nehézséget.
– Egy feltétellel maradhatsz – közli Belloq a maga utánozhatatlan modorában –, ha csendben és nyugalomban töltöd közöttünk az időt. Ha nem pofozod meg Táhírt, és...
– Állj le egy percre! Én nem akartam idejönni, és nincs is kedvem maradni, mert ezer dolgom lenne Line-ban. Nem ülhetek itt tétlenül. Abban segíthetnél, ha megmondanád, hol lehetnék viszonylagos biztonságban, amíg „J” kitakarít.
Belloq egy pillangó röptét figyeli. A barna-sárga mintákkal festett szárnyú lepke fel-le cikázik előttünk, virágokkal és a levegővel játszadozik, aztán nekivág a Napba vezető útnak. Elvakulunk, nem tudjuk tovább kísérni röptét.
Belloq átkarolja a vállamat, és halkan megjegyzi:
– E pillanatban ez a legbiztonságosabb hely a számodra. Olvastad a forgatókönyvet? Most vesszük fel azokat a jeleneteket, amelyekben a főhős a barátaival együtt felkészül a gengszterbanda elleni leszámolásra. Gyakorolják, hogyan közelíthetik meg az erdei házat, miként juthatnak be, hogy megszerezzék, amire szükségük van. Szerencsésnek mondhatod magad, mert valóságos kaszkadőrparádét láthatsz. Azok a fickók, akiket bemutattam neked, a főhős filmbéli barátai. Ha egy ilyen csapat többnapos vidéki tartózkodásra kényszerül, naponta új szolgát választanak ki maguk közül. Az pedig a legképtelenebb parancsot is köteles zokszó nélkül teljesíteni. Nem fogsz unatkozni, ígérem.
A négy férfi elmélyülten figyeli, amint hosszú orrú társuk felírja nevüket egy-egy cédulára. A papirosokat egy kalapba teszik, és intenek Belloqnak, hogy – érdekelt lévén – fáradjon közéjük. Ő odasétál, a kalapba nyúl, és a kihúzott céduláról felolvassa a göndör hajú ifjú nevét: – Louis.
A sors választottja kárvallott képet vág, a copfos férfi nevetve elküldi őt üdítőért. Alig szürcsölik el az italokat, a felvételvezető lármásan a dolgához lát, Táhír is felélénkül. Egyedül Faichak unja az egészet, vörös orrát törölgeti, és átkozza a nátháját.
Az operatőr közelébe sündörgök, a férfi rám mosolyog.
– Érdekli a dolog? Fogadok, hogy nem látott még ilyen kamerát. A szakma jószerével nem is hallott róla, szinte kísérleti stádiumban van, de mondhatom, remekül szuperál. Az a lényege, hogy egyidejűleg veszi filmre és videokazettára a jeleneteket, méghozzá ugyanazt a képet. Így tehát rögtön megnézhetjük, mit csináltunk, beállíthatjuk a színészt az arcközeliekhez a kaszkadőr helyére, és viszont. A korábbi módszerekkel olykor napok is elteltek, amíg ugyanannak a jelenetnek a különböző beállításait felvehettük, és kétszer soha nincsenek egyforma fényviszonyok, ám elszúrhatjuk egy aprósággal is, teszem azt, első alkalommal a színész viselte a karóráját, később pedig nem. Elképzelni sem tudja, mennyi időt és pénzt, pénzt, pénzt takarítunk meg ezzel. Itt helyben megpróbálhatjuk a montírozást, a vágó kész utasítást kap, nem kell napokat elvesztegetni a vágószobában.
– Aha! – felelem értelmesen, és nagyon figyelek, hogy mindent értsek.
– Persze ez magának nem sokat mond. Szóljon, ha untatom. Csak tudja, nagyon feldob, hogy ilyen géppel dolgozhatok.
– Ezt most értem. Hiszen a kazettákat át lehet másolni, és azok eljuttathatók néhány kíváncsihoz is.
Legyint.
– Ugyan már! Cruz a haverom, miért tagadnám meg tőle ezt a baráti szívességet? Nincs ebben semmi disznóság. De képzelje csak el, itt vagyunk fenn a hegyen, mégsincs gondunk a laborra, az ráér. Esténként megnézzük videón a kész anyagot, mindjárt tisztán látjuk, kell-e valamit ismételni, és nem kényszerülünk kétszer-háromszor visszatérni, felépíteni a díszleteket, fizetni a stábot.
– Aha!
– Ha elkészül a VADÁSZAT, filmen kerül a nézők elé, mert az mégis jobb minőséget nyújt a vásznon, de megvan ugyanarról a videoanyagunk is, sőt videoklipet is forgalomba hozhatunk a forgatásról. Ez most nagy divat.
– Nem hinném, hogy Faichak lelkesedne érte – vélem, mert végre sikerül felfognom valamit a beszédéből.
– Kétségtelen – nevet a férfi. – A klipből rögtön kiderülne, hogy alig dolgozott valamit. De hát mostanában ő a menő, őt veszik, vele kell dolgozni, nincs mese.
– Attól tartok, akkor ő aligha szereti ezt az újmódi kamerát. A másik, ami kiderült számomra, hogy maga viszont imádja a pénzt. Nyilván érdekelt a film anyagi sikerében.
– Erősen – bólint. Nem részletezi, Táhír közeledik.
Letelepszem mögöttük, és a munka során igyekszem csendben maradni, unalom ellen bámészkodással próbálkozom.
Táhír a főhős szerepében megbeszélést folytat barátaival a tisztás füvén. A sminkeslány ügyesen eltüntette orra vörösségét, könnyben úszó szemének fátyolát. A férfiszépség csekély színészi erővel, ám minden báját bevetve alakít.
A következő beállítás során már a közelharcban gyakorolják magukat, és kezdem sajnálni, hogy beavatást nyertem a filmkészítés kulisszatitkaiba. Aligha tudok ezentúl úgy végignézni egy filmet, hogy ne jusson eszembe a sok aprólékos munka, a sűrű megszakítások, és az összes hervasztóság. Itt bizony nem úgy peregnek az események, mint a vásznon. Mire belejönnék, vége a jelenetnek, Faichak orrot fúj, a sminkes rendbe hozza az arcát, Steve félrevonul röhögni. Belloq és Patrick egymással vetélkedik, melyikük képes meggyőzőbb fapofát vágni. A szünetekben pedig Louist hajkurásszák, elvégre ő a szolga, és mint olyan, ezúttal fára kell másznia, mivel Rühl kiszemelt magának egy bizonyos levelet a csillagos ég tájékán, és kifejezett óhaja, hogy Louis azzal legyezgesse őt a nagy melegben.
Tűkön ülök, hiszen az összes tennivalóm félbemaradt Line-ban, sajnálom itt elvesztegetni ifjúságomat a szürke szakállú Atya és kebelbarátja fenyegetései miatt. Idővel azért szórakoztatóvá válik, amit Patrickék Louisszal művelnek. Mások is kapnak az alkalmon, és megpróbálják kihasználni napi szolgaságát, ám a fiúnyi fickó közli, ő csak a társaival hajlandó. Ezután ellohol egzotikus rovarokat hajkurászni, mert Steve-nek éppen ez az óhajtása. Bájos bakugrásokkal üldözőbe vesz egy áttetsző testű, zöldes színű, gyönyörű repülő lényt, ám sportszerűen mindig tetemes előnyhöz juttatja. Ha rajta múlna, estig is elkergetőzne vele, anélkül, hogy az egészségében kárt tenne.
Mindenki remekül szórakozik, az idő is telik, a rövid ebédszünet után filmbéli ebéd következik, amellyel a főhős barátnője kedveskedik a derék társaságnak.
Az ifjú művésznő sötét hajú szépség, játékstílusa divatos, dögösséget bájjal elegyít, meglehetőst buja a hangja, és nagyjából ennyi az, amit produkálni képes. A filmbéli étkezést meghitt játszadozás követi a házat körülvevő fák árnyékában, a férfiak önvédelemre oktatgatják a lányt, de a verekedésből semmi sem lesz.
Amikor Táhír felszólítja a művésznőt, hogy rögtönözzön, a lány a hozzá legközelebb álló férfiba csimpaszkodik. Kisvártatva úgy fest a helyzet, mintha pornófilm alapjait készülne lerakni. Összetapad az áldozattal, és megpróbálja azt megerőszakolni, legalábbis a haját tépő Táhír ekként értékeli igyekezetét. Megpróbálják elemeiből felépíteni a mozzanatot, ám ez hosszadalmas átszerelési műveleteket igényel, kézikamerát kell igénybe venni, amely majd az asszisztensi segédlettel felemelt rúgólábacskáról ad közeli képet. Később a vásznon ugyan olybá fog tűnni, mintha, de itt és most jócskán kiábrándító. Csakhamar meg is unja mindenki.
Táhír bemutatja a lánynak, mit vár tőle. Ennek során állon rúgja Faichakot, és az sértődötten levonul a színről. A rendező dúltan néz utána, aztán legyint egyet, és felém fordul:
– Jöjjön ide, pofozkodós. Meg tudná ismételni, amit mutattam?
Nyájas mosollyal állon rúgom. El van ragadtatva. Népszerűségem fényét azonban nem emeli, hogy arra kér, játsszam elő a lánynak, amit vár tőle. Belloq intelmei ellenére eljártatom a számat:
– Ilyen szerelésben én se bírnám felemelni a lábamat. El kéne dönteni, hogy a művésznő mozogjon-e, vagy mutatós legyen. Ájult szép ez a bőrfeszes nadrág, viszont arra sem alkalmas, hogy akár csak levegőt is vegyen benne.
Meglepetésemre a lány egyetért véleményemmel, és mindjárt el is vonul átöltözni. Ez persze bonyodalmakat okoz, mert az ebédnél még a diszkótáncos öltözetben feszengett, így be kellene iktatni egy röpke utalást az átöltözésre. A megoldás roppant egyszerű. A művésznő fürdő-dresszt visel a nadrág alatt, amelyet ebéd után egyetlen mozdulattal feltár ország-világ előtt.
Belloq unatkozik, amíg a jövés-menés, tanakodás folyik körülötte. Patrickkal félrevonulva elhevernek a fűben. Nézem őket: két nyugodt, erőteljes férfi. Taglejtések nélkül, halkan beszélgetnek, Belloq fűszálat rágcsál, rám-rám pillant, de mintha meg sem látna. Igencsak elhatalmasodik rajtam a vágy, hogy kihallgassam őket, ugyan mi mondanivalójuk lehet egymásnak.
Táhír visszaimádkozza Faichakot a kamera elé, s folytatódik a könnyed hangulatú játék keserves felvétele. Ám hiába minden erőfeszítés, a két színész nem boldogul a mutatványokkal, így hát Belloq is kénytelen feltápászkodni, és Patrick után igyekezni.
A rendező izzadtan, boldogtalanul ostromolja a sztárokat, végül magába roskad a kamera melletti vászonszéken. Steve a pártfogásába veszi a művésznőt, és ellenállhatatlan könnyedségével sikerül belőle némi vidámságot kicsikarni, ám ennél többre nem képes.
– Ha egyszer nem vagyok elég hajlékony! Arról volt szó, hogy mutatnom kell a vásznon!
A lány Táhír elé libben, járása csakugyan szemrevaló. A rendező köti az ebet a karóhoz.
– Ide egy könnyű kis jelenetet akarok! Az eddigiek feloldásaképpen. Próbáld meg újra. Vagy ne. Pofozkodós, mutasson be valamit a barátjával!
Belloq biztatóan rám vigyorog, előlépek. Fölelevenítem agyamban a Tanostól tanultakat, és támadást kezdeményezek. Ellenfelem viszont azt mímeli, hogy találatot kapott, és egy hátraszaltóval elnyúlik a fűben. Máris ott terem helyette Steve, és miután ő is elterül, Louis és Rühl következik. Hasonló mesterük lehetett, mindehhez humorukat is bőven mérik, így hát látványosságban nincs hiány. Patrick még hátra van, ő is alább ad méltóságteljességéből. Öt férfi hever szerte a fűben, én térdre roskadva nevetek.
Táhír zsémbel:
– Ennyire nem kell burleszkre venni, csináljátok meg még egyszer.
– Ebben a hőségben mit kíván a százasáért? Vért, beleket? – érdeklődöm nagyszájúan.
Táhír intésére a sminkes lép mellém, megtapogatja a hajamat, megforgat maga előtt. Érintése után a hajamba túrok, megvizsgálom, mit rejtett bele, de nem találok semmi gyanúsat. Ám máris a nadrágomhoz kapok, mert a lány szemrebbenés nélkül kigombolná azt, hogy levegye rólam.
Belloq remekül szórakozik, társai úgyszintén. Bosszantásukra tehát önként megválok a mostanáig féltett ruhadarabtól, és körbeforgok a színtéren, legyenek boldogok mindannyian. Csupán egyetlen pillanatra hökkennek meg, aztán folytatják a vigyorgást.
Táhír fásult legyintésére az öltöztetéssel megbízott lány az egyik lakókocsiba invitál. Felveszem a fürdőruha párját, épp olyat, mint az ifjú színésznőé.

 

 

A nap végén hatan indulunk az erdő belseje felé. Steve és Louis nem fogy ki az ötletekből, a fák visszhangozzák nevetésünket. Hamar kiderül, hogy az erdő csupán tenyérnyi, felsétál egy domboldalra, és ott véget ér. A völgyben apró tavat pillantunk meg, a háborítatlan víztükör a tengert idézi képzeletünkbe. A lustán lenyugvó Nap fel-felvillan benne, vörös-arany sávokat mázol felszínére.
Kölcsöningben fekszem a vízre, belemerítem arcomat, hajamat, sokáig úszom, fárasztom izmaimat, ügyelek a légvételre. Társaim távolabb tempóznak, elcsendesedve. Belloq lassan kiválik közülük, és megközelít. Háton fekve lebegünk a víz tetején, ujjainkat összefonjuk. Hallgatunk, körös-körül halak csobbannak, békák vartyognak, vérszomjas szúnyog dünnyög a fejünk felett.
Ha nem hívna vissza a város a megoldatlan és félbehagyott munkával, szabadon átengedhetném magam e békességnek, ám feszültséggombóc szűkíti torkomat, gyomrom háborog. Tenyeremet egy fa törzsének támasztva, mély légvételekkel próbálom száműzni a rosszullétet, sikerrel.
Belloq megáll mögöttem.
– Sajnálom – mondja.
– Mit sajnálsz?
– A körülményeket.
– Aha! – bólintok. Hátamat a fának vetem, az aláereszkedő szürkületben a tekintetét keresem: – Elárulnád, hogyan csinálod? Úgy festesz, mintha még erre a filmezésre is ráérnél.
– Elvállalhattad volna a dublőzködést – feleli kitérően.
– Azért nem vállaltam, mert nem tudom, meddig tart az emigráció. Azonkívül Táhír szerződtethetne hivatásosokat is.
– Nem teszi, mert szűkmarkúan mérték a pénzt a filmjéhez, és mert a hivatásosok arcát az unalomig ismeri a közönség.
– Ez a Patrick-féle csoport is olyasféle, mint te vagy Calviék?
– Nem. Ők bizonyos mértékig profik.
– Miben? – kérdezem.
A válasz magától értetődik: Belloq témát vált.
– Azért mázoltál be verbálisan a Nagyfőnöknek, mert észrevetted a „tűcskét” a hajadban?
– Akkor már folyamatban volt. Azért mázoltam be neki, mert a véleményemet kérdezte. És én már kezdettől ellenszenvezek vele, mióta tudom, hogy külön liftje és bársonyszőnyeggel borított saját emelete van. Elvégre intuitív típus vagyok.
– Intuitív és szuicid – vigyorog Belloq. Látván, hogy jobban vagyok, közelebb lép, átkarolja vállamat.
– Menjünk vissza. Itt megesznek a szúnyogok, noha nekünk kéne vacsorázni.
– Várj még. Azt hiszem, most elmondhatod, mi a titkos küldetésed lényege. Én már nem veszek részt a komédiában, csupán arra várok, hogy véget érjen.
– Miért hinném el, amikor magad sem hiszed? A szemed állásán látom: csakis az alkalmat lesed, mikor lophatnál el újra egy kocsit, hogy visszaszáguldj a városba.
Visszamosolygok rá, hozzásimulok.
– Veled maradok.
– Akkor most vacsorázni fogunk. Aztán te lefekszel.
– És te?
– Majd én is.
– Egyszóval megint...
– Megint a „titkos küldetés”, igen. De nyilván rájöttél már. Vagyunk néhányan, akik teljes titoktartás mellett fáradozunk egy szinte utópisztikus cél megvalósításán.
– Miért kevertetek bele engem is?
– Kézenfekvő volt. Beexponáltad magad, és ezzel árnyékot vetettél ránk. Ez csupán az első segítség volt részedről. A továbbiak a természetedből adódnak. Te mindig, mindenütt bajt keversz magadnak, ugyanakkor valami más reakciót is kiváltasz az emberekből. Némelyek azon kapják magukat, hogy ki kell önteniük neked a szívüket, mások pedig a provokatív fellépésedre válaszolnak figyelemreméltó reakciókkal. A magam részéről folyamatosan helytelenítem az ügyben való részvételedet, még akkor is, ha tudtodon kívül többen őrködnek fölötted, mert úgysem védhetnek meg. Ha nem tudnál vigyázni magadra, régen véged lenne. Nekem viszont hosszú távú és más természetű elképzeléseim vannak veled.
Közeledünk a táborhoz, falánk szúnyogok lakmároznak vérünkből. A fákon túl tűz fénye táncol.
– Szívesen venném, ha az általánosságokon kívül egyébbe is beavatnál.
Belloq halkan felnevet.
– Most nyaralunk, ha nem tudnád.
– Én még nem érek rá nyaralni. Valahogy úgy képzelem, hogy mindennek a végén, Ellával együtt elutazunk valahová, és néhány hétig nem lesz gondunk a bűnnel.
– Helyes – feleli Belloq. – Ragyogó ötlet. Ennek megvalósításán fáradozunk.
Megállok, szembefordulok vele.
– Nem avatsz be a titkaidba?
– Nem.
Vállat vonok. Aztán előreszaladok.
Patrick és társai a tűz körül ülnek, a stábból néhányan köréjük gyűlnek. Faichak a lakókocsijában fújja az orrát. Táhír a távolabb álló vászonszékébe roskadva, tenyerébe hajtott fejjel töpreng, tán a következő filmjén. Az ifjú színésznő vastag kötött pulóvert húzott a szúnyogok elleni védekezésül, és Steve vállára dőlve nevetgél. Az operatőr a kamerakocsiban vetíti magának a napi anyagot, időnként Táhír felé rikkant valamit.
Patrick előkészíti a flekkensütőt, aztán a hússzeleteket kenegeti fűszerekkel, mustárral. Mosolyogva fogadja segítségemet, majd Louist utasítja, hogy parázsra lesz szüksége.
A tűz közelében tartózkodóbbak a szúnyogok is, így hát rövidesen megszárad rajtam Belloq inge, s nem látom szükségét, hogy ennél melegebben felöltözzek, hiszen a hőség alig enyhült a napnyugtával. A fűben ülve úgy érzem, a föld visszaleheli a magába szívott hőt, elfészkelem magam a meleg áramlásban.
Patrick töméntelen mennyiségű sütnivalót készít a kezem ügyébe. Perceken át némán ügyködünk, rá-rásandítok, úgy sejtem, ezt a pasast sem könnyű szólásra bírni. Valakinek mégis sikerülhetett, másként nem látott volna napvilágot a „TE” című album.
Belloq is közénk telepszik, a piruló hús illata hamarosan a parázs köré csalja a mindeddig távollétükkel tüntetőket is. Valóságos lakoma veszi kezdetét, sörösdobozok is előkerülnek, visszabátorkodnak a falánk szúnyogok.
Daniel rávesz, hogy felöltözzem, Steve a változatosság kedvéért a sminkes lánynak teszi a szépet. Az ifjú színésznő, Edita mellém kuporodik. Az enyémhez koccantja sörösdobozát, és rám mosolyog.
– Nekem még nincsenek allűrjeim. Szóval miattam ne zavartasd magad. Nyugodtan beugorhatsz helyettem a cikis részekben. Amikor elvállaltam, még nem tudtam, milyen nehéz megcsinálni a verekedős jeleneteket. Nektek természetes, nekem viszont nem megy, ugyanez fordítva is igaz. Na, nincs ebben semmi gáz. Én teljes értékűnek érzem magam, éppúgy, mint eddig.
– Szívesen gyakorolok veled – felelem kitérően.
– Reménytelen – sóhajt Edita. Valaki egy whiskysüveggel próbál elmenni mellette, elkapja az illető karját, a flaskába kortyol, és felsóhajt. – Kösz, ez jól jött. – Ezzel visszafordul felém: – Úgyis csak nyúlfarknyi az egész jelenet. Többször nem is bukkanok fel a filmben. Hallgass ide. Ha az az epizód jól fog mutatni, nem számít, hogy nem én csináltam, akkor is nekem szerez ismertséget. Így már másképp hangzik?
– Igen – bólintok.
– Hát akkor?
– Oké – felelem. Lenyelem a sört, Belloq vállának támaszkodom. Telihold ezüstlik a felhőtlen égen, lombkoronák bólogatnak fejünk felett.
Louis felsóhajt:
– Hogy én mennyire unatkozom!
– Unatkozik – szögezi le Steve.
– Szövögess pókhálót – javasolja egy whiskyízű hang.
Patrick fölemelkedik.
– Menjünk moziba!
Rövidesen beindítják a kocsikat, és Belloq társaságában eltávoznak. Alig ül el mögöttük a füst, kiszemelem az elkötendő járgányt, és mivel senki sem törődik velem, a kormány mögé pattanva magam is eldöngetek. Az útnak voltaképpen nincs ellenvetése a használatba vétel ellen, ám elhanyagolt volta miatt meglepetésekkel szolgál. Elsőül egy gödörbe huppanok. Az így megdobott kocsi szinte a levegőbe emelkedik a kátyú fölött, földet éréskor nagyot döccen, megbillen, és tovább száguld. Ám ez még csak a kezdet.
A Párizs-Dakar-rali résztvevői alighanem elirigyelnék tőlem a pályát, ha ismernék. Végül azért kijutok a fővárosba vezető útra. Először megiszom egy frissítőt az elém bukkanó étteremben, aztán megkeresem a telefonfülkét a füstös helyiségben.
Quasimodo morcosan szól a kagylóba, ígyen: – Éjszaka van.
– Valóban. Ne haragudj! Van valami híred számomra?
– Akad ez-az. Hol vagy éppen?
Megbeszéljük a találkát, a parkolóban enyhe zavar fog el, míg eszembe nem jut, melyik az általam adoptált autó. Végül a vékony porbevonatról ismerem fel a kölcsönkocsit.
Quasimodo előbb érkezik, járgánya mellett járkálva várakozik. Mögötte a folyó hömpölyög elvadult fák és bokrok takarásában, mellette autógumikból és elhajigált sörösdobozokból emelt szemétdomb magasodik.
– Belloq tudja, hogy megszöktél? – kérdezi.
– Sejti. Mi a helyzet? – Gyufát lobbantok, füstöt fújok a folyam felé.
– Délután elkapták az öcsédet – közli nyájas barátom. Eldobom a cigarettát, mert felkavarodik tőle a gyomrom. Hang nélkül figyelem Quasimodót, olvasni próbálok arcvonásaiban. Ő elmosolyodik, és folytatja: – Két férfi várta a lépcsőházban. Martin nem volt egyedül, nem nyúltak hozzá. Arról faggatták, mit tud rólad. Közölte, hogy nem foglalkozik a hülye nővérével, és még az is lehet, hogy hittek neki. Mindenesetre elmentek. A másik újság: Lubos Holden egy elmeklinikán tartózkodik, aligha önszántából. Nem hiszem, hogy beszélhetnél vele, míg ott tartják.
– Hol van az a hely?
Quasimodo betájol, majd bevallja, még nem sikerült kiderítenie, hogy az épület melyik részében raboskodik az ifjabb Holden. Úgy véli, nem tanácsos ott próbálkoznom, nyilván erős őrizet alatt tartják az ápoltat. Nem firtatom, mi módon derítette ki mindezt, azt sem kérem számon tőle, honnan tudja, mi történt Martinnal és velem. Számomra az lenne meglepő, ha mindezekről mit sem sejtene.
Témát váltok:
– Quasimodo, felelj valamire! Tegnap éjjel Justitio megint ügyködött. Megvádolt embereket. Mikor fogja bebizonyítani, hogy vádjai valósak?
– Gondolom, napokon belül.
– Lehetséges, hogy csak blöffölt?
Felnevet.
– Ezért rángattál ki az ágyból éjnek idején? Nem hinném, hogy blöffölt volna, ne aggódj. Egyébként az illető, aki téged ma elbocsátott, hülyeséget hülyeségre halmoz azóta is. Nem sokáig jelenthet veszélyt számodra.
Belloq és Quasimodo is mind nyíltabban beszél velem, ennek pedig csakugyan azt kell jelentenie, hogy az őrület a végéhez közeledik, és remélhetőleg a mi diadalunkkal végződik. Talán sosem fognak felelni ehhez kapcsolódó, szubjektívebb természetű kérdéseimre, ám az is elképzelhető, hogy végül mindenre választ kapok.
– Elmegyek a klinikához – szólok derűsen.
– Éjszaka van.
– Csak körülnézek. Holnap majd megpróbálok valami módon bejutni.
– Megyek én is.
Quasimodo int, hogy szálljak be a kocsijába.
Szívesen ellenkeznék, mégsem teszem. Ha valami malőr adódik, kettősünk különösen nagy bajba keveredhet. Aggályomat nem akarom felvetni Quasimodónak, bár az az érzésem, mindenki mást jobban zavarba ejt rokkantsága, mint őt magát. Nyilván nem véletlenül választotta éppen ezt a nevet a világirodalomból, de hát ő tudja. Ha megtámadnak bennünket, képtelen lesz a védekezésre. Társaságára való tekintettel óvatosságot fogadok.
Különben is azon töprengek, hogy ha bárki is meg akarna találni, bizonyosan nem esne nehezére. Általában elegendő számba venni a keresett személy ismeretségi körét. Ezio Calvi biztosan tudja, hol van Belloq, ám ha erre nem is gondolna, a stábból bárki értesítheti ottlétemről. Tehát felmerül a kérdés, miért nem ütött rajtam a forgatáson egyetlen killer sem.
Quasimodo rokkantsága ellenére kitűnően vezet, anélkül, hogy az autóján bármit átszereltetett volna. Gyorsan átszeljük és elhagyjuk a várost, ezúttal az ellenkező irányban, mint amerről nemrég érkeztem. Aztán egy bokros erdőszélen elrejtjük az autót, és gyalog folytatjuk utunkat, a fák között surranva.
Nem kell messzire mennünk a leágazástól, hamarosan az épületet közrezáró, csinos vaskerítéshez érünk. Az intézmény parkjában néhány fenyőfa toronylik, gondosan nyírt gyep zöldell, középütt a jókora nyaralóra emlékeztető, háromszintes, régi épület magasodik. Márványlépcső vezet az oszlopok övezte, nagystílű bejárathoz. A villa számtalan ablaka közül csak egy-kettőn dereng át némi világosság.
A kertben és a ház környékén nem látunk mozgást.
– Azért nem látsz rácsokat az ablakokon, mert az épület légkondicionált, az ablakok nem nyithatók, és törhetetlen üvegből készültek. Csak azt ne hidd, hogy ehhez híven az odabenn folyó terápia modern, vagyis gyógyító jellegű volna. A klinika inkább afféle csomagmegőrző, a tehetős emberek ide dugják el kiszuperált rokonaikat. Az idősebbekkel nincs is különösebb gond, java részük valóban zavart, érelmeszesedés, agyvérzés, Alzheimer-kór vagy más okok miatt. Akadnak fiatalabb páciensek is, zömük alkoholista vagy kábítószeres, tehát az ide jogosító tüneteket ők is képesek produkálni – meséli mellettem az eleven adatbank. – A terápia főleg tagló hatású nyugtatószerek beadásából áll. Nem sokan távoznak el innen. Egyszóval ez amolyan elfekvő intézet olyanoknak, akiknek hozzátartozói jól megfizetik a helyi szolgáltatásokat. Ilyenkor szintenként egy-egy ápoló, az egész épületben egyetlen orvos teljesít szolgálatot. A bejárati ajtó elektromos zárral működik, ezt egy portás nyitja bentről, miután a monitorán ellenőrizte, ki kér bebocsátást.
– Tehát semmiképpen nem lehet bejutni?
Quasimodo elvigyorodik.
– Dehogynem. Jobb oldalon van egy föld alatti garázs, egyszerű billenőajtóval, amely ugyan zárható, de ezzel nem szoktak fáradni. Nappal elég nagy itt a mozgás. Hozzák az élelmiszert, a gyógyszereket, tiszta ruhát, elviszik a mosnivalót. Szerelők, sőt olykor látogatók is érkeznek, mindenki köteles a kocsiját a garázsba vinni. Innen egy ajtón át a kiszolgálóhelyiségek folyosójára, egy másikon a földszinti hallba lehet jutni. Ezeket viszont nyilván bezárják éjszakára.
Nem nyújt szívderítő látványt a sötétségbe burkolódzó épület, amelyben állítólagos elmebetegek alusszák édes álmukat, ha alszanak egyáltalán. Ami vonzó: az elhagyatottság, a nappali nyüzsgéshez képest viszonylagos nyugalom. Megérintem Quasimodo karját.
– Megpróbálom, Várj meg a kocsinál.
– Nyugi. Még nem mondtam el mindent. Sajátos őrzőrendszer veszi körül az épületet. Megtörtént, hogy némelyek, akiket akaratuk ellenére itt tartottak, szökni próbáltak, így hát fölszereltettek egy riasztót, amely akkor lép működésbe, ha valaki a kerítés tetejére lép. Ez éjjel-nappal aktív.
– Akkor átrepülök fölötte.
– Helyes – bólint Quasimodo vigyorogva. – Van nálad fegyver?
– Nincs.
– Akkor viszont nem árt, ha tudod, hogy Jon Holden ma délután másodmagával érkezett látogatóba szeretett fivéréhez, és bár másodmagával távozott, a kocsiját vezető gorilla nem ugyanaz volt, mint akivel jött. Nyilván naponta váltják egymást. Azonkívül ki kell deríteni, egyáltalán hol van Lubos. És ha ez megvan, még mindig nem biztos, hogy beszélni is lehet vele. Ez egy elmeklinika, ahol a legenyhébb nyugtatótól a legtaglóbbig, bárminő szer beadható.
– Azt sugallod, hogy hagyjam a fenébe az egészet?
– Még nem fejeztem be. Ha bemegyünk – így mondja –, bármi előadódhat, feltétlenül nyomot hagyunk ittjártunkról. Mivel Lubost elvinni nem tudjuk, komoly veszélynek tesszük ki látogatásunkkal.
Gondolkozom egy sort. Louis ötlik eszembe. A döcögősen haladó felvételek közben felelőtlen módon megkérdeztem tőle, vajon miként kerül ide ezzel az alkattal, mire ő szerény mosollyal, ám cseppet sem szerényen elmesélt néhány történetet pályafutásáról. Ezek a sztorik megvilágították elmémet néhány dologról, többek között azt is megértettem belőlük, hogy a fizikai erőt fürgeséggel, agyafúrtsággal, sőt olykor misztikus ködlepelbe burkoltan is ki lehet egészíteni-pótolni. Pompásan szórakoztam Louis elbeszélésein, most eltökélem: kamatoztatom a hallottakat.

 

 

A repülés szó szerint értendő, a kerítéshez közeli fa kertbe nyúló ágáról hamarosan meg is történik, a társaságomhoz makacsul ragaszkodó Quasimodónak is akrobatikus módon sikerül a fakuszás, majd a földet érés. Zavartalanul a garázsajtóhoz ólálkodunk, s az nyávogó hangot hallat, amikor társam enyhén megbillenti. Begurulok alatta, aztán fogva tartom, amíg Quasimodo utánam kúszik. A szolgáltatófolyosó ajtajához iparkodunk a meglepően tiszta garázsból felvezető lépcsőkön.
Quasimodo zajtalanul, félpercnyi erőfeszítés árán küzdi le a bezárt ajtó által jelentett, csekély akadályt, és én egyre inkább úgy érzem, hogy inasként követem a mestert, s az nesztelenül, fürgén halad előre a gyengén megvilágított folyosókon, híjával minden szánalomraméltóságnak, ügybuzgalmában még sántikálni is elfelejt.
Konyha, műhely, ilyen-olyan laboratórium, irattár feliratú ajtók előtt suhanunk el, hogy végül a személyzeti lépcsőházba jussunk. Hirtelen eszembe rémlik valami, megragadom Quasimodo vállán az inget.
Intek, hogy kövessen, majd szó nélkül visszafordulok. Benyitok a „konyha” feliratot viselő ajtón, odabenn teljes a sötétség. Ám ha a folyosókat is felszerelték az éjszakai tompított világítással, itt is kell lennie hasonlónak. Kitapogatok egy kapcsolót a falon, valamivel távolabb találok egy zölden foszforeszkáló másikat. Utóbbit megérintem, és valóban, halványan feldereng előttünk a helyiség.
– Éhes vagy? – morog Quasimodo.
Rejtélyes mosollyal megkeresem a teherlift ajtaját, onnan a tálalóasztalra pillantok. Cserélhető kartonokkal teletűzdelt táblára esik tekintetem, jól számítottam. Az elkészített ételt szintenként kiporciózva, névre szólóan küldik fel a betegeknek. Lubos Holden a 310-es szoba lakója, folyadéktáplálásra előjegyezve. A kartonok tanulmányozásából az is kiderül, hogy a kórtermek egy- vagy kétágyasak. Holden szólóban élvezi az ittlétet. Hogy miért szorul folyékony táplálékra, azt csak később tudhatom meg, mindenesetre nem túl szívderítő az információ.
Elhagyjuk a csíramentes, klórszagú konyhát, újra nekivágunk a folyosónak. Felsurranunk a harmadik szintre. Quasimodo beles a lengőajtó kerek hajóablakán, mielőtt kilépnénk. A gyengén megvilágított, tengerzöldre festett folyosó üresnek tűnik, az azonos színű padlószőnyeg makulátlanul tiszta, tolókocsikerekek ösvényei futnak benne.
Ha a 310-es szobát óhajtjuk megközelíteni, el kell haladnunk a középtájon lévő kezelő előtt, amelynek félig behajtott ajtaján át beszédfoszlányok szűrődnek felénk.
A következő pillanatban felsípol odabenn a csengő, s a hozzánk legközelebb eső ajtó fölött piros lámpa gyullad fel. Visszafarolunk a lépcsőre, s lehúzzuk a fejünket.
Léptek közelednek, zsémbes férfihang morogja:
– Már megint?!
Ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy megtekintsem az ápolót, de Quasimodo nem engedi. Megszorítja vállamat, és bár nem ellenkezem, így is érzem karja erejét.
A beteggondozó a szobába lép, nyitva hagyja az ajtót maga mögött. Emelt hangon társalog valakivel, aki viszont gyenge sóhajokkal közli vele kívánságait. Víz csobog, a goromba ápoló tovább dünnyög, majd „mára elég volt” megjegyzéssel hagyja el a kórtermet, és bevágja az ajtót. Olyatén furcsa érzésem támad, mintha börtönben volnék, nem gyógyintézetben. Persze, aki idekerül, aligha panaszkodhat bárkinek is az ellátásról. A hajóablakon keresztül a távolodó smasszer után pillantok, látom széles hátát, puha papucsban csusszanó lábát.
Quasimodo visszaránt:
– Menj be a kórterembe, csengesd vissza az ápolót. Addig én belátogatok a kezelőbe.
– Megőrültél?
– Hülye nő. Eredj!
Eredek. Keresztülsurranok a folyosón, és benyitok a szobába. Kék égőjű, sápadt fényű lámpa világít a betegágy fölött, vékony öregember fekszik a párnán, egyenesen rám tekint. Hosszú karja kinyújtva a takarón, kézfején friss vércsepp mutatja, hogy az imént injekciót kapott, a sebre szorított gézgombóc már az ágy alá gurult.
Ujjamat a szám elé téve kérem, ne ijedjen meg tőlem, és ő nem is teszi. Fogatlan ínyével rám mosolyog, aztán cérnaszálnyi hangján megkérdi:
– Te vagy az, Patty?
– Sajnos, nem – felelem az igazságnak megfelelően.
Nem keseredik el.
– Nem baj, nagyon hasonlítasz rá. Álmos vagyok.
– Mielőtt elalszik, behívná, kérem, az ápolót?
– Szívesen. Tudod, nappal kívánatos, fiatal nők vannak itt, az éjszakás fickók viszont csak aludni szeretnek. Ha megzavarom a sziesztájukat, gorombáskodnak. Épp ezért örömmel csengetek – hunyorít szemével.
Enyhe zavarban húzódom az ajtó mögé. Kétség költözik szívembe. Majdnem bizonyos, hogy ez nem elmeklinika, elvégre beszélgetőtársam tökéletesen normális.
Megerősít hitemben. Miközben megérinti a nővérhívó gombját, rám mosolyog:
– Fogadni mernék, hogy leütöd.
– Megpróbálom – gyónom meg.
– Aztán megszerzed a kábítószerszekrény kulcsait. Na?
Intek, hogy hallgasson. Számításomba hiba csúszik, a smasszer nem jön be a hívásra, mogorva hangja a fali hangszóróból reccsen ránk:
– Mi az isten van már megint?
Az öregember vékony hangon válaszol:
– Valamit beadott nekem az előbb, úgyhogy most rohanjon a hánytállal.
Kénytelen vagyok elmosolyodni. Méghogy elmeklinika, háborgok továbbra is.
Eltelik egy perc, mire a fickó belép az ajtón, és rögtön az ágyhoz siet, morogva:
– Istenverte vén hülye, egyszer úgyis...
Gondolom, fenyegetőzését később is folytathatja. Háta mögé surranok, és a tarkójára sújtok. Felmordul, megpördül. Jutalmul a szeme közé is kap egyet, köszönetképpen ő a gyomromba öklöz. Hátralépek, fellendítem lábamat. Állcsontja reccsen, a smasszer eldől. Föléje hajolok, hogy megvizsgáljam, milyen mélyen szunyókál. Az öregember halkan nevetgél.
– Kötözd meg – javasolja. – Ott van az ágy végében az a kapaszkodószíj. Tényleg nem te vagy Patty?
– Ki az a Patty? – érdeklődöm, miközben végrehajtom bölcs utasítását. Az ápoló ernyedt, mint egy zsák rágógumi, de azért a száját is betömöm egy kölcsön zsebkendővel.
– Patty a feleségem. Tíz éve meghalt.
– Mindent köszönök – mosolygok rá, mihelyt végzek. – Ha kérdezik, nem kell rám emlékeznie.
– Nem is. Akkor most alszom.
– Jó éjt. – Kilesek a folyosóra, és lám, a kezelő ajtajában Quasimodo álldogál, összefont karral, kék szemében mosollyal.
– Menj be Lubos Holdenhez – szól. – Nincs mitől tartani, ez volt a gorilla.
Arra nézek, amerre int. A kezelőben tökéletes rend látható, ezt csupán egyetlen apróság bontja meg: egy lankadt láb, amely az asztal alól kandikál elő.
Egymásra mosolygunk, elindulok a 310-es szoba felé.
A kék lámpa itt is világít az ágy fölött. Kísérteties fényében csaknem felismerhetetlennek látom a valaha jóképű, e pillanatban fonnyadtsovány ifjabb Holdent.
Lubos felpillant, amikor belépek, ám szemhéja tüstént le is csukódik. Megérintem a vállát, hiába. Szólongatásomra sem reagál. Fölfedezek a karjában egy vékony kanült, és egészségügyi ismereteimet fölelevenítve megfejtem, hogy ez a vénafenntartás céljait szolgálhatja, nyilván ezen keresztül táplálják – és persze: szedálják.
Minden kísérletem kudarcba fullad, tehát visszasietek a kezelőbe. Ott időközben megszaporodtak az asztal mögül előkandikáló lábak. Kérdő tekintetem láttán Quasimodo így szól:
– Meglátogatott a második szint ápolója. Mi van?
– Találtam egy emberroncsot. Vagy elmenekítjük innen, vagy sírba viszi, amit tud.
– Elvisszük – feleli Quasimodo, könnyeden.
A lábakat számolgatva egy percig sem kétkedem. Mindössze egyetlen kérdés adódik: hogyan? Az első szint ápolója és az éjszakai portás egyelőre még épkézláb. Holdennel nem lehet átrepülni a kerítést, tehát ennél jobbat kell kitalálni. A fejemhez kapok.
Magamra vállalom az első szint ápolóját, addig Quasimodo tolószéket kerít, és beleülteti Holdent.
Feladatom könnyebb a vártnál, mert a beteggondozó úgy alszik, hogy csakis a biztonság növelése céljából ütöm le. Annyi a változás, hogy a horkolás elnémul.
Kiszaladok a folyosóra, látom a lift kapcsolótábláján a lámpák villogását. Átsurranok a tágas előcsarnokon, a portásszoba ajtajában kifújom magam, nehogy eláruljon izgatott pihegésem. Semmi neszt nem hallok. Mindenre elszántan benyitok. Az ajtóval szemben tévé áll, az alatta lévő asztalka polcán videomagnó folyadékkristályos számlapja világít. A képernyőn hangtalanul pereg a film, az ajtó melletti fotel mélyén leejtett állal hortyog az éjszakás cerberus. A bejárati kamera monitora sötét, a fali kapcsolótáblán rendeltetésüket elsoroló cédulákkal ellátott gombok sorakoznak.
A képernyőn éppen öldöklés zajlik, ám ez nem fokozza harci kedvemet. Az alvó férfi hatvanéves lehet, fonnyadt, apró emberke. Nem mélyítem el álmát.
Megérintem a Riasztó és a Külső bejárat feliratú gombokat, mire az előbbi fölött kialszik a vörös fényecske, utóbbi fölött pedig felvillan. Egy pillantást szánok a mélyalvó csipkejózsikára, és kisurranok az ajtón. A lift mellett elszaladva látom, amint elalszik az alagsor jelzőfénye. Lenyargalok a lépcsőn, kapkodva kitárom az egyik intézeti furgon ajtaját, hogy Quasimodo beültethesse a magatehetetlen Lubos Holdent. Amíg ő ezzel bíbelődik, kinyitom a garázsajtót. Ezután bevetődöm az ülésre, Quasimodo gázt ad.
Átgördülünk az éjszakai kerten, a telihold fényére bízva magunkat.
Semmi se történik, ujjongani volna kedvem. Amikor hátrafordulva Lubos Holdenre tekintek, elkomorulok. Lehet, hogy fáradozásunk eredményeképpen szert tettünk egy halottra?
Megérintem a férfi csuklóját. Nyirkos bőre hűvös tapintású, pulzusa gyengén lüktet ujjaim alatt. Közben áthajtunk a kitárt kapun, és ráfordulunk a széles autóútra. Rövid száguldás után Quasimodo a fák közé lavírozza a furgont, és leállítja a kocsija közelében. Közösen vesszük ki az alélt testet a raktérből, átfektetjük a másik járgány hátsó ülésére. Amint ezzel végzünk, Quasimodo visszatér a furgonhoz, és tökéletes lelki nyugalommal törölgetni kezdi a kilincseket, a sebességváltót és a kormányt. Meg mernék esküdni a bibliára és a holtomiglanra, hogy ezt megtette a klinikán is az összes ajtóval és azok kilincseivel.
Dolgával végezvén mellém ül. Vezetés közben arra is jut ideje, hogy rádiótelefonján rejtélyes beszélgetést folytasson valakivel, a következőképpen:
– Dajka vagyok, a kicsikhez tartok. Azonnal orvosra van szükségem.
Ezután pedig bemutatja, miként lehet az összes közlekedési szabályt áthágni anélkül, hogy különösebben megzötyögtetné a hátsó ülésen fekvő Holdent, akit időről időre megtapogatok, és egyelőre elevennek ítélek. Akad más gondom is, tüstént szóvá teszem:
– Óriási! Azt hittem, Tanos a nagy népi hős, erre kiderül...
– Mi derült ki? – kérdezi flegmán.
– Te vagy Justitio!
Fölnevet:
– Te pedig a nagy leleplező. Van abban valami, amit mondasz, ám a dolog még ennél is bonyolultabb.
– Az nem lehet – sóhajtom.
– Minden lehetséges – közli. Megsimogatja a hajamat, rám nevet, közben kikerül egy vége-hossza nincs kamiont, keresztülhajt egy piros lámpán, fölkerget a járdára egy kerékpárost, és az égboltig emeli az arra sétáló rendőrjárőr adrenalinszintjét. Az egyenruhásnak arra sincs ideje, hogy kiböngéssze az ámokfutó rendszámtábláját.
Autósztráda következik, majd egyre eldugottabb, bár kiváló felületű mellékutak, immár azt sem tudom, merre járhatunk.
Holden reszketni kezd, fel-felnyög. Nem engedem el a csuklóját, a faggatást is felfüggesztem, az életéért fohászkodom, nem halhat meg, nem tehet ilyet.
Eldugott majorba érkezünk, az alacsony ház előterében lámpafény csillan.
Quasimodo lefékezi a kocsit az ismerős szürke Mazda mellett. Nem kapok levegőt. Nyílik az ajtó, két férfi fut felénk. Azonnal kitárják a hátsó ajtót, kiemelik Lubos Holdent, a házba sietnek vele. A sietős fickókban döbbenten ismerem fel Patrickot és Steve-et. Ülve maradok, leejtett állal csóválom a fejemet, gyanítva: aligha keltek intellektuális benyomást. Töprengésem végeredménye a szokásos: hülye vagyok, én vagyok a hülye.
Belloq is megérkezik, kisegít a kocsiból, aggódva hajol fölém, rekedt a hangja:
– Mi baj van?
Nem magyarázgatom, a házba nyitok. Rögtön a tágas ebédlő-konyhában találom magam. A hosszú asztal mögött két álmos, pizsamás gyerek ücsörög kíváncsi arccal. Nell Holden és Ella Belloq. A kislány felugrik, amikor megpillant, és hozzám szalad. Úgy öleli át a derekamat, hogy az apját is odakarolja, ám ehhez rövidnek bizonyulnak végtagjai. Lehajolok hozzá, megcsókolom az arcát. Álomjószagú, törékeny gyermek csimpaszkodik a nyakamba. Egyetlen szót sem szól, csupán a kitörés végeztével nevet rám:
– Szia!
Aztán belekapaszkodik Belloq kezébe, és a továbbiakban minden lépésünket némán kíséri.
Az egyik szoba vetett ágyán fekszik Holden – és Rühl hajol fölé. Sokoldalú kaszkadőr, nem mondom. A hórihorgas férfiú injekciót szúr betege combjába, majd tovább vizsgálgatja őt. Néhány feszült perc elteltével körbepillant tekintetével Belloqot keresve megszólal:
– Telenyomták kábítószerrel. Mindig csak annyira, hogy aludjon. Amikor kezdett kiszáradni, éhezni, adtak neki némi infúziót, és újabb dózis drogot. Meg kell várni, míg a cucc kiürül belőle, viszont addig is folyadékra volna szüksége. Rengeteg folyadékra. Most munkához látok, menjetek ki. Majd Shellen segít, úgyis az ő nyakában hagyjuk a beteget.
Megnézem Shellent. Igen, ő az az asszony, akit egy reggelen a két bobtail által őrzött tanyán láttam Nell társaságában.
Amikor kifelé tartunk, a nyitott ajtóban a kisfiúba ütközünk. Kitágult szemmel figyeli az ágyon fekvő férfit, sóhajtása kérdésnek hat: – Apa?

 

 

Nem várjuk meg, mire jut Rühl, visszaülünk Quasimodo kocsijába, ezúttal Belloq is velünk tart. A város felé rohanunk, avégből, hogy a lopott kocsiba átszállva megest kihajtsunk Line-ból, és még virradat előtt visszalopakodjunk a forgatás helyszínére. E sok száguldozás közepette a két pasast faggatom, ők pedig egymást. Megbeszélik, melyikük mit végzett kiszabott feladatából, aztán kifejezik kölcsönös elégedettségüket, ebből kevésnyi nekem is jut. Olykor belekérdezek szépen gördülő beszélgetésükbe:
– Ki ez a Rühl meg Steve meg Patrick...
Másról csevegnek.
– Végül is kicsoda Justitio? – makacskodom.
Folytatják a maguk érthetetlen, számukra lenyűgöző társalgását. A folyóparton Quasimodo elbúcsúzik tőlünk, és tovahajt.
A visszaúton reménytelenné teszem Belloq helyzetét a kitartó faggatózással. Mivel én vezetek, ő menekülésképpen Holden ellopott kórtörténetébe merül, amit az elválás során kapott meg Quasimodótól.
– Tedd le, vagy elszaggatom! – rivallok rá simulékonyan.
– Ne tégy ilyet, csemegét tartok a kezemben.
– Könnyen lehet, de engem most más foglalkoztat. Mostanáig arra gyanakodtam, hogy Tanos a „J”.
– És?
– És Quasimodo az. Ő Justitio.
– Nocsak. Hogyan sütötted ki?
– Egyszer elmesélte, miért különböztetek össze. Nem voltam rest, az irattárból előástam az ügy anyagát, és tanulmányozás közben szépen, ábécé sorrendben kiírtam az abban előforduló neveket, majd ugyanezt tettem Quasimodo balesetének nyomozati anyagával is. Volt egy listám. Ezt összevetettem a „J” által kikészített fickók névsorával, és több egyezést találtam, mint amennyi véletlenszerű lehetett volna. Aztán még valami érdekelt volna ezekben a régi ügyekben, ám mire visszamentem az irattárba, az egész dokumentáció szőrén-szálán eltűnt. Kisütöttem, hogy mivel te az első „kivégzések” idején még innen távol éltél, és egyébként sem barátsággal váltatok el, a Nagy Bosszúálló nem lehet más, mint Quasimodo kebelbarátja, az erre rendkívül alkalmas Tanos. Ez a fixa ideám ma estig tartotta magát. Ma éjjel azonban kiderült, hogy a sánta és torz vállú zsaru talán veszedelmesebb és erősebb, mint valaha. Sokáig morfondíroztam, miért olyan kopott a parketta a jószerivel bútorozatlan, teremnyi nappalija közepén, egyszer rá is kérdeztem, mire ő azt felelte – az igazságnak megfelelően –, hogy ott szokott elesni. Nappalija egyben a tornaterme is lehet, ahol addig sanyargatta izmait a goromba parkettán, amíg azok nyomoréksága dacára megacélosodtak. Ám valami nem stimmel. Ha netán hajlottam volna azt feltételezni, hogy Justitio voltaképpen két személy, Tanos és Quasimodo, most az egész romba dőlt.
Belloq halkan nevet.
– Mindez azért lehetséges, mert összezagyváltad a dolgokat. Közben pedig kolosszális ötlettel ajándékoztál meg. Amikor visszatérésem után „J”-ről hallottam, emlékezetemben még a régi Quasimodo élt, az épkézláb és egészséges. Az ő temperamentumához illett is a dolog, hát én is végigjártam az irattárban ugyanazt, amit később te. Ugyanarra a következtetésre jutottam, és amikor Till foglalkozni kezdett az üggyel, galád módon magam tüntettem el a dokumentációt. Elvittem Quasimodóhoz, felelősségre vontam őt. A legkevésbé sem nyugodt és baráti hangvételű beszélgetés végén lepocskondiáztam a nagybátyámat, mire ő felkapott, és áthajított a szobán. Könnyedén, mint egy kispárnát. Amikor kezdett feltisztulni a fejem, otthagytam őt, legyen boldog az iratokkal. Aztán jöttél te a röplapjaiddal, és ideológiát adtál a bosszúálló szájába. Rájöttem, hogy az én feladatom elvégzéséhez a Justitia-kommandó az egyetlen biztonságos paraván. Quasimodo a következő találkozón lelkesen belement az együttműködésbe. Hát így. Nagyszerű partner ehhez a munkához, vannak ötletei, kapcsolatai, módszerei. Ám ezt magad is láttad.
– A te munkád pedig az, hogy leleplezd a rendőrségi korrupciót?
– Nagy vonalakban igen, így van. Ha végiggondolod mindazt, amiről együttlétünk során beszéltünk, vitatkoztunk és ordítoztunk, akkor már úgyis régen tudod.
– Ki vagy te?
– Daniel Belloq – szertartásosan meghajol felém.
– Aha!
– Újraválasztása után az elnök menesztett néhány embert. Újakat ültetett a helyükre. Egyiküknek rám esett a választása. Teljes titoktartás mellett verbuválta csapatait. A tagok kezdetben nem is ismerték egymást. Hagyjuk a részleteket. Az egyik csapat vezetésével engem bíztak meg. A filmforgatásba is emiatt kevertek bele, ezt eleinte nem is sejtettem. A film az alibim a szabad mozgáshoz. Ezio Calvi szeme előtt vagyok naphosszat, gyanú felett állok. Nem úgy, mint te. Ha már kezdetben megérted, mire kérlek, az első perctől együttműködhettünk volna.
– Miért nem mondtad el?
– Ezt is tisztáztuk már ezerszer, de várható volt, hogy megsejtesz valamit magadtól is.
– Martin is benne van, ugye?
Belloq bólint.
– Először ő keverte bele magát, amikor szétverette a fejét a piacnál. Aztán bezsongott ő is, Konraddal együtt, később te keverted bele őket a fénymásolással. Így tehát már nyakig benne is volt. De ő nem kérdezősködött, mint te, csak segíteni akart. Nekik is kijutott a feladatokból. Egyszer, az egyik forgatási napon elaludt a kocsiban, és arra ébredt, hogy Calvi nézi őt. Megijedt, hogy Beatrix Holl gyilkosa netán ráismert, és amikor elmondta ezt Konradnak, megszervezték az őrzést, amelynek utóbb te is hasznát vetted.
– És Calvi felismerte Martint?
– Nem derült ki. Veled voltak elfoglalva. Te aztán adtál nekik szórakoznivalót. Mint a másik női szereplő, Teron. De őt csak Lubos érdekelte, nem is gondolta, milyen veszedelmek fenyegetik, ha ujjat húz Jon Holdennel. Ha Lubos magához tér, és beszélni kezd, okosabbak leszünk. Óhajtasz még tudni valamit?
– Ó, hiszen még csak az elején tartunk. Csak úgy ötletszerűen kérdezgetek, jó? Patrick, Steve, Louis és Rühl?
– Táhír nemcsak rendezi a filmjét, hanem az operatőrével együtt fizeti is annak költségeit. Rengeteg pénzükbe került, hogy megnyerjék Faichakot. Így hát kaptak valahonnan némi anyagi támogatást, hogy megcsinálhassák a mozit. Táhír ennek fejében tartozik néhány engedménnyel, ezek egyike a felsorolt urak alkalmazása. Ők pedig kitűnő kaszkadőrök, nemde? És mivel együtt forgatunk, mi sem természetesebb, mint hogy összebarátkoztunk. Együtt járkálunk ide-oda, ez senkinek sem szúr szemet. Patrick Wyne a rendőrséggel és a Szolgálattal közös egyik akciócsoport vezetője. Fegyveres bűnözők, terrorakciók ellen vetik be őket. Társai a kommandó tagjai. Nem kis szerepük volt a tavalyi szenzációban. Ők kapták el Karl Hubreyt. Mostani munkájuk összetettebb, de ezt is remekül végzik. Hamarosan befejeződik, Denisa. Aztán végre másról is beszélhetünk.
– Miről?
– Most arról beszéljünk, ami ezekben a napokban számít, ígérd meg, hogy semmit nem teszel a tudtom nélkül, egyedül sehová se mész.
– Rendben.
– A következő napokban tele lesznek a médiumok a korrupt vezetők neveivel. Kétségtelen bizonyítékok vannak ellenük, amelyeket nyilvánosan be is fognak mutatni. De soha, sem most, sem később nem hangozhat el a mi nevünk. Mi maradunk, akik voltunk, a dicsőség és a KOCKÁZAT a Justitia-kommandóé, melynek tagjai örökre homályban maradnak. Már csak egyetlen dolgod maradt: beszélj Lubos Holdennel, a többit bízd ránk.
– Nem értem, ha mindenkit elkaptok, mitől féltek?
Belloq rám csodálkozik.
– MOST nem kapunk el mindenkit. Nem érted? Ez csak a kezdet. Kezdete valaminek. Egy-két ember itt marad azok közül, akiknek börtönben lenne a helyük, a bebörtönzöttek pedig nem fognak nyugodni odabenn sem.
– Ó! Tehát a Justitia-kommandó sem oszlik fel.
– Nem. Olykor-olykor szolgálatot tesz majd a rendőrségnek, az utca embereinek, az elnöknek.
– Ő lesz e hazában az Igazság maga? Nem lesz ebből valami más, idővel?
– Nem lehet, ha arra gondolsz, hogy kétféle rend legyen itt, az egyik, amit a jogrend, és a másik, amit Justitia diktál. Sokkal inkább LELKIISMERET lesz ő, mint igazság. Érted, mire gondolok?
Elhallgatom gondolataimat, rendezgetni próbálom az információtömeget. Eltart egy darabig, míg mindent a helyére teszek, de még így is maradnak hézagok. Végül megjegyzem:
– Tulajdonképpen nem is marhaság. Eleinte persze zavart, hogy nem tudom, miben sántikálsz. Sejtettem, hogy a mániáink valahol találkozni fognak, ám erősebb volt az a benyomásom, miszerint mi ketten azon vetélkedünk, melyikünk kapja el hamarabb Holdent. Te a magad módján fogtál hozzá, én pedig belecsaptam a legkellősebb közepébe. Na de ez már sok a jóból. Belloq, aki kicsinálja a gazembereket a szürke szakállukkal meg a három titkárnőjükkel. Nagy ember a szeretőm, mi tagadás.
Beérünk egy szürke Mazdát, melynek vezetője a féklámpák felvillantásával üdvözöl bennünket. Válaszolok a reflektorral, aztán a nyomában maradok.
Belloq rám pillant.
– Reggel vállald el a dublőzködést Edita mellett. Ezzel a filmet is hozzásegíted a mielőbbi befejezéshez. Ezek az utolsó munkanapok. Aztán mi a terved?
– Jelentkezem a rendőrséghez. Hátha visszavesznek. Ja. A Főnök és Donald is benne van?
– Ők igen. De Argyll véletlenül keveredett bele. Talán Lubos Holdentől megtudjuk, hogyan.
Az erdei úton belehajtok ugyanabba a gödörbe, amellyel korábban már nézeteltérésem támadt. Csendesen érdeklődöm:
– Tulajdonképpen kié ez a kocsi?
– Mindjárt megtudod. Azt hiszem, Steve fogja kezedbe adni a rongyot, amivel lecsutakolhatod féltett tragacsát.
Steve nem tesz ilyesmit, pedig közös hálószobát birtokolunk egy tágas lakókocsiban. Jó éjszakát kívánunk egymásnak, és mire pirkadni kezd, elalszunk. Belloq önzetlenül megosztozik velem fekhelyén. Szorosan össze kell simulnunk, hogy elférjünk álomtalan ájulatunkban.

 

 

Kábultan kóválygok a friss délelőttben. Valaki narancslevet, majd egy pohár kávét nyom a kezembe, nem fogom fel az illető arcát. Gondolataim minden figyelmemet igénybe veszik. Kész csoda, hogy aludni tudtam a történtek után. Zaklatott vagyok: forró napra tett eleven seb. Megfoghatatlan a bennem kavargó rendetlenség. Túlsággal leegyszerűsítve hangzana, ha ezekkel a címszavakkal próbálnám jellemezni állapotomat: félelem, szorongás, reménység, döbbenet stb. Hanem a dolgok csakis akkor érthetőek, ha lecsupaszítjuk őket. Ám legyen. Ha nehézlégzésemet, a külvilágnak szóló tompaságomat és a mellkasomban, agyamban zsongó fájdalmas, áttekinthetetlen zűrzavart értelmezni akarom, így fogom fel.
Belloq tapintatosan békén hagy. Nem úgy Táhír, kisvártatva tehát megpróbálom összeszedni magam. Egyelőre félrerakom dúltságomat, és felöltöm derűs mosolyomat. Nem könnyű, a félresodort káosz bele-belerikkant erőltetett jókedvembe, figyelmeztet: még találkozunk. Mit mondjak? Alig várom! Megértem néhány évet, találkoztam néhányszor ezen állapottal, és mintha már kezdeném kiismerni magam rajta. Ez a fajta nyugtalanság a vajúdás ideje. De amikor a külvilág nem hagy elveszni magamban, a magáénak követel, és a kifelé szóló látszat megőrzése több erőt követel, mint egy ház felépítése, mikor a kedvéért halogatnom kell a fájdalomlidérccel való összecsapást, hát ez lényegesen nagyobb stresszt okoz, mint akár a három hétig késleltetett-halasztott orgazmus.
Így hát kegyeskedem jelen lenni a pokolian jelentéktelen problémák között. Mint egy rovartanász, feltisztuló tekintettel figyelem Ike Faichakot. Spartacus labdába sem rúghatna mellette. Római arc, csigás haj, nemes gladiátorvonások, magas, tiszta homlok, egyenes, nem túl hosszú orr. Dús-dacos száj, az állán persze gödröcske. Ezt az arcot a félszeg mosoly zökkenti ki a bosszantó tökéletességből, ám ez a mosoly nem eredeti, hanem begyakorolt. Mivel hajlamos vagyok elhamarkodott ítéletekre, máris eldöntöm, hogy a férfiú üres és hiú. Ebben persze nem tévedek, viszont ennél sokkal több is, ám a vonzó tulajdonságokat azért sem elemezgetem, elvégre volna mit analizálnom, abba azonban nem merülhetek bele.
Ike Faichak sütkérezik a napsütésben. Hunyorogva rám pillant, féloldalas mosollyal megjegyzi:
– Elmúlt a náthám. Mégsem bántam meg, hogy beleegyeztem a nomádolásba, és nem mentünk szállodába.
– Hát igen – hagyom rá bölcsen.
– Esküszöm, jót tett nekem, hogy otthagytuk kicsit a várost. Itt nincs zaklatás, őrjöngés, rohanás.
– Ehhez nem értek – szerénykedem. – Beszélje meg monsieur Rousseau-val.
Faichak vidáman fölnevet, odébbállok. A kaszkadőrök – miért is ne nevezném így őket? – már megtartották napi sorsolásukat. Rühlre jutott a soros szolga szerepe.
Louis sokáig törte a fejét, mivel hálálhatná meg előző napi gazságait, a véletlen játszotta kezére az adut. Megpillantván egy fürdőruhában kötögető felvételvezetőt, Louis a következő utasítással állott Rühl elé:
– Estére köss nekem egy sálat.
A doktor-kaszkadőr megnyúlt orral rohant végrehajtani a parancsot. Kölcsönzött néhány kelléket, és letelepedett az árnyékba, hogy elsajátítsa a kötés nevezetű tevékenység mesterfogásait. Néhány percen belül az összes jelen lévő nő köréje csoportosult, és egymás szavába vágva okították. E percekben Rühl vadul csattogtatja a kötőtűket, ilyképp gyarapítva a sál hosszúságát, és nem mellékesen: váratlanul jött népszerűségében sütkérezik. Hosszú orrú, csúnya arca valósággal átszellemül a hölgytársaság jóvoltából.
Társai szünet nélkül töprengenek, mi módon törhetnének borsot az orra alá, elvégre első dobásuk kudarcot vallott.
Steve fél lábon szökdécsel elő a lakókocsiból, és ujjait pattogtatva veti oda Rühlnek: – Hé! Keresd meg a cipőmet!
Amikor ez megtörténik, Steve bólintva nyugtázza a feladat elvégzését, ám ezzel még nincs vége.
Rühl kénytelen felhúzni az uraság lábára a sportcipőt, csak ezután térhet vissza a kötögetéshez. Elszántan tovább dolgozik a lustán gyarapodó sálon, egyszercsak Steve megest felkiált:
– Rühl! Még nem mostam fogat.
Kötés le, Rühl fel, a fogmosás szent rítusa következik. A hosszú orrú férfiú a végrehajtója, de Steve derekasan megszenvedi a kiszolgálást. A lelkiismeretesen csuszatoló Rühl oly mértékben kefélgeti fogsorát, hogy immár vér szivárog az ínyéből. Steve gyötrötten jelzi: innen majd ő folytatja, ám a szolga nem tágít. Három pohár vizet áldoz a teljességre, az öblítőből jut Steve orrába, szemébe, fülébe is. A fogmosás végeztével oly fáradt és elgyötört, mintha a nászéjszakája után lenne. Szolgája visszaüget a kötőtűkhöz, arcán kaján vigyorral: ezek után alighanem békén hagyják őt.
Ezalatt befejeződnek az előkészületek. Táhír betelepszik rendezői székébe.
A munka elképesztően gyorsan halad, ezúttal Faichak sem okoz gondot, élvezettel vesz részt filmbeli énje életében. Szinte csalódást érzek, amikor felfedezem rátermettségét. Olybá tűnik, ez a légkör segítségére volt abban, hogy azonosulhasson szerepével. Egyszer sem kell megtorpanni, mert nem tudja a szövegét, sőt: kisebb akrobatamutatványokat egyszeri gyakorlás után önállóan előad.
Amikor Editára kerül a sor, a lány enyhén másnaposan, karikás szemmel kerül elő lakókocsijából. A sminkes nekiront, eltünteti róla a kilengés nyomait, ám úgy fest, Edita elméjében másik forgatókönyv lapjai peregnek. Odaáll a kamera elé, és különös dolgokat produkál, szemét elernyőzve figyel valamit, akárha közeledőre várna. Pantomimjátékából kiderül, hogy a valami lassan melléér. Előbb bátortalanul, majd nekibuzdulva integetni kezd, néhány lépést tesz felé, aztán félreugrik. A valami, amit csak ő lát, eltávolodik tőle, ő előbb döbbenten, később haragosan utánapillant, aztán rekedten felkiált:
– Hé! – Vár egy kicsit, nem történik semmi. Vadul integet, pár lépést szalad. Arca eltorzul a dühtől: – Nem köszönni akartam, hé! Nem hellót kiáltani álltam ki ide! Vegyél fel a szekeredre! Fordulj vissza, nem mehetsz el mellettem!
A képzeletbeli szekér eltűnik a fák között, Edita csalódottan lehuppan a földre, lehajtott fejjel szakít egy maréknyi füvet, és felhajítja a levegőbe. Néhány fűszál hullik fekete hajára, könnyes szemmel felpillant, hangja panaszos, esendő.
– Mindig ez történik. Kiállok, integetek, és ő azt képzeli, köszönni akarok. Elmegy mellettem, rám kacsint – és otthagy.
Táhír magán kívül ordít a lányra:
– Kicsoda?
Edita ránéz, blúza zsebéből cigarettaszálat húz elő. Meggyújtja, a füstöt sokáig benn tartja a tüdejében. Vonásai lassan fölengednek, a rendezőre mosolyog:
– Soha nem vesz fel, de én nem érem be annyival, hogy csak köszöntgessem. Fel akarok kerülni a szekerére! – Újabb szippantás a cigarettából, Edita lustán fölemelkedik. Mozgása puha, macskaszerű, hangja könnyed: – Majd máskor. Legközelebb nem ugrom félre, ha közeledni látom. Rákényszerítem, hogy megálljon értem.
– Kicsoda? – Faichak leplezetlenül vigyorog.
Edita újabb füstadagot nyel le.
– Az élet, te marha.
Hirtelen nagyon szelídnek látszik. A spangli végére jutva körbepillant maga körül. Mosolyog:
– Ilyenkor még a szar is rózsaszínű. – Megrázza magát, jelezve, hogy magánszáma végére ért. Eldobja a csikket, sarkával a fűbe préseli, és megismétli: – Ilyenkor a szar is rózsaszínű.
Kedvem volna tapsolni, a jelenlévőkre való tekintettel nem teszem. Azt azonban eltökélem, hogy alkalomadtán szerzek egy szálat a rózsaszínű cigiből, esetleg kettőt is. Hátha rajtam is segít.
Edita elpróbálja jelenetét, Táhír árgus szemmel figyeli, ám nem talál kifogásolnivalót. A kamera rögzíti a két színész élményszámba menő játékát. A hangulat emelkedik.
Kevéssel dél után sor kerül a tegnapiak ismétlésére. Ezúttal nem érzek feszelyt a kamera közelségétől. Vígan helyettesítem Editát a mozgalmas jelenetekben. Eleget teszek Táhír kérésének. Társaim is igyekeznek. Most csakugyan verekedni kell. A kaszkadőrök nem mímelik a zuhanásokat, vigyorogva, védekezve állják a sarat, amikor támadok. Bár nem tesznek ennél többet, számomra az is lehetetlennek rémlik, hogy a közelükbe jussak. Patrick és Steve gyorsaság tekintetében utolérhetetlennek látszik, félreszökkennek, elhajolnak ütési és rúgási kísérleteim elől. Végül, mielőtt Táhír közbeszólna, engedik, hogy becserkésszem és elintézzem őket. Rühl kisebb gondot jelent, hamarabb végzek vele. Louis és Belloq marad a színen. Szemlátomást élvezik a játékot, különösen a fiúnyi férfi.
Összecsapásunkban hamarosan ismét fölvillannak a burleszkelemek, de hát végül is játszanunk kell, ez áll a forgatókönyvben, nem? És Louis játszik. Hátraszaltókkal és cigánykerékkel, fára felszökelléssel és lehetetlennek tetsző mutatványokkal egyaránt elkápráztat bennünket. Egyszerűen képtelenség hozzáférkőzni, ezért mérgemben Belloqnak rontok. Ő védekezik, kitér, félrevetődik, nevetve biztat, aztán megkapja, amit követel. Louis egy fa alsó ágán hintáztatott lábbal a körmét piszkálja. Úgy tekint rám a magasból, mint a győzelem szobra. A következő pillanatban letörik vele az ág, és egymásba gabalyodva érnek földet. Alant egy percig átkarolva tartják egymást, aztán Louis nevetve felül. Kutya baja.
Kifulladva levonulok a színről, mint ki dolgát jól végezte.
Táhír zordul megjegyzi:
– Ezt már tegnap is eljátszhatta volna.
– Érleltem.
Táhír elfintorodik, megdicséri Louist, és ebédszünetet rendel el. Egy óra múlva következik a munka neheze. A rendező úgy óhajtja, hogy a résztvevők lehetőleg leállások nélkül, folyamatosan hajtsák végre feladataikat.
A résztvevők egyelőre minden figyelmüket az evésnek szentelik, fel-felbuggyan belőlük a jókedv, Rühlnek egy perc nyugta sincs. Fölszeletelheti társai húsadagját, Louis megkívánja, hogy a szolga megetesse őt. A nyúlt orrú férfi ennek eleget is tesz, oly lelkesedéssel, hogy minden falat után megtörli Louis száját – a készülő sállal, amelyet a kötőtűvel és a fonalgombolyaghoz vezető köldökzsinórral egyetemben az alkarján átvetve hordoz, miként pincér a szalvétakendőt. Úgy tetszik, engem közéjük tartozónak tekint, mert a pártfogásába vesz, olykor a számba töm egy-egy falatot, majd meg sem várva, hogy lenyeljem, elém tartja a poharat, és narancslével itat.
A fonal lágyan egymáshoz láncolja ötösünket, mind vastagabb rétegekben tekeredik körénk, ahogy Rühl kering körülöttünk. Mindezt egyetlen szó nélkül viszi véghez, ugyanis a szájában tartja a saját hússzeletét, etetés közben azt rágja, nyeli. A flekken kilógó vége egyre rövidül, mígnem teljesen eltűnik, ám a következő percben újabb adag kerül a fogai közé.
Valamivel távolabb, terített asztal mellett Edita, Faichak és Táhír ebédel. A lány derűs hangulatban szórakoztatja a férfiakat, miközben ő maga alig eszik. Gyakorta nekünk szenteli figyelmét, szemmel tartja Rühlt és a fonalat, egyelőre nem tudni, melyiküknek drukkol.
Rühl nem esett a feje lágyára, nem hagyja kárba veszni a kötését, kisvártatva megfordul, és az ellenkező irányban folytatja körülöttünk a sertepertélést.
Steve vigyorogva legelteti rajta a szemét:
– Mint egy kisbolygó.
Patrick megjegyzi:
– Kíméljétek Rühlt, ma este még várja a betege is.
– Ezt most nem kellett volna mondanod – zsémbel Louis. – Már kezdtem azt hinni, hogy valóban nyaralok.
– Később – mosolyog Patrick.
Louis hozzám fordul panaszával:
– Mindig, amióta csak ismerem őt, mindig ez megy. Nyaralás, szabadság, élet, derű? Később!
– No lám, Edita nem pergett le rólad! – állapítja meg Steve.
– Esküszöm, majdnem a vállamra kaptam, amikor előadta a szekeres balhét! Látnod kellett volna Táhírt.
Rühl felgombolyítja fonalát, dinnyét szeletel, aztán félrevonul sálat kötni. A távolból visszaszól:
– Megesik, hogy a szar is rózsaszínű. De igaz olykor a fordítottja is.
– Nehogy rákezdj! – esdekel Steve, majd hozzám fordul: – Ha Rühl bölcselkedni kezd, itt előbb-utóbb mindenki rákap Edita cigarettájára.
Belloq halkan megjegyzi:
– Denisa fejét már megjárta ez a gondolat.
– Honnan tudod?
– Figyeltelek.
– No lám. Estig már úgysem lesz rám szükség.
Patrick a fejét ingatja:
– Dehogynem. Le kell győznünk a vízesést.
– Nincs benne a forgatókönyvben. A vízesés férfidolog.
A kommandós rám mosolyog.
– Egy perc múlva Táhír feláll, és idejön.
Több felvilágosítással nem szolgál, a dinnyeszeletet tünteti ki figyelmével. Törökülésben, méltóságteljesen falatozik, élénk tekintetű, sötét szeme figyelemmel tartja környezetét. Néhány pillanatig arcvonásai tanulmányozásába feledkezem. Különös, mióta tudom, hogy ő a rajzalbum hőse, régi ismerősként nézek rá. Mintha megérteném a rajzolót is. Egy ilyen pasas mellett nem fenékig tejföl az élet. De ahol tejföl, ott nagyon.
Táhír megáll fölöttem, árnyékot vet a dinnyémre.
– Pofozkodós, szükségem lenne magára a továbbiakban is. Megnéztem a működését videón, és azt hiszem, a közönség bukni fog rá.
– Vízesés? – érdeklődöm, gyors pillantást váltva Patrickkal.
– Ördöge van – feleli Táhír. – Vállalja?
– Edita nem hajlandó?
– Edita színésznő, nem légtornász. Az imént közölte.
– Helyes – bólintok. – Én sem vagyok légtornász.
– Hanem?
– Mit is mondhatnék magamról? Mennyit fizet?
– Ezzel mindent elmondott – fanyalog Táhír. – Eleget kap ahhoz, hogy akár le is potyogjon kicsit. Egy cseppecskét.
– Én leszek a jelenet sója?
– Maga. Ne akarjon untalan csak bors lenni.
– De csak azért vállalom, mert egyedülálló a rábeszélő-képessége. A traumatológián sokat fogok töprengeni a módszerén. Ugyan, miként csinálja? Az ember már-már úgy érzi, kitüntetésben részesül, ha az ön kedvében járhat néhány csonttöréssel.
Táhír biccent, elvonul. Ölébe teríti a mai napi anyagot, és zöld tollal firkálgat bele. Mind gyorsabban körmöl, és egyre jókedvűbbnek látszik. Ez nem sok jót ígér számomra.
Visszafordulok Patrick felé.
– Minap vettem egy rajzalbumot. Egyik ámulatból a másikba estem, mikor lapozgattam.
– Képzeljen el engem – feleli a férfi. – Csak a megjelenés után kaptam kézbe.
Steve kihúzza magát:
– Engem nem látott?
– Hol?
– Hajjaj! Vannak más albumok is. Szerzőjükkel és velünk történt egy s más annak idején. Az illető hölgy ezekből az eseményekből egy író barátunkkal közösen létrehozott néhány képregényt. Tényleg nem látta valamelyiket? Óriási sikert arattak.
– Értem. E pillanatban is azon fáradoznak, hogy anyagot gyűjtsenek a következő képregényhez a hölgy számára.
– A hölgy szívesebben rajzol olyan eseményekről, amelyekben ő maga is részt vett. És minthogy mindenben benne van, sosem fogyhat ki a témából – közli Steve, szemét Patrickra villantva.
Utóbbi elkomolyodik.
– Magának is rajzolt valakit. Ma este megkapjuk a portrét.

 

 

A vízesés nem hallott még felnőtt rokonáról, a Niagaráról, mégis kitesz magáért. Meredek sziklafalról zuhog alá, meglódítja a patak sodrását, ám az első kanyar után szelídülten szalad tova a széles mederben. A rapszodikus nyári időjárás jóvoltából olykor kisebb folyóvá duzzad, elmosva a part korábbi határait az útjába eső növényzettel együtt. Ezúttal beéri patak mivoltával, és mivel medre sziklás, kavicsos, a víz kristálytiszta.
Szinte forr lábunknál a lezúduló víz, a sziklafal tetejére meredve megállapítom, hogy könnyelműségem megint bajba sodort. Amíg a szótlan férfiak társaságában felfelé kúszom a mohos, egyenetlen kőfalon, legalább nem kell az unos-untalan visszatérő gondolatokkal foglalkoznom. Nincs pompásabb orvosság idegbaj ellen: végy egy vízesést, egy sziklát, a tíz körmödet, esetleg a fogaidat is használhatod, és mire elrongyolódott cipőorral a csúcsra mászol, bizonyisten odalenn marad minden gondod, bajod.
Illetve, mielőtt ez ilyen simán összejönne, látványosan vissza kell csúsznod kicsit, aztán meg zuhanj le! Ne túl magasról pottyanj a fortyogó vizű katlanba, persze csakis azért, hogy Táhír jobban aludjon, aztán tempózz ki, és ismét veselkedj neki. Innen már gondtalanul csúszómászózhatsz tovább fölfelé. Egyetlen fizetségért nem ajánlatos többször visszaesni, erre ügyel az ember, ha ad magára. Hát, ennyi az egész.
A csúcson kifújjuk magunkat, bőven jut idő, míg elkészülnek Faichak arcközelijeivel. Addig is sétára indulok, ha már felmásztam ide. Élénken zöldellő fű simul talpam alá, körös-körül virágok tarkállanak, ez nem is csoda, hiszen a fölöttem tornyosuló szikláról kisebb-nagyobb források, patakok, vékony erek vize árad. Nem árt a lábam elé figyelni, ha nem szándékozom kárt tenni az ökológiai egyensúlyban. Szitakötők és pillangók üldögélnek a virágokon, s mintha eltunyultak volna a hőségtől, lustán rebbennek odébb. Lomha, ímmel-ámmal vadászgató békák figyelik őket; a magasban kiterjesztett szárnyakkal, odaszegezettnek tetsző, jókora madár lebeg, talán sas. Ezt nevezik táplálékláncnak?
Belloq karja vonja el figyelmemet a természettudományos gondolatokról, derekam köré fonódik, éppen jókor, mert a lapos kő, melyen mostig egyensúlyoztam, fáradtan oldalra dől. Remek ürügy, Daniel vállára nehezedem a bokáig érő, hideg vízben. Ha már ott vagyok, átkarolom a nyakát is, arcomat a törtető borostákhoz simítom.
– Jól vagy? – kérdezi.
– Jól. De meddig?
– Nehogy holdenezni kezdj. Nézz körül, és érezd jól magad.
– Könnyű neked.
– Kétségtelen – feleli Belloq, miközben szárazra lábalunk. – Tegnap óta jóval könnyebb. Azt azért szeretném tudni, min töröd a fejed egész nap.
– Semmin, és épp ez a baj. Szeretném végiggondolni éjszakai beszélgetésünket, de hiányzik hozzá az egyedüllét.
– Amíg Patrickék végeznek, magadra hagylak. Utána viszont el kell mennünk a majorba, és még néhány helyre.
– Nem kell magamra hagynod.
Belloq keze után kapok. Elindulunk a fák irányába, az erdő felé, abban bízva, hogy az árnyékban elviselhetőbb lesz a hőség. Kérdéseimet fogalmazom, Daniel türelmesen hallgat, hátunk mögött hagyjuk a filmet, a csordogáló vizeket. Apró köveken, hajlékony füvön lépdelünk.
– A nyomda – mondom. – Hol készülnek a röpiratok?
– Magad mondtad, hogy ez nem gond egy ekkora városban. A nevükre valamit is adó cégeknek rendelkezésükre áll a saját nyomda, elvégre.
– Aha! Más is foglalkoztat. Quasimodo megnyitotta az ötletek tárházát ezzel a Justitiával. Vele most mi lesz? Azzal, hogy belemásztunk, az eredeti célnak befellegzett?
– Ezt miért nem Quasimodóval tárgyalod meg? Nyilván nem fog letenni a saját mániáiról.
Szembefordulok Belloqkal:
– Azt mondtad, hogy amikor ráterelődött a gyanúd, szemrehányást tettél neki. Miért?
– Ha azt gondolod, elítélem őt, tévedsz. Ha elítélem is, nem jelenti azt, hogy nekem van igazam.
– Így?
– Így. Az háborított fel, hogy hülyén kezdett a dologhoz. Remekül valósította meg egyébként, ő maga sosem mutatkozott a leszámolás előtt a helyszínen. Rendszerint Tanos volt az adjutánsa, ő pedig nem lóg ki a sorból, épp ezért nem figyeltek fel rá. A hülyeség a következő: kézenfekvőnek látszott, hogy az első esetek után a rendőrség ráharap a „Justitia-jelenségre”. És elsőként azt fogják kibogarászni, vajon mutatkozik-e összefüggés a „kivégzettek” kiléte és bizonyos személy vagy személyek között. Ez tehát egyismeretlenes egyenlet, gyerekjáték megoldani. Nem is kell hozzá nagy fáradság. Ha majd átköltözünk az új palotánkba, ott minden adatot számítógépre tesznek. Kérdéseinkre a gép percek alatt ki fogja dobni a válaszokat. Tegyük fel, hogy már létezik ez a gép, és tartalmazza Quasimodo minden eddigi ügyét. Csupán bepötyögik neki a kivégzettek névsorát, és ő hamar elkészül a felelettel. Előszed néhány nevet. A lista első helyén szereplő személy a legvalószínűbb elkövető. Quasimodónak tulajdonképpen igaza volt valamennyi esetben, ám senki emberfia nem fogadná el magyarázatát. Bujkáló bűnözők, többszörös gyilkosok, veszedelmes rohadékok? Ejnye, azért még nem kell megölni őket. Hát ez az oka, hogy nem lehet Holdennek rontani az úgynevezett törvényes módszerekkel. Melyek ugyan humánusak és jogszerűek, ám csak elméletben léteznek. Annyiképpen kijátszhatók, mintha nem is volnának. Nem a módszerek felelősek ezért, tiszta sor. Előbb Holden hátterét kell elmosni, aztán őt és a hozzá hasonlókat. Lehet, hogy az öccse révén sikerül bizonyítékhoz jutnunk ellene. Végül is nem lényeges, milyen disznóságok takargatása céljából téteti el láb alól az embereket, a lényeg az, hogy gyilkos. Ily módon próbálta – öccse nevében – bekebelezni a lapok java részét is, egyszerűen fittyet hányva a törvényeknek, például annak, amely avégből született, hogy megakadályozza az egy kézben összpontosuló véleményformálást. Mert végül is a legtöbb újság a tulajdonosa állásfoglalását képviseli, és a tájékoztatáson túli feladatuk, hogy naprakészen tartsák olvasóik világnézetét. A megfélemlítés és a megvesztegetés mellett ez is módfelett hatásos módja annak, hogy valaki az árnyékban maradjon. Mivel a lapokban nem eshetett szó ilyen-olyan korrupcióról és Holden viselt dolgairól, az emberek olybá vehették, mintha az említett probléma és személy nem is létezne. Nemcsak ez volt az „újsággyűjtési” mánia indoka. A másik a reklámokból befolyó pénz. Iszonyú összegek. Ezennel meg is érkeztünk az egyik kedvelt Holden-módszerhez. Aki akart, aki nem, az ő lapjaiban hirdetett. Meggyőző érvelésével érte el ezt. A többi újság, hirdetések híján, ballagott a csőd felé. Ezeket nem volt gond megvásárolni. És így tovább. Kábítószerüzlete egy évvel ezelőtt bedugult, amikor Hubrey lebukott a heroinüzemével. Nem számít, ezer más módon lehet pénzt keresni. Be lehet társulni a testőrképzésbe. Hatalmas üzlet ez is! Manapság már minden fontos és kevésbé fontos személyiség egy vagy több testőrre tart igényt. Komoly cégek is szívesen alkalmaznak profikat értékeik, szállítmányaik védelmére. Ez egyrészt biztos jövedelemforrást jelent Holdennek, másrészt kapcsolatokat. Gárdistái nem feltétlenül makulátlanok, elvégeznek olykor piszkos munkákat is. Miért ne? Miért ne adnának felvilágosítást az általuk őrzött értékek szállítási útvonaláról, egyebekről? Aranybánya ez a Holden-féle fickók kezében. Persze ő nem a saját neve alatt futtatja a virágzó iparágat, hanem strómanokat tart. Aki egy ilyen cég voltaképpeni tulajdonosa, már-már tábornoknak érezheti magát, utóvégre hadsereggel rendelkezik.
– Félelmetesen hangzik.
A fák között tisztásra érkezünk, letelepszünk a fűbe, hátamat egy sziklának vetem, és a hangyát szemlélem, amelyik úgy döntött, nem kerüli meg az útjába akadt fűszálat, hanem átmászik rajta. Most ott billeg a csúcson, és meglehetősen tanácstalan. Ismerős jelenség.
– Hát ezzel a Holdennel kezdtél játszadozni, merő passzióból.
– Hé, Belloq! Passziómnak ezer oka volt. Konrad nővére és a saját öcsém, de még Cruz sérülésén át is hozzá jutottam.
– Aha, minden út Holdenhez vezet. Ezt a jelenséget nevezik maffiának. Tudod, miért csinálják rosszul az olaszok? Mert ők valójában nem is akarják felszámolni. Ott már mindent behálózott a szervezett bűnözés, nincs elegendő börtön, hogy minden bűnöst lesittelhessenek. A másik nehézség a nyíltság. Amikor az aktuális maffiaellenes hangulat fellángol, jönnek a hősök rendet tenni. Nem titok kilétük, minden tevékenységük a nyilvánosság előtt zajlik. Naná, hamarosan végeznek velük. Némi botrányt kelt a vérfürdő, aztán a gazság folytatódik, vagy újrakezdődik. A meggyilkoltak hozzátartozói nem is titkolják azon meggyőződésüket, hogy férjeik, rokonaik voltaképpen áldozati bárányok voltak, nem pedig cselekvő bűnüldözők. Akadt közöttük, aki segítségért folyamodott, tudván, hogy az életére törnek, mégis órákon belül halott volt. Egyedül halt meg. Itt, nálunk is valami hasonló alakulgat, ha tűrjük. Nyílt háborúról szó sem lehet.
– Most hallom hetvenhetedikíziglen. Meg vagyok győzve.
– Remélem.
– Azt hiszem, értem, mit akarsz a számba rágni. Mivel így áll a helyzet, Holden esetében kerülendő a bírósági eljárás és a vele járó nyitottság, tanúkkal, vádlókkal. Holdennek meg kell halnia, és ő eddigi életművével meg is alapozott hat emberre elegendő halálos ítéletet. Tehát? Justitio már megnevezte őt. De vajon mit csinál most Holden? Őt ugyan még nem vádolták be, de pártfogói reflektorfénybe kerültek. Öccse eltűnt a klinikáról, és ez is elegendő ahhoz, hogy gondolkozni kezdjen: illő lenne felhúzni a nyúlcipőt.
Belloq a hangyámat figyeli. A boldogtalan még mindig a fűszál hegyén hintázik, vékony lábait kapkodva. Tán a szemét is becsukta, mindenesetre olybá tűnik, hogy erős tériszonya van. A torony, melynek hegyébe felküzdötte magát, vadul imbolyog alatta. Megindulna ő lefelé, de képtelen megfordulni. Vajon tudnak hátrálni a hangyák? A kísérlet, pontosabban megfigyelés váratlanul befejeződik számomra. Belloq a mutatóujját kínálja a hangyának, s az megkönnyebbülten átszalad a szilárd talajra. Egy pillanatra megáll, nyilván sóhajtás céljából, aztán folytatja a halaszthatatlan rohangálást, a továbbiakban a földön.
Belloq rám pillant.
– Lehet, hogy Holden kikészítette már a nyúlcipőt, de még nem kapta magára.
– Gyanítom, te pontosan erre vársz. Miként csináljátok?
– Fondorlatos módon. Sőt, hadd legyek még nagyképűbb: látunk, de nem látszódunk. Elég legyen a holdenezésből.
– Te kezdted – szögezem le határozottan. – Kezdetnek betiltottad a témát, és nyomban majszolgatni kezdted.
Bólintással hagyja rám, hogy valóban így történt, és tüstént egyéb majszolnivalók után néz. Előbb egy fűszálat harap a fogai közé, kirágja-sajtolja annak nedvét, majd másik témába csap:
– Hallottál arról, hogy a növények éreznek?
– Neked sikoltozik, te harapdálod.
Kiköpi a nyűtt fűszálat, és felém fordul. Két tenyerébe fogja arcomat, pillantása különös módon zavarba ejt. Szeretném megkérdezni, miért néz így, de hamar el is árulja.
– Most még csak a szememmel vetkőztetlek, ez a kezdet. Rövidesen elhatalmasodik rajtam a vad, állati szexualitás.
– Ismertem egy pasast. Ilyen alkalmakkor ő csak ennyit mondott: kívánlak.
– Unalmas lehetett.
– Hát még amikor hozzáfogott – sóhajtom, sejtvén, hogy egyáltalán nem kíván belemélyedni. Így hát bravúrosan eltalálom a gyengéjét. Belloq nem kedveli a „régi pasasaim” témakört. Újabbakat még kevésbé kedvelne. Legott elkomorul.
– Csak meséld, hallgatom.
– Nem számít – legyintek. Azért megkérdezem, ami felmerült bennem: – Ilyen témákkal mindig le tudlak lombozni?
– Mindig. Ezt garantálhatom.
Kiutat keresgélek a csapdából, és persze ügyesen csavarom a szót, mint általában:
– Akkor tán hagyjuk a múltbéliek irodalmi stílusát, szenteljük magunkat a jövendőnek. Ezentúl csak abba a férfiba fogok beleszeretni, aki olyan letaglózó módon adja elő, mint te.
– A letaglózástól eltekintve kényes ember vagyok – közli Belloq, és elenged.
– Világos. Emlékszem, mikor első ízben felajánlottad szolgálataidat, az valahogy így hangzott: „Le akarsz feküdni velem? Menjünk vissza.”
– Hidd el, igazából nem is volt kedvem hozzá – vigyorog.
– Kiderült. Inkább fejbe verted Martint, hogy eltereld figyelmemet. – Eszembe ötlik egy másik éjszaka s azt követő éjek sora. Eddig sem hagyott közömbösen a mellettem ülő pasas közelsége, ettől a gondolattól az áramütés állandósul szervezetemben. Már nem futkározik talpamtól az ölemig és onnan a fejembe, hanem szétárad bennem, magasfeszültséget kelt. – Most kezdem érteni – bólintok.
– Mit?
– Változás állt be a hormonszintemben.
Fintorog, hozzásimulok. Ami azt illeti, az ő hormonjai is rendben működnek, érezhető sóvárgása tovább fokozza az enyémet. A Nap úgy dönt, eleget gubbasztott a közeli fenyőfa csúcsán, legurul mögötte. A fű felsóhajt körülöttünk, talpra állni próbál a hőség csillapodtával. Meleg pára emelkedik fel a talajról, megnedvesíti a levegőt. Nyilván ezt nevezik estharmatnak. Bármilyen névvel illessék is, arra már aligha akadnak újdonságként ható szavak, ami ezen a füvön történik. S ha mégis, képtelen vagyok rájuk találni. Talán majd később. Ezt határozottan el is tökélem, hiszen ez a legkevesebb, amivel Danielnek tartozom. Ha léteznek mindannyiszor megújhodó érzelmek, akkor általa találkoztam velük először. Nem is mulasztom el meghálálni minden lehetséges módon, egészen az önkívületig.
Aztán Belloq mellkasára támaszkodom, nézem az arcát, gyönyörködöm elgyötört-kisimult, szinte újrarendeződött vonásaiban. Kisimogatja arcomból a hajamat, rám mosolyog:
– Tudod? – kérdezi.
– Tudom – bólintok. – De azért sokáig tartana, míg megunnám hallgatni.
– Mégsem merem megkockáztatni.
– Sejtettem – fintorgok.

 

 

Mire visszasétálunk a nyüzsgésbe, a társaság túljutott a vacsorán, a sál is elkészült. Louis büszkén viseli a nyakmelegítőt, Rühlt pedig ismét a nők gyűrűje övezi. A nap sztárjaként őt a továbbiakban „Egy sima, egy fordított”-nak nevezik. Louis tüstént kerít egy mellkasra tűzhető táblácskát, és saját kezűleg látja el a felirattal: „1 S-l F”.
Belloq megkockáztatja, hogy az ötlet elég hervatag, de tüstént megkapja a magáét:
– A te ötleteidet most inkább hagyjuk. Úgy sugároztok, hogy egy Geiger-Müller is kiakadna tőletek.
Nyomban meg is mutatja, hogy szerinte miként kuszálódnának össze a számláló mutatói.
Rühl érdeklődve figyeli a gyermeknyi virgoncot, összeráncolt homloka mögött nyilván a görcsös állapotokat és kifacsarodott végtagokat okozó kórképek hosszú sora villódzik.
Nem állíthatom, hogy e percekben különösebben lelkesednék a holdenezés iránt. Az időhúzás művészetét gyakoroljuk. Elvégre vacsorázni is kell, inni is kéne valamit, és még mennyiféle dolog vár ránk, amelyek bonyolítása közben egymást lehet bámulni, már-már ütődötten. Tisztában vagyunk mindezzel, mégsem könnyű felhagyni vele.
Patrick egy darabig elnéző velünk, majd ellentmondást nem tűrő hangon kijelenti:
– Ha netán lehetséges, és miért ne lenne, induljunk a dolgunk után.
– Induljunk – egyezik bele Daniel.
Patrick megjegyzése nem téveszti el hatását, így a következőkben mindketten magukra öltik „rezzenetlen indián” stílusú maszkjukat, akárha túl akarnák licitálni egymást merev orca tekintetében. Többnyire sikert aratnak ezzel, különösen azok körében, akik egyáltalán nem, vagy csak felületesen ismerik őket. Férfias viselkedésükhöz méltón hát én sem adom alább; nem lehetek nőietlen!
Miután mindenki sikeresen összeszedte magát e kellemesen eltöltött nap után, kocsikba ülünk, és a hajmeresztő úton át a sztrádára hajtunk. Útitársam, Steve száguldás közben készséggel válaszol puhatolózó kérdéseimre, melyek a délben megkezdett témát folytatják a „TE”-album rajzolójával kapcsolatban. Kedvező képet fest a velem korú lányról, aki csupán annyiban különbözik tőlem, amennyi épp elegendő a kiadós irigységhez. Mint megtudom, Joy Craft gazdag, szellemes és kedves, kell ennél több? Később Steve elmeséli, milyen körülmények között ismerkedtek meg vele, s megértem: valóban bőven került témája a képregényekhez, melyeket azonban kitalált történeteknek vélnek az olvasók.
Steve stílusa sem akármilyen, méltó a hajában viselt szalaghoz. Ez irányú puhatolózásomra néhány szóban elmeséli, hogy sok-sok évvel ezelőtt elveszítette a feleségét. Gengszterek és rendőrök lövöldöztek egymásra, a mit sem sejtő az asszony kocsival hajtott az események közepébe. Homlokát fúrta át egy golyó, és már akkor sem az számított, melyik fél fegyveréből származó.
Ezt szinte félvállról említi, mintegy mellékesen, ám úgy vélem, az átlőtt homlokú asszony képe azóta sem törlődött ki agyából. Amikor Steve bohóckodik, amit elég gyakran tesz, semlegesíteni próbálja a kísértő képet, és lehet, hogy egyszer ez sikerülni fog, nem holnap.
Hosszú az út, így hát eldicsekszik a fiával is, akire jelenleg éppen Joy Craft vigyáz.
– Csupa kölcsönadott gyerek. Holdenére és Belloqéra meg Shellen vigyáz. Micsoda elfoglalt szülők vagyunk!
– Shellenről milyen történet jut eszébe?
Adja a felháborodottat:
– Hé! Nem zsaru maga?
– Tehát nem tud róla mesélni?
Elvigyorodik.
– Próbálkozom, nem titok. Majd szólok, ha megtudok róla valamit. Ahogy elnézem, nem szereti a városi életet annál inkább kedveli a gyerekeket, és bátorságért sem lohol át a szomszédba. Igen bátran visszaveri valahány ostromomat.
– Nocsak.
Steve ugyan nyomja a gázt, sietségünk mégis kárba vész.
Lubos Holden hozzáférhetetlen. Ha nem alszik, akkor hallucinál, nyugtalan. Shellen tölti bele a folyadékot, ezzel tehát nincs gond. Nellt megismerte, de ritka ébrenlétei során oly zavartan viselkedett, hogy Shellen később nem engedte hozzá a gyermeket.
Mire a hervasztó hírek hallatán a szobájába sietünk, Rühl végez a vizsgálattal. Bedöf egy injekciót, és letelepszik az ágy mellé. Megállok mellette, nézem Lubos lesoványodott arcát. Marionra gondolok, aztán Argyll jut eszembe. Pokoli halállal fizettek a névleges sajtócézár ismeretségéért.
– Meddig lesz ilyen állapotban? – kérdezem.
– Ki tudja? Órákon belül feltisztulhat a tudata. Jó volna, ha kis ideig itt maradna mellette.
– Rendben.
Nehéz sóhajjal leülök Rühl felszabadult székére. Kettesben maradok a szobában a takaróját markolászó, félig lezárt szemű férfival.
Körülnézek. A berendezés puritán, kicsiny ablak nyílik a sötét kertre, a nehéz függönyön átszivárog a kinti levegő.
A beteget szólongatom.
– Lubos. Lubos Holden. Nézzen rám. Denisa vagyok. Megtettem, amire kért, jártam a tónál. Megtaláltuk Mariont.
Megrebben szemhéja, cserepes ajkai moccannak. Nedves ruhával megérintem a száját, majd feltámasztom fejét a karomon, és néhány kanálnyi teát töltök a szájába. Lenyeli, nyöszörög.
– Mariont lelőtték. Maga tudja, mi történt.
Lubos Holden rám tekint, zavaros a szeme, a takaróba markol, és halkan így szól:
– A kulcs... menjen el a kulcsért.
– A széfkulcsra gondol? Hol találom?
– Eldugtam. Eldugtam valahová. Eldugtam.
Megtörölgetem verítékes homlokát, megérintem kezét, hátha lehiggad némileg. Rövid küzdelmet vív az ébrenmaradásért, végül elalszik. Kisurranok a szobából.
Időközben a társaság egy része eltűnt, csupán Rühl és Belloq maradt. Ella az apja ölében ül, félig szunyókálva. Jöttömre felélénkül.
– Nappal is jöhetnétek néha – közli elnyújtott hangon.
– Talán hamarosan megint együtt lehetünk – mondja Belloq.
– Elhozhatnád Sábát – fordul hozzám a kislány.
– Sába otthon van. Az új házatokban.
Ella elfintorítja az orrát.
– Marha jó. Mi meg itt vagyunk. Miért kell nekünk bujkálni? Den, a Halkirálynő nemcsak néma, süket is?
Shellen itallal kínál. Kortyolgatás közben a válaszon tűnődöm, ám végül csak a vállamat vonogatom. Valamiben hinni kell, miért ne épp a Halkirálynőben higgyünk? Számtalan hitétől fosztják meg az embert a múló évek, s a keletkező űrt akár a Halkirálynővel is ki lehet tölteni. Egyszerre sajnálkozom Ellán, és irigykedem is. Neveléstudománnyal foglalkozók szerint a gyermek kicsiny komputer, akit hatesztendős koráig kész programmal táplálnak be. Ha ez igaz, nincs a világon még egy számítógép, amelynek alapprogramját később oly gyakran szükséges törölni, módosítani, újratáplálni.
Belloq elhárítja az italkínálást, Ellát kérdezgeti napi elfoglaltságairól és Nellről. A válaszokból kiderül, hogy a kisfiú eleinte sok bosszúságot szerzett neki, mígnem sikerült összebarátkozniuk. Nell nem érti, miért került ide, s nem vágyik vissza a Holden-házba. Apja megjelenése felbolygatta a fiút, Shellen és Ella egész nap kénytelen volt az ő válogatott kérdéseire válaszolgatni.
A harminc év körüli, középmagas, dús hajú, telt arcú asszony csatlakozik a beszélgetéshez, jóakaratú szeretettel emlegeti a fiút, szavaiból megtudjuk, hogy miközben egykori otthonában apái az ő tulajdonjogán civódtak, a gyermek életéből csupán egyetlen dolog hiányzott: a szeretet. Anyja hiányában ezt nem kaphatta meg, sem a gyakran cserélődő nevelőnőktől, sem elfoglalt atyáitól. Így hát újdonságként hatott rá Shellen gondoskodása.
Az asszony szavaiból kitűnik: nem bánná, ha a fiú később is vele maradna. Amikor Marion rábízta Nellt, ő még csak nem is sejtette, mibe keveredett. Teron mindössze szűkszavú közlésekre szorítkozott nehézségekbe ütköző szerelmi kapcsolatáról. Később közlékenyebb lett, figyelmeztette Shellent, legyen elővigyázatos, mert elképzelhető, hogy felfedik Nell rejtekhelyét, és akkor mindannyian bajba kerülnek. Ez, sajnos, hamarosan bekövetkezett. Egy reggelen kellemetlen meglepetés érte őket egy félig részeg, zaklatott férfi képében, aki fegyverrel akarta elvinni tőle Nellt, miután kutyáikat leterítette. Meglehet, Shellenre is ez a sors várt volna, ugyanis szembeszállt Hogn Gillannel.
Életét a váratlanul felbukkanó és határozottan közbelépő Quasimodo mentette meg. A nyugalmazott zsaru végzett a tajtékzó Gillannel, őket a kocsijába tuszkolta, és idejöttek. Később kiderült: csupán egy-két órányi előnyük volt a Gillan nyomában a majorba betörő Holden-killerekkel szemben. Ha Shellennek sikerült volna is lefegyvereznie Gillant, hamarosan újabb támadás éri, amit aligha verhet vissza. Marion haláláról csak a napokban értesült, döbbenten fogadta a hírt. Mindezt végiggondolva úgy látja, hogy a napok múlásával mindegyre csökken biztonságuk. Itt is megtalálják őket Jon Holden emberei, idő kérdése csupán.
Nem félelmet érzek szavaiban, hanem értetlenséget. Mintha nem foghatná fel, miért történnek körülötte ezek az események. Mintha ugyanarra a „MIÉRT”-re mindenki más és más feleletet adna. Shellen ártatlanul csodálkozik. Ez nem a félelem hiánya, inkább egy korábbi, a rettegést megelőző állapot.
Ella elalszik apja karjában, Rühl félrevonul egy könyvvel, s amíg Belloq és Shellen folytatják a beszélgetést, besietek Holdenhez. A férfi alszik, arca nyugodtabb, kezei sem matatják a takarót.
Zajtalanul leülök az ágy mellé állított székre, és végre elengedhetem visszaszorított gondolataimat. Ha nem akarom, hogy szétvessen a megfoghatatlan feszültség, tárgyalnom kell vele, és íme, itt az alkalom.
Különös, talán Ella és Nell miatt, felbukkan gyermekkorom, és lassan, oda-vissza, majd teljesen rendszertelenül újra és újra végighaladok az életemen. Megy ez Edita cigarettája nélkül is, hangulatok bújnak elő, színek, ízek, illatok, impressziók. Valóságos kábulat, gyomromban, koponyámban váltakozó erősségű, egyetlen percre sem kialvó feszültség. Szeretném megtalálni a magyarázatot, miért ez a nyugtalanság, kioldanám a csomót. Valaha oly egyszerűnek látszott minden, mígnem az egész összekuszálódott. Változatos módszerekkel próbálkoztam, tisztázandó a zűrzavart. Mindent ki akartam próbálni, amit nem lehetett, annak más módon igyekeztem utánajárni. Eközben kialakult a védelmi stratégia is, a Denisa Wry-stílus. Kész fejlődésregény. E jelenlegi őrület nyilván egy újabb változást megelőző állapot, ha nem is szülés, legalább vetélés. Így vagy úgy, nem élvezem.
Ezt a kínt Belloqkal kéne orvosolni. Úgyis részese káoszos állapotomnak. Mióta ebbe az eseménykörhintába kerültünk, szándékosan és akarattalanul is ő tüzeli elhatározásaimat. Nemcsak ő, nem kis része van ebben Martinnak, Cruznak, Konradnak, Quasimodónak is. Amikor évekkel ezelőtt ehhez a munkához fogtam, még csak kiutat láttam benne. Változatosságában hittem, a kis vadászatok kis szorongásai kellettek, mint Editának a cigarettája. Habzsoltam az apró sikereket, melyek révén bizonyítottnak véltem, hogy nekem is vannak fegyvereim, ám az általam újraértelmezett női szerep nem keltett osztatlan elismerést. Az eltelt néhány ezer év a nők számára kevés változást hozott. A kis vadászatok sajnálatosan hamar veszítettek izgató-feltöltő hatásukból, helyben járás következett. Ekkortájt kezdődött el Belloq és Holden ügye, e fogékony időszakban, a legjobbkor jöttek. Amióta az események beindultak, nap mint nap változom, és talán az okozza mostani zűrzavaromat, hogy elszakadtunk egymástól én és én? Nincs itt valahol egy elmeszakos doki?
Holden mozgolódik, megnedvesítem száját a vizes ruhával, ettől elcsendesedik. Ami a változást illeti, abból neki is kijutott. Megpróbált kitörni eddigi szerepéből, nem sok sikerrel. Az ő részvétele is indokolt mindebben, s ha meggondolom, Quasimodóé is. De vajon Belloq, Patrick és társai miért kapcsolódtak be? Ahogy elnézem a csatateret, épeszű ember nem ugrik fejest ilyesmibe. Különösen akkor, ha az úgynevezett dicsőség lehetőségét is megvonják tőle, még a kezdet kezdetén. Valamennyiük veszítenivalója számos, talán ezért is idétlenkednek örökké, válogatott ötletekkel tartják távol maguktól a félelmet.
– A kulcs – hallom. Lubos Holden megszorítja kezemet: – Hozza el. Veszélyes lesz.
– Hol van? – kérdezem.
A férfi tiszta tekintettel néz rám, arca emlékeztet Faichakéra. Felülni próbál, segítek. Inni kér, mohón kortyolja a teát, néhány csepp a nyakába csurran, fel sem veszi. Visszahelyezkedik a párnára, megköszörüli torkát.
– Járt már a házunkban. Az erdőben áll egy kerti lak, pihenő a fáradt lovasoknak. – E ponton elhúzza száját, sejtetvén, hogy volna mit mesélnie a kerti lak funkcióiról. – Ott van a kulcs. Marion vett rá, hogy szabaduljunk meg Jontól, leplezzük le őt. Összegyűjtöttem jó néhány bizonyítékot, amelyek elsöpörhetik hatalmát. Féltem, kezdettől féltem, de mert elegem volt a bátyámból, mindenre elszántam magam. Elvette az önállóságomat, a feleségemet, a fiamat, és végül elvette Mariont is. Akkor már kapkodott, hibát követett el. Két emberre bízta a gyilkosságot, egyikükkel valami más ok miatt később leszámolni készült, és ez kiszivárgott. A fickó hozzám fordult, pénzt akart szerezni, hogy külföldre menekülhessen. Cserébe elmesélte, mi történt Marionnal. Nem akartam elhinni.
Lubos Holden arca eltorzul az indulattól. Hallgat egy percig. Kezébe adom a nedves ruhát, megtörli vele az arcát, gondolkozik. Aztán folytatja:
– Elképzeltem, miként csinálhatták, mit érezhetett Marion. Azóta is úgy látom őt magam előtt, átlőtt fejjel, vízbe süllyesztve. Pokoli érzés. Kifizettem a killert, de figyelmeztettem Jont. Azt akartam, hogy a pribék meghaljon, és éppen a gazdája által, az elkövetett gyilkosságért. Megtörtént, gondolom. Jonnal ocsmány, gusztustalan jelenetet rendeztünk emiatt. Észrevettem, hogy fél tőlem, figyeltet. Magával akartam beszélni, mert én képtelen volnék a széfhez férni, aztán mindent véghezvinni. Nekem már nincs erőm. Azt akarom, hogy Jon is úgy végezze, mint azok, akiket kivégeztetett. Marion két munkatársát emlegette előttem gyakrabban: magát és Raffint. Egyszer leráztam a kísérőimet, és elmentem Raffinhez. Első benyomásom nem volt hízelgő, később kicsit változtattam ezen, de tudtam, nem merném rábízni a kulcsot. Szóljon, ha zavarosan beszélek, fáradt vagyok.
– Pihenjen.
Holden elmosolyodik.
– Nem fogja elhinni, most, éppen most ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy egyek valamit. Éhes vagyok! Különös szinte sértő szükséglet.
– Viszont, ha eszik, az agya is meghálálja. Mindjárt szerzek valami ehetőt.
Kisietek, Rühl és Belloq tökéletes egyetértésben olvasgat karosszékében. Ella bizonyára lefeküdt, Shellen a konyhában tesz-vesz, az illatokból ítélve kávét főz. Megkérdezem, mit tudna tenni Holdenért. Felderül az arca, kinyitja a hűtőszekrényt, levest melegít. Segíteni próbálok, közben a két betűmoly férfiú megjelenik a hátam mögött.
– A beteg enni óhajt – közlöm a doktorral.
Belloq mohón lecsap.
– Mondott valamit?
Bólintok.
– Hozzákezdett.
Rühl megjegyzi:
– Ne erőltesse. Adjon neki levest, és hagyja, hogy kiöntse. A lelkét.
Shellen elsiet mellettünk egy tálcával. Nem indulok utána, Holdenre ráfér az asszony közelsége, természetessége.
Belloq a faliórára pillant, majd újra rám.
– Hol a kulcs?
Ellenőrzöm a pontos időt, mielőtt válaszolnék.
– Nem hiszem, hogy ma éjjel hozzáférhetnénk. Mindjárt virrad.
– Hol a kulcs? – firtatja a konok Belloq.
– Holden házában.
– A legjobb helyen.
– Szerintem is.
Rühl felsóhajt.
– Úgy nézem, pártfogoltunk lelkülete enyhén szólva komplikált. Amiről azt hinnénk, nem lehet jobban összekuszálni, arra ő még tud kötni néhány bogot.
– Ne feledje, kezdetben szentül hitték Marionnal, hogy személyesen végzik ezt a kellemetlen munkát. Elfelejtettük beküldeni hozzájuk a névjegyünket. Így hát az azonos célú akciók mindegyike magán viseli szerzői kéznyomát.
Belloq kitölti a kávét, közben epés megjegyzéssel kedveskedik nekem.
– Világos. Amíg Lubos Holden többszörösen túlbiztosította magát, valaki más tökéletesen óvatlanul kezdett ugyanahhoz.
– Óvatlan típus vagyok – vetem oda. – Nem árt, ha tudod, ez a szerelmi életemre is jellemző.
– Szülünk? – kérdezi Rühl, és felgyűri az ingujját.
Félrenyelem a kávét a nevetéstől, köhögök egy sort. Belloq félrehajtott fejjel figyel, szája sarkában félmosoly. Csakhamar rendezi arcvonásait, és elkortyolja a gőzölgő kávét.
Rühl még mindig ott pózol velem szemben, könyékig lecsupaszított, maga elé emelt karral. Leintem a buzgót:
– Ráér.
Járgány motorja zúg odakinn, ajtócsapódás hallatszik. Kisvártatva Patrick nyit be, társaival a nyomában. Rühl szobra láttán megtorpan, aztán levetődik egy székre.
Steve megkerüli néhányszor a doktort, tapogatja a megkövültet.
– Mi lelte? – kérdezi tőlem.
– Vár – felelem.
– Vár. – Steve ennek tudatában újabb vizsgálódás tárgyává teszi barátját, és megint tőlem remél segítséget: – Mire?
– Orvos – világosítom fel. – Vagy nem?
– Az. Meg kaszkadőr. Meg mesterlövész. Meg meghalt?
Patrick megelégeli a produkciót, felém nyújt egy összehajtogatott lapot.
– A magáé.
A papiroson lévő rajz láttán felkiáltok:
– Zseniális!
Csakugyan az. A rajzoló elkészítette Justitio képmását Joy Craft aligha venne tollat a kezébe, ha nem volna fantáziája. Elképzelte, milyennek vélhetik az emberek Justitiót és nyilván arra az elszomorító eredményre jutott, hogy mindenki másféle képet dédelget róla. A kezemben tartott ábrázolat a közönség legszélesebb rétegeit is elkápráztathatja. Ha valaki fiatalnak és sudárnak gondolja „J”-t, kap egy filmszínésztípust. Mások netán korosabbnak, átlagosnak képzelik? Legyen. Joy Craft ilyennek is lerajzolta. Azok, akik nem kedvelik a szupermeneket, alighanem jól szituált, joviális urat képzelhetnek el helyette. A grafikus ezt is megjelenítette. Ezek az arcok alkotják a „J”-betűt a képen. A hírhedett betű Line városa fölött lebeg, amelyből menekülők csoportja távozik, a kisded figurák között jól kivehető a gengszter éppúgy, mint az én szürke szakállú Atyám.
– Na? – kérdezi Steve büszkén, mintha az ő műve volna.
Rühl kezébe nyomom a képet, ő is felderül.
– Az esztendő karikatúrája. Joy univerzális tehetség. Legalább olyan jól rajzol, mint kasztrál.
– S a többi – tódítja Louis.
Belloqon a sor, ő most is dolgozik:
– Ez már nyomtatvány.
– Tele a város a testvéreivel – bólint Patrick. Ezután rám tekint: – Quasimodo üzeni, hogy beszélt az öccsével. Martin jól van. Sikerült szóra bírnia a beteget?
– Éppen vacsoraszünetet tartunk a beszélgetésben.
Szívem szerint velük maradnék a továbbiakban, de megérkezik Shellen az üres tálcával, így hát visszatérek a szomorú hangulatú szobába.
Holden félig ülő helyzetben hever párnáin. Meg sem várja, míg leülök, belekezd:
– Nem haragszik? Nem vagyok szórakoztató társaság. Ha Jon börtönbe kerül, talán még kezdhetek valamit az életemmel. Nem vagyok már olyan fiatal, hogy ebben túlságosan higgyek, főleg a történtek után. Tehát Argyll Raffin nem felelt meg az igényeimnek. Úgy láttam, ő nem képes megszállottjává válni semminek, s mintha kissé léha is lett volna. Megegyeztünk, hogy összehoz magával. Biztosítékot akart, mivel arra gyanakodott, hogy esetleg kelepcébe csalom magukat. Találkozásunk után Jon megneszelt valamit. Amikor megtudta, hogy megtalálták Mariont, lerohant az embereivel, és injekciót nyomtak belém. A többi kiesett. Kórházban ébredtem, de nem tisztulhatott ki az agyam, mert folyton újabb adag injekciót kaptam. Azt se tudom, mennyi idő telt el, mi történt közben. Amikor itt kezdtem ébredezni, két tudatos állapot között a fiamat láttam álmomban. Ha visszakapnám őt, talán lábra állhatnék, Nell is áldozat. Jóvá kell tennem, ami eddigi életében történt vele.
– Nell itt van. Reggel találkozhatnak.
– Itt van? Kérem, segítsen nekem! Nem lesz könnyű, nem akármilyen kockázatot vállal, ha elmegy a kulcsért, aztán a széfhez. Jon aligha nyugszik bele a bukásába. Találjon ki valamit! Kérem, segítsen! Hogy Nell és én hazamehessünk.
– Kihagyott valamit a történetéből.
Rám tekint, könnyek futják el szemét. Aztán bólint, és folytatja:
– Elárultam Jonnak. Elárultam, mikor azzal fenyegetett, hogy megöl. Ütöttek, tapostak rajtam, és én nem bírtam a tortúrát. Megneveztem Raffint. De magáról egy szót sem ejtettem!
– Raffin meghalt – közlöm vele. – Megkínozták, lefejezték őt. De Argyll hallgatott. Nem keverte bele a nevemet. Ennyit a léha fényképészekről. Mielőtt Mariont megismerte, sosem szegült szembe a bátyjával?
Elfordítja tekintetét, a mennyezetet figyeli, tán azon töpreng, milyen mértékben váltam nála kegyvesztetté. A döntés folyamatban, közben így felel:
– Olykor vitatkoztunk, de ő volt a határozottabb, a keményebb, így hát könnyedén érvényesítette az akaratát. Ha arra kíváncsi, gondoltam-e rá, hogy feladjam; igen, gyakran gondoltam rá, de féltem tőle, és ez mindent eldöntött. Birtokomban voltak a terhelő bizonyítékok, mégsem jutottam odáig, hogy élni próbáljak velük. Miért velem törődik? Menjen el a kulcsért, semmisítse meg vele a Holden-birodalmat. Mit gondol, ha a bátyámat lecsukják, velem mi lesz?
– Nem számít, hogy én mit gondolok. Kieresztett a pincéből, az enyémmel együtt egy kislány életét is megmentette. Közös a célunk.
Holden felnevet.
– Miután maguk elmentek, visszaosontam. Kulcsra zártam az ajtót. Calviék elképzelni sem tudták, miként jutottak ki onnan. Félnek magától, használja ki ezt!
– Nem jön rosszul, ha olykor misztifikálják az embert. Gondolja, hogy képes itt megvárni, míg a bátyja pályafutása végére ér?
Holden iménti vidámsága keserűségbe csap, ismét könnyek öntik el a szemét.
– Ha Nell itt van, talán nem lesz nehéz. Beszélgetni fogok vele, megbarátkozunk. Raffin miatt ne haragudjon rám. Nem gondoltam, hogy megölik. Nem gondoltam, higgye el!
– Mintha nem ismerte volna a fivére módszereit. Hallgasson ide. Senki sem tudja, hogy maga és Nell hol vannak. Ügyeljen erre.
– Találkozunk még? – kérdezi.
Kifaggatom őt a kulcs rejtekhelyéről, tisztázunk néhány részletet, mielőtt otthagyom. Shellen és Belloq a konyhában üldögél, a többiek elmentek már. Követjük példájukat.
A kocsiban Daniel tudatja, hogy az első bombák felrobbantak. Letartóztatások kezdődtek, egyebek között a szürke szakállú Atya karrierje is lezárult. Mindezt higgadtan hozza tudomásomra, az utat figyelve.
Felujjongok, átkarolom a nyakát. Ő nevetve az út szélére kormányozza a kocsit, szembefordul velem, és megcsókol.
– Igaz lehet? – kérdezem, lélegzethez jutva. – És ti csináltátok? Justitia-kommandó?!
– A te ötleted volt – simogatja hajamat. – Sokat segítettél nekünk. Ez tehát már sínen van. Holnap, azaz ma este jöhet Holden. Elmegyek a kulcsért.
Fejemet ingatom.
– Nem hinném. Nem tudod, hol keresd.
– Tehát?
– Tehát együtt megyünk.
Visszakormányozza a járgányt az útra, s újra felölti a semmitmondó ábrázatot. Mintegy odaveti a kérdést:
– Mi volt az a bohóctréfa Rühllel?
– Aha! Csak járt a szám, mint rendesen. Miért?
– Azt hittem, a tudomásomra akarsz hozni valamit.
– Amit akartam, közöltem. Egyelőre nincs okod aggodalomra, Belloqom.
– Nem aggódtam.
– Csak azért véltem, hogy aggódsz, mert erősen foglalkoztat a dolog.
– Csupán azért foglalkoztat erősen, mert eszembe juttattad a lehetőségét valaminek, ami nincs ellenemre. Ha véget ér az emigráció, elfogadhatnád Donald szomszédságát.
Rárivallok:
– Hé! Mi bajod van Martin szomszédságával?
– Úgy tudom, Donald a legjobb barátod.
– Jól tudod. Viszont Martin a legjobb öcsém.
– Csakhogy Martin felnőtt. Jobb, ha tőlem tudod: férfi!
Felnevetek, fejemet a vállára hajtva:
– Úgysem hiszem el.
– Mit?
Nem felelek. Elhelyezkedem Belloq ingvállán, és lehunyom szememet. Pirkad.

 

 

Egész nap alhatok. Meg is teszem. A nagyszerűek odakinn gürcölnek, sziklát másznak, akadályok fölött ugrándoznak, részük minden nyalánkság, amely egy ilyen filmhez szükségeltetik. Amikor a céllövészeti gyakorlataikat rögzítő jelenet kerül felvételre, kikérem magamnak a csatazajt, közben a másik oldalamra fordulok. Remélem, szőnyegbombázási snitt nem kell a filmhez. Ezután kedvenc álmaim egyike jelenik meg előttem, amelyből lélekszakadva sietek felébredni. Nemcsak a hőségtől izzadok.
Újra próbálkozom az alvással, ám csak felszínesen sikerül. Apám, anyám, Martin járkál a fejemben, s nem tágítanak. Összekapcsolom őket az iménti rémálommal, és rugószerűen felülök. Tágra nyitott szemmel bámulom a lakókocsi kevéssé sem izgalmas belsejét, vigasztalom magam: Martinra vigyáznak Konradék, és különben is, Martin férfi! Argyll Raffin is férfi volt, súgja halkan a gonosz törpe a fejemben. Hát lehet itt aludni?
Ekkor egy darázs téved a lakókocsiba, menten rátör a klausztrofóbia, ettől eszét veszti, majd az enyémet. Döng, zeng, fejét az ablaküveghez kopogtatja, potrohával zizeg és dörömböl, sátáni lármát csap dühöngésében. A fene sem érti ezeket. Bejönnek, és uccu neki, legott az ablaknak zúdulnak, hogy felverjék az alvókat. Direkt az én bosszantásom végett bizonyult feledékenynek ez a példány is. Miért nem tartja fejben, hol rontott a lakókocsiba? Ha eszébe jutna, hamar rájönne, hogy ugyanott lehet távozni is. Egyébiránt egész nap alhatok.
Így hát felkelek. Odakinn néhány melegtől alélt lézengőbe botlom. Elvonulok mellettük, a tó felé veszem utamat. Természetesen ott gyülekezik az egész stáb a parton – hol másutt? –, így hát fürdésről szó sem lehet.
Tévedek. Faichak észrevesz, támad egy ötlete. Perceken belül pénzért viszem véghez azt, amire élvezetből készülődtem. Nem győzök hálát adni Editának.
Sikerül néhány szót váltanom Belloqkal is.
– Vadakat álmodtam, így hát szükségét látom Line felkeresésének.
Nem örül.
– Kibírnád, amíg veled mehetek? – kérdezi.
– Nem bírom ki. De a kocsid velem jöhet.
Félrehajtja fejét. Búsan néz rám.
– Hiába mondom, hogy NEM?
– Értsd meg, rosszat álmodtam.
Táhír kiáltozik, hogy Belloq folytassa a munkát, így hát ő a dolgára vonul. Száraz ruhát öltve a Mazdába ülök. Megfejthetetlen izgatottság lesz úrrá rajtam, a fügeérlelő hőség ellenére vacognak fogaim; kezem, lábam erőtlen. A rend kedvéért az erdei úton elharapom a nyelvemet a meghitten ismerős gödör rosszvoltából, és ekkor besokallok a mai naptól. Nyalogatom a véremet, a rutinra bízom magam, és nem viszem túlzásba az úttal való törődést.
Hirtelen villanást észlelek a jobb oldalon. Menten felébredek, és a visszapillantó tükörbe nézek. Zöld kocsi rejtőzik a fák között, üresnek látszik. Mindenesetre éberebbé válok, előre is, hátra is figyelek, ám minden rendben levőnek látszik. Magam vagyok az utat közrefogó fák árnyékában.
Rövidesen a bekötőútra kanyarodom, aztán a felüljáró betonkolosszusán áthajtva a sztrádán süvítek tovább a halkan doromboló Mazdával. A forgalom nem jelentős, nyugodtan a gázra léphetek. Rá is lépek, közben azon tűnődöm, használjam-e a rádiótelefont, mielőtt a városba érek. Megteszem, hiába. Anyámék lakása nem jelentkezik. Ettől persze újfent elhatalmasodik rajtam a fogvacogással kísért idegbaj. Vagy a klimax. Hívom Martint, saját magamat is, senki sem veszi fel. Próbálom Konrad számát, az eredmény ugyanaz. Most mi van? Evakuálták a városlakókat?
Bekapcsolom a rádiót, ez előbb is eszembe juthatott volna. A hírolvasó éppen a letartóztatási hullámról beszél, ez legalább megnyugtat kissé. Ez igen, Justitia ügyesen kijátszotta, nehogy elhallgassák bizonyítékait. Azok mindegyikéből több példányt készített, és minden egyes címzettjét értesítette a többiek kilétéről. Ha nem is láthatom át ezt a szövevényt, aligha alaptalan a föltevésem a megoldás módfelett eszes voltáról. A szürke szakállú Nagykutyáról szólva felhangzik egy bejátszás Justitia egyik szalagjáról, s amikor meghallom saját hangomat, önkéntelen mozdulattal a hajamhoz nyúlok. Nevemet nem említik, a fenyegető férfihang önmagért beszél. Más hangfelvételek is hallhatók, egyik döbbenetből a másikba alélok. Azon meditálok, mit gondolhat most az a hallgató, akit mindez váratlanul ért, ha a fejlemények még engem is földhöz teremtenek.
A szenzációt zene követi, újra a kagylóért nyúlok, ezúttal Quasimodóval próbálkozom. Hallgatom a csengetést, egyiket a másik után. Mire feladnám a reményt, meghallom barátom hangját.
Tüstént rátámadok:
– Line-ba tartok. Meg kell néznem anyámékat. Muszáj.
– Fölösleges. Kutya bajuk. Magad miatt aggódj. Egyedül vagy?
– Igen.
– A helyedben visszafordulnék. Tedd meg!
Quasimodo bontja a vonalat, a búgás begyűrűzik a fejembe. Leteszem a kagylót, azon töprengek, engedelmeskedjek-e neki, de a szorongás nem szűnik, és nem hiszem, hogy ok nélkül vacogna a fogam.
Felhívom Donald lakását. Senki. Az irodát tárcsázom. Fabio jelentkezik, nem mutatkozom be. Donaldot kérem tőle. Megismer, felvilágosít:
– A művész úr a könyve díszbemutatóján tartózkodik. Üzensz valamit?
– Gratulálok.
Ha ez így van, anyámék is ugyanott találhatók. Hol lehet Martin? Remélem, a folyóban úszkál, társaival zajongva. Vagy a motorjával száguldozik valahol.
Gondolataimmal szinkronban vadul bömbölő motor bukkan fel a visszapillantó tükörben. Megdobban a szívem, a gép márkáját lesem, aztán le is hűtöm magam. Hogy kerülne ide Martin? A tükör nyújtotta kicsiny képben is látom, nem Kawasaki követ. Ketten ülnek a nyeregben, arcukat szkafander fedi. Gyorsan megközelítenek, majd kihúzódnak balra, hogy megelőzzenek. A külső tükörbe pillantok, mielőtt annak holtterébe érnének.
A nyargaló vasparipa utasa éppen előhúz valamit a kabátja alól. A tárgy nem túl méretes, ám különös viselet az autópályán. Egyetlen pillanatra látom csupán.
A motor eltűnik a tükör holtterében. Visszafordítom fejemet, balra csavarom a kormányt. Ezért szorongtam, villan át rajtam a géppisztoly láttán.
A Honda vezetője is balra kormányoz. Társa elvéti a célzást.
A géppisztolysorozat végén is élőnek érzem magam, bár a hátsó ablak atomjaira hullik. Ők gázt adnak, én lassítok. Mielőtt lerántanám a fejem, látom, hogy gyorsabban érnek mellém, miként számították.
Megtekerem a kormányt. A kocsi oldalán csattanás, aztán újabb lövéssorozat hallatszik. Valaki éktelenül üvölt, bőg a motor, miközben szikraesőt spriccelve csúszik az oldalán a másik sávot elzáró sövény felé.
Fékezek, aztán hirtelen mást gondolok. Rálépek a gázra, a Mazda megugrik. Még látom a tükörből, hogy a Honda a sövény előtt fekszik, egyik utasa mozdulatlanul hever alatta. A másik fickó átbiceg az úton, és megpróbál eltűnni a bozótban. Két kocsi ér a helyszínre, lelassítanak, majd továbbhajtanak.
Az útelzáró sövényben felfedezek egy rést, amelyen át a karbantartó járművek és a rendőrautók szoktak visszafordulni. Ezt használva nekilódulok az autópályának. Helikopter zúg fölöttem. Ellenkező irányba tart, a feldőlt motor felé. A menekülő gárdista vajon elvitte a fegyverét? Ha megtalálják a Honda mellett a géppisztolyt, hamarabb utánam jönnek a légi kollégák. Ha csak a töltényhüvelyek vezetik nyomra őket, az több időbe telik.
Lehiggadok. Megszűnt a szorongás, kihűlt ujjaimba visszatér a vér. Hamarabb a bekötőúthoz érek a felüljárón át, mint hittem. A városba vezető rohanás az idegbaj miatt tűnhetett olyan hosszúnak. Vajon az erdei rodeószakasz mentén bujkál-e még a zöld autó s gazdája? Ha az volt a dolga, hogy értesítse a motorosokat, akkor dolgát jól végezvén odébbállt már. Ám ha tovább várakozott, és elevenen lát, mit fog tenni? Aligha kétséges.
A bekötőút végéhez közeledve a fák közé kormányozom a Mazdát. Találok egy ösvényt, azon hajtok az erdőbe, majd az előttem álló gyaloglást átkozva elindulok toronyiránt. Ha sikerül fejben tartanom, hova dugtam a kocsit, Belloq még visszakaphatja, bár nem hinném, hogy örülni fog a jármű kinézetének.
Közel az úthoz, annak kanyarjait levágva, lehetőleg zajtalanul iparkodom előre a bokrok rejtekében. Mivel nincs fegyverem, elvetem az ötletet, hogy kitérjek a zöld autó felé. Hanem a gondolat tovább játszik velem, így hát mégis arrafelé veszem az irányt. Minél közelebb érek, annál lassabban és óvatosabban mozgok, ám az erdőben fellelhető valamennyi száraz gally ezen a kis területen szóródhatott szét. Lépteim hallatán olyatén érzésem támad, mintha mamutcsorda iparkodna az ivóhelyére. Lekuporodom néhány percre, míg megnyugszom, és ujjaim ismét eljegesednek. És újra fel, előre.
Ekkor megpillantom.
Zöld Opel bújik meg a fák alatt. Úgy tűnik, lélek sem ül benne. Árvább és elhagyottabb nem is lehetne. Környékén semmi mozgás, néma csend. Érdekes.
Ha gazdája nem indult el gyalog, és miért tette volna, akkor itt kell lennie valahol. Hol lehet?
Folytatom utamat, kihegyezem érzékeimet, semmi nesz nem kerülheti el figyelmemet. Így hát jó sokáig tart, amíg a lakókocsik közelébe érek, és már-már kiegyenesedem, amikor férfihát villan meg a bozótban.
Valaki előttem settenkedik. Fejét lehúzva, görnyedten surran a parkoló kocsik felé. Annyira figyelem a lopakodót, hogy csaknem átzuhanok egy száraz husángon. Az utolsó pillanatban lépek át fölötte, aztán visszanyúlok érte. Nehéznek bizonyul, de legalább van fegyverem. Behúzódom egy kellemetlen csalánbokor mögé, ám a vegetáció egyéb növényt is rejteget. A flóraelem sárga virágainak illata néhány légvétel után csavarni kezdi az orromat. Helyet kell változtatnom, ha nem akarom egy szaftdús nátharohammal elárulni magam. Visszatartom a tüsszentési vágyat, szemembe könnyek szöknek.
Átlendülök egy ősöreg fa törzse mögé. Időközben a férfi a kocsikhoz ért, s az erdő felőli oldalon maradva, lehasal Patrick Toyotája mellett. Zsebéből apró, feltehetően mágneses szerkezetet illeszt a hátsó ajtó küszöbe alá. Tovább kúszik, Steve járgánya felé.
Amíg ő eme időtöltésnek hódol, háta mögött az erdőbe surranok. Egy fa takarásában fölemelkedve megpillantom a rendetlen csoportokban visszafelé igyekvő stábot a tisztás másik végében.
A lopakodó fickó is meghallja a zsibongást, kiles a kocsi alatt, majd gyorsan tovább kúszik, a következő jármű felé. Nem tudom, mivel kedveskedik a mágneses kütyük képében. Gyanítom, ha az izémicsodái nem robbannak, akkor rádiójeleket adnak, hogy követni lehessen a kocsikat.
A férfi Louis Suzukija alatt fejezi be a kémlelődést, tapasztást. Megfordul, a visszautat fürkészi. Látom az arcélét, előreugró orrát, hegyes állát.
Offenzív vagy defenzív legyek? Hogy is kérdezhetek ilyet magamtól?
Nyomulok. Amikor a fickó meghallja lépteimet, és felém fordul, már nincs ideje a zsebéhez kapkodni.
– Álljon fel! – javaslom.
Előbb úgy méreget, mint egy jelenést. A következő pillanatban talpon terem, és felém ugrik. A husáng vastagabbik végével fékezem meg sietségét. Megpróbálja elkapni fütykösömet, hogy kicsavarja kezemből, ám ekkor annak másik végével sújtok a nyakára. Hátrapillantva felméri, hogy igyekeznie kellene. Nekilódul.
Nem jut messzire, előnyét lerövidítem a hosszú furkóval. Elbotlik benne, bukfencet vet, talpra érkezik. Kiáltást hallunk hátulról, nem érünk rá megnézni, kicsoda s mi okból lett rosszul. Ő azért nem, mert éppen előrántja fegyverét. Én azért nem, mert hirtelen mozdulattal kiütöm kezéből a stukkert. Ugyanekkor ő a baljával elkapja a husángot, és ráakaszkodik.
Amikor már erejét megfeszítve húzza, váratlanul elengedem a fütyköst, a levegőbe lendülök, és előrelökött jobb lábammal állon rúgom a hátratámolyodott fickót. Ő hanyatt vágódik, elborult tekintettel felkiált, feje fölé lendíti a husángot, s a gyomrom felé löki.
Hátraugrom, de így is eltalál. Légszomjamnál csak a fájdalom nagyobb. Míg erőt gyűjtök a túléléshez, megkaparintja fegyverét.
Lövés dörren.
A férfi összerándul, vért öklendezve lehunyja szemét, és lefekszik. Mindez egyetlen pillanat alatt történik.
A fájdalomfüggönyön átlesve Rühlt pillantom meg a Toyota mögött. Hosszú orra csaknem beleér vigyorgó szájába. Pisztolya csövét fújogatja. Mellette sorakozik az egész társaság, mögöttük a stáb többi tagja gyülekezik.
Belloq is éppoly ramaty színben pompázik, mint én. Ezzel szemben Steve a homlokát törölgeti, látványosan lerázott ujjai a „kivert a víz” című jelenet bevezető motívumai. Louis zsebre vágott manccsal hintázik a sarkain. Patrick a tetem mellé térdel, a film egyéb kiválóságai egymást túlordítva firtatják, vajon mi történt.
Ez a kép röpke impresszió, amint felfogom, Belloq vállába kapaszkodva közlöm:
– Hosszú.
– Jól vagy?
– Igen. De a kocsid kissé szét lett lőve.
Patrick lép mellénk. Míg Rühl és Steve a lármás csapatot csillapítja és hessegeti, ő nekem szegez egy kérdést:
– Mi volt a konfliktus tárgya? – Így, méltóságteljesen.
– Azok az aknák, szopacsok, jeladók vagy bármik, amelyeket a kocsijaitokra tapasztott.
– Várj – int Belloq a társának. – Kezdjük az elején. Úgy indult, hogy elmentél.
– Elmenőben az erdőben láttam rejtekezni egy zöld Opelt. Az észrevétel nem izgatott fel különösebben. A rádiótelefonon végighívogattam mindazokat, akikért aggódtam, végül Martin kivételével mindenki alibit igazolt. Mivel őt nem találtam, érdekesnek tűnt a mögöttem közeledő motor. Így böktem ki az utasnál a géppisztolyt. Rájuk húztam a kocsit, visszahajtottam ide. Emlékeztem a zöld rejtekezőre, eldugtam a szétlőtt Mazdát, sétáltam. Így láttam meg ezt a pasast, épp a kütyüket ragasztgatta. Gondoltam, becsomagolom őt, mire ideértek.
Melegszik a kezem, a levegő is könnyebben térül-fordul légcsövemben, gyomromnak pedig mindegy, mert úgyis üres.
– A motorosokkal mi lett?
Patrickot a legapróbb részletek sem hagyják hidegen, töviről hegyire kikérdez. Amíg ő kukacoskodik velem, Louis begyűjti a kocsi alól az apró vackokat.
– Rádiójel-sugárzók – közli. Bejelentése gondolkodóba ejti a társaságot.
Steve kivételével. Ő ugyanis engem szemelt ki martalékul szüntelenül üzemelő élceihez.
– Ismerek egy lányt. Az is, ha kihúzza lábát a házból, menten bajt bajra halmoz.
Patrick egy szemvillanással elhallgattatja, aztán rám mosolyog.
– Jól van – mondá, s társai arckifejezése láttán azt kell hinnem, most vettem át az Oscar- vagy a Nobel-díjat. E szavak legalábbis a felsoroltakkal egyenértékűek.
Belloqnak egyetlen megjegyzése sincs, viszont hallom megkönnyebbült sóhajtásait. Ez is valami. Végtére is megmondta, hogy maradjak nyugton, és mesmeg neki lett igaza.
Ezután szétszélednek. Mivel Patrick nem talált iratokat a tetemnél, feltehetőleg a kocsiját is átvizsgálják. Ezenkívül nyilván ezer más dolgot is művelnek, ám ezt nem kötik az orromra.
Belloq a lakókocsiba kísér, az ágyra fektet, és mellém telepszik. Aztán csak néz néhány percig, szótlanul. Én is nézegetem őt, keskeny résű szemeit, egyenes orrát, szája mellett a barázdát, szögletes állán a borostát. Kigyönyörködvén magam, felsóhajtok:
– Hoznál egy pohár erőset?
– Ettél ma már?
– Majd utána. Most egy vad kortyra vágyom. Bot ment a gyomromba.
– Láttam – bólint. Az emlékképet felidézvén fintorogva elfordul, aztán nekivág, hogy felkutasson számomra egy pohár italt. Csak whiskyt talál, most még azzal is beérem. Lenyelem, röpke fuldoklás után kipirultan érdeklődöm:
– Mikor indulunk Holdenhez?
– Mondjuk megtanulhatnál kötni. Jó ötlet. Megkérjük Rühlt, bizonyára szívesen korrepetál. Esetleg én megtaníthatlak főzni.
– Hagyd ezt a patriarchális szöveget, különben egyedül megyek.
– Képes vagy rá. – Megköszörüli torkát, és iszik egy korty whiskyt. Ha még egy darabig velem marad, rákap az alkoholra, ez kétségtelennek látszik. Halkan mormolja mély hangján: – Legközelebb könnyebb fustélyt válassz fegyverül.
– Inkább a lábamnál maradok.
– Inkább, mint az eszednél – fanyalog, de azért megcsókol.
Táhír ezt a pillanatot választja, hogy tapintatlan módon közénk rontson. Megáll a fejünk fölött, majd kissé fékezve magát, halkan érdeklődik:
– Ez az én mozim. Miért kavar benne botrányt?
– Botrányt? – csodálkozom. – Hol itt a botrány? Miről beszél?
– És a pasas, akit lelőttek?
– Nincs ott. Eltűnt. Nem lesz botrány. – Teletöltöm poharamat, figyelmes háziasszony módjára megkínálom Táhírt is. Elfogadja, lenyeli az italt, de máris folytatja.
– Tulajdonképpen befejeztük a filmet, ami a forgatást illeti. Búcsúzóul azért felvilágosíthatnának néhány apróság ügyében.
Belloq a lakókocsi falának veti hátát, összefonja karjait a mellkasán, és közömbös képpel hallgat. Rápillantok, majd Táhírhoz fordulok:
– Mire kíváncsi?
– Például arra, hogy ki volt az az ember, akit megöltek.
– Fejvadász. Két órával korábban engem akartak meggyilkolni, s ez így megy már hetek óta. Ne törődjön vele, ha hosszú rendezői pályafutásról álmodozik.
Táhír az ajtónak dőlve magyaráz:
– Ez a film elvitte a pénzemet, szeretném, ha tisztességgel fiadzana. Nem hiszem, hogy az a fajta reklámozás, amit maga csap körülötte, jót tesz neki.
– Nem azért csinálom, de nem hinném, hogy rosszat tesz neki.
Táhír ellöki magát az ajtótól, és hozzám lép. Arcomba hajol, hangját felemeli.
– Mi lesz, ha mások jönnek helyette? Ha meg akarják ölni magát, meg is teszik, erre mérget vehet. Nem szeretnék a közelben lenni. Nyalják fel a dohányukat, és tűnjenek el! Sőt, mi is pakolunk. Kár volt belemennem a romantikus szervezésbe: lakókocsik, szabad természet, munka pirkadattól napnyugtáig.
– Ez szállodában is megtörténhetett volna. Különösnek találom, hogy sokkal kevésbé volt felháborodva, mikor Calviék szétverték a stuntmanjét. Mondja, tud róla, hogy a lábamon áll?
Táhír hátrál egy lépést. Még ebből a távolságból is jól látom kontaktlencséit. Hiú művész, zsörtölődöm magamban.
– Sejthettem volna – dohogja. – Calvi egyik társa itt járt tegnap. Maga után érdeklődött. Ismerve a hülye szokásaikat, gyaníthattam volna, hogy ebből balhé lesz.
– Sajnálhatja, hogy nem figyelmeztetett bennünket – dünnyögi Belloq egykedvűen. Ujjai hátával megsercegteti a borostát nem létező tokáján, majd így folytatja: – Félti a filmjét? Vajon tud-e róla, hogy valaki árulja a kész anyagot?
– Mit mond?
– Ilyen apróságokra azért ügyelhetne. Még ellopják valamelyik ötletét. Amit az imént látott, annak hasznát veheti a következő forgatókönyvben. Szálljon le rólunk, Táhír.
A rendező gondolkodóba esik, aztán elvigyorodik. Megvonja vállát, kiszolgálja magát a kölcsönwhiskyből, és elégedetten megállapítja:
– Azért tudja, ilyen körülmények között máskor is szívesen csinálnék filmet. Előbb beajánlották magát dublőrnek. – Összedörzsöli három ujját, félreérthetetlen mozdulattal. – A következő órában jött Holden, hozta az embereit. – Újabb dörzsölés. – Kisvártatva megjelentek a maga barátai is. Ők is sokat lefaragtak a költségvetésből. És mindezért olyan munkát produkáltak, mint senki más. Nincs a világon kaszkadőr, aki úgy dolgozott volna, mint maguk. Eddig hálás is voltam. Szeretnék az maradni, nem is kérdezem, hogy mindez miért így esett. Nekem a végeredmény számít. De elég volt. Húzzanak el innen!
Belloq bólint, aztán pát int. Táhír nem mozdul, szopogatja a meleg whiskyt, és vigyorog.
– Ha arra gondol, hogy Zerbe, az operatőr árulja egy barátjának a videofelvételek átiratait, erről tudok. De maga tudja, hogy ezt a kamerát Zerbe tervezte, és a cég, amelyik megcsinálta, baromi összeget kapcsolt le rólunk. A szerkezet máris megtérítette előállítási költségeinek egy részét, mert negyedére rövidíti a forgatási időt. Zerbe pedig jól választott, mivel a haverja újságíró, tehát remek reklámot fog rittyenteni a találmányának. Gazdagok leszünk!
– Gratulálok. Szerezzen valakit, aki hajlandó elvinni bennünket a bekötőútig. Onnan már elboldogulunk magunk is.
Táhír elmereng.
– Hiányozni fognak. Jól mulattam.
– Akar egy zsebkendőt?
– Magát is megkedveltem, pofozkodós. Komolyan.
Belloq kezdi megelégelni az elérzékenyülésig fajuló társalgást, és mivel Táhír nem mozdul, ő felpattan, és készülődni kezd. Valahányszor kénytelen elmenni a rendező mellett, ügyel rá, hogy megtaszítsa őt széles vállával. Szája sarkában apró barázda jelenik meg, amit akár mosolynak is vélhetek.
Érzésem szerint most mégis inkább Táhírra kellene figyelnem. Fecsegése mögött vonakodást sejtek. Mintha közölni akarna valamit, de félne hozzáfogni. Kap még egy pohár italt, hadd bátorodjon.
Belloq kivonul egy sporttáskával, magunkra maradunk. Táhír elveti magát az ágyon, és rám tekint.
– Hallgattam a rádiót. Ne higgye, hogy a fejemre estem, mindjárt sejtettem, hogy a bukóhullámban a maga keze is benne van. Mi egyébért akarnák eltenni láb alól azok, akiknek a segge alól kirántotta a széket?
– Bukóhullám? Nem rossz.
– Ugye? Tud maga írni?
– Ha olvasni tudok!?
– Csinálhatna egy forgatókönyvet. Persze, nem kötelező a történeti hűséghez ragaszkodnia. Tudja, hogy van? A történet és a szereplők kitalált személyek, mindennemű hasonlatosság csak a véletlen műve, et cetera. Tudja, hogyan készülnek az én filmjeim? Nagyon egyszerű. Nem ártana, ha a műfaj esküdt ellenségei is tudnák, akik utálnak mindent, ami szerintük fikció. Nos, az ember bekapcsolja a rádiót, megtekinti a híradókat, újságot olvas. Csőstül kapja az ötleteket, egyenest a zajló életből. Az én filmem nem fikció, miként sokan hiszik. Egy tudósításból vettem a témát. Együttműködhetnénk.
– Akar egy jó kis horrort? Szatírokkal, rémekkel? Megkapja.
– Nem. Nekem ez kell, ez a Justitia-kommandó.
Whiskyt töltök, mindkettőnknek. Úgy helyezkedem, hogy jól lássuk egymást. Várok. Táhír folytatja:
– Ismerek valakit. Az illető szeretne megpattanni az országból, parázslik már a cipőtalpa. Tudja, miért nem ment el mostanáig?
– Nem tudom – felelem. Magamban hozzáfűzöm: mindenesetre sejtem.
– Az illetőnek van egy fia. A gyerekét elrabolták, és ő meg van arról győződve, hogy a maga segítségével rátalálhatna. A dolog kezd sürgőssé válni. Persze joggal kérdezi, miért magához fordulok a kéréssel. Megmondom. Magának ez az érdeke. Ha visszaadja a fiút, az ismerősöm megfeledkezik magáról. Élhet. Ha nem? Nos, ő akkor is eltűnik innen, de hátrahagy egy apró, zavaró árnyékot a maga feje fölött, éspedig azt, hogy: VISSZAJÖN. Szüksége van a fiúra. Magának is vannak hozzátartozói, tehát ezt megértheti.
– A maga barátjának én vagyok a leggyanúsabb, ahogy ez a krimikben is lenni szokott. Sosem az a tettes, akit a szerző befeketít! Közölheti a barátjával.
– Velem őszintén beszélhet.
Újabb pohárkával kap. Rámosolygok.
– Megfigyelhette már, mindig őszinte vagyok. Süllyed a hajó, Táhír, meneküljön róla, míg nem késő.
Részeg nevetést hallat.
– Meg fog halni, pofozkodós.
Belloq szólít kintről. Az ajtó felé indulok. Vállam fölött vetem vissza:
– A leltárból egy öcs is hibádzik. Egy mindenre elszánt, bosszúszomjas vadember. A rendőrségen imádni fogják minden szavát.
A fűbe ugrom, Belloq átkarolja vállamat, és a kocsik felé vezet. Közben arcát füröszti a lenyugvó Nap melegében. Megcsillannak széles fogai az alkonyi fényben.
– Megkeverted?
– Picit.
– Jól van. Louis nem vitte el a kütyüket. Átköltöztette őket. Az egyiket például Táhír kocsijára.
– Szellemes.
– Az. Holden bepánikolt. Kapkod fűhöz-fához. Rajta kell tartani a szemünket.
Edita vár bennünket a kocsijában. Cigarettát tart a fogai között, amint beszállunk, indít. Nevetgél.
– Sajnálom, hogy csak néhány epizódban szerepeltem. Elejétől a végéig élveztem volna a filmet. Azt tervezem, ha a többiek elmennek, mi még maradunk néhány napig Ike-kal. Megkedveltem ezt a helyet.
– Jó hely – felelem. Edita is belehajt kedvenc kátyúmba, menten el is harapom a nyelvemet. Hátrahajtom fejem a támlán, ízlelgetem a vért. Nem rossz, főleg éhgyomorra.
– Daniel, tudja, hogy esténként nemcsak maguk jártak el innen?
– Fontos ez? – legyint Belloq.
Edita kuncog.
– Zerbe és Táhír is kiruccantak. Néhány órácskára. Nyugtalan emberek. Ha ezt a filmet sosem mutatják be, ők akkor is megcsinálták vele a szerencséjüket. Mellesleg tegnap hallottam, hogy volt köztük egy kis nézeteltérés. Zerbét megbízta valaki, hogy szereljen fel egy tütülő izét a maga kocsijára, Daniel. Nos, ez megtörtént, csakhogy maga elhagyta valahol a cuccot. A megbízók letolták a két balfácánt, ezek meg egymást okolták.
– Aha! – Belloq a homlokát ráncolja, a tükörben Editára mosolyog: – Hol is hagytam el? Micsoda ügyetlenség!
– Valahol, egy sokadrendű úton. Arrafelé nincsenek lakott települések, csak egy-két major. A többi természetvédelmi terület. Megérkeztünk.
– Köszönjük, Edita.

 

 

Én csodálkozom legjobban, amikor első nekifutásra megtaláljuk a Mazdát. Belloq oda sem hederít a kocsi viharvert állapotára, az ülésre vetődik, és indít. Lábam még a földön, amikor a Mazda nekilódul. Az ajtó a bokámra vágódik. Korholó tekintetemről Belloq nem vesz tudomást. Szája szélét beharapva tövig nyomja a gázpedált.
– Nyugi, Daniel. Gondolkozzunk. Ha követtek is tegnap éjjel, az elveszített kütyü nem vezethette nyomra őket. Sötét volt, nyilván nem indultak neki az éjszakának. Fogalmuk sem volt, merre menjenek.
– Szerezhettek térképet, az sincs kizárva, hogy a kezük ügyében volt. Mit látnak, ha megnézik? Tüstént a tanyákat veszik célba, és nincs sok arrafelé.
– De akkor miért szereltek hasonló kütyüket Patrickék kocsijaira is?
– Lövésem sincs. Viszont Holden mindeddig pontosan tudta, hol vagy. Miért épp a mai napot választotta a megölésedre? Mert már nyomra vezetted. – Belloq homlokráncolva töpreng, ám sokra nem jut, mindegyre Ellán jár az agya.
Nem logikus az egész. Elölről kezdem, ezúttal magamban. Ha megtalálták az elveszett jeladót, aligha kezdtek bolyongani éjszaka, ismeretlen terepen. Nem tudhatták, merre mentünk tovább, hányan vagyunk. Talán látták is a később érkező Patrickék kocsijait ugyanezen az úton. Nem lehetetlen, hogy ez visszafordulásra kényszerítette őket. És ha mégsem?
Ha mégis, akkor nem értem a ma történteket. De miért kellene értenem, amit Holden és az emberei művelnek? Tegyük fel, megtalálták Nellt. Elképzelni sem merem, mit műveltek a majorban, aztán megpróbáltak elintézni engem, és igyekeztek kideríteni, vajon Patrickéknak mennyi közük lehet mindehhez.
Nem. Ha Nellt meglelik, Holden meglépett volna vele, nem foglalkozna ilyesmivel. Erre már igazán nincs ideje. Világosan láthatja, milyen szélsebesen szorul a hurok a nyaka körül.
Elsuhanunk mai kalandom helyszíne mellett. A sérült motor még ott hever, félretolva. A vérfoltokat homokkal szórták le. Visszacsavarom a fejem, és amíg csak látható, a Hondát nézem.
Belloq megérinti a térdemet:
– Halljam!
– Mit?
– Hogyan történt?
– Igazad volt. Másodjára könnyebben ment. Ha épp nem Martin miatt eszem a kefét, rájuk se rántok. Leszedtek volna, mint egy agyaggalambot. Aztán továbbhajtanak, és kész. – Nem folytatom, mert nőttön-nő arcán a feszültség. Később kérésére különféle telefonszámokat hívok, ám azok nem felelnek.
A hepehupás úton sem kíméli a kocsit. Belloq száguld a növekvő szürkületben, dombra fel és dombról le. Fohászkodom, hogy elevenen kerüljünk ki a kalandból, de úgy fest, most rohanunk a végzetünkbe, amely közlekedési baleset vagy a „gárdisták” képében fog jelentkezni. Figyelem az út környékét, nem látok idegen járművet. Ismerőst sem.
Felérünk a dombtetőre. Szinte a ház mellett bukkanunk ki. Eláll a lélegzetem.
Nincs ház. Üszkös romok feketéllenek a kora estében. Megperzselt fák haldokolnak a közelében. Életnek semmi nyoma.
Belloq megállítja a kocsit. Egy percig ül előremeredve, mozdulatlanul. Aztán kinyitja az ajtót, és kiteszi a lábát. Óráknak tűnik, amíg a romhalmazhoz ér. A gyérülő fényben lassan járkálva nyomokat vizsgál. Óvakodik belépni abba, ami egykor az épület volt.
Nem moccanok az ülésről. Úgysem jelentene semmit, ha bármi eszembe jutna, és közölném vele. Elsorolom a nevüket: Ella, Shellen, Lubos. Nell?
Belloq eltávolodik a kiégett épülettől, felmászik a közeli magaslatra, lehajol egy fa mellett, felszed valamit a földről. Zsebébe süllyeszti, továbbmegy. Kiveszem a kesztyűtartóból a zseblámpát, és utánaviszem. Szótlanul megragadja. Pár lépés után elveszti a nyomot, vaktában tapogatózik a fénysugárral, végül feladja.
Visszanyargalok a kocsihoz, meghallván a telefoncsörgést.
– Patrick – közli velem a mély férfihang. – Belloq ott van?
– A gyerekek... – kezdem, de félbeszakít: – Szóljon neki, hogy minden rendben, várjuk vacsorára.
A vonal elnémul, visszaejtem a kagylót. Felnézek, a közeledő Danielt látom. Elébe sietek, átadom az üzenetet.
Arca felderül.
– Robbanás okozta a tüzet. Töltényhüvelyeket is találtam a magaslaton. Jó volna tudni, hogyan úszták meg.
Rövidesen kiderül. Daniel érti a kurta üzenetet, a városba száguldunk. Line megapolisz éli az életét, ügyet sem vet ránk. Leparkolunk egy étterem előtt.
Patrick Wyne egyedül ücsörög a terített asztal mellett. Megvárja, míg a székre roskadunk, és rögtön belefog:
– Ne aggódj, Daniel. Biztonságban vannak. A következő történt: Holden a ti távozásotok után nem tudott elaludni, felkelt hát, és sétára indult a ház körül. Felmászott a dombra, megpillantott három férfit. Pirkadt már, talán felismerte őket, talán nem, mindenesetre nyugtalan lett. Visszasietett a házhoz, felkeltette Shellent. Az asszony a gondjaira bízta a gyerekeket. Holdenék az erdőbe menekültek. Shellen maradt még néhány percig. Kinyitotta a gázpalackokat, letépte a vezetékeket a tűzhelyről meg a hűtőről, aztán puskát ragadott, és felsietett a szemközti magaslatra. Onnan figyelte, miként lopakodik a ház felé a három fickó, a keréknyomokat vizsgálgatva. Amikor azok látták, hogy nincs kocsi a közelben, betörték az ajtót. Shellen megvárta, míg mindannyian a házba rontanak, ekkor tüzet nyitott. Bentről viszonozták a tüzelést. A gáz berobbant, a ház kigyulladt. Shellen a gyerekek után iparkodott, kivezette őket az erdőből, megpillantott egy gazdátlan dzsipet az úton, és rögvest elkötötte. Ideje volt, mert Lubos Holden már alig állt a lábán. A leleményes nőszemély elhajtott az első benzinkútig, és felhívta Quasimodót. Azóta biztonságos helyre kerültek.
Belloq lehajt egy pohár konyakot. Kisimul az arca, bár szája mellől nem tágít a két mély barázda. Nem fűz megjegyzést a hallottakhoz. Hátradől a székén. Elmondom helyette, amit mi tudtunk meg.
Wyne meghallgat, aztán megrendeljük vacsoránkat. Amíg a pecsenyére várunk, lehajtok néhány pohár narancslevet, mert szédülök az éhségtől.
– Jon Holden nem mozdul ki a házából. Parancsot kaptam az akcióra. Ti bementek a kulcsért, aztán irány a széf. Ha a kezünkben lesz az anyag, letartóztatjuk az uraságot.
Valami belém hasít. Felkiáltok:
– Tudnak a folyó felőli kijáratról?
Patrick Wyne figyelmesen rám pillant. Nem is kell felelnie. Elmondom a betonfalba rejtett kaput. Egyik hallgatómtól sem számítok dicséretre, Belloq meg is állapítja:
– Lám, előkerülnek az apró titkaid. Mit tartogatsz még?
Patrick Wyne-t már hidegen hagyja a vacsorája.
– Tehát meg kell tudni, hogy Holden elhagyta-e a házát a rejtett útvonalon, és ha igen, hová ment. Lubos talán tud egy-két búvóhelyről. Ha elszalasztottuk Jont, katasztrófa várható. Amíg vacsoráztok, megpróbálok kideríteni néhány dolgot. – Fölemelkedik ültéből, meggondolja magát, és visszahuppan. Rám tekint. – A kulcskeresést is szívesebben bíznám a saját embereimre.
Megrázom a fejemet.
Bólint, összevillantja tekintetét Belloqéval, és elsiet. Úgy látom, beszéd nélkül is remekül megértik egymást. Nem bánnám, ha valaki engem is beavatna.
– Semmi tanácskozás? Csak ülünk és vacsorázunk?– firtatom nekibőszültem.
– Ühüm – feleli Daniel Belloq, az átkozottul titkos megbízás átkozottul rátermett embere.
– Fegyvertelenül mászunk be Holden erdejébe?
– Tudom én? Te vagy az expedíció vezetője. Lesem parancsaidat.
– Szerintem aljas vagy! – Előbb Danielre mosolygok, a következő pillanatban az érkező vacsorára. Egyik izgalmasabb, mint a másik, ezúttal a másikat fogyasztom el. Igyekszem jólnevelten elkövetni, minden falánkság nélkül, nyugodtan, csipegetve, miként illik.

 

 

Evés közben Patrick Wyne jár a fejemben, az ő szemrebbenetlen higgadtsága, melyet az elmúlt napokban volt alkalmam tanulmányozni. Hiszen azt már kisütöttem, körülöttem kinek és milyen nyomós oka van Holdenre vadászni, de vajon Wyne-ék miért csinálják? És Daniel? Honnan veszik ehhez az életveszélyes játékhoz a hidegvért? És mikor, mikor állnak meg valahol, hogy lazítsanak arcizmaikon, és kiüvöltsék magukat?
Igaz, Danielt láttam már magánkívül. Az ő ilyetén állapota másnál legalábbis eszméletvesztéssel jár. Ő összeszorítja a fogait, esetleg harapdálja a száját, ráncolja a homlokát, ez az összes tünete. Érzésem szerint éppen a magabízásuk, higgadtságuk a legfőbb segítségük hajmeresztő feladataik végrehajtása során. És ez vonz feléjük, ez a döbbenetes önfegyelem.
– Daniel. Szóba állsz velem?
– Ne kímélj.
– Rajtatok gondolkozom. Steve, Louis meg Rühl elbohóckodnak, ők kompenzálják. De Patrick és te mit használtok őrület ellen?
Eltűnődik a kérdésen. Rövid töprengés után leteszi villáját, és az asztalon átnyúlva megszorítja a kezemet: – Nem tudom, mit feleljek. Patrick nevében végképp nem nyilatkozhatok.
– Ez nem lehet. Van válasz. Fapofát viseltek, semmi üvöltözés, dühöngés. Valahogyan csak le kell vezetni a feszültséget. Követelem, hogy áruld el a titkot! Mit használsz őrület ellen?
Lenyeli a falatot, elvigyorodik.
– Talán téged.
– És előttem?
– Hülyén fog hangzani, pontosan azért, mert roppant egyszerű. Ezek a fölös feszültségek levezetődnek gond nélkül. Eddig, amikor naponta együtt voltam Ellával, ő oldotta ki a bogokat, mostanában itt vagy te is. Ezt a kiegyensúlyozottságot a szeretet tartja fenn. Bár bizonyára ugyanolyan mértékben pusztulnak az idegsejtjeim, mint bárki máséi.
– Szóval a szeretet – összegzem kissé kétkedőn.
Felvonja szemöldökét, tovább mosolyog.
– Mondtam, hogy hülyén fog hangzani.
– Paposan hangzik.
– Komolyan gondoltam. Most talán az lesz a következő kérdésed, miként lehetek én temelletted kiegyensúlyozott? Rejtély. Ha muszáj megmagyarázni, azt mondhatom, nem azt nézem elsősorban, mit művelsz és kiabálsz, inkább e mögé próbálok betekintést nyerni. S ha nem csal a szimatom, a hullámzó felszín stabil alapot takargat. Tán meglep a hír: szoktam gondolkozni. Egyébként ez is egy módja a feszültségek levezetésének. Ha sikerül a dolgokat a helyükre tenni, máris tiszta minden.
– Ez most megint roppant egyszerűen hangzik.
– Mert egyszerű. Fürkészek, rakosgatok. Például téged is figyeltelek az első perctől fogva. Először hátrahőköltem a stílusodtól, azóta viszont, tán észrevetted, rám is ragadt belőle. Nem is rossz. Még azt is kisütöttem, hogy a magadfajta már kezdetben értelmesnek látszik, míg a hozzám hasonlókat többnyire lesajnálóan ítélik meg.
– A nagy megtévesztés.
– Itt van ez a megjegyzés. Kifizeted az embert ilyenekkel, így tartod a távolságot. Amíg tudod. S ha ez mégis egyre csökken, idővel kioldódik a fék, az érzelmek elszabadulnak. Vagy az indulatok.
– Félek tőled.
– Lásd, mint fenn.
Fintorgok. Belloq komoly marad:
– Ezekkel a semmitmondó beszúrásokkal gördíted előre a beszélgetést. És végül mindent kiszedsz belőlem, amit akarsz. Elárulnád végre, mi bajod van?
– Talán mert a javából kimaradtam, szerintem túl simán ment minden. Ami „J” leleplezéseit illeti korrupcióügyben.
– Szervezett, megbízható emberek által végzett munka volt. Kellő köddel meghintve. A jövő munkamódszere. Ellestünk egyet s mást a bűnözőktől, s ez az ő dolgukat nehezíti. Mostanáig például Wyne-ék sem zavartatták magukat, ha fotózták őket. A jövőben, ha erre sor kerül, el fogják takarni az arcukat. Te is jobban tetted volna a magad háborújában. Ördögi szerencséd volt.
– Még nincs vége – emlékeztetem az előttünk álló programra.
Félretolja tányérját, beleejti a használt szalvétát. Pohara után nyúl, arcvonásaimat olvasgatja.
– Emlékszel legelső közös munkánkra?
– Igen. Nekem az volt az a bizonyos mély víz.
Le kellett tartóztatnunk valakit, tudván, hogy az illető nemcsak viseli, hanem előszeretettel használja is a fegyverét. A férfi gyanútlan volt, de nem óvatlan. Miután Belloq kifürkészte a szokásait, előállt az ötlettel, miszerint átveréssel, az én segédletemmel fogjuk el a fickót. Amikor ezt a tudomásomra hozták, ott helyben, a Főnök irodájában balhézni kezdtem, kikértem magamnak, hogy csalinak használnak. Nem ismertem Belloqot. Még csak az foglalkoztatott, miként lehet kihozni őt a sodrából. Arra egyáltalán nem vágyódtam, hogy egy bujkáló bűnöző fülönfogása során, saját bőrömön próbáljam ki, vajon kijön-e egyáltalán a béketűrésből. Kijött, éspedig a legjobbkor. Az akció simán lezajlott, hajam szála sem görbült. Megcsodálhattam Mogorva elsöprő lefegyverzési és bilincsbeverési technikáját.
Erre emlékezve elmosolyodom.
– Talán akkor kezdtem beléd szeretni.
– Talán én is. Figyeltelek mindvégig. Olyan izgatott voltál, és olyan elszántan leplezted, kész tanulmány volt. Ám amint elkezdődött az akció, lehiggadtál. Hideg fejjel vitted véghez, amit kellett. Utána viszont sürgősen elkortyolgattál néhány pohár vodkát.
– Mit akarsz ezzel mondani?
Nem tudom meg, de ráérek elgondolkozni a válaszon, mivel telefonhoz hívják Danielt. Visszapergetem az emlékezetemet. Akkor még tél volt, azt hittem, Cruzhoz tartozom, elnéző lekicsinyléssel bántam Martinnal, önmagammal ugyanúgy. Bizonyos időszakaimban senkit sem akartam látni magam körül, egyedül tettem fel a kérdéseket, és senki más nem válaszolhatott rájuk. Izzó lepedőmön hevertem éjszakánként, vakon bámultam egy képet a falon, s éreztem, nagyon fázom, hiába a takaró. Cruz mind kevesebbet jelentett számomra, egyidejűleg másoktól is eltávolodtam. Azt kérdeztem a tehetetlen faliképtől: ki fosztott ki? Mint a rovarász, minden elém kerülőt felszúrtam tekintetemre, mégsem kaptam választ kínomra. Vajon mi kerülte el figyelmemet? Mert volt valami, kellett lennie, amit nem láthattam, aztán belefásultam abba is, hogy kutassak utána. Magam előtt is meg kellett nyílnom ahhoz, hogy birtokba vehessem, amit kerestem. Persze hogy egyszerű, de ettől nem könnyebb.
Miután a vacsora ily módon megfekvé a gyomromat, cigarettára gyújtok, és a füsttel együtt hessegetem a múltbéli impressziókat. Gondolataim fontos tárgya is visszatér az asztalhoz. Nem ül le. Ha eddig olybá festettünk, mintha ráérnénk, a következőkben mindent elkövetünk ennek meghazudtolására.
Daniel siet, száguld, én még egy kicsit lopom magamnak az oldott hangulatot, akárha becsomagoltam volna a vacsora maradékát. Az üléstámlán heverészve Belloq arcélét nézem, megvilágítják, maszatolják, fellobbantják és sötétbe vonják a kinti fények. Ha szemünkben szépülni kezd valaki a szeretetünktől, vajon van-e a folyamatnak végső határa?
Daniel váratlanul lefékez egy monumentális gyárépület sötét parkolójában, kuporgó karosszériák összefolyó körvonalai között. Máris eldobjuk a Mazdát, átülünk egy másik kocsiba, a hátsó ülésre. Ha eddig még elhittem volna, hogy én vagyok az expedíció vezetője, végképp kiábrándulok.
Előttem Louis idétlenkedik, mellette hallgatag ismeretlen ül, mindegyre az utat figyelve. Fel sem veszi a kis ember élceit, nem is neki szólnak, hanem önmagának. Louis lassan felpörög, ha megérinteném a bőrét, az biztosan szikrázna. Tudom, most önt magába bátorságot. A módszer követésre méltó. Lassan megnyugszom, elalszik bennem a félelem.
Felbukkan mellettünk a feketén hömpölygő folyó. Az ellenoldalon betonkerítés magas fala tornyosul az út fölé, tövében kedvére burjánzik a sűrű növényzet. A tájkép komorsága fenyegető, nem is jár erre rajtunk kívül egy lélek sem.
Szinte ugyanazon a helyen, ahol nemrég a motorcsónakot elkötöttem, megáll velünk a kocsi, s mihelyt Louisszal hármasban kilépünk belőle, tovaszáguld.
Felpillantok a kerítés tetejére. Azóta nem lett alacsonyabb. Mielőtt még szárnyaim bontogatásához látnék, Louis szabályszerűen megcsáklyázza a fal legmagasabb pontját, aztán hátba veri Belloqot. Mehetünk. Megragadom a kötél végét.

 

 

Behajlított térdekkel érkezem a földre, továbbgurulok. Belloq a nyomomban jár. Louis is megjelenik a fal tetején, ám mielőtt levetődne, elcsomagolja leleményes szerszámát, amely végül összecsukható esernyő méretűre zsugorodva a zsebébe vándorol. A következő pillanatban nyoma vész az ifjúnak.
Belloq megragadja a kezemet, az éjszakába lódulunk. A fogyó Hold csekély fényt ad, mégsem merünk lámpát használni. Abba az irányba törtetünk előre az erdőben, amerre a patak partján álló házat sejtem. Környezetünk nem vendégszerető. Gyakorta az arcomba vágódik egy-egy ág, falevél súrlódik fülemhez, hogy megrettenjek. És ha még ezt is kevesellném, valahol megszólal egy bagoly is. Idegtépő lármát csap a fejem fölött, már-már kikérem magamnak. Megszorítom a Louistól kapott kés nyelét a keskeny bőrtokban, hátha ez fokozza bátorságomat.
Aki nem bukdácsolt még éjszakai erdőben, aligha tudja mi az igazi élvezet. Az ember alig lát valamit, ám ez a kevés is sejtelmes. Megcsillan egy szempár velem szemközt. Közelebb érve kiderül, csupán egy bokor levele, holdfény cseppen rá. Gallyak reccsennek, s nem könnyen hiszem el, hogy a saját talpam alatt. Megérinti a combomat egy visszahajló, leveles ág, miért ne lehetne az ellenség keze? Huhh.
Ellenség? Rémeket látok. Mit keresne bárki is a hatalmas parkban – rajtunk kívül? Lehet, hogy a ház is üres már, és mi szellemekkel hadakozunk. Átkozom Lubos Holdent, végtére máshol is elrejthette volna ezt a kulcsot, kellemes, jól megvilágított helyek is akadnak egy ekkora városban.
Belloq megtorpan, megszorítja kezemet. Lélegzet-visszafojtva hallgatózunk. A patak! Néhány lépés, és megpillantjuk a vizet, pontosabban megsejtjük, hogy ott zizeg valahol a lábaink előtt. Továbblépdelünk. Végre kibontakoznak előttünk a ház sötétlő körvonalai. Igen, ez az.
Ezen épület teraszán folytattam egykor barátságos beszélgetést Jon Holdennel, miközben a keleti lány sosem ízlelt hűsítőt szolgált fel nekünk. Lubos szerint a „kerti lak” valójában lakatlan, afféle élvezetnyújtó hely a lovaglástól elcsigázott urak számára. Ha netán hölgy is akad a társaságban, nincs gond, van hol leheveredni egy más típusú galopp kedvéért.
Kicsit félve gondolok rá, mi történik, ha Jon Holden ezekben a percekben határozza el magát a vészkijáraton való távozásra, és előreküld néhány embert, a terepet felderítendő? A ház mögött hallgatózunk néhány percig, mígnem Belloq jelzi: mehetek. Ha valaha gyerekem születik, sosem fogok Piroskáról és a farkasról mesélni neki, ezt gyorsan megfogadom.
Belloq megérinti a vállamat, elindulok. Néhány lépéssel átszelem a teraszt, a gyöngyös ajtófüggöny muzsikálni kezd, amikor besurranok rajta, és még egy darabig hallom a csörgést, zizegést. Előhúzom a toll vastagságú zseblámpát, lábam elé világítok a boldogtalan fénysugárral, belépek egy ajtón, és mögé kerülök. A Lubostól kapott útmutatás alapján becsúsztatom kezemet a bárszekrény alá.
A következő pillanatban nemcsak hallom, érzem is a csattanást, össze kell szorítanom a fogaimat, hogy fel ne kiáltsak a fájdalomtól. Könnyek öntik el szememet. Meglehet, az ujjaim is eltörtek, nem csak a mécsesem. Ledobom a lámpát, szabad kezemmel próbálok segíteni a másikon, sajnos picit nyüszítek is kínomban. Aztán megvizsgálom a támadót.
Egérfogó. Ötletes. Közölni fogom Holdennel: ez a szerszám rég kiment a divatból. Roppant hatásos mérgeket lehet vásárolni. S ha ez nem elég ízléses a számára, tartson macskákat. A fájdalomhullám szelídül lüktető ujjhegyeimben, kissé felvidultan azt kívánom magamnak: sose kerüljek ennél nagyobb veszedelembe. A bárszekrény csaknem olyan hosszú, mint egy heverő, ezzel szemben az egérfogó alig nagyobb egy gyufásdoboznál. Egyáltalán nem lett volna kötelező belenyúlnom, de miért éppen én kerültem volna el? Elvigyorodom kínomban felbukkanó ötletemen, felhúzom a szerkezet rugóját, és a játékszert a zsebembe süllyesztem.
Eszembe jut, hogy egyáltalán nem ezért vagyok itt. Fogaim közé harapom a lámpát, és lehasalok. Ellenőrzöm, számíthatok-e hasonló csapdára. A jelek szerint nem. Elteszem a lámpát, átfordulok a hátamra, és becsúsztatom a kezemet a szekrény alá. Tenyeremmel, ujjaim hegyével az alsó lapot simítgatom, tapogatom. Nem marad ki egyetlen négyzetmilliméter sem. A belső láb mellett érzem meg a leheletnyi egyenetlenséget. Körmeim segítségével lehántom a ragtapaszfilmet, vele jön a kulcs is. Tenyerembe szorítom a zsákmányt, kihúzom karomat a résből, és felülök. Sóhajtok, talpra szökkenek. Kész. Ennyi. Mehetünk.
A függöny még mindig imbolyog kissé, mikor kilépek mögüle, zörgős nyúlványait könnyedén félrelököm az útból. Muzsikálva csattognak az összeütődő gyöngyök, mit érdekel.
Ekkor Belloq válik ki a sötétből, elkapja karomat, és berángat a fák közé. Közben a számra tapasztja tenyerét, és bizony jól teszi, mert kis híján felsikoltok viselkedése miatti ijedtemben.
– Megtaláltad? – súgja fülembe.
Bólintok. Még mindig befogva tartja a számat. Remélem, ez nem válik megrögzött szokásává. Ekkor ismét suttog valamit, jókedvem azonnal elpárolog.
– Hemzsegnek az erdőben a gorillák – közli.
Mielőtt még tréfára vehetném szavait, fellobban egy zseblámpa fényköre, és megvilágítja a mögötte lépdelő két férfit. A lámpát tartó fickó az ajtóra villantja s azonnal kioltja a fénysugarat. Nem is kell odanézniük, hiszen hallják az átkozott csecsebecse csörgését.
Belloq kézen fog, elindulunk a sötétség mélyére. Ha a bérenc megint fényt gyújt, és ebbe az irányba világít, biztosan meglátnak. Még két lépés, még egy. Behúzódunk egy bokor mögé.
A magasabbik férfi előreszegezett fegyverrel settenkedik a bejárat felé. Az ajtó mellett megáll, hátát a falnak veti, bátorságot gyűjt. A következő pillanatban szabad keze elindul, betapogatózik a házba, odabenn lámpák gyulladnak.
Nem szemléljük tovább őket, futásnak eredünk. Kihúzom kezemet Belloq markából, és az arcom elé tartom a visszacsapódó ágak elleni védekezésül. Mivel eltakarom a szememet, azt a keveset sem látom, amennyit a holdfény lehetővé tenne. Bokám egy letört ágba akad. A futás lendületével vonszolom kétlépésnyit a termetes gallyat, mielőtt orra esnék benne.
Belloq ott terem, talpra állít, és vonszol tovább. Benyomásom szerint a legvadabb sűrűségbe iparkodik, nadrágon keresztül is érzem a belém döfő tüskéket, bogáncsos bokrok csimpaszkodnak rám. Vakon igyekszem utána, nekiütközöm, mikor hirtelen megtorpan. Hátranyúl, karon ragad és a földre ránt.
Néhány méternyire tőlünk léptek csörtetnek, érdes férfihang suttogja:
– Ben, nem látlak.
– Ne rám figyelj. Add ide a lámpát. Valaki jár a közelben.
És máris fénysugár lobban fel, körbetapogat maga körül, lassan felénk közeledik, és megtorpan a bennünket rejtegető növényzet fölött. A földre szorítom testemet, ha tehetném, mélyen a talajba süppednék. Eszembe rémlik a kés. Szinte felsírok dühömben. Ugyanabban a zsebemben van, amelyben az idétlen egérfogó! Kész csoda, hogy még nem vagyok általa elkapva!
Halk pittyentést hallok. A lámpavilág elmozdul a fejem fölül.
Az érdes hang az adóvevőbe suttog, majd kissé felerősödik:
– Ben! Vass szerint valakik jártak a kisházban. Őket hallottam az előbb! Jó lesz, ha gyorsan rájuk akadunk!
Belloq észrevétlenül tűnik el mellőlem, s amikor felfedezem távozását, már-már pánik kerít hatalmába. Sietve megnyugtatom magam, és tovább fülelek.
A léptek lassan távolodnak tőlem. Végre megmoccanok, a Belloq által kijelölt irányba tartok. Cél a kerítés. Ha addig nem találkozunk, megvárjuk egymást a behatolási pont közelében. Elfintorodom. Mesés megfogalmazás! De hol az a pont? Közben iparkodom előre.
Nem jutok messzire. Zörrennek körülöttem a bokrok, férfiak ugranak elő. A szemből támadó fickó elvakít a szemembe égető fénysugárral. Az oldalról érkező lator sem marad tétlen. Mielőtt felocsúdnék, pisztolyát lapockám tövébe tolja, másik kezével a hajamba markol, és hátrarántja a fejemet. Megadóan fölemelem a karomat.
A zseblámpás fickó az arca mellé tartja a fénysugarat.
Lesütöm szememet, a sötétbe meresztem, újra lecsukom, kinyitom. Egy lépést teszek hátrafelé, csúsztatott talppal. A mögöttem álló férfi megérzi szándékomat, fegyverét mélyebbre döfi a bordáim közé, a stukkercső várhatóan a bal mellem alatt fog előbukkanni. Társa az arcomba sújt a lámpával. Időben elfordítom a fejemet, ám a nyakam elzsibbad a fájdalomtól.
– Várj! – kiáltja a pisztolyos. – Kérdezzük ki!
A másik ráförmed:
– Előbb kutasd át!
Fél kézzel lát hozzá, végigtapogatja nadrágomat. Mancsa megtorpan púposodó zsebemen, kuncogást hallat. Tenyere a zsebembe siklik.
Csattanás, a férfi üvöltve összerándul.
Villámgyorsan kitérek oldalra a pisztolycső elől, könyékkel felütöm a fegyveres lator állát, ugyanakkor lábamat a felém rontó zseblámpás fickó csuklójára, onnan a nyakára lendítem. Nem keresem az egyensúlyt, eldőlök, majd átvetődöm néhány bokor fölött, és előrerohanok. Elrejtőzöm egy fa mögött, ujjaim a kés nyelére fonódnak.
Szitkozódva csörtetnek utánam. Az egyik fickó lemarad, tán a kellemetlen kesztyűtől próbál szabadulni. Társa közeledik, léptei lassulnak, hallgatózik. Visszalököm tokjába a kést, a fa törzséhez simulok. Nem lélegzem.
A férfi ismét felgyorsít, most ér mellém, ellép mellettem. Megtorpan és megfordul. A tarkójára szánt rúgás a gégéjén éri. Torkában összetorlódik a levegő, hörögve fuldoklik. Lehajtja fejét, ököllel a koponyájára sújtok, és futásnak eredek.
Az egérfogós fickó utánam tüzel, aztán ő is rohanni kezd a nyomomban. A lövés robaja visszhangzik néhány másodpercig, a bagoly méltatlankodva felrikolt.
Lehasalok, fejemet felszegve. Üldözőm gyanút fog, lelassítja lépteit, fedezék után néz. Lassan nyúlok a zsebembe, belekapaszkodom a késbe. Mielőtt még előránthatnám azt, hogy feléje röpítsem, feje fölött megmozdul egy lombos ág, és ő leroskad támadója súlya alatt. Megpróbál felemelkedni, aztán nagyot nyekken, és elnyúlik.
Belloq feláll mellőle, elindul felém. Megszorítjuk egymás kezét, el sem engedjük, lépegetünk tovább. És megint az idegsokkos bagoly. Hangja hallatán Daniel a sűrűbe ránt – majd nekiáll ciripelni.
Hosszú az út, mire leküzdjük, bizonyosan találkozunk a Brehm összes szereplőjével. Ennek bizonyítására a bagoly újra hallatja idegkarmoló hangját.
Halk, súrlódó nesz. Valaki mellénk lapul. Louis.
Fülelünk, csend van köröttünk. Louis suttogva megszólal:
– Odakinn is jövés-menés folyik. A kulcs?
– Megvan.
– Előremegyek.
A fiús termetű kommandós eltűnik mellőlünk.
Belloq kisvártatva feláll, a kezemért nyúl, immár gyakorlottan siklunk előre az éjszakában. Olykor ciripel valamelyikük, másvalamelyikük felel rá. Meg-megtorpanunk, elrejtőzünk, lelapulunk.
Néha meghalljuk a léptek neszét, valahol lámpafény villan, majd kialszik. Egyszer csaknem átbukom egy férfi ernyedt testén, az utolsó pillanatban sikerül átlépnem fölötte. Szemem mindjobban alkalmazkodik a sötétséghez, egy idő után megállapítom, hogy kezdek látni!
A kerítés! Már csak néhány lépés. Louis előbukkan a sűrűből, lehúzódunk a földre.
– Ha elhangzik a jeladás, ti menjetek előre! – utasít bennünket, és Belloq kezébe csúsztatja az esernyőnyi szerszámot. A fal tövébe araszolunk, felverjük a szúnyogokat, jönnek is csőstül. Összeharapom a fogaimat, és megpróbálom elviselni zúgásukat, dünnyögésüket. Hamarosan ott tartok, hogy legszívesebben nyalogatnám égő bőrömet, de uralkodom magamon, elvégre Belloq sem tesz hasonlót. Átkarolja vállamat, légvételeit nem is hallom. Ingébe temetem arcomat, beszívom illatát, le is részegedem tőle, a szipolyokról és a várakozásról megfeledkezve felemelem fejemet, a száját keresem, s a közelben találom. Fogaim a fogaihoz ütköznek, felsóhajtok az örömtől.
Belloq megszorítja vállamat, elfordítja a fejét. Nagyon halkan dünnyögi mély hangján:
– Később.
– Ráérünk, nem?
Arcára pillantva látom, vigyorog. Talán nem is kell erőszakhoz folyamodnom, vélem. Felrémlik előttem a bővérű Olympia, és hajlok rá, hogy egy-két apróságban osszam nézetét a kéjsóvárság természetéről. Minél izgalmasabb, annál izgatóbb.
Felhangzik a jeladás. Belloq talpra szökken, karja meglendül. A kioldott csáklya a levegőbe repül, koppan a fal tetején, és beleakaszkodik. A kötél előttem kígyózik. Daniel a fenekembe csíp, ezzel az indítással lendülök neki a hajnali tornának. Odafenn lehasalok, Steve áll a túlsó oldalon, a sövény takarásában. Lehuppanok mellé, segít fékezni igyekezetemet, bedőlünk a csalánosba.
– Ez az én formám – morogja.
Belloq szökken mellénk, neki folytatja:
– Itt heverek egy lánnyal, erre a hátam égni kezd.
– A szúnyogok sem jobbak – vigasztalja Daniel.
Steve feláll:
– A kulcsot.
Daniel gyengéden a bordáim közé nyomja könyökét. Vonakodva bár, de Steve tenyerébe ejtem a parányi kulcsot.
Louis is megérkezik, villámgyorsan összecsomagolja és eltünteti kerítésmászó szerszámát. Órámra pillantok. Döbbenetes, a fél életemet Holden parkjában töltöttem. És most?
Halk mormolás, egyre erősödő robajlás, végül dübörgés, Kawasaki repeszt felénk, majd megáll mellettünk. Steve a nyeregbe pattan, a motor felbőg, csillan egy szkafander, a jelenés port kavarva elszáguld.
– Ilyen nincs – ingatom fejemet némi habozás után.
Elegendő Belloq arcára pillantanom, hogy tudjam, nem álmodtam. Martin Wry viszi amott a kulcsomat. A törött karjával. Alig döngetnek el a rejtett kapu előtt, amikor az halkan kitárul. Nesztelenül járó motorral egy Jaguár gördül az egérútra. Balra kanyarodik, és elszáguld.
Toporzékolni szeretnék, ám most jobb felől következik be az újabb esemény.
Toyota képében siklik mellénk, Louis előrelendül, átvetődik a motorháztető fölött, beül a vezető mellé. Belloq meglódít, bevágódom a hátsó ajtón, átmászom az ülésen. Daniel bepattan mögém. Nyekk, a nekilendülő kocsi hátsó ablaka összeütközik a koponyámmal.
Patrick Wyne a világ leghiggadtabb hangján közli:
– Az ott Holden a Jaguárban.
– Tudjuk – morgom, a fejemet tapogatva.

 

 

Nem él vissza türelmünkkel. Belecsap a közepébe:
– Történt egy s más, amíg odabenn voltatok. Meglehet, a széfkulcs is sokat veszített jelentőségéből. Mint kiderült, Holden értesült a major pusztulásáról, és úgy tudja, Nell is odaveszett. Így most már semmi sem állhatja útját, immár menekül. Mégpedig dühödten. Délután Calvi elindult a városba, és trükkösen lerázta figyelőit. Eltűnt szem elől. Mint kiderült, ő az egyik tettese a ma esti gaztettnek: három fegyveres férfi villámlátogatást tett egy tengerparti étterem teraszán, meglepve az egyik asztaltársaságot. A ráhatás kedvéért agyonlőttek egy fiatal lányt, majd magukkal vitték a – nyilván már korábban kiszemelt – tizenkilenc éves fiút, Magnus Petrovot, az igazságügy-miniszter fiát. E pillanatban Quasimodo kajtatja Calvi jeges nyomait, és Lubos Holden ötleteinek segítségével talán meg is találja a gengsztert, mielőtt az a gazdájával eltervezett találkozó helyszínére ér. Egyelőre tehetetlenek vagyunk. Holden amott száguld a Jaguárján, és nem nyúlhatunk hozzá. Ez van.
Belloq dühkitörésre ragadtatja magát, s ez mindannyiunkat megdöbbent, bár eddig azt hittük, döbbenetünk fokozhatatlan.
Patrick Wyne megvárja, míg Daniel valamelyest lehiggad, ezután folytatja a hidegzuhany-kategóriás hírek adagolását:
– Lubos Holden, miután a ma hajnali kalandot kiheverte, és ez is nemrég történt, elkezdett hangosan gondolkozni. Meglepően jól informált a bátyja dolgaival kapcsolatban. Nem csoda, ha Jon megpróbálta őt kábítószer-terápia segítségével megfosztani az agyvelejétől. Lubos tudja, hogy fivére régebben foglalkozik a menekülés gondolatával. Talán ezért is kezdtek kapkodni Marionnal. Ez a sietség pedig a lány vesztét okozta. Felmerültek bizonyos tervek a menekülés irányára, céljára vonatkozóan. Ezekből kitűnik, hogy Jon a légi közlekedés híve. A város túlsó végében levő sportrepülőtéren feltankolt gép várja, ha hinni lehet Lubos információjának. Meglehet, hogy a Jaguár oda tart vele. Persze tarthat más helyekre is, így tehát kis csapatunk apró darabokra szakadt. Néhányan a repülőtér felé száguldanak, mások a tengerpartra, egy bizonyos jacht irányába, s a csekély maradék a Jaguárt kíséri, a lehető legkisebb feltűnéssel, ugyanis ha Holdennek bántódása esik, Calvi végez a tússzal. És miután az a sejtésünk, hogy Holden és Calvi a repülőnél, a hajónál, vagy valahol útközben beszélt meg randevút, és mert ezek a helyek nem szomszédosak egymással, bevallhatom, kellőképpen meglövött helyzetben vagyunk.
– Fogom a hasamat nevettemben – méltatlankodom.
Wyne nem veszi zokon megjegyzésemet.
– Mióta Calvi tudatta, hogy Magnus Petrov az ő vendégszeretetét élvezi, bizonyos magasabb körökben óriásit lanyhult a Holden elfogása miatti vadászizgalom. Az az utasítás, hogy semmi szín alatt ne kockáztassuk a fiú életét.
Belloq néhány szót vált Louisszal, utóbbi hátranyújt egy térképet. A szürkülő hajnalban bekapcsoljuk a belső világítást, és nem firtatjuk, vajon Wyne örül-e ennek. Törjük a fejünket, kétségbeesett ötleteket vetünk fel, majd el.
Korholó gondolataim támadnak, ezeket mélyen elhallgatom, hiszen nélkülem is elegendő bajunk van. Mégsem távozik elmémből a nyugtalanító motoszka: attól tartok, Jon Holden alaposabban felkészült a végső összecsapásra, mint hinnénk. Elterelte figyelmünket az apró-cseprő merényletek, kétségbeesettnek tűnő lépések zavarba ejtő sorával, ám a háttérben nyilván buzgón ügyködött menekülése előkészítésén, abban bizakodva, hogy erre nem is lesz szükség, hiszen úgyis minden elsimul, az ő kedve szerint.
Louis a telefonkagylót a rádió mikrofonjával váltogatja. Éteri hangok nyüzsögnek a kocsi belsejében. Mindenki tud valamit, de azt senki nem közli, amire kíváncsiak vagyunk: hol van Calvi, túsza él-e még? Értesülünk arról, hogy Steve és Martin a bankhoz érkeztek, ott már várt rájuk az ágyából kirángatott kellő számú illetékes, akik kulcsaikat egymás után a zárba illesztvén lehetővé tették számukra, hogy a széfhez férjenek.
Nem vigasztal meg bennünket a jelen helyzetben, hogy Lubos Holden nem blöffölt, bizonyítékai háromszáznegyven esztendőnyi börtönnel kecsegtetik fivérét. Az sem flastrom sebeinkre, hogy ez az anyag az ugyancsak ágyaikból kibolygatott riporterek közreműködésével nyilvánosságra fog kerülni, talán perceken belül, és ezen már senki sem másíthat, az elkövetett bűnöket nem kisebbítheti. A bizonyítékok eltüntethetetlenné szilárdulnak, s meglehet, sokak számára nem okoz kéjmámort, mégis megvalósul a leleplezés.
Csakhogy a leleplezett éppen arra készül, hogy kámforrá változzék, és bárhol legyen is Jon Holden, amíg eleven, sokunk éjszakái és nappalai nyugtalanul telhetnek, még akkor is, ha ő később értesül tévedéséről. Dühe attól már le nem higgadhat, ha megtudja, hogy Nell mégis él. Összeállított magának egy névsort, s amíg azon egytől egyig ki nem pipálja a neveket, nyugalmat nem talál. Pénze van, és addig, ha rejtőzködve is, ő irányítja az eseményeket, s mindenáron bosszút áll.
Csodáért fohászkodom, míg a letargikus férfinép tanácskozik az éterből szivárgó hírek és a szakadozott térkép fölött. Csodát sóvárgok az ébredő reggelben. Gyérülnek mellettünk a házak, s minél nagyobbak kertjeik, annál biztosabb, hogy közelgünk a repülőtérhez.
A Jaguár arra tart.
Patrick Wyne feldúlt lelkére gyógyír a hír, miszerint három embere még Holden előtt megérkezett a repülőtérre, feltűnés nélkül bejutottak, sőt: elrejtőztek egy-egy sportgép belsejében. Fegyverük kéznél van, közlik, s továbbra is forró drót kapcsolatban maradnak mozgó információs központunkkal, amelyből csupán a büfét, a mosdót és a gardróbot hiányolom.
A következő értesülés is megdobogtatja fásult szívünket. Ezúttal Quasimodo jelentkezik, és meglehetőst nagyképűen jelenti, hogy a megbénított rendőri apparátus tehet egy szívességet, az ő „emberei” keresztül-kasul bejárták a várost Calvi feltételezett útvonalán, és máris eredménnyel dicsekedhetnek.
– Látják Calvit – újságolja Quasimodo. – Ha nem volna sötét üveg az ablakaiban, eldönthetnék, valóban ő ül-e a kocsiban.
– Te hol vagy?
– A sarkában, ámde látótávolságon kívül. Úgy nézem, a repülőtér lesz az úti cél.
Wyne hangja szinte dermesztő:
– Elegendően vagytok ahhoz, hogy valami trükkel megállítsd Calvit, és legalább néhány percre feltartsad? Ha emiatt a fiú veszélybe kerülne, akkor vissza az egész.
– Calvi nem tudhatja, hogy kiderítettük, milyen kocsiban ül. Feltűnés nélkül követjük, tehát megpróbálhatunk valamit a srácokkal. Mit akarsz?
– Holden perceken belül kiér a reptérre. Szeretném, ha pribékje kissé megváratná.
– Kieszeltem valamit. Szeretnék magam is meggyőződni arról, hogy valóban Calvi nyomában kajtatunk, az sem ártana, ha a fiút is láthatnám egy pillanatra. Átváltok a segélykérő csatornára.
Louis néhány szót vált repülőtéri társaival, majd a Jaguárt követő kocsi vezetőjével, aztán belefülelünk Quasimodo adásába.
– Megismétlem: jó reggelt, koránkelők! Nem véletlenül jelentkezem ezen a csatornán. Justitia vagyok. A segítségetekre van szükségem. Aki a Goette-Torok kereszteződés táján jár, lépjen a gázra. Néhány percre fel kell tartóztatni az LN 98 542 rendszámú, BW jelű sötétkék BMW-t! Ennyi az egész. Justitia kéri segítségeteket. Néhány percről van szó, aztán engedjétek útjára a kocsit. Vigyázzatok, semmi egyebet ne tegyetek, túszt visz magával.
Az éter felpezseg. Quasimodo azonban kiszáll belőle. Más dolga lévén, velünk sem keresi a kapcsolatot néhány percig.
Újabb hírt kapunk, de ez most nem kelt izgalmat. A társaságomban levő három derék férfiú lélekben már a reptéren jár, azon tépelődve, mihez kezdhetnének. Fizikailag is közeledünk a helyszínhez, ám ami engem illet, kevés bizalmat érzek körvonalazódó terveik iránt. Az érkező hírt pletykának minősítjük, pillanatnyilag legalábbis nem ítéljük fontosnak: Jon Holden az egyik testőriskola vezetőjére, Fintan Hehirre ruházta hatalmát távolléte idejére. Nosza, néhány zsaru Fintan Hehir letartóztatására indult, csakhogy a fickónak hűlt helyét találták.
Ezt hallván eltűnődöm, mit akartam én Holdentől, amikor nem is ismerem kiterjedt kapcsolatait, bűnszövetkezete felépítését, és akik nálam jobban ismerték, most sorra csodálkozni kényszerülnek.
Quasimodo kirángat a merengésből. Rekedtes hangja betör közénk:
– Előbb csak néhányan jöttek. Aztán egyre több lett a kocsi. Valóságos gépjárműfalanx alakult ki. Akkora dugó lett, mint még soha! Calvi a közepén. Türelmetlenségében kénytelen volt kiszállni egy percre. Ha van fegyverem, leszedtem volna. A motoros srácok az autók között szlalomoztak. Fannynak sikerült: belesett a BMW-be! Ott van a fiú és eleven. E pillanatban indult meg a forgalom. Calvi kétségtelenül a repülőtérre tart!
De már mi is megérkezünk. Álldogálunk az ugrásra kész Toyotával, a Jaguár is ezt teszi, de az egy gépmadár mellett vesztegel, míg mi jóval távolabb, a beton innenső szélén szerénykedünk.
Wyne a gépekben rejtőző emberei egyikével tárgyal. Holdent nem látják a sötét üveg miatt, a gengszter mozgolódó körvonalainak láttán nyugtalan fészkelődésre következtetünk.
Magam is feszengek. Megvadít a tehetetlenség. A lassan múló percek tépázzák idegeinket. Hiába vesszük bizonyosra, hogy jó helyen járunk, a két vad tüstént együtt lesz, e tudat nyomában jár a félelem: el is szalasztjuk. Semmit sem tehetünk, hiába rejtőzik az egyik gépen Rühl Fresson kipróbált mesterlövész karabélyával; nem lőhet, mert egy tizenkilenc éves fiú élete a tét.
A betonpályán túl őrködő erdősáv sütkérezik a kelő nap melegében, akárcsak az előttük sorakozó repülők. Ablakaik fehérarany ragyogással tükrözik vissza a fényt. Merőn lessük a Jaguárt a vakító fényözönben. Elhomályosuló szemmel látjuk, hogy nyílik a kocsiajtó, s az elegáns, napszemüveges Holden néhány lépéssel a gép mellett terem, felhág az ajtóba, és eltűnik a kabinban. Felrobajlik a motor, pörögnek a légcsavarok. Egy percig semmi sem történik.
Aztán megérkezik a BMW, ott húz el mellettünk, látni vélem Calvi diadalittas arcát is. Szinte vidáman gurul a kocsi a betonon át, mind közelebb jut a géphez. Nyílegyenes pályája azonban hirtelen megtörik. A BMW kitér jobbra, majd megugrik balra, mire én felfogom, Wyne már kipattan a Toyotából, a kilökött ajtó mellett térdel fegyverrel a kezében, de nincs mellettem Daniel és Louis sem.
A BMW jobb oldali ajtaja kitárul. Vékony alak zuhan ki rajta, gurul néhány métert, majd összebilincselt karjait a leszegett fejére rántva mozdulatlanná dermed. Lövések zúzzák szét a BMW hátsó ablakát, ám hiába tüzel Calvi, nem talál.
Máris hallatszik a válasz. Golyókat okád Wyne és Daniel pisztolya is.
Louis mindezzel mit sem törődve a fiú felé szalad. Utánakiáltanék, de Calvi most a Toyotát veszi célba. Sorozata leszaggatja a kocsi hűtőrácsát, aztán a szélvédő üveg következik. Szemem előtt pattog darabokra. Lerántom a fejem, tűz perzseli vállamat, forró a fájdalom.
A géppisztoly elhallgat.
A repülőgép előreszalad, nekilendül és a magasba kapaszkodik. Törzsét aranyfényben füröszti a reggeli napvilág. A szomorú impressziót újabbak követik. Magam is fürdőzöm, tulajdon véremben.
A motor zúgása erősödik. Idelenn, a földön mozgásba hoz mindenkit.
Calvi géppisztolya kirepül a betonra, gazdája utánalép, karjai a magasban.
Dühös arcán nyomát sem látom a jelzett megadásnak. Az égre lendült gépen menekülő Holdent átkozza, valamint a merész fiút, aki váratlan cselekedetével megfosztotta őt utolsó esélyétől. A megfeneklett BMW gumijai petyhüdtek, ablaküvegei szétzúzva.
Louis megáll a hason fekvő Petrov fölött, kezében a Bolha gúnynévre hallgató géppisztollyal. A veszély nem Calvi felől közeledik hozzá. Három gépmadár motorja indul egyszerre, s a napfényben fürdőző fürge járművek csaknem a könyökét horzsolják, midőn elszáguldanak mellette.
Patrick Wyne oda sem hederít Calvira, az erdő felé rohan, futása már-már szárnyalás. Bevetődik az egyik repülőbe, s társai nyomába lendül.
Belloq nem zavartatja magát a légi forgalomtól. Miután egy gyors pillantással meggyőződik elevenségemről, Calvi felé indul. Keze a zsebében, mint mindig, léptei nyugodtak.
Kikecmergek a kocsiból, sebemre szorított tenyerem alatt lassan alvadni kezd a vér, a fájdalom ködbe vonja az elém táruló képet, amely mostanáig talán túlságosan is éles, színes volt.
A fiú imbolyogva feláll Louis segítségével, bal lábát kissé felhúzva tartja, s amikor bicegve-szökdécselve felém indul, lehorzsolt bőrű arcán könnyek keverednek a megkönnyebbülés fintorával.
Hátam mögül hangok hallatszanak, léptek dobognak. Quasimodo érkezik, vele az összes fiú és Fanny. Csupán Martin hiányzik körükből, de nem lehetetlen, hogy ő sem sokáig várat magára.
Az eget fürkésszük, a felhőtlen, vakító kékséget. Ezüstös villanással a Wyne vezette gép is elúszik a távolba. Valaki átkarol, odakapom a fejem, majd elhúzódom. A fehér köpenyes férfi a fiúhoz lép, de az ifjabb Petrov sem ér rá gyengélkedni. Velem együtt meredten bámulja odafenn a semmit, az ürességet, a szertefoszlott reményeket. Kimerevedett nyakkal állunk, meglehet, órák telnek el közben.
Louis Calvi mögé somfordál, Belloq megáll előtte. Egymást méregetik, ám a repülőgépzúgásra fülelnek. Vívódni látszanak, végül Ezio nem próbál hősködni, és Belloq sem veti rá magát, egyelőre.
Louis türelmetlen késztetésére Calvi elindul. Lassan, vonakodva lépdel. Egyszercsak lejutnak a kifutópálya betonjáról.
Szerelőoverallos férfiak futnak el mellettük, a BMW maradványaihoz igyekeznek. A szétlőtt abroncsokon döcögősen moccan a kocsi, valósággal vonszoltatja magát, megátalkodott öszvér.
A repülőtér személyzete velünk együtt szemléli a levegőben zajló eseményeket. Előbb csak halk zúgás hallatszik, majd apró pontok tűnnek fel az égen. Öt színezüst géptest lebeg odafenn, csak bámuljuk rajzolatukat: középen a virág magját, előtte, mögötte, alatta, fölötte a szirmait. Hajmeresztő kötelékrepülést, istentelen légiparádét látunk. Ahogy nagyobbodnak, mindegyre rettegünk, mikor ütköznek egymásnak, mikor borulnak lángba szörnyű robbanással.
A középső gép a legmozgékonyabb. Bujkálni próbál, kiszökne valahol, rést keres a gyűrű szélein, hasztalan. Minduntalan a nyomába érnek, farkára, hasára, orrára simulnak, hátán lovagolnak, nem hagyják kitörni. Elszáguldanak fölöttünk a reptérrel ellentétes irányba, de mielőtt szem elől veszítenénk őket, visszafordulnak. Lazul a kötelék, a virág magja kiválik, és lefelé ereszkedik. Ketten kísérik a süllyedő gépet, a másik kettő visszaszárnyal a magasba, s megbillenti felénk a szárnyait.
Louis örömujjongásban tör ki, Quasimodo közelebb lép Calvihoz. A földre kényszerített Holden gépe láttán kegyetlen mosoly dereng fel a testőr arcán, majd újra összeszorítja fogait, és gyors oldalpillantást vet Belloq felé.
Holden égi madara immár előttünk gurul a pályán, mindegyre lassulón. Louis megsaccolja a landolás helyét, és arrafelé siet. Fél kézzel tartja maga előtt a Bolhát.
Futása végén a repülő megtorpan a betonon. Ablakain darabokra törik a fény. Ajtaja mozdulatlan.
Mellette landol a következő gép, aranyszőke hajú férfi ugrik le a kabinból. Sorra érkeznek mindannyian. A betonra szökken Wyne is.
A harmadik madárból a hallgatag, zömök férfi kecmereg elő, aki a Holden-ház betonfalához szállított bennünket – mikor is? Hány évvel ezelőtt volt tegnap éjjel? Végül, az utolsó repülőből Rühl Fresson lép elő, baljában karabélya, másik kezébe fiatal nő kapaszkodik, nevetve érnek földet. A hosszú hajú lány tincseit hátravetve Wyne arcára pillant.
Holden kinyitja az ajtót, lassan kiteszi a lábát, a betonra cihelődik. Felénk fordul, fegyvertelen.
Felemeli karját, és letépi magáról a napszemüveget.
Ezióval együtt kiáltok fel:
– EZ NEM HOLDEN!
A férfi gunyoros vigyorral tekint végig rajtunk, Calvira ügyet sem vet, alig lát az elégültségtől. Nem észleli a felé rohanó Patrick Wyne-t. Az felragadja az alteregót, és betaszítja a gép alá.
Wyne hátától nem látjuk, mi történik. Az idegen férfi vérfagyasztó sikolyt hallat, a földre roskad, halkan sírni kezd. Patrick a gallérja után nyúl, a pilóta hiába is menekülne előle, végül lehajtja fejét és elernyed.
Calvi előrelépve jelzi, hogy beszélni akar a másik fogollyal, ám senki nem ül fel neki. A testőr arcszíne előbb szürkébe, majd bíborba vált. Belloqot nem éri váratlanul a támadás.
Calvi előrevetődik, hatalmas testével még így is elsodorja Danielt. A földre zuhanva áthemperednek egymáson, Belloq talpra szökken. Megvárja, míg ellenfele lábra áll, ekkor annak állára sújt az öklével, másik karjával elhárít egy ütést. Kap egy rúgást a gyomrára, félreüti Ezio sarkát. A férfi hanyatt esik, félregurul és talpon terem. Egyszerre lendítik előre a lábukat, alaposan eltalálják egymást. Puffannak, csattannak az ütések, rúgások.
Ajkamat harapdálom, Daniel mind viseltesebbé válik a szemem láttára. Rogyadozva újra és újra egymásnak ugranak, Ezio orrából vér szivárog, Belloq szája felhasad. Elesnek, feltápászkodnak. Olykor váratlanul a levegőbe lódulva leterítik a másikat a lábukkal. Calvi dühöngve rohan Danielre, ám az félreüti mindkét karját, és fejével az arcába öklel. Ezio hanyatt vágódik, koponyája reccsen a betonon. Nem marad fekve, feltápászkodni készül.
Belloq rám pillant, tekintete megállapodik a vállamon. Elkapom kezemet a sebről, a tenyeremről leváló alvadt vér lepényként toccsan a földön. Friss vér tódul nyomába, s mintha vele folyna el maradék erőm is, megtántorodom. Konrad karol magához.
Calvi még a földön hátazgat, sandán méregeti a körülötte állókat. Kissé rájátszik gyengeségére, támolyogva feltérdel, majd felhúzza magát álló helyzetbe.
Belloq elsütött ökle az állán robban, talpéle a homlokán dörren. A gorillát felemeli és hátrafelé röpteti a lendület. Miután a test földet ér, nem moccan.
A repülőgépvezető lány óvakodik a közelébe. Rühl szorosan mellette lépdel, mutatóujját a flinta ravaszán tartja.
A tébolyultan felpattanó Calvi a fegyver csövének ütközik.
– Joy! – kiáltja Patrick Wyne.
A puska eldörren.
Elfordulok. Mielőtt elzuhannék, még felfogom az épület felől rohanó Martin hosszú alakját.
Néhány percnyi megváltó öntudatlanság után arra eszmélek, hogy a helyszín átrendeződött. Quasimodo és a motoros csapat eltűnt. Mások érkeztek helyettük, Magnus Petrov kezéről leoldották a bilincset. E pillanatban apja, anyja és bátyja áll sorban előtte, hogy egyenként megölelhessék. Az asszony egyszerre sír-nevet, az apa komor, a fivér riadtan vigyorog.
Fölemelkedem, valaki visszakényszerít a hordágyra. Fehér köpenyes férfi igazgatja a vállamra rögzített kötést, karom zsibbadt. Újra felnézek, elcsodálkoztat, milyen bántó élességgel látom környezetemet.
Ezio Calvi holttestét fekete zsákba cipzározzák, és felteszik egy komor furgonra. Holden dublőre sírva magyaráz Patrick Wyne-nak, Belloq ott áll a közelükben.
A fehér köpenyes férfi szólítgat, derekamat átfogva felkelni ösztökél. Hangja hivatalos:
– Jöjjön, beszállunk a mentőbe.
Felnézek. Magnus Petrov is csatát vív, én sem hagyom magam kórházba hurcolni.
– Nem mentőzöm! Makkegészséges vagyok.
– Ennek megítélése...
– Az én dolgom.
Fölkelek, és eliszkolok az eltökélt doktor mellől. Nem vesz üldözőbe, társa segítségére siet, de Magnus sem tűri az erőszakolást. Engedi, hogy megtisztítsák arcát a változatos szennyeződésektől, sőt ahhoz is hozzájárul, hogy leültessék a hordágy szélére, és megvizsgálják duzzadt bokáját, aztán az elbitangolt ízületi véget a helyére rántsák. Amint ez megtörténik, sziszegve feláll, s kipróbálja alsó végtagjait. Úgy találja, azok egész rendesen működnek, így nem vesztegeti tovább az időt az orvosra. A doktor még egy utolsó, reményteljes pillantást vet a hamis Holden felé, ám az is állja a sarat. A beteg nélkül maradt mentőfurgon elvágtat.
Már ott állok a közelben, hogy halljam a magyarázatot, hadd teljesedjék ki a kudarc- és szégyenérzet, miszerint átvertek bennünket. Mint kiderül, Holden azért nem egészen így képzelte. Ama hitben ringatta magát, hogy Calvi túsza segítségével a levegőbe emelkedhet a gép, és nem derül ki a személycsere.
Dublőrét, Mason Austint épp egy esztendeje fedezte fel magának, és mivel akkor vetett lobot a Hubrey-botrány, attól tartott, az hozzá is elgyűrűzik, így hát szökése biztosítására haditervet készített. Egy éve fizeti Austint, pusztán csak azért, hogy az bármikor kész legyen helyettesíteni őt. A két férfi közötti hasonlatosság ugyan hagy némi kívánnivalót, ám ezúttal minden körülmény őket segítette: az éjszaka, a sötét üvegekkel felszerelt Jaguár, a repülőgép ablakaiból visszatükröződő napfény és a szemüveg. A mi gyanútlanságunkról ne is beszéljünk.
Austin mégiscsak az az ember, aki utoljára beszélt Jon Holdennel. Tőle kapta az indulási parancsot. Elárulja, hogy megbízója kegyetlen hangulatban volt, amikor elváltak. Ennél többet nemigen lehet kihúzni belőle, bár Wyne beígéri neki a beszélgetés folytatását.
A foglyot elvezetik. Belloq bölcsen megállapítja:
– Mostantól egyikünk sem lesz biztonságban, amíg Holden él.
Vállat vonok, vigyázva, hogy ne fájjon túlságosan:
– Legfeljebb most rögtön csoportos öngyilkosságot követünk el.
Patrick Wyne indulást sürget:
– Körülnézünk Jon Holden házában. Jó lenne, ha odavinnék Lubost, mire megérkezünk.
Visszaülünk a huzatos Toyotába, Louis magára vállalja a telefon és a rádió kezelését, ám hiába érkeznek hírek a felbolydított városból, mindaddig részünk a boldogtalanság, míg Jon Holden szabad. A hajnali vánszorgással ellentétben most eszeveszetten vágtatunk a forgalomban, bár kedvünk éppoly kevéssé rózsás, mint korábban.
Belloq vigasztaló mozdulattal ölel magához, de nyugtathat-e, aki maga is vigasztalhatatlan? Felötlik bennem egy kérdés:
– Hol van Ella?
– Quasimodo a megmondhatója. Nem hiszem, hogy Holden hozzáférhet.
– Lassan már semmin sem csodálkozom.
Megint felrémlik bennem valami, nehéz elhinnem a sejtést:
– Magnus Petrov miért tűnt nekem olyan ismerősnek?
– Mintha már láttad volna? – Belloq komoran vigyorog. – Kérdezd meg Martint.
– Nofene.
Mielőtt még elrágódnék az információn – ezúttal a főbejárat felől –, a palotának beillő Holden-házhoz érkezünk. Láthatóan nem elsőként, de Wyne nem zavartatja magát. A rendőrök vezetője hiába világosítja fel, hogy egyelőre semmit nem találtak, Patrick megkeresi tekintetével a rá várakozó Lubos Holdent, és bevonulnak az épületbe.
Nem követem őket, szívesebben maradok a szabad levegőn. A nyüzsgés közepette beleveszejtem magam ijesztő gondolataim sorába. Előmelengetem a Fintan Hehirről hallott információt, és azon töprengek, hátha abban a bizonyos testőriskolában akad valaki, aki többet tud nálunk. Ezt az ötletet másik követi, ezt barátságtalanul visszautasítom hajmeresztő volta miatt. Ám azért tovább játszunk egymással. Végül azzal tessékelem a gondolatot agyam egyik hátsó zugába, hogy később, ha Quasimodóval beszélhetek, felvetem előtte.
További töprengések ellen lődörögni kezdek a ház környékén, ugyanezt teszik az egyenruhások és a fontos személyiségeknek látszó civilek is, mások viszont a tehetetlenség eme nyilvánvaló képét hazudtolva futkároznak, kiáltoznak, intézkednek – habár ugyanazzal a szorító érzéssel, mint a másik tábor.
Odakinn komoly apparátus küzd a riporterek hadával, néhány fotóst a kerítésről fejtenek le a rendőrök. Mivel éppen arra járok, kellemetlenkedő természetemnek engedve hangosan elgondolkozom:
– Miként lehetséges, hogy tegnap még úgy kerülték ezt a helyet, mint egy pestistanyát?
Senki se válaszol, megfordulok, és a ház felé veszem utamat azon feltett szándékkal, hogy megkeresem Belloqot, és felvilágosítom: ittlétünk fölösleges, Jon Holden készült látogatásunkra, aligha találnak bármit is a házában.
Amint ez megtörténik, Daniel felvilágosít:
– A zsaruk most forgatták fel a hálószobáját, és az onnan nyíló fürdőszoba szemétgyűjtő vödrében megtalálták a haját. Az összes haját. Meg egy elhasznált zsilettpengét. Holden tar fejjel vágott neki új életének.
– Új? Nemigen lesz különb, mint a régi.
Lubos Holden a bátyja dolgozószobájában vizsgálódik. Ám az íróasztalnak nincs rejtett fiókja, a széf teljesen üres. És a rendőrök már úgyis megnézték előttünk.
Lubos csüggedten a kanapéra telepszik, kipróbálja a közeli asztalkán álló díszes termoszt. Forró kávéhoz jut, s mivel ő otthon van, elhelyezkedik a frissítővel, és elkortyolgatja. Úgy tetszik, a ház ura ráér. Mielőtt még kigondolhatnék egy fullánkos megjegyzést, ő homlokráncolva megszólal:
– Valami foglalkoztat. Volt régen egy inasunk, az a fajta, amelyet elannyiszor kifiguráztak már a filmekben. A derék komornyik nem látott, nem hallott, nem beszélt, roppant előkelő volt, és gyakorta kiigazította Jon nyelvhelyességi hibáit. Ennek a férfiúnak egyetlen visszatetsző szokása volt: borotválta a fejbőrét. Kiállhatatlan szokás. Aki hajjal rendelkezik, legyen boldog vele.
– És? – firtatja Patrick Wyne türelmetlenül.
Lubos vállat von.
Ekkor valaki beordít a kitárt ajtón:
– Az alagsorban találtunk valamit.
A hang tulajdonosa eltűnik, a jelenlevők talpon teremnek. Követem őket, sietség nélkül. Valami bűzlik ebben a házban, a tágas falak és a fényűző berendezés között fullasztó érzésem támad. A lépcsőfordulóban megállok egy nyalka egyenruhás előtt:
– Amikor bejöttek, kihalt volt az épület? Egy árva inas sem kószált?
– Nem – feleli a fejét ingatva. – Senki. A személyzet még múlt éjjel távozott.
Nekem mondja, többükkel találkoztam is a parkban.
Mindenesetre érdekes. Ha a gazda és gorillái menekülnek is, miért oly sietős a szakácsnőnek meg a szobalánynak? Nyilván Holden küldte el őket. Újabb kérdés merül fel bennem:
– Mi van a lovakkal?
A rendőr különös pillantást vet rám. Tekintete megállapodik a vállamat fedő kötésen, arca megenyhül. Úgy tűnik, sérülésem társtünetének tekinti elmebajomat.
– A lovakkal? – kérdezi óvatosan. – Az istállóban?
– Velük, ott.
Bólint. Aztán széttárja karjait:
– A lovak az istállóban vannak. A bokszajtók ugyan nyitva állnak, de ők a helyükön szöszölnek.
– Sehol egy lovász?
Tudja, hogy fájdalmas lesz válasza, kíméletesen is adja elő:
– Sehol.
Töröm a fejemet, lelkemben felkacag Jon Holden. Aztán előjön a félig agyonvert Martin, a késsel szétszabdalt, felhasogatott szájú Beatrix Holl, az átlőtt arcú Marion Teron, a lefejezett Argyll Raffin. Végigtekintek az ellenem irányuló akciók és merényletek káprázatos során, és szinte felsikoltok a félelemtől. Lefelé száguldok a lépcsőn, valaki felfelé rohan mellettem, és ezt kiáltozza:
– Gyorsan! Tűzszerészeket!
Mielőtt az alagsori lépcsőre vetném magamat, visszaszólok a hallban hemzsegő gyülekezetnek:
– Kifelé! Hagyják el a házat!
A lépcső aljában, sápadt lámpafényben tanakodó csoportot hagyok el. Meggörnyedve állnak, a fal tövében felfedezett, figyelemre méltó drótokat szemlélik. Elrohanok mellettük, egy férfi utánam kap, de már nem ér el:
– Hová megy? Jöjjön vissza! Mindenki menjen kifelé!
Léptek dübörögnek, kiáltozás tör ki, valaki lecsúszik a lépcsőn. Futok tovább. A kanyargós alagútban végre megpillantom társaimat.
A falba rejtett széf nyitott ajtaja előtt sorakoznak: Wyne, Louis, Lubos és Daniel. A gyér világítás mellett Louis zseblámpát emel egy papírlap fölé, a többiek kerek fémdobozokat tartanak kezükben, azok tartalmát vizsgálgatják.
Látom, hogy Louis elfehéredik a lap fölött, megszorítja a lámpatestet, majd dermedtségéből kiengedve oldalba taszítja Lubost:
– Vezessen a föld alatti folyosóhoz! Azonnal!
Wyne az inge alá süllyeszti a kezében tartott dobozt. Becsületére legyen mondva, nem firtatja társa váratlan őrületének okát. Futásnak eredünk, sejtve, hogy Louis a papírlap révén megtudott valamit, ami...
Robbanás rázkódtatja meg fölöttünk az épületet.
A mennyezeti égők kialszanak, utolsó lobbanásukban meginogni látszik előttünk a folyosó.
Rohanunk. Újabb és újabb detonáció követi az elsőt, rázkódik köröttünk a szűk átjáró. Louis lámpája kilazult téglák előtt suhan el, törmelék porlad a fejünkre.
A folyosó végére érkezünk. Kőfal tornyosul elénk, zsákutca!
Louis megtorpan. Eltorzult arccal fordul Lubos felé.
Holden továbbrohan, nekiveti vállát a falnak, s az elmozdul helyéből.
Wyne és Daniel is nekifeszül, a zseblámpa fénynyalábja fakósárgára világítja arcukat. Végre feltárul a rejtekajtó, átlépünk rajta, s tovább száguldunk a sötét folyosón.
Újabb tompa dörrenés hallatszik odafönt, majd újabb, ám ez már közelebbinek rémlik. Füst szaga keveredik a kavargó portól fojtogató levegőbe. Szám mintha sárral volna tele, s ekkor fény lobban mögöttünk.
Lángok marnak a rejtekajtóba, s az félelmetes robajjal leomlik.
Nyargalunk. Lépteink dübörgését nem halljuk a fejünk fölött és mögöttünk összeroskadó épület haláltusájában, hörgő légvételeink kínját is csak érezzük.
A száguldó Louis lámpája tovább küzd a sötétséggel: imbolygó-sápadt fénysugár, apokaliptikus robajlás, füst – a halál maga. Ott fújtat a sarkunkban.
Belloq lemarad, átnyalábolja vállamat, magával vonszol, kiáltozik valamit, szavát nem értem.
A folyosó beomlik mögöttünk. A fénykör olykor ajtókra villan, az ájulás határán suhan át rajtam a gondolat: mégis itt, ebben a pincében halok meg, ahonnan egyszer már kiszabadultam.
A következő, még közelibb robbanás hatására a folyosó megremeg, akár egy haldokló állat belei. A mennyezetről kődarabok mállanak.
Wyne megroggyan a vállára zuhanó omladék súlya alatt, mégis fut tovább. Már körülöttünk is záporozik a törmelék, lábunk alá torlódik, átbukdácsolunk rajta, tűz robog nyomunkban, levegő híján megfulladunk!
S a fénysugár ismét a folyosó végét tapogatja. Már jártam itt!
Előrevetődöm, s míg Louis felfelé világít, Belloq fölemel. Körmeim mind egy szálig letörnek, mire kitépdesem a csapóajtó zárját. A perembe kapaszkodva felhúzódzkodom. Pilóta nyihogva, prüszkölve toporzékol fejem fölött.
Ideges lovak dübörögnek körülöttem, fújtatva, nyerítve, meredt szemekkel.
Amíg a többiek is kikapaszkodnak a roskadó pincéből, Pilóta hátára lendülök, felragadok egy ostort, és kihajtom bokszaikból a félelemtől tébolyodott állatokat.
Egy csődör ágaskodik, keresztbe fordul a folyosón, a riadt hátasok egymást lökdösik.
Gyors pillantást vetek magam mögé, Lubost látom az egyik paripa hátára vetődni.
Louis felszökken mögé. Jön már Daniel is, elkap egy kötőféket, a rémült állat forgolódik körötte.
Visszafordítom Pilótát, tovább hajszolom az őrjöngő lovakat, hogy kijuthassunk a szabadba, az erdőbe.
S végre az ajtóhoz küzdjük magunkat, a taszigálódó paripák egymás nyomában vágtatnak kifelé, a parkba. Mindenki megvan. A sor végén Wyne birkózik félőrült táltosával, de halad.
Nyargalnak a lovak a kék ég alatt.
Louis kiáltozik valamit. Lubos az erdő felé vágtat, mögötte dübörgünk. A veszedelem mégis túl lassan távolodik mögöttünk.
Az istállótető, akár egy rettentő kalap, akkor emelkedik a levegőbe, amikor hátrapillantok. Az épület hófehéren világító falai megroggyannak, szétnyílnak és szertefröccsennek. Hegymagas lángok csapnak fel, sűrű, fekete füst gomolyog. Törmelék záporozik köröttem.
Pilóta felágaskodik, előrehajolok, hogy egyensúlyban maradjunk. Vállamat fájdalom bénítja, combommal szorítom a tomboló mén oldalát. Sikerül valamelyest megfékeznem az őrjöngőt, Belloq a segítségemre sietne, de saját lova is veszekedetten forgolódik.
Louis üvölt:
– Tovább!
Az erdő és a patak, a kerti lak. Napsütés, fény, levegő.
A tűzvész a nyomunkban jár, kidőlt fák borulnak a lángtengerbe, rémült madarak keringenek fölöttünk, jajveszékelésük az égő fatörzsek ropogásába vész.
Közeledünk a betonfalhoz, midőn előttünk is robbanás hallatszik. A tűz előbb csak erőt gyűjt, majd fellángol, s bármerre nézünk, mindenütt ugyanazt látjuk. Gazdátlan lovak száguldoznak körülöttünk, egyiküknek lángol a sörénye, őrjöngő táltos, mellső lábait behajlítva letérdel kínjában, a patakba hemperedik, nyerítő hangja tébolyító-fájdalmas, tekintete értetlen.
Louis az autóút felé hajszolja Lubost, mögötte ülve mindegyre kiáltozik.
A lovak visszahőkölnek, majd az ösztökélés hatására áttörnek a bozóton, körülöttünk lobog az erdő, izzik a levegő, fulladozunk.
A gazdátlan állatok mögöttünk száguldanak, életösztönük hajtja őket az útra, ahol már nincsenek lángok. Patáik dübörögnek, az életért fut a ménes, átgázolunk a kerítés maradványai fölött, bukdácsolva, fuldokolva, sírva s kiáltozva.
A lovak habozás nélkül a folyóba vetik magukat.

 

 

Louis a menekülés során sem vált meg a zsebébe rejtett papírlaptól. Rövidesen érthetővé válik Holden iszonyú csapdájának lényege. A házban, a föld alatti folyosón, az erdőben és a kőfalban elrejtett rendszert az alagsori széf kinyitása hozta működésbe. A tervrajz a heroinnal töltött fémdobozok alatt hevert, hogy az oda benyúló illetéktelenek megtudják, milyen halál vár rájuk, és azt is: már nem menekülhetnek, mert az agyafúrt késleltetéssel egymást követő robbanások azokkal is végeznek, akik saját gyorsaságukban bízva mégiscsak megpróbálkoznak a rohanással.
Három hibán múlott, hogy az ördögi bosszú nem követelt több áldozatot. Gyanús lett a személyzet eltávolítása; a sietségben több ponton is hanyagul rejtették el a kábeleket; a lókedvelő gyilkos a bokszajtók kinyittatásával remélte elősegíteni kedvenc állatai menekülését.
Nem nekem címezte, tudom. Bárkinek, aki házába hatol, amelyet ő elhagyni kényszerült. Bárkinek, aki vele szembeszállva odáig eljut. Mindenkinek, aki őt üldözötté tette. Jon Holden nem veszített erejéből és hatalmából. Eddig titkon ölt, Fintan Hehir és Ezio Calvi intézték ilyen természetű ügyeit, immár a gyilkos levette álarcát, és magára mutatott. Egyszersmind azt is üzente: most kezdett élni, az elkövetkező vadászat élvezet lesz számára.
Nem pihenhetünk. Éhes és fáradt, elgyötört és csüggedt senki sem lehet, mert rávéste nevünket a jelképes puskaagyra, és strigulázni készül. Csakis düh és gyorsaság menthet meg bennünket. A sajtó már megszellőztette Lubos szerepét, Jon mostantól őt is űzni fogja. Meglehet, a klinikán még nem akarta megölni, Lubos élete jelenleg egyértékű egy használt rágógumiéval.
S ha már gumi, Steve Delgado, a tarkóján csüngő copfot megrázva, összefoglalja helyzetünket:
– Tőzsdei árfolyamunk nagyot zuhant.
Rühl Fresson, Louis Struwe, Steve Delgado, Patrick Wyne, Lubos Holden, Daniel Belloq, Denisa Wry – nem is kevés célpont, főleg, ha puskásunk arra az élvezetre vágyik, hogy személyesen járjon a végünkre.
Miután a kérdést oda-vissza meghányjuk-vetjük, száraz ruhát öltünk, és néhány falattal, valamint tetemes mennyiségű kávéval némileg elsimítjuk borzolt idegeinket, kieszeljük a védekezés módját.
Ez pedig így hangzik: támadunk!
Hangzatos, csakugyan, mi több: csábító haditerv. Ám enyhén szépséghibás: hol van, akit meg kéne támadnunk?
A botrány olyan mértékű, hogy bízvást számíthatunk a hathatós segítségre, hiszen ezúttal a magasabb körök érdekei megegyeznek a mi szándékainkkal. Jon Holdent el kell fogni, sőt, másféle hangok is hallatszanak, zordabbak, bár jóval halkabban: nem ártana, ha az elfogásba kicsit belehalna, s ezáltal tüstént leplet is boríthatnának az ügyre. A korrupciós botrány eltűnne Jon Holden szemfedele alatt. Tetszik nekünk ez a változat, annál is inkább, mert kitűnik belőle, hogy a szenzáció nyilvánosságra kerülésével senki sem gyanúsít bennünket. Justitia tartsa meg magának a dicsőséget. Mi csupán élni sóvárgunk.
A segítség nem késik. Kisvártatva mindenki biztonságban tudhatja hozzátartozóit. A képernyőről úgyszólván le sem kerül Holden fényképe, a levágott haj sugallta gyanú alapján felváltva szemléltetik az eredetit és a kopasz változatot. Ő persze bajuszt is ragaszthatott, parókát is viselhet, ebben semmivel sem kevésbé lesz leleményes, mint egyéb fondorlatokban. Mindenesetre külön apparátus áll rendelkezésre a bejelentések lenyomozására.
Mire idáig jutunk a jól őrzött irodában, amelyben erőnk újraélesztésén fáradozunk, Lubos Holden megint elmereng az inason, aki kezd a vesszőparipájává válni:
– Emlékeznek a nemrég említett, tar fejű alkalmazottra?
– Nemrég? – horkan fel Louis ázott hajjal. – Azóta háromszor meghaltunk, feltámadtunk.
– Rögeszmésen töprengek azon, hogy Jon mi okból kopasztotta meg magát. Eszembe jutott valami. Ha ő a Jaguár távozása után hagyta el a házat, akkor aligha a főbejáraton ment ki. Kiszökött hátul, és a parton motorcsónakba ült. Ha a folyón felfelé tartott, húsz-harminc kilométeres utazás végén megérkezett a szigethez, amelyen az egykori komornyik él. Legalábbis, tudomásom szerint. Az inas, mielőtt tőlünk eltávozott volna, mind fennköltebb és különösebb lett, mígnem egy napon kijelentette, hogy megveszi azt a szigetet, és meditálással tölti hátralevő életét. Amennyire a testvéremet ismerem – folytatja Lubos –, és engedtessék meg: jól ismerem, Jon abból indult ki, hogy ő nem az inas társaságában, hanem helyette fog ott élni. Ehhez pedig, a környékbeliek megtévesztése céljából, némileg hasonlítani kell a komornyikra.
– Kezd az agyamra menni ez az alterego-mánia – dohogja Louis, és egyetértünk vele.
Jon Holden szőröstől-hajastól gyanús.
– Egyetlen zavaró tényezőt látok: ha ez a szándéka, vajon miért nem takaríttatta el a haját a szemetesvödörből? Lehet, hogy ez is kelepce.
– Lehet – feleli Belloq.
Lubos Holden elmosolyodik:
– Egyszerű a felelet, talán azért nehezen elképzelhető, hogy igaz legyen. Jon a nyakkendőjét is a titkárával köttette meg. A szemetet mások vitték ki utána. Egy házban, amelyet már elhagyott vagy éppen elhagyni készült a személyzet, ugyan ki áll neki takarítani?
– Lehet – szól Belloq.
Kikelek magamból:
– Az elmúlt néhány órában kiderült, hogy Holden készült ránk. Időt, pénzt, fáradságot, fantáziát, semmit nem sajnált. Hasonmást szerzett, aláaknáztatta a házát, a parkját, a lovait – és elfelejti kidobni a levágott haját?
Patrick Wyne eltöpreng a hallottakon, aztán legyintve megszólal:
– Ha Lubosnak van igaza, Jon már tudja, hogy megtalálták a haját.
– Igen? A szigeten is van televízió?
– Elem, rádió miért ne lehetne? Akkor pedig tudja. Akkor is tudja, ha ő maga egy-két napig nem szándékozik előbújni onnan. Ne feledjük, vannak még emberei.
– Csináljunk már valamit! – kiáltom.
Rühl rám pillant, aztán Wyne-hoz fordul:
– Emlékszel? Legutóbb is akkor kerültünk ekkora zűrbe, mikor nőt engedtünk a közelünkbe. Világra jönnek, ugyuli-bugyuli, rózsaszínben járnak, aztán felnőnek, és szakképzett bajkeverőként debütálnak.
Patrick Wyne nem figyel rá. A telefonvonalon keresztül elsöprő támadást intéz valaki ellen. Az illető föltehetően beadja a derekát, minek következtében mosoly ragyog fel a fáradt, borostás arcon.
– Idejönnek – közli Wyne a beszélgetés végeztével.
– Holden és Hehir? – érdeklődöm.
Rám mosolyog, megjegyzi:
– Rühlnek igaza van. De erről majd később. Esetleg, ha itt végeztünk, összejöhetsz Joy Crafttal, és eszmét cserélhettek módszereitekről. Most viszont munkába lendülünk. Lubos alhat. Ha szükségünk lesz rá, kíméletlenül felrázzuk. Társaink idejönnek, a sziget átkutatását mi vesszük a kezünkbe. Te Daniellel megkeresed Quasimodót, és együtt kutatjátok Holdent a városban.
Míg ők a részletekbe ássák magukat, megint előjön a sarokba állított gondolat. Eltökélem, hogy megvalósítom az ötletet. A kétségbeesés sugallatára fogadom a szívembe.

 

 

Quasimodónak nem tetszik elképzelésem, de végül vállat vonva megállapítja:
– Csak neked lehet bajod belőle. Elintézem, amit kértél.
Ő távozik, én elterülök a szállodai fürdőkádban, és ki sem kecmergek belőle, míg jéghideggé nem hűl a víz. Belloq körülöttem rohangál, dopppingoltabb nem is lehetne. Mindegyre ezt kiáltozza:
– Esküszöm, megőrültél! Egyáltalán nem vagy eszednél!
– Miért? – kérdezem törölközve. – Bevált módszer, tőled tanultam. Berakatom magam az újságba, és kész. Holden úgyis vadászik rám, miért én futkossak utána? Eredj, beszéld meg a Főnökkel, és tegyétek meg az előkészületeket!
– Nem!
Félrehajtott fejjel nézem Danielt. Mit szeretek én rajta? Nem gondolhatom végig, mert vacogni kezd a fogam. Tüzek gyulladnak bőröm alatt, s közben szinte megfagyok. Mivel ma sokat öregedtem, nem kétséges: itt a klimax. Vagy pedig éppen most fogok belázasodni, amikor nincs idő ilyesmire.
Rosszullétem észleltén Belloq megkönnyebbülten felkap, és az ágyhoz visz. Lefektet, betakargat, rám mosolyog:
– Aludni fogsz. Egy golyó átsüvített a karodon, lehorzsolt némi húst a válladról, és még csak ezután következtek az igazi finomságok. Szervezeted most szól: ennyit és ne többet! Te pedig hallgatsz rá. Nélküled is elfogjuk Holdent. Nem tesszük az újságba, hogy kórházban vagy, hülyeség. Épeszű ember nem lógatja be magát kukacnak. Jó, ha tudod, Quasimodo e pillanatban is Holdenre halászik, ugyanis Jon Holden az övé. Törött csontjai, torz válla jogán vitatja el tőled az elsőbbséget. Patrick Wyne és a többiek ugyancsak rá pecáznak, és ők az erre alkalmas horgászok. Nélküled is... – kezdi újra, s célt ér. Elalszom.

 

 

Amíg én alszom, fiatal fiúk, köztük Magnus Petrov, motoron száguldozva híreket hoznak-visznek, kérdezősködnek, és titkon szemmel tartják azokat, akik a keresett személy nyomára vezethetnék őket. Ugyanezt teszik mások is, ki kocsival, ki gyalog, ki ilyen-olyan lehallgatás segítségével. Letartóztatások történnek, csökken a Holden-had létszáma. A vezér azonban nem kerül elő.
Patrick Wyne és társai sem tétlenkednek. A sziget fölött ellebeg egy számtalan technikai csodával felszerelt katonai helikopter. A felvételek értékelése során – alig egy órán belül – világossá válik, hogy a parti bokrok mélyébe rejtett motorcsónakokhoz emberek is tartoznak, ők a fák közötti tisztáson ütöttek tanyát. A magasból készített képek alapján az is megállapítható, hogy többségük körözött gaztevő. Tán még fogkövességük sem maradt rejtve a helikopter varázsszeme előtt, bár ezt ébren nem hinném el.
Holden egyik felvételen sem látható.
Patrick Wyne és társai úgy döntenek, hogy a szigeten tartózkodó fickók megérnek egy misét, leginkább feketét. Mivel pedig az akciócsoportosokat nem sámlinak képezték ki, az sem okoz különösebb meglepetést, ami később történik. Alkonyattájban helikopterek jelennek meg a sziget fölött. Apró csomagocskák potyognak a fák közé. Rövidesen füstködbe burkolózik a természet ezen ritkán háborított paradicsoma, köhögés, kiáltozás, futkosás tör ki. Könnyektől elvakult férfiak tántorognak a part felé, motoros ladikjaikat keresik. Nem találják. Egyetlenegyet sem.
A füst azonban a sarkukba tódul, és ők a vízben keresnek menedéket. Fuldokolva, öklendezve, fejveszetten tempóznak a sírnivalóan távoli szárazföld felé.
Hiába a friss levegő, ők mind rosszabbul érzik magukat, immár fejszemód úsznak, fuldokolnak. Szinte hálásak, amikor a melléjük sikló gyors hajó fedélzetén lévő kommandósok kihalásszák őket a hullámok közül. Néhányan bágyadtan tiltakoznak a megbilincselés ellen, hiába.
Patrick Wyne egyenként megtekinti a foglyok arcát. Jon Holden nem kerül a szeme elé.
Ezután kérdéseket intéz hozzájuk, és a vasravertek felelni kénytelenek, hiszen Patrick Wyne ismer egy meggyőző mozdulatot, amely villámgyorsan oldja a nyelveket. Kiderül, hogy a keresett gengszter a városban időzik Fintan Hehir társaságában, és reggelnél korábban aligha tér vissza a szigetre. További információ is elhangzik, ezt Patrick Wyne megjegyzi magának, bár ezekben a percekben nem tartja fontosnak. Ugyanis a másik hír valósággal falhoz csapja őt.
Az információt szolgáltató könnyes-taknyos izomkolosszus elzokogja, hogy Jon Holden tervbe vett leszámolásának egyik célpontja egy tengerparti ház, amelyben Joy Craft lakik, Wyne kedvese. Miután ez minden, amit tud, rövid, ám kínzó gyóntatás után a hírnök szabadul. Patrick Wyne a rádióra veti magát, a partot érésig mintegy tíz évet öregszik.
A sportkedvelő Joy Craft a parti sziklák egyikén kúszik fölfelé írótársával, Patrick Querrával, amikor kocsi gördül a ház elé. A járgányból négy férfi robban elő. A jól látható helyen felszerelt csengő mellőzésével keresztülcsörtetnek a kerten, és a nyitott épületbe rontanak.
A lány és barátja a sziklák között meglapulva figyeli az eseményeket. Néhány perc múlva a négy fickó dühös képpel kerül elő a villából. A tenger felé tekingetnek. Ekkor már nyilvánvaló, hogy nem fegyvertelenek, és tartalék táraknak is bővében vannak. Rövid tanakodás után ketten távoznak, ahogy jöttek – mivel a lány hallott egyet s mást Wyne munkájáról, felismeri a kopaszra borotvált Jon Holdent, amint az éppen elhajt a háza elől –, a másik két fejvadász marad.
A hátrahagyott bérencek körültekintően megválasztják rejtekhelyüket, épp ezért teljes a döbbenetük, amikor derült égből Joy Craft és Patrick Querra zúdul rájuk. Alig ocsúdnak a meglepetésből, és még csak kezdenének visszaütni, midőn máris eszméletüket vesztik.
Rendőrök viszik el az ájultakat, aztán kordont vonnak a ház köré. Joy Craft kézbe kapja rajzfüzetét, Querra megosztozik értékes megfigyelésein a zsarukkal. Mire az aggastyánná vénült Patrick Wyne megérkezik, két kedvező hír fogadja: nem csupán Joy és közös barátjuk egészségének örvendhet, Jon Holden elejtett néhány nyomot, s ezek forrók.
Így történik, hogy a vakrepülő apparátus rávetheti magát az üldözöttre. Hamarosan Quasimodo is értesül Holden aktuális kinézetéről, kocsija márkájáról. Behatárolják, merre jár.
Kisvártatva Martin Wry, motorja nyergében Fannyval, megpillantja a keresett járművet. Rádión kürtöli szét a hírt, szűkül a kör. Másvalaki veszi át a helyét Holden követésében, bár még mindig nem tudni, hová tart a maffiás.
Daniel Belloq is hallja a hírt, éppen a közelben jár, ezért a férfi nyomába szegődik. Így jut el egy híres-hírhedt szórakozóhely elé, látja besétálni Holdent. Ellenőrzi, kéznél van-e pisztolya. Mostanában ugyanis fegyverviselésre kényszerül. Kilép a kocsiból, és besétál a lármás, dohányfüstös helyiségbe. Végigfürkészi az arcokat, nem találja, akit keres.
Ama pillanatban, amikor a mulató előtt motorok és járőrkocsik fékeznek, kivágódik a mosdó ajtaja, előugrik Holden, és egy sorozattal leteríti Belloqot. A golyók válogatás nélkül aratnak a vendégek között is. Mire a rendőrök berohannak, Holden és társa távozik a vécéablakon át.
Lakóépületek belső udvaraiban, lépcsőházakban folytatódik az üldözés. Rövidesen kiderül, hogy Hehir és Holden tartalék tárakról is gondoskodott a géppisztolyokhoz.
Quasimodo is megérkezik, a mentőkocsikkal egy időben. Látja a hordágyra fektetett sebesülteket.
A kocsmába lépve azokat is megtekintheti, akiket a mentő már nem visz el. Benyit a mosdóba, felhág az ablakpárkányra. Halkan, észrevétlenül sántikál, nyomokat vizsgálgat, végül semmit sem talál. Néhány hideg töltényhüvellyel a zsebében visszatér a kocsijához.
Beül, markába szorítja a mikrofont. A segélykérő csatorna hallgatói ezen a napon már másodszor hallhatják Justitia hangját. Perceken belül megtörténik a hihetetlen. Autósok lepik el az utcákat, és egyetlen kopaszra borotvált fejű járókelő sem kerüli el figyelmüket. Idegen emberek verődnek egymás mellé, és fel-alá járják az utcákat, benéznek a szórakozóhelyekre. A taxisokat, szállodai portásokat felváltva faggatják civilek és nyomozók.
Agilis riporter is hallja Justitiát, és nyomban a kórházba siet. Rövid huzavona után egyenes adásban közvetítheti a sérültek operációit. Többen esküsznek, hogy közvetítőkocsi ilyen gyorsan még nem ért ki helyszínre.
Emberek ülnek a vacsorájuk mellett, és csakhamar kiejtik kezükből az evőeszközt, mert a riporter elmesél minden tudhatót azokról, akik a műtőasztalon fekszenek. Valósággal megelevenedik az idegen lakásokban Holden sorozatának összes áldozata, s melyik hallgatónak ne jutna eszébe: csakis a véletlenen múlott, hogy nem róla szól a tudósítás.
Daniel Belloq öntudatlanul fekszik a műtőasztalon. Altatógázt lélegzik a tüdejébe. Nagy erejű lámpa világít nyitott mellkasába. Sebészek szerszámain futkos a fény, a golyókat kutatják testében, tamponok isszák fel vérét. Végtagjain elektródák, a belgyógyász és az altatóorvos szemmel tartja a műszerek jelzéseit. Veríték illan homlokukról, beszökik arcmaszkjuk alá.
Előkerül néhány lövedékmag, szűnik a vérzés, varratok készülnek, kocher csattog, gombostűfejnyi lézersugár is segít a belső sérülések ellátásában. Hosszú idő telik el, mire végeznek. Egy pillantás a műszerekre, és folytatják: kiemelnek egy golyót a beteg vállából, s az utolsót a kézfejéből. A vérnyomás esik, a pulzusszám emelkedik, az EKG-görbében megjelennek az első figyelmeztető jelek.
Beszüntetik az altatást, a sebekre kötés kerül, és miközben a sérültet az intenzív szobába szállítják, egy babonás sebész keresztet vet a távolodó tolóágy mögött.
És végre ígéretes hírek szivárognak a rádióból. A házakban és mindama környéken, ahol a rendőrség felsült a lövöldöző Holden üldözésével, akadnak szemtanúk, akik értékes felvilágosítással szolgálnak. A magándetektívvé avanzsált amatőr rádiósok egyre több jelzést kapnak. A cserélődő hírek nyomában motorosok repesztenek az éjszakai utcákon. Quasimodo előtt térkép, szeme körül fáradt ráncok. Mire kiderül, hol rejtőzik Holden, késő. Az üldözött odébbáll, immár egyedül. Mintha a hű Fintan Hehir is megingott volna, társai fogytával. Ám az is lehet, hogy az általuk kifundált terv kívánta meg átmeneti elválásukat.

 

 

Amikor felébredek, Donaldot pillantom meg a szobában. Ő teát itat velem, gyógyszert helyez a nyelvemre, kínnal nyelem le a tablettát. Az álom és a valóság összekeveredik zúgó agyamban. Megpróbálok visszaemlékezni önmagamra. Lassan eszembe jut a romba dőlő ház a fejem fölött, a tűzvész, a halálvágta.
– Holden? – kérdezem.
Donald megrázza fejét. Csúnya arca szomorú.
– Daniel?
Nagyot sóhajt:
– Holden lelőtte.
Mély kútból röpít fölfelé a fájdalom. Kiugrom az ágyból, öltözni kezdek.
Donald csillapít, vigasztal, győzköd és könyörög. Danielt megműtötték, alszik, szükségtelen odamennem. Látnom kell!
– Várd meg a reggelt, addig legalább kiderül, életben marad-e! – ordítja Donald. Bezárja az ajtót, és a zsebébe rejti a kulcsot.
– Látni akarom! – kiabálok.
Aztán sírok, a futási kényszer nem szűnik. Kérlelem őt, adja ide a kulcsot. Donald mindegyre a fejét rázza. Nem szabad haragudnom rá, nem szabad nekiugranom, nem szabad belesújtanom szomorú arcába, azért nem ereszt, mert Daniel kérésére vigyáz rám.
Nem szabad birkóznom vele, tudom, neki sem mindegy, de amikor kétségbeesésemben végül leütöm a legkedvesebb barátomat, és kiveszem zsebéből a kulcsot, szemrebbenés nélkül otthagyom őt a szőnyegen. Rohanok, taxit hajszolok, üvöltök a kórházi személyzettel, bejutok.
Daniel alszik. Vértelen arcán komoran feketéllik a borosta. Orrán a lélegeztetőgép maszkja, vállán, kezén, mellkasán kötések fehérlenek. Végtagjain elektródák, láthatom szívműködése görbéjét, folyadékkristályos számkijelző tájékoztat hőmérsékletéről, pulzusszámáról, vérnyomásáról.
Karjába vér csepeg, géphangok vesznek körül, a lélegeztető hörgése, a monitor pittyentése.
Daniel mozdulatlan.
A géphangokat egy valóságos sikoltozza túl – bennem. Valaki azt ordítja: NEMNEMNEMNEM! Az ágy végénél állva nézem Danielt, reszketek az iszonyattól. Önző, ostoba gondolatok dúlnak: velem mi lesz? Hogyan élhetek ezután? Minek élnék – nélküle?
Besurran egy orvos, ellenőrzi betege állapotát, rám pillant, aztán nem mer megszólalni. Észreveszem halvány mosolyát, megkapaszkodom e hajszálnyi reménységben. Amikor kimegy, előrángatom a Halkirálynőt, és leszedem róla a keresztvizet. Ő néma marad, elhallgatok magam is, már csak könnyeim szivárognak.
Az ablakhoz lépek, a függönybe rejtem arcomat, végiggondolok mindent, elölről. Újra és újra megmérem, amit kaptam, s amit veszíthetek. Felnézek, Daniel alszik. Alszik? Ella jut eszembe: vajon tudja-e? És sorra a többiek. Miért nincs itt senki?
Aztán nem bírom tovább. Szétszaggatja koponyámat a gépi hörgés, a monitor prüttyentései, a zölden világító számok. Csupáncsak ennyit lehet kivetíteni egy emberből?
Nem merem megérinteni Danielt. Lassan kihátrálok a szobából, fel-alá járok a végeláthatatlan folyosón. Magam vagyok, csukott ajtók között, a szolgálatban lévő nővérek az üvegezett falú kezelőben ülnek, beszélgetve, jegyezgetve, szakavatott pillantásokkal ellenőrzik a műszereket. Ügyelnek rá, hogy ne vegyem észre érdeklődésüket, nem is törődöm velük.
Elsétálok a lift előtt, a folyosóvégi kanyarban megpillantom a személyzeti lépcsőház önműködő ajtaját, megfordulok és visszamegyek. Elhaladok a kezelő előtt, a főlépcsőházig lépdelek. Újrakezdem, az ellenkező irányba. Lehiggadok. Megnézem a vállamon lógó táskát, igen, megvan a fegyverem. A kanyarban, ahol a személyzet már nem láthatja, előveszem a pisztolyt, nadrágzsebembe süllyesztem, nem is dudorodik ki feltűnően.
Kórházba akartam menni, hát most itt vagyok. Még várok egy keveset, hogy eldőljön Daniel sorsa. De nem bírok sokáig fel-alá járni. Cselekednem kell. Megölöm Holdent, és megöletem vele magamat.
A főlépcsőház felől halk léptek nesze hallatszik, majd elhal. Képzelődtem volna? A nővérek üvegkalitkájából beszédfoszlányok szűrődnek ki, váratlanul felsípol egy riasztó. Mindkét fiatal nő felpattan székéről, és egymás nyomában egy kórterembe sietnek.
Megszólal a telefon az üres ketrecben, csörög és csörög. A folyosó túlsó végére érve is hallom, mellettem nyílik az önműködő ajtó. A lépcsőház sötétjéből egy férfi lép felém.
Megáll. Várja, hogy felismerjem.
Kopasz fejére sapkát húzott, orrán sötét szemüveg. Valaha angol arisztokratának öltözötten, nyeregben ülve fogadott, megpróbált rám ijeszteni. Most olcsó ruhát visel, arca fáradt-kielégült:
– Itt vagy. Vigyázol a szeretődre? – sziszegi.
Nem veszem ki kezemet a zsebemből, a vásznon keresztül lövök a testébe.
A dörrenés megrázkódtatja a folyosót, lábdobogást fakaszt mögöttem és Holden mögött is, a személyzeti lépcső felől.
A gengszter meginog, combjában a golyóval. Felemeli az oldala mellett lógatott kezében tartott pisztolyt. Megint megpöccintem a ravaszt.
Két lövés dörren egyszerre.
Valaki nekem ugrik, leránt a földre.
Holden elejti a fegyvert, átlőtt karjához kap. Látja, hogy emberek gyűlnek mögém. Sarkon fordul, hogy elmeneküljön. Lába, karja vérzik.
Quasimodóba ütközik. Nekiront, félretaszítaná a nyomorékot.
Aztán mást gondol, velem egy időben. Mintha egyszerre határoznánk el magunkat, egymás felé süt dühünk és kétségbeesésünk. Mindegy már, ő elvette Danielt, én megfosztottam őt attól, amit hatalomnak vélt. Kifosztottuk és most megöljük egymást.
Ekkor valaki megragad, egy vasmarok a levegőbe emel, mintegy letép Holdenről.
Megpillantom Quasimodo lábát, talpa a fegyvert markoló kézre tapos, csont recseg.
Patrick Wyne tart lefogva. Hiába próbálom kiszakítani magam a szorításból, ő nem ereszt.
Dühöm nőttön-nő, Holden felül, egyik karja bénán lóg, a másikkal a torkát simogatja. Rólam Quasimodóra néz, majd újra rám, és mellettem Konradra, Martinra. Vele együtt fedezem fel Louist, Steve-et, Rühlt. Hát itt voltak. Várták Holdent.
Quasimodo felemeli a földről a férfit, és nyájasan csevegni kezd vele. Rámosolyog:
– Nem emlékezhetsz rám. Csak az egyik voltam a sok közül. Látod, mit tettek velem a pribékjeid? Mind halott azóta. Halott az is, aki a követ dobta a kocsim szélvédőjére, hogy összetörjem magam. Halott, amelyik később jött utánam, és nekem újra csontom törött. Halott az a kettő, akikkel Daniel apját kínoztattad. Te is meghalsz. Homlokodra írom a jelet. Én vagyok Justitia. Én, a nyomorék.
Holden a fejét rázza. Kopasz koponyáján elhasal a lámpafény, szeme összeszűkül, arca eltorzul. Kiszakítja magát Quasimodo kezéből, ám nem a lépcsősor felé tart. Rám veti magát, de nem érhet hozzám, mert Quasimodo elkaszálja a lábát. Aztán felrántja a földről a maffiást, felemeli a levegőbe, meghintáztatja, és a falhoz röpíti.
Odasántikál, megint felszedi, fejével Holden arcába öklel. Az jajgat, vére ömlik. Ököllel sújt Quasimodo gyomrára, válaszként teste a levegőbe repül, feje az ellenkező oldali falon csattan. Lecsúszik a festésen, ülve marad, s amikor Quasimodo feléje közeledik, felrántott ép lábával fogadja őt.
A torz vállú zsaru fel sem veszi a rúgást. Lehajol, galléron ragadja Holdent, öklével hátulról sújt le rá.
A közveszély fickó elernyed, hörren egyet, és vége.
Quasimodo ledobja a tetemet.
Wyne elenged. Futva indulok Daniel szobája felé. Géphangok, Mogorva öntudatlan. Vér csordogál vénájába az áttetsző vezetéken keresztül, a monitorokon számok és görbék villognak, a légkondicionáló halk mormogással szűri a hűvös levegőt.
Egyenként lépnek a szobába. Martin, aki nem is olyan régen hasonló látványt nyújtott, a könnyeit nyeldesi. Konrad az ablak felé fordul.
Patrick Wyne halkan megszólal:
– Fintan Hehirt még keressük.

 

 

Martin és Konrad a betegágy mellett marad. Az utcára érve megpillantjuk Quasimodo kocsiját. Odalépek mellé, bár még nem is sejtem, mit mondanék. Ő nem figyel rám, a mikrofont szorítja:
– Justitia vagyok. Köszönöm nektek. Alhatunk. Jon Holden halott.
Otthagyom őt. Beülök a Toyotába, Patrick Wyne mögé. Némán hajtunk át a városon, meglep az élénk forgalom. Járművek és sétálók tengere árad az utcákon, a felhősödő ég alatt fülledten szuszog a vénülő éjszaka.
Rühl mellettem ül, ő is kifelé bámul, hegyes ádámcsutkája le-föl ugrálgat vékony nyakán. Szőke tüskék meredeznek álláról. Megszólal:
– Rendbe fog jönni, Denisa.
Neki elhiszem. Cigarettára gyújtok, Louis hátranyújt egy doboz üdítőt, köszönetet mormolva lenyelem. Mintha oldódna a rettenet, kissé megkönnyebbülök. Megérintem homlokomat, hűvösnek érzem. Még Donald is eszembe ötlik, gondolatban megcsókolom összevert arcát.
Aztán minden úgy történik, mint egy felgyorsított filmben. Wyne fékez, a járda mellé kanyarodik, és egy épületbe szaladunk. Mögöttünk szürke ruhás férfiak rohannak, némelyiküket láttam már a repülőtéren.
Edzőterembe rontunk, a leterített tatamikon gyakorló fehér ruhás fickók közé. Rejtély, mit keresnek itt ebben az órában, viszont láttunkra feldühödnek, és ránk vetik magukat.
Lábdobogás, kiáltozás, pufogás, csattogás hallatszik. Súlyos férfitestek zuhannak, szálldosnak körülöttem. Vállam iszonyúan fáj. Csakis a rutinnak köszönhetem, hogy bódulatomban időnként lerántom a fejemet, és elengedek mellette egy-egy ufót. Egyáltalán nem értem, mi történik, ám ez már nem hat rám az újdonság erejével. Valaki elannyira belehevült az össztáncba, hogy megpróbál szájon vágni. Nem talál víg kedvemben, feltartott karommal hárítom az ütést, és tovább bukdácsolok a zűrzavarban, Wyne-t követve.
A közelemben egy kommandós kap egy atomerejű pofont, és a karjaimba tántorodik. Lefektetem őt a tatamira, de két lépés után újabb csomag érkezik, ezúttal fehérben. Már tudom, hogy ez az ellenséges szín, így hát félreugrom előle, a jövevény el is vágódik.
Átgázolván eme háborgó tengeren, hosszú folyosóra érkezem, ajtók sora fogad. Olvasom felirataikat: öltöző, mosdó, lőterem, szimulátor; utóbbin eltöprengek, mégis megyek tovább.
Az utolsó ajtón a következő névtábla látható: FINTAN HEHIR.
Wyne odabenn molesztál egy fehér ruhást. A fickó minden egyes rázogatás és pofon után ezt hajtogatja:
– Nem tudom, nem tudom, nem tudom...
Patrick felvonultat még egy-két ötletet, hogy jelezze komoly szándékát, az eredmény ugyanaz marad: a mind viseltesebb alak kitart nemtudása mellett. A faggatás hosszúra nyúlik. Elfordulok. Az asztal mögé sétálok. Valami történhet mögöttem, a konok fehér ruhás lemezt cserél. Hosszas, elnyújtott jajveszékelés után kiabálni kezd:
– A rendőrök már jártak itt. Semmi újat nem mondhatok. Nem tudom, hol van Fintan.
– A rendőrök régebben jártak itt. Azóta hol van Fintan? – Patrick Wyne makacs ember.
A fehér ruhás lehajtja fejét.
– Elment. Kiszállt a balhéból, és elment.
Patrick figyelmesen hallgat. Az asztal sarkán ülve magam is ezt teszem. Cipőm orrát a férfi nyaka mellett hintáztatom.
– Elment. Többet nem tudok. Nemrég idejött, ruhát cserélt, hamis papírokat vett magához, közölte, hogy Holden megőrült és a vesztébe rohant. Neki erre nincs szüksége. Azt mondta, még ma elhagyja az országot. Ha megöl, akkor sem mondhatok többet.
Wyne bólogat.
– Ennyi elég is. Csak mélyedj el a részletekben.
Nemhiába kukacoskodik, a fehér ruhás lassan kivallja Hehir látogatásának mozzanatait. Holden emberei fogytával mind elvakultabbá vált, mind dühösebb és óvatlanabb lett. Miután észrevették, hogy az utcán járkáló emberek is őket figyelik, és utolsó támadásuk is kudarccal végződött a tengerparti ház ellen, olyan érzésük támadt, mintha követnék őket. Erről megbizonyosodva lelőtték Belloqot, és véres ösvényt vágva elmenekültek, majd a két férfi összeszólalkozott. Javában veszekedtek, amikor meghallották a rádióközvetítést a kórházból. Holden azonnal felderült.
Hehir már nem tartott vele. Florian Noskay névre szóló iratait zsebre vágva, sietősen távozott.
Wyne bespájzolja a fickót egy ökölcsapással, aztán a telefonra vetődik. Végezetül rám mosolyog:
– Nyugodt lehetsz. Elkapjuk Hehirt. Menj vissza Danielhez.
Szirénák vijjognak az utca felől, amikor visszafelé lépdelek a folyosón. Az edzőteremben békés kép fogad. Az össztáncnak vége, fehér ruhások hevernek, ülnek, kóvályognak a jobb szélen. A bal szélen a szürkék támasztják a bordásfalakat. Szemből egyenruhás zsaruk sietnek befelé, remélhetőleg elegendő mennyiségű bilinccsel szerelkeztek fel.
Megkeresem Louist, Rühlt, Steve-et, kis ideig tűnődöm, mit mondhatnék nekik. Megint a régi feszélyezettség bénítja nyelvemet. Az utcára igyekszem a rendőrök mellett.

 

 

Ella nem sír. Önfegyelme megdöbbent. Szótlanul ülünk az ágy két szélén.
Belloq arcát figyelem. A maszk lekerült róla, spontán lélegzik. Infúzió petyeg vénájába, megérintem meleg ujjait, felpillant, s alszik tovább.
Estefelé felébred. Megismer bennünket. Elmosolyodik, ettől fáradtan újra elalszik.
Benyit egy nővér, kihív a telefonhoz. Wyne hangját hallom:
– Majdnem elfelejtettem. Az egyik killer elsuttogta, hogy bombát szereltek a kocsidba. Remélem, ez volt az utolsó meglepetés. Már intézkedtem, a tűzszerészek előrajzottak...
– A rendőrség előtt áll a kocsim!
Wyne kurtán felnevet, azt mondja:
– Na és?
Nyelek egyet, igaza van. Halkan kérdezem:
– Hehir?
– Nyugi – feleli, s bontja a vonalat.
Visszamegyek a szobába. Ella az ágy szélén kuporog, fejét az apja vállára ejtve. Daniel a hátát simogatja, szeme lezárva. Egyszerre csak felpillant, és rám mosolyog:
– Jól vagy? – kérdezi rekedten.
– Nem – felelem. – Nem vagyok jól. Senki nem főzi meg a kávémat, nem ad vacsorát, és nincs aki elmosogasson.
– Rögvest – dünnyögi Belloq, aztán inni kér.
Amikor a taxi hazafelé száguld velünk a kórházból, ahol Daniel újra alszik, Ella a neonfényekben mártózó utcákat szemléli az ablakból. Megállunk a tilos jelzésnél, ő kimutat egy telefonfülke üvegfalára:
– Nézd, Den.
A falragaszon ijesztő-komikus véreb hever, földre ejtett állal, duzzadó buldogképén álmos kifejezéssel. Két fülét előrehúzza, de fél szemmel kiles alóla.
A taxi meglódul velünk, a felirat elmosódik: „Justitia csak szunyókál!”
Később, midőn Ellával lefekvéshez készülünk, felbosszant a falon túlról átzúduló lárma. Nem kétséges, szomszédaim megint breakelni tanulnak. Igyekezniük kell, már nem sokáig nyárlik, nyakukon a következő tanév. Arra az esetre, ha az elmúlt hónapok során nem tanultak volna eleget.
Ella alszik. Mellette fekve megvárom, amíg a keletre néző ablak feldereng.

 

 

 

Jegyzetek:

1. Saint Exupery: A kis Herceg

2. Tristan Klingsor: A kis ólomkatona (Tamkó Sirató Károly fordítása)