Halkirálynő - 2.

Vavyan Fable
A Halkirálynő és a dzsinnek

(Tartalom)

 

 

Ennek a regénynek annyiban van köze megtörtént eseményekhez, amennyiben a képzelet a valóságból táplálkozik: variálja, sarkítja, játszik vele. Ez a képesség nemcsak a regényírók sajátja. Fantáziájuk (például) a bűnözőknek is van. Az égnek hála, a történetet én találtam ki, és nem ők vitték véghez. Ha valaki látott (tett) olyat, amivel a történetben találkozik, abban (rajta kívül) a véletlen a vétkes.

 

Charles Conrad űrhajós egyszer így nyilatkozott: „Megérkezem a Holdra, és kiszállok. Azután a tévékamera felé nyújtom az ujjamat, és azt mondom: »Már unlak benneteket.« Ezzel megszüntetem az összeköttetést, és elmegyek sétálni.”
Öt évvel később Charles Conrad valóban a Holdra lépett. Néhány óvatos lépés után eltűnt a földi képernyőkről. A kamera meghibásodott, és többé egy kockányi képet sem közvetített...

 

 

 

A MONTE CRISTO-PLÁGIUM

 

Az ablakban ülve kifelé bámulok. Mi tagadás, a látvány mesébe illő. Holdfény ömlik a vastag hórétegre, fehér izzást varázsol körös-körül. Néhol jégkristályok csillannak, szikráznak.
A letakarított sétaúton afgán agár lohol loboncos szőrzettel, szorosan mögötte egy férfi szaporázza lépteit. Úgy számolom, ötödször nyargalják körül a szállodát.
Amikor eltűnnek a szemem elől, egy darabig semmi sem moccan odakinn. Idebenn sincs említésre méltó. Halk zene szól, talpamat melengeti a fűtött padló, ereimet a narancsleves vodka. Csoda-e, hogy hangulatom merengőbe hajlik?
A futó alakok újra felbukkannak. Kiváló sprinterek, nem mondom. Nem a kutyán csodálkozom, inkább a férfi váltja ki elismerésemet. Vastag pulóvert, fekete nadrágot, bőrcsizmát visel, botladozás nélkül nyargalászik körbe-körbe. Nem tekint fel az ablakra, anélkül is tudja, hogy szemmel tartom. Mára tíz kört írt elő magának, és lefutja, ha csak rajta múlik.
Mert Ő Daniel Belloq, valaha Mogorva, mert négy golyó nyomát viseli a testén, s velem együtt jól tudja, kész csoda, hogy él. Néhány hónapja szedegették ki belőle a lövedékeket. A legszerényebb a kézfejét látogatta meg, egy másik a vállába fúródott, két társa a mellkasába. Ha eltökéltük is, hogy elfeledjük az esetet, ezt legjobb szándékaink ellenére sem tehetjük.
Kezdetben pár lépés is kimerítette. Később sétálni már tudott, de nem szívesen hagytam rá, hogy befűzze a cipőjét, mert szervezete ágált a hajlongás és a hirtelen mozdulatok ellen. A legszörnyűbbnek mégis azt találtam, amikor felszólított, hogy néhány hétig ne találkozzunk. Ugyanis az ő esendő állapota minden, csak nem férfias. Rendbe szedi magát, aztán jöhet a dolce vita.
Igen, feleltem együttérzően. Bizony, hol van már a régi dalia? Ne találkozzunk néhány hétig, tiszta sor. Gondolom, nem bánod, ha addig is férfi után nézek. Most vagyok fiatal.
Daniel Belloq lehet rendkívüli fickó, azért akadnak hibái. Például nem bírja elviselni, ha ilyes téma az asztalra kerül. Mi sem természetesebb, hogy kritikus pillanatokban más férfiak felhánytorgatásával bosszantom. A csatát végül mégsem ezzel nyertem meg.
Amikor kiengedték a kórházból, visszavonult a házába, és titkon kondicionált. Nem sokáig. Két nap múlva üvöltő mentő rohant vele az intenzívre. Rossz bőrben volt. Úgy festett, mintha kissé szégyenkezne a történtek miatt.
De azért nem bújt ki a bőréből, konok pasasból nem lesz szalonna. Ha felkelt az ágyból, kiküldött: ne lássam vánszorgását. Néhány lépés után fulladozott. Dühöngött, persze a maga módján tette, járomcsontján megfeszült a bőr. Sistergett, szikrákat hányt körülötte a levegő. Róla vehettem volna az áramot a villanyborotvához, csakhogy ragaszkodott hozzá, hogy egyedül kapargassa borostáit, mégpedig őskori borotvakésével, ha összecsuklik, akkor is.
Végtelenül elnéző voltam, egyébként. Örültem, hogy él, aztán annak, hogy élek én is. Többé-kevésbé hiánytalan volt szeretteink sora. E helyzetben pedig ugyan kit zavar, ha a túlélő gyengécske? Őt zavarta. Ő soha életében nem volt beteg, magyarázta, így hát nehezen tud együtt élni ezzel az állapottal.
Nem vagy beteg, nyugtatgattam, éppen csak lelőttek, ilyesmi manapság mindenkivel előfordulhat. Nem kell elkenődni, ha a műtét után egy hónappal még nem megy a fára mászás. Eleinte érd be azzal, hogy sámlira állsz, és örülj, ha nem szédülsz le róla.
De leszédülök, suttogta szégyenlősen. Aztán elvigyorodott, és belátta igazamat. Mondott egyebeket is, bizakodón hallgattam. És csak bámultam, faltam a szememmel: él, eleven, szeretem.
Amikor újra kieresztették a kórházból, nem vonult vissza szerzetesi magányba. Ella lányával és Sába kutyával együtt hozzám költözött. Szereztem mellé egy katonás modorú gyógytornászt, szerinte inkvizítort.
Mindenesetre erősödött, fejlődött, kezdte megközelíteni a férfiállapotot, ahogy nevezte. Nem hallgattam el, hogy megismerkedésünk pillanatától mostanáig megszakítás nélkül férfinek láttam őt, és ezt a hitemet nem lehet megingatni ágynak eséssel, szédüléssel, gyengeséggel. Persze, változtatna a helyzeten, ha rákapna, hogy rúzsozza a száját.
Időnként még elöntötte az epe nyomorult állapota miatt, ilyenkor előszedte Sába kutyát, és megtette bűnbaknak. Az afgán agár nem tehetett semmiről, legfeljebb a származásával volt egy kis baj: az előző pasasomé, Cruz Guard úré volt. Az elmúlt nyár örömeiből Cruz is kivette a részét, ennek folytán hosszas kórházi tartózkodásra kényszerült. Elvállaltam kutyája istápolását, aztán a terhet Belloq lányára passzoltam. Az afgán agárhölgy, kutyához méltatlan módon kiszeretett korábbi gazdájából, és letette a hűségesküt Ella mellett. Ez idő tájt ébredtem rá én is, hogy Belloq az egyetlen férfi, aki méltó hozzám.
Cruz Guard lehetett szívdobogtatóan jóképű és művészlelkű, tudomásul kellett vennie a tényeket. Odalett kedvese, kutyája. Persze hogy orrintott érte.
De Belloq vajon miért bánt undorral Sábával? Gyenge érv volt, hogy Cruztól örökölte. Lánya rimánkodására és ultimátumok hosszú sorára felhagyott ugyan az ellenséges viselkedéssel, de az ebet olybá vette, mintha plexiből lenne. Mintha egy ciklonon akart volna keresztülnézni. Sába esténként ragaszkodott hozzá, hogy Ella mellett hajtsa első álomra a fejét, a másodikhoz viszont az én társaságomra volt szüksége. Mivel ügyesen közlekedett a lakásban, éppoly gyakorlottan nyitogatva az ajtókat, mint bárki más, menetrendszerűen meg is jelent. Daniel sokallotta az ágyban tartózkodók számát. Szerinte ennyi erővel akár Cruz Guard is bebújhatna közénk. Hülye ötletnek véltem, de Sábának le kellett mondania a nyoszolyánkról.
Egy este megtörtént a jóvátehetetlen. Belloq futni készült. Távozófélben lekapta a fogasról a kutya nyakörvét. Aztán velünk együtt ő is hökkenten meresztgette rá a szemét. A mozdulatot már nem lehetett meg nem történtté tenni. Sába az ajtó előtt ugrándozott, kész, vinni kellett. Visszatértekor Belloq hozta is az ideológiát a mentségére: snasszul festene, ha csak úgy magában futkározna az utcán. Így hát az esti rohangálásból rendszer lett, Sába belopakodott Mogorva szívébe. Nem akármilyen esemény volt, elvégre Belloq nem az a pasas, aki félvállról veszi, ha behálózzák.
Ő aztán nem. Amikor kioperálták belőle a négy golyót, másnap magához térve így szólott hozzám: JÓL VAGY?
Immáron ő is jól van.
Tizedszer látom fedetlen fejét, ormótlan pulóverbe bújtatott vállait elsuhanni az ablak előtt. Leszállok a párkányról, és teletöltöm a poharamat. A harmadik kortynál tartok, amikor Belloq a szobába lép. Kibújik pulóveréből, leveti csizmáit, kipirult arccal nagyot fúj.
Rendszerető a pasas, egyelőre még jól viselem. Sábát is letakarítja a latyaktól, aztán a fenekére suhintva ösztökéli: fáradjon be Ella szobájába. Amint magunkra maradunk, megjegyzi:
– Nem tudom, mit szólsz hozzá, nekem elegem van a lógásból. Dolgoznék.
Jó ideje tartottam hasonló bejelentéstől. Szemem sem rebben.
– Arra várnak a bűnözők, hogy éppen te hajkurászd őket. Meglátod, pár lépés után elbotlanak a röhögéstől. Pont egy lövött tag akarja bilincsbe verni őket?
– Ezt szeretem benned, Denisa. Ezt a bátorító, vigasztaló, hamvas lelket, igen. Az angyali természetedet.
Megtekintem magamnak. Haja koromfekete, rövidre nyírt. Szögletes arcában szilvamag formájú szempár, kissé szűk résű, sötét tekintetű. Orra egyenes, méretében messze nem szerény. Széles, telt ajkai mögött szögletes fogak. Bajusza, szakálla tolakodóan növekszik, ha óránként borotválkozna, az is kevés lenne. Ebből következik, hogy átlag kétnaponként veszi kézbe ósdi borotvakését. Termete sem mindennapi. Válla széles, combja hosszú.
A hangja ragadott meg elsőként. Akkoriban ritkán hallatta, kitettem a lelkemet, hogy szólásra provokáljam. E tengermély hang hallatán a legtöbb férfi elkomorul, a nők viszont nyomban felkapják a fejüket. Bokáim megbicsaklottak tőle. Olykor az is élményszámba ment, amit mondott. A varázs azóta is tart.
Daniel zuhanyozni vonul. Leteszem a poharat, szemrehányó pillantással illetem a toporzékoló telefonkagylót. Végül mégis felemelem a villáról, és belesóhajtok. Regeneráló célzatú sítúránk egyik társa, Patrick Wyne jelentkezik:
– Ébren van még a futóbajnok?
– A sprinter fürdik-tájékoztatom. Gondolkodóba ejt Wyne hangja. Nem mintha izgatott lenne, ő is egy a faarcúak táborából, némi feszültség mégis érződik.
– Átmegyek – közli Wyne, s ezzel beérve bontja a vonalat.
Istenem, sóhajtok. A bűnözés Line-ban maradt. Mi most nyaralunk. Idegen ország adja a fedelet fejünk fölé, sípályát léceink alá. Itt nekünk semmi egyéb dolgunk nem is lehet. Mit akar Wyne eme éji órán? Felesége szüléséig még néhány hét hátra van, s ha mégis valami ilyen esemény fenyegetne, nyilván nem Danielhez fordulna elsőként. Nem véletlenül gyanakszom, hogy másról lehet szó. Wyne is csak zsaru, nem kevéssé fanatikus.
Nem sokáig törhetem a fejemet. Előbb Daniel érkezik a fürdőszobából, kéztörlő méretű frottír ágyékkötőben, frissen mosott haját dörzsölgetve, majd nyomban utána, rövid kopogást hallatva Wyne toppan közénk.
Töltök neki egy pohár whiskyt. Vele olykor megesik, hogy ilyesféle züllésre adja a fejét. Megkóstolja az italt, letelepszik. Megtekinti Belloq mellkasán a műtéti hegek halványuló vonalait, aztán kinyújtja hosszú lábát. Egy percig engem is elnézeget, aztán már nem is hárfázik tovább az idegeinken. Nyilatkozik:
– Ez az ország sem szorul importra bűnügyben. Egy órával ezelőtt a nyílt utcán agyonlőtték az igazságügy-minisztert. Felteszem, hogy hasonló mesterlövész legfennebb Sergio Leone valamelyik westernjében fordult elő mostanáig. Három lövés: három találat. Két testőr, egy miniszter. Fel sem foghatták, mi történik velük.
Belloq lehajítja a hajtörlő kendőt, és barátja arcára tekint. – Szerinted mi közünk nekünk ehhez?
– A miniszter úr a szomszéd városban töltötte a szabadságát. Ugyanabban az étteremben vacsorázott, ahol mi hárman: Steve, Joy és én. Az étkezés végeztével kérte testőreit, kísérjék el a lefekvés előtti sétájára, amint minden este, mióta itt tartózkodik. Ma este lelőtték. Egy szempillantás alatt.
– Elkaptátok a tettest? – kérdezi Belloq félrehajtott fejjel.
Wyne kiüríti a poharát. Elkomorul az arca. – Joy nem várta meg a vacsora végét. Fájt a feje, kiment az utcára, aztán beült a kocsiba. Látta, hogy egy férfi sétálgat a közelben. Minthogy ez egy békés ország, semmi feltűnő nincs egy sétálóban. Ekkor jött a miniszter, a férfi villámgyorsan fegyvert rántott, hármat lőtt, és elszelelt. Mire mindenki összecsődült, bottal üthették a nyomát. Joy elmondta a rendőröknek, amit látott. Most azon töri a fejét, hogy lerajzolhatná a férfit, hátha segítene.
– Helyes – bólintok. – Rajzolja le. Joy grafikus, a kép jobb lesz, mint egy fotó. Ez a legkevesebb ennek az országnak a vendégszeretetéért.
Belloq is egyetért velem. Köntösbe bújik, mintha feszélyezné az ágyékkötőnyi törülköző. – Csak azon csodálkozom, Joy miért nem pattant ki a kocsiból, hogy elfogja a fickót. Valahogy nem vág össze a természetével.
Wyne elvigyorodik. – Figyelmedbe ajánlom a módszert. Denisa is kevesebbet futkosna a vesztébe, ha ikreket hordozna a hasában.
– Háttal menne, hogy a hasát óvja, de azért menne. Joy felismerte az áldozatban a minisztert?
– Még vacsora közben kiszemeltük magunknak. Joynak remek az arcmemóriája. A gyilkost is megnézte magának, jóllehet az felhajtotta a gallérját, és sálat tekert az álla köré. Mit mondjak? Joy azt állítja, hogy olyan váratlanul történt az egész, mint egy bűvészmutatvány. Ő nem is látta a pasasnál a fegyvert. Hallotta a lövéseket, felbukott a miniszter és a két testőr, a killer pedig szinte nyomban kámforrá vált. Se rendőrök, se kutyák nem lelik a nyomát.
Számat harapdálva nézem őket. Wyne merev vonású arcát, Daniel fagyos vigyorát. Megpróbálom egy pohár itallal visszaédesgetni az est korábbi meghitt hangulatát, de be kell látnom, ennek bizony lőttek. Máskor rendesen zárjunk ajtót, ablakot: a halál utánunk szivárgott.
– A gyilkos fegyvere a golyóálló mellénynek is csak vállat vont volna. Ilyennel ölik manapság a politikusokat – mondja Wyne.
– Mit vétett a miniszter úr?
– Valószínűleg arról ábrándozott, amiről line-i kollégája, Petrov. Rendről.
Wyne-ra mutatva Danielt kérdezem: – Ki ez a pasas?
– Valami kommandós – feleli.
– Szakbarbár – vetem oda.
Wyne nem élvez bennünket. Felemelkedik, az ajtóból még visszavigyorog. – A homokba dugott fejek nem segítenek. Sajnálom.
Ő sajnálja. Sítúránk a végéhez közeledik, még őrizzük a békét, amit négy golyó és számos más esemény révén szereztünk meg, roppant drágán. Őrizzük körmünk szakadtáig, csakhogy a bűnözők nincsenek erre tekintettel.
Daniel a hálószobába vonul, elveti magát az ágyon. Utána lépkedek, melléereszkedem. Tágra nyílt szemmel nézegeti a mennyezetet. – Nem kedvelem a hátbalövős fickókat – mondja.
Mintha válogathatna.
– Kedvelj engem – javaslom.
Ajánlatom gondolkodóba ejti. Talán eljut a felismerésig, hogy a miniszter halála mégsem az ő legbensőbb szívügye. Talán elcsendesíti magában az örök éber vadászt, talán csak a tíz kör tett jót a keringésének.
Kedvel engem, amint kívántam. Meglehet, babonás. Valamikor nyáron Line-ban, egy csalánbokor közepén, szúnyogok sűrű felhőjében szólítottam fel hasonlóra. Akkor azt mondta: később. Aznap éjjel beszerezte a négy golyót szervezetébe. A „később”-re megkésve sikerült sort keríteni.

 

 

Line repülőtere előtt Steve Delgado taxit hajszol, míg Wyne és Belloq továbbra is csak a gyilkosságról képes társalogni. Sába elterül egy tócsa mellett, Ella megpróbálja rávenni, hogy álljon lábra. Joy elegánsan viseli előrehaladott terhességét, rafinált ruhái elrejtik domborodó hasát, arcán észrevehetetlen a festés, járomcsontját a sítúrán szerzett pirosság színezi. Rengeteg haját rejtélyes módon összesodorva, féloldalasan hordja. Mosolyogva legyint a két tanakodó férfi felé: – Most mondd, ki kérte őket, hogy minden bajt a vállukra vegyenek?
– Megszállottak – sóhajtom tragikusan. Nem is törődöm velük tovább. Sokkal bosszantóbb a város jelenléte. Hétköznapok hosszú sora következik, s mindennek a tetejébe a tavasz is távollétével tüntet. – Úgy látszik, mifelénk is divatba jön a goromba tél. Nem szeretném, ha így lenne.
Joy bólint. Híre jócskán megelőzte személyes ismeretségünket. Úgy vettem ki, társai bálványozzák. Remekül rajzol, apja dúsgazdag üzletember, olykor talán tejet is tesznek a tejszínükbe. De Joy nem az az örökösnőtípus, rengeteg pénzét nem az apjáról feji le, rajzaival, ruhaterveivel keresi meg. Egyikünk sem vágyik nőbarátra, mindazonáltal jól kijövünk, és ebben nagy szerepet játszik az ő természetes kedvessége, szemben az én természetes nyerseségemmel.
A taxik végre Steve Delgado horgára kerülnek. Elválunk.
Ella végigfüstölgi az utat. Zsémbel a városra, az iskolára, kicsit Sábára is, holmi sárfoltok miatt. Aztán mindketten letargiába omolnak. Gubbasztok mellettük a hátsó ülésen.
Belloq olykor felénk pillant. Arcát kicserzette a nap és a szél, a vége-hossza nincs síelések és jövésmenések. Neki aztán semmi baja ezzel a tél végi, latyakos, szürke várossal. Mit szeret rajta? Rejtély. Néhány nappal ezelőtt meglepően nagy mennyiségű hó eshetett, az utakat letakarították, egy-két helyen látható néhány fagyott, bekormolt hókupac. Ereszek csöpögnek, végtelenül szomorú fák álldogálnak az út mentén, úgy nyújtóztatják az égre csupasz ágaikat, mintha fényért könyörögnének.
Hazatérve meghallgatjuk az üzenetrögzítőt. Elképesztően sokan tudhattak távollétünkről, mert mindössze egyetlen hangfelvétel forog a készülékben. Donald Gall barátom, kollégám, lélektrénerem közli: – Nyomban hívj fel, Denisa. Szívességről van szó. Tőled nekem.
Az a helyzet, hogy az ilyesmi nem gyakori. Tüstént feltárcsázom a számát. Mi lehet az első szava egy ilyen kebelbarátnak? Aggodalmas hangon rám támad. – Kifárasztottad, tönkrenyúztad, elhasználtad? Jól van?
Nyájasan mosolygok, bár úgysem látja: – Ő?
– Ő – feleli áhítattal.
Donald szorongásának tárgyára pillantok: Belloq éppen unt fehér vászonnadrágjába csomagolja magát. Eltökélem, ezredszer, hogy az első adandó alkalommal a szemétörlőbe hajítom a ruhadarabot. Sóhajtva felelek. – Ne is kérdezd. Szegény, derék Daniel már az első napon belezuhant egy szakadékba. Két bernáthegyi kaparta ki a hó alól. Szeretnéd felkeresni a helyi kórházban?
Donald kurta nevetést hallat, majd rátér közlendőjére: – Ma este szükségem lesz rád. Szándékomban áll letartóztatni egy fegyveres rablót. A segítségeddel meg tudnám oldani, hogy az esemény feltűnés nélkül menjen végbe.
– Nem tudom, mondtam-e már, a sítúra alatt nem hallgattunk rádiót, nem néztünk tévét, az újságban is csak az időjárásjelentést futottuk át. Ez idő szerint szünetel számomra a bűnözés.
– Legfeljebb ma este szünetelteted a szünetet – feleli könnyedén. – Holnap már úgyis jössz dolgozni. Lesz mit a tejbe aprítanod.
Nap mint nap fejtörést okoz a kérdés: mit szeretek én Donaldon. Ha továbbra is így viselkedik, soha nem fogok rájönni. Tisztázzuk az esti program főbb részleteit, aztán a kagylót a villára roggyantva magam is lerogyok. Az isteni, a figyelmes Ella térül-fordul, és a kezembe nyom egy pohár vodkát. Sába szükségét látja felülvizsgálni, hogy a dolog élvezhető-e az ő számára, és mivel többnyire egy hajszállal túlszalad a kiszemelt célon, ezúttal sem tesz kivételt. Orra a pohárban, a vodka a szőnyegen. A kutya eszeveszetten prüszköl, fintorog és fel van háborodva.
Megrágalmazom, hogy mindezt stréberségből tette, kedvében akarván járni Belloqnak, aki néhány katasztrófahelyzettől eltekintve sosem illeti nyelőcsövét alkohollal. Gyanúm nem lehet alaptalan, mert a fehér vászonnadrágra vetkezett Daniel leplezetlenül vigyorog ivászatom ilyetén fordulata láttán. Aztán elkomolyodik: – Mit terveltetek ki Donalddal?
Szerényen válaszolok. – Ó, Donald úgy véli, nélkülem képtelen lenne elfogni valami mesterlövészt, aki mellesleg asszony vért habzsol éjszakánként.
Ella újabb pohár italt hoz, és majd' nyolc évének komolyságával bejelenti: – Feleségül megyek Donaldhoz, mert ő olyan nevetséges.
– Meggyőző érv, csakhogy van már felesége – hűti Belloq.
– Akkor hozzád megyek.
Rajtam a hideg tus sora. – Foglalt a pasas. Mostanában valahogy elharapódzott rajtad ez a férjválasztási mánia. Halljuk, kihez nem óhajtasz nőül menni?
Ella teketória nélkül feleli: – Martinhoz.
Ebből is kitűnik, hogy sudár öcsém az igazi. Ha már szóba került, meg is jelenik. Különös képesség ez nála, elég rágondolni, nevét kiejteni, és ő már jön is. Nem kell messziről fáradnia, a szomszéd lakás tulajdonosa. Húszéves múlt, másfél fejjel magasabb nálam, a legutolsó kamaszdivat szerint öltözött, nyírt atléta, tekintete szívdöglesztő, egészséges fogai között apró hézagok, vigyora mindaddig leereszkedő, amíg engem és Ellát üdvözöl. Aztán Danielre tekint, és nyomban átlényegül. Tisztelet hatja át, amint bálványára pillant. Szerencse, hogy kivonulnak a konyhába, mert émelyeg tőlük a gyomrom. Nem kis kajánsággal olvasom a kezembe akadó magazin egyik cikkét napjaink férfiemberéről. Az értekezés szerzője (természetesen nő) a másik nembéliek helyzetét elemezve egyszerűen csak impotenciával vádolja őket. Szerinte a pasasokat maga a Nő kasztrálja, úgymond fájdalommentesen, önnön szerepének újraértelmezésével. Az ilyesfajta elemző írások valóban megközelítik a két nem aktuális gondjait. A téma harcias táborokat vonzott mindkét fél köré, és én nem is tudom, a lelkes felméréseknek és elemzéseknek mekkora szerepük lehet a kasztrációs folyamatban, de úgy sejtem: aligha csekély.
Martin és Belloq kávét főz, ebédet készít odakinn, de vélhetően nem károsodnak emiatt. Idáig hallom, hogy közben roppant horderejű férfidolgokat vitatnak meg, és fel sem merül bennük: amíg ők robotolnak, én a fotelben heverészem. Igaz, fizikai képességeim birtokában, ha úgy hozza sora, hogy férfival kell összemérnem erőmet, többnyire a legtérdenfekvőbb módszert szoktam választani az ellenfél harcképtelenné tételére. De miért is apróznám holmi pofonokkal? Tiszta sor, ha támadóm (vagy a megtámadott) két fejjel magasabb és húsz-ötven kilóval nehezebb, csakis az ágyékába döfött térd vezet eredményre a vele vívott, egyébként is sportszerűtlen küzdelemben. Ezzel az ember nem a Férfit magát, csakis azt az egyedet selejtezi ki.
Feltápászkodom, és kisétálok a konyhába, kasztráltjaim közé. Az egyik a rá jellemző hátborzongató mélységű hangon a sítúra részleteit ecseteli, a másik vigyorogva hallgatja. Martin elveszi kezemből a méla undorral lóbázott újságot, és beleles a cikkbe. Aztán odatartja Belloq elé.
Kávémat kortyolgatva nézem őket, szánalomnak nyoma sincs a lelkemben. Az elnőiesedésnek és elférfiatlanodásnak egyelőre jelét sem mutatják. Mellettem, körülöttem élnek, láthatom, rendeltetésszerűen üzemelnek.
– Szívem szerint megszerezném a tanulmány szerzőjének címét, aztán felkeresném a nőt a lakásán – mondja Martin. – Már tudom is, hogyan látnék hozzá a megvigasztalásához. Megmondjam?
– Hagyd csak – legyintek. – Nálatok, pasasoknál sivár a választék.
– Tehát vigaszt nyújtanék, aztán így szólnék: lehet, hogy létezik a probléma, de nem tipikus. A gond meglétéért viszont a Denisa-féle nők a felelősek.
– Azt most hagyjuk, hogy utállak. Miből gondolod, hogy engem kell megtenni bűnbaknak? – érdeklődöm.
Daniel védelmébe vesz. Ezalatt a sütőajtót nyikorgatja, fűszerekkel varázsol, borsfelhőt terít az orrunk alá. – A látszat ellenére Denisa nem férfias nő. A legnőiesebb nő, akit valaha is láttam. Meglehet, szívesen hord nadrágot, és előszeretettel rúgja orrba kellemetlenkedő fajtársait. Csakhogy ez a szerep nem önként vállalt, tündéri korunk varrta a nyakába.
– Ne bonyolódjunk bele – javaslom. – Szemlélet dolga. Ki-ki úgy keresi a betevőjét, ahogy tudja.
Tovább lapozunk az újságokban, és akad megbeszélnivalónk bőségesen. Tíz napon át parlagon hevertetett elménk ráharap minden ínyencségre, amit a lapok kínálnak. Közben Belloq elkészül főztjével, s mivel újfent remekelt, rávetjük magunkat az ételre. Leöblítjük sörrel, aztán a nappaliba szivárgunk. Mindegyre korunk kerül terítékre, s talán ezért, talán valami sanda gyanakvástól áthatva még mindig nem hiszem el, hogy béke van.
Nem tudhatjuk, mivel kedveskedik számunkra a holnap, de aligha hiszem, hogy valaha megismétlődjék, amit a nyáron átéltünk. Képtelenség. Ha valaki most azt állítaná, hogy nem az a harc volt az utolsó, de nem is a legkeményebb, talán kinevetném az illetőt, talán megfojtanám, semmiképpen sem hinnék neki.
Béke van. Olykor vitára kerül sor Belloq és közöttem a kétlakiságról. Szeretné, ha a házába költöznék, én kitartok a saját lakásom mellett. Jövünk-megyünk e két helyszín között, a dupla háztartás terheivel a nyakunkban. Ella és Sába a nyomunkban, őket zavarja a legkevésbé a folytonos helyváltoztatás, holott éppen miattuk féltünk tőle.

 

 

A rám osztott szerep szerint elfoglalom helyemet egy elvirágzott és enyhén lezüllött szórakozóhely bárjában. Érdekes figurákat látok az olcsó díszletek között, a hangulatosnak szánt dermesztő félhomályban. A divat ragaszkodik az általa meghirdetett változatossághoz, s mivel mai napság mindenki viselhet, amit akar, ezzel a lehetőséggel boldogan élnek az emberek. A partnerviselet is megszabadult a korábbi merevségektől, így hát szempillarezzenést sem vált ki, ha férfi férfivel, nő nővel ölelkezik a táncparketten. Igazából azonban a szomszéd asztalnál ülő jelenség nyeri el tetszésemet. A fickó kora megállapíthatatlan, súlya százhúsz-százötven kiló között mozoghat. Egykedvű tekintettel ücsörög whiskys pohara fölött, eperfagylaltszínű flanelöltönyben, azonos árnyalatú, széles karimájú kalapban. Elképesztő a kövérsége: ránctalan bőre szinte hamvasnak látszik, egy duzzadt, hófehér, szépséges emberfelfújt, valósággal gyönyörködöm benne.
És itt van Kokó is. Egy verekedési ügy kapcsán találkoztunk először. Különös barátságféle szövődött közöttünk. Jóllehet a lány prostituált, messze nem közönséges. Ráadásul szép és finom mozgású. Akkoriban arról ábrándozott, hogy felszed valahol egy jómódú pasast, aki aztán hajlandó lesz kitartani őt, mint narancsillatú oázist, megszürkült házasélete és egyhangú üzleti élete felüdítésére. Úgy nézem, a narancsos álom megvalósulása még várat magára.
Kokó a bárpultnál üldögél. Kétségbeesetten szövegel egy merev részeg pasasnak, de abból pár napig aligha lesz ügyfél. Végül a lány otthagyja, és az asztalomhoz sétál.
– Hogy vagy? – kérdezi, s letelepszik.
– Megvagyok – felelem. – Várok valakit. Hogy megy a sorod?
– Alakul – Kokó rám mosolyog. Az asztalra hajított cigarettás csomagért nyúl, de idegesen rebbenő kezében szétgurulnak a szálak. Elvesz közülük egyet, majd a többit visszarendezi a dobozba. Hosszú körmű, keskeny ujjai mintha hárfán játszanának. Mosolya is zaklatott. – Akadt egy pasas. Csak éppen nem tudom leléptetni a „testőrömet”. Azért vagyok itt, mert megfenyegetett, hogy balhé lesz, ha nem neki dolgozom tovább.
– Nem hatották meg az érveid?
– De nem ám. Egyelőre azzal kecsegtet, hogy elvágja a torkomat, ha otthagyom.
– Ejnye – vélem, érzésem szerint kissé hülyén. – Akarod, hogy beszéljek vele?
Kokó ravaszul néz rám. – Azt akarom, hogy tudja, hogy tudod.
– Ez még nem életbiztosítás.
A parányi színpadon végigkotorász egy reflektor fénypászmája, aztán megjelenik a tánckar. Egy szál csillámló ágyékkötőre vetkezett lányok kezdenek hozzá a vonagláshoz és egyéb erotikus mutatványokhoz. A zsivaj mérséklődik körülöttünk, Kokó távozni készül. Mielőtt felállna, tollat és papírt kérve feljegyzi a Lonza nevű selyemfiú alapvető adatait, és én megígérem, hogy a napokban beszélek vele.
– Miért hívnak téged Kokónak? – kérdezem, és úgy rémlik, nem először.
Rám mosolyog. – Már nem élek vele, ha erre gondolsz.
– Él vele más.
– Ez érdekel? – kérdezi félrehajtott fejjel. Most nem mosolyog.
Vállat vonok. – Várok valakit. Az lenne a legjobb, ha most elmennél. Rendőrök is jöhetnek.
– Na persze.
A szólótáncos leányzó megválik ágyékkötőjétől. A látvány tovább apasztja körülöttünk a lármát. Az eperfagylalt-kalapos emberpuding körbenyalja ajkait.
Kokó elmenőben még áthajol a vállam fölött. – Nem feledkezel meg az ígéretedről? Lonza egy szadista vadállat. Félek tőle.
Ezzel kisétál a bárból. Sötétkék bőrszoknya hasadozik szép csípőjén, férfiak tekintete követi mozgását. Végre egy csepp titokzatosság a színpadon látható húskínálat nyíltsága után.
Lenyelem a vodkával feleresztett narancslevet.
A pohár a fogamhoz koccan, amikor Donald hátba vereget. – Ne haragudj, hogy elkéstem – kérlel.
– Azon csodálkozom, hogy itt vagy. Hol a fickó? Elintézem egyedül is.
– Jól nézel ki – közli Donald rövid vizsgálódás után. Ismét hátba vereget, megint abban a pillanatban, amikor inni próbálok. Csak az a kérdés, a pohár törékenyebb-e vagy a metszőfogaim. Szóljak-e Donaldnak, hogy hiába húztam észbontó jelmezt, ha foghíjasan libegek majd a rablója elé? Mintha dühös lennék.
– Hogy is kerülök én ide? – vallatom a halványkék szemű lélektrénert.
– Kaptam egy fülest, hogy a rablási ügyem gyanúsítottja itt tölti az estéit. Miután égen-földön hiába kerestük, megörvendtem a sugallatnak. Nem hinném, hogy a bevett módszer beválna. Tudniillik, ha odaballagnék hozzá, hogy válaszolgasson már a kérdéseimre, ha nem fárasztja. Szép nagy koltja van.
Óriási. Nekiszegezem néhány kétségemet: – Melyik az a fickó? Minek neki a kolt? Egyáltalán, mibe rángattál bele? Nem az a pudingfejű a rabló?
Donald mutat egy harminc körüli, hosszú orrú, ámde alacsony homlokú tagot a bárpult egyik végénél. A gyanúsított egykedvűen könyököl, vastag szövetzakója alatt akár rakétát is dugdoshatna.
– A pasas kifosztott egy ékszerészt a minap – mesélget barátom. – A betoppanó rendőrökbe egy-egy negyvenötös golyót eresztett, az ékszerészbe kettőt.
– Akkor én most hazamegyek – felelem. – Be kell takargatnom Danielt.
Donald kedélyesen vigyorog. Megszorítja a karomat. – Próbáld meg felcsípni a fickót. Mindegy, mit találsz ki. A bal válla alatt hordozza a fegyverét. Ne csinálj semmit, elég, ha elveszed tőle.
– Úgyszólván igénytelen vagy, barátom. Mi lett a három, golyó tépázta taggal?
– Csodával határos módon a rendőrök életben maradtak. De az ékszerész meghalt.
– Érdekes – tűnődöm félrehajtott fejjel. – Ha valaki túlél egy csetepatét, annak módja mindig csodával határos. Csak azt szeretném tudni, miért nevezed rablónak azt a gyilkost?
– Finomkodom. – Ujjaival olyan mozdulatokat végez, mintha egy zongora billentyűsorán bűvészkedne velük, mert hiszen Donald művészember. Pár évig fenyegetőzött, hogy regényt fog írni. Aztán megtette. Könyve olvastán időnként azt sem tudtam, hol vagyok. A regényírás krónikussá vált, lám, a bűnözők lefülelése az én dolgom lett. Fakószőke barátom felemelkedik mellőlem: – Egyébként Laco is mindjárt megérkezik, erősítésnek. Na, menj.
Megyek. Letelepszem a hosszú orrú férfi melletti szabad székre, és cigarettára gyújtva elmerengek a baráti szívességek természete fölött. Donald megejtő csúnyasága egy aranyfüsttel bevont lelket takar. Nem oszthatja véleményemet, aki nem virrasztott át vele hosszú éjszakákat, nem bízta rá legféltettebb és legostobább titkait, nem hallgatta körmönfont fejtegetéseit, nem élvezte tóparti nyaralójának és halk szépségű feleségének megnyugtató közelségét, nem dolgozott vele megoldhatatlannak ígérkező ügyeken, és még sorolhatnám.
Donald, a kebelbarát most csupán arra kér, hogy fegyverezzem le ezt a nagyra nőtt, erőszakos állú bengát, igazán semmiség. Mindent elkövetek harckészségem fokozására, de azért csak Belloqnak volt igaza, amikor felajánlotta, hogy idekísér. Természetesen ágyba zavartam.
Mielőtt végképp elgyávulnék, a pasas megszólít: – Honnan ismerem én magát? – Odakönyököl mellém, konyakillatú leheletét a hajamba árasztja. Méreget.
– Talán az édesanyjára hasonlítok. Ez lesz a következő fordulat, nemde? – Bátorítóan mosolygok, pedig dehogyis akarom vakmerőbbé tenni, mint amilyennek látszik.
– Akar inni valamit? – kérdezi.
Bólintok. Egészen addig mindent akarni fogok, amíg ágyúja közelébe férkőzhetem. Amint elcsentem tőle, futok haza Danielhez.
– Mit csinál itt? – érdeklődik. Mi tagadás, nem erőlteti meg magát, hogy lenyűgözzön egyénisége varázsával.
Rámosolygok. – Ismeretségeket kötök.
– És aztán? – A keskeny homlokú benga ujjpattintással inti elő a mixert, és két konyakot rendel tőle. Aztán újra mellém könyököl.
– Ki tudja? – felelem talányosan. Az ilyen szövegektől az ember pokoli okosnak tűnik.
Mustra alá kerül az öltözékem. Donald kívánságára az alkalomhoz illően öltöztem, s ez egyet jelent az elől-hátul V alakban kivágott pulóverrel, a combközépig felhasított szoknyával. Azt hiszem, semmi kívánnivalót nem hagy maga után ez a szerelés. A pulóver ugyan alattomos, valamelyik ujja minduntalan elszáguld a könyököm felé, ez az a divatholmi, amit a lélek sem tart. Ráadásul huzatos, nyakam, hátam borzong. De inkább egy reumát fogjak ki, mint pár 45-ös golyót. Bár nem vagyok abban a helyzetben, hogy én válogathassak.
A férfi az enyémhez koccantja poharát, de utóbb csak a szája elé illeszti, nem iszik bele. Kissé nyers a hangja, mintha smirglivel cirógatnának. – Valahonnan ismerem magát – mondja.
– Ez a fordulat már megvolt. Túl vagyunk rajta. Említettem, én itt ismeretségeket kötök. Ha korábban már kötöttünk volna, ezúttal tárgytalan.
– Hol láttam magát? Nem hülyéskedek, tényleg ismerősnek tűnik. De honnan?
Míg a rabló töpreng, azon kapom magam, hogy idegességem fokozódik. Végre a jól ismert tünet vesz elő. Tenyerem, ujjaim nyirkossá válnak. Aztán eljegesednek. Ezentúl a benga mondhat bármit. Engem már a robotpilóta vezet.
– Tudja, szigorúan fogtak a szüleim-– mosolygok barátságosan. – Most aztán tudni szeretném, mit mulasztottam. A kíváncsiság hajt a szórakozóhelyekre.
– Pedzi már a mulasztást? – A benga végre lenyeli konyakját, és bal karját könnyedén a vállamra ejti. Hozzásimulok, érzem a fegyvertokot a hóna alatt, de rögtön vissza is húzódom.
– Szeret táncolni? – próbálkozom.
– Utálok. Inkább beszélgessünk. Hány éves? A válasz is sztereotip: – Találja ki.
– Huszonnégy?
– Nahát! – ujjongva lehajtom a méregerős konyakot. Tud ez a benga hízelegni, biztatom magam a kelletlen játék folytatására. Látom, hogy Laco, a cowboy belép a füstködbe, és letelepszik Donald mellé. Derék kollégáim jó messze vannak tőlem, amíg én némi hányavetiséggel újra hozzásimulok a tokba bújtatott 45-öshöz.
– Jé – mondom. – Mi bök?
A fickó rám vigyorog, mutatóujja hegyét az orromra helyezi.
– Ne kíváncsiskodjék. Ez nem olyan környék.
A kabátdudor felé intek a fejemmel. Mosolyom megértő: – Ez egy ilyen környék.
Bólint, vigyorog. Az a fajta, amelyik imádja, ha roppant férfiasságát csodálják. Nemhogy létezik még ez a típus, mindegyre gyarapodik. A vagányról alkotott elképzelésnek megfelelően él és viselkedik. Ettől olyan lesz, mint az a szereplő, akit rendezője gyatrán instruál, s ezért kilóg a képből. Úgy is hat rám: sértőn, mint egy pocsékul rendezett előadás.
Mondá a benga: – Nem mintha dicsekedni akarnék a képességeimmel. Errefelé mindenféle fazon előfordul, nem árt, ha kéznél van a mordály. Egy haverom a hímtag után lőtagnak nevezi, jó, mi? Nem mintha az öklöm nem lenne elég erős, de mégis nyugodtabb az ember, ha a nyomaték kedvéért a lőtagját is előkaphatja. – Megcirógatja kabátdudorát. Azt várom, hogy tüstént a padlóra köp, esetleg állón vágja a mixert. Nem, ő szivarra gyújt. Egyszerűen leharapja a dohányrúd (füsttag?) boldogabbik végét. Ezt azonban belesercinti a bár sűrűjébe. Istenem, fohászkodom jeges ujjaimnak, add, hogy fel ne vinnyogjak!
Ezek után máris úgy véli, hogy kellően elkápráztatott. Két ujjal megcirógatja szerény homlokát, elvigyorodik és a vállamra ejti a karját. – Beszélhetnék egyéb képességemről is, de inkább bemutatnám. – Utána esetleg megnézheted a lőtagomat is. Fullasztó itt a füst. Nem mondom, mindketten hozzájárulunk ehhez. Igaz?
– Igaz, igaz – bólogatok hevesen. Nem mernék felnevetni, pedig kapar a torkom. De tartok a bengától. Ez nem méricskél, ez ilyen. Lehet, normális újszülött volt. Most mégis itt áll, hóna alatt a 45-ös, amellyel kiirtott egy ékszerészt, megsebzett két rendőrt. Benyakal egy újabb konyakot, rágcsálja a szivarját, és szentül hiszi, ő az éjszaka császára. Lám, már nőt is szerzett!
Pénzt hajít a pultra, nem foglalkozik a visszajáróval. Leemel a bárszékről, és mindjárt a derekamon is felejti a kezét. Megtámaszkodom a vállain, rámosolygok. Vidámságomat azzal a tudattal táplálom, hogy Belloq otthon alszik az ágyban, és nem látja a birtokháborítást.
Lassan elsétálunk a két révült tekintetű nyomozó mellett. A nyájas rablógyilkos felsegíti a kabátomat, és előreenged az ajtóban. Odakinn ködös, nyúlós párán próbálnak áttörni a neonfények, latyakban gázolunk. Összehúzom magamon a kabátot, és feltekintek a benga arcélére. – Hideg van.
– Add ide a kezed. – Tenyerébe zárja, megdörzsöli az ujjaimat. Elvigyorodik. – Más módon is be tudnék fűteni neked. Te melyik típushoz tartozol? Sürgős?
– Pocsolyában sosem szoktam – felelem talányos mosollyal. Az utcasarokra érkezünk, a benga átkarolja a vállamat, és a mellékutcába terelget. A sötétben szembefordul velem. Lehajol, hogy kóstolót vegyen. A mellkasához feszítem a kezemet, lassan engedem közelebb, ujjaimat a kabátja alá siklatom. Egy zsebtolvaj alamuszi mosolyával nevetek rá: – Nincs lakásod? Csak nem akarsz itt a fal tövében leckét adni a Káma-Szutrából?
Az eshetőség felcsillantja tekintetét. Nevet. Ujjaim domború mellkasáról a válla felé kalandoznak. Közeledő léptek hallatszanak, merő szemérmességből hátraugrom. De ekkor már a kezemben tartom a sárnehéz stukkert.
A benga elkomorulva utána kap. Iszonyúan gyors, elvennie mégsem sikerül. Kiüti a kezemből a pisztolyt. Csizmám orrával odébb rúgom, megpróbálok hátraugrani. Nem sikerül. A fickó vállon ragad, és maga elé ránt.
Már értem is, miért nem inkább a fegyvere után hajlongott. Ott áll Donald velünk szemben, fenemód harcias ábrázattal, merőben feleslegesen, még az is hiábavaló, hogy jól hallhatóan kibiztosítja szolgálati mordályát. Hacsak nem rajtam keresztül szánja a golyót kedves rablógyilkosának.
A benga a fejem fölött rámordul: – Hátrálj el a sarokig, különben megfojtom ezt a dögöt.
Nem hülyéskedik. Tényleg nekilát fojtogatni. Előbb a levegőt hiányolom, ezzel egy időben a barátságról villan bennem némi barátságtalan felhang, később, amikor a légszomj kórossá válik, a szabadulás módját latolgatom.
Gondolataim különböző hosszúságúak, könyököm akkora, mint rendesen. Felindulásomban mindkettőt hátradöföm, a bordái tájékán mártom a benga testébe. Lazul a szorítás, de nem sikerül kibújnom belőle. Sebtében teleszívom magam levegővel, hogy valamennyivel kevesebb színes karika tekergőzzön a szemeim előtt.
Donald dühös, mögötte Laco sem látszik énekelni. Ezzel a képpel folytatódik a fulladásos halál, amit a benga nekem szán. Torkomat szorongatva hátrálni kezd. Mit tehetek? Követem, szinte szívesen, mert mihez is kezdhetnék levegő nélkül? Két rettenthetetlen kollégám kőszobor. Egyre távolodnak.
Mintha e végképp kedélyes estében egy tank is kiszemelt volna magának: iszonyú lökést érzek hátulról. A rám nehezedő benga meginog, nyakam elé indázott karja elgyengül.
Aztán elereszt. Először is teleszívom magam levegővel, majd Donald pisztolyának közelébe menekülök. Igaz, csak állóhely, de az előadás ettől nem veszít fényéből.
A benga nekiront szabadítómnak. Daniel nem otthon alszik, nem. Oldalra tér a támadás elől, de a lábát otthagyja az útban. Harmadosztályú trükk, mégis bejön. A fickó elterül. Úgy fest, mintha fekvőtámaszhoz készülődne, aztán már fel is pattan. Ököllel Danielre ront, ő könnyedén félreugrik, és megint odateszi a lábát. A benga ismét a latyakba Hasal, de amikor felpattan, eszébe sem jut, hogy folytassa a harcot. Cikázva rohanni kezd, mintha attól tartana, hátba lövik.
Ettől feleslegesen retteg, mert sem Daniel, sem Donald nem az a lövöldözős típus. Lacóért nem tenném tűzbe a kezem, de most mindhárman a menekülő után iramodnak, csizmatalpaik sarat köpülnek.
Eszemben sincs rohangálni, örülök, hogy átjárja tüdőmet a levegő. Mire utolérem őket, kényelmesen bandukolva, a benga a sárban Hasal, és Donald szigorú felügyelete mellett a cowboy bilincsbe veri.
Belloq dzsekije sáros, arca mogorva. Hozzám intézi a szót:
– Válogathatnál az eszközeidben.
– Miért? Ő válogatott? – mutatok a dühöngő fogolyra.

 

 

Ellára való tekintettel halkan folytatja, amikor a dicsőséget bezsebelve, egy szótlan autóút végén hazaérkezünk.
– Olykor a módszereid összeférhetetlenek az ízlésemmel.
– Amely, mint tudjuk: kényes.
Belloq bólint. Betessékel a fürdőszobába, de ma már aligha fürdőzhetek annyit, hogy tisztának lásson. Azért utánam jön, és szemügyre vesz a szappanhab alatt. Rámosolygok: – Birtokod érintetlen.
– Úgyszólván – morogja. Összefonja karjait a mellkasa előtt, s egy pillanatra csupán a tolldíszt hiányolom a fejéről. E megfontolt pózban hozzáfog előadásához. – Kezdetben voltak a különféle veszélyességi fokozatú szatírok, rájuk vadászgattál. Nem hinném, hogy nagy élmény volt. De ennek vége. Később bizonyosságát adtad egyéb munkákra való alkalmasságodnak, s az ember azt hinné, végeztél a lépesméz szereppel. Erre azt kell látnom, hogy valami bivallyal ölelkezel. Nincs más módszer?
– De. Donald odaállhatott volna a benga elé, mondván, hogy fel a kezekkel, akár tíz nyelven. Aztán látogathattuk volna a traumatológián vagy a hullakamra megfelelő fiókjában. Nincsenek neked olykor hűbérúri allűrjeid, Mogorva? Képzeled, hogy élvezetből ölelkeztem a bivallyal?
– Ha élvezetből tetted volna, egy szavam sem lenne. Épp arról beszélek, hogy te lehetsz lépesméz, de a bivaly aligha lépvesszővel kedveskedett volna neked.
Elnevetem magam: – Másképp nevezte. A koltját például lőtagnak. Miért jöttél utánunk?
Belloq vigyorog. – Gondoltam, korai lenne még megfulladnod. Azonkívül látni óhajtottalak munka közben. Nem remekeltél.
– Hát nem. Kapóra jöttél a láthatatlan ember szerepében. Kezdett melegem lenni.
Belloq megragadja a fürdőlepedőt, segít beletekerednem. A hálószoba felé menet felkapok egy poharat, és teletöltöm. Az ágyon elheveredve elszopogatom a narancsos vodkát. A vigyorgó Danielt nézem. Valaha nem voltak arcizmai, rezzenetlen maszkot viselt helyettük, úgy neveztem őt: Mogorva. Még ma is ritkán szólítom Danielnek, bár időközben visszatért vonásaira az élet. Elértük a békességet környezetünkben és önmagunkban, íme, itt van.
Eloltom a lámpát. A tapogatózva leeresztett pohár feldől a szőnyegen, és a padlóra gurul. Csörrenése pillanatában fészkelődöm Belloq vállára. Teljes a döbbenetem, amikor tenyere az arcomra simul, majd a hajamba téved. Viszonzásul megérintem a nyakát, kulcscsontján egy golyó hegét, valamivel lejjebb a műtéti ösvényt. Ujjaim azt üzenik agyam felé: a halhatatlanság kizárt. Nincs vénülhetetlenség, az idő lóháton jár. Talán tékozlóbb lenne az ember, ha az öröklét játszana vele. Csakhogy az élet futóbolond, még csak füst sem marad utánunk, átvészelni kevés. Kihívás. Le kell játszani.
Egyet bizonyosan tudok az elmúlt nyár óta, tudom, hogy nem szégyellhetem a szeretetet, ezt a fényűzést nem engedhetem meg magamnak, miután átéltem a poklot egy ágy mellett, gépek között, az eszméletlen Danielt bámulva, rettegve attól, ha nem most hal meg, végeznek vele máskor, de ez nem lehet, én vele akarom élni az életet, nélküle képtelenség.
Az egykori céltábla keze, szája, bőre elmossa az időhatárokat, hogy egyetlen órára éreztesse velünk a végtelent, még mélyebbre marja belénk a változó hangulatú szenvedélyt, még szorosabbra szője közöttünk az elválás lehetetlenségét.
Reggel szívesen heverésznék még ernyedt békességben, de a Nap nevű égitest más véleményen van. Beül az ablakba, fortyogó, perzselő aranylás, kifüstöl az ágyamból. Vonakodva hagyom el a lepedőt. Eszembe ötlik: tavaszodik. Régóta vágyom a maihoz hasonló, napfényes ébredésre. Kései a gondolat, a megbántott aranygömb felhők mögé vonul, duzzogni talán. Hát igen. Olykor legjobb szándékaim ellenére is magamra haragítok másokat.
Belloq a konyhában serénykedik, a nagyszerű. Kávéillat szövi át a lakást, edények csörrennek. Sába mozdulatlanul hever az utamban, mintha még nem tapasztalta volna épp elégszer, hogy mellettem nem múlhat el reggel incidens nélkül. Ebben az órában az ember még ébredezik, vérteződik a világra, keresgeti az agyát. Miért most kell Sábának a fürdőszoba felé vezető ösvényen elnyúlnia? Átgyalogolok rajta, kényesen vinnyog, álomtól duzzadt hangon korholom. Bevonulok a hideg tus alá, fogvacogásig. A vacogókat megsikálom dúsan habzó fogkrémmel. A tükör kócos hajzatot, fáradt szemhéjakat mutogat nekem, s hiába vetek bele igéző pillantást, nem hajlandó eltitkolni a szemeim alatti sötét karikákat. Mégis rámosolygok a lehangoló képre, megfésülöm sötét haját, szempilláját is bekormozom kissé, hadd fényesedjen alatta a tekintet. Na ugye. A karikák is elsápadnak. Kezdek emberi formát ölteni.
Ott állok a tükör előtt, úgyszólván hajnal van. Munkanap következik, kinek hiányzik. Messze nem leányálom ez a hangulat. A kávéillat bekúszik az ajtó résein, vigasztalni. Ella álmos dünnyögése hallatszik elmosódottan. Ez már valami. Felöltöztetem a csupasz foncsornőt.
Az asztalnál könyökölve gubbasztok, kortyolgatom a kávémat. Belloq fitt és vigyorog, muszáj lesz belekötnöm valamilyen koholt ürüggyel, a rend kedvéért. De még ezt sem érdemes, hiszen reggeli veszettségem lepereg róla. Ételt tesz elém. Felháborodva félretolom a tányért. Én? Enni? Most?
– Az előbb szó volt a rádióban a lelőtt miniszterről – közli Daniel. Jövet-menet beleborzol Ella hajába. A leányzó morog valamit, ő sem ragyog az iskolába menés gondolatától. De legalább eszeget. Egy-egy falat lepottyan Sábának.
– Elfogták a gyilkost? – kérdezem.
– Nem. Joy rajza nyomán körözik. Megpróbálják azonosítani a nyilvántartó segítségével.
– Alvilági ügyekben minden lehetséges. Talán külföldi volt.
Mégiscsak nekilátok egy szendvicsnek. Odakinn borong az ég, hol van már a napsütés.
– Bizony, az lehet – dünnyögi Belloq. Hangjára felkapom a fejemet, rámeredek. – Menj a pokolba a sugallataiddal kora reggel, jó?
– Nem sugalmaztam semmit, csak éppen morfondírozom.
– Mondtak a rádióban mást is, ha te morfondírozni kezdtél.
– Mondtak – vallja be.
Nem érdekel. Tiszta sor, Belloq unatkozik. Mit áll le itt tépelődni egy olyan ország baján, amelytől két határ választ el bennünket? Nos, engem ebből kihagyhat. Fütyülök a mesterlövész bérgyilkosra.
– A killer hetedhét határon túl jár azóta – dühítem Danielt. – Soha az életben nem kapják el.
– Igen. Bizonyára – mondja. Aztán még hozzáfűzi: – Mire a rendőrség észbe kapott, és lezáratta a környékbeli repülőtereket, addigra éppen két gép hagyta el az országot. Persze, a gyilkos mehetett vonaton, autóval, hőlégballonnal. Csak jár a szám.
– Jár. – Lenyelem a teámat, összeégetem a nyelvemet. Ez csak természetes. Csizmába bújok, megcsókolom Ellát, Danielt, Sábát megsimogatom. Végül mégsem rohanok el, mert nem találom a kocsim kulcsait. Igaz, kaptam Belloqtól egy fütyülős kulcstartót, de hiába köpöm ki a tüdőmet, a bujdonc nem füttyent vissza. Alkalmi koncertem viszont felvillanyozza Sábát, hiába magyarázom, mennyire szükségtelen a tolakodása. Legalább a letargikus Ella felderül dühöngésemtől. Feltúrom a lakást, hessegetem Sábát, s reménytelenül füttyögetek mindehhez.
Belloq megszán. Az ő hívó szavára a szomszéd utcából is visszafelelne az átok kulcstartó. Hallom már, az előszobafogas alatti szekrényke mögül csiripel. Nem kérdezgetem, ki tette oda, nem rabolom az időmet ilyesmivel. Kevés fáradsággal, pokoli felfordulással előkotrom rejtekéből, és rohanok. Mogorva majd rendet tesz utánam, sétálni viszi Sábát, iskolába a lányát, aztán bevásárol, megfőz, végül hazavár. Egyszer elveszem feleségül. Nem most.
Rohanok.
Az isteni, a tökéletes, a csodálatos Belloq fel sem emeli a hangját, amikor utánam szól: – Az egyik gép Line-ba tartott.
Bevágom az ajtót.

 

 

Csak természetes, hogy utolsóként érkezem. Fabio, legyek híján a párát kaparássza az ablaküvegen, rám sem hederít. Laco hintázik a székén, feneke alatt lobbantja lángra a gyufát elmaradhatatlan Caporaljához. Tisztára mint egy nagy romantikus. Till és Ackerer összebújik egy rakás paksaméta fölött. Félszavakkal társalognak. Bágyadt intéssel üdvözölnek. Donald jelentést géppisztolyoz életunt írógépén. Üdvözült képpel vigyorog rám. Mogorva széke üres, asztalán festői rumli. Mindenki oda raktározza halogatható paksamétáit, mondván, hogy ott senkit nem zavar. Gyanítom, azért kezdték ezt annak idején, hogy ne zavarjon túlsággal az az üres, tiszta asztal. Azt hiszem, Donald volt az első a sorban, Daniel akkor még kórházban volt. Mi lesz ezzel a papírheggyel, ha visszatér az asztal tulajdonosa?
– Vár a Főnök – mosolyog Laco. Karikákat ereget nosztalgikus cigarettája irtózatos füstjéből. Ilyenkor talán lélekben a sivatagban jár, csak a jó ég tudja, hogy beduinokkal vagy tuaregekkel csatázik-e. Amihez másnak marihuánás cigaretta kell, neki megteszi a Caporal. Hát mit érdekel engem?
– Majd később bemegyek a Főnökhöz – mondom zordan. – Még nagyon reggel van. – Egy dosszié hever az asztalomon. Épp csak ki nem folyik belőle a tartalma. Barátságtalanul méregetem. Ahhoz, hogy hozzáférjek, le kellene emelnem a tetejéről a virágos cserépkét. Nem tegnap óta dolgozom ezekkel a rémes fickókkal, tudom, mit jelent mindez.
A cserépben valami kaktusz tanyázik. Nem szőrös, de kaktusz. Hosszú szárat bocsát ki levélkéi közül, a szár tetejében mályvaszínű virággal. Értem én. Valamelyik kedves kollégám rám akarja sózni a cserép alatt heverő dossziét. Hát ezért kapok én virágot, de nem ám akármilyet.
Megfogom a cserepet. Odébb teszem. Felnyitom a mappa tetejét. Máris látom a fényképet. Rajta fiatal nő holttestét. Szempillái zúzmarásak. Arca vértelen, viaszos. Vonásai csaknem békések. A következő képen újra ő. Halszálkás félkabátja hátán két perzselt szélű, véres lyuk halált kiált. Jönnek a további felvételek.
Két nappal ezelőtt, egy környékbeli építkezésen, az olvadó hó alól került elő a nő holtteste. A különféle feljegyzéseket összevetve kiderül, hogy a meggyilkolt huszonöt-huszonhét év körüli, fehér bőrű asszony, két lövés végzett vele, ezeket hátulról, négy-öt méternyi távolból kapta, feltehetően hangtompítós pisztolyból. Ruházata hiánytalan volt. Zsebeiben némi dohánymorzsán kívül egyebet nem találtak, táskája (ha volt) eltűnt. Erőszakra nem történt kísérlet, amennyiben nem éppen eléggé erőszakos cselekedet egy ember életét kioltani, ezt most ne feszegessük. A boncolás más érdekességgel is szolgált. A nő tizenöt hetes terhes volt, állapota még nem látszott alakján. A holttest három napig fekhetett a hó alatt, két napja fedezték fel. Öt napja halott tehát az ismeretlen nő. Akkoriban mi még vidáman síeltünk a hegyek között, abban a hitben, hogy egy jóravaló világban élünk.
Az ügyet Laco megkezdte, majd nagyobb horderejű elfoglaltságra hivatkozva reám hárította. Ezzel elpiszmogok egy darabig. A cowboy már átvizsgálta a fővárosban bejelentett eltűnéseket, de úgy látszik, ez a nő idáig senkinek sem hiányzott. Mintha az elmúlt hetekben csupa meglett férfi és kamasz leány vágott volna neki a vakvilágnak. A halott kezéről vett ujjlenyomatok sem segítettek az azonosításban. A lány nem szerepel a nyilvántartásban, nem volt rendőr, kém és katona. Az sem biztos, hogy fővárosi, jöhetett bárhonnan, külföldről is. A ruházatában talált cégjelzések ma már nehezebben igazítanak el, mint valaha. A line-i felsőkabát alatt a pulóver olasz, a fehérnemű francia, a csizma nyugatnémet. A sínadrág svéd. Ennyit derített ki Laco.
Ennél többet magam sem remélek. Mindenesetre eltervezem a napi feladatokat. Mielőtt nekivágnék, undorral pillantok ki az utcára, ahol (nyilván az én tiszteletemre) ereszek csepegnek, hólavinák pufognak a tetőkről, bokáig ér a latyak, nyirkos a hideg. A letargiát az sem enyhítheti, hogy Donald büszkén újságolja, hiába tagad a benga, fegyvere mindent eldönt. Abból adták le a lövéseket az ékszerészre és a két rendőrre. Gratulálok neki, mielőtt kivonulnék az utcára. A Főnökről nem véletlenül feledkezem meg.
A halottasházban megtekintem a lányt: dermedt viaszbaba. Kislányos vonású arca fiatalabbnak mutatja feltételezett koránál. Rövidre vágott körmei tökéletesen tiszták, bőre ápolt, festetlen. Képtelen vagyok kitalálni, mi lehetett a foglalkozása. Feltűnő ismertetőjele, stigmája nincs. A terhességet is választhatnám kiindulópontként. Tizenöt héttel ezelőtt bizonyítható kapcsolatban állt egy férfival, s az akár a férje is lehetett. A lány korát tekintve felteszem, hogy szülei is élnek, netán testvérei is akadnak. Előbb-utóbb keresni kezdi valaki.
Az irodába visszatérve megfogalmazom a körözés szövegét, mire ezzel végzek, a Főnök hívat. A titkárnő remek pulóvert visel, mielőtt áthaladnék előszobáján, megvizsgálom a bonyolult kötésmintát.
A Főnök a haját igazgatva fogad. Le merném fogadni, hogy ez a folytonos simogatás okozta megállíthatatlan kopaszodását. Letelepszem a vallatószékre, és tüstént rágyújtok.
– Rosszul emlékszem? – tűnődik a velem szemben ülő hibátlan fogsorú férfi. – Nem fogadkozott, hogy leszokik a dohányzásról?
– De igen. Többször is.
– Így persze más – bólint. Középtermetű, atyai küllemű ember. Valami rejtélyes oknál fogva meglehetősen kedvelem, de ezt igyekszem eltitkolni. Különös, éppoly rigolyás bizonyos tekintetben, mint a témába vágó filmek főnökfigurái, velük ellentétben azonban szikrányit sem hülye. Sőt, diplomatább, mint öt nagykövet, legfeljebb évekbe telik, míg ezt felismeri az ember. Hónapokkal ezelőtt eszméltem rá erre a tulajdonságára, igaz, pár esztendeje már együtt munkálkodunk. Kettőnk kapcsolata fölötte érdekes. Azt hiszem, ő hebehurgya kamaszlányt lát bennem, én pedig olykor szinte Papának szólítom. De erről nem beszélünk, meghagyjuk egymásnak a lehetőséget, hogy ki-ki annak mutatkozzék, ami a szerepe: ő a Főnök, én vagyok a Nagy Zsaru.
– Hallottam, hogy tegnap éjjel szorgalmi munkát végzett, Denisa. Remélem, ma nem mulasztja el az edzést. Tanos mester örülni fog, ha megmutathatja, mit kellett volna tennie a támadójával.
– Így persze lehet – sóhajtok. – Maga mindig tudja, mit tettem rosszul. Csakhogy mindig én vagyok ott, ahol valahogy tenni kell.
Megint megmutatja hatszázkét gyönyörű fogát, és jaj, a koponyája közepén árválkodó tincs újra elkószál. Megsimogatja, rendbe teszi. – Úgy hírlik, Daniel kitűnő egészségnek örvend. Ég a vágytól, hogy újra köztünk lehessen.
– Maga szerint ez egészségre vall?
Hátradől a székben. – Gondolom, azért nem jött be hozzám korábban, mert a szokott reggeli hárpia-kedély uralkodott magán. Mindjárt dél. Ne bántsa Danielt.
– Dehogy bántom. – Belekóstolok a teába, amit a titkárnő csempészett a kezem ügyébe. Lehet benne négy-öt citrom leve. Összecsikorduló fogakkal, fintorogva folytatom: – Mi okom lenne bántani? Hiszen még ki sem nyitottam a szememet, máris a síparadicsomban meggyilkolt miniszterrel szórakoztatott.
A Főnök mosolyog. – Érdekes. Maga megint ott volt, ahol történt valami.
– Vessen egy pillantást a naptárra, Főnök. Ez idő szerint nem tud ezen a bolygón olyan helyre bújni, ahol éppen nem történik semmi.
– Mi köze ehhez a naptárnak? – kérdezi. Gyanakodva vizsgálgatja.
– Ne tartóztassa le, nem ő tehet róla. Korunkra utaltam, mindössze.
– Vagy úgy. Kézbe vette a halott nő ügyét?
– Kézbe – fintorgok. Előadom aggályaimat, mintha máris felkészíteném a csődre. Úgy fest, ez az eset is bevonul majd a felderítetlen ügyek közé, a történelmi homályba.
– Bízzék – bátorít. – Hétfőtől Daniel is segíthet magának. Nyugalmas, tiszta munka. Pihentető.
– Az elmúlt időszakban untig eleget pihentem.
– De korábban eleget fáradtak mindketten. Mi a terve?
– Elmegyek az építkezésre, ahol a lányt találták. Kikérdezem az éjjeliőrt, de csak azért, hogy teljék az idő. Laco már mindezt megtette előttem, és semmire sem jutott.
A Főnök felhagy a hajápolással. Fiókja mélyéről egy tányért húz elő, rumosmeggyet szopogat róla. A magokat egy papírzsebkendőben raktározza. – Meggyőződésem, hogy az éjjeliőr azt is megvallja magának, ami az előző életében történt vele.
– Igen. Amikor facsemete volt, és lepisilte egy kiskutya.
A Főnök ünneprontó hangulatban lehet. Mélyen a szemembe néz:
– Wyne-ékkal üdülgetve megtudott-e valamit a nyári történettel kapcsolatban, amelynek egy szálát nem sikerült elvarrniuk? Fintan Hehír végképp elveszett?
– Remélem – bólintok. A téma érkezése véget vet derűnknek. Nem mélyedünk bele, nem lenne értelme. A név, akár egy vészterhes felhő, fellebben a fejem fölé. Kifelé menet megfeledkezem a kötésminta újbóli vizsgálatáról.
Az építkezésről az éjjeliőr lakásához hajtok. Nem fér a fejembe, hogy abban a nyüzsgésben hogyan járkálhattak el három napig a hó alatt fekvő lány mellett anélkül, hogy belebotlottak volna. A büdös életben nem esett itt ekkora marha magas hó, magyarázta az építésvezető, s míg beszélt, pára szállt a szájából.
Az éjjeliőrt az ágyából ugratom ki. Megvigasztal: – Már úgyis fel kellett volna kelnem.
Körülpillantok a lepusztult, rendetlen lakásban, aztán állva maradok, mikor hellyel kínál.
– Aznap éjjel istentelen hóesés volt. Idejét sem tudom, hány éve nem láttam havat. Errefelé ritka az ilyen ocsmány tél, mint az idei. Ha kiléptem a melegedőből, négy lépés után majdhogynem betakart a hó. Nem is sokat mászkáltam aznap. Rádióztam, szunyókáltam, szinte semmit sem hallottam. Ki a fene fog lopni ilyen ítéletidőben? Maga gondolta volna a helyemben, hogy nem vinni, hanem hozni készülnek? Kérdezem, mi abban a pláne, hogy odacipelnek egy hullát? Most mondja meg nekem!
– Talán nem akarták széthagyni az utcán – vélem. A férfi teával kínál, amikor elhárítom, mentegetőzni kezd.
– Mást nem tartok itthon. Az alkoholt nem bírom. Észrevettem, hogy alaposan megnézett. Nem kínai vagyok. Beteg a májam, azért van ilyen színem. Egészségileg le vagyok robbanva. Azért kényszerülök erre a munkára. Gondoljon bele, ha egyszer valakinek eszébe jutna, hogy kirámolja az építkezést, én akadályoznám meg? – Nevet, felvonultatja előttem hiányos fogsorának maradék oszlopait. Aztán elkomorulva folytatja: – Rossz környék az ott. De maga is tudja. Ismerek arra pár lányt, kérdeztem is már őket: nem félnek ott mászkálni egész éjjel? Néha hálóvendég is érkezik. Csövesek bújnak el az építőanyagok között, csak aludni akarnak. Ha békességre vágyom, és mi egyébre vágynék, szemet hunyok. Még egy szöget sem vittek el onnan soha.
– Aznap éjjel aligha volt hálóvendége.
– Hát nem, aznap nem. Az emberek ilyen tetves időben otthon maradnak. Már akinek van otthona. A közeli buszmegálló is kongott az ürességtől. Megvártam egy járatot, de akkor már esett a hó, így inkább visszamentem a melegedőbe. Főztem egy teát, és lefeküdtem.
– A busszal nem érkezett senki?
A férfi, aki nem kínai, de sárga a bőre, még a kötőhártyája is, hegyes az orra, cserepes, repedezett a szája, hasa elődomborodik az ócska pulóver alatt, a férfi, aki valóban májbeteg lehet, belenyal a kétes tisztaságú pohárba, amelyben olajos felszínű lé lötyög. Csettint a nyelvével.
– De, leszállt két nő. Megálltak beszélgetni. Nem vártam meg, merre indulnak, bejöttem. Nem az utcára kell vigyáznom.
– Látta a lányt, akit a hó alól szedtek ki?
– Nem én. Nappal találták meg.
– Félkabátot viselt, halszálkás szövetből. Tudja, az a nyújtott gallérú, bő, rövid fazon. Sínadrágot hordott alatta, tűsarkú fehér csizmát.
Az éjjeliőr belenyal teájába, de fintora inkább nekem szól.
– Minden nő ilyen göncben jár. Az a kettő is, aki leszállt a buszról. Legfeljebb a színek mások, a fazonok azonosak.
– Hány órakor jött a busz?
– Tíz után. Fél tizenegy tájban. Vagy tizenegykor. Nem emlékszem pontosan. De ennél később soha nem megyek ki. Olyankor előjönnek a részeg suhancok, és többnyire azt keresik, kibe lehet belekötni.
– Érdekel az a két nő a buszról. Ma este meglátogatom, jó? Megvárunk egy-két járatot, hátha felismeri őket. Lehet, hogy a munkából járnak haza ilyenkor. Ki tudja, talán láttak valamit beszélgetés közben?
– Én nem bánom. – Felkel a székről, beveti ágyát, ami annyit jelent, hogy visszahajtja a gyűrött lepedőre a két katonai pokrócot, és alájuk gyömöszöli a párnákat. Az ágy alá rugdos pár lábbelit, a szekrénybe hajít néhány viseltes ruhadarabot, aztán elégedetten körülnéz.
– Amint látja, egyedül élek. A magam ura vagyok. De ez a lány nem hiányzott most. Félek, hogy elveszítem az állásomat. Kell a pénz orvosra. Most mondja meg!? Én egy lepratanyán melózok, két utcával odébb meg már urak is laknak. Ez egy ilyen város.
– Melyik nem?
– Na ja. Egyébként, ha nincs ilyen istentelen idő, olykor elbeszélgetek a lányokkal. A prostikkal, tudja? Mondtam is nekik, szedjék fel valamelyik meseautón parádézó urat a környékről, és toljanak ki vele. A nagy pofájú Lucilla erre azt mondta, hogy igazam van, ezek nem is érdemelnek mást. Láthatja, sokat hallok, látok. De a gyilkosságot átaludtam, így, van, mit szépítsem?
– Hogy hívják a lányokat?
– Hárman vannak. Lyda már öregecske, ő néha bekukkant hozzám a melegedőbe is, tudja, hogy van. A másik Lucilla, őt nemigen állhatom, mert egy közönséges tyúk. Na meg Kokó, de őt ritkán látom. Jobban szereti a szórakozóhelyeket, mint az utcát.
Az éjjeliőr már a főzőfülkéből intézi hozzám a szavakat, miközben változatos tárgyakkal csapdos és csörömpöl. – Tud főzni?
– Minek? Van szakácsom.
Rám csodálkozik: – Jó hely lehet a rendőrség.
– A legjobb – felelem. – Este felkeresem.
Ha már szóba került, Kokó fiúja után indulok. Lonza otthon tartózkodik. Az ágyon hever a meghökkentő ízléssel berendezett, jómódra valló lakásban, jöttömre sem mászik le onnan. Előhúz egy tőrt a feje alatti díszpárna mögül, s azzal játszadozik. Úgy rémlik, Kokó már felkészítette a látogatásomra, és ő a lélektani hadviselést választotta. Ujjai hegyén pörgeti, egyensúlyozza kisded szerszámát.
– Mindig nyitva hagyja az ajtót? – kérdezem. Elsétálok mellette, az ablakhoz lépek.
– Nincs kitől tartanom. Mindenkit ismerek errefelé. Ez egy jó környék.
– Úgy hallom, civódnak.
– Kokóval? Naná. Ilyen a szerelem. Ez új magának?
Visszafordulok az ablaktól, és enervált arcára pillantok. Rámosolygok. Némelyik szerelemnek az a természete, hogy elmúlik. És ha elmúlt, újat kell keresni.
– Én ragaszkodom Kokóhoz.
– Úgy hallom, a viszonzás reménye nélkül. Lonza felpattan ültéből. Elhajított tőre az ajtótokba fúródik. A széthasogatott fa láttán megállapíthatom, hogy elég gyakori tartózkodási helye a késnek. Nem is őszülök bele a fenyegetésbe. Az elaggott tinédzserre emlékeztető selyemfiú odasétál, kirántja fegyverét a fából, aztán a zsebébe süllyeszti. Kockás szövetnadrágot, búskomor csíkokkal mintázott drága inget hord, fehér zakóval. A hozzá hasonlók egyenruháját, mindig az utolsó jampidivat nyomán. Haját a homlokából hátrafésülve viseli, fülei mögött hosszú tincsek bodorodnak. Tágra nyitott szemei sötétek, komor pillantásúak. Úgy nézem, Lonza nem olyan veszedelmes, mint amilyen alattomos.
Folytatom a társalgást. – Szép ez a lakás. Hány szerelme van még Kokón kívül?
– Téved. Előfordul néha, hogy sikerül munkát szereznem.
– Hát persze. Ha hitetlenkednék, maga bebizonyítaná. Lesz rá alkalma. Kokó nem óhajtja tovább élvezni a maga szerelmét. Joga van hozzá. Fel sem merül bennem, hogy elvágott torokkal találunk rá valahol. Már akkor is többedmagammal jövök ide vissza, ha csak egy kelést látok meg az arcán.
– Mi az? Maga a kurvák őrangyala?
– Legyen nagyvonalú – kérlelem. – Kérdeztem én, mitől olyan a pupillája, amilyen?
Félfordulatot tesz, az ablak felé mereszti a szemét.
Folytatom: – Nem szeretném lehántani magáról a zakót, inget, hogy a bőrét vizslassam. Megegyeztünk?
Lonza arca eltorzul, a dühroham első jeleként. A következő pillanatban újra az ajtótokot késeli. – Menjen innen a francba! Azt hiszi, marhára okos, mi? Meg akar zsarolni? Oké, megegyeztünk. Kokó elmegy, maga legyen boldog. De nem szeretném csak egyszer is, éjszaka, hátulról megpillantani magát.
A tőr újra átszeli a szobát, de a széthasogatott ajtótok nem bírja tovább. Szétporlad, ahol a kés hegye belefúródik. A szerszám szárnyaszegetten a földre hullik, közel a cipőm orrához. Ha már úgyis ott vagyok, felkapom. Egy pillanatig csábít a gondolat, hogy légi úton juttassam vissza a feladónak, aztán leteszek róla. Két ujjam közé veszem a pengét, a markolatot Lonza felé nyújtom. Nyugodtan közel engedem magamhoz, elbizonytalanodó pillantása azt az érzést kelti bennem, hogy már aligha vesz tudomást a jelenlétemről. Talán kedvenc serkentőjére vágyakozik. Nyilván rögtön a szervezetébe juttatja, amint bezárul mögöttem az ajtó.
De miért sietnék?
– Ismertem egy magafajta pasast. Addig-addig hagyta nyitva az ajtót, és fenyegetett boldog-boldogtalant, míg egyszer azon kapta magát, hogy gőze sincs, mit keres a hullaházban.
– Maga a nagy mesemondó? Miért nincs még kívül az ajtón?
– Ha elmegyek, tovább rongálja az egészségét, Lonza. De tudja mit? Magánügy. Viszont Kokó testi épségére gondja legyen. Be szoktam váltani az ígéreteimet.
– Én is – feleli sötéten.
Visszalépek az ajtóból, levetem magam egy székre. Nyugalmasan hátradőlök, szétnyitom a kabátomat, cigarettára gyújtok, nyájas kifejezést öltök. – Milyen kábítószert használ? Kitől szerzi be? Honnan veszi rá a pénzt? Folytassam?
Rám mosolyog. Merő álnok tisztelettudás. Pillantása felmetszi a hasamat, átszakítja a nyaki artériámat. – Édes kisasszonyka, ne bántsuk egymást. Örültem, hogy megismerhettem. Máskor is szívesen látom. Majd jöjjön el néha. Meséljen róla, hogyan boldogul nélkülem az a másik drágaság. Tiszteltetem Kokócskát. Átadná?
– Ó, hogyne.
Ha listát vezetnék folyton változó (de inkább gyarapodó) számú ellenségeimről, bővíthetném jegyzekémet.

 

 

Bokáig sárlében, csöpögő ereszek alatt ólálkodva végre hazaérek. A hernyótalpas csizmát két ujjal csippentve a fürdőszoba félreeső zugába száműzöm, ahol alig várja, hogy magára maradjon, máris szennylevet ereget szerteszéjjel. Elvégre nem ő takarít.
Üres a lakás. Birtokba veszem a fürdőszobát, s amíg a hajamat szárítom, újabb cigaretta elpöfékelésével vétek egészségem ellen. De a rossz érzést a füst sem száműzheti. Nem szabadulhatok meg a gyerekesen szép arcú lány viaszmásától, soha nem tehetem rendbe az éjjeliőr lakását, s azt is biztosan tudom, ha Kokó megszabadul is a kivénhedt tinédzsertől, hamarosan ráakaszkodik egy másik késdobáló, mert ez egy ilyen környék.
Ettől két utcával odébb frissebb a házak festése,, tágasabbak a lakások, és elegánsabbak az emberek, meseautók suhannak velük a széles úttesten. D őket talán az zavarja, hogy tőlük két utcányira már magas kőfallal óvott kertek sorakoznak, kacsalábon forgó várakat takargatva. És ha tovább megyünk, sorompóval lezárt, gondosan őrzött környékre érünk, mert ez egy ilyen világ, ilyenek a városok, mi élünk bennük. A homo ludens.
Valaki(k) két lövéssel megölt(ek) egy fiatal nőt, az övével elvették magzata életét is. Nagyon határozott a gyanúm, hogy nem rablótámadás történt. Az eltűnt táska és a tisztára pucolt zsebek arra vallanak, amiért én e percekben tehetetlenségemben a hajamat szárítom egyik cigarettáról a másikra füstölve: a tettes rettentően nem akarja, hogy egyhamar felfedhessük az áldozat kilétét. Számításában talán nem is éri csalódás.
Nyílik az ajtó. Nyakig sárosan Sába érkezik. Előbb jólnevelten önként lábat mos, és csak azután mászik fel a vállamra, hófehér vadállatfogai előragyognak, mintha nevetgélne. Kísérője borostás, kipirult arcú pasas, előbb az enyém mellé állítja csizmáját, majd csókot ad. Lecsatolja a nyakörvet a kutyáról, friss vizet ereszt a tálkájába, hallgatja mohó lefetyelését. Végül mély hangján nekem szegezi a kérdést. – Halljam, minő gond gyötör?
– Gyötörhet téged is, hétfőtől. Van egy névtelen halottunk, két golyóval a hátában.
– A hátában? – Belloq talán rangsorolja a gyilkosokat, talán nem. De a háton lövősöket különlegesen utálja. Mintha felderítené az eshetőség, hogy része lehet a lefülelésében.
Sietek lehervasztani. – Se szemtanú, se nyom, se gyilkos. Tudomásom szerint a nőt senki nem keresi. Egyébként közel négy hónapos terhes volt. Jártam számos helyen, semmivel sem lettem okosabb. Hol van Ella?
– Korcsolyázni vitte Martint. Körözteted a lányt?
– Igen.
– Csináltass fotót róla. Használható az arca?
– Azt hiszem, igen.
– Ha sikerülne a kép, talán felismerné valaki.
– Azt utálom ezekben a fotókban, hogy a vak is látja: halottról készültek.
– Dehogy látja. Ha nem tudnád, téged sem zavarna.
Megpróbálhatjuk ezt is, persze. Elintézek néhány telefonbeszélgetést, aztán az éjszakai randevúm előtt még korcsolyázni viszem Belloqot. Hát ezért ragaszkodom hozzá körmöm szakadtáig. Ehhez is ért.

 

 

A nappali latyak éjszakára odadermed. A vékony jégréteg beszakad lépteim alatt, tócsákba merülök. Az éjjeliőr ezúttal kávéval kínál, a pohár vakítóan; tiszta. Elfogadom, aztán körüljárjuk az építkezés területét, megmutatja, hol szokták meghúzni magukat a csövesek, csavargók. Bánatosan mered fölfelé, az egyre magasodó ház-újszülöttre. Kiszámítja nyár végére nem lesz munkája. Megígérem, ha tudok valamit, rögtön szólok neki. Nemigen hiszi, fáradtan mosolyog.
– Sárgulok, mint egy mandarin. Nem sokat adok magamnak. Meghalok, tudja!? Hamarosan meghalok. Nekem befellegzett. Elárulok valamit. Az éjjeliőrök nappal is álmosak, de álmosak éjjel is, aludnának örökké. Ez alig valamivel aktívabb állapot, mint a halál, nemde!? Most mit keseregjek?
Kisétálunk az utcára, fékcsikorgás közepette érkezik a busz a megállóba, reflektora a szemembe hasít. Az ajtók csattanva nyílnak, csukódnak, majd a sáros jármű elvész az éj sötétjében.
A megállóban félkabátos fiatal nő áll. Nyugtalanul nézeget maga köré. Szeretne átkelni a túlsó oldalra, de egyelőre azt méricskéli, melyik pocsolya kevésbé mély az útjában.
Az éjjeliőr megérinti a karomat. – Azt hiszem, ez volt az egyik nő aznap éjjel. De mérget nem innék rá.
Nekilendülök. Hernyótalpas csizmám oda sem hederít a beszakadó jégfátylak alatt búvó patakokra. Sietségemben kissé le is fröcskölöm a lányt, amikor mellé érkezem. Hirtelen kapja fel a fejét, szeméből Riadalmat olvasok ki. Mert ez egy ilyen környék?
– Nyomozó vagyok. Szeretnék néhány kérdést feltenni magának.
Tágra nyitott tekintetében félelem lappang. Elfojt egy sóhajt, és kihúzódik a lámpa fényköre alól. Rekedten kérdezi: – Miben segíthetek?
– Szívesen elkísérem, ha fél. Addig is beszélgethetnénk.
Szinte támadó a hangja: – Miért? Maga nem fél? Egyébként is, tudja igazolni magát?
Megteszem, kérdéseit figyelmen kívül hagyom. Ha álldogálni akar, nekem úgy is jó. Addig-addig toporgok körülötte, amíg sikerül visszaterelgetnem a fénybe. Megtekintem vonásait. Átlagarcot látok, rajta a szorongás árnyait.
– Néhány nappal ezelőtt szakadt a hó, amikor ugyanitt leszállt a buszról. Emlékszik rá?
– Minden este itt szállók le a buszról, ha délutános műszakból jövök haza. Az utóbbi időben az is előfordul, hogy hó esik. Nem tudja? Tél van!
Megkínálom egy cigarettával, elfogadja. Amikor az öngyújtó lángja fölé hajol, keze megremeg a sápadt fényben. Szívesen kifaggatnám, miért ilyen feltűnően ideges. De valószínűleg ez nem tartozik rám, nem pszichológusa vagyok. Nem a baja: más érdekel. Mégsem ártana megnyugtatnom, hogy a saját céljaimra igénybe vehessem.
– Öt nappal ezelőtt történt. Maga másodmagával leszállt itt a buszról. Megállt, hogy társnőjével beszélgessen. Emlékszik?
– Nem gondoltam volna, hogy ez törvénybe ütköző cselekedet.
Vállat von, óvatosan odébb lavírozik, arca megint árnyékba kerül.
Rámosolygok: – Mit gondol, a társnője készségesebb lenne, ha őt kérdezgetném? Hol van most?
Nem ér váratlanul a kitörése. De amit hallok, meghaladja a képzelőerőmet. A lány felzokog, szavai alig érthetőek: – Nem tudom, hol van. Aznap este láttam utoljára. Ma például helyette kellett bemennem, mert azóta nem jelentkezett a kórházban. Egyszerűen eltűnt. Sejtelmem sincs, hol lehet.
Előbb azt mondom magamnak, ez hihetetlen. Aztán eltökélem, hogy munkát szerzek az éjjeliőrnek, bármi áron. A lány nagyjából az idegösszeomlás határán lehet. Könnyek nélkül, eltorzult arccal, már-már nyüszítve sír. Megérintem a vállát. – Szedje össze magát. Kezdjük az elején. Beülhetnénk valahová a beszélgetéshez.
– Fáradt vagyok. Majd beszélgetünk holnap délelőtt – feleli. Szipog néhányat, megtörölgeti szemét, orrát.
– Öt nappal ezelőtt ezen a helyen megöltek egy fiatal nőt. Miatta már ráérne, ez igaz. A gyilkosa miatt azonban nem halogathatjuk a társalgásunkat.
Rám mered. Belekarolok, a kocsim felé vezetem. Hallom, hogy sír. Mindenesetre velem tart, és ez is valami. Beroskad az ülésre, kifújja az orrát. Amikor a másik oldalon mellé telepszem, nazális hangon hebegni kezd. – Hiába faggat, meg is verhet, nem mondhatok semmit. Mert semmit sem tudok. Engem nem avattak be. Csak együtt dolgoztunk.
Nem szakítom félbe. Autókat és pocsolyákat kerülgetek a fénylő úttesten. Gyérülnek körülöttünk a lámpák. Kisvártatva felmered előttem a halottasházat rejtő kórház magas épülete. A közelben keresek egy sápadt neonfénnyel szerénykedő presszót. Lefékezek a járda mellett.
Beterelem a lányt a füstös helyiségbe, betömködöm egy asztal mögé. Az odasiető felszolgálónőtől kávét és konyakot kérek. Várakozás közben csak nézem, hogy rázza a sírás Julka Morton vállait. Szemei kivörösödnek, szabálytalan fogairól torzan húzódik félre a felső ajka. Lehet, nem azt találtam meg, akit kerestem. Lehet, nem is találtam semmit. Mégis érdemes megvárnom, amíg ezek a könnyek felszáradnak. Megérkezik a konyak, a lány lehajtja. Kettőt köhint, és rám pillant.
– Kata Dorian érdekli, ugye? A munkatársam. A Városi Kórházban vagyunk ápolónők. A krónikus részlegben dolgozunk, a Weixl-kóros betegek mellett. Kata néhány megállóval távolabb lakik, de úgy döntött, nem vár a következő buszra, megpróbál taxit szerezni. Elbúcsúztunk. Átvágtam az úton, és azóta nem hallottam róla.
– Érdekes témájuk lehetett, ha Kata Dorian megszakította miatta az utazását.
A lány rám pillant, elmosolyodik. – Érdekes témánk volt, eltalálta. Kata közölte, hogy négy hónapos terhes, és eltűnt a férje. Vigasztalni próbáltam, biztosan előkerül hamarosan. A férfiak ismeretében ebben egy cseppet sem hittem, de valamit csak mondanom kellett, nem? Amikor aztán másnap nem jött be dolgozni, és otthon is hiába kerestük, arra gondoltunk, hogy a férje után kutat, esetleg befeküdt egy klinikára, hogy megszakíttassa a terhességét.
– Négy hónapos terhességet?
– Ne csináljon úgy, mintha először hallana ilyet. Ha már nem lehet elkapartatni, el lehet hajtani. Nem ügy. Pénzkérdés.
– Ne merüljünk bele. Kata meg akarta szakíttatni a terhességét? Beszélt a terveiről? Maga szerint hol lehet most? – Cigarettafüst mögé húzódva tanulmányozom az arcát. Kezdeti idegességéhez képest most feltűnően nyugodtnak, már-már fölényesnek látom. Talán azért, mert otthonosan mozog az angyalcsinálás területén? Valóban, ez nem az én szakmám. Julka rákönyököl az asztalra, előrenyújtja a kezét. Körmeit tanulmányozza, valójában azt akarja tudomásomra hozni, hogy lám, nem is reszketnek az ujjai. Megismétlem a kérdésemet: – Maga szerint hol lehet Kata Dorian?
– A szüleinél. Vagy a férje szüleinél. Vagy a jó ég tudja.
– Nem voltak baráti viszonyban?
Megrezzen. Felkapja a kanalat, a híg kávét piszkálja vele maga előtt. Lehajtott fejjel válaszol. – Olyan viszonyban voltunk, mint a munkatársak. Kata nem túl könnyen barátkozott. Úgy értem, hogy pillanatok alatt megfelelő kontaktust tudott teremteni az emberekkel, de egy láthatatlan határvonal mindig jelen volt, ezt nem lépte át szinte soha. Legfeljebb doktor Misley-vel tett kivételt.
Megállítom, mielőtt elmélyednénk a kórház szennyesében.
– Mit viselt aznap este Kata Dorian?
– Ilyen kabátot, mint az enyém. Halszálkás szövetből. Lasztexnadrágot, fehér csizmát. Rendszerint fedetlen fővel járt. A vállán gyíkbőr táskát hordott, vagy legalábbis ahhoz hasonlót. A táska alatt persze ne valami neszesszert értsen. Már-már koffer volt. Elfért benne egy és más. Esernyő, iratok, egy-két könyv mindig volt nála. Állandóan a szakkönyveket bújta, láttam nála kétkilós kötetet is. Talán ez a nagy tudás okozta, hogy annyit szövegelt. Hagyjuk.
– Ne hagyjuk – mondom nyomatékkal. Felveti a fejét: – Nem én öltem meg.
– Megölte valaki? – kérdezem.
Julka hirtelen mozdulata megcsörrenti a kávés csészét. – Azt mondta, meggyilkoltak egy fiatal nőt. És a társnőm után kérdezősködött. Nem kell valami hatalmas logika, hogy a kettő között összefüggést vegyek észre. Gondolom, miután magára maradt a megállóban, nem kapott mindjárt taxit, és valaki megpróbálhatta kirabolni. Az a táska teljesen úgy nézett ki, mintha valódi bőr lenne, és éppenséggel az is lehetett. Valószínű, hogy Kata nem adta könnyen, mert ez ellenkezett volna a természetével. Hát most ráfázott a fene nagy bátorságára.
– Bátor volt?
– Bátor – bólint Julka. – Bátor, akár egy faltörő kos. Vagy mint egy kamikáze.
Pénzt hajítok az asztalra. Julka követ. Látom rajta, jól tudja, hova vezetem a kórház alagsorában. Összeszorított fogakkal áll meg a kérésemre előhúzott tárló mellett, de amikor megpillantja a halott nő arcát, felsikolt. Gomolyog a lehelete a homályos helyiségben. Újra sírva fakad, ezúttal valódi könnyekkel.
Van-e vidámabb szakma, mint az enyém? Hagyom, hogy Julka kizokogja magát, aztán kivezetem az utcára, és beültetem a kocsiba.
Néhány perc múlva száraz szemmel rám pillant.
– Ha sejtem, hogy így végzi!? De ki gondolta volna? Hogyan ölték meg?
– Két golyóval. A hátába kapta. És feltehetően csak ezután vették el a táskáját. Mennyi pénzt hordott magával? – kérdezem, bár még mindig nem tudom elképzelni, hogy rablógyilkosság lett volna. Csakhogy a bűnözőknek ott van a saját logikájuk, és aligha kérdeznék meg tőlem, hol az a pont, ahol az én fantáziám megtorpan, és egy tapodtat sem moccan tovább.
– Nem sokat. Nem is értem. Katát nehéz elképzelni ilyesfajta szituációban. Persze, miért ne? Amilyen szellemes tudott lenni, bizonyos helyzetekben éppoly hamar elöntötte a düh. Akkor nem mérlegelte, mennyit árthat magának. Két héttel ezelőtt ez az eset nem történhetett volna meg, mert még mindketten kocsival jártunk. Kata a rosszullétei miatt, én meg a csúszós úttól félve döntöttem úgy, hogy amíg ez az idő tart, inkább busszal járok. Ritka az ilyen tökéletlen tél, mint az idei, autóvezetés tekintetében pedig nem vagyok egy ász.
– Kata férje gyakran eltűnt?
Julka vállat von. Előremered, ahová a reflektorok fúrják magukat. Kinyitja a kesztyűtartót, és miközben kiszolgálja magát egy cigarettával, oda sem nézve engem is megkínál.
– Úgy tudom, jól éltek. Nem veszekedtek, nem keféltek félre, a férjének jó állása volt. Lehet, hogy most tűnt el először.
– Kata mire gyanakodott?
– Nem mondta – jelenti ki határozottan, és összepréseli ajkait. Orrán fújja ki a füstöt.
– És maga? Mire gondolt?
– Egy másik nőre, természetesen. Nem bírom, ha egy házaspár turbékol. Az gyanús. Nincs jó házasság. Én csak tudom.
– Honnan?
– Férjnél voltam – feleli. A hamu a padlóra pottyan. Egy lámpa felé közeledünk, sápadt fény szitál az arcára, látom, kipirult a konyaktól. Összeráncolja; homlokát: – Két év után otthagyott a férjem. Pont úgy, mint Katát. Gyerek a hasamban, hát persze, elvetettem. Magának van férje?
– Nincs. Ismerte Kata férjét?
– Ne is kösse le magát – tanácsolja, kérdésemet eleresztve a füle mellett. – Minden férfi egyforma. Utálom őket. Azóta megpróbálkoztam új kapcsolatokkal, hiába. Manapság nincsenek férfiak. Kis neszesszerekkel rohangálnak, péniszükön húzzák a strigulákat: ez is megvolt, az is megvolt.
Belemegyek. Elfojtom a mosolyomat, komolyan bólintok. – Éppen ma olvastam egy magazinban, hogy kasztráltak a férfiak. De ez állítólag a mi bűnünk. Kisebbségi érzésük van tőlünk, mióta kiderült, hogy sem gyengébbek, sem ostobábbak nem vagyunk náluk.
– Micsoda? – Julka élesen felnevet. – A kefélési mánia űzi őket naphosszat. Mintha más dolguk sem lenne, csak slapp-slapp.
– Lehet. Ismerte Kata férjét?
– Nem. Nem lehetett különb a többinél.
– Hogy értette azt, amit Kata bátorságáról mondott?
Kihajítja a cigarettavéget az utcára. A letekert ablakon dermesztő hideg lobban a kocsiba. – Békétlen típus volt. Nagyképű és önelégült. Számtalanszor megpróbált ellenkezni a főnökünkkel, pedig tudhatta jól, hogy Daggs professzor nem tűri ezt. Katonás rendet tartott az osztályon. Éppen csak tisztelegnünk nem kellett, ha megjelent. Mindenki tartott tőle, de Kata aztán nem. Eleinte úgy látszott, eredményt ér el lázadásával. Később történhetett köztük valami, mert Daggs nyíltan utálni kezdte, és vele együtt persze a főnővérek is Kata ellen fordultak, páran a kolléganők közül is rámásztak. De ne higgye, hogy a professzor eresztette belé a két golyót. Daggs fegyver nélkül is biztonsággal kinyírja azt, akit akar.
Megérkezünk a Julka által közölt címre. A ház láttán nem hinném, hogy rosszul él. Anyagi szempontból aligha nélkülözik. Megbeszéljük a másnapi találkát a beszélgetés folytatására, aztán kilép a kocsiból, bevágja maga mögött az ajtót.
Megvárom, míg elfedi hátát a kapualj.

 

 

Belloq természetesen ébren vár. Sőt, mintha csak nemrég érkezett volna haza. A csizmája környékén tapasztalható szennylé frissnek tűnik, mellé teszem hernyótalpasomat, hadd folydogáljanak együtt. Sába is csatakosnak tűnik, nyelve lóg, mintha még nem pihente volna ki az esti futás fáradalmait.
– Tudom a lány nevét – közlöm szerényen.
Belloq vigyorogva füttyent egyet. Míg szokásos koktélomat felszolgálja, rendes titkáremberhez méltón tudatja: – A fotós kolléga üzeni, hogy reggel az asztalodon lesznek a képek, amiket kértél. Kár hogy már nem lesz rájuk szükség. Cruz Guard nevű egykori pasasod is telefonált. Senyved a hiányodtól ezen túl pedig halálfontos ügyben óhajt tárgyain veled. Azt kéri, villámgyorsan keresd fel. Egyéb most nincs. Te következel.
Végighallgatja történetemet. Fejét ingatja, amikor Julkával kapcsolatos benyomásaimat elemzem. Nem szereti, ha hagyom magam elragadtatni az első impresszióktól. Mindenesetre kötöm az ebet a karóhoz. Meggyőződésem ugyanis, hogy Julka tudott Kata Dorian haláláról, de legalábbis sejtette, miért nem jár dolgozni a munkatársnője.
Sóhajtva végignyúlok az ágyon, s bár Belloq válla párnául szegődik, vigasztalhatatlan vagyok. – Holnap szombat. Hol találok ilyenkor kihallgatásra alkalmas embereket? Hát még gyilkost? Az előttem álló élmények sem igazán vonzanak. Meghallgathatom a kórház teljes pletykaarchívumát. Magadra vállalod a férj utáni szaglászást? Mondd, Belloq szerinted miért ölnek az emberek ápolónőt?
– Ízlés dolga. Egy azonban bizonyos. Végre kockázatmentes ügyed adódott. Lehet, csak egy szimpla féltékenységi história.
– Lehet – bólintom, de a fejemben hangosan vigyorog egy kaján alak. Derűje már-már fenyegető, nem szállok vele vitába. Ami tavaly történt velem, az úgysem ismétlődhet meg még egyszer. Az akkorihoz fogható veszély sem fenyeget többé. A Justitia-kommandó s vele Justitia továbbra is üldögélhet ölbe tett kezekkel. Jó is az, ha az ember ilyen könnyedén megvigasztalhatja magát. Különösen akkor megy simán az ilyesmi, ha Belloq simogató keze a derekamon jár-kel. Borostás arcához simítom az enyémet, de mindjárt felnevetek, mert Julka szavai ötlenek eszembe.
Daniel tenyere megtorpan a megkezdett portya felénél. Tengermély hangja rezignált: – Igen? Ki vele, mi dobott fel.
– Voltaképpen mit keresel az ágyamban? Még mindig az enyémben?
Elvigyorodik. Megtapogatja a nyoszolyát: – Ez egy príma ágy. Szeretek benne tartózkodni. Emlékek fűznek hozzá. E helyt lábadoztam, például. Nem akarom másikkal felcserélni mostanában. Te igen?
– Nem. Én sem. Nem lehet, hogy ez természetellenes?
– Slendrián módra olvasod az újságokat. Elkerülte figyelmedet a hír, hogy divatba jött a szerelem? Mostantól kezdve nem szégyenletesek az emberi érzelmek, talán még az sem ciki, ha olykor boldog az ember. Az értékek válságát felváltotta az értéktelenség válsága, hála az égnek. Most rögtön szeretném is habzsolni az élvezeteket, és nem felületesen, hanem a gyökerekig hatolva.
Hirtelen felülök. – Nekem különös ez a Kata Dorian-ügy. A férj eltűnik, az asszonyt agyonlövik. Van egy olyan érzésem, hogy feldúlva találnánk a lakásukat, ha odamennénk.
– Még egy-két percig folytatod, és egy kései látogató hasonlót tapasztalhat ebben a lakásban is – óv Belloq.
– Aludni kell?
– Segítenék a találgatásban. – Néhány cirógató kézmozdulat után megmozdul a fantáziám. Kezdem sejteni, miféle ötlete támadt, nincs is ellenemre. Akik a lányt megölték, öt teljes nap előnyre tettel szert. Reggelig már mi sem változik. Időnk, kedvünk adott, leszaladhatunk a gyökerekig.

 

 

Másnap első utunk a lakásba vezet, és nem is csodálkozom, amikor igazolva látom feltevésemet. Kata és Norbert Dorian tágas, kellemesen bebútorozott otthonában leírhatatlan rendetlenséget találunk. Kiborított fiókok, szétforgatott könyvek között botladozunk. Felhasogatott kárpitok alól fásult rugók, sárgult szivacsbélések pillantanak ránk.
A szakértői csoporttal együtt a Főnök is megérkezik. Lerántja fejéről a szőrmesapkát, és elrendezi a hajzatát. Végül rám mered. – Kezdek babonás lenni. Ha valamit Denisára bízok, abból holtbiztosad katasztrófa lesz.
– Bevallom az igazat – mondom lesütött szemmel. – Éjjel idelopakodtam, és felforgattam a házat, hogy érdekfeszítőbbé változtassam az ügyet. De ez csak az egyik oka tettemnek. A másik az, hogy a maga kedvében akartam járni, Főnök. Úgyszólván feladtam a poént. Nem hálás?
– Nyugi, van még egy poénom – feleli rebbenetlen szemmel. Belloqra pillant: – Benéztetek a szekrényekbe? Nincsenek további hullák?
– Tartok tőle, hogy vannak, legfeljebb nem a gardróbban tárolódnak – szólok kérdezetlenül.
A lakásban semmi érdekeset nem találunk – arról nem beszélve, hogy sejtelmünk sincs, mit is kellene keresnünk –, egyelőre leteszek arról, hogy varázsütésre megoldjam az ügyet.
A szomszédokat és a férj munkahelyét Belloqra hárítva a kocsimba pattanok. Gépiesen bekapcsolom a rádiót. Bársonyos hangú meteorológus biztat a tavasz közeledtével. Lehet, hogy ez a lehangoló trutyó, amit a kocsi kerekei gyúrnak, nem egyéb, mint a száguldva jövő tavasz? Fröcsögve és csúszkálva érkezem a kórház elé.
A krónikus részlegen két nővért és ugyanannyi kisegítőt találok. A hír előttem járt, mindnyájan tudnak Kata Dorian haláláról. Nagyon sajnálják, igazán. Elképzelni sem tudják, felháborító, bizonygatják kórusban.
Megkérdezem, hol beszélhetnék velük egyenként, nyugodt körülmények között. Nem örülnek a kívánságomnak, tengernyi dolguk lévén. Kiszemelem közülük a legfiatalabbat, és félrevonulok vele egy üres vizsgálóhelyiségbe. Leültetem, megnézem magamnak.
Imola (lehetetlen nevét tüstént elfelejtem) huszonegy éves lehet. Halk szavú, szőke lány, fényes haját varkocsba fonva viseli, egyenruhája tiszta. Gumitalpú klumpát tart a lábán, elrejti a szék alá.
– Én csak kisegítő nővér vagyok. Ágyat húzok, beteget mosdatok, ilyesmi. Nemrég kerültem ide, alig ismerem ki magam. Itt krónikus betegeket kezelünk. Többnyire gyógyíthatatlanokat. Meghosszabbítjuk az életüket. Szép szakma ez, tulajdonképpen szép, ha valaki szereti az embereket. Különben csak robot, robot. Később szeretném elvégezni a főiskolát, hogy valódi nővér lehessek. Katáról nem mondhatok sokat. Dolgoztam a keze alatt, de nem sokáig. Érdekes természete volt. Ha lehet, leegyszerűsítem: angyal és ördög egyszerre. Azonnal szót értett mindenkivel. Szerette és értette a betegeket. De a nővérszobában ritkábban mosolygott. Hamar megmondta bárkinek, ha valami nem tetszett neki. Sokszor igaza volt. Azt hiszem, páran féltek tőle. Egyébként soha nem késett, teljesen megbízható volt. A munkáját is rendesen végezte. Szívesen dolgoztam vele, jól kijöttünk. Sok fogást tanultam tőle, ezeket azóta is hasznosítom. Különösen a betegekkel való bánásmód tekintetében. Kata nem áltatta őket, nem hízelgett, nem hazudozott. A vidámságával bátorította a betegeket. Úgy bánt velük, mintha vendégek lennének itt, mintha kutya bajuk sem lenne. És elhitték neki. Ha valamelyik kórterembe behallatszott jellegzetes, katonásan határozott lépteinek zaja, megörültek neki: itt van Kata nővér! Magáról nem sokat mesélt, ha beszélgettünk, itteni dolgokról volt szó. Többet nem tudok mondani.
– Mégis mit kifogásolt Kata? Miért tartottak tőle a munkatársai?
A lány elgondolkozik. Végül bizonytalanul megjegyzi: – Nem hinném, hogy erről velem kellene beszélnie. Hétfőn itt lesz a vezető főnővér, ő majd megfelel a kérdéseire.
– Majd őt is félrevonom. De most a maga véleményére vagyok kíváncsi.
Vállat von. Aztán elkerekíti a szemeit, és kissé túlhangsúlyozza szavait: – Nemrég kerültem az osztályra. Nem ismerem ki magam. Új vagyok. Szeretném elvégezni az iskolát. Beszéljen másokkal.
Az az érzésem, éppen ezzel akarja tudomásomra hozni, hogy érdemes puhatolóznom. De félek, előkerül valami bagatell história, valami huszadrangú munkahelyi fekély, és én nem jutok közelebb Kata Dorian meggyilkolásának miértjéhez.
Eleresztem a lányt.
Következő beszélgetőpartnerem ifjúsága elvirágzott már. Festett szőke haja, erőteljes orra, elhanyagolt alakja után szavai is megerősítik az első benyomást. Férfimódra elnyúlik a széken, kinyújtott lábait átveti egymáson. Fölényesen legyintve közli:
– A magam részéről nem csodálom, ami történt. Kata kereste a konfliktusokat. Ha nem talált, akkor csinált magának. Haragosokat szerzett, szép számmal. Nem tudom, de őszintén szólva nem is érdekel, mit művelt, ha elment innen. De nem hinném, hogy a magánéletét másképp rendezte volna, mint az ittenit. Egyet azért a javára lehet írni: a betegek imádták. Hát igen, a munkájába nem lehetett belekötni. Ő elvégzett mindent műszakváltásig. A legnagyobb hajtás közepette is végére járt tennivalóinak. De közben? Miért így? Miért úgy? Unalmas volt, nekem elhiheti. Főleg a főnővért készítette ki. Egyszerűen kijelentette róla, hogy sötét. Mert nem olyan fenemód olvasott és művelt, mint ő. Akkor mi van? Katának mindig voltak szakmai ötletei. Érti?
– Nem – felelem csodálkozva.
– Mi lenne, ha maga odaállna a főnöke elé, és közölné, hogy ezt nem így kéne tenni, hanem úgy? Tippeket ad valakinek, aki huszonöt-harminc éve ugyanazt csinálja ezen a pályán. Az ilyen szakmai ötletek felérnek egy kiadós tekintélyrombolással. Érti?
– Nem – továbbra is csodálkozom.
– Mit nem ért? Ha történetesen igaza volt is Katának, akkor sem lehet ráhagyni! Felülbírálni egy vezető elgondolását, az nem mindennapi.
Még hallgatom egy darabig, nagyjából ugyanezt cifrázza. Csűri-csavarja a semmitmondó általánosságokat. Nem hinném, hogy rajongott volna Katáért. Kissé émelyeg a gyomrom. Provokatív megjegyzéseket teszek, de nem hozom ki a sodrából. Győztesen távozhat.
Harmadik beszélgetőpartnerem telt idomú, mosolygós, amolyan földre szállt tündér. Nem ül le, nekitámaszkodik egy szekrénynek, ruháját pihézgeti, átforgatja zsebeit, haját igazgatja. Szüntelenül matat, tevékenykedik, amíg beszél: – Nekem semmi bajom nem volt vele. Se vele, se mással. Végzem a dolgom, nem elégedetlenkedem, nem ugrálok. Katát más fából faragták. Hamar felkapta a vizet, voltak mániái. Istenkém. Emberek vagyunk, különbözünk.
– Nem hallott róla, hogy a magánéletében problémái lettek volna?
– Nem hallottam, de ettől még lehettek. Miért ott ne lettek volna? Maximum arról beszélgettük, hogy mi az okosabb: tisztítóba vinni az otthoni ágyneműt vagy kimosni mosógéppel. Meg arról, hogy kell-e petrezselyemzöld a gombalevesbe vagy megfelelőbb-e a zeller. Viszont ha a férje csak egy kicsit is féltékeny természetű volt, akkor biztosan voltak közöttük afférok. De ehhez nekem semmi közöm. Én nem láttam semmit. Én itt dolgozom, nem megfigyelő vagyok.
Folyvást az a bizonyos három majom ugrik be előttem a habozó vallomások hallatán. Nem látunk, nem hallunk, nem beszélünk, de ezen elvek hirdetői vajon miért hiszik, hogy ettől pokolian okosak? Mindenesetre az álláspont kényelmes: én tudom ám, hogy mitől döcög a szekér, és nekem ez untig elég is. Majd éppen én szedegetem fel a göröngyöket az útból? Fenét, még áthajthat rajtam az ostoba kocsi. Meglehet, olyan kaliberű problémát takargatnak előttem, amelynek az égvilágon semmi jelentősége nincs. Nem ragadtatom el magamat a benyomásaimtól, bár mind jobban izgat Kata Dorian halálának miértje. Ezek a nők legfeljebb szavakkal gyilkolnak. Ez sem semmi, de nem rám tartozik.
A negyedik nő lassú mozgású, megfontolt. Semmi különös látnivalóval nem szolgál, szavai is lassan csordogálnak.
– Én élveztem – mondja. Szemei elevenek, mosolyognak. – Komolyan. Katának gyakran volt igaza. És mégsem lett igaza szinte soha. Az a fajta volt. Kifelé állt a rúdja, de féltek is tőle. Valahol talán még tisztelték is. Nem tudom, mi történt vele. Ha módja lenne rá, ő elmondaná. Meg is hallgatnám. Most mennem kell.
Mire tikkadtan indulni készülök, megérkezik a sokat emlegetett vezető főnővér. Bemutatkozik, visszaültet. Felindultságát fölénnyel leplezi. Kihúzza magát, kidülleszti elvirágzott kebleit. Úgy saccolom, ha állnék, nagyjából a mellemig érne. Festett fekete haja tövénél fehéren árulkodik az eredeti szín.
– Hogy is mondjam, ha közöttünk keresi a gyilkost, legalább tudhatná a formalitások rendjét. Nálunk előbb az osztályvezetőt szokás megkérdezni, izé, hogy beszélhetünk-e az alkalmazottakkal. Ha nem tudná.
A gömbölyű asszonyság egymáshoz gyúrja a két kezét. Mozdulatai éppúgy árulkodhatnak idegességről, mint modorosságról. Apró fekete szemei kerülik tekintetemet, bár valójában mindvégig én vagyok a mustra tárgya.
Megnyugtatóan rámosolygok. – Téved, asszonyom, nem a gyilkost keresem maguk között, hanem Kata Doriant. Amíg mit sem tudok róla, semerre sem indulhatok. De ha már volt olyan kedves külön az én kedvemért idefáradni, szólhatna róla néhány szót.
Az asszonyság letelepszik egy székre, be is tölti egészen. Összeráncolt homlokkal töpreng, feltehetően szavaimat méricskéli, azt dekázgatva, mennyi volt bennük a gúny.
Azon tűnődöm, ha ő platinagyűrű lenne, és megvételre kínálnák nekem, nem kérném-e ki egy ékszerész véleményét az alku előtt. Bizonyosan kikérném. Manapság mindenki be akarja csapni az embert.
Rámosolygok a főnővérre, és megjegyzem: – Úgy hallom, nem bálványozták Kata Doriant. Valamiféle tapintatból senki nem akarja meghatározni, miért is idegenkedtek tőle. Tudja, előttem nem szükséges finomkodni. Nyugodtan kiönthetnék a szívüket, láttam én már rondább ügyeket is.
– Hát izé, tudja, hogy van. Halottakról vagy jót, vagy semmit, hát szóval, na. Sok jót nem mondhatok Dorianról. Kérdezgesse a férjét. Vagy a barátait. Ha, izé, ha voltak neki. Mi itten munkavégzésben vagyunk, nem foglalkozunk egymás lelkivilágával. Dorian szorgalmas munkaerő volt, máskülönben hát kibírhatatlan. Daggs professzor úrral évtizedek óta együtt dolgozok. Az ő bizalmát mutatja, hogy főnővér vagyok. Mi nagyon sokat tettünk ennek az osztálynak a felhozataláért, és hogy is mondjam. Amikor elkezdtük, a Weixl-kór szórványos betegség volt, előbb csak kevés ágyunk volt, aztán osztállyá híztunk. Úgyszólván szülőpárja vagyunk a részlegnek. Nálunk jobban itt senki nem tudhat semmit. Legfeljebb Dorian akart, hogy is mondjam, okoskodni. Sajnos, nekem a beszédemben létezik ez a rossz szokás. Dorian gúnyból el is nevezett Izé főnővérnek. Persze hogy perceken belül értesültem róla. Hát ebből is meglátszik, mennyire szeret a személyzet. Nekem olyanok a beosztottaim, mint a gyerekeim. Dorian kilógott a sorból. Ennek az osztálynak mégis én vagyok a vezetője. Mert nekem problémamegoldó repertoárom van.
– Micsodája van? – kérdezem a számat harapdálva. Elvégre még a Weixl-kór mibenlétével sem vagyok tisztában.
Akár hiszem, akár nem, így felel: – Velem születetten intelligens vagyok. Nélkülem az osztály sem működne. Hogy is mondjam, mint a gépkocsi motor nélkül.
– Értem. Kata Dorian a sok konfliktus ellenére sem akart elmenni innen?
– Hát nem bántam volna, ha akar. Nem nagyon akaródzott neki, pedig hívták máshová is, magasabb fizetéssel. Én persze nagyon jól tudom, miért ragaszkodott ide, de ezt hagyjuk, na.
– Ne hagyjuk – kérlelem.
– Hát hogy is mondjam, volt itt valaki, akivel Dorian nagyon szorosra vette a dolgokat. Az illető miatt akart maradni. Megpróbáltam én szétugrasztani őket, de hát nem sikerült. Izé, nem mondhatnám, hogy nagyon szerelmesek voltak egymásba, vagy hogy itten orgiáztak volna, legalábbis soha nem tudtam őket rajtafülelni. De nekem ne izéljen senki, tudom, amit tudok.
Elkerekítem a szemeimet. Mintha otthon négy-öt gyerek kergetőzne az asztal lábai körül, hitvesem papucsai csosszannának. – Ne mondja!? Hiszen a lánynak férje volt! Gyermeket várt.
– Hát aztán? Kitől esett teherbe? Na, ehhez semmi közöm. Amikor jelentettem a dolgot a professzor úrnak, abban állapodtunk meg, hogy izé. Szóval ők ketten nagyon jól dolgoztak együtt, és a főnök úgy gondolta, hogy ez a legfőbb. Később persze kiderült, hogy nekem volt igazam. Szét kellett volna rakni őket egymástól.
– Voltaképpen miről beszél? – tudakolom nyájasan.
– Itten mi nem széthúzásban vagyunk. Az etikailag menthetetlen. Össze kell fogódznunk. Kórház vagyunk. Gyógyítunk. Gyönyörű munka, teherviselés. Hétfőre kieszközlök magának egy vizitet a professzor úrnál. Tőle is meghallhatja, hogy az anarchia megengedhetetlen.
– Köszönöm. Sokat segített – mondom őszintén. Abban a meggyőződésben távozom, hogy tudom, ki követte el a bűntényt.
Kata Dorian. Ő és nem más. Valószínűleg Izé főnővérrel beszélgetve jutott a kétségbeesett gondolatra. Ezután már csak kétszer hátba kellett lőnie magát. Viszket a tenyerem, hogy ezt én is megtegyem.

 

 

Viszolyogva lépkedek lefelé a lépcsőkön, majd hirtelen ötletnek engedve benyitok egy másik osztályra. Az élénk színűre festett folyosó nyugalmasnak tetszik. A kezelőben fiatal nőt találok, jegyzetei fölé hajol. Beléptemre felemeli a fejét, hangja hivatalosan cseng.
– Milyen ügyben?
– A krónikus részlegből jövök. Ismert egy Kata Dorian nevű ápolónőt? Ott dolgozott.
Amikor kiejtem az osztály nevét, a nő elfintorodik. De végül csak vállat von. – Nem hiszem, hogy segíthetnék.
– Kata Doriant agyonlőtték.
Egy pillanatra megdermed, majd behajtja az előtte fekvő könyvet, lehajítja a tollat. – És? – kérdezi.
– Nincs és – felelem félrehajtott fejjel. Méregetjük egymást. A nővér harminc körüli, kellemes arc-vonású, karcsú, ruhája makulátlan. Végül megszólal:
– Arról az osztályról az a hír járja, hogy válogatott társaság dolgozik benne. De talán nem játszanak westernt. Nem tudok mit mondani magának. Nem ellenőriztem a pletyka hitelességét. Ami ezt a részleget illeti, egy rossz szavam sem lehet. Jók a vezetőink. Nálunk szó sincs hierarchiáról. Mi teamben dolgozunk. Mindenki pontosan tisztában van vele, hogy munkatársai nem az alattvalói, avagy feljebbvalói, hanem ugyanannak a rendszernek a fogaskerekei. Csakis együttesen tehetik lehetővé működését. A megkülönböztetés valóban fellázíthatja az embereket.
– Megkülönböztetés?
Rám csodálkozik szolidan körülhúzott szemeivel. – Igen. Ha a professzor netán istennek képzeli magát, és elfelejti, hogy betegei emberek.
Hallgatok róla, hogy kezdek érteni valamit, de nem tetszik nekem. Szeretnék ezen az ügyön minél előbb túl lenni. Nem szeretem, ugyanis.
– Szívesen segítenék – folytatja a nővér. – De ennél többet nem tudok mondani. Hallottam, hogy az az osztály afféle átjáróház. A személyzet tagjai gyakran cserélődnek, alig néhányan maradnak tartósan. És akik mégis? Istenem, maga is tudja, manapság nem könnyű munkához jutni. Az ember kénytelen nagyokat nyelni, legfeljebb rosszul alszik.
– Mi tagadás, elég sötétnek látom azt a helyet. Mégsem hiszem, hogy ott kellene keresnem Kata Dorian gyilkosát – merengek.
Az ápolónő kiles a folyosóra, aztán behajtja az ajtót, és lehalkítja a hangját. – Magán első pillantásra meglátszott, hogy nem beteglátogatóba jött. Az sem lepett meg, hogy éppen a krónikus osztály érdekli. Talán két hete lehetett, akkor is hét végén voltam szolgálatban, felkeresett egy újságíró. Ugyanaz a részleg érdekelte. Főleg arról kérdezősködött, mit tudok a kísérleti gyógyszerek körül folyó manipulációkról. Semmit sem tudtam, és most is ez a helyzet. A pasas csalódottnak látszott, de az volt a benyomásom, hogy nem él-hal ezért az ügyért. Itthagyta a névjegyét, arra az esetre, ha tudomásomra jutna valami. Talán segíteni tudna magának, vagy mit tudom én... Egyébként nagyon jóképű férfi volt, amolyan filmszínésztípus, csak valahogy furcsán, összezárt szájjal beszélt.
Nem szegem kedvét a nővérnek, nem kiáltok fel örömömben. Szerényen elkunyerálom a névjegykártyát, és semmi meglepetést nem okoz, amikor a Cruz Guard nevet olvasom rajta. Ahogy Belloq fogalmazta: egykori pasasom nevét. Lehet, hogy ez a halálfontos ügy, amelyet szívesen megvitatna velem, ha lehet, még tegnap? Meglátjuk.

 

 

Cruz Guard az elmúlt időben kiheverte számos törését. Remélem, ez idő alatt rajtam is túltette magát. Kissé hűvösen, de udvariasan betessékel a lakásba. Miután bemutatja a jelenlévő ifjú hölgyet, határozottan hazaküldi. Nem érzem magam népszerűnek, de különösebben nem is zavar. Elfogadom a narancsos vodkát. Jólesik, hogy Cruz emlékszik italozási szokásomra. Letelepszem a nappali egyik falát betöltő plüssgarnitúra közepe táján. Rámosolygok a filmsztárnak jellemzett szépfiúra.
– Üzentél értem. Lóhalálában jöttem.
– Úgy a második lépésnél múlt ki a ló, nemde? – Cruz lemezek között kotorászik, úgy fest, mostanában nemigen fog velem törődni. Végre kihúz egy szürrealista elemekkel ékesített borítót a gyűjteményből, majd a korongot végtelen gyengédséggel a lemezjátszó tűkarja alá helyezi. Ami ezután a fali hangszórókból felcsendül, élvezet és irtózat együttes képzetét kelti bennem. Különös hangzavar.
– Új hullám – mondá Cruz.
– Nekem már a régivel is voltak fenntartásaim időnként. Úgy látom, változik az ízlésed.
– Az ember dialektikus lény – feleli. Nem tetszik a tekintete. Mintha könnyben áznának szemgolyói. Kezébe szorított poharától nem válik meg, legfeljebb olykor teletölti. Aláírom a válaszát. Régebben kevesebbet vedelt, és semmi pénzért nem hordott volna hátul felnyírt, fejtetőn és homlokban dauerolt oroszlánsörényt. Most hord.
Cruz hátradől, kinyújtóztatja lábait. Ő is szemügyre vesz:
– Nem nézel ki rosszul. Még mindig együtt élsz Belloqkal?
– Vele, a lányával és a kutyáddal. De ezt úgyis tudod.
– Igen. Hírlik, hogy a fickó remekül főz, kutyát sétáltat, olykor kitakarítja a lakást. Eszményi férj. Vedd el. Nászajándékba veszek neki néhány pár papucsot.
Lenyelem az italt. Nem zavarom meg Cruz szórakozását. Folytatja:
– Hamarosan mozikba kerül a film, amiben kaszkadőrködött. Gondolom, sorba állsz majd mozijegyért. Tökéletes férfi: főz, mos, gyereket nevel, esetleg maga nemzi. Kaszkadőr, zsaru, szerető. A golyó sem fogja. Faragatlan öcséddel is pompásan kijön.
– Csakugyan imádják egymást.
– Nem iszik, nem dohányzik. Nem szexmániás.
– De igen, Cruz.
– Szexmániás?
– Azt hallottam, halálfontos közléseid vannak. Megfordítanád a lemezt?
Cruz térül-fordul, majd visszatelepszik a helyére. Mosolyogva méreget: – Lehet, hogy egyszer megírom az egészet. Ha majd vége lesz. Apropó. Olvastam Donald barátod regényét.
– Én is.
– Zseniális a pasas. Komolyan. Írja már a másodikat is?
– Írja – bólintok fáradtan.
Cruz csukott szájjal mosolyog rám. Italt tölt magának, lehajtja. Feláll és járkálni kezd. Alig észrevehetően húzza az egyik lábát. Vasalt bakanccsal törték el, nem is túl régen, akár az állkapcsát. Fogai legjava nem valódi, de tökéletesnek látszanak, ha megfeledkezik magáról, és nevet. Ez ritkán történik meg vele. Újra elfog a szánalom. Felkelek, hozzálépek.
– Cruz, kérlek, ülj le a fenekedre, és mondd el, miért hívtál. Ha azért, hogy élcelődj velem, közöld nyugodtan. Ha ez a tartozásom veled szemben, essünk túl rajta. Folytasd, kezdd el, de nincs sok időm.
– Nincs sok időd. Pontosan. Hallottad már ezt a nevet: Amadeo Grucci?
Eltűnődöm, aztán a fejemet ingatom.
Cruz fáradt mosolyt villant felém: – Nyolc éve börtönben ül. Életfogytiglant kapott számtalan gyilkosságért és más gazságokért. Ő vezette itt annak idején a szervezett bűnözést, és rebesgetik, oda-bentről továbbra is irányítja a maga embereit. A Holden-ügy sok változást hozott, például azt, hogy megüresedett a trónszék. Kérdezed, hogy miért mesélgetek neked erről? Te is tudod, hogy a Holden-ügynek még nincs vége. Hiszen egyik kulcsemberét, Fintan Hehírt azóta sem tudtátok elfogni, igaz? Érdekel, hol van a fickó? Megmondom neked. Itt van az országban. Egyébként nem tőlem hallottad. Én csak pletykálgatok. Engem nem érdekel.
– Akkor mi érdekel?
Cruz nem tud mit kezdeni magával. Újságokat forgat át, felkel és leül. Mászkál, majd elterül a fotel mélyén. Nyugtalansága nem szokatlan, régről ismerős. De már akkoriban is az idegeimre ment. Az ölébe hajítom a cigarettás csomagot. Rápillant, kivesz egy szálat, és meggyújtja a később érkező öngyújtó lángja fölött. Aztán így szól: – Azóta nem dohányzom. Köszönöm.
Felállok, hogy hamutartót keressek. Minden tárgyat ott találok, ahol egy évvel korábban, amikor még sűrűn megfordultam ebben a lakásban. A szervetlen nem változott.
A szerves így szól: – Hülye érzés megint veled lenni. De mindig hülye érzés volt. Sok évre való történt velünk mostanában. Igaz, én már az elején kiestem a forgalomból, több tekintetben is. Még azt hittem, együtt vagyunk, és te már Belloqot hülyítetted. Nem tudom, engem szerettél-e valaha. Azóta is felbukkansz minden írásomban. Direkt kicseréltem az írógépemet, de a dzsinn átköltözött az újba is.
– Mi ez a múltkutatás?
– Hagyj beszélni. Nem tudom az elején kezdeni. Nincs eleje.
– A regényeid esetében is ez a szerkesztési mód okozza a nehézségeket.
Cruz elneveti magát, megpillanthatom tökéletes fogsorát. Szája mellé barázdák mélyültek, most fedezem fel őket. Kényelmetlenül fészkelődöm, észreveszi, teletölti a poharamat.
– Igyál, Denisa. Születésnapom lesz. Krisztusi korba lépek. Számolok. Elkészítem életem egyenlegét. Nem vagyok mindennapi ember, úgy értem, sajnos, nem vagyok az. Senkibb vagyok a senkinél. Nemcsak a barátnőm, a kutyám is elhagyott. Nevetséges? Az. Tudom, annak is látsz. Mégsem vicc. Amikor az a három motoros rám támadt, és az acélcipős szétrúgta a lábamat, államat, a kórházban kezdetét vette életem új korszaka. Narcissus lábadozik, emlékszel? Naná, hogy emlékszel. Jól szórakozhattatok, hogy megvettem Belloq filmjének videóanyagát, és a hapsit néztem egész nap. A jelet kerestem rajta. Amitől ő különb nálam. S mert nem értettem meg, miért éppen miatta, érte hagytál el, elárultalak. Feladtalak Holden pribékjeinek, nevet adtam névtelen ellenfelüknek. Lehet, azt akartam, hogy megöljenek. Lehet. De nem tudtak megölni. Sem téged, sem Belloqot. Ti győztetek. Harminchárom éves lettem. Volt egy nőm, akit szerettem, egy kutyám, aki hazavárt. Megjelent néhány könyvem, Van Erdman újságjaiba írok, nincsenek anyagi gondjaim. Nőim is akadnak. De te legenda maradtál. Dzsinn az írógépemben. Már nem szeretlek, de még mindig veled küszködöm. Ezen az éghajlaton ritka az ilyen kemény tél, mint az idei. Mikor láttál utoljára havat? Hát ilyen vagy nekem. Te voltál a nem tipikus nő. Hány ilyen jut egy férfi életére? Egy? Kettő? Nem magasztallak, nem vagy különleges. Csak nekem voltál az. Más nem tesz különbséget Denisa Wry és a többi hosszúkörmű között. Ma már az sem számít, hogy Belloqkal vagy. Őt is elhagyod? Ki tudja? De most újra veszély fenyeget! Téged és a szuperment. Grucci a börtönből nyújtogatja kezét Holden megüresedett trónja után, és mert a többi banda meglehetősen gyenge, vezetőik ostobák, meg fogja szerezni. Méghozzá az egykori Holden-pribék, Fintan Hehír segítségével. És ha ez utóbbinak egy csepp esze van – márpedig miért ne lenne? –, azzal kezdi visszatérését, hogy legalábbis megfélemlíti azokat, akiktől tartania kell. Módszerei valószínűleg a régiek lesznek. Erőszak, vér, halál.
Cruz újabb cigarettára gyújt. Lenyeli a füstöt, s nem látom, hogy kifújná. Eltűnik benne. Mosolyog: – Ezt vártam. Szemed sem rebben. Valószínűleg most is mulatsz magadban. Mindig is ezt tetted: ha nem élcelődtél velem, akkor mulattál rajtam. De azért egyszer el tudtam érni, hogy komolyan vegyél. Egyszer. Tudod, amikor befújtalak Holdennél.
– Kezdesz ocsmány lenni – figyelmeztetem.
Cruz a lemezjátszóhoz menekül, láthatom a hátát. A felcsendülő zene nem a megnyugtató muzsikák sorát bővíti. Rekedtes, zaklatott kíséretű énekhang lüktet, dobol és vinnyog felém. Mintha vödröket és fedőket zörgetnének össze egy végképp kiégett világban, ahol már csak a vér és az erőszak---
– Úgy hírlik, egészségügyi vonalon is érdeklődsz erről-arról – jegyzem meg halkan. Esdeklő pillantásomra megkínál a cigarettámból. A füst mögött rámosolygok: – Remélem, nem vagy beteg.
– Nem. És amikor az voltam, a kórházról és személyzetéről csupa szépet és jót állapítottam meg. Mert ez a tipikus.
– De?
Cruz összeráncolja a homlokát. Kék szempárja köré szarkalábak szaladnak: – Nemrég felhívott egy nő. Találkát kért tőlem, azt ígérte, szenzációs újsággal fog szolgálni. Aztán semmi. Valami érdektelen; históriával hozakodott elő. Megpróbáltam utánanézni a kórházban, de ott sem találtam semmit. Honnan tudod?
– Hogy hívták a nőt?
– Kata Doriannak.
– Elmondanád, miről beszélt?
– Menj, kérdezd ki te. Veled talán értelmesebben fog beszélni.
– Nem hinném. Ki tud értelmesen beszélni, ha két golyót hord a hátában?
Különös, de az az érzésem, Cruz e pillanatban is valamely kedvenc szerepét alakítja. Domborítását sosem az egyszerűség és eszköztelenség jellemezte. Kijelentésemre végigjátssza a borzadály és döbbenet széles skáláját, mintegy három japán drámára elegendő mennyiségben. Poharamnál keresek oltalmat émelyem ellen. A lemezjátszó korongján sem az a zenemű forog, ami felvidíthatna. Mégis inkább hátrahajtom a fejem, és a világvége-zene élvezetébe merülök Cruz képe elől.
– Nahát – mondja végül. – Biztos, hogy ez a lelőtt nő jobban érdekel, mint amit Fintan Hehírről mondtam?
– Minden érdekel. Szívesebben venném, ha beszélnél.
– Kata Dorian azt állította, hogy az osztályukon kezelt betegek némelyikénél kísérleti gyógyszereket alkalmaztak. Ez teljesen legális dolog, a tömeggyártás előtt a szereket a klinikai gyakorlatban is kipróbálják, hogy lássák eredményességüket. Nem is ezen volt a nő felháborodva. Weixl-kórnak nevezik azt a ronda betegséget, ami ellen a gyógyszert használták. A szerrel kezelt betegek hamarosan javulást mutattak, és amíg a gyógykezelés tartott, állapotuk sokat változott. Néhányan meg is gyógyultak. Vagyis megszületett a csodagyógyszer. Igen ám, de mint Dorian állította, a javulás vagy panaszmentesség addig tartott, amíg a beteg rendszeresen szedte a kapszulákat. És ezen a ponton vette kezdetét az állítólagos orvosi manipuláció. A gyógyszerek csak kipróbálásra érkeztek, összetételük gyártási titok homályában, mennyiségük véges.
– Nem valami hülye thrillert akarsz nekem elmesélni? – firtatom gyanakodva.
– Tehát miután a gyógyszer külföldi kutatóintézetből érkezett, s mert tömeggyártása mind ez idáig nem vette kezdetét, a véges mennyiség roppant értékesnek bizonyult, tekintve hatásosságát. Dorian szerint az orvosok elhintették a betegek között, hogy létezik az ellenszer, de nem könnyű hozzáférni. Na most: a Weixl-kór olyan nyavalya, amely hosszan tartó mozgásképtelenséget, végül halált okoz. A betegségben szenvedők tehát a hír hallatán anyagi erőfeszítéseket tettek arra nézvést, hogy megnyerjék kezelőorvosaik kegyeit, és részesüljenek a szerből. Hogy a disznóság ki ne pattanjon, a többi beteg placebokezelést kapott. Hajszálra ugyanolyan kapszulákat szedettek velük, mint a kivételezettekkel, csakhogy ezekben nem volt hatóanyag. A hivatalos adminisztráció pedig a kapszula előnyeiről szólt. Az ápolónőket persze be kellett avatni ebbe a manipulációba, mert ők osztották a gyógyszereket. Kata Doriannak nem tetszett a dolog. Ennyi.
– Ennyi?
– Nagyjából. Egyébként az is lehet, hogy a nővér csak azért háborodott fel, mert kevesebb pénzt kapott, mint a doktorok.
– Én arra gondolok, hogy Kata Dorian egy vasat sem fogadott el. Aztán arra, hogy hallgatni sem akart. Természetes emberi reakció, nem? Ki dönti el, hogy ki marad életben, kit visz el a nyavalya?
– A pénz, drágám – feleli Cruz. Ismét tölt magának.
– Régebben nem voltál ennyire cinikus.
– Akkoriban a dohányt is kevésbé szerettem – Cruz végre lemezt cserél. Egy percig csak sustorgást szitálnak a hangszórók, aztán kiszabadul a pokol a lemeztű alól. Bánom is én.
– A nő nem beszélt a férjéről? A főnökeiről?
– Nem. Azt akarta, írjam meg a sztorit. Mindössze ennyit tudok.
– Utálom, ha hazudsz.
Cruz vállat von. Újra kínálgatja magát, és aligha narancsos vodkával.
– Figyelmeztetni akartalak, hogy veszélyben vagy. Ezért hívtalak, és semmi hangulatom agyonlőtt mániásokról társalogni veled. Látni akarom, hogy félsz. Csinálj valamit. Miért nem csinálsz valamit, Denisa?
– Főzzek egy kávét, vagy kitalálsz a konyhába? Kezdesz olyan részeg lenni, ami már hozzád képest is viszolyogtató. Feküdj le, hátha sikerül kialudnod. A jövő héten felkereslek. Vagy elküldöm Belloqot. Ő is ezen az ügyön dolgozik. Biztos vagyok benne, hogy még eszedbe jut néhány dolog a lánnyal kapcsolatban. Ja. Mielőtt elmegyek: megmondanád Fintan Hehír pontos címét?
Cruz nevetni kezd. A filmsztár küllemű úriember jelenleg minden, de nem elegáns és nem megnyerő. Sérülése előtt sem tartozott a kiegyensúlyozottak oly ritka, tehát egzotikus táborába, de most határozottan elmebajt gyanítok nála. Lehet, hogy csak a születésnapja ment az agyára. Velem is előfordult hasonló, amikor megértem az első negyedszázadot. Remélem, mindössze ennyiről és nem többről van szó.
Az ajtóhoz indulok, Cruz abbahagyja a zaklatott nevetést. Rekedten utánam szól: – Ne keressetek. Elutazom. Regényt írok.
– Ettől tartott a világ – felelem. Nem rám tartozik, de érdekes lehet, honnan van pénze. Mindenesetre, ha megengedheti magának az efféle kiruccanást, nyilván megfelelő anyagi háttér áll a rendelkezésére. Tudomásom szerint világéletében a sikertelen, tehát dühös szerzők táborába tartozott. Nyilván örökölt. Ő tudja.
A küszöbön állva utoljára még megszánom. Elfog a kísértés, hogy megvigasztaljam előrehaladott kora miatt való kétségbeesésében, biztassam, írjon a nyáriakhoz hasonló novellákat, melyekben valamelyes tehetség, sőt olykor zsenialitás is felcsillant. De nem juthatok szóhoz, mert különös hangokat hallat. Sír-e vagy nevet, eldönthetetlen.
– Cruz! – próbálkozom halkan. Mintha azt remélném, hogy nem hallja meg, és elszökhetem.
Felkapja a fejét, homályba vész az arca. Mosolyog, úgy rémlik:
– Amikor te megfordulsz az életemben, nekem csontjaim törnek. És mivel az orvosoknak köszönhetem, hogy nem vagyok torz és nyomorék, rám ne számíts ebben a mocskos ügyben.
– Gondolkozz! Belloq életét is egy képzett, hivatástudó team mentette meg. Hát ki a fene akarja bántani az orvosokat?
– Hogyhogy ki a fene? Mi másért foglalkoztat a Kata Dorian-ügy?
Valami azt súgja, telepedjek vissza a fotelba, és folytassam a faggatását, kedvem ellenére. Meg is tenném az ügy érdekében, ha nem vele kellene beszélnem. Bármely részeg, eszelős beszélgetőpartnert elviselnék. Őt nem. Cruzhoz soha nem volt elegendő türelmem. Határozottan tudom, hogy hibát követek el. Mégis visszafordulok az ajtó felé.
– Szia, harminchárom éves – suttogja torkomból a menekülő.

 

 

Úgy látszik, a szombat a kiborulások napja. Julka Morton földig érő háziköntösben, fésületlenül nyit ajtót. Lehelete már a küszöbön megérint, és úgy vélem, ezen a napon talán egyedül csak a konyakosüveget nem hanyagolta el. Körülbelül a harmadik fázisnál tart, túl a kezdeti mámoron és oldottságon, nyakig a cinikusban. Kissé eltúlzott mozdulattal hellyel kínál, aztán nekem is tölt. Amikor a poharat székem karfájára helyezi, keveset a két ujja közé löttyint belőle. Lenyaldossa, csettint a nyelvével.
– Volt a kórházban? Volt, naná. Megtudott valamit? Semmit, mi? Így van ez. Maguk nem valami népszerű állatfajta. A zsarukról beszélek. Ki szereti magukat? Mindenki tudja, hogy míg a törvényt emlegetik, törvénytelen módszerek tömegével akarnak meggazdagodni. Kik a bűnözők legjobb barátai? Maguk! Így tehát kik azok, akik esküdt ellenségei az adófizetőknek? A bűnözők és a rendőrök.
– Nem szívesen zavarom meg ebben a kérdezz-felelek játékban, de ha már itt vagyok, valamiképpen én is szeretnék belefajulni a társalgásba. S mert rövid idő alatt ilyen bizalmas kapcsolatba kerültünk, legjobb lenne, ha a sallangokat félretéve mindjárt a lényeggel kezdenénk. A Weixl-kór és gyógyítása felettébb érdekelne.
Julka Morton ajka előtt három centivel torpan meg a pohár. Egy pillanat csupán, mint a szemeiben felvillanó láng. Aztán elfordul, fejét hátrahajtva lenyeli az italt. Kissé vonakodva megválik poharától, a tévékészülékhez lép, ujja hegyével port törölget a képernyőn. Körme alatt jól hallhatóan elektromosság pattan. Visszarántja a kezét, zsebre süllyeszti. Továbbra is csupán a háta látványával tisztel meg.
– Nem kívánom magának azt a nyavalyát. Fiatal emberek is beleeshetnek. Soha többé nincs felkelés. Az ember csendben elsorvad, mind magatehetetlenebbé válik, mintha soha nem lettek volna izmai és csontjai. A tüdő és a szív izmai sem bírják túl sokáig. Persze, ez a betegség nem olyan gyakori, mint a rák, nem is olyan közismert. Egyike a számtalan alattomos nyavalyának, ami az emberek életét fenyegeti. Mindeddig szinte kezelhetetlen volt. Külföldi kutatók évek óta kísérleteznek egy szerrel. Engedélyezték a klinikai kipróbálást, mi is kaptunk belőle. Többen felépültek általa. A közeljövőben talán megkezdik a gyártását, és a Weixl-kór legyőzött betegséggé válik.
– Lehet, hogy Kata Dorian volt az utolsó, aki belehalt?
Julka megfordul. Rám nevet, leereszkedik egy szék karfájára. Zavaros a tekintete, nem tudom befogni pillantásommal, ezért inkább a poharamba bámulok. Mintha kezdenék leszokni az italról.
– Na, igyon! Mit meresztgeti a szemét arra a pohárra? Jófajta konyak van benne, láthatja, telik. Vagy inkább az igazság? Lehet, hogy abban a pohárban maga is megtalálja az igazságot. Beszélt már Izé főnővérrel? Naná. Nagyjából azt is sejti tehát, hogy az a nő bízvást csíphette Kata szemét. Hasonló típus volt egyébként, mint maga. Igen, kezdettől fogva ezt érzem. Katában is volt valami vérforraló, ami magából sem hiányzik. Bizonyos embereket egyszerűen megvadítanak. A puszta létükkel. Ezeknek muszáj kipróbálniuk, lábat lehet-e törülni magukban. Előre tudják, hogy nem lehet, és mégis kísérleteznek. Tudják, hogy harc lesz. Magukban van valami néma kihívás, amitől ez az emberfajta, mint Izé meg Daggs vöröset lát.
– És aztán?
– Aztán kitör a harc. De a magafajta mindig elbukik. Felfalják. Mint Katát. Ő régen túllépte a határt, amikor még kegyelemről lehetett volna tárgyalni. Ha egyszer belekezdett valamibe, csinálta, az sem zavarta, hogy beletörik a foga. Lehet, egy bérgyilkos lőtte le. Ezek ellen csak egy módon lehet védekezni. A teljes alázat és megadás módján. Szívlelje meg, amit mondtam, nem fogom megismételni. Azt hiszi, én nem utálom Izét? Utálom, de neki erről sejtelme sincs. Azt hiszi, csüggök az ajkain. Az összes hülyeségét visszhangozom. Úgy teszek, mintha olyan primitív lennék, mint ő. És élek. Nézzen körül a lakásomban. Lefogadom, hogy a magáé nincs ilyen. Az én filozófiám hosszú életet, jólétet biztosít. Katáé hat láb földet. Tegnap este nem mondtam igazat. Ismertem Kata férjét. De mennyire! Pont olyan féreg volt, mint a többi férfi. Számítógép-szakember volt, de ezzel is csak pénzt akart keresni, minél többet. Erről ábrándozott az ágyamban, a párnáimon. Pénzről, könnyű életről. Nem is túl régen.
– Mintha tegnap azt mondta volna, hogy Katáék turbékoltak a boldogságtól.
Julka Morton újra a pohár fenekén kutatja az igazságot. Meg is találja. Nehezen tudom elképzelni azt a férfit, aki hosszas tartózkodásra vágyódna berendezkedni párnáin. De ismét nem az én fantáziám a mérvadó.
– Tegnap hazudtam magának. Már akkor tudtam, mit akar, amikor az utcán odalépett hozzám. Tudtam, hogy Katával valami tragikus történt. De tudok mást is. Kata halálára fény derült, és ez a fény más dolgokat is elő fog hívni a homályból. Nem merték magának elmondani doktor Misleyt, ugye? Pedig imádták volna, ha elrágódhatnak a csemegén. Mégis óvakodtak a nyalakodástól, mert ha Misley léte szóba kerül, óhatatlanul szóba kerül halála is. Két lehetőséget látok. Az egyik: ma este elveszik magától az ügyet, és eltemetik. A másik alternatíva az, hogy kiborul a fazék. Gusztustalan, fekete főzelék van benne. Már csak az a kérdés, kivel fogják megetetni. Félő, hogy magával.
– Doktor Misley volt az, akivel Kata Dorian együtt dolgozott, ugye?
– Ő. Amikor ők ketten a kórtermek felé indultak, az olyan volt, mint a szentek bevonulása. Az ember várta, hogy megszólalnak a harsonák. Misley nem orvos volt, sokkal inkább misszionárius. Nem érte be a gyógyító munkával, ő kutatott, lemászkált a laborba, kísérletezni. Meg akarta gyógyítani az emberiséget. Úgy ám, az is előfordult, hogy kaptunk egy új gyógyszert, Misley elővette a hozzá mellékelt tájékoztatót, elolvasta a mellékhatásokat felsoroló bekezdést, és az egészet kidobta a szemétbe. Mit ér az olyan gyógyszer, ami árt? Imádta ezt mondogatni. Éjszakánként a laborban görnyedt, előfordult, hogy önmagán próbálta ki a keverékeit.
Julka ezen a ponton elhallgat, és hosszas töprengésbe merül. Végül vállat von: – Nem számít. Amint látja, nem bírom az italt. Valószínűleg le fogom tagadni mindazt, amit mostanáig elmondtam.
– Megteheti – biztatom kedvesen. – Misley doktor mikor és mi módon távozott az élők sorából?
– Szóval ráharapott! Ne sejdítsen krimit, nincs semmi sötét az ügyben. Egy szórakozott tudósember törvényszerű sorsa érte utol, leesett a lépcsőn és nyakát törte. Vagy a koponyáját. És mint afféle, misszionárius, a zsebében hordozta a nyilatkozatot, miszerint felajánlja szerveit transzplantáció céljaira. Valószínű, hogy fel is használták a veséjét vagy a szaruhártyáját, esetleg a szívét. Nem tudom. Hagyja a fenébe a kórházunkat! Nézzen utána Norbert Dorian viselt dolgainak. Azt hiszem, ő ölte meg Katát, csakhogy szabadulhasson tőle.
El kell ismernem magamban, hogy vajmi keveset tudok Kata Dorianról, férjéről pedig tizedét sem. Bármi lehetséges. Megvárom, amíg Julka újabb pohárnyi brandy segítségével tovább hatol a cinikus nyíltság feneke felé. Cigarettára gyújtok, éhség ellen.
– Tud róla, hogy Kata elmondta egy újságírónak a gyógyszerhistóriát?
– És, megjelent már a tudósítás? Na látja?! Daggs professzor soha nem engedné meg! Vannak kapcsolatai. Nem is akármilyenek, és valószínűleg ő akkor sem ütné meg a bokáját, ha betegei levágott fejével labdázna.
Úristen, sóhajtom. Ha nem az egészségügyi dolgozók kedves humora, akkor mi ez? Minthogy nem sikerül nevetnem, folytatom a faggatózást.
– Kata nem tudott a férje nőügyeiről?
– Azt hiszem, nem érdekelte. A nagy szerelem hamar kihűlt, fütyültek egymásra.
– És a gyerek?
– Ha nem gyanítanám, hogy Misley doktor tökéletesen impotens volt, azt feltételezném, ő ejtette teherbe Katát. Rajongtak egymásért. Izé főnővér párszor megpróbálta őket elválasztani egymástól, de ez ellen még Misley is olyan bőszen tiltakozott, hogy végül nem zaklatta tovább a szerelmeseket.
Kezdem szerencsétlennek érezni magam. Mire oda-vissza kiderítek mindent erről a két emberről és a környezetükben élő, kevéssé kellemes személyekről, megöregszem, feltehetően. Orvosi manipuláció, szerelmi sokszöghistória. Impotens szerető, szoknyavadász férj. Mit mondjak? Azt hiszem, nem fogom megnyalni a tíz ujjamat. Egyre csak a krisztusi korba lépett Cruz Guard motoszkál a fejemben. Alapos okom van rá, hogy higgyek a véletlenekben, előfordult már, hogy a segítségemre siettek. De nem hiszem, hogy a rég látott Cruz egyszerre bukkanjon fel abban az ügyben, amelyben nyomozok, és ugyanakkor Fintan Hehírről szóló hírekkel is szolgáljon. Sokallom.
Julka Morton rám mosolyog. Mintha nem lenne ura arcizmainak, ajkai szegletei vészesen közelítenek a fülei irányába. Szabálytalanul nőtt fogai megerősítenek a hitemben, miszerint nem mosolyt látok, sokkal inkább a foga fehérét óhajtja kimutatni: – Daggs professzor nem fogja tűrni, hogy az osztályon szaglásszon. Amit elmondtam, édeskevés ahhoz, hogy bármerre is elmehessen vele. Természetesen én kitartok főnökeim mellett. Legfeljebb akkor változtatok a véleményemen, ha mégis maga bizonyul erősebbnek. Ebben azonban enyhén kételkedem. Nem rabolom tovább az idejét. Valóban én voltam az utolsó, aki Katával beszélt. Otthagytam a megállóban, a hóesésben. Senki nem járt akkor az utcán. Egyetlen nőt láttam az utcasarkon, rövid bundában, harisnyásan, prostituált lehetett. Befordult az építkezés melletti utcába, ellejtett. Ez az utolsó emlékképem Katáról.
– Még nem mondta, mikor érte a sajnálatos baleset doktor Misleyt.
– Talán tíz napja. Vele már nem tud beszélni Katáról. Ha jól tudom, elhamvasztották földi maradványait. Kár érte. Zseniális ember volt. Agyi értelemben gondolom, mert egyebekben... – Julka legyint.
Felemelkedem. Szalad a hétvége, és a hétfői kórházi beszélgetés előtt szeretném felkeresni az elhunytak hozzátartozóit. Kibővült a kör.

 

 

Lehet, hogy Belloq talált valami érdekeset, mert otthon rövid üzenet tudatja velem: ne keressem Ellát és Sábát, a hét végét ugyanis Donald feleségével, Írisszel töltik. Továbbá ne keressek ehetőt sem, mert a szakács nem ért rá főzni. Így hát megfürdöm, bekapok egyet Ella csokijai közül, aztán átnézek a szomszéd lakásba, Martinhoz.
Öcsém pár tankönyv alatt alszik a heverőn. Nem keltem fel, kissé tanácstalanul hazamegyek. Egyre Fintan Hehír fölött tűnődöm, egészségtelen módon, hiszen most Kata Dorian ügyével kellene foglalkoznom. Végül úgy határozok, hogy a bogarat, amit Cruz a fülembe csúsztatott, lepasszolom. Patrick Wyne számát tárcsázom.
– Patrick nincs itthon – közli velem Joy néhány perc múlva.
– Rosszul vagy? – kérdezem, szuszogását hallgatva.
Nevet: – Dehogy. Éppen tornáztam, amikor hívtál. Mindjárt kifújom magam. Egyébként azon gondolkoztam, hogy beszélnem kellene veled. Tudod, az üdülésünk végén történt valami. Láttam azt a férfit.
Nem kevés szellemi energiámat emészti fel a töprengés. Végre ráébredek, hogy a gyilkosságról beszél. Jól lepasszoltam a fölös gondjaimat, gondolom megadással.
– Elég lassú az agyam – mondja Joy. – Úgy értem, abban az értelemben, hogy helyére illesszen bizonyos dolgokat. A kezem sokkal hamarabb eljár. Még ez a szerencse. Tudod, lerajzoltam a pasast, aki lelőtte a minisztert. Voltaképpen nem sokat láttam belőle, sálba tekerte az állat, sötét is volt, bamba is voltam, tulajdonképpen teljesen véletlen, hogy megnéztem. Valószínűleg azért tettem, mert egy villódzó neonreklám újra meg újra felvillantotta a szemeit. És ahogy a napok telnek, biztosra veszem, hogy rossz volt a rajz, amit készítettem.
– Emiatt ne búsulj, a killer nyilván profi, és régen megváltoztatta a külsejét. Nem hiszem, hogy a rajzod segítségével valaha is megtalálják.
– Az éjjel újra lerajzoltam. És biztos, hogy ez a rajz pontos.
Sóhajtok: – Patrick mit szól hozzá?
– Még nem tudja. Mostanában elég ritkán látom, mert átszervezik a csoportokat, és ez azzal jár, hogy fejtágítóról fejtágítóra küldik őket. Szemlátomást dagad a feje a sok tudománytól, amit mostanában beletáplálták. Nyomozói hatáskört is kapnak, egyebekről nem is beszélve. Valami szuperelit népség lesz belőlük, ha megvalósul a terv. Számomra ez persze azt is jelenti, hogy még ritkábban fogok találkozni Patrickkal, és még többet kell aggódnom érte. Danielt is hívták, felteszem, hogy tudsz róla.
– Daniel rozoga.
Joy halkan nevet. – Nem hiszem, hogy ezt rajtad kívül más is elhiszi. Ha hívták, korábban kipróbálták a képességeit, erre mérget vehetsz. Ez a terhesség valami agyi hypoxiával járhat, mással legalábbis nem tudom magyarázni, hogy folyton elveszítem a fonalat. A killerről beszéltem, emlékszem.
– Igen. Újra lerajzoltad.
– Hajnalig gubbasztottam a rajz fölött, és törtem a fejemet, miért zavar a pasas szeme. Eszembe jutott. A Justitia-kommandó régi csínye a plasztikai műtéttel elváltoztatott fickókról. Megvan neked is?
– Rémlik valami.
– Előszedtem a fényképes szórólapot, és megtaláltam az emberemet. A szeme, Denisa! Esküdni mernék, hogy a két férfi azonos.
– Joy, reggel óta nem ettem. Valahogy nem fog az agyam.
– Ha hinni lehet Justitia adatainak, és az én memóriámban élő képnek, nevet tudok adni a gyilkosnak! Ez már valami, nem? Egy hajszálnyi segítség az elfogásához.
– Szerintem ezzel a hírrel várd meg Patrickot. Majd ő eldönti, mennyit kockáztathatsz. Ne felejtsd el, két gyerkőc üldögél a hasadban, alig várva, hogy megpillantsa e szép, boldog világot.
Joy izgatott hangja megkeményedik: – Éppen erről van szó. Nem hinném, hogy bármihez is Patrick engedélyét kellene kérnem, nem is lenne rá módom, mert csak a jövő hét közepén jön haza. Addig természetesen nem várhatok. Egyébként oké, igazad van, nem csapok lármát, nem lenne okos dolog. A killer nem nézné jó szemmel.
Míg ő derűsen nevet e feltevésen, a telefonkészüléket átköltöztetem a nappali másik végébe, ahol is letelepszem a szőnyegre, és szélsebesen hozzáfogok pár fiók kibontásához. Milliónyi kacat közül végre előkerül a Justitia-kommandó kézjegyével ellátott szórólap. Annak idején szenzációként hatott a csíny. A titokzatos Justitia – ő tudja, mi módon – hozzájutott néhány körözött bűnöző plasztikai műtéttel megváltoztatott arcának fényképfelvételéhez, és ezt nem is tartotta titokban. A röplap segítségével sikerült rács mögé juttatnia választottjainak java részét.
– Melyik fickóra gyanakszol? – kérdezem, a fotókat nézegetve.
– Nem gyanakszom. Tudom. Tudom, Denisa. Elővetted a szórólapot? Az utolsó oldalt fordítsd magad felé. Negel Sherman. Látod? Ez a férfi lőtte le akkor éjjel a három embert; a minisztert és testőreit. Te talán bővebbet is megtudhatnál róla, mint amennyi ebből a szövegből kiderül. Ha megígéred, hogy utánanézel, megvárom Patrickot. Megegyeztünk?
– Oké. – Negel Sherman arcát tanulmányozom. Baloldalon az eredetit, mellette a plasztikai műtét remekét. Elképzelhetetlennek tartom, hogy ez a fickó hidegfejű mesterlövész lenne, de már nem is bonyolódom vitába saját hitvány fantáziámmal. A férfinek nem vált kárára a műtét. Vonásai határozottabbá, keményebbé váltak. Keskeny résű, fényes tekintetű szemei valósággal megbabonáznak. Megköszörülöm a torkomat: – Ezt a fickót én is megnéztem volna magamnak. Határozottan vonzó az arca.
– A szemei, Denisa! Mi jut eszedbe a szemeiről?
– Őszinte legyek? – kérdezem.
Joy nevet.
– Ha a férfiak sztereotip szótárában létezik a tutajos kifejezés, hadd ültessem át ezt női nyelvre. Bugyihúzogató szemeket látok, Joy.
– Valami olyasmi. Ne szeress bele, magam láttam, milyen hidegvérrel gyilkolt. Akkor ezt megtárgyaltuk. Miért kerested Patrickot? Én nem tudok segíteni?
– Egy másik körözött fickóról akartam beszélni Patrickkal, de jobb, ha ezt meg sem említem előtted, mert magánnyomozásba kezdesz.
– Várj csak. Lássuk, kire feni a fogát Patrick. Megvan. Hehír, ugye?
– Tornázz tovább, én most ebédelni megyek. Ha valamit megtudok, hívlak.
Sokkal egyszerűbb volt kiborítani a fiókokat, mint utóbb rendet csinálni bennük. Annál is inkább, mert a visszapakolás során mindig újabb és újabb iratok, újságkivágások, fotók kerülnek a kezembe, melyek fölött elábrándozhatok, átengedhetem magam az emlékeimnek. Iskolai bizonyítványok, tankönyvekből kivágott és kemény lapra felragasztott részletek, annak illusztrálására, hogy mennyi felesleges hülyeséget kell elsajátítania az embernek tanulóévei során. A Justitia-kommandó rövid, ámde sikeres pályafutásának archívuma: röplapok. Cruz néhány remek novellája, kevésbé remek levele. Ezektől alighanem kissé ideges lenne a nagyszerű Belloq. Bizony, ő még soha nem írt nekem mást, mint szűkszavú üzeneteket. Ezeket is megőrzi a fiók.
Negel Sherman fotóját leszakítom a röplapról, noha esküt teszek rá, hogy ezzel most egyáltalán nem foglalkozom. Amikor felkelek a szőnyegről, elhűl bennem a vér.
Valaki a hátam mögé lopakodott, nesztelen.
– Nem tudsz kopogni? – morgom, miután leküzdöm a reflexet, és szándékom ellenére nem vágom szájon öcsémet.
Martin vigyorog: – Én hallottam, amikor bejöttél hozzám. Te viszont öregszel. Romlik a hallásod.
– Szállj le rólam.
– Mi van a kezedben?
– Fénykép – mondom közömbösen. Mindjárt le is hajítom egy asztalra.
Martin felkapja, föléhajtja a fejét: – Minek szedted elő a süllyesztőből?
– Wyne felesége esküszik rá, hogy ez a tag lőtte le a minisztert.
– Milyen minisztert? – kérdezi, aztán bólint: – Ja. Olyan is a pasas. Kiköpött bérgyilkos.
– Vaksi vagy? Nézz a szemébe!
Lehajítja a képet, rám vigyorog: – Tudod mit? Nem szeretnék. Beindul a Justitia-kommandó?
A hangom néhány árnyalattal élesebb a kelleténél: – Fogd be a szád, és menj haza tanulni. Nem képzeled, hogy foglalkozom a pasassal? Mire van a rendőrség?
– Én tudjam? – morogja. Te nem vagy éhes?
– De igen. Átmegyek a szembeni étterembe. Velem tartasz?
– Naná. Daniel hol jár?
– Nyomot olvas.
Később valósággal tűzbe hozza a hír, miszerint a legújabb ügyem egyik helyszíne: kórház. Megnyugtatom, hogy én is láttam a Kómá-t, de ilyesmiről; most szó sincs. Ekkor azt mondja:
– A múltkor abban a magazinban olvastam egy; cikket a reanimációról. A halottakat, illetve szerveiket életben lehet tartani a haláluk után is. Beindult az agyam, komolyan. Nem olvastad? Tudod, mit sütöttem ki?
– Nem tudom – sóhajtom. Belekortyolok a sörbe, asztalszomszédaimat nézegetem, a párás ablakon túli utcát, a szomorú szürkeséget odakinn. Mivel lehetne kiengesztelni a napot? Eme tűnődés közepette hálát adok magamnak, amiért nem avattam be az ügybe Martint. Ahogy elnézem, nekifeszülne, hogy megoldja.
Fütyül a gondolataimra, fantáziál: – Ha egy reanimációs szakember rajtakapná a feleségét egy hapsival, mindjárt megtalálná a módját, hogy eltegye láb alól az asszonyt vagy a riválist, és soha nem derítené ki senki, hogy gyilkosságot követett el.
Ránézek. Leteszem a poharat: – Hogy képzeled?!
– Hát mondjuk: megfojtaná. Vagy eltörné a gerincét. Aztán gépekre vele, s azok éltetnék. Ha nincs hulla, nincs gyilkosság. Nem igaz?
A fejemet ingatom: – Marhaság.
– Nem. Csak baleset látszatát kellene kelteni.
– Baleset?
– Tényleg ilyen hülye vagy, Denisa? Csak tudnám, mit eszik rajtad Daniel!? Lelököm az illetőt a lépcsőn. Esetleg azután, hogy már megfojtottam egy párnával. Vagy efféle. Eltehetem láb alól valamilyen gyógyszerrel is. Igen, az még jobb, mert a szer később kiürül belőle. Meghal, megvárom, míg letelik az az öt-tíz perc, ami az agyhalálhoz szükséges. Ezután reanimálom. És kész.
– Szeretném tudni, bűnözőnek készülsz-e vagy bűnüldözőnek? Máris szakképzett gyilkos hatását kelted.
– Ha nem tud az ember pár gyilkosságot kisütni, nem is tud rájönni, hogyan csinálják mások! – Martin szerény mosollyal kortyolgat valamely italt, amit a fülem hallatára kért a mind elgyötörtebbé váló pincértől. Mintegy húszféle összetevőből előállítható, zavaros küllemű, sósavszagú koktél sikeredett a rendelésből. Öcsém lehunyt szemmel, az élvezettől borzongva nyaldossa.
Nem várom meg, amíg újabb hajmeresztő italok és gyilkosságok kerülnek a tányérom mellé, fizetek és magára hagyom a suhancot.

 

 

A fiatal özvegy, Myrtle Misley bevezet egy kicsiny, hangszigetelt helyiségbe, ahol fő-fő bútordarabként rózsaszínű zongora áll, mellette valósággal eltörpül a forgatható székecske. A sarokban árválkodó rózsás küllemű lóca megosztja velem magányát.
Myrtle Misley a zongora mögé ül. Végigfuttatja ujjait a billentyűkön, halk, szomorú dallamokat élesztget, rám mosolyog fölöttük:
– Mit óhajt tudni a férjemről?
– Mint mondtam, Kata Dorian halála ügyében nyomozok. A nővérrel összefüggésben gyakran szóba került a férje neve.
Tovább mosolyog. Skandináv típus. Szőke, hullámos haja a lapockáját éri, fehér bőrű, szögletes arcú, kék szemű asszony, az a fajta, aki az évek múlásával egyre szépül. Harmincas éveinek közepén járhat, érett, gyönyörű. Alakja sudár, kecses, szépségével tökéletesen tisztában van. Mintegy negyven centis lábon áll a talpas kehely, amelyből a pezsgőt kortyolgatja. Engem nem kínál meg.
– Remélem, nem zavarja, ha játszom, amíg beszélgetek magával. Zeneszerző vagyok, sikerfilmekhez találok ki dallamokat. Az én házasságom nem Rodney halálával ért véget, már jóval korábban. Szóval Rodney érdekli? Legurult egy lépcsőn, és kész. Ha ismerte volna őt, nem találna ebben semmi különöset. Ha a szerencsétlenséget valaha szoborba öntenék, Rodney lenne a modellje. – A hangok botladoznak az ujjai alatt. Burleszkszerű zenét játszik, csetlő-botló dallamokból felépítve. Kortyol egyet a pezsgőből, megint rám mosolyog. Mosolya hűvös, távolságtartó.
– Leesett a lépcsőn. Törvényszerű volt. Ha gondolkozhat valaki egyidőben húszfelé, hát Rodney nemcsak megkísérelte, szerintem meg is tette. Valamiféle kényszer alatt élt. Beteg is volt. Tudta? Feltehetően ezért tépte magát darabokra. Gyógyítani is akart, kutatni is. Folyton tele volt az agya. Sejtheti. Húszéves se voltam, amikor hozzámentem. Jöttek a gyerekek. Kettő. Aztán jött a zene. A zenével mindent el lehet mondani. Persze, fül kell hozzá. Éppúgy, mint a társművészetekhez. E jelképes fül nélkül csak egyetlen dolog marad ki az ember életéből: a katarzis. Ha egy zenemű, kép, olvasmány vagy bármi felkavar és feszültségeket kelt az emberben, az ember máris gazdagabb lett. Megérintette a művészet. Nem untatom, drágám?
– Lehet, hogy mindez összefügg a férjével és Kata Doriannal?
– Jó válasz. Szóval, nekem itt voltak a gyerekek és a zenélési mánia. Rodney tanult, betegeskedett, dolgozott. Élt mellettünk, nem túlzás, akár egy holdkóros. Megtörtént, hogy csak aludni jött haza, aztán olykor még azért sem. Hát, elszoktunk egymástól. Mint két testvér, érti? Előbb csak hetenként szeretkeztünk, aztán havonta. Utóbb még ennyit sem. Rodneyban egyszerűen kialudt a szexuális ösztön. Maga ezt aligha tudja elképzelni, gondolom. Nekem is nehéz volt megemésztenem. Tudom, hogy nem vagyok visszataszító. A férjemnek mégsem jutott eszébe, hogy az a bőrdarabka nemcsak pisilésre való. Közben én is belekerültem egy olyan világba, mely vonzóbb volt, mint az itthoni. Pénzt kerestem. Rengeteg pénzt. Rodney? Kisírt magának egy asztalt a kórház kutatólaboratóriumában, ott jegyzetelt munkaidő után. Löttyökben pancsolt, könyveket, szakfolyóiratokat bújt. A jó ég tudja, mi tartotta benne a lelket. Megesett, hogy napokig nem aludt, gyakran enni is elfelejtett. Nem hinném, hogy egyéb szükségletei lettek volna. Kata Dorian volt talán az egyetlen, akivel az utóbbi időben szóba állt. A lány pátyolgatta, istenítette Rodneyt. Nem is túl régen, egy éjszaka ő hozta haza kocsival. Na hát, kedves férjem szinte eszméletlen volt. – Myrtle Misley kurtán felnevet, belekortyol a pezsgőbe. Ujjai szüntelenül a billentyűk fölött lebegnek, ezúttal himnikus muzsikát csalogatnak elő, váratlanul váltanak át könnyed dallamra, mintegy kicsúfolva a korábbi hangulatot.
– A lány előadta, hogy délutános volt, és mert tudta, Rodney a laborban ül, munka után benézett hozzá. Rodneyt az ágyon találta, első pillantásra azt hitte, meghalt. Keze ügyében fecskendő. Gyanítható volt, hogy valamilyen szert adott be magának. A lánytól tudtam meg, hogy ilyesmi gyakran előfordult. Az én agyalágyult, fanatikus férjem önmagán kísérletezett. Szóval, akkor pár perc múlva Rodney éledezni kezdett, aztán homályos magyarázkodásba fogott valami csodaszerről, ami a jelek szerint nem vált be. Ilyen előzmények után én nem csodálkozom, ha ez az ember éjszaka a folyosón botorkál, és legurul a lépcsőn. Összetörte magát, meghalt. Erre ágyba fektették, gépeket szereltek rá, nyomták belé az életet. Minek? Rodney réges-rég elszakadt a gyerekeitől, tőlem, a való világtól. Remek orvos volt, a megszállottak ritka fajtájából, és a magába nyomott szerek is a betegek javát voltak hivatottak szolgálni. De éppen az agya halt meg elsőként. Többé soha, senki nem veszi már hasznát.
Üres a pohara. Felismerem Verdi Requiem-jének. dallamait, szétszélednek a rózsaszínű zongorából, parafrázisba mennek át, a hangok már-már diadalmasak. Aztán elnémulnak. Myrtle megérint egy gombot a hangszer oldalán, és amíg a néma szolgálólány belibben a következő pohárral, ő belecsap egy tangóba.
Valahogy nincs kedvem táncra perdülni, bár én is kapok valamit egy igen szerény kupicában, amit szaglás útján brandynek ítélek. Belekóstolok. Megvárom, amíg a vérpezsdítő zene lelassul.
– Kata Dorian más alkalommal nem járt maguknál? – kérdezem elakadó lélegzettel. Italom konyak a javából.
Kata Dorian? Ó, nem. Előfordult, hogy Rodney merő véletlenségből itthon tartózkodott. Töprengett valamin, aztán tárcsázta a kórházat, és hosszan tárgyalt a lánnyal valamelyik beteg gyógykezeléséről. Úgyszólván telefonon keresztül vizitelt. Értse ezt úgy, hogy korábban benn járt a kórházban, és ellátta a betegeit. De itthon valami sokkal jobb jutott eszébe... Istenem. Néha afelől is voltak kétségeim, vajon Rodney meg tudja-e egymástól különböztetni a gyerekeit. Ha mi elmentünk nyaralni, az úgy festett, hogy Rodney olvasott, Rodney tanult, esetleg jegyezgetett. Jobb napjaimon még meg is értettem. Beteg volt a szíve. Valami hülye kollégája aztán azt jövendölte, hogy harminchárom éves korában bele fog halni. Ez valami kritikus kor a férfiaknál, egyébként is. Azt az esztendőt soha nem fogom elfelejteni. Rodney egy álló éven keresztül azt várta, mikor végez vele a betegség. Közben beszerzett pár apróbb kórt, csontig soványodott, begubózott, ránézni is rossz volt. Aztán a harmincnegyedik születésnapján úgy festett, mint egy újszülött. Mintha amnesztiát kapott volna. Megkönnyebbültem, hátha véget ér a tébolyda. Ekkor azonban Rodney elhatározta, hogy most aztán hasznára lesz az emberiségnek. Harminckilenc éves volt. Csaknem tizenöt évig éltünk együtt. Ennyi idő múltán az ember akkor is sajnálja az elveszítettet, ha már régen nem szerette. Ha Rodney-val nem is, más férfiakkal gyakran kerülök szexuális kapcsolatba. Egyszer Rodney hazahozta az egyik kollégáját. Álló éjszaka tárgyaltak valamiről, nyilván valami eget rengető gyógyszer volt a témájuk. Reggel Rodney berohant a kórházba, a doktor viszont maradt. Képtelen volt kimászni az ágyból. Személyesen vittem be a kávéját, mert markáns arca volt. Aztán kiderült, hogy egyéb tekintetben is markáns fickó. Yannik Tassel a neve, és azért hoztam szóba, mert aznap éjjel, amikor Rodney balesete történt, ő éppen benn volt a kórházban. Annyira ott volt, hogy ő reanimálta. Sajnos, későn és ezért merőben potyára. Rodney mindig magánál tartott egy írást, miszerint halála esetén szervei transzplantálhatók. Kiderült aztán, hogy a betegségei, a kísérletei, az életvitele úgy elhasználták a szervezetét, mintha legalább hetven évet élt volna. Pár napnyi vegetálás után leállították a gépeket. A holttestet elhamvasztattam. Ezután még egyszer láttam Kata Doriant. Úgy értem, a temetés után. Idejött, és hülyeségeket beszélt. Ki volt borulva. Azt hiszem, szerelmes volt Rodneyba. Megzavarodott a halálától. Egyébként a nővérrel kapcsolatban volt szerencsém pár telefonhíváshoz is. Mindig egy nő hívott, soha nem mutatkozott be. Csak annyit közölt, hogy emberi kötelességének érzi tudatni velem, hogy Kata és Rodney izé.
– Izé?
– Igen, így hangzott. – Myrtle belemereng a pohárba. Nevet. Hatvannégy hófehér, gyönyörű fogat tart a szájában. Az a típus, akit az ajkai mellett feltűnő barázdák még szebbnek mutatnak. – Egyébként a nővér hisztériájából nem tudtam kivenni egy szót sem.
– Egyetlenegyet sem?
– Az az igazság, hogy hamar kidobtam. Engem nem érdekelt, mi folyik a kórházban. Tudja, mit ért az a pénz, amit Rodney keresett? Azokért a garasokért pedig ott közelharc folyt. Valami pénzhistóriát emlegetett a lány, gyógyszereket, egyebeket. Mintha azt mondta volna, Rodney nem volt hajlandó megcsinálni valamit. Nem tudom. Yannik, a kollégája egyszer megemlítette, hogy férjecském oly könnyelműen bánt a munkájával, olyan gyanútlan volt, mint egy gyerek. A kutatóban széthagyott jegyzeteiből élt a fél labor, mondta Yannik tréfásan. Még ő is.
– Tart még ez a kapcsolat?
– Nem. Hová gondol? Rodney halála után csak egyszer láttam Yannikot. Idejött, azt kérte, engedjem meg, hogy körülnézzen a szobájában, és elvigyen ezt-azt a jegyzetei, könyvei közül. Nekem ezek a papírok semmit sem érnek. Ő viszont hasznukat veheti. Beengedtem, de lógó orral jött elő. Nem talált semmi érdekeset, azt mondta. Nos, azóta nem hallottam felőle. Érdekli még az én seggfej Rodneym?
– Maga szerint Kata Dorian szerelmes volt a férjébe?
– Azt hiszem, igen. Lehetett valami Rodney részéről is, mert soha nem hallottam, hogy bárki mást telefonon hívott vagy akár emlegetett volna előttem rajta kívül. De nem tulajdonítottam jelentőséget a dolognak. Nem számít. Tudja? Pár hónap múlva férjhez megyek, és még hírből sem akarok hallani kórházról, orvosokról, nővérekről, reanimációról, transzplantációról, gyógyszerekről és kutatásokról. Csak a zene érdekel.
Magára hagyom a megtört özvegyet, hadd zenéljen. A rózsaszínű zongorán ott áll a hosszú lábú kehely az aranyló pezsgővel. Az ajtón hatalmas madár portréja. Nyilván a boldogság rózsaszín madara.
Odakinn szürkület burkol be, így hát egyelőre figyelmen kívül hagyom azt a hétszáz személyt, akiket még szándékomban állt meghallgatni. Holnap.

 

 

Belloq a nappali kanapéján hever, körülötte számítógépes szakkönyvek. Reménytelen kifejezéssel lapozgatja az egyiket, ha jól látom, a legvastagabbat. Ő már csak ilyen.
– Ki a gyilkos? – kérdezi, amikor felpillant.
– Mit művelsz? Átképzed magad?
– Ez egy ilyen história. Lejártam a lábam, tenger hülyeséget végighallgattam, semmit sem tudok. Norbert Doriant a föld nyelte el. Hát te? Kiderítettél valamit?
Mindenekelőtt kényelembe helyezem magam, ami egyet jelent a narancsleves vodka elkészítésével és a bugyira vetkezéssel. Elnyúlok a szőnyegen, és hiányos eleganciámat a friss újsággal takargatom.
Belloq megvakarja az állat: – Ne fedd le magad papírral, hullák jutnak róla eszembe.
– Martin, mi? Ma nekem is betett a fantáziájával. Hol is kezdjem? – Kezdem az elején. Végül megemlítem a zavaró körülményeket: Cruz miért beszélt nekem kétféle dologról? Véletlen? Julka Morton miért fújta be a gyógyszerhistóriát, ha nem hajlandó megerősíteni ezt a vallomást? Miért bagatellizálják doktor Misley halálát, és miért kezdte az özvegy mindjárt a baleset indoklásával? Hiszen nem kérdeztem tőle semmi hasonlót. Martin viszont fél órával korábban pontosan erről fantáziált. Hol az a magazin?
Oda-vissza átrágjuk magunkat a kérdéseken, végül megállapodunk, hogy a semmivel egyenlő, amit tudunk. Julka említette a prostituáltat, őt is elő kellene keríteni. Aztán Yannik Tasselt. A kísérleti gyógyszer ügye valószínűleg szakértői csoport bevonását igényli. Nekem ez magas, csakúgy, mint a reanimáció és transzplantáció.
Belloq helyesel. Hasonlóképpen idegenkedik a számítógépes históriától. Norbert Dorian az előző hét péntekjén mutatkozott utoljára a munkahelyén. Aznap némi dorgálásban részesült, mert kiderült, hogy saját céljaira futtat valamely programot. Erről semmi közelebbi nem tudható. Amikor felelősségre vonták, törölte a magánszámot. Hétfőn nem mutatkozott, kedden egy kollégája ült a gépe elé. Másnap tűnt fel, hogy induláskor a számítógép kér egy jelzést a kezelőjétől. Mivel nem kapta meg, nekifogott a visszaszámlálásnak. Efölött a kolléga elmeditált, aztán szólt a főnökeinek. A fejek tanácsa úgy határozott, nem várják meg, amíg a gép lenulláz, mert az isten tudja, mi történik. Keresték Doriant, s mert nem lelték, úgy döntöttek, törlik a gép programját. Attól tartottak ugyanis, hogy az egyébként különös természetűnek tartott Dorian valami káoszt rejtett a rendszerbe, mintegy bosszúból a letolásért. Úgy vélték, egyszerűbb törölni a programot, mint az esetleges következmények bonyodalmaival számolni. És lőn.
Belloq továbbra is az állát vakargatja: – Misley doktor körül lehet a megfejtés. Valamit megtudott, vagy valamire rá akarták bírni, amiről nem tudott hallgatni. Beavatta Kata Doriant.
– Mibe?
– Jó kérdés. Norbert Dorian feltételezésem szerint az életbiztosítását ültette át a számítógépbe. Ha nem törlik a programot, valószínűleg kiderült volna, mi ez a nagy titok.
– Lehet, hogy megállja a helyét az elgondolásod. Árnyakat kergetünk. De nem tudom elképzelni, hogy a kórházban találjuk meg a gyilkost.
Mindazonáltal előkeresem a nevezetes magazint, és a reanimációról szóló cikk tanulmányozásába merülök. Úgy rémlik, évek óta találkozom ilyen és hasonló írásokkal, s meg kell vallanom, mindannyiszor az orvostudománynak kijáró köteles tisztelettel olvastam valamennyit. Ez esetben sem derül ki semmi új. Klinikai halál és biológiai halál, agyhalál, időtényezők, ezek meghosszabbításának lehetősége. Természetesen a cikk végeztével még nem válok reanimációs szakemberré. De az sem merül fel bennem, amit Martin kiagyalt. Kezeltetnem kellene a fantáziámat. Esetleg Martinét.
Még egyszer. Itt egyértelműen arról értekezik a szerző, hogy azt a halottat neki fel kell támasztania. Mielőtt az agyhalál bekövetkezik. Erre legfeljebb 5-7 perc áll rendelkezésére. Klinikai körülmények között, bizonyos módszerekkel ez az időhatár valamelyest kitolható.
Szeretném felpofozni Martint. Hát hol van itt az a gazemberség, amit ő kiagyalt?
Aztán, ha mégsem sikerül a reanimáció – az újraéleszteni szándékozott személy szempontjából –, még mindig nem kell kétségbeesni, mert akkor a halott személy szervei felhasználhatók transzplantáció céljára.
A szerző sorolja a példákat. Meggyőz, holnap kiállíttatom a nyilatkozatot, hirtelen halálom esetére. Felajánlom szerveimet az emberiségnek. Eddig és ne tovább, mert most kezd elvinni a képzeletem. Nem cifrázom.
Misley doktor szórakozott volt. Törvényszerűen érte utol a sorsa – lépcsőház képében. Koponyatörést szenvedett, kollégái összefogásával azonban sikerült helyreállítani légzését, szívműködését. Későn.
Misley doktor és Kata Dorian kapcsolatára csaknem mindenki utalt, de a balesetről nem beszéltek.
Amikor azonban az özvegyet másról akartam beszéltetni, ő jóformán egyebet sem tudott előadni, noha kétségkívül változatosan cifrázva, mint a törvényszerű balesetet. A szórakozott, az elvarázsolt, a megszállott Rodney. Rodney, aki nem eszik, nem alszik, nem szeretkezik, ellenben nyakát szegi.
Jóllehet, valóban folytak valamelyes manipulációk a csodagyógyszer körül – máig ugyan sejtelmem sem volt róla, hogy létezik a Weixl-kór –, esetleg a kivételezettek valóban igen-igen hálásnak bizonyultak. Kata Doriannak nem tetszett? Netán Rodney Misleynek sem?
Nem jó. Nem lehet véletlen, hogy Norbert Dorian eltűnik, Rodney Misley balesetet szenved, Kata Doriant agyonlövik. Ha nem véletlen, akkor nem ezért haltak meg, képtelenség.
Lássuk csak. Előbb doktor Misley szenvedett balesetet. Ennek következtében – vagy ennek körülményei miatt? – Kata Dorian kiborult, félig-meddig be is tekeredett. Cruz és Myrtle egyértelműen arról beszélt, hogy értelmetlen vádakat hangoztatott. Ez megerősítheti a feltevést. Kata tudott valamit – vagy tudni vélt? – Rodney haláláról.
Hogy kerül ide Norbert Dorian?
Ez a kérdés egyelőre válaszra vár.
Sehonnan sehová.
Doktor Misley testét elhamvasztottak, halálának körülményei tisztázhatatlanok. Kata Dorian soha nem fogja elmondani, amit tudott vagy tudni vélt. Norbert Dorian – feltételezhetően leleplező – programját törölték a számítógépből. Mi volt a másik program, amivel szórakozott?
Valószínűleg örökké titokban marad ez is.
Sötét, már-már szilárd az éjszaka. Megfájdul a fejem.

 

 

Belloq valami olyasmiről magyaráz, hogy enni kellene, és még nincs túl késő. Felajánlja, főz egy kávét. Kegyesen elfogadom. Térül-fordul, megtalálja Negel Sherman fotóját. Visszajön vele, és az orrom alá tartja. Nem hiszem, hogy ezt szánja vacsorára, de meglehetősen közel dugja a számhoz. Hát nem. Ez egy másik história, és nem vagyok hajlandó belekeverni függő ügyembe. Eltökélem, hogy tagadni fogok.
Megkapom a lehetőséget.
– Ez mi? – kérdezi Belloq a képet lengetve.
– Nem látod? – csodálkozom.
– De látom. Azt nem látom, miért szedted elő?
– Jártam a fiókban. A kezembe akadt. Semmi különös okom nem volt rá. Legfeljebb a pasas figyelemre méltó szemei. Lásd be, ritkán lát az ember ilyen szempárt. Engem megbabonázott.
– Régóta gyanítom, hogy aberrált vagy – vigyorog vallatóm, valamivel enyhültebben. – Ez egy bérgyilkos. Nem mondom, az elitből való, de attól még ugyanaz marad.
Ezzel lehajítja a fotót, és a konyhába vonul. Nem tesz jót, hogy magamra maradok, mert tovább motoszkál az agyam – ezúttal Cruz körül. Lehetséges, hogy egykori pasasom csupán kitalálta a Hehírről szóló harmatos információt? Esetleg pusztán csak azért, hogy befűtsön nekünk. Hátha most megugrunk, és tűvé teszünk minden bokrot, míg a tréfa szerzője remekül mulathat magában.
Lehetséges, miként az is, hogy Cruz csakugyan hallott valamit. Furcsa véletlen lenne, ami azt illeti. Wyne és csoportja, továbbá feltehetően Belloq is, noha titkon, valamint a hazai rendőrség java része Hehírt keresi. Egyszer csak jő Cruz, és közli: nevezett úr az országban tartózkodik.
Érdekes.
De ettől okosabb aligha leszek, tehát nem keverem össze a dolgokat, azok úgyis mindent elkövetnek az én összekeverésemre.
– Kávé! – mondá a tengermély basszus a konyha felől.
Az invitálás egyszerűen ellenállhatatlan, mit is tehetnék, a hang nyomába szegődöm. Útközben megkaparintom levetett nadrágomat, és ügyesen beleszökdécselek. Éppen csak a telefont sodrom el akrobatikus cselekedetemmel, s az inzultált, mintha erről jutna eszébe: csengetni kezd. A kagylóért nyúlok, majd két lábbal egy nadrágszárban, kissé morózusan közlöm a nevemet.
A hívó fél ekkor felnyög. Valami állati hangon teszi ezt, rögvest Donaldra gyanítok.
– Beszorultál? – tudakolom.
Megint nyög. A hang változatlanul állatias, mélyen torokból jövő. Ella! Ella említette tegnap este, hogy valaki szórakozik a telefonnal.
Azonnal éberré válok, ügyesen kihúzom egyik lábamat a zsúfolt nadrágszárból, és könnyedén megjegyzem: – Voltaképpen ez is egyfajta szórakozás. De lehet ehelyett olvasni és színházba menni.
A készülék újra nyög, majd felröhög. Esküszöm, felröhög. A hátamon glédába sorakoznak a finom pihék. Tüskévé változik valahány, jeges veríték csordogál közöttük.
A röhögés mind gerjedtebb, mind ijesztőbb. Eléri a kívánt hatást: sokkot okoz. Lecsapom a kagylót, és szinte botladozva futok a konyhába, magam után húzva a nadrágot.
– Daniel, neked is mondta Ella, hogy valaki hívogatja a számunkat, és csak nyögdécsel meg hajmeresztő módra röhög?
– Neked mondta? – kérdezi félvállról.
Nyugalma lehiggaszt. Éppen egy ilyen őrülttől fogok megijedni, amikor annak idején direkt ezekre specializáltam magam? Na igen, de akkor sem volt kifejezetten tavaszünnep, amikor összecsaptam velük. Mostanra meg is elégeltem őket, de ezek ettől nem fogytak el, hiába.
– Tulajdonképpen Ella sem részletezte, mi hangzott el. Annyit említett, hogy valaki szórakozik.
– Legközelebb vedd magnóra.
– Persze, és reggeltől estig hallgatni fogom.
– A te ízlésed... – suttogja Belloq. Elfordul ugyan, de ettől én még nagyon jól tudom, hogy vigyorog.
Valami eszembe ötlik, és a nyöszörgős tüstént feledésbe merül:
– Wyne-ék csoportját tényleg átszervezik?
– Igen. A miniszter, Petrov ötlete, szerintem nem is rossz. Először is függetlenítik őket. Nem rendőri és nem katonai alakulatok lesznek. Petrov megbízottai fogják őket irányítani. Elsősorban a különösen veszedelmes bűnözők ellen kerülnek bevetésre. Tehát jóval több dolguk lesz, mint ezidáig. Hatáskörükbe fog tartozni ezeknek a bűnözőknek a felderítése, tehát, ha jól dolgoznak, akár megelőzhetnek egy-egy véres akciót.
– Mit szólnak hozzá?
– Wyne-nak tetszik a dolog. Úgy hallom, a többi csoport sem tiltakozott. Unták már, hogy örökös készenlétben voltak, és ha kibontakozott egy golyózápor vagy forró helyzet, őket küldték. Ha ők is szimatolhatnak, átfogóbb képük lehet az egészről, maguknak szúrják el a dolgokat, és kevésbé fogják úgy érezni: ők a céltáblák. Tulajdonképpen már a nyáron is valami hasonlóval kísérleteztek.
– Valóban azt latolgatod, hogy áthelyezteted magad egy ilyen csapatba?
– Egyelőre csak latolgatom. Amíg eldöntöm a kérdést, sokat fogok még esténként szaladgálni az utcákon. Kevés lesz, ha a régi formámat hozom, annál is jobb erőnlétre lesz szükségem.
Megiszom a kávét, és néhány perc múlva határozottan érzem, aligha alszom reggelig. Így hát ráérősen megnézem magamnak Daniel Belloq urat, és megpróbálom tárgyilagosan összefoglalni a véleményemet: – Harmincöt éves vagy. Fél éve múlt, hogy négy golyóval preparálták a testedet. Azt hiszed, tudsz még jobb formát hozni a réginél?
– Az ember kísérletezik. Néha önmagával. Aztán még a lehetetlennel. Petrov nem kevesebbet tökélt el, mint azt, hogy felszámolja a korrupciót, a fegyveres bandákat, a kábítószer-kereskedelmet.
– Mint a kollégája odaát. És most halott. – Miután kimondom ezeket a szavakat, határozott tiszteletet érzek önmagam iránt. Elvégre igenis tiszteletre méltó, ha valaki szemrebbenés nélkül le tudja hervasztani szeretett kedvesét. Ráadásul eltökéltem, nem foglalkozom Negel Shermannal és áldozatával. Ebbe a lakásba ki-be jár egész csomó nem kívánatos személy, elevenek és holtak egyaránt. Valahol ez mégis tűrhetetlen.
– Feltehetően elvállalom a dolgot – mondja Daniel. Bólint, folytatja: – Átnyergelek Wyne-ékhoz. Legalább megszabadulok tőled.
– Elvégre megérdemlem, hogy így beszélj velem – sóhajtom lehajtott fejjel.

 

 

Belloq csakhamar bebizonyítja, hogy feudális mániái a régiek. Amikor tíz óra után felöltözöm, mert sürgős találkozóra készülök az építkezés körül ténfergő prostituáltak valamelyikével, szótlanul készülődik ő is.
Végül a pasas ott áll előttem bokacsizmában, tágas bársonynadrágban, ejtett vállú pulóverben, tíz évet fiatalodva, vigyorogva, hajszoltan. Nemrég ő volt az egyetlen, aki önként hordta ezt a rövidre nyírt frizurát. Manapság, tél ide, tél oda, a férfinép hetven százaléka katonás hajviselettel közlekedik. Hasonlóképpen divatozik a többnapos borosta is.
Odakinn a dermedt, sáros hókása.
A rádióban az illetékes égre-földre ígéri: de most aztán itt a tavasz; Belloq a térdemre simítja tenyerét, és rám mosolyog. Esztéta váltja le a meteorológust, és megcéloz az éterből:
– Az író ne legyen nekem személytelen, száraz. Ne a könyvén kívül álljon, oldja fel magát a sorokban, teremtse meg számomra azt a hangulatot, amelyben ő írását lejegyezte. Ha ezt nem teszi meg, a könyvét izzadságszagúnak érzem---
Elzárom a rádiót. Belloq vállára hajtom a fejem. Megszólal: – Erről jut eszembe. Mikor beszéltél utoljára Donalddal?
– Tegnap.
– Úgy értem, igazából mikor ültél le vele beszélgetni?
Vállat vonok. Csikorog az agyam a megerőltetéstől. Mikor is?
– Miután elolvastam a könyvét. Arról beszéltünk.
– Nem tegnap.
– Nem.
– Donald barátunk a napokban összecsomagolt, és elköltözött otthonról. Iris azért jött el ma reggel Elláért, hogy ne legyen egyedül a hét végén.
– Miért? – sóhajtom. Ha ők szakítanak, vége a világnak. Elszabadul a gazság.
– Azt reméltem, tudod. Ne bolygassuk.
– De bolygassuk. – Kifakadásom engem is meglep. Elhallgatok, az utcát bámulom. Most aztán ránk zárták az ajtókat. Hehír, Sherman, Kata Dorian és a Misley házaspár. Mindezt tetézi a kiegyensúlyozott, derék Donald váratlan döntése. Miért nem megyünk vissza a hegyekbe? MÉG megszökhetnénk.
Már nem.
Az építkezés közelében, szűkmarkúan világító neonok alatt kék tetőlámpa forog, villog, mentőautó szirénája visít fel. Gyülekezet hömpölyög arrafelé, árnyak futnak el előttünk.
Belloq megállítja a kocsit, szaladok. Félretolok néhány embert, elhárítom egy rendőr karját. Nem kap utánam, megismer. Lehajolok a gyűrű közepén fekvő testhez.
Fiatal nő, lélegzik még. Arcán elmázolódott a festék, így is szép. Nyitott bundája alatt felcsúszott a rövid szoknya, egyik melle kibuggyan a kivágott pulóverből.
Valaki kiáltozik a hátam mögött:
– Én láttam, az az autó szándékosan ütötte el! Az utasa kiugrott belőle, hogy elvegye a táskáját, de amikor meglátta a közeledőket, inkább elmenekült. Meg akarták ölni! Rablógyilkosság!
Nézem a táskát. Szíja a lány csuklójára tekerve, végét most is elfehéredő ujjakkal szorítja. Nagy alakú, elegáns táska, kígyóbőrutánzat. Elfér benne esernyő, iratok, egy-két könyv...
Lefejtem róla a lány ujjait, lecsavarom a hosszú szíjat a csuklójáról. A lámpa alá sietek a zsákmánnyal. Kattan a zár. Hallom, hogy Belloq a szemtanút faggatja. A rendőrök a tömeget kényszerítik kissé hátrább.
Találok egy csomag papírzsebkendőt, szépítő-szereket. Lucilla Stieff névre szóló iratokat, néhány összegyűrt papírpénzt, lakáskulcsot.
A szemtanú izgatottan magyaráz Belloqnak: – Fekete kocsi volt, nem égtek a lámpái. Nem láttam a rendszámtáblát. Azt hiszem, Fiat volt.
Semmi több. Bámulom a kiforgatott táskát, faggatásomra nem felel. Hónom alá veszem, talán Kata Dorian is így hordta, nincs egy hete. Lepillantok a lábaim elé.
Mentőorvos hajol az eszméletlen test fölé, visszaigazítja a pulóvert a prostituált sápadt mellére. Fürge ápolók hordágyra fektetik a lányt, s a mentőautó szirénázva elvágtat.
Belloq rám pillant, szeme megakad a zsákmányomon.
– Öltözöl? – kérdezi.
– Még morbidabb. Ez a táska valószínűleg Kata Doriané volt. Nem tudni, honnan szedte elő Lucilla, de úgy fest, az életébe kerül. Azonnal a lakására kell mennünk.
Beülünk a Mazdába, felolvasom a címet az igazolványból, s vágtatunk, azzal a lehangoló érzéssel, hogy elkéstünk. Néhány percen múlott csupán.
Egyszer sem tévedünk el a hervasztó környéken, bár Belloq a rádión csüggve abban a reményben duruzsolgat az éterbe, hogy előállítanak számára minden egyes fekete Fiatot, amely a városban szaladgál. A riadókocsik fekete autókat kergetnek, és én nagyon jól el tudom képzelni, amikor megállítják őket, és megkérdezik utasaiktól: „Mondják jóemberek, maguk gázolták el Lucilla Stieffet? Nem? Az más. Akkor jó utat.”
Szívesen megtudnám végre, vajon mi az a nagy titok, amelynek érdekében megint halnia kellett valakinek. Mi volt a táskában? Míg Belloq rádiózik, megvigasztalom magam. Lucilla megtalálta a kígyóbőrutánzatot, lelt benne valami érdekeset. Ha most nem volt nála, elég lesz felsétálnunk a lakására. Igen. Oda lesz készítve az asztalra.
A lakásban szemlátomást elsőként teszünk látogatást. Saját kulcsaival törünk be, és nem találunk semmit, semmit a világon. Kutatunk, keresünk, majd kimerülten magunkba roskadunk a kétes tisztaságú kanapén.
Belloq rám néz, és lassan elvigyorodik: – Tulajdonképpen mit keresünk?
Nem felelek, valamiféle hisztérikus nevetőgörcs kaparja a torkomat. Megpróbálom meggátolni kitörését, köhécselek, lehajtom a fejemet, hogy a hajam alá temetkezzem, de a Sasszemű rögvest észreveszi a roham jeleit. Közelebb húzódik hozzám, halkan beszél:
– Késő van. Strapás nap volt. Ha lehet, mégis próbáljunk meg gondolkozni.
– Az éjjeliőrtől tudom, hogy három lány, Kokó, Lucilla és Lyda olykor előfordulnak azon a környéken. Lehet, hogy Lucilla nemcsak a táskát kaparintotta meg azon az éjszakán. Talán látott vagy hallott is valamit. Talán őt is meglátták, s ezért akarták most megölni. Mi az istent lehet egy ilyen táskában hurcolni? Egyáltalán, mi folyik körülöttünk?
Újra kezdjük a kutatást. Körbejárjuk az apró helyiségekből álló, elhanyagolt lakást. A bútorok meglehetősen szedett-vedettek, az ágynemű szertehányva a szőnyegen, bontott italos palackok búslakodnak a lelocsolt asztalok lapjain, piszkos ruhanemű heverészik a fotelok előtt és alatt.
Megtekintjük a videofilm-gyűjteményt is. Lucilla ízlése a jelek szerint csupán a pornóirodalomra terjed ki. Úgy nézem, ráakadtunk a szakkönyvtárára. Pedig az ember azt hinné, az ő szakmája mellett csakis mesefilmekre lehet szükség egy-egy fárasztó nap után. Úgy látszik, ezzel a műfajjal tartja magában a lelket.
Ősöreg rádió-lemezjátszó-magnó-hangfal monstrum tölti be az egyik falat, de a lemezek szálankénti átválogatásával sem leszek okosabb. Persze, ha tanulmányt akarnék készíteni Jelenetek egy prostituált életéből címen, talán fellelkesítenének a leletek. Csupa régi, agyonhallgatott könnyűzenei felvétel fordul meg a kezeim között. Átválogatom a műsoros kazettákat, aztán megtekintem Lucilla könyvtárát is. Néhány krimi, szexkönyvek. Proust: Az eltűnt idő nyomában és A kis herceg. A lapok között és a borítók alatt semmi. Egy asztalka alatt újságkivágások, számunkra érdektelenek. AIDS-térképek, hosszú cikkek a terjedő betegségről, áldozatairól. Tanácsok a megelőzésre. Ezek közül Lucilla megfogadott néhányat, erre vall a tekintélyes gumióvszer-gyűjtemény, de a legfőbbet, a partnerek megválogatására és számuk mérséklésére vonatkozót feltehetően figyelmen kívül hagyta. Veszedelmes szakma az övé, hiába.
Belloq bekapcsolja a magnót. Nem kell keresgélnie, elindítja a bekészített kazettát. Lucilla a felvétel készítésekor még arra sem vette a fáradságot, hogy két zeneszám között megállítsa a szalagot, így hát végighallgathatjuk a műsorvezető jópofáskodását is, ami ebben a késő éjszakai órában erősen megviseli az idegrendszeremet. Belloq kitűnően szórakozik dühöngésemen.
Bad Boys Blue-t hallgatva merülök bele Lucilla fehérneműinek átkutatásába, és amikor a fürdőszobai tégelyekhez érek, Iron Maiden kemény zenéjére pancsolhatok tovább. Siettemben felborítom a talcumos dobozt, úgyis nyirkos a tenyerem az izgatottságtól, hát mindjárt beledörzsölöm a hintőport.
A konyhai szemetest is átvizsgálom, közben a műsorvezető lekeveri a zenét, és átadja a szót a hírolvasónak. A felvétel kétnapos. Na és? Mitől kerekedett ilyen jó kedvem?
Dúdolgatva folytatom. A cukortartóban cukrot találok. Megízlelem, nem csalás, nem ámítás. Egy kerek fémdobozban viszont meghitt illatú cigaretták sorakoznak. Belloq is megszaglássza, vidáman füttyent egyet.
Le kell ülnöm, nevethetnékem visszatarthatatlan.
– Rágyújtottál belőle? – kérdezi Belloq.
Nevetek, de azt hiszem, nem ok nélkül mustrálom a tenyeremet több mint gyanakodva. Meg is nyalom kissé. Újra felnevetek.
– Csak tudnám, mit talcumoz vele Lucilla! – Elképzelem a lehetőségeket, és nem bírok magammal. Fogom az oldalamat, mert szúr, és közben jól hallom, nem túl szép a kacarászásom.
Nem jutok szóhoz, egész egyszerűen. Elindulok, és Belloq követ. A fürdőszobában azonnal fülön fogom a tettest. Míg Daniel a dobozt vizsgálgatja, lesúrolom a tenyeremről a talcumot.
– Jó trükk, nem? – Mikor leszek képes abbahagyni? De mit számít? Pompásan szórakozom a semmin, és ha most két felbőszült oroszlán rontana ránk, azokkal is nevetve szállnék szembe.
– Kokain – Belloq ízlelgeti, és el tudom képzelni, hogyan fogunk perceken belül mindketten görcsökben vonaglani a nevetéstől.
Ezzel szemben a magnón elnémul a hírolvasó száraz hangja. Felsír egy nő, és mi eszünket vesztve rohanunk vissza a szobába.
– Lehet, hogy nem tudom bebizonyítani a gyilkosságot, de nem engedem, hogy eltussolják! Ha kell, szétkürtölöm az országban, az egész világon! Ott voltam, és hallottam, ami azon a mocskos éjszakán történt! Éppen egy betegről beszéltünk doktor Misleyvel, amikor meglepték a szobájában! Végig be volt kapcsolva a mikrofon! Hallottam a dulakodást, a hörgését! Egyszerűen megfojtották egy párnával, aztán levitték a lépcső aljába, hogy ott találják! Azért működtetik a szívét, hogy fenntartsák a baleset látszatát! Az az ember halott! Megölték! De valamit eltoltak! Tudom, miért kellett meghalnia! Tudom, és még ennél is többet tudok! Ha előtárom a bizonyítékaimat, mindenki nekem fog hinni!
Itt véget ér a hangfelvétel. Kifut a szalag. A kazetta másik oldalán zene, zene, zene. Belehallgatunk a többibe is. Aztán nagyon csúnya gondolatokat fogalmazok magamban Lucilla Stieffről.
Belloq megőrzi a nyugalmát. Hangosan tűnődik. A legfőbb kérdés: kivel beszélt Kata Dorian, mert aligha kétséges, hogy az ő hangját hallottuk. Doktor Misleyt tehát csakugyan megölték, mégpedig Martin öcsém módszerével. Nem rossz. Rodney Misley talán mégsem volt oly szórakozott és bamba? De miért halt meg? A bizonyíték feltehetően Kata Dorian táskájában lapult, s azon a havas éjszakán valamiképp Lucillához került. Hol van most?
Belloq járkál. Találomra kiválaszt egyet a video-kazetták közül. Belepörget a filmbe, majd a képernyőre kapcsolja. Csábos leányzó vonaglik egy férfiú karjai között, hatalmas mellei valósággal lengenek. Keveset zihálnak, gyömöszölik egymást, majd a férfiú kezei – egek! – a szépség bugyijára araszolnak, s elkezdik lehúzni azt. A leányzó csücsörítve inti párját: – Surprise!
A meglepetés nem is marad el, a következő pillanatban előbukkannak a hölgy herezacskói. Katt, a kép kilobban.
Egy fárasztó nap végére járva dermedt latyakot gyúrnak a kocsi kerekei. Az ülésen elnyúlva továbbra is a meglepetésen kuncogok, aztán bekapcsolom a rádiót. Dallamos könnyűzene hallik, Belloq fintorog. Az énekes szoprán hangja szerelemről, könnyekről, szívekről, lelkekről dalol.
– Azért valahol szép a hangja ennek a lánynak – ismeri el Belloq.
– Fiú – közlöm.
– Surprise.

 

 

Lucillától a kórházba igyekszünk, s nem egykönnyen sikerül szót értenünk a személyzettel. Nem is vesszük a szívünkre, mert jól tudjuk, későre jár. Szívós kitartásunk végül meghozza gyümölcsét. Feljuthatunk a Traumatológiai Osztály intenzív részlegére. Szürke arcú, fáradt férfi lép hozzánk, már-már egykedvűen közli velünk, hogy Lucilla sérülése életveszélyes, ha a lány felépül is valaha, élete fogytáig ágyhoz kötött marad.
Éppen távozni készülünk, amikor a fotocellás ajtón keresztül lelkes férfi rohan befelé, egyenesen a szürke arcúhoz siet, és fejbólintással értésére ad valamit. Ez a mozdulat mosolyt futtat a fáradt vonásokra, s perceken belül futkosást eredményez. Ennek az izgatott készülődésnek szemlátomást létezik valahol valamelyes értelme, mert hamarosan csillapodni kezd. Mintha nem is éjszaka lenne, megelevenedik a kórházi folyosó. Aztán a személyzet eltűnik a műtőben.
A szürke arcú orvos szakít ránk néhány percet magyarázatképpen. Sötét szemei élénken csillognak szemüvege mögött. Kiszemeli magának Belloqot.
– Mostanáig semmi egyebet nem tehettünk, csak ami ilyenkor szokásos, ez pedig nem sok. Mivel a sérültnek nincsenek közvetlen hozzátartozói – ennek kiderítése vette igénybe a legtöbb időt –, és az ő állapota nem engedi meg, hogy hozzájárulását adja a műtéthez, különleges engedélyt kellett szereznünk. Teamünk első ízben hajtja végre emberen az operációt, melynek sikere esetén a sérült felépülhet, sőt, lábra állhat. Egyelőre ennél többet nem mondhatok. Javaslom, reggel érdeklődjenek újra. Történelmi órák kezdődnek most számunkra!
A doktor ünnepélyesen elsiet, mi kissé kábán utána fordulunk.
Megrázom a fejemet, mintha víz ment volna a fülembe. Ha jól értettem, Lucilla számára megadatott egy aprócska esély arra, hogy újra ember legyen. S ekkor ismét meglep Rodney Misley, rajtam üt, egy férfi, akit soha nem láttam, és soha nem is fogok. Jelen volt, olyannyira, hogy páran nem tűrhették tovább. Felesége most a rózsaszínű zongora mögött ül, és tréfát csinál a requiemből, miközben az ajtóra festett madárban gyönyörködik.
Myrtle, a szépséges özvegy egy nevet lobbant a tudatomba, és amikor kimondom, Belloq némi rökönnyel pillant vissza rám: – Most? – kérdezi.
Most.
A kórház halijában álló készülék alatt sorakozó telefonkönyvekre vetjük magunkat, mint hamarosan kiderül, feleslegesen. Oda-vissza átforgatjuk a súlyos köteteket, de sem a szaknévsorban, sem az egyéni listán nem leljük YANNIK TASSEL nevét.
Órámra pillantva megállapítom, igen, az emberek java része ezekben a percekben alussza legmélyebb álmát. Némi kéjjel tárcsázom tehát Myrtle Misley hívószámát. Az asszony a harmadik csengetésre belehallózik a hallgatóba. A háttérből vidám zeneszó, beszélgetés moraja hallatszik. Az özvegy hangja enyhén fátyolos, s amikor elmondom óhajomat, halkan felnevet:
– Éjszaka van, drágám.
– Tudom. Tehát?
– Vendégeim vannak. Nem, Yannik nincs itt. Egyébként soha nem jártam a lakásán, tehát nem árulhatom el, hol lakik. Esetleg utánanézhetek a telefonregiszteremben. Holnap.
– Most – mondom. Hangom meggyőzi.
– Hívjon vissza néhány perc múlva – sóhajtja megadóan.
Amíg várakozunk, Daniel megkockáztat egy megjegyzést:
– Régen ágyban lenne a helyed.
Nem felelek. Töröm a fejemet, miért választottam Yannik Tasselt, s mit akarok vele. És újra tárcsázok. Myrtle foglalt.
Rágyújtok egy cigarettára, lopva Belloq arcát figyelem. A testembe rejtett szeizmográf halk jelzéseket sugároz. Félek. Megizzad a tenyerem, merő lucsok. Beletörölgetem a nadrágomba. A következő percben fáznak az ujjaim.
Myrtle végre felveszi a kagylót. Enyhén spiccesen nevet: – Ne fárassza magát Yannikkal, drágám. Nincs otthon. Hívni próbáltam.
– Igen, ez várható volt. A számot.
– Maga túl nyers.
Mivel nem felelek, halk sóhajjal tudatja velem a telefonszámot. Ezután sietünk a Mazdához, és rövidesen tudjuk a számhoz tartozó címet is. Míg átszáguldunk a városon, Belloq nem fűz megjegyzést az elképzeléseimhez. Ezúttal én lógok a rádiótelefonon, és legalábbis olyan izgatottan intézkedem, mintha a világháború kitörésének megakadályozása lenne a cél.
Csak annyit tudok, hogy valamit meg kell akadályoznunk. Azok, akik megölték Misleyt, Kata Doriant és meglehet, férjét is, akik Lucillát elgázolták, még nem követték el legfőbb tettüket. Készülnek valamire, s mint látható, holttestekkel kövezik útjukat. Nem a megtörtént, az eltervezett titokban tartása a céljuk. Talán utolérhetjük őket.
Megint a lelkes mámor: elhiszem magamnak, hogy olyan gyors és ügyes vagyok – a mellettem ülőről nem is beszélve –, hogy most aztán reszkessen a titkos szervezkedés, mert ott futok a sarkában. Belloqnak egy szava sincs, talán nem óhajt lehűteni, talán azon tűnődik, miért tört ki rajtam az elmebaj, talán ő is érzi a maga szeizmográfjával: baj készül.
Nyugodt, mondhatni konszolidált környéken állunk meg a kocsival.
Yannik Tassel egy Pork nevű férfi lakását bérli. Kevés borravaló ellenében néhány információt szerzünk az álmos portástól. Pork több évre külföldre szerződött – bűvész –, és megbízta a gondnokot, adja ki a lakását. Tassel négy hónappal ezelőtt költözött be, fél évet előre kifizetett. A portás mint egy tizenöt perccel ezelőtt látta távozni, kissé csodálkozott is, mert alig valamivel korábban jött haza. Ezúttal igencsak sietősen hagyta el a házat. Sportszatyrot vitt a vállán, egyedül volt. Igen, Tasselnak van kocsija.
Nem, ezután nem hangzik el, hogy fekete Fiat. Tassel Opel Asconán járt, tudatja velünk a vékony figura. Kap egy újabb bankót, bár szerintem anélkül is szívesen beszélne. Szemlátomást unja magát egy ilyen nyugalmas helyen, egyedül. Elmeséli, hogy a doktor úr csendesen éldegélt, nem hozott fel soha semmiféle lármás népeket, nőket sem. Egyetlen férfi fordult meg nála, az sem túl gyakran. Ma este együtt mentek el. Amíg a porta előtt elhaladtak, nem beszéltek egymással.
– Én szóltam utánuk – folytatja a férfiú. – Mondtam Tassel látogatójának, hogy máskor jobban nézze meg, hol állítja le a kocsiját. Kilátok innen az üvegen keresztül. Ott parkolt a fekete Fiat a tűzcsap előtt. Láttam, amikor a rendőr az ablaktörlő alá helyezte a bírságoló cédulát. Csak néhány napja történt a közelben egy robbanás, az autószervizben. Most még kényesek a tűzcsapokra, tudják, oxigénpalackok szálltak el, nagy tűz volt, hatalmas felvonulással.
– Hány óra körül mentek el itthonról? – kérdezi Belloq.
– Valamivel nyolc után. Azt hiszem, időre mehettek, azért nem nézte a Fiatos, hogy hova áll. Amikor szóltam nekik, csak legyintettek és rohantak tovább. Másfél óra múlva a doktor úr egyedül jött vissza.
– Hogy nézett ki a barátja?
– Várjon. Nem jól mondtam. Egyedül jött be, de a barátja hozta haza. Láttam, amikor a Fiat megállt a ház előtt, s amikor a doktor úr kiszállt, a kocsi sivító gumikkal elviharzott. Kérdeztem is, talán valami sürgős műtéten voltak? Tassel nevetve bólintott, és a lifthez igyekezett. És alig negyedórája újra elment. A barátja? Magas, sportos külsejű férfi, jóképű lehetne, ha apukája nem tolja el. Vörös a haja. Ezt a szerencsétlenséget tetézendő vörös a bajusza és a szakálla is. Furcsa egyébként, mert ha nekem ilyen színű szőröm lenne, a fejemet is borotváltatnám. Meg más is furcsa. Égővörös szőrzetű emberek többnyire fehér bőrűek, és a nap sosem barnítja, inkább csak főzi őket. Ez pedig olyan kreol volt, mint annak a rendje. Szóval azért jó bőrt örökölt a veres apukától. Úgy ránézésre egyébként az a fék- és gumicsikorgatós fajta. Nagydarab, lezser ember. Tassel ugyanaz, csak sötét hajjal, az aztán a jóképű fickó!
– Felmennénk a lakásba – mondom csendesen.
– Írás? – kérdezi, és tartja a markát.
– Nincs írás. – Azért nem marad üres a tenyere.
– És ha a doktor úr visszajön, amíg maguk odafenn vannak?
– Nem jön vissza – biztosítja Belloq. A vékony figura bólint, neki elhiszi.
Nem szükséges betörnünk, hamarosan előkerül a gondnok is, tagbaszakadt, verejtékező, kövér férfi. Szemrevaló halványkék plüssköntöst visel, alatta átizzadt jégert, valószínűleg az 1945-ös divatkollekcióból. Bokájánál zsinórok tekergőznek, a trikóból kivillan a nyakába bodorodó őszes szőrzet. Készségesnek bizonyul a hajnali óra ellenére is, tartalékkulcsot hoz, felszállít bennünket a liften, kinyitja az ajtót.
Kinyitja, de nem veszi el kezét a kilincsről. Mivel mostanáig nem akadékoskodott, talán éppen idejét látja?
– Mit csinált a doki? – kérdezi.
– Benne lesz az újságokban! – feleli Belloq. Hangja ismét megteszi a magáét. Az ajtó kitárul.
Mindenekelőtt rend fogad. Szinte laboratóriumi a tisztaság. Elegáns bútorok sorakoznak a lakásban, bontott üvegek a nappaliban, tálcán, rendezetten. A hűtőszekrényben pár doboz sört találunk, egy megkezdett vaj csomagot. A gardróbszekrények üresek. A fürdőszobából hiányoznak a piperecikkek, nincsenek törülközők. A ház ura elköltözött. Olyannyira, hogy egy szem port sem hagyott maga mögött. De talán mégis. Siettében valahol ott kellett felejtenie egy parányi ujjlenyomatot. Muszáj, fohászkodom.
Magamra vállalom a Főnök felkeltését. Jól számítottam, rekedt, dagadt hangja köhögésbe, majd sóhajtozásba vált, amikor beszámolok eredményeinkről.
– Reggelig várhatott volna – véli mégis.
– Nincs időnk!
– Na persze. Ha nincs, nincs. Intézkedem. Maguk csak menjenek haza aludni.
Nem is felelek.
Belloq reménytelenül vizsgálódik az elhagyott lakásban. Zsebkendővel érinti meg a fiókok gombjait, de még így is félő, hogy a szakértő csupán a mi ujjnyomainkat fogja megtalálni a ragyogó lakásban. Ha Myrtle figyelmeztette Tasselt, nem lett volna ideje erre a tisztogatásra. Ő már korábban hozzáfogott ittléte nyomainak eltüntetéséhez. Valószínűleg azért, mert a rendőr felírta a Fiatot, mert nem tudták elvenni Lucilla táskáját, mert az a VALAMI még mindig nem került hozzájuk.

 

 

És még mindig éjszaka van. Hiába fújtatok a sietségtől, megint kezdek lemaradni Tassel mögött. Megtaláljuk a rendőrt, aki a fekete Fiat szélvédőjére tűzte a bírságcédulát. Tudjuk tehát a kocsi rendszámát. Rövidesen az is kiderül – miért csodálkoznánk? –, hogy az autó lopott volt, bár tulajdonosa elmulasztotta eltűnését bejelenteni. Az álmos rendőrjárőrök fekete Fiatokat figyelnek, feleslegesen. Ha megtalálják is valaha, feltehetően üres, tiszta és elhagyatott lesz.
Belloq haza vonszol. Engedelmesen követem, noha szeretnék egyidejűleg Myrtle Misleyhez, Cruz Guardhoz, Kokóhoz és késdobáló fiújához, Lonzához menni. Továbbá a Városi Kórházba és a másikba, Lucillához.
Daniel hajtogatja: – Reggel. Reggel.
Igaza van. Mégis nehezen múlik az idő. Mivel nem alhatok, nem kímélem ágyszomszédomat sem. Nyúzom, faggatom, mi kerülte el a figyelmünket, mit vétettünk, hibáztunk, különösen én, hiszen a szereplők java részével magam foglalkoztam.
Belloq karba font kézzel ül a párnáin. Szemei vérhálósak, türelme fogytán.
– Mi van veled, lezserség szobra? – firtatja. – Tökéletesen begerjedtél.
Válaszaim: – Szerepe lehet a dologban a kokainnak? Á, nagyon úgy tűnt, hogy Lucilla csak saját életének megédesítésére keverte a hintőporba. Nem hinném, hogy kereskedik vele. Vagy ez egy másik ügy, és mi bolondot csinálunk magunkból? Myrtle Misley mennyire lehet belekeverve a dologba? Hétfőn szakértői csoportot kell a kórházra zúdítani. Le merném fogadni, hogy Yannik Tassel nevű orvos nincs a világon.
– Esetleg alhatnál – bátorkodik Daniel.
– Ha nem lenne benne az ügyben Cruz, talán nem dúlna fel annyira. Meg tudod ezt magyarázni? Miért nem illik ide Cruz?
– Hova illik? – dörmögi ágyszomszédom mélán.
– Te nyugodt vagy?
– Egyre kevésbé.
És így tovább. Valahogy az az érzésem, mintha mostanáig egy zsámolyon álltam volna, s ebből az előkelő magasságból, derűs mosollyal tekintettem volna le a világra – a lábaim alatt heverőre. Percekkel ezelőtt valaki kirúgta alólam a zsámolyt.
Csak idő kérdése, mikor kezdek zuhanni.
A találékony Daniel tud egy módszert elaltatásomra. Kissé vonakodva adom be a derekamat, mégis megtörténik. Rövid időre elfelejtem a titkot, amit gyorsan meg kell fejtenem, mert arra adom a fejem, hogy kettőnkét megoldjam. Most sem sikerül. Sejtelmem sincs, mivel varázsol el nap mint nap. De amíg képes rá – istenem, varázsoljon!

 

 

Ragyogó napsütés riaszt fel. Bizony, reggel van. Kávéillat ingerel a sietségre. Gyorsan összekapom magam a fürdőszobában, ezúttal eltekintek a szokásos szigorú mustrától is, vasárnap nem veszek össze a tükörrel.
Amíg elkortyolom a kávét, kitart az álomduzzadt nyugalom. Amint kissé ébredezni kezdek, a világ összes nyavalyás gondja megszólít. A rádió földrengésről, szökőárról, tűzfészkekről, robbantásokról, merényletekről, csillagháborúról, balesetekről tájékoztat. Az ember már reggel kénytelen azt hinni, hogy ez lesz az utolsó napja.
Kinézek az ablakon, a szemközti falon óriási plakát. Ifjú pár mosolyog róla, pezsgőspohár a kezükben, a fotó színei élénkebbek és valószerűtlenebbek nem is lehetnének. Az ifjak arcán a boldogság egyszerűen fokozhatatlan.
Teleragasztották az országot ilyen és ehhez hasonló plakátokkal. Örül a nagymama, a kisgyerek, a főnök, örül a kiskutya, örülnek a szebbnél szebb lányok. Üvöltenek a színek, és dagad a boldogság. Hát nem csodálatos? Egy fogkrém, egy üveg pezsgő, egy új fürdőruha, istenem, még egy csíkos alsónadrág is földöntúli mosolyra tudja fakasztani viselőjét. Ami az utóbbit illeti, elnézem. Nem bánom, ha erre pillantok le a reggelim mellől. Tegnap még a nagymama ájuldozott a boldogságtól azon a falon, mert sikerült márkás szemüveget vásárolnia.
Mielőtt megtenném észrevételemet a reklámfotó ügyében, a rádió újabb hírrel kedveskedik. Sikerrel lezajlott az orvostudomány történetében úttörőnek számító műtét, mellyel egy autóbalesetet szenvedett fiatal nőnek nem kevesebbet adtak vissza, mint a teljes testi épségét.
Belloq telefonálni indul. Szorongva várom visszatértét. Úgy képzelem – már megint! –, hogy perceken belül hozza a hírt: Lucilla beszél, nincs többé titok.
Ezzel szemben másként történik.
Daniel megáll az ajtóban, és elnéz mellettem: – A lány eszméletlen. Lehet, hogy járni fog, de gondolkozni aligha. A koponyája is megsérült. Egyelőre nem tudnak biztatót mondani.
A csíkos alsónadrág viselője továbbra is majd elpusztul a boldogságtól. Elfordítom róla a tekintetemet, a hervadt Belloq felé.
– Akkor most elválnak útjaink. Kutass tovább Norbert Dorian után, én megyek a régi nyomon.
– Elfelejtettél reggelizni.
– Nem érek rá.

 

 

A nap nemcsak világít, melegít is. Megolvasztja a tetők peremére sodródott hóhegyeket, a lavinák olvadoznak, kásásan tottyannak a járdára. Vízpatakok szaladnak a csatornanyílások felé, és vidám zuhogással eltűnnek a mélyben. Már-már hihetetlennek látszik, hogy alig egy hete hatalmas hóesés szakadt a városra. Imitt-amott dermedt fűcsomók éledeznek, kissé még sápadtan. Párás a levegő, friss szél kevergeti, meg mernék esküdni, hogy langyosnak érzem. Ettől az impressziótól az sem tántoríthat el, ha leheletem jól láthatóan kavarog a számról. Nem veszek róla tudomást.
Beindítom a kocsimat, leeresztem az ablakot. A kerekek belehasítanak az útszéli tócsákba, magasra verik a vizet. Motorcsónakázás illúziójával haladok a késdobáló selyemfiú, Lonza lakása felé. Együtt dúdolgatok a magnóból áradó dallamokkal. Egy-két lámpa feltartóztat néhány percre. A szomszédságomban veszteglő kocsikból érdeklődő tekintetek sugaraznak rám. Persze, a férfiak is érzik, miért éppen ők ne? Nyakunkon a tavasz.
Felteszem a napszemüveget. Cigarettára gyújtok, és azt hiszem (mint biológiai lény: ezúttal a napsütés mámorának kiszolgáltatva), hogy a dolgok rendbe jönnek. Azt hiszem, közel a happy end.
Csatakos varjú ül egy kopasz fa meredt ágán. Amíg a lámpa zöldre vált, unottan tollászkodik. Hangulatom emelkedéséhez a maga részéről csupán ennyit fűz hozzá: – Kár---
Lonza nem siet ajtót nyitni, megpróbálkozom a kilinccsel. Aztán besétálok. A kivénhedt tinédzser a kanapén heverészik, szipkából szívja a cigarettát, és jöttömre még annyi fáradtságot sem vesz, hogy a kése után kapkodjék. Vasárnap van, az emberek lazítanak.
– Na? – kérdezi. Félő, hogy rám mosolyog, mindenesetre közel jár hozzá. Eleganciája hiánytalan. Derűsen gyűri kockás szövetnadrágját csakúgy, mint drapp zakóját.
– Sok-sok kérdéssel jöttem. Kezdem, jó? – Meglehet, nem kínált vele, mégis helyet foglalok. Megválók zubbonyomtól, zsebre dugom a kezemet.
– Már megegyeztünk, nem? Békén hagyom Kokót, maga békén hagy engem. Én nem rúgtam fel a megállapodást.
– Továbbra is barátok vagyunk – biztosítom. – A másik lány miatt jöttem.
A rugó. Lonza egy szempillantás alatt ülő helyzetbe kerül, és a párna alá hasít a keze.
Egy mozdulattal megállítom: – Ne kezdje a műsort. Egyszer élveztem, elég is volt. Beszéljünk Lucilláról, de nyugodtan. Tudja egyáltalán, hogy mi történt vele?
– Hol van? – morogja. Villámgyors kezét visszavonja a díszpárna alól, üresen. Ha már úgyis szabad, mutatóujjával az egyik hátsó fogába mélyed. Míg a reggelije maradékait kutatja, beszámolok:
– Az éjszaka baleset érte a maga Lucilláját. Egy újabb kenyérkeresőről kell lemondania. Ha életben marad, akkor sem lesz többé a régi. Gondolom, ez a hír legalábbis felbőszíti magát. Segíteni akarok. Lucilla nem magától lépett egy kocsi alá. Elütötték. Megmondom azt is, miért. Volt nála egy idegen táska. Csaknem sikerült tőle elvenniük. Csakhogy a táskában nem volt semmi érdekes, magam láttam. Innen folytassa!
Lonza pontosan tudja; arca valóságos olvasmány. El is fordítja tőlem, lyukas fogáról megfeledkezve. Keze újra a párna felé indul, de meggondolja magát.. Nem hódol ideges szokásának, hírem a vártnál jobban felzaklatta.
– Milyen táska? – kérdezi végül, amikor újra felém fordul. Arca ismét szalonképes, szemeiben ravasz fény lobban.
– Lucillának csigolyája tört. Megsérült a koponyája. Azért a táskáért.
– Blöfföl. Bevitték, mi?
– A kórházba.
– A sittre.
– Maga lesz a következő. Ugyanezért. A kocsi utasai továbbra is ragaszkodnak ahhoz, amit keresnek. Mit keresnek?
– És maga akar engem megvédeni?
– Ne higgye, hogy ideállok a fejéhez egy mordállyal. Úgy képzeltem, a maga segítségével elfoghatom a gyilkosokat. Ez is valami, nem?
Sokkal kevésbé lelkesedik az ötletemért, mint vártam. Végignyúlik a kanapén, a támlára hajítja lábait, cipője orrában gyönyörködik. Vonásai időnként megrándulnak, mosoly felé közelítenek, ideges vicsorgásnak hatnak.
Sóhajtva folytatom: – Átvizsgáltuk Lucilla otthonát, az édest. Leltünk egy érdekes kazettát, egy furcsa tartalmú talcumos dobozt, némi preparált cigarettát. Ide hallgasson, Lonza...
– A maga meséi. Idejön, és mesél. Ne ijesztgessen engem, elalszom én már anélkül is. Nagy fiú vagyok. Nem tudom, ki haragudott Lucillára. Az a nő időnként olyan gyilkos modorban viselkedett, hogy semmi meglepő nincs abban, ami történt.
– Hazudik.
– Mit képzel, mégis? Éppen maga fog meggyóntatni?
Türelmem végére érve, dermesztőnek szánt hangon hozom a félelmetes zsarut: – Elvégre meg is verhetem. Mire előszedi a kését, tíz törött ujja lesz. Sietek, Lonza.
Röhög, egyébként én is ezt tenném az ő helyében. Lát egy ötvenkilós nőt, aki sárlevet folyat a csizmájáról a tiszta szőnyegre, és el akarja hitetni vele, hogy bikaerős.
Elhitte volna? Elkomolyodik, és így szól: – Lucilla a múlt héten, tudja, szakadt a hó, hazafelé készülődött már, amikor meglátott egy jól öltözött nőt, aki ész nélkül rohant az utcán. Lekapta a válláról a táskát, és begyömöszölte egy szemétgyűjtő konténerbe. Futott tovább. Lucilla rosszat sejtve behúzódott egy kapu alá. Látta, hogy egy fekete autó fordul be a sarkon, és a nő után ered. Aztán eltűntek a szeme elől a sűrű hóesésben. Ő odasétált a konténerhez, kivette a táskát, eldugta a bundája alá, és hazament. Otthon megvizsgálta a szerzeményét, és pipa lett. Se pénz, se más érték nem volt abban a dög nagy táskában.
– Valami azért volt benne.
– Egy könyv. Tankönyv. Lucillának kínaiul volt, gyógyszervegyészet, vagy mi volt a címe, ronda kézírással összevissza firkálva. A szemétbe került. Volt még két kazetta, az egyiken rádiójáték lehetett, Lucilla felvett rá valami zenei műsort. A másikkal nem tudom, mit csinált, ő nem mondta, én nem kérdeztem. A táskát megtartotta.
– Ez minden, Lonza? – kérdezem szigorúan.
– Ez.
– Megnéztem Lucilla szemetesedényét, nem volt benne a könyv.
– Naná, azóta hússzor kiürítette. Menjen el a szeméttelepre, ha érdekli a gyógyszerészet.
Nem érdekel a jópofáskodása, mert megakad a szemem Lucilla talcumos dobozának pontos másán. A színes holmi az ablakpárkány szélén kelleti magát. Odasétálok, érdeklődve veszem a kezembe. Lecsavarom a tetejét. Szinte szórakozott a hangom: – Sántít a meséje, Lonza! Ha Lucilla csak úgy megtalálta a táskát, ugyan miért akarták tegnap éjjel meggyilkolni? A maga sztorija szerint senki nem látta az eseményt. Találgathatok éppen. Netán többet is tudott a táskás nőt kergető autóról? Vagy később, a kazetták kapcsán jutott el hozzájuk? Esetleg volt még valaki, aki viszont Lucillát látta meg a zsákmánnyal? Né, ebben a porban is van kokain. Tudja, hogy nehéz idők előtt állnak a narkósok? Pár fejes begorombult, és fel akarja számolni a kábítószer-kereskedelmet. Na persze, most nem érik be azzal, hogy lesittelik a narkósokat. Előzőleg kissé kipofozzák belőlük, honnan, kitől szerzik a szereket. Például a kokaint. – Eszembe jut, milyen kellemes vidámság fogott el Lucilla lakásán, amikor nyirkos tenyerembe dörzsöltem a hintőport. Aztán keveset a csuklómra szórok Lonzáéból, és elsimogatom a bőrömön. Ez már a függőség? Rámosolygok a mérgesnek látszó tulajdonosra, és letelepszem egy székbe. A doboztól nem válok meg.
– Lucilla gyakran ment a maga feje után. Sok bajom volt vele. Aztán Kokónak is elment az esze, és most kezdek paff lenni.
– „Paff?” – ismétlem undorral.
Nos, én legalább csengettem, mielőtt bejöttem a lakásba. Az újonnan érkezők nem fáradnak ilyesmivel. Mielőtt még elmerülhetnénk Lonza szókincsének sivárságában, látogatók jönnek. Egy rúgás hallatszik, majd léptek dübörögnek. Mire észbe kapunk, két férfi áll előttünk.
Megfigyelem, hogy egy pillanatig ők is csodálkoznak, feltehetően a jelenlétem miatt. Jól festhetek a talcumos dobozzal a kezemben. Nem nevetem el magam.
Komolyságom csakis a pisztolyoknak szól, melyek egyenesen ránk szegeződnek. Az egyik például éppen a szemembe tekint. Fölötte magas férfi álldogál, atlétatermetű, markáns arcú. Résnyire vont szemhéjai közül fenyegető tekintetű szürke szempár méreget. A másik pisztolycső fölött hasonló alkatú, kreol bőrű, ámde vörös szakállú és bajuszú dalia komorlik.
Mindez csak egy pillanat. És mégis elnevetem magam. A markáns arcúhoz intézem a szót: – Letartóztatom, Yannik Tassel.
A férfi nem érti a tréfát. Int társának, s az égővörös szőrzetű elindul felém, feltehetően nem azért, hogy a keblére vonjon. Türelmesen várom, hangulatom – a talcumnak köszönhetően? – meglehetősen emelkedett. Amikor a dalia kitakar Tassel pisztolya elől, s kellő közelségbe ér hozzám, vidáman cselekszem, s főként fürgén. A hintőport belezúdítom az arcába, a szemének szánva. Ugyanakkor fellendítem a lábamat, és elkaszálom fegyvert tartó karját. Ő sem kezdő, vagy talán ideges kissé, elhúzza a ravaszt. A golyó elsüvít a fejem mellett, szinte érzem a szelét.
A pisztoly a szőnyegre hullik, a vörös pontosan a tetejére, miközben mindkét kezével az arcát törölgeti. Köpköd is mindehhez, viselkedése legalábbis ordenáré. Főként azért, mert Tassel újra jól láthatóvá válik mögötte, vigyorgó arca csakúgy, mint töltött pisztolya.
– Leülni! – kiáltja, s hiába derűs a kedélyem a talcumtól, engedelmeskedem. Ebből a távolságból úgysem kezdeményezhetek semmit, a jelek szerint a máskor oly fürge Lonza is lemondott a késdobálásról. Szobor ő a szép szőnyegen, zakója gyűrött.
– Hát találkoztunk – mondja Tassel, hozzám intézve a szót. El is éri vele, hogy kellőképpen elcsodálkozzam, ezalatt a vörös összeszedi magát. Feldúltan belélegzi a szakállára árasztott hintőport, mit sem sejtve tette várható következményeiről. Csakhogy a pisztolyát is előszedi maga alól. Előszedi, és újra rám szegezi.
Tassel vigyorog: – Magával majd később foglalkozunk, hölgyem. Most ezt a strigót vesszük előre. Add elő a kazettákat, gyorsan! – szavait már Lonzához intézi. Intésére társa feltápászkodik a szőnyegről, és a kivénhedt tinédzser felé lépdel.
Moziban érzem magam. Nézem a filmet, de van egy olyan zavaró érzésem, hogy én is szerepelek benne. A portól fehérlő szakállú, szempillájú fegyveres Lonza elé lép. Megragadja zakóját, és könnyed mozdulattal a levegőbe emeli, majd megtaszítja. Kiáltást hallok, a düh és fájdalom morranását. Lonza elterül a szebbik díszpárnáján. Kap néhány pofont.
Tasselt nézem. Rám mosolyog: – Álljon fel, kezeit tartsa a feje fölé. Csinálja, mert senki nem hallja meg, ha lövöldözni kezdek.
Ezt elhiszem neki. A hangtompító akkora, mint egy másik pisztoly. Gépiesen beletörlöm a kezem a nadrágomba, mielőtt engedelmeskednék a felszólításának.
Tassel szövegel. Élvezi sápadtságomat, összeráncolt homlokomat:
– Töri a fejét, honnan tudom, ki maga? Nem okosítom ki, ne féljen. Hamarosan úgyis megtudja. Ezt itt elintézzük, és elmegyünk. Megtakarított nekünk egy utat. Magának is egyet. Az utolsót. Gyorsan a nyomomra jutott, profi módra. Keresztülhúzta a számításainkat. Magának másként jár az agya, mint vártuk. De így is, úgy is benne van a csapdában.
Ez az a pillanat, amikor túlteszem magam a kokainon. De nem hagyok fel a dermedt vigyorgással.
Tassel rám kiált: – Feküdjön a földre! Nyújtsa előre a kezét!
Miután megteszem, pribékjét utasítja: – Ne sajnáld ezt a majmot. Nem érünk rá szórakozni. Kezdd a tökein, ha nem beszél!
A műtét kevésbé érdekel, így hát villámgyorsan szövegelni kezdek:
– Mondja csak, hol lehet Norbert Dorian? Szívesen beszélgetnék vele. Érdekel más is. Miért ölték meg Katát, Rodney Misleyt? Megneszelték valahogy a maga kicsided tervét? Kiderült talán, hogy ha Yannik Tassel orvos is, él egy másik életet, melynek vajmi kevés köze van a hippokratészi eskühöz? Lehet, ez utóbbi életforma szorosan kapcsolódik egy rabláncra vert gengszterhez, bizonyos Amadeo Gruccihoz?
Tassel megdühödve halántékon üt a pisztoly agyával. Éppen akkor, amikor megkísérlem a felülést. Engedékenyen, kábult fejjel visszahanyatlom. A kanapé táján úgysem kedvem szerint alakulnak a dolgok. Lonza unalmasan egyre azt hajtogatja: nem tudom, nem tudom. Időnként feljajdul a változatosság kedvéért. Sziszifuszhoz hasonlatos, hiszen valahányszor kéznyújtásnyira megközelíti kedvenc díszpárnáját, kap egy pofont vagy egy lórúgást. Ekkor kissé odébb repül, és kezdhet mindent elölről.
Tassel túlkiabálja a lármás Lonzát. Járkálgat körülöttem, olykor lehullik mellém egy-egy dühödten sziszegő nyálcsepp: – Azért jött ide, mert a táska üres volt. Maga tudja, hogy itt van, amit keresünk. Ez esetben ez a strici ennél is többet tud. – Ez a megállapítás felderíti, jóllehet Lonza viselkedése ellenkezik vele. A késdobáló üvölt, tekergőzik a szőnyegen, orrán-száján vér ömlik, és tagad, tiltakozik, esküdözik.
Tassel rárivall a vörös daliára: – Heréld ki!
Társa úgy fest, feldobta a belélegzett kokain, csakúgy, mint a rendkívüli lehetőség, hogy operálhat. Megpróbálja fél kézzel letépkedni a kliens nadrágját. Lonza a félelemtől átmenetileg megnémul. Megint megkísérli a visszajutást a kanapéhoz.
Hála a vörösszakállú hintőporos képének, a kasztrálás nehézségekbe ütközik, s ebben főként a pisztolya akadályozza, hiszen a tervbe vett művelet szigorúan manuális, végrehajtásához ő egyetlen puszta kézzel rendelkezik. A némán őrjöngő Lonza feljut a kanapé szélére, keze felemelkedik.
Tassel észreveszi a mozdulatot, de nem jut ideje megakadályozni. Előrelendített lábaim ollójában reccsen a karja, elejti stukkerét. A következő rúgás az állán éri. Oldalra dől, rám akarja vetni magát, de félregurulok. Nem érem el a fegyvert. Tassel a lábamnál fogva visszaránt, aztán lehengerel súlyos testével.
Míg levegőért kapkodva szabadulni próbálok tőle, gyors pillantást vetek Lonza felé. Kezében a gyönyörű tőr, s a gorilla karjába hasít vele. A meglepett mikulás elejti pisztolyát.
Tassel a nyakamra fonja ujjait. Felrántom a lábamat, és vesén rúgom. Ettől kissé elernyed. Sikerül levetnem magamról, mégsem szabadulhatok. Nem hiába acélozta izomzatát. Ennyi fáradsággal egy tigrissel is birkózhatnék. Utánam kap, és leránt a hajamnál fogva. Hanyatt esem, megint a lábamat veszem igénybe. Ezúttal fültövön rúgom, csaknem eltörik a derekam, tudatni, hogy nincs gumiból.
Tassel csodálkozva maga elé mered. Aztán elengedi a hajamat, és a szemem felé döf az ujjaival. Elfordítom a fejemet, kissé megemelkedem, és levetem magamról a testét. Röptét térdemmel kísérem. Amint szabaddá válik az ágyéka, belemártom a térdkalácsomat.
Ezután ráérek a pisztolyért igyekezni. Tasselt leköti a szenvedése. Feltérdel, fejét a szőnyegre hajtva nyöszörög.
Lonza nem sokra megy a késével, mert a vörös dalia fegyvertelenül is erősebb nála. Ráadásul a beszippantott portól a fájdalmat sem nagyon érzi. Felkapom a pisztolyt a küzdőtérről, és elkiáltom magam: – Emelje fel a kezét!
Nem emeli. Maga elé rántja Lonzát, és hátrálni kezd vele. Az ajtóhoz közeledve finoman belevágja a sarkát Tasselbe, hogy felállásra buzdítsa. A szenvedő nem áll fel, de leleményesen a pribék lábai mögé húzódva négykézláb indul a kijárat felé. Nem lőhetek egyikre sem, egymást takargatják, legelöl Lonza. Felvillan bennem a kétség, hiányozna-e valamely leltárból, ha nem venném tudomásul kényszerű paraván szerepét, végül mégsem lövök.
Lonza a szorításban fuldokolva egyre hadonászik szeretett késével. Aztán hirtelen hátralöki a sarkát, és a gorilla megbillen. Egyensúlyát vesztve Tasselben is megbotlik, de talpon marad. Lonza kitépi magát a nyakprésből, megpördül, és a mikulás nyakába meríti a kést. Szökőár lövell felé. Félreugrik.
A gorilla a nyakához kap, ömlő vérébe markol. Felkiált, hangja hervadt suttogás. Lonzára veti magát. Összekapaszkodva a szőnyegre zuhannak, az iszonyú látvány szinte kővé dermeszt. A szőnyegen hemperegnek, Lonza hirtelen felemelkedik, és újra lesújt. A gorilla mellkasába mártja a kést. Mindkettőjüket vér borítja, mind több és több.
Lonza sír.
Tassel eltűnt. Elfutok a birkózók mellett. Suta helyzet: egy-egy pisztoly a két kezemben. A lépcsőház üres, a kihalt utcán senkit nem látok, aki menekülőre emlékeztetne. Visszaszaladok, fel a legfelső emeletig, eltökélten, hogy szükség esetén használjam is valamelyik fegyvert.
Tasselt a föld nyelte el. A tetőre vezető ajtón érintetlen a lakat, a lakásajtók zárva. Sehol egy lélek, pedig kötve hiszem, hogy senki nem hallotta az eseményeket kísérő istentelen lármát, óbégatást.
Visszatérek a mészárszékbe. A gorilla halott, Lonza alvadó vérpatakok között térdel, még mindig sír. A telefonhoz lépek.
A Főnök zordonan veszi tudomásul, hogy ismét én, és újfent háborgatom hét végi pihenését. Így hát amikor hirtelen felöltözötten megérkezik a nem éppen ünnepélyes helyszínre, még kósza hajtincséről is megfeledkezve rám ripakodik: – Úgy néz ki azzal a két stukkerrel, mint egy női Rambo. Öltsön békésebb külsőt!
– Azt hiszem, addig fogom szorítani a koltokat, amíg Tassel szabad – felelem halkan. Mintha búvárharang alól figyelném az eseményeket. Vakuk villognak, kollégáim vérfoltokat kerülgetnek a szőnyegen, mintha jégtábláról jégtáblára szökellnének. Aztán elviszik a tetemet, a vérbe fagyott mikulást. Lonza önkívületben vergődik kanapéján. Ragacsos a vértől, zakóján néhol megrepedezik az alvadék, arca tarka a veréstől, sírása régen nem hat normálisnak. Mentő viszi el, a lépcsőházból is hallom jajgatását.
S míg mindezt valami módon felfogom, gondolatok viharzanak keresztül rajtam. Akár a háborgó tenger, újabb és újabb hullámban árasztanak el, hánynak-vetnek, és nem tehetek rendet közöttük. Megint megkísért a jól ismert, ijesztő érzés: kevés vagyok, kicsiny, meg nem érthetem, fel nem foghatom. Letaglóz a gondolat. Néhány perce még élesen hasított végig rajtam a felismerés: rájöttem valamire, most mégsem találom a megfejtést.
Körültekintek Lonza romlakásában. Bambán figyelem a kollégát, aki elmélyülten morzsolgatja, szagolgatja, ízleli a dobozban maradt csipetnyi talcumot, s röpke impresszióm szerint már-már fontoskodó képet vág, amikor elsuttogja: kokain.
Úgy van, morgom magamban. De semmi köze ehhez, az egészhez. Kár az időt pocsékolni vele. A következő pillanatban horog akad az elmémbe, csaknem összerándulok tőle, az első tiszta gondolat: a kokain.
Tervféle alakul a fejemben. Amint izmosodik a gondolat, úgy kap erőre mellette a kistestvére: a félelem. Továbbra is érzékelem a környezetemet, azt is tudom, hogy viszonylag érthetően előadom a történteket, de egy másik síkban kristályosodik már az előbbi káosz.
El kell mennem. Egyedül kell maradnom a gondolataimmal. Talán szerzek kevés időt, mielőtt Tassel vagy embere – egy újabb, ezek el nem fogyhatnak – újra a nyomomba szegődik.
Végzek a beszámolómmal, és a Főnököt faképnél hagyva a telefonra vetem magam. Cruz Guard helyett az üzenetrögzítő géphangját hallom, szó nélkül bontom a vonalat. Az irodalmár külföldre távozott, nem is csodálkozom. Belloqkal próbálkozom, de nem találom sehol. Nem engedem meg magamnak, hogy a féltés beteges méretűvé dagadjék, de a tervem újabb ponttal gazdagodik. Hívom Irist, ő sem látta Danielt. Nem kérdez semmit, amikor a lelkére kötöm, hogy továbbra is tartsa magánál Ellát, és lehetőleg ne menjenek az utcára. Donald után érdeklődve feljegyzek egy címet és telefonszámot, de egyelőre elsüllyesztem a nadrágom zsebébe.
Martin álmosan morog a hallgatóba. Nem várom meg, amíg kiköhécseli torkából a rekedtség gombócát, azonnal nekitámadok:
– Szedd elő Konradot, és gyertek le a folyópartra. Ahol nyáron...
– Csalóka még ez a napsütés – morogja a kedves fivér.
– Akkor ne hozz törülközőt. Húsz perc múlva ott leszek.
– Ennyi idő alatt hazaérhetnél – próbálkozik a fiú.
– Könyörögjek?
– Ugyan – dünnyögi, kissé éberebben. Beülök a kocsiba, és indítok. A forgalom sem ér el az agyamig, így hát szerencsésnek mondhatom magam, hogy jóval a megbeszélt időpont előtt a sáros, elvadult találkahelyre érek. Nem szállok ki a kocsiból, hátradőlök az ülésen, és elszívok egy cigarettát. Cruz Guard MINDENT ELMONDOTT már, csak éppen akkor fel nem foghattam szavai értelmét. Figyelmeztetni akart, vagy csapdába csalni? S ha ez az utóbbi igaz, kit akart kinyírni? Nem engem, azt hiszem, nem. Az sem kétséges, honnan származtak az információi. Lehet, ezek csak feltevések, de a kép mégis kereken összeáll. Kata Dorian valamely okból éppen a Cruz Guard nevű újságírót tisztelte meg a bizalmával, tőle remélt segítséget. Honnan is sejthette volna, milyen rossz lóra tett? Elmondta neki sejtéseit, gyanúit, talán akkor már bizonyosat is tudott néhány dologban. Cruz nem foglalkozott vele, legalábbis nem vitte túlzásba. Soha nem ment fejjel a falnak – önszántából.
Valamilyen módon később kapcsolatba került Yannik Tassellel, s ez a mód gondolkozóba ejt. Elhangzott Fintan Hehír neve is, és éppen ez int engem óvatosságra, ez lopja szívembe a félelmet. Kétségtelen, hogy eme két bűnöző szoros kapcsolatban áll egymással. Igaz, Cruz azt mondta, Hehír az országban bujkál, és beállt Grucci, a börtönben ülő – ma is aktív – gengsztervezér zsoldjába. Kevés, ha szökését előkészítik, a talajt is el kell egyengetniük a nyugalmas jövő és viszonylag zavartalan munkálkodásuk érdekében. Hehír jól tudja, kik az ellenfelei, nyáron együtt bukott Holdennel, a helyi alvilág akkori urával. Holden halott, de Hehír él. Él és emlékezik ránk – az ellenségre.
Talán szemmel tartották Kata Doriant, talán más módon tudták meg, hogy felvette a kapcsolatot Cruz Guarddal. Aztán az sem maradt előttük titok, hogy a gyilkossági ügy az én asztalomra került. Hehír nyilván ismerte Cruz nevét – és éppen velem összefüggésben. Megfenyegették, megzsarolták vagy egyszerűen csak megvásárolták egykori pasasomat? Ki tudja rajtuk kívül? Cruznak mindenesetre csak az lett volna a dolga, hogy felhívja a figyelmemet Hehír ittlétére. Elvégezte feladatát. De a kórházban jártával akaratlanul is összefüggésbe hozta egymással a két ügyet. Így van. Nem lehet véletlen, hogy Cruz Hehírt és Gruccit emlegette, miután Tassel közelében forgolódott a krónikus osztályon. Éppen az vezetett a nyomukra, amivel előnyre próbáltak szert tenni.
Cruz felszívódott, de nem hiszem, hogy ne tudnám megtalálni. Csakhogy most sokkal sürgősebb megakadályozni Grucci kiszabadítását, s ha ez mégsem sikerül: mielőbb elfogni a szökevényt.
Tassel elmenekült. Tudja, mekkora veszélyt jelentek számukra. De nemcsak én, és nem kétséges, hogy a továbbiakban sem fog válogatni a rendelkezésére álló eszközökben. Nem tudom, hol az ellenfél, nem sejthetem, hányan vannak, de mivel nem akármi a tét, nyilván szép számmal képviseltetik magukat. Élükön Fintan Hehír. Az egykori gárdista valószínűleg örömmel értesült róla, hogy miattam nem kell külön fáradnia: megint velem áll szemben. Fel kell vennem a kesztyűt, egyszerűen azért, mert halálra ítéltek. Védekezésre kényszerülök. De én még emlékszem a Holden-ügy minden részletére. Tudom, azért csaptam bele, mert e név kapcsán mind több fájdalommal és vérrel találkoztam. Eleinte sejtelmem sem volt vállalkozásom veszélyességéről, később megtanultam, mi történik, ha az ember szembeszáll egy alvilági kényúrral.
Belloq csaknem belehalt.
Többször összecsaptam Holden pribékjeivel. Kaptam ütéseket, szereztem sebeket. A fizikai fájdalom természetéről tengernyi tapasztalatot gyűjtöttem, saját bőrömön.
És ha most visszagondolok, nem érzem egyetlen ütés, késszúrás fájdalmát sem.
Elfelejtettem.
Elevenen él bennem az ágyban fekvő Martin képe, s később Belloqé, az orvosok hümmögő bizonytalansága, a gépek földöntúli hangjai, a halál közelsége. Ma is végighasít rajtam a fájdalom, amit Belloq ágya mellett éltem át, a fejvesztett vágy, hogy vele haljak. Erre a gyötrelemre mindig is emlékezni fogok, és nem akarok újra szembenézni vele.
Hát nem úsztuk meg. Halálunk napja rövid halasztást nyert, de azóta csak keményebb lettem, biztosan tudom: ma is felveszem a kesztyűt, inkább, mint valaha. Nem adom könnyen a bőrömet, még kevésbé Danielét.
Lustán hömpölyög mellettem a folyó. Kásás jégtáblát hordoz súlyos, szürke hátán, vizet fodroz körülötte, elnyelni készül. Kibújik a nap egy felhő mögül, és felragyogtatja a fáradt víztükröt, fénye higanyra emlékeztet. Loccsan a parton a higanyfolyam, furcsa képzeteket kelt. Megtapintom a homlokomat, lázra gyanakszom. Bőröm hűvös, gondolataim is hasonlatossá válnak lassan.
Higgadok.
Mint afféle vagányok, motoron érkeznek. Konrad ül a kormány mögött, elsőként rántja le fejéről a sisakot. Megcsodálhatom szőke fejét, élesedő vonásait. A naponta látott Martinon nehezebben követhetem a férfiasodás napról napra sokasodó jeleit, Így most Konradot behatóan megszemlélem. A széles vállú, magas fiú elindul felém. Amikor összetalálkozunk, lehajol és szájon csókol.
– Engem miért hívtál? – morog Martin.
Zavar nélkül mosolygok rájuk. Megtámaszkodom a motorháztetőn, előbb Martin, majd Konrad felé fordítom a fejemet.
– Szükségem lenne a segítségetekre.
– Nofene. – Martin kavicsokat rugdal, Konrad az arcát sütteti.
– Az egyetemen nyilván ismertek narkós srácokat. Nem ők érdekelnek engem. A kapcsolataikra vagyok kíváncsi. Ne csináljatok semmit. Elegendő, ha figyeltek. Ha nyitva tartjátok a fületeket, szemeteket.
– Nyitva felejtettem a nadrágomat – vigyorog Martin.
Konrad felnéz, elkomorul: – Ne idétlenkedj.
Kopott cigarettacsikket terelgetek a csizmám orrával, tekintetemmel követem útját: – Tavaly a Holden-ügyben felbukkant egy bizonyos Justitia-kommandó. Sokat segített a harcban. Ki tudja, kik a tagjai? Mindenki? Senki? Most is elkelne a segítség. Szeretnék eljutni a kábítószer-kereskedelemmel foglalkozó bandához.
– Te? – kérdezi Martin. Nem néz rám, és én sejtem, mire gondol.
– Pontosan. Daniel nem tudhat róla. Senki nem tudhat róla. Beszélni akarok a banda fejével.
– Miért? – kérdezi Martin újra azon a rosszallást és kételkedést kifejező hangon.
– Nem mondhatom el. – Konradhoz fordulok: – Nem akarok semmi balhét. Csak annyit, amennyit kértem. A többit bízzátok rám.
– Miért nem tudhat róla Daniel? – köti az ebet mind szorosabbra Martin, aki Belloqban valamely földi istenséget tisztel.
– Daniel belép a szuperkommandóba. Elválnak útjaink, legalábbis a munkában.
– Blöffölsz. Daniel még nem döntött. Tudnék róla.
Konrad megmozdul: – Kérésed összefügg azzal, hogy megtépázottnak látszol? Megint benne vagy, Denisa?
Bólintok.
Konrad komoly marad. Rápillant Martinra, s az a benyomásom támad, mintha öcsém arcán enyhülnének a duzzogás bogai.
– Ma este buliba megyünk. De tudnod kell, csakis a te kedvedért. És most ne kezdj bele a szokott rizsába az óvatosságról meg a névtelen hősökről, mert még emlékszünk a leckére. – Konrad cigarettára gyújt.
– Ez Daniel műfaja. A szöveg az óvatosságról.
Martin újra felhők mögé vonul vissza: – Csodálatosan megértitek egymást, te és Konrad. Smároltok, fél szavakkal értekeztek. De én akkor is azt látom, hogy megint sumákolsz, Denisa, és ezt nagyon nem szeretem.
– Mégsem tetethetem be az újságba, hogy miben sántikálok.
– De nekünk elmondhatod, nem?
– Nem. Ne vitatkozzunk, Martin, mert vádpontokat én is előhozhatnék, ha ez lenne most a cél. A cél azonban az, hogy mihamarabb tárgyalhassak valakivel a drogkereskedők közül. Legyetek óvatosak. Konrad a zubbonyom gallérjára fújja a füstöt.
– Denisa, komolyan. Mi történt?
– Történik. Reváns készül. Ennyivel be kell érned.
Konrad eldobja a cigarettát, és a motorja felé indul. Bélelt overallja és zakója már-már a kövérség látszatát kelti. Az indítókulcs elfordítására felbőg a feketére festett gép, Martin hosszú léptekkel siet társa után. Elgurulnak mellettem, arcukat elrejti a füstszínű védőálarc, biccentenek.
Utolsó pillantást vetek a folyóra. Kidöntött fát hurcol előttem a víz, a csupasz ágak mintha csapkodnának kínjukban. Éhes sirályok rikoltoznak a magasban, a ragyogó ég kékjébe villanva.

 

 

Szőrmentén számolok be Danielnek. Nem hazudok, éppen csak nem említem meg Tassel mondókáját, és a találkozást követő gondolataimat. Sietve befejezem a mesét, s máris arról faggatom, ő mit intézett.
Elém teszi a forró kávét, nem ül le, az ablak elé lép, talán azért, hogy a csíkos alsóra vetkezett plakátifjúban gyönyörködjék a kérlelhetetlenül közeledő alkonyatban. Nem vagyok hajlandó semminő szégyenkezésre, amikor megkönnyebbülten felfogom, hogy elhitte szavaimat, s mert bízik bennem, gyanakvásnak szikrája sem támad benne.
– Norbert Dorian szülei nem segítettek sokat. Évek óta nem látták a fiukat, nem is hiányolták különösebben. Nem tudják, hol lehet, ha hírt hallanak felőle, értesítenek. Kata Dorian szülei csak azt erősítették meg, amit eddig is tudtunk. Régen beszéltek a lányukkal, zűrjeiről nem tudtak, a férje miatt már régen elhidegültek egymástól. A halálhír megrendítette őket. Hát ez nem sok, ugye? Elmentem Misley özvegyéhez, Tasselról faggattam. Tudatta velem, hogy kapcsolatuk esetleges volt, néhány találkozás után véget ért. Felcsillantotta előttem valami hasonlónak a lehetőségét, köszöntem. Szereztem tőle egy képet a férjéről. Ráadásnak kaptam egy másikat Tasselról is, amit akkor készített, amikor a kedves doktor elszundított az ágyában, Tassel feltehetően nem is tud róla. Azt hiszem, a felvétel alapján nem lesz könnyű köröztetni. Amellett, hogy meztelen, mint csiga a salátalevélen, ráadásul csukott szemmel fekszik. Ezután beszéltem a daktilossal, és kiderült, hogy Tassel lakásában mégis sikerült találni pár ujjlenyomatot, és éppen a telefonon. Merészet gondolva leviziteltem átadásra váró új palotánkban, és végre szerencsém is volt. A csodaszámítógép, amely majd megkönnyíti a munkánkat, működött, szakemberek ügyködtek rajta, s szinte megörültek, hogy bebizonyíthatják, mit tud a gép. Tudott! Néhány perc várakozás után közölte Tassel ujjlenyomatáról, hogy valójában egy doktor Mindegykié, az egyszerűség kedvéért nevezzük ezután is Tasselnak, aki előbb nyolc évvel ezelőtt, Amadeo Grucci lefogásakor került gyanúba, ám ekkor felmentették, később egy gyógyszergyáros heroinlaboratóriumának felszámolásakor került elő, ekkor nem úszta volna meg büntetlenül, ámde ügyesen meglépett. Valóban orvos, az a fajta, akinek a jó kereset is kevés, keresgeti a lehetőségeket, hogy kiegészítse jövedelmét. Beszéltem a Főnökkel, tőle tudom, hogy kedélyesen telt a délelőttöd, és éppen Tassel jóvoltából. Összevetettük információinkat, és azt hiszem, azóta történt néhány óvintézkedés a börtönben, Grucci környékén. Holnap szakértői bizottság vonul be a kórházba, hogy fényt derítsen a kísérleti gyógyszerek körül folyó állítólagos manipulációkra és Misley halálának körülményeire.
Közlöm a hátával: – Nem vesztegetted az idődet. Láthatnám a képeket?
Elfordul az ablaktól, elsétál mellettem, de egy perc múlva visszatér a fogasra akasztott kabátjától. Az asztalra teszi a fotókat: – Íme Tassel a rózsaszínű slágerszerző ágyában, s íme, a nyilvántartóból. Ez utóbbi felvétel már köröztethető.
A markáns doktor szinte védtelennek látszik Myrtle Misley rózsaszín lepedőjén. Szétvetett karokkal, félrebillent fejjel alszik, mint ki jól végezte dolgát. Haja kellőképpen zilált, mellkasán a dús szőrzet meglehetősen férfias, hasa lapos, szunnyadó nemi szerve hosszú combjára bújik, lábujjai enyhén begörbítve.
A másik felvételen az alvó oroszlán teljesen éberen, harciasan tekint a lencsébe, résnyire vont szemeiben kihívás, szögletes, szúrós vonásai enyhén gunyorosak.
Félrehajítom Tasselt, s óvatosan nyúlok Rodney Misley képe után. Mielőtt megfordítanám, lehívok az agyamból egy másikat, az elképzeltet. Mivel elfogulatlanságról szó sincs, és már-már szeretem a szórakozott, a bamba, a misszionárius Misleyt, a róla alkotott kép is megfelel ennek az impressziónak.
A felvétel azonban azokat igazolja, akik a felsorolt jelzőkkel ruházták fel a doktort. Misley hosszú, keskeny arcát hátrafésült, szinte letapasztott barna haj koronázza. Szemöldöke dús, orra fölött összeér, kócosnak hat. Apró szemréseiben közel ülő, barna szemek. Orra hosszú, keskeny, késpengére emlékeztető. Ajkai ugyanilyenek, vízszintesen. Nyaka vékony, ádámcsutkája csaknem átdöfi a bőrét. Műszálas ingpulóvert visel, ódivatút. Hozzá csukaszürke szövetnadrágot, alul-felül egyaránt bő szabásút, rettenetest. Vágott orrú fekete cipője már nem is ódivatú, azon egyszerű oknál fogva, hogy soha nem volt divatban.
Még egyszer, újra. Ezen a keskeny arcon látható némi jóságos szomorúság. A száj mintha kissé kékes lenne, talán az említett szívbetegségtől. A szemek nem néznek sehová, a fotóst sem látják. A magas, vékony férfi merő csont, körülbelül húszkilónyi hússal. Keskeny, hosszú ujjú kezei a térdein hevernek, tartása enyhén görnyedt. Kényelmetlen széken ül, talán emiatt.
Talán, talán. Az arckifejezése mégsem enged el. Egy beteg kisfiú néz el mellettem, és azon törheti a fejét, hogyan gyógyítsa meg a többi szomorú kisfiút. De ha megszólítanám, azt firtatva, mire gondol, kifizetne valami semmitmondó válasszal. Amin én is mosolyoghatnék.
Kezd elegem lenni Rodney Misleyből. Hiszen ő már legenda, és láthatóan nem hatástalan rám. Ellenségeink is közösek.
Őt már legyűrték.
Belloq kinyitja a sütőajtót, hogy gőzölgő, illatozó tálat húzzon elő mögüle. Az asztalra helyezi, tányérokat vesz elő. Rejtély, hogy csinálta egy ilyen nap után. Letelepszik velem szemben, és beletekinthetek szilvamagra emlékeztető sötét szemeibe. Nem sokáig állom a pillantását, inkább feltűnően rajongok a vacsoráért.
– Beszéltem Írisszel – mondja halkan. – Ha úgy ítéled meg, hogy Ella ott nagyobb biztonságban van, nem mehetnénk-e mi is oda, a másik házba? A házunkba?
– Nem tudom, a mai találkozás mennyire ingerelte ellenem Tasselt. Nem örülnék, ha Ella a közelben lenne, amikor eljön a számlát kiegyenlíteni. Elvégre rendesen tökön rúgtam.
Belloq felkapja a Playboy-fotót, megtekinti, aztán vállat von. Gondolkozik egy keveset, majd elvigyorodik: – Az volt a benyomásom, hogy a vidor özvegy enyhén nimfomán. Az ő benyomásaira nem mernék megesküdni, de nem hinném, hogy hízelgőek lennének rám nézvést.
– Nem álltál kötélnek?
– Világéletemben utáltam a rózsaszín ágyneműt. Denisa, ha már tegnap szóba került, beszéljünk egy másik dologról. Wyne-ékról. Eldöntöttem a kérdést, de nem szeretnék választ adni, amíg a véleményedet nem hallottam.
– Vállald el – sóhajtom. Nem ujjongok fel, nem ugrom a nyakába, inkább sört iszom. Lesütött szemmel, megkönnyebbülten. Minden erőfeszítés nélkül, varázsütésre megszabadulhatok tőle.
– Elvállalom-mondja bólintva. Belekortyol a sörébe, aztán rám pillant a pohár fölött: – Grucci őrizetét megerősítették, Tasselt el kell fogni. Mi az neked?
Könnyedén legyintek. Zavaró érzésem támad, remekül jellemez: miután simán célba értem nála, mintha a képességeiben kételkednék.
– Azt mondtad, te már eldöntötted a kérdést, de a véleményem azért érdekel. Ha az lett volna a véleményem, hogy ne vállald el, mert mint kifejtettem: öreg és rozoga vagy, változtatott volna valamit az elhatározásodon?
– Talán nem. Mindenesetre legalább bebizonyíthattam volna rosszhiszeműségedet. Gyógyultnak nyilvánítottam magam, de maradt bennem néhány kellemetlen utóhatás. A különféle betegágyakban heverészve elképzeltem, hogyan történhetett volna másként. Pár alkalommal te kerültél a helyembe, és ez a kép nem hagy el. Talán csökken a félelem, ritkábban gondolok a halálra, sérülésre, ha kevesebbet tudunk egymás ügyeiről. Valaha kétségbeesetten kerülgettük, ki nem mondtuk volna, hogy FONTOS. A négy golyó óta tudom, ennek vége, már nem tehetünk úgy, mintha játszanánk. Fontos, Denisa.
Félretolom a tányért, felsóhajtok: – Csak a kezemet meg ne kérd, mert sikoltok. Miért vagy ennyire meghatódva?
– Természetesen mi sem változik, ha külön munkálkodunk tovább. Legfeljebb csak annyi, hogy kedvedre mehetsz a magad feje után a magad módszerei szerint, melyekről egyébként ismered a véleményemet.
Gyanakodva szemlélem az arcát, és visszavonom a korábbi lesajnálást. A pasas átlát rajtam, legfeljebb annyi helyzeti előnyöm marad, hogy nem tudja, mit leplezek előtte. Vajon mit tenne, ha tudná? Valószínűleg összetűznénk. Első lépésként. Aztán megpróbálna félretenni, mint egykor. Merő aggodalomból. Régebben is komolyan vette magát, ez aligha változott négy golyótól. Az a feudális csökevény ott maradt az agyában: ő a férfi, s én csak...
Nem lovalhatom bele magam, mert a hűtőszekrényhez lép, és míg tesz-vesz, nyájasan elküld a helyszínről.
Cigarettára gyújtva lődörgök a lakásban. A nappalinak nevezett jókora helyiség egyik sarkában kiszabott, összetűzött kelmék emlékeztetnek pár nappal korábbi fellángolásomra, melynek eredményeként mégsem születtek meg a ruhaköltemények.
Megsimogatom a halom tetején fekvő darabot, és az ablakhoz lépek. Az utca éppolyan, mint máskor. Fények villóznak, autófolyam hömpölyög, a szemközti gyorsétterem párás üvegablakai mögött homályos alakok mozgolódnak. Az épület felső szintjeit elfoglaló lakásokban az elsötétítő függönyök lámpafényt sejtetnek, néhol árnyak rajzolódnak rájuk.
Összehúzom magamon a rövid vászonköntöst, egy karatekabát hű mását, és megválok az utcaképtől. Hiszen nem áll odalenn Hehír hadserege, hogy véremet ontsa. Ha mégis, valóban profikból szervezték a csapatot, mert mit sem veszek észre jelenlétükből. Az üldözési mánia eme nyilvánvaló tünetét félrehagyva a hálószobába igyekszem, és elnyúlok az ágyon. Karnyújtásnyira elérem a magnó kapcsolóját. Lustán megérintem, s máris átitatja a helyiséget a zene. A kazetta kissé rongyos a gyakori használattól, kopottan csendül fel róla az igen kedvelt zenei karikatúra. Csengő hangú nő és basszus férfi szomorkodik, bohóckodik, politizál és gúnyolódik.
Míg szerelmes dalukat velük együtt dúdolom, Belloq lép a szobába, s nekem torkomra forr a refrén. Az isteni férfiú olyat tesz, amit még soha. Pezsgőspalackot hordoz a hóna alatt, ujjai közé fűzve talpas kelyheket, baljában jéggel töltött üvegedényt cipel. Sarkával csukja az ajtót, aztán jelzéseket ad, noha beszélni tudna éppen, hogy tegyem szabaddá az ágy melletti asztalka tetejét. Amikor ez megtörténik, lerakodik. Kibontja a pezsgőt, szolid pukkanással, ahogy illendő. Tölt belőle a két pohárba, aztán a jéggel töltött üvegtál mellé teszi a palackot. Mivel mindeddig azt hittem, hogy az edényke a jeges vödröt helyettesíti, hirtelen kíváncsivá tesz, Belloq mi egyéb szerepet szánt neki. Felkönyökölök, a tál fölé hajolok. Tört jégdarabok olvadoznak benne, a fejem fölött világító lámpa szikrákat csihol belőlük.
– Igyunk – javasolja Daniel.
Összekoccintjuk poharainkat, belekortyolok a hideg pezsgőbe. Egy pillantással ellenőrzöm, ő is iszik, az absztinens.
– Mit ünnepelünk? – kérdezem gyanakodva.
– Muszáj ürügyet keresni?
– Nem. – Leteszem a poharat. Ölembe húzom a tálat, mert tovább foglalkoztat a rejtély. Fázik a térdem, csaknem süt az edény fenekének hidege. Mutatóujjammal addig piszkálgatom a jégdarabokat, míg megpillantom a titkot. Nem akarok hinni a szememnek.
Tenyeremre veszem a középre rejtett jégdarabkát, és a belefagyasztott ékszert bámulom. A lánc szemeit fektetett nyolcasok alkotják. Középütt pisztolytöltényt formázó arany medál fogja össze őket.
– Mi ez? – kérdezem fanyalogva.
– A tied – vigyorog az ajándékozó, és belekortyol a pezsgőjébe.
– Nagyon szép golyó, mondhatom. Ez járt a válladban?
Hálátlanságom nem ejti kétségbe Danielt. Kiviszi a tálat, ottmaradok az olvadozó jégtáblával. A beledermedt ékszer szinte életlen a fénytöréstől. Lefekszem, s a nyakamra helyezem. Nem siet olvadozni, vacognak a fogaim, mire kiszabadíthatom páncélzatából a nyakláncot. Mutatóujjamra akasztva méregetem. Ekkor saját súlyától kettényílik a töltény, és felfedi a belerejtett türkizkövet. A himbálózó csecsebecse mellett a visszatérő Danielre nézek. – Így persze más. Nagyon szép.
A nyakamba kapcsolja az ékszert, szétnyitja a köntösömet, hogy alaposabban szemügyre vehesse az összképet. Kissé ráncolja a homlokát.
Felkelek, tükröt keresek. Nehezen fogalmazódik meg a kérdés, annál is inkább, mert alapos okkal, meglehetősen szégyenkezem.
– Mindezt miért?
– Emlékeztetőül – dünnyögi. Elnyúlik az ágy tetején, karjait a feje alá fonja.
A cseppet formázó tompa fényű kő a szétnyílott töltényhüvely ölelésében fekszik. Bőrömhöz simul, még mindig hűvös, egy-egy parányi vízcsepp a melleim közé fut alóla.
Felkapom a poharamat, Daniel kezébe adom az övét. Órákra való mondanivalóm lenne. Hallgatok.
– Egyébként sikolthatsz – mondja Belloq, s csettint a nyelvével. – Megkértem a kezedet. Merő formalitás az egész. Mi sem változik. Együtt voltunk és együtt maradunk.
A nyolcasokat babrálom a nyakamban. Matematikai jelek. Majdnem felnevetek, csakis bőgés helyett.
– Anyám nagyon fog örülni – biztosítom kérőmet.
– Mindenki nagyon boldog lesz – bólogat.
– Én eddig is boldog voltam – tájékoztatom.
– Persze, én is – helyesel.
Ránézek, és nem látom rajta. Azt látom, hogy feszült. Talán az én arckifejezésemet, hangulatomat tükrözi vissza. Esetleg arra gondol, amire a medállal emlékeztetni akart.
– Nos?
– Nem – mosolygok rá végül.
Belloq vállat von. – Azért megtarthatod – fejével a nyaklánc felé int.
– Köszönöm.
A mélyülő csendbe telefoncsörgés tolakszik. Áthajolok Danielen, és a fülemhez illesztem a kagylót. Rekedt férfihang hallatszik, ismerős, enyhén eszelős. Nyöszörög, röhigcsél. Szó nélkül átadom a hallgatót Belloqnak. Vigyorogva fülel egy percig, a sokkoló zaj elér hozzám.
– Kitekerjem a nyakadat? – érdeklődik Daniel, s leteszi a kagylót. A kazetta is véget ér, a magnó kikapcsol. Csend telepszik a szobára, mintegy lepecsételve a korábbi hangulatot.
Felkelek, összeszedegetem az archívumot a nappaliban. Aztán szétterítem az ágyon Negel Sherman, a bérgyilkos, Rodney Misley, az áldozat, és Yannik Tassel, a gyilkos képeit. Törökülésben bámulom az arcokat, vaktában tapogatózom a cigarettám után.
– Ki kell egészítened a képtárat. Holnap beszerzünk egy-egy felvételt Kata és Norbert Dorianról, esetleg Lucilláról is. Aztán még Amadeo Grucciról és Fintan Hehírről. Ez a pasas mit keres itt? – Shermanra mutat.
– Kakukkfióka – leseprem az ágyról a kollekciót, aztán meggondolom magam, és felszedem a szőnyegről Rodney Misleyt. A párnámra fektetem, arca fölé könyökölök.
Daniel szó nélkül pezsgőzik. Valószínűnek tartom, hogy perceken belül kiüti magát. Tévedek, pár perc múltával felkel, és közli, hogy ma még nem futott. Mintha a rohangálással közömbösíthetné az elfogyasztott alkohol erejét. Zajtalanul távozik.
A láncot babrálom, míg várok rá.
Rodney Misley szomorú félmosollyal elnéz mellettem, a kazetta újra indul.
Amikor a telefon lármázni kezd, eltöprengek, érdemes-e fáradnom a karmozdulattal. Végül győz a kíváncsiság, és nem is bánom meg engedékenységemet.
Donald barátom vontatott hangja hallatszik a dróton túlról. – Otthon van az ember? – kérdezi, így.
– He?
– Oké. Meg akartam kérdezni tőle, vajon te tudod-e már?
– Sejtem.
– Vészjóslóan hangzik – morogja Donald. – Az a helyzet, hogy Daniel lelép tőlünk. A jövő hét valamely napján teszi ezt. Főnökünk tehát rám testálta a veled való együttműködés örömeit. Természetesen mindezt vasárnap. Szerfelett izgatott, mibe rángattatok bele, és informálódtam kissé. Közlöm veled az újabb fejleményeket. Talán emlékszel a délelőtti műsorra. Volt benne egy átvágott torkú gorilla.
– És?
– No, ez a fickó valaha nem viselt szakállt, s ha olykor mégis, nem vörös színűt. De nem ez az újság, valószínűleg tudod magadtól is. Amikor a Holden-ügy során kiderült, hogy a Fintan Hehír vezette testőriskola néhány gárdistája valójában a maffia aktív tagja, erről a fickóról is vettek ujjlenyomatot, be is zárták volna, ha nem lép meg. Szóval Fintan Hehír. Mond ez neked valamit?
Komoly a hangom.
– Nem ismerem az urat. – Dehogyis ujjongok fel, nem magyarázkodom. Dühöngök inkább. Megszabadultam Danieltől, s erre a nyakamba varrják Donaldot.
– Nem hinném, hogy fapofát vágsz – folytatja közvetlen barátom. – Te tudod. Akad más is. A csetepaté másik résztvevője jelenleg a műtőasztalon heverészik. Nemrég derült ki, hogy a vörös szakállú gárdista kissé szétverte a lépét. El kell távolítani, mielőtt belehal. Mostanában nem tudunk vele beszélgetni.
– Nem tud semmit – morgom.
– Na persze. Holnap veled megyek a kórházba.
– Hol vagy most?
– Otthon – feleli hűvösen.
Nem hagyom: – Irisnél?
– Nem. Kivettem egy lakást.
– És persze nem akarsz erről beszélni.
– Most nem.
– Mert?
– Mert még magam sem tudom. Arról nem beszélve, hogy az én dolgom, nem?
– De igen, Donald, a te dolgod. Talán emlékszel, megesett, hogy Daniel és én villongtunk. Kisvártatva megjelentél nálam, és megdorgáltál emiatt. Csak úgy megemlítettem.
– Holnap megbeszéljük – sóhajt Donald.
Magam elé képzelem csúnya arcát, és mindjárt Rodney Misley képére fut a tekintetem. Igen, a doktor arca láttán hasonló, már-már anyai szeretetet érzek, mint Donald iránt. Barátom olyan messze jár a szépfiútól, hogy arra már nincs is földi mértékegység. Haja fakó, szeme savószín, tartása görbe, járása lomha. Imádom. Máskor.
Amikor újra vonal búg a fülembe, Kokót, a szép lelkű prostituáltat tárcsázom. Kilenc csengetést várok meg, s már éppen lemondanék hirtelen támadt ötletemről, amikor beledünnyög a kagylóba.
Bemutatkozom, félbeszakít: – Vendégem van. Tudhatnád. Miért nem délután hívtál?
– Hallottál Lonzáról?
– Napok óta nem.
– Hát Lucilláról?
Kis hallgatás után feleli: – Autóbaleset érte.
– Nem tudod, miért?
– Jól figyelj, zsaruka. Van itt egy pasas az ágyamban. Reggel elutazom vele, és ebben az életben talán vissza sem jövök ide. Költőibben szólva: álmaim kezdenek megvalósulni. Nem érdekel Lonza, és teszek rá, miért vasalták ki Lucillát. Én mindig megpróbáltam valahogy megválogatni az ügyfeleimet is, meg azt is, mit látok, mit hallok, s főleg: mit beszélek. Lucilla nyilván rászolgált a sorsára.
– Láttad az új táskáját?
A háttérből halk zene hallatszik, ajtó nyikorog. Kokó felsóhajt, és fesztelenebbül folytatja: – Láttam. Egy-két nappal ezelőtt feljött hozzám, az ágyból ugrasztott ki, képzelheted, hogy nem örültem neki. Eldicsekedett a kígyóbőr cuccal, nem hatódtam meg tőle.
– Mit mondott?
Kokó halkan felnevet. Hallom, hogy beleszív a cigarettájába, és kifújja a füstöt: – Amit bármelyikünk mondott volna. Találta. Tudom, mi következik. Nem, nem volt benne arany, drágakő, vastag bankjegyköteg. Vacakságok lötyögtek benne. Tiszta és piszkos zsebkendők, kulcsok, buszjegyek, egy automata ernyő. Ez jópofa volt, Lucilla megmutatta. Mintha ejtőernyő lett volna. Ez minden, aranyom.
– Aranyom, ugye tudod, hogy az építkezésen találtunk egy holttestet? Valószínűleg a táska tulajdonosáét.
– Hallottam Lucillától – feleli kelletlenül Kokó.
Gondolkozom, a csend nyúlik, Kokó hangja csattan bele végül: – Köszönöm, hogy leszedted rólam azt a hülye strigót. Komolyan hálás vagyok érte. De ne akarj cserében téglát csinálni belőlem. Rossz lóra tettél. Különben is, elmegyek.
– Sok szerencsét, Kokó. Néha adj hírt magadról. Tudod a számomat!?
– Aha. Tudom. Felírtam. Emlékeztetőül odaírtam mellé, hogy párszor hasznomra voltál, ne izgulj, nem felejtem el. Nagyon jól tudom, hogy ára van mindennek, és a díjbeszedő sosem késik.
Belekortyolok a pezsgőbe, megborzongok tőle. Elfullad a hangom is: – Ittam az egészségedre, Kokó. Egyébként Lucillára inkább illene ez a név.
– Értelek – elhúzza a szót, fanyalogva. – A kokó príma szer. Nem teszi tönkre az embert.
– Ezt már megcáfolták párszor.
– Doktorok... – mondja lesajnálóan. – Az a hír járja, hogy a Kokókirálynak minden egyes foga aranyból készült. De ezt csak kevesen látták, mert lehet, hogy ez a személy nem létezik. Ha esetleg mégis, akkor vannak egyéb hóbortjai is. Nem szereti a tisztes úrinőket. Kurvákkal érzi jól magát, és nincs igaza? Biztos árut kap a pénzéért.
– Képzelem... – nevetek.
Kokó is felnevet: – Eljött a díjbeszedő?
Veszem a lapot: A postás kétszer csenget.
– Nem vagy beszari alak, mit mondjak. Úgy csevegsz telefonon, mintha páncélból lenne a bőröd. De nem abból van, ugye?
– Bőrből van.
– Gondoltam. Egyszer jártam az Aranyfogúnál, de lehet, csak álmodtam. Kísérteties útra emlékszem, kocsival vitt két fickó, le kellett feküdnöm az ülésen, hogy ne lássam az utat. Tudod, mi a zabszemeffektus? Ha nem, lépj ki a tizediken a párkányra, és tekints le a földre. Menten megtudod.
– Kikezelt belőle az Aranyfogú?
– Előre fizetett, gondolhatod, hogy rendesebben lélegeztem tőle. Mit akarsz hallani? Mondtam, lehet, hogy csak álom volt az egész. Nem is túl szörnyű. Szolgálataimra hajnalig volt igény, és merem állítania a Kokókirály nem él a porral. Valami egyebet használhat, serkentőt.
– Aha. Nem ismétlődött meg a randevú?
– Nem. Az a hír járja, hogy az Aranyfogú soha nem vitet kétszer senkit a házába.
– Nem egyedi az ízlése. – Vélekedésemet halk nevetés nyugtázza. Aztán felerősödik a zene, ajtó csapódik.
– Ennyi. – Kokó hangja újra hűvös.
– Semmi – méltatlankodom.
– Semmi, hát persze.
– Lucilla gyakran meglátogatott otthon?
– Nem mondhatnám, hogy rajongtunk volna egymásért.
– Mi oka volt a látogatásra?
– Tudta, hogy el akarok menni. Azért jött, hogy megkérdezze, segítsen-e a költözésnél. De én nem költözöm, csak éppen elmegyek. Egy bőrönddel.
– Mindened belefér?
– Ami fontos. Még marad is benne hely. Jó éjszakát. Vendégem van.
– Jó éjszakát. Ne húzd ki a nevemet a telefonkönyvedből.
– Sokáig kell még hálásnak lennem? – kérdezi élesen.
– Kellemetlen érzés?
– Mi az, te nem tudod? Kellemetlen. Kinek milyen. Ismered ezt, nem? Az egyik szereti, a másik nem. Óhajtod, hogy példával illusztráljam? Nos. Itt van például a Justitia-kommandó. Hallottál róla? Nyilván.
Míg Kokó kis szünetet tart, hallom, hogy Belloq érkezik. Feszülten várom a folytatást, a törlesztést.
– Ha olimpia, ha világbajnokság, ha Justitia-kommandó, némely ügyfél velem tárgyalja meg. Vannak ilyen értelmiségi figurák is, ha nem tudnád. Társalognak. Az egyik úgy vélekedik, a kommandó egy nagy blöff, a rendőrség bújik meg mögötte, csakis azért, hogy a rájuk kényszerített törvényes módszerek mellőzésével a gengszterek módszereit alkalmazhassák a gengszterekkel szemben. Érdekes feltevés, nem? A másik azt mondja, hogy a rendőrséget be lehet zárni, itt a kommandó, majd rendet tesz helyette. Ezek csak röhögnek a tehetetlen rendőrökön, és joggal. Igaz? Tehát ez a kétféle igazság. De van több arca is. Egy másik vélekedés szerint a Justitia-kommandó nem volt egyéb, mint egy jól álcázott rendőri akció, és ha azokkal leszámolnak, akik abban az akcióban részt vettek, ezzel egyszersmind eloszlatják a Justitia-kommandó legendáját is. Nem szeretnék a bőrükben lenni. Erről beszéltem tehát. A hála kellemetlen.
Kokó leteszi a hallgatót, kábán követem a példáját. Valamiféle hálaérzet fog el iránta, s nem kellemetlen, még akkor sem, ha erősen gyanítom, hogy magától soha nem sietett volna eljuttatni hozzám az információját.
Nem irigylem magam. Jól fog festeni az újságokban. Esküszöm, zseniális terv. A Holden-maffia feltámad, élén egy másik vezérrel, akit a börtönből hoznak elő a rettenthetetlen banditák. Közben elrettentésül még a Justitia-kommandót is felszámolják, arra az esetre, ha valakinek netán eszébe jutna, hogy szembeszálljon velük.
A visszatérésnek olyan dicső és kemény módját választják, amely nemhogy sikeresnek ígérkezik, de biztonságukat is megnöveli. A veszély nem egyedül engem fenyeget, a halállistán ott szerepel Daniel Belloq, Patrick Wyne és mások neve is. Mindenkiről azonban nem tudhatnak, miként én sem ismerem az „árnyékkommandó” valamennyi tagját.
– Mi történt veled? – kérdezi Belloq.
Felrezzenek. Elteszem az ágyról a telefonkészüléket, egy fiókba csúsztatom Sherman és Tassel képét. Misley ott marad a párnámon. A nyakamba akasztott töltényt matatom, szabad kezemmel a pohár után tapogatok. Ránézek Belloqra, futástól kipirult arcára. Feltűnik a szája mellé vésődött barázda.
– Veled mi történt?
Félreáll az ajtóból, a falnak veti a hátát: – Menj ki a nappaliba.
Mezítláb indulok. Az állólámpa fényköre alatt megpillantom Martint. Görnyedten ül a szófa szélén, s ha eltekintek véres, összevert arcától, megállapíthatom, hogy vigyorog. Nem vidáman teszi, inkább tüntetően, állapotát ellensúlyozva. Ő a vagányok netovábbja. Talán a vér teszi, elfog a kísértés, hogy én is szájon vágjam. Ez történik, ha szívességet kérek tőle, és a lelkére kötöm, legyen óvatos.
Martin felemeli a karját, int, hogy hallgassak. Amikor megszólal, látom, hogy véres nyál vonja be a fogait. Hebegve beszél:
– Én vagyok a postás, nővérkém. Amit a képemen látsz, az a levélbélyeg. Három pasas várt az utcán. Belloq szedett fel a földről, mellesleg.
– Van itt valaki, aki értelmesen tud beszélni? – jajdulok fel.
Daniel megszólal a hátam mögött: – Martinnal küldték el a hadüzenetet.
Martin átveszi a szót: – Csak a hatás kedvéért vertek össze. Azt mondták, szóljak a nővéremnek, hogy kezdhet rejtekhely után nézni. Amikor meglátták a közeledő Danielt, elszaladtak. Nyugodj meg, nem akartak megölni.
– Hány fogadat verték ki?
– A vér a nyelvemtől van – hebegi. Felkel, kisántikál a nappaliból, vízcsobogást hallok a fürdőszoba felől.
Leülök iménti helyére, és Danielt nézem. Kifejezéstelennek ható ábrázatát, hanyag tartását, zsebre dugott kezeit. Valahová az ajtó tetejére néz, szemhéjai mozdulatlanok.
Martin vizes arccal tér vissza, elmegy mellettem, letelepszik Belloq közelében egy fotelba, és közli: – Egyébként megtettük, amire kértél. Elmentünk egy drogos zsúrba, de semmire nem jutottunk. Kérted, ne kockáztassunk, nem is erőltettük. Időbe telik, amíg megtudhatunk valamit.
Daniel megmozdul. Magamon érzem a tekintetét.
Martin komor képpel folytatja: – A jelek szerint nincs sok idő. Éppen ezért azt javaslom, hogy ne játszd a bazárit. Ki fognak nyírni, egyszer végül megteszik. Talán avass be minket.
Árulása megdöbbent.
– Menj haza, Martin. Zárd be jól az ajtót. Borogasd a nyelvedet. És ne haragudj rám. Az istenért, ettől akartalak megkímélni. Téged is, őt is – Belloq felé intek. Mintha egy kortyot sem ittam volna egész este. Félelmetesen józannak érzem magam, mintha nem is én lennék, hanem egy vadidegen.

 

 

Mogorva egyetlen szót sem szól. Eltakarítja a hálószobából a pezsgőzés nyomait, és bebújik a takarója alá. Könyvet tart maga elé, a lapozásról sem feledkezik meg. Bizonyosra veszem, hogy egyetlen szó értelme sem jut el az agyáig.
Besurranok a magam parcellájára, és eltűnök a takaró alatt. Alvásról, gondolkozásról legfeljebb álmodozhatok. Érzem a felém áradó várakozást. Az áramkör közös; a benne támadt zavar is.
Végül kimorranok a takaró alól, könnyednek szánt hangon: – Akkor hát tudod.
Ha azt képzeltem, ettől menten beszédessé válik, csalódnom kell. Jól hallhatóan lapoz a könyvében. Kissé előbújok levegőtlen menedékemből: – Igazad van. Beszámolhattam volna a terveimről. Csakhogy attól féltem, ellenezni fogod.
Daniel leteszi a könyvet.
Arcélét figyelve folytatom: – Tényleg az lesz a legjobb, ha nem dolgozunk együtt. Ez maga a téboly.
– Megpróbálom megérteni. Nem megy. Azt nem értem, mi tesz képessé a hazugságra. Miért hazudsz nekem?
Hallgatok. Halkan sorolom, magamnak. Ki akarom hagyni ebből, úgysem fogadná el. Féltem együttlétünket, életünket. Nem akarom elveszíteni a mellette talált nyugalmat. Nézni, látni, érezni akarom, itthon találni, amikor hazajövök. Hallgatni, ahogy beszélget Ellával. Várni, hogy feljöjjön az utcáról, a futástól kipirulva, várni az estét, amikor egymás mellé fekszünk, a kávéillatú reggelt, azt akarom, hogy éljen.
Mogorva fölém hajol. Megérinti a medált, s rögtön kiejti ujjai közül. A kő megüti a nyakamat.
– Denisa, felelj.
– Nem hazudtam. Legfeljebb nem mondtam el mindent. Teljes a zűrzavar. Néha azt szeretném, ha újságkihordásból vagy cigarettaárulásból élnénk. Tudom, hogy lehetetlen. – Ujjam hegyével körülrajzolom szemöldökét, orra, szája vonalát: – Téged csak lelőttek a minap. Mit tudhatod te? Sejtelmed sincs, milyen vidám dolog volt ott állni az ágyad mellett, és monitorokról leolvasni a vérnyomásod, a hőmérsékleted értékeit. Neked persze könnyű volt. Ott feküdtél félholtan. Gőzöd sem volt, mit álltam ki.
Kegyeskedik enyhíteni kissé arckifejezésén.
– Nem tudom, miért, de jó veled, Daniel. Momentán ez a helyzet, a holnap most nem is foglalkoztat. Ki tudja, egy-két év múlva magam mérgezlek meg. Vagy kilöklek az ablakon. De most ragaszkodom hozzád. Maradj ki ebből a Tassel-féle buliból. Csak addig, amíg egy kissé kiheverjük a múltkorit.
Daniel továbbra is a medállal játszik. Valószínűleg nem véletlenül történik, hogy a töltény félpercenként a vállcsontomon koppan.
– Már megbeszéltük oda-vissza. Elmegyek az akciócsoportba, nyugodtan tetézheted az őrültségeidet. Egyet kérek, Denisa.
– Nem – felelem.
Elvigyorodik, a töltény ismét koppan a vállamon.
– Annak idején ilyen helyzetben még el tudtam menni tőled. Emlékszel?
– Emlékszem. Másként – figyelmeztetem.
– Szeretném, ha tudnék az ügyeidről. Ha azt mondod, ne vegyek részt bennük, oké. De nagy vonalakban tájékoztathatnál.
– Fejezd be a hülyéskedést a medállal. Összetöröd a csontjaimat.
Megcsókolja a vállamat. Aztán elkalandozik a szája. Nem tart rendszert, a számat a térdemmel váltogatja. Valamikor a lámpa is utolsót hunyorít. A sötétség kioldja a fékeket. Szükségtelenek a szavak. A kimondott kérdésekre testünkkel adjuk meg a választ. Még soha nem könyörögtem, hogy várjon. Csakhamar ismét sürgetem. Az önkívületig nyújtja a tébolyt, körmeim a bőrébe hasítanak.
Amikor újra érzékelem a szobát, a teret körülöttünk, kihúzódom az ágy szélére. Élvezettel figyelem bőrömön a felszáradó veríték hűvösét. Daniel a másik oldalról közelíti a kezét. Ujjaink összekapaszkodnak, halkan heverünk, míg fázni kezdünk. Megmozdulunk, félúton találkozunk, elhelyezkedem vállán, arcomat a karja alá fúrom. Reszketek.

 

 

Izé főnővér, akit a füle hallatára egyébként a Marie-Helène megszólítással tisztelnek meg, valóban kieszközölte számomra, hogy fogadjon a rettegett Daggs professzor. Ebből az alkalomból vettem fel legcsinosabb, katonai gyakorlóra emlékeztető ruhámat, hozzá a homlokpántot, s a kigombolt ingnyak alatt büszkén viselem vadonatúj ékszeremet. Megjelenésem nem is téveszti el hatását. Előbb az elém siető Izé főnővér sápad el, majd hátrahőköl kissé a professzor is, amikor az irodájába lépek.
Daggs ősz hajú, húsba ágyazott vonású ötvenegynéhány éves férfi, tekintete szúrós, fogai hamisak, modora száraz. Hellyel kínál.
Marie-Helène megáll mellettem, s mert utolsó találkozásunk óta egy centit sem nőtt, jól hallom izgatott légvételeit. Mintha futott volna mostanáig, úgy tegnap óta. Daggs végigmustrál, elfojt egy szándékoltan gúnyos mosolyt, mintha tudomásomra óhajtaná hozni, hogy uralkodik a vonásain.
– Miben segíthetek a rendőrségnek? – tudakolja.
– Tudomásomra jutott néhány dolog, ami a halála előtti időszakban bosszantotta Kata Doriant. Szeretnék erről beszélni, hogy kizárhassam a lehetőségét...
– Igazán? – szakít félbe Marie-Helène: – Félretájékoztatták, jobb, ha máris megtudja. Ezen a helyen csak egy bosszantó dolog volt, s az Kata Dorian.
– Marie-Helène, kérem! – Daggs professzor hangja csattan, mint a nadrágszíj.
Izé főnővér nagyot sóhajtva széttárja a karjait. Meg kell érnie, hogy a következő pillanatban még ez is elhangozzék, élesen:
– Elmehet.
Elmegy. Lábujjhegyen, egy romba dőlt világ terhével törékeny vállain. Az ajtó zajtalanul záródik mögötte.
Daggs professzor felemelkedik, és előlép terebélyes asztala mögül. Összekulcsolja két kezét az ágyéka előtt, körüljár. Figyelmesen megtekinti hajviseletemet, nyakékemet, ingemet, nadrágomat, pillantása lesiklik magas szárú sportcipőmre, megállapodik az élénk színű fűzőn. Aztán hirtelen felkapja a szék hátára vetett kabátomat, és mintha csak el akarná tenni onnan, villámgyors mozdulattal végigtapogatja. Ráncok szaladnak a homlokomra.
– Azt gondolja, az itteni perpatvarokból következett a halála? Azt gondolja? – Daggs megáll előttem, az iménti pózban.
Vállat vonok, arcomra tanácstalan kifejezést költöztetve, provokatív célzattal.
Nevet: – Magam lőttem agyon. Kiabált, hogy kevés a papír a vécében.
Nem nevetek, érdeklődve tekintek rá. Megfordul a fejemben, hogy professzor létére elmésebbet is kiötölhetett volna, de erről nem tájékoztatom. Úgy nézem, mintha komolyan venném kijelentését.
Daggs eltöpreng. Végül elmosolyodik: – Ezt tehát tisztáztuk. Megbilincsel?
– Várjon csak. Úgy megy minden, mint a karikacsapás. Van még más is, essünk túl rajta. Birtokomba jutott egy hangfelvétel. Rodney Misley doktor halálának körülményeiről esik szó rajta.
Daggs professzor megrendültén felsóhajt: – Szegény Rodney. Ragyogó koponya volt. Leesett a lépcsőn.
– Igen, mindenkitől csak a legjobbakat hallottam róla. Készítettek dokumentációt az esetről? A híresztelések ellen a legnyilvánvalóbb védekezés az egyértelműen bizonyított cáfolat – mondom egy szuszra. Ellenőrzöm egy pillantással, a professzor tetszését csakugyan megnyerte ez a mondat.
Mégis elkomorul kissé. Fenekét az asztal szélére ereszti. Továbbra is ágyékot óvó mozdulattal tartja a két kezét: – Meg kell értenie, nehéz helyzetben voltunk. Házon belül következett be a sajnálatos eset, Rodney ügyelete alatt. Azonnal meghalt, a reanimáció elkésett. Persze, más lett volna a helyzet, ha ez az utcán történik. De itt szinte otthon volt. Tapintatosan jártunk el.
– Szeretnék találkozni azzal az orvossal, aki a reanimációt végezte. Doktor Yannik Tassellal.
– Jelenleg szabadságon van. Ha visszajön, elküldöm magához.
– Nagyon jó lesz – helyeselek. – De a dolog jóval sürgősebb. Kata Dorian nemcsak azzal vádolta az osztályt, hogy kísérleti gyógyszerekkel manipuláltak, Rodney Misley halálát gyilkosságnak tartja. Szerinte megfojtották, és csak ezután lökték le a lépcsőn Misley doktort.
Daggs professzor megfordul, hogy visszatérjen asztala mögé. Mire leül, vonásai tűrhetően rendezettek. – Kata Dorian beteg volt. Üldözési mániában szenvedett. Ez valószínűleg érthetővé teszi a vádaskodását.
– Lehetséges, hogy beteg személyiségű ápolónőt alkalmaztak az osztályon?
Daggs felemeli a hangját: – Maga nagyon fiatal. Csodálkozom, hogy felelősségteljes munkát bíztak magára. Értesíteni fogom a főnökét a tévedéséről. – Fél szemöldökét felvonva, diadalmasan tekint rám.
Felemelkedem, és az asztala elé lépdelek. Felkapom a készüléket:
– Máris felhívhatom önnek, ha óhajtja.
– Nézze. Ez itt az én osztályom. Úgy is mondhatnám, az én birodalmam. Nem térek ki arra, mennyi munka és veríték árán alapoztam meg hírnevét, de gondolhatja. Katonás fegyelmet követelek. Kata Doriannak ez nem tetszett, ő nyíltan szembehelyezkedett mindennemű tekintély elvvel. Megpróbálta lejáratni Marie-Helène főnővért is. Készséggel elismerem, én sem vagyok nagy véleménnyel az ő műveltségéről. De szakmai tekintetben egyszerűen nélkülözhetetlen. A kisujjában van a szakma.
– Valószínűleg nem csupán szakmai nézeteltéréseik voltak. Kata Dorian nem fogadhatta el vezetőjének azt, aki műveltség tekintetében alatta maradt.
Daggs az asztal lapjára sújt az öklével, mosolyog hozzá: – Kata Dorian sem és más sem illetékes abban, hogy felülbírálja valakinek a pozícióját. Rendben? Elfogadásról szó sincs. Kötelesség. Ez a jelszó. A betegek érdekében vagyunk itt.
– Miként lehetséges, hogy egy kiegyensúlyozott, rendben működő osztályon lábra kap a híresztelés, miszerint azok kapják a jó gyógyszert, akik ezért anyagi áldozatot hoznak, mintha nem fizetnének éppen eleget egyébként is. Miért járja a hír, hogy placebót kap, aki nem fizet külön?
– Ezt felejtse el, mielőtt kilép az irodámból. Ha ilyen butaságokat terjeszt, híre megy, hogy buta maga is. Nemhogy kiteszik az állásából, ebben az országban sehol másutt nem kap helyet a rendőrségen. Nincs az a húszas lélekszámú kis település, ahol magát alkalmaznák, ha buta viselkedést tanúsít.
– Az imént azért tette odébb a kabátomat, mert ellenőrizni óhajtotta, hogy van-e nálam magnó. Mert egyszer már kijutott ebből a szobából egy kazetta, aminek a tartalma nem vet magára jó fényt.
Daggs arca vörös színt ölt: – Nincs magánál magnó. Tudom, hogy nincs.
– Yannik Tassel körözött bűnöző. Miként lehetséges, hogy maga erről nem tudott ebben a katonás rendben?
– Ez a rendőrség dolga, nem?
– De igen. Ugyanúgy, mint a híresztelések, immár mondhatni: vádak felülvizsgálata.
Daggs professzor rám mosolyog. Megvillantja a foga fehérét: – Sajnálom magát. Azt hiszem, túllépte a hatáskörét. Az ilyesmiért pedig szigorúan felelősségre vonják, nem?
– Mindannyiunkat, Daggs – bólintok. Ennél jobban aligha vethettem volna el a sulykot. A professzor elsápad, majd kivörösödik. Ez az a pillanat, amikor zavartalanul folytatom: – Rodney Misley kísérletezett. A fél kutatólabort eltartotta az ötleteiből. A gyógyszerek mellékhatásait kutatta. Univerzális tehetség volt. Képes arra is, hogy előállítsa a Weixl-kór kezelésében alkalmazott kapszula mását. Csakhogy ezt nem akarta.
– Csakhogy itt én döntöm el, ki mit akar! – kiabált a professzor. – Aki a pályán akar maradni, és ráadásul jól akar élni, nagyon okosan teszi, ha azt akarja, amit én! Misley bogarait sehol nem viselték volna el. Egyedül én voltam nagylelkű. Eltűrtem a szórakozottságát, elintéztem, hogy az itteni munkája után a laborban dolgozhasson, valamit valamiért. Manapság semmit nem adnak ingyen. Lehet, hogy magát úgy tájékoztatták, hogy magasak a kórházi költségek, és mi magunk is sokat keresünk. De hol az az ember, aki nem szeretne még többet keresni? Ki nem álmodik róla, hogy milliomos legyen? Vallja be, maga is szereti a pénzt.
– Mennyit? – kérdezem.
Daggs professzor enyhülten rám mosolyog: – Na látja. Körözzék Yannik Tasselt. Megölte Rodney Misleyt és Kata Doriant. Részletekkel nem szolgálhatok. Gondolom, nem akadályozza tovább az itteni munkát. Számos elintéznivaló vár rám. Örülök, hogy segíthettem. Hagyja itt a címét, s ha látom, minden rendben van, gondolni fogok magára. Nem leszek hálátlan. Még okosabb lenne, ha Rodney Misley halála baleset maradna, Kata Doriant pedig az utcán ölték meg, ha jól tudom, kirabolták.
– Ebben az esetben?
– Korábban nyilvánítom ki a hálámat.
Íme, gondolom, a zsarnokság természete. Előbb rám ijeszt, aztán megvásárol. Egészen egyszerű eljárás, és felettébb jövedelmező.
Daggs professzor terjedelmes borítékot húz elő asztalából, és elém helyezi: – Ha nagyon szükséges, itt van. Rodney Misley röntgenfelvételei. A koponyájáról készültek, a baleset után. Nem hőtérkép, ne higgye – nevetése leereszkedő. Ernyed a feszültség. Megtalálta velem a közös nyelvet. Otthon van.
Nézegetem az egyik filmet. Rámutatok egy pontra: – Ezek a fogai, ugye?
– Pontosan – Daggs professzor átnyúl az asztalon, és megpaskolja a kézfejemet.
– Még egy kérdést megenged? – tudakolom illedelmesen.
– Hogyne.
– Maga is jól tudja, hogy ezt a két embert valóban Yannik Tassel ölte meg. Miért nem akarja, hogy ez kitudódjék?
Megint megpaskolja a kezemet. Jóságos a pillantása: – Mindhárman itt dolgoztak nálam. Kézenfekvő, hogy ez a verzió nagy nyüzsgést eredményezne az osztályon.
– Nem szeretné – mondom egyetértően.
– Nem.
– Kata Dorian magának számolt be elsőként, hogy a bekapcsolt beszélő mikrofonja közvetítette számára Misley doktor megfojtásának részleteit. Hangfelvétel készült a beszélgetésükről.
– Mit akar? Most kell a honorárium?
A költő, gondolom meghatottan. Amikor legutóbb meg akartak vesztegetni, sokkal durvábban fogtak hozzá. Megigazítom a hajamat: – Nagyon fontos magának az osztály jó híre?
– Ez az otthonom. A birodalmam. A vagyonom. Milyen üzletre gondolt? Ha zsarolni próbálna, ráfizetne. Egyezzünk meg a korábbiak szerint.
Megesik rajta a szívem. Beavatom a titokba: – Nem vagyok illetékes, hogy kivizsgáljam a vádakat. Ebből a célból szakértői csoportot állítottak össze. Valószínűleg még a mai napon munkához is látnak. Ami a magnót illeti, valóban nincs nálam. Egy adó jóval kevésbé feltűnő. A felvevő készülék kinn van, a kollégámnál.
Halkan zárom az ajtót, mint Marie-Helène főnővér. Még egy ellenség, számolok gyorsan. De oly mindegy annak, aki Grucci embereinek halállistáján szerepel!
Donald bólint, amikor mellé érkezem. Elteszi a kazettát.

 

 

A szőke varkocsú nővér az utcán ér utol. Siettében csaknem elveszíti fél pár klumpáját. Zihál a futástól. Amikor megfordulok, hogy megvárjam, ő is megfordul, és felpillant a komor épület ablakaira. Aztán belekapaszkodik a karomba. Könnyek folynak az arcán.
– Hol van Yannik? – kérdezi zokogva.
Körülnézek, mert nagyon nem szeretném, ha valahol a közelben lenne. Megakad a szemem Donaldon, bő nadrágja zsebébe süllyesztett kezén. Majd éppen ő fogja lelőni, nadrágzsebből, jajdulok magamban kajánul.
– Nem tudom, hol van – közlöm anyaian. – Ki az a Yannik?
– Jól tudja. Nagyon jól tudja maga! Yannik nyakába akarják varrni az egészet. Ha másként nem menthetem meg, én kitálalok, esküszöm!
– Yannik Tasselra gondol? – Átkarolom a lány vállát, és a kocsi felé terelgetem. Szeretnék mielőbb egy cigaretta közelébe kerülni. Nem tudom pontosan, de valószínűleg azért vesztegetem az időmet a lányra, és az általa hozott házi pletykákra, mert Rodney Misleynek tartozom ezzel. Mivel?
A lány beroskad az első ülésre, beülök mellé. Donald kívül marad. Keze a zsebében, éber tekintettel fürkészi az utcát, de pár perc múlva ábrándossá válik a pillantása, és feltehetően újabb regényén tépelődik. Mivel pontosan tudom, hogy mostantól fogva mindenüvé velem tart, muszáj futó mosollyal honorálnom főnököm ötletét. Igen, Donaldot jelölte ki testőrömül. Óriási.
– Szerelmes vagyok Yannikba – sírdogál a szőke lány.
Amikor legutóbb láttam, lakatot tett a szájára, mert tanulni vágyott. Most maszattá folyik szeme alatt a fekete festék. – Tudom, hogy ő másokat is szeret, de nem bánom. Majd megszelídítem a szerelmemmel, a türelmemmel. Yannik nem ölt meg senkit. Senkit. Misley doktort Izéék tetették el az útból, mert... És most az egészet rá akarják fogni Yannikra.
– Nyugodj meg – mondom halkan. – Segítek neked, ha tudok.
Letörli könnyeit a kézfejével, és reszkető szájszéllel rám mosolyog: – Te is fiatal vagy, megérted. Amióta Yannik itt van a kórházban, nem eszem és nem alszom. És végre felfigyelt rám. Elvitt kirándulni. Lefeküdtem vele. Ő ellenállhatatlan. Azért ment el, mert megsejtette, hogy be akarják feketíteni. A Weixl-kór elleni gyógyszerből csak az kapott, aki fizetett. Misley doktor nem fogadta el a részét. Hanem felfigyelt a gyógyszer egyik káros mellékhatására. Figyelmeztette a professzort, Daggs pedig kérte, próbálja megtisztítani a szert. Misley doktor foglalkozott a gyógyszerrel, Kata férje is segített neki, ő ért a számítógépekhez, ezek segítségével jobban haladt a munka. Gyakran éjszaka is ittmaradtak. Úgy tudom, megállapították az összetételt, tehát maguk is képessé váltak a szer előállítására. Misley doktor azt mondta, nem hajlandó kiszolgáltatni a gyógyszer összetételét, mert az gyártási titok, és az eredeti kidolgozók kárát okoznák vele. De Kata férje nem volt ilyen becsületes. Misley doktor és Kata régen együtt jártak, nem baj, ha így mondom? Szerelmesek voltak egymásba, Kata terhes lett. Válni akart a férjétől. Ki volt borulva. Gyakran csinált balhékat, ideges volt. Daggsék ellopták a gyógyszer gyártási titkát, tudtak gondoskodni az utánpótlásról. Nagy üzlet volt ez nekik. Nem örültek Kata balhéinak, s mert féltek a lelepleződéstől, elnémíttatták mindkettőt. És most rá akarják kenni Yannikra. Te nem láttad őt. Gyönyörű férfi. Férfias, jókedvű, szellemes. Hajózni vitt. Máskor meg helikopterezni. Ott repültünk a város fölött, Yannik vezette a gépet, könnyedén, sportosan, lenyűgözően. Ő nem ölt meg senkit. Úgy aludt minden ölelés után, mint egy kisfiú.
– Nem búcsúzott el tőled?
– Nem. Nem érte be velem, más nőket is szeretett. Tudtam, hogy türelemmel megtarthatom őt. De ezek most elüldözték.
– Mi a neved?
– Imola.
– Imola, nem szívesen okozok neked fájdalmat. A doktor régen körözött bűnöző, és Tassel csak az álneve. Lehet, hogy ezekben a gyilkosságokban ártatlan. Ha így van, segítek neked tisztázni őt.
Sokáig nézek a síró lány után. Vékony köpenyében dideregve a kórházzal ellenkező irányba tart. Hazugságomért már-már mosdatlannak érzem magam, de ragadok más szennyektől is, amiket Daggs és Izé hordtak fel rám. A gyógyszerlopás már nem rám tartozik. Nem nekem kell beszélnem a kifosztottakkal, a becsapott betegekkel. Látni sem akarom többé ezt a helyet.
Donald beül mellém, végre kihúzza kezét a zsebéből.
– Mi van? – firtatja bávatagon.
Nem felelek. Imola keskeny hátát nézem. „Te nem láttad őt. Gyönyörű férfi. Jókedvű, szellemes. Hajózni vitt. Máskor meg helikopterezni. Ott repültünk a város fölött, Yannik vezette a gépet, könnyedén, sportosan, lenyűgözően.”
De igen, Imola, láttam őt. Láttam fotón meztelenül, láttam képét a nyilvántartóból. Láttam a halottakat és sebesülteket, akiket hátrahagyott. Hallottam fenyegetőzését, éreztem durva kezét a hajamban, torkomon. Láttam fegyverrel és futni hagytam, szándéktalanul. Tassel a művészneve.
– Hova? – morog Donald.
– Telefonálnom kell.
– Kinek?
– Többeknek. – Nem magyarázkodom tovább, futok a közeli fülkéig. Myrtle Misleyt otthon érem. Elkérem férje fogorvosának a címét. Vonakodik kissé.
– Meg kell keresnem. Lehet, hogy kidobtam. Rendet tettem Rodney szobájában. Okosabb, ha eljön, addig megpróbálom előkeríteni. Ha nem ér rá, drágám, küldje nyugodtan a kollégáját.
Innen fúj a szél. Nem sok kedvem van nevetni, de kis híján megteszem.
– Volna egyéb is. A cím sürgős lenne, a többi ráér, amíg a kolléga odamegy. Lehet? – firtatom.
– Lehet – nevet kedvesen. Fiókokat húzgál, valami leesik, hallom az üveg csörömpölését: – Nem értem, mi ez a nagy felhajtás Rodney körül. Maguk tudják. Itt kell lennie valahol annak a címnek. Persze hogy járt fogorvoshoz, majd éppen oda ne járt volna? Nemrég szedtek le cisztákat a fogai gyökereiről. Lehet, hogy ezek okozták korábbi betegségeit is. Veszedelmesek az ilyen fertőző gócok. Szerencsére az én fogaimmal nincs baj. A terhességeim óta nem jártam fogorvosnál. Na itt van. Kéznél a tolla?
Felírom a címet az elmémbe, aztán megígérem, hogy egy órán belül küldöm a kollégát, akinek mesélhet Rodneyról. Megpróbálom elképzelni, milyen képet vág majd, amikor ajtót nyit a drága Donaldnak.

 

 

Rodney Misley fogorvos barátja készségesnek mutatkozik. Feláldozza értem az ebédidejét, sajnálkozik Rodney halála miatt. Közben röntgenfilmek között keresgél, aztán félrevonul, hogy összehasonlítsa őket az általam hozottakkal. Néhány percig vizsgálódik, hümmög, majd fél kézzel rágyújt egy cigarettára. Végül az asztala mögé siet, leül és az ölébe ejti a filmeket.
Komor pillantással kérdezi:
– Mit bizonyít az, hogy a két filmen két különböző személy koponyája és fogazata látható?
– Maga szerint?
– Szerintem azt, hogy Rodneyról a baleset után nem készült röntgenfelvétel. Talán azért nem, mert nem koponyasérülés okozta a halálát. A hamisítás pedig ennek a beismerése. Nem hinném, hogy komoly vizsgálatra számítottak.
– Hajlandó ezt máskor és máshol is megerősíteni?
Elmosolyodik. Negyven felé járó, nem kifejezetten jóképű, barna szemű, barátságos pillantású férfi. Cigarettája parazsával rajzolgat a hamutartó aljára: – Rodneyról hallotta már, hogy szórakozott, szerencsétlen, megszállott? Igaz. Beteg volt, megértette a beteg embereket. Otthon nem számíthatott szeretetre, megértésre, mert a feleségét csak a pénz, a siker és a férfiak érdekelték. Egy idő után nem is kívánta az asszonyt, mert irtózott attól, hogy egy utas legyen a pályaudvaron, aki egy percre könnyít magán. Belevetette magát a munkába. Gyógyító volt. Ismerte és félte a gyógyszerek mellékhatásait. Ez volt kísérleteinek fő témája. A mellékhatások csökkentése. Nyilván tudta, hogy nem használ az egészségének, ha időnként magán próbálja ki a megtisztított szereket, de megkockáztatta. És nem tűrte, ha munkájában gátolták. Halk szavú férfi volt, mégsem lehetett nem odafigyelni, ha megszólalt. Volt valami megkapó a stílusában. Engem szórakoztatott. Másokat talán kevésbé. Bármerre jár, ne higgyen el mindent. Rodney lehetett szórakozott, hétköznapi tekintetben balfácán, de hülye nem volt. Legfeljebb óvatlan. Gyakran olyan rosszul lett a gyógyszerektől, hogy csaknem belepusztult. Amikor a fogait műtöttem, figyelmeztetett, csínján bánjak az érzéstelenítővel, mert lehet, hogy ennyit már nem bír el a szíve. Beszélgettünk, kérdeztem, mi a legújabb csodaszer, amit előállított, és azzal a sajátos öniróniával elmesélte, most talált fel valamit, amitől meg lehet halni. Remekül mulattam a szövegén. Természetesen kitartok az állításom mellett. A két filmen két különböző személy látható.

 

 

– Pokoli okosnak érzem magam, s ez a jóleső érzés visz a Főnök szobájáig. Leteszem az asztalára a megfejtést, oda sem figyelek hajtincsét rendezgető kezére, mely félúton dermed meg a levegőben.
– Tassel helikopterrel akarja kihozni Gruccit. Intézze el, hogy kipróbálhassuk.
– Micsodát?
– Beülünk egy helikopterbe, és a börtönudvar fölé repülünk. Nem ártana, ha az őrök tudnának róla, és nem akarnának nagyon lelőni. Itt a jogosítványom.
– A mije?
– Hat hét alatt bárki megszerezheti a helikoptervezetői engedélyt, ha van pénze és nem túl hülye. Én megszereztem pár évvel ezelőtt.
A Főnök bólogat, és az az érzésem, feszülten figyeli arcomat, hogy vajon mikor nevetem el magam. Ehhez azonban túlságosan izgatott vagyok, így hát rövid várakozás után fanyalogva elhúzza a száját gyönyörű fogairól:
– Tengeralattjárót és űrhajót vajon elvezetget-e? Azt a szerencsétlen autóját sem úgy kezeli, mint normális ember. Egyébként is, egy pillanat. Az imént értesültem róla, járt a kórházban, és beszélgetett egy köztiszteletben álló professzorral. Üljön le, Denisa.
Tökéletes izgalomban toporgok asztala előtt, és leülésre gondolni sem tudok. Lélekben már az átkozott helikopterrel vesződöm. Istenem, nem sok örömben részesített mindeddig a technika, holott én mindent elkövettem. Hiába szövegel a Főnök, a kocsival is elbírok valahogy. A háztartási gépek sem fognak ki rajtam. Na, egyszer, a turmixgép. Amikor a forró broccoliból próbáltam krémlevest alkotni, elrepült a teteje. Úgyis ráfért a festés a konyhára, és csak Martint meg magamat forráztam le. Családban maradt az eset. Helikoptert is vezetek, miért ne?
Felbátorodom kissé, és a Főnök háta mögé lépve a magnóba illesztem a kazettát. Felcsendül a köztiszteletben álló Daggs professzor hangja, ahogy a hajamba rejtett adó segítségével Donald rögzítette.
A Főnök a száját harapdálva hallgatja. Rumos meggyet szopogat az előtte álló tányérról, magját a papírkosárba hajítja. És megint a száját harapdálja. Amikor elhangzik a „Mindannyiunkat, Daggs”, a nagyszerű ember kissé megroskad ültében, és a mennyezetre fordítja pillantását. Aztán ebben a pózban marad a felvétel végéig. Végül így szól:
– Finoman fogalmazva is kifogásolhatóak a módszerei.
Eléhajítom a röntgenfilmeket, és fűzök hozzájuk néhány szó magyarázatot. Kissé felderül, de nem ragadtatja magát örömujjongásra. – Nem csupán magán múlik, de a professzor hatalmas bukfenc előtt áll. Persze, támadásba lendült, hogy megakadályozza a leleplezést. Ez a kétségbeesett lépés azonban nem válik hasznára. Tisztességes kollégái megkönnyebbülhetnek végre. Ha a botrány kipattan, sokat árthat az egészségügy tekintélyének.
– Nem hinném. Mindenki tudja, hogy a kórház nem templom. Az egészségügy éppúgy üzlet, mint az autógyártás. Természetesen övezi némi mítosz, de mert emberek dolgoznak benne, nem lehet mentes az ilyen ügyektől. A professzor és hívei még egy házat, még egy autót, még egy úszómedencét akartak, még egy egzotikus utazást a Karib-szigetekre. Nemcsak a rendőrségnek, a kórházaknak is ott a maguk baja. Kinek nincs? Ha a professzor sötét ügyeit eltussolják, a helyzet tovább romlik. Mások is vérszemet kapnak. És ugyanazok a törvények érvényesek mindenkire. Lonzára, Tasselre éppúgy, mint Daggsra és Izére.
– Kire? Egyébként nem számít. A törvények alól a jelek szerint egyedül maga képez kivételt. Ne tartson nekem fejtágítót, folytassa a helikopteres agyrémmel.
Folytatom, a fejét ingatva hallgatja. Végül az ujjain sorolja elő az ellenérveit: – Lehetetlen. Ha leereszkedne is a börtönudvaron, az őrök egyszerűen lelövik. De nézzen a térképre. Honnan szed gépet? Átrepül a város fölött? Millió engedély. Azt hiszi, akárki csak úgy repkedhet a légtérben?
– Megmutatom magának. Indulhatunk?
– Nem. A múltkor megmondtam, hogy nem ülök be abba a kocsiba, amit maga vezet. Majd éppen helikopterrel teszek kivételt.

 

 

Fél óra múlva a Főnök kiszáll a kocsimból, nyelvével egy meggymagot forgat a szájában. Szó nélkül követ a sportrepülőtér irodájáig, leteszi az asztalra a helikopter bérleti díját. Elkísér az egymás mellett sorakozó szitakötőkig, és felnevet, amikor a választékból a halványkék gépet kérem. Aztán odalenn marad, amíg a fiatal alkalmazottal teszek pár próbakört, mert meglehetősen régen szálldostam.
Kínosan mosolygok, és nagyon iparkodom. Ebből az alkalomból rágógumizásra vetemedem, ez felettébb sportos dolog. Kokó jut eszembe és az ő zabszemeffektusa. A magasban erős szél jár-kel nagy léptekkel, vakítóan tűz a nap. Meghallgatom az alkalmazott instrukcióit, aztán a betonra teszem a helikoptert, és várom, hogy a Főnök beszálljon mellém.
A rövid úton, melynek során csak egyszer tévedek el Line háztetői fölött, meghallgatom beszámolóját. Indulás előtt utánanéztünk, Tassel ennél a cégnél szerezte engedélyét. Míg én odafenn repkedtem, a Főnök megtudta az irodában, hogy a markáns maffiózó rendszeresen gyakorolt, s valahányszor készpénzzel fizetett. Sporttevékenységét legfeljebb a komoly hidegek alatt szüneteltette.
Alacsonyan szállunk, néma rádió mellett. Mintha ott sem lennénk a kopott cserepű, betontetejű, leszállóhelyekkel, parkolókkal, úszómedencékkel ékített háztetők felett. Teremtett lélekkel sem találkozunk, rotorunk lármájára legfeljebb rémült galambok vágnak neki a messzeségnek. Egy idő múltával már-már élvezem a repülést, legfeljebb az előttem álló feladat aggaszt kissé.
Aztán sikerül. Minden úgy megy, mint egy flott kalandfilmben. A börtönudvar rendkívül kulturált. Sportpályák sorakoznak benne, szó sincs apró kerengőről, hátratett kezű, körbejáró foglyokról. Leereszkedünk a kerítés magasságáig a futballpálya fölött, és megállunk helyben lebegve. Laco alakítja Grucci szerepét, az őrök által az épület árnyékába terelt foglyok sem veszik rossz néven, hogy végre történik valami körülöttük, sőt, mintha egyenesen az ő szórakoztatásukra játszadoznánk. A kedvükért-e, vagy mert eszébe ötlött előélete, a boldog ifjúkor, a Főnök is felhagy a kezdeti fanyalgással. Vakmerő alakítást nyújt a fogolyszöktető szerepében. A beavatott őrök mintha nem igazán lelnék mulatságukat a játékban, s amikor a helikopter felől elzúg fölöttük egy intő jellegű géppisztolysorozat, páran mutogatással adják tudtunkra lesújtó véleményüket a szórakozásunkról.
Laco kiszalad az udvar közepére, a Főnök fedezi, közben lebocsátja a kötéllétrát, és fegyverhez juttatja a szökevényt. Bár nem éles lőszert használnak, meglehetősen élethűen zajlanak az események. A géppisztolyok ugatnak, s meglehet, hogy írógépre használják a gépfegyver hasonlatot, fordítva ez soha nem történik meg. A jelenlegi zaj indokolja is eme tartózkodást.
Laco, a cowboy felkapja a fegyvert, letarolja maga körül a képzeletbeli ellenséget, és fél kézzel kapaszkodva a létrára hág. Hülye Belmondo, nézem szédülve. Felemelem a gépet, és nem merek többet lepillantani, túlságosan szédülök, és tartok tőle, hogy a játékba feledkezett Laco előbb-utóbb alázuhan. Mindketten lövöldöznek, pompásan mulatnak. Ennek meghatottan örülök, de annak még inkább, amikor a cowboy fújtatva, nevetve belép a helikopterbe. Bosszúból kissé durván bánok a kormánnyal, de ha egymásnak ütköznek is, nem szegem kedvüket.
– Sikerült! – ujjong Laco, mintha ő lenne Grucci.
A Főnök észhez tér. Lehajítja a géppisztolyt, letelepszik az ülésre, és higgadtan bejelenti: – Sikerülhetett volna Tasselnek is. Vajon most mit talál ki?
– Legfeljebb túszokat ejt – vélekedik Laco sugárzó arccal: – Millió módon kihozhatja a börtönből Gruccit. Mostanában nem szeretnék Denisa helyében lenni. Már megint magára haragított néhány figurát.
Nem felelek. Mintha én szeretnék a helyemben lenni! Elbizonytalanodásomat nem közlöm velük. Legfeljebb akkor, ha földre tettem a szitakötőt, és rágyújthatok egy cigarettára, amelytől vagy megszűnik a kezem remegése, vagy nem. A lassan kialvó feszültség verítékpatakokat indít a hajam tövétől, a homlokpánt mohón felissza. Az üvegablak mögött tűző nap már-már felforralja a fülke levegőjét.

 

 

Donald Myrtle Misley miatt duzzog. Legközelebb olyan vadhoz küldjem, akit elejthet, morogja. Nem szereti, ha a vad maga esik el. Aztán tájékoztat, hogy járt a kórházakban. Lonza zavart, az orvosok szerint a sokk miatt. Szerintem elvonási tünetei is vannak. Nem hozhatom szóba, mert Donald Lucillával folytatja. A lány ébren fekszik az ágyában, lábai mozognak, ha etetik, eszik, és közli alapvető szükségleteit. Kérdésekre válaszol, á táskaüggyel kapcsolatban csökönyösen csakis a hóesést emlegeti.
A kedélyes irodában csakhamar kialakul a megszokott kaszinókép. Laco a nap hőse, persze, pöfékeli a Caporalját, a gyufát szigorúan a feneke alatt lobbantja lángra. Aztán hintázni kezd a székkel, s a kicsi Ackerer, elválaszthatatlan barátja és imádója sugárzó mosollyal hallgatja.
Belebújok Grucci anyagába, s tűrhetően szórakozom a nyolc évvel ezelőtti bírósági procedúra leírásán. A gengszterkirály látszólag részletes vallomást tett, mindannyiszor mást, mind hajmeresztőbb modorban. Végül visszavonta az egészet, és az ítélethirdetésig egy árva szót sem szólt.
A dokumentáció ugyan nem említi, de el tudom képzelni, hogy az ügy végeztével az elmeszakértő a zárt osztályon kötött ki. Az immár ötvenesztendős, középmagas, zömök alkatú, szögletes arcú maffiózóról kialakítok magamnak egy hevenye képet: Grucci rugalmas és ördögien ravasz. Aztán eltöprengek, vajon hogyan mászott volna fel a kötélhágcsón?
Valami zavaró érzés kísért. Nem érzek diadalt. Sokkal inkább úgy találom, mintha hülyét csináltam volna magamból. S ha nem én, akkor más.
Grucci nyolc éve ül börtönben. Miért nem próbálták már korábban is kiszabadítani? Miért most érkezett el az ideje? Mert Holden, a másik despota halott, s mert megmaradt emberei olyan vezetőre vágynak, aki a mai napig hatalmas maradt. Grucci kiszabadításával valóra válthatják terveiket, míg nélküle hamarosan szembe kellene nézniük a Kokó-királlyal és a többi alvilági urasággal, akik aligha néznék tétlenül a konkurencia felbukkanását.
Egyszerű politika.
Míg homlokomat az öklömre támasztva az íróasztal lapját kapargatom, körülöttem mind jobban élénkül a zsúrhangulat.
– Laco – szólítom a nap hősét: – Nehéz volt a kötélhágcsón csüggeni?
– Nekem?! – legyint a cowboy.
– Hát éppen ez az. Nem neked. Gruccinak.
Laco eltűnődik, mintha kezdené érteni, miféle kétségeim támadtak, aztán felvonja a vállát: – Láttad. Van sportpálya, edzenek. Lehet, hogy Grucci elég jó kondiban van.
Ez kissé megnyugtat, sőt, mindjárt a magam kondíciójára figyelmeztet. Órámra pillantva megállapítom, hogy közeledik az inkvizíció órája. Szinte felvidulva hagyom el az irodát. Hamarosan belebújok a fekete edzőruhába. Az átadásra váró palotában is Tanos lesz az edzőnk, de valószínűleg jobb körülmények között oktathat bennünket az önvédelem és egyéb tudományok fogásaira. Egyelőre lenn az alagsorban vár a kínterem. Tatamik a földön, savanykás izzadságszag a falakban. Felcsendül az ájtatos zene, sarkunkon ülve meditálunk, velünk szemben a mester is ezt teszi. A hangulat kezd templomivá válni, de csakis azért, hogy perceken belül elszabaduljon a pokol.
Tanos valamely rejtélyes oknál fogva ma is engem szemel ki a bemutatásra váró gyakorlatok eszközéül. Földhöz teremt néhányszor, aztán átenged társaimnak, és ők sem óhajtanak mesterük mögött maradni. Nem sok kell hozzá, hogy felszítsam az egészséges életösztönt, és mindent elkövessek csontjaim, testi épségem védelmében. A veríték a bőrömre tapasztja a ruhát, reszketnek az izmaim, tüdőm akár egy ventilátor. És eljön a perc, amikor élvezni kezdem a verekedést.
Gyakoroljuk a lefegyverzést egy vagy több támadó esetében. Aztán a szabadulást fojtásból, bontást térdrúgással, rántással, dobással. Hárítást húszféle módon, harcot eszközzel és eszköz ellen. Ütések, rúgások, esések, teljes a nyalánkságok sora.
Aztán jöhetnek a levezető gyakorlatok, melyeket szerintem csakis azért eszeltek ki e sporthajtás szülői, hogy teljesebbé tegyék a gyötrelmes élvezetet. Végül a meditáció. Folyik a hátamon a víz, türelmetlenül térdelek, sarkaimon támaszkodva.
A zuhany aztán mindent rendbe hoz. Az újjászületés gondolatával kacérkodva hagyom el az öltözőt. Tanos irodájának ajtaja kitárva.
– Bejönnél egy percre?
Belépek, nekitámaszkodom a falnak. Tanos nem kertel, mosolyogva végigmér, s közli: – Hallom, viharfelhők gyülekeznek.
– Hol hallható ilyesmi?
– Imitt-amott. Quasimodo hazajön.
– Nagyszerű – bólintok. Más már nem is hiányzott. Behajtom az ajtót. – Felolvasom neked a vezércikket, rendben? Meg nem erősített források szerint ugyanazok a személyek, akik Grucci kiszabadítását kitervelték, eltökélték azt is, hogy művükre a Justitia-kommandó felszámolásával teszik fel a koronát. Halállistán szerepelnek mindazok, akik jelen voltak Holden és bandája bukásánál. Quasimodo is ott volt. Csakhogy ennek a likvidálási mániának még nem érkezett el az ideje. Grucci a börtönben ül, vérben forgó szemmel őrzik.
– Mi a terved?
– El akarom kapni az ellenszenves terv szülőit. Lehetőleg egy rivális bűnbanda segítségével.
Tanos felnevet. Szíjas, vékony alakját, barázdák szabdalta arcát kissé megfiatalítja a derű: – Hülye vagy? Hogy adod be a főnökeidnek?
– Sehogy. Magánügy, nem?
– Az lenne? Sokunkat érint. A módszereidet aligha az akadémián sajátítottad el.
– Ott kihagytak egy jelentős tantárgyat: a túlélés címűt.
– Újszülött ötletedet sem sorolnám ebbe a tárgykörbe. Miért gondolod, hogy sikerül?
Vállat vonok. – Valamit meg kell próbálnom, mielőtt komolyan vadászni kezdenek ránk. Az az érzésem, alpári módon fognak hozzá. Lehetőleg sokak szeme láttára, a hatás végett. Hosszú, hirtelen géppisztolysorozatokra gondolok, száguldó autókra. Cifrázzam még?
– Ne cifrázd, valósággal rosszul vagyok. Nem mondom el a véleményemet. De Quasimodo nem lesz ilyen tapintatos.
Elnevetem magam: – Sejtem. Maradhatna még a gyönyörszép Ázsiában.
– Talán unja a serpákat, lámákat, egyebeket. Aztán meg híreket ott is kap.
Búcsút intek. Csak magamban folytatom. Elhiszem, hogy híreket ott is kap. Quasimodo rejtélyes hírszolgálata valószínűleg jobban működik, mint rendőrségünk és kémelhárításunk együttvéve. Cseppet sem csodálkoznék, ha a CIA is hozzá küldené továbbképzésre az ügynökeit.
Quasimodo valaha nyomozó volt, abból a fajtából, amelyik komolyan veszi a bűnözők ellen hirdetett harcot. Egy szép napon autóbaleset érte, megrendezett. Csodával határos módon felépült sérüléséből, noha a kórházban újra megpróbálták kiiktatni a lábatlankodók sorából. Torz vállal, sántikálva vonult nyugdíjba, többé a kutya sem számolt vele.
Megkövetelte, hogy Quasimodónak szólítsák. Barátjával, Tanossal titkon edzett. Járt-kelt a városban, észrevétlen nyomorék. És szép lassan elkapdosta azokat, akiknek tartozott. Megjelölte őket a homlokukon. Legvégül Holdenen vasalta be a számlát. Akkor már tudtuk néhányan, hogy ő Justitia. De valamennyien belemerültünk. A Justitia-kommandó blöffnek indult, s legenda lett. Ki maradt ki belőle? Legfeljebb az ellenfél.
A homlokra karcolt J-betű márkajel lett. „J mint Zorro” – játszott Donald. Olykor megpróbálták hamisítani, mint az Adidast. A rendőrség nem törte össze magát a leleplezéssel. Más dolga volt, főleg saját berkein belül. Nem mondhatom, hogy azóta megoldotta volna belső gondjait.
Az emlékezésbe merülve a kocsimhoz érek. A sokat megért, alaposan megviselt jármű furcsán tartja magát. Enyhén megbillen, betegnek látszik. Mintha nem lenne ki a négy kereke.
Körbesétálom. Ha nem gyerekcsíny, akkor újabb hadüzenet.
Gyönyörködöm a felhasogatott abroncsokban.

 

 

Amikor visszamegyek, Laco már nem sütkérezik a dicsőség fényében. Bizony, az ilyesmi múlandó. Ellenben meglehetősen fontoskodó képet vág, jár-kel a szűk helyen, és időnként hátba veregeti Ackerert. Az aprónyi férfiú meg-megmosolyogja barátja bátorítását.
Laco elindul az ajtó felé, hirtelen megtorpan, térdeit megroggyantja, és egy szempillantás alatt rászegezi valakire a pisztolyát. Persze, csípőből. Kék szemeiben nyolc vérszomjas bandita fenyegető tüzei.
– Amíg te itt bohóckodsz, odalent szabadon garázdálkodnak a gengszterek – tudatom vele ingerülten.
– Kizárt dolog – vágja rá.
Megvonom a vállamat: – Valaki pedig széthasogatta az abroncsaimat.
– Kellemetlen – bólint Laco, a cowboy. – Ma nem tudom kideríteni, ki követte el a csínyt, mert más dolgom van. Ha nem látnád, evégből tréningezünk Ackererrel. Éjjel elcsípünk egy kábítószer-szállítmányt. Az imént értesültem.
– Ne mondd!? Felhívtak, és tudatták veled az útvonalukat? – rendezgetek kissé Belloq raktárrá változtatott asztalán. Nagyon érdekesnek találom az információt, de erről nem beszélek. Egyelőre nem tudhatom, mit kezdjek a hírrel.
Laco felvillanyozva folytatja: – Azért hazavihetlek.
Útközben tovább magyaráz, míg Ackerer némán ül mögöttünk, sejtem, azért, mert együtt indulnak az akcióba, és a nagy cowboy kis társa félti a bőrét.
– Úgy fest a helyzet, hogy most elkaphatunk pár kiló kokaint. Teherautón hozzák, az északi egyesen. Valamilyen trükkel megállítjuk a kocsit...
– Milyen trükkel? – kérdezem fanyalogva.
– Esetleg Ackerer kifekszik az útra – tűnődik Laco.
– Észre sem veszik – hűtőm. Az érdekelt mukkanatlan ül mögöttünk.
– Akkor támadunk. Elrejtőzünk a bokrokban...
– Ennyire harmatos a fülesed?
– Ennyire – vallja be szerényebben.
– Ketten akartok szembeszállni a teherautónyi emberrel? És ha átráztak benneteket? Ha megtámadtok egy kocsirakomány bontott csirkét? Vagy körömkefét?
Laco eltöpreng. Végül megállapítja: – Az ember szívesen belevágja a kését a te kocsid gumijaiba.
Ackerer megszólal: – Denisának igaza van.
Lám, lám.
Ezután még tanakodunk egy darabig. Az információ telefonon érkezett, meglehetősen késve. Szervezett akcióra nincs idő. Egyébként is mintha Laco egymaga akarná learatni a dicsőséget. Hacsak tényleg át nem verték.
Az északi egyes autópálya nem tartozik a kedvenceim közé, de az ügy szempontjából teljességgel megfelelő. Nem túlsággal forgalmas, de a természet jóvoltából vadregényes. Lacónak a kokainra fáj a foga, nekem egy nyelvre lenne szükségem, melyet megoldhatnék. Persze, nyilván nem egy ilyen pitiáner szállító fog elvezetni az aranyfogúhoz.
Nem okos dolog, ha az ember töprengésbe merül, mert legfeljebb elbizonytalanodik, előbbre aligha jut.

 

 

Kamion ballag az éjszakában. Nem siet, vezetője fáradt lehet. Félrehúzódik az útról, már-már a padkán közlekedik. Vezetőfülkéjében cigaretta parazsa izzik fel, füst kanyarog. Zene szól, diszkómuzsika. Aztán megreccsen a vételre állított rádió, a diszkózene elnémul.
A fülke tetején Hasalok, talpig feketében, mellettem az ízléstelen Michelin-baba imbolyog, jelenléte legfeljebb annyiban örvendetes, hogy megkapaszkodhatok rögzítővasában. Fák suhannak el az út mellett, komoran feketéllenek az éjszakában. Átkozottul huzatos helyet fogtam ki. Fülcimpáim keményre dermednek a hidegben.
A kamion mintha felgyorsulna alattam, lassan visszahúzódik az útra. Óvatosan visszafordítom a fejemet. Reflektorok közelednek hátulról, valószínűleg a várva várt teherautó siet felénk. Meglapulok, a kormány mögött ülő, Caporalját szívó Lacóra bízom magam. Nem sok kamiont vezetett életében, ez most meg is látszik, pedig nem szívesen venném, ha túljátszaná szerepét, mert ha a nyomunkba érkezett teherautó rakománya csakugyan nem körömkefe, akkor a kocsi utasai éberek, és nem ülnek fel ócska trükköknek.
A kamion még mindig az útra visszatérés és elalvás között vívódik. Övcsatom megcsikordul a vezetőfülke tetején, míg kedélyesen csúszkálok rajta. A körmeimet egyelőre a fülke peremébe vájom bele, aztán később talán Laco szemeire is sort keríthetek, remélem múlhatatlan optimizmusommal.
A teherautó a sarkunkba ér, előzni készül. Hallom, hogy vezetője visszakapcsol, a reflektor fénye felerősödik. Felhördül a motor, a fénycsóva hosszabbodik a kamion mellett.
Laco vár még, mielőtt cselekedne. Aztán hirtelen, kiteszi az indexet, és balra húzódik. A két kocsi egymás mellé szorul, csaknem súrolják egymást.
Repülök.
Semmi egyébre nem gondolok, csak arra ügyelek, hogy ne guruljak le a teherautó túloldalán. Ideges dudálás hallatszik, a kamion visszarohan a jobb oldali útfélre, lelassít kissé.
Alattam száguld a teherautó, vezetője talán átkozza még a balfácánt, akivel kis híján összeütközött.
Megvárom, hogy megnyugodjam, kifújom magam a repülés után. A konténer peremébe kapaszkodom, kitámasztom a lábaimat. Nem emelem fel a fejemet, a hideg fémhez simítom arcomat.
Ackerer, aki kocsijával félrehúzódva várta a befújt teherautó megjelenését, és rádióján értesítette Lacót, hamarosan várható. El kell hagynia bennünket.
Visszanézek. Laco nem túl rámenősen, de a teherautó nyomában siet. Személykocsi előzi éppen, remélhetőleg Ackereré. A bámészkodással legfeljebb annyit érek el, hogy a reflektorok fényétől elvakulva mit se lássak egy darabig.
Ackerer beáll az élre. Úgy vélem, már eléggé nyugodt a nagy cowboy kis asszisztense, hiszen nyakig benne vagyunk, és ő ilyenkor hozza a legjobb formáját. Tévedés lenne őt az akciókat megelőző sápadtsága után megítélni.
Nem túl sikkesen, de nem is törődve ezzel, lassan hátrafelé csúszom a hasamon, és hogy jobban teljék az idő, átkozom az övcsatot, amit le kellett volna vetnem. Csikorgása belehárfázik az idegeimbe. Cipőm orra eléri a konténer szélét, s éppen megkezdeném a leereszkedést a hátulján, amikor a kamion reflektora hunyorít egyet. Visszakecmergek, lehasalok.
Alig hallhatóan járó motorral, ámde annál jobban kivilágítva sportkocsi száguld el mellettünk.
Várok egy percig, s mert semmi egyéb nem történik, megint hozzáfogok a hasonkúszáshoz. Elérem a konténer peremét, leereszkedem. Kicsit himbálózom, kicsit lógok, amíg a lábaim ráakadnak valami támaszra. Elkapom az ajtóra szerelt kallantyút, és megtekerem.
Nem csodálkozom egy pillanatig sem, amikor nem enged. Ha viszont zárva van, akkor aligha lapulnak odabenn fegyveresek.
A már ismert útvonalon visszaköltözöm a konténer tetejére, előremászom a vezetőfülkéig, és fél kézzel előmesterkedem a pisztolyt a bal hónom alól. Felnézek, Ackerer felvillantja a féklámpáját. Valószínűleg figyel a tükörből. Kissé megemelkedem, hogy lásson. Mivel ő és Laco rádión tartják a kapcsolatot, csak én árválkodom információk nélkül a sikamlós fémtetőn, figyelek, hogy időben tehessem a dolgomat.
Ackerer lelassít, villogtatja a féklámpát. A teherautó vezetője ugyanezt teszi, előzésre nem gondolhat, mert a kamion a mellette levő sávban rohan. Mind jobban lassulunk, a metsző szél enyhül kissé.
A következő pillanatban Ackerer keresztbe állítja kocsiját az úton, átveti magát az ülésen, és kiugrik a jobb oldalon. A kamion ráhúz a teherautóra. A hirtelen fékezés leszakítja pár körmömet, ezt is Laco számlájához írom.
A teherautó megáll, kivágódik az ajtaja. A bal oldali nem túlsággal érdekel, ott van Laco, hogy a vezetővel törődjön. Eldörren néhány lövés, Ackerer az út menti bozótban lapul, viszonozza a tüzet.
Ekkor nyílik a jobb oldali ajtó, és lövések tódulnak Ackerer imént felvillant torkolattüzei irányába.
Hason csúszva előrebukom a tetőről, és megragadok egy kart a nyitott ajtó mögött, remélve, hogy kollégáim csak mértékkel lőnek agyon e tevékenység közepette. Megjelenésem eléri a kívánt hatást. Kirántok az utasülésből egy meglepett férfiút. Röptünkben mindketten elveszítjük pisztolyainkat.
A lövöldözés elhallgat.
Laco hátratolat a kamionnal, kihúzódik az út szélére, leállítja a motort, kiszáll. Ackerer a kocsijához rohan, ő is félreáll.
Zsákmányom ugyan beveri a fejét esés közben, de nem veszíti el lélekjelenlétét. Keményen küzd ellenem, alig tudom lecsillapítani. Kapok pár durva pofont, elharapom a nyelvemet.
Jogos felháborodásomban szájon vágom, beledöföm térdemet a gyomrába.
Laco beszáll a teherautóba, Ackerer az út szélére vonszolja a sofőr testét, aztán az odabenn heverő másik férfival nem törődve beül a cowboyhoz, és elszáguldanak. A kamion és a személyautó marad.
Lazítok kissé. A gyomron rúgott férfi kábultan felemeli a fejét, láthatóan meglepte a fordulat. Megragadom a vállát, közben odébb pöccintem cipőm orrával az egyik túlságosan is közeli pisztolyt.
– Gyere a kocsihoz.
– Hé, mi ez? – kérdezi a férfi. Mindenesetre feláll, tartása kissé görnyedt.
Kezemben a pisztolyom, nem hivalkodom vele. Intek a fejemmel. A férfi elindul a kocsi felé, a következő pillanatban azonban futásnak ered, hogy eltűnjön a bokrok mögött. Utánanyújtom a lábamat, orra esik, én a tetejébe. Fejbe verem a pisztolyaggyal.
Reflektorfény nyúlik az égre, a közeledő kocsi most érhetett az emelkedő tetejére. Mindjárt itt lesz, és a látvány talán kíváncsivá teszi vezetőjét.
Betuszkolom az ájult férfit a hátsó ülésre, és elfordítom az indítókulcsot. Belelódulunk az éjszakába.

 

 

A folyóparton félreállok, leoltom a lámpákat. Megfordulok, s látom, hogy a zsákmányolt férfi mocorog. Szemei lehunyva, a fejét tapogatja.
Ackerer jól felszerelt autójában természetesen akad egy pár kézibilincs, felszentelem, mielőtt újabb harcra kerülne a sor.
A férfi megszólal: – Mi a fene volt ez?
– Úgy néztem, elfogták a szállítmányt.
– Mit akarsz tőlem?
– Szeretnék adni neked egy esélyt. Futni hagylak. Egy feltétellel.
– Na persze – morogja. Nem látszik vidámnak, de mintha érdekelné, mit akarok tőle.
– Ha elvezetsz valahova, ahol egy főnököddel találkozhatok, szabad vagy.
– Nem hinném. Rendőr vagy?
– Most nem. Na? Mondjad, merre menjünk.
Empátia. A pasas nyilván arra gondol, hogy átejtem. S ha mégsem, akkor sem örül túlságosan a kilátásainak, mert idővel a kartársai fogják felelősségre vonni a szállítmány elvesztése miatt. Most tehát választás előtt áll, és nem tudhatom, a börtönre voksol-e, vagy a másik rosszat kívánja.
Felül, összebilincselt kezeit a támlára fekteti. Egy távoli lámpa fénye csillan verejtékes arcán: – Nem tudnál kihagyni ebből?
– De – bólintok. – Elvezetsz arra a helyre, ahol okosabb lehetek. Ha nem csalódom benned, szélnek eresztelek, bilincsekkel együtt. A mesét magad találod ki hozzá. Oké?
A férfi a folyó felé fordítja arcát, ki tudja, mit juttat eszébe a sötéten, részvétlenül hömpölygő víztömeg? Most latolgathat egy harmadik eshetőséget. Valószínűleg szeretne elmenni, akár így, bilincsbe verten is, de információit magának megtartva.
Megtámasztom a lábamat, féloldalasan ülök. Mintha lazítanék, a rádió gombja felé nyújtom a karomat.
A következő pillanatban kitámasztom ütésre lendített kezét. Könyökömet az orrába döföm. Ackerer kocsija ragacsossá válik a szétfröccsenő vértől.
A férfi az orrát tapogatja megbilincselt kezeivel. Odalökök egy papírzsebkendőt, aztán egy másikat.
– Jobb lenne, ha mégis megegyeznénk – morgom.
Leitatja orráról, arcáról a vért, aztán ernyedten hátradől. Két kezét maga elé tartja, mintegy védekezőleg, de sejtem, hogy nem adta meg magát.
Kap egy újabb esélyt. Ezúttal rágyújtok. A kocsi hátulja felől szerelmespár közeledik andalogva. Meg-megállnak csókolózni, a nő gyöngyözve nevet. Csupa boldogság a torka.
A férfi megszólal: – Oké. Indíts. Menj a lakóhajók kikötője felé.
Beleszívok a cigarettába. A szerelmespárt figyelem, ugyan meddig akarnak még csókolózni? Szinte ráborulnak a csomagtartóra. Térdemmel érintem meg a rádióantenna kapcsológombját. Ackerer kocsijának állapotát ismerve nem kétséges, mi történik. A fényes rudacska recsegve-ropogva, nyikorogva indul lefelé. A páros szétrebben, a férfi belebámul a kocsiba.
Megint megérintem a kapcsolót. A csigaszarv az előbbihez hasonló zajjal kiemelkedik a tokból. Mind hosszabbra nyúlik, majd megáll, és éktelen recsegéssel tudatja, hogy nem tud tovább menni, egy centit sem.
Megbilincselt utasom forgatja a fejét. Orrából tovább szivárog a vér. A szerelmesek elandalognak végre, kissé kijózanodva.
– Mire vársz? – kérdezi a férfi.
– Nem hiszem, hogy nyugodt szívvel vezetnék, amíg így ülsz a hátam mögött. Szeretnélek odabilincselni az ajtóhoz.
Ő nem szeretné. Nekem támad, feszülten várom. Kap egy ütést a váll és a nyak találkozásánál, pár percre belekábul. Mire felocsúdik, az ülés sínjéhez rögzítve találja magát, s mivel ez igen alacsonyan helyezkedik el, meglehetősen görnyedten kell ülnie a továbbiakban.

 

 

Kelletlen kalauzomat a kocsival együtt félreállítom egy elhagyatott helyen, lámpáktól, házaktól távol, és elindulok a kikötő felé. Lakóhajók sorakoznak a rövid mólókhoz rögzítve, csendesnek látszanak, hűvös a tavaszi este.
A folyó hátán fel-felvillan egy-egy kivilágított ablak vagy a távoli úton mormoló autó fénye. Fellépek az Iliászhoz vezető pallóra, érzem, kissé megsüllyed alattam, felnyögnek a deszkák. Az ajtó vastag függönyén fények illannak kifelé, megvilágítják a korlát egy darabját. Megállok.
Amikor az ajtó kinyílik, léptek hangzanak fel mögöttem is. Széttárt karokkal a korlátnak támaszkodom, hogy látható legyen fegyvertelenségem, s mindkét irányt szemmel tarthassam.
A pallón siető férfi lelassít, ellazítja tartását, kezeit változatlanul a zsebében tartja. Az ajtón kilépő társa megáll mellettem. Beleköp a vízbe, a csobbanásra fülel. Aztán velem szemben ő is a korlátra támaszkodik.
– Na? – kérdezi.
– Denisa Wry vagyok. Az Aranyfogúval akarok beszélni.
– Ki az a Denisa Wry, és ki az Aranyfogú? – tudakolja vidáman.
– Denisa Wry az a személy, aki most egyedül jött, békés szándékkal. Az Aranyfogú nem más, mint akivel tárgyalni kívánok. És ha ez nem így lenne, maguk aligha lennének szabadok ebben a pillanatban.
– Aha – mondja. Ismét a vízre sercint. Fejmozdulattal elküldi a társát, valószínűleg körülnézni.
Hallgatok, a férfi megszólal. A hajóról kiszökő fény élesre festi vonásait. Göndör hajának árnyékát megnyújtja a pallón, vállait szélesebbnek mutatja a valóságosnál. – Hogyan jutott ide?
– Ma este az Aranyfogú elveszített egy kokainszállítmányt. A kocsi sofőrje nem adta könnyen az árut, de mielőtt meghalt volna, egy telefonkönyvre való címet elsorolt.
A férfi felnevet: – Szép mese.
– Szép – bólintok.
– Nem fél?
– Nem. S ha félek is, ugyanattól, amitől az Aranyfogú is retteg az utóbbi napokban. Orvosolhatnánk egymás szorongásait.
A férfi betessékel a hajóra, de nem jut időm körülnézni. Harmadik társa az ajtó mögé húzódva várja, hogy az éles fénybe lépve, elvakultan megtorpanjak. Mire megsejtem jelenlétét a hátam mögött, késő.
A tarkómra mért ütéstől a köpködős karjaiba borulok, lágyan.

 

 

Kényelmesen heverészek egy kanapén. Tarka ernyőjű állólámpa fénye suhint a szemembe, amikor felpillantok. Tarkóm, koponyám sajog, lábaim zsibbadtak. Száraz a szám, félek, ha megmozdítanám, szétrepedezne rajta a bőr.
A lámpa mögött árnyék moccan. Talpas pohár jelenik meg előttem, tekintetem a poharat tartó kézre, majd annak folytatására siklik.
– Igyon. Tudtommal nincs szolgálatban – mondja a vidám inges férfi. Amint elveszem a poharat, visszalép a lámpa mögé. Egyetlen pillanatra látott zöld szemeinek, sasorrának és aranyfogakkal koszorúzott ajkainak látványa beleég az elmémbe. Beleszagolok a pohárba. Félreteszem.
– Szívesebben fogadnék gint narancslével.
A hawaii lányokat ábrázoló ingben tartózkodó férfi felnevet a lámpa mögött. Aztán megkérdezi: – Milyen arányban?
– Fele-fele – felelem. Kezdem jobban érezni magam.
Egy perc múlva megérkezik a rendelésem. A Kokókirály személyesen szolgálja fel, és megint visszahúzódik. Helyet foglal a lámpa mögött. A fénykörtől elvakulva nem láthatom tisztán az arcát. Megiszom az italt, kényelembe helyezkedem. Körülnézek. A szoba nem túlságosan tágas, viszont meleg, izzasztóan, fülledten. Az ablakokat súlyos, sötét bársonyfüggönyök takarják, a bútorok nehézkesen elegánsak. Az az egyetlen lámpa ég, ami a szemembe világít. A jelek szerint intim kettesben vagyok az Aranyfogúval.
– Nem mintha hízelegni akarnék, de meg kell mondanom, hogy tiszteletre méltónak tartom a látogatását. Pár órával azután, hogy a közreműködésével érzékeny anyagi veszteség ért – közli velem a férfi. Stílusa élesen ellenkezik kissé vásári ingével és iszonyatos fogsorával. Az előbbi jobban tetszik.
– A sajnálatra méltó eseményben csakis kettőnk találkozása végett vállaltam szerepet – felelem hasonló stílusban.
Kurtán felnevet, tölt magának. Aztán kissé előrehajol, és az arcomba tekint: – Tehát?
– Segítségére lehetnénk egymásnak.
– Ne mondja?! – mulat csúfondárosan.
– Talán hallotta, hogy Amadeo Grucci szökni óhajt a börtönből. Ennek egyikünk sem örülne. Ha ez az úriember kiszabadul, nyilván kitör a háború. És lehet, hogy maga fog alulmaradni. Rengeteg vér folyna, hadd ne soroljam a bonyodalmakat. Grucci embereit keresem. Fintan Hehírt és Yannik Tasselt. És meg akarom találni őket.
Csettint a nyelvével: – Ezek miatt akarja eladni a lelkét nekem?
– Nem a lelkemre alkuszunk – figyelmeztetem.
– Ó. Van egyebe is?
– Van. Például börtönbe juttathatnám magát. – Komoly a hangom, hogy kétsége se maradhasson képességeim felől.
– És nem juttat?
– Most nem. Fegyverszünetet javasolok. Fordítsuk energiáinkat a cápa-vadászatra.
– És azután?
– Nos? – kérdezem sürgetően.
Az aranyból készült fogsor felcsillan a lámpafényben: – Ez minden? Ezért tette kockára az életét?
– Maga nem akar engem megölni. Ellenkezőleg. Megbízza az embereit, hogy derítsék ki, hol bujkál Hehír és Tassel. Aztán tudatja velem. Mégpedig azért, mert jóval kényelmesebb, ha mi intézzük el őket, hiszen egy gengszterháború kirobbanása nem vetne jó fényt magára. Márpedig háború lesz, hamarosan. Talán Grucci nélkül is. A kábítószer a legjobb üzlet, a legzsírosabb. Miért osztozkodna rajta másokkal?
– Igaz is. Ha megengedi, alszom egyet az elhangzottakra. Bárhogy határoznék is, egyet tudnia kell. Amint rájövök, hogy át akar ejteni, maga halott. De mielőtt meghal, végig kell néznie azok halálát is, akiket szeret. Vannak ilyenek, ugye?
– Ez a megállapodás csak addig marad érvényben, amíg Hehír és Tassel szabad. Még egyet kérek: nem szükséges leütni. Elegendő lesz, ha bekötött szemmel visznek vissza. A Kokókirály halkan felnevet.
– Iszik még egy pohárral?
– Köszönöm, nem. – Még mondanék valamit, de nincs rá időm. Megismétlődik a korábbi jelenet a tarkóütéssel és ájulással.

 

 

Az üres lakóhajón térek magamhoz, melynek tulajdonosai a jelek szerint villámgyorsan elköltöztek, mióta felfedeztem ittlétüket. Egy pillantással ellenőrzöm, odakinn hajnalodik. Hogy kié a fej a nyakamon, nem kétséges, nekem fáj. Kissé vánszorogva körbejárom a hideg hajót, s mert a csapból egy szem víz sem cseppen, kinyitom a hűtőszekrény ajtaját. Az áramtalanított kaszniból fél liternyi víz folyik a cipőmbe, a fagyasztóban találok egy jégkockatartót, még nem engedett ki a tartalma. Jéggolyókat szopogatva járkálok tovább. Mintha senki nem lakott volna ezen a helyen, legfeljebb én álmodtam hasonlót.
Behúzom a cipzárat a kabátomon, zsebembe gyűröm a kezem. Valahol a környéken hagytam Ackerer kocsiját, benne egy embert. Meg kellene találnom őket. Ezzel a feltett szándékkal lépek a csípős hajnalba. A palló ring alattam, fejem szaggat.
Kétszer körüljárom a kocsi rejtekhelyét, egyre szűkülő körökben. Nem veszem észre semmi jelét, hogy bárki követne vagy figyelne. Beülök a vérfoltos ülésre. A fogoly felemeli a fejét, tekintete zavaros, szemei vérhálósak. Rámosolygok. Csupa elnéző jóindulat és hálás szeretet a mosolyom. Most adom el a lelkemet: – Hol óhajt kiszállni?
A férfi szemei összeszűkülnek. Figyelmesen szemléli az arcomat, láthatóan töprengve. Aztán megnyugszik, és satnya vigyort erőltet szájára: – Szóval sikerült? Indítson. A parknál tegyen le valahol. De siessen az istenért, mert összepisilem magam.
Igaza lehet. Ezen az éjszakán ki tudott a szükségei után járni? Gázt adok. Kétszer fejbe verve, éhesen, Belloq tekintetétől rettegve ugyan ki vállalna felelősséget azért, amit később teszek: elengedem a fickót. Egyik csuklóján rajta hagyom a bilincset, látom, milyen kínnal próbálja zsebébe és kabátja alá rejteni, miközben zsibbadt járással távozik a közelemből.
Azt hiszem, nincs az a főnök, aki ezért az éjszakáért ki ne tenné a szűrömet az utcára. Nos, legfeljebb nem teszem közzé, mit műveltem. Volt már ilyen.

 

 

A Mazda nem látható a ház előtt. Összeszoruló gyomorral rohanok fel a lépcsőkön, és amikor az ajtót nyitom, biztosra veszem, hogy valami nincs rendben. A lakás kivilágítva, a Caporal füstje orrba vág.
Laco, Donald, Ella és Daniel a nappaliban ülnek, mintha nem most hasadna a hajnal.. A férfiak arca komor, Donaldé egyenesen feldúlt. Ella most is sír.
– Mi történt?
Daniel tájékoztat. Jegesen: – Irist lelőtték.
– Irist? Ki lőtte le? Kinek vétett éppen Iris?
Donald felmordul, felpattan ültéből, és az ablakhoz rohan. Csaknem letépi a függönyt, amikor félrerántja.
A következő pillanatban az ablaktábla szilánkjaira hasad, a szobát üvegcsörömpölés és Donald fájdalomkiáltása remegteti meg. Az ablakkal szemközti falon lyukak nyiladoznak, immár a döbbent csendben.
Őrület következik.
Daniel Ellára veti magát, és lerántja a földre. Laco a fal mentén az ablak mellé rohan, pisztollyal a kezében. Üvegcserepekben térdelve, tenyerelve kúszom Donaldig, és félrehúzom az ablak elől. Fél kézzel markolja átlőtt vállát, sötétvörös vér hömpölyög a sebből, mellette élénken spriccel egy sérült artéria.
Körülnézek, mivel köthetném be, legalább annyira, hogy a vérzés csillapodjék valamelyest. Ella kúszik felém. Daniel már nincs a szobában. Laco a fal mellett lapulva a szemközti ház tetejét lesi, a kelő nap éppen a szemébe hasít fényével.
Donald nyöszörög, aztán káromkodik. A varrógép mellett talált kelmékből szorítókötést rögtönzök a karja fölé, talán Martin leendő nadrágjából. Missziós ténykedésem közepette két gombostűt döfök Donald vállába. Ez kissé kijózanít, rászólok Ellára: – Telefonálj orvosért.
Laco két lövést ad le az ablakból, aztán dühöngve kirohan a lakásból. Donald elernyed a karjaimban.
Szétszabdalt nadrágom alól, tenyeremről vér szivárog, Donaldéval keveredik. Az ájult testet megpróbálom odébb vonszolni, hogy ne feküdjön az üvegcserepekben.
Ajtónyitást hallok, Martin hangját a bejárat felől. Kérdését valahogy nem érzem helyénvalónak:
– Mit diszkóztok korán reggel?

 

 

Előbb a mentő érkezik. Addigra Donald sápadtabb nem is lehetne. Eszméletlen, kék a szája, vacognak a fogai. Legalább a fele vérét elfolyatta. A szemüveges fiatal orvos letérdel a padlóra, bele a vérbe, hogy ollóra emlékeztető szerszámával lezárhassa a nyitott artériát. Csak ezután teszik hordágyra a testet. Üvöltve rohan el a mentő a ház elől.
Martin rávesz, hogy hagyjak fel padlón kuporgó helyzetemmel, és ráültet az ágyra. Ella a hátunk mögött áll az ajtóban, és tompa hangon közli: – Iris lefekvés előtt kiengedte a kertbe Sábát. A kerítés felől érték őket a lövések, éppen játszottak. Iris a lámpa közelében állt, három golyó érte. A lármára ébredtem fel. Aki lőtt, elmenekült.
– Mi van Írisszel?
– Kórházba vitték. – Ella kisimítja arcából vékony szálú, fekete haját, sápadt arcán áttűnnek a vékony erek. Szemei alatt sötét árkok. Néhány nyelés után folytatja: – Kiabáltam, de nem jött senki. Telefonáltam Danielnek. Jöttek a mentők, velük mentem, a kórházban találkoztunk Daniellel, és nemsokára jött Donald is. Az orvos azt mondta, hogy meg kell műteni Irist. Elküldött minket. Donald óránként telefonál. A kórházban semmit nem mondanak.
Ella furcsa, szűkölő hangot hallat, az elfojtott sírásét. Aztán még hozzáteszi: – Sába meghalt. – Így mondja; meghalt.
Daniel és Laco együtt lépnek a szobába. A cowboy ránéz a vérfoltokra, cserepekre, és italt tölt magának.
Belloq megáll a közelemben: – Ezt most neked szánták. A kapu melletti falban két lövedéket találtam. Valószínűleg akkor lőttek rád, amikor hazaértél. Pár perccel később Donald elhúzta a függönyt. Neki kisebb szerencséje volt. Egyébként felszívódott a hangtompítós lesipuskás.
Ella felzokog, Laco veszi a gondjaiba. Bekíséri a szobájába, az ajtón keresztül is hallom a kislány sírását.
Martin mit sem ért, nincs egyedül. – Mi volt ez? Mi van itt?
– Ez még nem minden – tájékoztat Belloq. – Irist pisztollyal sebesítették meg. Két golyót kapott a lábába, egyet a hasába. A többit Sába fogta fel. A többi négyet. Egy teljes tárat szántak rájuk. Az én kocsimat délután láncokkal zúzták össze. Hallom, neked az abroncsaid mentek rá. Ez is hadüzenet?
– Nem, Daniel. Ez már a háború.
Ő is így ítéli meg. Whiskyt tölt, lenyeli. Ez katasztrófahelyzetre utal. A pohár mellett rám szegezi a mutatóujját: – Laco elmesélte a helikoptert, a kamiont. Órák óta itt rohangál fel-alá, téged vár velünk együtt. Ötven kiló kokain volt a teherautón. Fél mázsa tiszta por. Hol voltál?
– Szétverték a kocsidat? – hüledezem.
– Szét. A városban, egy parkolóban. Ne hidd, hogy csak egyetlen tanúja is akadt az eseménynek.
Zúgó fejjel járkálok. Mindent értenék, ha Irist érteném. Őt miért kellett bántani? Donald felesége soha nem foglalkozott Gruccikkal, Holdenekkel, soha, semmiféle maffiózó nem érdekelte. Csak Donald. Tavaly nyáron kifogott a nyaralójuk melletti tóból egy halat, aztán szabadon engedte, s arra kérte a Halkirálynőt, vigyázzon az ő férjére, segítse életében. Elárult volna bennünket a Halkirálynő? Hiszen azóta Donald elhagyta Irist, s most mindketten kórházi ágyon fekszenek. Élnek-e még?
Alkalomadtán lesz egy-két szavam az árulóhoz.
– Hol voltál? – zökkent ki Belloq hangja.
– Tasselt kerestem.
– És?
– Lehet, hogy ott kellett volna keresnem a szemközti háztetőn.
Ez a reggel végképp kedélyesnek ígérkezik. Zuhanyozás közben felfedezem a sérüléseket a tenyeremen, térdemen. Később csipesszel szedegetem a sebekből az üvegcserepeket, és új ruhát húzok. A nap hátralevő részében béleletlen, ujjatlan bőrkesztyűt viselek, az sem zavar, ha többen kalauznak néznek.
Nem érdekelnek a falból kiszedegetett puskagolyókról szóló ballisztikai fejtegetések, nem érdekel, ki takarítja össze a romhalmazt. Holdkórosan taxizok egyik kórháztól a másikig, az egyikben Irist látom kómában, frissen műtött sebekkel, a másikban az eszméletlen Donaldot, nyakig átkötve, transzfúziós zacskóval a feje fölött.
Ackerer a véres kocsija miatt nyavalyog, Laco Caporalról Caporalra gyújt, Belloqot elnyeli a szuperkommandó szuperkiképzőhelye, mellesleg annak szomszédságában verték szét a Mazdáját ökörláncokkal, irgalmatlan lárma közepette, fényes nappal.
Martin elviszi valahová Ellát, és nem hajlandó közölni, hova dugta. Én azonban öcsém miatt is nyugtalankodom, nem három pofontól féltem, azt már megkapta pár napja a kapu előtt. Ha Iris, akkor bárki. Senki nincs biztonságban, aki hozzánk tartozik. A két kórház közötti taxiúton azt figyelem, követnek-e. Aztán felszaladok anyámhoz, apámhoz. Megnyugtatom őket, jól vagyok, kérem, vigyázzanak magukra. A kérdésre, miért látszom feldúltnak, elárulom, hogy bevertem a fejemet. Amikor tudakolják, mikor aludtam utoljára, megesküszöm, hogy az elmúlt éjjel. Ez így igaz. Amíg ájultan hordoztak a kikötő és az Aranyfogú rejtekhelye között, nyilván pihentem eleget.
És ebben a néma őrjöngésben, ezen a rettenetes napon két dolog jut eszembe.
Elsőként Joy Craft, akit Patrick Wyne feleségeként fenyeget a veszedelem. Rögtön utána az esti bankett. Wyne, a barátai és Belloq kaszkadőrködtek egy filmben, s a bemutató alkalmából ma este találkoznak a film rendezőjével és főszereplőivel egy pohár italra. Előbb az suhan át az agyamon, hogy ezt a randevút máris el kell felejteni, hiszen a rendező, Táhír már a forgatás során is bebizonyította, hogy szíve a gengsztereké. A filmbemutató ezért késett mostanáig. Meg kellett várni, amíg elcsendesedik körülötte a botrány keltette zaj, izgalom.
A találkozó színhelye egy kínai étterem. Egyetlen asztal körül együtt lesz Hehír halállistájának színe-java!

 

 

Nem könnyen jutok be a szuperkommandó főhadiszállására. A konok őrt végül azzal fenyegetem, hogy szétverem a kocsiját a parkolóban. Ezen elgondolkozik, és mire megkérdezném, hol volt és mit csinált tegnap, amíg Belloq Mazdáját aprították, ő már telefonál. Igaz, közben gyanakodva figyel, és el tudom képzelni, hogy gyorsan le tudja kapni válláról a fegyverét.
Borotvált fejű figura jön elém, szája sarkában szivarcsutkát csócsál, mélyen dekoltált mocskos atlétatrikót hord, hat számmal nagyobb nadrágot és ormótlan bakancsot. Na, mondom, ez már igen. Íme, az elit. Követem.
Patrick Wyne ablaktalan irodában fogad, hideg csőbútorok között. A falon térképek, vetítővásznak, a mellmagasságú szekrényeken ismert és ismeretlen rendeltetésű szerkezetek állnak, lógnak. Wyne egy csőből hajlított karosszékben üldögél, láthatóan kényelmetlenül, és minden, csak nem elegáns. Valószínűleg félbeszakította miattam hat ellenség vízbe fojtását vagy valami hasonlót. Csaknem félmeztelen és bőségesen izzadt.
– Mi olyan sürgős? – kérdezi barátságosan. Nem veszem a szívemre, mert őt ismerve ezt a három szót is sokallom tőle. Előadom aggályaimat, bólogatva hallgatja. Rövidre nyírt fekete haja tövénél izzadságcseppek gyűlnek össze időről időre, aztán lecsurrannak a homlokára. Pelenka méretű fehér kendővel szárítgatja az arcát. A légkondicionáló motorja hörög valahol a közelben, a szoba dermesztően hideg. Egyébként.
Amikor befejezem a mondókámat, előrehajol kissé.
– Joy miatt ne aggódj. Tegnap délután néhány kővel bezúzták a házunk ablakait. Joy nyugodtan megvárta, hogy hazaérjek. Elvittem az apjához, három testőr őrzi.
– Hehír iskolájából?
– Az enyémből – vigyorog. – Ami a ma estét illeti, ott leszünk. Daniel már beszámolt, egyébként. Lehet, hogy semmi nem készül estére. Meglátjuk. Louis kieszelt valamit, még ettől függetlenül. Szerinte akkor lenne stílszerű a filmbemutató ünneplése, ha kirukkolnánk valami meglepetéssel. Ha terrorista támadást vagy egyéb mulatságot színlelnénk.
– Nagyon jó – fanyalgok.
– Van engedélyed fegyverre?
– Pisztolyra.
– Kapsz egy Bolhát. És ne törődj semmivel. Ja igen. A sajnálatos események miatt a Tassel-Hehír banda „különösen veszélyes” elbírálás alá került, tehát a továbbiakban az akciócsoport dolga, hogy velük foglalkozzék. Neked majd nyilván adnak ehelyett valami kedélyes munkát.
Itt senki sem lopta a napot rajtam kívül. Ezek már mindent megbeszéltek, elrendeztek. Nekem már nincs is más dolgom, csupán az, hogy „ne törődjem semmivel”. De miért is törődnék? Elvégre itt van ez a szuperkommandós és a társai. Köztük Daniel Belloq, aki nyilván azért vált meg oly könnyedén kellemes irodánktól, mert pontosan tudta, mi várja, ha idejön. Erősen gyanítom, hogy az ő keze nagyjából könyékig van benne a Tassel-Hehír banda ügyének különlegessé nyilvánításában. Valami hasonlót már előadtak egyszer. Így, együtt, ebben a bolyban, Wyne vezetése mellett.
Egyáltalán nem lehetetlen, hogy öt percen belül elém tálalnak valami nagy horderejű ügyet, amit sebtében megoldhatok, mondjuk, kapjak el két szatírt és a telefonos nyögdécselőt.
Wyne az arcomat fürkészve kérdezi: – Nem tetszik?
– Idézhetlek? „Kapsz egy Bolhát. És ne törődj semmivel.” Ha jól tudom, a ti szóhasználatotokban a Bolha egy aprócska, ámde igen hatásos géppisztoly neve. Egy ilyennel a kezemben hogyan tudnék nem törődni semmivel?
– Egy ilyennel a kezedben bántatlanul keresztülsétálhatsz a Sing Singen, ha tetszik. Nos. Este mindannyian ott leszünk a kínai étteremben. Tartsd a kezed ügyében a Bolhát. Ha Táhír ki akar menni a helyiségből, ne engedd, ez lesz a dolgod. Ha pedig kialakul valami, rögtönözz. Ebben nagy vagy. Nagyjából ennyi. Most mennem kell. Ha látni akarod Danielt, gyere velem.
Valahogy nem akarom látni Danielt. Mintha kissé orrintanék a szent emberre. Így hát jön az atlétatrikós, és kikísér.
A tékozló napsütésben báván állok az utcán. Hiszen az egész családban nem akad egy épkézláb kocsi. Gyalog fogok közlekedni egy ekkora városban? Nem jutok messzire, csak az első autószalonig. Akad, aki a Karib-szigetekre készül, mások úszómedencét építtetnek a hetedik villájuk kertjébe is. Én most kocsit veszek. Rámegy öthavi fizetésem, pedig beszámítják a régit is. Igaz, hogy az ő alkalmazottjuk fárad el érte, és mindjárt két pótkereket kell vinnie.
Donald félrebeszél. Hányja-veti magát, rács került ágya két oldalára. Üvegfalon keresztül nézhetem magányos, ájult küzdelmét a lidérceivel. Valóban régen kérdeztem tőle – magáról. Régen elmúlt, hogy órákon át vitatkoztunk, zsémbeltünk valamely egetverő lelki, erkölcsi, etikai probléma fölött. Nem faggattam készülő regényéről, s nem fojtogattam egy percig sem, amiért elhagyta Irist. Hónapok óta nem jártam vele a tóparti házban, nem csúfoltam, hogy sosem akad a horgára hal.
Halkirálynő, Iris arra kért, hogy vigyázz Donaldra. Mit csináltál?
Iris eszméletlen. Gép lélegezteti, infúzió táplálja. Egyszer férjétől hallottam: ő egy angyal, olykor hallja a szárnyai suhogását, néha ez idegesíti is.
Most másféle szárnyak suhognak körülötte. Sosem esett teherbe, szerette Donaldot, Ellát, talán még engem is. Miért a lábába lőttek?
Sápadt, borostás orvos áll meg mellettem. Egy pillantással felméri a monitorok jelezte helyzetet, aztán felém fordul:
– Rokona?
– A barátja vagyok.
– Talán felépül. A bal térde szétroncsolódott, az a láb merev marad. Tudja, talán az volt a szerencséje, hogy az a lövedék, ami a vékonybeleibe fúródott, előbb keresztülment a kutyán is, így kissé lefékeződött. A sérült bélszakaszt eltávolítottuk, jelenleg a hashártyaizgalom és a vérveszteség jelenti a fő veszélyt.
Úgy nézek a fáradt orvosra, mintha itt, a szemem láttára trancsírozná fel Irist. „Roncsolódott, vékonybél, merev, vérveszteség”, hallom, aztán elbőgöm magam. S a borostás doktor nem veszi zokon, hogy némi szemfestéket mázolok hófehér köpenye vállára. Amikor szégyenkezve szabadkozom, Rodney Misley képe kísért meg, de nem kezdem elölről.
Halkirálynő, cemende.

 

 

Belloq szótlan, arcára feszül a bőr. Pontosan olyan, mint amikor megismertem. Egy napon a Főnök behozta közénk, bemutatta és leültette, csaknem velem szemközt. Amint az a cseppnyi iroda egyetlen nőtagjának kijárt: valamennyi szobatársam kellő tisztelettel övezett. Hagyták, hogy az ujjaim köré csavarjam őket. Mogorva aztán nem. Kicsorbult rajta minden kísérletem, ő nem adta be a derekát. Ha olykor megszólalt, parancsoló modorban tette. Ugratásaimtól érintetlen maradt. Mit tehettem?
Ez a zárt kőarc végül mégis feléledt valamennyire. Feléledt, kiengedett, érzelmekről árulkodott.
Mogorva átadja a Bolhát. Kávét főz, zuhanyozik, ma már valószínűleg huszadszor. Borotválkozni kezd, őskori késsel. Hiába, csak a borostát kaparhatja le magáról, a keménységet nem. Körbesündörgöm, feleslegesen. A zene is hiába szól, mert Sába nem futkározik a lábunk alatt, és nem jön Ella, hogy közölje az apjával: „Úgy szeretlek, mint az elalvó oroszlánt.”
A vadonatúj ablaktábla vakítóan feszít fémkeretében, a lenyugvó nap fénye a szemközti ház egyik emeleti ablakából tükröz a szobába. Tisztítószer illata érződik a levegőben, a szőnyeg nedves párákat sóhajt.
Mi jelmezt húzunk, nem először, fegyvereinket a bő ruhák alá rejtjük, maszkjainkat a zsebünkbe. Két mindenre elszánt terrorista válik belőlünk. Valószínűleg mindkettőnket elővesz a kísértés, hogy belehajigáljuk bőröndjeinkbe a szükséges holmit, és a repülőtérig szaladjunk. Vissza, a hegyekbe, a havas nyugalomba. Ott nem lőnek.
De igen, ott is lőnek.
S íme, ott áll a szobában más láthatatlan, ám jelenvaló lidércek közepette Negel Sherman is, szűk résű, szívtipró, gyilkos tekintetével. Tolong a többiekkel. Már-már hallom bocsánatkérő mormolásukat, amint egymás lábára tiporva udvariaskodnak.
Meghülyültem.
Belloq kedves versét mormolja valami ólomkatonáról, járomcsontján megfeszül a vékony bőr, miközben azt ígéri, eljegyez egy fababát. Szembenéz magával a tükörben, s talán megretten attól, amit lát, mert megenyhül kissé, és felém fordul. Ujjára fűzi a nyakamban lógó medált, és lehajol, hogy sietve megcsókoljon.

 

 

Lehet, hogy ideges vagyok, mindenesetre úgy találom, a kínai étterem és környéke IDEÁLIS HELYSZÍN. Széles sugárút kanyarulatában található, bejárata éppen a sarkon nyílik. Jobbról és szemből a széles út túloldalán elegáns park húzódik, nyírott, sűrű bokrokkal, egzotikus fákkal, közéjük rejtett keskeny sétautakkal, hangulatos padokkal. Az utat kísérő sétány mentén hatalmas bronzszobor hirdeti valamely páncélos hadvezér dicsőségét. A neves személyiség kivont kardjával éppen az étterem ajtaja felé suhint. Szigorúságán az sem enyhít, hogy pödrött bajuszán két galamb tart tavaszünnepet.
Megtesszük a megbeszélt tiszteletkört az étterem háztömbje körül, árgus tekintettel figyelve, látunk-e valami szokatlant, gyanúsat. Lehet, hogy Belloq szíve megesik rajtam, mindenesetre tájékoztat, aggodalomra semmi ok, Wyne társai megtették az előkészületeket. Szinte bizonyos, hogy az épületben és környékén nem vár bomba, teherautó-rakományra való fegyveres támadó. Egyébként is, most a mi fellépésünk következik.
Kiveszem a tárat a Bolhából, s a zsebembe süllyesztem, hogy később azért kéznél legyen. Hiányoljuk a Mazdában megszokott rádiókat, az autótelefont, de az új kocsi is rendelkezik a műsoros rádió mellé beépített adóvevő készülékkel, így hát Belloq polgári sávon társalog a számomra láthatatlan Wyne-ékkal.
Valahogy nem rajongok most ezért a támadásjátékért, de belátom, ez a legjobb módja annak, hogy gyanútlannak látszódva s mégis felfegyverkezve időzhessünk az étteremben.
A kellemes időjárásra való tekintettel – vagy a tervbe vett rajtaütés részeként – a földig érő ablakok nyitva állnak, előttük a járdára készített székek, asztalok rendetlen halmaza, egy későbbi terasz kialakításának reményében előkészítve. Az üvegtáblákon színes festékkel felrótt kínai ákombákom, madárábrázolások. A közelben csendes autóforgalom tapasztalható, csupán néhány járókelő lődörög a járdán.
A hátunk mögött felbukkan Wyne Toyotája, nem látom, kik ülnek benne, fejemre rántom a maszkot, Belloq is ezt teszi.
– Mehet – recsegi a rádió, és ekkor felgyorsítunk. Abban a pillanatban, amikor felzokognak a hirtelen lefékezett kocsik gumijai, már zúdulunk is kifelé az ajtókon. Látom, hogy a kanyaron túl ugyanezt teszi többi társunk.
Idegességemben nevetek a maszk alatt, közben rohanunk. Wyne ér elsőként az egyik ablakhoz, berúgja, félreugrik, aztán valamennyien betódulunk az étterembe, ablakon, ajtón, fekete maszkkal a fejünkön, előreszegezett géppisztollyal, félelmetesen, rajtaütésszerűen, s én már nem nevetek.
Az asztalok körül ülő vendégek előbb döbbenten merednek ránk, akad, aki felugrál, és futkározik félelmében, van, aki magába roskad ránk meresztett szemmel, a kínai személyzet kővé válik, s egy hosszú asztalnál Táhír, a film rendezője felordít, két kezét a fejére szorítja, és pokoli ordítással a földre veti magát.
Egy hosszú percig így állunk, látom a férfi főszereplő szép arcát, reszkető kezét, a karcsú színésznő sápadtságát. Edita arcán ideges mosoly fut át, aztán a lány kinyújtja kezét, kivesz egyet az előtte, fekvő csomagban levő cigaretták közül, és öngyújtója lángja fölött, biztos kézzel, immár fölényes arccá meggyújtja.
S ezzel véget vet a játéknak.
Előbb Wyne, aztán a többiek, köztük én is: leleplezzük magunkat. Az asztalra dobáljuk tár nélküli fegyvereinket, lekapjuk maszkjainkat. Néhány társunk csendben felszívódik, hatan maradunk.
Steve Delgado, a fesztelen stílusú férfiú vállalja magára a vendégek megnyugtatását és felvidítását. Olyan behízelgően teszi, hogy végül többen gratulálnak az életszagú jelenethez.
Táhírt nézem, aki vonakodva előbújik az asztal alól, homlokán fénylik a veríték. Erőltetett nevetéssel odaszól Belloqnak: – Basszák meg!
Ike Faichak, a szépséges mozisztár elmaradhatatlan szénanáthájával küzd, tüsszentésroham közepette tudatja velünk, hogy egyetért a rendezővel. Edita cigarettázik, nézeget, mosolyog. Rokonszenves jelenség.
Ki-ki a keze ügyébe helyezi fegyverét, észrevétlenül tesszük helyükre a tele tárakat, a sötét maszkkal takarjuk el mesterkedésünket. A feszültség lassan kialszik, Wyne italt küldet valamennyi jelenlevőnek, s a kéretlen közönség velünk iszik.
Táhír fecseg, beszélget, szemlátomást idegességét enyhítendő. Tejeskávéra emlékeztető színű bőre, olajos fényű szemei, hófehér fogai, rózsaszínű körömágyai láttán ki-ki visszaréved az elmúlt nyári filmforgatás napjaiba.
A film kasszasikernek ígérkezik, írója is szóba kerül, Edita elmeséli a bemutató történetét, s mivel szokásához híven „rózsaszínű” cigarettát szív, hangulata oldott: – Tudjátok, nem nagyon divat a bemutatókra a szerzőt is meghívni, de a mi neves lektűrgyárosunk ragaszkodott hozzá, hogy maga is meghajoljon velünk. Hatszáz újságíró tolongott a teremben, valójában persze az új kamerának szólt az érdeklődés. És megjelent a szerző. Egymillió kalandfilm írója, rettenthetetlen hősök szülője megjelent a színen szódásüveg-szemüvegben, hatalmas pocakkal, roggyant vállal, harmincnyolcas női cipőben, két baromi termetű testőrtől közrefogva. Hempergett a terem a röhögéstől.
Faichak egy szuszra magába diktál két pohár szakét, aztán a tüsszentéssel felhagyva felnevet: – Emlékeztek az utolsó jelenetre. A főhős és társai diadalának nem éppen visszafogottan megjelenített képsorai után, glória helyett odacsoszogott a színre ez a fazon. Nagy siker volt.
Táhír hátradől, a szék támlájára fűzi a karját: – Sikerült – jelenti be. – Tolonganak a filmre az emberek.
– Volt körülötte némi hírverés... – mosolyog a cigarettafüst mögött Edita. – Az új kamera, a rendező botránya, a kaszkadőrök viselt dolgai, az elhúzódó bemutató. Egy reklámszakember sem találhatna ki jobbat. Szerénységem nem tiltja, ha azt mondom, hogy a személyemben képviselt szex is megtette a magáét. Ugyebár.
Rühl Fressonnak, a szikár mesterlövésznek erről jut eszébe: – „A televízión bemutatott szexszel nincs semmi baj, csak nem szabad leesni a készülékről.”
Steve Delgado a pohara fenekén maradt szakét barátja arcába löttyinti, pusztán csak azért, hogy elejét vegye a további bölcselkedéseknek. Aztán megérkezik az ananászos, tárkonyos, keserű-édes kínai hústál, rizsszemes csészékben a köret, és azon kapom magam, hogy idegeim sodronyán abbamaradt a hárfajáték.
Vacsorázunk, iszogatunk, mulattatjuk egymást, magunkhoz édesgetjük nyári emlékeinket, odakinn észrevétlenül besötétedik, tavaszi este és hangulata zsongatja el félelmeinket, aggodalmainkat.
Ike Faichak kigyógyul a szénanáthából (amit feltehetően megjelenésünk módja váltott ki belőle), és rátér az újságírók ostorozására, mivel szerinte az említett állatfajta nem értékeli kellőképpen az ő művészetét. Ezzel kirobbantja a vitát a lerágott csont körül, s a jelenlevő művészek egymás torkának esnek holmi műfaji besorolások és a határok megvonása körül.
A kisfiús alkatú, göndör hajú Louis, Wyne csapatának fenegyereke halálra unja magát, Steve Delgado azzal szórakozik, hogy csípős megjegyzéseivel a vitázók alá adja a lovat, Belloq mereng, Patrick Wyne érdeklődő arcot ölt, feszültségét leplezendő, Rühl Fresson a két pálcikával végez bohócmutatványokat, mivel a rizsszemek mozgékonyabbak a normálisnál, végül megpróbálja lezárni az értekezletet egy előkapott idézettel:
– „Bolygónk intelligenciájának végösszege állandó. Népessége folyton növekszik.”
– Neked nincsenek önálló gondolataid? – érdeklődik Delgado, keskeny, masnira kötött varkocsát hátrarázva.
Táhírnak erről jut eszébe, hogy a mosdóba fáradjon.
Hiszen nekem itt kell őt tartanom magam mellett. Szinte felnevetek kínomban. Valószerűtlen, hogy éppen akkor történjék valami, amikor a rendező egy percre távozik a körünkből. Arról nem beszélve, hogy Wyne utasítása erre az eshetőségre nem tért ki.
Két pohár szaké bódulatában csaknem feltartom az ujjaimat, hogy a parancsnok figyelmét magamra vonva megtudakoljam: pisilhet-e Táhír, avagy nem pisilhet?
Fergeteges jókedvem támad, elkapom a félig felemelkedett Táhírt, mintha valami fontos közlendőm lenne, de nem tudok hozzáfogni, mert fuldoklom a nevetéstől. Ráadásul senki nem figyel rám, hogy kihúzzon a csávából. Wyne az ajtó felé mereng, ingzsebében füttyent egyet a csipogó, valószínűleg a telefonhoz kell fáradnia.
Táhír szabadkozik, hogy neki most mennie kell. Mire visszajön, bizonyára elkomolyodom, véli, és akkor elmondhatom, amit szeretnék. S még hozzáteszi, holmi régi-régi emlékre hivatkozva:
– Viszlát, pofozkodós.
Rühl Fresson a távozó, majd az egyik ablak felé pillant, és fegyverét cirógatva megjegyzi: – „Két lehetséges esemény közül a nem kívánatos fog bekövetkezni.”
A csipogó újra jelzéseket prittyeg, Wyne arca meg sem rezdül, csupán tartása válik feszesebbé.
Körülnézek a hirtelen csendben. A vendégek nyugodtan beszélgetnek. Az étterem túlsó végében szoborszépségű szőke férfi ül, Edita sokatmondó pillantásokat vált vele.
A következő pillanatban megismétlődik a bevonulásunkhoz hasonló jelenet. Sivalkodó gumikkal két kocsi érkezik, az egyik jobbról, a másik az ellenkező irányból kanyarodik az étterem elé. A bejárat előtt csaknem összeütköznek. Fegyveres férfiak ugrálnak ki belőlük, s mindez olyan gyorsan történik, hogy időm sincs felfogni.
Azt is látom, hogy az étterem túlsó végében ülő szőke férfi felpattan, és erélyes kiáltása, mozdulata megteszi a magáét, a vendégek a földre dobják magukat.
Louis észrevétlenül tűnik el mellőlünk, sejtelmem sincs, hova lett, Delgado egy vetődéssel az asztal alá rántja Faichakot és Editát.
Eközben odakinn kitör a lövöldözés.
Hallom a lármát, a lámpák által gyengén szűrt sötétségben a torkolattüzek villódzását, Wyne eltűnik az egyik ablak mögött, Belloq a másik irányba vetődik. A kiáltozás, lövöldözés lármája mindjobban erősödik, az ajtó felé igyekszem, Fresson mellettem szalad.
A fegyveresek nem tudnak betörni, mert Wyne elrejtőzött társai meglepték őket, ezért a menekülést forgatják fejükben. Vissza akarnak jutni a kocsijaikhoz, de a mi kirohanásunkkal két tűz közé kerülnek.
Egyikük a fal mentén próbál egérutat lelni, a szobor irányából érkező lövés leteríti. A másik szinte a lábaim előtt esik el, lövedéktől eltalálva.
Ekkor az egyik futó alak visszafordul, és köpenye alól jókora fegyvert ránt elő. Megpillantom az arcát egy lámpa fényében: a férfi nevet.
Kezében lángszóró.
Hiába rántom meg a ravaszt, a Bolha hallgat; elfelejtettem kibiztosítani. Meredt tekintettel nézem a lángszórót, de ekkor az egyetemes lövöldözés zajában a nevető férfi összerándul, szétveti á karjait, s ezzel a lendülettel oldalra hajítja a fegyvert.
Tűznyelv nyaldossa a kocsi abroncsát, melynek a lángszóró nekiütődött, elér a tankhoz, s a detonáció a földhöz szegez mindenkit, aki a közelben tartózkodik.
Fémrepeszek repkednek körülöttem, betört ablakok cserepei szitálnak a magasból. A vállam mellé zuhan egy szédült virágcserép, dermedten, zúgó fejjel a Bolha után tapogatok, céltalanul.
Az ütközet véget ért. Valaki jajgat, sziréna vijjog a távolban, fölöttem ablak csapódik.
Táhír a lövöldözés hallatán a mosdóablakon átbújva próbált elillanni a helyszínről. A vékony Louis hozza vissza, nem éppen kíméletes kezelésben részesítve útközben. A fogoly jajgat, tagad, esküdözik.
Csakhogy legtöbbünknek az a fixa ideája, hogy az est fénypontjául szolgáló lövöldözést neki köszönhetjük, s mert ez a meggyőződés Patrick Wyne-ban a legerősebb, ő bírja szóra Táhírt.
Nem látom, mit cselekszik a rendezővel, de ennek eredményeképpen elhangzik a zavaros vallomás:
– Egy ismeretlen férfi felhívott telefonon, és utasított, hogy pontban huszonkét órakor menjek ki a vécére, és én nem tudtam, mit akar, de úgy véltem, okosabb lesz, ha megfogadom, amit mondott, mert; pontosan tudtam, kikkel töltöm itt az estét, és maguk körül folyton---
A szoborszépségű szőke férfiről kiderül, hogy Wyne-ékhoz tartozik, akár a másik három, akik odakinn figyelve, rejtőzködve megakadályozták, hogy a fegyveresek betörjenek a helyiségbe, és vérfürdőt, tűzvészt csináljanak. A hat támadó halott vagy súlyosan sebesült, az akciócsoportosok közül is kezelésre szorulnak ketten.
Csakhogy a csipogó nem a fenyegető veszedelemre figyelmeztette Patrick Wyne-t, hanem valóban arra, hogy jelentkezzék telefonon – Valakinél, aki a következő hírt tudatja vele, aztán ő velünk, közvetlenül e remek móka, kacagás után:
– Amadeo Gruccit megmérgezték a börtönben.

 

 

Valószínűleg a légnyomás teszi. A két pohár szaké. A fáradtság. Nem értem: – Micsoda?
– Grucci rosszul lett, hányt, görcsölt, kínokban fetrengett. Rohammentő vitte a közeli kórházba. Még útközben meghalt. Most az intézmény proszektúráján fekszik. Immár szükségtelen, hogy őrizzék.
Grucci meghalt! Amíg az emberei ki akartak irtani bennünket, géppisztollyal, lángszóróval, a főnök sajnálatos módon elhalálozott. Vége!
Már-már táncra perdülök megkönnyebbülésemben, de pillantásom társaim komor arcára siklik, és elernyedek. Abbamarad-e ezután az ellenünk hirdetett harc? Hehír számára nem lehet más: menekülnie, pucolnia kell innen. Ha nincs Grucci, a kisebb bandák felfalják. Ha megmoccan, vége.
Reggel asztalra teszik a hullát, és felboncolják. Megállapítják, milyen méreg végzett vele, aztán valószínűleg vizsgálat indul, hogyan került a méreg a börtönbe, Grucci gyomrába.
Tassel és Hehír hosszú ideje készült a kiszabadítására. Általa megvalósíthatták volna terveiket. Az alvilág urai lehettek volna. Ezért a célért ölték meg Kata Doriant és Rodney Misleyt, ezért fekszik kórházban Lucilla és Lonza.
Grucci mégsem váltotta valóra a reményeiket. Fogta magát és meghalt. Hagyta, hogy megmérgezzék.
Kicsoda?
Lehet, hogy ő maga tette, amikor belátta, hogy a szöktetés terve mégis kitudódott, mégis meghiúsult? Hiszen további éveket varrtak volna a nyakába egy újabb tárgyaláson.
Hogyan jutott méreghez?
Őrizetét megszigorították, a külvilággal való kapcsolata nyilván megszakadt egy időre az óvintézkedések következtében.
A méreg már nála volt.
Edita és Faichak távozik. Kiürül az étterem. Lehajtok egy pohár szakét, hagyom, hogy Belloq átkarolja a vállamat, és az utca felé vezessen. Kék forgófények, bámészkodók, sürgő-forgó emberek, hullaszállító kocsik.
Rodney Misley azt mesélte a fogorvosának, nem kevés öniróniával, hogy kitalált egy gyógyszert, amitől MEG LEHET HALNI.
Myrtle Misley nekem említette, hogy egyszer Kata Dorian találta meg a férjét a kutatólaboratóriumban, és azt hitte: HALOTT.
Rodney Misley nem volt halott. Hamarosan magához tért, és Kata hazavihette, ha mégoly rossz állapotban is.
RODNEY MISLEY FELTÁMADT!

 

 

Ha ez a lázálom mégis igaz, hülyét csináltam magamból a helikopteres szöktetés elpróbálásával, de mekkorát! Az orromnál fogva vezetgettek, tévutakra terelgettek, összezagyváltak bennünket, nemcsak engem.
Nem a három pohárka szaké, nem a detonáció, még csak nem is a lángszóró látványa, a tűzhalál rettenete, nem a féltés és félelem tébolya: – MONTE CRISTO! – motyogom, de lehet, hogy kiabálok.
Belloq hülyének néz, kényszeredett vigyorral hajol le hozzám. Belekapaszkodom a vállába, és halkan, nyugodtan, hogy kétsége se legyen állapotom tökéletesen normális volta felől, kérlelem: – Menjünk el a kórházba! Látni szeretném Gruccit!
– Még nem volt elég mára? Éppen elég hullát láthattál.
– Szeretnék belecsípni – suttogom.
Kézenfekvő, meghülyültem. Hehírrel sosem találkoztam. Mégis meg akar ölni, az egyszer látott Tassel szándékai hasonlóak. Semmi megmagyarázhatatlan nincs a viselkedésemben.
Otthagyom Belloqot, Patrick Wyne karjába kapaszkodom: – Menjünk el a kórházba! Grucci feltámadt; vagy elvitték azóta! Olvastad a Monte Cristo grófjá-t?
Olvasta. De nem egészen érti, mit keres itt a rég volt, sosem volt úriember. Azért vállat von, és így szól: – Menjünk. Hazamenni úgysem tanácsos egyikünknek sem.
– Nem mondom! – Steve Delgado komoran vigyorog: – Saját lábunkon fáradunk a proszektúrára. Még majd azt is megtesszük nekik, hogy önkezűleg lőjük agyon magunkat.
Rühl Fresson az egyetlen, aki nem látszik kételkedni épelméjűségemben. Talán azért, mert orvos, és az ő szemében máshol húzódnak a lehetetlen határai, talán azért, mert ő semmiféle kellemetlenséget nem tart kizártnak.

 

 

Megegyezünk, hogy előbb körbefurikázzuk a kórházat, és ha addig sem nyugszom meg, esetleg bemehetek. Fresson az egyetlen, aki felajánlja, hogy velem tart, s ha kell, emelt fővel a személyzet szeme közé néz majd, vállalva a kockázatát, hogy összeröhögnek a hátunk mögött.
A kórház nemrég épült, mérgezettek és kábítószeresek gyógyítása, kezelése a fő profilja. Hosszan, laposan terül el lakóházszomszédai között, tükörablakai hályogosnak tűnnek az éjszakai homályban, akár egy kivénhedt kutya szemei. A főbejárat előtt széles kocsifelhajtó, a cégtábla neonja kiégett, szerényen megbújnak a névtelenségben, mintha szégyellnék kábítószerező betegeiket. Az éjnek eme korai szakában csendes a környék, a környező lakóházakban koránfekvők lakhatnak, néhány kutya csahol a kerítések mögött, az ablakok sötétek. A kórházépület békésnek, nyugodtnak tűnik, nem látunk mentőautókat, forgalmat. Elhagyjuk a főbejáratot, befordulunk az utca sarkán, megkerüljük az épületet. Egy kései járókelő bandukol a járdán, kalapját a szemébe húzva. Unott macska bolhászkodik az úton, szemei felizzanak, amikor a reflektorfénybe pillant. Egy pillanatig tart a foszforeszkáló látomás, az állat odébbmegy és folytatja a mosakodást.
Megint sarokra érkezünk, bekanyarodunk. Elhagyjuk a gazdasági részleg rakodóajtajait, a mosoda, a garázs zárt kapuit. Ismét kanyarodunk.
A proszektúra elől szürke furgon szakad el, lámpái nem égnek. Elindul velünk ellenkező irányba, a billenőajtó önműködően bezáródik mögötte. Egyszerű elektromos zár működteti, ha valaki hullát, akar rabolni, kis hozzáértéssel ki-be járhat az épületbe.
– Megállítom azt a szürkét – halljuk az élen járó Wyne hangját. A Toyota máris nekilendül.
Mintha az űzőbe vett furgon is felgyorsulna, a sarokhoz közeledik. Lámpáit továbbra sem kapcsolja be.
– Érdekes – dünnyögi Belloq.
– Kínos – felelem. A sarkon túl eltűnt furgon után intek: – Ott megy Grucci.
– Valahogy nincs érzékem a misztikus dolgok iránt – füstölög mellettem a tengermély hang. A kocsi felgyorsul velünk. Elérjük, s elhagyjuk a sarkot. Megpillantjuk Wyne Toyotáját a hullaszállító nyomában. Az üldözött kocsi immár kivilágítva, teljes sebességgel száguld az élen. Berohan a sugárútra, tülkölve. A forgalom utat enged számára, előnye megnövekszik.
Fresson hangja hallatszik a rádióból: – Mintha jó lóra tettünk volna.
Felháborodott autósok villognak ránk reflektoraikkal, kürtkoncert kíséri furakodó manővereinket. A Toyota nyomába szegődünk, Wyne dünnyög az éterben: – Megpróbálom megelőzni. Daniel, te menj rá. Meg kell állítanunk.
– Lehet, hogy fegyver van náluk – figyelmeztetem Patrickot, teljesen feleslegesen.
– Lehet – hangzik a válasz.
Meredten nézem a furgon hátulját, aprócska ablakát. Hullaszállító kocsit kergetünk az éjszakai forgalomban, hihetetlen. Körülöttünk felháborodott autósok, semmibe vett forgalmi lámpák, jelzőtáblák.
Ha esetleg még mindig kételkedne valamelyikünk, az imbolyogva, furakodva száguldó szürke kocsi feldönt egy motorost, és továbbszáguld.
A Toyota csaknem mellé érkezik, amikor az apró hátsó ablakon rés nyílik, és megjelenik egy fegyver csöve. Wyne időben észreveszi, elrántja a kormányt, a sorozat elsüvít mellette. Szirénaszó hallatszik, megreccsen a rádiónk: – Lemaradunk kissé. Semmi szükség rá, hogy ebben a forgalomban lövöldözzenek. A járőrök megpróbálnak elébe vágni.
Igen, ehhez azonban nem ártana tudni, hova siet a kedves kis hullaszállító. Felborzolt idegzetű autóstársaink remélhetőleg nem ájulnak el, mielőtt meg nem állnak valahol. Azon sem csodálkoznék, ha ezután alaposan leinnák magukat. Mióta készülnek az efféle járművek versenymotorral? Nem létezik közlekedési szabály, amelyet ez a fogócska át nem hágna, vétség, amelyet el ne követnénk. Még mindig hihetetlen, de már nem misztikus.
A furgon eltökélte, hogy elhiteti magát. A Toyota elejét géppisztolysorozat ostorozza végig. A szélvédő szétmállik. A rádión át jól halljuk a jelenetet kísérő zajt, lármát. Az előttünk kissé balra tartva, minden résbe besurranva futó kocsi lelassul. Látom Fresson szikár alakját a hátsó ülésen. Mintha megmoccanna. A mellette levő ablak peremében megjelenik egy puska csöve.
Hiába, nem lőhet. Autók körülöttünk, mindenütt. Szirénavisítás, és az egész város csak piros lámpákból áll, kereszteződésekből, ahonnan tülkölő kocsik vetik ránk magukat.
A furgon végre letér a főútról, a vasúti töltés mellett szalad tovább. Megközelítjük a Toyotát, de a hullaszállítóval tisztes távolságot tartunk, mert a sorozat újra és újra felugat.
Fresson válla jobbra dől, könyöke megtámaszkodik a letekert ablak peremén. A puska csöve előre mutat, aztán szikrákat villogtat.
A furgon meglódul, a géppisztolysorozat elhallgat.
– Egy lövésszel kevesebb – morogja Wyne a rádióból. Tévedett.
A furgon hátsó ablakában újra felvillan a torkolattűz. Fresson egy lövéssel viszonozza. Az ajtóra céloz. A lövedék csikorogva visszapattan róla.
– Ilyen nincs – morogj a Louis. – Ennek páncéltörő kéne.
A furgon egyre a vasúti töltés vonalát követi, aztán hirtelen irányváltoztatással beszökken az ellenkező oldalon levő sötét, elhagyott parkolóba. Szlalomozik kissé a buszok, kis teherautók között.
Wyne nem követi, az úton marad, hogy elévághasson, amikor kijön. Belloq úgy dönt, ő utánanyomul.
Ekkor a hátsó ablakban újra megjelenik egy fegyver csöve, reflektorunk fénye egy pillanatra felvillantja. Aztán felvillan magától, lángnyelvet okád, fúj, köp szét a parkolóban álló kocsikon. Két tenyeremet a kesztyűtartóhoz feszítem, lábaimat leszegezem, mintha én vezetnék, de már Daniel is cselekszik, gázt ad, berántja a kéziféket, tekeri a kormányt, s miközben körülöttünk elharapózik a tűz, féloldalra billenve, bizonytalanul megfordulunk.
A furgon tovább száguld, útját robbanások kísérik. Repeszek hullanak alá, alig ússzuk meg épségben. Kirohanunk az útra, és síró abroncsokkal irányt változtatva, tisztes távolból követjük a menekülőt. Látjuk, hogy a kereszteződésből járőrautó tolja ki az orrát, de Wyne inthette a rádióján, mert nem mozdul, nem közelíti meg a furgont.
Meddig tarthat még ez a tehetetlen őrület? A hullaszállító hozzáférhetetlen, tüzet és lángot okád, golyó nem fogja, mi ez? Aztán látom, hogy berohan a kopott, sötét vasúti aluljáróba, és a Toyota követi. Fresson megtámasztja a könyökét, már csak az ő mesterlövész puskájában bízhatunk.
Ahogy ezt végiggondolom, a puska eldördül, többször egymás után, a furgon felől ugató géppisztolytűzben is jól hallható a hangja. A hullaszállító hátsó abroncsaiból kiszökik a levegő, a kocsi egy percre irányíthatatlanná válva bukdácsol a keskeny átjáróban, neki-nekiütközve a szembejövő kocsiknak.
Aztán megáll, keresztben.
Látom, hogy nyílik a hátsó ajtó, s rögtön ezután megjelenik a süvítő lángnyelv is. A Toyota még épp időben torpan meg mögötte, majd lassan elindul hátrafelé. Már csak a tűz látható, a sistergő lángok. Füst kavarog a levegőtlen átjáróban.
Szorongatom a Bolhát, s nem lőhetek. Elöl ugyanilyen tehetetlenek társaink is, miközben a másik oldalon, a furgon takarásában a fegyveresek leugrálnak. Géppisztolyaikkal kizavarják egy kocsiból az utasokat. Beülnek, megfordítják a reszkető, tüzes levegőben életlenné váló képben vibráló autót. A lángszórós férfi hátrálva lépked, de mielőtt eltűnne a rabolt kocsiban, két távolabbi járművet megperzsel. A következő pillanatban a tűznyelv a furgon alá nyomul. Megnyaldossa, majd megemeli a láng, a detonáció: a hullaszállító robban és széthullik, acéllemezek verődnek vissza az átjáró szűk falairól.
Mire az iszonyat csillapultával megmozdulnánk, a menekülők messze j árnak, az úttorlasz áthághatatlan, füst kavarog az alagútban. Jajveszékelés és kiáltozás hallatszik, a rádió serceg, sistereg, fölöttünk; vastag falak, körös-körül elektromos vezetékek zsinórjai, az adás érthetetlen.

 

 

Otthagyjuk kocsijainkat, s a rendőrautókhoz sietünk. Wyne a rádióra veti magát, mindenkit mozgósít az éterben, a rabolt személykocsinak nem szabad nyomát veszíteni. Négy férfi menekül vele, egyikük Grucci, az eleven. Géppisztollyal, lángszóróval nyitják az utat maguk előtt.
A kocsijukból kitessékelt utasok előjönnek a füstből, nyögdécselve, jajgatva, de mondják a rendszámot, a márkát. Aztán száguldunk az éjszakában, ezernyi hang az éterben, rendőrök, taxisok, valamennyi útonjáró a menekülőt keresi.
Hamarosan halljuk, hogy a gengszterek elhagyták a rabolt autót, és elvittek egy taxit, vezetőjét leterítették. Kergetjük a fantomtaxit az éjben, a sziréna mintha az agyamban süvítene, mintha az egész város csak járőrkocsikból és éteri hangokból állna.
Aztán ritkulnak a hangok, lassulnak alattunk az autók, és megtorpanunk, legyőzötten. Wyne nem szakad el a rádiótól, utasít, reménykedik. Az utcán toporgunk, letaglózottan.
Átvérzik a kesztyű a kezemen, a fájdalom kijózanít a döbbent kábulatból, tenyeremen a sebek, veríték marja őket, Donald jut eszembe, Iris, Sába, s lassan reszketni kezdek. Még mindig a fekete jelmezt viseljük, fegyvereinket szorongatjuk. Egyelőre még élünk, de a veszély csak növekedett, s minden órával növekedni fog, amíg Grucci szabad.
Belloq szótlan, feszült. Wyne közelében toporog, abban a hitben, hogy a következő percben meghallanak valamit, irányt kapnak, s indulhatunk tovább.
Végül Patrick otthagyja a kocsit, és a járdán lézengő társaihoz lép. Homályba vész az arca, rekedtes a hangja:
– Eltűntek – mondja. – A Dumas nevű urat igazolta ez a jó huszadik század.
– Félő, hogy a Dumas nevű úr már a maga idejében sem az ujjából szopta az ötleteit – morog Delgado.
– Ne keverjétek bele az urat – veti közbe Fresson. – És nem nevezném Gruccit Monte Cristónak.
Ugyan miért tartanak vitát efölött? Miért? Hát ki tud jobbat? Mi egyebet tehetnénk?
– Nem Monte Cristo volt az első, aki morbid trükköt használt fel a szökéshez, és nem Grucci volt a második. Klasszikus módszer. A hülyék mi vagyunk – összegezi Delgado.
Ehhez nincs hozzáfűznivalónk.
Wyne azt javasolja, pihenjünk, hogy másnap folytathassuk. Ezt a skalpot aligha merné elvitatni bárki is az akciócsoporttól. És ugyan ki akarná? Ki szeretne szembeszállni egy jól működő, fegyverekkel, rejtekhellyel rendelkező bandával?
Az átéltek után pihenésről hallani sem akarunk. Nem hinném, hogy Patrick képes lenne aludni ezen az éjszakán. Ami engem illet, attól a gondolattól is kilel a hideg, hogy hazamenjek. És ha a banda egy másik osztaga ott toporog a küszöbön?
– Akkor azt döntsük el, mely helyen együk tovább a kefét – javasolja Louis. Az egyetlen közöttünk, aki higgadtnak tűnik.
Az irodában folytatjuk, rádió- és Táhír-közelben. Amíg ez utóbbi úr elővezetésére várunk, kávét iszunk az automatából, és Belloq letakarítja az asztalát.
Miért akarok sikítani, amikor az iratköteget átteszi Donald térfelére?
Fresson az ölébe vesz egy mappát, szűz lapot terít rá, és diktálja magának: – Szedjük rendbe a dolgokat. Először is, Grucci most elrejtőzik. Nyilván ezt is előkészítették. Hehír és Tassel a közelében marad. Számoljunk azzal, hogy elhagyják a várost. Csak valami előretolt helyőrséget hagynak itt. Tehát: honnan vannak embereik? Láthattuk, hogy szinte egy időben tevékenykedtek a kínai étteremben és a kórháznál. Szép számmal lehetnek. Fegyveres akciók zajlottak le, tehát embereik sem lehetnek pitiáner figurák. Ismerjük Hehír előéletét. Ne feledkezzünk meg a testőrképző iskolákról. Arról se, hogy Hehírt hónapok óta keressük, s még csak hírt se hallottunk róla az elmúlt napokig. Komoly alvilági kapcsolatai lehetnek. Mivel a szöktetést alaposan előkészítették, láttátok a golyóbiztos furgont, azt kell hinnünk, hogy egész idő alatt itt volt az országban. Egy szó mint száz. A móka veszedelmes. Felmerül egy kérdés, miután mindannyian a halállistán szerepelünk, és a jelek szerint a banda komolyan eltökélte magát a likvidálásunkra: mit teszünk most mi? Elbújunk vagy kockáztatunk?
– Hova bújsz? – kérdezi Louis. Betekint egy asztal alá, aztán legyint. Tekintsük válasznak, a maga részéről.
Wyne felsóhajt: – Ez nem kérdés, Rühl. El kell kapnunk őket. Nézzük a kérdést máshonnan. Háború van. Köztudomású, hogy ehhez három dolog kell: pénz, pénz és pénz. Grucci nyolc évet nyomott le. Honnan van pénze? Fegyverekre, felszerelésre, emberekre, rejtekhelyre. Mivel vásárolták meg az alvilág hallgatását? További kérdések: hogyan tartják egymással a kapcsolatot? Néhány kérdésre tudunk felelni. Tudjuk, hogy a bukása előtt gondoskodott a vagyona nagy részének eltüntetéséről. Tudjuk, hogy benne volt az országon átmenő kábítószer-forgalom irányításában. Helyi értékesítésre nem mert gondolni, de még így is jól kereshetett. Ez a kapcsolat nyilván él ma is, Hehír kezében. Tudjuk, hogy Grucci sem állította le magát a börtönben.
A tanakodásnak egyelőre véget vet Táhír jötte. Két egyenruhás rendőr kíséretében, megbilincselve érkezik. Homloka fényes a verítéktől. Ránéz Wyne-ra, aztán így szól: – Ne nyúljanak hozzám. Inkább adjanak egy cigarettát. Elmondok mindent. Mindent, ha nem engednek ki innen egy darabig.
– Ebben biztos lehet. – Wyne a rendező elé lök egy cigarettát.
– Az elmúlt héten felkeresett egy férfi. A házamban. Pénzt kínált, ha meghívom magukat vacsorára.
Nem mentem bele, elég volt a nyári balhé. A pasas vállat vont, és elment. Másnap a kertben sétáltam, amikor meglepett egy másik férfi. Nekem rontott, és dulakodás közben a nyakamba döfött egy tűt. Nem tudom, milyen szert nyomott belém, de néhány percen belül halálosan rosszul lettem. Öklendeztem, az egész testem egyetlen fájdalom volt, széttépett a kín. Ráestem a hóra, de mintha tűzbe buktam volna. Tudtam, hogy meghalok. A fájdalom csúcspontján elveszítettem a tudatomat. Amikor magamhoz tértem, benn voltam a házban. Élesen emlékeztem mindenre. Csodálkoztam, hogy élek. A férfi ott volt a közelemben. Elém lökte a telefonkészüléket. Azt mondta, ha nem teszem meg, amit akar, megismétli a szúrást, ezúttal azonban még nagyobb dózist ad. Úgysem értik meg, mert nem élték át. Soha többé nem akarom érezni: a halállal viaskodtam kinn a hóban. Megtettem, amit követelt. Ekkor figyelmeztetett, hogy jól teszem, ha tízkor eltűnök a maguk közeléből. És ha eljártatom a számat, megbánom.
– Tudta, hogy mire készül ellenünk az a férfi. – Wyne nem kérdezi. Megállapítja.
– Gondoltam. Már tavaly gondoltam, amikor hallottam, mi történt Holdennel. Várható volt. Mindenki tudta, hogy maguk nem kaszkadőrök. Elég volt benézni a kocsijukba. Telefon, szuperrádió. Ha valaki használja az eszét, sejti, hogy maguk valami különleges megbízatást teljesítenek. Persze, bárki felszerelheti a kocsiját ilyesmivel, az még nem gyanús. Pénzkérdés. De magukra csak rá kellet nézni. Várható volt, hogy csúnyán végzik.
– Editára és Ike-ra nem gondolt? Ha bennünket leterítenek, ők is meghaltak volna velünk együtt.
Táhír a filtert szívja. Elkapja szájától a csutkát: – Ha maga kapott volna abból az injekcióból, többé senki másra nem gondolna önmagán kívül. Nem akarom, hogy megismétlődjék. Tartsanak itt. Azt fogják hinni, miattam hiúsult meg a tervük. Megölnek.
Louis felnevet: – Patrick! Zsúfoltak a börtönök. Lökjük ki az utcára ezt a patkányt.
– Éppen felszabadult egy hely – mondja keserűen Delgado.
Táhírt elvezetik, néhány percig hallgatunk. Számolok magamban, majd megjegyzem: – Amikor a fickót döfködték, a Kata Dorian-ügy még magzati stádiumban volt.
– Tehát?
– Tehát csakugyan a halállistán szerepelünk, a tavalyi vétség miatt. Eleinte azt hittem, az érdeklődés csakis nekem szól.
Belloq leül velem szemben az asztal szélére. Nem minden célzatosság nélkül babrálja a medálomat. – Nagyképűségedből kigyógyítva akár beszámolhatnál külön útjaidról is. Már nincs értelme a hallgatásnak. Tudom, hogy így akartál megvédeni.
Nem mondhatnám, hogy meghatottan teszi megállapítását. Mit is várhatnék tőle? Csak egy férfi. Vállat vonok. – Azt gondoltam, Cruz azért ejtegetett a bosszúról, mert engem akart megvédeni a hírrel. Az volt az érzésem, neked szánja a kelepcét. Gondolta, hogy elmondom neked, és te akcióba lendülsz, ugyanakkor rám vigyázol. Azóta is bánom, hogy otthagytam, nem faggattam tovább. Undorítóan részeg volt, tébolyult benyomást keltett. Ha ezt elviseltem volna, talán több derül ki.
– Utánanézünk a tagnak – Fresson jegyezget.
Felpillantok. Valamennyien engem fürkésznek. Beszámolok az Aranyfogúnál tett látogatásról. Belloq nem fűz megjegyzést a történethez, épp csak a homlokára tapasztja a tenyerét, és megpróbál belenézni. Kísérletezése legalábbis érdekes, elismeréssel adózom neki.
Wyne vigyorog: – Ne híreszteld ezt a kalandot, egyébként. Mit vársz tőle?
– A Kokókirálytól? Gondolom, többet tud Hehírékről, mint mi. De azt velünk együtt tudja, hogy meg kell szabadulni tőlük. Segíteni fog.
Fressonnál véletlenül kéznél van egy idézet: „A problémamegoldás titka: megtalálni azokat, akik majd megoldják.”
– Kuss! – sikítja Delgado.
– Nekem tetszik – próbálom a védelmembe venni a szikár mesterlövészt, s egyúttal minél messzebb terelni rólam a figyelmet.
– Az első öt-hat évben nekünk is tetszett.
– Szeressétek Murphyt! – kérleli társait Fresson.
Belloq megmoccan. Hangja berekeszti a villongást: – Táhír abból a szerből kapott, amit Gruccinál is alkalmaztak. Van egy elrugaszkodott gondolatom, ha ebben az ügyben ezeknek ennyi szerepük lehet. Misley doktor talán azért halt meg, mert szórakozottságában egyszer összekeverte az önmagának beadandó szert azzal, amit Tassel kotyvasztott. Nem lehet? Esetleg később rájött, hogy tévedés történt. Miért ne? Nem volt ostoba, tudnia kellett, saját gyógyszere nem okozhatott ilyen hatást. Tassel talán szándékosan „alkotta meg” ezt a fegyvert, és csak később hozta egy kalap alá Grucci kiszabadításával. Miért nem tud róluk senki? Nem akarnak beszélni az emberek. Az informátorok elnémultak. Lehet, hogy nem Táhír volt az egyetlen, akit ezzel kezeltek.
Fressonnak megtetszik az ötlet. Ízlelgeti: – Ha gyilkolnak, felfigyelünk rájuk. Így azonban gyilkosságok, holttestek nélkül is szert tehettek respektusra. Amíg érdekükben állt az észrevétlenség.
– Nekem ez az egész már akkor meghaladta a képességeimet, amikor még csak a Weixl-kór került szóba – vallom be fáradtan. Belloq megfogja a kezemet, s ekkor veszem észre, hogy tenyeremről csipdesem a bőrfoszlányokat. Rámosolygok, mintegy megnyugtatásképpen. Fintorral válaszol. Felhúzom a kesztyűimet.
Wyne nem figyel a közjátékra: – Ezt kideríthetjük. Lehet, hogy csakugyan ezzel a módszerrel érték el a kívánt hatást.
– Tudjátok, mi a szerencse? – kérdezi Louis, aztán választ sem várva folytatja: – Az a szerencse, hogy Tassel doktor úr csak ezt a szert találta ki, és nem az atombombát. Ha nem a bőrömről lenne szó, akkor is azt mondanám: eredjünk a nyomukba, és vonjuk ki őket a forgalomból, mert kezdem azt hinni, ha Hehír és Tassel, akkor pestisjárvány.
Fresson az állát vakargatja: – Pszichózis. Tiszta pszichózis. Louisnak igaza van. Ez a fegyver veszedelmesebb, mint a géppisztoly és a lángszóró.
Wyne bólint: – Aha. De az utóbbiakból is bőséges készlettel rendelkeznek. Reméljük, elkapjuk őket, mielőtt Tassel nekilát az atombombának. Táhír egy patkány, ne hamarkodjuk el a dolgot. Ha azonban más is megerősíti, hogy a szer ilyen kezessé teszi az embert...
Louis félbeszakítja: – Hé, várjatok! Grucci is kapott belőle! Igaz, más okból. De nem lehet, hogy csak a nevét akarják a vállalkozásukhoz? Lehet, hogy Grucci is a tenyerükből eszik?
– Álljon meg a képzelet! – mondja Fresson. – Gondoljunk Misley doktorra! Őt meg kellett ölniük, hogy elhallgattassák, rajta nem fogott a pszichózis.
– Orvos létére tudhatta, milyen fegyver ez a szer. Nyilván szembeszállt a használatával. – Mindeddig számtalan okom volt azt hinni, hogy értem, miért halt meg Rodney Misley. Most azonban kerülget, más gondolat is: hogyan nem roppant össze ennyi teher alatt ez a beteg ember? Tudott a professzor kisded dolgairól csakúgy, mint Tasseléről, és nyilván megpróbált fellépni ellenük, Kata segítségével. Ha volt merszük megtenni, volt a kezükben olyan bizonyíték, amelytől remélhették, megmenti őket és rajtuk kívül számtalan embert, akiket ez a veszedelem fenyegetett.
Misley, aki habozás nélkül kidobott a szemétbe bármely gyógyszert, ha aggasztónak találta mellékhatásait!
Léptek hallatszanak a folyosóról. Előbb azt gondoljuk, talán hírt kapunk a menekülőkről. Aztán felfigyelek a léptek szabálytalan ritmusára, és látom. Belloq szemei is összeszűkülnek hallatán.
Mielőtt felugorhatnék, torz vállával és sánta lábával, szilvamag alakú szemeivel, kissé gunyoros mosolyával megáll az ajtóban – Quasimodo. Megáll, majd könnyű biccentés kíséretében besétál közénk. – Haditanács? Egyikteknek sem jutott eszébe hogy felvegye a telefont? Miért nem hívtatok?
– Nepálban? – kérdezi Belloq. Mértékkel vigyorog.
– Miért? Azt hiszed, hogy ott még nem hallottak a huszadik század vívmányairól? – Quasimodo lehajol hozzám, futó csókot lehel a homlokomra, aztán megtekinti kalauzkesztyűimet, végül a medált a nyakamban. Belloq felé int a fejével: – Tőle kaptad, ugye? Mert te egy ilyen ajándéktól menten megszeppensz, és hímzésre adod a fejed?! Hallom, háború van. Suhinthatnék a tomahawkommal?
– Nem, drága Quasimodo, ami lövészárkainkban mai napság nem tomahawk és kőbalta járja.
– Nem? Lehet itt egy teát kapni? Rám férne. Valósággal rosszul vagyok. Nemrég érkeztem haza, és mindjárt azt kellett hallanom, hogy a Justitia-kommandót halálra ítélték. Aztán, hogy a bűnözők ki-be járnak a börtönből. Arról nem beszélve, hogy az ócska kocsijaitokon még egy hullaszállítót sem tudtok utolérni. El tudjátok képzelni a holnapi újságok főcímeit? A rendőrségen fog röhögni az egész világ. Idecsődül az utca embere, és leköpdösi a kapuőrt. Mit ücsörögtök itt? Ha nem tudtok aludni, és erre minden okotok megvan, akkor menjetek, keressétek a szökevényt, mielőtt eltűnik! Kevés a városból kivezető utakat, a pályaudvarokat és repülőtereket figyeltetni, kevés átkutatni minden hajót. Ezt a várost kell tűvé tenni. Ma még ez is elegendő. Holnap már lemehettek a világtérképről, akkor sem találjátok meg. Azt is beszélik, hogy Grucci barátai nem szívesen ölnek. Meg azt is, hogy akadnak, akik szívesen megölnék őket, mert valamilyen ocsmány módszerrel próbálják megvetni a lábukat. Legalább annyian eladnák őket, mint ahányan félnek tőlük. Mi ez a tespedtség? Nem vagytok hozzászokva, hogy rátok vadásznak!? Elgyengültetek? Alapjaiban rendült meg a világotok, ugye? Még ezt is megtehetik veletek! De meg ám! Amíg okuk van hinni, hogy ők az erősebbek! Keltsetek kételyt bennük! Ti képviselitek a törvényt, tehát a ti mozgásotok szabadabb! Ha ti elbizonytalanodtok, az is meginog, aki hitt bennetek. A holnapi újságok láttán megkérdezik az emberek, hogyan történhetett ez? Ha a rendőrség tehetetlen, az nem szokatlan. De hol van a Justitia-kommandó? Mióta tudjátok, hogy készül valami ellenetek? Mire vártatok?
– Rád. Nem voltunk kellően felbosszantva – Belloq Donald asztalára pillant.

 

 

Iris változatlanul eszméletlen. Ezúttal egy fiatal, szőke orvos szolgál felvilágosítással. Feltételezem, hogy a betegágy mellől a teniszpályára fog sietni. A kora tavasz ellenére napbarnított arcú, laza mozgású férfi bizalmasan átkarolja a vállamat: – Nem ártana magának egy kis vitaminkúra. Olyan a színe, mint a salátának.
– Miért csodálkozik rajta? Aggódom a barátnőmért.
A doktor Irisre pillant, kedélye azonban töretlen marad. Megszorítja a vállamat, rám mosolyog: – A beteg sincs jó bőrben, nem állítottam. De tulajdonképpen mit akar tőle? Csak a minap kapott egy haslövést. Hagyja békén. Lemegy a láza, magához tér. Talán. Mi elkövetünk mindent. Maga most menjen, imádkozzék.
– Gondolja, hogy segít?
– Miért, az többet segít, ha itt harapdálja a szája szélét?
Voltaképpen igaza van. Amint abban is, hogy számára Iris csupán egy eset a sok közül. Elrendeli számára az infúziókat, a vérátömlesztést, a lázcsillapítást és az antibiotikumokat. Napról napra figyelemmel kíséri az állapotát, és eközben azért éli a saját mindennapjait is. Talán jobban megnyugtat, mintha a szent halandzsával jött volna. Igen, valósággal felvillanyozva sietek ki a kórházból. Nem tudom, miért, de kezdek hinni Iris felépülésében.
Donald, a váll-lövött, felpolcolt párnáira támaszkodva fogad. Amikor belépek az ajtón, felém fordítja pillantását, összeszorítja cserepes ajkait.
– Mi van Írisszel? – kérdezi, meg sem várva, hogy mellé érjek.
– Egyelőre nem üzent neked semmit – felelem. – Veled mi van?
– Szeretnék hazamenni. Ez a hely megfekszi a gyomromat. Ha az embert betuszkolják egy kórházi ágyra, azonnal olyan kedélyes gondolatok veszik elő, mint betegség, halál, elmúlás, nyavalyák. Komolyan mondom: mentsetek ki innen. Ennyit megérdemlek, amikor helyetted fogtam fel a golyót.
A savószemű kebelbarát valóban elkeseredettnek látszik, sokkal inkább, mint betegnek. Mormolok valamit a fenekéről, amin nyugodtan kellene időznie, legalább néhány napig. Végtére is nem mindennap lövik vállon az embert, és egy ilyen sérülés a vele járó vérveszteséggel valamivel jobban igénybe veszi a szervezetet, mint egy foghúzás.
Donaldot nem könnyű meggyőzni: – Tegnap még az intenzíven tartottak, ma reggel áthoztak ebbe a kétágyasba. Nem láttad a szomszédomat, nem is baj. Ha nincs a fickó, talán még most sem lennék észnél. Amint lepoggyászoltak ide, mellém ült, és mesélni kezdett. Nézd, Denisa, képzelőerőm nekem is van, de ez a tag mindent felülmúl.
– Tanulmányozd, barátom. Kellenek a figurák a regényeidhez.
– De ilyen? Esküszöm neked, a sokk térített magamhoz. A fickó látványa és szövege együttvéve.
Felsóhajtok: – Nem tudom, a szomszédod mivel szórakoztat, de vérfagyasztó történet akad az én tarsolyomban is. Itt nem beszélik? Grucci megszökött a börtönből.
– Helikopterrel? – Donald megpróbálja fél kézzel magához venni a poharát. Másfél deci teát önt a cipőmbe.
– Ne haragudj – mondja.
– Legközelebb szólj, megitatlak. Hoztam neked kókusztejet, egyébként. – Elszökdécselek a csempézett falra szerelt mosdókagylóig, és beleürítem a cipőm tartalmát. Mivel a teából nem sajnálták a cukrot, várható, hogy a harisnyám, a talpam és a cipőm feltűnő ragaszkodást fog mutatni egymás iránt, hacsak nem jutok időben fürdőszobához.
Donald kortyolgat, mind komorabban. Aztán a kezembe adja az üres poharat, és az ajtó felé pillant, nem látható-e a szomszédja a folyosón.
– Ne hidd, hogy azért mondom, mert súlyos az állapota. Irisről beszélek. Elmondom, mi történt velünk. Évek óta tart ez az írásmánia, de az utóbbi időben teljesen elborított. Képzeld el Irist. Ha nem az irodában, akkor otthon dolgoztam. Ha nem írtam, akkor kéziratot olvastam, javítottam. Éreztem, hogy szenved ettől. Nem zavart a munkában, de valahogy mindig ott volt a közelemben. Ha arra gondoltam, jólesne egy korty ital, ő a következő pillanatban letette mellém. És egy idő után idegesített a türelme. Láttam, mennyire szereti Ellát, Sábát. Nem Iris hibájából nem lehet gyerekünk, én vagyok meddő. Egyszer arra kértem, ismerkedjen meg valakivel, örökbe fogadom a gyereket. Pokoli veszekedés lett belőle. Azt akartam, hogy Irisnek más életcélja is legyen rajtam kívül. Egy gyerek. Mintha vérig sértettem volna az ajánlatommal. Ezért jöttem el otthonról. Hogy én dolgozhassak, és ő meggondolhassa, eldönthesse.
– Ez férfi közbeiktatása nélkül is megoldható. Valószínűleg félreértett a feleséged. Meg kellett volna magyaráznod neki, hogy te is szeretnéd a gyereket. Így azt hihette, nincs rá szükséged, és más ágyába küldöd.
– Biztosan igazad van. De képtelen vagyok odaállni és lelkizni. Arról nem beszélve, hogy az ajánlatot ugyan megtettem, de volt bennem egy olyan érzés, hogy megfojtom a pasast, aki mégis hozzányúl Irishez. Na. Ha nem jön rendbe, nekem annyi. Egyfolytában azon töröm a fejemet, miért akarták őt megölni. Nincs olyan érzésed, hogy nem illik a képbe? Denisa, gondold át. Miért éppen őt?
Nyílik az ajtó. Mivel eddig is félig nyitva állt, meglep, amikor valaki berúgja a folyosó felől, olyan erővel, hogy a falnak ütközik. Megfeszülök, Donald a karomra teszi ép kezét, fintorog:
– Ez ő – mondja elgyötörten.
Szomszédja érkezik. Életemben nem láttam ilyen kancsal pasast. Megdermedek a gyönyörűségtől. A látvány elképesztő, minden képzeletet felülmúló, tragikomikus. Az illető úr huszonöt éves lehet. Zömök, vállas, merő izom, feneke gömbölyű, kissé kiálló. Pamutpizsamája nem hagy rejtve egy pattanást sem a testén, s akad rajta pattanás negyvenezer. Nyaka akár a hajóbak, szépen fejlett mitesszerek feketéllenek rajta. Szája telt, orra tömpe. Egyik szemöldöke egyenes, mintha rajzasztalon készült volna. A másik szabályos félkör, s ez az aszimmetria üvölt az arcáról. Barna szemei szüntelenül mozognak, forognak, és eldönthetetlen, hova néz. Egyszer az orra tövét tekingeti mindkettővel, aztán az ablakra pillant a jobbal, és a háta mögé a másikkal.
Tiszta sor, Donaldot elővették az előítéletei. Azt most hagyjuk, hogy ágyhoz kötött betegként én sem örülnék hasonló társaságnak, de az ember legyen megértő. A szomszéd tényleg nem szép. Istenem, ez még nem baj.
A fickó a mosdókagylóra és a padlóra pillant egyidejűleg, miközben azt kérdezi tőlem: – Leöntötte magát?
– Le – mondom. Az utóbbi időben nem éreztem magam ilyen vidámnak. Azonnal felvihogok, gondolom, csak az illendőség tart vissza. Nem decens mások baján szórakozni, légy felnőtt, Denisa.
A szomszéd az ágyához ballag. Bal nadrágszára alatt vaskos kötés duzzadozik, combtól térdig. Emiatt kissé gólyaszerű a járása. Elnyúlik a takaró tetején, és Donaldhoz fordul. A fejével. Egyik szeme a mennyezetre, a másik az orrára tekint.
– Hogy folytassam, amit félbehagytunk – kezdi zavartalanul: – Szétnéztem a többi kórteremben is. Mi vagyunk itt a menők, öregem. A többi nemsokára feldobja a talpát. Megkérdeztem az egyik pasast, mit keres itt, aszonta, valami franc levágta a lábát. Amikor aztán felrakták a hordágyra, elküldte az egyik ápolót a lábáért. Odarakatta magának a hasára, őrizte, míg beértek a kórházba. Aztán a doktor kezébe nyomta: „Varrja vissza, mester”, és ekkor végre elájult. Hát visszavarrták máskülönben, de nagyon le akar neki rohadni.
Donald az eszméletvesztés határán járhat. Lezárja a szemeit, nyögdécsel.
A szomszéd felénk fordulva törökülésbe helyezkedik. E pillanatban szinte irigylésre méltó. Bal szeme Donaldon, a jobb a ruhám kivágásában: – A többit is megkérdeztem, hadd teljék az idő. Nekem nem sürgős innen kimenni. Nem én fizetem a költségeket, én ráérek. Van itt egy szivar, a szemei már felakadva, csak a takarót markolássza, és maga alá csinál...
– Nagyon érdekes – mondom. – A maga lábával mi történt?
Rám nevet. A fogai is rendkívüliek. Egyik kisebb, a másik nagyobb, de elrendezésükben nincs semmi ritmus. Mint a morze. Mindamellett hófehérek és egészségesek. – Cyd vagyok – tudatja. Valósággal golyóznak a szemei. Ha valaki mesélné nekem ezt a figurát, nem hinném el a létezését. De itt van, megcsípem magam, ébren vagyok.
– Nézzen rám. Láthatja: férfi vagyok. Vessen egy pillantást a vállamra. – Nekigyürkőzik, hogy vethessek. – Szóval a férfiembernek akadnak vitás ügyei. Nem ajánlom senkinek, hogy velem kezdjen. Akarja látni, hogy egy karateütéssel kettényírom ezt az ágyat?
– Elhiszem. Csak magára kell nézni.
– Na látja, erről van szó. Három fickó jött rám. Három. Botokkal. Elképzelni sem tudja, mibe fogadunk? Maga csak azt látja, jön a mandró és közli: kisztihand. Amikor nem látja, a mandró olyan, mint az állat, én mondom. Jöttek a botokkal. Bökdöstek, nyüzsögtek, azt sem tudtam, hova nézzek.
Donald megszorítja a kezemet. Halkan nyöszörög.
Cyd leszáll az ágyról. A jelek szerint el fogja játszani az esetet. Azzal kezdi, hogy szemügyre veszi az ellenséget. Rendkívüli, mit művelnek a szemgolyói. Áll a pasas a kórterem közepén, két ágy között, kinyújtja a karjait, mintha tapogatózna, és jojót játszik a szemeivel. Szevasz, huszadik század. Én most sírni fogok. Nevetni nem merek, mert ne adj isten, zokon veszi.
– Mi a neve magának? Mindegy mostan, nézze. Az egyik a hátam mögé lopakodott, a másik szemből jött, ő nem csinálta komolyan, csak magára akarta vonni a figyelmemet. A harmadik, az hasította fel a lábamat a bottal. Penge volt a bot végén. Hallottam, hogy recseg a bőr, amikor felnyírta. Mi az, mondom, bevizeltem? A vérem folyt, azt éreztem. Kikaptam a botot a mandró kezéből, és először is a hátam mögött állót kezeltem meg vele. Vívtunk, mint a púpos. De a másik kettő sem maradt...
– Ne vegye zokon, én ezt nem bírom. El fogok ájulni. Hagyjuk a részleteket – kérlelem. Donald már-már eltöri a csuklómat. Az ő decens lelkének már csak ez a szomszédság hiányzott. Valami rejtélyes oknál fogva elmúlik a nevethetnékem.
Cyd kiegyenesedik: – Na ja. Megbocsát, azt hittem, szereti az érdekes történeteket. Jobb is, hanem részletezem, mert aztán a három mandróra az anyukájuk sem ismert volna rá. Még azt is elfelejtették, hogy valaha szobatiszták voltak. Na, ahogy ott heverésztek körülöttem, mondom, ideje meglépni, mielőtt jön a rendőrség. Nem tudom, maga hogy van vele, ha rendőrt látok, kinyílik a bicskám. Hohó! Úgy fájt a lábam, majd becsináltam. Nézem, hát a nadrágom egy rongy, a sebben megpillantottam a csontot...
– Miért támadt magára a három botos tag?
Cyd rám tekint – gondolom, legalábbis: bal szeme az ágy lábán, a jobb az armatúrán –, és rejtélyesen elmosolyodik. Olyan mozdulatot tesz, mint Bruce Lee, amikor nekigyürkőzik a hetven elszánt ellenfélnek; megnyalja a hüvelykujján levő párnát, vagy csak elhúzza ajka előtt. Őseink ezzel a mozdulattal fenték ki a bajuszukat. Szegény Lee, gondolom.
– Maga ennek a szerencsétlennek a felesége? Jól belelőttek, máskülönben. Mondtam neki, faggassa már ki a dokikat, hány csont ment tropára a vállában. Lehet, hogy többé nem fogja használni a karját Aztán még azt sem lehet tudni, nem kell-e levágni.
– Nem kell levágni, ne aggódjon. – Érzem, hogy Donald elengedi a kezemet. A fejére húzza a takaróját. Mi az égért érdekel engem ez a bohóc? Rámosolygok: – Miért bántották? Ezt akarta elmesélni.
– Vitás ügy. Tudja, hogy van. Azt már biztos látja, nem vagyok egyetemi tanársegéd. Az én köreimben adódnak vitás ügyek. Nehogy azt higgye, én nem foglalkozom kábokkal, nem vagyok narkós. Majd bolond leszek eszemet veszteni a portól, hogy az verjen meg, aki akar. De azér üzletelek ezzel-azzal, bepofátlankodom mások vadászterületére, aztán ezt a kutyák sem viselik el egymástól. Azok is, ha nem tudná, azér vizelik körbe a birtokot, hogy lássa a másik kutya: itt a kerítés. Ha mégis bemegy, magára vessen.
Nem tévedek, ezen a ponton morgással és csaholással teszi teljessé a képet. Megvárom, amíg széttépi az ellenfelet, aztán a kellő áhítat kifejezésével tovább faggatom: – Kalandos élete lehet. Itt van ez a szerencsétlen férjem. Író. Aztán véletlenül belelőttek. A légynek sem ártott soha. Most mondja! Ha magával történt volna hasonló, akkor mit tesz?
– Író? – Cyd mintha csalódott volna Donaldban. Toleráns fickó, a problémát egy vállrándítással elintézi, megint kifeni a nem létező bajuszt pattanásos arcán, aztán eltűnődik: – Először is, ki kell zárni, van-e az embernek ellensége, aki a vérét kívánja. Ezt így mondják. Utána, mert kinek nincs ellensége, el kell kapni a mandró tökeit. Megszorongatni.
– Most képzelje el szegény Donaldot, amint szorongat.
– Jogos. Akkor fel kell bérelni egy mandrót, aki helyette szorongat. Nem olyan súlyos az eset, figyeljen ide. Persze, pénzkérdés. Ha van dohánya, nyert ügye van. Ha sürgős, ajánlok valakit. Ha nem, akkor várják meg, amíg kimehetek innen. A sebtől kimehetnék, már nem nagyon gennyes. A haverjaim mondták, nyaraljak nyugodtan, ők állják a cechet.
– Rendesek a barátai.
– Leköteleztem őket – mosolyog rejtélyesen. – Hogy témánál maradjunk, lehet, hogy első ránézésre nem lel bennem szépséget, de nézze meg a testemet! Tessék!
Megnézem a testét. Bólintok.
– Na látja? Mint egy páncélozott jármű. Príma test. Nem egy csomóban állnak az izmaim, ne higgye. Minden egyes izmot külön meg tudok mozdítani. Megmutassam? Jó, majd máskor. Aztán meg a reflexeim. Mint a villám, olyan vagyok. Tessék, ez még nem minden. Vannak ismerőseim és haverjaim. A kettő nem ugyanaz, máskülönben. Nem tud elbújni az, akit én meg akarok találni. Érti? Nahát akkor, gondolja meg. Ha nem akarja kicsináltatni a palit, akkor én megmunkálom magának puszta kézzel, de úgy, hogy az anyukája sem fog rá emlékezni, hogy az eredetinek hol voltak a végtagjai.
– Nagyon megnyugtatott, Cyd – felelem. – Amíg maga itt nyaral, esetleg valaki más elkezdhetné a munkát.
Cyd visszaül az ágyra. Egy percig némán méreget, feltehetően engem. Donald beszünteti emigrációját, és kijön a takaró alól. Ő is engem méreget, pillantása sokatmondó, nem túlságosan cirógató.
– Maga tetszik nekem – kezdi Cyd. – Már úgy kívülről, mert máskülönben eléggé nyafogós. Mit várok egy nőtől, nem igaz? Mennyit szán az ügyre?
– Megmondja a barátja nevét? Lehetővé teszi, hogy beszéljek vele? Ha ő elkezdi a munkát, neki is lesznek költségei. Aztán beszáll maga, Cyd. Így?
– Szóval nem tudja, ki lőtte szét a férjét.
– Nem tudom.
– Nehéz lesz. Kérdezősködni kell. Vesztegetni. Na, nem baj. Ha engem választ, magáé a főnyeremény. Cyd nem ijed meg a saját árnyékától. Kicsit sokat beszél, ez minden. De Cyd nyugodtan beszélhet, mert meg tudja védeni magát, ha kell.
Ezt elhiszem, készséggel. Ha tíz hidegfejű killer és közüle kellene ellenséget választanom, gondban lennék. Amazok talán az alvilág értelmiségijei, emez azonban megszállott. Rabul ejtette a testében elszabadult vadállat.
Tolóágy gördül tova a folyosón, lepedővel letakart test fekszik rajta. Cyd megélénkül, felugrik: – Megyek, megnézem a mandrót. Biztos jó lesz a sztorija, meg aztán ez felér egy tanulmányozással. Az ember sose tudhatja, milyen újság éri. Menjen el a kikötőbe, a Roxanába. Lehetőleg este, ne vegyen magára ilyen kivágott cuccot máskülönben, aztán keresse Nick Larsent. Nem kell mondania, hogy mennyit dumáltam, csak annyit, hogy megesett a szívem a tropára lőtt férjén.
– Köszönöm, Cyd. Kérnék mást is. Látom, hogy sok dolga van itt, ha azonban néha mégis adódik egy kis ideje, beszélgessen a férjemmel. Tudja, ő író, mondtam már. Szüksége van néhány érdekfeszítő történetre. És ha szóval tartja, sokkal kevesebbet lelkizik, érti, ugye?
Amikor elmegy mellettem, rám kacsint. Elveszi a felé nyújtott bankjegyet. Az ajtó bevágódik mögötte.
Bűntudatosan pillantok Donaldra. Ő csak ennyit közöl, egyelőre:
– Ez egy állat.
– Simogasd.
– Mi a fenének simogassam, amikor hányni tudnék tőle? Tudod, mi gennyet, vért, fekélyt, egyebet hordott a fülembe reggel óta? Mit akarsz tőle? Nem tudsz mással szórakozni?
De tudok. Például azzal, hogy megpróbálom megmozdítani a lábamat a cipőben. Csakhogy nem megy, mert beleragadt a cukros teába. Nyájasan a kebelbarátra mosolygok: – Ezentúl a feleséged vagyok, és te írsz. Életedben nem jártál a rendőrségen. Légy fennkölt, akármilyen, de rendőri ügyekről egy szót se szólj. Hallgasd a fickót. Tanulmányozd. Minden adatot jegyezz meg, amit kiejt a száján. Csodáld, kérlek!
– Csodáljam?
– Igen. Nézz fel rá, ömleni fog belőle a szó.
– Mondd, Denisa! Ha annyira buksz a mandróra, miért nem fekszel ide a helyemre? Vagy vidd haza és tömd ki!
– Az a helyzet, hogy te azért darvadozol e helyt, mert a golyót nekem szánták. Amikor aznap reggel hazajöttem, az utcán is megpróbáltak lelőni, elvétették, mert szaladtam. Tegnap éjjel együtt volt a stáb: Wyne-ék és Daniel. Lángszóróval próbálkoztak. A legképtelenebb módokat is meg kell próbálnunk, hogy megtaláljuk őket. Egyelőre láthatatlanok, és én nem riadok vissza semmitől, hogy a nyomukra akadjak. Quasimodo is bevetette magát hírszolgálata titkos útvesztőibe. Sietnünk kell.
– Helikopterrel hozták ki Gruccit?
– Úgysem hiszed el, ha mondom: hullaszállítóval. Fél éjszaka üldöztük.
Donald röhög egy keveset, nem szép tőle. Az ő állapotában az ember feküdjék nyugodtan. Megcsókolom a homlokát, forrónak érzem. Lázcsillapító kúppal fenyegetve távozom. Látom Cyd gólyalépteit a folyosó túlsó végében.

 

 

Mivel a hajnalba nyúló hadiértekezlet azzal zárult, hogy Wyne és társai kellőképpen felbőszítve a szökevények utáni kutatásba vetették magukat, Belloq is velük tart. Tehát ebédről és vacsoráról mostanában szó sem lehet. A szakács nyomot követ. Nyomot, ami nincs. Mielőtt ebbe teljesen beleveszett volna, a lelkemre kötötte, hogy folytassam a munkámat, de legyek óvatos. Pár napig biztos nem próbálkoznak Tasselék, hiszen számítanak rá, hogy résen leszünk.
Ily módon megnyugtatva teljességgel érthetetlen, hogy vezetés közben többet tartom a szememet a visszapillantó tükör nyújtotta képen, mint az előttem és körülöttem kitárulkozó úton. A baj nyilván bennem van, az ő megnyugtató szövegük hibátlan volt. Elhessentem magamtól Wyne, Belloq és a többi rettenthetetlen képét. Hagyom, hogy a balszerencsés Donald furakodjon a helyükre, és meg mernék esküdni, kebelbarátom ezúttal a balszerencsében is csúcsot hozott: Cyd egy álom. Nem is kicsit lidérces, de álom. Hittem volna, hogy ilyen létezik? Mi az, én még itt tartok? Csodálkozom az emberiség figuráin?
A nap hátralevő részében azonban a kórházban megkezdett új életemhez tartom magam: fogalmam sincs, hogy egyáltalán létezik a rendőrség. Nem is hallottam róla. Így aztán később nem merülhetnek fel etikai problémáim.
Például, amikor becserkészem a szerkesztőséget, Cruz Guard írógépcsattogástól és telexgép-zakatolástól lármás fellegvárát. Az égvilágon senkit nem érdekel, miért húzok végig háromszor a folyosón, mielőtt benyitnék az egyébként igen beszédes ajtón, melyen nyomtatott táblán ez olvasható: CRUZ GUARD – DIQUET RICK – Társasági hírek, érdekességek.
Az üvegezett ajtó egyéb pontjain viszont kézzel felrótt tájékoztatók szólnak a gyengébbekhez: „Ki kivel?”, „Hányszor?”, „Vigyázat, odabenn pletykálnak!”, „Nyalánkságok!”, „Toll a kulcslyukban.” Ezen inzertek azonban csakis helyi jellegű ugratás céljait szolgálhatják. Van Erdman, a tulajdonos nem tűri el, hogy lapnokai nagyítóval rohangáljanak hírességek lepedőin, tekintet nélkül arra, hogy a textílián találnának-e nyalánkságot vagy sem.
Eszembe szalad egy kissé éltes, ámde roppant gondterhelt turistahölgy az utcáról. Összefirkált, omladozó kőfal előtt álldogált, kilós szótárral a kezében, azzal a feltett szándékkal, hogy megfejtse az utca művészeinek szórófestékkel felvitt üzenetét. A három szóból álló tájékoztató egyébként a fajfenntartási tevékenység gyakorlásához elmaradhatatlan szervek nevét tette összeadó jellel egymás után, s aligha hiszem, hogy ez a két kifejezés bármely turista- vagy netán orvosi szótárban szerepelne. Nyomukban, egyenlőségjel mögött ott állt a megfejtés: gyerek. A hölgy izgatottan lapozta a szótárt, és rejtélyes módon egy lélek sem akadt, aki segítségére sietett volna.
Cruz Guard széke üresnek látszik, ellenben DIQUET RICK a telefonkagylót szorongatva vidáman társalog és jegyzetel. Kopogtatásomra int, fáradjak be, aztán mutatja Cruz üres helyét, ahova letelepedhetek. Míg a maratoni és nem kifejezetten érdekes csevely végét várom, alaposan végigtanulmányozom a lapnok látható részeit. Hátrafésült haj, bababőr, színtelen kék szempár, telt ajkak. Harminchat évesnek taksálom a férfit. Ruházatával azonnal lenyűgöz. Hófehér brokátinget hord, a fényes ábrák szecessziós virágkosárkákat mintáznak benne. A nadrágja még ennél is különlegesebb. Barna-drapp színösszeállításban pálmafák és pucér szerecsenek váltakoznak kisebb-nagyobb cápákkal. Cipője fényes műanyag, hófehér.
Hangja bizonytalan, amennyiben még nem döntötte el, hogy valójában szopránnak vagy altnak mutatkozzék-e, csuklóján fityegőkkel ellátott karkötő korcsolyázik, ujján jegygyűrű, nyakában vastag aranylánc, kereszttel. Ezzel szemben átfúrt bal fülcimpájában Dávid-csillag. Mindennek bizonyára van valamely rejtélyes értelme, de nekem magas.
Végre befejezi és rám tekint. Unott a mosolya: – Szolgálhatok?
– Guard urat keresem.
Széttárja a karját. Csörrennek a fityegők: – Nincs.
– Látom. Amíg telefonált, benéztem az asztal alá. Ha ott nincs, hol van?
– Nincs ott? – kérdezi bizonytalanul. Megrázom a fejem.
– Akkor elutazott. Alkot. Igen, bizonyára alkot. Tudja, ír.
– Tudom: ír. Ezért vagyok itt. Régebben jó barátok voltunk, és most volna a számára egy érdekes történetem. Nem tudja, mikor találom itt?
– Nem. Bizonytalan időre ment el. Azt egy művész nem tudhatja előre, mikor készül el élete főművével.
Tetten érem hangjában a gúnyt. Rámosolygok: – Gondolja, hogy végre megírja?
Bizalmasan közel hajol: – Ha közben el nem issza az eszét teljesen. Az utóbbi időben rengeteget piál. Remegnek a kezei – mutatja, hogyan. Valóban aggasztó.
Megcsóválom a fejem, csupa falánk részvét az arcom.
Folytatja: – Tudja, tavaly volt egy ügye. Megtámadták, csúnyán összeverték. Nem hallott róla?
– Ilyesmiről reggeltől estig hallani.
– Micsoda világ! Egyébként ártatlanul bántották, rablótámadás volt, vagy valami hasonló. Mire kijött a kórházból, mintha becsavarodott volna. Biztosan kapott a fejére is. Akkoriban egy ideig remek novellákat írt, aztán jöttek a fertelmek, a pia, a lila baromságok. Remélem, rendbe jön, mire visszatér. Vagy tönkremegy teljesen. De ha nem javul a helyzet, valószínűleg az utcán találja magát. Valaha mindenki szerette, manapság messzire kerülik a kollégák. Sok panasz érkezik rá máshonnan is. Ha nagyon fontos a sztorija, lehet, hogy engem is érdekel.
Tűnődni látszom. Aztán megrázom a fejemet: – Ha ilyen rosszul áll a szénája, megtartom neki, hátha segít rajta. Nem tudná megmondani, hol van most?
– A Szigeten, ha jól tudom.
– Hát nem külföldre ment?
– Minek? Tenger itt is van. Egy sziget pedig körös-körül tenger.
– Ez így igaz. A regényéhez elengedhetetlenül szükséges a tenger?
Diquet Rick felnevet: – Szerelemről ír.
– Értem. Mélytengeri búvárok egymásba szeretnek. Nem rossz.
Rosszallóan csörrennek a fityegők: – Maga mindig gúnyt űz a művészetből?
– De csak azért, mert szeretem.
Ezt nem érti, tehát magasröptűnek tartja. Bizalmába fogad: – Ha régi barátja, tudhatja. Nem túl régen volt egy nője, aki otthagyta, amíg beteg volt. Hát ezt nem tudja megemészteni. Ír, csak ír. Elképesztő dolgokat agyal ki, hogyan büntesse a nőt. Persze, csak papíron. A valóságban egy ártalmatlan bolond. Eddig mindig olyan híreket szállított, amik szalonképesek voltak. Az utóbbi időben kitalálta, hogy igenis, két kézzel fog vájkálni a hírességek szennyesében. Kinek nincs takargatni valója? Én mesélhetnék magának, leesne az álla. Ha bizalmas természetű a sztorija, jobban teszi, ha inkább nekem mondja el. Lehet, hogy Cruz durván nyúlna hozzá.
– Nem rossz, hogy figyelmeztet. Kösz. Alszom rá egyet. Habár, nem is tudom. Még a múlt hónapban is olvastam egy-két írását, és nem tűnt fel semmi.
– Nem, hát persze. Van Erdman, a tulaj megvadulna, ha nem dolgoznánk át Cruz riportjait. Legutóbb is... Na, egyébként hagyjuk, nem akarom befolyásolni. Döntse el maga.
– Jó. Hol tudnék hozzáférni a lap múlt havi számaihoz?
Megváltással ér fel, amikor távozhatok. Lépteim Diquet Rick szavai ritmusára kopognak a műkő folyosón: „Elképesztő dolgokat agyal ki, hogyan büntesse a nőt.”
Remélem, a papírnál marad. Szegény Cruz, a három motoros szétverte az életedet. Korábban is hajlottál a nárcizmusra, a szereplésre, de azóta semmi egyéb nem érdekel, csakis önmagad. És ezzel az illetővel mintha csak egyet tehetnél, azt, hogy sajnáld. Okosabb lenne, ha inkább megpróbálnál segíteni rajta. Itt még hisznek benne, hogy sikerül. Én viszont attól félek, máris valami jóvátehetetlent követtél el.
Előkerítem Cruz legutolsó riportjait, és figyelmesen áttanulmányozom őket. A híres manöken házasságot kötött, a korosodó filmcsillag gyermeket szült. „A büszke mama”, jaj, de kopott. Aztán még a nemrég elhunyt gazdag fegyvergyáros leánykája is úgy döntött, hogy ezt a szezont hazai villái valamelyikében tölti.
Nagyon kedves tőle. Megtekintem a színes fotókat. Az ifjú örökösnő ugyan nem feltűnő szépség, de szerfelett gazdag. Látható, amint lovagol, teniszezik, fedett úszómedencéjében lubickol. Tervei is adódnak. Igen, az egyik birtokán kondicionáló telepet óhajt létesítem. A trénerek gondoskodnának az úszás, lovaglás és önvédelmi sportok oktatásáról. Az egyik felvételen látható, amint a gazdag örökösnő éppen földhöz teremti Cruzt. Nagyon családias.
Lehet, hogy Cruz barátom ezektől az izgalmas riportoktól hasonlott meg. Amíg ő a fotós kedvéért dobáltatta magát, lássuk, mit csináltam én? Talán akkoriban síeltünk a hegyekben Belloqkal. S hogy mit tettek mások? Hehír és Tassel már túljutottak a fényes jövő tervezésén. Akkoriban már hozzáfogtak a megvalósításhoz.
Horog az elmémben.

 

 

Martin azzal lep meg, hogy csipkés köténykében: serénykedik a konyhában. Nyitja-csukja a sütőajtót, borsfelhők úszkálnak orrmagasságban. Só csikorog a padlón. Nem, nem só. Cukor lehet, mert ragad.
– Szép a kötőd, öcskös.
– Tetszik? Neked vettem.
– Ha legközelebb netán bugyit veszel, azt is elhordod?
– Meglátjuk. Rögvest kész a kaja.
Letelepszem: – Hol a kávé?
– Öt perc. Mire lezuhanyozol, kész az is.
– Ne mondd. Tulajdonképpen mi ütött beléd? Hétszámra koplaltál, ha nem volt, aki kiszolgáljon.
– Daniel megkért.
– Feleségül?
– Arra, hogy ne hagyjuk el magunkat nélküle.
– Ó – ezzel kisétálok a konyhából. Aztán majd ha megfogadjuk a kívánságát, és nem bizonyulunk gyámoltalannak, módfelett durcás lesz. Erről jut eszembe. Mielőtt magamra zárnám az ajtót, visszaszólok: – Használhatnám ma este a barátodat?
– Melyiket?
– Konradot.
– Mire óhajtod használni?
– Kocsmába viszem. Valódi késdobálóba.
– Élvezni fogja – mintha Martin hangja kissé fanyalgónak hatna.
– Kimoshatnál holnap. – A szennyestartó bizony megtelt. Mit csinál ez a Belloq egész nap?
Martin arca bíborszínűnek tűnik az ajtónyílásban: – Ne szórakozz, mert a kávét is meg a kaját is kiborítom az ablakon!
– Mit dühöngsz? Automata mosógép, épp hogy ki nem teríti a ruhát.
– Vidd a pucerájba.
– Na, azt várd meg, hogy koszos zoknikkal grasszáljak az utcán. Nagyon gutaütött színed van, tesó. Ha nem akarod megmosni a hátamat, akkor menj ki.
– Kérdezni akarok valamit.
– Csak hangosan, mert a fülembe ömlik a víz.
Martin ordít: – Mit találtál ki már megint? Mi van itt, Denisa? Én is veletek akarok menni.
– Szó sem lehet róla.
– Akkor szólok Danielnek.
– Remélem, nem felejted el megkérni, hogy pelenkázzon be. Hülye kölyök vagy!
– Nem igaz.
Nem igaz, én is tudom. Eszi a kefét miattunk. Lelövik Irist, aztán Donaldot. Kialvatlan szemmel mászkálunk körülötte, és már megint roppant titokzatosak vagyunk. Ráadásul már nem tréfálunk az érzelmeinkkel – így hát nem beszélünk róluk szinte soha –, mint akár egy esztendeje. Száz évet öregedtünk azóta. Megtudtuk, nem vagyunk halhatatlanok. Ki akar ilyen tudás birtokában ironizálni ilyesmin: szeretet?
Muszáj, Martin?
Aztán eszegetünk. A tanítványnak még sokat kell csipkés kötőjében serénykednie, amíg mestere nyomába ér. De már majdnem úgy főz, mint én. Legyűrjük a kívül enyhén szenes, belül véres sültet, leöblítem sörrel, majd megpróbálom utolérni valahol a nagyszerű Belloqot, pusztán azért, hogy megállapodásunk értelmében legalább tájékoztassam, mire készülök. Ha megtalálnám, nehéz lenne megfogalmaznom, mibe fogtam bele. Igen, ennyi elegendő lenne, és pontosan kifejezné a lényeget:
VAKREPÜLÉS.
Nem vehetné a szívére, azt hiszem, amit ők tesznek most, lényegében ugyanaz. Mivel nem állnak rendelkezésünkre adatok, a sötétben nyúlkálva, szimatolva keressük ezeket. Tíz-húsz évig eltarthat, amíg eredményre jutunk. De nekünk talán csak két napunk van.
Vidáman dúdolgatva távozom a házból. Szokásom ellenére nem a kaput veszem igénybe e célra hanem a szomszéd épületet, melyet a környékbeli gyermekek által kitaposott, igen mocskos útvonalon közelítek meg. Zsebemben ismerős lakáskulcs, betörni készülök egykori pasasomhoz. Mindannyiszor, ha új vállalkozásba kezdek, megkérdezem magamtól, miért nem tájékoztatom terveimről a környezetemet. Hát azért, mert a helikopteres feltevésemmel is sikerült hülyét csinálnom magamból. Előbb inkább megpróbálom kitapasztalni, mennyire járható agyszüleményem útja, aztán esetleg megnyitom a forgalom előtt.
Taxival sietek a vendégségbe. Simán besétálok Cruz Guard kellemes lakásába, és beülök az íróasztal mögé. Megcirógatom az írógépet. Vajon benne van a dzsinn? Tulajdonképpen hány írógépe lehet Cruznak? Netán lúdtollal írja élete főművét? Nem, nem. Valószínűbbnek látszik, hogy ismét vásárolt egy szerkezetet, alighanem így kérte az üzletben: „Dzsinn nélkül, legyen szíves!” Nem tegnap voltam gyerkőc, alig emlékszem a mesékre. De igen, határozottan rémlik, hogy vannak dzsinnek. Ezek valamely gonosz hajlandóságú, ködös halmazállapotú lények, akiket időnként betuszkolnak valahová, és pár száz évre ott felejtik őket. Szorult helyzetükben, rengeteg idejük lévén pedig tűnődhetnek, vajon szép dolog-e a gonoszság. Így hát, amikor valami gyanútlan lény teljesen véletlenszerűen kiszabadítja őket, ezek a ködlő szörnyetegek hajlamosak némi jó cselekedetre. Mint a Halkirálynő?
Persze, vannak elfajzott dzsinnek is, akiket a fogság még morcosabbá tesz. Felfalják kiszabadítójukat, aztán addig garázdálkodnak, amíg valaki újra betömködi őket egy palackba. Vagy írógépbe. Ebben is lakik egy, Cruz maga mondta.
Ha lakott is az írógép, lakója láthatatlan. Legfeljebb olajos leszek kissé, és eltűnődhetek, miért tárol a szerkezetben ezernyi döglött, összeszáradt bogarat a tulajdonos. Muslicák, legyek, pillék temetkezőhelyét fedezem fel, a javítófesték fehér pöttyeit, porát. A billentyűk fényesek, kettő-három kivételével. Ez utóbbiak a ritkán használt betűk, jelek.
Cigarettára gyújtok, itallal is kiszolgálom magam. A neheze következik. Cruz kedveli önmagát. Ebből az következik, hogy a lehető legritkább esetben hajítja ki, amit elrontott. Papírgarmada várja, hogy átfésüljem. A legújabb termést az íróasztal fiókjaiban kell keresnem. Még emlékszem néhány megrögzött szokására, és amennyiben azok voltak, nem sokat változhattak az elmúlt időben.
Jobb oldali felső fiók: üres lapok, indigó, mappák. Stimmt. Lejjebb a folyamatban levő művek, aztán a félrehajítottak. Újságkivágások, fényképmellékletek a következőben. A középső fiókban mindenféle irodai kellék, tollak, radírok, hibajavító lapok, ecsetek, gemkapocs, tűzőgép.
Nem szórakoztató ez a kutatás. Különösen nem a kísérő érzés: betörő vagyok. A Főnök kitépdesné féltve óvott tincsét, ha látná, mit művelek. De hát mit művelek?
Olvasgatok. A bal oldali fiókokban meglelem a legutóbbi riportok kéziratainak eredetijét, néhány vázlatot. Kényelembe helyezem magam, és hamarosan erőt vesz rajtam a gyanú: Cruz nem riadt vissza attól, hogy félrelépett feleségek, férjek, féltve óvott, ámde megtévedt leánykák szennyesében járva pénzért árulja diszkrécióját.
Nem is olyan unalmas a foglalkozása, mint hittem. Adott egy csinos, mértékkel tehetséges énekesnő, akiről én legfeljebb annyit tudok, hogy nem hallgatom dalait, ha nem muszáj. Ezzel szemben Cruz azt is tudja, miért menedzseli egy jómódú pasas ezt a hölgyet. Sok találgatnivaló nincs, a kérdés csupán az: mit szól a menedzser hitvese? Nem szólhat, ha nem tudja meg. Vajon mennyibe kerül egy ilyen titok? Melyik a jobb üzlet? Elhallgatni vagy eladni?
Annak idején Cruz megpróbált néhány társasági összejövetelre elhurcolni, abban a reményben, hogy élvezetet szerez vele, valamint attól a hittől megtámadva, hogy ezentúl csodálója leszek előkelő kapcsolatainak. Nem is szívesen emlékszem vissza ezekre az estékre. Valószínűleg Cruz sem, nem hinném, hogy büszke volt rám.
Tovább lapozgatva megtudhatom, hogy köztiszteletben álló személyiségek mivel ütik agyon az idejüket. Semmi törvénytelent nem művelnek tulajdonképpen, legfeljebb olyat, aminek napvilágra kerülése kissé KÍNOS lenne a számukra. Minthogy mindezek végül is nem kerülnek napvilágra, Cruz nem kereshet rosszul, s ebből a jövedelemből még adóznia sem kell.
Martin főztje lézeng a gyomromban.
Meglelem a fegyvergyáros leánykájának anyagát is. Semmi különös. Lora Chick megfelelő neveltetésben részesült, mégis rosszul választotta meg első férjét. A házasság szét-, a férj elzüllött. A botrány elkerülése végett csak a papa jelentős pénzáldozata révén sikerült megszabadulni a derék hozományvadásztól. Lora külföldön próbált felejteni, meglehetősen magányos életmódot folytatva, életét a sportolásnak szentelve. Időközben a papa megöregedett, betegeskedni kezdett. Lora hazatért, és üzletasszonyként debütált. Éppen jókor, mert öröksége csappanni kezdett. Tevékenységének köszönhetően a vagyon újra megizmosodott.
De hogyan? Cruz néhány odakörmölt feltevése módfelett elgondolkoztató. Olyannyira, hogy innom kell egy újabb koktélt. Jelenleg a vagyon stabil, az üzlet működik, készülnek a bájos fegyverek, gyűjtőknek kopja és jatagán is, moderneknek géppisztoly, ha kell. A világ számtalan tűzfészkének nincs oka aggodalomra, a muníció nem fog elfogyni, nem kell visszatérniük a parittyákhoz. Ha a szükség megkívánja, vásárolhatnak tankot, harci repülőt, kutyafülét.
Nagyszerű. Lora Chick és üzlettársa gondoskodik arról, hogy az én kezemben Bolha, Tassel bérenceinél lángszóró lehessen.
Ugyebár ezt hívják semlegességnek.
Cruz roppant alapos fickó, egyébként. Lora Chick anyagához újságkivágásokat is mellékelt, melyeknek csupán közvetve lehet közük a hölgyhöz. Egy tudósítás, amely leleplezi, hogy valamely távoli csatatéren azonos típusú, ugyanabban a gyárban készült fegyverekkel nyírják egymást a küzdő felek. Az újságíró úgy véli: ejnye, ejnye. Miért kellett ehhez külföldre menni? Itt ugyanaz a helyzet, nemde? Egy újabb kivágás tudatja, hogy Petrov miniszter úr fegyverkezési kérdésekről tárgyalt külföldi kollégájával. Ohó, hiszen ezt a kollégát terítette le a síparadicsomban Negel Sherman. Megtalálom a gyűjteményben Joy Craft rajzát a merénylőről.
Töltök magamnak.
Egy későbbi alkalommal Petrov miniszter úr homályos ígéretet tett arra, hogy egy tervezet kidolgozásán fáradozva megkísérli megakadályozni a bűnözőket a fegyverhez jutásban. És ezen a ponton Petrov úr áthágta a hatáskörét. Neki ugyan valóban az lenne a dolga, hogy a bűnözésnek gátat vessen, de amikor ilyen kérdésbe kottyant bele, mint fegyvergyártás és -eladás, a virágzó üzleti életbe tipor bele páros lábbal. Persze, ötletéről még le lehet beszélni azzal, hogy szabad ország lévén nem akadályozhatjuk meg állampolgáraink önvédelmi fegyverkezését. „De – kérdezi a miniszter úr a riportertől: Miért szorul védekezésre az állampolgár?”
Na, miért? Mert a másik oldalon is lőnek. Azonkívül ki fogja ellenőrizni, hogy a fegyvert önvédelmi célra használják-e? Aztán még egy kérdéske: mi az önvédelem? Tassel is önvédelemből vetette be a lángszórót, nem?
Miért érdekel ez engem? Semmi újság, semmi különös. Ezt eddig is tudta mindenki. Itt a zoológiai érdekesség: a saját farkába harapó kígyó. Az állam fő jövedelmi forrása a fegyvereladás. Óhatatlan, hogy meg ne kösse a kezét. A szervezett bűnözés ugyancsak akkora dohányt termel ki, amekkorát a magamfajta elképzelni sem tud. Ahol a pénz, ott a hatalom. Ejnye, de rosszindulatú vagyok. Ami ellen hadakozunk, magunk termeltük ki. És magunk termeljük újjá. A harc tehát meglehetősen látszólagos, és nem véletlenül olyan eredménytelen.
Holdennel csak egy szervezet fejét vágtuk le. Ha ő volt a fej, egyáltalán. Bezsebeltük a látszatdicsőséget, és folytatódott a vurstli műsora: a ringlispíl megy tovább.
Cruz Guard megvizsgálta Lora Chick háza táját. Riportjába csakis azok az érdekességek kerültek bele, amiktől az átlagolvasó feltétlenül elandalodik: a hölgy békésen éldegél, olyannyira elkötelezettje az egészséges életmódnak, hogy nemcsak maga űzi a sportot szenvedéllyel, hajlandó gondoskodni mások kondicionálásáról is. Gyönyörű parkban gyönyörű ház áll, ebben fognak lakni az „egészséges életmód” kúra fizető vendégei. Lovagolhatnak, úszhatnak, teniszezhetnek, megtanulhatják az önvédelmi sportok mesterfogásait is. Szakavatott oktatók gondoskodnak erről. A háziasszonyt sem zavarhatja a nyüzsgés, hiszen rendelkezésére áll néhány birtok az ország – s a város – más tájain is. Tengerparti villa, hegyi nyaraló, mi szem-szájnak ingere.
Fényképeket rakosgatok. Mint egy utazási iroda prospektusa: parkok, épületek, tópart, tenger. Száguldó lovak. Lora Chick.
És egy férfi.
A felvétel kissé életlen, a farmeröltönyös férfi maga elé meredve elsietett a fényképezőgép előtt, így hát csak az arcéle látható. A kép hátán semmi.
Ezzel elfogynak a felvételek, kézzel írt szöveg következik, a jelek szerint semmi köze Lora Chickhez. Egy novella, kínosan szürrealista modorban. Mégiscsak megártott a töméntelen alkohol az én egykori pasasomnak. Összekeveri a dolgokat.
Rágyújtok, és kelletlenül elolvasom a lidércnyomásos írást. A jelenet hőse agonizál. Miközben szervezete fizikai rosszullétet produkál, mindezt látomásokkal tetézi az elméje. Nem irigylendő állapot, szent igaz. Aztán a jelenet hőse kiszenved. Nagyon érdekes. Valamivel később a hős megmozdul, és felkel. Úgy rémlik, csak álmodta, ami történt. Egy szúrás nyoma a karján. Nem álmodta. Valóban a halállal viaskodott. A túlélés azt jelenti, kapott még egy esélyt.
Úristen, sóhajtom.
Tovább kutatok, megszállottan.

 

 

Igen, elloptam Cruz jegyzeteit. Nem merem hazavinni a paksamétát, és nem tudom, hova tegyem. Nem merem végiggondolni a gyanúmat, egyáltalán, semmit nem merek. Bandukolok az utcán, alkonyat szürkíti a várost, álmosító a füstös, langyos levegő.
Előállott a szokásos helyzet: nem tudok bizonyítani egy rögeszmét, tárgyához nem nyúlhatok, mert védett. Nemcsak a kőfalak, testőrök, védi a pénz, s a vele vásárolt hatalom. Csakis a kellő tapintattal megközelíthető, ehhez pedig nincs érzékem, és úgyis tudom, mi lesz a vége.
Az lesz a vége, hogy fejemet veszik.
Kár ezért a fejért? Nézőpont kérdése. Én szeretem. Huszonnyolc éve hordom a nyakamon, nemcsak töprengésre és érzékelésre használom, esztétikai jelentősége sem csekély. Nem mintha maga lenne a gyönyör, de hiánya sem volna esztétikus.
Kicsit megárthatott a vodkás narancs, talán azért, mert előbb fogyott el a juice, mint az alkohol.
Nem kétséges, hova kell mennem. A nagyszerűek (Wyne és Belloq, természetesen) eltűntek, remélhetőleg egyelőre az evilági vadászmezőket kajtatják földre szegezett orral.
Az enyém is lóg, meglehetősen. Hónom alatt a paksaméta, fejemben a zűrzavar, talpam alatt az aszfalt. Megcsodálok egy kirakatot. Később a következőt, és bosszúsan nézek el a tavaszmámortól közvetlenné vált férfiak mellett. Ez az évszak, a vele járó részegítő levegő jóvoltából meglett családapákból is toporzékoló csődört varázsol olykor. Szemből aktatáskás úriember érkezik, krémszín nadrágban, kifogástalan nyakkendővel (valószínűleg két jól nevelt serdülő édesapja), és valami olyasmit suttog a fülembe, míg elhalad mellettem, amitől leesik az állam. Ha a férfiak képzeletét ennyire meglódítja egy ilyen egyszerű tevékenység, mint a fajfenntartás, nincs azon mit csodálkozni, hogy férfiembernek köszönhető az olyan lelemény, mint az atombomba és az űrrepülőgép.
Már-már ábrándosan gondolom, íme, eljött a szatírszezon. Tavaly ilyenkor gondtalanul vadásztam rájuk, azt sem sejtve, hogy a világon van egy Holden nevű úriember. Jön a következő figura, neki is eszébe jut valami. Nő legyen a talpán, aki ebben a kora tavaszi zsongásban háborítatlanul végigmehet az utcán. Követem tekintetemmel a sutyorászót. Szinte elnéző vagyok. Istenem, lekerültek a nagykabátok, előbújtak a színek és formák. Mint amikor a Kalahári-sivatagba beköszönt az esős évszak, és virágba borul a homok.
A költészet megtorpan. Egy másik férfin akad meg a szemem, ő is kirakatot bámul, lemaradva mögöttem. Mintha már a korábbi üzletek előtt is láttam volna. Érdekes.
Nyilván ráér.
Betérek egy papírboltba, és megveszem a legnagyobb borítékot, mielőtt a szakadozott mappa elunja magát a hónom alatt. Beköltöztetem, leragasztom. Az utcára lépve nem látom a férfit.
De igen. Az újságos standja előtt álldogál, elmerülve a Playgay legfrissebb számában. Nem egyedi az ízlése, de legalább nem kell tőle tartanom.
Megszaporázom a lépteimet, s kezdődik a taxivadászat. Ebben a városban kétmillió ilyen jármű hemzseg, mindig máshol. Ha közeledik egy, biztosra vehetem, hogy foglalt. De inkább egy sem jár erre, így hát átvágok egy játszótéren, apró gyerkőcök kergetőznek a lábaim körül, a homokozóban vad csata dúl, a csúszda körül tolongás. A hinták mellett anyjától szökött apróság totyorászik, teljesen óvatlanul. Egy nő sikolt felé messziről, a vadul hajtott hinta képtelen megállni.
Két ugrással sikerül odapattanni, és a gyermeket a kabátja gallérjánál fogva elrántani, de inkább csak félrelökni az útból. Az ütközés javát én kapom, nem tréfál egy ilyen gyermekjáték. A karom elzsibbad, a megmentett gyerkőc a kavicsokon ülve torkaszakadtából üvölt, a boríték átrepül a korláton.
Nem tanakodhatok, mivel folytassam tevékenységemet, mert az újságos előtt hagyott férfi rohanvást érkezik, és szinte fékezés nélkül kapja fel a borítékot, hogy továbbrohanjon vele. Átvetem magam a korláton, és űzőbe veszem a tolvajt. Az emberek ilyenkor udvariasan viselkednek. Valamennyi szembejövő kitér a menekülő útjából, szabaddá téve előtte a járdát. De mivel utánafordulnak, mert ez a feltűnő sietség mégiscsak gyanús, ezzel eltorlaszolják az én utamat.
Mit akar ez a sprinter az én borítékomtól? Nem hiheti, hogy pénz van benne, látta már paksaméta korában is. Cruz lakásától követett volna? Miért ilyen békés?
Dehogy békés. Kezében a pisztolya, megfordul és rám lő. A fal felé vetem magam, ő fut tovább. Beszáguld egy épületbe, a lépcsőkön döngenek a léptei.
Nos, Denisa? Nincs fegyverem, és nem hiszem, hogy Cruz munkájáért az életemet akarnám áldozni.
Óvatosan elindulok a lépcsőházban. Nem hallom emberem lépteit. Az egyik lakásból gyereksírás, a másikból zeneszó hallatszik ki. Ismerős mű részlete, temetési ceremóniákon kedvelik leginkább. (Kaján gondolat: engem itt vártak.)
Eljegesednek az ujjaim. A farmeröltönyös férfi arcéle ugrik be előttem, a fényképről, amellyel a pisztolyos fickó rejtőzik valahol. Valahol itt. Talán ő lát engem. Most feszíti a ravaszra az ujját.
El kell mozdulnom az olajfestésű faltól, nem kétséges. A közelben lift döccen. Léptek indulnak odafentről, női nevetés hallatszik.
Megint léptek, egy emelettel közelebbről.
A lépcsőre vetem magam. Már a robotpilóta vezet. Látom a tolvaj cipősarkát, mielőtt eltűnne. A női nevetés mellé férfihang is társul. Felvillan bennem, hogy a fegyveres elfoghatja őket, és a túszokkal nyerhet egérutat.
Nem ezt teszi. Az első emeleti fordulóhoz érve felrántja az ablakot, fellép a párkányra. Repülni készül, de lőni is tud. Vakolat pereg a lábaim mellé, aztán a tolvaj eltűnik a mélyben. Emlékezetembe ég az arca, elszántan összeszorított ajkai.
A falhoz lapulva óvatosan lenézek. A férfi a ház belső udvarán, a földön fekszik. Elveszítette pisztolyát, a borítékot. Lassan feláll, úgy fest, épkézláb. Indul, hogy összeszedje ingóságait. El kell mennie alattam. Fel is pillant, gúnyos az arca, jól tudja, nincs fegyverem. Mire lefutok az udvarra, kereshetem.
Ugrom, mit tehetek.
A vállára érkezem, feldöntöm. Megrándul a karom, mielőtt azonban a tudatomig hasítana a fájdalom, ütök. A férfi felnyög, feje a földhöz koppan. Mivel ernyedtnek látszik, átengedem magam a szenvedésnek. Térdelő helyzetemben a sarkamra ereszkedem, karom lóg a törzsem mellett. Hajlítgatni próbálom, izomfájdalom hasogatja. Ezzel megvigasztalom magam, elvégre el is törhetett volna. Akár a nyakam is. Felnézek az ablakra, és nem tudom elhinni, hogy ilyesmit tettem. Nyilván kilökött valaki. Magamtól őrültem volna meg?
Aztán felkelek, és a borítékért indulok. Sértetlennek látszik. Kinyitom a zubbonyom elejét, beledugom. Felveszem a fegyvert, megtekintem. Szép példány.
Ajtócsapódás hallatszik, s egy derék egyenruhás rendőr rohan felém, rám szegezett pisztollyal.
– Dobja el azt a stukkert! – kiáltja. Eldobom, közben fél szemmel az ernyedt tolvajra pillantok. Végül az őrmesterre: – Ne izguljon. Ez a pasas lövöldözött.
– Azt majd én döntöm el, ki lövöldözött – tájékoztat. Felkapja a pisztolyt, a magáét nem mozdítja el a szívem környékéről.
– Szeretném elővenni az igazolványomat – próbálkozom.
– Ha a kabátja felé nyúl, lelövöm!
Tulajdonképpen megértem őt. Manapság örökké áll a bál mindenütt. A magafajtának nem lehet egy nyugodt szolgálata sem. És ha felülne olyan próbálkozásnak, amivel én idegesítem, váratlanul el is hunyhatna.
Így hát elmondom, ki vagyok. Elmondom, mi történt. Továbbra is bizalmatlanul méreget, de mert a lépcsőház felőli ajtón újabb érdeklődők érkeznek, felbátorodik valamelyest. Egy magas férfit megkér, vegye ki a zsebemből a papírjaimat. Addig is sakkban tart.
A férfi eleget tesz a felszólításnak. Odahajítja a papírokat az őrmesternek, aztán megérinti lógó karomat: – Orvos vagyok. Megsérült?
– Valahogy nem úgy áll a karom, mint rendesen – felelem.
Újra így szól: – Orvos vagyok. – Ezzel egy olyan mozdulatot tesz, amelytől talán helyükre kerülnek az ízületi végek, avagy az elkószált izomszalagok, de a szemembe könnyek sorakoznak, és halkan felsikoltok. Orvos!?
– Köszönöm – mondom végül.
Rám mosolyog: – Nagyon fájt?
– Biztos azt akarja hallani, hogy nem. Utálok hazudni.
Az őrmester kissé lazábban tartja fegyverét, és az ájultat kerülgeti. Itt-ott megpöccinti a testet a cipője orrával: – Mit csinált vele? – kérdezi.
Nagy vonalakban előadom a lopási históriát, ajkát beszippantva hallgatja, végül bólint, beleegyezése jeléül: – Így lehetett. Telefonon riasztottak, hogy lövöldözés folyik az utcán. Nem volt magas az az ablak?
Ő vajon mit felelne a helyemben?

 

 

Joy Craft apjának villájába bejutni csaknem olyan körülményes, mint az elnöknél vizitelni. Különösen mostanában, mióta veszedelem fenyegeti a lányát. Végül azért áthatolok a testőrök sorfalán, és megállhatok Joy előtt.
– Mit szólsz? – kérdezi hervadtan. – Soha életemben nem voltam bezárva. Ez is csak két-három napja tart, és kezdek beleőrülni.
– Ne izgulj, nem rád vigyáznak, hanem a gyerekeidre. Patrick hollétéről tudsz valamit?
– Nemrég telefonált, hogy az egészsége jól szolgál, majd később újra jelentkezik.
Felszakítom a borítékot, és kikeresem a farmeröltönyös férfi képét. Joy a kezébe veszi, előbb hátrahőköl: – Ez egy nagyon amatőr munka!
– Nem azért hoztam, hogy díjat adj neki.
Elmosolyodik, közelebb hajol a képhez. Aztán rám néz: – Az eredetijét nem lehet megszerezni? Vagy a negatívot?
– Vissza kellene menni oda, ahonnan ezt hoztam. Azt hittem, egyszerűbb, ha megmutatom neked.
Leteszi a fotót, és rám pillant: – Általában évekre megjegyzem valakinek az arcát, mozgását, testtartását. Ebből élek.
Körülnézek az elegáns lakásban, és feltételezem, hogy másból is csurran-cseppen. Összenevetünk.
– Apámé itt minden. Nem vagyunk szegények, szó se róla. Már megint másról beszélek. Tehát nem mernék megesküdni. De valahogy az az érzésem, hogy ez a tag a képen: Negel Sherman. Hogy kerül hozzád?
– Hosszú, Joy, és most rohanok. Egy pisztolyos pasi megpróbálta elszedni tőlem a borítékot. Megyek, ha magához tért, kihallgatom. Itthagyom ezt a cuccot, láttam, legalább százan, őrzik a házat. Ha Patrick erre vetődik, mutasd meg neki. Hátha az ő fantáziáját is megbolygatja. Ha nem, nem.
– Denisa. Vigyázz magadra. Különben: irigyellek.
– Ha választani lehet, inkább megyek. Én sem örülnék, ha bezárnának ebbe a házba. Vagy máshová. Rajzolgass!
Perceken belül kiderül: kijutni sem könnyű. Ennek ellenére nem hiszem, hogy máskor itt lehetne tartani Joyt. Legfeljebb az ikrek miatt adta be a derekát. Ha hinni lehet az előélete körül terjengő legendáknak, ő sem moziba jár ahhoz, hogy mozgást lásson.

 

 

A borítéktolvajjal nem beszélhetek, azon egyszerű oknál fogva, hogy meglépett. Amikor a riadókocsi az irodaépület felé tartott vele, magához tért és öklendezni kezdett. Az őrmester kirángatta az autóból, hogy lehetőleg az utcára rondítson. Ez meg is történt, a megbilincselt kezű fogoly annak rendje és módja szerint megszabadult ebédje, majd reggelije maradékaitól is. Ezután bilincsével orrba verte az őrmestert, és elszelelt. Futni tud. A két egyenruhás fél órán keresztül kergette, főként az árnyékát.
Tőle aligha tudom meg, mit keresett Cruz lakása környékén. Egykori pasasom rejtélyes dolgai változatlanul foglalkoztatnak. Eltökélem, hogy alkalomadtán visszatérek a lakásba. Amíg erre időt szakíthatok, nem ártana őrizni a környéket, hiszen több az érdeklődő arrafelé, mint szeretném.
Az a fixa ideám, hogy Cruz semminő Szigeten nem alkot. Ha bármely helyen elérhető lenne, nem állt volna strázsa a ház előtt. S e kellemetlen személy nem túl barátságos szándékkal posztolhatott az őrhelyen, hiszen szépséges pisztolyt viselt hóna alatt, mint láthattam, lelkesen használta is.
A másik ok, amiért feltételezni merem, hogy Cruz nem alkot: az írógép. Ismerve beteges ragaszkodását tárgyakhoz, emberekhez, kutyákhoz, valamint saját megrögzött szokásaihoz, felmerül a kérdés: miért hagyta volna otthon a munkaeszközét?
A többi kérdésre is bizonytalan a válasz. Mennyire keveredett bele a Tassel-ügybe? Ha nem lenne benne, mint 1. áldozat, 2. zsaroló, 3. közreműködő, vajon miért kapott Tassel doktor varázsinjekciójából? Mert kapott, a novella erre vall.
Csapdoshatnám fejemet a falba, miért nem faggattam ki alaposabban azon a napon, melyen mind részegebben ünnepelte társaságomban krisztusi korba lépését. Azóta az Iris elleni merénylet során elpusztult Sába kutya, Cruz valamikori agara. A hűtlen, aki helyette Ellát választotta, Belloq lányát.
Mindjárt azt is eltervezem, hogy alkalomadtán átfürkészem az esetről készült jegyzőkönyvet. Az elkövetés módja Tasselékre vall, de még mindig nem látom az okát. Miért Iris?
Míg mindezt – hányadszor? – végiggondolom, elkészítem kurta beszámolómat a nap eseményeiről, és a gyűjtődobozba hajítom, majd azzal a célzattal, hogy távozzak, készülődni kezdek.
A Főnök lép az irodába.
– A felesége mit fog szólni? Hányszor fogja megmelegíteni a vacsoráját? – dorgálom. Mit keres itt ezen a kora éji órán?
– Dolgom volt – közli szárazon. Leroskad Laco helyére, körbetekint a szobán, aztán egy pillantást vet a kesztyűimre, öltözetemre, végül megigazítja a koponyája közepén randalírozó tincset. Talán unhatja örökös csúszkálását, mert megnyálazza a mutatóujját e művelethez, mintha tulajdon nyálával odatapaszthatná fényes fejbőréhez.
– Miért nem vesz new wave zselét? – indítványozom. – Ezernyi színben kapható. Reggel rákeni, estig nem moccan.
Legyint: – Már bezártak az üzletek. Örülök, hogy itt találtam. Nemrég beszéltem Wyne-ékkal, már keresték magát. Olybá fest, hogy nagy fa vágta magukba a fejszéjét. Fegyver nélkül ne mászkáljon. Mondhatom úgy is, hogy magára is vonatkozik, ami a többi munkatársamra: köteles viselni a fegyverét. Ez egyébként utasítás. Laco kollégánk a minap nagy fogást csinált, emlékszik? A kábítószercsoport mindenesetre nem örült neki. Oké, zsákmányoltak egy kokainnal rakott teherautót, de tűzharc során. A két kísérőt le kellett lőniük, így hát semmit sem tudunk róla, hova tartott az áru. Ez idő szerint Laco és Ackerer a kábnyomozókkal együttműködve próbálja jóvátenni az esetet. Nem segítene nekik?
– Gyenge próbálkozás arra, hogy félretegyen. Ha valahol lőnek, akkor a kábos berkekben nagyon. Emlékszik talán, Kata Dorian meggyilkolása ügyében nyomozok. Még nem fogtam el a tettest.
– Ja. A krónikus részleg színe-java benne volt a gyógyszermanipulációs ügyben. Egy-egy kezeléssel kisebb vagyonra tettek szert, s közben a beteg a kórházi költségeket is fizette. Az osztály feldúlt hangyabolyra emlékeztet, mióta megszállta a vizsgálóbizottság. Mindenki siet bemártani a másikat, hogy mentse a saját irháját. Daggs professzort és kedvenc főnővérét napjában harmincszor választják szét apróbb-nagyobb hajbakapásaik miatt. Mocskos ügy ez. Megpróbálnak mindent Tasselra kenni. Nem is tudom, mit mondjak.
– Örülök, hogy ebben nem kell részt vennem.
– Nem kell részt vennie a Tassel utáni hajszában sem. Egyébként, nem tudom, mit kerestek azon a prostituálton, de félő, hogy megtalálták. Maga sem gondolhat mindenre, ugye, Denisa?
Rágyújtok, elfújom mellette a füstöt. Végre belecsap a közlendőjébe, elég sokáig kerülgette.
– Egy férfi meglátogatta a kórházban Lucilla Stieff kisasszonyt. Elkérte a személyzet egyik tagjától a lány bundáját. Mondván, hogy kitisztíttatja, hiszen bemocskolódott a balesetnél.
A Főnök kis szünetet tart, a füstöt legyezgeti az arca mellől. Aztán rám mosolyog: – Az ügyeletes odaadta. Nagy bürokraták a kórházi dolgozók is! Aláíratott a fickóval egy elismervényt arról, hogy a Lucilla Stieff tulajdonát képező műszőrme kabátot, valamint a kabát bélésébe csúszott kazettát átvette.
– Hülyéskedik?
– Nem, Denisa. Keresték a lány lakásán, keresték Lonzánál, mindenütt keresték a kazettát. Azt keresték, nem?
Nem felelek. Valahogy nem élvezem ezt a játékot.
– Ott volt a bunda bélésében. A kibontott zseben keresztül csúsztatta bele a lány. Nos, változatlanul nem tudjuk, mi volt a kazetta tartalma. Grucci tegnap éjjel kiszabadult. A lánynál ma jártak. Mi mond ez magának?
– Várjon. A lánnyal mi van?
– Azt mondják az orvosok, hogy javul. De legalább egy évbe telik, amíg a régi lesz. Amint valamelyest rendbe jön, távoznia kell a kórházból. A műtétet, „úttörő” jellegénél fogva grátisz végezték. De a végtelenségig nem terhelhetik egy prostituálttal a kórházi költségvetést. A lánynak pedig nincs pénze.
– Szeretném tudni, mire akar kilyukadni – morgom türelmetlenül.
– Lucilla Stieff a büdös életben nem fogja elmondani, mit tartalmaz a kazetta, mert megszívlelte a vele történteket. Én a maga helyében kitalálnék valamit. Ha Tasselék még ma is a szalagra vadásztak, egyet jelent: még nincs vége. Készülnek még másra is.
– Miért nem ölték meg Lucillát? Hát persze, nem akarnak további feltűnést. Egy kabátot elvinni nem ügy, feltehetően nem is jut a tudomásunkra. Jó. Miért nézi a kesztyűmet? Egyébként oké, úgyis úgy látom, ideje, hogy gondoskodjak a hagyatékomról. Tasselék fájdalmasan profik. Magára hagyom a kesztyűt.
A Főnök a kaktusszal játszik, amit Lacótól kaptam, amikor lepasszolta a Kata Dorian-ügyet. A mályvaszínű virág szirmai sorra lehullanak, amikor megérinti őket. Mint fagylaltfoltok, hevernek az asztal lapján.
– Már többször mondtam magának, hogy öltözködjék alkalomhoz illően. A jelmezei, Denisa! Mint ez a kesztyű. A ruhájával is provokálni akarja, akivel beszél. Mit viselt a kórházban, amikor Daggshoz ment? Lefogadom, hogy valami dél-afrikai zsoldos dzsungelöltönyét húzta magára.
Megmutatom neki a tenyeremet, mindkettőt. Aztán felállok, és gombolni kezdem a nadrágomat. Elhárító mozdulatára megszakítom a tevékenységet: – A térdem is hasonló. Jó, nem mutatom meg. Tudja, az ablak is összetört, amikor Donaldot leterítette a lesipuskás. Egyébként tönkretette a kaktuszomat.
– Ha lesz ideje, nézzen utána: ez a növény nem kaktusz. Mindegy. Menjen haza. Ha kipihente magát, vegye át a részét a kokainügyben. Tasselékat bízza Wyne-ékra. Semmi szükség ott magára. Két akciócsoport is dolgozik a keresésükön, azonkívül a Különleges Szolgálat is beleártotta magát.
– Meddig pihenjek? – kérdezem óvatosan. A kokainhistória most nem hiányzik. A Kokókirály zokon vehetné.
– Amíg tetszik. Ilyen sérülésekkel nem dolgozhat. – Lehorzsolt tenyerem felé int. Mindjárt felfedez rajtam egy kék foltot, és kórházba utaltat. Papa, az a tincs újfent elkóborolt. Veszek neki new wave zselét, most rögtön megfogadom.
Aztán rohanok.
Vakrepülés.

 

 

Konrad nehezen érti meg, hogy nem akarom magammal vinni a kocsmába, csak azt szeretném, ha a közelben maradna, és ha netán úgy tapasztalja, bajba kerültem, villámgyorsan értesítené a rendőrséget. Azt is megígérem, hogy utóbb azért megiszunk egy pohár italt kettesben, de inkább egy úribb helyen.
Ifjú barátom végigmér, félrehajtja a kabátomat, gusztálgat. Végül kihúzza magát a motorján, és nyilatkozik: – A helyedben be nem tenném a lábamat a Roxanába.
– Ott is csak emberek vannak – felelem. Megigazítom a toalettemet, szerintem nagyon megfelel a hely szellemének. Ama bizonyos dél-afrikai zsoldosnak a dzsungelöltönyét viselem, melyre a Főnök kedvesen hivatkozott nemrégiben. Öltözhettem volna elegánsabban is, ez kétségtelen, de akkor elnöki fogadásra mennék, és nem a legalábbis kétes hírű hajókocsmába.
Egyébként Konrad sem panaszkodhat. Bőrszerelése feketébb nem is lehetne. Az ő elképzelései szerint enélkül nem ildomos motorra ülni. Fél méter széles vesevédője, rövid szárú csizmája csikorgó telek és motoros témájú horrorfilmek együttes képzetét kelti bennem. Mindehhez fekete sisak rostélyos arcvédővel, s a beépített rádió száj elé ívelő mikrofonja. Egy vagyonba kerülhet neki az a napi két-három kilométer, amit hasonszőrű haverjaival megtesz a városban. De mindenki megcsodálja őket, különös tekintettel a hat-kilenc éves krapekokra. Ez már valami.
Egy évvel ezelőtt brutálisan meggyilkolták Konrad nővérét. Pár nappal később félig agyonverték az öcsémet, s megkezdődött a kora nyár lidércnyomása, melynek finisében Belloq beszerezte testébe a négy golyót. Konrad és haverjai segítsége nélkül valószínűleg hat láb föld alatt lopnám a napot.
Hálásan közlöm vele: – Mindenesetre leszakadhatnál a motorodról, mert a puszta látványodtól rendőrt hív egy jóérzésű járókelő. Ne kelts feltűnést, szép szőke herceg.
– Tulajdonképpen mi a frászt keresel te odabenn?
– Egy pasast, akit Nick Larsennek hívnak, és ez minden, amit tudok róla.
– Lefogadom, hogy nem is ez a valódi neve.
– Ezen a környéken bármi megtörténhet. Ha a bármi bekövetkezik, ne hősködj, rendőrt hívj. Tudod, olyan egyenruhás, tányérsapkás szivart, gumibottal, stukkerral.
– Könnygáz-spray-vel.
– Ne érzelegj, most megyek. Ne hívd fel magadra a figyelmet. És ne gyere be a Roxanába.
Nem felel, de vigyora beszédes. Nem hinném, hogy komolyan elhiszi nekem: én tényleg bemegyek oda.
Megtekintem a hajót. Rozoga alkotmány, valaha vidáman járt a folyón fel és alá, kirándulókat szállítgatva. Vénségére ideláncolták pár bakhoz, s megnyitották a nagyérdemű szomjazók előtt. Az idős hölgy lustán ringatózik a higanyfolyam hátán, éli vidám napjait, és hallgat titkairól. A kikötő közelségénél fogva mindenféle náció látogatja, olykor a nagy óceánjárók legénysége is tiszteletét teszi fedélzetén, noha a tengeri dokkoknak is ott vannak a maguk hangulatos vízi kocsmái.
Roxana még a hűvös időre való tekintettel viselt üvegfalai mögött fogadja látogatóit. Kerek, takaratlan asztalok, rozoga székek és szándékosan kinyújtott lábak között bántatlanul jutok el a bárpultig. Rátelepszem egy magas székre, és tüstént elővesz a kétségbeesés. Idejét sem tudom, mikor ettem utoljára, s ha inni óhajtok, előbb az evésre kell gondolnom, így hát megérdeklődöm a borotválatlan csapostól, mivel tudna kedveskedni nekem.
Előreugró homloka alatt mélyen ülnek sötét szemei. Finom orra, szerecsenajka érdekfeszítővé teszi az arcát. Talán mosolyog: – Ez itten nem a Hilton – tudatja velem. – Meg aztán késő van. Ehet szardíniát.
– Soha nem eszem halat.
– Fél, hogy pikkelye nő?
– Nem, ilyen vicces dolog eszembe nem jutott volna. Tudja, a Halkirálynő. Más nincs?
– Halkirálynő?
– Nem számít – legyintek. – Éhes vagyok.
– Pástétom, kenyér, hagyma. Jó?
– Marha jó – bólintok.
A csapos hátraszól, a kicsiny ablak mögül újabb tanulmányfej fordul felém, a mesék valamely varacskos, tépett hajú banyája megtekint, és én el tudom képzelni, milyen ápolt lehet a keze, mellyel rögvest kenyeret szel nekem.
Jól érzem magam, ennek bizonyságául kérek egy gint. Kis tűnődés után juice-t is rendelek mellé. Aztán átengedem magam a nézelődésnek. Engem is nézegetnek. Látok szép szál vikinget, kézzel-lábbal magyarázó, vérbő itáliait, metszett szemű ázsiait, gömbölyű görögöt, csigahajú arabot, snájdig germánt, vidám feketéket. Lehet, hogy tovább nézelődve ráakadnék Winnetoura is. Fekete, fehér, drapp és sárga népség nyüzsög körös-körül. Cigaretta és pipa füstje teszi ködössé az alkoholpáráktól reszkető levegőt. S a hagyma. A tányérokon hagyott, rohamosan erjedő hagyma illata valami sajátságos árnyalattal járul hozzá a hangulathoz. A vendégsereg java nem gint iszik, s még kevésbé juice-t. Többségük elkábult már a kortyolgatástól, néhányan el is szunnyadtak karjukra hajtott fejjel. Az éberebbek azonban lármásan beszélgetnek, nevetgélnek, nők is akadnak közöttük. Páran maguk is vendégek, a maradék viszont üzletet remél. A háttérben rezignált zongorista gyurmázik a billentyűkkel, néha feleszmél, és énekel néhány strófát. A Csillagok háborúja egyik kocsmajelenete jut eszembe. Felvidulok.
Megérkezik a pástétom, pirított kenyérszeletekkel, tonnányi hagymakarikával. Kíváncsi vagyok, meg tudom-e enni. Nekigyürkőzöm. Továbbra is környezetemet tanulmányozom. Melyik fickó lehet Nick Larsen? Talán az a vidáman nevető, csupa fog néger? Vagy a kockafejű, fodros ajkú szőke? Nem bánnám, a férfiú nem ellenszenves. Esetleg a szakállas, aki fogpiszkálót rágcsál?
Előrehajolok, és a csapos homloka alá tekintve megpróbálok a szemébe nézni: – Nick Larsent keresem – tudatom vele. Beszippantok egy méteres hagymacsíkot a fogaim közé.
Míg ropogtatom, azt várom, beszélgetőpartnerem talán válaszol. Nem teszi, elnéz a bal vállam mellett. Követem a tekintetét. Az üvegfalon túl ballag a folyó, annyi éve már.
– Munkát ajánlanék neki – biztatom a hallgatag embert.
Ez már elhatol homloka mögé, mert vállat von.
Elropogtatom a pirított kenyeret. Elfogyasztom a juice-t is, aztán eltolom magam elől a hagymával rakott tányért. A csapos elveszi, beadja a háta mögött levő ablakon. Végül lekönyököl a pultra, velem szemközt, és a szemem közé néz: – Nincs itt.
– Kár. Cyd küldött hozzá.
– Ne olyan hangosan.
– Miért? Akkora zaj van!
– Menjen haza.
Mielőtt megfogadnám a tanácsot, megint elmerengek a vendégek sorain. Páran megvárják, amíg találkozik a tekintetünk. Kacsintanak, tudom, tavasz van. Felém lendítik a poharukat, mielőtt belekortyolnának. Jól teszitek, fiúk, igyatok az egészségemre, kezdek begyulladni.
– Hol találom meg Larsent? – próbálkozom tovább.
– Kérdezze meg Cydtől – suttogja a csapos. Mélyen ülő szemei mintha keszonban lennének.
– Cyd küldött ide – suttogom vissza.
A csapos felegyenesedik, új vendég érkezik. A férfi leül mellém, rákönyököl a pultra. Szinte egyszerre fordulunk egymás felé. Előbb azt gondolom, erre Fressonnak nyilván akadna egy idevágó idézet a tarsolyában, aztán az ajtó jut eszembe.
A kokain vadász éjszaka úriembere ül mellettem. Az, akit kirángattam a teherautóból, majd többször leütöttem, megbilincseltem, hajnalig aszaltam Ackerer kocsijában. És nem az fog eszébe ötleni, hogy végül elengedtem, de nem ám.
Sérelmeit fogja dédelgetni, különösen azért, mert nincs egyedül. Három hasonszőrű könyököl mellette szépen, mint madarak a villanydróton.
Elillannék, de fizetnem kellene. Benyúlok a zsebembe. Rögvest kiderül, hogy ez idegesíti új szomszédomat. Megmarkolja a csuklómat, egyik társa leugrik a székről, és mögém kerül. Szorosan a hátamhoz tapad, hadd érezzem, mit tart kabátja alá dugott kezében.
– Ezért nem osztanak Fair Play-díjat – mondom a régi ismerősnek.
– Ma éjjel én diktálok – feleli.
Közben társa szakszerűen megmotoz, és mintha nem lenne elég nyilvánvaló, közli: – Nincs nála fegyver.
– Mit csinál itt? – kérdezi szomszédom.
– Nem érzi? Hagymát ettem.
– Utánam szaglászik?
– Na ja. Elengedem, aztán keresem az éjben. Ilyen hülye vagyok. Küldje ki a hátamból a haverját. Már régen nem csak a fegyvercsővel dörgölőzik hozzám. Egyébként fegyverszünetet kötöttem a főnökével. Átmenetileg nem érdekel a kokaincsempészés.
– Nofene – mondja kedves ismerősöm. Tekintetét a társára villantja, hamarosan jár a levegő a hátam és a mögötte álló férfi között.
– Mit keres itt? – kérdezi konokul. Visel a szeme alatt néhány olyan foltot, amit nem borotválkozás közben szerez az ember. Lehet, hogy nem tetszett a meséje a haverjainak? Ötven kiló tiszta por rengeteg pénzt ér. Bizony, eret vágtunk rajtuk.
– Már kérdezte, hogy mit keresek itt. Nincs nálam fegyver, nem vagyok szolgálatban. Ettem, ittam. Szabad, nem?
A csapos nem viselkedik etikusan, az az érzésem. Előrehajol, és odasúgja csempész barátomnak: – Larsen után kérdezősködött.
A csempész füttyent, és rám mosolyog: – Nocsak? Mit óhajt vele? Leüti? Megbilincseli? Nem lesz könnyű.
Komolyan szeretném tudni, ki az a Larsen. Kérek egy újabb pohárnyi juice-t, a keszonszemű kéretlenül teszi mellé a gint. Ám legyen. – Az a helyzet, hogy szeretném a fickót megbízni valamivel. Kifejezetten őt ajánlották kényes munkára.
– Felejtse el. Nincs Larsen. Menjen haza – közli a csempész. A haverja végre ellép a hátam mögül. A jelek szerint amnesztiát kaptam. Ha viszont így áll a helyzet, nekem nem sürgős. Érdekel ez a Larsen. Ámbár lehet, hogy okosabb lenne, ha a szapora szavú Cydet faggatnám a haverjáról.
Mivel nem mozdulok, a csempész meglöki a karomat a könyökével: – Ezt bírom a rendőrségben. Eddig sehol nem voltak. Most, hogy kirobbant a háború, jönnek a hiénák.
– Milyen háború?
A szemem közé nevet. Érdekesen iszik. Szájára illeszti a poharat, megdönti, aztán elkapja. De a nyelvét benne hagyja az italban egy hosszú pillanatig. Barázdált, hadviselt arcú, harmincvalahány éves férfi, kék szemei körül félkört rajzolnak a szarkalábak.
– Történt, hogy élt egy úriember. Régen. Fogta a lúdtollat, és alkotott vele egy ártatlant, akit bebörtönöztek. Pár évnyi fogság után a rab halott társa helyére csempészte magát. Zsákba varrva vízbe hajították, ő szépen kioldozta magát, pillangózott egy keveset, és szabad volt. Eddig a mese.
Lehet, hogy kezd elkapni az a bizonyos alvilági romantika? Érdeklődéssel hallgatom a csempész szavait, arcát figyelem. Sosem tudhatom, mikor lesz ő az ellenség. Most éppen fegyverszünetet tartunk.
– A szökött rabot Monte Cristónak hívták. És mit ad isten? Az utcagyerekek kergetőzés közben erről az úrról beszélnek egymásnak. Hallottátok, srácok? A rendőrök maguk szállították el a börtönből! Rendőri segédlettel szabadult ki! Bizony, így van ez. Meg tudják mérni, hogy a növények milyen hullámokat bocsátanak ki magukból. De nem tudnak különbséget tenni élő és halott ember között! Tudja egyáltalán, hogy miről beszélek? Tudja?
– Nem tudom – felelem kihívóan.
– Amadeo Grucciról beszélek. Egy ócska, szakállas trükkel hozatta ki magát a rács mögül!
– Na és? Örüljön neki. A kollégája, nem?
– Amikor azt a rohadékot nyolc évvel ezelőtt bekasznizták, az öccsét nem sikerült elkapni. Volt pár ellenségük, befűtöttek az öcsinek. Az meg jobbnak látta, ha szedi a sátorfáját, és megpucol egy kicsit. Megvárja, amíg elül a vihar, aztán visszajön, kihozza Amadeót, és megint ők lesznek a cézárok. Udvartartását, családját felpakolta egy hajóra, és uccu neki. Igen ám, de a tervük kiszivárgott, és egy másik hajón űzőbe vették őket. A második világháború óta nem volt olyan tengeri ütközet. Az ifjabb Grucci hajóján tüzet fogott az üzemanyagtartály, egymást követték a robbanások, terjedtek a lángok. Közben felbukkant a parti őrség hajója is, és beavatkozott a küzdelembe. Az égő hajóról az asszony és a gyerek a tengerbe vetette magát. A következő percben a hajó felrobbant és elsüllyedt. Grucci odaveszett, rohadék volt. Az egész várost a magáénak akarta. Azt hitte, van olyan srác. Ha nem tudná, hölgyem, maga most az Aranyfogú területén tartózkodik.
– Sehol nem kértek tőlem útlevelet.
– Ne kívánja, hogy kérjék. Amadeo Grucci őrjöngött dühében. Majdnem begolyózott, amikor megtudta, hogy szeretett öccsét, reménységét kinyírták. Rejtélyes gyilkosságok kezdődtek. Akik a hajó elleni támadást kitervelték, sorra elhaláloztak. Grucci a börtönből állt bosszút. Na, ehhez mit szól? Ez a pasas került ki a rács mögül. És milyen módon? Hős lett belőle, ezt is akarta. Átejtette a zsarukat, pedig azok már majdnem leleplezték, mire készül. Aztán meglépett az üldözői elől is. Ne féljen, nem veszett el teljesen. Ébren tartja a szenzációt, hallat magáról. Hát ezért mondtam, hogy ostromállapot van.
A csapos újabb kört lódít elénk a maszatos pultra, de nem hinném, hogy élek vele. Mára elég volt. Rágyújtok.
– Hallgasson ide – folytatja a férfi –, nem akarom magát meghatni, nem is az a fajta, aki telebőgi a zsebkendőjét, ha szép szavakat hall. Azonkívül más dolgokat is tudok, úgy általában a zsarukról. Lehet, hogy maga is egy a megvetettek közül, lehet, csak provokátor. Bármi lehetséges. De ha maga eljutott az Aranyfogúig, és nem ez a szám, hanem az, hogy, most itt ül elevenen, akkor nem lehet akárki. Talán felfogja ésszel, mi történik itt. Az a rohadék Grucci terjeszkedni akar. Megrettenteni mindenkit, hogy ne merjenek szembeszállni vele. Maga most azt gondolja, fabatkát sem ér a mi életünk, nem hatódik meg attól, hogy Grucci bandája esetleg éppen engem akar kicsinálni. De nekem kedves az életem, és el akarom kerülni, hogy kinyírjanak. Úgyhogy nem tudom, mi a jó fenét akar Larsennel vagy mással. Mindenesetre melegen a figyelmébe ajánlom, ne szarakodjon itt a Roxanán, mert könnyen a hátába szaladhat egy kés. Foglalkozzon inkább Gruccival, kapja el azt a rohadékot. Ne kis csirkefogókra vesztegesse az idejét.
– Ismeri Cydet? – kérdezem tűnődve. – Pattanásos, kancsal fickó, imádnivaló a szövege.
Hosszan megtekint magának. Az a társa, amelyik az imént sakkban tartott a pisztolyával, megint a hátam mögött kering. De úgy veszem észre, nem foglalkozik velem. Csak úgy általában silbakol. Egy pillanatra Konradra gondolok. Már bizonyára gyökeret eresztett valahol.
A csempész így szól: – Ismerem a fickót. Mi Mandrónak hívjuk, mert ez a szavajárása. Magának talán csak egy piti bűnöző. A mi szemünkben valóságos hős. Aprófát csinált három Grucci-killerből. De ne higgye, hogy most jó neki. Bujkálhat maguk elől és Grucci bosszúja elől is.
– Szegény – sóhajtom. Ha bujkál is, Cyd aligha szenved.
– Olvasott háborús könyvet? Csapatösszevonások kezdődtek. Érti, ugye? Grucci ki akarja füstölni az Aranyfogút, de nemcsak őt. Pár zsaru is otthagyja a fogát. Meg nagykutyák is.
Nem szólok, hogy egy kutyáról már tudok, egy ártatlan kiskutyáról: Sábáról. Nem is vicc.
– Védekezünk, ahogy tudunk... – kezdi.
Megálljt intek a kezemmel. Megpróbálok a kék szempár mélyére hatolni a pillantásommal: – Nem az Aranyfogú küldte magát? Egyébként szólíthatom valami emberi néven?
– Nem én vagyok Larsen, őt aligha találja meg errefelé. El kellett tűnnie, akár Cydnek. Nevezzen az ő nevén.
Megismétlem a kérdést: – Az Aranyfogú küldte magát?
Elvigyorodik: – Nem vittem el szárazon kettőnk kalandját. Végül nemcsak maga úszta meg szerencsésen, talán még én is. És mivel úgyis ismerjük egymást, felhatalmaztak, hogy adjam át a főnök válaszát. Válasza: nem.
– Nem? Akkor mi volt ez a mesezsúr?
– Azt hitte, véletlenül estem be ide? A lakástól követtük. Tudjuk, hogy a barátja kinn szobrozik az árnyékban. Azt is tudni akartam, hogy minek jött ide. Nem akartam viszont, hogy fegyver legyen a keze ügyében, amikor szóba elegyedünk, mert ismerem a keze járását. Ne vegye hízelgésnek, de amit a múltkor csinált, az becsületére vált volna magánál különb fickónak is.
– Most, hogy mindezt tisztáztuk, hallani óhajtom, miért NEM?
– Mondom. Ellenfelek vagyunk, ha maga fegyverszünetet ajánlott, akkor is. És ezt nyilván csakis a saját nevében nyilatkozta. Gondolom, nem a rendőrfőnök javasolta. Bejuthatott az Aranyfogú házába, mi több, kijöhetett onnan. Annak ellenére, hogy megfosztotta őt egy szállítmánytól, semmi baja nem esett. Könyvelje el, hogy drága nő. S ha ilyen vakmerő, menjen, fogja meg Gruccit. Ennyi az üzenet.
– Hülyeség. Ez a betyárbecsület?
Ha Larsen, legyen Larsen. A csempész lehajtja italát. A kihallgatás végét jelentené? De jól eltöltöttem az időmet! Tanulmányozhattam kissé az alvilági romantikát, pástétommal és hagymával. Most pedig hazamegyek, és tudatom Belloqkal és társaival, nagy szívességet tett nekem a Kokókirály: nem ölt meg. Hadd örvendezzünk együtt.
– Miért gondolta, hogy érdekel engem a Grucci család élettörténete? A tengeri ütközet és hasonlók?
– A csata alatt éppen arra kószált egy jacht. Utasainak sikerült a kislányt kihalászniuk, a fegyverropogással mit sem törődve. Az asszony odaveszett, a gyerek ma is él, nevelőszülőknél. Nem tudom, érdekli-e magát a história.
– Miért keveredett bele ez a gyerek?
– Tizenhárom éves. Nem gondolja, hogy Gruccinak eszébe juthat az unokahúga?
Ez már valami, Kokókirály, gondolom. De azért hideglelős leszek a gondolatra.
Larsen folytatja: – A gyerek neve: Claudia Perrin. Annak a fiatal srácnak a szülei fogadták örökbe, aki kihúzta a tengerből. Jómódban él, igazi kisasszony. Vége az esti mesének, menjen aludni. A Roxanát pedig felejtse el. Mint mondtam, ez itt az Aranyfogú területe.
– Én itt is Line-ban vagyok.
– Nem, itt a fronton van. Grucci szeretné ezt a területet a magáénak tudni.
– Na és? Adják át neki. Meddig tart? Nem mindegy magának, kinek a kábítószerét kísérgeti? Mindjárt kiderül, lovagokkal állok szemben.
Néhány vendég távozik. A füst a nyomukba tódul, majd megszorul, amikor az ajtó bezáródik. A zongorista a billentyűkre borulva hortyog, álmában néha leüt egy-egy taktust. A nyitott vécéajtón át vízcsobogás hallatszik, míg végre valaki berúgja az ajtót. Két nő összeszólalkozik, kísérőik csendesítik őket. Amikor ez sem használ, egyikük a sikoltozó nők fejére önti a keze ügyébe kerülő poharak tartalmát, aztán közli, ő ugyan nem tréfál, ha nem hagyják abba, boldogan meg is gyújtja.
Larsen vigyorog: – Lovagiasságról szó sincs. Grucci egy rohadék. Az emberei is azok. Szadista barmok, ráadásul többségük profi. Remek fegyvereik vannak, kitűnő búvóhelyeik.
– Igen. A nácik után elsőként csinálták meg a csodafegyvert – bólogatok.
Larsen elhúzza a száját: – Ne próbálja ki. Szar érzés lehet. Már Grucci is tudja. Ezzel a rohadék injekcióval verte át az őrséget. Képes volt beadni magának! Ebből is láthatja, micsoda alak. Bevetették közöttünk is. Igen. De az Aranyfogút úgysem találják meg.
Konrad lép be az ajtón. Szerelése, a kezében tartott sisak és szőke feje osztatlan sikert arat. Ő nem vesz tudomást a feléje repkedő megjegyzésekről, mintha telefonálni akarna, a készülékhez lép. Pénzt ejt a perselybe, tekintete engem keres. Felvonja a szemöldökét. Mosolygok, hogy lássa, minden rendben. Nem érdekli a lelkiállapotom, alig láthatóan int a fejével, hogy menjek már. És amikor ezt sem értem meg, a mennyezet felé fordítja a tekintetét. Aztán beszélni kezd a hallgatóba, szavait elnyeli a zsongás.
– Ideges a barátja. Kérdezze meg tőle, mi baja? Menjen. Lehet, hogy pisilnie kell.
Pénzt hajítok a pultra, a csapos rá sem hederít, mindenesetre otthagyom. Elindulok Konrad felé. A silbak pár lépéssel a nyomomban jár. Rosszalló pillantással fordulok vissza, hogy ezzel is tudassam vele: elítélem cselekedetét. Látom, amint a pisztolyát a feneke fölött a nadrágja derekába csúsztatja.
Konrad elkapja a karomat, az ajtó felé vonszol, rárivallok:
– Megkértelek, hogy ne gyere be!
– De arra is, hogy hívjam a rendőrséget, ha kell! – kiáltja izgatottan.
Aztán mindez egy szempillantás alatt kimegy a fejünkből, mert a közvetlen közelünkben kitör az őrület. A veszekedő pár egyik nőtagja, akit fiúja pálinkával óhajtott kikezelni a hisztériából, lángra gyullad. Talán a ráöntött alkohol, talán egy újabb adag teszi, lángol a ruhája, a haja, kékes, hideg tűzzel. A nő sikoltozik és vergődik, néhányan felugrálnak, lelocsolják poharuk tartalmával, az eleven fáklya a földre omlik, vonaglik. Valaki vízért üvölt, mások jajgatnak, páran a kijárat felé tódulnak.
Látom, hogy a silbak lekapja a zakóját, és a nőre borítja, hogy elfojtsa a lángokat. Nem tudom, mit tehetnék, de már ott állok a közelben, Konrad dermedt szobor félúton.
Az ajtó előtti tolongásnak fegyverropogás vet véget.
Géppisztolyos figurák állnak a bejáratnál, lábaik előtt a leterítettek hevernek.
A csapos eltűnik a pultja mögött, a zongorista felocsúdik, és kábultan játszani kezd, mindezt úgy érzékelem, mint egy álomban, óráknak tűnik a pillanat, amíg felfogom: íme, az ostrom, s a géppisztolyosok Grucci emberei.
A silbak ott áll előttem, felemelt kezekkel, hátát látom, öve alatt a pisztoly agyát. Pokoli a lárma, nyögdécselés, ordítozás, a megégett nő tovább vonaglik a padlón.
Kikapom a pisztolyt az öv alól, és átvetem magam a helyiségen, feldöntött székek fedezékébe ugrom, a padlóhoz simulok.
Az elöl álló fegyveres csak integet, s akire rámutat, előrelép. Társa megmotozza a szólítottakat, késeket és pisztolyokat koboz el. Durván taszigálja és lökdösi a foglyokat.
A zakóval letakart nő nem mozdul már. Egy lángnyelv siklik tova a szeméttel telehintett padlón, ráindázza magát egy szék lábára, kiterebélyesedik, átnyújtózik egy közeli asztalra, belekap egy ledobott kabátba. A reszkető tűznyelveken keresztül figyelem a jelenetet. A géppisztolyosokat is sürgeti a terjedő tűz, vezetőjük int Konradnak. Beterelik a sorba, a fal mellé. Ott áll Larsen, az összes cimborája és a pult mögül előrángatott csapos is. Biztosra veszem, kivégzik őket.
A zongorista tovább játszik, lehajtott fejjel, mit sem érzékelve az eseményekből. Játszik, mintha a terjedő tűz, a földön fekvő holtak és az üvegfal elé terelt halálraítéltek ott sem lennének.
Velem nem törődnek, csak egy menekülő nőt láttak, a tűzfüggöny elválaszt tőlük. Ha sejtenék is, hogy fegyver van nálam... három géppisztolyos áll az ajtóban, a többi árnyéka odakinn mozdul, a szabadban.
Fél percig sem tart mindez, a zongorista éppen kellő hangulatba kerül, s dalra fakad szép kedveséről, szerelmi mámoráról, istentelen az egész, a semmiből jött géppisztolyos dzsinnekről árad az önbizalom és a kegyetlenség, a tűz mind nagyobb lánggal ég.
Amikor a vezetőjük, mint valami bizarr kivégzőosztag tisztje, lövéshez készül, a tűzfüggönyön keresztül megcélzom a székek fedezékéből. A nyakára lövök, s amint eldördül fegyverem, tovább fordítom a csövét. Elterül a másik dzsinn is, a harmadik felém kaszál géppisztolyával. A következő pillanatban árny moccan mögötte, s ő kést kap a hátába.
A halálraítéltek mindeddig tehetetlen sora felbomlik, Larsen és társai a földre vetik magukat, nyilván a fegyverekért. Az ajtón azonban újabb géppisztolyosok rontanak be, és a lövöldözés folytatódik.
Konrad felkap egy asztalt, és a berontó támadók közé lódítja, aztán szép ívű vetődéssel eltűnik a széklábak között, felporzik a padló az utánaeresztett sorozattól.
A tűz lezárja előttem a kitörés útját, érzem melegét, fogy a levegő. Mögöttem erőlködve énekel a részeg zongorista, aztán az általános lövöldözésben hirtelen elhallgat, és a billentyűkre borul. A tűz és a fegyverek ropogásában, az ordítozásban is meghallom a rendőrautók szirénahangját, megváltó sikoltás, vijjogás.
A géppisztolyosok megpróbálkoznak a visszavonulással, az egyiket hátba lövöm, elterül, nyomában nyomakodó társa is hasonlóképpen jár, a lángok elárasztják a termet, a kijárat felé tolong mindenki, elhallgat a lövöldözés.
Konrad a falhoz simulva áll, belemereszti szemét a tűzbe, földöntúli hangon ordítja a nevemet, mégsem mehetek. Nem tudok. Lángok állják utamat, megfulladok. Kiejtem kezemből a pisztolyt. Levegőt! Felragadok egy széket, és kiütöm az üveget, a cserepek csobbannak a folyóban, a betóduló levegő olaj a tűzre. A lángok felém kapnak, ropogásuk hangja felfokozódik.
Látom, hogy Konrad letérdel, reflektorkígyók úsznak el a móló előtt, fékek sivítanak, hátrálok a tűz elől.
Aztán nem törődve a bezúzott üvegtábla hegyesen meredező tőrnyúlványaival, kivetem magam az ablakon. Ha tűz ellen víz az orvosság, megszerzem. Hatalmas ütést mér rám a folyóhát, aztán elmerülök a fekete árban, lehúz a ruhám, a bénítóan hideg víz.

 

 

Csábít, vonz a part, a lármás nyüzsgés. Ki kell innen kerülnöm. Fejem fölött fényes máglya: a Roxana. A sodrás elragad, erőmet megfeszítve tempózok a part felé, jobb lábam fájdalmas, átdöfött csont: görcs dermeszti, alig mozdul. Aztán ez átterjed a másik lábamra is, térd alatt pokoli fájdalom kínoz, megint elnehezülök, elragad a hideg víz.
Nem lehet, gondolom, megúsztam a lövöldözést, kimenekültem a tűzből, s itt veszek a vízben, a komor folyóban? Most huny szemet sorsom felett a Halkirálynő, éppen most, szövetségünk közegében? Dermesztő hideg vizet nyelek, s amíg kiköpöm, fájdalomtól és ruhám súlyától lehúzva megkérdezem magamtól: miért vagyok ilyen szerencsétlen? Lőni mindenki tud, csak meg kell húzni a ravaszt, az istenit, nem egy hőstett, dehogy az. Ússz, Denisa!
Hiába biztatom, bátorítom, ócsárlom magam, két lábam, két karom késszabdalta fájdalom, sóváran nézem a partot, mind távolodik, egyre lejjebb sodor az áradat, sötét csónakok hintáznak a vízen, a jeges, hideg folyó hátán.
Összeharapom a fogaimat, és nem gondolok a görcsökre, fájdalomra, száműzöm a halálfélelmet, arcokat lökök agyam vetítővásznára, velük bátorítom magam. Végül Belloq képe közelebb visz a parthoz, a Roxana máglyájához, a fel-alá futkosó egyenruhásokhoz, újabb szirénák üvöltenek az éjszakában, felismerem Konradot, egy rendőrrel birkózik az égő hajó előtt.
Kövek! Belekapaszkodom egy kőbe, kifújom magam. Aztán meg-megcsúszó lábbal, tonnányivá súlyosodott cipőkkel, gémberedett ujjakkal, reszketve a partra mászom, valószínűleg négykézláb. Hajamról víz ömlik az arcomba, aztán leejtem a fejem, és elnyúlok a mocskos földön. Nem, nem hiszem, hogy mostanában képes leszek ráállni a lábaimra. Ruhám jeges borogatás.

 

 

Konrad felfedez, lehúzza bőrruháját, letépkedi rólam a vizes holmit, becsomagol a testmelegétől párálló ingbe, kabátba. Fedetlen mellkassal térdel mellettem, szólni nem képes, egyre nyögdécsel idegességében.
Lerántja cipőimet, nadrágomat. Egyenruhás férfi lép mellénk, nevetgél, azzal a nevetéssel, ami a sírást előzi meg, hisztérikusan: – Mi ez? – kérdezi, leveszi kabátját, ráteríti a lábamra, fekszem a mocskos, hideg földön, lidércfények a Roxanán, közvetlenül a dzsinnek látogatása után. Mentőkocsik viszik a sebesülteket, Larsen és társai felszívódnak a nyüzsgésben, hullaszállító érkezik, egy férfi fotókat készít, villog a vakuja, futkározik a hajó s az előtte kiterített halottak között. Legszívesebben felpofoznám, egy rendőr már-már meg is teszi, végül beéri azzal, hogy odébb lökdösse. A fotós tiltakozik, aztán újra visszaszökik, ez is egyfajta kenyér, gondolom, ez a finom munka. Egyébként az enyémre sem lehet panaszom---
Konrad szóhoz jut végre, fogalmazása kevéssé szabatos: – Megállt egy kocsi, majdnem az orrom előtt, nem vettek észre, hallottam őket. Előkészítették a géppisztolyokat, bámultak a hajó felé. Várták a társaikat. Azt hiszem, tudtam, hogy valami készül, elsettenkedtem hátrafelé, aztán kerülővel a hajóra, hogy figyelmeztesselek, te hülye! Amíg a pasiknak mosolyogtál, hívtam a rendőrséget. Húsz év ment rád az életemből. Azt hittem, bennégtél.
– Hogy tehettem ezt veled? – szégyenkezem vacogó fogakkal.
– Mi a franc van itt? – kiabál Konrad felegyenesedve: – Mi a jó franc folyik itt? Mi ez az öldöklés? Miért, Denisa?
Nem felelhetek. Az öreg hölgy, a lángokban álló Roxana gázvezetékei kerülnek sorra, talán a szeszraktár. Robbanások dobálóznak darabjaival, a lángoló zongora bukdácsol a vízen, a tűz visszfényében fürdő arcokon egyöntetű kifejezés: az iszonyaté. Mintha a folyó maga is égne, tüzes gerendák repkednek, vörös csóvát húzva.
Ostromállapot, mondta Larsen. Grucci kiszabadult a börtönből, mint dzsinn a palackból, s a láthatatlan, megfoghatatlan démon széthagyja kézjegyét a környezetében. Elpusztít mindenkit, aki szembeszáll vele, rettenet és iszonyat jár a szellemkörül. S a tűz. Grucci jele a tűz.
Mégis fázom.

 

 

Különös, amikor a zuhanyrózsából ömlő forró vízsugár alá állok, az érdekel, mennyi az idő. Búvárórám természetesen tönkrement a jeges fürdőzés alkalmából. Mennyi az idő? Mit számít?
De már futok is kifelé, a fürdőlepedő tógájában bukdácsolva, s anélkül hogy a még mindig rémült Konradot, a sápadt Martint figyelemre méltatnám a whiskyző Belloqra zúdítom információimat.
Aztán idegbajt kapok, mert percenként szól a telefon, és akár egy főhadiszálláson, utasítások, hírek érkeznek, cserélnek gazdát. Belloq kurta beszélgetései után mindannyiszor visszatér hozzám, de végül nem bírom tovább: – Húzd ki a telefont, mert rögtön elharapom a zsinórját! Úgy érzem, hogy tudok egyet s mást, most rám figyelj!
– Ne haragudj – sóhajtja Daniel, és indul, mert csörren a készülék. Poharát leteszi, mindjárt rávetem magam, és segítek fagyott véremnek, hogy kissé kiengedhessen.
Martin takarót hoz, Konrad búcsúzik: – Máskor is szívesen elkísérlek, csak szólj. Majd gondoskodom harckocsikról és légvédelemről.
– Nem tudom, mi ebben a vicc – dünnyögöm zord képpel.
– Nem vicceltem – feleli Konrad, és öcsémmel együtt távozik.
Belloq végre nekem szentelheti drága idejét. A whisky csodát tesz velem, kérek belőle még egy pohárral. Kissé megnyugodva újra belekezdek a mondókámba. Elmondom Cruzt, a vele kapcsolatos benyomásaimat, előadom, mit találtam nála. Lora Chick felkelti egyszemélyes hallgatóságom érdeklődését, Negel Sherman felhánytorgatására felkapja a fejét. Szóba kerül a támadóm, aztán rátérek az est fénypontjára, és újabb nevet közlök: Claudia Perrin.
Belloq szó nélkül a telefonra veti magát, szemeimet forgatva hallgatom: – Patrick, szedd elő a feleségedet. Nem tőle hallottam a Perrin nevet?
Meghallgatja a választ, bólogat, végül így szól: – Tudom, hogy régi história. Denisa most jött az uszodából, azzal a rögeszmével, hogy Claudia Perrrin: Grucci unokahúga. Hol van a gyerek?
Értékes percek telnek el a drága időmből, miért éppen az enyém lenne olcsó, mire Belloq visszatér mellém, és közli: – Joy Craft és barátja, Stanley Perrin volt a jacht utasa. Ők szedték ki a tengerből a kislányt. Stanley két éve meghalt. Az ő halálának a körülményei hozták össze Joyt és Patrickot.
– Ne haragudj, Daniel, majd később elmondod a nagy szerelem történetét. Elképzelhető, hogy Grucci elmegy vagy elküld a kislányért. Ha eddig nem történt meg. Jó lenne, ha szemmel tartanátok Claudia környékét. Utálom, ha gyerekek keverednek az ilyen históriákba.
– Minden apróság fontos. Patrick máris intézkedik. Miután nyakon öntöttél mai munkálkodásod jeges zuhanyával, talán menjünk bele a részletekbe.
Tessék, Daniel Belloq. Jeges zuhanyról beszél, mintha ő fürdőzött volna a kora tavaszi áradatban. Csipkedem a tenyeremről a bőrt. Tűrhetően gyógyul, a ma esti terápia egyenesen jót tett neki. Még mindig úgy érzem: mindaz, amit átéltem, nem velem történt meg, filmen láttam, ilyen nincs. A Roxana máglyája sosem létezett, valami lidércálomból húztam elő. Nem én voltam a folyóban. Elég volt az egészből.
– Tulajdonképpen hogy a fenébe lehetséges, hogy Grucci, Hehír továbbra is szabadok? Mire való a szuperkommandó?
– Ha valóban létezik Grucci és Lora Chick kapcsolata, sok kérdésre választ kapunk. Tudjuk, honnan szerzik fegyvereiket, talán a búvóhelyüket is előbb megtaláljuk.
– Azt is tudjuk, honnan van pénzük. Ha Cruz feljegyzései megállják a helyüket, akkor valaha Grucci, később Holden fektetett jelentős összeget Lora Chick apjának üzletébe. Ezek a befektetések persze titokban történtek. Nyilván ők sem készítettek erről adóslevelet. Ha az öreg Chick megfeledkezett volna névtelen üzlettársairól, nyilván megtalálják a módját, hogy emlékezetébe idézzék tartozását. Valószínűleg Lora is időben megtudta, hogy öröksége mivel terhes. Az a helyzet, hogy a szépen virágzó fegyvercég a maffia kezén van. Gyönyörű, nem?
– Petrov és magas beosztású hívei éppen azon fáradoznak, hogy állami ellenőrzés alá vonják, netán állami tulajdonba vegyék az üzletet. Nem ők a kezdeményezők, a világ java részén ez a gyakorlat. Persze, az ellenőrzés kijátszása nem kerül nagy fáradságba.
– Ezért halt meg nemrég Petrov külföldi kollégája, és nem lehet véletlen, hogy a bérgyilkos itt van az országban – összegezem lúdbőröző háttal. – Nemcsak a Justitia-kommandó, Petrov is ott díszeleg a halállistán. Negel Sherman fogja kinyírni őt is. Az a Sherman, aki szabadon jár-kel Lora Chick számos birtokának valamelyikén. Cruz Guard csak a fegyverkereskedő békés életéről akart volna írni, a lángszórókkal üzletelő asszonyság „egészséges életmód” kampányáról? Ez az ellentmondás vonzotta volna? Mindenesetre beletenyerelt.
Belloq újabb pohár whisky elfogyasztásával hozza tudomásomra, hogy ez már az ő kötélidegeinek is sok. Aztán kiábrándít: – Egykori pasasod messze esik attól a fajtától, amelyik zűrökbe keveri magát egy mezei szenzáció kedvéért. Nehogy hősnek képzeld a fiút, esze ágában sem volt a leleplezés.
– Azt te honnan tudod, mi volt az esze leszálló ágában? Egy tény: el kellett tűnnie szem elől. Lesben állnak a lakásánál, az is lehet, hogy korábban kapott egy kezelést a pompás injekcióval. Ez csak azt jelentheti, hogy szemben áll velük.
Belloq komoran pillant rám, leteszi a poharat, és félretolja tenyeremet csipkedő ujjaimat: – Nyilván azt hiszed, hogy lopjuk a napot, és reggeltől estig azt várjuk, mikor zárod le nekünk az ügyet. Ezzel szemben sok száz ember dolgozik, kutatja a körözött személyek nyomát, informálódik, vizsgálódik. Ha netán nem tudnád, kik az ellenfeleid, reggel megtekintheted a videofilmet, amit egy letartóztatottól szereztünk. Sikerült annyit kideríteni, hogy a Grucci-banda előretolt helyőrsége szétszórt egységekből áll, ezek egy része már megsemmisült. Valamennyien megszabott feladat végrehajtásán fáradoznak, közvetítők útján kapják meg a fizetségüket csakúgy, mint a további utasításokat. Az egyik egység feladata az volt, hogy bennünket kinyírjon a kínai étteremben, rajtavesztettek. A másiknak biztosítania kellett, hogy Grucci kikerüljön a proszektúráról...
– Biztosította, és nem vesztett rajta – szúrom közbe rosszallóan, mintha magam nem lennék vétkes ebben.
– Más egységek az Aranyfogú területén dolgoznak. Megpróbálnak megvásárolni néhány embert a Kokókirály hívei közül. Ha nem sikerül, az illető kap egy kezelést az injekcióval, és ha ezután sem adja be a derekát: valóban meghal. Ezért nem kapunk hosszú ideje információkat: az alvilág retteg Gruccitól. A ma esti akció is hasonló volt. A Roxanán rendezett vérfürdővel félelmet akartak kelteni, s mellesleg bosszút állni a Kokókirály egy korábbi ellenakciójáért. Több egység keresi a rejtekhelyét, tudván, hogy az Aranyfogú halálával közelebb jutnának a teljes hatalomátvételhez. Erről van szó. A te egykori pasasod valószínűleg csak pénzt látott a dologban, de még valószínűbb, hogy egy ragyogó alkalmat – valami egyébre, rögtön elmondom. Mi is nyomoztunk utána, nemcsak te. Kerestettük a Szigeten, nem járt ott. Voltam a lakásán, én is régészkedtem. Méla undorral bár, de elolvastam néhány újabb keletű irodalmi remeklését. Cruz Guard őrült.
– Daniel...
– Hallgass! Kata Dorian valószínűleg azt tudta meg, hogy ki akarják hozni Gruccit, és más véres akciókat is terveznek. Ezzel ment el Cruzhoz, és talán azzal csigázta fel érdeklődését, hogy kimondta a bűvszót: JUSTITIA-KOMMANDÓ. Felcsillant a nagy lehetőség, a bosszú reménye. Cruz meggyőződött róla, hogy az agyrém megalapozott, és talán éppen ő beszélte le Kata Doriant arról, hogy a rendőrséghez forduljon. Ez még nem tiszta. Cruz figyelmeztetett téged, de csak azért, hogy ráharapj, velem együtt. Megtörtént, nincs velünk több gond. Grucciék megölnek bennünket. De Cruz még nem végzett.
– Nem? – A gépelt papírlapokat bámulom, amiket Daniel a kezembe adott. Sűrűn teleírt oldalak, hemzsegő felkiáltójelek, zaklatott tördelés. Nem túl vonzó elfoglaltságnak ígérkezik az elolvasásuk. Mikor aludtam utoljára?
Daniel keserűen elvigyorodik: – Nem. Nem végzett. Téged nem foglalkoztatott, miért Iris lábára céloztak? Ma elpróbáltuk néhányszor, és arra jutottunk: aki egy teljes tárat áldozott, nem neki szánta. A kutyát akarta agyonlőni! Sába volt a célpont! Az afgán agár, egykori pasasod kutyája. A kutya, „aki” elhagyta gazdáját. Elnyerte büntetését. Pusztulnia kellett. Ezért kapott Iris a lábába golyót, ezért nem volt végzetes a haslövése: a golyó előbb Sába testén hatolt át: neki szánták! Nem Grucci emberei csinálták, ők nem érték volna be ennyivel. Ha már ott vannak, lelövik Irist, és a házban ott aludt Ella is.
Bevallatlanul átfutott rajtam ez a lehetőség is, de nem látszott logikusnak. Elképzelhetetlen, hogy valaki késő éjszaka lesben álljon egy kertben, teljes tárat szánva egy kutyának, nem törődve azzal, hogy leteríti a vele játszadozó embert is. Normális ésszel mérve teljesen logikátlan. De Daniel azt állítja, a vélt tettes nem normális, és ha ez valóban Cruz, hát tényleg teljesen elment az esze.
– Tavaly már megtette egyszer, emlékszel? – folytatja Daniel: – Feladott Holden pribékjeinek. Így akarta megbosszulni, hogy elhagytad. A kórházban nem tett egyebet, a filmeket nézte, engem figyelt, és mi ez, ha nem elmebaj? Normális férfi tudomásul veszi, ha egy nő vagy egy kutya elhagyja. Talán még azt is túl lehet élni ép ésszel, ha te vagy az a nő.
– Ne szórakozz, Belloq.
– Komolyan beszélek, Wry. Lehet, te nem vetted túlságosan a szívedre a kapcsolatotokat. Jártál vele, mert éppen nem volt jobb. De neki valamilyen rejtélyes okból fontos volt, mondhatni, életfontosságú a kapcsolatotok. Azt egyébként te tudod, hogy mivel hatottál rá, erről nincs elképzelésem.
– Nincs? – kérdezem epésen. Felváltva nézegetem a novellákat és Daniel arcát. Aztán megtekintem a poharam fenekét.
– Denisa, tényleg komolyan beszélek. Ha elmennél tőlem, nem lenne éppen gyönyör, de nem akarnék vért. Bizonyos idő elteltével vagy kiheverném, vagy nem, de semmiképpen sem szerveznék keresztes háborút. Szabadon szeretsz engem vagy mást De ezt nem kell bizonygatnom, azt hiszem, te is így gondolod. Legfeljebb akkor lennék vérszomjas, ha elvennének tőlem, ha valami bajod esne. Nemcsak Sába fizetett, sorra kerülünk valamennyien, legalábbis ezt a sorsot szánta nekünk egykori pasasod. Lehet, hogy éppen külföldön dekkol, arra várva, hogy értesüljön a hírről: a számla rendezve. Végül is neki köszönhető, hogy kezdettől észben tartottad Kata Dorian mellett a Grucci nevet is, és csaknem sikerült megakadályozni a szöktetést. Mindnyájan hülyének néztünk, amikor Monte Cristózni kezdtél, pedig milyen igazad volt. Beszéltem ma az én illegalitásba kényszerült, komoly lányommal, ő is tudja már a gyermekdalt a hülye rendőrökről és az új Monte Cristóról, a hősről. Épp ezért, hogy a hősi nimbuszt megnyirbálja, Justitia máris elterjesztett egy kiáltványt a város utcáin, amelyben azt állítja, hogy a hős valójában veszedelmes, kegyetlen bűnöző, és ugyan ki vonná kétségbe? Fegyverei: a lángszóró, a géppisztoly és az orvosi fecskendő nem olyan eszközök, melyek szeretetet ébresztenének az emberekben. Sokkal inkább keltenek előbb félelmet, majd a félelem egyik természetes reakcióját: a tiltakozást.
– Egy másik természetes reakció viszont a meghunyászkodás.
– Igen, erre is számítani kell. És most feküdj az ágyba, aludj pár órát. Remélem, reggelre lázad lesz, enyhe tüdőgyulladásod.
– Nem szabadulsz meg tőlem, Belloq. Vasból van a szervezetem. Ezentúl telente is átúszom a folyót, még akkor is, ha jégtábláknak ütközöm. De nem leszek taknyos, nem állok félre.
Ezzel a gondolattal eljátszom kissé. Belloq enyhe tüdőgyulladást kíván nekem – sokkal inkább, mint egy végzetes lövést. Meddig mehetünk el egymás iránt való aggodalmunkban? Mikor fogok orvul zsinórokat kihúzni lakásszerte, hogy bennük elbotolva lábát törje, s ne fusson Grucci után? Persze, válogathatunk a féltő figyelem kellékiben. Megtámadhatom a sötétben, enyhén bezúzva a koponyáját, míg lábadozik, nem megy a frontra. Esetleg finoman megmérgezem, netán ő engem. Na, ennyi.
Kedvem szegem a nagyszerű Cruz Guard novelláival, immár az ágyban. Valahány írás hőse a Hűtlen Cemende, aki elnyeri végül méltó büntetését. Gyilok tekintetében egykori pasasom igen leleményesnek bizonyul, hősnője mindannyiszor úgy adja vissza lelkét a teremtőjének, hogy a méltatlanul elhagyott férfiú nevét suttogja, ezerszer megbánva bűnét. Szörnyű.

 

 

Az isteni Belloq hever mellettem, nem alszik. Kitüntető figyelemben részesíti a mennyezetet, két karját feje alá fonva. Lezserkedő takarója alól kilátszik széles válla, sebhellyel rajzolt mellkasa, feszes bőrtől ölelt köldöke. Hasa egyenletesen süllyed és emelkedik bordái alatt. Mind sűrűbben téved felé a pillantásom, mígnem kisütöm, hogy az egyetlen hely ahol kissé megnyugodhatnék, felmelegedhetnék: az ő bőre. Így aztán egyre közelebb húzódom hozzá, mindaddig, amíg sikerül elfeledkeznem az imént olvasott szörnyűségekről csakúgy, mint számos más kellemetlenségről. Nagyjából akkor, amikor egész testemmel hozzásimulva, már-már rajta fekszem. Arcát nézem, rajzolgatom ujjaimmal. Körbehúzom szemeit, sasorrát, szigorú ajkait, szögletes állát. Harsog ujjaim alatt a sűrű borosta.
Ilyen pillanatokban ezernyi érzelgősség fordul meg a fejemben, de pusztán önfegyelem kérdése, hogy hallgassak róluk. A tilalom a gondolatokra nem, csakis a szavakra vonatkozik, melyek kimondva feltétlenül elveszítenék jelentőségüket, varázsukat. Legfeljebb lemeztelenítenék az érzést, kifejezni úgysem tudnák. Daniel talán szavak nélkül is jól tudja, mi forgolódik a fejemben, s nem csak az ágyban, más helyeken is, szüntelenül. De ha mégsem lenne tisztában vele, hadd tartsam meg magamnak gyönyörű titkomat.
Egyet elárulhatok: – Szeretlek – suttogom a fülébe, nagyon halkan.
Egyik tenyere kis ideje gyengéd kalandokba vetette magát bőröm felszínén, most megtorpan, s a tulajdonos a maga eltéveszthetetlen hangján közli velem: – Ez a legkevesebb.
Bizonyára igaza van. Amint azzal is egyetértek, ami ezután történik. Az éjszaka átéltek után, az előttünk álló ismeretlen jövő rettenetében és kihívásában elképzelni sem tudnék különb gyógymódot és bátorítást.
Végül is semmit sem tarthatunk titokban, ha agyunk ellenőrzést gyakorolhat szavaink felett, testünk csakhamar kivonja magát kontrollja alól, s szemérmetlen nyíltsággal fecseg, fecseg.
Fittyet hányok neurotikus korunkra, a már-már köteles korszellemre elidegenedésről és unalomról, bár talán ezredszer ismerkedem ezzel a férfitesttel, továbbra is ígéretesnek és élvezetesnek találom, tehát csókolom, ízlelem és cirógatom az eszméletvesztésig, aztán egy ponton túl oly mérhetetlen a gyönyör, hogy már szinte elviselhetetlen, s szinte fáj, majd lassan csillapulni kezd, szelídülve pulzál az iménti őrület. Nem válunk el, nem térek magamhoz: elúszom, alszom.

 

 

Nem sejtem még, hogy a fejetlennek tetsző, izgatott futkosás Iris ágya mellett lel rendszert, szinte csak pillanatokkal azután, hogy a betegre kapcsolt műszerek vészjelzést adtak. Sietségében senki nem törődik velem, s az üvegfal mögött állva, kővé dermedve figyelem a személyzet gyors, pontos mozdulatait. Azt hiszem, azt nevezik defibrillálásnak, amit látok, de a látványtól kis híján felsikoltok. Iris teste összerándul, végtagjai csapkodnak, viaszfehér arca megvonaglik.
Ezután minden tekintet a monitorra tapad, amely az imént egyre laposodó hullámvonalakat rajzolt. Egy pillanat csupán, s folytatódik a tevékenység. Iris karjába infúzió csepeg, áthallatszik a falon a lélegeztetőgép ütemes szuszogása, a hullámvonalak hegyesednek.
A fiatal, sportos külsejű orvos kilép a szobából, és a vállamra ejti a karját: – Nem kellett volna végignéznie. Sikerült. Kaptunk még egy esélyt.
Még egyet, gondolom.
Aztán rohanok tovább, és sejtelmem sincs, hányadik cigarettát gyújtom meg. Kettőt szívok belőle, elhajítom, egy perc múlva jön a következő, mi egyebet is tudok tenni? Kushad bennem a düh, erővel nyomom vissza, füsttel szelídítem.
Donald sápadtan fekszik párnáján, és bármily hihetetlen számomra, Cyd éppen borotválja. Kisded történeteinek valamelyikével szórakoztatja, sercegő borostáit kapargatva. Jöttömre mindketten felderülnek, a borbély bámulatos mutatványt visz véghez szertetekintő szemeivel.
Donald elgyötört kifejezésre váltva halkan kérdezi: – Iris?
– Jobban van – mosolygok, s átvillan rajtam, tavaly Donald hozta a hírt: Danielt lelőtték, s nem hiszem, hogy könnyű volna neki. Kipirult arcú kebelbarátomnak ennyi elég is, nem óhajt a téma mélységeibe hatolni, ha majd egyszer megteszi, Irisnek fogja elmondani, annak, akit illet.
Cyd rendet teremt, ellötyköli a borotválkozás kellékeit, mindegyre rám vigyorog. Végül kiböki: – Na? Mit szól Larsenhez?
– Nincs Larsen, Cyd – felelem. Aztán kíméletlenül folytatom: – Nincs Roxana sem. Az éjszaka kigyulladt, a folyóba veszett. Nem szól többé a zongora, Cyd. Géppisztolyok muzsikáltak. De nekem sincs férjem. Ez a pasas, akinek lenyúzta a sörtéit: zsaru, a golyót helyettem kapta a vállába. Grucci embere volt az orvlövész. Én is zsaru vagyok, s lehet, hogy szárba szökik a bicskája, ez a helyzet. A Roxanán beszéltek nekem egy hősről, aki puszta kézzel, egy szál maga csinált aprófát három Grucci-killerből. Áhítattal ejtik ki a maga nevét, Cyd.
Egyik szeme a tiszta padlón, a másik a bal vállamon. Közben megvakarja az állát, és egyik lábáról a másikra áll. Végül kiböki: – Ért maga a szócsavaráshoz. Mikor palizott be? Tegnap? Vagy most hazudott? Akkor meghallgatja végre a sztorimat, hogyan bántam el a három botos mandróval? Tanulhat belőle.
– Majd máskor. Most nagyon szeretném elkapni Gruccit és a pribékjeit.
– Ki nem szeretné? – sóhajtja ábrándosan, szemeit forgatva. Kaméleonra emlékeztet. E pillanatban egy vérszomjas kaméleonra, aztán később is. Valami rejtélyes módon nem zúdítja rám szavai áradatát, hanem kisiet a kórteremből.
Zavartan állok Donald mellett, majd lassan eszmélve kirámolom asztalára mindazt, amit kért.
– Daniel? – kérdezi.
– Nyomkereső. Jól van. Nagyon szeretné, ha belázasodnék.
– Igaza van. Kiderült már valami az Iris elleni merényletről?
– Nem, Donald – felelem, és elfordulok, majd elzárom a nyitva felejtett csapot.
Donald megköszörüli a torkát, iszik néhány korty gyümölcslevet, aztán így szól: – Fél órája sincs, hogy Cyd rájött. Amikor előkészítette a borotválkozócuccaimat. Belenézett az irataimba. Ne hidd, hogy földhöz vágta a felfedezés, de azért okosan tetted, hogy beavattad. Furcsa, Den. Ez egy ijesztő vadállat, mégis az az érzésem, a kezemhez törleszkedik, mintha kívánná, hogy valaki néha simogassa.
– Istenem, Donald, te mindenkit a szívedbe zársz egy idő után. Mennem kell. Szeressétek egymást.
A folyosón Cydbe ütközöm. Megragadja a karomat, és a kezelőbe vonszol. Odapenderít a meglepett doktor elé, é kaméleontekintetével mindkettőnket zavarba ejtve hadarja: – Doki, a hölgy hazavisz engem. Mindjárt meg fogja mondani magának, ha kell, aláírja a papírokat is. A számlám, ugyebár, rendezve van a hét végéig. Tartsák meg a visszajárót, szerettem ezt a helyet. Most tegyen egy rendes kötést a lábamra, aztán itt se vagyok.
A doktor rám tekint, bólintok.
Cyd a nadrágját húzza, zavartalanul. Leül egy székre, és máris bontja a vastag kötést. Amikor látja, hogy az ajtó felé készülök, izgatottan rám kiált: – Nézzen ide, nézze meg ezt a sebet. Látnia kell. Azok csinálták, de az elejét már meséltem. Bátran nézzen ide, már nem folyik.
Valóban nem. Hosszú, sikkes vágás, a sebszélek sötéten varasodva összefekszenek. Dréncső vezet ki a térd fölött, két varrat tartja. A doktor elfordul, hogy szerszámot hozzon, Cyd rám hunyorít, aztán két ujjal megfogja a cső végét, és egy mozdulattal kirántja a sebből. A felvillanó nyers hús látványa után nem várom meg, amíg a vérzés megkezdődik, inkább az ablakhoz sétálok. Hallgatom a doktor zsémbelését, Cyd nevetgélését.

 

 

Az atlétatrikós, szivarcsutkát csócsáló figura elvezet Wyne szobájáig, noha emlékeztetem: már ismerem a járást. Odabenn együtt találom a régről ismerteket, a kisfiús Louist, a hórihorgas, kevéssé szép Fressont, a tarkóján masnira kötött varkocsot viselő Steve Delgadót, a komor Patrick Wyne-t és a mogorva Belloqot. Megpillantom a kínai étteremben látott szőke istenszobrot. A lövöldözés végeztével futólag felmért félvért; sötét arcát borosta feketíti mélyebb árnyalatúra, s egy másik férfit, zömök termetű, kerek arcú bambát; éppen szendviccsel tömi magát.
– Szóval nincs lázad – sóhajtja Wyne. Fáradtan vigyorog.
A félvér, aki a bemutatás szerint a Drew Gatti névre hallgat, hozzám lép, tenyerére veszi a medálomat, és megcsóválja a fejét: – Dobja el. A türkiz szerencsétlenséget hoz.
– Komolyan mondja? – kérdezem. Ha valóban így van, mindent értek.
– Kopj le, Gatti – közli Belloq. – Az a jegyajándékom.
– Mondtam – összegezi a félvér, és elhátrál a közelemből. A szőke istenszobor szótlanul méreget, tekintetéből enyhe rosszallást vélek kiolvasni. Oscar Hásaként mutatták be, s még csak annyit sem szólt a gyönyörű, hogy örvend. A szendvicsfaló Pierre Lipowski a következő kenyérszelettel viaskodik, két falat között barátságosan rám mosolyog.
– Értékes információid felpörgették az eseményeket – tájékoztat Patrick Wyne. – Bátran elmondhatjuk, hogy kivetted a részed az ügyből...
– Ne folytasd – kérem.
Wyne bólint: – Éppen ezt akartam mondani. De foglalj helyet és figyelj.
Kazettát süllyeszt a képmagnóba, s hamarosan közelebbi ismeretséget köthetek Fintan Hehírrel, az egykori Holden kulcsemberével, aki testőriskolát vezetett, s gyanú fölött állt, bíróság soha nem vonta felelősségre, bilincs nem ékeskedett csuklóin. Az ismeretség, mely köttetik, egyelőre egyoldalú. Valamiféle propagandafilmet láthatok. Ennek vetítésével gerjesztettek megfelelő lelkesedést a testőrképzésre kiszemelt ifjakban. Wyne vállalja a narrátor szerepét, s röviden tájékoztat, a toborzás lényege abban állt, hogy Hehír emberei benéztek különféle sportklubokba, és megtekintettek egy-egy edzést. Ez idő alatt kiválasztották a legkeményebbnek és legelszántabbnak tűnő fickókat, majd közös vetítésen, ezen film meggyőző erejével soraikba szervezték őket. Nos, nem testőr vált belőlük. Inkább afféle zsoldosok lettek Hehír láthatatlan, vérengző hadseregében.
A filmen bemutatott gyakorlatok legtöbbje éles, valódi verekedés. Fintan Hehír elrajzolt arcú, kemény tekintetű, acélizmú férfi. Mozgása villámgyors, hajlékonysága döbbenetes. Szép balettként indulnak a gyakorlatok, akár egy támadó, akár több készül rázúdulni. Aztán csattognak az ütések, rúgások, testek repülnek és zuhannak a tatamira, nem túlságosan elvétve valódi vér és kellően átélt eszméletvesztés is látható. Hehír bemutatja, hogy fegyverezi le egy vagy több támadóját, szemlátomást tartósan elvéve kedvüket a további stukkercipeléstöl. Aztán küzd mindenféle eszközzel: a vasrúdtól a husángig. A film eredeti narrátora egész idő alatt sokkoló hatású, meggyőző szöveget nyom, belesulykolva a néző agyába, hogy a földön az egyedüli férfi: Fintan Hehír, de aki keményen dolgozik, a nyomába érhet, és kell-e több az életben, mint ilyen pompás fickóvá válni? Mivel ismerek néhány tucat hasonló gondolkodású emberpéldányt, elhiszem, hogy bőven akadtak, akik lelkesen a toborzók markába csaptak. Különösen, amikor a film a dolce vita részleteibe mélyed: Hehír úr pezsgőzik, két észbontóan szexis leányzó itatja bőréről a verítéket, aztán arcukat a kendőbe temetve mélyen magukba szívják az emberisten testnedveinek esszenciáját. A földöntúli illattól nagymértékben lerészegedve végül megválnak aligbugyijaiktól, és tovább áldoznak áhítatuknak, ezúttal már Hehír karjaiban.
– Miért nem vetítik ezt a filmet a szexmozikban? – firtatom, amikor egy különösen aprólékos felvétel során megszámolhatom a hölgyek fenekén a nem éppen egészségre utaló piros pöttyöcskéket.
– Ez is pszichózis – dünnyögi Fresson.
– Rókáznom kell – sápadozik a szőke Hása.
– Mi kell egy igazi férfinak? – kérdezi csúfondárosan Delgado: – Ha erős, mint a bika, áradnak karjaiba a lányok, s a köldökéből lafatyolják a pezsgőt. Harminc primitív barom közül huszonöt rohan, hogy megszerezze magának a dolce vitát.
– Egy mondás szerint a férfiembernek négy kötelessége van az életében: nemzzen egy fiút, ültessen egy fát, írjon egy könyvet, és építsen egy házat. Ez eddig stimmel, ugye? – Fresson megvakarja hosszú orrát: – A bölcsesség Hehír szemében jócskán leegyszerűsödött. Támadj meg mindent, ami mozog: semmisítsd meg, lődd agyon vagy keféld meg. Aztán igyál egy kortyot.
– Rosszul vagyok – tudatom, amikor a nagyszerű Hehír végez a lányok boldogításával, és eljátssza nekünk, hogy most tért igazán magához, s ennek bizonyítására könnyedén elintézi három, egyébként eléggé nyamvadt támadóját, persze puszta kézzel.
– Gondolom, ezt a filmet csak azokban a körökben vetítik, ahol az értelmi színvonal nem moccan a béka feneke alól.
– Hehír egykori testőriskolájának tagjai nem látták, nem is nekik készült. Szigorúan laposhomlokúaknak való.
– Ne fanyalogjatok – mondja Wyne. Kikapcsolja a képmagnót: – Semmi új nincs a módszerükben. A közlegények, a piszkos munka végzői, a zsoldosok mindig, mindenütt hasonló módszerrel lettek és lesznek toborozva. A jó élet, a pénz, a könnyű szórakozás ígéretével. Gazdáik természetesen nem süllyednek idáig, ahogy a kezüket sem dugják hideg vízbe, és nem állnak oda, ahol netán lőnek.
– Na, én megyek – közli Louis.
– Hova mész? – kérdezi a félvér.
– A szakszervezethez. Mi az, hogy nekünk, állami zsoldosoknak nem járnak ilyen juttatások. Ülősztrájkba kezdek.
– Nincs jelentősége – legyint Gatti: – Te állva is a megtévesztésig olyan vagy, mintha ülnél. Csak felbuknának benned az emberek.
– Azon töprengek – meditál Fresson –, hogy miként szervezik meg a helyi akcióikat? Járművekre, fegyverekre van szükségük. Hol lehetnek a raktáraik?
– Láthatod, elég tűrhető képzést kaptak – fanyalog Hása: – Ritkán sikerül elevent szerezni közülük. Az utolsó csepp vérükig harcolnak, mint az étteremnél.
– A harc természetéből adódik. Ha valaki lángszórót, géppisztolyt szorongat, számítson rá, hogy felidegesíti az ellenfelet, és golyót kap. – Louis egyelőre mégsem kezd ülősztrájkba.
– Egész nap ez megy? – kérdezem. – És még ablak sincs ezen az irodán. Arra gondoltam, hogy jelentkezem Lora Chick kondicionáló kurzusán, és kissé körülnézek a helyszínen.
Belloq a fejéhez kap: – Te mindig abból indulsz ki, hogy a te módszered az egyedülvaló: fejjel a falnak. Nem jelentkezel sehol, ráülsz a fenekedre, és ott maradsz. Egyelőre Lora Chicknek még sejtenie sem kell, hogy szaglászunk utána.
– Mi ez már megint? – szörnyülködöm. – Csodára vártok?
Patrick Wyne egy pillanatig úgy néz rám, mintha azon tűnődne, milyen mértékű a szellemi visszamaradottságom. Végül mégis úgy dönt, megpróbálja a számba rágni, miről van szó: – Eddig csodálatosan mentek Hehírék dolgai. Felbátorodtak. Lora Chickhez csak úgy nyúlhatnánk, ha megszereznénk a felsőbb körök támogatását. De ebben az esetben bizonyítanunk kellene, hogy vádjaink alaposak. Nos, te is tudod: nem azok, inkább csak feltevések. Feltevések alapján hozzányúlhatunk apró cápákhoz, ekkorához nem. Ha híre menne a gyanúnknak, Grucciék odébbállnának, és kezdhetnénk mindent elölről. Nevetségessé válnánk, kudarcot vallanánk.
– Nem elegendő, hogy majdnem biztosan tudjuk: meg akarják ölni Petrovot? Hát kihez nyúlhatunk?
– Magunkhoz – veti oda tele szájjal Lipowski.
Wyne folytatja: – Te választhatsz két lehetőség közül: vagy megkeresed a múltkori kokainhistóriában szereplőket, és felgöngyölíted azt az ügyet a magad minden kétséget kizáróan zseniális módszereivel, vagy bevonulsz egy kórházba, a tüdőgyulladásodat kezeltetni.
– Nincs tüdőgyulladásom – morgom.
– Akkor a másikat kell választanod. Ha Grucciék nyomára jutunk, mégpedig a magunk módszereivel, abban az esetben is tűzharccal kell számolni. Ott kevés keresnivalója van annak, aki köztudomásúan irtózik a fegyverektől. Van nálad pisztoly?
– Nincs. De nem is a golyóimat ajánlottam fel, pusztán csak annyit, hogy elmegyek Lora Chick kondicionálófarmjára.
– Először is: soha nem lesz annyi pénzed, hogy befizess egy kurzust. A kúra kizárólag azokra vonatkozik, akik nemhogy gazdagok, de nagyon gazdagok. Aztán meg felettébb valószínű, hogy bájos fejedről portré készült, és Grucci minden embere a képeddel alszik el, vele ébred. És nem azt az utasítást mellékelték arcmásodhoz, hogy az eredeti láttán kezet kell csókolni. Igen könnyen el tudom képzelni, hogy érdemes azokra vadászni, akik a halállistán szerepelnek. Az ilyen listák természete a fejpénz. Ábrándozz el azon, mennyit fizethetnek a skalpodért. Ha magad viszed el nekik, sokra nem mész a vérdíjjal.
Ez pedig Patrick Wyne. A vigasztaló, a nyájas, a kedves. El tudom képzelni, hogy bánik a feleségével. A nap nyilván azzal kezdődik náluk, hogy az asszony önként a férj térdére fekszik: essünk túl rajta, gondolhatja. Leszámolják a huszonötöt, a következő idomítás ideje talán tizenegykor érkezik el, és ez így megy egész nap.
Erőteljes hárpiahangulat vesz elő. – Odakinn süt a nap, fiúk. Tavaszodik. És hiába vártok, Grucciék is inkább a hasukat süttetik, nem jönnek el ebbe az ablaktalan odúba, hogy megadják magukat. Persze mindenki tudja, milyen rettenthetetlenek vagytok. Megyek, eszem egy fagyit, aztán felgöngyölítek pár bűnügyet. A szivaros taggal majd küldetek ide egy kvarclámpát.
Minden szavam lepereg róluk, sőt, megkönnyebbülten vigyorognak, az egyetlen Oscar Hása kivételével. A szőke istenszobor az ajtó felé száguld, kinyitja előttem, meg is hajol. Végigmérem, mielőtt kilépnék, aztán rámosolygok: – Magának küldetek egy magazint, jó? A Playgay megfelel?
Tudom én, hogy nem kellett volna. Tudom végig, a folyosó hosszán, amíg a bőkezűen dekoltált atlétatrikós, szivarcsutkás fickó az utcáig kísér. Dolgoznak, hát persze, és megint suba alatt, pedig ők képviselik azt, amiért a polgár adózik. Tudom, nem a bőrüket féltik, illetve nemcsak azt. Attól félnek, hogy eddigi eredményeik is füstbe mennek, ha lármát csapnak. A vad megneszeli közeledésüket, és elinal. Emlékszem jól a tavalyi leckére, Belloq ezerszer a számba rágta. A törvényes módszerek régen hatástalanok, Holden ellen Holden módszereivel kell fellépni, és Grucci ellen Grucciéival. Mindenesetre nehezen tudom elképzelni, hogyan akarják visszadugni a palackba az elszabadult dzsinnt.

 

 

Cyd a lakásajtó előtt ácsorog. Időközben hozzájutott egy rózsaszín rágógumihoz, és ha nem találnám eléggé felzaklatónak pattanásos, kancsal arca látványát, tovább tetézi a sokkhatást a rágógumi labdává felfújásával. Mintha tüdővészes lenne, s vér buborékokat fújna a száján. Ennek ellenére egy oroszlánszelídítő bátorságával beeresztem a lakásba, és itallal kínálom.
Cyd elnyúlik egy fotel mélyén, buborékokat ereget, és közli velem, nem iszik, nem dohányzik, nem narkózik. Viszont éhes.
Míg ételfélét fabrikálok, megpróbálom kivallatni, mi szél hozta.
– Zabos vagyok – tájékoztat. – Azok a mocsodékok szétrobbantották a haveri körömet. Mindenki bujkál, mint a csatornapatkányok. Mintha azok a mocsodékok olyan fene nagy legények lennének. Ha kapnak a pofájukra, nekik is vérzik...
– Cyd, kérem, ne menjen bele a részletekbe. – Két ujjal fogom meg a nyers hússzeletet, mintha vérszomjas vendégem hozta volna, és még ennél sokkal morbidabb gondolatok is átszáguldanak rajtam, kis híján megingatva a hússütés elszántságában. Ha lenne itthon tej, tejberizst főznék.
– Mit nyavalyog, Denisa, ugyebár nem baj, ha így szólítom, tőlem egyébként tegeződhetünk is, nem vagyok én olyan öreg. Sokat piálsz, azt már látom, és hidd el, nem vezet jóra. Láttam én már alkoholisták máját, közvetlen közelről, na persze, akkor már nem éltek, hát mondhatom, megeszek én mindenfajta húst egyébként, de a májra ránézni sem tudok.
Odacsapom az ölébe a húst: – Tud főzni?
– Akarja látni, hogy megeszem nyersen?
Lehajtom az italomat, aztán veszem a kabátomat: – Gyere, elmegyünk egy étterembe. Szeretném, ha elmondanád végre, minek köszönhetem a látogatásodat.
Istenem, mint egy zombi Martin valamely hajmeresztő filmjéből: Cyd a fogával tépdesi a húst, vigyorogva. Nagyokat nyelve eltünteti a cafrangokat, egyedülálló szemei forognak, mint a repülőtéri lokátor ernyő. Természetes, hogy öcsém azonnal megjelenik, amint rágondolok. Belép, kissé elszörnyed, aztán körüljárja a fotel mélyén heverésző kannibált. Végül rámutat, és a szemem közé néz:
– MI EZ, Denisa?
– Ő a barátom – tájékoztatom Martint.
Cyd hálásan rám mosolyog. Lenyeli az utolsó falatot, nyelvével előkotorja zápfoga mögé spájzolt rózsálló rágógumiját, és felfújja.
Martin vállat vonva elfordul. Lehet, hogy már semmin sem lepődik meg? A konyha felé veszi az útját: – Azért jöttem, hogy kaját készítsek.
– Ne fáradj, Martin, nem itthon eszünk. Mi most elmegyünk Cyddel.
– El hát – tudatja a kaméleonszemű. – Ki ez a mandró? Merthogy tudnom kell, beszélhetek-e előtte. Elmegyünk valahová, olyat mutatok neked, hogy eláll a lélegzeted. Nézz oda, én megfogadtam, hogy nem pihenek, amíg azok a mocsodékok garázdálkodnak a városban. Nem vagyok hajlandó a kórházban dekkolni, tyúkszem nőtt a seggemre, aztán meg semmi újság nem ért. Még a levágott lábú pasas elment volna...
– Cyd... – kezdem.
Szigorúan rám förmed: – Máskülönben kérdezősködtem utánad is, szóval ne játszd meg magad. Szedd a kabátodat, eltehetnél egy stukkert is, és mozogjunk. Ki lehet innen menni másfelé is? Mert a kaput nem csípem. Valahogy az volt az érzésem, amikor bejöttem, hogy valaki nézi a hátamat. Az én érzéseim pedig nem szoktak hazudni, ilyesmiben én tévedhetetlen vagyok. Az egész más, ha szemtől szembe jönnek nekem, akkor én dzsemet csinálok belőlük, de a leskelődőket, akik a pillantásukat puskával növesztik hosszabbra, azokat én nem csípem.
– Szia, Martin – mosolygok vissza az ajtóból. Derék öcsém valójában még nem eléggé edzett. Sóbálvány a frissen tisztított szőnyegen.

 

 

– Ehhez mit szólsz? – kérdezi Cyd, amikor a várost átszelve, aztán mocskos lépcsőházakban settenkedve lehorgonyzunk egy háztetőn. Ujja egy lapos tetejű, rámpákkal ellátott, szemlátomást elhagyatott épület felé mutat.
– Mit szóljak? Csupa kosz vagyok. Mi az?
– Hűtőraktár. Belül az áru, aztán a teherautó a rámpához gördül, bepakolnak és huss.
– Nem lenne jobb, ha mégis inkább étterembe mennénk? – próbálkozom.
Cyd tüdővészes buborékot ereget a fogai közül, aztán beszippantja, és elvigyorodik: – Gyere.
Amíg leereszkedünk egy ingadozó, rozsdától rágott tűzlétrán, amíg átsettenkedünk a hűtőház zárt udvarán, amíg óvatosan az ajtóhoz lépdelünk, egyre azon tűnődöm, vajon miért őrültem meg? Ez egy vicc, de akkor miért csinálom? Mit keresek én itt?
Míg ezen töprengek, Cyd zord káromkodások közepette kinyitja az ajtót, és betessékel egy hűvös, homályos folyosóra. Majdnem felsikítok, amikor bezárja mögöttünk az ajtót.
– Ez itten a folyosó – tájékoztat, ha netán nem látnám. – Innen nyílnak az ajtók a raktárakba A másik oldalon meg pakolnak, a rámpáknál.
– Itt húsz éve fordult meg az utolsó fehér ember – morgom borzongva. Mocskos műkő padló a lábaim alatt, a hályogos ablakok előtt portól ragacsos pókhálók.
Cyd sorra vizsgálja az ajtókat, valamennyit zárva találja.
– Na, melyiket szeressük? – kérdezi tőlem vigyorogva.
– Nem mindegy?
– Nekem igen. – Nem szűnő lelkesedéssel újra nekilát a betörési manipulációknak. Nem látom, mit művel, mert eltakarja a hátával. Ijesztő gondolatok hussannak át az elmémen, azon kapom magam, hogy mind többet nyúlkálok a nadrágderekamba döfött pisztoly agya felé. Ugrásra készen lesem, mikor tör ki az elmebaj kancsal barátomból.
Hátraszól: – Fél, mi? Kísérteties egy hely máskülönben. Éjjel nem szívesen jönnék ide. Nem mintha az eleven mandróktól félnék, mert jól figyelj ide, Cyd megmondja neked, mi a lényeg. Ne hidd, hogy puszta kézzel nekimegyek egy elefántcsordának, de a küzdelmet mindig felveszem, ha látok egy kevés esélyt. Három-négy mandrótól még nem vizelek véreset.
– Cyd, halkabban.
– Nincs itt senki. Nem fázik? Különben nincs itt hűtés, csak a télen kihűltek a falak. Legalábbis itt nincs hideg. – Belöki az ajtót, és előresétál.
Követem, és nem fél marhákba, sertésekbe botlik a pillantásom, mint vártam. Dobozok sorakoznak a falak mentén, erős műrost zsinegekkel átkötött, közönséges papírdobozok, színes feliratokkal. A jelek szerint mélyhűtött gyümölcsöket tartalmaznak. De miért nem folyt szét a tartalmuk? Hiszen itt valóban nincs hűtés.
Cyd folytatja a hevenye kiképzést: – Látja? Az ember sosem tudhatja, hova veti a sorsa. Kés, az mindig legyen kéznél. Tarthatja zsebben, nyakban, de legügyesebb, ha csizmaszárban hordja. A csizma oldalára, persze belül, tokot készít, abban lapuljon a kis haver. Rátűri a nadrágot, senki nem veszi észre, amíg elő nem kapja.
Előkapja, éppen az arcom előtt. Megvillan a penge. A derekamhoz nyúlnék. Másik kezével ráüt a csuklómra.
Vigyorog: – És most láss csodát! – ezzel hátat fordít nekem, és a legközelebbi dobozhoz lép. Reccsen a zsineg, a következő pillanatban nyílik a papírdoboz fedele.
Zsibbadt csuklómat pátyolgatva, továbbra is bizalmatlanul, de kíváncsian lépek mellé. A papundekli érdekes módon fadobozt rejt, teteje leszögelve.
– Most ugyebár feszegetni kell. – Cyd megnyalja az ajkait, aztán munkához lát. Kése pengéjét markolatig a fedél alá erőlteti, aztán két mozdulattal meglazítja a doboz egyik sarkát, majd sorra a többit. Végül felnyitja az egészet, mint egy bonbont. Csettint a nyelvével: – Na? – kérdezi.
Bámulom a géppisztolyokat, olajozásuk illata megtölti az orromat. Vékony, olajjal átitatott rongyok között hevernek, egyelőre békésen. Nem a legújabb típusok közül valók, de használhatóságukhoz nem fér semmi kétség.
Cyd szakszerűen visszazárja a dobozt, még a zsineget is úgy helyezi rá, hogy sértetlennek tűnjék.
– Megnézi a többit is? Na, még egyet – ezzel a rakodóajtóhoz közeli ládahalomhoz lépdel, és találomra felnyit egy dobozt. Elaltatom gyanakvásomat, odahúzódom mellé, csuklóm már kevésbé zsibbad, szívem mégis hevesen dobog.
– Nem vagyok egy tünemény mandró, az tuti, de be kell szarni rajta, hogy te milyen vagy – nevetgél Cyd. – Nem akarlak bántani, nem divat ez nálam Jól van, Alain Delon még öregen is menőbb máskülönben, de nekem még sose kellett erőszak egy nőhöz. Ha ez forog a fejedben. Kis kedves duma, és nyert az ügy, ismerd el, van itt szöveg. Gyere közelebb, és ne kapdoss a pisztolyodhoz. Ezt nézd meg. Esküszöm, ezek a mocsodékok berendezkedtek egy kis kalamajkára.
Cyd egy halom tojásgránátba markol, és mintha pénzérmék lennének, ujjai között pörgeti őket.
Hátrahúzódom: – Vigyázhatnál egy kicsit – javaslom.
Nevet, felfújja a gumit, aztán kiválaszt egy gránátot, és megcéloz vele, vigyorogva. Mielőtt tiltakozhatnék, megdermed egy pillanatra, aztán villámgyorsan elcsomagol.
Már én is hallom. Halkan járó motorral nagyobb méretű kocsi közeledik, fékez, kapcsol és ráfarol a rámpára.
Cyd nem veszti el a fejét. Int, hogy segítsek. Félrecipeljük a ládát, nehogy elsőként ebbe botoljanak bele az újonnan érkezők, aztán magunk is búvóhelyek után nézünk a ládarakások mögött.
Volt már ilyen, vigasztalom magam, amikor meghallom a zárban a kulcs zörgését. Lapultam már, végigpróbáltam ezer módját a túlélésnek, éppen most ne sikerülne? Nem fedezhetik fel, hogy itt vagyunk, a másik ajtón jöttünk be, Cyd visszazárta, nem hagytunk nyomot, nyugi. Igen, de ha mégsem sikerül, ugyan ki fogja tájékoztatni a szuperkommandót, hogy megtaláltuk a raktárt? Ki veszi meg a magazint Hasának, a new wave zselét a Főnöknek?
A kitárt ajtó felől sápadt délutáni fény ömlik a raktárba, léptek hallatszanak. Óvatosan kilesek rejtekemből, két férfit látok, a szállítómunkások overallját viselik szép szál alakjukon, de nem hiszem, hogy a szakszervezet rendszeresítette volna azokat a stukkerokat, amik a zsebükben domborodnak. Egyelőre eszükbe sem jut, hogy előszedjék őket, teljesen gyanútlanok, és ha rajtam múlik, így is távoznak. Addig is telik az idő, amíg eltöprengek a környék lakóinak érdektelenségén. Még senkinek nem tűnt fel, hogy mégsem mélyhűtött gyümölcsöket tárolnak ezen a helyen?
Cyd kidugja fejét velem szemközt egy ládarakás mögül, és rám hunyorít a szemével. Legalábbis feltételezem, hogy e jelzést nekem szánta, de még nem sejtem, mi az értelme.
A két férfi felkap egy ládát, egyelőre a meggy érdekli őket, és elvonulnak vele a teherautó felé. Amikor kilépnek, Cyd felmutatja a három ujját, szerinte ennyi az ellenség lélekszáma. Szerintem lapuljunk.
Ismét mutogat valamit, félek, hogy hadonászás közben leborít néhány őszibarackos dobozt, ezért csendre intem, nem akarván tudomásul venni, hogy ő viszont verekedni szeretne.
A két férfi újabb fordulóért érkezik, a magasabbik megszólal: – Vigyünk egyszerre többet – morogja.
– Nem szeretném – feleli a társa. – Ráérünk, nem?
– Tőlem – ily módon megegyezvén kivonulnak a ládával.
Cyddel viszont képtelenség egyezségre jutni. Megvárja, míg a két férfi odakinn zörög a teherautó platóján, s ekkor – úgy érzem, torkaszakadtából – odasúgja nekem: – Ha legközelebb fordulnak, lógj ki mögöttük az ajtón, és intézd el a sofőrt!
Beintek neki.
Az overallosok visszatérnek, felemelnek egy zöldségábrákkal ékesített ládát, és nyögdécselve elindulnak vele.
– Ha nem teszed, amit mondtam, lövöldözés is lehet – tudatja Cyd. – És esetleg levegőbe repülünk.
A két férfi ismét jő, attól tartok, szívdobogásom robaja a nyomomra vezeti őket. Az alacsonyabbik előhúz egy gyűrött cédulát, aztán a másik zsebébe nyúl. A pisztolydombormű mellől előszed egy tollat, foga közé harapja, így rántja le a kupakját. Aztán a műanyag sapka mellől fütyülve szól: – Most onnan hátulról. Két láda őszibarack.
Társa remekül mulat: – Őszibarack...
Príma vicc, valóban. A fickók elindulnak Cyd rejtekhelye felé, ez az a pillanat, amikor jegessé dermedt ujjakkal, a robotpilótára bízva magamat, elsettenkedem a ládák mögött, a mocskos, pókhálós fal mentén az ajtó felé.
Ha tüdőgyulladást nem is kaptam az elmúlt éjjel, kissé valóban felfáztam. Mégsem a mosdót keresem, fél kézzel hátranyúlok, előrántom pisztolyomat, és megragadom.
Még mindig átkozom magam, de jóval higgadtabban. Az utolsó papírdoboz mögül kilesve látom, hogy a két bivaly egy őszibarackos ládával birkózik, egyikük háttal áll, a másik féloldalasan. Nyilván ez lesz, aki észreveszi majd, amikor kihussanok az ajtón.
Kihussanok, semmi nem történik. Előttem vesztegel a teherautó, sofőrje a kormánykerékre terített lapot olvassa, látom tarkóját az üvegablakon át. Nagyon jó. Hogy a fenébe üssem le? Ha rányitom az ajtót, botrány lesz. Azért jöttem, nem?
Oldalt lecsúszom a rámpáról, kissé meggörnyedve szaladok az ajtóig, látom, nincs kilincsre csukva. Hátrafelé fülelek, oldalra pillantok a néptelennek tetsző utcán, aztán felrántom az ajtót, és a sofőr hóna alá dugom a pisztolyt.
A következő pillanatban valaki nagy csattanással landol a rámpán, és abban a reményben, hogy nem Cyd érkezett bukórepülésben, elkapom az ellenkezni készülő sofőr karját, és kirántom a férfit a volán mögül. A terjedelmes napilap lebegve száll gazdája nyomában, éppen akkor érkezik a fejére, amikor a fickó karjának kaszáló mozdulatával durván megüti a vesémet. Mivel ezután nem lát semmit az újságtól, csak találomra verhetem tarkón én is, ő viszont képtelen a további ellenkezésre. Lehúzom róla a lapot, és megismétlem a kezelést, nehogy feltámadjon, amíg Cyd után nézek.
A rámpára hajított magasabbik férfi a fejét fogva üldögél, de kábulata eloszlófélben lehet, mert a zsebe felé kotorász. Fél szemmel ellenőrzöm; odabenn a küzdő felek még talpon vannak. Aztán felvetődöm a férfi háta mögé, és sújtásra lendítem a pisztoly agyát. A tetszkábult felnyúl a feje fölé, csuklómra fonja vasmarkát, és mint egy kezdőt, kedélyesen áthajít a feje felett.
A beton behatóan visszaüt, hiába fékezem röptémet, könyökömet, térdemet mégis odaverem. Pisztolyom elszáguld a raktár belseje felé, egyenesen a másik overallos cipője orra elé. Érthető módon ezt a fordulatot és megoldását Cydre bízom, mert a magas fickóra acsarkodóm, aki most feltérdel, aztán lábra áll. Ugyanezt teszem, és csaknem felnevetek. Két fejjel magasabb nálam, negyven kilóval nehezebb, és végtagjai ezzel arányosan hosszabbak, mint az enyémek. Ő is tisztában van ezzel, vigyorogva közeledik felém.
A robotpilóta nem hagy cserben. Amíg szörnyülködöm, testem felemelkedik, jobb lábam jár legelöl, és a szárnyalás a férfi nyakán, talpam külső élén fékeződik. Mire földet érek, megingott egyensúlyom is visszatalál, újabb rúgással próbálkozom, ezúttal kifordulva. A vesén talált férfi fejjel előre lezuhan a rámpáról. Elterül a földön, és nem moccan.
Egy pillantást vetek a raktár felé, aztán lerántom a fejemet. A Cyd által súlytalanná tett overallos száguldva érkezik, nem önszántából. Állát végighorzsolja a betonon, hasa, térde nagyot csattan. Cyd követi, andalgó léptekkel, a pisztolyomat szorongatva.

 

 

A három férfi a raktárba kerül, a dobozokról levágott rostokkal összekötözve. Egyiküknek vérzik az álla, Cyd úgy véli, csontig maratta le róla a bőrt. Eleresztem a fülem mellett a részleteket, térdemet, könyökömet vizsgálgatom, aztán megállapítom: – A beton nem tatami. Maradsz? Hívok pár mandrót, hadd örüljenek a zsákmánynak.
Átvonulok a szemközti cukrászdába, és felhívom a nagyszerűek egyik titkos számát. A tulajdonos, a jelek szerint mit sem vett észre a szemközt zajló eseményekből, türelmesen várja, amíg húszféle fagylaltja közül kiválasztom a megfelelőket. Roskadozó tölcsérekkel térek vissza a raktárakhoz. Letelepszünk a rámpa szélére, és lábunkat lógázva fagylaltozunk Cyddel. Kedélyes képet vágok, miközben azon töröm a fejem, hol található a legközelebbi toalett – mi sem bizonyítja jobban, hogy élek?
Cyd mindent elkövet, hogy elterelje gondolataimat a problémáról: – Na, a zsarukkal még úgysem dolgoztam együtt. Aztán le ne sitteljetek máris, mint a mórt, mert még nem végeztünk. Lehet, hogy lesznek még ötleteim, Cydnél sosem lehet tudni. Ja, képzeld, mi lett volna, ha valamelyik mandró előkapja a stukkert, és belepörköl a gránátos ládába? Vagy a lőszeresbe. Biztos a meggyesekben tárolják a muníciót. Vagy a zöldborsósban. Jó volt máskülönben, jót mozogtam.
– Ugye tudtad, hogy idejönnek?
Cyd beleharap egy fagyigombócba, aztán körbenyalja ajkait, és elvigyorodik: – Kíváncsi leszek a haverjaid képére, amikor majd benéznek a többi raktárba is!
– Ugye tudtad, hogy idejönnek? – kérdezem újra.
– A mandrók? Miért, te mit hittél, nincs szükségük fegyverre? Hogy ez itt a múzeum? Most hogy lesznek nagy legények? A puszta ujjukkal?
– Az a gyanúm, hogy korántsem fosztottuk meg őket az összes fegyverüktől. Esetleg kissé eret vágtunk rajtuk – nyalogatom a fagylaltot, és lógázom a lábamat. Ha netán egy dacos Grucci-killer most erre járna, a levegőbe repíthetné az egész hűtőházat, velünk együtt.
Szélsebes Mazda érkezik az utca vége felől. Belloq ül a volán mögött, jobbján Louis, hátul Delgado. Hát ez nem sok, gondolom. Három arc, amit tanulmányozhatok, amikor belépnek a raktárba.
Belloq közömbös képpel indul felénk, Delgado kiveszi kezemből a maradék fagylaltot, és eltünteti, Louis megpróbál Cyd szemébe nézni.
Daniel zsebre vágja a kezét: – Nos? Miért kellett sürgősen idejönnöm? Jóképű barátod van. Bemutatnád?
Nem mutatom be, mert a hasamat fogom. Louis különféle helyzetekbe tekeredve, eltökélten megpróbál Cyd szemébe nézni, mindig abba az irányba sietve, amerre kancsal barátom valamelyik szeme pillant.
Egy perc múltával Cyd oldalba bök: – Mondd meg a kicsi mandrónak, hogy zabos leszek, és dzsemesítem.
Nem szólok, elegánsan a hátam mögé bökök a hüvelykujjammal, Belloq könnyedén felszökken a rámpára, és elindul a raktár belseje felé. No igen, ő nem lát egyebet, mint három zilált, megkötözött overallost és számtalan gyümölcskonzerves ládát. A nyomába eredek, a többiek is követnek.
– Mit szeretnél? – udvariaskodik Cyd Belloqkal. – Őszibarackot?
Felnyit egy őszibarackos ládát. Lángszórók hevernek benne, néhány mozdulattal összeszerelhető állapotban, olajjal átitatott, bélelt rongyfészkükben. Megtekintünk egy zöldborsós dobozt is, géppisztolyhoz való tárakat tartalmaz.
Találunk talkie-walkie-s dobozt, hogy sejtelmünk legyen, hogyan tartják a kapcsolatot a dzsinnek. Robbanóanyagokat, lőszert lelünk. A demonstráció nem téveszti el hatását.
– A Kokókirály következő estélyén te leszel a díszvendég – dicsérget Belloq, s ez minden, amire tőle számíthatok. Megtekinti a foglyokat, aztán elvonul a kocsijához, hogy lebonyolítson néhány telefonmegbeszélést.
Louis számára lényegesen kevesebb időt vesz igénybe a többi ajtó kinyitása. A további raktárak sem kevésbé felszereltek, mint az elsőként felnyitott. A hadsereget felfegyverezhetnénk a zsákmánnyal. Rövidesen megérkezik a rabszállító csakúgy, mint néhány katonai teherautó, és megtörténik a berakodás. Ezután az ajtókat lepecsételik, és a menet elvonul. Belloq is vele tart, hogy a foglyokat egyenesen a nagyszerűek főhadiszállására szállítsa, s lehetőleg megoldja a nyelvüket. E tevékenység mestere Patrick Wyne, mint tapasztalhattam. Remélem, a vallomások elhangzása után előreléphetnek az ügyben.
Cyd elégedetlenkedik. Senki sem veregette vállon, jószerivel csak szórakoztak vele.
– Melyik volt a mandród? A masnis, aki megkajálta a fagylaltodat, vagy a bohóc törpe?
– A Mogorva. Eljössz velem vendégségbe?
– Persze. Mondtam már, hogy a haverjaim átváltoztak csatornapatkánnyá. Kénytelen vagyok veled dolgozni. Már nem félsz tőlem?
– Nem – rámosolygok, majd tovább megyek: megsimogatom barna fejét, szakasztott úgy, mint valaha Sábának. – Nem attól féltem, hogy letepersz, inkább attól, hogy becsavarodsz és megkéselsz. Volt már ilyen.
– Meséld el – kérlel mohón.
Igen, azt hiszem, ez a történet tetszeni fog neki. Elszórakoztatom vele, amíg a fotós lakásához gurulunk. Sokat szépítek rajta, mert még ma is felzaklat, ha eszembe kerül. De a barátság kedvéért még erre is képes vagyok.

 

 

A fotós – aki abban a kitüntetésben részesült, hogy elkísérhette Cruz Guardot a Lora Chickkel készített interjú helyszínére – nem fogad kitörő örömmel. Nem is csodálom, mert nem tájékoztatom róla, hogy – máskor – zsaru vagyok. Egyszerűen csak értésére adom, hogy szeretném, ha betessékelne a lakásába, igen, a barátommal együtt. Cyd tetszik neki a legkevésbé. Megnyugtatom, hogy ez csak az első benyomás, később megkedveli az urat, úgy nézem, ő kötve hiszi.
Végül azért bejutunk. A fotós hatalmas, hízásnak indult férfi, vállig érő, erősen gyérülő fekete hajjal, terjedelmes tokával, dülledt kék szemekkel. Negyven felé járhat. Bennünket állni hagy, ő maga leül, és szódás whiskyvel hűsíti magát az agyonfűtött lakásban.
Ácsorogván körülnézek a méregdrága, modern bútorokkal berendezett nappaliban, megtekintem a falakra kiaggatott fotókat, valamennyi az ő remeklése, ott áll a neve a képek sarkában: Samuel Sam. Szép név. A képek is hangulatosak, alkotójuk azonban rosszkedvű.
– Denisa Wry vagyok – tudatom vele.
– Ó – mondja. – Miért nem ezzel kezdte?
– A név nem számít. Cruz miatt zavarom. Leülhetek a szőnyeg sarkára?
– Tessék – feleli szórakozottan.
Letelepszem, Cyd követi a példámat. Mivel a lelkére kötöttem, egyelőre tartja magát a megállapodásunkhoz, és nem szólal meg.
Samuel Sam rám mered: – Miért nem választ kényelmesebb ülőhelyet?
– Nem tudja, hol van Cruz?
– Képzelje, már többen kérdezték mostanában. Nem tudom. Ha azt beszélik, hogy nem ment a Szigetre, a lap alkotóházába, akkor végképp nem tudom, hol van.
– Sokat zaklatják Cruz miatt?
– Nem vészes. Iszik valamit?
– Mit ne kérdezzek?
– Nem tudom, hol van. Azt sem, hogy miért tűnt el szó nélkül. Továbbá nem tartok vele kapcsolatot. Utolsó munkánk óta nem láttam.
– Mi volt az utolsó munkájuk? – kérdezem.
– Elmentünk Lora Chick kondicionálófarmjára. Ő hívja így. Cruz faggatta a nőt, én fotóztam. Mint máskor. A csaj lovagolt, végigvezetett a birtokon, megmutogatott ezt-azt, később rendeztek egy műkarate-bemutatót, és kész. Az egész talán két napig tartott. Amikor elkészültek a képek, a nő kiválasztotta, mit közölhetünk, áldását adta a riportra, a tudósítás megjelent.
– Gyakran dolgozott Cruzzal?
– Mint másokkal. Ha az érdekli, nem voltunk barátok, nem voltunk ellenségek. Nekem édesmindegy volt, hogy ki mellett kattogtatok. Tudom, ki maga, mert Cruz gyakran emlegette. Tényleg nem iszik valamit? Sherryt?
– Köszönöm, nem kérek. Milyen szempontok szerint válogatott Lora Chick a fotók között?
Samuel Sam elvigyorodik, majd megvetően elhúzza a száját: – Tipikus női szempontok szerint, hogy melyik képen szép, melyiken nem. Ha a véleményemre kíváncsi, napokig retusálhatnám, akkor sem szépülne meg. Sokan nem tudják felfogni, a baj nem a fotóssal van. Hozott anyagból dolgozunk.
– Mit csinált a képekkel, amiket a nő félretett?
– Amit a többivel. Tekintve, hogy módfelett kedvelem magam, a lehető legritkább esetben dobok ki képeket, negatívokat. Az idén egy ötéves felvétellel nyertem sajtódíjat. Ha látni kívánja a képeket, megmutatom. Körülbelül nyolc percet szánhatok még magára, akkor megérkezik a barátnőm, és nem cseveghetek tovább.
Samuel Sam felemeli tekintélyes testét a fotelból, és elindul a lakás egy másik része felé. Intésére követem. Bevezet egy laboratóriumba, kinyit egy ajtót, raktárféle helyiségbe lépünk. Felcímkézett dobozok sorakoznak a mennyezetig érő polcokon, bizonyítván, hogy gazdájuk akkurátus ember.
Az erősen verítékező és nem kifejezetten tömjénillatú férfiú rövid keresgélés után a kezembe nyom egy dobozt, és közli velem, nézegessem csak, ő a maga részéről megnézi, hogy elérte-e a kellő hőfokot a pezsgő. Ha engem kérdezne, inkább fürdeni küldeném, de nem kéri a tanácsomat. Tartogatom a dobozt, amikor megpillantok a nagyítások között egy borítékot Cruz nevével.
– Ebben mi van?
Samuel Sam visszalép az ajtóból, undorteljes pillantást vet Cydre, de tüstént meg is bánja. Kaméleonszerű barátom hatalmas buborékot produkál számára a rózsaszínű rágógumival, de mivel a gumi már kopott is, nyűtt is, a luftballon szétpukkan, és ráragad Samuel Sam makulátlan halványkék ingére, amelynek eddig valóban nem volt más szépséghibája, csak a karöltőinél sötétlő és párálló izzadságfoltok.
Kínos jelenetsor veszi kezdetét, melynek során megállapíthatom, hogy Cydnek van humorérzéke, Samnek nincs. Amíg ők ketten dühöngve, szabadkozva beledörzsölik az ingbe a rágógumiragacsot, kinyitom a borítékot, és kihúzom belőle a negatívot.
– Azt hiszem, lassan elmehetnének – véli a fotós.
– Mi ez a negatív? – szívóskodom.
Sam leveszi az ingét, és belehajítja a papírkosárba, aztán ritkás őszes szőrrel éktelen mellkasával közelebb lép, és felvilágosít: – Cruz készített egy tekercs képet. Velem cipeltette a fényképezőgépét azon a rohadt terepen. Nehogy meglássák, ő fotózni is tud. Snassz lenne, ekkora marha nagy művész létére. Ilyen hülye sznob egyébként. Amíg ő a tyúkkal iszogatott, képeket gyártottam rogyásig. Viszont, ha Cruz azt képzelte, nagyításokat is készítek a gépben levő negatívjáról, nagyot tévedett. Nem vagyok a haverja. Vigye el neki, ha tetszik.
E pillanatban valaki rekedtes, vékony hangon üvöltözni kezd a fejünk fölött: – „csöngettek! csöngettek! csöngettek!”
A házigazda büszkén felfelé int: – Az ajtócsengőm. Jó, nem?
– Nagyon jó – biztosítom. Az elektromos papagáj tovább rikácsol, Sam elszalad ajtót nyitni.
Sebtében átlapozom a dobozban heverő felvételeket. Semmi újat nem fedezek fel közöttük, csak amit már a lapban is láttam: hegyek, örökzöldek, lovak, tornatermek, sportpályák, épületek, folyó, gát. A dobozt visszateszem a polcra, a Cruznak címzett borítékot a zsebembe süllyesztem, és az ajtó felé indulok Cyddel.
Sam kiszól a nappaliból: – Csapják be az ajtót maguk után. Remélem, a kancsi üres kézzel távozik.
– Most igen – ordítja Cyd. – De legközelebb viszem a markomban az orrodat is, dagadt!
A kocsiban füstölögve nyúlik el az ülésen: – Micsoda mandrók vannak! Honnan van ennyi pénze ennek a büdös hájfejűnek?
– Dolgozik – tudatom vele.
Nem hatódik meg. Nem is érdekel. A negatívot nézegetem, arcokat látok rajtuk, feltehetően teleobjektívvel készültek, hosszan tartó, türelmes vadászles eredményeként. Egyelőre csupa néger látható a kockákon, nagyítást kell készíttetnem róluk. Megint fotóshoz megyünk, cégtáblákra vadászom a sötétedő utcákon.

 

 

Megbeszélem Cyddel a másnapi kirándulás néhány részletét, aztán elválunk egymástól. Egy telefonfülkéből hazatelefonálok, de csak az üzenetrögzítő hajlandó beszélgetni velem. Hívom Martint, ő sincs otthon, megpróbálom Quasimodót, őt is a föld nyelte el. A nagyszerűek titkos száma nem felel. Enyém a kétségbeesés.
Egy bizonyos, ezekkel a nagyításokkal aligha megyek haza az üres lakásba. Cruz Guard kései ajándéka jutott hozzám: ismerős arcok egy tekercs filmen. Nemcsak Lora Chick, Yannik Tassel és a Lonza lakásában csúf véget ért vörös szakállú mikulás, nemcsak Fintan Hehír; tudta nélkül a negatívra került az eltűntnek vélt Norbert Dorian éppúgy, mint Negel Sherman, a szép szemű bérgyilkos. Valamennyien csak úgy jönnek-mennek Lora Chick kondicionálófarmján, könnyű kabátkában, szabadon. Egy elegáns Rover előtt elbűvölő mosollyal Daggs professzor nyájaskodik Fintan Hehírrel! Látok másokat is, őket nem ismerem. Látok derékig vetkőzött fiatal férfiakat a szelíd téli tájban, amint éppen a közelharcban gyakorolják magukat – Hehír vezénylete mellett. Ha Samuel Sam két napot áldozott a riportra az életéből, vajon Cruz Guard mennyit settenkedett ezen a hegyen, amíg elkészítette tekercs filmjét? És vajon miért?
Kell-e ennél több Wyne-éknak ahhoz, hogy léphessenek? Meglehet.
Beülök egy étterembe, és végigkóstolok néhány salátaféleséget az étlapról. A vegetáriánus élvezet közepette töröm a fejemet. Valószínű, hogy a nagyszerűek sokkal többet tudnak annál, amennyit az orromra kötöttek, és feleslegesen martam beléjük, dolgoznak ők fáradhatatlanul. Legfeljebb óvatosabbak és titokzatosabbak, mint én. Éppúgy, mint egyébkor. Ők csendben szövögetik a hálót, én beexponálom magam, zajt csapok. Esetleg tényleg elriasztom a vadat. Ha Grucci ezen a birtokon bujkál, akkor együtt az egész banda, csak ki kell őket füstölni.
Egyelőre – határozom el – Belloqék tudta nélkül ellenőrzöm a fotók adta információk aktualitását, aztán beavatom őket is. Számolgatni kezdek, mikor készülhettek a felvételek. Feltétlenül a havazás előtt, hiszen a táj békés, szelíd, napsütéses. Igaz, a hóesés egyetlen éjszaka árasztotta el vidékünket, reggelre el is állt, s négy nap alatt nyoma veszett a rendkívüli télnek. Azóta újra kellemes az időjárás, de nem él már Kata Dorian, halott a vörös szakállú mikulás is. Ezen elmerengek. Szokvány bűnesetként, mindennapi krimiként indult az ügy, s napok alatt meredek fordulatot vett, talán nem túlzás: országos jelentőségűvé vált.
Hány nap az élet?
Újabb telefon, és Belloq végre felveszi a kagylót, így hát hazatérhetek. Kopogó szemmel araszolok át a városon, abban a reményben, hogy az isteni kommandós talán vacsorával vár: a vegetáriánus konyha lehet egészséges, de én éhes maradtam. Hallgatag bombaként hevernek mellettem a képek, de én csak a gyomrommal foglalkozom, teljes joggal, reggel óta mindössze a fagylalt és a saláta fordult meg benne.
Aztán eme önző probléma hirtelen merül feledésbe, amikor szirénázó rendőrkocsik és egy zárt katonai furgon vágtat el mellettem, a jelek szerint ugyanabban az irányban, amerre iparkodom. Az utcánkba befordulni sem tudok, kordon zárja el. Csődületet terelgetnek a rendőrök, látom, hogy elküldenek egy mentőautót: nincs rá szükség.
Kiugrom a kocsiból, otthagyom az út közepén, és szaladok. A lezárt utca békésnek tűnik. A járdák mellett parkoló autók, a házak ablakai nyitva, emberfejek tolonganak bennük. Recsegő hang tudatja hangosbeszélőn, hogy minden rendben, már nem kell robbanástól tartani, be lehet zárni az ablakokat. Martin, Belloq, néhány ismerős srác és Cyd áll a szemközti ház előtt. Lábuknál pokróccal takart testek hevernek. A katonai furgon hátsó ajtaja csukódik, a kocsi megkülönböztető jelzését villogtatva elvágtat. Hullaszállító érkezik helyette.
Remegnek a lábaim. Kabátom alatt szorongatom a fényképekkel tömött borítékot, légszomjjal küzdve sietek Martinék felé. Öcsém átölel, érzem a reszketését, ő sem tud szólni.
– Mi történt? – kérdezem.
Cyd könnyedén vállat von, aztán lehajol és lerántja a pokrócot a hullákról. A látvány kétségbeejtő, hátralépek. Cipőm talpa megcsúszik valamin, borzadva látom, vérben állok.
– Mi történt? – kiabálok.
Belloq a tető felé int: – Barátaink nem adták fel a reményt. Ez a kettő odafenn hasalt. Azt lesték, mikor érünk haza. Néhány gránátot szántak az ablakunkba.
– De hiszen romba dőlhetett volna az egész ház!
Cyd kedélyesen búcsút int a hullaszállítóba emelt egykori killereknek. Kedvem volna szájon vágni, aztán meredten a tócsát bámulom, mely ott maradt emlékül.
– Mondtam én neked, hogy valami csípte a hátamat, amikor felmentem hozzád, és ha egyszer én ezt érzem, akkor abban van valami, nekem elhiheted – kezdi Cyd, s teszek egy mozdulatot, hogy elhallgattassam, de Belloq bólint: figyeljek.
Rátámaszkodom Martin vállára, a számba dugok egy cigarettát, de végül nem tudom meggyújtani, az öngyújtó lángját felkapja és elviszi a könnyű szél.
– Amikor elbúcsúztunk, nekem marha rengeteg időm maradt, hova is mehettem volna, gondoltam, körülnézek már, milyen rontás lehet ezen a házon, hogy ennyire égette a hátamat.
Belloq tüzet ad, vállával kitakarja előlem Cydet.
– Beballagtam az épületbe, és nézelődni kezdtem. Csak úgy mentem az érzékeim után, hogy is hívják ezt? Detektor? Van énnekem egy ilyen vészjelző az agyamban vagy a bőröm alatt, a fene tudja, hol, az a lényeg, hogy működik. Azt mondtam magamban, ebből a házból nem megyek ki, amíg ez a jelzés el nem hallgat. Feljutottam a legfelső szintre, látom ám, hogy a tetőkijárat nincs lezárva. Rohadt sötét volt odakint, süvített a szél, úgy elfütyült a fülem mellett, mintha golyók repkednének. Bebújtam egy kémény mögé, és kilestem. Látom ám, hogy két mandró hasal a tető széle felé, közöttük fegyverárnyék sötétlett, na mondom, ez egy ágyú. Láttam én már életemben pár dolgot, de ez magas volt. Jó, jó, sötét van, sötétben minden lehetséges, de elvégre civilizált népek vagyunk, hogy kerül fel a katonaság a háztetőre? Ki volt támasztva a géppisztoly, randa nagy öblös csöve látszott, hát ez nem géppisztoly, azonnal éreztem. Gránátvető, forgattam én már katonai könyvet a kezemben, hát rögtön láttam. Úgyhogy nem kérdezgettem sokat a mandrókat, hogy talán galambokra vadásznak-e, nem én. Mondom, akárki is ez a kettő, annak az ágyúnak ott semmi keresnivalója, arra az ablakra tekint az, ami mögött ma már én is megfordultam. Ha abból kilőnek egy gránátot, a ház szétmegy, mint a sár. A hátrább levő mandróba dobtam a késemet. Említettem már, hogy kell egy ilyen kis haver a csizmaszárba. Látod, Denisa, az élet engem igazol, a mandró sikkantott egyet és kinyúlt, a társa meg felugrott, és kotorászott a hóna alá, hogy engem lelőjön. Mutattam az izmaimat, meg láthattad is ma már. Szóval mire a mandró kikaparta a pisztolyát, a levegőben volt, és lebegett lefelé. Én meg túlszaladtam a célon, majdnem rontottam utána, pedig alig lejt ez a tető, az a kevés is elég volt, hogy a peremén találjam magam. Fél lábbal az utca fölött, odavertem a tökeimet, ijedtemben kiköptem még a rágógumit is, szevasz, Cyd. Akkor jött ez a kis mandró, ott állt fölöttem, és emelte a lábát, hogy lerúgjon egészen – Cyd a Martin mellett álló, idegesen vigyorgó fiúra mutat, aztán vállat von: – Sokat dumálok, tudom én azt. Ez kell a nőknek. Na, azért valahogy megdumáltam a kis mandrót, hogy jobban jár, ha visszasegít arra a rohadt tetőre, és hívja a mentőket, ha még találnak mentenivalót. A cécó alatt az a tetves állvány is felborult, és az ég tudja, mi kell ezeknek a vackoknak, hogy elsüljenek, mondtam, jó lenne egy tűzszerész is, amíg lábon áll az utca. – Cyd váratlanul felnevet: – Ja, az a kis mandró meg azt mondta nekem, ők a szervezett őrség, és rátok vigyáznak. Majd összeszartam magam a röhögéstől, pedig marhára fájnak a golyóim, de ez jó. Ő vigyázott rád.
– Martin? – kérdezem sápadt támaszomat.
– Igaz. A barátod nagyon fossa a szót, de végül is igaz. Úgy, mint tavaly, most is megszerveztük a srácokkal a ház figyelését, rögtön a Donald elleni támadás után. Lelakatoltuk a tetőkijáratot, a soros ügyeletes a függöny mögül leste a kapubejáratot, a parkoló kocsikat, a lakás ablakait. Amikor kétóránként megjött a váltója, az volt a dolga, hogy meggyőződjék róla, helyén van-e a lakat, mielőtt átveszi a szolgálatot, így került Rep a tetőre. Nem tudhatta, miért lóg ott a barátod, meg is volt rémülve, hiszen fegyvere sincs.
Egyelőre nem jutok szóhoz, és ez valószínűleg később is így lesz. Martin haverja a velünk szemközti házban lakik, tudtam. Tavaly is őriztek, emlékszem, akkor derült ki, amikor két fegyveres bivaly meglátogatott, hogy kiirtson. Az őrszem előbb nekem telefonált, így elbújhattam, aztán összetrombitálta a társaságot, és ők a bivalyok után rohantak, puszta kézzel, és jól emlékszem, elboldogultak így is. Legtöbbjüknek a nevét sem sikerült megjegyeznem. Jó balhé, izgalmas, ezért csinálnák? Nem hiszem, hogy érdekfeszítő lenne számukra a függöny mögötti leselkedés, huszonnégy órán át.
Rephez fordulok: – Miért mentél a tetőre, ha láttad, hogy nincs a helyén a lakat?
A szabvány frizurát viselő, magas fiú vállat von: – Nem gondoltam rá, hogy mégis megtörténik. Elképzelni sem tudtam, mit találok kinn. Aztán láttam, hogy ez a férfi – Cydre mutat, majd a mozdulat folytatásaként megdörgöli az orrát, mintha a vigyorgást akarná elfedni öklével – ott üti a másikat. Amaz leesett, borzalmasan üvöltve. Ez a... Cyd is megcsúszott, és éppen megkapaszkodott. Nem tudtam, mit csináljak. Amikor megláttam az arcát, azt hittem, közülük való.
– Hát én ezekkel a mocsodékokkal soha nem fogok együttműködni, akkor sem, ha százfelé nézek egyszerre, persze, mert nem abból kell kiindulni, hogy milyen a képem, hát ilyen.
Belloq felsóhajt: – Nem maradhatunk a lakásodban. Nem tudni, a történtek után feladják-e vagy sem, mindenesetre, ha mégis próbálkoznak, nemcsak minket veszélyeztetnek; az egész utcát. Ha kilövik azt a gránátot, a robbanás leírhatatlan következményekkel járhatott volna. Sok-sok halottal tűzzel. Elmegyünk innen. Martin, te menj Konradhoz. Már nem tarthat sokáig.
De jól tudja Daniel Belloq!
Nem vitatkozom, nem kérdezem, hol tart az ügy hiszen láthattam: itt mindenki elszánta magát a győzelemre, s az ellenség nem riad vissza attól sem, hogy a valódi háború eszközeit vesse be ellenünk. Forduljak az ENSZ-hez?
Szállodába megyünk.

 

 

Reggel egyedül ébredek. Mellettem, a párnán levélke, Daniel zord betűivel: „Te csak hiszed, hogy mi ostobák vagyunk, de azért szeretjük elnéző mosolyodat. Persze, Grucci a legokosabb. Ügyelek, hogy bőröm lyuktalan maradjon, Belloq a tiéd. Szép a feneked, Wry. Maradj ülve rajta.”
Amíg a válaszon töprengek, busásan megreggelizem, mert kirándulni készülök. Elhörpölgetek egy kávét, majd még egyet, Daniel helyett is. A borítékban rejtegetett képek kis fejtörést okoznak. Bár egész éjszaka megálltam, hogy ne szóljak róluk az isteni kommandósnak, mire a kirándulásról hazatérek, valószínűleg tudni fogom, az általuk közölt tények mennyire felelnek meg a mai helyzetnek, tehát nincs okom a további – lelkifurdalástól terhes – titkolózásra. Elhelyezem őket a szálloda által rendelkezésre bocsátott széfben, s a kulcsot válaszlevelemmel együtt a párna alá dugom. Nem feledkezem meg a rövid szárú csizmáról s a szárába rejtett késről sem – kancsal mesterem tanítványa vagyok.
Kancsal mesterem s egyszersmind életem megmentője a megbeszélt helyen betelepszik mellém a kocsiba, és az út első szakaszán azzal szórakoztat, hogy ócsárolja járművemet is, vezetési stílusomat is. Meggyőződése, hogy szórakozott vagyok, s mindenütt jár az eszem, csak az előttünk kígyózó úton nem. Egyáltalán nem vitatkozom, elvégre igaza van. Megkérdezem, ismeri-e a térképet, mire kiselőadás következik a modern kocsikról, melyeket már felszereltek számítógéppel, s ha ilyen lenne a birtokomban, gép igazítana útba a keresett égtáj felé. Autózni szeretek, vezetni viszont kevésbé, tehát maradunk annyiban, hogy azt a modern autót fogom megvásárolni, amelyik nemcsak tudja az utat, de magától elvisz kiszemelt célomhoz.
Később kötelességemnek érzem, hogy felvilágosítsam Cydet: hova megyünk. Nem kedélyes tavaszi séta áll előttünk, lehetséges, hogy megtaláljuk Grucci rejtekhelyét, s ha azt nem is, valószínűleg szép számmal lesznek arrafelé jól képzett pribékek. Tehát nem mutatkozhatunk, nem lehet ordítozni és cseverészni, vagánykodni pedig végképp nem. Ezen a ponton a hűtőházi esetre célzok, Cyd elnézően rám vigyorog, és megkérdezi, mi hasznom lett volna belőle, ha futni hagyjuk a három mandrót.
Nem vitatkozom, megint meggyőzött.
Nem merem megkérdezni, pedig többször is megfordult a fejemben: miért tette? Miért ment el a lakásommal szembeni házba? Miért ment ki a tetőre? És tovább: miért, miért, miért? Némi válsághelyzetet teremt számomra ez a különös kapcsolat, már-már úgy érzem, lassan hagyom magam megvesztegetni. Cyd az Aranyfogú nyájához tartozik, és ha egyszer úgy hozza a sors, nekem őt kell kergetnem, és nem óhajtok amnesztiát adni merő érzelgősségből. Más kérdés, érzelgősség-e valamelyes hálát táplálni életem megmentője iránt?
Akárhonnan környékezem a problémát, a végeredmény ugyanaz: egy derék bűnöző ül mellettem, nem is akármilyen, s ha mégoly bizarr is, a jelek szerint kéz a kézben sietünk egy másik bűnbanda elleni harcba.
Kibúvót azért találok: Grucci ellen Grucci módszereivel kell védekezni. Egyelőre valóban nem tettünk egyebet: védekeztünk. S vajon nem védekezés lesz-e, amikor nyíltan szembekerülünk? Na, te egyedülvaló Igazság, mit szólsz mindehhez? És hol vagy egyáltalán?
Lora Chick számos birtokának egyike folyóvölgyben fekszik. Érdekes információt szerzek be a családról egy útszéli kávézóban. A birtokot Dietr Chick, Lora apja vásárolta valaha, a környék kevés számú lakójának elszörnyedésére. Úgyszólván az egész terület a folyóvölgyben feküdt, tavasszal és a nyári esőzések idején árvízzel borítva. Megkezdődtek a találgatások, vajon mit akar kezdeni a tulajdonos ezzel az értéktelen földdel? Végül megnyugodtak a kedélyek abban, hogy mindenki arra költi a pénzét, amire akarja, akinek sok van belőle, hadd herdálja. Eltelt egy esztendő, s a rejtély megoldódott. A folyó felső szakaszára zsiliprendszert építettek, kiszélesítették a medret, víztározó létesült. A nagy folyam patakká szelídülve kanyargott alá a völgybe, és eszében sem volt kiszolgáltatni magát olyan természeti dőreségeknek, mint holmi árvíz. A víztározó pedig a család magántavaként működhetett, ahol éppúgy lehetett motorcsónakkal száguldozni, mint békésen szörfözni, úszóleckéket venni. Hal is akadt bőven.
A villa odalenn áll a völgyben, csakúgy, mint a sportpályák, és a vendégek számára épített nyaraló. Nem kis fáradsággal bejárható, változatos terepviszonyokkal kecsegtető terület. Méreteinél fogva nincs is elkerítve, de igen ügyes jelzőrendszer gondoskodik arról, hogy idegenek ne tévedjenek a birtokra. A magánterületre figyelmeztető táblákon kívül elektromos csapdák leselkednek az illetéktelenekre, kizárt dolog, hogy valaki úgy közelíthesse meg a villát, hogy ez a személyzet figyelmét elkerülje.
A közlékeny kávézótulajdonos egyébként megértőnek látszik a jelzőrendszer létjogosultságát illetően: manapság senki nem érezheti magát biztonságban, legkevésbé az nem, aki dúsgazdag, arról nem beszélve, hogy a családot a fegyverkereskedés tette naggyá, s ez utóbbi üzletág képviselőire főleg a terroristák fenekednek a maguk zűrzavaros ideológiájának részeként.
Ebben a témában kissé elkalandozunk, aztán a fekete hajú, hegyes orrú, éltes tulajdonos megnyugtatja magát: mióta beindult a kondicionálófarm, valószínűleg nem kell emberrablóktól tartani, mert akkora a nyüzsgés, amilyet ez a vidék soha nem látott. Az elektromos csapdák eleinte gondot okoztak, mert a nyaralók elbitangoltak. Azóta kijelölték számukra a járható útvonalat, és nincs gond. Végezetül a tulajdonos töredelmesen bevallja nekem, hogy az egyedül szóba jöhető rabló immár ő maga, mert éppen azon töri a fejét, milyen mértékben emelje az árait, csakis a forgalom megélénkülésére való tekintettel.
Cyddel visszaülünk a kocsiba, és magasabbra hágunk a hegyek között. Megtekintjük a víztározó hatalmas felszínét, valószínűleg tónak vélném, ha nem lenne birtokomban az értékes felvilágosítás, aztán kerülővel megközelítjük a villa környékét, és a kocsit elrejtve, gyalog folytatjuk az utat.
Cyd detektorára bízzuk magunkat, amikor a sűrű növényzet között előrecsörtetünk. Százszor megbánom a vállalkozást, mert ezen a környéken számtalan olyan bozót vetette meg gyökereit, mely szúr és döf. A fogadtatás tehát nem éppen barátságos, és nem kétséges, milyen ellenséges lenne velünk bármely kétlábú fajtársunk, akinek a karjai közé szaladnánk.
Ez a kérdés Cyd fejében is megfordulhat. Egy kurta pihenő alkalmával tudatja velem: – Most kellene visszafordulnunk. Nem ínyemre való ez a séta, hiába. Óriási ötletem van, hogy szárazon megússzuk. Hallgass ide, most szépen elmegyünk innen a francba, fel a zsilipekhez. Jó erős betongátat építettek, meg kell hagyni, de manapság vannak jó kis robbanószerkezetek is, neked magyarázzam? Pár kicsi bumm, és a folyó elönti a völgyet. Ürgeöntés. Előjönnek az ázott mandrók, kiválogatjuk, akik nekünk kellenek, aztán kész is. Na?
– Melyik zsebedben tartod a dinamitot? – kérdezem.
– Dinamit?! – Cyd forgatja a szemeit, aztán felkászálódik és folytatjuk utunkat.
A három kávé zaklatottá teszi szívműködésemet, egyre csak Cyd hátát nézem, kissé homályosuló tekintettel. Nemcsak az erős napsütés és a meredek útvonal teszi: melegem van. Mikor fogok leszokni a félelemről?
Aztán fedezékbe húzódva megtekinthetjük a távoli teniszpályán folyó meccset, az apró labdát püfölő, vígan szaladgáló vendégeket. Egy keskeny ösvényen lovasok vonulnak tova, a távcső segítségével ellenőrzöm: nem látok közöttük ismerős arcot, vezetőjük vörös hajú fiatal nő.
Cyd morog: – Nagyon kétlem, hogy itt tartják Gruccit. Ez egy átjáróház. Ha az a sok gazdag majom gyanútlan is, valószínűleg nem hülyék teljesen. Menjünk odébb, itt nekünk nem terem babér.
A hegyoldalba épült villa mellett helikopter vesztegel. Látványa újabb morgáslehetőséget nyújt Cydnek, főleg, amikor megtelik a levegő zúgással, és két másik gép közeledik a völgy felé. Sikkesen leszállnak, utasaik elhagyják őket.
Szememhez emelem a távcsövet, s a hat férfi arcát kutatom. Kis híján felkiáltok örömömben, amikor felismerem Norbert Doriant és Fintan Hehírt. Akár haza is mehetnénk, itt vannak a báránykák.
Mégis maradunk, hason fekve, leskelődve. A helikopterrel érkezett férfiak besietnek a villába, majd néhány percnyi időzés után az általam ismeretlen négy újra előkerül, a ház másik oldalán sorakozó kocsikhoz lépdelnek, és két autóba ülve elhajtanak. Dorian és Hehír egyelőre odabenn marad a villában.
Pár perc múlva megjelenik egy újabb ismeretlen, és kezelésbe veszi a helikoptert, amelyik korábban is ott vesztegelt a leszállóhelyen. Mindenféle szerszámmal művészkedik, valószínűleg felkészíti a gépet a további útra.
Cyd kiveszi a kezemből a távcsövet, és nézelődik, aztán megbökdös a könyökével: – Maradj itt. Körülnézek a másik domb mögött. Azt hiszem, van ott valami érdekes.
– Mire gondolsz?
Nem is felel, eltűnik mellőlem. Így hát tovább hasalok a magaslesen, azt remélve, hogy másokat is megpillanthatok a házba bemenőben vagy kijövőben. Valami azt súgja, hogy e vérmes remény hiábavaló. Grucci, Sherman és Tassel nincs itt.
Valami zörren mögöttem.

 

 

Hátrakapom a fejemet, szinte későn. Egy rambó áll mögöttem; izmos, meztelen mellkas villan, a férfi lesújt a kezében tartott bottal. Félregurulok, s a hátamon fekve feltekintek: másik két rambó közeledik kétfelől. Lihegnek a gyönyörűségtől, hogy elkaphatnak. A menekülés járható útja ebben a helyzetben a lejtmenet, de akkor a villa felé kell tartanom, ahol nyilván további rambók hemzsegnek.
Egy fáig hátrálok, előrenyújtom a kezemet. Megtorpannak egy pillanatra, mintha elbizonytalanodnának: nem egy eltévedt nyaraló vagyok-e. Csakhogy iménti testhelyzetem és a nyakamban lógó távcső nem erre vall.
A távcső új ötletet sugall a feltartóztatásukra. Beszédes mozdulattal nyúlok érte, mintha megadásom jeleként tenném: leakasztom a nyakamból. Az egyik félmeztelen közelebb lép, hogy átvegye, társai éberen előretartják botjaikat.
Belelököm a súlyos műszert a férfi arcába, aztán felkötöm a nyúlcipőt. Cyd felbukkanásában reménykedem, hiába.
Ágak csapódnak az arcomba, nadrágomba csimpaszkodnak, felbukom egy kőben, estemben fordulok a hátamra, a mögöttem nyargaló nem tud fékezni, két talpamra akad, átemelem a fejem fölött, a lendület csekélynek bizonyul, a férfi nem repül messzire, társa a térdemre sújt a botjával.
Villámgyorsan mérlegelem az esélyeimet, aztán a fájdalommal nem törődve, immár az életemért harcolok. Elkapom a botot, sikerül kirántanom a vicsorgó rambó mancsából, s szinte ugyanazzal a mozdulattal előredöföm, bele az ágyékába. Nincs idő vele foglalkozni, mert az imént átdobott fickó újult erővel közeledik, és felbukkan vérző arcú társa is, késsel a kezében. Egy pillanatra még tisztelem is őket: a nyaralók nyugalma érdekében nem használnak lőfegyvert, de kedves fiúk!
Talpra ugrom, oldalrúgással próbálkozom a botos fickó ellen, de kevés a helyem, elkapott lábam satuba kerül. Kifordulok, a másikkal találomra előredöfve kiszabadítom magam. Hasra esem, felpattanok, a bot a vállamra sújt, elzsibbad a fél karom. Aztán repül a kés, alig fogom fel, ezüst villanás, mint amikor a hal feldobja magát a folyóból. Ha rajtam múlna, a kés belém állhatna, nem rajtam áll, fennakad egy bokor ágán, a célzást esetleg még gyakorolni kellene. Felkapom a szerszámot, de hasonlóképpen járok, hátulról újabb ütés ér, kiejtem a kezemből a kést, és úgy döntök: futok.
Ketten követnek, jóformán hangtalanul, elfojtják szitkaikat, csak tüdejük fújtatása hallatszik. Bátran elrohanok a bottal döfött rambó mellett, felvillan előttem verítékes, eltorzult arca, térdelve gyötrődik fájdalmában, utánam kapna, de nem ér el. Cikázva futok, arra gondolva, hogy rögvest megfulladok ezen a terepen, el kell tökélnem: elindulok lefelé. Nem!
Pár flikflakkal próbálkozva rá kell jönnöm, ha ilyen pazarló módra bánok a tüdőmmel, rövidebb ideig bírom a kergetőzést, mint ezek a harcedzett, félmeztelen figurák. A vérző arcú szigorúan a nyomomban trappol, a másik elém vág, kitérek az ellenkező irányba, aztán nem bírom tovább, nem kapok levegőt. Meg kell állnom, bevárom a véreset, amikor közeledik, a levegőbe pattanok, és állon rúgom, annak az arcnak már úgyis mindegy. Megbillenek a lejtőn, könyökömmel, alkarommal fékezem az esést, a másik fickó mellettem terem, és a jó ég tudja, honnan szerezte vissza kését, ha elveszítette egyáltalán, mindenesetre megpróbálja használni ellenem. Vállon rúgom, és feltápászkodom, a késpenge a lábfejembe szalad, a csizmám teli vérrel és fájdalommal. Lerogyok, s egy pillanatig csak méregetjük egymást a rambóval, mindketten fújtatunk, ez a pillanat a fenyegető pillantások ideje. Ő lép elsőként, félkörös mozdulatot tesz a lábával, fültövön talál, belegurulok egy bokorba. A fickó felugrik, s bár egyik válla kissé ferde, elszántan lépked felém. Tenyeremre támaszkodva várom, tudván, hogy már csak egy lábbal rúghatok, a másik erőtlen a fájdalomtól.
Aztán a probléma egyelőre halasztást nyer. Valaki meglep hátulról, és mielőtt kialudna a tudatom, érzem, hogy lefelé gurulok.

 

 

Amikor felnézek, túlságosan közelinek látom egy helikopter propellerét. Széthasadó koponyával ülő helyzetbe tornázom magam, lassan derengeni kezd, hol vagyok. A filmszakadás közben valami módon a villa mellé kerültem, a leszállóhely betonjára. Ebben nyilván az a három megviselt rambó a ludas, akik itt vicsorítanak a közelemben most is.
De nemcsak ők alkotják körülöttem a kört.
Fintan Hehír áll velem szemben, s nevetséges mozdulattal letépi magáról a kockás inget, majd megtornáztatja az izmait a felkarján. Aztán a kezét nyújtja, hogy felsegítsen. Ezt a trükköt Tanos is gyakran előadta az edzéseken, tehát figyelmen kívül hagyom az udvarias gesztust. Mindenesetre szemmel tartom Hehírt, és valószínűleg ez minden, amit tehetek, mert megmozdulni sincs erőm.
Nem ártana, ha lenne, mert a fogadtatás láttán semmi kétség afelől, hogy nem látnak szívesen, és nem akarom rájuk erőltetni a társaságomat. Viszont ezektől a gondolatoktól talán egy árnyalattal bátrabb leszek.
Úgy fest a helyzet, hogy meghalok.
Talpra szökkenek, fél lábamra helyezve testsúlyomat.
Hehír felém nyújtja és a vállamra ejti két karját. Vigyorogva közel hajol hozzám, annyira, hogy vonásai életlenné válnak. Aztán nem harap belém, mint vártam, hanem megragadja a zubbonyt a vállamon, és letépi rólam. Belevág a nyakamba, és elszakad az aranylánc.
Hátracsúsztatom a lábamat, talán a szoros csizma tamponálta a vérzést, nem érzem a forróságot, a fájdalom is lankad. Vagy csak a kétségbeesett érzés fedi le a szenvedést, a biztos tudat: megölnek.
Hehír kissé tetszeleg a pózban: szorosan előttem állva, felemelt két karjában tartja kabátom rongyait. A következő pillanatban maga mögé hajítja, és újra a vállam felé nyúl. Arcába öklelek a fejemmel, hátraugrom, és megszúrt lábammal gyomron rúgom.
A meglepett férfitől elszaladhatnék, de a rambók szorosra vonják köröttem a gyűrűt, arckifejezésük több mint vérszomjas.
Az edzett Hehír egy pillanat alatt magához tér, és csúnyán vigyorogva, váratlan rúgással a véres arcú rambó karjába dönt. Lerogyok, és eszembe jut a csizmámba rejtett kés. Odakapok. Egy villanás és Hehír combjába mártom a pengét.
Ütések záporoznak rám, bágyadtan ellenkezem. Hehír térdre ereszkedik, kezében a lábából kirántott kés. Másik kezével a hajamba markol, hátrarántja a fejemet. Aztán messzire hajítja a tőrt, és kézháttal arcul üt. Felreped a szám, véremet az arcába köpöm. Letörli, vigyorog.
Amikor az ingemhez nyúl, hogy feltépje, erélyes női hang csattan: – Itt nem!
Hehír mintha kijózanodna, elenged, és vérző combjára tapasztja a tenyerét. Lassan feláll, szembefordul az asszonnyal: Lora Chickkel. Elsántikál mellette, és a válla fölött visszaszól a rambóknak: – Tegyetek rá bilincset! Norbert gépén megy a Szigetre!
A három félmeztelen férfi biztosra akar menni. Szinte összeütköznek abbeli igyekezetükben, hogy leüssenek. Végül nem tudom megállapítani, melyiknek sikerül. Sötét lesz.

 

 

Helikopteren ülök, fölöttem és köröttem a kék ég, alattam a tenger. Mellettem Norbert Dorian. Csuklóimon bilincs. Visszaejtem fejemet a háttámlára.
– Hova megyünk? – kérdezem.
– Majd meglátja. Sokáig már úgysem nézegethet.
– Én nyomoztam a felesége halála ügyében. Bátor, szép nő volt. Nem is gondol rá?
Dorian rám mordul: – Azt kapta, amit érdemelt. Gazdag lehetett volna. Miatta van az egész cirkusz. Mit gondol, én nem szeretnék szabadon járni? Egyre jobban rühellem az egészet.
– Akkor tán változtassunk útirányt – javaslom fájó fejjel.
– Én már nem szállhatok ki. Ha maga akarja, tessék. Csak egy mozdulat! Nyitva az ajtó.
Letekintek. Alattam a vakító víztükör, nem is túl messze. Oldalt egy sziget körvonalai látszanak, előttünk mind nagyobbodó halászbárka cammog.
Dorian gyufaszálat rágcsál, szemlátomást ideges. Semmi rendkívülit nem látok az arcán, átlagos küllemű férfi.
– Mi a baj? – kérdezem. – Már nem szeret gengszter lenni?
– Fogja be a száját! Nemcsak őket rühellem, magát is! Akarja, hogy kilökjem a francba?
– Ne tegye. Megbilincselt kézzel nem tudnék kiúszni.
– Milyen bátor! – morogja utálkozva. Kiköpi a gyufaszálat, aztán a rádió gombját csavargatja. Belevakkant a mikrofonba, nem értem, mit mond. Aztán felhördül, és érzem, hogy ránt a kormányon. A gép süllyedni kezd.
– Nem vagytok ilyen rohadtak! – üvölti a mikrofonba.
Emelkedik a gyomrom, úgy a torkomnál járhat. Iszonyodva figyelem a vizet: egyre közeledik.
– Dehogy robban fel! – kiabál Dorian, hisztérikusan nevetve.
De igen, villan át az agyamon! Ezt a gépet szerelgette a villa mellett egy férfi, hát ezért!
Lehet, hogy megőrültem és képzelődöm, lehet, hogy a félelem vette el az eszemet, lehet, hogy nem értek semmit, tudom, hogy meghalok.
Ugrom.
Dübörög fölöttem a helikopter rotorja, árnyéka távolodik a víztükörnek attól a pontjától, amely felé zuhanok, hallom a szél fütyülését, saját sikoltásomat, arcom elé emelem összebilincselt kezemet, mintha védekezhetnék, az utolsó kép éles, túlexponált: mindenütt víz, a távolban egy kis hajó foltja, mögöttem robbanás, süketítő, csattan a karom, hideg, kemény ütés
süllyedek---

 

 

BELLOQ

 

Észrevétlenül lapulnak rejtekhelyeiken, várják a jelzést, mikor támadhatnak. Ha a hűtőházi fegyverraktárnál elfogott bűnözők nem hazudtak, ez alkalommal is jó fogás ígérkezik.
Belloqban megmozdul némi kétség. Egyenként fogják elkapkodni Grucci embereit? Eljutnak-e valaha a fejekhez? Jóval egyszerűbb lenne mindjárt a vezetőket lefogni, nélkülük a hevenyészett zsoldossereg csakhamar szétszéledne. A Holden-ügyben szinte így történt, és mégis feltámadt a sárkány. Lefejezték, új fejeket növesztett, lángot okád valamennyi.
Akkor hát legyen. Ha a törzset is fel kell darabolni, ideje hozzálátni. De ezek mindig újjáélednek, visszajönnek, soraik feltöltődnek, újrarendeződnek, gyarapodnak a kísértetek.
A dzsinnek.
A jelzés egyelőre várat magára.
Belloq egy pillanatra arra gondol, vajon nem túl kiábrándult ő ehhez a kushadó várakozáshoz? Ha ezt elviszik ép bőrrel, jön a következő. Nincs megállás. De ahhoz, hogy kiszálljon belőle, túlságosan elkötelezett pro és kontra. Egyfelől ott az élete, az úgynevezett kulisszákon túli: Ella és Denisa. Nyugalmasabb hétköznapokról ábrándozik, lánya már megint „nevelőszülőknél”, Martin egyik barátjánál él, hogy legalább ő biztonságban legyen. Másfelől ugyanez a felállás: Denisa, Ella és a barátok. Velük, értük kushad, pisztolya a keze ügyében, és régen túljutott azon a kérdésen: milyen jogon használ fegyvert.
A türelem ideje. Feszülnek izmaik, az övéi is. Egyik-másik társa az ajkát harapdálja, mások arcán megfeszül a bőr. Valószínűleg az övén is. Ezek azok a percek, kevéssel a támadás előtt, amikor az ember óhatatlanul megkérdezi magától: mit keresek én itt? Jobb lenne hazamenni és behúzni a függönyöket. Nem lehet. Nem azért, mert erre a kérdésre kézenfekvő módon valaminő romantikus vagy fellengzős válasz adódik. Nem, ezen már túl vannak. Másról van szó, még csak nem is kalandvágy a neve, ez a sztereotípia legyen a regényíróké. Valamiféle konokság inkább, düh és lázadás. Ő ebben a közegben él, az ő számára a hét napjai a bűnözés árnyékában telnek, s mert vasragon benne van, nyugodtan hihetné: ez a világ. Számára ebből áll a világ, miként az orvos is gondolhatná: minden ember beteg. Vajon a fogorvosok nem hiszik-e olykor, hogy csupa szuvas fog a világ, az urológusok bízvást hihetnék, hogy az emberiségnek vizelési gondjai vannak. A gyermekgondozó vélheti, csupa gyerek a világ.
Mióta rejtegeti Ellát? Mikor látja újra?
Ahhoz, hogy megint együtt lehessenek, vissza kell állítani életük biztonságos kereteit. De vajon meddig állnak majd az új falak? Jön a következő ügy, melyben talán ismét céltáblává válnak, és Ellát újra el kell rejteni. Ezért dühös. Kezdetben azt hitte semleges maradhat. Megpróbálta. Óvatosan élt, rettegve inkább. Az lett volna a legokosabb, ha szakít a foglalkozásával. Nem tudta megtenni. Ő ezt vállalta, és itt kell teljes emberként helytállnia. Ráment volna a házassága erre a harcra, jóllehet önmagával csatározott, s hogy nem így történt, az sem szerencsés: felesége néhány hónap leforgása alatt meghalt. Magára maradt Ellával, keserűen, ámde egyre kevésbé tanácstalanul. Tudta, hogy a harc, amelyre természete kötelezi, csaknem reménytelen, kudarccal fenyegető.
Harmincon túl nehéz álmok között élni. Mintha csak arra várnának a realitások, hogy az ember lábára tiporjanak. Az eddigi feladatok sem voltak egyszerűbbek a vártnál, sőt, jóval felülmúlták elképzeléseit. Ám azok az emberek, akikkel együtt dolgozni kényszerült, csaknem valamennyien; így vagy úgy: eljutottak arra a pontra, ahonnan ő is lendülni tudott. Egy húron pendülésük hozta meg a sikert, az, hogy megközelítőleg egyazon stációban jártak, túl a korai évek lelkes mámorát követő letargián. Immár megmakacsolva magukat, cselekvésre, harcra elszántan. Már nem a fizikai képességeinek tudatában levő ember fölénye vezette őket, már tudták: sebezhetők, egyetlen életük van. Azt is tudomásul vették, hogy az ellenség nem csak szemből: saját soraikban is támad, tudták, hogy be vannak kerítve mindenfelől. Megtanulták, hogy meztelen felsőtesttel, sisak nélkül rohanni a harcba: kétségkívül látványos, de feltétlenül halálos mutatvány.
Egy ilyen sisaktalan hősi halott igen szép, de csak holt marad.
Belloq összehunyorítja a szemét, mert egy nyitott ablak egyenesen az arcára tükrözi a napfényt. Kissé beljebb húzódik a fal mentén, szívesen szabadulna gondolataitól, eltéve őket éjszakára, máskorra, most felzaklatják.
S ha nem ezek a gondolatok teszik, miért növekszik benne a feszültség?
Elővárosi, elhanyagolt sportklub a támadás célpontja. Tizenhét-huszonöt év közötti srácok edzésének a végét várják, hogy lecsapjanak rájuk. Talán nem valamennyien tagjai a Grucci-féle zsoldosseregnek, ez majd kiderül. Nincs rá idő, hogy a hagyományos (és jórészt hatástalan) rendőri módszereket alkalmazzák. Háborús időkben statárium járja. Lövöldözést, vért mégsem akarnak, hiába tudják jól, hogy az odabent tartózkodó fiúk talán éppen a mostani edzés után indulnának a számukra kiszabott feladat végrehajtására, akár az Aranyfogú társasága, akár a halállistán szereplők ellen. Itt követte el a nagy hibát Grucci vagy valamelyik agytrösztje. Valószínűleg a kényszer vitte rá, hogy a csőcseléket is bevonja, nem volt más választása, szorosan a nyomában járt az ellenfél. Lehet, hogy Gruccinak sikerült megszöknie, ámde tervei mégsem a rózsás elképzelések szerint alakultak. Ha kiderül valaha, figyelemre méltó tanulságokkal fog szolgálni.
Belloq kissé felvidul, amikor eszébe idézi, mire várnak. Denisának bizonyára tetszene a tervük. Nem olyan esztelen, mint az ő ötletei, de közel olyan hatásosnak ígérkezik. S újra a fokozódó feszültség Belloq gyomrában, majd a torkában: bizonyos, hogy most ő sem ül formás fenekén. Merre, hol játszik a tűzzel?
Louis megadj a végre a várva várt jelet, s nesztelen árnyak mozdulnak az épület körül. Összehangoltan végzik feladataikat, mintha százszor elpróbálták volna, fejükben előrajzolódik az épület beosztása, ki-ki tudja, hova kell mennie. Ezekben a percekben a lefogásra váró társaság java része az öltözőben és a zuhanyozóban található, fáradtak és remélhetőleg gyanútlanok.
Belloq felszökken egy párkányra, és beveti magát az ablakon. Izzadságszag üti meg az orrát, szétcsúszott, agyongyötört szivacsszőnyegeken gázol át, látja társait. Berohan a zuhanyozóba, nem elsőként, odabenn már áll a bál. Szappanos, iszamós víz folyik lábaik alatt, Hása kitép egy meztelen fickót a zuhany alól, a fiú arcára samponos víz folyik a hajáról, bőre sikamlós, elvakultan csapkod maga körül, nem ért semmit.
Belloq elkap egy törülközőbe tekert férfit, két rúgással elveszi a kedvét az ellenkezéstől, és az ajtó felé penderíti. Ott már várják, viszik a többihez.
Zuhog a víz a nyitott csapokból, a gőz nehézzé teszi a levegőt, ködgomolyok lebegnek. Egy fickó a haját mossa, fintorog az arcára folyó csípős hab alatt, társához intézi a szót a szomszéd boxba, amely már üres, és szavai hallatán Belloq maradék kétségei is eloszlanak, nem, nem csinálnak bohócot magukból, ezeket keresték, íme, az egyik ellenség, sejtelme sincs róla, ki ő, s talán egy óra múlva mégis a bőrére vadászik.
Víz folyik a besamponozott fejre, a fecsegő szájba: a férfi kiköpi, hátrahajtja fejét. Ütés éri a gyomrán, csodálkozva fenékre ül, valaki kirántja a zuhany alól, kétségbeesetten üvölt, amíg elviszik.
Wyne az öltözőben dolgozik, fegyverét nem háborgatja. Ráijesztés, megalázás a céljuk most, hiszen sietnek, szóra kell bírni a meglepetteket. Az egyiket a fejére hajított pulóver tetejére mért ütéssel szelídíti, a következőt egy rúgással, amikor a cipőjéért lehajol.
Csak egy perc, s vége a meglepetésnek. A megtámadottak felocsúdnak, reagálnak: néhányan menekülni próbálnak, a többség szembeszáll. A fém öltözőszekrények koppannak és billennek, amikor a verekedők hozzájuk ütköznek. Ruhák, sporttáskák borulnak ki a nyitott ajtókon, valóságos harci lárma kél: szitkozódás, nyögdécselés, kifulladt zihálás hallható.
Delgado szorongatott helyzetbe kerül: a falszegletbe ékelődik, két fickó ostromolja, mozdulni sem bír a szűk helyen. Louis siet a segítségére egy billegő szekrény tetejéről levetődve, letarolva társa támadóit. Delgado kiszabadul, kissé megkönnyebbülten folytatja a munkát.
A folyosó végén levő irodában a szalon vezetője, az edző öltözködik, s gyanút fog a lárma hallatán. Kinyitja az ajtót, hogy megnézze, mi lelte tanítványait, nem először fordul elő, hogy az edzés végeztével egymáson mérik össze erejüket.
Fresson, a hórihorgas mester lövész-csak erre vár. Tarkón suhintja a szobájából kilépő férfit, nem túl erősen, azt akarja, hogy lábon maradjon. Egy őrült tánc koreográfiájára kergeti végig a folyosón, az edzőteremig: a gyűjtőhelyre.
Egy húsz év körüli srác felfogja, hogy fél lábbal a nadrágszárban sokat nem ugrálhat, jobb ötlete támad. Időt kell nyernie, amíg felöltözik. Nem tudhatja, kik a támadók, öltözetük nem árulja el hovatartozásukat, de bárkik legyenek, nem akar a kezükre kerülni. A pad alá kap, vászonzsákjához, belesüllyeszti a kezét, ki sem veszi a fegyvert, csak az időt vesztegetné. Vaktában markol a ravaszra, golyók kaparják egy öltözőszekrény nyitott ajtaját, átütik. Valaki feljajdul, a fiú elméje elborul, győztesnek érzi magát, erősnek, hiszen ölni tud. Zsákját szorongatva tüzel, még akkor is, amikor Pierre Lipowski ráront, szinte nem is törődve a fegyverével, és lerántja. Kiüti kezéből a zsákot, aztán egy szekrényhez csapja a fiút, majd arcába tenyerelve fejét az ajtóhoz ütögeti.
Belloq kissé fázik vizes ruhájában, a szikkadó szappan foltjai penész képzetét keltik. Valamelyest lehiggadt, mióta kiderült, nem halt bele senki az akcióba. A sebesülteket elszállítják, a foglyok a fal mentén ülnek, rendetlenül felöltözve, egyikük-másikuk haját groteszk módon összetapasztja a benneragadt sampon, szappanhab.
Néhányan átkutatják a szekrényeket, az irodát, a padok alját, az összes elképzelhető helyet. Komoly fegyverek kerülnek elő, érdekes feljegyzések, Hehír propagandafilmjének átirata, a főnök szobájában a fiók mélyén fecskendő hever, apró dobozban néhány jelzés nélküli ampulla.
Wyne erre a leletre koncentrál, de ez az, amiről az edző nem hajlandó beszélni. Beszélnek mások, jóllehet zavarosan olykor, de nem tehetnek mást, mert ez alkalommal nem ajánlják fel számukra, hogy forduljanak az ügyvédjükhöz, és kihallgatóik nem sokat válogatnak eszközeikben. Javarészt nem fájdalmat okoznak a vonakodóknak: megalázzák őket. A fiúk, akik mindeddig erejükben hittek, gondolkodóba esnek. Vallatóik nemcsak erősebbek náluk, nem ezzel hivalkodnak. Düh árad belőlük, konok, makacs düh, ez riasztja meg a vonakodókat. Az a meggyőződés, mellyel ostromolják őket, erősebb mindennél, amit eddig ismertek. Ez az erő győzi meg végül néhányukat, s lassan kialakul egy laza kép, csak egy szál a zilált gombolyagban.
Ezek a férfiak azért kapták a fizetséget ismeretlen megbízójuktól, hogy félelmet keltsenek az Aranyfogú területén. Kötözködjenek, verekedjenek, támasszanak zűrzavart. Működési területük listáján az Aranyfogú hívei által látogatott helyek szerepeltek. El kellett hinteniük a félelmet, s vele a bizonytalanságot, megingatni a Kokókirály kitartó embereit.
Príma balhét láttak benne, anélkül hogy az összefüggéseket felismerték volna – nem is arra kérték fel őket: gondolkozzanak. Csoportosan támadtak, kiverekedték magukat, odébbálltak. Nagyobb fizetség fejében a vezetőjük által kiválasztott rátermettebbek fehér kesztyűs munkát is végezhettek: ölhettek fegyverrel. Mások foglyokat ejtettek, ezek kezelése az edző irodájában folytatódott. A cél: mindenáron kideríteni, hol rejtőzik a Kokókirály. Ha ő megsemmisül, a birodalom kiterjedhet, és megnyílik a nagy pénzkereset lehetősége: a kábítószer.
Néhány óra múltával csak a főnök marad a leszerepelt szalon festésre áhítozó falai között. Negyvenesztendős, inas, alattomos tekintetű férfi, ép fogsorral, magabiztos mosollyal. Nem beszél, nincs mit mondania, arra is kíváncsi lenne, melyik bíróság veszi figyelembe azokat a vallomásokat, melyeket ezekkel a módszerekkel csikartak ki a tisztelt urak, közli. Törvénytelenséget emleget, s Patrick Wyne nem veszi zokon, tudja, hogy igaza van. Törvénytelen, igen. Tovább tetézi.
Intésére ketten satuba fogják az edzőt. Wyne nyugodt arccal letöri egy ampulla nyakát, tartalmát fecskendőbe szívja. Aztán megáll egy percre: – Megint megkérdezem: mi ez?
– Láthatja – von vállat a férfi. Kevésbé magabiztos, mint korábban, tekintete a fecskendő végére illesztett tű hegyére tapad, megbűvölten.
Patrick Wyne nagyon jól tudja, mit tart a kezében. Azt is tudja, hogy nem fogja a Róka csúfnévre hallgató férfi bőre alá nyomni. Nem is akarja. Csak egyet: elhitetni vele, hogy megteszi.
Wyne évek óta vezeti akciócsoportját. Volt néhány cinikus korszak az életében, ezeken egy ideje túljutott, mióta Leon Borsetti a közvetlen felettese, és nem sokkal utána Petrov, a miniszter. A maga módján hisz benne, Petrov alkalmas rá, hogy megfékezze a bűnözést mind az alvilágban, mind a testületen belül, még akkor is hisz ebben, ha tudja, hogy e törekvés csak az ellenségek számát gyarapítja, ha ízig-vérig huszadik századi ember, mentes a vérmes illúzióktól. Egy ideje tisztában van vele, hogy élete csak hajszálon múlik, Petrové is. Másokért is aggódhat: felesége nem léphet az utcára.
És a Róka valóban elhiszi, hogy ez a rövidre nyírt hajú, sötét szemű, kemény férfi belenyomja a fecskendő tartalmát. Beszélni kezd, utálkozva saját félelmén, rettegve a következményektől.
Igen, ő injekciózta a foglyokat, akiket társai idehoztak. A szer hatására görcsök léptek fel, a páciens pokoli kínokat állt ki, megbénult, egy időre eszméletét vesztette, olyan hatást keltett, mintha meghalt volna, pulzusa tapinthatatlan volt. Amíg ez az állapot tartott, a foglyot elszállították a tengerparti aréna közelébe, egy elhagyatott helyre, és ott letették. Amikor magához tért, vallatóra fogták. Kevés kivétellel valamennyien beszéltek. A Róka továbbította információit ismeretlen megbízójának. Komoly pénzeket kapott ezért, de néha eltűnődött rajta, mennyivel jobb üzleteket csinálhatna, ha maga gazdálkodna a foglyoktól nyert információkkal. Nyomatékosan figyelmeztették, ebbe ne élje bele magát. Jobbnak látta, ha engedelmeskedik.
Megint egy ellenséges csoporttal kevesebb. A Rókát elviszik.

 

 

Belloq hangulatán nem sokat javít a közös ebéd. Fresson és Wyne nem tagadnak meg maguktól egy-egy pohár whiskyt, s talán ennek hatására töprengővé válnak.
– Láttátok ezeket a kis fickókat? Mit tudták ők, hogy mit csinálnak? Azt hitték, erős, fasza gyerekek, egy jó kis verekedésért még pénzt is kaptak. Előléptetésnek számított, ha fegyvert nyomtak a kezükbe. Urak voltak, szórakozással keresték a pénzt, a kis csajok bámultak rájuk. Most bevonulnak a börtönbe, s profi bűnözőként jönnek ki onnan. Legközelebb már tudni fogják, hogyan vigyázzanak magukra, s azt is, mi módon lehet még több pénzt keresni. Így szaporítjuk mi a bűnözést. Veregessetek vállon – rimánkodik Fresson.
– Nincs kiút, szentigaz. – Wyne erőt vesz magán, s nem kér újabb pohár italt.
Delgado unja őket: – Nem a rendszer, a társadalom az oka. A pénz. Erről van szó. Minél finomabb valami, annál több pénzért lehet hozzájutni, s a szíve mélyén mindenki ínyenc. Vagy ellenáll, vagy nem. A probléma csakis akkor oldódik meg, ha megvalósul egy emberek nélküli társadalom. Ugyanis, ahol csak két ember is van, az egyik biztos kalmárkodni kezd.
– Előre egy emberek nélküli társadalomért! – lelkendezik Fresson keserű képpel: – Azt hiszed, te találtad ki? Az emberiség ezen fáradozik évezredek óta. Az atomkorszak pedig felcsillantotta a megvalósítás lehetőségét.
Belloq látja, hogy az ebéd volt az utolsó csepp a pohárban. A Grucci-ügy, a többihez kapcsolódva megfeküdte a gyomrukat. Apokaliptikus gondolatok helyett folytatni kellene a vadászatot. A világmegváltás ráér, úgyis hosszabb ideje húzódik. Grucci viszont megpattanhat, ha látja, hogy zsoldosserege széthullik. A sárkány elillan, s idővel visszatér. Sorai még szervezettebbek lesznek.
Megérkezik a Lora Chick kondicionálófarmjára küldött kém. Fürge, jelentéktelen küllemű férfi. Előadja, hogy kijátszotta a jelzőrendszert, és a villa mellett veszteglő helikopterhez férkőzve elhelyezte rajta a jelsugárzót. Ezután elhagyta a környéket. Őrszemeket látott, őt nem fedezték fel. A keresett személyek egyike sem mutatkozott, amíg ott járt.
Ezen nem csodálkozik senki. Nyilvánvaló, hogy a fejek régen elhagyták a birtokot, éppen ezért volt szükséges a jelző felszerelése: a helikopter talán Grucciék nyomára vezet.
Rövidesen egy zavarodott pilóta jelenti, hogy a helikopter felszállt, és ő ráállt a követésére. Mielőtt még megpillanthatta volna a gépet, a jelzés egyszerűen elhallgatott. Eltűnt a semmiben. Számításai szerint a tengerben. Az esetet jelentette, repülőgépek szálltak fel, jelenleg is kutatásokat végeznek az eltűnés vélt körzetében. – Bermuda-háromszög – morogja Fresson.
Delgado más ötlettel áll elő: – Grucciék megtalálták az Atlantiszt. Ott lehet a főhadiszállásuk.
Louis kevésbé fogékony a misztikumra. Ő technikai ember: – Lezuhant a helikopter. Ha a tengerbe süllyedt, nem foghatják a jelsugárzó adását. Vagy felrobbant. Miért ne? Szorul a hurok. Grucciék vigyáznak a biztonságukra.
Wyne a telefonkészülékhez siet, majd rövid időre távozik a szobából. Mindenki tudja, hogy feletteséhez, Leon Borsettihez indult, türelmetlenül várják, mit intéz, sejtik, továbblépésről lehet szó.
Belloq nem vesz részt a megélénkülő ugratásokban, egy másik készüléken a szállodát hívja, Denisát keresi. Közlik vele, hogy a lány reggeli után elhagyta a szobáját, és azóta nem látták. Felhívja Martint, Ella után kérdezősködik. Aztán Quasimodót tárcsázza, hiába. Feszültsége fokozódik.
Wyne rövidesen visszatér, s bár látszólag mit sem változott az arckifejezése, látják rajta, hogy nem jutott eredményre. Leül az asztal sarkára és közli: – Lora Chicket még mindig nem vehetjük elő. Hiába tudjuk, hogy benne van, kevés. Tények kellenek. A szuperbiztonsági rendszer felszereléséhez, a magántestőrök tartásához joga van. Kész. Louis, Gatti, Delgado. Menjetek oda. Amint a legapróbb okot látjátok arra, hogy lépjünk, jelentkezzetek. Próbáljatok mindent kitapasztalni. Louis, nem kell hősködni.
– Miért mindig nekem mondod ezt?
Wyne elereszti a füle mellett: – Visszahívom a többi megfigyelőt, szívesebben használom erre a munkára a saját embereimet. Valami bűzlik.
– Lipowski levette a cipőjét – árulkodik Delgado.
– Bedagadt a bal lábam – panaszkodik Lipowski.
Wyne ügyet sem vet rájuk. Telefonál. A Lora Chick birtokát közrefogó biztonsági rendszer könnyen sebezhető. Az észrevétlen helyeken, zárt körben elhelyezett érzékelők letapogatják az arra járókat. A jogosultan ott tartózkodók nyakában kis medál lóg, működése az áruházi holmikon feltüntetett vonalkódéhoz hasonló. Ha a rejtett érzékelők nem találkoznak a medál jeleivel, riasztják a körzetükben tartózkodó őröket. Az őrök szabadon közlekedhetnek a rendszerben, zavar esetén áramütéshez hasonlító jelet kapnak a medáltól. Ezt megérezve elindulnak, hogy felkutassák a behatolót.
Wyne telefonjára hamarosan az asztalra kerül három ilyen medál. Nem gond. Technikai kérdésekben szinte soha nincsenek nehézségek. De Lora Chick továbbra is hozzáférhetetlen. Így hát Louisnak igaza lehet abban, hogy számára a legnagyobb műszaki csőd: az ember.
Louis, Gatti és Delgado szinte vidáman indul a lesre. Megbeszélik, hogy milyen felszerelést vigyenek, mikor kerül sor a váltásra.
Wyne újabb telefonhívásokkal foglalkozik. A Perrin-ház környékén elhelyezett megfigyelők azt jelentik, hogy Claudia körül egyelőre minden rendben, Grucci nem érdeklődik az unokahúga iránt. Többen úgy vélik, nem is fog. Nincs abban a helyzetben, hogy rokonlátogatást tegyen.
Belloq nem tartja ilyen tragikusnak Grucci helyzetét. Lehet, hogy névtelen zsoldosainak egy részét elveszítette, de üldözői továbbra is bottal üthetik a nyomát. Egyelőre aligha lát okot a teljes kétségbeesésre. Legfeljebb kissé óvatosabbá válik. Ezen is megoszlanak a vélemények.
Aztán összegezik, hogy nem sokra jutottak.
Az eltűnt helikopter tartja lázban a kedélyeket. A térkép fölött tanakodnak, majd Wyne elhatározza, hogy a helyszínre siet.
A szivarcsutkát csócsáló örömkatona érkezik. Belloqhoz lépve vigyorogva közli: – Odakinn pattog egy kis bohóc, magával akar beszélni, sürgősen.
– Kicsoda? – kérdezi Belloq, fel sem pillantva.
– Nem mondta meg a nevét. Ezt küldi. – A katona tenyerén aranylánc csillan. Medálja töltényt formáz, türkizkövet rejt magában.

 

 

Cyd rosszkedvűen lép a szobába, körül sem néz. Egyenesen Belloqhoz lép. Nem látja, hogy a másik alig türtőzteti magát, ráül a térkép szélére, és megszólal:
– Nem kell nagyon becsinálni, de azért van egy kis baj. Az a nagy helyzet, hogy reggel még a nő is megvolt, mostanra csak ezzel a lánccal tudok szolgálni.
Belloq megragadja az inget Cyd mellén, és rárivall: – Ne tarts előadást. Előbb azt mondd meg, mi történt Denisával.
Cyd eltolja a férfi kezét. Megfontoltan bejelenti: – Elfogták. Azért nem kell beszarni, mert amikor utoljára láttam, még élt. Lehet, hogy csak túsznak szánják. Óriási volt a nő egyébként. Van itt valahol valami fényképalbum? Nyomjad ide az ölembe, hadd válogassam össze, milyen pofákkal találkoztam. Ketten talán összehozunk valamit. Kirándulni voltunk. Felmentünk a hegyekbe, egy gazdag spiné birtokára, Lora Chick a neve egyébként.
Belloq felsóhajt, fényképeket borít Cyd mellé az asztalra, aztán megáll, s kezét a zsebébe süllyeszti, arcára nyugalmat parancsol.
Cyd rakosgatja a képeket, közben zavartalanul folytatja:
– Megnéztük a környéket, aztán kiszálltunk a kocsiból, és elindultunk a házak felé. Rohadt egy terep volt, a nyelvünk lógott. Korábban egy mandró a kávéházban vartyogott valamit a biztonsági rendszerről, de akármerre léptünk, nem szirénázott semmi, szóval valami más trükkje lehet a dolognak. Zavartalanul mendegéltünk, aztán egy dombon lehasaltunk, onnan jól láthattuk a házat és környékét. Sehol senki, az egyik oldalon autók parkoltak, a felőlünk levőn egy helikopter. Ja, azon egy mandró berhelt valamit, elkértem a kukkolót Denisától, de nem láttam sokkal többet. Valami mocorgott egy bokorban a helikopter körül, mondtam a nőnek, elmegyek, megnézem, mi az. Lehet, hogy csak akartam mondani különben, mert akkor jött két másik gép. Hat mandrót hozott, azok közül négy perceken belül továbbment kocsikkal, kettő benn maradt a házban.
Ez meg ez – Cyd Belloq felé nyújtja Fintan Hehír és Norbert Dorian fotóját.
Daniel bólint, nem nyúl a képekért, zsebében tartja a kezét. Hása veszi el a felvételeket, és a telefonhoz siet.
– Ekkor megint nyugi lett a ház körül, gondoltam, elmegyek és körülnézek. Elsettenkedtem a másik házhoz, megnéztem a dolce vitát. Nem láttam érdekeset, úgyhogy rövidesen elindultam visszafelé. Ahol Denisát hagytam, ott egy véres távcső feküdt a földön, vér a bokrokon. Követtem a nyomokat, markoltam ám a késemet, akkor már sejtettem, hogy gáz van. Mintha vaddisznócsorda csörtetett volna keresztül az erdőn, mondom, Cyd, itt hatvan mandró dulakodott. Vér, törött botok, egy gazdátlan kés. Nagy meccs lehetett, míg a nyomokat követtem, talán tartott is. Bejártam a fél hegyoldalt, aztán visszakerültem a kiindulópontra. Láttam, a ház előtt három mandró éppen lehajította a nőt. Nem tudod elképzelni, hogy néztek ki. Szavamra, egyik-másika pliszírozva volt. Nem egykönnyen csapták le a nőt, az egyiknek úgy át volt szabva a képe, hogy csak sejteni lehetett: ember volt valaha. Hol a fotó? Kijött a házból egy mandró, amelyik a helikopterrel érkezett, egy olyan bika tag. Odaállt Denisa fölé, hogy ő majd most! Látnod kellett volna. A lány felkelt, az egyik lábával lehetett valami, mert felhúzta a levegőbe, véres volt a csizmája. De azért gyomron rúgta a bikát, amikor az letépte róla a kabátot. A következő percben előkotorta a kését is, látod, nemhiába mondtam, hogy tartson magánál kis havert, viszont erre összeverték. A bika kivette a combjából a kést, és elborult képpel neki akart menni Denisának. Már majdnem letépte a blúzát, amikor egy nő jött ki a házból, és mondott valamit. Erre a bika bement, a három szarrá vert mandró meg lecsapta a lányt. Ez volt az a lélektani helyzet, amikor megkérdeztem magamtól, miért nem csinálok valamit, és már majdnem elindultam. Erre megint kijött a bika a házból a másik taggal, aki szintén a helikopterrel jött. Ez a mandró beszállt az egyik gépbe, bedugták mellé a lányt, és huss. A következő percben a bika is helikopterre ült a randa nővel, és ők is huss. Erre én sarkon fordultam, hogy jövök. De mondom, ha neked elmesélem, mi történt, azt hiszed, én csináltam valamit a lánnyal, vagy mit tudom én. Gondoltam, jobban elhiszed a sztorit, ha hozok valami szuvenírt. Lesuttyantam a betonra, éppen nem motoszkált ott egy lélek sem. Ott találtam a láncot. Megkerestem a kocsit, itt vagyok.
– Cyd – mondja Belloq lassan. – Nagyon fontos, hogy pontosan felelj arra, amit kérdezek. Amikor odaértetek, egy helikopter állt a ház mellett. Ugye, nem azzal vitték el Denisát?
Belloq hiába reménykedik. Társai sejtik, milyen válaszra vár.
Cyd szinte vidáman feleli: – De igen. Azzal. Netán tudjátok, hova mentek? Mert akkor nincs gond, ti többen vagytok, jó fegyvereitek vannak, kihozzátok a pokolból is. Ha gondolod, szívesen veletek tartok.
Belloq kirántja zsebéből a kezét. Azt mondja: – Nyugi. Ha két gép ment el, ottmaradt egy. Lehet, hogy arra lett felszerelve a rádiójel-kisugárzó. Valaki kerítse elő...
– Három helikopter volt ott, ha ez olyan fontos neked, az egyik, amelyik kezdettől ott állt, amelyik később elment Denisával, sárga volt. A másik kettő piros – magyarázza Cyd.
Hása telefonál, aztán halkan megjegyzi: – A sárga, Daniel. A sárga gép tűnt el.
– Hogyhogy eltűnt? – háborog Cyd. – Helikopterek nem tudnak eltűnni, nem galambok azok. Ja. Azok a mandrók még mindig ott vannak a birtokon, akik elkapták a lányt. Ott lesznek sötétedés után is. Ide hallgass, nekem nagyon a bögyömben vannak, meg aztán kiverhetnénk belőlük, hova mentek a helikopterek. Megmondom, mit csinálunk, már Denisának is elővezettem a trükköt a zsilipekkel, szerintem oltári jó balhé lenne, azok a mocsodékok is megkapnák a magukét. Megmondta a kávéházi mandró, hogy a gazdagék fogták magukat, és átszabályozták a folyót, elvették a völgytől a vizet. A természet visszaköveteli a magáét, adjuk vissza neki, minek oda luxusház meg kutyaszar?
Belloq nem figyel rá. Megint eltünteti kezét a zsebében, a cipője orrát bámulja, aztán felkapja a fejét: – Hallgass!
– Daniel – kezdi Hása higgadtan: – Úgy fest a helyzet, hogy a lányt azzal a géppel vitték el, amelyik aztán eltűnt a tenger fölött. Semmi esély arra, hogy élőnek higgyük. Patrick éppen ott jár, ha visszajön, talán tudni fogja, hol keressük a roncsokat. De máris itt az alkalom arra, hogy lépjünk. Borsetti nem tehet ellenvetést. Indulunk a birtokra.
Belloq némán figyeli Oscar Hása római arcát. A szép szobor megkapta az ürügyet, lehet indulni. Ordítani szeretne, nem teszi, Hásának igaza van.
Cyd tatja a száját, egyik szemével a cipőjét, a másikkal Belloqot nézi: – Milyen roncsokról vartyog ez a mandró?
Hása undorral pillant Cydre: – Csodálom, hogy volt pofád idejönni, és szívesen a körmödre néznék, nem Gruccinak dolgozol-e? Lehet, hogy tőrbe csaltad a lányt? Kisöreg, Denisa meghalt!
Hása akkora pofont kap, hogy átrepül az asztal fölött.
Belloq megfogja Cyd vállát: – Oké. Leállhatsz.
– Dzsemesítem ezt a kinyalt szépfiút, méghogy én meg azok a mocsodékok. Kíváncsi vagyok különben, hogy ő mit csinált volna? Nem hinném, hogy hagyta volna összeborzolódni azt a gyönyörű haját! Utálom ezt a hímringyót! Vigyétek ki innen!
Hása a padlón ülve vérző orrát törölgeti. Belloqra pillantva kérdezi: – Voltaképpen ki ez?
– Láthatod – feleli Belloq. – Denisa rajongója. Éppúgy, mint én.
Hása sápadtan feltápászkodik. Félvállról veti oda: – A tényeket neked is tudomásul kell venned...
– Ha még egyszer kiejted a szádon, tőlem is kapsz – mondja halkan Belloq.
– Jó – bólint Hása. – Csak egyet kérdezek: hogy kerültek ezek a birtokra? Ki küldte őket? Miért mentek?
– Megmondom, szépségem – közli Cyd vörös arccal: – Mert tegnap szereztünk egy negatívot. És biztos, hogy volt valami érdekes rajta, mert Denisa nagyon el akart menni a birtokra. És ha inkább velem akart menni, mint veled, az elég sokat mond el, nem?
– Elég szomorú, hogy Denisa ott tartott. Bűnözőkkel dolgozni, nem mondom.
Fresson emelt hangon rászól Hására. – Menj, Oscar, mosakodj meg. Hideg vízben. Megvárjuk Patrickot.
– Amíg ő visszajön, megnézem a szállodát, hátha hagyott valami üzenetet – mondja Belloq, elhallgatva annak a nevét, akiről beszél. Senki nem felel, hagyják távozni. Fél óra legfeljebb. Ennyi ideje lesz megemészteni a hírt, eldönteni, mit akar tenni.

 

 

„Megpróbálunk vigyázni egymásra, ugye? Soha nem lesz tüdőgyulladásom, és majd a polcunkra kerülnek a skalpok. Utána egy hétig egyfolytában szeretkezni akarok veled, gondolom, nincs ellenvetésed, Belloq!? WRY”
Daniel zsebre gyűri a párna alatt lelt üzenetet, és kézbe veszi a széfkulcsot. Kábultan áll, várja, hogy jelentkezzek a fájdalom. Hiába. Nem hiszi el, hogy Denisa halott. Nem hiszi el, hogy oda és vissza összeomlott minden. Nem hisz a tényeknek, noha olyan élesen és világosan lát mindent, mint még soha. Nagyjából érti mindazt, ami történt.
Szinte felnevet.
Grucci nagyszabású terve azért fog megbukni, mert Denisa Wry egykor elhagyta Cruz Guardot. Vicc, ha rossz is.
Azt is tudja, nem kell kerestetnie az újságírót. Elég, ha megvárja, hogy eljöjjön. Cruz Guard látni akarja őt, Belloqot, az arcát. Nem azért szimatolta végig, amit Kata Doriantól hallott, mert zsarolni óhajtotta Lora Chicket, nem. Cruz jól tudta, hogy Denisa ráharap a Hehír névre. Elpotyogtatott nyomokon terelgette a célba a lányt.
A halálba.
Előbb Sába, most Denisa. S még nem teljes a névsor. De vajon őt, Belloqot meg akarja-e ölni? Esetleg tudja, hogy ennyi is elég volt?
Belloq visszaül az ágyra. Cyd elbeszélésének részletei zsonganak az agyában. Ha nem érkezett célba a helikopter, a lány megmenekült valami iszonyatostól.
Nem akar ülni. Egyedül maradni még kevésbé. Ellenőrzi, helyén van-e a fegyvere. Felesleges mozdulat. Lesiet a széfhez. Felrántja a boríték tetejét, átlapozza a fényképeket. Ha Borsetti most sem lát elegendő okot Lora Chick kihallgatására, akkor kösse fel magát, s ez a gondolat inkább kétségbeesett, mint tiszteletlen.
Mire Belloq visszaautózik a központba, nagyjából eltervezi, melyek legyenek a következő lépések az ügyben. Persze, ezekben a tervekben nem szerepelnek Grucciék elképzelései, így hát meglehetősen hézagosak. Legelébb Daggs professzort kellene szólásra bírni, hogy milyen természetű és mértékű szerepet vállalt a születő maffia körüli bábáskodásban. Denisa nem rajongott ezért a figuráért.
Denisa.
Cyd jól mondta, a három fickó a birtokon maradt, s talán teljes biztonságban érzik magukat, abban a reményben, hogy a lánnyal történteknek nem volt tanúja. Sötétedés után is ott lesznek. Mintha csak arra várnának, hogy vele, Belloqkal találkozzanak, így tehát a nap és az éj java részére kellő elfoglaltság várható. Reggel pedig személyesen repül abba a körzetbe, ahol állítólag eltűnt a helikopter. Megkeresi Denisát, a nyomát, a testét.
Most fáj a gondolat: ha nincs holttest, nincs gyilkosság sem. Denisát meg kell találni, elevenen vagy holtan, addig nem hihet senkinek, nem számítanak az összevágó tények, az egyetlen, amit hisz: még nem biztos. A remény pókfonálnyi, ott csügg rajta, erősen kapaszkodva.
Amikor az irodába lép, leolvashatja Wyne arcáról, hogy mindent tud. Elé teszi a borítékot. Patrick figyelmesen megvizsgálja a felvételeket. Aztán hátradől a székében, és Belloq szemébe pillant: – Semmit nem találtunk az eltűnés vélt körzetében. Két lehetőség van, kezdem a jobbikkal: elveszhetett a jelsugárzó, ezért hallgatott el a gép. A rosszabb az, ha felrobbant, mert bár arrafelé kristálytiszta és nem túlsággal mély a víz, a roncsokat mégis bajos lenne megtalálni. Ráállítottam néhány embert arra a körzetre, hogy beszélgessenek az arra járókkal. Talán kószált arra halászhajó vagy jacht. Napsütéses, kellemes idő volt. A Sziget is közel, a partról esetleg láthattak valamit, habár az a partszakasz sziklás, lakatlan. Illetve nem teljesen, bennszülöttek lakják. Ez ügyben tehát ennyi. Behozatom Daggs professzort. Este látogatást teszünk a birtokon.
Bár ő ezt így elhatározta, Borsetti, a felettese aggályoskodik, a nyaralók biztonságát félti.
– Soha nem fordult elő, hogy felesleges kockázatot vállaltam volna – közli határozottan Patrick Wyne. – Tehát most sem teszem. Nem lesz lövöldözés, csatazaj. Rajtaütünk a testőrökön, és ha lehet, összefogdossuk őket. A nyaralókat talán fel sem riasztjuk jól megérdemelt álmukból.
– Nem megyek bele, értsd meg!
Wyne vállat vonva Borsetti szeme közé néz: – Ne menj bele, Leon, minek is kockáztatnál? Netán bepanaszol valamely előkelőség, hogy drága pénzen vett üdülését pofoncsattogás háborította. Ennek ellenére életben maradsz. A halállistán az én embereim szerepelnek, velem együtt. Az én feleségem tengeti napjait bezárva, terhesen, ez is az én gondom, nemde? Ugyancsak a mi bajunk, hogy a munkatársnőnket elfogták, és az történt vele, ami. Lehet, hogy szerinted ez mind normális, huszadik századi dolog, nos, szerintem abnormális. Vedd olybá, hogy Lora Chick birtokán személyes elszámolnivalóink vannak, és mi egyszerűen rajtaütünk, előzetes felhajtás és óvintézkedések nélkül, nehogy a testőrök elszeleljenek. A gazdag nyaralók momentán le vannak ejtve.
Leon Borsetti nem veszi a szívére Wyne közlését, vállat von ő is, a fényképeket lapozgatja. Patrick folytatja:
– Küldj embereket Lora Chick nyomára. A birtokot elhagyta, egyelőre nem tért vissza. Ha megtalálják, ki akarom hallgatni. Lehet valamelyik villájában, az sem kizárt, hogy a saját repülőgépén elhagyta az országot. Bárhol is van, sehol nem lehet tőlünk nyugalma. Érted, Leon? – Wyne egy árnyalattal felemeli a hangját: – Külföldön sem! E pillanatban a nemzetközi jog megszorításai alól is kivonom magamat.
– Nocsak, nocsak – évődik Borsetti az ajtó felé menet: – Eszedet ne veszítsd, barátom, ez új vonás lenne nálad. Beszélek Petrovval, aztán meglátjuk, mit engedhetsz meg magadnak. De túl sokat ne képzelj.
– Tudod, mit, Leon? – szól utána Wyne – Petrovval én akarok beszélni. Mihamarabb.
– Hol van Cyd? – kérdezi Belloq Fressont.
– Elrohant, alighogy elmentél. Vígan fütyörészett, mint aki kieszelt valami bájos tréfát.
– És kieszelte – sóhajtja Belloq rosszat sejtve. Nem hallgatja tovább Wyne és Borsetti kiújuló vitáját, telefonál, intézkedik. Aztán, amíg Daggsot előállítják, mást is tesz. Bizonyosra veszi, hogy Denisa is ezt tenné a helyében. Beszél Quasimodóval, szőrmentén, úgy társalognak, mint két diplomata, egyre szűkülő körökben fogják hurokba a mondanivalójukat. Amikor elbúcsúznak, mindketten tudják, hogy Grucciék ellen újabb csapat vonul hadba: a Justitia-kommandó. Már nemcsak röpcédulák terjesztése és egyik társuk őrzése a feladatuk, annál is inkább, mert eltűnt, akit őriztek. Nem az ő hibájukból, de az ő harci kedvüket hevítve.

 

 

Daggs professzor húsos arcán kezdetben fölényes kifejezés uralkodik, fitymálóan méregeti kihallgatóit. Hangsúlyozza, hogy a kísérleti gyógyszerrel kapcsolatos manipulációknak nem lehet ekkora jelentőségük, az ügy nem tartozik a „magukfajta izomjancsikra”, arról nem beszélve, hogy számos barátja úgyis segít majd fátylat borítani erre a kis botlására. Ezután következik a szánombánom, s jól megtervezve és előadva tulajdon érdemeinek halomba hordása. Tudományos téren elismert szaktekintély, publikációit számtalan nyelvre lefordították. És így tovább.
Wyne egy korábbi telefonbeszélgetés óta minden köteles tiszteletét elveszítette a professzor irányában. Nem is tartja titokban, bár az ásszal egyelőre vár még.
– Publikációi az utóbbi években Misley doktor nevének társaságában jelennek meg. Korábban is volt társa a kutatásaiban. Ez a személy elérkezettnek látta az időt, hogy közhírré tegye: a kutatási eredményeket egymaga érte el, az ön nevét, Daggs professzor, csupán kényszer hatására jegyezte a dolgozat fölé. Hajlamos vagyok hinni neki.
Daggs professzor összekulcsolja két kezét az ágyéka előtt, és lehorgasztott fejjel, apró léptekkel fel-alá jár. Így intézi a szavakat Wyne-hoz: – Maga talán járt iskolába, talán nem. Nem hinném, hogy ez a munka komoly iskolázottságot igényel. De azt bizonyosra veszem, hogy orvosi és tudományos dolgokhoz nem ért, tehát a legokosabb, ha csendben marad. Ne kényszerítsen rá, hogy bebizonyítsam elképesztő műveletlenségét.
Wyne könnyedén elmosolyodik: – Természetesen nem szakmai vitára hozattam be ide. Pontosabban szólva: a téma mindkettőnk szakmáját érinti. Nem különösebben érdekelnek a tudományos csalásai, a kísérleti gyógyszerek ellopása és árusítása, ezért a kellő helyen fog felelni. Most azt kérdezem, mi bírta rá, hogy Yannik Tassellel együttműködve előállítsa azt a gyógyszert, amellyel azóta is rettegésben tartják ellenfeleiket? Gyógyszert mondtam, mert olykor pongyolán fogalmazok. Arról a szerről beszélek, amivel Gruccit kihozták a börtönből.
Daggs nem ura érzelmeinek. Gőgjében bántották meg, gondolkodás nélkül, méltósággal felel: – Mi sem bizonyítja jobban a maguk korlátoltságát? Ilyen primitív trükköknek is bedőlnek!
Belloqnak nincs türelme Patrick módszeréhez, a lassan becserkésző, finoman provokáló, időrabló stílushoz, őt elragadják indulatai, s emelt hangon közbeszól: – Misley doktort nem tudták átejteni, igaz? Maga és Tassel rájöttek, hogy szerük nem elég meggyőző. Változtattak az összetételen, és Tassel egy este Misley doktor keze ügyébe készített belőle egy fecskendőnyit. A doktor beadta magának, rosszul lett, csaknem belehalt. Kata Dorian talált rá, hazavitte. Misley napokig töprengett a rosszulléten, és végül Katával osztotta meg a kétségeit. A lány pedig tudta, hogy a férje és Tassel régóta kapcsolatban állnak egymással. Kutatni, figyelni kezdett, és rájött az összefüggésekre, a maga szerepét is megfejtette. Maguk Misleyre akarták kenni, de a kísérleti gyógyszer összetételét sem ő állapította meg, hanem Tassel a számítógépzseni Dorian segítségével. Itt csúsztak el. Saját kufárkodásaikat is belekeverték Grucci maffiájának feltámasztásába. Mohóságból annyi vasat tartottak a tűzbe, amennyit csak elbírtak. Kata Dorian egy napon felkereste magát, és beszámolt felfedezéseiről. Magnó volt nála, de ez csak később derült ki. És a kazettán szóba került más is, nem csupán Grucci kiszabadítása. Talán a Petrov ellen tervezett merénylet, mert terveztek valamit, ez holtbiztos. Ebbe a kazettába belehaltak néhányan. De maga most elmondja, mi volt rajta. Már nem a Weixl-kór elleni szerrel való visszaélés és hamisítás a vád maga ellen, nem. Számíthat rá, hogy Tassellel még találkozik, amikor az szabadulni kíván egy nemszeretem tanútól. Ezúttal nem pénzben mutatja ki megváltozott elhatározását, hanem fegyverrel. Maga nemcsak Tassellel állt kapcsolatban, nála nagyobb hatalmú gengszterek bizalmát is élvezte. Eszükbe fog jutni, hogy a nyomukra vezethet bennünket. – Belloq Daggs elé hajítja a fényképet, melyen a kocsijának támaszkodó, Hehírrel nyájaskodó professzor látható Lora Chick line-i villája kapujában.
Daggs szinte gyámoltalanná válik a rázúdított információáradat és a felvétel hatása alatt. Mindeddig biztonságban hitte magát a gyógyszerrel való üzletelés jelentéktelen vádja alatt. A tanúk, akik ennél többet olvashattak volna a fejére: halottak. Fontolóra veszi Belloq szavait. Végül felderül: – Akkor most börtönbe kerülök? Helyes. Ott igazán nem férhetnek hozzám Grucci emberei.
– Ott aztán nem – tódítja mély hangján Belloq. – Hiszen nem tudták bejuttatni a szert Gruccinak sem, igaz? Nyolc éven keresztül tartotta fenn alvilági kapcsolatait a rács mögül a maga tisztelt barátja, őrök és ügyvédek közvetítésével, s majdnem szabadnak érezhette magát. Ma este benne lesz a lapokban, hogy a nagy tekintélyű, köztiszteletben álló orvosprofesszor egész élete hazugság volt. Tudományos eredményeit kizsákmányolt fiatal munkatársai révén érte el, ellopta egy külföldi cég kísérleti gyógyszerét, betegeinek pénzért árusította. S ez még nem minden. Az újságok imádni fogják a folytatást is: Daggs professzor a szülőapja a szernek, mely rettegésben tartja a Grucci-maffia ellenfeleit, felelős Kata Dorian és Rodney Misley halálában. Nem árt, ha tudja, azóta Norbert Dorian is körmére égett a barátainak, elég csúnya módszerrel szabadultak meg tőle. Egyébként Grucciék kedvelik a robbantással, tűzzel járó halálmódokat. Professzor úr, látott már szétroncsolt, megégett holttestet?
– Ezt a hírt természetesen nem tehetik be az újságokba – vélekedik Daggs professzor. Helyet foglal a számára odakészített széken, keresztbe veti a lábait, és könnyed mosollyal, félrehajtott fejjel hol Wyne-ra, hol Belloqra pillant.
Daniel rátelepszik egy asztal sarkára, kifejezéstelen arccal viszonozza Daggs pillantását, végül megjegyzi: – Természetesen benne lesz a hír az újságokban. Egyébként most hazamehet. Bizonyára ki tudja fizetni az óvadékot.
– Maga tréfál velem?
– Nincs kedvem hozzá. Túl sok haláleset történt ebben az ügyben, és még várható néhány. Nem valamennyi érint közelebbről. A két rivális banda összecsapásainak híre sokkal kevésbé rendít meg, mint akár Kata Dorian, akár Rodney Misley vagy mások halála. Azt hiszem, ha magával valami sajnálatos esemény történik a következő napokban, száraz marad a szemem.
– Maguknak kötelességük, hogy a tanúikat őrizzék!
– Kiket? – kérdezi Belloq.
Daggs professzor hófehér zsebkendőt húz elő, és akkurátusan megtörölgeti arcát, homlokát. – A tanúikat – közli, miután megszabadul verítékétől. – Én tudom, hogy merényletet terveznek Nelson Petrov miniszter ellen. – Daggs ezen a ponton fölényes arccal elhallgat.
Belloq egy fényképet dob az ölébe: Negel Shermanét. A professzor megint veszít egy keveset alig visszaszerzett nyugalmából.
– Igen, ez az ember fogja végrehajtani. Hamarosan. Petrov a napokban ellátogat a fia egyetemére, előadást tartani. Nem tudok közelebbit, de nyilván lesz egy gyenge pontja az őrizetének, hiszen baráti körben lesz. Ez az ember le fogja lőni.
Belloq az ajtóhoz lép, és kitárja. Szinte abban a pillanatban megjelenik a szivarcsutkás örömkatona, hogy kíséretül szegődjön Daggs mellé.
A professzor vonakodik: – Tartsanak itt. Bukott ember vagyok, belenyugszom. Elveszítem a diplomámat, a becsületemet. Csak az életem marad, megérthetik tehát, hogy ragaszkodom hozzá. Tudom, mit akarnak hallani, nem segíthetek. Egészen a legutóbbi időkig tudtam, hol rejtőznek Tasselék, most azonban bizonyosra veszem, hogy máshová bújtak. Maguk túl gyorsan dolgoztak, túl eredményesen. Gyakran változtatniuk kellett a terveiken, mert maguk a sarkukban jártak. Nem leszek biztonságban, ha kiengednek innen.
– Ó – mondja Wyne, hanyag mozdulattal széttárva a karját: – Mi sem vagyunk biztonságban. Bennünket is meg akarnak ölni. Így van ez.
– Amit velem tesznek, több mint törvénytelen.
Belloq felkapja a fejét. Wyne felé fordul: – Patrick, ez az úr ma már a sokadik, aki tettünk törvénytelen voltára emlékeztet.
– Valóban – bólogat Wyne.
Fresson közelebb lép, hogy csatlakozzék a szepegőkhöz: – Mondjátok csak, miként lehetséges, hogy mindig ők azok, akik a szemünkre hányják a törvény betűit? Miért ők, akik rajta kívül állónak érzik magukat?
– Megmondom – készségeskedik Hása: – A huncutok már éppúgy rájöttek, mint mi is: a törvényekkel takarózva megúszhatják gazságaikat. Elébb áthágják a korlátokat, utóbb, ha szorul a hurok, azért csak közöttük keresik a kibúvót. Nagyon bölcs elgondolás. Miért ne sajátíthatnánk ki a módszereiket?
– Miért ne? – elmélkedik Fresson.
Az atlétatrikós férfiú köhint egyet a küszöbön.
Belloq Daggshoz fordul: – Tessék, elmehet.
– Nem megyek el! – kiabál a professzor elfehéredve, majd vörösre gyúló arccal: – Ügyvédet akarok, törvényes eljárást akarok!
– Most? Most jut eszébe? – kérdezi döbbenteni Fresson.
Kíméletlen a játék, Belloq érzi, mégsem siet véget vetni Daggs egyre nyilvánvalóbb rettegésének. Sőt mintha csak kéjjel tenné, Wyne-hoz intézve szavait, még mélyebbre taszítja a professzort a bizonytalanságba: – Iménti beszélgetésünk természetesen köztünk marad. További munkánk során nincs szükség a professzor úr segítségére. Mivel a kísérleti gyógyszerek körül folyó manipulációk miatti vizsgálat idejére úgyis felfüggesztették állásából, nem látom be, hogy miért ne maradhatna szabadlábon? Na persze, ebben az ügyben akár tisztázhatja is magát. Azok a-betegek, akiket meggyógyított, nem fognak ellene vallani. Nem is gondolkozom rajta, mit tesz a másik tábor, amelyik nem tudott fizetni a kezelésért, és ezért nem is részesülhetett benne. Az pedig már végképp nem az én dolgom, hogy Daggs végső soron mindenkit becsapott, mert ha a gyógyszert előállíthatta, abból mindenkinek jutott volna, tehát a mesterséges hiány az ő manipulációja. Csakis és kizárólag a pénzért.
– Istenem – sóhajtja Fresson. – Milyen szépen hangzanék egy olyan történet, amelynek hőse csakis azért lopja el egy remek szer gyártási titkát, hogy mielőbb gyógyíthassa vele a szenvedőket, merő megszállottságból, jóságból? Na persze, akkor sem kapna kitüntetést, de a szívemben nagy-nagy hőség támadna tettének indoklásától.
Wyne az ajtó felé lépkedve feleli: – Leadom a hírt az újságoknak, hogy mielőbb megjelenjen a szenzáció.
– Megölnek! – ordítja Daggs professzor.
– Ugyan. Hiszen sejtelme sincs, hol rejtőznek Grucciék. Nyilván elhagyták az országot, mert belátták, hogy tervük meghiúsult. Semmi veszély nem fenyegeti önt, professzor úr. Nyugodtan menjen haza. Megérti, ha nem adok kíséretet? Aggódom az embereim egészségéért.
– Esküszöm, hogy nem tudom, hol rejtőznek. Esküszöm, higgyenek nekem! De ha ismernék őket, nem lennének ilyen könnyelműek! Ők nem menekülnek el, nem adják fel, mert tudják, ez az egyetlen sanszuk van, nincs több. Mindenáron véghez viszik, amit elterveltek, ez egészen bizonyos! Nekik az sem baj, ha még több vér folyik, mert akkor még nagyobb lesz a respektusuk. Itt mindenki rettegni fog, és ők lesznek az urak! Állam az államban. Megölik Petrovot, és az ő utóda már félni fog, megalkuszik. Megosztozik hatalmán Grucciékkal. Megölik magukat, és a maguk után következők nem fogják vásárra vinni a bőrüket. Ott van Lora Chick! Harcolt Grucci befolyása ellen, de mert az ő pénze nélkül ágrólszakadt lenne, végül kénytelen volt beadni a derekát! Hiszen az apja mindenét elveszítette, s az a pénz, ami az ő neve alatt gyarapodott, valójában Gruccié! Így aztán Lora Chick belátta, milyen szerencsés, hiszen Grucci akár kisemmizhetné, de nem teszi, ha kész vele együttműködni! Nem mennek el az országból! Az elveszített embereket pótolják, pénzük van, akármennyi fegyverest vásárolhatnak.
– Ha komolyan így gondolja, miért vált mégis árulóvá? – kérdezi Belloq.
– Nem akarom, hogy kitudódjék az én szerepem.
– Nem vállalja a cselekedetét? A felfedezését? Hiszen remek szert hozott létre Tassel segítségével. Bizonyára jártas a történelemben is, professzor úr. Tanulmányozta a fasizmus módszereit, nemde?
Az atlétatrikós örömkatona némi erőszak alkalmazásával elvezeti a professzort. Távozása után egy szó sem esik az elhangzottakról. Wyne intézkedésére beindul a gépezet, melynek feladata Daggs szemmel tartása, noha nem sokat remélnek ettől.

 

 

Holdfényes az éjszaka, már-már barátságos. Enyhe szél motoz a fák között, valahányszor kissé erőre kap, a tavasz fűszeres illatát borítja szét maga körül, aztán újra elcsitul rövid időre. A kondicionálókúra résztvevőinek háza jóformán teljesen csendes. Néhány hálószoba ablakából világosság szűrődik ki, lakója talán olvas még, vagy baráti társaságban szórakozik. A Chick-villa földszintjén élénkebb a mozgás, noha a ház többi része sötét. A homlokszalagos, izmos alkatú-testőrök váltás előtt a szalonban gyülekeznek, kihasználva a házigazda távollétét.
Louis a határozott tilalom ellenére a közelbe lopakodik, mert hallani szeretné, miről tanakodnak a rambók. Bár sosem hallotta Denisától, neki is ez a hasonlat ugrik be, ha a testőrökre pillant, és nyilván nem véletlenül. Ezek a válogatott fiatal férfiak valóban hasonlítani szeretnének a filmbéli modellhez, ezért másolják hajviseletét, homlokpántját, durcás, elszánt arckifejezését csakúgy, mint öltözetét. A kúra résztvevői is nyugodtak lehetnek: a romantika tökéletes.
A testőrök egyelőre azt latolgatják, vajon miért tűntek el a háziak oly sietősen? Aztán fontolóra veszik a fogas kérdést: vajon maradjanak-e ők maguk is? Vezetőjük megnyugtatja őket, hogy semmi ok az aggodalomra, a ház asszonya levegőváltozásra vágyott, barátainak máshol akadt halaszthatatlan dolguk, vissza fognak térni. Amíg fizetnek, nincs ok az izgalomra. Aztán három elgyötört társához fordulva megkockáztatja, hogy számukra talán mégis az lenne a jobb, ha eltűnnének, mert lesír róluk, hogy részük volt némi malőrben az elmúlt nap során. Ezért kellett kivonni őket a nappali szolgálatból. Éjszaka talán nem botlanak a nyaralóvendégekbe, és nem zaklatják fel őket megviselt ábrázatuk látványával. Reggel, szögezi le a vezetőjük, reggel megfontoljuk, mi legyen a sorsotok.
A három rambó morgolódik kissé. Aztán felöltik medáljaikat, és szétszélednek. Csakhamar leváltják a terepen őrködő társaikat, s ezek nyugovóra térnek a villa alagsorában berendezett szállásukon.
Louis visszatér Delgado és Gatti mellé. Elsuttogja értesüléseit, tanakodnak keveset. Tehetetlenségükben azon dühöngenek, hogy a medál nem túlságosan humánus, volt módjuk tapasztalni, amikor alkonyattájt egy eltévedt lovas megzavarta a jelzőrendszert. Ekkor erőteljes impulzus érte a bőrüket, mely egyben ingerlően is hatott. Delgado párhuzamot vont bizonyos állatkísérletek és a medál között, megjegyezve, hogy a módszer több mint embertelen, s még jó, hogy nem az agyukra kötözgetett elektródák adják a jelzéseket. Akkor még kellemetlenebb lehetett volna a hatás. Megfigyelték, hogy a megzavart körzetben tartózkodó testőrök milyen dühvel reagáltak az eltévedt nyaraló jelenlétére, s minden udvariaskodást mellőzve zavarták vissza az útra.
„Mint az állat” – morogta Delgado: „Begerjednek a jelzéstől, ez is a funkciója. Ocsmány dolog.”
Gatti a megbeszélt időpontban a rádiókészülékhez siet. Örömmel újságolja, hogy társaik hamarosan megérkeznek, és akcióra készülnek. Ezután szétszélednek, ügyelve, hogy ne botoljanak a testőrökbe.
Louis a patak közelében bóklászva észreveszi hogy a víz zúgása talán valamivel erőteljesebb, mint korábban. Mintha felduzzadt volna. Meglehet, a magas hegyekben olvadó hó emelte meg a szintjét. Letör egy botot, és letűzi a meder mellett. Tovább járkálgat, mélyeket lélegezve az éjszaka fűszeres levegőjéből. Fél óra múlva, amikor visszatér, nem találja a botot. Nem töprenghet fölötte, a találkozóhelyre kell sietnie. Fürgén lopakodik a fák között, időben észrevéve a lődörgő, unatkozó, álmos rambók árnyait.

 

 

Fresson vadászgat. Fegyveréből altató kábítólövedékeket küldözget az éjszakába. Amikor ezek a rambók bőrével érintkeznek, szúnyogcsípés érzetét keltik. Az áldozat zsörtölődve, vakarózva mind álmosabbnak érzi magát. Végül aztán olyannyira hatalmába keríti a lustaság, hogy átengedi magát.
Louis, az észrevétlen, nem szereti ezt a módszert, nem talál benne semmi érdekeset. Szívesebben kerül testi kontaktusba az ellenféllel, s miközben a fák között cserkészget, csak abban reménykedhet, hogy Fresson nem téveszti össze valamely rambóval, mert most éppen nem ér rá aludni. Gondosan elkerüli a párosával mászkáló testőröket; egyelőre nem csaphat zajt. A magányosokat kerülgeti, olykor ágról ágra lendülve, a magasból meglepve őket. Egy ízben újra a patak közelébe kerül, és csaknem megfeledkezik a kiszemelt rambóról, mert észreveszi, hogy a víz időközben kisebb folyóvá duzzadt. Nem, gondolja, ez a folyamat a legkevésbé sem helyénvaló, hiszen a gát nem engedheti, hogy a völgyet ár lepje el. A testőrnek is feltűnhetett a dolog, mert ő is a vízben térdeplő bokrokat vizsgálgatja, és egyre sűrűbben tekinget a ház felé, mintha arra készülne, hogy visszatérjen és figyelmeztesse társait a meglepő jelenségre.
Louis ennek a gondosságnak elejét óhajtja venni, így hát a férfi háta mögé settenkedik, belemarkol a homlokszalagon kötött bogba, félrerántja, majd egy újabb mozdulattal a térdére húzza a testőr fejét. A rambó elernyed, de nem veszíti el az eszméletét. Sarat markol a földről, és Louis arcába zúdítja, aztán felpattan, és gyomron öklözi a meglepettet. Amíg Louis megpróbál elhátrálni, a rambó letépi medálját, hogy a közelben levő társait figyelmeztesse a veszélyre. Louis érzi bőrén a kellemetlen ingert, megfeledkezik a szemét maró sárról, és előrelendül. A levegőbe pattan, talpéle iszonyatosat csattan a testőr állán, egyensúlyukat veszítve mindketten a vízbe zuhannak, érzik az erősödő sodrás lendületét, összekapaszkodnak, beleakadnak egy tövises bokorba.
Louis tudja, hogy elrontotta Wyne tervét, a medál is kellemetlenkedik, megfeszíti az erejét, hogy megszabaduljon ellenfelétől, mielőtt kitör a botrány. Ha idő előtt elszabadul a pokol, akármi is lehet, s nem is annyira a nyaralók nyugalma izgatja, noha a megrettenő testőrök esetleg túszszedéssel is próbálkozhatnak. Nem akar tűzharcot, márpedig a házban alvó rambók mogorván ébredhetnek. Louis akkor ura igazán az izmainak, ha minél messzebb tudja magától az ellenfelet. Túlzott közelségben kiderülhet, milyen könnyű, milyen kicsi, megpróbál hát kiszabadulni, és ebben fürgesége segíti, de a bokor tüskés ágai hátráltatják. Végül, sebeivel nem törődve, sikerül felpattannia, és egy erőteljes rúgással megszabadulnia dühöngő ellenfelétől. Vízben gázolva siet tovább, látja, hogy az áradat elérte az ösvényt, s vele együtt a villa felé tart.
A csoport a ház körül gyülekezik, ők is érzik a medál sugározta jelzést, csípi a bőrüket az áramütéshez hasonlító érzés, kezük ökölbe szorul, alig uralkodnak magukon.
Belloq befejezi szemléjét, s a kinti rambók fogytával letépi medálját a nyakából, majd a villa felé veszi útját. Hallja a rohanó víz dübörgését, sejti, hogy cselekedniük kell, amíg nem késő. Hiába halad öles léptekkel, a víz csakhamar utoléri. Jeges borogatás a cipőjében, fáznak a lábujjai, botladozik a szaladó vízben.
A villában halk sípolással, majd egyre erősödő sivalkodással életre kel a riasztójelzés. Wyne az első prittyentésre változtat az eredeti terven. Intésére mindenki megteszi a villámgyors előkészületet, aztán Delgado és Lipowski előreszalad, mert az ő feladatuk, hogy a tűzijátékról gondoskodjanak. Mielőtt még a vészjelzés észhez téríthetné az alvókat, az alagsori lejárathoz rohannak, és bezúdulnak az ajtón. A következő pillanatban robban a gránát, amelynek csupán az a funkciója, hogy zajával és fényével kissé megdermessze a meglepetteket.
Az első pillanat múltával a folyosóra tódulnak valamennyien, és berontanak az ajtókon. Belloq és Hása közösen támadnak egy szobányi félig felöltözött, fegyvert szorongató testőrre, és a következő percekben kiderül, hogy Hása isteni külleme megtévesztő, dühöngeni és rombolni is tud, ha kell. Tud, akkor igazán, mikor egy késpenge átszalad az alkarján. Ugyanazzal a karjával, visszakézből arcul üti a testőrt, térdével felbillenti, végezetül állon rúgja, aztán megfordul, mert hátulról támad a következő ellenfél, egyszerre kettő. Belloq végez a neki jutottakkal, most nem játszik, komolyan verekszik, nem is élvezi, az ő lelkiállapotára is a dühöngés jellemző, mint a villa körül áradó, pusztítani készülő folyóra.
Wyne az ágy alá gyömöszöl egy leütött testőrt, aztán elsiet a tetthelyről, a többit társaira bízva. A folyó a betonon hömpölyög, a parkoló kocsik kerekeit nyaldossa, és Wyne biztos benne, hogy az előbb, a gránátrobbanással csaknem egy időben más is robbant: a gát. A távolba mered, de a dombok és a fák kitakarják előle, amit úgysem láthatna a sötétben: a hegyről alázúduló vizet.
A nyaralók ablakaiban fények gyulladnak, kitárulnak a táblák, kiáltozás hallatszik, egymásnak kiabálnak, az iménti robbanástól felriadva, a víz zúgásától megdöbbenve.
Wyne felszól az egyik ablakba: – Jöjjenek ki a házból, és menjenek fel a dombokra. Igyekezzenek!
Ezzel megfordul, és visszarohan a villához, a víz már csaknem a térdét éri, és ijesztő a sodrása. Az erdőben hagyott, elaltatott testőrökre gondol, néhányan közülük a domboldalon szenderegnek, ők még nincsenek veszélyben.
A villából már kifelé tódulnak az emberei, néhányan véresek imitt-amott, de mindannyian legalább térdig vizesek, meglepettek és dideregnek. A foglyok csakúgy, és most nem is a szökés, inkább a víz elől való menekülés gondolatát forgatják a fejükben.
Egy perc alatt kialakul a hadrend, a két jó modorú kommandós: Hása és Delgado hálátlan feladatot kap, Wyne a nyaralók házához küldi őket, hogy irányítsák a menekülést. Máris többen a kocsijuk felé rohannak, merőben feleslegesen, mert az úton, a kerékagyig érő vízben, mely egyre duzzad, el nem mehetnek. Delgado és Hása egyelőre felhagy a jó modorral, ordítozva és fegyverrel hajtják a kétségbeesett nyaralókat a dombok irányába.
Belloq és Lipowski néhány fogollyal az elkábított testőrök után ered, a rambók vállukra veszik alvó társaikat, és hegyet másznak velük, a sötétben botorkálva.
Zúg a folyó, fák szakadnak ki a sodrás útjában, az éjszaka sikoltásokkal és kiáltásokkal telik meg, Gatti a rádióhoz rohan, segítséget kér.
Aztán az ázott, reszkető, jajgató nyaralók a dombtetőn tolongva nézik az odalent dühöngő árvizet, a köréjük terelt, lefegyverzett, sakkban tartott rambókat és a határozottan viselkedő kommandósokat. Nem tudják, kik ezek, nem értik, mi történik.
Belloq a gát felé hajszolja a Mazdát, fegyvere mellette hever az ülésen. A holdfény és a kocsi reflektora ad némi világosságot, sokra nem megy vele. Tudja, hogy meg kellene kerülnie a víztározót, vagy az épen maradt betongát tetején megközelíteni a zsilipek környékét, aztán a célhoz közel mégis elbizonytalanodik. Ha még ott találja azt, aki előbb a zsilipeket nyitotta ki – és itt az egyes szám csak azért helyénvaló, mert sejti, ki tette, bár nyilván nem egymagában –, aztán a gát falán rést robbantott, ha ott találja is a tettest, ugyan mit tesz vele? Hiszen a merénylet értelmi szerzője megmondta: visszaadja a természetnek, ami őt megilleti. Váljék egészségére.
Belloq a kézifékkel fordul vissza a keskeny úton. Sokkal érdekesebb lehet, ami a dombtetőn történik. Aztán már csak az hajtja, hogy az elfogott testőrök közül kiválassza azt a hármat, akikkel dolga van. Ha nem maradtak odalenn, a vízben.
Amikor megérkezik, kísérteties kép fogadja, déjá vu-je támad. Tombol a víz, holtra vált lovak nyerítenek, eszébe rémlik egy másik menekülés, lóháton, akkor azonban a tűz sarkantyúzta őket, s Denisa is ott volt.
A domboldalon lovak kapaszkodnak felfelé, néhány nyaraló hajtja őket, Louis, Hása és Fresson segítségével. Lipowski félúton küszködik egy eszét vesztett, rémült állattal, és Belloq siet, hogy megmenekülhessenek.
Néhány perc múlva indiántábor benyomását keltik: foglyokat őriznek, riadt lovakat hajkurásznak, zokogó nőket csillapítanak, és várakoznak, hátha megérkezik a segítség járművek és száraz ruha képében a hegyi út felől, mielőtt megfagynak. Wyne kocsijából előkerül egy üveg whisky, s ez némi nyugalmat eredményez.
– Találtál valakit? – kérdezi Patrick.
– Nem – feleli Belloq.
Patrick az állát dörzsölgeti, serceg a szakálla: – Gondoltam. Hülye vicc volt, mindenesetre. Elképzelni sem tudom, ki tette.
– Ez a hely másnak is a bögyében lehetett – von vállat Belloq. Visszautasítja a felé kínált üveget, odébb sétál, és a foglyok arcát tanulmányozza a sötétben. Szinte csak találomra választ ki két férfit, hiszen Cyd leírása azóta bárkire ráilleszthető, a rambók ábrázatában ők maguk is változásokat okoztak.
Belloq félrevonul a két testőrrel, és néhány kérdést szegez nekik. Megtudja, hogy harmadik társuk, aki a délelőtti rendbontó elfogásában segédkezett, valószínűleg a víznek esett áldozatul.
– Hová vitték a lányt? – kérdezi az összetört arcú foglyot.
– Nem tudom. – A férfi a fejét tapogatja, őt korábban Louis leütötte.
Belloq a társa felé fordul, az is csak vállvonogatással felel a faggatásra.
– Oké – sóhajtja Daniel. – Később majd megbeszéljük, mi volt az, amit ilyen elszántan őriztetek. Vagy ki volt az? Úrnőtök vajon hová távozott? Nem tudjátok, gondolom. Eszetekbe fog jutni.
Fresson közeledik feléjük, és Daniel nem vesz tudomást a foglyokról. A két rambó összevillantja tekintetét, aztán egyikük megrázza a fejét, mintha azt akarná társa tudomására hozni, hogy ne töprengjen a szökésen, mert éppen erre késztetik őket.
Belloq kissé félrefordul, Fressonnal tárgyalva, mintha nem is érdekelné egyéb, mint az alacsonyabban fekvő területeken élők, velük kapcsolatban is csupán annyi, hogy az áradat vajon mennyire veszélyezteti őket. Láthatatlan hullámok rezegnek a négy férfi között, élesre állított adók és vevők. Érzékelik, sejtik egymás szándékát, de mindegyikükben erősebb valamely egyéb szándék, s még nem tudható, melyik fog felülkerekedni.
– Nem komoly a veszedelem – mondja Fresson. – Ha a víz szintje elapad odafenn, itt is csillapodik a dühöngés. A lejjebb fekvő helyekre már jóval szelídebben érkezik, de azt hiszem, arrafelé nem is élnek emberek a völgyben.
Ezen még elbeszélgetnek merengőn, Belloq megragadja egy felé lépegető ló kantárszárát, és megállítja az állatot, hogy megcirógassa sörényét. A ló fújtat, bőre meg-megborzong, mégsem ellenkezik. Egy perc múltával az ember vállához simítja fejét, hálásan a megnyugtatásért.
Fresson kissé eltávolodik, a jelzések továbbra is ott rezegnek a levegőben. Belloqtól a foglyok felé sugárzik: menjetek, fussatok, s bennük is ez kap erőre, noha sejtik, hogy a komor férfi csak erre vár. Már-már hipnózisként hat a kimondatlan óhaj, s az összetört arcú testőr talpra szökik, kissé zavartan futni kezd, mintha az odalenn hömpölygő víz bűvölné, a domb széle felé. Társa is ugrik, több esze lévén az ellenkező irányt választja, és Belloq meg sem rezzen.
Patrick Wyne egy ideje figyeli barátját, és nem érti, miben töri a fejét, mégis sejti, hogy a két kiválasztottnak köze lehet Denisa sorsához, s amikor a két testőr két irányba rohan el a mozdulatlan Belloq mellett, tudja, hogy az csak erre várt, és fegyvert fog használni.
Wyne közbeveti magát, az összetört arcú férfi után rohan, a domb szélén éri utol. Amikor elkapja, a testőr már billen lefelé, egy darabon összekapaszkodva gurulnak, fák, sziklakiszögellések fékezik őket siettükben. Egy éles peremű kövön fennakadva Wyne-nak sikerül kissé felemelkednie, és ütést mérnie a férfi arcába. A testőr leveti magáról, és vért prüszkölve, a kőbe kapaszkodva felegyenesedik, tekintete a menekülés irányát kutatja. Wyne feltápászkodik, aztán felfelé lendíti magát, megragadja a férfi térdét, lerántja őt magához. Ismét gurulnak néhány méternyit, a víz ott csobog a közelükben, a kommandós kemény öklöt érez a gyomrában, aztán a füle mögött. Nagyot nyelve feltérdel, viszonozza, amit kapott, miközben a torkában érzi az imént lenyelt pár kortynyi whiskyt.
A testőr összegörnyedve öklendezik, fejét rázogatva, rosszulléttel küzdve, közben azonban alattomosan áthelyezi testsúlyát, és jobb lábbal ágyékon rúgja Wyne-t. A férfi kitérne a rúgás elől, de kissé késve reagál. A fájdalom hatására megfeledkezik más természetű rosszullétéről, és mindkét kézzel egyszerre üt. A testőr előbb térdre roskad, aztán előreejti fejét, s teste követi az egyensúlyvesztés irányát. Lomha bukfencekkel, félig öntudatlanul gördül lefelé, önkéntelenül belekapaszkodik egy ázott bokorba, aztán viszi magával, a sodrás elragadja, a víz elnyeli.
Belloq a ló hátán ülve kényelmesen léptet. Nem téveszti szem elől a menekülő férfit, de nem is siet. Fegyverét visszadugja a tokba, két kézzel fogja a szárat, combjával szorítja a nyergeletlen ló oldalát.
A testőr a fák közé iparkodik, gyakran hátrapillantva, cikázó futással, golyóra várva. Irama egyre lassul, léptei mind bizonytalanabbá válnak, amint erősödik benne a félelem. Várja a lövést, ingét veríték tapasztja a bőréhez, mintha jeges pakolás feszülne rajta, s ahogy késik a golyó, úgy fokozódik rettegése. Minden pillanattal eszeveszettebb a pánik, izmai dadognak, lábai alig bírják előretaszigálni a testét.
Belloq a hátát nézi, valójában azonban nem is látja. A hipnózis tovább tart, Daniel követi a menekülőt, látszólag hideg céltudatossággal. Már nem akarja megölni, de még mindig azt a képet látja maga előtt, amit Cyd ecsetelt oly érzékletesen; a vaddisznócsorda feldúlta, vérrel szennyezett hegyoldalt nappali fényben, az életéért harcoló, végül elbukó lányt, aztán felröppen egy sárga helikopter. A ló ekkor már szorosan a testőr sarkában léptet, fejét idegesen rángatva, kelletlenül, csakis a szártól regulázva.
A rambó újra futásra vált, fogai között jajgatást szűrve, meg-megbotolva, fák törzsébe kapaszkodva, a rettegéstől félőrülten, ájuldozva.
Egy visszahajló ág arcul üti Danielt. Mintha álomból ébredne, kissé észhez tér, futásra ösztönzi a lovat, megelőzi a testőrt, majd megállítja az állatot, és visszafordul a hátán. Leugrik a talajra, megáll a testőrrel szemben.
A rambó látja, hogy üres a keze, és nem szándékozik a fegyveréhez nyúlni, megérzi elbizonytalanodását is. Előrelendül, Daniel azonban elhárítja az ütését. A rambó újra próbálkozik, ezúttal keményebben, lábbal. Belloq elkapja és megrántja a lábát. A testőr kifordul, a karjára esik. Kissé behúzza a nyakát, ütést vár, ez azonban késik.
Felkiált: – Mit akarsz velem csinálni?
Belloq nem felel. Megvárja, amíg a férfi feláll, engedi, hogy hátráljon néhány lépést. Ekkor a levegőbe emelkedik, és előrenyújtott lábával érkezik a testőr nyakára. Talpéle csattan, a rambó feljajdul és térdre roskad.
Belloq a ló hátára veti magát, és a testőr fölé léptet. – Kelj fel – utasítja. – Visszamegyünk.
A testőr nyögdécsel, torkát markolászva köhécsel, köpdös. Végül felemelkedik, és megindul a hatalmas termetű ló előtt, értetlenül. Attól fél, ez volt a kezdet, a különös eszelős valami retteneteset eszelt ki ellene, és bizonyosra veszi: megöli.
Mire visszaérkeznek a dombtetőre, a gyülekezethez, a testőr félholt a félelemtől. Leroskad fogolytársai közé a földre, és csendesen sírni kezd.
Belloq leugrik a ló hátáról, és szó nélkül a kocsijához lépked. Senki nem tartja vissza.

 

 

Daniel nem megy a szállodába, a házához hajt. Az utcán hagyja a kocsit, végigsétál a kerten, a lakásba érve egyenesen a fürdőszobába siet. Előbb forró, majd hideg vízzel ostoroztatja végig a bőrét, aztán törölközés nélkül bújik a köpenyébe, és mezítláb lép a nappaliba. Lehajt egy pohár whiskyt, rövid időre eltűnődik, mikor is evett utoljára, de nem tud rájönni, és nem is számít. Mintha víz alatt lenne, szeretné végre kidugni a fejét, mélyet szippantani a levegőből. Lerázni ezt a kábulatot, felszakítani a testében támadt félelmetes csendet.
Tölt még egy pohárral, lenyeli, bemegy a hálószobába, azon töpreng, mikor is aludt utoljára ezen az ágyon. Irtózás fogja el, kimenekül, az állólámpa alatt tornyosuló fotelhoz lépdel, beleereszkedik. És ráripakodik a tudatára: visszahívja. Józannak kell maradnia, többet nem veszítheti el a fejét. Tassel, Hehír és Grucci várják őt. S ha őket elintézi, akkor sem fut ki az út a talpa alól. Hazahozza végre Ellát.
Nem, Belloq nem tudja elhitetni magával, hogy rövidesen visszatér az élete a régi kerékvágásba. Már semmi sem lesz többé ugyanaz. A kertben álló másik ház gazdái: Iris és Donald sem azonosak korábbi önmagukkal. Egyáltalán, Iris visszakerül-e valaha?
Vágyakozva pillant a whiskysüveg felé, Denisa jelenik meg előtte, a csúfolkodó, és megkérdezi: „Csak nem illeted a nyelőcsövedet alkohollal? Történt valami, Mogorva?”
Kész, más már nem is hiányzik, gondolja Daniel. A józan ész tovalebben, alkoholban fürdőzünk, és csúfondáros kísértetekkel sanyargatjuk magunkat. Nem, ez nem neki való. Esztendőkön át bevált a maszk: a Mogorváé. Máris fel kell ölteni, áthatolhatatlanná tenni. A belső maszk viselése is javallott: ez is önvédelem.
Nem kis erőfeszítéssel végül eléri, hogy kikapcsolja a szétszéledő gondolatokat, s irányt szabjon tennivalóinak: aludni. Reggel pedig irány a tenger. Már nem iszonyodik, amikor végignyúlik az ágyon, mintha a rátörő hiány egy kalap lenne, felakasztja a feje fölé. Üres aggyal, mintegy parancsszóra alszik el.

 

 

Belloq álmodik. Azt álmodja, hogy alszik, és álmában ajtónyitást, majd lépteket hall. Óvatos, halk mozgással közeledik valaki, kis fülelés után megállapítja, ketten vannak. Kétfelől lopakodnak az ágya mellé, súrlódó nesz kél jobb felől, tű szalad a karjába.
Belloq álmában elcsodálkozik: gondolkozom. Tudom, hogy megszúrtak, az sem kétséges, mit döftek belém. Hamarosan rosszul leszel, suttogja az álombéli hang.
Mindjárt nagyon rosszul leszel, folytatja, görcsök jelentkeznek, aztán bénulások következnek, és a fájdalomküszöböt átlépve kikapcsol a tudatod. Tehetetlen test leszel, csak egy zsák, azt tesznek veled, amit akarnak. És ha végül valahol észhez térsz, talán akkor következik a borzalom maga.
Az álmodó tovább tűnődik, különös lelkiállapotában lebegve. Megvigasztalja magát, hogy az edzéseknek hála, fájdalomküszöbe magas, a kikapcsolás sokára következik be. Ha most felébredne...
Belloq agyában vörösen villan: nem álmodsz!
Mint amikor a szellem visszatér a testbe, a villanással az alvó megmozdul, és felül. Talán az első fájdalomhullám miatt. Gyomrába mintha kés szaladt volna, görcs marcangolja a testét. Összerándul, és átgurul az ágy bal oldalára. Tenyere élével ütést mér az ott álló alak térdhajlatára, megragadja a megroggyanó férfi csuklóját, lerántja a törzsét, fejét falhoz löki, hallja a csattanást, a test elernyed. Nem törődik vele, kiöklendezi a whiskyt, verejtéke a szemébe csorog, megvakítja, marja. Élesen, világosan regisztrálja a fájdalom melletti síkban, hogy a másik férfi közeledik, az ágyon keresztül. Térdeplő helyzetéből fordul vissza, és máris üt, vaktában. Fél karját a gyomrára szorítja, összeharapja a fogait, hogy ne jajgasson.
A másik férfi a szőnyegre bukik, társa testében elbotolva nem tud felállni, odébb akar botorkálni, kivárni, amíg a szer hat, és az ellenállás megszűnik.
Belloq tudja, hogy csak percei lehetnek. A mocorgás irányába lendíti testét, érzi, hogy lábai nehezen engedelmeskednek, ujjai jegesek. Ráfonja őket a férfi nyakára, de nincs ereje szorítani. Kifordított könyökével az arcába üt, fejével megismétli. A felöklelt férfi egy nevet kiált, Belloq az üvöltő, jajgató fájdalom mellett is hallja, érzékeli: még egy társuk van.
Alkarjával sújt le újra, ereje fogytán. A férfi elernyed, Belloq talpra akar ugrani, nem tud. A sötétben is otthon van, összeharapott ajkai közül vér buggyan ki, fogai felsebezték nyelvét. Az ablak felé iparkodik, szinte kúszva, erejét megfeszítve. Mintha jégtáblából akarna kitörni, a fájdalom bénító, jeges, tőrdöfésszerű. Összeszedi maradék erejét, felfokozza a tudattal: még nem adja meg magát, még nem teheti.
Fellendül a levegőbe, és az ablaktáblák közé veti magát. Fel sem fogja az üveg okozta sérüléseket, tudja, hová siet. Tudata homályosul. A kerítést szegélyező sövény felé kúszik, araszol négykézláb, egyre zsibbadtabb, gyorsan merevedő tagjaival. A gödröt keresi, amit Sába ásott magának az elmúlt nyáron, ahova a meleg ellen húzódott. Ott talán nem találják meg. Nem tudja, hogy vérnyomokat húz maga után, hogy merevedő teste valósággal felszántja a kert felázott füvét, csak a fájdalom hajtja, a gyötrelem mellett üvöltő hajcsár: bújj el, az állat is félrevonul meghalni.
Befúrja magát a bokor mögé, belezuhan a mélyedésbe, az alján felgyűlt sárba, arcát a földre simítja, és teste végre elernyed a tudat kihunytával.

 

 

Dideregve, feszülő, fájdalmas belsővel ébred, az ablaktáblák üvegnyúlványai között a szemébe zúdul a napfény. Csillámló tőrökké változott az üveg, elfordítja a fejét. Cydet pillantja meg maga mellett. A kancsal jelenség vigyorog, vonogatja a vállát, mintha zavarral küzdene.
Végül megjegyzi, szokatlan szűkszavúsággal: – Fos kinézeted van.
– Rád ébredtem – feleli Belloq, összekoccanó fogakkal. Kérdezne valamit, de fél, hogy szavai dadogásba fulladnának.
– Rád férne egy forró fürdés meg tiszta ruha. Majdnem összecsináltam magam, amíg behoztalak az ágyadba. Vetkőztetést nem vállaltam, nem vagyok leszbikus.
Belloq pocsékul érzi magát, de a „leszbikus”-ra felnevet. Aztán rögvest megbánja, mert fájdalom hasít át rajta. Hát ilyen, gondolja. A professzor csodaszere. Sikerült kipróbálnia. Vajon elgyávult-e? Nem lehetetlen. Ha arra gondol, hogy a fürdőkádig el kell mennie, lehetőleg két lábon, azonnal jeges veríték lepi el a testét. De mindjárt ezután más is eszébe ötlik. Mint a felvillanó neonreklám, azonnal ki is huny, de az utóizzás ott vöröslik a helyén: Denisa.
Sikerül. Lehunyt szemmel heverészik a forró vízben, amíg úgy érzi, fagyott vére kiengedett és keringésnek indult. A hatást fokozandó hideg vízzel letusol, törölközés közben a tükörbe pillant, és megdermed. Arcszínére a szürkészöld kifejezés illenék, már csak a penészhez tartozó lepedék hiányzik róla. Eltekint a borotválkozástól, nem biztos, hogy elbírja a kést.
Szemügyre veszi a testét, és nem ébred benne elragadtatás. Az ablaküveg felsértette nyakát, vállát, karjait, térdeit. Az elmúlt nap során véghez vitt különféle ökölzsúrok során beszerzett pár tarka foltot is. Legjobb lenne, ha a plasztikai sebészeten folytatná ezt a délelőttöt.
Cyd a konyhában szerencsétlenkedik Belloq őskori kávéfőzőjével, merő jóindulatból. A házigazda attól tart, hogy a kancsal tekintetű férfiú netán eltöri féltett üveglombikját, ezért feljajdul a küszöbön: – Teszed le!? Egy bűnöző nekem ne változzék angyallá, majd én megfőzöm a kávét.
– Kérlek – Cyd sértetten félrevonul. Zsebre vágott kézzel megáll az ablak előtt, a válla fölött szól vissza: – Máskülönben nem tartozol köszönettel. Nem számít, hogy úgy befúrtad magad a bokor alá, mint egy vakond, alig tudtalak kikotorni. Ne mondj köszönetet, nem számít.
– Inkább azt köszönjem meg, amit a zsilipekkel meg a gáttal műveltél? – tudakolja Belloq enyhültebben. Azon töpreng, mi történt, amíg nem volt magánál. – Egyáltalán, mit keresel te itt?
– A zsilipekről ne beszéljünk. Ahogy ott végeztem, idejöttem. Reméltem, hogy elszállásolsz, de nem voltál itthon. Mások is vártak rád, kissé távolabb, egy parkoló kocsiban. Mint a vak egér, úgy mentél be a házba. Kis idő múltával két mandró mászott ki a várakozó autóból, és beslattyogtak utánad. A harmadik ittmaradt, megtudakoltam tőle, mi szél hozta? A kis haver persze a kezemben volt, a mandró hamar kicsomózta a nyelvét. Ja, meg amikor visszajöttem a városba, az egész hétszentség tele volt fehér-lapokkal. Felszedtem egyet, megint a Justitia-kommandó szorgoskodott, persze, és mit ad isten, éppen nekik is a Grucci-banda fekszi a gyomrukat. Na, mondom, ez jó. Szóval a mandrót kipingáltam egy J betűvel, aztán a társai után indultam. Nem sok dolgom volt velük, máskülönben, mert nem nagyon voltak eszüknél. Hagytam őket az ágy előtt alélni, megnéztem, téged hova fújt a szél. Mentem a törött ablak, a felszántott föld nyomán. Miután kiszedtelek a sárból, amibe még csak félig voltál belefulladva, szóval nem kellett volna elkapkodnom, kitrógeroltam a mandrókat a kocsijukhoz. Mostan úsznak, máskülönben, ha nem mellen, akkor úgy, mint a balta nyél nélkül. Az ő dolguk. Innen is elköltözhetnél, esetleg. Ennyi volt mindössze, és nem több. Naná, hogy nem nyúlhatok a rozoga kávéfőződhöz, még kárt tennék benne.
Belloq letelepszik egy székre, konzervtejet kortyolgat, egy dobozt Cyd elé tesz. – Nem sűrűn laktunk itt, csak ilyen kaja akad. Miért nem felejtesz el minket, Cyd?
– Mit vársz? Egy jó szót nem tudsz odalökni az embernek, kész csoda, hogy az a lány úgy bukik rád. Máskülönben nem fogok a nyakadba borulni, ne várj ilyet tőlem, erről nincs szó. Megölték a barátomat is, Larsent. Szóval Grucciék ellen dolgozom, és csakis ezért veled. Nem tudom, érted-e? Na mostan az a helyzet, hogy a saját két szememmel láttam a két helikoptert elrepülni a villa mellől, és mert mindketten arra vagyunk kíváncsiak, hova siettek a gépek: ezért vagyok a nyakadon. Nem hinném, hogy túlságosan zavarnálak. De már mondtam, ne rebegj köszönetet, szükségtelen.
– Le nem tagadhatnád, hogy Denisa iskolájába jártál – morogja Belloq a szóömleny befejeztével.
– Sokáig tart, amíg hókuszpókuszolsz? – kérdezi Cyd, azt látva, hogy a kávé az üveghengerbe tolul, s Belloq megfordítja a szerkezetet, mert azt szeretné, ha az ital átfolyna a másik lombikba.
– Rögtön elkészül.
– Az jó lesz, mert szerintem nem ártana sietni. Lehet, hogy szarul érzed magad, de gondolj bele, milyen kedve lehet most Denisának, főleg, ha az a blúztépkedős bika elkapta.
Belloq csészéket rakosgat az asztalra, így hát nyugodtan hátat fordíthat Cydnek. Szürke hangon közli: – Ott voltál, hallottad. Lezuhant a helikopter, amivel Denisát elvitték.
– Nem látta senki! Rádiójel-sugárzó, meg más baromságok. Egy olyan szart senki nem tud észrevenni és leszedni? Nem potyoghat le magától?
– Minden lehetséges – morogja Belloq.
– Még az is, hogy te ilyen szarságokkal piszmogjál, ahelyett hogy a dolgunk után nézzünk? Ott volt előtted a térkép, nyilván te is úgy értesz hozzá, mint a lány. Nem láttad, hogy a Szigetre igyekeztek a helikopterek?
– Millió zsaru szimatol a Szigeten. Rengeteg szálloda, luxusvilla áll az egyik partszakaszon, többségükben elhagyottak szezonkezdet előtt. A másik oldal viszont sziklás, alig néhány út vezet keresztül rajta, ha lakják is, legfeljebb csak halászok. Ha Grucciék ott rejtőznének, már tudnánk róla.
Mindenesetre nem vitatkoznak tovább, lenyelik a kávét, és indulnak.

 

 

Wyne rosszallóan csóválja a fejét, miután végighallgatja Belloq ötletét. Ő sem borotválkozott tegnap reggel óta, de legalább nyugvást sercegtetheti állán a borostát, társait az őrületbe kergetve.
– Daniel, megértem, mi zajlik benned, nem is tartalak vissza. Menj, kutass, de ha lehet, maradjunk kapcsolatban, mert szükség lehet rád. Mostanáig faggattuk a fickókat, Quasimodo is beszerzett az éjjel pár foglyot, hamarosan azokat is kikérdezzük, és lehet, hogy akcióba kell lépnünk. – Tenyerét a megcsörrenő kagyló fölé úsztatja, de folytatja: – Az árvíz ügyében perceken belül mennem kell az inkvizíció ítélőszéke elé. Egyébként gazdagék meglepő módon derekasan viselkedtek, olyannyira, hogy vállveregetés is várható az akasztás előtt. – Fintorogva a füléhez illeszti a hallgatót, és beleszól. A következő percben a távozni készülő Daniel után kiált, s ő vonakodva lép vissza, attól tartva, hogy a beígért akció máris kezdetét veszi.
Wyne befejezi a telefonbeszélgetést, aztán asztala mögé vonul vissza, és enyhe zavarral rendezgetni kezdi az irathalmot.
– Most hírelték, hogy egy rádióamatőr bejelentett egy tegnap déltájban elcsípett adást. Nem biztos, hogy érint bennünket, lehet, hogy csak idétlenkedett két pilóta. Az a lényeg, hogy az egyik bejelentette a társának: harminc másodperc múlva felrobban a gépe. Az érdekelt tiltakozott, és a rádióamatőr szerint meggyőzően hangzott a kiáltozása, ezért is jelentette hosszú vívódás után. Szóval a megfenyegetett pilóta pontosan harminc másodperc múlva egyszer és mindenkorra elhallgatott az éterben.
Belloq végigszáguld a folyosón, elrohan a fegyveres őr mellett, és bevágódik a kocsijába. Cyd felrezzen, morog egy sort:
– Mi esett beléd?
– Szerinted mennyi idő harminc másodperc? Sok vagy kevés?
– Hülye vagy? Kevés. Irtózatosan kevés. Mire? Valami újságban olvastam, hogy az európai pasasoknak ennyi kell a magömléshez. Ha nekik elég!?
– Harminc másodperc? Szerintem összezagyválod a dolgokat. Biztosan két sorral lejjebb folytattad az olvasást, a másik szemeddel.
– Kopj le a szememről, mert kiszállok. Máskülönben nem állok le veled vitatkozni, igenis, ezt olvastam. Harminc másodperc és gól. Apu alszik, anyu lapozhat a könyvében.
– Nem rabolják egymás idejét – dünnyögi Belloq. A füléhez illeszti a kocsitelefon kagylóját, és fél szemmel az útra figyelve tárcsáz. Rövid beszélgetést folytat Quasimodóval, aztán a repülőtérig egyetlen szót sem szól, Cyd végre kibeszélheti magát.

 

 

A bérelt helikopter zsokétermetű, egyébként vidám alaptermészetű pilótáját nem avatják be terveikbe, így hát a később végbemenő események valószínűleg siettetni fogják a férfiú korai öregedését.
Belloq előre ül, a nyitott ajtóhoz, Quasimodo és Cyd hátul foglal helyet. Mintha ez utóbbiak azon sajnálkoznának, hogy nem sikerült korábban ismeretséget kötniük egymással, iparkodnak a mulasztást pótolni. Természetesen főleg Cyd viszi a szót, és hamarosan azzal szórakoztatja új barátját, hogyan vált ő az elmúlt éjszakán, rövid időre Justitiává. Ha netán nem tudná, a Justitia-jelenség szülőatyjával beszél (s miért is sejtené), mindenesetre Quasimodo élvezettel hallgatja.
A pilóta beszédes pillantásokat küldözget Belloq felé, akit utasai közül az egyedüli normálisnak tart, egyébként nem sokáig. Szállított ő már mindenféle népséget, hóbortosat is, de hamarosan elfogja a borzadály, mert kancsal utasa legutóbbi kalandjának jellemzésére a vérbál kifejezést használja, aztán rejtélyes injekcióról és feltámadó hulláról beszél, majd az ő vállát is megkocogtatva megkérdezi, hallott-e a Monte Cristo-ügyről. Rögtön ezután, noha a vérbált még meg sem emészthette, mogorva szomszédja egy sajtcetli segítségével a tenger fölé, a Sziget sziklás partjának közelébe navigálja, aztán rejtélyes szándékkal egy pár kézibilincset húz elő.
Belloq Cydhez fordul: – Elöl volt összebilincselve?
– Igen. Elöl. Máskülönben teljesen kár volt összebilincselni, mert olyan volt, mint a hetes vágott virág. Vedd le a dzsekidet, blúzban, nadrágban, rövid csizmában volt.
Belloq megválik a kabátjától, és lepillant a vízre.
– Mit mondasz az utolsó szó jogán? – kérdezi Quasimodo. Meggyőződése, hogy Daniel megőrült, efelől csak Cyd nem bizonyos.
– Tudni akarom, lehetséges-e? – közli Belloq. Néma kérésére Cyd összebilincseli a kezeit.
– Micsoda? – hörren Quasimodo, nem először feltéve ezt a kérdést, ezúttal sem kap rá választ.
Belloq az órájára pillantva meglöki könyökével a pilótát:
– Pajtás, harminc másodperc múlva felrobban a helikopter.
A zsokétermetű, egyébként vidám alaptermészetű férfi mostanra bizonyosra veszi, hogy kifogott egy sereg őrültet, és eszébe sem jut utasa szavaiban kételkedni. Első döbbenetéből eszmélve automatikusan lefelé tolja a kormányt, a gép a vízhez közelít.
– Ne szórakozzanak velem, gyerekeim vannak, két elvált feleségem, hagyjanak ki ebből az őrületből, kérem!
Belloq nem felel, a víztükröt és az órája számlapját váltogatja tekintetével, Quasimodo hátul halkan zsolozsmázik holmi őrültekről, Cyd izgatottan nevetgélve azt hajtogatja; – Dzsemet csinál belőled, mégis gondold meg, szétvág a víz, ne csináld!
Belloq ugrik. Üres, elkínzott gyomra a torkába száguld. A rohanvást közeledő vizet figyeli, a távolodó gép zúgását hallgatja, a fülébe sivító szél sziszegését, érzi a víz ütését, belevágódik a hideg közegbe, süllyed, zuhan a mélység felé, aztán önkéntelenül, belső parancsra előrenyújtja két karját, és lábaival felfelé löki magát.
Fekszik a víz tetején. Megpróbálja a mellkasán, végül úgy találja, háton könnyebben fenntarthatja magát. Lebeg, nem pocsékolja az erejét. Összebilincselt karjait a feje fölött a vízre fekteti, zúgó füllel, fejjel figyeli a közeledő helikoptert. Mielőtt azonban megörülne a kísérlet sikerének, előbb lábai merevednek meg a víz hidegétől, fél perc múlva karjaiba is bénító fájdalom költözik. Úszni próbál, a görcs csak lassan oldódik, majd újra visszatér fáradtság képében.
A helikopterből Cyd ordítozik felé, kilöki a kötéllétrát, a gép meg-megbillenve lebeg fölötte, és Belloq nehéz szívvel összegezi: így akkor sem lehet a partra úszni, ha a víz nem dermesztően hideg; így, összebilincselt csuklókkal, elgyötört testtel nem lehet megcsinálni. Képtelenség. Ha egyáltalán így történhetett. Ha...
Denisa edzettségét figyelembe véve, nem látszott lehetetlennek a dolog. De itt más tények is számítottak: sérülései, fájdalmai. A jeges víz. Egyáltalán, ha kiugrott is, mennyire távolodott el tőle a helikopter, mielőtt felrobbant volna?
Nem könnyen küzdi fel magát a létrára, aztán élvezheti a pilóta magánbosszúját is: a helikopter szinte megugorva a magasba lebben. Felmászik a létrán, bekapaszkodik a helyére, Cyd megszabadítja a bilincsektől, segít berángatni a gépbe a kötélhágcsót.
– Ó, Rómeó, miért vagy te Rómeó? – szavalja Quasimodo, és nem tudni, a rendhagyó erkélyjelenet ihlette-e meg, vagy a helyzet maga.
– Reménytelen – összegezi hangosan Belloq. Egy esetben nem lehetetlen. Ha éppen arra jár egy hajó, meglátják, mi történt, és perceken belül odavágtatnak. Egyébként kizárt.
– Miért gondolod, hogy kiugrott? Hogy előre tudta?
Belloq a pilótához fordul: – Pár méterrel lejjebb talán nem dideregnék ennyire. Megtenné? A part felé menjünk tovább, és keressen leszállóhelyet!
– A sziklákon? Megőrült maga?
– Tudtommal ez helikopter, és nem egy Boeing. Leszállunk.
Danielt nem érdekli a pilóta arckifejezése, Quasimodo korábbi kérdésén töprengve vállat von: – Nem tudom, mi történt. Játszom a lehetőségekkel.
– Mit akarsz bebizonyítani? Ha kifogták volna, nyilván jelentik valahol, vagy kórházba viszik. Wyne-ék lenyomoztak mindent. Denisa eltűnt. Nyugodj bele. És most ne hidd, hogy érzéketlen vénember vagyok, szerettem őt. Nem is kevéssé. Az őrültségig vakmerő és elszánt volt..., inkább nem mondok nekrológot. Képtelenség ilyen helyzetben bármit is mondani. Itt a száraz ruha, amit kértél. Belebújhatnál, mielőtt odafagysz az üléshez.

 

 

Az apró tengeröblökben halászhajók ringatóznak, a parton hálókat lenget a szél, gyerekek futkároznak közöttük, néhány épület mellett terepjáró vesztegel, magasabbra emelkedve átláthatják a hegyet átszelő úthálózat egy részét. Sok helyütt növényzet borítja a hegyet, a lankásabb, szelídebb szakaszokon jól látszik, hogy emberi művelés alatt állnak. Valamivel távolabb, egy különálló öbölben egyetlen rozzant hajó horgonyoz, hófehér ház áll a parton, kopár sziklák alatt. Két nagy termetű kutya hever a napon, amikor a helikopter árnyékot vet rájuk, felpattannak és csaholni kezdenek.
A gép visszatér a kis falu fölé, és az összesereglő gyerekek, kutyák között leereszkedik. Amikor a rotorszél elcsitul, utasai kiszállnak.
Egy asszony közeledik feléjük, szűk nadrágban, felgyűrt ujjú férfiingben. Negyvenéves lehet, arcbőre barna, szemei halványkékek, haja kontyba tűzve. Elhessenti a gyerekeket, aztán Belloqhoz lép: – Mit óhajtanak?
– Tegnap felrobbant egy helikopter a tenger fölött. Négy-öt kilométernyire innen.
– Az lehet – bólint az asszony. – Tegnap már jártak itt érdeklődők. Közülünk senki nem tud semmit. Nem láttuk, nem hallottuk, nem járt kinn egy hajónk sem. Sajnálom.
– Egy másik gép viszont feltehetően átrepült a falu fölött. Azt sem látták? Az elmúlt napokban gyakran tapasztalniuk kellett volna helikopterforgalmat a Sziget fölött.
– Tapasztaltuk – az asszony elhúzza a száját. – Tegnap óta több gép leszállt itt, utasaik kérdezősködtek. Tudja, nyomozók. Civilben. Rövidesen megérkeznek a nyaralók, és mi vízre szállunk, mert nekünk akkor érdemes halászni, ha benépesül a Sziget másik fele. Szerencsére itt korán kezdődik az idény a meleg áramlatok miatt. Bennünket a hóesés is elkerült. Nálunk sosincs hideg. Épp ezért, mert szeretünk itt élni, és megélhetésünket a nyaralók biztosítják, nem hinném, hogy jót tesz a hírünknek a maguk érdeklődése. Nem láttunk helikoptereket. Gépzúgást gyakran hallunk, ki figyel oda? Ha nem tudná, a Szigetnek repülőtere van, élénk forgalommal. Nem rohangálunk ki a házból, ha gépzajt hallunk, annyira nem vagyunk bennszülöttek. Itt nem szállt le senki, aki magukat érdekelhetné. Tegnap ugyanezt elmondtam, legalább két alkalommal.
– A másik öbölben ki lakik? – kérdezi Belloq.
Az asszony éles hangon felnevet, s mert Daniel mereven nézi, elkomolyodik, és megigazítja haját: – Ott Serge él a két kutyájával, közülünk nemigen megy arra senki. Biztosan van neki vezetékneve is, nos, nem fogja megmondani, ha felkeresik. Süketnéma. Tőle aztán rajokban szállonghatnak a helikopterek, ufók, űrhajók, őt nem zavarja. Egyébként tud szájról olvasni, és nincs is vele semmi baj, csak éppen olyan magának való. Két éve meghalt a húga, azóta teljesen visszavonultan él. Nem jár ki rendszeresen, előfordul, hogy hetekig a házban pepecsel. Farigcsál, festeget, rajzolgat. És képzelje, mindig elkelnek a dolgai, amikor beviszi őket a városba. A halakkal is szerencsés, ő mindig gazdag zsákmánnyal jön haza. Az ilyen félkótyákkal elnézően bánik az Úristen. A húga nem volt süketnéma, de annak is voltak fura dolgai. Állandóan díszbe öltözve járt, halászat közben, ha melege volt, fejest ugrott a hajóról, ez lett a veszte. Legutóbb elkapta egy cápa, és bár Serge kihúzta, nem lehetett megmenteni.
– A nyaralók szeretik, hogy errefelé cápák is vannak? – kérdezi Cyd. Egyik szemével az asszony telt melleit, a másikkal a háta mögött lengedező hálót nézi, s nem tudni, mit lát. Mivel ez alkalommal is kedvelt pamutmelegítőjét viseli, valamennyi pattanása átsejlik az anyagon.
Az asszony Quasimodóra pillant Cydről, aztán Belloqra, és végül neki válaszol: – Ne higgyék, hogy a tengerben hemzsegnek a cápák. És azt se higgyék, hogy nem óvják meg tőlük a luxusstrandok és villák vendégeit. Egyébként, ha Serge-zsel akarnak beszélni, ne szálljanak ki a gépből, amíg ő ki nem lép a házból, mert a kutyák széttépik magukat.
– Köszönjük.
Megfogadják az asszony tanácsát, és a helikopterben maradnak. A ház ajtaja csak sokára nyílik ki, a két kivehetetlen fajtájú, dühös kutya őrjöng körülöttük, noha egyelőre biztos távolból, csak miheztartás végett.
Serge magas termetű, meghatározhatatlan korú férfi, lágy, kissé ernyedt arcvonásokkal, haja vállig ér, halántéka mellett kétoldalon szalaggal fogja össze, hogy ne hulljon az arcába. Atlétatrikót és levágott szárú nadrágot visel, lábán tépőzáras sportcipőt. Talán zavarja magassága; enyhén hajlottan jár, karján, combjain minden mozdulatára játszanak az izmok.
Egy intéssel lefekteti a kutyákat, aztán szemét összehunyorítva várakozóan Belloqra pillant.
Daniel megismétli, amit az asszonytól is kérdezett. Amíg beszél, Serge tengerkék szemébe tekint, aztán a válaszra koncentrál. A férfi előbb a süketnémabeszéd jeleivel próbálkozik, de mivel Daniel csak a vállát vonogatja, hogy nem érti, áttér egy sajátságos pantomimra, és eljátssza: kinn volt a tengeren a kérdezett időben, de nem látott semmit. Egyébként halat sem fogott, tudatja. Ezen Belloq eltöpreng, hiszen az asszony állította, hogy Serge mellett a szerencse, bármibe is fogjon, de aztán nem mélyed bele a dologba. Rákérdez a helikopterforgalomra, mire Serge mutatja, hogy süket, tőle repkedhetnek.
Daniel tovább faggatja.
Serge a kérdések olvastán mind türelmetlenebbé és barátságtalanabbá válik, mintha a világ olyasféle ügyei, mint a hegyek között fel- és leszálló helikopterek, idegenek egyáltalán nem érdekelnék. Végül már csak a vállát húzogatja, s egy türelmetlen mozdulatára a kutyák is feltápászkodnak és közelebb húzódnak Danielhez, megszaglásszák nadrágját, cipőjét.
Belloq nem zavartatja magát, azt is tudni óhajtja, kérdezte-e más is a felrobbant helikopter ügyében, és Serge az ég felé emelt tekintettel közli, hogy igen, aztán a kutyákra mutatva a fejét tapogatja, amiből azt is ki lehet olvasni, hogy ez utóbbiak barátságtalan fogadtatásban részesítették az idegeneket.
Daniel megkérdezi, mikor történt ez, megtudja: tegnap. Aztán már csak azt szeretné tudni, Serge mennyire ismeri a Sziget belsejét, a háza környékét, a közeli hegyeket, s köztük ismer-e embereket. A halász válasz gyanánt a kutyákra mutat, aztán biccent, sarkon fordul, és a háza felé siet. Amint a hátát fordítja, a két eb haragossá változik, és vicsorítva, morogva adják a vendég értésére, vége a vizitnek.
Belloq vonakodva száll be a helikopterbe, s további fél órán át a környéket vizsgálgatják a magasból.

 

 

Serge bezárja maga mögött az ajtót, és néhány percre letelepszik az ablak előtt álló székre. Öklére támasztja állát, a távozó helikoptert figyeli. Az idő számára nem napokból és órákból áll, tehát nem tudja meghatározni, mikor történt az eset: egy hete vagy kettő. Ugyanazon a helyen egy másik helikopter szállt le, s amikor egyik utasa kilépett belőle, a kutyák azonnal rátámadtak. A férfi fegyvert rántott, Serge az ablakból vette észre, mi történik, s mert kiáltani nem tud, lekapta a falról a puskáját, és úgy rohant ki az udvarra. Megjelenése megtette a magáét, a kutyák elengedték a férfit, de nem tágítottak a közeléből.
Serge közelebb lépdelt, megnézte a markáns vonású, harmincas idegent, jelekkel kérdezte, mit akar. A férfi mintha megörült volna, amikor felfogta, hogy süketnémával beszél. Aztán élénk szájmozgással előadta, hogy a jövőben gyakran fognak erre járni a géppel, de ebből ő mit se vegyen észre, s bárki kérdezi, hallgasson, ellenkező esetben ELŐBB a kutyáit pusztítják el. Az is megtörténhet, hogy a házához közeli terepen ereszkednek le, és a hegyek között vezető kis ösvényt veszik igénybe. Nem óhajtják őt arrafelé megpillantani. Vegye úgy, mintha az a vidék, a házától balra katonai területté nyilváníttatott volna.
Serge nem hitte, hogy a markánsarcú holmi szárnysegéd lenne, de nem érdekelte különösebben a közlése. Tőle repkedhetnek, mászkálhatnak, ha a háza táját elkerülik, őt és kutyáit békén hagyják. Ebben megállapodtak, s a férfi távozott. Azóta valóban élénkebb mozgást tapasztal azon a környéken, de nem nézett utána, mi történik a hegyek között.
De tegnap megint a háza mellett ereszkedett le egy helikopter, és kutyáktól megfélemlített utasát a tenger fölött felrobbant gép érdekelte, ezt a mait pedig ennél is több, és ez már felettébb nyugtalanító. Bárkik bujkáljanak is a hegyek között, hamarosan megtalálják őket, ez bizonyos. A mai idegen arckifejezése semmi kétséget nem hagyott efelől.
Serge előbb a húgára gondol, akit nagyon szeretett. Soha nem bocsátja meg magának, hogy kórházba vitte, és hagyta ott meghalni, messze eltemetni. Haza kellett volna hoznia, hogy mellette lehessen, amikor elbúcsúzik az életétől, melyhez annyira ragaszkodott. Talán meg is gyógyulhatott volna, hiszen látszatra nem kapott komoly sebet. A két kutyát pár héttel később találta, a falubeliek vették el az anyjuktól, hogy a vízbe öljék őket. Serge hazahozta a kölyköket, tehetetlen, ázott, vak gombolyagokat, és meleg helyről, ételről gondoskodott a számukra, eleinte cumisüvegből táplálta őket, később, amikor a kölykök csodával határos módon életben maradtak és erősödni kezdtek, maguk szerezték be élelmük java részét.
A két kutya halászott, ilyenkor csak a lapockájukon meredező néhány szőrtincs látszott ki a vízből, fejüket is alámerítették. Hegyes szemfogaikkal többnyire teljes sikerrel csípték el a halakat az öböl átlátszó vizében, szemüket nem bántotta a tenger sója. Mindenhová elkísérték, gondosan őrizték gazdájukat.
Tegnap is ott hevertek a fedélzeten, amikor a sárga helikopter megjelent az égen. Elhúzott felettük, aztán megbillenve aláereszkedett, Serge felfigyelt a különös zuhanásra. Elárnyékolta a szemeit, hogy lássa, mi történik, a hálóról is megfeledkezett. A következő pillanatban valaki kizuhant az egyre ereszkedő helikopterből, s a gép másodpercek múlva vörös-narancs fényeket lobogtatva darabokra hullott, a tengerbe süllyedt.
Serge a kormánykabinba sietett, a hajó felgyorsult. Amikor már látta a víz tetején lebegő embert, ujjait összepattintva a kutyákat küldte utána.
Az összebilincselt kezű lány eszméletlen volt, amikor a fedélzetre emelte. Arca sápadt, feszülő ajkai kékek, testén ütésnyomok, egyik lábfején frissen felfakadt, szúrt seb vérzett.
Serge szabadon engedte a halakat, aztán az öböl felé kormányozta a hajót. Ágyba fektette, ruháitól, bilincseitől megszabadította a lányt, bekötözte sebét. Amikor dideregni kezdett, betakargatta, s egy órával később elkezdte hordani a vizes borogatást, mert felszökött a láza. Egész éjszaka mellette virrasztott, a láz nem csökkent, a lány nem tért magához. Nadrágja zsebében talált néhány ázott iratot, bankjegyet, öngyújtót. Az elmosódott betűk arról tájékoztatták, hogy az irat tulajdonosának keresztneve: Denisa. Abban az esztendőben született, amikor a húga. Haja sötét, erős szálú, Serge szívesen játszott vele, szétterítette a párnán.
Serge felkel az asztal mellől, és a hálófülkébe lép. Megáll az ágy mellett, a lány arcát nézi, cserepes ajkait, arcán a feszülő bőrt. Kicseréli mellkasán az állott vizes borogatást, aztán leül mellé, felülteti, vállát támasztja lehanyatló feje alá. Kiskanállal, kortyonként kényszeríti fogai közé az édes teát. Csakhamar visszafekteti, lemossa arcát, eligazítja hosszú haját.
Aztán elhatározza magát. Bezárja az ablakot, az ajtót, és kivezeti a fészerből a terepjárót. Gyógyszerre van szükség, különben ez a lány is meghal, mint a húga. A kutyák ott ugrándoznak a kocsi körül, visszaküldi őket a ház mellé, őrködni. Gyorsan hajt, a terepjáró szökdécsel az egyenetlen úton. Siet, talán feleslegesen. Mire visszaér, már nem is lesz életben a lány. De ha mégis? Injekciókat kell beadnia, lázcsillapítót, antibiotikumot. És itatni, itatni. Mit tesz vele, ha mégis meghal? S ha életben marad? Ez utóbbi nem túlságosan valószínű, ezen nem is töpreng. Amikor a fuldokló kölyköket megtalálta, ugyanazt érezte, mint most. Meg kell próbálni, hátha élni fog.

 

 

Quasimodo a kocsiban hozakodik elő közlendőjével, miután Cyd halaszthatatlan dolgaira hivatkozva kiszáll mellőlük a körút egyik kereszteződésénél.
– Használható ez a kancsi, én mondom. Mit gondolsz, miért tudok meg időben oly sok mindent? Tisztában vagyok vele, hogy kikkel kell jó viszonyban lennem. Cyddel például érdemes. Az a fontos, hogy az informátorokat soha ne a barátaik, mindig az ellenségeik ellen használd. Nos, Daniel. Azt hiszem, bajodra az a legjobb orvosság, ha elfoglalod magad. Tegnap éjjel elkaptam három fickót egy autószerelő műhelyben. Ők készítették elő a hullaszállítót, többek között. Mivel nem vagyok zsaru, teszek az előírásokra. Kérdezgettem őket. Egy sor harmatos újság birtokosa lettem. Csak egyet nem tud senki: hol vannak Grucciék? Állítólag a két rivális bandafőnök közös találkozót készít elő, valószínűleg azért, mert a Kokókirály kételkedik benne, hogy Grucci életben van. Előzetesként kapott egy videokazettát, amelyről a szökött rab intézi hozzá a kedves szavakat. Sokért nem adnám, ha láthatnám a filmet, de jobban érdekel Grucci személyesen. Hát, Daniel, nem adják fel, hiába bizonyultunk – szabad a többes szám? – olykor ügyesebbnek náluk. Hosszú hivatalos és rövidebb törvényen kívüli pályafutásom alatt sem tudtam megérteni a bűnözés mechanizmusát. Nem a dolog politikája magas nekem, sokkal inkább az emberek gondolkozása megfejthetetlen a számomra. Nem, most ezt hagyjuk. Tegyél ki a környéken, Konraddal találkozom.
Daniel csendesen megszólal: – Tavaly sem sokat kérdezősködtem a hírügynökséged után, most sem teszem. De nem szeretném, ha a srácok gyanúba kevernék magukat.
– Ne félj, nem hősködnek. Óvatosabbak, mint te vagy én. Martinnal beszéltél?
– Szerinted szükséges megmondani neki? – kérdezi Belloq.
– Igen. Rám bízod, vagy te akarsz beszélni vele?
Daniel a járda mellé kormányozza a kocsit. Quasimodo felé fordulva közli: – Csak annyit tudass vele, hogy elfogták Denisát. A szüleiknek egyelőre nem kellene megtudniuk.
– Oké. Jó motoros idő van, egyébként. Eddig a tér körül köröztek, és húzogatták a gázkart, mutogatták a szerelésüket, bohóckodtak a sisakrádióikkal. Érthető módon élvezik, hogy röpcetliket terjeszthetnek a maguk leleményes módján, és pár fénykép birtokában körözött fickókat kereshetnek. Csakhogy a játék megint személyes vonatkozást nyer, Denisa miatt. Quasimodo mondja neked, hogy napokon belül elcsípjük Hehíréket, és nekem elhiheted.
– Quasimodónak vagy Justitiának? Egyébként, ha szükség lesz rám, a házamban leszek.
– Gondold meg. Tegnap éjjel nem virágcsokrot vittek neked.
– Várok valakit. Üdvözlöm Ellát.
Quasimodo a kilincsre teszi a kezét: – Esküszöm, gőzöm sincs, mit mondjak neked.
– Ne szólj semmit – fintorog Belloq, sejtve, hogy Quasimodo mire céloz. Megvárja, amíg a torz vállú férfi kiszáll és elsántikál az utcán. Belenéz a kesztyűtartóba, talál egy gyűrött cigarettacsomagot, emlék Denisától. Bepattintja a szivargyújtót, aztán éhség ellen rágyújt az utolsó Marlboróra.
A füst nem kellemetlen, a lányra emlékezteti. Testében a tompa fájdalom viszont az injekció emlékét idézi. Nem hatott a pszichózis. Nem adja fel. Sőt, egyre jobban belelovalja magát. A megoldás a Szigeten várja, ez a fixa ideája. A Szigeten. A halász jut eszébe, az elmaradt zsákmány. Miért foglalkoztatja ez a jelentéktelen apróság? Serge-nek szerencséje van a halakkal, ezt mondta az asszony. Halak?
Denisa meséje a Halkirálynőről. Donald nyaralójának közelében, az éjszakai tisztáson, tavaly nyáron. „Mit kértél tőle?” – faggatta akkor a lányt, s ő könnyedén felelte: „Például téged.”
Nyikkan az autótelefon, a kagylóba szól.
– Ha ráérnél, Danielem, eljöhetnél a gyakorlóra. Ne felejtsd el kiásni a csatabárdodat, szükség lesz rá. – Patrick Wyne hangja szinte szürke a fáradtságtól.
– Repülök – feleli Belloq.
– Az bizony lehet – tódítja Wyne, és kilép a vonalból.

 

 

– A legokosabb lenne, ha gyorsírással jegyeznéd, amit most hallani fogsz, hogy később rendet tarthass az információk között. Quasimodo fickóitól érdekes értesüléseket szereztünk. Nem fogod elhinni, itt tényleg háború van. Bombázás is várható. Aztán: Hehírék felderítették a Kokókirály házát, és ma éjjel megostromolják. Aztán: a motoros srácok sem lopták a napot. Martin Wry látta Shermant a kikötőben. A nyomába szegődött, de a szakképzett bérgyilkos kibökte és lerázta. Még az a szerencse, hogy nem eresztett bele pár golyót.
Belloq eltöpreng a rázúdított híreken. Azon kapja magát, hogy Wyne példáját követve a borostákat sercegteti az állán. Zsebre vágja a kezét, és megfordul ültében az asztal sarkán: – Gondolod, hogy Petrov miatt jött vissza?
– Sherman? Nem tudom, mit gondoljak. Sherman önálló iparos, fütyül Gruccira. Ha azt a megbízást kapta tőle, hogy lője le Petrovot, valószínűleg megteszi, ha teheti. De nem mindenáron. Márpedig, ha esze van, nem kezd hozzá, sejtheti, hogy számítunk rá. Túl sokat tudunk.
– Éppen ez az. Sherman valami más céllal jött ide. Mi van Lora Chickkel?
– Egyelőre nem tudjuk, hol van.
– Patrick, én a Szigetre gondolok. Át kellene fésülni a keleti partot. Erdős, sziklás, vad táj, jóformán lakatlan, ideális búvóhely, ha valaki nem akar sokat jönni-menni. És Grucci egyelőre nem akar, hiszen az emberei dolgoznak.
Patrick tölt egy pohár italt, Belloq visszautasítja a kínálást.
– Daniel, felejtsd el a Szigetet. Hemzsegnek a nyomozók, egy tű nincs ott elrejtve.
– A szállodákat, villákat, az üdülőhelyeket kutatják. Grucci a hegyek között van.
– Oké. Mondd a címet. Kopár Sziklák, balra a kettes barlang? Kinek a ruhája van rajtad, egyébként? Öltözz át.
Daniel nem tágít: – A Szigetről jövök. Quasimodo hozott otthonról száraz ruhát, mert röptében találtam ki, mit akarok tenni. Beszéltem pár emberrel, körülnéztünk a magasból is...
Wyne félbeszakítja: – Ezt tegnap már mások is megtették. Hagyd a fenébe. Egyébként még nem végeztem, megtennéd, hogy végighallgatsz? Grucciék következő akciója ellenünk irányul, ismét. Gondoskodtak maguknak olyan helikopterekről, amilyenekkel mi is dolgozunk, gondolom, nem esett nehezükre. Hamarosan bombázás várható a magasból, hacsak meg nem gondolták magukat. Ha volnál szíves erre összpontosítani, hálás lennék. Kipróbálhatnánk az új csodafegyvert, a terroristák elleni harcra kifejlesztett golyóokádót. Tudom, hogy utálod a lőfegyvereket, csak a szoktatás végett kapsz egyet. A műszer egy perc alatt közel kétezer lövést ad le, csukd be a szádat, jól hallottad. Pár helikoptert kell szitává lőni, semmi az egész. Minden elő van készítve, már csak a támadást várjuk. A célpont ez a gyakorlótér, a támadóknak tökmindegy, hogy mi is itt vagyunk-e, vagy sem, csak híre menjen, ők ezt is tudják. Számukra semmi sem lehetetlen. Szeretném kialudni magam, hazamenni Joyhoz. Joy viszont az utcára óhajt kisétálni, teljes biztonságban, testőrök nélkül. Mondd, hogy nincs igaza.
– Nem sorolom a saját vágyaimat. De nem árt, ha tudod, hogy szerintem az időnket, erőnket fecséreljük, ha felvesszük a harcot minden kis csoporttal, ahelyett hogy teljes gőzzel a vezetők után kutatnánk. – Daniel öltözik, látja, hogy Wyne nyíltan szemléli.
– Ütött-kopottnak látszol, Daniel. Voltaképpen mit művelsz, amikor nem vagy szem előtt? Kimentél a bezárt ablakon?
– Valahogy így történt. – Belloq szűkszavúan előadja, amire az éjszaka történtekből emlékszik, aztán rátérne újra a vesszőparipájára, de Wyne hallani sem akar a Szigetről.
A terepjáróban ülnek, Patrick vezetés közben a kesztyűtartóba nyúl, és egy fóliába csomagolt szendvicset ejt Daniel ölébe.
– Ne legyél már olyan gyámoltalan – morogja.
– Felpofozlak – feleli Daniel, a szendvicset harapdálva.

 

 

Ismét lesben állnak, a gyakorlóteret közrefogó erdő egy tisztásán. Óvatosságból egyelőre nem használják a rádiókat, mégis pontosan tudják, hol vannak társaik. Hása csoportja két helikopterrel délen és nyugaton várakozik. Wyne Fressonnal és Lipowskival keleten, helyettese, Belloq északon. A vezetőülésben Louis ül, mellette Delgado.
Wyne terve nem rokonszenves, de Belloq nem vitatkozik. Erődemonstráció oda és vissza. Ha Grucci meg akarja mutatni, akkor mi is megmutatjuk. Daniel hajlik rá, hogy türelmetlenségével magyarázza kelletlenségét, hiszen szíve szerint a Szigetet tenné tűvé, s most itt lapul egy helikopterben, arra várva, hogy saját csapdájukba ejthesse Grucci embereit. Amint itt kirobban a harc, egy másik csoport lecsap azon a helyen, ahonnan a gépek indultak.
Idő van, Daniel ezen is elmereng. Aztán felhagy a szőrszálhasogatással, elvégre kitől is kérdezgethetné, hogyan lehetséges mindaz, ami mostanában történik? Talán éppen a szemük előtt militarizáltak pár tucat pénzéhes kalandort, eljött az ideje, hogy ennek a levét megigyák. Ha Wyne-nak az erődemonstráción kívül egy másik célja, hogy őket mindezeknek a lehetséges megismétlődésére figyelmeztesse, gondolkozhat igen bölcsen, Daniel akkor is dohog magában, mert fáradt, elgyötört, éhes, és vesszőparipája nyerít az elméjében.
Aztán lassan eluralkodik rajta a feszültség. Tudja, hogy nagy kockázatot vállaltak, s nemcsak ők. A gyakorlótéren most is munka folyik, és bár társaik beavatottak, lehet, hogy végül nem az elképzeléseiknek megfelelően alakulnak az események, és a kelleténél több vér fog folyni. Cyd kifejezésével élve: készül a vérbál.
Reccsen a rádió, megismerik Hása iskolázott, rádióbemondóra valló bársonyos hangját: – Hussanhatunk.
Hussannak. A helikopter a levegőbe lebben, aztán a kiszemelt irányba húz. Louis, feszültségét enyhítendő, hangosan kommentálja az eseményeket, miközben Delgado és Belloq az eltávolított ülések helyén a padlóra hasalnak, fegyvereik mögé.
– Az északi elfogó vadász sólyomszárnyain támadásba lendült, hogy felfalja az ellenséget...
– Befognád a pofádat? – üvölt hátra a válla fölött a jó modoráról ismert Delgado. Ő is lehet ideges.
– A dolgodra figyelj, tök egyformák a gépek, nehogy Oscar segge alá pörkölj, mert sértődés lesz! – kiabál vissza Louis.
Belloq vigyorog az „elfogó vadászon”, süti tenyerét a gépfegyver. A percenkénti másfél ezer lövés lehetősége nem dobja fel túlságosan.
– Túlerőben vagyunk, nem sportszerű – közli Louis. – Ott vannak! Ott hintik a gránátokat! Ezek nem viccelnek!
Belloq is látja, hogy a gyakorlótér füvét, útjait robbanások szaggatják fel. Társaik szerencsére nem ész nélkül cselekednek, az előzetes terv szerint, szervezetten lépnek olajra a tűzből.
Hásáék támadnak. A meglepett helikopter megpróbál kitörni, de nem engedhetik az erdő fölé, a parancs értelmében lehetőleg a gyakorlótér fölött kell megsemmisíteni az ellenséges gépeket.
Belloq lélekben vállat von: legfeljebb egymást is lelőjük, de jó játék! Aztán tüzet nyit a közelben manőverező helikopterre, és nem is csodálkozik a viszonzás gyorsaságán. Louis élvezettel kormányoz, egy szót sem szól, idegesen nevetgél, a kiszemelt prédát kerülgeti, terelgeti.
– Na, csinálj valamit! – morogja Delgado, aki szerepe szerint Louist és Belloqot fedezi.
A helikopter a másik gép hátulja felé kerül, nem egykönnyen. Egy sorozat bezúzza a szélvédőüveget, szilánkok permeteznek a fülkébe. Belloq a vállába húzza a nyakát, hallja, hogy Louis káromkodások özönét zúdítja az ismeretlen lövészre, de közben feljebb emeli a gépet, nem engedi elslisszolni a másikat. Daniel egy pillanatra meglátja az ellenséges helikopter vezetőjének feszült, merev arcát, aztán a ravaszra feszíti az ujját. A sorozat szinte lefűrészeli a szitakötő farkát. A törzs bukdácsolni kezd a levegőben, aztán az újabb sorozat felrobbantja. Narancsvörös virág nyílik, fémdarabok repkednek, tovább lángolnak a földön is.
Louis a megmaradt gép felé veti magát, melyet társai már-már túlzott vakmerőséggel terelgetnek a közelébe. A csatazajban nem hallják a hangszóróból felcsendülő közlést, de jól látják, hogy Wyne helikoptere – azt Lipowski vezeti – találatot kapott, és szeretne odébbállni. Hása gépei azonnal védőszárnyaik alá veszik a gyámolításra szorulót. Az ellenséges helikopter kihasználja a gyűrű oldódását, és megpróbál elillanni. – A hasa alá, Daniel! – ordítja Louis. Delgado ontja a tüzet az ellenséges gépben hasaló lövészek felé, és harci kifejezések csokorba gyűjtésével próbálja feldobni magát. A „sofőrre” is céloz, a „lövészároktól” sem sajnálja a golyókat, de a „bombázó” legénysége egyelőre sértetlen, az ő gépük azonban vészesen billeg, miközben lövedékek kaparják fémburkolatát.
Belloq látja az üzemanyagtartály helyét, aztán megpillantja az egyik utas arcélét. Nem érzeleg, mert eközben Louis ijesztő közlést tesz.
Daniel meghúzza a ravaszt. A közeli csattanásokat, az üzemanyagtartály után sorra felrobbanó gránátok lángnyelveit, a szétpattanó fémrészeket, a millió vakító szilánkra hulló üveget már nem figyelheti, mert a helikopter megbillen alatta, és ő csaknem kizuhan, fejjel előre.
Delgado, miközben megpróbálja elfoglalni a sebesült Louis helyét, rázuhan barátjára. Morognak valamit egymásnak, Louis átmászik a másik ülésre. A gép végre magasabbra lendül, és visszaáll egyenesbe.
Tudják, pokoli szerencse vigyázott rájuk, azt is, hogy nem először. Belloq kibújik az ingéből, hogy valamiféle ideiglenes kötést eszkábáljon Louis átlőtt csuklójára, melyből sugárban dől az élénkpiros vér.
– Hülye barom. – Delgado az ingujjával törli homlokáról a verejtéket: – Hát nem kétszáz méter magasan áll neki felvagdosni az ereit?!
Alattuk elvétve fel-felhangzik egy-egy kisebb robbanás, füst kanyarog a csaknem felszántott, gödrökkel, roncsokkal borított gyakorlótér fölött. Látják, hogy Wyne gépe a földön áll, teljes biztonságban, társaik integetnek feléjük, mások pedig indulnak, hogy eltakarítsák a romokat.
Louis összeszorított fogakkal, félrefordított fejjel állja ki Belloq beavatkozását, mely az artériás vérzés csillapítására irányul, nem túl gyengéden, miközben a golyó is fészkelődik a sebben. Aztán Daniel felfedezi, hogy páciensének a válla is vérzik, és a következő pillanatban felszakítja az ingét. Szakszerűséget nélkülöző mozdulattal bányássza ki a sebből az éles szélével belefúródott üvegdarabot.
– Undorító vagy! – szűri a fogai között Louis. – Mint egy hentes.
– Te beszélsz?! – korholja Delgado. – Majdnem lezuhantunk miattad. Miért nem szóltál, hogy nem tudsz vezetni?
– Ne fáradj, Steve – szól halkan Belloq. – A káromolt elájult, és ha nem kap pár hektó vért, vége.

 

 

Wyne is megsérült, s míg Louis-val hisztérikusan vijjogó mentőautó száguld a kórház felé, menetközben transzfundálva a sápadt beteget, a rövidre nyírt hajú parancsnok csendesen megállapítja: – Hülyén festene, ha egy hajam szála sem görbült volna meg.
Igazat adnak neki. Éppen a feje tetején kapart át egy golyó, ösvényt fehérítve fekete hajába. Sorra megcsodálják kopaszságát, megállapítják, hogy hajszálpontosan középen húzta meg a bájos lövedék a választóvonalat, és úgy vélik, Joy imádni fogja.
Szinte az étkezés gondolata is szóba kerül, amikor az irodai telefonkészülék véget vet a feszültséglevezető bohóckodásnak.
Hása a tenyerét nyújtja a kagyló fölé, s megjegyzi: – Fogadjunk egy parti pókerba, hogy ma sem eszünk. – Aztán beleszól a mikrofonba, és szinte nyomban elsápad.
Amikor végül megszólal, nyoma sincs jó modorának: – Csak arra ügyeljetek, fiúk, hogy legközelebb a tökeiteket ki ne lopják a gatyátokból. – Lecsapja a hallgatót, ideges mosolyt villant társai felé: – Claudia elveszett. Tudjátok, Grucci tizenhárom esztendős unokahúgocskája, akire négyszázan vigyáztak.
– Elveszett? – kérdezi Wyne, aki szereti a pontos meghatározásokat.
– Egyelőre így. Hazament az iskolából, bevonult a szobájába. Féltő nevelőszülei két perccel ezelőtt fedezték fel, hogy nincs a házban.
A törvény iránt tiszteletlennek tetsző autós száguldás után ott állnak a kétségbeesett nevelőszülők előtt, a szalonban.
– Két éve halt meg a fiunk, Stanley. Ez nekem sok – Nora Perrin elhárítja férje vigasztalásul felé tárt karjait, és a kanapéra veti magát. Szarkalábaktól ölelt kék szemeiből könnyek áradnak: – Sejtettem, mióta őrizték. Egyre attól rettegtem, mikor történik meg. Tudtam, éreztem. Csináljanak valamit. Patrick, az az érzésem, hogy Claudia önként, egyedül ment el. Maga ismeri őt, tudja, milyen.
– Nora, beszélt neki a rokonságról? Magának kell tudnia, hogyan reagált a lány! – Wyne a koponyáját tapogatja, szinte szórakozottan. Aztán zsebkendőt vesz elő, és felitatja a kiserkent vért.
– Említettem neki, hogy Amadeo Grucci kicsoda, azt is, hogy azért őrzik most, nehogy a tisztelt nagybácsi elraboltassa. Azt felelte, ne féltsük őt, nem gyerek már, csakis azzal megy el, aki szimpatikus neki. De mostanában nagyon nyugtalan volt a kislány. Mióta a barátjuk, Patrick Querra elutazott. Claudia nem is titkolta, hogy szerelmes belé. De még kislány, hiába látszik kész nőnek. Ez a legrosszabb időszak egy lány életében. Már nem gyerek, még nem felnőtt;. Tudja, Patrick, folyton ott lógott maguknál, amikor Joy és Querra együtt dolgozott. Arra gondoltam, valaki talán az ő nevében telefonált neki, és rábírta, hogy kiszökjék a házból. Már felhívtuk Joyt is. Ő azt állítja, nem beszélt Claudiával, hozzá biztosan nem ment. Patrick Querra viszont elérhetetlen, megint valami hegy meghódításán fáradozik valahol. Másképp nem lehetett. Emlékszem, ebéd után hallottam, hogy telefonon beszél valakivel. Elcsalták. Becsapták, kicsalogatták a házból.
– Ki az a Querra? – kérdezi Belloq.
– Hosszú. Egy másik történet. Ő nem telefonálhatott Claudiának, mert arrafelé nincs telefon, ahol ő jár jelenleg.
– Valóban hegymászó? – firtatja tovább Daniel.
Wyne végre felfogja, mi ütött Belloqba, egy legyintéssel elfordul tőle, aztán Norára pillant: – Ha Grucciék csalták el, nem érheti bántódás a gyereket.
Hunter Perrin megköszörüli a torkát. A gazdag, sikeres üzletember e pillanatban nem kelt versenygyőztes benyomást. – Nora arra gondol, hogy valószínűleg Patrick Querra volt az egyetlen, aki még nem figyelt fel Claudia szépségére. Valószínű, hogy te is észrevetted, mennyire kész nő lett tizenhárom éves korára. Ezért féltjük. A nagybátyja mellett sem lehet biztonságban. Ha egyáltalán oda viszik. Ki tudja, mi jut eszükbe azoknak a bűnözőknek?
Patrick Wyne bólint. Néhány nyugtató szót mormol, aztán Belloqkal a nyomában kiszáguld a házból. A kocsiban egy percre hátradől az ülésen: – Egyszer majd elmesélem a Perrin család történetét.
– Denisának – feleli Belloq. – Én már hallottam. Tényleg utolérhetetlen a hegymászó barátotok?
Patrick Wyne szembefordul Belloqkal. Rövid hallgatás után felsóhajt: – Oké, Daniel. Nincsenek utolérhetetlen emberek. Querra holnap itthon lesz, a szitkait te hallgatod végig. Vele négyzetcentiméterenként átnézheted azt a rohadt szigetet. Az is lehet, hogy ismeri, tőle minden kitelik. De nem olyan türelmes, mint én. Kérlek, ne fáraszd sokat a fixa ideáddal. Nehezemre esik kimondani, de te kényszerítesz rá: tudom, hogy valójában Denisát keresed. Kizárt dolog, hogy megtalálod. Meghalt, másképp nem történhetett. Azért küldtelek fel a helikopterrel, hogy lásd, mi történik, ha egy gép felrobban.
– Harminc másodperce volt, Patrick. Kiugorhatott.
– És?
– Kipróbáltam. A pilótát nem avattam be, látni akartam, hogyan reagál, amikor bejelentem, hogy felrobban a gép. Ösztönösen lerántotta a helikoptert, mintha leszállhatna. Biztos, hogy Dorian is ezt tette akkor. Kiugrottam, és látod, itt vagyok.
– Nem látod, hogy Denisa nincs itt?

 

 

Joy elsápad, amikor megpillantja Wyne fejét, aztán felsóhajt: – Örömömre szolgál, hogy te már megtaláltad az északnyugati átjárót.
– Igen, de most Claudiát keresem – feleli Patrick a felezővonalát cirógatva. – Futtában ennénk valamit Daniellel. Mást is kérek tőled. El tudnád intézni, hogy Querra hazajöjjön? Ha te hívod, valószínűleg félbehagyja a kiszemelt hegycsúcs ostromát.
– A te kedvedért éppúgy félbehagyná. Mire hivatkozzam?
– Egy másik hegységre.
– Na persze – Joy Craft az ablak elé áll, miközben a férfiak esznek. Hátraszól a válla fölött: – Látom, süt a nap. Látom, vadul virulnak a növények, a múltkori havazás sem téríthette el őket a szándékuktól. Mikor mehetek ki ebből a házból? Mikor nem fog három fegyveres dromedár szuszogni körülöttem? Tudom, a gyerekek a hasamban. A kicsi Wyne-ok. Akik azt fogják mondani az apjuknak, ha végre találkoznak vele: bácsi. Kezd elegem lenni! Mintha csak azért csináltál volna belőlem hordozórakétát, hogy aztán bezárhass a szobába három dromedárral.
– Ne haragudj, nagyon szívesen elbeszélgetnék veled minderről, de mennem kell. – Wyne lehajtja a narancslevet, és a szalvétába törli ajkát.
Joy visszafordul az ablaktól: – Hallottad, amit mondtam?
– Hallottam – bólint Patrick. – Tehát most te hallgass ide, úgy is mint hordozórakéta. Kedvelem a terhes asszonyok meghitt hasonlatait. Legközelebb a lombikbébi-szolgálathoz fordulunk. Az a helyzet, hogy az imént vertünk vissza egy támadást Grucciék részéről. Nem parittyából lövöldöztek. Daniel is mesélhetne neked éjszakai látogatóiról, akik szintén nem üres kézzel keresték fel. Arról is mesélhetne, ami Denisával történt, de inkább hallgasson. Most éppen Claudiát kellene megtalálnunk. Netán, mint öreg barátnője, segíthetnél nekünk. Foglalkoztasd az agyadat.
– Mostanáig foglalkoztattam. Claudia semmiképpen nem menne el, ha Grucci hívná. Annak sem ülne fel, ha Querra nevében próbálnák elcsalni otthonról, mert valószínűleg milliméterre is átszámította, hogy Patrick milyen messze van tőle, és másodpercre tudja, mikorra tervezi a hazatérést. Tehát csakis az én nevemben csalhatták ki a házból, mert már pár napja nyavalygott, hogy szeretne meglátogatni, híreket hallani Patrickról. Akkor lebeszéltem erről, mondván, hogy ne tartsunk testőrkongresszust. Az én dromedárjaim meg az övéi együtt, az már tényleg sok lett volna.
– Lora Chick? – kérdezi Wyne Danielre pillantva.
– Sherman? – folytatja a kérdezett.
– Menjetek a fenébe, mert sikítok – közli Joy Craft, enyhén hisztérikus felhanggal.
Nem vesznek róla tudomást. Wyne a borostáit sercegteti: – Lehet, hogy Lora Chick ki akar szállni a buliból, és összefogott Shermannal, aki ugyanezt tervezi? Lehet, hogy Claudiát szánták villámhárítónak Grucci ellen?
Joy Craft tűnődik kissé a név fölött, aztán megszólal, és most kénytelenek odafigyelni: – Lora Chick. Futólag ismerem egy estélyről. Jó lesz, ha időben kiszeditek a kezéből Claudiát. Főleg, ha a szívszaggató szemű Sherman is ott van. Lora csúnya, következésképpen, noha nem törvényszerűen, utálja a szép nőket. Arról nem beszélve, hogy Nora és Hunter megőrül az aggodalomtól. Elég volt nekik Stanley halála.
– Örülök, hogy beláttad munkám fontosságát – sóhajtja Wyne, és felemelkedik az asztaltól.
– Még ma hazamegyek. Egyedül. A hordozórakéta fellázadt.
Belloq visszalép az ajtóból: – Nem szívesen avatkozom a dolgotokba, de szeretnélek figyelmeztetni valamire, Joy. Patrick valószínűleg azért áll még lábán, mert legalább felőled nyugodt lehet.
– Daniel nem szeret arról beszélni, hogy Denisát elfogták, beleültették a helikopterbe, s az nem sokkal később lezuhant a tenger fölött. Nyugodtan vedd a szívedre! – Wyne futó csókkal búcsúzik, aztán Belloq után siet.

 

 

Wyne a telefonvonalakat váltogatja, feljegyzéseket készít, jelentéseket hallgat, olykor ráförmed közelében könyöklő, légi felvétel fölé görnyedő Belloqra, hogy kövesse társai példáját, és menjen el valami csendes helyre aludni, pihenni, mert este szükség lesz rá.
Belloq rá sem hederít, a légi felvételt a térképpel egyezteti, aztán külön rajzot készít magának a Sziget kiszemelt pontjáról. Egyre többet rágódik a szerencsés halászon, aki mégsem fogott halat, és mindehhez semmit sem látott. Aztán a Sziget útikalauzába mélyed, mintha elkövetkező nyaralását tervezné meg.
Közben a következő párbeszédet folytatja a hatodik kávéját nyeldeső Wyne-nal: – A Szigetre Rlad felől kocsival is be lehet menni a hídon keresztül. Figyelik a híd autóforgalmát?
– Most közölték, hogy Lora Chicket egy másik birtokán vélték látni, a helyi rendőrség odaküldött néhány embert, hogy előszedjék. Ha vidéken van, nem rabolhatta el Claudiát.
– Telefonálni onnan is tudott. Terepjáróval be lehet menni a hegy belsejébe, nézz ide, egész rendes utak vannak arrafelé. Elvezetnek a sziklás partig. Valahol itt kell keresnünk Gruccit.
– A Justitia-kommandó benzinköltsége az egekig fog rúgni. Az egész társaság Shermant keresi. Kaptak fotót Claudiáról és Lora Chickről is. Egyelőre semmi – feleli Wyne.
– Cruz Guard, a nyomfektető is a Szigetre utazásának hírét keltette. Tiszta sor, azért, hogy odavezesse Denisát.
Wyne a fogai közé harapja a tollat, mögüle sziszeg oda Danielnek: – Momentán egyszerre csak egy dologgal kellene foglalkozni. De neked azzal sem. Feküdj már le valahol!
Belloq felpillant: – Nem kérdeztem, miért vártuk meg a légitámadást, ugye nem baj, ha így nevezem. Nem kérdeztem, miért nem megyünk most, ha pontosan tudjuk, hol a Kokókirály, hogy letartóztassuk, miért várjuk meg az estét, amikor állítólag lecsapnak rá a Grucci-zsoldosok. Nem kérdeztem, miért nem kerüljük a tűzharcot, miért nem arra hajtunk, hogy Gruccit elfogjuk. Egyetlen kérdést sem tettem fel, te vagy a parancsnok, oké. De mivel esküdni mernék, hogy Hehír és Grucci a Szigeten vannak, ne nézz őrültnek. Tessék, itt a légi felvétel. Lehet tudni, hogy ezek a házak a hegyek között kiknek a tulajdonát képezik?
– Pontosan. Az egyik egy külföldi művészé, a másik lakatlan, és én nem csodálom, ha a kutya sem veszi meg – feleli Wyne. Felkapja a poharát, s már-már belekortyol, mire észreveszi, hogy üres. Ledobja a tollat az asztalra: – Arról a rohadt szigetről mindent tudunk, amit csak lehet. Verd ki a fejedből.
– Igen. Cruz Guard elhíresztelte, hogy ott van. Azt akarta, hogy Denisa odamenjen. Hagynia kellett valami további nyomot is, amire ráharaptatja. És miért pont akkor hagyta el a halászt a legendás szerencséje, amikor...
– Daniel! Megkérlek, menj be a kórházba, nézd meg Louist. Utána meglátogathatnád Donald barátodat és a feleségét. Ezzel elfoglalhatod magad estig.
– Hülyének nézel? – kérdezi Belloq. Lenyeli az előtte várakozó hideg, híg kávét, fintorog.
– Nem nézlek túlsággal hülyének, de az agyadra ment, hogy a sárga helikopter éppen annak a rohadt helynek a partjai közelében tudott lemenni a térképről. A hegyekben levő házak elhagyottak, mert elapadt a forrás, amely az édesvizet adta. Grucci nem aszkéta és nem fakír. Tele van dohánnyal, nem a civilizáció háta mögött akar megrohadni. És ugyan nem kérdezted, de hadd válaszoljak: azért nem tartóztatom le a Kokókirályt, mert este mindenképpen a mienk lesz, mégpedig Grucci embereivel együtt, akiknek egyébként nem ismerjük a pontos címét. Ha elkapunk párat, megtudhatunk valamit. Így gondolom én, a „parancsnok”.
– Valahogy nem egyezünk – morogja Daniel.
– Nem vallok szerelmet. A szívem egy hordozórakétáé. De bármennyire is kedvellek, tűnj el egykét órára az életemből.
Belloq mit tehet? Engedelmeskedik. Biztosra veszi, hogy Darwin hasonló érzésekkel gyötretett, amikor előjött az evolúcióelméletével. Einsteint ugyan hányszor rúgták seggbe?
Akkor is: A SZIGET.

 

 

Louis hervadtan vigyorog párnáján, egyik kezén kötés, a másik karjába vér csepeg. Vállán jókora ragtapaszcsík, hangja a derűs orca ellenére is panaszos: – Telepumpálnak vérrel. Egy órája erekcióm van. Vigyél ki innen!
– Szíveskedj a doktornővel malackodni, rögvest beküldőm. Egyébként jól vagy?
– Hogy jól vagyok-e? Próbáld ki. Valósággal szédülök.
Belloq úgy látja, nyugodtan távozhat. Nem feledkezik meg ígéretéről, megkéri a molett, szőke orvosnőt, hogy foglalkozzék betege panaszával.
Donald a folyosón járkál fel-alá. Gondosan ügyel rá, hogy bordó műkő kocka után azonos színűre lépjen. Tipegésében észre sem veszi, amikor Belloq megáll a háta mögött. Fordultában ütközik bele.
– Jó, hogy jössz. Megöl az unalom. Vigyél ki innen. Szinte hiányzik a régi ágy szomszédom. Az új reggeltől estig haldoklik.
– Mi baja van? – tudakolja Belloq, meglehetősen érdektelenül.
– Azt nem mondtam még, hogy estétől reggelig ugyanezt teszi, csak élénkebben. Különben tényleg nagybeteg. Egy fűrészgép levágta a két ujját. Ezt meg ezt. – Donald megmutatja. – Mellesleg szeretném megnézni a feleségemet is. Az imént beszéltem az orvosával, és engedélyt kaptam a látogatásra. Úgyhogy mehetek is akár. Hálából, amiért felfogtam a golyót Denisa elől, nyugodtan kivihetnél.
– Hova mennél? Forgalmas a kerted. Maradj még pár napig. Találd ki a következő regényedet.
– Hol van Denisa? Kókusztejet ígért. Mi a fene történik odakinn, miért nem tudok semmit?
– Boldog ember vagy. Meglátogatom neked Irist.
Iris sápadtan fekszik lapos párnáján, szőke haja frissen fésülve terül el a feje körül, szelíd arcán mosoly támad Daniel megpillantásakor: – De örülök neked! – suttogja.
Belloq fölé hajol, homlokon csókolja. Sikerül mosolyognia: – Én is neked! Donald feldúltan rója a hosszokat a másik kórházban, és azon dühöng, hogy még nem engedik szabadon.
– Ella?
– Ella vendégeskedik valahol.
– Veszek neki egy kutyát, ha kimegyek innen. Miattam lőtték le Sábát. Nagyon sajnálom.
Belloq arra gondol, hogy erre a szabadkozásra Denisa valószínűleg csípőből tudna válaszolni. Neki nem sikerül. Meghagyja hitében Irist, szinte kimenekül a szobából.
Nem feledkezik meg szükségleteiről. Vásárol egy doboz cigarettát, egy bárban lehajt egy pohár whiskyt. Rágyújt mellé, mert a lejtőn nincs megállás. Azon töpreng, hogyan lehet egy hegymászót utolérni a csúcs közelében. Bármit lehet. Ez itt a huszadik század, barátaim. A tükörben jól látja háta mögött a bár közönségét. Kiszemel egy félrészeg négert, hozzá intézi a néma szavakat, kortyolgatja whiskyjét. Joy telefonál valahova, valakinek, aki aztán rádión odaszól másvalakinek. És végül eljut az üzenet Patrick Querra készülékéig. Querra kioldja a biztosító-kötelet, pát int társainak, és lecsusszan a hegyről. Odalenn leveri a havat a cipőjéről, és már jön is. Nem gond.
Nincs gond, Belloq, csupán annyi, amennyit te koholsz magadnak. Egyébként ezért nem lelkesedik az alkoholért. Máris a fejébe szállt. Elválik a néger férfi tükörképétől, átvált egy sötét hajú nő arcára. Füstöt fúj a szép kép felé, lélekben vállat von: majd egyszer, máskor, évek múlva, miért ne? Most inkább meghagyja Louisnak, neki sürgősebb.
A szépség érdeklődő pillantásától kísérve kisétál az utcára.

 

 

Megint lapulnak, mint a vér szagától megmámorosodott vadászok, újabb vadra lesnek. Ez az akciócsoport-dolog mégsem az igazi, gondolja Belloq. Már nem vonakodik a fegyverhasználattól, mint korábban, de nem valószínű, hogy ettől jobban kedveli a lövöldözést. Boldog Justitia! Szemtől szembe, puszta kézzel állhat ellenségei elé.
Szociális gátlásoktól terhes gondolatok helyett itt a természet. Fák, bokrok, zsongító tavaszi levegő. Mindehhez egy bogárka, végiggyalogolni Belloq arcán. Lesepri, és kezdi belátni Wyne igazát. Ha Grucciék valóban támadásra készülnek a Kokókirály rejtekhelye ellen, mindkét táborban érzékeny veszteségeket okozhatnak közbelépésükkel. S ha mégsem történik semmi? Meddig várakoznak? Wyne biztos a dolgában, hisz az értesüléseinek. Valóban, sikerült meglékelni a Grucci-bandát, szivárognak az információk.
A holdfény sejtelmes játékokat űz a fák között, s kissé távolabb, az elhagyottnak tetsző épület bezárt zsaluin. Árnyak lebbennek, moccannak, fénysávok csurrannak ezüstössárgán. Szél babrál a leveleken, nyikordul egy díszes szélkakas a kémény tetején. Emberi életnek semmi nyoma, se közel, se távol.
Talán ez az épület is része a Kokókirály legendájának. Az Aranyfogúval kevesen találkoztak, nehéz elhinni, hogy egyáltalán létezik. Ennek egyetlen bizonyossága a kábítószercsoport asztalain dagadozó irathalom, többnyire felderítetlen és kútba esett ügyek gyűjteménye. A kábítószer-fogyasztás az egészségügy problémája. A kereskedelem azonban rendőrségi ügy, és egyelőre nem látható a vége.
Belloq tovább lelkesíti magát a küszöbön álló verekedésre. Ha ma éjszaka csakugyan a kezükbe kerülne a Kokókirály! Itt azonban leszámolás készül, valószínűleg kíméletlen módon.
Megnyikkan a nyakába akasztott adóvevő, vételre kapcsolja.
– Két ponyvával fedett terepjáró közeledik az erdei úton! – hallatszik Pierre Lipowski izgatott hangja. Nem kétséges, Pierre kijött a sodrából, mint mindannyiszor, ha verekedés vagy étkezés ideje közeledik.
A következő percben a másik őrszem jelentkezik, és közli, három személyautó tért rá a ház felé vezető aszfaltútra.
Belloq visszahúzódik fedezékébe, egyelőre nincs más dolga, mint ölbe tett kézzel várakozni. Hallja a terepjárók motorjainak hangját, csakhamar a sötétben közeledő járművek is felbukkannak a szeme előtt. A ponyvák alatt némi mozgás látható a bágyadt holdfényben, majd lerepülnek a takarók, és láthatóvá válnak a platókon elhelyezett gépfegyverek, de a mögöttük kushadó alakok egyelőre kivehetetlenek. A könnyedén szaladó kocsik átgázolnak az útjukba kerülő bokrokon, majd kiszámított távolságot tartva egymás mögött, az épület körül keringenek, immár golyózáport zúdítva az ablakokra. A tüzelés folyamatos, válasz azonban nem érkezik. Aztán abbamarad a lövöldözés, de a terepjárók nem szakítják meg keringésüket. Kissé közelebb húzódnak a házhoz, s a gépfegyverek mögött árnyak mozdulnak, a támadók felegyenesednek, és gránátokat dobálnak a szétlőtt zsaluk közé.
Könnygáz, gondolja Belloq, amikor megpillantja a szobákból előgomolygó füstöt. A terepjárók megugranak, és behúzódnak a fák közé, a személykocsik ekkor érkeznek a ház mellé. Gázálarcos, fegyvert szorongató férfiak ugrálnak ki belőlük, és a bokrokba vetik magukat. Egyiktől a másikig szaladva, le-lekushadva közelednek az épület felé.
Odabenn megszakad a csend, de a várt fejveszett menekülés is elmarad. A kilőtt, füstbe burkolózó ablakok mögött felugatnak a fegyverek, sortüzek pásztázzák a bokrokat. A támadókat meglepetésszerűen éri a golyózápor, megpróbálnak visszamenekülni, többen találatot kapva leroskadnak a földre. A terepjárók fürgén reagálnak, megint előszaladnak az erdőből, s bár ezúttal nagyobb távolságból, újra kezdik szédítő, golyóokádó keringésüket. Az ablakokból nem késik a válasz. Géppisztolyok ugatnak, aztán szinte a szélkakas mellől, a tetőről kis csomag hullik az egyik dzsipre. Fülsiketítő, iszonyú dörejjel robban a kocsi, lángnyelvek nyaldossák a fákat, tűzfény imbolyog.
A megmaradt dzsip visszamenekül az erdőbe, utasai szétszaladnak, s immár a tetőt veszik tűz alá.
Belloq látja, hogy a kémény mellett felemelkedik egy alak, aztán széttárt karokkal alázuhan. Ugyanakkor vörös virág bomlik ki a fák fölött, a jelzőrakéta. Az üzenet Wyne-tól származik, s Belloq indul, tenni a dolgát.
Nem nézi, hova lép, úgysem számít, ha zajjal közlekedik. Körülötte dübörög a világ vége, a fegyverek szünet nélkül ugatnak, torkolattüzek villognak. A terepjáró szétfutott lövészei gyakran változtatják helyüket a bokrok mögött, jóllehet a tetőn semmi mozgás, megpróbálják fedezni a ház közelében rekedt társaik visszavonulását.
Belloq megpillantja az egyik férfit, sejtelmes árny egy fa mögött, eszét vesztve tüzel a ház felé, az ablakokat pásztázva. Kiszámított ugrásokkal közelíti meg, s már majdnem a közelébe ér, amikor a fegyver elhallgat. A férfi tárat cserél, gépies mozdulata közben körbepillant, és felfedezi a közeledőt. Mielőtt azonban használhatná újratárazott fegyverét, Belloq rálő a pisztolyából. A férfi meginog, elejti géppisztolyát, és térdre roskad.
Belloq mellette terem, rúgása megemeli a sebesültet, majd a hátára veti. Az általános lövöldözésben nem tűnik fel, hogy most rá lőnek éppen, Belloq a leveleken pufogó golyókat veszi észre, hasra veti magát, felkapja a sérült férfi géppisztolyát, és az imént látott torkolattűz irányába pásztáz vele, aztán odébb hengeredik, és lassan felemeli a fejét.
A bozótos csendesnek tűnik, Belloq megengedi magának, hogy a ház felé pillantson. A bokrok közt rekedt támadók ismét felbátorodva rohamoznak, egy robbanás e pillanatban vág rést a falon, ahol nemrég ajtó állott. Ekkor a tetőn újabb mozgás támad, fények lobbannak, s a következő percben égő fáklyák repkednek a magasból, küldőik azonban nem láthatók. A tűzrakéták nem okoznak kárt a támadók soraiban, nem is ez a céljuk, ez csakhamar kiderül. Az általuk támasztott fényben a frissiben rohamozó csoport több tagját találat éri az újfent megelevenedett, változatlanul füstölgő ablakokból. Belloq éppen jókor fordul vissza ahhoz, hogy megpillantsa a közelében felvillanó torkolattüzet. A golyók fölötte húznak el, s ha találatot nem is kap, egy faág a nyakába zuhan. Kissé elkábul az ütéstől, leveszi ujját a ravaszról. Látja, hogy egyik társa az orvlövészek mögé kerülve elnémítja a tűzfészket.
A ház mellett határozott jelei mutatkoznak a visszavonulási szándéknak. A megmaradt támadók a kocsik irányába menekülnek, s ekkor az épületből férfiak rohannak elő, letépik gázmaszkjaikat, és űzőbe veszik a megfutamodottakat. A tető szélén torkolattüzek villannak, a lövész célja a kocsik megsemmisítése lehet, mert golyók pattognak az abroncsok körül, aztán a karosszériákon.
Két autó a levegőbe emelkedik, és tűzbe borul, a feléjük rohanó férfiak megtorpannak és irányt változtatnak. Aztán az üldözők és menekülők egyaránt meglepődve tapasztalják, hogy jelen van az a bizonyos nevető harmadik is: golyózápor alá kerülnek mindannyian, s ekkor megértik, nincs menekülés. Közrefogták őket, nem törhetnek ki.
Fresson huppan a fejét fájlaló Belloq mellé, lehasal, és puskáját célzásra emelve leszedi a tetőről a lövészt.
Egy percnyi csend támad, a gyűrűbe vettek elvegyülnek egymás között, nem tudni már, melyik hova tartozik, megpróbálnak kibújni, megszökni, eldobálják fegyvereiket, maradék gázmaszkjaikat, a lángok játéka eltorzítja vonásaikat.
Wyne emberei előjönnek rejtekhelyükről, közrefogják őket. Delgado és Hása nyugodtan közéjük sétál, megmotozzák és maradéktalanul lefegyverzik őket.
Belloq és még néhányan elfutnak mellettük, a házba rontanak, a füst marja a szemüket, de már nem túlságosan érezhető a gáz hatása. Helyiségről helyiségre óvakodva átfésülik a házat, ám csak két sebesültet és halottakat találnak odabenn. Megvizsgálják mindegyiküket, mint a kupecek, a fogsorát nézik valamennyiüknek, hiába. Az Aranyfogút nem találják.
Kitámogatják a sebesülteket a ház mellé, az apróbb-nagyobb tüzek továbbra is elegendő, noha kissé lidérces hatású fénnyel szolgálnak. Megérkezik a Wyne által rendelt furgon is, és elnyeli az épkézláb foglyokat, egyikük arca sem ismerős. Rádión kapják a hírt, hogy a mentőkocsik közelednek.
Ekkor a fák között lövés dörren. Valaki feljajdul, ágrecsegés hallatszik, majd megint lövések.
Belloq rohan. Elszalad sérült társa mellett a fák között, vezetik az előtte támadó neszek, noha szinte semmit sem lát. Mögötte is léptek hallatszanak, aztán elhalnak a sebesült oldalán, nyilván kiviszik őt a fényre.
Belloq vaktában siet tovább, nem sokáig tanácstalan, a feléje száguldó golyó süvítése és a fegyver villanása útbaigazítja egy kis időre. Kissé óvatosabban, fától fáig cikázva fut tovább, ágak horzsolják az arcát, meg-megtaszítják vállát. Hallja, hogy a menekülő erősen zihál, aztán azt is, amikor felbukik, pár lépéssel előtte. Nyomban hasra veti magát, és elővigyázatossága nem bizonyul feleslegesnek. Lövések dörrennek, feje fölött húznak el a golyók. Fektében válaszol pisztolyával, majd vár egy keveset.
Semmi sem mozdul előtte. Felemelkedik, átvetődik a közeli fához, előrearaszol. Szinte belebotlik a férfitestbe. Ernyedtnek, élettelennek érzi, noha jól hallja erőtlen légvételeit. Zubbonya zsebéből előhúzza a tollvastagságú lámpát, fényét a sebesült arcába villantja, s szinte felkiált.
Yannik Tassel fekszik előtte, vérző mellkassal.

 

 

Tasselt és áldozatát, Rühl Fressont egyazon mentő viszi el. Míg az előbbinek nem sok esélye van az életben maradásra, utóbbi ezt figyelmen kívül hagyva pocskondiázza őt az út során. Haragja helyénvaló, Tassel golyója mesterlövész kézfejét ütötte át.
Belloq a hazaúton a hírek terjedésének természetén töpreng: a házban felkészülten várták a Grucci-killerek érkezését, valaki tehát időben figyelmeztette a Kokókirályt, s ő meg is pattant, annak rendje és módja szerint. Nem számít, ezen az éjszakán még Wyne is ezzel indult valamerre, nem számít, morogta legyintve, szürkén a fáradtságtól, s ezt javasolta: aludjunk.
Belloq egyetért a mozgalmas napok és éjszakák után, és úgysem tehet egyebet. Ha semmi rendkívüli nem adódik, akkor most csak egyetlen dolga van: megvárni Querra hazatértét. Erre másnap délelőttnél előbb aligha kerül sor, tehát kialhatja magát, ha a láz, a vesszőparipa engedi.
Az utcán hagyja a kocsit, mélyeket lélegezve lépdel a kerti úton, érzékei nyugodtak, ellazultak. A kertet kettéválasztó sövényen túl Donald háza álldogál magányosan, nincs már kutyaugatás, fény az ablakban.
A holdfény tompán tükröződik a sövény egy-egy viaszos levelén, a túloldalról suttogó hang is ismerős, Belloq össze sem rezzen, amikor meghallja: – Menj tovább nyugodtan, de máskülönben nem árt, ha tudod, hogy vendéged van, rajtam kívül. Odabenn egy mandró nyakalja a whiskydet, pedig már akkor is majd' négykézláb járt, amikor érkezett. Egy olyan mozisztár kinézetű mandró máskülönben, ha nem tökrészeg éppen, akkor dögletes lehet. Gondoltam, benézek, elbeszélgetek vele, de amikor erre sort kerítettem, aludt éppen a foteledben. Mit gondolsz, szebbet álmodik attól, hogy a töltött stukker ott lapul a hátsója alá dugva?
– Kösz, Cyd.
– Ha elintézted az ügyet, nálad alhatok? – kérdezi a sövény.
Belloq tovább lépdel: – Itt botrány lesz. Nincs hová menned?
– Várok – feleli Cyd, és Daniel nem tiltakozik. Fáradt, lehet, hogy ma éjjel is elkel a segítség. Pisztolyát a nadrágzsebébe csúsztatja, talán nem dudorodik ki túlságosan a bő szabású, lezser holmiból. Zubbonya zsebéből cigarettát húz elő, a fogai közé harapja, de nem gyújtja meg. Bár egyelőre nincs mitől tartania, zsebre vágott kézzel lép a házba, a behajtott ajtót lábával nyitja ki maga előtt.
Cruz Guard valóban a fotelben tartózkodik, éppen whiskyt tölt magának. Amikor megpillantja a belépőt, felragad még egy poharat a tálcáról, és kissé bizonytalanul azt is telefolyatja. Aztán Daniel felé nyújtja az italt, s ő bal kézzel elveszi.
– Mire iszunk?
– A sorsra, Belloq! – Cruz meglendíti a poharát, és belekortyol, majd elveszi szájától. Merev pillantással, kutatón nézi előbb Daniel arcát, később az alakját.
– Néhol egészen véres vagy – mondja lezserül.
Belloq hasonló stílusban válaszol: – Nem számít. Nem az én vérem. Mi szél hozott, Guard?
Cruz hátradől a karosszékben, arca az állólámpa fénykörébe kerül, elősötétlenek a szeme alatti táskák, kissé duzzadt arcbőre. Vonásai mintha feláztak, elfolytak volna. Összezárt szájjal mosolyog, az előtte álló Danielt mustrálgatva: – Lazítsál, izomember. Egészen undorító ez a póz, nekem elhiheted, gyakorta nézegettelek, például a forgatáson készült videofilmen, de máskor is, amikor nem láttál. Ez a. póz: zsebre vágott kéz, kifejezéstelen arc, ez jellemző rád. Miért nem bömbölsz, ordítasz? Közös barátnőnk halott. Hogyan temetsz, pózmen? De hiába. Te lehetsz izomember, gáncs nélküli lovag, keresztes vitéz, nekem lelkem van. A lélek és az ész. Ezekkel kerekedtem fölébed. Legyőztelek. Mostantól nyugodtan alhatok. Kiköltözik a dzsinn az írógépemből. Lehullik rólam a kábulat. Szabad vagyok.
– Gratulálok – feleli Belloq mozdulatlanul.
– Kedves vagy, köszönöm. Tudod-e, hogyan csavartam őt az ujjaim köré? Mozgattam a háttérből, még csak nem is sejtette. Ment, amerre vezettem. – Cruz Guard újra teletölti a poharát: – Neki már elmondtam, te is tudhatod: rajta régen túltettem magam, éppen csak a tüskét kellett kipiszkálnom a bőröm alól. Kijött, mondhatom. Egészen jól érzem magam.
Belloq viszolyogva nézi az újságírót. Unja tetszelgő, terjengős szavait, csukott szájú, vontatott beszédét, s úgy általában elege van az ügyből. Megpróbálja irányítani a társalgást: – A másik tüskét is kipiszkáltad. Sábát. Tudod, hogy majdnem megölted azt az asszonyt, aki vele volt?
– Irist? Na és? Elég jól ismertem, ha elfelejtetted volna, hogy előtted én jártam a mézesbödönre. Találkoztam Denisa hülye barátaival, öccsével. Ha a kedves lányod játszott volna akkor Sábával, akkor ő kap golyót. Na és?
– Zseniálisan vitted véghez az egészet. Életed főműve volt – bólint Belloq. Tenyerében átmelegszik a fém.
– Érdekel? Hát persze hogy érdekel. Érteni is szeretnéd, ami történt, nemde? Hát tudd meg. Kata Dorian eljött hozzám, előadta, miféle disznóságok folynak a környezetében. A gyógyszerhistóriával kapcsolatban egyenesen követelte, hogy írjam meg! Aztán kibökte a férje mesterkedéseit Tassellel és Daggsszal. Úgy vettem észre, hogy bukik rám a nő. Kedves és érdeklődő voltam, hogy minél őszintébb legyen. Aztán megígértem, hogy mindezt elmesélem egy rendőr ismerősömnek, aki valószínűleg napokon belül felkeresi majd. Megeskettem, hogy addig nem csinál semmit, nem balhézik, nyugton marad. Persze, nem szóltam senkinek, hanem körülszaglásztam, hogy mit lehet ebből kihozni. És felbukkant Fintan Hehír. Mint a villám, úgy hasított belém az ötlet: most. Eljött az én időm. Denisa magától is szépen haladt az ügyben, de ha nem szórom előtte a kölest, sose jön rá a Hehír-Grucci kapcsolatra. Megoldottam számára egy bűnügyet. És még csak meg sem köszönte. Hálátlan természet. Pedig majdnem ráfagytam a kíváncsiskodásomra, kaptam egy injekciós kezelést, megfélemlítésül. De a célom jobban vonzott, erősebb volt a félelemnél. És győztem. Engem nem lehet eldobni. Én értékes ember vagyok. Tudom, mit érek és elvárom, hogy ezt mindenki tiszteletben tartsa. Engem nem lehet lebecsülni, félreállítani, elhajítani, megsemmisíteni. Nekem igazam van.
– Ez az őrület valósággal beburkolt téged, Guard. Meghalt miatta Kata Dorian és még sorolhatnám, hányan.
Cruz Guard fél kézzel tölt az üvegből, a másikkal előhúzza fegyverét. Aztán hátraveti magát a fotelban, a fény egy pillanatra felizzítja szembogarát.
– Lépj hátrább, Belloq. Túl közel vagy, láttalak verekedni, de hányszor. A puszta ökleiddel most semmire sem mégy. Befejezem, amit elkezdtem, aztán elmegyek, és nem fogod megakadályozni. Látom, nem félsz. Nem is azért jöttem, hogy feltétlenül megöljelek. Semmit nem tudsz rám bizonyítani. Ha vádaskodni kezdenél, körberöhögnének. Tudod, miért tettem mindezt? Amióta ő ezt csinálta velem, megdöglött bennem valami. Semmi nem jön össze, nem megy a munka. Ő költöztette a dzsinnt az írógépembe. Mintha letörtek volna az ujjaim, írni sem tudok. Hát most felszabadultam.
– Tökéletesebb lenne életed főműve, ha Grucci nyomára vezetve engem is elveszejtenél. Erre még nem gondoltál? – Belloq bal kézzel felveszi az asztalról az elfelejtett cigarettát, és meggyújtja. Míg füstöt pöfékel, újra zsebre süllyeszti a kezét.
Cruz felnevet: – Nem tudom, hol van Grucci. Egyszer követni próbáltam Hehírt a Szigeten, akkor szúrtak ki maguknak. Jobb a békesség, inkább lekoptam. Éntőlem nyugodtan szabadon maradhat, rátelepedhet a világra, sakkban tarthatja fegyverrel, injekcióval, amivel neki kedves, bohócot csinálhat a zsarukból, én teszek rá. Semmi bajom nincs vele. Jó az a cigaretta, Belloq? Érzed a füst illatát? Hát nem olyan illatú, mint az ő bőre, de mégis rá emlékeztet. Úgy látom, nyugodtan elmehetek. Minden célomat elértem. Holnaptól újra tudok írni, békesség lesz a lelkemben. Kipiszkáltam tüskéit, te szagolgasd a cigaretta füstjét, fújd be vele párnádat, lepedődet. Jól mondtad, ez volt életem főműve. Ti akartatok valakik lenni? Tessék, megmutattam neked: ilyen a gondolkozó ember.
Belloq elnyomja a csikket a hamutartóban. Talán a füsttől szédül. Rápillant az újságíró kezében tartott fegyverre:
– Tényleg azt hiszed, hogy kisétálhatsz az ajtón?
– Az semmi, majd te is elhiszed a saját szemednek. – Cruz lehajtja italát, és felemelkedik a fotelból. Belloq mellének szegezi a pisztolyt. Szemlátomást biztosan áll a lábán, fogai takargatásáról megfeledkezve derűsen nevetgél: – Hátrálj el a falig. Elég szép darab vagy, eltalállak, ha ugrabugrálni kezdesz, szóval okosabb, ha szót fogadsz. Nem öllek meg, ha nem muszáj, mondtam már. Kicsináltalak, ez nekem elég.
Belloq nem mozdul. Mély hangja nyugodt, fékezi undorát: – Még egy szót, Guard. Denisa, azaz Ő, hiszen így emlegeted, pontosan tudta, hogy te vezeted. Egyben tévedett csupán: azt hitte, engem akarsz megöletni, ezért inkább elhallgatott előttem tényeket, maga akart a végére járni az ügynek. Legalábbis, amíg hitte, hogy egyedül is képes erre. Engem féltett, Guard. Engem akart megőrizni. Te is tudod, hogy nem teljes a diadal. Megöltél egy sor embert, így vagy úgy, de hiába. Amitől becsavarodtál, nem semmisült meg. A dzsinn benned van, bebörtönöztétek egymást, nem szabadulhatsz.
Cruz Guard egy lépést tesz előre.
Belloq is. Kirántja kezét a zsebéből, hagyja a pisztolyát. Egy vetődéssel az újságíró mellett terem, és félreüti fegyvert tartó karját, másik kezével az arcába sújt. Vállával megbillenti, előrenyújtott lábával elkaszálja Guardot. Hagyja, hogy végigzuhanjon a szőnyegen, aztán kirúgja kezéből a pisztolyt, térdre ereszkedik, és a hajánál fogva felemeli, majd hirtelen eltaszítja a fejét.
Cruz feljajdul, amikor a padlóhoz koppan a koponyája, karjait az arca elé rántja, testét összegömbölyíti, hogy védje a várható ütésektől.
Belloq feláll. Visszadugja kezét a zsebébe.
– Én sem öllek meg. Szeretném, ha börtönben rohadnál meg, a dzsinneddel együtt.
– A helyedben dzsemesíteném – jegyzi meg egy hang az ajtó felől: – Komplett őrült. Meghallgattam a gennyes dumáját, és jött a gyomrom a nyelvemre, majd' kibuggyant belőlem. Akarod, hogy elvigyem úszni? Rábízhatom, mellen akar-e vagy...
– Állítsd le magad, Cyd. Mára elegem van.
– Tényleg ez a tetű ölte meg a lányt?
– Ha jól meggondolom, ő ölt meg mindenkit ebben az ügyben.
Cruz kibontakozik embriótartásából, és megpróbál fürgén a pisztolya után ugrani, csakhogy Cyd teljesen józan, következésképpen gyorsabb is. Páros lábbal érkezik az újságíró csuklójára, aztán gyorsan előrelendíti a balt, és talpával végigszántja a meglepett férfi arcát a füle tövéig.
Belloq kimegy a konyhába, jóllehet tudja, hogy akkor sem találna ott semmit, ha történetesen éhes lenne. De nem éhes. Kihúz egy fiókot, s elővesz egy kézibilincset, pontosan olyat, amilyennel Denisát is összeláncolták. Mire visszatér a nappaliba, Cruz nem jajgat már. Békésen fekszik a szőnyegen, halkan lélegzik, szemei lehunyva.
– Elhordottnak látom a mandrót – vizsgálgatja Cyd.
– Reggelig nem akarok vele foglalkozni. Pakold el addig valahova – Belloq odahajítja a bilincset Cydnek: – Ha kevesled, a kocsimban találsz még egyet. Úgy rakd el, hogy levegőt azért kapjon.
– Minek? Komplett őrült, máskülönben mondtam már.
Belloq nem felel. A fürdőszobába lépked, s hamarosan a zuhany alatt áll. Később megvizsgálja arcát a tükörben, végigsimít szakállán, és úgy dönt, megint nem borotválkozik. Aztán már csak egy üres ágy érdekli, eldől rajta, s lezárja szemeit. Néhány percig hallja még Cyd motoszkálását, egyre távolabbról, mind mélyebbről.

 

 

Reggel nyugodtan eljárkálnak a leleményesen elraktározott Cruz Guard mellett, akit Cyd a lábainál fogva a mennyezetig érő könyvespolc egyik tartóoszlopához bilincselt. A jelek arra vallanak, hogy a fogoly megpróbált szabadulni, de fészkelődésével csak lavinát sikerült előidéznie. Kisebb-nagyobb kötetek hevernek körülötte, némelyik eléggé megviselt állapotban. A fogoly lehunyt szemmel fekszik. nehezen lélegezve, a jelek szerint eltökélten arra, hogy nem moccan és nem szól többé.
Belloq rá sem hederít. Kávét főz, konzervtejet bont, száraz süteményt rágcsál, majd egy kis készülék segítségével felhívja a másik lakás üzenetrögzítőjét, hátha kereste valaki. A magnetofon Denisa gépivé torzított hangján buzdítja üzenethagyásra, aztán a szerkezet jelére lejátssza a szalagot. Semmi különös. Donald kereste őket a kórházból, információkra éhesen, majd az immár családtagnak számító s a jelek szerint a géppel is készséggel kommunikáló nyögdécselő nyöszörög és vihorászik sokkoló modorában.
Daniel felhívja Wyne-t is, és természetesen már az irodában találja. Megtudja, hogy Fresson kezét csak egy sor speciális műtét teheti újra a régivé – esetleg. Tassel haldoklik, kihallgathatatlan. A többi fogoly semmi új hírrel nem szolgált, a Kokókirály emberei sem tudnak újságot gazdájuk hollétéről. Lora Chick eltűnt a birtokáról – ha egyáltalán ő volt az, akit ott előző nap látni véltek. Claudiáról semmi hír.
– Van egyéb is – folytatja a tájékoztatást a fáradtnak tűnő Wyne: – Egy fickó, bizonyos Patrick Querra azt kérdezi, meddig óhajtod várakoztatni?
– Máris megyek – feleli lelkesen Belloq. – Van itt nálam valaki, pillanatnyilag a könyvespolchoz bilincselve. Fontos lenne, ha biztosabb helyre kerülne. Cruz Guard a neve.
– Pompás – válaszol Wyne tompa hangon. – Gondom lesz rá. Te viszont mozogj, mert Querra útra kész. Azt üzeni, úgy öltözz, hogy kemény terep áll előtted.
– Ismeri a Szigetet? – Belloq vonásai megenyhülnek.
– Állítólag – dünnyögi Wyne. Hangsúlyozása elárulja, mi a véleménye mind Belloqról, mind a hegymászókról általában.
Néhány perc múlva Cyd támaszt nehézségeket: – Veled megyek – közli, szokatlanul szűkszavúan.
Belloq eltűnődik, végül vállat von. A kocsiban azért megkérdezi: – Tulajdonképpen miért érdeklődsz az én dolgaim után?
– Nem voltam én soha egy nagy ász, máskülönben. Nem vagyok szépfiú, na. Volt egy barátom, Nick Larsen, mindig felhajtottunk egymásnak valami melót. Többnyire füleseket hoztunk-vittünk, elkísértünk egy-egy mandrót valahová, s útközben vigyáztunk rá. Legutóbb az volt a meló, hogy derítsük fel azoknak a mocsodékoknak a főhadiszállását. Majdnem ráfáztunk, így kerültem a kórházba. Amíg odabenn voltam, Larsent kicsinálták, nem is akárhogyan. Úgyhogy egyelőre bedugultak a kapcsolataim, majdhogynem tökegyedül maradtam. És nekem mostanság mindegy, hogy nektek segítek-e, vagy a régi gazdámnak, a cél egy: Grucci és mocsodékai. Járt ám az agyam a tegnapi kiránduláson. Az a süket mandró nagyon felindult, amikor a helikopterekről faggattad, az sem lehetetlen, hogy Grucciék embere, vagy egyszerűen csak tud valamit, amiről szívesebben hallgat. Talán megfenyegették. Persze, lehet, hogy a mandró ilyen. Utálja, ha a magányát háborgatják. De ha úgyis a Szigetre készülünk, én utánanéznék még egyszer. Amikor elváltunk tőle, és még tovább röpködtünk odafenn, te is láttad, hogy elhagyja a házát. Mi lett olyan sürgős neki? He? Hova ment a dzsippel, csak nem a mocsodékokat akarta figyelmeztetni?

 

 

Serge levest készít, teát főz, s gyakran otthagyja a kis fülkét, hogy a hálószobába nézzen. A lány tágra nyitott szemmel fekszik az ágyon, zavartnak tűnik, semmi jelét nem adja, hogy felfogná az ő jelenlétét. Az injekciót sem veszi tudomásul, pedig a tűszúrások nyomai jól láthatók felkarján, combja bőrén. Serge tudja, hogy szakszerűbben is végezhetné ténykedését, de mindig abban bízik: a következő adag gyógyszert jóval ügyesebben nyomja majd a bőre alá.
Megérinti a lány homlokát, hűvösnek érzi. Felülteti, megitatja édes teával, Denisa kortyol, gyakran félrenyel. Ilyenkor hagyja pihenni, pár percig csupán, aztán folytatja. Ha a fecskendő használatában meglehetősen ügyetlen is, azt jól tudja, milyen fontos a minél több folyadék.
Amikor visszafekteti és betakargatja, a lány folytatja a mennyezet bámulását, tekintete merev, szempilláin könnycseppek csillannak. Olykor megnyalogatja kirepedezett ajkait, viaszsápadt bőrén fintor vonaglik át.
Serge csészébe önti a levest, és egyelőre az asztalra készíti, hadd hűljön. Leül, bekapcsolja a képmagnót, hátha a hangok visszahozzák a lány tudatát. Lehet, hogy nem megfelelő filmet választott, gondolja, amikor Denisa felemeli a két karját, s a feje köré fonja őket, mintha fülét akarná betapasztani. A képernyőn westernfilm pereg, Serge leolvashatja a szereplők szájáról, hogy miről beszélnek. Kis csetepaté zajlik, majd lovak és lovasaik töltik be a monitort, alkonyi ég alatt száguld a csapat. Serge nem hallja a paták dobogását, az aláfestő zenét, a képben gyönyörködik. Az elveszített hangokért a látása kárpótolja. Mintha előtte minden élesebb és színesebb lenne, az ő számára talán egy újabb dimenzió is megnyílt, s az utóbbi időben ezt rajzain is képes sejtetni. Talán ezért vásárolják szívesen a képeit.
Denisa nem látja a képernyőt, a hátán fekszik. Lassan lefejti karjait a füléről, ellazítva maga mellé fekteti őket.
---Napfény lehet ez a remegő, keskeny fénysáv, amit nézek. Porszemek lüktetnek benne, de mi lüktet a koponyámban? S hogy kerülnek ide lovak? Meglehet, bennem dübörög a ménes, a zene. Egy perce sincs, hogy alázuhantam a fényes, hideg mélységbe, most hol vagyok? Fuldokolni fogok, egészen biztosan, talán rögtön. Megfulladok, megfulladok!---
Serge a lány mellé ül, gyengéden leszorítja, nem engedi leugrani az ágyról. Fölé hajol, de mert nem beszélhet, megpróbálja érintéssel megnyugtatni. Arcát simogatja, tenyerére veszi a haját, mosolyog rá. A lány kissé elernyed, ránéz. Aztán behunyja a szemét, újra messze jár, fogai összekoccannak, talán a láz készül visszatérni, talán valami más teszi.
---Ez a zene. Mi a neve a zeneszerzőnek? Köröskörül fekete minden, s a sötét zugokból áradnak a hangok. Fáj. Igen, szájharmonika éles hangja ez, s most ellágyul, gyengéddé válik, nem sikolt már, ringat, ez jó. Morricone? Különös, fázom és forró vagyok, valahol messze, tompán fáj valami, talán a lábam. Egy arcot láttam, ismeretlent, beszivárog a kép a fekete zugokba, férfiarc. Mosolygott, úgy mosolygott, mint aki nem akar bántani, szalagot láttam a hajában kétoldalt, miféle szerzet lehet kék szemekkel? Ha kinyithatnám a szememet, biztosan újra látnám, megszólíthatnám, megnézhetném, honnan jönnek az újabb hangok, ezek a beszédfoszlányok, az a lárma? Elhallgatott a zene! Megkérdezem a férfitől, élek-e? A tüdőmben jön-megy a levegő, s mégis, mintha poros lenne a mellkasom odabenn. Poros, fülledt, ha kinyitnám a szememet, kiszellőzne talán. Mindjárt. Mindjárt felülök, körülnézek.
Mindjárt---

 

 

A szigetre vezető híd elején egyenruhás rendőrök állnak, igazoltatják őket. Querra unottan nyújtja át iratait, Belloq jóval türelmetlenebbül. Az egyenruhás rápillant, ellenőrzi a fényképpel való azonosságát, aztán elvigyorodik és int, mehetnek.
Cyd felsóhajt a hátsó ülésen, a következő pillanatban azonban beleharap egy alma húsába, hersegteti a gyümölcsöt. Dúdolgat, rákacsint a tükörben felé pillantó Querrára.
– Nem élvezhetnéd csendesebben a vitaminbombádat? – morogja az álmos hegymászó. Borosta lepi az állát, kissé arisztokratikus vonásai gyűröttnek tűnnek, noha ettől jóképűsége töretlen. Világos haját az ablakon beáramló szél borzolja. – Patrick nem készített fel rád. Egy sültbolondról volt szó.
– Hárman vagyunk – vigasztalja Cyd.
Belloq az ölébe terített térképpel foglalatoskodik, nem vesz részt a vérpezsdítő beszélgetésben. Ő tökéletesen éber, nincs szüksége ilyesfajta hergelésre. Cigarettára gyújt, a csomagot Querra felé kínálja. A férfi félretolja a kezét, undorral felmorran, leereszti az ablakot.
– Mindjárt megérkezünk – közli kisvártatva. – Letesszük a kocsit, aztán vesszük a csomagjainkat, és nem javaslom, hogy cigarettát is hozz az útra. Más dolga lesz a tüdődnek. Gyalogszerrel nem-valami nagy területet tudunk majd átfésülni, úgyhogy határozd el, melyik körzet érdekel a legjobban.
– Bejelöltem a térképen. Megközelíthető a part felől, a levegőből, a híd irányából, s mégis, eldugottabb nem is lehetne. Te nem ilyen helyen akarnál elrejtőzni?
Querra egy oldalpillantást vet a térképre, aztán újra az útra tekint. Mutatóujjával szórakozottan dobol a kormánykeréken.
– Fényképezőgépet hoztál-e? Szép kirándulás lesz. Van arrafelé néhány érdekes barlang, szurdok, csupa nyalánkság. És legalább nincs hideg. A havat már nagyon rühellettem.
– Tényleg azzal töltőd az életedet, hogy köteleken csüngve dögunalmas hegyeket mászol? – kérdezi Cyd, egy harapásnyi almával a szájában.
– Nem mindig – feleli Querra. – Muszáj csámcsognod?
– Álmos vagyok.
– Megvárhatsz a kocsiban. Legalább elijeszted azt, aki netán bekukkant.
Cyd rossz néven veszi a megjegyzést. Újabb alma ellen indít rohamot, s mint a megrótt gyerek, dacosan hersegteti a gyümölcsöt.
Belloq a zubbonya zsebébe süllyeszti az összehajtogatott térképet, eloltja csikkjét, és ő is elvesz egy almát. Ritkulnak körülöttük a lakott települések, a kocsi mind magasabbra kúszik fel, a hegyoldalak élénk zöld növénytakarója, fortyogva lezúduló források kísérik útjukat.
Aztán elrejtik a kocsit, és nekivágnak a gyalogútnak. Az előttük sorakozó kisebb-nagyobb hegyek mögött összefolyik az ég a tengerrel, választóvonaluk nem látható. Eltérnek a terepjáróval használható ösvények közeléből, Querra irányításával lépkednek előre, lejtősebb, meredekebb, növényzettel sűrűn beszőtt vidéken. Madarak zajonganak körülöttük, apró bogarak röpködnek, fejük fölött az ég kékjét szétmázolt felhőzet fehéríti, mintha egy ősz asszony kibontott haja takarná.
Cyd nesztelenül követi társait, fel sem veszi a meredekebb utakat, nem botorkál, s nem csúszik meg lefelé menet. Egy kedvűen baktat, szemlátomást orrol a túravezetőre.
Belloq különös feszültséget érez, utoljára gyerekkorában, a karácsonyfa közelében lepte meg hasonló. Arra ösztönzi, siessen, tüstént talál valamit, aminek örülhet. Szívesen beleringatja magát ebbe az izgalomba, hiszen az elmúlt napokban csak keserű hangulatok tartottak ki mellette, ez most valami más, egészen jó, kellemes. Talán csak a táj teszi, az elevenen zöldellő növények. Mintha akkor, nem is túl régen csakis azért hullott volna a hó, hogy fellobbantsa a szomorúságot. Ez a smaragdzöld ragyogás elfeledteti a szürke pocsolyákat, a párás ködöket, a könnyű harmat napfényt szikráztat a leveleken, az életet idézi.
Elhagyják az egyik lakóépület közelét. Kiszáradt patakmedren gázolnak át, Querra a fák közé érve megáll, és elkéri a térképet. Aztán a hegy felé pillant, és a fejét csóválja: – Hát itt tényleg nem érdemes nyaralni. De a túloldalon bőven lesz víz. Majd meglátjátok. Hoztatok fürdőnadrágot? – Választ nem is vár, megy tovább.
Csakhamar egy szurdokba ereszkednek, s újra felfelé veszik az útjukat, a fejük fölé hajoló sziklák alatt, a szaladó víz egyenetlen partjain lépdelve, olykor megmerülve a hideg patakban. Egy falmélyedésben tartják az első pihenőt, esznek, isznak, Querra kérdéseket tesz fel Belloqnak, először nyilvánul meg, hogy komolyan érdekli az ügy, tud már Claudia eltűnéséről, Denisát is ismerte hírből.
– Ha valóban találunk valami figyelemre méltót, mit szándékozol tenni? – kérdezi végül.
Belloq vállat von. A rohanó vizet bámulja, letört fűszálat rágcsál:– Patrick Wyne már úgyis azt hiszi, megőrültem, tehát minek titkoljam? Van egy olyan érzésem, hogy Denisa nem halt meg. És egy másik, ami azt súgja, megtalálom őt Grucciékkal együtt. Ha valóban így történik, megpróbálok észnél lenni. Nem azért hívtalak magammal, hogy bajba sodorjalak, azt sem tudhatjuk, hány ember őrzi a rejtekhelyet.
– Nincs ellenemre némi egyéb célzatú testmozgás – feleli Querra. – Engem ne félts, gondolom, szép szemű barátunk sem lekvár. Viszont, ha mégsem találunk semmit és senkit, azt hiszem, el tudom intézni, hogy kedves, nyugalmas helyre kerülj gyógykezeltetés céljából.
Belloq elhúzza a száját, és felemelkedik, jelezve indulási szándékát. Querra is kételkedik a vesszőparipájában. Ez a ló azonban ennek ellenére tovább nyerít az elméjében. Talán csak Cyd nem vonja kétségbe az igazát. Bár ő a saját fülével hallotta Cruz Guardtól, hogy itt, a Szigeten csakugyan lehet valami a számukra.
Hamarosan kikeverednek a szurdokból, újra élénkzöld növényzet fogja körül őket, s megérkeznek a másik házhoz, amely sziklafal árnyékában álldogál, szemlátomást elárvultan, használatlanul. Vakolata megfakult, az ablakok zsaluiról lepergett a barna festék. Az ajtón rozsdás lakat őrzi a keresztpántot.
– Megnézzük? – kérdezi Querra, s a betörésre gondolhat. Egyelőre azonban nem hagyja el a bokrot, mely mögött hasal. Maga elé teríti a térképet, s előhúz egy másikat, összehasonlításképpen. Néhány hangya érdeklődve végiggyalogol a zizegő papírokon, Patrick elpöccinti őket az ujjával.
– Megnézzük – szögezi le végül, miután összeveti egymással a két térképet, és egyre többet tekinget a ház s a házat őrző sziklafal felé. Törökülésbe helyezkedik a földön, lapos hátizsákját ellenőrzi, vajon minden kéznél van-e, amire később szükség lehet.
Belloq nem faggatja, neki elég az arisztokratikus arcon megjelent feszült, különös mosoly. Aztán a ház felé pillant, s mélyet szív a tenger felől áramló sós levegőből.

 

 

Patrick Wyne ingerülten járkál fel és alá az irodájában. Egy perce sincs, hogy Leon Borsettivel összeszólalkozott. Mindannyian ingerültek, teljességgel érthető módon. Végül azért sikerült meggyőznie Borsettit, hogy beszélje le Petrovot az egyetemi előadás megtartásáról. Sherman képességeit ismerve aligha lenne elegendő, ha testőrök kísérnék a minisztert. Petrov azonban ennél komolyabb védelembe nem hajlandó beleegyezni. Akkor viszont maradjon a fenekén, javasolta Patrick Wyne. Azt is kilátásba helyezte, hogy személyesen közli ezt Petrovval, ha mégsem tesz le a szándékáról, hogy az előadást megtartsa.
Ennek ellenére, úgy véli, korábbi okoskodása a helyénvaló, és Negel Sherman aligha törődik már a miniszterrel. Biztonsága düledezik, a bőrét menti inkább. S ahol ő van, ott kell lennie Lora Chicknek és Claudiának is.
Wyne a kislányért is aggódik, ismerve hirtelen indulatait, heves vérmérsékletét. Joy emlékezete szerint, amikor a gyermeket annak idején kihalászták a vízből, mindenkit meglepett a modora. Hatesztendősen szakszerűbben káromkodott, mint tíz vén tengerész, állította Joy. Erről a szokásáról ugyan letett az évek során, de nevelőszülei minden arra irányuló fáradozása, hogy finom úrilányt neveljenek belőle, hiábavalónak mutatkozott. Claudia rettegésben tartotta osztálytársait, a fiúkat éppúgy, mint a lányokat, durva volt velük, és zsarnokként uralkodott fölöttük. Mintha két véglet között hányódott volna, természete szélsőségeitől maga is szenvedve: az egyik percben szelíd kedvességgel törleszkedett nevelőanyjához, a következőben követelőzött vele. Joy tudott vele bánni. Nyelveléseire visszafelelt, hamar megsemmisítve Claudia hevenyészett dühének kiváltó okát, talán még élvezte is összecsapásaikat, melyekből mindig győztesen került ki.
Wyne kevésbé kedvelte a kislányt, kitörései untatták. Úgy vélte, nincs mögöttük tartalom, tehát a jeleneteknek nincs értelmük, s mert feleslegesek, szerette volna megkímélni magát tőlük. Zavarta Claudia magakelletése és kacérkodása is, éppúgy, mint Querrát. A szép külső nem takarhatta el, hogy gyermeket rejt, gyermeket, aki talán soha nem lesz érett felnőtt. Querra egyszer megjegyezte, hogy abban az esetben, ha a lány és közötte kialakulna az egyoldalúan áhított testi kontaktus, valószínűleg Claudia kerülne börtönbe megrontásért.
Wyne éppen azon töpreng, amire Joy figyelmeztette: ha Lora Chick együtt van Claudiával, valószínűleg máris szikrázik közöttük a gyűlölet, s ha Negel Sherman is a közelükben tartózkodik, szikráznak ott egyéb indulatok is, feltehetően pusztítóak.
Így hát, amikor jelentik neki, hogy egy vidéki szállodából a reggeli órákban távozott a három keresett személy, házaspárnak és nőrokonuknak írva be magukat, Wyne megélénkül. Az országos körözés mégis meghozta az eredményt. A szállodaportás felismerte vendégeiben Lora Chicket, Claudia Perrin-Gruccit és Negel Shermant. De miért nem tűntek még el az országból?
Valószínűleg azért, mert egyelőre nem tehetik Nyomukban a rendőrség, Grucci emberei. Mivel próbálkoznak ebben a helyzetben? A könnyen ellenőrizhető közlekedési módokkal aligha. Azt is sejthetik, hogy az országban nem maradhatnak, túlzottan veszélyes lenne számukra.
Egyelőre csak Claudia a túsz, de mikor lesz azzá Lora Chick is Sherman kezében? Vajon ki diktálja a feltételeket ebben a szövetségben? Nyilvánvaló, hogy a bérgyilkosnak több a veszítenivalója, s az is, hogy Lora Chicket az ügyvédei hamar kimosdatnák bűneiből. Viszont nála van a pénz, a menekülés feltétele, s valószínűleg ez teszi őt érdekessé Sherman szemében.
Rövidesen befut a következő hír is. Wyne a pókháló közepében üldögélő vadásznak érzi magát: bármely szál megrezzen valahol a szövedékben, ő csakhamar érzékeli a mozgást a középpontban gubbasztva. Nem mintha egyéb ügyek nem tartanák izgalomban az ország rendőreit, de a Grucci-história mindegyikkel szemben előnyt élvez, talán a Szolgálat jelenléte miatt. Hiába akadékoskodik annyit Borsetti, egyébként inkább óvatosságból, melléfogásoktól tartva, mint más okból, Petrov zöld utat nyitott az ügyön dolgozó csoportok előtt. Így hát Wyne az elsők között értesül az országúti csetepatéról, melyben feltehetően a Lora Chick vezette kocsi utasai és az őket üldöző Grucci-gárdisták vettek részt. Az eset nem bizonyítható eleven résztvevőkkel, mert Sherman néhány lövéssel eltérítette szándékuktól az üldözőket, és a jelek szerint zavartalanul folytatják útjukat – hová, merre?
Wyne kikeresi a térképen a bejelentésben szereplő szálloda pontos fekvését, majd a csetepaté színhelyét, és izgatottan mozgósítja embereit. Hása csoportját egyelőre nem háborgatja, de Quasimodo értesítéséről nem feledkezik meg.
Úgy fest a helyzet, hogy Lora Chick Line elkerülésével Rlad, a Szigetre vezető híd felé siet. De miért? Hiszen csak az imént kerültek tűzharcba Grucci embereivel. Mit akarnak a Szigeten?
Nem, gondolja, aligha mennek oda. A hidat ellenőrzik, ezt ők is tudják, és Sherman nem vállal kockázatot. Hát akkor?
Wyne lenyeli dupla adag kávéját, és dühösen faggatja a térképet, hogy válaszra bírja. Eszébe jut Belloq és Querra, és elfogja a bizonytalan érzés: reggel még két eszelőst látott bennük, különösen az előbbiben, most azonban valami azt súgja, igaza lehetett a mániájával. S ha így van, talán máris nagy bajba kerültek.

 

 

Cyd elvonul a legközelebbi magaslati pont meghódítására, ahonnan jól beláthatja a ház közvetlen környékét és a házhoz vezető egyenetlen autóút felső szakaszát. Amikor jelzi, hogy minden rendben, Querra a ház, Belloq az út felé indul. Ez utóbbi talál is néhány frissnek ható olajfoltot, keréknyomtöredéket, az alacsonyabb növények némelyikét megperzseltnek látja, mintha forró kipufogógáz pödörte volna fel őket.
Querra nem nyúl a lakathoz, úgy véli, az csakis azért lóg a helyén rozsdaetten, hogy vele elhitesse: az épületben régen jártak. Ő ettől nem érzi magát meggyőzve, különösen akkor nem, amikor megpillantja a nyomkereső Belloq arcát. Daniel úgy örül egy-két olajpettynek, mintha ajándékot kapott volna. Végighúzza tenyerét egy fűcsomón, és Querra felé mutatja: olajos!
Patrick a bezárt ablakokat vizsgálgatja, aztán szemügyre veszi a garázsajtót. Ez utóbbi biztonsági zárra jár, felkelti érdeklődését. Rejtélyes manőverei nem járnak sikerrel, hamar kiderül, hogy nem megfelelő betörő. Az ajtó nem nyílik ki.
– Itt nemrég élénk autóforgalmat bonyolítottak – jön Belloq.
– Kancsal barátod ki tudná nyitni ezt az átkozott ajtót? – kérdezi Querra, feladva a küzdelmet.
– Belőlem is kinézhetnéd a betörőt – feleli Belloq, s átveszi társa helyét.
Querra letört körme szegélyét harapdálva morogja: – Hozzá képest a te külsőd konszolidált. Ki ez, egyébként?
– Már akartam kérni, hogy ne ugrasd a szeme miatt. Amolyan őrangyal és szárnysegéd, egyébként a maga bűnözői műfajában is profi. Szinte kedvelem. Ne nézegesd, inkább próbáld hasznát venni. Már azt is akartam kérdezni, a te agyad hegymászó létedre hogyan járhat bűnöző észjárás szerint, hiszen mindenki más a te helyedben nekiesett volna a lakatnak. De közben eszembe jutott, hogy hallottam én már rólad.
– Azt állította valaki, hogy bűnöző vagyok? – Querra vigyorog.
Belloq nem néz fel, a zárral mesterkedik: – Mesélték, hogy sajátságos módon kerültél kapcsolatba Joyjal és Patrickkal.
Querra elmereng emlékei fölött. Közben a zár kettőt kattan, s Belloq feltárja a garázsajtót. Belépnek. Semmi egyéb nem kerül a szemük elé, csak ami egy garázsban megszokott látvány. Szerszámok, olajos rongyok, hígítós üvegek, festékes dobozok.
A házba vezető ajtót zárva találják. Néhány perc múlva ezen is átlépnek. Querra világít a homályos előtérben. Benéznek a konyhába, a többi helyiségbe. A bútorokat a helyükön találják, a szekrények üresek.
– Elkéstünk – dünnyögi Belloq.
Querra más véleményen lehet. Hümmögve járkál, a belső helyiségekben tűnik a legérdeklődőbbnek a falak és a padló állapota iránt. Belloq kíváncsian nézi, amikor lámpájával bekúszik az ágy alá, később segít elhúzni a szekrényt. Nem találnak mögötte semmit.
– Avass be! – kéri Daniel, amikor Querra hozzálát, hogy felszedegesse a szőnyeget. Mivel válasz nem érkezik, Belloq folytatja vizsgálódását a saját lámpájával. Legfőképpen a porréteg vastagsága foglalkoztatja. Abból indul ki, hogy hasonló helyen élve mely útvonalakat, felületeket venné igénybe leggyakrabban. Megvizsgálja a konyhát, a faliszekrényben található edényeket. Szétcsavarja a kávéfőzőt. A gép alján fél ujjnyi vizet talál, a szűrőben nyirkos a zacc. A gázpalackról üzemelő hűtőszekrényben is lel némi vizet, nem túl régen kapcsolhatták ki a gépet. Elhúzza az asztalt a faltól, kenyérmorzsák peregnek mögüle a földre.
A fürdőszobát is átvizsgálja, lecsavarja a mosdókagyló szifonját.
– Ne kóstold meg! – szól rá Querra az ajtóból.
– Tudsz jobbat? – kérdezi Belloq reménykedve. – Nemrég költöztek el a kedves lakók.
– Nem hiszem, hogy messzire költöztek – Querra beljebb lép, letelepszik a vécétetőre. – Tartsuk meg a tanácskozást. Gondolom, a szennyvízelvezetéssel nem volt gond, a humusz pedig konténerbe került a budiból. Tekintsünk el a vizsgálatától. Felmerül bennem egy cseppnyi kétely a környékbeli forrás elapadásával kapcsolatban. Te látsz valahol vizeskannákat? Nos, én sem. De nem is ez a fő. Hanem a hegy, mögöttünk. Azt eddig is tudtam, hogy a túlfelén akad néhány feltáratlan barlang. Nem jártam bennük, egyébként, nem is az a fő. A hálószobai szekrény kétféleképpen nyílik, majd megmutatom: nyitható az ajtaja, s ha megpróbálom az egészet elhúzni, nyílás látható mögötte. Nem akarlak kísértethistóriákkal szórakoztatni, de azt hiszem, nyugodtan letehetem a nagyesküt, hogy a szekrényből egy barlangrendszerbe lépek. Már csak egy kérdés merül fel: lépjünk-e be most hárman, vagy eme információk birtokában menjünk erősítésért?
– Mindenekelőtt ellenőrizhetnénk, hogy járható-e ez az út? Wyne már úgyis sandán méreget, nem szívesen csődíteném ide pár vaksi denevér miatt.
– Egyetértek. Már csak Cyd barátunkat kellene megkérdezni, velünk tart-e?
A válasz nyilvánvaló. S mivel a garázsajtó belülről is zárható, magukra zárják a házat, nehogy egy arra járó őrszem felfedezze betörésüket. Aztán belépnek a szekrény mögé, a bizonytalan sötétségbe.
Querra mély lélegzetet vesz, majd halkan így szól: – Érzitek? Mozog a levegő.
Érzik. A levegő már-már frissnek hat. Valahol a közelükben vízcsepegés hallható. Tovább fülelnek, aztán Patrick óvatosan lámpát kapcsol. A fejük felőli falból szivárgó víz egy aknán keresztül elfolyik, néhány elkóborolt cseppje hullik csupán a padlóra, de annak lejtése elvezeti. Ezt az utat követik.

 

 

Wyne szeretné elkerülni a feltűnést, ezért helikoptere nem közelíti meg túlságosan az utat, amelyen Rlad felé rohan a méregzöld Granada, hátsó ülésén Shermannal és Claudiával, volánja mögött Lora Chickkel. Egyelőre az is elegendő, ha az út különböző szakaszain elhelyezkedett figyelők jelentéseit meghallgatja, s szaporán hálálkodik a szerencséjének, hogy érdemes volt ezt az apparátust mozgásba hoznia.
De még mindig nem érti, mi a Granada úticélja. Már-már annyira belelovalja magát a feltevésbe, hogy Lora Chick a Szigetre tart, mintha összes képzelőereje elhagyta volna. Aztán hirtelen kijózanodik, mert a következő őrszem azt jelenti, a Granada nem haladt el mellette.
Lipowski azonnal a mellékutak fölé startol a helikopterrel, a földről jelentik, hogy két motoros követi a zöld kocsit, és nem hajlandók letenni erről a szándékukról. Miután közölték, merre tartanak, és megkapták a visszafordulásukra vonatkozó utasítást, a motorosok kikapcsolták rádiókészülékeiket.
Wyne nem kérdezi, ki a két őrült, úgyis sejti, viszont az éterben nem szívesen dobálózna nevükkel. Eltökéli, hogy alkalomadtán seggbe rúgja Justitia eszetlen kommandósait, aztán azt nézi, hogy a távolban felbukkan egy piros helikopter, majd eltűnik a fák között, valahol a Granada közelében.
Mivel ő hallgat, Lipowski szinte egy helyben lebegteti a helikoptert, parancsra várva. Wyne már-már ráförmed, aztán lehűti magát, megállapítva, hogy kötélidegei mintha elvékonyodtak volna mostanában. Higgadtan szól társának: – Fáradjunk a tetthelyre.
Jól tudja, ha a másik helikopterben netán Grucci fegyveresei ülnek, nem keveredhet velük tűzharcba.
Beleszól a rádióba. – A két őrült motorosnak van fegyvere?
– Honnan?! – morogja valaki a távolból.
Hát igen, gondolja Wyne. Az mégis túlzás lenne, ha ők fegyvereznék fel a Justitia-kommandót. Már az is elegendő, ha többen úgy tesznek, mintha e szervezet nem létezne. Két nem létező motorosuk, egyikük nyilván Denisa dühödt öccse, éppen szalad szétlövetni magát.
Wyne még mindig nem döntött. A helikopter azért ereszkedett le a fák között, mert Shermanékkal akart találkozni. Akár békés, akár botrányos célzatú e randevú, egyelőre nem lenne okos közéjük toppanni az égből. Így hát elhúznak a tisztás fölött, ahol a piros helikopter mellett a Granada vesztegel. Le is maradnak az eseményekről.

 

 

Martin Wry és Magnus Petrov nem marad le semmiről. Az enyhén lejtős úton, a fák alatt gurulnak. Jól hallják a helikopterzúgást, és látják, hogy az alattuk futó út tisztásba torkollik. Még mielőtt felfedeznék őket valamerről, betolják gépeiket a bokrok közé, és gyalog mennek tovább, óvatosan futva.
Szélvihart keltve leereszkedik a helikopter. A Granada mellett Lora Chick várakozik, egyedül. Tárgyal valamit az újonnan érkezettekkel. Választ kap, és dühösnek látszik, de szerfelett.
Martin megítélése szerint a nő vagy harmincöt esztendős lehet, és minden, csak nem szép. Maga Lollobrigida sem lenne mostanában elegendően jó arcú Martinnak, ha csak egy kicsit is sárosnak látszana a Grucci-ügyben, ha csak gyaníthatóan is kapcsolatban állna nővére gyilkosaival. Quasimodo ugyan váltig állította, hogy Denisát „elfogták”, Martinnak elég volt az arcára pillantania, és látta, a kék szemű férfi hazudik.
A fiú egy bokor mögött hasalva azt kémleli, merre lehet a Granada másik két utasa, a szóváltást úgysem érti. Lora Chick mind dühösebben magyaráz valamit, a helikopterrel érkezett három férfi tüntetően mulat rajta, egyikük nevetve válaszolgat.
Magnus Petrov közelében megmozdul az egyik bokor. Csatazaj kél mögüle, sikoltozás, ágrecsegés hallatszik. A következő pillanatban a kislány elszabadul, és a helikopter felé rohan, mintha annak utasaiban a megmentőit látná. Negel Sherman Claudia után akarja vetni magát, de a három férfi fegyvert ragad. Egyikük lefogja Lora Chicket, a másik kettő Shermanra rontana, de jól hallják, hogy az a helikopter, amely pár perccel korábban elhúzott a magasban, most visszafelé tart. Így hát beérik annyival, hogy fedezzék a feléjük siető Claudiát, aztán a kislányt és Lora Chicket betuszkolják a gépbe, és felemelkednek a levegőbe.
Negel Sherman visszahúzódik egy bokorba. A két fiú sem mozdul, kábultak a gyorsan éledt, hamar elült csatazajtól.
Amikor a dübörgés elhal a magasban, Martin Wry Sherman mögé lopakodik, és Magnus nem tehet egyebet, követi. Útközben rántják le fejükről a sisakot, szerencséjükre éppen kéznél van, amikor a bérgyilkos megneszeli közeledésüket, és fegyvert szorongatva visszafordul. Martin az arcába löki a súlyos szkafandert, Magnus a saját sisakjával a koponyájára sújt. A pisztoly mégis eldördül, de a lövedék csak egy fát talál el.
Negel Sherman az ütésektől kábultan, vérző arccal szembeszáll támadóival. Csakhamar kénytelen megválni a pisztolyától. Magnus felkapja a fegyvert, és félrehúzódik vele. Bekapcsolja rádióját.
Martin hamar kitapasztalja Sherman gyengéit a küzdelem során. Magasra lendített lábával fájdalmas rúgásokat mér a bérgyilkos vállára, gyomrára, lábszárára. Fékezi dühét, bosszúvágyát, arra törekszik, hogy minél alaposabban kikészítse a mesterlövészt, aki most vérzik, nyöszörög, lezuhan és feltápászkodik, s puszta kézzel nem jeleskedik.
Martin egyszer hagyja elmenekülni, némán üldözi a fák között, s amikor Sherman felkap egy letört ágat, hogy azzal védekezzék, a fiú egy ügyes trükkel saját fegyverét fordítja ellene. A bot Shermant szegezi egy fához. Martin nem törődik fájdalomüvöltésével, szánalom nélkül meglepi egy oldalrúgással, s ezúttal nem méricskéli talpa erejét.
Sherman ájultan hever a földön. Martin Wry kiköp mellette, aztán elvonul, mert nem óhajtja, hogy Magnus Petrov lássa a könnyeit.

 

 

Wyne örömmel hallgatja rádiójából a híreket, de nem tudja, mitévő legyen a piros helikopterrel. A közelébe nem mehet, azzal Claudiát veszélyeztetné. Ha lemarad, sosem tudja meg, hová tart a gép. Dehogynem. Ha pontosan nem is tudná megmutatni a térképen, legalábbis sejti, merre készülnek. Az is gyanítható, hogy Lora Chick mit akart a találkozóval, de nagyon valószínű, hogy nem örül a bukásnak, de annak sem, hogy hamarosan Grucci elé lökik.
Wyne nem ragad rá a piros helikopterre, más tervek foglalkoztatják, és máris indul, hogy valóra váltsa őket.
Oscar Hása sem pihenhet sokáig. Összetrombitált csoportjával szélsebesen száguld a kikötőbe, ahol már várja őket a hajó.

 

 

---Kezdek kissé feleszmélni. A kék szemű férfiről kiderült, hogy nem álom, rólam, hogy élek, s nem önmagam inkarnációjaként, de ez még talán túl bonyolult nekem. Nem tudom, hány óra van és mely napon, Serge nem tud beszélni, és kissé lassan ír. Ha azt is hozzáteszem, hogy a helyiség sötét, s a szemem folyamatosan könnyezik, nincs abban semmi meglepő, ha lassan haladunk. Pedig nagyon gyorsan szeretném rávezetni valamire, aztán döbbenten veszem tudomásul, hogy a házban nincs telefon. Na persze, gondolom nehézkesen, mi hasznát vehetné Serge?
Nem kérek elnézést, nem is szükséges, leplezetlenül vigyorog rajtam. Megitat velem egy csésze csodálatos levest, azt hiszem, nem árt meg összeszáradt gyomromnak. De miért nem tudok én felkelni? Ezt a kérdést egyelőre odébb tologatom, lássuk csak. A pasas kiszedett a vízből, illetve nem egészen ő, írja, hanem a kutyái. Denisa, ördögi mázlid van a vízzel. Látod, megérte, hogy tartózkodtál a halfogyasztástól?
Sokkal derűsebben viselném ezt az ocsúdást, ha mindjárt ki is kecmereghetnék ebből az ágyból, de ez most nem megy. Megkérem a kékszeműt, hallgattassa el a nem tudom hányadik westernfilmet, mert szétmegy a fejem a lövöldözéstől és egyébként is. A zene már régen nem Morriconéé. (Ő legfeljebb, ha hallja: forog az ágyában.)
Így sokkal jobb. Már csak a fejemben kellene elzárni a zúgást, izmaimban a reszketeg gyengeséget, és akár mehetnék is. Serge azt írja, a Szigeten vagyok. Hát nem ide vágyódtam? Mint a mesében. Szeretnék kimenni a levegőre, közlöm vendéglátómmal és megmentőmmel. Mutatja, hogy menjek, csak tessék.
Rokonszenves a pasas. Azonnal szeretnem kell mindenkit, akiben felfedezem a humornak csak szikráját is. Megmutatom neki, hogy milyen stramm nő vagyok. Könyökömre támaszkodva elveszem a teáscsészét a kisasztalról, és segítség nélkül kiürítem. De ezzel vége is. Mintha a rengeteg erdő szálfáit apró darabokra hasogattam volna. Erőm végére jártam. Úgy érzem, megint villanyoltás következik.
De nem! Nem lehet. Össze kell szednem magam. Dolgom van, ezernyi. Ha jól sejtem, Belloq megint egyszerűen csak: Mogorva. Különösen, ha egyáltalán feltűnt neki, hogy elvesztem. Cydet vajon elkapták-e? És egyáltalán? Nem tehetem, hogy itt heverésszek tudatlanul.
Gyönyörszép hálóinget viselek, valószínűleg Serge jóvoltából. Ez az a darab, amit magamtól soha fel nem vennék. Itt a ragyogó alkalom, hogy visszaköveteljem saját ruháimat. Ha pedig felöltözöm, akkor már semmi elmenni innen. Serge nyilván segít.
Kiülök az ágy szélére. Kissé imbolygok, meg kell kapaszkodnom mindkét kezemmel. Azért az vigasztal, hogy Serge vigyorog. Mintha nekem drukkolna. Szédülés ellen: koncentráció. A férfi arcát nézem, kissé ernyedt vonásait, melyeket megszépít a mosoly. Izmos karjait, a rövid nadrágban látható combjait. Vajon mitől ilyen erős a pasas? Azt írta, halászik. Lehet, hogy szálanként úszik minden hal után, és puszta kézzel ejti el őket? Semmi közöm hozzá, mitől erős, főleg, mert a figyelem megtette a magáét.
Azt hiszem, fel tudok állni. Szájmozgással értésére adom Serge-nek, mi a szándékom. Előbb csak felállnék, utána szeretnék megfürödni valahol. Kételkedve csóválja a fejét. Aztán türelemre int, és kiviharzik. Egy perc múlva nagy tál vízzel érkezik vissza.
A fejemet rázom. Nem inni kértem, mozgatom a számat. Fürödni szeretnék.
Serge mosolyogva ingatja a fejét. Jó neki, ő nem szédül. Zúgó fejemnek nem elég a maga baja, még egy helikopter is eldübörög a ház fölött, s ez az, ami most nem hiányzott. Amilyen üdítően hatott rám süketnéma vendéglátóm kényszerű csendje, olyan fájdalmas a kitartó zaj a fejem fölött. Mutatom, magyarázom Serge-nek, hogy csináljon valamit a lármás szitakötővel. Közlésem felélénkíti, kissé görnyedt tartásával eltűnik a szobából.
Amikor utánanézek, látom, hogy a másik helyiségből a falra akasztott puska vele együtt tűnik el a képből.
Érdekes. Az előbb is láttam a fegyvert, békésen lógott a szíján, és nem jutott el rendetlen agyamig, hogy voltaképpen mi az. De most a helikopter felbukkanása és a puska eltűnte hirtelen rendet tesz a fejemben, s vissza kell feküdnöm, mert emlékeim felpörögnek, összebilincselt kézzel ugrom egy halálra ítélt gépből, s mielőtt megüt a víztükör, csattan, lánggá válik mögöttem a helikopter.
Nem hiszem, hogy képes volnék védekezni a villanyoltás ellen. De ha újra feleszmélek, nem halogatom tovább. Felkelek, kimegyek innen, tenger dolog vár. Mindjárt.
Mindjárt---

 

 

Meg-megcsúszó lábbal, visszafojtott lélegzettel óvakodnak előre a keskeny járatban. Többször zsákutcába kerülnek, pedig Querra megpróbálja kivenni az előttük erre jártak nyomait, de hiába, a víz elmosta ezeket. Kikeverednek a járatból, s megint az orrukra bízzák magukat, arra igyekeznek, amerről a levegő közeledését érzik. Többször becsapja őket egy-egy világló fok, ezek azonban csupán apró nyílások, nem lelik a kijáratot. Belloq talál egy elhajított elemet egy víztócsában, s a lelet visszaadja csökkenő lelkesedésüket.
Egy forduló végére érve szinte könnyessé válik a szemük a hirtelen világosságtól. Mintha a nap nézne szembe velük egy tágas nyíláson át. A fény csalóka, csak a hosszan tartó sötétség után tesz rájuk ilyen hatást. A kijárat!
Nem erednek futásnak, türelemre intik magukat. Ki tudja, mi várja őket a szabadban? Querra azt javasolja, próbálkozzanak egyenként. Ha az elsővel történik valami...
– Akkor már nekünk is hullamindegy, te is tudod, nagyokos! – morogja Cyd lefitymálóan.
Végül megegyeznek. Gyufahúzással döntik el, ki menjen ki elsőként. Belloq mellett áll a szerencse. A vita végére érve szeme is hozzászokik a fényhez. Elteszi lámpáját, nadrágja dereka alá döfi a pisztolyát, hogy kéznél legyen. Cipője talpa meg-megcsúszik a mohos köveken. Egy oldalfolyosóról sebes forrás kanyarodik a járatba, és tovább nehezíti haladását.
Amikor a szabadba lép, csodát lát.
Szemközt kőfal magasodik, keskeny kőhíd kapcsolja össze a heggyel, amelyből ő kilép. A természet alkotta viadukt valaha maga is hegy lehetett, mielőtt a víz, az áradó, sebes források elbontották, elkoptatták volna, hogy ennyi maradjon belőle: egy csipkedísz. Ezen a mesehídon, mely fehérre nyaldosott nyúlványaival százfelé ágazik, mint egy egzotikus csontváz, vizek sietnek szembe egymással, források futnak rá mindenfelől, de mielőtt összetalálkoznának, lezuhannak a mélybe, egy katlanba. Fehéren forrnak, permetet fröcskölnek, aztán átbuknak az útjukban álló kőfalon, s elszaladnak valahová, a szél illatából ítélve: a tenger felé.
Belloq észbe kap. Letépi tekintetét a csodáról, és körülnéz. Széles párkányon áll, sziklafal hajol fölé. Abba az irányba indul, amerre kiszélesedni látja a párkányt, ez elvezeti egy másik falhoz, melybe boltívet hasítottak az évmilliók, növények kapaszkodnak rajta, virágok tarkállanak, magjaikat a szél sodorhatta idáig.
Belloq úgy hiszi, nem ezen a világon jár. A futkározó, fürge vizek robaja kíséri, szépségtől eltompulva lépi át a sziklakaput. Újabb vízmarta sziklafal borul a feje fölé, s bár a koptató áradat java az idők folyamán elapadt, így is maradt bőven. Mintha tisztásra érkezett volna. Körös-körül fű zöldell, a távoli hegyből fakadó vizek kék tavat táplálnak. Ha kilépne a fölé magasodó kőhíd alól, tisztán láthatná a mesébe illő tájat. Víz csepeg a hajára, gallérjára, jólesik hűvöse.
Megfordul, látja a közeledőket.
– Na, hova hoztalak? – kérdezi Querra, mintha maga munkálkodott volna évmilliókon át, hogy ezt a látványt létrehozza.
Cyd nem ájuldozik, ő földön járó lélek, ő így szól:
– A kurva anyádat! – Ezzel fejjel előre Belloqra veti magát, s vele együtt elsodorja Querrát is. Nem kerül sor a meglincselésére, Cydnek volt igaza.
Lövések dördülnek körülöttük. A bolthajtásos kapu mellől, akárha portásfülkéből, fegyveresek kerülnek a hátukba, ketten fölöttük állnak a hídon, szemközt is akad néhány. Félmeztelen, homlokszalagos rambók, elszántan nézik őket, amint feltápászkodnak, és engedelmesen megválnak pisztolyaiktól.
– Remélem, kész az ebéd – dünnyögi Querra. Hálából leporolgatja Cyd pamutöltönyét. – Ha nem löksz fel, minket lőttek volna fő fogásnak.
Hagyják, hogy taszigálják őket. Elballagnak a tó mellett. Szemközt megpillantanak egy tágas sziklamélyedést, melyet a levegőből soha nem vettek volna észre. A „terem” berendezése főúri kényelemre vall. Ott vannak a házigazdák is: Grucci és Hehír. Foglyaik láttán felemelkednek karosszékeikből, eléjük sietnek.
Belloq nem törődik Gruccival, Hehírt nézi: először állnak szemtől szemben, régtől ellenségek. Aztán elfordítja a fejét, de hiába tekint körbe, Denisát nem látja. Néhány lengén öltözött lány ténfereg a közelükben.
Querra is körülnéz. A sziklamélyedésben, egy kényelmes karosszékben Claudiát fedezi fel. Szempillája sem rebben, tovább viszi tekintetét, de megjegyzi magának, hogy a kislány szabadnak látszik.
– Nagyon megtisztelnek az urak – bókol gúnyosan Grucci. Elégedett, és nem minden ok nélkül. Lora Chick elrabolta számára az unokahúgát, de nem jött be alattomos trükkje: nem léphetett meg a lánnyal, a pénzzel. A pénzzel, mely Lora nevén van, ám valójában az övé: Gruccié. És most itt állnak az ellenségei is.
Hehír alakítja a ceremóniamestert. – Ez itt Daniel Belloq. Hacsak nem Justitia személyesen. Ez a kancsal szörnyeteg az Aranyfogú egyik fullajtárja. Ez a lord pedig az akciócsoportos Wyne haverja, ha nem a felesége házibarátja. – Hehír látja Querra elsötétülő tekintetét, de nem zavartatja magát. Bizonyosra veszi, hogy a lord nem üti meg, nem teheti, ha nem vak, látnia kell a géppisztolyos rambókat.
Fintan Hehír a sarkain hintázik, arca egyre komolyabb, pupillái kitágulnak. Aztán letépi magáról az inget, és egy mozdulattal a háta mögé hajítja. Grucci elhúzódik a közelből, majd visszatér székére, Claudia mellé. A lengén öltözött-lányok cirkuszt sejdítenek, izgatott nevetgéléssel figyelnek, hogy semmit ne mulasszanak. Belloqot és Cydet odébb taszigálják, gyűrűbe fogják a fegyveresek.
Querra éberen figyeli a körülötte parádézó exgárdista mozdulatait. Átfut az agyán egy derűs gondolat: nem egyazon iskolát jártak. Ő sosem kedvelte ezt a színpadias, már-már nevetséges bevezetőt.
Hehír hosszú körmű ujjai valósággal kígyóznak, amint két kezét hipnotizáló mozdulatokkal ellenfele arca előtt lebegteti. Tekintetét Querra szürke szemébe fúrja. Mégis meglepődik, amikor a nyugodtan álló lord ceremónia nélkül, ámde villámgyorsan fellendíti a lábát, és egy rúgással messzire repíti őt.
Hehír arca elsötétül. Feltápászkodik a földről, nem vesz tudomást az egyik lány nevetéséről. Támadásba lendül. Querra elhárítja ütését, ugyanakkor szabad kezével az arcába sújt, és felszakítja rajta a bőrt. Hehír viszonzásul talpéllel szántja végig a lábszárát, s a lord arca eltorzul a fájdalomtól.
Belloq nem téveszti szem elől mozdulataikat, de környezetére is kiterjeszti a figyelmét. Nem lát őrszemeket, talán mert az összes géppisztolyos őket zárja gyűrűbe. Grucci háta mögött is strázsál két rambó. Nem sok esély látszik a kitörésre. Cyd kérdő tekintete láttán Belloq a szemével int, nyugalom.
Querra a földre kerül egy rúgástól, ott is marad, hason fekve, kifürkészhetetlen arccal. Amint Hehír újra rávetődne, a lord szélsebesen visszapördül a hátára, és két talppal tartóztatja fel támadóját. Eltaszítja magától, majd talpra szökik.
Belloq kiáltása állítja meg: – Várj, Patrick! Engedd át nekem!
– Nem szívesen – morogja Querra, de átadja a helyét.
Hehír felül, aztán orrát törülgetve int a rambóknak. Megvárja, míg azok odébb taszigálják Querrát és Belloqot, aztán méltóságteljesen kijelenti: – Ennyi elég volt. Láthatjátok, kivel húztatok ujjat.
– Egy tyúkszarral. Akkora, mint pecsét az ingen. Egy tetű, egy mocsodék – dühöng Cyd a szemeit forgatva.
A géppisztoly csövével ütik szájon, percekig köpködi a véres nyálat, némi fogmorzsalékot. A továbbiakban azonban nem mukkan, és Belloq, akiben egy rejtett vevőkészülék működhet, szinte bántón érzékeli a Cydből sugárzó dühös gyűlöletet. Az indulat átragad rá, félrelöki az útjában álló rambót, és Hehír elé perdül.
– Beszédem van veled!
– Tudom. – Hehír megvetően végigméri. – A vörös csaj, ugye? Nem sokat zavart volna, hogy te használtad előttem, de meg kellett ölnöm, és hidd el, szívesen tettem. Huszonötezret kaptam érte. Nem sok, tudom.
Belloq rávetné magát. Oldalról kap az arcába a géppisztoly csövével. Querra félrerántja, hallják Hehír csúnya nevetését. A rambók a tó felé terelik őket, bele a vízbe. Ha netán nem lenne kedvük fürdeni, a lábuk elé eresztett sorozattal győzik meg őket a tiltakozás helytelenségéről. Mivel a lövészek nem fáradnak a célzással, Cyd cipőjén lyukak támadnak, a víz rózsaszínűvé festődik, ahol belelép. Előbb csak térdig, majd mélyebbre hajtják őket. Dermesztő hideg sugárzik csontjaikba.
Hehír a sziklamélyedésbe vonul, italt tölt magának. Grucci szőlőfürtöt szemezget. Claudia a foglyokat nézi, köztük is Patrick Querra arisztokratikus vonású arcát.

 

 

Serge betakargatja a lányt, belefeledkezik sötét hajába, méricskéli a tenyerén. Ha Denisa felébred, elmegy innen, a férfi immár bizonyosra veszi. A helikopterre gondol, arra, amelyik néhány nappal ezelőtt narancsvörös tűzzé lobbant a víz fölött, nem sokkal azután, hogy az összebilincselt kezű lány kiugrott belőle. Semmi kétség, azok az alakok akarták a halálát, akik nap mint nap elrepülnek a ház fölött, máskor hajón vagy motorcsónakon érkeznek, esetleg az út felől, kocsival. A tó mellett bujkálnak, a sziklafalak takarásában, a varázslatos tájon, amelyről ő oly sok képet festett. A nyaralók megvásárolták ezeket a képeket, és szentül hitték, ez a látvány: a mesevilág csakis az ő képzeletében él.
Serge megnedvesít egy kendőt, és megtörölgeti vele a lány arcát, száját. Aztán kisétál a partra, és leereszkedik egy lapos kőre. A szelíd hullámverést figyeli, majd írni kezd a térdére támasztott táblára feszített lapra. Egyszer a húga mondta neki: olyan plasztikusan írsz, rajzolsz, amint egyetlen ember sem, aki beszélni és hallani tud. Ugyanannyit érsz, mint ők, nem vagy kisemmizett.
De igen, mostanában kisemmizett. Az is marad mindaddig, amíg vissza nem kapja a varázslatos világot a tóval és a sziklaalakzatokkal, a fürgén futó vizekkel, a hűvös barlangokkal.
---Elment a nap, mahagóni homály burkolja be a szobát, meleg ez a sötétség, már-már cirógató. Belemosom arcomat a tálba, hűsítem bőrömet. Talpra állok, aztán visszaülök, lefejtem a kötést a lábamról, hogy ráléphessek újra. Vizes bőrömre húzom az ingemet, jól emlékszem, hová lettek róla a gombok. Megérintem a nyakamat. Az aranylánc. Valaki, nem túl régen azt mondta, a türkiz nem hoz szerencsét. Hát, nem hozott. Melyik rambó tette el hadizsákmányként? A rettenetes Fintan Hehír csak egy bohóc. Egy vértől, hatalomtól megittasult bohóc. Vajon elfogták-e végre?
Lassan minden előkúszik a kábulatból. Hehírt Cruz Guard követi: a gyilkosom. Megölte Sábát (mi lehet Írisszel?), végzett velem, azóta halott lehet Daniel is. Nem!
Bármilyen ijesztő és sürgető a gondolat, a nadrágomat nem adja rám. Ahhoz, hogy belelépjek, az egyik lábamat fel kell emelnem. Ha ezt megteszem, valószínűleg elvágódom. Nem is úgy zúg a fejem, hogy ebben kételkedjek. De vajon miért találták fel a széket?
Szédülve, borzongó bőrrel, lázasan már, vagy percekkel a láz előtt, magamra cibálom az átok nadrágot. Irataim hiányoznak a zsebéből. A drága, gondos Serge nyilván kiszedte őket, szárítgatni. Akárcsak engem. Kihúzott a vízből, istápolt, őrzött, gyógyszerelt. Majd megkérdezem tőle: MIÉRT. Vajon Cydtől kérdeztem-e? Martintól és haverjaitól? Számít-e a szó, amellyel megfelelnek? Vajon én mit válaszolnék hasonló kérdésre?
Magam sem hiszem, az ajtónál vagyok. Persze, a robotpilóta, most is. A puska a szögön lóg, úgy látszik, béke van. A parton csobban a tenger, hullámok törnek szét a köveken. A kutyák a vízben hemperegnek, félig már halak talán. Rám sem hederítenek, amikor kilépek a házból. Árnyékot vetek a papírra, és Serge felkapja a fejét. Nyoma sincs arcán a meglepetésnek, az csak természetes, hogy elballagtam idáig. Egyedül én értékelem nagyra.
Serge leültet maga mellé, és kezembe adja az írást. Megtudom, hogy kerestek. A jellemzésből az is kiderül, ki kutatott utánam. És persze az is, hogy eltűntnek vél, mert jótevőm hallgatott rólam. Daniel itt állt a ház előtt, talán itt temetett el magában, csak néhány lépésnyire tőlem, az ágyamtól.
Lehet, a meleg teszi, a cirógató, bágyasztó fény. Reszketek, bizonytalannak érzem magam. Összeszaladnak a betűk a papíron. Grucci itt van. Nem is túl messze. A hegyre pillantok, és beleszédülök. Nem hiszem, hogy lekapom a szögről a puskát, és az ösvényre vetem magam, mostanában még nem.
Valamit mégis tehetnék. A távolban egy kis hajó bukkan fel, sebesen növekedik, ötletet ad. Serge elvihetne Line-ba! A kikötőben találnék telefont. Hol lehet a csizmám? Valószínűleg a tenger mélyén. Már bele is költözött a Halkirálynő. Ennyit megérdemel. Megyek mezítláb.
Mormogás támad a magasban, robajjá erősödik. Ami előbb csak apró pont, lassan helikopterré hízik. Serge integet, menjek vissza a házba. Viszem a papirost is, menet közben gyűröm a zsebembe. Beszédelgek a konyhába, és kiszolgálom magam egy csésze teával. Egész rendesen tartottak itt engem, jóllehet csak levesen és teán. Nem is számolgatom, mikor ettem utoljára.
A helikopter úgy dönt, egyenesen ide tart, a ház felé. A kutyák úgy határoznak, hogy felfüggesztik a fürdőzést, mert védelmezniük kell birtokukat. Serge egyetért velük: besiet a puskájáért.
A gép leereszkedik, motorja leáll. Egy pillanatnyi halálos csend, aztán egy férfi ugrik elő a helikopterből. Ügyet sem vet a kutyákra, arca fáradt, mégis határozott. Láttára bordáimhoz lódul a szívem. Elhajítom a csészét, a falba, ajtótokba kapaszkodva sietek kifelé. A ház mellett beletrappolok egy éles szélű kagylóba. Nem számít, bukdácsolok tovább. Wyne, Lipowski, Delgado és egy ismeretlen fegyveres közeledik. Amikor meglátnak, döbbenet árasztja el vonásaikat. Aztán Patrick, egy kutyában elbotolva felém rohan. Felkap, magához szorít és megcsókol. Amikor elenged, fejcsóválva méreget.
– Remélem, kipihented magad – közli végül méltóságteljesen.
– Hol van Daniel? – kérdezem.
– Itt – mutat maga köré.
Újabb gép közeledik a magasban, de tovalebben. A hajó az öböl felé siet. Serge mellettem áll, megszorítom a kezét, kérem, hogy mutassa meg, hol rejtőznek Grucciék. Elnyargal a táblájáért, aztán sebesen írni és rajzolni kezd, majdnem egyszerre.
Delgado féltékenyen szemléli Serge szalagos hajviseletét. Keze a vállamon. Gyűrött homlokkal fordul felém: – Ki hitte volna, hogy itt nyaralsz? Mind hülyének néztük Danielt, mert megszállottan hajtogatta, hogy itt kell lenned a szigeten. Most is itt bóklászik valahol, Hehírt kajtatja, hogy letépje a tökeit. – Akkor tán segíthetnétek neki – vélem. Legszívesebben ordítanék, hogy menjenek már, de Wyne és Serge még tanácskozik. Egyre jobban szédülök. Delgado vállára támaszkodom, neki két lába van, nekem lassan már egy sem: egyik talpam a kagylóvágástól ég, a másikon felszakadt a szúrt seb. De egész testem, koponyám is zsibbadozik.
Kiköt a hajó, Hása, a szőke emberisten szalad felénk, fegyveresekkel a sarkában. Felismerem a sötét pillantású félvért: Gattit is.
Ebben a pillanatban távolról lövések dörrennek. Mint a vadászkutyák, felkapjuk fejünket, orrunkat.
Daniel!
Serge az arcunkról olvassa le, mi történhetett. Elhajítja a táblát, megmarkolja a puskáját, és előreiramodik, hogy mutassa az utat. Wyne-ék a nyomába erednek.
Velem senki nem törődik, még a kutyák is a férfiak sarkába szegődnek. Ott állok a ház mellett, dadogó izmokkal, rettegő szívvel. Bámulom a hegyet, s az egyre nagyobb lesz homályosuló tekintetem előtt, lehet, rögtön rám omlik az egész kőrengeteg. Soha életemben nem féltem ennyire, mint most, amikor tehetetlen vagyok, képtelen arra, hogy megmozduljak, tegyek valamit.
És újra távoli géppisztolysorozat.
Körmeim végigkarmolják a falat, vállon üt a föld. A szemembe tűz a nap, és végre felperzseli félelmemet, tudatomat, gyengülő légvételeimet---

 

 

Claudia részvétlenül nézi, amikor elhajtják mellette Lora Chicket, és beterelik a tóba. Nem érdekli az asszony sikoltozása, tiltakozása, a vonakodását kísérő fenyegető lövöldözés. A kislány Patrick Querrát keresi tekintetével, a férfit, akit csodál. Úgy rémlik, már nem csodálhatja sokáig. A sokoldalú hegymászó utolsó kalandja végére ért. Ellepné a víz, ha nem próbálná úszva fenn tartani magát. De meddig bírhatja a dermesztően hideg tóban? Társai is fáradnak. A fényekkel, árnyakkal játszó víz lesz koporsójuk a sziklák tövében.
Claudia lecsíp egy szemet a Grucci kezében tartott szőlőfürtről. Hűvös a hangja: – A szőke fickó kell nekem.
Grucci a víz felé pillant. – A szőke? Egy óra múlva elmegyünk innen. Nem cipelhetünk felesleges terheket. Már te is túlsúlynak számítasz.
– Miért mennék veled? Hagyj itt a szőke férfivel. Most úgyis nehézségeid vannak. Később, ha visszatérsz, találkozhatunk. Amíg te börtönben voltál, nem volt rossz dolgom. Ezután sem lesz.
– Hagyd a fenébe a fickót. Gyerek vagy még. Találsz másikat, ha eljön az ideje. Úgy tervezem, hogy magammal viszlek. Nehézségek!? – Grucci kurtán felnevet: – Egész életemben bujkálva éltem, de amikor lesitteltek, bizony nem estem kétségbe. Mi változott? Szinte sajnálom itthagyni ezt a paradicsomi helyet. Most nem volt tökéletes a szervezés, túl sok szabadságot adtam Hehírnek. Azóta tudom, hogy a szerencsétlen csak egy öregedő élvenc. Lora pedig megpróbált kifogni rajtam, külföldre mentette a pénzt, és téged akart biztosítéknak, hogy megszabadulhasson tőlem. Ezek nem voltak betervezve, mi tagadás. Megváltozott a világ, amíg a börtönben voltam. Még nekem is tanulnom kell. Képzeld, mennyit tanulhatsz te, ha mellettem maradsz?!
– Nem akarok veled menni – mondja Claudia. Látja, hogy a fegyveresek felsorakoznak a parton, akár egy kivégzőosztag. Minek? Nélkülük is megfullad mindenki ott a vízben, megfullad Patrick Querra is. – Vannak nevelőszüleim, jól bánnak velem. Vannak felnőtt barátaim, szeretem őket. Hagyj békén néhány évig. Parancsold meg, hogy a szőke férfit hívják ki a vízből.
– A többivel mi legyen? – kérdezi Grucci gúnyosan. Elhajítja a lecsupaszított szőlőfürtöt. A kislány arcát vizsgálgatja.
– A szőke érdekel! Adj parancsot! – Claudia felugrik.
Egy rambó közelebb lép hozzá, vigyorog a kitörésén. A kislány visszafordul, és egy szemfényvesztő mozdulatával kirántja öve alól a pisztolyát. A következő pillanatban Grucci halántékába döfi a fegyvercsövet: – Megöllek, ha nem teszed, amit mondtam!
A férfi elmosolyodik. Félelem nélkül int a mellette álló tehetetlen testőrnek, hogy tegye, amit a kislány akar.
– Bravó, Claudia – mondja a nagybácsi. – Talpraesett kölyök vagy, igazi Grucci. Meg tudod győzni a vitapartnereidet.
A parton sorakozó fegyveresek érdeklődéssel figyelik, mi történik a sziklamélyedésben. Egyikük rámutat Querrára, félreérthetetlen mozdulattal: jöjjön ki. A férfi úgy tesz, mintha nem értené. Összeszorítja fogait, hogy ne csattogjanak. Fázik, ajkai lilák.
Lora Chick a part felé tempózik, ki akar lábalni, a hívás nyilvánvalóan mindannyiuknak szólt, az nem lehet, hogy őt a vízben hagyják, az nem lehet, hogy megfulladjanak, ott vesszenek. Az asszony egy kőbe kapaszkodva a szárazra lép.
Abban a pillanatban golyót kap a fejébe. Kiáltani sincs ideje, szétvetett karokkal visszahanyatlik a vízbe, lebeg halott teste.
Claudia rosszat sejtve felkiált, aztán már fájdalmában sikolt: Grucci a hasába döfi könyökét, ellendített karjával kiüti kezéből a pisztolyt. Claudia összegörnyedve öklendezik, a közelében álló testőr felocsúdik korábbi dermedtségéből, és leüti.
Querra látja a jelenetet, tudja, mi következik. Esze ágában sincs meghalni. Ha mégis elkerülhetetlen, akkor sem akar önként célpontot nyújtani. Nem tud kiáltani, de nem is szükséges, társai ugyanerre a gondolatra jutnak. Mire a parton felsorakozott kivégzőosztag sortüze eldördül, mindhárom fogoly elmerül a vízben.
Belloq nyitott szemmel úszik, a fenék felé lökdösné magát, ha az nem lenne túl messze. Nem mintha melege lenne, erről egyáltalán nincs szó, csizmáját mégis lerántja lábáról. Tudja, ha elfogy a levegője, abban a pillanatban lelövik, amint előbukkan a feje. A sziklafal felé kellene tempóznia, valamelyik kiszögellésben talán feljöhetne egy légvétel erejéig, elrejtőzhetne egy másodpercre, míg kifújja magát. Esetleg valahol kimászhatna, megpróbálhatna a habzó források, sziklanyúlványok között megbújva elinalni innen. Ha most meghal, semmit nem ért el. Él és szabad Grucci, Hehír. Ezzel szemben, akárhonnan nézi is, Cydet és Querrát ő hozta ide, ő keverte bajba őket. Hiszen ha akárhonnan nézhetné, de most itt van a víz alatt, mellkasa mind laposabb, rekeszizmai már-már vergődnek az oxigénhiánytól. Jobbról árnyék vetődik a feje fölé. A sziklafal. Egy ponton pezseg a víz, ott talán forrás csobban bele.
Odaevickél, úgy érzi magát, mint egy céllövöldei bábu: kidugja fejét, teleszívja tüdejét, és máris lemerül. A rambók golyói késve érkeznek üdvözlésére, de mert a lövöldözés nem szűnik, sejthető, hogy Cyd és Querra sem kétéltű. Belloq fohászkodik magában, közben a sziklafal mentén úszik, mindinkább távolodva a veszedelmes parttól. Előbb a jobb lábszára kap görcsöt. Aztán zsibbadnak karjai: egyre lassabban tempózik, de mind gyakrabban kell felbukkannia levegőért. Amikor visszamerül, látja Cydet, egy pillanatra Querra alakja is felvillan a közelében. Meddig bírhatják ezt a lassú kínhalált? Okosabb lenne lelövetni magukat, mint megmerevedni és tehetetlenül megfulladni.
Úszni kell, tempózni! Dolgoztatni az izmokat, hogy melegedjenek. Igen, de lélegezni is kéne, s ahol levegő van, ott golyók repkednek. A rambók egyáltalán nem ostobák. A sziklafal közelét figyelik, folyamatosan tűz alatt tartják. Szórakoznak, vadászgatnak.
Belloq levegőt vesz, arra nincs idő, hogy kirázza a vizet a szeméből, és a lövészek felé pillantson, hallja a golyók süvítését, csobbanását a közvetlen közelében. Csak azon csodálkozik, hogy feje még egy darabban van, amikor lemerül. Megpróbálja maga elé képzelni a tó környékét. Egyik oldalról a sziklafal a bukdácsoló forrásokkal, kiszögellésekkel, nyúlványokkal, a másik part füves, sík, hasznavehetetlen. A rambókkal szemközti ugyancsak reménytelen, meredek kőfal tornyosul fölé, képtelenség feljutni rá.
Elúszik a sortűz alatt tartott sziklás part felé, belekapaszkodik egy kőbe, ráhajtja fejét, nehezen lélegzik. Mindkét lábszárát égeti az izomfájdalom. Cyd mögötte emelkedik ki a vízből, rásimul a moszatos falra, vizet köp, fújtat.
– Ha legalább visszadobhatnék valamivel – vicsorít kimerülten.
Belloq nem felel, nincs ereje. Lehunyja szemét, hallgatja a golyók fütyülését. A tó középső részét lövik a rambók. Úgy számítgatnak, hogy ők a túlsó part felé igyekeznek.
Belloq felnéz. A nap éppen fölöttük áll, vakító foncsorrá lobbantja a víztükröt. Lehet, hogy akkor sem látszik a víz alatti úszó, ha már ott jár a lövészek orra előtt?
Cyd is erre gondolhat. Egy pillanatra meglátják a levegőért felbukkanó Querra kimerült arcát. Aztán már csak a lövedékek freccsennek hűlt helyén.
Belloq érzi, hogy Cyd megérinti a karját. Odapillant, átveszi a kezébe csúsztatott kést. Majdnem felnevet. Mit csináljon vele? Piszkálja ki a körme alá szorult szálkát? Kövessen el harakirit? Aztán képtelen tovább lógni azon a kövön. Int a fejével, nem hívás gyanánt, inkább búcsúzóul, és elmerül.
A part felé úszik, egyenesen a rambók közelébe. Bátran halsz meg, vigasztalja magát. Csakhogy vigasztalhatatlan. Dühös. Ettől elvakul végképp. Szinte hasítja a vizet.
Cyd követi, kissé jobbra tartva. Ha eljut odáig, akkor a sziklamélyedés (és Grucci) közelében fog felbukkanni. Talán lesz annyi ideje, hogy elhajítsa a magánál tartott kést, mielőtt leterítik. Az sem lehetetlen, hogy célba talál. Kár, hogy aligha lesz módja ezt ellenőrizni.
Querra ott tempózik mögöttük. Ő sem jókedvű. Nem érti, miért siet a kamikázék (mások nem lehetnek) nyomában. Sejt valamit, víz zúg a fejében, ereiben, végtagjaiban, azt hiszi, azzá változott maga is, kissé kábultan megfogalmazza: ez a nyájszellem.

 

 

Fintan Hehír úgy véli, túl nagy lármát csapnak. Azonkívül idegesíti a tudat, hogy néhány perccel ezelőtt elrepült fölöttük egy helikopter, jóllehet akkor még mindannyian békésen viselkedtek, és a légiforgalom egyébként sem ritka a sziget fölött. Ennek ellenére ideges. Menni készültek, akkor hát menni kéne. Kételkedik benne, hogy ez a három férfi vaktában nekivágott, kell hogy legyenek társaik – itt valahol. Csak idő kérdése, mikor ütnek rajtuk. Belloqék a ház felől jöttek, tehát felfedezték a rejtekhelyet. Elég későn, vigyorog magában Hehír, hiszen nyár óta ott rejtőzött, onnan irányította a szervezkedést, egy percre sem tette ki a lábát az országból.
Itt az ideje, hogy megtegye. Kissé kellemetlen a tudat, hogy az értük érkező segítők a háznál fogják várni őket, feltehetően abban a csapdában, amelyet Belloqék társai addigra elkészítenek ott. Menjen Grucci, próbálkozzék meg azzal az útvonallal. Nem valószínű, hogy a kommandósok elfogják, sokkal kézenfekvőbb, hogy lelövik, merő előrelátásból, a későbbi gondokat megelőzendő. Ő, Hehír nem arra megy. Grucci bukott ember, itt az idő, hogy lelépjen mellőle. El kell tűnnie egy időre, és lehetséges, amint visszatér (ha visszatér), az Aranyfogúnak fogja felajánlani szolgálatait. Miért ne?
Ő a tenger felé megy. Igen, kristálytisztán látja a tervet: elköti majd a süketnéma halász hajóját. Ha a fickó ellenkezik, egyszerűen lepuffantja a kutyáival együtt, úgyis régen feni erre a fogát.
Hehír körülnéz. A testőrök azzal szórakoznak, hogy eltalálják valamelyik úszót, persze, azok előbb-utóbb megfulladnak maguktól is. Grucci a füvön járkálgat, mintha kedves zenekarát hallgatná, a fegyverropogás muzsikaszó lehet a számára. Ez a baj az élvezetekkel. Nem szabad túlzásba vinni őket. Hehír a sziklák között vágott ösvényre veti magát, orra vezeti: a tenger illata. Nem néz hátra. Nem is láthatja, ami a háta mögött történik. Lora Chick holtteste a part közelében lebeg a vízen, időnként a kőszegélynek ütközik. Aztán az asszony megmozdul, igen, felemelkedik, mintha az oldalára fordulna. De nem a halott elevenedett meg, Cyd tartja maga előtt, mint egy pajzsot, és kést hajít a fedezékből. Egy döbbent rambó a mellkasához kap, és elterül.
Cyd egy csápoló mozdulattal megszerzi elejtett géppisztolyát, és tüzet nyit belőle a megrökönyödött, misztikus hangulatba meredt fegyveresekre. Azok már-már feleszmélnek, amikor néhány méterrel távolabb Belloq is kiemelkedik a vízből, és ő is kést dob egy rambóba. A fegyveres belekapaszkodik a markolatba, megroggyannak térdei, fejjel előre a vízbe szédül.
Querra a halott alá úszik, elveszi tőrét. Aztán a pajzs mögül ő is elhajítja a szerszámot. Kissé elégedettnek érzi magát, amikor újra víz alá merül, megpillantja a közelében úszkáló Belloqot. Egymásra fintorognak. Megnyugtató érzés: társaságot visznek a túlvilágra.
Cyd is elmerül, zsákmányolt géppisztolya hasznavehetetlenné válik, el is dobja. Tanácstalan. A meglepetésszerű rajtaütés megismételhetetlen. Kifogytak minden fegyverükből. Ezt a dühödt rambók is tudják. Egyik-másik utánuk gázol a vízbe. Széttépik, ha megtalálják őket.
A tenger felőli ösvényen férfiak szaladnak, szürke egyenruhában. Patrick Wyne, Steve Delgado, Pierre Lipowski, Oscar Hása és a többiek. Futtában nyitnak tüzet a tóparton rohangáló, elfoglalt fegyveresekre. Sebtében keresnek fedezéket a viszonzás elől, tagjaikban az elmúlt hetek fáradtsága, félelme, dühe poklosodik.
Querra partra gázol. Felkap egy gazdátlan fegyvert, és beszáll a harcba. Célozni nemigen tud, keze, lába kocsonyás a hidegtől. Olykor talál, egyszer őt találják el. Átlőtt combján vér bont virágot.
Cyd ujjongva száguldozik a parton. Örömétől megrészegülten tombol a rambók között, olyan hihetetlen elvakult merészsége, hogy sértetlen marad.
Grucci nem akarja megadni magát. Felkap egy fegyvert, és tüzet nyit. Lesodorja az asztalról a gyümölcsöket, fedezékbe húzódik. Kaszál a géppisztollyal, erődje egyelőre bevehetetlen.
Claudia éledezik a háta mögött. Tétován sajgó koponyájához kap, majd leejti karját és lehunyja szemét. Hallja a csatazajt, nagybátyja dühödt-lelkes kiáltásait. Úgy érzi, istentelen ez az egész. Eszébe jut Patrick Querra. Fel akar ülni, hogy lássa, mi történt a férfival. Amikor megtámasztja maga mellett a karjait, tenyere fém hűvösét tapintja. Eszébe jut a lelőtt Lora Chick, a vízbe fojtott foglyok. Felemeli a pisztolyt Grucci háta mögött.
És elhallgat a tűzfészek. Szőlőszemek gurulnak az asztal alá, mint kövér gyöngyök, a halott gengszternek.

 

 

Belloq az ösvényen rohan. Hehírt keresi, esküdni merne, hogy erre menekült. Megpillantja a halász hátát. Tehát a süketnéma vezette ide Wyne-ékat. A férfi kutyáival együtt visszafelé tart, a házához, hiszen nem hallhatja a fegyverropogást, és ugyan mit nézne rajta? Hanyagul lóbálja puskáját, Belloq elrohan mellette, nem érti, mi tüzeli, mi sarkallja, légszomjjal küzd, de ezt már kezdi megszokni.
Siettében szeretné lerövidíteni az utat. Leveti magát egy szikláról, hogy kerülő nélkül jusson az alatta futó ösvényre. Elmozdul a lába alatt egy kő. Teste megbillen, elejti fegyverét. Nem mászik utána, igyekszik tovább.
Ösztöne nem csalta meg. A tengerrel egy időben megpillantja Hehír meztelen hátát, de látja a kezében szorongatott géppisztolyt is. Ő maga fegyvertelen, de ez nem vet féket sietségére, jóllehet nem halhat meg, nincs joga hozzá, ha Denisa elveszett is, Ella várja, Ella félti, Ella megmaradt neki.
Hehír meghallja a mögötte dobogó léptek zaját. Megfordul, vaktában tüzet nyit, s bár téveszt, rohan tovább, egy szikla elfedi a hátát. Látja a házat, a partot, megpillant két hajót, akár válogathat is. Ha sikerült elrejtőznie a kommandósok elől, ha azok – csak az imént – elfutottak mellette anélkül, hogy észrevették volna, ezzel az egy üldözővel már vígan elbír. Megmarkolja géppisztolyát. Az ösvény kifut a lába alól, ott áll a parton.
De rohannia kell tovább, mert Belloq jön: ahol csak tudja, levágja az utat, leugrik a kőfalról, meztelen talpából vér folyik, kövek mozdulnak el alóla, de nem akarja nyomát veszíteni Hehírnek. Tüdeje fújtat, zihál, felbőszült farkascsorda képzetét kelti a menekülőben.
Az exgárdista felemeli géppisztolyát, és mozdul, hogy visszaforduljon, megvárja üldözőjét.
Fél fordulatnál tart, amikor megpillantja a ház mellett fekvő testet. Ismerős a nadrág, az ing, a sötét haj vöröses fénye.
Hehír odarohan. Megérinti, egyszersmind felrántja a lányt a földről. Lehetetlen, gondolja. Az eszméletlen test tüzel a láztól, csaknem kicsúszik a kezéből. Maga elé karolja, fél kézzel. Vigyorog. Lám, bukása diadalmas, esélye immár csak neki, Fintan Hehírnek lehet! A fegyver csövét átvezeti a lány karja alatt.
Belloq megtorpan, és a gárdista nem lövi le. Még nem. Látni akarja ellensége arcát, és éppen most.
Daniel a lányt nézi. Megdermednek lábai, belegyökereznek a földbe. Különös, egyszerre ujjong és retteg. Félbehagyott gondolatok vágtatnak át az agyán. Denisa él, és éppen most fog meghalni. Most, amikor megtalálta, amikor az elmúlt hetekben önmagára is rátalált. Nem tud mit tenni, Hehír vigyora odaszegezi a földhöz, ha mozdul, ha nem, a fegyver ölni fog, és majdnem mindegy, milyen sorrendben halnak: Denisa és ő. Látja, hogy Hehír a móló felé hátrál, vigyorogva vonszolja a lányt, akár egy rongybabát.
– Nem tudsz elszökni – mondja Belloq. Alig emeli fel a hangját. – Hiába ölsz meg kettőnket, utolérnek. Okosabb lenne, ha főbe lőnéd magad!
Hehír nem felel. Töpreng, mikor nyisson tüzet. Máris leteríthetné Belloqot, és futhatna a hajóig, ugyan ki tartóztatná fel. De egy évig bujkált, tervei mind füstbe mentek, megbukott. Látnia kell, hogy üldözője mégis megtorpant, semmit nem tehet ellene, látja ezt, és elégtételt érez. Még néhány lépés, és lőni fog.
Hátrapillant. Közel a hajó. Ledobja a lányt.
Lövés dörren.
Fintan Hehír arca eltűnik a helyéről. Teste felbillen, elvágódik a parti köveken. Halott, egyre markolja fegyverét.
Serge ledobja a puskáját, és futásnak ered. Mire odaér, Belloq már a lány mellett térdel, nyakát érinti ujjai hátával. Denisa bőre síkos a lázverítéktől, pulzusa száguld, légzése ijesztő.

 

 

A lány mozdulatlanul fekszik a kórházi ágyon. Orvosai infúziót, transzfúziót, gyógyszereket csepegtetnek vénáiba, úgymond sokktalanítják. A helyzetet tüdőgyulladás is súlyosbítja.
Belloq arra gondol, vajon őt ki fogja sokktalanítani. Aztán megszorítja a hozzá simuló Ella kezét, és azt is gondolja, hogy nemrég még rá akarta beszélni Denisát a tüdőgyulladásra. Erre a lány most nyilván a megfelelő megjegyzéssel reagálna. Ha visszajönne.
Ha visszajönne.