[Sárkánylegenda 2.]
GRAHAM EDWARDS
SÁRKÁNYVIHAR

(Tartalom)

 

 

P.D.E. számára

 

 

A szerzőről

Graham Edwards 1965-ben Angliában, a Somerset megyei Shepton Mallettben született, és Bournemouthban nevelkedett. Londonban végzett képzőművészeti iskolát, és jelenleg egy tervezéssel foglalkozó iroda vezetője. Nottinghamben él feleségével, Helennel és két gyermekükkel. A Sárkányvihar a második regénye.

„Sárkányokról szóló történet, mely nagyban különbözik a többitől, mivel teljes mértékben a sárkányok nézőpontjából íródott... más, mint a többi hasonló regény. A jellemek leírása elbűvölő... a Sárkányvarázs érdekes, lebilincselő történet, minden sárkányrajongónak kötelező olvasmány.”

A Starburst véleménye a Sárkányvarázsról.

 

 

 

PROLÓGUS

 

A baziliszkusz felemelte egyik karmát, mire a világ eltűnt.
Ezüstös szemei megvilágították az űrt. Csillagok haladtak el, és hunytak ki. A baziliszkusz bámulva itta magába a kozmosz feketeségét, és szemügyre vette a világot, amelyet épp eltörölt. A megváltozott világot.
Leengedte karmát, mire a világ újra megjelent.
Olyan kicsi, hogy akár egyetlen mozdulattal eltakarhatom.
A baziliszkusz messze volt, elég messze ahhoz, hogy elrejtse a világot az egyetlen felemelt karom mögé. A mozdulatot többször is megismételte, először felemelte a karját, hogy elrejtse a távoli földgömböt, majd leengedte, és a látvány újból a szeme elé tárult. Be kellett vallania, hogy az összes látkép közül, melyet végtelen élete során bámult, ez volt az, amelyiket még nem sikerült megunnia. A kilátás... elkápráztatta!
Fekete korong a távoli csillagok lenyűgöző fényében, a tetejénél narancs és fehér színek; a felkelő nap elszórt sugarai. A nap egy csillogó félhold mögül kapaszkodott fel, fényének rostszálaival átvetítette a légkör felső részét, és leleplezve a bolygó szilárdságát, láthatóvá tette a felhőket. A napsugarak előre törtek, és kitöltötték a homály fakóságát. A hajnal átvágtatott a világon. Életet, melegséget és reményt hozott.
Reményt? A baziliszkusz számára?
Az ősi teremtmény, melynek a legnagyobb átkok nyomták a vállát, közelebb libegett. Megkerülte a bolygót, és lebámult a napsütötte felszínre. Az óceánok pezsegtek; a töredezett felhők közül ki-kibukkant a szárazföld. A világ csillogott, zúgott, élt.
Több évet éltem meg, mint amennyit ez a világ valaha megfog élni, mégsem tudok annyira csillogni, mint ő. Bár létezem, sosem fogok úgy élni, ahogy ez a világ. Ebből az átokból nincs menekvés. Ez az örökkévalóság átka.
A baziliszkusz hirtelen megundorodott a bolygó szépségétől, elfordult a fénytől, és az éjszaka felé indult, míg a homály be nem borította. Emitt a világ sivárnak, sötétnek tűnt, hisz a nap itt kihunyt. Villám csapott az éjszakába. Halk energiakisülések cikáztak, mint szikrák egy nagy, fekete szemgolyóban. Ekkor a baziliszkusz azon kapta magát, hogy a múlt képeit is látja a jelen képei mellett. Látomásában más feketeségek jelentek meg, más viharok pusztítottak, más világok változtak...
Oly sok emlék.
A baziliszkusz már számtalan trükkel próbálkozott, hogy megpróbálja visszaszorítani az emlékek hatalmas tárházát, mely szüntelenül épült az évmilliárdok során. Egyik trükk sem járt sikerrel. Még a legerősebb varázslat sem tudta csillapítani a baziliszkusz elméjében uralkodó hangzavart. A halhatatlan elmében végtelen emléktömeg gyűlt össze, melynek puszta súlya sokszor az őrültség határára taszította az elme gazdáját.
E létállapot tehát ennyire átkozottnak bizonyult, s a vele járó kínok most már sokkal nagyobbak voltak, mint amikor a baziliszkuszokat megteremtették. Akkoriban az örökkévalóság áldásnak látszott, nem beszélve arról a kincsnek tűnő töméntelen emlékről, melyet újra és újra meg lehetett dézsmálni, anélkül, hogy óriási készlete kifogyott volna a csodákból.
A baziliszkuszokat megteremtették? Igen, egyszer régen megteremtették őket, és ahogy azt ők is nagyon jól tudták, ez nem jelentette azt, hogy a teremtésük előtt ne léteztek volna. Ennek megfelelően, amint életre keltek, múltjuk is életre kelt, de abban a múltban mindig is éltek. Halhatatlanok; nincsen nemük; végtelenül idősek. A hat baziliszkusz.
A Halhatatlanok.
Mint mindig, az emlékek most is kavarogtak a baziliszkusz elméjében. Életek és halálok, de egyik halál sem volt az, amelyikre annyira vágyott – a sajátja; teremtmények születtek, teremtmények fejlődtek, teremtmények múltak ki; világok jelentek meg, változtak meg és tűntek el; a varázslatra gondolt, és annak bukására. Annyi pillanatot tárolt az elméje, hogy már egyiket sem látta tisztán, és ez jelentette számára a legnagyobb kínt; az emlékképek úgy mosódtak el, mint az óceán roppant tömegébe ejtett apró vízcseppek. Legalábbis eddig ez volt a helyzet...
Miután úrrá lett önutálatán, és lassan továbblibegett a világ sötétségében, e halhatatlan teremtmény töprengeni kezdett a Változás eseményein, melyek legalább egy kis tisztaságot kölcsönöztek összekuszálódott érzékeinek.
És talán a szívhez hasonló valamiben egy kis remény futott át?
A sárkányok eljöttek az Üszökhegyhez. Ez önmagában még nem lett volna figyelemreméltó dolog, de mikor beleavatkoztak a Változás történéseibe, sőt még befolyásolták is a folyamatot, a baziliszkusznak fel kellett ébrednie hosszú álmából, és ki kellett nyitnia a szemét. Mivel ezek a kíváncsi, fiatalosan lendületes sárkányok átutaztak a világon, megváltozott a világ. A varázslat haláltusájában Covamere Útvesztője odaveszett, az Útvesztő, mely többek között ezt a világot is a varázslat hálójában tartotta, és amely a világmindenség szövetének számított. Új szövet alakult ki, a hatalmat új erők vették át. A varázs elveszett, akárcsak az Útvesztő.
Elveszett, de nem felejtették el.
A baziliszkusz ott volt, mikor minden eldőlt. Az Útvesztő szánalmas, összezsugorodott rommá lett, csak pörgött a maga után hagyott üres térben. Szétrongyolódott szövete egyre a pusztulás felé sorvadt. Mivel nem tudta, hogyan menthetné meg, sőt, okot sem látott arra, hogy megpróbálja, ráadásul csak egy ragadozó vadállatnak érezte magát, a baziliszkusz széttárta állkapcsát, és egyetlen gigantikus harapással elfogyasztotta a gyászos maradványokat. Különös vacsora volt ez, még a Halhatatlanok közé tartozó baziliszkusz számára is.
És az eredmény? Először megrémült, mert az Útvesztő oly gazdagnak bizonyult emlékekben, hogy saját emlékezetének tartalmával vetekedett. De a történések keserű igazságát fokozatosan elfogadta, mert új fény gyúlt elméjében, ami élesen, tisztán elválasztotta ezeket az emlékeket a többi tompa egyvelegétől. Az Útvesztő maradványa világítótoronyként hatott, hisz olyan pillanatokra vetett fényt, melyeket a baziliszkusz évezredekkel ezelőtt vesztett el.
Végül a nevére is rálelt az újra megtalált emlékek között. Ez az egyetlen felismerés, a régen elvesztett tudás visszaszerzése jeges hullámként söpört végig rajta. Ősi érzelmeket, ősi célokat visszhangzott, és ki tudja, mennyi ideje először, a baziliszkusz többnek érezhette magát, mint egy elnyűtt, halhatatlan húsdarab, amelynek kizárólag az a célja, hogy az idők végezetéig aludjon.
Okker! A nevem Okker!
Újra emlékezett a nevére, és bár ezután még sok dolog jutott az eszébe, ez a hirtelen megvilágosodás indította útjára mindazt, ami ezután következett.
A végén tényleg minden a neveken múlott, mivel a baziliszkusz nem csak a saját nevére emlékezett, hanem hajdani társaiéra is – az öt másik Halhatatlanéra. Képük elnyomhatatlan erővel tört fel az elméjében. A többiek neve: Bacht, Mediel, Lepel, Tellere, Geiss.
A baziliszkusz nevek végigsöpörtek elméjén, és folyamatosan tettre sarkallták. Okker először nem kívánt reagálni a sürgetésre, de a világűr hidegsége egyre jobban csillapította dühét; megint átélt egy Változást, és saját létezésének befejezése megint nem sikerült. Úgy döntött, nem alszik el újra. Mikor visszagondolt a nemrég lezajlott eseményekre, arra a következtetésre jutott, hogy még ha befolyásolta volna is a Változást, akkor is túlélt volna bármilyen bekövetkező kataklizmát. A felismerés keserű gyümölcsként hatott, hisz újra szembesülnie kellett az örökkévalósággal, mely kihívóan tekintett rá a ködös jövőből. Valójában ez sarkallta igazán arra, hogy fellelje azt, ami eddig mindig elkerülte: a halált. A menekvést. Az örökkévalóság végét.
Bacht, Mediel, Lepel, Tellere, Geiss.
Vajon tudnak segíteni? Segítenének egyáltalán?
Segíthetnek nekem meghalni? Lehetséges, hogy végül mindannyian együtt haljunk meg, annyi év után?
Talán. Minél többet töprengett Okker – főleg most, hogy a bolygó körül körözött, és ezüstös tekintetével a kontinenseket pásztázta –, annál erősebben hitt abban, hogy a hőn áhított menekvést csak baziliszkuszkarmok hozhatják el. A világ képtelen volt megölni őt; még a Változás ereje sem hathatott így rá. A sárkányok pedig végképp alkalmatlannak bizonyultak ilyesmire. A Halhatatlanok viszont mindenre képesek lehettek.
Miközben ezen gondolkozott, Okkerrel olyasmi történt, ami igencsak ritkán esett meg: megborzongott. A baziliszkusz nevek ösztönzése erősen hatott rá, de egy másik dolog miatt még jobban kívánta saját, és ha lehetséges, a többi baziliszkusz kimúlását. A sárkányok keverték meg a dolgokat. A problémát árnyékosztónak hívták.
Lidérc majdnem szabadjára engedte az irtózatos erőt. A Fekete Sárkány; egyike a figyelemreméltóbb alakoknak azon gyatra teremtmények közül, akik az egekben kószálnak, és a sziklák közé ássák magukat. Ősi varázserők és legendák fonták magukat Okker és Lidérc köré. Addig szorították őket egymáshoz, míg testük egyetlen organizmussá nem olvadt.
Majdnem.
A baziliszkusz fellázadt az eltiprás ellen. Megrémült attól, milyen elképesztő varázserővel rendelkezhet majd ez az óriás hibrid, az árnyékosztó. Minden erejével ellenállt, hogy ne történhessen meg az egybeolvadás. Lidérc végül elpusztult, Okker pedig megúszta, életben maradt, és velejéig megrázta a gondolat, hogy mi is történhetett volna.
Árnyékosztó. Erő, persze hogy az, de akkora, hogy mindent elpusztíthat. Okker tudta, hogy ha valaha egy árnyékosztó életre kel, akkor mindent elpusztít, gondolkodás nélkül. A világot, a kozmoszt, a teremtést. Mindet lenyelné egyetlen ádáz korttyal, és csupán maga az árnyékosztó maradna fenn, őrülten, egyedül. Ekkor még mindig halhatatlan lenne.
Az örökkévalóság pokoli kínokkal járt, de egy szörnyetegbe zárt örökkévalóság olyan megpróbáltatásnak számított, amelynek Okker nemcsak saját magát, de még társait sem tette volna ki. Amíg viszont sárkányok éltek a világban, megvolt az esély arra, hogy az árnyékosztó eljön. Az, hogy a világ ettől elkerülhetetlenül elpusztulna, nem igazán érdekelte Okkert, de hogy az egyik Halhatatlant ilyen módon... kihasználják, nos ez abszolút elfogadhatatlannak tűnt a számára.
Nem lesz árnyékosztó. Lehet, hogy születnek újabb Lidércek, de a Halhatatlanok nem várják meg őket. Akkor már nem fogunk létezni.

 

A világ a fekete űrben keringett. Portömeg került a levegőbe. Meggyulladt, és szikrazáporként hullott alá a szürkületbe. A hajnal félholdja sebesen vágtatott végig a földön. Az egyre fényesebb földgömb mögül egy kisebb korong bújt elő; magasra kapaszkodott, hidegen és szürkén csillogott a nap erős fényében.
Sok világ, gondolta Okker. Sok búvóhely. De megfogom őket találni. Nemsokára nem leszünk többet Halhatatlanok.
A világ pörögve keringett, miközben a fény és a homály egymást üldözte a felszínén; mintha örök párbajozók lennének egy végtelen harcban. A világ körül a hold keringett, és a messzeségbe nyúlva a csillagok ropták állandó fénytáncukat. Csak a hold foglalta el pályáját; már semmilyen más teremtmény nem libegett a homályban. Okker elment.
A Gyűlés megkezdődött.

 

 

ELSŐ RÉSZ
A FELMENTŐ CSAPAT

 

   1.   
A változás után

A tenger felől meleg, sós szél érkezett. Jószerencse hunyorgott az erős permetben, mikor az nekiütődött az arcának, és ezernyi apró horzsolást ejtett a szemét körülvevő érzékeny bőrfelületen. Alig egy szárnyhossznyira alatta a hullámok éhesen verdestek, úgy ágaskodtak gyorsan haladó teste felé, mintha a mélybe akarnák rántani. Jószerencse hosszan és hangosan nevetett; teljesen átadta magát a pillanatnak. A távolban feltűnt a szárazföld és vele minden gondja is, de erre az egy pillanatra szabadnak érezte magát.
Homokszínű szárnyvégeinek egyetlen mozdulatával eltávolodott az alattomos hullámoktól, és egy kis ideig a nyílt égbolt felé kapaszkodott. A szél még itt is erősen fújt, de kicsit könnyebben ment a repülés. Mikor befejezte az emelkedést, sárkányokat pillantott meg maga előtt és alatt; kis pontocskák látszottak csupán a végtelen kék és zöld felszínen, de Jószerencse azonnal felismerte őket.
A fehér sárkány Bársony volt, akinek hosszú szárnyai határozatlanul csapdostak, mégis hatékonyabban szelték a levegőt, mint azt a szaggatott ritmusuk sugallta. Bár a földön még mindig ügyetlenül és ingatagon mozgott, a levegőben huncut eleganciáról tett tanúbizonyságot. Repülésben méltó ellenfele lett volna a Menedéken élő legtöbb sárkánynak. Egyenesen és alacsonyan repült, közel a hullámokhoz, de mégis a legkellemetlenebb vízpermet felett. A harmadik sárkány nagyon magasan repkedett ide-oda, néha pedig lebukott a tenger felé, hogy a sekély vízben biztosítsa a halak terelését, Tavasz volt az.
Jószerencse tekintetétől kísérve, Tavasz hirtelen hátrafordult, és sárgás, feketés csíkokkal borított szárnyát szélesre tárta a meleg szélben, amitől sebessége majdnem a nullára csökkent. Teljesen lelassult, majd hátrapördült, és zuhanni kezdett lefelé, Jószerencse irányába. Mint a szellő siklott el Jószerencse mellett, aki egy pillanatra megpillantotta arcán a lelkes mosolyt. Tavasz biztos tartással gyorsult a zuhanórepülésben, majd az utolsó pillanatban megfeszítette szárnyait, mire újból vízszintes helyzetbe került. Habzó nyomot hagyott hátra ott, ahol farkával finoman felszántotta a hullámtaréjokat. Egyszer még balra dőlt, és visszaemelkedett eredeti repülőmagasságába, messze társai fölé.
– Hencegés – mormogta Jószerencse kelletlen csodálattal.
Tavasz katonai előélete minden tevékenységéből kiviláglott, amitől a legfeltűnőbb sárkánnyá nőtte ki magát; varázsosként tényleg félelmetes lehetett. Most azonban természetes volt.
Mindenki természetes lett.
– Jószerencse! Készülj fel! – szűrődött ki Bársony kiáltása a hullámverés zajából. Közel jártak a céljukhoz.
Már a korallzátony felett repültek, de ezeken a távolabbi részeken a korallt betakarta a víz. Előrébb már kibújt a vízből, és egy ragyogó, göröngyös körgyűrűt alkotott. Eme gyűrű felé repült a három sárkány egyetlen közös céllal: a táplálékszerzés céljával.
A legtöbb hal errefelé többnyire nagydarab és fényes volt. A Menedék sárkányai egy hónappal a szigetre érkezésük után rendkívül hatékony halászati módszert fejlesztettek ki. A technológia elég egyszerű volt, és arra a tényre alapult, hogy a halak igencsak ragaszkodtak a fényhez. Ha egy kisebb árnyék vetődött rájuk, máris elillantak világosabb vizek felé. Ily módon egy kis csapat repülő sárkány egy egész halrajt tudott terelni, amennyiben elég ügyesnek bizonyultak ahhoz, hogy repülés közben folyamatosan tudják hajtani a halakat. Ezek a halak annyira rettegtek a sötétségtől, hogy mikor sekély vízbe értek, akkor sem álltak meg, sőt, le sem lassítottak. Ha elég gyorsan terelték őket, egyszerűen százával vetődtek ki a partra, ekkor pedig a sárkányok lecsaptak rájuk, és még jobban elhúzták őket a víztől, nehogy visszaugrándozzanak.
A módszer kizárólag a korallzátonynál működött. A nyílt tengeren a halak irányt válthattak, talán még vissza is fordulhattak, a sárkányok pedig eredménytelenül repkedhettek össze-vissza. A zátonynál azonban sok korallcsatorna volt, melyeknek a teteje épp hogy súrolta a víz felszínét. Ha sikerült beterelni a halakat egy ilyen csatornába, akkor nem volt más választásuk, mint végigcikázni az úton annak reményében, hogy a csatorna vége menekvést jelent. Amennyiben a sárkányok jól választottak, a halak végül egy vízszintes korallszirt tetején vonaglottak kétségbeesetten, és megfulladtak a levegőn.
Kicsit más, mint nyulakra vadászni Délvégen, gondolta Jószerencse, miközben a levegőben száguldott. Tényleg egészen más; de jó!
Az előttük fekvő korallszirten harsogtak a hullámok. Bársony alacsonyan repült, szárnyai széles árnyéka hajtotta a halraj magját a megfelelő sebességgel. Jószerencse hátramaradt, és saját árnyékával azt biztosította, hogy a halak ne tudjanak hirtelen hátrafordulni. Tavasz ide-oda röpködött, lebukott és felemelkedett, hogy a csatornákban előforduló kijáratokat lezárja, és megakadályozza, hogy a halak a nyílt tengerbe jussanak ezeken a vészkijáratokon.
Jószerencse lassított, és felmérte a közeledő zátony távolságát. Azt viszont máris érezte, hogy lelkesedése hirtelen leapad. Miközben a korallgyűrű sebesen közeledett, más dolgokat is érzett közeledni; más bajokat és gondokat. Eddig a pillanatig nem is gondolt arra, mennyire függött a repüléskor érzett pusztán fizikai felszabadulástól. Ettől józan maradhatott.
Nem is józan, gondolta hirtelen. Éber. A Menedéken élni olyan, mint egy álom!
Hat hónappal ezelőtt lépett be ebbe az álomba; hat hónapja érkeztek a sárkányok a Menedékre. Hat hónapja változott meg a világ.
Először az egész egy nagy megkönnyebbülés volt, és vidámság. A legtöbb sárkány, aki megmenekült a háborúból, harcedzett lett. Az irtózatos tapasztalatok igencsak megerősítették ezeket a sárkányokat; ott voltak az Üszökhegynél, mikor az végzetesen, kataklizmikusan kitört. Bár igen nagy korkülönbségekkel, sokfajta háttérrel és előélettel érkeztek a nagy, aranypartos földdarabra, ezek a sárkányok mind túlélőnek számítottak, mind békére vágytak, és új életben reménykedtek egy új világban. Legalábbis először így állt a dolog...
A kezdeti ünneplések után a hangulat komorabbá vált. A sárkányok rádöbbentek, mekkora pusztítás elől sikerült épp hogy elmenekülniük. Nemcsak barátaikat gyászolták, hanem azt a sok ezer sárkányt is, akik odavesztek a háborúban vagy magában a Változásban. Talán százan lehettek most, csak ennyi túlélőről tudtak az egész fajból. A világ tényleg elfordul a sárkányoktól; tényleg el fognak törlődni a föld színéről? Jópár napon át a legtöbb sárkány ki sem mozdult az alvásra kikapart gödrökből. A felhők is feketén pihentek felettük.
Ez a melankolikus hangulat szép lassan elmúlt, és a sárkányok azt is észrevették, hogy az ég újra felderült. Felfedező repüléseket hajtottak végre a szigetlánc körül, és bár úgy döntöttek, az először meglelt szigeten a legmegfelelőbb a letelepedés, ezek a kezdeti kirepülések nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a letelepedők között egy új céltudat alakuljon ki. Az sosem látszott kétségesnek, hogy itt telepednek le: a meleg fuvallatok, az aranyszínű, homokos tengerpart és a nedvdús, szárazföldi növényzet... A Menedék szigetcsoport rászolgált a nevére – valóban menedék volt, egy trópusi világ messze a sötétségtől, melyből nem is oly rég szabadultak.
A Menedék-sziget maga egy hosszú ovális földdarab volt. Tarka tengerpartja számos kis öböllel és sík partrésszel dicsekedhetett; egyik szebb volt, mint a másik. A talaj enyhén emelkedett a sziget belseje felé közeledve, de nem ért el jelentősebb magasságot, így a földön bőven termett a pálma és a páfrány. A sziget valósággal dúskált a forrásokban, melyek friss, hideg vizet öntöttek a tengerbe és titkos tavacskákat, vízeséseket tápláltak. Táplálékban sem szenvedett hiányt, a nyílt tengeren fogható halaktól a parti rákokig, a gyíkoktól a rágcsálókig mindent fellelhetett egy sárkány. A felfedező kirepülések mindig meglepetéssel szolgáltak, és minden új felfedezés örömöt szerzett a sárkányoknak, akik érthetően nem akartak innen elmenni, miután letelepedtek.
Ezután nem sokkal kiépültek a megfelelő fészkek és a titkos élelmiszerraktárak, majd meghozták az első és egyben legfontosabb kollektív döntést: a Menedéknek nem lesz vezetője. A sárkányok úgy gondolták, hogy a múltban tönkrement dolgok közül túl sokat lehetett a korrupt vezetők rovására írni, ezért megszavaztak egy vezető nélküli, demokratikus tanácsot, mely elintézhette az általános, közösségi ügyeket, és közbenjárhatott bármilyen nézeteltérésben. A sárkányok imádkoztak, hogy ez az döntés valóban elősegítse egy, a hátrahagyottaknál békésebb település létrehozását. Eldöntötték, hogy nem fognak megtűrni egy Lidércet vagy egy Pörölyt a Menedéken; felvillant az újrakezdés esélye, ahol mindent rendbe lehet hozni. Jószerencsét és Tehert elsőként választották be a tanácsba, hősies helytállásuk jutalmaként. Rajtuk kívül még Tavasz és másik három sárkány vett részt a tanácsban: Tollszár, Ledra és Karcsú. Kilenc nappal azután, hogy a sárkányok a Menedékre érkeztek, a kezdetleges demokrácia működésbe lépett. A tanácsban való tagságon véletlenül egyenlő arányban osztoztak a természetesek és az ex-varázsosok – szerencsés egybeesés.
Dél felől meleg szél kezdett fújni, mely száműzte a tél utolsó, hűvösebb fuvallatait. A sárkányok jogosan reménykedtek.
De már akkor sem ment minden rendben.
Mikor a világ megváltozott, és a varázs elhagyta a kozmoszt, minden varázsos teremtmény arra kényszerült, hogy feladja varázserejét. Nem, nem is igazán kényszerültek erre: a mágiát egyszerűen elvették tőlük, mint ahogy a tél veszi el az életet a fák ágaitól. Az ex-varázsos Tavasz elmondása szerint olyan érzést élt át, mintha minden karmát és fogát egyetlen kínzó rántással kitépték volna. A természetesek el sem bírták képzelni a jelenséggel járó traumát – csak együttérzést nyújthattak, és segítséget abban, hogy megismerjék a természetes világ szabályait. Tanácsadók voltak, elhagyhatatlan idegenvezetők azon az utazáson, melyen minden ex-varázsos kénytelen-kelletlen részt vett.
A nemrég még varázsos sárkányok ezt nehezen viselték el. Minden ex-varázsos nyomorékká vált, legalábbis azon törvények szerint, melyekkel mindig is együtt éltek. Képtelenek voltak varázserőt kezelni, sőt még tüzet sem tudtak fújni. A Tartomány, a távoli, különös világ, ahonnan a tűzvarázs is származott, megsemmisült a Változás döbbenetes eseményei során; még a legegyszerűbb földvarázslatokat sem lehetett elvégezni. Persze egy csekély mértékű varázslat megmaradt, itt-ott felgyülemlett kisebb energiagócokban, de ezeket igen nehéz volt megtalálni, és még nehezebb felhasználni; hasztalannak is bizonyultak a tűzhöz és égi varázslatokhoz szokott sárkányok számára. Régi közösségükben számkivetettnek tartották volna őket, és a legutolsó dolog, amire vágytak, az együttérzés volt a hagyományosan alábbvaló, állatias természetesektől, bármennyire is őszintének tűnt az.
Sokuk vitézül próbálta elfogadni a veszteséget és levetni az előítéletet. Többen sikerrel is jártak. Tollszár tanácsos ex-varázsos létére szenvedélyesen beszélt arról, hogy milyen fontos elfogadniuk a sorsukat anélkül, hogy a múltba burkolódznának. De Tollszár érettebbnek látszott a legtöbb sárkánynál, már középkorán is túljárt, és hozzászokott ahhoz, hogy nehéz döntéseket hozzon meg. Covamere gyógyítási központjában évekig az elnöki posztot töltötte be. Tüskés külseje ellenére, minden oltalma alá helyezett sárkányt odaadóan ápolt; jelen esetben pedig minden sárkánnyal törődnie kellett, aki a Menedéken élt. Tudta, hogy a legtöbb ex-varázsosnak több évet vesz majd igénybe, hogy átessen a traumán – ha ez valaha is sikerül –, és míg látszólag sokan felkészültek arra, hogy viszontagságaikat félretegyék elméjükben, és a lehető legjobban boldoguljanak az életben, ugyanennyien váltak keserűvé. A helyzet egyre feszültebbé vált.
Az ebből fakadó elkülönülés miatt a Menedék békeszeretőbb sárkányai igencsak aggódtak, így például Tollszár is. De legalább észrevették, mi történik. A sárkányok bizony vitatkoztak – néha még össze is verekedtek – a régi előítéleteken és az új kínokon. Az érzéseiket viszont őszintén kimondták, ami valahogy jót tett. A vitázó feleket kibékítették, a dühös hangulatot pedig hamar elűzték.
Az új település fodrozódó vízfelszíne alatt viszont sokkal alattomosabb áramlatok dolgoztak, melyek egészen más irányba haladtak. Minden sárkány felismerte ezt az áramlatot, de semelyik sem mert beszélni róla. A ki nem mondott félelem oly mélyről jövőnek bizonyult, hogy senki sem merte megosztani a másikkal.
Mikor a sárkányok a Menedékre érkeztek, volt köztük egy nőstény, aki megtermékenyített tojást hordozott magában, bár ezt csakis ő gyanította akkor. Fátyol volt az, a tojásból pedig Ária kelt ki, Jószerencse és Fátyol lánya. Ária a reménység szimbólumává lett, és bár még ki sem kelt, a település többi tagja máris szorgalmasan próbált számtalan tojást a világra hozni, hogy a sárkányfaj ne haljon ki. A szigetre való érkezés után egy nappal, valóságos szerelmeskedési vihar tört ki, részben a hatalmas megkönnyebbülés, részben pedig az elhallgatott kétségbeesés miatt. Nem lehet, hogy mi legyünk az utolsó sárkányok. Úgy tűnt, ez lett a jelszava a szenvedélyes, gyakran viharos közösüléseknek. Kell, hogy legyenek újabb generációk.
A szenvedély pár hónapig tartott ki. Ezen idő alatt csakis Ária született meg, és a sárkányok fokozatosan gyanítani kezdték, hogy valami nagyon nincs rendben. A gyanú annyira megrázta őket, hogy még csak nem is beszéltek róla, kivéve talán a szerelmüket vagy egy közeli barátjukat. A témáról a kisebb vagy nagyobb gyűléseken is hallgattak. Félelmük annyira megnőtt, hogy bár nagy kínok közepette, de mélyen elásták magukban ezt az érzést.
A ki nem mondott félelem alapjául ez szolgált: a Menedék sárkányai meddőnek bizonyultak. A remény, hogy – Árián kívül – valaha is sikerül világra hozni egy megtermékenyített tojást, fakulni látszott. A Menedék sárkányaiból álló fajra kihalás várt, hacsak nem találnak valami új varázslatot.
És Jószerencse? Ő is aggódott a faj jövője miatt. A szorongás alatt viszont egy másik félelem is megbújt. Úgy lappangott elméjének felszíne alatt, mint zátony a hullámok alatt.
Visszajön, gondolta éjszakánként, mikor nem is tudta igazán, hogy alszik-e vagy ébren van. A vihar!

 

– Most! – ordította Tavasz.
Roppant süvítés hallatszott, pikkelyek súrlódtak egymáshoz, és a halraj nagy robajjal kivágódott a tengerből, majd még feljebb csúszott az enyhén lejtő parton. A három sárkány leereszkedett a vonagló, ezüstös haltömeg fölé, és karmukkal még beljebb tuszkolták a rajt a szárazföld felé. A hústömeg hatalmasnak látszott, a halászat kitűnően sikerült; noha több száz halnak sikerült visszaszöknie a tengerbe, még így is ezernél több maradt a homokon. A déli nap megcsillant fényes testükön, mikor a sárkányok lihegve földet értek a zsákmány mellett.
– Biztos, hogy nem halunk éhen még legalább egy hónapig – kiáltott fel Bársony.
– Hát az tény – mondta Tavasz tömör, katonás stílusával. – Sikeres repülés, Jószerencse, ugye?
Jószerencse bólintott. Éppen az ereiben lüktető vér nyomását ízlelgette, élvezte, ahogy a fülében kalapál a szíve, ahogy ég a szárnya. Szinte kétségbeesetten kapaszkodott az érzésekhez, mert tudta, amint eltompulnak, a gondok újra beférkőznek elméjébe; a realitásba kapaszkodott.
– Ha frissen tudjuk tartani – jegyezte meg; mondata legfeljebb arra szolgált, hogy emlékeztesse a valós világra, mely a Menedék-szigeten vár rá. A táplálék besózása, raktározás, adagok kiadása... és persze a következő tanácsi gyűlés. A gondok.
Mintha gondolataiban olvasna, Tavasz komoly hangnemben megszólalt:
– Ma este sok dologról kell beszélni a gyűlésen, Jószerencse. Remélem, a sárkányok elgondolkoztak, hogy mit kellene csinálni.
Jószerencse figyelmetlenül bólintott, ügyet sem vetett arra, hogy mire céloz Tavasz, legfőképp azért, mert még mindig saját gondolatain járt az esze. Szárnyait behajlította, és az élénk, meleg szél felé fordult.
– Hozom a szállítók csapatát – kezdte mondani, de Tavasz félbeszakította.
– Itt maradhatsz, Jószerencse – mondta a termetes ex-varázsos. – Nagyon fáradtnak látszol. Azt hiszem, sok dolgon kell gondolkoznod. Csak arra figyeljetek Bársonnyal, hogy ne szökjenek el ezek a halak!
Jószerencse megköszönte Tavasznak a szívességet, és az ex-varázsos felröppent, hogy egy csapat erős sárkánnyal térjen vissza, akik el tudják szállítani a tömérdek halat a Menedék-szigetre. Jószerencse egy ideig figyelte a nagy sárkány határozott, ütemes szárnycsapásait, melyről Viasz jutott az eszébe. Mikor eltűnt a láthatáron, Bársony Jószerencséhez fordult, és ezt mondta:
– Jól vagy? Mostanában, tudod, nem igazán lehet rád ismerni. Teher is aggódik egy kicsit miattad. Heszperről van szó, meg a bandájáról? Mert ha igen, akkor ne felejtsd el, hogy rengeteg barátod készen áll arra, hogy kiálljon érted, ha eljön az ideje.
Mikor Jószerencse nem válaszolt, Bársony szorosan magához szorította, megvédve a szél elől, és széles, nagyra nyílt szemekkel rámosolygott.
– Ugyan már, Jószerencse – nevetett Bársony –, olyan sokat aggódsz más sárkányokért, hogy fogadok, magadra már nem is marad elég időd!
Erre Jószerencse elmosolyodott. Fanyar mosoly ült ki az arcára, majd megdorgálta önmagát.
– Igazad van, Bársony, tényleg így van – sóhajtott fel. – Mindig igazad van. Nem kellene ennyire komolyan vennem a dolgokat, érted? – Megölelte a sárkánylányt. – Beszélj hozzám még így!
– Te vagy az első sárkány, aki arra biztat, hogy beszéljek tovább! – nevetett fel Bársony. – Még Teher sem mondott nekem ilyet, Jószerencse; tudatában vagy annak, mire kértél? Tehát biztosan azt akarod, hogy éjjel-nappal beszéljek hozzád, még levegőt se vegyek, neked egy szót se engedjek szólni, még...
– Rendben, rendben! – mondta Jószerencse vidáman. – Feladom!
Tekintetét rászegezte erre a kis termetű, törékeny sárkányhölgyre, és felfigyelt arra, mennyivel értettebb lett, mióta a szigetre érkeztek. Az, hogy összeállt Teherrel, önbizalmat adott neki, és miközben megőrizte nyílt ártatlanságát, nagymértékű intelligenciára tett szert. A legfiatalabb sárkány volt a Menedéken, persze Áriát kivéve, viszont egyre gyorsabban haladt afelé, hogy a legmegbecsültebbé váljon, legalábbis Jószerencse szemében.
– Teher egy szerencsés sárkány – kuncogott, majd finoman eltolta Bársony szárnyait. – Na, gyerünk, szedjük rendbe ezeket a halakat!

 

A nap már nyugodni készült a tiszta, nyugati horizonton, mire összepakolták a halakat és elküldték a besózó raktárba. Még mindig déli szél fújt, a levegő egyre párásabb és tikkasztóbb lett; a szél rossz időjárást sejtetett. Már tíz napja folyamatosan rossz időt sejtetett, de vihar még nem érkezett a szigetre.
Jószerencse a légáramlatokat kihasználva körözött, messze a Menedék-sziget felett. A türkizkék tenger messzeségébe bámult, és megpróbálta kivenni a szél forrását.
A vihar, gondolta azonnal. Visszajön.

 

 

   2.   
Beismert félelmek

– Na, kérsz még egy halat? – vihogott Bársony, és meglengette az egyik szivárványszínű teremtményt közvetlenül Teher orra előtt. Teher pár pillanatig megőrizte hidegvérét, de aztán már nem bírta elviselni a cukkolást. Felpattant, leteperte Bársonyt a homokba, és kiütötte kezéből a halat.
– Mint azt te is jól tudod, Bársony, épp elég halat ettem meg, mióta itt élünk – mormogta. – Mit akarsz? Azt, hogy még nehezebben repüljek? Szerinted mire való a sárkányok szárnya, mi?
Hátralépett, és széttárta hosszú, fehér szárnyait.
– Nos, Jószerencse – szipákolt egyet –, neked mi a véleményed az ügyről?
Jószerencse kényelmesen hátradőlt Fátyol ölelésében, és jól szemügyre vette barátját. Teher most már kétség kívül természetes sárkánnyá lett. Mivel több időt töltött a természetesek között, mint bármelyik másik varázsos, rendkívül ügyesen alakította át testét, főleg ha figyelembe vesszük, hogy a kitörő vulkán és a haldokló varázserő majdnem megakadályozta ebben.
Néhány jellemvonást azért megtartott; fehér maradt – ahogy Fátyol és Bársony is; ezt a színt eredetileg a hófödte hegyeken használták a rejtőzködésre. Négy lába volt, míg minden igazi természetesnek csak kettő. Hegyes végű szárnyai így a hátából nőttek ki, nem pedig elülső végtagjai alakultak át; a Menedék legtöbb ex-varázsos sárkánya egyébként makacsul ragaszkodott a kettővel több végtaghoz, és ezzel lehetett igazán megkülönböztetni őket természetes testvéreiktől. Teher szárnyai óriásira nőttek, mivel most valóban a repüléshez szükséges motorként kellett működniük, nem csak díszként, mint azelőtt. Robusztus izmokat kellett fejlesztenie vállai mögé, hogy megfelelően tudjon repülni. Mikor Jószerencse először találkozott vele, pikkelyei aranyszínűen csillogtak, szárnyai komikusan apróak voltak, a varázslat uszonyszerű kiegészítőiként szolgáltak. Immáron mágia nélkül, Teher éppoly kitűnő fizikummal rendelkezett, mint maga Jószerencse, akit Bársonnyal együtt a Menedék feletti légtér legkiválóbb repülő sárkányainak tartottak.
De mindezen változások ellenére, minden szempontból Teher maradt: arca szemernyit sem alakult át, szeme még mindig élesen, intelligensen csillogott, mozgása szaggatott volt, és a szavak úgy ömlöttek a szájából, mintha sosem akarnának elfogyni. Bár fehér lett, bár már nem rendelkezett varázserővel, bár cingár alakja mintha vastagodni kezdett volna középtájon, azért még mindig Teher maradt.
– Azt hiszem – ásította Jószerencse lustán, és mosolyogva Fátyolra pillantott –, hogy ha kevesebb halat ennél, és kicsit többet tornáztatnád azokat a szárnyakat, akkor egész normálisan tudnál repülni.
– Butaság! – kiáltotta Teher, és egy halat röpített finoman Jószerencse irányába. – Hát senki sem áll az én oldalamon? Te sem, Fátyol?
– Szerintem beszéljetek halkabban – felelte Fátyol csípősen. A másik három sárkány zavartan tekintett Fátyol és Jószerencse között a homokon fekvő kis csomagra; Ária mélyen aludt.
– Jaj! – suttogta Teher alig hallható hangon. – Bocsánat, Fátyol, bár szerintem nemsokára fel kell keltened, ha nem akarunk mind elkésni a tanács gyűléséről. Itt akarod tölteni az este maradék részét, vagy talán ide akarod összehívni a települést? Megteheted...
Fátyol halk kuncogással szakította félbe.
– Ugyan már, Teher! Először is nem kell suttognod – csak próbálj nem kiabálni –, másodszor is pedig nem akarom elszalasztani a gyűlést. Egyikünknek sem szabad hiányozni, legalábbis nem ma este, ugye, Jószerencse?
Jószerencse felsóhajtott. A nap legfelső részét még épp látni lehetett a csillogó horizonton. Az aranyszínű homok töredezett mozaikká lett, melyben minden egyes homokszem fakó árnyékot vetett a sárkányok felé. Itt, a sziget északnyugati részén nem érte őket a folyamatos szél, de Jószerencse gondolatai mégis ráterelődtek. Eláll valaha?
– Fátyolnak igaza van. – Felállt, és vigyázva, nehogy felkeltse kislányát, leballagott a partra, ahol a hullámok gyengéden mosták a homokos lejtőt. – Megint ide lyukadunk ki, ugye?

 

A dolog több estével azelőtt kezdődött. Fátyol könnyekkel a szemében riadt fel álmából. Bár Jószerencsével a domb széltől védett, pálmákban gazdag részére építették fészküket, a szél mintha átfúrta volna magát a pálmalevelek közt, élesen az arcába csapott.
– Túl rég! – siránkozott, még mindig félálomban. – Túl rég nem láttuk őket!
Erre Jószerencse felébredt, és megpróbált erőt önteni Fátyolba, de az nem vigasztalódott. Jószerencse rögtön rájött a baj forrására, hisz többször is előfordult hasonló eset. Ezúttal viszont másként hatott Fátyol sírása; Jószerencse érezte, hogy egyszer és mindörökre meg kell oldaniuk a problémát.
– A következő gyűlésen – mondta Fátyol másnap reggel. – Akkor kell dönteni. Tudnom kell, mi történt velük.
– Mindnyájunknak tudnia kell – erősítette meg Jószerencse, de a lány szeméből kicsorduló könnyek és a fájdalom saját szívében azt súgta neki, hogy ha valaha elindulna és elvégezné, amit el kell, akkor kizárólag Fátyolért tenné. Még aznap beszéltek Teherrel és Bársonnyal, majd megegyeztek abban, hogy minden kétséget kizáróan eljött az idő Szilárd felkutatására.
Fátyol fiatalabb testvére nem sokkal a változás után hagyta el a Menedéket. Egy kis sárkánycsoporttal indult a keresésre. Kajás volt az egyedüli ex-varázsos köztük; a kedves, bátor Kajás, akinek valahogy sikerült megőriznie szárnyának csodálatos színét, miközben varázsosból természetessé alakult. Viasz, a navigációs specialista, és az ő örök barátja, Röpte is elment, csakúgy mint Fagyöngy, aki befogadta mindannyiukat a Szabadság sárkányai közé; akiknek végül sikerült felbomlasztani Pöröly hadseregét még a Változás kataklizmája előtt. Öt sárkány a felmentő seregben, melynek nem sok esélye volt, de amelyben nagyon bíztak, főleg most.
Elindultak megmenteni az Aether-hágó sárkányait.
Azok a szerencsétlen sárkányok már több mint egy hónapja szenvedtek a börtönben, mikor Szilárd elindult csapatával Szívfölde felé. Lidérc, a Fekete Sárkány, kiiktatta az Aether-hágó természetes lakosságát, megtiltotta megölésüket, és bezáratta őket a kanyon falai mögé, a földbe épített alagutakba. Sok gaztette ellenére Lidércnek sikerült majdnem élete végéig egy kis nemes érzést megtartania: egyszerűen uralkodni akart, és hogy uralkodhatott volna, ha nincs alattvaló?
– Én nem gyilkolok – mondta gyakran. – Én uralkodok.
A kanyon viszont összedőlt, a föld alatti rabok pedig bennrekedtek. Szilárd, aki maga is a hágóban született, megesküdött, hogy egy nap visszatér, és kiszabadítja őket, mivel az ő és Fátyol szülei ugyancsak a rabok között voltak. Minden ismerőse és barátja szintén ott rekedt abban a végzetes pillanatban. Tehát megesküdött, és az azt követő viszontagságok során fogadalmát sosem felejtette el. Aztán később, mikor a világ már megváltozott, felkészült az útra, és elindult társaival Szívfölde felé.
Azóta hat hónap telt már el, és Szilárd nem tért vissza. Még ha a keresés nem is sikerült, azóta már biztos, hogy üzent volna.

 

– Tehát megyünk?
Jószerencse kérdése az esti levegőben lebegett. A többiek igenlően mormogtak.
– Remélem, a tanács is beleegyezik majd – mondta Bársony bizonytalanul.
– Nos – sóhajtott Jószerencse, – én biztos, hogy útra kelek, de nem hiszem, hogy nem fogják támogatni a döntésünket. Tavasz biztos, hogy mögénk áll, és Tollszár álláspontját is jól ismerjük.
– És a többiek?
– Karcsúnak is tetszeni fog – szólt közbe Teher unottan. – Ledrában már nem vagyok olyan biztos. Nehéz őt kiszámítani, főleg egy tanácsi gyűlésen.
– Úgyis leszavazzátok őket! – mondta Fátyol élesen. – Négy a kettő ellen.
– Már csak azt kell eldönteni majd, hogy ki jön velünk – mondta Jószerencse. – Megvannak az elképzeléseim, de... azt hiszem, legjobb, ha erről a tanács dönt.
Reményteljesen Fátyolra mosolygott.
– Most boldog vagy? – kérdezte.
– Az leszek – felelte Fátyol halkan. – Ha megtaláljuk őket.
– Kéri valaki ezt az utolsó halat? – szólalt meg Teher hirtelen, Bársony megrökönyödésére.
– Ugyan már, Teher – kiáltott fel, és szárnyvégével finoman oldalba bökte társát. – Most ne a hasadra gondolj! Mindjárt megmondom, mit csinálj azzal a hallal!
Váratlanul elhallgatott, mikor észrevette, hogy Fátyol rajtuk nevet.
– Semmi gond – vigyorgott Fátyol, majd hátára vette Áriát. Félig felrázta álmából a kis sárkányt, hogy az kis karmaival megragadhassa hátsó pikkelyeit. – Gyerünk, indulás, nehogy elkéssünk!
– Tudod – mélázott Teher, miközben felfelé poroszkáltak a partról –, az összes varázslat közül, amelyet valaha is használtam, a főzés hiányzik a legjobban. Mit nem adnék egy jó tüzért és egy sült – nem nyers – halért!
– Talán van rá lehetőség, hogy varázslat nélkül tüzet rakjunk – mondta Bársony, és hozzásimult a sárkányhoz, akit szeretett. Lassan besétáltak a pálmák árnyékába. – Néha a villám is rak tüzet.
– Ne butáskodj! – csipkelődött Teher. – Tűz varázslat nélkül? Lehetetlen!

 

A tanács székhelye a Menedék-sziget kellős közepén helyezkedett el. A föld itt kiemelkedett a pálmákkal borított tájból. A domb lankáit mocsaras fű födte, amely egészen a vízszintes dombcsúcsig ért. A dombtető sziklatömbökből állt, melyek az évek során beivódtak a talajba, és pompás alakzatot formáltak; észak felől indult a sziklasor dél irányába, és úgy festett a dombon, mint egy taréj a sárkány fején.
A sárkányok hagyományosan sziklás helyeken gyűltek össze. Példa erre a balsorsú Délvég találkozópontjául szolgáló képződmény, a Kút, és a varázsosok barlangjai, a mélyen fekvő termek, melyeket sokáig a bölcsesség – és később sajnos az őrültség – uralt; a sárkányok mindig is nagy becsben tartották az ilyen helyeket. A szikla szilárdsága, az állandósága ebben a változó világban elegendő komolyságot kölcsönzött a tanácsi gyűléseknek és az átlagos vitáknak minden sárkány lakta településen. A Menedéken sem volt ez másképp.
Az égboltot sűrű, bíbor ködfátyol borította. A vörös naplemente halványan csillogtatta meg a domb tetején összesereglett sárkányok hátát. A sárkányok tülekedtek, nevetgéltek, egyik sziklakiszögellésről a másikra ültek. Egyre több ismerőssel találkoztak, akikkel aztán együtt maradtak, majd a szarvak, szárnyak és izgő-mozgó farkak erdeje megállapodott. A beszélgetések folytatódtak még egy ideig, aztán pedig csak piszmogás hallatszott. Nyugtalanság ütötte fel a fejét, mintha a jókedvet magával vitte volna a lenyugvó nap.
A tanács díszemelvényén, a széles sziklán, először Tavasz és Tollszár jelent meg. A két ex-varázsos kecsesen tette meg a pár lépcsőfokot a kijelölt helyéig. Tavasz szépen összehajtogatott, csíkos szárnyaival udvariasan megvárta, míg a narancs pikkelyes Tollszár letelepszik az emelvény másik végében, majd ő is elhelyezkedett az egyenletes sziklán, hogy bevárja a többieket. A várakozást néha mosolygással tarkították, a felismert arcok felé megbiccentették a fejüket, és néha suttogva váltottak szót maguk között.
Ledra is megérkezett, a sziget végében található fészkétől repült idáig, és nagy hévvel az emelvényen landolt. A maximális hatás elérésére megtervezett érkezés legfeljebb a fiatal sárkányok csoportját hatotta meg, akik közvetlenül az emelvény mellett tolongtak a tömegben. Csodálattal néztek fel Ledrára, aki tovább páváskodott, és álszerény mosollyal nyugtázta jelenlétüket. A sárkányhölgy szándékos érzékiséggel mozgatta keménykötésű vállát, majd leült Tavasz mellé, aki morgott egy mondatot, amit Tollszár nem hallott.
– Elkéstem? – kérdezte Ledra, jellegzetesen mély hangján.
– Nem – válaszolta Tavasz hűvösen.
– Most először – dünnyögte Tollszár.
Ledra csalódottnak tűnt. Jobban szeretett utolsónak érkezni a díszemelvényre: ettől sokkal hatásosabbra sikerült a belépés. Sértődötten bámulta karmait, és csak ritkán pillantott fel, hogy kedvesen rámosolyogjon valamelyik rajongójára.
A tömeg szűnni nem akaró zúgása kicsit felhangosodott, aztán hirtelen elhalkult, mikor még két sárkány alak tűnt fel az égbolton. Egyre nagyobbak lettek, hosszú, könnyed szárnyaikkal szelték a félhomályt. Míg Bársony és Fátyol előrenyomult a tömegben, Jószerencse és Teher előrerepült, hogy elfoglalja helyét a Menedék tanácsában.
Miközben a két barát lejjebb siklott a leszálláshoz, a tömegből több sárkány szisszent fel elismerően; halk jelét adták annak, hogy nem felejtették el, micsoda hőstetteket hajtott végre ez a két sárkány a Változás irtózatos napjaiban. Néhányan még felemelt szárnyukkal is tisztelegtek, bár messze nem olyan sokan, mint az első napokban. Ez utóbbi ténynek Jószerencse örült: a tanácsi teendők nyomását már egy ideje elviselhetetlennek találta, főleg azért, mert Fátyollal és Áriával akart együtt lenni. Biztatónak tűnt számára, hogy az isteni imádat, mellyel kezdetben sok sárkány elárasztotta, kezd enyhülni. Talán nemsokára lesz magára is egy pici ideje. Már napok óta minden olyan ködösnek látszott...
Ami Tehert illeti, ő kifejezetten élvezte, hogy így felfigyelnek rá. Vigyorogva bólintott, és összehajtogatta szárnyait. Jószerencse mindig zavarba jött az ilyen fogadtatástól, így nehéz volt számára elfogadni a hős szerepét; már vágyott arra, hogy a sárkányok elfelejtsék az egészet. Mindent összevéve, még mindig csak egy sárkány volt, nem?
Miközben ezen gondolkozott, elkapta Fátyol tekintetét, és látta, hogy a társa átérzi kényelmetlen helyzetét. Fátyol megértő mosolyt eresztett meg feléje.
Engedd, hogy szeressenek, mondta ez a mosoly, legalább még egy kis ideig. Az újdonság érzése hamar elfog múlni, és akkor újra átlagos sárkányként élhetsz tovább.
Ilyen szavakkal segített neki sok gyötrelmes estén, mikor Jószerencse beszámolt neki arról, hogy a nyomást már nem bírja.
– Ez a kezdet – nyugtatta Fátyol mindig –, persze, hogy nehéz. De most mindent jól kell csinálnunk, hogy a jövő generációi ne szenvedjenek attól, amitől nekünk kellett szenvedni. – Majd a lányukra mutatott. – Tedd meg ezt a sárkányokért, akik még mindig annyira szeretnek – mondta végül –, de értünk is tedd meg. Áriáért. Ő a jövő.
Jószerencse most intett a fejével Fátyolnak, jelezvén, hogy meghallotta ki nem mondott üzenetét. Fátyol enyhén előre dőlt, hogy Jószerencse láthassa Áriát, aki még mindig aludt anyjának hátán. Jószerencse érezte, hogy lelkén enyhül a súly. A tömeg újra felmordult, majd lassan elhallgatott, mikor Jószerencse végre előrelépett négy társa mellől, és szólásra nyitotta száját.
– Hadd – kezdte, de nem jutott tovább. Fátyol mögött a tömegben egy pár érdes, cserszínű szárny lökdöste odébb a sárkányokat, és valaki rekedtes hangon kiabált.
– Engedjetek, kérem! Tanácstag vagyok! Hadd menjek itt át! Köszönöm. Hoppá, bocsánat. Igen, köszönöm...
– Ahogy azt megszokhattuk – sóhajtott fel Jószerencse, mikor ez a satnya természetes átbukdácsolt néhány szárnyon és farkon, és szemmel láthatóan kimerülten lerogyott Teher mellé a díszemelvényen.
– Elnézést a késésért – lihegte. – De...
– Köszönjük, Karcsú – sziszegte Tollszár. – Jószerencse?
– Igen, köszönöm, Karcsú – folytatta Jószerencse. – Nos, hol is tartottam?
A gyűlés kezdeti része inkább formalitásokból állt: a tanács tagjait megnevezték és üdvözölték, a legutóbb meghozott döntéseket újra felolvasták és megerősítették. Az egyetlen jelentősebb eseményt egy vita jelentette, melyben két sárkány kapott össze területi kérdésekben: mindketten igényt tartottak a tengerpart egy feltűnően szép részére, de az érintett egyéneknek már előzőleg sikerült baráti megállapodást kötni a tanács segítsége nélkül.
Az égbolt mélyfeketévé változott, mire Jószerencse felállt, és új, megvitatható ügyeket kért a tömegtől. Rövid beszéde után várt. A meleg szél, mely az elmúlt tíz napban fújt a Menedéken, megtalálta a dombtetőt is, és életre keltette a pálmafákat. A sárkányok izmai megrándultak, mintha egy hívatlan vendég ereszkedett volna le közéjük. Jószerencse Teherre pillantott, aki megvonta vállát és ezt suttogta:
– Te is kezdheted, Jószerencse.
Jószerencse bólintott.
– Én magam szeretném az első témát bevezetni – mondta. A nézősereg megdermedt, szinte mindenki visszafojtotta lélegzetét. Türelmetlen várakozás érződött a levegőben. Mitől lettek olyan izgatottak? – Mint tudjátok, hat hónappal ezelőtt egy csapatnyi testvérünk elindult Szívfölde felé. Nem tértek vissza. Javasolni kívánom, hogy állítsunk össze egy felderítő csoportot, menjünk utánuk, és ha szükséges, fejezzük be küldetésüket. Várom a további javaslatokat és észrevételeket.
Helyet foglalt, és végignézett a tömegen. A sárkányok láthatóan csalódtak; mintha nem ezt a témát várták volna. Néhányan zavartan egymásra pillantottak, sugdolóztak, de mielőtt bárki is válaszolni tudott volna a tömegből, Tavasz felegyenesedett. Mondanivalóját csendben várták. Tavaszt a Menedéken lakó, ex-varázsos sárkányharcosokból álló csoport választotta a tanácsba. Tavasz korábban Lidérc egyik magas rangú parancsnokaként szolgált. A csata elején kivált a hadtestből, és egy kisebb szakaszt fedezékbe vezetett a hegyen. Félelmetesen értelmes, erős és megbízható volt, amiért minden követője – néha még egy-egy ismerőse is – mélyen tisztelte.
– Köszönöm, Jószerencse, hogy emlékeztettél minket erre az ügyre, mely felett már túl sokáig hunytunk szemet. Ami engem illet, támogatom az ötletet, hogy felmentő csapatot küldjünk Szilárd és társai után, bár elsődleges szempontként arra kell figyelnünk, hogy kis közösségünkben elég sárkány maradjon. Végül is, mit csinálunk, ha ez a felmentő csapat sem tér vissza?
A közönség soraiból egyetértő mormogás hallatszott, és minden szem Jószerencsére szegeződött. De mielőtt beszélni tudott volna, Ledra színészkedve felállt, megrázta fejét és félig széttárta halványzöld szárnyait.
– Biztos vagyok benne, hogy sok sárkány nevében beszélek – jelentette ki. Szavait hangosan taglalta, hogy hátul is hallják, de csakis a közeli rajongókra szegezte tekintetét. – Szerintem ez egy bolond elképzelés. Megértem, hogy például Jószerencse el akar menni egy ilyen útra, de azt egyáltalán nem látom, miért kell másokat is elvinni. Végre egyek vagyunk. Soha többé nem szabad elválnunk – mikor befejezte szenvedélyes szónoklatát, csábító mosolyt küldött a csodálók egyik kiszemelt tagjának.
– Még ha „egyek” lennénk – dünnyögte Tollszár annyira halkan, hogy csak a tömeg első sorában ülők röhögtek egy nagyot. Ledra haragosan tekintett az idősebb sárkányhölgyre, és elegánsan helyet foglalt. A nevetés kicsit feloldotta a feszültséget a közönségben, mire néhány mondatot kiabáltak az emelvény felé.
– Dicséretes ötlet, de Tavasznak igaza van – nem tudunk elég sárkányt elengedni az útra.
– Szörnyű messzire kellene menni, és már úgyis meghaltak.
Az utóbbi bekiabálásra Jószerencse újból előrelépett. Tisztán látta Fátyol arcán a fájdalmat. Elhatározta, hogy ha valamit, hát ezt a javaslatot csak azért is elfogadtatja ma este. Körbejárta a díszemelvényt, és váratlan dühvel mennydörögte el mondanivalóját a tengernyi sárkánynak, akik összerezzentek a szokatlan hangra. Meglepte őket ez az indulatosság.
– Igen, kevesen vagyunk, és pontosan ezért kötelező elmennünk! Gondolkodjatok ezen, sárkányok, kicsit gondolkodjatok el ezen, és látni fogjátok, hogy igazam van! – itt szünetet tartott, és szigorú tekintettel bámult a sárkányokra. – Szerintem ma este mindenki érezte, hogy fontos gyűlést fogunk tartani, de úgy látszik, titeket más foglalkoztat. Ami engem illet, bevallom, Szilárd távolléte foglalkoztat a legjobban, de... igazam van, ha azt gondolom, hogy van valami, ami titeket sokkal jobban foglalkoztat? – Ekkor elkapta Tavasz pillantását, és visszaemlékezett, mit mondott a nagy harcos.
Ma este sok dologról kell beszélni a gyűlésen, Jószerencse. Remélem, a sárkányok elgondolkoztak, hogy mit kellene csinálni.
...és Jószerencse ekkor értette meg, miről beszélt Tavasz. A felismerés valósággal mellbe vágta, hirtelen elakadt a lélegzete.
– Bocsánat – mondta, miközben óriásit nyelt. – Tudom, sokan nem akartok Szilárdról és az Aether-hágóról hallani, de higgyetek nekem, ha azt mondom, nem lehet elválasztani a két témát: én a csapdába esett sárkányokért aggódom, a másik aggodalom pedig mindnyájunké. – Megint nagy lélegzetet vett. – Aggódunk amiatt, hogy mi, mint faj, terméketlenek vagyunk!
A tömeg újra felhorkant, ezúttal meglepetésében. Azonnal heves szóváltások, tiltakozások hallatszottak, egyesek felemelték a fejüket, mások ugráltak, és szélesre nyitották szemüket. Egy sárkány végül vette a bátorságot, és nyilvánosan kimondta a borzasztó szavakat; megvilágította a lehetőséget, hogy a Menedéken kihalhat a sárkányfaj. Hogy majd öregen, meddően, ők lehetnek az utolsó sárkányok ezen a világon.
Jószerencse várta, hogy csendesüljön a zsivaj. Magába szívta a reakció váratlan erejét, a pillanat érzelmi töltését. Tényleg eljött az idő, hogy a félelmet kitárják egymás között.
– Kérem, hallgassatok meg, és bízzatok abban, amit mondani fogok! – folytatta. Dühe már elpárolgott, helyét most mohó vágy foglalta el, hogy kimondja az elméjében hadakozó gondolatokat. – Az, hogy bevalljuk félelmeinket, csak az első szárnycsapás a rendkívül nehéz repülés során. A kipusztulástól félünk, a becsület egyszerű elvesztésétől; félünk, hogy fajunkat senki sem viszi tovább a jövőbe. Itt az idő, hogy beszéljünk róla. De mielőtt megvitatnánk a dolgot, mindannyiunknak meg kell értenie, hogy Szilárd és társainak sorsa szorosan kötődik a rettegéshez, melyet mindenki érez, de melyet mostanáig senki sem mert kimondani.
Megmagyarázom, mire gondolok. Először is, legyünk reményteljesek! Nincs bizonyítékunk arra, hogy a meddőség állandó. Lehet, hogy csak időszakos dolog, amolyan sokk a Változás után. Az idő meglepő dolgokat tartogathat számunkra. Ott van például Ária – ő legalább bizonyíték arra, hogy nem veszhet el a remény. Remény! Igen, csak száz sárkányból áll a településünk, és nem látjuk fajunk jövőjét, de ha reményt keresünk, hol máshol kereshetnénk, mint az Aether-hágónál? A Fekete Sárkány ott egy teljes sárkányközösséget börtönzött be. Talán ötszázan is lehetnek. Ha ki tudnánk szabadítani őket, új reményt kapnánk! Számunk megötszöröződne! És azok a sárkányok lehet, hogy nem meddők!
Könyörgöm, gondolkozzatok el ezen, sárkányok. Őszintén bevallom, hogy Szilárd és az ő küldetése nagyon közel áll a szívemhez. De mi a helyzet az Aether-hágó sárkányaival? Ők mindnyájunk szívéhez közel kell, hogy álljanak! Nem kellene minden erőnkkel megpróbálni kiszabadítani őket? Ők a mi társaink; ők sárkányok! Megérdemlik a segítségünket!
A csillagok pislákoltak az ében égbolton. A szél a pálmák között fütyülve süvített. Minden más megdermedt. Jószerencse várt. Nagyokat lélegzett, közben magában találgatta a tömeg reakcióját.
A sárkánytömeg legtávolabbi soraiban hirtelen zűrzavar támadt. A sárkányok ide-oda bukdácsoltak, káromkodtak és kétségbeesetten próbálták megtartani egyensúlyukat. Jószerencse és a többi tanácstag felágaskodott, hogy lássa, mi okozza a felfordulást, habár pontosan tudták, kiről van szó. A nézősereg szétnyílt. Körülbelül tizenöt sárkány tolakodott a díszemelvény felé. A csapatot egy köpcös egyén vezette, homloka alacsony és szarus volt, farokrésze pedig olyan vastag, mint Jószerencse egész teste.
– Szép szavak, kis sárkány! – dübörögte a vezető, miközben átnyomakodott a dühös tömegen. – De nem sok értelme van, ha a sárkányok, akikről beszélsz, valószínűleg halottak, ugyebár?
– Jaj, ne – nyögte Teher. – Heszper.

 

 

   3.   
A tanács

Heszper kicsit dülöngélt, vastag testének egyensúlyát képtelen volt megtartani: mintha valami részegítő levelet evett volna, aminek igencsak fennállt az esélye. Az ex-varázsos sárkány nagyrészt megtartotta testi fegyverzetét, melyet Lidérc hadseregében kényszerült hordani. A kellemetlen túlsúly ellenére ő is már természetes sárkánynak számított. Hátát és oldalát szürke tüskék ékesítették, a Menedéken ő volt a legharciasabb. Bár agresszívan nézett ki, nem sok sárkány ijedt meg Heszpertől. Inkább kellemetlen alaknak tartották, mint veszélyesnek. Viszont sokan azt sem vették észre, hogy ez őt mennyire bosszantja.
Heszper napjait a harag sötétítette be. Bár dicsőségről és hősiességről álmodozott, sosem kapott jelentősebb feladatot. Egyszerű őrként szolgált Covamere egyik kisebb kapujában. Húsz évet töltött ezen az alacsony rangon, amitől egyre féltékenyebb lett más, tehetségesebb társaira. Az elméjében végig tombolt a düh, hogy a világ ellene fordult. Az irigység és a keserűség végképp kitöltötte lelkét. Fizikumának és zsarnokoskodásának köszönhetően, képes volt uralkodni néhány beosztottja felett, de fejében örökké élt a gondolat: a világ ellene van. A Menedéken lezajlott választások pedig mit sem változtattak ezen.
Számos sárkány indult a választásokon, hogy tagja lehessen a tanácsnak, de nem kapott elég szavazatot; legtöbbjük tisztességesen viselte a vereséget. A legtöbbjük. Azonban volt valaki, aki sosem tudott szembenézni az elutasítással: Heszper.
A választások eredményét egyszerűen nem bírta elhinni. Ott volt például Ledra – hogy őt miként sikerült megválasztani, elképzelhetetlennek tűnt Heszper számára. Ledrát nem igazán kedvelték a közösségben, de a választások idejére sikerült elég követőt maga köré gyűjtenie. Elegáns és csábos volt, ami nagyon tetszett a fiatal ex-varázsos és természetes sárkányoknak, akik a csata szélén lődörögtek, és inkább a szerencsének, mint a bátorságnak köszönhetően kerültek a hegy fedezékébe. Ezek a fiatalok még mindig féltek és elveszettnek érezték magukat: egy karizmatikus személyiségre volt szükségük, akire felnézhettek. Heszper legnagyobb megdöbbenésére, Ledra töltötte be ezt a szerepet.
Aztán ott volt Karcsú, egy öreg, kelekótya sárkány, aki viszont a problémák legmélyére látott, míg más sárkányok csak összezavarodtak. Sokan kinevették bogaras természetét és remegő szárnyát, ám mégis tisztelték, főleg akkor, ha nehéz ügyeket kellett kibogozni. Heszper csupán megvetést érzett iránta.
Heszper csak egyetlenegy szavazattal kapott kevesebbet, mint Karcsú, aki a megválasztott hat tanácstag közül a legnépszerűtlenebbnek számított. Egyetlen szavazat, egyetlen sárkány döntése fosztotta meg Heszpert attól, amit jogosan a magáénak érzett. Ledrához hasonlóan, neki is megvolt a maga kis zárt bandája, akik – és ebben bizton hitt – mindent megtettek volna érte. Számuk azonban kevésnek bizonyult.
Heszpert tehát nem választották be, ezért más taktikára kényszerült.
– Tehát – mondta lassan és olyan magas hanghordozással, ami egy ekkora sárkánytól igencsak furának tűnt –, mint mindig, most is nélkülem döntöttetek.
– Még nem hoztunk döntéseket – csattant fel Tavasz. – Véleményedet éppoly szívesen vesszük, mint bárki másét.
– Milyen kedves. Bárcsak hinnék neked! – Heszper hirtelen elmosolyodott, és felvillantotta töredezett fogsorát. – Jól gondolom, hogy a tojásokról van itt szó? A meddő nőstényekről? Arról, hogy megpróbáljuk megmenteni fajunkat a kihalástól?
– Jó lenne, ha figyelembe vennéd, hogy egy hím sárkány éppoly meddő lehet, mint egy nőstény – morogta Tollszár. Heszper iránti utálata igencsak kiviláglott. A tömeg egyetértően felmordult, Heszper pedig fejbólintásával jelezte, hogy enged ezen a ponton.
– Talán ez később lehet vitatéma – ismerte el. – Tehát mit javasol a mélyen tisztelt tanács, mit csináljunk?
– Attól félek, nem sok lehetőségünk van – válaszolta Jószerencse. Szavait legalább annyira intézte a tömeghez, mint Heszperhez. Dühös volt, hogy félbeszakadt ez a létfontosságú megbeszélés. Nem akarta, hogy Heszper irányítsa a tanács megbeszélését. – De feltételezem, hogy véleményedet meghallgatjuk, mint bármely más sárkányét. Szeretnél felszólalni?
Heszper balra dőlt, szemei elfátyolosodtak, aztán összeszedte magát és gúnyosan elvigyorodott.
– Ó, igen! – kiabálta hangosan. – Nagyon kegyes Jószerencsétől, hogy beszélni enged, tényleg nagyon kegyes! Szabadon beszélhetek, mi? Akkor beszélek, és jobban teszitek, ha mind idehallgattok!
Néhány sárkány morgott valamit egymásnak. Láthatóan rossz néven vették Heszper fontoskodó viselkedését, már puszta jelenlétét sem kívánták. Jószerencse körülnézett, és azt látta, hogy a sárkányok elfordították fejüket az emelvénytől, és szembenéztek a hívatlan betolakodóval; a kis hely, ahol Heszper és bandája álldogált, most zsugorodni kezdett, ahogy a sárkányok közeledtek. A banda tagjai még jobban egymásnak tömörültek, sugdolóztak és mohó szemekkel várták a közeledő sereg támadását. Egyszer csak harc került kilátásba, és a levegő megtelt a várható erőszak szagával.
– Abbahagyni! – kiáltotta Jószerencse. Rápillantott Tavaszra, mire mindketten a kis, szabad térbe ugrottak, szárnyukkal csapkodtak, hogy visszaszorítsák a tömeget. A sárkányok kelletlenül hátrálni kezdtek, a bandatagok izmai kiengedtek. Heszper Jószerencse szemébe nézett, és elmosolyodott.
– Mily kedves! – mondta gúnyosan meghajolva. – Kérlek, folytassátok a gyűlést; nincs szándékomban félbeszakítani. – Intett sárkányainak, mire mind letelepedtek a tömeg közepén.
A vita újra elkezdődött, és a sárkányok tovább beszéltek a pusztulásukról. A rég elnyomott érzelmek most a felszínre törtek. A sárkányok az éj sötétjébe kiabálhatták érzelmeiket. Sokan könnyüket hullatták, mikor arról beszéltek, hogy nem veszhet kárba életük. A ex-varázsosok a mágiát gyászolták, míg a természetesek az elérhetetlennek tűnő újszülötteket. A tanácstagok figyelmesen meghallgattak minden hozzászólást, majd Jószerencsének adták át a szót. A félhold a pálmafák fölé emelkedett, és ezüstös csillogásba borította a dombtetőt. A szél felkapaszkodott a déli lejtőkről, és hátborzongatóan festette alá Jószerencse hangját.
– Nyilvánvaló – kezdte –, hogy egyikünknek sincs megoldása erre a problémára – ha ez tényleg probléma, és magától nem oldódik meg. Örüljünk, hogy legalább tudunk beszélni róla; ha mást nem is, ma este ennyit elértünk. Ami a jövőt illeti, a tanács most megtárgyalja a felmentő küldetés tervét, ami vagy megoldja a problémánkat, vagy nem. Én személy szerint úgy hiszem, meg fogja oldani.
A szél felerősödött, és tengernyi karom módjára szaggatta szét szavait. A távoli óceánon megcsillant a hold fénye, amely halványan megvilágította a horizonton összegyűlt felhőtömeg alját.
– Tudjátok, lehet, hogy nincs már sok időnk – folytatta; hangjának álmodozós hangszíne miatt a sárkányok kérdő tekintettel pillantottak egymásra. – Ez a szél – beszéd közben fel-alá kezdett járkálni a díszemelvényen. – Ez a szél nem tetszik nekem. Sok dolog miatt aggódom, de legfőképp attól félek, hogy még nincs vége.
– Folytasd, Jószerencse! – mennydörögte Tavasz, mielőtt a nézősereg szemmel látható zavarodottsága kizökkentette volna a fiatal természetest. – Beszélj az aggodalmaidról. Itt barátok között vagy.
Jószerencse Fátyolra tekintett. A sárkányhölgy vékony arcát alig látta a félhomályban, a csodás arcról mégis sugárzott a szeretet. Jószerencse ettől találta meg a szavakat, melyeket oly sokáig keresett.
– Sokan beszéltünk már arról, hogy a Változás hasonlított egy viharhoz – folytatta –, a legnagyobb viharhoz, amelyet e világ valaha látott. Mind túléltük a vihart, és ezért köszönetet kell mondanunk annak az erőnek, mely az ilyen dolgokat mozgatja.
De ez nem egy átlagos vihar volt, ugye? Hurrikán volt! Sárkányok ezreit törölte el a föld színéről; tönkretette a földet; kiirtotta a mágiát. Végigsöpört a világon, dühöngve felkapott minket, és itt rakott le. Itt, a hurrikán középpontjában, ahol minden oly csendes, minden oly békés, amíg... amíg a középpont tovább nem halad, és a hurrikán vissza nem tér.
Visszajön, sárkányok. A vihar visszatér.
Néma csend lett úrrá a sárkányokon, mikor megpróbálták felfogni az elmondottakat. Váratlanul valaki egyetértően felkiáltott.
– Igaz! – kiáltotta Heszper. – Ez volt az első intelligens dolog, amit mondtál ideérkezésünk óta, sárkány!
Azonnal lehurrogták, de Jószerencse állhatatosan ragaszkodott ahhoz, hogy engedjék beszélni Heszpert. A vad sárkány így bele is kezdett mondókájába.
– A hurrikán középpontja – mélázott Heszper, úgy ízlelgetve a szavakat, mintha valamilyen trópusi gyümölcsöt rágcsálna. – Hát igen, azt hiszem, fiatal barátunknak most az egyszer igaza van. Megmondjam, miért? Megmondom: bizonyítékom van arra, hogy még nincs vége, és a viharnál valami sokkal nagyobb jön visszafelé. Ó igen, valami sokkal rosszabb.
Heszper ezután megint páváskodni kezdett, és megingott. Láthatóan kedvét lelte a prédikálásban. Megnyalta a száját, és megújult kéjjel beszélt tovább.
– De mielőtt erről beszélnék, kedves sárkányok, hadd osszak meg veletek egy kis titkot. Eme pompás sárkánytanács nem sokáig maradhat fenn. Nincs semmi baj a demokráciával, a szavazatokkal, de hogy érhetnek el bármit is a sárkányok, ha minden ügy egy bizottság elé kerül? Nem jobb megválasztani egy vezetőt, mint a régi szép időkben? Ha kell, tanácsadók dolgozhatnak a vezető mellett, de csakis egyetlen sárkány tarthatja kezében az uralmat. Tegyetek így, vagy... Ne vegyétek ezt fenyegetésnek, könyörgöm, inkább vegyétek... jóslatnak! A dolgok egyszerűen így működnek. Keserű jövő vár minden olyan sárkányra, aki most nem dönt helyesen arról, hogy kit kövessen és mit higgyen.
Miről beszél Heszper, kérdezhetitek. És mi a bizonyíték, amit ígért? Helyes, hogy ezt kérditek, sárkányok. Megmondom – nem, inkább megmutatom. Itt és most demonstrálom a számotokra, nem csak a Változás, nem csak egy vihar, amit eme kedves sárkány, Jószerencse, oly bután hurrikánnak hív, az, ami újra ránk tör. Ó, nem, itt sokkal többről van szó!
A mágia az – a varázserő tér vissza!
Heszper egyre izgatottabban beszélt. A sárkányok elhúzódtak mellőle, félvén hogy a vad szárnycsapkodásban megsérülnek. Mikor befejezte beszédét, Heszper meglobogtatta szürke szárnyát, és elégedetten nyugtázta, hogy megint egy kis szabad téren áll.
– Tökéletes! – kiáltotta gyönyörében, és felszökellt az égbe.
Heszper szárnya hullámzott, lehelete gőzölgött, mikor kitárta száját és hosszú, narancs lángsugarat okádott a talajra, ahol nemrég még ő állt. A közelben tartózkodó sárkányok szitkozódtak, és hátrébb nyomultak félelmükben. Heszper tüze lángra lobbantotta a dombtető kis részét. Ezzel egyidejűleg áhítattal teli hangok szűrődtek ki az ex-varázsosok soraiból. A bámulatot fokozódó izgalom követte. Íme a tűzvarázs, amelyről azt hitték, elveszett! Számos sárkány közelebb tódult, nekiütközve a hátráló társaiknak, amitől néhány kisebb dulakodás kezdődött. A fültépő lárma közepette Jószerencse, Tavasz, Teher és Tollszár üvöltve próbálta meg lecsendesíteni a tömeget – kevés eredménnyel.
A levegő sercegett a szikrázó varázsszálaktól, melyek Heszper teste és a föld között cikáztak. De a varázs hamar elfogyott, és Heszper zihálva ért földet. A figyelmesebb sárkányok észrevették, hogy Heszpert puszta izomerő tartotta a levegőben a bemutató alatt: lehet, hogy visszaszerezte a tűzvarázst, de az erőfeszítést nélkülöző repülés csodája még mindig elkerülte őt.
– Nos, sárkányok? – zihálta Heszper, mohón próbálva fenntartani a hatást. – Kell a tűz, vagy nem? A varázs minden sárkány számára elérhető; kérjétek tőlem, és elmondom, hogyan szerezzétek meg.
Szavait leplezetlenül az ex-varázsosok felé intézte, amitől Teher végképp felbőszült, az emelvény elejéhez ment, és üvöltözni kezdett.
– Ne hallgassatok rá, sárkányok! Nem talált ő semmilyen titkos tüzet, és a varázs sem tér vissza. Bármelyikünk fel tudna használni egy megmaradt varázsos energiamezőt, hogy pár szikrával elkápráztassa a hiszékenyeket. De ez a varázs körülbelül annyit jelent, mint egyetlen harmatcsepp az óceánban. És azt is tudjuk, kit akar Heszper vezetőnek, ugye? Hát Heszpert! Még hogy ő vezessen sárkányokat! Ez vicc, semmi több, akárcsak a tűz.
– Tehernek igaza van – folytatta nyugodtan Jószerencse. Teher dühe hasznosnak bizonyult: sok ex-varázsos, akinek különös fény csillant meg a szemében a tűzvarázs láttán, most egyetértően bólogatott Teher beszéde után. De Heszpert kellemetlen helyzetbe kellett hozni, nem pedig megtámadni.
– Heszper jót akar, viszont hibásak az elképzelései. A varázs valóban elhagyta a világot – ha Palást itt lenne, ő lenne a megmondhatója, vagy a nagy Halcyon, aki életének utolsó éveit arra áldozta, hogy megkönnyítse a varázs kilépését a világból. Ami a kormányzási elképzeléseidet illeti, tudomásul vettük a javaslatodat. Amennyiben a tanács megszavazza az indítványt, biztos lehetsz abban, hogy elsőként te értesülsz róla.
A finom elutasítás meghozta a hatását. Heszper dühös sziszegéssel vonult vissza. Körbefordult, vadul bámult a tömegbe, de csak ellenséges és érdektelen arcok bámultak vissza rá. Őrjöngve rugdosva a karma alatt fekvő, megperzselt földet, az emelvény lábához gyalogolt, és egyenesen Jószerencse szemébe nézett.
– Ne gondold, hogy legyőztél, fiatal természetes – fújtatta. – Lehet, hogy a varázs szétszóródott, de még mindig itt van, és tudom, hogyan kell rá vadászni, mint ahogy te is tudod, hogyan kell a halakra vadászni. Fogadd meg saját figyelmeztetéseidet, mert a vihar visszajön, ó igen, és a tanácsoddal együtt darabokra tép és szétfúj a világba! Ez az én viharom, sárkány. Ezt ne felejtsd!
Ezzel Heszper maga köré gyűjtötte bandáját, és felröppentek az éjszakába. Még kis ideig látni lehetett őket, mint sötét sárkányalakokat a csillagfényes égbolton. Észak felé haladtak, el a Menedék-szigettől. A sugárzó hold elé kerültek, majd a magas pálmák mögött eltűntek.
Karcsú volt az, akinek sikerült visszazökkentenie a félbeszakított gyűlést a normál kerékvágásba. A vén, ráncos Karcsú, aki mit sem szólt Heszper hencegése közben – aki eddig semmivel sem járult hozzá a gyűléshez. Remegő szárnyával előre tántorgott, és megköszörülte torkát.
– Fontos ügyeket kell még megtárgyalnunk, sárkányok – károgta –, és erről nem szabad megfeledkeznünk. Nem hiszem, hogy kollégáim megcáfolnak, ha azt mondom, egy expedíciónak Szilárd nyomába kell erednie. Csak annyit kell megvitatnunk, hogy mely sárkányok induljanak az útra. Javaslom, hogy ezt rögvest beszéljük meg, mielőtt még valami félbeszakítja a gyűlést!
Fanyar mosollyal befejezte beszédét, és intett Jószerencsének, hogy lépjen előre. A fiatal sárkány fejmozdulatával jelezte, hogy nagyra becsüli idősebb társának tömör, de igen józan közbeszólását. Jószerencse újból az emelvényre lépett. Eközben úgy érezte, hogy teste és hangja automatikusan működik, és szíve szerint már részt sem venne a megbeszélésen. Az ügy lezárult; csak formalitás maradt a végére. Megint Fátyol szemébe nézett, és meglátta benne a fakó holdfényben csillogó könnyeket. Fátyol hátán Ária halkan lélegzett, és nem figyelte, mi folyik körülötte. Jószerencse ebben a pillanatban úgy döntött, hogy nem megy el az útra.
Fátyol és őközte mindig is hallgatólagos megállapodás volt, hogy Jószerencsének kell vezetnie a kereső csapatot, induljon az a tanács áldásával vagy anélkül. Mindent összevéve, ő ismerte Szilárdot, a tájat, és a célt. De most, hogy eljött az idő, úgy érezte, nem akarja elhagyni a Menedéket. Bár lelkének egy része arra vágyott, hogy kiszabaduljon a felelősségek súlya alól, hogy elhagyja ezt az álomszerű helyet és egy új kalandra vállalkozzon, lelkének nagyobb része nem bírta elviselni a gondolatot, hogy távol legyen Fátyoltól és főleg Áriától.
A Menedék az újrakezdésről szól, és arról, hogy felépítsük a világot, melyben tényleg élni akarunk. Hát ez nem lenne igaz rám is?
De ki menjen, ha nem ő?
– Hosszan vitatkozhatnánk azon, hogy mennyire okos dolog egy tanácstagot küldeni egy ilyen küldetésre – mondta Tavasz, aki átvette a szót tétovázó kollégájától –, de úgy érzem, nekem kell vezetnem a csapatot. Az utazás váratlan veszéllyel járhat. Mivel Szilárd csapatának egyetlen tagja sem tért vissza, valószínűleg nagy veszély leselkedik Szívföldén vagy a távolabbi hegyekben. A ma esti megbeszélés ráébresztett a halandóságunkra... ezért javaslom, hogy én vezessem az expedíciót. Van ellenvetés?
A pár piszmogás és tiltakozó mormogás ellenére egyetlen sárkány sem szólalt fel a javaslat ellen. A tanács visszavonult, és hamar egyhangú döntést hozott: Tavasz vezetheti a csapatot, amelyben még négy másik sárkány kap helyet, hogy pont annyian legyenek, mint Szilárd csapata. Mikor önkénteseket kértek a tömegből, Tavasz számos követője jelentkezett. Tavasz közülük választott ki egy óriás ex-varázsost, Kerepet, aki Lidérc seregében évekig hűen szolgálta őt. Kerepet a tanács azonnal elfogadta, mert tudták, hogy ők ketten félelmetes csapatot alkotnak majd.
Más sárkányok is jelentkeztek. Kiválasztottak egy természetes sárkányhölgyet, Füstöt, akinek nyomkereső tudását jól ismerték. Füst maga is Szívfölde középső részén született, pont arra, amerre a csapatnak haladnia kellett. Tájismerete és nyomkövető képzettsége felbecsülhetetlen előnynek ígérkezett. Ezenkívül Füst izmos és harcedzett volt, sokáig vett részt a kemény csatában Covamere-nél, mielőtt belépett a Szabadságba.
A kiválasztás során Jószerencse azzal foglalatoskodott, hogy elfojtsa szívében a kavargást. Valahányszor betöltöttek egy helyet a csapatban, úgy érezte, menten kitör belőle a mondat: „Menni akarok!”. Ilyenkor azonban erőt vett magán, lenézett társára és a lányukra, amitől a szája magától összeszorult. Az emelvény hátuljában maradt, és engedte, hogy Tavasz szervezze az előkészítést. Megkönnyebbült, hogy nem kell ebben részt vennie. Merengéséből Teher bökése ébresztette fel, aki suttogva ezt mondta:
– Ne érezd magad bűnösnek, öregem, mert teljesen értem, milyen ellentmondás uralkodik benned. Ne vitatkozz velem – folytatta, mikor Jószerencse tiltakozni próbált –, csak hallgass: emlékszem, mikor nem akartam elhagyni Főrendet Délvégen, bár tudtam, hogy el kell. Most te érzed úgy, hogy nem bírod elhagyni Fátyolt és Áriát. De neked nem is kell elmenned!
– Nem?
– Nem – Teher diadalittas hangnemre váltott, suttogása kiabálássá erősödött –, mert én megyek! – Ezzel előreszökkent, egyenesen Tavasz mellé. – Tudjátok, én ott voltam – magyarázta az elképedt tömegnek. – Létfontosságú, hogy olyan sárkány is menjen, aki ott volt. Jószerencse, Fátyol és én voltunk ott. Nyilvánvaló, hogy egyikőjük sem mehet, tehát én megyek!
Bizonytalanság érződött a levegőben, főleg azért, mert Teher távoztával már két tanácstag hiányozna. Karcsú ekkor újra megnyugtató szavakkal szólalt fel.
– Bár kézenfekvően lehet vitatkozni ezzel a döntéssel, azt hiszem, Tehernek igaza van – jelentette ki. – Egy ideig képesek vagyunk kis létszámú tanácsot működtetni. A tanács feladatait ennyi sárkánnyal is el lehet látni, a településünk pedig láthatóan nem fog a közeljövőben terebélyesedni.
Némi keserű nevetés hallatszott az utóbbi megjegyzés hallatán. Végül mindenki beleegyezett, hogy Teher is elmenjen. Maga Tavasz javasolta, hogy ha nem térnek vissza két hónapon belül, akkor vesszen el a joguk a tanácstagságra, és válasszanak új tagokat.
– Egyébként jó – tette hozzá –, hogy tanácstagok is útra kelnek, mert küldetésünk során nagykövetek leszünk idegen földön; az Aether-hágó sárkányain kívül, lehet, hogy más sárkányokat is meg kell menteni.
Mikor Teher nevét is felvették az indulók közé, Jószerencse szívéről nagy kő esett le. Bár kissé még bűnösnek érezte magát, hogy Szilárdot és a többieket sorsukra hagyja, mégis inkább kezdett megbékélni döntésével.
Már így is annyifelé szakadok, gondolta rosszkedvűen. Nem lenne jó egy újabb felelősség.
– A szívemben veled utazom, barátom – suttogta Tehernek, mikor az újra odalépett hozzá az emelvény hátuljában. – Találd meg őt, kérlek! Mindnyájukat találd meg!
– Vagy ha nem, akkor te indulsz a keresésünkre, igaz? – mosolygott Teher.
– Az biztos.
Az utolsó helyet már nem tudták ilyen egyszerűen betölteni. Tavasz nem tudott dönteni két sárkány között: egy fiatal, hím természetes, aki ügyesen repül, de igen zárkózott, és egy öregebb sárkány, aki saját elmondása szerint egy ideig az Aether-hágónál élt. Míg ezen tanácskozott Tollszárral és Karcsúval, a nézősereg hirtelen nevetésben tört ki. Jószerencse a nyakát nyújtóztatta, hogy lássa a nevetés okát. Meghatotta a valódi jókedv, melyet az előtte helyet foglaló sárkányok arcán látott. A gyűlés eddig csak balsorsról és végzetről szólt, most azonban csodálatos volt látni, ahogy az életöröm visszaszáll a sárkányokba. Jószerencse is felpillantott az égre, ahová mindenki nézett. Egy pár fehér, csapkodó szárnyat látott a csillagfényben. Erős nőstényhang szűrődött le az emelvényre, és Jószerencse végül megértette a nevetés okát, majd maga is csatlakozott hozzá. Bársony repült feléjük, aki elhatározta, hogy nem marad ki a csapatból.
– Ha azt hiszed, elmehetsz egy ilyen kalandra nélkülem, Teher, akkor gondold át még egyszer, mert én mondom, nem sokáig jutnál nélkülem. És ami téged illet, Tavasz, ha jól repülő sárkányt keresel, már meg is találtad! Ki más sárkány tudná ezt megcsinálni?
Élesen balra dőlt, és a pálmafák csoportja felé száguldott, mely közvetlenül az emelvény háta mögött helyezkedett el. Oldalra fordult, és ilyen testhelyzetben szelte át a sűrű pálmarakást. Egyetlen levelet vagy fatörzset sem érintett, mindegyiket egy karomnyi távolságra kerülte el. Nem volt különösképp veszélyes manőver, de Bársony ügyességének nem maradt el a hatása. Mikor visszalibbent a tanácstagok feje fölé, Tavasz fanyar mosollyal kiáltott fel hozzá.
– Azt is el akarod hitetni velünk, hogy Teher tanácsi döntéseit is te hozod meg, fiatal Bársony?
– Úgyis tudjuk, hogy így van! – kiáltotta egy szellemes sárkány a tömeg közepéből. – Hadd menjen, Teher nem boldogul nélküle!
Újból nevetés tört ki, és úgy látszott, egy nagy felhő tűnt el a gyűlés fölül. Bár a gyűlés szürkületben kezdődött, és a sötétségbe nyúlt, mégis meleg fény öntötte el a dombtetőt. Bársony példátlan kecsességgel szállt le az emelvényre, és átölelte társát, amit a nézők őszinte üdvrivalgással fogadtak. Egy ideig úgy látszott, fényes nappal uralkodik, nem sötét éjszaka, a kétségbeesés elmúlt, és elszántság, optimizmus foglalta el a helyét. A sárkányok megint rádöbbentek, hogy a Menedék az újrakezdés otthona, és mi más volt ez az utazás, ha nem újrakezdés?
A sárkányok társalgása és nevetgélése közben, Jószerencse kihasználta a zűrzavart, és lelépett az emelvényről, hogy megölelje Fátyolt.
– Nem szégyenkezel miattam? – kérdezte tőle idegesen.
– Ó, nem! – válaszolta Fátyol csillogó szemekkel. – Ó, Jószerencse, nem tudod, hogy pont ez az, amit akarok: te, én és Ária együtt?
– És Szilárd.
– Persze. De... ha ez nem lehetséges, akkor nem lehetséges, és nem akarlak elveszteni téged, hogy ezt megtudjuk. Már így is túl sok dolgot vesztettem el – akárcsak te –, eleget egy életre.
Jószerencse szótlanul figyelt, mivel Fátyol először vallotta be, hogy elképzelhető, Szilárd sosem fog visszatérni. Most, hogy a végső döntést meghozták, és testvérének keresésére indulnak, Fátyolnak valahogy sikerült oldania eme félelmét. Jószerencse boldogságot érzett.
– Meg fogják találni – mondta, és magához szorította Fátyolt. – Ha van sárkány, aki meg tudja találni Szilárdot, hát ők azok.
– Tudom – felelte Fátyol halkan. – De azért örülök, hogy itt maradsz. Most pedig menj oda vissza, mielőtt elbocsátanak! Ha Tavasz és Teher nem lesz itt, még keményebben kell dolgoznod. Már kezdheted is!
Tavasz az emelvényre invitálta a felmentő sereg tagjait, hogy mindenki jól láthassa őket. Kerep és Füst felsorakozott Teher és Bársony mellé, Jószerencse pedig azon kapta magát, hogy megint Heszperre gondol; arra, hogy mit tesz majd a vad sárkány a Menedék tanácsának döntése után.
Azt hiszi majd, hogy négyen gyengébbek lettünk, tűnődött. Legalábbis ha még ellenségesek a szándékai.
De nem tudott tovább gondolkozni ezen a különös sárkányon. Hamar elvegyült a dombtetőn kialakuló ünnepségben. Egyre több sárkány mászott fel az emelvény sziklás oldalán, és minden tanácsos szívesen fogadta a formalitások felborulását – kivéve Ledrát, aki gőgös mosollyal szemlélte az etikett e példátlan kudarcát. A növekvő hangzavarban Tavasz bejelentette, hogy Jószerencse javaslatát elfogadták, és az expedíció két nap múlva indul. Azt már csak kevés sárkány hallotta, hogy hivatalosan is bezárja a gyűlést, hisz az események fékezhetetlenné váltak.
Bár igazából nem sok okuk volt rá, a sárkányok mégis ünnepeltek. Egyes sárkányok a megkönnyebbüléstől vidultak fel, hogy legnagyobb félelmüket kimondták és megosztották; mások vigyorogva mesélték Heszper megaláztatását, utánozták otromba fontoskodását és üres fenyegetőzését; mások pedig egyszerűen annak örültek, hogy végre történik valami. Sok sárkány ébredt rá, hogy az idilli Menedék – bár csodálatos lakóhely – nem minden. A Menedék csak egy apró szeme volt egy nagy világnak, és ez a világ azt követelte, hogy a sárkányok utazzanak át rajta, és birkózzanak meg a veszélyekkel. Csak így remélhették, hogy megoldják a problémákat, amelyekkel végre sikerült szembenézniük.
Azon az estén talán a jövőt ünnepelték a legjobban.
Itt, a hurrikán középpontjában, ahol minden oly csendes, minden oly békés, amíg... amíg a középpont tovább nem halad, és a hurrikán vissza nem tér.
Jószerencse szavait még sokszor ismételték maguk között a barátok és ismerősök, míg a nap fel nem kelt a kimerült, és fura módon elégedett sárkányok csoportja felett.
Mert bár ijesztőnek tűntek a szavak, mikor Jószerencse kimondta őket, most sok sárkány számára buzdítást jelentettek. Ha tényleg egy újabb vihar tör rájuk, legalább készen állnak majd arra, hogy saját viharukkal szálljanak szembe vele. A remény viharával.

 

 

   4.   
Búcsúzás

A felmentő expedíció távozásának reggelén Jószerencse felrepült a tanács dombjára, hogy egyedül lehessen. Fáradtnak érezte magát, hisz a gyűlés óta szinte semmit sem aludt, és a gondolat, hogy kiálljon a tömeg elé a nagy, keleti tengerparton, eddig elviselhetetlennek tűnt a számára. Becsukta szemét, és felszínes szendergésbe merült, nem is igazán aludt, csak sodródott a gondolataival. A pálmafák levelei sóhajtoztak a párás levegőben, a sziklák pedig felmelegedtek a szárnya alatt.
Kicsit még mindig bűnösnek érezte magát, amiért nem tart a többiekkel, de Fátyol újra és újra biztosította afelől, hogy a helyes döntést hozta meg. Jószerencse végre kezdett hinni neki. A kihalt dombtetőn pihengetve elmosolyodott a gondolatain. Hát nem tökéletes lehetőség a számára, hogy megoldja az új gondokat? Tavasz és Teher nélkül a tanács munkája nehéz lesz, főleg a kiszámíthatatlan Ledrával, aki a szavazatok negyed részét tartja majd így a kezében. Mikor felrepült a dombtetőre, megijedt a jövőképtől, de most kis mosoly ült ki az arcára. Rájött, hogy szívesen fogadja el a kihívást.
– Nos, Jószerencse – mondta a levegőbe –, talán eljött az idő, hogy a helyzet magaslatára lépj.
– Milyen helyzetről beszélsz, sárkány?
Jószerencsét annyira váratlanul érte a másik hang, hogy felszökkent a levegőbe, mikor végre magához tért. Meglepetésében még mindig hunyorogva hátrafordult, és akit látott, nem volt más, mint Ledra. A sárkányhölgy kecsesen üldögélt a sziklaemelvény szélén. Jószerencse pár pillanatig tátott szájjal bámult rá, megdöbbent attól, hogyan került oda, és hogy pont akkor jelent meg, mikor rá gondolt.
– Ne félj, Jószerencse! – nevetett Ledra. Láthatóan örült, hogy milyen nagy hatást sikerült keltenie. – Nem harapok!
– Ledra! A frászt hoztad rám!
– Persze.
Ledra hátradőlt a sima sziklán, és a korai napsütés melegében tobzódva, kitárta szárnyát. Messze alattuk, a keleti part széles aranysávként hatott, tele fekete pöttyökkel: sárkányokkal, akik a kalandorok útnak indítását készítették elő. A domb déli lejtőiről forró szél száguldott feléjük, de a sziklák fedezéket nyújtottak a fuvallatok elől. Körülöttük béke honolt.
– Tudod – mondta Ledra –, elgondolkoztam azon, vajon miért nem jelentkeztél te is önként, Jószerencse. Neked igazán a csapatban lett volna a helyed.
– Hát, valaki sárkányfiának szemmel kell tartani téged is, Ledra – felelte Jószerencse könnyed mosollyal. Humoros visszavágása sajnos nem hatotta meg a sziklán fekvő Ledrát, aki gőgösen felült, és félig csukott szemhéján keresztül meredt rá. Aztán haragja éppoly gyorsan párolgott el, mint ahogy jött, és közelebb húzódott tanácsos kollégájához.
– Igen, lehet, hogy szemmel kell tartanod engem, Jószerencse – turbékolta, és oldalával Jószerencséhez simult. – Méghozzá nagyon is közelről!
Jószerencse nagyot nyelt. Ledra kétségtelenül vonzó sárkány volt, karcsú, izmos szárnyával és hosszú, kecses nyakával. Sötét tónusú szeme és mély hangja elvarázsolta a sárkányokat, de csodálatos teste, a rugalmas báj és a forró, telt idomok jelentették a legnagyobb kísértést.
– Szerinted milyen közelről, Ledra? – sóhajtott Jószerencse, és belenézett a meleg, zöld szemekbe. Ledra válaszképpen teleszívta mellkasát a reggeli levegővel, és forró, nyirkos leheletet fújt Jószerencse nyaka köré.
– Nagyszerű csapat lehetnénk, Jószerencse, te meg én – suttogta. – Két fiatal sárkány, akik osztoznak a hatalmon. Nem lenne előttünk akadály!
– A kettő csak fele a négynek – felelte Jószerencse, és becsukta a szemét, mikor Ledra a nyakához dörgölte apró, tompa szarvát.
– Karcsú már öreg – felelte azonnal. – Nemsokára meghal. Nemsokára csak te és én maradunk, meg az a vénasszony.
– Tollszár nem éppen vénasszony.
– Te és én, Jószerencse, te és én.
Fejét hozzádörgölte a Jószerencse állkapcsa alatti érzékeny testrészhez, majd lassan elhátrált, szélesre tárta szárnyát és rugalmas farkát finoman leengedte egy sziklára.
– Te és én – ismételte suttogó hangon. – Itt. Most.
– Most? – mélázott el Jószerencse.
Ekkor Jószerencse figyelmeztetés nélkül kibontotta szárnyát, és felszökellt a levegőbe, Ledra mögé, aki megfordult, és a napba nézett, hogy lássa Jószerencsét. A sárkányhölgy hunyorogva próbálta kivenni a levegőben csapkodó sárkányt. Arckifejezése zavarossá vált.
– „Most” éppen ellenségek vagyunk, és soha nem lesz másfajta „most” – ordította Jószerencse. – Hogy mered ezt megtenni, Ledra? Még ha nem lenne társam és újszülöttem, talán még ha te lennél az utolsó élő sárkány a világon, akkor sem osztanám meg veled az életemet! Elfogadom, hogy éppoly jogosan vagy a tanácsban, mint bármelyikünk, de ha még egyszer megpróbálsz valami hasonlót, esküszöm, hogy kirúgatlak a tanácsból! Most menj innen, és hagyj békén!
Saját dühének ereje kicsit megrázta Jószerencsét. Lehuppant az egyik szomszédos sziklatömbre, és hátat fordított Ledrának. Csak ült, és nyugat felé meredt a tengerre. Enyhén reszketett.
Miért reagáltam oly hevesen?, tűnődött magában. Tényleg kísértésbe estem?
Néhány pillanatig nem hallott semmit, aztán enyhe fuvallatot érzett, mikor Ledra leszállt elé. A sárkányhölgy szeme vadul, zölden égett.
– Ezt még megbánod, Jószerencse – kiabálta. – Mind azt hiszitek, hogy ostoba vagyok, mert szeretek szórakozni, de én mondom, mostantól vigyázz magadra, sárkány! Van hatalom a kezemben, és nem szándékozom elveszteni miattad, vagy bármely más sárkányért. – Tetőtől talpig szemügyre vette Jószerencsét. – Nem is érné meg veled – tette hozzá végül –, és szerintem Ária sem a tiéd!
– Tűnj el, Ledra – mondta fáradtan Jószerencse. – A szemfényvesztést tartogasd a rajongóidnak!
A goromba válasz után, Ledra sziszegve röppent a levegőbe halványzöld szárnyának könnyed csapásaival. Egy pillanatig egyhelyben lebegett a domb lankáiról felfelé fújó szél hátán, majd eltűnt a reggeli napsütésben. Jószerencse nagyokat lélegzett az elfojtott méreg súlya alatt.
Miért viselkedik így velem?, tűnődött.
De ahogy Ledra eltűnt az égbolton, Jószerencse dühe elpárolgott. A partról hangfoszlányok szűrődtek fel. A szellő segítségével lesiklott a homokos part felé, miközben azon merengett, hogyan lehet bárki sárkány boldogtalan egy ilyen csodálatosan szép reggelen.

 

Tehert és Bársonyt nem volt nehéz észrevenni a nyüzsgő sárkánytömegben, mivel fehér pikkelyeik díszesen csillogtak a napfényben. Jószerencse feléjük indult; két barátja éppen kíváncsi, fiatal sárkányokkal beszélgetett, akik mohón kérdezgették Tehert az Aether-hágóról. Teher már valószínűleg hosszasan beszélhetett, mert kétségbeesetten nézett körbe, hátha akad valami, ami elvonja a fiatalok figyelmét, hogy ő végre felkészülhessen az útra.
– ...de mindenek felett talpraesettek voltak – magyarázta Teher. – Ó, szia, Jószerencse! Éppen azt meséltem el ezeknek a sárkányoknak, hogy mennyire talpraesettek voltak a hágó sárkányai. Végül is a kanyon falain kellett élniük, nem?
– Persze – válaszolta Jószerencse egyetértően. Teher hallgatósága vidáman röppent szét a tömegben. Bársony megvizsgálta társának szárnyát, és a látogatóra mosolygott.
– Szia, Jószerencse! – kiabálta vidáman. – Búcsúzni jöttél?
– Jaj, mennyire fogtok nekem hiányozni! – Jószerencse mással is tarkította válaszát: Bársonyt úgy megölelte, hogy az felemelkedett a földről. – Veletek mindig olyan jó a kedvem. Nem tudom, mihez kezdek nélkületek!
– Meglátod, darabokra esel – jött Teher száraz válasza.
– Lehet. Mikor repültök ki?
– Azt hiszem, mindjárt – mondta Bársony, és nyakát Jószerencse feje fölé nyújtotta, hogy lássa, mi történik a parton. A víz mellett ott állt Tavasz, Kereppel és Füsttel; mindhárman kelet felé néztek, ki a nyílt tengerre, és szárnytartásukból tisztán látszott, hogy több, mint készek az indulásra.
– Hogy van Ária? – kérdezte Teher.
– Egyre jobban. – Az újszülött sárkány nagyon beteg volt az előző éjszaka, és Fátyol nem akarta elhozni őt a fészekből, sőt azt sem akarta, hogy Jószerencse ott tébláboljon, és útban legyen a gondoskodás közepette. Teher és Bársony reggel benéztek hozzájuk, elbúcsúztak tőlük. Meghatotta őket, ahogy Fátyol az újszülöttet gondozza.
– Vigyázzatok egymásra – mondta nekik Fátyol remegő hangon. – És találjátok meg Szilárdot, kérlek titeket!
– Azt hiszem, túlságosan nagy hatással van rá ez az esemény, ezért nem akart kijönni ide – mondta Jószerencse, bár Teher és Bársony tökéletesen tisztában voltak azzal, milyen mély érzelmeket élhet át Fátyol. – Szereti a testvérét.
– Mindnyájukat szereti – javította ki Bársony. – Szilárdot és Kajást, Viaszt és Röptét. Még Fagyöngyöt is.
– Mindnyájan szeretjük őket – értett egyet Jószerencse.
Nem sok mondanivaló maradt a számukra. A körülöttük álldogáló sárkányok Tavaszék felé indultak, és a homokos lejtőn hagyták a három barátot, akik szótlanul még utoljára megölelték egymást. Ezután Jószerencse csak azt figyelte, ahogy Teher és Bársony leballag a víz mellé.
Már minden szükséges beszédet megtartottak, így szavak és mindenfajta ceremónia nélkül emelkedett az öt kalandor a levegőbe. A parton álló sárkánysereg üdvrivalgásban tört ki, majd elnémultak, mintha az expedíció komolysága tapintható nyomássá vált volna a tengerparton. A hullámok susogva simogatták a finom, aranyszínű homokot, elnyomták az öt pár csapkodó szárny hangját és eltakarították a parton maradt karomnyomokat, melyeket a távozó sárkányok hagytak maguk után. Az öt sárkány egyenként kelet felé fordult, és magabiztosan egyre magasabbra száguldottak, a nap felé, az erősebb légáramlatokhoz, melyek fehér felhőket tereltek a távoli, láthatatlan szárazföld felé. Ahogy az öt sárkányalak elenyészett a messzeségben, a felhők betakarták a napot. Fakó félhomály lépett a napsütés helyébe, mintha a sárkányok magukkal vitték volna a fényt is az útra. Elmentek.
Vigyétek el a fényt, ha kell, suttogta Jószerencse a távozó sárkányok után. Hagyjatok minket sötétségben, ha csak így lehet sikeres küldetésetek. Mi megvárunk titeket, bármi is történjék.
A tömegből kivált egy sárkány, és felbandukolt a part enyhe emelkedőjén, egyenesen Jószerencséhez. A vén Karcsú volt az. Szárnyának vékony hártyái szinte átlátszottak a szürkülő égbolt gyenge fényében. Minden szürke volt rajta, a töredezett pikkelyétől kezdve a szemét körülvevő ráncokig minden. De a kék szemek még mindig csillogtak. Jószerencse ezt most vette észre először, és örült a felfedezésnek.
– Nagy nap ez mindannyiunknak – jegyezte meg Karcsú, és megbiccentette fejét a háta mögött összegyűlt tömeg felé.
Jószerencse elmosolyodott, és bólintott.
– Sok remény repül azokkal a sárkányokkal – mondta egyetértően. – Sokkal több, mint gondolnánk, azt hiszem.
– Fiatalságod ellenére nagyon jó a felfogóképességed, Jószerencse. Adhatok azért egy tanácsot? – Jószerencse újból bólintott, bár elgondolkozott, mi lesz a tanács. – Sose felejtsd, hogy nehezebb hátramaradni, mint elmenni. Ez olyan igazság, amit sokszor érzünk, de ritkán mondunk ki; most jusson ez az eszünkbe, mert nehéz idők várnak ránk! Igaz?
– Igen – suttogta Jószerencse. – Igaz.
– És még valami – tette hozzá a ráncos, vén sárkány, mikor indulni készült. – Figyeld oda Ledrára! Ha még nem próbált elcsábítani, rövidesen meg fogja próbálni. Viszlát, Jószerencse!
Jószerencse egy pillanatra megrökönyödött, és a távolodó Karcsú után mosolygott. Arra gondolt, mennyire különbözik Karcsú Ledrától, de kétsége sem volt afelől, melyikükkel osztaná meg a tanács emelvényét.
Két fura találkozó egyetlen reggel leforgása alatt, tűnődött. És mi a helyzet Tollszárral? Ő kinek az oldalán áll?
A parton tömörülő sárkányok között meglátta az ex-varázsos impozáns alakját, de úgy érezte, nincs kedve odamenni hozzá és beszélgetésbe elegyedni. Egyszerűen haza akart menni. A Menedék sárkányai biztos pihenni fognak az elmúlt két nap fáradalmai után, a következő gyűlés időpontját pedig ki sem tűzték, ezért elhatározta, hogy minden szabadidejét kihasználja a tervezésre.
Jókedvét megtartotta, mikor a sziget belseje felé repült, de akármilyen testhelyzetet vett fel, a levegő egyre forróbban fújt. Mintha a kalandorok elvitték volna a fényt, de a forróságot itt felejtették volna. A pálmafák ingatagul hajladoztak, a széles pálmalevelek idegesen reszkettek, míg Jószerencse fölött az égbolt halvány, ezüstös színt vett fel, ahogy a felhőkből álló bőrréteg villámgyorsan betakarta szigeteket. Északon az égbolt elsötétült.

 

A levegő összesűrűsödött annak ellenére, hogy a tenger felől erős szél fújt. Fátyol a sziklaszirthez sétált, hogy kiszellőztesse fejét. Érzékei bizseregtek, mikor kitárta magát a világnak. Úgy érezte, évezredek teltek el, mióta utoljára szétnézett maga körül.
Nagyon szerette ezt a helyet. Mikor Jószerencse a Menedékre vezette őket, Fátyolt elbűvölte a sziget elhelyezkedése, a türkiz tenger, és amit eddig átélt itt, örömtelinek volt mondható. Menedékkel kapcsolatban minden mosolygásra késztette: a középső korallzátony bonyolult geometriája, a tiszta, tengeri levegő, az óriási égbolt, a különböző ételek... minden. Idill volt ez, fura, valótlan idill.
Fészküket a sziget széltől védett, északkeleti sarkába építették, félúton egy enyhén emelkedő domb lankájára. A laza földbe ásott árkot magas pálmafák boltozták be, és a lehulló széles pálmalevelekből Fátyol meleg, kényelmes padlót alakított ki. A széles, otthonos fészket elhelyezkedése megvédte a szűnni nem akaró déli széltől, és elbűvölő kilátást nyújtott észak felé az óceánra.
A fészek közvetlen környéke mellett, mely terjedelmes pálmaerdővel és sok tüskés bozóttal dicsekedhetett, maga a domboldal kopár maradt, és meredeken emelkedett egy alant elhelyezkedő sziklaszirtig. Akár tudatosan, akár nem, a két sárkánynak sikerült olyan helyet kiválasztani, amely mindkettőjüket otthonukra emlékeztette. Ezen a helyen megtalálták Délvég szikláit és az Aether-hágó kanyonfalait is. Ráadásul biztonságos helynek számított, mivel fentről egyetlen sárkány sem tudta megközelíteni anélkül, hogy át ne kellett volna magát vágni a sűrű növényzeten, alulról pedig azonnal észre lehetett venni egy sárkányt a levegőben. A fészek távol maradt a sűrűbben lakott déli völgyektől. Ez a hely jelentette az ő saját menedéküket.
Aztán ott volt a legörömtelibb dolog: Ária. A tojás kikeltésének izgalmai után Fátyol nemigen hagyta el a fészket, inkább lányával foglalta le magát. Jószerencse ellátta őket a szükséges táplálékkal, és annyi látogató járt hozzájuk, hogy Fátyolnak ki sem kellett mozdulnia. Ő – és leginkább Ária – a figyelem középpontjába került azokban a kezdeti hónapokban. Fátyol élvezte új életének békéjét, főleg akkor, ha visszagondolt a megpróbáltatásokra, melyeken Jószerencsével ment át nem is oly rég.
A látogatások azonban egyre-másra elmaradtak. Csak Teher és Bársony jártak még gyakran hozzájuk. Fátyol úgy gondolta, hogy az újdonság érzése elmúlt, de azt is gyanította, hogy nagyban közrejátszott a meddőségtől való szörnyű félelem; talán a többi sárkány fájdalmat érzett, ha vele és Áriával találkozott, hisz féltek, hogy ők nem hagyhatnak már hátra utódokat. Néha beszélni akart erről Jószerencsének, de végül úgy döntött, nem osztja meg terhét vele: épp elég gondja volt neki így is, miért beszéljen vele a féltékeny nőstényekről, akik megfenyegették, mikor Jószerencse nem volt ott?
Vajon megpróbálják beváltani fenyegetésüket? merengett, és azonnal Ledrára gondolt, aki minden bizonnyal a legrosszindulatúbb nősténynek tűnt a Menedéken. A szél furcsa melegében Fátyol behajlította szárnyát, és érezte, eljött az idő, hogy tevékeny életet éljen. A délutáni rövid repülés megtornáztatta a rég nem használt izmokat, amitől jó, sőt csodálatos érzés kerítette hatalmába. A szél elfújta az egyedüllétért való sóvárgást, melyet mostanában oly sokszor érzett. Fátyolt boldogság öntötte el.
Jószerencse a szirt felé siklott, hogy leszálljon, mikor meglátta társát a fakó szikla tetején. Ahogy közelebb ért, elállt a lélegzete, mint mindig, amikor meglátta karcsú, fehér alakját a halványszürke sziklán. Erről eszébe jutott, mennyire szépséges is Fátyol. Az anyaság még bajosabbá tette, mivel megújult magabiztosságot kölcsönzött neki, ami meglátszott a szárnytartásából, és fejének, nyakának kecsességéből. Jószerencse magába itta a látványt, majd társa felpillantott rá, és kápráztató mosollyal jutalmazta meg.
– Remekül nézel ki! – kiáltotta Jószerencse, mikor lehuppant mellé a földre. – Hogy van Ária?
– Hagytam, hadd aludjon. A betegség közben nem sokat aludt. Repültem is egy kicsit.
Jószerencse bólintott, és mélyet lélegzett. A tengeri hideg, sós levegő úgy üdítette fel, mint egy korty tiszta forrásvíz.
– Egyébként rendben elindultak – jegyezte meg. – Nem volt nagy ceremónia a végén; azt hiszem, mindenki elfáradt. – Felnézett az égre. – Szerintem az időjárás is változik.
– A viharod az? – Fátyol hozzásimult Jószerencséhez, szárnyát az övé alá dugta, mint aki védelemre vágyik.
– Lehet. Mikor visszafelé jöttem, észrevettem, mennyire sötétedik az ég, főleg...
Hirtelen elhallgatott, szemei megint északra meredtek. Fátyol még közelebb szorította magához.
– Mi az, Jószerencse?
Ahogy Fátyol testéhez hozzásimult, érezte saját szívverését – mintha csak az ő szíve vert volna mindkettőjük számára. Jószerencse a távolba bámult, és megpróbálta kivenni a szemével mindazt, amit látni hitt. – Nem tudom – felelte. – Te látod?
Mindketten az egyetlen látható szárazföld felé néztek: az Éles-sziget felé, mely a Menedéktől északra a következő szigetet képezte a láncban. Azért nevezték el Élesnek, mert pontosan az volt. Éles, mint egy pár görbe karom. A két karom egy hosszú lagúnát tartott fogva; csakis ezen lagúna partján burjánzott bármilyen növényzet. A sziget nagy része élesen emelkedett ki a tengerből, és számos, túlságosan meredek fennsíkból állt, melyekre lehetetlennek tűnt a letelepedés; egyetlen sárkány sem tervezte, hogy valaha is ezen a szigeten építse fel otthonát.
Jószerencséék szirtjéről az Éles általában úgy nézett ki, mint egy vékony, szürke ék, amely a horizont alól nő ki. Egy tiszta napon a sárkány kivehette alacsony, töredezett hegyeinek kontúrjait, de ha köd szállt le, a sziget képe elmosódott. Ezen a reggelen az égbolt még tisztán ragyogott, de most a felhők sebesen vastagodtak, és az ég szürkesége miatt nem lehetett tisztán kivenni az Élest. Mindenesetre valami furcsa volt rajta.
– Látok... valamit – kockáztatta meg Fátyol tétován. – Úgy néz ki, mint egy árnyék a sziget felett, vagy valamilyen sötét felhő.
– Így van – mondta Jószerencse keserűen. – És gyanítom, hogy már tudom is, mi az: füst.
– Tűz?
– Pontosan. Azt hiszem, Heszper barátunk nem repült el olyan messze, ahogy azt mi akartuk. Lefogadom, hogy ő az ott, tüzet csinál, használja a varázst.
– Hát – sóhajtott Fátyol –, reméljük, hogy ott is marad! Engem sosem ijesztett meg igazán – a Fekete Sárkány után egy ilyen semmirekellő nem jelent sokat –, de tényleg utálatos egy picit. Nem aggódsz miatta, ugye?
– Nem – sóhajtott Jószerencse, egy pillanatnyi gondolkozás után. – Szeret bajt keverni, ez biztos, de az itteni sárkányok szerintem kiismerték. – Még rövid ideig a távoli füstöt szemlélték, majd Jószerencse megunta a dolgot. – Hát, az is biztos, hogy nem repülök el odáig csak azért, hogy szembeszálljak vele – szabadon tehet, amit akar, akárcsak mi. Éhes vagy?
– Farkaséhes! Még sok óriás diónk van – sokat akarok enni!
– Elárasztalak, amivel csak akarod, kedvesem – csak mondd, mivel!
A két sárkány hazasietett a lejtőn; nevettek, mint két fiatal szerelmes, hisz azok is voltak. Eközben a az égbolt vasszínűvé változott felettük, a távoli horizontot pedig fekete füstfátyol borította el.

 

 

   5.   
A vörös bolygó

Okker egy sárkány szempillantása alatt is megtehette volna a hosszú utat, de ehhez nem volt kedve. Nem lehetett tudni igazán, miért döntött úgy, hogy inkább lassan lebeg tovább. Talán az egésznek ahhoz volt köze, hogy emlékezete oly hirtelen világosodott meg, hisz elméjének hihetetlen raktárában az Útvesztő emlékképei ragyogóan csillámlottak. Mindenesetre a baziliszkusz azon kapta magát, hogy még mindig messze lődörög a világtól, mégis elérte úti célját. A sziklákhoz ért.
Sok évmilliárddal ezelőtt – valójában sok Változással ezelőtt – a baziliszkuszok gigantikus erődöt építettek maguknak, amely messze a magasban lebegett. Itt éltek, és egy központi sziklatömbből elkezdtek építkezni a nyers varázs puszta erejének segítségével. Akkoriban a varázs hatalmas erőnek számított, és elképesztő dolgokra használták fel. Bár azidőtájt már nagyon megöregedtek (de hát nem voltak ők mindig is öregek?), Okkernek most úgy tűnt, a fiatalság éveit élte át akkor, az életerő és a lendület éveit, a végtelen, kitartó versengés éveit. A felépített fellegvár a mennybolton is túl magasodott; örökké terebélyesedő műemléke volt a Halhatatlanok mágiájának és hatalmának.
De a baziliszkuszok elunták magukat, és a végén szétzúzták a kastélyt. Évekig törmelék zuhogott a mennyboltról a világ földjére. Ahová leesett, ott a talaj szétrepedt és szétmállott. A baziliszkuszok elváltak, külön-külön a maguk útjára eredtek a kozmoszba. Mindegyik saját maga indult el, hogy rájöjjön, hogyan lehet betölteni a halhatatlanság vákuumát. Végtelenszer találkoztak és váltak el megint, de aztán újra összegyűltek, és megépítették a következő fellegvárat, ezúttal a földön. Eme erőd csodálatosra sikerült pallérozatlan, égi testvérével ellentétben. Ebben az építményben gyűltek össze megint, és tanakodni kezdtek... ami szintén nem tartott sokáig: újból szétváltak, és eltervezték, hogy végső, örökké tartó álomba merülnek.
A ciklus befejeződik, gondolta mérgesen Okker, mikor a sziklák helyén őgyelgett. A Halhatatlanoknak újra össze kell gyűlniük, most utoljára!
Körülötte a égi fellegvár romjai hánykolódtak, az érdes, ütött-kopott sziklatömbök. Az elképesztő kastély nagyobb része nem esett le a földre, hanem a mennybolton maradt, és széles romhalmazláncot alkotott. Régebben, a fellegvár lerombolása idején, a kozmosz kisebb teret foglalt el, és a szétzúzott szikladarabok a szélének ütköztek. De azóta kitágult a világegyetem...
A legutolsó Változástól hirtelen mindent elsöprő lendülettel kitágult a kozmosz. Okker a mindenség széleinek irányába küldte érzékeit, de az még mindig túl gyorsan tágult. Az univerzum nagyságától megijedve, a baziliszkusz visszahívta érzékeit. Ugyanakkor remény is megcsillant elméjében.
Az égbolt olyan óriási méretűvé tágul, mint még soha! Egy ilyen gigantikus égen kell, hogy legyen valami, ami véget vet az örökkévalóságnak!
Okker gyorsan visszahozta figyelmét a szikladarabokból álló felhőre, melyen épp keresztül repült. Ezután érzékelő hálót vetett ki a közvetlen környezetére. Némely szikla sötét színe gazdag vastartalomról árulkodott. Ezekből állt régen a fellegvár magja. Más sziklák még ennél is sötétebbnek tűntek, a faszénhez hasonlítottak. Az utóbbiak a varázzsal telített tűzgomolyagok maradványai voltak, melyek az egész erődöt összetartották; később a tűz kicsordult belőlük, és fura lángcsóváik kővé meredtek. Ennek köszönhetően rengeteg szikla maradt fényes és vasmentes, és még több torzult el a felismerhetetlenségig; a baziliszkusz mégis régi barátként üdvözölte őket. Elméjében újra összerakta a fellegvárat a cafatokra hullott darabokból. Nem tudta biztosan, hogy gyászolja-e a fellegvár pusztulását vagy sem.
A sziklatömegen túl a világok keringtek, mint mindig. Most azonban sokkal nagyobb mindenségben úszkáltak. Okker szívesen felfedező útra indult volna a világmindenségben, de hát épp saját nyomorult létezésének befejezésére törekedett. Valami arra késztette, hogy a múltba nézzen, és a kolosszális távolság ellenére közelebb húzza magához a világ képét.
A Gyűlés mohó lesz. Erőre lesz szükségünk, ha végre halandóvá akarunk változni. Mikor az utolsó mágia is kiszivárog a világból, a Halhatatlanok nem élnek majd tovább. A meghagyott varázs kell nekünk.
Mintha Okker gondolataira szeretett volna felelni, a világ megborzongott. A varázs valóban mozgásba lendült. A déli sark csillogásba borult, mikor a mágia szétszórt foltjai összefolytak. A mágia összegyűlt.
Megmozdult, és vele mozgott a föld is. Nem lassan, mint eddig a múltban, hanem hirtelen kirobbanó, szédítő sebességgel. Föld alatti birodalmak siettek fel hegyoldalakon, és évmilliárdok óta először kóstoltak bele a levegőbe; az óceánok elöntötték a sivatagokat; a kontinensek vetemedtek és nyúltak, némelyik furcsa földformát vett fel, a többi pedig szétvált, és a mozgó tengerek árja alá süllyedt. A baziliszkusz még sosem látta ennyire felkavartnak a világot. Széles, ezüstös szemével figyelte, ahogy a jéggel borított sarki kontinens összezsugorodik, mint egy görnyedő sárkány, és új hegycsúcsokat lök ki magából. A változások eddig csak a déli félgömb aljára korlátozódtak, de a varázs hatása egyre haladt észak felé. Látszott rajta, hogy nemsokára beborítja az egész világot.
Micsoda erő, gondolta Okker növekvő izgalommal. Most már biztos, hogy a Halhatatlanoknak kell kézbe venni az erőt! Biztos, hogy eljött a mi időnk!
Okker döntött. Kiszabadította magát a romokból, melyek közt amúgy is túl sokáig időzött, és célja felé iramodott. Mögötte a sziklák helye fátyolt alkotott közte és a világ között. Körülötte duzzadt a teremtés, határait a végtelen éjszakába tolta.
Okker előtt feltűnt a Vörös Bolygó.

 

 

   6.   
Hullócsillagok

Az Üszökhegy felett gőz gomolygott. A hegy maga megtörten, kihaltan terült el, felületét színtelen hamuréteg borította. Ami egyszer kimagasló fekete sziklakúp volt, most csak szürke, esetlen szellemnek tűnt. Két részre szakadt; üresen álldogált, mintha belülről elfogyasztották volna. Csak a héj maradt meg, amely már nem bírta saját tömegét tartani. A hegy két fele között sötéten és baljóslóan tátongott az üresség, mintha a világ legmélyebb részeire vezetne – ami persze régen igaz volt. De most már nem.
– Gyertek! – mondta Tavasz. Sötétsárga arcán árnyékok játszadoztak a heves, déli napsütésben. – Még egyszer szeretném megnézni Covamere-t.
De mikor a rövid repülés után Covamere-be értek, csalódniuk kellett, mert Covamere már nem volt ott; egyszerűen eltűnt. A régen óriási települést teljesen betakarta a hamu, mely a hegy kitörése után még hosszú napokig zuhogott az égből. A város helyén most csak végtelen, szürke síkság látszott, melyből néhány tüske és rúd állt ki – a tornyok és őrhelyek részei, melyeknek sikerült átfúrni a karám alakú völgyre zúduló mocskot. Csak ennyit láttak ott, ahol nemrég még egy egész sárkányváros működött. A gyászoló sárkányok csak tippelni tudtak, hogy mennyi holttestet temethetett el a tengernyi hamu. Komoran vették tudomásul a történteket, és hamar továbbindultak. Mielőbb maguk mögött akarták tudni a hátborzongató helyet.
Egy ideig nem is beszélgettek, egészen addig, míg le nem pihentek a délután derekán. A táj fokozatosan kezdett kisimulni, ahogy észak felé repültek. A töredezett hegyoldalak után göröngyös, kis dombocskák következtek, melyek után már a szürke sivatag várt rájuk. Egy kisebb bucka tetején szálltak le, melyről jól látták a messzeségbe nyúló homokot. A sárkányok fáradtan terpeszkedtek el a vulkanikus földből kinőtt fűben.
Teher emlékezett a térségre, hisz pár hónappal azelőtt errefelé repült az Aether-hágóból. Az emlékek kellemetlen érzéssel vegyültek. Kirázta a hideg, mikor visszagondolt a tartománysokk traumájára, mely azokban a szörnyű napokban öntötte el. Látván szorongását, Bársony szorosan magához ölelte őt, és ezt suttogta:
– Mi az, szerelmem?
Teher felsóhajtott, és pár pillanatig nem is tudta, mit mondjon. Annyi minden változott meg azóta...
– Ez a hely – magyarázta hevesen. – Szívfölde. A mágia itt annyira hatalmas volt, hogy ragyogott a levegőben. Mikor Jószerencsével meg a többiekkel átutaztunk itt, a varázserő már lecsökkent, de a föld olyan élőnek tűnt. Nem tudom, érted-e. Most inkább halott a táj.
– De ez neked nem igazán hiányzik, ugye, Teher? – emlékeztette őt Bársony finoman. – Te sosem gyászoltad a dolgot annyira, mint a többiek.
Teher elgondolkodott.
– Hát, nem, nem igazán – kivéve akkor, ha megszakad a szívem egy darab füstölt húsért! – Elmosolyodott, de a röpke mosoly után látszott rajta, hogy magába néz, és önvizsgálatot tart. – Nem, kedves Bársonyom, persze igazad van. A földvarázs szelíd volt, és szerettem használni, de a tűzvarázs iszonyatossá vált, és a Tartományt, ahonnan a varázs jött, a gonosz tartotta kézben. Mikor az Aether-hágónál a tűzvarázst használtam, sárkányok haltak meg. Kajás segített átjutni a sokkon, akárcsak Jószerencse, bár ő nem értette az egészet. De a pusztítást sosem fogom elfelejteni, Bársony, soha. Hogy hiányzik-e a varázs? Nem vagyok őszinte, ha azt mondom, hiányzik, kedvesem. A sárkányok visszaéltek az erejével, így azt hiszem, békésebb lesz a világ nélküle. A természet valahogy... egyszerűbb.
– A sárkányok amúgy is meghalnak – mondta Bársony –, akár varázs által, akár a természet által; a halál mindig velünk van, bármit is teszünk. Ebben minden teremtmény biztos lehet – egyikünk sem halhatatlan.
Teher bólintott, de látszott rajta, hogy nyugtalansága nem oldódik. Bársony szorosan megölelte. Rövid ideig így feküdtek, csendben pihentek, a nap pedig lassan lejjebb csúszott a tiszta, savanykás égbolton.
Végül az éjszakát is ott töltötték, mivel a sárkányt próbáló repülés a tenger felett igencsak kifárasztotta őket, még az ex-varázsos Tavaszt és Kerepet is. A testi fáradság mellé társult az érzelmi behatás Covamere-ben, és e kettő elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy végképp kimerítse őket. Rövid megbeszélés után úgy döntöttek, hogy a következő napon kezdik meg utazásuk nagy részét.
– Még hét nap, és az Aether-hágóba érünk – jósolta Füst, miközben mindenki visszavonult kiszemelt alvóhelyére. – Lehet, hogy még kevesebb. Ma este kipihenhetjük a fáradalmakat.
– Aludjatok jól, sárkányok – tette hozzá Tavasz. – Holnap tényleg elkezdődik az utazás.

 

Az éjszaka hosszú volt, Tavasz pedig nem bírt aludni. Hogy ne zavarja a többieket, elrepült az ideiglenes táborból, és talált egy kopár, göröngyös hegyoldalt, melynek a déli oldalára letelepedett.
A megrepedt hegy fölött sötéten tátongott a csillagos égbolt. A lenyugvó félhold ezüstös, pislákoló fénybe borította a tájat, és a Törthegység töredezett felföldjét kietlen árnyékmozaikká faragta. A meleg, déli szél felkapta a hamut a hegytetőkről, és szétszórta a levegőben. Tavasz mély lélegzetet vett, és azon álmélkodott, mennyire kihalt a táj.
Ő nem a világnak ezen a részén született. Akkor lépett be Lidérc seregébe, mikor a Fekete Sárkány Termanderel északkeleti részein toborzott, és akkor jött Szívföldére, mikor új vezetője végül úgy döntött, lerohanja Covamere-t. Tavasz folyómenti sárkánynak született, a nagy, kanyargó Term folyó füves árterében nőtt fel. A folyó alsóbb szakasza annyira széles volt, hogy sok sárkány összetévesztette az óceánnal, mikor először meglátta.
Tavasz szerette a vizeket, és sokat tanulmányozta, milyen gazdagsággal kényeztetik el a földet. Covamere lávás hegycsúcsai és durva formájú, fekete, sziklás síkságai csalódást okoztak neki. A céltudat tartotta itt – és hűsége Lidérc felé, no meg a felelősség, amelyet az alá beosztott sárkányok felé érzett –, de sosem kedvelte ezt a helyet igazán.
Tavaszt sosem kerülte el a hatalom, hiszen mindig is vezető volt. Fiatalabb éveiben számtalan alkalommal vezetett át csapatokat a Term vizén, melyek bonyolult repülési és felderítési műveleteket hajtottak végre. Szigetek százait találták meg, és térképezték fel. Tavasz aprólékos pontossággal jegyezte fel ezen tájakat rendezett elméjében. A becsvágy és hatalom mellett még egy óriási fegyvert tartogatott: imádta a rendet. Fenomenális emlékezőtehetségének köszönhetően kiváló harcossá lett, akit nagyra becsültek a sárkányok. Sosem hunyt szemet afelett, ha egy alatta szolgáló sárkány vétséget követett el, viszont a hőstetteket megjutalmazta. A Fekete Sárkány azonnal felismerte ezeket a tulajdonságokat, és – közvetlenül, maga alá – kijelölte egy csapat élére, mely a titkos, belső szervezkedéseket fedte fel. Tavasz számára tökéletesen megfelelt ez a szerep.
Becsvágy. Hatalom. Rend. Lidérc valóban megtestesítette ezen erényeket, Tavasz végül mégis elfordult tőle. Ahogy később belegondolt, pont a becsvágy okozta Lidérc vesztét. Tavasz tanult ebből, ezért volt képes emelt fővel elfogadni azt a lefokozást, melyet a Menedéken élt át. Egyszerű tanácsossá lett, csak egyike azoknak, akik irányítottak. De lelke nemsokára nyugtalanná vált, és új kihívások után kutatott. A Menedéket egyetlen fenséges folyó sem szelte át, csupán holtágat jelentett ez a trópusi idill. Tavasz egyre inkább unatkozott.
Aztán jött a felderítő küldetés és a kaland szaga. A Menedéken kívüli világ megváltozott – nem is kicsit –, és fel kellett térképezni. Ki más sárkányfia vezethette volna az első úttörő csapatot az új világba? Ha megtalálja esetleg Szilárdot és az Aether-hágó romjait, annál jobb, de az biztos, hogy rengeteg dolog vár rá a megváltozott világban. Habozás nélkül megragadta a lehetőséget, hisz végre megcsillant az esély, hogy szélesebbre nyújthassa szárnyát, mint bármikor azelőtt. Senki sárkány nem parancsolhatott neki. Minden helyet, minden titkot felfedhetett!
Tavasz széttárta szárnyát, és figyelte, ahogy az ezüstös fény játszadozik a fekete és sárga csíkokon. A hold hamar süllyedni kezdett, és mikor eltűnt, égi társai, a csillagok még fényesebben világítottak. Érzéketlen szemükkel az apró sárkányokra tekintettek, akik a megtört földdarabon szétszóródva aludtak.
A jövőre gondolt. Annyi mintát kell még megtalálni a világban!
Légfuvallatot érzett maga mögül. Hátrafordult, és a nagydarab Kerepet pillantotta meg, aki széles szárnyaival éppen leszálláshoz készült.
– Hallottam, mikor elmentél, főnök – mondta az óriás harcos lassú, határozott hanghordozásával. – Gondoltam, hagyok időt a gondolkodásra – úgyis szeretsz gondolkodni. De nem szabadna elszakadnod a csapattól, legalábbis nélkülem nem. Valami nem tetszik ebben a tájban.
Tavasz elmosolyodott, és oldalba paskolta barátját.
– Rendben van, Kerep – nevetett. – Rád mindig számíthatok, hogy megvédsz. De nem vagyok többé tiszt, tudod: a rangok Lidérccel együtt kimúltak.
– Bocsánatot kérek, főnök, de a Vezér seregében arra esküdtem fel, hogy téged szolgállak.
– De nincs már hadsereg.
– Nincs, főnök, de te vagy!
– Hát rendben – mosolygott Tavasz –, ha így akarod, Kerep. Be kell vallanom, biztonságban érzem magam, ha a közelben vagy, úgyhogy nem panaszkodom többet.
Még egy ideig kényelmesen ücsörögtek, aztán Tavasz elálmosodott. Lassan feltápászkodott a kopár talajról, hogy visszatérjen a táborba, de hirtelen fényt látott lecsukódó szemhéján keresztül. Felemelte a fejét. Az égen fehér csík villant fel. A hegy mögül indult, felszáguldott a csúcsáig, majd észak felé leereszkedett, szédítő sebességgel. Halkan, villódzó fényben elenyészett a távolban, és végképp eltűnt.
– Éjjeli sárkány! – kiáltotta Kerep meglepetésében, miközben ő is felállt a karmára, és izgatottan lökdösni kezdte Tavaszt.
Tavasz megvonta vállát, és széttárta szárnyát. Úgy gondolta, többet már nem látnak majd. A Változás előtt éppoly ügyesen tudta kezelni a varázst, mint bármilyen más varázsos sárkány, de sosem tartotta többnek, mint a fegyverzetének egy hasznos elemét. Az eszét vélte a legfontosabb fegyverének. Hiányzott neki a mágia ereje, de a szépsége nem.
Újabb fénycsóva repült a levegőbe dél felől. Ezután a teljes égboltot megvilágította a fény, mikor az egyes csíkok esővé, majd viharrá bővültek. Kerep összevissza táncolt örömében, és még Tavasznak is leesett az álla a látványtól. Távoli kiáltásokat hallott; látta, hogy Bársony felébredt a fénytől, és felkeltette Tehert, most pedig izgatottan összedugták a fejüket, döbbenten figyeltek, mutogattak, miközben a gyorsan tovatűnő csíkok ide-oda cikáztak, egy élő, fényes mátrix módjára. Füstöt nem látta. Félretette gondolatait, és barátjával visszarepült hozzájuk.
– Éjjeli sárkányok! – kiabálta Kerep, mikor leszálltak a többiek mellett. – Jószerencse azt mondta, igaziak! Szerinted is igaziak, főnök?
– Jé, csodálatosak! – kiáltotta Bársony, mielőtt Tavasz megszólalt volna. – Engem nem érdekel, mik azok – éjjeli sárkányok vagy nem –, de egész este el tudnám nézni őket, te nem? Füst! Neked is tetszik?
Tavasz is a természetes sárkányhölgyre tekintett, aki szintén az égre meredt, de akárcsak Tavaszon, rajta sem látszottak érzelmek.
– Na, Füst – mosolygott Tavasz, és odaballagott hozzá. – Mi a véleményed?
– Azt hiszem, ez az egész furcsa – felelte velősen. Hunyorogva próbált valamit kivenni az égbolton, amit eddig még nem sikerült meglátnia. – Nagyon furcsa.
– Természetesen láttam már éjjeli sárkányokat – jelentette be Bársony mellékesen. – De ennyit még soha. Bár hallottam, hogy néha csinálnak ilyet. Lenyűgöző, varázslatos. Apropó, kell, hogy legyen még varázs valahol a világban, ha ilyen megtörténhet, nem gondoljátok?
– Szerintem menjünk aludni – jött Füst egykedvű válasza. – Még hosszú utat kell megtennünk, és az idő néha kifog a sárkányokon.
– Füstnek igaza van – értett egyet Tavasz.
– Én még maradok egy kicsit; próbáljatok csak elrángatni innen! – mondta Bársony izgatottan.
Füst hátat fordított a többieknek, és visszasétált fekvőhelyéhez. Tavasz követte a szemével. Azon gondolkodott, vajon hogy lehet az, hogy Füstöt sem hatotta meg az eset. Füst gyakorlatias sárkánynak tűnt, figyelmes tervező volt, no meg nyomkereső...
Talán nem is hinnénk, milyen jó az érzékelő képessége, gondolta Tavasz, mikor gyomra hirtelen, erősen megrándult. Katonai szimata bekapcsolódott, s északra figyelt minden érzékszervével.
Füst görnyedt háta mögött a szürke sivatag feküdt, melyen másnap kellett átkelniük. A sivatagon túl, a távoli, sötét látóhatáron túl állt az Alacsony-hegység és az Aether-hágó, de nem volt valami még közelebb? Valami...
Tavasz az éjszakába meredt. Izzó, pislákoló fényt látott meg, amely a vadonban rekedt, nem is olyan messze. Sercegett, majd kihunyt. Felette az égbolton nagyobb fények cikáztak, majd csaptak le és... és aztán valami olyat tettek, amire Tavasz egyáltalán nem számított. Lepottyantak!
Villámként süvítettek lefelé, vakító lángcsóvákkal tarkítva a messzi égboltot. Tűz csapott a sivatagba, szétrepesztette és izzásba hozta a talajt. Hatalmas porfelhő és törmelékáradat emelkedett a levegőbe az esemény színhelyén. De a felhők nem rejtették el a pusztítást, mert mikor nagyobb méretűvé gomolyogtak, a villám belülről világította meg őket, lüktető, torz, fényes szíveket formálva a homályban; ahogy életre kelt egy felhő, a villámok máris szétszaggatták. Ahogy a tűz megjelent az égen, a hangja is átszűrődött a sivatagon, mire a sárkányok füle hamar megtelt a dübörgéssel, szemük pedig a vakító fénnyel. Végre Füst is felállt, és csatlakozott a többiekhez. A sárkányok ámulva és rettegve figyelték a jelenséget, szinte nem is hittek a szemüknek.
Már az egész sivatag életre kelt a lángoktól. A fény falként takarta el a látóhatárt, fényfalként, mely összeszőtt szálak ezreiből állt. E fura szövetet a hullócsillagok húzták maguk után. A levegő sercegett, ahogy zuhantak az égboltról, és a talaj megrepedt, mikor földet értek. Egyre több hullott, mígnem úgy látszott, az éjszaka meghátrált, és helyét új, vad nappal foglalta el.
– Nézzétek! – kiabálta Füst, és a többiek felé fordult. Érdekes sárkányalaknak látszott a fehér csillogás káprázatos falával a háta mögött. – Az éjjeli sárkányaitok lezuhannak! Most már nincs visszaút számunkra, a természetben kell bíznunk, a természetben!
Bársony, aki néhány pillanatig kitartóan nézte a kirobbanó jelenséget, most már nem bírta tovább, és fejét eltemette Teher oldalában.
– Jaj, Teher – sírdogált –, micsoda ostoba sárkány vagyok! Neked kellene sírnod, hisz megint eltűnik egy kis varázs a világból, nem? De miért érzek ekkora szomorúságot?
– Mért tényleg szomorú – felelte Teher, és együttérzően megsimogatta társa tarkóját.
A két fehér sárkány csendben, lehajtott fejjel ballagott vissza fekvőhelyéhez. Füst is visszafeküdt, így csak Kerep téblábolt még Tavasz mellett, akit még mindig parancsnokának tekintett.
– Tényleg valódi éjjeli sárkányok, igaz, főnök? – szólalt meg hirtelen a nagydarab sárkány.
De Tavasz száján nem jött ki szó. Sosem tartotta szépnek a magasan repülő sárkányokat, melyek alkalmanként megcsillantak az éjjeli égbolton, de most úgy érezte, az éjjeli sárkányok jelentették számára mindazt, amire a múltban vágyott: hírnevet szerezni a repülésben és végül örök rangra emelkedni, mely túllépi eme világ határait. És most ezek a sárkányok mind lezuhantak.
Szörnyű! gondolta hirtelen, és olyasmit tett, amit csak ritkán szokott – sírt, és könnyeiben megcsillant a messzi sivatagban lehulló csillagok fénye. A tüzek végül elsötétültek, majd kihunytak. Az éj újra leszállt, mikor a tűzcsóvák megszűntek létezni.

 

Nyirkos, hideg reggelre keltek. Az erős hátszél ellenére az öt felderítő melankolikus hangulatban hagyta el az alacsony dombokat, hogy átrepüljön a sivatagon, észak felé. Bársony egy élénk, hegyi dallal próbálta meg feléleszteni a jókedvet, de a nedves levegő minden hangot elfojtott, ezért hamar feladta a próbálkozást. Repülés közben gőzfelhők előzték meg őket, melyek ugyanazon szél hátán utaztak, mint ők.
Alattuk a szürke homok folytatódott, később pedig dűnék tűntek fel, amitől lassan mozgó óceánhoz hasonlított a homoktenger. A sekély völgyekben tömzsi fák bújtak meg, vastag, érdes törzsükkel, és sárkánytüskékhez hasonló leveleikkel. Előttük pedig... Előttük volt a hulló csillagok által hátrahagyott pusztítás.
A sárkányok csendben repültek át a kráterek felett. Még mindig lehetett érezni a feltúrt talajból felszálló hőt. Szomorúan vették szemügyre a nagy, élettelen mélyedéseket! Összeolvadt homokból kialakult spirálok kapaszkodtak feléjük. Az éjjeli sárkányok sírjai.
A sárkányok egy pillanatra sem álltak meg.
A sivatag belsejében megvastagodott a gőzfelhő, és olyan repülő fátyollá alakult, mely eltakarta a földet, és hatalmas, ismeretlen fehérségbe borította az eget. A már amúgy is eltompult hangokat most ki sem lehetett venni: szinte lehetetlenné vált a beszélgetés, hisz csak a felét értették a másik mondatának. A szárnycsapások egyre nehézkesebbé váltak, így számolni is nehéz volt őket. Még Füst sem bírta követni saját ritmusát vagy mérni a megtett távolságot, pedig ő legalább olyan kiváló navigátornak bizonyult, mint a nagy Viasz. Kis idő múlva kelletlenül bevallotta kudarcát – legalábbis számára ez annak tűnt –, és megkérte a többieket, hogy ereszkedjenek a felhő alá, és nézzenek szét a tájon.
A felhő alacsonyan szállt – nagyon alacsonyan. Alig két fahossznyira a földtől bukkantak elő a tiszta, forró levegőre. Azonnal fellélegeztek, hogy sikerült lassítaniuk, mert közvetlenül előttük egy sziklafal tornyosult, melybe valószínűleg beleütköztek volna, ha nem ereszkednek lejjebb.
– Hogy-hogy csak úgy megálltál? – kérdezte Tavasz komoran.
– Csak egy megérzés – felelte Füst, átlagos hanghordozásával leplezve megrökönyödöttségét. – Egy jó nyomkereső néha az ösztöneire támaszkodik.
– A mindenit! – kiáltotta Bársony. – Szétloccsantunk volna a sziklán, ha nem lassítunk... Honnan tudtad, Füst? Én semmit sem láttam magunk előtt!
De vezetőjük csupán megvonta vállát.
– Hol vagyunk? – kérdezte Tavasz, hogy megpróbáljon tájékozódni.
Nyugtalanság lett úrrá rajta. A süllyedő felhő és a sivatag talaja közé rekedtek, és az egyetlen kivezető út a homályon át vezetett. A született hadvezér érezte egyedül, hogy itt védtelenek voltak. Sőt, csapdába estek.
Vajon Szilárd és csapata átjutott ezen a helyen?, tűnődött. Egyáltalán, eljutottak idáig?
– Nem tudom – hangzott Füst megfontolt válasza. – Még sosem láttam ezt a környéket.
Tavasz válasza azonnal elhangzott, és igen váratlanul érte a többieket. Egyedül Kerep hajtotta végre az utasítást, aki már régen hozzászokott ahhoz, hogy gondolkodás nélkül engedelmeskedjen parancsnokának.
– Vissza a felhőbe, most! – üvöltötte Tavasz, és mikor a többiek csak szájtátva bámultak rá, anélkül hogy egyetlen plusz szárnycsapást is tettek volna a lebegéshez szükséges szárnymozgáson túl, intett Kerepnek. Leszálltak három társuk alá, és mindenfajta teketória nélkül felterelték őket a gomolygó felhőbe.
– Lassan a testtel! – tiltakozott Teher, miközben a két termetes ex-varázsos visszatolta őket a felhőbe. – Tavasz, na komolyan, nem kell túldramatizálni a dolgot, mert én például biztosan...
– Hallgass! – vágta közbe Tavasz finoman. – Tanácsos – tette hozzá halvány mosollyal. – Figyelj, nem akarlak megijeszteni titeket, de fedezékbe kell vonulnunk, miközben kiderítjük, mi folyik itt, rendben?
– Na persze – felelte bosszúsan Teher –, tanácsos! Találtunk egy sziklát – se többet, se kevesebbet –, ezért a tetejéig fel kell repülnünk, ha a jó irányba akarunk továbbrepülni.
– Ésszerű feltételezés – értett egyet Tavasz nyugodt hangon –, de az az érzésem, hogy a nyomkeresőnk valami másról számol majd be nekünk. Igazam van, Füst? – Füst mélyet lélegzett, majd bólintott. Dióbarna arcának nekiütődött a gőz, és gödröcskéibe fehér foltokat varázsolt. – El akarod mondani, mi jár a fejedben már jó ideje? – kérdezte Tavasz kedves, de határozott hangon.
– Nem igazán tudom meghatározni, mi az – felelete rögvest Füst, aki szemmel láthatóan örült, hogy végre szóra bírták. – Mikor elértük a szárazföldet, nem tudtam, hol vagyunk. Aztán mikor a hegyhez értünk, rájöttem, hogy valami nincs rendben, valami egyáltalán nincs rendben. Ha figyelembe veszem a távolságot, amit repültünk, és a tájat, ismernem kellett volna a helyet, ahol leszálltunk. A Harmadik Hasadék nevű helynek kellett volna lennie. De nem az volt, csak egy sziklás táj.
– Én nem vettem észre semmi rendelleneset – mondta türelmetlenül Teher.
– Miről beszélsz? – kérdezte Bársony Füsttől, és egyetlen pillantással lecsendesítette Tehert.
– Az a helyzet, hogy megváltozott a táj. Ez nem az a Szívfölde, amit én ismerek.
– Tehát azt akarod mondani, hogy... – kezdte Tavasz.
– ...hogy eltévedtünk? – fejezte be a mondatát Füst. – Lehet. Igen, elképzelhető, hogy eltévedtünk.
– Na, itt álljunk meg egy pillanatra! – hadarta Teher. – Nem kell elkapkodni ezt a dolgot. Tudjuk, hogy a hegy bizony kitört, és ettől lehet, hogy a táj kicsit felfordult, de tegnap éjszaka a sivatag eléggé úgy nézett ki, ahogy én is emlékeztem rá, kivéve persze a csillaghullást. Tehát nem hiszem, hogy bármi miatt is ennyire aggódnunk kellene, így van?
– De a szálláshelyünkről látnunk kellett volna ezt a sziklát, ha máshol nem, valahol a látóhatáron biztos – magyarázta unottan Füst. – Hidd el, Teher, most itt van ez a szikla, de múlt éjszaka még nem volt itt.
Senki sem szólalt meg. A csendet csak a szél hangja törte meg, mikor megtört a kavargó felhőben láthatatlan sziklán. A világ hirtelen csalókává vált körülöttük. Ezután Tavasz szólalt meg, komoly hangnemben.
– Gyanítom, hogy ez csupán egy újabb megnyilvánulása a furcsa időszaknak, amelyet mostanában élünk át, sárkányok. A varázs még mindig működik, ehhez kétség sem fér. Tudsz ennél többet mondani, Füst?
Füst megrázta a fejét. Az egész csapat megborzongott, és idegesen próbált körülnézni a felhőben. Bársony a lehető legközelebb próbált húzódni Teherhez, már amennyire a kiszámíthatatlan szél azt megengedte.
– Nos – jelentette be Tavasz –, ahogy Teher mondta, tiszta, hogy mit is kell tennünk – addig emelkedünk, míg elérjük a szikla tetejét. Gyerünk, én vezetem a sort. Kerep, te jössz leghátul. Repülés, sárkányok!
– Micsoda vezér! – mormogta Teher Bársonynak, miközben elkezdték megmászni a kavargó gőztömeget.
– Csak repülj, kedvesem. – Teher nem figyelt oda társa arckifejezésére, pedig láthatta volna, hogy Bársony gyanakvó pillantást vet Tavaszra. – Tartogasd az erőd a repülésre!
Felfelé repültek, Füst pedig néha előrébb merészkedett, hogy megnézze, nem kerültek-e túl közel a sziklafalhoz. Semmi sem tudta megtörni a repülés egyhangúságát, hisz semmit sem láttak, és fogalmuk sem volt arról, hova fognak kilyukadni. Végül sikerült kiemelkedniük a felhőből.

 

 

   7.   
Irány a sivatag

A felhőréteg szétnyílt a felfelé igyekvő sárkányok körül, és hirtelen kinn voltak a verőfényes napsütésben. A fehér gőz kígyózó tengeréből áradó vakító fény miatt hunyorogni kezdtek. Szárnyukat vízszintesbe hozva megálltak, és könnyes szemekkel néztek körül.
A felhőből kikerülve elérték a szikla csúcsát is. Töredezett, szürke hegygerinc tornyosult előttük. Úgy nőtt ki a felhőből, mint egy szürke jéghegy az óceánból, oldalsó széleit pedig egyáltalán nem lehetett látni. A sárkányok a csúcsától néhány szárnyhossznyira lebegtek, így nem láthatták, mit tartogat a táj a sziklán túl.
– Szörnyű magasan vagyunk! – zihálta Bársony, aki érzékeny szárnyhártyáival megérezte a ritka levegő sikamlósságát.
– Túl magasan – válaszolta Füst. – Ha helyesen számoltam az emelkedésünk óta, akkor ez a szikla magasabb, mint az Üszökhegy a fénykorában.
– De hiszen ez lehetetlen! – tiltakozott Teher. – A levegő tényleg ritka, de nem annyira – és miért nem havas a teteje? Biztos, hogy rosszul számoltál.
Füst megvonta vállát, mire teste egy kicsit lejjebb ereszkedett.
– Nem hiszem – felelte nyájasan.
– Ha Füstnek igazan van – vágta közbe Tavasz –, akkor valami furcsa dolog történik.
Tavasz összeráncolta szemöldökét, mire Bársony azon kapta magát, hogy fürkésző pillantásokkal figyeli a nagy ex-varázsost. Mi a célod, Tavasz?, gondolta. Tavasz tovább beszélt.
– Azt mondják, az Üszökhegy közepéhez vezető alagutak annyira sok varázst tartottak magukban, hogy... eltorzultak valahogy. Néhány sárkánytól azt hallottam, hogy az alagutak „eltévedtek”. Szerintem elképzelhető, hogy Szívföldén még mindig van működő varázs, amely elég erős ahhoz, hogy eltorzítsa a tájat, melyen épp át próbálunk repülni. Már láthattunk egy megváltozott tengerpartot, most pedig olyan szikla állja el utunkat, ami múlt éjszaka még nem is létezett.
– Nem is igazán állja el az utunkat – tette hozzá Teher. – Úgy értem, most elértünk a csúcsához, így egyszerűen átrepülhetünk felette.
– Mindenesetre óvatosnak kell lennünk – hangsúlyozta Tavasz. – Javaslom, hogy vezessünk be néhány alapvető katonai fogást, mielőtt továbbrepülnénk. Mármint ha nincs kifogásotok ellene.
Mikor Tavasz kimondta eme szavakat, megfoghatatlan változás történt a csoportban. Kerep közelebb húzódott parancsnokához, míg Teher és Bársony egymás mellé repültek, akaratlanul is felfedve a két szemben álló csapatot. Füst egyedül lebegett a két pár között. Bár egyik mozdulat sem tűnt ellenségesnek, mindnyájan megértették a jelenet üzenetét.
A dolgok megváltoztak, gondolta Bársony alig leplezett borzongással. Egy pillanatra mind az öt sárkány arcáról eltűntek az érzelmek. Ezután viszont egy örvény gőzgomolyagot hintett közéjük, mire a jelenetnek vége szakadt.
– Gyerünk – mondta Tavasz hadarva. – Füst folytatja a nyomkeresést, de Kerep mellette repül, közelről fedezve őt. Teher, Bársony, ti repültök utánuk, közel egymáshoz, hogy halljátok a másik hangját, de elég messze ahhoz, hogy gyorsan fedezékbe tudjatok repülni, ha kell! Én hátul őrködöm. Van kérdés? – Nem volt. – Jó. Indulás!
Így rideg arccal és megszámolt szárnycsapásokkal indultak el, hogy megtegyék az utolsó kis távolságot a szikla tetejéig. Bársony kérdő pillantást vetett Teherre, mivel az alakzatban elfoglalt helyük védtelenné tette őket. Hátranézett a sárgás és fekete szárnyakra, és arra gondolt, hogy Tavasz milyen játszi könnyedséggel fejezte ki: ő vezeti az expedíciót.
– Tavasz! – kiáltotta Füst, aki elérte a szikla tetejét, és most kapkodva körözött szárnyaival a ritka levegőben. – Azt hiszem, ezt látnod kell!
Az ex-varázsos parancsnok fürgén megelőzte a többieket, és odarepült Füsthöz. Bár Kerep semmilyen utasítást sem kapott, mégis átvette parancsnoka helyét az alakzat végén. Bársony közelebb hajolt Teherhez, és ezt súgta neki:
– Érezted már úgy magad, hogy kihagytak valamiből?
– Hát, gondolom, tudják a dolgukat – válaszolta Teher bizonytalanul.
– Hm!
A csoport elején Tavasznak leesett az álla a megrökönyödéstől, majd intett a többieknek, hogy maradjanak hátul.
– Na, ebből elegem van! – kiáltotta Bársony, és feljebb repült, oda, ahol a két másik sárkány csapkodott a szárnyával. Mindketten rémülettel néztek Bársonyra.
– Bársony, komolyan beszélek – kezdte Tavasz, miközben Bársony egyre csak közeledett feléjük –, és ragaszkodom hozzá...
– Ne fáraszd magad! – csattant fel Bársony. – Miben sántikáltok ti...
De ekkor elállt a szava, mert ő is meglátta azt, ami a hegygerinc túloldalán volt: a nagy semmit! A gerinc másik oldalán csak ugyanaz a gomolygó felhőréteg lebegett, amelyből ezen az oldalon az előbb léptek ki. Sőt, a sziklahegy egyáltalán nem tűnt sziklahegynek, csupán egy vékony sziklatáblát láttak, amely egyszerűen kiemelkedett a földből, mint egy élére állított sárkánypikkely. Eme lehetetlenül vékony fal teteje pengeélesnek látszott, töredezett éle pedig egy kicsorbult fogsorhoz hasonlított. A fal másik oldala játszi könnyedséggel hullott alá a tajtékzó felhőbe. Bársony egy pillanatra erősen megszédült, majd összeszedte magát, és megpróbálta elfogadni a látottakat.
– Lehetetlen! – nyögte ki.
– Tudom – mondta keserűen Füst. – De azért ott van.
Ezután Teher is odaért meséjük, mire csak Kerep maradt hátul, aki szorgalmasan körözött szárnyával, hogy betartsa a nemrég kialakított katonai alakzatot. Teher is kifejezte elképedését és hitetlenkedését, de miközben figyelte a tájat, valami még furcsább történt: a felhő zuhanni kezdett. Ha a sárkányok nemrég még óceánhoz hasonlították a felhőtömeget, hát akkor most a legkülönlegesebb apállyal szembesültek. Egyenként leszálltak a fájdalmasan éles sziklára, mivel a döbbenetes látványtól képtelenek voltak megtartani magukat a levegőben.
A felhőréteg először lassan, aztán egyre gyorsabban kezdett zuhanni. Felülete felszakadozott, mikor a szél felkavarta, de ez a kis örvény nem tudta megállítani az esését. A felhő egy ideig teljesen kitöltötte a látóhatárt, hirtelen azonban hegycsúcsok bukkantak ki a zuhanó gőztengerből, messze északon.
Ahogy a felhő a föld felé száguldott, nagy repedések keletkeztek benne; tátongó hasadékok, melyekből kitűnt a gőztenger mélysége. Fény villant fel, mikor karomformájú villámok törtek ki a réseken. Az égbolt mennydörgött.
Ezután a lyukak egyre szélesedtek, és a szabad levegőfoltokon keresztül újra látni lehetett a talajt, a végtelenül távolinak tűnő talajt. Mintha ez lett volna a jel, a sebesen száguldó gőzben szaporodni kezdtek a nyílások, melyek egyre többet fedtek fel a fakó, jellegtelen tájból. A felhő hamar elpárolgott a levegőben, és az utolsó ködfoszlányok is elillantak. A sárkányok elé olyan végtelen panoráma tárult, hogy mind kővé meredtek.
Szívfölde volt az, de igencsak megváltozott. Régen csak egy vékony sivatagi övezet feküdt Szívföldén, amely észak felé hamar átcsapott egy növényzetben gazdag, folyami tájba; most viszont a sivatag uralkodott mindenhol. Amerre láttak, sivatag terült el, minden irányba kinyújtva karmait, egészen a messzi hegyekig. A megszokott zöld táj eltűnt; a kopár, szürke sivatag lépett a helyébe. A halott síkság hívogatóan intett feléjük; elég nagy vagyok ahhoz, hogy mindannyitokat elnyeljem.
– Kerep, gyere ide! – parancsolta mogorván Tavasz, miután jópár percet töltöttek azzal, hogy magukba szívják az új látkép elkeserítő végtelenségét. – Ezt neked is látnod kell.
A testes harcos melléjük ért, és a váratlan látványtól ő is megrökönyödve morgott valamit. Füst felreppent a levegőbe.
– Azt hiszem, megfelelően kihasználtuk eme falat a pihenésre – jelentette be, miután lefelé fordult a többiekhez. – Akár indulhatnánk is tovább. Folytathatom a nyomkeresést, ha akarjátok, bár nem ezt a Szívföldét ismerem.
– A szereped változatlan – erősítette meg Tavasz, aki felröppent mellé a ritka levegőbe. – Kerep, foglald el a helyed! – tette hozzá. – Teher, Bársony. Jól vagytok?
Bársony odarepült önkéntes parancsnokukhoz, és intett Tehernek, hogy kövesse, aki széles, fehér szárnyainak verdesésével engedelmeskedett.
– Tudod, képesek vagyunk arra, hogy magunktól repüljünk – mondta Bársony nyersen. – Biztosan nagyon ügyes sárkány vagy, de hálás lennék, ha abbahagynád a parancsolgatást!
Ügyet sem vetve erre a szemrehányásra, Tavasz kedvesen Bársony társához fordult.
– Teher, neked van ellenvetésed?
Teher elgondolkodott egy pillanatra, majd idegesen Bársonyra nézett, és válaszolt.
– Nem, Tavasz. Igazad van, óvatosnak kell lennünk és... és bízunk a tudásodban, legalábbis amíg veszély áll fenn.
– Rendben! – Az ex-varázsos harcos halvány mosolyt eresztette meg feléjük. – Most pedig indulhatunk. Füst?
A jelre Füst lefelé irányította hajlékony testét, és megindult, a föld irányába vezetve a csapatot. Bársony kivárta, míg Tavasz és Kerep könnyedén helyet cserél, majd társához fordult.
– Miért nem álltál ki mellettem? – suttogta. – Oda kell figyelnünk Tavaszra. Túlságosan is önmagává kezd válni.
– Hát, ezzel nem értek egyet – felelte dölyfösen Teher. – Lehet, hogy egy kicsit fennhéjázó, de ez nem változtat azon, hogy igaza van. Szükségünk van a tapasztalatára. Szerintem bíznunk kell benne.
Így hagyták maguk mögött az elképesztő sziklafalat, és haladtak tovább észak felé a sivár táj felett. Az ereszkedés nagyban hasonlított egy ébredéshez; mintha egy álomból a való világba ébredtek volna fel, de a való világ most elkeserítőnek tűnt, váratlan veszélyt rejtett magában és csakis megpróbáltatást ígért. Fölöttük a nap vadul tűzött, alattuk pedig szürke talaj éktelenkedett száradtan és repedezetten. Hátuk mögött a fal gátként magasodott az égbe, szinte elvágta őket a hátrahagyott világtól. Félelemmel teli szívvel közeledtek a kiszáradt hely felé, melyet egyikük sem ismert.

 

Kezdetben hálát adhattak a hátrahagyott sziklafalnak, amiért óriás árnyékot vetett rájuk, és megvédte őket a vad, verőfényes napsütéstől. De a levegő felforrt és kiszáradt, mikor az est vörös fénye elárasztotta a tájat. Kimerültség lett úrrá a sárkányokon. Tavasz azt javasolta, hogy álljanak meg, pihenjenek le, és csak szürkületkor induljanak tovább, így másnap nem kell majd túl sok időt tölteni a szárító, déli napsütésben.
– A sziklafalnak ezen az oldalán még nem találtunk vizet – emlékeztette a többieket. – Ha így repülünk tovább, még marad esélyünk, hogy a lehető legkisebb erőfeszítéssel elérjünk egy helyre, ahol találunk vizet.
Logikájával egyik társa sem tudott vitatkozni, és azon az éjszakán sikerült jelentős távolságot megtenniük a hűvös sötétben. Mikor a hajnal megvilágította az égboltot, Kerep és Füst magasra repült, és messze eltávolodott egymástól, hogy találjon egy fedett helyet, ahol a legmelegebb nappali órákat tölthetik majd, sőt ahol esetleg aludni is lehet. A sivatag viszont csak homokbuckák végtelen tengeréből állt minden irányban – kivéve arra, amerre repültek. Messze, messze előttük nagyméretű sziklás fennsík törte meg a szürke homok hullámait, de túlságosan távol volt még ahhoz, hogy megjósolták volna, mikor érnek oda. Tavasz irányítása alatt mindannyian leszálltak egy meredek oldalú völgybe, melyet két homokbucka zárt közre. Tanakodni kezdtek.
– Az biztos, hogy ma már nem mehetünk tovább – jelentette be Bársony, mielőtt bárki más megszólalhatott volna.
– Egyikünk sem mondta, hogy tovább kell mennünk – válaszolta keményen Tavasz. – De el kell döntenünk, mi a helyes eben a helyzetben. Van valakinek javaslata?
A sárkányok csendben maradtak. Mind kimerültek; táplálékra volt szükségük, és főleg vízre. Az előző reggel óta semmit sem ittak, és a homokvölgyben egyre jobban érezték, hogy emelkedik a hőmérséklet, ahogy magasabbra kapaszkodik a nap.
– Ha Szilárd és társai is erre jártak – mondta Füst zordan –, akkor valószínűleg csak a csontjaikat találjuk meg ennek az isten háta mögötti helynek az egyik sarkában!
– Ne beszélj így! – csattant fel Bársony. – Még csak ne is gondolkodj így! Ne legyek sárkány, ha nem jutunk ki ebből a pácból!
– Javasolnék valamit – szólalt meg Tavasz. – Beáshatnánk a homokbuckák egyik oldalába, és csinálhatnánk egy kezdetleges barlangot. Még mindig melegünk lenne, de szerintem annyira biztos nem, mint ha itt maradunk a nap maradék részében.
– Igen – vágott vissza Bársony –, amikor az egész tákolmány a fejünkre dől, és nem kapunk levegőt, akkor majd egyáltalán nem kell aggódnunk a hőség miatt.
– Ugyan már, Bársony – mondta Teher. – Lehet, hogy meg tudjuk csinálni.
– Hát, én nem állok neki ásni! – jelentette ki Bársony, és drámai mozdulattal hátat fordított Tavasznak.
– Azt hiszem, én sem – visszhangozta Füst kedvesebben, de éppoly határozottan. – Jó ötlet, de nem én szeretném kipróbálni.
– Én áshatok! – kiáltott fel Kerep, és az egyik meredek homokfal mellé szökellt. – Ha lehet, főnök.
– Hát – sóhajtotta Tavasz –, van jobb ötletünk?
Nem volt, így bólintott a testes, cammogó ex-varázsosnak, aki már fel is vette a megfelelő testhelyzetet az egyik homokfal lábánál. Kerep szűk éket vájt egyik szárnyával a sűrű homokba, háta mögé szórva a szürke, finom szemeket. A kiálló rész egy szempillantás alatt összeomlott a kiásott vájatba.
Kerep felmordult, és még jobban megvetette négy lábát. Jobb szárnyával még nagyobb földdarabot kapart ki, majd bal szárnyának széles mozdulatával kisöpörte az üreget. A levegő megtelt homokkal, Kerep mellől lövellt ki a nagy része, a fogyatkozó buckából pedig halkan hömpölygött fel az égbe. Kerep eltűnt a szürke, lármás ködben, mikor vészjósló dübörgés hallatszott. Mielőtt a bucka egész felső része rászakadt volna, Tavasz kihúzta Kerepet a földcsuszamlás alól. A barlangásó dülöngélve köhécselt, és kétségbeesetten tekintett a munkájára.
– Sajnálom, főnök – mondta bocsánatkérően, gondterhelt ábrázattal. – Ha akarod, még egyszer megpróbálhatom.
– Nem szükséges – felelte Tavasz fapofával. – Nincs más választásunk, sárkányok; tovább kell repülnünk.
Bár Füst és Kerep higgadtan vonták meg vállunkat, mégsem tudták leplezni a belőlük feltörő reményvesztettséget. Ilyen egyszerűen kifog rajtuk a sivatag, mikor még alig kezdtek neki az útnak? Teher bizonytalanul megmozdult, és láthatóan válaszra készült, mikor Bársony kifakadt.
– Ezt nem mondhatod komolyan, Tavasz! Nem élünk túl még egy napot, ha ebben a napsütésben kell repülnünk! Jobban tennénk, ha éjszakáig itt maradnánk, és spórolnánk az erőnkkel. Amúgy pedig ki vagy te, hogy így hajtasz minket? Ha vissza akarnánk fordulni, senki sem akadályozhatna meg, érted? Miért nem kérdezed meg a mi véleményünket is?
– Minél tovább vagyunk víz nélkül, annál kevesebb erőnk marad, akár pihenünk, akár nem – magyarázta türelmesen Tavasz. – Hidd el, Bársony, ha lenne más lehetőség...
– Kell, hogy legyen más lehetőség, Tavasz! Magadat tetted meg vezetőnek, tehát találd meg te!
Tehernek sok, gyengéd biztatásba telt, míg a kicsorduló könnyfolyamot elállította. Bársony hosszan, erősen zokogott, a többiek pedig tisztes távolba húzódtak, hogy megvárják, míg a fiatal sárkány visszanyeri önuralmát. Bársony végül odasétált a többiekhez, akik a megmaradt homokbucka árnyékába tömörültek. Egyenesen Tavaszhoz sétált, és hangosan, tisztán érthetően megszólalt.
– Bocsánat, Tavasz. Nem értek egyet mindennel, amit csinálsz, de nem a te hibád, hogy itt ragadtunk. Ez esetben pedig elismerem, hogy igazad van, tovább kell mennünk, így legjobb, ha máris indulunk.
Tavasz fürkésző pillantást vetett Teherre, aki csendes válasz gyanánt bólintott, aztán halványan Bársonyra mosolygott, és megszólalt:
– Nahát, fiatal sárkány, azt hiszem, ennél nagyobb bocsánatkérést sosem tudnék kihúzni belőled. Induljunk hát! Az alakzat változatlan. Füst, te vezetsz minket!

 

A sivatagi repülés igen fárasztónak bizonyult. Megkívánta a sárkányoktól, hogy magasan repüljenek, ahol a levegő hűvösebb volt, de mégse túl magasan. A magasban található ritka levegőt csak gyorsabb, fárasztóbb szárnycsapásokkal lehetett átszelni.
Két napon át utaztak étel és víz nélkül. Alattuk annyira lassan gördült tova a sivatag elmosódott, szürke képe, hogy látszólag alig haladtak előre. A nap ugyanilyen kínlódó iramban ívelte át az égboltot. A hőség nekiverődött a hátuknak, a szárnyuknak, és mint egy éhes vadállat, minden vizet kiszívott a testükből. A sárkányok az árnyékváltó alakzatban repültek, legalábbis Tavasz így nevezte ezt a technikát, amelyet magától Lidérctől tanult. Ez a fajta repülés lehetővé tette, hogy az egyik sárkány közvetlenül a másik felett repülhessen, hogy leárnyékolja a hősugarakat, és megvédje az alatta repülőt a kitikkadástól. A második nap végén a nap újra süllyedni kezdett az égen, a már megszokott, gúnyos lassúságával. A felderítők újra a homok felé vették az útjukat, immáron halálfélelemmel a szívükben.
Mielőtt leszálltak, Tavasz rövid tanácskozást tartott a levegőben, mivel végre feltűnt egy hely, ahová leszállhattak. A sziklás fennsík, amely vízzel, de ha azzal nem is, legalább árnyékkal kecsegtetett, még mindig lehetetlenül távolinak látszott, de alattuk egy széles kanyon kígyózott a buckák között. Megegyeztek abban, hogy a következő estéig itt pihennek meg, amikor is megpróbálják utoljára elérni a platót. Egyikük sem mert arra gondolni, mi történik majd, ha ekkor sem járnak sikerrel.
Tehát berepültek a hőn áhított árnyékba, melyet a repedezett, omladozó hegyszoros nyújtott. A szakadék összevissza cikázott a száraz porhalmazok között. Kiszögellések és meredek falrészek vesztek a sötétbe, de még a gyenge fényben is láthatták, hogy ez a menedék valóban megfelelően védi majd őket, bármeddig is maradjanak itt. Rövid szóváltások után az öt sárkány választott magának egy-egy kiszögellő kőpadot vagy falba vájt üreget, ahová letelepedhetett.
Bár kábító kimerültség öntötte el, Bársony nem tudott aludni. Szárnya szörnyen fájt. Mozdulatlanul tartotta, mégis úgy érezte, hogy verdesnek és csak verdesnek a levegőben. A lüktető fájdalmat végül nem bírta elviselni, felkelt és elkezdett sétálgatni, halkan, nehogy felébressze Tehert, aki a homokpad hátsó részében kuporodott le, és már mélyen aludt.
A kanyon másik oldalán kis rágcsálók mászkáltak a porban. Mozgásuk furcsamód megnyugtatta Bársonyt, miközben a sötétségben poroszkált. Az apró teremtmények tülekedő, ezüstös alakoknak tűntek a halvány csillagfényben; ők képviselték az élet első jeleit, mióta beértek a sivatagba. Jelenlétük azt jelentette, hogy a közelben víznek kellett lennie, noha Bársony sejtése szerint a víz messze lent folyt, a szakadék szűk, belső részeiben, ahová egy nagyobb, kifejlett sárkány nemigen juthat be. Még szörnyű szomjúsága sem tudta rávenni arra, hogy lemerészkedjen oda.
Hajthatatlanul töprengett azon, ahogy Tavasz átvette az irányítást, mígnem valami mozgás kizökkentette gondolataiból, valami nagyobb, sárkányszerű mozgás. A szomszédos kőpadon Füst is fel-alá járkált, izmos farkrészével a töredezett követ csapkodta, és halkan duruzsolt magában. Bársony hatalmas erőfeszítéssel félig átugrott, félig átsiklott a közeli kiszögellésre, és nehézkesen leszállt Füst mellé, aki röpke mosollyal és egy fejbiccentéssel nyugtázta látogatója jelenlétét, majd tovább sétálgatott, ezúttal csendben, mintha Bársony érkezése miatt elfelejtette volna kísérteties dalát.
Mikor visszafelé ballagott, megállt egy pillanatra, és hegyezni kezdte a fülét, majd tovább sétált. Ezt többször is eljátszotta, mire Bársony vette a bátorságot, hogy megzavarja hipnotikus színjátékában.
– Mit hallasz? – kérdezte.
Útitársa megtorpant, és válaszolt:
– Mozgó dolgokat. Odakinn.
Szinte révületben volt, talán ezért szólt hozzá Bársony úgy, mint egy csecsemőhöz.
– Milyen dolgokat, Füst? Állatokra gondolsz, odakinn a sivatagban?
– Sok dolog. Mind mozog. Most minden mozog, minden. – Füst lerázta magáról kábulatát, és Bársonyra összpontosított. – Bocsánat – mondta hangosabban –, mit is mondtál?
Bársony közelebb húzódott hozzá. A gyenge csillagfény leleplezte a töredezett, duzzadt bőrt Füst szája körül. Láthatóan fájdalmakkal küszködött. Bársony arra gondolt, hogy ő maga is hasonlóan nézhet ki, és perverzül örült annak, hogy nem volt víz a közelben, melynek tükrében megpillanthatta volna saját, kétségtelenül irtózatos külsejét. A mindent beborító, szürke homok kitöltötte pikkelyes bőrének ráncait, ami fájdalmat okozott mozgás közben, és elcsúfította fehérségét.
Füst halványbarna pikkelyei ugyancsak beszennyeződtek, de a fura félhomályban úgy tűnt Bársonynak, hogy a szürke és bézs színek mellett másfajta árnyalat is megcsillant Füst testén.
– Füst – kezdte tétován –, én gyakran csodálkoztam azon... Úgy értem, a neved: Füst. Ez nem igazán természetes név, ugye? Nem akarlak megbántani.
– Semmi gond – mondta nyugodtan Füst. – Az az igazság, hogy van egy történet, amely megmagyarázza az egészet. Van kedved meghallgatni?
– Nincs jobb dolgom – vonta meg vállát Bársony.
– A szüleim nagyon babonás sárkányok voltak. A Tükörvíz déli partján éltünk; ez az a belső tenger, amiről beszéltem. Ma kellett volna odaérnünk. De most még a Tükörvíz sincs ott, ahol kellene... Na mindegy. Az egész partot fák szegélyezték – mi erdei sárkányok voltunk.
– Akárcsak én.
– Tényleg? Ó, igen, te az Üszökhegyen éltél, nemde? Szörnyű lehetett, mikor Lidérc felégette az erdőt; el sem tudom képzelni, min mentél keresztül.
– Megrémültem – felelte Bársony. – Na meg dühös voltam. De folytasd, kérlek! Fejezd be a történetet!
– Nem is olyan nagy történet ez. A születésemet megelőző öt évben iszonyatos szárazság pusztított, és az erdő annyira kiszáradt, hogy minden sárkány a vízpartra költözött, mert féltek, hogy tűz üt ki...
– Várjál, kitalálom – mondta Bársony izgatottan. – Abban a pillanatban, mikor kikeltél, az erdő kigyulladt, és menekülniük kellett, ezért neveztek el téged Füstnek. Így emlékeztek a menekülésre.
– Nos, nem egészen – nevetett Füst, aki fokozatosan kezdett ellazulni Bársony kellemes társaságában. – Bár ez jó kis történet lenne. Nem, csak ennyi történt: a szüleim amolyan szerencsét hozó talizmánnak választották a Füst nevet, mert féltek a tűztől. Úgy gondolták, ha megteremtik saját füstjüket, akkor az erdőnek sosem kell kigyulladnia.
Bársony elgondolkozott egy kicsit, majd megrázta a fejét.
– Nekem jobban tetszik az én változatom – mondta végül, amitől Füst újfent elnevette magát, ezúttal kétszer hangosabban.
– Jaj, még itt is de jó nevetni – mondta. – Köszönöm, Bársony. Jobban felvidítottál, mint azt gondolnád.
– Jó. Na, ki vele, a végén volt tűz az erdőben?
– Nem – válaszolta Füst, és álmodozós színezet (ha rövid időre is) de visszatért a hangjába. – Elkezdett esni az eső. Kikelésem éjszakáján eljött az első valamire való zápor, amire már öt éve vártak. Harminc napig el se állt.
– Úristen! – mondta Bársony egy kis szünet után. Tágra nyílt szemekkel nézett Füstre. – Tehát mégis van benned valami titokzatos.
– Titokzatos? Nem, nem igazán. De néha azon gondolkodom...
Miközben Füst szeme a távolba meredt, Bársony rájött, hogy Füst az ő egyik természetes barátjára hasonlít, mivel mindketten hasonló kedéllyel gondoltak a múltra.
– Te nagyon hasonlítasz Fátyolra – jelentette be Bársony. – Na, ki vele, játszadoztál már a varázzsal, még ha csak kicsit is? Mert szerintem többet tudsz, mint ahogy azt bárki gondolná, Füst. Sokkal többet.
Erre Füst visszahúzódott, szárnya pedig megfeszült. Már nem nézett ki oly jókedvűnek; ehelyett gyanakvó lett, szeme összeszűkült. Mintha Bársony tapogatózását sértésnek vette volna, humorérzéke egyetlen szárnycsapásra elpárolgott, és Bársony csak egy ijesztő sárkányt látott maga előtt.
– Nyomkereső vagyok – gajdolta érzéktelenül –, semmi több. Bármilyen tulajdonságot is fedezel fel bennem, az kizárólag a nyomkeresésre van, semmi másra. Most pedig, elnézést, elfáradtam.
Kimerülten meglengette szárnyát, amitől egy homokfelhő libbent a sötétségbe. Hátat fordított Bársonynak, mire a látogatónak nem maradt más választása, mint visszasiklani saját kőpadjára.
Mibe nyúltam bele?, tűnődött Bársony, miközben lekuporodott Teher mellé. Az álom egyre jobban átitatta elméjét és testét; végre pihent. Ne legyek sárkány, ha nem ismeri a varázst. De hát joga van ezt magában tartani. Kár, már olyan jól kijöttünk.

 

Az éj elterpeszkedett a kanyon felett, és az ott megbúvó sárkányok végre mind elaludtak. Álmukat megosztották a sötétséggel; a sötét, előjelekkel teli álmukat, melyben a homok szörnyekké formálódott és barátokat temetett el, melyben egy nagy folyó sietett egy hihetetlenül magas sziklafal felé.
Ez a folyó mindnyájuk álmát átjárta. Zúgva érte el a fal szélét, és eltűnt a mélységben az óriási vízpermet közepette. A legtöbb alvó számára eme folyó a vizet jelentette, az élet alapvető forrását, amelyre már annyira vágytak. De egyikük számára többet tartogatott. Az egyik sárkány számára a víz régi reményeket és vágyakat sodort magával tüneményes áramlataiban. Egyedül ez a sárkány álmodta végig az utat a vízesés fátyláig, hogy láthassa, mi fekszik mögötte.
Az öreg és irtózatos dolog, amit talált, olyasmivel kecsegtetett, aminek egy sárkány sem tudott ellenállni. A cél előttük volt, ha ugyan az irányok még jelentettek is bármit ezen a változó tájon. Északra, ahol a folyó hömpölygött, és a varázs hangja egyre hangosodott.

 

 

   8.   
A vihar

Négy nappal azután, hogy Tavasz és csapata távozott, a vihar Karcsú halálával kezdődött. Jószerencse a fészkében talált rá a vén sárkányra, aki kiterült a rendetlen tákolmányban. Fészkét egy elszigetelt partrészre építette, a tetszetős sziklafalak lábához. Halála után Karcsú éppoly szürke volt, mint életében. Teste félig a vízben, félig a parton feküdt, kivetve a homokra, mintha az apály hagyta volna ott. A vén sárkány testén nem látszott bűntett nyoma, de Jószerencse önkéntelenül is a Ledrával folytatott különös beszélgetésre gondolt. Eszébe jutott a sárkányhölgy ádáz, zöld szeme, és Jószerencse tudta: Ledra bármire képes.
Mielőtt utánajárt volna gyanújának, Jószerencse felébresztett egy kis sárkánycsapatot, akik segítettek neki Karcsú testét felhúzni a partra, ahol az egész közösség, Tollszárral az élen, összegyűlt, és lerótta utolsó kegyeletét. Ezután Tavasz ex-varázsos katonái visszavitték a holttestet a tengerhez, és átadták a hullámoknak. Az esemény komolysága minden sárkányt megérintett. Az idős tanácstagot nemcsak szerették – még akkor is, ha egyes sárkányok gyakran viccelődtek vele –, de halála fontos fordulópontot jelentett a Menedék számára. Ária született meg elsőként itt... és először Karcsú halt meg. A Menedék sárkányait megrázta a gondolat, hogy nemcsak meddők, hanem halandók is.
Komoran fejezték be a szertartást, ami nem volt meglepő, de Jószerencse érezte, hogy az érzelmek sokkal mélyebbre nyúlnak egy egyszerű gyásznál. El a középpontból, gondolta, mikor egyedül hagyták Karcsú partszakaszán. De hová?
Ledra – rajongóival egyetemben – nem vett rész a temetésen. Kis kérdezősködés után megtudták, hogy senki sem látta őket, sőt, senki sem tudja, hol vannak. Jószerencse ettől még zaklatottabban tért vissza fészkébe.
– Ledra képtelen lenne megölni egy sárkányt – mondta Fátyol, mikor Jószerencse megosztotta vele aggodalmait. – Különben is, mit nyerne azzal, ha megöli szegény Karcsút?
– Karcsú tanácstag volt. A halálával nagyobb hatalom kerül a kezébe.
– Ugyan már! Nemsokára beválasztanak egy másik sárkányt. Ledra pedig nem lesz a legnépszerűbb sárkány, ha egyáltalán visszajön.
– Hát, remélem, igazad van. Majd meglátjuk... De hogy van a kedvenc kislányom?
Mintha válaszolni akarna, Ária felébredt, és erőteljes csatakiáltással üdvözölte apját. Jószerencse lerázta magáról melankóliáját, szárnyaiba vette gyermekét, majd belenézett a kerek, fekete szemekbe.
– Én sosem ismertem az apám – suttogta. – De te ismerni fogsz engem, kicsim, ígérem. Vigyázni fogok rád.
– Akarod most kezdeni? – szólalt meg Fátyol huncut mosollyal az arcán. – Nos, apuka, kezdheted: meg kell fürdetni, aztán megetetni a tejjel, ami megmaradt a diókból. Az apaság nem csak édes semmittevés, ugye tudod?
– Menjünk le a partra mindannyian! – javasolta Jószerencse, de Fátyol azonnal kiábrándította.
– Jobb ötletem van. Ti ketten lementek a partra, én meg repülök egy jót. Épp ideje, hogy formába lendüljek. Menjetek csak – mondta mosolyogva.
Jószerencse figyelte, ahogy Fátyol kisétál a sziklára, mélyet lélegzik és széttárja szárnyát, mint egy fiatal, aki először merészkedik ki. Aztán a levegőbe szökellt, elkapta az emelkedő légáramlatokat, és összefolyt a mélykék égbolttal. Mikor elment, Jószerencse óvatosan a hátára tette Áriát, megvárta míg az megragadja hátsó pikkelyeit, aztán lerepültek a kis öbölbe, mely közvetlenül a szikla alatt feküdt. Ott gyengéden megfürdette gyermekét a friss vízben, mely az egyik sziklahasadékból ömlött alá, majd lesétált vele a tengerhez.
A hullámok megsimogatták Jószerencse karmait. Észak felé fordult; az Éles felé, és újra szemügyre vette a szürke füstfelhőt a távoli sziget felett. Érdekesen valóságosnak tűnt, túl valóságosnak, mintha egy másik sárkány álmán keresztül figyelte volna meg.
Mikor másnap reggel felébredtek, Tollszár kívánt nekik jó reggelt.
– Jó reggelt, sárkányok – mondta kedvesen, mint egy igazi, idősebb sárkányhölgy. – Azt hiszem, van egy kis gond.
– Szia, Tollszár – ásított Fátyol. Szárnyával megdörzsölte a szemét, majd felegyenesedett. – Kérsz valamit enni?
– Köszönöm, kedvesem, de nem kérek. Ha lehet, a tárgyra térek. Olyan az idő, mint a megáradt folyó, és nincs értelme az ár ellen úszni.
– Odébb mehetnénk a fészektől? – kérdezte Jószerencse, és halkan kimászott a lejtős, sziklás előtérre. – Ária még aludni fog, ha nem zavarjuk fel.
Letelepedtek pár szárnyhossznyira a fészektől, és Tollszár beszélni kezdett.
– Ledra elment – jelentette be, aztán hozzátette: – Látom rajtad, hogy te már tudtad, vagy legalábbis sejtetted.
– Igen – felelte Jószerencse. – Biztosan tudod?
Tollszár bólintott.
– Tavasz egyik sárkánya látta északra repülni tíz másikkal. Két nappal ezelőtt. Nem nehéz kitalálni, merre ment.
– Az Éles-szigetre – mondta Fátyol.
– Szinte biztos. Természetesen ő is szabad lény, oda megy, ahova akar, bár elég ostoba, ha csatlakozni akar Heszper bandájához. De én a tanács miatt aggódom igazán. Bizonyára te is látod, Jószerencse, hogy Teher, Tavasz, Karcsú és Ledra nélkül meglehetősen szokatlan helyzet állt elő.
Nyugtalansága ellenére Jószerencsének sikerült felnevetnie.
– Hát, igen – értett egyet. – A „szokatlan” szó igencsak találó. A helyzet bizony megváltozott, méghozzá gyorsan: a tanács hirtelen hat főről kettőre zsugorodott.
– Mit javasolsz? – kérdezte Fátyol Tollszártól.
– Ebben a pillanatban nincs mitől félnünk – felelte az ex-varázsos sárkány. – Végül is vigasztalódhatunk a ténnyel, hogy a legtöbb bajkeverő és bajkeverő gyanúsított elhagyta a Menedéket. Bár közösségünk kicsi, a tanács fontos szerepet játszik. Ma össze kell ülnünk, és meg kell beszélnünk, mitévők legyünk. A két bajkeverő, no meg a talpnyalóik távoztával, a Menedék-sziget lakossága gyorsabban zuhan, mint egy szárnyatlan sárkány. Mindent meg kell tennünk, hogy összehozzuk az összes sárkányt, mármint ami a lakosságból maradt, mielőtt minden sárkány fejébe veszi, hogy valahová elcsatangoljon.
– Össze kell gyűjtenünk mindenkit – mondta Jószerencse.
– Nem kétséges – válaszolta Tollszár azonnal. – Ha most kezdjük, már akkor is elkéstünk. Ha elintézem a sziget déli részét, Jószerencse, te felvállalod az északit? Délben a tanács dombján találkozunk, az egész közösségnek ott kell lennie.
– Én összegyűjtöm az összes sárkányt a nyugati partról, ha akarjátok – vetette közbe Fátyol. – Ezzel sok felesleges repülést takaríthattok meg.
– Rendben – mondta Tollszár. – Viszlát később! – És ezzel felszállt a levegőbe.
– Tényleg komolyan gondolja. Biztos vagy benne, hogy bírni fogod? – kérdezte Jószerencse Fátyoltól, mikor látogatójuk eltűnt a szemük elől. Fátyol meredten nézett rá egy darabig, majd ingerülten oldalba bökte.
– Mit gondolsz, ki vagyok én, sárkány? – kiáltott fel. – Valami nyomorék? Ide süss: fogadok, hogy hamarabb érek arra a dombra, mint te!

 

A Menedék vendégszerető partjaitól messze, a hajnal mogorván köszöntött be, és semmi reménnyel nem töltötte el a fáradt, sivatagi utazókat. Kiszáradtan, szomorúan ébredtek fel. Kis idő múlva Tavasz összeszedte erejét, hogy beszéljen. A sárkányok morogva gyűltek össze Tavasz kőpadján, és meghallgatták, ahogy a parancsnok megpróbál lelket önteni beléjük. Teher azonban összefoglalta a csapat hangulatát:
– Sajnálom, Tavasz, de bármennyire is tisztelem a próbálkozásodat, azt hiszem, mindnyájunknak jobb lenne, ha azonnal elindulnánk.
Végül Kerep vezette ki őket a tompa napfényre. Lassan repültek, részben lankadó kedvük miatt, részben pedig azért, mert vastag köd tornyosult előttük. A napszak épp megfelelt a repülésre, aránylag hűvös idő volt, bár a nap már kezdte átégetni a ködfátyolt. Meglepődtek, mert a gőzfelhő egyre csak sűrűsödött. Alattuk a föld magasodni kezdett, és észak felé a köd foltos felhőzetté változott. A reggel derekára csodálatos kék és fehér takaró borította be az eget.
Állandó sanyargatójuk, a nap megjelent, majd eltűnt, mikor a szél életre keltette a felhőket. A felhőtlen égen még így is kellemetlen forróság tombolt, de legalább mindig lebegett előttük egy felhő, mely áldott menedéket ígért. A talaj továbbra is emelkedett, sőt, sziklák jelentek meg, és a mindent lefedő homokot földes talaj váltotta fel. Minél magasabbra repültek, annál jobb kedvre derültek. Füst hirtelen felkiáltott.
– Eső! – üvöltötte, a szárazságtól és érzelmektől recsegő hangon. Bizony, egy óriási, szürke felhőtaréj került eléjük, mely villódzó víztömeget hurcolt maga alatt. Sírva és nevetve törtek át a viharos záporon, megaszalódott testük lehűlt, és újra életre kelt, életerejük pedig visszatért. Lefelé siklottak, kiélvezve a hideg, nyirkos levegőt, majd visszafordultak az ég felé, és tátott szájjal megindultak fölfelé. Végre vizet ihattak, felfrissülhettek. Tavasz rájuk kiáltott, és figyelmeztette őket, hogy ne igyanak túl gyorsan túl sokat, de senki sem hallgatott rá – még Kerep sem. Átkeltek a sivatagon, és életben maradtak!
Az esőfelhők északnak haladtak az uralkodó széllel, így a sárkányok sokáig követték őket, és bár szétáztak, mégsem akarták otthagyni ezt a tökéletes menedéket. Amerre néztek, mindenhol töredezett felhőt láttak, előttük pedig a talaj folyamatosan emelkedett. Már láthatóvá váltak zöld foltok is a szürke szikla között, de nem akarták elveszteni az esőt, a vizet, melyhez oly rég volt szerencséjük. Végül Tavasznak kellett letessékelni őket a földre. Parancsnokuk bejelentette, hogy pihenniük kell.
– Van egy zöld folt odalenn – kiabálta, miközben társai körül körözött, mintha egy csoportnyi újszülöttet próbálna terelni. – És ha nem tévedek, az eső megárasztotta azt a hegyi patakot oldalt. A hely megfelelő arra, hogy ott várjuk ki a nap végét.
Ezúttal mind egyetértettek vele. Derűlátóvá váltak, kimerültségük pedig bizarr módon kellemes érzéssel töltötte el őket. Leereszkedtek a kanyargó völgyhöz, amelyet Tavasz mutatott, és valóban, a völgy szélét képező hegyi patakok az áradás szélén álltak. Nem sokkal leszállásuk után a hevesebb felhők felgyorsultak, és észak felé távolodtak, de a talaj átázott, és a lejtőkről több napra elegendő ivóvíztömeg sodródott lefelé.
Bár nagyon elfáradtak, egyikük sem akart aludni, így a szürkületre vártak, hogy visszaálljanak a megszokott alvásrendre. Nyugtalankodtak, szótlanul tébláboltak, majd végül összegyűltek Füst köré, aki felemelte szárnyát, hogy a most már finoman simogató naptól leárnyékolja szemét, és feszülten északra meredt.
– Tudod, hogy hol vagyunk? – kérdezte Bársony, türelmetlenül megfogalmazva a kérdést, melyre mindenki választ keresett.
– Nem igazán – felelte óvatosan Füst –, de felismertem azokat a hegyeket.
– Az Alacsony-hegység? – kérdezte Tavasz, mire mind visszatartották a lélegzetüket. Az Aether-hágó az Alacsony-hegységen átvezető szoros közepén feküdt; ha Füst az Alacsony-hegységet ismeri fel, akkor már látóhatáron belül van az úti céljuk!
– Nem – felelte Füst, mire mind felsóhajtottak. – Nagyon furcsa – folytatta –, de úgy látszik, hogy elhagytuk az Alacsony-hegységet, és sokkal északabbra jöttünk, mint ahogy kellett volna. Ha nem tévedek – márpedig nem –, akkor az a hegység maga a Gerinc.
– Hát persze! – kiáltotta Teher, és izgalmában ugrálni kezdett. – Igen, Füst, abszolút igazad van, az tényleg a Gerinc! Hogy miért vagyok ilyen biztos benne? Azért, mert voltam itt, mikor Jószerencsével délre utaztunk Torr felől. Most északra megyünk, és a másik oldalon van, de azért azonnal fel kellett volna ismernem!
– Kérlek, lassíts, Teher! – mondta Tavasz rendkívül halvány mosollyal az arcán. Csak Bársony vette észre, hogy Tavaszt bosszantotta Füst bizonyossága és Teher lelkesedése. – Ha helyes az elgondolásod, akkor mi történt az Alacsony-hegységgel? Ha az tényleg a Gerinc, akkor az Alacsony-hegységnek...
– Pont itt kell lennie! – fejezte be Teher. Bársony számára úgy tűnt, hogy Teher közbevágása csak azt érte el, hogy Tavasz még jobban kijöjjön a sodrából. – Végig igazad volt, Tavasz: fura dolgok történnek itt Szívföldén. Éjszaka sziklafal jelent meg előttünk, amely másnapra eltűnt, a sivatag akkorára nőtt, hogy alig tudtunk átjutni rajta... és mi a helyzet azzal a fennsíkkal, amely felé tartottunk már napok óta? Az hova tűnt?
– Na de egy egész hegyláncot, Teher? – kérdezte Bársony bizonytalanul. – A varázs képes lenne az egész Alacsony-hegységet eltüntetni?
– Hogyne! – vágta rá Tavasz.
– Igen – visszhangozta Teher, miközben bölcsen bólogatott. Tavasz összeráncolta szemöldökét, és éppen meg akart szólalni, mikor Teher derűsen folytatta mondókáját. – De másról van itt szó. Régi tanítóm, Főrend, aki nagy sárkány volt, mindig mondta nekem, hogy a világ változik. Persze, hogy változott, de sosem értettem, miről beszél. Most már mindnyájan tudjuk, mit jelent a Változás...
– Ha szabad megjegyeznem, Teher – csikorgatta a fogát Tavasz –, bár ez mind nagyon érdekes, nem gondolod...
– Igen, igen, igen, Tavasz, persze. Tudom, hogy mind tisztában vagyunk ezzel, de a lényeg az, hogy elgondolkoztam: vajon miért maradt volna abba hat hónappal ezelőtt. Azt mondod, a varázs hozza létre ezeket a változásokat, de szerintem tévedsz.
Tavasz hunyorgott egy sort, és felemelte a fejét. Arcán érdekes módon elővigyázatosság látszott.
– Valóban? – kérdezte nyájas hangnemben.
– Ahá, valóban, ha nem haragszol.
– Egyáltalán nem, Teher. Folytasd. Nagyon is érdekel, mit tartogatsz a számunkra, ami elhozza a megvilágosodást.
Miközben Tavasz beszélt, Bársony Füst szemébe pillantott, és látta, hogy Füst is nyugtalankodik a nagy vezér miatt. Oda kell figyelni Tavaszra, fejezte ki a pillantásuk; ez az egyetlen pillantás nagyot lendített azon, hogy helyreálljon a barátság, melyet a kanyon kőpadján alapoztak meg. Bársony érezte, hogy a szívébe zárja ezt a furcsa, komoly sárkányt.
– Köszönöm, Tavasz, folytatom – mondta Teher, aki nem igazán vette észre a nagy sárkány szarkazmusát. – Szerintem így áll a helyzet: a természet örökölte a világot, éppúgy ahogy a sárkányok is öröklik szüleik fészkét, mikor azok meghalnak. De a legtöbb sárkány nem elégedett azzal, amit ily módon kap, ugye? Tehát vagy kiköltöznek, vagy átalakítják a helyet: kiütnek egy falat, mélyebbre ássák az alvóhelyet, és így tovább. És pontosan ez történik itt: a világ átalakítja magát, hogy megfeleljen az új uralkodó törvényeknek – a természetes törvényeknek. Nem a varázs mozgatja ezt a fura mágiát, Tavasz, hanem a természet!
Tavasz, akit láthatóan nem győzött meg Teher teóriája, felmordult.
– Micsoda badarság! – Kerep bólintott, nyilvánvalóan parancsnokának az oldalán, de Bársony és Füst újra egymásra pillantottak, majd bólintottak – és Teher oldalára álltak.
– Hihetően hangzik, Teher – mondta biztatóan Füst, Tavasz legnagyobb megrökönyödésére. – Be kell vallanom, igencsak megnyugtat, hogy a természet is képes felhasználni a mágiát.
– Szójáték – hörögte Tavasz. – A természet az természet, a varázs az varázs, és kész.
– Lehet – felelte nyugodtan Füst –, de ez – és ekkor körbemutatott a környező tájra – most egy természetes világ, Tavasz, és minél hamarabb elfogadjuk ezt, annál jobb, nem gondolod?
Tavasz kedélye ekkor valószínűleg még jobban elsötétült, de mikor már szemöldökének ráncolása miatt pikkelyei repedezni kezdtek taréján, arckifejezése megnyugodott, és szárnyai elernyedtek.
– Ahá – mondta, majd mélyet sóhajtott –, ebben lehet, hogy igazad van. De én nem vagyok olyan, mint te, Füst. Régen ismertem a varázst, és hiányzik az ereje... és a rend, mely vele járt. Teher tudja, mit értek ez alatt. És te is, Kerep.
Kerep megint bólintott, de Teher hevesen megrázta a fejét.
– Nem, Tavasz – mondta. – Attól félek, pont ez a különbség kettőnk között, mert nekem nem hiányzik. Egyáltalán nem hiányzik.

 

Jószerencse később arra gondolt, hogy megérezte, mi fog történni, de sejtelme annyira elmosódottan és későn jelent meg előtte, hogy nem cselekedhetett időben. Nem sokkal azután történt, hogy elhagyta Fátyolt, és észak felé vette az irányt. Mikor első célja felé repült – a sűrűn lakott öböl felé, melyet jobb híján Pálma-öbölnek neveztek el – úgy vélte, hangokat hallott a tenger hullámzásán kívül.
Víz hangját hallotta, de a zaj sokkal erősebbnek tűnt, mint a hullámok gyengéd sóhajtozása. A dübörgő, sistergő hangzavar sokáig visszhangzott a fülében. Egyre hangosodott, majd elhalkult. Jószerencse eltűnődött azon, hogy a fejében keletkezett-e a zaj, vagy tényleg hallott valamit. Kolosszális zápor vagy a szikláknak csapódó óriás folyó hangja lehetett.
A levegő különös, fehér köddel telt meg; a ködfátyol gyengítette a nap erejét, és tompította Jószerencse árnyékát, amely a lengedező pálmákon haladt előre. A szél mégis forrón, erősen fújt, mintha függetlenné vált volna az égboltot uraló időjárástól.
A mennybolt vihart akar, gondolta Jószerencse, az ellentétes elemek miatt aggódva. Az egyre erősödő szél forrósága egyre jobban megviselte. Idegesnek érezte magát.
A ködfátyolból sárkányok bukkantak elő, akik dél felől közeledtek. Sokan voltak. Hosszú, szakadozott sorokban szóródtak szét az égen, más és más ritmusra csapkodtak szárnyukkal, és egyéni útvonalaik kacskaringózott a sereg belsejében. A kis kavarodás ellenére hajthatatlanul haladtak előre, és mielőtt Jószerencse felocsúdhatott volna, már elérték a tengerpartot. Négy kisebb csapattá váltak szét, melyek négy különböző irányba indultak. A legközelebbi sereg tartotta a déli irányt, egyenesen Jószerencse felé.
Ahogy közeledtek, Jószerencse csak Fátyolra és Áriára gondolt; hálás volt, hogy ők nyugatra repültek, ő pedig északnak, mert így talán észrevehetik a közeledő veszélyt, talán el is menekülhetnek. Jószerencse arcán keserű mosoly jelent meg, mivel a közeledő sárkányok elég közel kerültek ahhoz, hogy vezetőjüket felismerje.
Heszper volt az.

 

Az esővíz óriási mennyiségben zúdult le a völgy lankáiról. A sárkányok a völgy oldalának felénél telepedtek le, ott, ahol a talaj kicsit vízszintessé vált, és egy időre feltartóztatta az ezernyi apró patakot. Bársony hátrahagyta a többieket, és leballagott az egyik kis tavacskához, amely a közeli hasadékban kezdett összegyűlni. A tavacska vize kiöntött, és egy kis vízsugarat indított meg az alant áradni készülő síkság felé.
Bársony beleivott a tiszta, friss vízbe, és alig hitte el, hogy reggel még fonnyadt testtel ébredt, és biztos volt abban, hogy meghal. A tavacska felszíne fodrozódott és táncolt a meleg nap fényében, szélei megsimogatták Bársony karmait.
Bársony ezután tüzetesebben szemügyre vette a vizet. A túloldali part közelében buborékok törtek fel, amitől Bársony kíváncsi lett. Pár szárnycsapással átkelt a tavacskán, és nyakát a víz fölé nyújtotta, hogy még jobban láthassa, mi történik. A vízfodrok között bizony buborékok törtek a felszínre, és pukkantak szét vidáman. Bársony elbűvölten nevetett fel.
Aztán valami megvillant a szeme előtt, és a buborékok elindultak a tavacska másik végébe. A vízben egy ezüstös test villant meg, ami azonnal el is veszett a sötétségben. Jobbra még több buborék tört fel, balra pedig több száz alak kezdett mozgolódni. Fokozatosan egy raj alakult ki a tavacska egyik sarkában, aztán egy negyedében, aztán a felében. Az alakok úsztak, forgolódtak, és a kilépő vízsugár felé siettek, ahol meredeken esni kezdtek a zuhatagban, majd eltűntek szem elől. De a buborékok egyre csak törtek elő, és újabb ezüstös alakok jelentek meg. Végtelenül sokan voltak, életenergiájukkal megtelítették a tavat, és a vízsugarat.
– Halak! – sikította Bársony, mikor a teremtmények egyik kisebb csapata megállt előtte. Bársony tisztán kivehette uszonyukat, csillogó farkukat és bámuló szemüket. Kopoltyúikból buborékok áramlottak felfelé. Mielőtt közelebbről megvizsgálhatta volna őket, odébb száguldottak és elvesztek az óriás rajban.
Teher tűnt fel, aki megijedt társának kiáltásától. Sebesen közeledett, hogy megtudja, mi a baj.
– Semmi baj – mondta Bársony lelkesen. – Nézd: halak! Több ezer, és egyre csak szaporodnak.
– Ne butáskodj – gúnyolódott Teher. – A zápor előtt ez a völgy is olyan száraz volt, mint a sivatag, tehát nem igazán lehetséges, hogy...
De Bársony gyengéden a víz felé fordította Teher fejét a szárnyával. Teher tátott szájjal bámulta a tajtékzó vizet. Nem jött ki szó a száján, csak némán meredt a víz alatti nyüzsgésre, az ezernyi halra, mely a semmiből került elő.
– A semmiből – mormolta Teher izgatottan. A part még mindig szűkült, ahogy a tavacska mélyült és szélesedett.
– Mi történik itt? – kérdezte Bársony, felvillanyozva a felfedezéstől.
Teher nem válaszolt azonnal. Fehér szárnyait a víz fölé nyújtotta, és becsukta a szemét. Bár már természetes volt, azért még maradt annyi emléke a varázs felhasználásáról, hogy érzékelni tudja a nagyobb mágia maradványokat, melyek a világ változása közben itt-ott lerakódtak. Ilyen elhagyott varázst keresett. És talált is!
– Sok varázs – szólalt meg, és összerezzent, mikor kinyitotta a szemét. – A völgy oldalába záródott. Igazam volt: a földet természetes erők mozgatják; a táj átalakítja magát, hogy megfeleljen az új törvényeknek, de eközben kiszabadít egy kis megmaradt varázst. Palást óva intett minket az erejétől, de nézd, mit csinál itt: a völgy nyilván megváltozott, az eső most a hegyoldalba vájja magát, és betör a mágia barlangjába. Nézd, mit csinál!
– Mit? Mit csinál?
– Teremt, Bársony. Életet teremt! Hát nem csodálatos?
Bársony lenyűgözve nézett a vízbe. Minden figyelmét a vízre összpontosította. A felhők közül hirtelen kibújó napfény is segített neki abban, hogy mélyen belásson a tóba. A látványtól elállt a lélegzete.
Az iszap forrt a tó fenekén. Láthatatlan erők áramlottak át rajta, melyek iszapdarabokat lövelltek az örvénylő vízbe. A homokszemek egybeolvadtak, szilárd, áramvonalas formákat alakítottak ki, melyek rángatóztak, remegtek, majd hirtelen megteltek a semmiből megcsillanó fénnyel. A ragyogó alakok egy csapásra élő hallá változtak, a vízsugárhoz siettek, és még egy kicsit csillogtak, mielőtt a való világba zárták magukat, és hússá materializálódtak. Teher és Bársony csak egy pillanatra figyelhette meg a folyamatot, de jól tudták: amit láttak, az a Változás eseményeinek utolsó felvonása volt, egy végső fegyverszünet a varázs és a természet között, melyben teljesen új teremtmények születnek.
Mikor a nap visszabújt a felhők mögé, elfordították tekintetüket a tóról, és a szélesebb világra összpontosítottak. Egymás szemébe néztek, és mindketten fényes könnycseppeket pillantottak meg. Könnyeik úgy csillogtak, mint az imént látott teremtés.
– Ó, Teher – suttogta Bársony –, hát nem csodálatos?
– De igen – válaszolta Teher, meggyőződéssel a hangjában. – A legcsodálatosabb dolog, amit valaha is láttam. A varázs működik, méghozzá csodálatosan.

 

Tollszár jól látta, hogy Ledra is a közeledő sárkányok között repül az égen. Tollszár már leszállt az egyik településre, és pár sárkányt összeterelt a gyűlésre. Most odakiáltott nekik, hogy ne ijedjenek meg, és maradjanak hozzá közel. Öt természetes sárkányból álló, tarka csoport álldogált körülötte, akik visszahúzódóan éltek egy gyümölcsligetekkel borított, kis völgyben. Tollszárt váratlanul érte a repülő sárkányok megjelenése. Jól szemügyre vette a közeledő sereget, és megpróbálta kideríteni szándékukat.
Tollszár, aki mások védelmének szentelte az életét, mindig is könnyen hozott döntéseket. Ha több sárkány volt körülötte, minden erőfeszítése arra irányult, hogy segítsen egynek vagy többnek; még ha egy kivételesen nagy számú sárkánycsoportról is kellett gondoskodnia, könnyen döntött: egyszerűen mindig a csoport javát tartotta szem előtt, és ekképp cselekedett. Tollszár világát döntések építették fel, melyeket saját figyelmesen megalapozott szabályai szerint hozott meg, és hatékonyan, könyörülettel tett meg mindent, hogy döntései szerint történjenek a dolgok.
De ő is ex-varázsos volt, és a varázs nélkül sokkal nehezebben boldogult az életben, ráadásul az is nehezére esett, hogy megbirkózzon a gondolattal, miszerint soha többé nem láthatja szeretett otthonát, Covamere-t. Gyógyító erejének nagy része valamilyen varázsból származott: az egyszerű, gyógyhatású földvarázst fájdalmak enyhítésére használta, a hatékony tűzvarázs különböző fajtáit pedig arra, hogy törött végtagokat hozzon helyre, sőt, szétzúzott sárkányagyakat tákoljon össze. Most pedig, mágia nélkül, gyengének érezte magát. Minthogy fizikailag kevésbé tudott segíteni a sárkányokon, őszinte buzgalommal vetette magát új szerepébe, a tanácstagságba.
Szerepváltása minden szempontból jól sikerült, kivéve egyet – maga Tollszár sosem volt elégedett az eredményeivel. Covamere gyógyító központjában oly sok gyakorlatias segítséget tudott nyújtani, hogy a kevésbé megfogható segítséggel nem tudott megelégedni. Tavasz, akivel szoros barátságba került a Menedékre való megérkezés után, többször is megnyugtatta őt, és emlékeztette, hogy már régen is ugyanolyan nagy lelki segítséget nyújtott, mint fizikait. De még ő sem bírta teljesen meggyőzni, bár szavai mindig bátorítóan hatottak. A régi Tollszárhoz képest, az új tehetetlennek bizonyult.
Tehetetlennek érezte magát akkor is, mikor Ledra és a másik öt ex-varázsos sárkány körözni kezdett a feje fölött. Egyre jobban begyorsultak, mígnem szárnyuk már el is mosódott a körforgásban. Ahol szárnyvégükkel a levegőt szelték, a köd süvíteni kezdett, a szél pedig fütyült a sárkányokból álló karika közepén.
A több hónapja lappangó energiák felemelkedtek a földről. Köpködtek, mint a dühös manók, majd felszökelltek a pörgő sárkányok felé. Az égbolt csillogni kezdett.

 

A megváltozott világban mindenhol mozgott a föld. Szívfölde földtáblái lassan, kecsesen húzódtak egymásra. Azért mozogtak, hogy egy könnyedebb, természetesebb külsőt vegyenek fel. Az elhagyott varázs szűk sugarakban szivárgott ki az alakuló földből, és csak akkor állt meg, ha a föld éppen összenyomódott. A varázs természetellenes gyorsaságot kölcsönzött a folyamatnak. Így a hegyek elmozdulása és az óceánok feltöltése nem eonokba, hanem napokba került; a természet és a varázs különös házassága tehát tagadhatatlanul erőteljesnek bizonyult.
Ily módon óriás sziklafalak emelkedtek a magasba, mikor két hatalmas földtábla egymásnak ütközött, és a sziklába zárt, elhagyott varázs hihetetlen magasságba emelte a képződményt. A varázs viszont csak annyira volt erős, hogy egy-két napig tartsa a hasonló falakat: a megmaradt varázs hamar megadta magát a gravitációnak, amitől a megemelkedett földdarab természetellenes csendben visszacsúszott a talajba. Az a gerinc is ilyen képződmény volt, mellyel a sárkányok találkoztak; halk és varázslatos összedőlése az éjszaka leple alatt történt, így maradhatott észrevétlen.
Sziklafalak, fennsíkok, beltengerek és meredek hegyek; ilyen és ehhez hasonló dolgok születtek és tűntek el egymás után azokban a nyugtalan napokban. A régi nevek elhalványultak: a Tükörvíz sótengerré változott, amelyet később elnyelt az óriás, szürke sivatag, mely végigszáguldott a földrészen. A homok után az eső száguldott. Sisteregve záporozott alá az égből, mikor a nedvességgel teli varázs kitört a szárazságból, mely fogva tartotta, és az égbolton termett, hogy egymás hegyére-hátára formálja meg a felhőket. Szívfölde – mármint ami maradt belőle most, hogy a régi nevek már nem jelentettek semmit – majdnem megfulladt az áradástól, de aztán új hegyek keltek ki a vízből, mintha szörnyek bukkantak volna ki a tengerből érdes hátukkal.
Természet és varázs dolgozott össze; munkájuk kimenetele bizonytalan volt még, de együtt egy új világot teremtettek meg. A Változás utáni világot.
A teremtés legfurcsább része a csend volt. A mágia elnyomta a fültépő zajt, mikor a kő szétszakadt a föld alatt; elnyelte a száguldó tengerek morajlását, mikor felszaladtak a hegyekre és átgázoltak a kopár pusztaságon. A világ, mintha szégyellte volna eme szentségtelen egyesülését az erőknek, melyekkel újrafaragta kinézetét, csendbe borította az eseményeket. Csendbe és sötétségbe, mert csak akkor változott a táj újra, ha a nap a világ másik sarkába távozott; hajnalig kihasználta a kis időt a munkára.
A felfedezők átaludták az egyik ilyen sötét, titkos csendet, álmaikba feledkeztek, és nem érzékelték a változásokat maguk körül, nem érzékelték, hogy a sivatag, amely majdnem megölte őket, óriás sótengerré változott. Nem csak halak születtek az áradó völgyben, ahol aludtak. A kis teremtmények megjelenése csupán apró darabjai voltak a nagy eseménynek, a bolygó átformálásának. Kétéltű kígyók hánykolódtak az iszapban, kopoltyújukkal már levegőt véve, melyek nem is tudták, hogyan kerültek ki a vízből. A durva gyepből, mely a növekvő tavak mellett nőtt ki, rovarok pattantak elő, kapartak egyet ízeit lábukkal, majd a levegőbe szökkentek, hogy ügyetlenül megpróbálkozzanak a repüléssel.
Messze lent a völgyben, ahol a duzzadó tó fokozatosan kezdte ellepni az alacsonyabb lankákat, más vadállatok is születtek, melyek a tó fenekéről sarjadtak elő. A varázs őrült kitörése keltette őket életre; nagyobbak voltak, mozgékonyabbak, mint a fickándozó, rángatózó teremtmények, melyek a sebes patakokban hemzsegtek. Születésükkor kitörő életerő áramlott végig ereikben, amitől megrészegültek. Annyira, hogy elindultak zsákmányt keresni.

 

Jószerencse meglepődött, mikor Heszper és társai megálltak néhány szárnycsapásra előtte, ahelyett hogy megtámadták volna. Körözni kezdtek, először lassan, de egyre gyorsulva. Kis idő múlva Jószerencse már nem tudta kivenni a sárkányokat, akik elmosódtak, egybeolvadtak előtte.
Menekülj!, kiáltotta egy hang a fejében. De már későn.
A kör közepén fény gyulladt, egy lüktető csillogás, amely látszólag messziről indult, de teljesen körülzárta, lefogta szárnyait, betörte bordáit, hogy még lélegezni sem tudott. Félelmében felkiáltott.
Visszajöttek, hogy mindenkit megöljenek!
De nem halt meg. A fény kiterebélyesedett, és lüktető középpontjába húzta Jószerencsét, amíg a részévé nem vált. Ekkor egy erős nyomás újra megtöltötte a tüdejét levegővel, mivel félelmetes sebességgel siklani kezdett a levegőben. Érzékelte, ahogy a levegő százkarmú vadállatként süvít el mellette, mégis érezte, hogy a való világtól elszakadt, mintha valami egy időn és valóságon kívül álló buborékba zárta volna be. Egy buborékba, amiben csakis ő létezett.
Varázsbuborék!, gondolta a félelem és a kín különös egyvelegével a lelkében.
A repülés éppoly rövid volt, mint álomszerű. Mielőtt bármire is gondolhatott volna, a szél megtorpant, és a fény, amely miatt becsukta a szemét, kihunyt. Valami kemény és érdes ütődött a mellkasának, mire Jószerencse automatikusan előre lendítette karmait, hogy megkapaszkodjon az ismeretlen felületen. Távoli villám rázta meg a levegőt, és Jószerencse kinyitotta a szemét.

 

 

   9.   
Zsákmány

Teher felriadt, és kétségbeesetten próbált visszaemlékezni az álmára. Éppen repült, az égboltot vízpermet töltötte be... de csak ennyit tudott visszaidézni. Az álom éjjeli sárkány módjára sietett el, Teher tudata pedig feketén, üresen maradt hátra.
Az éjszaka még nem ért véget. A holdat és a csillagokat felhők takarták el. Csak nagy erőfeszítéssel tudta kivenni Bársonyt, aki alig egy szárnyszélességre aludt mellette. Minden fekete volt, csendes, kivéve... kivéve két sárkány hangját. Mögötte sárkányok sugdolóztak, de miről beszéltek?
– Biztos, hogy hallottad? – Tavasz volt az, kinek mély hangja magabiztosan és parancsolóan csengett.
– Hallottam, főnök, és nem tetszett. Mondom, van valami odalent. – Teher felismerte Kerep rekedtes baritonját.
– Még ne ébresszük fel a többieket – figyelmeztette Tavasz. Hangja eltompult egy pillanatra, mintha elfordította volna a fejét, hogy lenézzen a völgybe. – Kérlek, halkan repülj, Kerep! Egyelőre dél felé kutasd át a terepet, ahonnan a hang jött. Mire százat lélegzek, itt legyél!
– Igenis, főnök!
Teher mit sem hallott, mikor Kerep hangtalanul felemelkedett a sötét égre. Türelmetlenül várt, szíve a torkában dobogott, miközben megpróbálta kitalálni, mit talált a két sárkány. A legtöbb sárkányhoz hasonlóan ő sem félt igazán más állatoktól, de idegesség vett erőt rajta, mikor arra gondolt, miket találhatnak ezen a furcsa, megváltozott tájon. Épp fel akarta ébreszteni Bársonyt, mikor Kerep visszatért.
– Semmi, főnök. De még mindig nem tetszik a dolog. Valami szagot éreztem.
– Az erőd miatt kaptál képzést, nem a szimatod miatt.
– Akkor is éreztem, főnök.
Tehert végül legyőzte a kíváncsiság. Széttárta szárnyait, és egész tűrhetően eljátszotta, hogy épp most kelt fel. Ásítozva, cuppogva bandukolt oda, ahol a két katona állomásozott.
– Ti beszélgettetek? – kérdezte derűsen. – Valami gond van? Mintha Kerepet láttam volna, amint keresgél valamit, ezért gondoltam, hogy észrevettetek valamit odakinn.
Tavasz felsóhajtott, megvonta vállát és válaszolt.
– Kerep hallott valamit, ennyi. Szerintem semmi gond, Teher.
– Hm – morogta Kerep, aki láthatóan kevésbé volt biztos ebben, mint parancsnoka.
– Hát – mondta Teher –, gondolom, mindig jó utánajárni az ilyen dolgoknak, nem? Örülök, hogy van velünk pár katonai kiképzésben részesült sárkány, akik ismernek egy pár fogást, meg ilyesmiket. – Teher meglepődött, hogy ennek valóban örül. A Tartománysokk és az üszökhegyi csata emléke kicsit elvette a kalandkedvét; úgy találta, hogy tényleg örül a védelemnek, és újra bízik az erős, harcos sárkányokban.
Még én is változok, filozofált magában. Hát, igen.
– Visszafekhetsz aludni, Teher – javasolta Tavasz. – Nem hiszem, hogy aggódnunk kellene bármi miatt is, és ha bármi történik, ne félj...
De ekkor belefagyott a szó. Valahonnan a messzeségből sikoly hallatszott, melyet a csend mélysége még jobban felerősített. Kis szünet után elhangzott egy második, még fülsiketítőbb sikítás is, ezúttal közelebbről. Válaszként jött az első ordítás, aztán egy újabb, majd megint egy újabb, míg az éles hangok kakofóniája be nem töltötte az éjszakát az irtózatos zenebonával. A sárkányok még sosem hallottak eme hangokhoz hasonlót. A lárma brutális módon szakította ki Bársonyt és Füstöt a mélységes álomból. A két sárkány csatlakozott a többiekhez, ezután pedig mind a homályba bámultak, hogy kétségbeesetten megpróbálják kivenni, milyen teremtmények adták ki a szörnyű hangokat.
– Mi az? – kérdezte Bársony zokogástól elcsukló hangon. Minél hosszabban és erősebben hegyezték a fülüket, annál hangosabb és ádázabb ordításokat hallottak. A hangok felhangosodtak, megtörtek. A tűrhetetlen sikoltozásból néha óriási sikolyok törtek elő. Bársony kérdésére csak Kerep mert válaszolni.
– Rossz lények – mondta egyszerűen. – Odakinn. És közelednek.
– El kell repülnünk – jelentette ki Füst, és kitárta szárnyát. – Most.
– Várj! – hadarta Tavasz. Hangjából tétovázás érződött. – Még nem tudjuk, mi lenne a legbiztonságosabb, végül is lehet, hogy tudnak repülni...
– Csak a sárkányok tudnak repülni! – vitatkozott Füst türelmetlenül.
A közeledő üvöltések már mindenhonnan hallatszottak, és mire a sárkányok bármit is tehettek volna, már körülzárták őket. Még Füst is lemerevedett repülésre készen tartott szárnyával. Az ismeretlentől való félelem maga is vadállattá változott, kínozta, oldalba szúrta, hipnotizálta őket rémisztő, ritmikus támadásával.

 

Mikor Jószerencse kinyitotta a szemét, lyukacsos, fekete sziklát talált karmai alatt. A kő hasonlított az Üszökhegyre, és pár pillanatra úgy is érezte, hogy visszavitték a hegyhez, vagy talán az időben vitték vissza a Változáshoz. De a tenger halk morajlása hallatán felemelte fejét, és megállapította, hogy nem utazott olyan sokat.
Bár azért elég messze került a Menedéktől.
Hamar rájött, hol van. Az égbolt és a tenger nem változott, de a szárazföld igen. Feketén, élettelenül terült el körülötte, pedig rikító zöldnek kellett volna lennie. Egyetlen hely lehetett: az Éles-sziget.
Egy gyors körültekintés megerősítette gyanúját. A déli partra tették le, ahonnan tisztán látszott a Menedék, és bár kicsit elmosódott a ködben, a sárkány azonnal felismerte otthonát. Jószerencse mögött meredeken emelkedett a szikla egészen az éles hegygerincig, amelyről elnevezték a szigetet. Minden kopáran éktelenkedett; a látvány tökéletes ellentéte volt az idilli Menedéknek. Heszper idehozatta valahogy, és most... és most mi lesz?
Nem maradt több ideje arra, hogy a kérdésen gondolkodjon, mert a levegő szétnyílt körülötte, és a lyukakból sárkányok estek alá. Pörgő fénygolyókból léptek ki, melyek hangos csattanással azonnal bezárultak a hátuk mögött. Voltak, akik egyedül érkeztek, mint például maga Jószerencse, mások nagyobb csoportban jöttek, köztük Tollszár, aki szárnyaival oltalmazóan ölelt magához két összekuporodott természetest. Rövid pánikot követően, Jószerencse megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor Fátyol is leesett a kemény sziklára, alig egy szárnyhossznyira tőle; Ária ide-oda billegett anyja hátán, de rendületlenül kapaszkodott, miközben nyávogott félelmében. Jószerencse odarohant hozzájuk, hogy társát felsegítse a földről, és bőréről leporolja a fekete lávaport.
– Megvagyok – mondta Fátyol.
– Heszper volt az – mondta Jószerencse dühösen.
– Meg Ledra – kiáltotta egy másik sárkány, mielőtt folytathatta volna.
– Régi varázs ez – mondta valamelyik értelmes ex-varázsos. – Elég durva varázs. Egy varázsos sárkány régen akkor is fel tudta használni, ha mindkét szárnyát az oldalához kötötték. Bár Heszpernek biztos sok munkába került.
– Az biztos – erősítette meg Tollszár, akinek az oldalán még mindig bujdosott a két természetes. – Fogadok, hogy egész végig azzal küszködött, hogy elég varázst gyűjtsön ehhez az egyszerű trükkhöz.
– Szerintem – hallatszott egy éles hang valahonnan a sárkányok közül – betelt a pohár. Én biztos, hogy nem hagyom annyiban! Menjünk most vissza a Menedékre, és küldjük el Heszpert a fenébe!
Általános, egyetértő moraj söpört végig a csoporton, amit Tollszár felemelt szárnyával csendesített le.
– Várjatok, sárkányok! Erre biztos gondolt Heszper is. Ex-varázsosok! Segítsetek nekem egy pillanatra!
A vénülő gyógyító előrehajolt, és arra bíztatta a sárkányokat, hogy kinyújtsák a „varázsérzékletük szellemét” – legalábbis ő így hívta. Eme érzékeléssel az ex-varázsosok megállapíthatták, hogy van-e varázs a közelben. Rövid szemöldökráncolás és zihálás után vonakodva megegyeztek abban, hogy nincs.
– Mindet felhasználta – hallatszott.
– Vagy magával vitte – mondta valaki más.
– Az utóbbi a valószínűbb – mondta Tollszár. – Most elkészíti a védelmét, vagy ha nem, akkor még ostobább, mint hisszük.
– Nekem még mindig az a véleményem, hogy vissza kell mennünk most azonnal!
– Támadjuk meg!
– Számoljunk le vele!
– Nem. – Fátyol hangja szűrődött ki a tömegből. Mindenki felé fordult. – Egyáltalán miért kell visszamennünk? Legalább száz sziget van errefelé. Miért harcoljunk a területért, ha ennyiből tudunk választani? Ha Heszpernek és Ledrának annyira szüksége van rá, szerintem engedjük, hogy az övék legyen.
Szavai után néma csend támadt a sárkányok között. Megrökönyödtek, sőt, sokan be is dühödtek. Csakis Fátyolnak jutott eszébe ilyesmi, de hirtelen senki sem tudott vitatkozni logikus gondolkodásával.
– Ez elvi kérdés – szólalt meg egy fiatal természetes. – Egyszerűen nem úszhatja meg, és kész.
– Hát nem harcoltunk már eleget? – kérdezte Jószerencse, átvéve Fátyoltól az irányítást. Fátyol hálásan dörgölődzött hozzá. – Tollszár?
– Hm! – Az érzékeny sárkányt láthatóan megviselték a történtek, és most az egyszer több időbe telt neki, hogy eldöntse, mitévők legyenek. De a döntés – és igazából minden más döntés a menekülésen kívül – jelentéktelenné vált. Jószerencse vihara elérte a Nyugati-tengert és a Menedék szigetcsoportját.
Az állandó szél, mely már napok óta fújt, most hevesen erősödött fel, először orkánná, majd tájfunná. Óriási hullámtaréjok vágódtak a szigetnek, eláztatták a sárkányokat, visszaszorítva őket a meredek sziklapartról. Felhők sereglettek a horizontra, melyek lecsaptak a szigetvilágra. A tenger és az égbolt eggyé vált, folyamatos vízözönné, ami mindenféle határt eltörölt a kettő között. A nappal sötétbarna szürkületté vált, melyet csakis a cikázó villámok karcoltak meg a forrongó égbolton.
A szigeten rekedt sárkányokat meglepetésszerűen érte a vihar, hisz a természetes időjárási jelenségek nem tudták volna ilyen hirtelen előidézni a változások eme elsöprő erejű hullámát. A vihar prédájává váltak. Megpróbáltak a sziget belsejébe jutni a vízzel borított sziklákon keresztül, hátha fedezéket találnak a kopár szigeten. A sárkánycsapat között tülekedett Jószerencse és Fátyol is, egymásba kapaszkodva, lányukat magukhoz szorítva, nehogy valamelyiküket elsodorja az ár. Bár a természeti erők hihetetlen erővel engedték haragjukat szabadjára, Jószerencse mégis azon tűnődött, hogy mi jöhet még.
Ez csak a kezdet, ugye?, kérdezte a tomboló égbolttól.

 

A sárkányok nem ismerték fel a szörnyeket, mivel a világ még sosem hordott a hátán farkasokat. Hatalmas termetűek voltak, mind másfélszer nagyobbak, mint a legtermetesebb sárkány, Kerep; a vadállatok üvöltése mellett, a sárkányok tisztin hallották az ágak ropogását, mikor a farkasok súrolták a fákat. A sötétben csak nehezen lehetett kivenni az alakjukat, de méretük és vadságuk megdöbbentette a sárkányokat: hájasak voltak, nyálkásak, érdes bőrük nagy húspárnákon és csontos dudorokon fityegett. Ráadásul bűzlöttek. Csattogó állkapcsuk közül olyan lehelet tört elő, mely a baziliszkuszokéval vetekedhetett volna; az émelyítő, okádékszagú gáz betöltötte a levegőt. Az egyik farkas nekiugrott Füstnek, aki nem is az ütközéstől ájult el, hanem a vadállat leheletének mérgező bűzétől.
De a farkas, négyük közül a legnagyobb, nem állt le szétszedni Füstöt. Azonnal a legerősebb sárkány, Kerep felé fordult, akit már két másik farkas is bekerített. Teher és Bársony halálfélelemmel nézték, ahogy csillogó sárkányvér lövell ki a sötétségbe.
– Meneküljetek! – kiáltott rájuk Tavasz, aki éppen elhajolt egy óriás csapás elől, majd végképp bevetette magát a küzdelembe. – Mentsétek a bőrötöket!
Nem maradt idő a gondolkodásra. Csakis engedelmeskedni lehetett. Teher és Bársony cselekedett: szembefordultak falánk támadóikkal.
A csata kusza, ádáz arcot öltött. Az egyik oldalon sárkányok, akik nem szoktak hozzá, hogy prédává legyenek, a másikon, óriásfarkasok, akik nem emlékeztek a jelen világra, vagy az azt megelőző purgatóriumokra. A sárkányok csak túlélni akartak, a farkasok csak az éhséget ismerték; e kettő között a völgy üdesége véres harcmezővé lett. A fogak húsba haraptak, a karmok szőrt és pikkelyt szaggattak szét. A farkasok nem hagyták abba szörnyű üvöltésüket, bár hangjuk kissé eltorzult a morgások és hörgések közepette; eme újszülöttek számára a hang az életet képviselte, és semelyikről sem kívántak lemondani.
Teher és Bársony hősiesen küzdött a minden szempontból esélyesebb ellenség ellen. A farkasok valószínűleg megérezték, hogy csak a repülés mentheti meg a sárkányok életét, és minden erőfeszítést megtettek azért, hogy leszorítsák szárnyaikat vagy rájuk ugorjanak, és megakadályozzák a levegőbe való menekülést. Bársony elszabadult egy pillanatra, de farokrészénél fogva visszahúzták, így megint a zűrzavarban találta magát. A farkasok figyelmének nagy részét Tavasz és Kerep foglalta le. Tény, hogy ez mentette meg Teher és Bársony életét. No, meg egy másik dolog.
A farkasok amolyan fárasztásos taktikával harcoltak, ellenfeleiket inkább kimerítették, mint gyorsan megölték. Ha úgy döntenek, talán minden különösebb erőfeszítés nélkül lemészárolhatták volna mind az öt sárkányt, de csak nemrég jöttek a világra, a vadászatot még sosem gyakorolták, így a sárkányok sokkal tovább harcolhattak ellenük.
Bársony éppen hátraesett az egyik bűzlő vadállat szagától, mikor észrevette, hogy megremeg a rátámadó farkas gerince. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy a hátában minden csont ugrálni kezd, aztán megmerevedik. A teremtmény szeme megüvegesedett, mire Bársony kihasználta az alkalmat, és karmos szárnyával megsemmisítő csapást mért a farkas orrára. A farkas vére ráfröccsent szárnyhártyájára, amitől iszonyatos hányinger fogta el. A vadállat gerince újból megremegett, aztán valami ropogó hang hallatszott a hasa mélyéből.
Nem sokkal az apró győzelem után, egy másik farkas ledöntötte a lábáról, és mélyen belemártotta fogát az oldalába, felordított a fájdalomtól, mire Tavasz egy szempillantás alatt ott termett, és vad fejmozdulatok közepette, szarvával öklelni kezdte a nyáladzó teremtmény nyakát. A farkas ettől még hangosabban vonyított, majd ő is megremegett, és szeme elfátyolosodott. Tavasz szájtátva bámulta, ahogy a farkas vállai tumorszerűen kidudorodnak a hátából, majd visszaesnek a bőr alá. A vadállat testén erőteljes remegés futott végig, aztán Tavasz és Bársony legnagyobb megrökönyödésére, összezsugorodott.
Miközben torzult és tántorgott, a farkas testéből kihullott a szőr. És a teste egyre csak zsugorodott! Üvöltése halálhörgésbe csapott át. A sárkányok el sem tudták képzelni, mekkora kínokat élhet át, miközben csontjai megtörtek és elgörbültek. Bársony körülnézett, és a másik három farkason is hasonló torzulást látott. Fellélegezve nyugtázta, hogy Teher és Tavasz elhátrál, és ők csak nézik a kísérteties táncot. Odabicegett megdöbbent társai mellé, akik hevesen ziháltak, és sebeiket fájlalták. A vonagló farkasok köre mögött Füst közeledett, hogy ő is szemtanúja lehessen az események eme elképesztő fordulatának. Arcán hitetlenség és elragadtatás tükröződött.
A vérrel összekent, visszataszító farkasok – immáron szőrtelenül – minden egyes lélegzetvétellel tovább töpörödtek. A testük túl nagyra sikerült a beleköltöző, durva lelkek számára. Az elhagyott varázs valamelyik darabja, amely megteremtette e vadállatokat, tökéletesen alkalmatlan fizikai felépítéssel látta el őket. Most, hogy a kezdeti varázsmennyiség kezdett apadni, az uralkodó természet bosszút állt, és normál méretre alakította át az ádáz teremtményeket. Mire lábuk deformálódni kezdett, már nem voltak magasabbak, mint a sárkányok, és mikor megint feltápászkodtak, eltörpültek a sárkányok mellett, hisz feleakkorák lettek, mint ők. Bőrükön sápadt, rózsaszín fény csillant meg a félhomályban, szétszóródott szőrük pedig csomókban feküdt körülöttük.
Az egyik szerencsétlen teremtmény számára az átalakulás túlságosan megterhelőnek bizonyult. Miközben feje zsugorodott, és lábai összementek, testének nagy része megtartotta méretét. Szemei úgy türemkedtek ki összegyűrődött koponyájából, mintha rögvest szét akarnának robbanni. Óriás testsúlya alatt gyufaszálhoz hasonlóan törtek el lábai. A nyomorult teremtmény összeesett és meghalt, de belső szervei még halálának beállta előtt kirobbantak zsugorodó hasából.
Mintha ez lett volna a borzasztó jel, a másik három farkas is hirtelen elnémult. Testük szemmel láthatóan nem töpörödött tovább – méretük körülbelül egy normál sárkánytest negyedét tette ki. Tántorogva indultak el a vérben tocsogó mezőn, és menekülni kezdtek a megdöbbent sárkányok elől. Egyetlenegyszer sem pillantottak maguk mögé, mikor besiettek a fák fedezékébe, és eltűntek az éjszakában. A sötétségbe rohantak, végül meg a világba, hogy megismerjék igazi szerepüket, szaporodjanak és csoportos életet éljenek, még akkor is, ha keserűen, dühösen gondolnak majd a világra, mely akkora hatalmat ígért... amit aztán nem sokkal születésük után el is ragadott.
A sárkányokat túlságosan megrázta az eset ahhoz, hogy aznap este még bármi mást tegyenek, a néhol igen súlyos sérülések ápolgatásán kívül. Teher és Bársony csak felületi vágásokat szerzett – bár mindketten csúnyán összehorzsolódtak. Füst erős agyrázkódást szenvedett, és minduntalan visszaesett a kómába, viszont testén nem volt seb, kivéve egy karcolást a fején. Tavasz vérben fürdött, oldalában számos mély vágás látszott, nem beszélve az egész testét beborító, rengeteg kisebb karcolásról. Bár súlyos sérüléseket szenvedett, harci képzettsége átsegítette a sokkon. Ezután lelki magánzárkájába menekült, mely megakadályozta abban, hogy bevallja társainak, mennyire is gyötrődik igazából.
– Ez a sok vér azokból a szörnyű teremtményekből folyt ki – mondta Bársonynak erőltetett közönnyel, mikor az megpróbált segíteni. – Kerepnek van szüksége a segítségre igazán!
Szegény Kerep. Mindkét szárnyát szétszaggatták, a bőrcafatok pedig úgy lógtak le meztelen csontjairól, mint a foszlott virágszirmok. Akárcsak Füst, ő is csak félig volt eszméleténél, viszont Füstnek nem kellett olyan borzalmas sérüléseket elszenvednie, mint neki. Egyik elülső lába teljesen szétzúzódott, nyakát felvágták, és most vér ömlött belőle. Hátáról és oldaláról több száz pikkely szakadt le, amitől kilátszott vörös, nedvező bőre. Hörgött, és reszketve forgolódott a kómában. Bár Teher a lehető legjobban kimosta a sebeit, és Bársony suttogva biztosította afelől, hogy minden rendben lesz, az éjszaka előrehaladtával egyre csendesebb és mozdulatlanabb lett. Úgy látszott, nem él meg még egy hajnalt.
A sárkányok így barangoltak tovább az éjszakában, és alig mertek reménykedni abban, hogy lesz-e még hajnal, vagy ha lesz is, fogják-e látni. De a hajnal eljött, és mindannyian láthatták, még a szegény Kerep is.
A nap felemelkedett a völgy fölé, és látni engedte a sárkányoknak, hogy milyen változások álltak be azon a tájon, melyről azt hitték, már sosem fog változni. A rémületes eseményektől eltompult sárkányok üres, semmitmondó arckifejezéssel nyugtázták, hogy új hangok uralkodnak a völgyben, és új tájkép kúszott a látóhatárra. A kristálytiszta napfény ezernyi sugárban verődött vissza a hatalmas képződményről, mellyel szembetalálták magukat.
Egy vízfal volt az.
És egy óriási kőhegy, amely a vízeséshez kapcsolódott.
A folyó hangja.
– Mi a fene folyik itt? – kérdezte Bársony suttogva. Felnézett a fura, fénylő valamire. Még az ő kíváncsisága is kimerült; igazából alig érdekelte, hogy mi áll előttük.
– Nem tudom – felelte Teher mély hangján, ahogy Bársonnyal beszélni szokott –, de bármi is legyen ez, nincs hatalmunk felette. Nekünk, sárkányoknak, már egyáltalán nincs hatalmunk; a világ nélkülünk változik. Nincs szerepünk a változásban.
A vízesés zaja hangos volt, de távolinak tűnt. A köd gomolyogni kezdett, de nem közelítette meg a kimerült sárkányokat. Az éjszaka folyamán kialakult panoráma ott várt rájuk, de nem húzódott közelebb. Siránkozó, jajveszékelő kiáltás tört át a párás levegőn.
– Akkor maradjunk itt – mondta Bársony, majd becsukta szemét, és társához bújt. – Hadd tegye a világ, amit tennie kell! Pihenjünk meg!

 

Azt nem láthatták, hogy fölöttük az égbolton két csillag suhant át. Hamar elváltak egymástól; az egyik észak felé indult, a másik a Nyugati-tenger felé, mintha valami kecsegtető úti célt talált volna a sok szigetlánc között, melyek lassan eltűntek az emelkedő vízben. A tengerek az ég felé duzzadtak, és a sárkányok a lehető legjobb fedezéket keresték. Eltörpültek az óriási veszély mellett, mely oly hirtelen köszöntött rájuk, és csak vártak, hisz nem tehettek mást.

 

 

   10.   
Lepel

Egy másik világ...
Lustán keringett Okker ezüstös szemei alatt. A belőle sugárzó erős, vörös fény úgy szépítette meg a baziliszkusz sápadt testét, mint egy hatalmas tűz fénye, egy tűzé, mely hő nélkül égett. Itt minden hideg volt, hideg és kihalt.
Egyszer régen, a világ számos múltjában valamikor, még lehetett életet találni itt. A baziliszkusz visszaemlékezett azokra az időkre, mikor gigantikus csaták folytak a sivár sivatagokban, amik csak nevetséges csetepatéknak számítottak a nagyobb háborúban, mely végül eltorzította a világot, szétzúzta a sok holdját, majd egyszer s mindörökre eltörölte a bolygó felszínéről a lassan gondolkodó és mozgó teremtményeket. Egy másik Változás, egy másik világban. A Vörös Bolygón.
Okker ereszkedni kezdett a por felé. Miriádnyi érzékletével átpásztázta a kihalt pusztaságot, hogy megtalálja a jeleket, melyeknek ott kellett lenniük. Annak idején Lepel ide húzódott vissza; a hat baziliszkusz közül egyedül ő hagyta el szülővilágát, hogy megtalálja belső békéjét – ami szinte elérhetetlennek tűnt egy baziliszkusz számára. Lepel átutazta a világűr hideg tengereit, és végül letelepedett a Vörös Bolygó pora alá, testvéreihez hasonlóan az örök alvással járó csalóka halált választva. Akárcsak a többi baziliszkusz, ő is eonokat aludt át itt, és Okker értesülései szerint még mindig szunyókált.
Okker saját zuhanó teste elé küldte felderítő érzékleteit, hogy felkutasson valami életjelet ebben az elhagyatott világban. Mikor a felderítők elindultak, Okker érezte, hogy bőre összezsugorodik a hiányzó érzékletek kiegyensúlyozásaként. Kapaszkodó farkánál vékony gőzörvény alakult ki; a ritka levegő fagyosan ölelte át.
Bár a test, melybe Okker költözött, kétségtelenül halhatatlan volt, és bár Okker maga – mint a többi társa – mesterien tudta kezelni a varázst, míg az működött, a baziliszkusz létforma nem volt varázsos. A baziliszkuszok testét viszont élő érzékletekből álló bőr fedte. Ez a külső hártya egy sereg parazita, apró agyból állt. Minden egyes agy különbözött a többitől, mind folyamatosan új, bonyolultabb formát vett fel. Míg a legtöbb természetes teremtmény öt érzéklettel rendelkezett, a varázsosok pedig talán hattal vagy héttel, addig a baziliszkuszok érzékleteinek száma milliókra rúgott.
Minden ilyen érzéklet egy önálló entitásként élt, viszont örökre a baziliszkusz testére tapadtak, és soha nem léphettek ki ebből a szimbiotikus kapcsolatból. Ettől természetesen ők is örök életűek lettek. Eme érzéklények a baziliszkusz véréből táplálkoztak, és abból szívták ki az alapvető táplálékokat, amit gazdájuk megevett; cserébe fenntartották a baziliszkusz testét, teljes anyagcseréjét pedig a szükségleteihez igazították. Így bármilyen környezetben vagy fizikai állapotban találta is magát a baziliszkusz, az érzéklények azonnal átalakították a testét, hogy megfeleljen a követelményeknek. Ebből, és csakis ebből fakadóan, a baziliszkuszok sosem tudtak meghalni.
Még így is gyakran megpróbálkoztak az öngyilkossággal, de az érzékbőr meghiúsította terveiket. Ha a baziliszkusz nem evett, akkor anyagcseréjét átállították arra, hogy valamilyen más forrásból nyerjen energiát; ha megpróbálta megsebezni magát, sérült testrésze hihetetlen sebességgel regenerálódott. Az érzéklények – akik külön-külön irgalmatlanul viselkedtek, együtt pedig szörnyű erőt képviseltek – mindig megoldották a túlélés problémáját. Most, hogy a Vörös Bolygó száraz, kopár felszíne felé haladt, Okker magába itta a napfényt. A napenergia épp elégnek bizonyult ahhoz, hogy fenntartsa életerejét, de ha esetleg a napenergia is elégtelen lenne, biztos, hogy valami más forrásból merítenének a kis lények. A baziliszkuszok tovább élnek. A baziliszkuszok mindig is tovább éltek.
Nagy rázkódással ért földet, amitől a kráterszerű talajon felgyűrődött a kőtörmelék. Érzékei vadul munkálkodtak, hogy szétbomló testét egyben tartsák. Természetesen megint sikerrel jártak, és pár sárkánylélegzet múlva, Okker már ki is mászott a leszállópálya romjai közül. Tovairamodott a sivatagban, hogy megkeresse testvérét, aki a visszatért érzékek jelentései szerint, nem messze bújt meg.

 

Lepel volt az a baziliszkusz, aki a legkevésbé kedvelte a kalandokat, de fura módon ő választotta a legtávolabbi búvóhelyet mind közül. Lepel épp ezen tűnődött, mikor megérezte Okker közeledését, és arra a következtetésre jutott, hogy talán mégsem volt ez olyan fura döntés. A többiek ott maradtak szülővilágukban, és ezzel úgy döntöttek, hogy közel lesznek múltjuk emlékeihez. De Lepel hátrahagyta az ilyen gondokat, és inkább egy magányos, hősies utazásra vállalkozott, hogy elérje a Vörös Bolygó által nyújtott végső elzárkózást.
Lepel évezredeken át aludt, begubózva egy vaskád alá, amely még Lepel előtt esett le az égből. Az alvás elhozta a rég várt ürességet elméjében, mely csurig telt a múltbeli kudarcokkal. Lepel számára minden baziliszkusz létezése kudarcnak számított. Kudarcnak, mely akkor kezdődött, mikor céltudatosan törtek egyre magasabbra a világban, majd azzal folytatódott, hogy állandóan veszekedtek, és hatalmas csatákat vívtak, melyek során hegyek süllyedtek el, óceánok apadtak ki; eme hatások mellett a trollok munkája csupán szúnyogcsípésnek tűnt a világ bőrén. Ezután csak menekülni akartak egymástól és az örökkévalóságtól, melynek rabjául estek.
Igen, Lepel sokat aludt, de nemrégiben felébredt, mivel fura rezgések indultak meg az égen, melyek még eme távoli világra is kihatottak. Milliónyi érzéke közé Lepel őrszemeket állított, és később ezek ébresztették fel: a fekete égen csillagok cikáztak jobbra-balra. A Vörös Bolygó két, apró holdja úgy keringett egymás körül, mint két táncoló sellő, később pedig új, szabálytalan utakra indultak. A messzeségben a pici, kék csillag – saját szülővilága – megremegett, és Lepel tudta, hogy változik. Azóta nem is aludt.
És most Okker közeledett.

 

Nem beszéltek. Érzékeik, melyekkel megfejtették az univerzumból érkező jeleket, olyannyira kifejlődtek, hogy kettejük kommunikációja gyakorlatilag egyetlen pillanatig tartott. A válaszokat már ki is gondolták, mielőtt egyetlen kérdés elhangzott volna. Saját, földöntúli szintjükön kommunikáltak, és ha átlagos módon folyt volna le, még túlfűtöttnek is nevezhetnénk a beszélgetést.

 

...Lepel. Jó hosszan aludtál, baziliszkusz. Mégis élsz. Nem lenne jobb, ha másképp alakulna a dolog?
...Okker, az örök álmodozó. Azért alszom, hogy felejtsek, mert emlékezetem tisztább, mint a tiéd valaha is volt. Téged mindig összezavart a múlt, ezért a jövő is zűrzavaros számodra. Számomra tisztább: a jövő balsors, semmi több, örökre az. Ezért alszom.
...Hogy a jövő csakis balsors? Lehet, Lepel. Vagy lehet, hogy nem. Az álmok még valóra válhatnak. Ezért kell küzdenünk – lehet, hogy a jövőben megmenekülhetünk.
...Nem érdekel a jövőd, Okker, engem már a világ sem érdekel.
...De a világ megváltozott.
...Nem tudsz olyat mondani, amit ne tudnék.
...Sok dolog megváltozott, Lepel. Már tisztábban látom a múltat és a jövőt. Sok olyan dolgot látok, amit azelőtt sohasem.
...Okker, a varázsos! Álmodozó vagy, semmi több!
...A varázs már nincs többé, Lepel.
...Valóban? Ez – érdekes.
...Más is történt. Ha veszed a fáradságot, meghallgathatod.
...Folytasd!
...Lepel, hatunk közül téged ismerlek a legjobban. Mi gyökeresen különbözünk egymástól. Ha én erre nézek, te arra; sosem értettünk egyet. Vitatkoztunk, hogy mit hoz a jövő, és sosem egyeztünk meg. Abban mégis mindig egyetértettünk, hogy mit akarunk: feledést! Menekülést! A varázs nincs többé, Lepel, de hátrahagyott egy örökséget: a megmaradt varázst, a mágiát, mely visszamaradt a varázs távozásakor. Ez a megmaradt varázs nagyon vad, Lepel, még sosem láttam ilyet. Él, teremt – és pusztít!
...Szerinted elég erős ahhoz, hogy elpusztítson minket?
...Igen, Lepel.
...Ezt meg kell fontolnom. Most hagyj magamra! Értesítelek a döntésemről, ha újra felderül az ég.

 

A találkozás gyorsabban véget ért, mint hogy egy sárkány koppantani tudott volna a karmával. Okker magára hagyta Lepelt. Valahogy bizonytalan volt abban, hogyan reagál majd testvére. Annyira gyakran vitatkoztak egymással, hogy már a legkisebb részletekig tisztában voltak a másik viselkedésével, viszont elég régen találkoztak utoljára. Igen, Lepel ismerősnek számított, de sok mindenben különbözött is. Kiszámíthatatlan volt.
Változnak az idők, gondolta Okker, és gondolata valóságos felfedezésként hatott. Már egy örökkévalóság óta éltek együtt a világban, és minden elmúlt világban, mégis most történt meg először az, hogy ennyi időt külön töltöttek. Még a Halhatatlanok is képesek változni.

 

Mikor az apró, erős nap felkúszott a töredezett horizont fölé, Lepel előbújt a vastömb árnyékából. Ösztövér, sápadt teste kísértetiesen hasonlított Okkeréra. A hüllőszerű koponyájában helyet foglaló jellegtelen, ezüstös szemeivel rábámult testvérére. Két izmos karjával mászott a vörös kavicsok között, alatta duzzadt hasa fityegett, maga mögött pedig csapkodó farkát húzta. Odakúszott Okkerhez, és megállt a hajnal gyenge fényében, majd lehelt egyet. Lehelete – ami egy baziliszkuszt kivéve minden más teremtmény számára biztos pusztulást jelentett volna – körbevette dühös arcát, és eltakarta szörnyű arckifejezését.

 

...Nem örülök annak, hogy pihenésemet megzavarták, de ezért nem te vagy felelős, Okker. Az érkezésednél sokkal nagyobb események késztettek engem arra, hogy újra érdekeljen a világ; például a Változás. Nem hiszem, hogy újra álomba merülök, míg ezek az események le nem zajlanak.
...Akkor hát jössz?
...Hiszem, hogy sosem fogjuk megtalálni azt a békét, amire vágysz, Okker, de azt is hiszem, hogy ez a megmaradt varázs olyan erő, melyet a Halhatatlanok kihasználhatnak. Az igazi halált sosem kaphatjuk meg, az alvás pedig sosem lesz tartós, de ez a csavargó varázs talán segíthet egy köztes állapotot létrehozni. Mélyen elgondolkoztam a kérdésen, és arra a következtetésre jutottam, hogy létrehozhatunk egy állapotot, amit én kómának fogok hívni. Igazi, örök alvás, semmi több. Ezért kész vagyok küzdeni.
...És ez elég lesz számodra, Lepel? Hát nem vágysz a végső menekülésre?
...Mint jól tudod, Okker, kevés dologra vágyom. De felkészültem, hogy küzdjek a lelkem tartós békéjéért. Ha az örökkévalóság tanít is nekünk valamit, akkor az az, hogy nem lehet pazarolni az időt. Ha ez a kísérlet kudarcot vall, visszatérek ide, vagy egy még távolabbi világba; ha sikerrel jár, soha többé nem kell semmiért sem küzdenem.
...Mint mindig, céljaid gyengék és becstelenek, Lepel. Mindenesetre köszönöm a segítséged.
...Akkor hát indulás, álmodozó! Még egyszer a kedvedben járok, hátha sikerül kigyógyulnom ebből az álmatlanságból, mely nemrég tört rám. Gondolom, nem fogsz békén hagyni most, hogy újra rám találtál. Van valami úti célod?
...Persze. Már elkezdtem összeszedni a megmaradt varázst. Most is gyűlik éppen azon a helyen, ahol nemsokára dicsőségesen kilépünk az örökkévalóságból.
...Álmok, Okker. Bár megszállottságod igen szánalmas, furamód jó érzéssel tölt el, hogy mit sem változtál. Gyerünk!

 

Nem változtam semmit?, tűnődött Okker, miközben felemelkedtek a Vörös Bolygó felszínéről. Még mindig az vagyok, aki voltam? Az idő varázsa nem hatott rám annyira, mint Lepelre? Lepel sosem volt ennyire engedelmes velem szemben. Lehet, hogy tényleg eljött az idő?
Okker nem tudta saját kérdését megválaszolni. Miriádnyi érzékét elhessegette lelkéből, és előre küldte őket arra, amerre éppen száguldottak. Szülőhelyük, az ismerős kék és zöld világ egyre nagyobb alakot öltött. Okker kivetette rá érzékelő hálóját. Ezt a helyet választotta a Gyűlés színhelyéül, és elégedetten nyugtázta, hogy óriási mennyiségű erő kezd felgyülemleni a bolygón. A megmaradt varázs egyre gyorsabban gyűlt össze a torlaszok között, melyeket az ősi baziliszkusz emelt a tárolásukra. A barikádokat lassan meg kellett már erősíteni, de ott volt Lepel, aki gondoskodhatott erről.
A világ bőrén nagy változások mentek végbe. Az óceánokon viharok kígyóztak keresztül; földdarabok fulladtak meg az emelkedő víz alatt; hegyek vonultak mindenfelé. Az apró részletek nagyra nőttek a baziliszkuszok felderítő érzékletei alatt. Egy pillanatra mindketten Szívfölde északi részére pillantottak. Ott meglátták a helyet, mely még mindig tisztán csillogott emlékezetükben, a helyet, mely régen magasan feküdt, távol a Gerinc felsőbb hágóiban, de amely a táj átalakulásakor a föld felé süllyedt. Az óriási hegyek dél felé csavarodtak, és hátukat mutatták az új tengernek, amely elöntötte Szívföldét. Újra megközelíthetővé vált a hely, melyet a baziliszkuszok már régen feladtak, és megvetettek.
Egy folyón állt az építmény, a vízesés elején, melyet csak úgy ismertek, mint a Halhatatlanok vízesése. Az erőd volt az, mely menedéket nyújtott a számukra, mielőtt az alvásba menekültek. A fellegvár.
Mikor a légkör pereme megnyaldosta sápadt testüket, a baziliszkuszok elváltak. Lepel a Gyűlés helyszíne felé iramodott, északra, hogy őrködjön a felhalmozódó varázs felett, míg Okker megkerülte a világot, és egyenesen a nagy Nyugati-tenger kéksége felé vette az irányt. Ezüst szemeiben nemsokára megcsillant a fehér tajték, az óriási hullámok és a trópusi szigetek kör alakú lánca. Ügyet sem vetett ezekre a jelenségekre, csakis a keresésre összpontosított.

 

 

MÁSODIK RÉSZ
A FELLEGVÁR

 

   11.   
Angyal

A levegő fehérlett. A baziliszkuszok fellegvárát rohanó víztömeg vette körül. Maga az építmény a Halhatatlanok Vízesésének meredek zuhatagán csüngött. Bonyolult kialakítása káprázatos keveréke volt a kellemnek és az épp hogy visszafogott, nyers erőnek. Tornyai és falai kiálltak a vízesésből, fittyet hányva a gravitációra. Alsó része szilárdan, rendíthetetlenül állt a folyamatos vízpermetben, legmagasabb, csúcsos tornyait pedig lehetetlennek tűnt kivenni a vízfátyolban és a nap vakító fényében. Egész alapzatát mozgás övezte – a lezúduló vízesés állandó mozgása –, mégis mereven állt a vízözön közepén. Elnyűhetetlen kő a folyékony környezetben: csodás látvány volt.
Áramvonalas építőköveit gyöngyök díszítették, amitől pompás, mély színekben tündökölt. Az erőd egyáltalán nem omladozott, ellenkezőleg, a szépség és a szabatosság megtestesítőjeként tornyosult a magasba. Achát támfalai mellett a zuhatag ködös fátyolban esett alá, a fellegvár pedig lustán nyújtózkodott a vízpermettel teli égbe. Az állandó harmat még a meredek vízesés fölött is megcsillogtatta az építményt; a benne rejlő varázs segítségével a fellegvár meghajlott a szélben, mintha éppen felébresztették volna mély álmából. Szinte élt, s mint egy újszülött tökély, úgy tört ki a zuhatagból.
Számos toronnyal rendelkezett, melyek különböző összetett árnyalatokban ragyogtak. A tornyok úgy csavarodtak egymás köré, mint egy kúszónövény ágai. Alsó részük még vastag volt, de egyre szűkültek a csúcs felé, majd elvesztek a gőzfelhőben. Szépen kidolgozott üregek sorakoztak a tornyokon; némelyikük az ablak szerepét töltötte be, de volt amelyik varázstartályként szolgált. Utóbbiak fényesen csillogtak, és féltőn vigyázták tartalmukat, mivel egyre kevesebb varázs volt már a világban, s azt a keveset megtartani pedig még nehezebbnek bizonyult.
Az egyik ilyen bemélyedés élesebben ragyogott, mint szomszédai. Erős, kék fénye beleégett a torony kvarcszínű felületébe, fagyos aurát kialakítva maga körül. Közvetlenül fölötte díszes nyílás tátongott a falon, egy ablak, melynek keretét besötétítette a csapdába ejtett varázs fényének árnyéka. Ebből az ablakból egy sárkány tekintett kifelé.
Angyalnak hívták, aki felé gyorsan közeledett a halál. Halandósága egy egész égbolt súlyával csapott le rá, de közelsége mégsem gyengítette meg; ellenkezőleg, minél több évet gyűjtött szárnyai alá, annál elevenebb lett. A borúsabb időkben – melyekből mostanában igencsak kijutott neki – úgy látszott, szétroppan eme elevenség és a leszálló égbolt között, és nagy tudása sem segít abban, hogy szabad lehessen. De ilyenkor visszaemlékezett arra, hogy ki is volt ő, hol élt, és hite megerősödött abban, hogy a szabadsághoz vezető út létezik, és a lehetőség végre eljön, hogy végigmehessen ezen az úton.
Mikor kinézett a baziliszkuszablakon, úgy érezte, eljött az ő ideje.
Angyal sok évvel a Változás előtt vonult vissza ebbe az elfeledett erődbe. Elfoglalta a baziliszkuszok otthonát a Gerinc hegységben. Sokáig létfontosságú tagja volt Halcyon világméretű sárkányparlamentjének, de aztán hátat fordított mindennek, ami hatalommal és konfliktusokkal telítette meg életét.
Most már persze sokkal nagyobb célok foglalkoztatták. Sokkal nagyobbak...
A Sárkányvezető Halcyon kormánya Covamere-ben elsősorban a Nagytanácsból állt, amely alatt óriási hálózata épült ki a sárkány alattvalóknak – követek, udvarmesterek, bírók, hadvezérek tömege dolgozott a Nagytanácsnak. A parlament ügyleteit mindig kitárták a nyilvánosság elé. Halcyon sokáig uralkodott őszinte beszédeinek és tiszta lelkének köszönhetően. De a becsületesség mellett ott volt a parlamentnek az a része, melyet Halcyon sosem tudott elfogadni. Be kellett vallania, hogy szükség van erre az osztályra, de gyakran fejezte ki nemtetszését a fortélyokkal kapcsolatban, melyek az osztály sikeréhez szükségeltettek. Ez az osztály a Titkos Tanács volt.
E tanács tíz tagot számlált. A tagok cserélődtek, ahogy jártak-keltek a sárkányok, de számuk állandóan tíz maradt. Tíz sárkány, akik szétszóródtak a világban, akiknek elméjét összekötötte a varázs, és akiknek az volt a dolguk, hogy jelentsék a pletykákat, mielőtt azok ténnyé válnak. A Titkos Tanácstagoktól Halcyon egy pillanat alatt be tudta gyűjteni a jelentéseket, így többször is sikerült megakadályoznia egy-egy forradalmat, mivel a baj kirobbanása előtt a világ megfelelő részeire tudta irányítani erőit. Alattvalói félelemmel vegyes tisztelettel tekintettek látszólagos mindenhatóságára; ők úgy hívták vezetőjüket, hogy Halcyon, a Szem. Akik pedig közel álltak Halcyonhoz, és tudtak a Tizekről, tisztelték ezt az erőt, és ritkán mertek vele szembeszállni.
Csak különleges sárkányok kerülhettek be a Titkos Tanácsba. Sok éven át jól mentek a dolgok; a sárkányok, akik megfeleltek a feladatra, fokozatosan eljutottak a tagságig. De az idő telt, a világ változni kezdett, és egyenként fogyatkozni kezdett a tanács. A vége felé csak Halcyon és Palást maradt, akik egymás után szenvedték meg társaik halálát: mikor valamelyik tanácstag elpusztult, egy kép jelent meg a többiek előtt, melyen az az izzó fény látszott, mely minden elmúló sárkányra vár. Mikor egy tanácstag meghalt, egy kicsit a többiek is vele haltak. Aztán Lidérc lemészárolta magát Halcyont is, Palást pedig elrepült a Varázsmaggal, hogy elültesse valahol egy titkos világűrben, a csillagok mögött. Senki sem maradt hátra a Tizekből.
Kivéve Angyalt. A Változás előtt néhány évvel Angyal eljátszotta saját halálát – bonyolult, csodaszámba menő csalást hajtott végre a varázzsal, amivel el tudta hitetni kollégáival, hogy meghalt egy lavina sodrásában. És még most is éldegélt, már öregen, de agya még mindig gyorsan járt, és nagyon is eleven terveket fontolgatott.
A Titkos Tanácsban mindig ő vitatkozott. A tanács gyakran egyhangúlag egyetértett egyes ügyekben, kivéve Angyalt: kilencen igennel szavaztak, de ő nemmel; ő számított a problémás tanácstagnak. Úgy gondolta, hogy Halcyon tiszteli őt ezért – bár Halcyont mindig is nehéz volt kiismerni –, de hamar rájött, hogy viselkedése bosszantja társait. Nemsokára azon kapta magát, hogy csupán makacsságból szavaz a többség ellen, és nem is érdekli igazán, miről dönt a tanács. Baráti kapcsolatai így gyorsan megromlottak.
De ez nem sokat változtatott a dolgokon, hisz Angyal természeténél fogva magányos sárkány volt. Halcyon nem kívánta elbocsátani, a többiek pedig nem vették a bátorságot, hogy ilyesmit tanácsoljanak a vezérnek, így Angyal tovább élvezhette bajkeverő és akadályozó szerepét. A Tanács ülései előtt több időt töltött következő húzása kitervelésével, mint magával az ülésszakkal. Élvezte a kihívást; ez töltötte ki az életét.
Ócea nyugati földrészén nőtt fel, ahol sok lelki sérülés érte. Alig töltötte be negyedik életévét, mikor szörnyű dögvész támadta meg települését, Sylont – a száraz, nagy területű fészek- és kunyhórakást, mely egy nagy sivatag peremére épült. Angyal generációjának legtöbb fiatal egyede elpusztult, húsuk pár nap alatt sorvadt el. Egyetlen emlékképe maradt abból az időből: fiatal sárkányok koponyái feküdtek a porban, melyek kifehéredett, homokkal borított fogaikkal mosolyogtak rá. A halál láthatatlan ragadozóként söpört végig a közösségen, de többek között Angyalnak is sikerült életben maradnia.
Nem meglepő hát, hogy gyermekkora nem bővelkedett a vidámságokban. Sylont hamar elhagyta, és egy hegyi településre költözött, amely annyira távol volt, hogy nevet sem adtak neki. Akkoriban még nem hallott Halcyonról – új otthona pont a világ másik oldalán feküdt Covamere-től; távolabbra nem is lehetett volna költözni a sárkánybirodalomtól. Szomszédai különcnek tekintették, minthogy magányos életet élt egy nagy barlanghálózatban, mely nem is kapcsolódott össze a fő barlangrendszerrel. Angyal állhatatosan kerülte a fizikai érintkezést, a hím sárkányok pedig nem közeledtek felé, mert elriadtak attól az erős, ellenséges áramlástól, melyet Angyal akkor bocsátott ki, mikor egy sárkány túlságosan közel merészkedett. Nem mintha nem lett volna csodálatos külsejű, vagy nem vágyott volna egy társra, hisz szép volt, és társat keresett. De elvárási szintjét oly magasra emelte, hogy egyetlen sárkány sem rendelkezett a különleges tulajdonságokkal, amit keresett – még azok sem, akikkel elméjét összekapcsolta a világban.
Elszigetelt barlangjában varázsvilágot épített ki, melybe elmenekülhetett. Éveket töltött azzal, hogy testét a fizikai tökélyre próbálja alakítani. Mesterien elsajátította azokat a varázsfajtákat, melyekbe más sárkányok épphogy belekóstoltak, főleg a gondolatátvitel összetett technikáját. Elméjével átpásztázta a világot, bejárt dzsungelt és sivatagot, tengert és prérit, mikor végre rábukkant egy hasonló értelemmel rendelkező sárkányra: Halcyonra! Halcyon azonnal behívta a Titkos Tanácsba. Angyal rövidesen képessé vált hasonló gondolkodású sárkányokkal kommunikálni anélkül, hogy megzavarná őket fizikai jelenlétével. Mikor tanácsi munkát végzett, bebarangolta a világ féltekéjét; kiszabadulhatott barlangjának elszigeteltségéből, de mégis megtartotta saját világának magányát. Imádta új szerepét. Az élet tökéletessé vált Angyal számára; azt akarta, hogy sose érjen véget.
De véget ért, méghozzá túl hamar. Először Egres halt meg, aki a világ varázssárkány településein pusztító őrültség áldozata lett. A Titkos Tanács hirtelen kilenc tagra csökkent, és egyetlen sárkány sem jelentkezett Egres helyére. Aztán Csánk és Regélő is odaveszett, mire a Tanács igencsak megcsappant. Angyalra rejtélyes hisztéria tört, saját barlangjának falába vetett tűzvarázsokat. Felbőszült, hogy tökéletes világát annyira felborították. Csak ekkor tanulta meg, hogy a változás szerves része a világ működésének, de a leckét nem tudta elfogadni. Fanatikus dühöngése közepette olyan varázst készített, mellyel imitálni tudta saját elméjének haláltusáját. A varázst a megmaradt hét sárkány közé eresztette; onnantól a Titkos Tanács számára Angyal is a halottak közé tartozott.
Céltalanul nyugatnak indult, menekült a naptól, az idő vasfogától, óceánokat szelt át, hegyek fölé emelkedett, mígnem megtalálta váratlan célját: a baziliszkuszok fellegvárát.
Mikor az építmény felé vette az irányt, az az érzése támadt, hogy a folyó az idő folyója, és hogy az építők a sodrás ellenére felépítették a fellegvárat, mely ellenállt az időnek. A képzet megnyerte Angyal tetszését, így bement, feltérképezte az építményt... és ott maradt.
Az évek folyamán beletanult a függetlenségbe, és szert tett az erőre és értelemre, mely fura világának ravasz irányításához kellett. Ilyen eredmények nem vezethettek halálhoz, legalábbis Angyal így vélte. Ha az idő folyóként száguldott, Angyal kész volt gátat építeni. Ha a világ keringését kellett is megállítani, akkor is képesnek érezte magát arra, hogy kijátssza saját halandóságát; elhatározta, hogy ő nem lesz csontváz, aki üresen bámul a világ porában. Meg fogja találni a halhatatlanságot, amelyet a baziliszkuszok eddig csak maguknak tartogattak... és rábukkan egy társra, akivel megoszthatja az örökkévalóságot. Mikor aprólékosan tanulmányozni kezdte a fellegvár kincsét, hamar bebizonyosodott, hogy nagy terve véghezvihető: volt esély, csak valahogy ki kellett húznia addig.
A fellegvár boltozatában metszeteket talált, melyeket még Okker vetett a falra, és melyek pontosan leírták a Gyűlés szertartásait. Angyal precízen lefordította a pecsétek szövegét és a varázsok bonyolult leírását. És ha helyesen fejtette meg az írást, akkor a fellegváron kívüli, változó világban szinte tökéletes feltételek alakultak ki ahhoz, hogy a Gyűlés elkezdődhessen. Számára már csak annyi maradt, hogy megtalálja partnerét, melyre oly rég vágyott. Úgy tervezte, hogy majd így ketten beszivárognak az utolsó ceremóniára, és ők öröklik az örök életet. Halhatatlanok lesznek, mint addig a baziliszkuszok. Halhatatlanok.
Kinézett a toronyból, és egy csapzott sárkánycsapatot pillantott meg. Angyal eltűnődött, hogy vajon köztük van-e a társ, akit oly rég keresett. A felforrósodott levegőben újabb változásokat érzékelt, majd elméjével körbevette a látogatókat.
A Halhatatlanok már gyűlnek is össze, gondolta röviden az égre bámulva, most meg idegenek jönnek.
– Csitraka! – kiáltotta, mire a teremtmény melléugrott, és alázatosan meghajolt. – Menj eléjük!
Még ki sem mondta a parancsot, a vadállat el is indult. Visítva rohant, a toronyban csigázó lépcsőn csak sárga, tovatűnő foltnak látszott. Angyal visszadőlt karcsú szárnyaira, és várt.

 

A fellegvár sziporkázott az új napsütésben. Az egyik sárkány sem tudta, mi ez az építmény, de mind felismerték az erőt, mely csak úgy sugárzott belőle. A megmaradt varázs csodásan szikrázott a megszámlálhatatlan tornyokon, és energiasugarakat küldött a ködön keresztül, ami kellemesen melengette a sárkányok szárnyát. Egyikük sem látott még ilyen hatalmas, díszes épületet; még Tavasz is megrökönyödött, aki pedig sok csodát látott, mikor beutazta a világot.
Ahogy emelkedett a nap, úgy csökkent a vízpermet-takaró, és az erőd egyre többet engedett látni magából, bár felső pártázatai továbbra is rejtve maradtak. Egy széles folyón feküdt, ahol a zuhatag tajtékjai uralkodtak. Tavaszt jó érzéssel töltötte el az épület látványa, hisz mérete szülőhelyére, Termanderelre emlékeztette, és az óriásfolyóra, amiről a település a nevét kapta.
Bárcsak hasonlítanának a sárkányok ezekre a nagy folyókra, tűnődött. Gondolatai így kóboroltak, miközben sebei kiszívták testi erejét. Aztán összekapta magát, megrázta a fejét, és az egyre jobban látható fellegvárra meredt. Mintha valami mozgást látott volna az épület lábánál, valami sárga színű villanást, mintha egy arannyal teli hasadék nyílt volna meg egy pillanatra a napsütésben. De a ködfelhő újra bezárult, és a mozgás nem látszott többé.
– Tavasz? – kérdezte Füst élesen. – Láttad?
– Nem tudom, mit láttam – felelete az ex-varázsos parancsnok. – De azt hiszem, valami közeledik felénk.
Az örvénylő víz kavarogni kezdett. Vékony, csontos szerkezet emelkedett ki belőle, melyet rezgő varázsszálak tartottak meg. Az egyik alacsonyabb torony mögül bújt elő, és átívelte a vizet. Addig tekeredett és nyújtózkodott, míg el nem érte a túlsó partot, ahol csendben a sárkányokhoz csúszott. Egy híd volt az. Felülete átlátszott, mint az opál, és feszes teste úgy csengett a szélben, mint a tündérek éneke.
Valami sárga sietett le a híd lejtős részén, és egyenesen feléjük fordult, egyre gyorsulva a hídról lefelé jövet. A sárkányok összébb húzódtak, és szívük megtelt félelemmel. Tavasz és Füst ösztönösen az eszméletlen Kerep elé állt annak reményében, hogy védelmet nyújthatnak neki halála előtt, míg Teher és Bársony egymáshoz lapult. A reggeli szél forrósága ellenére mindketten reszkettek.
Angyal megbízottja szökellt egyet, és nem messze a sárkányoktól megtorpant. Ezután elkezdett négy vékony lábán fel-alá poroszkálni. Csak Tavasz ismerte fel a teremtményt, mivel ziráfvadászatok alkalmával többször látott ilyen lényt Termanderel déli szavannáin.
– Ez egy csitraka! – kiáltott fel. Hangját még a vízesés zúgása mellett is tisztán lehetett hallani. Erre a kiáltásra a lény abbahagyta a sétálgatást, felkapta a fejét, és csúcsos füleit a figyelő sárkányok felé hegyezte.
A csitraka hosszú és testes állatnak látszott. Teste talán feleakkorára nőtt, mint Tavaszé, de hátborzongatóan hasonlított az ex-varázsosra; a csitraka is sárga és fekete csíkokkal büszkélkedhetett, sárkánypikkelyek helyett azonban pazar bundát hordott. Hasa világos színekben pompázott, és inkább pöttyös volt, mint csíkos. Hosszú, kígyószerű farkával a levegőt csapkodta, és – akárcsak kerek fejét – magasra tartotta a levegőben. Keskeny vágású szeme ádázul meredt a bizonytalan sárkányokra.
– Mi az a csitraka? – kérdezte Bársony suttogva. – Veszélyes? – A farkasokkal való borzasztó találkozás után gyanakodva tekintett az új teremtményekre.
– Nem hiszem – felelte óvatosan Tavasz, aki kezdte visszanyerni önuralmát. A hídra nézett. – Szerintem azért küldték, hogy átvezessen minket. Elég csúf állat – tette hozzá.
– Oda? – horkant fel Teher. – Inkább repülök.
– Lehet, hogy te repülsz – csattant fel Tavasz. – Kerep viszont nem tud repülni.
Teher arcizma megrándult, Bársony pedig csalódottan vette észre, hogy társa mennyire engedelmessé vált Tavasszal szemben. A farkasokkal folytatott küzdelem vajon minden bátorságát elvette?
– Kerep haldoklik, Tavasz – felelte Bársony kurtán, mikor erős szellőt érzett a farokrészén. Megfordult, és azt látta, hogy a csitraka elsuhan mellette, egyenesen oda, ahol Kerep feküdt. Bársony előrelendült, de Tavasz kinyújtott szárnyával visszatartotta.
– Várj! – sziszegte.
A sárgás, kékes lény kicsit szaglászott Kerep kiterült teste körül, amely oly mereven feküdt a földön, mint egy hulla. Aztán hirtelen megállt, és szétvetette lábait, farkát a magasba emelve. A szél felborzolta bundáját ott, ahol izmos vállából kicsit hosszabban nőtt ki, mint teste többi részén. A csitraka megdöbbentő erőfeszítéssel meredt a híd felé, a fellegvárra. Azután pedig ugrott.
Bársony és Füst előrelódult, mikor a lény Kerepre vetette magát, megfeszítve ezüst karmait, mintha ki akarná tépni a félholt sárkány szívét... de Kerep már nem volt ott! A lényre támadó sárkányokat forró hőhullám lökte hátra, a csitraka pedig visszaszáguldott a szűk hídon, és eltűnt a ködben. A szél rejtelmes hangon fütyült, és a híd a hullámok alá süllyedt.
– Gyerünk – mondta Tavasz, megtörve a bénultságot, mely úrrá lett rajtuk. – Menjünk a bajtársunk után! Ez egy helyváltoztató varázs volt – magyarázta, miközben a fellegvár felé szálltak a nyirkos levegőben. – A hidat csak a csitraka használta. Valami elvitte Kerepet; nincs más választásunk, mint követni őt.
– De... ekkora varázs! – tiltakozott Bársony, aki olyan közel repült Teherhez, amennyire csak tudott az erős szélben. – Tényleg minden varázs eltűnt már?
– Nem hiszem, sárkány – felelte Tavasz erélyesen. – Ha hozzám hasonlóan te is varázsos lennél, éreznéd, mekkora erő lakozik ezen a helyen. A megmaradt varázs itt kapcsolódik a világba, itt összpontosul. Az itt található varázsmennyiség még az én elképzeléseimet is túlszárnyalja. Csodálnunk kell ezt az erőt.
– Na persze – mormogta Bársony, aki nem igazán hatódott meg. – Hogy oda ne rohanjak! Teher, nem gondolod, hogy Tavasz kezd egy kicsit fennhéjázóvá válni? Teher?
Bársony hangja mintha félálomból zökkentette volna ki a fiatal ex-varázsost.
– Mi? Ja, igen, Bársony, igazad van, drágám!
– A többiek ezt észre sem veszik – dörmögte Bársony, miközben megközelítették a fellegvárat.
Minél közelebb értek az épülethez, annál jobban eltörpültnek érezték magukat. A vízpermet itt óriási, hullámzó nedvfátyolként esett alá, indákhoz hasonlított, melyek átölelték a tornyokat és kihúzták őket a vízfal mögül. A domború zuhatag elemi robajjal zengett. A sárkányok még sosem ízleltek meg ennyire friss levegőt.
Tavasz repült elöl, mivel úgy látszott, egyedül ő tudja, merre kell menni. Átrepült két ferde, obszidián színű torony között, majd csendesebb, szárazabb levegőre ért társaival. Mellettük kétoldalt óriás, fekete kőbástyák merültek a feneketlen mélységbe, aljukat már nem is lehetett látni a vízpermetben. Előttük egy arannyal és ezüsttel bevont kristálytorony tűnt fel eme fura várrész középpontjában. Fényes külsején vízcseppek szaladtak lefelé, átlátszó vésettel díszítve az egyetlen, kör alakú bejáratot, mely a levegőben verdeső sárkányok elé tárult.
Óvatosan, szárnyukat szélesre tárva, készen a repülésre, beléptek a baziliszkuszok fellegvárába.

 

Angyal hosszú, tompa sóhajtást hallatott. Úgy döntött mindegyik sárkányt behozza, még azt a szörnyű sérülésekkel teli sárkányt is, mivel nem tudta, milyen szerepet játszathatnak a nemsokára bekövetkező jelentős eseményekben. A sérült sárkányt meggyógyította, mikor a mágia segítségével áthozta a folyón, de most már biztosan tudta, hogy nem ez a sárkány az, akit keres. A két nőstény sárkányt azonnal kihúzhatta a listáról, de azért hasznosak lehettek még később. Életben maradhattak, egyenlőre. A másik két hím közül csak az egyik számított érdekesnek, de a másikat sem szabadott megölni, nehogy a halála felforgassa a csoportot. Nem akarta, hogy korábbi tervei kútba essenek.
Az egyik hím, ez a Tavasz, nagyon kíváncsivá tette. Angyal megfigyelte őt, mikor a ködön keresztül bevezette társait a fellegvárba, és bár tisztában volt azzal, hogy ő maga irányította a hím szárnyait, mégis mély benyomást tett rá Tavasz bátorsága, akaratereje. Tavasz gondolatai is bonyolultak voltak, túl bonyolultak ahhoz, hogy első, kísérleti elmetalálkozójukon jobban beletekinthessen, de gyanította, hogy élvezni fogja a vele való ismerkedést.
Már nagyon kevés az idő, morfondírozott, miközben a csitraka felszökdécselt a rámpán és összekuporodott Angyal összecsavart farkánál. Nincs sok időm a döntésre. Ha végül teljesen egyedül kell maradjak, hát legyen, de azért megpróbálok megoldást is találni. Amíg van időm.
Sima, csillogó orrát az ég felé emelte, és beleszagolt a szélbe, mely átölelte a megfigyelőtornyot. Sok minden úszott a szélben; sok minden, ami nem volt természetes. A Halhatatlanok gyűlni kezdtek; az idő tényleg gyorsan fogyott.

 

 

   12.   
A Fellegvárban

– Kerep!
Bársony vette észre először. A termetes harcos egy árnyékos részen üldögélt, kicsit hunyorgott, és kábán nézett körbe. Az előterem csontszínű fénnyel vette körül a látogatókat; Kerep a helyiség túlsó részében ült, ott, ahol a hullámzó padló görbe, fényes falba ment át.
Bársony merészen előrelendült a poros légtérben, mely a bejáratot elválasztotta a mély beugrástól, ahol Kerep várakozott. Fénysugarak cikáztak végig sápadt szárnyán. A mennyezet beleveszett a vibráló ködbe; egyik sárkány sem tudta, hogy természetes fény-e az, amely megvilágítja a fellegvár belsejét, avagy fényvarázs.
– Kerep – ismételte meg, miközben nagy fékezéssel megállt, és karmaival kétségbeesetten kapaszkodott a fehér, rögös padlóba. – Azt hittük, hogy...
– Meghaltam? – mormogta a nagy sárkány. – Igen, én is. De úgy látszik, nem.
Próbaképp kitárta szárnyát, sőt, még be is hajlította. Testén egyetlen karcolás sem látszott, egyetlen vérfolt sem csúfította pikkelyeit. Szemei ragyogtak. Jól nézett ki.
– Örülök, hogy felgyógyultál! – kiáltotta Tavasz, mikor Bársony mellett földet ért. Elismerően végigmérte kollégája makulátlan bőrét, aztán felpillantott a fényre. – Ez a hely csupa varázs. Ez pedig gyógyító varázs volt. Hálásak lehetünk.
– Így igaz! – helyeselt lelkesen Teher, miközben egyensúlyozni próbált a csúszós padlón. Számára az egyensúlyozás problémáját csak növelte fékezhetetlen izgatottsága. – Mindnyájan érzitek? Micsoda felfedezés! Az az igazság, hogy több varázst érzek ebben a teremben, mint valaha...
Túláradó mondókája félbeszakadt, mivel megcsúszott a kiszögellésen, melyen állt, és több szárnyhossznyira hátrabukfencezett az enyhe lejtőn. A többiek nyájasan nevettek fel, kivéve Tavaszt, aki továbbra is felfelé bámult a fénybe.
– Mi az, Tavasz? – kérdezte Füst, aki észrevette, hogy önkényesen megválasztott vezetőjük valami másra figyel.
– He? Ó, semmi. Én csak... nézelődtem. – Tavasz megrázta magát, mintha egy kellemetlen gondolatot akarna elűzni, aztán újra Kerep felé fordult. – Készen állsz a szolgálatra, sárkány? – kérdezte hirtelen.
– Lassan a testtel, Tavasz! – kezdte Bársony, megrökönyödve a parancsnok ridegségén, de maga Kerep intette őt csendre.
Kerep így szólt:
– Tavasz jogosan tette fel ezt a kérdést. Meggyógyultam. Jól érzem magam.
A nagy sárkány feltápászkodott, közben pedig megingott. De hamar visszanyerte egyensúlyát, és azonnal elfoglalta helyét Tavasz oldalán. Ahogy ott álltak egymás mellett, ez a két ex-varázsos harcos, Bársony számára úgy tűnt, hogy legyőzhetetlenek. A fellegvár tört fénye vibráló árnyakkal lepte be pikkelyeiket. Bársony arra gondolt, hogy ezek a sárkányok talán sosem halnak meg.
Saját fehér testén is hasonló fények villództak, akárcsak Teherén és Füstén, de ők ettől csak valószerűtlenné, törékenyebbé váltak. Sebezhetővé. Bársony közelebb húzódott Teherhez, aki már kimászott a kis vájatból, amelybe az imént esett. Aztán Füstre nézett. Természetes barátja arcára szintén nyugtalanság ült ki. Bársony tudta, hogy ő is ideges. Ezután felnéztek a fénybe, ahová Tavasz bámult, és megpillantották Angyalt.
Angyal ereszkedni kezdett a tarka ködfátyolban. A fénysugarak megcsillantak bársonyos pikkelyein, és alakját olyan tisztasággal rajzolták ki, melyre természetes megvilágítás nem lett volna képes. Miközben a sárkányokhoz közeledett, a köd feloszlott egy kicsit, mire láthatóvá vált a földöntúli fény forrása; apró fényvarázsok ezreit ágyazták az előterem falának felső részébe és mennyezetébe. Minden egyes varázs színtiszta varázsrögöcske formát öltött, és erős, csodálatos színben pompázott. Nem volt két egyforma közöttük. A légtérben így több szín csillogott, mint száz szivárványban.
Angyal halvány, karcsú alakja a színek pompájában tündökölt, testéről visszaverődtek a művészi fény- és árnyékminták, ahogy az elképedt sárkányok felé közeledett. Hosszú, vékony szárnyai kígyózó testet fogtak közre, egy örökmozgó izomköteget, melyen az apró pikkelyekből álló lágy bőre finoman ringatódzott. Nem volt lába, csak szárnya és egy ostorszerű, látszólag csont nélküli torzója, amitől a sárkányok, kivéve Tavaszt, igencsak megzavarodtak. Tavaszt megigézte a látvány, számára Angyal elképesztően csodálatosnak tűnt. Úgy gondolta, ez a sárkány maga a tökéletes, könnyed mozgás.
A sárkányok óvatosan hátráltak el, mikor Angyal megközelítette a padlót. Hihetetlenül rugalmas nyaka körbefordult, mire láthatóvá vált a feje, mely nem volt több, mint egyszerűen a testének egy végződése, mindenfajta normál fejformát nélkülözve. Jellegtelen arcán enyhén kinyitotta a fogakkal tűzdelt száját. Nemlétező ajkainál a levegő kavarogni kezdett: Angyal testében tűz égett.
Nem volt szeme.
Tavaszt leszámítva, mindenki elhátrált, mikor Angyal leszállt az egyenetlen padlóra. Közvetlenül Tavasszal szemben ért földet. Kiismerhetetlen arcát oldalra hajtotta, mintha felmérné a hím sárkány értékét. Aztán egy kecses mozdulattal, melytől Tavasz felvillanyozódott, társai pedig megborzongtak, láthatatlan tekintetét a többi sárkány felé fordította, és alaposan végigmérte őket. A szem nélküli pillantástól mindegyik sárkánynak elállt a lélegzete, kivéve Kerepet, aki tehetetlenül álomba zuhant; mindenki törpének érezte magát. Mindenki, kivéve Tavaszt.
Bársony Teherbe kapaszkodott, és szárnyaival szorosan átölelte. Zord szél süvített végig a termen; az elképesztő sárkány arcából fújt, onnan, ahol a szemének kellett volna lennie. A sárkánypár mellett Füst állt elszántan, de legbelül ő is reszketett.
– Köszöntelek benneteket a fellegváramban – szólt Angyal. Résnyire nyitott szájából úgy lövelltek ki a szavak, mint a tűzcsóvák. – Angyal vagyok.
És ekkor a hangulat megváltozott.
A termet hirtelen arany fény töltötte be, egy meleg csillogás, mely a fáradt felfedező sárkányokat frissítő erővel töltötte fel. A fény átalakította Angyal formáját is, és ami eddig kihívó tekintet volt, az most mosollyá lett, és ami eddig veszélyt jelentett a sárkányokra, az most szívélyesnek tűnt. Sőt, gondoskodónak. Angyal bársonyos szárnyai kitárultak, hogy befogadja a csatangolókat, a sárkányok pedig hálásan nyugtázták, hogy újra érzik fáradtságukat. Saját árnyékukba pihentek le, és csatlakoztak a szundító Kerephez. Mielőtt Bársony elaludt volna, még látta, hogy egy szem nélküli arc bámul le rá, de túlságosan fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy bármit is tegyen, így ő is elbóbiskolt.
Tavasz aludt el utoljára. Ha társai úgy látták, hogy Angyal jó irányba változott, akkor ő azt látta, hogy egy pompás dolog még pompásabbá lett. Miközben a fény egyre csak terjedt, hogy végül magát Tavaszt is elérje, azt képzelte, hogy nem is álomba süllyed, hanem Angyal hibátlan bőrén egyetlen pikkelyé válik, egy apró sárkányszemmé, mely szilárdan áll Angyal hullámzó testén. Kelletlenül csukta be a szemét, mikor a fény odaért hozzá. Álmaiban vad, szenvedélyes események zajlottak le.
És ez nem csak az ő álma volt.

 

A vízesés zaja berobbant Teher fülébe, amitől azonnal felriadt. Talpra ugrott, és egyik széles, fehér szárnyával megdörzsölte a szemét. Víz csapódott az arcának, amitől még éberebb lett. Tavasz éppen egy kis varázst kezelt mögötte.
– Gondoltam, hogy ez megteszi – nevetett fel Tavasz a mély hangján. Teher megfordult, és látta, hogy az ex-varázsos parancsnok flegmán nekidől egy kristályfalnak. A nevetgélő sárkány mellett a falon egy függőleges nyílás tátongott, melyen keresztül tisztán lehetett látni a domború zuhatagot. A vájat frissen kimetszett szélei körül kék varázs cikázott, mint egy csapat kobold.
– Ezt most csináltad? – kiáltott fel Teher.
– Ennyire nehéz elhinni? – kérdezte Tavasz, és bezárta a nyílást a falon anélkül, hogy egy picit is megremegett volna az arcizma. A kóbor varázs bekígyózott a falba, és apró fénycsóvákat dobált a terembe, mikor eltávozott. Tavasz mosolygott; könnyedsége és vidám hangulata meghökkentette Tehert – a parancsnok komolysága eltűnt. A termet csend töltötte be.
Teher megvonta a vállát.
– A varázs nem tart ki sokáig – mondta. – És ami engem illet, nem látom értelmét, hogy a sárkányok tovább használják.
– Ebben tévedsz, Teher – szólt egy telt, érzéki hang a kis terem hátsó részéből. Angyal lebegett ott, oldalán a szépen összehajtogatott szárnyaival. – A varázs ideje még messze nem járt le. Nézd, a sebeid begyógyultak!
Teher gyorsan megvizsgálta a szárnyát és az oldalát, majd elismerően mormogott valamit.
– Hol vannak a többiek; hol van Bársony? – kérdezte.
– Pihennek – felelte finoman Angyal. – Ne félj, biztonságban vannak. Viszont érted aggódom, Teher, mert te nem érted ennek a helynek a lényegét.
– Honnan tudod a nevemet? – kérdezte Teher óvatos kíváncsisággal. Bár még mindig bizalmatlan volt eme fura sárkánnyal szemben, egyre jobban érdekelte. Jelenléte elbűvölte a többi sárkányt, ehhez kétség sem fért, és mekkora varázskészletet gyűjtött ide! Mi történt a szemével?, tűnődött.
– Tavasz felvilágosíthat téged! – mondta Angyal, majd kecsesen bólintott.
– Hihetetlen, mennyi erő van itt, Teher! – tört ki Tavaszból, tőle szokatlan szenvedéllyel. – Angyal csak egy töredékét mutatta meg nekem, de máris elámultam. Gyere velünk, nézzük meg, mennyi erő van!
– Van egy küldetésünk – figyelmeztette óvatosan Teher.
– Abban lehet, hogy segíthetek – szólt Angyal hízelgő válasza.
– És a varázs? – kérdezte Teher.
– Te döntesz. Ha akarod, a tiéd is lehet.
– Igen, nekem kell eldöntenem – mondta egyetértően Teher.

 

A fagyott harmathoz hasonló gyöngyökkel díszített padlón arany karmok kopogtak rendületlenül. A csitraka jobbra-balra poroszkált a rámpán. Morgása csak suttogásként hatott a zuhatag távoli sistergése és morajlása mellett. Fejét lehajtva, könnyed szökkenésekkel ugrált ide-oda, vakon engedelmeskedve úrnője legutóbbi parancsának. A csitraka számára az engedelmesség jelentett mindent, még akkor is ha a parancs végrehajtása közben fájdalom érte, ami bizony gyakran előfordult.
De szerencsére ezúttal nem ez volt a helyzet. Most csak őriznie kellett. Hűségesen engedelmeskedni kellett. A sárkányok nem fognak megszökni.
Mostanáig az egyetlen sárkány, akit ismert, Angyal volt. Angyal már akkor belépett az életébe, mikor kölyök volt. Nagyon halványan még emlékezett a családra, melyben régen élt. Az aranyszínű arcok néha bevillantak a tudatába, heves ragaszkodással befúrva magukat korlátolt elméjébe. A képek olyan vágyakat ébresztettek fel benne, melyeket nem lehetett teljesíteni. Már régen elfeledte azokat az arcokat – és azok is már biztos elfelejtették őt. Magányos teremtményként élt, míg fel nem bukkant családjának helyettesítője. Angyal, a sárkány.
Fékezhetetlen szándék támadt benne, hogy hűségével szolgálja ezt az érdekes, repülő vadállatot. Attól fogva Angyal körül maradt. Új úrnője kemény volt vele és szigorú, de legalább ott volt, és néha még kedvesen is viselkedett. Máskor viszont szívfájdalmakat okozott neki olyan varázslatokkal, amelyektől a csitraka rég feledett emlékképei átrágták a húsát. Mikor Angyal rájött, hogy ezzel a varázzsal még megsebezni, sőt elégetni is képes a csitrakát, még jobban élvezte a helyzetet. A csitraka, aki sosem kapott igazi nevet, egyre jobban kötődött úrnőjéhez, és hűsége minden eltelt nappal nőtt.
De a hűség alatt, valami más... Valahol mélyen tudta, hogy kihasználják. Mivel túl gyenge volt ahhoz, hogy szembeszálljon egy varázsos – vagy akár egy ex-varázsos – sárkány hatalmával, és túl lassú gondolkodású ahhoz, hogy az engedelmeskedés mellett más taktikát agyaljon ki, a csitraka csak szenvedett a haragtól, melyet legbelül érzett. A méreg egyre lejjebb hatolt durva lelkében. De függővé vált a varázstól, amit Angyal alkalmasint ráruházott, így hagyta, hogy dühe csak gerjedjen, és végül hatalmas méretet öltsön. Mostanában már minden pillanatát betöltötte ez az érzés.
A csitraka figyelte, ahogy a sárkányok felkelnek. A sárkányok, akik pont annyira voltak foglyok, mint ő.

 

A terem széles volt, de nagyon alacsony. Mikor Bársony felébredt és feltápászkodott, beverte a fejét valami lelógó ezüstös anyagba. Ingerülten lehajolt, majd körülnézett.
A helyiség teljes egészében fémből készült. A mennyezet – melyre Bársony most már tisztelettel és haraggal tekintett – szakadozott tákolmánynak tűnt, melyben ezüst és bronz uralkodott. Rendezetlen formája csúnyán bukdácsolt végig Bársony feje felett. A padló sima aranyból készült, és a sárkányok tükörképét lehetett látni benne: a karmuk alá rekedt sárkányok fura képet mutattak. A távoli falak elvesztek a szürke ködben, de nem messze egy rámpa indult felfelé, mely a sötét, göröngyös mennyezeten át vezetett kifelé. Eme sivár kijáraton kívül egy halvány alak lebzselt, melynek szeme zölden csillogott.
Ugyanaz a valami, ami odakinn fogadott bennünket?, morfondírozott Bársony és a társai felé fordult, hogy felébressze őket. Füst már mocorogni kezdett, de Kerepet több időbe telt magához téríteni. A nagy ex-varázsos harcos kifejezéstelen arccal aludt tovább, közben pedig a két nőstény saját begyógyult sebein álmélkodott.
– Még egy kicsit bizsereg, mi? – mondta végül az ébredő Kerep. – Ilyen a varázs.
– Hol vannak a többiek? – kérdezte Bársony. – Hát akkor – folytatta, mikor senkitől sem kapott választ –, nézzünk körül!
Elindultak felfelé az enyhén emelkedő rámpán, óvatosan mozgatva karmukat és szárnyukat a sima padlón. Miközben előre haladtak, tisztán hallották őrzőjük morgását a zuhatag távoli, állandó morajlása mellett, de mikor elérték a rámpa tetejét, a morgás abbamaradt.
A két emelet között a három sárkány szembekerült a csitrakával.
A csitraka fürkésző, zöld szemeivel végignézett rajtuk. Bársony úgy találta, hogy jelenléte messze nem fenyegető, sőt, inkább biztonságban érezte magát a csitrakával szemben, mert a szemek mögött segítőkészséget fedezett fel, nem pedig rosszindulatot. Bársony intett társainak, hogy maradjanak a helyükön, majd elindult, hogy közelebb legyen a teremtményhez.
– Lehetünk barátok – kezdte bátortalanul, gondosan megválogatva szavait. – Azért vagy itt, hogy... ne mehessünk el?
A csitraka nem válaszolt, nem is tudott volna, hisz megfosztották a beszéd képességétől. A sárkány hangja lágy volt. Néha Angyal is lágyan beszélt, de a csitraka még akkor is keménységet érzett; annak a visszhangját, amit a kegyetlenebb Angyal ültetett belé. De ez a sárkány... más volt.
– Folytasd! – suttogta Füst. – Azt hiszem, kedvel téged.
A másik hangra a csitraka hegyezni kezdte a fülét, és tarkóján felállt a pompás, arany bundája. Rugalmas bőre alatt összehúzódott az izom, és szemében a bizalmat óvatosság váltotta fel.
– Minden rendben – mondta Bársony nyugtató hangon. – Nem bántunk téged, ígérem!
– Nem is, hiszen valószínűleg ő fog minket bántani – dünnyögte Kerep.
Bársony lassan, óvatosan előrenyújtotta szárnya végét, és egészen közel helyezte a csitraka vállához.
– Kérlek – mondta –, engedj minket át itt! Csak meg akarjuk találni a barátainkat. Talán te is tudsz segíteni.
A csitraka számára ez merőben újnak számított. Bársony minden egyes szavát értette, Angyal szavai viszont megkötötték a kezét. A csitraka dilemmában találta magát. Úgy tűnt számára, hogy nincs oka nem megbízni az újonnan jött sárkányokban – tulajdonképpen úgy érezte, hogy a szabadságot képviselik, melyet ő alig tudott meghatározni, nemhogy elképzelni. Úrnőjének viszont engedelmeskedni kell. Mit lehet tenni?
– Vigyázz! – kiáltotta Kerep. Pont akkor vetette előre magát, mikor a csitraka hosszú, arany karmokat növesztett két elülső mancsából, és oda suhintott, ahol – ha Kerep nem húzza el onnan társát – Bársony torka lett volna. Kerep meg akarta támadni a teremtményt, mely végül is fele akkora volt, mint ő, de aztán megtorpant, és sietve hátrafordult, magával húzva a tiltakozó Bársonyt lefelé a rámpán.
A csitraka démonná változott. Karmával a levegőbe csapkodott, villámhoz hasonló hangokat hallatva. Az összekuszált mozgásban teste csak egy fekete-arany folttá vált. Valamilyen végzetszerű harci ösztöntől vezérelve, levetette magát a rámpán a hátráló sárkányok után. Gurult, pördült lefelé a lejtőn, mígnem visszaszorította a sárkányokat a terem padlójára. Csak ekkor állt meg. Ekkor végtagjai visszaálltak eredeti méretükre, majd visszaugrált felfelé a rámpán, mintha mi sem történt volna. Mire a sárkányok magukhoz tértek, a csitraka újra poroszkált, fejét lehajtva, szemét most a földre szegezve.
– Hát – szólalt meg Füst, aki a Kerep termetes teste által nyújtott biztonságos fedezékből bámult kifelé –, úgy látszik, itt ragadtunk.

 

– Fantasztikus!
Teher elragadtatása érthető volt, de még az ő lelkesedése sem érzékeltette azt a csodát, ami a baziliszkuszok fellegvárának magját alkotta.
A három sárkány hűvös, nedves levegőn repült keresztül, mikor elhagyta a termet, melyben Tavasz és Teher ébredt. Angyal egy tüskékkel szegélyezett kijáraton vezette őket keresztül; mikor a sárkányok elhaladtak mellettük, a tüskék meghajlottak, és követték őket a hosszú alagútban, mintha figyelték volna őket. Nemsokára beléptek egy térbe, ahol a levegő hidegebb volt, és ahol fények cikáztak. Ezután emelkedtek fel a magba.
– Ez itt a fellegvár szíve – magyarázta Angyal, de a vendégek ezt már előzőleg észrevették.
A fellegvár magját egy egyszerű, üreges cső alkotta, mely egészen az óriási építmény tetejéig elért, és közvetlenül a zuhatagban helyezkedett el. A függőleges üreg egyik óriási fala – mely legalább tíz fahossznyi kerületet foglalt el – valami furcsa anyagból készült, melyet Teher nem tudott azonosítani, de ami pont úgy nézett ki, mint a hús. Díszes felülete áttetsző volt, telis-tele színes erecskékkel, tarka fény- és árnyékpamacsokkal és számtalan sötét alagútbejárattal. A fal belsejében finom mozgás látszott, mintha a fellegvár szerkezete kelt volna életre.
A másik fele magából a vízesésből állt. Itt a leomló víz egységes szerkezetté vált, és egy függőleges csatornarészt alakított ki, amely meghajlott, és végül egybefolyt a szemben elhelyezkedő, húsos párjával. Hatalmas varázs tartotta a vizet ebben a természetellenes formában; varázs, mely a Változás okozta trauma ellenére még mindig hatékonyan, erőteljesen működött. Teher körülnézett ebben a megosztott, szédítő hengerben, és úgy gondolta, hogy ez a mű élettel telibb, valószerűbb, mint bármi, amit valaha is látott. Csodásabb. És mégis...
– A szív – mondta korábban Angyal, és Teher úgy gondolta, hogy igaza van. De mikor magába itta az elképesztő látványt, rájött, hogy ha tényleg ez a szíve az épületnek, akkor ez egy hideg szív, melyben nincs igazi élet, még akkor se, ha fenomenális erők tartják egyben. Egy sárkány nem is tudott itt leszállni, a melegségnek, kényelemnek pedig nyoma sem volt. Ez a szív egyetlen sárkányt sem tudott volna megvigasztalni. Röviden: a mag az épület szíve volt ugyan, de lélek nélkül.
Ennek a helynek talán sok lelke van, gondolta Teher, de itt és most, a túláradó elragadtatás kezdeti lendülete után csak ürességet látott eme visszhangzó légtérben. Aztán, mikor elkezdte megfigyelni az építmény meredek falát, rájött, hogy azt sem tudja, hol van.
– Hol vagyunk? – kérdezte hirtelen. – Ki építette ezt a helyet, és miért? És ki vagy te, Angyal? Mit akarsz tőlünk?
Angyal szem nélküli arca mosolygott. Teher bőrén összehúzódtak a pikkelyek, mikor Angyal természetfölötti tekintete végigmérte testét, mintha valahogy próbálgatná. Végül, Teher legnagyobb megkönnyebbülésére, elfordította csúcsos fejét, és megszólalt. A henger alakú terembe irányította szavait, és túlzengte a víz morajlását.
– Eonokkal ezelőtt a baziliszkuszok uralkodtak. Hatan voltak; Halhatatlanoknak hívták magukat. Ők építették ezt a fellegvárat, mint az örökkévalóság műemlékét, mivel a baziliszkuszokat a legnagyobb kinccsel áldották meg: a halhatatlansággal. Sokáig éltek itt, de végül elunták magukat, és elmentek. Senki sárkány nem tudja, hol vannak most. De a fellegvár túlélte őket, mindent túlél.
– Mikor idejöttem, a baziliszkuszok már rég elmentek, de itt megmaradt a sok varázs, amelyet azelőtt felhalmoztak; ez a varázs mindent túlélt, még a Változást is. A fellegvár úgy szívja magába a megmaradt varázst, mint a tengeri szivacs a vizet. De itt nem csak erő gyülemlett fel: itt emlékek is vannak.
– Emlékek? – vetette közbe Tavasz.
Teher észrevette, hogy a harcos mohón hallgatja Angyal beszédét, közben pedig kinyitja, becsukja karmait, mintha el akarná kapni a résnyire nyitott szájból kiszálló szavakat. Teher még mindig gyanakvó volt, de a történet érdekelte, és figyelmét semmi sem tudta eltántorítani.
– Igen, emlékek – folytatta Angyal. – A baziliszkuszok az évezredek során mindenfajta dolgot ide gyűjtöttek a világ minden részéről – néha még más világokból is. A gyűjteménynek, ami itt felhalmozódott, nincs párja sehol. Én magam alig tettem meg az első szárnycsapást a gyűjteményben; elég dolog van itt, ami egy sárkányt egy örökkévalóságra elbűvölhet.
– Egy örökkévalóságra? – visszhangozta Tavasz.
– Így van.
– Tehát akkor mi ez a gyűjtemény? – kérdezte Teher. Egyidejűleg érzett érdeklődést és undort. Vajmi keveset tudott a baziliszkuszokról. Oktatója, Főrend mesélt neki róluk, de csak érintőlegesen, később pedig távolról érzékelte, hogy Jószerencse találkozik az egyik ősi halhatatlannal a Változás pillanatában. Abban a pillanatban, a Változáskor, mikor a világ csak egy porszemnek tűnt a szerencse szelének hátán, a baziliszkusz ellensége lett nemcsak a sárkányoknak, hanem minden megteremtett dolognak, mivel akkor azzal fenyegetőzött, hogy szétzúzza a Varázsmagot, és egyetlen halálos lehelettel véget vet eme törékeny világ történelmének.
De nem tette meg, emlékeztette magát. No, és a fenyegetés és a páratlan hatalom közepette, a baziliszkusz nem érzett egy kis... szomorúságot? Óriási, mindent elsöprő kétségbeesést, amely végül kiűzte ebből a világból eme nyomorult teremtményt, és... Hol van most?, gondolta Teher, és megborzongott. És mit csinálna, ha tudná, hogy palotáját elfoglalták?
Teher izmai megint összehúzódtak, mikor megérezte, hogy Angyal vak tekintete újból rá összpontosul. A zuhatag zaja hangosan visszhangzott a fülében. Egy pillanatra elsápadt. Mellette Tavasz szárnycsapásai zakatoltak, ugyanazzal a ritmussal, mellyel a zuhatag fala dübörgött. A csapkodó szárnyak csíkos lapátoknak tűntek a kísérteties fény nyalábjaiban. Teher orrát éles, savas szag ütötte meg.
– Túl sok minden van itt ahhoz, hogy valaki az egészet láthassa, halandó sárkány – morogta Angyal –, de mutatok valamit, ami jelzi a Halhatatlanok dicsőségét. Gyere!
Rugalmas nyaka balra fordult, egyenesen az egyik barlangbejárat felé azon miriádnyi közül, melyek átszelték a központi terem görbe, meredek falait. Aztán keskeny, bársonyos szárnyainak egyetlen mozdulatával bevezette a két kíváncsi ex-varázsos sárkányt a sötét, kietlen alagútba, mely lefelé vezetett a folyó felé. Ahogy beljebb haladtak, egyre csak sötétebb és kihaltabb lett az alagút.

 

Miután hosszasan megvizsgálták a fémből készült barlangot, a sárkányok gyanúja megerősítést nyert: fogva tartották őket. A homályos tároló helyiség legtávolabbi széleinél a mennyezet lesüllyedt, és töredezett, ronda szegélyben találkozott össze a padlóval. Nem volt menekvés.
Miközben visszafelé siklott a rámpa lábához, Bársony megpillantotta Füstöt és Kerepet, akik már ott voltak a rámpánál, beszélgettek, és láthatóan nem törődtek az érkeztével. Bársony megremegtette szárnyainak hátsó élét, mellyel lecsendesítette a finom hártyákon átsuhanó szél zaját, majd beérkezett a rámpa árnyékába. Leszállt, és megpróbálta kivenni a többiek beszélgetését.
– ...egyszerűen el kell mennünk ma este – mondta éppen Füst. – Nem bírom ezt a helyet sokáig elviselni.
– Engem még mindig elbűvöl ez a hely – dörmögte Kerep –, de segítek, ha akarod.
Mielőtt tovább tudtak volna beszélgetni, csattogás hallatszott a rámpa csúszós felületén. A csitraka közeledett. Bársony kilépett az árnyékból, és csatlakozott barátaihoz, a csitraka pedig kecsesen odavonult hozzájuk.
Teljesen mozdulatlanok maradtak, amikor a vadállat egyenként átvizsgálta őket. Még Kerep is visszatartotta a lélegzetét, mikor megszaglászta a szárnyát; az ex-varázsos harcos értelemszerűen tisztelte a hosszú, kampós karmokat, az élességüket, a már megtapasztalt gyorsaságukat. Füst szemmel láthatóan megremegett, mikor az átlátszó szőrszálak az oldalához súrlódtak, Bársony pedig észrevette, hogy Füst sötét, természetes testében minden izom megfeszült a támadás gondolatára.
De jobban fél annál, hogy egyszerűen támadjon, gondolta Bársony ösztönösen. Mi a titkod, Füst? Varázsos vagy? Ez a titkod?
De mielőtt tovább követhette volna gondolatait, a vadállat rátámadt.

 

 

   13.   
A mélység

Mint egy hullócsillag, Okker nekiütődött a viharvert óceán felszínének, mire káprázatos hullámtaréjok emelkedtek a magasba. A hő, ami az egyre gyorsuló zuhanás közben keletkezett, most szétterjedt a zavaros vízen, mint egy tűzvihar, és a becsapódási ponton túlhevített gőz szabadult fel ádáz energiával. A löket egy óriási, üreges tölcsért formált a tengerben, a gőz pedig hatalmas gombaként emelkedett egészen a felhők aljáig. A detonáció sistergéssel keveredett dübörgése tovaszaladt a tájon.
Immáron a víz alatt buborékok tömege követte a baziliszkuszt, miközben tovább süllyedt a tengerfenék felé. Bár tudta, hogy az ilyen kísérletek reménytelenek, mégis megpróbálkozott az önpusztítás eme hiábavaló módszerével, amikor csak alkalma adódott ilyesmire; ezúttal, mint az örökkévalóság során mindig, épen megúszta a dolgot.
Ebben a küldetésben viszont van remény, gondolta mély elszántsággal, miközben tovább ereszkedett.
A fény hamar elhalt, és a környező víztömegben mély kékség lépett a helyébe. A baziliszkusz erőteljes érzékei munkába lendültek, némelyikük hanghullámokat mért, néhány kémiailag tesztelte a vizet, néhány pedig varázsfoltokat használt fel, melyek még mindig léteztek ezekben a jeges mélységekben. Csontos, átlátszó halraj suhant tova, mint egy szellemcsapat. Szemük tágra nyílt, alattuk pedig a hínár nyújtózkodott. Az óceán súlya megpróbálta összenyomni a baziliszkusz testét, de Okker érzékbőre cselekedett, idegen világból hozott anyagokból védőburkot épített a növekvő nyomás ellen.
Okker felderítő érzékei meghozták a hírt, miszerint messze egy hegyoldal fekszik, az egyike annak a sok hegycsúcsnak, mely a magasba emelkedett a tengerfenékből. A hegycsúcsok szigeteket formáltak. Kapaszkodó farkának egyetlen suhintásával Okker a hegyoldal felé indult, egyre csak süllyedt, és addig haladt, míg át nem úszott egy alacsonyabb sziklaszirten. Itt megállt, és felhasznált egy kis varázst.
Okker több mint száz hegyet számolt meg, melyek szaggatott korona formájában álltak a tengerfenéken. Bár óriásiak voltak, mégis tökéletes körben sorakoztak fel. Okker rájött, hogy nem mindegyik csúcsa emelkedik ki a vízből, de a legtöbbé igen.
A baziliszkusz a kör közepe felé kezdett úszni. Itt állt a középső csúcs, egy lépcsőzetes, törékeny karom, mely érdekesen ugrott ki a homokból. A mélyből láthatatlan csúcsán korallzátony volt; alul pedig homokkal és lyukacsos kővel teli sivár táj. A baziliszkusz itt megállt.
...Mediel.
A név finoman csusszant ki elméjéből, egyenesen a mélybe. Tudta, hogy a másik baziliszkusz itt van valahol, de a víz roppant nyomása elmosta az érzékelését, és még nehezebbé tette a megmaradt varázs kezelését. Nem jött válasz, így Okker újból kiküldte üzenetét.
Ezúttal érzékelt valami mozgást ott, ahol a víz alatti hegy összetalálkozott a tenger fekete homokjával. Az óvatos ereszkedés közepette minden hasznos érzékletét összpontosította, hogy kifürkéssze az előtte álló tájat. Valami mozgott a homok alatt, valami hatalmas...
...Mediel. Tanácskoznunk kell.
Még mindig nem kapott választ, de most maga a homok mozdult meg. Egy óriás homokbucka, melyet valószínűleg egy hóbortos áramlat épített a hegy mellé, újból megremegett, aztán megrázta magát, amitől hatalmas iszapfelhő szállt fel, mintha valami felrobbant volna. A már amúgy is eltompult érzékek tovább tompultak, de a baziliszkusz nagy erőfeszítéssel megpróbálta érzékelni, hogy mi mozog a felhőn belül.
Hirtelen hosszú, siránkozó sikoly hasított a vízbe, Okker pedig tudta, hogy ez nem baziliszkusz.
Az iszapfelhő lassan szétnyílt, a homokszemcsék megfordultak, és megindultak visszafelé az óceán aljára, mintha újra valami örök álomba süllyedtek volna. A felhőben egy hatalmas húsdarab vált láthatóvá. Sötétnek, sivárnak tűnt. Uszonyai laposak voltak, domború háta pedig hemzsegett a különféle képződményektől és göcsörtös kagylóktól. Mikor kiemelkedett a zavaros vízből, kitátotta a száját, mely több sárkány nagyságúra rúgott, és óriásit nyelt a vízből, mintha eonok óta nem kóstolt volna semmilyen táplálékot.
Még egyáltalán nem kóstolt táplálékot, gondolta Okker csodálkozva. Nemrég jött csak világra.
Az éktelen vadállat óriás uszonyaival nekifeszült az óceán nyomásának, és kiemelkedett törmeléktengerből. Gigantikus farokuszonyát meglendítette, mire elindult a baziliszkusz felé. Ráncos szemeit csukva tartotta az erős nyomás miatt. Okker oldalra libbent, és érzékeivel átpásztázta a teremtmény teljes metabolizmusát, miközben az nyöszörögve elhaladt mellette.
Máris vágyik a felszínre, gondolta elbűvölve. Ez a mélységi óriás levegőt lélegzik. Ekkora ellentétet még a varázs sem tudott volna kitalálni!
A megmaradt varázsszálak, melyek életre keltették eme behemótot, szétmorzsolódtak a teremtés során, így ezután az újszülött természetes teremtménnyé lett; bár nem természetesen született, nem birtokolt saját varázst. Miközben figyelte, ahogy a vadállat a távoli vízfelszín felé emelkedik, a baziliszkusz helyet talált túlterhelt lelkében ahhoz, hogy megcsodálja a kozmosz találékonyságát, hisz végtelen életében még sosem találkozott ilyen remek vadállattal.
Mikor elfordította érzékeit az újszülött óceánlakó hullámzó, távolodó árnyékáról, Okker Mediellel találta szembe magát.
...Megfigyeltelek, Okker. Megváltoztál.
...A Halhatatlanok nem változnak, Mediel. Öregednek, elfáradnak, de hogy változnának? Nem hiszem.
...Nem értenék egyet veled, de én magam a te nézőpontodat támasztom alá. Én nem változtam, Okker, bármivé is változtál te.
Okker egy pillanatra bezárta elméjét társa elől, és elmerengett. Mediel nehezebb esetnek tűnt, mint Lepel.
Hatuk közül mindig is Mediel volt a legkülöncebb. A Halhatatlanok eonokon keresztül ingadoztak az egymáshoz való feltétlen hűség és a durva gyűlölködés között... kivéve Medielt. Mediel legjobb esetben antagonizmussal, legrosszabb esetben pedig harcias ellenségeskedéssel viseltetett baziliszkusztársai iránt. Még azokban az időkben is, mikor felépítették a különböző fellegvárakat a földön és a kozmoszban, Mediel csak rövid időkre lett a csoport hasznos tagja; amint alkalma nyílt rá, elzárta magát egy távoli toronyba. Magányos volt, heves vérmérsékletű, Okker pedig csak elviselte, de korántsem kedvelte Mediel társaságát.
...A világ megváltozott, Mediel, nem vetted észre? A Halhatatlanok nem változnak, de az idők igen, és most eljött az idő...
...Már érzékeltem a terveidet, Okker, és bár van benne egy kis... ármánykodás... a lelkesedés legkisebb jelét sem érzékeltem magamon. El kellene menned innen, mielőtt dühösebb leszek.
...Könnyű megoldás.
...De kielégítő.
...Hát nem ígér neked eleget a tervem?
Mediel nem válaszolt az utolsó kérdésre, inkább megrázta magát a buborékfelhőben, és iszapot csapott társa arcába. Okker figyelt arra, hogy ne veszítse el a fejét, mert Mediel attól csak vak dühvel felelne, és onnan már nehéz lenne visszahozni. Ehelyett megtartotta helyét az óceán mélységében tomboló örvényekben, és megpróbált egy rést keresni az ellenséges pikkelytömegen, amelyet ez a baziliszkusz oly büszkén viselt.
...Teljesen megértetted a szándékomat, Mediel?
...Persze. Mint mindig, most is a halál a célod. Elég utálatos dolog halhatatlannak lenni, de nincs semmi büszkeség az elmúlásban sem, melyre annyira vágysz. A keserűségnek legalább van íze – a halálnak nincs.
...Erről kényelmesen elvitatkozhatnánk akár egy évezredet is. De idefigyelj, Mediel. Nem a bosszúnak van a legjobb íze?
...Játszol a szavakkal, Okker. Mondd ki, mi jár a fejedben, még akkor is, ha mondanivalód sárosabb, mint ez a víz.
...Mindnyájunk számára keresem a kimúlást. A hat Halhatatlannak.
...Pazarlod az időm, ha olyat mondasz, amit már tudok.
...Már elpazaroltunk egy örökkévalóságot, még egy kis idő nem fog megártani.
...Mondd ki, mi jár a fejedben.
...Csupán ennyi az ajánlatom: ha részt veszel a dologban, nem csak a saját létezésed rémálmának vethetsz véget, hanem a másik öt lényt is elpusztíthatod, akiket a legjobban megvetsz az egész kozmoszban. Mennyire édes bosszú lenne ez neked, Mediel, mint olyan baziliszkusznak, aki – egyedül mindnyájunk közül – a társai halálát kívánja minden egyes lélegzetkor, minden egyes dühös pillantáskor? Most, hogy a világ megváltozott, beteljesülhet a kívánságod. Most, hogy a Halhatatlanok újra összegyűlnek.
...És ha nem veszek részt?
...Megvan az okom azt hinni, hogy a kataklizmához csak öt léleknek kell jelen lenni. Röviden, Mediel, nincs szükségünk rád. Csak felajánlottam a lehetőséget, ennyi.
...Miért ajánlottad fel?
...Még nem látogattam meg a többiek közül mindenkit. Lehet, hogy egyvalaki nem akar majd jönni.
Okker, mintha megtámadták volna, összehúzta magát, és arra gondolt, hogy Mediel valószínűleg szónokolni fog, és tiltakozni, míg megfontolja az ajánlatot. De Mediel szinte azonnal válaszolt.
...Okker. Döntöttem.
...Mediel?
...Ravaszul befolyásolsz engem, Okker. Mégis elmegyek a Gyűlésre, mert úgy érzem, hogy a bosszú ígérete valóra válhat, ennek pedig nem tudok ellenállni. De figyelmeztetlek, Okker, ha irányíthatom a halálodat, akkor bizton állíthatom, hogy az a lehető legfájdalmasabb és leghosszabb halál lesz: büntetés azért, hogy kizsákmányolod a vágyaimat, hogy megsértesz.
...Nem vártam el kevesebbet tőled, Mediel.
...Azt akarod, hogy északnak menjek?
...Lepel már ott van. Ő elfogja magyarázni az új fellegvár működését. Nemsokára mindkettőtökkel találkozom. A többiek akkor már velem lesznek.
Mediel nem szólt többet, hanem vadul felszökellt a vízben. Nyomában buborékfolyamok alakultak ki, ahogy hihetetlen tömege szétfeszítette a vizet. Mikor elment, Okker élvezettel gondolt az összecsapás izgalmaira, és rájött, a lehetséges kudarc éles pengéje, mely a torkának nyomódott, ijesztő és örömteli fájdalommal vágott. Még sosem kockáztatott így.
Talán ez a halandóság íze?, morfondírozott.
Az üreg, mely a tengeri szörny után maradt a tengerfenéken, már fel is töltődött homokkal, de a víz alatti táj megint megremegett. A hegyek meginogtak, nagy szikladarabokat ráztak le magukról, majd rezonáns morajlást hallattak az óceánban. A föld még mindig mozgott, egyre gyorsabban. Az idő ádáz fenevadként rohant előre, és a Gyűlés még csak félig állt készen.

 

 

   14.   
Az Élesen

Álmában a világ sziklatoronnyá változott, melyet egy arctalan szörny tartott a markában. A szörny alakja annyira ingatag volt, hogy nem is lehetett érzékelni. Aztán látta, hogy a szikla nem is szikla, hanem óriási korall, mely a szörny erein keresztül nő fel a magasba, áttörve a bőrét, és kiemelkedve a viharos levegőre. A korallon belül titkos alagutak vezettek rég elrejtett helyekre; szivacsos szerkezete útvesztőt alkotott milliónyi bejárattal, amelyből további millió kijárat ágazott szerteszét. Likacsos labirintus, mely nem rabul ejtett, hanem felszabadított.
Igen, ez egy útvesztő, gondolta csodálkozva, de nem az Útvesztő.
A vér lassan megtöltötte az üreges csatornákat, felemelkedett a torony alját besötétítő árnyékból, és betöltötte a szörny testét, életet lehelve belé. A szörny halált lehelt, és ezüstös szemekkel bámult az apró sárkányra, aki messziről figyelte őt. A sárkány rájött, hogy a szörny mindig is élt.
Az álom elkezdett darabokra szakadni, mikor a sötét égboltról fénycsóvák érkeztek, melyek megvilágították a borzalmas vadállatot, és ragyogásukkal átfúrták bőrét. Ahol a fény megérintette, a szörny összezsugorodott, és egyre kevésbé szorította a koralltornyot, amely egyben a világot képezte. A vadállat végül eltörpült és elhalványult a sárkány szemében. Összement alakját jég vonta be; egy kristályfal alatt rekedt, ahol dühösen poroszkált, de nem tudott kijutni új börtönéből.
A fény továbbra is sütött lefelé, ragyogó csíkokkal díszítve a sárkány szemét. Az egyik fénycsóva azonban erősebb volt, mint a többi, és fájdalmasnak tűnt ránézni. Zaj hallatszott.

 

Jószerencse felriadt a rövid, sekélyes álomból, majd körbefordult, hogy megállapítsa, honnan jön a zaj. A vihar mindenhol dübörgött körülötte, de a zajban egy másik, hatalmas robajlást hallott. A felhőkből tűzcsóvák cikáztak és csapódtak be az óceán felszínébe olyan dörrenéssel, mintha eljött volna a világvége. A víz felágaskodott, és szétvetette permetét az esőbe. A szél összefogott az óriási hullámokkal, szikladarabokat vett a hátára, és megindult a part felé.
– Fel a lejtőre! – kiáltotta kétségbeesetten Jószerencse, mivel tisztán látta, hogy búvóhelyüket, a tengerparti vájatot hamarosan elönti a víz. A többi sárkány csak lassan reagált a kiáltásra – néhányan pedig túlságosan is lassan. Az özönvíz négy szerencsétlent sodort magával a kavargó vízbe. S a tehetetlen sárkányok reménytelenül hadonásztak szárnyukkal, mikor az ádáz áramlatok lehúzták őket, és testüket nekivetették a rejtőzködő szikláknak. Miután elmerültek, már nem jöttek fel a víz felszínére.
Társaik rémülettel és szomorúsággal teli szívvel siettek fel a lejtőn, miközben sikongattak a kíntól, melyet barátaik elvesztése okozott. Megint ki voltak szolgáltatva a tomboló környezetnek. Lehajtották fejüket, és megborzongtak a szélben. Várták, hogy lecsillapodjon az áradat. Fejük felett tombolt a vihar, a száguldó szélbe esőt zúdított, a levegőbe pedig fatörzs vastagságú villámokat csapott ki. A mennydörgés zaja állandó, elviselhetetlen robajjal töltötte meg a sárkányok fülét; a tengert nem lehetett megkülönböztetni az égbolttól. A kék sötétség mélyen titkolta, hogy éjszaka van-e, avagy sötét, komor nappal.
A hullámok lassan elültek, és a sárkányok visszatértek az aránylag biztonságos, széltől védett szigetrészre, ahol a fekete sziklák kiszögelléseiben megbújhattak. Arcukon szomorúság tükröződött, és nem szóltak egymáshoz. Itt rekedtek ezen a kihalt szigeten. A vihar pedig változatlanul dühöngött.
Jószerencsének sikerült rábeszélnie a bánatos csoportot, hogy átkeljenek az Éles-szigeten a kevésbé szeles északi partra. Akkor ez jó ötletnek tűnt, de a vándorlás mindnyájukat kimerítette, ráadásul a szelet nem igazán érdekelte, hogy hova irányítja dühét; itt éppoly szélvihar fogadta őket, mint délen. Ekkor már túlságosan fáradtak voltak ahhoz, hogy tovább menjenek. Mivel tápláléknak nyomát sem találták, és úgy tűnt, a borzasztó időjárásnak sosem lesz vége, túlélésük igencsak veszélybe került.
Fátyol Jószerencse védő szárnyai alá kuporodott, ő maga pedig szorosan magához ölelte Áriát, aki vigasztalhatatlant hadonászott a félelemtől és az éhségtől.
– Jószerencse! Fátyol! – Tollszár volt az, aki hevesen küzdötte át magát a szélvészen, hogy odaérjen hozzájuk. – Meg kell próbálkoznunk a repüléssel – ez az egyetlen esélyünk, hogy kijussunk ebből az időjárásból. Ha mondjuk, fel tudnánk szállni a felhők fölé...
– Lehetetlen! – kiáltotta Fátyol, és Jószerencse szárnyai alatt megpiszkálta az orrát. – Legalábbis számunkra. Nem fogom Ária életét veszélyeztetni.
– Már több sárkány is vitatja ezt a lehetőséget – mondta Tollszár kitartóan. Összeráncolt homloka még jobban eltorzította barázdás arcát. – Szívesen fogadnánk a tanácsaidat, Jószerencse! Te igazán értesz a repüléshez!
– Ó, Tollszár! – nyögött fel Jószerencse. – Repültem már hóviharban és tűzben, de most nem repülhetek. Ha vannak, aki megpróbálkoznának vele... nos, akkor sok szerencsét kívánok nekik. De ez minden, Tollszár; nem tehetek többet. – Az esőcseppek nekicsapódtak arcának, s lehajtotta a fejét.
Tollszár szomorúan fordult el a fiatal sárkánycsaládtól. Örökké gondoskodó lelkét lesújtotta, ha egy sárkány nem fogadta el a segítségét vagy a tanácsát. A veleszületett szánalom mellé erőt is gyűjtött, mikor Covamere-ben hosszú évekig dolgozott a gyógyító barlangokban, de az erő sem tudta csökkenteni a fájdalmat, amelyet érzett, ha más sárkányok szenvedtek. Most, ahogy megindult a viharban, erősen hunyorítva a maró, sós vízpermetben, úgy érezte, hogy gyenge, és nagyon, nagyon öreg.
Covamere maga volt a tökély Tollszár számára, egy olyan közösség, amelybe beleszületett, és amelyet sosem akart elhagyni – a Változás előtt. Nem is igazán ismerte a felfedezés szót, hacsak nem a belső barlangokról volt szó, melyekbe néha elvonultak a szenvedő sárkányok; ilyenkor Tollszár is nagy utakat tett meg, hogy visszahozza őket. De Covamere-t lerombolták, ő pedig otthontalan maradt, bár éppoly védtelennek is érezte magát. Egész életét a föld alatt töltötte, a szikla és a varázs biztos oltalmában.
Hiányzott neki Covamere, akárcsak a varázs.
A repülést mindig is kényelmetlen, kimerítő procedúrának tartotta, főleg most, hogy kizárólag természetes eszközök álltak a rendelkezésére. Bár már több hónapja lakott a Menedéken, az égboltot még mindig csak ijesztő ürességnek tekintette. A vihar furamód nyugtatóan hatott rá, mivel az ég vákuumát felhős üreggé változtatta, mennyezetté, mely elképesztően ijesztőnek tűnt, de ugyanakkor nyugtatónak is. Lelke mélyén Tollszár arra vágyott, hogy még egyszer a föld alatt élhessen, és otthon lehessen.
Azok az idők viszont lejártak, búslakodott, mikor egy távoli villámlás egy pillanatra fehérré varázsolta az eget. Annyi mindennek lett vége.
A szél nekicsapta egy szikladarabnak, majd ugyanez a szél megfordult, és kivetette a part meredek lejtőjére. Tollszár behúzta a nyakát, szárnyai pedig az oldalára csavarodtak, miközben statikus energiák cikáztak a a pikkelyein. A kis energianyalábok az elveszett tűzvarázsra emlékeztették. Újra felnézett a szélviharban, és egy másik sárkányt pillantott meg, amint felé mászott a köves parton. Tollszár az ő pikkelyein is apró fényeket pillantott meg, sőt, gerince mentén kék és zöld szikrák táncoltak. A sárkány fogai úgy világítottak, mint a tűz. Hihetetlennek tűnt, de szárnyát szélesre tárta.
– Tollszár! – kiáltotta a sárkány. – Tollszár, ne menj még!
– Ki mondta, hogy megyek? – vágta vissza Tollszár. Kicsit megzavarodott, hisz a vihartól zavaros levegő eltakarta a sárkány arcát és eltorzította a hangját; bár a Menedék minden sárkányát ismerte, ezt a hangot nem tudta azonosítani.
– Mondd a neved, sárkány! Ki vagy?
A sárkány közelebb jött – miközben gyakran elcsúszott a sikamlós sziklákon –, mígnem szemtől szembe került a vén gyógyítóval.
– Én vagyok az – mondta a sárkány vontatottan. – Z-Zörej!
Tollszár felnyögött magában, mert Zörej volt az a sárkány, akire sosem fordított elég időt. Bár magának bevallotta, hogy nincs különösebb oka megvetni őt, nem tudott szemet hunyni botrányos múltja felett, és ezért mindig távol tartotta magát tőle.
Zörej gyilkos volt. Mikor felnőtt, egy fiatal nőstény sárkánnyal nyugatra repült Covamere-ből. A nőstény egy prominens, Halcyon egyik tanácsában dolgozó sárkány lánya volt. A lány szülei nem vették jó néven a barátságot, mivel Zörej egyszerű hegyi családba született, nem rendelkezett kapcsolatokkal, és – sokak szerint – értelmileg is alulmaradt a többi sárkánnyal szemben. Úgy hívták, hogy „Zörej, a Faragatlan”, de Koliel, a fiatal sárkánylány, nyilván valami vonzót talált Zörej durva stílusában és lassú beszédében, mert a nyár nagy részét együtt töltötték. Gyakran repültek át a településtől nyugatra fekvő, töredezett hegyek felett. Élvezték egymás társaságát, és együtt fedezték fel a felnőttkor határát.
Aztán egy napon Zörej Koliel nélkül tért vissza.
Csak annyit mondott, hogy vitatkoztak, és Koliel elrepült. De a lány nem tért haza. Sárkányok indultak a keresésére... és három nap múlva, az egyik távoli hegytetőn megtalálták Koliel lefejezett holttestét.
Zörej sosem tagadta az őt ért vádakat, sőt, még magyarázkodni sem próbált Koliel titokzatos haláláról. Bár semmit sem lehetett bizonyítani, maga Halcyon rendelte el, hogy a fiatal sárkányt tíz évnyi varázsmegvonásra büntessék. Ezt megkötő varázzsal lehetett elérni, és végül a Titkos Tanács egyik tagja hajtotta végre a bonyolult feladatot, bár a világ másik oldalán élt. Angyal volt az.
Zörej mozdulatlanul ült, mikor a varázs a világ másik oldaláról hozzá áramlott, hogy semlegesítse a varázst, melyet korábban használhatott. Angyal varázsa erőteljes volt és kifinomult, két teljes napon át ette be magát Zörej szervezetébe. A hím sárkány ezen idő alatt nem moccant. A végső megaláztatás akkor érte, mikor pikkelyeit a kivetett sárkányok utálatos színére, vörösre festették. Egy vörös pikkelyes, varázsos sárkányt mindenki került, és – rosszabb esetben – néhány településen még fizikai támadástól is tartania kellett. Eme szerencsétlen színt eredetileg a Nistri klán tagjai viselték. A Nistri klán a varázsos sárkányok egyik legkorábbi ismert faja volt. Messze délen éltek, többek között kannibalizmust és véráldozatot gyakoroltak; a vörös színnel való büntetés sok oldalról nézve rosszabbnak számított, mint a varázs megvonásával járó megcsonkított érzés.
Zörej tíz éves büntetése már majdnem lejárt, mikor a világ megváltozott, és hirtelen minden varázsos sárkány az ő sorsára jutott: mind természetesek lettek. Viszont egyiküknek sem kellett a megkülönböztető színt hordani, és Zörejt a Változás után ugyanúgy kerülték.
Még Tollszár is kerülte, a kedves, gondoskodó Tollszár.
– K-Kérlek hallgass meg, Tollszár! Nem h-hiszem, hogy bárki más sárkány meghallgatna. – Zörej arca komolynak tűnt, és fiatalnak, noha Tollszár azt feltételezte, hogy a sokéves kínlódás már mélyen belevájta magát Zörej bőrébe. Ösztövér alakjában Tollszár erőt látott, és meghökkenve vette észre Zörej nyíltságát... vagy talán őszinteségét?
– Bármi is legyen az, Zörej, légy gyors! – csattant fel türelmetlenül, de önmagában önfejű gondolatait szidta. – Nem maradhatunk sokáig.
Szánalmas hálája közepette, hogy Tollszár egyáltalán válaszolt neki, Zörej kibökte azt, amiért felküszködte magát a partról.
– Hosszabb ideig éltem a varázs nélkül, mint bárki – magyarázta. Egy pillanatra szünetet tartott, majd bizonytalanul folytatta. – D-De ez azt jelenti, hogy jobban érzem a varázst, mint mások. Mindig is éreztem, még akkor is, ha nem tudtam felhasználni. Mint egy vak sárkány, aki észreveszi, hogy javul a hallása, érted?
– Kevés az időnk, Zörej – vetette közbe idegesen Tollszár. – Mondd el, amit akarsz, aztán induljunk!
– P-Pontosan erről van szó – mondta Zörej. – Nem szabad elmennünk! Nem t-tudunk repülni a v-viharban, Tollszár – mind meghalnánk!
Tollszár hátrapillantott Jószerencsére, aki még mindig összekuporodva ült ott a záporban. Megvonta a vállát, és így szólt:
– Sok minden lehetséges. Jószerencse már rosszabb helyen is repült, akárcsak mások.
– D-De ilyen viharban még egyikük sem repült! Ez nem egy átlagos v-vihar! – Zörej egyre idegesebb lett, fel-le ugrált, karmaival a csúszós követ kapargatva. Alattuk egy hullám csapott a partra, hangja visszhangzott a sziklában a karmuk alatt. Még a föld is megremegett tőle. – Nézz az égre – ott...
Beszéd közben Zörej feltartotta egyik bíborvörös szárnyát. Aztán megdermedt, és leesett az álla, mivel olyasvalamit látott, ami tökéletesen szemben állt azzal, amit bizonyítani próbált. Érveivel várni kellett, mert az égbolton, az időközben kialakult hurrikánban, hihetetlen könnyedséggel, egy sárkány repült. Tollszár is felnézett, és mikor Jószerencse is követte a tekintetüket, mindegyik menekült az ég felé fordította a fejét. Elámultak a látottakon.
Ledra volt az – egy természetes. Varázsburokba gubózódva lebegett a levegőben. Szárnyait halvány hasa köré fonta. A tojás alakú varázs, mely körülvette testét, vékonynak tűnt, szinte átlátszónak, de a villámnyalábok rendre megérintették az oldalát, és elárulták a formáját. Ledra megszólalt, arcán üdvözült mosollyal, hangját valamilyen más varázzsal hangosítva, amitől csak úgy zengett az égből, erősebben, mint a vihar kakofóniája.
– Sárkányok! – mondta. – Csatlakozzatok hozzánk, és a varázs ereje a tiétek lehet. Ledra és Heszper ígéri ezt meg: mindenkinek jut a varázsból, természetesnek és varázsosnak egyaránt. A Változás nem volt több, mint egyetlen lüktetés a világ ütőerében. Minden visszatér, így a varázs is. Messze vagyunk a természetes sárkányok világától; legyen ez hát a varázsosok világa. Íme, én vagyok az élő bizonyítéka annak, hogy ennek így kell lennie!
Ezzel kitárta szárnyát: nem kettő láb bukkant ki a hasára tapadva, hanem négy – mint a varázsosoknak! Ledra megváltozott. Már nem volt többé természetes sárkány; most úgy tűnt, még neki is van varázsereje.
Az összekuporodott ex-varázsos és természetes sárkányokra megdöbbentően hatott a beszéd. Egyenként kiszállingóztak búvóhelyeikről, és kitárták szárnyukat a viharban.
– Segíts rajtunk! – kiabálták többen. – Ments meg minket, Ledra! – Ledra mindnyájuk felé bólintott. A sárkányok elkezdtek gyűlni a csillogó varázsburok alá, mely Ledrát a levegőben tartotta. A burok energiacsóvákat küldött feléjük, melyek hozzájuk kapcsolódtak, és újra kialakították a repülővarázst a testük körül, majd lassan felhúzták őket a magasba. Nemsokára meghökkent, és győzelemtől ittas sárkánycsapat került a vihar markába.
– És te? – kérdezte gúnyosan Ledra, mikor lenézett Jószerencsére. – Most is elutasítanál?
Jószerencse ügyet sem vetve Ledrára, kétségbeesetten volt társainak kiáltott, hogy megpróbálja visszahozni őket.
– Ne higgyétek el, amit mond, sárkányok! Becsapnak titeket: a varázsnak nincs jövője addig, míg a világ újra meg nem változik, az még több sárkányöltővel később lesz.
Az ég felé fordított arcába eső csapódott, mely visszaverte belé a szavakat. Mikor lenézett látta, hogy két másik sárkány maradt a földön, rajta és Fátyolon – no meg persze a kis Árián – kívül. A bíborvörös sárkány neve nem jutott eszébe, így Tollszárt próbálta meg rávenni, hogy segítsen neki meggyőzni a többieket, hogy otthagyják az ostoba Ledrát.
– Nem fognak hinni neked – mondta bánatosan Tollszár.
Jószerencse észrevette, hogy Tollszár figyelmét éppúgy leköti ideges társa, mint a levegőben lebegő sárkányok. A vörös sárkány felé a kíváncsiság és az ellenségesség valami fura keverékét sugározta, de Jószerencse hirtelen nem tudta megállapítani kapcsolatuk természetét, ha egyáltalán volt közöttük bármilyen kapcsolat is. A vörös sárkány csendben maradt, fejét lehajtotta, és valamit mormogott magában. Tollszár viszont sírt.
– Jaj, de hát nem tehetünk semmit – siránkozott a vén sárkány. – A repülési vágy túl nagy ahhoz, hogy ellen tudjanak állni, de... – és ekkor a mellett ácsorgó sárkányra nézett –, de ellen kell állnunk! Ez a vihar több, mint szélvihar és mennykőcsapás.
Mielőtt bármelyikük további érveket tudott volna felhozni, Ledra megfordult, átvágott a lebegő sárkányok között, és elfoglalta helyét a csoport elején.
– Gyertek! – kiáltotta. – Elmegyünk Heszperhez, és mind látni fogjátok a varázs titkát, amely elment, de visszatért hozzánk! Gyertek! Kövessetek!
Mint a tűzcsóvák, úgy tűntek el a sárkányok a háborgó messzeségben. Az öt sárkány még közelebb húzódott egymáshoz az omladozó szikla alatt, reménykedve, hogy az egyre durvuló vihar lecsillapul. Mikor a megtépázott partot jégeső kezdte verni, a fény még jobban elhalt, amitől reményvesztettség költözött a sárkányok szívébe. Már csak a villámok világítottak, melyeknek fénye erősen, de röviden töltötte be az égboltot. Nem maradt varázs, mely megvigasztalta volna őket a hurrikán markában, csak testük melege maradt és a hiúnak tűnő remény, hogy a távoli hajnal végre változást hoz az időjárásban.

 

A hajnal eljött, Jószerencse pedig megállapította, hogy a vihar kicsit alábbhagyott. Még mindig erőteljesen csapkodta a sziklát, horzsakő darabokat dobálva a levegőben, és az eső még mindig élesen karmolta a testüket, de az égbolt kevésbé tűnt sűrűnek, a felhők pedig magasabbra emelkedtek. A nap úgy bújt meg a keleti horizonton, mintha félne a nappaltól, melyet saját maga hozott el. Bár nem sikerült melegítenie a levegőt, sárga fényét azért beerőltette a vihar hidegébe, és egy kis időre Jószerencse remélni merte, hogy a szél egyszer el fog állni. Kinyújtóztatta szárnyait, felnyögve a görcs okozta éles fájdalomtól, és kidugta fejét az esőbe, hogy felmérje a terepet.
Menedékhelyüktől meredeken lejtett a part, de... nem volt egy kicsit meredekebb, mint előző este? Jószerencse úgy látta, hogy meredekebb. A víz pedig közelebb jött. Az Éles-sziget az éjszaka valahogy mozgott...
– Ööö, u-uram! – a hang mögötte szólt. Jószerencse megfordult, és megpillantotta a mellette lebzselő vörös sárkányt. Éjszaka az öt sárkány közel bújt meg egymáshoz, de csak nyugtalanul forgolódtak, keveset aludtak, és nem beszéltek a sötétben. Mindnyájan magukba fordultak, becsukták szemüket, fülüket, szívüket a vihar dühe ellen. Jószerencse egy időre még azt is elfelejtette, hogy vele van Fátyol és Ária – ami reggel szégyennel töltötte be lelkét.
A sárkány megismételte mondatát, mire Jószerencse kitörölte az esőt a szeméből. A vörös sárkány idegesen mosolygott, fejét félig lehajtva.
– Ööö, uram, b-bizonyára nem emlékszel rám.
– Zörej – felelte Jószerencse gondolkodás nélkül. A név úgy villant fel agyában, mint egy éjjeli sárkány a mennyben. – Ez a neved, igaz? És öö...
– Igen, kivetett vagyok, uram. – Zörej lenézett a karmára, a hátán álló gerinctaréjok pedig enyhén megremegtek. – De letöltöttem a b-büntetésem, uram, becsületesen letöltöttem. Most csak segíteni akarok, ha tudok.
– Biztosan tudsz, Zörej – felelte Jószerencse. Akárcsak Tollszár, ő se hederített rá erre a fiatal sárkányra az elmúlt hónapokban, csakis a történeteket hallgatta meg, de sosem mérte fel magát a sárkányt. Most, hogy találkozott vele, kellemes társaságnak találta.
Ekkor Tollszár és Fátyol felébredt sekélyes álmából, és odacsoszogott Jószerencséhez és Zörejhez, akik egy szikla kiszögellése alá bújtak. Ária, bár még mélyen aludt, ösztönösen kapaszkodott anyja hátába. A nap tovább emelkedett, és a szakadó esőből könnyebb zápor lett; a víz még mindig ömlött lefelé a felettük csüngő szikláról, egyenesen a tengerbe, de legalább már nem vágott az arcukba.
Jószerencse gondolt egyet, kitárta szárnyát, és egyetlen óriás öleléssel minden társát – beleértve Zörejt is – magához húzta.
– A vihar visszajött – jelentette be a sárkányoknak. – Megmondtam. Tudtam, hogy vissza fog jönni.
– Ugyan már, Jószerencse – nevetett fel Fátyol. Hangjának könnyedsége hamiskásnak, mégis jóízűnek tűnt. – Szerinted nem vettük észre?
– De Heszpernek igaza volt, nem? – vetette közbe Tollszár. – Nem csak a vihar tért vissza.
Fátyol hangosat ásított.
– Tollszárnak igaza van, drágám. Amit Palást mondott neked, nem lehetett mind igaz. Tudjuk, hogy a varázs elment, mikor a világ megváltozott, de mennyi időre ment el? Lehet, hogy a világ már változik is vissza. Mit tegyünk Heszper és Ledra fajtájával, meg az ennyire erős varázzsal?
Jószerencse megrázta a fejét, és hangosan tiltakozni kezdett.
– Kedves Fátyolom – kezdte –, neked aztán tudnod kellene, hogy...
– Most biztos előadást kapok arról, hogy a varázs valószínűleg nem olyan erős, mint azt egy sárkány gondolná – mondta Fátyol, Tollszárnak intézve szavait. – De Jószerencse, a tény, hogy a varázs megint itt van, nem változik, és ezzel kapcsolatban nem sokat tehetünk.
– E-Elnézést... – szólt egy halk hang oldalról.
– No és itt van egy másik dolog... – kezdte Jószerencse.
– Elnézést – ismételte meg a kivetett –, de szeretnék beszélni.
Tollszár volt az, aki biztatta.
– Beszélj! – sürgette Zörejt, hisz a fiatal sárkány arcán azt látta, hogy igazat fog mondani, és titkokat oszt majd meg velük.
– Ha l-lehet – folytatta Zörej bizonytalanul –, elmondanám, hogy szerintem mi történik. É-Értek a varázshoz, tudjátok... – Azzal kezdte, hogy elmesélte szerencsétlen történetét. Szégyenérzetét többször is kifejezte, de egyszerűen úgy adta elő az eseményeket, ahogy azok megtörténtek – kivéve azt, hogy még mindig nem akart Koliel titokzatos haláláról beszélni. A többiek együttérzően hallgatták; az, hogy bűnös volt-e régen a felhozott vádakban, nem számított – egyszerűen önmagát mutatta be új társainak, és őszintesége megérintette a sárkányok szívét.
– Távolról megérzed a varázst? – kérdezte mohón Fátyol, mikor Zörej egy pillanatra szünetet tartott.
– Minden varázsos sárkány képes rá – illetve képes volt, a V-Változás előtt. Némely sárkány jobban érzi, mint a többiek – erősítette meg Zörej. – Én, a fogyatékosságom miatt, jobban m-megtanultam, mint a többiek. Azt hiszem, csak keményebben kellett dolgoznom rajta, mint nekik.
– Tehát Heszperből is kiszagoltad a varázst? – kérdezte Jószerencse. Minél tovább hallgatta ezt a sárkányt, annál jobban megkedvelte, bár egy belső hang figyelmeztette, hogy legyen óvatos. Maga Halcyon ítélte el gyilkosság miatt, emlékeztette magát. Könnyen lehet, hogy veszélyesebb, mint amilyennek mutatja magát.
– Valahogy igen – felelte Zörej felvillanyozva. Beszéd közben egyre jobban ellazult, izmai görcsössége és hebegése lassan lecsillapult. Jól érezte magát az új társaságban. – De ez nem Heszper varázsa. Sosem lesz az. P-Palástnak igaza volt: ez a varázs csak a megmaradt varázs, amiről ő is beszélt. Neked ezt tudnod kell, Jószerencse – nincs benne semmi különös.
– De a megmaradt varázs szétszóródott a világban – vetette közbe Tollszár, akit láthatóan nem győztek meg az érvek. – Csak apró darabokban létezik: nincs belőle elég arra, hogy bármi haszna legyen.
– Igaz, de valami megváltozott – itt Zörej szünetet tartott, és lassan körbenézett társain. – Azt hiszem, valami gy-gyűjti a megmaradt varázst, és egyetlen helyre vonzza az egészet. A varázst összpontosítják, egy helyre vonják össze. Heszper csak annyit csinált, hogy felhasználta a varázs áramlását. De ez a varázs nem fog sokáig tartani – amint elhal az áramlás, vége lesz. Akkor valóban vége lesz.
– Tollszár? – szólt Jószerencse tanácsos kolléganőjéhez, hogy megerősítést kapjon Zörej elméletére.
– Nos – kezdte a vén gyógyító lassan és átgondoltan –, szerintem a fiatal Zörej mond valamit. De a sárkánynak ilyenkor fel kell tennie a kérdést, amelyet Zörej felvetett, de nem válaszolt meg.
A gondolatot Fátyol fejezte be.
– Ki – vagy mi – gyűjti a varázst? – kérdezte halkan. A szél szinte teljesen elhalkult, miután csak csengett a fülük a tiszta levegőben. – És miért?
– Nem tudom – vallotta be Zörej –, de ez megmagyarázza a vihart is. A szél tele van varázzsal, és é-északra tart, ahogy láttam. A szél maga a varázs, varázzsal átáztatva. Nem t-természetes a viharod, Jószerencse. De szerintem ezt te is tudod.
– Igen – mormogta Jószerencse. – Azt hiszem, talán tudtam.
– Tehát akkor ez mit jelent számunkra? – kérdezte Fátyol. Az alacsonyan járó reggeli nap rásütött fehér arcára, és meleg csillogást teremtett a kis üregben, melyben megpihentek éjszakára. Talán ma már nem lesz szükség a kis odúra. Ma talán már maguk is a levegőbe emelkedhetnek.
– Nos – válaszolta Jószerencse –, számomra ez kézenfekvő. Heszper és Ledra elcsalogatta barátainkat a hamis ígéretekkel és gonosz szándékukkal. Rajtunk a sor, hogy visszacsalogassuk őket.
– És ezt hogy tervezed megtenni? – Fátyol testében felgyülemlett az energia, mikor észrevette, hogy Jószerencse szemébe visszatért a céltudatosság fénye, mely azóta hiányzott belőle, mióta a Menedéken éltek. A nap, mint egy régi barát szárnya, átölelte Jószerencse arcát, és melegséggel, bölcsességgel töltötte meg fiatal, nemes vonásait. Fátyol csak ekkor jött rá, mennyire mélyen megviselte társát a reményvesztettség, és mennyire vágyott a szabadság után, mely egyszer az övé volt Nem, javította ki önmagát, nem szabadságra vágyik. Kalandokra!
– Nem tudom – felelte Jószerencse vidáman, és mélyen belenézett társa szemébe. Pár pillanat erejéig úgy tűnt, csak ők ketten vannak jelen a kiszögellés árnyékában, csak ők számítanak. Ária aztán megtörte a csendet egy erőteljes gőgicséléssel, mire mindnyájan elnevették magukat, még Tollszár és Zörej is, habár egyik sárkány sem tudta, min nevet igazán. – Nem tudom – ismételte Jószerencse. – De szerintem kitalálunk valamit.
Mikor a nap beért a felhők mögé, elmosódott, de aznapra igazán már semmi sem tudta eltörölni. Bár később az eső újra rákezdett, és a szél megint felerősödött, az időjárást nem lehetett összehasonlítani a vihar korábbi dühével. A viharral együtt a varázs sebesen szelte a levegőt észak felé.

 

 

   15.   
A Halhatatlanok Termei

Angyal egy óriási, fényes terembe vezette őket. A teremben kiállított tárgyak ezrei sorakoztak. Voltak köztük olyan szörnyűségek, mint például egy troll koponya, de olyan apró műtárgyakat is láthattak, melyeket maguk a baziliszkuszok készítettek. A tárgyakat művészien faragott támfák tartották, melyek önmagukban is kiállítási tárgyak lehettek volna a Halhatatlanok eme múzeumában. A sötét pillérek szinte felfelé mutattak, tarka mintákon vezették át a szemet egészen a műtárgyig. Nagy fényvarázs áradt ki az ezer sárkányöltő alatt összegyűjtött emlékekre.
Teher hosszan bámult a troll koponyájára. A troll mély tekintettel bámult rá vissza. Bár húsa rég elsorvadt, selymes, szürke koponyacsontjai csillogtak a terem fényében; a csillogó varázsburok fényében még a sárkányok is kísértetiesen foszforeszkáltak. A troll koponya hegyként tornyosult a sárkányok elé, szájának tátongó ürege elég nagy lett volna ahhoz, hogy mindnyájukat könnyedén lenyelje – ha a teremtmény még élt volna. A koponyán lemeztelenített vörösfenyőkhöz hasonló agyarak ágaskodtak a magasba, felületük bonyolult metszetekkel volt tetoválva.
– Elképesztő! – csodálkozott Teher, miközben szárnyaival könnyedén vert a száraz levegőben. – De miért nem tűnt el, mint a többi? A trollok csontjai már régen besüllyedtek a földbe; ezt saját szememmel láttam.
– Persze, varázs – vetette oda Tavasz félvállról, akit jobban érdekelt a hihetetlenül nagy terem minden felületén megtalálható baziliszkusz faragások káprázatos bonyolultsága. – Fogva tartja az idő ellenében. Angyal, mennyi időbe telt, míg a baziliszkuszok megalkották ezt a helyet? Évekbe, évszázadokba?
– Eonokba – szólt Angyal válasza. – Több tízezer évig éltek itt. Ez a terem csak egyetlen, apró pikkely a fellegvár bőrén. A fellegvárat sosem fejezték be, természetesen. Annyi mindent kell még itt csinálni.
– Eonok! – visszhangozta Tavasz. – Ahhoz, hogy ennyi idejük legyen...
– Ez itt egy kerak irhája – jelentette ki Angyal, és egy hosszú, gumós bőrdarabra mutatott. – A kerakok akkor éltek, amikor a sárkányok fiatalok voltak. Testük annyira vékony volt, hogy ha összehúzták magukat, egyszerűen szétvágták a prédájukat. Általában lefejezéssel öltek.
Ezután, nem kis büszkeséggel, bemutatott egy üreges csövet, melyben kis folyó áramlott végig, tele tarka, narancsszínű fénnyel. A vízben szikrák villantak fel, melyek a folyadékban rekedtek.
– Tűz a vízben – magyarázta Angyal. – A varázsa kicsit elgyöngült, mire idejöttem, de visszaállítottam, így most majdnem olyan, mint régen. Semmi haszna, de érdekes gyakorlat, remélem, egyetértetek. Szerintem a Halhatatlanok örülnének, ha most meglátnák.
– Csodálatos – vallotta be Teher.
– Igazi csoda – értett egyet Tavasz. – Te is az vagy, Angyal, hogy ilyen hibátlanul helyreállítottad.
Nem messze a végtelen teremben, a támfák tekervényes elrendezése egy szűkülő csatornára csökkentette a repülési teret. A három sárkány így besiklott ebbe a levegőcsatornába. Ketten halványan világítottak a fakó fényben, a harmadik pedig sárga és fekete csíkjaival szelte a homályt.
Tavaszt lelkesedés öntötte el. Túlságosan rég nem élvezhette azt a magas rangot, melyet Lidérc alatt betölthetett. A Változás óta rá sem lehetett ismerni; sokkal többet gondolkozott, ám ő cselekvést kedvelő sárkány volt. Új szerepe, a tanácstagság, a béke szószólója, kellemetlen szembeszélként hatott ösztöneire. Új kihívások után vágyott.
És mi lehet nagyobb kihívás egy tettrevágyó sárkány számára, mint az, amit a Halhatatlanok fellegvára nyújthat? Micsoda kincsek létezhettek a világban, melyeket nem zártak a fellegvárba? A fiatal Tavasz egyszer egy egész szigetcsoportot feltérképezett: most egész világokat lehetett feltérképezni, világokat és történelmeket, melyek egyetlen épületben halmozódtak fel, melyek kitárulkoztak előtte, hogy újra felfedezhesse őket. Mekkora csodák!
Vörös szikladarabok egy másik világ felszínéről; egy olyan fa megkövült maradványa, mely egyszer elérte a Üszökhegy magasságát; egy lemészárolt tündértanács rabul ejtett álmai: ezerháromszáz elme egyetlen hibátlan kristályba ágyazva. A világ gyűlései, sok világ gyűlése, melyeket a Halhatatlanok hoztak ide, azok, akiknek megvolt a hatalmuk, hogy valóra váltsák álmaikat. Akiknek megvolt a hatalmuk – és az idejük –, hogy tudjanak.
Feltérképezni mindent, amit csak lehet, gondolta Tavasz egyre növekvő izgalommal. Nem érdekes, hogy már más is járt ezen az úton, hiszen a Halhatatlanok félbehagyták a felfedezést. Annyi mindent kell csinálni – annyi mindent tehet egy sárkány!
Tavasz hirtelen Angyal felé fordult, és sárga arcán örömtűzként tomboló szemével ránézett a sárkányhölgyre. Angyal arca továbbra is vak és kifürkészhetetlen maradt, de tisztán látszott, hogy elképesztő intenzitással hallgatja Tavaszt.
– Angyal! – robbant ki Tavaszból. – Te még csak épphogy elkezdted visszaállítani ezt a helyet azzá, amivé lehet! Gondolj bele, mi mindent megtehetnél, ha rendelkeznél a Halhatatlanok hatalmával!
– A hatalmukkal, Tavasz?
– Igen! – Tavasz ekkor már majdnem magánkívül volt. Teher palástolatlan meghökkenéssel nézett rá – sosem hitte volna, hogy a harcos sárkány bármitől is fel tudna villanyozódni, nemhogy egy poros, ereklyékkel teli teremtől. – Nem érted, Angyal? A titkuk valahol itt van. Valahol itt van a titkuk, ami nem kevesebb, mint a halhatatlanság hatalma, az út az örökkévalósághoz. Mit ne tudnának megtenni a sárkányok, ha kezükben lenne ez a hatalom? Mit ne tudnának elérni? Mikor már mindent megtanultak, amit csak meg lehet, milyen dicsőség ne lehetne az övék, milyen harcot ne tudnának megnyerni? Mi állhatna az útjukba?
– És a baziliszkuszok? – Angyal kérdése nélkülözte az érzelmet, amely Tavasz szónoklatában oly látható volt.
– Felejtsd el a baziliszkuszokat! Ahogy mondtad, az elméjük kisszerű, fantáziátlan volt. Inkább egymással civakodtak, semhogy dicsőségre juttatták volna örökkévalóságukat. De megmutatták nekünk az utat, Angyal. Követnünk kell őket!
– Nekünk?
Teher mélyet lélegzett, mikor Angyal, bársonyos szárnyait hipnotikus kecsességgel körözve a levegőben, közelebb lebegett Tavaszhoz. Teher egy pillanatra biztosra vette, hogy Tavasz annyira megsértette Angyalt, hogy a vén sárkány most halálos csapást mér rá, de mielőtt figyelmeztetni tudta volna útitársát, a földöntúli sárkány hosszú, kígyózó farkával átkarolta a harcost, és magához húzta. Miközben nagy fénycsóvákban nyelte a varázst magából a terem falaiból, Angyal betakarta Tavaszt a szárnyával.
A varázshálón libegve, a két sárkány összeölelkezett a baziliszkuszok múzeumában. Mögöttük Tehert hirtelen rémület öntötte el, mire szárnyát oldalra kapta, és elindult visszafelé a keskeny csatornán. Kemény szárnycsapásokkal száguldani kezdett, ide-oda hánykolódva a levegőben. Agyában egyre csak nőtt a zűrzavar, ahogy a szövevényes folyosók egymásután kinyíltak előtte.
Az ősi, érzéketlen troll végignézte, ahogy Teher elhagyja a termet.

 

Mikor a csitraka megmozdult, Füst sem tétlenkedett. Előrelendült Bársony felé, kitátotta száját, készen arra, hogy széttépje a fenyegetően néző csitrakát, de nem ért oda társához, mert Kerep termetes teste az útjába állt.
– Várj! – sziszegte Kerep. – Nézd!
Füst nézett... és hallgatózott. Bársony lágyan dudorászott a teremtménynek, akinek szemei becsukódtak, szemhéja pedig finoman remegett. A dal egy szomorú hegyi dal volt – ha Bársony közelebbről ismerte volna Viaszt, tudta volna, hogy a dal az ő kedvence –, és a félelmetes csitrakára elképesztően hatott. Az izmok elernyedtek a csíkos, aranyszínű bőr alatt. A csitraka nyakszőrzete visszakonyult a vállára; egész testét béke lepte el.
Próbaképpen Bársony kinyújtotta az egyik szárnyát, és megsimogatta a teremtmény fejét. Nagyot nyelt, mikor a csitraka teste enyhén megrándult. A vadállat dorombolni kezdett. A fiatal sárkány egy ideig folytatta a dúdolást és a csitraka nyugtatását, majd végül elszánta magát... és abbahagyta.
A csitraka lassan jött ki a bódulatból. Füst és Kerep előre lépett, Bársony pedig hátrább oldalgott, felkészülve egy második támadásra. De nem volt második támadás. A csitraka lassan kinyitotta a szemét, és a sárkányok látták, hogy a félelem és a méreg tüze helyett új tűz ég a szemében: a bizalom tüze.
Értelmes lény!, csodálkozott Bársony. A felismerés alaposan megrázta. Egyszerű az elméje, de... gondolkodik!
Újból előre ment, és előrehajtotta fejét, mintha valami újfajta köszönést akarna kialakítani a teremtménnyel, ami tovább erősítheti a kezdeti kötődést. De nem volt szüksége szavakra. A csitraka odasétált mellé, oldalával hozzá dörgölődzött, kígyózó farkával legyintett egyet, és mély, elégedett morgásban tört ki. Ezután lefeküdt Bársony szárnyának árnyékában, és szelíden bámult a rámpára, melyről nem is oly rég még vérszomjasan száguldott lefelé.
– Nos – lélegzett fel Füst –, úgy látszik, új barátra tettünk szert.
– Azért még vigyáznunk kell – figyelmeztette őket Kerep. – Nem bízom abban az Angyalban, meg ebben a fenevadban.
– Ne aggódj, Kerep! – mosolygott Bársony, és lenézett a csitrakára. – Azt hiszem, benne bízhatunk!
A csitraka mámorító örömmel hallgatta, ahogy a három sárkány a hűségéről tárgyal. Mivel beszélni nem tudott, elégedetten hagyta, hadd vitatkozzanak; az ő tettei úgyis bizonyítani fogják a döntését.
Mert ez a sárkány, ez a... Bársony... pár pillanat alatt több kedvességgel ajándékozta meg, mint Angyal valaha. Eme sárkány, őszinte, szenvedélyes gondoskodással volt társai felé, és most úgy tűnt, ő is a társává válhatott. Talán még családtag is lehet! Egy árva teremtmény számára, akit Angyal fogadott örökbe, az az Angyal, akit mellesleg jobban érdekeltek a száraz, lelketlen baziliszkuszok, mint egy élő teremtmény, ez a helyzet igazi megmenekülésnek számított. A nap felkelt a csitraka fejében, és egy sárkány alakját vette fel; Bársony arcának alakját.
– Na, mi legyen a neved? – kérdezte Bársony, kedvességgel, melegséggel teli hangján. – Gondolom van neved, de mivel nem tudod elmondani nekünk, magunknak kell kigondolnunk egyet.
– Mit szólnál az „Arany”-hoz? – kérdezte Füst.
– Túl unalmas.
– „Táncoslábú”? – kérdezte Kerep, váratlan költői indíttatással.
– Nem jó – felelte halkan Bársony, és egyre jobban elgondolkodott, ahogy közelről szemügyre vette a csitrakát. – Megvan. Egy régi hegyi szó megteszi: „Mokishi”.
– Ez egy név? – tépelődött Kerep, óriás arcát elfintorítva zavarában. – Mit jelent?
– Szabadság.
A csitraka dorombolt egyet, és orrával megdörgölte a kedves sárkány oldalát. Egy név! Végre van neve!

 

Teher abbahagyta az eszeveszett repülést. Érezte, hogy szíve erősen dobog a bordái alatt. A fellegvár magjába jutott, és hirtelen nem tudta, merre kellene mennie. Csak két alagutat ismert ebben az óriási kereszteződésben, az egyik visszavezetett a múzeumba, a másikból pedig ők maguk bukkantak elő, mikor ideértek.
Miért különített el minket a többiektől?, tűnődött. Valami próba volt ez? Ha igen, akkor Tavasz valószínűleg megfelelt.
Mögötte a rabul ejtett vízesés zúdult le a varázs által készített mesterséges formában, mely félkör alakot vett fel. A vízözönből sziklák százai álltak ki, melyek vad tajtékká és permetté változtatták a vizet. Ezek a sziklák egyedül álltak ott, fittyet hányva a zuhatag fáradhatatlan omlására. Teher rájuk pillantott, és egy pillanat törtrészére kísérteties arcokat látott bennük. Öreg arcokat ezüstös szemekkel és nyirkos, halálos lehelettel. A Halhatatlanok arcait.
A vén figyelők hatan voltak, és Teher nem tudta eldönteni, hogy saját, nyugtalan elméjének a szülötte-e az illúzió, avagy valamilyen varázsos trükkel jelentek meg. Halvány alakjuk finoman ringatózott a sziklákban, mintha valami áttetsző burokba zárták volna őket. Teher visszaemlékezett arra, amikor ő is hasonlóképp ejtett rabul egy sárkányt. A Halhatatlanok lassan pislogtak, kemény, fémes szemükben pedig csillagok tükröződtek.
Az illúzió nem tartott tovább egy sárkánylélegzetnél. A képek halványulni kezdtek, de mielőtt eltűntek volna, Teher látta, hogy új formát vesznek fel, új arcokat. Sárkányok arcát. Az egyik bársonyosan fehér volt, a második sárga... és a harmadik; a harmadik egy fiatal, élettel teli sárkányarc volt, fekete szemekkel és sötét bőrrel, mely törékeny, őszi falevélhez hasonlított. Leplezetlen érdeklődéssel és mindent elsöprő magabiztossággal tekintett ki a vízen keresztül. Teste beleolvadt a sziklába, és úgy látszott, nincs szárnya. Teher csillagképet látott meg a szemében, mely tűzcsóvaként mozgott.
Ki vagy te?, tűnődött Teher, de nem volt sok ideje gondolkozni, mert a vízió eltűnt, és csak élettelen sziklatömböket hagyott maga után. Bár szívét betöltötte a félelem, furamód élvezte a látványt. Szárnyát elfordította, és megindult a zuhatag alja felé, ahol – reményei szerint – talán találhatott valami útbaigazítást.
Mindenképp meg kell találnom a többieket. Lehet, hogy van egy térkép itt valahol. Miben sántikál ez az Angyal?
Miközben lefelé repült, nem tudhatta, hogy egy távoli alagútbejáratnál pont az a sárkány figyeli őt – oldalán új tanítványával –, akitől annyira félt. A két leskelődő kinyújtott nyakkal nézte végig, ahogy Teher eltűnik a ködben, majd ők is kitárták szárnyukat, és könnyedén utána eredtek, tökéletesen összhangban lévő szárnycsapásaikkal.

 

A rámpa egy kis előszobába vezetett fel, mely szomszédos volt a fellegvár fő előcsarnokával. A padló enyhén homorú, redőzött formát vett fel; hasonlított egy gigantikus tengeri kagylóhoz. A mennyezet alacsonyan – alig egy fahossznyi magasságra – fedte be a szobát. Drágakőszerű, apró fényekkel tűzdelték, melyek szemként követték a sárkányok mozdulatait. Füst zaklatottan nézett fel a fejük felett égő csillagokra.
– Ne felejtsd el, Kerep! – suttogta olyan halkan, hogy csak a nagy harcos hallja. – Nem tudok itt maradni. Túl sok.
Egy másik út is vezetett kifelé az előszobából, de nem az előcsarnokba. Ez a második kijárat a messzi fal közepén helyezkedett el. Bársony szökdécselve, hosszú szárnyával ügyetlenül verdesve, megközelítette a szűk helyen, hogy megnézze, hová vezet.
– Nagyon sötét – jelentette. – Nem néz ki túl kecsegtetően. Úgy látom, csak lefelé megy, egyre csak lefelé; ráadásul érdekes szag jön ki belőle.
Nem kívántak belekóstolni a zord alagút mélységeibe, így elindultak a főbejárat felé. A csitraka hosszú, kecses léptekkel követte őket, s mivel karmát már visszahúzta, párnás talpa halkan érintkezett a fényes padlóval. Miközben a hatalmas, szellős csarnok felé haladtak, Füst lemaradt mögöttük. Bársony azonnal mellette termett, és együtt sétáltak egy darabon. Csendben maradtak, de Bársony végül nem bírta tovább.
– Mondd, hogy semmi közöm hozzá – szólalt meg hirtelen –, de te varázsos vagy? – Füst megdermedt, és nagyot csuklott. Köpködni és köhécselni kezdett, Bársony pedig hátba paskolta egyik szárnyával. – Nos? – kérdezte Bársony eltökélten. – Az vagy? Tudod, sokat számíthat, most, hogy itt kötöttünk ki.
Ekkor Kerep sétált oda hozzájuk. Mokishi, a csitraka, a csoport szélén poroszkált, és fürkésző tekintetével őrzőn pásztázta a terepet. Kerep megköszörülte a torkát.
– Talán el kellene mondanod neki, Füst – dörmögte.
Füst hosszasan Bársonyra nézett, aztán enyhén megremegett, és bólintott. Elmosolyodott, de nem igazán volt érzés abban a mosolyban. Bársony ugyanazt a zavarodottságot vette észre a szemében, mint amit napokkal azelőtt látott, mikor együtt pihentek meg a sivatagi kanyonban.
– Igazából nem nagy dolog – mondta Füst bizonytalanul. – De nekem... ez a mindenem.
– Mondjad tovább – suttogta Bársony lágyan.
– A történet, amit meséltem arról, hogy miképp neveztek el, igaz. Viharban születtem, Bársony, és a vihar sosem hagyott el engem. Kicsit más vagyok, érted?
– Varázs? – kérdezte Bársony, most már valóban heves kíváncsisággal. – Ennek a történetnek köze van a varázshoz, nemde?
– Mivel kitaláltad, elmondhatom. Az az igazság, hogy nagy megkönnyebbülés ez nekem. Kerepnek már elmondtam egy pár dolgot, de még ő sem tudja a teljes történetet. Talán eljött az idő, hogy mindent elmeséljek.
Félvarázsos vagyok, bár ez csak a kezdet. Anyámat megtámadta egy varázsos sárkány, mielőtt az apámmal találkozott volna. Anyám tojása megtermékenyült. Az apám megsajnálta, a társa lett, és úgy nevelt engem, mintha az övé lettem volna. Annyira szeretett. – Füst szeme könnyezni kezdett, és hangosan szipogott. – De ez nagyon régen történt. A történetem lényege sokkal később kezdődik.
Félvarázsos lévén, nagyon jó varázsérzéket fejlesztettem ki. Én magam nem tudom felhasználni a varázst, de jelenlétét nagy pontossággal meg tudom állapítani – szerintem nagyobb pontossággal, mint sok varázsos sárkány. Viszont fájdalmat okoz, ha érzem. Olyan, mintha forró karmok szántanák fel az agyam, és minél több varázst érzek, annál jobban fáj. Itt nagyon sok varázs van, és most is, beszéd közben, nagy fájdalmat érzek. Emiatt – bár a településen kevesen tudtak róla – csodabogárnak éreztem magam, ezért fiatalon elhagytam az otthonom. Azóta sem láttam a szüleimet.
Messze repültem, sosem telepedtem le, csak erősítettem a testem, és repülési technikákat tanultam, mígnem kevés sárkány volt hozzám fogható. A varázsérzék segített a navigációban – ezért vagyok nyomkereső –, de nem tudta meghozni lelkem békéjét. Végül persze sikerült belépnem Pöröly seregébe, de ez már azután történt, hogy, hogy...
– Miután, Füst? – kérdezte Bársony.
– Miután találkoztam a Fekete Sárkánnyal.
– Mi?
– Igen. Nehezen bírok beszélni róla, de el kell mondanom. Tudom, hogy el kell. Egy ideig egy kis természetes településen éltem a Tükörvíztől keletre, nem messze onnan, ahol születtem. Elég zárt közösség volt az, sosem illeszkedtem be igazán; tulajdonképpen már tovább akartam indulni, mikor eljött.
– Lidérc? – nyögte ki Bársony.
– Ő. Összegyűjtötte a természeteseket, mindegyiket, és varázszárkákba tette őket, szerintem pont úgy, ahogy azt az Aether-hágó sárkányaival tette. De valami elromlott: a varázs, amit használt, nem volt megfelelő, én is éreztem, hogy... valahogy eltorzult az a varázs. Nem sokkal később a zárkák összeomlottak egy szörnyű tűzviharban, és az összes sárkány meghalt. Lidérc nem is örült ennek.
– És mi történt veled, Füst? – kérdezte Kerep. Füst már beszélt neki a varázsérzékéről, és arról, hogy mekkora fájdalmat okoz neki itt a fellegvárban, de ezek a múltbeli események a sárkányokról – no meg a nagy Lidércről – számára is új volt. A történet elbűvölte.
– A természetesek közül egyedül nekem kegyelmezett meg – felelte pityeregve. – Azt hiszem, megérezte a különleges képességemet, és kíváncsiságból kegyelmezett meg. Akkor azt hittem, hogy szeret.
– Hogy szeret? – kérdezte döbbenten Bársony.
– Nincs ebben semmi különös. Tudod, Bársony, Lidérc gyönyörű volt. Olyan színek pompáztak a szárnyán, amelyekhez foghatót sosem láttam, és annyira gyengédnek, kedvesnek tűnt...
– A Fekete Sárkány? Füst! Hogy lehettél képes...
– Ne ítélkezz felettem! – kiáltott fel Füst. Remegő arcán forró könnycseppek csordogáltak lefelé. – Nem voltál ott; nem tudhatod, milyen volt akkoriban. Azt hiszed, nem utálom most magam? El tudod képzelni a rémületet, amelyet éreztem, mikor a hiba miatt meghalt az a sok szegény sárkány, vagy amikor Lidérc háborúba borította a világot? És én ellene harcoltam abban a háborúban – el tudod képzelni, milyen érzés volt ennyire gyűlölni valakit; azt az egyetlen sárkányt aki valaha...
– Valaha mi, Füst? – kérdezte Bársony, megpróbálva uralkodni saját hangja felett. Lelke mélyén tudta, hogy Füst jó sárkány, és még jobban szerette azért, mert volt bátorsága elmesélni ezt a szörnyű történetet. De a vallomást nehéz volt megérteni, és még nehezebb megbocsátani.
No de ki vagyok én, hogy bocsátanom kell? korholta magát. Ki vagyok én, hogy ítélkezzem? Jószerencse és Fátyol is beszélt a Fekete Sárkány elbűvölő szépségéről – engem nem tudott volna elcsábítani, ha a körülmények úgy adódtak volna?
– Szültél tojásokat? – kérdezte Kerep. A Kereptől szokatlan, lágy hangon feltett kérdés kizökkentette Bársonyt a szégyenkezésből. Füst megrázta a fejét.
– A szüleim miatt terméketlen voltam már jóval azelőtt, hogy a Változás meddővé tette a sárkányokat. A csodabogaraknak nincsenek utódaik.
Bársony és Kerep egymásra pillantottak, de gondolataik összetettsége miatt nem tudták megérteni egymást. Most segítenünk kell rajta. Úgy látszott, ez a közös üzenet, amit Kerep rekedtes megjegyzése is alátámasztott.
– A fájdalom miatt ki kell juttatnunk téged innen, méghozzá azonnal.
Füst nem felelt. Lehajtotta fejét, és szipogva kapkodta a levegőt. Mokishi odasomfordált hozzá, és a nyakához dörgölőzött. Füst csendben fogadta el a vigasz. Kitárta szárnyát, és úgy ölelte meg az aranyszínű teremtményt, mintha az egy újszülött sárkány lett volna; egy újszülött, akit sosem, sosem szülhetett meg.
Társai csak annyit tehettek, hogy magára hagyják, míg bánata lecsillapodik. Mikor letelepedtek, hogy várjanak egy kicsit, egy szellő csapta meg a terem légterét. Bársony felnézett, és egy halvány sárkányalakot pillantott meg, amely a távoli mennyezet szédítő csillogásából épp feléjük száguldott.
– Teher! – kiáltott fel örömében, majd kitárta szárnyát és felugrott a levegőbe, hogy üdvözölje társát a poros levegőben. Nemsokára együtt szálltak le Kerep mellett. Füst már szárította a szemét az egyik szárnyával, maradék könnyeit pedig megpróbálta felszipákolni. Teher érkezése arra ösztönözte, hogy félbeszakítsa bánatának kitörését. Oldalán a csitrakával a csoporthoz sétált, és idegesen Bársonyra mosolygott. Bársony viszonozta azt saját széles mosolyával, amitől Füst könnyei megint folyni kezdtek. Bársony előrelépett, átkarolta szárnyával Füstöt, és szorosan magához ölelte, saját könnyeivel küszködve.
– Minden rendben, Füst – suttogta. – Most vigyázunk rád. El kell menned, el kell repülnöd minél messzebb.
Teher tanácstalan képet vágott, de Kerep nem világosította fel.
– Biztos vagyok benne, hogy Bársonyod megfelelő magyarázattal szolgál majd – jelentette ki. – Többet nem mondhatok.
A két nőstény végül elengedte egymást, és csatlakoztak társaikhoz. A friss híreket gyorsan kicserélték, továbbá egyetértettek abban, hogy Angyal nem az a sárkány, akiben bízni lehet.
– Elkülönített minket egymástól, megpróbált bezárni minket ide, és az ég tudja, milyen gonoszságokat tesz Tavasszal! – mondta dühösen Bársony. – El kell hagynunk ezt a szörnyű helyet, már csak Füst miatt is!
Teher kérdőn nézett rá, de Bársony csendre intette. Később elmagyarázom, mondta a pillantásával.
– Igen – mondta egyetértően Teher. – Szerintem is el kell mennünk, de ami Tavaszt illeti... Nos, nem vagyok meggyőződve arról, hogy ő...
De mondatát nem tudta befejezni. Együttes szárnycsapások hangja töltötte be a levegőt. Angyal és Tavasz hirtelen ott teremtek, mintha varázs segítségével bukkantak volna elő a semmiből.
Persze, hogy varázzsal, gondolta dühösen Teher. Mindketten a varázs megszállottjai.
– Hogy ő micsoda? – kérdezte Angyal érzéki, telt hangjával.
– Hogy ő a mi oldalunkon áll-e – vágott vissza Teher, bátrabb hangnemben, mint amennyire bátornak érezte magát. A nagy, szem nélküli sárkány valami miatt félelmet fecskendezett a lelkébe. Ő egy igazi szörny!, gondolta, és rettentő félelem fogta el.
– És mi van akkor, ha nem? – felelte nyugodtan Tavasz. Angyal mellett lebegett, szárnyának ritmusa tökéletesen megegyezett Angyaléval. – Bár nem is tudtam, hogy vannak különböző oldalak, Teher.
– Van egy küldetésünk – mondta makacsul Teher –, ha nem felejtetted volna el.
– Most elmegyünk – tette hozzá Bársony. – Már így is túl sok időt vesztegettünk itt el – bár nem a mi hibánkból, ha szabad megjegyeznem. – Ekkor mérgesen Angyalra nézett, de ha a vén sárkány érzett is bármit, abból semmit sem mutatott ki. – Jössz, Tavasz?
– Hova mentek, sárkányok? – nevetett fel Tavasz magabiztosan. – Megkeresni a barátaitokat az Aether-hágónál? Nos, sok szerencsét. A föld elmozdult, ha nem felejtettétek volna el. A nagy Füst még az Alacsony-hegységet sem tudta megtalálni...
– Az Aether-hágót meg tudom találni – szólt Füst hevesen.
– Egy-két sárkányöltő alatt talán. Maradjatok itt, sárkányok! Itt egy egész világ van, amit felfedezhettek. Nincs szükség oldalakra! Maradjatok!
– Megyünk – ismételte meg Bársony, majd hátat fordított a két repülő sárkánynak, és barátait a bejárat fénye felé kezdte tuszkolni.
– Én meg tudom nektek mutatni a helyet, amelyet kerestek.
Angyal hangja úgy vágta át a port és a ködöt, mint egy éles karom. A sárkányok megdermedtek. Lassan megfordultak, és gyanakvóan felmérték titokzatos háziasszonyukat.
– Miért segítenél? – kérdezte Teher.
– Nem kérdeztél meg akkor sem, mikor begyógyítottam a sebeidet – szólt a bársonyos válasz. – Most sem kell kérdezősködnöd. Persze szabadon elmehettek, de nincs kedvetek előbb megnézni, merre kell menni? Én meg tudom mutatni, ha van még türelmetek maradni.
– Ez valami trükk – súgta Bársony Tehernek, de végül Füst döntött.
– Meg tudod mutatni, merre kell menni az Aether-hágóhoz? – kiáltotta. Angyal nem válaszolt, hanem egyszerűen bólintott. – Jól van. A történtek ellenére itt maradunk addig, míg megmutatod. Annak ellenére, hogy fogságban tartottál, annak ellenére, hogy...
– Fogságban? – ismételte Angyal elképedéssel a hangjában. – Ah, már értem. Nem tudok felelősséget vállalni a csitrakám tetteiért. Szabadon csatangolhat, ezért ha úgy dönt, hogy elfoglal egy helyet, akkor nem sok sárkány van, még én sem, aki azon a helyen át tudna menni. De mostantól ez nem lesz nagy gond számotokra, hisz, ha jól látom... mondjuk úgy, örökbe fogadta a kis csapatodat. – Bársony biztosra vette, hogy észrevett egy szemernyi mérget a hangjában, de Angyal már beszélt is tovább. – Gyertek, sárkányok! Addig lehettek a vendégeim, amíg akartok. Gyertek velem, és bemutatom nektek a Halhatatlanok legnagyobb vívmányait! És megtalálhatjátok, amit akartok! Gyertek!
Tavasz arcáról semmit sem lehetett leolvasni, miközben társa mellett lebegett. Mikor közel került Mokishihez, hátsó lábával arcul csapta a teremtményt. Angyal helyeslően bólintott – Tavasz gyorsan megtanulta, hogyan kell kezelni a szolgákat.
A többiek összedugták fejüket, és gyorsan egyetértettek abban, hogy a tapasztaltak ellenére, Angyal nyújtotta az egyetlen igazi esélyt, hogy valaha is megtalálják a Hágót.
– Még egy kicsit el tudom viselni a fájdalmat – mondta Füst –, és így legalább lehet, hogy nem ellenségesen válunk el. Nem szeretném utálni Angyalt: tényleg nagy hatalma van.
– Ez igaz – helyeselt Teher. – Akkor tehát megbeszéltük?
Megbeszélték. Felemelkedtek a ködbe, és követték Angyalt és Tavaszt a csarnok falába vájt, távoli rés felé. A göröngyös padlón, hosszú léptekkel szökdécselt nyomukban a csitraka, könnyen lépést tartva velük. Valahol felettük a vízesés dübörgött állandóan, mely sok-sok éve most szólt a leghangosabban.

 

 

   16.   
Az ereszkedés

A nap maradék részében a vihar úgy viselkedett, mint egy rakoncátlan sárkány. Egyszer lecsillapult, és megengedte, hogy a bágyadt nap átszúrja sugarait a vékonyodó felhőkön, másszor pedig feldühödött, és megújult energiával csapott le a tengerre. Az aránylag nyugodt időszakokat megkönnyebbüléssel fogadták a sárkányok, akik táplálékot és megfelelő búvóhelyet kezdtek keresni, de a vihar legalább olyan hevességgel tért vissza, mint amikor javában tombolt; legalábbis a sárkányoknak így tűnt a kis nyugodalom után. De amikor a nap még utoljára feltűnt a homályos nyugati horizonton, a felhők szétszakadtak, felemelkedtek a szél fölé, és szertefoszlottak az égbolton. A csillagok meglepetten pislogtak a sárkányokra a hirtelen kitisztult éjszakában.
Jószerencse óvatosan kivezette társait a sziklakiszögellés árnyékából, mely a nap legveszélyesebb időszakában hűségesen megvédte őket. Körülnéztek, és nem merték elhinni, hogy a hurrikán valóban elment. Az égbolt messzinek, óriásnak tűnt; egy süveghez hasonlított, melyet fényes, fehér homokkal szórtak be. A csillagok homályos fényében még látták maguk előtt a hepehupás fennsíkot, mely az Éles közepét alkotta.
– Először eszünk – jelentette be tüstént Tollszár. – Aztán kezdheted szövögetni a terveidet, Jószerencse. De én kifogytam az ötletekből – van valakinek valami elképzelése?
– Nekem van – szólalt meg Zörej azonnal, aki elszántan próbálta hasznossá tenni magát. Aztán mikor minden szem felé fordult, bizonytalanná vált.
– Folytasd, Zörej – mondta Fátyol egy bátorító mosollyal.
– Nos, csak annyi, hogy pár hónapja, mikor sok sárkány repült ki felfedezni a környéket, én is átrepültem az Éles felett. Láttam egy helyet, közel a sziget közepéhez. Úgy nézett ki, mint egy n-nagy, fekete lyuk a sziklában.
– Hát, nem hangzik valami biztatóan – mormogta Tollszár. – Azt mondod, lyuk?
– Igen. Szerintem elképzelhető, hogy az egy k-kút.
– Hm! – horkant fel Tollszár. – A víz nem probléma, fiatal sárkány, ennyi eső után. – Bizonyításképp szárnyával körbemutatott a számtalan kis mélyedésen, melyek tele voltak friss esővízzel.
– Tudom – mondta Zörej. – De ha az egy k-kút, akkor lehet, hogy nő ott valami, amit megehetnénk...
– A leveleknek tényleg lehet gyógyító hatásuk – ismerte be Tollszár.
– Nem tudom biztosan, hogy mit láttál, Zörej – mondta óvatosan Jószerencse –, de miért ne kezdhetnénk azzal a hellyel? Megegyeztünk? – Mind helyeslően bólintottak, így elindultak, Zörejjel az élen. Jószerencsét kirázta a hideg, mikor a meleg, esti szél játszadozni kezdett feszes szárnyhártyáin – micsoda megkönnyebbülés volt! Vigyázva odairányította magát, ahol Fátyol repült.
– Hogy van a lányom? – kérdezte, és érdeklődve behajlította nyakát, hogy megvizsgálhassa a kis szárnycsomagot, mely oly erősen kapaszkodott anyja hátába.
– Alszik, szerelmem. Azt hiszem, a viharod kifárasztotta.
– Nem ő az egyetlen, akit kifárasztott.
A repülés nem tartott sokáig. Zörej nemsokára kiáltott egyet, és lefelé kezdett körözni. Minden sötét volt, de a legsötétebbnek az a durván kör alakú, teljes feketeség tűnt, mely alattuk tátongott: egy óriás lyuk a fennsík töredezett felszínén. A sárkányok leszálltak a lyuk szélén, gyanakvó pillantásokat vetettek egymásra, és előrehajtották fejüket abban a hiú reményben, hogy meglátják, mi rejlik a mélyben.
– Hát nem igazán kecsegtető – mondta Tollszár, aki még mindig húzódzkodott. – Már tiszta a levegő – miért nem repülünk ki a tengerre, és próbálkozunk meg a halászattal?
– Lehet, hogy így teszünk – felelte Jószerencse. – De előbb nézzük meg, mit kezdhetünk ezzel a lyukkal. – Belehunyorgott a feketeségbe. Kíváncsisága a tetőpontjára hágott. A mélység az Útvesztőre emlékeztette, bár itt nem érzett varázst; csupán egy lyuk volt, amely csak ment lefelé, lefelé...
Lefelé, de hova?
– Ki j-jön velem? – kérdezte Zörej, és karmaival a lyuk peremére lépett. Remegő szárnyát kitárta, készen a repülésre.
– Én – felelete Jószerencse. Aztán, hogy megválaszolja Fátyol kérdő pillantását, hozzátette: – Minden rendben drágám. Nem hiszem, hogy bármi veszély leselkedne ránk odalenn.
– Nem – vágta rá Fátyol –, nem is erről van szó, csak... – itt szünetet tartott, és beleszagolt a levegőbe. – Semmi. Menj, Jószerencse! De kérlek, ne maradj sokáig!
– Nem fogok!
Jószerencse Zörej mellé lépett, kitárta a szárnyát, és ketten könnyedén beugrottak a gödörbe. Egyenes, függőleges aknában találták magukat, mely elég szűknek bizonyult ahhoz, hogy ne tudjanak egymás mellett repülni. Zörej ereszkedett elöl, fölötte pedig Jószerencse próbált lelátni a nagy, vörös szárnyak mellett.
A gyenge csillagfény hamar elhalt, és sötétség köszöntött rájuk... de Jószerencse észrevette, hogy halvány, pislákoló fény szűrődik ki az akna oldalából. A kísérteties fényben tüzetesebben megfigyelte a falat, és valamiféle növényt látott – talán gombát –, amely körbe-körbe beborította az akna oldalát. A növény zöld, fura életet kölcsönzött a föld alatti világnak; Jószerencse visszaemlékezett az álmára, az ezüstös szemű vadállatra, mely a tenger mélyén élt...
– Valami azt súgja nekem – suttogta alig hallhatóan Zörejnek, bár hangja erősen visszahangzott az aknában –, hogy nem fogunk itt lent túl sok ennivalót találni.
Felnézett. A távoli bejárat, melyet lágyan pislákoló falak fogtak közre, sötét foltként nézett vissza rá. Nagyon messzinek tűnt. Mikor lenézett, megkönnyebbülten vette észre, hogy a föld közeledik, majd egy pillanat múlva karmai már sziklába ütköztek, és Zörej mellett találta magát. Szél csapódott a fülének, az óceán morajlása pedig erősen hallatszott.
– A tengerszint alatt vagyunk – állapított meg Zörej. – Szerinted ez hova vezet?
Jószerencse követte Zörej tekintetét, és látta, hogy a függőleges akna, melyben mostanáig ereszkedtek, elágazáshoz érkezett. Egy kereszteződésben álltak, ahonnan három vízszintes alagút indult. Mindhárom üresen, feketén tátongott; egyik sem árulta el magáról, hogy hova vezet.
– Nem tudom – felelte lassan Jószerencse. – Nem láttam még ehhez hasonlót.
Az új alagutak is nagyjából kör alakúnak tűntek, de a bejárattal ellentétben, amely az Éles-szigeten megszokott vulkanikus sziklából épült, furamód rostszerűek voltak, mintha nem kivájták, hanem növesztették volna őket. Jószerencse megborzongott – egyáltalán nem tetszett neki, ahogy kinéztek.
– Egy pillanat! – nyögte ki Zörej, mikor Jószerencse oldalba bökte, hogy induljanak vissza. – Hadd összpontosítsak!
Zörej mind a három alagútba beleszagolt. Eközben finoman ide-oda ringatózott, valamit dalolászott és mélyen, megfontoltan lélegzett. Végül ellazult, és visszafordult társához.
– Nos – jelentette be –, nem tudom, mi ez a hely, de mégis van itt varázs. Bár elég messze. Valószínűleg ezért nem éreztem a levegőből.
– Varázs? – kérdezte Jószerencse kétkedve. – Veszélyben vagyunk?
– Nem. Gyenge, és messze van, vagy vékony rétegben kiterült. Túl vékony ahhoz, hogy megmondjam, mi vagy ki gyűjti. De az alagutak érdekesek...
– Nem nagyon. Gyere! Itt nem fogunk ennivalót találni. Az egyetlen esélyünk az, hogy kihasználjuk a jobb időjárást, és elmegyünk egy másik szigetre.
Jószerencse kitárta szárnyát, de Zörej le akarta beszélni róla.
– Várj, Jószerencse! Ezek az alagutak segíthetnek nekünk.
– Ezt hogy érted?
– Várj meg itt!
Zörej habozás nélkül bevetette magát a legközelebbi alagútba. Jószerencse utána kiáltott, de túl későn: csak annyit látott, hogy fura társának halvány alakja elveszik a feketeségben. Ezután többször is utána kiáltott, éles, nyugtalan hangon, de nem érkezett válasz. Mivel esze ágában sem volt követni Zörejt, nem tehetett mást, mint várt. Nem tudta, mikor tér vissza Zörej, ráadásul a nyirkosság és a homály hamar elnyomta kedvét; és nyugtalanság vett erőt rajta. Felnézett az éjjeli égbolt aprócska darabja felé. Kirázta a hideg, és arra gondolt, hogy a többiek jól vannak-e.
A visszaút az aknában fárasztó volt, és eseménytelen. A falak közelsége miatt, Jószerencsének folyamatos, erőteljes csapásokkal kellett verdesnie a levegőt, és mire felért a felszínre, kifogyott a levegője. Fátyol és Tollszár sietett hozzá, idegesen kérdezősködve Zörejről.
– Nem tudom, hova akart menni – kesergett Jószerencse, miután elmesélte a föld alatt történteket. – Furcsa sárkány ez. És elmúlt a dadogása – tette hozzá, miután elgondolkodott.
– Valamit rejteget – mondta Tollszár. – Le kell mennünk.
– Mindnyájunknak? Bölcs dolog lenne ez?
Fátyol szó nélkül előrelépett, és Jószerencse fejét délre fordította. Jószerencse erősen az éjszakába nézett... és szárnyai összeroskadtak. A sötét horizonton újabb viharfelhők gyülekeztek.
– Búvóhelyre van szükségünk – suttogta Fátyol. – Igazi búvóhelyre, Jószerencse. Félek, félek magunk miatt, de leginkább Ária miatt. Annyira pici még: melegre, táplálékra van szüksége. El kell rejtőznünk a viharod elől, mert ha nem, akkor... akkor meghalhat – mikor ezt kimondta, szája megremegett. Jószerencse rábámult a kis, csillagfényes csomagra, mely erősen kapaszkodott Fátyol hátába. Úgy érezte, egy félelembuborék duzzad fel, majd robban szét szívében.
Hogy lehet az, hogy gondolataim egy pillanatra is elhagyták őt?, tűnődött, és bűnösnek érezte magát, hogy ennyire védtelenül hagyta társát és lányát ezen a kihalt szigeten. Mi lehet fontosabb számomra, mint a sárkányok, akiket szeretek?
– Vigyél le minket oda, Jószerencse – dünnyögte Fátyol. – Legalább elrejtőzünk a vihar elől.
Bólintott, és óvatosan az akna pereméhez vezette őket. Tollszár repült elöl, utána Fátyol és Ária, végül pedig Jószerencse. Ahogy ereszkedett az akna torz, zöld fényében, Jószerencse úgy érezte, hogy nemcsak a vihart, hanem az egész világot maga mögött hagyja. Az a fura gondolata támadt, hogy a levegő mely elsüvít a szárnya mellett, visszafelé rohan az időben, egy távoli kor felé, ahol a sárkányok nem is léteztek, ahol sosem tudtak létezni. Az akna lefelé vezetett, és egyben a jövőbe is, s abban a pillanatban Jószerencsének úgy tűnt, a jövőben semmi sem biztos, még a törékeny múlt sem.

 

Zörej kényelmesen elfért az alagútban, így növekvő magabiztossággal siklott a tenger alatt.
A magabiztosság sosem tartozott az erényei közé. Kivetett évei során megtanulta lehajtani fejét, lesütni szemét és megkeményíteni bőrét az ellenséges pillantások, sértések és a fizikai bántalmazások folyamatos áradata ellen. A sárkányok sokszor megpróbálták kitelepíteni őt az Üszökhegyről, de nem volt más otthona, ezért maradt, és inkább gyakran barangolt a hatalmas környező erdőkben elszórt tiltott zónákban. Tiltott zónában lenni veszélyesnek számított, hisz ott az Útvesztő néha kitört, és vad, varázsos dolgokat hajtott végre, de Zörej varázsérzéke annyira kifinomult, hogy el tudta kerülni a szórványosan előforduló kitöréseket.
Más érdekes dolgok is voltak ott, hisz az Útvesztő hálója mellett egy másik hálót is megérzett; egy alagútrendszert, ahová nem tudott belépni. Mélyebben fekvő helyeket, melyek behálózták a világot, és melyeket nem sárkányok építettek. Ezek az ismeretlen alagutak mindig is hívogatták őt.
No és a hegyek persze Kolielre emlékeztették.
Koliel halálának napjára gyásszal, szomorúan gondolt vissza. Annyira élénken emlékezett mindenre, mintha a szörnyű események még nem fejeződtek volna be, mintha rabul estek volna elméjében, az idő végtelen forgatagában. Az igazságot egyetlen sárkánynak sem mondta el, még Halcyonnak sem, még azoknak a bölcs, fürkésző szemeknek sem, melyek tekintete a saját szemébe fúródott, és azt követelték, hogy tegyen félre minden hazugságot.
Mondd el, sárkány!, mondták akkor Halcyon szemei. Minden részletet tudni akarok. Ne védj egy sárkányt se! Ne fedd el az igazságot! Légy őszinte!
De Zörej ellenállt, és bár az igazság elég egyszerűnek tűnt a saját agyában, nem tudta, hogyan vigye át a való világba. Inkább nem szólt semmit, csak lehajtotta fejét, mely később már az ismertetőjele lett. Halcyon elrendelte a büntetést, melyet saját törvényei szerint el kellett rendelnie, de mikor Zörejt elvezették, szemei még mindig rá szegeződtek, és Zörej tudta, hogy Halcyon mindent tud.
Tudja, hogy ő nem gyilkolta meg Kolielt, hogy ő éppúgy nem lett volna képes gyilkosságra, mint arra, hogy előtárja azt, aminek azon a balszerencsés napon a tanúja volt. Tudta, hogy történt gyilkosság, és hogy a gyilkos szabad. Halcyon talán még a gyilkos nevét is tudta, amivel persze Zörej is tisztában volt.
Az a nap tündökölt a napsütésben. Koliel csodásan nézett ki a ragyogó napfényben. Fiatal testét varázsszálak tarkították; a felhő fehérségében káprázatosan ragyogott. Koliel egyike volt azon sárkányoknak, akik Zörejt nem a családjának híre alapján ítélték meg, akik nem nevettek akkor, ha dadogott, és akik nem cukkolták azért, mert szárnya oly furán tekeredett az oldalára. Zörej szerette Kolielt, és remélte, hogy a lány is szereti őt.
Egyik kedvenc helyük egy magas sziklacsúcs volt, mely nyugatra feküdt az Üszökhegytől. A széles, sima oldalú sziklacsúcs tetején nagy fennsík helyezkedett el. Egy sárkány egész nap sütkérezhetett itt anélkül, hogy bárki megzavarta volna. Covamere társas életet élő sárkányai jobban szerették a városi helyeket, de Zörejt és Kolielt még nem engedték részt venni a közéletben, ők viszont szerettek együtt lenni, távol Covamere-től. A titkos menedék tökéletes volt számukra.
Aznap a gyilkos valószínűleg egész nap figyelte őket, és várta, hogy eljöjjön a megfelelő alkalom. A fiatal szerelmesek egész délelőtt repkedtek, és fáradtan érkeztek a sziklacsúcsra. Széttárt szárnyakkal feküdtek a sziklán, magukba szívva a déli napsütést. Halkan, intim hangnemben beszélgettek. Zörej később rájött, hogy azon a délutánon észrevette, hogy valaki figyeli őket, de valamilyen okból kifolyólag szemet hunyt az érzés felett.
Talán felvillanyozott, gondolta sokkal később, az egyik hosszú, tiltott zónában töltött éjszakán. Talán izgalmas volt, hogy egy másik sárkány féltékeny lehet.
A nap vége felé Zörej szomjas lett, és lerepült a szikla csúcsáról a kis tóhoz, mely a hegy lábánál feküdt. Nem időzött sokáig, de mikor visszatért, hogy szerelmét megajándékozza egy ivóvízzel teli, ügyesen összehajtott falevéllel, olyan látvány tárult elé, melytől mellkasában megállt a szíve.
Egy sárkány görnyedt Koliel fölé, sötét szárnyait széttárva a lenyugvó nap fényében. Zörej nem ismerte fel. A sárkány teste alvadt vér színű volt, olyan mély vörös, mely majdnem feketének látszott; mikor a nap sugarai beborították, Zörejnek úgy tűnt, hogy a pikkelyek egyre csak sötétednek az ő szeme előtt.
Ez a sárkány nemsokára tiszta fekete lesz, gondolta hisztérikusan. Elejtette a viaszos levelet, és a víz a karmaira ömlött.
Koliel a sziklához szegeződött a sárkány óriási karmai alatt. Koliel! Zörej általában lassú elméjét elöntötte a felismerés, miszerint éppen most repült bele a legszörnyűbb rémálomba. Torkában dobogó szívvel épp elindult a sárkány felé, akit szeretett, mikor meglátta, hogy a sárkánynak túl sok lába van: elcsökevényesedett végtagok rángatóztak a nyakánál, melyek villództak a varázstól, és a végük félig átlátszónak tűnt. Zörej lelkébe belenyilallt a félelem, és ugyanakkor az undor is. Koliel vonaglott, nyüszített a félelemtől, ahogy a sötét sárkány karmával benyomta a torkánál található puha bőrt.
– Engedd el! – akarta Zörej kiáltani, de hangja elcsuklott. A sötét sárkány felnevetett. Hangja földrengésként morajlott.
– Akiket Lidérc megérint, nem lehet szabadon engedni – bömbölte.
Megérint? Mit csinált Koliellel?
– Zörej! – kiáltotta szívszaggatóan Koliel. – Kérlek, segíts!
De már túl késő volt. Lidérc hangos ordítás közepette felemelte elülső karmait, és lecsapott Koliel karcsú nyakára. A lány feje elvált a testétől, amely még egyet vonaglott, majd megmerevedett.
Zörej abban a szörnyű pillanatban még nem is értette, hogy mi történt. Lidérc karmaira bámult, melyekről csöpögött a vér; szemével követte a mozgásukat, mikor a sötét sárkány újra felemelte őket a lenyugvó nap vörös fényében. Aztán karmai ide-oda kezdtek cikázni, hipnotizálva Zörejt. A fennsíkra vér csöpögött, halálos ritmust ütve a sima sziklán.
– Lidérc uralkodik – suttogta a sötét sárkány. – Nem láttál engem. Nem voltam itt. – Szájából varázs tört elő tűzszilánkok formájában, melyek befúrták magukat Zörej bőrébe, és mint a folyóvíz, szétömlöttek a pikkelyei között. Lidérc egy szempillantás alatt a félhomályba szökellt, és hatalmas szárnyának csapásaival eltűnt a felhők között.
Zörej nem mozdult, csak ízlelgette a varázst, mellyel Lidérc megpróbálta megváltoztatni az emlékezetét. Azonnal elhárította a varázst, mivel, bár rendkívül erős volt, rosszul irányították, és könnyen el lehetett téríteni. A sötét sárkány zavarodott volt, és izgatott...
Megerőszakolta, aztán megölte...
Mikor beleszagolt Lidérc éppen elpárolgó varázsába, Zörej rájött, hogy a sötét sárkány már tett ilyet, méghozzá gyakran. A varázsba rejtve Zörej rátalált a rutin félelmetes szagára. Rájött, hogy olyan bűntény szemtanúja volt, amelyet Lidérc időről időre elkövetett. A sötét sárkány szerelmes lett... aztán ölt. Ebben a sorrendben, egymás után.
Egy gondolat villant az agyába: Az ég segítsen azokon a sárkányokon, akiket szeret. Zörej megborzongott, és nem tudott tovább gondolkodni. Az elképesztő vágás Koliel nyakán úgy bámult rá, mint egy vak, vörös szem. A rémület minden gyengédséget megfertőzött, melyet szerelme iránt érzett. Felugrott a levegőbe, és menekülni kezdett, keletre a hegyek felé, menekülni a nehéz kérdések elől, melyek után elítélhetik gyilkosságért.
Ha bármikor abba a kísértésbe esett, hogy felfedje az igazságot Koliel halálát illetően, két dolog közül az egyik mindig megakadályozta. Az első egyszerű kétség volt, hogy hisznek-e majd neki: a sötét sárkány idegen volt, s valószínűnek tűnt, hogy soha többé nem jelenik meg Covamere-ben. A Zörejt vádló legtöbb sárkány barátja volt Koliel szüleinek, így igazán vágytak arra, hogy a faragatlan erdei sárkányt igazságszolgáltatás során elítéljék. Nem látszott túl sok esély arra, hogy sikerülne elkerülni a büntetést ilyen előítélet és rengeteg bizonyíték mellett, bármennyire is közvetettek voltak azok a bizonyítékok.
De ott volt a második ok. Az igazán kritikus időkben, mikor közel állt ahhoz, hogy mindent kitárjon – mint például akkor, amikor Halcyon elé állították –, az elméjébe egy kép ugrott be, amely befogta a száját: sárga szemek, egy rideg, sötét arcon.
Ha elárulná Lidércet, és ha a sötét sárkányt megtalálnák, akkor Halcyon intézné el. Nem pedig Zörej. Márpedig az erdei sárkányoknál ez nem járta, így nem lehetett bosszút állni. Zörej csakis úgy tudta visszaszerezni a jogot, hogy megtorolja Koliel halálát, ha elviseli a büntetést, melyet Halcyon kiró rá, aztán maga találja meg Lidércet. Sárga szemek, fényes sárga szemek, és a szerelmem lenyakazva...
Mindent elviselt. Egyetlen büntetés sem lehetett annyira szörnyű, hogy elvegye Zörejtől ezt a jogot. A rögeszme jól illett elméjének egyszerűségéhez, így megtörtént az, hogy még a nagy Halcyon elől is elhallgatta az igazságot, és egyike lett azon kevés sárkánynak, akik kibírták a nagy Halcyon próbáját. Varázsát elzárták előle, és kivetett mivoltában az erdőkben barangolt, Kolielt gyászolta, és tervezgette a bosszút.
De a világ megváltozott, és bár Lidérc visszatért Covamere-be, nagyobb hatalommal, mint azt Zörej valaha gondolta volna, maga az Útvesztő nyelte őt el végső haláltusájában. Zörej kénytelen volt feladni rejtekét, mikor Lidérc harcos sárkányai lerombolták az erdőt, és mikor kitört az Üszökhegy, egy kis csapat sárkánnyal találta magát, akikkel sikerült elmenekülnie a Menedékre. Mikor megtudta, hogy Lidérc meghalt, újra magányos életet kezdett élni. Összezavarodott, és nem találta helyét a világban.
Lidérc kimúlt, de Kolielt meggyilkolták, és ezt senki sem torolta meg. Most is erre gondolt, miközben a tenger alatt fekvő alagútban siklott. Más alagutak ágaztak el a sziklába. Ez az egy tisztának, és jónak tűnt, de messze ott... nem volt valami kellemetlen dolog, ami megbújt a kecsegtető álarc mögött? Erre nem tudott magának felelni.
Hova megyek?
De nyugtalansága alábbhagyott. Hirtelen úgy érezte, hogy egy nagy felhő emelkedik fel a szeme elől, és megújult elszántsággal kezd repülni. Lelke mélyén érezte, hogy valahol a távoli jövőben megtalálja majd a megoldást, a hiányzó pikkelyt tragikus életének talányához.

 

Messze fent ádáz villám festette be a dühöngő égboltot. A távoli aknabejáraton túl dúló fényáradat csak elmosódott, kör alakú, pislogó fényecskének tűnt. Az esemény magasan zajlott, messze, és nem sokat változtatott az üreges kereszteződésben, ahol ültek, Zörejre várva.
Kis vita után Tollszár lekapart egy darabot a gombából, mely az akna falának eme alsó részén is burjánzott, és megkóstolta. Az anyag keserű volt, de nem hányta ki, így mindnyájan ettek belőle, kivéve Áriát, akinek Fátyol nem akart adni, nehogy valami mellékhatása legyen a fiatal sárkányra. Az újszülött sárkány nyüszített álmában, Jószerencse pedig azzal a ténnyel vigasztalódott, hogy Ária még mindig tud szunyókálni.
– Tudni fogjuk, ha valóban éhes. Nem halljuk majd a saját gondolatainkat – mondta a többieknek. A jókedvre irányuló kísérlet visszhang nélkül veszett el az alagutakban. Egyik társa sem nevetett. Hamar elbóbiskoltak. A vihar dübörgött a fejük felett, és friss vizet küldött a sárkányokhoz.
Jószerencse felriadt. Szeme kikerekedett, és fátyolosnak tűnt a fura, tompa fényben. Valami csoszogott az egyik alagútban.
– Zörej? – suttogta halkan, nehogy felébressze a többieket. – Te vagy az?
– Igen – szólt a válasz, véget vetve a feszült várakozásnak. – Ezek az alagutak csodálatosak!
– Kit érdekelnek az alagutak! – sziszegte Jószerencse. – Találtál táplálékot?
– Mondhatni – szólt a győzedelmes válasz, és mielőtt Jószerencse bármit is mondhatott volna, az alagútban erős fény villant, amely egy pillanatra megvakította. Fátyol és Tollszár – no meg a meghökkent, síró Ária talpra ugrottak, és miközben fájdalmak közepette a fénybe néztek, Zörej előrelépett. – Nézzétek, mit találtam! – mondta bátortalan büszkeséggel.
A halvány alagút teteje alatt egy félhold alakú varázsszelet világított. Lüktetett, cikázott; kék holdfény darabka volt az, melyet régen fogva ejtett egy csalafinta varázs, és bezárt egy időhurokba. Ezt később Zörej magyarázta el nekik, de most egyszerű csodának tűnt, főleg a félhomályos, időtlen mélységben. A varázsszelet úgy lebegett Zörej mellett, mint egy szolga, betöltve az üreget hűvös, fényes energiájával.
Még a fényvarázsnál is jobban örültek annak az ételcsomagnak, amelyet Zörej valahogy elráncigált a kereszteződésig. Bogyók, gumós gyökerek, halak érkeztek, sőt még egy nagy fatörzsből kivágott tál is, tele óriás, trópusi dióból kifolyatott tejjel.
– Hol találtad mindezt? – kiáltotta Jószerencse, és leplezetlen jókedvvel előre szökellt. – Olyan mintha, egyenesen a...
– Menedékről hoztam volna – vágta rá Zörej. – Igen – ott voltam.
– Azt mondod, hogy ez az alagút...
– A Menedékre vezet. Gondoltam, mikor megláttam – éreztem –, de meg akartam bizonyosodni róla. Egyetek, kérlek – én már belaktam.
Nem kellett többet bátorítani őket. Ária sugárzó arccal itta a tejet, miközben idősebb társai majdnem mindent felfaltak. Karmuk körül a föld megtelt halcsontokkal és üres gyümölcshéjakkal. Éhségük, melynek erejét mostanáig nem is ismerték fel, csillapodni kezdett. Addig ettek, míg hasuk meg nem telt, és érzékeik el nem tompultak. Mindent alárendeltek a lakomának; ha idegenek lopakodtak volna be közéjük, észre sem vették volna őket, annyira elfoglalta az evés eme fáradt, kiéhezett sárkányokat.
Először Fátyol dőlt hátra, magához húzva Áriát, hogy megmelengesse szárnyával. Az újszülött boldogan mormogott, sötét szemével felnézett rá. Szájának sima sarka úgy ívelt, hogy Fátyol szívét elöntötte az öröm. Mennyire drága ez a kicsi sárkány.
És páratlan, emlékeztette magát. A gondolat kicsit kellemetlenül érte ebben az intim pillanatban. Nincs más kis sárkány, csakis Ária. Most ő a jövő?
Jószerencse odahuppant mellé. Szélesen vigyorgott, redős szájából pedig vékony tejcsík csurgott kifelé. Hátul Tollszár böfögött elégedetten.
– Nos, Zörej – szólt Jószerencse –, te egy csoda vagy! Nem tudom, mihez kezdtünk volna nélküled!
Zörej láthatóan megzavarodott a dicsérettől, és fészkelődött egyet a lebegő fényvarázs által vetett fényben. Mindenesetre sikerült elégedett arcot vágnia.
– Szívesen – mondta idegesen.
– Igen – értett egyet Tollszár, kicsit irigykedve, de azért szívélyesen. – Szép munka, Zörej. Nos, Jószerencse, van valami terved arra, hogy most mihez kezdjünk?
– Van egy-kettő – mosolygott Jószerencse. – Zörej, nem akarsz beszélni erről az alagútról, amelyet találtál?
Zörej mindent elmesélt nekik. Beszélt a varázsszálakról, melyeket a halvány, fura alagút oldalába szőttek, pont úgy, ahogy a sárkányok a gallyakból szövik meg fészküket, hogy megvédjék magukat a szél elől. Beszélt arról, ahogy az alagút lesüllyedt a tenger alá, és a Menedék sziget egyik elrejtett sarkában bukkant elő, amit egyetlen sárkány sem fedezett még fel – mostanáig.
– De hát bejártuk a Menedéket – tiltakozott Tollszár. – Biztos megtaláltunk volna egy ilyen helyet.
– Egy varázs tartotta zárva – vonta meg a vállát Zörej. – Senki sárkányfia sem kereste ott, és a varázs túl gyenge volt ahhoz, hogy észrevegyék. A lyuk körül fák vannak, a levegőből nem is látni.
– Heszper és Ledra ott van? – vetette közbe Fátyol. – És a többiek ott vannak?
– Azt hiszem, mind ott vannak – erősítette meg Zörej. – De a sziget megsínylette a vihart. Sok fészket lerombolt.
– Megláttak téged?
– Nagyon vigyáztam.
– El tudsz minket vezetni oda?
– Persze.
Mindnyájan felsóhajtottak. Tollszár, Fátyol és Zörej mind Jószerencsére szegezték szemüket, és megpróbálták kitalálni, mire gondol. A sárkányok, akiket ismertek, akiket szerettek, ott voltak a Menedéken, és lehetőség nyílt arra, hogy megmentsék őket az ostobaságból, melybe Heszper belerángatta őket. Lehet más esélyük, mint megpróbálni megmenteni őket? Jószerencse úgy gondolta, hogy nem.
– Tervet kell készítenünk – mondta bizonytalanul. Mikor megszólalt, egy zuhatag csapódott a földbe, és egy távoli mennydörgés visszahangzott a kereszteződésben.
– Miért? – mosolygott Fátyol. – Régen sosem pazaroltad az időd tervekre.

 

 

   17.   
Folyó az égbolton

Az ég úgy ragyogott, mintha egy roppant ragadozó ezernyi rést szakított volna ki benne a karmával, mely réseken keresztül az ég mögött meghúzódó szörnyű tűz végre kitörhetett. Okker közel állt az ámulathoz, ahogy a látványt magába itta, hisz minden megkarcolt vonal az égen egy varázsfolyam volt, mely északra tartott onnan, ahol eddig pihent. Okker majdnem elámult, annyira nagy jelentőségűnek tűnt az esemény. Saját maga szabadította fel a megmaradt varázst, és északra irányította, északra... De olyan sok varázs volt!
A hideg, déli tengerek mélyéből varázs szabadult fel; varázs, rég elfelejtett idők hajnaláról, abból az időből, mikor a világ nem volt más, mint gondolat egy óriási fenevad elméjében; varázs, amely emlékezett a kihalt trollok kataklizmikus háborúira; apró varázsok, melyek régen a driádok és tündérek lételemét alkották. Nagy és kis varázstárolók ürültek ki a baziliszkusz parancsára, az égbe okádva tartalmukat.
Okker belépett a folyóba, és úgy gondolta, immúnis lesz a folyót környező csodákra. De nem...
A szimbiózis szerves részét jelentette a baziliszkusz létezésének. Mi volt a milliónyi érzéke, ha nem parazita... És mi mással fenyegetett a hibrid árnyékosztó, ha nem azzal, hogy a fajok végképp egyesülnek? A változás előtt Lidércnek majdnem sikerült megtennie, bár Okker akaratlan segítsége sokat segített neki. Okkernek most egy másik dolgot is be kellett fogadnia: Covamere Útvesztőjének a maradványait. Most, hogy az összekuszálódott emlékek összefüggővé kezdtek válni az Útvesztő nyugtató, racionális fényében, Okker – saját megrökönyödésére – egyre jobban élvezte az emlékezés folyamatát. Egy újabb eon hosszúságú szunyókálás után, egy újabb Változás után frissen ébredt.
Lehetséges az, hogy Okker nem készült fel a halálra?
A gondolat kellemetlen élességgel fúrta be magát a baziliszkusz elméjébe. Átélt volna egy örökkévalóságnyi kétségbeesést csak azért, hogy végül békét találjon halhatatlan mivoltában? Lehetséges az, hogy most, miután visszafordíthatatlanul előkészítette a végső pusztulás folyamatát, más szándék ébredt fel benne?
Elméjét tüstént elirányította az effajta zavaró tényezőktől. Mint egy sziklatömb, mozdulatlanul lebegett a száguldó varázsfolyó mellett. Nem számítottak az apró világ bajai és érzelmei, hisz ő létezett. Nem számított az sem, hogy tettei milyen hatással lesznek a rövid életű, satnya teremtményekre, melyek a világban barangoltak, hisz ő létezett. Csak észak számított most, észak és a maradék három baziliszkusz.
Tellere. Bacht. Geiss.
Tellere közel volt, és – Okker szerint – ő sosem utasított volna el egy ilyen lehetőséget. Sőt, Geiss sem. Mindketten ott lesznek majd a Gyűlésen. És Bacht? Ha valamelyiküket vezérnek lehetett hívni, hát Bach volt az. És Bach, akárcsak Okker, mindig is hevesen állította, hogy a baziliszkuszok végső célja az öngyilkosság. Bár Bacht az utóbbi időben kiszámíthatatlanná vált.
De adódott még egy probléma is: Okker nem tudta, hol van Bacht. Az Útvesztő, tele a rengeteg emlékképpel, és a képeket összekötő szálakkal, segített Okkernek megtalálni a társait, kivéve Bachtot. Tellere nem volt messze, a fellegvár egyik legmélyebben fekvő termében aludt, melyet még régen építettek a Gerinc nagy hegységeibe, és Okker most pont arra tartott. Geiss, egy kellemes véletlennek köszönhetően, nagyon közel ásta el magát ahhoz a ponthoz, ahol a megmaradt varázs most gyűlt, ahova Okker elküldte Lepelt és Medielt. Ahol a Halhatatlanok végre meghalhatnak.
Észak felé. A világ teteje felé.
A varázst már összpontosították, és betanították a munkára; majdnem olyan erős volt már, hogy még a baziliszkuszok se tudják megfékezni. A baziliszkuszok nemsokára összegyűlhettek északon, hogy felhasználják eme világ utolsó nagy varázsát. De ha nem találom meg Bachtot, kútba eshet az egész! Mi lesz, ha a varázs elpusztítja önmagát, mi meg továbbra is halhatatlanok leszünk? Elegen vagyunk hozzá öten, de hatan biztosabb lenne a siker?
A félelem nem tartozott azon érzelmek közé, melyeket a baziliszkusz ismert, de a tét roppant mértékűre rúgott. A vér forró fémként dübörgött végig lerombolhatatlan ereiben. Okker befúrta magát a levegőben úszó varázsözönbe, és a távolba tekintett, a fellegvár felé.
Alatta megváltozott földrész sietett tova. A Tükörvíz nyitott szája most csukva volt; vize esővé lett, vagy valamilyen föld alatti zuhatag formájában ömlött ki medréből. Elöl a talaj emelkedni kezdett, de messze nem oly magasra, mint régen; az Alacsony-hegység összeomlott, mikor a Gerinc csúcsai lecsaptak rá, északról. A Gerinc régen büszke, havas lejtői is szinte a földdel váltak egyenlővé.
Okker mögött a Nyugati-tenger egyre szűkült, a távoli földrészeket, szigeteket Szívföldéhez hasonlóvá tette. A tengerfenék az ég felé emelkedett, és olyan birodalmak látták meg a napvilágot, melyek már régóta rejtőzködtek a hullámok alatt. Az ég lázadozott a háborgó föld felett; a tengerekből felszívta az őrjöngő vizet, és visszacsapta a földre. Számos vihar tört ki az egész bolygón. A szelek megújult dühvel indultak el dél felől. Energiájukat azok a természetellenes elemek irányították, melyek közrejátszottak abban, hogy életre keljenek. Csak közrejátszottak, mert a világot beborító vihar közepén a természet állt, mely mohón formázta kedvére a talajt, a tengert és az eget. A vad, vándorló megmaradt varázs sok mindent tett, amit a természet erői jóváhagytak, például a kirobbanó teremtéseket, melyek során új teremtmények és új élővilág alakult ki, de alapjában véve a folyamat igencsak bővelkedett a konfliktusokban. A varázs haláltusájával szemben, a természetes világ minden rendelkezésére álló erőt mozgósított a győzelem érdekében: szelet és esőt, mennykőcsapást és hurrikánt, földrengést és szökőárat.
Vihart.

 

A pálmafák meghajlottak a hurrikán előtt. Törzsük előbb fájni kezdett, majd a sziklákra feküdt, levelük pedig leszakadt a koronájukról. A levegő megtelt vízpermettel és homokkal. Az elemek eme halálos keveréke erősen megviselte a sárkányok bőrét és pikkelyeit, ahogy fedezékbe próbálták küszködni magukat. Az égen széles varázsköteg csatlakozott a zavargó felhőkhöz, de ezt egyetlen sárkány sem vette észre.
A Menedék-sziget északi partján egy keskeny kanyon feküdt, valóságos védőburok, melyben egy nagy csapat sárkány kuporgott. Vacogtak a félelemtől, és kétségbeesetten kerestek egy vezért, aki biztonságba vezetheti őket. Minden gond nélkül jöttek át az Éles-szigetről a varázsburkokban, melyeket Ledra, a hirtelen, titokzatos módon varázsossá vált Ledra szőtt köréjük. Ex-varázsosok és természetesek egyaránt ujjongtak, hogy a varázs visszatért, és hogy még mindig vannak sárkányok, akik fel tudják használni.
De az öröm rövid életűnek bizonyult. Mikor a burkok letették őket a Menedék partjára, szétbomlottak, és varázsuk úgy szívódott fel a homokban, mint a hó tavasszal a földben. A vihar pedig újra kitört, ereje még félelmetesebbé vált. Hihetetlen dühvel támadott.
Visszahúzódtak a kanyonba. Ledrát és Heszpert sehol sem találták. A megmentett, de elhagyott sárkányok lekucorodtak, miközben a vihar egész fákat tépett ki gyökerestől a kanyon falának tetején. Félelmükben kiabálni kezdtek. A tenger egyre magasabbra duzzadt, és egyre feljebb kapaszkodott a közeli parton, mígnem már a karmuknál tajtékolt, és elvágta az egyetlen kivezető utat a kanyonból. Menedékük börtönné vált, egyetlen reményük pedig a repülés maradt. Az égbolt veszélyesebbnek tűnt, mint a tenger, hisz törmelék repkedett a levegőben, nem beszélve a cikázó villámokról. Öngyilkosság lett volna felemelkedni egy ilyen toporzékoló időjárásba.
A fáradt sárkányok elvesztették a reményt, melyet Ledra ültetett beléjük. Magukba fordultak, és vártak egy megmentőre.

 

Mikor a felépített repülési varázs nem működött, Ledra azonnal megpróbálta újra felhasználni a varázst, de legnagyobb megdöbbenésére, az már nem volt ott. Heszper még a Menedéken segített neki újraformázni a testét, majd Ledra még tanult egy pár alapvető technikát; aztán Heszper elküldte, hogy elhozza a sárkányokat az Élesről, míg ő a Menedéken maradt a bandájával.
– De ha elküldtük őket – mondta az egyik bandatag –, akkor most miért hozzuk őket vissza?
– Így én vagyok a megmentőjük – magyarázta bőszen Heszper. – Így bízhatok a hűségükben.
Heszper varázsától védve Ledra átrepült a viharon az Élesre, és végrehajtotta a menekítő hadműveletet. De mikor megérkeztek a Menedékre, új képességei elpárologtak a forrongó levegőben. Megijedt és összezavarodott. Új társait sietve kioktatta, hogy maradjanak a kanyonban, aztán visszament a ligetbe, ahol Heszper és a bandája már várta.
– Biztonságban vannak – kiabálta Ledra, túlüvöltve a szelet. – De a varázs eltűnt!
Heszper cimborái erre szúrós pillantásokat vetettek Ledrára, Heszper pedig jól leszidta.
– Badarság! – ordította. – Te természetes vagy, kedvesem, ezért természetesen – bocsáss meg a kifejezésért – hatalmad korlátolt. Maradj velem, és erős lehetsz!
Ledra megnyugodott egy kicsit, és közelebb húzódott a sárkányokhoz. De a vihar egyre erősödött, fákat, földdarabokat tépett ki a domboldalból. Nem maradhattak sokáig.
– El kell mennünk a többiekhez – kiáltotta végül Heszper. Senki sem vitatkozott, hisz itt csak egyre életveszélyesebbnek tűnt a helyzet. Elindultak a metsző szélben, a hullámzó növényzetben, egyenesen a kanyon felé.
A kirándulás rövid volt, mégis meghalt két sárkány. A két tömzsi, Covamere-ből való sárkányt egy pálmaförgeteg kapta el, melyet a vihar kicsavart a földből. A többiek felgyorsítottak. Már az életükre kellett vigyázniuk. Hamar elérték a szikla szélét, ahonnan a három oldalú kanyon meredeken csúszott a mélybe, de mielőtt leereszkedhettek volna, Heszper megálljt parancsolt.
– Nézzétek! – ordította.
A tenger már félig elöntötte a kanyont. A sárkányok, akiket Ledra mentett ki, kétségbeesetten kapaszkodtak a falba. Némelyik úgy nézett ki, mintha odafagyott volna, mintha hipnotizálta volna a közeledő életveszély.
– Miért nem repülnek ki? – kiáltotta Ledra, és előre akart szökellni, de Heszper megállította.
– Nem, ők... – kezdte. Aztán felnézett, és ő is megdermedt.
– Mi az? – kérdezte Ledra. Felnézett, és ő is meglátta.
Az égbolton végighúzódó csíkot nem lehetett fénynek nevezni. Egyszerűen ott volt, a gúnyolódó felhők felett lebegett. Kecsessége hihetetlen volt az őrjöngő viharban. Mint egy folyó, úgy áramlott tova. Áramlatai versengtek az elsőségért tüneményes hosszán; kezdetét és végét nem lehetett látni. Varázsfolyó az égen. Csodálatos volt.
Ledrát és Heszpert elbűvölte a folyó. Hosszan bámultak rá, elámulva, izgatottan, hisz annyi varázst ígért! Vágytak a varázs erejére, és mindketten úgy érezték, hogy a folyó felfelé húzza őket, invitálja őket, hogy belépjenek sodrásába, és megkóstolják a csodát. Egy pillanatra megfeledkeztek a hurrikánról, mely szinte már a karmuknál pusztított. Egymáshoz simultak, kinyújtóztatták nyakukat, és magukba itták a látványt.
– Főnök! – szólt valaki a sziklás kanyon pereméről. A banda egyik tagja kihajolt a meredek fal fölé, és visszafelé kiabált Heszpernek. – Ki kell juttatnunk őket innen! A szél nagyon erős, és nem tudnak felmászni!
Heszper és Ledra lassan fordult oda. Kelletlenül visszahúzták figyelmüket a természetes világba. Ekkor, mintha egy színjáték zajlott volna le, melyet egy gyermek sárkány kedvéért lassan játszották el, az események kísérteties lomhasággal alakultak ki. Se Ledra, se pedig Heszper nem mozdult, hogy segítsen. Egyszerűen figyeltek. A szelek sikításokat sodortak feléjük, de ők nem reagáltak.
A kanyon másik oldalán egy felázott földdarab leszakadt felülről, és gyökereivel, sarával együtt rázúdult a kapaszkodó sárkányokra. Heszper sárkányai körül többen is a kanyon pereméhez szökelltek, és úgy döntöttek, segítenek társaikon. Mikor kiugrottak, egy ádáz széllöket visszacsapta őket a kanyon falának. A löket elképesztő erővel zúzta szét testüket a sziklákon, majd ledobta őket a kanyonba.
Hatalmas földrengés szállt fel a föld mélyéről. Közvetlenül Heszper karmai előtt óriási szakadék támadt. A bandájából megmaradt sárkányok a billegő szikladarabon rekedtek, és bár kinyújtották szárnyukat Heszper és Ledra felé, egyikük sem nyújtotta oda segítő szárnyát. Lassan, fültépő zaj közepette, a sziklaszirt maradék része levált a domboldalról, és beomlott a kanyonba, magával ragadva a kapálódzó sárkányokat.
Óriási robajlás hallatszott. Mérges szökőkút villant fel, ahogy a zuhanó sziklaszirt összeütközött egy befelé száguldó, roppant hullámmal. Aztán megint csak a vihar szállta meg a szigetet, és fákat, törmelékeket hajított a lerombolt kanyonba. A tenger még feljebb emelkedett, és hamarabb elöntötte a kanyont környező tájat, minthogy Heszper vagy Ledra egy lépést tudott volna tenni.
Lenéztek a mélybe. Sárkányoknak nyomát sem látták. Fent az égen a varázsfolyó hívogatóan intett feléjük. Együtt válaszoltak a hívó szóra.

 

 

   18.   
Az emelkedés

Még Füst is – akinek irányérzékét szinte lehetetlen volt becsapni – nyugtalankodni kezdett, miközben egymás után vették a kanyarokat, és egyre magasabbra repültek a fellegvár széles, fénylő üregeiben a legmagasabban fekvő folyosó felé, ahol egykor a baziliszkuszok sétálgattak. Angyal vezette őket. Ahogy emelkedtek, a fényes belső tér még fényesebb lett, ami szinte már elvakította őket, így nem láthatták a baziliszkuszok aprólékosan elkészített karcműveit. A varázs átitatta az egész építményt, és egyre erősebben koncentrálódott. Füst feje egyre jobban fájt; úgy érezte, nem bírja már sokáig.
Már majdnem eluralkodott rajta a kétségbeesés, mikor az emelkedő rámpa, mely felett repültek, kiegyenesedett, és egy terjedelmes terembe értek, ahol kék, ködös csillogás fogadta őket: napfény, végre.
– Már közel vagyunk a fellegvár legtetejéhez – jelentette be Angyal. – Arra van az a terem, amit meg akarok nektek mutatni – a terem, ahol meg lehet válaszolni a kérdéseiteket –, de mielőtt megnéznénk, megmutatom, micsoda kilátást nyújt a keletre néző ablak. Gyertek!
Mivel az engedelmességen kívül nem látszott más kiút, a sárkányok követték Angyalt a hatalmas, csillogó téren át a bágyadt fény felé. Ahol átkeltek, a levegő megtelt a víz szagával és a zuhatag morajlásával. Ha lélegeztek, finom párát ittak magukba; lágy, dús gőzt, mely bővelkedett a varázsban. Itt, a fellegvár tetején, mindent elöntött a varázs.
Az ablak úgy terebélyesedett kifelé az üres falon, mintha egy sárkány hajtogatta volna szét szárnyait. A mágikus, ovális nyílás így elképesztő hatással volt a sárkányokra, hisz úgy nézett ki, mintha a fellegvár betekintést nyújtana saját szerkezetébe, anyagába. A fény felerősödött, majd elgyengült, nedvessé, fáradttá téve a sárkányok szemét, de nem maradt idejük a fáradtságra, mert elképesztő látvány tárult eléjük, mikor a gőzfelhő leszállt a mélybe.
Egy nagy, íves ablak előtt álltak, melyet az óriási kőtorony oldalába vájtak. Bár mély benyomást tett rájuk, mégis a látvány fogta meg őket igazán. A ködtengerből kibukkantak a baziliszkusz fellegvár pártázatos tornyai. Mikor először megközelítették az erődöt, nem látták a tornyokat, mivel elvesztek abban a felhőrengetegben, amely most a mélybe húzódott vissza. Csodás látvány volt.
A tizenhárom torony úgy magaslott ki az áttetsző ködből, mintha magát az égboltot akarta volna megérinteni; úgy kapaszkodtak a mennybolt felé, mint a fiatal sárkány, aki mohón próbálja először a levegőbe emelni magát. Mindegyiket jégcsap alakúvá formálták. Finoman kidolgozott fémes szerkezetük sziporkázott a napfényben és a varázsban. De a csoda itt nem ért véget; fantasztikus formájuk tökéletes fizikális pompáján túl, a tornyok táncoltak.
Állandó ritmusra mozogtak, mint a partot simogató hullámok, vagy mint a sárkányok szárnya a levegőben. Megnőttek, nyújtózkodtak, lesüllyedtek és eltorzultak, folyamatosan átalakulva. Ingatag, meghatározhatatlan alakjuk mindig változott, miközben valami hatalmas varázs a levegőben irányította őket a tajtékzó vízesés felett. Egyszer magasak voltak, vékonyak, másszor lesüllyedtek, készen arra, hogy újra az égbe szökkenjenek. Minden pillanatban új formát öltöttek, minden egyes szívverés alkalmával illékony, törékeny építménnyé lettek.
A táncoló tornyok már régóta mozogtak, s most a sárkányok, akik tátott szájjal lesték az örökmozgó csodát, megérezték a tornyok mögött álló eonokat. Először Füst jött rá a mozgásuk igazi irányára.
– Itt vannak, de még sincsenek itt – ámuldozott. Pikkelyei megremegtek a felismeréstől; alig tudta elhinni az agyába villanó gondolatot. Angyalhoz fordult. – Az időn táncolnak keresztül, ugye? Igazam van, ugye?
– Igen, sárkány – szólt a bársonyos válasz.
És Füstnek valóban igaza volt, hisz annyira ügyesen dolgoztak a baziliszkuszok, hogy olyan szilárdsággal építették meg a felsőbb tornyokat, mely csakis a fizikai világban létezett. Bár három dimenzióban szilárdnak készültek, az idő világában könnyen mozoghattak, így ha valaki a táncukat nézte, tulajdonképpen végigkövette, ahogy elkalandoznak a nyugtalan világ valamelyik múltbeli pillanatába, majd visszatérnek. Igazából nem nőttek meg – egyszerűen visszautaztak az időben egy olyan pontra, amikor nagyobbak voltak; igazából nem lettek kisebbek vagy karcsúbbak, csupán elkalandoztak egy olyan időszakba, amikor így néztek ki. Egyszerűen, csupán: ilyen és ehhez hasonló fogalmakat használhattak a teremtő baziliszkuszok, mikor kiagyalták és megépítették eme legművészibb hóbortjukat, de a figyelő sárkányok számára semmi sem volt egyszerű vagy csupán a táncoló tornyokban. A toronycsoport úgy mozgott előttük, mint maga a megtestesült csoda.
Bársony nem tudta levenni szemét a látványról. Amikor az egyik torony lesüllyedt a köd felé, úgy érezte, tovább kell néznie, hogy megtudja, mi történik egy pillanattal később. A tánc tökéletes üteme elbűvölte. A tizenhárom torony díszes koreográfiája a hipnotizálás erejével hatott. Bársony testeket látott a tornyok vonagló alakjában, pikkelyeket a megmunkált mintákban, sárkányarcokat a kristályos húsukban. Felizgatta a várakozás, hogy hátha olyasvalami bukkan majd fel, amit felismerhet. Akárcsak a többieket, a látvány őt is megbabonázta.
De a köd lassan visszatért, hogy álmos ölelésével beborítsa a tornyokat, és elrejtse időtáncukat. A lenyűgözött sárkányok végtelen szomorúsággal nyögtek fel, ami nemcsak a torkukból, hanem a lelkükből eredt, hisz olyan pillanat múlt el, melyet talán sosem élhetnek át újra. A veszteség belehasított szívükbe; bánatosan fordultak el a keleti ablaktól, hogy Angyal továbbvezethesse őket.
A következő terem tarka, meleg fénnyel hívogatta őket, de mind azt hitték – még Tavasz is, akit már nem igazán érdekelt más, mint Angyal szolgálata –, hogy a tánchoz képest ocsmány lesz, és unalmas. Ilyen gondolatokkal léptek be a Világ Termébe.
A kupolás helyiség kör alakban terült el, hihetetlen nagy területen. A boltozatot itt nem tartották oszlopok. A helyiség alacsonyabb részeit, ahol a kanyarodó falak felfelé nyújtózkodtak a bonyolultan kidolgozott kőpadlóból, csillogó kristálymozaikkal rakták ki; a falak fekete, csillagokkal díszített mennyezetbe olvadtak bele. A sárkányok fejében felmerült a gondolat, hogy a csillagok talán valódiak. Úgy tűnt számukra, hogy a baziliszkuszok múzeumának újabb csarnokába értek, és mintha a közepén egy magányos kiállított tárgy állt volna: egy hatalmas, kör alakú emelvény, mely feleakkora magas volt, mint egy átlagos sárkány, de legalább olyan széles, mint egy tó. Rajta pedig a világ állt.
Jószerencse, ha ott lett volna, talán hamarabb megértette volna, a látványt, mint társai, hiszen volt már efféle tapasztalata. Maga a világ feküdt előttük, lehámozva, kiterítve, mint egy gyümölcs héja. A sárkányok közül Tavasz, a feltérképező Tavasz jött rá először arra, hogy mit lát. A felismeréstől a levegőbe ugrott, és ide-oda kezdett röpködni a roppant, virág alakú térkép felett. Alaposan megfigyelte a kontúrjait, miközben a többiek is lassan kezdték felfogni a dolog lényegét. Ők is felemelkedtek a levegőbe, és lebegve figyelték a térképet, tátott szájjal bámulva a tengereket, felhőket és földrészeket, melyek miniatűr formában terültek el alattuk.
– Olyan érzés, mintha éjjeli sárkány lennék – kiáltott fel Bársony. Hangját elnyelte a gigantikus boltozat, mikor megszólalt. Álmélkodva nézte a hegyeket, erdőket és folyókat, melyek úgy néztek ki, mint karcolások a földben. – Olyan, mintha magasabbra repülnék, mint bármely más sárkány.
– Valóban – értett egyet Angyal. – Pompás, nemde?
– Fantasztikus! – lelkendezett Tavasz. – És... ha jól látom, mozog is!
Eme második felfedezés kevésbé hatott meglepőbben, hisz a többiekben még mindig frissen élt a táncoló tornyok emléke, de mindenesetre elképesztő felfedezés volt. A térkép élt: látták, ahogy különböző időjárási formák másznak végig vízszintes felületén, látták, ahogy viharok csapnak össze messze a Nyugati-óceánon, látták, ahogy villámok cikáznak ezer fahossznyira a felhők alatt. Sőt, látták, ahogy mozog a föld.
A földrészek ádáz fenevad módjára ugrándoztak, és megpróbálták ledobni a bőrt magukról, mely már eonok óta tartotta fogva őket. Amit a sárkányok eddig csak sejtettek, most beigazolódott: a világ még mindig változott, és a folyamat során a teljes felszíne újjá formálódott. Saját hitetlen szemük előtt alakult át a föld, ürültek ki vagy teltek meg tengerek, bukkantak elő hegyek a mélyből. A világ újjászületett.
– Nehéz megtalálni egy helyet, mikor minden változik – mormogta Angyal, mire mindnyájuk figyelme rá szegeződött.
Azért hozott ide minket, hogy befejezhessük a küldetésünket, gondolta Bársony elragadtatva. Tényleg megmutatja az utat!
– Az Aether-hágó – folytatta Angyal. – Az egyik hely a sok közül, mely eltűnt a világ táncának ritmusában. Eltűnt, de nem pusztult el. Még nem.
– Honnan tudod? – kérdezte Tavasz olyan bájolgó hanggal, mintha egy istennőt szólított volna meg.
– A Halhatatlanoktól. Több van a világban elrejtve, mint azt egy halandó sárkány valaha is megtudhatná, de a Halhatatlanok itt hagyták nekünk a Világ Termét, hogy megtaláljuk az utat előre. A hágótok itt van eltemetve, sárkányok. Ne féljetek, ki lehet ásni. De felvetődik a kérdés: melyikőtök méltó a tudásra?
Miközben Angyal beszélt, egy magas, rejtett nyílásból világosság szűrődött be, ami cikázó fényekkel borította be a lebegő sárkányok szárnyát. Riadtan pillantottak egymásra, mivel a furcsa fényben Angyal hirtelen óriássá és félelmetessé vált. Tökéletes arcának szem nélküli tekintete hihetetlen erővel fúródott beléjük. Alattuk forrongott a világ, és a vihar, mely rendületlenül ostromolta a tengereket, elképesztő sebességgel száguldott a földrész felé, melyet régen Szívföldének hívtak. Szívföldén még a levegő is élt, tele számos fénycsíkkal: a varázsfolyó északra sietett. Amit a térképen láttak, azt hallották is a terem falain keresztül. A varázs egyre csak érkezett.
– Melyikőtök méltó a tudásra? – ismételte meg Angyal, a bágyadt fényben fakó, széles szárnyait széttárva. – Az idő rohan, sárkányok. Gondolkodjatok gyorsan, én is úgy teszek!
Mindenki összezavarodott, kivéve Tavaszt. Míg a többiek csak Angyal tekergő testének vad vonásait látták, addig Tavasz azt a sárkányt csodálta, akit imádott. Lelke mélyén tudta, hogy Angyal varázsos csábítást eszközöl vele szemben, de nem érdekelte, hisz mi más lenne a szerelem? Egyedül ő fogadta el a kihívást – Tavasz, a nagy harcászati tervező, aki mindig is ellenállt a szerelem és a szépség csábításának. Egész lényét átadta ennek a csodálatos sárkánynak, így még a tettei felett is elvesztette uralmát. Miközben szíve együtt dobogott a viharral, kitárta szárnyát a világ felett, és Angyalhoz lebegett az elektromos kisülésekkel teli levegőben. Mikor összeölelkeztek, a varázs és a fény cikázni kezdett. Ha Tavasz elméjének egy része esetleg tiltakozott volna eddig, most az is megadta magát.
A többiek csak bámultak. Mindnyájan ösztönösen megérezték, hogy becsapták őket, és hogy Angyal meghívása csak egy játék volt. Angyal nem akarta felfedni az Aether-hágó új helyét – ha egyáltalán tudta, hogy hol van. A csodálkozás közepette hirtelen egyetlen célra összpontosítottak: a menekülésre. Mintha belelátott volna az elméjükbe, Angyal varázst kezdett fecskendezni új társába, éles csontdarabokat növesztett az oldalába, állkapcsát kimélyítette, és kréta fehérségű, recés tépőfogakat ültetett belé. Mindkét sárkány felhördült, szájuk hátrahúzódott. Minden izmukban ott feszült az ölésvágy.
Füst körültekintett. Szenvedett: ő érezte legerősebben a varázsfolyót, mely a lesüllyedt Gerinc hegységre – és persze a baziliszkuszok fellegvárára – csorgott le. Akkora fájdalom kerítette a hatalmába, hogy már majdnem elájult. Már nem is látta tisztán a történteket. Kerep: ő tépelődött a parancsnokához való hűség, és valami megmagyarázhatatlan undor között, melyet Angyal iránt érzett, és amely nemcsak gondolkodó elméjéből fakadt, hanem egyenesen az erős, egyszerű lelkéből. Arra gondolt, hogy mindkettőt le kell győznie, hogy barátainak esélye legyen élve kijutni.
Teher biztosra vette, hogy Tavasz, saját nagyravágyása miatt, végleg elfordult a küldetéstől. Tavasz szépnek látta Angyalt, és megbódult a szépségtől, a baziliszkuszok fellegvárának díszei is elkápráztatták, amitől végleg beadta a derekát Angyal céltudatos, földöntúli erejének. Ami Tehert legjobban megrémítette, az Tavasz tekintetének hirtelen üressége volt; mintha elvesztette volna szemeit, kiválasztott társához hasonlóan. Csak magukkal törődnek, ismerte fel mély, jeges rémülettel a szívében. El kell tűnnünk innen!
És Bársony. Mind közül ő látta legjobban az igazságot. Látta, ahogy Angyal ráveti magát Tavasz mohó szívére, és rájött, hogy a látszólag erős parancsnok mennyire sebezhető. Látta, hogy nem érdekli őket más sárkány. Ezt Teher is észrevette, de Bársony még tisztábban látta a történteket. Látta, hogy a két sárkány döntést hozott: felszívták magukat, megbódultak az erőtől és saját nagyravágyásuktól. Eme sárkányok most istenek lettek, és mint istenek, uralkodni akartak azokon, akik alájuk tartoztak. Ők akarták megszabni, hogy ki hogyan éljen... vagy haljon meg.

 

Tavasz az a sárkány, döntötte el Angyal. De most... úgy látszott, hogy mégsem!
Korábban Angyal egyre jobban meggyőződött arról, hogy a sors parancsa szerint Tavasszal kell leélnie egy örökkévalóságot. Tavasz majdnem olyan nagyravágyó volt, mint ő, sőt még vonzónak is látszott izmos testének és a sárgás-fekete, feltűnő jeleknek köszönhetően. Akárcsak ő, Tavasz is egy új horizontot látott itt, és készen állt arra, hogy átrepüljön ezen a horizonton. Ezért mindent megtett volna. Angyal halhatatlanságot ígért neki, Tavasz pedig ragaszkodott ahhoz, hogy betartsa ígéretét. Ők ketten készen álltak arra, hogy magukba szívják a baziliszkuszok tehetségét és örökké éljenek: két sárkány, akinek sikerül majd elszabadulnia a végső lesüllyedéstől: a haláltól. Kivéve azt, hogy...
Kivéve azt, hogy nem Tavasz az a sárkány!
Úgy látszott, minden rendben van vele, de most kitűnt, hogy valami szörnyű hibája van! Angyal rájött a hibára, és örült ennek, hisz az egyszerű felismerés megakadályozta abban, hogy végzetes baklövést kövessen el. Tavasz túl öreg! Valóban nagyravágyó társat keresett, de olyat, akit vágya szerint formálhatott; Tavasz formálható volt, de nem eléggé. Erre akkor jött rá, mikor a vihar lecsapott, és ekkor majdnem otthagyta őt és a fellegvárat, hogy elfelejtse veszteségeit és északra repüljön a varázsfolyammal.
De aztán csak úgy próbaképp, átpásztázta Tavasz néhány gondolatát, és rájött, hogy erősebben vágyik a halhatatlanságra, mint hitte. Mélyebbre hatolt Tavasz elméjében, felfedezte a tartalmát és szívének formáját, és ekkor döntött úgy, hogy mindent összevéve, Tavasz mégis játszhatna valami szerepet. Nem azt a szerepet, melyet először szánt neki, és biztos, hogy nem olyat, ami Tavasznak valóra váltaná az álmait, de dicső szerep lenne, az biztos.
Amit Angyal kigondolt, inkább hazardírozásnak lehetett nevezni, semmint tervnek. Be kellett vallania magának, hogy az elgondolás nem sok sikerrel kecsegtetett. De hát vagy a megfelelő sárkány lehet az, vagy senki sárkányfia, döntötte el keserűen, miközben egy villám fénye megvilágította az előtte felsorakozó sárkányok arcát. Angyal belekóstolt a levegőbe, a varázsba. Tudatát kiküldte a háborgó felhők közé, a dühöngő viharba, és lemérte a megmaradt varázs folyamának iramát. A varázsfolyóban megérezte a Halhatatlanok elképesztő bűzét, azt a zamatot, mely éveken át betöltötte tüdejét, és ami nélkül úgy érezte, nem tud élni. A gyilkos pára magával húzta, felvillanyozta. Mint a legédesebb mérget, úgy szívta magába.
A Gyűlés hamarosan elkezdődik, állapította meg, de azért még van egy kis időm. Tavasz megadja nekem, amire szükségem van, és az örökkévalóság megmarad csakis nekem!
De mi a helyzet Tavasz társaival? Angyal jól tudta, hogy a fellegvár körül felgyülemlett sok varázs miatt nagyon oda kell figyelnie, nehogy egy véletlen eseménysorozat kútba döntse a már amúgy is kockázatos tervet. Jól tudta, hogy a varázs összeköt olyan eseményeket, amelyek egyébként nem kapcsolódnának egymáshoz. A négy betolakodó múltja pedig igencsak hasonlított Tavaszéhoz, ezért Angyal nem kockáztathatta meg tovább, hogy ők együtt legyenek. A négy betolakodót el kellett intézni. Méghozzá azonnal.

 

Zörej gyorsan átvezette társait az alagúton. A falak elsüvítettek mellettük, és csak halványan lehetett látni őket a folyosóban velük utazó félhold varázs remegő fényében; a viharnak valóban nagynak kellett lennie, hogy elérje e mélységeket. A sárkányok fájdalommal gondoltak a fejük felett lebegő víz hatalmas súlyára, mely készen állt arra, hogy összeroppantsa őket, mint apró bogarakat. Csak előre tudtak haladni, de hamar felfelé vették az irányt, és fülük csengeni kezdett, ahogy a légnyomás helyreállt a koponyájuk körül.
– A tenger mély itt – mondta Tollszár. – Jó sok időbe fog telni, míg felérünk a felszínre. – De alig fejezte be mondandóját, fényt pillantottak meg – nappali fényt, még akkor is, ha fehér és kék színekben villódzott. Eső csapott az arcukba, mögöttük pedig úgy dübörgött az alagút, mint egy nyughatatlan óriás bele. Kimásztak a viharba, melynek dühe megkétszereződött, mióta utoljára elbújtak előle.
A Menedékre értek, de a sziget lapos lett. Nem tudták megállapítani, hogy a vihar hol találkozik a tengerrel, mert a látóhatár eltűnt. A legmagasabb fákig is elérő hullámok száguldottak át a sziget maradványán, és még ezek a hullámok is ködösnek, üresnek tűntek, hisz maga a levegő is látszólag vízzé vált. A villámoktól széttépett égboltról eső és jég hullott alá, felszántva a talajt. Az elázott talajból pillanatok alatt sártenger lett. A néhány pálma, mely levelét elvesztve hajladozott, most felnyögött és eltört; egyenként adták meg magukat, és élettelenül zuhantak le az elázott földre. Az aranypartok eltűntek az emelkedő óceánban, és a sárkányok úgy látták, nemsokára maga a Menedék is eltűnik.
Egymásba kapaszkodtak, és nemhogy repülni, még mászni sem tudtak. A beszéd hiábavaló lett volna, mivel a vihar olyan robajjal őrjöngött, amelyhez foghatót a sárkányok még sosem tapasztaltak. Úgy látszott, az ég leesett a földre, és most vak dühvel rombol, amerre lát; úgy látszott, eljött a világvége.
Fátyol megrémült. Szárnyával hátranyúlt és levette Áriát a hátáról, majd szorosan a hasához szorította, hogy megvédje a vihartól. Mi tehettek most? Visszapillantott az alagútra, melyből épp kikecmeregtek, és szörnyű látvány tárult a szeme elé. Az alagút torkát elöntötte a sárfolyó, benne a töméntelen törmelékkel. A nyílás hamar eltűnt. Heszpernek és tanítványainak nyomát sem látták, és nem tudták, hogy sikerült-e nekik fedezéket találniuk, avagy felfalta-e őket a duzzadó talaj.
Ez tényleg a vég, gondolta Fátyol furcsa nyugalommal.
A föld mélyén óriási morajlás hallatszott, a felhőben pedig hosszú, egyenes csatorna nyílt. A sárkányok elég tisztán látták: mintha egy láthatatlan karom felnyúlt volna az égbe, és utat nyitott volna valaminek a viharon keresztül. Délről indult a csatorna, és közvetlenül átszelve a Menedék légterét, tovahaladt egy távoli, északi cél felé. A villámok néha megérintették a csatorna oldalát, alkalmasint átszelték az ürességet, de láthatóan óvakodtak a jelenségtől. A süllyedő, sáros lanka, ahol a sárkányok kuporogtak, pontosan a csatorna alatt feküdt, így rezzenéstelen légtérben maradtak, védelmet kapva a hurrikántól, mely a láthatatlan fal mögött tombolt.
A csatorna lenyomta a hullámokat, és tökéletes tükörré változtatta a tenger felszínét, majd feltuszkolta a felhőket is. Ebbe az ürességbe száguldott be a varázsfolyó. A megmaradt varázs belefáradt abba, hogy a természetes világ erői ellen harcoljon, ezért Okker, a baziliszkusz parancsait megváltoztatva saját kezébe vette az irányítást. Bevájta magát a viharba, hogy szabad utat alakítson ki magának észak felé. Ebbe a kanyonba szállt le a varázs, mely megpróbálta szálait egyetlen, halvány kötéllé összpontosítani. Most, hogy a szél és az eső gyenge, de mégis dühítő támadásai nem akadályozták, tízszeresére növelte sebességét. A levegő borzasztó iramban süvített a rohanó varázzsal.
Bár a sárkányok megkönnyebbültek, hogy a jelenség védelmét élvezik, nem lehettek biztos a maradandóságában. Megrémültek, hátha vadabb, mint maga a vihar. Lassan felegyenesedtek, és csodálkozva bámultak felfelé. Zörej és Tollszár mohón szaglászott, majd megpróbálták kinyújtani maradék varázsérzéküket, hogy megállapítsák a kellemes, de ijesztő betolakodó erejét és forrását. Talán a félelmük élesítette ki érzékeiket, vagy talán a varázsfolyó erősítette fel, de egymásra pillantottak, és egyszerre szólaltak meg:
– Mozog a föld!
Valóban, a nyugodt csatorna végén, messze a távolban, egy árnyék tűnt fel. Lassan közeledett, átvágva a tengert, mint ahogy a láthatatlan erő vágta át a felhőket, nem is oly rég. Ezután felgyorsult, és szédítő sebességgel a Menedék maradványa felé vette az irányt. A sárkányok felé egy kőfal, egy földrész közeledett. Közte és a Menedék között rohamosan szűkült a tér. Gigászi hullám magaslott a kőfal elé, melyet folyamatosan tolt maga előtt. Fülsiketítő hangja már messziről fájdalmat okozott.
A sárkányok összeroskadtak, mert elérték tűrőképességük határát. Az, hogy a vihar kitört, önmagában is elég rossz eseménynek számított, de közben annyiszor erősödött és gyengült, hogy már nem tudtak rá reagálni. Semmit sem tudtak megjósolni – a környezet katasztrófák véletlenszerű láncává változott, melyből minden rend és együttérzés hiányzott. A világ elfordult a varázstól és megőrült.
A földrész, mely egyszer a Szívfölde nevet viselte, a Menedék-sziget felé vett az útját, készen arra, hogy lerombolja. A sárkányok csak annyit tehettek, hogy szembenézzenek a fallal, és kitárják szárnyukat a halál előtt, mely végül leszállt hozzájuk.

 

A fellegvár megremegett, és még Angyal is meglepődött: eddig még soha semmi sem rázta meg a bástyát. A vihar hangosan dübörgött, és egy haragos isten módjára csapkodta a torony külsejét. Kék láng csapott be a terembe, egy rugalmas villám, mely célpontot keresett. A térkép közepébe csapott, amitől szikrák szálltak fel a mennyezet felé.
Olyan csikorgó hanggal, mintha egy hatalmas fogat húznának ki, a terem plafonján rés nyílt, és kör alakban elindult. Egész hosszát belepte a varázs. A nyílás elérte kiinduló pontját, befejezve a kört. A szél besüvített a terembe, és kirántotta a kivágott falszeletet az égbe. A Világ Termébe fény ömlött, acélos viharfény, melyet tarka, kékes villámok díszítettek. A sárkányokat eső áztatta el, mely a baziliszkusztérképre is ráfröccsent, de egy védővarázs bevonta a térképet, mielőtt a víz elérte volna.
Füst menekült ki először. Egyenesen felrepült, és három erős szárnycsapással átküzdötte magát a kitört falon. Ott megállt, és hunyorogni kezdett a szélviharban és az esőben. Száját csodálkozva eltátotta, és egy pillanatra teljesen megfeledkezett a szökési szándékáról.
Az ég lassan kettévált. Ugyanaz a szabad levegővel teli csatorna nyílt meg a fellegvár felett, mint a Menedék felett. A teremben lebegő sárkányok tisztán látták, ahogy a csík elválasztja a felhőket, de Füst még megdöbbentőbb dolgokat látott. Mikor ránézett a fellegvárra, látta, hogy a táncoló tornyok folytatják a kísérteties balettot. A tiszta levegőben könnyen ki lehetett venni őket. Látszólag nem érzékelték, milyen dráma folyik le körülöttük. Látta, ahogy a viharfelhők szétnyílnak, ahogy a levegőcsatorna átfurakszik rajtuk. Fájdalmat érzett, majd rájött, hogy a mozdulatlan levegőben varázs folyik, óriási varázsfolyó. Mikor jobbra és balra pillantott, látta, hogy a föld hajladozik.
A fellegvár mozgott. A föld is mozgott, és a mozgás elbűvölte a sárkányokat. Az egész hegylánc a levegőcsatornában száguldott; úgy tűnt, mintha egy olyan hatalmas troll hátán utaznának, amilyet még nem látott a világ. Hirtelen eléjük magasodott a tenger, de összehúzódott, behódolva a délre haladó Gerinc lendületének. A látóhatáron kis pöttyök tűntek fel, melyek egyre nagyobbodtak. Szigeteknek látszottak.
– A Menedék – mormogta Füst. – Hazamegyünk!
Ahol ő lebegett, a levegő lenyugodott, ahogy a csatorna széttárult a felhők közé; most még a kék villámok is kezdtek elmaradni. Vörös fénycsóvát pillantott meg maga alatt. Lenézett. Angyal és Tavasz egy dühös, vörös varázstömbön lebegtek. Torkukból tűz csapott ki, karmuk megnőtt, és ezüstös színt vett fel. Rendületlenül közeledtek társai felé. A lángok szinte betakarták őket, élő máglyát varázsolva a megdöbbent sárkányok elé.

 

 

   19.   
A tömlöc

A Gerinc hegyei leszálltak a Nyugati-óceánra, de máris vesztettek lendületükből. A varázs elfogyott a súrlódás következtében, így a hegyet már csak saját súlya tartotta. A világ más részein is lelassultak és megálltak a földrészek. A baziliszkuszok fellegvárában minden térkép, kivéve az örökké változót, elavult, hisz a világ bőre teljesen átalakult.
A zaj után keletkezett csend elviselhetetlen volt. A Menedék és a fellegvár felett a vihar újra felkészült a harcra, de már nem talált semmit, ami ellen harcolhatott volna. A megmaradt varázs felszívódott a varázsfolyóba, és elszigetelődött a természetes világtól. Az a néhány hely, ahol maradt varázs – a baziliszkusztérkép, vagy az eltemetett Covamere mélységei, ahol az Útvesztő egyszer találkozott a világgal –, olyan helyek voltak, melyek kizárólag a varázshoz tartoztak, ahol a varázs örökké létezett. A ritka varázs, mely a világok között cikázott, mindig egy helyen tartózkodott, de ott eltörölhetetlenül.
A vihar még kis ideig dühöngött, mintha beleőrült volna a harcba, és mintha nem vette volna észre, hogy ellenfele elmenekült, de aztán lecsillapodott. A természetes erők, melyek a világot régebben uraló varázshoz képest gyengék voltak, együtt mégis kivételesen erősek, újra egyensúlyba állt vissza. Megelégedetten nyugtázta, hogy a munka befejeződött. A varázsfolyó még mindig betöltötte az eget, de most, hogy első feladatát végrehajtotta, tartózkodóvá vált, és inkább csak szállított, nem gyűjtött tovább. A természet vette körül, mely elégedetten kísérte északra, ahol az érkezése a varázs végső haláltusáját jelzi majd.
Okker megszemlélte a megváltozott földet, és lefelé vette útját, a fellegvár felé. Halvány érdeklődéssel nyugtázta, hogy az elhagyatott erődöt most egy sárkány lakja, egy olyan figyelemre méltó sárkány, mint a néhai Lidérc. Más sárkányok is tettek-vettek a tornyokban, de össze sem lehetett hasonlítani őket ezzel az... Angyallal. Vagy ezzel a...
Egy másik sárkányt pillantott meg, aki mozdulatlanul feküdt a délre található szigeten. A Gerinc hegyeinek alacsonyabb része tengerre néző szirtekké változtak, melyet folyamatosan nyaldosott az egyre növekvő, új óceán. Nem messze ettől a frissen kialakult tengerparttól egy kis sziget lebegett. Okker rájött, hogy ez az a sziget, mely alatt Mediel elrejtőzött. Érdekes egybeesés. A tény megerősítette a baziliszkusz meggyőződését, miszerint a Gyűlés sikerrel jár majd. De ez a sárkány...
Tehát ez a jövője e törékeny, légi teremtményeknek, morfondírozott csodálkozva a baziliszkusz. Milyen csodálatos sors... milyen halandó lények!
Okker figyelmes lett az érdekes, új érzelmekre – talán zord, öreg szívében féltékenységet táplált a sárkányok iránt? –, és leszáguldott a fellegvárába. Bár korábban minden hasonló esést megpróbált önpusztításra használni, most finoman kanyargott a táncoló tornyok között, és áramvonalas formáját az erőd legmélyebb részei felé irányította. Tellere, akárcsak a többiek, nemsokára északra indul majd, egy bizonyos végzet felé.
Esés közben a baziliszkusz elgondolkozott, hogy lehet-e más választása, mint a végzet.

 

Angyal szívverése felgyorsult, mikor varázsos tekintetébe ezüstös fény nyilallt. Egy baziliszkusz! Az egyik Halhatatlan megérkezett, és e tény meggyőzte, hogy a kritikus pillanatot nem lehet vérrel összekenni. Ha valamelyik sárkány meghalna, terve megremegne, és összedőlne a zűrzavarban. Ez a döntés bonyolította a dolgokat, de megfontolt, elszánt szíve azt tanácsolta, hogy ne ölje most meg a sárkányokat.
Füst észrevette Angyal habozását, mire elfordította szárnyát, és rárontott. Tavasz előreszökellt a vonagló, vörös lángokba burkolózva, és keményen Füst gyomrába öklelt, amitől Füst lezuhant a kőpadlóra, és a térképemelvény mellett ért földet. Kerep odasietett hozzá, felsegítette, és rámeredt az ex-parancsnokára.
– Vigyázz, főnök – mondta fenyegetően. – Nem akarod, hogy régi bajtársad az ellenséged legyen, ugye?
De Tavasz csak nevetett, és a lángok közepette visszalépett Angyal mellé. A szem nélküli sárkány meg sem moccant, a körülötte folyó események láthatóan nem izgatták fel.
– Induljunk, Teher! – szólalt meg Bársony, és társát oldalba bökte a szárnyával. – Tavasz kell neki, nem mi. El kell mennünk innen!
De Teher tétovázott. Még mindig érezte, ahogy a varázsfolyó átözönlik az égen, és a varázs jelenléte hirtelen hatalmas szomorúsággal töltötte el. Bár Angyal és Tavasz tűzben lebegett előtte, és bár láthatóan veszélyben voltak, Teher azon morfondírozott, hogy mindent összevéve talán nem is volt igaza a varázst illetően.
Hogy mehetnénk el a varázs nélkül?, gondolta gyászosan. Bársony felé fordult, mintha választ várna tőle, de meg sem tudott szólalni, mert Angyal cselekedett.
Angyal könnyen meghozta a döntést, és miközben beindította a padlóba vájt nyílást, Lidércre gondolt. A Fekete Sárkány is sok rabot tartott fogva, tűnődött. Csak követem a példáját, bár én győzni fogok, míg ő vesztett.
Angyal lehajtotta fejét, és magához húzta a Világ Termét behálózó varázst. A baziliszkuszok jól tudták, mennyire értékes a terem és annak tartozékai, ezért sok csapdát építettek a szövetébe. Egyetlen betolakodó sem merte megszentségteleníteni e helyet, de ha bárki ilyet fontolgatott is a fejében, a csapdák hamar elintézték volna. Angyal most saját hasznára fordította a védelmi varázst.
A padlóból nagy, félkör alakú darab esett ki. Teher nagyot kiáltott, és megpróbálta kitárni a szárnyát, de a fogvatartó varázs az oldalához szorította a szárnyát. Bársony kétségbeesetten Teherbe kapaszkodott a hátsó lábaival, miközben ő is bezuhant a nyílásba. Az ellenállásuk reménytelennek tűnt. Kerep is velük zuhant, akárcsak Füst, aki még mindig nehezen lélegzett a Tavasszal való ütközés óta. Sötétségben zuhantak, nyakukat ösztönösen behajlították, mert sötét szikla száguldott el mellettük, készen arra, hogy összezúzza tehetetlen testüket.
Újabb varázstömeg szegődött melléjük, mely megóvta őket a szakadék oldalától, és finoman levezette őket a fekete mélységbe. A fény hamar eltűnt felettük, bár egy halvány csillogás erősödni kezdett alattuk. A védővarázs egyre közeledett fejéjük, és az utolsó pillanatban megtartotta őket, majd gyengéden letette testüket a nyirkos kőpadlóra.
A sárkányoknak semmi kétségük sem volt afelől, hogy hova kerültek. Bágyadt fény pislákolt feléjük egy távoli repedésből. A repedést – amennyire látták – a tömlöc egyik falába vájták. A padló furamód forró volt, a levegő pedig párás. A karmuk hangja erősen visszhangzott. Lassan feltápászkodtak, és óvatosan a fény felé lépkedtek, míg el nem érték a vizes falba vájt szűk, függőleges rést. Teher, miután nyugtalanul körbetekintett társain, átdugta fejét a résen, hogy körülnézzen.
Az ablak kifelé vezetett, de annyira szűk volt, hogy senki sárkányfia sem tudta volna átküszködni magát. Lágy eső csepergett Teher arcára, ahogy kinézett. Egy kör alakú udvart pillantott meg, melyet homály fedett. Kőpolcok és aprólékosan megmunkált pillérek meredeztek ezen a kis téren. Ahogy a pillérek a magasba szöktek, egyre nagyobbá váltak, míg végül eltűntek Teher szeme elől; jól láthatóan a fellegvár egyik mély, elfelejtett sarkában ragadtak eme műtárgyak. Ide még a nappal sem merészkedett be.
Az udvar közepén egy vékony fénycsóva egy oszlopot világított meg. Az oszlop tetején valami göcsörtös forma helyezkedett el, amely furcsának, de egyben ismerősnek is tűnt. Teher összehúzta szemét a szemerkélő esőben, és megpróbálta kivenni a tárgyat.
A kő hegyes volt, és érdes. Úgy állt a sima oldalú oszlopon, mint egy ugrásra készülő fenevad. A moha és a zuzmó már rég belepte a hátát, melytől a szürke vonások zöld mintázattá váltak. Oldalán függőleges barázdákat viselt, és mikor Teher jobban szemügyre vette, látta, hogy a barázdákban víz csorog – a szobor valószínűleg régóta állt ott, mert sok idő kell, hogy az erózió pusztítása láthatóvá váljon egy ilyen kőépítményen. Furamód... ismerősnek tűnt.
– Mit látsz, kedvesem? – kérdezte Bársony mögötte. Teher felugrott, és fejét beütötte az ablak oldalába. Visszahúzta fejét a tömlöcbe, és dühösen dörzsölni kezdte az egyik szárnyával.
– Feltétlenül kiabálnod kell? – mormogta.
– Van kivezető út? – kérdezte Füst, nem törődve Teher ingerült hangulatával.
– Nincs – sóhajtotta Teher. – Legalábbis, nem hiszem...
Ekkor megdermedt. Balról csoszogás visszhangzott. Mind megmerevedtek. Kis szünet után a léptek zaja megint hallatszott, ezúttal sokkal közelebbről.

 

Angyal a baziliszkusztérképről értesült a közelgő Gyűlésről, mivel a térképen látta a csillogó pontokat – melyek az ébredő baziliszkuszokat képezték – és a varázsfolyó szálait. Nemsokára északra kell mennie a varázzsal. De először...
Kell egy társ!
Angyal végre rájött, hogy miért nem találta meg eddig a tökéletes sárkányt – mert még nem született meg! De nemsokára megszületik, nagyon hamar, és Tavasz lesz az apja. Túl öreg vagy Tavasz, és nehéz befogadnod az új dolgokat. De még mindig hasznossá teheted magadat.
Angyal eloszlatta a tűztömböt, melyen Tavasszal együtt lebegett. Most, hogy Tavasz bajkeverő társai a tömlöcbe kerültek, úgy érezte, tisztábban gondolkodik, mint előtte. Az irányító varázs, melyet Tavasz elméjébe szőtt, már kezdett gyengülni – a varázs annyira törékeny lett! Ettől nyugtalankodni kezdett, mivel Tavasz hűsége kiszámíthatatlanabb volt a varázs megfékezhetetlen befolyása nélkül. Nem baj – Tavasz tekintete még mindig egy megszállott benyomását keltette, és bár keveset beszélt, Angyal biztosra vette, hogy a rá gyakorolt hatás kitart addig, amíg szükséges.
Angyal figyelte, ahogy Tavasz ide-oda repül a baziliszkusztérkép felett. Csíkos szárnyai ragyogtak a poros levegőben, mire Angyalnak megint feltűnt, hogy Tavasz vonzó, és talán több, mint puszta eszköz. A baziliszkuszoknak köszönhető természetfölötti tekintetével a rikító sárga-fekete szárnyak mögé nézett, egyenesen a lelkébe. Ott megtalálta Tavaszt, a becsvágyó, értelmes parancsnokot, akinek éles az elméje és erős a szárnya. Látta múltjának körvonalait is, és azt, hogy fiatalsága miképp kötődik a tájhoz, ahol felnőtt; látta a nagy folyó, a Term árterét. A folyó úgy haladt végig Tavaszban, mint egy útmutató lélek, mely elméjét irányította, és jövőjét formálta.
Ez az ő folyója, gondolta Angyal csodálkozva, és eszébe jutott az óriási vízesés, mely átölelte a fellegvárat. Tavasz otthon érzi magát. Miután így megérezte a hím sárkány céljait, rájött, hogy mennyire sebezhető, és... csodálatos. Rájött, hogy – persze idővel – valóban szerelmes lehetne belé.
Nem!, szidta meg önmagát. Ő nem az igazi. Nem engedhetem, hogy eltérjek az egyetlen, igaz úttól. Egy kis sárkány sorsa nem vetekedhet az örökkévalósággal!
Mindenesetre Tavasznak megvolt a szerepe, de a feladathoz Angyalnak másvalaki is kellett...
Kitárta bársonyos szárnyát, és Tavasz mellé libbent, a hatalmas mozgótérkép fölé. A föld megpihent, kontúrjai új alakzatot vettek fel; a vihar elállt. Angyal húzott egyet a varázsból, mely, mindenek ellenére, még mindig megtöltötte fejét, és felruházta a képességgel, hogy szem nélkül is jól lásson. Szemét már akkor eltüntette, mikor megérkezett a fellegvárba. Ezek a szervek csak zavarták abban, hogy a kifinomultabb érzékeket használja, melyet maguk a Halhatatlanok alakítottak ki, mikor megépítették a fellegvárat. A sárkányvarázs eltűnt, de a baziliszkuszvarázs bennmaradt a fejében, és bár vaknak kellett volna lennie, megőrizte kiváló látását.
Most munkába állította e képességét, és átpásztázta vele a lelaposodott, apró világot, hogy megtalálja, amit remélt. Tekintete bebarangolta a hegyeket és a tengereket, újra és újra átszelte a varázsfolyót, amely folyamatosan haladt a világ teteje felé. Azzal a földrésszel kezdte, amely magát a fellegvárat is körülölelte, és épp ki akarta terjeszteni nézőterét, mikor figyelme hirtelen visszahúzódott a közvetlen környezetére. Ott, nem messze a Gerinc maradványait szegélyező új tengerparttól. Egy sziget. És a szigeten...
Ott! A rejtvény utolsó darabja! Tavaszt választottam apának, és ez a sárkány lesz az... aki kihordja a tojást.
A baziliszkusz érzékletek segítségével, Angyal megtalálta a világ utolsó, termékeny nőstény sárkányát. Kinek tojását csak egyvalaki birtokolhatja majd. Angyal.
A nehézségek ellenére, a sárkány, akire igazán várt, most besétált az ő karmai közé.

 

Az eső lecsorgott a Gerinc hegyeinek maradványáról, párával beborítva a sziklaszirteket. A sárkányok kábultan hevertek a Menedék partján. A forró, páradús levegő életet lehelt beléjük, mire felemelték tekintetüket a halott, fekete homokról az ég felé. A baziliszkuszok fellegvára magaslott előttük. Szépen megmunkált sziklatömbnek tűnt, mely rendíthetetlenül állt a tüneményes zuhatagban. A zuhatag a sziklákra zúdította a vizét, onnan pedig az óceánba. A fellegvár csak egy rövid repülésnyire volt, és már hívogatta is a sárkányokat...
Ária Jószerencse és Fátyol között feküdt. Tollszár és Zörej oldalt ültek, és mindketten a levegő melegét élvezték. Tollszár egy régi, gyógyító dalt énekelt mély hangon; Jószerencse később tisztán emlékezett erre a dalra, mikor megpróbálta felidézni a furcsa és szörnyű eseményeket, melyek ezután következtek.
Egy kis ideig ott feküdtek, és nem tudták, mitévők legyenek. Úgy látszott, Heszper és bandája eltűnt: vagy a viharba vesztek oda, vagy elmenekültek. A Menedék, mely korábban trópusi idill volt, most csak homokos, törött pálmákkal teli, nyúzott földdarabnak tűnt. De ez sem számított, mert Jószerencse úgy érezte, végre visszatért a valós világba.
– Hát nem érzed, Fátyol? – suttogta, miközben társához simult. Ária vidáman ficánkolt kettejük között, és tágra nyílt, érdeklődő szemekkel tekintett körbe. – Mintha minden, ami a Menedéken történt, csak egy álom lett volna.
– Igen, szerelmem – felelte Fátyol rögvest. – Úgy éreztem, hogy már egyszer felébredtem, még a vihar előtt. De most látom, hogy ez is csak egy illúzió. Ha nem tudnám, mi a helyzet, akkor az lenne most a véleményem, hogy a varázs sosem tűnt el.
– Emlékszel arra, amit Palást mondott nekünk?
– Hogy óvakodjunk a megmaradt varázstól? Persze. – Fátyol lepillantott Áriára. Ária élesen felfelé nézett, Fátyol pedig követte a tekintetét. – Nézd, Jószerencse – mormogta. – Látod?
Közvetlenül felettük az ég úgy fodrozódott, mintha egy mozgó vízoszlopon keresztül néztek volna föl. Ha egyenesen ránéztek a jelenségre, akkor a mozgás megszűnni látszott, de ha oldalra hajtották a fejüket, a szemük sarkából nem lehetett nem észre venni. Varázs volt, mely sebesen haladt északra a fellegvár felett.
– És nézzétek azokat a tornyokat! – kiáltott fel Jószerencse. – Azok is mozognak!
Immáron túláradó izgalomban, Jószerencse felráncigálta Fátyolt a földről, és együtt próbálták kivenni a fellegvár felsőbb tornyait a ködfelhőn keresztül. Bár a részletek elvesztek a gőzben, a táncoló tornyok mozgását azért tisztán lehetett látni.
– Csodálatos! – kiáltott fel Fátyol önkívületében. Ekkor ért oda hozzájuk a csavargó varázs.
Ária felbőgött, mikor a homok, amelyben feküdt, eltávolodott, és egy kóborló repülővarázson találta magát; ez a varázs régen hegy nagyságú vadállatokat tartott a levegőben – most egy tehetetlen csecsemőt ragadott magával. Jószerencse és Fátyol ösztönösen megpördültek a siránkozás hangjára, de már túl késő volt. Mielőtt egyetlen lépést is tehettek volna felé, Áriát tíz fahossznyi magasba emelte a láthatatlan varázsbölcső. A repüléshez még nem elég erős szárnyaival reménytelenül hadonászott; sikolyát már nem is lehetett hallani.
– Ária! – üvöltötte Fátyol, és még Jószerencséről is megfeledkezve, kitárta szárnyát, és vadabbul ugrott a levegőbe, mint valaha.
Keményen küzdötte magát felfelé Ária rángatózó teste felé, de minden szárnycsapással csak egyre messzebb vitte lányát a varázs. Fátyolnak nem maradt esélye. Lehajtotta fejét, és Jószerencséhez kiáltott, aki közvetlenül mögötte repült.
– Szerezd vissza, Jószerencse – az ég szerelmére, szerezd vissza a lányomat!
De még Jószerencse sem tudta felvenni a versenyt az öreg, agyafúrt varázzsal, pedig ő a nagy Viasztól tanulta a repülés művészetét. A varázs száguldani kezdett a sziklaszirt felé, a fellegvár felé, mely várakozva állt a zuhatagban, fel a bástyái felé, a legmagasabb csúcsai felé. A táncoló tornyok felé.
A déli nap szenvtelenül nézte végig, ahogy Tollszár és Zörej magához tért a kiabálásoknak köszönhetően, és felszállt a levegőben, hogy kövesse Jószerencsét és Fátyolt a ködbe.

 

– Ki van ott? – kiáltott Bársony bátran.
– Bársony?
A mozgó árnyékok sárkányformát öltöttek – görnyedt, fáradt sárkányformát. Kiléptek a homályból az ablak gyenge fényébe. Arckifejezésük végtelen kimerültségről árulkodott. Négy vékony, sápadt sárkány lépett ki a fénybe, az élükön Szilárddal. Mikor meglátták, kik érkeztek a börtönükbe, a megkönnyebbülés egy pillanatra kitörölte fáradtságukat.
Teher forgószélként rohant Szilárd szárnyaiba. Hátrapördültek a padlón, egyenesen Kajás szárnyaiba, aki elmormolt egy rekedtes köszönést, és maradék erejével megölelte a két sárkányt. Aztán a nagy Viasz is odabaktatott, őt pedig Röpte követte; a két erdei sárkány együtt csatlakozott az ünneplő csapathoz. A könnyek szabadon csorogtak, a szárnyak pedig előrenyúltak, hogy megérintsék a másikat; alig merték elhinni, hogy találkoztak társaikkal. A különböző kalandokat elkezdték mesélni, de a szavakkal ki sem fejezhető érzelmek azonnal elnyomták a beszélgetést.
– Hol van Fagyöngy? – kérdezte Bársony. Fagyöngy, az idősebb sárkány, aki oly fontos szerepet játszott a Szabadság kialakulásában, és aki annyira erősen kötődött Viaszhoz a Változás után, most nem volt köztük.
– Meghalt – mondta Röpte, egy rövid pillantást vetve Viaszra. – Később majd beszélünk róla, de most magunkkal kell törődnünk, vagy hiába halt meg.
– Nincs étel, és csak kevés vizünk van – magyarázta Viasz mély, elkeseredett hangon. – Jó, hogy itt vagytok, barátaim, de attól félek, nem azért jöttetek, hogy megmentsetek minket.
– Eredetileg mi voltunk a megmentők – tette hozzá keserűen Szilárd.
– Nincs étel? – szólalt meg Bársony. – De mióta vagytok itt?
– Hat napja – felelte Szilárd.
– De hol voltatok?
Szilárd értetlenül hunyorgott rá.
– Itt voltunk, Bársony – mondta. Aztán köhögött egyet, és elmosolyodott. – Látom, nem bírtátok ki, hogy ne jöjjetek utánunk.
– Hogy nem bírtuk ki? – kérdezte Bársony. – De hát hat hónapja már, hogy elmentetek, Szilárd. Mit kellett volna tennünk? Halottnak nyilvánítani titeket?
– Na várj csak – mondta Kajás, félbeszakítva a beszélgetést. – Ha jól számoltam, tíz napja hagytuk el a Menedéket. És hat napja vagyunk itt rabok. Szilárd jól mondta.
– Így igaz – erősítette meg Viasz. – Én sosem tévedek ilyen dolgokban. Még itt lenn is látjuk a hajnalt, és pont tíz napja jöttünk el.
– De az lehetetlen! – tört ki Bársony. – Úgy értem, hat hónapja mentetek el, és kész. Ez lehetetlen!
– Sajnos nem – mondta halkan Füst.
Minden szem felé fordult. Szilárd csoportjának tagjai egy kicsit összeráncolták szemöldöküket, hisz ő volt az a sárkány, akit egyikük sem ismert.
– Beszélj, sárkány – mondta Kajás bátorítóan.
– Hát, nem tudom pontosan megmagyarázni – sóhajtott fel Füst –, de találgatni tudok. Ez a baziliszkusz hely valahogy eltorzítja az időt. Ezt tudjuk, mert láttuk azokat a tornyokat: a táncoló tornyokat. Valami lelassítja itt az idő múlását, és távol tartja a világ más részeitől.
A többiek bólogattak. Meghökkentek, de meg is könnyebbültek, hogy végre kaptak egy választ, melynek volt valami értelme.
– A világ valóban a feje tetejére fordult – mondta Viasz. – Talán a földdel együtt az idő is mozgott.
– Te is láttad, hogy mozog a föld? – kérdezte Teher. Szemöldökét összeráncolta a megfeszített koncentrálás közepette.
– Mi a baj, Teher? – kérdezte Bársony.
– Szerintem Füst csak félig találta telibe a helyzetet, kedvesem. Mesélj az utazásról, Szilárd!
Szilárd beszámolt nekik az utazásról. Hangja gyakran elcsuklott, mivel torka kiszáradt, és néha Viasz vagy Kajás egészítette ki a történetet. Miközben a kalandokat hallgatták, a többiek rájöttek, hogy Szilárd és csapata hasonló élményeket élt át, mint ők: a föld alattuk is tekergett, mikor északnak repültek, és nekik is úgy tűnt, hogy elhagyták az Alacsony-hegységet, majd ők is a Gerincen kötöttek ki a baziliszkuszok fellegvárában.
– Még éjjeli sárkányokat is láttunk, melyek az égből zuhantak alá – mondta Szilárd gyászosan. – Mögöttünk voltak. Akkor vettük észre őket, mikor már majdnem ideértünk.
– De hát mi is láttuk őket! – nyögte ki Teher izgatottan. – Csakhogy mi magunk előtt láttuk őket! Értitek? Csak egy vagy két nappal utaztunk mögöttetek!
– De ezt nem értem – mondta Bársony remegő hangon. Az átélt események után ez az egész túl sok volt a számára. Teste furán reszketett.
De Teher ezt észre sem vette. A felismerés egyre tudatosult benne, és bár nem volt benne biztos, hogy honnan tudja, amit tud, úgy érezte, jó nyomon jár.
– Füstnek majdnem igaza volt – folytatta sietve. – De nem a fellegvár állt meg az időben, hanem a Menedék! Míg hónapokig éltünk a szigeten és a környékén, a kinti világban szinte alig múlt az idő, így mikor Szilárdék után indultunk, akkor szinte közvetlenül a hátuk mögött haladtunk! Annyira egyértelmű!
– Valóban? – csúszott ki Viasz száján, aki Bársonyhoz hasonlóan, kicsit összezavarodott.
– Tehernek talán igaza van – értett egyet Kajás. – Bár nem megyünk sokra vele. Itt ragadtunk, és ezen semmi sem változtat ebben a pillanatban.
– Ráadásul Jószerencse és a többiek a Menedéken maradtak – tette hozzá Füst. – Így most esélyünk sincs megtalálni az Aether-hágót.
– Angyal nektek is azt ígérte, hogy segít megtalálni a Hágót? – kérdezte Szilárd. – Nekünk is – folytatta letörten, mikor Teher és Füst bólogatni kezdett. – Gondolom, végig hazudott nekünk. Csak elcsalt ide, hogy börtönbe zárjon minket.
– De minek? – vitatkozott Bársony. – Mire vagyunk jó neki itt lent? Miért nem ölt meg minket?
– Lidérc sem ölt – vetette közbe Füst halkan.
Mély csend lepte be a csoportot, melyet Kerep tört meg.
– És mi a helyzet Tavasszal?
– Igen – mondta csípősen Füst. – Tavasz.
Füst és Teher gyorsan felvilágosította a többieket Tavasz viselkedéséről az utazás közben és után, főleg arról, milyen kapcsolata alakult ki Angyallal.
– Csábításnak hangzik – mondta Kajás. – Angyaltól kitelik.
– Szerintem is. – Szilárd összeráncolta homlokát, aztán hosszat sóhajtott. – De ez sem segít rajtunk igazán. Bár csodálatos érzés látni titeket, kedves sárkányok, és érdekesek ezek az elméletek, a tény az, hogy itt ragadtunk, és kevés az esélyünk a szökésre.
– Badarság! – tört ki Teher, és elindult a tömlöc ablaka felé, ahol Bársony szomorúan bámult kifelé a szemerkélő esőbe. – Egy szempillantás alatt kijutunk innen, Szilárd. Ne aggódj! Szörnyűbb helyekről is megszöktem régen, mikor...
– Mikor varázsos voltál – mondta Kajás.
– Mindig van más megoldás – visszhangzott Teher válasza. Poroszkálni kezdett az ablak körül, megzavarva Bársony melankóliáját. Bársony reménye szinte teljesen elfogyott. Sápadtan mosolygott Teherre, és társa ekkor vette észre először, hogy mennyire kimerült. – Ó, kedvesem – kiáltott fel Teher. – De hiszen te reszketsz!
A szavak hallatán Röpte sietett oda hozzájuk. Bársony egy biztató fejrázással felelt Tehernek.
– Velem jöttök – jelentette be Röpte, és szárnyai közé vette a fiatal sárkányt. – Te is gyere velem – Kerep, ugye? Menjünk a vizes lyukhoz, míg ezek a sárkányok kiagyalják, hogyan kerüljünk ki a bajból. – Ezzel elvezette a sötétségbe a kimerült természetest és az ex-varázsos harcost, akik engedékenyen követték.
– Mesélj Fagyöngyről! – szólalt meg Füst. Teher egyetértően bólogatott. Bár csak rövid ideig ismerte Fagyöngyöt, tisztelte egyenességét és azt, ahogyan más sárkányokkal törődött. Fagyöngy annyira összeillett Viasszal.
– Nem hosszú a történet – sóhajtott fel Viasz. A téma szemmel láthatóan megviselte. – Kicsit eltértünk az útiránytól, hogy megnézzük az Erőd maradványait. Az Erőd összedőlt, mint minden más.
– Örökre bezárult – tette hozzá Kajás.
– Az a hely most egy sírhalom – folytatta Viasz. – Láttam a trollt, aki felébredt az Erőd alatt, és láttam, ahogy Pöröly serege elhagyja a száját. És láttam, hogy az árnyékában Fagyöngy is meghal.
– De mi történt? – kérdezte Teher, aki visszatért az ablaktól, hogy meghallgassa a történetet, felfigyelve Viasz hangjának melankóliájára.
– Ő ott született, és vissza akart menni arra a helyre. Butaságot csinált, egyszerűen butaságot csinált. Megpróbált leásni egy helyre, ahol úgy vélte, lát valami üreget. A romok rádőltek. Szétzúzták.
Szomorúsága átszűrődött a nyirkos levegőn, árnyékot vetett a többiek szívére és elnyomta reményeiket. Hosszú csend következett. Először Teher vidult fel.
– Hát – szólalt meg. – A legjobb lenne, ha találnánk valami kiutat ebből a zord tömlöcből. Minél előbb, annál jobb.
– Nem jó – sóhajtott fel Szilárd. Feltápászkodott és kinyújtóztatta szárnyait. – Mindent tudunk erről a tömlöcről. Hidd el: nincs kiút!
– Marhaság! – felelte Teher sugárzó arccal. – Nézzünk ki ezen az ablakon legalább. Nem tudni, mi jót találunk odakinn.

 

 

   20.   
A repülés csodája

Kóbor varázs.
Mikor a varázs uralkodott, mikor Covamere Útvesztője töltötte be az egész kozmoszt, a varázs a világ minden részecskéjébe beitta magát. Minden világ minden részecskéjébe. A földrészek, a teremtmények, az egek és a tengerek mind a varázs ütemére táncoltak. Mint egy hihetetlenül nagy, élő egység gondolatai, a varázs betöltötte a világ hálóját. Serkentett, épített, teremtett. Élt.
Most viszont a természet virágzott. Csakis saját munkájával foglakozott, így történhetett meg az, hogy örökre kiengedte hatásköréből a varázs utolsó foszlányait. Engedte, hogy a foszlányok visszahúzódjanak olyan helyekre, ahol zavartalanul létezhetnek tovább. A legtöbb varázs, amely túlélte a Változást, csatlakozott az égbolton haladó, nagy varázsfolyóhoz; amelyik nem tett így, az vagy ősi átkokban kötődött le, vagy egy különleges erővel rendelkező helyen működött tovább. Egy kevés azonban még így is csak lebegett a világban, igazi helyét kutatva. Ez volt a kóbor varázs.
Egy ilyen varázsfoszlány libbent be a sárkányok közé is. A kis varázsdarab magával hozta hosszú történelmének erejét. Eonokkal azelőtt egy ősi teremtményt hordozott a levegőben, mely mostanra kihalt, de amely – jóval a sárkányok megjelenése előtt – egymaga uralta a levegőt. A teremtmény igen magányosan élt, se szülei, se utódai nem voltak, akiknek átadhatta volna sorsát. Élt, és meghalt; nevét és formáját sok korral azelőtt elfelejtették. De a lény varázsa tovább élt.
Magányosan, mint régen a gazdája, a varázs magasan a zuhatag felett lebegett, és zsákmányát a baziliszkuszok táncoló tornyai felé sodorta.

 

– A Menedék – szólalt meg Teher. – Bíznunk kell abban, hogy Jószerencse segít.
A többiek – Szilárd, Kajás, Viasz és Füst – mind kérdően néztek rá. Teher kibámult a szűk ablakon a távoli égbolt felé.
– Ezt hogy érted, Teher? – kérdezte lassan Viasz.
– A Menedék volt a vihar középpontja – Jószerencsének igaza volt, nem is tudta, mennyire –, és Jószerencse még mindig ott van, ebben biztos vagyok.
A bizonyosság idegen érzéssel töltötte el Tehert. Mióta belépett a baziliszkusz-fellegvárba, semmiben sem hitt biztosan. Angyal mindent elsöprő ereje után nyugtatónak találta a tömlöc émelyítő sötétségét. Itt tisztán tudott gondolkodni; itt a világ újra ésszerűnek tűnt.
Megint a föld alatt, gondolta. A varázs mindig is a föld alatti világhoz tartozott.
Jószerencse pedig nem lehetett messze, ebben Teher biztos volt. Talán segíteni is tudott. A varázs az égbolton pezsgett, és nem szállt vissza az apró sárkányok mihaszna életéhez. De Teher érezte a varázs jelenlétét, bármennyire távol is száguldott.
– Szerinted Jószerencse segíthet rajtunk? – kérdezte bizonytalanul Viasz.
– Ha ő nem tud, akkor senki sárkányfia nem lesz rá képes.
Ekkor visszatért Röpte, vele pedig Bársony és Kerep. Mindketten felfrissültek.
– Van ott egy kis ivóvizes üreg – tájékoztatta Bársony Tehert, miközben átölelte társát. – Legalább igyál egy kicsit.
– Nincs idő ilyesmire – felelte Teher izgatottan. – Üzenetet kell küldenünk Jószerencsének, méghozzá gyorsan. – Ezután titokzatosan elmosolyodott: nem is annyira régen még ő kapott üzenetet a rabul ejtett Jószerencsétől.
– És ezt hogy gondolod, Teher?
Valami eltakarta a napot.

 

Okker lefelé száguldott a fellegvár tornyai között, egyenesen az apró udvar felé, ahol Tellere aludt. Miután átpásztázta az egész építményt, ebben a zord gödörben találta meg régi társát. Okker testét szemerkélő eső fogta közre, mikor lehuppant az oszlop mellé. Kapaszkodó farkát kinyújtotta, hogy legyen egy húsdarab, mely felfogja az ütközést a kemény felülettel. Biztonságos leszállás, csodálkozott. Régen kigúnyoltam volna egy ilyen leszállást.
Szűk ablakok bámultak vissza a szobor körül lebegő Okkerre, melyek sötéten pihentek a fellegvár nedves falaiban. Tömlöc ablakok. Okker futólagos pillantást vetett a sárkányokra, akik tágra nyílt szemekkel bámultak kifelé a legalsó ablakon, majd teljes figyelmét a kőbaziliszkusz felé fordította.
Tellere az oszlopon kuporgott, és teste már majdnem teljesen megkövesedett. Az erózió alaposan elcsúfította az oldalát, ráncaiban pedig burjánzott a gomba; lanyhán, élettelenül feküdt a szürke esőben. Okker közelebb húzódott hozzá, és felemelkedett annyira, hogy ezüstös szeme egy vonalban legyen testvérének becsukott szemhéjával. Okker kitátotta a száját, és lehelt. A lehelet végighullámzott Tellere mozdulatlan testén, és elégette a zuzmót és a gombát. Színtelen, lyukacsos kő bukkant elő.
Tellere feltekeredett farkánál kezdve, Okker végigszemlélte a baziliszkuszszobor egész testét, majd megpihentette szemét testvére fején. Semmi sem mozgott, kivéve Okker oldalát, amely ki-be rángatózott a halálos lehelettel. Aztán Tellere fejére hajtotta saját fejét, mígnem homlokuk összeért.
Okker kinyújtotta egyik mellső lábát, és ugyanazzal a mozdulattal egyik hosszú, fémes karmát is felvillantotta. Saját szemhéjához nyúlt, és karma éles hegyével lehúzta a rugalmas húst. Egy másik karmát is előhúzta, és gyengéden lesújtott vele az ezüstös szemgolyóra. A gyógyító varázs működésbe lépett a seb körül, de azt már nem tudta megakadályozni, hogy egyetlen csepp színtiszta folyadék le ne csorduljon a baziliszkusz alsó szemhéjára. A csepp ott libegett, aztán beleesett abba a finom vájatba, mely Tellere csukott szemhéját képezte. A csepp ott maradt egy kicsit, aztán lassan eltűnt. Beszívódott a szobor ősi, megkövült húsába...
Okker visszahúzódott, és várta a reakciót.
Tellere hátán repedések szaladtak végig, melyeket azonnal megtöltött az eső. A kis résekből gőz tört ki, mely még szélesebbre vájta őket, mígnem egész kőtömbök kezdtek felszakadozni. Tűz gyúlt, mely az esővel karöltve fura felhőt varázsolt az oszlop köré. A felhőben pedig valami megmozdult. Tűz, egy kirobbanó fénycsóva és kőtörmelékzápor zavarta meg az udvar csendjét. Mintha egy sziklaszirt zuhant volna le.
Tellere, a negyedik baziliszkusz, felébredt.

 

Ebben a repülésben bizony nem volt dicsőség, szabadság vagy révület. Sárkányfeletti szárnycsapások közepette, Jószerencse elkeseredetten száguldott a ködben, elrabolt lánya után. Látótere leszűkült. Az ég sűrű ellenálló közeggé vált, valami sziruppá, melyben szárnyai megtagadták a mozgást, vagy ellenséges köddé, mely beillett volna egy sziklatakarónak is, annyira lassúnak tűnt a haladás. A fejében növekvő vérnyomástól vörös felhők tódultak a szeme sarkába.
De felkészült bármire, csak hogy visszaszerezze Áriát.
Számára nem létezett semmi, ami alatta, felette, sőt mögötte történt – bár vadul száguldó gondolati között jól tudta, hogy Fátyol és a többiek szorosan követik –, csakis az létezett, amit maga előtt látott. Én vagyok a leggyorsabb, gondolta kétségbeesetten. Most rajtam a sor. A légcsatorna végén, melyben Ária utazott, feltűntek a fellegvár tornyai. Ilyen közelről végtelen táncuk úgy nézett ki, mintha karmok vonaglottak volna, vagy tépőfogak haraptak volna az ártatlan levegőbe. Hangjuk a csapkodó farokhoz és a süvítő lehelethez hasonlított; mozgásuk kiszámíthatatlannak tűnt – és veszélyesnek.
Egy kristálytorony emelkedett a magasba Jószerencse előtt, melyet valami elképzelhetetlen erő katapultált. Jószerencsének eszeveszetten kellett kitérnie jobbra, hogy elkerülje a torony légörvényét. Élesen bedőlt, hátsó pikkelyeit megpörkölte a varázstól forrongó felület közelsége, a kitörő szikrák miatt pedig erősen hunyorognia kellett. Mikor elhaladt az építmény mellett, szeme sarkából látta, ahogy az még magasabbra nő, aztán gyorsan lesüllyed, mintha egy katasztrófa rombolta volna le. Bár nem értette a jelenség igazi természetét, Jószerencse ösztönösen rájött arra, hogy mennyire változó az idő itt, az égbolt eme isten háta mögötti részén. Majdnem biztosra vette, hogy a Menedék elszigetelődött az idő természetes folyójától, de hogy itt milyen rendellenességekbe fog botlani, el sem tudta képzelni.
A táncoló tornyok között vezetett az útja. Mikor az egyik felé nyúlt szikrázó ujjával, Jószerencsének hirtelen emelkedni kellett, majd még jobban gyorsítania, mikor egy másik fel akarta nyársalni. Szárnyai lüktettek, de a fájdalom egy másik világhoz tartozott; itt ilyen dolgok nem számítottak, csakis Ária számított.
– Ária! – üvöltötte, mikor megkerült egy újabb süllyedő tornyot, és megpillantotta lányát. Szinte hihetetlennek tűnt, de alig egy szárnyhossznyira lebegett előtte. Kiáltása kínhörgéssé változott, mikor túlrepült Árián. Bár szélesre feszítette szárnyait, esélye sem volt, hogy ennyire lecsökkentse sebességét. A süllyedő torony lefelé húzó légáramlatában megbukfencezett, és egyik hadonászó szárnyával lánya felé nyúlt. Annyira közel volt!
Az alattomos légáramlatok a testéhez kötözték kinyújtott szárnyát; mintha a légtér feldühödött volna Jószerencse vakmerőségén. Még hogy ide repüljön valaki!, sugallták az áramlatok. Ilyen szemtelenséget nem hagyhatunk büntetlenül. Végre sikerült egy kicsit kiszabadítania a szárnyait, és elfordítani őket az örvényben, amivel megmenekült attól, hogy a vízbe pottyanó tornyon szétzúzza testét. A torony tavaszi jég módjára olvadt a vízesésbe. A helyén víz robbant a magasba, ami Jószerencsét feljebb lökte a levegőben. A megszédült, és teljesen megzavarodott Jószerencse teljesen kitárta szárnyát, de úgy érezte, elernyedtek, és nem reagálnak. Zuhanás közben fényes falak suhantak el mellette. Ária eltűnt.

 

Mielőtt az alvást elősegítő kőburok lehullott volna a földre, Tellere átalakította a testét Okker szeme előtt. Nem cseréltek gondolatokat, sőt még szavakra sem pocsékolták halálos leheletüket. A testvérekkel való traccsolás nem illett Telleréhez. Az elmék könnyű tornája sem. Tellere harcolt.
Baziliszkusz társát teljesen váratlanul érte a támadás, ami igencsak nagy teljesítménynek számított, lévén, hogy elméjük szoros kapcsolatban állt. Tellere elképesztő bőrt növesztett magára, tele óriás pikkelyekkel, majd belevágódott Okkerba, és mint egy lavina, végigkaszálta a csontokat és az izmokat. Okker száz darabra esett szét. Az oszlopot ezüst vér fröcskölte be, és ahol a vércseppek az udvar tócsáiba pottyantak, furán sisteregni kezdtek.
A vízbe nemcsak vércseppek, hanem földöntúli folyadékok is kerültek, amitől iszonyatos bűz szállingózott a levegőbe. A sárkányok szájtátva tekintettek ki az apró ablakukból. Okker egyszerűen újjáépítette magát.
Az oltalmazó érzékletek szétestek Tellere támadásakor, de hamar visszaálltak helyükre, és baziliszkusz formát rajzoltak a ködbe. A víz, mely befogadta Okker széteső részeit, most felemelkedett, tele hússal és más alkotóelemekkel. A teremtés egy belső ponttól robbant ki, és mire Teher akár egyet pillantott volna, a látszólag legyőzött baziliszkusz újjáépült. A sárkányok megdöbbentek, mikor meglátták Okker arcán a szenvedést. Egy pillanatra mindannyian betekintést nyerhettek a halhatatlanság kínjaiba.
Tellere új, csillogó testével odalibegett testvére elé, és gúnyosan elmosolyodott.

 

– Megölik egymást? – suttogta Bársony elbűvölve, miután sikerült beférkőznie Teher mellé. Úgy látta, valami eszmecsere folyik, esetleg beszélgetés, amelyet nem hallott, de úgy érezte, hogy a végeredménye nagyban befolyásolhatja jelenlegi helyzetüket – ha nem az egész jövőjüket.
– Nem halhatnak meg – felelte Teher. – Baziliszkuszok. Halhatatlanok.
Hát ez az, amire Angyal annyira vágyik?, gondolta Bársony, és megborzongott. És Tavasz?
Kint az eső még erősebben rázendített, és elhomályosította a két párbajozót, amitől a mozgásuk még kísértetiesebb lett. Ezután egy repülő valami érkezett a záporban. Egy sárkány.

 

Jószerencse erős esőben találta magát, mikor magához tért, és megtette az első szárnycsapásokat a zuhanásának kezdete óta. Alig egy fahossznyira alatta, teremtmények lebegtek a félhomályban.
Baziliszkuszok!, gondolta, és a látványtól helyrezökkentek érzékei. Kettő baziliszkusz! Azonnal felismerte azt, amelyik közelebb volt, mert vele találkozott az Üszökhegynél. Akkor annyira közel állt e lény ahhoz, hogy széttörje a Varázsmagot – a világ megváltozásának kulcsát, a varázs jövőjét. Most... még mindig pusztítani akar? A másik baziliszkusz bizonyára az egyik testvére. Öten voltak, vagy hatan? A régi történetek zavarosnak tűntek, és egyáltalán nem tükrözték a hatalmas szörnyeket, melyek most épp alatta lebegtek. Jószerencse tanácstalanul csapkodta a levegőt: nem mert leszállni hozzájuk, de kíváncsi volt, miben sántikálnak a vadállatok. Nem kellett sokáig várnia.
Mintha meghozták volna a végső döntést, a két baziliszkusz felfelé fordította tompa orrát az égnek, és szédítő sebességgel elszáguldott Jószerencse mellett. Jószerencse oldalra rántotta fejét, megpróbálta követni mozgásukat, és a pillanat törtrészére farkasszemet nézett az ismerős baziliszkusszal.
Sárkány, szólalt meg Okker hangja a fejében. Ott van. A világ tetején...
És eltűnt.
– Jószerencse! – kiáltott fel valaki, mire Jószerencse azonnal elindult lefelé. – Itt vagyunk!

 

Okker nem számított harcra. A Halhatatlanok közül mindig is Tellere volt a leghallgatagabb, és azelőtt sosem viselkedett ennyire hevesen. Gonosz támadása nyilvánvaló eredménytelenséggel járt, de legalább fájdalmat okozott. Darabokra esni még egy halhatatlannak is szenvedéssel járt.
...Ebből elég, Tellere! Nem tudod, miért jöttem ide?
...Persze megéreztem a célodat, Okker. De ott zavartál meg engem, ahová senkinek sem szabadott bemerészkednie. Ezt választottam végül, mint jól tudod: aludni akartam az örökkévalóság maradék részében.
...Ez nem megoldás, Tellere.
...Szerintem ezt nem neked kell megítélni. Kőnek lenni, ha nem is halál, de legalább mozdulatlanság. Csakis ennyit érhetünk el, bármennyire is hiú álmaid vannak.
...Az álmaim nem hiúak, Tellere. Nézz az égre, ha nem hiszed, mekkora erőt gyűjtök össze!
...A megmaradt varázsnak nincs ereje, bármilyen jól is összpontosítják.
...Lepel és Geiss bíznak az erejében. Neked is bíznod kellene, Tellere!
...Nem, Okker. Én alszom.
...Itt? Most?
...Megtörted a pihenésem, Okker. Annyira beszennyezted e helyet, hogy már nem lehet megtisztítani. Találnom kell egy másik szentélyt – jobban feldühítettél, mint hinnéd.
...Téged, Tellere? Nem hiszem.
...Hadd mondjak el valamit arról a baziliszkuszról, akit te nem is ismersz, Okker. Elmondok valamit Telleréről. Az elmét el lehet rejteni, sőt, egy Halhatatlan még a társa elől is el tudja rejteni. Sok mindent eltitkoltam előled és a testvéreink elől, például ezt is: régen én is megpróbáltam elindítani a Gyűlés szertartásait. A Változás előtt történt. Akkor még nem váltunk el egymástól, és úgy gondoltuk, mindent tudunk. Akkor építettük ezt a fellegvárat is. Se te, se más a fajtánk közül nem tudott a kísérletemről. A varázst a Tartomány határáról, az Útvesztő széléről és a világ más gócpontjairól gyűjtöttem, mert ezeken a helyeken volt a legerősebb.
...Miért nem fejezted be a szertartást? Miért nem beszéltél erről eddig?
...A szertartásban hiba történt, ezért abbahagytam. Ami a titkolózást illeti – tekintsd játéknak, Okker, eszköznek, mellyel kiengedhettem magamból a régóta gyülemlő dühöt. A varázs akkor vad volt, szenvedélyes, mint régen, amikor a világok fiatalok voltak, de mi már öregek. Emlékszel azokra az időkre, Okker? Vagy szennyezett az elméd, mint mindig?
...Tisztán emlékszem, Tellere! De vajon te is tisztán emlékszel?
...Igen, Okker. Mindig is tisztán emlékeztem. Hát nem tudtad, miért voltam dühös?
...Nem.
...Látom, meg kell enyhülnöm, mert te komolyan végig akarod csinálni. Megosztom veled titkos tudásomat: van valami, Okker, ami nélkül nem sikerülhet a Gyűlés.
...Mondd el! Mire van szükségünk?
...Sárkányra.
Miután erősen összekapcsolt elméjükkel meghozták a döntést, Okker és Tellere felszökellt a levegőbe. A gondolatok még a villámoknál is gyorsabban cikáztak közöttük; tanakodtak, megoldást találtak és megvitatták a féligazságokat, melyeket Tellere fedezett fel az első kísérlet alkalmával. Okker nem tudta megállni, hogy ne pillantson rá a szerencsétlen sárkányra, mikor felfelé kezdtek száguldani. Belenézett a törékeny szemekbe, és odavetett ennek a fura, verdeső teremtménynek egy jelet. Ezután elcsodálkozott, hogy ez a sárkány – vagy legalábbis a fajtája –, mennyire fenyegeti a Halhatatlanokat. De ők jelentik az utolsó reményt is egyben.
...Okker, a Gyűlés sikere ezen sárkányok jelenlététől függ. Mikor én próbálkoztam, még nem léteztek. De most már léteznek, és létfontosságú szerepet játszanak. De ha elbukik a Gyűlés...
...Ha elbukik?
...Akkor eljön az árnyékosztó.

 

– Teher! – Jószerencse átküszködte magát a homályos, vizes udvaron, és végre odaért az ablakhoz, ahol Teher eszeveszetten integetett fehér szárnyával.
– Tudtam, hogy megtalálsz minket! – mondta diadalittasan a fiatal ex-varázsos a tömlöcből. – Láttad ezt a harcot? Láttál már valaha ilyen...
– Jószerencse!
Miután betuszkolta fejét a szűk nyíláson, Jószerencse benézett a sötétségbe, és Szilárdot pillantotta meg, aki épp felé szökdécselt. Egymáshoz dörzsölték szarvukat, és Jószerencse könnyezni kezdett az örömtől, hogy láthatja Fátyol testvérét, régi barátait, Viaszt és Kajást, no meg a többi rabot, akik a nyílás köré tömörültek.
– Mind életben vagytok! – ismételgette, és alig bírt uralkodni magán, de szíve egyetlen, szörnyű dobbanással elfordult tőlük. Jószerencse visszalépett az esőbe, és az ég felé fordult. – Ária! – siránkozott, és szárnyaival reménytelenül hadonászott a tócsákban.
– Ki az az Ária? – kérdezte Kajás.
– Mi történt vele? – kérdezte Bársony, aki azonnal aggódni kezdett. Miközben Teher suttogva magyarázni kezdte Ária történetét, Jószerencse – a könnyeivel küszködve – elmesélte, mit látott. Szilárd és a többiek gyorsan elhallgattatták Tehert, mikor megértették a történtek súlyosságát, és azt, hogy Jószerencsét mennyire megviselte a dolog.
– Hol van Fátyol? – kiáltotta Bársony.
– Nem tudom – szipogta Jószerencse. Bársony kinyúlt a szűk nyíláson, hogy megsimogassa; még sosem látott ennyire boldogtalan, összetört sárkányt. Csak ennyit tehetett azért, hogy saját könnyeit visszatartsa.
– Minden rendben lesz, Jószerencse. Visszaszerezzük – mondta elcsukló hangon.
– Persze, hogy visszaszerezzük, pajtás – mondta Teher egy kicsit hivatalosabban –, de hogy ezt megtegyük, ki kell jutnunk innen. Jószerencse, itt az idő, hogy összeszedd magad, és megments minket, nem gondolod?
Régi barátjának szavai valamelyest magához térítették Jószerencsét, és sikerült egy mélyet lélegeznie.
– De mit is tehetnék én? – nyögte ki reszketve, miközben megpróbált erőt venni magán. – Nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy...
– Mondok valamit, amire még gondolhatsz – szakította félbe Teher. – Be vagyunk ide zárva, és Szilárd meg a csapata közel áll a teljes kimerültséghez. Nincs étel, csak víz, és ha nem juttatsz ki minket innen, méghozzá hamar, akkor mind meghalunk idebenn, és ha ez nem szükséghelyzet, akkor nem tudom, mi az. Na, tennél valamit ez ügyben?
– Rendben, Teher. Csak várj egy kicsit. – Jószerencse lehajtotta fejét a földre, és orrát belemártotta a sekély vízbe, miután újból felegyenesedett. Teher megdöbbenten vette észre, hogy barátja szemei beesettek és zavarosak voltak, de a bánat mögött meglátta az elszántság tüzét is, mely úgy világított kifelé az árnyékból, mint egy halvány, pislákoló jelzőtűz. Lelkesedésnek még nyoma sem volt, de az akarat megcsillant, és Tehernek mi sem kellett jobban.
Valami megmozdult az árnyékban, Jószerencse háta mögött. Jószerencse a vizes falon vette észre a tükörképét, mire megpördült, hogy szembenézzen a lénnyel. A csitraka leszegett fejjel, óvatosan figyelte őt. Arany bundája felborzolódott.

 

 

   21.   
A torony

Mielőtt végrehajtotta volna frissen kiagyalt tervét, Fátyol kiosztott egy parancsot Tollszárnak és Zörejnek. Szeme sarkából látta, ahogy Jószerencsét lehúzza a süllyedő torony, és tudta, hogy segítségre van szüksége.
– Ti ketten – üvöltötte –, kövessétek, segítsetek neki!
Ha a két sárkánynak volt is bármilyen ellenvetésük a paranccsal kapcsolatban, azt gyökerestől kitépte a Fátyol szemében villódzó tűz. Egymásra pillantottak, majd megfordultak, és lebuktak a tornyokat átölelő alattomos légtérbe, bele a zuhatag vízpermetébe a zuhanó Jószerencse után. Mikor eltűntek szem elől, Fátyol visszafordult. Felemelte a fejét, és gyorsan a nap felé indult.
Fájdalom nyilallt a szívébe. Úgy érezte, szíve kis röggé zsugorodik, mely nem képes másra reagálni, csakis Ária elrablására. Szilárd felkutatása, a vihar ereje, még szerelme, Jószerencse is – minden, ami idáig éltette, most csak hívatlan vendégnek számított Fátyol szívében. Lányát elrabolta egy vad varázs, és ezzel a ténnyel semmi sem vetekedhetett a lelkében. Abban a pillanatban semmi sem érdekelte Ária biztonságos visszatérésén kívül. Semmi más.
Az ösztönei magasra irányították. Egy emlékkép bukkant elő az elméjében, mintha egy másik korból érkezett volna, és mintha egy kitörő hegyet látott volna, és... Akkor a magasság a szövetségese lett. Gondolkodás nélkül követte az emlék suttogó tanácsát, és addig emelkedett felé, míg alatta a tornyok csak apró pontocskák voltak, melyek vadul mozogtak a ködben. Fátyol átvizsgálta a ködöt. És megtalálta a lányát!
Ária egy sötét pont volt, melyet valami hullámzó levegőtömb tartott a hátán. A gonosz varázs mozdulatlanul tartotta a táncoló tornyok között, és megvédte a légáramlatoktól, melyek amúgy már rég lerángatták volna. Fátyol lejjebb siklott. Tekintetét kitöltötte a kis sárkány. A világ megszűnt körülötte létezni. Száraz szájjal sietett lefelé, fehér szárnyaival erősen csapdosva.
Növekvő kör közeledett felé: egy csillogó borostyántorony, de hamar visszasüllyedt, elhasznált, sistergő varázst hagyva maga mögött. Még több torony nyújtózkodott és húzódott össze, de Fátyol könnyen kikerülte őket; mintha valami irányította volna. Ária már csak három fahossznyira libegett. Fátyol lefékezett. Visszafojtotta lélegzetét, mintha mindig is így élt volna: ilyen tét mellett nem volt szüksége levegőre. Félelemmel teli szíve vadul zakatolt az amúgy érzelmektől mentes testében.
A kóbor varázs megingott... és elfogyott. Az erő, mely időtlen idők óta kóborolt, végül megadta magát a hívogató folyónak, és hasztalan energiaszilánkokká tört össze. A hason fekvő Ária körül fény villódzott, majd a kis sárkány esni kezdett. Szárnyai úgy hadonásztak, mint bizonytalan falevelek. Egy kristálytorony ugrott a levegőbe, hogy felnyársalja.
Fátyol szájából nem jött ki hang, annyira megállt benne a levegő. Szárnyát ő is haszontalan lapátokká alakította, és lánya után zuhant, átadva magát a gravitációnak. Együtt estek az emelkedő torony felé, és együtt érkeztek abba a nyílásba, mely az oldalában keletkezett. A fényes, nyirkos levegőről sötétbe érkeztek. A torony tovább nyújtózkodott, és önkívületében hatalmas magasságba nőtt fel, ahol reszketve megállt, kihasználva a szerkezeti lehetőségeit. A varázs, mely oly magasra emelte, még mindig átszőtte az oldalát, de egész más céllal. Az idő még mindig száguldott a belsejében, de már nem a torony miatt.

 

Mokishi, a csitraka, nem lepődött meg túlságosan attól, hogy Tollszár és Zörej megérkezett az udvarra. Ügyet sem vetve rájuk, elsétált mellettük, és megállt Jószerencse előtt. Fényes fejét fürkészően oldalra hajtotta, és szemügyre vette a sárkányt. Ebben a sárkányban ugyanazt a szánalmat fedezte fel, mint Bársonyban – sőt, még valami mást is. A varázs ismeretét, vagy talán a varázs befolyásának emlékét. Egyszer maga is varázsos volt, és még mindig rendelkezett tudásának egy apró darabjával. Lehajtotta fejét, és hangosan dorombolt egyet: köszönt Jószerencsének. Jószerencse Teherre pillantott, arcával feltéve a kérdést, melyet nem akart kimondani.
– Igen – felelte Teher izgatottan. – Szelíd. Bársony barátságot kötött vele, és úgy látszik, szeret velünk lenni, bár, be kell valljam, nem hittem volna, hogy ide is utánunk jön. Szia, Tollszár! Kit hoztál magaddal?
Jószerencse hátranézett oda, ahol Tollszár és Zörej toporgott az esőben. A két sárkány odalépett mellé az ablakhoz, ahol már nem érte annyira őket az eső. Láthatóan feszülten viselkedtek a csitraka jelenlétében, de bíztak Teher szavaiban.
– Talán segíthet nekünk – mondta Bársony a tömlöc mélyéről. – Szerintem nagyon jól ismeri a helyet.
– Nos? – kérdezte Jószerencse, és lenézett a nagy, aranyszínű vadállatra. – Segítesz?
Mokishi elhátrált, hosszú farkát lassan lóbálva ide-oda. Hátrálás közben végig Jószerencsén tartotta a szemét, mígnem elérte a törött oszlopot, ahol nem is oly rég még egy baziliszkusz aludt. Aztán megfordult, és kecsesen felszökkent a kőre. Orrát lehajtotta az oszlop tetejére, és szaglászni kezdett. Néha megrázta a fejét, hogy levesse magáról az esőt, amely lassan záporrá erősödött. A töredezett felület minden lyukacsát átkutatta, mintha egy bizonyos szagot keresne. A sárkányok megzavarodva figyelték.
Mokishi elégedetlenül huppant le az oszlopról, és elkezdett fel-alá sétálgatni az udvaron, óvatosan taposva a pocsolyákat. Szaglászott, folyamatosan szaglászott. Egyes helyeket csak futólagosan szagolt meg, más részeket pedig többször is. Gyakran visszatért egyes pontokhoz, és miután leszűkítette keresését egy pontra, megállt egy nagyobb tócsa előtt, mely már kis tavacskához hasonlított. Mokishi lehajolt, és ádáz tekintetét a medence mélyére szegezte. Ezután nem mozdult. Szemmel láthatóan befejezte a keresést.
Jószerencse szótlanul elsétált oda, ahol a csitraka guggolt. Óvatosan megkerülte az oszlop maradványait – a baziliszkuszok alaposan ráijesztettek, és tartott az esetleg ottmaradt varázstól –, majd ő is lenézett a vízbe. Semmit sem látott.
– Tollszár. Zörej – mondta halkan és idegesen, hisz nem tudott igazi okot, amiért halkan kellett volna beszélnie. A eső zaja szinte elnyomta a hangját. Társai engedelmesen közelebb húzódtak hozzá. Tollszár érthető módon összezavarodott, és óvatosan viselkedett, de Zörej...
Zörej reszketett. Jószerencse közelről is megfigyelte őt, mikor odaértek hozzá a medence szélére. Zörej kínlódva szorította szárnyát az oldalához, és erősen összeszorította az állkapcsát. Szemében erős összpontosítás tükröződött.
– Mi az, Zörej? – suttogta.
Zörej nem válaszolt azonnal. Egyszerűen belenézett a medencébe. Szeme tágra nyílt, rémültté vált. A reszketés eluralkodott a testén, az esőcseppek csakúgy spricceltek lefelé a testéről.
– Mi az? – ismételte meg Jószerencse.
Zörej felé fordult. Arcvonásait eltorzította a kín.
– Lidérc – válaszolta.

 

Az álom úgy áramlott a testében, mint a vér, vagy mint egy folyó, és hogy mikor vált valóra, azt nem tudta megmondani. Csak azt tudta, hogy lányát újból a kezében tartja, és mindketten biztonságban vannak.
Ária jelentette azt az életszigetet, melybe Fátyol belekapaszkodhatott, mikor az álom elszáguldott mellette. Az álom folyó volt, a folyó pedig varázs, és ők lebegtek a sodrásában. Két sárkány, szilárdan, dacolva az erőkkel, melyek tovaszáguldottak. Az álom során Fátyol sok múltat, jelent és jövőt látott.
Ősi kort látott, mikor apró lények özönlötték el a világot, melyek parányi alakjuk hatalmas hálózatával meghódították a földet. Látta, ahogy rendíthetetlenül rabolnak, és felfalnak mindent, ami eléjük merészkedik. Látta, milyen tökéletes, egységes kast teremtenek, amerre járnak. Látta, ahogy hibátlan terjeszkedésük egyetlen aggyá formálja a világot, melyben a kis organizmusok csak a sejtek szerepét játsszák. És látta, ahogy végül a tenger, mely újra feltámadt, ellepi a lényeket, és elpusztítja birodalmukat. A névtelen, élő egységek elpusztultak. Sok Változással azelőtt történt, mikor se varázs, se természet nem uralkodott.
Hogy a képek egy másik világból érkeztek-e, Fátyol nem tudta megmondani. Látta, ahogy áramlanak a képek, és beleolvadnak a jelen történéseibe – sőt, miriádnyi jövőbe nyúltak tovább, melyek még nem jöttek el, de mégis elözönlötték a folyót, mint a vándorló lazacok, melyeket egyetlen ösztön vezérel, egyetlen úti cél.
A felvillanó képek között észrevette a repülő szörnyet is, melynek varázsa elrabolta lányát. Látta, ahogy egy haldokló troll a hóba lök egy sziklatömböt. Messzi kor jelent meg – múlt vagy jövő, nem tudta –, mikor a felhőket tűz festette fényesre, és egy éjjeli sárkánynál is nagyobb valami zuhant alá az égből. Egy sárkány jelent meg a katasztrófa fényében. Sötét volt, és szárny nélkül libegett.
Ezek a – múltbeli és jövőbeli – pillanatok, emlékképek áramlottak Fátyol és Ária körül, míg az idő tornya, melybe belezuhantak, mozdulatlanul állt. A torony szilárd formát vett fel, mely hihetetlen kecsességgel állt ellen a gravitációnak és a folyónak, mely csökönyösen próbálta kikezdeni.
Míg tizenkét társa tovább táncolt, egy hatalmas erő mozdulatlanná tette ezt az egyet... Fátyolt pedig alvásra késztette.

 

Lidérc díszes, fekete orra kiemelkedett a vízből az esőbe. Áttetsző volt, szemmel láthatóan valótlan, de Jószerencse és Zörej lassan, óvatosan hátrálni kezdett. Lidérc fejének többi része is előbújt, egyre halványabban, egyre átlátszóbban. Bár a varázsdarabok erősen kapaszkodtak vizes körvonalaiba, a forma lassan kezdett elolvadni az esőben; csak a szemei maradtak ott, sárgán csillogva az udvar nyirkos félhomályában. Aztán azok is eltűntek.
Jószerencse levegőért kapkodva mászott oda a medence széléhez, és lenézett. Az immáron kristálytiszta vízben egy apró pikkelyt fedezett fel, mely a tócsa alján pihent.
– Egy baziliszkuszpikkely – suttogta magának, bár Zörej meghallotta szavait, és odament hozzá.
– Tényleg a Fekete Sárkány volt az? – kérdezte Zörej. A Lidérccel való találkozás emléke állkapocsként szorította a torkát. Jószerencse felfigyelt remegő hangjára, és megújult érdeklődéssel tekintett rá.
– Nem – válaszolta Jószerencse –, csak az emléke volt az. Azt hiszem, ismerte ezt a baziliszkuszt. Lidérc meghalt, Zörej.
– Igen, meghalt.
Mit tudsz Lidércről?, tűnődött Jószerencse, de mielőtt ezt megkérdezhette volna Zörejtől, a csitraka ott termett mellette, és sokatmondóan megint szagolgatni kezdte a vizet. Felemelte a fejét és belenézett Jószerencse szemébe; tekintetének ereje – a mögötte pislákoló értelem – nyugtalanította, és... fel is lelkesítette. Jószerencse felváltva nézett a medencére és csitrakára. Ekkor megértette.
– A kifelé vezető út? – kérdezte.
Mokishi szintén felvillanyozódott. Felugrott az ablakhoz, és a sárkányok megdöbbenésére, áttuszkolta vékony testét a szűk nyíláson. Varázs nélkül ezt még Bársony sem tudta volna megtenni, pedig ő volt a legvékonyabb mind közül. Jószerencse és Zörej odasiettek Tollszár mellé, hogy az ablakon keresztül lássák, merre megy a csitraka a tömlöcben.
– Na, gyerünk! – kiáltotta Teher. Hangja nagyot visszhangzott a tömlöcben. – Kövessük, az ég szerelmére, csak egy ilyen esélyünk lehet!
Hátuk mögött hagyva a tömlöcön kívülről kíváncsiskodókat, a rabok követték Mokishit a félhomályban. A kúthoz értek, ahol egy félkörnyi fényes kő állt ki a tömlöc falából, tele ivóvízzel. A tömlöc fala itt egy természetes mészkő képződménnyel találkozott, amely a kút túlsó oldalán csodaszép boltozatot alakított ki. A boltívet függő cseppkövek díszítették; sok vékony és törékeny cseppkő, valamint egy pár hosszabb, robusztusabb. A víz felé mutattak, a víz tükrén látszó ikreik pedig az ég felé; a tükörkép egy tüneményes városhoz hasonlított, egy miniatűr toronycsoportnak, amely...
– Pont úgy néz ki, mint a fellegvár! – kiáltott fel Bársony. – Eddig nem is vettem észre.
– Eddig nem is nézett így ki – magyarázta Kajás.
De mielőtt megvitathatták volna az átalakulás jelentőségét, a levegőben aranyfolt suhant el. Mokishi felugrott a medence fölé, és bezuhant a vízbe, milliónyi kristályszilánkra zúzva a fellegvár illúzióját, és jól nyakon öntve a sárkányokat a jéghideg vízzel. A sárkányok lihegve hőköltek hátra, aztán megint a kúthoz siettek, hogy megnézzék, mi történt furcsa társukkal.

 

Mélykék fény öntötte el a torony bordázatát, mikor Fátyol felébredt a félhomályban. Mielőtt bármi másra gondolt volna a színen kívül – Szürkület! A varázs ideje! –, ösztönösen lenézett, hogy tényleg Ária van-e a szárnyai között. Igen, Ária volt az.
Nem sokra emlékezett abból, mennyit repült fejvesztetten a táncoló tornyok között. Az sem ugrott be neki, hogyan került a toronyba, de egyre biztosabban érezte, hogy nem egyszerűen berepültek, hanem valami behúzta őket a mélykék belsőtérbe. Áriát szorosan magához ölelve, megvizsgálta a torony belsejét.
A baziliszkusz fellegvár bonyolult labirintusával ellentétben, e külső torony nem rejtett magában elkülönített termeket, folyosókat vagy más elemeket. Egyszerű üresség honolt benne. Ebben az ürességben lebegett Fátyol. Egy újabb repülővarázs tartotta fenn, amely talán egy másik korban került a toronyba. A kék fény alulról jött, és bár forrása elveszett a távolban, a fal szerkezetére gyakorolt hatása lélegzetelállító volt. A fény végigfutott a bordázaton, és különböző alakokat varázsolt Fátyol elé. A torony nem mozdult, kecsesen állt a sötétben, de tisztán látszott rajta, hogy legszívesebben folytatná a táncot, de még nem, még nem...
A megpróbáltatások ellenére Ária csendben feküdt anyja ölelésében, és most, hogy legalább felületesen megvizsgálta környezetét, Fátyol teljes figyelmét lányára fordította. Szíve nagyot dobbant, mikor szárnyának végével megsimogatta Ária apró, tökéletes arcát, és könnyezni kezdett, mikor a csecsemő ráhunyorgott, nyugtázva tekintetét és ölelésének melegségét. Ária szeme tágra nyílt, és érdekes módon tudatosság tükröződött benne, mire Fátyol úgy érezte, szétrobban a szeretettől, mely átjárta, mint a varázs.
A szeretet tényleg varázs, gondolta mámorában. Ez a varázs jövője a világban. Kicsit elmosolyogta magát ezen a badarságon, aztán megölelte Áriát, és addig dögönyözte, míg a kis sárkány csapkodni kezdett, és vonaglással tiltakozott a heves gyömöszölés ellen.
Minden más mozdulatlannak tűnt. Fátyol érezte, hogy áldott nyugalma elolvad, és felébred benne az idegesség. Gyorsan átdolgozta az elmúlt néhány nap eseményeit, és sem sorrendet, sem rendszert nem talált bennük. A Változást el tudta fogadni, mert egy hatalmas, univerzális logikára alapult, amelyet nem lehetett megtagadni. De a vihar... A vihar maga volt a zűrzavar. Mikor Jószerencse viharának (furamód még mindig valahogy úgy érezte, hogy társa birtokolja a vihart) hatásait megvizsgálta, sem értelmet, sem szabályt nem talált.
Káosz, gondolta. A Változás után a világ minden józansága eltűnt. Most mit tudnánk megjósolni; mit álmodhatunk meg?
A hang, mely megzavarta gondolatait, lágyan, de erőteljesen szólalt meg. Úgy sodródott végig érzékein, mint a legédesebb méz, mint a legtisztább illat; úgy hangzott, mintha anyjának és apjának hangja a legtökéletesebb dallá olvadt volna össze. Mikor meghallotta a hangot, könnyek szöktek a szemébe, bár később nem emlékezett, milyen érzelmek öntötték el.
– Semmi sem veheti el tőled az álmaidat, sárkány – suttogta a hang. – És van rend, ha tudod, hol kell keresni.
– K-ki van ott? – hebegte Fátyol. Szíve gyorsan vert, és csak enyhén lassult le, mikor megpróbált mélyeket lélegezni. Meleg fuvallat süvített el az arca mellett, mely hasonlított egy repülő sárkány okozta szellőre, bár semmit sem látott, amely így megkavarta volna a levegőt. Csak a kék fényt látta, és a torony bonyolult bordázatát. – Ki vagy? – ismételte meg.
– Hívj Felhőnek...
A levegő megint megcsapta, ezúttal hátulról. A levegő Fátyol elé gyűlt, és egy lencsét formált a szeme elé, amely széles, ovális árnyékká nőtte ki magát. Az árnyék a toronyfal és Fátyol között libegett. Ovális formája mozgott, hajladozott és kis gőzgomolyagok szálltak fel a széléről. Oldala elmosódott, és beleolvadt a fényesebb, tiszta levegőbe, mely kintről szűrődött be. Bár az alak egésze sötét volt, a közepén egy narancsszínű pont égett halványan.
Fátyolnak nem jött ki szó a száján, és képtelen volt bármit is csinálni. Egyszerűen bámulta a jelenséget. A hang csakis egy újabb megnyilvánulása lehetett annak a káosznak, mely körülvette őt. Csakis idétlen csoda lehetett a feje tetejére állt világban, mégis megnyugtatta és erőt öntött belé. Annyira tapintható erő sugárzott belőle, hogy úgy érezte, jól belakmározott, mikor ránézett. Bármi is volt az, lélek vagy valami élő egység, Fátyol jól tudta, hogy kétségtelenül jóakaratú.
– Felhő: ez névnek kevés, de valószínűleg sok nevem lesz, ha a világban eljön az én időm, de mostanra megteszi. Ez az a név, ahogy a sárkányok fognak hívni, így helyénvaló most ezt használnom.
Fátyol tisztán hallotta a szavakat, de nem jelentettek semmit a számára. Csak imádni tudta a hangot, de nem értette az üzenetét, ha egyáltalán hordozott valami üzenetet. Visszaszerezte Áriát; most már csak Jószerencsére vágyott meg a szabadságra. És persze a káosz végére.
– A káosz csak nézőpont kérdése. Lehet, hogy nemsokára újraértékeled a nézeteidet. Most csak figyelned kell.
– Ki vagy te? – suttogta Fátyol, de nem várt választ.
– A nevem már hallottad, de a nevek nem árulnak el sokat. Én még nem létezem, sárkány, de nemsokára létezni fogok. Én... egy másik megoldás vagyok.
– Egy másik megoldás mire?
– Attól félek, nagyon... megfoghatatlannak fogsz találni. Ezen nem segíthetek, mivel ilyen a természetem, és ilyen szokatlan körülmények között kell bemutatkoznom. Nincs helyem a múltadban, sárkány, de lesz helyem a jövődben. Ami a jelent illeti... Mint mondtam, egyszerűen még nem létezem. E torony azonban hasznos számomra, hisz itt az idő sodrása elég formálható ahhoz, hogy megmutatkozzam. Hogy bemutatkozzak neked, sárkány.
– De miért nekem? Mit akarsz elérni?
A narancs fény egy kicsit elhalványult, és az ovális felhő széle még kivehetetlenebb lett. Torz formák futottak végig ködös felületén, mint hullám a vízen. De fokozatosan visszaállt eredeti alakjára, fakó szélei újjáalakultak, és új fény csillant meg a belsejében.
– Arra hívták fel a figyelmemet, hogy jelenlétem itt nem kívánatos. Az új világ még nem készült fel rám, és ami visszamaradt a régi világból, megtagad engem, mert én vagyok az örököse.
– Minek az örököse? A varázsé? – Minél tovább beszélt a hang, annál jobban elbűvölte. Fátyol fáradtnak érezte magát, de akarata egyre csak erősödött. Úgy érezte, nem csak egy értelmes lény társaságában van, hanem mindennek a társaságában; mindennek, ami a jövőben történni fog; úgy érezte, magával a kozmosszal beszélget.
– Bocsáss meg – folytatta a hang, mintha Fátyol nem is mondott volna semmit. – Nem az a szándékom, hogy összezavarjalak. Egyáltalán nem. Üzenetet hoztam neked, sárkány, és a fajod többi tagjának is át kell adnod eme üzenetet. Persze azoknak, akik helyesen értelmezik majd.
Hosszú, sokatmondó csend következett, majd a hang tovább beszélt.
– Zűrzavart érzékelsz, sárkány. Biztos lehetsz afelől, hogy a káosz alatt van rend, nagyobb rend, mint amit el tudnál képzelni. A világ, amely a Változásból kerekedett ki, nem más, mint egy újszülött. Vak és ügyetlen, még le kell ráznia a tojás nedvét magáról; még zavarodott és ostoba.
– Az üzenetem a világról szól, a Változásról és a sárkányok helyéről a két dologban. Új élet kel ki a földből, sok-sok új faj. Mind azért küszködik, hogy a szűz földeken nyomot hagyjon. Ezeket már te és a fajtádbeliek is érzékeltétek, és mélyen a szívetekben tudjátok, hogy ti nem tartoztok a világ új teremtményeihez. A sárkányok a régi világhoz tartoznak, a Változás előtti világhoz.
– A varázsos sárkányok igen – tiltakozott Fátyol –, de a természetesek...?
– Minden sárkány. Az idő folyójában csak egyetlen csepp vagytok, és a történelem nem fog különbséget tenni varázsos és természetes között. De ne aggódj, mert reményt hozok neked. Bár nem tartoztok eme új világhoz, túl kell élnetek. Ennek okáról még nem beszélhetek, még nem, de a természetes világnak nem szabad elfelejtenie benneteket. Meg kell bocsátanotok a világnak a szeszélyeiért – a viharaiért –, mert ezek elmúlnak. A tengerek emelkednek, a földrészek mozognak – bár a világnak van múltja, ő nem magyaráz meg semmit. Még új, sárkány, és még mindent meg kell tanulnia. Létfontosságú, hogy a sárkányelődök túléljenek.
– De hogyan?
– A válasz a szárnyaidban nyugszik, sárkány – mikor e rejtélyes szavak szertefoszlottak a toronyban, tüneményes fénycsóva tört ki a lencséből... Felhő? A fény két, különálló csóvára szakadt, melyek gyorsan felismerhető formákká szilárdultak: iker folyók áramlottak a csillogó levegőben.
A látvány valószerűbbnek tűnt, mint bármi, amit Fátyol valaha is látott; annyira tisztán állt előtte, hogy Fátyol azonnal megértette. A látvány, és a fogalom, melyet Felhő megpróbált bemutatni, hihetetlenül érthető volt.
Egy varázsfolyó és egy időfolyó. Még külön léteztek egymástól, de közel álltak már ahhoz, hogy eggyé váljanak. A jelenség bemutatta az összefonódást, mely olyan erősen ragyogott, hogy Fátyol szeme majdnem kiégett. Fintorogva nézett oldalra, és mikor visszapillantott, a látomás eltűnt... illetve majdnem eltűnt. Pontosan a közepén egy apró sárkányalak, látszólag valami sárkányszellem lebegett, pont ott, ahol a folyók egybefolytak. Fátyol ekkor értett meg mindent.
– Ária az, ugye? – nyögte ki félelmében. – Valami borzasztó fog történni vele!
A hang majdnem teljesen elhalkulva szólalt meg.
– Nem fogok visszatérni a Gyűlés végéig – suttogta. – Addig te, a többi élő lélekkel egyetemben, egyedül leszel. Addig, míg az ég le nem zuhan...
A lencse elhalványult, szélei a semmibe párologtak, és közepén a fény kihunyt.
– Mondd el! – kesergett Fátyol. – Kérlek mondd el, mit kell tennem! Kérlek!
De a hang már nem szólalt meg. Kék fény lobbant fel, bele az ürességbe, amit a visszahúzódó felhő hagyott maga után. Ekkor a torony felsóhajtott, készen arra, hogy megadja magát a neki feszülő erőknek.
A válasz a szárnyaidban nyugszik.
A földöntúli hanggal folytatott bizarr beszélgetés csak növelte Fátyol zavarát. Az ámulatot elsöpörte a rémület, melyet Felhő azokkal a szavakkal öntött belé: ...a szárnyaidban. Könnyes szemekkel nézett le arra, ami a szárnyában feküdt. Megrémült az ismeretlen szörnyűségtől, melyre a hang... Felhő... figyelmeztette.
A torony nyikorogni kezdett, és fény szűrődött át a falán. Új nyílás keletkezett. Halvány szárnyak csapdosták a ködöt, melyek felvették a szürkület színét, mikor beértek a torony belsejébe. Feltekert farokkal, feszes nyakkal, Angyal repült be a toronyba.

 

 

   22.   
Az átalakulás

Mikor megérezte a torony megmerevedését, Angyal azonnal a levegőbe emelkedett. A megoldás ott volt a toronyban – Angyal minden ösztöne ezt súgta, és nem akarta elszalasztani e törékeny lehetőséget. Nem tudta, hogy milyen erő állította le a táncot, de ez nem is érdekelte. Ki kellett használnia a pillanatot. Tavasz, aki az élő térkép elképesztő részleteivel volt lefoglalva, észre sem vette, hogy Angyal kirepül a kitört mennyezeten a ködbe.
Egy erős varázslöket segített abban, hogy kevés erőfeszítéssel, de nagy látványosság közepette jusson be a toronyba. Angyal összes ereje most a baziliszkusz teremből áramlott belé. A kölcsönvett varázs még mindig nem akart csatlakozni az égi varázsfolyóhoz. Angyal könnyedén lebegett a mozdulatlan levegőben, ahonnan Fátyolt és a lányát figyelte. A torony megfeszült, és felkészült arra, hogy újból kilője magát az időbe. Reszketett a várakozás közepette, akárcsak Angyal, hisz itt állt előtte a szikra, hogy begyújtsa sorsának tüzét. Végre itt volt az anyja az ő választottjának.
Persze nem az idősebb sárkány, bár ő is elég fiatalnak tűnt. Nem, őt nem vette körül az az elképesztő aura, ami a csecsemőt. Angyal a fiatalabb sárkányra összpontosított, és kiélezte a baziliszkusz varázs maradványait, amellyel szem nélkül is oly jól látta a világot. A kis, barna csecsemő először nem tűnt oly különlegesnek, de... mégis annyira fantasztikus kisugárzása volt. Ária szeme máglyaként világított a tiszta levegőben, és megdobogtatta Angyal szívét. Abban a pillanatban, mikor Áriát megpillantotta, szemernyi kétség sem torzította el a látványt; azonnal tudta, hogy ő az. Ő az út az örökkévalósághoz.
Azok a szemek! Angyal arra gondolt, hogy karmával lesújt azokra a fiatal, törékeny szemekre és kitépi őket gödrükből. Ha megvakította volna a csecsemőt, a kis sárkány minden ereje az ő saját szemgödrébe szállt volna át.
Annyira csodálatos ötletnek tűnt a csonkítás, hogy Angyal alig tudta visszafogni magát.
De megfékezte ösztöneit. A csecsemő még fiatalabbnak látszott, mint ahogy képzelte, és sok varázs kellett ahhoz, hogy a kis sárkány világra hozhassa az utódot, melyre Angyal annyira vágyott.
Egy társ! Végre egy társ, akivel eltölthetem az örökkévalóságot!
Angyal varázst húzott a Világ Terméből, és begöngyölte vele a mozdulatlan tornyot. A varázs nyers energiáját beszőtte az időtáncos szerkezet édes szövetébe. A másik nagy folyó, az időfolyó, alig észrevehetően forrni kezdett.
Fátyol ijedten nézett a torony oldalánál libegő Angyalra. A kék fény mély holdfénybe burkolta vajszínű, apró pikkelyes bőrét. Csillogó tépőfogait kivéve Angyal jellegtelen sárkánynak tűnt, akinek testét rugalmas jégből faragták ki. Nem tudta, Angyal mit keres itt, de szíve megtelt félelemmel.
Talán kiszökhetnék a nyíláson, tűnődött. De a rés, melyen Angyal bejött, valahogy begyógyult. Bent rekedtek.

 

Fátyol szárnyai között Ária forgolódni kezdett, a torony pedig vele mozgott. Ária széles, sötét szemekkel bámulta a tornyot. Bár a kis sárkány még csak a tudatosság szélén állt, egy csecsemő éhes vágyával itta magába a körülötte folyó eseményeket. A sok történést magába szívta, tanult, és kezdett tudni.
Látta, ahogy a tűz felsiet az egyik spirálos bordázaton, mely a torony belsejét merevítette ki. Látta a kék lángot, mely a láthatatlan mélységből indult, és a torony sötét csúcsánál ért véget. Ott szétrobbant, szikrákat zúdított a sárkányokra, és addig melegítette a levegőt, amíg sistergett. A bordázat, melyen átvágtatott a tűz, most fényesen csillogott, mint egy nyílás a kozmosz húsában, egy repedés, melyen keresztül látni lehetett valamit. Ária ránézett a repedésre, és meglátta, mit rejt.
Folyó!
A név beugrott ártatlan elméjébe, és ekkor megérezte, hogy az időfolyó mekkora erővel nyúlt be a világba a saját maga alkotta nyíláson keresztül. A torony megremegett, és kétségbeesetten próbálkozott csatlakozni tizenkét társa táncához, de Angyal előbb egy másik feladatot adott a folyónak. A folyó kiöntött Ária és Fátyol felé. Kis ágaiból sistergő energiadarabok ömlöttek ki, miközben áthaladt a számára idegen közegen, a levegőn. A színtiszta idő egy áramlata megmutatkozott a természetes világban.
Mikor elérte Áriát, kirántotta kis testét Fátyol szorításából. Fátyol kicsit még tartani tudta lányát, de a folyó sokkal erősebbnek bizonyult nála. Áriát tovasodorták a hullámok. A folyó örvénnyé vált, kolosszális, vibráló energiakúppá, mely még mindig ahhoz a bordázathoz csatlakozott, mely kitaszította magából. Fátyol hátraesett, és kínjában felüvöltött, de az iszonyatos morajlás közepette nem is hallotta saját hangját. Áriát megint elvették tőle, és ezúttal nem tudott közbeavatkozni.
De Ária számára minden fényesnek tűnt. Az örvény gyorsan pörgött körülötte. Megszédítette, de fékezhetetlen erővel töltötte el. Érezte sodrásának könyörtelenségét, irányának határozottságát, és a végtelen lehetőségeket a múltban és jövőben, amit partjai között ápolgatott. Érezte, ahogy a folyó beissza magát a pikkelyei alá, minden sejtjébe, érezte, hogy körülfonja szívét és elméjét. Érezte, hogy furcsa, új nektárt fecskendez belé, feltölti erővel, megváltoztatja...
Új gondolatok özönlötték el elméjét. Az örvényben minden lélegzetvétellel úgy érezte, egy újabb része áll a helyére. Az idő maga is új fogalomnak számított egy csecsemő sárkány számára, nem beszélve a születésről és a halálról. Ezeket az alapokat kellett megtanulnia, mielőtt megismerte a nyelvet és a mozgás művészetét. Aztán a szerelmet, az utálatot és az igazságérzetet. Az árulást. Tovább forgolódott a időfolyóban; minden hullám, mely továbblökte, egy évet jelentett, minden óriáshullámban egy sárkányöltőt vergődött végig. Az oktatás teljes folyamatát átélte.
A hullámok még gyorsabban kezdtek suhanni. Ária megkavarodott, de mégis érdekesen stabilnak érezte magát. Teljesen átadta magát a folyamatnak. Testét megváltoztatták. Időörvények simogatták meg lábait és szárnyait. Saját jövője lépett be vérkeringésébe, új erőt fecskendezve szívébe, kiterebélyesítve szívkamráit egy egész történelemmel. Tüdeje megerősödött, izmai megfeszültek, miközben a varázs a jövő felé taszította, és csecsemőtestét átkísérte a felnőttkorba. Egy borzalmas pillanat erejéig úgy tűnt, hogy nem fog megállni, és úgy látta, saját halála is feltűnik a ködben, de csontjai lüktetése hirtelen elállt, és az örvény zúgása lassan halkuló jajveszékeléssé alakult.
A teste köré gyűlt fénygyűrűk magukba fordultak és visszahullottak a folyó kis szálába, mely eredetileg kiontotta őket. A szál visszahúzódott a vékony bordázatba, melyből az egész tűzvész indult. A bordázat egy reccsenéssel bezárta a nyílást, aztán csend támadt.
Angyal és Fátyol egy láthatatlan varázstömbön libegett. Köztük lebegett Ária, lehajtott fejjel. Egy vékony tűzcsóva még mindig ott csellengett körülötte; a varázs maradványainak szeszélyes szikrái, melyek védelmet nyújtottak az örvénynek. A tűzcsóva lassan elhalt, és csak egy sárkány maradt Angyal és Fátyol között. Egy felnőtt sárkány.
Angyalt megbabonázta a látvány. Bár ő maga eresztette útjára az erőt, nem feltételezte, hogy ennyire szép munkát végez. Az erő jelenlétében még ő is törpének érezte magát. És végtelenül boldognak.
Fátyol... zsibbadtnak érezte a testét. A pörgő energiacsíkok között már párszor belepillantott lányának átalakulásába, de mostanáig nem értette, mi történt. Most, hogy a varázs elhalt, minden megvilágosult előtte. Az arc, mely felemelkedett, hogy anyjára nézzen, nem csecsemőarc volt, hanem egy teljesen kifejlett sárkány arca – még egy Fátyolnál is idősebb sárkány arca. De azért Ária volt az, a lánya. Fátyol megdöbbenten, kellemetlen érzésekkel nyújtotta ki szárnyát, hogy megérintse. Ária óvatosan viszonozni akarta a simogatást.
A mozdulatot nem tudták befejezni, mert Angyal köztük termett. A varázstömbre állt, pontosan anya és lánya közé, szembe a felnőtt Áriával. Fátyol még nem ismerte Angyalt, de megérezte azt a mérhetetlen gonoszságot, mely körülvette. A halvány szárnyak eltakarták előle meggyalázott lányát. Fátyol úgy cselekedett, ahogy minden anya cselekedett volna – támadott.
– Takarodj onnan! – üvöltötte eszeveszetten. – Mit tettél vele, te szörny!
Angyal felfelé fordította a fejét, és varázst hívott elő a fellegvárból. Hihetetlen széles űr keletkezett a két sárkány között. Fátyol kilökődött valami ürességbe, és húsz vagy harminc fahossznyira találta magát Angyaltól és a lányától. Összeszedte minden erejét, és verdesni kezdett a varázstól forrongó levegőben. Elindult az űrben, amely oly hirtelen támadt közte és a másik két sárkány között. De hiába repült, nem közeledett, pedig erősen kalapált a szárnyaival. Tovább próbálkozott, és minden erejét beleadta, hogy közelebb jusson, de csak elfáradt, és előre egyáltalán nem jutott.
Angyal, aki még mindig háttal állt Fátyolnak, most felmérte Áriát. Ugyanazok a sötét szemek (melyek mégis csillogtak – micsoda ellentét!) bámultak vissza rá, amelyek a zavarodottság és az önuralom érdekes keverékéről árulkodtak. Elegáns sárkánnyá lett – nem nézett ki csodaszépen, de arca lenyűgözően élénknek tűnt. Teste kicsi volt, és sovány, szárnyai pedig szélesek; természetes sárkánytestet vett fel, mely mesterien repült. Az időn utazott végig, gondolta Angyal önkívületében. Előreutazott az időben, hogy találkozhasson velem – hogy erőfeszítéseim ne legyenek hiábavalók!
Ária kérdőn nézett Angyalra, aki kitárta szárnyát, és átölelte. A felnőtt sárkány meg sem szólalt, mikor a bársonyos csodaszárnyak körülfonták. Szívük együtt dobogott, miközben Angyal repülővarázsának segítségével a torony falához libbentek, majd egy hirtelen támadt résen kirepültek a ködbe. Mikor elhagyták a tornyok, Ária visszapillantott a kék színű sötétségbe, hogy megpróbálja kivenni anyjának távoli alakját. Fátyol reménytelenül verdesett a béklyóban, mely nem engedett szorításából. Aztán a torony eltűnt Ária szeme elől, és folytatta táncát, melyben rövid időre megzavarták.
Anyja eltűnt. Most ez a bársonyos istennő volt az anyja? Bár Ária felnőtt, és teljesen tudatos lett, tanultságából hiányoztak a valódi tapasztalatok, ezért nem tudott viszonyítani korábbi eseményekhez, és nem volt mércéje, hogy felmérje a helyzetet. A naiv Ária nem tehetett mást, mint hogy bízzon új társában.
Meg kell figyelnem a dolgokat, gondolta. Ennek a sárkánynak a tetteiből kell megtanulnom, hogyan kell megfelelően viselkedni. Ő lesz a tanárom, én meg az ő tanulója. Az igazi tanulás csak most kezdődik.

 

Forró szél burkolta be Fátyolt. Mintha valami áradat kapta volna el, nekiütődött egy puha, rugalmas felületnek, amely talán a torony fala volt. Az idő sikítani kezdett a fejében, majd megrángatta, ahogy egy távoli időszakból próbálta visszahúzni a tornyot. Fátyol kristályszilánkokat látott, melyek furcsa formákat vettek fel, ahogy az erózió és a sorvadás visszafordult az időben. Körülötte minden készen állt arra, hogy visszautazzon.
A sikoly alig hallható füttyé vált, ami éles fájdalmat okozott az elméjében. Fátyol rájött, hogy figyelmeztető jelnek szánták. A toronyba betolakodó érkezett: ő maga. A jelenléte betolakodásnak számított, ezért a torony felkészült arra, hogy végezzen vele.
Hirtelen vakító fény lobbant fel, és Fátyol úgy repült ki a torony tetején, mint egy ehetetlen falat. A süvítő levegőt harsogó víz váltotta fel, mikor meglátta a vízesést. A vízpermetben vonaglott; csak apró sárkánypont volt egy olyan szélben, amely ezerszer erősebb és okosabb volt nála. Ahogy azt Jószerencse korábban tette, Fátyol maga köré fogta a szárnyát, és átadta magát a dühös elemeknek.
A szeme előtt minden fehér lett. Felhőt látott, mely örvénylett, mely megszédítette őt, egy felhőt...
Segíts!
Nem érkezett válasz, bár Fátyol nem adta fel a reményt, hogy a titokzatos hang visszatér hozzá. Valahol messze a torony elégedetten felszisszent, majd folytatta táncát.
Csak zuhant lefelé, mígnem a zuhatag lábától érkező szelek kinyitották szárnyát, és megtartották a levegőben. Bár nem sok energiája maradt, Fátyol lassan verdesve eltávolodott a permettől. Szárnya automatikus ritmusra vert, míg elméje csak kavargott: hova menjek? Nem tudta már, hogy Jószerencse hol zuhant le, és még a torony is, mely az előbb kidobta magából, már megváltoztatta formáját. Lefelé pedig csak halál várt rá.
Fel, döntötte el, mielőtt bármi más elhessegette volna ezt a biztos megoldást. Mintha csak a döntését próbálná dicsérni, napsugár tört át a permeten. A fény még a fellegvár legmagasabb tornyának az oldalát is megvilágította.
Apró árnyék tűnt el a tetejében. Több sem kellett Fátyolnak. Ária! Nem engedem, hogy másodszor is elvegyenek tőlem!
Erős, magabiztos szárnycsapások közepette, Fátyol elindult a torony teteje felé.

 

Az udvar medencéjéből sárgás-fekete, elázott szőrcsomó robbant ki: Mokishi megérkezett. Hevesen zihált, és láthatóan kimerült. Odaballagott Jószerencséhez, és lökdösni kezdte az ablak felé. Mikor odaértek, kitárta nagy állkapcsát, és gyötrelmes üvöltést hallatott. Aztán Jószerencsére nézett.
– Azt hiszem, tudatni akarja, hogy átjutott! – kiabálta Jószerencse a sötétségbe. Benézett a tömlöcbe, de nem látott semmit, mert Szilárd és társai még mindig a benti medence körül tömörültek. – Na, hát csak van itt egy alagút. Remélem, mind tudtok úszni.
Teher arca jelent meg az ablakban, az izgalomtól nagyra nyílt szemekkel.
– Persze! – kiáltotta, és miközben vigyorogva ugrándozott, egyik szarvát beleverte egy lecsüngő sziklába. – Föld alatti kijárat. Persze ha lett volna még egy kis varázsunk, egyből kiszúrtam volna, de hát így...
– Teher – mosolygott Jószerencse –, egyszerűen gyertek ki!
– Hm? Ja, igen, persze!
Mikor barátja megint eltűnt, Jószerencse Mokishihez fordult. Az aranyszínű teremtmény nagyon reszketett; farka lekonyult, oldala pedig megduzzadt. De mikor Jószerencse rámosolygott, Mokishi felemelte a fejét, és lágyan dorombolni kezdett.
– Jól érzed magad? – kérdezte. Válaszként a csitraka hozzádörgölőzött, és visszanoszogatta őt a medencéhez, hogy fogadja társait.
Először Kerep tűnt fel, aki nagy erőfeszítéssel, látványosan tört ki a vízből. Utána egyenként megérkeztek a többiek, eléggé fáradtan.
– Ejha! – szólalt meg Teher, miután – utolsónak – kiemelkedett a vízből, és kikecmergett a kis udvar kövezetére. – Biztos csak képzelődtem, de mintha útjelzőket rakott volna le ez a Mokishi.
A csitraka leszegte fejét, és a sárkányok csak találgatni tudtak, hogy mire gondol. Csak ő tudta, milyen áldozatot hozott az alagút sötét mélységeiben. A varázs utolsó szálait a szívében tárolta, és e szálak kötötték össze őt a gyér múlttal, melyet a varázsos teremtményekből álló családjával töltött el. Az utolsó varázsszálakat elszórta a vízben, mikor átúszott, és a szálak szikrákká alakultak, melyek az eléggé ügyetlenül úszó sárkányokat biztonságosan átvezették a csatornán. A varázst már el is felejtette, hisz gyenge volt már, de újra elővette, és hasznosan használta fel. Most, hogy elfogyott a varázs, kimerültnek érezte magát, és álmosnak. Talán már a halál is közel járt hozzá.
Nem baj, futott át a gondolat egyszerű elméjén. Szabadon halok meg, mint valaki, aki szabadságot adott másoknak. Ennyi elég nekem.
– Köszönöm, ö... ö... – mondta Teher, mikor lehajolt a csitrakához.
– Mokishi – vetette közbe Bársony olyan hangosan, hogy a kis udvar sokáig visszhangzott.
– Öö, Mokishi, igen. Na, megint kint vagyunk! Most mihez kezdjünk?
Kis csönd támadt, és egyik sárkánynak sem akaródzott beszélni. Aztán mindenki Jószerencse felé fordult, aki újra érezte a nyomást, melyről azt hitte, maga után hagyta a Menedéken. Számítanak rám, tűnődött, de mit adhatnék én nekik?
– Ami engem illet, egyszerű a dolog – sóhajtott fel. – Ebben a pillanatban nem tudok másra gondolni: meg kell találnom Áriát. Most csak ő és Fátyol számít nekem; minden másnak várnia kell.
– Egyetértünk! – mondta vidáman Teher. Jókedve nem emelte a zuhogó esőben ácsorgó csoport hangulatát. Az üresség, melyet a varázsfolyó nyitott meg az égen, most megint bezárult, de már nem a dühöngő vihar rontott rájuk, hanem az esővel együtt érkező rosszkedv. – Nos, Tollszár, mit is mondtál, hol hagytátok el Fátyolt? És te, mit is mondtál, mi a neved?
– Z-Zörej.
– Igen, Zörej – tehát te vagy Tollszár látta őt utoljára?
Zörej meglepődött a hirtelen faggatáson, és ügyetlenül előrelépett. Véletlen rátaposott Füst szárnyának végére, mire Füst felsikított a fájdalomtól.
– Jaj, sz-szörnyen s-sajnálom – hebegte Zörej, és zavartan felemelte egyik szárnyát, mintha leplezni akarná szégyenét.
– Nem történt semmi – felelte Füst, és gyorsan dörzsölgetni kezdte a megsérült hártyát. – Mondd el nekünk, légyszíves, láttad, merre mentek?
– A toronyba – nyögte ki Zörej. A sárkányok kérdőn néztek rá. Egy pillanatra úgy tűnt számára, hogy a sok sárkány között Halcyon is ott van, és az igazságról kérdezi, De a látomás elfakult, és csak sárkányokat látott, nem vallatást, csak... barátokat? – Azt hiszem, az egyik torony megállt – folytatta. – Abba repültek bele.
– Nahát, akkor megvagyunk – szólalt meg Teher. – Minden tornyot egyenként átvizsgálunk a tetejétől az aljáig. Jól repülünk, így be kell jutnunk mindbe, még akkor is, ha őrült módon ficánkolnak. Persze ha valakinek van ellenvetése, jó lenne, ha...
– De Angyal azt mondta, hogy az időn utaznak át a tornyok, Teher – vitatkozott Bársony. – Nem lenne veszélyes?
– Angyal sok dolgot mondott nekünk. – Szilárd hangja karomként vágta szét a levegőt, elhallgattatva a többieket. Mindenki ránézett merev arckifejezésére. – Először is, Jószerencse, igazad van, meg kell találnunk Fátyolt és Áriát. Az unokahúgomat – tette hozzá. – De nem hihetünk el bármit, amit Angyal mondott. Ő félrevezetett minket, bebörtönzött minket... Vajon mi mást tervez velünk ezen a gonosz helyen? Nem akarok beszédet tartani – amiért biztosan hálásak vagytok – de kérlek benneteket, könyörgöm, ne feledkezzünk meg a nagyobb küldetésünkről. Minden egyes pillanatban, míg mi itt vagyunk, az Aether-hágó egy lépéssel közelebb kerül a pusztuláshoz. Jószerencse, a te feladatod nyilvánvaló, és minden erőnkkel segítünk, de ha telik az idő, és Áriát nem találjuk, akkor nekem tovább kell mennem...
Itt Szilárd elhallgatott. Egyik remegő karmát a szeméhez emelte, és letörölt egy könnycseppet. Meglepetten meredt a kis cseppre, majd tovább próbált beszélni.
– Nos, nos – mormogta, majd összeszedte magát. – Nem könnyű ezt mondani, Jószerencse, mert Fátyol kedvesebb számomra, mint bármely más sárkány, de ha nem találjuk meg őket holnapig, akkor tovább kell mennem. Fogadalmat tettem, és most nem állhatok meg. Megértesz?
Szilárd hangja megfeszült, és könnyekbe fulladt. Jószerencse fájdalmasan vette észre azt az ellentmondást, amit Szilárd az imént előadott. Bár szavai bátornak tűntek, arca nagyon fiatal volt, és Jószerencse ekkor döbbent rá, hogy mennyire fiatal még ez a sárkánycsapat, mely már annyi mindenen ment keresztül. És mennyi mindenen fognak még keresztülmenni, súgta neki az előérzete.
– Persze, hogy megértem, Szilárd – válaszolt, és kinyújtott szárnyával megérintette a fiatal sárkány oldalát. – De hova fogsz menni? Ha Angyal nem tudja, hogy találja meg az Aether-hágót, akkor ki találná meg?
– Én megtalálom – felelte ostobán Szilárd. – Kell, hogy legyen megoldás.
Jószerencse észrevette, hogy Zörej élénken figyeli Szilárdot, de mellcsontján valami hideget érzett; az udvar lassan megtelt az esővízzel.
– Akkor jobb, ha máris indulunk – sóhajtotta, majd megeresztett egy mosolyt. – Az irányra vonatkozóan van javaslatod, Teher?
– Nos, ha mindent megfontolunk, ha kellemetlen helyzetünket minden szempontból megvizsgáljuk, és persze ha figyelembe vesszük a veszélyt, mely talán most is leselkedik ránk, akkor olyan irányt kell meghatároznunk, amely...
– Akkor induljunk felfelé! – vetette közbe Jószerencse, mire mind felrepültek.

 

 

   23.   
Tavasz és Ária

Tavasz úgy érezte, mintha elméjét egy nagy, könyörtelenül szorító ököl engedte volna el. Angyal elhagyta a Világ Termét. Alatta felhők háborogtak; a felhőtakarón keresztül épp hogy ki tudta venni az óriási folyót, a Termet. Épp a baziliszkusztérkép északkeleti része felett verdesett, ahol egy vihar maradványa haladt át szülőföldjén, Termanderelen. Mikor követte a folyó menetét, észrevette, hogy a Gerinc oldalánál halad végig, és elér egészen a régen Szívföldének hívott földrész új, déli tengerpartjáig. A fellegvárig.
Ez a zuhatag a múltamat önti kifelé magából, csodálkozott. Én ezeken a vizeken éltem le a fiatal éveimet. Ha elindulnék fölfelé, követve a folyót, megtalálnám az otthonom. De el tudnám hagyni ezt a helyet? El tudnám hagyni... őt?
A dilemma sokáig kínozta, mert tudta, ha marad, csakis szenvedés vár rá. De Angyal uralkodott felette. Ennek ellenére Tavasz szerette őt, pedig jól tudta, hogy Angyal egy szörnyeteg. De a szörnyetegeket nem lehet megváltoztatni? Talán ő segíthetne Angyalnak, hogy értékes, nemes sárkánnyá váljon... ha lenne rá egy örökkévalósága.
Aha, örökkévalóság. Most már van okom maradni!
Bár a vita folytatódott elméjében és szívében, Tavasz tudta, hogy sosem tudna elmenni. A halhatatlanság egésze terült ki eléje; vég nélküli fénynek tűnt, és Tavasz érezte, hogy nem tud neki ellenállni.
Hát legyen. Örökkévalóság. Vele.
Azelőtt nem ismerte a szerelem biztonságát. Mindig a tettek sárkánya volt, mindig csak vezette, nem pedig csodálta a többi sárkányt. A különböző sárkánycsoportokban, melyeket ő vezetett, mindig voltak párok, akik egymásra találtak. Így volt ez a fiatal sárkánycsoportban, mellyel feltérképezte a folyót, és a most már megtizedelt számú Menedéken is, de ő mindig zárkózott maradt.
Nem kellett neki a figyelmet elterelő vágy; az ilyen dolgokban csak a zűrzavart látta.
De Angyal megváltoztatta. Íme egy sárkány, akinek igazi hatalma van, és olyan becsvágya, mint neki. Íme egy sárkány, aki fittyet hány a szépség általános fogalmára, és egyedülálló eleganciát alakít ki. Karcsú, fehér alakja betöltötte Tavasz szívét. Tavasz érzései pedig... Míg régen a nemi vágy és a zűrzavar kotyvalékának tekintette a szerelmet, most hatalmas erőt látott benne. Különleges mintájú érzésnek képzelte el, mely rendkívül bonyolult, de annyira rendezett. Tavasz számára a szerelem most a sorsot jelentette – a két fogalmat nem választhatta szét. Angyal jelentette a jövőjét, és a jövő nem érhetett véget.
Nemsokára visszatér! A gondolat szinte megrészegítette. Készen kell állnom!
Tavasz körbepillantott; olyan helyet keresett, ahol megvárhatja új társát, hogy párosodjanak, még akkor is, ha eddig nem tökéletesítették ki kapcsolatukat. Eső csapott be a lyukon keresztül, melyet a dühöngő vihar hagyott maga után; a terem kupolája most csak a feléig tartott. Tavasz megcsodálta a kupolás terem mozaikokkal kirakott falát. A több ezer apró, fehér pontocska még a szemerkélő esőn keresztül is vakítóan ragyogott. Tavasz visszaemlékezett a haldokló éjjeli sárkányokra, a földre hulló csillagokra, és hirtelen gyászolni kezdte a varázst. De lesz még varázs, állapította meg. Hány Változást láthat egy halhatatlan?
Végül egy kőemelvényt választott, mely a térkép emelvényének másik oldalából állt ki. Finoman leszállt, a sima felületről visszaverődő fényben kicsinosította szárnyhártyáit, majd megcsodálta a hastáján fekvő halványabb csíkokat. A lehető legjobban kellett kinéznie, mire királynője megérkezik. Hirtelen szárnycsapásokat hallott a termen kívül. Angyal nyílván a nyitott tetőn keresztül akart bejönni. Tavasz kitárta szárnyát, és szemét az égre emelte. Szíve majd szétrobbant az új szerelemtől.

 

Ária számára a teremig tartó rövid repülés egy újabb felfedezés volt, hisz minden érzés közül, mely rázúdult, az egyszerű érzékelés volt a legerősebb. Rövidlátó csecsemőszemét kinyitotta a világra. A fény élő energiaként süvített végig testén, mindent megvilágítva, amit csak látott: eget, felhőt, falat, ablakot, sárkányszárnyat, távoli varázsszikrákat – mindezeket – életében először – megláthatta.
A gyönyörtől könnyezni kezdett, miközben a világ puszta szépségét vizsgálta. Pajkosan Angyalra mosolygott, majd megfeszítette szárnyát, és oldalra bukott örömében. Végre gyakorolta a repülést, melyet sosem tanult meg igazából, de amely mégis kitöltötte a testét, mintha mindig is ott lett volna. Mélyet lélegzett, és élvezte, ahogy a hideg levegő végigszáguld a tüdejében; beleharapott a nyelvébe, és belekóstolt a vér fémes ízébe. Hirtelen tudatos lett, érzékelt, és őrült műrepülés közepette itta magába a világot. Aztán dalok szöktek ki a száján. Élvezte új életét, fickándozott és kiabált a létezését ünnepelve.
Mikor rájött, hogy Angyal figyeli, gyorsan lefékezett hosszú, vékony szárnyaival.
– Mi az? – kérdezte lihegve. A szavak még furcsán hangzottak a szájából. – Túl messzire mentem?
Angyal halványan rámosolygott, és így szólt:
– Reakciód érthető, de jobb lenne ha... egy kicsit visszafognád magad, hisz nem akárkivel fogsz találkozni.
Találkozni valakivel! Egy másik sárkánnyal? Megint az anyjával?
Ária új tanítója mellé repült, és meghajtotta fejét, hogy bocsánatot kérjen, aztán elnevette magát. Mikor Angyal valamit rosszallóan mormogott, komolyságot próbált magára erőltetni, és követte az idegen lényt a Világ Termébe.

 

Tavasz felugrott, mikor meglátta, hogy két sárkány tűnik fel a kitört fal mögött. Az egyik Angyal volt, az ő szerelme... és mellette egy másik sárkány repült. Egy sötét pikkelyes idegen, akinek olyan hosszú farka volt, amilyet Tavasz még soha nem látott, és akinek arca nem tűnt szépnek, de mégis csodálatossá varázsolta a rajta ülő, kirobbanó életkedv.
Miközben Tavasz azt nézte, ahogy Ária leereszkedik, Angyal Tavasz mögött szállt le. Arcán erőteljes összpontosítás látszott, amely eltorzította az amúgy sima vonásait. Tavasz, aki megzavarodott, és kicsit felidegesedett Ária váratlan megjelenése miatt, nem is vette észre, hogy Angyal varázst kezd húzni a térképből; sötét varázst mélyen fekvő helyekről, ahová még a baziliszkuszok is ritkán merészkedtek. A varázs ősi volt, túl idős ahhoz, hogy csatlakozzon az égi folyóhoz, ráadásul már el is deformálódott az idők során. Soha senki nem akarta előhívni a sírjából, de Angyal felélesztette, és szárnyával létrehozott belőle egy fura varázst, mely forrón csillogott. Szárnya alatt jól látható, narancsszínű fény gyúlt, mely felemelte a levegőbe, és odalebbentette Tavaszhoz, aki remegve állt az ő kiválasztott emelvényén.
Tökéletes hely, gondolta Angyal ridegen, mikor felmérte a térkép fölött verdeső Ária helyzetét. Tökéletes!
Tavasz látta, hogy Ária ártatlan kíváncsiságát más arckifejezés váltja fel. Ária szeme nagyra nyílt, mikor Tavasz válla felett Angyalra nézett, de Tavasz még ekkor sem fordult meg. Ha megfordult volna, megmenthette volna magát – és Áriát –, de lefoglalta a harag, melyet a nemkívánatos betolakodó iránt érzett.
Az ésszerű gondolatok elpárologtak az elméjéből; csak annyit érzékelt, hogy egy sárkány bemerészkedett a területére, pont a döntő pillanatban. Azt, hogy maga Angyal hozta be az idegent, fel sem merült benne.
A varázs ekkor hatolt belé.
Tűz csapódott az oldalába, mely ellepte a farkát, és lángoló tépőfogakat mártott a hátsó lábába. Felszáguldott a hasán, belepte a szárnyát és az elülső lábát, aztán végigszaladt a nyakán és az arcán, betakarva az egész testét. A narancsszínű varázs tüskéket döfött a húsába, és mikor sikolyra nyitotta a száját, lerohant a torkán. A tűz lángoló férgek seregeként özönlötte el bőrét, majd összefutott a szájában, és eltűnt a testében. Egy szempillantással később a fájdalom elmúlt, és Tavasz becsukta a száját. A testében még morajlottak a lángok.
Ária nem félt a látványtól, sőt, a jelenség elbűvölte. Annyira korlátolt tapasztalatokkal rendelkezett, hogy nem tudta minősíteni mindazt, amit megfigyelt. Mikor úgy tűnt, a tűz felfalja Tavaszt, Ária elmosolyodott, mert még soha sem látott ilyen szépet. Aztán a tűz eltűnt a külsejéről, és visszahúzódott a sárkány belsejébe. A szeme mögé.
Tavasz megindult Ária felé. Kilépett a miniatűr világra, ahol karmai csúszkálni kezdtek a baziliszkusz térképet behálózó, taszító varázson. Ária oldalra hajtotta a fejét, és egyre jobban leereszkedett. A lángok rendre kicsaptak Tavasz szemgödréből. Vékony, narancsos táncuk igazi gyönyörrel töltötte el Áriát. Csak nevetett, mikor Tavasz közeledett, hisz megint tűz jelent meg Tavasz torkából. A tűz szétterjedt a térkép láthatatlan védelme felett, és egy burkot alakított ki, mely Ária mögé is elnyúlt, elvágva a menekülés útját. Nem mintha menekülni akart volna, hisz a látvány elbűvölte.
Tavasz közelebb húzódott. A szeméből kiáradó hő most perzselni kezdte az Ária torka alatti érzékeny bőrfelületet. A fájdalom szintén újdonságként hatott, de Ária ezúttal hátrahőkölt, és gyorsabban kezdett verdesni, hogy elhátrálhasson. Tavasz szája narancs tüzet okádott, majd a nagy sárkány előreugrott.
Ária hosszú farka beleért a térkép varázsburkába, amitől szikraeső tört fel a levegőbe. Szárnycsapásai megakadtak. Ügyetlenül lebegett a közeledő Tavasszal szemben, és egyre lejjebb ereszkedett, ahogy csökkent kettejük között a távolság. Tavasz kinyúló karmaiból varázs szivárgott ki, amely lefogta Ária farkát, és maró tűzzel tartotta egyhelyben. A fájdalom most újabb érzéssé alakult – félelemmé. Tavasz szeme fehéren csillogott.
Ária félelme rettegésbe csapott át. Közvetlenül előtte Tavasz kitárta a szárnyát, eltakarva az eget és a fényt. Árnyékcsíkok cikáztak végig a szemében, mikor rávetődött. Ária nem tudott megmozdulni; a varázs a térképhez szegezte a testét. Szárnyaival kétségbeesetten hadonászott, és forgolódott, de Tavasz átölelte. A nagy harcos teste nagy puffanással ütközött az övének. Ekkor kezdődött az igazi szenvedés.

 

Angyal kíváncsian figyelte, ahogy Tavasz – a nagy szárnyával – átkarolja zsákmányát. Csak annyit érzett most a hím sárkány elméjéből, hogy lüktet benne a fájdalom. Tavasz dühös volt, de Angyal varázsa vezérelte, és az ésszerű gondolatok kitörlődtek elméjéből. Olyan fekete mélységekben gondolkodott, melyeket még Angyal sem tudott megfejteni. A két sárkány vonaglani kezdett a levegőben. Tavasz szárnya eltakarta a szörnyűség nagy részét. Ária farka szilárdan rögzült a varázsburokban, ezért úgy forogtak körbe, mint egy szélviharba került falevélförgeteg.
Angyalra egyáltalán nem hatott Ária jajveszékelése; Tavasz röfögése viszont... Annak ellenére, hogy biztosan érezte, helyesen cselekszik, és csak így találhat rá igazi sorsára, Angyal féltékenyen nézett a nemrég felnőtt csecsemőre.
Féltékeny vagyok!, gondolta dühösen. Ezt nem engedhetem! Tavasz hasznos, semmi több. Az ő utódját kell igazán szeretnem. Ő lesz az igazi sorsom, nem Tavasz.
De nagyon nehéznek érezte közömbösnek maradni, hisz egy része valóban kívánta Tavaszt, és nem örült, hogy – bármilyen természetellenes módon is – Ária köti le a figyelmét. És személyének eme része elégnek bizonyult ahhoz, hogy megfossza őt a gyönyörtől, melyet e rémtettnek láttán érzett volna. Ahogy az ijesztő gyalázat lejátszódott előtte, undort érzett; nem a rémtett miatt, hanem saját, állatias érzései miatt, melyek Tavaszhoz vonzották. Ha ez a szerelem, gondolta, akkor talán jobb, ha egyedül maradok. Eddig is túléltem egyedül, ugye?
Aztán a baziliszkuszokra gondolt, és a leckére, melyet ők tanítottak az örökkévalóságról. Még a baziliszkuszok is vágytak néha halhatatlan társaik társaságára. Ő sem maradhatott mindig magányos; így kellett cselekednie, bármilyen sok fájdalommal is járt.
Így tökélte el magát, bár még maradt a szívében egy kis düh. Tavasz befejezte a nemi erőszakot, majd eltávolodott Áriától. Széttárta szárnyát, és felemelkedett a kitört mennyezet szélére, ahol leszállt, és megpihent. Tüze kezdett kihalni. Füstölgő testét pihentetni kezdte, és nem mutatott semmilyen érzelmet. Áldozata erőtlenül libegett a varázstömbön, mely átfonta egész testét. Mellkasát és oldalát horzsolások borították, szájából pedig vékony csíkban folydogált a vér. Hasa úgy csillogott, mintha tűz került volna belé. Szemét nyitva tartotta, és mereven bámult előre.
Angyal egy pillanatra szemügyre vette Tavaszt, majd odalibbent Áriához, és farkát odacsapta az övéhez. A varázs, mely erősen rögzítette a fiatal sárkány farkát a térképhez, eloszlott, mire fáradt teste kiszabadulhatott. Angyal baziliszkuszvarázst küldött Ária testébe, hogy átpásztázza, és megtalálja azt, amire már oly rég vágyott.
Angyal ritkán hibázott. Mindig kiválóan érzékelte az őt körülvevő világot, és átlagos látását a többi kiélesített – varázsos és természetes – érzékleteivel helyettesítette. Ezek páratlan hatalmat adtak a kezébe. Kevés sárkány tudott a közelébe férkőzni úgy, hogy ne vette volna észre. De Fátyolnak sikerült.
Fátyol Tavasz mögött tűnt fel, és nem messze az ex-varázsos harcostól szállt le a tetőre. Angyal csak ekkor pördült hátra, és vette észre őt valamelyik érzékével; átpásztázta Fátyolt. Határtalan dühöt látott, és gyengeséget. Könnyű ellenfél, aki nem akadályozhatja meg, hogy ő elhagyja a fellegvárat. Elgondolkodott azon, hogy Fátyolt is megölje-e, vagy csak Tavaszt.
Ekkor hallotta meg a szárnycsapásokat. Más sárkányok szárnycsapásait, akik bár még messze voltak a Világ Termétől, gyorsan közeledtek. Hogy szabadultak ki a tömlöcből? De nem volt idő a gondolkodásra. Csak a repülésre volt idő.
Mielőtt Fátyol felfoghatta volna a helyzetet, Angyal meghosszabbította hajlékony farkát, és egy tucatszor átfonta vele Áriát. Felemelkedett a fiatal sárkánnyal, és mikor a tető nyílásához ért, Tavasszal szemben megállt.
– A látogatásod megérte a fáradtságot – mondta neki szörnyű gúnnyal a hangjában. – Bár nem tudom, mit szólnak majd a barátaid a... tetteidhez. – Aztán Fátyolra nézett, aki még egy kicsit távolabb állt, és megszólalt. – Ami a lányodat illeti, ő is hasznosnak bizonyult. Talán egy nap visszakaphatod. Ha megtalálod.
Ezután hihetetlen méretűre növesztette szárnyait, és kilőtt az ég felé. Két halvány varázsszál nyúlt le Tavasz felé, de Fátyol úgy látta, nem érik el őt. Angyal függőlegesen emelkedett, szétválasztotta a felhőket, míg csak egy apró pöttynek tűnt a varázsfolyóban. Aztán... Aztán belépett a folyóba, és csillogni kezdett. Egy éjjeli sárkányhoz hasonlított, aki a nappal ragyogásába született. Angyal felgyorsított észak felé, és egy szempillantás alatt eltűnt a messzeségben.
Ekkor érkezett meg Jószerencse, aki Fátyol mögött ért fel a tetőre, és megkönnyebbülve, de szomorúan borult társára. Teher és a többiek nem sokkal utána érkeztek. Szilárd találkozása a testvérével csak szenvedésbe torkollott, mikor elért a tudatukig, hogy mi is történt Áriával; csak a rémület könnycseppjeit tudták megosztani, az örömét nem. Fátyol nem tudhatta, mi történt Áriával a Teremben, bár az ijesztő gyanú egyre jobban betöltötte szívét. Rápillantott Tavaszra... de Tavasz eltűnt.
A töredezett tetőn összegyűlt sárkányok már nem örültek annak, hogy sikerült kiszabadulniuk Angyal börtönéből. Most nagyobb kihívás előtt álltak, mint valaha. Most már nem csak az Aether-hágót kellett megtalálniuk a már nem létező hegységben, hanem egy ártatlan sárkányt is ki kellett szabadítaniuk egy szörnyeteg karmai közül. Ráadásul fogalmuk sem volt arról, hogy Angyal hova vihette Áriát.

 

 

   24.   
A térkép

A terem kupolás, kiszakadt teteje, ha a szörnyű álmoktól nem is, de az éjszakától megvédte a sárkányokat. Jószerencse szívesen fogadta a fekete éjszaka ürességét, melybe belevethette forrongó szívét. Úgy érezte, a vihar okozta káosz beleivódik pórusaiba, pikkelyei közé, és belül is zavart teremt. A távoli csillagok élesen világítottak, és nem ajánlották fel neki a segítségüket; Jószerencse nem tudta, merre forduljon.
Fátyol mindent elmondott, amit csak látott, egészen addig a pillanatig, mikor Angyal és Ária eltűnt a varázsfolyóban. Azt nem látta, hogy mi történt a teremben, mielőtt Angyal és Ária elrepült, de a legzordabb gyanú merült fel benne. Ennél többet nem mondott, és nem is mert találgatni.
Elmondása legfőképpen a megmerevedett tornyon belül történtekre összpontosult. Jószerencse zaklatottan hallgatta, mikor Fátyol mesélt az örvénylő energiáról, mely ellepte lányukat, és megvigasztalta, mikor elsírta magát a tehetetlenség érzésétől.
– Semmit sem tettem, Jószerencse. Szegény Áriánk – csak néztem az egészet!
– Nyugodj meg, kedvesem! – nyugtatta Fátyolt, és olyan erősen megölelte, hogy azt hitte, mindketten megfulladnak. – Se te, se más sárkány nem tehetett volna semmit.
Fátyol története megfagyasztotta a vért Jószerencsében. Fátyol beszélt arról, hogy mennyire tehetetlennek tűnt a kis sárkánycsecsemő, beszélt arról, hogy párszor látta a vonagló testét az időáramban.
– Ária felnőtt, Jószerencse. Ez a szörny, ez az Angyal, ellopta tőle a csecsemőkorát!
Jószerencse nem tudta felfogni ezt a bűntettet, annyira igazságtalan és hihetetlen volt. Milyen borzasztó terven dolgozott ez az Angyal – vagy csak hirtelen felindulásból követte el eme tettét, csak azért, hogy kiélje magát abban, hogy megváltoztatja a természetes rendet? Az utóbbi elképzelést elvetette, mivel Teher leírásából kitűnt, hogy Angyal nem ösztönösen gonoszkodott. Ahhoz, hogy gonosz volt, kétség sem férhetett, de biztos, hogy egy terven dolgozott, olyan logikával, melyet csak saját eltorzult elméje ismert.
De hol van a rend a tetteiben?, gondolta reménytelenül, mikor átpásztázta a közömbös égboltot. Hol van a vége a káosznak?
A csillagok nem feleltek, csak fodrozódtak, és elhalványultak az északra haladó végtelen varázsáramlatban.
Jószerencse nem aludt, inkább egy közbenső álomszerű állapotban bóbiskolt. Álmában a táncoló tornyok közötti kavargó légtérben kóborolt. Előtte, mindig csak előtte, ott libegett Ária, de sosem érte el, Ária pedig valami dallal gúnyolta őt, amit nem értett, mert idegen nyelven énekelte. Minden egyes alkalommal, mikor Ária kibukkant a lengedező tornyok közül, megváltozott a teste: egyszer csecsemő volt, aztán felnőtt, majd vén és ráncos. Egyszer csak egy csonthalmaznak tűnt, egy sárkánycsontváznak, mely a ködön keresztül fecsegett valamit. A látomások később elmúltak, és az éjszaka maradék részét érzelmek nélkül töltötte. Nem hallott semmit, nem látott semmit, és nem... érzett semmit.

 

A hajnal megújult nedvességet borított a Világ Termének gyászos környezetére. A szemerkélő eső elállt az éjszaka folyamán, de mikor a nap feljebb kúszott, az égbolt acélos szürkévé vált, és a zuhatag felől köd gomolygott fel; a pára minden elborított.
A szürke fény első jelére három sárkány gyűlt a baziliszkusz térkép mellé. Mindegyik azt állította, hogy egy hang rázta fel az álmából, mely szavakat mondott, melyeket nem lehetett érteni. Viasz, Zörej és Füst toporgott az emelvény mellett.
– Kényelmetlenül érzem itt magam – vallotta be Viasz mély hangon, a tőle megszokott lassú hanglejtéssel. – Elképzelhetetlenül sok varázs van itt.
– Én is rosszul érzem magam – ásította Füst. – A varázs fájdalmat jelent nekem, Viasz. Rosszabbul érzem magam, mint hinnéd.
Zörej bölcsen bólogatott, mivel ő is ismerte a varázs összefüggését a fájdalommal.
– Mit tegyünk? – suttogta, majd bepillantott az árnyékba, ahol a társaság többi tagja aludt.
– Jószerencsének és Fátyolnak szüksége van a segítségünkre – mondta Viasz –, de az Aether-hágó még mindig el van temetve. Hihetetlen, de még az én navigációm is kevés ahhoz, hogy odataláljunk.
Füst, aki már jobban magához tért, erre rideg szemekkel felmérte Viaszt.
– Én is navigálok, Viasz – mondta. – De szerintem a megoldás még mindig Angyal. Mondd el, hogy te mit tudsz róla. Nem sokat beszéltél még a saját meglátásaidról. Talán tanulhatunk valamit belőlük.
– Hát nem sokat tudok mondani – mondta lassan a nagy sárkány. – Ahogy azt már Szilárd is mondta, könnyen becsapott minket, akárcsak titeket. Sok varázst elhasznált arra, hogy gyorsan foglyul ejtsen minket. Ha nem jöttök, itt haltunk volna meg.
– Hm – mormogta Füst, miközben körülnézett. – Ebből a teremből juttatott le minket a tömlöcbe. Titeket hogyan zárt be?
– Minket is innen zárt be.
Füst bólintott. Pont ezt várta. Zörej feszülten hallgatta a két sárkány beszélgetését. A beszélgetés tömör mondatokkal folyt le; Zörejnek tetszett a szavakkal való ilyetén spórolás. Ő is szűkszavú sárkányként élt, főleg a kivetettként letöltött tíz évben, és most egyre kényelmesebben érezte magát a két nagy navigátor társaságában. Közben pedig gondolkozni kezdett. Erősen gondolkozni kezdett.
– Elnézést – mondta, félbeszakítva a két sárkány beszélgetését. – De v-valamire rájöttem..
– Beszélj, sárkány – felelte Füst olyan mosollyal, melyet Zörej, aki eddig nem szokott hozzá a kedvességhez, alig tudott elviselni.
– N-nos – hebegte –, úgy látszik, minden ebbe a terembe nyúlik vissza. És pont azokra az alagutakra gondoltam, melyeken átutaztunk az Éles és a Menedék között. Még sosem voltam olyan alagutakban.
– A varázs tette őket oda? – kérdezte Füst. Akárcsak Viasz, ő is hallott pár dolgot arról, hogy Jószerencse és társai milyen viszontagságokon mentek keresztül a viharban, de részleteket még ő sem tudott.
– Ha igen, akkor nem hasonlított egyetlen varázshoz sem, amivel én valaha találkoztam. Biztos, hogy nem sárkányvarázs volt.
– Baziliszkuszvarázs? – kérdezte óvatosan Füst, és gyanakvó pillantást vetett a háta mögött kuporgó baziliszkusz térképre. Hirtelen az az érzése támadt, hogy a térkép hallgatódzik. De Zörej hevesen megrázta a fejét.
– Nem – mondta. – Azt a fajta varázst ki tudom szagolni; mindenhol van itt a levegőben körülöttünk. Nem, ez m-más volt. Szerintem az alagutakat nem megásták, ahogy te vagy én ásnánk egyet. Nem megásták őket: egyszerűen odanőttek.
– Odanőttek? – kérdezte Viasz gyanakvóan. Akárcsak a legtöbb természetes sárkány, ő sem kedvelte a barlangokat és az alagutakat. Az égbolt sárkányaként élt, és a föld alatti világot a varázzsal és a félelemmel kötötte össze.
– Nos – sóhajtott fel Füst –, lehet, de ezzel nem tudunk tervet kiagyalni.
– D-de igen – vetette közbe Zörej. Szeme nagyra nyílt, ahogy átpásztázta a terem belsejét. – Azt hiszem, az egész összefügg valahogy, csak azt kell megtudnunk, hogyan.
– De ennek semmi értelme – panaszkodott Füst.
– Ez nem igaz. A válasz v-valahol itt van, minden válasz, tisztán fekszik előttünk, hogy... – Zörej elhallgatott, kitárta szárnyát és behúzta a nyakát. Úgy nézett ki, mintha éppen pofonvágták volna. – Persze – suttogta. – Persze! Itt van!
– Mi van itt? – dörmögte Viasz, és reményteljesen Füstre pillantott. Zörej nem válaszolt, hanem egyszerűen előreugrott, és felsiklott a térkép szélére. Karma beleért a védővarázsba, amitől nagy sistergés hallatszott, és kékeszöld fények cikáztak szerteszét a halványszürke fényben. Aztán megfordult, és így szólt:
– Az egész világ itt van. Szó szerint. Ha bármit keresünk, itt megtaláljuk. Csak azt kell megfejtenünk, hogyan lássunk!
Viasz és Füst, a sárkány navigátorok legnagyobbikai, sokatmondóan egymásra pillantottak, és egyszerre szólaltak meg:
– Rendben. Hol kezdjük?

 

Jószerencse kelt fel utoljára. Mikor elhagyta az árnyékos hasadékot, melyben Fátyollal az éjszakát töltötte, látta, hogy barátai a nagy baziliszkusztérkép köré tömörültek. A teremben halvány fény látszott, és mikor közelebb sétált, Jószerencsének úgy tűnt, hogy a térkép felülete izzik, és halvány, kékeszöld fényt sugároz az émelyítő ködbe. Mikor csatlakozott Fátyolhoz a csoport szélén, látta, hogy nem tévedett: varázs dolgozott a szeme előtt.
– Mi az? – kérdezte gyanakvóan.
– Ária – felelte Fátyol bizonytalanul, mintha Jószerencse máris megakarná cáfolná, amit mondani akar. – Szerintük visszaszerezhetjük.
Szárnycsapásaival jókora szelet keltve, Zörej visszarepült a terem távolabbi részéről. A szürke fény eltompította pikkelyeinek rikító vörös színét. Jószerencsének feltűnt, hogy mennyire... normálisan néz ki. Szeme csillogott az izgalomtól és az erőfeszítéstől.
– Kezdem érteni – jelentette be lelkesen. – Most még meg kell keresnünk az egyes szintek kioldó pontjait!
– Mi folyik itt? – suttogta Jószerencse Fátyolnak. Fátyol arckifejezésén ugyanazt a feszültséget látta, amit ő a szívében hordozott. Látta a reménytelenség falát, mely a gondolatot erőfeszítéssé alakította, a szavakat pedig kínná. De Fátyol, akárcsak ő, kitartott. És a reménytelenség falán túl... egy reményfoszlány?
– Az éjszaka azt hittem, minden elveszett – magyarázta Fátyol halkan, csakis neki irányítva a szavait. – Hogy minden elveszett: Ária, a Hágó, a remény, mi, a fajunk, és bár szégyellem kimondani, de nem érdekel ez a szerencsétlen sárkányfaj, ha nem találom meg Áriát. De ezek a kedves barátok, azt hiszem, talán találtak valamit. A térkép, Jószerencse. Zörej, Füst és Viasz nagyon tüzetesen vizsgálják. Látszólag pontosan utánozza a világot, még az időjárást is. Tulajdonképpen a térkép maga a világ.
– De hogy lehet az, hogy...? – vetette közbe Jószerencse.
– Sssh, hallgass! Ott a felszínén! Nagyon kicsi! De Zörej szerint a térképnek több rétege van. Nem csak a felszínt mutatja. Szerinte a térkép megmutatja, hol van az Aether-hágó, ha meg tudjuk találni a varázst, amely kiadja az információt.
– Varázst? Hogy kezelhetjük a varázst, ha...
– Ó, hát érzed, Jószerencse? – kérdezte Fátyol. Régebbi jókedvének egy töredéke most átviláglott komorságán. – Ez a hely forrong a varázstól!
– Aha. És Ária?
– Ő is itt van, ebben biztos vagyok. És az egész összefügg, Jószerencse. Ária, a Hágó; van minta.
Ekkor Zörej felkiáltott. Hangja erősen visszhangzott a kör alakú teremben.
– Azt hiszem, találtam valamit!
A térkép déli része felett verdesett, ahol egy nagy, azúr tenger terült el. A sárkányok a lehető legközelebb rohantak a térképhez. Ugrándozva, nyújtózkodva próbálták kivenni, hogy mit is talált.
– Nem látok semmit – dörmögte Teher, miután előrefurakodott.
– Maradj ott, ahol vagy, Teher! – kiáltotta Zörej. Mereven bámult az óceán egy pontjára. Dadogásáról teljesen megfeledkezett. – Nem ide kell néznünk... – és kinyújtott farkával a terem kupolás falára mutatott – hanem oda!
A kristályos falon sötét alak látszódott. Úgy nézett ki, mint egy sárkány fejének az árnyéka, de semmi sem állt ki a falból, ami ilyen árnyákot vethetett volna. Teher mondani akart valamit Zörejnek, de mikor kinyitotta száját, rájött, hogy Jószerencse mellett áll.
– Édes barátom! – lihegte, mintha évezredek óta nem látta volna Jószerencsét. – Annyira örülök, hogy látlak! Bársony azt mondta, hogy hagyjalak aludni, aztán Fátyol is ezt mondta, de még akkor is nagyon oda akartam menni hozzád, hogy elmondjam, mennyire sajnálom... akarom mondani, hogy mennyire el akarom mondani... én... ó a mindenit, hát...
– Semmi baj – mosolygott Jószerencse, akire mély benyomást tett barátjának szemmel látható levertsége. – A legjobban úgy tudsz megvigasztalni, ha segítesz Zörejnek. Attól félek, egy kicsit elfogyott az energiám.
– Igen, igen, persze, öreg haver! – Teher ragyogó szemekkel ugrott előre, és odakiáltott Zörejnek. – Hé, te, ööö...
– Zörej az, te bolond! – sziszegte Bársony, aki hirtelen feltűnt társa mellett. Bársony bátorítóan Jószerencsére mosolygott, majd finoman belepaskolt a mellkasába. – Minden rendbe jön, Jószerencse – mondta. – Tényleg.
Mondd ezt Fátyolnak is, gondolta Jószerencse, mikor látta, hogy társa arcára visszaül a komorság.
– Persze, Zörej – folytatta Teher. – Nos, sárkány, szerinted hogy oldjuk meg ezt a kérdést? Te is arra gondolsz, amire én?
– Az árnyék? – felelte Zörej. – Igen. Évekkel ezelőtt láttam már ilyet Covamere-ben. Egy mély alagútban. Éppen felfedező úton voltam. Az őrök elkaptak a végén, de elengedtek. Még fiatal voltam, de tiltott terület volt.
Szemöldökét felemelte, mikor beszélt. Valóban sokkal többet rejtett magában ez a sárkány, mint ahogy azt először feltételezték a sárkányok. A gyilkossági mendemonda szinte teljesen elhalt, mivel – miután beszélgettek vele és megismerték – a sárkányok nem tudták elképzelni róla, hogy ilyet tegyen. De múltjának rejtélyeivel még várni kellett, mert tovább beszélt.
– Tudom, hogy nagyon közel lehettem a helyhez, ahol a baziliszkusz aludt. A baziliszkusz, Jószerencse, akivel az Útvesztőben találkoztál. Éreztem a varázst, nem annyira, mint... na mindegy, de nagyon fiatal voltam, és bolondos, ezért nem ijedtem meg tőle. Az őrök viszont elkaptak, mielőtt közelebb merészkedhettem volna. Nem hiszem, hogy tudták, mit védenek egyáltalán. De láttam valamit, amikor elvezettek. Pont fölöttem állt ki a falból. Egy karc volt az. Egy teremtmény feje. Egy baziliszkusz feje. Ugyanolyan árnyékot vetett, mint itt, ezen a falon.
– De itt nincs semmi, ami árnyékot vetne – szólalt meg Bársony vékony hangon, megtörve a csendet.
– Nem igaz – kiáltotta Teher. A térkép felett verdeső Zörej bólintott az ex-varázsos sárkánynak.
– Folytasd, Teher – sürgette. – Tudod, mit kell tenned.
Teher meglepődött, mikor úgy találta, tényleg tudja. Hirtelen megérezte a terem levegőjének sűrűségét. A Változás óta először érezte újra azt, amit akkor érzett, mikor a Tartományból vette a tűzvarázst. Bár a varázs eltűnt az elméjéből és a testéből, a baziliszkuszvarázs tüneményes erővel terjengett a teremben. Tudta, hogy meríthet belőle.
Mikor óvatosan közelebb húzódott a furcsa árnyékhoz, önmagában egyre jobban kezdte elfogadni, hogy valami tényleg van ott. Létezik, gondolta nyugodtan. Csak rá kell jönnöm, hogyan láthatom meg. Szemét résnyire becsukta, hogy a fal többi része ne zavarja a látását; ezután már csak magára az árnyékra figyelt. Bár észre se vette, de enyhén meggörnyedt, és kitárta szárnyát, mintha lassú, zavaros táncot járna. Visszafojtotta a lélegzetét. Ott?
Valami hullámzó képet pillantott meg; fakó alakot, mely úgy fodrozódott, mintha meleg ködön keresztül nézte volna. Mikor kicsit oldalra hajtotta a fejét, a kép eltűnt. Ott! Teher visszaállt az eredeti látószögbe, és lassan előrelépett. Egyre tisztábban látta a jelenséget. Ezüstös kép volt, mely tátott szájjal nyújtózkodott feléje. Ha Teher csak egy karomhegynyire eltért a helyes látószögtől, a kép azonnal eltűnt. De sikerült megtartania az irányt, és még közelebb mennie, míg már majdnem beleért az orra. Mély lélegzetet vett, kinyújtotta nyakát, és finoman megérintette az árnyékot.
A térkép alól sóhajtás hallatszott. Zörej egy kicsit feljebb emelkedett a levegőben, mivel nem tudta, mi fog történni, és mindenre felkészült. A sóhajtás zúgássá változott, aztán hangos búgássá, majd hirtelen elhallgatott. A térkép felületét védő varázsréteg olvadni kezdett. Először hat körszeletre bontakozott, majd pontokba gyűlt az emelvény szélén. A hat, halványan csillogó varázsrög elrúgta magát az emelvénytől, és a terem falai felé vették az irányt. Az egyik pont Teher feje felett ütődött a falba. A levegőben nagy pukkanás hallatszott, majd ugyanez a hang érkezett a terem másik öt pontjáról is. A rejtett tárgy végre előbújt. Ahogy Zörej azt már előre tudta, egy kifaragott baziliszkuszfej bukkant elő a sötét kőből, majd rámeredt öt testvérére, akik – egymástól egyenlő távolságra – szintén kiemelkedtek a terem falából. A hat ezüstös, kopár szikla különbözött egymástól; a falon a Halhatatlanok pontos képmásai jelentek meg.
A sárkányoknak elállt a lélegzetük. Még a természetesek is megérezték az óriási varázsmennyiség felszabadulását. Nem is igazán az erejét csodálták, hanem azt, hogy mennyire megszelídítették régen e varázst. De hát csoda ez?, gondolta Jószerencse, mikor belekóstolt a nyirkos levegőben lebegő varázsba. Itt lemásolták a világot. Ehhez nagy erő kellett.
– Így már tényleg munkához láthatunk! – kiáltotta Zörej diadalittasan, miközben Teher büszkén lépett el az általa felfedett szobor mellől. – Mit keressünk meg először?
Eztán nagy sürgés-forgás keletkezett. Egyes sárkányok nem értették, mit akar Zörej, mások pedig elvben már kezdték átlátni a dolgot. Jószerencse megelégedett azzal, hogy mások végezzék el a munkát, így Fátyollal és Bársonnyal visszahúzódott a baziliszkuszfej alá, ahol Teher megpihent.
– Én mondom, lenyűgöző – mondta Teher közömbösen. – Persze én sosem voltam a varázs híve, de néha van a varázsban egy kis elegancia, be kell valljam!
– Ebből elég, Teher! – csattant fel Bársony. – Gondolj szegény barátainkra egy kicsit, légyszíves! Emlékszel még, min mentek keresztül?
– Nem baj, Bársony, semmi gond – nyugtatta Fátyol, bár az ő arca is szomorú és hűvös maradt. – Valamit biztos találnak a nyomkeresőink.
– Hát pont ez az! – nyögte Bársony. – Mit csinálnak?
– Teher? – szólalt meg Jószerencse. Ő is kíváncsi volt; bár érezte, hogy a csoportot magával ragadja a kalandvágy, nem látta biztosan, hova vezet az egész. Ha egyáltalán vezet valahová.
– Látom, kételkedsz, Jószerencse – mosolygott fehér pikkelyes barátja –, de hadd mondjak el valamit, öreg haver! Tudod, szerintünk ennek a térképnek, az igazi világhoz hasonlóan, több rétege van. A baziliszkuszok érzékelése messze meghaladja a mi képzeletünket, ebből pedig az következik, hogy ha csináltak egy térképet, akkor azt hihetetlen részletességgel tették.
– Lehet.
– Biztos. Namármost, azt tudjuk, hogy az idő mostanában sokat tréfálkozott velünk – szerintem ezt nem is kell magyaráznom. De most a mi oldalunkra állíthatjuk az időt.
– Teher – sóhajtott Bársony. – Miről beszélsz?
– Csak figyelj, és elmondom – nyögött fel Teher. – Kedvesem – tette hozzá, mikor észrevette Bársony lesújtó pillantását. – Nos, ebben a pillanatban a térkép úgy van beállítva, hogy a jelenlegi világot mutassa – amit a térképen látunk, az odakinn éppen megtörténik. De a baziliszkuszok nem elégednének meg ennyivel. Bár nekünk ezt elég nehéz elképzelnünk, ők örökké éltek. Én például nem tudok rosszabb rémálmot elképzelni, mint hogy az egész örökkévalóság kinyúlik előttem vagy éppen a hátam mögött... Na mindegy, a lényeg az, hogy biztosan úgy építették meg a térképet, hogy a múltat is mutathassa. Talán még a jövőt is.
– Szerinted vissza tudjuk fordítani az időt a térképen? – kérdezte lassan Jószerencse.
– Igen.
– Tehát meg tudja majd mutatni, hogy milyen volt a világ? Mondjuk tegnap? Vagy a változás előtt?
– Igen.
– De én még mindig nem értem... – szólalt meg Bársony.
– Én értem – mosolygott Jószerencse. – Ha vissza tudjuk állítani a térképet akkorra, mikor az Aether-hágó nem tűnt el, akkor látjuk majd, hogy helyezkedett el a Hágó – amire mind emlékszünk. És akkor végignézhetjük, hogy mi történik vele. Le kell tudnunk követni az Aether-hágót egészen a jelenig, és akkor meglátjuk, hogy hol van most!
– Így van! – kiáltott fel Teher.
– És mi a helyzet Áriával? – kérdezte Fátyol halkan.
Jószerencse szomorúan fordult feléje, de nem tudott megszólalni, mert Zörej odakiáltott hozzájuk.
– Mindenki jöjjön ide! Könnyebb, mint gondoltam! – A négy sárkány odarohant a csődülethez. A csoport két részre szakadt – Zörej, Viasz és Füst a térkép közepe felett verdestek, míg a többiek a óriási emelvény széléhez csődültek. – Gyere ide! – szólt Zörej Jószerencsének. Fátyol követte társát, aki átrepült az apró tengerek felett a nyomkeresőkhöz.
– Varázst használok fel – figyelmeztette Zörej. Jószerencse észrevette a baziliszkuszfejekből kitörő, fakó fénycsóvákat, melyek Zörejben futottak össze, és vörös bőrét bonyolult szivárvány színűre festették. – Nehéz irányítani, de megpróbálom. Figyeljetek!
Jószerencsének elállt a lélegzete, mikor lenézett. Most először nézett rá igazán a térképre, így nem készült fel a látvány hamisítatlan valószerűségére. A világ feküdt alatta! Ha eltakarta volna látóköréből az árnyékos terem falát, akkor élethűen elképzelhette volna, ahogy több ezer fahossznyira repül a magasban, a ritka levegőben, magasabban, mint bármely más sárkány. Közvetlenül alatta óriási koromfelhőt látott. A hamu szinte betakarta a földrészt, és hatalmas árnyékot vetett a környező óceánokra. Látta, hogy a hamufelhő összezsugorodik, és egy pontba húzódik vissza, mintha valami elszívná.
– Az idő most visszafelé halad – lihegte Zörej. Erősen koncentrált, miközben a baziliszkuszszobrokból kivont, erőtlen varázzsal dolgozott. – Az Üszökhegy kitörését látod. Megint szemtanúja lehetsz a világ változásának.
Ekkor Jószerencse lélegzete valóban elakadt. A koromtakaró és a füst felgyorsult, majd eltűnt a kis pontban. Nagy fényvillanás vakította el. Egy pillanatra látta, hogy a hegy kinyílik, mint egy roppant seb. Aztán a seb szédítő sebességgel begyógyult, a fény kihunyt és a viharfelhők pezsegve, zsugorodva kelet felé száguldottak. Alattuk éjszaka és nappal váltogatta egymást. A köd átadta helyét a felhőnek és a napnak, miközben az idő egyre csak fiatalodott.
– Nézz északabbra! – Fátyol hangja törte meg Jószerencse hipnotikus állapotát. Jószerencse megrázta magát, és levette tekintetét az Üszökhegyről, majd végigfuttatta szemét Szívfölde középső részén. Ott volt a Tükörvíz, a békés tó, ahol Tehert elkapta a Tartománysokk. Ott feküdtek az Alacsony-hegység lábánál a kis dombok is. Már nem léteznek, gondolta elképedve.
A dombokat hegycsúcsok váltották fel, melyek között csak egy hegyszoros vágott át. A szorost régen a troll úr, Aether vájta a hegyek közé. Lélegzetelállítóan mély, meredek oldalú kanyont látott, mely először szűkült, de aztán egész hosszában kiszélesedett. Az Aether-hágó tárult a szemük elé.
– Az otthonom – morogta Fátyol. Szárnyát szél csapta meg. Mellette Szilárd verdesett.
– Ott van – mondta Szilárd. – Most. Most látni fogjuk. Zörej?
Zörej bólintott. Sikerült visszavinnie a térképet oda, amikor a földrengés készen állt arra, hogy bezárja a Hágót. Most úgy feszítette a varázsszálakat, hogy a miniatűr világ lassan, nagyon lassan előre haladjon az időben.
Az Alacsony-hegység megremegett. A sárkányok úgy érezték, hogy hallották a sziklák dübörgését, de nem voltak biztosak benne. Lavinák fehérítették be a felsőbb lankákat, majd a szoros hirtelen szűkülni kezdett. A sziklafalak – egy nagy állkapocshoz hasonlóan – egymásnak csapódtak, és a Hágó borzasztó könnyedséggel eltűnt a szemük elől.
– Most jól figyeljetek – mormogta Zörej, aki nem tudott a mozgásokra figyelni, mert lekötötte a varázs kezelése. Felgyorsította a dolgokat a Változásnál, majd a Változás utáni napokra megint mindent lelassított. A föld ekkor kezdett mozogni.
Néhány pillanatig semmi sem történt, aztán Szívfölde megremegett, mintha alulról gigászi ütést kapott volna. Viharfelhők kezdtek száguldozni természetellenes sebességgel, özönvizet zúdítva a talajra. A rohanó felhők között a sárkányok látták, hogy egész hegyek hajlanak meg saját súlyuk alatt, tengerek száradnak ki. Mintha egy láthatatlan ragadozó felfalta volna Szívföldét.
Látták, ahogy a Hágó mélyen lesüllyed a földbe.
– Ott! – kiáltott fel Szilárd. – Állítsd meg ott! – Zörej engedelmeskedett, és megfékezte az idő áramlását. A térkép megmerevedett. – Le tudunk nézni a föld alá?
– Azt hiszem, igen – Zörej elfintorodott, majd megvizsgálta az egyik varázsszálat, amelyhez eddig még nem nyúlt. Megtalálta a kioldót. A térkép hirtelen megváltozott: bár a föld a helyén maradt, átlátszóvá vált, és a sárkányok mélyen leláthattak a mélységeibe. Rövid keresés után megtalálták a Hágó alagútjainak különleges formáit. Az alagutak valóban lesüllyedtek a föld alá. A börtön folyosói maguk is foglyul estek.
– Ez mikor történik? – üvöltötte Szilárd a levegőben, miközben izgatottan próbált úgy hunyorogni, hogy jobban lásson. A látvány megigézte: ott feküdt a Nagyterem, Lidérc tömlöceinek bonyolult hálózata. A sziklába váj üregek úgy néztek ki, mint buborékok a jégben.
– Ez most van – felelte Zörej. – Az Aether-hágó most itt van.
– De hol?
Elképedt hörgések hallatszottak, mikor egyenként, mindannyiuk megértette. Ott volt a Hágó, és ott, felette, a baziliszkusz fellegvár kusza formái. Az Aether-hágó közvetlenül alattuk volt, az áttörhetetlen kőbe ágyazódva; ezer fahossznyira a baziliszkusz-fellegvár alatt.
Elérhetetlen mélységben.
– Ez nem lehet! – üvöltötte Szilárd. – Ez nem lehet igaz!
Fátyol elsírta magát, Jószerencsét pedig durván ellökte magától, mikor az vigasztalni akarta. Ügyetlenül viaskodtak egy kicsit a levegőben, majd mindketten az emelvény mellett kötöttek ki. jószerencse szorosan megölelte Fátyolt, aki bár eltemette fejét a szárnyaiban, nem adta át magát az ölelésnek. Abban a pillanatban Fátyol úgy érezte, hogy még soha nem volt ennyire távol Jószerencsétől. Felfelé fordította fejét, hogy hatalmas jajveszékelését átadja az égboltnak, de hirtelen elhallgatott, mikor sárga és fekete csíkos szárnyakat látott meg a tető nyílásán keresztül.

 

 

   25.   
Út a Hágóhoz

Tavasz világa, akárcsak Jószerencséé, elsötétült. De míg Jószerencsét csak az életkedve hagyta el, addig Tavasznak a szemét égette ki az a tűz, melyet Angyal vetett ki rá. Tavasz megvakult. Csak Angyal árnyéka lehetett így, a szörnyű sárkány szerelmének áldozata; szem nélkül, mint ő, viszont varázs nélkül, mely a látást adta Angyal kezébe.
Tavasz szívszaggató fájdalmat érzett, mikor Angyal elhagyta a termet. Úgy érezte, kitépik a szívét. Az utolsó kép, amit látott, az volt, hogy Angyal bársonyos szárnyai kitárulnak az égbolton... Nemcsak ő ment el, hanem Áriát is elvitte a farkrészébe tekerve. Abban a pillanatban Tavasz látta a saját jövőjét. Nem számíthatott az örökkévalóság végtelen panorámájára vagy a nagy rendkeresésre, melyről annyira álmodott. Csak a halandóság maradt a számára. Angyal eldobta magától, és bűntettéért megvakította.
Mit tettem!, gondolta siránkozva, mikor zuhanni kezdett a terem tetejéről. De bár gondolatai vadul cikáztak a reménytelenségben, lefékezett az önpusztítás szélén, és kitárta szárnyát, hogy megállítsa a zuhanást. A zuhatag lábánál találta magát. A dübörgő vízözön szinte megsüketítette, de nem tudta rávenni magát, hogy bedobja testét a zuhatagba. Tudta, hogy az éles sziklák már várják, tudta, hogy ha beveti magát a vízbe, azonnal ezer darabra szakad... de valami visszatartotta.
Aznap éjszaka céltalanul bolyongott a fellegvár tornyai között. Csak a légfuvallatok és a víz szaga mutatták az utat. Gondolatai nem nyugodtak – ha a jövőre gondolt, belső szemei (melyek még mindig hallatlanul erősen látták a múlt eseményeit) azonnal emlékeztették Ária szörnyű meggyalázására. Ária szenvedésének látványát és panaszos sikolyát semmi sem tudta kitörölni. Ahogy telt az éjszaka, Tavasz egyre jobban befogadta a halandóságot, melyet már igazán a magáénak érzett. Legalább meghalhatok, gondolta. Így szabad lehetek.
Aztán rájött: bár nagyon akart, még nem halhatott meg. Előbb segítenem kell rajtuk.
Tavasz a zuhatag lábánál töltötte az éjszaka maradék részét. Nem aludt egy szemernyit sem, és egyre jobban fázott. Mikor ösztönei jelezték, hogy eljött a reggel, a levegőbe emelkedett, és elindult a Világ Terme felé. A vak repülés közben a terem varázsát követte.

 

Tavasz érkezte után Fátyol cselekedett először. Felugrott a sárkányok fölé, egyenesen Tavaszhoz, és eszeveszetten ütlegelni kezdte szárnyával sárga és fekete pikkelyeit. De Tavasz kitartott a levegőben, és nem fejtett ki ellenállást, bár Fátyol minden erejét beleadta az ütésekbe.
– Mit tettél, Tavasz? – siránkozott. – Mit csináltál idebenn, te szörnyeteg?! Nézd, hova juttattál minket! Hol van a remény? Megmondom én neked: a föld alatt van, mint az otthonom! Mit tettél, Tavasz?
Az ütések áradata közben Tavasz meg sem moccant, csak lehajtotta a fejét. Jószerencsének és Tehernek végül sikerült a zaklatott Fátyolt odébb tuszkolni. Jószerencse társával maradt, hogy megvigasztalja, így Teher lépett a nagy, csíkos harcos elé. Szemöldökét összeráncolva nézett Tavaszra.
– Mi hozott vissza ide, Tavasz? – kérdezte keményen. Összerezzent, mikor meglátta a fekete szemgödröket, ahol egykor barátjának szemei csillogtak. Végignézett Tavasz megperzselt testén. A történtek ellenére, még mindig sajnálta. – Mondd, hogy megigéztek! – suttogta, miközben magával is el akarta hitetni, hogy Angyal varázzsal vette rá mindenre.
– Bármilyen varázzsal is irányított Angyal, nincs mentségem arra, amit tettem – felelte Tavasz, elég hangosan ahhoz, hogy mindenki hallja. – Azért jöttem, mert hiszem, hogy segíthetek a küldetésben. Meghallgathattok, vagy elküldhettek. Rajtatok múlik.
– Miért hallgassunk rád? – szólalt meg Bársony. Elnéző természetét besötétítette a mély gyanakvás, melyet Tavasz felé táplált. Mikor a síró Fátyol felé pillantott, még jobban gyűlölni kezdte a harcos sárkányt.
– Mivel én már tanulmányoztam a térképet, ismerek pár titkot. – Ez elhallgattatta még Bársonyt is, hisz mindnyájan tudták, hogy mennyire jelentős szerepet játszik küldetésükben a baziliszkusztérkép.
– Már megtaláltuk az Aether-hágót – kiáltotta Zörej, miután felfüggesztette a varázst maga körül. – Nem tudjuk elérni. Mi mást kellene tudnunk?
– Szép munkát végeztél, sárkány – felelte Tavasz. – De nem néztél elég mélyre.
– Ezt hogy érted?
– Azt mondod, nem lehet lejutni az Aether-hágóhoz? – Tavasz elmosolyodott, amitől kivillantak szétroncsolódott fogai. – Ez nem igaz, sárkány. Le lehet jutni oda, és csak én tudom, hogyan!
– Akkor mondd el, te szörnyeteg! – üvöltötte torkaszakadtából Fátyol, majd kivicsorította fogait a felette verdeső Tavaszra. – Aztán menj el! Menj el... – Újból Jószerencse szárnyába temette az arcát.
– Mondd el, Tavasz! – ismételte Jószerencse.
Tavasz elgondolkodott egy pillanatra. Már türelmetlenül várta a halált, ezért mindent gyorsan, hibátlanul kellett végrehajtania. A legközelebbi baziliszkuszszobor varázsa magához vonzotta. Egyenesen a szoborhoz repült, fejével előrenyúlt, és halvány tüzet szívott fel a műtárgy nyitott szájából. Aztán átirányította a tűzvarázst az emelvénybe vájt, szűk nyílásba, melyet egyikük sem vett még észre. Ezt mind az öt szoborral megismételte.
Ezután megint lebegni kezdett felettük, és mélyet lélegzett.
– Mi a neved, sárkány? – kérdezte Zörejtől. Zörej elmondta neki. – Hm. Kivetett voltál, nemde? – Zörej nem válaszolt; Tavasznak ismernie kellett a róla terjengő mondákat. – Nos – folytatta Tavasz –, bármit is hibáztál régen, a jelenlévő sárkányok közül te biztosan tudod, mit kell csinálni. Attól tartok, mennem kell.
– De mit kell tennünk? – kérdezte idegesen Zörej. Tavasz teste forogni kezdett a levegőben, s reszketett, mintha testét nem ő irányította volna. Aztán árnyék vetődött a nagy harcosra, és sötét alak rajzolódott ki az alacsonyan járó nap tompa fényében. Mokishi volt az, a csitraka. A töredezett tetőn görnyedt, és rikítóan zöld szemével pont rá bámult.
El kell mondanom nekik a térkép titkát!, gondolta Tavasz kétségbeesetten. A szavak lelkesen harcoltak, hogy kijussanak a szájából. De Angyal varázsa megint behatolt a testébe, és nem akarta, hogy a titokra fény derüljön. És ekkor egy szagot érzett meg a levegőben... A csitraka! Vak utálat söpört végig Tavaszon, mikor megérezte az aranyszínű és fekete vadállat szagát. Visszaemlékezett a bundájára, mellyel saját díszes bőrét gúnyolta ki, és eszébe jutott, hogy a csitraka mennyiszer feldühítette. A csitraka csupán Angyal szolgája volt, sőt minden sárkány szolgája. Mégis fölém merészel állni! Angyal szolgái közül neki kellett volna szenvednie, nem nekem! Alig tudta visszatartani haragját... de aztán összeszedte magát.
Ez őrület!, gondolta. Ez a lény nem ártott nekem. Még mindig Angyal gonosz varázsa irányít engem. A varázsa itt maradt, és én lettem a zsákmánya. El kell mondanom nekik!
– Hagyjál békén! – üvöltötte Tavasz az égbe, szenvedéssel teli hangon. Az alatta ácsorgó sárkányok zavarodottan pillantottak egymásra. Tavasz ide-oda rángatta a fejét, mintha valami belső harcot vívna, majd megindult felfelé.
Mokishi hátraugrott, hogy elengedje Tavaszt, de a nagy sárkány egyenesen rárontott. Sérült száját kitárta, és mint egy megszállott sárkány, hátborzongató arckifejezéssel támadott. A csitraka természetellenes módon, szédítő sebességgel ugrott félre, hogy elkerülje az ütközést a hatalmas termetű sárkánnyal. De Tavasz éppoly gyorsan reagált, és addig közeledett, mígnem a csitraka beszorult a szárnyai és egy nagy kőlap közé. Látván, hogy sarokba szorult, a csitraka megpördült, és felvillantotta karmait a halvány napfényben.
– Állj! – a csendet Kerep hangja törte meg. Hangos szárnycsapásokkal megindult fölfelé – hogy kinek a segítségére sietett, a sárkányok nem tudták: talán ex-parancsnokának akart segíteni, vagy talán annak a lénynek, amelyik bevitte a fellegvárba, mikor haldoklott. Hihetetlen gyorsasággal repült, és befurakodott Tavasz és Mokishi közé.
Tavasz sújtott le először. Karmokkal tűzdelt elülső lábaival elsöprő csapást akart mérni az összekuporodott csitrakára... de Kerepet találta el. A varázzsal élesített karmok végigszántottak a fémszínű pikkelyeken és a húson. Pikkelyek szóródtak a baziliszkusz térképre, és vörös vér loccsant Tavasz csíkos bőrére. Tavasz felüvöltött, mintha félig-meddig rájött volna, mit tett. Kerep megdermedt, szárnyát magára kulcsolta, és le is esett volna a terembe, ha Tavasz lendülete vissza nem löki a szilánkokkal teli tető szélére. Éles roppanás hallatszott, mire kőszilánkok csatlakoztak a pikkely- és véresőhöz. Kerep nyaka furán oldalra csuklott, és élettelen teste összeesett a tetőbe vájt nyílás szélén. Mintha a baziliszkuszok újabb műtárgyat helyeztek volna el a sötét teremben.
– Nem! – ordított fel Tavasz. A legújabb rémtett sokkja kisöpörte testéből Angyal gonosz varázsát. De mikor megérthette volna tettét, a csitrakán találta magát.
Mokishi készen állt. Ez a sárkány mindig kigúnyolta, sőt meg is pofozta. Túlságosan hasonlított Angyalhoz. Most már a csitraka is elvesztette a fejét, harci ösztöne eluralkodott rajta. A csitraka faj eredetileg ragadozó volt, és a varázs gondos munkájának köszönhetően lettek értelmes lények. De agresszív alaptermészetük mindig is megmaradt, bármennyire is tagadni próbálták. Röviden, a csitrakáknak borzasztóan heves természetük volt. Ez az ősi természet vakította most el Mokishit is, az ösztön, mely elődein is uralkodott, és amely most őfelette is átvette az irányítást.
Hosszú karmokat növesztett párnás lábaiból, majd tépőfogakat villantott ki nagyra tárt szájából. Mokishi ugyanabba a fergeteges pörgésbe kezdett, amelyet korábban már látott Bársony, Füst és a szegény Kerep. Ezúttal viszont nem állt le. Karmai sebek százait ejtette, mikor még Tavasz karmai el sem érték őt. Tavasz elsöprő lendülete visszaszorította a kőlaphoz. Szinte odaszegezte testét a kőnek, majd töredezett fogaival rárontott a torkának. A teremből leselkedő sárkányoknak úgy tűnt, hogy darabokra tépik egymást.
A harc hirtelen véget ért. Tavasz elrepült a faltól, hátrahagyva a töredezett kövön kiterült Mokishit. A térkép másik oldalán szállt le, és míg Tollszár és Teher odarohant hozzá, hogy segítsenek rajta, addig Bársony gyorsan felrepült a véres harc színhelyére. Repülés közben elfordította tekintetét Kerep testéről, majd leszállt a csitraka mellett, felkészülve a legrosszabbra.
Mokishi haldoklott.
– Semmi baj – nyugtatta Bársony, a könnyeivel küszködve. – Jaj, te nem tettél semmi rosszat, csak segítettél nekünk. Mi meg ezt tettük veled.
A sérült teremtmény gyengéden hozzádörgölőzött, majd megint összecsuklott a töredezett kövön. Nehezen lélegzett; alatta pedig vértócsa gyűlt össze. Bársony lenézett, és látta, hogy Teher és Szilárd hasonlóképpen foglalkozik Tavasszal. Micsoda sötét helyre érkeztünk, tűnődött. Ahol nincs remény az életre, ahol csak halál és szenvedés vár ránk? Szomorúságát megpecsételvén, a csitraka meghalt a szárnyai között.
A teremben Tavasz beszélni próbált.
– El kell mondanom... – mormogta.
– Sssh, most ne próbálj beszélni, öreg haver – felelte Teher, miközben megpróbálta ellátni a Tavasz testét borító, több száz seb egyikét.
– Hadd beszéljen!
Jószerencse érkezett oda Tavasz mellé.
– Láttam az éjjeli sárkányokat lezuhanni – suttogta Tavasz. Hangja furán hörgött széttépett torkában. – Sok varázs halt meg. De van varázs, amelyik túlél...
Tollszár, aki régen a legjobb gyógyító volt Covamere-ben, finoman intett Tehernek, hogy hagyja abba a hasztalan próbálkozást Tavasz sebeivel. Tollszár megtartotta a haldokló sárkány fejét, és tovább beszéltette.
– ...nem a megmaradt varázs, nem a sárkányvarázs. Troll. Most erre van szükségetek...
– Troll varázsra? – kérdezte Jószerencse, feszülten figyelve. A nagy sárkány megvonaglott, majd kisebb vértömeg csapott ki az oldalából. Összerogyott. Bordái már nem mozogtak; hosszasan, nehézkesen lehelte ki a lelkét.
Az utolsó szó, melyet Tavasz, a sárkányharcos kiejtett a száján, így hangzott:
– Troll-ér...
– Nagy sárkány volt, mielőtt a Menedékre érkezett, és azután is az maradt egy ideig – mondta Tollszár. – Ismertem őt, mikor ezrek tisztelték. Mostanában már alig tisztelték százan. Ebben a pillanatban pedig senki sem maradt a számára, aki tisztelné. Ne legyünk hát kemények vele szemben.
– Nincs időnk keménynek lenni vele – vettette közbe Szilárd, aki végül odarepült hozzájuk, hátha Tavasz szavai segíthetnek a küldetés végrehajtásában. – Mit jelen az a szó, hogy „troll-ér”?
Se Teher, se Tollszár nem tudott erre válaszolni, de mindketten Zörej felé fordultak, aki a térkép fölött repdesve valamit mormogott magában. Ő is hallotta Tavasz szavait, és most keresett, valamit nagyon keresett...
– Troll-ér – suttogta.

 

Újból köd borította el a tájat. Odakinn minden folyékony mozgásnak látszott: az örökké ömlő zuhatag, a táncoló tornyok és az eső, mely állandóvá vált ebben a változó, természetes világban. A kétség, hogy valaha is elhagyják-e ezt a helyet, megint leszállt közéjük.
A csoport két legerősebb sárkánya, Röpte és Viasz leküszködte valahogy Kerep testét a tetőről, majd összehajtották szárnyait, burkot képezve a test körül. Tollszár kezelésbe vette a két holttestet – Kerepét és Tavaszét –, a lehető legjobban kitisztította a sebeiket, majd addig igazgatta a szárnyukat, míg elégedett nem volt a kinézetükkel. Sokéves gyógyító munkája során ugyanúgy találkozott kudarccal, mint sikerrel, ugyanúgy ismerte a halált, mint az életet. Társai tiszteletteljesen várták, hogy befejezze a szertartást.
Mikor végzett, intett Viasznak. Viasz, Röpte, Zörej és Szilárd együtt húzták ki a testeket a Világ Terméből. Átértek a másik terembe, ahol a keleti ablakon át beszűrődő korai fény ködgomolyagot világított meg, melyek úgy szállingóztak be a nyirkos légtérből, mintha a sárkányok lelkéért jöttek volna. Megint Tollszár szólalt meg.
– A barátaink meghaltak – kezdte. – Régen egy nagy varázskarikának adtuk volna át testüket, de ma már nem léteznek ilyen karikák. Már sokszor bánkódtunk a varázs eltűnése miatt, de most, hogy barátaink meghaltak, valóban mély bánat önti el szívünket. Elmentek, és semmi sem hozhatja már vissza őket.
Aztán beszélt a két sárkányról egyenként, mesélt arról, milyen hűségesen szolgálta Kerep Tavaszt, és arról, hogy Tavasz milyen kiváló parancsnok volt, de végül mégis rabszolgája lett egy másik sárkánynak. Ahogy előrehaladt a dicshimnusz, Tollszár egyre bizonytalanabbnak érezte magát, mivel a legtöbb régi gyászbeszéd a varázsról szólt, amely már elhagyta a világot. Végül megállt az egyik vers közepén, mert úgy érezte, mondanivalója egyszerűen nem alkalmas az eseményhez.
– Ööö – hebegte –, szeretne valaki még mondani valamit?
Társai nyugtalanul mocorogni kezdtek. Aztán Fátyol lépett előre Tollszár oldalára. Szemei enyhén bevörösödtek, és kidülledtek. Remegő szárnyakkal beszélni kezdett.
– Nem tudhatjátok, milyen félelem izzik bennem. De Tavasz meghalt, és nem ítélkezhetünk felette. Arra kell emlékeznünk, amilyen volt, nem amilyenné Angyal tette.
Ekkor elcsuklott a hangja, mire Jószerencse előreugrott, hogy megvigasztalja. De Fátyol intett neki, majd folytatta.
– Tollszár attól fél, hogy a varázs elhaltával már nem tudjuk hova küldeni e sárkányokat. Ráadásul a természetes szertartások sem illenek ide. Egyedül vagyunk itt. – Zihálva, szomorúan tekintett körbe a csoporton. – Nincs olyan erő, melyet segítségül hívhatnánk.
Mindenki előretömörült, mikor Fátyol szárnyával kifelé intette az ablakon.
– Javaslom, hogy oda küldjük barátainkat, ahol biztosan békét találnak. A felhőbe – mondta. Alattuk csillogó, fehér felhő tűnt fel, mely eltakarta a fellegvár alacsonyabb részeit és a zuhatagot. A rejtett napfénytől rikító fénnyel ragyogva, felemelkedett feléjük, majd lesüllyedt, aztán megint felszállt, mintha mohón követelné jutalmát. Felhő, gondolta Fátyol. Fura izgalom tompította el szomorúságát.
A ceremónia véget ért, és már csak annyi maradt hátra, hogy áttuszkolják Tavaszt és Kerepet a párkányon, egyenesen ki a ködbe. Szárnyuk kitárult, mikor zuhanni kezdtek, mintha felébredtek volna az utolsó, kísérteties utazásukra. Aztán eltűntek a semmiben, és a gyászolók örültek, hogy nem látják, hogyan falja fel őket a zuhatag.
Tollszár folytatta a beszédet, melynek felénél Bársony elhagyta a csoportot. Mindenki arra gondolt, hogy az érzelmek lettek úrrá rajta, de nemsokára egy nagy szőrcsomóval tért vissza. Magát a csitrakát tartotta hátsó lábaival.
– Ő ugyanezt érdemli – mondta hevesen, és senki sem mert vele ellenkezni. Ahogy Mokishi vékony, aranyszínű alakja eltűnt a felhőben, Bársony ezeket a szavakat suttogta:
– Egy napon újra találkozunk. Akkor talán igazi barátok lehetünk.
A sárkányok lassan visszasétáltak a Világ Termébe. Először Zörej sietett át. Bár szomorú volt, nem igazán tudta megkedvelni Tavaszt a Menedéken töltött rövid idő alatt. Kereppel pedig nem is találkozott azelőtt. Ezenkívül valami más is égett benne: Tavasz haldokló szavai. Troll-ér.
Mire a többiek megérkeztek a terembe, Zörej már el is helyezkedett a térkép felett.
– Azt hiszem, mégis van remény! – kiáltotta.
A sárkányok is hamar elhelyezkedtek, ahogy Zörej kérte. Végre volt valami, ami kiűzhette a szomorúságot lelkükből, így lelkesen engedelmeskedtek a kitaszított sárkány kéréseinek. Hallgatnak rám, csodálkozott, mikor a sárkányok végrehajtották utasításait. Bíznak bennem!
A csoport egészéhez beszélt. Zörej növekvő magabiztossága reménnyel töltötte el Fátyolt, még a történtek ellenére is. A kísérteties hang, mellyel a toronyban találkozott, most eszébe jutott, bár még nem igen tudott hinni a szavaknak: a szörnyűségek után béke következik.
Hát, gondolta bátran, a szörnyűségeket már megtapasztaltuk. Hinnem kell abban, hogy ami előttünk áll, jó lesz.
– Troll-ér – mondta Zörej. Hangja úgy dübörgött a teremben, mintha ő lenne a legtapasztaltabb szónok. Hebegése elpárolgott. – Ezt mondta Tavasz, és eltöprengtem a jelentésén.
Zörej oldalra fordult, és felhajtotta fejét. Egy halvány varázsszálat húzott elő abból a baziliszkuszfejből, amely alatt Teher helyezkedett el. Teher gerincén bizsergés futott végig, és megborzongott, de nem érzett fájdalmat, így a helyén maradt. A sárkányok zavartan pillantottak egymásra.
– Nincs veszély – biztosította őket Zörej, aztán hasonló varázst húzott a maradék öt fejből is, mígnem egy csillogó burokban lebegett. – Troll-ér: mi már találtunk is egyet. Most csak a megfelelőt kell megtalálnunk. – Fátyolra nézett. – Na, kitaláltad már? – mosolygott.
– Az alagút? – nyögte ki Fátyol ösztönösen. – Az, amelyiket annyira furcsának találtál? – Zörej bólintott, és Fátyolnak derengeni kezdett a dolog.
– Troll-ér – ismételte Zörej. – Egyszerűen ennyit jelent: a trollok erei. Tudjuk, hogy a trollok a földben fekszenek az egész világon, és testük nem pusztul – de nem csak a csontjuk marad meg, hanem sokkal több.
– Találtunk egy alagutat, mely az Éles-szigetet kötötte össze a Menedékkel. Akkor nagyon furának tűnt – olyan volt, mintha odanőtt volna; nem sárkány vagy víz vájta ki. Fura érzés volt benne lenni. Én igen érzékeny vagyok a varázsra, és felettébb furcsának találtam. Felettébb furcsának. Most már biztosan tudom, hogy troll-ér volt. És biztos vagyok abban is, hogy Tavasz sok hasonló eret talált a térképben. Szerintem azt akarta elmondani, van esély egy troll-éren keresztül elérni az Aether-hágóhoz.
Zörej hirtelen megdermedt, feje vadul oldalra hajlott. Szárnyával erősen verdesett; teste egy helyben maradt. A Tavasz által kiszabadított varázs most kiáramlott a hat szoborból, s beburkolta a térképet. Ekkor a térkép is megmozdult.
Hatalmas hörgés hallatszott – mintha maga Aether hörgött volna –, és a térkép túloldala megremegett, majd süllyedni kezdett a kőpadlóba. Ugyanabban a pillanatban a térkép másik oldala megemelkedett, és szétszórta a tetőről rázuhant törmeléket a teremben. A falak vibrálni kezdtek, aztán már maga a levegő is vibrált, mikor az óriás kőlap forogni kezdett. Zörej feljebb libbent, és intett a többieknek, hogy kövessék, de hamar láthatóvá vált, hogy a térkép nemcsak forog, hanem emelkedik is. Gyorsan oldalra ugrottak, és lelapultak a földre. Tátott szájjal bámulták, ahogy a föld és a tengertömeg elhagyja az emelvényt, és föléjük lebeg. A térkép a feje tetejére állt, és hihetetlen könnyedséggel megpihent a levegőben. Ezután még egyet forgott, mire pontosan abban a helyzetben lebegett, ahogy korábban az emelvényen feküdt. Most viszont egy fahossznyira volt a fejük felett.
Zörej óvatosan az üres emelvényre lépett. Tisztában volt az óriási tömeggel, amely a feje felett lebegett, de bíznia kellett a varázsban, bármennyire is kevés maradt belőle. Ránézett a térkép aljára, és a földrészek alja, a tengerek feneke tárult a szeme elé. A látvány furának tűnt, mesterségesnek, és nem sok dolgot lehetett rajta kivenni, de egy dolog annyira tisztán látszott rajta, hogy – mielőtt Zörej megszólalhatott volna – Bársony felugrott az emelvényre, és izgatottan mutogatni kezdett a szárnyával.
– Ott vannak! – kiáltotta. – Mindenhol ott vannak! Ők azok, ugye, Zörej? Azok a troll-erek? – Zörej bólintott, és felhívta a többieket is az emelvényre.
A világ alja sötéten, kietlenül nézett ki, de a sötétségen egy fényhálózat hatolt át, vékony, halvány vonalak hálózata, mely Jószerencsének Covamere Útvesztőjének egy darabját juttatta az eszébe. Ki tudja, gondolta. Talán tényleg az – talán valami tényleg megmaradt belőle. A troll-erek behálózták az egész világot, mint egy kolosszális fa gyökerei, áthatolva a legmélyebb sziklákon és tüzeken. Az óriási szálak kanyarogtak, elágaztak; néhol nagy alakzatba tömörültek, néhol csak ritkán tűntek fel, hisz óvakodtak a világ azon részeitől, melyek nem szívesen látták őket vendégül.
Zörej gyorsan megtalálta az Aether-hágót: a Hágó sebhelyét könnyű volt kiszúrni. Minden sárkány elfojtotta a lélegzetét, mikor megvizsgálta a sebhelyet. A térkép bepillantást nyújtott a sziklába, és ott meglátták a fényes szálat, mely egyenesen a Hágó Nagytermébe vezetett. A troll-ér megcsillant a sárkányok szemében.

 

 

HARMADIK RÉSZ
A HALHATATLANOK GYŰLÉSE

 

   26.   
Az elszakadás

Okker és Tellere egy kicsit elidőzött a fellegvár felett, mielőtt elindultak volna északra. Okker már menni akart, hogy megkereshessék az utolsó előtti baziliszkusz, Geiss búvóhelyét. Okker már feladta a reményt, hogy megtalálják Bachtot.
...Hat Halhatatlan az ideális, de öt is megteszi. És ne feledkezz meg a sárkányokról, Okker – nekik is megvan a szerepük.
Tellere megjegyzése egyrészt fellelkesítette Okkert, másrészt félelemmel töltötte el. Tudta, hogy nincs szükségük Bachtra a szertartás befejezéséhez, de nyugtalanság vett erőt rajta, mikor arra gondolt, hogy a gyatra sárkányok beleszólhatnak a Gyűlésbe. Valahogy... tisztátalannak tűnt így az egész. Bár eme fenntartásánál is erősebben élt emlékezetében a rövid szimbiózis Lidérccel – majdnem létrehozták ők ketten a förtelmes árnyékosztót, a világevő szörnyet. Okker sosem akart árnyékosztóvá válni. Ha pedig a sárkányok megint beleszólnak a Halhatatlanok életébe... Valóban fennállt a veszély?
Felpillantott a varázsfolyóra, és rájött, hogy már késő visszafordulni. Minden folyamat beindult, és a sors úgy határozott, hogy a Gyűlés tényleg meg fog történni, méghozzá hamar. Nagyon hamar.
De Okker is részt vesz majd benne?, gondolta.
Messze a köd fölött lebegtek, mikor kiváló érzékeikkel végignézték, ahogy a sárkányok levetik barátaik testét a zuhatagba, majd megbabrálják a térképet, és felfedik a troll-erek létezését.
...Értelmesek ezek a kis sárkányok, Okker. Igazi erőt képviselnek a világban.
...Ez igaz, Tellere. Óvakodnunk kell tőlük.

 

– Kérlek, mondd el, ki vagy!
Fátyol eltörpült a felhő hatalmas árnyékában. Jószerencse ott volt mellette az álomban, de nem látta azt, amit ő. Míg Fátyol felfelé nézett, addig ő lefelé a földre, egy fura mintára. A felhő sok mindent megmutatott Fátyolnak.
Egy kettéosztott folyó egymásba torkollott, majd feltűnt egy sárkány. A sárkány kettészakadt, a két kis ikersárkány pedig belefolyt a vízbe és eltűnt. Egy óceán tűnt fel tele jéghegyekkel. Hideg volt, és esett az eső.
Egy kikelő tojás ropogása hallatszott, majd az újszülött első nyivákolása. Az érzelmek kitörtek; könnyek folytak.
Fehér pikkelyek csavarodtak, majd egy szem nélküli arc tűnt fel.
És egy irány. Egy irány, mintha fatörzs nyúlt volna az ég felé, vagy csont mutatott volna kifelé a húsból. Észak, persze, de annyira határozottan.
– Ott van Ária – siránkozott Fátyol, és elfordult a felhőtől, meg a látomásoktól. De Jószerencse nem felelt, még csak oda sem nézett. Egyszerűen a földre bámult, mintha át akarná erőltetni tekintetét a sziklán. Fátyol nem akart vitatkozni vele, még nem. Jószerencse legalább ott volt vele.
A felhő szétszakadt, mikor egy érzékelhetetlen szellő átfurakodott rajta, és a látomások eltűntek. Csak az irány maradt. Észak.

 

Most, hogy a vihar elállt, a világ kevésbé tűnt hajlékonynak. A Változás erőteljes behatásként érte a sebezhető bolygót, és kiszakította a valóság hálójából, melyben oly sokáig nyugodott. Covamere Útvesztője, az erő hálózata, mely már eonok óta szolgálta ezt és a többi világot, szétporladt, és semmit sem hagyott hátra. Ebbe a semmibe zuhant a világ, új törvények után kutatva, melyek átkalauzolhatták az új korba. A föld eltorzult, és a törvények megváltoztak. A vihar dühe elpárolgott.
Most csak az eső esett, gyengéden, kitartóan. A csapadék balzsammal gyógyítgatta a vihar okozta sebeket, és letompította a földrészek mozgása után maradt éles földnyúlványokat. Egy kis ideig minden szilárd földdarab úgy áramlott, mint a gyanta a fa kérgéből, de most e gyanta megint megkeményedett. Fura alakot vett fel, de a természet szívesen látta a szilárdságát.
Néhol még elbújt egy kis megmaradt varázs, mely becsusszant a szilárduló talaj közé, hogy még eonokon át huncutkodjon, kis repedéseket hagyjon az új valóságban és megkeresse azokat a lényeket, akik felhasználhatják erejét. De eme maradványokon, és a világ teteje felé tartó, óriás varázsfolyón kívül, a világ készen állt arra, hogy felvegye új, természetes formáját, és elindítsa a következő korszakot.
Így nézett ki a világ ezen rövid idő alatt, e köztes állapotban. A varázs nem uralkodott felette, de még a természet sem, így feszült ürességbe lépett, melyet csak az állandó eső nedvesített. A világ meg sem moccant, mikor a kozmosz kiszélesedett, és a tér görbülni kezdett. Ebben a köztes állapotban bármi megtörténhetett.

 

A repülés fárasztó volt. A szél újra felerősödött, és rájuk zúdította az esőt, de mivel a szél is északra haladt, inkább segítette útjukat. A Jószerencse által diktált iram viszont hihetetlenül megviselte a sárkányokat. Semelyikük sem vitatta, hogy gyorsan kellett cselekedni, így szó nélkül tűrték az állandó, kőkemény repülést, és csak alkalmanként váltottak pár szót. Nagyrészt halk, szomorú repülésben volt részük.
A ritka szóváltások az északra vezető útról szóltak. Viasz és Füst vezette a csoportot, bár a legostobább sárkány is repülhetett volna elöl, hisz két összetéveszthetetlen útitársat kellett követniük. A varázsfolyó volt az egyik. Halvány, vizes mintája tagadhatatlan erővel haladt északra a felhők felett. Még éjszaka is vezette őket, amikor eltorzította a csillagok képét. De alattuk egy másik folyó is folydogált. Egy természetes folyó, melyet Füst felismert.
– Ez a Term – magyarázta Viasznak az utazás elején, mikor még szívesen beszélgettek. – A Term az a folyó, amelyik táplálja a zuhatagot. Már gyanítottam, mikor a térképet megvizsgáltuk, de most már biztos vagyok benne.
A vízesésben álló fellegvár eltűnt mögöttük. Mikor visszapillantottak, csak egy dacos rögöt láttak, mely mereven emelkedett ki a nagy folyamból. A táncoló tornyok már csak elmosódott foltnak látszottak. Aztán a fellegvár eltűnt a szemük elől.
– Tavasz földje – morogta Tollszár, aki közel repült Füstékhez, és hallotta, miről beszélnek. – Akkor ez bizonyára Termanderel, az árterek földje. Tavasz otthona.
Tollszárnak hiányzott Tavasz. A Menedéken lakó sárkányok közül ő emlékeztette legjobban a csodálatos Covamere-re. Egy örökséget osztottak meg, és bár Tavasz sosem viszonozta az érzéseit, egy ideig úgy érezte, szereti őt. Most, akárcsak a baziliszkuszok búvóhelye, Tavasz is eltűnt. Az ég túl nagy ahhoz, hogy egy sárkány sokáig kibírja, gondolta sóvárogva. Mennyire vágyom egy olyan helyre, mint az otthonom! Egy föld alatti helyre, messze a világ zűrzavarától.
– Most haladunk át a Gerinc hegyei felett – mondta Füst, ahogy egyre haladtak előre a szemerkélő esőben. – De a táj már laposodik is. Ez a környék is megváltozott.
– Egyre kevésbé van szükség kettőnkre – tette hozzá Viasz. – Semmi dolga egy nyomkeresőnek ott, ahol minden változik.
– Bár szerintem a dolgok kezdenek lenyugodni – mondta Füst, mikor fintorogva megpróbált átlátni az esőcseppek takaróján. – Úgy érzem, a világ megint lassul. Szerintem túl vagyunk a nehezén.
– Hm. – Viasz nem értett egyet.
A Gerinc havasi legelői csak gyenge utánzatai lettek önmaguknak. A hegy még egy kanyargó folyóvölgynek is helyet adott, mely olyan széles volt, hogy balra nem látták a végét, jobbra pedig csak egy halványszürke, vékony vonal jelezte a messzi dombokat. Füst azonban felismerte a folyó különleges formáját, mivel az nem változott azóta, hogy sok évvel ezelőtt itt járt, a Termanderel környékén. Egy sor lomha kanyar után, a folyó egy tóvá szélesedett, benne sok-sok apró szigetekkel.
– Ez a Százsziget-tó. Egyszer jártam itt... – mondta –, miután Lidérc... Nem beszélt tovább, de azt észrevette, hogy Zörej fölöttük repül, és egyre jobban közeledik. Hátrarántotta a fejét, és látta, hogy Zörej gyorsan oldalra néz, mintha szégyellné, hogy hallgatózott.
– Nos? – csattant fel. – Mit akarsz?
– S-sajnálom – hebegte Zörej. – N-nem akartam k-kémkedni.
Füst azonnal megbánta hirtelen haragját.
– Ez itt a Termanderel – kezdte hadarni. Bárcsak sose beszéltem volna Bársonynak és Kerepnek a Fekete Sárkányról, gondolta. Egy széttört tojást sosem lehet összetenni. – Bárhol felismerném. A folyó nem változott, bár más helyen van, és északról délre folyik, a régi kelet-nyugat irány helyett. Szerinted is, Viasz?
– Igen – dörmögte a nagy sárkány, aki éppoly megzavarodott Füst hirtelen kedélyváltozásától, mint Zörej.
Füst apró kitörése jelentette a csend kezdetét, bár nem a feszültség csendje állt be, hanem a fáradtságé. Mikor nyilvánvalóvá vált, hogy Viaszra és Füstre épp nincs szükség, Jószerencse az élre tört, és növelte az iramot. Senki sem panaszkodott, még Tollszár sem, akinek a repülés igazi munkát jelentett. Mind tudták, hogy fontos feladatot kell végrehajtani, és csak kevés idő áll rendelkezésre.
Három napon át repültek a kanyargó folyó felett. Az ártér összeszűkült, és meredekké vált. A folyó kiegyenesedett, és vize megvadult. A talaj kopár dombokká nőtt, és csak néhol fedte be magát mocsárral vagy posvánnyal. Balról a tenger távoli susogása hallatszott. Sódarabkák furakodtak a friss eső közé, mely azóta sem állt el. A fáradt sárkányok végre fellelkesültek az új környezet miatt; végre úgy érezték, haladnak valamerre.
A harmadik nap éjszakáját a hegyszorossá duzzadt folyóvölgy oldalában töltötték egy barlangban, és a negyedik nap reggelén indultak tovább. A levegő lehűlt, és jégfoltok másztak a dombok csúcsaira. Az alacsony csúcsok egymás után haladtak tova alattuk; kontúrjuk egyre élesebbnek és fagyosabbnak tűnt minden szárnycsapás után. Már a lankák nagy részét jég fedte, mikor a sárkányok megdöbbenésére, még mindig csak a gyengéd, kitartó eső esett, hó helyett. Egy hegyvonulat tűnt fel a látóhatáron; a sárkányok arra gondoltak, hogy valahol közöttük fekszik a folyó forrása.
Viasz és Füst ekkor újra fontosnak érezte magát, hisz a csoportból csak nekik volt meg a képességük arra, hogy megjegyezzék a baziliszkusz térképen látott formákat. Füst egyre idegesebb lett; feszülten meredt előre az esőben. Viasz nyugodt, magabiztos csapásokkal tört előre. Társaik utat engedtek nekik, hogy visszavegyék a vezetést. Végül azonban olyan jelzés tárult a szemük elé, amelyet mindannyian könnyen észrevettek.
A szoros enyhén kiszélesedett, majd kettévált. A fő szoros tovább haladt északra, de egy nagy mellékfolyó csatlakozott hozzá, mely szorgosan szállította a hegyi víztömeget a tajtékzó áradatnak. Végre döntést – vagy döntéseket – kellett hozni.
A sárkányok összegyűltek az elágazás felett. A szélesebb út csiszolatlansága ellenére kecsegtetőnek tűnt; a keleti út összeszűkült, és kanyargott, a meredek kanyon szélei pedig kifejezetten taszítónak látszottak. Már várták az elágazást, hisz a baziliszkusztérkép árulkodott róla, de most, hogy ideértek, újra idegesnek érezték magukat. A bizonytalanság lett úrrá rajtuk, mely erős ellentétként hatott az eddigi kedélyállapothoz képest. Tudták, hogy a csoportnak ketté kell szakadnia.
– Nézzétek! – kiáltotta Zörej, mikor a megbeszélés már majdnem elkezdődött.
Mind felnéztek, és tátott szájjal bámultak az esőben. A természetes folyó elágazásáról tudtak, de az égi folyó elágazásáról nem: társához hasonlóan a varázsfolyó is kettévált. A fő szál továbbhaladt északra, de itt halvány, pislákoló varázsvonalat küldött oldalra, mely még nagyobb testvérénél is jobban látszott. Ez a második varázsfolyó elbújt a felhők közé, és addig távolodott kelet felé, míg el nem tűnt a ködben. Ennél tisztább jelet nem is kaphattak volna: elérkeztek a választóponthoz.
A szétválásról nem beszéltek az utazás során, de mind elfogadták, hogy előbb vagy utóbb bekövetkezik. Kicsit verdestek a nyirkos levegőben, majd Fátyol törte meg a csendet.
– Jószerencsének és nekem tovább kell mennünk – jelentette be éles, ellentmondást nem tűrő hangon. Aztán hangja ellágyult, és megremegett. – Ária valahol arra van, így nincs más esélyünk. Követnünk kell északra a folyót.
– De honnan tudod? – kezdte Teher, Bársony azonban hamar csendre intette.
– Sss – sziszegte. – Egyszerűen tudja, jó?
– Az Aether-hágóhoz vezető út keletre tart – mondta Szilárd, miközben közelebb húzódott testvéréhez. – Nem akarlak megint elhagyni. Nem jössz velünk? Ha befejeztük a küldetést, megkeressük Áriát, bármennyi ideig is tart.
– Az lehet, hogy már késő – felelte Fátyol, és szeme könnybe borult.
– Fogadalmat tettem, mennem kell.
– Nekem is.
Összeérintették fejüket, és Szilárd Jószerencséhez fordult. Jószerencse arca azonban merev maradt, és nem szólt semmit, nem mutatott ki semmilyen érzelmet. Szilárd visszatért a mögötte tömörülő csoporthoz – Viasz, Röpte, Tollszár és Zörej mind ott verdestek nem messze Fátyoltól és Jószerencsétől.
– Befejezzük, amit elkezdtünk, Jószerencse – dörmögte Viasz, mintha bocsánatot akarna kérni. – Aztán viszontlátjuk egymást. Emlékezz mindarra, amit tanítottam! – Ha Jószerencse hallotta is, amit mondott, nem válaszolt.
Szilárd örömmel könyvelte el, hogy csapatának tagja Tollszár – ha a Hágóban van élő sárkány, akit meg lehet menteni, Tollszár segítsége fontos lehet – és Zörej, aki magas szintű érzékelésről tett tanúságot, a baziliszkusztérkép elemzésekor és a troll-erek felfedezésekor. De megszakadt a szíve a gondolatra, hogy Fátyol és társa elhagyják a csapatot, és látszólag elszigetelik magukat a másik folyóval. Boldogtalannak érezte magát; mintha cserbenhagyná őket, de tudta, hogy bár ők is szomorúak, ők sem akarnák másképp.
– Kajás, Füst – kiáltotta, túlharsogva a víz morajlását. – Velünk jöttök? Teher? Bársony?
Fellángolt benne a szeretet, mikor Fátyol mélyen a szemébe nézett. Ekkor megértette azt is, hogy mit akar testvére. Most egyedül akarnak lenni, gondolta. Csak így tudnak megbirkózni a szörnyűségekkel.
Füst azonnal csatlakozott Szilárdékhoz, de a másik három sárkány habozott.
– Nos, ha azt hiszitek, hogy cserbenhagyom a barátaimat, míg ti elrepültök erre a magánkalandra, akkor térjetek észhez! – Teher mérgesen csapkodta a levegőt. – Szegény Jószerencsének és Fátyolnak épp elég baja van anélkül is, hogy egyedül kelljen elindulniuk. Én magam ezt nem engedhetem, bármit is gondoltok!
– Ó, Teher! – Fátyolnak sikerült egy gyenge, de szeretetteljes mosolyt magára erőltetnie. – Kedves Teher! El kell engedned bennünket! Tényleg egyedül vagyunk, bármit is szeretnél te vagy valaki más, és csak egyedül tudjuk megoldani a helyzetet. Nem akarunk elválni tőletek, de kénytelenek vagyunk ezt megtenni. Érted?
– Igaza van – vetette közbe Bársony remegő hangon. – Emlékszel, mikor otthagytál minket a hegyen, Teher? Azt mondtad, úgy érzed, máshol kell lenned, de nem tudod, hol. Most ugyanez a helyzet, csakhogy ők tudják, hova kell menni. Igaz, Fátyol?
– Igen is, meg nem is. Csak annyit tudok, hogy Ária északra ment. És nekünk is arra kell mennünk.
A szóváltás után bekövetkező nehéz csendben Bársony és Fátyol egymáshoz dörgölőzött, majd Bársony Teherhez repült. Teher épp Jószerencse előtt verdesett, aki üres tekintettel bámult rá.
– Emlékezz erre, öreg haver – suttogta Teher. – A varázst mindig be lehet csapni. Erre már régen rájöttél, és többször is megmentette az életedet. Tehát ne feledd! Vigyázz magadra, barátom! – Ezután megcsókolta.
Jószerencse kiemelkedett abból a belső világból, amelyben már jó ideje elveszett, és enyhén felemelte a fejét. Szeme kitisztult, összeszűkült, majd megtelt könnyekkel.
– Eltévedtem, Teher – mormogta annyira halkan, hogy csak a barátja hallotta. – Nem tudom, merre kell menni.
– Kövesd Fátyolt! Ő tudja.
Miután Teher és Bársony csatlakozott Szilárd csoportjához, egyedül Kajás maradt Fátyol mellett. Hatalmas, szivárványszínű szárnyaival határozottan körözött. Lassan végignézett a többieken.
– Nem érdekel, mit gondoltok. – Fátyolra nézett. – Az sem, hogy te mit gondolsz. Északra megyek. Szükségetek van rám. – Szavai nem tűrtek ellentmondást. A döntése egy kis darabot még le is csípett a Fátyol szívére nehezedő kőről. A társaságukat igénylő sárkányok közül Kajást tűrte meg a legszívesebben. A nagy sárkány szűkszavú, kedves, és bátor volt, ha nehéz helyzetekben kellett megállnia a helyét; döntése kellemes érzéssel töltötte el Fátyolt.
Ezután még folydogált egy kis könny, de nem maradt már megbeszélnivaló. Először Jószerencse fordult meg. Nekifeszítette szárnyát az északra tartó szélnek, és szó nélkül eltávolodott. Mellette Fátyol zárkózott fel, Kajással az oldalán.
Szilárd végignézte, ahogy testvére tovarepül a szorosban, és rájött, hogy mennyire emlékezteti ez a hely a Hágóra, az otthonára, melyre annyira vágyott. Újra látni fogom, határozta el, még akkor is, ha darabokra szakadt. Vannak ott élő sárkányok – ennek így kell lennie, vagy hiába küszködtünk idáig.
– Nos – jelentette be Teher –, nem is tudom, kinek van nehezebb dolga, nekik vagy nekünk! – Bár könnyedén beszélt, nem tudta maga elől eltörölni Jószerencse merev, kifejezéstelen arcát. Egy újabb kalandra emlékezett vissza, mikor ő maga lett a Tartománysokk áldozata. Akkor Kajás segített rajtam, gondolta. Talán most Jószerencsén is segíthet.
Bár Teher jókedve hamiskás volt, mégis felvillanyozta a csoportot. Végül Viasz törte meg a feszültséget. Mikor elindultak keletre a kis kanyonban, a nagy sárkány így szólt:
– Fátyol tudja, mit csinál. Meg fogják találni Áriát, mint ahogy mi is megtaláljuk az Aether-hágót. Angyal most imádkozhat, hogy Fátyol dühe elpárologjon, mire odaérnek.
Az új optimizmus így férkőzött be a csoportba. Könnyed csapásokkal emelkedtek egyre magasabbra, Trollfölde fagyos birodalmába.

 

Jószerencse arcát erősen verte az eső. Miközben a hűvös levegővel küzdött a kanyargó folyó felett, lenézett. A barna homokkőből kialakult kanyonban a folyó tajtékjai éppúgy kavarogtak, mint a gondolatai.
Mihez kezdek, ha Ária meghal? Ez a gondolat az összes többit elmosta. Szíve fájt, és nem tudott gondolkodni. Az ésszerű gondolkodást fizikai tettekkel helyettesítette – ezért kínozta magát és társait a kemény, gyors repüléssel. A többiek azonban nem panaszkodtak; elszántságuk túl erős volt ahhoz.
Jószerencse egy másik szívfájdalmat már átélt a Menedéken. Az üresség volt az, melyben – ezt most már biztosan tudta – csak a viharra várt. Tulajdonképpen mindannyian csak vártak a Menedéken, mert ott maga az idő állt meg. Jószerencse nyugtalansága a szenvedélyévé vált, amely nem tudta kifejezni magát. Míg a folyó szabadon engedte mérgét, az ő dühe és félelme bezárkózott. Úgy befészkelték be magukat a lelkébe, mint a páros paraziták, és eszük ágában sem volt kimozdulni.
Nem mehetek tovább! A gondolat új karomcsapásként hatott minden egyes szárnycsapásnál. Nem mehetek tovább! De mégis továbbment.
Bár Fátyol elég sokat tudott arról, hogy Jószerencse mit hordoz magában, nem igazán mutatott érdeklődést. Józan esze visszahátrált attól, hogy válaszoljon Jószerencse csendes ordítására, miszerint szüksége van rá, és meg kell, hogy osszák a borzalmakat. Ráadásul saját szomorúsága és aggodalma olyan nagy volt már, hogy nem hagyott helyet a szívében semminek, még szeretett társának sem.
Erősebb vagy, mint hinnéd, Jószerencse, gondolta hihetetlen hidegséggel, és csak ennyit tudott párjára gondolni. Belső szemei előtt lánya lebegett, és a felbecsülhetetlen veszély, melyben most lehetett. Angyal már meggyalázta Áriát – és Fátyol biztosra vette, hogy Tavasz is meggyalázta, talán még szörnyűbb módon. De míg a megszállottság fura, csendes birodalomba kalauzolta Jószerencsét, addig Fátyol idegei tüzet kaptak, és magabiztossága megerősödött.
– Sosem éreztem magam ennyire erősnek – magyarázta Kajásnak, aki könnyedén repült az oldalán. – Nem tudom megmagyarázni, de... Tudom, hogy megvan az erőm kiszabadítani Áriát. Csak találjam meg!
– Találd meg – visszhangozta Kajás mogorván. – Nem lesz könnyű. Viszont Jószerencséről se feledkezz meg!
– De meg kell. Most meg kell.
Kajás megrázta a fejét. Elég öreg és bölcs volt már ahhoz, hogy észrevegye, mi játszódik le a két fiatal sárkány között. Sajnálta, hogy megfeledkeztek a szeretetről. Akárcsak a Változás többi túlélője számára, Kajásnak Jószerencse és Fátyol talizmánsárkányokat jelentett; azt a párt jelentette, akik új életet hoztak a világba – talán az utolsó sárkányok, akik ezt megtehették. Fiatalságuk és ártatlanságuk mégis kiégett, és Kajás félt, hogy sosem épülnek fel ebből a helyzetből. Minden azon múlt, hogy vissza tudják-e szerezni Áriát. Afelől kétsége sem volt, hogy megtalálják őt előbb vagy utóbb. Fátyol szeméből ezt könnyen kiolvashatta.
– Nagyon biztos vagy a dolgodban – mondta Fátyolnak, mikor emelkedni kezdtek, hogy elkerüljenek egy meredek, sziklás zuhatagot.
– Így igaz – suttogta. – Mert bízom benne.
– Miben?
– A szörnyűségek után béke következik. Ezt mondta. Hinnem kell neki.
Kajás értetlenül megrázta a fejét. A szoros összeszűkült előttük, és csak egy sebnek tűnt a rügyező hegyek között. Kajásnak nem éppen a béke jutott eszébe róla, mikor beszálltak a félhomályba, de érdekes módon elégedettnek érezte magát. Fátyol hite kellemes érzéssel töltötte el; mintha a Fátyol szeméből kiáramló halvány fény lekerekítette volna a kanyon éleit. Víz csurgott le a folyóba, és az előttük fekvő hegycsúcsokról eltűnt a hó.

 

 

   27.   
Chaemen

A kicsi, bár tekervényes szoros hamar utat nyitott egy magasan fekvő, sziklás fennsíkra, melyet repedések ezrei tarkítottak. Az eső számtalan patakocskát táplált, melyek összegyűltek, majd lecsordogáltak a sárkányok alatt száguldó folyóba. Ilyen magasról már látták a táj nyugati emelkedőit is, melyek – Füst szerint – tengerre néző sziklaszirtekhez és fjordokhoz vezetett. Az útjuk viszont továbbra is keletre tartott. Másnap reggel jókora távolságot sikerült megtenniük, és délre felbukkant a végcéljuk a látóhatáron. Trollfölde pusztaságai még bizarrabb tájakat fedtek fel, mint azelőtt. Végül Chaemen nagy gleccserének árnyékába érkeztek.
– A trollok temetője – rebegte Bársony, mikor lejjebb ereszkedtek az óriási jégfal mellett. Teher közvetlenül mellette maradt; ideges volt eme szörny alatt. Megfigyelte, ahogy síkos oldalán lemászik az eső, magával rántva egyes jégdarabkákat. A sárkányok eltörpültek a jéghegy mellett, és tiszteletteljes távolságot tartottak tőle. Fölöttük a varázs útja is véget ért. Miután elvezette őket idáig, úgy látták, hogy elpárolgott a felhőben és az esőben. A baziliszkusztérképen jól látszott, hogy egy vékony vonal vezet az Aether-hágótól egészen a gleccser északi sarkáig. Reményeik szerint ott kiért a felszínre, ahol be lehetett lépni a világ belsejébe, és ahol el lehetett jutni a Hágóhoz. Kis megbeszélést követően, Viasz és Füst előretört a gleccser fölé. Azt állították, hogy tudják, hol kell lennie a troll-érnek.
– Remélem, nincs eltemetve a vadállat alá – mormogta Röpte régi barátjának, Viasznak úgy, hogy senki más ne hallja. – Hát, Viasz, most világot látunk. Mindig is ezt akartuk. – Ezután mélyet lélegzett a hideg levegőből, és rázendített egy halk dalra, amelyet Bársony azonnal felismert, és örömmel csatlakozott. A dal bekerítette a jégszirtet, és valóban kifejezte a látvány csodáját.
Először alacsonyan repültek, mintha nem akarnák észrevenni, mennyire magasra tör a gleccser. Itt a jég barnás lett; a síkságon áthurcolt homok és hamu bepiszkította. Bizonyos résekből vad forrásvíz tört fel az erős belső nyomás következtében. Szinte hallották a nyomást, a rejtett lavina szabálytalan szívverését, ami állandóan eszükbe juttatta, hogy a gleccser tele van barlangokkal, hasadékokkal, titkos utakkal, melyek néha kivetik tartalmukat. A jég- és vízkitörések egyre veszélyesebbnek tűntek, így a sárkányok gyorsan felemelkedtek a vadállat kék arca felé. Ezután nem sokkal meglátták az első trollt.
Szilárd pillantotta meg elsőnek, de Teher azonosította, mivel elég sok ilyen csontot látott. A régen óriási teremtmény a jég mögül bámult rájuk. Holttestét tökéletesen megőrizte a fagy, és bár kicsit eltorzította a gleccser mozgása, az eonokat mégis sértetlenül vészelte át. Úgy helyezkedett el a jég alatt, mintha menekülni próbálna, és a sárkányok úgy érezték, nemsokára ki is tör valamilyen hihetetlen belső nyomástól. Legömbölyített fejét éles tüskék díszítették, mintha sörényt hordott volna. A tüskék néhol egy korona alakját vették fel. Temetési szertartás lehetett, semmi más. A sárkányok megborzongtak, de nem csak a hidegtől.
A jégben még több troll jelent meg. Minél tovább repültek a gleccser körül, annál többet fedeztek fel. Némelyik mélyebben feküdt, és nem igazán lehetett kivenni az alakját. Az egyik részen egy katasztrófa megnyitotta a jégfalat, amitől óriás mélység tárult ki. Egészen a gleccser tetejéig felért, és több tíz fahossznyi mélységig hatolt. A hasadékban egy másik troll testet pillantottak meg, mely majdnem kilépett a jégből. Teste fagyottnak tűnt, de tisztán ki tudták venni. Meztelen bőre halványan borította be testét, hatalmas kezein pedig furamód gyengéd karmok villantak meg. Ha életében tapsolt egyet, akár húsz sárkányt is szétzúzhatott volna.
A gleccser északi vége csúnyán felszántott állapotban fogadta őket. Itt a jégfal alacsony kőszirtekkel találkozott, és a mozgás igencsak nagy károkat okozott mindkettőben. A lassan mozgó, hatalmas gleccser az ősi világra emlékeztette a sárkányokat, arra az ősi világra, mely most a jégben fagyoskodott. Fáradhatatlan mozgása valószerűen festette le az idő igazi áramlását. A sárkányokat elbűvölte a mozgás ezen bizonyítéka, mely oly lassúnak tűnt a világot megszálló, dühöngő változásokhoz képest.
– Mire gondolsz, Teher? – kérdezte Bársony gyengéden, miközben követték barátaikat egy távoli tisztás felé, mely megnyugtatóan távol esett az óriási jégfaltól. Társa elgondolkodott, és mikor ránézett, úgy látta, összeráncolja szemöldökét; mikor jobban megnézte, inkább mosolyt látott az arcán.
– Csak azon gondolkoztam, hogyan változnak a dolgok – felelte Teher. – Nem is oly rég még én repültem vakon, most pedig Jószerencse, és Kajás segített nekem. Bársonyom, azt hiszem tényleg hiányzik a varázs, annak ellenére, amin eddig keresztülmentünk... Hát nem furcsa?
– Egyáltalán nem, kedvesem.
– Jószerencse megint megtalálja a fényt, mert a dolgok változnak. Minden változik, és az út végén mindig feltűnik a fény.
– És Ária?
De Teher erre már nem tudott felelni. A csoport másik oldala felől kiáltás hallatszott – Füst volt az. Mikor végre sikerült megkeresni szemükkel a szárnyakon keresztül, látták, hogy megrándul a levegőben, mintha valami épp eltalálta volna. Ezután kis kavarodás keletkezett, melyből csak annyit láttak, hogy Zörej is ott verdes a félvarázsos Füstnél. A sárkányok kör alakba gyűltek a kihalt táj felett.
– Mi történt? – kérdezte Tollszár, és odébb taszította Zörejt, hogy megvizsgálhassa Füstöt. – Mit tettél vele? – Zörej hebegni kezdett, de a szavak megakadtak a torkán, és semmit sem bírt mondani. Viasz és Röpte elhelyezkedtek Zörej fölött, és komoly arccal várták, hogy Tollszár valamilyen jelt adjon nekik. Végül is Zörej egy elítélt gyilkos volt, és nem hagyhatták, hogy mást is bántson ebben a csoportban.
De Füst felkiáltott:
– Ne! Zörej megmentett engem! Épp időben tolt arrébb. Nem is láttam, hogy jön felém.
– Mi jött feléd? – kérdezte Tollszár gyanakvóan. A választ nem Füst adta meg neki. Tollszár arca mellett elsüvített valami. Egy fehér folt száguldott el előtte. Elrántotta a fejét, és csak azt látta, hogy a halvány nyíl eltűnik a távolban.
– Mi volt ez? – kiáltotta.
– Látom – válaszolta Zörej, és egyik elülső karmával egy árnyékos bemélyedésre mutatott, mely az egyik gleccser melletti kőszirtben helyezkedett el.
– Egy sárkány van odalent.
– Ezt mi elintézzünk – dörögte Viasz, és intett Röptének. A két nagydarab természetes elfordította szárnyát, mire sebesen megindultak a talaj felé. A régi barátok szavak nélkül is megértették egymást, így mindketten egyszerre fejezték be a meredek zuhanást, és a köves föld felett egy fahossznyira vízszintesen repültek tovább. Egyenesen a gleccser árnyéka felé vették az irányt. Hirtelen mozgolódás kezdődött a szűk hasadékban, és a sötétből jégszilánkok törtek a magasba, melyek nem találták el a sárkányokat. Viasz tört be a hasadékba először, Röpte pedig szorosan követte. Egy sor tompa puffanás hallatszott, aztán csend lett.
– Gyerünk! – jelentette be Tollszár. – Nem azért repültem ilyen messzire, hogy egy pár jégcsap leszedjen az égből!
Viasz és Röpte már fel is tűnt a kis barlang szájánál. Egy fura kinézetű sárkányt cipeltek kifelé, akinek szinte csak a lába és a farka látszott, pufók testét eltakarták nagy végtagjai, szárnya pedig hihetetlenül aprónak tűnt. Nyaka alatt nagy bőrdarabok lógtak le, ami igen idős korra utalt, de szeme mégis erősen csillogott. Mikor kirángatták a tisztásra, nagy nehezen kicsavarta magát a szorításból, majd megrázta gyatra szárnyát és hosszú, mozgékony karmait, mintha megpróbálna valami méltóságot magára erőltetni.
– Na, te ki vagy? – kérdezte Tollszár. Most, hogy Jószerencse és Tavasz már nem voltak a csoportban, úgy érezte, kötelessége átvenni a sárkányok vezetését. Még mindig tanácsosnak tekintette magát, akinek végre kell hajtani bizonyos feladatokat, és be kell töltenie egy bizonyos szerepet. – Mit gondolsz? Csak úgy ledobálhatsz minket az égről?
– Egyáltalán, kik vagytok ti? – vágott vissza a sárkány, majd dölyfösen végigmérte Viaszt és Röptét. – És ha szabad kérdeznem, milyen jogon küldted be az... izomagyú sárkányaidat az én saját termembe?
– Miért te... – kezdte Röpte, de Viasz hamar csendre intette.
– Saját terem? – mondta Tollszár gúnyosan, és benézett a barlangba. – Láttam már ennél szebb pöcegödröket!
– Nahát! – A fura sárkány teljesen kihúzta magát, amitől meglepően magasnak tűnt. Aztán elkezdett fel-alá járkálni. – Micsoda felháborító feltételezés! Behatoltok a területemre, figyelmen kívül hagyjátok a figyelmeztetésemet, hogy ne repkedjetek ebben az igen veszélyes légtérben, és mit kapok? Fizikai korlátozást, és fizikai bántalmazásra vonatkozó fenyegetést. Én még soha életemben nem tapasztaltam ilyet. Hihetetlen!
– Befejezted? – sóhajtott Tollszár türelmetlenül. – Elmondanád végre, hogy ki vagy?
– Nem én!
– Eltöröm a csontjaidat, és egyenként megetetem veled őket! – dörmögte lágyan Viasz.
– Na, jól van – nyögött fel a sárkány, miután egy pillanatra elgondolkozott. – Egy név nem titok. Csápos a nevem, és mielőtt feltennétek a következő kérdést, azért próbáltalak titeket lezavarni, mert errefelé nem szabadna repülnötök.
– Miért nem? – kérdezte Szilárd, aki barátságosabb hangnemet próbált megütni. Arcával jelzett Tollszárnak, hogy ne haragítsa tovább ezt az idegent. Ő itt él, gondolta izgatottan. Elmondhat mindent, amit tudnunk kell!
– Na, ez már mindjárt más, fiatal barátom – felelte Csápos. – Jó tudni, hogy legalább egyikőtökben van egy csepp udvariasság. – Ekkor mérgesen Tollszárra és a két támadóra nézett. – Neked elmondom, hogy a barátaidat mostantól csak eltűröm.
Ezután három lépést tett balra, amitől Röptének ügyetlenül hátra kellett ugrania. Csápos kitárta apró szárnyát a gleccser felé.
– Íme Chaemen! – szólt drámai hanglejtéssel. – A régi troll urak temetője.
– Igen, ezt tudjuk – morogta Teher.
– Ne légy gőgös, fiatal varázsos – mondta Csápos, miután megpördült, hogy Teherrel szemben legyen. – Ami kézenfekvőnek tűnik, tartogathat pár titkot, és Chaemen sem kivétel ez alól. A jég nagy titoktartó, és míg a sárkány azt hiszi, mindent lát a felszínen, addig sokkal, sokkal több van a jég alatt.
– Igen, igen, a troll-erek, mindnyájan ismerjük ezeket – sóhajtott Teher ingerülten. – Ha már a témánál vagyunk, van valami, amit még tudnunk kéne?
– Hm – Csápos szemmel láthatóan csalódottan könyvelte el, hogy egyik titkát már kiismerték, de nem riadt vissza, hanem tovább beszélt. – Nos, ha ilyen sokat tudtok erről a helyről, akkor talán azt is meg tudjátok mondani, hogy miképp lőttem fel a jeget a levegőbe.
– Gondolom, varázzsal – mondta Bársony, mikor a többiek nem akartak megszólalni. Csápos barátságos mosollyal jutalmazta meg.
– Merész feltevés, kedves fehér sárkány. De nem talált, hisz mind tudjuk, hogy nem maradt varázs a világban. Vagy legalábbis csak kevés.
Teher gyanakvóan felnézett az égre, mikor ezt meghallotta. Nem ide vezetett a varázsfolyam? Hova tűnt a varázs; miért állt itt meg?
– Nem – folytatta Csápos. Tollszár segélykérően tekintett körbe a többieken. Kezdeményező kedvét elvette ez a túlsúlyos, hosszú lábú sárkány, minél tovább beszélt, annál kevésbé látta esélyét, hogy kezdeményezőkedve visszatér. Egy kicsit hallgatott. Figyelmesen szemügyre vette a sárkányt, és megpróbálta megállapítani, hogy barát-e avagy ellenség. – Nem – ismételte meg Csápos. – Ravasz leleménnyel lőttem ki a jégdarabokat. Szeretnétek látni a felszerelésemet? Pár pillanat alatt megmutatom.
Hallgatósága tétovázni kezdett, de Bársony végül követte Csápost a barlangba. Teher gyorsan csatlakozott hozzájuk, nehogy társa eltűnjön szem elől, és a többiek is vonakodva elindultak. Utolsónak Tollszár lépett be a félhomályba, de előtte még egy utolsó pillantást vetett a gleccserre. Legalább a föld alatt van, gondolta higgadtan. Egy életre elegem van az égboltból és a viharokból!
Csápos barlangja sokkal nagyobbnak bizonyult, mint ahogy az kintről lerítt róla. A szűk nyílás hatalmas, háromszög alakú teremmé terebélyesedett. A padlót csontok és mohafoszlányok borították. A két távolabbi sarok sötétsége további alagutakkal kecsegtetett. Egyes mohafoszlányok egész függönyöket alkottak. Az egyik fal mellett egy nagy rakás fa pihent; gondosan kivágott, különböző alakú és méretű farönkök és kisebb gallyak váltogatták egymást. Egy ügyes sárkány otthona volt ez – egy rendetlen, de gondosan alkotó sárkányé. A fából és liánból készített tárgyak belepték az egész termet. Némelyik csak egy sárkányfej nagyságú volt, de egyes tárgyak kitöltötték a terem magasságát. A rendeltetésükről csak találgatni tudtak a sárkányok.
– Íme! – jelentette be Csápos, kidüllesztve a mellkasát. – A műhelyem!
Teher és Szilárd, Csápos két legérdeklődőbb látogatója, odasétáltak a legközelebbi műhöz, és kíváncsian, csodálkozva méregetni kezdték: még sosem láttak hasonló műtárgyat. A legtöbb sárkányközösség legalább egy olyan sárkánnyal büszkélkedhetett, aki ügyesen vágta és illesztette össze a fát – Teher szülőotthonában, Délvégen például egy Nyelv nevű természetes tűnt ki fafeldolgozásból –, és a varázsosok mindig is híresek voltak azon képességükről, hogy alakítják a környezetüket, de Csápos tárgyai mindentől különböztek.
A szerkezet, mellyel Csápos jégrakétákat lőtt ki a csoportra, a falban helyezkedett el. Egy jégdarab kötötte össze a gleccsert a barlang kőszirtjével, és az egyik nagy nyomású forrás egy résen áttört a sziklán, és a barlang bejáratához közel kötött ki, pontosan Csápos lakhelyén.
– Készítettem egy egyszerű dugót, amellyel el tudom zárni a vizet annyi időre, hogy egy megfelelő lövedéket be tudjak helyezni a lyukba. – Csápos ezzel leszedett egy jégcsapot, és belenyomkodta a feje fölött tátongó, kerek nyílásba. Ezután Bársonyra nézett.
– Megnyomnád a szárnyaddal azt a rudat, kedves? – mosolygott.
Bársony óvatosan eleget tett a kérésnek. Hatalmas durranás rázta meg a levegőt, és a jégszilánk kitört az ég felé, mögötte egy kis vízzel. A szikrázó jégdarab hamar eltűnt a ködös égbolton. Csápos átnyúlt Bársony felett, és visszaállította a rudat az eredeti helyzetébe.
– Persze a kitörő víz nagy részét el kellett térítenem – mondta. – Különben veszélyes lenne.
– Persze – mondta bizonytalanul Bársony.
– Ez mire való? – kérdezte Szilárd. Lehajolt, hogy belelásson egy fura, görbe csőbe. A csövet farudak tartották; a túlsó végén kiszélesedett, de Szilárd oldalán összeszűkült és recés lett. Az egész szerkentyű egy nagy fakéreg halmon állt, melynek belsejébe nem lehetett belátni. Bár elég megmunkálatlannak tűnt, és befejezetlennek, mégis csodásan nézett ki; sok munka feküdhetett benne.
– Ah – sóhajtott Csápos reménytelenül. – Bárcsak tökéletes lenne. Ennek a darabnak nincs neve, vagyis inkább úgy mondom, nincs olyan neve, melyet egy sárkány ki tudna mondani.
– Mit értesz ez alatt? – kérdezte Szilárd izgatottan.
– Beszéljen önmagáért! – válaszolta Csápos. – Álljatok hátrébb!
Gyenge szárnyaival visszaterelte közönségét a barlang falához. Bársony felszisszent, mikor nekiütközött egy fatüskékkel tűzdelt teknőnek; Teher gyorsan csendre intette, mivel Szilárdhoz hasonlóan mohón várta a bemutatót. Csápos lekuporodott a kéreggel fedett szerkezet mellé. Fejét előrehajtotta, és állkapcsát rázárta a cső keskeny végére. Mély lélegzetvétel után, belefújt a csőbe.
Hosszú búgás harsant fel. A cső széles végéből jött, és egyre zavarosabb, hangosabb lett, ahogy visszaverődött a sziklás falról. A szótlan hang úgy ringatózott át a levegőn, mint hullám a tengeren. Csak nagyon lassan halkult el, és a sárkányok is csak lassan tértek magukhoz az álomszerű állapotból, melybe a hang repítette őket. Röptét felettébb elbűvölte a hang, és mikor végleg abbamaradt, gyorsan megszólalt.
– Ez egy dal volt, vagy legalábbis egy dalrészlet, igaz, Csápos?
– Így igaz, sárkány. Nagyon jó az érzékelésed, mondhatni. Ez egy troll dal volt; illetve a lehető legélethűbb troll dal, amit utánozni tudtam. Ez az egyetlen hang rengeteg szót tartalmaz, és sok történetet. A trollok igencsak spóroltak a hangjukkal.
– Miről szól a dal? – kérdezte Röpte izgatottan.
– Nagyrészt egy Dessen nevű nőstény trollról. Egy gonosz zsarnok elvette őt igaz szerelmétől. Egész életét egy eldugott jégsivatagban kellett töltenie. A szerelme megölte magát, mikor látta, hogy a lány eltűnt, és ahol teste összeesett, egy fa nőtt, mely megérintette a holdat. Mikor a lány is meghalt, a lelkük felmászott a fán, és örökre megszökött ebből a világból.
– Ez csodálatos – sóhajtott fel Bársony. Füstöt is megigézte a történet, és épp kérdezni akart Csápostól a dallal kapcsolatban, mikor észrevette, hogy Zörej meredten bámul rá Tollszár mögül. Zörej azonnal elfordította a fejét, mikor tekintetük találkozott, majd erősen elpirult. Füst ekkor döbbent rá, hogy Zörej beleszeretett. Ez a történet neki is jelentett valamit, tűnődött. A felismerés őt is melegséggel töltötte el. Nem csoda. Mielőtt megvizsgálhatta volna saját érzéseit a furcsa sárkánnyal kapcsolatban, Csápos megint megszólalt.
– Szokásos troll melodráma – jegyezte meg. – De elég jó mese. Egy kicsit ködös, de hát nektek a trollok maguk is ködösek.
– Te persze mindent tudsz a trollokról – mondta szkeptikusan Tollszár.
– Kedvesem, nincs olyan sárkány a világon, aki többet tudna a trollokról, mint én – felelte Csápos kecsesen meghajolva. Hangjában egy csipetnyi szarkazmus sem volt. Teher és Szilárd egymásra pillantottak, majd elnevették magukat, Tollszár rosszalló pillantásai közepette; mindketten megkedvelték a tömzsi fafaragót.
– Ez mind nagyon érdekes – vetette közbe Tollszár –, de nem tudnánk visszatérni a tárgyra: pontosan miért lőttél ránk? Azt ígérted, hogy elmondod.
– Ah, igen, így igaz. Nos, mint mondtam, nagyon veszélyes Chaemenhez közel repülni. Most még kiszámíthatatlanabb lett, hisz egyre melegebb van. Nem lehet tudni, hogy mit csinál; már az eleje kezd is feltöredezni. Sose bízzatok a jégben, sárkányok. Ezt sose felejtsétek el!
– Mit értesz ez alatt: „egyre melegebb van”? – kérdezte Bársony. – Nem érzem, hogy túl meleg lenne.
Csápos a sziklás tájra mutatott.
– Eső – mondta. – Nem vettétek észre?
Az igazság az volt, hogy a sárkányok tényleg nem vették észre. Olyan rég esett már, hogy teljesen hozzászoktak, de mikor Csápos felhívta rá a figyelmüket, rájöttek, hogy melegebb, mint általában ezen a fagyos tájon. Az eső pedig egyre erősebben zúdult alá.
– Nehogy azt mondd, hogy a vihar visszajön! – nyögte Bársony.
– Vihar? – kérdezte Csápos, miközben a felhőket figyelte. – Nem, szerintem a vihar mostanra elállt. De azt hiszem, az eső nem fog egyhamar elállni; Chaemennek ez nem fog tetszeni, egyáltalán nem. És ha Chaemenben megkezdődik az olvadás, akkor attól félek, a trollok sem fognak örülni.
Ekkor Szilárd előrelépett, és megköszörülte a torkát. Ez a sárkány valóban megfelelőnek bizonyult arra, hogy segítsen megtalálni a troll-eret. Szilárd úgy vélte, itt az idő, hogy beszéljenek a küldetésről.
– Csápos – kezdte. – Meg kell kérdeznünk tőled...
De dübörgés fojtotta belé a szót. Mind megpördültek, hogy szemtanúi lehessenek a nem mindennapi látványnak. Hatalmas jégdarab zuhant a földre a gleccser tetejéről. Tátongó rés keletkezett a kékesfehér fal teljes hosszában, majd újabb morajlás hallatszott az oldalából. Jégszilánkok száguldottak fel a levegőbe – némelyik nagyobb volt, mint a megdöbbent sárkányok. A levegő apró szilánkok százaival telt meg. A régen rejtőzködő vízfolyam szabadon tört elő, és jeges vizét a síkságra vetette.
– Chaemen vére – sóhajtott fel Csápos. – Ó, micsoda változásokat él meg a világ! Micsoda változásokat! Na, mit szeretnétek tudni a trollokról? Nincs már sok időnk.

 

 

   28.   
Irány észak!

A sárkányok már elmentek, mikor a baziliszkuszok még mindig a fellegvár fölött időztek. Valami oknál fogva nem tudtak továbbállni. Teliere végül észak felé fordult, de Okker ekkor sem mozdult.
...Érzem benned a belső ellentétet, Okker. Azon tűnődsz, hogy valóban a halál-e az igazi megoldás.
...A Gyűlés létrejön, bármit is akarok.
...Talán. Régen én is dühös voltam, Okker, de aztán csak az alvásra vágytam. Újra felébresztetted a dühömet, mikor felkeltettél, de megint elhalt. Olyan gyorsan! Mennyire fáradságos a világ – mennyire fáradságos minden világ!
...Új világok teremtődnek, Tellere. A saját szememmel láttam, ahogy a kozmosz kitágult. Új csodák vannak, melyeket még mi sem érzékeltünk.
...Számunkra már késő, Okker. Induljunk északra! A Gyűlésre.
Mikor Tellere eltűnt a ködben, hogy kövesse a varázsfolyó irányát, Okker észrevette a zuhatag lábánál felvillanó varázsszikrát. Tellere továbbrepült az atmoszféra eldugott sarkaiból összeszedett varázzsal, de Okker lefelé vette az útját. Átzuhant a felhőn, és megkereste a köves szirtet, ahol a varázst látta felvillanni.
A levegő sűrűsége és fehérsége miatt Okkernek fura, kifinomult érzékeket kellett bevetnie, hogy megtalálja a villanás forrását. A sima kőlap egy mély hasadékba vezetett, egy barlangba, mely a zuhatag mögött húzódott. Okker áthaladt a víztömegen – ami bármilyen halandó lényt agyoncsapott volna –, és belibbent a félhomályba. A hasadék sima oldalait vízpermet simogatta, de a levegő tiszta volt, és elképesztően friss. Okker mélyet lélegzett, megízlelve a frissességet.
Három test feküdt a kövön. Kettő sárkány; szárnyuk eltörött, de mégis méltóságteljesen néztek ki. Okker nem ezek iránt érdeklődött; a varázs a harmadik testből szivárgott.
Okker nem ismerte a csitraka fajt. Kíváncsian mérte végig bundáját, és észrevette, hogy a mintázata nagyon hasonlít a kisebb sárkányéra. Közelebb húzódott, szaglászott és pásztázott. A lény aranycsíkos oldalán varázs forrt. Okker visszagondolt a mélységre, ahol szemtanúja lehetett a tengeri szörny születésének...
A fény lassan felerősödött, és még a baziliszkuszszemek és érzékek is összehúzódtak az erejétől. Az arany szín betöltötte a barlangot, aztán elhátrált, ürességet hagyva a testeknél.
Nem ürességet, ismerte fel Okker. Oldalra fordult, és szemügyre vette a barlang hátsó részéből kivezető alagutat. A sötétségben elmosódó mozgást látott. Okker belépett az alagútba.
Az alagút oldala simának, szürkének tűnt. Troll-ér, nem is lehetett más. Okker rendkívül jól ismerte ezeket az átjárókat, és érzékeivel újra kielemezte, hogyan ágazik szerteszét ez az alagút, hogyan ér el a világ legtávolabbi részeire is a számtalan rejtett kijáraton keresztül. De mielőtt az alagút elágazott volna, egy csomóponttá tágasodott. Okker efelé indult el.
A boltozatos térbe nem lépett be. A bejárata előtt lekuporodott, és megfigyelte a termet zöld, kísérteties finomsággal megvilágító fényt. Baziliszkusz érzékei ezer közeli alagútbejáratról számoltak be. Mind a kis terem padlójára nézett, ahol pedig mozgást látott. A rendszert levegő járta át, mely mohón kereste a felszínre kivezető utat.
Minden egyes alagútra egy vonagló teremtmény jutott. Bár a fény csak halványan terjengett, és a troll-érhez tartozó varázs még a baziliszkusz érzékeket is eltompította, Okker tisztán látta, hogy a teremtmények, akárcsak a tengeri szörny, a világ új lényei. A csitraka utódai. Természetellenes sebességgel megnőttek, rózsaszín bőrüket bunda fedte be, végtagjaik fényessé, izmossá váltak. Ezer fényes szempár nyílt ki a félhomályban, majd az utódok poroszkálni kezdtek a teremben, mielőtt végleg elhagyták volna. Egyik sem nézett ki ugyanúgy, mint a másik; némelyik a szülőjéhez hasonló csíkokkal büszkélkedhetett, némelyik viszont nem viselt semmilyen mintát. Az aranyszínű családtagok hátán sárgásbarna színek fodrozódtak végig. Mind nősténynek tűnt. Ezután Okker rájött, hogy mind vemhes volt.
Egy csendes jel futott végig a csoporton, mire mindannyian távoztak, mind egy különböző kijáraton. Az arany átcikázott a baziliszkusz szemek ezüstös tükrein, mikor a szüzek elindultak a szabadság felé. Okker még jóval a távozásuk után is ott kuporgott. Gondolatait betöltötte az a sok csoda, amit ébredése óta tapasztalt.

 

A varázs, mint egy ér az égbolt testében. Hogy a varázs a szerves része volt-e az atmoszférának, vagy csak egyszerűen áthaladt rajta, a két sárkány nem tudta megmondani. De nem is foglalkoztak sokat ezzel a kérdéssel. Mámorosan léptek be a folyóba.
A Menedék maradványai eltűntek szem elől, de Heszper és Ledra nem természetes repüléssel emelkedtek; az északra száguldó varázs beburkolta, és magával sodorta őket. Finom ködgomolyagok kísérték őket a világ teteje felé.
Először Heszper lépett be a folyóba. Függőlegesen beleszáguldott egy széles, tarka varázscsatornába. A varázs – mely már megtisztult és felélénkült, miután felszívódott a különböző búvóhelyekről – villódzó lángokkal borította be pikkelyeit. Az élesen világító pontok csak úgy hemzsegtek a bőrén. Heszper csillogott, és mikor Ledra ránézett, a nőstény sárkány rájött, hogy csodálja őt. A varázs őt is beborította – kevésbé látványosan, hisz nem varázsosnak született, de az ő pikkelyei is ragyogtak. Ledra szemében a folyó megduzzadt Heszper emelkedő alakja körül, és csodalénnyé alakított a sárkányt.
Mióta csak Heszper átadta neki a varázst, és természetes testét átalakította varázsossá, Ledra a rabszolgája lett. Azelőtt, akárcsak a Menedék többi sárkánya, csak a keserű gazfickót látta Heszperben, de most minden előítélete eltűnt. Most csak Heszpert látta, az új varázs, a visszatért varázs nagymesterét. Nem számított, hogy a többiek figyelmeztették: a varázs nem tart sokáig – mit is tudtak azok a szerencsétlenek? Ledra érezte a varázst, és ismerte a hatalmát. És azt hitte, ismeri Heszpert.
Ledra még sosem érzett szerelmet, hisz mindig magával volt elfoglalva. Most olyan érzés járta át, melyet szerelemnek hitt, de valójában rajongást érzett, sőt, megszállottságot. Megszállottságot Heszper iránt, a megmentője iránt. Múltját, viszonyát a sok sárkánnyal, akik oly mulandóan, felületesen utaztak végig az életén, mind elfelejtette. Ledra előtt új jövő állt, egy új tavasz, mely felolvaszthatja a szívére fagyott jeget. Mert a jeget felismerte, és nem illett a terveibe; minél előbb elolvad, annál jobb.
Heszper elképzelései még céltudatosabb terveket szövögettek, mint hű tanítványáé. Heszper is meg volt győződve arról, hogy a varázs örökre visszatért, és egy különleges célra szándékozta felhasználni. A varázs meg tudta gyógyítani a meddőségüket, így elhatározta, hogy ő nemzi meg az új sárkányfajt. Nem kellett már holmi szolgának lennie egy nagy sárkány hadseregben, vagy törzsfőnöknek egy korlátoltakból álló bandában, melyben az észnél csak a becsvágy volt kevesebb. Ledrával ellentétben, ő nem felejtette el a múltját: Heszper számára a múlt fényes lángként égett, amelyre nem tudott sokáig nézni, mert nagyon dühös lett. Azonban akárcsak Ledra, ő is vágyott arra, ami sosem lehetett addig az övé: a tiszteletre. Készen állt arra, hogy sárkányapa legyen, és Ledrát – jobb híján – társává fogadja.
A két eltévelyedett sárkány így lépett be a megmaradt varázs folyamába, és fizikai egyesülésük tűzcsóvákat vetett körbe. A varázs szikrázni kezdett körülöttük, mikor a légáramlatok hátán vonaglottak. Az idő előrehaladtával egyre kevésbé érdekelte őket bármi a folyón kívül. Az idő nem igazán számított itt, és végre együtt lehettek. Tudták, hogy a jövő előbb vagy utóbb eljön, és készen állnak majd arra, hogy szélesre tárják szárnyukat az égen, átölve teljes örökségüket.
Most, hogy a Menedék elpusztult, és a vihar – hitük szerint – még mindig a földrészeket tarolta, úgy érezték, ők az utolsó élő sárkányok a világban; eltervezték, hogy ezen változtatnak.
A varázs hullámozni kezdett körülöttük. Talán észre sem vette, hogy élő szállítmányt hordoz a hátán.

 

Fátyolon is az a csend lett úrrá, amely Jószerencsén. Kajás néha megpróbált beszélgetést kezdeményezni, de kísérleteit vagy durván visszautasították, vagy – ami gyakrabban előfordult – észre sem vették. Kajás végül hátrébb húzódott, és arcán állandó feszültség látszott a hasonlóan állandó esőben. Meg kell gyógyulniuk, gondolta szomorúan. Nemsokára szükségük lesz egymásra.
A harmadik éjszakán Kajásnak sikerült Jószerencsével egy fedél alá húzódnia. Egy gumós mohaszőnyeg alatt pihentek meg, mely jeges szikladarabról csüngött alá. A jég olvadt, belemosódott a mohába, és sisteregve szivárgott a sziklák közé. A víz egyenletesen csöpögött a sárkányok mellett, kicsi tócsákba gyűlve; a kis völgy, ahol megpihentek, folyamatosan gyűjtötte a vizet. A sárkányok tudták, hogy hamarosan teljesen elönti a víz. Nem messze tőlük feküdt Fátyol, aki, a lélegzésének folyamatos ritmusából ítélve, már aludt.
– Sokkal jobban bírja a dolgokat, mint én – szólalt meg Jószerencse. Kajás bölcsen nem szólt semmit. Szivárványszínű szárnyait előrehajtotta, és orrát rájuk helyezte. Elhatározta, hogy ha Jószerencse beszélni akar, ő bizony nem fogja megzavarni.
Ezután Jószerencse még jó ideig nem szólt semmit, aztán úgy folytatta, mintha nem is tartott volna szünetet.
– Mert – kezdte – nekem kellene lennem az erősebbnek. Én ott voltam a Változásnál, Kajás. Meg kellene tudnom birkózni ezzel. Végül is Ária nem halt meg, legalábbis mi... – itt elhallgatott, és torka összeszorult. – De nem sírhatok – folytatta, mikor összeszedte magát. – Olyan érzés, mintha egy nagy csomó lenne bennem. Azt mondják, a szeretet benned él. Hát, ha ez az én szeretetem Ária iránt, akkor ez olyan érzés, mint egy... – hangja elcsuklott, ahogy keresni kezdte a szavakat.
– Mint egy gyomorrontás? Életedben a legrosszabb gyomorrontás? – kérdezte Kajás, anélkül hogy megmoccant volna.
Jószerencse egy pillanatra szemügyre vette barátját. Arcára a szomorúság és a jókedv ijesztő kotyvaléka ült ki.
– Igen, Kajás – felelte végül, és majdnem elnevette magát –, pontosan ilyen érzés. Honnan tudtad?
– Egyszer szerelmes voltam – magyarázta Kajás velősen. – Fiatalok voltunk. Tudom, nehéz elhinni. De igaz.
– Hogy hívták? – kérdezte Jószerencse izgatottan. Kajásnak ezt az oldalát egyáltalán nem ismerte.
– Páfrányka. Ne nevess! Nekem tetszett a neve. Na meg ő is.
– Nem nevetek – mosolygott Jószerencse. – Mi történt?
– Elunta magát. Unalmas lettem. Az egyik vagy a másik. Vagy mindkettő. Elhagyott.
– Jaj, Kajás, bocsánat. Ez akkor történt, mikor az Aether-hágóban éltél?
– Igen. De túléltem. Halcyon követei – némelyikük elég különleges...
– Nem hiszem, hogy tovább kellene kérdezősködnöm – vigyorgott Jószerencse. Ezután óriásit sóhajtott. A fáradt hangfoszlány kilibbent a sötét éjszakába, majd elveszett a végtelen esőben. – Jaj, mit tegyek, Kajás? Úgy érzem, mintha örökre fogságba estem volna. A Menedéken a felelősség tartott fogva, aztán mindannyiunkat rabul ejtett a vihar. Most a szívemben tomboló szörnyű üresség tart fogva. Nem tudok megbirkózni a ténnyel, hogy Angyal ellopta a lányomat. Még Fátyollal sem tudok beszélni. Mi a gond velem, örök életemre fogoly leszek?
– Valami fogva tart. De nem vagy fogoly. – Kajás Fátyolra pillantott, és mélyet lélegzett. – Ide hallgass! Elég öreg vagyok már, úgyhogy megtanultam pár dolgot. Nem tudom, mit érzel, de azt tudom, hogy a szíved túl nagy a testedhez.
– Igaz.
– Kérdezted, hogy mit tehetsz.
– Te tudod?
– Tudom. Nőj meg!
– Nőjek meg? – Jószerencse összehúzta a szemöldökét. Kajás szavai furamód enyhítettek a lelkében tomboló nyomáson. A megértés pislákoló fénye megcsillant a szívében.
– Ne harcolj ellene, Jószerencse! Nőj vele! Vagy ő fog rabul ejteni. Most pedig menj oda Fátyolhoz! – miután jól meglepte Jószerencsét ezzel a végszóval, Kajás elfordult. Már nem akart tovább beszélni.
Az eső vadul kalapálta a talajt, de Fátyol szemmel láthatóan nyugodtan szunyókált. Jószerencse közelebb húzódott hozzá, és már épp meg akart szólalni, mikor Fátyol felemelte az orrát az övéhez. Gyengéden összeérintették szájukat; a víz rácsöpögött ajkukra, és becsorgott a szájukba. Együtt lélegzetek, de nem beszéltek; mikor Jószerencse megint szólni akart, Fátyol gyengéd szárnyai csendre intették. Így Jószerencse szó nélkül közelebb húzódott hozzá, farkával átkarolta a hátát, és megsimogatta szerelmét.
Nőj, gondolta. Kajás válasza kitöltötte elméjét, és érezte, hogy lassan szembefordul a belső kavarodással. Amit eddig az életében látott, azt most a lelke közepére helyezte: csecsemőkori emlékeit, a Délvég és Covamere közötti út képeit, dicsőséges és szörnyűséges kalandjait Lidérccel és Covamere Útvesztőjével; a Menedéket és a vihart; a Hágóban rekedt sárkányokat; a felnőtt és elvesztett Áriát. Annyi mindent! Túl sok mindent! A félelmet, hogy elveszti Áriát.
Nekem is nőnöm kell, máskülönben elveszek.

 

 

   29.   
Az áttörés

Csápos figyelmesen hallgatta sárkányokat, akik elmagyarázták a küldetés lényegét. Örökzöld szárnyaival türelmesen eljátszadozott, mikor Szilárd hosszasan beszámolt a Hágóról. Szilárd mondandóját alkalmasint Teher és Füst egészítette ki egyes részletekkel.
– A térkép elég sokat megmutatott ahhoz, hogy idetaláljunk – fejezte be Szilárd –, de most a te segítségedre van szükségünk. Ha van a közelben egy troll-ér, te oda tudsz minket vezetni?
– Hm – morfondírozott Csápos. – Hát, segíthetek, de... ah – bőszen felsóhajtott. – Valóban a megfelelő helyen keresgéltek, de... na mindegy, csak kövessetek, és megpróbálom elmagyarázni.
A sárkányok engedelmesen visszatömörültek Csápos barlangjába. A tömzsi, idős sárkány elvezette őket néhány műtárgya mellett, egészen egy szűk alagútbejárathoz, mely az árnyékban bujkált. Intett nekik, hogy kövessék. Az alagút rövid volt, meredeken lejtett; annyira meredeken, hogy karmukkal alig tudtak megkapaszkodni a nedves kövön. Az alacsony mennyezet néhányukat váratlanul érte, így hát zsörtölődve, felhorzsolt fejekkel érkeztek meg a kis barlangba. A helyiséget napfény világította meg, mivel a mennyezetben egy tökéletes kör alakú nyílás tátongott. A fénnyel együtt eső is érkezett, fagyos vízoszlopot zúdítva a helyiség közepére; a padló erősen lejtett a túlsó fal felé, ahol a víz tovacsorgott a különböző hasadékokon keresztül.
A padlót jelek borították. A vörös foltok között pontok és vonalak bonyolult rendszerét lehetett felfedezni. Sok jel már elmosódott a göcsörtös felületén áthaladó esőtől.
– Állandó harc a jelenben tartani – mondta Csápos. Hangja élesen csengett a szűk helyiségben. – Főleg ezzel a sok esővel.
– Mi ez? – kérdezte Szilárd, bár magában már felismerte a képet.
– Ez az én térképem – válaszolta Csápos, miközben büszkén körbejárta alkotását. – Ez jelképezi a gleccsert, Chaement, ahogy tegnap napnyugtakor kinézett. Már megint fel kell frissítenem. Már szinte naponta el kell végezni a frissítést most, hogy a jég annyit mozog. Minden egyes jel egy trollt jelent – persze halottat –, de titeket ezek a vonalak érdekelnek igazán. Minden egyes vonal egy ismert troll-eret jelképez; csak azt kell megtalálnotok, amelyik a nektek megfelelő.
Szilárd tátott szájjal nézett le a padlóra. Sötétvörös vonalak bámultak vissza rá. Több száz. A baziliszkusz térképen nem látták ennyire részletesen az ereket.
– De hol kezdjük? – nyögte.
– Nos – felelte Csápos –, ez egy kis probléma, be kell valljam. Szerintem az a legjobb, ha mindent elmeséltek a Hágótokról. Így lehet, hogy beugrik valami.
– De már mindent elmondtunk, amit csak tudunk – sóhajtott fel Teher.
– Akkor mondjátok el még egyszer – mondta derűsen Csápos.
Csápos csak késő délután rendelt el pihenőt. A beszélgetések abbamaradtak, és már csak Viasz és Zörej merült el a térképben. Néha felnéztek és megkérdezték:
– És ezzel mi a helyzet? – amire Csápos csak megvonta a vállát, és így válaszolt:
– Talán. Sokesélyes a dolog. – Végül összehívta látogatóit.
– Most már tényleg ki kell mennem felderíteni a terepet – jelentette be. – Velem jöhettek a gleccser fölé, ha úgy gondoljátok, segíthet a célotokban.
– Nem árthat – dörmögte Szilárd. – Meg az sem lenne baj, ha kinyújtóztatnánk a szárnyainkat.
A narancsszínű, délutáni nap már alacsonyan járt, készen arra, hogy lassan eltűnjön a jéghorizont mögött. Megnyúlt sárkányárnyékok fodrozódtak a gleccser felszínén, megmászva a lankákat, beereszkedve a repedésekbe, megérintve a trollokat...
– Miért érdeklődsz annyira a trollok iránt? – kérdezte Szilárd, miközben azon csodálkozott, hogy Csápos hogyan tud ilyen jól repülni az aránytalanul kicsi szárnyaival.
– Ez nagyon hosszú történet, fiatal sárkány. Egy olyan estéhez illik, amikor jó kaja van, és forró tűz, de beszélhetek róla röviden, ha érdekel.

 

Csápos mindig is magányosan élt. A Törthegység lábánál fekvő síkságon lakott; a Koponyák Völgye nevű völgyben, mely igencsak rászolgált a nevére.
Persze troll koponyákról kapta a nevét, mivel a lankákon rengeteg koponya feküdt szétszórva. Néhány merész sárkány még be is költözött egyes üreges csontokba, bár a legtöbben babonásan, félelemmel tekintettek a troll maradványokra. Mikor Lidérc seregéből egy csapat meglátogatta a völgyet, a közösség már rég megszomjazott a változásra. A legtöbb sárkánynak elege lett a kopár síkságból, így hamar csatlakoztak a hadsereghez, és Covamere-be mentek Lidérc hadnagyával, majd végül meghaltak az Üszökhegy kitörése utáni tűzvészben.
Csápos és egy maroknyi sárkány ott maradt. Egyedül Csápos élt a völgy északi részében magasló szikla üregeiben; a többiek – már csak heten – a különböző troll ereklyékben laktak. A gyilkos őrültség, mely az egész világon megtizedelte a varázsosokat, egyenként mind a hét társát megölte, így Csápos maradt meg egyedül a közösségből.
A koponyák mindig is lebilincselték Csápost. Sosem érzett késztetést arra, hogy lakjon az egyikben, és nem is félt tőlük – egyszerűen érdekelték a koponyák. Szívesebben szívta magába az ősi, hatalmas trollokról szóló legendákat, mint a régi, bátor sárkányok történeteit. Álmait kitöltötték a félelmetes elődök vándorlásai és csatái. Nagyrészt azzal foglalta el magát, hogy fát gyűjtött, és műtárgyakat készített a barlangjában. Ügyesen munkálta meg a környék puha, fekete szikláit, és díszes vízvezetékeket is készített. Akkor érezte magát a legjobban, ha átalakíthatta környezetét.
Mikor a csontok megmozdultak, megkövesedtek és visszasüllyedtek a fekete sziklába, teljesen eltűntek szem elől. A folyamat felkeltette Csápos érdeklődését, mire tanulmányozni kezdte. De nemsokára az összes csont eltűnt. Végül valóban egyedül maradt, és hiányzott neki a sok ereklye.
Koan, Massel, Antyre – troll nevek visszhangoztak az elméjében, és hívogatták...
Elindult észak felé. Furamód pont azon a napon hagyta el a Koponyák Völgyét, mikor az Üszökhegy kitört. A katasztrófa az ő világát is hamuval és tűzzel töltötte meg: fojtó gázokon és tikkasztó hőségen keresztül küszködte magát északra. Úgy érezte, nem fogja túlélni a megpróbáltatást. De túlélte, és tovább repült, a Covamere-ben lakó sárkányokra gondolva. Eltűnődött azon, hogy vajon megmenekültek-e. De a sárkányok ekkor már sokkal kevésbé érdekelték, mint a trollok.
A nappalok egyre hosszabbak lettek, mikor Chaemen felé közeledett, Chaemen felé, ahová – a legenda szerint – a troll seregek mentek az uralkodásuk végén, átverekedve magukat a világon, csak hogy megnyugvást találjanak a jégben. Tökéletes végzet az óriások számára, akiket a tűz szült meg. A trollok temetőjében a jég és a varázsuk maradványa sértetlenül megőrizte a testüket, legalábbis ezidáig. A gleccser mögül közömbös, üres tekintettel figyelték az őket tanulmányozó Csápost. Csápos minden feljegyzett, feltérképezett, és eltöprengett, mikor a legendák darabkáit összevetette a temető trolljaival. Ez vajon Laosz volt? Talán, de a legendákban csodálatos szépségnek mondták – valószínűleg a sárkányok mást értettek a szépség alatt. És ez a pár – vajon ők voltak a híres Urish és Napete? Nem tudhatta, de remélte, hogy igen, hisz a szenvedélyről és viszonzatlan szerelemről szóló meséjük a kedvencei közé tartozott.
A gleccser felfedezése megszállottsággá nőtte ki magát, melyet csak az alkalmi fafaragások szakítottak meg. Egyszer sem kérdezte meg magától, hogy mi ösztönzi munkájában, és sosem unt bele a gleccser és a gleccser kékesfehér felszínét borító repedések fölötti barangolásba.
Nem unt bele. Legalábbis ezidáig.

 

– Sosem voltam babonás sárkány – mondta Szilárdnak. – Sosem voltam. De miután oly sok évet eltöltöttem itt, nem tehetek róla, de...
– Álljunk meg egy pillanatra! – vetette közbe Bársony, aki szintén meghallgatta a történetet. – Azt mondtad, évek?
– Ó igen – felelte Csápos vidáman. – Több, mint háromezer-nyolcszáz évet, ha pontos akarok lenni.
– Jaj, kedvesem – sóhajtott fel Teher –, azt hiszem, megint az időfolyó egyik torz részébe botlottunk. A Változás tényleg alaposan felkavarta a világot.
Csápos megvonta a vállát, hisz nem értette az egészet.
– Biztos igazatok van, fiatal sárkányok. Biztos, hogy szélesebb kitekintésetek van a világra, mint nekem, aki elszigetelten él. De mostanában nyugtalan vagyok; az eső nem segít, és Chaemen... Sosem láttam így mozogni. És most ti is betoppantok...
Mikor Csápos megemlítette az esőt, mindnyájan az egyre rosszabbodó időjárásra gondoltak. Az elmúlt napok állandó zápora igazi felhőszakadássá változott, és a repülés nagy kínokkal járt. A szárnyhártyákat kikezdte az eső, ráadásul a légáramlatokat is nehezebb volt kiszámítani, mikor a meleg esővíz találkozott a gleccsert átölelő hideg levegővel. Még Viasz és Füst is, akik a legjártasabb voltak a repülésben, bevallották, hogy legszívesebben visszafordulnának.
– Nos – sóhajtott fel Csápos –, azt hiszem, mára eleget láttam, bár a térkép nem lesz teljes ma este sem. – Éles szemével átpásztázta a gleccser maradék részét. – Gyanítom, hogy sosem lesz már teljes, hacsak le nem nyugszik a Chaemen. Így sosem tudom frissen tartania a térképet.
A sárkányok visszafordultak Csápos barlangja felé. Végre nem kellett a lassú napba nézniük, bármennyire is eltompította a zápor. Mikor visszafelé repültek, Zörej így szólt:
– Bárcsak láttam volna az Aether-hágót! Csodálatos helynek hangzik.
Csápos hirtelen megállt, és kis szárnyaival hihetetlen módon verdesni kezdett.
– Mit mondtál? – tört ki.
– É-én csak azt mondtam, hogy csodálatos helynek hangzik – hebegte Zörej, és idegesen Füstre pillantott, ugyanis neki szánta a megjegyzést. Tudta, hogy Füst már járt a Hágóban, és így próbált beszélgetést kezdeményezni.
Zörej felismerte Füst szépségét, és ez elsöprő reményhullámmal öntötte el. Éppen azzal a jövőképpel próbált megbirkózni, hogy nem lesz többé kivetett, és normális sárkányéletet élhet. Hogy maga mögött hagyhatja Koliel halálának szörnyűségét, no meg a bosszúvágyát. Úgy érezte, újra szerelmes lehet.
Csápos közelebb húzódott a zavarodott, vörös pikkelyes sárkányhoz, és így szólt:
– Nem tudom, mivel érdemelted ki ezt a színt, nem is érdekel, és nem erről kérdeztelek. Minek is hívtad ezt a helyet?
– H-hágó?
– Nem, nem, nem. Mostanáig így hívtad! A Hágó, a Hágó! Nem mondtátok el mi a teljes neve, igaz? És még felfedezőknek hívjátok magatokat? Nem tudtátok, hogy a részletekre figyelni a legeslegfontosabb a...
– Nyugi – szólt halkan Szilárd, aki megpróbálta megnyugtatni saját hevesen kalapáló szívét is. Tudta, hogy nagyon közel kerültek ahhoz, hogy megtalálják az otthonát. Nagyon közel! – Rendben. A helyet úgy hívják, hogy Aether-hágó. Egy hegyszoros az Alacsony-hegységben, Szívfölde északi részén. Ez segít valamit?
– Nem tudok semmilyen Alacsony-hegységről – tört ki Csápos. – Aether! Ezt kellett volna először mondanotok! Ezt! Ez mindent megváltoztat! Hát, a mindenit! Nem csoda, hogy nyugtalan voltam mostanában. Biztosan tudtam, hogy el fogtok jönni.
– Tehát... tudsz segíteni akkor? – kockáztatta meg Szilárd.
– Hogy segíteni? Kedves sárkányom, magához Aetherhez tudlak elvinni titeket!

 

Ha Jószerencse meg tudta volna jelölni életében azt a pillanatot, amikor átlépett a felnőttkorba, akkor biztos, hogy erre az estére esett volna a választása. Ezen az éjszakán, itt, közel a szerelméhez, az eső kellős közepén, Jószerencse felnőtt. Mikor felébredt, rájött, hogy bár gondjai nem kisebbedtek, és szomorúsága sem lankadt, szíve kitágult annyira, hogy befogadja a problémákat. Új erejét Fátyol is észrevette. Még mindig nem tudott hozzá beszélni, de szárnyaival újra és újra megsimogatta, szótlanul kifejezve, hogy még mindig élvezi a szeretetét.
Mikor Kajás meglátta az ismerős könnyedséget Jószerencse tartásában, tudta, hogy barátja új áramlatba lépett.
– Angyal jobban teszi, ha felkészül – vigyorgott. – Most, hogy ti ketten üldözitek, félnie kell. Én is félnék.
Jószerencse és Fátyol szemében megcsillant az akarat, mikor újra a levegőbe emelkedtek Kajással. Előttük a hegyek furamód valótlannak tűntek, mintha csak pislákolnának és elhalványulnának a két fiatal sárkány halálos tekintetétől. Észak most már erőteljesen hívogatta őket.
A szél hihetetlen sebességgel röpítette őket a hegyek felé, melyek nemrég még jelentéktelennek tűntek, de most eléjük tornyosultak. A hegycsúcsok még magába a varázsfolyóba is belenyúltak. A hegytető körül felhők lökdösődtek, és záporral öntötték el a lejtőket. A sárkányok alatt folyamatosan emelkedett a víz.
– Ha így megy tovább, nem marad szárazföld – jegyezte meg Kajás. – Mindent elönt a víz.
– Ez legyen a legnagyobb gondunk – felelte Jószerencse. Mellette Fátyol szótlanul bólintott. Mindketten a hegyeket figyelték, méghozzá igen feszülten, mivel úgy látszott, aránytalanul magasra nőnek, ahogy közelednek feléjük.
A sárkányok felemelkedtek a felhők fölé, áttörve a zápor kavargó légáramlatain, és ragyogó napsütésben találták magukat. Itt a levegő fagyos és ritka volt, de a nap finoman melengette a hátukat. Jószerencsének még arra is jutott ideje, hogy megfigyelje, hogyan verődik vissza a fény társainak pikkelyeiről: Kajás rikító szárnyáról, és Fátyol fehér testéről. Saját pikkelye, mint mindig, sötét, dióbarna színű volt. Tipikus természetes színek, gondolta kicsit szomorúan. Unalmas. De legalább megtapasztaltam a varázst. Ezt nem sok természetes mondhatja el magáról.
A varázsfolyó közvetlenül fölöttük haladt. Most már tisztán látszott, és élesebben vibrált, mint ahogy azt alacsonyabbról látni lehetett. A folyó belsejében különálló varázsszálak tündököltek. A varázstömeg úgy mozgott, mint egy vadállat, egy végtelen energialánc, mely sok részre szakadt, ahogy a hegyek felé közeledett. Minden egyes darab saját utat választott magának a havasi legelőkön keresztül. Talán azért, hogy újra találkozhasson sok-sok testvérével a másik oldalon, vagy talán azért, hogy végre egyedül utazhasson.
– Nézzétek! – kiáltotta Kajás.
Jószerencse és Fátyol hátranéztek, de pár pillanat erejéig nem értették, miről beszél Kajás. Aztán ők is meglátták.
A folyó végét.
Messze a hátuk mögött tűnt fel, de gyorsan közeledett a szürkésfehér felhőhorizont alján látható, kavargó vonal. A varázs halványnak látszott, de miközben szédítő sebességgel közeledett, egyre vastagabbá duzzadt. A folyó végét fénycsóvák fogták körbe. Bizonyos időközönként varázskarmok csaptak ki belőle, melyek átvágták a felhőket, és villámokat küldtek alája. A sárkányok félelemmel és érdeklődéssel figyelték, ahogy egy hatalmas, forrongó varázsgolyó száguld feléjük.
– Lefelé! – kiáltotta Jószerencse, mikor magához tért, de nem sokkal később rájött, hogy nincs lefelé.
A hegyek már áttörtek a felhőkön. A szél továbbsodorta a sárkányokat, mikor megálltak, és most már nem volt hova ereszkedni. Jeges hegycsúcsok nyújtogatták a karmukat feléjük. Magasabbra nem tudtak emelkedni, hisz a ritka levegőben nem sokat ért volna a szárnyuk.
– Fel a varázsba? – kérdezte Kajás. A folyó csak szárnynyújtásnyira száguldott felettük, de nem tudhatták, milyen következménnyel járna a folyóba való belépés.
– Pont attól akarok a legmesszebb lenni – válaszolta Jószerencse, és szárnyával a folyó dühöngő végére mutatott. Látták, hogy jobbra-balra lengedez; már a felére csökkent a távolság köztük és a folyó között.
Végül Fátyol hozta meg a döntést, aki tőle megszokottan az ösztönére hallgatott. Meredten bámult a felhőbe, miközben társai rövid vitát nyitottak. Bár nem hallotta a kísérteties hangot, úgy érezte, vele van a jelenség is, akivel a toronyban találkozott. Fehér gőz gomolygott vékonyan a jeges lejtők felett, és Fátyolnak úgy tűnt, hogy repülni kell. Gyorsan!
– Fátyol! Mit csinálsz! Megölöd magad! – Jószerencse kiáltását tett követte. Azonnal felgyorsított, de Kajás egy szemernyit sem maradt le mögötte. Együtt siettek Fátyol után, úgy csapkodva a levegőben, mintha az életük forogna veszélyben. És valóban az életük függött a repüléstől.
Fátyol továbbra is csendben maradt, miközben egyre gyorsabban vezette Jószerencsét és Kajást a hegy belsejébe. Hirtelen hegycsúcsok vágták el az utat. Meredeken ágaskodtak fel a felhőből, és a repülésüket tánccá formálták. A sárkányoknak többször is meg kellett kerülniük hihetetlenül magas sziklákat, melyek után még gigantikusabb sziklaszirtek következtek. Olyan magasságokban szelték át a csúcsokat, melyet nem is tudtak elhinni. Olyan boltozatokon repültek át, ahol a sebességük miatt lavinák indultak a mélybe. De hiába: a folyó vége őrjöngve közeledett.
– Miért nem állunk meg és rejtőzünk el? – akarta kiáltani Jószerencse, de lehelete fagyos tűzként akadt meg a torkában, így a szavak kimondatlanok maradtak. Tovább repültek, és a folyó vége még közelebb ért hozzájuk. Dörrenések hangja ütötte meg a fülüket. A megmaradt varázs dühe egész hegycsúcsokat zúzott szét. A hegyek még magasabbra nyújtóztak, és számos szálra osztották a folyót; a sárkányok nem is bírtak arra gondolni, mi lesz, ha az energiafolyó eléri az elágazást.
Fátyol révületben repült tovább. Tisztában volt társainak értetlenségével, de egyre biztosabban érezte, hogy helyesen cselekszik. Hitte, hogy a cél gyorsabban közeledik, mint gondolnák; Felhő emléke fenntartotta szárnyait, bedöntötte a kanyarokban, és a növekvő veszély ellenére egyre gyorsabban sodorta előre. Tudta, hogy igaza van, és hogy ha elmúlik a veszély, a szörnyűségek enyhülni fognak. Tisztán fogunk látni, gondolta diadalittasan.
A repülés már igazi kínokat jelentett. Miután az elképesztően ritka levegőben átverekedték magukat egy töredezett hegycsúcson, hatalmas sziklaszirt állta el útjukat. A folyó vége épp akkor ért mögéjük. Kőszilánkok csapódtak a szárnyuknak, majd egy nagy jégdarab felrobbant alattuk. A mennydörgés majdnem megsüketítette őket. A levegő ködössé vált, és villódzni kezdett. Nem mertek hátranézni.
A nyomás hirtelen megnőtt, mintha túl meredeken ereszkedtek volna le a sűrűbb levegőbe. Az eget megtöltötte a varázs. Az előttük tornyosuló szikla megrepedezett a vörös varázscsíkoktól, majd kőtömbök váltak le az oldaláról. Jószerencse és Kajás becsukta a szemét: túl gyorsan repültek ahhoz, hogy elkerüljék az ütközést. Fátyol tágabbra nyitotta sajátját, és várta, hogy bekövetkezzen a vég.
Egy újabb robbanás után a levegő kitisztult, és a folyó őrjöngő vége tovatűnt. A levegő újra megritkult. A sárkányok fájdalmasan kiáltottak fel a hirtelen nyomáskülönbségtől. Jószerencse fülét elöntötte a vér. A varázs elhagyta sziklaszirtet, és csak szilárd sziklát hagyott maga után. Jószerencse üvöltésre nyitotta a száját.
Ekkor csend lett. Teljes csend, leszámítva a szél hangját. Változatlan sebességgel repültek tovább. Jószerencse óvatosan kinyitotta a szemét.
A sziklaszirt eltűnt. Ez a tény önmagában is eléggé elképesztette, de mikor hátranézett, még megdöbbentőbb látvány tárult eléje – az egész hegyvonulat eltűnt! A szikla átadta helyét a víznek: alattuk egy tenger tűnt fel. Fehér pöttyök borították a felszínét, melyek a távolban óriás jégmezőt alkottak. A felhő eltűnt, az eső eltűnt, és a varázsfolyót sem lehetett látni. Jószerencse döbbenten hördült fel, és majdnem összehajtogatta szárnyait és lezuhant az égből, de egy újabb meglepetés észhez térítette.
– Csak egy csel volt – mondta Fátyol, és közelebb szökkent társához.
– A hegy csak illúzió volt, amit azért tettek ide, hogy meggátolja, vagy legalább lelassítsa az utunkat.
– De ki tette ide? – tört ki Jószerencséből, mielőtt arra tudott volna gondolni, hogy Fátyolnak esett-e baja, vagy hogy mennyire örül, hogy újra hallja a hangját.
– Szerintem Angyal – felelte Fátyol, de látta, hogy Kajás megrázza a fejét.
– Nem hiszem – mondta lassan. – Lehet, de... nem hiszem. A végén belekóstoltam a varázsba. Nem sárkány íze volt. Még Angyalnak is nagy lett volna.
– Akkor ki?
– Régen erre azt mondtam volna, hogy nem tudom – válaszolta Kajás. – De most már tudom. Baziliszkuszvarázs, Jószerencse. A Halhatatlanok is itt vannak.
– Itt vannak? Mind itt vannak? – Jószerencse megborzongott. Jobban félt a baziliszkuszoktól, mint amennyire érdeklődött irántuk. – Azt mondod, nem csak Angyallal kell megküzdenünk? – Kajás megrázta a fejét. Könnyed arcáról most hiányzott a megszokott jókedv.
– Nem ismerhetjük ki őket – mondta. – Angyal tetteit kiszámíthatjuk. De a Halhatatlanokét... – a szavak elszálltak a messzeségbe, Fátyol és Jószerencse pedig mélyen egymás szemébe néztek.
Végül Fátyol szólalt meg.
– Azt hiszem... azt hiszem, a Változásnak még messze nincs vége, és ez az új világ még nem teljes. – Mikor látta Jószerencse értetlen tekintetét, folytatta:
– Nem tudom jobban megmagyarázni, szerelmem, de az, hogy megtaláljuk Áriát, csak az első lépcső. Azt hiszem, van még pár meglepetés a számunkra.
Fura, hideg szenvedéllyel ölelték meg egymást. Jószerencse összezavarodott, de fellelkesült Fátyol mosolyának ragyogásától, és követte társát, aki megint az élre tört. Leereszkedtek a sűrűbb levegőbe, és a jéghegyek felé vették útjukat.

 

 

   30.   
A Világ Teteje

A varázsfolyó már nem mutatta tovább az utat. A sárkányok idegesek lettek az eltűnése miatt, mivel bizonyos kényelmet biztosított ezidáig. De Fátyol ösztöne erős maradt, és ő vezette őket, így tartották a helyes irányt.
A sárkányokat kristálytiszta égbolt fogadta a jéghegyek felett. Az új időjárás igazi megkönnyebbülésként hatott az elmúlt napok barátságtalan esőzése után. Most csak a levegő szisszent fel néha a szárnyukon, és a jéghegyek dörmögtek az óceánban. A mély víz csodálatos kékséget ontott magából, a jég pedig színtiszta fehérségben tündökölt a ragyogó napsütésben. A ringatózó hegyek minden kontúrja tisztán körvonalazódott; a jéghegyek alját simára mosták a hullámok, de hátukon érdekes formák alakultak ki. Némelyik díszítetlen maradt, némelyik pedig fura mintázatot mutatott. A sárkányok még sosem láttak hozzájuk hasonló tengeri szörnyeket.
– Ilyenekről még nem is hallottam – jegyezte meg Kajás, mikor leereszkedtek, hogy közelebbről is megnézzék az egyik feltűnően látványos alakzatot. E jéghegynek összeomlott a közepe, egy hatalmas boltozatot hagyva maga után, melyet két jégoszlop tartott a magasban. A sárkányok átszáguldottak a gigantikus jégkapun, és elámultak a fenséges formáktól. – Azt hittem, a jég szilárd.
– A világ megváltozott – felelte Jószerencse, kimondva a mondatot, melyet annyiszor kimondtak... és mégis oly ritkán. – A jég felszakadozik valamitől. Kíváncsi vagyok, mitől.
Az északi óceánban szigetként ringatózó jégtornyok kiszélesedtek, és megduzzadtak, miközben a sárkányok tovább haladtak észak felé. A jég egyre egységesebb lett, míg végül a táj már nem jéghegyekkel tűzdelt tengernek látszott, hanem szárazföldnek, melyet itt-ott megtörnek egyes hasadékok és lyukak. Az erős nap magasan maradt, és nem akart lenyugodni. A délidő szinte végtelen napfénytánccá változott.
A sárkányok rövid időre leszálltak a töredezett jégfelszínre, hogy megvizsgálják, lehet-e rajta pihenni. Elég szilárdnak találták. Bizarr gyűrődéseket láttak a távolban, ahol nagy jégtáblák nyomódtak egymásnak. Az egyik óriási jéghegy felmordult, mikor két másik jégtábla a derekának ütközött, majd sárkány nagyságú jégdarabokat szórt támadóira. A sárkányok nem időztek tovább.
Éhesen indultak tovább északra, de tápláléknak még a nyomát se látták. Szárnyuk alatt a jég egyre szilárdabb és gyűröttebb lett. Oszlopokat, táblákat lökött ki magából, és úgy gördült tova a vízen, mint egy vonagló tengeri szörny.
A repüléssel járó fáradság megint beléjük fojtotta a szót, bár ezúttal a csend jólesett mindannyiuknak. De ahogy egyre messzebb repültek a végtelen déli napsütésben, a két hím nyugtalanná vált. A jég a kis részletektől eltekintve változatlanul sodródott el alattuk, és a szárnycsapások ritmusa hipnotizálni kezdte érzékeiket.
– Olyan, mintha repülnénk, de nem jutnánk sehova – mondta Jószerencse. – A sok furcsaság után, mely mostanában történt, nem lepődnék meg, ha így lenne.
De pár száz szárnycsapással később Fátyol kitárta szárnyát, és megállt előttük. Hátrafordult, fenntartva elegáns verdesését. Szárnyai rikítóan fénylettek a napsütésben.
– Már közel járunk – lihegte. – Nézzétek, ott.
Valami megtörte a jéghorizontot. Egy sötét, lapos árnyék ívelt át a horizonton közvetlenül előttük. Jószerencse mintha mozgást látott volna ott, de nem tudta biztosan.
– Mi az? – mormogta izgatottan. Szíve keményen kalapált – tudta, hogy már majdnem megérkeztek. Mindegy, mi az, gondolta.
– Nem tudom – felelte Fátyol. – De azt tudom, hogy már majdnem megérkeztünk. Majdnem megérkeztünk a világ tetejére.

 

A levegő forrni kezdett, mikor a folyó vége kitört Heszper és Ledra körül. Bekerültek a varázsgolyóba, mely végigkövette anyafolyóját a világon. A két sárkány annyi ütést kapott, hogy már azt hitték, kilehelik a lelküket. Testük összevissza nyúlt, és mindenfajta színű tűz érte a pikkelyüket, ami mégsem égette meg őket. Az égbolton hosszú rések nyíltak meg, melyek futó pillantást engedtek más világokba, más birodalmakba, de csak futó pillantás volt ez, és a kapuk éppolyan hamar bezárultak, mint ahogy kinyíltak. A varázs erős volt, de nem tartott sokáig. Képtelennek bizonyult fenntartani saját erejét; elgyengült ebben a természetes környezetben.
A hirtelen kavarodás sokkjától a két sárkány magához tért, és kizökkent az álomszerű állapotból. Ezután kiestek a hideg, üres levegőbe. Vonaglani kezdtek, és több száz fahossznyit zuhantak, mielőtt ösztönösen kinyitották szárnyukat. Pislogva tekintettek körbe, mintha hideg vízbe mártották volna őket. A folyó vége összement előttük, és csak egy őrjöngő ponttá vált az égbolton. Aztán eltűnt. Ahol elveszett, egy árnyék tűnt fel. Egy íves, sötét köd a jégmezőn.
A két sárkánynak fogalma sem volt, hogy hol van. Még mindig szédültek egy kicsit, és tanácstalanul néztek körbe, hogy merre induljanak. Jobb híján, Heszper és Ledra az árnyék felé vett az irányt.

 

Az íves alak egyre szilárdabbnak tűnt, ahogy közeledtek. Mikor odaértek, látták, hogy az árnyék valójában egy széles kupola, mely minden irányban több ezer fahossznyira fedte be a jeget. Nem tudtak rájönni, hogy miből van, mivel felülete simának, de ködösnek tűnt, mintha rejtett résekből gőz gomolygott volna kifelé. A sötétszürke, kék pöttyökkel tűzdelt kupola rendíthetetlenül állt előttük. A ködös mozgás illúziója megdőlt. A földön elállta az utat, így a sárkányok fölé emelkedtek. A kupola tökéletes kört írt le. Sötét foltnak tűnt a fehér jégen, mely ki tudja, mit rejtett magában? A nap makacs módon magasan maradt; a sárkányok mindenfajta terv nélkül szálltak le.
– Angyal? – kérdezte Jószerencse, aki teljesen tisztában volt azzal, hogy valószínűleg nem csak Angyal és Ária várja őket a falon túl. Kajás megrázta a fejét, mintha megértette volna barátja gondolatait.
– Nem – felelte. – Mint a hegyek. Baziliszkusz.
Jószerencse bólintott. A rejtély építőelemei kavarogni kezdtek a fejében, és csak nem akartak összeállni. De valami közük biztos volt a Halhatatlanok tervéhez; arra nem mert gondolni sem, hogy ez miként befolyásolhatta saját küldetésüket. Nem számít, gondolta vakmerően. Egyetlen okból vagyunk itt. Áriáért. A karmok még mindig keményen vájtak a lelkébe, de a sebek kitisztultak, s Jószerencse szembe tudott velük nézni. Már nem kellett ragaszkodni a merevséghez, amely annyira elnyomta a Menedéken; most újra utazhatott, célját kristálytisztán látta, szíve megerősödött. Mikor Fátyolra pillantott, az ő szemében tükröződtek saját gondolatai. Most szellemi kapcsolatban volt vele, sőt Kajással is.
Megvan az erőnk, hogy ezt véghezvigyük, gondolta izgatottan. Bármit meg tudunk tenni.
Fátyol elmosolyodott, és egyetértően bólintott, bár mikor felnézett az égboltra, megborzongott, hisz az ürességben egyetlen felhőt sem látott.
– Ária odabent van – jelentette be. Hangja erősen csapódott neki a kupola áttörhetetlen felületének. Az állításra egyikük sem válaszok, mert noha nem volt bizonyítékuk, az igazság ott lappangott a szívükben. Megérkeztek a világ tetejére, és eljött az igazi feladat.
– Namármost – folytatta Fátyol –, hogy jutunk be?
– Mindig van egy gyenge pont – mondta Kajás egy pillanatnyi gondolkozást követően. – Minden akadályban. Egyik sem tökéletes. Javaslom, hogy kutassunk.
– Hol kezdjük? – sóhajtott fel Jószerencse. Hirtelen megijedt a kupola elképesztő méretétől. Hogyan fogják véghezvinni ezt a lehetetlen küldetést? Hát nem baziliszkusz tákolmány a kupola? Ha igen, akkor hogyan veszik fel a versenyt a Halhatatlanok varázsával?
– Ha ezt én tettem volna ide – mondta lassan Fátyol –, akkor olyan helyre rejtettem volna a bejáratot, ahol egyik betolakodó sem keresné.
– És az hol van? – kérdezte Jószerencse izgatottan.
– Ahol jól látni. A kupola tetején, pontosan középen.
Fátyol elképzelése igaznak hangzott, így elemelkedtek a jégről, és a kékesszürke kupola magas íve fölé repültek. Fátyol kiürítette elméjét, és csakis a varázsba burkolt Ária képét helyezte maga elé. Minden erejét összeszedte a közelgő találkozáshoz. Tudta, hogy mindjárt láthatja lányát. Az öröm szabadjára engedte könnyeit, és sírva repült tovább, immáron könnycseppektől elvakítva, de mégis éppoly magabiztosan, mint eddig. A küldetés befejezéséig élete megfagyott, mint a jég itt a világ tetején – csak ha Ária kiszabadult, akkor léphetett tovább a jövőbe. A Felhő korába.
Már látták a kupola tetejét, mikor először felmérték a terepet, de most sokkal közelebbről figyelhették meg, és tisztán kivették a foltos felület alatt húzódó mozaikszerű réteget. Bejárták a teljes felső részt, de hiába: repedésnek, résnek, bejáratnak nyomát sem találták. Jószerencse csalódottan sóhajtott fel.
– Talán le kellene szállnunk rá – mormogta Fátyol.
– Rossz ötlet – figyelmeztette Kajás. De már későn szólalt meg, mert Fátyol összehajtotta szárnyát, és kinyitotta karmát, hogy földet érjen a baziliszkusz kupolán. Mielőtt Kajás vagy Jószerencse megakadályozhatta volna, Fátyol hozzáért a kupolához.
Apró fodrok indultak el a pontoktól, ahol karmai hozzáértek a mozaikhoz... de más nem történt. A kupola szó nélkül megtartotta a súlyát, és egyetlen védővarázs sem próbálta elkapni. De bejáratot még mindig nem találtak.
– Nos – mondta Jószerencse –, most mi...?
Két sárkány közeledett feléjük. Jószerencse és Kajás ösztönösen úgy helyezkedett, hogy megvédjék a kupolán álldogáló nőstényt. Fátyol nem mozdult, bár ezzel sebezhetővé tette magát; feszült figyelemmel fürkészte a látogatókat.
– Heszper! – kiáltotta, mikor felismerte az alakot.
– Ledra! – morogta Jószerencse, mikor felismerte a másikat.
A váratlan találkozás feszülten kezdődött. Jószerencse és Heszper óvatosan egymással szemben kezdtek verdesni. Kajás és Ledra hátrébb húzódott, és várta, hogy a két hím ölre menjen, de Fátyol végül rendet teremtett.
– Térjetek észhez, és gyertek ide le! – kiáltotta, majd magában hozzátette, a Felhő érdekében! – Teljesen biztonságos itt lenn! – A négy sárkány meglepődött az erőteljes felszólításon, de örültek, hogy pihentethetik szárnyukat, ezért engedelmeskedtek. Heszper és Ledra kicsit távolabb telepedett le. Gyanakvóan méregették Fátyolékat. – Namármost – folytatta Fátyol –, ti hogy kerültök ide?
Mielőtt Heszper megszólalhatott volna, Ledra előadta a történetüket. Bár sok részletet kihagyott a Menedék pusztulásáról, elég sokat mesélt ahhoz, hogy Fátyol észrevegye: Ledra megbánta tetteit. Az, hogy Ledrának van szíve, önmagában is meglepően hatott – de a történetet a szívéből mesélte el, nem abból a számító elméből, amelyről ismertté vált. Heszper szemmel láthatóan nem örült ennek az őszinteségi rohamnak.
– A varázs felszívott – fejezte be a történetet Ledra –, és idehozott minket. Heszper varázsossá tett, és nagy csodákat láttam, de... de már nem tudom, hogy ki is vagyok igazából – a mondat végét már csak suttogta. Félve nézett Heszperre, és tekintetével könyörgött, hogy Heszper értse meg. Aztán Jószerencsére nézett, hogy segítséget kapjon, de ő nem viszonozta a pillantást; Jószerencse zavartnak tűnt Ledra jelenlétében.
– Bármit is mondott a... kollégám,? a tény nem változik – dörögte Heszper. Természetellenesen magas hangja furán verődött vissza a mozaikról. – Maradt varázs a világban, és még mindig vannak sárkányok, akik fel tudják használni.
– Gondolom, te vagy az egyik – jegyezte meg Jószerencse szárazon.
– Természetesen. Ilyen kevesen sebezhetőek vagyunk, de öten erősebbek, mint kettő vagy három. Mi lenne, ha összefognánk, és levadásznánk a varázst? Úgy látszik, idáig utazott.
– És Heszper lenne a főnök – vettette közbe Kajás.
– Ha úgy kívánod – vigyorgott szélesen Heszper, aki eléggé tudatában volt az ellene irányuló rosszindulatnak.
– Ha összefogunk – mondta Fátyol, miközben folyamatosan Ledrára nézett –, akkor közös ügyért harcolnánk, igaz? – Heszper mormogott valamit, majd Fátyol folytatta. – Úgy tudjuk, hogy lányunkat, Áriát, ebben a baziliszkusz építményben tartják fogva. Mi is szeretnénk bejutni, de a saját célunk érdekében. Segíthetünk egymásnak, de ha különböző céljainkat elérjük, akkor vége az összefogásnak. Ez megfelelő számodra, Heszper? És számodra, Ledra?
Heszper felhördült. Bűnöző elméje keményen dolgozott, hogy értelmezze Fátyol javaslatát. Végül korrektnek találta, és tetszett neki az ötlet. Ha már visszaszereztem a varázst, gondolta, akkor majd úgyis tőlem függ, hogy minek van vége.
– Persze – mondta derűsen. – Ám legyen. Nos, van ötletetek?
– Azt reméltük, hogy neked lesz – sóhajtott Fátyol. – Mi kifogytunk belőle.
– Hm. – Heszper elkezdett fel-alá járkálni, és nagy hévvel beindította fantáziáját. – Nos, a legtöbb helynek van egy gyenge pontja.
– Ezt én mondtam – dünnyögte Kajás.
– Govamere-ben például a sarkokat és a széleket volt a legnehezebb megvédeni.
– A sarkokat és a széleket? – ismételte Jószerencse izgatottan.
– Pontosan!
– Ez itt kerek – mondta Kajás gúnyosan, és díszes szárnyának egyetlen mozdulatával a levegőbe rajzolta a kupolát.
– Igen... Nos, épp folytatni akartam. Tulajdonképpen a csatlakozási pontok a gyengék. Ahol két fal találkozik, vagy...
– Vagy ahol egy fal a földre ér! – kiáltotta Jószerencse. – Gyerünk!
Ily lelkesen siettek le a kupola oldalán. A jég simának, tömörnek látszott ott, ahol összetalálkozott a fallal. Rést nem találtak; mintha egybeolvadt volna a két anyag. Heszper és Kajás varázsfoszlányok után kutatott, hátha utat lehetne vele vájni a jégbe, és alulról bejutni a kupolába. Viszont varázst sem találtak, bár mindketten hallották az erő fura dongását, mely magából a kupolából szűrődött ki. Gyanújuk, miszerint ide gyűlt össze a varázs, most megerősödött.
– Menjünk körbe – javasolta Jószerencse. – Talán találunk egy gyenge pontot a szélén.
Továbbcammogtak, és nemsokára kék árnyékba jutottak. Jószerencse meglepődött, mikor észrevette, hogy Heszper mellette sétál; Ledra a csoport végén maradt, és elmosolyodott, mikor Fátyol csatlakozott hozzá. Jószerencse kiszúrta a megvető pillantást, amellyel Heszper megajándékozta Ledrát, és azt is látta, hogy Ledra mennyire ragaszkodik Fátyolhoz.
– Hát, elég sokat vitatkoztunk mostanában – szólalt meg Heszper. – Fura, hogy most meg együtt dolgozunk, nemde?
– Nem sokáig – felelte csípősen Jószerencse.
– Így nem fogunk tudni kijönni egymással! – felelte Heszper, és eljátszott egy sértődést. – Ide hallgass, Jószerencse! Beismerem, hogy nem kedveljük egymást, de ettől még segíthetünk egymásnak. Azután sosem fogsz látni.
Jószerencse megállt, és végigmérte a nagy, szürke sárkányt. Tüskék és pikkelyszilánkok álltak ki bőréből mindenfelé – még mindig úgy nézett ki, mint egy harcos sárkány. De hát mindig is az volt.
– Még akarod az erőt? – kérdezte tőle.
– A varázst akarom – vigyorgott Heszper. Jószerencse megvonta a vállát, és tovább sétáltak az árnyékban. A kupola szemernyit sem változott; nyílásnak nyomát sem látták, és úgy tűnt, ez a próbálkozás is kudarcba fullad.
– Na jó – sóhajtott fel végül Jószerencse. Úgy döntött, hogy elfogadja a sárkány társaságát. – Legyünk őszinték egymással, és akkor jól kijövünk egymással.
– Egyetértek! Na, akkor mondd el, mit tudsz erről az izéről. Tényleg a baziliszkuszok tették ide?
Mielőtt Jószerencse válaszolhatott volna, Kajás kiáltását hallották.
– Találtam valamit!
Előresiettek. Kajás éppen egy kis hóbuckát kapirgált. A kupola ezen az oldalán finom szél fújt, mely távolabbi dombokról idehozta a porszerű havat, és rátapasztotta a falra. De a kis kiszögellés, melyre Kajás felfigyelt, láthatóan több havat gyűjtött.
– Mi az? – kérdezte Jószerencse, miközben Kajás beásott a hódarabba, és lehajtotta a fejét, hogy jobban belásson, majd megrettenve gyorsan hátraugrott.
– Egy baziliszkusz! – sziszegte.
Pupilla nélküli, ezüstös szemek bámultak rájuk a hóból. Fagyosnak, jellegtelennek tűntek. A szemhéjakon varázs pislákolt és cikázott át. Jószerencsének eszébe jutottak a legendák, miszerint a Halhatatlanok egyetlen pillantással vagy egyetlen lehelettel is ölni tudtak. A szemek nem mozdultak. A baziliszkusz sem. Tekintetének pontos irányát nem tudták meghatározni, de jelenlétének aurája megbénította a sárkányokat.
– Ez egy másik – suttogta Jószerencse. Tudta, hogy a lény bizonyára minden szavát hallja, mégis halkan beszélt. – Hagyjuk békén, és menjünk tovább!
Egyik társa sem ellenkezett ezzel a döntéssel, így elhátráltak, és intettek Fátyolnak és Ledrának, hogy kerüljék ki a buckát. Egy másik közeli hóbucka elég védelmet nyújtott, így behúzódtak mögé, majd tanácskozni kezdtek. Kis vita után Kajás felvetette, hogy a baziliszkusz elhelyezkedése furcsának tűnik. Fátyol ekkor jött rá a dolog lényegére.
– Túl közel van a falhoz – jelentette be, félbeszakítva Jószerencse és Heszper halk megbeszélését. – A falban fekszik! Vagy van ott egy nyílás, vagy a baziliszkusz háta félbe van törve. Megtaláltuk a bejáratot!
– És az őrszemet – jegyezte meg Heszper.
– Heszpernek igaza van – mondta szomorúan Jószerencse. – Ha nem tudunk átjutni a baziliszkuszon, akkor nincs esélyünk bejutni. Egyértelmű, hogy őrzi a helyet, és attól félek, ez az egyetlen bejárat.
Egy kis ideig kétségbeesetten hallgattak, de Ledra megtörte a csendet.
– Odamehetünk hozzá, és megkérhetjük, hogy menjen odébb! – javasolta derűsen.

 

 

   31.   
Út a jégbe

Hatalmas tölcsér tátongott alattuk. Hihetetlenül mély szakadéknak tűnt, mely gyorsan sötétedett. Alig egy fahossznyira láttak csak le. A sárkányok idegesen verdestek a szája felett a hideg levegőben. A nap végre lesüllyedt a jeges horizont alá, és a kék ég sötétülni kezdett, hogy azonosuljon a szakadékban tomboló sötétséggel. Ennél visszataszítóbb helyet elképzelni sem tudtak volna.
– Ez lenne az? – kérdezte félénken Bársony. – Ez a troll-ér?
– Hogy ez a troll-ér? – nevetett Csápos. – Ó, kedvesem, nem, nem, nem. Ez csak a hozzá vezető út. Aethert mélyen temették el, ezért nem is látni innen. Először el kell érni Aetherhez, és ott lesz a troll-ér.
– Akkor mire várunk? – kérdezte Szilárd. Türelmetlenné vált, hisz a cél már annyira közelinek tűnt. Szárnyait úgy forgatta, hogy készen álljon az ereszkedésre.
– Várj csak, fiatal sárkány! – Csápos berepült Szilárd alá, és elállta az utat. – Ez nem a legjobb napszak arra, hogy belépjünk Chaemenbe. Jobb, ha megvárjuk a reggelt, ha érdekel a jó tanácsom.
– Miért? – kérdezte Bársony.
Csápos megborzongott, de nem beszélt tovább. Bársony észrevette, hogy Csápos szeme nagyra nyílt, szája körül pedig megfeszült a bőr. Rájött, hogy a tömzsi sárkány retteg ettől a helytől. A félelme nyugtalanítani kezdte Bársonyt is. Csápos eddig annyira szerette a gleccsert. A kráter ráadásul éhesen tátogott alatta.
– Menjünk vissza! – suttogta Tehernek. – Van itt valami rossz. Jöjjünk vissza holnap, amikor világos lesz.
Teher megvonta a vállát, és épp válaszolni akart, mikor látta, hogy Szilárd mindent hallott a beszélgetésükből.
– Nem foglak kérlelni titeket, hogy velem gyertek – jelentette be Szilárd. Erőteljes hangja nyugodtnak tűnt. – De nem hiszem, hogy túl sok időt vesztegethetnénk itt el. Csápos! Hálás lennék, ha mindent elmondanál erről a helyről!
Mikor Csápos megborzongott, látszólag a csoport többi tagja is megborzongott, mintha egy akaratlan reflex futott volna végig az egységes csapaton. A kráterből fagyos levegő csapott ki, a sárkányok pedig bizonytalanul összetömörültek.
– Látom, elszánt vagy – mondta lassan Csápos egy pillanatnyi gondolkozás után. – Bár én lebeszélnélek róla, fiatal sárkány. Én nem megyek le ma este, de egy pár dolgot elmondok arról, hogy mivel fogsz találkozni odalent. Holnap visszajövök segíteni; ha akkor még szükséged lesz segítségre.
Az utolsó mondat kétértelműsége egyik sárkányt sem hagyta hidegen. Csápos és Szilárd szóváltása közben a többi sárkány idegesen pillantott egymásra a félhomályban. A csoport időközben két részre szakadt: a Szilárdot követni szándékozók és a reggelig várakozók különváltak. Az utóbbi csoportban Tollszár hangját lehetett leginkább hallani.
– Nem hiszem, hogy egyetlen éjszaka sokat változtat a dolgokon – kiabálta, és bizalmatlanul méregette a krátert. – Nem hiszem, hogy sokat számítana az Aether-hágó szegény sárkányainak. Meg kell fogadnunk Csápos tanácsát. Velem jöttök hát?
A többiek nem voltak ennyire biztosak a dolgukban. Viasz és Röpte, a csoport talán legviharedzettebb kalandorai, azonnal Szilárd mellé sorakoztak fel, így jelezve hűségüket. Zörej éppen Tollszár felé fordult, mikor szembetalálta magát Füsttel. Füst rámosolygott.
– Nem tudom, mit tegyek, Zörej – mondta könnyedén. – Mit tanácsolsz?
– N-nos – hebegte Zörej, aki alig tudta elhinni, hogy Füst kikéri a véleményét –, én már voltam troll-érben, és ami azt illeti, Tollszár is volt, és nem volt olyan félelmetes. De éreztem, hogy van valami a bőre alatt, valami gonosz. Szerintem, ha valaki úgy lép a troll-érbe, hogy baj lesz, akkor meg is találja a bajt. És az pedig nagy baj lesz.
– Akkor megvárom a nappalt veled, Zörej – felelte édesen Füst. – Egyetértek Tollszárral. Egy éjszaka semmin sem változtat.
Mögöttük egy másik beszélgetés folyt, bár kicsit hevesebben.
– Persze, megértem a türelmetlenségét – magyarázta ingerülten Bársony a mellette verdeső Tehernek –, de szerintem Csáposra is hallgatnunk kell. Ne felejtsd, hogy jobban ismeri ezt a helyet, mint bármelyikünk, és ha figyelmeztet valamire, akkor jobb, ha ezt megfogadjuk.
– De nem hagyhatjuk őket cserben – tiltakozott Teher. – Megígértük, hogy megtaláljuk az Aether-hágót. Legalább nekem el kell mennem velük, mivel én ott voltam, mikor a katasztrófa bekövetkezett. Nagyon hasznos lehetek; ráadásul ex-varázsos vagyok. Biztos lehetsz abban, hogy odalent majd a varázzsal is meg kell küzdeniük.
– Akkor menjél! – csattant fel Bársony. – Ha akarsz, elhagyhatsz, Teher. Nem megyek le oda csak azért, hogy egy irtózatos varázs leharapja a szárnyamat, amire ráadásul figyelmeztettek is! – Bár dühe valódinak tűnt, csupán a félelmét álcázta. Egyszerűen rettegett a krátertől. Meg volt győződve afelől, hogy ha belépne, azonnal meghalna. Még a Tehertől való elválás gondolata sem tudta lecsalogatni a mélységbe másnap reggelig. Még azt is kétségesnek érezte, hogy másnap reggel vállalkozna-e. – Érzed? – folytatta halkabban, most már remegő hangon. – Látod, ahogy a gonoszság kiáramlik belőle? – És mikor odanézett, látta azt a kis füstgomolyagot, mely kúszónövényhez hasonlóan mászott feléjük a kékesfekete mélységből. Aztán pislogott egyet, mire a füst eltűnt.
– Nem látok semmit! – csattant fel Teher, akinek dühe szintén csak álarcként szolgált. Kétségbeesetten próbálta kivenni a részét a munkából. Bizton hitte, hogy létfontosságú tagja a felderítőknek. De el tudná hagyni Bársonyt újra, mint régebben az Üszökhegynél? Nem akarta megtenni, de... – Gyere velem! – ajánlotta fel merészen. – Ígérem, vigyázok rád!
– De rád ki fog vigyázni, Teher? – válaszolta Bársony szomorúan. Kitárta szívét, és meglátta, hogy mennyire mélyen szereti ezt az esztelen sárkányt, de tudta, hogy a kráter még ennél a szeretetnél is mélyebb. Ezzel a mélységgel pedig az ő szíve sem tudott megbirkózni. Úgy érezte, a kráter mindkettőjüket magába szívja. – Neked le kell oda menni? – suttogta, mikor zokogva társához dörgölőzött.
– Tudom, hogy le kell mennem. – Teher is elsírta magát, ahogy összeölelkeztek, és Bársony egy pillanatra úgy érezte, hogy sikerült elhatároznia, hogy Teherrel tart. Csápos persze figyelmeztetett minket, gondolta. De ő nem tévedhet? Nem hallottam, mit mondott Szilárdnak, és amiről nem tudsz, az nem árthat. De mikor belenézett a kráter feketeségébe, és észrevette a kifelé mászó füstindákat, melyek ott is voltak, meg nem is, tudta, hogy nem tud velük menni.
– Még nem – dünnyögte olyan halkan, hogy még Teher sem hallotta. – Még nem.
Végül úgy döntöttek, hogy elválnak. Csápos és Szilárd is eltávolodott egymástól. Társaik tisztelgésre emelt szárnyakkal figyelték, ahogy a négy sárkány beveti magát a sötétségbe. Ezután ők is elindultak az éjjeli égen maradt utolsó fénypont, Csápos otthona felé.
– Tehát akkor a trollok gonoszak voltak? – kérdezte halkan Bársony, mikor végre beértek a kis barlangba. Gyengének, haszontalannak érzete magát, és már meg is bánta a döntését. De a kráter annyira rossznak tűnt.
– Gonoszak? A trollok? – kérdezett vissza Csápos meglepetten. – Egyáltalán nem. Csodálatos lények voltak. A föld urai. Ameddig csak éltek. Persze, nekik is megvolt a saját háborújuk, akárcsak a sárkányoknak. Gonoszak? Nem, nem, nem. Nem voltak gonoszak, egyáltalán nem.
– Akkor mit éreztem odalenn?
Csápos összehúzta a szemöldökét, és nekidőlt a barlang falának. Halvány csillagfény csillant meg zöld pikkelyein. A szemét nem lehetett látni.
– Bármit is láttál, vagy bármit is hittél, hogy látsz, legjobb, ha megtartod magadnak, sárkány. Hajnalban visszamegyünk oda. Akkor biztonságosabban meg lehet találni az utat Aetherhez. Akkor majd mindent megértesz.
– És a többiek? Teher, Szilárd?
Újabb csend következett, ezúttal hosszabban.
– A hely gonoszsága nem a trolloktól ered – mondta végül. – Amíg ezt észben tartják, nem eshet bántódásuk.
– És ha megfeledkeznek róla? – Bársony hangja élesen hasított a félhomályba, de Csápos nem felelt.

 

A kráter nagyobbnak bizonyult, mint ahogy az a levegőből látszott. Elég nagy volt ahhoz, hogy a négy sárkány egymás mellett kényelmesen repüljön, sőt még négy is elfért volna mellettük. A barázdált jégfal halványkéken pislákolt. Úgy tűnt, hogy elszívja a szárnycsapások hangját, és nem ad ki magából visszhangot. Mintha a kráter nem befogadta, hanem... felszívta volna őket.
A teljes sötétség hamar legyőzte a gyatra csillagfényt, miután csak az ösztönük irányította őket. Teher megnyugodott, hogy maga mellett tudhatja Viaszt, mivel a nagydarab természetes hófúvásban és ködben is biztosan repült. Egy kicsit hallgatta, ahogy Viasz szárnyai egyenletes ritmusban szelik a levegőt, és arra gondolt, bárcsak neki is ilyen jól menne a repülés.
Persze, gondolta, a varázsosoknak sosem kellett megtanulniuk repülni. Ott volt a varázs. És megint rájött, hogy búslakodik a varázs miatt. Ő, aki sosem bízott a Tartományban, aki mindig is azt hangoztatta, hogy a varázs eltűnése nem hatja meg. De igen, szörnyen hiányzott neki a varázs. Végre be tudta vallani magának. Vissza akarom kapni, búslakodott. De milyen árat kellene fizetni érte?
Az akna elfordult, és vízszintes lett. Az irányváltással együtt egy kis fénypont is feltűnt a sötétben. Egy távoli, láthatatlan forrásból kék csillogás szűrődött ki, megvilágítva a kanyargó alagutat. A fény kusza jégnyúlványok ezreit árulta el, melyek mindenfelé ágaskodva álltak; az az érzésük támadt, hogy egy roppant pók kemény munkával zúzmarahálót sző előttük a folyosó teljes egészében.
– Trükkös repülés következik – jegyezte meg Röpte szárazon.
– Láttam már rosszabbat is – válaszolta Viasz. – Gyertek utánam.
A repülés valóban trükkösnek tűnt, de nem lehetetlennek. A két nagy természetes az élre tört, és a legbiztonságosabb utat választotta ki a miriádnyi akadály között. Nagy jégtömbök állták el az utat; az álló jégcsapok összeolvadtak a lecsüngő jégcsapokkal, amitől oszlopos szobákon kellett átverekedniük magukat. Sok jégcsap eltört a saját súlyától, és az utánuk maradt éles tüskéket figyelmesen kellett elkerülniük. Repülés közben mindvégig a kék fénybe néztek, amely egyszer tisztán látszott, másszor elhalványult a zúzmarahálókon keresztül. A fény gyorsan közeledett.
Szilárd magabiztosnak érezte magát. Kiszabadult Angyal tömlöcéből, és újra olyan sárkányok társaságában lehetett, akiket ismert és akikben bízott. Már közeledtek a küldetés végéhez, és amit Csápos az alagútról mondott, nem ijesztette meg. Nem lehetett nagy veszély, számára legalábbis nem.
– Mielőtt lemész oda – mondta Csápos még a tölcsér szája felett –, tisztítsd ki az elméd! Mindentől tisztítsd meg, érted? Mindentől! Bármi is legyen odalenn, márpedig biztos lehetsz benne, hogy nem troll lesz, ismerni fogja a gondolataidat, és játszani fog velük.
– Játszani?
– Figyelmesen válogatom meg a szavaimat, fiatal sárkány. Nem olyan gonosz, mint... De éjszaka él. Nappal alszik, és nem érdekli, hogy mit csinálunk. Ezért tanácsolom, hogy várj hajnalig.
– Nem várhatok. Mondd el, mi van odalent!
De Csápos vagy nem tudta, vagy nem akarta elmondani.
– Ha a gonosz eljön ma este, akkor a tiéd lesz, sárkány – fejezte be titokzatosan.
Szilárd félelem nélkül fontolta meg Csápos szavait. Nincs okom arra, hogy meneküljek a sötéttől, határozta el. Szörnyűbb kínokon mentem át, mint amilyennel ez a Chaemen sújthat. Kiállom a próbát, készen állok.
Most pedig úgy érezte, hogy magabiztossága kitölti a tágas alagutat. Semmi baj nem lehet már, hisz az Aether-hágó oly közel van, gondolta. Semmi baj nem lehet.
A zúzmarahálók elfogytak, és újra szabad levegőben repültek. A fény vakítón izzott, és fájdalmas volt belenézni, de mikor meg akartak állni, hirtelen elhalványult, és majdnem ki is hunyt. Csak egy gyenge csillám maradt, mely éles kanyart világított meg közvetlenül előttük: a fény forrása szemmel láthatóan a kanyar után helyezkedett el.
Viasz repült az élen, és a sort Teher zárta be. Óvatosan haladtak előre. A folyóvíz hangja elnyomta a szárnyuk gyengéd susogását. Az alagút falai csillogtak, és mozgolódtak. Áttetsző felületükön patakocskák szaladtak végig, melyek végül csatlakoztak az alul összegyűlt folyamhoz. A halvány fényben vízpermet táncolt, és zubogás hallatszott.
Elérték a kanyart, majd befordultak.
Viasz, akit amúgy elég nehezen lehetett megijeszteni, most felhördült és hátraesett, beleütve szárnyát Szilárdba. Egy kicsit egymásba gabalyodtak, majd sikerült szétválniuk. Lassan beértek a terembe. Két társuk közvetlenül mögöttük követte őket. Egyikük sem beszélt – nem találtak szavakat arra, hogy kifejezzék ámulatukat.
A terem nagyobbnak tűnt, mint amekkorát valaha láttak, legyen az jég- vagy sziklaterem. Az óriásbuborék szinte addig tartott, ameddig láttak. Nagyobb volt bármilyen sárkány készítette Nagyteremnél, nagyobb még Pöröly erődjénél is. Minden természetes törvényre fittyet hányva sütkérezett ott saját pompájában. Egyetlen oszlop sem tartotta a közepét, és egyetlen tartóelem sem csúfította el gyöngyházszerű oldalát; egyszerűen ott lebegett.
Hosszú, ovális formája mindkét oldalán kék ködbe burkolózott. Körülbelül a hosszának a feléig értek be, és alig látták a túlsó oldalt. A hihetetlenül magasan fekvő mennyezet is betakarózott a ködbe, mely elég sűrűn uralta a termet. Mikor felnéztek, meglátták a vízpermet forrását is. Több fahossznyira a fejük felett egy tátongó résből vízsugár zúgott lefelé. Jeges szállítmányát szétszórta a teremben, és ahol a vízoszlop a földre ért, nagy, jégkristályos szökőkút csapott fel. A padlót itt is elöntötte a víz.
De ez mind semminek tűnt ahhoz képest, ami a terem közepén feküdt. Valami hatalmas, jéggel borított tárgy töltötte ki a barlang nagy részét. Irtózatos szobornak tűnt, és a sárkányoknak egy őrült pillanatra az villant az eszükbe, hogy Csápos talán lejött ide és egy nagy jégtömböt faragott erre a fura formára.
Ezután Teher észrevette, hogy a szobor íves formát vesz fel. Magasabbra repült, és kikerülve a vízsugarat, megpróbálta felvenni a megfelelő látószöget. Egy sor fagyott tüskét látott, és egy nagy, tátongó szemgödröt. Tudta, hogy a szobor egy troll. De nem csak egy troll!, gondolta visszafojtva a lélegzetét. Ez maga Aether!
Az ámulat helyét átvette az ujjongás, mikor felfedezését odakiabálta a többieknek. Szilárd erősen zokogott, mikor körbejárta a csontokat. Nagyon meghatotta a találkozás. A négy sárkány egymáshoz ölelkezett. Törpének érezték magukat a troll árnyékában. Ez az érzés csak még jobban megerősödött, mikor rájöttek, hogy ez a szirt, ez a hegy, mely betölti a termet, és úgy magasodik föléjük, mint az Üszökhegy, csak Aether koponyája. Testének maradék részét a terem fala mögötti jégben temették el.
– Hogy lehet, hogy egy ekkora valami élt? – kérdezte Szilárd, mikor végre összeszedte magát.
– A világ más volt akkoriban – vonta meg a vállát Teher. Aztán fura hangon folytatta. – Varázsos világ volt, és a trollok is varázsosak voltak. A varázs uralkodott. A varázs uralkodott minden felett.
– Akkor hol van a troll-ér szerinted? Szó szerint az? Egy ér? Be kell jutnunk Aether testébe, hogy megtaláljuk? – Szilárd megborzongott ennek a gondolatára. Ezidáig a troll-ér csak egy szót jelentett. De most, hogy találkozott ezzel az elképesztő tetemmel, nyugtalanság, sőt undor lett úrrá rajta. Bár a pompás koponya méltóságteljesen feküdt előttük, Szilárd nem tudta kiverni a fejéből a gondolatot, hogy régen a csontokon hús terült el, és a koponyán belül agy működött tele vénákkal. Erek! Elfordult a tetemtől, majd megpróbálta legyőzni hányingerét.
– Nem tudom – felelte Teher kurtán. Szilárd hangulatváltozása az egész csoport kedélyére kihatott. Túlságosan gyanakvóvá váltak. Szétszóródtak egy kicsit, és óvatosan, idegesen méregették a termet. Ez egy síremlék, gondolta Szilárd. Itt vannak szellemek is?
Hatalmas morgás hallatszott. A forrását nem tudták azonosítani. Újra összébb tömörültek, immáron valódi félelemmel a szívükben. A morgás felerősödött, aztán elhalkult – nagyon lassan, mintha cukkolni akarná a sárkányokat. Az utána következő csend még rosszabb volt.
A csend valóban szörnyű jelenséggé lett, mivel a sárkányok rájöttek,, hogy semmilyen hangot sem hallanak. A víz még mindig a padlóra ömlött a repedésből, de nem adott ki hangot. Egy jégtömb levált a falról, és rázuhant a troll koponyára. Csendben. Aztán a morgás újra felerősödött, és vele együtt visszatértek száműzetésükből a normál hangok is.
Ekkor a morgás is abbamaradt, mire Szilárd agyában Csápos hangja visszhangzott: Bármi is legyen odalenn, márpedig biztos lehetsz benne, hogy nem troll lesz, ismerni fogja a gondolataidat, és játszani fog velük.
– Semmi gond – szólalt meg bátran. – Gyerünk, van még mit tennünk! Társai szemmel láthatóan nem nyugodtak meg, és összeráncolták szemöldöküket. Viasz törte meg a csendet, mert volt egy ötlete.
– Közelről megnéztem ezt a koponyát – mondta lassan –, és szerintem eléggé sötét van benne.
– Hát ez nem nagy meglepetés, Viasz – hadarta Teher. – Persze, hogy sötét van egy troll koponyájában, főleg ha föld alá temették, és főleg ha nagy esély van arra, hogy belé kell repülnünk. Nem lenne furcsa, ha...
– Nyugalom Teher – vetette közbe Röpte a maga baritonjával. – Nyugodj le, és engedd a vén Viaszt beszélni, jó?
Viasz folytatta, Teher pedig megpróbált lenyugodni.
– Szerintem az egyik szemgödör sötétebb, mint a másik.
– Tehát úgy gondolod, hogy ott kellene keresnünk? – szólalt meg Szilárd izgatottan, félelmét ideiglenesen elfelejtve. – Mármint a troll-eret.
– Hacsak nincs más javaslat.
Nem volt. Viasz elvezette őket a kolosszális szemgödör széléig. Még sosem láttak ennyire hatalmas vagy ennyire fekete krátert. A sárkányok ereszkedni kezdtek. A jégcsapok nagy metszőfogakhoz hasonlóan csüngtek a szemgödör szájánál. Szilárd érezte, hogy szárnya súrolja Teherét. Idegesen egymásra pillantottak. Szívük szinte hallhatóan kalapált.
– Hát akkor – mondta Szilárd –, gyerünk lefelé!
– Várjatok! – kiáltott fel Viasz, majd szó nélkül megpördült, és elindult visszafelé azon a vonalon, amelyen megközelítették a szemgödröt. Aztán függőlegesen még feljebb emelkedett, és eltűnt szem elől. Hosszú pillanatok teltek el; társai feszülten lihegtek a kráter felett. Hova ment? Mit látott?
– Viasz? – kiáltotta Szilárd, majd még hangosabban próbálkozott. – Viasz?!
Teher már nem bírta elviselni, ahogy remeg a szárnya, ezért leszállt a szemgödör töredezett szélére. Durva felülete felsértette az oldalát. Mögötte pedig tombolt az árnyéktömeg.
Mikor a rettegés már majdnem eluralkodott a szívükön, Viasz feltűnt.
– Valami árnyékot vetett a túlsó falra. Már akkor is láttam, mikor bejöttünk, és gondoltam, hogy valami nem stimmel vele, de nem tudtam, miért. Aztán rájöttem; gyertek, nézzétek meg.
Szilárd szíve a torkában dobogott, miközben követte Viaszt. A sötétségbe való belépés annyira megfeszítette az idegeit, hogy hirtelen nem is tudta, hogy melyik rosszabb: azonnal belépni a szemgödörbe vagy várni. Teher kifejezéstelen arccal repült mellette; az ő gondolatait nem lehetett leolvasni. Szilárd közelebbről szemügyre vette, mert kezdte azt hinni, hogy Teher már nem hasonlít önmagára. Egyáltalán nem.
A koponya felett repülni nagyban hasonlított egy hegyvonulat feletti repüléshez. A csontnyúlványok úgy gördültek tova, mint a hegytetők, a völgyekben pedig merev tüskék meredeztek, melyek a gleccserben megfigyelt legtöbb troll fejét egyaránt díszítették. Ahogy előre haladtak, egyre sötétebb lett, mivel a kék fény ide nem hatolt be olyan jól. A víz hangja eltompult, majd elhalt mögöttük.
Hamar átértek a koponya tetején, és ereszkedni kezdtek, de nem kellett sokáig repülniük, hogy meglássák, Viasz miért vezette őket ide. Röptének leesett az álla, Szilárd pedig felnyögött. Teher először nem mondott semmit, majd lassan nevetni kezdett.
– Egy koponyának az árnyékát láttam a barlang hátsó falán – magyarázta Viasz –, és akkor azt hittem, hogy annak a koponyának az árnyéka, amelyiknél az előbb voltunk. De aztán rájöttem, hogy ez lehetetlen; a megvilágítás szöge nem stimmelt. Ezért idejöttem, és ezt találtam.
Szárnyával a felfedezésére mutatott, de ez nem sokat ért, hisz társai nem téveszthették szem elől a monumentális koponyát. A koponya nagyban hasonlított az elsőhöz, és ennek az árnyéka ugrott a falra. A sárkányok egy ideig döbbenten verdestek a csontok által közrezárt kanyonban, majd lenéztek oda, ahol Aether teste eltűnt a falban, és mindent megértettek. Két koponyát láttak, két sor csigolyát, mely képesnek tűnt arra, hogy elbírja a sziget nagyságú fejeket. De csak egy test feküdt ott.
Aethernek, a régi troll úrnak, két feje volt.
Még két szemgödör bámult rájuk. Az egyik telis-tele volt jéggel, de a másik csak tátongott, és sötétebbnek tűnt, mint az, amelyikbe az előbb majdnem leereszkedtek. Minden különösebb vizsgálódás nélkül is tudták, hogy elérkeztek a második troll-ér bejáratához.
– De melyik a megfelelő? – kérdezte Szilárd hitetlenkedve.
Szavai még vissza sem verődtek a csontról, mikor a morgó hang újra rázendített. Most a hang is kettősnek tűnt, és kétség sem férhetett ahhoz, hogy honnan szólt. A két troll-érből tört elő, és arra sarkallta őket, hogy ereszkedjenek le. Hogy válasszanak.
Teher tovább röhögött.

 

 

   32.   
Aether

Bársonynak már fogalma sem volt arról, hogy mióta járkál fel s alá, mikor egy hang félbeszakította az ábrándozást.
– Láttam, mennyire aggódsz, de nem mondtam semmit. Nem könnyű erről beszélni. De már megbántam, hogy nem szóltam. – Csápos kijött a számára elkerített kis fészekből.
Bársony nem tudott aludni. Csak járkált a barlangban Csápos műtárgyai között, és folyamatosan bámult kifelé az éjszakába. Már úgy tűnt számára, hogy ezer év eltelt, de a nap még mindig nem jött fel; vége lesz valaha is a sötétségnek a világ eme távoli részén?
– Láttad az árnyékot – mondta Csápos gyengéden.
– Az árnyékot? – Bársony visszakérdezett, de egyben bólogatott is. Igen, árnyékot látott, foltot a jégen és a levegőben.
– Nos, bármi is legyen az, nem fogja bántani a barátaidat. Ha tartják magukat a helyes irányhoz. Egy kicsit rájuk ijeszthet; valószínűleg meg is teszi, és talán nem is kicsit, hogy őszinte legyek. De nem hiszem, hogy nagy bántódásuk fog esni. Illetve, hogy egyáltalán bántódásuk fog esni – hebegte gyorsan, mikor látta, hogy Bársony szeme nagyra nyílik. – Nem, tényleg, semmi bajuk nem lesz, ha gyorsan bemennek a troll-érbe.
– Ó, azzal nem lesz gond – mondta Bársony, és arra gondolt, hogy mennyire fontos a küldetés mind a négy sárkánynak, főleg Szilárdnak, aki személyes ügynek tekinti. De mert Csápos hevesen dolgozott azon, hogy jelentéktelennek tüntesse fel a veszélyeket, Bársony nyugtalankodni kezdett; Csápos bizonytalannak tűnt, így ő is az lett. – Meg fogják találni? Mármint a troll-eret. Biztonságosan bejutnak?
– Ó, persze, nem téveszthetik el a troll-eret, kedvesem. Csak egy út van.
Bársony fellélegzett, és kicsit megnyugodott. Hirtelen sóvárogni kezdett a tűzért, hisz a hideg, északi levegő beitta magát a csontjaiba, és nem mozdult. Rájött, hogy Teherhez hasonlóan, neki is hiányzik a varázs, és az, ahogy régen mentek a dolgok.
– Honnan tudsz ilyen sokat a múltról? – kérdezte Csápost. – A trollokról. Ők már oly rég meghaltak.
– Nos, ez egy érdekes kérdés. – Csápos szemei szikráztak a gyenge csillagfényben, mikor letelepedett Bársony mellé. Látszott rajta, hogy örül a témaváltásnak. – Nem szabad beszéltetned a trollokról engem, mert utána nem tudsz leállítani!
– Kockáztatok – mosolygott Bársony, és meglepetten jött rá, hogy Csápos egy kicsit Teherre, a szerelmére emlékezteti.
– Trollok. Igen, régen éltek, nagyon régen, és mostanra kihaltak, bár hiszem, hogy egynéhány még csak haldoklik, és minden ezer évben vesz levegőt. De ők is nemsokára meghalnak, ebben biztos vagyok. Tüzes lények voltak, sárkány – Bársony, ugye? –, és nagyon nagy termetűek. Ha már láttál földi óriást, akkor el tudod képzelni, hogy néztek ki, bár a trollok sokkal szőrösebbek, termetesebbek voltak, és hosszú, éles tüskesörényt hordtak.
– De ezt már mind tudod, hisz láttad a testüket a Chaemen körül. Kérdezted, hogy honnan tudok ilyen sokat róluk. Volt egyszer egy kor, sok-sok évvel ezelőtt, mikor a sárkányok és a trollok együtt léteztek a világban. Természetesen varázsos sárkányok, ha megbocsátasz a szójátékért. – Csápos ekkor nagyot kuncogott, és szemmel láthatóan el volt bűvölve saját szellemességétől.
– Tehát vannak történetek abból a korból. Gondolom, a történeteket átadták egymásnak a generációk – mondta Bársony.
– Igen, és ezek is nagyot segítettek. Sok sárkánnyal találkoztam, akik ismerték a trollok legendáit, például Aetherét is, és ha valaki tényleg szeretett információkat gyűjteni, az én voltam. De ez nem minden, Bársony. Régen eljöttem ide, Chaemenbe, a trollok temetőjébe, és rájöttem, hogy itt már jártak sárkányok.
Mikor a trollok kezdték érezni, hogy a tűz kihal belőlük, és mikor érezték a világ változásának kezdetét, akkor sokan idejöttek. Hogy miért jöttek ide, azt nem tudom, és valószínűleg már nem is fogom tudni. Talán ez egy különleges hely volt számukra, talán véletlen esett rá a választás. Fura egy elméjük volt. Na mindegy, nem számít, egyszerűen idejöttek, és kész. Sárkányok kísérték el őket. Jobban mondva egy sárkány.
– Egy sárkány? Csak egy? Mi volt ő? Valami kabala?
– Részben igen; az biztos, hogy a trollok örökbe fogadták. Velük barangolt, mintha ő is troll lenne. Tündérnek hívták. De inkább megfigyelőként működött, mint kabalaként. Tulajdonképpen feljegyzéseket készített. No meg térképeket.
– Akárcsak te – mondta lassan Bársony, mikor kezdett rájönni, mit is csinál Csápos.
– Így igaz. Tündér feljegyezte a trollok kimúlását, az utolsó mozdulataikat, és a végső sírjaikat. Mindet részletesen. Mikor meghalt, egy másik sárkány jött, és folytatta a munkáját, kiszedve a sok információt, melyet varázsos hasadékokba rejtett ebben a barlangban. Mikor ő is meghalt, jött egy másik. És ez így ment eonokon át.
– És most itt vagy te.
– És most itt vagyok én – értett egyet Csápos. – Bár az utóbbi időben kicsit hanyag vagyok.
– De miért vesződsz ezzel? – kérdezte Bársony, aki valóban kíváncsi lett.
– Na jó, elmondom – mondta Csápos akadozva. Zavarba jött, és nyugtalanul teszegette ide-oda a karmai. Eddig sosem kérdezte magától, miért térképezi fel a gleccser mozgását. Egyszerűen megcsinálta. Feljegyzéseket kellett készíteni, és ő volt erre a megfelelő sárkány. De most... – Most itt vagytok – suttogta.
– És tudnunk kell – értett egyet Bársony.
Csápos felsóhajtott, és odafordult az egyik tákolmányához. Egy kicsit elbabrált az oldalára akasztott fúvókával, mely szintén lélegzett egyet.
– Beszélő gép – hebegte. – Sosem működött. Kétszer annyit kellet volna beletenni...
Ekkor elállt a szava, és összeráncolta a szemöldökét.
– Aether... – suttogta.
– Mi? – kérdezte Bársony, aki azonnal észrevette a vendéglátójuk kedélyváltozását. Az árnyékok mintha megmozdultak volna Bársony fején, hogy jobban hallják a szavakat. A beszélgetés túl kellemes, túl biztonságos volt, és most ezért meg kellett fizetniük – neki kellett megfizetnie! – Mi a baj? – nyögte, iszonyatos félelemmel a szívében. A rettegés már kezdte befészkelni magát Bársony gerincébe.
– Ööö... épp Szilárdra gondoltam, úgy értem, persze, mindent elmondtam neki, amit tudok – felelte Csápos, aki egyre idegesebb lett. – Kivéve azt, hogy... áh, ez semmiség.
– Mit nem mondtál el neki? Nem figyelmeztetted valami veszélyre? Válaszolj, Csápos, de gyorsan! – Bársony észrevette, hogy hangja szinte hisztérikus sikollyá torzul.
– Semmiség – hebegte Csápos.
– Azt majd mi döntjük el – válaszolta Tollszár. Az idős sárkányhölgy előmászott a sarokból, ahol eddig üldögélt, és hallgatózott, majd elszántan Csáposhoz lépett. Tollszár és Bársony így elzárta a menekülés útját az összekuporodott, örökzöld sárkánytól, aki az egyik oszlophoz szorult. Csápos bizonytalanul fészkelődni kezdett. – Jól vagy, Bársony? – kérdezte Tollszár.
– Rögtön jól leszek, ha ez az őrült feltaláló elmondja, hogy mit felejtett el elmondani, mit tudom én kinek! – válaszolta Bársony Tollszárnak, de ugyanakkor Csáposnak is.
– Nos – hebegte Csápos, aki már majdnem elvesztette a fejét az idegességtől. Azért megpróbálta összeszedni magát. – Ha már a felejtésről beszélünk, akkor emlékezzetek vissza, hogy elfelejtettétek elmondani, hogy Aether hágóját keresitek, nem csak valami régi hágót. Ebből nem lehetett kitalálni, melyikről beszéltek. „A Hágó”! Sosem hallottam...
– Fogd be a szád, Csápos – vette közbe Tollszár lágy hangon –, és mond el mit tudsz, vagy mit gyanítasz.
– Ja, jó, nos – mormogta Csápos. – Csak ennyiről van szó: mondtam már, hogy Aether egy Eredet Nélküli troll volt? – A két sárkány üres tekintettel bámul rá. – Nem? Nos, pedig az volt, ezért... Jaj, nem hiszem, hogy tudjátok, hogy ez mit jelent. Jó. Minket jelenleg nem az érdekel, hogy Aether volt a legelső troll, aki a föld belsejében tomboló tűzben született, sem pedig az, hogy ezért ő uralkodó trollnak számított, egyike volt a legbölcsebbeknek, ráadásul feltalálóként is jeleskedett; igen, a varázs feltalálója volt, vagy legalábbis a varázs hatásának feltalálója. Minket nem ez érdekel most, hanem a fizikai külseje.
– Teljesen megkavartál – morogta Tollszár. – Légyszíves térj a lényegre, Csápos!
– A lényegre? Ah, igen, a lényeg. A lényeg az, hogy Aethernek, mint Eredet Nélküli trollnak, két szíve és két feje volt. Namármost, a teste, mostanáig legalábbis, Chaemen egyik legszebb barlangjában feküdt, és csak az egyik koponyája volt látható. Az a troll-ér, amelyre szükségetek van, ennek a koponyának az egyik szemgödréből vezet.
– Mostanáig? – kérdezte Bársony, akinek egyáltalán nem tetszettek a hallottak.
– Igen – fészkelődött Csápos. – Meg kell értenetek, hogy ez mind csak elmélet, de épp most jutott az eszembe, hogy a gleccser mozgásával és olvadásával minden megváltozhatott. Lehet, hogy a másik koponya kiszabadult a jégből.
– Na és? – kérdezte Bársony, de már tudta.
– Minden okom megvan azt hinni, hogy egy második troll-ér indul a másik koponyából. A barátaitok nem fogják tudni, hogy melyik a helyes út?
– És mit rejt a másik troll-ér?
– Az árnyékot.

 

– Hát nem tudhatjuk, melyik a helyes? – nyögött fel Szilárd. Teste megfeszült; minden izma, minden ina készen állt arra, hogy bevezesse az egyik titokzatos troll-érbe. Felkészült arra, hogy szembenézzen a szörnyűségekkel. Mindent megbeszéltek – eljött az idő, hogy megtegyék azokat a lépéseket, amelyeket Szilárd már annyira várt. De mégis maradtak kétségek, és bizonytalan tényezők. Melyik lehetett a helyes útvonal? Ha a rosszat választják, megjárhatják, de az Aether-hágó sárkányai vajon meddig bírják, ha még egyáltalán életben vannak?
– Az biztos, hogy semmi sem biztos – kuncogott Teher, miután elmúlt a nevetőgörcse. Vidáman bámult megdöbbent társaira. Viasz és Röpte sokat mondóan egymásra néztek; aggódtak Teher miatt.
– Ez sajnos így van – mondta végül Viasz, bár még mindig gyanakvóan méregette az ex-varázsost. – Egy kis logikus gondolkozás azonban nem ártana.
– Gondolkozzatok! – mondta Teher sugárzó arccal, majd összecsukta szárnyait, és nekidőlt a második koponya szemöldökének. Súlya alatt megtört a jég, és több csontszilánk is lepergett a szemgödörbe.
– Jól van – mondta Viasz. – Két út előtt állunk: az egyik kézenfekvő; amikor beléptünk a barlangba, egyből megláttuk. Ez viszont rejtett.
– A rejtett utak gyakran mélyebbre vezetnek – tette hozzá Röpte.
– De nem akarunk mindenképpen mélyebbre menni – tört ki Szilárd, akit már szétvetett a tétlenség. – Egyszerűen azt akarjuk választani, amelyik a jobb.
– Vagy a bal – szólalt meg Teher mihaszna módon. A többiek ügyet sem vetettek rá; fura viselkedésével ráértek akkor foglalkozni, ha megoldották eme nyomasztó rejtélyt.
– Szerintem Röpte ezt úgy érti – mondta lassan Viasz –, hogy a kincseket gyakrabban rejtik el, mint hagyják szem előtt. Az Aether-hágó egy kincs; talán ez a rejtettebb út vezet oda.
– Vagy talán blöff az egész, és a jól látható vezet oda – felelte türelmetlenül Szilárd. – Vagy véletlenül kerültek oda ahol vannak, és talán csukott szemmel rá kellene az egyikre mutatni, és már meg is van a helyes út.
– Szétválhatnánk – mondta Röpte, szemmel láthatóan ellenezve az ötletet.
– Nem – felelte Viasz keményen. – Mindent együtt kell csinálnunk.
– De most mihez kezdjünk? – nyögte Szilárd. – Jaj, miért nem beszélt erről Csápos?
Egyenként leszálltak Teher mellé a kérges koponyára. Aether hatalmas tüskéi úgy tornyosodtak mögöttük, mint a fatörzsek. Szabályos erdőt alkottak, melyben egy sárkány hamar eltévedt volna. Szilárd megborzongott, és hirtelen törpének érezte magát a szörny puszta méretéhez képest. Megrettent a gondolattól, hogy a holttestbe belépjen.
De aztán a Hágóra gondolt, az otthonára, a több száz szerencsétlen sárkányra, akik ott rekedtek – köztük saját szülei is, Ária nagyszülei. Nem fordulhatott vissza, most már nem, bármilyen veszély is leselkedett rájuk. Tovább kellett haladniuk. De merre?
– Tudjátok mit? Azt hiszem, van egy megoldás – mondta vidáman Teher. – Akarjátok hallani?

 

Zörej és Füst felébredt, majd csatlakozott a vitához. Bársony fázott az északi éjszakában, de mikor látta, hogy odasétálnak hozzájuk a barlang másik oldaláról, még ha csak rövid időre is, de melegséget érzett. Zörej rajongott Füstért, ezt nem volt nehéz észrevenni, és bár Füst zárkózott maradt, kedvelte Zörej társaságát. A szeretet, gondolta Bársony. Még itt is, most is, utat tör magának. Újból Teherre gondolt, és elhatározta, hogy szeretete erősebb lesz a félelménél, és még aznap éjszaka visszatér a kráterhez. Árnyék ide vagy oda.
– M-mi a gond? – kérdezte Zörej, és idegesen Füstre pillantott. Bársony élvezettel figyelte meg, ahogy Zörej hatást próbált kifejteni Füstre.
– Csápos épp azon van, hogy pontosan elmagyarázza, milyen veszélyben vannak a barátaink – felelte Tollszár, miközben folyamatosan a vendéglátójukon tartotta a szemét. Hangja éles volt, és fenyegető. Nem lehetett kikerülni a választ. Csápos egy pillanatra kihúzta magát, majd megint magába roskadt.
– Jaj, sajnálom – sóhajtotta. Dühös volt magára. – Csak a lehető legjobban próbáltalak megvédeni benneteket. Tudjátok, én magányos sárkány vagyok, és sosem ment jól nekem a társas élet.
– Akkor kezdhetsz gyakorolni – felelte Tollszár azonnal. A szája sarkában halvány mosoly villant fel.
– Ha a barátaitok a helyes troll-éren mennek le – kezdte Csápos, immáron sokkal megkönnyebbülten és nyitottabban, akkor nem lesz nagy gondjuk. Jómagam nem mentem le, de azt tudom, hogy az ér dél-keletre tart, minimális kanyarokkal. A birtokomban lévő adatok szerint arra megy, amerre nektek megfelelő.
– Ide figyelj! – mondta Füst. – Hagyd abba a ködösítést. Elvezet az út az Aether-hágóhoz, vagy nem?
– Nos, mint mondtam, én még sosem...
– Csápos! – figyelmeztette Tollszár.
– Igen, oda vezet. Ez biztos, bár nem tudhatom, hogy mit találtok majd, ha odaértek.
– Azt majd elintézzük, ha ott vagyunk – válaszolta Bársony. – Köszönjük. Most pedig beszélj az árnyékról. Mi ez a másik troll-ér?
– Nos, igen. Mint mondtam, ez a második út mostanáig el volt temetve, de régebben áttanulmányoztam Tündér egyik feljegyzését, mely Aether haláláról számol be. Semmi drámai nem volt benne, egyszerűen a kora miatt halt meg. Mikor végül lefeküdt, és becsukta szemét, a gleccser azonnal betakarta, akárcsak a kortársait. A troll-erek a testükből alakultak ki az évek során. A trolloknak nem vér csordogált az ereikben, hanem tűzvarázs, és mikor egy troll meghalt, a varázsnak el kellett valahova mennie. Ezért alagutakat formált az erekből, melyek kényükre-kedvükre szóródtak szét a világ szikláiban. Ez az egyik oka annak, hogy a varázs mindig is jobban működött a föld alatt, mint felette: a föld alatt közelebb volt a troll-erek hálózatához.
– Aether erei ugyanígy alakultak át, és mivel két feje volt, a teste két troll-eret indított magából (a legtöbb troll csak eggyel büszkélkedhetett). Mindkét troll-ér visszatért arra a helyre, melyet Aether a legjobban szeretett: az Aether-hágóba.
– Ugyanoda vezetnek! – mondta elképedten Bársony. – Akkor mi a probléma?
– A probléma az, kedvesem, hogy míg az első könnyű utat választott az Aether-hágóhoz, addig a második sokkal bonyolultabbat. Mélyebbre ásott, keményebb, öregebb sziklába. Végül célhoz ért, de előtte felzavart valamit, amit sosem szabadott volna felzavarni.
– Az árnyék – lihegte Bársony. – De honnan tudod ezt, ha még sosem jártál az erekben?
– Tündér mindkettőt bejárta – magyarázta Csápos, és a távolba meredt. – A másodikból épphogy kijutott élve. Tapasztalatait varázskristályba helyezte, így én mindent feldolgozhattam.
– Mit talált odalent? – kérdezte Zörej bátran, bár ő sem tudta leplezni, hogy remeg a hangja.
– Egy szörnyet – felelte Csápos elgondolkodva. – Egy szörnyet, mely várakozik, és eszik. Szeret megenni dolgokat.
Bársony látta, ahogy sorban mindenki megborzong, de ő maga mégis nyugodtnak érezte magát. Egy szörny? Hát, már volt dolguk szörnyekkel, nem beszélve arról a szörnyeteg sárkányról, aki a kipusztulás szélére helyezte a sárkányfajt. A szörnyek valóban ijesztőek voltak, de nem legyőzhetetlenek.
– Most visszamegyünk – mondta Bársony mindenfajta bevezetés nélkül.
– Ha a helyes utat választották, akkor utolérhetjük őket, és segíthetünk nekik kiszabadítani az Aether-hágó sárkányait. Ha pedig a rossz utat választották... akkor kiszabadíthatjuk őket.
A kezdetben hitetlenkedő pillantások most egyenként megváltoztak. Tollszár meglepetése tudatos szánalomba csapott át; úgy nézett, mint egy anya, aki már látta, ahogy az utódja kirepül. Füst gyorsan magára öltötte azt az elszánt nézést, amellyel egész élete során küzdött. A mellette álldogáló Zörej idegesnek tűnt, de szeme csillogott, és készen állt a repülésre. Csápos csak összehúzta szemöldökét, és mélyen Bársony szemébe nézett.
– Komolyan beszélsz, ugye? – kérdezte. Bársony bólintott. Csápos erre megvonta a vállát, és egy zavart mosollyal lepte meg őket. – Hát, itt már annyira elhanyagoltam mindent, hogy nem is számít, maradok-e vagy veletek megyek. Azt hiszem, csatlakozom. Legalább mutathatom az utat.
– Az útmutatás nem kis feladat – jegyezte meg a nyomkereső Füst.
– Örömmel vesszük a segítséged, Csápos.
– És a társaságod – tette hozzá Tollszár, majd megpróbálta elkapni a zöld sárkány tekintetét.
Odakint az éjszaka csak lassan gördült tovább. A sárkányok szárnyát beborította a sötétség. Sietnünk kell, gondolta Bársony, miközben a kráter felé iparkodtak. De lelkesedése ellenére a jég lomhán haladt tova alattuk. A kényszer Bársonnyal repült, de nem segített neki. A kráter messzinek tűnt.

 

– Hülyeség! – kiáltott fel Röpte, de Szilárd lecsendesítette.
– Nem az – mondta határozottan a fiatal természetes. – Ez az egyetlen ötletünk. Viasz?
A nagy sárkány szippantott egyet, és egy rövid elmélkedés után így szólt:
– Tehernek igaza van.
– Kiváló! – ujjongott Teher. Fura életkedve idegesítette a többieket. Szeme tágra nyílt, és vadul ugrándozott, szárnyai pedig úgy rángatóztak, mintha valami külső erő irányítaná őket. Teher egyenesen Aether szemöldökéhez sietett, és ott letört egy kis jégcsapot. Miután visszatért, zsákmányát lefektette a szemgödör szélére. Aztán egyenként végigmérte társait, akik egy pillanatra megint a régi Tehert látták benne. – Én csináljam? – kérdezte idegesen. Viasz bólintott.
Teher lehajolt, és orrával meglökte a jégcsap éles végét. A kis jégdarab forogni kezdett a domború csonton, jégkását röpítve Aether álla felé. Aztán hamar lelassult, egyet-kettőt még forgott, majd billegve megállt. Mind arra néztek, amerre mutatott: egyenesen eléjük, a rejtett koponya szemgödre felé.
– Arra! – kiáltotta Teher, megint csak kirobbanó jókedvvel. Szilárdnak olyan sárkány jutott az eszébe róla, aki túl sokat repült pihenés nélkül, és hiperaktív lett a kimerültségtől. Az ilyen sárkányok elérnek arra pontra, amikor lezuhannak, gondolta nyugtalanul. Te mikor fogsz lezuhanni, Teher? Mi teszi ezt veled?
– Gyerünk lefelé! – rikácsolta Teher, és bevetette magát a sötétbe. Társainak nem volt okuk késlekedni, ezért követték, nehogy elvesszék egymást a sötétségben. Berepültek az árnyékba, a troll-érbe, melyről Csápos hevesen beszélte volna le őket.

 

 

   33.   
Bacht

A tiszta tűzvarázsból szőtt troll-ér legjobban egy hatalmas csáphoz hasonlított, mely szorgalmasan pásztázta a világ földalatti tájait. A felszínről jelek érkeztek, melyek információkat szórtak szét az óriási hálózatban. De a jelek, és a velük érkező hírek eltorzultak, mivel a varázs elgyengült, a szikla pedig sűrűbb, könyörtelenebb lett. Korábban zavartalanul működött, de most csak szaggatott ütemet bírt magából kicsiholni. Akik a folyamatos zajt hallgatták, nem tudták, hogy vajon a maga világ fog-e leállni, vagy csak a rendszer.
Egy nagy dudor alakult itt ki, egy mélyen fekvő hólyag, ahol a gyenge, hallgatózó falak egy lakóteremmé szélesedtek ki. A benne poroszkáló szörny már jól ismerte a buborékot, hisz sok eont töltött el benne. Természetesen egy baziliszkusz volt az. Bachtnak hívták.
A troll-ér padlóját ezüst karmok tapogatták. Bacht teste hosszú volt, és szinte csakis a farkából állt. Két izmos végtag húzta végig a homorú padlón, oda-vissza. Bár az önkéntes száműzetésben letöltött végtelen poroszkálástól már bármilyen más lény megőrült volna, Bacht csak éhesnek érezte magát. Meg nyugtalannak, hisz tudta, hogy táplálék közeledik.
Mikor a Halhatatlanok elváltak, otthagyták a fellegvárat, és szétszóródtak a világban – avagy Lepel esetében, egy másik világban –, Bacht azonnal Chaemenbe ment. A halandó lények közül, melyek csak jöttek-mentek, és rövid életük során bebarangolták a világot, a trollok keltették fel legjobban az érdeklődését. Óriás külsejük és – a halandókhoz képest – hosszú életük valószerűbbé tette őket a baziliszkusznak. Bacht közel akart lenni hozzájuk a haláltusájukkor, hátha a találkozáskor ő is elpusztulhat.
Bacht, aki talán a legközelebb állt ahhoz, hogy a hat Halhatatlan vezetője legyen, szintén régóta álmodozott a megsemmisülésről. De nemrégiben – mikor beköltözött a jégbe – rájött, hogy a puszta öngyilkosság, ha egyáltalán lehetséges, nem elég. Ha a Halhatatlanoknak sikerülne egyszer meghalni, akkor Bachtnak kellett az utolsónak lennie. Valami arra ösztönözte, hogy ha csak egy szempillantásnyival is, de tovább éljen társainál. A késztetés esztelen megszállottságba csapott át, és mikor Bacht megérezte, hogy Okker odafönt tervezget valamit, és toboroz, és mikor megértette, hogy a Gyűlés ideje gyorsan közeleg, akkor kezdett hinni benne, hogy végső kívánsága beteljesülhet. Nemsokára elfogyaszthatja testvéreit, mielőtt ő maga elpusztulna. A Gyűlés mindnyájukat felfalhatja, de Bachtnak előbb meg kellett ennie a többieket.
Bacht végül nem sokat foglalkozott a trollokkal. Bár termetük lenyűgözte, a baziliszkusz hamar belefáradt kicsinyes, halandó dolgaikba. Bachtot sokkal jobban érdekelte a troll-ér, az elnyűhetetlen varázsín, mely nagy hálózatot alakított ki a világ belsejében. Gyorsan bevetette magát az egyikbe, és a többi Halhatatlanhoz hasonlóan elszigetelte magát a világtól. Ő azonban nem aludt.
Bacht sosem aludt. Az örökkévalóság során egyszer sem hajtotta álomra a fejét. Egyedül ő talált megoldást arra, hogy elméje miképp élje túl az emlékek hihetetlen áradatát. Így sosem kellett szunyókálnia: Bacht megtanult felejteni.
Igazából csalóka volt a technikája; csalóka, mint a hegyvonulat, melyet Lepel csapott össze nem messze a világ tetejétől, vagy mint a varázskupola, mely betakarta a Gyűlés végső kínjait. Bacht nem igazán felejtett el semmit. Talált egy helyet mélyen az elméjében, ahol a régi, nem kívánt emlékeket tárolhatta, és ahol ezek már nem háborgatták. Amit oda elrejtett, nehezen bár, de vissza lehetett szerezni. Egyszerű üreg volt ez az elméjében, egy kút, ahova a baziliszkusz minden hasztalan gondolatot, emléket bedobhatott. És bármennyit is dobott le, az üreg sosem telt meg: tovább tátongott. Éhesen.
Akárcsak az üreg, Bacht is éhes maradt. Mikor elbujdokolt, a troll-ér kiválónak tűnt: mélyen, távol helyezkedett el, és finom varázs vette körül, mely megvédte a baziliszkusz társak pásztázásától, sőt még a néhai Covamere Útvesztőjétől is. Tökéletes menedéket jelentett, ahol szabadon lehetett poroszkálni és merengeni. De Bacht éhes lett, egyre éhesebb, mígnem az éhség fájdalommá, végül pedig marcangoló kínná vált, mely megkeserítette az életét.
Mikor a fájdalom elviselhetetlenné vált – márpedig a baziliszkuszok sok mindent elviseltek –, Bacht kimerészkedett a földből, vagy lecsalogatott egy-egy gyanútlan, halandó vadállatot a csábító varázzsal, vagy a megtévesztő bejárattal. Ahogy teltek az évek, egyre kevesebbet mozdult ki, inkább várakozó vadász lett; halhatatlan pók, aki türelmesen szövögette varázshálóját. Később már egyáltalán nem hagyta el szentélyét, hanem teljes mértékben a hallgatózó troll-erekre hagyatkozott, melyek szorgalmasan tájékoztatták arról, hogy mi folyik a világban.
De mostanában a jelek elgyengültek...
Nemsokára mennie kellett. A troll-ér felszakadozott, és már nem lehetett bízni az általa hozott hírekben. Bacht már várta, hogy a Gyűlés végre megkezdődjön, hogy kimehessen a szabad levegőre és kis időre találkozhasson baziliszkusz társaival a Gyűlésen – vagy ahogy Bacht szívesebben gondolt rá: az utolsó vacsorán.
Előtte azonban el kellett intézni a betolakodókat. Bacht arra gondolt, hogy étvágygerjesztőnek megteszik a rusnya teremtmények. Ha megette őket, akkor majd kiemelkedhet a burokból, és még egy utolsót szórakozhat a halál előtt. De előbb a sárkányokkal kellett foglalkozni: volt köztük egy varázsos elme, vagy inkább egy ex-varázsos, hisz a megváltozott világban már így kellett őket nevezni. Elhatározta, hogy ezzel kezdi. Ezzel kezdi a lakmározást.

 

A gleccser nagy termébe való belépés óta, Teher nem tudta irányítani saját magát. Mintha egy csúszómászó parazita befurakodott volna az elméjébe és a testébe, és most ő irányítana mindent. Az elméje tiszta maradt, de a testét – beleértve a száját, és így a szavait is – nem tudta szabályozni. Valaki más uralkodott felette.
A hatása nem volt mindent elsöprő, mert néha érezte, hogy áttörhet rajta. Meg is tette párszor, és tűrhetően sikerült, de ami megragadta őt, elnyomta a késztetést is, hogy felülkerekedjen. Tehetetlen volt a más motivációk markában, ezért átadta magát az idegen jelenségnek, mely úgy játszott vele, mint egy fiatal sárkány a rovarral.
Tudom, hogy mi történik azokkal a rovarokkal, gondolta erőtlenül. Egyenként kihúzzák a lábukat.
Idegen erők hajtották szárnyát végig a troll-érben. Az ér opálszerű falai halvány fénybe burkolták a sárkánycsapatot. Teher tudta, hogy a többiek aggódnak érte, de félelmét nem tudta kimutatni. Úgy repült végig a furcsa alagútban, mint egy mag, amelyet felkapott a szél.
Így hatoltak egyre mélyebbre a jellegtelen környezetben. Az idegen jelenség új érzéssel gazdagodott Teherben: marcangoló fájdalmat érzett a gyomrában. Egy parazita képe ugrott az elméjébe, mire úgy érezte, hogy egy idegen organizmus valóban belépett a testébe, és most megeszi a belső szerveit, táplálkozás közben meg csak gyarapszik. A lény talán már ki is telítette a hirtelen támadt belső üreget, és készen állt arra, hogy szétrobbantsa Teher testét, pikkelyfelhőt zúdítva a társaira. Belülről fal fel, gondolta rettegve, majd azt kívánta, bárcsak kinyithatná makacs száját, hogy ordítson egyet. De szája nem reagált, így vakon, gyengén repült tovább.
A troll-ér eme része rendkívül jellegtelennek tűnt, semmi sem utalt a megtett távolságra, vagy az irányra. Díszítetlenül, töretlenül kanyargott a földben, és nem árulta el, hogy milyen hosszú, vagy hogy merre vezet. Még zavaróbb volt az a tény, hogy a troll-ér látszólag magával cipelte saját gravitációját. Bármerre is fordult – fel, le, jobbra vagy balra – a „le” mindig is a sárkányok szárnya alatt maradt. Még ha az alagút szabályos bukfencet is írt le, a gravitáció megtagadta az igazságot, amit a sárkányok más érzéke jelzett. A jelenség csak rontott a sárkányok kedélyén, főleg Viaszén, aki megtanult bízni az érzékeiben.
A környezet végül változni kezdett; a troll-ér kiszélesedett és elsötétült. Teher érezte, hogy valami teketóriázás nélkül a csoport élére rántja, majd hallotta, ahogy társai a háta mögött sugdolóznak.
– Bárcsak tudnánk, mi történt vele... – ez Szilárd ideges hangja volt.
– Nem tudunk vele igazán beszélni... – Röpte is ijedtnek hangzott, baritonja pedig eltorzult.
– Bajban van – szólalt meg Viasz. – Komoly bajban.
Viasz hangja visszaverődött a sötét falakról, aztán kiöblösödött, mintha valami egy óriás helyiségbe szippantotta volna. Ezzel egyidejűleg egy éles kanyart kellett bevenniük, mely figyelmeztetés nélkül termett előttük. Eztán minden elenyészett, Viasz hangja, a kerek ér, maga a levegő. A környezet egyetlen csendes robbanással kitágasodott, és a sárkányok egy barlangszerű arénába léptek, mely még Aether fagyos nagyterménél is tágasabb volt.
A köd szürreális fényszárnyakká torzította a távoli boltozatot. Kör alakú rések tátongtak a mennyezeten és a padlón, melyekből élénksárga fény szóródott szét. Fehér oszlopok nyújtózkodtak a mennyezet felé, és úgy csavarodtak egymásba, mint az erőtlen indák. Vízszintes testvéreik a terem két oldalát kötötték össze, amitől az egész helyiség vonalak és görbületek összetett rendszerének festett. A sárkányok eddig csak egy helyen láttak hasonló építményt. Azonnal tudták, hogy mivel fognak találkozni a troll-ér eme kiszélesedett részén.
– Baziliszkusz terem – lihegte Viasz, és felkészítette magát a találkozásra, melyet mindnyájan nagyon közelinek éreztek.
De Bachtra semmi sem tudta volna felkészíteni őket.

 

– Ez elképesztő! – kiáltott fel Bársony, mikor besiklottak Aether barlangjába. A nyomasztó érzés, melyet Szilárd csoportja érzett, teljesen eltűnt. A terem most hatalmasnak, kékesfehérnek, sőt elegánsnak tűnt a kísérteties terem ellenére. Aether nyugodtan, jóindulatúan feküdt a jégtakaró alatt. Bőrét több millió csinos jégcsap díszítette, bár környezete nem éppen tűnt békésnek: a vízoszlop valóságos zuhataggá duzzadt, és nyugtalanító ropogások hallatszottak. A talajt elöntötte a víz. A hullámok már Aether koponyájának oldalát nyaldosták, és a vízszint szemmel láthatóan emelkedett.
– Chaemen kezd feltöredezni – jegyezte meg Csápos, miközben az alattuk kígyózó áramlatokat vizsgálgatta. – Egyre melegebb van. A Változás óta melegszik a világ; a jég pedig elolvad.
– Ami szerintem nem is nagy baj – mondta a reszkető Tollszár. – Na, hol kezdjük?
Csápos gyorsan felvezette őket a látható koponya szélén, de mikor az utolsó csontvonulat felett keltek át, hirtelen megállt. Egyetlen, mindent kifejező szárnymozdulattal jelezte, hogy a második koponya árnyéka ott csillog a falon, onnan bámul rájuk, mintha meg akarná tiltani, hogy ugyanazt az utat válasszák, mint társaik.
– De melyik utat választották? – gondolkozott hangosan Csápos.
Gyorsan átkutatták a második koponyát, hátha találnak nyomokat. Nem találtak. Bársony azon kapta magát, hogy Zörejt figyeli, hisz ő látszott a legnyugodtabbnak mindnyájuk közül. Erről végül meg is kérdezte a vörös sárkányt.
– Csak a-annyi, hogy... mikor múltkor végigmentünk a troll-éren, az Éles és a Menedék között, úgy éreztem, tudom, merre kell menni. A varázs illett az elmémhez, ha érted, mit akarok ezzel... – hangja elcsuklott, de szeme reményteljesen ragyogott. Bársony megrázta a fejét. Nem értette.
– Én természetes vagyok – sóhajtott fel. – De bízok a megérzésedben. Úgy látom, sokkal többet tudsz ezekről a troll-erekről, mint mi, még akkor is, ha a tudásod olyan ködös. Neked kell vezetned minket!
– Nyomkereső lettél? – mosolygott Füst, majd meglepte Zörejt azzal, hogy közvetlenül a háta mögé repült. – Ha így megy tovább, akkor már nem is lesz rám szükség.
– Nekem, akarom mondani n-nekünk mindig szükségünk l-lesz rád – dadogta Zörej. – Nem akartam...
– Semmi baj – felelte Füst. – De most rád van szükségünk, Zörej, és szerintem ezzel tisztában vagy, nemde? – Zörej bólintott. Pikkelyei megcsillantak a furcsa, föld alatti fényben. – Sok mindenről akarok veled beszélni – tette hozzá Füst suttogva, miközben arcát közelebb húzta Zörejéhez.
– Én is – felelete a vörös sárkány, aki szinte megbódult a váratlan közelségtől. Ó, Koliel, gondolta. Tényleg el tudlak engedni?
– Próbáljuk meg az első koponyánál! – szólalt meg Tollszár. – Ott még nem is néztük meg. Talán van ott valami nyom.
Így hát visszatértek az első koponyához, ahol Füst megtalálta a pikkelyt. Azonnal odahívta Bársonyt, aki zokogni kezdett. A fiatal természetes egy széles, fehér pikkelyt szorongatott a karmai között, melyet Füst az egyik csontnyúlványon talált a szemgödörnél. Fehérlett, mint a sajátja, de nem a sajátja volt, hanem Teheré.
– Biztos, hogy erre mentek le! – kiáltotta boldogan. – Csápos, ez a jó út, ugye? Ez az, amelyik egyenesen az Aether-hágóhoz vezet, nem pedig az... az árnyékhoz!
– Így igaz, fiatal sárkány – mondta vidáman Csápos.
– Akkor indulás! – kiáltotta Bársony, minden további nélkül bevetette magát a sötét kráterbe. Társai egyenként követték, hisz a bizonyíték elég egyértelműnek tűnt – mégis becsapta őket. Füst és Zörej megállt a szemgödör peremén, és sokatmondóan egymásra pillantottak. Mindketten gyanították, hogy a nyom félrevezeti őket, és hogy Teher talán leszállt itt, de nem itt indult lefelé. A két nyomkereső attól félt, hogy a rossz irányba mennek, de mit tehettek?
– Merre? – suttogta Füst, készen arra, hogy engedelmeskedjen Zörej döntésének.
– Azért jöttünk, hogy megmentsük a Hágót – felelte. A szavak tűzként égtek a torkában. – Kevés az idő.
– Honnan tudod? Mi fog történni?
– Nem tudom. Azt hiszem, a troll-erek sugallják. – Zörej aggódva nézett le a teremre. – A vízszint állandóan emelkedik. Nemsokára elönti a troll-ereket is. Erre kell mennünk. Most, azonnal.
– És a többiek? Szilárd? Teher?
Zörej egy kicsit hallgatott. Füst úgy látta, hogy feszülten fülel.
– Nekik sincs sok idejük, de lehet, hogy mindnyájunknak elég az idő. Épphogy.
Füst értetlenül megrázta a fejét. A troll-érből kiszűrődő varázs búgása kezdett az idegeire menni. Feje már kezdett is fájni, de elviselte, már csak azért is, hogy emellett az érdekes sárkány mellett maradhasson, aki sokkal többet tudott, mint azt a többiek hitték.
– Akkor induljunk! – sóhajtott Füst. – Még mielőtt elvesztjük a többieket.
Berepültek a troll-érbe.

 

Bacht nagy gőzfelhő közepette mászott elő a búvóhelyéről. Ahol csillogó bőrével a troll-érhez ért, csöpögő, sérült bőrfoszlányok lógtak, melyek szorgosan gyógyítani kezdték magukat. A baziliszkusz előremászott a rudakon. Elméje már forrongott a sárkány miatt, Teher miatt, mert így hívták a satnya teremtményt, de nem csak erre gondolt. Egy újabb kép ugrott be az agyába, mikor a sárkányok beértek az odújába. Egy homályos, torz forma a közeljövőből, hívogatta a baziliszkuszt. Lehetséges, hogy ez lesz a jövő, döntötte el, mikor mohó elméjét az illékony, mégis erőteljes betolakodóra összpontosította.
A lehetséges jövőkép egy fekete sárkányt mutatott Bachtnak. A sárkányt egy másik lény torzította el. Egy baziliszkusz. A sárkány oldalából fehér, halhatatlan farok türemkedett ki. Okker, gondolta Bacht, mikor felismerte testvérét. Ezután újabb képet látott maga előtt: egy sárkány farka állt ki a saját oldalából is: Bacht és Teher egybeolvadt, hogy egy hihetetlen jelenséget hozzanak létre, mely talán még az örökkévalóságot is legyőzheti.
Az árnyékosztó! A szörny!
Bacht mindig hasonló érzésekkel küzdött, mikor lecsalogatott egy sárkányt. Jól tudta, hogy szimbiózisra léphet bármelyik repülő lénnyel. A baziliszkusz és a sárkány árnyékosztó lehetett, és uralhatta az egész kozmoszt. Megcsillant a lehetőség, hogy Bacht végre kielégíthesse éhségét; eljött az az elme, melybe bele lehetett üríteni az emlékek végtelen súlyát.
Bacht eddig mindig elszúrta. Ha csöpögő, ezüstös fogaival lecsapott egy sárkányra, nem egyesült vele, hanem felfalta. Megölte és megette, mint egy ragadozó, ahelyett hogy befogadta volna. De sose jött el hozzá a megfelelő sárkány. Égészen mostanáig...
...Teher. Sárkány, te sokat láttál már. Láttad a világ változását; láttad Covamere Útvesztőjét, vagy legalábbis egy részét. Láttad, ahogy a Varázsmag eltávozik a csillagok felé. Máris többet láttál, mint amire egy halandó vágyhat egész életében. A sárkányok közül neked lehet egy szemernyi ismereted arról, hogy mi mindent láttam én. Egyedül te nőhetsz fel ahhoz, hogy megismerd a halhatatlanság erejét. Egyedül te lehetsz velem az árnyékosztó.
Bacht gondolatai úgy szántottak keresztül a levegőn, mint egy ragadozó karmai, melyek megkeresik áldozatukat, és kegyetlen pontossággal sújtanak le. Mikor Teherhez értek, az ex-varázsos sárkány behúzta a szárnyát, és nagy puffanással összerogyott. Ezután nem mozdult.
– Teher! – kiáltotta Viasz, és lehajolt hozzá. A többiek meredten figyelték, ahogy a szörnyeteg kiemelkedik az odújából.
A baziliszkusz formája nem különbözött testvéreitől. A sárkányok undorral emlékeztek vissza a fellegvárban lezajlott baziliszkusz harcra, amikor Okker és Tellere ment ölre. A tompa fejet fakó, nyak nélküli törzs tartotta; a két sovány, de mégis izmos oldalsó láb jelentette az egyetlen pár végtagot, a test maradék része pedig hamar pikkelyes farokká szűkült. A kifejezéstelen arcon ugyanolyan kifejezéstelen szemek bámultak, tekintetük irányát pedig képtelenség volt megállapítani.
Bacht méreteiben különbözött igazán a testvéreitől. Míg öt testvére csak fél sárkánnyi testtel büszkélkedhetett, addig Bacht iszonyatos testet fejlesztett magának. Úgy tornyosult a sárkányok fölé, mint ahogy a sárkányok tornyosultak volna egy patkány fölé, de míg a patkány nekiugorhatott a sárkány torkának, nekik most nem támadt ilyen ötletük. Kísérteties gőz gomolygott tátongó szájából. Mind tudták, hogy akárhova repülnének, Bacht lehelete utolérné őket. A baziliszkusz lehelete és tekintete, ha egyszer kiválasztotta áldozatát, halálos volt.
Bacht teste szinte kitöltötte a barlang egészét. Addig csúszott és mászott a rudak között, mígnem undorító szagával és fura hörgéseivel megközelítette a sárkányokat. Csak bámult. Halálos szájából fémes tüskékként álltak ki a tépőfogak. A sárkányok eltörpültek mellette.
– A rossz alagutat választottuk – mormogta Röpte. – Eltévedtünk. – A roppant baziliszkusz lehajtotta otromba, túlméretezett fejét, és az üres tekintet ellenére a sárkányok pontosan tudták, hogy hova néz: egyenesen a padlón eszméletlenül heverő Teherre. Bacht nagyra tátotta a száját, és pezsgő folyadékot eresztett a mozdulatlan sárkányra. A furcsa anyag sisteregni kezdett, mikor hozzáért Teher pikkelyeihez.
– Még soha életemben nem tévedtem el – válaszolta Viasz, akinek nem voltak tervei, de ugyanolyan elszánt maradt. – Szilárd? Jól vagy? Nincs sok időnk!
– Veled vagyok, Viasz! – felelte azonnal Szilárd. Ha ezen a helyen túljutunk, megtalálom azt, ami a családomból és az otthonomból maradt. Semmi sem fogja elállni az utamat. Ígéretet tettem. Be akarom tartani!
Bacht oldalra döntötte a fejét, mikor meghallotta a parányi hangokat. Megérezte a satnya lények bátorságát, és jót mulatott rajta. Arra gondolt, talán szórakoztatóbb lenne, ha előbb elfogyasztaná őket, és csak utána olvadna össze ezzel a... Teherrel. És csak utána teremtené meg az új létformát, melyet még nem látott a világ – sőt, a kozmosz.
Árnyékosztó!, gondolta éhesen, mikor Teher három társa felé fordult. De Bacht előbb enni fog!

 

 

   34.   
A nyílások

A troll-ér egyenesen északra vezette Okkert. A baziliszkusz gyorsan átpásztázta az utat, és rájött, hogy nem messze tör majd a felszínre Geiss búvóhelyétől. Az utolsó előtti baziliszkusz, akit keresett, még aludt. A terem, ahol a csitraka fura utódai összegyűltek, majd szétszóródtak, a félhomályba veszett Okker mögött. A halhatatlan teremtmény ezután rábízta magát a tekergő troll-érre. A világ teteje és a Halhatatlanok Gyűlése gyorsan közeledett.
Jégszilánkok szóródtak szerteszét, mikor Okker áttörte a vastag jégtakarót, és kiemelkedett az apró erdőbe. Mindenfelé fákat látott, de összezsugorodott fákat, melyeknek a növekedését megakadályozta a szélsőséges északi időjárás. A fák tűi kis hajtásokon fagyoskodtak. A fatörzsek nem engedték messze őket, mintha nem akarnák, hogy valaha is lehulljanak. Ez volt az utolsó erdő a jégtáblák előtt, amitől Okker izgulni kezdett. Végre kitörhetett a szabad levegőre, és megszabadulhatott az alagút minden likacsából kiszivárgó, nyomasztó troll-varázstól. A levegőben most csak baziliszkusz varázst érzett, mely a Gyűlés helyszínéről, a világ tetejéről szállingózott oda.
Okker nemsokára odaér, gondolta. És az örökkévalóság végre megszűnik.
A fák csodálatosan néztek ki.
A baziliszkuszok közül talán Geiss választotta a legszokatlanabb búvóhelyet. Ő nem temette el magát, nem is menekült el egy távoli világba – bár ez az erdő igen távol esett a világtól. Testvéreivel ellentétben, Geiss csakis a varázst használta fel a búvóhely megteremtéséhez még akkor is, ha így könnyen kiszúrhatták a társai. A tisztáshoz közeledve Okker már észre is vette a lakhelyet, mely sziporkázott a láthatatlan fénytől és a színtiszta varázstól.
Tékozló, gondolta, főleg most, hogy a világ megváltozott. Ilyen energiafelhasználást nem lehet sokáig büntetlenül folytatni. Geiss pazarol, pedig csak a megmaradt varázs áll a rendelkezésére. Ilyenkor még a Halhatatlanoknak is inkább gyűjteniük kell, semmint tékozolni.
De Geiss mindig is hanyag volt. Legfőképp ezért gondolta úgy Okker, hogy őt lesz a legkönnyebb betoborozni. Geiss örök életében vonzónak találta a varázs vad felhasználását, ezért valószínűnek tűnt, hogy nem fog tétovázni, és része lesz a legnagyobb varázsparádénak, amelyet ez a világ valaha látott. Okker azt is gyanította, hogy Geiss örül majd annak, hogy véget érhet az élete.
Gondolatait félretéve, Okker belépett a tisztás területére, és oldalról közelítette meg Geiss láthatatlan burkát, amelyet könnyedén kinyitott. Geiss nyitott szemmel, ébren várta. Az ezüst visszaverődött az ezüstön, amitől végtelen tükörsor ült ki a szemükre. Leheletük halálos kotyvalékká vegyült.
...A válaszom, igen. Geiss azonnal a tárgyra tért.
...Csatlakozol? Ismered a szándékunkat?
...Azt hitted, meg kell győznöd? Ennél biztos jobban ismersz, Okker.
...Most utoljára fog ennyi varázs összegyűlni ebben a világban. Nem hagyhatod ki.
...Igaz. Részt is veszek, Okker. De egy dolgot meg kell ígérned.
...Mondd el, mi az, és ha tehetem, szavamat adom.
...Bachtnak is ott kell lennie. Ha meghalunk, Bachtnak is meg kell halnia.
Okker visszafojtotta a lélegzetét, remélvén, hogy palástolni tudta tétovázását. Geiss inkább az ösztöneire hallgatott, és kevésbé rendelkezett tökéletes érzékletekkel, ezért őt tudta a legkönnyebben becsapni. Egy baziliszkuszt átejteni azért még így is veszélyes játéknak számított, de Okker kockáztatott. Hazudott.
...Bacht már vár ránk a világ tetején. Csak neked kell csatlakoznod a körhöz.
...Akkor már jövök is. Sietnünk kell. Már érzem is, ahogy gyűlik a varázs.
Okkert kirázta a hideg a megkönnyebbüléstől. Kivezette társát a varázsburokból, amely most, hogy Geiss már nyomasztóbb gondokra fordította figyelmét, már kezdett is felszakadozni. Okker eltűnődött azon, hogy vajon mennyi ideig csaphatja be Geisst. Vajon elég sokáig?
A Bacht és Geiss közötti háborúnak akkor lett vége, mikor elhagyták a fellegvárat. Részben pont ez a csata vezetett az építmény feladásához. Bacht falánk és lusta lett. Állandóan a fellegvár csarnokaiban lebzselt, és csak evett, és evett, és evett... Geiss folyamatosan kigúnyolta ezért, és még azzal is megvádolta, hogy pazarolja az időt ahelyett, hogy különböző képességeit csiszolná. A végén már elvből vitáztak, de a vita vad, megnyerhetetlen versengésbe fulladt. Megnyerhetetlenbe, mert egyik fél sem tudta elérni a célját: megölni a másikat.
Baziliszkusz testek szakadtak szét, és égtek el újra meg újra. Minden halál szenvedéssel járt, nem beszélve a test feltámadásáról. Bacht végül elmenekült.
Nem bírta tovább a testszövetek állandó, értelmetlen megújulását, mely oly élethűen szemléltette halhatatlanságukat. Aztán Geiss is elment, és a fellegvár ideje lejárt; megint eljött az alvás ideje.
Az a kor már elmúlt, és új kor köszöntött be, melynek az elejét és a végét a Gyűlés kell, hogy jelentse.
Nem tudom, hol van Bacht, merengett Okker, miközben a kupola felé vezette testvérét. Vajon maradni fog Geiss, ha rájön az igazságra?
A miriádnyi érzéke ellenére, Okker nem tudta a választ erre a kérdésre. A kétség arra emlékeztette, hogy a halhatatlanság nem jelent korlátlan hatalmat. Okkert felvillanyozta a felismerés.

 

– Mostanáig gonosz voltam – suttogta Ledra, de közben egyik ragyogó szemét a baziliszkuszon tartotta. Egyre hevesebben beszélt. – Mostanáig nem tudtam, hogy mennyire erős a szeretet. – Fátyol félig összehúzta a szemöldökét, félig pedig mosolygott, de nem tudott beszélni, mikor megértette, hogy mi fog történni. Ledra komolyan folytatta. – Sosem szerettem igazán, és engem se szeretett még senki. Azt hittem, hogy Heszperrel szerelmesek vagyunk egymásba, de most már tudom, hogy mi is ő valójában. – Ledra most látta Heszper igazi oldalát; a számító, gyáva, senkiházi Heszpert. El sem tudta képzelni, hogy került vele a szerelem közelébe. Ledra Fátyolra bámult. – Régen azt hittem, hogy a varázs minden, de te és a lányod iránti szeretet... szerintem olyan... csodálatos. – Hangja elcsuklott, hisz képtelen volt kifejezni, micsoda bonyolult változáson megy keresztül.
Fátyol látta, ahogy Ledra reszket. Azt hitte, hogy sírni fog, de aztán rájött, hogy az egész légtér reszket körülöttük. Dübörgés hallatszott. Ledra gyorsan hátrapördült, készen arra, hogy megvédje a többieket; szabadnak érezte magát itt a világ tetején. Hirtelen tisztelni kezdte a sárkányokat, akiket túl sokáig megvetett – most azt a sárkányt vettette meg, aki ő volt. Készen állt arra, hogy eleget tegyen a kihívásnak, melyet saját maga tárt fel, nevezetesen, hogy odasétáljon a baziliszkusz őrszemhez, és tárgyaljon vele. Okker és Geiss viszont leszállt.
A baziliszkuszok lehuppantak a nagy nehezen összeszedett varázsburokra. A varázs összevissza szikrázott sima, áramvonalas testük alatt, de a baziliszkuszok könnyedén megfékezték a varázskitörést. Finoman szálltak le, és csak egy apró ködfelhő szállt fel mellőlük a fehér síkságon. Azonnal elindultak halhatatlan társaik felé, és minden bizonnyal be akartak lépni a kupolába. A sárkány szemében kicsik voltak, mégis majd szétrobbantak az erőtől. Jelenlétük szinte megbénította őket.
– Nos, Ledra – mormogta Heszper szarkasztikusan. – Még mindig oda akarsz menni csevegni egyet?
Ledra ügyet sem vetett rá, inkább Fátyol felé fordult, és ezt suttogta:
– Most lenne esélyünk. De mit tehetünk? – Fátyol megrázta a fejét, mert nem tudta. Heszper megvetően bámult Ledrára, de a két nőstény hátat fordított neki.
Eközben Jószerencse és Kajás velősen beszélgetett. Most társaikra néztek, és mindketten kitárták a szárnyukat.
– Mit csináltok? – rikácsolta Heszper. – Meg fognak látni.
– Pontosan – válaszolta Jószerencse, és Kajással együtt felemelkedett a jégről.
A többiek kalapáló szívvel nézték, ahogy a két sárkány lassan felszáll, és megáll a levegőben, nem messze a kupolától. Jószerencse ekkor felkiáltott:
– Be szeretnénk jutni erre a helyre! Segítetek?
– Mit csinál? – kiáltotta őrjöngve Heszper. – Mindnyájunkat megölet!
– Hát, nem sokat tudhatsz a baziliszkuszokról – jegyezte meg Fátyol élesen.
– Épp eleget tudok ahhoz, hogy ne merészkedjek közel hozzájuk – csattant fel Heszper. – Biztos van ennél jobb megoldás!
– Mint például? – Ledra nyugodtan beszélt. Új barátjára nézett, és elmosolyodott. – Ez működni fog, Fátyol? – kérdezte.
– Bíznunk kell benne – mondta Fátyol.
A baziliszkuszok nem mozdultak. A szél porszerű havat hozott keletről, mire Jószerencsét kirázta a hideg, és most először tűnt fel neki, hogy eddig még nem fagyott meg. Oldalra pillantott a szárnyára, és szorgalmasan dolgozó felületen csak csillámnyi jeget látott.
– Sokkal hidegebbnek kellene lennie – mondta Kajásnak. – Biztos varázs, nem?
– Az biztos – vágta rá Kajás. – Sok varázs van itt. Megmaradt varázs. Bár már nem megmaradt. Összegyűjtött. Nagyon erős. Nagyon veszélyes.
– De mihez kezdenek vele?
A baziliszkusz őrszem kihúzta magát a kupola falából. Zöld tűz töltötte ki a hátrahagyott lyukat, és a jég nagy füstfelhők közepette olvadt el. A felhőn keresztül Jószerencse látta, hogy a baziliszkusz tömzsi alakja mögött egy szélesedő árnyék lebeg a tűz helyén. Mikor a levegő kitisztult, egy nyílást pillantott meg a kupolában, mely egy baziliszkusznál csak épphogy nagyobb volt, de elég tágas ahhoz, hogy átférjen rajta egy sárkány. Jószerencse visszafojtotta a lélegzetét. Tudta, hogy hamar kell cselekedni.
Már épp azon volt, hogy odakiált Fátyolnak, mikor úgy érezte, a levegő megduzzad alatta. A szél iszonyatosan felerősödött, így ki kellett egyenesítenie a szárnyát, és úgy hajtani a porclemezeket a szárnyai végén, hogy ne zuhanjon le. Jól megtanítottál, Viasz, gondolta. De mi történt?
Újabb széllökés száguldott tova, és ezúttal egy hosszú, dübörgő hang kísérte. Mintha földrengés zajlott volna le. A sárkányok és a baziliszkuszok mind dél felé fordultak (és Jószerencse ebben a pillanatban döbbent rá, hogy itt minden irány dél), ahol egy nagy jégtömeg szökellt a magasba. Messze a távolban egy hatalmas jéghegy dülöngélt, majd szabályosan kettétört, és őrjöngve fetrengeni kezdett a melegedő óceánban. A jégben lappangó nyomás és a szabadjára engedett vízáramlat hihetetlenül nagy, fagyos vízáradatot zúdított a körülötte bomladozó táblákra. A világ teteje kezdett felszakadozni.
– A világ melegszik – ismerte fel Jószerencse, miközben maga a kupola is beleremegett a robbanásba. Aztán ő is odanézett, ahová Kajás.
A Fátyolt, Ledrát és Heszpert elrejtő jégnyúlvány mögött óriás hasadék keletkezett. A világ teteje most már csak egy jeges óceánnal körülvett, töredezett sziget volt. A víz még itt is eluralkodott, ahogy a jég megadta magát az emelkedő hőmérsékletnek. A jelenséget a baziliszkusz kupolából szivárgó meleg is elősegítette, de Jószerencse megfigyelése bizony megalapozottnak bizonyult. Ezek a pillanatok jelentették a Változás telének a végét és a természet tavaszának kezdetét. A világ tetején összegyűlt jég újra megszilárdulhatott, de csak akkor, ha előbb egy nagy részét átadta a világ óceánjainak. A jégtakaró olvadásakor Jószerencse és társai a földrészek átalakulásában lejátszódó utolsó felvonásnak lehettek a szemtanúi. A duzzadó tengerek készen álltak arra, hogy lekerekítsék a földrészeket, a gleccserek kezdtek visszahúzódni és egy új, mérsékelt éghajlat várt a világra. És az egész itt kezdődött el.
Jószerencse tudott ezekről, vagy legalábbis megérezte a dolgok alakulását, még ha nem is ismerte a részleteket. De nem maradt ideje a bolygót érintő problémák ilyetén fontolgatására, mert a hasadó jég rendkívüli látványt tárt elé. A legközelebbi nyílás egy kör alakú barlang formáját vette fel. Homályos alagútnak tűnt, amelybe Jószerencse egyenesen belenézett... és azt látta, hogy a végtelenbe nyúlik!
Pislogott egyet, amitől az első benyomás kitisztult: egy kerek, opálszínű falakkal szegélyezett alagút tátongott a jégben. A vége elveszett a ködben. Hatalmas volt – elég széles ahhoz, hogy tíz sárkány repülhessen benne egymás mellett. Jószerencse azonnal felismerte a troll-eret. De vajon mit jelentett?
A baziliszkuszok hirtelen munkához láttak.

 

Először Viasz vetette magát előre. Ide-oda kezdett cikázni, hogy elérje a terem hátsó részében elhelyezkedő, vastag troll-ér szövetet. A baziliszkusz tekintetének irányát lehetetlen volt megítélni, de úgy tűnt számára, hogy az üres, ezüstös szemek az ő irányába fordultak. Csak remélni tudta, hogy az elterelő hadművelet elég időt ad a többieknek.
– Repüljetek! – kiáltotta, és megkönnyebbülten nyugtázta, hogy társai engedelmeskednek.
Röpte, aki már annyira hozzászokott régi barátjának a viselkedéséhez, hogy már meg tudta jósolni a tetteit, Viasz első szárnycsapásai után máris beindította szárnyait, és orrával böködni kezdte Szilárdot.
– Először Teherhez! – ordította. – Aztán kifelé!
– De Viasz... – nyögte Szilárd, amíg Röpte erőteljes csapásai észhez nem térítették.
– Nincs időnk!
Levettették magukat a rudak összevisszaságába, ahová Teher is zuhant. Az útjuk veszélyesen közel vezetett a baziliszkusz vonagló karmaihoz. A különálló karmok akkorák voltak, mint Szilárd feje; az izmos karok pedig hosszabbak a sárkányok teljes hosszánál. Ez tényleg nem tűnt átlagos baziliszkusznak.
Viasz trükkje működni látszott, mert a fakó szörny a szövet fölé ugrott és ezüstös fogainak erdejével nagyot harapott a levegőbe. Viasz farka csak egy pikkelynyire siklott el a fogak mellett. Röpte látta az esetet a szeme sarkából, és rémülten hörgött fel. A baziliszkusz újból nekirugaszkodott, de Viasznak megint csak sikerült valahogy elkerülni a ragadozó állkapcsot. A termet mennydörgés rázta meg, mikor a baziliszkusz ugrott, majd leért valahová. Hálóját hatalmas farokcsapásokkal remegtette meg.
Viasz magasabbra repült, ide-oda fickándozva a tartóoszlopok között, hogy felérjen a megfelelő magasságba. Szárnyai kecsesen, erőteljesen és hiba nélkül szelték a szörny émelyítő leheletét az elképesztő manőverek közben. Nem nézett a szemébe, és a baziliszkusz szájából áradó bűzös gőzt sem szívta be, mert tudta, hogy bármelyik halált hozhat. Szíve keményen dolgozott, szemei pedig kidülledtek, miközben száját és orrlyukát feszesen zárva tartotta. Kétségbeesetten küzdött a tiszta levegőért.
A baziliszkusz hirtelen meggondolta magát. Leesett három szintet a hálóban, majd Röpte és Szilárd felé fordította a fejét. A két sárkány már közel járt Teherhez. A szörny előrecsapta a farkát, amivel számos álló oszlopot eltört. A fura, szövetes anyag a sárkányokra zúdult, akik épp balra próbáltak kanyarodni, hogy az egyetlen lehetséges utat válasszák, a baziliszkusz nagy karjai között átvezető utat, mellyel a reszkető szörnyeteg alá süllyedhettek. Most, hogy a szörny már nem mutatott érdeklődést Viasz iránt, ők voltak a csalik.
A farok újra lecsapott, és ezúttal Röptét találta el. A becsapódás oldalra taszította, egyenesen Szilárdnak. A két sárkány nekicsapódott egypár rúdnak.
Még több szövött anyag potyogott alá, és a sárkányok most már erőtlenül repültek, ferde szárnyakkal, vonagló testekkel, közben pedig megpróbáltak újra levegőt pumpálni elszorított tüdejükbe. Szilárd tisztán látta a baziliszkusz szándékát – a szörny már közel is hajolt Teherhez, és irtózatosan nagyra tátotta a száját –, de nem tehetett semmit. Valami kemény, szilárd tárgy csapódott a hátába, és apró fényes pontokat látott, mielőtt minden elsötétült.

 

Zörej és Füst szó nélkül megegyezett abban, hogy ők veszik át az irányítást. Bársony, Tollszár és Csápos túl magabiztosnak látszott, és bár Csápos biztonságosnak állította a troll-eret, ők ketten gyanakvóak maradtak. Zörej megérezte a többi troll-eret, mely a mély sziklában tekergett mellettük, Füst pedig egy újfajta fájdalmat érzett – a trollvarázs fájdalmát, melynek váratlan hatása óvatosságra intette.
Végre itt volt az a csalóka hálózat, melyet Zörej már akkor is megérzett, mikor az Üszökhegy alatt barangolt, Kolielt gyászolva. Bár akkor még nem tudta, hogy ott van, mégis felismerte a troll-ér rendszerét, mely behálózta az egész világot. Egyetlen sárkány sem beszélt róla neki – talán éles varázsérzéke, a büntetés eredménye, segített abban, hogy olyan dolgokat vegyen észre, melyet mások nem tudtak. Egyszerűen ismerte ezt a helyet, és itt nyugodtnak érezte magát.
Nyugodtnak, gondolta, és rájött, hogy mióta Lidérc meggyilkolta Kolielt, először repül úgy, hogy semmi sem nyomja le a szárnyát. Ráadásul mikor Füstre gondolt, aki a csapat hátulját biztosította, úgy érezte, hogy egy forró légtömeg tartja fenn.
Az utazás rövid ideig tartott; meglepően rövid ideig. A troll-ér kanyargott párat, és ők is megtapasztalták az állandó gravitációt, ami annyira megzavarta barátaikat. Aztán mikor végre felkészültek a hosszúnak ígérkező útra, az alagút falai kitágasodtak, és egy széles szilabarlangba értek, amit Füst azonnal felismert.
– A Nagyterem! – kiáltott fel. – Évekkel ezelőtt itt jártam. Sosem felejtem el. Ez az Aether-hágó Nagyterme!
Belibbentek a barátságos helyiségbe, mely annyira sárkányos volt a troll-ér fura fakósága után. Szinte nem tudták elhinni, hogy mennyire könnyen megtalálták. A hatalmas, kihalt barlang másik oldalán két alagút hívogatta őket. Az egyik sötétnek, baljósnak tűnt – a sárkányok alagútrendszerébe vezető főbejáratnak tűnt. A második csillogott; egy másik troll-ér volt az, és ennek a fénye világította meg a termet.
Hangok és fények érkeztek a troll-érből. Sikolyok.

 

Az örökké déli nap apró baziliszkusz árnyékot vetett a jégre a világ tetején. A sárkányok felrepültek Jószerencse és Kajás mellé. Ki akarták használni a kupolában keletkezett nyílást, de nem merészkedhettek túl közel a Halhatatlanokhoz.
– Mit csinálnak? – suttogta Fátyol Jószerencsének, de ő csak megrázta a fejét.
– Nem tudom – felelte. – De biztos, hogy előbb vagy utóbb szerepet kap a varázs.
Előbb kapott szerepet.
Míg az őrszem makacsul a bejárat előtt maradt, a másik két baziliszkusz közelebb húzódott egymáshoz, és összedugták a fejüket. Farkuk összevissza csapkodott, széles gödröket ásva a jégbe és a homokszerű hóba. A szemükben fény csillant meg. Jószerencse felismerte az egyiket: Okker farkának ritmusa felkavarta Lidérc emlékeit, ugyanaz a farok dülledt ki a fekete sárkány oldalából. Jószerencse mintha egy ismerős dalt hallgatott volna, mely hipnotizálta...
A baziliszkusz szemekre kiült fény hirtelen felerősödött, mire a sárkányok hunyorogva fordultak el. Mikor visszanéztek, a baziliszkuszok csillogtak, és két vékony, vörös tűzcsóva kötötte össze a szemüket. A két szörny lassan a tátongó troll-ér felé fordult. A tűz íves formát vett fel. Az ezüstös szemek kilökték a troll-érbe a tüzet. A csóva élei tisztán körvonalazódtak, pedig a varázs gyengélkedett. A tűz belépett az opálos alagútba, vörösre festve a falakat. A forrásától nem vált le, viszont minden lélegzettel egyre mélyebben hatolt az érbe.
– Mit csinálnak? – ismételte meg Fátyol, és Jószerencse ezúttal úgy érezte, tudja a választ.
– Horgásznak – mondta, és majdnem sikerült mosolyognia.

 

 

   35.   
Az örökkévalóság hívó szava

Zörej tiltakozása ellenére Bársony repült be először a kivilágított troll-érbe. Ösztöne azonnal a sikolyok irányába vezette. Ez az alagút is rövid volt. Nevetségesen rövid. Alig lélegzett egyet, Bársony máris bejutott a legnagyobb terembe, amelyet valaha is látott. A barlangot hibátlan fény töltött be, és légterében troll-ér szövetből készített rudak sorakoztak mindenfelé. Megtalálták Bacht búvóhelyét.
A barlang túlsó oldalán tisztán látszott a baziliszkusz, de a sárkányok nem értettek valamit. A méretarányok nem stimmeltek. A szörny háta ráncos volt, mégis fejletlen. Gerincének kidudorodott hegyvonulata úgy nézett ki, mintha kígyó türemkedett volna ki egy halvány hústömegből. Közelinek tűnt... mégis messzinek. Aztán meglátták az apró sárkányalakokat, melyek messze a szörny alatt repültek, és rájöttek, hogy ez a baziliszkusz más. Ez a baziliszkusz nagy.
A szörny farka felemelkedett, és a levegőbe csapott. Kis idő múlva hallották a tompa puffanást, mely jelezte, hogy a farok sárkánytesteknek ütődött. A támadást nem nézhették tétlenül. Mind széttárták a szárnyukat, és megindultak a rúdlabirintuson keresztül a közös ellenség felé.
Semmit sem tehetünk ellene, gondolta Zörej, és ekkor ért oda mellé Viasz.
– Nem tudjuk legyőzni ezt a vadállatot! – ordította a nagy sárkány, pontosan visszhangozva Zörej gondolatait. – Ki kell mentenünk őket, aztán el kell menekülnünk! Bársony – hozzám! Ti meg szedjétek össze Szilárdot és Röptét! Teherrel mi foglalkozunk!
Viasz annyira magabiztosan adta ki a parancsokat, hogy a sárkányok szó nélkül engedelmeskedtek. Zörej levezette Füstöt, Tollszárt és Csápost az aránylag biztonságos hasadékhoz, ahol Röpte éppen Szilárd öntudatlan teste fölé görnyedt. Bársony és Viasz közel repültek egymáshoz, szárnyuk tökéletes összhangban dolgozott.
– Műrepülést kell alkalmaznunk! – magyarázta Viasz. – Együtt csinálhatjuk!
Bársony bólintott. Kicsit örült annak, hogy Viasz képesnek tartotta erre a „műrepülésre”, bár nem igazán tudta, hogy a kifejezés pontosan mit is takar. De ez nem számított – Teher odalent feküdt, a hatalmas baziliszkusz prédájaként; bármit kész volt megtenni érte, beleértve azt is, hogy feláldozza saját életét. Viasz gyorsan elmagyarázta a tervét.

 

Teher sodródott. A troll-erek hálója kísérteties fénnyel töltötte ki elméjét. A levegő olyan sűrű lett körülötte, mint a víz, és az erek úgy hajladoztak, mint a korall növényzete. A világ óceán lett. Nem, nem óceán: egy folyó.
Teher most már úgy érezte, hogy semmi sem a sajátja önmagából. Csak egy apró láng maradt belőle. Csak egy szikrányi egyéniség, mely kétségbeesetten próbált égve maradni az őt körülvevő, szorongató folyadékban. Sokszor megingott, sokszor úgy tűnt, hogy végleg meghal – de valahogy mindig sikerült visszatámolyognia az életbe. Harcolt. Valahogy túlélt. A teste erőtlen lett, és nem volt már az övé. Az elméje, mely az egyetlen védelmet nyújtotta, most elveszett a mindent elsöprő folyóban, és elindult kifelé... a betolakodó felé. A betolakodó homályosan lebegett Teher előtt. Közelebb helyezkedett el, mint a bonyolult troll-ér hálózat, de mégis halványabbnak tűnt. Bár alig tudta kivenni, egy dologban biztos volt: a betolakodó hatalmas.
Teher harcolt azért, hogy megtartsa lelke maradványait. Kinyúlt a folyóba, és sikerült információkat szednie a vízből. Eközben rájött, hogy az áramlatok kétirányúak. Az egyik az ő részeit szállítja a betolakodó felé, a másik idegen elemekkel látja el őt. Információcsere; egybeolvadó egyének; a hibrid kezdett összeállni. Életre kelhetett az árnyékosztó.
Lelkének egy távoli része rájött arra, hogy mi folyik. Jószerencse beszélt neki arról, ami majdnem megtörtént Lidérc és Okker között, ráadásul Főrend történeteire is emlékezett, melyek oly rég hangoztak el. A kettő most összeolvadt, és megmutatta Tehernek azt a szörnyűséget, mely rá és a betolakodóra várt. Árnyékosztót látott: a szörnyű szimbiotikus szövetséget, mely félig sárkány, félig baziliszkusz, de mégis sokkal több mindkettőnél. Halhatatlan és telhetetlen világevő. A fura kép – a rengeteg tépőfog, a duzzadt, izzadtságtól csöpögő has, a bőrére kenődött vér – kitöltötte tudatának maradékát, és készen áll arra, hogy egyszer s mindenkorra kioltsa a lángot, amely Teher volt.
A láng mégis tovább égett; Teher kitartott. Valahogy harcolt, és ellenállt. Bársony. Nem tudta, hogy a gondolat a sajátja-e vagy sem. Akárcsak ő, a gondolat is megpróbált élve maradni a víztömegben, majd kilibbent az ürességbe, hogy tapogatózzon... Bársony... most sebezhető, mint én... még van idő visszafordítani...

 

Bársony és Viasz épp időben fejezte be a meredek zuhanást, így elkerülték Bacht tekergő végtagjait. A szörny szinte megbódult, és ezt ki akarták használni. A mozgásának kiszámíthatatlansága viszont nehezítette a feladatot, sőt még Viasz tervét is keresztülhúzhatta.
– Gyorsan elmagyarázom – kiáltotta, miközben egyre közeledtek Teher felé. – A szörnynek el kell törnie azokat a rudakat, hogy elérje Tehert. Ez le fogja lassítani. Neked kell elvonni a figyelmét, miközben én felkapom Tehert! Nagy vagyok, de még mindig kisebb és gyorsabb, mint ez a vadállat. Csak egyszer próbálhatjuk meg, ezért nem hibázhatunk!
Bársony bólintott, bár az előrébb repülő Viasz nem látta őt. A baziliszkusz háta egyre közeledett...
Először úgy látszott, működni fog a terv. Bársony gondolkozás nélkül kikanyarodott Viasz légörvényéből, és egyenesen berepült a baziliszkusz tekintetébe. Az ezüstös szemek megcsillantak, ahogy beért eléjük. Bársony körözni kezdett a lény hatalmas, csontos feje körül. Bacht oldalra rántotta a fejét; szemmel láthatóan követni akarta a sárkány fürge mozgását. Bársony eszeveszetten cikázott, forgott, pörgött, hogy kikerülje a gyilkos állkapcsot. Gőzölgő köpet suhant el a szárnya alatt, mire felkanyarodott, de azonnal vissza is zuhant. Teher ernyedt testének látványa felvértezte a manőverekhez szükséges bátorsággal.
Fémes, szikrázó fogak csaptak le a háta mögött. Pikkelyek hullottak le a terem alja felé, Bársony pedig éles fájdalmat érzett a farkának végén. Túl közel voltam!, gondolta, de nem mert megfordulni és hátranézni. A vad mozgás ekkor leállt, és a levegő megnyugodott.
Bársony megkockáztatott egy pillantást hosszú, fehér farkára, és összerezzent, mikor kis vértócsát látott. Ekkor viszont még szörnyűbb látvány tárult eléje: a baziliszkusz lemondott róla, és elindult a rúdtömegen keresztül. Valóságos gerendaerdő morzsolódott szét a szájában, és nyáltömeg hullott Teher testére. A baziliszkusz egyetlen harapással lerombolta a Tehert mostanáig oltalmazó kalitka nagy részét. Most már csak egy karomnyi vékony rúd választotta el zsákmányától. Bársony felhördült kínjában, és csontkínzó ereszkedésbe kezdett. Szárnya finom szálakat hasított a gőzölgő levegőben.

 

Viasz pontosan a baziliszkusz útjában találta magát, mikor a szörny lecsapott a saját maga készítette hálóra. Nagy lökések rázták meg a levegőt, melyek Viaszt szerencsésen kilökték a baziliszkusz tépőfogainak veszélyes közelségéből. Most a kevésbé biztonságos törmelékzáporban találta magát, melyet a szörny erőteljes ereszkedése indított útjára. Úgy érezte, hogy eltörik a mellcsontja, miközben a lefelé haladó áramlatban körözött a nagy szárnyával. Valahogy elhelyezkedett a zuhanó törmelékek között, és ösztönösen a legbiztonságosabb utat választva haladt Teher felé. Nyirkos baziliszkusz lehelet rontott rá, mire bezárta a tüdejét. Biztosra vette, hogy a vadállat ilyen dühroham közepette a leghalálosabb mérgeit engedi szabadjára.
A gyors ereszkedés közben oldalra kellett kapnia a fejét, hogy kikerüljön egy troll-ér lándzsát, mely a fején süvített volna keresztül. Aztán rögtön jobbra kellett emelkedni, mert egy fakó rúd szétzúzódott alatta, és vad szilánkokat vetett védtelen hasa felé. Aztán minden kitisztult, és hirtelen szabadon repülhetett a kis emelkedő felé, ahol Teher eszméletlen teste várta őt hálómaradványokkal és bűzös baziliszkusznyállal körülvéve.
Ekkor fogyott el a levegője. A világ vörössé, ezüstössé változott a fájdalomtól. Úgy érezte, hogy egy villám csap belé, szárnyai elernyedtek, majd Teher is eltávolodott, ő pedig magasra emelkedett. Gyorsan hátranézett, és a közeli, fémes csillogás láttán rájött, hogy a baziliszkusz szájában van.
– Bársony! – próbálta üvölteni, de csak suttogás szűrődött ki összeszorított ajkán. – Most!
Bársony látta, ahogy Viasz a törmelékekkel viaskodik, látta, hogy Teher felé száguld, és szíve nagyot dobbant, mikor Viasz kinyújtotta karmát, hogy szerelmét megmentse a baziliszkusz állkapcsától – de ekkor magát Viaszt kapta be a szörny. Bársony felnyögött, de hamar rájött, hogy minden félelem, szörnyűség és szomorúság elhagyta őt, és szíve olyan hideg lett, mint a jég, melyen keresztül át kellett jutniuk erre a förtelmes helyre. Most csak annyit látott, hogy a tér adott, és át kell repülnie rajta, ha meg akarja menteni Tehert.

 

Először nem látták tisztán, hogy mi mentette meg Viasz életét, és mi vonta el a szörny figyelmét. Csak annyit láttak, hogy a baziliszkusz teste görcsbe rándult, és eltátotta a száját. Viasz kikecmergett a tajtékból, a szörny pedig magasra emelte a fejét. Hörgött. Érdekesen hangzatos jajveszékelése egy tengeri szörny énekéhez hasonlított, de mind tudták, hogy a fájdalom miatt ordít. A vörös fény ekkor gyulladt ki a teste körül...
Viasz beindította tüdejét, mélyeket lélegzett és arra késztette szívét, hogy vért pumpáljon kapálózó szárnyaiba. A nyomában vörös eső esett, de rá se hederített. Egyszerűen el akart távolodni a vadállattól, mely majdnem felfalta, és amely még mindig elpusztíthatta. A fájdalom nagy kínnal párosult, mikor emelkedni kezdett. Most nem számolta a szárnycsapásokat repülés közben. Életében először csak azért repült, hogy élhessen.
Bár látása elködösült, sikerült lenéznie, és szíve nagyot dobbant, mikor látta, ahogy a fehér rúd – azaz Bársony – odaér Teherhez, és egy pillanat törtrésze alatt felmarkolja a mozdulatlan testet. Bársony gyorsan fölfelé indult, hogy kijusson a gödörből, melybe majdnem mind odavesztek. Bár iszonyatos fájdalom nyilallt az oldalába és a mellkasába, Viasz előrebukott, hogy megszabadítsa Bársonyt a terhétől. Teher kis termetű és könnyű volt, Bársony pedig meglepően erős, de egy felnőtt sárkány túl nehéz volt ahhoz, hogy egy másik sárkány hosszabb ideig cipelje. De Viasznak nem kellett átvennie a rakományt, mert a csengés mellett egy ismerős hang is megütötte a fülét.
– Maradj ott, Viasz barátom! Most hadd csinálja Röpte a műrepülést!
Viasz, aki rendszerint nehezen mutatta ki érzelmeit, most elsírta magát, ahogy Röpte és Szilárd feltűnt. A fájdalom és megkönnyebbülés könnycseppjei lecsorogtak véres oldalára, és megtisztogatták a sebeket. Szilárd Röptéhez irányította Bársonyt, majd a jóindulatú hegyi sárkány finoman átvette Tehert. Gyengéden ki kellett feszíteni Bársony karmait, aki hihetetlen erővel tartotta szerelmét. Bársony először bátortalanul tiltakozott, de aztán engedett, mikor rájött, hogy egész teste reszket. Boldogan adta át a Teher biztonsága iránti felelősség egy részét.
– Gyorsan – könyörgött – menjünk innen! Le kell szállnunk! Látnom kell, hogy jól van-e! – Aggodalmát a többiek is osztották, mivel Teher nem tért magához sem az eseménydús mentés, sem az utána következő repülés során. Nyaka, szárnya és farka élettelenül lógott lefelé, s Röpte is észrevette, hogy terhe érzéketlen. – Biztos jól van – tette hozzá Bársony vörös, könnyes szemekkel.
A kijárat felé fordultak, de a tűz elállta az útjukat.
Vad, vörös csillogás lepte be a baziliszkuszt. Úgy nyaldosta a bőrét, mintha meg akarná ragadni, és elvinni. Úgy látszott, tényleg ez fog történni, mert a tűznyaláb vége beitta magát a baziliszkusz nyakába. Mint egy horog, úgy fúródott bele a húsába, és nem engedett – sőt, a tűznyaláb megfeszült, és húzni kezdett. A sárkányok túl közel álltak a megmeneküléshez, ezért nem tudtak csodálkozni a látványon. Csak figyeltek.
Szilárd épp beszélni akart, mikor a baziliszkusz újból kitátotta a száját, és ezúttal egy tisztán kivehető hangot hallatott magából, amit ugyan a sárkányok egyáltalán nem értettek.
– OKKER! – üvöltötte, aztán a lángok kirántották a teremből.
A hirtelen rántásnak nem lehetett ellenállni. A tűz előbb körbetáncolta a baziliszkusz fakó testét, majd megfeszült. A gerendák útvesztőjében tisztán körvonalazódott a vastag tűzcsóva. A terem túlsó falán egy lyuk keletkezett, aztán egy nagy sistergő hang hallatszott, és a baziliszkusz olyan sebesen távozott a lyukon, hogy a levegő hatalmas pukkanással töltötte ki az utána keletkező vákuumot. Még több gerenda tört szét, és újabb ordítás hallatszott, egyre messzebbről. Ezután elképesztő csend keletkezett, melyet csak a sárkányok szárnyának suhogása tört meg.
Ekkor Szilárd szólalt meg, és szavai után Bársony azonnal megpördült.
– Nézzétek! – mondta. – Még mindig itt van. A csitraka!

 

Mikor a széttört jéghegy felfedte a troll-ér bejáratát, Okker azonnal tudta, hogy Bacht az ér másik oldalán van. Az utolsó baziliszkusz így rejtőzködött: trollvarázzsal vette körbe magát! A búvóhely hálója nemcsak érzékelt, de védekezett is. Minden próbálkozást visszavert, így nem lehetett bejutni. De most Okker belelátott, egészen a közepéig. Egészen Bachtig.
Geiss egy pillanattal később jött rá a titokra. Megmaradt varázst húztak elő a kupolából. Ez kockázatosnak tűnt, de megérte: a nehezen összeszedett varázskészlet megcsappant ugyan, de megszerezhették a hatodik baziliszkuszt – és ezzel biztosították a Gyűlés sikerét. Okker rájött már korábban is, hogy a szertartás öt taggal épphogy sikerülhet, de Bacht részvétele biztossá tette a sikert. A Bachttal kiegészített Gyűlés garantálta számukra, hogy a megsemmisülés valóban kitárja feléjük kapuit.
Gyorsan leküldték a tüzet a troll-érbe, s egyetlen célpontot jelöltek ki a számára: Bachtot. A varázs nem volt túl erős, és csak nehezen lehetett irányítani, ezért Okkernek és Geissnek minden hanyatló képességére szüksége volt, hogy a tűz ne a sziklában kössön ki. Mikor végre beért Bacht termébe, akkor azzal küszködtek egy ideig, hogy ráerősítsék a zsákmányra. Csak a csitraka segítségével sikerült rázárni a tüzet Bacht hatalmas szívére. Aztán kirántották a baziliszkuszt.
A közeledő tűz gyorsan hozta az információkat, és Okker megdöbbent a hírektől: Bachtot pontosan abban a pillanatban támadták meg, mikor majdnem belépett a létállapotba, melytől Okker annyira rettegett: Bacht árnyékosztóvá próbált válni. Épp egy sárkánnyal akart összeolvadni, ahogy azt Lidérc is majdnem megtette Okkerrel.
Okker megrémült, sőt elképedt. Gyorsan átkötözte Bachtot a varázzsal, és a puszta horgászkötelet gyakorlatilag áttörhetetlen varázsburokká formálta. Geiss eközben közömbösen figyelte társát, és átadta a varázst Okkernek, hogy teljes mértékben ő szabályozhassa. Ő is félt az árnyékosztótól, de Okker fanatizmusa még jobban érdekelte. Ilyen szenvedély, mikor már annyit élt, gondolta.
És sosem felejtem el, Okker – hazudtál, mikor azt mondtad, hogy Bachtot már betoboroztad.
Jég és hó szóródott szerteszét, mikor a megbonthatatlan tűzgolyóba zárt Bacht kitört a troll-érből, és hatalmas barázdákat hagyva maga után, a kupolához siklott. A föld is beleremegett, mikor nekiütődött a kupolának, és megállt. A vörös szikrák sisteregve olvasztották a havat. A burokból dühös morgás hallatszott; egy bezárt vadállat morgása. Aztán baljós csend támadt.
Okker pontosan tudta, hogy már nincs sok idő hátra. Telleréhez fordult, a baziliszkusz őrszemhez, aki ezidáig türelmesen várt – ha valamit jól ismertek a baziliszkuszok, hát az a türelem volt –, és figyelmesen őrizte az egyetlen nyílást, melyen keresztül csatlakozhattak a többiekhez. A Gyűléshez. Nem kellett kommunikálniuk: Tellere kitágította a nyílást, hogy át lehessen tuszkolni rajta Bacht dagadt testét. Belülről gőz gomolygott kifelé, szürke, szinte folyékony gőz. Miután Bachtot betessékelték, Tellere, Okker és Geiss belépett a sötétbe. Utánuk becsukódott a bejárat, elszigetelve a kupolát a külvilágtól.

 

A csitraka volt az... de mégsem. Bársony már majdnem sírni kezdett, mikor rájött, hogy az a csillogó, aranyszínű lény nem Mokishi, hanem valaki más, talán egy rokona.
– Mokishi lánya? – tűnődött. – Vagy talán a fia?
A lény pont úgy poroszkált a gerendán, mint Mokishi. Izmai fényesen tündököltek a csillogó, sárga bunda alatt. Szeme zölden pislákolt a teremben uralkodó vörös fény ellenére. De bundáján nem azok a minták látszottak, mint Mokishién, se csíkokat, se pöttyöket nem viselt. Nyakának hátsó részét sűrű sörény borította, feje pedig nagynak, értelmesnek tűnt. Egy pár roppant szemfog állt ki felső állkapcsából. Mindkettőről ezüstös vér csöpögött.
– Megtámadta a baziliszkuszt – magyarázta Szilárd akadozva. Társaihoz hasonlóan nem tudta levenni a szemét az aranyszínű lényről. – Ott rejtőzött el, ott fenn, azon a párkányon, és mikor a szörny bekapta Viaszt, előugrott. Egy nagyot harapott a nyakába, és a tűz ebbe a sebbe akadt meg. Nem hiszem, hogy a csitra... vagy micsoda... várta a tüzet. Szerintem megpróbált megmenteni téged, Viasz. Szerintem, mindannyiunkat meg akarta menteni.
– Köszönjük – mondta Bársony, és remélte, hogy a lény meghallja. A csitraka rájuk nézett, aztán megfordult, és kecsesen leugrándozott a gerendán az árnyékba. Kicsit később látták, ahogy sietve visszahúzódik a terembe, és még egyszer feléjük fordul. Miután eltűnt, a sárkányok úgy érezték, még mindig látják a zöld szemeket. – Köszönjük – ismételte meg Bársony.
Röpte ekkor felkiáltott, majd Teher fáradt hangja szólalt meg.
– Nos, be kell valljam, ez volt életem eddigi legkellemetlenebb élménye, pedig eddig a Tartományba való első belépés vitte el a pálmát, no meg az, amikor egy egész nyúlcsapatot odaégettem, mert Főrend ragaszkodott hozzá, hogy meghallgassam egy rendkívül unalmas előadás végét. Namármost, Röpte, nagyra értékelem az erőfeszítéseidet, de ez a testhelyzet egy icipicit kényelmetlen, ezért nagyra értékelném, ha letennél valahol, ha lehet, öreg haver.
– TEHER! – kiáltotta Bársony, és ezután nagy szárnykavarodás kezdődött, miközben hevesen ereszkedtek a vörös és ezüst vércseppekkel borított rúdhalmaz felé, ahol Tehert durván letették – amit később persze nem hagyott szó nélkül. Ekkor a többiek is felbukkantak – Füst és Zörej, Tollszár és Csápos –, s kiegészítették a sárkánycsapatot. Megkönnyebbülten nevettek, hogy egy ilyen szörnyű ellenséget is legyőztek, jóllehet olyan eszközökkel, melyeket egyáltalán nem értettek.
– Sajnálom! – zihálta Füst. – Segíteni akartunk megmenteni Tehert, de az egész szerkezet összedőlt előttünk.
– Tulajdonképpen a támadási útvonalunkat zárta el – fűszerezte tovább a történetet Csápos. Szeme ragyogott, és úgy látszott, ez az idős remete valóban élvezte a csata hevét. – Így utat kellett fúrnunk magunknak. Még egy kis varázst is begyűjtöttem, hátha kell, remélem megértitek.
Teher felnyögött, és szorosan magához ölelte Bársonyt.
– Nos – dörmögte –, végül a varázs mentett meg minket, ez biztos. Baziliszkuszvarázs, ha nem tévedek. Te mit gondolsz, Zörej?
– Valóban az volt – értett egyet Zörej, majd akaratlanul is utánozva Teher testtartását, magához ölelte Füstöt. Hirtelen annyira természetes lett a mozdulat. – És most – vigyorgott a többiekre –, itt az idő, hogy a nyomkeresőnk tényleg munkához lásson.

 

Bár fogalma sem volt arról, hogy mit csinálnak a baziliszkuszok, Jószerencse helyesen ítélte meg, hogy hamarosan esély nyílik belépni a kupolába. Fátyol szemében meglátta az egyedüli kényszerítő erőt, amiért átrepültek a fél világ felett, és idejöttek a jeges tájra: Ária odabent van! Miközben a baziliszkuszok figyelmét elvonta a troll-ér, gyorsan felsorakoztatta társait a levegőben.
– Ha szólok, indulunk! – kiáltotta. Heszper szarkasztikusan felmordult, és épp valamilyen gúnyos megjegyzést akart tenni, mikor Jószerencse belé fojtotta a szót. – Csak csináld, Heszper!
Ledra kuncogott egyet, amin Jószerencse meglepődött, de Heszper csak begurult tőle; a senkiházi sárkány már nem tudott visszavágni, mert eljött a pillanat. A vörös fény felerősödött a troll-ér bejáratánál, és valami – egy hatalmas, lüktető varázstömlő – a felszínre tört. A három baziliszkusz a kupolába húzta a tömlőt. Ahogy beléptek a baziliszkuszok, Jószerencse elüvöltötte parancsát, és sebesen a talaj felé vezette társait. A nyílás szélei még csak akkor kezdtek fodrozódni a létezés és az eltűnés között – Jószerencse ekkor jött rá, hogy a kupola színtiszta megmaradt varázsból épült. A talaj fölött nem sokkal újra befejezték az ereszkedést, és vízszintesen kezdtek a gőzölgő bejárat felé repülni.
A lyuk sebesen forrt össze. A széle élesnek tűnt, de ahogy záródott, inkább folyékony formát vett fel. Jószerencse egy pillanatra azt hitte, hogy a zsugorodó nyílás kettészeli a testét, de végül átért, és a háta mögött hevesen dolgozó szárnyak hangja megnyugtatta afelől, hogy a többiek is átértek. Szárnyhártyáikat kinyitották, hogy lefékezzenek a sötétségben. Nem akartak vakon berepülni a Halhatatlanok legújabb erődjébe.
Minden forró, nyirkos és fekete volt. Se fény, se árnyék nem árulkodott a kupola belsejéről, de a levegőből úgy érezték, hogy hatalmas terembe érkeztek. Szárnycsapásaik hangja visszhang nélkül száguldott tova a félhomályban.
Ezután egy tűzhányó tört ki előttük, és míg eddig a sötétségtől vakultak el, most a világosságtól kellett becsukni a szemüket. Lassan kezdték visszanyerni látásukat.

 

 

   36.   
A kupola

Angyal azon tűnődött, hogy Tavasz megölte-e már magát. Olyan varázst égetett belé, amely biztosan elérte ezt a célt, bár arra is megfelelt, hogy Tavasz ne csatlakozzon régi társaihoz, de még csak ne is segítsen nekik. Angyal nem engedhette meg, hogy a sárkány, akit elutasított, ellene forduljon. Igen, Tavasznak meg kellett halnia.
De micsoda örökséget hagyott hátra a nagy harcos sárkány! Angyal azon reménykedett, hogy a tojás termékeny Ária testében. A tojásnak ki kellett kelnie, hogy Angyal hőn óhajtott társa eljöjjön; a csodálatos hím sárkány, akivel megoszthatja az örökkévalóságot. Ez a remény éltette, mikor azokban a kritikus pillanatokban elutasította Tavaszt, és északra indult Áriával. Mikor beléptek a varázsfolyóba, olyan varázst talált, mellyel átpásztázhatta Ária elméjét és testét. Sokkal mélyebben meggyalázta ezzel, mint Tavaszt, hisz Ária lelkében utazott, ahol reményei beteljesülni látszottak: Ária valóban tojást hordozott, és igen, termékeny tojást, és igen, máris egy hím embrió tűnt fel, Tavasz fia. Mikor Angyal mélyebbre hatolt a sárkányembrió félig kialakult tudatosságában, felfedte a végső csodát, a végső bizonyítékot, hogy lehetetlen álma be fog teljesülni.
Ária fia a jelek szerint anyjának természetellenes hibáját örökölte; biztosnak látszott, hogy ő is hamar fel fog nőni, és egy szempillantás alatt eléri a felnőttkort.
Angyal számolni kezdett. A tojás hónapokig tartó növekedése helyett, a sárkánynak öt napon belül meg kellett születnie, vagy talán még hamarabb. Elég hamar lesz ez ahhoz, hogy ott legyen velem a Gyűlésen? Angyal ezt nem tudhatta biztosan, de így gondolta. Sőt – így hitte. Így kellett hinnie, mert a saját épelméjűsége függött tőle.
Egyre jobban kezdte hinni, hogy míg az örökkévalóság után vágyik, közben fél a magánytól, mellyel olyan jól megvolt régebben. A társ létfontosságú részét jelentette a tervének, és tudta, hogy nem bírja majd végigcsinálni az egészet, ha ez a furcsa sárkány nem születik meg időben. Ha majd későre jár, döntötte el, miközben Áriával a világ teteje felé közeledett, akkor megtöröm a tojás héját, és kirántom a világba! Örök életű kell, hogy legyek, és Tavasz fiának mindenáron velem kell lennie!
Mikor elérték a sarki tájat, a varázsfolyó még mindig áramlott a félig kész baziliszkusz kupolába. Angyalt felvillanyozta, hogy a baziliszkuszvarázs mennyire él, mennyire vibrál. A folyó úgy ömlött a sima felületű, hajlékony kupolába, mint egy folyékony szivárvány, mely kecses könnyedséggel haladt át az áttetsző hártyán, hogy sokszínű fénybe burkolja a termet. Angyal sokáig figyelte, ahogy a kupola fala megkeményedik. Ezután már nem lehetett rajta átlátni. A folyó vége már közeledett valahol a messzeségben, hogy befejezze a Halhatatlanok új fellegvárát, az összpontosított varázs tökéletes csarnokát, melynek csak a legteteje látszott ki a jégből.
Olyan, mint egy tojás, tűnődött Angyal, miközben áthaladtak a még mindig puha hártyán. Az erő, az élet tojása.
Amilyen hideg volt odakint, olyan forróság fogadta őket bent. A levegő összesűrűsödött a nedvességtől, ezért kényelmetlenül tudtak csak lélegezni. A fényt többször is összezavarta a varázs, ami Angyalt nem túlzottan izgatta, mert nem volt szeme. A látásnál sokkal erősebb érzékletek vezették le a forró csarnok egyik biztonságos leszállóhelyére. Ária szelíden követte. Teljesen átadta magát úrnőjének.
Egy vízszintes jégtömbön landoltak, mely egy fahossznyira állt ki a padlóból. Angyal mindenhol jégpadlóra számított, de a varázs elképesztő hője tükörsima vizet formált a jégből, így csak ez és egy másik jéghegy lebegett a vízben. De ezek is gyorsan olvadtak. A leszállásuk körkörös fodrokat indított el a vízen, és Angyal végigkövette őket varázsos érzékeivel.
Ária átölelte tanítóját, és szorosan magához szorította. Cserébe Angyal átkötözte őt a farkával, hogy ha el akarna szökni, esélye se legyen rá. Útközben Ária egyre jobban magába fordult, és helyzete az idő előrehaladtával csak egyre rosszabbodott. Nem mintha Angyalt ez túlságosan foglalkoztatta volna, hisz a fiatal sárkány csak egy váza volt, mely egy sokkal értékesebb dolgot rejtett magában. Angyal készen állt arra, hogy ha kell, széttörje a vázát, és megszerezze tartalmát.
A kupola közepétől nem messze, hat hatszögletű oszlop állt egy körben. Ezek kétszer olyan magasra törtek, mint a jéghegy, melyre leszálltak. Tökéletes prizmának tűntek, és a tetejük sima volt. A hat közül kettőn összegörnyedt vadállatok feküdtek; a másik négyet még nem foglalták el.
A vadállatok persze baziliszkuszok voltak, Angyal pedig mélyet lélegzett. A halál édes illata terjengett a kupola nyirkos levegőjében. A Halhatatlanok leheletét érezte, illetve a baziliszkuszok egyharmadának leheletét. A többiek is eljönnek? Angyal hitt benne, hogy igen, bár Okker feljegyzéseiből azt vette ki, hogy egy sikeres Gyűléshez már öten is elegen lennének.
Valami biztos lefoglalja majd őket, jósolta önmagának Könnyen ellophatom majd azt, amit ők fel akarnak adni. Én leszek a világ legnagyobb tolvaja: az örökké tartó élet tolvaja.
Okker feljegyzései azt is elárulták, hogy a Gyűlés sok szempontból egyszerű procedúra. Elméletileg. A szertartás közben minden egyes Halhatatlannak gondoskodnia kellett a kupola hat varázsszálának egyikéről, és a hat szálat egy színtiszta varázsoszlopba kellett szőniük. A hat varázsszálból négy volt fő varázsszál – tűz, föld, levegő és víz –, de őket két erő is befolyásolta, melyek északra és délre vezettek. Az utóbbiak tulajdonképpen nem számítottak varázsnak, és a varázst jó esetben csak jelentéktelenül befolyásolták (ezért történhetett meg az, hogy egyetlen baziliszkusz mindkettőt irányítani tudta, ami ötre csökkentette a feltétlenül szükséges létszámot), de a Gyűlés folyamán létfontosságú szerepet játszottak.
Minden varázsláskor energiaáramlat támadt, melyet el kellett vezetni. Ez általában roppant egyszerűen történt. A varázs vagy északra, vagy délre áramlott el; vagy a világ északi sarkában vetette magát a földbe, vagy a tompa, lekerekített déli nyúlványon. Ha nem a világ tetején gyűltek volna össze a baziliszkuszok, akkor minden egyes varázsige útját követni kellett volna, hogy a kolosszális energiatömeg ne szaggassa darabokra az egész világot. De a Gyűlést a világ tetején hívták össze, ami leegyszerűsítette a folyamatot, mert nem kellett a déli erőt szabályozni. Minden varázs itt, a bolygó legészakibb pontján hatolhatott a földbe. De még így is veszélyes maradt.
Angyal mindezt pontosan tudta. Hosszú időt töltött azzal, hogy megfejtse Okker varázsbuborékjait, melyeket a sok múzeumból szedett össze. Szőrszálhasogatóan fordítgatta a képek és pecsétek fura kombinációit, mígnem a legtöbb baziliszkusz rejtjelet megfejtette. Majdnem annyit tudott a Gyűlés folyamatáról, mint Okker, de ami a legfontosabb, ő a végkimenetelét is tudta.
Tudta, hogy a világ tetején álló kupolába összpontosított, megmaradt varázs hat szálra fog oszlani, melyek egymáshoz igazodva egyetlen pontra irányulnak majd. Jól tudta, hogy ezen a ponton egy kiterjedés nélküli csillag fog kialakulni, mely forróbban ég bármilyen tűzvarázsnál, és csak a pillanat töredékére villan fel. Tudta, hogy a tüze mindent eléget majd, amihez hozzáér: húst, csontot, elmét, anyagot. Még magát az időt is. Még az örökkévalóság állapotát is.
A feljegyzések a Gyűlés végkimeneteléről azt írták, hogy a tűznek el kell majd aludnia, és a Változás után összegyűlt megmaradt varázs ki fog száradni. A világban csupán apró varázsharmatkák maradhattak.
A írások azt állították, hogy a baziliszkuszok halhatatlansága, mielőtt a tűzbe veszne, egy pillanatra felszabadul, és kilibben a baziliszkusz testekből, melyek oly régen tartották már fogva, készen arra, hogy elégjen... vagy egy másik lény befogadja. Angyal úgy tervezte, hogy ezen a ponton hajtja végre a csodát; hogy ebben a kritikus pillanatban lép majd közbe társával együtt, és ekkor fogja ellopni a halhatatlanságot a tűzből. Felkészült arra a veszélyre is, hogy megéghetnek. Hirtelen úgy tűnt számára, hogy egész életében erre készült.
Elképzelte, ahogy a Halhatatlanok meghalnak, és Tavasz fiával ő kapja meg az örökkévalóságot. A megváltozott világ utolsó sárkányörököse akart lenni. Örökre az utolsó.
Ilyen s hasonló dolgokat fontolgatott Angyal, mikor egy tűzcsóva csapott fel az oszlopok által bezárt kör közepén. A tűz hat ingadozó árnyékot vetett a nyirkos levegőre, és megkétszerezte a már amúgy is elviselhetetlen hőt. A farok szorításában Ária megremegett, mire Angyal még szorosabbra húzta a béklyót. Foglyának hasa felpuffadt: a tojás már majdnem készen állt a költésre.
Mikor fog kikelni?, gondolta Angyal. De ezt bizony nem tudhatta.

 

A kupola berendezése azonnal bevésődött Jószerencse elméjébe, mikor a tűz kitört. Közvetlenül előttük hat magas, hatszögletű torony magasodott, körbevéve a hirtelen támadt lángokat. A négy baziliszkusz – köztük a hatalmas, vörös burokban lebegő is – leszállt a saját maga oszlopára. Két szörnyű teremtmény már ott csücsült, így hatan lettek. A létszám kiteljesedett.
A tűz gyorsan lecsillapodott, és kicsi csillogássá alakult, mely úgy nézett ki, mint egy rakás parázs a levegőben. A második tűz a csillogó pont alatt égett: a parázshalom hibátlan tükörképe ringatózott a vízen. A víz mindent megkettőzött. Az oszlopoknak nem látszott az aljuk – csupán a tükörképeikkel találkozhattak. Jószerencse tovább fürkészett a tűzön túl, és elállt a lélegzete, mikor kiszúrta Angyalt. Fátyol pontosan ugyanabban a pillanatban látta meg. A két sárkány szárnya összeért, ahogy majdnem lezuhantak az izgalomtól. Mintha egy elektromos szikra pattant volna ki az érintkezéskor.
Angyal, aki egy nagy fehér kígyónak tűnt, egy kis jéghegyen állt a kupola túlsó oldalán. Szárnyát nem látták, mert valószínűleg szorosan maga mögé húzta. Úgy állt ott, mint egy sárkány jellegtelen vázlata, akit még a rajzoló nem formált meg teljesen. Bár a szemét nem látták, tudták, hogy őket nézi. Hosszú farokrésze összecsavarodott; a tekercs maga nagyobbnak tűnt, mint a teste. A gombolyagból egy barna folt látszott ki, egy sárkány feje. Áriáé.
– Ott van – lihegte Fátyol.
Kajás ott verdesett mellettük. Remegve nézték végig, ahogy Angyal lassan kioldja a szorítást. Farokrésze végül lelógott a mélybe, és a vége majdnem beleért a vízbe. Ária kiszabadult, és az ütemes légzését leszámítva mozdulatlanul állt a jégen. Fátyolnak is elakadt a lélegzete, de Jószerencse még jobban elképedt, mert ő még nem látta felnőtten a lányát. Nagyot dobbant a szíve.
Ária arca annyira hasonlított Jószerencse anyjához, hogy nem tudta levenni róla a szemét. Harsonához hasonlóan neki sem volt szarva, de pikkelye sötétbarna volt, mint a sajátja. Bár messzire állt tőle, a szemében zavart és fájdalmat látott, de ezek alól lassan előbújt a tekintet, melyet Fátyoltól örökölt – a fékezhetetlen lélek tekintete. Ária kezdett felébredni, és fürkészőn nézett körbe, kutatva, mígnem megtalálta... őt! Tekintetük találkozott, és Ária felismerte őt, felismerte az apját. Jószerencse könnyei eleredtek.
– Ária! – suttogta. – Gyere ide!
Jószerencse előrébb verdesett, Ária pedig félig kitárta a szárnyát, de aztán valami visszarántotta. Ária a hasához kapott.
– Óh, ne – motyogta Fátyol.
– Mi? – kiáltotta Jószerencse, eszeveszetten körözve szárnyaival. – Gyerünk, oda kell mennünk hozzá!
– Odanézz, Jószerencse – hebegte Fátyol. – Nézd, mi történt a lányoddal.
Jószerencse odafordult. Ária összegörnyedt. A teste reszketett, aztán megint mozdulatlan lett. Angyal lehajtotta a fejét, amitől egy ideig nem láttak semmit. Aztán, mikor a nagy, fehér sárkány felemelte a fejét, a tűz gyenge fényében valami ismerős alakot pillantottak meg. Egy tojást..
Jószerencsének nem jött ki szó a torkán. Újból Fátyol felé fordult, aki szomorúan lehajtotta a fejét.
– Tavaszé – mondta, és Jószerencsének nem kellett több magyarázat. Végre megértette a történteket, és a megértés szörnyű, vak dühöt hozott magával. Az, hogy Angyal elvette a lányát, és a visszataszító varázsait gyakorolta rajta, épp elég volt, de ez az újabb gyalázat teljesen elvakította. Hatalmasat ordított, és nekifeszítette szárnyát a levegőnek. Távozásának sebessége még Kajást is meglepte, aki utána kiáltott, de hiába.
– Hadd menjen! – kuncogott Heszper. – Tudod, hogy milyen kitörései szoktak lenni.
– Kuss! – szólalt meg Kajás fenyegetően, és ha szavai nem fenyegettek eléggé, akkor csak az arcára kellett nézni. Heszper még sosem látott ilyen szigorú ábrázatot. A senkiházi sárkány gyorsan befogta a száját.
– Menj utána, Kajás! – kiáltotta Fátyol. – Túl korai még!
Kajás nem felelt, hanem Jószerencse után iramodott. Öregebb, lassabb volt, mint Jószerencse, de a fiatal sárkány eszeveszetten cikázva repült, így Kajás még a kupola felénél utolérte. Szivárvány szárnyaival körbefogta, és karmaiba vette a vonagló, tiltakozó sárkányt. Kajásnak sikerült még Angyal emelvénye előtt visszafordulni. Mire visszaértek társaikhoz, Jószerencse már feladta az ellenállást, és csak zokogott – hogy a bánattól vagy a dühtől, nem lehetett tudni. Fátyol egyenesen odarepült hozzá, és szárnyával keményen arcon csapta.
– Szedd össze magad, sárkány! – parancsolta. – Ami megtörtént, megtörtént. Meg akarod menteni a lányodat és az újszülöttjét?
Ez rögtön hatott: Jószerencse abbahagyta a sírást, és egyetlen szárnycsapással kitört Kajás szorításából. A harag még mindig ott ült az arcán, és épp beszélni akart... de meggondolta magát.
– Nőj... – motyogta Kajás a fülébe, mire Jószerencse haragja elpárolgott. Fátyol szemében is ezt a haragot látta, ugyanezt a szomorúságot, melytől ő is őrjöngeni kezdett, de valami mást is csillogott a szemében. Önuralom. Nem, nem önuralom, gondolta. Hit.
– Meg tudjuk csinálni, ugye? – suttogta Fátyolnak, aki bólintott.
– Gyerünk! – mondta Fátyol. – Szálljunk le egy pillanatra! Sok dolgunk van még, és nem lesz jó vége, ha kifárasztjuk magunkat!

 

Szilárd már kezdte feladni a reményt, hogy találnak élő sárkányokat. A szörny elhagyta az Aether-hágó Nagytermét, de a hatalmas barlang inkább egy temető benyomását keltette. A sziklafalról víz csorgott alá, amitől Csáposnak káromkodni támadt kedve. A termen túl kígyózott az az alagútrendszer, mely régen varázsos sárkányok százainak adott otthont. Lidérc a Változás előtt börtönrendszerré alakította, ahova a Hágó nyugati falán lakó összes természetest bezárta.
Miközben áthaladtak a Nagytermen, az első troll-érből víz tört elő – Aether sírbarlangját végül elöntötte a víz. A gleccser megadta magát, és a troll-ér hálózatba ürítette a tartalmát. A sárkányok felgyorsítottak, látván, hogy a vízszint egyre nő.
A Nagytermen túl fekvő halvány mészkőalagutak szinte teljesen beomlottak. Teher azt hitte, hogy felismerte az alagút egy részét, ahol régen a nagy Zordon repült, nagy szárnyaival barázdákat vájva a sziklába, de az egész rendszer összekavarodott, és képtelenség volt megkülönböztetni az átjárókat. A régen még magas, büszke folyosók összeomlottak Palást földrengésétől és a hegyek deformálódásától. Néhány résen épp hogy csak át tudták magukat tuszkolni. A folyosók egyre szűkültek, míg végül csak mászni tudtak.
– Micsoda pusztítás! – jegyezte meg Csápos szomorúan, mikor egy alacsony folyosónál megálltak. Mindkét oldalon nagy sziklatömbök állták el az utat, és az alagút vészjóslóan lejtett. Magasabban feküdt, mint a Nagyterem, de a víz már itt is a karmukat nyaldosta; nem tétovázhattak. De Teher nem osztotta Csápos aggodalmát, mert reménnyel töltötte el a tény, hogy láthatják a pusztítást.
– Hát nem látod? – kérdezte. – A falakban varázsszemek vannak, és ezer csillag módjára világítják nekünk az utat. Lidérc varázsa még él itt lent. Nem is vártam mást. Lidérc mindig alapos munkát végzett!
A Fekete Sárkány nevének hallatán Zörej és Füst megborzongott. Egymásra pillantottak, és rájöttek, hogy a másik is éppúgy gyűlöli a sárkányt, aki feldúlta a világot – és közben az életüket. Zörej összerezzent, mikor Füst a szemébe akart nézni. Még nem árulta el neki Koliel gyilkosát, bár már nagyon el akarta, és ő sem tudott sokat Füst múltjáról. De mikor egymásra néztek, a név összekötötte őket; olyan köteléket teremtett, mely eddig még nem volt meg köztük. Lidérc...
– Valóban van fény – értett egyet Tollszár –, de vannak-e sárkányok?
Teher megvonta a vállát.
– Nemsokára megtudjuk – mondta.
A sárkányok mélyen lehajoltak, sebezhető szárnyhártyáikat az oldalukhoz szorították, és átkecmeregtek a legújabb, legszűkebb lyukon. Viasznak ment a legnehezebben, és az egyik kanyarban majdnem el is akadt, de Röpte megbillentette a hátsórészét, és így Viasznak is sikerült tovább másznia.
– Köszönöm – mormogta Viasz rosszkedvűen. – Mondtam már valaha, hogy pocsékul énekelsz?
Egy terjedelmes barlangban lyukadtak ki, melyet Teher végre felismert.
– Ez a Váltóterem – mondta –, legalábbis így hívtam, mikor utoljára itt jártam, bár akkor sokkal szárazabbnak tűnt. Emlékszel, Szilárd?
Teher folyamatos optimizmusa végre áttörte Szilárd melankóliáját, és a fiatal természetes gondolkodni kezdett. Most, hogy minden bizonnyal átverekedték magukat a legromosabb alagutakon, izgulni kezdett. Ez a barlang semmit sem változott, és ott tátongott előttük a börtönfolyosó bejárata, pont úgy, ahogy arra ő is emlékezett. A többi alagút, melyek az őrök szobájába és a lakórészekhez vezettek, beomlottak. De itt talán megint melléjük szegődött a szerencse. Szilárd beleszagolt a levegőbe, és megpróbált belátni a tátongó alagútba.
– Friss a levegő – mondta. – Nem csak a fény... valami más is dolgozik idelent.
Teher bólintott.
– Megpróbáltam mindent lezárni, mikor megakadályoztam, hogy a cellákat elöntse a víz. Az egész rendszernek kezdett elfogyni az ereje. Nem hiszem, hogy sikerült megállítanom a varázs áramlását, de nagy szívességet tettem a raboknak, mert lelassítottam, és így a varázs sokkal tovább megmaradhatott. Talán maga a földrengés befejezte be a munkát.
– Tehát elképzelhető, hogy meg is rekedt itt – reménykedett Szilárd.
– Igen, mert ha a varázsos anyagok megváltoznak, akkor képtelenek fenntartani a kettős integritásukat, azaz választaniuk kell: vagy a varázst tartják össze, vagy a természetet.
– Én elvesztettem a fonalat – vigyorgott Röpte. Kicsit idegesítette ez a filozofálás, elvégre mentési műveleteket kellett végrehajtaniuk.
– Csak annyit akarok elmagyarázni – fejezte be Teher –, hogy magának az anyagnak kell összeomlani, vagy a varázsnak. De néha, nagyon, nagyon ritkán, ha a változás hirtelen támad, és elég erőteljes...
– Mint például egy földrengés – vetette közbe Zörej.
– ...pontosan, akkor a varázsnak nincs ideje eldöntenie, hogy melyiket tartsa fenn; saját magát vagy az általa elfoglalt anyagot. Ilyenkor megmerevedik.
– Megmerevedik? – ásított Röpte.
– Igen, megmerevedik – szólalt meg Bársony türelmetlenül. – Térjünk a lényegre, Teher. Csak annyit kell tudnunk, hogy az Aether-hágó sárkányai valószínűleg leragadtak az időben itt lent, és ha nem mentjük ki őket időben, akkor a varázs elolvad, és mindnyájukra biztos halál vár. Igazam van?
Tehernek lesett az álla, majd összezavarodott.
– Nos, ha ilyen egyszerűen akarod kifejezni... – kezdte akadozva.
– Igen, ilyen egyszerűen. Induljunk! Épp elég időt vesztegettünk itt el!
Szilárddal az élen beléptek a börtön alagútjába. Zörej és Füst hátra helyezkedett, mikor elindultak a kis áradatban. Kicsit lemaradtak a többiektől, és elég közel sétáltak egymás mellett ahhoz, hogy szárnyuk gyakran összeérjen. Hatalmas belső harc után, Zörej így szólt Füsthöz:
– Egyszer láttam a Fekete Sárkányt.
Füst bólintott, szótlanul biztatva Zörejt, hogy folytassa.
– A rólam szóló t-történetek nem i-igazak. Én n-nem öltem meg. Sosem tudnék m-megölni egy sárkányt.
– Hiszek neked – mondta Füst halkan.
– Ő ölte meg.
– Tudom.
Ezután nem is beszéltek többet erről. Miközben tovább taposták az egyre mélyülő vizet, Füst Lidércre gondolt – akiről régen azt hitte, hogy szereti. Visszagondolt arra, hogy egyedül őt kímélte meg a szeretői közül. Aztán Kolielre gondolt, akit nem kímélt meg. Végül pedig Zörejre, és arra, hogy milyen helyet foglalhat el a vörös sárkány az ő életében.
– Gyertek ti is! – kiáltotta Teher elölről. – Találtunk valami érdekeset!
– Sárkányokat kell megmentenünk – mondta Füst Zörejnek. – Segítesz?
– Mit sem szeretnék jobban – szólt a kivetett válasza.

 

A háborgó, nyirkos levegőben szinte tapintható volt az izgalom. Angyal és Ária továbbra sem mozdult a kis szigeten. A hat baziliszkusz hasonlóképp meg se moccant. A többi sárkány talált egy másik jéghegyet, melynek a tetején csak hárman fértek el. Az olvadó jégből potyogó cseppek ütemesen kopogtattak a vízen. Kajás és Heszper türelmetlenül verdesett a levegőben. Verejtékes arcukra kiült a fáradtság, ahogy nagy erőfeszítések közepette megpróbálták fenntartani magukat a kupola forró levegőjében.
Ledra izgatott hangon ezt suttogta Jószerencsének:
– Sajnálom, hogy sok butaságot mondtam neked. Remélem, megbocsátasz.
– Persze, hogy megbocsátok, Ledra – felelte Jószerencse. – Örülök, hogy itt vagy.
A levegőben csillogó parázs hirtelen felvillant, és narancsszínű fényt vetett a kupolára, majd megint elgyengült, és csak izzott tovább. Egy energiahullám sodródott végig a levegőben, melyet a sárkányok minden csontjukban megéreztek. Apró szikrák pattantak neki a kupola belső felületének, éles fényeket varázsolva a tóra.
A baziliszkuszok annyi életjelet mutattak, mint hat szobor. Még a Bachtot körülvevő tűzburok se pislákolt már. Csak Angyal farkának a vége mozgott ide-oda rendületlenül. A víz csöpögésén kívül csak a zsarátnokok távoli ropogását lehetett hallani... míg egy új hang át nem szűrődött a vízen. A sárkányok tompa kopogást hallottak, mely bár gyenge volt, egy figyelmes fül nem téveszthette el. Márpedig Jószerencse és Fátyol fülénél semmi sem lehetett figyelmesebb. Egymásra pillantottak, majd lányuk felé fordították a fejüket. No meg a tojásra, melyet lányuk a karmai között szorongatott. A kopogás onnan hallatszott. A tojásból. Az unokájuk készen állt, hogy megszülessen.
Ledra felnyögött, mikor ő is felismerte a hang forrását, de hangját túlharsogta Heszper.
– Ez a varázshoz vezető út! – kiáltott fel a senkiházi sárkány, és máris repült, egyenesen a parázs felé. Saját és társai biztonsága eszébe sem jutott. Ledra meg akarta állítani, de Heszper nem hallgatott rá, csak megcsapta a szárnyával.
– Állítsd meg! – kiáltotta Fátyol Jószerencsének, és már kezdte is letuszkolni a jégről, de Ledra kettejük közé furakodott, és kitárta a szárnyát.
– Majd én! – jelentette be, és Heszper után indult. Jószerencse Kajásra nézett, aki a távolba meredt, de nem Heszpert követte a szemével.
– Elkezdődött – mondta kurtán az ex-varázsos sárkány, és mikor Jószerencse odafordult, erről saját szemével is meggyőződhetett.
A baziliszkuszok már meg is fordultak a hatszögletű oszlopokon. Most kifelé néztek, és csak a hátukat mutatták a tűznek. Még a Bachtot fogva tartó burok is elfordult, valószínűleg egy másik baziliszkusz irányításának köszönhetően. A baziliszkuszok egyszerre emelték fel karmukat, majd halvány mellkasuk felé csaptak vele, mintha saját magukat akarnák kibelezni. Az ártalmatlan parázsdombból villám csapódott a kupola falának, ahol szétterült, és megkötött. Azután húzni kezdett.
Mint ahogy Bachtot kihúzták a búvóhelyéről, a kupola most így indult el az aréna közepe felé. Jószerencse rettegve figyelte, ahogy a falak zsugorodnak, és hipnotikus sebességgel csapnak le rájuk. Miközben a kupola összement, a parázs fénye felerősödött; először narancsszínű, majd sárga lett, végül fehéredni kezdett. A kupola megközelítette a sárkányokat. Már nem lehetett semmit sem tenni; Jószerencse magához húzta Fátyolt, és becsukott szemmel várta az ütközést.
Ami nem következett be. Ehelyett émelyítő érzés futott végig rajtuk, mikor a fal valahogy keresztül hatolt a testükön... aztán tovább süllyedt. Jószerencse kinyitotta a szemét; újból a kupolán kívülre kerültek. A jégről visszaverődő, déli nap erős sugarai hunyorgásra késztették. Már épp szólni akart, és a kupola felé repülni, mikor Fátyol visszatartotta.
– Ne aggódj! – mondta. – Még nincs vége. Várj!
Heszper és Ledra eltűnt a zsugorodó kupolában, de Angyalt épphogy látni lehetett: fehér pont volt a varázsos falak mögött. Izgatottan tárta szét szárnyait, és fejét előre hajtotta.
Jószerencse észrevette, hogy maga a kupola is csillogni kezd. Most már sistergő hang is csatlakozott a rángatózó, aszimmetrikus mozgásához. A kupola alsóbb részei kiemelkedtek a tóból, leleplezve a kupola roppant alapterületét. A kupola kis, lüktető csomó lett, és olyan erősen égett, hogy nem lehetett belenézni. Végül teljesen elszakadt a tótól, és szabadon lebegett, akárcsak a hozzá tartozó parázs. A fal megint rángatózott egyet, mire a hat oszlopon csücsülő baziliszkusz is feltűnt. Azt nem látták, hogy a varázs tovább zsugorodik-e, mert a csillogó pontba nem tudtak belenézni, de Jószerencse gyanította, hogy lassít, és nemsokára megérkezik a... semmibe?
A kupola süllyedésekor megtört tóvíz csak lassan nyugodott le. A hullámok nekicsapódtak a jégtömböknek. De most a tó, az oszlopok és az összes lény – baziliszkusz és sárkány – kikerült a szabad levegőre. A kupola egy mágikus energiacsomóvá lett, mely pontosan az oszlopok által bezárt kör közepén lebegett. Három sárkány közeledett felé.
Úgy látszott, hogy Heszper ér oda elsőnek. A fény már be is fogadta a szárnyait. Ledra közvetlenül mögötte repült, sőt még közeledett is hozzá, de nem volt esélye utolérni őt.
Angyal is ott repült, gyorsabban, mint a másik két sárkány. Fehér szárnyain megcsillantak a jeges hártyák. Hosszú farkát szorosan a hasánál tartotta. A tekervények szorításában Ária tojását pillantották meg.

 

 

   37.   
A Gyűlés fénye

Teher jó pár olyan trükköt ismert, amit a varázs végre tudott hajtani az idővel – némelyiket még saját maga is megtapasztalta –, de nem készült fel arra a látványra, mely a cellák előtti utolsó, mocsaras kanyar után fogadta. A sima mészkőből több helyen jég tört ki... de mégsem jég volt az. Teher sokáig bámulta a jelenséget, és lassan kezdett mindent megérteni.
Lidérc személyesen felügyelte az új börtönalagút elkészítését. A kanyargó alagút egyik fala mögött több száz cella épült, melyek úgy lebegtek a sziklában, mint a buborékok. Minden cellába eme folyosóból lehetett bejutni, és csak egy különleges varázs tudott ideiglenes átjárót képezni a sziklában. Lidérc tökéletes börtönt akart létrehozni az alattvalóinak.
Mikor néhány hónappal azelőtt Teher kiszabadította Jószerencsét és Fátyolt ebből a börtönből, a varázsos rendszer, mely fenntartotta a levegő és a víz áramlását a cellatömegben, már kezdett akadozni. Akkoriban már minden varázs kezdett akadozni, hisz közeledett a Változás. A beomlások miatt a cellák megteltek vízzel, és Teher ezt a vízáradatot próbálta megfékezni, mikor az egész varázsrendszert leállította, és apró lyukakat fúrt a sziklába, hogy a rabok levegőt vehessenek. A kétségbeesett próbálkozásban nem is hitt akkor. Ráadásul megérkezett a földrengés, amely eltemette a börtönt.
De Teher azóta is sokat tűnődött – mi történhetett, mikor az Aether-hágó hét bejárata lezárult? A válasz most ott volt előtte.
A folyosó kiszélesedett a nagy törésektől, melyek mély aknákat nyitottak a padlóba, és a mennyezetet is cikcakkos hasadékok díszítették. A gleccser vize kitöltötte a töredezett padlót. De Tehert a sárkányok képesztették el.
A cellák kinyíltak, és kiköpték a rabokat az alagútba... és ekkor, ezen a kritikus ponton a sárkányok megmerevedtek. Az alagút jobb oldali falának teljes hosszából szökőkutak törtek elő, de a varázs megrekedése miatt megálltak a levegőben. A földrengés nyomása valóban megrekesztette a Lidérc varázsos rendszerét, amitől az idő megállt a cellákban, és az Aether-hágó sárkányainak megmenekülése drámai pillanattá fagyott meg. Igen, megmenekültek, de mégis fogságban maradtak: minden egyes megfagyott vízsugárban egy természetes sárkány foglalt helyet. A menekülés izgalma tisztán látszott rajtuk a kristályszobrokká merevedett vízben.
– A víz miatt van – lihegte Teher. – Csoda! Az idő mindenhol megfelelően halad előre, kivéve a vízben. Ezek a szökőkutak a jéghez hasonlítanak, de nem azok, hanem az időben megrekedt víztömegek. A varázs a vízben van elzáródva, itt van elzáródva, és arra vár, hogy egy sárkány kioldja.
– Meg tudjuk csinálni? – kérdezte Bársony. Kérdésének hangereje kizökkentette Tehert a merengésből.
– Ööö, nos, igen, legalábbis azt hiszem, hogy igen. Csak ki kell agyalnom, hogyan.
– Elképesztő – mondta Szilárd, miközben megvizsgálta az alagutat. Minden megfagyott szökőkút egy önálló műtárgy volt, mely kifinomultan utánozta az idő egy pillanatát. Egyes vízcseppek elszöktek a fő vízsugártól. Ezek a huncut kristálydarabok lehetetlen módon lebegtek az elképedt sárkányok szeme előtt. Apró fényvarázsok ezrei vetettek ragyogó kék fényt az átlátszó szobrokra. Mind egyetértettek, hogy még sosem láttak ilyet egész életükben.
– Annyira közel álltak a szabadsághoz – kiáltott fel Tollszár, majd megborzongott, mikor megvizsgálta az egyik foglyul esett sárkány arcát. A sárkány szeme nagyra tágult, és remény sugárzott belőle.
– Közel állnak – helyesbített Bársony. Aztán büszkén hozzátette: – Teher tudja, hogyan kell itt újraindítani az időt, igaz, Teher?
– Nos, én... azaz...
Ekkor Szilárd visszatért. Arcán feszültség tükröződött. Egy kis ideig két sárkány – a szülei – után kutatott, akikről tudta, hogy itt vannak, de hiába. Mindenesetre még sok alagutat kellett átkutatniuk.
– Kezdjünk hozzá – mondta. – Nem bírom nézni a rabul ejtett sárkányokat, ahogy ott szenvednek. Indítsuk el az időt!
– Óh, nem szenvednek – mondta Teher –, az idő a fejükben is megállt, úgyhogy ebben a pillanatban semminek sincsenek tudatában. Semminek!
– Ez még rosszabb – borzongott meg Tollszár. – Gyerünk, indítsuk el a helyet! Cselekednünk kell!
– Nos, Teher? – noszogatta Bársony finoman.
Teher nem válaszolt, inkább látványosan körbejárta az egyik szökőkutat, és megtapogatta szárnyaival. Hümmögött egy kicsit, majd egy pillanatra a barátaira nézett, aztán magába roskadt.
– Ó, kedves – kezdte szomorúan –, attól félek, hogy csalódni fogsz bennem.
– Mi a gond? – kérdezte Szilárd, akinek láthatóan nem tetszett Teher időhúzása.
– Nos, csak annyi, hogy... nos, először is, ami ezeket a szerencsétlen sárkányokat illeti, a Változás még meg sem történt. Ők nem tudják azt, amit mi, mert ők leragadtak mögöttünk az időben, így ha kiengedjük őket, nagyon sok dolgot el kell magyaráznunk nekik.
– Akkor elmagyarázzuk – vágott vissza Szilárd. – Teher, én igazán nem...
– Igen, de te nem vagy varázsos, igaz? Vagy ex-varázsos. De én, Tollszár, Csápos és Zörej azok vagyunk.
– Na és?
– Ezek a sárkányok még mindig úgy gondolják – sóhajtott fel Teher –, hogy a varázsos sárkányok az ellenségeik. Sok szenvedésen mentek keresztül, Szilárd, mint ahogy azt te is jól tudod. Emlékszel, mit éreztél irántam, mikor először találkoztunk ebben az alagútban? Ha most hirtelen kiengedünk több mint száz természetest ebben az alagútban, akkor nekünk, a négy ex-varázsosnak nem lesz esélyünk. Egy szempillantás alatt megtámadnának minket. Darabokra tépnének!
Szilárd erre megenyhült.
– Persze, Teher – sóhajtott fel. – Igazad van, erre nem is gondoltam. De biztosan el tudunk rejteni valahol. Nem kell itt lenned, hogy végrehajtsd a varázslatot, ugye?
– Ah, nos, nem, igazad van, de ezzel el is érkeztünk a második problémához.
– Mi az?
Teher bocsánatkérően lehajtotta a fejét.
– Én, öö, nem igazán tudom, hogyan kellene kiszabadítani őket. Szörnyen sajnálom!
Szilárd előbb Teherre, majd az alagútra bámult. A foglyul ejtett sárkányok csendben, értetlenül néztek vissza rá. Csend támadt. A víz tovább emelkedett.

 

Két nap ragyogott a világ tetején. Az új csillag erősebben sütött, mint égi riválisa. Fehér tüzébe nem lehetett belenézni. Jószerencse szeme könnyezni kezdett, és több cseppet potyogtatott a tóba, mint az olvadó jég. Jószerencse hunyorogni kezdett, hogy lásson valamit. Szemhéját szűk résnyire nyitotta, s így szemtanúja lehetett a baziliszkusz oszlopok között folyó drámának. Sárkányok repültek a fénybe, a baziliszkuszok pedig kínjukban fetrengeni kezdtek.
A varázs belemart a testükbe, és kifelé húzta a csontokat, kezdte kiüríteni elméjükből a milliárdnyi utálatos emléket, és kiszívni halhatatlan lelküket. Tisztán látszott, hogy nemsokára csak a vázuk marad ott, halandó testváz, mely könnyen elpusztulhat a végső tűzvészben. De még nem, még nem...
Heszper csakis a kapzsisága miatt rohanta meg a Gyűlés Fényét. Látván a sok varázst – melyről azt hitte, hogy örökre visszatért a világba –, nem bírta tovább, és azt hitte, hogy ha megszerzi, a világ ura lehet. Ez nem is lett volna olyan hibás elmélet, ha a varázst irányíthatta volna egy sárkány. De persze nem irányíthatta.
Ledra közvetlenül Heszper háta mögött repült, de látszott, hogy nem érheti utol. Jószerencse nem tudta eldönteni, hogy Ledra félti-e Heszpert, vagy csak azt akarja végignézni, hogy felfalja őt a tűz. Azt viszont jól látta, hogy Angyal egy negyed sárkánylélegzetnyivel ér majd oda Heszper után. Hogy Angyal mit forgatott a fejében, azt sem Jószerencse, sem a reszkető baziliszkuszok nem tudták.
Hirtelen vörös fény villant. Bacht burka szétmállott a Gyűlés Fényének szorításában; Okker elvesztette felette az irányítást. Ennyi varázs még sosem összpontosult egy helyre, és ennek a végkimenetelét még a Halhatatlanok sem tudták megjósolni. Az Okkert jelképező vonagló tömeg megrándult, mintha támadást várt volna. De a hatalmas, eldeformálódott Bacht nem lépett ki a körből, sőt a fogva tartóira sem támadt rá, hanem lehajtotta fejét, és testvéreivel egyetemben énekelni kezdett.
A dal hangos hörgéssorozatból állt, melyet néha nagyobb kitörések tarkítottak. Az ének nem tartalmazott érthető szavakat, hisz kizárólag arra szolgált, hogy a hangok bonyolult rendszerével a baziliszkuszok szabályozhassák a Gyűlés Fényét. Így parancsolták meg az összegyűlt varázsnak, hogy tépje szét az örökkévalóság hálóját, mely oly régen tartotta már fogva őket. Az utolsó énekük harsant fel. A baziliszkuszok gyorsan felmérték Heszper képességeit, és megfelelőnek találták, hisz fizikailag erős volt, de szellemileg gyenge: a tökéletes kombináció. Az áldozat szerepét osztották rá a Gyűlésben, hisz tudták, hogy az örökkévalóság szálai a végső pusztulás előtt egy pillanatra felszabadulnak, miután elhagyják a baziliszkusz testeket. Más szóval a baziliszkuszok halhatatlansága egy pár pillanat erejéig tapintható erőként létezhetett, és tudták, hogy – hacsak nem tartja meg valami – ekkor elmenekülhet a megmaradt varázs elől, elkerülve a pusztulást.
Heszpernek kellett magába fogadni a halhatatlanságot. Ezzel a tényezővel eddig még sosem számoltak a baziliszkuszok. Egy kis időre Heszper lehetett halhatatlan helyettük. Kellemes érzéssel töltötte el őket a tudat, hogy Heszper – és vele együtt a halhatatlanság – hamar meghal.
A kísérteties dal egyre hangosabb lett, míg végül Jószerencse és Fátyol már nem bírták tovább.
– Maradj itt, Kajás! – kiáltott Jószerencse, mikor Fátyollal felszökkentek a levegőbe, és Ledra után indultak. – Kell egy sárkány, hogy ha baj van, visszahozzon minket!
Szárnyuk vékony vonalat húzott a hideg gőzfelhőben, mikor lebuktak, és közvetlenül a tó felett felgyorsítottak. Tükörképük megpróbált kiszabadulni a vizes börtönből, a levegő pedig élesen vágott az arcukba. A sebesség jólesett, és a kihívás megtörte a feszült várakozást. A biztonság hiánya pótszívként pumpálta a vért az ereikben.
– Te mész Áriához! – parancsolta Jószerencse, de Fátyol már el is kanyarodott tőle, és a jéghegy felé indult, ahol Ária elhagyatottan, összetörten feküdt. Fátyol fehér szárnyai megcsillantak, de Jószerencse nagyot nyelt, mikor visszafordította tekintetét a baziliszkusz gyűrűre. A fény megint erősödött, ha ez egyáltalán még lehetséges volt. Heszper eltűnt, Ledra pedig pusztán egy elmosódott sárkányfoltnak tűnt. Angyal ott lebegett a lüktető aurában, hosszú farkában a becses terhét szorongatva.
Ha valamit, a tojást magát meg kell menteni, döntötte el Jószerencse. Heszper tényleg eltűnt, de Ledra és Angyal a hörgő baziliszkuszok felett verdesett. A baziliszkuszokat látszólag nem érdekelte a sárkányok mozgolódása, de Jószerencse tudta, hogy ez nem igaz, mint ahogy azzal is tisztában volt, hogy Heszperre szörnyű sors vár. De most nem segíthetett rajta – azokat a sárkányokat kellett megmentenie, akiket szeretett. Legfőképp azt a sárkányt, aki még meg sem született.
– Ledra! – üvöltötte még a baziliszkuszoknál is hangosabban. – Menj oda Fátyolhoz, és neki segíts!
– Nem tehetem, Jószerencse – felelte Ledra nyugodtan. – Itt kell segítenem.
Jószerencse kérdezni akart valamit, de szél csapta meg az arcát: Angyal repült el mellette. A hófehér sárkány egyre türelmetlenebbül körözött a fény körül. Jószerencse megfeszítette szárnyát, és utána eredt. A gyűrű túlsó oldalán érte utol, ahol Ledra és Fátyol nem láthatta. Angyal lefékezett, megfordult, és üres tekintetét Jószerencsére szegezte. Hosszan, hangosan nevetett, majd kicsomagolta becses terhét a farkából, és elképesztő módon kinyújtotta a tó fölé. Jószerencse tisztán hallotta a tojásból előtörő kopogást. Angyal megrándította izmait, azt tettetve, hogy le fogja ejteni a tojást, de Jószerencse meg sem rezzent, csak rászegezte tekintetét arra a helyre, ahol Angyal szemének kellett volna lenni.
– Nem fogod leejteni, Angyal – mondta magabiztosan. – De nincs rá szükséged. Add ide, aztán fejezd be, amiért idejöttél, bármi is legyen az.
Angyal arca kifejezéstelen maradt, de Jószerencse úgy érezte, hogy dühösen néz rá, miközben megint rákulcsolta farkát a tojásra. Ha eddig azt gondolta, hogy Angyal készen áll a tárgyalásra, akkor nagyot tévedett. Válasz helyett Angyal egyszerűen pofon vágta a jobb szárnyával. Jószerencse hátrahőkölt a váratlan ütéstől. Fejének oldalában lüktetni kezdett a fájdalom. Három, sötétbarna pikkely szállingózott a tó felé, a bal fülébe pedig vér szökött. A baziliszkuszok éneke még nagyobb fájdalommal hasogatta a fejét. Kapálózott egyet, hogy ne zuhanjon le, Angyal pedig közömbösen elfordult. A Gyűlés Fénye ragyogó vörös színre festette a tájat.
Ezután a fény véres hullámmá változott, és hat különálló tűzcsóva robbant ki belőle, melyek egyenesen a baziliszkuszok felé igyekeztek. Heszper megint feltűnt, ezúttal a robbanás kellős közepén. Teste rémületes módon elszenesedett, és erőtlen csüngött a levegőben, mintha egy láthatatlan karom tartotta volna. A lángokon keresztül Jószerencse még Ledrát is megpillantotta, aki előre lendült, majd megtorpant, hisz nem tudott közelebb menni a nagy hő miatt. Bármily hihetetlen is volt, meg akarta menteni Heszpert, a sárkányt, aki annyi rosszat tett vele. Jószerencse ekkor döbbent rá, hogy Ledra mennyire megváltozott, és mennyi szánalom költözött belé.
De nem maradt idő arra, hogy ilyen dolgokon merengjen, mert a tűz felerősödött: mindegyik csóvája a tízszeresére duzzadt. Erőt szívtak ki a baziliszkuszokból, és a gyűrű közepe felé húzták őket. A hatalmas varázslökések szorgosan dolgoztak az égő testükben, és Heszper ide-oda himbálózó testét sem kímélték. Jószerencse imádkozott Heszperért, és remélte, hogy már halott. Közben észrevette, hogy a baziliszkuszok éneke abbamaradt.
Angyal összehajtotta szárnyait, és most azon a varázson lebegett, amit kifejezetten erre a pillanatra tartogatott. Figyelmét kizárólag Heszperre fordította.
A baziliszkuszok ekkor felüvöltöttek.

 

Teher vallomása után Zörej vette át az irányítást.
– Gyerünk! – sürgette a többieket. – Csak úgy tehetünk valamit, ha próbálkozunk. Teher, kezdjük azzal a szabályzó rendszerrel! Hol van? – Teher engedelmesen visszavezette a Váltóterembe, ahol megmutatta neki a folyosó falába vájt kis mélyedést. – Itt van?
Teher megrázta a fejét.
– Nem, mert maga a szabályzó rendszer az őrszoba mellett van, de ott minden beomlott, és nem tudunk hozzáférni. Ez itt az egyik olyan pont a hálózatban, ahol be tudunk lépni.
Zörej megfontoltan bólintott, aztán lehajolt, és hozzáérintette a fejét a falhoz. Azonnal hátrahőkölt, mintha valami megégette volna.
– Mi az? – kiáltotta Füst, és idegesen hozzáért Zörej remegő szárnyához. Füst utánuk eredt, de a többi sárkány a foglyul esett sárkányoknál maradt. Így most csak ők hárman álltak ott, a falat bámulva. A víz körbenyaldosta a karmukat.
– Semmi gond – felelte lassan Zörej, miközben megpróbálta megnyugtatni magát. – Csak elfelejtettem, hogy ki is alkotta meg a rendszert.
– Lidérc – lihegte Füst.
– Érzem az ízét itt – mondta Zörej. – Az egész rendszer vele van átitatva.
– Tudsz valamit csinálni?
– Megpróbálok.
A várakozás szinte fájt a többieknek, miközben Zörej a fal több pontjára is ráhelyezte a fejét. Társai komoran kóvályogtak az alagútban.
– Van valami? – kérdezte Csápos erőltetett optimizmussal, de Füst csendre intette, hogy Zörej nyugodtan dolgozhasson. Szilárd elhúzódott a többiektől. Csak a karmát nézte, és kétségbeesetten próbálta palástolni szomorúságát. Ilyen nagy utat megtenni a semmiért!
– Segíthetek? – suttogta Füst Zörej fülébe. Zörej csendre intette, aztán megmerevedett, és hallgatózni kezdett.
– Talán találtam valamit – jelentette be végül. Eltávolodott a faltól, és szembefordult a többiekkel. Szemei úgy bevörösödtek és kidülledtek, mintha több napja nem aludt volna. – A varázs kemény, és kegyetlen, de van benne logika. Lidérc mindenre gondolt.
– Mit értesz ez alatt? – kérdezte Szilárd, aki szemmel láthatóan már nem reménykedett semmiben.
– Lidérc gondolt a katasztrófára is. Ezért nem tudta Teher lezárni az egész rendszert: Lidérc nagyon sok védelmi vonalat állított fel. A sárkányok valóban életben vannak, és valóban megálltak az időben, ahogy azt eddig is gyanítottuk. A varázs egésze a vízbe záródott.
– Jó, de ezt eddig is tudtuk – szólalt meg Tollszár. – Mi a...
– Épp most térek a tárgyra – vetette közbe Zörej. – Van egy kioldó, ami minden védelmet hatástalanít. Ha aktiváljuk, megnyitja a varázst, és egyszerűen elvezeti. És a sárkányok kiszabadulhatnak.
– Akkor kezdjünk hozzá – dörögte Viasz. Röpte lelkesen bólogatott mellette.
De Zörej szomorúan Teherre mosolygott, és így szólt:
– De attól félek, hogy én sem tudom működtetni a kioldót. Csak Lidérc tudná. Nem hagyott nyomokat sem.
Egyenként végignézett a csoport tagjain, és különböző mértékű reményvesztettséget látott az arcokon. Bársony Teherhez bújt, aki gyengéden mormogott neki valamit; a gyengédsége meglepte Zörejt. Szilárd úgy nézett ki, mintha fejbe csapták volna. A többiek egyszerűen szomorkodtak. Kivéve Füstöt. Ő csillogó szemekkel, erőteljesen gondolkozott.
– Lidérc valószínűleg egyéni parancsot talált ki – mondta tétován. – Ezért ha belelátnánk Lidérc elméjébe, akkor ki tudnánk találni, hogy mi a kioldó parancs, igaz?
– Nos, igen... – felelte bizonytalanul Zörej. Füst felsóhajtott, és komoran, reszketve elmosolyodott.
– Azt hiszem, ebben segíthetek – mondta halkan.

 

A baziliszkuszok üvöltöttek. Jószerencse úgy vágódott hátra, mintha csak egy tavaszi falevél lett volna a szélben. Ledra is odébb repült, de Heszper és Angyal a helyén maradt. Heszper azért, mert a fény foglyává esett, Angyal pedig azért, mert fenntartotta az erős varázs, mely nagy szikratömeget zúdított alá, hogy ott tartsa a levegőben. A Gyűlés Fénye továbbra is erősen csillogott, és vörösen lüktetett, miközben magába szívta a hat oszlopon vonagló baziliszkusz életerejét. A zaj már túlharsogta a Halhatatlanok sikolyát is, és a tó megremegtette a jeget. Jószerencsének hirtelen eszébe jutott, hogy mennyire hatalmas tájon játszódik le ez a dráma. Látta, ahogy jéghegyek törnek ki, nagy sebeket ejtve a jégtakarón. A levegő beleremegett a hatalmas ordításba és a jéghegyek csatározásába.
Aztán olyan eseményeknek volt a szemtanúja, melyeket nem értett.
A Gyűlés Fénye elhalványult, majd a hat csóva is megingott, és kihunyt. A baziliszkuszok összegörnyedten feküdtek, és páncélos hátukat mutatták a tompuló csillogásnak. Ekkor a baziliszkuszok elkezdték kifordítani a testüket.
Halvány bőrük kifelé fordult, mintha valami bizarr, belső nyomás túlduzzasztotta volna őket. A látvány nem volt annyira szörnyű, mert az átalakulás valamilyen meghatározhatatlan dimenzióban zajlott le, ahol nem jelentett semmit az, hogy kívül vagy belül. A oszlopot nem lepték el a belek, csak ragyogó fénycsóvák látszottak, melyek a szivárvány minden színében megcsillantak, majd hat új köteléket alakítottak ki a Halhatatlanok és a Gyűlés Fénye között. A kifordulás folytatódott, és mikor abbamaradt, a baziliszkuszok új alakban tűntek fel.
Máshogy néztek ki, valahogy kisebbnek.
Jószerencse feje két dolog miatt is fájt: minden erejét beleadta, hogy rájöjjön, mit lát, no meg Angyal kiadós ütésének utóhatásai sem múltak még el.
Röviddel ezután mindent megértett: azoktól a fénycsóváktól voltak halhatatlanok a baziliszkuszok. Nem kisebb dolognak lehetett a szemtanúja, mint annak, ahogy a Halhatatlanok feladják halhatatlanságukat.
Persze csak találgatott, de mikor agyába villant a gondolat, tudta, hogy igaz. Angyal örökkévalóságról szóló történetei új megvilágításba kerültek, és abban a pillanatban Jószerencse megértette, hogy Angyal miért ragaszkodik annyira a tojáshoz.
Lidérc rettegett az egyedülléttől, gondolta, és Angyal nem különbözik tőle. Ellopta Ária fiatalságát, és most az egész jövőt el akarja lopni. Ez a szörnyű sárkány az idő tolvaja. Meg kell állítani!
Azelőtt már nem tudott cselekedni, hogy a Gyűlés Fénye magába szívta a fénycsóvákat. Baljós szünet következett, amikor csak a vörös csillogás duzzadt meg. A baziliszkuszok mozdulatlanul feküdtek az oszlopokon. Ezután a Fény zsugorodni kezdett. Tekeredett, hullámzott, egyre csak magába fordult, és Jószerencsét még távolról is megrázta az esemény szele. A zsugorodó fény őrjöngve remegett, de gyorsan összement, míg végül csak egy porszem maradt belőle – Heszper egyik fekete, üres szemgödrében. Heszper teste újra előtűnt. Megremegett, majd felduzzadt. A pikkelyek leperegtek a bőréről. Furcsa, felpuffadt zsák benyomását keltette, és már egyáltalán nem hasonlított egy sárkányra. Farka rángatózott, mire Jószerencse összeszorult szívvel vette észre, hogy Heszper még él.
Nyugtalan csend támadt. A baziliszkuszok továbbra sem mozdultak; Heszper puffadt teste bizonytalanul lebegett közöttük, és néha varázs cikázott az oszlopok és nyúzott pikkelyei között. Felettük a nap visszavette uralkodó helyzetét, hisz már nem volt többé a Gyűlés Fényének alattvalója. Újból kis, vad árnyékokat vethetett a reszkető jégmezőre. Valamilyen belső nyomástól kialakult hullám száguldott az aréna felé, és mikor elérte a tó partját, felkavarta a nyugodt vizet, és kettészelte a földet. A messzeségben jéghegyek nyögtek fel, és csaptak össze. Jószerencse mögött a távoli troll-ér szája tátongott.
Angyal feljebb emelkedett Heszper szétmarcangolt teste mögül. Ária tojása megcsillant a napfényben; tökéletes alakja a fehér sárkány összetekert farkának a végén táncolt. Angyal állkapcsa nagyra nyílt, és jégcsaphoz hasonló tépőfogai Heszper felé indultak. Ekkor három dolog történt.
Ledra felsikoltott, és Angyal elé vetett magát.
Két baziliszkusz – Bacht és Geiss – elhagyta helyét. Okker oszlopára szálltak le, ott pedig óriás állkapcsukkal testvérükre rontottak.
A Gyűlés Fénye most utoljára felerősödött Heszper pikkelyei alatt, hogy elvigye a Halhatatlanokból kiszívott halhatatlanságot, és szétszórja a várakozó ürességbe. Készen állt arra, hogy elpusztítsa az immáron halandó baziliszkuszokat... és bármilyen más teremtményt, akit itt talál a világ tetején.
Jószerencse átnézett a tó másik oldalára, ahol Fátyol és Ária éppen felszállt a jéghegyről. Fátyol szeme izzott, az oszlopok közül kitörő tűz pedig vörösre festette szárnyait. Jószerencse nem akart mást, csak a szárnyai közé venni őket, elhagyni ezt a szörnyűséges helyet, itt hagyni ezeket a sárkányokat és baziliszkuszokat, hadd foglalkozzanak a saját dolgaikkal, és egy távoli helyen újjáépíteni a családját.
De a tojás még mindig Angyalnál volt.

 

 

   38.   
A Halhatatlanok Gyűlése

Okker úgy érezte magát... úgy érezte magát, mint még soha. Az örökkévalóság során végtelen számú katasztrófát, számtalan halált, és világvégét élt túl. De most... most másképp érezte magát. Sebezhető volt.
A bőrét fedő miriádnyi érzéket elszívta a Gyűlés Fénye; Okker hallott, látott, ízlelt, tapintott és szagolt, és ezzel véget is ért érzékeinek száma, kivéve a vele született varázs jelentéktelen, apró felvillanásait. Csontjait gyengének érezte, melyek bármelyik leheletkor szilánkokká törhetnek. Lehelet. Okker kifújt magából egy kis levegőt, és tudta, hogy így nem ölhet többé. Most legalább törékeny volt, és a kipusztulás szélére kerülhetett. Végre halandó lett.
Okkernek nem maradt sok ideje megismerkedni az új létállapottal, mert mikor halhatatlanságának maradványai Heszper testébe szivárogtak a szervezetéből, a tűz megint kitört, ezúttal utoljára. De nem a vörös robbanás volt az egyetlen támadó, mert ebben a pillanatban csapott le Bacht és Geiss. Mindketten nagyobbak voltak, mint Okker – főleg Bacht –, és Okker nem menekülhetett el. Most akkor hogy halok meg?, gondolta egy szemernyi csalódottsággal a szívében. A tűzben vagy haragos testvéreim karmai között? Mindenesetre kitárta karját, és átadta magát mind a lángoknak, mind a baziliszkuszoknak. Bármilyen halál is várt rá, nem lehetett más, mint kegyelem.
A baziliszkuszok gyorsan mozogtak, gyorsabban, mint a terjedő tűz, de nem támadtak: beszéltek. Eonok óta először, a baziliszkuszok torka és szája érthető szavakat formált. A vörös fény úgy nyújtózkodott kifelé Heszper maradványai közül, mint egy nyíló virág. De annyira lassan haladt...
– Becsaptál – hörögte Geiss. – Azt hittem, hogy Bachtot már betoboroztad. Ehelyett mindent kockára tettél, mikor Bacht még nem is volt itt.
– Öten is elegen lettünk volna – vágott vissza dölyfösen Okker. – Már csak te kellettél, és kitaláltam valamit, hogy elgyere.
– Tehát nem is érdekelt, hogy mi lesz velem – mormogta Bacht. Hatalmas szemöldökével hihetetlenül fenyegetően nézett. Arca egyre vörösebbé vált, ahogy a tűz közeledett feléjük. – A pusztulásba vitted volna a testvéreidet, és engem itt hagytál volna, hogy én legyek az utolsó halhatatlan a világon.
– De hát lehettél volna árnyékosztó – gúnyolódott Okker. – Vagy végül beijedtél tőle?
– Ne gúnyolódj, Okker! – figyelmeztette Bacht, és közelebb mászott. – Még mindig megtehetem.
De Okker megrázta a fejét.
– Tudod, hogy ez lehetetlen, Bacht. Most már halandó vagy, akárcsak mi. Ez a sárkány – és ekkor a szerencsétlen Heszperre mutatott, akit alig lehetett felismerni a hatalmas, vörös lángok között –, birtokolja most a halhatatlanságot; a tűz már elindult felénk, hogy egyszer s mindörökre elpusztítson minket. A céljaidnak befellegzett, Bacht, akárcsak a miénknek. Légy hálás, mert ezek a sárkányok segítettek elhozni a pusztulást, melyet mindig is lehetetlennek hittünk.
Bacht gondolkozott egy kicsit, majd összeroskadt az oszlop tetején. Ekkor Geiss ugrott oda Okkerhez. Idegesen a közeledő tűzre pillantott, és elátkozta régi társát. A hő már perzselni kezdte a meggyengült bőrüket.
– Mégis bűnhődnöd kell – magyarázta. – A hazugságod nem bocsátható meg, Okker, nem beszélve a Gyűlés szertartásának...
– Tisztában vagyok a szertartás kínjaival – vetette közbe Okker dühösen. – Én csak azt mondtam neked, amit hallani akartál.
– Mindenesetre – folytatta Geiss egyre fenyegetőbben, – megbűnhődsz.
Okker haragosan nézte, ahogy Geiss fölé magasodik a kinyújtott karmaival, aztán elröhögte magát. A száraz, recsegő hangtól testvére megmerevedett.
– Akkor ölj meg, Geiss – kuncogott Okker. – Mindenki tudja, hogy hálás leszek érte.
De beszéd közben új harag gyúlt halandó szívében. Hirtelen aprólékosan megfigyelte környezetét, magába itta a világ minden kis részletét – a forró nap és a fagyos jég ellentétét, a olvadó jégről lecsöpögő vízcseppek ütemes hangját, a sárkányszárnyak halk susogását, a varázs szagát és a tűz ízét. Főleg a tűz ízét, mely már olyan közel ért hozzájuk, hogy meg tudták érinteni. A halál egy karomnyújtásnyira közelítette meg őket. Mi ez az új harag? tűnődött Okker zavarodottan.
Aztán Geiss és Bacht végre lecsapott áldozatára. Nagy sebeket ejtettek Okker oldalában, és az oszlop szélére sodorták. Okker ösztönösen kiugrott, hogy a repülő varázzsal elmeneküljön... de nem talált repülő varázst. Leesett az oszlopról, és hatalmas robajjal becsapódott a jeges vízbe. Azonnal eltűnt szem elől. Buborékok bukkantak fel a felszínen, de aztán ezek sem jöttek többé. Geiss és Bacht bizonytalanul nézett le – túl könnyen ment a dolog.
– Nem vehetsz részt a pusztulásunkban! – üvöltötte Geiss rekedten, de azért még csodálkozott a történteken. Aztán Bachttal együtt a tűz felé fordult.

 

Füst felsikoltott a fájdalomtól, de mikor Zörej segíteni akart neki; dühösen lerázta magáról a hím szárnyát, és még erősebben benyomta a fejét a mészkőhasadékba.
– Hagyj békén! – sziszegte. – Ezt meg kell tennem. Magamért, és a sok sárkányért.
A gleccser vize már a mellkasukig ért. A sárkányok egyre idegesebbek lettek. A feszültség enyhítése érdekében, Teher magabiztosan kijelentette, hogy kell lennie egy kiútnak, mert a víz szemmel láthatóan átfolyik az alagúton, és nem önti el olyan gyorsan.
– Találni fogunk egy hasadékot, mely kivezet valahová – mondta hangosan. – Biztos vagyok benne, hogy vár ránk egy kivezető út valahol.
– Igen – dörmögte Röpte Viasznak –, de csak egy manó nagyságú sárkány férhet majd át rajta.
Füst újra felnyögött, mire mind együttérzően felé fordultak. Már mindenki tudta róla, hogy fél-varázsos, ezért tudták, hogy milyen szörnyű kínokat él át. Füst, aki maga még sosem használt varázst, most nyakig elmerült a Fekete Sárkány varázshálózatába, hogy megtalálja a kioldót, amely elindíthatja az időt, és kiszabadíthatja a rabokat. Társai nem tehettek mást, csak figyeltek és vártak.
Zörej közel maradt Füsthöz, és saját varázsérzékével megérezte, hogy Füst milyen kínokon megy keresztül. Aztán fokozatosan rájött, hogy a szenvedés nem egyszerűen fizikai fájdalom, hanem a szív fájdalma is. Ahogy Füst egyre közelebb jutott Lidérc varázsához, a lelkében olyan régen bezáródott sebek nyíltak meg, amelyek eddig még sosem tudtak igazán begyógyulni. Zörej úgy érezte, hogy betolakszik Füst lelkébe, de nem tudta megállni, hogy ne kísérje el az út nagy részére; ahogy Füst egyre mélyebbre ásott, úgy Zörej is megpróbált egyre közelebb férkőzni hozzá a varázslabirintusban, hogy legalább megmutassa neki a helyes irányt. Zörej összpontosított...
Csukott szemében fehér fény remegett. Füst jajveszékelő alakja ott állt előtte; egy sárkányalak volt a mészkő opálszerű tengerében. Mindkettőjükre rányomódott az ősi varázs, előttük pedig a varázsrendszer terült el, mely régen a börtönt szabályozta, de mostanra megrekedt. Füst már el is érte ezt a hatalmas varázsfalat, és most átpásztázta a fortélyos varázsokat, a parancsokat és a kapcsolókat, hogy megtalálja a kioldót. Az élő varázsfalat apró képek százai borították, melyek az Aether-hágó labirintusának egy-egy pontját működtették.
Füst, kiáltott Zörej minden lelki erejét beleadva. Füst azonnal válaszolt, és a kín minden érzete átjött a szavaival.
Ez túl sok, Zörej, ordította. Nem bírom már a fájdalmat. Nem bírom az emlékeket.
Nem kell elbírnod őket, kedvesem, vágta rá Zörej. Megoszthatod. Mondd el, Füst – mondj el nekem mindent.
Füst engedelmeskedett. Itt, Lidérc rémtetteinek sötét középpontjában, Füst elmondta Zörejnek, hogy régen mennyire szerette a Fekete Sárkányt, és hogy egy ideig azt hitte, hogy ő viszont szereti. Rövid szenvedélyüknek minden részletét elmesélte, majd beszélt arról is, hogy Lidérc miképp pusztította el azt a települést, melyet Füst örökbe fogadott. Végül elmondta azt is, hogy Lidérc hogyan hagyta el őt.
Nem is tudhatod, hogy mennyire elveszettnek éreztem magam, zokogta Füst. Ekkor szünetet tartott. Zörejt nyugtalanította, hogy Füst lelke mennyire hevesen szemléli őt. De... talán te megérted, Zörej. Igen, azt hiszem, hogy minden sárkány közül te vagy az, aki megérthet engem.
Az én szerelmemet is elvette, felelte Zörej, és mást nem is kellett mondania.
Egy kicsit elidőztek így, bár annyira távol álltak az időtől, mint a megmerevedett vízbe zárt sárkányok. Ezután Füst szíve nagyra nyílt, és megvilágította a sötét labirintust.
Annyi mindent itt hagyott magából!, üvöltötte a valószerűtlen térbe. Aztán visszahúzta lelkét a várakozó testébe. Gyerünk, Zörej! Kevés az időnk!
Zörej zavarodottan és izgatottan követte. Átszáguldottak az opálos tengeren, hogy visszatérjenek a varázson túl várakozó, való világba. Egyszerre törtek ki a varázs belső világából, és egyszerre tértek vissza remegő testükbe. A varázs még kapargatta a hátukat, hogy mohón visszaszerezze az életerejüket. Zörej oldalra kapta a fejét, mert Füst hirtelen elugrott a faltól, és szédítő mosoly ült ki az arcára. Zörej arra gondolt, hogy még sosem látott ilyen csodálatos dolgot egész életében. Biztosan tudta, hogy szereti Füstöt.
– Annyira egyszerű! – kiáltotta Füst a vízben sétálgató, elképedt sárkányoknak. – Lidérc annyira szerette volna visszaállítani a múltat, hogy megszállottságát minden varázsba beleszőtte. A lényeg, hogy utálta a halált. A tettei ellenére, utálta a halált.
– Ezt érdekes módon fejezte ki – dörmögte Röpte.
– Ez igaz – értett egyet Füst –, de Lidérc mindig is csak uralkodni akart, és élő sárkányokra volt szüksége, hogy uralkodhasson. Mindent uralni akart, még azokat a lényeket is, melyek régen kihaltak.
– Már megbocsáss, Füst – kezdte Szilárd, és idegesen az emelkedő vízszintre pillantott –, de hova vezet ez az egész?
– A megoldáshoz! – kiáltotta Füst diadalittasan. – Ismertem Lidércet, és tudom, hogy mi állt közel a szívéhez. – Társai tátott szájjal bámultak rá, kivéve Zörejt és Bársonyt, akik ismerték Füst titkát. – Sok kioldót hagyott itt. Ezek amolyan apró képek, a való világ képei varázsba dermesztve. Nem csoda, hogy Zörej nem tudott kiigazodni közöttük.
– De én megoldottam a rejtélyt. Lidérc egyszer azt mondta nekem, hogy csak annyit akar elérni, hogy az összes lény, mindenki, aki valaha élt a világban, meghajoljon, ha az ő árnyéka halad át a földön. És egyetlen lény, egy kihalt állat szimbolizálta számára ez az álmot.
Füst óvatosan felemelte a szárnyát, és a levegőbe rajzolt valamit. A mögötte álló falból varázs szökkent elő, mely kitöltötte a lerajzolt vonalakat. Egy fényes alak lebegett a szemük előtt. A lény magasnak, elegánsnak tűnt, nyaka hihetetlenül hosszú volt, lábai pedig karcsúk. Egy ziráf volt az.
– Lidérc imádta a ziráfokat – suttogta Füst. – Fel akarta támasztani őket a kihalásból. Ezek az állatok jelképezték az ő új aranykorát, mielőtt baj nem lett. Mielőtt a sárkányok meghaltak a karmaitól.
Hangja itt elcsuklott, és egy könnycsepp csorgott le az arcán. Zörej finoman letörölte, majd a ziráf kísérteties képe felé fordult.
– Szilárd – suttogta. – Azt hiszem, ezt neked kell megtenned.
Szilárd valamilyen ösztön által vezérelve nem kérdezett semmit, hanem három határozott lépést tett előre, és szárnyával lecsapott a ziráf remegő alakjára. A lény illúziója ezernyi fényes szilánkra tört, és a kanyar mögül hatalmas robajlás hallatszott. A sziklafalakból villám csapott át a folyosón, mely elszivárgott a földrengés által kialakított hasadékokban. A víz sisteregve, hatalmas hullámok közepette engedte át magán a varázst. Ahol nemrég még a ziráf képe lebegett, most csak kék köd látszott, mely szintén elpárolgott. Távoli morajlás hallatszott, egy elnyújtott zúgás, mely lassan halt el, mint egy haldokló óriás utolsó lehelete.
A börtönfolyosó felől egy sor dörrenés hallatszott, majd a víz egyre hangosabb csobogása és... És sárkányok hangjai! Kiáltások, sikolyok, örömujjongások és kínhörgések; ilyen és ehhez hasonló hangok lopakodtak át a folyosóról, és csapódtak be a felmentő csapat tagjainak fülébe. Azonnal megindultak, hogy láthassák a csodát, ahogy az Aether-hágó sárkányai kiszabadulnak. Nyakig érő hullám csapódott nekik – az a víz, mely nemrég még kristályba merevedett Lidérc varázsának köszönhetően –, de ez sem tudta lelassítani őket, annyira mohón akarták látni a küldetés beteljesülését.
Míg társaik eltűntek a folyosó végén, Zörej és Füst ott maradt. Szorosan megölelték egymást.
– Még mindig meghalhatunk itt – suttogta Zörej, és orrával hozzádörgölőzött Füsthöz.
– Nem bánom – válaszolta Füst –, hisz most már rád találtam.
Zörej visszanézett arra, amerről bejöttek. Friss víz ömlött be, mely szédítő sebességgel hordozott a hátán egy hullámot. Az új hullám összecsapott a cellák felől érkező testvérével.
– Lehet, hogy nem bánod – zihálta Zörej, miközben a szájáig felérő vízzel viaskodott –, de én még nem vagyok igazán erre felkészülve. És veled mi a helyzet?
Füst ugyanazzal a ragyogó mosollyal ajándékozta meg.
– Még van élet ebben a sárkányban! – kiáltotta, mire bevetették magukat a vízbe, és félig repülve, félig úszva a nagy szabadulás zűrzavara felé vették az irányt.

 

Ledra Angyal elé vetette magát, mikor a nagy, fehér sárkány le akart csapni Heszperre. Hátával nekicsapódott Angyal mellkasának, és pont akkor pördült felfelé a levegőben, mikor a vörös lángok kicsaptak Heszper testéből. Kőkemény bőrdarabok szóródtak szerteszét; Heszper tüskés pikkelyei felsebezték az oldalát, amitől összegörnyedt a levegőben. A fény teljesen kitöltötte a két harcoló sárkány világát, és egy pillanatra úgy látszott, a hő felfalja őket, mielőtt menekülni vagy harcolni tudnának.
De a tűz nem őket célozta meg. Kifelé terjedt, nem fölfelé, és a mozgását varázsháló szabályozta. Ledra gyorsan magához tért, és mikor lenézett az elképesztő drámára, gondolatai olyan gyorsan kezdtek kavarogni, mint még soha.
Heszper maradványa még mindig ott lebegett: egy sárkány csontváza, melyet vörösre festett a belőle áradó tűz. Az áttetsző csontok megnyúltak, mintha nem akarnák elengedni a lángokat. Ledra rettegve, döbbenten vette észre, hogy Heszper valahogy irányította a varázst, vagy legalábbis magában tartotta. Jól látta, hogy nélküle a tűz egyszerűen az égbolt felé indult volna, szétterülve, mint egy gigantikus vulkanikus kitörés. Ledrának fogalma sem volt arról, hogy milyen sárkányképességekkel tudta Heszper irányítani a hatalmas erőt, de munkájának hatását könnyen észre lehetett venni.
A gyűrű közepéről vörös fény indult meg, valójában Heszper szívéből. A fényes korong szélei remegtek, de tartotta a kör formáját. Egyre csak szélesedett, mígnem már félúton volt a hat baziliszkusz felé. Ledra ekkor vette észre, hogy két Halhatatlan megtámad egy harmadikat. Testük ragyogni kezdett, majd elszínesedett a közelgő tűz fényében, és ekkor, még mielőtt a fény felfalta volna őket, az egyik lelökte a másikat az oszlopról. A szerencsétlen baziliszkusz a fénykorong alá esett, és eltűnt szem elől.
Ezután a tűz megette a baziliszkuszokat.
Az immáron nem halandó szörnyek azonnal meghaltak, bár a maradványaik még ott maradtak egy ideig. Csont, hús és fura, varázsfoszlányokhoz hasonló, kígyózó alakok tűntek fel az egyre halványuló fénykorongban. Igen, a fény halványulni kezdett, hisz munkájának nagy részét bevégezte. Ledra iszonyatos lökést érzett a hasán, mire a robbanás hulláma feldobta az égbe, még mielőtt bármilyen hangot is hallott volna. Ezután ért csak a füléhez a fülsiketítő robaj. Ledra kitárta a szárnyát, és a fájdalomtól reszketve lassan Heszper maradványai felé indult. Útközben elcsodálkozott azon, hogy vajon hova tűnhetett a sok varázs.

 

Angyal tudta, hogy hova tűnt. Ő is közelről figyelte a Gyűlést, és jobban értette, hogy mi történik, és mi fog történni. Heszper és a baziliszkuszok meghaltak. A Halhatatlanokból kiszívott örökkévalóság csodálatos módon különvált minden más elemtől. Angyal tisztán látta: egy csontváz alakú varázs volt az, mely magába rejtette a halhatatlanság minden erejét. Angyal egész életét ennek a pillanatnak szentelte. Csak oda kellett nyúlnia érte, és magához venni; a baziliszkuszok váratlanul felhasználták Heszpert, mint önfeláldozó testet, amely magába fogadhatta az erőt, és ez Angyalnak nagy megkönnyebbülést okozott. Ez a szerencsés tett megfelelő formába öntötte a halhatatlanságot – egy sárkány formájába, melybe Angyal lazán becsusszanhatott. Csak ki kell cserélnem a csontjaimat ezekre, gondolta elragadtatva, és örökké élni fogok!
Összehajtotta szárnyait, szorosan magához ölelte a tojást, majd bezuhant a zsugorodó tűzbe.

 

Jószerencse összerezzent, mikor valaki megszólalt mellette, de csak Kajás volt az.
– Nem vártam ott hátul – mondta a fényes szárnyú sárkány. – Van egy ötletem.
– Igen? – kérdezte Jószerencse, miközben nem tudta levenni a szemét a már zsugorodó, vörös lángokról. A baziliszkuszok eltűntek; nem érzett sajnálatot.
– Segíts Ledrának! – mondta Kajás, majd magasra szárnyalt tó fölött, és Angyal felé indult, aki a tűz csillogó közepe felé közeledett. Jószerencse mintha vonagló csontokat látott volna. Ez maradt Heszperből?
Segítsek Ledrának?, tűnődött, aztán megpillantotta őt. Kétségbeesetten kapálózott a levegőben. Az oldalából fröcskölt a vér. Jószerencse tisztán látta, hogy súlyos a sérülése. Gondolkozás nélkül megfeszítette szárnyait, és kilőtt a levegőben. Szeme sarkából látta, ahogy Angyal összehajtogatja szárnyát a vörös tűz szertefoszló fényében. A csontok tisztán látszottak; most zsugorodtak, és torzultak. Úgy látszott, Angyal húsába vonulnak vissza. A tojás!, gondolta eszeveszetten, de már oda is ért Ledrához.
– A tojás! – kiáltotta Ledra, mikor Jószerencse a karmaiba vette. A nőstény szárnyai ezután összecsuklottak, és Ledra elájult. Jószerencse hörögve próbálta fenntartani kettőjüket a levegőben, de aztán esni kezdett, mint egy repülésre képtelen ifjú. Elfordította a szárnyát, és ereszkedett, de aztán szabályozhatatlanul zuhanni kezdett Angyal felé.
Lehet, hogy nincs tervem, döntötte el, de van célpontom.
Csakis Angyal fehér szárnyaira összpontosított. A szárnyak átlátszottak, és a bőr alatt kitűntek a csontok. Angyal felé fordította a fejét, mintha egy tüskét akarna formálni, melyen Jószerencse felnyársalhatja magát. A tüske kettétört, mikor Angyal kitátotta a száját, felvillantva kegyetlen tépőfogait, és a torkában tomboló lángokat. Jószerencse reménytelenül csapkodott; az eszméletlen Ledra túl nehéz volt a karmai közt. Újabb szárnyak tűntek fel, gyors, színes szárnyak.
Kajás süvített be Jószerencse elé, elvonva Angyal tekintetét. Az egyik oszlop ott termett Jószerencse mellett, mire minden erejét beleadta egy utolsó erőfeszítésbe. Szárnyai lüktettek a fájdalomtól, de sikerült az oszlop tetejére emelnie Ledrát, ahol finoman letette. Legnagyobb megdöbbenésére, egy sárkány csücsült az oszlop tetején, mintha csak rá várt volna. Először nem ismerte fel, de aztán igen.
– Ária! – suttogta.
– Mentsd meg a fiamat! – válaszolta gyengéd, de elképesztően felnőttes hangján. Ária ezután Ledrához fordult, magához szorította, és valamit a fülébe suttogott. Jószerencse nem habozott: szélesre tárta a szárnyát, helyben megpördült, és szabályosan a mélybe zuhant. A víz felszínéhez közel legyezett egyet, és irányt váltott. Emelkedni kezdett. Tiszta fejjel repült, szeme összeszűkült, és egyenesen Angyal felé száguldott. Angyal szárnya nagy volt, nyakát és farkát pedig kinyújtotta; fehér keresztnek tűnt a tűz vörös fényében.
Jószerencse biztosra vette, hogy nemsokára iszonyatos varázst zúdít rá Angyal, de nem vette számításba Kajást. A nagy Kajás ide-oda cikázott Angyal feje körül, pörgött, forgott, mire Angyal felé fordult, hogy megküzdjön vele. Jószerencse észrevette, hogy Angyal fárad; az energiáját valami folyamatosan elszívja. Bőre alatt az új csontváz vörösen lüktetett, és nyaka néha megvonaglott, de nem a harc miatt, hanem a fájdalomtól. De Jószerencsét nem érdekelte Angyal szenvedése, ő csak a tojást akarta.
Angyal közben átrakta a tojást az elülső karmaiba. Jószerencse tisztán látta, ahogy a tojás repedezik és duzzad. De ennél sokkal rosszabb látványt is be kellett fogadnia: az Angyal csontjaiban tomboló tűz elindult lefelé, a karmai felé. Lábcsontjaiból apró villámfoszlányok nyújtózkodtak a tojás felé. A varázs körbefonta Ária tojását. Ekkor a tojás is csillogni kezdett, és Jószerencse rájött, hogy már nem érhet oda, mielőtt a tűz ellepi az unokáját.
Elkések!, gondolta kétségbeesetten. Magával viszi az újszülöttet az örökkévalóságba. Még az unokámat is ellopja tőlem!
Angyal új csontváza tovább pumpálta az erőt Ária tojásába, és ekkor úgy tűnt, hogy végül a fehér sárkány győzedelmeskedik.

 

Teljes káosz tárult Zörej és Füst elé. A víz félig ellepte a kanyargó alagutat, és a hullámok tetején sárkányok csapdostak. Több száz sárkány. A szárnyak habosra verték a vizet, és sárkánynyakak nyújtózkodtak a mennyezet felé. A sárkányok hunyorogtak a fényvarázs erejétől. Egyesek üdvrivalgásban törtek ki, mások rémülten sikítoztak a kavarodásban. A szabadulás érzése a tetőpontra hágott, de mind megérezték a nagyobb veszély közeledtét. A megtört cellák bejárata csak ritkán látszott ki a vízből. A vízszinttel együtt emelkedett a félelem szintje, hisz a sárkányok az elöntött cellákból elöntött folyosóra érkeztek, és nem láttak menekülési utat. Teher félelme, miszerint a rabok ex-varázsos megmentőik ellen fordulnak majd, alaptalannak bizonyult, de csakis azért, mert akkora pokoli zűrzavar keletkezett, hogy senki sárkányfia sem tudta, hogy mi történik Ekkor egy hang harsogta túl a rikácsolást.
– Erre sárkányok! – Tollszár volt az. Miután kihessegette a legrémültebb természeteseket a folyékony burkokból, most előretört az árban, és egyenesen a börtönfolyosó túlsó vége felé vette az irányt. Szárnyával úgy csapkodta a vizet, mintha az levegő lett volna. A kavarodás közepette Zörej megpillantotta Tehert és Szilárdot, akik egymásba kapaszkodtak, hogy a víz felett tartsanak egy törékeny, idős sárkányt. Odaverekedte magát hozzájuk.
– Mit csinál Tollszár? – üvöltötte.
– Csápos szerint van kiút – válaszolta Teher. – Fényt látott a víz alatt; most megpróbálunk mindenkit odahajtani.
– Lehetetlen – üvöltötte Szilárd, aki szemmel láthatóan magán kívül volt. Körülöttük sárkányok hánykolódtak, ordítottak. Sokan lemerültek a víz alá, és csak nagy nehezen tudtak visszakapaszkodni. – Nem hittem volna, hogy ez lesz!
– Azt mondtad, fény? – kérdezte Zörej, miután Tollszárhoz küszködte magát.
Valóban fényt láttak. A víz alatt egy nagy hasadék látszott, mely éppoly széles volt, mint a folyosó. Elképesztően erős fény csillogott benne. Zörej azonnal felismerte a kékesfehér izzást. Gyorsan felmérte a helyzetet, és döntést hozott.
– Troll-ér! – kiáltotta, és alábukott a hasadék felé. Tompa puffanás következett: Zörej beverte a szarvát a mészkőpadlóban tátongó hasadék oldalába. A levegő kitört a tüdejéből az ütődés következtében. Ekkor karmok ragadták meg a hátát, és azonnal kirántották a vízfelszín fölé. Tollszár volt az, aki az áradat közepén kialakuló örvényből kirántotta.
– Jól van! – jelentette be mennydörgő hangon. – Egy pár pillanat erejéig nem voltam biztos a dolgomban, de te megcsináltad!
– Mi az? – ordított Szilárd, mikor odaért melléjük a víztölcsér széléhez.
– Aether! – hörögte Zörej, és kiköpött egy nagy adag jeges vizet.
– Nem egészen halt meg! – tette hozzá Csápos, aki szintén odaért. – Legalábbis a varázsa nem. Egy apró varázsszál biztosan élve maradt a testében, és mikor a Chaemen összeomlott...
– A gleccser? – Szilárd összezavarodott. Szíve erősen kalapált, ráadásul szédült is. A küldetés sikerrel járt, de még mindig óriási veszély fenyegette az életüket, most meg Csápos varázsos történeteket kezdett mesélni, miközben a talaj megnyílt a karmuk alatt. Ráadásul nem találta meg a szüleit...
– Persze, onnan jön ez a sok víz. A gleccser egész belső része megolvadt. Mostanában csak egy törékeny jégváz tartotta az egész gleccsert.
– Onnan jött az az új troll-ér – folytatta Zörej –, amelyiken keresztül eltűnt a baziliszkusz szörny. Bár akkor ezt nem tudhattuk, Aether utolsó varázsa vájta ki ezt az utat. És itt halad el, pontosan alattunk.
– Aether öröksége – dörmögte Szilárd.
– Ez a kivezető út – fejezte be Teher finoman, majd szárnyával megbökte Szilárdot, és elmosolyodott. – Akarsz vezetni minket?
Szilárd lenézett a széles szakadékba, mely iszonyatos erővel szívta magába a vizet. Aztán felemelte a fejét. Barátai mind a menekülés szélén álltak, vele együtt. Teher és Bársony már majdnem bevetették magukat a szakadékba. Nevetve kapaszkodtak egymásba, hogy megtartsák egyensúlyukat; még sosem látszott rajtuk ennyire, hogy fiatal szerelmesek. De tényleg azok voltak. Aztán ott álltak a többiek is – Zörej és Füst, Tollszár és Csápos, Viasz és Röpte. Mindnyájan rá bámultak, hogy megtegye a kezdő lépést. Szilárd letörölte a könnyeket a szeméről, és maga mögé pillantott. A hullámok során kívül nem látott mozgást: sárkányok bámultak vissza rá, akik hirtelen megérezték, hogy a végcél már közel jár.
– Az Aether-hágó sárkányai! – üvöltötte Szilárd. – Kövessetek!

 

Angyal elhomályosodott Jószerencse szemében. Aztán rájött, hogy Angyalt valójában egy felhő burkolta be. Kajás tovább cikázott körülötte. Kinyújtott karmaival csapkodott, szúrt, de Angyal szemmel láthatóan már nem érzékelte Kajás jelenlétét. A fehéren gomolygó felhő előbukkant a semmiből, rátekeredett Angyal szárnyára és farkára, majd lefogta őket. Angyal kínlódva próbálta levetni magáról a béklyót. Ekkor érkezett oda Fátyol.
A felhő barátságos szálakat nyújtott Fátyolnak, és utat nyitott Angyal felé a vörös fényben. Bár Jószerencse nem lassított, úgy érezte, gondolatai megmerevednek a hirtelen felbukkant, furcsa jelenségtől. Visszaemlékezett arra, hogy Fátyol az előző napon milyen furcsa megjegyzéseket tett: Bíznunk kell a Felhőben... ha a Felhő úgy akarja... Ez lett volna a Felhő?
A kavargó gőz letompította a hangokat – kivéve a tojásból kiszűrődő rendületlen kopogást. Angyalhoz közeledve, Jószerencse egyre jobban érzékelte, hogy milyen kolosszális erő gyülemlett össze a fehér sárkány testében, mely az új csontvázban oly erősen csillogott. Csak imádkozni tudott, hogy a varázs ne érje el a tojást, és hogy ha odaér, akkor csak a felületét vonja be, és ne gyalázza meg becses tartalmát. A halhatatlanság hatalma Angyal pikkelyei alá bújt – de valóban örökké fog élni?
Fátyol így hozta el a Felhőt Angyalnak, Angyal pedig így taszította a tojást az örökkévalóság peremére. Ekkor minden megmerevedett. A vizes gőz, azaz a Felhő, megkristályosodott, és a három sárkányt – Angyalt, Fátyolt és Kajást – drámai pillanattá dermesztette. Testhelyzetük mélyen beleivódott a közeledő Jószerencse elméjébe: Angyal hátrafelé nyújtózkodott, hogy lerázza magáról az idegen jelenséget; Kajás éppen kinyújtotta szárnyát, hogy Angyalt letaszítsa a mélybe; Fátyol, az ő édes Fátyolja is ott lebegett, és fehér szárnyai nagy árnyékot vetettek a szörnyű sárkányra, aki ellopta lányuk fiatalságát. Az arca mégis oly higgadtnak tűnt.
Jószerencse most már csak fehérséget látott maga előtt: a felhő fehérségét, Angyal és Fátyol pikkelyeinek fehérségét. És a fehér tojást, mely rikítóan világlott ki vörös környezetéből.
Jószerencse a hátára fordult, és felemelte a karmait. Angyal puha hasának csúszós felületét érezte hegyes karmai alatt. Ellenállt a kísértésnek, hogy kinyújtsa karmait, felnyársalja vele a laza húst. Inkább magához húzta a lábát, és az utolsó pillanatban kirántotta a sima, forró tojást Angyal szorításából. A tojás vörös burka azonnal kihunyt, és a törékeny kincs elhelyezkedett Jószerencse karmai között. Jószerencse hátat fordított a megmerevedett sárkányoknak, és sebesen leereszkedett az oszlopra, ahol Ária várta az időközben magához tért Ledrával.
Ária kitárt szárnyakkal fogadta vissza a tojást, majd mohón a teste alá helyezte. Az újszülött már keményen ütlegelte a héj belsejét. Jószerencse szeme láttára kezdett kikelni a kis sárkány.
Mögötte a Felhő szertefoszlott. Valamilyen láthatatlan erő újra átlátszóvá tette, és kiszabadította a három foglyot. Kajás hitetlenkedve megrázta a fejét. Fátyol gyorsan elhessegette Angyal mellől, majd egyenesen lerepültek arra az oszlopra, ahol szeretteik várták őket. Miközben leszálltak, az Angyal testében felgyülemlett energiák felszabadultak.
A vörös varázscsontváz iszonyatos fehér fénnyé változott, mely egy pillanatra megvakította a sárkányokat. Ezután fokozatosan visszanyerték látásukat, és elképesztő látvány tárult a szemük elé: csillogó pikkelyek ezrei szállingóztak lefelé, a víz felé. Mikor leérkeztek még egy utolsó táncot jártak a víz felszínén, majd elsüllyedtek. Angyalból csupán egyetlen pikkely maradt hátra, mely a hóban feküdt a tó peremén.
Angyal eltűnt. A sárkányok nem tudták, hogy végül sikerült-e belépnie az örökkévalóságba, avagy nem, de ez nem is érdekelte őket, mivel éppen a legnagyobb csoda szemtanúi lehettek. Egy új sárkánygeneráció legelső tagja született meg. Abból a viharból került ki, amelyről azt hitték, hogy elhozza a sárkányok létezésének végét. A születés közben elsötétült mögöttük az ég. Az új troll-érből, a fehér, tátongó szakadékból, ahonnan az utolsó baziliszkuszt kihúzták, most repülő alakok százai tűntek fel. Sárkányok. Az Aether-hágó sárkányai végre kiszabadultak, és ellepték az eget ernyedt szárnyaikkal. Az élükön Szilárd repült, büszkén, magasra tartott fejjel. Szeme csillogott az örömtől, és hirtelen mindent elsöprő boldogságot érzett, mikor meglátta az oszlopon testvérét és az újszülöttet. Lefelé indult, és diadalittasan végigvezette sárkánytársait a tó felett.
– Fátyol! – kiáltotta. – Visszajöttünk!

 

 

   39.   
A halandó

A halandóság érzése elképesztette Okkert. Becsapódott a jeges tóba, és mikor immáron sebezhető bőrén megérezte a fájdalmat, nagy buborékfelhőt fújt ki. A fájdalmat már megszokta, de ezt a... törékenységet még nem. Ezüstös szemeiben bíborvörös fény gyúlt, és egy pillanatra azt hitte, hogy már meg is halt. De még nem egészen; bár egyetlen nagy korty jeges vízzel befejezhette volna a végső küldetést, csak várt, és csodálkozott.
Elgondolkodott. Az új, természetes világra gondolt, és annak váratlan szépségére. Aztán a hatalmas tengeri szörnyre, és az ezer aranyszínű csitrakára, a rügyező föld újszülöttjeire. Eszébe jutott sebezhetősége most, hogy a varázs és a halhatatlanság elhagyta csontjait. Már repülni sem tudok, tűnődött. A Halhatatlanok még az égbolton is csaltak. Csak a sárkányok tudnak igazából repülni.
A fagyos víz nekifeszült csontos halántékának. Ezüst vére visszanyomta, de Okker úgy érezte, hogy megreked a két ellentétes erő között. Ősi szíve még sosem kalapált ilyen hangosan. Talán még öt dobbanást bírt ki. A halál még sosem járt hozzá ennyire közel. Négy, három...
A halandóság keserű ízzel töltötte meg Okker száját. Most a halállal nézett szembe, a szörnnyel, melynek minden körvonalát megvizsgálta, és elcsodálkozott fékezhetetlen mohóságán. Keserű íze volt, ezért Okker körülnézett, hátha talál valami édesebbet. Talált valamit. Pontosan azt a dolgot, ami elől menekült. Megtalálta a világot, mely mostanáig elbújt a szeme elől.
Sosem fogom elhagyni ezt a világot, gondolta izgatottan a baziliszkusz. Csak akkor, ha újra szembekerülök ezzel a szörnnyel.
Az egyetlen megmaradt lehetőséget választotta. Az életet.
A nap finoman megpaskolta Okker hátát, mikor diadalittasan kiemelkedett a tóból, mely majdnem a sírjává lett. A déli napfény megcsillant a jeges hullámokon. Minden kékesfehér volt, tiszta, mint maga a teremtés. A varázs, a kupola eltűnt, és a világ teteje most kinyílt, hogy a baziliszkusz felfedezhesse, beutazhassa. Okker előre mászott, és közben élvezte, ahogy az izmok nekifeszülnek a húsának. Saját szívverése is felkeltette az érdeklődését.
Minden egyes dobbanás közelebb visz a halálhoz, tűnődött. Hogy birkóznak meg ezzel a gondolattal a halandó lények?
De a kérdés most háttérbe szorult, hisz Okkert öröm kerítette a hatalmába: felülmúlta testvéreit. A Halhatatlanok közül egyedül ő ismerhette meg a halandóság örömeit és szörnyűségeit; egyedül ő ízlelhette meg a végső csapás iránt várakozást. Okkert határtalanul felvillanyozta az érzés; most értette meg igazán az élet becses természetét.
A baziliszkusz mozgást vett észre az egyik oszlop tetején, aztán látta, hogy a sárkányok elözönlik a Gyűlés helyszíne feletti légteret. Ujjongtak, szárnyaikkal pedig nagyokat csapkodtak. Okker felismerte az ünneplés biztos jeleit. Érdeklődni kezdett. Úgy érezte, adós ezeknek a sárkányoknak, ezért odaúszott az oszlop aljához, és mászni kezdett.
A torony felénél járt, mikor új, szörnyű félelmet érzett, mert hirtelen rájött, hogy ha leesik, meghal. A váratlan felismerés megbénította, és karmait irtózatos erővel bevájta az oszlopba. Ott várt egy kicsit, majd lassan kezdett lenyugodni; sőt még csodálkozni is tudott a kellemetlen helyzetben. Megint egy új tapasztalat, megint egy új érzés. A baziliszkusz, aki azt hitte magáról, hogy már sokszor átélt mindent, amit lehetett, most újdonsággal találkozott. Úgy izgult, mint még soha.
Végül felért az oszlop tetejére, de útközben sárkányok vették körbe, akik kíváncsian szemlélték. Ilyenkor Okker megmerevedett, megint bevájta karmait az anyagba, és üres, ezüstös szemét becsukta. Bár elvesztette az erejét, a szeme sarka állandóan viszketett, és ebből jól tudta, hogy a tekintete még mindig halálos lehet. A belső varázsból maradt még benne valami, ami makacsul ragaszkodott hozzá. Bár az erőt nem tudta szabályozni, nem akarta, hogy egy véletlen pillantás miatt az egyik lény lepottyanjon a levegőből. A kíváncsiság tovább hajtotta, míg végül felhúzta magát az oszlop hat oldalú tetejére. Kis sárkánycsoport gyűlt itt össze az egyik sárkány körül. A közeledő Okkert leplezetlen gyanakvással nézték.
A baziliszkusz lehajtotta a fejét, és megpróbált a lehető legszelídebben viselkedni. Óvatosan megközelítette a csoportot. Bár beszélt a nyelvükön, a szavakat nem tartotta az alkalomhoz illőnek; inkább megkereste azt a sárkányt, akire olyan jól emlékezett. Jószerencse. A sárkány az Útvesztőből, a sárkány, akinek a segítségével jó irányba fordult a világ.
A fiatal sárkány barátságosan nézett Okkerre, mikor a görnyedt lény odamászott hozzá. Szemmel láthatóan biztonságban érezte magát a baziliszkusz társaságában, és emiatt Okker furcsán szelídnek érezte magát. Megint elhatározta, hogy nem fog ártani e pompás teremtményeknek. A Jószerencsével való találkozás békét keltett a lelkében, de jobban érdekelte az a sárkány, akit messziről látott a fellegvárba való utolsó repülés alkalmával. Jószerencse lánya volt. És az ő fia.
Íme, a repülő állatok jövője, gondolta, bár nem tudják még, hogy mi vár rájuk. Közelebb húzódott, és magába itta a látványt, hogy évek múlva is tisztán emlékezhessen.
Ária a tojás maradványai között üldögélt. Farkát belepték a héjdarabok és a nyálkatócsák, de ügyet sem vetett rá, annyira elbűvölte az, amit szorosan a mellkasához szorított.
Az újszülött sárkány kicsi volt, feszes pikkelyei pedig szinte feketék. A puha szemöldök alatt sötét szemek csillogtak, és inkább zihált, mint lélegzett; szeme nagyra nyílt, és éberen figyelt. A szárnyai bizonyára mögé szorultak, mert Okker csak a hátának a sima görbületét látta, melyet nem csúfított el se gerinc, se más kiálló pikkelydarab. Az apró fogak fényesen ragyogtak a mosoly árnyékában. Mikor Okker közelebb hajolt hozzá, a kis sárkány mintha bólintott volna... aztán a baziliszkusz lassan elhátrált.
Ennyi épp elég volt neki, ráadásul a sárkányok már kezdtek is összegyűlni, hogy érthető módon megvédjék utódjukat. Aztán újra magukra figyeltek, és visszabújtak a kis kozmoszukba. A csoport felől szavak érkeztek Okkerhez.
– Szavamra mondom, már láttam valahol az arcát – egy fehér szárnyú hím sárkány mondta ezt, aki hevesen mozgatta végtagjait. Okker felismerte: ő volt az a sárkány, akivel Bacht szimbiózisra akart lépni. Egy fehér nőstény ölelte őt át, akinek fáradt, de sokatmondó mosoly ült ki az arcára. – Bár nem emlékszem, hogy hol. Talán valahol abban az átkozott fellegvárban... de nem, az lehetetlen, vagy nem...?
– Szerintem úgy néz ki, mint Szilárd – mondta derűsen Jószerencse társa. Ő is fehér volt, de neki a pikkelyei sugárzottak, amitől Okker agyába képek villantak. Az égbolt tüzes. Az utolsó éjjeli sárkányok, és már jön is a teremtés. Érthetetlen látomás suhant el belső szemei előtt, mely fehér csíkokat hagyott hátra. A csíkok a nőstény feje körül forrtak össze, egy oltalmazó felhőt kialakítva. A nőstény sárkány Okkerre pillantott; a tekintete maga volt a méltóság.
Okkert megdöbbentette, hogy e furcsa halandók mennyi meglepetéssel szolgálnak a számára. Aztán ő is ránézett arra a sárkányra, akire Jószerencse társa nézett. Bizonyára ő volt Szilárd, fiatal természetes sárkány, akinek a szemében a diadal tüze lobogott. Szilárd épp mondani akart valamit, amikor két másik sárkány tűnt fel mögötte. Idősebb sárkányoknak tűntek, és az egyik hím, a másik pedig nőstény volt. Okker azonnal észrevette, mikor egymásra pillantottak, és szárnyukkal egyszerre elkezdtek boldogan csapkodni. A nőstény szeme nagyra nyílt, álla pedig leesett, aztán Szilárd megfordult, és a hirtelen boldogsághullámtól majdnem lezuhant az oszlopról.
Miközben Szilárd és Fátyol összeölelkezett szüleivel, Okker szívébe olyan bánat hasított, amelyet eddig még soha nem ismert. Neki nem volt neme, nem is született meg soha; csak egy örök életű lény volt, akinek nem lehetett apja vagy utódja. Gonosz, aljas csapásként érte a felismerés, hogy e halandó lények milyen folytonosságot élvezhetnek. Okker visszaemlékezett Lidérc egyik álnok gondolatára, melyet akkor csent el tőle, mikor az Útvesztőben kereste a pusztulást. A gondolatban Égkék szerepelt, Jószerencse apja: Lidérc – a végső rémület közepette – egy pillanatra azt hitte, hogy Égkék lelke minden természetest átitatott, és hogy ő sosem fog megszabadulni tőle, hisz a fia éppen akkor szégyenítette meg. Okker most éppúgy elcsodálkozott a sárkányok lelkén. Remélte, hogy nem alaptalanul hisz a jövőjükben.
Nem maradt több látni- vagy tennivaló. Mikor a repülő sárkányok csatlakoztak az oszlopon összeverődött kis társasághoz, Okker elfordult tőlük, és karmával átnyúlt a torony peremén. Mielőtt elkezdett volna lefelé mászni, megtorpant, mert háta mögött az ujjongás hangjai elcsendesedtek, és nem tudta legyőzni a kísértést, hogy meghallgassa, miről fognak beszélni. Egy kis sugdolózást követően, Jószerencse hangja ütötte meg a fülét.
– Mindnyájatokat üdvözlöm! – mondta magabiztos, kemény hangon. – Tudom, hogy sok mindent akartok kérdezni, és hogy sok történetet kell megosztanunk egymással, de előbb kérnem kell valamit tőletek! A világ megváltozott, és eközben nagyon eltorzult. De a vihar most elmúlik, legalábbis ebben reménykedem, és inkább a jövőbe kell néznünk, mint a múltba. Sok minden átalakult, köztük az idő áramlása és még a jelentése is. Ennek az eredménye, hogy Fátyol és én a lányunk fiának születésén lehettünk jelen, mikor még mi is épp hogy csak felnőttek vagyunk. A dolgoknak nem ez a helyes iránya, de most ez így van, és ezért el kell fogadnunk.
– Tehát szedjétek össze a bátorságotokat, sárkányok, mert most megvan a remény, amit oly régóta kerestünk! Fölöttem repül Ékkő és Szárnyas, kedves Fátyolom szülei, Ária lányom nagyszülei és Ária fiának dédszülei. Érkezésük szimbolikus, hisz mostanában a jövőnk miatt féltünk a legjobban. Lehet, hogy a sárkányok még mindig meddők – vagy nem, ezt az idő árulja majd el nekünk –, de egy dolog biztos: itt ma négy sárkánygenerációt láthatunk együtt, mely előre nyomja az idő áramlását egy másik világ felé. Ária fia ebbe az áramlatba született; reméljük tehát, hogy egy napon elvezet minket az új menedékre, melyre mind annyira vágyunk.
Ekkor sugdolózás kezdődött, amit Okker nem hallott, de aztán egy színtiszta, nőstény hang szólalt meg. Okker Áriára következtetett, és bár nem beszélt sokat, a baziliszkusz visszaemlékezett a felismerés pillanatára, amitől nekivágott a küldetésnek: mikor eszébe jutott az az egy dolog, amely elindította a Halhatatlanok Gyűléséhez vezető eseménysorozatot.
– Ez az én fiam – mondta Ária a maga kristálytiszta hangján –, ezért nekem kell nevet adnom neki. Az ő neve mostantól Remény.
Az ő neve!, gondolta Okker, és forró könnyek gyűltek a szemébe. Még hallott egy utolsó párbeszédet, mikor óvatosan lemászott a toronyról. Az egyik sárkány – nem tudta pontosan melyik – egy kérdést tett fel.
– Szörnyű teremtmény volt. Vajon mi történt vele?
Okker bólintott. Gyanította, hogy mi történt Angyallal, de nem akart beszélni róla, legalábbis ezeknek az ártatlan sárkányoknak nem. Talán egy napon ezt is megtudhatja... vagy talán nem. Most, hogy a Gyűlés véget ért, sok dolgot akart csinálni. Tényleg sokat.
A torony aljáról a puha hóra huppant, és elindult a hosszú útra dél felé. Persze másfelé nem is mehetett volna, de azért összegyűjtötte magában azokat a helyeket, melyeket szívesen meglátogatna. Miközben kimászott a torony kis árnyékából, azon tűnődött, hogy vajon mennyi időbe telik majd megtenni olyan távolságokat, melyeket régen egy szempillantás alatt megtett. Az ilyen dolgok régen nem számítottak; de most igencsak fontosnak tűntek, és a baziliszkusz nem akart időt pazarolni. Az élet végül is túl rövid volt.

 

 

EPILÓGUS

 

A FOLYÓ GYORSAN BEFAGYOTT. Bár az általános felmelegedés nem szűnt meg, a sarkpont ideiglenesen megemelkedett hőmérséklete újból zuhanni kezdett, és a jég visszafoglalta a világ tetejét. A nap azonban nem nyugodott le, és még jó ideig az égbolton maradt. A nappal sokat időzött itt, akárcsak a sárkányok.
Jószerencse és Teher egymás mellett feküdt a tó partján. Porszerű hó fújt, mely szép lassan betakarta a friss jeget. A csodálatos, kékesfehér felület még egy ideig kilátszott. Simára csiszolt tükre erősen verte vissza a nap fényét. A két sárkány lenézett a mélyére, hogy megleljék a rejtélyek nyitját.
– Nemsokára el kell mennünk – mondta Jószerencse. – Megint kezd hideg lenni.
– Igaz – sóhajtott fel Teher. Az újabb vándorlás gondolata nehéz teherként nyomta fiatal vállát. Az Aether-hágó sárkányai – és köztük saját barátaik és társaik – lármásan nyüzsgölődtek mögöttük. Honnan lesz erejük egy másik nagy útra?
– Mindenképpen biztonságos helyre kell mennünk – tette hozzá Jószerencse, félbeszakítva Teher kalandozását. – Védelemre van szükségünk. Áriának is védelem kell, no meg Reménynek. Legfőképp Reménynek.
Teher bólintott.
– Egy újszülött sárkánnyal sokat kell törődni – mondta. Aztán óvatosan hozzátette: – Főleg, ha szárnyak nélkül született.
Jószerencse nem válaszolt, csak lebámult a megkristályosodott tó mélyébe.
– Mind sebezhetőek vagyunk most – suttogta.
Még több hó gyűlt össze előttük, és a szél hangja bántani kezdte a fülüket. Mindketten megborzongtak – ideje volt indulni.
– Azon gondolkoztam, hogy mi történt Angyallal – szólalt meg Jószerencse. – Annyi kérdés kavarog a fejemben, de mind közül erre szeretnék a legjobban választ kapni. Hát nem furcsa?
– Angyal – tűnődött Teher, miközben fehér pikkelyes farkával a havat kotorászta. – Nos, van egy elméletem. Akarod hallani?
– Kegyelmezz, és beszélj! – válaszolta Jószerencse, és felvillantott egy mosolyt a napsütésben.
– Gyere ide! – mondta Teher, és Jószerencsével lement a folyó széléhez. – Mit látsz?
Jószerencse lenézett a mélybe. Semmi különöset nem látott: furcsa víz- és levegőáramlatok kígyóztak; buborékok szorultak a töredezett jég alá; nagy, kék táblák tűntek el a sötétben.
– Jeget látok mindenhol – kockáztatta meg.
– Akkor nézd meg jobban!
Jószerencse mélyebbre nézett. Ekkor a tó valahogy kitárult, és befogadta őt, mintha a táj másik része lett volna. Még mélyebbre nézett, a tó közepével egy vonalban, és meglátott valamit, valamit, amiből hiányzott a jég fagyossága, valami vöröset, valami... mozgót? Hunyorgott egyet, és lehajolt, kinyújtva a nyakát, hogy tisztábban lásson.
– Mi az? – kérdezte.
Teher egy ideig hallgatott, majd így szólt:
– Már akkor észrevettem, mikor lejöttünk ide, de nem voltam benne biztos, hogy micsoda. De azután elmesélted a Gyűlés részleteit, és valami nem stimmelt.
– Folytasd!
– Nos, a baziliszkuszok feladták a halhatatlanságukat, és a halhatatlanságot egy szilárd dologgá alakították. Ez volt az a vörös valami, amit láttál, és ami egy csontvázhoz hasonlított. Aztán Angyal magába szívta, ezért halhatatlan lett.
– De hát láttuk, hogy elpusztul. Csak egy pár pikkely maradt belőle.
– Pontosan. Emlékszel arra a dulakodásra, amit a két baziliszkusz a fellegvárban rendezett? Mikor az egyik darabokra esett, sikerült újra összeállnia, de ez csak valami fenomenális varázzsal jött létre. Nos, minden bizonnyal ez történt Angyallal is. Gondolom, valami végső varázskitörés lehetett a Gyűlés során. De Angyalnak nem maradt elég varázs ahhoz, hogy összeállítsa a testét!
Jószerencsének leesett az álla.
– De akkor hol van? Hogy lehet életben, ha a teste szétszakadt?
– Nem tudom, hogy mi most ő – tűnődött Teher –, de azt hiszem, tudom, hogy hol van.
A szóváltás közben Jószerencse végig Tehert bámulta, de most követte barátjának tekintettét a jég felé. Majd a jégbe. Lefelé, lefelé a jégen keresztül oda, ahol halvány, vörös csontok feküdtek a fagyos, áttörhetetlen börtönben. Hosszan bámulta a látványt, a halvány, elmosódott csontok kétségbeesett forgolódását, és megpróbálta elképzelni, milyen lehet az, ha valaki halhatatlan, de sosem szabad. Ezt el sem tudta képzelni, de a fejében mintha apró sikolyokat hallott volna, melyek folyamatosan apró törésvonalakat vájtak a jég felszínén. A vonalakat hamar betöltötte a hó, majd eltűntek szem elől.
Hosszú ideig egyik sárkány sem beszélt, aztán megfordultak. A barátaik álltak ott nem mesze tőlük. A csoport élén Áriát látták meg, aki büszkén feszített, hátán a sötét pikkelycsomaggal.
– Nos, apám – kérdezte –, merre megyünk?
Jószerencse elgondolkozott, aztán megvonta a vállát.
– Azt hiszem, délre.