Sir Arthur Conan Doyle
Sherlock Holmes emlékiratai

(Tartalom)

 

 

EZÜSTCSILLAG

– Mégiscsak el kell mennem, Watson – mondta Sherlock Holmes egy délelőtt, éppen amikor reggelihez ültünk.
– Hova?
– Dartmoorba, pontosabban King's Pylandbe.
Nem lepődtem meg. Sőt, inkább azon csodálkoztam,
miért nem keveredett bele már hamarabb is ebbe a különleges ügybe, amelyről Anglia-szerte beszéltek az emberek. Társam egy álló napig leszegett fejjel, összevont szemöldökkel járt fel-alá a szobában, újra meg újra megtömte pipáját a legerősebb fekete dohánnyal, és ügyet sem vetett a kérdéseimre és megjegyzéseimre. Az újságos minden hírlap friss kiadását felküldte hozzánk, de Holmes csak belenézett, és lecsapta a sarokba. Egy szót sem szólt, de én mégis tudtam, mi foglalkoztatja. Egyetlen dolog volt, ami izgalomban tarthatta elemző-készségét, mégpedig a Wessex Kupa esélyes lovának furcsa eltűnése és idomárjának szörnyű halála. Mikor tehát egyszerre csak kijelentette, hogy fel akarja keresni a dráma színhelyét, csak azt tette, amit vártam és titkon reméltem.
– Nagyon szívesen lemennék magával, ha nem zavarom – mondtam.
– Nagy szívességet tenne nekem, kedves Watson, ha velem tartana. És nem hiszem, hogy hiába fogja vesztegetni az idejét, mert néhány apró részlet azt ígéri, hogy ez az ügy egyedülállóan érdekes lesz. Még éppen elérhetjük a vonatot a Paddington pályaudvaron, úgyhogy majd az úton mondom el a tudnivalókat. Nagyon lekötelezne, ha magához venné kitűnő látcsövét.
Így esett, hogy egy óra múlva már egy elsőosztályú kocsi sarkában ültem, útban Exeter felé. Sherlock Holmes fülvédős utazósapkájában üldögélt, hosszú, érdeklődő képét a pályaudvaron vásárolt újsághalmazba temette. Már Readingen is túl jártunk, amikor az ülése alá csapta az utolsó újságot is, és megkínált egy szivarral a tárcájából.
– Jól haladunk – mondta kinézve az ablakon, és időnként az órájára tekintve. – A pillanatnyi sebességünk ötvenhárom és fél mérföld óránként.
– Nem is láttam a negyed mérföldeket jelző táblákat – mondtam.
– Én sem. De ezen a vonalon egymástól hatvan yardnyira vannak a sürgönypóznák, úgyhogy könnyen ki lehet számítani. Azt hiszem, hallott már John Straker meggyilkolásáról és Ezüstcsillag eltűnéséről.
– Elolvastam, amit a Telegraph meg a Chronicle írt róla.
– Olyan ügy, amelyben az embernek inkább a már ismert részletek megrostálásával kell foglalkoznia, mint új részletek kikutatásával. Annyira szokatlan, annyira végzetes és sok embert érintő volt az eset, hogy máris a találgatások és feltételezések túltengése fenyeget bennünket. Meg kell tehát szabadítani a vázat, a tényeket – a megcáfolhatatlan és bizonyos tényeket – az elméletgyártók és újságírók ékítményeitől, és ez nem könnyű féladat. Ha megtesszük, ha már biztos talajon állunk, megnézhetjük, milyen következtetéseket lehet levonni, mik a sarkalatos pontjai az egész rejtélyes esetnek. Kedd este két táviratot kaptam, az egyiket Ross ezredestől, a ló tulajdonosától, a másikat Gregory felügyelőtől, a nyomozás irányítójától. Mind a ketten a segítségemet kérték.
– Kedd este! – kiáltottam. – De hiszen már csütörtök délelőtt van! Miért nem indultunk már tegnap?
– Mert hibát követtem el, kedves Watson. Attól tartok, hogy ez gyakrabban megesik, mint ismerőseim, kiváltképp a maga olvasói gondolják. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy Anglia leghíresebb lovát hosszabb ideig el lehessen rejteni, méghozzá olyan ritkán lakott vidéken, mint Dartmoor északi része. Tegnap minden percben azt vártam, hogy megtalálják a lovat, és a tolvajról kiderül, hogy ő John Straker gyilkosa. Eltelt az egész nap, az éjszaka is, és láttam, hogy semmi sem történt, csak a fiatal Fitzroy Simpsont tartóztatták le. Ideje, hogy tegyek valamit, gondoltam, Mégis az az érzésem, hogy nem vesztegettem hiába az időt tegnap.
– Vagyis van valamilyen elmélete?
– Legalábbis összeállítottam az eset leglényegesebb tudnivalóit. Elmondom szépen sorjában, hiszen mi magunk is akkor látunk a legtisztábban, ha elmondjuk az esetet valakinek, és aligha számíthatok a maga segítségére, ha nem árulom el, honnan kell kiindulnunk.
Pöfékelve hátradőltem az ülésen, Holmes meg előrehajolt, hosszú mutatóujjával a bal tenyerébe bökve magyarázni kezdte a tudnivalókat, beszámolt az utazásunkat megelőző és kiváltó eseményekről.
– Ezüstcsillag Ibrahimtól származik, és legalább olyan kitűnő eredményekkel rendelkezik, mint híres őse. Ötéves, és minden elképzelhető díjat megnyert már szerencsés tulajdonosa, Ross ezredes számára. A végzetes esemény megtörténtéig ő volt a Wessex Kupa esélyese, három az egyhez fogadták. Mindig a versenyre járók kedvence volt, sohasem csalódtak benne, és még ilyen kedvezőtlen feltételek mellett is hamarosan óriási pénzeket tettek rá. Nyilvánvaló tehát, hogy sokaknak érdeke, hogy Ezüstcsillag ne lehessen ott jövő kedden reggel az indulók közt. Tudták ezt King's Pylandben, az ezredes istállójában is. Mindent megtettek a nagy esélyes védelmére. Az idomár John Straker volt, egy hajdani zsoké, aki Ross ezredes színeiben lovagolt mindaddig, amíg ki nem hízott a nyeregből. Öt évig volt az ezredes zsokéja, utána hét évig az idomárja, becsületes, szorgalmas embernek ismerték. Három lovászfiúval dolgozott, mert ez az istálló kicsi, csak négy ló van benne.
Egy fiú mindig az istállóban virrasztott éjszaka, a másik kettő fönt aludt a padláson. Mind a háromnak kitűnő bizonyítványai vannak. John Straker nős, az istállótól körülbelül kétszáz yardnyira lakik egy kis házban. Jómódú, gyereke nincs, egy cselédlányt tartanak. Nagyon kihalt a vidék arrafelé, néhány villa van fél mérföldnyire északra, egy tavistocki vállalkozó építette betegeknek és a dartmoori jó levegő barátainak. Maga Tavistock két mérföldnyire van nyugat felé, és ugyancsak két mérföldnyire van a pusztaságban egy nagyobb istálló, Lord Blackwateré, Capleton. Silas Brown az idomárja. Különben mindenfelé pusztaság, nem is lakja senki, csak néhány kóbor cigány. Ilyen volt a helyszín hétfőn este, a végzetes pillanatban.
A lovakat aznap este is lelovagolták és megitatták, ahogy illik, és kilenc órakor bezárták az istállót. Két lovászfiú felment az idomár házába, a konyhába, vacsorázni. A harmadik, Ned Hunter őrt állt. Kilenc után néhány perccel a szolgáló, Edith Baxter levitte az ő vacsoráját, currys ürühúst, az istállóba. Innivalót nem vitt, mert az istállóban volt vízcsap, és a szolgálatos lovászfiúnak nem szabad mást innia. Lámpa is volt a lánynál, mert már besötétedett, és a pusztaságban vezetett az útja.
Edith Baxter alig harminc lépésre lehetett az istállótól, amikor egy ember bukkant fel a sötétségben, és rászólt, hogy álljon meg. Mihelyt a lámpás sárga fénykörébe ért, kiderült, hogy úriember, szürke tweedruhában, sapkában. Lábszárvédő volt a lábán, a kezében egy nagy, görcsös végű bot. A lányt nagyon meglepte, milyen sápadt a képe, és milyen izgatott a viselkedése. Szerinte harmincéves lehetett az az ember, inkább egy kicsit több, mint kevesebb.
– „Megmondaná, kérem, hol vagyok? – kérdezte. – Már-már azt hittem, hogy az isten szabad ege alatt kell aludnom, de aztán megláttam a lámpásának a fényét.”
– „A King's Pyland-i gyakorló istálló közelében van” – mondta a lány.
– „Igazán? Micsoda szerencse! – kiáltotta az ember. – Hallottam, hogy egy lovászfiú itt alszik az istállóban egymaga. Talán éppen az ő vacsoráját viszi maga. Ugye, szívesen megkeresne egy új ruhára valót? – Egy papírt vett elő a mellényzsebéből. – Adja oda a fiúnak, és olyan szép ruhát veszek magának, amilyet csak akar.”
A lány megijedt a férfi komoly hangjától, odaszaladt az ablakhoz, ahol a vacsorát be szokta adni. Az ablak nyitva volt, Hunter bent ült a kis asztalánál. A lány magyarázni kezdte, mi történt, de az idegen is odament.
– „Jó estét – mondta, és benézett az ablakon. – Szeretnék beszélgetni magával egy kicsit.”
A lány megesküdött, hogy látta közben a férfi kezéből kikandikálni a papír csücskét.
– „Mit keres itt?” – kérdezte a lovászfiú.
– „Egy kis pénzt szeretnék a zsebébe csúsztatni, ha megszolgálja – mondta az idegen. – Két lovuk indul a Wessex Kupában, Ezüstcsillag és Bayard. Igaz, hogy a kiírt súllyal Bayard száz yard előnyt is adhat a másiknak ötnyolcad mérföldön? Igaz, hogy a tulajdonos Bayardra fogad?”
– „Bitang szaglászó, majd megmutatom én magának, hogy bánunk el mi az ilyenekkel!” – kiáltotta a fiú, és ugrott, hogy eleressze a kutyát.
A lány a ház felé menekült, és hátranézve látta, hogy az idegen behajol az ablakon. De mire Hunter kiszaladt a kutyával, eltűnt, és a legény nem akadt a nyomára, pedig körül is járta az épületeket.
– Egy pillanat! – szóltam közbe. – És mikor kiszaladt a kutyával, nyitva hagyta az istálló ajtaját?
– Jól van, Watson, nagyon jól van! – mormogta a barátom. – Én is olyan fontosnak éreztem ezt a kérdést, hogy tegnap táviratoztam miatta Dartmoorba. A fiú bezárta az ajtót, amikor kiszaladt. És hadd tegyem mindjárt hozzá, hogy az ablak kicsi, nem lehet bemászni rajta.
Hunter megvárta, hogy a társai megérkezzenek, aztán az idomárért küldött, és elmondta neki, mi történt. Strakert izgalomba hozta a beszámoló, bár az igazi célját talán nem értette meg. De azért nyugtalan volt, és Mrs. Straker éjjel egy órakor arra ébredt, hogy a férje öltözködik. Straker azt mondta, hogy nem tud aludni, nyugtalankodik a lovak miatt, lemegy az istállóhoz, és megnézi, rendben van-e minden. Az asszony kérte, hogy maradjon otthon, hiszen az eső verte az ablakot, de hasztalan, Straker magára terítette hatalmas esőköpenyét és elment.
Az asszony reggel hétkor ébredt fel, és látta, hogy az ura még nem tért haza. Gyorsan felöltözött, szólt a szolgálónak, és kettesben lementek az istállóhoz. Az ajtó nyitva volt, Hunter elkábítva aludt egy székben, a híres ló rekesze üres, és az idomárnak se híre, se hamva.
Gyorsan felverték a lószerszámkamra fölötti szecskavágó padláson alvó lovászfiúkat. Semmit sem hallottak az éjszaka, mélyen aludtak. Hunter szemmel láthatólag valami erős altatószer hatása alatt volt, és mivel nem tudták magához téríteni, békén hagyták, hadd aludja ki magát. A két nő és a két fiú az eltűntek felkutatására indult. Remélték, hogy az idomár egy kis korai munkára vitte a lovat, és felkapaszkodtak a ház melletti dombra, amelyről az egész pusztaságot beláthatták. A lónak nyomát sem látták, de észrevettek valamit, és ez már sejtette, hogy baj történt.
Egy rekettyebokron, negyed mérföldre az istállótól, John Straker esőköpenyét lebegtette a szél. Mellette egy teknő alakú mélyedés volt, és a mélyedésben megtalálták a szerencsétlen idomár holttestét. Valamilyen nehéz tárggyal bezúzták a fejét, és a combján is volt egy seb, egy hosszú, finom vágás, nagyon éles fegyver okozhatta. Látni lehetett, hogy Straker derekasan küszködött a támadói ellen, a jobb kezében szorongatott kés markolatig véres volt, a bal kezében pedig egy vörös-fekete selyemkendőt tartott – a lány nyomban felismerte, hogy az istállónál járt idegen kendője.
Hunter is magához tért a kábulatból, ő is felismerte a kendőt. Biztos volt benne, hogy az idegen szórta az ablakon keresztül az altatót a currys ürühúsra – ezzel kábította el az istálló őrét.
Ami az eltűnt lovat illeti, a teknő alakú mélyedés sáros fenekén megtalálták a nyomait, látni lehetett, hogy a gyilkosság idején még ott volt. Azóta senki sem látta, és bár nagy jutalmat tűztek ki a nyomravezetőnek, és a dartmoori cigányok mind őt keresik, nem hallottak róla. A vegyvizsgálat kiderítette, hogy az istállóban levő lovászfiú vacsorájának maradványaiban sok ópiumpor volt, pedig ugyanezt az ételt ették a többiek is vacsorára a házban, minden kellemetlen következmény nélkül.
Ezek az esettel kapcsolatos tények, csupaszon, a találgatások és feltételezések burkából kihántva. Most pedig azt foglalom össze, mit tett a rendőrség az ügyben.
Gregory felügyelő, akit a nyomozással megbíztak, rendkívül ügyes ember. Ha egy kis képzelőtehetséggel is megáldotta volna a sors, sokra vihetne a szakmájában. Mihelyt megérkezett, egykettőre megtalálta és letartóztatta a gyanús embert. Nem volt nehéz megtalálni, mert jól ismerte mindenki a környéken. A neve Fitzroy Simpson. Jó családból származik, tanult ember, de elverte a vagyonát a lóversenyen, és most a londoni sportegyletekben van egy kis fogadóirodája, abból él. Megvizsgálták az üzleti könyveit, és kiderült, hogy körülbelül ötezer fontot tett az esélyes ló ellen.
Mikor letartóztatták, azt vallotta, azért jött le Dartmoorba, hogy esetleg megtudjon valamit a King's Pyland-i lovakról és Desborough-ról, a titkos esélyesről, aki Silas Brown gondjaira bízva a capletoni istállóban készült a versenyre. Nem tagadta, hogy mit mondott előző este, de hozzátette, hogy nem voltak gonosz szándékai, csak közvetlen és megbízható híreket akart szerezni. Mikor a kendőt megmutatták neki, elsápadt, képtelen volt megmagyarázni, hogyan került a kendő az áldozat kezébe. Nedves ruhája azt bizonyította, hogy éjszaka, a vihar idején a szabadban volt, és tüskéspálmából készült ólmos fejű botja olyan fegyver volt, amelynek ismételt csapásával könnyűszerrel ő okozhatta az idomár fején látott szörnyű sérülést. Az is igaz viszont, hogy rajta egyetlen karcolás sem volt, pedig Straker bicskája bizonyította, hogy legalább az egyik támadóját alaposan megsebezte. Ez az eset dióhéjban, Watson, és ha van valamilyen elgondolása, lekötelezne, ha elmondaná.
Nagy érdeklődéssel követtem Holmes ezúttal is kristálytiszta előadását. A legtöbb részletet én is tudtam már, de nem voltam tisztában a fontosságával vagy jelentéktelenségével, sem az összefüggésükkel.
– Elképzelhető-e – kérdeztem -. hogy Straker önnönmagát sebesítette meg a késével, talán az agysérüléseket oly sokszor követő görcsök során?
– Nemcsak elképzelhető, valószínű is – mondta Holmes. – És ebben az esetben a gyanúsított javára szóló legfontosabb érv elesik.
– Még így sem értem – mondtam –, hogyan magyarázza meg a rendőrség a dolgokat.
– Bármilyen magyarázattal hozakodjanak is elő, alighanem sok sebezhető pontja lesz – felelte társam. – A rendőrség, gondolom, azt képzeli, hogy Fitzroy Simpson elkábította a lovászfiút, a már korábban megszerzett második kulccsal kinyitotta az istálló ajtaját, és elvitte a lovat, nyilván azzal a céllal, hogy elrabolja. Fel is nyergelte a lovat, mert a nyereg sincs meg. Az ajtót nyitva hagyta, de ahogy elvezette a lovat, az idomár találkozott vele vagy utolérte. Természetesen összeverekedtek. Simpson agyonverte ellenfelét ólmos fejű botjával, a védekező Straker pedig azzal a kis bicskával meg sem tudta karcolni. A tolvaj valamilyen rejtekhelyre vitte a lovat, de az is lehet, hogy a ló az összecsapás során megugrott, és valahol a pusztaságban kószál. A rendőrség így látja az ügyet, és bármilyen valószínűtlen legyen is az elképzelése, a többi magyarázat még elképzelhetetlenebb. Mihelyt a helyszínen leszünk, szemügyre veszem a dolgokat. Addig ezzel kell beérnünk, nem nagyon tehetünk semmit.
Délután értünk Tavistockba, ebbe a kis városba, amely a kör alakú nagy dartmoori pusztaság kellős közepén terül el, mint a pajzson a dudor. Két férfi várt minket az állomáson, egy oroszlánsörényű, szakállas, átható tekintetű, világoskék szemű, szőke óriás és egy csinos frakkba és takaros lábszárvédőbe bújtatott, nyírott pofaszakállú, monoklis, nyugtalan kis ember. Ez az utóbbi Ross ezredes volt, a neves sportember, a másik pedig Gregory felügyelő, a fiatal, de híres nyomozó.
– Örülök, hogy eljött, Mr. Holmes – mondta az ezredes. – A felügyelő mindent megtett, amit megtehetett, de én meg akarom találni a lovamat, és meg akarom bosszulni Straker halálát, ha törik, ha szakad.
– Van valami újabb fejlemény a dologban? – kérdezte Holmes.
– Sajnos, nem sokat haladtunk előbbre – felelte a felügyelő. – Kint vár a kocsi, és mert bizonyára még napvilágnál szeretné szemügyre venni a helyszínt, útközben fogom elmondani, mi történt.
Egy perc múlva már a kényelmes hintóban ültünk, és a furcsa devonshire-i városka utcáin kocogtunk. Gregory felügyelő ontotta magából a minden gondolatát betöltő bűnügyre vonatkozó észrevételeket, Holmes néha-néha közbeszólt vagy kérdezett valamit. Ross ezredes összekulcsolt karral dőlt hátra az ülésen, a kalapját a szemére húzta, én pedig érdeklődve figyeltem a két nyomozó párbeszédét. Gregory elő is adta az esettel kapcsolatos elképzelését, és az nem sokban különbözött attól, amit Holmes megjósolt a vonaton.
– Szorul a hurok Fitzroy Simpson körül – mondta a felügyelő. – Azt hiszem, ő a mi emberünk. De be kell vallanom, hogy csak közvetett bizonyítékaink vannak ellene, és hogy bármilyen újabb fejlemény felboríthatja az elgondolásainkat.
– Mi a véleményük Straker bicskájáról?
– Arra a meggyőződésre jutottunk, hogy önmagát sebesítette meg elestében.
– A barátom, Watson doktor is ezt mondta nekem a vonaton. Ha igazuk van, ez is Simpson ellen szól.
– Kétségkívül. Neki nincs kése, és sebesülés sincs rajta. A bizonyítékok azért éppen elég erősek. Érdeke fűződött hozzá, hogy eltüntesse a lovat, joggal gyanúsítható, hogy elkábította a lovászfiút, bizonyítható, hogy a vihar idején a szabadban tartózkodott, nehéz fütyköse van, és a kendője az áldozat kezében volt. Ennyi az esküdtszéknek elég is lesz.
Holmes a fejét rázta.
– Egy ügyes ügyvéd darabokra szaggathatja az egészet. Miért vitte el a lovat az istállóból? Ha meg akarta sebesíteni, ott is megtehette volna. Volt-e kulcsa az istállóhoz? Melyik gyógyszerész adta el neki az ópiumport? És végül, hol rejthet el valaki, aki nem is ismerős ezen a vidéken, egy lovat, méghozzá éppen ezt a lovat? Mit mond, milyen papír volt a kezében, mit akart a szolgálóval a fiúnak eljuttatni?
– Állítása szerint egy tízfontos bankjegy. Akadt is egy tízfontos a tárcájában. De a többi ellenvetés nem ilyen hatásos. Ismerős ezen a vidéken, nyáron kétszer is megszállt Tavistockban. Az ópiumport valószínűleg Londonból hozta. A kulcsot később bizonyára eldobta. A ló pedig valamelyik dartmoori homokbánya vagy téglavető mélyén lehet.
– És mit mond a kendőről?
– Azt mondja, hogy az övé, de elvesztette. És megtudtunk valamit, ami talán megmagyarázza, miért vezette ki a lovat az istállóból.
Holmes hegyezni kezdte a fülét.
– A nyomok azt mutatják, hogy egy cigánykaraván hétfőn este alig egy mérföldnyire táborozott a gyilkosság színhelyétől. Kedden már nem voltak ott. Feltételezhetjük, hogy Simpson megállapodott ezekkel a cigányokkal, tehát valószínűleg hozzájuk vitte a lovat, mikor rajtaütöttek, és a ló most is a cigányoknál lehet.
– Elképzelhető.
– Átkutattuk a környéket a cigányokért. És átkutattunk minden istállót és gazdasági épületet Tavistockban és tíz mérföld sugarú körzetében.
– Tudomásom szerint még egy versenyistálló van a közelben.
– Igen, erről sem feledkeztünk meg. Desborough, az ő lovuk a másik esélyes, vagyis érdekükben áll, hogy a nagy esélyest eltüntessék. Silas Brown, az idomár maga is nagy összegekben játszott, és nem volt jó barátságban szegény Strakerrel. Átvizsgáltuk tehát az istállót, és meggyőződtünk róla, hogy Brownnak semmi köze sincs a dologhoz.
– Arról is, hogy Simpsonnak nem volt-e köze a capletoni istállóhoz?
– Arról is.
Holmes hátradőlt, a beszélgetés megszakadt. Néhány perc múlva megálltunk egy magas tetejű, csinos piros téglaépület előtt az út mentén. Nem túl messzire, a bekerített kert végében egy hosszú szürke épület volt.
Körös-körül a szemhatárig a pusztaság hervadó páfrányoktól bronzszínű, szelíd lankáit láttuk, csak Tavistock tornyai és nyugat felé a capletoni istálló elszórt épületei tarkították a képet. Leszálltunk, csak Holmes ült még mindig a hintóban, gondolataiba merülve, hátradőlve, az égre szegezett tekintettel. Csak akkor eszmélt fel és szállt ki, amikor megérintettem a karját.
– Talán mindjárt a tett színhelyére mehetnénk, Mr. Holmes – mondta Gregory.
– Ha lehet, inkább itt maradnék egy kicsit, néhány apró részlettel szeretnék tisztába jönni. Straker holttestét idehozták?
– Igen, fent van az emeleten. Holnap lesz a halottszemle.
– Régóta volt a maga szolgálatában, ezredes?
– Mindig megbízható emberemnek tartottam.
– Gondolom, felügyelő úr, összeírták, mi volt a meggyilkolt ember zsebében.
– A nappaliban vannak maguk a tárgyak is, ha meg akarja nézni őket.
– Nagyon szeretném.
Átmentünk a nappaliba, leültünk a kerek asztal köré, a felügyelő kinyitott egy szögletes fémdobozt, és letette elénk a benne levő tárgyakat. Egy doboz viaszgyufa volt benne, egy kéthüvelykes faggyúgyertya, egy hangafa pipa, egy fókabőr dohányzacskó, egy fél uncia hosszúra vágott Cavendish-dohánnyal, egy aranyláncon függő ezüstóra, öt font aranyban, egy alumínium toll-szár, néhány papírlap, és egy elefántcsont nyelű kés, finom pengéjén ezzel a felírással: Weiss és társa, London.
– Kés ez, és nem bicska – mondta Holmes, felemelte, és jól megnézte. – A vérfoltokból azt látom, hogy ez az áldozat kezében talált kés. Watson, ehhez maga jobban ért.
– Az ilyen kést mi hályoghasítónak nevezzük – mondtam.
– Én is erre gondoltam. Nagyon finom munkára való nagyon finom penge. Furcsa, hogy ezt vitte magával éjszakai kirándulására, hiszen ezt össze sem lehet csukni.
– Az áldozat mellett megtaláltuk azt a dugót, ami a kés hegyét védte – mondta a felügyelő. – A felesége azt mondja, hogy napok óta éjjeliszekrényén volt ez a kés, és mikor éjjel útnak indult Straker, felkapta. Nem valami jó fegyver, de úgy látszik, csak ez akadt a keze ügyébe.
– Meglehet. És mi van a papírokkal?
– Három számla szénaeladásról. Egy levél Ross ezredes utasításaival. Egy divatszalon számlája harminchét font tizenöt shillingről, Madame Lesurier küldi a Bond Streetről William Darbyshire-nek. Mrs. Straker elmondta, hogy Darbyshire a férjének jó barátja, néha a leveleit ide küldték.
– Mrs. Darbyshire-nek költséges szenvedélye lehet az öltözködés – mondta Holmes a számlára pillantva; – Huszonkét guinea elég nagy ár egy kosztümért. Úgy látszik, itt már nem tudhatunk meg többet, mehetünk a tett színhelyére.
Amikor kijöttünk a nappaliból, odalépett hozzánk a folyosón várakozó asszony, és megérintette a felügyelő karját. Az arca sovány volt és beesett, a tekintete türelmetlen, de rémület is látszott rajta.
– Elfogta? Megtalálta?
– Még nem, Mrs. Straker. Látja, Mr. Holmes is megjött Londonból, hogy segítsen nekünk. Mindent megteszünk, amit tehetünk.
– Bocsánat, nem találkoztunk mi a közelmúltban Plymouthban egy kerti ünnepségen? – kérdezte Holmes.
– Nem, uram. Talán összetéveszt valakivel.
– Pedig meg mertem volna esküdni rá. Galambszürke selyemkosztüm volt magán strucctoll díszítéssel.
– Sosem volt ilyen ruhám, uram – mondta az asszony.
– Akkor bizonyára tévedtem – szabadkozott Holmes, és megindult a felügyelő nyomában.
Rövid ideig tartó gyaloglás után megérkeztünk ahhoz a mélyedéshez, amelyben a holttestet megtalálták. A rekettyebokor, amelyre az esőköpenyt terítették, a horpadás szélén volt.
– Úgy tudom, aznap éjjel nem fújt a szél – mondta Holmes.
– Nem, de zuhogott az eső.
– Ezek szerint a köpenyt nem a szél sodorta ide, hanem szántszándékkal idetették.
– Igen, rá volt terítve a bokorra.
– Nagyon érdekes. Attól félek, hogy a nyomokat már összetaposták. Sokan járhattak erre hétfő este óta.
– Egy gyékényt tettünk ide oldalra, mindnyájan azon álltunk.
– Pompás!
– Ebben a zacskóban van Straker egyik cipője, Fitzroy Simpson egyik cipője és Ezüstcsillag patkója.
– Kedves felügyelő úr, maga mindenre gondol!
Holmes fogta a zacskót, lement a mélyedésbe, a gyékényt középre húzta, lehasalt rá, és állát tenyerébe támasztva gondosan vizsgálni kezdte az összetaposott sáros talajt.
– Hoppá! – kiáltott fel. – Mi ez?
Egy félig elégett viaszgyufa volt, olyan sáros, hogy először valami kis szálkának nézte volna az ember.
– Nem tudom, hogy kerülhette el a figyelmemet – mondta a felügyelő bosszankodva.
– Nem is lehetett látni, bele volt taposva a sárba. Én is csak azért találtam meg, mert éppen ezt kerestem.
– Maga tudta, hogy itt valahol egy viaszgyufa van?
– Nem tudtam, de valószínűnek tartottam.
Kiszedte a zacskóból a lábbeliket, és elkezdte a lábnyomokba illesztgetni őket. Aztán felkapaszkodott a horpadás szegélyére, és a páfrányok és bokrok közt nézelődött.
– Azt hiszem, nem talál több lábnyomot – mondta a felügyelő. – Száz yard sugarú körben a legalaposabban végignéztem mindent.
– Helyes – mondta Holmes, és kiegyenesedett. – Ezek után arcátlanság volna tovább kutakodnom. De azért körülnéznék egy kicsit a környéken, mielőtt besötétedik, hogy holnap könnyebben eligazodjak. Ezt a patkót kinevezem szerencsepatkónak, és zsebre vágom.
Ross ezredesen láttam, hogy türelmetlenül figyeli barátom lassú és módszeres munkáját. Most megnézte az óráját.
– Nem bánnám, ha maga velem jönne, felügyelő úr – mondta. – Jó néhány dologban a tanácsát kérem, elsősorban, hogy nem kell-e töröltetnem a lovam nevét az indulók sorából.
– Ne töröltesse – mondta Holmes határozottan. – Csak legyen ott a neve az indulók közt.
Az ezredes meghajolt.
– Köszönöm a tanácsát, uram – mondta. – Straker házában megtalál minket, ha visszatér a sétájáról, és majd együtt bemegyünk Tavistockba.
Az ezredes és a felügyelő visszafordult, Holmes meg én nekivágtunk a pusztaságnak. A nap most bukott le a capletoni istálló mögött, aranyban úszott a szemünk előtt elterülő sík, csak ott vált rozsdás vörösesbarnává, ahol a nap sugara hervadó páfrányokra, tüskebokrokra esett. Barátom azonban semmit sem vett észre a táj szépségéből, elmerült gondolataiban.
– Jó úton járunk, Watson – mondta végül. – Egy pillanatra ne törődjünk vele, ki ölte meg John Strakert, szenteljük minden figyelmünket annak, hogy mi lett a lóval. Tételezzük fel, hogy a tragédia pillanatában vagy utána megugrott. Hova mehetett? Tudjuk, hogy a ló is társas lény. Ha magára maradt, vagy visszament King's Pylandbe, vagy elment Capletonba. Miért rohangászna itt a pusztaságban? Különben is már rég meglátták volna. És miért rabolták volna el a cigányok? Ezek az emberek nem akarnak rendőrökkel találkozni, ha azt hallják, hogy valahol valami baj történt, odábbállnak. Egy ilyen lovat amúgy sem adhatnak el. Ha magukkal viszik, sok mindent kockáztatnak, és nem nyerhetnek semmit. Ez, azt hiszem, elég világos.
– De hol van akkor a ló?
– Mondtam már, hogy vagy King's Pylandbe, vagy Capletonba ment. King's Pylandben nincs, tehát Capletonban van. Fogadjuk el ezt a kiindulópontot, és nézzük meg, hova juthatunk el. Ez a rész nagyon száraz és kemény, a felügyelő is mondta. De lejt egy kissé Capleton felé, és látja, ott is van egy mélyedés. Nagyon nedves lehetett hétfőn este. Ha a feltételezésünk helyes, a ló keresztülvágott azon a horpadáson. Ott kell tehát a nyomait keresnünk.
Gyors léptekkel haladtunk beszélgetés közben, és nemsokára megérkeztünk az említett helyhez. Holmes kérésére én a bemélyedés szegélyén jobbra indultam meg, ő pedig balra. Alig haladhattam ötven lépést, hallottam, hogy Holmes kiabál, és láttam, hogy integet. Valóban tisztán látszott egy ló nyoma a puha földben, és Ezüstcsillag patkója éppen beleillett a nyomokba.
– Ezt a képzelőerőnek köszönhetjük – mondta Holmes. – Gregoryból ez a tulajdonság hiányzik. Elképzeltük, mi történhetett, ezen a nyomon indultunk el, és az eredmény minket igazolt. Menjünk tovább.
Átvágtunk a mocsaras részen, egy negyed mérföldön át száraz, kemény, füves talajon vezetett az utunk. Aztán egy újabb mélyedés, és megint megtaláltuk a nyomokat. Egy fél mérföldre ismét elvesztettük, de Capleton közvetlen közelében megint ráakadtunk. Holmes vette észre, és örömtől sugárzó képpel mutatott le rá. A ló nyoma mellett egy ember nyomait is láttuk.
– Eddig egyedül jött a ló – mondtam.
– Igen. Eddig jött egyedül. De mi ez?
A két nyom elkanyarodott, King's Pyland felé vezetett. Holmes füttyentett, és megindultunk a nyomok mentén. Holmes a nyomokra szegezte a szemét, de én fel-felnéztem, és egyszerre csak meglepetve láttam, hogy nem sokkal messzebb megint Capleton felé vezetnek a nyomok.
– Ez a maga érdeme, Watson – mondta Holmes, mihelyt szóltam neki. – Hosszú utat takarítottunk meg, mert a végén úgyis ide jutottunk volna. Kövessük a Capleton felé vezető nyomokat.
Nem kellett messzire mennünk. Az istálló kapujához vezető aszfaltútnál értek véget. Közelebb mentünk, de egy lovászfiú elénk szaladt.
– Erre nem szabad járni – mondta.
– Csak kérdezni szeretnék valamit – mondta Holmes, és mutató- és hüvelykujját a mellényzsebébe dugta. – Ha mondjuk holnap reggel öt óra tájt erre járok, itt van-e már a mester, Mr. Silas Brown?
– Jaj, uram, biztosan itt lesz már, minden reggel ő kel fel legelsőnek. De már jön is, tessék tőle megkérdezni. Nem, uram, nem fogadhatom el a pénzét, az állásomba kerülne. Talán majd utána.
Sherlock Holmes visszadugta a zsebébe a félkoronást. Egy haragos képű idősebb ember lépett ki a kapun lovaglópálcával a kezében.
– Mit csinál, Dawson? – kiáltotta. – Ne fecsegjen! Menjen a dolgára! És maguk mi a csudát keresnek itt?
– Tíz percig szeretnénk beszélni magával – mondta Holmes mézédes hangon.
– Nincs időm mindenféle jöttment számára. Itt nem szabad mászkálni. Menjenek, vagy magukra uszítom a kutyát.
Holmes előrehajolt, és az idomár fülébe súgott valamit. Az idomár összerezzent, és a füle tövéig elvörösödött.
– Hazugság! – ordította. – Szemérmetlen hazugság!
– Helyes! Itt beszélgetünk róla, vagy négyszemközt odabent?
– Jöjjön be.
Holmes mosolygott.
– Csak néhány perc, Watson – mondta. – Rendelkezésére állok, Mr. Brown.
Húsz perc telt el, a vörös fényből szürkület lett, mire Holmes és az idomár megjelent. Sohasem láttam, hogy ember néhány perc alatt ennyire megváltozzon, mint most Silas Brown. Az arca hamuszürkére vált, verejték gyöngyözött a homlokán, a keze remegett, a lovaglópálca úgy táncolt benne, mint gally a viharban. Oda volt a fölényeskedése, a nagy hangja, jámboran kullogott a barátom mellett, mint kutya a gazdája oldalán.
– Megteszem, amit parancsol. Megteszem – mondta.
– Nehogy valami félreértés legyen – mondta Holmes, és a szeme közé nézett.
A másik hunyorogni kezdett, mert megérezte Holmes pillantásában a fenyegetést.
– Nem lesz semmi félreértés. Megérkezik. Tisztogassam meg, vagy...
Holmes egy percnyi tűnődés után felnevetett.
– Inkább ne – mondta. – Majd megírom magának. De ne törje rosszban a fejét!
– Megbízhat bennem, teljesen megbízhat bennem!
– És úgy bánjon vele egész nap, mintha a magáé volna.
– Számíthat rám.
– Meghiszem azt! Holnap írok magának.
Holmes sarkon fordult, nem fogadta el a feléje nyújtott reszkető kezet. Megindultunk King's Pyland felé.
– Ritkán találkoztam az aljasság, gyávaság és száj-hősködés olyan tökéletes keverékével, mint Silas Brown mester – mondta Holmes útközben.
– Nála van a ló?
– Megpróbálta letagadni az egészet, de olyan részletesen elmondtam neki, mit csinált, hogy meg van győződve róla, hogy láttam. Bizonyára maga is észrevette, milyen furcsa, szögletes nyomok azok, amelyeket követtünk. Nos a csizmájának épp ilyen a formája. Különben is ilyen dolgot egy kis lovászfiú meg sem mert volna tenni. Elmondtam neki, hogy szokásához híven, ő kelt föl leghamarabb. Észrevette, hogy egy gazdátlan ló közeledik az istálló felé. Kiment, a csillagos homlokáról látta – hiszen erről kapta a ló a nevét –, hogy a véletlen szerencse a kezére játszotta azt az egyetlen lovat, amely megelőzheti az ő sok pénzzel megtett lovát. Azt is elmondtam neki, hogy először vissza akarta vinni King's Pylandbe, de aztán megkísértette az ördög, eszébe jutott, hogyan rejtheti el a verseny utánig, visszafordult hát, és Capletonba vitte a lovat. Annyira részletesen mondtam el neki az egészet, hogy a végén megtört, és mindent megtesz, csak hogy mentse a bőrét.
– De hiszen átkutatták az istállóját!
– Az ilyen ravasz lótolvaj sok mindent meg tud csinálni.
– Nem fél ott hagyni azt a lovat? Brownnak érdeke, hogy tönkretegye.
– Úgy fog vigyázni rá, kedves barátom, mint a szeme fényére. Tudja, hogy csak akkor szabadul ép bőrrel, ha a lónak semmi baja sem lesz.
– Ross ezredes nem az az ember, aki megbocsátja az ilyen aljasságot.
– Ebben a dologban nem Ross ezredes határoz. A magam útját járom, annyit mondok el, amennyit akarok. Ez az egyik előnye, hogy nem vagyok hivatalos személy. Nem tudom, hogy magának mi a véleménye, Watson, de nekem egy kicsit fennhéjázónak tetszik az ezredes. Megengedhetünk magunknak egy kis mulatságot a számlájára. Ne szóljon neki a lóról egy szót sem.
– Természetesen nem szólok, ha ez a kívánsága.
– Jelentéktelen ügy ez a másikhoz képest. Hogy ki ölhette meg John Strakert.
– Értem, most ezzel akar foglalkozni.
– Szó se róla! Most szépen hazamegyünk Londonba az éjszakai vonattal.
Villámcsapásként értek ezek a szavak. Nem értettem, miért hagyja abba ezt a remekül indult nyomozást alig néhány óra devonshire-i tartózkodás után. De míg csak meg nem érkeztünk az idomár házához, egy szót sem tudtam kihúzni belőle. Az ezredes és a felügyelő a fogadószobában vártak ránk.
– Az éjféli gyorssal hazamegyünk – mondta Holmes. – Jól teleszívtuk a tüdőnket ezzel a pompás dartmoori levegővel.
A felügyelőnek fennakadt a szeme, az ezredes szája gúnyos vigyorra húzódott.
– Vagyis nincs módja letartóztatni szegény Straker gyilkosát – mondta.
Holmes megvonta a vállát.
– Ez csakugyan bizonyos nehézségekbe ütközik – felelte. – De majdnem biztos vagyok benne, hogy a lova indulni fog kedden. Kérem, hogy a zsoké álljon készenlétben. Kaphatnék egy fényképet John Strakerről?
A felügyelő egy borítékot vett elő a zsebéből, kihúzott belőle egy fényképet és átadta.
– Kedves Gregory, maga a legtitkosabb kívánságaimat is teljesíti. Kérem, várjanak egy pillanatig, szeretnék kérdezni valamit a szolgálótól.
– Meg kell mondanom, hogy csalódtam a londoni szaktekintélyben – mondta Ross ezredes mogorván, mihelyt a barátom kihúzta a lábát a szobából. – Egy lépéssel sem vagyunk közelebb a célhoz, mint a megérkezése előtt.
– De hiszen éppen most adta a szavát, hogy a lova indulni fog a versenyen – mondtam.
– Igen – mondta az ezredes, és a vállát vonogatta –, de nekem nem elég a szó, nekem a ló kell!
Még valamit akartam mondani a barátom védelmében, de már be is lépett a szobába.
– Uraim – mondta –, indulhatunk Tavistockba.
Egy lovászfiú nyitotta ki előttünk a hintó ajtaját.
Holmesnak eszébe juthatott valami, mert odahajolt a fiúhoz, a karjára tette a kezét.
– Látom, hogy a körülkerített legelőn juhok is vannak – mondta. – Ki gondozza őket?
– Én, uram.
– Nem vett észre rajtuk valami különöset az utóbbi időben?
– Semmi különöset, uram, csak azt, hogy három is megsántult közülük.
Holmes nagyon meg volt elégedve a válasszal, kuncogott, a kezét dörzsölte.
– Finom húzás volt, Watson, nagyon finom húzás! – mondta, és belecsípett a karomba. – Gregory, hadd hívjam fel a figyelmét erre a különös járványra. Mehetünk!
Ross ezredes arcán látszott, hogy nincs valami nagy véleménnyel barátom szellemi képességeiről, de a felügyelő ábrázata elárulta, hogy szöget ütött fejébe a dolog.
– Az a véleménye, hogy ez fontos? – kérdezte.
– A lehető legfontosabb.
– Van még valami, amire fel akarja hívni a figyelmem?
– A kutya különös viselkedésére aznap éjszaka.
– De hiszen a kutya semmit sem csinált!
– Éppen ez a különös – mondta Sherlock Holmes. Négy nap múlva megint vonatra szálltunk Holmesszal, és Winchesterbe mentünk, a Wessex Kupáért vívott verseny megtekintésére. Ross ezredes az állomás előtt várt bennünket, ahogy megbeszéltük, az ő batárján mentünk ki a városon túl levő lóversenypályára. Az ezredes arca komor volt, a modora a lehető legfagyosabb.
– Nem került elő a lovam – mondta.
– Ha látná, megismerné? – kérdezte Holmes. Az ezredes nagyon mérges volt.
– Húsz év óta járok versenyekre, de ilyen kérdést még senki sem mert feltenni nekem – mondta. – Egy gyerek is felismeri Ezüstcsillagot a fehér foltos homlokáról és a foltos jobb mellső lábáról.
– Hogyan állnak a fogadások?
– Ez a furcsa az egészben. Tegnap még egyre tizenötöt kínáltak, de ma megváltozott a helyzet, most már alig adnak egyre hármat.
– Úgy látszik, az emberek mégiscsak tudnak valamit mondta Holmes.
A batár a lelátó előtti zárt részre kanyarodott. Elolvastam, mi van az indulók jegyzékén.

Wessex Kupa. Négy- és ötéves lovak.
Nevezési díj ötven font.
A fele+1000 font a győztesnek,
300 font a másodiknak,
200 font a harmadiknak.

Új pálya. Táv: 1 5/8 mérföld.

1. Néger. Tulajdonos: Mr. Heath Newton. (Vörös sapka, fahéjszínű test.)
2. Ökölvívó. Tulajdonos: Wardlaw ezredes. (Rózsaszín sapka, kék-fekete test.)
3. Desborough. Tulajdonos: Lord Blackwater. (Sárga sapka és ujjak.)
4. Ezüstcsillag. Tulajdonos: Ross ezredes. (Fekete sapka, vörös test.)
5. Írisz. Tulajdonos: Balmoral herceg. (Sárga-fekete csíkok.)
6. Ráspoly. Tulajdonos: Lord Singleford. (Bíbor sapka, fekete ujjak.)

– Levettük a másik lovat, a maga szavában bíztunk – mondta az ezredes. – Mi az, mit kiabálnak? Ezüstcsillag az esélyes?
– Négyre ötöt Ezüstcsillag ellen! – zsongott a fogadóirodák környéke. – Négyre ötöt Ezüstcsillag ellen! Ötre tizenötöt Desborough ellen! Négyre ötöt a mezőnyre!
– Már kint vannak a számok – kiáltottam. – Mind a hatan indulnak.
– Mind a hatan indulnak! Az én lovam is indul! – kiabálta az ezredes izgatottan. – De nem látom. Még nem látom az én színeimet.
– Még csak öten vonultak el. Most jön.
Alighogy ezt kimondtam, a mázsálóból egy hatalmas pej ló ugrott ki, könnyedén elügetett előttünk. A zsokén az ezredes jól ismert vörös és fekete színei ékeskedtek.
– Ez nem az én lovam! – kiabálta a tulajdonos. – Egyetlen szál fehér szőre sincs! Mit csinált, Mr. Holmes?
– Nézzük csak, hogy állja meg a helyét – mondta barátom rendíthetetlen nyugalommal, és néhány másodpercig szótlanul figyelte az eseményeket a messzelátómmal. – Nagyszerű! Remekül indult! – kiáltotta hirtelen. – Most jönnek a kanyarban!
A batárból pompásan szemmel tudtuk követni az egyenesbe forduló lovakat. Olyan közel voltak egymáshoz, hogy egy szőnyegen elfértek volna. Fél távnál a capletoni istálló sárga színe villogott elöl. De mire hozzánk értek, Desborough lova lelassult, az ezredesé egykettőre faképnél hagyta, és jó hat hosszal elsőnek futott be. Írisz volt az alaposan lemaradt harmadik.
– Akárhogy is, de nyertem – mondta az ezredes, és eltakarta a szemét. – Bevallom, hogy egy szót sem értek az egészből. Még most sem elég a titkolózásból, Mr. Holmes?
– De igen, ezredes. Ideje, hogy mindent megtudjon. Menjünk át a lovakhoz, nézzük meg őket együtt. Itt van – mondta, mikor a mázsálóba értünk.
Ide csak a tulajdonosok és az ismerőseik léphetnek be.
– Ha tiszta szesszel megmossa a képét meg a lábát, kiderül, hogy ez a maga derék Ezüstcsillagja.
– Nem akarok hinni a szememnek!
– Egy ügyeskedő embertől szereztem vissza. Elkövettem azt a merészséget, hogy úgy indítsam el, ahogy megérkezett.
– Drága uram, maga csodát tett! A ló egészségesnek látszik. Soha ilyen jól nem futott még. Ezerszeresen kérem az elnézését, hogy kétségbe mertem vonni a képességeit. Nagy szolgálatot tett nekem a ló visszaszerzésével. Még nagyobb szolgálatot tenne, ha megtalálná John Straker gyilkosát.
– Megtettem – mondta Holmes csendesen. Döbbenten néztünk rá.
– Elfogta? Hol van?
– Itt.
– Hogyhogy itt?
– Ebben a percben is a társaságomban van. Az ezredes elvörösödött.
– Tudom, hogy hálával tartozom magának, Mr. Holmes – mondta –, de amit most mondott, vagy ostoba tréfa, vagy közönséges sértés. Sherlock Holmes nevetett.
– Gondolhatja, ezredes, hogy nem magát gyanúsítom a bűntett elkövetésével – mondta. – A gyilkos éppen maga mögött áll.
Az ezredes mögé lépett, és kezét a telivér fényes nyakára tette.
– A ló?! – kiáltotta az ezredes is, én is.
– Igen, a ló. Mentségére szolgál, hogy önvédelemből cselekedett, és hogy John Straker nem volt méltó a maga bizalmára. De megszólalt a csengő. A következő futamon én is nyerni szeretnék valamit, tehát későbbre halasztom a részletes beszámolót.
A pullmankocsi sarkába húzódtunk a London felé száguldó vonaton, és soha ilyen rövidnek nem tetszett az utazás Ross ezredesnek és jómagamnak, mint most, hogy Holmes beszámolóját hallgattuk arról, mi történt tulajdonképpen a dartmoori istálló közelében múlt hétfőn éjjel, és miképp derítette ki az igazságot.
– Be kell vallanom – mondta –, hogy teljesen téves elképzeléseim voltak az újságcikkek alapján. Pedig a cikkekben a fontos tények is benne voltak, de a lényegtelen részletek teljesen elborították őket. Azzal a meggyőződéssel mentem le Devonshire-ba, hogy Fitzroy Simpson a bűnös, bár tudtam, hogy az ellene szóló bizonyítékok még hiányosak. Csak a hintóban láttam át, mikor az idomár házához értünk, hogy miért fontos a currys ürühús. Talán emlékeznek rá, hogy szórakozottan ültem a kocsiban, mikor maguk leszálltak. Azon csodálkoztam, hogyan is kerülhette el a figyelmemet egy ilyen nyilvánvaló nyom.
– Nekem meg azt kell bevallanom – mondta az ezredes –, hogy nem tudom, mi jelentősége van a currys húsnak.
– Ez volt az első láncszem a gondolatmenetemben. Az ópiumpor nem íztelen. Nem kellemetlen az íze, de észrevehető. Ha valamilyen megszokott ételbe keverik, nyomban megérezné az, aki megkóstolja az ételt, és nem enne belőle. A curry a legalkalmasabb fűszer ennek az íznek az elnyomására. De Fitzroy Simpson, az idegen. semmiképp sem tudhatta, hogy currys húst fognak főzni aznap az idomár házában, és túlzottan merész feltételezés volna arra gondolni, hogy véletlenül éppen ópiumpor volt nála, amikor az ópiumíz elfojtására alkalmas ételt szolgáltak fel. Ez elképzelhetetlen. Simpsonnal tehát nem kellett tovább foglalkoznom, figyelmemet Strakerre és a feleségére összpontosíthattam, hiszen ők választhatták aznap vacsorára a currys ürühúst. Az ópiumport akkor keverték bele a fiú ételébe, amikor külön tányérban volt már, mert a többieknek kutya bajuk sem lett a vacsorától. Kinek volt tehát módja észrevétlenül ópiumport keverni az ételbe? De még nem is válaszoltam erre a kérdésre, mikor eszembe jutott, milyen fontos láncszem az is, hogy a kutya nem ugatott aznap éjjel. Egy helyes következtetés valósággal vonzza a másikat! Simpson történetéből tudjuk, hogy az istállóban kutyát is tartottak, és bár éjszaka valaki bement az istállóba, és kivezette a lovat, a kutya mégsem ugatott, hiszen a padláson alvó lovászfiúk nem ébredtek fel. Az éjféli látogató olyan ember volt tehát, akit a kutya jól ismert. Ekkor már meg voltam győződve róla, legalábbis majdnem biztosra vettem, hogy John Straker ment le az éjszaka kellős közepén az istállóba, és vitte ki Ezüstcsillagot valahova. De miért? Aligha tisztességes céllal, hiszen elkábította a lovászfiút. De fogalmam sem volt róla, mi lehetett Straker célja. Hallottam olyan esetekről, hogy az idomárok úgy jutottak nagy pénzhez, hogy a tulajdon lovuk ellen fogadtak, és kimódolták egy kis csalással, hogy ne nyerjen. Néha a zsoké fogta vissza kérésükre. De néha ravaszabb és alattomosabb eszközökhöz folyamodtak. Melyik esetről volt itt szó? Reméltem, hogy Straker zsebe tartalmának megvizsgálása segíteni fog a válaszadásban. Segített is. Bizonyára emlékeznek a halott kezében talált különleges késre. Józan ember nem választotta volna ezt a kést önvédelmi fegyvernek. Watson doktortól tudjuk, hogy ezt a kést a legkényesebb műtétek elvégzésére használják. Azon a bizonyos éjszakán is kényes műtétre akarták használni. Ross ezredes, maga sok mindent tud a lóversenyekről, azt is tudja tehát, hogy be lehet vágni egy ló combján az inat bőr alatt, úgy, hogy semmi nyoma ne maradjon. De következménye lesz: az ilyen ló sántikálni fog, és mindenki azt hiszi majd, hogy túlerőltetés vagy reuma okozta a baját. Nem gondolnak erre az aljasságra. – A gyalázatos! A gazember! – kiabálta az ezredes.
– Tudjuk tehát, miért akarta kivinni John Straker a lovat a pusztaságba. Ez a tüzes állat a hétalvókat is felébresztette volna a tombolásával, mihelyt megérzi a kést. Ezért kellett a műtétet az isten szabad ege alatt elvégezni.
– Milyen vak is voltam! – kiáltotta az ezredes. – Ezért kellett neki a gyertya, ezért gyújtott gyufát!
– Igen. De a zsebe tartalmának átvizsgálásakor szerencsére nemcsak azt tudtam meg, mit akart csinálni, hanem azt is, hogy miért. Maga társaságot kedvelő ember, ezredes, nyilván maga is tapasztalta, hogy az ember nem hordja mások számláit a zsebében. Éppen elég a magunkét kifizetni. Arra következtettem, hogy Straker kettős életet él, második lakása is van valahol. A számla elárulta, hogy nő van a dologban, méghozzá nem is olcsó dáma. Maga bizonyára jól fizeti az alkalmazottait, ezredes, de azért aligha vehetnek a fizetésükből húsz guinea-s kosztümöket a kedvesüknek. Megkérdeztem Mrs. Strakertől, tud-e valamit a ruháról, elégedetten hallottam, hogy nem. feljegyeztem hát a divatszalon címét, zsebre vágtam Straker fényképét, hogy leleplezzem a titokzatos Darbyshire urat. Most már minden egyszerű volt. Straker kivitte a lovat a mélyedéshez, hogy ne lássák meg a gyertyafényt. Simpson menekültében elejtette a kendőjét, Straker felszedte, valami célja lehetett vele, talán a ló lábát akarta megkötni vele. A horpadásban odaállt a ló mögé, és meggyújtotta a gyufát. Az állat kitűnő ösztönével megérezte, hogy itt valami gonoszság készül, kirúgott, és az acélpatkó homlokon találta Strakert. Straker nem törődve a zuhogó esővel levetette már a köpenyét, hogy könnyebben boldoguljon, és estében a kés felhasította a combját. Elég érthető a magyarázatom?
– A napnál is világosabb! – mondta az ezredes. – Csodálatos! Mintha végignézte volna!
– Az utolsó húzásom, be kell ismernem, finom volt, de vaktában történt. Az ilyen körültekintő ember, gondoltam, először kísérletezik, csak aztán lát neki az inak vagdalásának. De mivel kísérletezhetett? Megakadt a szemem a birkákon, meg is kérdeztem a dolgot, és kellemes meglepetésemre bebizonyosodott, hogy a feltevésem helytálló.
– Mindent megmagyarázott, Mr. Holmes.
– Londonban első utam a divatszalonba vezetett. A tulajdonosnő nyomban felismerte a kép alapján kedves vevőjét, Darbyshire urat, azaz Strakert. Azt mondta, hogy az emberünk felesége szép és fiatal, nagyon szereti a drága ruhákat. Biztos voltam benne, hogy Straker úszott az adósságban e miatt a nő miatt, ezért akarta nyomorult tervét megvalósítani.
– Csak egy dolgot nem árult még el. Hol volt a ló? – kérdezte az ezredes.
– Megugrott, és az egyik szomszédja gondoskodott róla. Azt hiszem, nem érdemel sem büntetést, sem köszönetet. De ha nem tévedek, Glapham Junction állomáson vagyunk, tíz perc múlva megérkezünk a Victoria pályaudvarra. Ha feljön egy szivarra hozzánk, ezredes, szívesen elmondok még egy-két részletet, talán érdekelni fogja.

 

 

A SÁRGA ARC

Barátom páratlan képességeinek köszönhetem, hogy jó néhány furcsa dráma nézője, sőt, olykor szereplője lehettem, és most, amikor közreadom ezeken az eseteken alapuló rövid feljegyzéseimet, természetesnek tartom, hogy inkább barátom sikereivel foglalkozzam, mint a kudarcaival. Nem is annyira a jó hírneve kedvéért, hiszen tettereje és találékonysága akkor volt a legcsodálatosabb, amikor sarokba szorították, hanem azért, mert ha ő kudarcot vallott, többnyire senki sem járt sikerrel, és a történetek mindörökre befejezetlenek maradtak. Egyszer-egyszer mégis megtörtént, hogy az ő tévedése után kiderült, mi az igazság. Talán hat ilyen esetre vonatkozóan vannak feljegyzéseim, és közülük A második folt esete tarthat leginkább számot érdeklődésre – meg az a történet, amit most elmondok.
Sherlock Holmes nem tartozott azok közé az emberek közé, akik a testgyakorlást pusztán a testgyakorlás kedvéért végzik. Igaz, hogy a súlycsoportjában hozzá fogható kitűnő ökölvívót nem sokat láttam, és kevesen voltak képesek akkora testi erőkifejtésre, mint ő; de a céltalan testi erőkifejtést energiapocsékolásnak ítélte, és jobbára csak akkor gyürkőzött neki valaminek, ha hivatásának céljai megkövetelték. Akkor aztán kitartó volt, szívós, fáradhatatlan. Talán meglepő, hogy így is meg tudta őrizni erejét, de szerencsére mértéktartó volt az étkezésben, az életmódja pedig szinte spártaian egyszerű. Egyetlen hibája volt, a kokain élvezete, nagy ritkán, mintegy tiltakozásul az élet egyhangúsága ellen, ha kevés dolga akadt, ha semmi érdekesre nem bukkant az újságokban.
Egy szép tavaszi napon olyan kipihent volt, hogy eljött velem sétálni a parkba, ahol már zöldelltek a szilfák, és a vadgesztenyék hegyes hajtásaiból kibújtak az első ötujjú levelek. Vagy két óra hosszat kóboroltunk, szinte szótlanul, jó ismerősök módjára. Majdnem öt óra volt már, mire visszaértünk a Baker Streetre.
– Kérem szépen – mondta kisinasunk, mikor beeresztett –, egy úr kereste önt, uram.
Holmes szemrehányó pillantást vetett rám.
– Így jár az ember, ha sétálni megy délután! – mondta. – És elment az az úr?
– El, uram.
– Miért nem hívta be?
– Behívtam, uram. Be is jött.
– Mennyi ideig várt?
– Félóra hosszat, uram. Nagyon nyugtalan ember volt, csak topogott és járkált egész idő alatt, amíg itt volt. Kint vártam az ajtó előtt, hallottam, mit csinál. Aztán kijött a folyosóra, és azt mondta: „Hát sose jön haza ez az ember?” Szóról szóra ezt mondta, uram. „Csak még egy kicsit szíveskedjék várni” – mondtam neki. „Majd kint várok a levegőn – felelte –, mert itt meg lehet fulladni. Nemsokára visszajövök.” És már rohant is kifelé, bármit mondtam neki, nem állt meg.
– Nem baj. maga megtette, amit megtehetett – mondta Holmes, miközben bementünk a szobánkba. – Mégis bosszantó ez a dolog, Watson. Nagyon vártam már a következő esetet, és az emberünk türelmetlenségéből ítélve ez az eset fontos lehetett. Nézze csak! Ez nem a maga pipája, itt, az asztalon! Itt felejtette a pipáját. Szép, öreg pipa, hangafából, jó hosszú szára van, a dohányboltos azt mondaná rá, hogy borostyánkőből van. Vajon hány igazi borostyán pipaszár akad Londonban? Sokan azt hiszik, hogyha légy van a kőbe zárva, valódi a borostyán. Pedig ma már jövedelmező mesterség műlegyet rejteni a hamis borostyánba. Mindenesetre az emberünk zaklatott idegállapotban lehetett, hogy itt felejtette hőn szeretett pipáját.
– Honnan tudja, hogy hőn szereti a pipáját? – kérdeztem.
– Ez a pipa körülbelül hét shilling hat pennybe került. Láthatja, hogy kétszer is megjavították, egyszer a szár farészét, egyszer pedig a borostyánkő szopókát.
Mind a két helyen, nézze csak. ezüstpántot tettek rá, vagyis a javítás többe került, mint maga a pipa annak idején. Az emberünk hőn szereti a pipáját, hiszen inkább megjavíttatja, mint hogy ugyanannyi pénzért új pipát vegyen magának.
– Tud róla még valamit? – kérdeztem, mert Holmes egyre csak forgatta a pipát, és jellegzetes töprengő arckifejezésével meredt rá.
Feltartotta, és hosszú, vékony mutatóujjával megkopogtatta, ahogy a csontot szokták az egyetemi tanárok, ha előadást tartanak róla.
– A pipák sokszor felettébb érdekesek – mondta. – Legfeljebb az óráknak és a cipőfűzőknek van ennyi egyéni jellegzetességük. De ennek nincs különösebb vagy érdekesebb ismertetőjele. A tulajdonosa mindenesetre erős ember, balkezes, kitűnő fogai vannak, de nem valami gondos, és nincs is szüksége rá, hogy különösebben takarékoskodjon.
Barátom csak úgy odavetette ezeket a megállapításokat, de láttam rajta, hogy lesi, vajon követni tudom-e a gondolatmenetét.
– Nemcsak gazdag emberek szívhatnak hétshillinges pipát – mondtam.
– Ez a dohány Grosvenor-keverék, nyolc penny belőle egy uncia – felelte Holmes, és a pipából a tenyerébe ütögetett egy kis hamut. – Már négy pennyért is kitűnő dohányt lehet kapni, azaz emberünknek nincs szüksége rá, hogy különösebben takarékoskodjon.
– És a többi tulajdonsága?
– Az a szokása, hogy a lámpa vagy a gázégő lángjánál gyújt rá a pipájára. Az egyik oldala, láthatja, egészen el van szenesedve. Gyufával természetesen nem csinálhatta. Miért tartaná oda a gyufát a pipa oldalához? De ha az ember a lámpa lángjánál gyújt rá a pipájára, a pipa feje megpörkölődik. Ennek a pipának a jobb oldala pörkölődött meg. ezért mondom, hogy a tulajdonosa balkezes. Maga is a lámpa lángjánál gyújt rá a pipájára, és mert maga jobbkezes, természetesen a pipa bal oldalát tartja oda a lánghoz. Egyszer-egyszer talán fordítva tartja oda, de nem rendszeresen. Ezt a pipát viszont mindig a jobb oldalával tartották a lánghoz. És az emberünk átharapta a borostyánkövet. Ehhez pedig erős ember kell, és ép fogsor. De ha nem tévedek, az emberünk most jön fel a lépcsőn, tehát érdekesebb tanulmányoznivalónk is lesz, mint ez a pipa.
Egy pillanat múlva kinyílt az ajtó, és egy magas fiatalember lépett be a szobába. Jól és ízlésesen öltözött, sötétszürke öltöny volt rajta, a kezében pedig egy széles karimájú barna művészkalap. Harmincévesnek mondtam volna, bár a valóságban néhány évvel idősebb volt.
– Bocsánatot kérek – mondta zavartan -. azt hiszem, illett volna kopognom. Elnézést, persze, kopognom kellett volna. Nem tagadom, kissé izgatott vagyok, kérem, írják ezt is ennek a számlájára.
Végigsimította homlokát, mintha megszédült volna, aztán leült, vagyis inkább lerogyott egy székre.
– Látom, hogy néhány napja nem aludt – mondta Holmes a rá jellemző szívélyes közvetlenséggel. – Ez jobban megviseli az ember idegeit, mint a munka, sőt, jobban, mint a szórakozás. Megtudhatnám, miben lehetnék a segítségére?
– A tanácsát szeretném kérni, uram. Nem tudom, mit tegyek, és úgy érzem, hogy minden összetört körülöttem.
– Tanácsadó nyomozóra van szüksége?
– Még annál is többre. Szeretném megtudni, mi a véleménye, mint értelmes embernek, mint nagyvilági embernek. Szeretném tudni, mit is tegyek. Az egyetlen reményem, hogy maga meg tudja mondani.
Kapkodva, éles hangon, szaggatottan mondta, amit mondott. Látszott rajta, hogy nehezére esik a beszéd, és hogy erős akaratával győzi le tiltakozó ösztöneit.
– Kényes dologról van szó – mondta. – Az ember nem szívesen beszél a családi életéről idegeneknek. Borzalmas dolog, a feleségem viselkedéséről kell beszélnem két embernek, akiket most látok először életemben. Rettenetes, hogy ezt kell tennem. De már nem bírom tovább, tanácsra van szükségein.
– Kedves Grant Munro úr... – kezdte Holmes. Látogatónk felpattant.
– Mi az? – kiabálta. – Maga tudja a nevem?
– Ha titokban akarja tartani – mondta Holmes mosolyogva –, fogadja meg a tanácsom, és vagy ne írassa be a nevét a kalapja bélésébe, vagy a kalap tetejét fordítsa a felé az ember felé, akivel beszél. Azt akartam mondani, hogy sok titkot hallgattunk meg ebben a szobában mi ketten, a barátom meg én, és sok zaklatott lelket sikerült már megnyugtatnunk. Bízom benne, hogy a maga esetében is meg tudjuk tenni. De mert a késlekedés bajt okozhat, hadd kérjem meg, hogy most már ne habozzon, és mondja el a tényeket.
Látogatónk megint végigsimította homlokát, mint aki keservesen nehéznek találja a feladatot. Láttam az arcán, minden mozdulatán, hogy tartózkodó ember, zárkózott, büszkeség is van benne, és szívesebben elrejtené a sebeit, mint mutogatná. Aztán az öklével széles mozdulatot tett, mintha félrevetett volna minden tartózkodást, és beszélni kezdett.
– A tények a következők, Mr. Holmes – mondta. – Nős vagyok, immár három év óta. Ez alatt a három év alatt olyan szeretetben és olyan boldogságban éltünk a feleségemmel, hogy ennél jobb házasság nem is lehetett a világon. Sosem különböztünk össze, egyetlenegyszer sem, se gondolatban, se szóban, se cselekedetben. És most, múlt hétfő óta közénk tornyosult valami, és érzem, hogy egy olyan dolog van az életében, a gondolataiban, amiről semmit sem tudok, annyit sem, mint arról a nőről, aki véletlenül hozzám ér az utcán. Eltávolodtunk egymástól, és tudni akarom, hogy miért. De van valami, amit szeretnék jól az agyába vésni, Mr. Holmes, mielőtt továbbmegyünk: Effie szeret engem. Ne értsen félre. Szeret, szívvel-lélekkel szeret, jobban, mint valaha. Tudom, érzem. Nem akarom bizonygatni. Nagyon jól tudja az ember, szereti-e egy asszony vagy sem. De ez a titok közénk tolakodott, és amíg el nem tűnik közülünk, semmi sem lehet olyan, mint régen volt.
– A tényeket, Mr. Munro, ha szabadna kérnem – mondta Holmes kissé türelmetlenül.
– Elmondom, mit tudok Effie-ről. Amikor megismertem, özvegyasszony volt, fiatal özvegy, alig huszonöt éves. Mrs. Hebron volt a neve. Egészen fiatalon ment ki Amerikába, Atlanta városában élt, ennek a Hebronnak, egy gazdag ügyvédnek volt a felesége. Volt egy gyerekük is, de aztán kitört a városban a sárgaláz, és mind a férj, mind a gyerek meghalt. Láttam a férj halotti bizonyítványát. Effie-nek elege volt Amerikából, hazajött, és egy vénkisasszony nagynénjével lakott Pinnerben, Middlesex grófságban. Hadd említsem meg, hogy a férje tisztes jómódban hagyta, négyezer-ötszáz font tőkéje volt, és olyan ügyesen fektette be, hogy átlagosan évente hét százalékot jövedelmezett. Effie alig hat hónapja lakott Pinnerben, amikor megismertem. Megszerettük egymást, és néhány hét múlva összeházasodtunk.
Komlókereskedő vagyok, a jövedelmem hét-nyolcszáz font – egyszóval jómódúak vagyunk, egy szép villában lakunk Norburyben, nyolcvan font bért fizetünk évente. Ahhoz képest, milyen közel van a városhoz, Norbury nagyon falusias. Rajtunk túl csak a fogadó van és két ház, szemben velünk, egy nagy rét túlsó oldalán egy másik villa, és semmi más, aztán már csak az állomásra vezető út közepénél kezdődnek a házak. Én az év legnagyobb részében bejárok Londonba dolgozni, de nyáron kevesebb a tennivalóm, olyankor aztán keresve se találhatott az ember boldogabb párt, mint mi ketten a falusi házunkban. Amíg ez az átkozott dolog el nem kezdődött, semmi sem árnyékolta be az életünket.
Még valamit el kell mondanom, mielőtt folytatnám. Mikor összeházasodtunk, a feleségem rám ruházta minden vagyonát – igazán az akaratom ellenére, éppen elég kínos lenne számomra, ha rosszra fordulnának az üzleti ügyeim. De ő kérte, és én elfogadtam. Körülbelül hat hete egyszer csak hozzám fordult.
– „Jack – mondta –, amikor átvetted a pénzemet, azt mondtad, hogyha pénzre van szükségem, csak kérjek tőled.”
– „Természetesen – feleltem. – Hiszen a te pénzed.”
– „Akkor kérnék tőled száz fontot” – mondta.
Megdöbbentem, mert mindaddig azt hittem, hogy csak egy új ruhára vagy valami hasonlóra van szüksége.
– „Mire kell az a sok pénz?” – kérdeztem.
– „Azt mondtad – felelte tréfálkozva –, hogy te leszel az én bankárom. Igazán tudhatnád, hogy a bankárok sohasem kérdezősködnek.”
– „Ha csakugyan szükséged van a pénzre, természetesen megkapod” – mondtam.
– „Csakugyan szükségem van rá.”
– „És nem mondod meg, hogy mire kell?”
– „Egyszer talán megmondom, Jack, de most még nem.”
Beértem ennyivel, bár ez volt az első eset, hogy valamelyikünknek titka volt a másik előtt. Átadtam neki egy csekket, és el is feledkeztem az egészről. Lehet, hogy nincs is köze ahhoz, ami történt, de azért jobbnak tartottam, hogy megemlítsem.
Ahogy az előbb mondtam is, van egy másik villa nem messzire tőlünk. Egy nagy rét van közöttünk, de kényelmesebb az országúton és aztán egy bekötő úton sétálni el odáig. A házon túl van egy kis fenyőerdő, szívesen sétáltam arra, hiszen a fák közt olyan otthonosan érzi magát az ember. A ház már nyolc hónap óta lakatlan. Kár érte: szép, emeletes villa, régimódi fedett bejárattal, lonccal befuttatva. De sokszor álltam előtte, de sokszor gondoltam rá, milyen szép kis otthon lehetne belőle!
Múlt hétfőn este is arrafelé sétáltam. A bekötő úton egy üres teherkocsi jött szembe velem, és láttam, hogy a villa bejárata mellett szőnyegek és más holmik hevernek a fűben. Úgy látszik, végre kiadták a házat. Elmentem a ház mellett, aztán megálltam, ráérősen végigjártattam rajta a szemem, azon gondolkoztam, miféle emberek költözhetnek a szomszédságunkba. Ahogy nézelődtem, egyszerre csak észrevettem, hogy az egyik emeleti ablakból valaki figyel.
Nem tudom, Mr. Holmes, mi volt olyan ijesztő abban az arcban, de végigfutott a hátamon a hideg. Elég messze voltam, nem láttam tisztán a vonásait, de volt benne valami természetellenes, valami nem emberi. Én legalábbis ilyennek láttam, és közelebb léptem, hogy jobban szemügyre vehessem a leselkedőt. De ahogy megindultam, az arc egyszerre csak eltűnt, olyan hirtelen, mintha valaki visszarántotta volna a sötét szobába, öt percig is állhattam ott, rendezgettem a benyomásaimat. Nem tudtam megítélni, hogy férfi vagy nő arca volt-e, amit láttam. A színe volt az, ami megijesztett. Fakó sárga volt és mozdulatlan és merev, ijesztően természetellenes. Annyira nyugtalan lettem, hogy elhatároztam, megnézem közelebbről is a ház új lakóit. Odamentem a kapuhoz, és bezörgettem. A kapu nyomban kinyílt, egy barátságtalan képű, magas, sovány asszony nyitotta ki.
– „Mit akar?” – kérdezte jó északi kiejtéssel.
– „A szomszédjuk vagyok, onnan – mondtam, és a házunk felé intettem. – Látom, hogy éppen most költöznek be, és gondoltam, ha valami segítségre van szükségük...”
– „Ha lesz, majd szólunk” – mondta az asszony, és becsukta a kaput az orrom előtt.
Bosszantott ez a goromba visszautasítás, sarkon fordultam hát, és hazamentem. Próbáltam mindenfélére gondolni, de egész este csak az ablakban látott arc és az asszony gorombasága járt az eszemben. Elhatároztam, hogy az előbbiről nem szólok a feleségemnek. Ideges, túl érzékeny asszony, nem akartam, hogy őt is nyugtalanítsa az a kellemetlen érzés, amiben részem volt. Annyit azért mondtam neki elalvás előtt, hogy valaki beköltözött a házba, de ő nem válaszolt.
Általában nagyon mélyen alszom. Csúfolt is miatta a családom, hogy engem ágyúval sem lehet felébreszteni. De ezen az éjjel, nem tudom, miért, talán a kalandom okozta kis izgalom miatt, felszínesebben aludtam, mint máskor. Félálomban hallottam, hogy valami mozgás van a szobában, és lassan ráeszméltem, hogy a feleségem öltözködik, éppen a köpenyét meg a főkötőjét veszi. Már-már megszólaltam, álmos hangon azt akartam morogni, hogy mi dolog ez a szokatlan készülődés, de amikor félig nyitott szemem feleségemnek a gyertya lángjától megvilágított arcára tévedt, a torkomon akadt a szó. Sosem láttam még ilyennek az arcát – sosem gondoltam volna, hogy ilyen is tud lenni. Halálsápadt volt, kapkodta a levegőt, és miközben megtűzte a köpenyét, lopva az ágy felé nézett, hogy nem ébredtem-e fel. Azt hitte, alszom, nesztelenül kilopakodott a szobából, és nemsokára hallottam, hogy valami nyikordul – ez csak a házunk kapuja lehetett. Felültem az ágyban, rácsaptam az öklömmel a rácsra, hogy lássam, valóban ébren vagyok-e. Elővettem az órámat a párna alól. Hajnali három óra volt. Mit kereshet a feleségem hajnali háromkor kint az országúton?
Húsz percig ülhettem így, törtem a fejem, kerestem valami elfogadható magyarázatot. De mennél többet gondolkoztam a dolgon, annál hihetetlenebb, annál rejtélyesebb volt. Még akkor is hiába morfondíroztam, amikor meghallottam, hogy halkan becsukódik a kapu, és a feleségem jön fölfele a lépcsőn.
– „Ugyan, hol jártál, Effie?” – kérdeztem, mihelyt belépett.
Összerezzent és felsikoltott, mikor a hangomat meghallotta, és ez az összerezzenés, ez a sikoltás mindennél rosszabbul esett nekem, olyan leírhatatlan bűntudatról árulkodott. Őszinte és becsületes asszony volt a feleségem mindeddig, és most borzadva kellett látnom, hogyan lopózik be a szobába, hogyan sikolt fel, hogyan rezzen össze, amikor a férje szól hozzá.
– „Ébren vagy, Jack? – kérdezte, és idegesen felnevetett. – Azt hittem, hogy téged semmi sem ébreszt fel.”
– „Hol voltál?” – kérdeztem szigorúan.
– „Nem csoda, hogy meglepődtél – mondta, és láttam, hogy reszket a keze, amikor a köpenyét gombolgatja. – Még sosem történt ilyesmi velem. Úgy éreztem, hogy mindjárt megfulladok, majd meghaltam egy kis friss levegőért. Ha nem mentem volna ki, elájulok. Lent voltam a kapuban néhány percig, és most már egészen jól érzem magam.”
De amikor mindezt elmesélte, nem mert rám nézni, a hangja sem olyan volt, mint máskor. Tudtam, hogy nem mond igazat. Nem válaszoltam semmit, befordultam a fal felé, fájt a szívem, ezer kétség és gyanú mardosta a lelkem. Mit titkolhat előlem a feleségem? Hova vezethetett ez a furcsa útja? Éreztem, hogy nem lesz nyugalmam, míg ezt meg nem tudom, de nem akartam még egyszer megkérdezni tőle, hiszen nem mondott igazat.
Egész éjszaka álmatlanul hánykolódtam, magyarázatokat agyaltam ki, de egyik hihetetlenebb volt, mint a másik.
Be kellett volna jönnöm Londonba reggel, de olyan nyugtalan voltam, hogy nem tudtam üzleti ügyekkel foglalkozni. A feleségem éppolyan zaklatott volt, mint én magam, kérdő kis pillantásokat vetett rám, láttam, tudja, hogy nem hiszem el, amit mondott, és fogalma sincs róla, mit tegyen. Reggeli közben alig váltottunk néhány szót, és én rögtön utána elmentem sétálni, hogy a jó friss levegőn még egyszer végiggondolhassak mindent.
Bejöttem egészen a Crystal Palace-ig, egy órát sétáltam a parkban, de már egy órakor megint Norburyben voltam. Utam a másik ház előtt vezetett el. Megálltam egy pillanatra, végignéztem az ablakokat, hogy nem pillantom-e meg valahol azt az ábrázatot, amely tegnap figyelt engem. Ott álltam, egyszerre csak kinyílt az ajtó, és legnagyobb meglepetésemre, Mr. Holmes, a feleségem jött ki a házból!
A megdöbbenéstől a földbe gyökerezett a lábam, de az én megdöbbenésem semmi sem volt ahhoz képest, ami az ő arcára kiült találkozásunk pillanatában. Szeretett volna visszamenekülni abba a házba, de aztán látta, hogy már nem rejtőzhet el, és megindult felém, mosolyogni próbált, de az arca halálsápadt volt, a szeme riadt.
– „Benéztem ide, Jack – mondta –, hogy nincs-e segítségre szükségük az új szomszédainknak. Miért nézel így rám, Jack? Haragszol rám?”
– „Szóval ide jöttél az éjszaka is” – mondtam.
– „Miket beszélsz?” – kiáltotta.
– „Ide jöttél. Biztos vagyok benne. Ki lakik itt, hogy abban az órában is meglátogatod?”
– „Most vagyok itt először.”
– „Miért mondsz nekem olyasmit, ami nem igaz? – kérdeztem. – Elárul a hangod remegése. Mikor volt nekem titkom előtted? De most bemegyek ebbe a házba, és mindent meg fogok tudni.”
– „Ne, Jack, ne tedd, az isten szerelmére!” – zihálta kétségbeesve.
Megindultam az ajtó felé, de ő elkapta a kabátom ujját, és görcsös erővel visszarántott.
– „Könyörgök, ne tedd meg, Jack! – kiabálta. – Megesküszöm, hogy mindent el fogok mondani neked, de ha most bemész a házba, abból csak baj lehet.”
Le akartam rázni magamról, de riadtan és esedezve kapaszkodott belém.
– „Bízz bennem, Jack! – sírta. – Bízz bennem, csak most az egyszer. Sosem fogod megbánni. Ha titkolok valamit előtted, hidd el, hogy csak a te érdekedben teszem. Az életünk forog kockán. Gyere haza velem, és minden rendben lesz. De ha betörsz ebbe a házba, mindennek vége köztünk.”
Olyan elszántan, olyan kétségbeesetten beszélt, hogy megtorpantam, habozva álltam az ajtó előtt.
– „Bízom benned, de csak egy feltétellel – mondtam végül. – Legyen vége ennek a rejtélynek egyszer s mindenkorra. Ha akarod, őrizd meg a titkodat, de ígérd meg nekem, hogy nem lesz több éjszakai látogatás, nem teszel semmit a tudtom nélkül. Ha megígéred, hogy semmi ilyesfélét nem teszel a jövőben, én is elfelejtem mindazt, ami történt.”
– „Tudtam, hogy bízni fogsz bennem! – mondta, és megkönnyebbülten felsóhajtott. – Minden úgy lesz, ahogy akarod. Gyere már, gyere haza!”
A kabátom ujjánál fogva rángatott el a villa elől. Visszafordultam és visszanéztem, láttam, hogy az emeleti ablakban ott van a fakó sárga arc, és figyel minket. Milyen kapcsolat fűzheti a feleségemet ehhez a teremtményhez? Milyen szál köti össze azzal a nyers, goromba asszonnyal, akit tegnap láttam? Megfejthetetlen rejtélynek látszott, mégis tudtam, hogy nem lesz nyugtom addig, amíg ki nem derítem.
Két napig otthon voltam, és a feleségem állta a szavát, tudomásom szerint ki se tette a lábát a házból. De a harmadik napon bebizonyosodott, hogy az ünnepélyes ígéreténél is erősebb az a titokzatos hatalom, ami el akarja szakítani tőlem és a tisztesség útjáról.
Aznap már bejöttem Londonba, de nem a szokásos vonatommal, a 3 óra 36 percessel érkeztem haza, hanem a 2 óra 40 percessel. Amikor beléptem a házba, a szobalány ijedt arccal jött elém.
– „Hol van az úrnője?” – kérdeztem.
– „Azt hiszem, sétálni ment” – felelte.
Elöntötte agyamat a gyanakvás. Felrohantam a lépcsőn, megnéztem, nincs-e mégis otthon. Véletlenül kinéztem az egyik emeleti ablakból, és láttam, hogy a szobalány, akivel épp az imént beszéltem, a másik ház felé szalad a réten át. Mindent megértettem. A feleségem mégis átment oda, és meghagyta a lánynak, hogy szóljon neki, ha hazajönnék. Reszkettem haragomban, lerohantam a lépcsőn, elindultam a másik ház felé, egyszer s mindenkorra tisztázni akartam a dolgot. Láttam, hogy a feleségem meg a lány együtt jön visszafelé az ösvényen, de nem álltam meg, oda se szóltam hozzájuk. A titok, ami beárnyékolta az életemet, ott lappangott, abban a házban. Jöjjön, aminek jönnie kell, megfogadtam, hogy ez a titok nem lesz titok többé. Nem is zörgettem a kapun, csak lenyomtam a kilincset, és berohantam.
A földszinten minden csendes volt. A konyhában egy fazék víz zubogott a tűzhelyen, egy nagy fekete macska aludt összegömbölyödve a kosarában, de a már ismert asszonynak nyoma sem volt. Berohantam a másik szobába. Üres. Fel a lépcsőn. Az emeleti két szoba is kihalt, üres. Egy lélek sem volt az egész házban. A bútorok és a képek a lehető legközönségesebbek, csak az az egy szoba volt különb, amelyiknek az ablakában a sárga arcot láttam. Ennek a szobának kényelmes és csinos volt a berendezése, és a keserű gyanú vad lobbot vetett a szívemben, amikor megláttam a kandalló párkányán feleségem egészalakos fényképét, azt a képet, amit az én kérésemre csináltatott alig három hónapja.
Csak addig maradtam a házban, míg meg nem bizonyosodtam róla, hogy üres. Hazaindultam, és olyan nehéz volt a szívem, mint még soha. Mikor beléptem a házunkba, feleségem elém sietett, de annyira tele volt a szívem fájdalommal és haraggal, hogy nem akartam beszélni vele, félretoltam, és a dolgozószobámba mentem. Utánam szaladt, és bejött, mielőtt az ajtót becsukhattam volna.
– „Nagyon sajnálom, Jack, hogy megszegtem az ígéretemet – mondta. – De ha ismernéd a körülményeket, megbocsátanál.”
– „Mondj el mindent” – feleltem.
– „Nem lehet, Jack, nem lehet!” – sírta.
– „Amíg nem mondod meg, ki lakik abban a házban, és kinek adtad azt a fényképet, nincs közünk egymáshoz” – válaszoltam, kiszakítottam magam a kezéből, és eljöttem hazulról. Ez tegnap történt, Mr. Holmes, azóta nem láttam a feleségem, és semmi újabbat nem hallottam az egész különös ügyről. Most először vetődött árnyék a kettőnk életére, és ez annyira megrázott, hogy azt sem tudom, mit kellene tennem. Ma reggel végre eszembe jutott, hogy maga az az ember, aki tanácsot adhatna nekem, ide rohantam tehát, és feltétel nélkül a kezébe adtam magamat. Ha van valami, amit nem világítottam meg kellőképpen, kérem, faggasson ki róla. De mindenekelőtt mondja meg gyorsan, mit tegyek, mert ezt a kínszenvedést nem tudom elviselni.
Holmes és én nagy figyelemmel hallgattuk ezt a felindultságtól szaggatott, töredezett hangon elmondott szokatlan vallomást. Társam egy ideig hallgatagon ült, állát tenyerébe támasztva gondolataiba mélyedt.
– Mondja – szólalt meg végül –, meg merne esküdni rá, hogy az az arc az ablakban egy férfi arca volt?
– Nem tudom megmondani. Mindig elég messziről láttam.
– Mégis kellemetlen hatást gyakorolt magára.
– Természetellenes volt a színe, és rettenetesen merevek voltak a vonásai. Amikor közelebb mentem, hirtelen eltűnt.
– Mennyi ideje kérte magától a felesége a száz fontot?
– Majdnem két hónapja.
– Látta az első férj képét?
– Nem. A halála után nem sokkal nagy tűzvész volt Atlantában. A feleségem iratai is mind odavesztek.
– A halotti bizonyítvány mégis nála volt. Látta maga ezt a bizonyítványt?
– Igen. Másolat, a tűzvész után kérte.
– Találkozott valakivel, aki ismerte a feleségét Amerikából?
– Nem.
– Nem mondta a felesége, hogy szeretne elmenni Amerikába látogatóba?
– Nem.
– Nem kapott a felesége leveleket Amerikából?
– Tudomásom szerint nem.
– Köszönöm. Szeretném végiggondolni az ügyet még, egyszer. Ha az a ház csakugyan elhagyatott, nehéz dolgunk lesz. De én azt tartom valószínűbbnek, hogy az ott lakókat figyelmeztették, és ők el is hagyták a házat, mielőtt tegnap berontott hozzájuk, és most már rég visszaköltöztek. Ebben az esetben könnyű lesz kideríteni mindent. Azt tanácsolom, hogy menjen haza Norburybe, nézze meg azt a házat még egyszer. Ha úgy ítéli, hogy laknak benne, ne rontson be, hanem táviratozzon nekünk. Egy órán belül ott leszünk, és egykettőre végére járunk a dolognak.
– És ha üres a ház?
– Holnap akkor is meglátogatom, és megbeszéljük a dolgot. Viszontlátásra, és kérem, ne nyugtalankodjon, csak akkor, ha már biztos, hogy oka van rá.
Barátom kikísérte Grant Munrót.
– Félek, hogy emögött valami csúnya dolog lappang – mondta, mikor visszajött. – Magának mi a véleménye, Watson?
– Nem hangzik valami szépen – feleltem.
– Nem bizony. Zsarolás, hacsak nem tévedek nagyon nagyot.
– És ki lehet a zsaroló?
– Nyilvánvalóan az a figura, aki a ház egyetlen szép szobájában lakik, és az asszony fényképét a kandallópárkányon őrizgeti. Szavamra, Watson, gyönyörű ez a történet az ablakban megjelenő fakó ábrázatról, a világ minden kincséért sem mulasztottam volna el!
– Van valamilyen elképzelése a dologról?
– Igen, de csak ideiglenes feltevés. Bár csodálkoznék, ha nem bizonyulna helyesnek. Abban a házban az asszony első férje lakik.
– Honnan gondolja?
– Mi más magyarázhatná az asszony kétségbeesett iparkodását, hogy a második férje ne menjen be a házba? A tények, ha helyesen rakom össze őket, nagyjából a következők lehetnek: Az asszony Amerikában férjhez ment. A férjének az idők folyamán valamilyen szörnyű tulajdonsága alakult ki, vagy tegyük fel, hogy valamilyen ocsmány betegséget szedett össze, leprás lett vagy meghülyült. Az asszony megszökött tőle, hazajött Angliába, megváltoztatta a nevét, azt remélte, hogy új életet kezdhet. Három évvel ezelőtt újra férjhez ment, a férjének mutatott egy halotti bizonyítványt, egy olyan emberét, akinek a nevét fölvette; már biztonságban érzi magát, amikor az első férje egyszerre csak tudomást szerez a hollétéről – talán nem is az első férje, hanem valamilyen gátlástalan asszony, aki most ezzel a nyomorulttal él. Írnak az asszonynak, megfenyegetik, hogy leleplezik. Az asszony száz fontot kér a férjétől, meg akarja vásárolni a hallgatásukat. De hiába, azok csak megjelennek, és mikor az új férj odaveti a feleségének, hogy valaki beköltözött a másik házba, az asszony tudja, hogy az üldözői érkeztek meg. Megvárja, míg a férje elalszik, aztán átrohan hozzájuk, megpróbálja rábeszélni őket, hogy hagyják békében. Hiába. Másnap reggel megint átrohan, és amikor kijön abból a házból, belebotlik férjébe, ahogy mesélte. Az asszony megígéri, hogy többet nem megy át a másik házba, de két nap múlva túlságosan erős a kísértés, azt reméli, hogy mégis csak sikerül megszabadulni ezektől a rettenetes szomszédoktól, még egy kísérletet tesz tehát, magával viszi azt a fényképet is, amit nyilván az üldözői követeltek tőle. A beszélgetés kellős közepén beszalad a szobalány, megmondja, hogy a férj hazaérkezett. Az asszony tudja, hogy a férfi nyomban át fog jönni a villába, gyorsan kimenekíti a villa lakóit a hátsó ajtón, alighanem abba a közeli fenyvesbe, amiről már hallottunk. A férj senkit sem talál a házban. De ha ma este sincs senki a házban, nagyon nagyot fogok nézni. Mi a véleménye az elméletemről?
– Csupa feltételezés.
– De legalább megfelel a tényeknek. Majd akkor tesszük újra megfontolás tárgyává az egészet, ha akad egyetlen olyan adat, amit nem tudunk beleilleszteni. Amíg norburyi barátunk nem jelentkezik, semmit sem tehetünk.
Nem kellett soká várakoznunk. Alighogy végeztünk a teánkkal, megjött az üzenet:
Laknak a házban. Megint láttam az arcot az ablakban. Várom magukat a hétórai vonatnál, addig semmit sem teszek.
A vasútnál várt, amikor megérkeztünk. Az állomás lámpáinak fényében láthattuk, hogy nagyon sápadt, és szinte reszket a nyugtalanságtól.
– Itt vannak a házban, Mr. Holmes – mondta, és barátom karjára tette a kezét. – Láttam a fényt az ablakban, amikor idejöttem. Most mindennek ki kell derülnie, lesz, ami lesz.
– Mi a terve? – kérdezte Holmes, amikor megindultunk a fasorral szegélyezett sötét úton.
– Bemegyek, akár erőszakkal is, és megnézem, ki van a házban. Szeretném, ha maguk is ott lennének, tanúnak.
– A felesége figyelmeztette magát, hogy jobb, ha nem bolygatja ezt a titkot. Mégis rászánta magát?
– Igen, rá.
– Azt hiszem, igaza van. Ennél a bizonytalanságnál minden bizonyosság csak jobb lehet. Legjobb, ha azonnal odamegyünk. Jogi szempontból elítélendő az, amit teszünk, de azt hiszem, hogy megéri.
Nagyon sötét volt az este, és amikor az országútról a mély, sövénnyel szegélyezett ösvényre tértünk, szemerkélni kezdett az eső. Grant Munro türelmetlenül nyargalt előttünk, mi pedig követtük, ahogy tudtuk, botladozva.
– Az ott az én házam – mormolta, és a fák közt pislákoló fények felé bökött. – És ez az a ház, amelyikbe be fogunk hatolni.
Az ösvény még egyet kanyarodott, és már ott is voltunk a ház tövében. A fekete földön egy vékony sárga csík látszott, elárulta, hogy a kapu nincs becsukva, és világos volt az egyik emeleti ablak is. Odanéztünk, és láttuk, hogy a függöny mögött valami sötét folt megmozdul.
– Ott van az az alak – kiáltotta Grant Munro – maguk is láthatják, hogy van ott valaki. Jöjjenek utánam, mindjárt megtudunk mindent!
Az ajtó felé tartottunk, de az árnyékból egyszerre csak egy asszony ugrott elénk, megállt az aranyló lámpafényben. Nem vehettem ki az arcát a sötétben, de láttam, hogy a kezét könyörögve összekulcsolja.
– Jack, ne, az isten szerelmére! – kiáltotta. – Éreztem, hogy ma este ide fogsz jönni. Gondold meg a dolgot, drágám! Bízzál bennem, nem fogod soha megbánni!
– Elég sokáig bíztam benned, Effie – mondta a férje zordul. – Ne állj az utamba! Be kell mennem. A barátaim meg én mindent tisztázni fogunk.
Félrelökte az asszonyt. Követtük. Amikor az ajtót feltépte, egy idősebb asszony szaladt elé, megpróbálta feltartóztatni, de ő eltaszította, és a következő pillanatban már a lépcsőn kapaszkodtunk felfele. Grant Munro berontott a kivilágított emeleti szobába, és rögtön utána mi is beléptünk.
Barátságos, csinosan bútorozott szoba volt, az asztalon is, a kandallón is két-két gyertya égett. A sarokban, az íróasztal fölé görnyedve ült valaki – egy kislány. Háttal ült nekünk, amikor beléptünk, csak azt láttuk, hogy vörös ruha van rajta és hosszú fehér kesztyű. Megfordult, és mi meglepetésünkben-ijedtünkben felkiáltottunk. Különös, fakó ábrázat meredt ránk, és az arc vonásai teljesen kifejezéstelenek voltak. A rejtély egy szempillantás múlva megoldódott. Holmes fölnevetett, a gyerek füle mögé nyúlt, lehúzta az álarcot az arcáról – és egy szurokfekete néger kislány villogtatta ránk a hófehér fogát, nevetett, hogy milyen álmélkodó képet vágtunk. Én is elnevettem magam, örültem, hogy a gyerek nevet, de Grant Munro csak állt és bámult, és a torkához kapkodott.
– Mi ez? – hebegte. – Istenem, mit jelenthet ez?
– Elmondom, mit jelent – szólalt meg a szobába belépő büszke tekintetű asszony. – Nem akartam megmondani, de rákényszerítesz legjobb meggyőződésem ellenére. Nézzünk szembe a tényekkel, ha tudunk. A férjem meghalt Atlantában. A gyerekem él.
– A gyereked!
Az asszony kebléből egy nagy ezüst medaliont húzott elő.
– Te ezt sosem láttad nyitva.
– Nem is tudtam, hogy ki lehet nyitni.
Az asszony csak hozzáért, és a medalion kinyílt. Egy férfi képe volt benne, egy szép és értelmes férfi képe, akin azonban félreismerhetetlenül látszott, hogy afrikai származású.
– Ez John Hebron, Atlanta városából – mondta az asszony. – Nála nemesebb ember sosem volt a földön.
Szakítottam a fajtámbeliekkel, amikor hozzámentem, de soha, egyetlen pillanatra sem bántam meg. Sajnos, a gyermekünk inkább rá hasonlít, mint énrám. Sokszor megesik az ilyen házasságokban, itt is az történt, hogy a kis Lucy még az apjánál is feketébb. De akár fekete, akár fehér, a gyerekem, a kedvencem, az édesem!
A gyerek odaszaladt az anyjához, valósággal befúrta magát az asszony ruhájába.
– Csak azért hagytam Amerikában – mondta az asszony –, mert nem volt egészséges, és a környezet-változás megárthatott volna neki. Ez a hűséges skót asszony a szolgálónk, az ő gondjaira bíztam. Egyetlen pillanatra se gondoltam rá, hogy megtagadom a gyerekemet. De a véletlen az utamba hozott, Jack, megszerettelek, és nem mertem szólni neked a gyerekről. Isten bocsássa meg, féltem tőle. Hogy elveszíthetlek, és nem mertem megmondani neked. Téged választottalak, és gyengeségemben elfordultam a gyerekemtől. Három évig titkoltam előtted a létezését is, de azért a dajka mindig értesített, tudtam, hogy megvan és jól van a gyerek. Aztán egyszerre mindennél erősebben támadt fel bennem a vágy. hogy újra láthassam a gyerekemet. Küzdöttem ez ellen az érzés ellen, de hiába. Tudtam, hogy veszélyes a játék, de legalább néhány hétre át akartam hozni ide a gyereket. Száz fontot küldtem a dajkának, és mindent elmagyaráztam neki, hogy ideköltözhessen a házba, és mégse tudja meg senki, hogy ismerjük egymást. Annyira vigyáztam mindenre, hogy a dajkának egész nap a házban kellett tartania a gyereket, a kezét is. az arcát is el kellett takarnia valamivel, nehogy meglássák az ablakban, és kibeszéljék, hogy egy néger gyerek lakik ebben a házban. Talán okosabb lett volna, ha nem vagyok ilyen túlzottan óvatos, de majd megbolondultam a félelemtől, rettegtem, hogy megtudod az igazságot. Te mondtad meg nekem, hogy valaki beköltözött a házba. Várnom kellett volna reggelig, de nem tudtam aludni az izgalomtól, végül is kilopakodtam, mert tudtam, hogy te milyen mélyen alszol. De te észrevetted, mi történt, és ezzel megkezdődtek az én gyötrelmeim. Másnap már a kegyelmedért kellett könyörögnöm, és te valóban nemeslelkű voltál, nem éltél vissza vele, hogy a hatalmadban vagyok. De három nap múlva, amikor berontottál a házba, a gyerek meg a dajka alig tudtak elmenekülni előled a hátsó kapun. Ma este aztán megtudtál mindent. Mondd meg, mi lesz a sorsunk, az én sorsom meg a gyerekemé?
Összekulcsolta a kezét, úgy várta a választ.
Grant Munro csak két perc múlva törte meg a csendet, de a válaszára mindig örömmel gondolok vissza. Felemelte a gyereket, megcsókolta, a karjára ültette, a másik kezét a feleségének nyújtotta, és az ajtó felé fordult.
– Otthon kényelmesebben megbeszélhetjük a dolgot – mondta. – Nem vagyok különösebben jó ember, Effie, de talán egy kicsit jobb vagyok, mint amilyennek gondolsz.
Holmes és én lekísértük őket az ösvényig. Ott aztán a barátom megrángatta a kabátom ujját.
– Azt hiszem – mondta –, nagyobb szükség van ránk Londonban, mint Norburyben.
Nem is szólt a dologról egy szót sem egész este, csak akkor mondott valamit, amikor gyertyával a kezében elindult a hálószobája felé.
– Watson, ha valaha észreveszi, hogy túlontúl biztos vagyok a képességeimben, vagy hogy lusta vagyok egy ügyet kellő alapossággal végiggondolni, legyen szíves, súgjon csak ennyit a fülembe: „Norbury.” Nagyon hálás leszek magának.

 

 

A TŐZSDEÜGYNÖK TITKÁRA

Nem sokkal a házasságom után megvásároltam egy orvosi körzetet a Paddington városnegyedben. Az öreg Farquhar doktor, akitől átvettem, hajdan nagyon jövedelmező orvosi gyakorlatot folytatott, de ahogy megöregedett, és elhatalmasodott rajta valami vitustáncra emlékeztető nyavalya, egyre kevesebben fordultak hozzá. Nem csoda, hiszen az emberek abból indulnak ki, hogy aki másokat meg akar gyógyítani, maga is legyen egészséges, és kétségbe vonják annak a gyógyítóképességeit, aki a maga baján sem tud segíteni az orvosszereivel. Elődömnek tehát nemcsak az ereje, hanem a jövedelme is csökkent, és amikor átvettem a körzetét, évi ezerkétszáz fontról már alig háromszáz fontra zsugorodott. Én az ifjúságomban és a szorgalmamban bizakodtam, és meg voltam győződve róla, hogy néhány esztendő munkájával felvirágoztatom majd az üzletem.
A munka megkezdése után három hónapig nagyon sok tennivalóm volt, még barátomat, Sherlock Holmest is alig-alig láttam, mert nekem nem volt időm eljárni a Baker Streetre, ő pedig ritkán mozdult ki hazulról, ha hivatása nem kényszerítette rá. Meg is lepődtem, amikor egy szép júniusi reggel – éppen az orvosi folyóiratot olvasgattam reggeli után – megszólalt a csengő, és meghallottam régi barátom magas, mondhatnám, éles hangját.
– Nagyon örülök, hogy újra láthatom, kedves Watson – mondta a szobába lépve. – Remélem, Mrs. Watson kiheverte már annak az izgalomnak a következményeit, amit utolsó közös munkánk, A négyek jele jelentett számára.
– Köszönöm, mind a ketten jól vagyunk – mondtam, és nagy örömmel ráztam meg a kezét.
– És azt is remélem – mondta, és helyet foglalt a hintaszékben –, hogy az orvosi munka gondjai nem ölték ki végképp a szívéből azt az érdeklődést, amellyel szerény következtetéses játékaink iránt viseltetett.
– Éppen ellenkezőleg – válaszoltam –, tegnap este nézegettem régi feljegyzéseimet, elért eredményeinket rendszereztem.
– Szabad azt hinnem, hogy a gyűjteménye még nincs véglegesen lezárva?
– Egyáltalán nincs lezárva. Nagyon szeretném, ha újabb tapasztalatokat is szerezhetnék.
– Akár már ma is?
– Ma is, ha úgy gondolja.
– És Birminghambe is hajlandó eljönni a kedvükért?
– Szívesen, és a maga kedvéért.
– Mi lesz a munkájával?
– Ha a szomszédom elmegy, én helyettesítem. Örömmel fogja törleszteni ezt az adósságát.
– Nagyszerű! Nem is lehetne jobb! – mondta Holmes, hátradőlt a székben, és félig hunyt szemhéja alól fürkésző pillantást vetett rám. – Látom, hogy gyengélkedett nemrég. Ezek a nyári meghűlések nagyon kellemetlenek.
– Csúnyán megfáztam, a múlt héten három napig ki sem mozdultam hazulról. Azt hittem, már nem látszanak rajtam a nyomai.
– Nem látszanak. Inkább az látszik, hogy nagyon jó színben van.
– Akkor mégis miből találta ki?
– Ismeri a módszereimet, kedves barátom...
– Vagyis kikövetkeztette!
– Úgy van.
– És minek a segítségével?
– A papucsa segítségével.
Lenéztem a lábamra, az új lakkpapucsomra.
– Hogyhogy... – kezdtem volna, de még ki sem mondhattam a kérdést, Holmes máris válaszolt.
– Ez a papucs új, legföljebb néhány hetes lehet – mondta. – A talpa, amit éppen felém fordít, barátom, egy kissé meg van perzselődve. Egy pillanatra azt hittem, hogy a papucs átnedvesedett, és akkor égett meg, amikor kiszárították. De a felsőrész tövében van egy kis kerek papírcímke a boltos ákombákomjaival. Ha a papucs átnedvesedett volna, nem lenne rajta. Ezek szerint maga a tűznél melengette a lábát, és bármilyen nedves is ez a június, egészséges ember mégsem tette volna ezt.
Az egész magától értetődőnek tetszett, mint minden, amit Holmes elmagyarázott. Látta az arcomon, mit gondolok, és kissé kesernyésen mosolyodott el.
– Attól félek – mondta –, hogy leleplezem magam, ha így magyarázok. Magyarázat nélkül sokkal hatásosabb az eredmény. Szóval mehetünk Birminghambe?
– Igen. Miről van szó?
– Majd a vonatban elmondom. Az ügyfelem kint ül egy bérkocsiban. Indulhatunk máris?
– Egy pillanat.
Írtam néhány sort a szomszédomnak, felszaladtam a feleségemhez, hogy megmagyarázzam neki a dolgokat, és a kapuban utolértem Holmest.
– Látom, a szomszédja is orvos – mondta, és a réztáblára mutatott.
– Igen. Ő is úgy vette a körzetét, ahogy én.
– Az ő elődje is régóta dolgozott itt?
– Éppen annyi ideje, mint az enyém. Amióta ez a két ház megépült.
– Akkor maga a kettő közül a jobbikat vette meg.
– Én is azt hiszem. De maga honnan tudja?
– A lépcsőkről, barátom. A maga házának a lépcsői három hüvelykkel mélyebbre vannak koptatva. Ez az úr itt a kocsiban az ügyfelem, Mr. Hall Pycroft. Engedje meg, hogy magát is bemutassam. Kocsis, csapjon a lovak közé, nehogy lemaradjunk a vonatról!
A velem szemben ülő férfi fiatal volt, erős, sima képű, a bajusza hullámos és szőke, a tekintete nyílt és becsületes. Látszott az öltözetén, a nagyon fényes keménykalapján, a szolid fekete ruháján, hogy micsoda – hivatalnok a belvárosban, azok közül való, akiket cockney-nak szoktunk csúfolni, pedig belőlük kerülnek ki a legjobb önkéntes ezredeink, és nincs ezeken a szigeteken náluk különb társaság, közöttük van a legtöbb jó sportember és atléta. A fiatalember kerek vörös képéről sugárzott az istenadta derű, de a szája szélére mintha valami csalódott mosoly ült volna ki. De azt, hogy milyen gondja-baja vezette el Sherlock Holmeshoz, csak a birminghami vonat egyik első osztályú kocsijában tudtam meg, jóval az indulás után.
– Most hetven percig nem zavarhat senki – jegyezte meg Holmes. – Arra kérem, Mr. Hall Pycroft, mondja el a barátomnak is érdekes tapasztalatait, ugyanolyan részletesen, mint nekem, sőt, ha lehet, még részletesebben. Nekem is csak hasznomra lesz, ha még egyszer nyomon követhetem az események menetét. Lehet, hogy rejlik valami ennek az ügynek a mélyén, Watson, lehet, hogy nem, de annyi szent, hogy tele van olyan váratlan és meghökkentő fordulatokkal, amelyek a maga szívének is, de az enyémnek is kedvesek. Tessék, Mr. Pycroft, most már nem fogom félbeszakítani.
Fiatal útitársunknak megrebbent a szeme, ahogy rám nézett, és elkezdte:
– Az a legrosszabb az egészben, hogy átkozottul szamár módon viselkedtem. Persze, hogy rendbe jön minden, és azt se tudom, mit tehettem volna egyebet, de ha elvesztem az állásom, és semmit se nyerek érte cserébe, bizony nagy szamár vagyok. Megpróbálom elmondani, mi történt velem, bár nincs nagy gyakorlatom az ilyesféle dolgokban, Watson doktor úr.
A Coxon és Woodhouse cégnél dolgoztam, a Drapers' Gardensban. de kora tavasszal a cég beleugrott abba a venezuelai kölcsönbe, biztosan emlékeznek rá, és csúfosan csődbe jutott. Öt évig dolgoztam náluk, nagyon jó bizonyítványt is kaptam az öreg Coxontól, amikor a baj bekövetkezett, mert persze az alkalmazottakat mind elbocsátották, mind a huszonhetünket. Próbálkoztam mindenfelé, de sokan jártak ugyanabban a cipőben, mint én, és hosszú ideig nem sikerült semmi. Heti három fontot kerestem Coxonéknál, félre is raktam vagy hetven fontot, de nemsokára feléltem ezt is, az utolsó garasig. Semmi tartalékom se volt már, alig tudtam megvásárolni a bélyegeket, hogy válaszolhassak az álláshirdetésekre, meg a borítékokat, hogy legyen mire ragasztani a bélyegeket. A cipőm egészen elkopott, annyi lépcsőt másztam meg a különböző hivatalokban, de hiába, állásnak se híre, se hamva.
Láttam, hogy a Mawson és Williams cégnél megüresedett egy hely, a Lombard Street-i nagy tőzsdeügynökségen – tudom, hogy maguk nem nagyon foglalkoznak üzleti ügyekkel: ez London egyik legnagyobb vállalata-. A pályázatokat levélben kellett beküldeni. Én is elküldtem a bizonyítványaimat és a kérelmemet, bár nem bíztam a dologban. De postafordultával megjött a válasz, hogy hétfőn menjek be, és ha a megjelenésem is megfelelő, nyomban át is vehetem a munkámat. Isten tudja, hogy történhetett. Sokan azt mondják, hogy a személyzeti főnök találomra húzza ki a levelet a nagy csomagból. Akárhogy van is, tudtam, hogy itt a nagy lehetőség, boldogabb nem is lehettem volna. Körülbelül ugyanazt a munkát kellett végeznem, mint Coxonéknál, és heti egy fonttal többet ígértek.
És most jön a történetem furcsa fordulata. Albérleti szobában lakom Hampsteadben – a címem Potter's Terrace 17. Egy nappal azután, hogy papíron megkaptam az állást, otthon ültem este, pöfékeltem, amikor egyszerre csak bejött a háziasszony, és egy névjegyet hozott. „Arthur Pinner pénzügyi vezérképviselő” – ez volt rajta. Sose hallottam ezt a nevet, fogalmam se volt róla, mit akarhat tőlem, de azért megkértem a háziasszonyt, hogy kísérje föl. Be is jött – középmagas, sötét hajú, sötét szemű, fekete szakállú ember, olyan kicsit kampós orral. Pattogósan beszélt és gyorsan mozgott, mint aki tisztában van az idő értékével.
– „Mr. Hall Pycroft, ha nem tévedek” – mondta.
– „Igen, uram” – feleltem, és odahúztam neki egy széket.
– „Valamikor a Coxon és Woodhouse-nál dolgozott.”
– „Igen.”
– „És most Mawsonéknál.”
– „Úgy van, uram.”
– „Kérem – mondta –, én igen kedvező híreket hallottam a maga pénzügyi képességeiről. Nyilván emlékszik Parkerra, Coxonék volt üzletvezetőjére. Nem győzte dicsérni magát.”
Nem tagadom, örömmel hallgattam. Mindig igyekeztem a munkahelyemen, de nem gondoltam volna, hogy így beszélnek rólam a Cityben.
– „Milyen az emlékezőtehetsége?” – kérdezte.
– „Elég jó” – feleltem szerényen.
– „Figyelemmel kísérte az árakat, mikor nem dolgozott?” – kérdezte.
– „Igen. Minden reggel elolvastam a tőzsdei híreket.”
– „Ez aztán szorgalom! – kiáltotta. – Ez az út vezet a gazdagsághoz! Ha nem haragszik, levizsgáztatnám. Na nézzük csak, hogyan áll az Ayrshire?”
– „Százöt – százöt és egynegyed.”
– „És az Új-zélandi Általános?”
– „Száznégy.”
– „És a Broken Hills?”
– „Hét – hét egész hat.”
– „Nagyszerű! – kiabálta, és égnek emelte a kezét. – Azok után, amit hallottam magáról, én is ezt vártam. Fiatalember, maga túl sokat tud ahhoz, hogy egyszerű hivatalnok legyen Mawsonéknál!”
Gondolhatja, mennyire meglepett ez a kijelentés.
– „Mások nem ítélnek olyan kedvezően rólam, mint maga, Mr. Pinner – mondtam. – Nehezen jutottam ehhez a helyhez, és nagyon meg tudom becsülni.”
– „Ugyan, barátom, maga fölötte áll ezeknek. Nem magához illő munka! Nos, elmondom, miért jöttem. A maga képességeihez mérten nem sok, amit adhatok, de Mawsonékhoz képest nagyon sok. Nézzük csak! Mikor kellene munkába állnia Mawsonéknál?”
– „Hétfőn.”
– „Hahaha! Fogadni mernék, hogy el sem megy oda!”
– „Hogy nem megyek el Mawsonékhoz?”
– „Nem bizony. Akkorra maga már a Francia-Középangol Vas- és Fémáru Részvénytársaság üzletvezetője lesz, egy olyan cégé, amelynek százharmincnégy fiókja van szerte Franciaországban, nem számítva a brüsszeli és a San Remó-i fiókot.”
Elakadt a lélegzetem.
– „Nem is hallottam erről a részvénytársaságról” – mondtam.
– „Nem csodálom. Csendben hoztuk össze, mert a szükséges tőkét könnyen elő tudtuk teremteni, és nem akartuk, hogy a nagyközönség megszimatoljon valamit – túl jó üzlet ez ahhoz! Harry Pinner, a bátyám az alapító, a részvényjegyzés után ő lesz az ügyvezető igazgató. Tudja rólam, hogy itt délen jól ismerek mindent és mindenkit, és megkért, hogy szerezzek neki egy tehetséges és olcsón megkapható fiatalembert, olyat, akiben van vállalkozó szellem, aki csupa lendület. Parker magát említette, ezért jöttem ide ma este. Egyelőre csak rongyos ötszáz fontot adhatunk...”
– „Évi ötszáz fontot!” – kiáltottam fel.
– „Egyelőre. De az ügynökök forgalma után egy százalék jutalék magát illeti. Biztosíthatom, hogy több pénzt jelent majd, mint a fizetése.”
– „Csakhogy én semmit sem értek a vas- és fémáruhoz.”
– „Nem baj, fiatalember. Az a fontos, hogy az árfolyamokhoz ért.”
Már a fejem is zúgott, alig tudtam nyugton maradni a széken. Egyszerre csak végigfutott a hátamon a hideg, elfogott a kétkedés.
– „Meg kell mondanom őszintén – kezdtem –, hogy Mawsonék csak kétszáz fontot adnak nekem, de az a kétszáz font biztos pénz. A maguk cégéről pedig olyan keveset tudok, hogy...”
– „Pompás, igazán pompás! – kiabálta látogatóm valósággal ujjongva. – Maga a nekünk való ember! Nem lehet könnyen rábeszélni. És mennyire igaza van! Tessék, itt van egy százfontos. Ha megállapodunk, tegye zsebre. Előleg a fizetésére.”
– „Így már rendben van – mondtam. – Mikor kell elfoglalnom az állást?”
– „Holnap egy órakor legyen Birminghamben – felelte. – Itt van a zsebemben egy levél, ezt vigye el a bátyámnak. A társaság ideiglenes irodájában fogja megtalálni, Corporation Street 126/B. Az alkalmazását neki még jóvá kell hagynia, de hát ez természetesen rendben lesz.”
– „Nem is tudom, hogy köszönjem meg magának, Mr. Pinner” – mondtam.
– „Ugyan, ugyan. Csak azt kapta meg, amit megérdemelt. Egy-két apróságot még meg kell beszélnünk, de ez csak üres formaság. Ott van egy darab papír maga előtt. Legyen szíves, írja: Elvállalom a Francia-Középangol Vas- és Fémáru Részvénytársaság üzletvezetői állását évi ötszáz font minimális illetménnyel.”
Leírtam, amit mondott, ő pedig zsebre tette a papírt.
– „Még egy részletkérdés – mondta. – Mi lesz Mawsonékkal?”
Örömömben egészen megfeledkeztem róluk.
– „Majd írok nekik, és lemondok az állásról” – feleltem.
– „Én éppen azt szeretném, ha nem tenné. Nézeteltérésem volt maga miatt Mawsonék üzletvezetőjével. Elmentem hozzá, hogy beszélgessünk magáról, és roppant indulatos volt, olyanokat mondott, hogy el akarom csábítani magát tőlük, meg más efféléket. Én is kijöttem a sodromból, azt mondtam neki, hogy ha jó tisztviselőkkel akar dolgozni, jó fizetést is adjon nekik. Azt felelte, hogy maga inkább az ő kis fizetésüket fogja választani, mint a mi nagy fizetésünket. Azt mondtam, fogadjunk öt fontba, hogy maga nem is fog jelentkezni náluk, ha meghallja az én ajánlatomat. Fogadtunk. Azt mondta, hogy maga nem fogja csak úgy otthagyni őket, hiszen ők emelték ki magát a legsötétebb nyomorból. Szóról szóra ezt mondta.”
– „Arcátlan fráter! – kiabáltam. – Hiszen még csak nem is láttam! Törődöm is vele! Egy sort sem írok neki, ha maga ezt akarja.”
– „Jól van, ebben megállapodtunk – mondta, és felállt. – Örülök, hogy ilyen értelmes embert szereztem a bátyámnak. Itt a száz font előleg, és itt a levél. Jegyezze meg a címet: Corporation Street 126/B, és ne felejtse, hogy holnap egy órakor várják. Viszontlátásra. Remélem, szerencsével fog járni. Megérdemli.”
Legjobb emlékezetem szerint mondtam el, ami történt. Képzelheti, Watson doktor úr, mennyire boldoggá tett ez a váratlan szerencse. Fél éjszaka csak ez járt az eszemben, és másnap elutaztam Birminghambe. A vonatom jóval a megbeszélt idő előtt érkezett, elvittem hát a holmimat egy szállodába, a New Streetre, és aztán elmentem a megadott címre.
Negyedórával hamarabb érkeztem, mint kellett volna, de azt gondoltam, hogy ez nem is baj. A 126/B keskeny kis átjáró volt két nagy üzlet közt, hátul kő csigalépcső, sok lakás nyílt belőle, mind cégeknek vagy üzletembereknek volt bérbe adva, irodának. Lent a falra ki volt írva, hogy kit-mit hol lehet találni, de a Francia-Középangol Vas- és Fémáru Részvénytársaság nevét hiába kerestem. Nagyon megijedtem, percekig csak álltam, és azon töprengtem, hogy nem valami ravasz szélhámosság-e az egész, amikor egyszerre csak odalépett hozzám egy ember, és megszólított. Nagyon hasonlított az esti látogatómra, olyan volt a hangja is, az alakja is, csak éppen ennek világosabb volt a haja és borotvált az ábrázata.
– „Mr. Hall Pycroft?” – kérdezte.
– „Én vagyok” – válaszoltam.
– „Vártam magát, de maga hamarabb jött, mint amiről szó volt. Levelet kaptam a testvéremtől. Nagyon dicsérte magát.”
– „Éppen az irodát kerestem, uram, amikor jött.”
– „Még nem írták ki a nevünket, hiszen csak a múlt héten foglaltuk el ezt az ideiglenes helyiséget. Jöjjön, menjünk fel, beszéljük meg a dolgokat.”
Felmentünk a magas lépcső legtetejére. A tetőtérben volt néhány üres és poros szobácska, se szőnyeg benne, se függöny. Ide vezetett be ez az ember. Én valamilyen nagy irodára számítottam, fényes tetejű asztalokra, egész sor tisztviselőre, hiszen ehhez a látványhoz voltam szokva. Mondhatom, megdöbbent arccal néztem a két fenyőfa székre meg a kis asztalra – ennyiből állt a bútorzat, meg a főkönyvből és egy papírkosárból.
– „Ne essen kétségbe, Mr. Pycroft – mondta újdonsült ismerősöm, mert látta, hogy csalódott képet vágok.
Rómát sem egy nap alatt építették, és azért mert az irodánk nem valami fényes, még éppen elég pénzünk lehet. Üljön le, kérem, és adja ide a levelet.”
Odaadtam, ő pedig gondosan elolvasta.
– „Arthur öcsémnek nagyon jó a véleménye magáról – mondta –, pedig ő igazán jó emberismerő. Tudom, ő Londonra esküszik, én meg Birminghamre, de most az egyszer megfogadom a tanácsát. Kérem, tekintse magát végleges alkalmazottunknak.”
– „És mi lesz a dolgom?” – kérdeztem.
– „A párizsi nagy raktárát fogja vezetni. Onnan ömlik majd szét a sok angol evőeszköz százharmincnégy fiókunkba, az ügynökeinkhez. Az üzletet egy héten belül megkötjük. Addig maradjon itt Birminghamben, és végezzen valami hasznos munkát.”
– „Mi legyen az?”
Válaszul egy nagy vörös könyvet húzott elő az asztalfiókból.
– „Ez egy párizsi cím- és névtár. A nevek után a foglalkozást is feltünteti. Kérem, vigye haza, és írja ki belőle a vas- és fémkereskedőket, a címeket is. Nagy hasznát fogom venni.”
– „Vannak szakmai címtárak is” – vetettem közbe.
– „Nem megbízhatók. Más rendszer szerint dolgoznak, mint mi. Fogjon csak neki, és hozza el a kész jegyzéket hétfőn tizenkét órára. Viszontlátásra, Mr. Pycroft, becsülje meg magát, mi is meg fogjuk becsülni, jó munkahelye lesz itt.”
Hónom alá csaptam a nagy vörös könyvet, és visszamentem a szállodába. Ellentmondásos érzések kavarogtak a szívemben. Igaz, hogy felvettek, hogy száz font van a zsebemben. De az is igaz, hogy az iroda szánalmas, hogy a társaság neve nincs kiírva; ez, és még néhány apróság, ami nem kerülheti el az üzletember figyelmét, megrendítette munkaadóim anyagi helyzetébe vetett bizalmamat. Lesz, ami lesz, gondoltam, a pénz itt van a zsebemben, üljünk le hát dolgozni. Egész áldott vasárnap szorgalmasan dolgoztam, hétfő délig mégis csak a H betűig jutottam el. Visszamentem a csupasz irodába, beszéltem Mr. Harry Pinnerrel, azt mondta, hogy dolgozzam tovább, és szerdán megint menjek be. Szerdára sem készültem el, megállás nélkül hajszoltam magam péntekig, azaz tegnapig. Akkor végre átvihettem a listát Mr. Harry Pinnernek.
– „Nagyon köszönöm – mondta. – Úgy látszik, nehezebb volt a munka, mint hittem. De a jegyzékének nagyon jó hasznát fogom venni.”
– „Elég hosszú ideig dolgoztam rajta” – mondtam.
– „Arra kérem – folytatta –, állítsa össze a bútorkereskedések jegyzékét is, hiszen ők is árusítanak evőeszközt.”
– „Meglesz, uram.”
– „Kérem, jöjjön el holnap este hétkor, és számoljon be róla, hogy halad. De azért ne dolgozza agyon magát. Munka után, este, nem fog megártani, ha néhány órácskát a Day-féle zenés mulatóban tölt.”
Nagyot nevetett a mondásán, és én döbbenten láttam, hogy balról a második foga arannyal van pótolva.
Sherlock Holmes elégedetten dörzsölte össze a kezét, én pedig álmélkodva néztem ügyfelünkre.
– Látom, hogy csodálkozik, Watson doktor úr – mondta Pycroft. – Engedje meg, hogy megmagyarázzam. Amikor Londonban beszélgettem azzal a másik emberrel, az is nevetett; tudja, mikor azt mondta, hogy nem megyek el Mawsonékhoz. Láttam, hogy neki is ugyanúgy volt betömve a foga. Mind a kétszer az arany csillogásán akadt meg a szemem. Ugyanaz a hang, ugyanaz az alak, csak az változott, amit könnyűszerrel, borotvával-parókával meg lehet másítani. Biztos vagyok benne, hogy a két testvér egy és ugyanaz az ember. Két testvér hasonlíthat ugyan egymásra, de lehetetlen, hogy ugyanaz a foguk ugyanúgy legyen betömve. A munkaadóm kikísért, kint voltam az utcán, és azt se tudtam. fiú vagyok-e vagy lány. Visszamentem a szállodába, beledugtam a fejem a mosdótálba, megpróbáltam végiggondolni a dolgot. Miért küldött el Londonból Birminghambe? Miért utazott ő is oda? Miért írt levelet saját magának? Nem tudtam megfejteni, túl kemény dió volt nekem. Akkor végre eszembe jutott, hogy amit én nem tudok megfejteni, Sherlock Holmes úr talán játszi könnyedséggel megoldja. Még éppen elértem az éjszakai vonatot, reggel felkerestem, és most kettejükkel utazom vissza Birminghambe.
A tőzsdeügynök titkára befejezte furcsa históriáját, mi pedig egy ideig hallgattunk. Aztán Sherlock Holmes rám vetette a szemét, elégedett és mégis gondterhelt arccal dőlt hátra az ülésen, mint a borszakértő, aki most ízlelgeti a legfinomabb borokat.
– Szép kis eset, ugye, Watson – mondta. – Egy-két apróság különösen tetszik nekem. De azt hiszem, egyetérthetünk benne, hogy mindkettőnk számára tanulságos lesz, ha elbeszélgetünk egy kicsit Mr. Arthur Harry Pinnerrel a Francia-Középangol Vas- és Fémáru Részvénytársaság ideiglenes irodájában.
– De mit mondunk neki? – kérdeztem.
– Egyszerű az egész – mondta Hall Pycroft kedélyesen. – Maguk a barátaim, állást keresnek, tehát a lehető legtermészetesebb, hogy elviszem magukat a társaság ügyvezető igazgatójához.
– Nagyon helyes – mondta Holmes. – Elmegyünk! Szeretném szemügyre venni az emberünket, hátha ki tudom deríteni, mi a titka ennek a furcsa játszadozásnak. Miért olyan értékes neki a maga munkája? Valamilyen szokatlan képessége van talán? Vagy inkább...
Elkezdte rágni a körmét, bámult kifelé az ablakon, szavát is alig hallottuk, amíg meg nem érkeztünk a New Streetre.
Este hétkor elindultunk hármasban a Corporation Streeten a társaság irodája felé.
– Nincs értelme, hogy hamarabb érkezzünk – mondta az ügyfelünk. – Csak akkor jön oda, ha megbeszéltük, és az iroda a találkozó időpontja előtt mindig üres.
– Elég sokat sejtet – jegyezte meg Holmes.
– Na ugye, mondtam! – kiáltotta a tisztviselő. – Ott megy előttünk!
Egy jól öltözött, alacsony, szőke férfira mutatott, aki az út túlsó oldalán furakodott előre a tömegben. Láttuk, hogy átnéz a mi oldalunkra, az esti újság legújabb kiadását kínálgató rikkancsra, aztán átszalad a kocsik és az omnibuszok közt, vesz egy újságot, a hóna alá csapja, és belép egy házba.
– Ott van! – mondta Hall Pycroft. – Abban a házban vannak a társaság irodái, oda ment. Jöjjenek utánam, én mindent elintézek.
Felkapaszkodtunk a nyomában az ötödik emeletre, és megálltunk egy félig nyitott ajtó előtt. Ügyfelünk bekopogott. Valaki kiszólt, hogy menjünk be, és mi beléptünk a csupasz, bútorozatlan szobába – olyan volt, amilyennek Hall Pycroft leírta. Az utcán látott ember ott ült az egyetlen asztalnál, előtte az esti újság kiterítve. Felemelte a fejét – én még sohasem láttam emberi arcon a fájdalomnak ilyen rettenetes jegyeit, sőt, valami fájdalomnál is fájdalmasabb érzés jegyeit, a halálos rettegés kevesek által megtapasztalt gyötrelmét. Homlokán veríték gyöngyözött, az arca fehérebb volt, mint a halak hasa, a tekintete vad és merev. Ránézett a titkárára, de nem ismerte meg, és a vezetőnk arcára kiült döbbenet elárulta, hogy ő sem ilyennek szokta látni a munkaadóját.
– Rosszul van, Mr. Pinner? – kérdezte.
– Nem vagyok jól – mondta a másik, megpróbálta összeszedni magát, megnyalta cserepes ajkát, mielőtt tovább beszélt volna. – Kik ezek az urak, akik magával jöttek?
– Ez Mr. Harris Bermondseyból, ez meg Mr. Price, helyből – hazudott folyékonyan a titkár. – Sok tapasztalattal rendelkező emberek, a barátaim. Nincs állásuk egy idő óta, és abban reménykednek, hogy a társaság talán alkalmazni tudja őket.
– Lehet – mondta Mr. Pinner torz mosollyal. – Könnyen lehet. Valószínűleg tudunk tenni valamit magukért. Mi a maga szakterülete, Mr. Harris?
– Könyvelő vagyok – mondta Holmes.
– Igen, könyvelőre szükségünk lesz. És maga, Mr. Price?
– Írnok – feleltem.
– Őszintén remélem, hogy a társaság alkalmazni tudja magukat. Mihelyt a döntésünk megszületett, értesítem mindkettőjüket. És most kérem, hogy távozzanak. Az isten szerelmére, hagyjanak már magamra!
Valósággal rikácsolta az utolsó szavakat, mintha végképp elhagyta volna a magára erőltetett önfegyelem. Holmes és én egymásra pillantottunk. Hall Pycroft pedig odalépett az asztalhoz.
– Ne felejtse el, Mr. Pinner, hogy maga rendelt ide engem, és hogy utasításokért jöttem – mondta.
– Rendben van, Mr. Pycroft, rendben van – felelte a másik most már nyugodtabb hangon. – Várjon egy pillanatot, és természetesen a barátai is itt maradhatnak. Három perc múlva, ha szabad ennyi időre a türelmét kérnem, három perc múlva rendelkezésére állok.
Udvariasan felállt, meghajolt, kinyitotta a szoba túlsó felében levő ajtót, kiment, és az ajtót becsukta maga mögött.
– Mit csináljunk? – suttogta Holmes. – Csak nem akar megszökni?
– Lehetetlen – mondta Pycroft.
– Miért?
– Az az ajtó a belső szobába vezet.
– Hátsó kijárat?
– Nincs.
– Mi van abban a szobában?
– Tegnap még üres volt.
– Vajon mit csinálhat odabenn? Van valami ebben a dologban, amit nem értek. Ha láttam már a félelemtől félőrült embert, ez a Mr. Pinner volt az. Mitől ijedhetett meg ennyire?
– Azt hiszi, hogy nyomozók vagyunk – mondtam.
– Úgy van – mondta Pycroft.
Holmes a fejét rázta.
– Ez az ember nem akkor sápadt el, amikor meglátott minket. Ez az ember már akkor sápadt volt, amikor beléptünk a szobába. Elképzelhető, hogy...
Szavait a belső ajtó felől hallható erőteljes kopogás szakította félbe.
– Mi az ördögnek kopog a saját ajtaján? – kérdezte Pycroft.
Megint kopogtak, még erősebben. Érdeklődve figyeltük az ajtót. Holmesra néztem, láttam, hogy megmerevednek a vonásai, izgalmában előrehajol. Aztán valami halk hörgő hangot hallottunk, és megint megzörgette valami az ajtót. Holmes keresztülszáguldott a szobán, ki akarta nyitni az ajtót. Be volt zárva. Követtük a példáját, minden erőnkkel nekirohantunk az ajtónak. Előbb az egyik pánt engedett, aztán a másik is, recsegve-ropogva beszakadt az ajtó. Berohantunk a belső szobába.
A szoba üres volt.
Csak egy másodpercig haboztunk. A szoba sarkában, a felénk eső oldalon volt még egy ajtó. Holmes feltépte. Egy kabát és egy mellény hevert a földön, és az ajtó mögött a nadrágtartójára akasztva egy kampón lógott a Francia-Középangol Vas- és Fémáru Részvénytársaság ügyvezető igazgatója. A térdét felhúzta, a feje riasztóan oldalra billent, a két sarka pedig nekiverődött az ajtónak. Ez volt az a kopogás, ami félbeszakította beszélgetésünket. Nyomban elkaptam a derekát, megemeltem, Holmes és Pycroft pedig lefejtette a nyakáról a fakó bőrbe egészen belemélyedt gumiszalagot. Átvittük a másik szobába – csak a roncsa volt annak az embernek, akit alig öt perce láttunk, hamuszürke arccal feküdt, szederjes ajka meg-megrándult.
– Mi a véleménye, Watson? – kérdezte Holmes.
– A halál küszöbéről rángattuk vissza – mondtam. – Életben marad. Nyissák ki az ablakot, és adják ide a vizeskancsót.
Kigomboltam az ingét, az arcába loccsantottam a vizet, addig-addig húztam hátra és nyomtam előre a karját, míg lélegzeni nem kezdett.
– Most már csak idő kérdése, és magához tér – mondtam, és hátat fordítottam neki.
Holmes az asztal mellett állt zsebre vágott kézzel, mellére horgasztott állal.
– Azt hiszem, hívnunk kellene a rendőrséget – mondta –, de bevallom, szívesebben mondanám el nekik nemcsak az ügyet, hanem a megfejtését is.
– Egy szót sem értek az egészből – mondta Pycroft, és a füle tövét vakargatta. – Miért akartak idehozni, hogyha a végén...
– Hogy miért akarták idehozni, azt tudjuk – mondta Holmes türelmetlenül. – Csak ezt a zárójelenetet nem értem.
– A többit érti?
– A többi egyszerű. Mit szól hozzá, Watson? Vállat vontam.
– Megvallom, nem tudok kiigazodni – feleltem.
– Ha végiggondoljuk a fontosabb dolgokat még egyszer, csak egy megoldást lehet elképzelni.
– Mik azok a fontosabb dolgok?
– Két érdekes ponton fordul meg az ügy. Az első, hogy Pycroftnak írásban kellett köteleznie magát, hogy a nem létező társaság szolgálatába áll. Ez sok mindent elárul, nem igaz?
– Attól tartok, hogy nem értem.
– Nos, miért kényszerítették rá? Nem üzleti okokból. Az ilyen megállapodásokat rendszerint szóban kötik, és semmilyen üzleti meggondolás nem szólt amellett, hogy most kivételt tegyenek. Nem érti, fiatal barátom, ezeknek szüksége volt a maga kézírására, és egyes-egyedül így tudtak hozzájutni.
– De miért?
– Igen: miért? Ha erre választ tudunk adni, közelebb jutunk a kérdés megoldásához. Miért? Csak egy oka lehet. Valaki utánozni akarta a maga írását, először tehát meg kellett szereznie a kézírását. És ha megnézzük, mi a másik érdekes pont, láthatjuk, hogy ez a két pont valahogy megvilágítja egymást. A másik pont az, hogy Pinner megkérte, ne mondjon le az állásáról, vagyis ennek a fontos cégnek a vezetői hétfő reggel annak rendje és módja szerint várják, hogy megérkezzen az irodába az általuk sohasem látott Mr. Hall Pycroft.
– Milyen vaksi vagyok, istenem! – kiáltotta ügyfelünk.
– Most már érti, mire kellett a kézírása? Ha valaki elfoglalja a maga helyét, és egészen másféle az írása, mint a magáé az álláskérelmén, vége van a játéknak.
De a fickó időközben megtanulta utánozni a maga írását, tehát biztonságban érezhette magát, hiszen Hall Pycroftot személyesen senki sem ismerte Mawsonéknál.
– Senki a világon – nyögte Hall Pycroft.
– Nagyszerű. De azért az is fontos volt számukra, hogy maga ne gondolja meg a dolgot, és ne találkozhasson senkivel, aki elárulhatta volna, hogy a maga nevén valaki más dolgozik Mawsonéknál. Tehát előleget adtak magának, felrendelték ide Közép-Angliába, annyi munkát varrtak a nyakába, hogy ne mehessen vissza Londonba, nehogy lelepleződjön véletlenül a kisded játékuk. Eddig elég egyszerű a dolog.
– De miért játszotta el ez az ember a tulajdon bátyjának a szerepét?
– Arra is könnyű válaszolni. Ketten eszelték ki az egészet. A másik ott ül a maga helyén Mawsonéknál. Ez pedig felfogadta magát, de már igazgatót csak akkor keríthetett, ha valaki harmadikat is bevesz a vállalkozásba. Ezt pedig végképp nem akarta. Megváltoztatta a külsejét, már amennyire tudta, és bízott benne, hogy maga a hasonlóságot családi hasonlóságnak fogja tartani, hiszen tudta, hogy észre fogja venni. És ha az arannyal pótolt fogon nem akad meg a szeme, talán nem is fog gyanút.
Hall Pycroft az öklét rázta.
– Az orromnál fogva vezettek, és közben isten tudja, mit csinál az a másik Hall Pycroft Mawsonéknál! Mit tehetnénk, Mr. Holmes? Mondja meg, mit tehetnénk?!
– Táviratozzunk Mawsonéknak.
– Szombaton délben zárnak.
– Nem baj, valaki csak van ott, portás, szolga...
– Igen, a sok értékpapír miatt állandó őrt tartanak. A Cityben hallottam róla.
– Helyes, táviratozunk tehát, megkérdezzük, hogy minden rendben van-e, és hogy dolgozik-e ott egy Hall Pycroft nevű hivatalnok. Ez rendben is volna, de még most sem tudjuk, miért rohant ki a szobából, és miért akasztotta fel magát ez a gazfickó, amikor megpillantott bennünket.
– Az újság! – hörögte valaki a hátunk mögött.
Az emberünk felült. Sápadt volt, ijesztő, de lassan visszatért szemébe az élet. Izgatottan tapogatta a nyakán még mindig látható széles vörös csíkot.
– Az újság! – rikoltotta Holmes is megrészegedve az izgalomtól. – Gondolhattam volna! Mekkora szamár vagyok! Mindig csak a látogatásunkra gondoltam eszembe se jutott az újság. Pedig benne van a rejtély megfejtése.
Kiterítette az újságot az asztalra, és diadalittasan felkiáltott.
– Nézze csak, Watson! Londoni újság, az Evening Standard korai kiadása. Ez az, amit keresünk. Nézze csak a címet: „Bűntény a Cityben – Gyilkosság Mawson és Williamsnél – Rablási kísérlet – A bűnöst elfogták.” Mindannyiunkat nagyon érdekel. Kérem, Watson, olvassa fel.
A cikk szerint ez volt a nap legizgalmasabb eseménye Londonban. A tudósítás így szólt:

 

„Elképesztő rablási kísérlet zajlott le ma délután a Cityben; egy ember meghalt, a bűnöst elfogták. A híres Mawson és Williams cég páncélszekrényeiben több mint egymillió font értékű kötvényt és értékpapírt őriznek letétben. Az igazgatóság annyira tudatában volt, milyen nagy felelősség hárul a cégre márcsak a hatalmas összeg miatt is, hogy a lehető legkorszerűbb páncélszekrényeket szereltette fel, és éjjel-nappal fegyveres őr vigyázott az épületre. A múlt héten egy Hall Pycroft nevű új alkalmazott lépett be a cég szolgálatába. Ez az ember azonban maga Beddington volt, a híres pénzhamisító és bankrabló, aki nemrég töltötte le ötéves börtönbüntetését bátyjával együtt. Egyelőre ismeretlen úton-módon sikerült hamis néven állást szereznie a pénzintézet irodájában. Ezt az állást arra használta fel, hogy kiismerje a zárakat, és mindent megtudjon a páncélteremről és a páncélszekrényekről.
Mawsonéknál szombaton délben végeznek az irodai alkalmazottak. Tuson őrmestert, aki a belvárosi rendőrségen teljesít szolgálatot, nagyon meglepte, amikor húsz perccel egy óra után egy zsákot cipelő jól öltözött úriembert pillantott meg az épület lépcsőjén lefelé jövet.
Követte a gyanús embert, és Pollock közrendőr segítségével minden kétségbeesett ellenállása ellenére letartóztatta a gonosztevőt. Nyomban kiderült, hogy milyen merész és hatalmas rablást kíséreltek meg. A zsákban csaknem százezer font értékű amerikai vasúti kölcsön-kötvény volt, számos bányarészvény és más értékpapír. Az épület átvizsgálásakor megtalálták az őr holttestét az egyik páncélszekrénybe gyömöszölve. Ha Tuson őrmester nem lép közbe, a bűntettet hétfő reggelig nem fedezik fel. Az őr fejét tűzpiszkáló vassal betörték, hátulról ütötték le. Beddington nyilván azzal az ürüggyel tért vissza, hogy az irodában felejtett valamit, megölte az őrt, kifosztotta a nagy páncélszekrényt, és a zsákmánnyal menekülni próbált. Bátyja, aki rendszerint a bűntársa szokott lenni, a rendelkezésre álló adatok tanúsága szerint úgy látszik, ezúttal nem vett részt a rablásban, de a rendőrség nagy erővel nyomoz utána.”

 

– Ami azt illeti, megkönnyíthetnénk kissé a rendőrség munkáját – mondta Holmes, és az ablak előtt heverő alakra pillantott. – Furcsa az emberi természet, Watson. Még egy gonosztevőt, egy gyilkost is lehet annyira szeretni, hogy öngyilkos akar lenni miatta valaki, mikor megtudja, hogy elfogták, és sorsát el nem kerülheti. De mi is tegyük meg, amit meg kell tennünk. A doktor meg én itt maradunk, és vigyázunk. Mr. Pycroft, legyen olyan szíves, értesítse a rendőrséget.

 

 

A GLORIA SCOTT

– Van itt néhány papír – mondta egy téli este barátom, Sherlock Holmes, mikor a kandalló mellett üldögéltünk –, azt hiszem, kedves Watson, érdemes volna átnézni. Ezek a Gloria Scott nevű hajó különleges esetére vonatkozó írások, ez pedig az az üzenet, amitől Trevor békebíró holtra rémült, mihelyt elolvasta.
Egy kopott irattartóhengert vett elő a fiókból, leszedte róla a szalagot, és átadta nekem a palaszürke fél ív papírra írt kurta levelet. Ezt olvastam:
A vászon Londonban játéknak is olcsó, végje harminc shilling. Hudson fővadász szerencsére mindent összevásárolt, az elmondott légypapírt beszerezte azonnal. A rőtvad szökni kezd, cserkészni kell.
Elolvastam a rejtélyes üzenetet, fölvetettem a szemem, és láttam, hogy Holmes nagyon meg van elégedve tanácstalan arckifejezésemmel.
– Mintha egy kissé zavarba jött volna – mondta.
– Nem tudom, hogyan lehet holtra rémülni egy ilyen levéltől. Úgy gondolom, hogy ez inkább hóbortos, mint ijesztő.
– Valószínűleg. De aki elolvasta – egy erős, egészséges öregember –, mégis úgy összecsuklott tőle, mintha egy pisztoly agyával vágták volna főbe.
– Kíváncsivá tett – mondtam. -- De miért mondta az imént, hogy feltétlenül kívánatos megismerkednem ezzel az üggyel?
– Mert ez volt életemben az első ügy, amivel foglalkoztam.
Sokszor megpróbáltam már kitudni barátomtól, mi terelte a bűnügyi nyomozás irányába a figyelmét, de eddig sohasem volt ilyen közlékeny kedvében. Előrehajolt karosszékében, és térdére terítette az iratokat. Aztán rágyújtott a pipájára, egy ideig szótlanul füstölt, és a papírokat tanulmányozta.
– Sosem beszéltem magának Victor Trevorról? – kérdezte. – Ő volt az egyetlen ember, akivel összebarátkoztam az egyetemi kollégiumban töltött két esztendő alatt. Tudhatja, Watson, hogy sosem voltam társaságkedvelő ember, szívesebben ültem magányosan a szobámban, és apró-cseprő következtetéseimmel foglalkozgattam; nem nagyon barátkoztam az évfolyamtársaimmal. A víváson és az ökölvíváson kívül a sport nem nagyon érdekelt, más előadásokat hallgattam, mint a többiek, nem volt semmi, ami összehozhatott volna bennünket. Trevor volt az egyetlen, akivel megismerkedtem, és vele is csak azért, mert a vadászkutyája egy szép reggel elkapta a bokámat templomba menet.
Elég prózai kiindulópont volt a barátkozáshoz, de felettébb hatásos. Tíz napig otthon kellett maradnom, és Trevor eljött, hogy a hogylétem felől érdeklődjön. Eleinte csak egy percig maradt, de aztán egyre hosszabbak lettek a látogatásai, és az év végére nagyon összebarátkoztunk. Jókedvű, erős ember volt, csupa lendület, csupa tettvágy, vagyis éppen az ellenkezője annak, ami én voltam, de azért akadt néhány közös gondolatunk, és összetartott bennünket az is, hogy neki sem voltak barátai, mint megtudtam. Végül is meghívott magukhoz Donnithorpe-ba, Norfolk grófságba, és én a nyári szünet egyik hónapjára el is fogadtam a meghívását.
Az öreg Trevor meglehetősen gazdag és tekintélyes ember volt, földbirtokos és békebíró. Donnithorpe egy kis falu a norfolki tavak közt, közvetlenül északra Langmere-től. A ház maga régimódi, szélesen terpeszkedő téglaépület volt szép tölgyfa gerendákkal; csinos hársfasor vezetett hozzá. Jó horgászterület volt, a mocsaras részen vadkacsára lehetett vadászni, a könyvtár, amit az előző lakótól vettek át, nem valami nagy, de gondosan összeválogatott gyűjtemény, a szakács elfogadható – válogatós ember lehet, aki nem tud ebben a környezetben egy kellemes hónapot eltölteni!
Az idősebb Trevor özvegyember volt, a barátom az egyetlen fia – a lánya, mint megtudtam, egy birminghami utazáskor meghalt torokgyíkban. Nagyon érdekelt engem ez az ember. Nem volt művelt, de valami természetes nyers erő áradt belőle, testéből is, szelleméből is. Semmit sem olvasott, de sokat utazott, sok mindent látott a világból, és mindenre emlékezett, amit megtapasztalt. Tagbaszakadt, izmos ember volt, ősz haja bozontos, sok vihart látott ábrázata barna, szúrós szeme kék, szinte könyörtelen. Pedig jóságos és kedves ember hírében állt, és békebíróként közismerten enyhe ítéleteket hozott.
Egy este, nem sokkal megérkezésem után egy üveg portóival öblítettük le a vacsorát, és az ifjabb Trevor a szokásaimról kezdett beszélni, a megfigyeléseimről és következtetéseimről, amelyeket már rendszerré kovácsoltam, bár még nem tudtam, hogy milyen fontos szerepet fognak játszani az életemben. Úgy látszik, az öregember azt hitte, hogy a fia túloz, amikor egy-két szerény sikeremről beszámol.
– Velem is remekül lehet kísérletezni, Mr. Holmes – mondta, és jóízűen felnevetett. – Rólam mit tud kikövetkeztetni?
– Nem valami sokat – feleltem. – Talán annyit, hogy mondjuk, egy éve attól fél, hogy meg fogják támadni.
A mosoly lehervadt az arcáról, és megdöbbenve nézett rám.
– Nem tagadom, igaz – mondta. – Emlékezz csak, Victor – fordult a fiához –, amikor azokat a vadorzókat elítéltük, megfenyegettek, hogy megkéselnek mindnyájunkat. Sir Edward Hobyt meg is támadták.
Azóta én is óvatosabb vagyok. De el sem tudom képzelni, hogyan jött rá.
– Szép botja van, uram – feleltem. – A feliratán látom, hogy alig egy éve vette. Mégsem átallotta kivájni a bot fejét, és ólmot önteni a lyukba. Nem megvetendő fegyver. Azt gondoltam, hogy ilyen óvintézkedéseket csak azért tehetett, mert úgy érezte, veszélyben forog.
– Mi mást tud még? – kérdezte mosolyogva.
– Fiatalkorában sokat öklözött.
– Igaza van. Honnan tudja? Talán az orrom ferde egy kicsit?
– Nem – mondtam. – A füléről látom. Laposabb és vastagabb, igazi ökölvívófül.
– Mi mást tud még?
– A kérges tenyerén látom, hogy sokat forgatta az ásót.
– Ott gazdagodtam meg, az aranymezőkön.
– Új-Zélandban is járt. – Igen.
– Japánban is.
– Most se tévedett.
– És közeli kapcsolatban volt valakivel, akinek J. A.
a monogramja, de később mindenáron el akarta felejteni ezt a valakit.
Az idősebb Trevor lassan felállt, kék szemét vadul rám meresztette, aztán arccal az abroszra bukott, a szerteszét heverő dióhéjak közé. Elájult.
Gondolhatja, Watson, mennyire megijedtünk. Szerencsére hamar magához tért, mihelyt kigomboltuk a gallérját, és a kézöblítő csészéből egy kis vizet loccsantottunk az arcába, nagyot sóhajtott és felült.
– Jaj, fiúk, remélem, nem ijedtek meg – mondta erőltetett mosollyal. – Hiába vagyok ilyen erős, a szívem már gyenge, könnyen leesem a lábamról. Nem tudom, mi a maga titka, Mr. Holmes, de az a szent meggyőződésem, hogy minden valóságos és kitalált nyomozó eltörpül maga mellett. Ez lesz a maga igazi hivatása, higgye el, hiszen egy olyan ember mondja, aki elég sok mindent tapasztalt már a világban.
Tudja meg, Watson, ennek a jó tanácsnak, képességeim iménti oktalan feldicsérésének köszönhettem, hogy elgondolkoztam rajta, nem kellene-e hivatásomnak választanom azt, amit mindaddig csak szórakozásból csináltam. De abban a pillanatban nem tudtam másra gondolni, csak vendéglátóm hirtelen rosszullétére.
– Remélem, nem bántottam meg azzal, amit mondtam.
– Szó, ami szó, érzékeny ponton talált. De most már árulja el, honnan tud róla, és mi mást tud még?
Félig tréfásan kérdezősködött, de a szemében még ott bujkált a rémület..
– De hát ez a lehető legegyszerűbb – magyaráztam. – Amikor be akarta húzni azt a halat a csónakba, feltűrte az inge ujját, és láttam, hogy két betű van a könyökhajlatába tetoválva: J. A. A két betű maszatosságából, a bőr elszíneződéséből azt is ki lehetett következtetni, hogy el akarták távolítani a betűket, de így is olvashatók maradtak. Nyilvánvaló, hogy ennek a két betűnek a tulajdonosa valamikor nagyon sokat jelentett a maga számára, de később mindent elkövetett, hogy megfeledkezzék róla.
– Csodálatos szeme van – mondta megkönnyebbülve – Minden úgy volt, ahogy mondja. De ne beszéljünk róla. Hajdani szeretteink kísértete még a kísértetek közt is a legveszedelmesebb. Menjünk át a biliárdszobába, szívjunk el egy jó szivart.
Bármilyen szívélyes volt is a történtek után hozzám Mr. Trevor, éreztem, hogy egy kicsit gyanakszik rám. Még a fia is észrevette.
– Annyira megijesztetted az öreget – mondta –, hogy most már nem tudja megítélni, mit tudsz és mit nem tudsz.
Biztos voltam benne, hogy nem akarja éreztetni velem, de olyan erősen dolgozott benne a gyanú, hogy minden mozdulatán látni lehetett. Sajnáltam, hogy ilyen kellemetlenséget okoz neki a jelenlétem, és elhatároztam, hogy elutazom. De az elutazásom előtti napon történt valami, ami fontosnak bizonyult a későbbi események szempontjából.
Kerti székekben üldögéltünk kint a gyepen, hármasban napoztunk, és csodáltuk a tavakat, amikor megjelent a szobalány, azt mondta, hogy egy ember van itt, és Mr. Trevorral szeretne beszélni.
– Hogy hívják? – kérdezte a házigazdám.
– Nem mondta meg a nevét.
– És mit akar?
– Azt mondta, uram, hogy jól ismeri, és hogy csak egy pillanatra szeretne beszélni önnel.
– Vezesse ki ide.
Néhány pillanat múlva egy alázatoskodó modorú, csoszogó járású, összeaszott kis ember jelent meg előttünk. A kabátja nyitva volt, az ujján egy kátrányfolt; fekete-vörös kockás inget viselt, vászonnadrágot, kitaposott magas szárú cipőt. Az arca vékony volt, barna, ravasz, örökösen mosolygott, látni lehetett összevissza nőtt sárga fogait, ráncos kezét félig ökölbe szorította, ahogy a matrózok szokták. Ahogy megindult felénk, hallottam, hogy Mr. Trevornak elakad a lélegzete. Felpattant a székéből, berohant a házba, és amikor visszajött, alig egy-két perc múlva, erős pálinkaszag áradt belőle.
– Nos, barátom, mit tehetek magáért? – kérdezte.
A matróz csak állt, összehúzott szemmel nézett rá,
arcáról egy pillanatra sem tűnt el a visszataszító mosoly.
– Nem ismer meg? – kérdezte végül.
– Hiszen maga Hudson, csak most látom! – mondta Mr. Trevor csodálkozó hangon.
– Igen, Hudson vagyok, uram – mondta a tengerész. – Több mint harminc éve, hogy utoljára találkoztunk. Maga itt ül a szép házában, én meg még most is a besózott húst eszegetem a matrózcsajkából.
– Majd meglátja, hogy nem feledkeztem meg azokról a régmúlt időkről – mondta Mr. Trevor, odalépett a tengerészhez, és halkan, súgott neki valamit. – Menjen a konyhába – szólt aztán fennhangon –, kap enni-inni. Majd csak találok valami munkát a maga számára.
– Köszönöm, uram – mondta a matróz, és nem létező sapkájához emelte a kezét. – Két évig egy nyolccsomós alkalmi teherhajón szolgáltam, semmim sincs, és egy kis nyugalomra volna szükségem. Azt reméltem, hogy Mr. Beddoes vagy maga tesz valamit értem.
– Maga azt is tudja, hol van Mr. Beddoes? – kiáltotta Mr. Trevor.
– Tudom, uram, hol vannak az én régi barátaim – mondta ez az ember sokat sejtető mosollyal, és csoszogva megindult a konyha felé, a szobalány nyomában.
Mr. Trevor valami olyasfélét motyogott, hogy amikor visszament az aranymezőkre, egy hajón szolgált ezzel az emberrel, aztán bement, mi meg kinn maradtunk a gyepen. Egy óra múlva, mikor mi is bementünk, láttuk, hogy holtrészegen fekszik az ebédlőben, a heverőn. Kínos volt számomra az egész jelenet, nem bántam, hogy másnap elutazom Donnithorpe-ból, mert tudtam, hogy a jelenlétem csak terhes volna a barátomnak.
Mindez a nyári szünet első hónapjában történt. Londonba jöttem, és hét héten keresztül szerveskémiai kísérleteket végeztem. Egy szép napon, már ősszel, a szünet vége felé táviratot kaptam a barátomtól. Arra kért, hogy menjek vissza Donnithorpe-ba, szüksége van a tanácsomra és a segítségemre. Minden munkámat félbehagytam, és újra elutaztam Kelet-Angliába.
Barátom az állomáson várt a kétkerekű kocsival, és azonnal láttam rajta, hogy az elmúlt két hónap nagyon megviselte. Sovány volt, gondterhelt, nem is emlékeztetett a hajdani jókedvű fiatalemberre.
– Haldoklik az öreg – ez volt az első szava.
– Lehetetlen! – kiáltottam. – Mi baja?
– Szélhűdés. Idegösszeomlás. Élet és halál közt lebeg reggel óta. Nem is tudom, életben találjuk-e még.
Gondolhatja, Watson, mennyire megdöbbentett ez a nem várt rossz hír.
– És mi váltotta ki? – kérdeztem.
– Éppen erről akarok beszélni. Ugorjon föl, útközben elmondom. Emlékszik arra az emberre, aki a maga elutazása előtti este érkezett?
– Emlékszem.
– Tudja, hogy ki tette be a lábát vele a mi házunkba?
– Fogalmam sincs róla.
– Maga az ördög! – kiáltotta.
Csodálkozva néztem rá.
– Igen, maga az ördög. Egyetlen nyugodt óránk nem volt azóta, egyetlenegy sem. Az öreg nem mer az emberek szemébe nézni, nincs kedve élni, összetört a szíve, és mind e miatt az átkozott Hudson miatt!
– Hát ekkora hatalma van?
– Azt én is szeretném tudni, mekkora. Szegény öreg, az a kedves, jóságos, szeretetre méltó ember! Hogyan is kerülhetett egy ilyen gazember karmai közé! Nagyon örülök, hogy eljött, Holmes. Számítok a tapintatára, az ítélőképességére, tudom, hogy a legjobbat fogja tanácsolni.
Gyorsan gördültünk végig a sima, fehér úton, előttünk meg-megcsillantak a hosszan elnyúló norfolki tavak a lenyugvó nap vörös sugaraiban. Balra, a ligetben már láttam a földbirtokos házának magas kéményeit, és a tetőn a zászlórudat.
– Apám megtette ezt a fickót kertésznek – mondta a barátom. – De mert ezzel nem érte be, komornyik lett belőle. Kénye-kedve szerint rendelkezett az egész házzal, azt csinálta, amit akart. A lányok nem győztek panaszkodni, hogy milyen részeges, hogy milyen ocsmány a beszéde. Apám felemelte a bérüket, hogy a kellemetlenségekért kárpótolja őket. Ez az arcátlan fráter pedig képes fogni az apám kedvenc puskáját, elköti a csónakot, vadászni jár, mert öröme telik benne. És mindezt olyan pökhendi, tenyérbe mászó képpel teszi, hogy hússzor is felpofoztam volna, ha nem sokkal idősebb, mint én. Mondhatom, Holmes, nehezen tudtam féken tartani magam, és a történtek után nem tudom, nem az lett volna-e az okosabb, ha egyszer odaütök.
Mert így a dolgok rosszról még rosszabbra fordultak, Hudson, ez az állat, napról napra szemtelenebb lett, és egyszer olyan minősíthetetlen hangon szólt rá az apámra az én jelenlétemben, hogy megfogtam a gallérját, és kipenderítettem a szobából. Sápadtan elkullogott, de olyan gyilkos szemmel nézett vissza rám, hogy az minden fenyegetésnél beszédesebb volt. Nem tudom, mit beszélt aztán az apámmal, de másnap az öreg azt kérdezte tőlem, nem volnék-e hajlandó bocsánatot kérni Hudsontól. Gondolhatja, hogy nem voltam hajlandó, sőt, megkérdeztem az apámtól, hogy merészel ez a nyomorult így bánni vele és így uraskodni a házunkban.
– „Fiam, fiam – mondta az öreg –, van valami igazság a szavaidban, de fogalmad sincs róla, milyen helyzetben vagyok. Meg kell tudnod, Victor. Kötelességem, hogy megmondjam neked, lesz, ami lesz! De ne gondolj rosszat öreg apádról! Ne gondolj rosszat!”
Nagyon zaklatott volt, egész napra bezárkózott a dolgozószobájába, az ablakon keresztül láttam, hogy szorgalmasan ír.
Este történt valami, amitől egy kicsit megnyugodtunk. Hudson bejelentette, hogy elmegy. Az ebédlőben ültünk vacsora után, amikor egyszerre csak beállított, és a részegségtől akadozó nyelvvel bejelentette, mi a szándéka.
– „Elegem van Norfolkból – mondta. – Lemegyek Mr. Beddoeshoz, Hampshire-be. Biztos ő is olyan örömmel fogad, mint maga.”
– „Remélem, hogy nem rossz szívvel megy el, Hudson” – mondta az apám olyan nyájasan, hogy forrni kezdett a vérem.
– „Még nem kértek bocsánatot tőlem” – mondta Hudson méltatlankodva, és rám nézett.
– „Nem tagadhatod, Victor, hogy elég gorombán bántál ezzel a derék emberrel” – fordult hozzám apám.
– „Azt hiszem, hogy túlontúl nagy kímélettel bántunk vele mind a ketten” – mondtam.
– „Azt hiszi! – vicsorogta Hudson. – Jól van, barátom. Csak aztán meg ne bánja!”
Kivonszolta magát a szobából, egy félóra múlva elhagyta a házat. Apám szánalomra méltóan nyugtalan volt. Éjszakáról éjszakára hallottam, hogy fel és alá jár a szobájában. Már-már kezdett magához térni, amikor lesújtott a végzet.
– Hogyan sújtott le? – kérdeztem izgatottan.
– Különös módon. Tegnap este levelet kapott az apám. A levélen fordingbridge-i bélyegző volt. Elolvasta, fejére szorította a kezét, körbe-körbe szaladgált a szobában, mint akinek elment az esze. Végre sikerült lefektetnem a heverőre. A szeme fennakadt, a szája lefittyedt, láttam, hogy szélhűdés érte. Fordham doktor azonnal átjött, lefektettük apámat. De a bénulás egyre rosszabbodott, az eszméletét sem nyerte vissza, és tartok tőle, hogy nem is fogjuk életben találni.
– Halálra rémít, Trevor! – mondtam. – Mi volt abban a levélben, hogy ilyen végzetes következménnyel járt?
– Semmi. Éppen ez a megmagyarázhatatlan. Hóbortos és semmitmondó üzenet. Jaj, amitől tartottam, bekövetkezett!
Éppen akkor kanyarodtunk rá a házhoz vezető útra, és az alkonyi szürkületben láttam, hogy a ház redőnyei le vannak eresztve. A kapuhoz siettünk. Barátomnak a fájdalomtól eltorzult az arca. Egy fekete ruhás férfi lépett oda hozzánk.
– Mikor történt, doktor úr? – kérdezte Trevor.
– Nem sokkal azután, hogy eltávozott.
– Visszanyerte az eszméletét?
– Egy pillanatra, a végső perc előtt.
– Mondott valamit, ami nekem szól?
– Csak annyit, hogy az iratok a japán szekrényke hátsó fiókjában vannak.
Barátom a doktorral felment a halottas szobába, én a dolgozószobában maradtam, törtem és törtem a fejem ezen az egész ügyön, és a lehető legrosszabb kedvem volt. Mi lehetett ennek a Trevornak, ennek az ökölvívónak, utazónak és aranyásónak a múltjában; miért volt ekkora hatalma fölötte a savanyú képű tengerésznek? Miért ájult el, amikor a karjáról félig eltávolított betűkről beszéltem, miért rémült halálra a fordingbridge-i levél olvastára? Eszembe jutott, hogy Fordingbridge Hampshire grófságban van, és hogy Mr. Beddoes is, akit a tengerész meg akart látogatni, és alighanem meg akart zsarolni, Hampshire-ben lakik. A levelet tehát vagy Hudson írta, és az volt benne, hogy elárulta az úgy látszik, mégiscsak létező sötét titkot, vagy Beddoes, aki hajdani társát figyelmeztethette, hogy küszöbön áll a leleplezésük. Eddig elég világos volt minden. De hogyan mondhatta arra a levélre az ifjabb Trevor, hogy hóbortos és semmitmondó? Félreértette. Lehet, hogy titkos nyelven írták, és minden szó valami mást jelent benne. Látnom kell a levelet. Ha rejtjeles üzenet van benne, hitem szerint meg tudom fejteni. Egy óra hosszat gondolkoztam így a félhomályban, aztán bejött egy síró szobalány, egy lámpát hozott, és a nyomában megjelent a barátom, Trevor, sápadtan, de fegyelmezetten – azok a papírok voltak a kezében, amelyek most itt hevernek a térdemen. Trevor leült az asztal túlsó oldalára, a lámpát az asztal szélére tette, és átnyújtotta nekem a rövid levelet, ezt a szürke papírra írottat. A papíron ennyi állt:
A vászon Londonban játéknak is olcsó, végje harminc shilling. Hudson fővadász szerencsére mindent összevásárolt, az elmondott légypapírt beszerezte azonnal. A rőtvad szökni kezd, cserkészni kell.
Én is olyan zavartan nézhettem a papírra, mint maga, mikor először olvastam a levelet. Gondosan elolvastam még egyszer. Úgy volt, ahogy gondoltam: valahol ezekbe a különös szavakba burkolva más jelentése volt a levélnek. „Légypapír”, „rőtvad” – ezek talán valami mást jelentenek, valamilyen megállapodás értelmében. De ezek a megállapodások önkényesek, nem lehet kikövetkeztetni őket. De nem akartam elfogadni ezt a megoldást, és a „Hudson” szó láttán úgy gondoltam, hogy mégis az eredeti elgondolásom a helyes, és hogy inkább Beddoes írhatta ezt a levelet, mint a tengerész. Megpróbáltam hátulról előre: „Kell cserkészni kezd” – nem, ez nem vezet semmire. Megpróbáltam minden második szót összeolvasni: „A Londonban is vége shilling”, „vászon játéknak olcsó harminc” – ez sem kecsegtetett sok jóval. És aztán egyszerre csak a kezemben volt a megoldás: ha az első szóval kezdem, és minden harmadik szót olvasok össze, előttem van az üzenet, ami végső kétségbeesésbe taszította az öreg Trevort.
Rövid és tömör figyelmeztetés volt. Felolvastam a barátomnak: „A játéknak vége. Hudson mindent elmondott. Azonnal szökni kell.”
Victor Trevor remegő kezébe temette az arcát.
– Igen, ezt kell jelentenie – mondta. – És ez rosszabb, mint a halál, mert ez maga a gyalázat. De hogyan kerül bele a „fővadász” meg a „rőtvad”?
– Az üzenet szempontjából semmit sem jelent, de a levélíró személyére vonatkozóan annál többet, ha máshonnan nem tudnánk kideríteni, hogy ki írta. Ez az ember először ezt írta: „A... játéknak... vége”, és így tovább. Utána a megállapodás értelmében az üresen maradt helyekre két-két tetszés szerinti szót kellett írnia. Azt írta, ami legelőször eszébe jutott, és mert annyi szó van benne a vadászatról, biztosra vehetjük, hogy buzgó vadász vagy jó vadtenyésztő. Tud valamit erről a Beddoesról?
– Most, hogy említette, eszembe jutott, hogy minden ősszel meghívta az apámat vadászatra a vadaskertjébe.
– Akkor biztos, hogy ő küldte ezt a levelet – mondtam. – Most már csak azt kell kiderítenünk, hogy milyen titok ismeretével zsarolhatott ez a Hudson két ilyen gazdag és tekintélyes embert.
– Attól tartok, Holmes, hogy valamilyen szégyenteljes bűnről tudott! – mondta a barátom. – Maga előtt nincs titkom. Itt van ez az írás. Akkor írta le az apám, amikor Hudson a színre lépett. A japán szekrénykében találtam, ahogy a doktor mondta. Kérem, fogja, és olvassa fel, mert nekem sem erőm, sem bátorságom hozzá!
Ezek azok a papírok, Watson, amelyeket a kezembe nyomott, és most hadd olvassam fel magának, ahogy annak idején éjszaka a dolgozószobában Trevornak is felolvastam. Az irat hátára ez van írva, mint láthatja: „Néhány feljegyzés a Gloria Scott háromárbocos útjáról, a falmouthi indulástól, 1855. október 8-tól kezdve a hajó pusztulásáig, 1855. november 6-án, az északi szélesség 15° 29' és a nyugati hosszúság 25° 14' alatt.” Az egész levélformában van írva, és így hangzik:

 

„Kedves, szeretett fiam,
életem utolsó évei fölött a szégyen árnyéka kezd elterpeszkedni, és nem azért fáj miatta a szívem, becsületemre és szavamra mondhatom, mert félek a törvény szigorától, sajnálom elveszíteni megbecsült helyzetemet, vagy mert az ismerőseim szemében mélyre fogok süllyedni; nem, csakis azért, mert pirulnod kell majd miattam, pedig szeretsz, és – remélem, hogy a magatartásommal ezt is kivívhattam – tisztelsz is. Ha lesújt rám a leselkedő végzet, azt akarom, hogy tőlem és ezekből a sorokból tudd meg. mi nyomja a lelkemet. De ha jóra fordulnak a dolgok (adja az Úristen!), és ez az írás mégis a kezedbe találna kerülni, mindenre kérlek, ami szent, anyád emlékére, egymás iránt érzett szeretetünkre – dobd a tűzbe, és ne gondolj rá soha többet.
Ha ezt a sort is elolvasod, tudom, hogy mi történt: lelepleződtem, elvonszoltak a házamból, vagy ami még valószínűbb – tudod, hogy gyenge a szívem-, a halál, örökre megbénította a nyelvem. A titkolózásnak így is, úgy is vége, elmondom hát neked a pőre igazságot – üdvösségemre mondom, ez az igazság.
A nevem, kedves fiam, nem Trevor volt. Ifjabb éveimben James Armitage voltam, és most már megértheted, miért riadtam meg annyira néhány hete, amikor az évfolyamtársad szavaiból azt olvastam ki; hogy valamilyen úton-módon kitudta a titkomat. Armitage voltam akkor is, amikor egy londoni bankban dolgozni kezdtem, és Armitage voltam akkor is, amikor hazám törvényeinek megszegése miatt elítéltek, és büntetésül fegyenctelepre küldtek. Ne ítélj szigorúan fölöttem, kedves fiam. Egy úgynevezett becsületbeli adósságot kellett kifizetnem, és olyan pénzhez nyúltam, amihez nem lett volna jogom, de biztosra vettem, hogy visszatehetem a pénzt, jóval azelőtt, hogy fölfedezhetnék a hiányt. De a balszerencse űzőbe vett. Nem kaptam meg azt a pénzt, amire számítottam, és egy váratlan ellenőrzés leleplezte, mit tettem. Talán enyhébben is ítélhettek volna az ügyemben, de harminc évvel ezelőtt szigorúbban alkalmazták a törvényeket, mint manapság. Huszonharmadik születésnapomat már láncra verve töltöttem harminchét más elítélt társaságában, az Ausztráliába induló Gloria Scott háromárbocos hajó fedélközébe zárva.
1855-öt írtunk, a krími háború évét, és a szokásos fegyencszállító hajókat katonai szállításokra használta a kormány a Fekete-tengeren. Kisebb és kevésbé alkalmas hajókon kellett szállítani az elítélteket. A Glória Scott korábban teát szállított Kínából, régi volt, súlyos orrú, széles fedélzetű, nem bírta a versenyt a gyors járatú új hajókkal. Ötszáz tonnás volt, harmincnyolc fegyencet, huszonhat főnyi legénységet, tizennyolc katonát, négy börtönőrt, három tisztet, egy orvost, egy papot és egy kapitányt hordozott a hátán. Összesen vagy százan voltunk rajta, amikor felvontuk a vitorlákat Falmouthban.
A cellák közötti válaszfal nem vastag tölgyfából volt, mint a rendes fegyencszállító hajókon, hanem vékony és gyenge deszkából. A tat felé eső szomszédomat már akkor nagyon megnéztem magamnak, amikor a hajóra vittek minket. Fiatalember volt, a képe csupasz, az orra hosszú és vékony, az álla pedig, mint a diótörő. Nagyon fennhordta az orrát, páváskodva járt, és ami a legkülönösebb ismertetőjele volt, szörnyű nagyra nőtt. A mi fejünk legfeljebb a válláig ért volna, és biztos vagyok benne, hogy volt vagy két méter magas. Szokatlan látvány volt a sok szomorú és megtört arc közt egy ilyen elszánt, határozott ábrázat. Mint a tűz a hóvihar kellős közepén! Örültem neki, amikor megtudtam, hogy ő a szomszédom, és még jobban örültem, amikor az éjszaka síri csöndjében egyszerre csak suttogni kezdett valaki, és észrevettem, hogy sikerült átfúrnia a kettőnket elválasztó deszkafalat.
– Hé, barátom – mondta –, mi a neve, és hogy kerül ide?
Megmondtam neki, és azt is megkérdeztem, hogy őt hogy hívják.
– Jack Prendergast vagyok – mondta. – Istenemre, áldani fogja még ezt a nevet!
Hallottam az ügyéről, nem sokkal a letartóztatásom előtt róla beszélt az egész ország. Jó családból származó, kitűnő képességű ember volt, de aljas ösztönei elhatalmasodtak rajta, és hihetetlen ravaszsággal óriási összegeket sikerült kicsalnia a leggazdagabb londoni kereskedők zsebéből.
– Látom, emlékszik az ügyemre! – mondta büszkén. – Nagyon jól emlékszem.
– Nem volt benne valami szokatlanul furcsa?
– Mi volt az?
– Majdnem negyedmilliót szedtem össze, nem igaz?
– Azt mondták.
– És semmi sem került elő belőle.
– Semmi sem.
– Mit gondol, mégis hova lehetett? – kérdezte.
– Fogalmam sincs róla – mondtam.
– Itt van a hüvelykujjam és a mutatóujjam közt – mondta. – Istenemre, több pénzem van, mint ahány szál haja magának. És akinek pénze van, barátocskám, és tudja, hogy mit kell tennie vele, és arra költi, amire kell, az mindent megtehet! Ne gondolja, hogy egy olyan ember, aki mindent megtehet, azzal fogja tölteni a drága idejét, hogy egy patkányrágta, szúette, penészes teaszállító koporsó büdös gyomrában üldögél, míg csak el nem kopik a nadrágja. Nem, az az ember tudja, hogy mit tegyen, és gondja lesz a barátaira is. Számíthat rám. Csatlakozzon ehhez az emberhez, és mérget vehet rá, ki fog szabadulni.
Ilyen volt a beszédmodora. Eleinte azt hittem, csak a szája jár, de néhány nap múlva töviről hegyire kifaggatott, aztán ünnepélyesen megesketett, és elárulta, hogy megvan a tervük, hogyan kerítsék hatalmukba a hajót. Vagy tizenketten főzték ki, még mielőtt a hajóra hozták őket. Prendergast volt a vezérük, és Prendergast pénze volt az egész vállalkozás mozgatóereje.
– Volt egy bűntársam – mondta. – Derék ember, összetartozunk, mint a puska csöve meg a tusa. Nála van a pénz, és hol van ő most, mit gondol? Itt a hajón.
Ő a hajólelkész, ő, senki más! Felsétált a hajóra a fekete kabátjában, a remek irataival, és annyi pénz van a ládájában, hogy megvehetné az egész hajót a fenekétől az árboc csúcsáig. A legénység testestül-lelkestül neki szolgál. Egy csekkjébe került, hogy megvásárolja valamennyiüket, és meg is tette, még mielőtt ide szerződtek.
Két börtönőrt is lepénzelt, és Mercert is, a másodtisztet.
Megvehette volna a kapitányt is, ha szükség lett volna rá.
– És mit fogunk tenni? – kérdeztem.
– Mit fogunk tenni? – mondta. – Vörösre festjük ezeknek a katonáknak a kabátját, vörösebbre, mint a kelmefestő.
– De hiszen fegyverük van – mondtam.
– Nekünk is lesz, barátom. Egy pár pisztoly mindegyikünknek, és ha nem tudjuk elfoglalni a hajót a legénység segítségével sem, megérdemeljük, hogy zárdába csukjanak bennünket. Beszéljen éjszaka a bal oldali szomszédjával, tudja meg, hogy megbízható ember-e.
Beszéltem is vele. Fiatalember volt, úgy került ide, ahogy én, de ő hamisításért. Evansnek hívták, de ó is megváltoztatta később a nevét, és most tekintélyes és tehetős ember Dél-Angliában. Szívesen csatlakozott a vállalkozásunkhoz, tudta, hogy másképp nem szabadulhatunk. Még ki se kerültünk a nyílt tengerre, és máris be volt szervezve mindenki két fegyenc kivételével. Az egyik gyengeelméjű volt, nem mertük megkörnyékezni, a másik pedig sárgaságban szenvedett, nem sok hasznát vettük volna.
Semmi sem akadályozhatott meg minket, a kezdet kezdetétől fogva tudtuk, hogy elfoglaljuk a hajót. A legénység gazemberekből állt, erre az útra fogadták fel őket. Az állelkész sorra járta a cellákat, hogy a lelkünkre beszéljen, egy nagy fekete táska volt nála, azt gondolták, hogy szent könyvekkel van tele. Sűrűn járt hozzánk, a harmadik napon már mindegyikünk ágyában el volt dugva a ráspoly, egy pár pisztoly, egy font lőpor és húsz golyó. Két börtönőr is Prendergast embere volt, a másodtiszt pedig a bizalmasa. Ellenünk kevesen voltak, csak a kapitány, két tiszt, két börtönőr, Martin hadnagy és tizennyolc katonája, meg az orvos. De bármennyire bíztunk is a vállalkozásunk sikerében, nem feledkeztünk meg a szükséges óvatosságról, éjszaka akartunk támadni, rajtaütésszerűen. De gyorsabban kellett cselekednünk, mint számítottuk.
Egy este, utunk harmadik hetében az orvos megvizsgált egy beteg fegyencet, és amikor az ágy végére tenyerelt, megérezte a két pisztoly jellegzetes körvonalait. Ha egy szót se szól, talán leleplezhetett volna mindnyájunkat, de amilyen ideges kis ember volt, ijedtében felkiáltott, el is sápadt, a fegyenc rögtön tudta, mi történt, ráugrott és leteperte. Nem volt ideje, hogy segítségért kiabáljon, mert a fegyenc betömte a száját, és. az ágyra kötözte. Aztán kinyitotta a fedélzetre vezető ajtót, és mi egykettőre fent voltunk. A két őrt lelőttük, a; káplárt is, aki odaszaladt, hogy megtudja, mi a baj. Az utasfülke előtt is állt két katona, de az ő puskájuk nem volt megtöltve, és mire szuronyt szegezhettek volna, lelőttük őket. A kapitány fülkéje felé rohantunk, de mikor, fel akartuk tépni az ajtaját, egy durranást hallottunk. A kapitány fejjel az asztalra, az Atlanti-óceán térképére borult, és az állelkész ott állt mellette, füstölgő pisztollyal a kezében. A két tisztet a legénység lefegyverezte, úgy látszott, hogy minden rendben van. Az utasfülke a kapitány fülkéje mellett volt, oda csődültünk be, levetettük magunkat a padokra, egymás szavába vágtunk, azt se tudtuk, mit csinálunk örömünkben: szabadok voltunk! Szekrények voltak körös-körül, és Wilson, az állelkész betörte az egyik szekrény ajtaját; tizenkét üveg édes, barna sherry volt benne. Letörtük a palackok nyakát vizespohárba öntöttük a bort, javában koccintgattunk, amikor egyszerre csak puskaropogás süketített meg bennünket; akkora lőporfüst volt a fülkében, hogy alig láttuk az asztal túlsó oldalát. Amikor kitisztult, láttuk; hogy a fülke valóságos romhalmaz. Wilson és nyolc társunk egymás hegyén-hátán vergődött a földön; és még ma is felfordul a gyomrom, ha eszembe jut az összekeveredett bor és vér az asztalon. Ha Prendergast nincs velünk, talán meg is adtuk volna magunkat, úgy megborzadtunk ettől a látványtól. De ő elbődült, nekirohant az ajtónak, és mi követtük. A hadnagy és tíz embere a hátsó fedélzeten volt.- Az asztal fölötti lengő tetőablak kinyílt egy kissé, és, ők,a résen át tüzeltek ránk. Rájuk rohantunk, nem volt idejük még egyszer tölteni. Vitézül verekedtek, de-mi többen voltunk,- öt perc. alatt végeztünk velük. Istenem! Olyan volt a hajó, mint valami mészárszék. Prendergast őrjöngött, felkapta a katonákat, eleveneket és holtakat, mintha nem is érezné, a súlyukat, és a tengerbe hajigálta őket. Egy súlyosan sebesült őrmester is volt közöttük, csak úszott, és nem akart megfulladni, végre valaki megadta neki a kegyelemlövést. Nem maradt más ellenségünk, csak. a két börtönőr, a két tiszt és az orvos.
Miattuk tört ki a nagy összeszólalkozás. Sokan beértük annyival, hogy kiszabadultunk, nem akartuk, hogy gyilkosság is terhelje a lelkiismeretünket. Mert más dolog fegyveres katonákkal végezni, és más dolog végignézni védtelen emberek hidegvérű legyilkolását. Nyolcan – öt fegyenc, három tengerész – azt mondtuk, hogy ezt már nem tűrhetjük. De Prendergastnak meg az embereinek hiába beszéltünk. Csakis akkor érezhetjük magunkat biztonságban, mondta, ha alapos munkát végzünk, és hogy senkit sem hagy életben, aki ellenünk tanúskodhatna. Már-már mi is a foglyok sorsára jutottunk, de a végén azt mondta, hogy ha akarjuk, vigyük el az egyik csónakot, és takarodjunk. Kapva kaptunk az ajánlatán, mert torkig voltunk ezzel a mészárlással, és tudtuk, hogy a legrosszabbja még hátravan. Kaptunk egy-egy matrózruhát, egy hordó vizet, két láda élelmet – egy láda sózott húst és egy láda kétszersültet – meg egy iránytűt. Prendergast még egy térképet is odavetett nekünk, azt mondta, hogy hajótörött matrózok vagyunk, a hajónk az északi szélesség tizenötödik fokán és a nyugati hosszúság huszonötödik fokán járt szerencsétlenül, azzal elvágta a kötelet, és sorsunkra bízott bennünket.
És most következik történetem legmeglepőbb fordulata, fiam. A matrózok a lázadáskor úgy állították az elő-törzsvitorla-fát, hogy a vitorlák belobogjanak, de amikor otthagytuk őket, megint visszafordították, és mert volt egy kis északkeleti szél, a hajó lassan távolodni kezdett tőlünk. A mi csónakunk a hosszú hullámok hátán táncolt; Evans meg én, a társaság két legműveltebb tagja, a térképet tanulmányoztuk, meg akartuk állapítani a helyzetünket, meg akartuk tervezni, melyik part felé induljunk. Tőlünk északra, ötszáz mérföldnyire voltak a Zöld-foki-szigetek, tőlünk keletre, hétszáz mérföldnyire Afrika partjai. Nehéz választás volt, de mert a szél északira fordult, azt gondoltuk, hogy Sierra Leone lesz a legjobb úticélunk, arrafelé fordítottuk hát a csónak orrát. A hajó már messze járt tőlünk jobbra, csak a vitorláit láttuk. Amikor megint odanéztünk, láttuk, hogy fekete füstfelhő borítja el a hajót, mint valamilyen baljós fa magasodik a víz fölé. Néhány másodperc múlva hallottuk a mennydörgésszerű robajt is, és mire a füst eloszlott, nyomát se láttuk a Gloria Scottnak. Nyomban megfordultunk a csónakkal, eveztünk, ahogy csak tudtunk, a szerencsétlenség helye felé, amerre még egy kis homály lebegett a víz fölött.
Egy órába telt, amíg odaértünk, már-már azt hittük, hogy későn érkeztünk, és nem segíthetünk senkin sem. Láttuk, hol süllyedt el a hajó: egy csónak roncsai, néhány üres láda, egy-két vitorlafa táncolt a hullámok hátán, de embereknek nyoma sem volt. Csüggedten fordultunk vissza, amikor segítségkiáltás ütötte meg a fülünket. Valamivel távolabb egy roncsdarabot pillantottunk meg, egy ember feküdt rajta. A csónakba vettük. Egy fiatal matróz volt, Hudsonnak hívták, de a kimerültségtől és az égési sebektől úgy elgyengült, hogy csak másnap tudta elmondani, mi történt a hajón.
A távozásunk után Prendergast és a bandája végezni akart az öt fogollyal. A két börtönőrt lelőtték és a tengerbe dobták. Ugyanerre a sorsra jutott a harmadik tiszt is. Prendergast lement a fedélközbe, és elvágta a szerencsétlen orvos nyakát. Már csak az elsőtiszt volt életben, egy bátor és ügyes ember. Valahogy meg tudta lazítani kötelékeit, és amikor látta, hogy a bandita megindul felé a véres késsel a kezében, lerúgta magáról a béklyókat, lerohant a fedélzetről, és bevette magát a hátsó raktárba.
Egy tucat fegyenc pisztolyt rántva a keresésére indult, és meg is találta egy kinyitott lőporos hordó mellett – száz ilyen hordó volt a hajón –, gyufával a kezében. Azt mondta, hogy felrobbantja a hajót, ha közelebb merészkednek. Egy pillanat múlva felrobbant a hajó, Hudson szerint inkább valamelyik fegyenc célt tévesztett golyójától, mint a tiszt gyufájának lángjától. Bárhogy történt is, ez volt a vége a Gloria Scottnak, és annak a bandának, amelyik hatalmába kerítette.
Kedves fiam, rövidre fogva ez az a borzalmas dolog, amibe belekeveredtem. Másnap egy Ausztráliába tartó kétárbocos, a Hotspur ránk talált, és a kapitány készséggel elhitte, hogy mi egy elsüllyedt személyszállító hajó életben maradt matrózai vagyunk. A Tengerészeti Hivatalban megállapították, hogy a Gloria Scott nevű fegyencszállító hajó eltűnt a tengeren, igazi sorsáról soha semmi sem derült ki. A Hotspur kellemes utazás után Sidneyben partra tett minket. Evans meg én megváltoztattuk a nevünket, az aranymezőkre mentünk, és ott a mindenünnen összesereglett emberek tömegében könnyűszerrel új életet kezdhettünk.
A többit el sem kell mondanom. Meggazdagodtunk, sokat utaztunk, tehetős gyarmati úrként tértünk vissza Angliába, szép birtokot vásároltunk. Több mint húsz évig éltünk tisztességben és megbecsülésben, azt hittük, hogy a múltunkra mindörökre fátyol borul. Gondolhatod, mit éreztem, amikor abban a váratlanul jött tengerészben felismertem a tengerből kimentett matrózt. Valahogyan sikerült kinyomoznia, hol vagyunk, tudta, hogy félünk tőle, ebből akart megélni. Most már értheted, miért próbáltam mindenáron békességben meglenni vele, most már talán megérted, milyen félelem szorongatja a szívemet még ebben a pillanatban is, ha eszembe jut, hogy fenyegetőzve ment el tőlünk a másik áldozatához.”

 

A levél végére szinte olvashatatlan írással, remegő kézzel ezt írták:
„Beddoes rejtjeles üzenetben értesített, hogy H. elmondott mindent. Uram, irgalmazz árva lelkemnek!”
Ezt olvastam fel azon az éjszakán az ifjabb Trevor-nak, és higgye el, Watson, nem is elbeszélés volt ez, hanem dráma. Szegény fiatalembert teljesen összetörte. Kivándorolt egy teaültetvényre, azt hallottam, hogy jól megy a sora. Ami Hudsont és Beddoest illeti, egyikükről sem tudunk semmit az üzenet napja óta. Mind a ketten, nyomtalanul eltűntek. Beddoes, úgy látszik, azt hitte, hogy Hudson megtette, amivel fenyegetőzött, de tévedhetett, mert a rendőrségen senki nem tett ehhez hasonló bejelentést. Hudson csavargására már felfigyelt a rendőrség, az volt a véleményük, hogy megölte Beddoest, és aztán elmenekült. Én azt hiszem, éppen a fordítottja történt. Valószínűleg a kétségbeesett Beddoes, aki azt hitte, hogy leleplezték, bosszút állt Hudsonon, magához vett annyi pénzt, amennyit csak tudott, és elhagyta az országot. Ennyi az, amit az ügyről tudunk. Ha bele tudja Illeszteni a gyűjteményébe, kedves doktor, készséggel bocsátom a rendelkezésére.

 

 

A MUSGRAVE-SZERTARTÁS

Mindig megütközést keltett bennem barátomnak, Sherlock Holmesnak az a rossz tulajdonsága, hogy – bár gondolkodásmódja kristálytiszta és a lehető leg-módszeresebb volt, és öltözködését valamiféle kimért előkelőség jellemezte – szokásait tekintve a világ egyik legrendetlenebb embere volt, és lakótársait kétségbeesésbe tudta kergetni. Nem mintha én ebből a szempontból példamutatóan rendes volnék. Velem született nemtörődömségemen még csak rontottak az afganisztáni szolgálat szokatlan körülményei, úgyhogy orvoshoz nem illő módon hanyagnak vagyok mondható. De az én rendetlenségemnek van határa, és ha azt látom, hogy valaki a szeneskannában tartja a, szivarjait, egy perzsa papucs orrában a dohányát, és rugós késsel a fa kandallópárkány kellős közepére kiszegezve a megválaszolatlan leveleit, szinte hibátlannak érzem magam. Azt is mindig úgy éreztem, hogy a pisztolylövészet egyértelműen szabadtéri foglalatosság, és amikor Holmes egyszer rosszkedvében leült a karosszékébe, fogta gyorstüzelő pisztolyát és száz dumdum golyót, és a szemközti falra golyónyomokkal írta föl hazafias buzgalmában a királynő nevének kezdőbetűit, meg kellett állapítanom, hogy sem a szoba látványa, sem a szoba légköre nem lett tőle kellemesebb.
Szobáink mindig tele voltak vegyszerekkel és hajdani bűnügyek ereklyéivel, és ezek a legváratlanabb pontokon bukkantak fel, például a vajtartóból kerültek elő, vagy még ennél is kevésbé kívánatos helyekről. De a legnagyobb gyötrelmet az iratai jelentették. Reszketett attól a gondolattól, hogy bármiféle írást, kivált ha korábbi kalandjaira vonatkozott, megsemmisítsen, és legfeljebb egyszer egy évben (vagy két évben) szedett össze annyi lelkierőt, hogy rendezze és elrakja őket, mert, mint már említettem valahol ezekben a rendszertelen feljegyzésekben, tetterejének heves fellobbanásait – ilyenkor vitte véghez a nevéhez fűződő híres fegyvertényeket – mintegy visszahatásként súlyos levertség követte, egész nap heverészett a könyvével vagy a hegedűjével, legfeljebb az ágytól az asztalig ment el és vissza. Hónapról hónapra gyűltek a papírok, végül már a szoba minden sarkát ellepték a kéziratkötegek, amelyeket nem volt szabad elégetni, és tulajdonosukon kívül senki más nem nyúlhatott hozzájuk.
Egy téli este a kandalló mellett üldögéltünk, és én megkockáztattam azt a megjegyzést, hogy ha már úgyis befejezte a kiszemelt iratoknak jegyzőkönyvébe ragasztgatását, néhány órát talán a szoba lakhatóvá tételének szentelhetne. Kérésem indokolt voltát nem tagadhatta, gyászos ábrázattal a hálószobájába ment tehát, majd kisvártatva visszajött, és egy jókora bádogdobozt húzott maga mögött a földön. A dobozt a szoba közepére tette, ő maga egy zsámolyra kuporodott, és kinyitotta a doboz fedelét. Láttam, hogy a doboz már csaknem félig van vörös szalaggal átkötött, kisebb csomókba rendezett iratkötegekkel.
– Elég sok eset iratai vannak benne, Watson – mondta, és gonoszkodó pillantást vetett rám. – Ha tudná, mi minden rejlik a dobozban, inkább azt kérné, vegyek ki belőle valamit, nem azt, hogy tegyek bele valamit.
– Ezek szerint köztük vannak a korai, az első esetekre vonatkozó feljegyzések – mondtam. – Bizony, szerettem volna beszámolni ezekről az ügyekről is.
– Igen, barátom, ez mind akkor történt, amikor még nem adott az Isten életrajzírót mellém, hogy dicsőségem megörökítse – mondta, és gyengéd szeretettel szedte ki a dobozból egyik köteget a másik után. – Korántsem csupa sikeres ügy, Watson, de azért akad köztük néhány csinos kis eset. Itt van például a tarletoni gyilkosságokról szóló beszámoló, ez itt Vamberrynek, a borkereskedőnek az esete, ez az orosz öregasszony története, ez az alumínium mankó híres ügye, ez pedig a tuskólábú Ricolettire és szörnyű feleségére vonatkozik. És itt van...
Igen, ez valami különleges ínyencfalat!
Lenyúlt a doboz fenekére, és egy elhúzható fedelű fadobozkát vett elő, amilyenben gyerekjátékokat szokás tartani. Egy összegyűrt papírt, egy régimódi rézkulcsot, egy cövekhez erősített zsineggombolyagot és három rozsdás kis fémkorongot horgászott ki belőle.
– Mit szól ezekhez a tárgyakhoz, barátom? – kérdezte, és arckifejezésemet látva elmosolyodott.
– Furcsa kis gyűjtemény.
– Nagyon furcsa. És a hozzájuk fűződő történetről azt fogja mondani, hogy még furcsább.
– Szóval ezeknek a tárgyaknak megvan a történetük?
– Nem. Ezeknek a tárgyaknak történelmük van.
– Hogy érti ezt?
Sherlock Holmes egyenként az asztal szélére rakta a tárgyakat. Visszaült karosszékébe, és elégedetten jártatta végig rajtuk a szemét.
– Ez maradt meg nekem – mondta –, hogy mindörökre emlékeztessen a Musgrave-szertartás esetére.
Nemegyszer hivatkozott már erre a kalandjára, de sohasem tudtam kiszedni belőle a részleteket.
– Nagyon örülnék – mondtam –, ha elmondaná a történetüket.
– És mi lesz a rendetlenséggel? – vágott vissza gonoszkodva. – A rendszeretete tiltakozni fog ez ellen az időhúzás ellen, Watson! De azért örülnék, ha krónikájában ez az eset is szerepelne, mert bizonyos részleteinek jóvoltából nyugodtan elmondhatjuk róla, hogy ennek az országnak, sőt, talán az egész világnak bűnügyi történelmében nem találni párját. Hiányos volna a szerény munkásságomról szóló beszámoló, ha erről az egyedülálló esetről nem számolna be.
Emlékezhet rá, hogy az életemet betöltő hivatás útjára a Gloria Scott esete indított el, beszélgetésem azzal a szerencsétlen emberrel, akinek a történetét elmeséltem. Most már világszerte ismert a nevem, és mind a rendőrség, mind a nagyközönség azt tartja rólam, hogy megoldhatatlannak látszó ügyek esetében végső fokon hozzám lehet fordulni. Már megismerkedésünkkor, annak az ügynek az idején, amiről maga. A vörös szoba titka címen számolt be, kiterjedt, ha nem is nagyon jövedelmező nyomozói tevékenységet folytattam. El sem tudja képzelni, milyen nehezen indultam meg ezen a pályán, mennyi időbe telt, amíg valamire vittem.
Mikor Londonba jöttem, a British Museum tőszomszédságában, a Montague Streeten laktam; eleinte sok ráérő időm volt, és mindenféle tudománnyal foglalkoztam, ami segítségemre lehetett a munkámban. Néha-néha valóságos esetek is kerültek az utamba, rendszerint volt évfolyamtársaim, kerítették ezeket, mert utolsó egyetemi éveim alatt már elég sokat beszéltek rólam és a módszeremről. Életem harmadik ügye a Musgrave-szertartás esete volt, és azt, hogy megindulhattam a mostani helyzetemhez vezető úton, annak az érdeklődésnek köszönhetem, amit a vele kapcsolatos események egyedülálló láncolata váltott ki, és annak az értéknek, ami akkor kockán forgott.
Reginald Musgrave ugyanabban az egyetemi kollégiumban volt, mint én, futólag ismertem is. Diáktársai nem nagyon szerették, de én gondoltam, hogy amit ők gőgnek éreznek, csak az eredendő félénkség palástolására szolgáló igyekezet. Határozottan arisztokratikus külsejű ember volt, magas, sasorrú, nagy szemű, bágyatag, de nagyon udvarias. Valóban az ország egyik legősibb családjának sarja volt, bár az ifjabb ágból származott, abból, amelyik a tizenhatodik században vált ki az északi Musgrave családból, és Sussex grófság nyugati részében telepedett le, a hurlstone-i kastélyban, alighanem a környék legrégebbi idő óta lakott épületében. Úgy látszik, rá is ragadhatott valami szülőházának hangulatából, mert valahányszor előkelő tartású koponyájára, sápadt, érdeklődő arcára pillantottam, mindig boltíves, szürke folyosókra, kőbordás ablakokra, a középkori várak tiszteletre méltó maradványaira kellett gondolnom. Néha beszédbe elegyedtünk, és emlékezetem szerint többször is mondta, hogy mennyire érdeklik a megfigyeléseim és következtetéseim.
Aztán négy évig nem láttam; de egy szép napon beállított hozzám, a Montague Streetre. Nem sokat változott, most is divatosan öltözött – mindig piperkőcnek tartottuk –, és a modora is olyan volt, mint régen, jellegzetesen nyájas és szelíd.
– Hogy megy a sora, Musgrave? – kérdeztem, és barátságosan megszorítottam a kezét.
– Talán hallotta, hogy meghalt az apám – mondta. – Két évvel ezelőtt távozott el közülünk. Azóta nekem kell foglalkoznom a hurlstone-i birtok ügyeivel, én vagyok a kerület képviselője is, elég sok tehát a munkám. Azt hallottam, Holmes, hogy most már a gyakorlatban is hasznosítja különleges tudományát, amivel hajdan elkápráztatott minket.
– Igen – mondtam. – Iparkodom az eszemből megélni.
– Örömmel hallom, mert nagyon nagy szükségem volna a tanácsára. Különös dolgok történtek Hurlstone-ban, és a rendőrség tudománya csődöt mondott. Az egész dolog valóban megmagyarázhatatlan és rendkívüli.
Gondolhatja, Watson, milyen érdeklődéssel követtem a szavait, hiszen végre elérhető közelségbe került valami, amiről tétlenséggel töltött hónapjaimban szüntelenül álmodoztam. A szívem mélyén meg voltam győződve róla, hogy én meg tudom oldani azt, amit más nem, és most itt volt az alkalom, hogy próbára tegyem a képességeimet.
– Kérem, mondjon el mindent részletesen – unszoltam.
Reginald Musgrave leült velem szemben, és rágyújtott a cigarettára, amivel megkínáltam.
– Azzal kell kezdenem, hogy egyedül élek Hurlstoneban, mégis nagy személyzetet kell tartanom. Az öreg kastély hatalmas, elég sok munka van vele, vadaskertem is van, a fácánvadászat hónapjaiban sokan vendégeskednek nálam, szükség van a szorgalmas kezekre. Nyolc szobalány dolgozik nálam, két lakáj, egy inas, egy komornyik és a szakács. A kertnek meg az istállónak külön cselédség viseli gondját.
Mindnyájuk közül Brunton, a komornyik van legrégebben nálunk. Állástalan fiatal tanító volt, amikor az apám felfogadta, és a szorgalma, a megbízhatósága egykettőre nélkülözhetetlenné tette. Magas, szép, domború homlokú férfi, és bár húsz év óta nálunk szolgál, mindössze negyvenéves lehet. Több nyelven beszél, minden hangszerhez ért, nem is tudom, hogy ennyi jó tulajdonsággal és különleges képességgel hogy maradhatott meg ennyi ideig ebben az állásban, de úgy látszik, jól érezte magát, és nem volt kedve más munka után nézni. A hurlstone-i komornyikot mindenki emlegeti, aki megfordult már nálunk.
Egyetlen hibája volt ennek az eszményi férfiúnak. Nagy szoknyavadász, és ez egy ilyen tekintélyes embernek a mi csendes vidékünkön éppen eléggé hálás szerep.
Amíg a felesége élt, nem volt vele semmi baj, de mióta özvegységre jutott, egyik kellemetlenség a másikat érte. Néhány hónappal ezelőtt már-már azt hittük, hogy rendbe jön minden, mert eljegyezte Rachel Howellst, a második szobalányunkat, de vele is szakított, és Janet Tregellist, a főerdész lányát tüntette ki a kegyeivel. Rachel nagyon derék lány, de walesi, forrófejű. Ideglázba esett, és most úgy jár-kel a házban – vagy legalábbis tegnap úgy járt-kelt –, mint önmagának karikás szemű árnyéka. Ez volt az első dráma Hurlstone-ban, és csakhamar követte és elhomályosította a második, aminek Brunton, a komornyik szégyenbe kerülése és elbocsátása volt az első felvonása.
Ez a következőképp történt. Mondtam már, hogy Brunton nagyon értelmes ember volt, és éppen ez okozta a vesztét, mert gyógyíthatatlan kíváncsiságában olyasmibe ütötte az orrát, amihez semmi köze. Nem is tudom, mit meg nem engedett volna magának, mert én csak véletlenül vettem észre az egészet.
Említettem, hogy a kastély hatalmas és zegzugos. A múlt hét egyik éjszakáján – hogy pontosak legyünk, csütörtökön – nem tudtam elaludni, mert bolond fejjel egy csésze erős feketekávét ittam vacsora után. Két óráig hánykolódtam az ágyamban, de aztán feladtam a reménytelen küzdelmet, felkeltem, meggyújtottam a gyertyát, és elhatároztam, hogy tovább olvasom azt a regényt, amibe belefogtam. Igen ám, de a könyvet a biliárdszobában hagytam, fel kellett vennem a köntösömet, és lemenni érte.
Hogy a biliárdszobába jussak, le kellett mennem egy sor lépcsőn, át kellett vágnom a könyvtárba és a fegyvertárba vezető folyosón. Legnagyobb meglepetésemre azt láttam, hogy a folyosó végén a könyvtár nyitott ajtaján fény szűrődik ki. Lefekvés előtt én magam oltottam el a lámpát a könyvtárban, és az ajtaját is becsuktam. Első gondolatom az volt, hogy tolvajok járnak a házban. A kastély folyosóinak falát fegyverek és páncélok díszítik. Lekaptam a falról egy csatabárdot, letettem a gyertyát, lábujjhegyen végigmentem a folyosón, és bekukucskáltam a nyitott ajtón.
Brunton, a komornyik volt a könyvtárban. Egy karosszékben ült, felöltözve, a térdén egy papír, úgy láttam, hogy térkép. Mélyen elgondolkozva a tenyerébe támasztotta a homlokát. A csodálkozástól mozdulni sem tudtam, csak néztem a sötétből. Az asztal szélén álló gyertyácska gyér világosságában láttam, hogy rendesen fel van öltözve. Hirtelen felállt, odalépett a mellette levő íróasztalhoz, kinyitotta, és kihúzta az egyik fiókot. Láttam, hogy egy papírt vesz ki belőle, aztán megint leült, kiterítette a papírt az asztal szélére, a gyertya mellé, és gondosan tanulmányozni kezdte. Annyira megharagudtam, hogy ilyen nyugodtan kotorászik családi okmányaink között, hogy előbbre léptem, Brunton felnézett, és meglátott az ajtóban. Felpattant, arca a félelemtől halotthalványra vált, és azt a térképre emlékeztető papírt, amit eredetileg tanulmányozott, a zsebébe gyűrte.
– „Így hálálja meg a bizalmunkat – mondtam. – Holnap el fogja hagyni a kastélyt!”
Teljesen megtörve hajolt meg előttem, és szó nélkül kisurrant. A gyertyát az asztalon felejtette, és én megnézhettem, mi volt az az írás, amit az íróasztalból kiszedett. Meglepetésemre nem valami fontos okmány volt, csak a Musgrave-szertartás, egy furcsa, régi ceremónia kérdéseinek és feleleteinek másolata. Ez a szertartás régi családi szokás, minden Musgrave-nek keresztül kell esnie rajta évszázadok óta, a nagykorúsításának napján – családi szempontból érdekes lehet, talán a régészt is érdekelheti, mint a címerünk vagy a jelmondatunk is, de gyakorlati hasznát nem lehet venni.
– Azért csak térjünk vissza arra a papírra – mondtam.
– Ha szükségesnek érzi – felelte Musgrave egy kis habozás után. – De hogy folytassam a mondókámat, Brunton ott felejtett kulcsával becsuktam az íróasztalt, és már menni készültem, amikor döbbenten vettem észre, hogy a komornyik visszatért, és ott áll előttem.
– „Musgrave úr, kérem – mondta az izgalomtól rekedten –, nem tudom elviselni a szégyent. Mindig büszke ember voltam, büszkébb, mint ami az állásomhoz illik, és a megszégyenítés megölne. Ha kétségbeesésbe kerget, uram, a vérem a fejére fog szállni, igen, a fejére fog szállni, uram. Ha nem tart meg a szolgálatában a történtek után, az isten szerelmére, engedje meg, hogy én mondjak fel és menjek el egy hónap múlva, mintha szabad akaratomból távoznék. Ezt elviselném, Musgrave úr, kérem, de azt, hogy mindenki szeme láttára kipenderítsenek, azt nem.”
– „Nem sok kíméletet érdemel, Brunton – feleltem. – A viselkedésére nincs mentség. De mert sok éve áll már családunk szolgálatában, nem akarom nyilvánosan meg-szégyeníteni. Egy hónapot nem adhatok. Találjon ki valamilyen okot, és távozzon egy héten belül.”
– „Egy héten belül – mondta kétségbeesetten. – Nem lehetne két hét? Csak két hét!”
– „Egy hét – ismételtem. – És tudja meg, hogy még így is nagyon elnéző vagyok.”
Lehorgasztott fejjel elsomfordált, összetörve, én pedig eloltottam a gyertyát, és visszamentem a szobámba.
Brunton két napig a lehető legbuzgóbban látta el a feladatát. Egy szóval sem utaltam a történtekre, és némi érdeklődéssel vártam, mit fog kitalálni megszégyenülésének elpalástolására. Harmadnap nem jelent meg reggeli után, hogy az aznapra szóló utasításokat átvegye. Amikor az ebédlőből kijöttem, Rachel Howellst, a szobalányt pillantottam meg. Mint már mondtam, nemrég épült fel betegségéből, és olyan elképesztően sápadt volt, hogy össze kellett szidnom, miért dolgozik.
– „Magának ágyban a helye – mondtam. – Majd akkor dolgozzon, ha megerősödik egy kissé.”
Olyan furcsa tekintetet vetett rám, hogy már-már aggódtam az elmeállapota miatt.
– „Éppen elég erős vagyok, Musgrave úr” – mondta.
– „Várjuk csak meg, mit mond az orvos – feleltem. – Ma ne dolgozzon, és ha lemegy, mondja meg Brunton-nak, hogy várom.”
– „A komornyik elment” – mondta.
– „Elment? Hova ment?”
– „Elment. Senki se látta. A szobájában sincs. Elment. Igen, elment!”
Nekizuhant a falnak, újra meg újra felnevetett, engem pedig annyira megijesztett ez a hisztérikus roham, hogy a csengőhöz siettem, és segítséget hívtam. A nevetéstől és zokogástól fuldokló lányt a szobájába vitték, én pedig kérdezősködni kezdtem Brunton után. Kétségtelennek látszott, hogy elment. Az ágya érintetlen volt; tegnap este óta, amikor a szobájába ment, senki sem látta; de reggel minden ajtó és minden ablak zárva volt; nem lehetett tudni, hogyan hagyhatta el mégis a házat. A ruhái, az órája, de még a pénze is a szobájában voltak – csak a szokott fekete ruhája hiányzott. A cipőjét megtaláltuk, de a papucsát nem. Hova mehetett Brunton az éjszaka sötétjében, mi lehet vele most?
Pincétől padlásig átkutattuk a házat, de nem akadtunk a nyomára. Mint említettem, a ház valóságos útvesztő, különösen a régi szárnya, ami most lakatlan, de mi minden szobába, minden padlásfülkébe benéztünk. Az emberünk eltűnt, nyoma veszett. Lehetetlennek tartottam, hogy minden vagyonát hátrahagyva távozzon, de hát akkor hol lehet? Kihívtam a helyi rendőrséget. Hiába keresték. Eső esett az éjszaka, végigjártuk az ösvényeket, a kertet, de hasztalan. Ez volt a helyzet, amikor megint valami váratlan dolog történt, és mi valósággal megfeledkeztünk az eredeti rejtélyről.
Rachel Howells két napig olyan rosszul volt. őrjöngött és félrebeszélt, hogy éjszakára ápolónőt kellett fogadnunk mellé. A Brunton eltűnése utáni harmadik éjszaka végre nyugodtan aludt a lány, és az ápolónő is elszundikált a karosszékében. Mikor reggel felébredt, látta, hogy az ablak tárva-nyitva, az ágy üres, a betege eltűnt. Azonnal szóltak nekem, és én a lakájokkal keresni kezdtem a lányt. Nem volt nehéz kitalálnunk, merre ment, mert az ablakától kezdve követhettük a fűben a lábnyomait egészen a kerti tó partjáig. Itt, a parkból kivezető kavicsos út szélén véget értek a nyomok. A tó nyolc láb mély, és gondolhatja, mit éreztünk, amikor láttuk, hogy a szegény eszelős lány nyomai csak idáig vezetnek.
Azonnal előszedtük a kotróhálókat, hogy megkeressük a holttestet, de nem találtuk meg. Helyette valami nem várt holmit találtunk – egy vászonzacskót, benne rengeteg rozsdás és elszíneződött fémtárgyat és néhány homályos kavics- vagy üvegdarabot. A tóból semmi más nem került elő, és bár tegnap mindenfelé kerestük és kerestettük az eltűnteket, semmit sem tudtunk meg Rachel Howells és Richard Brunton sorsáról. A helyi rendőrség is tanácstalan, ezért fordulok magához, mint utolsó mentsváramhoz.
Elképzelheti, Watson, milyen érdeklődéssel hallgattam végig a különös eseményeknek ezt a láncolatát, megpróbáltam valahogy rendbe szedni magamban, és megkeresni azt a közös szálat, amire minden részletét felfűzhettem.
A komornyik eltűnt. A szobalány eltűnt. A szobalány szerette a komornyikot, de később volt oka, hogy meggyűlölje. Walesi volt, forrófejű és szenvedélyes. A komornyik eltűnése után rettenetesen nyugtalan volt. Beledobott a tóba egy furcsa tárgyakat tartalmazó zsákot. Mindezeket a tényezőket figyelembe kellett vennem, de ezek a jelenségek nem vezettek el a rejtély szívéhez. Mi lehet tehát az események kiindulópontja? Hol kezdjem meg az összegabalyodott szál kibogozását?
– Látnom kell azt a papírt, Musgrave – mondtam.
– Fontos lehet, ha a komornyik az állását is kockára vetette, csak hogy tanulmányozhassa egy kicsit.
– Ennek a szertartásnak a szövege elég nevetséges – felelte –, csak annyi szólhat a mentségére, hogy régi.
Itt a kérdések és a válaszok másolata, ha akarja, fussa át.
Átadta nekem ezt a papírt, amit most is a kezemben tartok. Halljuk tehát azt a furcsa kátét, amit minden Musgrave-nek ismernie kellett, ha elért a férfikor küszöbére. Felolvasom a kérdéseket és feleleteket, sorban, ahogy jönnek:
„Kié volt?”
„Aki elment.”
„Kié lesz?”
„Aki eljön.”
„Melyik hónap volt?”
„Az elsővel kezdve a hatodik.”
„Hol volt a nap?”
„A tölgy fölött.”
„Hol volt az árnyék?”
„A szilfa alatt.”
„Hogyan léptek?”
„Északnak tízet és tízet, keletnek ötöt és ötöt, délnek kettőt és kettőt, nyugatnak egyet és egyet, és aztán le.”
„Mit adjunk oda érte?”
„Mindenünket.”
„Miért adjuk oda?”
„Azért, amit ránk bíztak.”
– Az eredetin nincs évszám, de a helyesírás alapján a tizenhetedik század közepéről származik – mondta Musgrave. – Attól félek, hogy ez nem visz közelebb a rejtély megoldásához.
– De van egy újabb rejtélyünk – mondtam –, ami az eddigieknél is érdekesebb. Lehet, hogy ha az egyiket megoldjuk, megoldjuk vele a másikat is. Ne haragudjon, hogy ezt mondom Musgrave, de a maga komornyikja ügyes ember volt, gyorsabb volt a felfogása, mint a gazdáinak vagy tíz emberöltő óta.
– Nem nagyon értem, amit mond – felelte Musgrave. – Ennek az írásnak aligha van gyakorlati fontossága.
– Szerintem nagyon is gyakorlati fontossága van, és azt hiszem, hogy Bruntonnak is ez volt a véleménye.
Azt hiszem, hogy nem aznap éjjel látta először a kátét, amikor tetten érték.
– Lehet. Hozzáférhetett.
– Úgy érzem, hogy akkor csak fel akarta frissíteni az emlékezetét. Azt mondta, ugye, hogy valami térképféle volt nála, azzal hasonlította össze a szertartás szövegét és mikor maga megjelent, a térképet a zsebébe gyűrte?
– Úgy van. De mi érdekelhette a mi családi szertartásunkban, és mi lehet az értelme az egész mondókának?
– Azt hiszem, hogy ezt könnyűszerrel megállapíthatjuk – mondtam. – Ha nincs ellene kifogása, az első vonattal lemehetnénk Sussexbe, és a helyszínen tüzetesebben megvizsgálhatnánk a dolgot.
Aznap délután már mind a ketten Hurlstone-ban voltunk. Biztos látta már a híres öreg kastély képét, és olvasta a róla szóló leírásokat, úgyhogy csak annyit mondok róla, hogy L alakú, az L hosszabb szára az újabb rész, a rövidebb szára pedig a régi épület, amelyből az új is kinőtt. A régebbi szárny közepén, a vastag szemöldökfájú, alacsony kapu fölött az 1607-es évszám van kifaragva, de a szakértők megállapították, hogy a kövek és a gerendák ennél sokkal régebbiek. A vastag falak és a parányi ablakok miatt a család a múlt században kénytelen volt megépíteni az új szárnyat, és azóta a régi szárnyat legfeljebb raktárnak és pincének használják, ha ugyan egyáltalán használják. A szép parkban pompás öreg fák voltak, és az említett tó is ott volt alig kétszáz lépésre az épülettől, a kastélyhoz vezető út mentén.
Szentül meg voltam győződve róla, Watson, hogy nem három rejtéllyel állok szemben, hanem csak eggyel, és ha helyesen értelmezem a Musgrave-szertartást, olyan nyomra bukkanok, ami elvezet majd Bruntonhoz, a komornyikhoz, és Howellshez, a szobalányhoz. Ennek a rejtélynek szenteltem minden figyelmemet. Miért lehetett olyan fontos a komornyiknak, hogy megszerezze ezt a régi szöveget? Nyilván látott benne valamit, amit a vidéki urak számos nemzedéke nem vett észre, és nyilván valamilyen hasznot remélt belőle. Mit láthatott, és utána milyen sors várt rá?
Napnál világosabb volt számomra, hogy a szertartásban a lépések valamilyen helyre utalnak, az írás többi része ezzel a hellyel foglalkozik, és hogyha a helyet megtaláljuk, talán az is kiderül, milyen titkot kellett a régi Musgrave-eknek ilyen furcsa módon továbbhagyományozni. Két kiindulópontom is volt, a tölgyfa és a szilfa. A tölgyfát nem kellett keresnem, ott volt a ház előtt, az úttól balra. Életemben kevés olyan csodálatos fát láttam, mint ez a tölgymatuzsálem.
– Ez itt volt már akkor is, amikor a szertartást megszövegezték – mondtam, mikor elhaladtunk mellette.
– Valószínűleg már a normann hódításkor is itt volt – felelte Musgrave. – A körmérete huszonhárom láb.
Az egyik pontot tehát meghatároztam.
– Öreg szilfa nincs itt? – kérdeztem.
– Volt egy nagyon öreg fa a túlsó oldalon, de tíz évvel ezelőtt belecsapott a villám, és ki kellett vágnunk.
– Meg tudja mutatni, hol volt?
– Természetesen.
– Más öreg szilfa nincs?
– Öreg nincs, de sok szép bükk van.
– Megnézném annak a fának a helyét.
Kétkerekű kocsin érkeztünk a ház elé, be sem mentünk a házba, barátom nyomban a szilfa helyére vezetett. Látni lehetett a füvön, hogy hol volt: körülbelül félúton a tölgy és a ház között. A nyomozás jól haladt.
– Azt már aligha lehet megmondani, milyen magas lehetett az a szilfa – mondtam.
– Máris meg tudom mondani. Hatvannégy láb magas volt.
– Honnan tudja? – kérdeztem meglepődve.
– A házitanítóm mindig magasságot számíttatott velem, hogy megtanuljam a trigonometriát. Kamaszkoromban kiszámítottam minden fa és minden épület magasságát.
Ez váratlan szerencse volt. Gyorsabban gyűltek az adatok, mint reméltem volna.
– Mondja, a komornyik nem kérdezett magától valami ehhez hasonlót? – érdeklődtem.
Reginald Musgrave döbbenten nézett rám.
– Most, hogy felhívta a figyelmemet rá, eszembe jutott, hogy Brunton csakugyan megkérdezte tőlem néhány hónappal ezelőtt, milyen magas lehetett az a fa.
Azt mondta, hogy a lovásszal vitatkoztak rajta – felelte.
Ez jó hír volt, Watson, azt mutatta, hogy helyes nyomon járok. Felnéztem a napra. Már elég alacsonyan járt, úgy számítottam, hogy egy óra múlva éppen az öreg tölgy legfelső ágai fölött lesz. A szertartásban előírt dolgok közül az első megtörténik. Ami a szilfa árnyékát illeti, nyilván az árnyék vége számított, nem a töve, hiszen akkor a fa tövét adták volna meg kiindulópontnak. Ki kellett számítanom, hova esne a szilfa árnyéka abban a pillanatban, amikor a nap a tölgy fölött lesz.
– Elég nehéz lehetett, Holmes, hiszen a szilfa már nem volt meg – szóltam közbe.
– Abban bíztam, hogyha Brunton ki tudta számítani, én is ki tudom. És nem is volt olyan nehéz. Egy cöveket faragtam, aztán bementem Musgrave dolgozószobájába, rákötöttem ezt a hosszú zsinórt a cövekre, és minden yardot megjelöltem egy csomóval. Fogtam egy hosszú horgászbotot, hat láb hosszú volt, és kimentem barátommal a szilfa helyére. A nap éppen elérte a tölgyfa tetejét. Letűztem a botot, megjelöltem az árnyék irányát, és megmértem a hosszát. Kilenc láb volt.
Most már egyszerű volt a számítás. Ha a hat láb hosszú bot árnyéka kilenc láb, akkor a hatvannégy láb magas fa árnyéka kilencvenhat láb, és a kettő iránya természetesen egybeesik. Kimértem a távolságot, leszúrtam a földbe egy cöveket. Majdnem a ház falánál voltam. Gondolhatja, Watson, mekkora örömmel pillantottam meg a földön, alig két hüvelykre az én jelemtől egy kis mélyedést. Tudtam, hogy ez Brunton mérési jele volt, és hogy pontosan követem a nyomait.
Zsebben hordható iránytűmmel meghatároztam az égtájakat, és a cövektől elindulva elkezdtem számolni a lépéseket. Tíz-tíz lépés, párhuzamosan a ház falával. Ezt a helyet is megjelöltem egy cövekkel. Öt-öt keletre, kettő-kettő délre. Az öreg kapu küszöbén álltam. Egy-egy nyugatra – ez annyit jelentett, hogy két lépésnyire be kellett mennem a kikövezett folyosóra. Ezt a helyet jelölte meg a szertartás szövege.
Ritkán éreztem ilyen kegyetlen csalódást, Watson. Egy pillanatra azt hittem, hogy elvétettem a számítást. A lenyugvó nap bevilágított a folyosóra, láttam, hogy a sok láb koptatta szürke kövek pontosan illeszkednek egymáshoz, évek óta nem bolygathatták őket. Brunton nem nyúlt hozzájuk. Megkopogtattam a köveket, de mindenütt ugyanazt a hangot hallottam, repedésnek, résnek nem volt nyoma. Musgrave sejtette már, miben mesterkedem, és elővette a szertartás szövegét, hogy ellenőrizze a számításaimat.
– „És aztán le” – kiabálta. – Megfeledkeztünk arról, hogy „és aztán le”!
Én mindeddig azt hittem, ez csak annyit jelent, hogy ásni kell, de most megértettem, hogy tévedtem.
– Van pince alattunk? – kérdeztem.
– Van bizony, és az is olyan régi, mint a ház. Jöjjön, itt az ajtó.
Lementünk a kő csigalépcsőn, barátom meggyújtott egy gyufát, aztán meggyújtott a sarokban egy hordó tetején álló lámpást. Látni lehetett, hogy jó helyen járunk, és hogy a közelmúltban rajtunk kívül más is megfordult itt.
A pincében fát tartottak, de a hasábokat, amik a földön heverhettek, a fal mellett szépen felrakta valaki, hogy a pince közepe üres maradjon. A középső nagy kövön egy rozsdás vaskarika volt, a vaskarikán pedig egy fekete-fehér kockás sál.
– Brunton sálja! – kiáltotta a barátom. – Láttam a nyakán, akár meg is esküszöm rá! Mit keresett itt a gazember?
Kérésemre néhány rendőrt is odahívtak. Aztán megpróbáltam a sálba kapaszkodva megemelni a követ. Alig tudtam megmozdítani, de az egyik rendőr segítségével végül is félrehúztuk. Egy fekete üreg nyílt meg alattunk, megpróbáltunk belenézni, Musgrave pedig letérdelt a nyílás mellé, és ledugta a lámpást.
Az üreg hét láb mély és négy láb széles lehetett. Egyik fala mentén egy rézpántos nagy faláda volt, a teteje nyitva, a zárjában pedig ez a furcsa, régimódi kulcs. Vastag porréteg borította, a nedvesség és a szú kikezdte az oldalát, úgyhogy a belsejét egészen elborította a gomba. A láda fenekén néhány ilyen fémkorong hevert, régi pénzek lehettek, különben semmi sem volt benne.
De mi nem sokat törődtünk a ládával, mert a mellette kuporgó emberi alakot bámultuk. Fekete ruhában volt, összeroskadva ült a láda mellett, feje a láda peremén, karja a láda két oldalán. A vér mind a fejébe szállhatott, torz, májszínű arca felismerhetetlen volt, de a ruhájáról, a termetéről, a hajáról barátom meg tudta mondani, mihelyt kihúztuk a holttestet a lyukból, hogy valóban Brunton az, az eltűnt komornyik. Néhány nap óta halott volt már, de a testén nem volt seb, nem volt zúzódás, nem lehetett megállapítani, hogy mi okozta a halálát. Holttestét elvitték a pincéből, és mi még egy rejtéllyel, az előzőekkel vetekedő rejtéllyel lettünk gazdagabbak.
Bevallom, Watson, hogy a nyomozásom csalódást jelentett nekem. Azt gondoltam, hogyha megtalálom a szertartásban megjelölt helyet, mindenre választ tudok adni; ott voltam, és fogalmam sem volt róla, mi lehetett az, amit a család ilyen nagy gonddal elrejtett. Megtudtuk, mi történt Bruntonnal, de még azt is meg kellett állapítanom, hogy hogyan történt, és hogy milyen szerepet játszott a dologban az eltűnt szobalány. Leültem a sarokban egy hordóra, és alaposan végiggondoltam az ügyet.
Maga tudja, Watson, hogyan szoktam dolgozni ilyenkor. A másik ember helyébe képzelem magam, felmérem, hogy milyen okos, és megpróbálom elképzelni, mit csinálnék az ő helyében az adott körülmények között. Egyszerűsítette a dolgot, hogy Bruntonnak nagyon jó feje volt, nem kellett a személyes kiegyenlítés eszközéhez folyamodnom, ahogy tudományosan nevezni szokták. Tudta, hogy valami értékes holmit elrejtettek. Megkereste a helyet. Megtalálta a zárókövet, és látta, hogy egy ember egyedül nem boldogul vele. Mit tehetett? Külső segítségre nem számíthatott, még ha akadt volna is megbízható embere, mert ki kellett volna nyitnia a kaput, és könnyen leleplezhették volna. Ha tehette, nyilván a házból próbált segítőtársat szerezni. Kit kérhetett meg rá? Azt a lányt, aki szerette. A férfiak nehezen hiszik el, hogy valaki, akivel gonoszul bántak, már ne szeresse őket. Megpróbált kibékülni ezzel a Howells lánnyal, és aztán megkérte, hogy segítsen neki. Együtt lejönnek a pincébe éjjel, együttes erővel fel tudják emelni a követ. Eddig világosan tudtam követni minden lépésüket, mintha szemem láttára tették volna meg.
De kettőjüknek – ráadásul az egyikük lány •- elég nehéz munka lehetett megemelni a követ. Egy tagbaszakadt sussexi rendőr meg jómagam is megszenvedtünk vele. Mit tehettek, hogy megkönnyítsék a dolgukat? Azt, amit én is tettem volna. Felálltam, és gondosan szemügyre vettem a szerteszét heverő fahasábokat. Mindjárt meg is találtam, amit kerestem. Egy körülbelül három láb hosszú hasábnak a vége volt összenyomva, jó néhány másiknak pedig az oldala, mintha valami nehéz tárgy nyugodott volna rajtuk. Ahogy megmozdították a követ, ezekkel a fákkal kiékelték, és amikor a nyílás már elég nagy volt hozzá, hogy Brunton bemásszon, a hosszú hasábbal támasztották ki. Nem csoda, ha benyomódott a vége, hiszen a kő egész súlya ránehezedett. Éreztem, hogy még mindig biztos talajon járok.
De most – hogyan tovább? Hogyan idézzem föl ezt az éjféli szomorújátékot? Az egyik nyilván bemászott az üregbe, mégpedig Brunton. A lány odafönt várt. Brunton kinyitotta a ládát, valószínűleg föladogatta a tartalmát – hiszen nem találtuk meg a ládában –, de mi történhetett aztán?
Milyen bosszúvágy kaphatott lángra ennek a szenvedélyes walesi lánynak a szívében, amikor megértette, hogy megrontója – isten tudja, mit tehetett vele – a hatalmában van? Véletlenül csúszott-e ki a fa a kő alól, véletlenül zárta-e a kő ebbe a sírgödörré vált üregbe? Vajon csak az volt-e a lány bűne, hogy hallgatott róla? Vagy az ő keze ütötte ki a fát a kő alól, így zuhant-e vissza a kő a helyére? Akárhogy volt is, lelki szememmel láttam, hogyan rohan föl a lépcsőn a lány a kincseket szorongatva – talán még visszhangzott a fülében a fojtott kiáltás, a kétségbeesett ököl dörömbölése a kőlapon, amely alatt aztán lassan megfulladt hűtlen szerelmese.
Ez a magyarázata a lány holtra vált arcának, tépett idegeinek, másnap reggeli hisztérikus nevetésének. De mi lehetett a ládában? Mit csinált a zsákmánnyal? Csakis az a rozsdás fémtárgy és homályos kavics tömeg lehetett az, amit barátom horgászott ki a tóból. Oda dobta, mihelyt alkalma volt rá, hogy bűnének utolsó nyomai is elenyésszenek.
Húsz percig ültem a pince sarkában, szótlanul töprengve. Musgrave sápadt arccal állt mellettem, a lámpát lóbálta, és le-lenézett az üregbe.
– I. Károly pénzei – mondta, és felém nyújtotta a láda fenekén maradt aranyakat. – Helyesen határoztuk meg a szertartás szövegének korát.
– Még valami maradhatott itt I. Károly dolgai közül – mondtam, mert eszembe jutott a szertartás első két kérdésének megfejtése. – Mutassa meg, mi volt a tóból előkerült zsákban.
Felmentünk a dolgozószobába, és kiraktuk a roncsokat. Nem csodálom, hogy első tekintetre érdektelen romhalmaznak tartotta az egészet, hiszen a fém csaknem fekete volt, a kövek homályosak és fénytelenek. A kabátom ujjához dörzsöltem az egyiket, és máris úgy villogott a tenyeremben, mint a tűz. A fémtárgy kettős gyűrű alakú volt, de összevissza horpadt, ki sem lehetett venni az eredeti formáját.
– Ne feledkezzünk meg róla, hogy a királypártiak a király kivégzése után is a kezükben tartották Anglia egy részét, és mikor végül menekülniük kellett, sok értékes tárgyukat elrejtették-elásták itthon, hogy majd nyugalmasabb időkben visszatérjenek érte.
– Ősöm, Sir Ralph Musgrave, a királypártiak egyik vezetője volt, és II. Károly bizalmasa minden vándorlásában – mondta a barátom.
– Nagyszerű! – feleltem. – Ez volt az utolsó láncszem, amire még szükségünk volt. Fogadja szerencsekívánataimat, hogy a birtokába került, bár elég gyászos körülmények között, egy igazán nagy értékű, de még sokkal nagyobb történelmi érdekességű tárgy.
– Mi az a tárgy? – álmélkodott.
– Nem más, mint Anglia királyainak ősi koronája.
– A korona!
– Igen. Emlékszem rá, mit mond a szertartás. Hogyan is kezdődik? „Kié volt?” „Aki elment.” Mert ez I. Károly kivégzése után volt már. És aztán? „Kié lesz?” „Aki eljön.” Ez II. Károly volt, akinek a visszatérésében bizakodtak. Semmi kétség, ez a horpadt és formátlan tárgy hajdan a Stuart-házbeli királyok homlokát ékesítette.
– És hogy került a tóba?
– Erre a kérdésre elég hosszadalmasan tudok csak válaszolni – feleltem, és elmondtam azt a bonyolult következtetéssort, amit kiagyaltam, meg a hozzá tartozó bizonyítékokat; közben leszállt az alkony, és mire a történetem végére értem, már a hold tündökölt az égen.
– És hogyhogy II. Károly nem kapta vissza a koronát hazatérte után? – kérdezte Musgrave, és visszacsúsztatta a kincset a vászonzsákba.
– Olyan kérdést tett fel, amire valószínűleg sohasem tudunk választ adni. Úgy látszik, hogy a titkot ismerő Musgrave meghalt a király visszajövetele előtt, és óvatosságból csak a szertartás szövegét hagyta a fiára, nem magyarázta el a szavak jelentését. Azóta is él a szertartás, a szöveg apáról fiúra száll, és az az ember, aki meg akarta fejteni a titkot, az életével fizetett merész vállalkozásáért.
Hát ez a Musgrave-szertartás története, Watson. A korona most is Hurlstone-ban van. Volt ugyan valami jogi vita, és elég sokat kellett fizetniük érte, hogy megtarthassák. Ha megemlíti a nevemet, szívesen megmutatják magának. A szobalányról azóta sem hallott senki, valószínűleg sikerült kijutnia Angliából, most valahol a tengerentúl élhet, és talán él még benne bűnének az emléke is.

 

 

A REIGATE-I URAK

Elég sok időbe telt, amíg barátomnak, Sherlock Holmesnak egészsége az 1887. tavaszi rettenetes fáradalmak után helyreállt. A Holland-Szumátrai Társaság ügye és Maupertuis báró elképesztő tervei túlontúl sokat foglalkoztatják még az embereket, túlontúl sok szállal szövődnek össze politikával és pénzügyekkel, nem alkalmasak tehát rá, hogy belekerüljenek ezekbe a feljegyzésekbe. Közvetett módon azonban elvezettek egy másik érdekes és bonyolult ügyhöz, és barátom ezúttal új fegyvert próbált ki sikeresen a bűn elleni küzdelemnek szentelt élete gazdag fegyvertárából.
Jegyzeteimből látom, hogy április 14-én kaptam meg azt a táviratot Lyonból, amelyből megtudtam, hogy Holmes betegen fekszik a Dulong-szállóban. Huszonnégy óra sem pergett le, én már ott voltam a betegágya, mellett, és megkönnyebbülve láttam, hogy a tünetek nem veszélyesek. De még az ő vasszervezetét is megviselte a két hónapig tartó fáradságos nyomozás, aminek ideje alatt legalább tizenöt órát dolgozott napjában, és nemegyszer – maga mondta el nekem – öt álló napig talpon volt egyhuzamban. Munkáját siker koronázta, de a szörnyűséges fáradalmak után összeroppant, és bár egész Európa az ő nevét dicsőítette, és szobájában a szó szoros értelmében bokáig gázoltunk az üdvözlő táviratokban, mégis erőt vett rajta a legsötétebb életuntság. Tudta, hogy megoldott valamit, amivel három ország rendőrsége együttesen sem boldogult, tudta, hogy túljárt Európa legravaszabb szélhámosának az eszén, de ez sem rázta föl levertségéből.
Három nap múlva megint a Baker Streeten voltunk, de látni lehetett, hogy barátomnak környezetváltozásra van szüksége, és engem is nagyon csábított a gondolat, hogy egy hetet vidéken töltsek tavasszal. Öreg barátom, Hayter ezredes, akit még Afganisztánban kezeltem, Surrey grófságban, Reigate közelében vett házat, és többször is mondta már, hogy menjek le hozzá, látogassam meg. Legutóbb azt is kijelentette, hogyha a barátomnak kedve támad velem jönni, őt is nagy örömmel látná vendégül. A dolog nem ment minden mesterkedés nélkül, de mikor Holmes megtudta, hogy az ezredes legényember, és hogy őt senki és semmi nem fogja gátolni szabad mozgásában, beleegyezett, és alig egy héttel hazaérkezésünk után már az ezredes vendégszerető házában voltunk. Hayter, ez a derék öreg katona sok mindent látott a világból, és egykettőre megállapította – számítottam is rá –, hogy Holmesnak és neki sok közös gondolata van.
Megérkezésünk estéjén, vacsora után az ezredes fegyvertermében üldögéltünk, Holmes ledőlt a heverőre, Hayter és én pedig a lőfegyverek gazdag gyűjteményét nézegettük.
– Egy ilyen pisztolyt felviszek a szobámba – mondta az ezredes váratlanul. – Lehet, hogy szükség lesz rá.
– Szükség lesz rá? – visszhangoztam.
– Igen, nemrég alaposan ránk ijesztettek. Múlt hétfőn betörtek az öreg Acton, az egyik környékbeli földesúr házába. Nem okoztak nagy kárt, de még nem fogták el a tetteseket.
– Nyomok? – kérdezte Holmes, és az ezredesre emelte a szemét.
– Semmit sem találtak. Jelentéktelen ügy, falusi szamárság az egész, aligha érdekelheti magát, Mr. Holmes,
kivált az után a nagy nemzetközi szélhámosság után.
Holmes csak legyintett az udvarias megjegyzésre, de a mosolyán láttam, hogy jólesik neki.
– Van valami érdekes a dologban?
– Nem hinném. A tolvajok átkutatták a könyvtárszobát, de nem sokat találtak. Felforgatták az egész termet, feltörték a fiókokat, feldúlták a polcokat, de nem tűnt el más, csak Pope Homéroszának egy kötete, két ezüstözött gyertyatartó, egy elefántcsont levélnehezék, egy tölgylapra szerelt légsúlymérő és egy gombolyag zsineg.
– Meglepő összeállítás! – kiáltottam.
– Nyilván azt vitték el, ami éppen a kezükbe akadt.
Holmes megint megszólalt a heverőről.
– Ezen a nyomon már elindulhatna a helyi rendőrség – mondta. – A napnál világosabb... Figyelmeztetően emeltem fel az ujjamat.
– Maga azért van itt, hogy pihenjen, barátom. Az ég szerelmére, ne kezdjen megint nyomozni, hiszen ronggyá vannak tépve az idegei!
Holmes vállat vont, tréfás és lemondó pillantást vetett az ezredesre, és a beszélgetés kevésbé veszélyes kérdések felé kanyarodott.
A végzet úgy akarta, hogy minden orvosi aggályoskodásom hiábavaló legyen, mert másnap reggel már én sem vehettem semmibe az ügyet, és falusi pihenőnk olyan fordulatot vett, amit igazán nem láthattunk előre. Éppen reggelinél ültünk, amikor az ezredes komornyikja minden méltóságáról megfeledkezve berohant.
– Hallotta, uram? – lihegte. – Cunninghaméknél!
– Betörés? – kérdezte az ezredes, és a kávéscsészéje megállt a levegőben.
– Gyilkosság!
Az ezredes füttyentett.
– Az ördögbe is! – mondta. – És kit gyilkoltak meg? A békebírót vagy a fiát?
– Egyiket sem, uram. Williamet, a kocsist. A szívét lőtték keresztül, meg se tudott szólalni.
– Ki lőtte le?
– A betörő, uram. És aztán elrohant, mint a villám, nem tudták megfogni. Éppen betörte a kamraablakot, amikor William észrevette, és szegény William az élete árán védte meg a gazdái jószágát.
– Mikor volt ez?
– Éjszaka, uram, tizenkettő körül.
– Mindjárt át fogunk menni – mondta az ezredes, és nyugodtan visszaült a reggelije mellé. – Csúnya dolog – mondta, mikor a komornyik kiment, – Az öreg Cunningham a leggazdagabb földesúr itt, rokonszenves ember. Nagyon a szívére fogja venni, mert ez az ember évek óta szolgált nála, és igazán jól dolgozott. Azok a gazfickók tehették, akik Actonéknál is jártak.
– Akik azt a furcsa gyűjteményt elvitték? – szólalt meg Holmes elgondolkozva.
– Azok.
– Hm! Lehet, hogy ez csakugyan ilyen egyszerű, de azért első pillantásra mégiscsak meglepő. Az ilyen vidéki betörőbanda rendszerint gyorsan változtatja a működési területét, ritkán törnek be néhány napon belül kétszer ugyanazon a környéken. Nem tagadom, amikor tegnap este azt mondta, hogy jó lesz résen lenni, úgy éreztem, hogy ez az a falu egész Angliában, amit a mi tolvajunk vagy tolvajaink biztosan nem fognak fölkeresni. Ebből is látható, hogy van még mit tanulnom.
– Azt hiszem, hogy ez valamilyen helyi csirkefogó – mondta az ezredes. – És ha igen, akkor természetes, hogy Actonéknál és Cunninghaméknél kísérletezik, ők a nagybirtokosok.
– És ők a leggazdagabbak?
– Ők lennének, de évek óta pereskednek már, és ez kiadósan eret vághatott rajtuk, legalábbis azt hiszem. Az öreg Actonnak állítólag jussa van a fél Cunningham-birtokra, és az ügyvédek kaptak a lehetőségen.
– Ha helyi csirkefogó, nem lesz nehéz megtalálni – mondta Holmes, és ásított. – Rendben van, Watson, nem fogunk beleavatkozni.
– Forrester felügyelő – szólalt meg a komornyik, és kitárta az ajtót.
Egy jóképű, értelmes ábrázatú fiatalember lépett be.
– Jó reggelt, ezredes úr – mondta. – Ne haragudjon, hogy zavarok, de azt hallottuk, hogy itt van Mr. Holmes a Baker Streetről.
Az ezredes a barátomra mutatott, a felügyelő meghajolt.
– Ha esetleg hajlandó volna átjönni, Mr. Holmes...
– A sors maga ellen fordult, Watson – nevetett fel a barátom. – Éppen erről az ügyről beszélgettünk, amikor megérkezett, felügyelő úr. Magától talán megtudhatnánk a részleteket is.
Hátradőlt a székben. Ismertem ezt a mozdulatot, tudtam, hogy a helyzetem reménytelen.
– Az Acton-féle betörés ügyében semmi bizonyíték sincs a kezünkben. De itt van miből elindulnunk, és biztosra vesszük, hogy ugyanaz az ember járt mind a két helyen. És ezt az embert látták is.
– Igazán?
– Igen, uram. Lelőtte szegény William Kirwant, és elrohant. Mr. Cunningham a hálószobájának az ablakából látta, Mr. Alec Cunningham pedig a hátsó folyosóról. Tíz perccel tizenkettő előtt történt. Mr. Cunningham éppen lefeküdt, Mr. Alec pedig a hálóköntösében ült és pipázott. Hallották, hogy William, a kocsis segítségért kiabál, és Mr. Alec leszaladt, hogy megnézze, mi baj van. A hátsó ajtó nyitva volt, és amikor a legalsó lépcsőhöz ért, látta, hogy két ember birkózik a kapu előtt. Egy lövés dördült, az egyik ember összeesett, és a gyilkos keresztülrohant a kerten, és átugrott a sövényen. Mr. Cunningham, aki a hálószoba ablakán nézett ki, látta is, hogy eléri az országutat, de aztán szem elől tévesztette. Mr. Alec megállt, megnézte, hogy nem segíthet-e a haldoklón, és közben a gyilkos egérutat nyert. Csak annyit tudunk róla, hogy középmagas termetű volt, és valamilyen sötét anyagból készült ruhát viselt, de nagy igyekezettel nyomozunk, és ha nem idevalósi az illető, hamarosan megfogjuk.
– Mit keresett ott ez a William? Mondott-e valamit, mielőtt meghalt?
– Egy szót sem. A kertkapu melletti kapusházban lakik az anyjával, és azt hisszük, hogy amilyen hűséges fickó volt, körülnézett a ház körül, megnézte, hogy minden rendben van-e. Az Acton-féle betörés óta mindenki nagyon vigyáz. A betörő éppen az ajtót nyitotta ki, felfeszítette a zárat, mikor William rátámadt.
– Mondott-e William az anyjának valamit, mielőtt elindult erre az útjára?
– Az anyja öreg és süket, semmit sem tudtunk meg tőle. A szerencsétlenség elvette az eszét, és azt mondják, különben sem sok volt neki. Egy fontos dolgot mégis találtunk; kérem, nézze meg.
Egy papírdarabkát vett elő a zsebkönyvéből, és a térdére tette.
– A halott hüvelyk- és mutatóujja között találtuk. Egy nagyobb papírról szakíthatták le. Láthatja, hogy a papíron olvasható időpont a gyilkosság időpontja. Vagy a gyilkos tépte ki a papírt az áldozat kezéből, vagy a szerencsétlen ember szakította le ezt a darabkát a gyilkos papírjából. Olyan az egész, mintha találkára hívták volna.
Holmes a kezébe vette a papírt. Ez volt rajta: tíz perccel tizenkettő előtt megtudhat valamit, meglehet.
– Ha csakugyan találkára hívták – folytatta a felügyelő –, elképzelhető, hogy William Kirwan, bármilyen becsületes embernek tartották is, együttműködött a tolvajjal. Lehet, hogy találkoztak is, együtt törték fel az ajtót, de utána hajba kaptak.
– Az írás nagyon érdekes – mondta Holmes, és minden figyelmét a papírra összpontosította. – Keményebb dió, mint gondoltam.
A tenyerébe hajtotta a fejét. A felügyelő mosolyogva nézte, mennyire megviseli ez az ügy a híres londoni szakembert.
– Ami azt a kijelentését illeti – mondta aztán Holmes –, hogy a kocsis és a betörő összejátszhattak, és hogy ezt a levelet valamelyikük küldte a másiknak, nos, ügyes feltételezés, nem is elképzelhetetlen. De ez az írás...
Megint a tenyerébe hajtotta a fejét, és néhány percig elmélyülten gondolkozott. Aztán felnézett, és én örömmel láttam, hogy az arca kiszínesedik, és a szemében megint az a fény csillog, ami a betegsége előtt. Felugrott, gyorsan, ahogy régen.
– Megmondom, mit kell tenni! Először is szeretném nyugodtan szemügyre venni az eset minden apró részletét. Van benne valami, ami nagyon érdekel. Ha megengedi, ezredes, magára hagyom egy kicsit Watson barátommal együtt, és átmegyek a felügyelő úrral Cunninghamékhez, hogy egy-két elképzelésem helytálló voltáról meggyőződhessek. Félóra múlva itt leszek. Másfél óra múlva a felügyelő jelent meg, egyedül.
– Mr. Holmes fel-alá jár a kertben – mondta. – Az a kérése, hogy mind a négyen együtt menjünk be a házba.
– Mr. Cunningham házába?
– Igen, uram.
– Miért?
A felügyelő a vállát vonogatta.
– Nem tudom, uram. Magunk közt szólva, azt hiszem, hogy Mr. Holmes még nem gyógyult meg teljesen. Nagyon furcsán viselkedik, és nagyon ideges.
– Fölösleges nyugtalankodni – mondtam. – Az ő őrültségeiben mindig van rendszer.
– Mások azt mondják, hogy az ő rendszerében nincs más, csak őrültség – morogta a felügyelő. – Mindenesetre alig várja, hogy munkához láthasson. Ha készen van, ezredes úr, indulhatnánk is.
Holmes kint sétált a kertben, fejét a mellére horgasztotta, kezét zsebre vágta.
– Ez az ügy egyre érdekesebb – mondta. – Watson, a vidéki utazás gondolata sikeres gondolatnak bizonyult. Rég volt ilyen jó reggelem.
– Megnézte a bűntett színhelyét? – kérdezte az ezredes.
– Igen, a felügyelő úr meg én egész jó kis felderítő munkát végeztünk.
– És milyen sikerrel?
– Érdekes dolgokat vizsgáltunk végig. Útközben elmondom. Először is megnéztük az áldozat holttestét. A jelentés nem tévedett, valóban pisztolygolyó végzett vele.
– Hát ebben is kételkedett?
– Nem, de azért a legjobb mindent megvizsgálni. És nem végeztünk hiábavaló munkát. Beszéltünk Mr. Cunninghammel és a fiával, megmutatták, hol kapaszkodott át a sövényen a betörő menekülés közben. Ez is nagyon érdekes volt.
– Igen.
– Aztán meglátogattuk az áldozat édesanyját. Sajnos, semmit sem tudtunk meg tőle, nagyon öreg már, és nagyon gyenge.
– És mi a vizsgálat eredménye?
– Az a szent meggyőződés, hogy nagyon különös ez a bűntény. Talán mostani látogatásunk egy kis fényt fog deríteni rá. Azt hiszem, egyetérthetünk benne, felügyelő úr, hogy a halott kezében talált papírdarab, amelyen a halál perce olvasható, nagyon fontos bizonyíték.
– Nyomra vezethet, Mr. Holmes.
– Nyomra is vezet! Aki azt a levelet írta, az csalta ki William Kirwant ide az ágyából az éjszaka. De hol lehet a papír többi része?
– Gondosan megvizsgáltam a kertet, hátha megtalálom – mondta a felügyelő.
– Kitépték a halott kezéből. De miért volt olyan fontos ez a papír valaki számára? Mert terhelő bizonyíték volt. Mit csinált vele? Valószínűleg zsebre vágta, észre sem vette, hogy a csücske a holttest kezében maradt. Ha megtalálnánk a papír hiányzó részét, sokkal közelebb jutnánk a rejtély megoldásához.
– Igen, de hogyan forgassuk ki a gyilkos zsebét, amíg nincs meg a gyilkos?
– Azért nem árt végiggondolni a dolgokat. És még egy fontos tudnivaló. Ezt a papírt Williamnek küldték. Aki küldte, nem vihette el személyesen, hiszen akkor szóban is megmondhatta volna, amit akart. Ki adta át az üzenetet? Vagy postán küldték?
– Ennek már utánanéztem – mondta a felügyelő. – William Kirwan tegnap délután levelet kapott a postán. A borítékot megsemmisítette.
– Nagyszerű! – mondta Holmes, és megveregette a felügyelő vállát. – Szóval beszélt a postással. Élvezet magával dolgozni. Itt is vagyunk a kapuslakásnál. Ha velem tart, ezredes, megmutatom, hol követték el a gyilkosságot.
Elmentünk a szép kis ház előtt, amelyben az áldozat lakott, és a tölgyfákkal szegélyezett kerti úton elsétáltunk a pompás Anna-korabeli kis kastélyhoz. A kapu fölött a malplaquet-i csata évszáma díszelgett. Holmes és a felügyelő vezetésével megkerültük a házat, és az oldalsó kapuhoz mentünk. A kapu és az út menti sövény között a kert egy darabja húzódott. A konyhaajtóban egy rendőr állt.
– Kérem, nyissa ki azt az ajtót – szólt oda Holmes. – Azon a lépcsőn állt az ifjabb Cunningham, onnan látta az itt birkózó embereket. Az idősebb Cunningham abban az ablakban állt, balról a másodikban, onnan látta, hogy a gyilkos attól a bokortól balra mászik át a sövényen. A fia is látta. Hála a bokornak pontosan meg tudják mondani. Mr. Alec kiszaladt, letérdelt az áldozat mellé. A talaj nagyon kemény, nyomokat nem találtunk.
Miközben Holmes magyarázott, két férfi közeledett a ház sarka felől a kerti ösvényen. Az egyik korosabb ember volt, karikás szemű, barázdált képű. A másik fiatal és csinos, mosolygós képe és feltűnő ruhája sehogy sem illett ahhoz a szomorú ügyhöz, ami miatt idelátogattunk.
– Még mindig gondolkozik? – kérdezte Holmestól. – Azt hittem, hogy maguk londoniak mindent tudnak. Még a végén kiderül, hogy nem is olyan gyorsak.
– A jó munkához idő is kell – mondta Holmes kedélyesen.
– Nem is kevés idő – mondta Alec Cunningham. – Hiszen azt se tudja, honnan induljon el.
– Egy nyomra azért bukkantunk – felelte a felügyelő. – Ha megtalálnánk ennek.... Jaj, istenem! Mi van magával, Mr. Holmes?
Szegény barátom arca hirtelen halálra vált. A szeme fönnakadt, az arcvonásai rángatóztak, és egy halk hörgéssel arcra bukott. Riasztó volt ez a hirtelen és heves roham, gyorsan bevittük a konyhába, leültettük egy székre. Egy-két percig nehezen kapkodta a levegőt, aztán szégyenkező, bocsánatkérő arckifejezéssel felállt.
– Watson a megmondhatója, hogy csak nemrég gyógyultam ki súlyos betegségemből – magyarázkodott. – Időnként levesznek a lábamról ezek az idegrohamok.
– Befogatok a kétkerekűbe, hazavitetem – mondta az Öreg Cunningham.
– Ha már úgyis itt vagyok, hadd kérdezzek meg valamit, amiben nem látok tisztán. Könnyű lesz felelni rá.
– Tessék, kérdezzen.
– Azt hiszem, lehetséges, hogy ez a szegény William nem akkor ért ide, amikor a tolvaj be akart hatolni a házba, hanem akkor, amikor már be is hatolt. Miért olyan biztosak benne, hogy a betörő nem járt a házban? A zárat feltörte.
– Erre valóban könnyű felelni – mondta Mr. Cunningham komoly arccal. – Alec fiam még nem feküdt le, hallotta volna, ha valaki tesz-vesz a házban.
– Hol volt Mr. Alec?
– Az öltözőszobámban pipáztam.
– Melyik annak a szobának az ablaka?
– Balra az utolsó, az apám hálószobája mellett.
– Mind a két szobában égett a lámpa?
– Természetesen.
– Különös eset ez – mondta Holmes mosolyogva. – Szokatlan dolog, hogy a betörő, méghozzá kellő tapasztalattal rendelkező betörő, megpróbáljon behatolni a házba, pedig az ablakokon láthatja, hogy még ketten is ébren vannak.
– Hidegvérű fickó lehetett.
– Ha nem volna rendkívüli az ügy, nem kellett volna magához fordulnunk segítségért – mondta az ifjabb Cunningham. – És ha arra gondol, hogy a betörő már kirabolta a házunkat, mire William észrevette, tudja meg, hogy ez képtelenség. Hiszen akkor a házat fenekestül felforgatták volna, és hiányoznának az ellopott dolgok.
– Attól függ, mik azok a dolgok – mondta Holmes. – Nagyon különös fickóval állunk szemben, aki a maga útját járja. Emlékezzen csak, milyen furcsa dolgokat vitt el Actonéktól! Miket is? Egy zsineggombolyagot, egy levélnehezéket és isten tudja, mi más szamárságot.
– Magára bíztuk az ügyünket, Mr. Holmes – mondta az öreg Cunningham. – Megtesszük mindazt, amit maga vagy a felügyelő úr jónak lát.
– Szeretném, ha jutalmat ajánlana fel – mondta Holmes. – Maga nevezze meg az összeget, mert a hatóságok nehezen egyeznek meg. mennyi jár a kézre kerítőnek, pedig az ilyen esetekben a legfontosabb a gyorsaság. Már meg is fogalmaztam a szöveget, ha egyetért vele, írja alá. Gondolom, ötven font éppen elég lesz.
– Ötszázat is szívesen adok – mondta a békebíró, és kivette Holmes kezéből a papírt meg a ceruzát. – Ebben a szövegben valami hiba van – tette hozzá, mikor végigolvasta az írást.
– Hevenyészve fogalmaztam.
– Látja, ezzel kezdődik: „Mivel a hétfőről keddre virradó éjszaka tíz perccel egy előtt valaki...” és így tovább. Nem tíz perccel egy előtt volt, hanem tíz perccel tizenkettő előtt.
Elkeserített, hogy Holmes tévedett, mert tudtam, hogy nagyon rosszul esik neki. Kínosan ügyelt rá, hogy mindenben pontos legyen, de a betegsége megviselte, és ebből az apróságból is láthattam, hogy még korántsem a régi. Egy pillanatra meg is hökkent, a felügyelő csodálkozva felhúzta a szemöldökét, Alec Cunningham pedig felnevetett. Az öregúr kijavította a hibát, és visszaadta a papírt Holmesnak.
– Nyomtassák ki, amilyen hamar csak lehet – mondta. – Azt hiszem, ez csakugyan jó gondolat.
Holmes gondosan a tárcájába tette az írást.
– Most pedig legjobb volna együtt végigjárni a házat, hogy meggyőződjünk róla, nem vitt-e el ez a kiszámíthatatlan betörő mégis valamit.
Mielőtt körülnéztünk, Holmes megvizsgálta az ajtót és a felfeszített zárat. Szemmel láthatólag vésőt vagy erős kést használtak, azzal tolták vissza a zár nyelvét. A fán ott volt a véső vagy a kés nyoma.
– Retesz nincs? – kérdezte.
– Nem tartottuk szükségesnek.
– Kutyájuk van-e?
– Van, de láncon, és a ház túlsó oldalán.
– A cselédség mikor fekszik le?
– Tíz óra körül.
– Éjfél tájban nyilván William is aludni szokott már.
– Igen.
– Érdekes, hogy ezen az estén mégis ébren volt. Hálás volnék, Mr. Cunningham, ha végigvezetne a házon.
A kőpadlós folyosó, amelyből a konyhák nyíltak, az emeletre vivő falépcsőhöz vezetett. A falépcső torkolatával szemben volt az előcsarnokból fölvezető díszlépcső torkolata. Ebből az emeleti folyosóféléből nyílt a fogadószoba és több hálószoba, köztük Mr. Cunningham és Mr. Alec hálószobája is. Holmes lassan ment, alaposan szemügyre vette a ház alaprajzát, láttam az arcán, hogy nyomon van, de elképzelni sem tudtam, merrefelé viszik a következtetései.
– Uram – mondta Mr. Cunningham némi türelmetlenséggel a hangjában –, nem tudom, hogy szükséges-e továbbmennünk. Ez az én szobám, a lépcsőház melletti. Az ott a fiam szobája. Gondolhatja, hogy észrevettük volna, ha a tolvaj idáig merészkedik.
– Kezdje elölről, hátha most jobb nyomot szimatol meg – mondta a fia gúnyos mosollyal.
– Ha lehet, viseljenek el még egy kis ideig. Szeretném tudni, lehet-e látni a hálószobából a ház előtti részt is. Ez tehát a fia szobája – és benyitott –, az pedig alighanem az öltözőszoba, amelyben a végzetes percekben pipázott. Ennek az ablaka hova néz? – kérdezte, keresztülsietett a hálószobán, kinyitotta a másik ajtót, és körülnézett.
– Meg van elégedve? – kérdezte mogorván Mr. Cunningham.
– Köszönöm, láttam, amit akartam.
– Akkor menjünk át az én szobámba, ha csakugyan szükséges.
– Ha megengedi.
A békebíró vállat vont, és bevezetett egyszerűen bútorozott, csúnya szobájába. Ahogy az ablak felé indultunk, Holmes hátramaradt, mi ketten zártuk a sort. Az ágy lábánál egy kis négyszög alakú asztal volt, rajta egy tálban narancs, meg egy kancsó víz. Ahogy elhaladtunk mellette. Holmes legnagyobb elképedésemre átnyúlt az orrom előtt, és szántszándékkal fölborította az egészet. A kancsó ezer darabra tört, a narancsok szétgurultak a szobában.
– Hát ezt jól elintézte, Watson – mondta fagyosan.
– Nézze meg, mit csinált a szőnyeggel.
Zavartan lehajoltam, és elkezdtem szedegetni a narancsokat, nem tudtam, hogy a barátom miért akarja az én nyakamba varrni az egészet. A többiek is kapkodtak, és újra fölállították az asztalt.
– Hova tűnt? – kiáltotta a felügyelő.
Holmes csakugyan nem volt a szobában.
– Várjanak meg itt – mondta az ifjabb Cunningham.
– Ez az ember megtébolyodott. Jöjjön, apám, nézzük meg, mi van vele!
Kiszaladtak a szobából. A felügyelő, az ezredes meg én csodálkozva meredtünk egymásra.
– Nem tudom, hogy nincs-e igaza Mr. Alecnek – mondta a felügyelő. – Lehet, hogy a betegség az oka, de...
Hangos kiáltás szakította félbe a szavait:
– Segítség! Segítség! Gyilkos!
Megismertem a barátom hangját. Az izgalomtól félőrülten rohantam ki a folyosóra. A hangok – most már csak elhaló, hörgésbe fúló kiáltások – abból a szobából hallatszottak, amelyben az előbb jártunk. Berohantam, átfutottam az öltözőszobába. A két Cunningham a földön heverő Sherlock Holmeson térdelt, a fiatalabb két kézzel fojtogatta, az öregebb pedig az egyik karját csavarta hátra. Egy szempillantás alatt szétválasztottuk őket. Holmes sápadtan, kimerülten tápászkodott fel.
– Tartóztassa le őket, felügyelő úr! – lihegte.
– Igen! De miért?
– Mert megölték a kocsisukat, William Kirwant!
A felügyelő hitetlenkedve nézett rá.
– Csak nem akarja azt mondani... – kezdte aztán.
– Nézze meg az arcukat! – mondta Holmes kurtán.
Sosem láttam emberi arcon a bűntudat beszédesebb jeleit. Az öregember olyan volt, mintha letaglózták volna, barázdált ábrázatára értetlen, mogorva arckifejezés ült ki. A fiú nem volt az a könnyed világfi, aki eddig, szép vonásai eltorzultak, vadállati indulat sugárzott sötét szeméből. A felügyelő egy szót sem szólt, az ajtóhoz lépett, és belefújt a sípjába. Két rendőr nyomban ott termett.
– Nem tehetek mást, Mr. Cunningham – mondta. – Remélem, hogy sajnálatos félreértésnek fog bizonyulni... Megálljon! Dobja el! – kiáltotta, a fiatalember kezére csapott; egy felhúzott pisztoly esett a földre csörömpölve.
– Vigyázzunk rá – mondta Holmes, és gyorsan rátette a lábát. – A tárgyaláson nagy hasznát fogja venni. De ez az, amit igazán kerestünk.
Egy gyűrött papírt mutatott fel.
– A papír másik fele! – kiáltotta a felügyelő.
– Úgy van.
– Hol volt?
– Ahol szerintem lennie kellett. Mindjárt elmagyarázok mindent. Legjobb volna, ezredes úr, ha maga és Watson hazamennének. Legkésőbb egy óra múlva én is ott leszek. Ki kell hallgatnunk a foglyokat a felügyelő úrral. Ebédre megérkezem.
Sherlock Holmes megtartotta a szavát, egy órakor ő is belépett az ezredes dohányzójába. Egy alacsony, idősebb ember volt a társaságában, a bemutatkozáskor megtudtam, hogy ő az a Mr. Acton, akinek a házában betörő járt.
– Szeretném, ha Mr. Acton is jelen lenne, amikor elmagyarázom a dolgot – mondta Holmes –, hiszen őt is nagyon érdekelheti minden részlet. Attól tartok, kedves ezredesem, százszor is megbánta, hogy egy ilyen viharmadarat fogadott be a házába, mint én.
– Éppen ellenkezőleg – mondta az ezredes szívélyesen. – Megtiszteltetés számomra, hogy közelről tanulmányozhattam a munkamódszerét. Be kell vallanom, hogy minden várakozásomat felülmúlta, és hogy képtelen vagyok magyarázatot találni a dolgokra. Mert én nyomnak – még a nyomát sem láttam.
– Lehet, hogy a magyarázatom kiábrándítja, ezredes úr, de sem Watson barátom előtt, sem mások előtt, akik őszintén érdeklődnek a következtetéseim iránt, nincsenek titkaim. De ha szabad, először egy korty pálinkát innék, mert megviselt egy kissé az a verés, amit Cunninghamék öltözőszobájában kaptam. Elég sokat kellett fáradoznom az utóbbi időben.
– Remélem, hogy azóta nem voltak idegrohamai.
Sherlock Holmes jókedvűen felnevetett.
– Arról is ejtek majd egy-két szót – mondta. – Szép sorjában beszámolok az egész ügyről, elmondom, hogy mikor és mi ragadta meg a figyelmemet. Ha valamit nem ért, kérem, nyugodtan szakítson félbe. A nyomozás mesterségében az a legfontosabb, hogy külön tudjuk választani a lényeges elemeket és a lényegteleneket. Ha nem tesszük meg, szétforgácsoljuk az erőnket, ahelyett hogy összpontosítanánk. Ebben az ügyben az első pillanattól fogva meg voltam győződve róla, hogy a megfejtés kulcsa az a darab papír, amit az áldozat kezében találtak. De mielőtt a papírról beszélnék, hadd hívjam fel a figyelmét, hogy ha Alec Cunningham igazat mondott, és a gyilkos William Kirwan megölése után csakugyan tüstént elmenekült, akkor a gyilkos nem téphette ki a papírt az áldozat kezéből. De ha ő nem téphette ki, csak Alec Cunningham tehette meg, mert mire az öregember odaérkezett, már ott voltak a cselédek is. Ez elég egyszerű következtetés, de a felügyelő nem gondolta végig, az volt a meggyőződése, hogy az uraknak nem lehet köze egy ilyen ügyhöz. Nekem is van meggyőződésem, az, hogy nincsenek előítéleteim, és hogy engedelmesen követem a felbukkanó nyomokat, így hát a nyomozás első pillanatától kezdve gyanakodva figyeltem, milyen szerepet játszik az ügyben Alec Cunningham. Gondosan megvizsgáltam a felügyelőtől kapott papírdarabot. Azonnal láttam rajta, hogy egy fölöttébb furcsa irat része. Nézzék meg. Még most sem látnak semmi különöset rajta?
– Összevissza írás – mondta az ezredes.
– De kedves ezredes úr – kiáltotta Holmes –, napnál világosabb, hogy két ember írta a levelet, szavanként váltva. Nézze meg, milyen erős a í az „előtt” szóban, és hasonlítsa össze ezekkel a gyengébbekkel, a „tíz”, a „tizenkettő” szóban. Mindjárt felismerheti az igazságot. A fenti négy szó futólagos vizsgálata is elegendő, hogy megállapítsuk, hogy a „valamit” és a „meglehet” szót az erőtlenebb kéz írta, a „megtudhat” szót pedig az erősebb.
– Istenemre, igaz! – kiáltotta az ezredes. – De hogyan juthatott eszükbe, hogy így írják meg a levelüket?
– Mert rosszban törték a fejüket, és az egyik nem bízott a másikban. Azt akarta, hogy mindenből egyformán vegyék ki a részüket. Kettőjük közül az volt a vezető, aki az „előtt” szót írta.
– Honnan állapította meg ezt?
– Már a két írás jellegének az összehasonlításából is következtethetünk rá. De más bizonyítékunk is van, nemcsak ez a feltételezés. Ha megnézi ezt a papírdarabkát, arra a következtetésre juthat, hogy az erősebb írású ember írta le először a szavait, és üresen hagyta a másik ember szavainak a helyét. De nem mindig hagyott elég üres helyet, a második ember kénytelen volt néhol valósággal belekényszeríteni a szavait, a „tizenkettő” alig fér el a „perccel” és az „előtt” közt. Ebből is látni, hogy ezt a két szót írták le először. És aki először írta le a szavait, az tervezte ki az egész vállalkozást.
– Nagyszerű! – kiáltotta Mr. Acton.
– Egyszerű – mondta Holmes. – Most elég fontos pont következik. Lehet, hogy nem tudják, de a szakértők ma már többé-kevésbé biztosan meg szokták állapítani az ember korát a kézírásából. Általában megvan rá a mód, hogy legalább az évtizedet biztonságosan meghatározzák. Általában, mondom, mert a betegség, a testi gyengeség öregkori jegyekkel jár akkor is, ha az írás fiatal embertől származik. A mi esetünkben az egyik írás erős, lendületes, a másik kissé megtört, de jól olvasható, bár néha már elfelejti áthúzni a t betűket, megállapíthatjuk tehát, hogy az első írás fiatal kéz írása, a második idősebbé, de nem aggastyáné.
– Nagyszerű! – kiáltotta Mr. Acton még egyszer.
– Még valami érdekesség, de ez már nem olyan szembeszökő. A két írás emlékeztet egymásra. Vérrokonok írása. Talán leginkább az e betűkön látható, bár én számos apróbb vonásból is ugyanerre az eredményre jutnék. Véleményem szerint ki lehet mutatni ebben a két írásban a közös családi vonásokat. Huszonhárom ilyen apróbb bizonyítékom van, de ez inkább csak a szakértők számára mond valamit. Mindezek megerősítették azt a meggyőződésemet, hogy a két Cunningham, az apa és a fiú írta ezt a levelet. Idáig eljutottam tehát, a következő teendőm pedig az volt, hogy a bűntény részleteit megvizsgáljam, lássam, mire tudom felhasználni őket. Átmentem a felügyelővel Cunninghamékhez, és megnéztem, amit látni lehetett. Teljes biztonsággal megállapíthattam, hogy a gyilkos lövést több mint négy lépés távolságról adták le, mert az áldozat ruháján nem voltak lőpornyomok. Vagyis: Alec Cunningham hazudott, mikor azt mondta, hogy a két ember dulakodott, akkor dördült el a lövés. Aztán: apa és fia egybehangzóan mutatták meg a helyet, ahol a gyilkos kijutott az útra. Ezen a helyen történetesen elég széles árok van az út mentén, a feneke csupa sár, és mert lábnyomokat nem találtam benne, biztosra vettem, hogy a két Cunningham megint csak hazudott, sőt, hogy ez az állítólagos ismeretlen sohasem létezett. Meg kellett még határoznom, mi volt a rugója ennek a furcsa bűnténynek. Ehhez először a Mr. Acton házában elkövetett betörésre akartam megtalálni a magyarázatot. Az ezredes úr egyik kijelentéséből tudtuk, hogy Mr. Acton és Cunninghamék között pereskedés van. Nyomban arra gondoltam, hogy valamilyen számukra fontos irat kedvéért látogattak el a könyvtárterembe.
– Úgy van – mondta Mr. Acton. – Világos, mi volt a szándékuk. Írásos bizonyítékom van rá, hogy a fele birtokukra igényt tarthatok. Ha ezt az egy írást megkaparinthatták volna (szerencsére az ügyvédem páncélszekrényében volt), kudarcba fullaszthatták volna az ügyemet.
– Itt a magyarázat! – mondta Holmes mosolyogva.
– Merész és veszélyes vállalkozás volt, szerintem az ifjú Alec lelkét terheli az ötlet. Mivel nem találtak semmit, el akarták terelni magukról a gyanút, úgy csináltak, mintha betörők jártak volna a könyvtárban: elvittek mindent, ami a kezük ügyébe akadt. Ez tehát elég világos, de még sok dologra kellett fényt deríteni. Elsősorban meg kellett levél hiányzó részét. Tudtam, hogy Alec tépte ki a halott markából, és majdnem biztosra vettem, hogy a köntösének a zsebébe gyűrte. Hova tehette volna máshova? Az volt a kérdés, hogy még most is ott van-e. Gondoltam, érdemes lesz megnézni, ezért néztünk tehát körül a házban. Emlékezhetnek rá, hogy Cunninghamék a konyhaajtó előtt csatlakoztak hozzánk. Nagyon fontos volt, hogy ne tudjanak meg semmit a papírdarabról, mert akkor nyomban megsemmisítették volna a náluk levő felét. A felügyelő éppen arról kezdett beszélni, hogy milyen nagy jelentősége volna, ha... de én egy szerencsés gondolattal úgy csináltam, mintha idegrohamom volna, összeestem, és a beszélgetés más útra kanyarodott.
– Hűha! Hiába sajnálkoztunk magán, szemfényvesztés volt az egész rosszullét? – nevetett fel az ezredes.
– Mint orvos, csak annyit mondhatok, hogy kitűnően sikerült a mutatvány – kiáltottam, és ámulattal néztem fel arra az emberre, aki újra meg újra rászedett éleselméjűségének ravasz megnyilatkozásaival.
– Néha csakugyan hasznát lehet venni – mondta Holmes. – Amikor magamhoz tértem, sikerült egy kis fortéllyal, nem túlzok talán, ha jó ötletnek nevezem, rábírni az öreg Cunninghamet, hogy leírja a „tizenkettő” szót, mert össze akartam hasonlítani a papíron látható „tizenkettő” írásával.
– De nagy szamár voltam! – kaptam a fejemhez.
– Láttam, hogy szánakozik a tévedésem miatt – nevette el magát Holmes. – Sajnáltam, hogy egy kis fájdalmat okozok magának, mert tudtam, hogy mit érez. Aztán felmentünk az emeletre, és az öltözőszoba ajtaja mögött megtaláltam a keresett köntöst. Felborítottam az asztalt, hogy egy pillanatra eltereljem a figyelmüket, és kisurrantam, hogy a köntös zsebeit kiforgassam. Alighogy megtaláltam a papírt, mert mondanom sem kell, a köntös zsebében volt, rajtam ütött a két Cunningham, és ha maguk nem sietnek gyorsan és szolgálatkészen a segítségemre, a helyszínen meggyilkoltak volna. Még most is érzem, hogy megszorongatta a torkomat az ifjabbik, az öreg meg a kezemet csavarta hátra, hogy a papírt kiszedje belőle. Látták, hogy mindent tudok, és hogy a vélt biztonságból hirtelen a legmélyebb kétségbeesésbe zuhantak, elvesztették a fejüket. Később elbeszélgettem az öreg Cunninghammel a gyilkosság okáról. Ő elég kezelhetőnek bizonyult, de a fia olyan volt, mint a megszállott, ha pisztolyhoz jutott volna, vagy öngyilkos lesz, vagy megöl valakit. Cunningham látta, hogy minden ellene szól, megtört, és mindent szépen bevallott. Ez a William úgy látszik titkon követte a gazdáit éjszaka, amikor Mr. Actonnál jártak, és mert a markában érezte őket, feljelentéssel fenyegetőzött, ha nem fizetnek. Mr. Alec azonban veszedelmes ember, nem lehet vele zsarolósdit játszani. Lángeszűen ismerte fel a lehetőséget, hogy a betörés miatt az egész környéken elharapózott riadalmat felhasználhatják rá. hogy megszabaduljanak ellenségüktől. Tőrbe csalták Williamet, lelőtték, és ha az egész levelet ki tudták volna szedni a markából, és ha egy kicsit jobban vigyáztak volna magukra a későbbiek folyamán, könnyen lehet, hogy nem keverednek gyanúba.
– És hogy szól a levél? – kérdeztem.
Sherlock Holmes összeillesztette a két papírt, és letette az asztalra.
Ha kijön tíz perccel tizenkettő előtt a keleti kapuhoz, megtudhat valamit, amin csodálkozni fog, de ami, meglehet, fontos a maga számára, sőt még Annie Morrison számára is. De ne szóljon az égvilágon senkinek se róla.
– Éppen ilyenre számítottam – mondta. – Azt persze még nem tudjuk, milyen kapcsolatban volt egymással Alec Cunningham, William Kirwan és Annie Morrison. Az eredmény igazolta, hogy a csapdát ügyesen állították fel. Gondolom, maga is örömmel látja a családi vonásokat itt a p betűkben, meg a g betűk szárán.
Az is jellemző, hogy az öreg nem szereti kitenni az i betűre a pontot. Watson, csendes falusi pihenésünk pompásan sikerült, valósággal újjászületve fogok visszatérni holnap a Baker Streetre.

 

 

A NYOMORÉK

Egy nyári éjszaka, néhány hónappal a házasságom után, a kandallónál üldögéltem, az esti pipadohányomat szívtam, és egy regénnyel a kezemben szunyókáltam, mert elég nehéz napom volt. Feleségem már felment a hálószobába, és a kapu bezárásának hangjai azt is elárulták, hogy a cselédek is nyugovóra tértek. Felálltam, kivertem a hamut a pipámból, és egyszerre csak megszólalt a csengő.
A faliórára pillantottam. Háromnegyed tizenkettő. Látogató már nem lehet ilyen későn. Akkor hát beteg, és valószínűleg az egész éjszakámat igénybe fogja venni. Savanyú képpel mentem ki az előszobába, és kinyitottam az ajtót. Legnagyobb ámulatomra Sherlock Holmes állt a küszöbön.
– Kedves Watson – mondta –, reméltem, hogy nem jövök későn, és még ébren találom.
– Jöjjön be, kedves barátom!
– Látom, hogy meglepődött. Nem is csodálom. De azt hiszem, meg is könnyebbült egy kicsit a lelke. Á, még most is azt az Arcadia-keveréket szívja, amit legénykorában! Ezt a bolyhos hamut itt a kabátján el sem lehet téveszteni. Látszik magán, Watson, hogy megszokta az egyenruhát. Nem is fogják igazi civilnek tartani, amíg a kabátja ujjába gyűri a zsebkendőjét. Be tud fogadni ma éjszakára?
– Örömmel.
– A múltkor azt mondta, hogy egy vendég férfi számára van helye, és a fogas, a kalaptartó elárulja, hogy nincs férfi vendég a háznál.
– Boldog vagyok, ha marad.
– Köszönöm. Keresek egy üres akasztót. Sajnálattal tapasztalom, hogy szerelő járt a háznál. Ez rosszat jelent. Csak nem a csatornahálózat?
– Nem, a gáz.
– Értem. A bakancsszögei két helyen is megkarcolták a linóleumot, éppen ráesik a fény. Köszönöm, már vacsoráztam a Waterloo pályaudvaron, de szívesen elszívnék egy pipát magával.
Odaadtam neki a dohányos zacskót. Leült velem szemben, és egy darabig csendben szívta a pipáját. Tisztában voltam vele, hogy valami fontos ügy hozhatta ide ilyen késői órán, és türelmesen vártam, hogy belekezdjen a mondókájába.
– Látom, hogy elég sok dolga van mostanában – mondta, és figyelmesen végignézett rajtam.
– Igen, elég fáradságos napom volt – feleltem. – Lehet, hogy ez a maga szemében gyerekes dolog – tettem hozzá –, de fogalmam sincs róla, hogyan következtette ki.
Holmes kuncogott.
– Előnyös helyzetben vagyok, kedves Watson – mondta. – Ismerem a szokásait. Ha kevés beteget kell meglátogatnia, gyalog szokott menni, ha sokat, kocsin. Látom a cipőjén, hogy járt benne, de mégsem piszkos, vagyis elég sok dolga volt hozzá, hogy a kocsit megszavazza magának.
– Nagyszerű! – kiáltottam.
– Egyszerű – felelte. – Vannak pillanatok, amikor csodálatosnak tetszik az ilyen következtetés, mert a hallgató nem vette észre azt a kicsiséget, ami az egész következtetés alapja. De ezt, kedves barátom, a maga történetkéinek egyikéről-másikáról is elmondhatjuk, mert maga az összes tények birtokában van, és néhányat közülük, felettébb erkölcstelen módon, sosem árul el az olvasónak. Én is abban a helyzetben vagyok most, mint a maga olvasói: ritkán teszi ilyen különleges ügy próbára az ember eszét, máris sok szálát a kezemben tartom, de egy-két szál még hiányzik hozzá, hogy kidolgozhassam az elképzeléseimet. De nem sokáig fog hiányozni, Watson, nem sokáig!
Felcsillant a szeme, sovány arca is kipirult egy kicsit. Egy pillanatra fellebbent a mohó, érdeklődő természetét elrejtő fátyol, de csak egy pillanatra. A következő másodpercben már megint mozdulatlan volt az arca, akárcsak egy rézbőrűé – nem csoda, ha sokan inkább gépnek tartották, mint embernek.
– Ennek az ügynek akadnak érdekes vonásai – mondta. – Talán azt is mondhatnám, hogy felettébb érdekes vonásai. Már foglalkoztam a dologgal, és úgy érzem, hogy a megoldás elérhető közelre került. Ha elkísérne erre az utolsó néhány lépésnyi útra, nagy segítségemre lehetne.
– A legnagyobb örömmel.
– Akár Aldershotba is eljönne velem holnap?
– Jackson bizonyára hajlandó átvenni a betegeimet.
– Kitűnő. A tizenegy tízes vonattal szeretnék indulni, a Waterloo pályaudvarról.
– Akkor épp elég időm van még.
– Ha nem álmos, elmondanám, mi történt eddig, és mit kell még megtenni.
– Álmos voltam, amíg maga meg nem jött. Most már egy csöppet sem vagyok álmos.
– Amennyire tudom, tömören mondom el a történetet, de semmi fontosat nem hagyok el belőle. Elképzelhető, hogy olvasott már az esetről. Barclay ezredesnek, a Royal Mallows gyalogezred parancsnokának állítólagos meggyilkolása ügyében nyomozok Aldershotban.
– Nem hallottam az ügyről.
– Egyelőre nem vert fel nagy port, legföljebb Aldershotban. És csak két nappal ezelőtt történtek meg maguk az események. A következőkről van szó:
A Royal Mallows gyalogezred az angol hadsereg egyik leghíresebb ír ezrede. Csodálatosan helytállt mind Krímben, mind az indiai lázadás idején, és azóta is minden elképzelhető alkalomkor kitüntette magát. Hétfő estig James Barclay volt a parancsnoka, egy derék öreg katona, aki közvitézként kezdte, az indiai lázadás idején tanúsított hősiességéért nevezték ki tisztnek, és végül a parancsnoka lett annak az ezrednek, ahol hajdan közlegényként a vállára vette a puskát.
Barclay ezredes őrmester korában nősült meg, Nancy Devoy kisasszonyt, az ezred akkori zászlótartó őrmesterének lányát vette feleségül. Gondolhatja, hogy volt is egy kis társadalmi feszültség, amikor ez a fiatal pár magasabb polcra emelkedett – mert még fiatalok voltak mind a ketten. De úgy látszik, könnyen beleilleszkedtek új szerepükbe, mert Mrs. Barclayt, mint hallom, nagyon megszerették az ezred tisztikarához tartozó hölgyek, a férjét pedig a tiszttársai. Hadd tegyem még hozzá, hogy az asszony nagyon szép volt, sőt, még ma, harmincévi házasság után is figyelemre méltó jelenség.
Barclay ezredes családi élete rendkívül boldognak volt mondható. Murphy őrnagy, akitől értesüléseim java részét szereztem, azt állítja, hogy férj és feleség közt soha semmiféle nézeteltérés nem volt. Az a véleménye, hogy Barclay nagyobb odaadással csüngött a feleségén, mint az asszony Barclayn. Az ezredes valósággal rosszul érezte magát, ha egy napra el kellett válnia a feleségétől. Az asszony is hűségesen ragaszkodott az urához, de nem volt ilyen tolakodóan szenvedélyes. Mindent összevéve, őket tartották az ezredben az ideális középkorú házaspárnak. Semmi sem volt a kapcsolatukban, ami előre vetíthette volna a későbbi tragédia árnyékát.
Barclay ezredes jellemében voltak furcsa vonások. Általában keménykötésű, jó kedélyű öreg katonának ismerték, de néhányszor elárulta, hogy nem egészen idegen tőle az erőszakosság, a bosszúállás. Egyéniségéneki ezt az oldalát azonban sohasem fordította a felesége felé. Murphy őrnagy még egy dolgot figyelt meg, és ezt az öt tiszt közül, akikkel beszélgettem, hárman megerősítették – az ezredesen időnként valamiféle levertség lett úrrá. Murphy őrnagy azt mondta, hogy néha az asztalnál, a jókedv és a tréfálkozás tetőpontján egyszerre csak lehervadt az ezredes arcáról a mosoly, mintha valami láthatatlan kéz törölte volna le. Ilyenkor napokra gyászosan rosszkedve lett. Tiszttársainak megfigyelése szerint az ezredes jellemében ez volt az egyedüli szokatlan vonás – és valami babonás hajlandóság. Babonás volta leginkább abban nyilatkozott meg, hogy nem szeretett egyedül maradni, kivált sötétben. Sok megjegyzésre és találgatásra adott alkalmat az ezredes nagyon is férfias természetének ez a gyermeteg vonása.
A Royal Mallows gyalogezred első zászlóalja (a hajdani 117. ezred) évek óta Aldershotban állomásozik. A nős tisztek nem a laktanyában laknak, az ezredes maga az északi tábortól mintegy fél mérföldnyire lakik egy Lachine nevű villában, mindig is itt lakott. A ház parkban van, de nyugatról alig harminc lépésre esik az országúttól. Egy kocsis és két szobalány a személyzete. Nem is lakik más a Lachine-villában, csak ők meg a gazdáik, mert Barclayéknak nincs gyerekük, és nem szoktak hálóvendégeket fogadni.
Most pedig térjünk rá a Lachine-villában hétfő este kilenc és tíz között történt eseményekre.
Mrs. Barclay római katolikus, és tevékenyen részt vett a Szent György Jótékonysági Egyesület munkájában, amely a Watt Street-i kápolna mellett működik, és a szegényeket látja el levetett ruhával. Az egyesület hétfőn este nyolc órakor tartott gyűlést, Mrs. Barclay nagyon sietett a vacsorával, hogy részt vehessen rajta. A kocsis hallotta, hogy induláskor valami érdektelen dolgot mondott a férjének, és azt is mondta, hogy nemsokára otthon lesz. Aztán beszólt a szomszéd villában lakó Miss Morrisonért, és együtt mentek el a gyűlésre. A gyűlés negyven percig tartott, Mrs. Barclay a szomszéd villa kapujában elköszönt Miss Morrisontól, és negyed tízkor már otthon is volt.
Az a szoba, amit nappalinak használnak a Lachine-villában, az útra néz, nagy üvegajtaja a gyepre nyílik. Ez a gyep harminc lépés széles, az úttól csak egy alacsony kőfal meg a vaskerítés választja el. Mrs. Barclay ebbe a szobába ment, mikor hazatért. A szobát este ritkán használták, a redőny nem is volt leeresztve. Mrs. Barclay meggyújtotta a lámpát, csengetett Jane Stewartnak, a szobalánynak, kérte, hogy vigyen be neki egy csésze teát. Mindez nagyon szokatlan volt. Az ezredes az ebédlőben üldögélt, hallotta, hogy megérkezett a felesége, és bement hozzá a nappaliba. A kocsis látta, hogy átmegy az előcsarnokon, és belép a szobába. Senki sem látta többé élve.
A kért teát tíz perc múlva hozták is, de mikor a szobalány az ajtó felé közeledett, meglepődve hallotta, hogy az úr és az úrnő veszekszik. Kopogott, de senki sem felelt neki, megpróbált benyitni, de az ajtót belülről bezárták. Visszaszaladt a konyhába, természetesen mindent elmondott a másik lánynak, most már a kocsissal hármasban jöttek fel az előcsarnokba, hallgatták az egyre hevesebb szóváltást. Csak két hangot hallottak, az ezredesét és a feleségéét. Egybehangzóan azt állítják, hogy Barclay halkan és szaggatottan beszélt, egyikük sem értette, mit mond. Az úrnő annál indulatosabb volt, és mikor kiabálni kezdett, minden szavát érteni lehetett. „Te gyáva!” – egyre csak ezt kiabálta. – „Mit csináljak? Add vissza az életemet! Egy pillanatig se szívok egy levegőt veled! Te gyáva! Te gyáva!” – Ilyeneket mondott, aztán hirtelen felkiáltott-felhördült az ezredes, zuhanást lehetett hallani, és az asszony fülsiketítő sikoltását. A kocsis tudta, hogy valami rettenetes dolog történt, nekirohant az ajtónak, megpróbálta betörni, bentről pedig egyre hallották az asszony sikoltozását. Az ajtó nem engedett, a lányok pedig annyira meg voltak ijedve, hogy nem tudtak segíteni a kocsisnak. Az ember gondolt egyet, kiszaladt, megkerülte a házat, a gyepre nyíló ajtóhoz sietett. Az ajtó egy szárnya nyitva volt – azt mondják, nyáron nyitva szokott lenni –, a gyep felől könnyen bejuthatott a szobába. Az asszony már nem sikoltozott, eszméletlenül feküdt a heverőn, a szerencsétlen ezredes pedig egy vértócsában, holtan – a lába egy karosszék oldalába akadva, a feje a kandallórács sarka mellett.
A kocsis látta, hogy a gazdáján már nem segíthet, és természetesen azonnal ki akarta nyitni az ajtót. De váratlan és megmagyarázhatatlan nehézségbe ütközött: a kulcs nem volt az ajtóban, sőt, nem volt sehol sem a szobában. Megint a kertre nyíló ajtón ment ki, rendőrt és orvost hívott, és velük tért vissza a szobába. Az asszonyt, aki még akkor is eszméletlen volt, és akit alapos joggal gyanúsíthattak, a szobájába vitték. Az ezredest lefektették a heverőre, és gondosan megvizsgálták a szomorú eset színhelyét.
A szerencsétlen ezredes halálát egy tompa fegyver erős ütése okozta: fején hátul egy körülbelül kéthüvelyknyi zúzott sebet találtak. A fegyvert nem kellett sokáig keresni. A holttest mellett egy csontfogantyújú faragott keményfa fütykös hevert. Az ezredesnek gazdag fegyvergyűjteménye volt, sok országban hadakozott, a rendőrség véleménye szerint ez a bot is hadizsákmány lehetett. A cselédek azt mondják, hogy a botot sohasem látták, de annyi különös fegyver van a házban, hogy talán csak nem vették észre. Más fontos dolgot nem találtak a rendőrök a szobában, sőt, megmagyarázhatatlan módon a kulcsot sem találták meg sem Mrs. Barclaynál, sem az áldozatnál, sem másutt. Az ajtót végül is egy aldershoti lakatos nyitotta ki.
Így álltak a dolgok, Watson, amikor kedden reggel Murphy őrnagy kérésére lementem Aldershotba, hogy a rendőrök segítségére legyek. Elismerheti, hogy az eset így sem érdektelen, de csakhamar olyan dolgokra bukkantam, amelyek elárulták, hogy az ügy sokkal szövevényesebb, mint első látásra gondolná az ember.
A szoba átvizsgálása előtt kihallgattam a cselédeket, de csak azt tudtam meg tőlük, amit már elmondtam. Csak Jane Stewart, a szobalány említett valami figyelemre méltót. Talán emlékszik még rá, hogy a lány a veszekedés hallatára visszaszaladt a konyhába, és harmadmagával tért vissza. Amikor még egyedül volt az ajtóban, vallomása szerint a gazdái halkan beszéltek, alig hallott valamit, inkább a beszédmódjukból, mint a szavaikból állapíthatta meg, hogy veszekednek. Addig-addig faggattam, amíg eszébe nem jutott valami: az úrnője kétszer is azt mondta, hangosan, hogy „David”. Ez a név nagyon fontos, elvezethet bennünket a hirtelen veszekedés okához, hiszen az ezredes neve, mint tudja, James volt.
Mind a cselédségre, mind a rendőrségre nagy hatást gyakorolt valami, mégpedig az ezredes eltorzult arca. Beszámolójuk szerint emberi arcon a rémület és borzalom szörnyűbb kifejezését elképzelni sem lehet. Olyan rémületes látvány volt, hogy többen is elájultak, mikor megnézték. Biztos volt, hogy az ezredes előre látta végzetét, és hogy ez irtózatos félelemmel töltötte el. A rendőrség elképzelésébe mindez pontosan beleillett: az ezredes látta, hogy a felesége meg akarja ölni. Nem számít, hogy a seb hátul volt a fején: elfordult, hogy a végzetes csapást elkerülje. Az asszonytól semmit sem tudtunk meg, a hirtelen támadt idegláz miatt beszámíthatatlan.
A rendőröktől megtudtam, hogy Miss Morrison, aki aznap este Mrs. Barclay társaságában volt, semmiféle felvilágosítást nem tudott adni róla, mi lehetett az ezredesné haragjának az oka.
Ezeket szedegettem össze, Watson, jó néhány pipát elszívtam fölöttük, megpróbáltam a fontosabb tényeket különválasztani a lényegtelenebbektől. Vitathatatlanul a kulcs eltűnése az ügy legjelentősebb és legtöbbet sejtető pontja. A szobában a legalaposabb kutatásra sem került elő. Nyilvánvalóan valaki elvitte. De sem az ezredes, sem a felesége nem vihette el. Ez világos. Vagyis egy harmadik személy is járt a szobában. Ez a harmadik ember csak a kertre nyíló ajtón juthatott be. Úgy gondoltam, hogy a szoba és a gyep átkutatása talán nyomra vezet, elárul valamit erről a rejtélyes alakról. Ismeri a módszereimet, Watson. Ebben a kutatásban valamennyit végigpróbáltam. Találtam is nyomokat, de másmilyeneket, mint amire számítottam. Volt egy ember a szobában, az útról jött a gyepen keresztül. Öt nagyon tiszta lábnyomát találtam meg – egyet az úton, ott, ahol átmászott az alacsony kőfalon, kettőt a gyepen, és két halvány nyomot a kertre nyíló ajtó közelében a padlón. A gyepen valósággal átszáguldott, mert a lábujja sokkal mélyebbre nyomódott, mint a sarka. De nem is az ember döbbentett meg. A társa.
– A társa?
Holmes egy nagy darab selyempapírt húzott ki a zsebéből, és gondosan kiteregette a térdére.
– Mit tud megállapítani belőle? – kérdezte.
A papíron valamilyen kis állat lábnyomait lehetett látni. Öt kis kerek folt volt minden nyom, mondjuk, akkora, mint egy kávéskanál, ráadásul az állatnak hosszú karmai lehettek.
– Kutya – mondtam.
– Sohasem hallottam olyan kutyáról, amelyik felszalad a függönyön. Ez pedig felszaladt, megtaláltam a nyomait.
– Talán majom.
– A majom nyomai másfélék.
– Hát akkor mi lehet?
– Nem kutya, nem macska, nem majom, sőt, nem valamilyen ismerős állat. Megpróbáltam a méreteiből kiszámítani. Itt van négy nyom. Itt mozdulatlanul állt. A hátsó lábai tizenöt hüvelykre vannak a mellső lábaitól. Adjuk hozzá a nyak, a fej hosszát. Az állat hossza két láb lehet, ha farka van, annyival több. De nézzük meg a többi méretet is. Az állat szaladt, láthatjuk a lépése hosszát. Alig három hüvelyk. Ez arra vall, hogy az állat hosszú, és a lába nagyon rövid. Sajnos olyan óvatos volt, hogy a szőréből nem hagyott nekünk mutatóba. De az alakja olyan lehetett, amilyenről az imént beszéltem. A függönyre fel tud szaladni, és ragadozó.
– Honnan tudja?
– Onnan, hogy felszaladt a függönyre. Az ablakban egy kanári kalitkája van. Meg akarta fogni a madarat.
– Milyen állat lehetett?
– Ha ezt tudnánk, mindjárt közelebb lennénk az ügy megoldásához. Valami menyét- vagy hermelinféle lehet, de ekkora menyétet még nem láttam.
– És mi köze volt a bűntényhez?
– Ezt sem tudhatjuk. De azért sok mindent megtudtunk. Tudjuk, hogy egy ember az utcáról felfigyelt Barclayék veszekedésére. A redőnyök nem voltak leeresztve, és a szobában égett a lámpa. Tudjuk, hogy átszaladt a gyepen, bement a szobába, hogy vele volt ez a különös állat, és vagy leütötte az ezredest, vagy az ezredes úgy megijedt tőle, hogy hanyatt vágódott, és beverte a fejét a kandallórácsba. És tudjuk végül azt a furcsa tényt is, hogy a behatoló idegen magával vitte a kulcsot.
– A maga kutatásának eredményeitől még kuszább lett ez az ügy – mondtam.
– Igen. Bebizonyosodott, hogy nem olyan egyszerű, ahogy eleinte gondolták. Végiggondoltam a dolgot mégegyszer, és arra a megállapításra jutottam, hogy másképp kell folytatnom a munkát. De igazán nem szeretném feltartani, Watson. Elmondhatom mindezt holnap, utazás közben.
– Ahhoz mindenesetre túl sokat mondott, hogy most félbeszakítsa.
– Biztosra vehetjük, hogy amikor Mrs. Barclay este fél nyolckor elment hazulról, a legjobb viszonyban volt a férjével. Soha nem volt látványosan szeretetteljes, ezt. azt hiszem, mondtam is róla, de barátságosan beszélget, tett az ezredessel, a kocsis vallomásából tudjuk. Azt is biztosra vehetjük, hogy hazatérve egyenesen abba a szobába ment, ahol a férje sohasem szokott este tartózkodni, teát kért, ahogy a zaklatott hölgyek tenni szokták, és végül, mikor a férje bement hozzá, hevesen a szemére lobbantott valamit. Fél nyolc és kilenc között tehát történt valami, amitől megváltoztak férje iránti érzései. Miss Morrison ez alatt a másfél óra alatt mindvégig vele volt, nyilvánvaló tehát, hogy minden tagadása ellenére tud valamit a dologról.
Első gondolatom az volt, hogy az öreg katona és a fiatal lány bizalmas kapcsolatban lehetett, és a lány elárulta ezt Mrs. Barclaynak. Ez megmagyarázná, miért tért haza az asszony indulatosan, és miért mondja a lány, hogy semmi sem történt. Azokkal a szavakkal sincs ellentétben, amelyeket a cselédek hallottak a szobából, de ellene szól a „David” név említése, az ezredesnek felesége iránt érzett heves szeretete, hogy ne is említsük a másik férfi szomorú végű behatolását a szobába, bár az is lehet, hogy ez a korábban történtekkel semmiféle kapcsolatban sincs. Minden lépést meg kellett gondolni, de végül inkább arra hajlottam, hogy az ezredes és a lány közt nem volt semmi, meg voltam viszont győződve róla, hogy Miss Morrison tud valamit, miért gyűlölte meg Mrs. Barclay a férjét. Azt tettem, amit tenni kellett, elmentem Miss Morrisonhoz, megmagyaráztam neki, honnan tudom, hogy milyen titok birtokába jutott, és hogyha nem tisztázzuk a dolgot, a barátnőjét főbenjáró bűnnel vádolva bíróság elé fogják állítani.
Miss Morrison kicsi, törékeny, ijedt szemű, szőke lány, de megvan a magához való esze. Végighallgatott, aztán egy ideig csendben ült, gondolkozott, majd hirtelen elszánta magát, határozottan felém fordult, és igen érdekes vallomást tett. A maga kedvéért egy kissé rövidebbre fogom.
– „Megígértem a barátnőmnek, hogy nem beszélek a dologról – kezdte Miss Morrison –, és az ígéretet illik megtartani. De ha ilyen súlyos dologgal vádolják, és ő nem tud védekezni a betegsége miatt, én pedig segíthetek rajta, úgy érzem, felmenthetem magam a hallgatási kötelezettség alól. Elmondom pontosan, mi történt hétfőn este.
Háromnegyed kilenc tájban jöttünk vissza a Watt Street-i missziós házból. Utunk a Hudson Streeten, ezen a nagyon csöndes utcácskán vezetett keresztül. A Hudson Streeten csak egy lámpa van, bal kéz felől, és amikor a lámpához értünk, egy hajlott hátú ember jött szembe velünk, egy zsinegre kötött dobozfélét cipelve a vállán. Nyomorék volt, a feje lógott, a térde görbe volt. Amikor elmentünk mellette, ránk emelte a tekintetét, hogy a lámpa fényében megnézzen bennünket, egyszerre csak megállt, és ijesztő hangon megszólalt:
– Istenem! Ez Nancy!
Mrs. Barclay olyan fehér lett, mint a fal, ha a nyomorék el nem kapja, összeesik. Rendőrért akartam kiáltani, de meglepetésemre Mrs. Barclay nagyon udvarias hangon felelt ennek az alaknak.
– Azt hittem, Henry, hogy harminc éve halott vagy – mondta reszkető hangon.
– Az is vagyok – mondta az ember, és rettenetes volt hallani, hogyan mondta.
Sötét és ijesztő ábrázata volt, és álmomban is látom, hogy villogott a szeme. A haja és a pofaszakálla őszes volt, az arca összeaszott, ráncos, mint a fonnyadt alma.
– Menj csak előre, kedvesem – szólt hozzám Mrs. Barclay. – Szeretnék ezzel az emberrel beszélni. Ne félj semmitől.
Iparkodott nyugodtan beszélni, de még akkor is halálsápadt volt, és úgy remegett a szája, hogy alig tudott megszólalni.
Megtettem, amire kért, ők pedig néhány percig beszélgettek. Aztán Mrs. Barclay égő szemmel megindult felém, és a nyomorék csak állt a lámpaoszlop tövében, az eget fenyegette az öklével, mintha elment volna az esze. A barátnőm egy szót sem szólt, míg a kapuhoz nem értünk, akkor aztán megfogta a kezem, úgy kérte, hogy ne beszéljek senkinek se arról, ami történt.
– Régi ismerősöm, de lecsúszott – mondta.
Megígértem, hogy hallgatni fogok, ő megcsókolt – azóta nem láttam. Ez a teljes igazság. A rendőröknek azért nem mondtam el, mert nem tudtam, milyen veszedelemben forog a legkedvesebb barátnőm. Tudom, hogy neki csak használhat, ha kiderül az igazság.”
Így szólt a vallomása, Watson, és gondolhatja, olyan volt, mint fénysugár az éjszakában. Az összefüggéstelen elemek a helyükre kerültek, és megsejtettem, hogyan is történhetett minden. A következő lépésem az volt, hogy megkeressem az embert, aki Mrs. Barclayra ilyen végzetes hatást gyakorolt. Ha még Aldershotban van, gondoltam, nem lesz nehéz dolgom. Majdnem mindenki katona arrafelé, és egy nyomorékot mindenki észrevesz. Egy álló napig jártam az emberem után, és este, Watson, ma este megtaláltam. Henry Woodnak hívják, abban az utcában lakik, ahol a hölgyek találkoztak vele. Öt nap óta van Aldershotban. Nyilvántartási hivatalnoknak mondtam magam, és nagyon érdekes beszélgetést folytattam emberünk háziasszonyával. Henry Wood szemfényvesztő és mutatványos, kantinról kantinra jár esténként, szórakoztatja a katonákat. Valamilyen állatot cipel a dobozában, a háziasszony tagadhatatlanul tart is tőle, hiszen sohasem látott még ilyet. Szerinte valamilyen mutatványhoz van szükség rá. Ennyit mondott a derék asszony, és még azt is, hogy csoda, hogy ez az ember él, annyira meg van nyomorítva, és néha furcsa idegen nyelven beszél, és két nap óta éjszakánként nyög és sír a szobájában. Pénzügyekben nagyon megbízható, bár a foglalóba adott pénz közt volt egy hamis kétshillinges, mondta az asszony. Meg is mutatta a pénzt. Egy indiai egyrúpiás volt, Watson. Hát itt tartunk, kedves barátom, és most már azt is tudhatja, miért van szükségem magára. Nyilvánvaló, hogy ez az ember követte a hölgyeket, az ablakon keresztül szemtanúja volt az asszony és a férje összecsapásának, berohant, és a dobozban tartott állat elszabadult. Ezt tudjuk. És ő az egyetlen ember, aki pontosan elmondhatja nekünk, mi történt abban a szobában.
– Ki akarja kérdezni?
– Természetesen, méghozzá tanú jelenlétében.
– És én lennék a tanú?
– Ha megtenné a kedvemért. Ha az emberünk tisztázza magát, rendben van. Ha nem beszél, nem tehetünk egyebet, letartóztatási parancsot kérünk ellene.
– És gondolja, hogy holnap meg is találjuk?
– Magától értetődik, hogy megtettem a szükséges óvintézkedéseket. Egy Baker Street-i fiú tartja szemmel, bárhova menne is, követni fogja. Holnap a Hudson Streeten találkozunk vele. De ha még most sem engedem lefeküdni, Watson, akkor én vagyok az igazi bűnös.
Délben a tragédia színhelyére érkeztünk, és barátom azonnal a Hudson Streetre vezetett. Bármennyire palástolta is az érzelmeit, láttam rajta, hogy fojtott izgalomban ég, én pedig a vadászat és a szellemi sport gyönyöreivel egyszerre kecsegtető érzést éreztem, mint mindig, ha részt vehettem Sherlock Holmes nyomozásában.
– Ez az az utca – mondta Holmes, mikor egy emeletes téglaházakkal szegélyezett rövid utcácskába kanyarodtunk. – És itt van maga Simpson is.
– Otthon van, Holmes úr kérem – mondta egy kis utcagyerek hozzánk szaladva.
– Jól van, Simpson – mondta Holmes, és megsimogatta a fejét. – Jöjjön, Watson. Ez az a ház.
Beküldte a névjegyét, azt írta rá, hogy fontos dologról szeretne beszélni vele, és néhány pillanat múlva találkoztunk is az emberünkkel. Meleg volt, de ez a férfi mégis a tűz előtt kuporgott, olyan volt a szoba, mint a kemence. Végképp és leírhatatlanul elnyomorodva, kifacsart tagokkal ült a székében, de felénk forduló arcán láttam, bármilyen füstös és barázdált volt is, hogy hajdan nagyon szép lehetett. Gyanakodva vetette ránk sárgás szemét, és egyetlen szó nélkül két székre mutatott.
– Mr. Henry Wodd, Indiából, ha nem tévedek – kezdte Holmes barátságosan. – Barclay ezredes halála ügyében kerestem fel.
– Mit tudhatnék én róla?
– Éppen erre vagyok kíváncsi. Tudnia kell, hogy ha nem tisztázódnak a dolgok, régi ismerősét, Mrs. Barclayt gyilkosság vádjával bíróság elé fogják állítani.
Emberünk ijedten összerázkódott.
– Nem tudom, kik maguk – mondta –, és honnan tudják, amit tudnak, szóval esküdjenek meg rá, hogy igaz, amit az előbb mondtak.
– Csak azt várják, hogy magához térjen, nyomban le fogják tartóztatni.
– Szent isten! Maguk rendőrök?
– Nem.
– Akkor mi közük a dologhoz?
– Kötelességünk kideríteni az igazságot.
– Becsületszavamra, az az asszony ártatlan.
– És maga bűnös?
– Nem vagyok.
– Ki ölte meg James Barclay ezredest?
– Az isteni gondviselés ölte meg. De jegyezzék meg, ha én vertem volna szét a fejét, és meg akartam tenni, akkor is csak azt kapta volna, amit megérdemel. Ha a lelkifurdalás nem végzett volna vele, lehet, hogy a kezemen száradna a vére. Elmondjam az egész történetet? Miért is ne mondanám el, nincsen benne semmi, amit szégyellnem kellene. Hogy is volt, uram? Itt ülök a púpostevére emlékeztető hátammal, a ferdére nyomorított bordáimmal. Pedig valaha Henry Wood tizedes volt a 117. gyalogezred legcsinosabb katonája. Indiában táboroztunk akkoriban, egy Bhurtee nevű helyen. Barclay, aki most halt meg, abban a században volt őrmester, amelyikben én is szolgáltam, az ezred Szép pedig – és a világ legkülönb teremtése – Nancy Devoy volt, a zászlótartó őrmester lánya. Ketten szerették, de ő csak egyet szeretett. Lehet, hogy kinevetnek, ha meghallják, hogy a szépségemért szeretett, engem, aki itt kuporgok nyomorultan a tűz előtt. Engem szeretett, de az apja azt akarta, hogy Barclayhoz menjen feleségül. Én meggondolatlan voltam, nagyszájú, ő meg jól nevelt, már akkor látszott, hogy tiszt lesz belőle. De a lány csak hozzám húzott, és talán meg is kaptam volna, ha ki nem tör az indiai lázadás, ha el nem szabadul a pokol az országban. Az ezredet, egy fél üteggel, egy század szikh katonával és jó sok polgári személlyel meg asszonynéppel együtt körülzárták. Tízezren ostromolták Bhurtee-t, mohón vártak, mint a kutya a patkánylyuk előtt. A második héten már fogytán volt a vizünk, és nem tudtuk, összeköttetésbe tudunk-e lépni Neill tábornok hadoszlopával, amelyik felénk közeledett. Csak benne bízhattunk, mert mi a gyerekekkel és asszonyokkal nem törhettünk ki. Önként jelentkeztem, hogy kiszököm, és elmondom a tábornoknak, milyen veszedelemben forgunk. A jelentkezésemet elfogadták, és én megbeszéltem a vállalkozást Barclay őrmesterrel, aki mindnyájunknál jobban ismerte az ottani terepet, és megmutatta, milyen úton csúszhatok keresztül a lázadók sorai közt. Aznap este tíz órakor indultam. Ezer ember élete függött tőlem, de én csak egyetlenegyre gondoltam, mikor éjszaka átvetettem magam a falon. Az utam egy kiszáradt vízmosásban vezetett, azt reméltük, hogy a lázadók őrszemei nem vesznek észre benne, de az első kanyarban hat lázadóba ütköztem. Ott kuporogtak a sötétben, és rám vártak. Leütöttek, egy szempillantás alatt megkötözték kezemet lábamat. De nem is a fejemet sebezték meg, hanem a szívemet, mert amikor magamhoz tértem, és figyeltem, hogy mit beszélnek, annyit tudtam kivenni a szavaikból, hogy a bajtársam, az, aki az útvonalamat megrajzolta, elárult, egy indiai őrmester segítségével az ellenség kezére juttatott. De minek ennyit beszélni róla? Most már maguk is tudják, mi mindenre volt képes James Barclay. Neill tábornok másnap felmentette Bhurtee-t, de a visszavonuló lázadók magukkal hurcoltak engem, évekig nem is láttam európai arcot. Megkínoztak. Megpróbáltam megszökni, de elfogtak és megint megkínoztak. Láthatják, mi maradt belőlem. Néhányan Nepálba akartak menekülni, magukkal vittek Dardzsilingon túlra, a hegyekbe. A hegyi törzsek megölték a lázadókat, az ő rabszolgájuk lettem. Megszöktem tőlük, de nem mehettem dél felé, északra kényszerültem, afgánok közé jutottam. Velük vándoroltam egy évig, aztán végre visszajutottam a Pandzsábba. Bennszülöttek közt éltem, abból tartottam fenn magam, hogy a fogságban ellesett szemfényvesztő mutatványokkal szórakoztattam őket. Mit segíthetett volna rajtam, a nyomorékon, ha hazamegyek Angliába, ha megkeresem a régi bajtársaimat? Még a bosszúvágy se vitt rá. Jobb, ha Nancy meg a pajtásaim azt hiszik, hogy egyenes gerinccel haltam meg, mint hogy ilyen görbén, majom módjára vánszorogva lássanak viszont. Azt hitték, hogy meghaltam, és én is azt akartam, hogy azt higgyék. Hallottam, hogy Barclay feleségül vette Nancyt, és hogy gyorsan haladt az ezredben a ranglétrán, de még erre sem szólaltam meg. De ha megöregszik az ember, hazavágyik. Évek óta Anglia zöld mezőiről és sövényeiről álmodom. Rászántam magam, hogy még egyszer megnézem, mielőtt meghalok. Összeszedegettem annyi pénzt, amennyi az utazáshoz kellett, és idejöttem a katonák közé. Ismerem a szokásaikat, el tudom szórakoztatni őket, meg is élek valahogy belőle.
– Nagyon érdekes történet – mondta Sherlock Holmes. – Hallottam, hogyan találkozott Mrs. Barclayval, hogyan ismerték fel egymást. Gondolom, követte őket, az ablakon benézve észrevette, hogy a férj és a feleség vitatkoznak. Tudta, hogy az asszony az ezredes szemére lobbantja, hogy mit tett magával. Nem tudott parancsolni a haragjának, átvágott a gyepen, rájuk tört.
– Igen, uram, és amikor az az ember meglátott engem, úgy nézett rám, ahogy embert még nem láttam nézni, és felbukott, beverte a fejét a kandallórácsba. De már halott volt, amikor összeesett. Olyan tisztán láttam az arcán a halál jegyét, ahogy a kandalló fölött az írást. Meglátott engem, és a félelem úgy járta át a szívét, mint a golyó.
– És aztán?
– Aztán Nancy elájult, én kikaptam a kezéből a kulcsot, ki akartam nyitni az ajtót, segítségért akartam szaladni. De aztán azt gondoltam, hogy legjobb, ha elmegyek, mert még majd engem gyanúsítanak. És ha elfognak, megtudják a titkomat. Nagy sietségemben zsebre vágtam a kulcsot. Amikor Teddyt kergettem, elejtettem a botomat. Teddy felszaladt a függönyre, és mihelyt visszaimádkoztam a dobozába, menekültem, amilyen gyorsan csak tudtam.
– Ki az a Teddy? – kérdezte Holmes.
Az emberünk előrehajolt, és a sarokban levő láda oldalát megnyitotta. A ládából egy gyönyörű vörösesbarna állatka bújt elő, karcsú és hajlékony, a lába mint a hermeliné, az orra hosszú és vékony, a szeme piros, a legszebb állatszem, amit valaha láttam.
– Mongúz!-kiáltottam.
– Igen, annak is mondják, meg ichneumonnak is – mondta a mi emberünk. – Mi csak kígyófogónak hívjuk. Teddy csodálatos ügyesen fog kobrákat. Van is egy kobrám, ki van szedve a méregfoga, és Teddy minden este megfogja a kantinban, a katonák gyönyörűségére. Akar még valamit, uram?
– Ha Mrs. Barclay bajba kerül, magához kell fordulnunk.
– Ha bajba kerül, számíthatnak rám.
– De ha nem, nem feltétlenül szükséges botrányt kavarni, bármilyen ocsmányságot követett is el a néhai ezredes. Elégtételül szolgálhat magának, hogy harminc éven keresztül sokszor gyötörte Barclayt gonosz cselekedete miatt a lelkifurdalás. Ott megy Murphy őrnagy az utca túlsó oldalán! Viszontlátásra, Wood. Meg akarom tudni, mi történt tegnap óta.
Az őrnagy még a sarokig sem jutott el. máris utolértük.
– Hallotta, Holmes, hogy ez a sok hűhó mind semmiért volt? – mondta.
– Hogyhogy?
– Most volt vége a halottszemlének. A boncolás bebizonyította, hogy a halált szélhűdés okozta. A végén kiderült, hogy ez az ügy a lehető legegyszerűbb.
– Semmiség – mondta Holmes mosolyogva. – Jöjjön, Watson, azt hiszem, hogy Aldershotban nincs már szükség ránk.
– Egy dolgot szeretnék tudni – mondtam, ahogy az állomás felé ballagtunk. – Ha az ezredes neve James volt, Woodé pedig Henry, miért emlegetett az asszony valami Davidet?
– Bizony, Watson, ha én olyan kitűnő következtető volnék, amilyennek maga rajzol engem, ebből az egy szóból kibogozhattam volna az egész történetet. Szemrehányás volt.
– Szemrehányás?
– Igen. A bibliai Dávid néha letért a jó útról, és egyszer valami olyasfélét csinált, mint James Barclay őrmester. Nem emlékszik Uriás és Bethsabé történetére? A bibliai ismereteim egy kissé fogyatékosak, de Sámuel első vagy második könyvében elolvashatja.

 

 

A BENTLAKÓ BETEG

Ha végignézek leírt emlékeim kevéssé összefüggő sorozatán, melyben barátomnak, Sherlock Holmesnak különleges szellemi képességeiről próbáltam meg beszámolni, mindig érzem, milyen nehézséget okoz a célomnak mindenben megfelelő példák kiválasztása. Sok olyan bűnügyben megcsodáltam Holmes módszeres következtetésének remekléseit, egyéni nyomozó módszerének eredményeit, amikor maga az eset köznapi volt, érdektelen. Nem is érdemli meg, hogy a nagy nyilvánosság elé terjesszem. De az is elég sokszor megesett, hogy a bűnügy izgalmas volt, érdekes, Holmes is részt vett a nyomozásban, de az okok kibogozásában vállalt szerepe nem volt olyan fontos, amilyennek én. az életrajzíró, szeretném. A vörös szoba titka címen megírt eset és A Gloria Scott címmel megjelent, egy hajó pusztulásáról szóló későbbi kaland jól példázza, milyen Szküllák és Kharübdiszek közt kell Holmes szegény történetírójának hajóznia. Lehet, hogy abban az ügyben, amiről most beszámolok, barátom nem játszott elég jelentős szerepet, de az események láncolata annyira érdekfeszítő, hogy nincs szívem kihagyni beszámolóim sorából.
Egy fülledt, esős augusztusi napon kezdődött. Redőnyeink félig le voltak eresztve, Holmes pedig, kezében szorongatva a reggeli postával érkezett és már többször is elolvasott levelet, a heverőn kucorgott. Nekem a londoni hőség meg sem kottyant, jobban bírtam a meleget, mint a hideget, nemhiába szolgáltam Indiában. De az újságban nem volt semmi érdekes. A parlament elnapolta az üléseit. Mindenki menekült a városból, én is New Forest tisztásaira. Southsea kavicsos tengerpartjára áhítoztam. Sajnos, fogytán volt a pénzem a bankban, el kellett halasztanom a nyaralást, barátomat pedig a legkevésbé sem vonzotta az erdő vagy a tenger. Itt szeretett heverészni a város kellős közepén, ötmillió ember közt.
Kutató csápjait kibocsátva, indulásra készen a legkisebb megoldatlan bűnügy hírére vagy akár csak gyanújára. A természet szépségei iránt nem volt fogékony, és csak akkor ment vidékre, ha nem városi gonosztevőre, hanem falusi bűnözőre vadászott.
Láttam, hogy Holmes elfoglalta magát valamivel, nincs kedve társalogni, letettem hát a sivár újságot, hátradőltem a székemben, elgondolkoztam valamin. Töprengésemből barátom hangja riasztott fel.
– Igaza van. Watson – mondta. – Ostoba dolog egy vitát így dönteni el.
– De még milyen ostoba! – kiáltottam, de hirtelen ráeszméltem, hogy Holmes a legrejtettebb gondolatomat mondta ki, felegyenesedtem ültömben, és leplezetlen ámulattal meredtem rá. – Honnan tudja, Holmes? Hiszen ez elképzelhetetlen!
Csodálkozásom láttán jókedvűen elnevette magát.
– Nemrégiben felolvastam magának egy részletet Poe egyik elbeszéléséből – mondta. – Arról szólt, ha még emlékszik rá, hogy valaki lépésről lépésre követi társának kimondatlan gondolatait. Maga írói bűvészmutatványnak tartotta az egészet, és mikor azt mondtam, hogy én is meg szoktam tenni ugyanezt, hitetlenkedett.
– Nem, szó se róla!
– Nem a szavai árulták el, kedves Watson, hanem a szemöldöke. És most, mikor láttam, hogy leteszi az újságot, gondolkozni kezd valamin, örömmel ragadtam meg az alkalmat, hogy csatlakozzam a gondolatmenetéhez, és alkalomadtán majd közbeszóljak, bizonyítsam, hogy gondolataink összhangban vannak.
Nem értem be ennyivel.
– Abban az elbeszélésben, amit felolvasott – mondtam -. a megfigyelő társának mozdulataiból vonta le a következtetéseit. Emlékezetem szerint a társa megbotlott egy kőrakásban, felnézett a csillagokra, és így tovább. Én meg mozdulatlanul ültem a székemben. Miből vonta le maga a következtetéseit?
– Ne legyen igazságtalan saját magához. Az arcvonásaink arra szolgálnak, hogy érzelmeinket kifejezzék.
És a maga arcvonásai igazán jól megteszik a kötelességüket.
– Azt akarja mondani, hogy az arcvonásaimról olvasta le a gondolataimat?
– Az arcvonásairól olvastam le, és még inkább a szeméből olvastam ki. Talán nem is tudja már felidézni, mivel kezdődött az álmodozása.
– Nem tudom.
– Majd én megmondom. Ledobta az újságot. Ez a mozdulat hívta fel magára a figyelmemet. Utána fél percig kifejezéstelen arccal nézett maga elé. Aztán Gordon tábornok frissen bekeretezett képére esett a tekintete, és az arckifejezésének megváltozásából láttam, hogy valamilyen gondolatmenet indult meg magában. De ez a gondolatmenet nem vezetett messzire. Tekintete a bekeretezett képről Henry Ward Beecher bekeretezetlen képére tévedt, ami ott van a könyvei tetején. Aztán megint felnézett a falra, és tudni lehetett, mire gondol: arra, hogyha bekeretezné a képet, kirakhatná oda, az üres helyre, és hogy milyen jó párost alkotnának Gordon tábornokkal.
– Csodálatosan követte a gondolataimat! – kiáltottam.
– Eddig szinte nem is téveszthettem el. De a maga gondolatai visszakanyarodtak Beecherhez, a képre szögezte a szemét, mintha a jellemét akarná leolvasni az arcvonásairól. Utána már nem volt összehúzva a szeme, de még mindig elgondolkozó arccal nézte a képet. Beecher életének eseményeire gondolt. Tisztában voltam vele, hogy arra a küldetésére is gondolni fog, amit a polgárháború idején az északiak érdekében vállalt Beecher, mert nekem egyszer felháborodva emlegette, milyen csúful fogadták őt nemzetünk szenvedélyesebb képviselői. Maga annyira fel volt háborodva rajta, hogy Beecherre gondolva ennek is eszébe kellett jutnia. Láttam, hogy elfordul a képtől, arra gondoltam, hogy most a polgárháború jár az eszében, és mihelyt megfigyelhettem, hogy a szeme csillog, a keze ökölbe szorul, a szája megmerevedik, máris tudtam, hogy arra a hősiességre gondol, amit ebben a kétségbeesett küzdelemben mindkét fél tanúsított. De aztán megint elkomorodott az arca, és megrázta a fejét. A sok szörnyűség, a sok bánat, az emberélet oktalan pazarlása jutott eszébe. A kezét a régi sebére tette, és a mosolya elárulta, mire gondol: hogy nevetséges dolog így oldani meg a nemzetközi élet kérdéseit. Egyetértettem magával, kimondtam, hogy ez szerintem is ostobaság, és örömmel láttam, hogy a következtetéseim helyesnek bizonyultak.
– Tökéletesen helyesnek – mondtam. – És most, hogy mindent elmagyarázott, még csodálatosabbnak érzem az egészet.
– Egyszerű dolog ez, kedves Watson. higgye el nekem. Ha a múltkor nem hitetlenkedik, nem is hoztam volna szóba. Estére megenyhült egy kicsit az idő. Nem sétálnánk egy kicsit London szívében?
Elegem volt a szűk szobából, örömmel mondtam igent. Három óra hosszat sétáltunk, figyeltük az élet tarka forgatagát, az emberek özönlését a Flett Streeten és a Stranden. Mulattatott, magával ragadott Holmes jellegzetes csevegése, sok kitűnő szemű megfigyelése, finom következtetése.
Tíz órakor értünk vissza a Baker Streetre. Egy zárt kétüléses kocsi várakozott a kapunk előtt.
– Orvos – mondta Holmes. – Általános orvos, nem régóta dolgozik, de elég sokat. Azt hiszem, tanácsért jött hozzánk! Szerencse, hogy hazajöttünk!
Ismertem Holmes módszereit, én is követni tudtam a gondolatmenetét – láttam, hogy a kocsi kivilágított belsejében egy fonott kosárban díszelgő orvosi szerszámok szolgáltattak alapot erre a gyors következtetésre. A szobánk ablakából kiszűrődő fény bizonyította, hogy valóban nekünk szól a látogatás. Kíváncsi voltam, hogyan kerül hozzánk ez az orvostársam ilyen kései órán, sietve követtem Holmesot közös szentélyünkbe.
A kandalló melletti székből egy sápadt, vékony arcú, szőke pofaszakállú férfi állt fel. mikor beléptünk. Legföljebb harminchárom-harmincnégy éves lehetett, de beesett képe, beteges színe elárulta, hogy erejét felemésztette, ifjúságát megrabolta az élet. Ideges ember volt. zavarba jött, amikor fölállt, megkapaszkodott a kandallópárkányban – vékony fehér keze inkább művészre, mint sebészre vallott. Öltözéke komoran ünnepélyes: fekete kabát, sötét nadrág, csak a nyakkendőjében villant meg valami szín.
– Jó estét, doktor – mondta Holmes szívélyesen. – Örömmel látom, hogy alig néhány perce vár.
– A kocsisom árulta el?
– Nem, a gyertya az asztalon. Üljön le, kérem, és mondja el, miben lehetnék szolgálatára.
– Percy Trevelyan vagyok – kezdte látogatónk. – A Brook Street 403-ban lakom.
– Maga írt könyvet a rejtett idegártalmakról? – kérdeztem.
Kipirult a gyönyörűségtől, hogy ismerem a munkáját.
– Olyan ritkán emlegetik a könyvemet, hogy úgy gondolok rá. mint valami halottra – mondta. – A kiadó szerint csüggesztően lassan fogy. Maga is orvos, ha nem tévedek.
– Nyugállományú katonaorvos.
– Én mindig az idegbetegségekkel foglalkoztam. Szeretném, ha ez lehetne az egyetlen szakmám, de az embernek meg kell alkudnia a lehetőségekkel. De hát ez nem tartozik ide, és higgye el, Holmes úr, tudom, hogy magának milyen drága az ideje. De a házamban, a Brook Streeten különös események zajlottak le az utóbbi időben, és a ma este történtek után úgy éreztem, egy percet sem várhatok tovább, tanácsért és segítségért fordulok magához.
Sherlock Holmes leült, és rágyújtott a pipájára.
– Szívesen adom mind a kettőt – mondta. – Kérem, számoljon be részletesen róla, mi nyugtalanítja.
– Néhány részlet annyira érdektelen, hogy valósággal szégyellem megemlíteni – kezdte Trevelyan doktor –, de az egész ügy olyan megmagyarázhatatlan, és az utolsó fordulata olyan érthetetlen, hogy inkább elmondanék mindent, maga talán látni fogja, mi lényeges benne és mi nem.
Bevezetésül kénytelen vagyok az egyetemi éveimről beszélni. A londoni egyetemre jártam, és talán nem tart szerénytelennek, ha elárulom, hogy a tanáraim nagyon tehetségesnek ítéltek. Kutatómunkával foglalkoztam azután is, hogy a vizsgáimat letettem, a King's College kórházban kaptam egy kis állást, a katalepszia kórtanával kapcsolatos munkám elég nagy feltűnést keltett, és az idegártalmakról írott könyvem, amiről imént beszélt a barátja, elnyerte a Bruce Pinkerton díjat. Talán nem túlzás, ha azt mondom: mindenki egyetértett benne, hogy nagy jövő vár rám.
Egyetlen akadály volt csak az utamban: nem volt pénzem. Tudhatja, hogy a nagyralátó szakorvosnak a Cavendish Square közvetlen környékén kell kezdenie, és ott a házbér, a felszerelési költség elképesztő. De nemcsak erről a befektetésről van szó. Évekig meg kell élnie különösebb jövedelem nélkül, ráadásul szép kocsit és lovat kell tartania. Számomra ez elérhetetlen volt, azt reméltem, hogy talán tíz év alatt megtakarítok annyit, hogy kitehessem a névtáblámat. De egy váratlan esemény más lehetőséget nyitott meg előttem.
Egy ismeretlen, Blessington nevű úriember keresett fel. Bejött a szobámba egy szép nap délelőttjén, és nyomban a tárgyra tért.
– „Maga az a Percy Trevelyan, akire nagy jövő vár, és aki díjat nyert mostanában?” – kérdezte.
Meghajoltam.
– „Feleljen őszintén – folytatta –, nem bánja meg. Maga elég ügyes ember hozzá, hogy sokra vigye. Elég becsületes is?”
A kérdés olyan otromba volt, hogy elmosolyodtam.
– „Remélem, hogy ebből is, abból is jutott nekem” – mondtam.
– „Rossz szokásai? Iszik?”
– „Ugyan, kérem!” – csattantam fel.
– „Jól van! Nagyon jól van! Meg kellett kérdeznem. És ha ilyen kitűnő ember, miért nem gyakorló orvos?”
Vállat vontam.
– „Ne szégyellje! – biztatott. – A régi nóta, nem igaz? Több van a fejében, mint a zsebében. Mit szólna hozzá, ha a Brook Streetre kerülhetne a segítségemmel?”
Csodálkozva néztem rá.
– „Ez az én érdekem, nem a magáé – mondta. – Nyíltan beszélek. Ha magának megfelel, nekem is megfelel. Be akarok fektetni néhány ezer fontot. Magába fogom fektetni.”
– „De miért?”
– „Ez is csak olyan befektetés, mint a többi, sőt, még biztosabb.”
– „És mi lenne a dolgom?”
– „Elmondom. Megveszem a házat, berendezem, fizetem a személyzetet, én tartok fenn mindent. A maga dolga csak annyi, hogy koptassa a széket a rendelőben. Zsebpénzt, mindent adok magának. De maga a jövedelmének háromnegyed részét nekem adja, és csak a negyedrészét tartja meg.”
Így szólt az ajánlat, ezt mondta nekem Blessington. Nem részletezem, hogyan alkudoztunk, hogyan állapodtunk meg. Március 25-én beköltöztem a Brook Street-i házba, és nagyjából az előbb elmondott feltételekkel láttam munkához. Blessington is odaköltözött, ahogy mondta, bentlakó betegnek. Állandó orvosi felügyeletre van szüksége, gyenge a szíve. Az első emelet két legszebb szobáját foglalta le nappalinak és hálószobának. Furcsa ember, nem szereti a társaságot, és ritkán mozdul ki hazulról. Az életvitele rendszertelen, de egy dologban maga a megtestesült rendszeresség. Minden este, mindig ugyanakkor besétál a rendelőbe, átnézi a könyvelésem, minden guinea bevételemért fizet öt shilling három pennyt, a többit pedig elviszi a szobájába, a páncéldobozába.
Nyugodtan állíthatom, hogy nem kellett megbánnia a választását. Jó befektetés volt az első pillanattól fogva. Néhány sikeres eset és a kórházból magammal hozott jó hírem segítségével gyorsan ismert orvos lett belőlem, az utolsó egy-két évben gazdag emberré tettem Blessingtont.
Ennyit, Mr. Holmes, a múltamról és Blessingtonhoz fűződő kapcsolatomról. Most már csak azt kell elmondanom, miért jöttem ide ma este.
Néhány héttel ezelőtt Mr. Blessington láthatóan nyugtalanul jött le hozzám. Valami környékbeli nagy betörésről beszélt, nézetem szerint indokolatlanul kétségbeesett miatta, azt hajtogatta, hogy haladéktalanul erősebb zárakat kell az ajtókra-ablakokra szerelni. Egy hétig ilyen zaklatott volt. állandóan kilesett az ablakon, még a vacsora előtti szokásos sétájáról is lemondott. Éreztem a viselkedéséből, hogy halálosan retteg valamitől vagy valakitől, de amikor kérdezgetni kezdtem, olyan ingerült lett, hogy kénytelen voltam takarodót fújni. Idővel csillapodott a félelme, visszatért korábbi szokásaihoz, de aztán történt valami, amitől egészen összetört, most is szánalmas állapotban hever otthon.
Elmondom, mi történt. Felolvasok egy levelet, két napja kaptam. Nincs rajta keltezés, nincs rajta aláírás.
Egy Angliában élő orosz nemes szeretné Percy Trevelyan doktor orvosi tudományát igénybe venni. Évek óta katalepsziás rohamai vannak, és tudomása szerint Trevelyan doktor ennek a betegségnek kitűnő szakembere. Ha Trevelyan doktornak megfelelne az időpont, holnap este negyed hétkor szeretné felkeresni.
Nagyon érdekelt ez a levél, mert a katalepszia tanulmányozásának egyik legfőbb akadálya, hogy a betegség ritka. Természetesen a rendelőmben voltam a megbeszélt időpontban. A kisinas bekísérte a beteget.
Öregember volt, sovány, hallgatag, jelentéktelen, nem olyan, amilyennek az ember az orosz nemeseket elképzeli. A társa annál feltűnőbb volt. Fiatal, magas, csinos, sötét arca sugárzó, karja, mellkasa herkulesi. Karon fogva támogatta a beteget, olyan gyengédséggel ültette le, amit ki sem nézhetett volna belőle az ember.
– „Bocsásson meg, hogy én is bejöttem, doktor – mondta egy kissé pösze angolsággal. – Az apám a beteg, és az egészsége mindennél fontosabb számomra.”
Megindított ez a gyermeki aggodalom.
– „A kezelés idejére is benn szeretne maradni?” – kérdeztem.
– „A világért sem – kiáltotta riadt mozdulattal. – Olyan gyötrelem ez nekem, hogy el sem tudom mondani. Ha végig kellene néznem egy ilyen rohamot, talán túl sem élném. Nagyon érzékeny az idegrendszerem. Engedelmével inkább a várószobában maradnék, amíg az apámmal foglalkozik.”
Természetesen megengedtem, és a fiatalember kiment. Hosszasan beszélgettem a beteggel a bajáról, sok jegyzetet készítettem. Nem volt különösebben eszes ember, a válaszai gyakran homályosak voltak, gondokon, azért, mert nem beszélte tökéletesen a nyelvünket. Egyszerre csak nem válaszolt a kérdésemre. Felnéztem a papírról, mert éppen írtam, és ijedten láttam, hogy mereven ül a székben, üres arckifejezéssel néz rám Rejtélyes betegségének újabb rohama!
Először csak sajnálatot éreztem, mint már mondtam is. De aztán egy kis elégedettséget is. Megmértem a beteg hőmérsékletét, kitapintottam az érverését, megvizsgáltam a merev izmokat, kísérletezgettem a reflexeivel. Semmi különöset nem tapasztaltam, minden megegyezett korábbi elképzeléseimmel. Ilyen esetekben jót szokott tenni az amilnitrátos belélegzés, és itt volt a ragyogó alkalom, hogy meggyőződjem ennek a kezelésnek a használható mivoltáról. Az üveg lent volt a laboratóriumomban, leszaladtam érte, ott hagytam a beteget a székben. Nem találtam meg azonnal a gyógyszert, mondjuk öt perc múlva értem vissza. Legnagyobb ámulatomra a rendelő üres volt, a beteg eltűnt!
Azonnal kiszaladtam a várószobába. A fia is eltűnt. Az előszoba ajtaja csukva volt, de nem volt bezárva. A kis-inasom, aki a betegeket beereszti, új fiú, és nem nagyon ügyes. Lent vár, csak akkor jön fel, ha csengetek, hogy kikísérheti a beteget. Nem hallott semmit. Érthetetlen volt az egész eset. Mr. Blessington nemsokára megjött az esti sétájáról, de nem szóltam neki a történtekről, mert az utóbbi időben olyan keveset társalogtam vele, amilyen keveset csak lehetett.
Nem hittem, hogy hallok még az oroszomról meg a fiáról, de legnagyobb csodálkozásomra ma este megint besétáltak a rendelőmbe, ugyanabban az órában, mint a múltkor.
– „Elnézését kell kérnem, doktor úr, hogy tegnap olyan hirtelen távoztam el” – mondta a betegem.
– „Bevallom, nagyon meglepődtem” – feleltem.
– „Ha a roham elmúlik, nem nagyon emlékszem, mi történt velem – mondta. – Felébredtem egy ismeretlen szobában, legalábbis én annak éreztem, és míg maga távol volt, kibotorkáltam az utcára.”
– „Amikor megláttam apámat a várószoba ajtajában – mondta a fiú –, természetesen azt hittem, hogy vége a kezelésnek. Csak otthon eszméltem rá, mi történt tulajdonképpen.”
– „Semmi baj – mondtam nevetve, bár az egész dolog rettenetesen meglepett. – Uram, maga talán foglaljon helyet a várószobában, mi pedig folytassuk múltkor olyan sajnálatosan félbeszakadt beszélgetésünket.”
Körülbelül félóráig társalogtam az öregúrral a tüneteiről, felírtam neki a szükséges gyógyszereket, és láttam, hogy fia karján távozik.
Mint mondtam, Mr. Blessington rendszerint a napnak ebben az órájában teszi meg esti sétáját. Nemsokára meg is érkezett, és felment az emeletre. Egyszerre csak azt hallom, hogy lerohan a lépcsőn, és a riadalomtól tébolyultan berohan a rendelőbe.
– „Ki volt a szobámban?” – kérdezte.
– „Senki” – feleltem.
– „Hazugság! – ordította. – Jöjjön velem, nézze meg!”
Nem törődtem a gorombaságával, mert láttam, hogy a félelem elvette az eszét. Fölmentünk az emeletre. A világos szőnyegen látható lábnyomokra mutatott.
– „Azt mondja, hogy ezek az én lábnyomaim?” – kiabálta.
A nyomok valóban sokkal nagyobbak voltak, mint az ő nyomai, és tagadhatatlanul új keletűek. Délután, mint tudják, zuhogott az eső, nem is volt más betegem, csak az apa meg a fia. Csak az történhetett, hogy amíg én a beteggel foglalkoztam, a másik ember a várószobából ismeretlen okból felment a bentlakó beteg szobájába. Semmihez nem nyúlt hozzá, semmit sem vitt el, de a lábnyomok bizonyították, hogy valóban ott járt.
Az eset valóban nyugtalaníthatta az embert, de Mr. Blessington annyira kétségbeesett miatta, hogy én nem is tudtam rá magyarázatot találni. Sírva ült a karosszékében, és alig sikerült egy-egy értelmes mondatot kiszednem belőle. Ő mondta, hogy forduljak magához, és én értem is, miért kért rá, hiszen az ügy felettébb különös, bár ő tagadhatatlanul túlzottan nagy jelentőséget tulajdonít neki. Ha elvihetném a kocsimon, maga talán megnyugtathatná, bár erre a sajátos esetre talán még maga sem tud magyarázatot találni.
Sherlock Holmes olyan figyelmesen hallgatta végig az orvos hosszú elbeszélését, hogy tudhattam, nagyon érdekli az eset. Az arca most is szenvtelen volt, de az elbeszélés minden érdekes fordulatát jelezte szemhéjának jelentőségteljes le-lecsukódása, pipájának meg-megsűrűsödő füstgomolya. Mihelyt befejeződött a történet, Holmes felpattant, szótlanul a kezembe nyomta a kalapomat, felkapta a magáét is az asztalról, és máris megindultunk Trevelyan doktor nyomában. Negyedóra múlva megálltunk a doktor Brook Street-i házának kapujában. A ház nagy volt, komor, ahogy az ember a környékbeli orvosok házát elképzeli. Egy kisinas engedett be bennünket, és mi nyomban nekivágtunk a széles, szőnyeggel borított lépcsőnek.
Egy meglepő fordulat megállásra kényszerített. Az emeleti lámpát váratlanul eloltotta valaki, és a sötétségből egy reszketeg hang szólt ránk:
– Pisztoly van nálam. Ha közelebb jönnek, szavamra, megölöm magukat.
– Ez már több a soknál, Mr. Blessington! – kiáltotta Trevelyan doktor.
– Ó, maga az, doktor! – mondta a hang megkönnyebbülve. – De a másik két úr? Azok. akinek mondják magukat?
Éreztük, hogy a sötétségből hosszasan szemügyre vesz minket valaki.
– Rendben van – mondta végül. – Jöjjenek fel.
Sajnálom, hogy az óvintézkedéseim miatt ilyen kellemetlenségben volt részük.
Újra meggyújtotta a lépcsőházi gázlámpát. Különös embert pillantottunk meg, és nemcsak a hangja, a megjelenése is elárulta, hogy tönkrementek az idegei. Nagyon kövér volt, de valaha még kövérebb lehetett, úgy lötyögött sápadt arcán a bőr, mint a véreb pofáján. Ritkás, szőke haja pedig valósággal égnek állt az izgalomtól. Pisztoly volt a kezében, de ahogy közelebb mentünk, zsebre vágta.
– Jó estét, Mr. Holmes – mondta. – Nagy hálára kötelezett, hogy eljött. Nagyobb szükségem van a tanácsára, mint bárki másnak. Azt hiszem, hogy Trevelyan doktor elmondta ennek a képtelen betörésnek a történetét.
– Igen – mondta Holmes. – Ki ez a két ember, Mr. Blessington, és miért zaklatja magát?
– Hát azt bizony nehéz megmondani – felelte a bentlakó beteg idegesen. – Mit válaszolhatnék erre a kérdésre, Mr. Holmes?
– Csak nem akarja azt mondani, hogy nem tudja?
– Kérem, jöjjenek be. Ha volnának olyan szívesek ide átfáradni.
A hálószobájába vezetett. Kényelmesen berendezett, nagy szoba volt.
– Látják azt a dobozt? – kérdezte, és az ágy végénél álló fekete ládára mutatott. – Nem vagyok különösebben gazdag, sose voltam. Trevelyan doktor a megmondhatója, hogy egyetlenegyszer fektettem be a pénzem valamibe. De a bankárokban nem bízom. Nem hiszek nekik, Mr. Holmes. Ami kis vagyonom van, be kell vallanom, ebben a dobozban van. Megértheti, hogy mit érzek, mikor azt hallom, hogy ismeretlen emberek behatolnak a szobámba!
Holmes kérdő arccal nézett Blessingtonra, aztán megcsóválta a fejét.
– Ha félre akar vezetni engem, nem adhatok tanácsot – mondta.
– Mindent elmondtam. Holmes undorral fordult el tőle.
– Jó éjszakát, doktor – mondtam.
– Hát nem tanácsol semmit? – kérdezte Blessington megtört hangon.
– De igen. Azt, hogy mondja el az igazat.
Egy perc múlva már az utcán voltunk, és megindultunk hazafelé. Átvágtunk az Oxford Streeten, de csak a Harley Street közepén hallottam Holmes szájából az első szavakat.
– Sajnálom, az ördögnek tartoztunk ezzel az úttal, Watson – mondta. – Pedig alapjában véve érdekes ügy ez.
– Nem sokat értettem meg belőle – vallottam meg.
– Nyilvánvaló, hogy két ember – valószínűleg több is, de legalább kettő – valamiért le akar számolni Blessingtonnal. Meg vagyok győződve róla, hogy mind a két esetben a fiatalember járt Blessington szobájában, a társa pedig igen fondorlatosan megakadályozta a doktort, hogy megzavarja.
– És a katalepszia?
– Ügyesen megjátszották, kedves Watson, bár ezt nem szívesen árulnám el a híres szakorvosnak. Könnyű megjátszani. Én is megtettem már.
– És mi történt?
– Blessington véletlenül egyik esetben sem volt otthon. Azok ketten azért választották ezt a szokatlan órát látogatásra, hogy más beteg ne legyen a várószobában. Ez az időpont azonban éppen egybeesett Blessington sétájának idejével. Láthatjuk, hogy nem nagyon ismerik az időbeosztását. Ha egyszerűen pénzt vagy értéket keresnének, megpróbálták volna megtalálni. Különben is látni lehet az ember szemén, ha fél, hogy az élete forog kockán. Lehetetlen, hogy valakinek ilyen halálos ellensége legyen, és ne tudja, miért. Biztosra veszem, hogy Blessington tudja, kik ezek az emberek, de valamilyen ok miatt nem árulja el. Lehet, hogy holnap közlékenyebb kedvében lesz.
– Más megoldást is el tudnék képzelni – mondtam. – Valószínűtlen, de talán nem elképzelhetetlen. Lehet, hogy a katalepsziás orosz és a fia csak Trevelyan doktor képzeletében él, és hogy ő maga járt valamiért Blessington szobájában.
A gázláng fényében láttam, hogy Holmes jóindulatúan mosolyog kitűnő elképzelésem hallatára.
– Kedves barátom – kezdte – eleinte én is gondoltam erre a megoldásra, de aztán láttam, hogy az orvos történetét a nyomok megerősítik. A fiatalember olyan lábnyomokat hagyott a lépcsőházi szőnyegen, hogy nem is voltam kíváncsi a szobában látható nyomokra. A cipőjének szögletes orra volt, Blessington cipőjének hegyes. A fiatalember cipője legalább két ujjnyival hosszabb volt, mint a doktor cipője. Ez sok mindent elárul a nyomokról. Aludjunk egyet a dologra. Nem lepne meg különösebben, ha reggel friss híreket hallanánk a Brook Streetről.
Sherlock Holmes jóslata drámai módon beteljesedett Másnap reggel fél nyolckor – alig világosodott – az ágyam mellett állt köntösébe burkolózva.
– Vár ránk a kocsi, Watson – mondta.
– Mi a baj?
– Az a Brook Street-i eset.
– Történt valami?
– Valami szomorú, csak azt nem tudjuk, hogy mi – mondta, és felhúzta a redőnyt. – Nézze csak! Egy zsebkönyvből kiszakított lap. Ezt írták rá ceruzával: „Az isten szerelmére, jöjjenek azonnal. P. T.” Barátunk, az orvos, nagy bajban volt, mikor ezt írta. Siessünk, sürgős hívásról van szó.
Körülbelül negyedóra múlva már a doktor házában voltunk. Rémült arccal szaladt elénk.
– Rettenetes! – kiabálta, és a fejére tapasztotta a kezét.
– Mi történt?
– Blessington megölte magát!
Holmes füttyentett.
– Igen! Felakasztotta magát az éjszaka!
Beléptünk. Az orvos egy szobába, valószínűleg a várószobába vezetett bennünket.
– Azt sem tudom, mit tegyek – panaszolta. – A rendőrök már fent vannak. Borzalmasan megviselt az egész.
– Mikor találták meg?
– Mindennap korán reggel bevisznek neki egy csésze teát. Ma hétkor is felment a szobalány, és Blessington ott lógott a szoba közepén. A kötelet arra a horogra erősítette, amin a nagy lámpa lógott, és annak a ládának a tetejéről ugrott le, amit tegnap mutogatott nekünk.
Holmes egy percig mélyen elgondolkozott.
– Ha megengedi – szólalt meg aztán –, felmennék,
és közelebbről is megvizsgálnám az ügyet.
Fölmentünk, velünk tartott a doktor is.
Szörnyű látvány fogadott, mikor a hálószobába léptünk. Említettem már, hogy Blessington kövér testén lötyögött a bőr. Ahogy lógott, még elképesztőbb volt, szinte már nem is emberi. A nyaka megnyúlt, mint a megkopasztott csirkéé, a teste pedig még ormótlanabb, természetellenesebb lett tőle. Csak egy hosszú hálóing volt rajta, dagadt bokája, formátlan lába kikandikált belőle. Egy jóképű rendőrtiszt állt mellette, és szorgalmasan írt valamit a zsebkönyvébe.
– Örülök, hogy látom, Mr. Holmes – mondta, mikor a barátom belépett.
– Jó reggelt, Lanner – felelte Holmes. – Bocsássa meg, hogy magára török. Hallotta, hogy mi vezetett ehhez a szomorú esethez?
– Hallottam róla valamit.
– És mi a véleménye róla?
– Amennyire meg tudom ítélni, ennek az embernek a félelemtől elment az esze. Lefeküdt, látni az ágyon. A test körvonalai még látszanak. A legtöbb öngyilkosságot hajnali öt óra tájban követik el. Ő is körülbelül akkortájt akaszthatta fel magát. Azt hiszem, hogy mindent gondosan kitervelt.
– Az izmok merevségéből ítélve körülbelül három órája halhatott meg – mondtam.
– Talált valami szokatlant a szobában? – kérdezte Holmes.
– Egy csavarhúzót és néhány csavart a mosdóállványon. És sokat dohányzott az éjszaka. A kandallóban négy szivarvéget találtam.
– A szipkája hol van?
– Nem láttam sehol.
– És a szivartárcája?
– Az a zsebében volt.
Holmes kinyitotta, és megszagolgatta a benne levő egyetlen szivart.
– Ez havanna. A szivarvégek pedig holland szivarok, Indonéziából. Szalmába vannak csomagolva, és sokkal vékonyabbak, mint a hozzájuk hasonló hosszúságú szivarok. – Felkapta a szivarvégeket, és a zsebben hordható nagyítójával megvizsgálta őket. – Kettőt szipkából szívtak, kettőt nem. Kettőt egy nem nagyon éles késsel vágtak le, kettőt ép fogsorral haraptak le. Nem öngyilkosság ez, Mr. Lanner. Hidegvérű, jól kitervelt gyilkosság.
– Lehetetlen! – kiáltotta a felügyelő.
– Miért?
– Miért végeztek volna ilyen körülményes halálnemmel az áldozatukkal?
– Éppen ezt kell kiderítenünk.
– Hogyan jutottak be?
– A ház kapuján.
– Reggel be volt zárva.
– Valaki bezárta utánuk.
– Honnan tudja?
– Láttam a nyomaikat. Ha vár egy percet, talán többet is tudok mondani.
Az ajtóhoz ment, bezárta, szokott alaposságával megvizsgálta. A kulcs a belső oldalon volt, kivette, megnézte azt is. Az ágy, a szőnyeg, a székek, a kandalló, a holttest, a kötél, mind sorra kerültek. Holmes végül azt mondta, hogy minden rendben van, és segítségemmel és a felügyelő segítségével levágta a szerencsétlent a kötélről, és kegyeletes kézzel egy lepedőt terített rá.
– De honnan van a kötél? – kérdezte Holmes.
– Innen – mondta Trevelyan doktor, és egy hosszú, összetekert kötelet húzott ki az ágy alól. – Nagyon félt a tűztől, azért tartotta ezt is magánál, hogy az ablakon kimenekülhessen, ha ég a lépcsőház.
– Ezzel megkönnyítette a dolgukat – mondta Holmes elgondolkozva. – Maguk a tények a lehető legegyszerűbbek. Remélem, hogy délutánra az okokat is kideríthetem. Elvinném Blessington fényképét a kandallópárkányról, segítségemre lehet a nyomozásban.
– De hiszen semmit sem árult el! – panaszolta az orvos.
– Az események menete nyilvánvaló – mondta Holmes. – Hárman voltak itt, a fiatalember, az öreg és egy harmadik, akiről egyelőre semmit sem tudok. A másik kettő, talán említenem sem kell, az állítólagos orosz gróf meg a fia, róluk személyleírást is adhatunk. Egy bűntársuk engedte be őket a házba. Ha elfogadna tőlem egy tanácsot, felügyelő úr, tartóztassa le a kisinast, aki nemrég állt a doktor szolgálatába, ha jól emlékszem.
– Eltűnt a semmirekellő – mondta az orvos. – A szakácsnő meg a szobalány éppen most kereste.
Holmes megvonta a vállát.
– Pedig az ő szerepe ebben a szomorújátékban nem volt jelentéktelen. A három ember lábujjhegyen feljött a lépcsőn, elöl az öreg, utána a fiatal, leghátul az ismeretlen harmadik...
– Holmes! – szaladt ki a számon.
– Vitathatatlanul ebben a sorrendben nyomódtak egymásra a lábnyomok. Tegnap este már megtanulhattam, melyik melyik. Mr. Blessington szobájába mentek. Az ajtó be volt zárva. Egy drót segítségével megfordították a zárban a kulcsot. Még nagyító nélkül is látni lehet, hol karcolták meg a zárat és a kulcsot. Első dolguk az volt, hogy betömjék Mr. Blessington száját. Lehet, hogy aludt, lehet, hogy ijedtében nem tudott segítségért kiáltani. A falak is vastagok, még az is elképzelhető, hogy sikoltott, ha ideje volt rá, de senki sem hallotta. Megkötözték, és aztán tanácskozást tartottak. Azt hiszem, hogy ez valami bírósági tárgyalásféle lehetett. Elég soká eltarthatott, közben szívták el a szivarokat. Az öregember a fonott székben ült, neki volt szipkája. A fiatal ott ült, a hamut a fiókos szekrény mellé szórta. A harmadik fel és alá járt. Blessington, gondolom, az ágyban ült, de nem vagyok biztos benne. A végén megragadták Blessingtont, és felakasztották. Előre kiterveltek mindent, valószínűleg még csigát is hoztak magukkal, hogy könnyebb legyen a dolguk. A csavarhúzóval és a csavarokkal azt akarták felerősíteni. De meglátták a horgot, ezért nem fáradtak vele. Mikor elvégezték a munkájukat, elmentek, és a bűntársuk bezárta mögöttük a kaput.
Nagy érdeklődéssel hallgattuk Holmes fejtegetését az éjszaka történtekről, de még most is alig tudtuk követni a gondolatmenetét, olyan finom és apró jelekből következtette ki az egészet. A felügyelő elsietett, hogy a kisinas felől tudakozódjon, Holmes meg én hazamentünk a Baker Streetre reggelizni.
– Három órára hazajövök – mondta a barátom reggeli után. – Akkorra kérettem ide a felügyelőt és a doktort is. Remélem, hogy addigra kiderítem, mi lappang még e mögött az ügy mögött.
Látogatóink meg is érkeztek a kijelölt órára, de Holmes csak háromnegyed négykor jelent meg. Rögtön láttam az arcáról, hogy sikerrel járt.
– Mi újság, felügyelő úr?
– Megvan a fiú.
– Nagyszerű! És megvannak az emberek is.
– Elfogta őket? – kérdeztük mind a hárman.
– Nem, csak megállapítottam, hogy kicsodák. Ezt a BIessingtont jól ismerték a Scotland Yardon, és persze a gyilkosait is. A három gyilkos: Biddle, Hayward és Moffat.
– A worthingdoni bankrablók! – kiáltotta a felügyelő.
– Úgy van – mondta Holmes.
– Ezek szerint Blessington nem más volt, mint a hírhedt Sutton.
– Úgy van – mondta Holmes.
– Hiszen akkor minden világos – mondta a felügyelő.
Trevelyan és én értetlenül néztünk egymásra.
– Bizonyára emlékeznek a worthingdoni nagy bankrablásra – mondta Holmes. – Öt tagja volt a bandának, a mi négy ismerősünk, és egy Cartwright nevű ember.
Megölték Tobint, az éjjeliőrt, és hétezer fontot zsákmányoltak. Mindez 1875-ben történt. Mind az ötöt letartóztatták, de nem volt elég bizonyíték ellenük. Blessington, vagyis inkább Sutton, a banda legaljasabb tagja elárulta őket. Vallomása alapján Cartwrightot felakasztották, a másik három pedig tizenöt-tizenöt évet kapott.
Mihelyt kiszabadultak, néhány évvel a teljes büntetés letelte előtt, rögtön az áruló nyomába vetették magukat, meg akarták bosszulni társuk halálát. Kétszer próbálkoztak eredménytelenül. Harmadszor sikerrel jártak. Mire kíváncsi még, Trevelyan doktor?
– Azt hiszem, most már minden világos – mondta az orvos. – Azon a napon lett olyan nyugtalan, amikor az újságban olvasta, hogy a társai kiszabadultak.
– Igen. A betörésről szóló mese csakugyan mese volt.
– De miért nem mondta el magának az igazságot?
– Tudta, hogy a bűntársai bosszút akarnak állni, mindenki elől elbújt tehát, ha tehette. A titka szégyenteljes titok volt, nem tudta rászánni magát, hogy elárulja. De akármekkora gazember volt is, a törvény pajzsa őt is védte, és ha megvédeni nem tudta is, a felügyelő mindent el fog követni, hogy a törvény bosszuló karja elérje a gyilkosait.
Ez a Brook Street-i orvos és a bentlakó beteg egyedülállóan érdekes története. A három gyilkosról azóta sem hallott a rendőrség, és a Scotland Yardon azt gyanítják, hogy a portugál partok közelében, Oporto mellett szerencsétlenül járt Norah Creina gőzös utasai közt voltak. A kisinast bizonyítékok hiányában nem ítélhették el, és az úgynevezett Brook Street-i rejtélyről mind ez ideig nem tudta meg az igazságot a világ.

 

 

A GÖRÖG TOLMÁCS

Hosszú ideje voltam már bizalmas barátságban Sherlock Holmesszal, de még sohasem hallottam, hogy a rokonait emlegette volna, és csak nagyon ritkán beszélt ifjú éveiről. Ez a zárkózottsága is hozzájárult, hogy alakját ne tekintsem egészen emberinek, és néha csakugyan úgy gondoltam rá, mint valamilyen egyedülálló jelenségre, szív nélküli agyra, szellemiekben gazdag, érzelmekben szegény személyre. Jellemző volt erre az egyáltalán nem érzelmes természetre, hogy kerülte a nőket, nem kötött újabb barátságot, de az is, hogy a családjára vonatkozó megjegyzésektől is óvakodott. Már-már azt hittem, hogy apátlan-anyátlan árva, nincsenek élő rokonai, de egy szép napon nagy meglepetésemre a testvéréről kezdett beszélni.
Egy nyári este beszélgettünk, tea után, kapkodva és rendszertelenül, golfegyletekről, az ekliptika ferdeségének változásáról és az okairól, végül pedig a tulajdonságok öröklődéséről és az ősök szerepéről. Arról vitatkoztunk, hogy egy ember bármilyen tulajdonsága milyen mértékben köszönhető az őseinek, és milyen mértékben a neveltetésének.
– Mindabból, amit maga elárult nekem saját, magáról – mondtam –, világosan következik, hogy megfigyelőképessége és következtetési készsége a módszeres felkészülésnek és gyakorlatnak köszönhető.
– Bizonyos mértékig – felelte Holmes elgondolkozva. – Az őseim vidéki földbirtokosok voltak, úgy éltek, ahogy a földbirtokosok szoktak. Mégis nekik köszönhetem, hogy ezek felé a dolgok felé fordultam, talán elsősorban a nagyanyámnak, aki Vernet-nek, a híres francia festőnek volt a húga. És a művészi hajlandóság a legkülönbözőbb formákban nyilatkozhat meg.
– Honnan tudja, hogy ez öröklött képesség?
– Mert a testvéremben, Mycroftban még inkább megtalálható.
Ez újdonság volt számomra. Ha még egy ilyen csodálatos képességű ember van Angliában, hogyhogy sem a rendőrség, sem a nagyközönség nem tud róla? Megkérdeztem, és arra is célozgattam, hogy barátom csak szerénykedésből tartja magánál is különbnek a testvérét. Holmes csak nevetett a célozgatásomon.
– Kedves Watson – mondta –, sohasem értettem azokat, akik a szerénységet erénynek tartják. A módszeresen gondolkozó embernek mindent úgy kell látnia, amilyen, és ha valaki lebecsüli magát, éppen úgy téved, mint aki túlbecsüli. És ha azt mondom, hogy Mycroft különb megfigyelő, mint én, elhiheti, hogy csak a tiszta igazságot mondom.
– Az öccse vagy a bátyja?
– A bátyám. Hét évvel öregebb nálam.
– És hogyhogy nem ismeri senki?
– A maga körében nagyon jól ismerik.
– És mi az ő köre?
– Mondjuk a Diogenész Klub.
Sohasem hallottam erről az intézményről, és a tudatlanságom kiülhetett az arcomra, mert Sherlock Holmes előhúzta a zsebóráját.
– A Diogenész Klub London egyik legfurcsább klubja, és Mycroft a világ egyik legfurcsább embere. Háromnegyed öttől hét óra negyven percig mindig a klubjában van. Most éppen hat óra, és ha kedve van sétálni egy kicsit ezen a szép estén, szívesen bemutatom magának a két említett furcsaságot.
Öt perc múlva már az utcán voltunk, és a Regent körtér felé tartottunk.
– Maga csodálkozik rajta – mondta a barátom –, hogy Mycroft nem használja fel a képességeit nyomozásra. Képtelen rá.
– De hiszen azt mondta, hogy...
– Azt mondtam, hogy jobb megfigyelő és következtető nálam. Ha a nyomozás csak abból állna, hogy az ember ül a karosszékében és gondolkozik, a bátyám volna minden idők legnagyobb nyomozója. De nincs benne elég becsvágy és tetterő. Egy lépést sem tenne, hogy a feltevéseinek igazáról meggyőződjön, inkább beismerné, hogy tévedett, mintsem igazságának a bebizonyításával vesződjön. Sokszor fordultam hozzá az ügyeimben, és a feltevései mindig helytállónak bizonyultak. De teljességgel képtelen elvégezni azokat a gyakorlati tennivalókat, amelyek nélkül nem lehet bíró vagy esküdtszék elé vinni az ügyet.
– Szóval nem ez a foglalkozása.
– A legkevésbé sem. Számomra ez a munka a megélhetés forrása, számára műkedvelő játszadozás. Csodálatos számtani képességei vannak, és több minisztérium könyvelését ő vizsgálja felül számszaki szempontból. A Pali Mailen lakik, minden reggel lesétál a Whitehallra, minden este hazasétál. Más testmozgást évek óta nem végez, és nem jár sehova, csak a lakásával szemközt levő Diogenész Klubba.
– Nem ismerem ezt a klubot.
– Ne csodálkozzon rajta. Sok olyan ember van Londonban, aki félénkségből vagy embergyűlöletből kerüli embertársainak társaságát. De azért ők is meg tudják becsülni a kényelmes karosszéket, élvezik a legfrissebb folyóiratokat. Az ő kedvükért alapították a Diogenész Klubot, a város társaságba és klubba végképp nem való embereinek paradicsomát. A tagoknak nem szabad egymásról tudomást venniük. Beszélni semmiféle indokolással sem szabad, csak az idegenek fogadótermében, és ha valaki háromszor vét a szabályok ellen, a bizottság elé kerül, és az ilyen fecsegőt ki lehet zárni a tagok közül. Bátyám a klub egyik alapítója, és az intézménynek az én tapasztalataim szerint is nagyon megnyugtató légköre van.
Beszélgetés közben kijutottunk a Pall Mailre, és a St. James-palota felől végigsétáltunk rajta. Sherlock Holmes a Carlton Klubtól nem messze megállt egy ajtó előtt, csendre intett, és bevezetett az előcsarnokba. Az üvegajtón keresztül beláttam egy fényűzően berendezett nagy terembe, sokan üldögéltek, újságot olvastak benne, mindenki a maga kis kuckójában. Holmes egy kisebb, a Pali Mailre néző szobába vezetett, egy pillanatra magamra hagyott, és nemsokára másodmagával tért vissza. Láttam, hogy ez csak a bátyja lehet.
Mycroft Holmes erősebb, testesebb ember volt, mint Sherlock. A teste volt igazán kövér, az arca – bár az sem volt sovány, inkább hegyes – emlékeztetett öccsének jellegzetes, kifejezésteli ábrázatára. Szeme nagyon világos, kékesszürke, mindig olyan távolba néző és befelé látó, amilyennek néha Sherlock Holmesét láttam, a legnagyobb szellemi erőfeszítés pillanataiban.
– Örülök, hogy megismerhettem – mondta, és megszorította a kezemet fókauszonyra emlékeztető, széles, lapos kezével. – Mindenki Sherlockról beszél, amióta maga felcsapott a krónikásának. Azt hittem, Sherlock, eljössz hozzám a múlt héten, hogy azt a kastélybeli esetet megbeszéljük. Úgy éreztem, hogy nem nagyon boldogulsz vele.
– De azért megoldottam – felelte a barátom mosolyogva.
– Adams volt a tettes, nem igaz?
– Adams volt.
– Az első pillanattól kezdve tudtam.
Leültek a kiugró ablakmélyedésbe.
– Ez a megfelelő hely, hogy megfigyeljük embertársainkat – mondta Mycroft. – Micsoda remek figurák! Nézd csak ezt a két embert, éppen errefelé jönnek.
– A biliárdfelíró meg a másik?
– Igen. Mit tudsz kisütni a másikról?
A két ember megállt az ablak alatt. Az egyik mellénye a zseb fölött krétafoltos volt, de más jelét a biliárdozásnak nem vettem észre rajta. A másik alacsony, sötét bőrű ember volt, a kalapját hátratolta a homlokán, és több csomagot szorongatott a hóna alatt.
– Úgy nézem, kiszolgált katona – mondta Sherlock.
– És nemrég szerelt le – mondta a bátyja.
– Látni, hogy Indiában szolgált.
– És hogy altiszt volt.
– Azt mondanám, hogy tüzér.
– Özvegy.
– De gyereke van – mondta Sherlock.
– Gyerekei, barátom, gyerekei!
– Ugyan! – nevettem fel. – Ami sok, az sok!
– Nem is olyan nehéz megállapítani, hogy ez a tekintélyt parancsoló, napbarnította ember katona, de nem közkatona, és hogy nemrég tért haza Indiából – felelte Holmes.
– Azt, hogy nemrég szerelt le, az bizonyítja, hogy kincstári bakancs van a lábán – mondta Mycroft.
– Nem úgy jár, ahogy a lovasok szoktak, de a kalapját félrecsapva viselte, mert a homlokának az egyik széle világosabb, mint a másik. Árkász nem lehet, mert sovány. Tehát tüzér.
– A gyászruháján látni, hogy nagyon közeli hozzátartozóját veszítette el. Mivel ő maga vásárol be, valószínűleg a feleségét. Gyerekholmikat vásárolt, láthatja. Csörgőt is, tehát egészen apró gyereke is van. Az asszony valószínűleg belehalt a szülésbe. De egy képeskönyv is van a hóna alatt, vagyis egy nagyobbacska gyerekről is gondoskodnia kell.
Kezdtem érezni, miért mondta a barátom, hogy a bátyja nála is különb képességekkel rendelkezik. Sherlock Holmes rám nézett és mosolygott. Mycroft tubákot szippantott egy teknőchéj dobozból, majd nagy vörös selyem zsebkendővel lesöpörte a kabátjáról az odatévedt szemeket.
– Most jut eszembe, Sherlock, hogy egy szívedhez nagyon közel álló ügyben, igazán egyedülálló esetben a tanácsomat kérték. Nem volt annyi kitartás bennem, hogy kellőképpen utánajárjak, alig tettem valamit, de igen kellemesen elgondolkozhattam rajta. Ha szívesen meghallgatnád a részleteket...
– De még milyen szívesen, kedves Mycroft!
Mycroft írt valamit a zsebkönyvéből kiszakított lapra, aztán csengetett, és a levelet egy ajtónállónak adta.
– Megkértem Mr. Melast, hogy jöjjön át ide – mondta. – Egy emelettel fölöttem lakik, futólag ismerjük egymást, ezért is fordult hozzám tanácstalanságában. Mr. Melas tudomásom szerint görög származású, és kitűnő nyelvész. Ami a foglalkozását illeti, törvényszéki tolmács, de idegenvezetőként is dolgozik, ha a Northumberland Avenue szállodáiban megszálló keleti hatalmasságok valamelyikének erre van szüksége. Azt hiszem, leghelyesebb, ha ő maga mondja el rendkívüli kalandját. Kisvártatva egy alacsony, zömök ember csatlakozott hozzánk. Olajbarna arca és szénfekete haja elárulta, hogy déli országból származik, bár a beszéde olyan volt, mint akármelyik művelt angolé. Örömmel rázott kezet Sherlock Holmesszal, és mikor meghallotta, hogy a híres szaktekintély a történetére kíváncsi, elégedetten villant meg a szeme.
– Attól félek, hogy a rendőrség nem nagyon hisz nekem – mondta panaszosan. – Szavamra, nem. Azt hiszik, hogy ilyen dolog elképzelhetetlen, mert ők még nem hallottak ilyesmiről. De nincs nyugtom addig, amíg meg nem tudom, mi történt az én összevissza ragtapaszozott arcú szerencsétlen ismerősömmel.
– Érdeklődve hallgatom – mondta Sherlock Holmes.
– Szerda este van – kezdte Mr. Melas –, tehát hétfőn éjszaka történt, amit elmesélek, vagyis alig két napja. A kedves szomszédom talán már említette, hogy tolmács vagyok. Sok nyelvből fordítok, majdnem valamennyiből, de mert görögnek születtem, és a nevem is görög, leginkább ezzel a nyelvvel foglalkozom. Évek óta én vagyok a legnevesebb görög tolmács Londonban, és a szállodákban is jól ismerik a nevemet.
Elég gyakran megesik, hogy a legváratlanabb időpontokban keresnek bajba jutott idegenek vagy frissen ideérkezett utasok, akiknek szükségük van a szolgálataimra. Nem lepődtem meg tehát, mikor hétfőn este egy jól öltözött fiatalember, egy bizonyos Mr. Latimer jelent meg a lakásomban, azt mondta, hogy lent vár a bérkocsi, és hogy menjek vele. Egy görög ismerőse kereste fel üzleti ügyekben, és mivel csak az anyanyelvén beszél, feltétlenül tolmácsra van szüksége. Tudomásomra hozta, hogy a háza nem nagyon messze, Kensingtonban van. Szemmel láthatólag sietett, valósággal betuszkolt a bérkocsiba, mikor leértünk az utcára.
Bérkocsit mondtam, de csakhamar arra kellett gondolnom, hogy nem bérkocsi az, amiben utazom. Tágasabb volt, mint London négykerekű szégyenei, a felszerelése kissé kopott, de előkelő. Mr. Latimer leült a velem szemben levő ülésre, és megindultunk a Charing Cross majd a Shaftesbury Avenue felé. Mikor az Oxford Streethez értünk, megjegyeztem, hogy nagy kerülővel közelítjük meg Kensingtont, de útitársam különös viselkedése láttán elakadt a szavam.
A kabátja alól egy kurta, de félelmetes ólmos botot húzott elő, többször is meglóbálta, mintha a súlyát, a keménységét ellenőrizné. Aztán szótlanul letette maga mellé az ülésre. Utána mind a két oldalon felhúzta a kocsi ablakát. Döbbenten láttam, hogy az ablakok papírral vannak beragasztva, hogy ne lehessen kilátni rajtuk.
– „Sajnálom, hogy megfosztom a szép kilátástól, Mr. Melas – mondta. – Be kell vallanom, nem szeretném, ha megtudná, hova megyünk. Esetleg kellemetlen lehet számomra, ha máskor is odatalál.”
Gondolhatja, hogy ettől a szónoklattól mennyire megijedtem. Ráadásul az útitársam fiatal volt, erős, széles vállú, akkor sem szállhattam volna szembe vele, ha nincs ólmos botja.
– „Nem helyénvaló ez a dolog, Mr. Latimer – dadogtam. – Tudja meg, hogy amit csinál, megengedhetetlen.”
– „Egy kissé önkényes, nem tagadom – mondta –, de majd kárpótolni fogjuk érte. De figyelmeztetnem kell, Mr. Melas, hogyha feltűnést próbál kelteni, vagy bármi olyasfélét tesz, ami az érdekeimet sérti, nagyon meg fogja bánni. Engedje meg, hogy emlékeztessem: senki sem tudja, hova ment, és ebben a kocsiban is, a házamban is az én kezemben van.”
Halkan beszélt, de érdesen, nagyon fenyegetően. Szótlanul ültem a helyemen, azon töprengtem, miért rabolt el ilyen megmagyarázhatatlanul. Bármi volt is az oka, tudtam, hogy nincs értelme tiltakozni, be kell várnom, mit hoz a jövő.
Két óra hosszat kocsikáztunk, és fogalmam sem volt róla, merre járhatunk. Néha a kerekek zörgéséről hallottam, hogy macskaköves utcában vagyunk, néha simán, csendesen suhantunk, mintha aszfaltozott úton haladnánk. De ezt az egy dolgot leszámítva semmi sem árulta el, hol vagyunk. Az ablakokon levő papíron nem hatolt át a fény, az előrenéző üveget kék függöny borította. Negyed nyolckor indultunk el a Pali Mailről, és az órám tanúsága szerint tíz perccel kilenc előtt álltunk meg végre. Útitársam leeresztette az ablakot, és én egy alacsony, ívelt tetejű kaput pillantottam meg, lámpa égett fölötte. Kiszálltam a kocsiból, a kapu kinyílt, és én mintha füvet és fákat láttam volna, mikor beléptem. Hogy park volt-e ez vagy egyszerűen vidéki táj, nem tudnám megmondani.
Odabent egy színes burájú gázlámpa égett, de olyan halványan, hogy nem sokat láttam, csak annyit, hogy az előcsarnok jó nagy, és képekkel van teliaggatva. A gyér világosságban is kivehettem, hogy egy alacsony, görbe vállú, gyanús külsejű, középkorú ember nyitott ajtót nekünk. Mikor felénk fordult, az üveg csillogásán láttam, hogy pápaszemet visel.
– „Ez Mr. Melas, Harold?” – kérdezte.
– „Igen.”
– „Pompás! Jó munka volt! Ne haragudjon, Mr. Melas, de maga nélkül nem boldogultunk. Ha értelmesen viselkedik, nem fogja megbánni, de ha valami ostobasággal kísérletezne, Isten legyen irgalmas magának.”
Idegesen, kapkodva beszélt, olykor nevetgélt is közben, és én még jobban féltem tőle, mint a másiktól.
– „Mit akarnak tőlem?” – kérdeztem.
– „Néhány kérdést kell intéznie egy görög vendégünkhöz, és meg kell mondania, hogy mit felelt. Csak annyit mondjon, amennyit magának mondanak, különben – és itt megint idegesen nevetett – jobb lett volna meg sem születnie.”
Közben kinyitott egy ajtót, és bevezetett egy előkelően berendezett szobába, már amennyire az alig pislákoló lámpa fényében meg tudtam ítélni. Nagy szoba volt, gazdagságról árulkodott az is, hogy minden lépésnél puha szőnyegbe süppedt a lábam. Bársonnyal behúzott székeket láttam, szép fehér márványkandallót és egy japáninak látszó páncélt a kandalló mellett a falon. A lámpa alatt volt egy szék, az idősebb ember intett, hogy oda üljek le. A fiatalabb kiment, és nemsokára egy másik ajtón jött be, egy bő köntösfélébe bújtatott, lassan lépegető embert vezetett. Mikor a lámpa halvány fénykörébe értek, és alaposabban szemügyre vehettem az embert, borzongás járt át. Csont és bőr volt, halálsápadt; kidülledő, fényes szemén láttam, hogy a teste erőtlen, de a lelke szilárd. Mégsem a testi elesettsége rémített meg, hanem az, hogy ragtapasszal összevissza volt ragasztva az arca, és a száját egy vastag rongycsomó takarta el.
– „Megvan a palatábla, Harold? – kérdezte az öregebb, miközben a szerencsétlen leült, vagyis inkább leroskadt egy székbe. – Levetted a kötést a kezéről? Add oda neki a palavesszőt. Maga fogja feltenni a kérdéseket, Mr. Melas, ő meg majd leírja a feleleteket. Először is kérdezze meg tőle, hajlandó-e aláírni az iratokat?”
A fogolynak szikrázott a szeme.
– „Soha” – írta a táblára görögül.
– „Mik a feltételei?” – kérdeztem zsarnokunk parancsára.
– „Egy ismerős görög pap előtt kössenek házasságot az én jelenlétemben.”
Megint az ideges, gonosz nevetés.
– „Tudja, mi vár magára?”
– „Nem érdekel.”
Ezek csak szemelvények képtelen, félig elmondott, félig leírt társalgásunk kérdéseiből és válaszaiból. Ismételten meg kellett kérdeznem tőle, nem hajlandó-e aláírni az iratokat. Mindig elutasító választ kaptam. Egyszerre csak eszembe jutott valami. Minden kérdéshez hozzáfűztem valamit, eleinte csak ártatlan dolgokat, hogy lássam, megértenek-e belőle valamit azok ketten, és mikor láttam, hogy nem, veszélyesebb játékba kezdtem. Ilyesféleképp társalogtunk:
– „Ez a csökönyösség nem vezet jóra. Ki maga?”
– „Nem érdekel. Idegen vagyok Londonban.”
– „Csak magát okolhatja mindenért. Mióta van itt?”
– „Rendben van. Három hete.”
– „Úgysem lesz magáé a vagyon. Mi baja van?”
– „De gonosztevőké se legyen. Éheztetnek.”
– „Ha mindent aláír, kiszabadul. Miféle ház ez?”
– „Nem írok alá semmit. Nem tudom.”
– „A lányon nem segít vele. Mi a neve?”
– „Elhiszem, ha látom. Kratides.”
– „Láthatja, ha mindent aláírt. Honnan jött?”
– „Akkor sosem fogom látni. Athénból.”
Ha még öt percem lett volna, Mr. Holmes, mindent kiszedtem volna belőle, a többiek orra előtt. Talán már a következő kérdésem tisztázta volna a történteket, de egyszerre csak kinyílt az ajtó, és egy nő lépett a szobába. Nem láttam tisztán, csak annyit állapíthattam meg, hogy magas, csinos, fekete hajú, és valami lobogó fehér köpeny van rajta.
– „Nem tudtam tovább várni, Harold! – mondta tört angolsággal. – Olyan egyedül voltam... Szent isten, hiszen ez Paolos!”
Az utolsó szavakat már görögül mondta. A férfi utolsó erejével letépte a ragtapaszt az arcáról, és a nő karjába vetette magát.
– „Sofia! Sofia!” – kiabálta.
Csak egy pillanatra ölelhették meg egymást, mert a fiatalabb rabtartó megragadta a lányt és kituszkolta a szobából, az öregebb pedig könnyűszerrel elbánt kiéheztetett áldozatával, és a másik ajtón kivonszolta. Egy percre magamra maradtam, fel is ugrottam, abban a hiszemben, hogy elárulja valami, hol is vagyok tulajdonképpen. Szerencsére egyetlen lépést sem tettem, mert amikor felnéztem, láttam, hogy az idősebb ember az ajtóban áll, és le nem veszi rólam a szemét.
– „Készen is vagyunk, Mr. Melas – mondta. – Láthatja, hogy egy magántermészetű üggyel kapcsolatban fogadtuk bizalmunkba. Azért kellett magához fordulnunk, mert az a görögül beszélő barátunk, aki tárgyalásainkat vezette, kénytelen volt visszautazni Keletre. Szükséges volt, hogy valaki átvegye a szerepét, és szerencsénkre hallottunk a maga kiváló képességeiről.”
Meghajoltam.
– „Remélem, hogy a tiszteletdíjat megfelelőnek fogja találni – mondta, és odajött hozzám. – Tessék öt font. De ne felejtsen el valamit, kérem – és nevetgélve megkopogtatta a mellemet. – Ha bárkinek, érti, bárkinek csak egy szót is szól a dologról, Isten irgalmazzon magának!”
Leírhatatlan undorral és rettegéssel töltött el ez a jelentéktelen külsejű ember. A lámpa éppen az arcába világított, jobban megnézhettem magamnak. Az arca vékony volt és beesett, a szakálla hegyes, finom szálú és ritkás. Beszéd közben előreszegte a fejét, az ajka, a szemhéja szüntelenül rángatózott, mintha vitustánc gyötörné. Arra gondoltam, hogy nyugtalan nevetgélése is valamilyen idegbaj jele. De a szeme riasztó volt, acélszürke, hidegen csillogó, iszonyatosan, engesztelhetetlenül kegyetlen.
– „Megtudjuk, ha beszél róla – mondta. – Megvannak a magunk hírforrásai. A kocsi már várja magát. A barátom elkíséri.”
Keresztülvezettek az előcsarnokon, felültettek a kocsira. Megint láttam egy pillanatra a fákat és a kertet. Mr. Latimer szorosan a nyomomban lépkedett, a kocsiban szótlanul leült a velem szemben levő ülésre. Csendben kocsikáztunk nagyon sokáig, felhúzott ablakokkal. Nem sokkal éjfél után megállt a kocsi.
– „Itt ki kell szállnia, Mr. Melas – mondta az útitársam. – Sajnálom, hogy ilyen messze van a lakásától, de nem tehetek mást. Ne próbálja meg a kocsit követni, mert rosszul járhat.”
Ezzel kinyitotta az ajtót, és nekem alig volt annyi időm, hogy kiugorjak, a kocsis máris a lovak közé csapott, és a kocsi elrobogott. Kíváncsian néztem körül. Hangával benőtt, itt-ott rekettyebokrok sötét foltjával tarkított réten voltam. A távolban egy házsort láttam, egy-egy emeleti ablakban még égett a lámpa. A másik oldalon pedig a vasút piros fényeit pillantottam meg.
A kocsi már eltűnt a szemem elől. Nézelődtem, azon törtem a fejem, hol lehetek. Valaki felém tartott a sötétségben. Közelebb érve láttam, hogy egy vasúti hordár.
– „Meg tudja mondani, mi ez a hely?” – kérdeztem.
– „Wandsworth Common” – felelte.
– „Van még vonat Londonba?”
– „Körülbelül egy mérföldet kell gyalogolni, Clapham Junction állomásig – mondta. – Még éppen elérheti az utolsó vonatot.”
Így végződött a kalandom. Mr. Holmes. Nem tudom. hol voltam, nem tudom, kivel beszéltem, csak annyit tudok, amennyit elmondtam. De tudom, hogy itt valami nincs rendjén, és szeretnék segíteni azon a szerencsétlenen, ha lehet. Másnap elmondtam a történetet Mr. Mycroft Holmesnak. aztán a rendőrségnek is.
Egy ideig szótlanul ültünk az elképesztő beszámoló után. Aztán Sherlock Holmes a bátyjára nézett.
– Mit tettetek? – kérdezte.
Mycroft felvette a mellette levő kis asztalon heverő újságot, a Daily Newst.
– „Jutalom Paolos Kratides angolul nem beszélő athéni görög férfi hollétére vonatkozó felvilágosításért. Ugyancsak jutalom jár egy Sofia keresztnevű görög hölgy hollétére vonatkozó felvilágosításért. X 2473.” Minden újságban megjelent. Eddig semmi válasz.
– A görög követség mit mond?
– Érdeklődtem. Nem tudnak semmiről.
– Táviratozni kell az athéni rendőrfőnöknek. Mycroft felém fordult.
– Sherlock az egyetlen tevékeny ember a családban – mondta. – Szeretném, ha a kezedbe vennéd az ügyet, és tájékoztatnál, ha megtudsz valamit.
– Meglesz – mondta a barátom, és felállt. – Értesítelek téged is, Mr. Melast is. Kérem, Mr. Melas, vigyázzon magára, mert ezekből a hirdetésekből az emberrablók látni fogják, hogy elárulta a titkukat.
Hazafelé menet megálltunk egy távíróhivatalban. Holmes számos sürgönyt adott fel.
– Látja. Watson – mondta –, ez nem volt elvesztegetett este. Legérdekesebb eseteim közül jó néhányat Mycroftnak köszönhetek. A most hallott esetnek, sajnos, csak egyféle magyarázata van, de néhány részlete nagyon figyelemreméltó.
– Reméli, hogy meg tudja oldani?
– Sok mindent kisütöttünk már. meglepő lenne, ha nem tudnánk meg a még hiányzó dolgokat is hozzá. Valószínűleg magának is van valami elképzelése, ami minden ismert részletet megmagyaráz.
– Homályosan ugyan, de van.
– Halljuk, mi az!
– Szerintem nyilvánvaló, hogy ezt a görög lányt a Harold Latimer nevű fiatalember szöktette meg.
– Szöktette meg, de honnan?
– Talán Athénből.
Sherlock Holmes a fejét rázta.
– A fiatalember egy szót sem tud görögül. A lány elég jól beszél angolul. Következésképp a hölgy már egy ideje Angliában van, és a fiatalember sohasem járt Görögországban.
– Tegyük föl akkor, hogy a hölgy eljött Angliába látogatóba, és Harold rábeszélte, hogy szökjön meg vele.
– Ez már elképzelhetőbb.
– És a lány bátyja – mert alighanem ez a rokoni kapcsolat áll fenn közöttük – utánajön Görögországból, hogy közbelépjen. Vigyázatlanságában a fiatalember és öreg cinkosa kezébe esik. Fogva tartják, és rá akarják kényszeríteni, hogy írjon alá bizonyos papírokat, mondjuk, adja át nekik a lány vagyonát, hiszen ő lehet a gyámja. Megtagadja. A tárgyalásokhoz tolmácsra van szükség, először valaki más tolmácsol, aztán ezt a Mr. Melast veszik elő. A lány nem tud a bátyja megérkezéséről, és csak véletlenül deríti ki az igazat.
– Kitűnő, Watson! – kiáltotta Holmes. – Azt hiszem, nem jár messze az igazságtól. Láthatja, hogy minden ütőkártya a mi kezünkben van, legfeljebb attól kell félnünk, hogy megpróbálnak végezni velünk. Ha elég időnk lesz, kézre kerítjük őket.
– De hogy fogjuk megtalálni azt a házat?
– Ha az elképzelésünk helytálló, és a lányt valóban Sofia Kratidesnek hívják, könnyen a nyomára fogunk bukkanni. Elsősorban ebben bízhatunk, mert a bátyja nemrég érkezett Angliába, idegen még itt. Bizonyos időnek el kellett telnie azóta, hogy Harold barátunk kapcsolatba került a lánnyal, legalábbis néhány hétnek, hiszen a lány bátyja Görögországban megtudta a dolgot, és utánajött. Ha egész idő alatt ugyanazon a helyen laktak, valószínűleg nyomra fog vezetni valaki, hála Mycroft hirdetésének.
Beszélgetés közben meg is érkeztünk a Baker Streetre. Holmes ment föl elsőnek az emeletre, és mikor benyitott a szobánkba, meglepetten kiáltott fel. Átnéztem a válla fölött. Én is csodálkoztam. A karosszékben ült és pipázott Mycroft, Holmes bátyja.
– Kerülj beljebb, Sherlock! Fáradjon be, uram – mondta nyájasan, és mosolygott megütközött arcunk láttán. – Ennyi tettrekészséget nem néztél ki belőlem, ugye, Sherlock? De be kell vallanom, érdekel ez az ügy.
– Hogy kerültél ide?
– Kocsival. Megelőztelek benneteket.
– Van valami fejlemény?
– Válasz jött a hirdetésemre.
– Ne mondd!
– De bizony. Alig néhány perccel azután, hogy elmentetek.
– És mi van a válaszban?
Mycroft Holmes egy levelet vett elő.
– Itt van – mondta. – Vékony tollal írták csontszínű miniszterpapírra, az írás alapján egy beteges, középkorú ember küldte. Ezt írja: „Uram, mai hirdetésére válaszolva van szerencsém közölni, hogy jól ismerem a szóban forgó hölgyet. Ha felkeresne, tájékoztathatnám erről a szomorú történetről. A hölgy jelenleg Beckenhamben lakik, a Mirtusz-villában. Tisztelő híve: J. Davenport.” Brixtonból ír – tette hozzá Mycroft Holmes. – Nem kellene most mindjárt elmennünk hozzá, hogy meghallgassuk a szomorú történetről szóló tájékoztatást?
– Kedves Mycroft, a férfi élete fontosabb számunkra, mint a lány története. Szóljunk be a Scotland Yardra Gregson felügyelőért, és menjünk egyenesen Beckenhambe. Tudjuk, hogy végezni akarnak vele, minden pillanat életbevágóan fontos lehet.
– Útközben beszólhatnánk Mr. Melasért – javasoltam. – Szükségünk lehet tolmácsra.
– Nagyszerű ötlet! – mondta Holmes. – A gyerek szaladjon el kocsiért, és máris indulhatunk.
Kihúzta az asztalfiókot, és láttam, hogy zsebre teszi a pisztolyát.
– Szükség lehet rá – mondta kérdő tekintetemet látva. – A hallottak alapján különösen veszélyes társasággal van dolgunk.
Már majdnem besötétedett, mire Mr. Melas házához értünk, a Pall Mailre. Megtudtuk, hogy valaki érte jött, és magával vitte.
– Nem tudja, hogy hova? – kérdezte Mycroft Holmes.
– Nem tudom, uram – felelte az asszony, aki ajtót nyitott. – Csak azt tudom, hogy kocsival mentek.
– Megmondta a látogató a nevét? – Nem, uram.
– Egy elég magas, jóképű fiatalember volt?
– Nem, uram, alacsony, pápaszemes kis ember volt,
beesett képű, de nagyon kedves, mindig nevetgélt, ahogy beszélt.
– Gyerünk! – kiáltotta Sherlock Holmes türelmetlenül. – Egyre komolyabb a dolog – mondta, miközben a Scotland Yard felé haladtunk. – Megint megfogták Melast. A múltkori tapasztalataikból tudják, hogy nem valami bátor ember. Most is csak megjelent ez a gonosztevő, és ő ijedten és ellenkezés nélkül követte. Megint a nyelvtudására van szükségük, de ha végzett a munkájával, lehet, hogy vele is végezni akarnak, hiszen elárulta őket.
Azt reméltük, hogy vonattal hamarabb megérkezünk Beckenhambe, mint a kocsi, de legalábbis vele egyszerre. Igen ám, de a Scotland Yardon egy órába telt, amíg előkerítettük Gregson felügyelőt, és megszereztük a házkutatási engedélyt. Háromnegyed tízkor értünk a London Bridge állomásra, és fél tizenegykor érkeztünk meg Beckenhambe. Az állomástól fél mérföldnyire volt a Mirtusz-villa – egy nagy sötét épület egy park közepén, jó messzire az úttól. Elküldtük a kocsinkat, és megindultunk az épület felé.
– Minden ablak sötét – mondta a felügyelő. – Kihaltnak látszik a ház.
– Kirepültek a madarak, üres a fészek – mondta Holmes.
– Honnan tudja?
– Az elmúlt órában egy sok csomaggal megrakott kocsi hajtott ki a parkból.
A felügyelő nevetett.
– Én is láttam a keréknyomokat a kertkapunál levő lámpa fényében. De honnan szedi azt, amit a csomagokról mond?
– Láthatta, hogy ugyanaz a keréknyom vezet kifelé is, befelé is. De a kifelé menő sokkal mélyebb. Biztosra vehetjük, hogy nagy súlyt cipelt az a kocsi.
– Ez több, mint amennyit én látok – mondta a felügyelő a vállát vonogatva. – Nem lesz könnyű betörni a kaput. Próbáljuk meg, hátha meghallanak bennünket.
Vadul megkopogtatta a kaput, megrángatta a csengő zsinórját, de hiába. Holmes elosont, és néhány perc múlva már jött is visszafelé.
– Egy ablak nyitva van – mondta.
– Szerencse, hogy maga a mi oldalunkon van, Mr. Holmes, és nem ellenünk – mondta a felügyelő, látva, milyen ügyesen pattantotta fel az ablakzárat a barátom. -- Ilyen körülmények közt, gondolom, hívás nélkül is besétálhatunk.
Egyikünk a másik után mászott be egy nagy szobába, alighanem abba, amelyikről Mr. Melas beszélt. A felügyelő meggyújtotta a lámpást. Láttuk a két ajtót, a függönyt, a lámpát, a japáni vértet – mindent, amiről beszámolt. Az asztalon két pohár volt, egy üres konyakosüveg és a vacsora nyomai.
– Mi ez? – kérdezte Holmes hirtelen.
Hallgattunk és füleltünk. Halk nyögést hallottunk valahonnan a fejünk fölül. Holmes az ajtóhoz ugrott, kirohant az előcsarnokba. A baljós hang az emeletről hangzott. Felrohant a lépcsőn, a felügyelő meg én a nyomában, és Mycroft is sietett, már amennyire hatalmas teste megengedte.
Három ajtót láttunk az emeleten, és a középső mögül szivárgott ki a nyögés, sokszor elhalóan, sokszor szinte a sikoltásig felerősödve. Az ajtó be volt zárva, de a kulcs kívülről volt a zárban. Holmes feltépte az ajtót, beszaladt, de egy szempillantás múlva megint kijött, és a szája elé tartotta a kezét.
– Széngáz! – kiáltotta. – Várjunk. Ki fog tisztulni. Benéztünk, és láttuk, hogy a szobában egy háromlábú rézüstből halvány, kékes láng csap fel. Csak ez világított a szobában, sápadt, furcsa kört rajzolt a padlóra, a fal tövében, az árnyékban pedig két összeroskadt emberalak körvonalait vehettük ki. Rettenetes, fojtó gáz áradt ki a nyitott ajtón, fuldokoltunk, hörögtünk tőle. Holmes felszaladt a lépcső legtetejére, hogy friss levegőt szippantson, aztán berohant a szobába, kinyitotta az ablakot, és a rézüstöt kihajította a kertbe.
– Egy perc múlva bemehetünk – mondta lihegve, mihelyt újra kint volt. – Hol van gyertya? Odabenn nem nagyon tudnánk még gyufát sem gyújtani. Tartsd ide a gyertyát az ajtóhoz, Mycroft, és mi kihozzuk a szerencsétleneket. Gyerünk!
Berohantunk, és kirángattuk a megmérgezett embereket a szobából. Mind a kettőjüknek szederjes volt a szája, puffadt, sötét az arca és dülledt a szeme. Eszméletlenek voltak. A vonásaik annyira eltorzultak, hogy ha a fekete szakáll és a tömzsi termet el nem árulja, talán fel sem ismerjük a görög tolmácsot, akitől alig néhány órája köszöntünk el a Diogenész Klubban. A keze és a lába gondosan össze volt kötve, a szeme fölött egy nagy ütés nyoma. A másik megkötözött ember magas volt,; csonttá-bőrré aszalódott, az arca ragtapasszal furcsán összevissza ragasztva. Amikor lefektettük, már nem is nyögött, és egyetlen pillantással megállapíthattam, hogy rajta már nem tudunk segíteni. Mr. Melas azonban élt, és egy óra múlva elégedetten láttam, hogy az ammónia és a konyak hatására kinyitja a szemét, és tudtam, hogy én hoztam vissza az élők közé onnan, ahonnan egyszer nem lesz visszatérés.
A történet, amit elbeszélt, elég egyszerű volt, és mindenben megerősítette következtetéseinket. A látogatója ólmos botot vett elő a kabátja ujjából, mihelyt belépett hozzá, és ő annyira félt a rögtöni és biztos haláltól, hogy másodszor is elrabolhatták. A nevetgélő gonosztevő olyan delejes hatással volt a szerencsétlen nyelvészre, hogy még most is csak reszkető kézzel és falfehér arccal tudott beszélni róla. Nyomban Beckenhambe vitték, egy újabb tárgyaláson kellett betöltenie a tolmács szerepét. Ez a tárgyalás még az előzőnél is drámaibb volt: a két angol meggyilkolással fenyegette a foglyot, ha nem teljesíti követelésüket. De be kellett látniuk végül, hogy minden fenyegetésük hiábavaló. Visszavezették a fogságba, aztán Melast vették elő, árulással vádolták, a hirdetést hozták fel bizonyítékul, leütötték az ólmos bottal. Utána már csak arra emlékszik, hogy fölé hajoltunk.
Ez volt a görög tolmács páratlanul érdekes esete – a megoldását még ma is egy kis rejtély övezi. A hirdetésre válaszoló úriember jóvoltából megtudtuk, hogy a szerencsétlen görög lány gazdag családból származott, látogatóba jött a barátaihoz Angliába, megismerkedett ezzel a Harold Latimer nevű fiatalemberrel, beleszeretett, és a fiatalember rábeszélte, hogy szökjön meg vele. Megdöbbent barátai megelégedtek azzal, hogy a bátyját értesítették – és mosták a kezüket. A lány bátyja Athénből Angliába utazott, és ügyetlenségében Latimer és a társa, egy William Kemp nevű, szörnyeteg elődöktől származó gonosztevő kezébe került. Ezek ketten tudták, hogy a görög nem tud angolul, ki van szolgáltatva nekik, rabságban tartották, kegyetlenségükkel és az éheztetéssel azt akarták elérni, hogy rájuk ruházza a maga és a lány vagyonát. A lány nem tudott róla, hogy a bátyját a házban tartják fogva, és Latimerék azért is ragasztották összevissza a férfi arcát ragtapasszal, hogy ha véletlenül meglátja, ne ismerje fel egykönnyen. De a lány finom női ösztönével már az első pillanatban, a görög tolmács látogatásakor felismerte a bátyját. A lány is fogoly volt, hiszen rajtuk kívül csak ketten voltak a házban, a kocsis meg a felesége, a két gonosztevő engedelmes eszközei. Mikor megtudták, hogy a titkuk kipattant, és megértették, hogy a foglyukat semmire sem tudják rákényszeríteni, néhány órával az érkezésünk előtt a lánnyal együtt megszöktek a bútorozottan bérelt házból, de előbb még megpróbáltak bosszút állni azon, aki dacolni mert velük, és azon, aki elárulta őket.
Néhány hónap múlva egy érdekes újságkivágást kaptunk Budapestről. Arról volt benne szó, hogy két angol férfi, aki egy lánnyal utazott, tragikus körülmények közt meghalt. Egymást szúrták le, legalábbis a magyar rendőrség véleménye szerint, hajba kaptak, és halálosan megsebezték egymást. Holmesnak azonban, úgy tudom, más a véleménye: mindmáig azt hiszi, hogy ha valaki megtalálná a görög lányt, megtudhatná tőle, hogyan állt bosszút a maga megrontóin és a bátyja gyilkosain.

 

 

A HADITENGERÉSZETI SZERZŐDÉS

A házasságkötésemet követő júliust három érdekes eset tette emlékezetessé, mindháromban ott lehettem Sherlock Holmes oldalán, és tanulmányozhattam a módszereit. Mindhárom esetről készítettem jegyzeteket, a címük: A második folt esete, A haditengerészeti szerződés esete és A fáradt kapitány esete. Az elsőben olyan komoly kérdések forogtak kockán, az országnak olyan neves családjai keveredtek bele, hogy még évekig nem hozhatom nyilvánosságra. Pedig Holmes minden vállalkozása közül ebben bizonyította következtetéses módszerének fölényét a legcsattanósabban, ebben vívta ki társainak legőszintébb tiszteletét, őrzöm annak a beszélgetésnek a csaknem szó szerinti jegyzőkönyvét, amelyben Dubuque úrnak, a párizsi rendőrség egyik vezetőjének, és Fritz von Waldbaumnak, az ismert danzigi szaktekintélynek elmagyarázta, mi történt valójában, mert a két úr másodrangú fontosságú kérdések megoldására pazarolta erejét. Majd ha beköszönt az új évszázad, talán történetünket is el lehet mondani. Éppen ezért most a második említett esetre térek rá. hiszen néhány pillanatra ez is létfontosságúnak látszott országunk számára, és számos részlete valóban egyedülállóan érdekessé teszi.
Középiskolás koromban jó barátságban voltam egy Percy Phelps nevű fiúval. Nem volt nagy korkülönbség köztünk, két osztállyal járt fölöttem. Kitűnő képességű fiú volt, minden megnyerhető iskolai jutalmat bezsebelt, ösztöndíjjal jutott be az egyetemre, és Cambridge-ben is sikert sikerre halmozott. Ráadásul kitűnő összeköttetésekkel rendelkezett, már kisfiú korunkban is tudtuk róla, hogy anyai nagybátyja Lord Holdhurst. a híres konzervatív politikus. Az iskolában nem sok hasznát vette ennek az előkelő rokonságnak: mi remek szórakozásnak tartottuk, ha megkergethettük a krikettpályán, ha megcsapkodhattuk a krikettkapu pálcáival. De minden megváltozott, mihelyt elvégezte az iskoláit. Hallottam valamit róla, hogy a jó fejének és a kitűnő összeköttetéseinek hála, remek állást kapott a külügyminisztériumban, de aztán még a létezéséről is megfeledkeztem, míg a következő levél eszembe nem juttatta:

 

Biarbrae, Woking
Kedves Watson,
minden bizonnyal emlékszik még Phelpsre, az „ebihalra”, aki akkor járt ötödikbe, amikor maga harmadikba. Lehet, hogy még azt is tudja, hogy a nagybátyám jóvoltából kitűnő állást kaptam a külügyminisztériumban, becsültek és tiszteltek, de most egy rettenetes szerencsétlenség véget vethet szépen ívelő pályámnak.
Nincs értelme, hogy megírjam a szörnyű esemény részleteit. Ha eleget tesz a kérésemnek, úgyis elmondhatom személyesen. Kilenc hétig ideglázban feküdtem, és még most is nagyon gyenge vagyok. Nem tudná-e elhozni hozzám a barátját, Mr. Holmest? Szívesen meghallgatnám, mi a véleménye az ügyről, bár az illetékesek azt mondják, hogy nincs mit tenni. Kérem, próbálja meg idecsábítani, mégpedig minél hamarabb. Rettenetes feszültségben élek, minden perc egy örökkévalóságnak látszik. Mondja meg neki, hogy nagyra becsülöm a képességeit, és csak azért nem fordultam hozzá hamarabb, mert a végzetes csapás óta szinte még nem is tértem magamhoz. Most újra tisztább a fejem, de el sem merem hinni, annyira félek a visszaeséstől. Olyan gyenge vagyok, hogy tollba mondom ezt a levelet is, mint az írásból láthatja. Kérem, próbálja meg magával hozni!
Hajdani iskolatársa Percy Phelps

 

Volt ebben a levélben valami, ami szíven ütött: a szánalomra méltó esedezés, hogy Holmest vigyem magammal. Annyira meghatódtam, hogy egyedül is megpróbáltam volna mindent, bármilyen nehéznek ígérkezett is az ügy, de tudtam, hogy Holmes örömmel segít, olyan szívesen ad tanácsot, amilyen szívesen fogadják. Feleségem egyetértett velem, azt mondta, hogy ne vesztegessük az időt, haladéktalanul terjesszük Holmes elé az esetet. Egy órával a reggeli után ott voltam ismét a jól ismert Baker Street-i szobában.
Holmes a kis asztalnál ült házikabátban, valami vegytani kísérletet végzett. A kékes fényű Bunsen-lámpa fölött vadul fortyogott valami a nagy retortában, a lepárolt cseppek egy kétliteres mérőedényben gyűltek össze. A barátom alig nézett rám, amikor beléptem, és én, látva, hogy a kísérlet fontos, egy karosszékbe telepedtem, és vártam. Holmes néhány csepp vegyszert szippantott fel különböző üvegekből a pipettájával, és a végén egy oldatot tartalmazó kémcsővel állt meg az asztal mellett. Jobb kezében egy darabka lakmuszpapírt szorongatott.
– Sorsdöntő pillanatra érkezett, Watson – mondta. – Ha a papír kék marad, minden rendben van. Ha pirosra változik, egy ember eljátszotta az életét.
Beletette a papírt a kémcsőbe. Nyomban piszkosvörösre változott a színe.
– Gondoltam! – mondta. – Egy pillanat, és a rendelkezésére állok, Watson. A perzsa papucsban talál dohányt.
Leült az íróasztalához, megírt néhány táviratot, átadta őket az inasnak. Aztán a szemközti székbe vetette magát, fölhúzta a térdét, átkulcsolta hosszú, vékony lábszárát.
– Közönséges kis gyilkosság – mondta. – Remélem, hogy maga érdekesebb dolgot tartogat a számomra. Maga valamilyen bűntény viharmadara, Watson. Miről van szó?
Átadtam neki a levelet. Nagy figyelemmel olvasta. – Nem sokat tudunk meg belőle – jegyezte meg, és visszaadta.
– Szinte semmit.
– De a kézírás érdekes.
– Nem ő maga írta.
– Tudom. Egy nő írta.
– Nem! Biztosan férfi írta – kiáltottam.
– Női írás, méghozzá erős akaratú nő írása. Tudja, a nyomozás kezdetén az is számít, hogy megtudtuk, hogy a barátja, szerencséjére vagy szerencsétlenségére, egy kivételes jellemű nővel van közeli kapcsolatban. Máris érdekel ez az ügy. Ha maga is útra kész, indulhatunk Wokingba. Megnézzük a bajba keveredett diplomatát és a hölgyet, akinek a leveleit tollba mondja.
Kedvezett nekünk a szerencse, még elértük a legközelebbi vonatot a Waterloo pályaudvaron, és egy óra múlva már Woking hangás rétjein és fenyőfái közt sétáltunk. Biarbrae egy nagy parkban álló ház volt, alig néhány percre az állomástól. Beküldtük a névjegyünket, bevezettek minket egy szépen berendezett fogadószobába. Néhány perc múlva egy köpcös ember lépett be, és nagyon szívélyesen üdvözölt. Közelebb lehetett a negyvenhez, mint a harminchoz, de pirospozsgás képe, fürge szeme láttán inkább valamiféle kövérkés és haszontalan iskolás fiúnak tartotta az ember, mint férfinak.
– Örülök, hogy eljöttek – mondta, és hevesen megrázta a kezünket. – Percy hajnal óta magukat emlegeti. Szegény fickó! Ez az utolsó szalmaszál. Az apja meg az anyja megkért, hogy fogadjam magukat. Nekik kínszenvedés volna beszélni erről az eseményről.
– A részleteket még nem ismerjük – mondta Holmes. – Látom, hogy maga nem tartozik a családhoz.
Új ismerősünk meglepődött, de aztán végignézett magán, és nevetni kezdett.
– Szóval észrevette az óraláncomon a J. H. betűket! – mondta. – Egy pillanatra azt hittem, hogy ez valami bűvészmutatvány. Joseph Harrison vagyok, és mivel Percy a húgomat, Annie-t veszi feleségül, mégiscsak rokonságba fogok kerülni vele. A húgom ott is van mellette, a szobájában, ő ápolta az elmúlt két hónapban. De talán mehetnénk is, mert Percy már nagyon türelmetlen.
Átmentünk egy másik szobába, nem messze a fogadószobától. Minden zugát, minden sarkát virágok díszítették, maga a szoba félig nappali, félig háló volt. Az ablakon beáradt a kert, a balzsamos nyári levegő illatja, az ablak előtti heverőn pedig egy sápadt, törődött fiatalember feküdt. Egy nő üldögélt mellette, és mikor beléptünk, felállt.
– Elmenjek, Percy? – kérdezte.
A férfi megfogta a kezét, hogy el ne mehessen.
– Hogy van, Watson? – üdvözölt barátságosan. – Meg sem ismertem ezzel a nagy bajusszal, de azt hiszem, aga sem ismerne rám egykönnyen. Ha nem tévedek, ez Mr. Sherlock Holmes, a maga híres barátja.
Gyorsan bemutattam őket egymásnak. Leültünk. A köpcös férfi magunkra hagyott bennünket, de a húga ott maradt, fogta a beteg kezét. Érdekes nő volt, alacsonyabb és erősebb a megszokottnál, a bőre gyönyörű, olajbarna, a szeme olaszosan nagy és sötét, a hajkoronája csodálatosan fekete. Mellette még sápadtabbnak, még megviseltebbnek látszott társának fehér arca.
– Nem akarok visszaélni a türelmükkel – mondta Phelps, és felült a heverőn. – Mindjárt a közepén kezdem. Szerencsés és boldog ember voltam, éppen nősülni készültem, amikor ez a váratlan és végzetes balszerencse tönkretette az életemet.
Watson alighanem elmondta, hogy a külügyminisztériumban dolgoztam, és a nagybátyám támogatásával gyorsan elég magas állásba jutottam. Mikor a nagybátyám a jelenlegi kormányban külügyminiszter lett, több titkos munkát rám bízott, és mivel mindig sikerrel oldottam meg a feladatot, jó véleménye volt tudásomról és tapintatomról. Körülbelül két hónappal ezelőtt, pontosan május 23-án behívott a dolgozószobájába, megdicsért, hogy jól végeztem a munkámat, és elárulta, hogy újabb bizalmas feladatot oszt ki rám.
– „Ez itt – mondta, és egy szürke irattekercset vett elő az asztalából – az Anglia és Olaszország közötti titkos szerződés eredeti példánya. A sajtó, sajnos, már megneszelt valamit a dologról. Nagyon fontos, hogy semmi további ne szivárogjon ki róla. A francia vagy az orosz nagykövetség óriási összeget fizetne, ha megtudhatná, mi van ebben az iratban. Ha nem volna elengedhetetlenül szükséges, hogy lemásoljuk, ki sem adnám a kezemből. Van íróasztal a szobájában?”
– „Van, uram.”
– „Fogja a szerződést, és zárja el. Kiadom az utasítást, hogy maga itt maradhat, mikor a többiek elmennek, és akkor nyugodtan másolhatja, nem fogják kilesni a titkot. Ha elkészült a munkával, zárja el az eredetit is, a másolatot is, és holnap reggel személyesen adja át nekem.”
Fogtam az írást...
– Bocsánat, egy pillanat! – mondta Holmes. – Négyszemközt beszélgettek?
– Igen.
– Nagy szobában?
– Legalább kilencszer kilenc méteresben.
– A szoba közepén?
– Körülbelül.
– Halkan?
– A nagybátyám mindig nagyon halkan beszél. Én pedig szinte meg sem szólaltam.
– Köszönöm – mondta Holmes, és lehunyta a szemét. – Kérem, folytassa.
– Mindent úgy csináltam, ahogy mondta, és megvártam, hogy a többiek elmenjenek. Egy szobatársamnak, Charles Gorotnak volt valami hátralékos munkája. Magára hagytam, elmentem vacsorázni. Mire visszajöttem, már elment. Sietni akartam a munkámmal, tudtam, hogy Joseph – Mr. Harrison, akivel az előbb találkoztak – a városban van, és hogy a tizenegyes vonattal utazik haza Wokingba. Szerettem volna elérni ezt a vonatot, ha lehetséges.
Belenéztem a szerződésbe, és láttam, hogy a nagybátyám nem túlzott, mikor végzetesen fontosnak nyilvánította. Nem akarok a részletekről beszélni, de annyit elárulhatok, hogy Nagy-Britannia és a hármas szövetség kapcsolatait szabályozza, és meghatározza, milyen politikát kövessen Anglia, ha a francia flotta erősebb lesz a Földközi-tengeren, mint az olasz. Csak haditengerészeti kérdésekről volt szó benne. A végén a szerződést megkötő magas rangú megbízottak aláírása. Végigfutottam az egészet, aztán nekiültem a másolásnak.
Hosszú irat volt, huszonhat cikkely, francia nyelven. Iparkodtam, ahogy csak tudtam, de kilenc órára csak kilenc cikkellyel készültem el, láttam, hogy a vonatomat már nem érhetem el. Szédültem, üres volt a fejem, talán a vacsora, talán az egész napi munka miatt. Egy csésze kávé talán felébresztene. A lépcsőházban, a portásfülkében egész éjszaka ül egy portás, ő szokott kávét főzni a túlórázó hivatalnokoknak a borszeszlámpáján. Csöngettem neki.
Meglepetésemre egy asszony jelent meg a szobámban, egy középkorú, durva arcú, kötényes asszony. Azt mondta, hogy a portás felesége, ő szokott takarítani. Megrendeltem a kávét.
Még két cikkelyt lemásoltam, de álmosabb voltam, mint valaha. Felkeltem, sétáltam a szobában, hogy megmozgassam a lábam. A kávénak se híre, se hamva, el sem tudtam képzelni, hogy miért nem hozzák még. Kinyitottam az ajtót, kimentem a folyosóra, hogy utánanézzek. A szobámnak nincs más kijárata, csak ez a rosszul világított, keskeny folyosó. Íves lépcsőben végződik, és a lépcső tövében van a portás fülkéje. A lépcsőből egy pihenőnél egy másik folyosó ágazik el. Ez egy keskeny lépcsőben folytatódik, az oldalbejárathoz vezet. Itt jönnek be a hivatalszolgák, de a hivatalnokok is, ha gyorsan be akarnak jutni a Charles Streetről.
– Köszönöm, azt hiszem, hogy értem – mondta Sherlock Holmes.
– Nagyon fontos, hogy ezt jól megjegyezze. Lementem a lépcsőn, és az előcsarnokban láttam, hogy a portás alszik a fülkéje mélyén, forr a víz a borszeszlángon, ki-kifröccsen a fazékból a földre. Már nyújtottam a karom, hogy felrázzam a portást, aki rendületlenül aludt, de egyszerre csak megszólalt a feje fölött a csengő, és ő felriadt.
– „Mr. Phelps?” – kérdezte csodálkozva.
– „Lejöttem, hogy megnézzem, mi van a kávémmal.”
– „Feltettem a vizet, de elaludtam, uram – mondta, rám nézett, aztán fel a falra, a csengőre, és egyre döbbentebb képet vágott. – De ha maga itt van, uram, ki csengetett?”
– „Ki csengetett? – kérdeztem. – Milyen csengő ez?”
– „A maga szobájának a csengője, uram.”
Jeges kéz szorította össze a szívemet. Valaki van a szobámban, és a féltett írás az asztalon hever! Felrohantam a lépcsőn, végigszáguldottam a folyosón. A folyosó üres volt, Mr. Holmes, és üres volt a szoba is. Minden úgy volt, ahogy hagytam de a gondjaimra bízott irat eltűnt az asztalról. A másolat ott volt, de az eredeti eltűnt,
Holmes felegyenesedett ültében, a kezét dörzsölte. Láttam, hogy nagyon kedvére való a történet.
– És mit csinált? – kérdezte.
– Rögtön tudtam, hogy a tolvaj az oldalkapu felőli lépcsőn jött fel. Ha a másikon jön, találkozunk.
– Biztos benne, hogy nem rejtőzködhetett egész idő alatt a szobában vagy a maga szavai szerint is nagyon rosszul világított folyosón?
– Képtelenség. Még egy egér sem tudna ott megbújni. Nincs mi mögé elrejtőzni.
– Köszönöm. Kérem, folytassa.
– A portás a sápadt arcomról látta, hogy valami baj van, feljött velem a lépcsőn. Mind a ketten kirohantunk a folyosóra, leszaladtunk a Charles Streetre vezető lépcsőn. Az oldalkapu csukva volt, de nem volt bezárva. Feltéptük, kiugrottunk az utcára. Világosan emlékszem, hogy a közeli templom órája hármat ütött. Háromnegyed tíz volt. – Ez fontos – mondta Holmes, és felírta a kézelőjére.
– Koromsötét volt az éjszaka, meleg eső szemetelt. Egy lelket sem láttunk a Charles Streeten, de a sarkon, a Whitehallon nagy volt a forgalom. Ahogy voltunk, kalap-sapka nélkül kiszaladtunk a sarokra. A túlsó sarkon állt egy rendőr.
– „Betörés! – lihegtem. – Egy nagy értékű iratot loptak el a külügyminisztériumból. Nem látott valakit erre?”
– „Negyedóra óta vagyok itt, uram – mondta a rendőr. – Azóta egyvalaki járt erre, egy kockás kendőbe burkolózó, magas, idős asszony.”
– „Az az én feleségem – mondta a portás. – Más nem járt erre?”
– ”Más nem.”
– „Akkor a másik úton ment a tolvaj” – kiabálta a portás, és megrángatta a kabátom ujját.
Nem tetszett nekem a dolog, és gyanakodni kezdtem, hogy mindenáron el akar távolítani innen.
– „Nem tudom, uram. Láttam, hogy erre jön, de nem volt okom rá, hogy szemmel tartsam. Sietett.”
– „Mennyi ideje látta?”
– „Néhány perce.”
– „Öt percen belül?”
– „Nem lehetett több, mint öt perce.”
– „Csak az idejét vesztegeti, uram, pedig minden perc számít – kiabálta a portás. – Szavamra mondom, hogy a feleségemnek semmi köze az egészhez, jöjjön az utca másik végére! Ha nem jön, megyek egyedül!” – és már futott volna az ellenkező irányba.
Utánakaptam, elcsíptem a kabátja ujját.
– „Hol lakik?” – kérdeztem.
– „Brixtonban. Ivy Street 16. – felelte. – Higgye el, hamis nyomot követ, Mr. Phelps. Jöjjön az utca másik végére, hátha megtudunk valamit.”

 

Nem tehettem egyebet, megfogadtam a tanácsát. A rendőr is velünk tartott. Itt is nagyon forgalmas volt az utca, sok ember járt-kelt erre, de mindenki sietett, hogy behúzódjon valahova az eső elől. Senki nem ácsorgott az utcán, senki sem tudott felvilágosítással szolgálni.
Visszamentünk a minisztériumba, átkutattuk a lépcsőházat és a folyosót, de hiába. A szobába vezető folyosót vajszínű linóleum borítja, nagyon jól látszanak rajta a lábnyomok. Gondosan megvizsgáltuk, de nem láttunk rajta idegen nyomot.
– Egész este esett?
– Hét órától fogva.
– Hogyhogy a takarítónő, aki kilenc órakor ment be magához, nem sározott össze mindent a cipőjével?
– Jó, hogy szóvá teszi. Én is gondolkoztam rajta annak idején. A takarítónők a portásfülkében leveszik a cipőjüket, és posztópapucsba bújnak.
– Értem. Szóval nem láttak lábnyomokat, pedig esős volt az idő aznap este. Rendkívül érdekesen bonyolódnak az események. És mit csinált?
– A szobát is átkutattuk. Titkos ajtó nincs sehol. Az ablakok kilenc méterre vannak az utcától. Mindkét ablak belülről volt bezárva. A szoba szőnyegborításos, tehát csapóajtó sem lehet benne. A mennyezet sima, fehér. A nyakamat teszem rá, hogy az, aki a papírokat elvitte, csak az ajtón juthatott be a szobába.
– És a kandalló?
– Nincs kandalló. Kályha van. A csengőzsinór éppen az asztalom fölött lóg. Aki csengetett, oda kellett jönnie az asztalomhoz. És miért csenget az ilyen bűnöző? Megoldhatatlan rejtély.
– Az eset valóban szokatlan. És ezek után mit tett? Körülnézett a szobában, gondolom, hogy nem fedezi-e fel a betolakodó nyomait – szivarvéget, ottfelejtett kesztyűt, hajtűt, valami apróságot.
– Semmit sem találtam.
– Nem érzett valamilyen szagot?
– Nem is gondoltam rá.
– Pedig a dohány szaga nagy segítség lehet.
– Nem dohányzom, éppen ezért, gondolom, megéreztem volna, ha dohányszag van a szobában. Semmi sem volt, ami útbaigazíthatott volna. Egyetlen kézzelfogható valami akadt: az a tény, hogy a portás felesége, Mrs. Tangey elsietett a minisztériumból. A portás nem tudott magyarázatot adni a viselkedésére, csak azt mondta, hogy az asszony mindennap ilyen idő tájban szokott hazamenni. A rendőr meg én úgy éreztük, leghelyesebb azonnal megkeresni az asszonyt, hogy ne szabadulhasson meg a papíroktól, ha ugyan egyáltalán nála vannak.
Ekkorra már a Scotland Yard is megtudta a dolgot, és egy nyomozó, Mr. Forbes meg is jelent, és nagy buzgalommal látott munkához. Kocsit béreltünk, félóra múlva már meg is érkeztünk a megadott címre. Egy fiatal lány nyitott ajtót, mint megtudtuk, Mrs. Tangey legidősebb lánya. Az anyja még nem ért haza, így hát leültettek bennünket az utcai szobában.
Tíz perc múlva kopogtak az ajtón, és itt követtük el az egyetlen komoly hibát, engem terhel érte a felelősség. Nem mi nyitottunk ajtót, hanem a lány. Hallottuk, hogy mit mond: „Két ember vár magára az utcai szobában, anyám.” Hallottuk, hogy valaki nyomban ezután végigszaladt a folyosón, Forbes felrántotta az ajtót, berohantunk a hátsó szobába vagy inkább konyhába. Sajnos, az asszony megelőzött minket. Dacos tekintettel nézett ránk. de amikor megismert, leesett az álla.
– „Mr. Phelps az irodából!” – kiáltotta.
– „Miért, mit gondolt, hogy kik vagyunk? Miért akart elszökni előlünk?” – kérdezte a társam.
– „Azt hittem, hogy a végrehajtó – mondta. – Meggyűlt a bajunk egy kereskedővel.”
– „Nem valami ügyes kibúvó – mondta Forbes. – Minden okunk megvan rá, hogy feltételezzük, hogy maga egy fontos iratot elhozott a külügyminisztériumból, és most azért szaladt be ide. hogy megszabaduljon tőle. Velünk kell jönnie a Scotland Yardra, meg fogják motozni.”
Hiába tiltakozott, hiába rúgkapált, kocsiba ültettük, és útnak indultunk. Előbb természetesen kikutattuk a konyhát, belenéztünk a tűzhelybe, hogy nem égette-e el a papírokat, amíg néhány pillanatra egyedül volt. Nem láttunk sem papírfoszlányokat, sem iratra valló hamut. A Scotland Yardon tüstént átadtuk egy női nyomozónak. Halálra válva vártam, hogy mit fog mondani. Az iratnak se híre, se hamva. Ekkor éreztem először, milyen kétségbeejtő a helyzetem. Eddig csinálhattam valamit, nem értem rá tépelődni. Annyira bíztam benne, hogy visszaszerzem a szerződést, hogy nem is gondoltam rá, mi lesz, ha nem sikerül. Most már nem tehettem semmit, nyugodtan gondolkozhattam a helyzetemről. Iszonyatos volt! Watson a megmondhatója, hogy már az iskolában is túlérzékeny, ideges kölyök voltam. Ilyen a természetem. Nagybátyámra gondoltam, a minisztertársaira, a szégyenre, amit rájuk hoztam, de magamra is, a szeretteimre is. Rettenetes balszerencse áldozata voltam, de hiába, ha egy ország érdeke forog kockán, a balszerencse is megbocsáthatatlan. Tönkretettem magam, szégyenteljesen és jóvátehetetlenül tönkretettem. Nem is tudom, mit csináltam. Azt hiszem, hogy valami kínos jelenetet rendeztem. Homályosan emlékszem, hogy körülálltak a tisztviselők, csitítgatni próbáltak. Az egyikük kivitt a Waterloo pályaudvarra, és felültetett a wokingi vonatra. Azt hiszem, egészen hazáig kísért volna, ha nem találkozunk össze a vonatnál a közelünkben lakó Ferrier doktorral. Az orvos igen kedvesen a védőszárnyai alá vett, és jól tette, mert a wokingi állomáson kitört rajtam a roham, és valósággal őrjöngtem, mire hazaértünk.
Elgondolhatja, mit éreztek az otthoniak, amikor a doktor csengetése felverte őket álmukból, és látták, milyen állapotban vagyok. Szegény Annie-nek és anyámnak majd meghasadt a szíve. Ferrier doktornak elmondott a nyomozó egyet-mást a pályaudvaron, tehát be tudott számolni róla, mi történhetett, és ez a beszámoló nem nyugtatta meg a kedélyeket. Nyilvánvaló volt. hogy elég sokáig fogok betegeskedni, éppen ezért szegény Josephet kitették ebből a szép szobából, ezt rendezték be nekem betegszobának. Kilenc hétig feküdtem itt eszméletlenül vagy az idegláztól tébolyodottan. Csak Miss Harrison ápolásának és az orvos gondosságának köszönhetem, hogy egyáltalán beszélhetek magukkal. Miss Harrison egész áldott nap velem volt, éjszaka pedig egy ápolónő viselte a gondomat, mert őrjöngésemben mindenre képes voltam. Lassan kezdett tisztulni az agyam, de csak az utolsó három napban tért vissza az emlékezőtehetségem. Bár néha azt szeretném, ha sohasem tért volna vissza. Mihelyt magamhoz tértem, táviratoztam a nyomozást vezető Mr. Forbesnak. El is jött hozzám, és elmondta, hogy minden fáradozásuk ellenére sem bukkantak nyomra. Ízekre szedték a portást és a feleségét, de nem jutottak vele sehova. Aztán az ifjú Gorot-t kezdték gyanúsítani, azt, aki aznap este valamilyen hátralékos munkája miatt benn maradt egy ideig a minisztériumban. Semmi sem szólt ellene, csak az, hogy sokáig benn maradt, és hogy francia neve van. De én csak akkor láttam munkához, amikor Gorot elment, és ez a hugenotta ősöktől származó fiatalember éppen olyan angol érzésű és neveltetésű, mint bármelyikünk. Semmi terhelő adatot nem találtak, ezt a szálat is el kellett ejteni. Maga az utolsó mentsváram, Mr. Holmes. Ha maga sem tud segíteni rajtam, elveszítem az állásom is, a becsületem is.
A beteget kifárasztotta a hosszú szónoklat, visszahanyatlott a párnáira, a gondviselője egy pohárka erősítő orvosságot adott neki. Holmes szótlanul ült, a fejét hátravetette, a szemét lehunyta – más talán azt hihette, hogy nem is figyel, de én tudtam, hogy ez a legteljesebb összpontosítás jele.
– A beszámolója olyan alapos volt – mondta végül –, hogy csak egy-két kiegészítő kérdést kell feltennem. Egy dolog mindenesetre nagyon fontos. Említette-e bárkinek is. hogy milyen munkát kell elvégeznie?
– Senkinek.
– Mondjuk Miss Harrisonnak?
– Nem. Nem is voltam itthon a megbízatás és a munka megkezdése közötti időben.
– És egyetlen ismerőse sem kereste fel véletlenül?
– Egyetlenegy sem.
– Tudták az ismerősei, hogyan juthatnak be magához a minisztériumba?
– Tudták. Én magam mutattam meg nekik.
– De ha nem szólt nekik a dologról, úgyis hiábavaló az érdeklődésem.
– Nem szóltam senkinek. – Mit tud a portásról?
– Semmit, csak azt. hogy kiszolgált katona.
– Melyik ezredben szolgált?
– Ezt véletlenül tudom. A Coldstream gárdaezredben.
– Köszönöm. Forbestól bizonyára megtudhatom az összes részleteket. A rendőrség kitűnően össze szokta szedni az adatokat, de nem mindig használja fel őket kellőképpen. De hogy ez a rózsa milyen szép!
Megkerülte a heverőt, odament a nyitott ablakhoz, megemelte egy moharózsa lehajló ágát, lenézett erre a csodálatos vörös és zöld színfoltra. Ez még az én számomra is újdonság volt, hiszen eddig sohasem tapasztalhattam, hogy érdeklik a természet szépségei.
– A vallás az a terület, ahol a következtetések a legfontosabbak – mondta, és nekidőlt az ablaktáblának. – A gondolkozó ember akár tudománnyá is emelheti.
A gondviselés jóságának legszebb bizonyítéka szerintem a virág. Minden más, a képességeink, a vágyaink, a betevő falatunk elengedhetetlenül szükségesek az életünkhöz. De ez a rózsa ráadás. A színe, a szaga megszépíti az életet, bár nélküle is élnénk. És az ilyén ráadást csak a jóság biztosítja számunkra. Újra csak azt mondhatom, hogy reményt meríthetünk ezekből a virágokból.
Percy Phelps és a hölgy csodálkozva nézett Holmesra, és szavai hallatán kiült az arcukra a csalódás. Holmes, az ujjai közt szorongatva a rózsát, álmodozott. A hölgy néhány másodperc múlva odafordult hozzá.
– Maga szerint, Mr. Holmes, van remény rá, hogy megoldódik ez a rejtély? – kérdezte egy kicsit talán éles hangon.
– Ó, a rejtély! – mondta Holmes, aki úgy látszik, újra ráeszmélt a nyers valóságra. – Nem tagadhatom, az eset nagyon homályos és bonyolult, de megígérhetem, hogy megvizsgálom az ügyet, és tudatni fogom, ha valami figyelemre méltóra bukkanok.
– Van valamilyen nyom, amin elindulhat?
– Hét nyomot is találtam az elbeszélésben, de még nem nyilatkozhatom róluk, meg kell vizsgálnom őket.
– Gyanúsít valakit?
– Magamat gyanúsítom...
– Tessék?!
– ...hogy túl gyorsan vonom le a következtetéseimet.
– Menjen vissza Londonba, és vizsgálja meg a nyomokat.
– Kitűnő tanács, Miss Harrison – mondta Holmes, és máris indult. – Azt hiszem, Watson, nem is tehetnénk okosabbat. Ne tápláljon indokolatlan reményeket, Mr. Phelps. Nagyon szövevényes ez az ügy.
– Izgatottan várom vissza magukat – mondta a diplomata.
– Holnap is ezzel a vonattal fogok érkezni. Sajnos, valószínűleg kedvező hírek nélkül.
– Isten áldja meg, hogy eljön! – mondta betegünk. – Valósággal újjászülettem, mert tudom, hogy mégis történik valami. Kaptam egy levelet Lord Holdhurst-től is.
– Mit ír?
– Hidegen írt, de nem gorombán, bár azt hiszem, hogy csak a súlyos betegségemre való tekintettel. Megint elmondta, milyen fontos a dolog, és hozzátette, hogy a jövőmről – természetesen az elbocsátásomat érti – csak felgyógyulásom után döntenek, és hogy még jóvá-tehetem a hibámat.
– Nagyon értelmes és tapintatos határozat – mondta Holmes. – Induljunk, Watson, sok munka vár ránk Londonban.
Joseph Harrison vitt ki minket az állomásra, és nemsokára már a portsmouth-londoni vonaton száguldottunk. Holmes a gondolataiba mélyedt, és jóformán meg sem szólalt Clapham Junction állomásig.
– Szívderítő ezen az emelt pályán érkezni Londonba, letekinteni a mélybe, a házakra.
Azt hittem, hogy tréfál, mert a látvány elég elszomorító volt. de Holmes megmagyarázta a dolgot.
– Nézze csak azokat a többi háztető fölé magasodó nagy épülettömböket. Szigetek a palaszínű tengeren!
– Iskolák.
– Világítótornyok, barátom! A jövő fényjelei! Száz és száz kis magot tartalmazó gubók, belőlük fog megszületni az új, a jobb, a bölcsebb Anglia. Remélem, hogy ez a Phelps nem iszik.
– Nem hinném.
– Én sem. De minden lehetőséggel számolnunk kell.
Szörnyű örvénybe került szegény fiú, és nem tudom, kitudjuk-e cibálni belőle. Mi a véleménye Miss Harrisonról?
– Határozott nő.
– Igen, de igazán derék teremtés, ha nem tévedek. Egy Northumberland vidéki vasiparos gyereke ő is, a bátyja is. Phelps télen járt arra, akkor jegyezte el, és most a lány lement hozzájuk, hogy megismerkedjen Phelps szüleivel. A bátyja elkísérte. Mikor a baj megtörtént, a lány Wokingban maradt, hogy ápolhassa a szerelmesét, és ez a Joseph éppen elég jól érzi magát ahhoz, hogy ő is megüljön egy kicsit. Láthatja, hogy máris nyomoztam utánuk a magam szakállára. De ma aztán még több dolgot meg kell tudnunk.
– A betegeim... – kezdtem.
– Ö, ha a maga orvosi esetei érdekesebbek-, mint az én eseteim... – mondta Holmes kesernyésen.
– A betegeim nyugodtan várhatnak egy-két napig, ezt akartam mondani. Ez az év legnyugalmasabb része.
– Nagyszerű! – tért vissza Holmes jókedve. – Akkor együtt dolgozhatunk. Először talán Forbest kellene felkeresnünk. Tőle megtudhatjuk mindazokat a részleteket, amelyekre szükségünk van. és kitapasztalhatjuk, merről közelíthetjük meg ezt a rejtélyt a legkönnyebben.
– Azt mondta, hogy vannak nyomok, amiken elindulhat.
– Több nyom is van, de csak további vizsgálatokkal dönthetjük el, melyik mit ér. Legnehezebb a cél és értelem nélküli bűntetteket kideríteni. Ennek a bűntettnek célja és értelme van. Ki húzhat hasznot belőle? A francia nagykövet, az orosz nagykövet, aztán azok, akik el akarják adni nekik a zsákmányukat, és végül Lord Holdhurst.
– Lord Holdhurst!
– Elképzelhető olyan helyzet, hogy egy államférfi örül, ha egy ilyen okmány véletlenül megsemmisül.
– De nem az olyan becsületes államférfi, mint Lord Holdhurst!
– Természetesen ez csak egy lehetőség a sok közül, de figyelembe kell vennünk. Még ma felkeressük a nemes lordot, megnézzük, tud-e valami érdekeset mondani. A nyomozásunk egyébként máris megindult.
– Máris?
– Igen. A wokingi állomásról táviratoztam minden londoni esti lapnak. Mindegyikben meg fog jelenni ez a hirdetés.
Egy zsebkönyvből kitépett lapot adott át nekem. Ez volt rajta ceruzával írva:
„Tíz font jutalom. – Milyen számú bérkocsi tett le utast május 23-án este háromnegyed tízkor a külügyminisztérium Charles Street-i ajtajában vagy közelében. Értesítéseket Baker Street 221/B címre.”
– Annyira biztos benne, hogy a tolvaj bérkocsin érkezett?
– Ha nem, semmi baj. De ha Mr. Phelps igazat mond, és a szobában és folyosón nincs búvóhely, kívülről kellett bejönnie a tolvajnak. És ha kívülről jött, és – bármilyen esős volt is az este – mégsem hagyott nedves nyomokat a linóleumon, több mint valószínű, hogy kocsin érkezett, mert a linóleumot alig néhány perccel a távozása után vizsgálták meg. Igen. azt hiszem, joggal következtethetünk bérkocsira.
– Valószínűnek látszik.
– Ez az egyik nyom, amiről beszéltem. Ezen a nyomon is eljuthatunk valahova. Aztán ott van a csengő, az egész eset legérdekesebb eleme. Miért szólalt meg a csengő? Szemtelenségből csöngetett-e a tolvaj? Vagy volt vele valaki, aki meg akarta akadályozni a bűntényt? Vagy véletlenül csöngettek? Vagy talán...?
Visszasüppedt feszült és elmélyült töprengésébe, és én aki minden kedélyhullámzását jól ismertem, tudtam, hogy valamilyen új lehetőség jutott az eszébe.
Három óra húsz perckor érkeztünk meg Londonba, gyorsan megebédeltünk a pályaudvaron, és azonnal a Scotland Yardra siettünk. Holmes Forbesnak is táviratozott, és Forbes már várt is ránk. Rókaképű kis ember volt, az arckifejezése értelmes, de egy csöppet sem barátságos. A lehető leghűvösebben fogadott bennünket, kivált mikor megtudta, mi járatban vagyunk.
– Hallottam már a módszereiről, Mr. Holmes – mondta mogorván. – Szívesen felhasználja mindazt, amit a rendőrségtől megtudhat, és aztán maga oldja meg az ügyet, és megszégyeníti a rendőrséget.
– Éppen ellenkezőleg! – mondta Holmes. – Az ötvenhárom legutóbbi ügyemben csak négyszer említették meg a nevemet, negyvenkilencszer a rendőrségnek jutott minden dicsőség. Maga még fiatal és gyakorlatlan, talán ezért nem tudja mindezt. De ha jó munkát akar végezni, velem dolgozzon, ne ellenem.
– Köszönettel vennék egy-két jó ötletet – mondta megváltozott hangon a nyomozó. – Mert eddig nem sok dicséretet kaptam ezért az ügyért.
– Mit csinált ez idáig?
– Állandóan figyeljük Tangeyt, a portást. A testőrségtől kitűnő bizonyítvánnyal szerelt le, mi sem találtunk semmi gyanúsat a viselkedésében. De a felesége gyanús alak. Azt hiszem, hogy többet tud a dologról, mint az ember gondolná.
– Őt is szemmel tartják?
– Egy nyomozónőt rászabadítottunk. Mrs. Tangey iszik, és a nyomozónő kétszer is vele volt, mikor jól elázott, de semmit sem tudott kiszedni belőle.
– Hallom, hogy végrehajtó járt náluk.
– Igen, de mindent kifizettek.
– Honnan szereztek pénzt?
– Tisztességes úton. Éppen esedékes volt az ember testőrségi nyugdíja. És semmi jele, hogy nagyobb összegű pénzt szereztek.
– Mivel magyarázta, hogy ő jelent meg Mr. Phelps csengetésére, és nem a férje?
– Azt mondta, hogy nagyon fáradt volt a férje, segíteni akart neki.
– Igaz lehetett, hiszen nem sokkal később alva találták a portást a fülkéjében. Tehát semmi terhelő adat nem szól ellenük, hacsak az asszony rossz szokásai nem. Megkérdezte, miért sietett el aznap éjszaka? Még a rendőrnek is feltűnt, hogy mennyire sietett.
– Később indult, mint máskor, haza akart menni.
– Nem mondta neki, hogy különös, hogy Mr. Phelps és maga hamarabb érkeztek meg hozzájuk, mint ő, pedig húsz perccel később indultak?
– Azt felelte, hogy ennyi különbség van a bérkocsi és az omnibusz között.
– Mit mondott, miért rohant a konyhába, mikor hazaért?
– Mert ott volt a pénzé, fizetni akart a végrehajtónak.
– Mindenre tud válaszolni. Megkérdezte tőle, hogy nem találkozott-e valakivel vagy nem látott-e valakit eltávozásakor a Charles Streeten ácsorogni?
– Csak a rendőrt látta.
– Látom, elég alaposan kikérdezte. Mit csinált még?
– Kilenc hét óta követjük Gorot-t, azt a másik tisztviselőt. Semmi sem szól ellene.
– És még mit csinált?
– Mást nem nagyon tudtunk. Semmi nyom, amin elindulhatnánk.
– Van valami elképzelése róla, miért szólalt meg a csengő?
– Be kell vallanom, hogy képtelen vagyok választ adni rá. Hidegvérű fickó lehetett, akárki volt is, hogy ő maga riasztotta a házat.
– Igen, ez legalábbis meglepő. Köszönöm a tájékoztatást. Értesíteni fogom, ha a kezére játszhatom a tettest. Mehetünk, Watson!
– Hova megyünk? – kérdeztem, mikor elhagytuk az épületet.
– Elbeszélgetünk Lord Holdhurst miniszter úrral, Anglia eljövendő miniszterelnökével.
Szerencsénkre Lord Holdhurst még a hivatali szobájában tartózkodott a Downing Streeten, és mihelyt Holmes beküldte neki a névjegyét, bevezettek hozzá. Az államférfi a rá jellemző régimódi udvariassággal fogadott bennünket, a kandalló mellé ültetett egy-egy pompás karosszékbe. Elnéztem vékony, magas alakját, szellemes, határozott arcát, korán megőszült, hullámos haját, ahogy megállt kettőnk közt a kandalló előtti kis szőnyegen, és arra gondoltam, hogy ritka jelenséget látok, egy olyan nemesembert, aki valóban nemes.
– Nagyon jól ismerem a nevét. Mr. Holmes – mondta mosolyogva. – És nem tagadhatom, azt is tudom, mi járatban vannak. Csak egy olyan eset történt ebben a házban, ami méltó a maga figyelmére. Kinek a megbízásából kerestek fel, ha szabad kérdeznem?
– Mr. Percy Phelps kérésére – felelte Holmes.
– Az én szerencsétlen unokaöcsém! Ez a rokonság természetesen még lehetetlenebbé teszi számomra, hogy megpróbáljam elpalástolni a történteket. Sajnos, ez a szerencsétlen eset nagyon kedvezőtlenül fogja alakítani hivatali pályafutását.
– És ha megkerül a szerződés?
– Az mindent megváltoztatna.
– Szeretnék néhány kérdést intézni magához, Lord Holdhurst.
– Örömmel adok felvilágosítást mindenről, amiről csak tudok.
– Ebben a szobában adta ki az utasítást a szerződés lemásolására?
– Igen.
– Ezek szerint aligha hallgathatták ki.
– Elképzelhetetlen.
– Említette bárkinek is, hogy szándékában van lemásoltatni a szerződést?
– Senkinek és soha.
– Egészen biztos benne?
– A lehető legbiztosabb.
– Ha maga sem beszélt a dologról semmit és Mr. Phelps sem, senki sem tudhatott róla, vagyis a tolvaj véletlenül jelent meg Phelps szobájában. Felismerte a lehetőséget, és élt is vele. Az államférfi elmosolyodott.
– Ez már nem az én szakterületem.
Holmes gondolkozott egy pillanatig.
– Még egy nagyon fontos kérdést szeretnék megbeszélni magával – mondta. – Tudomásom szerint tartott tőle. hogy kínos következményei lesznek, ha a szerződés részletei kiszivárognak.
Most elkomorult az államférfi kifejezésteljes arca.
– Nagyon kínos következményei.
– És bekövetkezett-e, amitől tartott?
– Eddig még nem.
– Tegyük fel, hogy a szerződés eljut a francia vagy az orosz nagykövetségre. Meg fogja ezt tudni valamiből?
– Meg bizony – mondta fanyar ábrázattal Lord Holdhurst.
– Majdnem tíz hét telt el, és nem történt semmi. Feltételezhető-e, hogy a szerződés valamilyen ok miatt nem jutott el hozzájuk?
Lord Holdhurst megvonta a vállát.
– Aligha tételezhetjük fel, Mr. Holmes, hogy a tolvaj azért vitte el a szerződést, hogy otthon bekeretezze és kiakassza.
– Talán nagyobb összeget akar kicsikarni.
– Ha sokáig vár. semmit sem fog kapni. Néhány hónap múlva már nem lesz titok a szerződés tartalma.
– Ez nagyon fontos – mondta Holmes. – Elképzelhető, hogy a tolvaj hirtelen megbetegedett.
– Csak nem ideglázra gondol? – kérdezte a miniszter, és fürkészve nézett Holmesra.
– Semmi ilyesfélét nem mondtam – felelte Holmes rendíthetetlen nyugalommal. – De már így is túl sokáig vettük igénybe drága idejét. Ideje, hogy jó napot kívánjunk.
– Én pedig sikeres nyomozást kívánok, akárki legyen is a tolvaj – mondta a nemes férfi, meghajolt, és kikísért bennünket.
– Kitűnő ember – mondta Holmes, mikor kiértünk a Whitehallra. – De meg kell küzdenie az állásáért. Nem valami gazdag, és adósságai is vannak. Nyilván észrevette, hogy a cipőjét újra talpalták! Nos, Watson. visszaadom magát hivatásának. Ma már én sem csinálok semmit, hacsak a hirdetésemre nem jön válasz. Nagyon lekötelezne, ha holnap újra lejönne velem Wokingba. Azzal a vonattal mehetnénk, amelyikkel ma.
Másnap reggel találkoztunk is, lementünk Wokingba. Holmest azt mondta, hogy a hirdetésre nem jött válasz, és hogy semmi érdekeset sem tudott meg az ügyről. Olyan mozdulatlan volt az arca, mint egy indiáné, ezúttal sem tudtam leolvasni róla, hogy meg van-e elégedve a dolgok állásával vagy sem. Emlékszem, a Bertillon-féle mérési módszerekről beszélgettünk, és Holmes lelkesen magasztalta a francia tudóst.
Ügyfelünkre most is tegnapi áldozatos ápolónője vigyázott, és a beteg sokkal jobban volt. Föl is kelt a heverőről, méghozzá könnyedén, mikor beléptünk, izgatottan üdvözölt bennünket, és megkérdezte:
– Van valami újság?
– Sajnos, ahogy számítottam is rá, nem hoztam semmi kedvező hírt – mondta Holmes. – Beszéltem Forbesszal, felkerestem a nagybátyját, elindítottam a nyomozást néhány szálon. Talán mehetünk vele valamire.
– De azért nem adta föl a reményt?
– Szó sincs róla.
– Áldja meg az isten ezekért a szavakért! – mondta Miss Harrison. – Ha van bennünk türelem, ha van bennünk lelkierő, ki fog derülni az igazság.
– Akkor mi több újságot mondhatunk magának, mint maga nekünk – mondta Phelps, és visszaült a heverőre.
– Reméltem, hogy történik valami.
– Volt egy kis kalandunk az éjszaka, és könnyen baj lehetett volna belőle – mondta Phelps elkomoruló arccal, és mintha félelem villant volna meg a szemében. – Kezdem azt érezni, hogy akaratlanul is egy hatalmas összeesküvés középpontjába kerültem, és nemcsak a becsületemre, hanem az életemre is törnek.
– Ne mondja! – kiáltotta Holmes.
– Hihetetlenül hangzik, mert tudomásom szerint nincsenek ellenségeim. Mégis erre kell gondolnom az éjszaka történtek után.
– Mondja el, kérem.
– Tegnap volt az első nap, hogy éjszaka nem volt mellettem ápolónő. Sokkal jobban éreztem magam, úgy gondoltam, hogy megleszek nélküle. De azért égett egy kis lámpa a szobámban. Két óra tájban felületes alvásomból valami kis zaj felébresztett. Olyasféle zaj volt, mintha egér rágná az ablakdeszkát. Figyeltem a hangot, és azt hittem, hogy valóban ez az oka. De egyszerre csak hangosabb lett, és éles, fémes kattanást hallottam az ablak felől. Csodálkozva ültem fel. Semmi kétségem sem volt, hogy mi okozta a zajt. A halk zörgést az, hogy valaki egy szerszámot dugott be az ablaktáblák közé, a hangos csattanást pedig az, hogy a zár nyelvét visszanyomta. Körülbelül tíz percig nem történt semmi, mintha arra várt volna a betolakodó, hogy felébredek-e a zajra. Aztán gyenge nyikorgást hallottam, mert valaki óvatosan felhúzta az ablakot. Az idegeim már nem a régiek, nem bírtam tovább. Kiugrottam az ágyból, feltéptem a fa ablaktáblát. Egy ember kuporgott az ablakban. Nem nagyon nézhettem meg, mert egy szempillantás alatt eltűnt. Valami köpenybe burkolózott, még a fél arcát is eltakarta. Csak egy dolgot láttam tisztán, azt, hogy fegyver van a kezében. Hosszú késnek néztem. Megvillant a kezében, mikor sarkon fordult és futásnak eredt.
– Nagyon érdekes – mondta Holmes. – És mit csinált utána?
– Ha erősebb volnék, kiugrottam volna az ablakon, hogy üldözőbe vegyem. Így csak a csengő zsinórját cibáltam meg. felvertem a házat. Nem valami gyorsan, mert a csengő a konyhában szól. a cselédség pedig odafent alszik. Kiabáltam is. Joseph meghallotta, lejött, és szólt a többieknek. Joseph és a lovász találtak is néhány lábnyomot az ablak alatt, de az idő mostanában olyan száraz volt, hogy nem követhették a nyomokat a fűben. De az út felőli fakerítésen, azt mondják, van valami sérülés, valaki átmászhatott rajta, az egyik léc le is tört. Nem szóltam semmit sem a helybeli rendőrségnek, mert először is a maga véleményét akartam hallani.
Phelps elbeszélése elképesztő hatással volt Holmesra. Barátom felpattant a székéből, és fel-alá szaladgált a szobában, nem tudott parancsolni az idegeinek.
– A baj ritkán jár egyedül – mondta Phelps mosolyogva, bár látni lehetett rajta, hogy az éjszakai kaland nagyon megviselte.
– Magának jól kijutott mindenből – mondta Holmes. – Körül tudná járni a házat velem?
– Talán jót tenne egy kis napfény. Joseph is elkísér minket.
– Én is – mondta Miss Harrison.
– Sajnos, nem lehet – mondta Holmes, és a fejét rázta. – Kérem, hogy maradjon itt. ne mozduljon a székéből.
Miss Harrison elégedetlen arccal ült le. A bátyja velünk tartott, négyesben indultunk útnak. Átmentünk a fiatal diplomata ablaka előtti gyepre. Valóban láttunk is lábnyomokat a virágágyban, de reménytelenül elmosódottak és kuszák voltak. Holmes egy pillanatra leguggolt a nyomok mellé, de aztán megvonta a vállát, és felállt.
– Ebből nem sokat olvashatunk ki – mondta. – Járjuk körül a házat, gondolkozzunk, miért éppen ezt az ablakot választotta a betörő. Azt hinné az ember, hogy a fogadószoba és az ebédlő nagy ablakait ígéretesebb kiindulási pontnak tartja.
– De oda az útról jobban be lehet látni – mondta Joseph Harrison.
– Igen. persze. De ezzel az ajtóval is kísérletezhetett volna. Milyen ajtó ez?
– Oldalbejárat, a személyzetnek és a szállítóknak. Éjszakára természetesen be van zárva.
– Próbáltak-e máskor is betörni a házba?
– Soha – mondta Phelps.
– Sok ezüstneműjük van? Vagy bármi, amire különösebben fájni szokott a betörők foga?
– Semmi komoly érték.
Holmes zsebre vágta a kezét, hozzá nem is illő nemtörődömséggel járta körül a házat. Odaszólt Joseph Harrisonnak:
– Hallom, hogy egy helyen a kerítést is megrongálta a betörő. Mutassa meg, kérem, hol.
Harrison a kerítéshez vezetett bennünket. Az egyik lécből valóban letörtek egy darabot. Egy szilánk még ott fityegett a törés helyén. Holmes leszakította, és gondosan szemügyre vette.
– Gondolja, hogy ezt tegnap este törték le? A törés elég réginek látszik.
– Lehet, hogy igaza van.
– És semmi jele, hogy a túloldalon leugrott valaki. Ezzel nem megyünk sokra. Térjünk vissza a hálószobába, és beszéljük meg a dolgot.
Percy Phelps nagyon lassan járt, jövendő sógora karjára támaszkodott. Holmes gyorsan lépkedett a fűben, sokkal hamarabb értünk vissza a hálószoba nyitott ablakához, mint ők ketten.
– Miss Harrison – mondta Holmes a lehető legkomolyabban –, kérem, ne mozduljon el ma erről a helyről. Történjen bármi, ne hagyja el ezt a helyet. Életbevágóan fontos.
– Megteszem, ha akarja, Mr. Holmes – mondta a lány meglepődve.
– És ha lefekszik, zárja be ennek a szobának az ajtaját kívülről, és vigye el a kulcsot. Ígérje meg, hogy megteszi!
– És mi lesz Percyvel?
– Velünk jön Londonba.
– És én maradjak itt?
– Az ő kedvéért. Neki segít vele. Gyorsan ígérje meg!
A lány bólintott. Most érkezett meg a másik két ember.
– Mit búslakodsz itt, Annie? – kérdezte a bátyja. – Gyere ki a napra!
– Köszönöm, Joseph, de inkább nem mennék. Fáj egy kicsit a fejem, és itt jó hűvös van.
– Mit tegyünk, Mr. Holmes? – kérdezte Percy Phelps.
– Utánajárunk ennek a dolognak is, de ne feledkezzünk meg a fontosabbikról. Nagy segítséget jelentene számomra, ha velünk tudna jönni Londonba.
– Most mindjárt?
– Amennyi idő alatt el tud készülni. Mondjuk egy óra múlva.
– Elég erősnek érzem magam. Csakugyan segítek vele valamit?
– Nagyon sokat.
– Azt akarja, hogy Londonban töltsem az éjszakát?
– Éppen erre szerettem volna kérni.
– És ha az éjszakai látogató visszatér, csodálkozva fogja látni, hogy a madár kirepült a kalitkából. Mindnyájan a maga kezében vagyunk, Mr. Holmes, csak mondja meg, hogy mit tegyünk. Talán Joseph is velünk jöhetne, hogy a gondomat viselje.
– Nem szükséges, hiszen Watson orvos, majd ő ellátja magát. Ha szabad, megebédelünk itt, és aztán hármasban indulunk Londonba.
Minden úgy történt, ahogy Holmes elrendezte, éppen csak Miss Harrison nem jött le a hálószobából – De hiszen ezt is Holmes kérte. Nem értettem, mi célja van ezeknek a hadműveleteknek, ha csak az nem, hogy elválassza egymástól a hölgyet és Phelpset, aki olyan jól érezte magát, és akit annyira felvillanyozott az utazás, hogy velünk ebédelt a ház ebédlőjében. De Holmes még egy meglepetést tartogatott nekünk, mert amikor az állomásra értünk, felültetett minket a vonatra, és nyugodt hangon azt mondta, hogy neki esze ágában sincs eljönni Wokingból.
– Egy-két dolognak utána szeretnék nézni, mielőtt elmegyek innen – mondta. – A maga távolléte, Mr. Phelps, meg fogja könnyíteni a munkámat. Nagyon hálás lennék, Watson, ha Londonba érve nyomban a Baker Streetre vinné a barátunkat. Maradjon vele, míg haza nem érek. Szerencse, hogy régi iskolatársak, nyilván lesz mit mesélniük egymásnak. Mr. Phelps a vendégszobában alhatna. Reggeli idejére én is hazaérek, mert van egy vonat, amelyik reggel nyolckor van a Waterloo pályaudvaron.
– És mi lesz a londoni nyomozással? – kérdezte Phelps panaszosan.
– Arra holnap is ráérünk. Azt hiszem, hasznosabb munkát végezhetek most itt.
– Mondja meg a többieknek a Biarbrae-ban, hogy holnap este remélhetőleg hazatérek – mondta Phelps, mikor a vonat megindult.
– Nem hiszem, hogy eljutok oda – mondta Holmes, és barátságosan integetett a kigördülő vonat után.
Phelps és én megbeszéltük a dolgot útközben, de egyikünk sem tudott kielégítő magyarázatot adni a legfrissebb fejleményekre.
– Azt hiszem, hogy a tegnap esti betörésről akar megtudni valamit, ha ugyan betörés volt. De én nem hiszem, hogy tolvaj kísérletezett nálunk.
– Hanem mit hisz?
– Lehet, hogy a gyenge idegeim miatt, de az az érzésem, hogy valami nagy politikai cselszövény közepébe kerültem, és isten tudja, miért, de az életemre törnek az összeesküvők. Tudom, hogy ez nevetségesen hangzik, de vegye csak szemügyre a tényeket! Miért akar valaki éppen az én hálószobámba betörni, ahol semmiféle zsákmányra nincs reménye? És miért van egy hosszú kés a kezében?
– Nem feszítővas volt az, amit látott?
– Nem, kés volt. Tisztán láttam a pengét, ahogy megvillant.
– De miért törne valaki a maga életére?
– Igen, ez itt a kérdés.
– Lehet, hogy Holmes is éppen ezt gondolja, és akkor mindjárt érthető, amit tesz. Ha magának igaza van, és ő kézre tudja keríteni a tegnapi merénylőt, közelebb jut a szerződést ellopó ember leleplezéséhez is. Nevetséges arra gondolni, hogy magának két ellensége van, egy, aki ellopta a szerződést, és egy, aki az életére tör.
– De Mr. Holmes azt mondta, hogy nem megy vissza a Biarbrae-villába.
– Elég régóta ismerem – mondtam –, és tudom, hogy semmit sem tesz ok nélkül.
Társalgásunk másfelé kanyarodott. Nehéz nap várt rám. Phelps még gyenge volt a hosszas betegeskedéstől, szerencsétlensége nyugtalanná és siránkozóvá tette. Hiába próbáltam Afganisztánról, Indiáról, társadalmi kérdésekről beszélgetni vele, semmi sem mozdította ki az agyát a régi kerékvágásból. Mindig az elveszett szerződéssel hozakodott elő, azt találgatta, fontolgatta, mit csinálhat Holmes, mit tesz majd Lord Holdhurst, milyen hírek várnak ránk másnap reggel. Nyugtalansága az idő múltával egyre kínosabb lett.
– Vakon bízik Holmesban? – kérdezte.
– Szemtanúja voltam néhány csodálatos munkájának.
– De ilyen sötét üggyel még neki sem volt dolga.
– Megoldott már olyan ügyeket is, ahol a mostaninál is kevesebb kézzelfogható nyomon kellett elindulnia.
– De azok nem voltak ilyen nagy fontosságú esetek.
– Nem vagyok biztos benne. De annyit tudok, hogy nagyon fontos esetekkel foglalkozott három európai uralkodó család megbízásából is.
– Maga jól ismeri, Watson. Annyira kifürkészhetetlen, hogy nem tudok eligazodni rajta. Gondolja, hogy bízik a sikerben? Gondolja, hogy ki tudja bogozni ezt az ügyet?
– Nem mondott róla semmit sem.
– Rossz jel.
– Éppen ellenkezőleg, inkább azt szokta megmondani, ha nem halad előre. Ha valamilyen nyomot követ, de nem teljesen biztos benne, hogy helyes nyomon indult el, hallgat. De azzal, hogy idegeskedünk, semmit sem segítünk a dolgokon, gondolom, jobb lesz, ha lefekszünk, hogy legyen erőnk holnap mindarra, ami vár ránk.
Nagy nehezen rábeszéltem társamat, hogy tegye meg, amit kérek, bár izgatott viselkedéséből arra következtettem, hogy nem sokat fog aludni. Ez a kedélyállapota rám is rám ragadt, fél éjszaka csak hánykolódtam az ágyban, örökösen ezzel a lehetetlen üggyel foglalkoztam, száz és száz elméletet dolgoztam ki, de mindegyik csődöt mondott a végén. Miért maradt Holmes Wokingban? Miért kérte meg Miss Harrisont, hogy egész nap üljön a betegszobában? Miért titkolta el gondosan a Biarbrae-villa lakói elől, hogy a közelükben akar maradni? Törtem a fejem, hogy olyan választ találjak, ami mindenre magyarázatot ad, de a végén elaludtam.
Hét órakor ébredtem fel, és nyomban átmentem Phelps szobájába. Fáradt volt, törődött, egész éjszaka nem aludt. Első kérdése az volt, hogy megjött-e már Holmes.
– Itt lesz, amikorra megígérte – mondtam. – Egy perccel sem későbben, de korábban sem.
Úgy is történt, ahogy mondtam, mert nem sokkal nyolc óra után egy kocsi állt meg a ház előtt, és barátom kászálódott ki belőle. Láttam az ablakból, hogy a bal keze be van kötve, és hogy az arca nagyon komor és sápadt. Bejött a házba, de csak elég sokára ért fel hozzánk.
– Kudarcot vallott! – kiáltotta Phelps.
El kellett ismernem, hogy igaznak látszik, amit mond.
– A megoldást valószínűleg itt kell keresnünk Londonban – tettem hozzá.
Phelps nagyot nyögött.
– Nem tudom, mi lesz – mondta. – Mennyi mindent vártam a visszatértétől! De a keze nem volt bekötve tegnap. Mi történhetett vele?
– Megsebesült, Holmes? – kérdeztem, mikor belépett.
– Csak egy karcolás – mondta, és üdvözlésül biccentett. – Azt is a magam ügyetlenségének köszönhetem. A maga ügye, Mr. Phelps, az egyik legnehezebb eset, amivel valaha foglalkoztam.
– Féltem is tőle, hogy még maga sem tudja megoldani.
– Rendkívül érdekes tapasztalatokat szereztem.
– A kötés izgalmas kalandokat sejtet – mondtam. – Nem árulná el, mi történt?
– Reggeli után, kedves Watson. Harminc mérföldön keresztül kitűnő surreyi levegőt szívtam, ne felejtse el. Gondolom, hogy a bérkocsira vonatkozó hirdetésemre nem érkezett válasz. Na, de nem sikerülhet minden.
Az asztal már meg volt terítve, és éppen amikor csengetni akartam, megjelent Mrs. Hudson, behozta a kávét és a teát. néhány perc múlva pedig a letakart ételeket is. Letelepedtünk az asztal mellé, Holmes farkasétvággyal, én kíváncsian, Phelps pedig kétségbeesve.
– Mrs. Hudson felnőtt a pillanat nagyságához – mondta Holmes, mikor a currys csirkéről levette a fedőt. – Nem valami változatos a konyhája, de annyit ő is ért a reggelihez, mint a többi skót asszony. Maga mit kapott, Watson?
– Sonkát tojással – feleltem.
– És maga mit kér, Mr. Phelps? Currys húst, tojást, vagy inkább megnézi, és úgy választ valamit?
– Köszönöm, én semmit sem kérek – mondta Phelps.
– Ugyan, ugyan! Nézze csak meg, mit rejteget a maga előtt levő tál!
– Köszönöm, de inkább nem ennék.
– De arra csak megkérhetem, hogy kínáljon meg engem – mondta Holmes ravaszul hunyorítva.
Phelps levette a tálról a fedőt, felkiáltott, az arca olyan fehér volt, mint a tál az asztalon. A tál közepén egy kékesszürke, összesodort irattekercs hevert. Phelps felkapta, nézte, forgatta, aztán végigtáncolt vele a szobán, a szívére szorította, örömében rikkantgatott. Utána egy karosszékbe zuhant, annyira kimerült a nagy lelkendezésben. hogy konyakot kellett a szájába töltenünk, nehogy elájuljon.
– Jól van, jól van – nyugtatgatta Holmes, megveregette a vállát. – Nem volt szép tőlem, hogy így ajtóstul törtem be a házba, de Watson a megmondhatója, hogy sohasem tudtam ellenállni az ilyen színpadias jelenetek csábításának.
Phelps megragadta a kezét, még meg is csókolta.
– Isten áldja meg magát! – kiabálta. – Megmentette a becsületemet.
– Mar az én becsületem is kockán forgott – mondta Holmes. – Legalább annyira gyűlölök eredménytelenül nyomozni, mint létfontosságú szerződéseket elveszíteni.
Phelps a belső zsebébe gyömöszölte az értékes iratot.
– Nem akarom a jól megérdemelt reggelijében megzavarni, de alig várom, hogy megtudjam, hol találta meg és hogyan szerezte meg a szerződést.
Sherlock Holmes megitta a kávéját, nekilátott a tojásos sonkának. Aztán felállt, rágyújtott a pipájára, és leült a karosszékébe.
– Először azt mondom el, mit tettem, aztán azt, hogy miért – kezdte. – Elbúcsúztunk az állomáson, aztán a szép surreyi vidéken sétáltam egyet, eljutottam egy csinos kis faluba, Ripleybe, meguzsonnáztam a kocsmában, előrelátóan megtöltöttem a palackomat, és zsebre tettem néhány szendvicset. Estig maradtam Ripleyben, aztán megindultam megint Woking felé, és nem sokkal napnyugta után ott voltam a Briarbrae-villa előtt az úton. Vártam, míg elnéptelenedik az út, bár azt hiszem, hogy különösebben sohasem forgalmas, és átmásztam a kerítésen, be a parkba.
– Nem volt nyitva a kapu? – kérdezte Phelps.
– De igen, csakhogy nekem furcsa szokásaim vannak. Azt a helyet választottam ki a bemászásra. ahol a három fenyő van, mert ott a legkönnyebb bejutni, és oda a legnehezebb ellátni a házból. Megbújtam a bokrok közt, egyiktől a másikhoz kúsztam – ez mentse nadrágom térdének szégyellnivaló állapotát –, míg csak el nem értem a maga betegszobájának ablaka alatti rododendron-bokrokat. Lekuporodtam és vártam. A maga szobájában nem volt becsukva a fa ablaktábla, láttam, hogy Miss Harrison az asztalnál ül és olvas. Negyed tizenegykor becsukta a könyvét, bezárta az ablakot, és elment. Hallottam, hogy becsukja az ajtót, és biztos voltam benne, hogy megfordítja a kulcsot a zárban.
– A kulcsot a zárban? – visszhangozta Phelps.
– Igen. Én kértem meg Miss Harrisont, hogy zárja be kívülről az ajtót, és vigye magával a kulcsot, ha lefekszik. Mindent úgy is tett, ahogy mondtam, és ha ő nem segít nekünk, aligha volna most az irat a maga zsebében. Miss Harrison elment tehát, a lámpák kialudtak, és én a rododendron-bokorban kuporogtam. Szép éjszaka volt, de azért csak fárasztó a virrasztás. Igaz, van benne valami olyasféle izgalom, amit a vadász érez a vízmosás mellett, nagy vadra várva. De nagyon sokáig tartott, majdnem annyi ideig, amennyit a végzetes szobában töltöttünk, Watson, a pöttyös szalag érdekes kis ügyére keresve a választ. Egy toronyóra Wokingban minden negyedórát jelzett, bár néha már-már azt hittem, hogy megállt. Végre két óra tájt hallottam, hogy egy reteszt félrehúznak, és kulcs fordul a zárban. A személyzeti ajtó kinyílt, és egy pillanat múlva Mr. Joseph Harrison jelent meg a holdfényes éjszakában.
– Joseph! – kiáltotta Phelps.
– Kalap nem volt rajta, fekete köpenyt terített a vállára, hogy egy szempillantás alatt el tudja takarni az arcát, ha baj van. Lábujjhegyen végigment a fal tövében, egy hosszú pengéjű kést dugott be az ablaktáblák közé, és hátranyomta a zár nyelvét. Feltolta az ablakot, aztán a fa ablaktáblák közé dugta a kést, felütötte a csappantyút, és benyitott. Búvóhelyemről tisztán láttam a szobát és Joseph minden mozdulatát. Meggyújtotta a kandallópárkányon levő két gyertyát, és felhajtotta az ajtó közelében a szőnyeget. Lehajolt, kiemelt egy kockát a padlóból, amilyet a szerelőknek szoktak szabadon hagy-, hogy a gázvezeték csatlakozásaihoz hozzáférhessenek. Ez a kocka például a konyhába levezető elágazás T-csatlakozását borította. Ebből a rejtekhelyből húzta ki az irattekercset, visszatette a padló kiemelhető darabját, megigazította a szőnyeget, eloltotta a gyertyákat, és egyenesen a karomba sétált, mert már lestem az ablak alatt. Elszántabb volt, mint hittem volna. Kétszer is földhöz kellett teremtenem Joseph úrfit, hogy elismerje a vereségét, és még így is megvágta a kezemet a késével. Gyilkos szemmel nézett rám, valóban csak egy szemmel, mert a másikra már nem látott a küzdelem végére, de aztán hajlott az okos szóra, és szépen átadta a papírokat. Futni hagytam, de ma reggel mindent megtáviratoztam Forbesnak. Ha gyorsan cselekszik, és el tudja csípni a jó-madarat, rendben van. De ha a kalitka üres lesz – és én erre számítok –, mire megérkezik, a kormány csak örülni fog neki. Gondolom, sem Lord Holdhurst, sem Mr. Percy Phelps nem ragaszkodik hozzá, hogy az ügy akár csak a rendőrbíróság elé kerüljön.
– Édes istenem! – mondta ügyfelünk. – Tíz hétig gyötrődtem, és nem tudtam, hogy a papírok ott vannak a szobában!
– Pedig ott voltak.
– És hogy Joseph! Hogy Joseph tolvaj, sőt még rosszabb!
– Az ember nem is nézné ki Josephból, hogy ilyen veszélyes és bonyolult jellem. Ma hajnalban megtudtam tőle, hogy sok pénzt vesztett tőzsdejátékon, és hogy mindenre képes, ha segíteni tud vele saját magán. Végtelenül önző ember, sem a húgának a boldogsága, sem a maga becsülete nem volt fontos számára, annyira megörült ennek az alkalomnak.
Percy Phelps hátradőlt a székében.
– Egészen elszédültem attól, amit mondott. Forog velem a világ.
– A legnagyobb nehézség ebben az ügyben az volt – jegyezte meg Holmes –, hogy túl sok mindent tudtunk. A lényeges dolgokat lényegtelenek takarták el. Ki kellett választanunk a számtalan apróság közül azt, ami fontos volt a számunkra, sorba-rendbe kellett szedni, hogy megismerjük a rendkívüli eseménysorozat egész történetét. Már csak amiatt is gyanakodtam Josephra, mert vele akart hazautazni aznap éjszaka, tehát könnyen elképzelhető volt, hogy beszól magáért a minisztériumba. Tudtuk, hogy ismeri a járást. Mikor meghallottam, hogy valaki be akart hatolni a maga hálószobájába, ahol csak Joseph rejthetett el valamit – éppen maga mesélte el, hogy milyen hirtelen hajították ki a szobájából, mikor az orvos hazavitte magát –, gyanakvásom bizonyossággá változott. Annyival is inkább, mert a behatolási kísérletet éppen aznap követték el, amikor hosszú idő után első ízben ápolónő nélkül aludt. Vagyis a behatoló személy jól ismerte a ház szokásait.
– Milyen vak voltam!
– Az események láncolata, már amennyire össze tudtam állítani, a következő: Joseph Harrison a Charles Street felől ment be a minisztériumba. Ismerte a járást, egyenesen a maga szobájába ment, éppen akkor, amikor maga elhagyta a szobát. Látta, hogy a szoba üres, csengetett, de aztán észrevette az asztalon heverő szerződést. Egyetlen szempillantással felmérte, hogy a vakszerencse egy nagy fontosságú titkos iratot vetett eléje, gyorsan zsebre dugta, és eltűnt. Emlékezzék csak, eltelt egy-két perc, mire az álmos portásnak eszébe jutott, hogy felhívja a figyelmét a csengőre. Ez alatt az idő alatt a tolvaj eltűnt. Az első vonattal Wokingba utazott, alaposabban szemügyre vette a zsákmányát, látta, hogy kincset ér, elrejtette a lehető legbiztosabb helyre, és egy-két nap múlva el akarta vinni a francia nagykövetségre, bárhova, ahol sok pénzt kaphatott volna érte. De maga váratlanul megjelent. Egy szempillantás alatt kitették a szűrét a szobájából és attól a másodperctől fogva legalább ketten mindig ott voltak a szobában. Tébolyító helyzet, gondolhatja. De aztán kínálkozott egy kis lehetőség. Be akart lopózni, de maga ébren volt és elijesztette. Emlékezzen csak, aznap nem vette be a szokásos esti orvosságát.
– Igaz.
– Joseph valószínűleg iparkodott, hogy az az ital elég hatásos orvosság legyen. Számított rá, hogy maga eszméletlen lesz. Tudtam, hogy mihelyt alkalma adódik, megint kísérletezni fog. Maga velünk jött. Itt volt a jó alkalom. Miss Harrisonnak ezért kellett egész nap a szobában tartózkodnia, hogy Joseph meg ne előzhessen bennünket. Elhitettem Josephfal, hogy tiszta a levegő, de lesbe álltam. Tudtam, hogy a szerződés valahol a szobában van, de nem sok kedvem volt hozzá, hogy felszedjem a padlót, leszaggassam a falburkolatot. Megvártam, hogy kiszedje a szerződést a rejtekhelyéről, és sok fáradságtól kíméltem meg ezzel magamat. Kíváncsi még valamire?
– Miért az ablakkal próbálkozott első alkalommal? – kérdeztem. – Bemehetett volna az ajtón is.
– Csakhogy akkor hét hálószoba ajtaja előtt kellett volna elmennie. Innen pedig egykettőre kiugorhatott a kertbe. Van még valami kérdeznivalójuk?
– Ugye nem volt Josephnak semmiféle gyilkos szándéka? – kérdezte Phelps. – Csak szerszámnak használta azt a kést.
– Lehet – mondta Holmes, és megvonta a vállát. – De én a magam részéről egyetlen pillanatra sem bíznék Joseph Harrison úr szívjóságában.

 

 

AZ UTOLSÓ ESET

Nehéz szívvel fogom meg a tollat, hogy belekezdjek barátom, Sherlock Holmes különleges képességeiről szóló végső beszámolómba. Megkíséreltem, hogy – kissé összefüggéstelenül és sajnos, felettébb fogyatékosan – számot adjak a társaságában szerzett különös tapasztalataimról, attól kezdve, hogy a véletlen A vörös szoba titka idején összehozott bennünket, egészen addig, amíg be nem avatkozott A haditengerészeti szerződés ügyébe, és ezzel a beavatkozással kétségkívül nagy nemzetközi bonyodalmat előzött meg. Az volt a szándékom, hogy itt megállok, nem írok semmit arról az eseményről, amely üressé tette az életemet – és ezen az elmúlt két esztendő vajmi keveset változtatott. James Moriarty ezredes most megjelent és bátyja emlékét védelmező levelei mégis megszólalásra kényszerítenek, el kell mondanom az eseményeket, ahogy történtek, nincs más választásom. A teljes igazságot csak én ismerem, és úgy érzem, elérkezett az az idő, amikor nincs értelme a további hallgatásnak. Tudomásom szerint csak három beszámoló látott napvilágot: a Journal de Genépe 1891. május 6-i cikke, a Reuter irodának az angol újságokban megjelent május 7-i jelentése, és végül az előbb említett levelek. Az első kettő túlságosan tömör, az utóbbi pedig, mint most bizonyítani fogom, szemérmetlen kifacsarása a tényeknek. Az én feladatom tehát, hogy elmondjam – elsőnek –, mi történt Moriarty professzorral és ellenfelével, Sherlock Holmesszal.
Talán emlékeznek rá, hogy házasságom után, és újra meginduló orvosi tevékenységem miatt némileg megváltozott az a bizalmas kapcsolat, ami Holmeshoz kötött. Eljött néha hozzám, ha nyomozásaiban társra volt szüksége, de ezek a látogatások egyre ritkábbak lettek. 1890-ből már csak három esetről vannak feljegyzéseim. 1890 telén és 1891 kora tavaszán azt olvastam az újságokban, hogy Holmest a francia kormány kérte fel egy nagy fontosságú ügy kivizsgálására, és Holmes Narbonne-ból és Nimes-ből írt leveléből arra következtethettem, hogy franciaországi tartózkodása hosszas lesz. Éppen ezért meglepődtem, mikor április 24-én este egyszerre csak beállított a rendelőmbe. Még sápadtabb, még soványabb volt, mint máskor.
– Igen – felelte inkább kérdő tekintetemre, mint a szavaimra –, könnyelműen gazdálkodtam az erőmmel.
Kicsit hajszolt napok ezek. Megengedi, hogy becsukjam a fatáblákat?
Egyetlen lámpa égett a szobámban, az asztalomon levő olvasólámpa. Holmes a fal mentén lopózott az ablakhoz, belökte a fatáblákat, gyorsan be is zárta.
– Fél valamitől? – kérdeztem.
– Mi tagadás, igen.
– Mitől?
– Légpuskától.
– Komolyan gondolja, kedves Holmes?
– Maga jól ismer engem, Watson, tudhatja, hogy igazán nem vagyok nagyon ideges természetű ember. De ha valaki nem hajlandó tudomásul venni a fenyegető veszélyt, nem bátor, hanem ostoba.. Kérhetek egy szál gyufát?
Beszívta a cigaretta füstjét, szemmel láthatóan megnyugtatta ez az élvezet.
– Elnézést, hogy ilyen későn állítottam be – mondta –, és engedje meg, hogy kissé szokatlan módon, vagyis a hátsó kert falán keresztül hagyjam el a házat hamarosan.
– De miért? – kérdeztem.
Megmutatta a kezét, és a lámpa fényében láttam, hogy az ökle két helyen is sebes, véres.
– Láthatja, hogy nem épp semmiért – mondta mosolyogva. – Sőt, elég érezhető valamiért, legalábbis én érzem a kezem. Mrs. Watson itthon van?
– Elutazott látogatóba.
– Igazán? Egyedül van itthon, Watson?
– Egyes-egyedül.
– Akkor könnyebb szívvel kérdezem meg, nem jönne-e velem egy hétre külföldre.
– Hova?
– Akárhova. Nekem mindegy.
Ez az egész nagyon különös volt. Holmes nem szokott céltalanul vakációzni, és sápadt, megviselt arcáról leolvashattam, hogy az idegei pattanásig feszültek. Látta kérdő tekintetemet, összeérintette az ujjait, a térdére támasztotta a könyökét, és belefogott a magyarázatba.
– Hallott-e már Moriarty professzorról? – kérdezte.
– Soha.
– Ez a legcsodálatosabb, ez a lángeszű benne! – kiáltotta Holmes. – Mindenhol ott van Londonban, és soha senki nem hallott róla. A legkomolyabban mondom magának, Watson, ha leszámolhatnék ezzel az emberrel, ha megszabadíthatnám tőle a társadalmat, pályám csúcspontjára érnék, és hajlandó lennék valamilyen békésebb foglalatosság után nézni. Elárulhatom, hogy a legutóbbi eseteim jóvoltából – a skandináv királyi család és a Francia Köztársaság szolgálatában – nyugodtan élhetnék kedvemre, és minden figyelmemet vegyészeti kísérleteimre fordíthatnám. De nem nyughatom, Watson, nem ülhetek tétlenül, ha eszembe jut, hogy Londonban szabadon jár-kel egy olyan ember, mint Moriarty professzor.
– Mit követett el a professzor?
– Rendkívüli a pályafutása. Jó családból származik, kitűnő iskolákba járt, és a természet elképesztő matematikai képességgel áldotta meg. Huszonegy éves korában nemzetközi sikert aratott az értekezése a Newton tételről. Ennek köszönhette, hogy egy kisebb egyetemen megkapta a matematikai tanszéket, és minden jel arra mutatott, hogy fényes jövő vár rá. De ez az ember ördögi gonosz tulajdonságokat örökölt. A vérében levő bűnöző hajlandóságot nem változtatta meg, hanem még sokkal veszedelmesebbé tette rendkívül éles esze. Az egyetemi városkában egyre riasztóbb hírek terjedtek el róla, végül is kénytelen volt lemondani a tanszékéről. Londonba jött, nevelőtiszt lett a hadseregben. Ez az, amit tud róla a világ. Amit most elmondok, azt már én nyomoztam ki.
Senki sem ismeri olyan pontosan London nagy bűnözőinek világát, mint én, és ezt maga is tudja, Watson. Évek óta érzékelem, hogy a tettesek mögött valamilyen ismeretlen erő dolgozik, valami nagyszabású szervezőtehetség, amely megnehezíti a rendőrség munkáját, és védi a bűnösöket. A legkülönbözőbb bűnügyekben, gyilkosságokban, rablásokban, hamisításokban éreztem ennek a titkos erőnek a jelenlétét, és sok olyan megfejtetlen bűnügyben, amelyekkel kapcsolatban nem fordultak hozzám, következtethettem a működésére. Évekig kísérleteztem, hogy leránthassam róla a fátylat, a végén nyomra bukkantam, és ez a nyom számos kacskaringó után a matematikai hírességhez, Moriarty hajdani egyetemi tanárhoz vezetett el.
Ez az ember a bűn Napóleonja, Watson. A bűnügyeknek csaknem felét – és szinte valamennyi kiderítetlen gaztettet – ő szervezi meg Londonban. Lángész, filozófus, igazi elvont gondolkodó. Elsőrendű elme. Mozdulatlanul ül, mint a pók a háló közepén, de ennek a hálónak ezer szála van, és ő pontosan ismeri minden szálnak minden rezdülését. Keveset dolgozik személyesen. Ő csak tervez. De sok embere van, és csodálatosan felépített szervezete. Ha el kell követni valamit, meg kell szerezni mondjuk egy papírt, ki kell rabolni egy házat, el kell intézni egy embert, csak üzenni kell a tanár úrnak, ő megszervezi a dolgot, és gondoskodik a végrehajtásáról. Lehet, hogy az emberét elfogják. Van pénz óvadékra, van pénz ügyvédekre. És az embereket mozgató titkos erőt nem tudja elfogni a rendőrség, még csak nem is gyanítja a létezését. Kikövetkeztettem ennek a szervezetnek a felépítését, Watson, és minden erőmet a leleplezésére, a felszámolására fordítottam.
A tanár úr olyan óvatosan és ravaszul körülbástyázta magát, hogy akárhogy iparkodtam is, nem tudtam a bíróság számára használható bizonyítékokat szerezni a működéséről. Tudja, hogy sok mindenre vagyok képes, kedves Watson, de három hónap múlva be kellett látnom, hogy ezúttal méltó, hozzám hasonló felkészültségű ellenfélre bukkantam. Borzadva szemléltem a gonosztetteit, de csodáltam az ügyességét. Egyszer végre elkövetett egy kis hibát, egészen parányi hibát, de ezt sem lett volna szabad, mert a nyomában voltam. Itt volt a nagy alkalom, és én elkezdtem szorosabbra húzni a hurkot körülötte. Lassan bezárul a kör. Három nap múlva, vagyis jövő hétfőn elérkezik az idő, a rendőrség elfoghatja a tanár urat és szervezetének vezetőit. Perük a század legnagyobb bűnügyi tárgyalása lesz, legalább negyven rejtélyes ügyre derít fényt, és valamennyien a hóhér kezére jutnak – de ha nem a kellő időpontban csapunk le rájuk, még az utolsó pillanatban is kicsúszhatnak a kezünk közül.
Ha mindezt Moriarty professzor tudta nélkül érhettem volna el, nem lenne semmi bajom. De ő sokkal ravaszabb ennél. Látta minden egyes mozdulatomat, ahogy megszőttem a hálót körülötte. Újra és újra megpróbált kitörni, de visszavertem a támadását. Szavamra, barátom, ha valaki megírná ennek a néma párbajnak a részletes történetét, a nyomozás világtörténelmének legérdekesebb szellemi bajvívásáról számolhatna be. Sohasem végeztem ilyen kitűnő munkát, és sohasem hadakoztam keményebb ellenféllel. Minden döfése elevenbe vág, de most én viszem be a végső találatot. Ma reggel megtettem az utolsó szükséges lépéseket, három nap múlva minden készen áll. A szobámban ültem, még egyszer végiggondoltam a dolgokat, és egyszerre csak kinyílt az ajtó, és Moriarty professzor állt a küszöbön.
Elég jók az idegeim. Watson, de be kell vallanom, összerezzentem, mikor megláttam, hogy előttem áll az az ember, akire oly sokat gondolok. Tudtam róla, hogy milyen. Nagyon magas és sovány, hatalmas homloka fehér és domború, a szeme mélyen ülő. Az arca borotvált, sápadt, aszketikus, még most is olyan, mint egy tanáré. A háta meggörbült egy kicsit a sok tanulástól, a feje lóg, lassan, szüntelenül mozog jobbra-balra, akár a hüllőké, Összehúzott szemmel, kíváncsin nézett rám.
– „Nem olyan magas a homloka, mint gondoltam – mondta. – Veszedelmes szokás, ha valaki töltött fegyvert szorongat a köntöse zsebében.”
Belépésekor valóban felismertem, milyen nagy veszedelemben forgok. Csak úgy menekülhet meg, ha végez velem. Egy szempillantás alatt a fiókból a zsebembe csúsztattam a pisztolyomat, és a köntösön keresztül rá szegeztem. Erre a megjegyzésére elővettem a pisztolyt, és úgy, amint volt, felhúzva az asztalra tettem. Ő csak mosolygott és hunyorgott, de láttam valamit a szemében, és higgye el, nagyon örültem, hogy a pisztoly az asztalon van.
– „Valószínűleg nem ismer engem” – mondta.
– „Én inkább azt tartanám valószínűnek, hogy ismerem – feleltem. – Foglaljon helyet, kérem, öt percem van a maga számára, ha mondani akar valamit.”
– „Maga úgyis tudja mindazt, amit mondhatnék.”
– „Akkor maga is tudja mindazt, amit válaszolnék.”
– „Nem gondolta meg?”
– „Nem.”
A zsebébe nyúlt, és én felkaptam a pisztolyt az asztalról. De csak a zsebkönyvét vette elő, nézegette, mit írt bele.
– „Január 4-én keresztezte az utamat – kezdte. – 23-án már kellemetlen volt számomra. Február közepén kényelmetlennek találtam a helyzetemet. Március végén már a terveimben is akadályozott. Most, április vége felé már az a veszély fenyeget, hogy elveszítem személyes szabadságomat a maga szakadatlan munkája miatt. A helyzet egyre tarthatatlanabb.”
– „Mit javasol?” – kérdeztem.
– „Álljon félre az utamból, Mr. Holmes – mondta fejét ingatva. – Most már igazán álljon félre.”
– „Majd hétfőn” – mondtam.
– „Ugyan, ugyan! – mondta. – Az olyan okos ember, mint maga, tudja, hogy ennek az ügynek mi lehet az egyetlen befejezése. Elengedhetetlenül szükséges, hogy félreálljon. Azok után, amit tett, egyetlen lehetőségünk maradt csak. Komoly tanulmány volt számomra figyelni a maga húzásait ebben az ügyben, és minden érzelgősség nélkül mondhatom, sajnálnám, ha jóvátehetetlen lépésre kellene ragadtatnom magamat. Hiába mosolyog, uram, csakugyan sajnálnám.”
– „A veszély vele jár a szakmámmal” – jegyeztem meg.
– „Itt nem veszélyről van szó – felelte. – Elkerülhetetlen pusztulásról. Nemcsak egy embernek, hanem egy hatalmas szervezetnek az útjába tolakodott, és ennek a szervezetnek a nagyságát még a maga kitűnő érzéke sem ismerte fel. Vagy félreáll, Mr. Holmes, vagy eltapossák.”
– „Attól félek – álltam fel –, hogy ennek a beszélgetésnek a kedvéért más fontos tennivalóimat hanyagolom el.”
A tanár úr is felállt, szótlanul nézett rám, és szomorúan csóválta a fejét.
– „Sajnálom – mondta végül –, de amit tudtam, megtettem. Ebben a játszmában ismerem a maga összes húzásait. Hétfőig semmit sem tehet. Párviadal volt ez kettőnk között, Mr. Holmes. Maga bíróság elé akar állítani engem. Kijelenthetem, hogy nem fog bíróság elé állítani soha. Le akar győzni. Kijelenthetem, hogy nem fog legyőzni soha. Ha elég ügyes hozzá, megsemmisíthet, de kijelenthetem, hogy én is megsemmisítem magát.”
– „Elhalmozott bókokkal, professzor úr – mondtam. – Hadd viszonozzam: ha biztos lehetnék benne, hogy az előző lehetőség valóra válik, a köz érdekében örömmel vállalnám az utóbbit.”
– „Az utóbbit megígérhetem magának, az előbbit nem” – sziszegte a tanár úr, hátat fordított nekem, és még mindig hunyorogva és nézelődve eltávozott.
Így zajlott le érdekfeszítő beszélgetésem Moriarty professzorral. Nem tagadom, kellemetlen hatást gyakorolt rám. Szándékának komoly voltáról jobban meggyőzött ez a halk. szabatos beszéd, mint bármilyen hangoskodás. Bizonyára azt gondolja most, kedves Watson, hogy a rendőrségtől kellene védelmet kérnem ellene. De bizonyítékaim vannak, hogy nem ő, hanem valamelyik embere fog lecsapni rám.
– Csak nem támadták meg máris?
– Kedves Watson. a tanár úr nem tölti tétlenül, az idejét. Délben mentem el hazulról, valami dolgom volt az Oxford Streeten. Amikor a Bentinck Streetről a Welbeck Streetre vezető kereszteződésen átmentem, hirtelen bekanyarodott én nekem tartott egy száguldó kétlovas teherkocsi. Egy másodperc törtrésze alatt a járdán teremtem, de így is alig menthettem meg az életem. A kocsi a Marylebone Lane-ről kanyarodott be, és egy szempillantás alatt eltűnt. Most már a járdán maradtam, de ahogy a Vere Streeten végigsiettem, az egyik ház tetejéről egy tégla potyogott le. a lábam előtt tört darabokra. Szóltam a rendőröknek, megvizsgálták a helyszínt. Valamilyen tatarozási munka miatt tégla és pala volt a ház tetején felhalmozva, és a rendőrök meg akartak győzni róla, hogy a szél verte le azt a téglát. Én tudtam, hogy nem, de nem volt rá bizonyítékom. Kocsiba szálltam, a bátyámhoz mentem a Pall Mailre, ott töltöttem a napot. Most, mikor átjöttem magához, megtámadott egy ólmos bottal felfegyverzett gazfickó. Leütöttem, a rendőrség őrizetbe is vette. De nyugodt szívvel mondhatom, sohasem fog kiderülni, hogy ez az úriember, akinek a felső fogsora nyomot hagyott az öklömön, kapcsolatban van egy visszavonult matematikussal, aki alighanem egy tábla előtt ül most, és jó tíz mérföldnyivel odább számítgat valamit. Ne csodálkozzon tehát, Watson, hogy első dolgom a fatáblák gondos bezárása volt, és kénytelen voltam megkérni, engedje meg, hogy valamilyen kevésbé feltűnő kijáraton hagyhassam el a házát, mint a főkapu.
Sokszor megcsodáltam már barátom bátorságát, de soha még annyira, mint most. Nyugodtan ülve sorolgatta az eseményeket, pedig szörnyűségek láncolata lehetett az egész napja.
– Itt tölti az éjszakát? – kérdeztem.
– Nem, barátom. Veszedelmes vendég lennék. Megvannak a terveim, meglátja, minden rendben lesz. A dolgok eljutottak odáig, hogy a rendőrség az én közreműködésem nélkül is letartóztathatja a társaságot, bár a tárgyaláson nekem is jelen kell majd lennem. Magától értetődő tehát, hogy legokosabb eltűnnöm arra a néhány napra, amíg a rendőrség le nem sújt rájuk. Nagyon örülnék, ha velem jöhetne külföldre.
– Nincs sok dolgom – mondtam –, és a szomszédom nagyon szolgálatkész. Szívesen magával megyek.
– Holnap reggel már indulhatunk is?
– Ha szükséges.
– Szükségesebb már nem is lehetne. Hadd adjak utasításokat magának, kedves Watson, és hadd kérjem meg, hogy pontosan azt tegye, amire kérem, mert Európa legügyesebb gonosztevőjével és leghatalmasabb bűnszövetkezetével kell ujjat húznunk. Figyeljen jól! Minden csomagját küldje el még ma éjjel címzés nélkül egy megbízható küldönccel a Victoria pályaudvarra. Reggel küldjön kocsiért, de mondja meg az emberének, ne az első, ne a második felbukkanó bérkocsit válassza. Ugorjon be a bérkocsiba, nyomja a címet a kocsis kezébe, de kérje meg, hogy el ne dobja a cédulát, és hajtasson a Lowther Arcade-nak a Strand felőli végéhez. A pénzt tartsa a kezében, és mihelyt a kocsi megáll, szaladjon keresztül az átjárón, és pontosan negyed tízkor legyen az átjáró túlsó végén. Az út szélén egy csukott kétlovas hintó várakozik, a kocsisán vörössel díszített gallérú nagy fekete köpeny lesz. Ebbe a kocsiba szálljon be, és éppen idejében fog megérkezni a Victoria pályaudvarra.
– Hol találkozunk?
– A pályaudvaron. A mozdonytól számított második első osztályú kocsit fenntartják nekünk.
– A vonatban találkozunk tehát?
– Igen.
Hiába kértem Holmest, hogy töltse nálam az éjszakát. Tudtam, attól fél, hogy bajt hoz a házra, ezért akar mindenáron elmenni. Néhány szót vetett még oda holnapi terveinkkel kapcsolatban, aztán felpattant, kisietett a kertbe, átmászott a falon a Mortimer Streetre, füttyentett egy kocsinak, és máris hallottam, hogy elhajtanak.
Másnap reggel gondosan követtem Holmes utasításait. Nagy körültekintéssel választottam ki a bérkocsit, nehogy csapdába essünk, reggeli után nyomban az átjáróhoz hajtottam, végigszaladtam rajta, ahogy csak bírta a lábam. A hintó már várt, és mihelyt beszálltam, a hatalmas, fekete köpenybe burkolózó kocsis meglegyintette a lovát, meg sem álltunk a Victoria pályaudvarig. A pályaudvaron kiszálltam, a kocsis megfordult a kocsijával, és egyetlen pillantást sem vetve felém, elszáguldott.
Eddig minden jól ment. A poggyászom már ott volt, és a Holmes megjelölte kocsit már csak azért is könnyen megtaláltam, mert csak rajta lógott foglalt jelzés. Mégis aggódni kezdtem, mert Holmes sehogysem akart felbukkanni. A nagy óra szerint már csak hét perc volt indulásig. Hiába kerestem az utasok és kísérők közt barátom karcsú alakját. Se híre, se hamva. Néhány percig egy tiszteletre méltó olasz papnak kellett segítenem, aki tört angolsággal próbálta megértetni egy hordárral, hogy a poggyászát közvetlenül Párizsba akarja küldetni. Aztán még egyszer körülnéztem, és visszamentem a fülkénkbe. Csodálkozva láttam, hogy a foglalt tábla ellenére a hordár a mi kocsinkba ültette roskatag olasz ismerősömet. Hasztalan próbáltam megértetni kéretlen útitársammal, hogy tévedésből került ide, mert az én olasz tudásom még az ő angol nyelvismereténél is csekélyebb volt. Csüggedten vállat vontam tehát, és tovább lestem a barátomat. Féltem is egy kicsit, mert a távolmaradása könnyen azt jelenthette, hogy baja esett az éjszaka. Már az ajtókat is becsukták, elhangzott az indulást jelző fütty, és...
– Kedves Watson – szólalt meg valaki –, még annyit sem mond, hogy jó reggelt?
Csodálkozva fordultam meg. Az öreg pap rám nézett. Egy pillanatra kisimultak az arcán a ráncok, az orra már nem lógott bele a szájába, az alsó ajka nem fittyedt le, a szája nem rángatózott, a szeme csillogni kezdett, a görnyedt test kiegyenesedett. De a következő másodpercben minden visszaváltozott, és Holmesból megint öreg pap lett.
– Uram isten! – kiáltottam. – Hogy megijesztett!
– Ügyelnünk kell – suttogta – Azt hiszem, hogy a nyomunkban vannak Igen, ott van maga Moriarty is.
Holmes utolsó szavai közben megindult a vonat. Kinéztem az ablakon, láttam, hogy egy magas ember iparkodik utat vágni magának a tömegben, integet, mintha meg akarná állítani a vonatot Elkésett, mert mi egyre gyorsabban zakatoltunk már, és egykettőre kirobogtunk a pályaudvarról.
– Ezt ügyesen megcsináltuk, és láthatja, hogy nemhiába óvatoskodtunk annyira – mondta Holmes nevetve, felpattant, levette az álöltözetét, a fekete reverendát és birétumot. és mindent gondosan a kézitáskájába gyömöszölt.
– Olvasta a reggeli lapokat?
– Nem.
– Nem hallotta, mi volt a Baker Streeten?
– A Baker Streeten?
– Éjszaka kigyulladt a lakásunk. De nem történt nagyobb baj.
– Istenemre, Holmes, ez már tűrhetetlen!
– Úgy látszik, elvesztették a nyomomat, mikor a rendőrség őrizetbe vette az ólmos botos támadót. Másképp aligha gondolhatták volna, hogy hazamegyek a Baker Streetre. De magát gondosan szemmel tarthatták. Ezért bukkant fel Moriarty itt a pályaudvaron. Nem volt semmi baj reggel az úton?
– Mindent úgy csináltam, ahogy mondta.
– A hintó ott volt már?
– Igen.
– Megismerte a kocsist?
– Nem.
– A bátyám volt az, Mycroft. Nagy szerencse ilyen ügyekben, ha el lehet intézni valamit idegenek közreműködése nélkül. És most gondoljuk ki. mit tegyünk Moriarty ellen!
– Expresszvonaton ülünk, a vonatnak közvetlen csatlakozása van a hajóhoz. Azt hiszem, hogy egyszer s mindenkorra leráztuk.
– Kedves Watson, maga, úgy látszik, elfelejtette, mit mondtam: ez az ember ugyanolyan szellemi képességekkel rendelkezik, mint én. És gondolja, hogyha én kergetném őt, fennakadnék az első kis akadályon? Róla se tételezzen fel ilyen ügyetlenséget.
– Mit csinálhat Moriarty?
– Amit én is tennék.
– És maga mit tenne?
– Különvonatot rendelnék.
– Elkésett.
– Szó sincs róla. A vonatunk megáll Canterburyben, és legalább negyedórát elvesztegetünk a hajónál. Utolér.
– Úgy csinálunk, mintha mi volnánk a bűnözők. Le kell tartóztatni, mihelyt megérkezik.
– Három hónap munkáját tennénk tönkre vele. Igaz, a nagy halat horogra kerítenénk, de a kisebbek nyomban kiszöknének a hálóból. Hétfőn valamennyit kézre keríthetjük. Azaz: nem szabad letartóztatni.
– És mit szabad tenni?
– Le fogunk szállni Canterburyben.
– És aztán?
– És aztán elvonatozunk Newhavenbe, és áthajózunk Dieppe-be. Moriarty megint azt fogja tenni, amit én is tennék. Párizsba megy, megkeresi a poggyászunkat, és két napig lesben áll a poggyászkiadóban. Mi közben veszünk néhány útitáskát, vásárlásainkkal felvirágoztatjuk a kereskedelmet azokban az országokban, amelyeken keresztülutazunk, és Luxemburgon és Baselen át kényelmesen eljutunk Svájcba.
Gyakorlott utazó vagyok, az útiholmim elvesztése egy pillanatra sem bosszantott, de nem tagadom, hogy mérgeskedtem, miért kell bujkálnunk egy ilyen gyalázatos és sötét gonosztevő elől. De azt is tudtam, hogy Holmes tisztábban látja a dolgokat, mint én. Canterburyben leszálltunk tehát, és megtudtuk, hogy egy óra múlva megy vonat Newhavenbe.
Gyászos arccal néztem a tovatűnő poggyászkocsi és benne a bőröndöm után. Holmes egyszerre csak megrángatta a kabátom ujját, és a sínekre mutatott.
– Máris, látja, máris – mondta.
A kenti erdők közül egy kis füstfelhő tört elő. Egy perc múlva feltűnt az állomásra bevezető kanyarban egy mozdony és egy kocsi. Alig volt annyi időnk, hogy megbújjunk egy halom csomag mögött, máris megcsapta arcunkat a vonat forró gőze, és a különszerelvény nagy robajjal-zakatolással elszáguldott mellettünk.
– Ott megy – mondta Holmes a kanyarban megrázkódó, imbolygó kocsi után tekintve. – Még barátunk eszének is megvannak a határai. Igazi mesterfogás lett volna, ha kikövetkezteti, mit következtettem ki én, és e szerint cselekszik.
– És mit csinált volna, ha utolér?
– Kétségkívül megpróbált volna eltenni láb alól. Szerencsére ezt a játékot ketten játsszák. Most csak az a kérdés, hogy itt eszünk-e egy kis korai ebédet, vagy megpróbálunk étlen-szomjan eljutni a newhaveni vasúti vendéglőig.
Még aznap éjszaka megérkeztünk Brüsszelbe, két napig ott is maradtunk, harmadnap Strasbourg-ba utaltunk. Hétfőn reggel Holmes táviratozott a londoni rendőrségnek, és estére meg is jött a válasz a szállodánkba Holmes feltépte a borítékot, és aztán elkeseredve a kandallóba hajította az egészet.
– Gondolhattam volna! – mondta. – Megszökött!
– Moriarty?
– Az egész társaságot lefülelték, csak őt nem. Kicsúszott a markukból. Nem voltam Angliában, nem volt, aki elbánjon vele. Azt hittem, hogy ennyit már ők is meg tudnak tenni. Legjobb, ha maga nyomban hazautazik Angliába, Watson.
– Miért?
– Mert túlzottan veszedelmes útitárs vagyok. Moriarty jövedelmező mesterségének befellegzett. Ha visszatér Londonba, elveszett ember. De ha jól ítélem meg a jellemét, minden erejét össze fogja szedni, hogy bosszút álljon rajtam. Meg is mondta ezt rövid beszélgetésünk során, és szerintem komolyan gondolta. Azt tanácsolom, Watson, hogy maga szépen térjen haza a betegeihez.
Öreg katona vagyok, régi jó barát, az efféle felszólítás nem járhatott sikerrel Félóra hosszat vitatkoztunk egy strasbourg-i vendéglőben, és éjszaka továbbutaztunk Genf felé.
Egy szép hetet töltöttünk a Rhone völgyében, aztán Leuknál a még mindig behavazott Gemmi-hágó felé fordultunk, és Interlakent érintve Meiringenbe mentünk. Szép út volt: lent a völgyek friss tavaszi zöldben, fent a hegyek szűz fehér hólepelben. Éreztem, hogy Holmes egyetlen pillanatra sem tud szabadulni attól a gondolattól, hogy a tanár úr sötét árnyéka itt lebeg fölöttünk Láttam, hogyan jár a szeme ide-oda a kedves hegyi falvakban és a magányos hágókon is, hogyan néz meg minden arcot, és tudtam, meg van győződve róla, hogy bár hova menjen is, nem menekülhet a ránk leselkedő veszély elől.
Mikor átkeltünk a Gemmin, és a borongós Dauben-tó partján sétáltunk, egy nagy szikla zuhant le a fejünk fölött húzódó hegygerincről, és nagy csobbanással hull! mögöttünk a vízbe. Holmes gyorsan felszaladt a hegyélre, megállt egy magas sziklán, és körülnézett. Hiába mondta a vezetőnk, hogy tavasszal gyakori errefelé a hegyomlás. Holmes egy szót sem szólt, de a mosolyából megértettem, hogy mit gondol: az történt, amire számított.
Éber volt, de egy pillanatra sem rosszkedvű. Éppen ellenkezőleg, nem is emlékszem, láttam-e valaha ilyen túláradón derűsnek. Újra meg újra elismételte, hogy szívesen abbahagyja a nyomozómunkát, mihelyt megszabadítja az emberiséget Moriarty professzortól.
– Talán még azt is elmondhatnám, kedves Watson, hogy nem éltem hiába – jegyezte meg. – Ha ma este véget érne a pályafutásom, nyugodt lélekkel néznék vissza rá. Ha visszamegyek Londonba, tisztább lesz már a levegő. Több mint ezer ügyet harcoltam végig, és sohasem a rossz oldalon. Mostanában már szívesebben foglalkozom a természettudomány megoldandó kérdéseivel, mint az amúgy is mesterkélt társadalom felületi jelenségeivel, A maga beszámolói is véget érnek, Watson, mihelyt felteszem a koronát művemre, azaz mihelyt elfogom vagy megsemmisítem Európa legveszedelmesebb és legügyesebb gonosztevőjét.
Igyekszem röviden, de pontosan elmondani azt a keveset, ami még hátravan. Nem szívesen időzöm ennél az eseménynél, de tudom, hogy kötelességem minden apró részletet megírni.
Május 3-án értünk Meiringen kis falujába, és idősebb Peter Steiler szállodájában, az Englischer Hofban szálltunk meg. A házigazda értelmes ember volt, kitűnően beszélt angolul – nem csoda, három évig pincérkedett a londoni Grosvenor-szállóban. Tanácsára 4-én délután útnak indultunk, át akartunk vágni a hegyeken, és az éjszakát Rosenlauiban, egy parányi hegyi faluban akartuk tölteni. Steiler azt is mondta, hogy semmiképp se mulasszuk el megtekinteni a reichenbachi vízesést, hiszen csak egy kis kitérő a hegyre felfelé vezető út közepe táján.
Félelmetesen szép vidék. Az olvadó hótól megduzzadt hegyi patak egy hatalmas szakadékba zuhan, a mélyből úgy száll fel a permet, mint a füst az égő házból. A hasadékot két oldalról fénylő, szénfekete sziklák szegélyezik, lent mérhetetlen mély, forrongó-fortyogó kútba torkollik, kicsap belőle a víz, a csipkés sziklák közt továbbrohan. A zúgva lezuhanó zöld vízfüggöny és a sűrű felhőkben felcsapó permet szakadatlan kavargása és robaja valósággal megszédíti az embert. Megálltunk a szakadék szélén, lenéztünk a fekete sziklákon megtörő csillogó vízre, hallgattuk a mélységből a permettel együtt felszálló szinte emberi jajongást.
Az ösvény ívesen megkerüli a vízesést, hogy minden oldalról meg lehessen nézni, de aztán hirtelen vége szakad, és a vándornak a maga nyomán kell visszatérnie. Mi is éppen visszafordultunk, mikor egy svájci legény szaladt oda hozzánk egy levéllel a kezében. A szállodánk levélpapírján írták, a tulajdonos intézte hozzám. Megtudtam, hogy néhány perccel távozásunk után egy haldokló angol asszonyt vittek a szállodába. A tüdővészes hölgy Davosban töltötte a telet, és most Luzernbe akart utazni a barátaihoz, de a tüdővérzés útközben leverte a lábáról. Legfeljebb néhány órája lehet hátra, de mégis sokat jelentene számára, ha angol orvos vizsgálná meg, és ha lennék olyan szíves stb., stb. A derék öreg Steiler azt is megírta az utóiratban, hogy nagy szívességet tennék neki. ha visszamennék, mert a hölgy nem hajlandó svájci orvossal szóba állni, és őt nagyon nyomasztja ez a felelősség.
A kérést nem lehetett megtagadni. Idegen országban haldokló honfitársnőnk utolsó kívánsága volt. Mégsem. akartam magára hagyni Holmest. Végül is megegyeztünk, hogy a levelet hozó legény vele marad útitársnak és vezetőnek, én pedig visszamegyek Meiringenbe. Barátom a vízesésnél kívánt időzni még egy keveset, aztán, mint mondta, átvág a hegyeken Rosenlauiba. Ott kellett volna találkoznunk aznap este. Mikor megindultam visszafelé, Holmes hátát a sziklának vetve, karját összefonva állt, és lefelé nézett a kavargó örvénybe. Ekkor láttam utoljára.
Mikor leértem az út tövébe, visszanéztem. Innen már nem lehetett a vízesést látni, csak a hozzá vezető, a hegy nyúlványán nagyot kanyarodó utat. Emlékszem, hogy az úton sebes léptekkel haladt valaki, fekete alakja kirajzolódott a zöld háttér előtt. Megnéztem, megcsodáltam, milyen gyorsan halad, de aztán megfeledkeztem róla, én is siettem az utamra.
Körülbelül egy óra múlva értem Meiringenbe. Az öreg Steiler kint állt a szálloda kapujában.
– Remélem, hogy nincs rosszabbul a beteg – mondtam.
Meglepetve nézett rám, és roppant nehéz lett a szívem, mihelyt láttam, hogy csodálkozva húzza fel a szemöldökét.
– Nem maga küldte ezt a levelet? – vettem ki a papírt a zsebemből. – Nincs semmiféle beteg angol hölgy a szállodában?
– Nincs – mondta. – Pedig ez a szálloda levélpapírja. Értem már! Az a magas angol úr írhatta, aki nem sokkal a maguk indulása után érkezett meg. Azt mondta...
Nem vártam meg a további magyarázatot, ijedten sarkon fordultam, végigszaladtam a falu főutcáján, nekivágtam annak az útnak, amelyiken éppen az előbb jöttem lefelé. Lefelé egy óráig tartott az út. Bárhogy igyekeztem, csak két óra múlva értem újra fel a vízeséshez. Holmes hegymászó botja most is ott volt a sziklánál, ahol utoljára láttam. De Holmes maga nem volt sehol, hiába kiáltoztam a nevét. Csak a saját hangom válaszolt vissza-visszaverődve a sziklafalról.
A hegymászó bot megpillantása megdermesztett. Holmes nem ment át Rosenlauiba. Itt maradt ezen a másfél lépésnyi szélességű ösvényen, itt várta be az ellen felét, a sziklafal tövében és a szakadék fölött. A svájci fiatalembernek is nyoma veszett. Moriarty cinkosa lehetett, nyilván magára hagyta a két férfit. De mi történhetett ezután? Ki mondhatja meg?
Egy-két perc múlva összeszedtem magam, mert valósággal megbénultam a rettegéstől. Holmes módszereire gondoltam, megpróbáltam a segítségükkel kikövetkeztetni, mi történt. Sajnos, nagyon is könnyű feladat volt! Mi ketten nem mentünk el az ösvény legvégéig, ott beszélgettünk, ahol a hegymászó bot volt. A szerteszóródó permet miatt örökké nedves itt a fekete föld, még egy madár lába nyoma is meglátszana rajta. Két pár lábnyom vezetett az ösvény vége felé, de vissza már egy sem. Az ösvény végén fel volt túrva a talaj, a szakadék szélén levő páfrányok és bokrok megszaggatva. Lehasaltam a földre, lenéztem a mélységbe. Kavargott a permet körülöttem, de az egyre sötétebb estében csak a nedvesen csillogó sziklákat láttam, és messze lent, a szakadék mélyén megtörő víz fel-felvillanását. Kiabáltam, de csak a vízesés szinte emberi jajongása volt a válasz.
Mégis megtaláltam bajtársam és barátom utolsó üdvözletét. Hegymászó botja az ösvényre nyúló szikla tövében volt. Ennek a kiugró sziklának a tetején csillogott valami. Odanyúltam, és barátom ezüst cigarettatárcája akadt a kezembe. Levettem a szikláról, és egy összehajtott papír hullott elém a földre. Kinyitottam. Három lap volt Sherlock Holmes jegyzetfüzetéből, nekem címezve. És mi sem volt jellemzőbb barátomra, mint az, hogy a címzés olyan szabatos, az írás olyan nyugodt és olvasható volt, mintha a dolgozószobájában írta volna. A levél így szólt:

 

Kedves Watson,
Moriarty professzor készségesen megengedte, hogy írjak néhány sort magának, mielőtt megpróbáljuk egyszer s mindenkorra elintézni vitánkat, Elmondta, milyen úton-módon játszotta ki az angol rendőrséget, és hogyan szerzett tudomást minden lépésünkről. Ez a beszámoló is megerősítette róla és képességeiről alkotott elismerő véleményemet. Örömmel gondolok rá, hogy nemsokára megszabadíthatom az emberiséget a tanár úr további jelenlététől, bár attól félek, olyan áron, amely barátaimnak és elsősorban magának, kedves Watson, fájdalmat fog okozni. De hiszen elmondtam már, hogy pályafutásom elérte a csúcsát, és hogy ez a legméltóbb lezárása Egy vallomással még tartozom magának: tudtam, hogy a meiringeni levél hamis, és mégis elengedtem magát, mert sejtettem, hogy mi következik ezután. Mondja meg Patterson felügyelőnek, hogy a banda elítéléséhez szükséges feljegyzések az M betűs rekeszben vannak egy kék borítékban, Moriarty névvel jelezve. Vagyonomról még Angliából való elindulásom előtt rendelkeztem, az iratok bátyámnál, Mycroftnál vannak. Adja át szíves üdvözletemet Mrs. Watsonnak, és tartsa meg jó emlékezetében barátját, aki változatlanul őszinte híve,
Sherlock Holmes

 

Most már valóban csak kevés elmondanivaló van hátra. A szakértők megállapították, hogy a két férfi összecsapása úgy végződött, ahogy ilyen körülmények közt végződnie kellett: egymást átölelve lezuhantak a szakadékba. A holttesteket természetesen nem lehetett kiemelni, örökre ott maradnak a kavargó víz és habos tajték szörnyű kútja mélyén – korunk legveszélyesebb gonosztevője és legkiválóbb nyomozója. A svájci legény soha többé nem került elő, nyilvánvalóan Moriarty embere volt. Ami a bűnszövetkezetet illeti, sokan emlékezhetnek még rá, milyen tökéletesen leplezte le egész szervezetüket Holmes nagy szorgalommal összegyűjtött bizonyítéktömege, milyen súlyosan nehezedett a gazemberekre a halott ember csontkeze. Szörnyű vezérükről elég kevés szó esett a tárgyaláson, és én is csak azért leplezem most le, mert magukról megfeledkezett védelmezői úgy akarják tisztára mosni az emlékét, hogy bemocskolják annak a nevét, akit én a legjobb és legcsodálatosabb embernek tartok mindörökre.