Sir Arthur Conan Doyle
Az Agra kincse

(Tartalom)

 

 

ELSŐ FEJEZET
Megfigyelés és következtetés

Az afgán háború, melyben mint katonaorvos vettem részt, s amely annyi honfitársamnak szerzett dicsőséget, rám nézve végzetes volt. Ezredem első ütközetében golyó fúródott a lábamba. Kórházba kerültem, és sebem több hétig a betegágyhoz láncolt. Amikor már javulófélben voltam, lappangó láz támadta meg szervezetemet, és rendkívül legyöngített. Csupán a gyors levegőváltozás segíthetett rajtam, s ezért az első személyszállító hajón visszaküldtek Angliába.
Vagyonom nem volt; rokonaim nem éltek. Az úton némileg erőre kaptam, s elhatároztam, hogy Londonban fogok letelepedni. Sokat töprengtem, hogy rendezkedhetnék be a legcélszerűbben. Amikor Londonba értem, éppen kapóra jött, hogy egy régi barátom, akivel véletlenül találkoztam, egy ismerőséhez utasított, aki szívesen megosztotta szép, de neki magának túlságosan drága lakását egy megfelelő lakótárssal.
Új ismerősöm – Sherlock Holmes – nagyon tehetséges, de rendkívül különös ember volt. S bár természetünk meglehetősen különbözött, csakhamar pompásan összeszoktunk.
Eleinte sokszor törtem a fejemet, mi is tulajdonképpen a foglalkozása, s csak lassacskán jutottam arra, hogy bizonyára bűnügyi szakértő, mert gyakran fölkeresték őt a titkosrendőrség tagjai, hogy a tanácsát kérjék.
Csakhamar módot nyújtott azonban arra is, hogy közvetlenül megismerkedjem zseniális módszerével, amelyet bonyolultabb esetek tisztázása közben alkalmazott. Nem érte be azzal, hogy egész eljárását megmagyarázza, hanem társául szemelt ki kutatásaihoz is, melyekkel nem egy olyan ügyre derített fényt, amelyeket kezdetben látszólag áthatolhatatlan homály burkolt.
Erélyét és éles elméjét, mellyel az egyszer meglelt nyomot követte, csodáltam; de amint rábukkant a rejtély nyitjára, szellemének minden frissessége egyszerre megszűnt, s barátom teljesen elernyedt.
Ilyenkor valóságos kín volt látnom őt; de legjobban az a mód bántott, amellyel búskomorságától szabadulni igyekezett.
Ma is, amint együtt ültünk a szobában, Holmes levette a kandalló pereméről az üvegcsét, s előhúzta a tiszta bőrtokból a fecskendőt. Hosszú, fehér ujjaival beleigazította a finom tűt, és a bal kézelőjét hátratolta. Egy ideig tűnődve nézte a számtalan pontot és sebhelyet, mellyel csuklója és izmos alsó karja telis-teli volt. Végre beszúrta bőrébe az éles tűt, megnyomta a fecskendőt, s felsóhajtva kényelmesen hátradőlt bársony karosszékében.
Hónapok óta naponként háromszor néztem végig ezt a folyamatot; de sehogysem tudtam belenyugodni. Ellenkezőleg. Napról napra jobban bosszantott, s éjjelente nem tudtam aludni, ha arra gondoltam, milyen gyávaságra vall, hogy semmit sem teszek ellene. De valahányszor föltettem magamban, hogy megnyugtatom lelkiismeretemet, újra meg újra arra a meggyőződésre jutottam, hogy barátom hideg nemtörődömsége olyan emberre vall, akivel éppen nem tanácsos erőszakoskodni.
Rendkívüli képességei, egész viselkedése, és az a körülmény, hogy számtalanszor jelét adta már előttem is különleges tehetségének – mindez szorongóvá és tartózkodóvá tett vele szemben.
De ezen a délutánon hirtelen úgy éreztem, hogy már nem bírom tovább a dolgot. Talán fejembe szállt a tüzes bor, amelyet reggelimhez ittam, vagy talán szokatlanul ingerelt a fontoskodása.
– Mi van ma soron? – kérdeztem tőle, merész elszánással. – Morfium vagy kokain?
Lassan fölvetette szemét a régi fóliánsról, amelybe el volt mélyedve.
– Kokain – szólt –, hét percentes oldat. Talán ön is meg akarja próbálni, doktor Watson?
– Eszem ágában sincs – feleltem meglehetősen nyersen. – Még nem hevertem ki az afgán háború következményeit, és nem kísérletezhetek a szervezetemmel.
Hevességemen jót derült.
– Talán igaza van. A testi hatása valószínűleg nem a legjobb. De a szellemi erőt annyira ösztönzi és élesíti, hogy ezzel szemben minden egyéb jelentéktelen.
– De gondolja csak meg jól – intettem nyomatékosan –, latolja jól a következményeket! Ha agyának működését élénkíti és izgatja is, mégis csak természetellenes, beteges folyamat, amely fokozottabb anyagcserét kíván, és végül tartós gyengeséget okoz. Különben tapasztalatból aga is tudhatja, milyen komor ellenreakció követi mindannyiszor. Valóban nagyon drágán fizeti meg ezt a játékot. A múló gyönyör kedvéért kockáztatja kiváló képességeit, melyekkel meg van áldva.
Nemcsak mint jóakarója, hanem mint orvos is figyelmeztetem önt, mert e minőségemben, úgy érzem, némileg felelős vagyok az ön egészségéért is. Gondolja meg jól!
Úgy látszott, hogy nem sértődött meg. Könyökét a szék karfájára támasztva, ujjai hegyét egymáshoz érintette, úgy, mint aki beszédhez készülődik.
– Szellemem – szólt –, föllázad a nyugalom ellen. Adjon egy problémát, valami munkát, a legnehezebb titkos írás megfejtését, a legbonyolultabb eset tisztázását. Akkor a rendes kerékvágásba jutok, és nincs szükségem semmiféle izgató szerre. De a lét unalmas egyhangúságát utálom: epedek a lelki izgalmak után. Ez az oka, miért választottam vagy inkább miért teremtettem magamnak egy sajátságos, különös foglalkozást; mert a magam szakmájában én vagyok a világon az egyetlen.
– Az egyetlen magándetektív? – kérdeztem kíváncsian.
– Az egyetlen, nem alkalmazott tanácsadó detektív – felelte Holmes. – A detektívszakmában én vagyok az utolsó és a legbiztosabb fórum. Amikor Gregson vagy Lestrade vagy Jones Athelney zsákutcába jut – ami, mellesleg mondva, rendszerint megtörténik velük –, akkor elém terjesztik az esetet. Én, mint műértő, megvizsgálom, és megadom a szakvéleményt. Nevem nem szerepel egyetlen újságban sem, elismerésre nem számítok. Legfőbb jutalmam maga a munka, az a gyönyörűség, hogy rendkívüli megfigyelő és következtető tehetségem számára megfelelő tér nyílik. Egyébként nem vagyok ismeretlen ember; apró munkáimat lefordítják franciára is.
– Munkáit?
– Óh, hát ezekről nem is tud? – csodálkozott nevetve. – Csupa technikai kérdéssel foglalkoznak. Íme, itt van például egy értekezésem „A dohány hamu. fajai”-ról. Száznegyven fajta pipadohányt, szivart és cigarettát sorolok föl benne, amelyeknek hamuja különböző, mint a mellékelt színes ábrákból láthatja. Ennek néha óriási a jelentősége a bíróság előtt. Ha például határozottan megállapítható, hogy valamelyik gyilkosságot olyan ember követte el, aki indiai lunkah-t szívott, akkor világos, hogy a nyomozás szűkebb körre szorul. A gyakorlott szemre nézve a trichinopolys cigaretta fekete hamuja úgy különbözik a birds'eye fehér rostjaitól, mint a kelkáposzta a burgonyától.
– Jelentéktelen apróságokra lángelméje van – jegyeztem meg erre.
– Belátom a fontosságukat. Itt van továbbá „A lábnyomok vizsgálatá”-ról írt értekezésem, néhány megjegyzéssel a párizsi gipszről, amely fölötte alkalmas a lenyomatok rögzítésére. Ez itt érdekes kis füzet arról a befolyásról, amelyet a foglalkozás gyakorol a kéz alakjára, tele cserepezők, ácsok, betűszedők, takácsok és gyémántköszörülők kezeinek ábráival. Ennek a füzetnek nagy gyakorlati értéke van a tudományos detektív számára, különösen mikor halottak személyazonosságának megállapításáról vagy gonosztevők múltjáról van szó. De talán untatom is vesszőparipámmal?
– Éppenséggel nem – feleltem hirtelen. – Nagyon is érdekel, mióta alkalmam volt rá, hogy tanúja legyek gyakorlati alkalmazhatóságainak. Az imént megfigyelésről és következtetésről szólott. Nem ugyanaz a dolog e kettő bizonyos értelemben?
– Hm, nemigen.
Kényelmesen hátradőlt karosszékében, és sűrű kék fellegeket fújt kis pipájából.
– A megfigyelés például azt tudatja velem, hogy ön ma korán reggel a Wigmore utcai postahivatalban járt; a következtetés ellenben arról értesít, hogy ott táviratot adott föl.
– Úgy van! Mind a kettő igaz – helyeseltem. – De hogy az ördögbe jött rá? Egész váratlanul határoztam el, hogy táviratozok, s nem szóltam róla senkinek.
– Nevetségesen egyszerű dolog – magyarázta Holmes elégedetten, látva ámulásomat –, s tulajdonképpen önmagát igazolja. De alkalmas arra, hogy a megfigyelés és a következtetés határait segítsen megvonni. A megfigyelés tudatja velem, hogy az ön cipője talpára rá van tapadva egy darabka vöröses föld. No, már mostanában éppen javítják a kövezetet a Wigmore utcai postahivatal előtt, s a föltúrt földet éppen a bejárat elé hányták. Ennek a földnek sajátságos, vöröses színe van, s tudomásom szerint sehol a környéken nincs hozzá hasonló. Ez a megfigyelés. A többi már következtetés.
– És miből következtetett a táviratra?
– Sok mindenből. Azt persze tudtam, hogy levelet nem írt, mert egész reggel szemben ültünk egymással. Nyitott asztalfiókjában amott hever néhány levelezőlap és bélyeg is. Mi egyébért mehetett volna tehát a postahivatalba, semmint hogy táviratozzon? Ha minden egyéb tényezőtől eltekintünk, akkor az, amely hátramarad, szükségképpen megfelel a valódi tényállásnak.
– Ez esetben megfelelt – válaszoltam kissé elgondolkozva. – A megoldás valóban egyszerű volt. De szeretném egyszer az ön elméletét nehezebb próba alá vetni, ha nem találná szerénytelenségnek.
– Ellenkezőleg – szólt Holmes –, nagyon örülnék neki. Ha problémához juttat, akkor már ma sincs szükségem a második adag kokainra.
– Egyszer hallottam, mikor azt állította, hogy mindarra a tárgyra, amelyet állandóan használ az ember, rányomja egyéniségének a bélyegét, úgyhogy a gyakorlott megfigyelő a tárgyakból olvassa ki a tulajdonos jellemét. Nekem van egy órám, amely még nem régóta az enyém. Lesz szíves véleményt mondani a korábbi tulajdonos tulajdonságairól és szokásairól?
Átnyújtottam neki az órát, s mondhatom, nem minden kételkedés nélkül. Véleményem szerint a feladat megoldhatatlan volt. Meg akartam egy kissé leckéztetni, mert hébe-hóba túlságosan nagyképűen beszélt.
Holmes megemelte kezében az órát, élesen megnézte a mutatólapját, kinyitotta a hátsó fedelét, és megvizsgálta a szerkezetét; először szabad szemmel, azután erős nagyítóüvegen keresztül. Mikor végül kedvetlenül újra lenyomta a fedelet, s az órát visszaadta nekem, alig állhattam meg, hogy ne mosolyogjak.
– Kevés támpontot nyújt – jegyezte meg. – Az órát nemrégiben tisztították, s ez megfosztott a leghasználhatóbb jelektől.
– Úgy van – válaszoltam. – Kitisztíttatták, mielőtt nekem küldték.
Holmes nyilvánvalóan azért élt ezzel a gyönge ürüggyel, hogy vereségét leplezze. Ugyan miféle támpontokat nyújthatott volna az az óra, ha nem előzőleg tisztították meg?
– A vizsgálat ugyan nem kielégítő, de nem is eredménytelen – folytatta, mialatt álmatag, fénytelen szemekkel a szoba mennyezetére bámult. – Tévedek, ha azt mondom, hogy az óra az ön bátyjáé volt, aki az atyjától örökölte?
– Bizonyára a fedelén levő W. H. betűkből következtet erre?
– Úgy van. A W. az ön nevét jelzi. A kelet körülbelül ötven esztendő előtti időpont, s oly régi, mint az óra. Ez tehát a múlt nemzedék számára készült. Az értéktárgyakat rendszerint az idősebb fiú örökli, akit többnyire úgy is hívnak, mint az atyját. Minthogy atyja, ha jól tudom, már régen meghalt, azóta legidősebb bátyjáé volt az óra.
– Eddig helyes – szóltam. – És tud még egyebet?
– Rendetlen és henye életet élt. Szép vagyon örökölt, de mindent eltékozolt, és nyomorba jutott. Hébe-hóba ideiglenesen javult a helyzete, míg végül iszákos lett. Ez az egész, amit megtudhattam.
Izgatottan felugrottam a székről s fel-alá bicegtem a szobában.
– Ez nem méltó önhöz, Holmes! – kiáltottam, hogy elkeseredettségemnek hangot adjak. – Ezt nem tételeztem fel önről. Tudakozódott szerencsétlen bátyám sorsa felől, s most azt állítja, hogy valami rejtelmes módon szerzett róla tudomást. Azt semmiképp sem tételezheti fel rólam, hogy elhiszem, mindezt ebből a régi órából olvasta ki! Viselkedése nagyon kíméletlen, s őszintén szólva, nagyon közel jár a szemfényvesztéshez.
– Bocsásson meg, kérem, kedves doktor – kérte Holmes barátságosan. – Én elvont problémának fogtam fel a dolgot, s eközben megfeledkeztem arról, hogy az ügy személyesen s esetleg kínosan érinti önt. Biztosíthatom, hogy amíg át nem adta nekem az órát, azt sem tudtam, hogy önnek bátyja is volt.
– De hogy a manóba találta ki ezt a történetet, amelynek minden részlete igaz?
– Csakugyan! No, ez részben szerencse is. Én csupán a valószínűségre törekedtem, s éppenséggel nem is reméltem, hogy oly pontosan rávezet majd a valóságra.
– De lehetetlen, hogy csak találomra mondta!
– Nem, nem; én soha sem találgatok. Ez utálatos szokás, amely megrontja a logikus gondolkodást. Az egész dolgot azért véli csak különösnek, mert sem gondolataim menetét nem követi, sem azokat az apró jeleket nem figyeli meg, amelyek fontos következtetésekre vezethetnek. Hogy támadt például az a nézetem, hogy az ön bátyja rendetlen ember volt? Nézze csak meg egyszer jól az óra fedelét! Észre fogja venni, hogy alul két helyen is be van horpadva, s tele van csorbával és karcolással. Ez azt bizonyítja, hogy tulajdonosa az órazsebben más kemény tárgyakat is szokott hordani, pénzdarabokat vagy kulcsokat. Aki így viseli gondját az ilyen értékes órának, az okvetlenül rendetlen ember. Ennek a belátásához nem kell túlságos nagy ész. Azt is könnyen el lehet gondolni, hogy aki ilyen értékes tárgyat örököl, egyébként is vagyonos ember.
Bólintottam, hogy jelezzem, követem gondolatai menetét.
– Tudvalevő – folytatta Holmes –, hogy Angliában a zálogházakban rá szokták karcolni a fedél belsejére a zálogba tett órák zálogjegyeinek a számát. Nagyítóüvegen át nem kevesebb, mint négy ilyen számot láttam, s ez azt bizonyítja, hogy az ön bátyja gyakran volt pénzzavarban, de időközben megjavultak a viszonyai, mert különben nem válthatta volna ki a zálogtárgyat. Nézze meg még az óra belső lapját is. Látja a kulcslyuk körül azt a sok kis karcolást? Az mind a kulcs félrecsúszásának a nyoma. Józan ember óráján nincsenek ilyen karcolások; ellenben részeg emberek óráján rendszerint előfordulnak. Éjjel felhúzza, s keze bizonytalanságának ezt a nyomát hagyja. Van-e mindebben titokzatosság?
– Világos, mint a nap – feleltem. – Bocsássa meg igaztalanságomat. Jobban meg kellett volna bíznom az ön csodás tehetségében. Ne vegye zokon, ha megkérdezem, foglalkozik-e most is valamilyen bonyolult ügy tisztázásával?
– Most nem foglalkozom semmivel! Ez az oka a kokainnak. Nem élhetek szellemi munka nélkül. Mi egyebet is tegyek? Hát álljak talán az ablakban? A világ képe nagyon is borzalmas, elszomorító és hívságos! Nézze csak, hogy ereszkedik lefelé az a sárga köd, és hogy telepszik még a fekete házakon! Milyen reménytelen, nyomorult és hétköznapi minden! Mi haszna van az embernek tehetségéből, Watson, ha nem nyílik számára tér az érvényesülésre? A gazság mindennapi dolog, a lét mindennapi dolog, s csak a mindennapi tehetségnek akad dolga állandóan.
Éppen válaszolni akartam, mikor hirtelen kopogtattak, és gyorsan belépett hozzánk a háziasszonyunk.
– Egy fiatal hölgy szeretne beszélni önnel, Mr. Holmes – szólt, és átnyújtott egy névjegyet lakótársamnak.
– Maria Morstan – olvasta Holmes. – Hm! Ezt a nevet most hallom először. Kérje meg a kisasszonyt, Mrs. Hudson, legyen szíves, fáradjon föl hozzám. Maradjon, doktor! Csakugyan szeretném, ha itt maradna.

 

 

MÁSODIK FEJEZET
Rejtélyes eset

Morstan kisasszony, a fiatal, szőke hölgy, határozottan s látszólag nyugodtan lépett a szobába. Csinos, alacsony nő volt, ízlésesen öltözött, s kifogástalan kesztyűt viselt. De minden dísz nélküli, egyszerű öltözete mégis arra vallott, hogy vagyoni viszonyai szerények. Sötétszürke gyapjúruháján nem volt semmi dísz, s világosabb szürke kis kalapját is csak egyetlen fehér toll ékesítette. Bár vonásai szabálytalanok, idomai nem a legszebbek voltak, rendkívül vonzó és szeretetre méltó volt az arca; nagy, kék szemében szellem és elevenség tükröződött. Láttam három különböző világrész számos nemzetének asszonyait, de sohasem találkoztam még olyan arccal, amely ily fogékony, nemes lélekre vallott volna.
Nem kerülte el a figyelmemet, hogy amikor Holmes felszólítására leült, ajka és keze remegett. Egész lénye mélységes, belső felindulásról tanúskodott.
– Azért kerestem fel önt, Mr. Holmes – szólt –, mert ön egy ízben Cecília Forrestert, akinek a házában élek, szíves volt egy kis házi bonyodalom tisztázásában segíteni. Ez alkalommal tanúsított jósága és ügyessége nagy hatást gyakorolt rám.
– Cecília Forrester – ismételte Holmes eltűnődve. – Igen, igen, emlékszem, valami apróságban volt alkalmam egy kis szívességet tenni neki. Roppant egyszerű dolog volt.
– Mrs. Forrester akkor éppen nem tartotta apróságnak. Az én ügyemről azonban aligha fogja ezt mondani. Alig tudok olyasmit elképzelni, ami különösebb és érthetetlenebb lehetne, mint az a helyzet, amelyben most vagyok.
Holmes kezét dörzsölte, szeme felragyogott. Ültében mélyen előrehajolt. Éles metszésű, sólyomszerű vonásai elárulták, hogy feszülten figyel.
– Mondja el, miről van szó – mondta száraz üzleti hangon.
Én kínos zavarban voltam.
– Bocsásson meg – dörmögtem felállva.
De a fiatal hölgy nagy meglepetésemre olyan mozdulatot tett, mintha azt akarná, hogy én is ott maradjak.
– Ha barátja szíves volna itt maradni – kiáltott –, rendkívül lekötelezne. Újra leültem.
– A helyzet – folytatta –, röviden a következő: Atyám katonatiszt volt egy indiai ezredben, s engem kisgyermek koromban hazájába küldött. Anyám meghalt, s mivel Angliában nem voltak rokonaim, egy edinburghi nevelőintézetbe kerültem, s ott is maradtam tizenhét esztendős koromig. Atyám, mint ezredének legidősebb századosa, 1878-ban egy évi szabadságot kapott, és hazatért. Londonból megtáviratozta nekem, hogy szerencsésen odaérkezett s fölszólított, hogy azonnal keressem fel őt a Langham szállóban. Amennyire visszaemlékszem rá, üzenete csupa jóság és szeretet volt. Teljesítettem a kívánságát; de a szállóban arról értesültem, hogy Morstan százados megszállt ugyan ott, de előtte való este eltávozott onnan, s azóta nem tért vissza.
Egész nap várakoztam rá, anélkül, hogy hírt adott volna magáról. Este a hotel tulajdonosa azt tanácsolta, hogy forduljunk a rendőrséghez. Hirdetéseket tettünk közzé az összes lapban, de minden keresésünk hiábavalónak bizonyult. Ettől a naptól fogva szerencsétlen atyámnak soha senki sem hallotta hírét többé. Vágyakozva tért vissza hazájába, azt remélte, hogy békét és kényelmet talál itthon és ehelyett...
Elhallgatott és hirtelen zokogni kezdett.
– Mikor történt ez? – kérdezte Holmes, kinyitva jegyzetfüzetét.
– 1878. december 3-án tűnt el, csaknem tíz évvel ezelőtt.
– Poggyásza?
A szállóban maradt; de semmiféle felvilágosítással nem szolgált. Ruhán és könyveken kívül nem volt benne egyéb, mint egy csomó ritkaság az Andaman-szigetekről. Atyám ugyanis vezető tisztje volt az ottani börtöntelep őrcsapatának.
– Volt a városban barátja?
– Tudomásunk szerint egyetlen egy Sholto őrnagy, aki atyám ezredében szolgált, a bombayi harmincnégyeseknél. Az őrnagy nem sokkal előbb nyugalomba vonult, és Felső-Norwoodban lakott. Természetesen felkerestük őt, de az őrnagy azt sem tudta, hogy régi tiszttársa Angliában van.
– Különös eset – jegyezte meg Holmes.
– A legkülönösebb része még hátra van – folytatta a nő. Körülbelül hat évvel ezelőtt, vagy hogy egészen pontos legyek, 1892. május 4-én, egy Maria Morstan kisasszonyhoz címzett felhívás jelent meg a Timesban. Címemet kérdezték azzal a megjegyzéssel, hogy saját érdekemben áll a címem közlése. A felhívás dátum és aláírás nélkül jelent meg. Éppen az idő tájt foglaltam el állásomat, mint nevelőnő, Mrs. Forrester házában, s az ő tanácsára közöltem a lapban címemet. Még aznap egy kis kartondobozt kaptam postán, amelyben egy rendkívüli nagy, tündöklő gyöngyszem volt. Egy szó írás sem volt mellékelve. Attól fogva évenként mindig ugyanazon a napon kaptam egy ilyen dobozt és egy gyöngyszemet, de mindig magyarázat nélkül. A gyöngyszemek, hozzáértők véleménye szerint, nagyon ritka fajták, és roppant értékesek. De személyesen is meggyőződhet szépségükről.
Kinyitott egy lapos dobozt, amelyben hat darab oly gyönyörű gyöngyszem volt, amilyet még sohasem láttam.
– Amit elmondott, rendkívül érdekes – szólt Holmes. – Történt még valami?
– Történt, mégpedig ma. Éppen azért vagyok itt. Ma reggel a következő levelet kaptam. Szíveskedjék elolvasni!
– Köszönöm! Kérem a borítékot is! A postabélyeg Délnyugat-London. A dátum július 17. Hm! A sarkán egy férfi hüvelykujjának a lenyomata – valószínűleg a levélhordóé – finom papír, finom boríték. Aki írta, nagyon finnyásan válogatja meg íróeszközeit. Megszólítás nincs.
„Jelenjen meg ma este hét órakor a Lyceum színház előtt. Ha bizalmatlan, hozza magával két barátját. Igazságtalanság történt önnel s azt akarom hogy ezt jóvá tegyük. Ne hozzon magával senkit a rendőrségről. Ha azt tenné, akkor minden hiábavaló! Ismeretlen jóakarója.”
– Valóban érdekes kis titok! Mit fog tenni, Miss Morstan?
– Éppen erre vonatkozólag kérem tanácsát.
– Nos, mindenesetre elmegyünk oda ön meg én, meg – igen – doktor Watson éppen az, akire szükségünk van. A levél két barátot említ. Watson meg én már máskor is dolgoztunk egyesült erővel.
– De van-e kedve eljönni velünk? – kérdezte kérő mozdulattal.
– Boldog és büszke leszek, ha szolgálatára lehetek – kiáltottam lelkesen.
– Mind a ketten nagyon szívesek hozzám – sóhajtott Miss Morstan. – Visszavonult életet élek, s nincs olyan barátom, akihez fordulhatnék. Elég korán lesz, ha hat órakor itt leszek?
– Csak el ne késsen – kérte Holmes. – Még egyet: ugyanaz a kéz írta ezt a levelet, amely a gyöngydobozok címét?
– Győződjék meg önmaga – szólt Miss Morstan, és hat darab papírszeletet mutatott Holmesnak.
– Hiszen kegyed valóságos mintakliens. Óvatos és előrelátó. Nagyon helyes!
Szétteregette a papírszeleteket az asztalon, és éles, gyors pillantással végigfutott rajtuk.
– Az író eltorzította vonásait, kivéve a levelet; ez kétségtelen. Nézze csak, az „e” betű milyen különös mindenütt, s ez a cikornya a végén. Bizonyos, hogy egy kéz írta valamennyit. Nem szeretnék hiú reményeket ébreszteni kegyedben, Miss Morstan, de hasonlít némileg ez az írás édesatyja keze írásához?
– Egyáltalán nem. – Mindjárt gondoltam. Tehát hat órára várjuk. Engedje meg, hogy a papírokat megtartsam. Talán addig is kisüthetek valamit. Még csak fél négy! A viszontlátásra! – Viszontlátásra! – köszönt el a fiatal hölgy felderülve. A gyöngydobozt eltette, s barátságosan búcsút intett. Az ablakból láttam, amint gyors léptekkel végigsiet az utcán, míg fehértollas szürke kalapja kis ponttá nem válik a zavaros néptömegben. – Rendkívül bájos teremtés – szóltam lakótársamhoz fordulva. Holmes újra pipára gyújtott, s félig lehunyva szemét és a székébe dőlt. – Igen? – mondta lassan. – Észre sem vettem. – Ön igazi automata! Valóságos számológép! – kiáltottam. – Néha nem is lüktet önben a vér.
– Mindig vigyázni kell – felelte bágyadt mosollyal –, hogy személyes tulajdonságok ne befolyásolják soha az ember ítéletét. Ez rendkívül fontos dolog. Számomra a kliens sohasem más, mint a probléma egyik tényezője. Az érzések megzavarják a világos gondolkodást. A látszat nagyon gyakran csal. A legbájosabb némbert, akivel életemben találkoztam, felakasztották, mert három kisgyermekét megmérgezte, hogy életbiztosítási díjukat felvehesse, s a leg-visszataszítóbb külsejű férfi, akit ismerek, nemes szívű emberbarát, aki csaknem egymillió koronát juttatott London szegényeinek.
– De ez esetben...
– Kivételt nem ismerek. Egyetlen kivétel megdönti a szabályt. Próbált-e már kézírásból a jellemre következtetni? Mi a véleménye e levél írójáról?
– Olvasható, szabályos írás. Üzletember, s bizonyára szilárd jellemű, azt merném állítani.
Holmes a fejét rázta.
– Nézze csak meg hosszú betűit; alig nagyobbak a többieknél. Ez a „d” például „a” is lehetne, az „e” meg „l”. Jellemes emberek írásában, bármily olvashatatlanul írnak is különben, a hosszú betűk mindig élesen kiválnak a többi közül. A kezdő betűk önérzetre vallanak, a „k” betűk pedig ingadozásra és bizonytalanságra. Most elmegyek hazulról! Egyet mást meg kell tudnom. Egy óra múlva itthon leszek.
Leültem az ablak mellé, könyvvel a kezemben; de olvasni nem tudtam. Gondolataim folyton visszatértek bájos vendégünkre; egyre jobban foglalkoztatott mosolya, hangjának bensősége s az élete fölött lebegő sajátságos titokzatosság. Ha atyja eltűnésekor tizenhét esztendős volt, akkor most huszonhét évesnek kell lennie – kellemes életkor, mikor az ifjúság megszabadult már túltengő önérzetétől, s a tapasztalás kissé kijózanította.
Sokáig ültem ott eltűnődve, míg végül oly veszedelmes gondolataim támadtak, hogy hirtelen íróasztalomhoz ugrottam, s elmélyedtem a legújabb patológiai értekezésbe. Hogy is merészelhettem én, a lábbeteg katonaorvos, a túlságosan szerény járadék birtokosa, ilyesmire csak gondolni is? Miss Morstan puszta tényezője a problémának, semmi egyéb. Ha sorsom komor, illőbb hozzám, hogy férfimódra szálljak szembe vele, minthogy tünékeny lidércfénynyel próbáljam meg földeríteni.

 

 

HARMADIK FEJEZET
Hová hajtatunk?

Holmes csak fél hatkor tért vissza. Jókedvű, eleven volt, általában pompás hangulatban.
– A dolog nem nagyon titokzatos – kezdte mesélni, mialatt egy csésze teát készítettem neki. – Azt hiszem, a tényekből csak egyetlenegy magyarázatra lehet következtetni.
– Micsoda? Megvan már a rejtély megoldása?
– Azt nem mondom; ezzel nagyon sokat mondanék. Csak egyetlen olyan adatra bukkantam, amelynek alapján nagyon valószínű sejtelmem támadt. A részletek még hiányzanak. Átnéztem ugyanis a Times tartalomjegyzékeit, s ráakadtam arra, hogy Sholto őrnagy, aki régebben a bombayi harmincnégyeseknél szolgált, 1882. április 28-án halt meg Felső-Norwoodban.
– Úgy látszik, nagyon lassan jár az elmém, Holmes, mert nem is sejtem, mi köze van ennek az adatnak Miss Morstan ügyéhez.
– Nem látja? Csodálom. Vizsgálja csak meg a dolgot a következő szempontból: Morstan százados eltűnik. Londonban az egyetlen ember, akit meglátogathatott, Sholto őrnagy; de az őrnagy azt állítja, hogy nem tudta azt sem, hogy Morstan Londonban van. Sholto négy év múlva meghalt. Halála után egy hét múlva Morstan százados leánya értékes ajándékot kap. A küldemény ismétlődik évről évre, s végül most egy levelet kap, mely arról értesíti, hogy igazságtalanság történt vele. Micsoda más igazságtalanságra célozhat a levél, mint hogy atyját annak idején kirabolták? Mi más oka lehetne annak, hogy az ajándékok közvetlenül Sholto halála után kezdenek érkezni, mint az, hogy Sholto örököse ismeri a titkot, és Morstan leányát kárpótolni akarja? El tudja képzelni a tények összefüggését?
– De milyen különös ez a kárpótlás! És milyen csodálatosan foganatosítják! Miért írta az örökös a levelet csak most, és miért nem már hat esztendővel ezelőtt? S emellett azt is írja, hogy az igazságtalanságot jóvá fogja tenni. Ez talán azt jelentené, hogy Morstan százados még él? Aligha. Más igazságtalanság azonban tudomásunk szerint nem történt Miss Morstannel.
– Bizonyos, hogy még sok minden földerítetlen – mondta Holmes elgondolkozva –, de a ma esti találkozás elhárít majd minden nehézséget! Ah! Kocsi állt meg a kapuban, s benne ül Miss Morstan. Rendben van? Jó, akkor hát menjünk le, nincs veszíteni való időnk.
Feltettem a kalapomat, s magammal vittem legnehezebb botomat. Észrevettem, hogy Holmes kivette fiókjából és zsebre csúsztatta revolverét. Bizonyára számított arra, hogy esti munkánk nagyon komolyra fordulhat.
Miss Morstan sötét köpenybe volt burkolózva; kifejezésteljes arca sápadt, de határozott volt. Nem lett volna nő, ha nyugodt tudott volna maradni a közelgő különös kaland előtt. De azért teljesen uralkodott magán, s habozás nélkül válaszolt Sherlock Holmes minden kérdésére.
– Sholto őrnagy meghitt barátja volt atyámnak, aki gyakran megemlékezett róla leveleiben. Atyám és az őrnagy együtt voltak parancsnokai az Andaman-szigeteken levő csapatoknak, s így természetesen szoros viszonyban álltak egymással. Ó, most jut eszembe, hogy atyám asztalának fiókjában találtunk egy különös iratot, amelyen senki sem tudott eligazodni. Nem igen hiszem ugyan, hogy volna valamelyes fontossága; de mivel azt gondoltam, hogy ön esetleg meg akarja nézni, magammal hoztam. Itt van.
Holmes óvatosan kibontotta az iratot, szétteregette a térdén, s alaposan megvizsgálta minden oldalról kézi nagyítóüvegével.
– Valódi indiai gyártmány – jegyezte meg. – Bizonyos, hogy ez az irat valamikor tűkkel deszkára volt erősítve. Egy sok csarnokú, folyosókkal teli nagy épület alaprajza van rajta. Az egyik pontján vörös tintával húzott kis kereszt van, fölötte elmosódott irónjegyzéssel „3.37 balról” Itt a bal sarokban különös hieroglifa látható: négy kereszt egymás mellett, összeérő karokkal. Mellette durva, kezdetleges írással ez áll: „A négyek jelvénye – Small Jonatán, Singh Mahomet, Khan Abdallah, Akbar Dojt”.
– Nos, hogy miféle vonatkozása lehet a mi ügyünkre, nem tudom. De bizonyos, hogy fontos okmány. Gondosan őrizték valami zsebkönyvben, mert az egyik oldala éppoly tiszta, mint a másik.
– Atyám tárcájában akadtunk rá.
– Őrizze meg gondosan Miss Morstan. Ki tudja, mikor vehetjük majd hasznát! Azt kezdem gyanítani, hogy az ügy mégiscsak sokkal bonyolultabb, mint eleinte gondoltam. Újra kell kezdenem következtetéseimet.
Hátradőlt a kocsiban. Láttam összeráncolt homlokáról és a távolba merengő tekintetéből, hogy mélyen elmerül gondolataiba. Nem is szólt többé egyetlen szót sem, míg utunk véget nem ért. Ezalatt Miss Morstan meg én fojtott hangon beszélgettünk vállalkozásunk lehetséges eredményéről.
Borús szeptemberi este volt; sűrű, nedves köd ült a nagyváros fölött, piszkos színű fellegekkel borítva el a sáros utcákat. A lámpák a Strand mentén bágyadt fényfoltokként pislogtak a homályban, gyönge, köralakú fényt vetve a nedves kövezetre. A ködös levegőn keresztül hol tisztább, hol elmosódóbb fénysugarat lövelltek a kirakatok sárgás fényű lámpásai a nyüzsgő főutcára. Szinte kellemetlen, kísérteties látvány volt, amint arc arc után véget nem érő sorban elsuhant e keskeny fénysávok fölött szomorú és víg, elgyötört és derűs arcok végtelen özöne.
Mint az emberiség életében egyik nemzedék a másik nyomában, úgy siklottak a homályból a fénybe és á fényből újra vissza a homályba. Máskülönben nem igen kap meg az ilyesmi, de a komor est és a rendkívüli kaland valószínűleg a szokottnál borúsabbra hangolták kedélyemet. Észrevettem, hogy Miss Morstan is hasonló érzésekkel küszködik. Egyedül Holmes volt érzéketlen az ilyen külső behatásokkal szemben. Térdére fektette nyitott jegyzetfüzetét, s időnként zseblámpája fénye mellett mindenféle számokat és jegyzeteket írt bele.
A Lyceum Színház oldalkapui előtt nyüzsgő embertömeg szorongott már, míg a főbejáratnál egymás után álltak meg az előkelőbb közönséget szállító hintók és bérkocsik. Finom ruhás urak és sálakba burkolózó, ékszerekkel felékesített hölgyek szálltak ki itt. Amikor megérkeztünk a harmadik oszlophoz, a találka helyére, megszólított bennünket egy kocsisnak öltözött, alacsony, komor emberke.
– Önök azok, akik Miss Morstant kísérik? – kérdezte.
– Én vagyok Miss Morstan, s ezek az urak a barátaim – hangzott a felelet.
Az idegen fürkésző szeme éles, átható pillantást vetett ránk.
– Bocsánat, kisasszony – szólt akadékoskodva –, de az az utasításom, hogy arra kérjem, nyugtasson meg, hogy kísérői nem rendőrök.
– Szavamra mondom önnek, nem azok – szólt Miss Morstan.
Az idegen erre éles füttyöt hallatott, mire csakhamar egy hintó gördült elénk. Egy férfi a gyeplőnél fogva vezette a lovat, s kinyitotta előttünk a hintó ajtaját. Átültünk a hintóba, az idegen kocsis felmászott a bakra, megsuhogtatta ostorát, s őrült gyorsasággal vágtatni kezdett velünk a ködös utcákon.
Furcsa érzés vett erőt rajtam. Ismeretlen cél felé haladtunk, nem tudva azt sem, miért. Vagy durva csalásnak bizonyul a felszólítás – ezt azonban nem igen várhattuk –, vagy fontos leleplezéseket fognak velünk közölni. Miss Morstan viselkedése elszánt és határozott volt, mint rendesen, az egész úton. Megpróbáltam ugyan Afganisztánban átélt kalandjaimmal földeríteni és szórakoztatni, de be kell vallanom, hogy magam is izgatottabb voltam, semhogy érdekfeszítően beszélhettem volna el élményeimet. Még ma is azt állítja, hogy megható történetet mondtam el neki egy puskáról, amely éjféltájban bekandikált sátramba, mire én kétcsövű tigrisölőmmel rádurrantottam.
Eleinte tudtam követni az irányt, amerre haladtunk; de csakhamar – vagy a gyors vágtatás, vagy a köd következtében, mivel amúgy sem ismertem alaposan London utcáit-végképp elvesztettem a fonalat, s csak annyit tudtam, hogy jó hosszú utat kellett megtennünk. Holmes ellenben egy percre sem zavarodott meg. Mialatt a hintó a legkülönbözőbb tereken, keresztutakon és szűk utcákon vágtatott, Holmes egyhangúan dörmögte az utcaneveket.
– Rochester Row, Vincent Square! Most jön a Híd utca. Úgy látszik, áthajtatunk a Surrey oldalra. Csakugyan, mindjárt gondoltam! Most a Wauxhall hídon vagyunk. Amott csillog a folyó!
Egy pillanatra a lámpafényben csakugyan megcsillant a Temze széles, nyugodtan hömpölygő árja; de kocsink tovább gördült, s a folyam túlsó partján csakhamar újra belekeveredtünk az utcák tömkelegébe.
– Wordsworth út – szólt lakótársam. – A Priosy út, a Lark-Hall utca. Úgy látszik, kalandunk nem a legelőkelőbb városrészbe visz bennünket.
Valóban, nagyon félreeső s nem éppen vonzó városrészbe értünk. Egyforma téglaházak hosszú sora között haladtunk eleinte, amelyeknek egyhangúságába csak a zsibvásárszerűen felcifrázott és erősen kivilágított sarki kocsmák vittek bele némi változatosságot. Majd kétemeletes nyári lakok következtek, amelyek előtt apró kertecskék éktelenkedtek. S távolabb újra végtelen sora volt látható a vadonatúj téglaépítményeknek, amelyeket a városszörnyeteg, mint óriási csápokat, nyújtott ki a környező vidékre.
Egy nemrég nyitott új utca harmadik háza előtt végre megállt a kocsi. Ez a ház éppoly sötétnek és lakatlannak látszott, mint a szomszédos épületek; csak a konyhaablakból verődött ki egy kis bágyadt fény. Kopogásunkra egy indus szolga, aki sárga turbánt, bő ráncos ruhát és sárga övet viselt, hirtelen kinyitotta a kaput. A keleti külső rendkívül furcsa látvány volt e harmadrangú külvárosi ház kapujában.
– A sahib (úr) várja önöket – szólt. Még beszélt, amikor a ház belsejéből egyszerre kikiáltott egy vékony, színtelen hang:
– Vezesd be hozzám őket, Kithmutgar, fel egyenesen a szobámba!

 

 

NEGYEDIK FEJEZET
A kopasz úr elbeszélése

Követtük az indust a piszkos, alig kivilágított folyosón, míg jobbra ki nem nyitott egy ajtót. Sárga fénysugár özönlött felénk, megvilágítva egy apró emberkét, aki a szoba közepén állt. Szokatlanul magas homlokát tüskés, vörös hajkoszorú övezte, amelyből úgy emelkedett ki fényes, tar feje búbja, mint fenyők közül a hegyorom.
Anélkül, hogy a helyéből kimozdult volna, kezeit görcsösen egymásba kulcsolta, s arcvonásai szüntelenül rángatóztak! Hol mosolygott, hol elkomorodott az arca, de nyugodt nem maradt egy pillanatra sem. Alsó ajka lecsüggött, s szabálytalan, sárga fogait hiába iparkodott folytonosan állához kapkodó kezével elrejteni. Bár rendkívül kopasz volt, mégis fiatal embernek látszott. Tényleg nem volt több harminc esztendősnél.
– Alázatos szolgája, Miss Morstan – ismételte több ízben rikácsoló, vékony hangján. – Üdvözlöm önöket, uraim. Kérem, lépjenek be kis szentélyembe. Szűk szobácska, de teljesen az én ízlésem szerint van berendezve. Igazi oázisa a művészetnek London déli részének e szörnyű sivatagában.
Mindnyájan ámulva álltunk meg, amint beléptünk a szobába. Olyan különös volt ez a szoba ebben a szegényes házban, mint egy sárgarézbe foglalt tündöklő gyémántdarab. A falakat ragyogó, dús szőnyegek és függönyök borították, amelyek közül itt-ott kikandikált egy-egy pompás keretbe foglalt festmény, vagy keleti váza. A padlót borító borostyán színű, feketével díszített szőnyeg olyan vastag volt, hogy a láb úgy beléje süppedt, mint a legpuhább moharétegbe. Két nagy tigrisbőr terpeszkedett rajta, s az egyik sarokban hosszú, indiai pipa állt gyékényre támasztva. A mennyezet közepéről szinte láthatatlan aranysodronyon ezüstgalamb alakjában égő lámpa csüggött alá, kellemes illattal töltve meg a szoba levegőjét. Valódi keleti fényűzésre vallott minden a szobában.
– Thaddeus Sholto vagyok – szólt a kis emberke, folytonos ideges rángás és mosolygás közt. – Kegyed természetesen Miss Morstan, és ezek az urak?
– Ez Mr. Sherlock Holmes, s ő doktor Watson.
– Orvos? – kiáltott Sholto izgatottan. – Talán itt van önnél a sztetoszkópja. Kérem szépen! Komolyan aggódom a szívem miatt. Talán lesz olyan szíves. A fő-ütőérrel nincs semmi bajom; de nagyon szeretném meghallgatni véleményét a szívbillentyűimről.
Kérésére meghallgattam szívdobogását, de semmi rendellenességet nem észleltem. Csak azt láttam, hogy az egész ember oda van félelmében s úgy reszket, mint a nyárfalevél.
– A szíve rendesen ver. Nincs oka aggodalomra – szóltam.
– Bocsássák meg nyugtalanságomat – szólt Sholto. – Beteg vagyok, s már régóta nem bízom szívem működésében. Örömmel hallom, hogy ok nélkül nyugtalankodtam. Ha az ön atyja, Miss Morstan, nem bízott volna túlságosan szívében, akkor talán még ma is élne.
Szerettem volna arcul ütni ezt az embert, annyira fellázított érzéketlen, durva modora, amellyel ezt a fájdalmas eseményt szóba hozta. Miss Morstan leült, s ajka is elhalványult.
– Éreztem lelkem mélyén, hogy atyám már meghalt – sóhajtotta megtörten.
– Részletesen felvilágosíthatom kegyedet, sőt mi több, segíthetek abban, hogy hozzájusson ahhoz, ami megilleti, s ezt meg is teszem, bármit is mond fivérem, Bertalan. Örülök, hogy a barátai itt vannak, s tanúim lehetnek. Hárman, egyesült erővel, bátran szembeszállhatunk Bertalannal. Csak óvakodjanak mindenkitől, akinek nincs köze az ügyhöz – semmi rendőr, semmi tisztviselő! Minden közvetítő nélkül elintézhetjük az ügyet magunk között, mindnyájunk megelégedésére. Semmi nincs, ami annyira elriasztaná Bertalant, mint a legcsekélyebb nyilvánosság.
Leült egy alacsony székre, s bágyadt, vízszínű szemével kérdően felénk hunyorított.
– Ne aggódjék – szólt Holmes –, én nem mondok el senkinek egy szót sem.
Én csak bólintással fejeztem ki hozzájárulásomat.
– Nagyon jó! Nagyon jó! – kiáltott Sholto. – Engedje meg, Miss Morstan, hogy megkínáljam egy pohár tokajival. Más borom nincsen. Kinyissak egy üveggel? Nem? De remélem, nem lesz kifogása a dohányfüst ellen, a keleti dohány balzsamos illata ellen? Kissé izgatott vagyok, és a hookah-m felbecsülhetetlen nyugtató szer.
Rágyújtott a nagyfejű pipára, s a füst vígan hömpölygött keresztül a rózsavízen. Mi hárman félkörben ültünk, állunkat kezünkre támasztva s előrehajolva. Ezalatt a különös, kopasz emberke izegve-mozogva pöfékelt középen.
– Amikor legelőször elhatároztam, hogy felvilágosítom kegyedet – kezdte –, közölhettem volna kegyeddel címemet is. De mivel attól féltem, hogy kikötésemet esetleg nem veszi tekintetbe, s kellemetlen embereket hoz a nyakamra, más utat választottam. Azt akartam, hogy először Vilmos szolgám lássa kegyedet, akinek óvatosságában teljesen megbízom, s utasítottam, hogyha bármi olyat vesz észre, ami nem tetszik neki, hagyja abba a dolgot. Bocsássa meg ezt az elővigyázatosságomat, de tekintettel arra, hogy teljesen visszavonultan élek, s ízlésem, joggal mondhatom, túlságosan kifinomult, nem képzelhetek a világon semmi ízetlenebbet a rendőrtiszteknél. Természetemnél fogva idegenkedem a nyers anyagelvűség minden alakjától, s ritkán érintkezem a nagy tömeggel. Amint látja, azon vagyok, hogy azt a kis világot, amelyben élek, a művészet erejével megszépítsem, s igazi pártfogója vagyok a művészeteknek. Ez a tájkép itt...
– Bocsásson meg, Mr. Sholto – vágott közbe Miss Morstan –, de én az ön kívánságára jelentem meg itt, mivel valamit közölni akar velem. Nagyon késő van, és szeretném, ha találkánk minél hamarabb véget érne.
– Egy kis időre még okvetlenül szükségünk lesz – válaszolt Sholto –, mert föltétlenül el kell mennünk Bertalan fivéremhez Norwoodba. Együtt kell odamennünk mindannyiunknak, hogy minél jobban megrohanhassuk. Nagyon haragszik rám, mivel én azt az utat választottam, amelyet helyesnek tartok. Tegnap este össze is kaptam vele emiatt. El sem képzelhetik, milyen félelmetes, amikor haragszik.
– Ha Norwoodba kell mennünk-javasoltam szerényen –, akkor talán legjobb volna mindjárt indulnunk.
Sholto nevetni kezdett, úgy, hogy fülig belevörösödött.
– Mi jut az eszébe? – kiáltott. – Szép dolog volna, ha amúgy Hűbele Balázs módjára odatoppannánk eléje. Nem úgy! Először tudnia kell, hogy is vagyunk tulajdonképpen. Van ugyanis az esetnek néhány olyan részlete, amelyet én magam sem ismerek, s csak annyiban közölhetem önökkel a tényállást, amennyiben én magam tisztában vagyok vele.
– Atyám, John Sholto, valamikor őrnagy volt az indiai hadseregben. Körülbelül tizenegy évvel ezelőtt nyugdíjaztatta magát, s visszavonult Felső-Norwoodba, ahol házat vett. Indiában szerencséje volt, s jó csomó pénzt, egész gyűjtemény értékes ritkaságot és számos bennszülött szolgát hozott magával. Gyönyörűen berendezkedett a Pondicherry-Lodge-ban és úri módon élte világát.
– Testvérem, Bertalan, meg én voltunk egyedüli gyermekei. Nagyon jól emlékszem még arra, milyen nagy feltűnést keltett Morstan százados eltűnése. Olvastuk akkoriban a dolgot az újságban, s mivel tudtuk, hogy Morstan atyánk barátja volt, gyakran beszéltünk az esetről atyánk jelenlétében is, s ő is együtt találgatta velünk, hogy tulajdonképpen mi is történhetett vele. Soha eszünk ágába sem jutott volna, hogy atyánk az egyetlen ember, aki ismeri Arthur Morstan sorsát. De azt tudtuk, hogy atyánk fölött valami sötét, fenyegető veszély lebeg. Nem mert egyedül távozni hazulról, s a ház őrzésére állandóan két kitűnő ökölvívót szerződtetett. Williams, aki ma este megkocsiztatta önöket, az egyik. Atyánk sohasem beszélt arról, hogy mitől fél; de azt észrevettük, mennyire irtózott a falábú férfiaktól. Egyszer rá is lőtt egy falábú emberre, akiről utóbb kisült, hogy merőben ártatlan házaló volt. Jól meg kellett fizetnünk, hogy hallgasson. Akkor fivérem meg én azt hittük, hogy az egész valami bogara apánknak, de a későbbi események jobban felvilágosítottak minket.
– Az 1882. év elején atyánk levelet kapott Indiából, amely erős csapást mért rá. Éppen reggelinél ültünk. Fölbontotta, s rémületében majdnem elájult. E naptól fogva haláláig betegeskedett. A levél tartalmából semmit sem tudtunk meg, de mialatt atyám olvasta, láttam, hogy a levél rövid, ákombákomos kézírás. Atyám már évek óta gyomorbajos volt, ettől fogva betegsége rohamosan súlyosbodott, s április végén tudatta velünk az orvos, hogy állapota teljesen reménytelen, s hogy végórájában közölni akar velünk valamit.
– Amikor beléptünk hozzá, párnák közé temetve ült, s nagyon nehezen lélegzett. Kért, hogy zárjuk be az ajtót, s azután odaintett bennünket maga mellé. Jobbról-balról álltunk az ágya mellett; megragadta kezünket, s fájdalmas, a nagy izgalomtól el-elcsukló hangon beszélni kezdett. Megkísérlem lehetőleg szórói-szóra elismételni szavait.
– Utolsó órámban – szólt –, egyetlenegy dolog nyomja csak a lelkemet. Az az igaztalanság, amely szegény Morstan árvájával történt. Átkozott pénzvágyam, életem főbűne vitt rá arra, hogy megfosszam őt attól a kincstől, amelynek legalább a fele őt illette. Pedig nem vált hasznomra a dolog. Ilyen vak és bolond dolog a kapzsiság. A bírás puszta érzését annyira szerettem, hogy nem tudtam belenyugodni az osztozkodásba. Látjátok azt a gyöngyből fűzött olvasót az orvosságos üveg mellett? Még attól sem tudtam megválni, pedig azzal a szándékkal vettem ki, hogy elküldöm neki. Ti, fiaim, juttassátok hozzá az Agra kincsének őt megillető részéhez. De ne küldjetek neki semmit még az olvasóból sem. Sokan voltak már olyan rosszul, mint én, és mégis meggyógyultak. Hadd mondjam el, hogyan halt meg Morstan. Évek óta szívbaja volt, de mindenki előtt titkolta. Csak én tudtam róla. Amikor Indiában voltunk, a körülmények különös láncolata folytán jelentékeny kincs birtokába jutottunk. Én elhoztam magammal a kincset Angliába, és Morstan megérkezése estéjén egyenesen hozzám jött, hogy a kincs felét átvegye tőlem. A pályaudvartól gyalog jött idáig, és az öreg Lal Chowdar beeresztette őt. Ez a hű szolga most már halott. Sehogysem tudtam megegyezni Morstannal a kincs megosztásában. Heves vita támadt közöttünk, és Morstan haragosan felugrott a székről. De egyszerre csak a keblére szorította a kezét, holtsápadt lett, és hanyatt vágódott, miközben fejét a kincses vasszekrény sarkába ütötte. Mikor föléje hajoltam, rémülten láttam, hogy halott.
Sokáig ültem tanácstalanul; nem tudtam mitévő legyek. Legelőször segítségért akartam kiáltani, de rögtön beláttam azt is, hogy valószínűleg Morstan gyilkosának fognak tartani. Halála a civódás percében és a fején tátongó seb súlyos gyanút fog rám vetni. A bírói vizsgálat közben a kincsre vonatkozó tények is napvilágra kerülnek, pedig ezeket eltitkolni fontos érdekem volt. Morstan azt mondta nekem, hogy senki sem tudja, hová ment. Így tehát nem látszott lehetetlennek, hogy ami történt, el lehet titkolni.
– Még eltűnődve töprengtem, mikor felpillantva láttam, hogy szolgám, Lal Chow-dar, az ajtóban áll. Besompolygott a szobába, és bezárta maga mögött az ajtót.
– Ne félj, sahib – szólt. – Nem fogja megtudni senki sem, hogy agyonütötted. Majd jól elrejtjük, s a kakas sem fog utána kukorékolni.
– Én nem öltem meg! – kiáltottam. De Lal Chowdar mosolyogva a fejét rázta.
– Mindent hallottam, sahib – mondta gúnyosan. – Hallottam, hogy civódtatok, és hallottam a zuhanást is. De a szám néma. Az egész ház alszik. Majd együtt eltakarítjuk.
– Ennyi elég volt ahhoz, hogy határozzak. Ha saját szolgám sem hihetett ártatlanságomban, hogy remélhettem volna, hogy a tizenkét esküdt előtt tisztázhatnám magamat?
– A holttestet még aznap éjjel, Lal Chowdarral eltakarítottuk. Pár nap múlva tele voltak a londoni újságok Morstan kapitány eltűnésével; de engem senki sem gyanúsított. Beláthatjátok, hogy engem az egész ügyben alig érhet szemrehányás. Az én bűnöm az, hogy nemcsak a holttestet rejtettük el, hanem a kincset is, és hogy Morstan részétől éppoly kevéssé tudtam megválni, mint a magamétól. A ti kötelességetek a kártérítés. Hajoljatok ide hozzám; a kincs rejtekhelye...
Elhallgatott, s egyszerre rémisztő változáson ment keresztül. A szeme vadul kidülledt, görcsösen összeszorított öklével belevágott a levegőbe, s borzasztóan kínlódva így kiáltott: – Ne eresszétek be! Az Isten szerelméért, ne eresszétek be!
– Hirtelen az ablak felé fordultunk, mert atyánk rémült tekintete is odaszegeződött, s láttuk, hogy az ablaktáblához egy arc tapad, mely a sötétből benézett a szobába. Szakállas, szőrös arc volt, vad, kegyetlen szemekkel; tele gyűlölettel és gonoszsággal. Fivéremmel az ablakhoz rohantunk; de az ismeretlen férfi eltűnt. Amikor visszatértünk atyánkhoz, a feje a vánkosok közé hanyatlott, s ütőere megszűnt verni.
– Még aznap éjszaka átkutattuk a kert minden zegét-zúgát, de sehol sem akadtunk nyomára a betolakodónak, csupán éppen az ablak alatt látszott a virágok között egy lábnyom. E kézzelfogható bizonyíték híján azt hihettük volna, hogy az ablakban látott dühös, vad ábrázat csak képzeletünk torzszülötte volt. De csakhamar meg kellett győződnünk arról, hogy kémek környékeznek minket. Reggel nyitva találtuk atyám szobájának ablakát, s a szekrények, és fiókok fel voltak forgatva. A halott mellére erősítve egy papirost találtunk, amelyre ákombákomos betűkkel ez volt írva: „A négyek jele”. Mi volt ennek az értelme, vagy hogy ki volt a titokzatos vendég, azt sohasem tudtuk meg. Atyám dolgaiból semmi sem hiányzott, bár minden összevissza volt hányva. Természetesen kapcsolatba hoztuk ezt a különös esetet azzal a félelemmel, amely atyámat egész életében nyomasztotta, de egyébként még ma is megoldatlan rejtély számunkra az egész dolog.
Thaddeus Sholto elhallgatott, újra rágyújtott hookahjára, s néhány pillanatig gondolataiba mélyedve eregette a füstfelleget maga elé. Mi valamennyien feszült figyelemmel hallgattuk a különös történetet. Mikor röviden elmondta Morstan százados szerencsétlenségét, Miss Morstan halottsápadt lett, és csaknem elájult; de szerencsére hamarosan összeszedte magát. Sherlock Holmes behunyt szemekkel, teljesen gondolataiba merülve ült székén. Csak ma reggel panaszkodott először keservesen az élet egyhangúsága miatt, s íme itt azonnal olyan problémája akadt, amelynek megoldása éles elméjének teljes erejét megkívánta.
Sholto, aki szemmel láthatóan büszke volt elbeszélése hatására, sorban végigtekintett rajtunk, szippantott néhányat óriási pipájából, s azután folytatta a történetet.
– Képzelhetik, mennyire felizgatott bennünket az a kincs, amelyről atyánk beszélt. Hónapokon keresztül ástunk utána az egész kertben, de eredménytelenül. Majd megőrültünk, hogy meghalt, anélkül, hogy tudatta volna velünk a rejtekhelyet, noha a szó már az ajkán lebegett. Az olvasó remekszép gyöngyszemeiből következtethettünk a többi kincs értékére. Emiatt az olvasó miatt egy kicsit össze is kaptam Bertalan fivéremmel. A gyöngyszemeknek nyilvánvalóan nagy volt az értékük, s fivéremnek nem igen volt kedve megválni tőlük, mert, magunk között szólva, fivérem maga is hajlik egy kissé atyám hibájára. Azért is félt az olvasó kiadásától, mert úgy vélte, hogy ez mendemondára adna alkalmat, s végül mindenféle kellemetlenségbe keveredhetnénk. Nagy üggyel-bajjal végre beleegyezett abba, hogy megtudjam Miss Morstan címét, s hogy időnként elküldjék neki egy-egy gyöngyszemet, hogy így legalább soha ne jusson nyomorba.
– Nagyon jól tette – kiáltott Sherlock Holmes. – Ez a cselekedete jó szívre vall. A kis emberke elutasító mozdulatot tett. – Gondviselői voltunk – folytatta –, legalább én így fogtam fel. Bertalan fivérem természetesen egészen más szemmel nézte a dolgot. Nekünk különben is elég nagy vagyonunk volt, én nem is kívántam többet soha. Azt is nagyon helytelenítettem, hogy egy fiatal hölgyet ilyen aljas módon rászedjünk. Mivel azonban fivérem megátalkodottan ellenkezett, végül legjobbnak véltem, ha elköltözöm tőle, s külön lakást rendezek be magamnak. Elhagytam Pondicherry-Lodge-ot, s magammal vittem a vén Khitmut-gart és Williamsot is. Tegnap azonban arról értesültem, hogy rendkívül fontos dolog történt. Megkerült a kincs. Rögtön találkozót kértem Miss Morstantól, s most nincs egyéb hátra, mint hogy kikocsizzunk Norwoodba, és ott követeljük a részünket. Véleményemet már tegnap este megmondtam Bertalan fivéremnek. Várja is látogatásunkat, noha nem igen hiszem, hogy szívesen.
Thaddeus Sholto befejezte a mondanivalóját, s nyugtalan, ideges arccal ült a karosszékében. Egy ideig valamennyien némán ültünk, annyira meglepett minket a rejtelmes ügy váratlan fordulata. Végre Holmes felugrott.
– Uram – kiáltott –, ön kezdettől fogva mindvégig helyesen cselekedett. Talán módunkban lesz hálánkat bebizonyítani, ha azon leszünk, hogy lehetőleg megvilágítsuk mindazt, ami az egész esetben eddig még homályos. De most azonnal fogjunk munkához.
Új ismerősünk nagyon gondosan összegöngyölítette hookahjának tömlőjét, azután elővette az egyik függöny mögül asztragángalléros és hajtókás, hosszú, bélelt felöltőjét, amelyet végig begombolt, bár az éjszaka szinte nyomasztóan meleg volt. Fülére húzta nyúlbőr sapkáját, úgy, hogy hegyes, mozgékony arcán kívül semmi sem látszott belőle.
– Egy kissé beteges vagyok – magyarázta halkan, miközben megindult előttünk végig a folyosón –, s kénytelen vagyok vigyázni érzékeny egészségemre.
A kocsi már várt, s alig foglaltunk benne helyet, a kocsis azonnal gyorsan vágtatva elhajtatott velünk. Thaddeus Sholto szakadatlanul beszélt a maga éles, magas hangján, amelyet a kerekek dübörgése sem nyomott el.
– Bertalan fivérem eszes fickó – kezdte. – Mit gondol, hogy akadt rá a rejtekhelyre? Sok mindenből arra következtetett, hogy a kincsnek a házban kell lennie; ennélfogva méréseket végzett az egész házban, megvizsgált minden terecskét, míg végül egy hüvelyknyi terület sem maradt számbavétel nélkül. Az épület hetvennégy láb magas volt, de a szobák magassága s az egymás fölött levő szobák közei, amelyeket átfúratott, hogy pontosan megmérhesse, együttvéve csak hetven lábat adtak. A hiányzó négy láb csak az épület felső részén lehetett, ennélfogva lyukat ütött a háztető alatti szoba gipsszel kitöltött lécmennyezetébe és csakugyan rábukkant egy kis gipsszel bevont padlásközre, amelyről mindaddig sejtelme sem volt senkinek. E helyiség közepén állt két gerendán a kincses szekrény, amelyet a lyukon keresztül leeresztettek, s a kincs most a mienk. Fivérem legalább félmillió fontra becsüli a drágaköveket.
Az óriási összeg hallatára ámulva néztünk egymásra. Hiszen így Miss Morstan – ha jussát biztosíthatjuk –, szegény nevelőnőből Anglia leggazdagabb örökösévé válik. Bizonyos, hogy mindenkinek, aki őszintén a javát akarta, örülnie kellett volna e hírre, de nekem szégyenkezve be kell vallanom, hogy önzésem diadalmaskodott jobb érzésemen, és a szívverésem majdnem elállt. Hebegtem néhány összefüggéstelen szót, valami szerencsekívánság-félét, s azután egy szavát sem hallva új ismerősünk további fecsegésének, lehorgasztott fejjel némán ültem helyemen. Mr. Sholto tele volt hipochondriával, s azt remélte, hogy én majd felvilágosítom a legkülönbözőbb titkos szerek hatásáról, amelyekkel mindenáron szerette volna egészségét helyreállítani. De nemigen lett okosabb feleleteimből, mert gondolataim össze voltak zavarodva, és szinte félálomban válaszoltam neki. Végre megállt a kocsi. A kocsis leugrott a bakról, és kinyitotta a kocsi ajtaját.
– Ez itt Pondicherry-Lodge – szólt Sholto, és kisegítette a kocsiból Miss Morstant.

 

 

ÖTÖDIK FEJEZET
Tragédia a Pondicherry Lodge-ban

Tizenegyre járt, amikor éjjeli utunk végső állomására érkeztünk. Hátunk mögött hagytuk a nagyváros nyirkos ködét, az éjszaka szép és enyhe volt. Langyos nyugati szél fújdogált, s olykor-olykor kibukkant a hold az égen hömpölygő sűrű fellegek mögül. Bár némi távolságra elég tisztán elláthattunk, Thaddeus Sholto mégis levette a kocsi egyik oldallámpását, hogy jobban megvilágíthassa az utat.
A telket, amelyen Pondicherry-Lodge épült, kőfal szegte körül, amelynek tetejét a biztosabb védelem érdekében telerakták üvegcseréppel. A bejárat keskeny, megvasalt ajtó volt, amelyen vezetőnk gyors egymásutánban sajátságos módon kétszer kopogott.
– Ki az? – kiáltott ki belülről egy dörmögő hang.
– Én vagyok, Mc. Murdo. Ismerhetnéd már a kopogásomat.
Valaki mozgott a kapu mögött, és kulcscsörgés is hallatszott. Az ajtó lomhán kinyílt befelé, s a nyílásban alacsony, szélesvállú ember állt, akinek előrenyújtott fejét, bizalmatlanul villogó szemét a lámpás jól megvilágította.
– Ön az, Mr. Thaddeus? De kik a többiek? Az úr nem adott utasítást arra, hogy bebocsássam őket.
– Nem adott, Mc. Murdo? Csodálom! Tegnap este megmondtam a fivéremnek, hogy egy pár barátomat magammal hozom.
– Ma egész nap nem is jött ki a szobájából, Mr. Thaddeus. Nincs utasításom, s így a házirendhez kell alkalmazkodnom. Ön beléphet, de barátainak ott kell maradniuk, ahol vannak.
– Nincs igazad, Mc. Murdo! Kezeskedem értük, s ezzel be kell érned. Ez a fiatal hölgy csak nem várhat éjjel az országúton?
– Nagyon sajnálom, Mr. Thaddeus – mondta a rendíthetetlen kapuőr. – Lehet, hogy ezek az emberek az ön barátai, de nem barátai az én uramnak, aki jól megfizet azért, hogy kötelességemet teljesítsem, és én teljesítem is. Egyet sem ismerek az ön barátai közül.
– Dehogynem, Mc. Murdo – kiáltott fel Holmes barátságosan –, engem ismer! Legalábbis remélem, nem felejtett még el. Ki volt az, akivel négy évvel ezelőtti jutalomestélyén három asszót vívott Alison termében? No?
– Mi a manó! Ön az, Mr. Sherlock Holmes? – döbbent meg a díjvívó. – Teringettét! Önt meg kellett volna ismernem, ha ahelyett, hogy nyugodtan áll itt, mindjárt rám rontott volna alsó állcsont-keresztvágásával! Nagy kár, hogy tehetségét nem használja. Bizony, sok dicsőséget arathatott volna, ha művészetünkre adja magát.
– Látja, Watson – szólt Holmes nevetve –, ha mindenből kicseppenek, nyitva áll előttem mindenkor egy tudományos pálya. A derék Mc. Murdo most már bizonyára nem fog bennünket tovább idekinn várakoztatni.
– Lépjen be, uram, lépjen be barátaival együtt – kiáltott Mc. Murdo. – Ne haragudjék, Mr. Thaddeus, de szigorú parancsot kaptam, s előbb tudnom kellett, kivel van dolgom.
A falon az út túl elvadult virágágyak között egy magas, szekrényszerű épülethez vezetett, amelyet mély homály borított. Csak az egyik sarkát érte a holdsugár, meg-megcsillanva a padlásablakon. A komor, nagy épület halotti csendje borzalommal töltötte el a szívet. Látszott, hogy maga Thaddeus Sholto is kellemetlenül érzi magát, s a lámpás remegett, és ide-oda lóbálódzott kezében.
– Nem értem – mormogta. – Félreértésnek kell lenni a dologban. Világosan megmondtam Bertalannak, hogy eljövünk, s mégsincs világosság ablakában. Sehogy sem értem a dolgot.
– Mindig így őrizteti a házat? – kérdezte Holmes.
– Mindig. Követi atyám szokásait. Ő volt a kedvence. Talán atyám többet is mondott neki, mint nekem – ki tudhatja? Ott fönt van Bertalan ablaka. Világos, mert rásüt a hold; de azt hiszem, a szobában nincs világosság.
– Nincsen – szólt Holmes –, de amott, az ajtó melletti kis ablakban gyertyafényt látok.
– Az a gazdasszony szobája, az öreg Mrs. Bernstone-é. Ő mindenről felvilágosíthat bennünket. Kérem, várjanak csak itt egy pillanatig; elő akarom készíteni a jövetelükre, mert különben megijedne. De csend! Mi volt az?
A lámpást a magasba emelte, s a keze úgy reszketett, hogy a fénykörök csillanva táncoltak körülöttünk. Feszülten figyeltünk, elállt a lélegzetünk. A nagy, sötét házból panaszos jajgatás hallatszott – valami szorongó ember nyöszörgése és zokogása.
– Ez Mrs. Berston – szólt Sholto. – Ő a házban az egyetlen nő. Várjanak csak, mindjárt itt leszek.
Az ajtóhoz sietett, s a maga sajátos módján kopogott rajta. Láttuk, amint egy magas nő ajtót nyit neki, s láttára meglepetten hátratántorodott.
– Ó, Mr. Thaddeus, édes jó uram, hogy örülök, hogy itt van!
Hallottuk örömének ismételt kifejezését, míg végre az ajtó becsukódott, s a nő hangja érthetetlen hangokká gyöngült.
Vezetőnk nálunk hagyta a lámpást. Holmes most lassan körülforgatta a magasban; rávilágított a házra, s a mindenfelé felhányt törmelék- és földrakásokra. Eközben Miss Morstan meg én szorosan egymáshoz simultunk, s kezét kezemben tartottam.
Csodálatos, talányos dolog a szerelem. Ma láttuk egymást először; egyetlen szó, egyetlen pillantás nem árulta el eddig kölcsönös vonzalmunkat, s a nyugtalanságnak ebben az órájában kezeink mégis önkéntelenül egymást keresték. Később sokszor csodálkoztam rajta; de akkor egészen természetesnek tűnt, hogy gyámolítsam, s ő is gyakran mondotta, hogy öntudatlan érzés késztette arra, hogy nálam keressen védelmet és vigasztalást. Úgy álltunk ott, egymás kezét fogva, mint két gyermek; szívünkben napfény ragyogott, bár körülöttünk mindenre homály borult.
– Micsoda különös hely! – kiáltott Miss Morstan körültekintve.
– Olyan, mintha Anglia összes vakondja itt munkálkodott volna – válaszoltam. – Eszembe juttat egy dombot Ballarat közelében, ahol az aranyásók dolgoztak.
– Ez nagyon természetes – mondta Holmes –, hiszen ezek is a kincsásók nyomai.
Tudjuk, hogy a két fivér hat év óta kereste a kincsesládát. Nem is csoda, hogy a föld ennyire fel van túrva.
Ebben a pillanatban felpattant a ház ajtaja, és Thaddeus rohant ki rajta, karját előrenyújtva, sápadtan a félelemtől.
– Bertalannak valami baja esett – kiáltotta. – Iszonyúan félek! Az idegeim nem bírják ezt ki.
Fogai csakugyan vacogtak rémületében, arca mint valami könyörgő, gyámoltalan gyermekarc, úgy tekintett ki a prémgallérból.
– Menjünk be a házba – döntött Holmes röviden és határozottan.
– Igen, igen, menjünk be – könyörgött Sholto. – Igazán képtelen vagyok arra, hogy megtegyem a szükséges intézkedéseket.
Valamennyien beléptünk nyomában a gazdasszony szobájába, ahol az öregasszony kezét tördelve, kétségbeesetten járt fel s alá. Miss Morstan láttára egy kissé megnyugodott.
– Hála Istennek, csakhogy kegyed is itt van – kiáltott görcsös zokogással. – Jól esik látnom kedves arcát. Ó, milyen iszonyatos dolgokat kellett ma elviselnem!
A kisasszony megsimogatta sovány, munkától durva kezét, s néhány részvétteljes, asszonyi szóval újra életet öntött a szorongó nő vértelen arcába.
– Az úr bezárkózott, és nem felel szólításomra – jelentette a gazdasszony. – Egész nap vártam, de nem hívott. Gyakran szeret egyedül lenni, s nem akartam zavarni, de egy órával ezelőtt olyan érzés fogott el, hogy valami baja történhetett. Felmentem hát az emeletre, és benéztem hozzá a kulcslyukon. Mindhiába, Mr. Thaddeus, fel kell fáradnia, és saját szemével meggyőződnie. Tíz hosszú éven át láttam Mr. Bertalan Sholtót minden örömében és bánatában, de ilyen arca nem volt soha.
Sherlock Holmes, kezében a lámpással, elöl ment, nyomában a remegő Thaddeus. Annyira meg volt rémülve, hogy támogatnom kellett, és csak így tudta megmászni a lépcsőt, mert a térde minden percben megroggyant.
A lépcsőn Holmes kétszer elővette kézi nagyítóját, hogy jól megnézze a lépcső fokait borító kókuszgyékényt. Én csak azt láttam, hogy a gyékényt por borítja; de ő, úgy látszik, más nyomokat is észrevett, mert lassan haladt fokról fokra, a lámpást letartotta a föld felé, és fürkésző pillantásokat vetett jobbra-balra. Miss Morstan a jajveszékelő gazdasszony mellett maradt.
A lépcső, a harmadik forduló után, hosszú folyosóban végződött, melynek jobb falát indiai hímzésű nagy kép díszítette. Bal felén három ajtó volt. Holmes óvatosan haladt tovább, s mi követtük, hosszú, fekete árnyakat vetve magunk mögé a folyosón.
A harmadik ajtóhoz érve, Holmes kopogtatott, de választ nem kapott. Megpróbálta kinyitni az ajtót, de belülről volt zárva, s amennyire a lámpás fényénél láttuk, nagy, erős retesszel be volt zárva. Holmes lehajolt a kulcslyukhoz, amelyet nem töltött ki teljesen a kulcs; de rögtön újra fölegyenesedett, és nagyot lélegzett.
– Az ördög maga ül a szobában, Watson! – kiáltott oly izgatottan, ahogy még sohasem láttam.
– Mi a véleménye, Watson?
Én is benéztem a kulcslyukon, de rémülten visszatántorodtam. A hold világa bizonytalan fénnyel töltötte meg a szobát, és látszólag a levegőben, mert alul minden sötét volt, tekintetét felém fordítva, egy arc függött, mintegy lebegve – Thaddeus Sholto arcának szakasztott mása. Ugyanaz a magas, kopasz homlok, a vörös hajkoszorúval, ugyanaz a vértelen arc, csak a vonásai voltak mozdulatlanok, merevek, természetellenesen eltorzulva, borzalmas vigyorgás közben, amely a barátságtalan, csendes szobában ijesztőbb volt, mint az arc legszörnyűbb eltorzulása. Annyira hasonlított ez az arc kis barátunk arcához, hogy akaratlanul megfordultam, hogy meggyőződjem, vajon csakugyan ott áll-e mögöttünk. Eközben eszembe jutott, hogy Thaddeus említette, hogy Bertalan ikertestvére.
– Borzalmas látvány – fordultam Holmeshoz. – Mit csináljunk?
– Kifeszítjük az ajtót – döntött gyorsan, s egész súlyával nekidőlt az ajtónak, hogy feltörje a zárat. Az ajtó recsegett, ropogott, de nem engedett. Erre egyesült erővel nekitámaszkodtunk, mire a zár erős roppanással felpattant, s mi beléptünk Bertalan Sholto szobájába.
A szoba valóságos vegyészeti szertár volt. Szemben az ajtóval két sor üveggel eldugaszolt palack állt a fal mentén, s az asztal rendetlen összevisszaságában tele volt tégellyel, kémcsővel és lombikkal. A sarkokban szalmafonatú nagy palackokat vettem észre, amelyekben valószínűleg savak voltak. Az egyik, úgy látszik, el volt törve, mert sötét színű folyadék ömlött ki belőle, s a levegő tele volt átható, kátrányszerű szaggal. A szoba egyik oldalához támasztva egy rakás lécdarab és mésztörmelék között létra állt, amely fölött akkora nyílást láttam a mennyezeten, amelyen egy ember éppen keresztülférhetett. A létra tövében hosszú, erős kötél hevert.
S az asztal mellett a támlás faszékben összeroskadva ült a ház ura, fejét bal vállára lógatva, arcán kísérteties, érthetetlen vigyorgással. Merev volt, és kihűlt, nyilvánvalóan több órája halott volt már. Úgy tetszett, hogy nemcsak arcvonásai, hanem minden tagja a legkülönösebb módon el van torzulva. Az asztalon közvetlenül keze ügyében, különös fegyver – barna, bütykös bot – hevert, amelyre kalapácsszerű kőfogantyú volt erősítve durva madzaggal, minden gondosság nélkül. Emellett egy darab papír hevert, amelyre néhány szó volt írva. Holmes rápillantott, s aztán homlokát jelentőségteljesen összeráncolva, nekem nyújtotta a papírt.
– Mit szól hozzá?
A lámpás fénye mellett rémülten olvastam: A négyek jele.
– Az Istenért, mit jelent mindez? – kiáltottam.
– Gyilkosságot – felelte Holmes a halott felé hajolva. – Ó! Ezt vártam. Nézze csak!
Rámutatott valamire, ami hosszú, sötét tövisnek látszott, s a halott füle fölött a bőrbe volt fúródva.
– Ez valami tövis.
– Úgy van, tövis. Kihúzhatja, de vigyázzon, mert meg van mérgezve.
Megfogtam hüvelyk- és mutatóujjammal, s oly könnyedén kihúztam, hogy alig maradt nyoma a bőrön. Kicsike vérfolt jelezte csak, hogy hol nyomult be a testbe a tövis.
– Érthetetlen az egész dolog – mondtam –, s ahelyett, hogy tisztázódnék, egyre bonyolultabb lesz.
– Ellenkezőleg – válaszolta Holmes –, percről percre érthetőbb lesz. Csak néhány összekötő kapocsra van még szükségem az egész láncolatból.
Társunkról csaknem megfeledkeztünk. Mint a testet öltött rémület, még mindig az ajtóban állt, kezét tördelte, s nagyokat sóhajtott. Egyszerre csak hangos jajveszékelésbe kezdett.
– Oda van a kincs! – kiáltotta jajgatva. – Ellopták tőle a kincset! Ott van fönt a lyuk, amelyen át leeresztettük. Én segítettem neki! Én láttam őt utoljára. Itt váltam el tőle tegnap este, s amikor lefelé mentem a lépcsőn, még hallottam, amint az ajtót bezárta.
– Mikor lehetett ez?
– Tíz órakor. És most halott. Elhívatják majd a rendőrséget, s végül még majd én is gyanúba keveredem, hogy részem van a dologban. Ó, igen, bizonyosan ez fog történni. De önök uraim, ugye, nem gondolják ezt? Ugye nem hiszik, hogy én tettem? Hiszen csak nem hoztam volna ide önöket, ha én tettem volna! Ó, jaj! Ebbe még belebolondulok.
Kézzel-lábbal kapálódzott, mintha máris megörült volna.
– Nincs mitől félnie, Mr. Sholto – szólt Holmes, és kezét barátságosan a férfi vállára tette. – Fogadja meg a tanácsomat, és hajtasson rögtön a rendőrségre, az eset bejelentése végett. Ajánlkozzék arra is, hogy mindenben támogatni fogja a hatóságot.
Majd megvárjuk, míg visszatér.
A kis emberke félig kábultan engedelmeskedett, s hallottuk, amint a félhomályban lefelé botorkált a lépcsőn.

 

 

HATODIK FEJEZET
Sherlock Holmes előadást tart

– Nos, Watson – szólt Holmes, kezét dörzsölve –, most van egy félórányi időnk, s ezt jól ki fogjuk használni. Bárha az eset, amint már említettem, előttem csaknem egészen világos, mégis vigyáznunk kell, hogy semmit el ne hamarkodjunk. Ha most egyszerűnek is látszik az ügy, lappanghat még mögötte mindenféle bonyodalom.
– Egyszerűnek látszik! – helyeseltem.
– Úgy van – szólt olyan arccal, mint valami klinikai tanár, aki tanítványainak magyaráz. – Üljön le, kérem, oda a sarokba, hogy a lábanyoma ne csináljon rendetlenséget. S most munkára fel! Először is, hogy jöttek ide, és hogy távoztak innen a tettesek? Az ajtó tegnap óta nem nyílt ki. Lássuk az ablakot!
Felemelte a lámpást, és megkezdte a vizsgálódást, amelynek eredményét maga elé mormolta.
– Az ablak belülről be van csukva. A keret teljesen ép. Oldalt sincs kifeszítve.
Nyissuk ki. A közelben nincs vízcsatorna. A tető nem érhető el. De egy ember az ablakon keresztül mászott be. A múlt éjjel esett egy kicsit. Itt egy lábnyom az ablakdeszka nedves porában, itt egy kerek nyom, emitt még egy a földön, s amott újra az asztal mellett. Nézze csak, Watson! Ez aztán pompás bizonyíték!
Ránéztem a tisztán látszó, piszkos körökre.
– Ez nem lábnyom – szóltam.
– Nem az; de ránk nézve annál értékesebb nyom. Falábnak a nyoma. Nézze csak, itt az ablak szegélyén csizmanyomot látni – széles, vasalt sarkú, nehéz csizma nyomát –, s mellette itt van a faláb nyoma.
– A falábú férfi!
– Úgy van. De volt vele még valaki – egy nagyon ügyes, mozgékony cimborája. Fel tudna mászni itt ezen a falon, doktor?
Kinéztem a nyitott ablakon. A holdfény megvilágította a háznak ezt az oldalát. Jó hatvan lábnyira lehettünk a földtől, s nem láttam sehol egyetlen támpontot sem a láb számára, egyetlen falhasadékot sem.
– Tiszta lehetetlenség.
– Segítség nélkül minden bizonnyal. De képzelje el, hogy itt fönt van egy jó barátja, aki ezt a jó, vastag kötelet leereszti a ház sarkán, miután előbb erre az erős kampóra kötötte, amelyet itt lát a falban. Ha erős ember, akkor azt hiszem, falábával együtt is könnyen fel tudna kapaszkodni. Természetesen vissza is ugyanezen az úton vonul; barátja pedig felhúzza a kötelet leoldja a kampóról, újra becsukja az ablakot, belülről bereteszeli, és úgy távozik, ahogy eredetileg jött. Mellesleg meg kell jegyeznem – folytatta, miközben a kötelet végigcsúsztatta ujjai között –, hogy falábú barátunk jó kötélmászó ugyan, de nem hivatásos tengerész. Kezének a bőre nem volt megkeményedve. Nagyítóm alatt több vérnyomot látok, különösen a kötél vége felé, s ebből arra következtetek, hogy nagy gyorsasággal csúszott le a kötélen, s kezét eközben alaposan fölsértette.
– Ez mind igaz lehet – válaszoltam –, de az eset még mindig nem érthető. Mi van ezzel a rejtélyes bűntárssal? Hogy jutott be ez a szobába?
– Az ám, a szövetséges – folytatta Holmes eltűnődve. – Az ő nyomai rendkívül érdekesek, s az esetet kiemelik a hétköznapi ügyek köréből. Hazánk gonosztevő-statisztikájában ez a bűnrészes valószínűleg egészen új rovatot fog nyitni – hasonló esetekre csak Indiában van példa, s ha jól emlékszem, Senegambiában.
– De hogyan jutott be a szobába? – ismételtem meg a kérdést. – Az ajtó zárva volt, az ablak megközelíthetetlen. Talán a kéményen keresztül?
– A kályha sokkal szűkebb. Ezt a lehetőséget meghánytam-vetettem.
– Nos, tehát?
– Bizony, egyszer már ön is alkalmazhatná a módszeremet – felelte Holmes fejét csóválva. – Hányszor megmondtam önnek, hogy csupán az összes lehetetlenséget kell kiküszöbölni, s akkor, ami marad, bármennyire is valószínűtlen is, okvetlenül megfelel a valódi tényállásnak. Tudjuk, hogy sem az ajtón sem az ablakon, sem a kályhán keresztül nem jött a szobába. Tudjuk azt is, hogy a szobában sem rejtőzködhetett, mert itt képtelenség elbújni. Tehát merre jöhetett?
– A mennyezet nyílásán keresztül! – kiáltottam.
– Természetesen, ez bizonyos. Most tartsa kérem a lámpást, megvizsgálom a felső teret, azt a titkos fedélközt, ahol rábukkantak a kincsre.
Felmászott a létrán, s kezével egy-egy gerendába kapaszkodva, felhúzódzkodott a padlásra. Ott végigterült a földön, lenyúlt a lámpásért, s világított nekem, miközben ugyanazon az úton követtem.
Körülbelül tíz láb hosszú és hat láb széles területre jutottunk, amelynek a gerendázat volt az alapja, kitömve vékony léccel és meszes vakolattal, úgyhogy járás közben gerendáról gerendára kellett lepni, hogy az ember keresztül ne törje Súlyával a vékony alapréteget. A hely csúcsívvé boltosodott, s nyilvánvalóan belső oldala volt a háztetőnek. A fedélköz teljesen üres volt, csak az esztendők folyamán felgyülemlett vastag porréteg borította az alját.
– Íme, megvan – szólt Holmes –, kezét a ferde falra téve, itt a csapóajtó, amely a háztetőre nyílik. Ha kinyitom, látszik a tető, amely egészen enyhén lejt. Íme, erre vonult be az egyes számú fickó. Most lássuk, nem maradt-e más nyoma is a jeles személynek? Letartotta a lámpást a padlás aljára, s ezen az estén másodszor láttam szemében egyszerre borzalmat és bámulatot tükröződni. Követtem tekintetét, s hideg borzongás futott végig rajtam. A padlás alján meztelen láb nyomai látszottak sűrű egymásutánban – világosan, tisztán; de e nyomok alig voltak feleakkorák, mint egy átlagos férfi lábnyomai.
– Holmes – suttogtam rémülten – ezt a bűntényt egy gyermek követte el.
Holmes már visszanyerte önuralmát.
– Egy pillanatra meghökkentem – felelte –, de a dolog nagyon természetes, ha jobban átgondoltam volna. Itt fenn most már semmi mást nem találunk; menjünk le újra.
– De hogy magyarázza meg ezeket a lábnyomokat? – kérdeztem izgatottan, mikor újra lent álltunk a szoba közepén.
– Kedves Watson, erőltesse csak meg kissé éles elméjét – csattant fel türelmetlenül. – Ismeri módszeremet. Kísérelje meg csak alkalmazni az esetre, s bizonnyal hasznunkra lesz, ha az eredményt egybevethetjük.
– Én képtelen vagyok olyasminek az elgondolására, ami a tényeket megmagyarázhatná.
– Nemsokára megért majd mindent – mondta hanyagul odavetve. – Itt, azt hiszem, nincs már semmi fontos megfigyelnivaló.
Hirtelen kivette zsebéből a nagyítót és egy centimétert, s térden csúszva átvizsgálta az egész szobát, méregetve, egybevetve, fürkészve. Hosszú, hegyes orra alig volt pár hüvelyknyire a padlótól, s mélyen fekvő szeme úgy villogott, mint a ragadozó madár szeme. Mint a vadász, aki a vad nyomát követi, nesztelenül, gyorsan mozgott ide, oda. Mialatt elnéztem, önkéntelenül az a gondolat villant meg agyamban, milyen rettentő gonosztevő válhatott volna belőle, ha ezt az erényt és ravaszságot a törvény szolgálata helyett törvénytelenségre használná fel. Folyton dörmögött magában, s végre nagyot kiáltott örömében:
– Szerencsénk van – szólt elégedetten.
– Most már könnyen végére járunk a dolognak! Az első számú ismeretlent az a baleset érte, hogy belelépett a creozotba. Itt láthatja kis lába szélének nyomát a kellemetlen szagú anyag mellett. A palack eltörött, és tartalma kiömlött.
– És azután? – kérdeztem.
– És azután? Nos, kezeink között van már, ennyi az egész. Ismerek egy kutyát, amely elszaladna ezen a nyomon a világ végéig. Ha egy falka kutya egy egész országon keresztül képes egy darab elhurcolt hering nyomában szimatolni, mennyivel inkább követheti akkor egy erre idomított kutya az ilyen erős szagot? A felelet – de csitt! Itt vannak a törvény teljes hatalmú képviselői.
Hangzavar és súlyos lépések zaja hallatszott alulról. A kapu hangos robajjal kinyílt.
– Mielőtt ide érnek – szólt Holmes –, tapintsa meg a halott karját és lábát. Mit érez?
– Izmai kemények, mint a deszka.
– Úgy van. Sokkal jobban össze vannak húzódva, mint a halállal járó rendes merevségben. S ehhez vegye még hozzá az arc eltorzulását, ezt a szörnyű vigyorgást, a risus sardonicust, amint az ókorban nevezték. Mire következtetne mindebből?
– Hogy a halál oka erős, növényi alkaloid volt, valami strychninszerú anyag, ami halálos görcsöt okozott.
– Ezt gondoltam én is, amikor az eltorzult arcizmokat megláttam. Mihelyt fölfedeztem a tövist, amelyet a koponyába fúrtak vagy lőttek, kitaláltam, mi módon hatolt be a méreg a testbe. Ha Sholto egyenesen ült a székében, akkor fejének az a része, amelyben a tövis volt, éppen a mennyezet nyílása felé volt fordítva. Vizsgálja csak meg a tövist.
Óvatosan ujjaim közé vettem, s a lámpás felé tartottam. Hosszú, hegyes, fekete tövis volt; hegye olyan, mint az üveg, mintha valami mézga-féle anyag száradt volna rá. Tompa végét késsel faragták kerekre.
– Angol tövis ez? – kérdezte Holmes.
– Nem.
– Nos, mindezek alapján valóban levonhatná már a helyes következtetést. De itt jön a fősereg, a segédcsapatok kint már visszavonulót fújhatnak.
Erős léptek hallatszottak a folyosón, s egy szürke ruhás, elhízott férfi vonult be méltóságteljesen a szobába. Puffadt, vörös arca volt, s apró szemei kivillantak dagadt szemhéja alól. Egy egyenruhás rendőr követte őt és a nyomukban még mindig remegő Thaddeus Sholto.
– Szép mulatság! – kiáltott rövid lélegzetű rekedtes hangján. – Szép mulatság!
De kik ezek az emberek itt? Istenemre, ez a ház úgy tele van, mint valami galambdúc.
– Remélem, emlékszik még rám, Mr. Jones Athelney – szólt Holmes nyugodtan.
– Hogyne, hogyne! – felelte lihegve. – Mr. Sherlock Holmes, a teoretikus. Emlékszem-e? Azt hiszem, hogy az okokról és okozatokról szóló előadását, melyet a bishopgate-i ékszerlopás alkalmából tartott előttünk, sohasem fogom elfelejteni. Persze, akkor rávezetett bennünket a helyes megoldásra, de most már nincs miért tagadnia, hogy több része volt a dologban a szerencsének, mint a számításnak.
– Egy roppant egyszerű következtetés volt az egész.
– Vallja csak be, hiszen nem szégyen. De mi a manó van itt? Gonosz, utálatos eset. Elmélkedésre nem igen nyújt teret, tényekről van szó. Szerencsére egy másik ügyben éppen Norwoodban volt dolgom. A pályaudvaron voltam, amikor a jelentés érkezett. Mi okozta ennek az embernek a halálát, mit gondol?
– Óh, ez nem olyan eset, amelyre vonatkozólag találgatni volna kedvem – mondta Holmes szárazon.
– Nos, hiszen nem tagadható, hogy ön olykor fején találja a szöget. Különös! Az ajtó zárva volt, amint mondták nekem, s eltűnt egy félmillió font értékű drágakő. Hogy találta az ablakot?
– Zárva, de az ablak párkányán lépések nyoma látható.
– Úgy, úgy! De ha zárva volt, akkor ezeknek a nyomoknak semmi közük sincs az esethez, ez magától értetődik. Talán szélhűdés érte ezt az embert; de hogy a drágakövek hiányoznak! Várjunk csak! Van egy elméletem, olykor sejtelmem támad. Menjen csak ki felügyelő úr – s ön is Mr. Sholto. Az ön barátja maradhat. Mit gondol, Holmes? Sholto, saját vallomása szerint, tegnap este itt volt a fivérénél, aki hirtelen meghalt, mire Sholto megugrott a kinccsel. Igaz ez?
– A halott pedig óvatosan felkelt, és bejárta belülről az ajtót.
– Hm. Ez baj. Fontoljuk csak meg okosan a dolgot: Thaddeus Sholto és fivére összeveszett. A fivér halott, s a kincs eltűnt. Ennyit tudunk. A fivért senki sem látta, mióta Thaddeus elvált tőle. Ágya vetetlen. Thaddeus nyilvánvalóan nagyon meg van rendülve. Külseje – nos mondjuk –, nem a legbizalomgerjesztőbb. Amint látja, Thaddeust gyanúsítom.
– Még nem is ismeri teljesen a tényállást – szólt közbe Holmes. – Ez a fadarabka, amelyet nem minden ok nélkül mérgezettnek tartok, benn volt a halott koponyájában; látszik még a nyoma. Ez a papírdarab az asztalon volt, s az asztal mellett hevert ez a különös, kőfogantyús bot. Hogy illik bele mindez az ön elméletébe?
– Megerősíti minden tekintetben – szólt öntelten a kövér detektív. – Hiszen az egész ház tele van indiai különlegességgel. Thaddeus magával hozta a botot, s ha a fadarabka mérgezett, Thaddeus éppúgy felhasználhatta a gyilkosságra, mint bárki más. A papír haszontalan irka-firka lesz, amelyet bizonyára azért hagyott itt, hogy bennünket félrevezessen. Egyedül az a kérdés, hogyan távozott innen? No, lám, íme a mennyezetben van egy nyílás.
Testalkatához mérten nagy ügyességgel felmászott a létrán, s nagy üggyel-bajjal benyomult a lyukon a padlástérbe. Csakhamar diadalmasan jelentette, hogy rábukkant a csapóajtóra.
– Ilyesmit megtalál – szólt Holmes, vállat vonva. – Hébe-hóba dereng valami az agyában; csak legalább ne volnának az okos bolondok a legkellemetlenebbek.
Jones Athelney a létrán hamarosan visszatért a szobába.
– Látja – mondta –, a tények mégis csak mindig többet érnek az elméleteknél. A sejtelmem valóra vált. A tetőn csapóajtó van, s félig ki is van nyitva.
– Én nyitottam ki.
– Micsoda? Csakugyan? Tehát ön is ráakadt!
Ez a fölfedezés meglehetősen lehangolta.
– No, mindegy – szólalt meg ismét –, világos merre menekült. Felügyelő úr!
– Parancsol? – hangzott a folyosóról.
– Vezesse be Mr. Sholtót. Mr. Sholto, kötelességem figyelmeztetni, legyen óvatos nyilatkozataiban, mert amit mond, felhasználható ön ellen. A király nevében letartóztatom önt, mert alapos a gyanú, hogy ön részes fivére halálában.
– No tessék! Nem megmondtam!? – kiáltott a szegény kis emberke, kezét tördelve és szánalmas pillantásokat vetve felénk.
– Ne aggódjék, Mr. Sholto – szólt Holmes, igyekezve megnyugtatni őt. – Azt hiszem, kötelezhetem magam arra, hogy bebizonyítom az ön ártatlanságát.
– Ne tegyen könnyelmű ígéreteket, teoretikus uram – pattant fel a detektív. – Ne tegyen könnyelmű ígéreteket. Még majd nehezebb feladatra vállalkozik, mint gondolja.
– Nemcsak a vádat fogom semmivé tenni, hanem közlöm önnel a nevét, sőt a személyleírását is az egyik embernek a kettő közül, akik tegnap este ebben a szobában voltak. Az a meggyőződésem, hogy Jonathan Small a neve. Műveletlen ember, kis termetű, hajlékony, jobb lába nincs, helyette falábon jár, amelynek belső fele le van gyalulva. A bal lábán csizmát hord, amelynek durva, négyszögletes talpa és vasalt sarka van. A középkorú, napbarnított férfi fegyenc volt. Ez a pár útbaigazítás talán hasznára lehet önnek; figyelmeztetem még arra is, hogy a tenyeréről alaposan le van horzsolva a bőr. A másik...
– Hohó! A másik? – kérdezte Jones Athelney gúnyosan, bár ez a pontos személyleírás szemmel láthatóan ámulatba ejtette.
– Rendkívül érdekes személyiség – folytatta Sherlock Holmes zavartalanul, miközben megfordult. – Remélem, hogy nemsokára szembesíthetem önt a jeles párral. Egy szóra, Watson.
Kivezetett a lépcsőhöz.
– E váratlan esemény folytán egészen megfeledkeztünk utunk tulajdonképpeni céljáról – mondta.
– Éppen erre gondoltam én is. Nem volna rendjén, hogy Miss Morstan még tovább is itt időzzék ebben a szerencsétlen fészekben.
– Úgy van! Kísérje haza a kisasszonyt. Mrs. Cecília Forresternél lakik, Alsó-Cambewell-ben, nem messze innen. Én majd megvárom itt, ha velem együtt akar hazatérni – vagy fáradt talán?
– Éppenséggel nem. Nem volna nyugtom, amíg többet nem tudok meg erről a rejtélyes történetről. Bár korán megismertem az élet sötétségeit, bevallom, hogy a mai este megrázó élményei erősen felizgatták idegzetemet. De azért örömest vennék részt önnel együtt az eset földerítésében, ha már eddig is foglalkoztam az üggyel.
– Nagyon megköszönném jelenlétét – felelt Holmes. – Majd mi ketten magunk járunk végére a dolognak, s az okos Jones maradjon magára képzelődéseivel. Ha Miss Morstant hazakísérte, akkor hajtasson el, kérem, a Pinchin utca 3-as szám alá, nem messze a lambethi parttól. Jobbra, a harmadik házban van egy állattömő üzlet. A kirakatban lát majd egy menyétet, amely egy kis nyulacskát tart a karmai között. Kopogtasson be a tulajdonoshoz, az öreg Shermanhoz. Tiszteltetem, s arra kérem, küldje el nekem rögtön Tobyt. Legjobb lesz, ha mindjárt el is hozza magával a kocsiban Tobyt.
– Ez valami kutya, hajói sejtem. Nemde?
– Az. Egy különös keverékfajta, csodálatos nyomozó készséggel. Toby segítségét többre becsülöm London összes titkosrendőrénél.
– Jól van, elhozom. Most egy óra van. Ha a kocsis gyorsan hajt, három óra előtt újra itt lehetek.
– Ezalatt – szólt Holmes – kikérdezem még Mrs. Bernstone-t is, az indus szolgát, aki amint Thaddeus mondja, itt alszik a szomszéd szobában. Tanulmányozhatom a nagy Jones módszerét is, és megfigyelhetem nem éppen gyöngéd kötekedését. Úgy bizony – megszoktam már, hogy az emberek gúnyolják azt, akit nem értenek. Goethe mindig fején találja a szöget.

 

 

HETEDIK FEJEZET
Toby nyomoz

Miss Morstant abban a kocsiban kísértem haza, amelyben a rendőrség emberei érkeztek. Nemeslelkű nők módjára, zokszó nélkül tűrt minden kellemetlenséget, amíg volt nála gyámoltalanabb, aki segítségre szorult, s így derülten, nyugodtan találtam őt a kétségbeesett gazdasszony mellett. De a kocsiban elhagyta ereje, és zokogni kezdett. Az éjjeli kaland nagyon kimerítette. Később elmondta, hogy a kocsiban hidegnek és tartózkodónak tűntem előtte. Arról a harcról, amely bensőmben dúlt, sejtelme sem volt. Részvét és szerelem kezdett úrrá lenni rajtam; éreztem, hogy évekig tartó rendes, társadalmi érintkezés sem tárhatta volna fel előttem annyira bátor és mégis oly nőies lelkét, mint ez az egyetlen nap, a maga különös élményeivel. De egyetlen szó sem árulta el vonzalmamat. Gyönge volt, és gyámolatlan, idegzete és kedélye mélyen meg volt rendülve. Visszaéltem volna helyzetével, ha ilyen pillanatban ostromoltam volna szerelmemmel. S emellett, ami még rosszabb, dús örökség várt rá. Tisztességes eljárás lett volna, ha egy félzsoldon élő katonaorvos kihasználja azt a bizalmas helyzetet, amelyet a véletlen szeszélye teremtett? Vajon nem joggal tekinthetett-e volna közönséges szerencsevadásznak? Ez a gondolat elviselhetetlen volt, az Agra kincse áthághatatlan falként emelkedett közénk.
Kettőt ütött az óra, mikor Mrs. Forrester házához érkeztünk. A cselédség már régen nyugodni tért, csak a ház asszonya várta virrasztva Miss Morstant. Az egész különös esemény Mrs. Forrester-t annyira foglalkoztatta, hogy nem volt nyugta. Maga nyitott ajtót, s örömmel láttam, mily gyöngéden ölelte át, mily anyai hangon üdvözölte a hazatérőt. Látszott, hogy nem alárendelt alkalmazottjának, hanem nagyrabecsült kedves barátnőjének tekintette. Mrs. Forrester, egy középkorú, kedves úrinő, sürgetve kért, hogy lépjek be én is, és mondjam el egész kalandunkat. De én kijelentettem, hogy fontos megbízatásom van, s megígértem, hogy – amint lehet – visszatérek, és hűen beszámolok az ügy további fejleményeiről. Amikor elhajtattam, még egy futó pillantást vetettem rájuk. A kényelmes otthon, a küszöbön álló két női alak, a félig nyitott ajtó, az előcsarnok fénye, amely színes üvegtáblákon keresztül vetődött rájuk – mindez oly kedves képbe olvadt össze, amely elkísért utamon, s megnyugtatott a komor, vad események közepette, amelyek annyira elfoglaltak.
Minél tovább gondolkoztam a történtekről, annál komorabbnak és bonyolultabbnak láttam az egész esetet. Mialatt a kocsi tovagördült velem a csendes, gázlámpákkal világított utcákon, még egyszer felidéztem az ügy összes részletét. Az eredeti probléma körülbelül meg volt oldva. Morstan százados halála, a gyöngyszem-küldemények, az újsághirdetés, a levél – mindezzel most már tisztában voltunk; de mindez egy még rejtelmesebb és borzasztóbb titok nyomára vezetett. Az indiai kincs, a különös tervrajz, amely Morstan tárcájában volt, Sholto őrnagy halálának előzménye, a kincs fölfedezése, amelyet nyomban követett a fölfedező meggyilkolása, a különös gyanújelek, amelyek a bűntényt kísérték, a lábnyomok, az idegenszerű fegyver, a „négyek jelvénye” a tervrajzon s ugyanez most újra a papírdarabon – mindez valóban oly kétségbeejtő útvesztő volt, amelyből csak Holmes rendkívüli képessége találhatta meg a kivezető utat. A Pinchin utca, amely Lambeth alsó végében nyúlt el, nagyrészt kis, kétemeletes téglaházakból állt. Sokáig kopogtam a 3-as számú ház kapuján, de eredménytelenül. Végre világosság támadt a függöny mögött, s egy arc tekintett ki a felső ablakon.
– Kotródjon el innen, részeg csendháborító – kiáltott le rám valaki –, mert ha még tovább is lármát csap, kinyitom a kutyaólt, s negyvenhárom darab kutyát uszítok magára!
– Csak egyetlenegyet eresszen ki – éppen azért jöttem.
– Hordja el magát! – kiáltott az előbbi hang. – Lelkemre mondom, van itt a zsákban egy viperám; ezt a fejére dobom, ha nem kotródik!
– De nekem egy kutyára van szükségem – kiáltottam.
– Vigyázzon! Ha hármat számolok – lent lesz a kígyó.
– Mr. Sherlock Holmes – kezdtem újra, s e pár szónak valóban bűvös hatása volt. Az ablak becsapódott, s egy pillanat múlva nyílt a kapu. Az öreg Sherman volt, egy vastag nyakú, hajlott vállú, hosszú, szikár férfi, aki pápaszemet viselt. Lámpását magasra emelte.
– Mr. Holmes barátját mindenkor szívesen látom – enyhült meg. – Lépjen be. Vigyázzon erre a komondorra! Harap. Óh, te semmirekellő, szeretnél ezután az úr után kapni?
Ez egy menyétnek szólt, amely kaján, vörös szemű fejét erővel ki akarta dugni ketrece vaslécei közül.
– Azzal a kígyóval amott ne törődjék; egyszerű sikló. Nem mérges fajta, azért engedem a szobában szabadjára. Elpusztítja a bogarakat. Ne vegye zokon, hogy először egy kissé gorombán fogadtam, mert látja, sokszor csupa mulatságból felzaklatnak. Mivel lehetek Mr. Holmes szolgálatára?
– Az egyik kutyáját kéri.
– Bizonyára Tobyt.
– Azt, azt, Tobyt mondta.
– Toby itt lakik jobbra a 7-es szám alatt.
Lassan haladt előttem, kezében a lámpással, a különös állatsereglet között, amelyet maga köré gyűjtött. A bizonytalan világításban csak azt láttam, hogy hol itt, hol ott villant meg egy-egy szikrázó szempár, amely valami zugból vagy hasadékból ránk bámult. Még fejünk fölött is, a gerendákon méltóságteljes madarak ültek, fél lábukat, amelyen testük nyugodott, lomhán felváltva a másikkal, amint hangunk felriasztotta őket álmukból.
Toby undok, hosszú szőrű teremtés volt, félig fürjész, félig borzeb, barna-fehér foltos, lelógó fülekkel, s esetlen, bicegő járással. Némi vonakodás után elfogadta kezemből azt a darab cukrot, amelyet gazdája markomba nyomott. Ez megpecsételte barátságunkat; nyugodtan követett a kocsiba, s útközben egyáltalán nem alkalmatlankodott.
A váróra hármat ütött, mire visszaérkeztem Pondicherry-Lodge-ba. Mc. Murdot, valamint a kapust, cinkostársát, szintén letartóztatták, s helyette két rendőr őrizte a szűk bejáratot. De mikor megneveztem a detektívet, akadálytalanul beeresztettek az udvarba a kutyával együtt.
Holmes, zsebredugott kézzel, a ház küszöbén állt, és pipázott.
– Örülök, hogy elhozta! – kiáltott örömmel. – Jones Athelney időközben eltávozott.
Míg ön távol volt, rendkívüli erőt fejtett ki, s letartóztatta nemcsak Thaddeus barátunkat, hanem a kapust, a gazdasszonyt és az indus szolgát is. Most egészen a mienk a felső színtér: csak a felügyelő van ott. Hagyja itt a kutyát, és jöjjön fel velem.
Tobyt az előszobában az asztallábhoz kötöttük, és felmentünk a lépcsőn. A szobában minden úgy volt, mint eredetileg, csak a halott volt letakarva lepedővel.
– Kölcsönözze nekem tolvajlámpását – szólt Holmes az álmos rendőrhöz, aki a sarokban ült. – Köszönöm. Most le kell vetnem a csizmát és a harisnyát. Vigye le magával Watson. Egy kis tornát kell végeznem. Kérem, mártsa csak be zsebkendőmet a kreozotba. Úgy, úgy! Most jöjjön fel egy pillanatra velem a padlásra.
Felmásztunk újra mind a ketten a nyíláson keresztül. Holmes megvilágította lámpásával a porban levő lábnyomokat.
– Kérem, nézze csak meg jól ezeket a nyomokat. Nem vesz észre semmi rendkívülit?
– Vagy egy gyermek, vagy valami kis nő lábának a nyomai – mondtam.
– De eltekintve a nagyságtól, semmi egyebet nem vesz észre?
– Körülbelül olyanok, mint más lábnyomok.
– Éppen, hogy nem. Nézzen csak jól ide! Ez itt a porban egy jobb láb nyoma. Most melléje lépek meztelen lábammal. Mi a fő különbség?
– Az ön lábujjai mind össze vannak nyomva; a másik nyomon ellenben tisztán elválnak egymástól az ujjak.
– Úgy van. Jegyezze ezt meg jól; ez nagyon fontos. Most pedig, kérem, szagolja meg a padlásablak fakeretét!
Megtettem, s egyszerre erős kreozotszagot éreztem.
– Ide tette fel a lábát, amikor kilépett. Ha ön is megérzi, akkor Toby bizonyára minden nehézség nélkül ráakad a nyomra. Most pedig bocsássa szabadon lent a kutyát, s azután gyönyörködjék kötéltáncos művészetemben.
Mikor az udvarba értem, Sherlock Holmes már a háztetőn állt; láttam, amint lassan végigcsúszott a háztető szélén, mint valami óriási szentjánosbogár. Egy pillanatra eltűnt egy kémény mögött; de csakhamar újra láthatóvá vált, s aztán újra eltűnt a túlsó oldalon. Megkerültem a házat, s láttam, hogy fent ül az egyik ereszcsatornán.
– Ön az, Watson? – kiáltott le.
– Én vagyok.
– Ez az a hely. Mi az a feketeség ott alattam?
– Egy vizeshordó.
– Le van fedve?
– Le.
– Létra nincs sehol?
– Sehol sincs.
– Átkozott fickó! Hiszen ez nyaktörő vállalkozás. De csak le tudok jutni ott én is, ahol ő fel tudott mászni! A csatorna elég erősnek látszik. Rajta tehát! Bátraké a szerencse!
Csúszás és csörömpölés hallatszott; a lámpás lassan siklani kezdett lefelé a fal mentén. Csakhamar könnyedén ráugrott a hordóra, s onnan le a földre.
– Nem volt nehéz nyomon követni – kiáltotta és újra felhúzta harisnyáját és csizmáját. – Itt-ott meglazított egy-egy téglát, s a nagy sietségben elvesztette még azt a tárgyat is, ami a diagnózisomat teljesen igazolja – mint önök, orvosok, mondani szokták.
Egy kis erszényt nyújtott felém, amely színes füvekből volt fonva, néhány szem üveggyönggyel ékesítve s alakra és nagyságra szivartárcához hasonlított. Hat darab sötétszínú tövis volt benne, egyik végén hegyes, a másikon gömbölyűre vágott, mind olyan, mint az, amely Bertalan Sholto fejébe fúródott.
– Pokoli fadarabok – mondta elborzadva Holmes. – Vigyázzon, hogy meg ne szúrja magát! Boldog vagyok, hogy előkerítettem, mert nagyon valószínű, hogy több ilyen tövise nincs. Most már sem önnek, sem nekem nem kell attól félnünk, hogy legközelebb belénk fúródik egy ilyen kis nyilacska. Én a magam részéről szívesebben választanék ehelyett akármilyen gránátszilánkot. Hogy van, Watson? Kibírna most vagy hat angol mérföldnyi gyaloglást?
– Hogyne!
– Nem fog ártani a lábának sem?
– Nem.
– Ó, itt vagy kutyácskám! Jó öreg Toby! Szagold csak meg, Toby, nesze szagold meg!
A kreozotba mártott kendőt a kutya orra alá tartotta, mialatt Toby szétterpesztve lábait, úgy állt ott, fejét nevetségesen félrefordítva, mint valami szakértő, aki valami jóhírű borfajta zamatját vizsgálja. Holmes azután néhány lépésnyire elhajította a zsebkendőt, ráerősített egy erős kötelet a kutya nyakláncára, s azután a vizeshordóhoz vezette Tobyt. Az eb rögtön tartós, éles csaholásba tört ki; orrát a földre tartva, farkát a levegőbe emelve, futni kezdett a nyom után, mégpedig olyan gyorsan, hogy ugyancsak nehézséget okozott, hogy az erősen megfeszült zsineget el ne engedjük.
Virradni kezdett, s a hideg, szürke hajnali világosság mellett jó messzire elláthattunk. Mögöttünk emelkedett szomorúan, elhagyva a nagy szekrényszerű épület, sötét ablakaival, csupasz falaival. Utunk keresztülvágott a telken, tengődő bokrok, szanaszét heverő szemétrakások, föltúrt árkok és lyukak között. Az egész hely elhagyatott, rosszat sejtető képe teljesen illett ahhoz a tragédiához, amelynek színtere volt.
Amikor a kőfalhoz értünk, Toby vadul szűkölve szaladt a fal árnyékában, míg ahhoz a zughoz ért, ahol egy fiatal bükkfa állt. Ahol a fal két része összeért, több kődarab volt kiemelve, s nyílásuk úgy ki volt taposva, mintha már több ízben létrául szolgált volna. Holmes felkapaszkodott, átvette tőlem a kutyát, s a túlsó oldalon újra letette.
– A falábú itthagyta a keze nyomát – mondta Holmes, amint felmásztam melléje a fal tetejére. – Látja ezt a halvány vérnyomot a fehér mészkövön? Szerencse, hogy tegnap óta nemigen esett; a nyomot könnyen követhetjük az úton, bár a két cinkos huszonnyolc órával előttünk jár.
Bevallom, hogy én nem igen bíztam a dologban, ha elgondoltam, milyen élénk forgalom zajlott le azóta az országúton. De aggodalmam gyorsan véget ért, mikor láttam, hogy Toby egyetlen pillanatig sem habozott, hanem a maga sajátságos módján szakadatlanul előre iparkodott. Nyilvánvaló volt, hogy a kreozot erős szaga minden más szag fölött diadalmaskodott.
– Csak azt ne gondolja-mondta Holmes –, hogy vállalkozásom sikerét csupán annak a véletlennek köszönhetem, hogy az egyik fickó belelépett a kreozotba. Most már eleget tudok ahhoz, hogy többféle úton-módon követhessem őket. De mivel ez a mód volt a legegyszerűbb, ezt választottam; úgy vélem, igazságtalanság lett volna, ha nem ezt teszem. Persze, az eset nem nyújt többé oly szép, szellemes problémát, aminőt eleinte reméltem. Enélkül a túlságosan nyilvánvaló útmutató nélkül az eset révén talán szerezhettem volna némi dicsőséget.
– A dicsőség és az elismerés most az egyszer bizonyára nem marad el, Holmes. Őszintén szólva, csakugyan nem értem, mi módon jutott az eddigi eredményre. Például, milyen alapon írhatta le oly biztonsággal a falábú embert?
– Ó, drága barátom! Ez maga a megtestesült egyszerűség – minden nyilvánvaló és érthető. A hatásvadászat különben sem szokásom. Figyeljen csak! Két tiszt, akik egy gonosztevő gyarmat őrcsapatának a parancsnokai, nyomába jut valami fontos titoknak, amely valami elásott kincsre vonatkozik. Egy angol, a neve Jonathan Small, készít a számukra egy tervrajzot. Láttuk ezt a nevet azon a papírlapon, amelyet Morstan százados a tárcájában hordott. Small, amint bizonyára ön is emlékszik rá, a maga és társai nevében kissé drámai kifejezéssel így írta alá: A négyek jelvénye. E tervrajz nyomán a két tiszt – vagy mind a kettő vagy csak az egyikük – ráakadt a kincsre, és elhozta Angliába; azt a feltételt azonban, amely mellett a kincset rájuk bízták, úgy gyanítom, nem teljesítették. Az a kérdés, mért nem vitte el a kincset maga Jonathan Small? Erre nem nehéz megfelelni. A tervrajzon levő lelet azt bizonyítja, hogy az akkoriból való, amikor Morstan a fegyenctelepre volt száműzve. Jonathan Small azért nem vihette el a kincset, mert mind ő, mind három társa fegyenc volt, és fogoly.
– De mindez csupán feltevés!
– Isten ments! Csupa olyan feltevés, amely megfelel a tényeknek; ezt a további fejlemény igazolja. Sholto őrnagy néhány évig nyugodtan, zavartalanul él, a kincs birtokában. Egyszer csak levelet kap Indiából, amely nagyon megrémíti. Mi állt a levélben?
– Valószínűleg az, hogy azok az emberek, akikkel szemben szavát szegte, kiszabadultak.
– Vagy megszöktek. Ez az utóbbi föltevés valószínűbb; mert kiszabadulásuk idejét bizonyára tudta, s ez nem lephette volna meg annyira. Mit csinál erre? Igyekszik védekezni valaki ellen, akinek falába van – egy fehér ember ellen, jól figyeljen; mert egy angol házalót ellenségnek néz, sőt rá is lő. A tervrajzon csak egyetlen fehér embernek a neve szerepel; a többi indiai vagy mohamedán név. Ezért hihetjük biztosan, hogy a falábú ember és Jonathan Small egy és ugyanaz a személy. Van valami kifogása e gondolatmenet ellen?
– Semmi, igazán semmi. Világos és velős.
– Nos, akkor menjünk tovább. Képzeljük bele magunkat Jonathan Small helyzetébe, és nézzük az ügyet az ő szemével. Angliába jön azzal a szándékkal, hogy visszaszerezze azt, amit jogos tulajdonának tekint, s egyúttal bosszút álljon azon az emberen, aki kijátszotta őt. Miután megtudta, hol lakik Sholto, valószínűleg arra törekedett, hogy valamelyik emberrel kapcsolatba kerüljön, aki Sholto házában él. Mrs. Bernstone említett valami Lal-Rao nevű házmestert, akiről semmi jót sem tudott mondani. A kincs rejtekhelyét fölfedezni Small számára merőben lehetetlenség volt. Az őrnagyon és egy hű szolgán kívül, aki már nem él, senki a világon nem tudott róla. Egyszerre csak arról értesül Small, hogy az őrnagy haldoklik. Félőrülten azon való aggodalmában, hogy a kincs titkát esetleg magával viszi a sírba, dacol minden veszéllyel, s eljut Sholto ablakáig. Csak a két fiú jelenléte akadályozta meg abban, hogy tovább nyomuljon. De a halott iránt érzett dühében és gyűlöletében éjjel bemászik Sholto szobájába, összehányja összes papírját, azt remélve, hogy talál valami útbaigazítást a kincsre vonatkozólag, s látogatása emlékéül ott hagyja egy darab papíron ezeket a jelentős szavakat: A négyek jelvénye. Ha agyonütötte volna az őrnagyot, akkor ezt nem tekintette volna közönséges gyilkosságnak, hanem csak igazságos büntetésnek, amelyet a négyek nevében ő hajtott végre. Efféle csodás önámítás gyakran megesik a gonosztevőkkel, s nem ritkán éppen ez vezet a nyomukba. – Követte eddig a gondolatmenetemet, doktor?
– Minden nehézség nélkül.
– Mit tehetett most már Jonathan Small? Semmi egyebet, mint titokban figyelemmel kísérni a kincs fölfedezésére irányuló kísérleteket. Lehet, hogy időközben el is utazott Angliából, s csak hébe-korba tért vissza ide. A befalazott födélköz fölfedezéséről azonnal értesült, valószínűleg a házban levő cimborája révén; Jonathan a maga falábával képtelen lett volna egymagában feljutni Berthold Sholto magasan fekvő szobájába. Van azonban egy különös kísérője, aki ezt a nehézséget legyőzi, de meztelen lábával a kreozotba lép. Ez a körülmény fellépteti a színre Tobyt, s arra kényszerít egy félzsoldon élő katonaorvost, hogy beteg talpával hat angol mérföldnyire sántikáljon.
– De ez a kísérő volt, és nem Jonathan, aki a bűntényt elkövette.
– Igaza van. Mi több, Jonathan egész határozottan ellene volt a dolognak, legalábbis erre vall toporzékolása, amelyet véghez vitt, mihelyt a szobába ért. Ő maga nem óhajtott csávába jutni, s egyébként sem volt oka Berthold Sholtóra haragudni. Ezért jobban szerette volna, ha minden teketória nélkül egyszerűen gúzsba köthették volna őt. Azonban ezen már nem lehetett változtatni; cimborájának felülkerekedett vadsága, s a méreg megtette a maga hatását. Így hát Jonathan otthagyta emlékül jelmondatát, a kincsesládát a kötélen leeresztette az udvarba, s aztán maga is utána ment. Ez volt az események sorrendje, amennyire megállapíthattam. Ami személyleírását illeti, természetesen középkorú és napbarnította embernek kell lennie, miután hosszabb időt töltött az Andamán-szigeteken. Magasságát könnyen meg lehet becsülni lépéseinek szélességéből, s azt, hogy szakállt visel, tudjuk. Hiszen szakállas arc volt az, ami Thaddeus Sholtónak leginkább feltűnt, mikor az ablakban rápillantott. Nem hinném, hogy volna még valami magyarázni való részlet.
– És a cimborája?
– Vagy úgy! Nem sok rajta a kitalálni-való. Elég korán megtud majd ön is mindent. A reggeli levegő mégis csak pompás. Nézze csak amott azt a kis felleget, úgy evez a levegőben, mint valami óriási flamingó vörös tolla. A nap aranyszegélye most emelkedik a londoni köd fölé. Fogadni mernék, hogy azok között, akikre rásüt a nap, nincs senki, aki oly különös vállalkozással bíbelődnék, mint mi. Ugye, elhozta magával a pisztolyát?
– Itt van a botom.
– Nem lehetetlen, hogy szükségünk lesz rá, ha fészküket megbolygatjuk. Jonathant önre bízom; de a másikat, ha nagyon kellemetlenkedik, lepuffantom.
Elővette revolverét, s miután kétszer a levegőbe lőtt vele, újra kabátja zsebébe csúsztatta.
Egész idő alatt nyomon követtük Tobyt, a gyéren villákkal szegélyezett utakon. De most rendezett utcákba értünk, ahol mozgolódtak már a munkások és a szekerek, lompos asszonyok nyitogatták az ablaktáblákat, és söpörtek a küszöb előtt. A sarki kocsma megelevenedett. Torzonborz férfiak szállingóztak elő a reggeli mosakodás után, és szakállukat ujjasukba törülték. Idegen kutyák szaladtak elénk, kíváncsian vizsgálgattak bennünket; de a mi páratlan Tobynk nem tekintett se jobbra, se balra, szakadatlanul tovább szaladt, orrát a földre lógatva s hébe-korba egy nagyot vakkantott, jeléül annak, mily buzgalommal követi a nyomot.
Úgy látszott, hogy akiknek a nyomát hajszoltuk, csodálatos kacskaringós utat tettek meg; valószínűleg azért, hogy elveszítsük nyomukat. Sohasem maradtak a főúton, ha párhuzamos mellékutcába kerülhettek. A Kensington-Lane alsó végén a Bond és a Miles utcán balra fordultak. Ahol a Miles utca a Knights térre torkollik, az egyik fülét hegyezte, a másikat lelógatta: élőképe volt a kutya határozatlanságnak. Majd körbe kezdett futni, s fel-felpillantott ránk, mintha tanácsunkat várná zavarában.
– Mi a manó lelte ezt a kutyát? – dörmögött Holmes. – Talán csak nem ültek kocsira, vagy nem repültek el léghajón?
– Talán megálltak itt egy ideig?
– Ahá! Megvan már. Szalad már megint! – mondta Holmes, s megkönnyebbülten fellélegzett.
Toby csakugyan újra futásnak eredt. Még egyszer körülszaglászta a teret, azután hirtelen határozott, s oly erővel és biztossággal iramodott tova, aminőt eddig egy ízben sem tanúsított. Újra oly biztos nyomon volt, hogy orrát sem kellett többé a földre lógatnia; alaposan rángatta a zsineget, s minden áron előre akart szaladni. Holmes villogó szeméből láthattam, hogy véleménye szerint közel járunk bolyongásunk végéhez.
A Fehér Sas vendéglő előtt eliramodva, szinte eszét vesztve, a kutya berohant Nelson nagy fatelepére, ahol már teljes erővel dolgoztak a munkások. Fűrészporon és forgácson keresztül beszaladt két farakás közé egy kis sikátorba, s végül diadalmas ugatással nagyot ugrott egy nagy hordó tetejére, s hol rám, hol Holmesra tekintve, várta az elismerés jelét. A hordó abroncsai és a targonca kerekei valami sötét folyadékba voltak áztatva, s kreozotszaggal volt tele az egész levegő. Holmes meg én egy darabig némán álltunk a hordó előtt, s egyszerre mind a ketten harsányan kacagni kezdtünk.

 

 

NYOLCADIK FEJEZET
A Baker utcai portyázó csapat

– Mi lesz most? – kérdeztem. – Toby rácáfolt csalhatatlansága hírnevére.
– Belátása szerint cselekedett – felelte Holmes, és a kutyát leemelte a hordóról. – Mostanában naponta sok kreozotot szállítanak London utcáin, s főleg a fa áztatására használják. Nem csoda, hogy utunk kereszteződött. A szegény Toby ártatlan a dologban.
– Nem kellene újra fölkeresnünk az első nyomot?
– Nem tehetünk egyebet, s még szerencse, hogy nincs messze innen. A Knight tér sarkán bizonyára két különböző, egymást keresztező nyom zavarta meg Tobyt. A hamis nyomra tértünk, s most annyit kell csak tennünk, hogy visszamegyünk a másik nyomra.
A dolog nem volt nehéz. Amint visszavezettük Tobyt arra a helyre, ahol a hibát elkövette, néhányszor körbefordult, s azután eliramodott az új irányba.
– Csak azután nehogy oda vezessen bennünket ez a kutya, ahonnan a kreozotos hordót hozták! – mondtam.
– Ettől magam is féltem – nyugtatott meg Holmes –, de íme, látja, a kutya folyton a járdán marad, holott a targoncát a kocsiúton húzták. Nem, nem – most jó nyomon járunk.
Utunk a Belmont téren és a Prince úton levezetett folyó partja felé. A Broad street végén egyenesen lejutottunk a víz mellé, ahol egy kis, fával szegeit hajóműhely volt. Toby levezetett bennünket a víz széléig, s aztán szűkölve megállt, s rábámult a folyó sötét árjára.
– A szerencse nem kedvez nekünk – szólt Holmes. – A két szökevény itt csónakba szállt.
Több apró csónakot és naszádot láttunk, részint a vízen, a telepen. Tobyt egyiktől a másikhoz vezettük; de, bár mindegyiket erősen megszaglászta, kreozotot sehol sem érzett.
A kikötésre szánt hely közvetlen közelében egy kis téglaház állt. Második ablakában egy fa címtáblán nagy betűkkel ezt olvastuk: Smith Mordecay s alatta: „Itt naszádok vehetők bérbe órára vagy napra.” Az ajtó fölött egy második hirdetmény azt tudatta mindenkivel, hogy van a gazdának egy gőznaszádja is. Erre vallott különben a töltésen heverő több nagy koksz-rakás is. Holmes lassan körülnézett, s arca baljóslatú kifejezést öltött.
– Átkozott fordulat – morogta. – Furfangosabb fickók, mint gondoltam. Arra törekedtek, hogy minden nyomot megsemmisítsenek. Attól tartok, hogy itt előre kieszelt dologról van szó.
Egyszerre csak kinyílt a ház kapuja, s egy körülbelül hat esztendős, szőke fürtös kisfiú szaladt ki onnan, s nyomában alacsony, pirospozsgás asszony futott, kezében nagy szivaccsal.
– Tüstént gyere ide, hadd mossalak meg, Jack! – kiáltott. – Te semmirekellő!
Ha az apád hazajön, s ilyen piszkosan lát, majd lesz haddelhadd!
– Aranyos kis fiú! – szólt Holmes. – Milyen édes, pirospozsgás, huncut! Mondd csak, Jack, mit adjak neked?
Jack gondolkozott egy pillanatig.
– Egy koronát – mondta végre.
– Nincs semmi, amit jobban szeretnél?
– De igen, két koronát – kiáltott hirtelen a kis haszontalan.
– No, nem bánom. Jól vigyázz, fog meg! – Pompás kis fickó, Mrs. Smith.
– Az ám, uram, aztán nagy és erős is a korához képest. – Alig bír már vele az ember, különösen olyankor, mikor az uram egész nap nincs itthon.
– Nincs itthon? – kérdezte Holmes csalódott hangon. – Nagyon sajnálom. Szerettem volna beszélni vele.
– Tegnap reggel ment el hazulról, uram, s már magam is aggódni kezdek, hol marad olyan sokáig. De ha naszádot parancsolnak, talán én is szolgálatukra lehetnék.
– A gőznaszádot szeretném kibérelni.
– Ó, az uram éppen a gőznaszádon távozott. Pont emiatt aggódom, mert tudom, hogy nincs elég szén rajta Woolwichig meg vissza. Ha a bárkán ment volna el, az egészen más lenne. Ezen gyakran járt üzleti ügyekben egész Gravesendig is, és ha sok dolga akadt, ott maradt éjjelre is. De mit csinál a gőznaszáddal szén nélkül?
– Talán valahol lejjebb a parton vásárolt szenet.
– Lehetséges, de alig hinném. Hiszen mindig átkozottul szidja őket, annyi pénzt elkérnek egy pár zsák szénért. Azután meg a falábúban sem igen bízom. Olyan utálatos a képe, s mindig valami idegen nyelven fecseg. Mi dolga is lehet ennek az én öregemmel!
– Falábú? – lepődött meg Holmes, nagyot bámulva.
– Igen, uram, egy majomképű, barna fickó, aki több ízben járt itt kérdezősködni az öregem után. A múlt éjjel fölverte őt; az uram bizonyára számított rá, hogy eljön, mert a naszád fűtve volt. Nem tagadom, rosszat sejtek.
– Ugyan kedves Mrs. Smith – szólt Holmes vállat vonva. – Minden ok nélkül nyugtalankodik. Hiszen azt sem tudhatja, vajon csakugyan a falábú jött-e múlt éjjel az uráért. Nem is értem, hogy állíthatja ezt olyan bizonyosan.
– Ó, uram, a hangjára rögtön ráismertem. Olyan furcsa, vastag hangja van. Bekopogott az ablakon – úgy három óra tájban. „Talpra pajtás! – kiáltotta. – Ideje, hogy induljunk!” Az öregem fölkeltette Jimet – ez a legidősebb fiam –, aztán szó nélkül távoztak. Hallottam, amint a faláb kopogott a köveken.
– A falábú egyedül volt?
– Azt már igazán nem tudom, uram. Senki mást nem hallottam.
– Nagyon sajnálom Mrs. Smith, szükségem lett volna egy gőznaszádra, s a magukét nagyon dicsérik. Hogy is hívják?
– Aurora a neve, uram.
– Az, az! De ez nem a régi, sárga csíkos zöld naszád, amelynek olyan széles az eleje?
– Isten ments! Pompás kis hajócska. Nincs mása a folyón. Frissen festett, fekete naszád, két piros csíkkal.
– Köszönöm szépen, Mrs. Smith. Remélem, nemsokára jó hírt hall az uráról. Én éppen lefelé megyek a folyó mellett, s ha esetleg meglátom valahol az Aurorát, rögtön értesítem, hogy itthon nagyon aggódnak. Ugye azt mondta, hogy a kürtője fekete?
– Nem, uram. Fekete egy fehér csíkkal.
– Igaz, igaz. Hiszen a naszád oldalairól mondta, hogy feketék. Minden jót, Mrs. Smith. – Mi pedig, Watson, vitessük most át magunkat a túlsó partra. A révész éppen itt vár.
Leültünk a komp padjára.
– Az ilyen embereknél – magyarázta Holmes –, főleg arra kell vigyázni, ne vegyék észre, hogy amit mondanak, fontos nekünk. Mihelyt ezt hiszik, azonnal olyan némák lesznek, mint az osztriga. De ha az ember félig-meddig kelletlenül hallgatja őket, akkor többnyire megtud mindent, amit meg akar tudni.
– Most, azt hiszem, elég világos, mit kell tennünk – válaszoltam.
– Nos, ön mit tenne legelőször?
– Naszádot bérelnék, s indulnék az Aurora után, lefelé a folyón.
– Kedves barátom, akkor nagy fába vágná a fejszéjét. A naszád bármelyik telepen kiköthetett a folyó jobb vagy bal partján e pont és Greenwich között. Túl a hídon, mérföldnyi hosszúságban, rengeteg hajóműhely van. Minden egyes telepet mi magunk napokon át sem tudnánk átvizsgálni.
– Hát akkor forduljon a rendőrséghez!
– Azt már nem. Jones Athelney-hez valószínűleg csak végső esetben fordulnék.
Nem rossz fiú, s nem szívesen tennék olyasmit, ami árthat a hírnevének. De elhatároztam, hogy nélküle oldom meg az ügyet, ha már ennyire vagyunk.
– Talán hirdetést kellene közzétenni, amelyben megkérjük a műhelytulajdonosokat, hogy értesítsenek minket.
– Ez nagy hiba volna! A két fickó rögtön tudná, hogy a sarkukban vannak, s azonnal elillannának, valószínűleg még Angliából is. Amíg biztonságban érzik magukat, addig legalább nem sietnek. Ezért válik Jones eljárása javunkra. Hőstetteinek híre bizonyosan belekerül a lapokba, s a szökevények ebből meg fogják érteni, hogy a rendőrség roppant el van foglalva – a hamis nyommal.
– De hát akkor mit csináljunk most? – kérdeztem, mikor Miibankban kikötöttünk.
– Legjobb lesz, ha kocsiba ülünk, hazahajtatunk, otthon megreggelizünk, s aztán alszunk néhány órát. Lehet, hogy estefelé újra talpon kell lennünk. – Kocsis, a legközelebbi távíróhivatalhoz! Tobyt magunknál tartjuk, talán még hasznát vehetjük.
Megálltunk a Nagy Péter utcai postahivatal előtt, és Holmes feladta táviratát.
– Mit gondol, kinek táviratoztam? – kérdezte, mikor újra megindult a kocsink.
– Honnan tudjam én azt?
– Emlékszik még a Baker utcai önkéntes csapatra, amely Holmes Jefferson esetében rendőri teendőket végzett az én megbízásomból?
– De mennyire emlékszem! – kiáltottam nevetve.
– Ez igen jó alkalom arra, hogy ezek a fickók újra bizonyságát adják annak, mennyire megbecsülhetetlenek. Ha kudarcot vallok velük, akkor még mindig vannak más eszközeim is, de a kísérletet mindenesetre megteszem velük. Táviratoztam már piszkos kis hadnagyomnak, Wigginsnek, s várom, hogy fölkeressen csapatával együtt, mielőtt reggelinket befejezzük.
Kilencre járt az idő, s az izgalmak után éreztem, hogy testileg és szellemileg egyaránt kimerültem. Az esetet sem tiszta észbeli gyakorlatnak nem tudtam tekinteni, lelkesülni sem tudtam az ügyért oly szenvedélyesen, mint lakótársam. Berthold Sholtóról oly kevés jót hallottam, hogy gyilkosai nem keltettek bennem túlságos nagy utálatot. Természetesen, a kincs visszaszerzését én is fontos feladatnak tekintetem. Egy része kétségtelenül Miss Morstant illette, s kész lettem volna bármire, hogy jogos tulajdona megszerzését elősegítsem. Bár, hogyha a kincs megkerül, Miss Morstan valószínűleg mindörökre elérhetetlenné válik számomra, mégis éreztem, hogy kicsinyes, önző szerelem volna az olyan, amelyet efféle gondolatok befolyásolnának. Ha Holmes nem riad vissza semmi erőfeszítéstől, hogy a cinkosok nyomába jusson, engem tízszer oly erős ösztön sarkallt a kincs felkutatására. Miután otthon megfürödtem és átöltözködtem, csodálatosan felfrissültem. Lakószobánkban készen várt a reggeli, és Holmes kávéval kínált.
– Nem megmondtam – mondta nevetve, miközben egy szétbontott újságra mutatott –, az erélyes Jones s a mindenttudó riporter elintézték már maguk között az ügyet. De ön bizonyára torkig van már az esettel, Watson. Jobb lesz, ha nyugodtan elfogyasztja reggelijét.
Felkaptam a lapot, s elolvastam a rövid cikket, amelynek ez volt a címe:
Titokzatos bűntény Felső-Norwoodban.

 

„Mint a Standard jelenti, múlt éjszaka éjfél tájban halva találták szobájában Pondicherry Lodge-ban Berthold Sholtót, mégpedig olyan körülmények között, amelyek arra vallanak, hogy bűnténnyel állunk szemközt Sholto holttestén ugyan nincsenek erőszak nyomai: de egy értékes indiai drágakőgyűjtemény, amelyet az elhunyt édesatyjától örökölt, eltűnt. A bűntényt először Sherlock Holmes és dr. Watson urak vették észre, akik Thaddeus Sholtóval az elhunyt fivérével együtt jutottak be a házba. A szerencsés véletlen úgy akarta, hogy Jones Athelney, a titkosrendőrség jól ismert tagja, alig félórával a bűntény fölfedezése után ott teremhetett a tett színhelyén Kiváló képességei és nagy tapasztalata segítségével csakhamar nyomába jutott a bűnösöknek, s úgy értesülünk, hogy Thaddeus Sholto, az elhunyt fivére, Mrs. Bemstone, a gazdasszony, Lal Rao, egy indus házmester és Mc. Murdo, a kapus már le is vannak tartóztatva. Bizonyos, hogy a tolvajok jól ismerték a házberendezését, mert, amint Jones ritka éles megfigyeléssel megállapította, nem is ajtón jutottak be a szobába, nem is az ablakon, hanem a háztetőről ahonnan csapóajtó vezet egy kis fedélközbe, amely összeköttetésben van azzal a szobávaL amelyben a holttestet megtalálták. Ebből a körülményből nyilvánvaló, hogy a betöltés elő volt készítve. Legnagyobb dicséret illeti a törvény képviselőjének azonnali, erélyes közbelépését. Titkosrendőrségünk ez eset alkalmával újra fényes bizonyságot tett kiválóságáról!”

 

– Nem csodálatos az eset? – kérdezte Holmes csészéje fölé hajolva.
– Azt hiszem, szerencse, hogy bennünket nem tartóztattak le.
– Minden bizonnyal. De még nem kezeskedem biztonságunkról. Jonest könnyen elfoghatja egy újabb erélyességi roham.
E pillanatban erősen megrántották a ház csengőjét, és rögtön utána hallottuk, hogy háziasszonyunk, Mrs. Hudson, hangosan jajgat és szitkozódik.
– Holmes – kiáltottam fölemelkedve –, azt hiszem, csakugyan rajtunk ütnek már.
– Azt éppen még nem. A segédcsapat érkezett meg, a Baker utcai önkéntesek.
Mialatt beszélt, meztelen lábak sebes trappolása hangzott a lépcsőről, éles kiabálás, s tizenkét piszkos, rongyos kis csavargó rontott a szobába. Bár ajtóstul rohantak be, nem minden fegyelmezettség nélkül, hirtelen várakozásteljes sorba álltak előttünk. Az egyik, valamivel nagyobb és idősebb a többinél, fölényes, önérzetes arccal kilépett a sorból. A kis csavargó fontoskodása roppant mulatságos látvány volt.
– A parancsot megkaptam, uram, s a legényeket azonnal összetoboroztam. Útiköltség, mint rendesen.
– Jól van, Wiggins – szólt Holmes, s néhány darab ezüstöt vett elő zsebéből.
– Ezentúl ők neked tehetnek jelentést, és te nekem. Nem szükséges a házat megostromolnotok. De most az egyszer nem bánom, legalább valamennyien meghallgatjátok az utasítást. Azt kell megtudnotok, hova került egy Aurora nevű gőznaszád, amelynek Mordecai Smith a tulajdonosa. Fekete, két piros csíkkal, kürtője fekete, egy fehér csíkkal. Az egyik közületek maradjon Mordecai Smith kikötőhelyén, a bankkal szemközt, hogy lássa, nem tér-e vissza a hajó. Ti többiek pedig menjetek lefelé a folyó mentén, s fürkésszétek keresztül-kasul alaposan mind a két partot.
Amint megtudtok valamit, jelentsétek. Jól megértettetek mindent?
– Igen, uram – felelte Wiggins.
– Ami a napidíjat illeti – marad a régi, s egy aranyat kap külön jutalmul az, aki a naszádot fölfedezi. Itt van egy napi béretek előre. Most pedig induljatok.
Mindegyiknek adott egy shillinget, mire a kis csapat lerohant a lépcsőn. A következő pillanatban már az utcán rohantak.
– Ha a naszád a vízen van, akkor megtalálják – reménykedett Holmes, miközben felkelt az asztal mellől, és pipára gyújtott. – Eljutnak mindenhová, ahol van hallani-vagy látnivaló, s nekünk most már nincs más dolgunk, mint nyugodtan bevárni az eredményt. Csak akkor folytathatjuk újra a kutatást, ha rábukkantunk akár az Aurorára, akár Mordecai Smithre.
– Ez a maradék, azt hiszem, ízleni fog Tobynak. – Most lefekszik, Holmes?
– Nem, nem vagyok álmos. Különös szervezetem van. Nem emlékszem rá, hogy munka közben valaha is elfáradtam volna, csak a semmittevés merít ki végképp. Pipázgatva elgondolkozom majd még ezen a különös eseten, amelyet szépséges kliensemnek köszönhetek. Azt hiszem, feladatunk megoldása gyerekjáték lesz. Falábú emberek nem teremnek minden bokorban, a cimborája meg azt hiszem, páratlan a maga nemében.
– Már megint a cimborája?
– Ó, Önnel szemben nincs okom titkolózni. Különben már magától is kitalálhatta volna, mifajta ember. Idézze csak vissza emlékezetébe az egyes részleteket. Apró kis lábnyomok, lábujjak, amelyek sohasem érezték csizma szorítását, meztelen lábak, kőfogantyús fadorong, rendkívüli ügyesség, apró mérgezett nyilak. Mindebből a részletből mit rakhatunk össze?
– Egy vadembert! – kiáltottam. – Talán valamelyik indiai, Jonathan Small társai közül.
– Aligha – szólt Holmes. – Mikor az idegenszerű fegyvert megláttam, először magam is erre gondoltam: de a lábnyomok különös alakja jobban felvilágosított. Vannak ugyan az indiai félsziget lakói között apró emberek, de olyan aprók, akiknek ez a lábnyom megfelelne, nincsenek. A bennszülött indusnak hosszú, keskeny lába van. A szandálos mohamedánok nagy lábaujja teljesen elválik a többitől, mert a szíjat rendszerint a nagy ujj és a többi ujj között húzzák keresztül. Az apró nyilakat pedig csak egyetlen módon lehet kilőni, fúvócső segítségével. Nos, tehát hol kell a mi vademberünket keresni?
– Dél-Amerikában-javasoltam.
Holmes kinyújtotta a kezét, s levett a könyvállványról egy vaskos könyvet.
– Ez az első kötete egy nagy néprajzi munkának, amely éppen most jelenik meg, s a legújabb szenzáció. – Nos, mi van itt?
– „Az Andaman szigetcsoport 340 angol mérföldnyire fekszik északra Szumátrától Bengáli-öbölben.” – Hm, hm! – „Esős éghajlat, korallzátonyok, cápák, Blair kikötő, fegyencbarakkok, Rutland szigete, gyapoterdők.” – Ohó! Megvan! – „Az andamani bennszülöttek a legtöbb antropológus véleménye szerint földünk legapróbb emberei.
Átlagos magasságuk négy láb; de van köztük sok felnőtt egyén, aki jóval alacsonyabb.
Vad, bősz, makacs nép; de ha egyszer bizalomra gerjedtek, önfeláldozó barátok.” – Jegyezze meg ezt jól, Watson és figyeljen tovább. – „A természet visszataszító teremtményei, formátlan fejük van, kis villogó szemük, s torz arcuk. Lábuk és kezük is rendkívül kicsi Olyan makacs és fegyelmezhetetlen népfaj, hogy az angol hivatalnokok hiába erőlködtek azon, hogy megkedveltessék magukat velük. A zátonyra jutó hajók legénysége ügyfél tőlük, mint a tűztől, mert aki élve maradt, azt köves dorongukkal lebunkózzák vagy mérgezett nyilaikkal agyonlövik. Az ilyen mészárlások örömére azután rendszerint kannibálmulatságot csapnak.” – Kedves, szeretetre méltó nép, Watson! Nemde? Ha ez a fickó egészen a saját szája íze szerint járhatott volna el, az eset valószínűleg még borzalmasabban végződött volna. Azt hiszem, hogy Jonathan Small sokért nem adná még a mostani körülmények között is, ha nem szorult volna a segítségére.
– De vajon, hogy tett szert erre a különös cimborára?
– Azt már nem tudom. De mivel Small éppen az Andaman-szigetekről jött haza, egyáltalán nem nagy csoda, hogy ez a szigetlakó elkíséri. De Watson, maga olyan fáradtnak tűnik. Dőljön le a pamlagra, s én majd megpróbálom elaltatni.
Elővette a sarokból a hegedűjét, s mialatt én kényelmesen elnyújtóztam a pamlagon, Holmes halk, álmatag dallamot kezdett játszani – minden bizonnyal a saját szerzeményét, mert e téren is rendkívül tehetséges volt. Eleinte láttam még szikár termetét, komoly arcát és vonója mozgását, nemsokára azonban úgy éreztem, hogy lágy hanghullámokon lebegek, míg végül eljutottam az álmok országába, ahol Mary Morstan kedves arca tekintett rám.

 

 

KILENCEDIK FEJEZET
Kellemetlen szünet

Csak késő délután ébredtem föl, frissen, új erőre kapva. Sherlock Holmes még mindig ott ült előbbi helyén, de a hegedűt félretette, s egy könyvbe mélyedt. Amint megmozdultam, feltekintett: arca komor és nyugtalan volt.
– Milyen mélyen aludt – szólalt meg –, már féltem, hogy beszélgetésünkre föl talál ébredni.
– Semmit sem hallottam. Van valami újság?
– Sajnos, nincs. Mostanra már biztos hírt vártam ugyan, de nagyon csalódtam: Wiggins épp az imént volt itt, hogy jelentést tegyen. Azt mondja, hogy a naszádnak sehol semmi nyoma. Ez az akadály annál inkább bosszant, mert minden óra fontos számunkra.
– Nem használhatna valamire? Teljesen kipihentem magam, és szívesen vállalkozom bármilyen éjjeli kalandra.
– Nem, nem; nem tehetünk mást, mint hogy várakozunk. Ha elmegyünk hazulról, esetleg éppen távollétünk alatt érkezik hír, s újra késünk. Ön azt tesz, amit akar, de nekem itt kell maradnom az őrhelyen.
– Akkor szeretném meglátogatni Camberwellben Mrs. Cecília Forrestert. Tegnap megkért rá.
– Mrs. Forrestert? – kérdezte Holmes jelentős mosollyal.
– Nos, természetesen, Miss Morstant is. A hölgyeket nagyon érdekli az ügy folytatása.
– Csak túlságosan sokat ne beszéljen nekik – kérte Holmes. – Nőben sohasem szabad megbízni, még a legjobban sem.
Nem akartam az időt vesztegetni azzal, hogy ellentmondjak e csúf véleménynek.
– Egy, legföljebb két óra múlva itthon leszek – búcsúztam.
– Helyes! Jó mulatást. De várjon csak, ha amúgy is átmegy a folyó túlsó partjára, hazavihetné magával Tobyt. Nagyon valószínű, hogy nem lesz rá többé szükségünk.
Elvittem a kutyát, s egy fél guinee-vel együtt visszaadtam gazdájának, az öreg Shermannak, a Pinchin utcában. Camberwellben Morstan kisasszony, akin meglátszott az izgalmas éjszaka nyoma, kíváncsian várta már az új híreket. Elmondtam a hölgyeknek mindent, amit tettünk, csak a borzalmas részleteket hallgattam el. Említettem például Sholto halálát, de nem mondtam el részletesen, mi módon következett az be. Volt így is elég olyan mondanivalóm, ami ámulatra keltette hallgatóimat.
– Kész regény – kiáltott fel Mrs. Forrester. – A kijátszott hősnő, a félmillió font értékű kincs, a fekete kannibál és a falábú csavargó. A két utóbbi képviseli a tűzokádó sárkányt vagy a gonosz grófot.
– És a két kóbor lovag, aki megmenti a hősnőt – tette hozzá Miss Morstan, barátságosan rám mosolyogva.
– De Mary, hogy lehet ilyen nyugodt? Hiszen az egész jövője a dolog szerencsés kimenetelétől függ. Képzelje csak el, mit jelent az, ha az ember gazdag, s lába előtt hever az egész világ!
Nagy örömömre láttam, hogy ez a csábító jövő egy csöppet sem zavarta meg nyugodtságát. Hátraszegte szép, nemes fejét, mintha olyasmiről volna szó, ami alig érdekli.
– Csak Thaddeus Sholto miatt aggódom – szólt –, más egyébért nem. Kezdettől fogva nagyon jószívű és becsületes embernek mutatkozott, s azt hiszem, kötelességünk tisztázni őt a teljesen alaptalan, rettenetes vád alól.
Csak estefelé távoztam Camberwellből, s egészen besötétedett, mire hazaértem. Holmes könyve és pipája ott hevert széke mellett, de a lakótársam nem volt sehol.
– Holmes úr eltávozott? – kérdeztem Mrs. Hudsontól, aki bejött betenni az ablaktáblákat.
– Nem, doktor úr, a szobájában van. Tudja – folytatta csaknem suttogva –, nagyon aggódom miatta.
– Ugyan miért?
– Ó, doktor úr, olyan furcsán viselkedik. Az ön távozása után szakadatlanul fel s alá járt, úgyhogy már egészen belefájdult a fejem a szüntelen kopogásba. Azután hallottam, hogy saját magával beszélgetett, s valahányszor megszólalt a csengő, kiszaladt a lépcsőre és lekiáltott: „Ki az, Mrs. Hudson?” Most a szobájában van, s magára zárta az ajtót: de hallom, hogy megint csak fel s alá jár szakadatlanul. Csak meg ne betegedjék, doktor úr. Akartam ajánlani neki valami nyugtatót; de erre olyan pillantást vetett rám, hogy azt sem tudom, hogy jutottam ki a szobából.
– Ok nélkül nyugtalankodik Mrs. Hudson – feleltem. – Már gyakran láttam őt így.
Tele van a feje most egy olyan üggyel, amely nem engedi nyugodni.
Derék háziasszonyunk előtt nyugalmat akartam színlelni, de magam is kellemetlennek éreztem, amikor a hosszú éjszaka folyamán időnként meg-meghallottam lépteinek tompa zaját. Nagyon jól tudtam, mennyire lázong szelleme ez ellen a kényszerű tétlenség ellen.
A reggelinél láttam rajta, hogy egész éjjel dolgozott. Az arcán lázas pír égett.
– Tönkre teszi magát, barátom – mondtam neki aggódva. – Az éjjel sem pihent.
– Nem tudtam aludni. Ez az átkozott talány emészt. Őrültség, hogy ilyen silány akadály utunkat szegi, mikor már minden nehézséget leküzdöttünk. Ismerem az embereket, ismerem a naszádot, tudok mindent, és mégsem kapok hírt sehonnan. Más eszközöket is használtam, mindent megmozgattam, amivel rendelkezhettem. A folyó mindkét partját átkutatták – de hiába; Mrs. Smith azóta sem hallott semmit az uráról. Így azt kell hinnem, hogy a naszádot megfúrták és elsüllyesztették. De ez a föltevés sem valószínű.
– Vagy talán Mrs. Smith hamis nyomra igazított?
– Nem, azt nem hiszem; erre nem kell gondolnunk. Csakugyan van olyan gőznaszád, amilyet leírt előttünk. Ennyit már megtudtam.
– Talán fölfelé mentek a folyón?
– Ezt a lehetőséget is számításba vettem, s a portyázókat felküldtem egészen Richmondig. Ha ma nem kapok hírt, holnap magam is fölkerekedem, s a naszád helyett az embereket fogom kutatni. De remélem, hogy mielőtt erre kerülne a sor, itt lesz a jó hír.
De a hír csak nem jött meg. Sem Wigginstől, sem másfelől sem tudtunk meg semmit. Az újságok bőven tárgyalták a norwoodi tragédiát. A legtöbb cikk ellenséges viszonyult a szerencsétlen Thaddeus Sholtóval szemben. De a lapokból csak annyit tudtunk meg, hogy másnap bíróság fogja tárgyalni az ügyet. Este elmentem Camberwellbe, hogy értesítsem a hölgyeket a sikertelenségről és mikor visszaérkeztem, láttam, hogy Holmes levert és rosszkedvű. Nem igen beszélt, s egy nehéz, vegyi analízissel bajlódott. Hosszas lombikhevítés és gőzdesztilláció után végre olyan erős szag fejlődött, amely elől megszöktem a szobából. Virradatig hallottam, hogy ott babrál lombikjai és üvegcséi között; bizonyosan egyre kellemetlenebb szagú kísérletével bíbelődött.
Hajnal felé felébredtem, s ámulva láttam, hogy Holmes matróznak öltözve ott áll az ágyam mellett. Durva gyapjúujjas volt rajta, s a nyakára nagy vörös sálat csavart.
– Bejárom a folyót lefelé, Watson. Jól megfontoltam a dolgot, s más megoldást nem találtam. Mindenesetre próbát kell tennem.
– Elkísérhetem? – kérdeztem.
– Nem. Sokkal inkább segítségemre lesz, ha itthon marad, s helyettesít engem. Nem szívesen távozom, mert nem lehetetlen, hogy napközben üzenet érkezik, bár Wiggins tegnap este nagyon kedveszegett volt. Kérem, bontson fel minden levelet és táviratot, és cselekedjék legjobb belátása szerint, ha valami érkezik; bízhatom önben?
– Természetesen.
– Alig hiszem, hogy engem értesíthetne, mert magam sem tudom, hol leszek. Ha kedvez a szerencse, akkor talán nem maradok el sokáig. Valamit mindenesetre meg kell tudnom, mielőtt visszatérek.
Reggelig nem hallottam felőle semmit. De a Standardban újabb cikket találtam az ügyről, amely így hangzott:

 

„A norwoodi tragédia, úgy látszik, sokkal bonyolultabb és titokzatosabb, mint kezdetben gondoltuk. Újabb bizonyítékok igazolták, hogy Thaddeus Sholtónak nincs része az ügyben. Tegnap este Mrs. Bernstone-nal, a gazdasszonnyal együtt szabadon is bocsátották őt. Híre jár azonban, hogy a rendőrség nyomában van már a valódi bűnösöknek. Jones Athelney ismert buzgalmával és éleslátásával üldözi őket. Minden pillanatban további letartóztatások várhatók.”

 

– Tehát Sholto barátunk mindenesetre biztonságban van már, gondoltam magamban; ezzel nagyon meg lehetünk elégedve. Kíváncsi vagyok, mi lehet az új nyommal? Valószínűleg nem egyéb a szokásos formulánál, amely csak arra jó, hogy a rendőrség ostobaságát leplezze.
Éppen félre akartam tenni a lapot, mikor az utolsó hasábban megakadt a szemem a következő hirdetésen:
„Eltűnt Mordecai Smith hajósgazda és fia, Jim, a múlt kedden, körülbelül hajnali három óra tájban eltávoztak Smith hajótelepéről az Aurora nevű, fekete, két vörös sávval cifrázott gőznaszádon; a kürtője fekete egy fehér csíkkal Aki hírt tud adni az említett Mordecai Smith és az Aurora hollétéről, forduljon Mrs. Smithhez vagy a Baker utca 221/b. szám alá, ahol öt font jutalmat kap.”
Ezt nyilvánvalóan Holmes tette közzé a lapban; a Baker utcai cím eléggé bizonyította. Eljárását nagyon elmésnek találtam, mert a szökevények is elolvashatták a hirdetést anélkül, hogy többet láthattak volna benne, mint a feleség természetes aggodalmát eltűnt férje miatt.
A nap nagyon hosszúra nyúlt. Valahányszor kopogtak az ajtón, vagy gyors lépteket hallottam az utcáról, azt gondoltam, hogy Holmes jön vissza, vagy felelet érkezik a hirdetésre. Megpróbáltam olvasni, de gondolataim mindig elkalandoztak. Ki tudja, nem indult-e ki Holmes egész következtetéslánca valami tévedésből? Nem lehetséges-e, hogy téved, s elméletét hamis alapra építette? Hiszen ez a legélesebb elméjű gondolkozókkal is megesik olykor, éppen azért, mert a talány egyszerűbb megoldását megvetve, nehezebb, bonyolultabb magyarázatokat keresnek.
Délután három óra tájban hevesen megrántották a csengőt. A tornácról egy parancsoló hangot hallottam, s nagy meglepetésemre nem kisebb személyiség lépett be hozzám a szobába, mint maga Jones Athelney. Arca nagy levertségre vallott, testtartása görnyedt, szinte alázatos volt.
– Jó napot, doktor úr – szólt. – Holmes nincs itthon? Azt hallottam.
– Nincs itthon, és azt sem tudom, mikor jön haza. De talán megvárhatja. Foglaljon helyet, s gyújtson rá.
– Köszönöm – szólt, közben izzadt homlokát piros selyemzsebkendővel törülgette.
– Megkínálhatom egy pohár szódavizes whiskyvel?
– Egy fél pohárral, kérem. Jól esik a felfrissülés, ha a melegben úgy kínlódik az ember, mint én. Emlékszik még rá, hogy láttam annak idején a norwoodi esetet?
– Hogyne emlékeznék. Hiszen kifejtette előttünk az elméletét.
– Sajnos, kénytelen voltam újra megfontolni a dolgot. Szorosra fontam a hálót Thaddeus Sholto körül, de egyszerre kisiklott a háló szemein. Alibit igazolt. Attól az időponttól fogva, hogy fivére szobájából távozott, egész sereg tanú látta őt folyamatosan. Úgy, hogy ő nem lehetett az, aki a háztetőn és a csapóajtón keresztül mászott. Nagyon homályos az ügy, és a hírnevem forog kockán; nagyon szívesen fogadnám, ha valaki egy kissé a segítségemre lenne.
– És ki volna ez a valaki?
– Az ön barátja, Sherlock Holmes, csodálatos ember – folytatta rekedt hangján bizalmasan. – Nincs párja. Megvilágít minden esetet, amelyet megvizsgál. Módszere nem szabályos, s ítélete kissé gyors, de egészében véve, azt hiszem, derék hivatalnok lehetett volna belőle. Ezt mindenkinek nyíltan megmondom. Ma korán reggel táviratot kaptam tőle. Úgy látszik, jó nyomra bukkant a Sholto-ügyben. Itt a távirat.
Poplarban adták fel tizenkét órakor, s így hangzott:
„Menjen azonnal a Baker utcába, ha nem vagyok ott, várjon meg. A Sholto rablók nyomában vagyok. Ma éjjel elkísérhet bennünket, ha azt akarja, hogy része legyen a rablók kézrekerítésében.”
– Ez jól hangzik. Bizonyos, hogy megint a helyes kerékvágáson van – mondtam.
– Tehát ő is eltért a jó irányból! – kiáltott Jones észrevehető elégedettséggel. – Bizony, olykor a legügyesebb lovast is leveti a ló. Lehet, hogy ez megint csak vaklárma lesz; de rendőrtisztviselő létemre kötelességem, hogy minden kínálkozó alkalmat megragadjak. De valaki fölfelé jön. Talán ő lesz az.
Csoszogás, erős köhögés és lihegés hallatszott a lépcső felől, mintha olyan ember közeledne, akit nagyon megerőltet a lélegzetvétel. Néhányszor meg is állt, mintha nem tudna tovább menni. De végre elérte az ajtót, és belépett. Matrózruhás vénember volt. Vastag gyapjúujjasa szorosra volt gombolva nyakán; háta meggörnyedt, térdei remegtek. Erős botra támaszkodva megállt előttünk, s levegő után kapkodott, miközben a nagy erőlködés következtében válla a magasba húzódott. A tarka sál, amely a nyakára és vállára csavarodott, annyira fedte az arcát, hogy alig látszott belőle egyéb, mint egy pár éles, sötét szem bozontos, fehér szemöldök alatt és hosszú ősz szakáll. Egészében véve derék öreg matróznak hihette őt az ember, olyannak, aki nagyon elszegényedett.
– Mi baj, barátom? – kérdeztem.
Az öreg lassan, óvatosan körülnézett.
– Itthon van Mr. Sherlock Holmes?
– Nincs itthon; de én vagyok a helyettese, s elintézek minden számára érkező üzenetet.
– Személyesen vele kell beszélnem.
– Mondom, hogy a helyettese vagyok. Talán Mordecai Smith naszádjáról van szó?
– Arról. Tudom, hogy hol a naszád. Azt is tudom, hol vannak a cinkosok, akiknek a nyomát hajszolja. És azt is tudom, hol a kincs. Mindent tudok.
– Mondja el hát, kérem, nekem s én majd tudatom vele.
– Személyesen kell vele beszélnem – ismételte az öreg emberek dacos nyakasságával.
– Jól van, de akkor várakoznia kell rá.
– Várakozni? Talán bizony elvesztegessem itt az egész napomat valakinek a kedvéért? Ha Mr. Holmes nincs itt, akkor tessék őneki magának mindent egyedül kitalálni. Én önökben nem igen bízom, s egy szót sem szólok.
Az öreg az ajtó felé osont, de Jones elébe ugrott.
– Várjon csak egy kicsit, kedves barátom – kérlelte Jones –, önnek fontos hírei vannak, s ezért nem szabad távoznia. Itt tartjuk akarata ellenére is, amíg Holmes barátunk haza nem érkezik.
– Szép kis fogadtatás! – kiáltott botjával nagyot koppantva a padlón. – Meglátogatom Holmes urat, s maguk ketten, akiket soha életemben sem láttam, lefognak, és így bánnak velem.
– Nem lesz kára belőle – szóltam. – Kárpótoljuk majd az időveszteségéért. Üljön le arra a pamlagra. Nem kell sokáig várnia.
Bosszankodva visszatért, s fejét kezére támasztva leült, mialatt Jones meg én tovább szivaroztunk és beszélgettünk. Egyszerre azonban felcsendült mellettünk Holmes hangja:
– Talán engem is megkínálhatnának egy szivarral!
Ijedten ugrottunk fel mind a ketten. A pamlagon ott ült Holmes nyugodtan, mosolyogva.
– Holmes! – csodálkoztam. – Ön itt van! De hova lett hát az öreg matróz?
– Az öreg is itt van – derült jót Holmes, egy csomó ősz hajfürtöt tartva elém. – Itt van – a paróka, a szakáll, a szemöldök és minden egyéb. Tudtam ugyan, hogy álarcom elég jó; de azt mégsem hittem volna, hogy ilyen próbát is kiáll.
– No, nézd csak, hogy megtréfált! – kiáltotta Jones jókedvűen. – Milyen kitűnő színész lett volna önből! Jól érti az igazi öreges köhécselést s ez a két reszketeg láb maga megérhet tíz fontot. Csak a villogó szem volt előttem nagyon ismerős. Egykönnyen nem igen szabadult volna meg tőlünk, amint látja.
– Egész nap ebben az öltözetben dolgoztam – szólt Holmes szivarra gyűjtött.
– A gazfickók jól ismernek már, különösen, mióta Watson barátunknak az jutott az eszébe, hogy tetteimet nyomtatásban terjessze. Most már csak álruhában működhetem. Megkapta a táviratomat?
– Meg, azért vagyok itt.
– Nos, mennyire jutott az ügyben?
– Semennyire. Két foglyot szabadon kellett bocsátanom, s a másik kettő ellen sincs sem tanúm, sem bizonyítékom.
– Ne törődjék vele. Nemsokára szállítunk majd önnek két új alakot helyettük, amennyiben rendelkezéseimbe belenyugszik. A dicsőséget azután, nem bánom, learathatja; de úgy kell dolgoznia, ahogy én utasítom. Beleegyezik?
– A legnagyobb örömmel, ha csakugyan előteremti a cinkosokat.
– Akkor rendben van a dolog. Először is szükségem van egy gyorsjáratú rendőri gőznaszádra, amelynek este hét órára a Westminster lépcső előtt kell lennie.
– Ott lesz. Azon a tájon mindig van egy kéznél; de a biztonság kedvéért telefonálhatok is.
– Másodszor, szükségem van két markos legényre, ha netalán ellenállásba ütközünk.
– Kettő vagy három lesz a naszádban. Hát még?
– Ha a fickókat letartóztatjuk, előkerítjük a kincset is. Watson barátom bizonyára nagyon örülne, ha a kincsesszekrényt elvihetne annak a fiatal hölgynek, akit a kincs fele jogosan megillet. Ő legyen az első, aki a szekrényt kinyitja – nemde, Watson?
– Nagyon örülnék neki.
– Ez persze szabálytalanság volna – szólt Jones a fejét csóválva. – De hiszen rendellenes az egész eset, s így kénytelenek leszünk szemet hunyni. Utólag természetesen át kell adni a kincset a rendőrségnek, a törvényszéki vizsgálat befejezéséig.
– Természetesen. Ez meg is fog történni. De van még egy kikötésem. Rendkívül érdekelne, ha Jonathan Small saját szájából hallhatnám az egész történetet. Az a kedvenc foglalkozásom, amint ön is tudja, hogy a nehéz bűneseteket részletesen kidolgozzam. Remélem, nem lesz kifogása az ellen, hogy Jonathan Small-lal négyszemközt beszélgethessek, akár itt az én szobámban, akár valahol máshol, ahol eléggé ügyelhetnek rá?
– Az ügy szálai teljesen az ön kezében futnak össze. Nekem még arra sincs bizonyítékom, hogy ez a Jonathan Small egyáltalában létezik. Ha ön le tudja tartóztatni, nem tudom, ki gördíthetne akadályt az elé, hogy beszéljen vele.
– Tehát megegyeztünk?
– Teljesen. Nem kíván semmi egyebet?
– Csak arra kérem, hogy ebédeljen velünk. Egy fél óra múlva kész az ebéd. Gondoskodtam osztrigáról, s egy pár jércéről, lesz finom borunk is. Azt akarom, Watson, hogy megcsodálja szakácsművészetemet.

 

 

TIZEDIK FEJEZET
A szigetlakó vége

Az ebéd derűs hangulatban telt el. Holmesnak pompás kedve volt, sohasem láttam még társaságban ilyen szellemesnek. A legkülönbözőbb dolgokról beszélt, a passiójátékokról, középkori agyagmunkáról, híres hegedűkről, a ceyloni buddhizmusról s a jövő század hadihajóiról, mintha a világon mindennel szakszerűen foglalkozott volna. Jóízű humora legnagyobb ellentéte volt az elmúlt napok komor levertségének. Jones szeretetre méltó társalgónak bizonyult, s igazi ínyenc módjára élvezte az ebédet. Engem rendkívül kellemesen izgatott az a gondolat, hogy a munkánk végéhez közeledünk, s engedtem, hogy Holmes jókedve magával ragadjon. Egyikünk sem tett célzást együttlétünk tulajdonképpeni okára.
Amint leszedték az asztalt, Holmes megnézte az óráját, és színültig töltötte portóival a három poharat.
– Igyunk kis kirándulásunk sikerére. S most legfőbb ideje, hogy fölkerekedjünk. Van pisztolya, Watson?
– Csak a régi revolveremet őrzöm a fiókomban.
– Hozza magával. Nem árt, ha mindenre felkészülünk. A kocsi a kapuban várakozik; fél hétre rendeltem.
A Westminster lépcső alján készen várt már bennünket a naszád. Holmes vizslaszemekkel nézegette.
– Miről ismerhető fel, hogy rendőrségi naszád? – kérdezte.
– Az oldalán lengő zöld lámpásról.
– Akkor távolíttassa el onnan a lámpást.
A kis változtatás hamar megtörtént. Beszálltunk a naszádba, s a köteleket eloldozták. Jones, Holmes meg én a hajó hátsó fedélzetén ültünk. Egy ember a kormány mellett állt, egy másik a gépet igazgatta, s két markos rendőr a hajó elején álldogált.
– Hova menjünk? – kérdezte Jones.
– A Tower felé. Mondja meg nekik, hogy Jacobson hajóműhelyével szembenálljanak meg.
A naszád nyilvánvalóan nagyon gyorsjáratú volt. Úgy tetszett, hogy az a számtalan megrakott csónak, amelyek mellett tovasiklottunk, mozdulatlanul leng a vízen. Holmes elégedetten mosolygott, mikor elértünk, sőt elhagytunk egy folyamgőzöst.
– Ha így megy tovább is – mondta –, akkor azt hiszem, a vízen semmi sem menekülhet előlünk.
– Én is azt hiszem, s bizonyára nem sok naszád van, amely megelőzhetne bennünket.
– Az Aurorával kell megmérkőznünk, amely híres a gyorsaságáról, nehéz munka lesz. De most hallgassa meg, Watson, élményeimet. Hogy bosszankodásomat az utunkba került akadály miatt elűzzem, amint tudja, vegyi analízisre vetettem magam. Az egyik legnagyobb államférfiúnk azt mondja, hogy a munka változatossága a legjobb nyugalom. És igaza van. Miután kísérletem sikerült, visszatértem a Sholto-problémára és újra végiggondoltam az egész esetet. Kis portyázóim átfürkészték a folyam mentét fölfelé és lefelé, minden eredmény nélkül. A naszád nem volt egyik kikötőben sem, egyik hajóműhelyben sem, és haza sem tért. Hogy elsüllyesztették volna, azt nem tartottam valószínűnek. Föltételeztem Smallban bizonyos fokú ravaszságot, amire különben utalt szakadatlan őrködése Pondicherry-Lodge fölött. Bizonyos, hogy mialatt Londonban időzött, volt neki valami titkos rejtekhelye, amelyet bizonyára csak akkor hagyott el, mikor már nem volt többé szüksége rá. Különösen arra kellett törekednie, hogy cimboráját jól elrejtse a világ elől, mert bármit csinálhatott vele, az mégis rendkívül feltűnő maradt. A sötétség leple alatt osontak ki rejtekhelyükről, s igyekezniük kellett, hogy hajnal előtt újra otthon legyenek. Mrs. Smith szavai szerint három óra elmúlt már, amikor a naszádot megkapták. Egy órával később már nappal volt, és sok ember sürgölődött az utcákon.
Ebből azt lehet következtetni, hogy nem távozhattak messzire. Smitht jól megfizették azért, hogy hallgasson, naszádját egyelőre megtartották maguknak a végleges menekülésig, s a kinccsel búvóhelyükre siettek. Pár nap múlva az éjjeli sötétség leple alatt azután módjukban állt a naszádon eljutni valami hajóra Gravesendben, vagy kiszállni valahol másutt a tengeri kikötő közelében, ahol bizonyára előkészítették már menekülésüket Amerikába vagy a gyarmatokra.
– De mi van a naszáddal? Ezt csak nem vihették magukkal a búvóhelyükre?
– Nagyon helyes kérdés. De az Auróra, bár észrevehetetlen, mégsem lehet messze. Megpróbáltam beleképzelni magamat Small helyébe, s így venni fontolóra a dolgot, amint az a hozzá hasonló ítélőképességű embertől várható. A naszádot visszaküldeni, vagy valamelyik kis kikötőhelyen őrizni annyi lett volna, mint a rendőrség munkáját megkönnyíteni. Hogy rejthette el tehát a naszádot úgy, hogy könnyűszerrel rendelkezésére is álljon, mihelyt szüksége lesz rá? Megfontoltam, mit tettem volna én az ő helyében. Csak egyetlenegy megoldást találtam. Rábíztam volna a naszádot valamelyik hajóácsra azzal az ürüggyel, hogy javítson rajta valami csekélységet. Ez elvitte volna a naszádot fészerébe vagy udvarába, s ily módon csakugyan elrejtette volna, s emellett, amint szükségem van rá, néhány óra alatt újra rendelkezhetem vele.
– Ez a megoldás csakugyan egyszerűnek látszik.
– Éppen az ilyen nagyon egyszerű dolgok kerülik ki roppant könnyen az ember figyelmét. Meg kellett próbálnom, helyes-e az elképzelésem. Matróznak öltözve, végigjártam a folyó mentén az összes hajóács-műhelyeket. Tizenöt helyen jártam hiába, de a tizenhatodik helyen, Jacobsonnál, megtudtam, hogy az Aurorát két nappal ezelőtt rábízta egy falábú ember a kormány kijavítása végett. „De a kormányrúdnak nincsen semmi baja”, mondta a munkavezető; „amott van az a piros csíkos”. Véletlenül éppen ebben a pillanatban láttam meg Mordecai Smith-t, a gőznaszád eltűnt tulajdonosát. – Jól el volt ázva, s maga bömbölte el a saját és gőznaszádja nevét; egyébként aligha ismertem volna rá. „Szükségem van az Aurorára ma esti nyolc órakor”, kiáltotta – „jól megértsék, pont nyolc órakor, van két utasom, akik várnak rám.”
– Nyilvánvalóan jól megfizették, mert bőkezűen bánt a pénzzel, s fűnek-fának osztogatta a shillingeket. Nyomon követtem egy darabig, amíg el nem tűnt egy csapszékben; azután visszamentem a műhelybe, s egy fickót portyázóim közül, akivel útközben találkoztam, ott hagytam őrszemnek. A partról inteni fog felénk zsebkendőjével, mikor az Aurora útnak indul. Mi a hajónkon félrevonulva várunk a vízen, s nemigen tudom, minek kellene történnie, hogy a cinkosokat, a kincset, egyszóval mindent ne kerítsük kézre.
– Mindenesetre nagyon finoman kieszelte a tervét – állapította meg Jones. – Akár az igazi bűnösökről van szó, akár nem. Ha az ügy az én kezemben lett volna, én egy sereg rendőrt állítottam volna fel a közélben, s elcsíptem volna a két cimborát, amint mutatkoznak.
– No, akkor ugyan sokáig várakozhattak volna itt a rendőrei. Higgye el, hogy Small agyafúrt fickó. Előre küldött volna egy kémet, s amint gyanúja támadt volna, tovább vár búvóhelyén újra egy hétig.
– De Mordecait mégis csak letartóztathatta volna, s felhasználhatta volna arra, hogy búvóhelyüket megtalálja – jegyeztem meg.
– Hiábavaló fáradtság lett volna. Fogadni mernék, hogy Smith nem is tudja, hol rejtőzködnek. Mit kérdezősködjön utánuk, amíg ellátják bőven pénzzel, meg pálinkával? Csak üzennek neki, mikor szükségük van rá. Mindent jól meghánytam-vetettem, s úgy tűnik, a legjobb módot választottam. Mialatt beszélgettünk, hajónk végigsiklott a Temze-hidak alatt. Amint a City mellett elsuhantunk, a ház végső sugarai megaranyozták a Szent Pál templom tornyán lévő keresztet. Mikor a Towerhoz értünk, már alkonyodott.
– Amott van Jacobson műhelye – mondta Holmes, és egy csomó árboc és vitorla felé mutatott. Most lassan mozogjunk itt fel s alá, úgy, hogy az a pár kirakóhajó elrejtsen bennünket.
Kivett a zsebéből egy éjjeli messzelátót, s megvizsgálta a partot.
– Az őrszem a helyén áll, de jelet még nem ad.
– Menjünk hát lefelé egy darabot a folyón, és ott várjunk az Aurorára. – szólt Jones hirtelen.
Valamennyien izgatottak voltunk, a rendőrök és a fűtő is; pedig az utóbbiak csak homályosan sejthették, miről is van szó tulajdonképpen.
– Nem szabad biztosan föltételeznünk, hogy lefelé fognak tartani – magyarázta Holmes. – Innen, ahol most vagyunk, látjuk a hajótelep bejáratát, minket ellenben aligha vehetnek észre. Derült éjszakánk lesz, a fénynek nem leszünk szűkében, s egyelőre itt kell maradnunk, ahol vagyunk. Nézzen csak még egyszer a túlsó partra. Nem lobog ott valami fehérség?
– De igen, az ön őrszemének a zsebkendője. Tisztán látom.
– És itt van az Aurora is – kiáltott fel Holmes –, pokoli sebességgel siklik tova! Utána, kormányos, amilyen gyorsan csak telik tőlünk! Vetítsétek rá a gőznaszádra a sárga fényt! Őrült dolog lenne, ha végül megszöknének elölünk!
Mialatt beszélgettünk, az Aurora néhány kisebb hajó mögül észrevétlenül kisiklott a telepről a folyóra, s most a part közelében szédületes sebességgel repült lefelé a vízen. Jones komoran tekintett utána, s a fejét csóválta.
– Nagyon gyorsan halad. Alig hiszem, hogy utólérjük.
– Utól kell érnünk! – mérgelődött Holmes, a fogait csikorgatva. – Fűtők, rakjátok a tűzre! A naszádnak ki kell fejtenie minden erejét! Még ha fel is robbanunk! El kell fognunk őket!
Őrült gyorsasággal siklottunk az Aurora után. A hatalmas gépezet nyögött, sóhajtott, mint valami nagy ércszív. Hajónk éles orra végighasította a csöndes folyamot, úgyhogy jobbról és balról nagy hullámok hömpölyögtek mellettünk. A gép minden dobbanására ugrott egyet, és megremegett az egész naszád, mintha eleven lett volna. A hajó elejére erősített nagy, sárga lámpás hosszú, imbolygó fénysugarat vetett elénk. Egy irányban velünk, jó távolban, sötét foltnak tetszett az Aurora, s a nyomában húzódó fehér tajtékfodor jelezte gyors repülését. Elsuhant egy csomó csónak, gőzös és teherhajó mellett; a sötétből többször ránk rivalltak, de az Aurora egyre őrültebben repült, s mi szakadatlanul a nyomában száguldottunk.
– Több szenet, emberek, több szenet! – kiáltott le Holmes a fűtőrekeszbe, mialatt nekihevült arcába csapott a borzalmas tűz izzó világa –, szükségünk van minden gőzre, amit előteremthetünk!
– Azt hiszem, egy kissé közeledünk hozzájuk – szólalt meg Jones, mereven az Aurora felé tekintve.
– Minden bizonnyal! – kiáltottam. – Néhány perc múlva elérjük őket.
De ebben a pillanatban balvégzetünk azt akarta, hogy utunkat keresztezve egy három uszályos vontatógőzös kerüljön elénk: Csak a kormányrúd gyors rántásával kerülhettük el az összeütközést. Meg kellett kerülnünk a vontatóhajót, s mikor újra folytathattuk az üldözést, az Aurora újabb kétszáz méterrel megelőzött. De azért még mindig tisztán látszott, a ködös, bizonytalan szürkület tiszta, csillagos éjszakára vált. Gőzkazánjaink megtették, ami csak telt tőlük, s a törékeny hajó remegett és recsegett, mialatt vad erő űzte egyre előbbre. Elsiklottunk a West-India Dokk mellett, túljutottunk a deptfordi hosszú kanyarulaton, s újra egyenesen, akadálytalanul repültünk előre. Az előttünk lebegő sötét folt egyre tisztábban átalakult a karcsú Aurorára. Jones rájuk irányította lámpásunk fényét, úgyhogy a fedélzetén kivettük az egyes alakokat. A hajó hátsó részén ült egy férfi, térdén valami fekete tárggyal, amelyre ráhajolt. Mellette sötét tömeg hevert, valószínűleg egy újfundlandi. A fiatal Smith tartotta a kormányt, s a gőzkazán piros fényében megláttam az öreg Smitht is, aki övig meztelenül állt a kazán mellett, s teljes erejével szenet lapátolt.
Eleinte valószínűleg egymástól kérdezgették, vajon csakugyan üldözzük-e őket? De most, amikor látták, hogy szakadatlanul a nyomukban vagyunk, nem kételkedhettek többé. Greenwichnél körülbelül háromszáz lépésnyire lehettünk tőlük. Blackwallnál nemigen lehetett több a távolság kétszázötven méternél. Életemben sok vadat hajszoltam, a világ minden tájékán, de vadászat soha oly kegyetlenül fel nem izgatott, mint ez az őrült emberhajsza a Temze árján.
Állandóan közeledtünk hozzájuk, méterről-méterre. Az éjszaka csendjében hallottuk gépük nyögését és zakatolását. A hajó hátsó részén ülő ember lekuporgott a földre, s úgy mozgatta karjait, mintha dolgozna valamin. Időnként feltekintett, mintha a távolságot méregetné, amely elválasztott bennünket tőlük.
Egyre közelebb és közelebb jutottunk. Jones rájuk kiáltott, hogy álljanak meg.
Már csak négy hajóhosszra voltunk tőlük. A két naszád félelmes sebességgel repült. Felszólításunkra a hajó hátsó részén ülő ember felugrott, vad átkokat szórt, s öklét rázta felénk. Középtermetű, erőteljes férfi volt, s amint ott állt, lábát szétterpesztve, hogy egyensúlyát fenntartsa, láttam, hogy az egész jobb lába, a cipőjétől kezdve, faláb.
Amint éles, haragos hangja felharsant, a fedélzeten terjeszkedő sötét tömeg is megmozdult. Nyújtózkodott, tápászkodott, míg végre ott állt egy kis fekete ember, akinél kisebbet soha életemben nem láttam, nagy, idomtalan fejjel, amelyet kusza, zilált hajzat keretezett.
Holmes már felhúzta a revolverét, s én is gyorsan előrántottam az enyémet, amint ezt a vad, alaktalan teremtést megpillantottam. Valami köpenyeg vagy takaró féle volt rajta, amelyből csak az arca látszott ki; de ez az arc olyan volt, hogy aki egyszer látta, azt álmában is üldözte. Sohasem láttam olyan arcot, amelynek vonásai annyira visszatükrözték az állati kegyetlenség bélyegét. Apró szemei izzottak, és sötét tűzzel lobogtak, vastag ajka közül kimeredtek fogai, amelyekkel csattogott, és állati dühvel vicsorgott.
– Lőjön rá, amint a kezét emeli – szólt Holmes nyugodtan.
Már csak egy hajóhosszra voltunk, úgyhogy csaknem érintettük zsákmányunkat. Még most is látom magam előtt lámpásunk fényében azt a két alakot, a falábú fehér embert, amint átkozódik, és az ördögi törpét, nagy, sárga, vicsorgó fogaival és undok arcával. Jó, hogy oly tisztán láttuk, mert egyszerre kihúzott köpenye alól egy rövid, gömbölyű fadarabot, valami iskolai vonalzóhoz hasonló lécet, és az ajkához illesztette.
Pisztolyaink egyszerre dördültek el. Megtántorodott, karjait égnek emelte, kínos, lihegő kiáltást hallatott, s a hajó korlátján keresztül a habok közé zuhant. Ugyanebben a pillanatban a falábú rávetette magát a kormányrúdra, teste egész súlyával lenyomta, úgyhogy naszádja hirtelen fordulattal a déli part felé repült. Egy perc múlva a parthoz ért, éppen egy nagyon vad, puszta helyen, ahol a hold reszketeg fénye a messze terjedő ingoványos területre világított, amely tele volt iszapos mocsarakkal és rothadó növényzettel. A naszád tompa robajjal nekiszaladt a mocsaras partnak, orra felcsapódott a levegőbe, s hátsó része mélyen lesüllyedt a vízbe. A szökevény hirtelen a partra ugrott, de falába az első pillanatban csaknem tövéig belesüppedt a nedves talajba. Hiába iparkodott teljes erejével, hogy kiszabaduljon, egyetlen lépést sem tehetett sem hátra, sem előre. Tehetetlen dühében ordított, s ép lábával kétségbeesetten rugdalta az iszapos földet, de küszködése még mélyebbre nyomta falábát a szívós, enyves parti talajba.
Mikor az Aurora mellett horgonyt vetettünk, a falábú oly szilárdan beleragadt már az iszapba, hogy egy erős hajókötelet kellett a hónalja alá vetnünk, hogy nagy üggyel-bajjal, mint valami óriási halat, kihúzhassuk a mocsárból, s hajónk fedélzetére vonhassuk.
A két Smith, az apa és a fiú, mogorván ült az Aurora fedélzetén, de amikor rájuk parancsoltunk, alázatosan átjöttek hozzánk. Az Aurorát újra visszatoltuk a vízbe, s hozzákötöttük hajónk hátuljához.
Erős, indiai művű vasszekrény hevert a tetején. Kétségtelenül ez volt Sholtóék végzetes kincsesszekrénye. A kulcsa hiányzott!
De a szekrény rendkívül nehéz volt. Óvatosan átcipeltük kis hajófülkénkbe.
Mialatt lassan fölfelé haladtunk a vízen, lámpásunkat folyton jobbra-balra forgattuk; de a szigetlakónak sehol nem találtuk nyomát. Ennek a partjainkon annyira idegenszerű vendégnek csontjai bizonyára a Temze fenekén hevernek, valami sötét, mély, iszapos helyen.
– Nézze csak – szólt Holmes, fajáródeszkánkra mutatva. – Éppen a kellő időben sütöttük el pisztolyainkat.
S csakugyan – közvetlenül amögött a hely mögött, ahol álltunk, megakadt a deszkában egy gyilkos nyílvessző, párja azoknak, amelyeket már nagyon jól ismertünk. Abban a pillanatban kellett közöttünk átsuhannia, amikor tüzeltünk.
Holmes mosolyogva vállát vonogatta, de én bevallom, hogy megborzadtam annak a borzalmas halálnak a gondolatára, amelyet éppen hogy az utolsó percben kerültem el ezen az éjszakán.

 

 

TIZENEGYEDIK FEJEZET
Az Agra kincse

Foglyunk a hajófülkében ült, szemben a vasszekrénnyel, amelynek birtoklásáért annyit fáradt, és oly sokáig várakozott. Napbarnította képű, merész tekintetű fickó volt. Valóságos barázdahálózat borította mahagóni színű arcát, amely arról tanúskodott, hogy élete szabad levegőn telt el nehéz munkában. Feltűnően előrehajló, szakállas álla olyan emberre vallott, aki nem egykönnyen téríthető el attól, amit egyszer a fejébe vett. Körülbelül ötven esztendős lehetett, mert fekete, göndör haja már erősen őszbe vegyült. Arca, amikor nyugodt volt, nem volt visszataszító, bár sűrű szemöldöke s durva álla a harag percében borzalmas kifejezést kölcsönöztek arcának, amint azt néhány perccel előbb a saját szememmel is láttam.
Béklyóba vert kezét ölébe, fejét mellére hajtva ült helyén, éles, villogó tekintetét szakadatlanul a kincsesszekrényre meresztve, amely minden gonosz tettének oka volt. Úgy rémlett nekem, hogy merev, zárkózott vonásai inkább bánatról, mint haragról árulkodnak. Sőt, egy ízben mintha valami humoros árnyalatot is észrevettem volna szemében, mikor rám pillantott.
– Hallja-e, Jonathan Small – szólt Holmes szivarra gyújtva –, sajnálom, hogy ennyire jutott a dolog.
– Magam is sajnálom, uram – válaszolta őszintén a fogoly. – De nem hiszem, hogy az egész eset miatt felakaszthatnának. Esküszöm itt önök előtt mindenre, ami szent, hogy én egy ujjal sem nyúltam Mr. Sholtó-hoz. Tonga volt az, a kis ördögi eb, aki átkozott nyílvesszőjét belelőtte. Nem az én bűnöm, uram; ellenkezőleg, én magam annyira búsultam miatta, mintha a saját vérrokonom lett volna. A kis ördögöt derekasan elraktam érte a hajókötéllel; de hát a dolog megesett, s én már nem tehettem meg nem történtté.
– Itt van egy szivar, Small, gyújtson rá – szólt Holmes –, hörpintsen egy kortyot a palackomból is, mert nagyon átnedvesedett. Hogy is gondolhatta, hogy egy olyan gyönge, kis ember, amilyen ez a törpe volt, Sholto urat lebírhatja, és féken tarthatja addig, míg maga felmászik a kötélen?
– Úgy látszik, uram, ön olyan jól tud mindent, mintha szemtanúja lett volna a dolognak. Az igazat megvallva, azt reméltem, hogy Mr. Sholto az idő tájt le szokott menni vacsorázni. Nem fogok semmit eltitkolni, mert az igazság lesz legjobb védelmezőm. Ha a nyílvessző az öreg őrnagyot találta volna, megkönnyebbülten dugtam volna fejemet a hurokba. Oly közönyösen agyon tudtam volna őt szúrni, amint most ezt a szivart szívom itt. De átkozott dolog, hogy a fiatal Sholto miatt vigyenek el újra a gyarmatokra, akivel nem volt soha életemben semmi bajom.
– A Scotland Yard-beli Jones Athelney úr felügyelete alatt áll – szólt Holmes. – Ő el fogja magát kísérni lakásomba. Remélem, hogy az igazságnak megfelelően mondja el majd nekem részletesen az egész ügyet. Ha a lelkiismeretén könnyített, akkor azt hiszem, javára lehetek majd. Be tudom majd bizonyítani, hogy a méreg rendkívül gyorsan hat, s hogy Mr. Sholto már halott volt, mire maga fölért a szobába.
– Az is volt, uram. Soha életemben nem rémültem még meg annyira, mint amikor keresztülmászva az ablakon, az az eltorzult, vigyorgó arc felém meredt. Félholtra vertem volna érte Tongát, ha meg nem ugrott volna előlem. A nagy sietségben ott felejtette bunkósbotját, s amint mondta, néhány nyílvesszőjét is. Valószínűleg ez vezette önt a nyomunkra; de hogy miként követhette ezt a nyomot, ez nem fér a fejembe. Nem haragszom önre emiatt, de bolond egy história – tette hozzá keserű mosollyal –, hogy amikor jogos igényem van félmillió fontra, akkor életem első felét az Andaman-szigeten töltöttem, gátat építve s a másik felét valószínűleg Dartmoorban fogom eltölteni, levezető csatornákat ásva. Végzetes napja volt életemnek, mikor először láttam Achmetet, a kalmárt, s dolgom akadt az Agra kincsévél, amely még mindig átkot hozott birtokosára. Achmetet halálba döntötte, Sholto őrnagyot bűnre csábította, és élete fogytáig kínozta, rám nézve pedig halálomig tartó szolgaságot jelentett.
E pillanatban a fülke ajtaján Jones betolta erős vállán nyugvó széles fejét.
– Valóságos családi idill – mondta. – Adjon egy kortyot, Holmes. Azt hiszem, valamennyien gratulálhatunk egymásnak. Kár, hogy a másikat nem keríthettük kézre elevenen; de hát nem igen volt módunkban válogatni. No, Holmes, el kell ismernie, hogy az egész ügy egy hajszálon függött. Kemény munkánk volt, amíg lebírtuk őket.
– Minden jó, ha a vége jó. De én bizony nem hittem volna, hogy az Aurora ilyen gyorsjáratú naszád.
– Smith azt mondja, hogy a folyamnak egyik leggyorsabb gőzöse, s hogy ha még egy embere lett volna, aki a gép körül segít, akkor nem is értük volna utól őket. Esküszik, hogy egy betűt sem tud a norwoodi dolgokból.
– Sejtelme sincs semmiről – szólt a fogoly. – Azért választottam az ő naszádját, mert hallottam, hogy nagyon gyors. Nem avattuk be semmibe, de jól megfizettük, s szép+ summa pénzt ígértünk neki a tetejébe, ha sikerül elérnünk Gravesendben az Esmeraldát, amely Brazíliába készül.
– Helyes, ha nem csinált semmi rosszat, akkor nem is esik baja. Ha gyorsan le is tartóztatjuk embereinket, az ítéletet nem hamarkodjuk el.
Mulatságos látvány volt Jones, amint a letartóztatás kapcsán egyre nagyobb hévvel kezdett fontoskodni.
– Mindjárt a Vauxhall-hídnál leszünk; a doktor úr ott kiszállhat a kincsesszekrénnyel. Aligha kell hangsúlyoznom, milyen nagy felelősséget vállalok magamra, amikor ezt megengedem. Minden szabály ellenére való, de természetesen nincs ellene kifogásom, mivel így állapodtunk meg. De kötelességemnek tartom, hogy egy tisztviselőt adjak ön mellé, mivel ilyen értékes tárgyat visz magával. Hiszen kocsin megy, ugye?
– Kocsin megyek.
– Nagy kár, hogy a kulcs nincs meg, mert akkor előre fölvehettük volna a leltárt. Föl kell majd törnie a szekrényt. Hol is van a szekrény kulcsa, barátom?
– A folyó fenekén – felelte Small röviden.
– Hm. Ettől a fáradságtól megkímélhetett volna bennünket. Volt úgyis elég munkánk magával. Azt hiszem, doktor úr, fölösleges arra kérnem, hogy legyen nagyon óvatos. Vigye csak el majd azután a szekrényt Baker utcai lakására. Ott talál majd bennünket. Éppen útba esik a hivatal felé.
Vauxhallnál a vasládával együtt partra szállítottak, egy barátságos rendőrtisztviselő kísért el. Negyedórai kocsikázás után eljutottunk Mrs. Forrester lakásához. A cseléd nagyon meglepődött a késői látogatás miatt. Mrs. Forrester hivatalos volt estére valahová, s csak késő éjjelre várták haza; de Miss Morstan otthon volt. A szobában várt rám, ahová bevittem magammal a ladikot is. Az előzékeny rendőrtisztviselőt lent hagytam a kocsiban.
A nyitott ablak mellett ült, illatos, fehér ruhában, amelynek csak a nyakán és az övén volt egy csekély piros dísz. A lámpa bágyadt fénye megvilágította komoly, szelíd vonásait, s valóságos érces fénybe vonta dús hajzatának tömött fürtjeit. Hátradőlt székében, s egész alakja és tartása mélységes mélabúra utalt.
Lépteim hallatára azonban felugrott s a meglepetés és az öröm élénkpirosra festette sápadt arcát.
– Amikor hallottam, hogy kocsi áll meg a kapunk előtt – mondta –, azt hittem, hogy Mrs. Forrester érkezett meg ilyen korán. Azt nem is álmodtam, hogy ön az. Mi újság?
– Hoztam valamit, ami a világ minden újságánál többet ér-jelentettem be, a ládát vidáman, élénken az asztalra téve, bár a szívem nagyon összeszorult. – Nagy vagyont hozok kegyednek.
Rápillantott a vasládára.
– Ez a kincs? – kérdezte azután hidegen.
– Igen, ez a nagy Agra kincse. A fele kegyedet illeti; a másik fele Thaddeus Sholtóé. Mind a kettőjükre jut pár százezer font. Képzelje csak! Évi tízezer font jövedelem. Nem sok önnél gazdagabb ifjú hölgy lesz Angliában. Nem pompás dolog?
Úgy látszik, kissé túlzott őszinteséggel adtam kifejezést örömömnek, vagy talán észrevette, hogy a hangom tompán cseng, mialatt elhalmoztam őt szerencsekívánságaimmal, mert szemöldöke kissé összehúzódott, s azután fürkésző tekintetet vetett rám.
– Ha hozzájutok ehhez a vagyonhoz, azt csak önnek köszönhetem.
– Dehogy, dehogy – feleltem. – Nem nekem, hanem Sherlock Holmes barátomnak.
A legjobb akarattal sem találtam volna ki soha azt a megoldást, amely még az ő lángelméjét is kemény próbára tette. Még az utolsó pillanatban is egy hajszálon múlt csak az eredmény.
– Kérem, doktor úr, üljön le, és mondjon el mindent.
Röviden elmondtam, mi történt, mióta utoljára találkoztunk. Holmes új módszerét, az Aurora felfedezését, Jones Athelney részvételét éjjeli kirándulásunkon, s a vad hajszát a Temzén.
Miss Morstan nyitott szájjal és ragyogó szemekkel figyelt élményeink elbeszélésére. Amikor a nyílvesszőről beszéltem, amelytől csak a legutolsó pillanatban menekültünk meg, annyira elsápadt, mintha ájulás környékezné.
– Nincs semmi bajom – szólt, amikor hirtelen felugrottam, s egy pohár vízzel kínáltam. – Egészen jól vagyok. Csak megijedtem, amikor meghallottam, hogy barátaimat ilyen borzasztó veszedelem fenyegette.
– Most már minden rendben van. Több ilyen komor részletet nem kell már elmondanom. Most térjünk át vidámabb dolgokra. Itt a kincs. Örvendhetne-e bárminek jobban, mint ennek? Engedélyt kaptam rá, hogy idehozhassam, mivel azt hittem, hogy örülni fog, ha kegyed lesz az első, aki megnézheti.
– Természetesen nagyon fog érdekelni – mondta –, de szavaiból nem érződött ki a vágyakozás. Mintha csak azért mondta volna ezt is, mert nem akart közönyösnek mutatkozni olyan kinccsel szemben, amelynek megszerzése olyan nehéz munkánkba került.
– Szép ládikó – mondta újra, a doboz fölé hajolva. – Valószínűleg indiai munka?
– Úgy van; ércmű, amilyet Benaresben szoktak készíteni.
– És milyen nehéz! – kiáltotta, miközben megpróbálta fölemelni. – Már maga a láda is sokat érhet. Hol a kulcsa?
– Small a Temzébe dobta, kölcsön kell kérnem Mrs. Forrester piszkavasát.
A szekrényen volt egy súlyos, széles zár, rajta egy ülő Buddha képével. A vas hegyét alája toltam, s emelőnek használtam. A kísérlet sikerült. A zár nagy csattanással fölpattant, s én az izgalomtól remegve, fölrántottam a láda tetejét.
De ki írhatja le ámulatunkat – a szekrény üres volt!
Nem csoda, hogy mégis olyan nehéz volt. Vasfalai körös-körül csaknem hüvelyknyi vastagságúak voltak, s tömörségük és kitűnő kidolgozásuk nyilvánvalóan arra vallott, hogy a szekrényt már eredetileg nagy értékű dolgok megőrzésére szánták, de nemes ércnek vagy drágakőnek híre hamva sem volt benne. Még csak egy kis morzsát sem találtunk. A láda, amint már említettem, teljesen üres volt.
– A kincs elveszett – szólt Miss Morstan megkönnyebbülve.
Amint e szavakat hallottam, s jelentésüket megértettem, megkönnyebbülten fellélegeztem. Nem is tudtam, mennyire ránehezedett az Agra kincse lelkemre, csak most, mikor levették róla ezt a terhet. Kétségtelen, hogy ez az érzelem önző, becstelen, bűnös érzelem volt; de nem tagadhatom, hogy e pillanatban csupán azt éreztem, hogy leomlott a közénk emelkedett válaszfal.
– Hála Istennek! – kiáltottam szívem mélyéből.
Miss Morstan elmosolyodott, s azután kérdő tekintettel nézett rám.
– Miért hálálkodik így?
– Mert kegyed újra visszatért az én körömbe – feleltem és megragadtam a kezét, amelyet nem is vont el tőlem. Mert szeretem kegyedet, Mary, szívemből szeretem, úgy, ahogy csak szerettek nőt valaha e világon. Mert ez a kincs, ez a gazdagság eddig lezárta ajkamat. Most, hogy a kincs oda van, bevallhatom már kegyednek szerelmemet. És ezért mondtam azt a hálaistent.
– Akkor én is azt mondom: hála Istennek – szólt halkan, mialatt átöleltem.
Ha az a kincs mindörökre el is veszett, azon az estén tudtam, hogy sokkal értékesebb kincset szereztem magamnak.

 

 

TIZENKETTEDIK FEJEZET
Jonathan Small különös története

Az én rendőrtisztviselőm, lent a kocsiban, valóban türelmes ember volt, mert amíg visszatértem hozzá, bizony alaposan elunhatta magát. Ábrázata jelentősen elsötétült, amikor megmutattam neki az üres ládát.
– Akkor újra üthetjük a nyomát a jutalomnak – mondta mogorván. – Ahol nincs pénz, ott szó sincs a fizetésről. Ez az éjszaka mind a kettőnknek, Brozonnak is, meg nekem is, legalább egy-egy fél guinee-t jövedelmezett volna, ha a kincs nem tűnik el.
– Thaddeus Sholto gazdag ember – nyugtattam meg őt –, majd lesz rá gondja, hogy fáradozásukért jutalmat nyerjenek, akár megvan a kincs, akár nincs meg.
De a rendőr a fejét csóválta.
– Rossz üzlet – ismételte –, Jones Athelney-nak is az lesz a véleménye.
Sejtelme igaznak bizonyult. A titkosrendőrnek hosszúra nyúlt az arca, amikor megérkeztem a Baker utcába, s csak az üres ládát hoztam magammal; Holmes, Jones és a fogoly is csaknem egyidőben értek oda velem, mert tervüket időközben megváltoztatták, s már útközben jelentkeztek a rendőrségnél. Lakótársam közönyös arccal ült karosszékében, mialatt Small, falábát keresztbe téve ép lábára, szinte érzéketlenül ült vele szemben. Amint az üres ládát megpillantotta, hangosan elnevette magát.
– Ez a maga munkája, Small – morogta Jones dühösen.
– Úgy van; mindent a vízbe dobtam, hogy ne jusson a maguk kezébe – kiáltotta Small diadalmasan. – Az én kincsem volt, s mivel én nem élvezhettem, volt gondom rá, hogy más se élvezhesse. Senkinek a világon nincs joga hozzá rajtam és három emberen kívül, akik most fegyencek az Andamán-szigeteken. Most már biztos vagyok benne, hogy a kincs sohasem lehet az enyém; de tudom azt is, hogy nem lesz másé sem. Amit tettem, azt tettem legalább annyira az ő érdekükben, mint a magaméban. A társaim is szívesebben a Temzébe dobták volna a kincset, semhogy Sholto őrnagy vagy Morstan százados rokonainak vagy barátainak juttassák. Nem azért öltük meg Achmetet, hogy azok gazdagodjanak meg. Csak keressétek a kincset ott, ahol a kulcs van, meg a kis Tonga. Mihelyt láttam, hogy az önök naszádja biztosan utóléri a mienket, biztos helyre juttattam a zsákmányt. Ezért az útjukért hiába várnak jutalmat.
– Becsap bennünket, Small – szólt rá Jones keményen –, ha a kincset a Temzébe akarta volna süllyeszteni, könnyebb lett volna a ládával együtt a habok közé vetni.
– Nekem könnyebb lett volna a habok közé vetni; de önöknek is könnyebb lett volna kihalászni – felelt Small ravasz szemhunyorítással. – Az, akinek volt elég esze ahhoz, hogy nyomon kövessen, elég okos ahhoz is, hogy egy vasládát megtaláljon a Temze fenekén. De most, hogy a drágakövek több mint öt angol mérföldnyi területen szétszórva hevernek, bajos dolog volna megtalálni őket. Persze nekem is nagyon fájt, amikor így tettem. Csaknem megőrültem, amint hajójuk egyre közeledett. De mi haszna a szomorkodásnak? Az életben hol fölfelé haladtam, hol lefelé zuhantam, de azt az egyet megtanultam, hogy eső után köpönyeg.
– Nagyon komoly dologról van szó, Small – mondta a detektív. – Ha előmozdította volna az igazság érvényesülését, ahelyett, hogy akadályozza, akkor ez csak a javára vált volna a törvény előtt.
– Pompás igazság! – gúnyolódott a szökevény fegyenc. – Kinek a zsákmánya volt, ha nem a mienk? Az igazság az, hogy átengedjem a zsákmányt azoknak, akiknek semmi joguk nincs hozzá? Hallgassák meg különben, hogy jutottam én hozzá:
– Húszhosszú évet töltöttem a mocsaras, lázas vidéken, nappal dolgoztam a mangroverfa alatt, éjjel a sáros fegyenckunyhókban kínlódtam, moszkitóktól félholtra csípve, láztól gyötörve, és tűrnöm kellett a sötét bőrű felügyelő visszaéléseit, akinek gyönyörűsége telt a fehérember kínzásában; ilyen körülmények között érdemeltem ki az Agra kincsét. S ennyi áldozatot hoztam volna azért, hogy kiérdemelt jutalmamat más élvezze? Inkább akasszanak fel hússzor, vagy fúródjon belém Tongának egy nyílvesszője, mintsem fegyházban éljek nyomorogva, s érezzem azt, hogy valaki más vígan éli világát palotájában abból a pénzből, amely jogszerűen engem illetne meg.
Small levette sztoikus álarcát, s vad dühvel dörögte a szavakat, miközben a szeme szikrázott, s bilincse élesen csörömpölt szenvedélyes mozdulataira. Amikor így láttam ezt az embert, dühében és féktelen haragjában, csak akkor értettem meg, milyen alapos oka volt Sholto őrnagynak arra, hogy megrémüljön, mikor értesült arról, hogy a becsapott fegyenc nyomára akadt.
– Elfelejti, hogy mi minderről semmit sem tudunk – szólt Holmes nyugodtan. – Nem ismerjük történetét, s így nem ítélhetjük meg, vajon eredetileg a maga oldalán volt-e a jog és az igazság.
– Nagyon jól tudom, uram – felelte Small –, hogy ön az, akinek ezeket a karpereceket köszönhetem. De tisztességesen bánt velem, s én nem is haragszom önre. Ami történt, nyíltan és rendben történt. Nincs okom arra, hogy történetemet eltitkoljam, ha kíváncsi rá. Amit mondok, az lesz a színtiszta igazság, minden betűje, Istenemre!
– Köszönöm.
– Ide teheti a kezem ügyébe a poharat, hogy megnedvesíthessem a számat, ha kiszáradna a torkom. Worcestershire-ból való vagyok, Pershore mellett van a szülőföldem. Ott valószínűleg ma is egész sereg Small él, s gyakran gondoltam is rá, hogy egyszer fölkeresem őket. Csakhogy nem nagy becsületére váltam a családomnak, s mindig az tartott vissza tervem megvalósításától, hogy valószínűleg nemigen fognak örülni a viszontlátásnak. Csupa becsületes, jámbor ember volt, kisgazdák, akiket jól ismertek és becsültek a vidéken, míg engem mindig csavargószámba vettek. De nem sokáig kelletlenkedtem közöttük, mert tizennyolc éves koromban belegabalyodtam egy némberbe, s csak úgy szabadulhattam meg tőle, hogy felcsaptam katonának, s elmentem Indiába.
De a sorsom úgy akarta, hogy ne legyek sokáig katona. Alig tanultam meg az egyenruhában mozogni és a puskával bánni, amikor egyszer esztelenül fürödni mentem a Gangeszba. Szerencsémre velem együtt fürdött az ezred legjobb úszója, John Holder is, századunk őrmestere. Amint a folyam közepén evickéltem, elkapott egy krokodil, s úgy lenyeste jobb lábamat térden fölül, hogy becsületére vált volna akármelyik sebésznek is. A rémület és vérveszteség következtében elájultam, s megfulladtam volna, ha Holder nem kap el, s nem visz ki a partra. Öt hónapig feküdtem a kórházban, s amikor végre ezen a csonka falábamon kibiceghettem onnan, mint rokkantat s minden rendes foglalkozásra alkalmatlan embert kidobtak a hadseregből. Gonoszabbul nem tréfálhatott volna meg a végzet; hasznavehetetlen nyomorék lettem, mielőtt életem huszadik esztendejét betöltöttem. De balvégzetem burkolt áldást rejtegetett magában. Valami Abel White nevű ember, akinek indigóültetvénye volt azon a tájon, felügyelőt keresett, hogy az vigyázzon a kulikra, és dolgoztassa őket. Véletlenül barátja volt a kapitányomnak, aki megsajnált balsorsom miatt. Hogy röviden elmondjam: kapitányom ajánlatára elszegődtem White-hoz, s mivel többnyire lóháton volt dolgom, csonka lábam nem hátráltatott a munkámban, mert térdemmel is jól meg tudtam ülni a lovat. Egész nap az ültetvények között kellett lovagolnom, hogy ellenőrizzem a munkásokat, s ösztökéljem a renyhéket. A fizetésem elég jó volt, a szállásom is kényelmes, s ezért szívesen eltöltöttem volna életem hátralevő részét az ültetvényes szolgálatában. White barátságos ember volt, s gyakran betért kis kunyhómba, hogy pipázzon egyet velem; mert ott a távolban sokkal jobban szeretik egymást a fehér emberek, mint itthon. De hát soha életemben nem ment jól a dolgom hosszabb ideig. Egészen váratlanul, anélkül, hogy készülhettünk volna rá, nyakunkba szakadt a nagy lázadás. A közelmúltban látszólag oly nyugodt volt India, mint Kent és Surrey, s a következő pillanatban kétszázezer fekete ördög szabadult ránk, s az ország valóságos pokollá változott. Önök, uraim, valószínűleg mindezt jobban tudják az újságokból, mint én magam, mert az olvasás nem kenyerem. Én csak azt tudom, amit a saját szememmel láttam. A mi ültetvényünk Muttrában volt, közel az északnyugati tartományok határához. Éjszakánként láttuk, hogy az égboltozat körös-körül piroslott az égő erdők visszfényétől, s naponta tömegesen vonultak át az európaiak feleségükkel és gyemekükkel együtt birtokunkon Agra felé, ahol a legközelebbi csapattest állomásozott.
Abel White nyakas ember volt. A fejébe vette, hogy eltúlozzák a veszedelmet, s azt hitte, hogy az egész lázadás, amilyen hirtelen támadt, éppoly hirtelen véget is fog érni. Mindennap továbbra is ott ült verandáján, megitta rendes whiskyjét, elszívta szivarjait, mialatt a vidék körös-körül lángokban állt. Természetesen én és Dawson, aki feleségével együtt a számadásokat és a gazdaságot vezette, hűségesen kitartottunk mellette. De egy szép napon elkövetkezett a bukás. Én kint jártam az egyik távoli ültetvényen, s este lassan hazafelé lovagoltam. Egyszerre csak egy furcsa tömeg ötlött a szemembe, amely a meredek part szélén hevert. Lelovagoltam, hogy megnézzem, mi az, s amint odaértem, megdermedt ereimben a vér. Dawson felesége volt, darabokra tépve. A sakálok és prérikutyák félig már föl is falták. Nem sokkal odébb maga Dawson feküdt arccal a földön, kezében kilőtt revolverével, s előtte egy rakásban négy sepoy hevert. Megálltam, nem tudva mitévő legyek; amikor egyszerre sűrű füstfelhőt láttam feltörni Abel White tanyájáról, s csakhamar kicsaptak a ház tetején a lángok is. Ekkor tudtam már, hogy kenyéradó gazdámnak nincs rám többé szüksége, s hogy csak saját életemet tékozlom el hiába, ha belekeverednék a dologba.
Onnan, ahol álltam, láthattam a bömbölő, fekete ördögöket, amint piros zubbonyba bújva, százával táncoltak az égő ház körül.
Néhányan felém mutattak, s néhány golyó sivított el a fejem mellett; erre elvágtattam a rizsföldeken keresztül, s késő este szerencsésen elértem Agra falait.
De csakhamar kiderült, hogy a városban éppen olyan kevéssé vagyunk biztonságban, mint máshol. Lázongott az egész ország. Ahol az angolok kis csapatokban összeverődhettek, ott védekeztek, ameddig golyóik elértek. De másutt mindenhol védtelen menekülők voltak. Milliók harcoltak százak ellen, s mind e népség; gyalogság, lovasság és lövészek, akik ellen harcoltunk, a mi saját, válogatott csapatainkból kerültek ki. Olyan emberek voltak, akiket mi magunk képeztünk ki, mi magunk tanítottunk meg a fegyverrel való bánásra és kürtjelzésekre – s ez volt a legborzalmasabb része a dolognak.
Agrában állomásozott a harmadik bengáli gyalogezred, egy osztály sikh, két század lovasság és egy üteg tüzérség. A kereskedőkből és a segédekből alakított önkéntes csapatok; ehhez csatlakoztam én is, falábammal együtt. Július elején Shahgunge mellett megvertük a lázadókat, és egy időre visszaszorítottuk őket; de lőporunk kifogyott, s így vissza kellett vonulnunk Agra városába. Mindenfelől csupa rossz hír érkezett. A térképről láthatják, hogy éppen a közepén voltunk a lázadásnak. Lucknow száz angol mérfölddel távolabb fekszik keletre, és Cawnpore körülbelül éppoly távol délre. De az égnek mind a négy tájáról csak kínzás, gyilkosság és erőszakosság híre érkezett.
Agra városa nagy város; vegyesen nyüzsögnek benne a vakbuzgó hívők és a legvadabb pogányok. Maréknyi csapatunk elveszett volna a szűk, zegzugos utcákban. Ezért vezetőnk jobbnak látta átkelni a folyón, és Agra régi erődjében ütni tanyát. Ennél különösebb helyet nem láttam soha életemben. Óriási terjedelmű. Azt hiszem, több holdnyi területet zárnak körül falai. Csapatunk a vár újabb részében szállt meg asszonnyal, gyerekkel, élelmiszerrel s minden egyébbel együtt. De a vár régi része még tágasabb volt. Kígyózó sikátorok, nagycsarnokok, hosszú folyosók kereszteződtek benne, oly tömkelegben, hogy valóságos útvesztő volt. Ember nem is igen járkált benne, s csak skorpiók és százlábúak tanyáztak üregeiben.
Az erőd előrészét a folyó öblögette s védte is egyben; de a sok oldal- és hátsókaput természetesen őrizni kellett, a vár régi részében éppúgy, mint az új részben, ahol csapataink tanyáztak. Alig volt annyi emberünk, hogy az épület sarkait megrakhassuk, s az ágyúkat kezelhessük; ennélfogva lehetetlen volt a számtalan kapu mindegyike mellé erős őrséget állítani. A főőrség az erőd közepén volt, s minden kaput egy fehér emberre bíztak, s adtak melléje két-három bennszülöttet. Az én parancsom az volt, hogy két sikh-kel az erőd délnyugati részén őrizzek éjjel egynéhány órán át egy kis félreeső ajtót. Ha valami gyanús dolgot vennék észre, el kell sütnöm fegyveremet, mire azonnal segítséget küldenek a főőrségről. Hogy támadás esetén idejekorán megérkezik ez a segítség, azt nem tartottam valószínűnek, mert a főőrség jó kétszáz lépésnyi távolságra volt, s közbül sok terem és sikátor volt.
Egyébként nagyon büszke voltam arra, hogy ezt a kis csapatot rám bízták, mivel újonc voltam, s emellett, féllábú is. Két éjszaka teljesítettem már az őrszolgálatot Pendsab két fiával. Nagy vadképű fickók voltak; Singh Mahomet és Khan Abdallah, mind a kettő régi katona, Chilian Wallah mellett ellenünk harcoltak. Elég jól beszéltek angolul, de velem szemben nagyon szűkszavúak voltak. Szívesebben álltak egész éjjel távolabb tőlem, összebújva, s zagyva nyelvükön egymással beszélgettek. Én magam kiálltam az ajtóba, s lenéztem a széles, kígyózó folyóra s a nagyváros csillogó lámpáira. A dobpergés, a tamtam csörgése és a lázadók ordítozása, akik az ópiumtól és pálinkától megittasodtak, egész éjjel emlékeztettek bennünket arra, mily veszedelmes szomszédságunk van a folyón túl. Kétóránként egy tiszt, aki éjjeli őrszolgálatot teljesített, körüljárta az őrszemeket, hogy meggyőződjék, rendben van-e minden.
Őrségem harmadik éjszakája sötét, esős éj volt. Nem volt nagy élvezet ilyen időben órák hosszat a kapuban álldogálni. Újra meg újra megpróbáltam sikhjeimet beszélgetésre bírni, de nem nagy sikerrel. Hajnali két órakor elhaladt előttünk a felügyelő őrjárat, ez legalább megszakította az unalmas éjszaka egyhangúságát. Mivel láttam, hogy társaim semmiképp sem akarnak velem beszélgetésbe elegyedni, elővettem a pipámat és letettem a fegyveremet, hogy gyufát gyújtsak. A következő pillanatban nekem ugrottak mind a ketten. Az egyik felkapta a puskámat, s a fejemre célzott, mialatt a másik egy nagy kést szegezett a torkomra, s dühösen megesküdött, hogy belém döfi, ha megmukkanok.
Az első gondolatom az volt, hogy a fickók a lázadók mellett állnak, s ez a bevezetése valami nagyobb rohamnak. Ha a sepoyk kezükre kerítik kapunkat, akkor az erődnek meg kell adni magát, s az asszonyokkal és a gyermekekkel úgy fognak elbánni, mint Canonpore-ban.
Amint ez végigfutott a fejemben, már-már segítségért akartam kiáltani, és ez lett volna utolsó kiáltásom. Az, amelyik úgy látszik, megsejtette, mi megy végbe bennem, mert gyorsan ezt súgta a fülembe: „Ne csapj lármát; az erőd nincs veszedelemben, a folyón innen híre sincs a lázadóknak.”
A hangjából megéreztem, hogy igazat beszél; hogy meghalok, amint elkiáltom magam, azt tisztán láthattam a fickó szeméből, így hát hallgattam, és vártam, mit akarnak tőlem.
– Ide hallgass – szólt Khan Abdallah, a nagyobb és a vadabb kettőjük közül –, vagy nyugodtan segítségünkre leszel, vagy örökre elnémítunk, A dolog sokkal fontosabb, semhogy sokáig gondolkozhatnánk. Meg kell esküdnöd Krisztus keresztjére, hogy testestül-lelkestül mellénk szegődsz, mert különben holttestedet levetjük az erőd árkába, s átmegyünk testvéreinkhez, a lázadók táborába. Más megoldás nincs. Mit választasz? Halált vagy életet? Csak három pillanatig gondolkozhatsz, mert mindennek meg kell történnie, mielőtt az őrjárat visszatér.
– Hogy határozzak – feleltem én – előbb, mintsem tudnám, mit kívántok tőlem? Azt az egyet kijelentem, hogy ha az erőd biztonságát veszélyeztetitek, nem járulok hozzá; csak döfjétek belém késeteket:
– Az erőddel semmi dolgunk – szólt Khan Abdallah. – Csak azt követeljük tőled, hogy gazdagodjál meg. Hiszen ezért jönnek ide hozzánk honfitársaid. Ha hozzánk csatlakozol, akkor megesküszünk e csupasz pengére, háromszoros erős esküvel, amelyet sikh soha még nem szegett meg, hogy igazságosan megosztjuk veled a zsákmányt. A kincs egy negyed része a tied lesz. Ebbe csak beleegyezel?
– De micsoda kincsről beszéltek? – kérdeztem. – Én a legnagyobb örömmel meggazdagodom, csak mondjátok meg, mi módon lehetek gazdag?
– Megesküszöl atyád csontjaira, anyád becsületére, hited keresztjére, hogy nem emelsz ránk kezet, s nem árulsz el bennünket egy szóval sem, sem most, sem később soha?
– Megesküszöm – válaszoltam –, ha nem az erőd ellen terveztek merényletet.
– Mi pedig, én meg a társam, megesküszünk, hogy neked adjuk egynegyed részét a kincsnek, amelyet igazságosan felosztunk négyünk között.
– De hiszen csak hárman vagyunk – vágtam közbe.
– Akbar Dostnak is kijár a maga része. Elmondhatjuk a dolgot neked, mialatt itt várakozunk. Állj a kapuba, Singh Mahomed, s jelezd, mikor jönnek! Tudom, hogy az eskü köti az idegent, s így megbízhatunk benned, szahib. Ha agyafúrt hindu lettél volna, akkor esküdhettél volna hazug templomaid összes isteneire, késünk mégis véredet vette volna, s holttested az árokban heverne. De a sikh ismeri az angolt, s az angol ismeri a sikhet. Figyelj hát arra, amit elmondok. Az északi tartományokban él egy rája, aki nagyon gazdag ember, bár országa kicsiny. Nagy vagyont örökölt atyjától, s még többet gyűjtött hozzá ő maga; mert közönséges lelkű ember, s rakásra gyűjti aranyát, ahelyett hogy elköltené. Amikor megkezdődött a lázongás, jó barátja akart lenni az oroszlánnak is és a tigrisnek is – a sepoynak is és az angolnak is. De csakhamar arra a meggyőződésre jutott, hogy a fehér embernek rosszul áll az ügye, mert az egész országban folyton csak az európaiak vereségéről és haláláról lehetett hallani. De a rája nagyon óvatos volt. Olyan tervet eszelt ki, hogy bármiképp forduljon a dolgok rendje, neki mindenesetre megmaradjon vagyonának legalább a fele. Ami aranya és ezüstje volt, azt ott tartotta magánál, palotája boltozatai alatt; de a legdrágább köveket és a legritkább gyöngyöket belerakta egy vasládába, s ezt rábízta hűséges szolgájára, akinek az a megbízatása, hogy a kincset, kereskedőnek öltözve, Ágra várába hozza, s ott megőrizze, amíg újra helyreáll az országban a nyugalom. Ha a lázadók győznek, akkor megmentette drágaköveit. Miután kincsét így megosztotta, a sepoyk-hoz csatlakozott, mert országa határán ezek voltak az erősebbek. De ennek következtében, s ezt be kell látnod, szahib, neked is, vagyona jogos tulajdonává lett azoknak, akik hűségesen kitartottak a zászló mellett. Mármost az az állítólagos kalmár, aki Achmet név alatt utazik, Agra városában van, s igyekszik bejutni ide az erődbe. Magával hozta mostohafivéremet, Akbar Dostot, akit titkába is beavatott. Akbar Dost megígérte neki, hogy ma éjszaka elvezeti őt az erőd egyik oldalkapujához, s célja elérésére a mi kapunkat választotta ki. Itt várunk rá, én meg Singh Mahomed. A hely elhagyatott, és senki sem tud arról, hogy Achmet ideérkezik. A világ többé soha nem fog hallani Achmetről, a kalmárról; de a rája nagy kincsét megosztjuk magunk között. Mit szólsz hozzá, szahib?
– Worcestershire-ben szent és sérthetetlen az emberi élet, de az ember egészen más megvilágításban látja a dolgokat, mikor tűz és gyilkosság dühöng körülötte, s megszokta azt, hogy lépten-nyomon szembekerül a halállal. Az, hogy Achmet, a kalmár, él-e vagy meghal, az teljességgel közönyös volt számomra. Mialatt Abdullah beszélt, szívemet megejtette a kincs, s arra gondoltam, mi mindent tehetnék vele régi hazámban, s hogy elcsodálkoznának a földieim, ha az ő naplopójuk arannyal megtömve érkezne vissza közéjük.
Ennélfogva tisztában voltam már magammal; a sikh azonban, akinek talán úgy rémlett, hogy nehezen tudom magamat elszánni, egyre hevesebben ostromolt.
– Gondold meg, szahib – szólt –, hogy ezt az embert, ha a parancsnok kezébe kerül, felakasztják vagy agyonlövik, s a kormány zsebre dugja minden kincsét, úgyhogy senki sem kap egy rupiát belőle. Már most, ha hozzáférhetünk, miért ne tegyük meg? A drágakövek éppoly jó helyen vannak nálunk is, mint a kormány szekrényeiben. A kincs annyi van, hogy mind a négyen gazdag emberek és urak lehetünk belőle. Senki a világon nem tudhat meg a dologról semmit, mert itt teljesen magunk vagyunk, mint valami szigeten. Minden olyan kedvező tervünkre nézve, hogy kedvezőbb nem is lehetne. Azért hát beszélj, szahib, mondd ki kereken, csatlakozol-e hozzánk, vagy pedig tekintsünk-e ellenségünknek?
– Tietek vagyok testestül-lelkestül – feleltem.
– Helyes – kiáltotta Abdullah, és visszaadta fegyveremet. Látod, hogy megbízunk benned; megtartod szavadat, s mi sem szegjük meg ígéretünket. Most már nincs egyéb dolgunk, mint hogy megvárjuk fivéremet és Achmetet.
– De tudja-e a fivéretek, hogy mi a tervetek? – kérdeztem tőle.
– Az egész terv tőle származik, ő eszelte ki. Most pedig menjünk a kapuba, s őrködjünk együtt Singh Mahomeddal.
Szakadt az eső, mert éppen az esős évszak elején voltunk. Fekete, sűrű felhők borították az eget, s bajos volt ellátni egy kőhajításnyira is. Közvetlenül a kapu előtt mély árok húzódott, de vize több helyen csaknem ki volt száradva, úgyhogy könnyű volt átkelni rajta. Mondhatom, nagyon különösen éreztem magam, mialatt a két marcona sikhkel ott álltam, s vártam azt az embert, aki a halál torka felé közeledett.
Egyszerre csak tolvajlámpát vettem észre túl az erőd árkán. El-eltűnt a földhányások között, s megjelent újra meg újra, lassan közeledett felénk.
– Itt vannak – kiáltottam.
– Szólítsd meg őt, szahib, a szokott módon – suttogta Abdullah –, ne adj okot neki a félelemre. Küldj be bennünket vele, mi majd elvégezzük a többit, mialatt te itt őrt állsz. Tartsd kéznél a lámpást, hogy bizonyosak legyünk, hogy nem tévedünk az emberben.
A fény föl-fölvillanva egyre közeledett, míg végre két sötét alakot láttam túl az árkon. Vártam, amíg lekúsztak az árok sikamlós partján, keresztülgázoltak az iszapon, s fölkapaszkodtak csaknem egészen a kapu elé. Csak ekkor szóltam rájuk fojtott hangon: – Ki vagy?
– Jóbarát – hangzott a felelet. Fölfedtem lámpásomat, mire erős fénysugár áradt a közeledőkre. Az első óriás termetű sikh volt, csaknem övig érő fekete szakállal. A másik alacsony, kövér emberke, sárga turbánban, hóna alatt kendőbe csavart csomaggal. Aggodalmában remegett egész teste. Kezei rángatóztak, mintha láza lett volna, s fejét, amelyből két apró szem villogott ki, úgy forgatta jobbra-balra, mint az egér, mikor ki akar bújni lyukából. Végigfutott rajtam a hideg arra a gondolatra, hogy ezt az embert meg kell ölni; de eszembe jutott a kincs, és szívem kemény lett, mint a kő. Mikor megpillantotta fehér arcomat, örömében nagyot kiáltott, és felém rohant.
– Védelmezz meg, szahib – lihegett. – Fogadd oltalmadba a szerencsétlen Achmet kalmárt. Sok tartományon keresztül utaztam, hogy biztonságot keressek Agra várában. Kiraboltak, megvertek, és csúffá is tettek, mert barátja voltam a kelet-indiai társaságnak. Áldott legyen ez az éjszaka, amely megvéd és megment engem és csekélyke vagyonomat.
– Mi van a csomagban? – kérdeztem.
– Egy vasláda – felelte Achmet –, néhány apró családi ereklye van benne. Mások szemében nincs értéke, de nekem nagyon fájna, ha elveszteném. De különben nem vagyok koldus. Megjutalmazhatlak, ifjú szahib téged is, meg a parancsnokodat is, ha védelmébe fogad.
Nem mertem tovább beszélgetni vele. Minél tovább néztem aggódó arcát, annál nehezebbnek tetszett előttem hidegvérrel megölni őt. Legjobb volt gyorsan végezni vele.
– Vigyétek a főőrségre – parancsoltam. A két sikh jobbról-balról közrefogta, az óriás mögéjük került, s mind a négyen megindultak a sötét kapunyílás alatt. Embert valószínűleg sohasem környékezett még annyira meg a halál. Én a lámpással a kapuban maradtam, s figyeltem egyenletes lépteik zajára, amint tovább haladtak az elhagyott utcákon. Egyszerre csak megszűnt a léptek zaja, s ehelyett hangokat, verekedést és súlyos csapások zuhanását hallottam.
A következő pillanatban, nagy rémületemre, gyors léptek közeledését hallottam, hangos nyögéssel és lihegéssel. Gyorsan a hosszú kapusikátorba fordítottam a lámpámat, s íme, szembefutott velem, sebesen, mint a szél, a kövér ember, arcán véres sebhellyel. De nyomában, mint a tigris, a nagy, fekete szakállú sikh szökdelt, kezében villogó késsel. Soha életemben nem láttam úgy futni embert, mint azt a kis kalmárt. Megelőzte a sik-het, s láttam, hogyha mellettem kijuthat a szabadba, akkor esetleg meg is menekülhet. Szívem ellágyult; de eszembe jutott a kincs, s újra kemény lettem, mint a kő. Amint előttem rohant, lábai közé dobtam fegyveremet, s a kis ember kettőt fordult a levegőben, mint a meglőtt nyúl, majd elvágódott. Mielőtt feltápászkodhatott volna, a sikh rávetette magát, s kését markolatig a bordái közé döfte. A kalmár meg se mukkant, meg se moccant többé. Ott hevert mozdulatlanul, úgy, amint lezuhant.
– Látják, urak, hogy beváltom ígéretemet. Elmondom a dolgot, úgy, ahogy történt, s nem szépítek semmit a saját javamra.
Small elhallgatott, s bilincsbe vert kezével a vízzel kevert whisky után nyúlt, amelyet Holmes kevert számára.
Nem tagadom, hogy szívem mélyéből megutáltam ezt az embert. Amilyen hidegvérrel vett részt a gyilkosságban, s most ugyanilyen nyugodtan, könnyedén beszélt róla! A legszigorúbb büntetés is enyhe volna számára; részvétre, legalábbis az én részemről, nem számíthatott.
Sherlock Holmes és Jones, kezüket a térdükre támasztva, ott ültek, egészen elmélyedve az érdekes történetben; de az ő arcukon is láttam ugyanannak az undornak a kifejezését. Úgy látszik, Small is észrevette, mert szinte dacosan így folytatta tovább:
– Ez persze mind nagy gonoszság volt. De szeretném tudni, akadt volna-e olyan ember, aki a helyemben visszautasítja a zsákmányban való osztozkodást, hogy mindamellett meg is ölesse magát. Arról volt szó különben is, hogy ő vagy én. Ha megmenekül, akkor kiderül minden, s engem valószínűleg rögtön agyonlőnek. Akkoriban nem sokat teketóriáztak az emberrel.
– Folytassa a történetét – mondta Holmes röviden.
– Nos, kivittük Achmetet a kapun, Abdullah, Akbar meg én. A kis emberke rendkívül nehéz volt. Singh Mohamed ott maradt őrt állni. A holttestet olyan helyre vittük, amelyet a sikhek már előre elkészítettek. Hosszú, kígyózó folyosón keresztül nagy csarnokba jutottunk, ahol a düledező fal darabjai hevertek szanaszéjjel. A föld egy helyütt besüppedt, s természetes sírhelyet alkotott. Ebbe az üregbe tettük bele Achmet kalmárt, s befödtük tégladarabokkal. Azután visszatértünk a kincshez.
A láda ott feküdt, ahol Achmet leejtette, amikor először megtámadták. Ugyanaz volt, amely kinyitva itt van most az ön asztalán. Ércfogójáról selyemzsinóros kulcs lógott alá. Kinyitottuk, s a lámpás fénye egész halom drágakövet világított meg, olyan köveket, amilyenekről talán olvastam valamikor, és álmodtam is, de a valóságban még sohasem láttam. A ragyogásba majd belevakultunk. Amikor szemünk eltelt már a látvánnyal, egyenként kiszedegettük a köveket, s jegyzékbe foglaltuk. Volt először is száznegyvenhárom darab tiszta, vízszínű gyémánt, köztük a „nagy mogul”, amely állítólag a második legnagyobb gyémánt az egész világon. Azután 97 darab nagyon szép smaragdot, 170 rubintot, az apróbbakkal együtt 40 darab karbunkulust, 210 darab zafírt, 61 darab achát-követ, azután egész rakás berillt, onixot, türkizt és más olyan drágakövet szedtünk elő, amelyeknek akkor még a nevét sem tudtam. Csak később ismerkedtem meg velük. Volt körülbelül 300 szép gyöngyszem is a szekrényben, tizenkét szem arany koszorúba foglalva. De ezeket később kiszedték, mert amikor újra a birtokomba került a szekrény, ez a 12 gyöngyszem már nem volt benne.
Miután a kincset jegyzékbe foglaltuk, újra megesküdtünk arra, hogy nem hagyjuk cserben egymást s hűségesen megőrizzük a titkot. Megegyeztünk, hogy azsákmányt biztoshelyre rejtjük, amíg az ország nyugalma helyre nem áll újra, s csak azután osztozkodunk rajta. Akkor nagyon veszedelmes és gyanús dolog lett volna, ha olyan értékes drágaköveket magunkkal hordunk. Az erődben nem volt alkalmas hely, ahol a kincset biztosan elrejthettük volna, ezért a ládát át kellett vinnünk abba a csarnokba, ahol a holttestet elföldeltük. A legépebb falrészletbe lyukat csináltunk, a kincset beletettük, s a kiemelt köveket újra visszaillesztettük régi helyükre. A kincs helyét pontosan megjelöltük, s másnap négy tervrajzot készítettem, mindegyikünknek egyet-egyet, s mindegyik alá odatettem a „Négyek jelvényé”-t; mert megesküdtünk, hogy utolsó csepp vérünket is feláldozzuk egymásért, ha kell, s hogy testvériesen osztozkodunk mindenen. Ezt az esküt – s erre esküszöm – soha sem szegtem meg.
Önök, uraim, ismerik az indiai lázadás történetét. Miután Wilson bevette Delhit, és Colin Lucknowot fölmentette az ostrom alól, az ellenállás véget ért. Új csapatok özönlöttek az országba, és Nana szahib elmenekült az országból. Greathed százados csapatai elfoglalták Agrát, s a sepoykat elűzték. A béke visszatért az országba, s mi négyen már-már azt reméltük, hogy nemsokára baj nélkül elindulhatunk a megosztott zsákmánnyal. De egyetlen pillanat semmivé tette terveinket. Valamennyiünket letartóztattak, mint Achmet kalmár gyilkosait.
Az eset így történt: A rája azért bízta kincsét Achmetra, mert tudta, hogy megbízható ember. De keleten gyanakvók az emberek. Mit tett tehát a rája? Megbízta egy másik, még bizalmasabb szolgáját, hogy kémkedjék az előbbire. A második szakadatlanul ügyelt Achmetra, s mint az árnyék nyomon követte mindig. Azon az éjszakán is utána osont, s látta, amint eltűnt a kapu torkolatában. Természetesen azt hitte, hogy Achmet baj nélkül bejutott az erődbe.
De másnap, amikor szabályszerűen bejutott az erődbe, Achmetnak sehol semmi nyomát nem találta. Ez annyira megdöbbentette, hogy szóba hozta egy őrmester előtt, s így csakhamar a parancsnoknak is a fülébe jutott, aki elrendelte, hogy azonnal tartsanak alapos vizsgálatot, s így rá is akadtak a holttestre. Éppen, amikor már azt hittük, hogy nincs mitől félnünk, mind a négyünket elfogtak, s gyilkossággal vádolva törvény elé állítottak. Hárman őrt álltunk azon az éjszakán a kapu mellett, a negyedik társunkat pedig többen látták a meggyilkolt társaságában. A drágakövek szóba sem kerültek a bíróság előtt, mert a ráját száműzték Indiából, úgyhogy a kincs iránt senki sem érdeklődött. De a gyilkosság tisztán bebizonyosodott, s kétségtelen volt, hogy mind a négyünknek része volt benne. A három sikhet életfogytiglan tartó kényszermunkára ítélték, engem pedig halálra. De később ítéletemet megváltoztatták, s úgy büntettek engem is, mint a többieket.
Különös helyzetbe kerültünk. Mind a négyünket láncra vertek, s alig volt reményünk a menekülésre; s emellett olyan titkunk volt, amely paloták lakóivá tehetett volna bennünket, csakhogy sajnos, nem vehettük hasznát. Mialatt várt ránk a legnagyobb szerencse, úgy hogy csak a kezünket kellett volna kinyújtanunk utána, el kellett tűrnünk a legifjabb kamasz durvaságait is. Rizzsel és vízen éltünk, s irgalmatlanul dolgoztunk. Ez mardosta a szívemet, és csaknem megőrjített, de meglehetősen kitartó és szilárd voltam, s így uralkodtam magamon, és vártam a kedvező alkalmat.
Végre úgy tűnt, hogy az megérkezett Agrából Madrasba, s onnan Blair szigetére, az egyik Andamán szigetre küldtek. Ott alig volt néhány fehér fegyenc, s mivel kezdettől fogva jól viselkedtem, csakhamar kiváltságos helyzetbe kerültem. Egy kunyhót jelöltek ki számomra a Hope-Townban, s a magam ura lettem. Ez a Hope-Town nyomorúságos koszfészek a Mount Harriet lejtőjén. Egy darab földet művelés alá fogtunk, de ezentúl ott éltek a bennszülött emberevő vadak, akik folyton lestek a kedvező alkalmat, hogy mérgezett nyílvesszőiket belénk szúrják. Napközben alaposan el voltunk foglalva a földmunkával, a csatornázással, az ültetvényekkel s egész sereg egyéb dologgal, de este volt egy kis szabad időnk is. A többi közt megtanultam az orvos számára gyógyszereket készíteni, s hol ezt, hol azt ellestem tudományából. Emellett folyton lestem az alkalmat a szökésre, de a sziget sok száz angol mérföldre van minden más szárazföldtől, s körülötte a tengeren csaknem mindig szélcsend van, így a szökés csaknem lehetetlen volt.
Sommerton doktor, az orvos, jókedvű, eleven fickó volt, s a tisztek esténként nála gyűltek össze kártyázni. A gyógyszertár, ahol dolgozgattam, a szoba mellett volt, s egy kis ablakon beláttam hozzájuk. Gyakran, amikor egyedül voltam, eloltottam a lámpát a gyógyszertárban, s azután nyugodtan hallgattam a tisztek beszélgetését az ablakban állva, s néztem a kártyázást. Ez szórakoztatott, mert magam is szerettem kártyázni. Sholto őrnagy, Morstan százados és Brown Bromby hadnagy a bennszülött csapatok vezetői játszottak rendesen az orvossal és két-három fogházbeli tisztviselővel. Nagyon kedélyes kis társaság volt. De volt valami, ami hamarosan szöget ütött a fejemben: a tisztek ugyanis mindig veszítettek, s a civilek mindig nyertek. Nem mintha azt akarnám ezzel mondani, hogy csaltak volna, csak a tényt említem. A vén fogházfelügyelők, mióta az Andamán-szigeteken éltek, nemigen tettek egyebet, mint hogy kártyáztak, s a gyakorlat mesterré tette őket. A tisztek minden este szegényebbek lettek, de annál mohóbban kártyáztak. Sholto őrnagyra járt rá legjobban a rúd. Eleinte bankjeggyel és arannyal fizetett, de csakhamar váltókat írt alá, mégpedig nagy összegekről. Hébe-korba nyert egy ideig, de mire újra bátrabb lett, a szerencse ismét elpártolt tőle. Egész nap búskomoran kóborolt, mint valami viharfelhő, s túlságosan ráadta magát az ivásra.
Egy este még többet vesztett, mint rendesen. Éppen kunyhómban ültem, amikor Morstan századossal hazafelé közeledett az úton. Testi-lelki, elválaszthatatlan jó barátok voltak. Az őrnagy szinte őrültnek látszott a veszteség miatt.
– Végem van, Morstan – szólt. – Ki kell lépnem a katonaságból; tönkrementem.
– Ostobaság, vén cimbora – vigasztalta a másik, kezét Sholto vállára téve. – Rajtam is alaposan eret vágtak, de...
Ennyit hallottam: de ez folyton ott motoszkált a fejemben.
Pár nap múlva Sholto őrnagy az öböl mentén lézengett. Megragadtam az alkalmat, és megszólítottam.
– Tanácsát szeretném kérni, őrnagy úr – szóltam.
– Mi baj, Small? – kérdezte, kivéve szájából a szivart.
– Kérdezni akarok valamit az őrnagy úrtól. Ki volna itt alkalmas ember arra, hogy rábízzanak egy rejtett kincset? Tudom, hol van elrejtve fél millió font, s mivel nem vehetem hasznát, azt gondoltam, hogy tulajdonképpen legjobb volna a kincset az illetékes hatóság kezébe juttatni; talán jutalmul leszállítanák büntetésemet.
– Egy fél millió, Small? – kiáltott fel elámulva, s vizsgálódva nézett rám, hogy lássa, komolyan beszélek-e.
– Annyi, uram – csupa drágakő és gyöngyszem. S a legérdekesebb, hogy az igazi tulajdonosát száműzték és kiközösítették, úgyhogy tulajdonjogát nem érvényesítheti többé, ennélfogva a kincs azé, aki először ráakad.
– A kormányé, Small, a kormányé – dadogott az őrnagy. De a szó a torkán akadt, s tisztán láttam, hogy a kezemben van.
– Ó, őrnagy úr, tehát úgy gondolja, hogy a főkormányzónak tegyek jelentést? – kérdeztem nyugodtan.
– Egyelőre semmit sem kell elhamarkodni, mert később megbánhatnád, Small. Mondd el előbb a dolgot részletesen. Közöld velem a tényállást.
Elmondtam az egész történetet, némi változtatással, de úgy, hogy a rejtekhelyre nem akadhatott rá. Amikor befejeztem, némán állt, s mélyen elgondolkozott. Szájának rángásán láttam, mennyire küzd önmagával.
– Ez nagyon fontos dolog, Small – szólalt végre. – Ne szólj róla egyelőre senkinek a világon. Majd később beszélünk még az ügyről.
A második este, barátjával, Morstan századossal együtt az éjszakai csöndben, kezében lámpással eljött kunyhómba.
– Szeretném, Small, ha Morstan századosnak is elmondanád a történetet – kérte.
Én elismételtem azt, amit az őrnagynak elmondtam.
– Nem lehetetlen az eset – felelte, amikor befejeztem. – Mit gondolsz, Morstan, foglalkozzunk a dologgal?
A százados rábólintott.
– Halljad hát, Small – mondta az őrnagy –, barátommal megbeszéltük a dolgot, s arra a következtetésre jutottunk, hogy a te titkodhoz a kormánynak tulajdonképpen nincsen semmi köze; ez a te magánügyed, amelyre vonatkozólag természetesen jogod van a saját belátásod szerint cselekedni. A kérdés most már az, mit kívánsz a dologért?
Megtennénk, hogy az ügyeddel foglalkozunk, ha a feltételekről megegyezhetünk.
Hideg, közönyös hangon iparkodott beszélni; de szemei csillogtak az izgalomtól és a sóvár vágytól.
– Nos, uraim, ami azt illeti – válaszoltam látszólag nyugodtan, de belsőmben éppoly izgatottan –, az én helyzetemben, csak egyetlen szerződésről lehet szó. Azt kívánom önöktől, hogy nekem és három pajtásomnak módot nyújtsanak szabadságunk visszaszerzésére. Akkor fölvesszük önöket is szövetségünkbe, s kiadjuk önöknek a kincs ötödrészét, amelyen megosztozhatnak.
– Hm! – szólt. – Egyötöd részét! Ez nem nagyon csábító ajánlat.
– Mindegyikükre jutna ötvenezer font.
– De hogy szabadítsunk meg benneteket? Amit kívántok, az lehetetlenség.
– Nem teljességgel – feleltem. – A tervet a legapróbb részletekig átgondoltam. Szökésünk egyetlen akadálya az, hogy nincs az útra megfelelő naszádunk és elegendő élelmiszerünk. Kalkuttában vagy Madrasban száz számra akad vitorlás naszád, amely jó volna nekünk. Szerezzenek számunkra alkalmas naszádot, aztán szökjünk meg éjjel együtt valamennyien, szálljunk ki valahol az indiai partvidéken. Így önök teljesítenék a szerződésben elvállalt kötelezettségüket.
– Ha legalább csak egy emberről volna szó – mondta az őrnagy.
– Vagy mindenki, vagy senki – feleltem határozottan. – Megesküdtünk. S mi négyen semmit sem tehetünk egymás nélkül.
– Látod, Morstan – szólt erre az őrnagy –, Small embere szavának. Nem tágít barátjaitól. Azt hiszem, megbízhatunk benne.
– Nem tiszta dolog – aggodalmaskodott Morstan százados –, de a pénz igazán kapóra jönne, hogy gallérunkat megmenthessük.
– Nos, Small – döntött végre az őrnagy –, amennyire tőlünk telik, segítségetekre leszünk. De mindenekelőtt természetesen meg kell győződnünk arról, hogy amit elmondtál, az igaz. Mondd meg, hol van elrejtve a láda; én majd szabadságot kérek, s a legközelebbi havi felváltáskor átmegyek Indiába, hogy megvizsgáljam a dolgot.
– Ne oly tüzesen – vágtam közbe, s annyival hidegebb lettem, amennyivel ő izgatottabb. – Először meg kell szereznem pajtásaim beleegyezését. Újra hangsúlyozom, hogy vagy mind a négyen, vagy egyikünk sem.
– Ostobaság! – fakadt ki az őrnagy. – Mi köze a fekete fickóknak a mi megállapodásunkhoz?
– Fekete vagy fehér – válaszoltam –, hozzám tartoznak, s mi erősen ragaszkodunk egymáshoz.
– Egyszóval, találkoztunk másodszor is, s ekkor ott volt Singh Mahomed, Khan Abdullah és Akbar Dost is. Még egyszer megbeszéltünk mindent, s végül megállapodásra jutottunk. Mindegyik tisztnek adunk egy-egy tervrajzot, amelyben meg volt jelölve a kincs rejtekhelye a falban. Sholto őrnagy átmegy Indiába, hogy meggyőződjék a valóságról, a ládát azonban ott hagyja a rejtekhelyen. Miután pedig szerez egy kis naszádot a kellő élelmiszerrel, elküldi azt Rutland szigetére, ahol hajóra szállunk. Ő azután újra megkezdi szolgálatát. Morstan százados pedig szabadságot kér. Vele találkozunk majd Agrában, végleg szétosztjuk a kincset, s kiadjuk neki a saját és az őrnagy részét is.
Minderre ünnepélyes esküt tettünk, amelynél ünnepélyesebbet emberi elme ki nem gondolhat, száj ki nem mondhat. Egész éjjel virrasztottam a papír mellett tollal kezemben, s mire hajnalodott, készen volt a két terv, s alatta volt a „négyek jelvénye” s Abdullah, Akbar és Mahomed neve meg az én aláírásom.
De hosszú történetem bizonyára kifárasztja önöket, uraim, és türelmetlenül várják, hogy biztos zár alá tehessenek. Rövid leszek tehát. Sholto, a gazember, elutazott Indiába; de soha többé nem tért vissza. Morstan százados nemsokára megmutatta nekem Sholto nevét egy postagőzös utasainak jegyzékében. Nagybátyja meghalt, s vagyonát rátestálta; mindemellett elkövette azt az aljasságot is, hogy öt embert a leggyalázatosabb módon becsapott. Morstan nemsokára elutazott Agrába, s amint sejtettük, a kincsnek csak hűlt helyét találta. A gazember mindent ellopott, anélkül, hogy csak egyetlen egyet is beváltott volna a föltételek közül, amelyekben megállapodtunk.
Ettől a naptól kezdve csak a bosszúnak éltem. Nappal és éjjel csak ez járt az eszemben, ez emésztett. Szenvedélyemmé vált a bosszú gondolata, amely elnyomott és legyőzött minden egyebet. Nem törődtem a törvénnyel, sem a bitófával. Egyetlen gondolatom az volt, hogy megszökjek, Sholtót felhajszoljam, s kezemet a torkára tegyem. Maga a kincs is háttérbe szorult azzal a mohósággal szemben, amellyel Sholtón bosszút akartam állni. Amit valaha föltettem magamban, azt addig még mindig megvalósítottam. De ebben az esetben számos, keserves esztendő telt el, amíg időm elérkezett. Előbb említettem már, hogy szert tettem némi orvosi tudásra. Nos, egyszer, mikor Sommerton doktor éppen lázban feküdt, a fegyencek ráakadtak az erdőben egy kis bennszülött andamanra, aki haldokolva egy elhagyott helyre vonszolta magát, hogy meghaljon. Mérges volt ugyan, mint a kígyó, de én mégis belekényszerítettem az orvosságot, s néhány hónap múlva csakugyan talpra is állítottam. Ettől kezdve ragaszkodott hozzám; nem akart visszatérni erdőibe, hanem mindig ott lézengett a kunyhóm körül. Megtanultam valamit zagyva beszédéből, s ezért még jobban megszeretett.
Tonga – ez volt a neve, jól tudott evezni, s volt egy saját nagy kenuja. Amikor láttam, hogy hozzám szegődött, s kész mindenre, hogy szolgálatomra legyen, azt hittem, elérkezett a megfelelő alkalom a szökésre. Mindent vele beszéltem meg. Egy meghatározott éjszakán csónakját el kellett hoznia egy régi kikötőhelyre, amelyet már régóta nem őriztek, hogy ott bevegyen ladikjába. Megbíztam azzal is, hogy rakja meg a csónakot vízzel telt tökedénnyel, jó csomó Yamsszal, kókuszdióval és édes burgonyával. A kis Tonga hű volt, és megbízható. Odaadóbb társa soha sem volt senkinek a világon. A kitűzött időben csónakostul ott volt a megbeszélt helyen, s nem telt bele egy óra sem, messze kinn voltunk a tengeren. Tonga magával hozta minden földi jószágát, fegyvereit és bálványait. A hosszú bambuszdárdából, amelyet magával hozott, és kókuszgyékényéből készítettem valami vitorlafélét. Tíz napig kószáltunk a tengeren találomra ide-oda, a tizenegyedik napon végre kedvünkben járt a szerencse. Fölszedett bennünket egy kereskedelmi hajó, amely tele maláji rakománnyal, Singapore-ból Jiddab felé tartott. Csodálatos társaság volt a hajón, s Tonga meg én csakhamar jól éreztük magunkat közöttük. Volt a hajó embereinek egy jó tulajdonságuk: békén hagytak bennünket, és nem kérdezősködtek.
Ha elmondanám azt a sok kalandot, amelyet kis pajtásommal átéltünk, nem köszönnék meg, mert nem jutnék a végére reggelig sem. Bekóboroltuk az egész világot; mindig történt valami, ami megakadályozott bennünket abban, hogy eljussunk Londonba. De egész idő alatt egy percre sem feledkeztem meg tulajdonképpeni célomról. Minden éjjel Sholtóról álmodtam. Álmomban százszor is meggyilkoltam. Végre, körülbelül három-négy évvel ezelőtt eljutottunk Angliába. Sholto lakóhelyét nagyon könnyen megtaláltam, s azonnal rajta voltam, hogy megtudjam, vajon pénzzé tette-e a kincset vagy sem? Összebarátkoztam egy emberrel, aki segítségemre volt – a nevét nem mondom meg, mert senkit sem akarok bajba sodorni. Tőle megtudtam, hogy Sholtónak megvannak még a drágakövei, s ezután mindenféleképp arra törekedtem, hogy az őrnagy közelébe férkőzzem; de Sholto ravasz ember volt, s két fián és indus szolgáján kívül folyton két bokszolóval is őriztette magát.
Egyszer azonban értesítettek, hogy Sholto haldoklik. Azonnal a kertbe siettem, azt remélve, hogy mégis csak bosszút állhatok rajta. Az ablakhoz lopóztam, s láttam, hogy ott fekszik az ágyon, amely mellett ott állt két fia. Már be akartam ugrani a szobába, s mind a hárommal megküzdeni, amikor láttam, hogy álla lecsuklott; ebből tudtam, hogy vége. De még az éjszaka behatoltam a szobájába, s átkutattam irományait, hogy a kincs nyomára akadjak. De hiába kutattam, gyűlölettel és keserűséggel telve távoztam. De előbb ráírtam még a „négyek jelé”-t egy darab papírra, amint a terven volt, s mellére tettem, hogy vigye magával a sírba annak a négy embernek a jelét, akiket becsapott és meglopott.
Eddig abból éltünk, hogy a szegény kis Tongát vásárokon és bódékban, mint fekete kannibált mutogattam. Nyers húst evett, és eljárta harci táncát. Így azután minden este a napi munka után volt egy kalapra való aprónk. Ami eközben a Pondicherry-Lodge-ban történt, arról folyamatosan értesítettek. Pár évig semmi újság nem volt, csak az, hogy a kincset mindenfelé keresték. De végre megjött a hír, amelyre oly sokáig várakoztam. Ráakadtak a kincsre. A ház ormában volt, Bertalan Sholto vegyészeti laboratóriumában. De hogy jussak én oda a falábammal!? Lehetetlennek látszott, amíg nem hallottam a tetőbe vágott csapóajtóról, s ugyanakkor meg nem tudtam azt is, hány órakor szokott Bertalan Sholto vacsorázni. Ilyen körülmények között lehetett Tonga a segítségemre. Hosszú kötelet kellett a derekára kötnie, s mivel úgy tudott kúszni, mint a macska, könnyű volt lejutnia a tetőre, s onnan a csapóajtóba. De Mr. Sholto, sajnos, saját szerencsétlenségére még a szobában volt. Tonga azt gondolta, hogy nagyon okosan cselekedett, amikor nyílvesszőjét belelőtte, mert ahogy a kötélen felmásztam, büszkén járt fel s alá a szobában, mint a páva. Nagyon el is csodálkozott, amikor a kötél végével nekiestem, s átkoztam a vérszopó kis koboldot.
Először lebocsátottam a kincsesládát a kötélen, s azután magam is lecsúsztam utána, miután rátettem az asztalra a „négyek jelé”-t, annak bizonyságául, hogy a drágakövek végre a jogos birtokosok kezébe jutottak. Tonga felhúzta a kötelet a magasba, becsukta az ablakot, s utánam jött ugyanazon az úton, amelyen feljutott a szobába.
Hogy mi történt ezután, azt már tudják. Hallottam, amikor a hajósok beszélgettek Smith Aurora nevű gőznaszádjának gyorsaságáról, s azt gondoltam, hogy ezt a hajót felhasználom a menekülésre. Az öreg Smithnek sok pénzt ígértem, ha baj nélkül eljuttat hajónkra; de a titokból semmit sem árultam el neki. Mindezt nem azért mondom el önöknek, uraim, hogy szórakozzanak – mert hálámat nem érdemlik meg –, hanem azért, hogy tudja meg az egész világ, milyen csúnyán bánt velünk Sholto őrnagy, s hogy milyen ártatlan vagyok én a fia halálában.
– Nagyon különös történet – merengett Sherlock Holmes. – Tehát vittek magukkal kötelet? Ezt nem tudtam. Mondja csak, hogy történt, hogy Tongának volt még egy nyílvesszője, amikor ránk lőtt a naszádból, holott azt reméltem, hogy mind elveszítette.
– El is veszítette, uram, valamennyit, egynek a kivételével, amely éppen benne volt nádfúvójában.
– Ahá, természetesen – mondta Holmes –, erre nem is gondoltam.
Jones Athelney már türelmetlenkedni kezdett.
– Kedvébe jártam, Holmes – szakított félbe –, de ideje, hogy mesemondónkat biztos helyre juttassuk. A kocsi lent vár még két rendőrrel együtt. Köszönöm szíves segítségüket. Természetesen önöket is ki fogják majd hallgatni. Egyelőre jó éjszakát!
– Jó éjszakát, uraim – szólt Jonathan Small.
– Csak előre, Small, hogy szemmel tarthassam.
Ez volt az utolsó szava az óvatos Jones-nak, mikor elhagyták a szobát.

 

 

BEFEJEZÉS

– Tehát ez a vége a mi kis drámánknak – mondtam, miután egy kis ideig némán szivaroztunk. – Félek, hogy ez az utolsó kaland, amelynek során alkalmam volt módszerét tanulmányozni. Miss Morstan kitüntetett azzal, hogy elfogadott jövendő férjének.
Holmes panaszosan felnyögött.
– Ettől féltem – sóhajtott. – Valóban nem gratulálhatok önnek.
Kissé meg is sértődtem.
– Van talán valami oka arra, hogy választásommal elégedetlen legyen?
– Éppenséggel nincs, sőt ellenkezőleg. Véleményem szerint, alig ismertem életemben nála szeretetre méltóbb fiatal hölgyet, s emellett pompásan beválna munkatársnak az efféle esetek földerítésében. Ez irányban határozott tehetsége van. Vagy megőrizte volna-e egyébként oly gondosan az Agra kincsének tervrajzát atyja papírjai közül? De a szerelem kedélyhullámzás, s ami a szenvedélyekre vág, az ellensége a nyugodt, józan észnek, amelyet a legtöbbre becsülök. Én magam sohasem házasodnék meg, már pusztán az attól való félelemből sem, hogy az ítélőképességemet elhomályosítaná.
– Remélem – szóltam nevetve –, hogy az én ítélőképességem megállja a próbát. De ön nagyon kimerült, Holmes.
– Igen, egész jövő héten olyan pocsék állapotban leszek, mint a mosogatórongy.
– Különös – töprengtem –, hogy váltakoznak önnél a lelki állapotok. A példátlan erélyesség és a kitartás időszakaira oly rohamok következnek, amelyeket másoknál renyheségnek neveznénk.
– Igaza van – válaszolta –, bennem megvan a lehetőség arra is, hogy lusta, semmirekellő és ahhoz is, hogy egészen derék, munkabíró fickó legyek. Gyakran eszembe jut az öreg Goethe következő két sora:

„Kár, hogy a természet csak egy embert teremtett belőled. Mert megvolt az anyaga egyaránt a derék és a gazfickóhoz.”

– De, hogy mégegyszer visszatérjek a Norwood-esetre, látja, hogy Smallnak, amint feltételeztem, volt a házban szövetségese. Ez nem lehetett más, mint Lal Rao, a házmester; ennélfogva Jonesnak kétségtelenül megvan az az érdeme, hogy egyetlen egy halat ő egyedül csípett horogra a nagy halászat közben.
– A jutalmat nagyon igazságtalanul osztják – válaszoltam erre. – Minden munkát ön végzett. Én kedves feleséget szereztem magamnak, Jonesé az egész dicsőség – mi marad önnek?
– Nekem? – kérdezte Sherlock Holmes –, nekem megmarad a kokain. S keskeny fehér kezét kinyújtotta a palack után.
Szegény barátom! Szerencsére a legközelebbi „érdekes eset” nem sokáig várat magára, amely újra fölébreszti lelke összes erejét. A titkosrendőrség a bajban sohasem nélkülözheti segítségét – s ez is vigasz.