VILÁG-EGYETEM

Richard Dawkins
FOLYAM AZ ÉDENKERTBŐL
Darwinista elmélkedések az életről

(Tartalom)

 

 

Henry Colyear Dawkins (1921-1992),
az oxfordi St. John's College professzora emlékére,
aki oly mesterien megvilágította számunkra a dolgokat.

 

 

„Folyóvíz jő vala pedig ki Édenből a kert megöntözésére”

GENEZIS 2, 10.

 

 

 

Előszó

„Úgy tűnik, természetnek hívják
a részecskék milliárdjait,
melyek végtelen biliárd-
játszmában vesznek részt.”

PIET HEIN

Piet Heinnek sikerült megragadnia a fizika világának lényegét. Ám amikor a térből vaktában visszapattanó atomok olyan objektummá állnak össze, amely bizonyos, látszatra ártatlan tulajdonsággal rendelkezik, sorsdöntő eseményre kerül sor a Világegyetemben. Ez a tulajdonság az önsokszorosítás képessége; azaz az objektum a környezetében fellelhető anyagokból el tudja készíteni önmaga pontos mását, a másolás során adódó apróbb hibákat is beleértve. Ebből a páratlan, a Világegyetem bármely pontján játszódó eseményből nem kevesebb következik, mint a darwini kiválasztódás és az a barokkos burjánzás, amit bolygónkon életnek nevezünk. Soha ily sok tényt nem magyarázott még meg ily kevés feltevés. A darwini elmélet nemcsak hogy bőségesen elégséges magyarázattal szolgál az élet tényeire, de a gazdaságos, szikár eleganciában, ahogyan ezt teszi, olyan költői szépség rejlik, amely a világ legelbűvölőbb eredetmítoszait is túlszárnyalja. Könyvem megírására többek között az sarkallt, hogy hozzájáruljak a darwini teória ösztönző erejének elismertetéséhez. Több költészet van a mitokondriális Évában, mint legendabeli névrokonában.
Az életnek leginkább az a sajátossága „ejti ámulatba mindazokat, akik egyszer is belegondoltak” – hogy David Hume szavait idézzük –, hogy mechanizmusai, ezúttal Charles Darwin szavaival élve, e „rendkívül tökéletes és bonyolult szervek”^[1], oly kimerítő részletességgel szerveződtek valamely feladat betöltésére. A földi élet ezen túlmenően túláradó sokszínűségével ragad meg minket: a fajok számát több tíz millióra becsüljük: ennyiféle életforma létezik Földünkön. Könyvem megírására a fentieken kívül az is késztetett, hogy meggyőzzem az Olvasót: az élet DNS-kódolt szövegek áthagyományozásának szinonimája. Az én „folyóm” a DNS folyama, amelynek ágai átáramlanak a földtörténeti korokon. Ez a metafora meglepően hasznosnak bizonyul, ha továbbszőve, a folyónak az egyes fajokat saját genetikai játszmáik határai közé szorító meredek partjaira gondolunk.
Így vagy úgy, csaknem minden írásommal a darwini szelekciós elv szinte korlátlan erejére kívántam rámutatni – valahányszor elegendő idő van az ősi önsokszorosítás következményeinek kibontására, ez az erő szabadul el. A Folyam az Édenkertből is ennek a küldetésnek a terméke. Azzal foglalkozik, mi történik akkor, ha a visszahatások láncolata egyfajta földönkívüli csúcspontra jut, mikoron a replikátorok beleszólnak az atomi biliárd eleddig szerény játszmájába.
Hadd fejezzem ki köszönetemet mindazoknak, akik könyvem megírásában támogatással, tanáccsal vagy építő kritikával segítségemre voltak: Michael Birkettnek, John Brockmannek, Steve Daviesnek, Daniel Dennettnek, John Krebsnek, Sara Lippincottnak, Jerry Lyonsnak és mindenekelőtt feleségemnek, Lalla Wardnak, aki a rajzokat is készítette. Egy-egy bekezdést korábban megjelent cikkeimből emeltem át. Az 1. fejezet digitális és analóg kódokra vonatkozó kitételei a Spectatorban 1994. június 11-én megjelent cikkemen alapulnak. A 3. fejezetben beszámolok Dan Nilssonnak és Susanne Pelgernek a szem fejlődésére vonatkozó vizsgálatairól, ennek részleteit a Nature-ben 1994. árpilis 21-én megjelent ismertetésemből merítettem. Ez úton mondok köszönetet mindkét újság szerkesztőinek, akik megbíztak a fenti cikkek megírásával. Végül hadd köszönjem meg John Brockmannek és Anthony Cheethamnek, hogy felkértek a sorozatban való részvételre.

Oxford, 1994

 

 

1. FEJEZET
A digitális folyam

Minden nép legendákban meséli el ősei történetét, és ezek a legendák gyakran vallási kultuszokba szerveződnek. Az emberek tisztelik, mi több, imádják őseiket – és jó okkal: hiszen az ősök, és nem természetfölötti istenek őrzik az élet kulcsát. A megszülető szervezetek többsége elpusztul, mielőtt ivaréretté válna. A fennmaradó, szaporodó kisebbségből újabb elkülönülő kis csoport mondhat csak magáénak több ezer nemzedéket megélt utódokat. Ez a parányi kisebbség alkotja az ősök kiválasztott gyülekezetét. Az ősök kevesen vannak, az utódok sokan.
Minden valaha is élt szervezet – állat, növény, baktérium vagy gomba, minden „csúszó-mászó állat”, sőt e könyv valamennyi okasója – őseire visszatekintve a következő büszke kijelentéssel élhet: egyetlen ősöm sem múlt ki fiatalon. Valamennyien megélték a felnőttkort, és mindegyik talált magának legalább egy másik nembeli partnert, amellyel sikeresen párosodott.^[2] Egyetlenegy ősünket sem terítette le ellenség, ölte meg vírus vagy egy elhibázott lépés a szikla peremén, mielőtt legalább egyetlen utódot világra hozott volna. Kortársaik ezrei vallottak kudarcot a fenti szempontból, őseink közül azonban egyetlen sem. Az iménti kijelentések megtévesztően kézenfekvőnek tűnnek, mégis számtalan következménnyel járnak: számtalan furcsa, váratlan, meglepő vagy megvilágító erejű következménnyel. Könyvem ezekkel a kérdésekkel foglalkozik.
Mivel minden szervezet minden génjét őseitől kapja, nem pedig ősei sikertelen kortársaitól, ezért minden szervezet sikeres génekkel rendelkezik. Megvan bennük az őssé válás – azaz a túlélés és szaporodás – képessége. Ezért a szervezetek olyan géneket örökölnek, amelyek jól megépített géppé formálják őket – olyan testekké, amelyeknek legfőbb célja, hogy ősökké váljanak. Ezért olyan jó repülők a madarak, jó úszók a halak, másznak olyan ügyesen a majmok, terjednek olyan ellenállhatatlanul a vírusok. Ezért szeretjük az életet és a nemiséget, ezért szeretjük a gyerekeket. Mindez azért van, mert kivétel nélkül valamennyien sikeres ősök megszakítatlan sorától örököljük valamennyi génünket. A világ olyan szervezetekkel népesül be, amelyek rendelkeznek az őssé válás képességével. Ez dióhéjban a darwinizmus lényege. Természetesen Darwin jóval többet mondott ennél, és napjainkban mi is többet mondhatunk, ezért is íródott ez a könyv.
Többen mégis félreértik az előző bekezdésben mondottakat, ami ha természetes is, mélységesen kártékony. Az ember kísértésbe esik, hogy azt gondolja: amennyiben őseink sikeresek voltak, az utódaikra örökített gének is jobb minőségűek lehettek, mint amit szüleiktől kaptak. Vagyis a sikerük valamiként rányomta bélyegét génjeikre, s ezért olyan ügyesek utódaik a repülésben, úszásban, udvarlásban. Ez teljesen helytelen, elhibázott nézet! A gének nem javulnak fel használat közben, egyszerűen csak továbbörökítődnek, éspedig néhány igen ritka véletlen hibától eltekintve változatlanul. Nem a siker teszi a jó géneket. A jó gének teszik a sikert, és bármit művel is egy egyed élete folyamán, ennek a legcsekélyebb kihatása sincs génjeire. A jó génekkel született egyedeknek a legnagyobb az esélye, hogy sikeres ősökké váljanak; ezért a jó gének nagyobb valószínűséggel adódnak tovább, mint a rosszak. Minden nemzedék egyfajta szűrőként, rostaként működik: a jó gének átrostálódnak a következő nemzedékbe, míg a rosszak fiatalon vagy szaporodás nélkül elpusztult testekben végzik. Sokszor az utóbbiak is megélhetnek egy-két nemzedéket, talán mert szerencséjükre jó génekkel osztoznak ugyanazon a testen. Ahhoz azonban, hogy rosták ezrein jusson keresztül, egyiken a másik után, a génnek többre van szüksége szerencsénél. A több ezer nemzedéken átörökítődött gének valószínűleg a jók közül kerülnek ki.
Azt mondtam tehát, hogy a nemzedékek során átörökített gének azok, amelyek az ősöket alkotják. Ez igaz is, mégis létezik egy szembeszökő kivétel, amellyel foglalkoznom kell, mielőtt a jelenség tisztázatlansága zavart keltene. Némely egyed gyógyíthatatlanul steril, mégis szemlátomást arra rendeltetett, hogy segédkezzék génjei továbbadásában. A dolgozó hangyák, méhek, darazsak és termeszek sterilek. Nem azon munkálkodnak, hogy maguk váljanak ősökké, hanem nővéreiket és fivéreiket segítik ehhez hozzá. Itt két dolgot kell megértenünk. Először is, bármely állatfajban egyazon nemzedék tagjai nagy valószínűséggel ugyanazon génekkel rendelkeznek. Másodszor, a környezet és nem a gének határozzák meg mondjuk, hogy valamely termesz tovább szaporodik-e vagy steril dolgozóvá válik. Minden termeszben vannak olyan gének, amelyek adott környezeti feltételek mellett steril dolgozóvá formálják, más feltételek között viszont ivaros egyeddé. Az utóbbi ugyanazokat a géneket adja tovább, amelyek továbbadásában a steril dolgozók segédkeznek. Ők pedig ugyanazon gének hatása alatt tevékenykednek, amelyek másodpéldányait az ivaros egyedek szervezete tartalmazza. E géneknek a dolgozókban található példányai azon munkálkodnak, hogy ivaros társaikat átsegítsék a nemzedékek rostáján. A termesz dolgozók hím- és nőneműek egyaránt lehetnek, a hangyáknál, méheknél és darazsaknál azonban minden dolgozó nőstény; az elv egyebekben változatlan.
Tulajdonképpen nagy vonalakban ugyanez vonatkozik a madarak, emlősök és más állatok bizonyos fajaira, amelyekben a fiatalokat idősebb testvérek és nővérek gondozzák. Az előbb mondottakat összegezve, a gének mintegy megválthatják átjutásukat a rostán azzal, hogy nemcsak a saját test, hanem egy rokon őssé válásában is segédkeznek.
A könyvem címében megidézett folyam a DNS folyama, ez pedig az időn és nem a téren folyik át. Az információ folyója ez, nem csontoké és szöveteké: nem maguké a szilárd testeké. Az információ voltaképpen átfolyik a testeken és hatással van rájuk, viszont az információnak ezt a folyamát az egymás után sorjázó testek tapasztalatai és teljesítményei egyáltalán nem befolyásolják. Sőt, nem hat rá, nem szennyezi egy további lehetséges, látszólag sokkalta hatalmasabb erő: a nemiség sem.
Minden egyes sejtünkben felerészt anyai, felerészt apai gének találhatók. Ezek titkos összeesküvése tesz bennünket azzá a finom és egységes ötvözetté, amik vagyunk. Maguk a gének azonban nem olvadnak össze, mindössze a hatásaik. A maguk részéről sziklaszilárd önállósággal rendelkeznek. Ha eljön az ideje, egy gén vagy átörökítődik egy utódba, vagy sem. Az apai és anyai gének nem olvadnak össze: önállóságukat megőrizve rekombinálódnak. Egy adott génünk vagy anyai, vagy apai eredetű. Négy nagyszülőnk, nyolc dédszülőnk stb. egyikéből, és csakis egyikéből származik.
A gének folyamáról beszéltem, de ugyanígy beszélhettem volna a földtörténeti korokon keresztül masírozó jó cimborák csapatáról is. Egy-egy nemzedék összes génje hosszú távon társa egymásnak. Rövid távon az ugyanabban a testben lakozó többi génhez van több közük. A gének akkor örökítődnek tovább, ha olyan testeket építenek, amelyek a faj által választott életmódot és szaporodási formát szolgálják. Ennél azonban többről van szó. Egy gén akkor maradhat fent, ha eredményesen működik együtt ugyanazon faj – ugyanazon folyam – más génjeivel. A hosszú távú fennmaradáshoz egy génnek jó cimborának kell lennie. Egy másik faj génjei más folyamhoz tartoznak. Ezekkel már nem muszáj szót értenie – legalábbis nem az előbbi értelemben –, mivel másfajta testeken osztoznak.
Egy faj meghatározó sajátossága, hogy minden tagján ugyanaz a génfolyam áramlik keresztül, ezért egy faj valamennyi génjének jó barátságban kell állnia a többivel. Új faj akkor jön létre, amikor egy létező faj kétfelé ágazik. Ekkor a génfolyamok is elágaznak az időben. A gén szemszögéből a faji elkülönülés, új faj keletkezése a „hosszú búcsú” kezdete. A részleges elkülönülés rövid időszakát követően a két folyam útja mindörökre elválik egymástól, egyikük vagy másikuk az idők során ki is száradhat. A folyamok partjai által határolt víz újra meg újra elkeveredik a nemi rekombináció révén. Ám a víz sosem lép ki medréből, nem szennyez be más folyamot. Miután egy faj kettéoszlott, a létrejövő két génállomány többé nem társulhat egymással. Immár nem találkoznak ugyanabban a testben, így nem is kell barátságban maradniuk. Nem érintkezhetnek egymással – amin ez esetben a szó szoros értelmében a nemi érintkezés lehetetlenségét értjük, a gének ideiglenes szálláshelye, a test, nem közösülhet más fajhoz tartozó testtel.
Miért kell a két fajnak elkülönülnie? Mi az oka génjeik hosszú búcsújának? Mi készteti a folyamot arra, hogy elágazzon, hogy szétkanyargó két ága soha többé ne találkozzon? Ha a részletek tisztázatlanok is, a jelenség legfőbb összetevője vitán felül a földrajzi elkülönülések véletlene. Való igaz, a gének folyama az időben folyik, de társulásuk testekhez kötött, a testek pedig a tér adott pontjához rendelhetők. Egy észak-amerikai szürke mókus kereszteződni tud egy angol szürke mókussal, már ha valaha is találkoznak az életben. Csakhogy nem valószínű, hogy találkoznak. Az észak-amerikai szürke mókusok génfolyamát majd ötezer kilométernyi óceán választja el az angol szürke mókusokétól. A két génállomány megszakította a barátságot, habár feltehetőleg alkalomadtán szót értenének még. Búcsút mondtak egymásnak, ha – egyelőre – a búcsú nem is végleges. Ám néhány évezredes elkülönülés után a két folyam már annyira eltávolodott egymástól, hogy többé nem tudják kicserélni génjeiket. Az „eltávolodás” ez esetben nem a térre, hanem a genetikai összeférhetőségre értendő.
Szinte bizonyos, hogy valami ehhez hasonló játszódott le a szürke és vörös mókusok még régebbi elkülönülése során. Ezek a fajok már nem keverednek. Ha elterjedési területük földrajzilag átfedi is egymást Európában, és jóllehet némelykor összekülönbözhetnek egy-egy dión, szaporodóképes utódokat már nem hozhatnak létre. Genetikus folyamuk túl messzire kanyarodott egymástól, magyarán, génjeik többé nem férnek meg egy testben. Sok-sok nemzedékkel korábban a szürke és vörös mókusok ősei ugyanazok az egyedek voltak. Később azonban földrajzilag elszigetelődtek – talán egy hegylánccal vagy vízzel, végül pedig az Atlanti-óceánnal. Génállományuk is különvált tehát. A földrajzi elkülönülés az összeférhetőség hiányát eredményezte. A jó cimborákból rossz cimborák lettek (vagy ez derült volna ki róluk egy párosodási kísérlet során). A rossz cimborákból azután még rosszabb cimborák, míg végül, napjainkra szó sem lehet többé cimboraságról. Búcsújuk immár végleges. A két folyam elkülönült, és a továbbiakban csak még inkább elkülönül egymástól. Ugyanez történt mondjuk őseink és az elefántok őseinek jóval korábbi elválása során. Vagy a struccok (ugyancsak őseink) és a skorpiók őseinek esetében.
Mostanára hozzávetőleg harmincmillió ága létezik a DNS-folyamnak, mert ennyire becsülik a fajok számát a Földön. Azt is kiszámították, hogy a jelenleg élő fajok az összes valaha élt faj mindössze egy százalékát teszik ki. Ebből következik, hogy összesen hárommilliárd DNS-folyam létezett. A mai harmincmillió egyszer és mindenkorra elkülönült egymástól. Sokuknak az a sorsa, hogy elenyésszen, mivel a fajok zöme kihal. Ha visszafelé haladunk a harmincmillió folyam mentén (az egyszerűség kedvéért a folyamágakat is folyamoknak nevezem), azt találjuk, hogy egyik a másik után más folyókkal egyesül. Az emberi gének folyama nagyjából ugyanakkor egyesült a csimpánz-gének folyamával, mint a gorilla-géneké, tehát mintegy hétmillió évvel ezelőtt. Néhány millió évvel visszafelé haladva az időben azután az afrikai emberszabású majmok közös folyama egyesül az orangután-gének folyójával. Még korábban a gibbon-gének folyója is csatlakozik hozzá – ez a folyó folyása mentén haladva több ágra, gibbonnok és sziamangok önálló fajaira ágazik szét. Visszafelé haladva az időben genetikai folyónk mind több és több folyóval egyesül, az időben előrejutva pedig az óvilági és újvilági majmokra, továbbá a madagaszkári makikra válik szét. Még távolabb az időben folyamunk más nagyobb emlőscsoportokéval egyesül: a rágcsálókéval, macskafélékével, denevérekével, elefántokéval. Eztán elérünk a különböző hüllők, madarak, kétéltűek, halak, gerinctelenek leágazási pontjára.
Csínján kell azonban bánnunk a folyam-metaforával. Ha az összes emlőshöz torkolló elágazásra gondolunk – mondjuk a szürke mókushoz vezető folyócskával szemben –, könnyen kísértésbe eshetünk, hogy holmi óriásfolyót képzeljünk el, amilyen a Mississippi és a Missouri egybeömlése. Hisz az emlősök származásvonala végső soron újra meg újra elágazik, míg az összes emlőst létrehozza – a mókuscickánytól az elefántig, a föld alatt túró vakondtól a fák koronáján himbálózó majmokig. A folyam emlős-ágának oly rengeteg nagy fontosságú fő vízi utat kell táplálnia, hogyan is lehetne más, mint hatalmas, hömpölygő víztömeg? Csakhogy ez az elképzelés alapjaiban elhibázott. Amikor az összes mai emlős ősei elszakadtak a nem-emlősöktől, ez az esemény semmivel sem volt jelentősebb bármely más faji elkülönülésnél. Ha élnek akkor természettudósok, tán észre sem veszik. A gének új folyamága vékony erecske lehetett csupán. Egy apró éjszakai lény génjeit hordozta, amely nem különbözött jobban nem-emlős unokatestvéreitől, mint a vörös mókus a szürkétől. Csak utólag visszatekintve ítéljük egyáltalán emlősnek az ősi emlőst. Akkoriban mindössze egy volt a számtalan emlősszerű hüllőfaj közül, s semmi sem különböztette meg a tucatnyi apró, pofával rendelkező, rovarevő lénytől, a dinoszaurusz-étkek parányi morzsájától.
A drámaiság ugyanilyen hiánya jellemezhette az állatok összes többi nagy rendszertani csoportja – a gerincesek, puhatestűek, rákok, rovarok, gyűrűsférgek, laposférgek, csalánozók stb. – korábbi elkülönülését. A folyamot – amelyből kiváltak a puhatestűek (és mások), hogy ebből az ágból megint elkülönüljenek a gerincesek (és mások) – alkotó (valószínűleg féregszerű) lények két populációja még annyira hasonlíthatott, hogy kereszteződni tudtak egymással. Az egyedüli ok, amiért mégsem tették, holmi esetleges földrajzi akadály lehetett, talán a korábban összefüggő vizeket elszigetelő szárazulat. Senki sem sejthette, hogy az egyik populációból származnak később a puhatestűek, míg a másikból a gerincesek. A két DNS-folyó ekkor csupán alig elkülönülő erecske volt, amiként az állatok fenti két törzse is alig különbözhetett egymástól.
A zoológusok mindezt persze tökéletesen tudják, mégis hajlamosak elfeledkezni róla a valóban nagy rendszertani csoportok, például a puhatestűek és gerincesek vizsgálatakor. Abba a hibába esnek, hogy sorsdöntő eseményként képzelik el ezeknek a nagyobb rendszertani egységeknek a szétágazását. Tévedésük oka, hogy abban az áhítatos tiszteletben nőttek fel, amely az állatok országának minden egyes leágazásában valami mélységesen egyedi eseményt látott; ezt néha a német Bauplan szóval jelölik. Jóllehet a szó mindössze „tervrajzot” jelent, elismert szakszóvá vált, úgyhogy magam is így használom, ha (mint megdöbbenve fedeztem fel) nincs is bent az Oxford English Dictionary legújabb kiadásában. (Mivel némely kollégámnál kevésbé rajongok ezért a szóért, bevallom, nem csekély Schadenfreude, káröröm borzongatja hátamat hiánya láttán: az utóbbi példának okáért bent van a szótárban, nincs tehát miért tiltakoznunk az idegen kifejezések használata ellen.) A Bauplant gyakran fordítják „alapvető testtervnek”. A bajkeverő itt az „alapvető” jelző (vagy ami ezzel egyenértékű, a fellengzős némethez fordulás, a mélység érzékeltetésére). Mindez komolyan félrevezeti a zoológusokat.
Egyikük például felvetette, hogy a kambrium (mintegy 500-600 millió évvel ezelőtt) korabeli evolúció gyökeresen különbözhetett a későbbitől. Okfejtésének lényege, hogy napjainkban már csak új fajok keletkeznek, míg a kambriumban jelentek meg a főbb rendszertani csoportok, amilyenek a puhatestűek és a rákok. Óriási tévedés! Még az olyan gyökeresen eltérő élőlények is, mint amilyenek a puhatestűek és a rákok, eredetileg ugyanannak a fajnak földrajzilag elkülönülő populációi voltak. Egy darabig még kereszteződhettek volna is, ha találkoznak, de ez elmaradt. Évmilliók elszigetelt fejlődése után tettek szert azután azokra a bélyegekre, amelyek alapján a mai zoológus puhatestűekként és rákokként osztályozza őket. Ezeket a jegyeket a hangzatos „alapvető testterv” vagy Bauplan elnevezéssel illetik. Csakhogy az állatok országának főbb Bauplanjai csupán fokonként tértek el a közös kezdetektől.
Bevallom, némi, meglehetősen nagydobra vert nézeteltérés uralkodik a zoológusok között arra vonatkozólag, mennyire fokozatos vagy „ugrásszerű” az evolúció. Ám senki, hangsúlyozom, senki sem képzeli, hogy az evolúciós ugrások egyszeriben vadonatúj Bauplant eredményezhettek. Az említett szerző 1958-ban vetette papírra sorait. Ma már csak kevés zoológus helyezkedik nyíltan erre az álláspontra, ki nem mondottan mégis megteszik, amikor úgy beszélnek, mintha a főbb rendszertani csoportok mintegy maguktól, készen szökkentek volna elő, ahogyan Pallasz Athéné Zeusz fejéből, és nem a földrajzilag véletlenszerűen elszigetelődött ősi populációk elágazásából keletkeztek.^[3]
Molekuláris biológiai vizsgálatok mindenesetre sokkalta közelebbi rokonoknak mutatták a nagy állatrendszertani csoportokat, mint gondolni szoktuk. A genetikus kódot egyfajta szótárnak is felfoghatjuk, amelynek hatvannégy szavát (egy négybetűs ábécé lehetséges tripletjeinek kombinációit) egy másik nyelv huszonegy szavára (a húsz aminosav és egy írásjel) fordítjuk le. Annak esélye, hogy véletlenségből még egyszer ugyanehhez a 64:21-es leképezési arányhoz jutunk, egy a milliószor milliószor milliószor milliószor millióhoz. Ennek ellenére a genetikai kód mondhatni pontról pontra megegyezik minden, valaha is megvizsgált állatban, növényben és baktériumban. Minden földi élőlény egyetlen közös őstől származik, ehhez nem férhet kétség. Senki nem is vitatja, mégis megrökönyödést keltett, milyen közeli hasonlatosság mutatkozik például a rovarok és gerincesek között, ha nem csupán a genetikai kódot magát vizsgáljuk, hanem a genetikus információ részletes sorrendjét is. Meglehetősen bonyolult genetikai mechanizmus felelős például a rovarok szelvényezett testfelépítéséért. Kísértetiesen hasonlatos genetikai hatásmechanizmust találtak az emlősökben is. Molekuláris szempontból minden állat igen közeli rokona egymásnak, mi több, a növényeknek is. A baktériumokig kell visszamennünk, hogy távoli unokatestvérekről beszélhessünk, és a genetilkai kód maga még ez esetben is megegyezik a mienkével. Azért tudunk ilyen pontos számításokat végezni a genetikai kóddal a Bauplanok anatómiája helyett, mert az előbbi szigorúan digitális, a számokkal pedig pontosan dolgozhatunk. A gének folyója digitális folyó. Most pedig sürgősen meg kell magyaráznom, mit is jelent ez a műszaki szakkifejezés.
A technika digitális és analóg kódoltat különböztet meg. A lemezjátszók és magnetofonok – s a mai napig a telefonok zöme – analóg kódokat használ. A kompakt lemezek, számítógépek és a legtöbb modern telefonrendszer ezzel szemben digitális kódokat alkalmaznak. Egy analóg telefonrendszerben a levegő nyomásváltozásainak (a hangoknak) állandó hullámzását ennek megfelelő feszültségkülönbségekké alakítják át az elektromos hálózatban. A lemezjátszó hasonló elv szerint működik: a hangbarázdák rezgésre késztetik a lejátszótűt, amelynek mozgását ennek megfelelő feszültségingadozásokká alakítják. A túloldalon azután ezeket a feszültségingadozásokat a telefon fülhallgatójába szerelt rezgő membrán vagy a lemezjátszó hangszórója visszaalakítja a megfelelő levegő- azaz hanghullámokká. Minden lehetséges feszültségérték, bizonyos határokon belül, elektromos jellé alakul, és a köztük mutatkozó különbség az, ami számít.
Egy digitális telefonnál mindössze két feszültségérték vagy lehetséges feszültségértékek – mondjuk 8, esetleg 256 – elkülönült sorozata kerül az elektromos hálózatba. Az információt nem ezek a feszültségértékek hordozzák, hanem az elkülönült szintek elrendezése, amit impulzuskód-modulációnak neveznek. Egy adott időpontban mérhető feszültségérték csak ritkán egyezik meg pontosan a mondjuk nyolctagú, névleges értékek valamelyikével, mégis a felfogó apparátus a megjelölt feszültségekhez legközelebb eső feszültségre kerekíti le, úgyhogy a vonal túloldalán csaknem tökéletes leképezés érhető el, ha maga az átvitel módja nem is tökéletes. Mindössze annyit kell tennünk, hogy kellő távolságban állapítsuk meg az egyes szinteket, hogy a véletlen ingadozásokat soha ne a rossz szinthez rendelje, ne magyarázza félre a felfogó készülék. Ez a digitális kódok felbecsülhetetlen előnye, és ezért tér át mind több audio- és videokészülék – s az információs technológia általában – a digitális rendszerekre. Azt, gondolom, mondanom sem kell, hogy minden számítógépes művelet digitális. Kényelmi okokból bináris – azaz kettes számrendszerű – kóddal dolgoznak, vagyis mindössze két feszültségszinttel 8 vagy 256 helyett.
Még egy digitális telefon esetében is a kagylóba érkező és a fülhallgatót elhagyó hanghullámok változatlanul a levegő nyomásának analóg ingadozásai. Csupán az átalakított, továbbított információ digitális. Egyfajta kódot kell itt is felállítani, amely az analóg értékeket mikroszekundumonként elkülönült impulzusok sorozatává alakítja, tehát digitálisan kódolt számokká. Mikor szerelmünkkel enyelgünk telefonon, hangunk és érzelmeink minden aprócska rezdülése, minden szenvedélyes sóhajtás, az epekedés megannyi finom árnyalata kizárólag számok formájában továbbítódik a telefonhuzalon. Számok fakasztanak könnyekre bennünket – feltéve ha elég gyorsan kódolják és dekódolják őket. A modern elektronika kapcsolási sebessége oly gyors, hogy egy telefonvonal idejét feldarabolhatják, valahogy úgy, ahogyan a sakkmester osztja meg idejét húsz partner között egy szimultán játszmában. Ezért ugyanaz a telefonvonal egyszerre több ezer beszélgetést közvetíthet, amelyek ha látszatra egyidejűek is, elektronikusan elszigeteltek, és nem zavarják egymást. Egy adatokat szállító központi vonaton – sokuk manapság már nem elektromos huzal, hanem vagy közvetlenül hegycsúcstól hegycsúcsig sugárzott, vagy műholdakról visszaverődő rádióhullámok – számok tömkelege áramlik át. Ám az imént elemzett leleményes elektronikus elszigetelődés következtében ez digitális folyamok ezreiből áll, amelyek csak a szó felszínes értelmében folynak ugyanabban a mederben, amiként a szürke és vörös mókusok is hiába osztoznak ugyanazokon a fákon, génjeik soha nem keveredhetnek el.
Visszatérve a technika világába, az analóg jelek hibái nem sokat számítanak mindaddig, amíg ismételten másolásra nem kerülnek. Egy magnószalag csak alig hallhatóan surrog – hacsak nem erősítjük föl a hangot, amivel egyúttal a surrogást is felhangosítjuk, újfajta zajt keltve a lejátszás során. Ám ha többször átmásoljuk a szalagot, úgy vagy száz „nemzedék” után már nem hallunk mást rajta, csak pokoli surrogást. Hasonló gonddal kellett megküzdeni az analóg telefonrendszerek korában. Egy telefonjel elenyészik a hosszú huzalon, ezért körülbelül 1,5 kilométerenként fel kell erősíteni. Az analóg rendszerek idején ez igen nagy problémának számított, mivel minden egyes erősítés tovább növelte a háttérzaj mértékét. A digitális jeleket ugyancsak fel kell erősíteni. Csakhogy ez esetben a már ismertetett okokból a felerősítés nem jár hibával: az információ tökéletesen átjut, függetlenül attól, hány felerősítő állomást iktattunk közbe. A háttérzaj száz és száz kilométer után sem növekszik.
Gyerekkoromban anyám elmagyarázta nekem, hogy idegsejtjeink a szervezet telefonhálózatát képviselik. De vajon analóg vagy digitális hálózatot-e? Érdekes módon a kettő keverékét. Egy idegsejt különbözik az elektromos huzaltól. Hosszú, vékony cső ez, amelyen kémiai változások hullámai terjednek tova, olyan, akár egy földön sistergő gyújtózsinór. Azzal a különbséggel, hogy az idegsejt eredeti állapota gyorsan helyreáll, és rövid pihenés után újabb kisülésre képes. Az idegrostokon terjedő hullámok kilengésének mértéke – a gyújtózsinór hőmérséklete – változhat, amint a hullám tovahalad, ez azonban lényegtelen. A kód nem vesz róla tudomást. Vagy ott van a kémiai impulzus, vagy sem, akárcsak két elkülönült feszültségszint a digitális telefonnál. Ilyen értelemben az idegrendszer digitálisnak mondható. Csakhogy az idegi impulzusok nem szorulnak bitekbe: nem alkotnak elkülöníthető kódszámokat. Ehelyett az üzenet erősségét (a hangerősséget, a fényerőt, talán még az érzelmek hőfokát is) az impulzusok szaporasága kódolja. A mérnökök impulzusfrekvencia-modulációnak nevezik ezt a mechanizmust, amely az impulzuskód-moduláció alkalmazása előtt nagy népszerűségnek örvendett körükben.
Az impulzusok gyakorisága analóg mennyiség, ha maguk az impulzusok digitálisak is: vagy ott vannak, vagy sem, középút nincs. Az idegrendszer ugyanazt a hasznot húzza mindebből, mint bármely más digitális rendszer. Az idegsejtek működésmódjából adódik az erősítő állomások jelenléte, nem százkilométerenként, hanem milliméterenként – hozzávetőleg nyolcszáz ilyen állomás található a gerincvelő és ujjbegyeink között. Amennyiben számítana az idegimpulzusok kilengésének – a gyújtózsinór sistergésének – mértéke, az üzenet már karunkon végigfutva felismerhetetlenül eltorzulna, a zsiráf nyakáról nem is szólva. Minden egyes erősítés további véletlen hibákkal tetézné a rendszert, hasonlóan ahhoz, mint amikor nyolcszázadszor másolják le ugyanazt a magnószalagot, vagy minden xeroxmásolatról újabb másolatot készítenek. A nyolcszázadik fénymásolt „nemzedéken” már csak elmosódott szürke foltokat látnánk. Az idegsejtek problémájára a digitális kódolás nyújtja az egyetlen megoldást, és a természetes kiválasztódás élt is a lehetőséggel. Ugyanez mondható el a génekről.
Francis Crick és James Watson – a gének molekuláris szerkezetének felfedezői – helye, véleményem szerint, Arisztotelész és Platón mellett van. Nobel-díjukat az „élettan és orvostudomány” területén elért eredményeikért kapták, ami nagyon is helyénvaló, mi több, másként elképzelni sem lehet. Folyamatos forradalomról beszélnünk csaknem önellentmondás, pedig a két fiatalember által 1953-ban elindított szemléletváltozás nem csupán az orvostudományt forradalmasította újra meg újra, hanem az életre vonatkozó egész tudásunkat. Maguk a gének és a genetikai betegségek mindössze a jéghegy csúcsát képviselik ebben a gyökeres átalakulásban. A Watson és Crick utáni molekuláris biológiában a legforradalmibb az, hogy digitálissá vált.
Watson és Crick munkássága nyomán tudjuk, hogy a gének finom belső szerkezete merőben digitális információ hosszú fonalaiból áll. Mi több, velejéig digitális információról beszélhetünk a szó valódi értelmében, amiként az a számítógépekben és kompakt lemezekben feldolgozásra kerül, nem olyan felemásan, mint az idegrendszerben. A genetikai kód nem bináris, mint a számítógépek, és nem is nyolcszintes, mint a telefonrendszerek esetében, hanem négy elemből, négy jelből áll. A géneknek ez a gépies kódja kísértetiesen hasonlít a számítógépekéhez. A szakkifejezések különbségeitől eltekintve egy molekuláris biológiai folyóirat oldalait bármikor felcserélhetjük egy számítógépes szaklap hasábjaival. Több más következménye mellett az élet lényegét átértelmező digitális forradalom egyszersmind a végső, halálos csapást jelentette a vitalizmusra – arra a meggyőződésre, amely szerint az élő anyag mélységesen különbözik a nem élőtől. 1953-ig még hihető volt, hogy van valami alapvetően és tovább nem egyszerűsíthetően titokzatos az élő protoplazmában. Ennek vége szakadt. Az élet mechanisztikus szemléletére hajló filozófusok legmerészebb álmaikban sem reméltek ilyen hatalmas áttörést.
Képzeljük el a következő sci-fi cselekményt. A mű nagyobbára a mienkével megegyező technológiai környezetben játszódna, mindössze felpörögnének kissé az események. Jim Crickson professzort elrabolja egy gonosz idegen erő, és arra kényszeríti, hogy biológiai fegyvereket kikísérletező laboratóriumaiban dolgozzék. A civilizáció megmentéséhez elkerülhetetlen, hogy néhány szigorúan titkos információt a külvilág tudomására hozzon, csakhogy minden normális kommunikációs csatorna megtagadtatott tőle. Egy kivételével. A DNS kód hatvannégy triplet „kodonból” áll, amely elegendő a teljes kis- és nagybetűs ábécé, a tíz szám, térköz és egy pont átírására. Crickson professzor leemel egy fertőző influenzavírust a laboratóriumi polcról, és genomjába beírja palackpostája teljes szövegét, tökéletes angol mondatokban. Többször is elismétli üzenetét a manipulált genomban, amelyhez könnyen felismerhető „zászlójelzést” biggyeszt – mondjuk az első tíz törzsszámot. Ezt követően beoltja magát a vírussal, majd egy emberekkel telezsúfolt helyiségben tüsszögni kezd. Influenzajárvány söpör végig a világon, és távoli országok orvosi laboratóriumaiban lázasan próbálják feltérképezni a genomot az oltóanyag elkészítéséhez. Hamarosan kiderül, hogy a genomban furcsa minta ismétlődik. A törzsszámokon felbátorodva – amelyek semmiképpen nem köszönhetők a véletlennek – valaki kódtörő módszereket javasol. Innen már rövid út vezet Crickson professzor üzenete teljes szövegének megfejtéséhez, amelyet szertetüsszögött a világban.
Az öröklődés, amely a Földön előforduló bármely életformára egyetemesen érvényes, velejéig digitális. Szóról szóra átmásolhatnánk mondjuk az Újszövetséget az emberi genom azon részeibe, amelyeket jelenleg „hulladék” DNS tölt ki – azaz a szervezet által fel nem használt vagy legalábbis a mindennapi értelemben fel nem használt DNS. Testünk minden egyes sejtje tartalmazza a negyvenhat nagyszerű mágnesszalag megfelelőjét, amelyekről számtalan, egyszerre munkálkodó olvasó-író fej veszi le a digitális jeleltet. Minden egyes sejtben ezek a szalagok – a kromoszómák – ugyanazt az információt tartalmazzák, csakhogy a különböző sejtekben az olvasó-író fejek az adatbázis különböző részleteit keresik ki a maguk sajátos céljainak megfelelően. Ezért különböznek az izomsejtek a májsejtektől. Nincs tehát semmiféle lélek kormányozta életerő, semmiféle lüktető, fújtató, sarjadzó rejtelmes protoplazma-kocsonya. Az élet nem egyéb, mint digitális információ, bitek halmaza.
A gének is merőben információból állnak, amelyet kódolni, újrakódolni és dekódolni kell, anélkül, hogy az információ eközben szemernyit is sérülne, vagy megmásítaná jelentését. A tiszta információ átmásolható, és mivel digitális információról van szó, az átmásolás hitelessége rendkívüli. A DNS elemei oly pontossággal másolódnak át, ami túlszárnyalja a modern technika valahány vívmányát. Nemzedékeken át másolódnak át így, s az időnkénti hibák gondoskodnak a változatosság megteremtéséről. Az élővilágnak ebben a változatosságában automatikusan azok a kódolt kombinációk szaporodnak el, amelyek dekódolva ugyane DNS-üzenetek megőrzésére serkentik az őket hordozó szervezeteket. Mi – és velünk együtt valamennyi élőlény – a programozásért felelős digitális adatbázis elterjesztésére programozott túlélőgépek vagyunk. A darwinizmust ma a tiszta, digitális kód szintjén a túlélők túléléseként értelmezhetjük.
Ha jól meggondoljuk, nem is lehetne másként. Elképzelhetnénk ugyan analóg átöröklési rendszert is. Láttuk azonban, mi történik az analóg információval, mikor több, egymást követő nemzedéken át átmásolásra kerül. Kínai suttogássá fajulna. A felerősített telefonrendszerek, újramásolt magnószalagok, a fénymásolatok fénymásolatai esetében az analóg jelek oly érzékenyek a felgyülemlő károsodásokkal szemben, hogy bizonyos korlátozott számú másolatnál több nem is készíthető. A gének ezzel szemben akár tízmillió nemzedéken át is képesek önmaguk másolására, miközben alig károsodnak. Az evolúció azért működik, mert – az alkalmankénti mutációktól eltekintve, amelyeket a természetes kiválasztódás vagy kigyomlál, vagy megőriz – a másoló folyamat tökéletes. Csupán egy digitális átörökítő rendszer képes fenntartani a darwini elveket a földtörténeti korok évmillióin keresztül. 1953, a kettős spirál felfedezésének éve, tehát nem csupán az élet misztikus, ködös értelmezésének vetett véget, hanem ettől az évtől kezdve tekintik az evolúciót digitális folyamatnak.
Nagy erejű kép, ha elképzeljük a merőben digitális információ földtörténeti korokon méltóságteljesen áthömpölygő folyamát, amely hárommilliárd ágra szakad. De mikor hagyja el ez az információ az élet ismerős tájait? Mikor hagyja oda a testeket, kezeket, lábakat, szemeket, agyakat, pofaszakállakat, leveleket és fatörzseket, gyökereket? Mikor hagy el minket és testrészeinket? Vajon mi valahányan – állatok, növények, egysejtűek, gombák és baktériumok – puszta partok vagyunk, amelyek között a digitális információ folyócskái áramlanak? Bizonyos értelemben igen. Ám, amint már jeleztem, többről van itt szó. A gének tevékenysége nem merül ki abban, hogy másolatokat készítenek magukról, amelyek nemzedékről nemzedékre továbbadódnak. Idejüket a testekben töltik, és meghatározzák annak a testnek a formáját és viselkedését, amelyben éppen tartózkodnak. Eszerint a testek is fontosak.
Egy jegesmedve teste példának okáért – a fenti szóképpel élve – nem puszta folyópart, amely digitális folyócskát határol. Egyszersmind a jegesmedvékre jellemző bonyolultsággal rendelkező gép is. A jegesmedvék egész populációjának összes génje egyfajta közösséget alkot – jó cimborák ők, akik ellökdösődnek egymással az időben. Mégsem töltik minden idejüket a közösség többi tagjának társaságában: váltogatják partnereiket a közösséget alkotó génkészletből. A géneknek ezt a közösségét úgy határozhatjuk meg, hogy olyan génkészletet jelentenek, amely a közösség bármely más génjével találkozhat (nem találkozhat viszont a világon fellelhető harmincmillió többi közösség egyetlen más tagjával sem). A tulajdonképpeni találkozásra mindig a jegesmedve egy sejtjében kerül sor. Ez a test pedig több a DNS-t hordozó egyszerű tartálynál.
Kezdetnek legyen elég annyi, hogy már maga a sejtek száma, amelyek mindegyikén belül teljes génkészlet található, szédítő: mintegy kilencszázbillió egy kifejlett hím medve esetében. Ha sorba állítanánk egyetlen jegesmedve sejtjeit, e sor oda-vissza érne a Föld és a Hold között. E sejtek több száz jól megkülönböztethető típusba sorolhatók. Kivált az emlősöket jellemzik ugyanazok a sejttípusok, amilyenek az izomsejtek, idegsejtek, csontsejtek, hámsejtek és így tovább. Az azonos típushoz tartozó sejtek társulása szöveteket alkot: izomszöveteket, csontszöveteket stb. Mind e settípusok valamennyi típus felépítéséhez szükséges genetikai utasításokat tartalmazzák, csupáncsak a szövetnek megfelelő gének lépnek műkődésbe. Ezért különböző megjelenésűek és méretűek a különböző szöveteket alkotó sejtek. Ami ennél is érdekesebb, egy adott sejttípusban működésbe lépő gének a szóban forgó szövet formáját is megszabják. A csontok például nem kemény, merev szövet alaktalan tömegei. Sajátos alakjuk van, üreges nyelekkel, golyókkal és foglalattal, tüskékkel és sarkantyúkkal. Mintha csak a bennük lévő, működő gének által beprogramozott sejtek tudnák, milyen a kapcsolatuk a környező sejtekkel. Így építik fel a szöveteket úgy, hogy azok fülkagylót, szívbillentyűt, szemlencsét vagy záróizmot formáljanak.
Egy jegesmedvéhez hasonló szervezet bonyolultsága sokrétű. Ez a szervezet pontosan meghatározott alakú szervek – amilyen a máj, vesék és csontok – bonyolult együttese. Minden szerv adott szövetekből formált bonyolult építmény, amelynek építőkövei a sejtek, melyek gyakran rétegekbe, lapokba rendeződnek, máskor viszont szilárd tömeget alkotnak. Ennél sokkalta kisebb mérettartományban minden sejt rendkívül összetett belső szerkezettel rendelkezik a benne összehajtogatott membránokból. E membránok és a köztük lévő víz számtalan bonyolult kémiai reakció színhelye. Az ICI-hez vagy az Union Carbide-hoz tartozó vegyiüzemben több száz kémiai reakciót végeznek. Ezeket lombikokkal, csövekkel stb. különítik el egymástól. Egy élő sejt belsejében hasonlóan nagyszámú kémiai reakció játszódik le egyidejűleg. Bizonyos mértékig a sejt membránrendszere a laboratórium üvegedényeinek feladatát tölti be, jóllehet a hasonlat két okból is sántít. Először is, habár sok kémiai reakcióra kerül sor a membránok felületén, tetemes részük magában a membránban zajlik. Másodszor, a reakciók elkülönítésének létezik egy, az előbbinél fontosabb módja. Minden reakciót saját enzimje katalizál.
Az enzim igen nagy molekula, amelynek háromdimenziós formája meghatározott kémiai reakciót gyorsít fel azáltal, hogy megfelelő felszínt biztosít a reakció lezajlásához. Mivel a biológiai molekulákból leginkább háromdimenziós megjelenésük számít, ezért egy enzimet nagyobbfajta szerszámnak is tekinthetünk, amelyet körültekintően úgy alakított ki a természet, hogy meghatározott alakú molekulák szalagtermelését biztosítsa. Ezért bármely sejt belsejében egyidejűleg és egymástól mégis elszigetelten független kémiai reakciók százai játszódnak le a különböző enzimmolekulák felszínén. Hogy adott sejtben mely kémiai reakciók zajlanak, azt az határozza meg, mely enzimmolekulák vannak jelen nagyobb számban. Minden enzimmolekula felépítéséért, perdöntő alakját is beleértve, egy meghatározott gén a felelős. Közelebbről, a gén több száz kódjelének pontos sorrendje adott, tökéletesen ismert szabályok (a genetikai kód) szerint megszabja az enzimmolekula aminosavsorrendjét. Minden enzimmolekula aminosavak lineáris láncolata, amely önmagától a csak számára jellemző háromdimenziós szerkezetbe göngyölődik fel, s akárcsak valami masninál, a lánc meghatározott részei keresztkötéseket alkotnak annak más részeivel. A masni pontos háromdimenziós képét az aminosavak egydimenziós sorrendje dönti tehát el, azaz végső soron a gén kódjeleinek egydimenziós sorrendje. Ilyeténképpen a sejtben lejátszódó kémiai reakciókat a működő gének határozzák meg.
Mi dönti el, milyen gének lépnek működésbe egy adott sejt esetében? A sejtben már jelenlevő kémiai anyagok. Rejlik mindebben egyfajta tyúk-tojás paradoxon, ám nem feloldhatatlan. Feloldása voltaképpen végtelenül egyszerű elméletben, ha a gyakorlatban tekervényesebb is. A számítógéptudósok programbehúzásnak nevezik ezt a megoldást. Mikor először kezdtem el számítógépet használni, valamikor az 1960-as években, minden programot papírszalagon kellett betölteni. (A korszak amerikai számítógépeiben gyakran lyukkártyákat alkalmaztak, de az elv ugyanaz.) Mielőtt azonban az ember betöltötte volna egy komolyabb program jókora szalagját, be kellett töltenie egy úgynevezett behúzóprogramot. Ez egyvalamit tudott: megmondta a számítógépnek, hogyan töltse be a papírszalagokat. Itt van azonban a tyúk vagy tojás paradoxon: hogyan tölti be önmagát a behúzóprogram szalagja? A mai számítógépeken a behúzóprogram megfelelőjét már beépítik a gépekbe, a régi időkben azonban az embernek először meghatározott szertartásrend szerint végig kellett nyomogatnia egy sor gombot. A gombnyomások sorrendje közölte a számítógéppel, miként kezdje el olvasni a behúzóprogram szalagjának elejét. Ez azután további utasításokat tartalmazott e szalag következő részletéről és így tovább. Amikorra az egész szalagot beette a gép, már bármely papírszalagot el tudott olvasni, úgyhogy használni lehetett.
Mikor egy embrió fejlődésnek indul, egyetlen sejt, a megtermékenyített petesejt osztódik ketté, ez azután megint tovább osztódik, s minden egyes új sejt megint csak tovább. Néhány nemzedék elég, hogy a sejtek száma billióra növekedjen, ilyen hatékony a mértani haladvány szerinti osztódás. Ám ha mindössze erről lenne szó, akkor ez a billió sejt mind ugyanolyan volna. Hogyan differenciálódnak (a szakszóval élve) ehelyett májsejtekké, vesesejtekké, izomsejtekké stb., miközben mindegyikben más és más gének lépnek működésbe és más enzimek aktiválódnak? Kérem szépen, a programbehúzás segítségével, mégpedig a következőképpen. Habár egy petesejt gömb alakú, kémiai összetételét tekintve különbség van a pólusai – a teteje és az alja és sok esetben az eleje és a hátulja (ezért a jobb és bal oldala) – között. Ezeken a pólusokon a vegyületek más-más koncentrációban vannak jelen. Bizonyos kémiai anyagok koncentrációja jelentősen megnövekszik például, ha hátulról előrefelé haladunk a petesejtben, másoké meg akkor, ha fentről lefelé. Ezek a korai koncentráció-különbségek meglehetősen egyszerűek, mindez azonban elég ahhoz, hogy beindítsa a programbehúzás első szakaszát.
Amikor a megtermékenyített petesejt, mondjuk, harminckét sejtté osztódik – tehát öt osztódás után –, e harminckét sejt némelyikében a petesejt csúcsában lévő vegyi anyagok jutnak túlsúlyba, míg másokban a petesejt aljára jellemző anyagok. Kiegyensúlyozatlanság mutatkozhat a sejtek között az elülső és hátulsó koncentrációgradiensek viszonylatában is. E különbségek elégségesek ahhoz, hogy a gének különböző kombinációját léptessék működésbe az egyes sejtekben. Ezért a kezdeti embrió különböző részeit alkotó sejtekben eltérő enzimkombinációk lesznek jelen. Ez pedig gondoskodik további génkombinációk beindításáról a különböző sejtekben. Az utódsejtek tehát különböznek az embrión belül, nem maradnak azonosak klón-ősükkel.
E különbségek azonban nagyon mások, mint a fajok korábban említett eltérései. A sejtek szétágazása programozott, és részletekbe menően kiszámítható, míg a fajoké földrajzi véletlenek szeszélyének műve volt, amelyekkel nem lehetett előre számolni. Azontúl a fajok szétválásakor maguk a gének is elválnak egymástól az általam kissé cirkalmasan hosszú búcsúnak nevezett folyamat során. Mikor azonban az utódsejtek ágaznak szét az embrióban, minden új osztódással ugyanazok a gének jutnak az új sejtekbe, ebben nincs kivétel. Csakhogy a különböző sejtek kémiai anyagok különböző kombinációiban részesülnek, amelyek eltérő génkombinációkat léptetnek működésbe, majd ezek újabbakat indítanak be vagy kapcsolnak ki. Így halad tovább a programbehúzás, míg ki nem alakul a különböző sejttípusok teljes készlete.
A fejlődő embrió nem csupán több száz eltérő típusú sejtté differenciálódik, hanem elegáns dinamikai változások során külső-belső formája is folyton átalakul. Talán a legdrámaibb e változások közül a legkorábbi, gasztrulációként, bélcsíra-képződésként ismert folyamat. Lewis Wolpert kiváló embriológus odáig ment, hogy kijelentette: „Nem a születés, házasság vagy halál, hanem a gasztruláció a legfontosabb az életünkben.” A gasztruláció során egy sejtekből álló üres golyó görbül tölcsérré, melynek belső falát sejtbélés borítja. Az állatok országában minden embrió átesik ezen a gasztrulációs folyamaton. Ez az az egységes talapzat, amelyen az embriológiai fejlődés különbségei nyugszanak.
E virtuóz origami-bemutató végén, a sejtrétegek számtalan begyűrődése, kitüremkedése, kidudorodása, kinyúlása után, amelynek folyamán az embrió egyes részei más részek rovására finoman összehangolt növekedésnek indultak, miután maga az embrió több száz fajta, kémiailag és fizikailag is különböző sejtté differenciálódott, s a sejtek össz-száma elérte a több billiót, kialakult a folyamat végterméke: a magzat. De még ez sem végleges, hiszen az egyedfejlődés egész folyamatát – melynek során bizonyos részek megint gyorsabban növekednek a többinél –, a felnőtt- és öregkort is beleértve, az embrionális fejlődés meghosszabbításának tekinthetjük.
Az egyedek különbségei tehát teljes embrionális fejlődésük mennyiségi eltéréseire vezethetők vissza. Egy sejtréteg kissé tovább növekszik, mielőtt betüremkedne, és mi az eredmény: sasorr a fitos orrocska helyett, vagy lúdtalp, amely megmenti életünket, mert nem soroznak be katonának, míg a lapocka esetleg úgy formálódik, hogy különösen alkalmassá teszi tulajdonosát a dárdahajításra (vagy kézigránátokéra, krikettlabdákéra, a körülményektől függően). Néha a sejtrétegek origamijának egyedi különbségei tragikus következményekkel járhatnak, például mikor karok helyett csonkokkal, kezek nélkül jön világra egy csecsemő. A sejtrétegek origami-játékában meg nem mutatkozó, merőben kémiai jellegű egyedi különbségek hasonló horderejűek lehetnek: a születő utód esetleg képtelen a tej megemésztésére, hajlama van a homoszexualitásra vagy mogyoró-allergiára, netán terpentin ízűnek érzi a mangót.
Az embrionális fejlődés rendkívül bonyolult fizikai és kémiai folyamat. A bármely pontján lezajló aprócska változás jelentős további következményeket von maga után. Ez nem meglepő, ha visszaemlékszünk, milyen kimerítő programbehúzás előzi meg e folyamatot. Az egyedfejlődés különbségei zömmel környezeti különbségeknek tulajdoníthatók, amilyen az oxigénhiány vagy a talidomid hatása az embrióra. Más különbségek a genetikai eltéréseknek tudhatók be – itt nem csupán az elszigetelt génekre, hanem a gének összjátékára és a környezettel való kölcsönhatására gondolunk. Az olyan összetett, kaleidoszkopikus, szövevényes és kölcsönös programbehúzással vezényelt folyamat, amilyen az embrionális fejlődés, egyszerre átütő erejű és érzékeny. Átütő erejű, mert néha lehengerlően hátrányos környezeti hatások ellenére is életre segíti a csecsemőt. Másfelől érzékeny is a környezeti hatásokra, hiszen nincs két teljesen egyforma egyed, még az egypetéjű ikrek sem.
Most pedig térjünk át elmélkedéseink voltaképpeni tárgyára. Amennyiben az egyedi eltérések genetikai eredetűek (kisebb vagy nagyobb mértékben), a természetes kiválasztódás előnyben részesítheti az embrionális origami vagy embrionális kémia valamely szeszélyes képződményét a másikkal szemben. Ha karunk erejét gének szabályozzák, a természetes kiválasztódás helyeselheti vagy rosszallhatja ezt a jellegvonást. Amennyiben a messze hajító kar a legcsekélyebb mértékben is befolyásolja a túlélést és így a nemzőképességet, s e készséget gének szabályozzák, ezeknek a géneknek ennek megfelelően nagyobb esélyük lesz, hogy átküzdjék magukat a következő nemzedékbe. Természetesen bármely egyed kimúlhat számtalan egyéb okból is, amelynek semmi köze a hajító képességhez. Ám a gén, amely jobb hajítóvá teszi az egyedeket, sok – jó és rossz – testben lakozik majd az elkövetkező nemzedékek sorában. Az adott gén szempontjából az egyéb halálokok tehát kiegyenlítődnek. A gén szemszögéből egyedül a DNS nemzedékeken átáramló folyama számít, amely csak néha talál szállásra egy-egy testben, csak néha osztozik egy-egy testen sikeres vagy sikertelen géntársaival.
Hosszú távon a folyam jó túlélési esélyeket biztosító génekkel telik meg, amelyek valamicskét feljavítják a hajító képességet, a mérgek megérzésének képességét vagy bármi más készséget. Nagy átlagban viszont azok a gének, amelyek csökkentik a túlélés esélyeit – mert kancsalságot okoznak az egymást követő testekben, amelyek ezért a dárdahajításban sem jeleskednek, vagy kevésbé vonzó testeltet formálnak, megcsappantván lehetőségeiket a párkeresésben –, ezek a gének előbb-utóbb eltűnnek a gének folyamából. Ne feledjük mindenekelőtt, hogy a folyamban azok a gének maradnak meg, amelyek megnövelik a túlélés esélyeit az adott faj megszokott körülményei között. Ennek legperdöntőbb vonatkozása a faj többi génje, amellyel a szóban forgó gén a testeken osztozik, az ugyanabban a folyamban a földtörténeti korokon áthömpölygő többi gén.

 

 

2. FEJEZET
Afrika és leszármazottai

Gyakran hallani azt a mélyértelműnek vélt megállapítást, hogy a tudomány a mi modern eredetmítoszunk. A zsidóknak megvolt a maguk Ádámja és Évája, a suméroknak Marduk és Gilgames, a görögöknek Zeusz és az Olümposzi istenek, a keltáknak a Valhalla. Mi más az evolúció, mondják ezek a nagyokosok, mint az istenek és eposzi hősök mai megfelelője, nem jobb és nem rosszabb, nem igazabb és nem hamisabb náluk. Egy magát kulturális relativizmusnak nevező szalonbölcsesség végletes megfogalmazása szerint a tudomány nem tarthat több igényt az igazságra, mint a törzsi mítoszok, lévén ez a modern nyugati világ törzseinek kedvenc mitológiája. Egyszer egy antropológus kollégám úgy megszorongatott, hogy kénytelen voltam a lehető legsarkosabban megfogalmazni a véleményem. Valami ilyesmit mondtam: Tegyük fel, hogy egy törzs az égre hajított, kiszolgált lopótöknek véli a Holdat, amely csaknem karnyújtásnyira lóg a fák koronája fölött. Tényleg azt állítja Ön, hogy a tudományos igazság – miszerint a Hold hozzávetőleg negyedmillió mérföldre van tőlünk s átmérője egynegyede a Földének – nem igazabb a fenti törzs hiedelménél? „Igen – felelte az antropológus. – Egyszerűen arról van szó, hogy olyan kultúrában nőttünk fel, amely tudományos nézőpontból szemléli a világot. Ők viszont más világszemléletben nevelkedtek. Egyik világkép sem igazabb a másiknál.”
Mutassanak nekem egy kulturális relativistát, és lefogadom, messziről lerí róla az álszentség. A tudomány elveivel egybehangzóan megépített repülőgépek működnek. Fennmaradnak a levegőben, és kívánt úticélunkhoz szállítanak bennünket. Ezzel szemben a törzsi vagy mitológiai célokra épített gépek – amilyenek az egyes őserdők tisztásain emelt és szentként tisztelt ál-gépek vagy Ikarosz viaszszárnyai – nem repülnek.^[4]
Ha Önök például nemzetközi antropológus vagy irodalmi kritikus találkozóra repülnek, azért érnek oda – és nem zuhannak alá egy szántóföldön –, mert egy sereg tudományosan képzett nyugati mérnök helyesen számolt. A nyugati tudomány nemcsak a Hold Föld körüli pályáját számította ki, hanem számítógépei és rakétái segítségével embereket is juttatott a Hold felszínére. A törzsi bölcsesség viszont, amely mindössze a fák koronája fölé helyezte a Holdat, soha nem érintheti meg ezt az égitestet álmain kívül.
Ritkán tartok úgy nyilvános előadást, hogy ne hozakodna elő valaki a hallgatóság soraiból az antropológus kollégáméhoz hasonló véleménnyel, ami többnyire helyeslő morajt és egyetértő fejbiccentéseket vált ki. Semmi kétség, a bólogatók szabadelvűnek és faji előítéletektől mentesnek érzik magukat. Még biztosabban számíthat az egyetértő bólintgatásokra az, aki a következővel áll elő: „Az Ön evolúcióba vetett hite végső soron meggyőződés kérdése, és ezért semmivel sem jobb, mintha valaki Ádám és Évában hisz.”
Minden törzsnek megvan a maga eredetmítosza – a világmindenség, az élet és az emberiség eredetét elmesélő legendája. Bizonyos értelemben a tudomány is hasonlót cselekszik, legalábbis modern társadalmunk művelt rétegei számára. Akár vallásnak is nevezhetnénk, amiként jómagam is felvetettem, és nem pusztán tréfából, hogy beépíthetnék a tudományt a vallásoktatás anyagába.^[5] (Angliában a vallás kötelezően hozzátartozik az iskolai tantervhez. Más a helyzet az Egyesült Államokban, ahol azért zárták ki a hivatalos oktatásból, hogy az egymással összeférhetetlen tömérdek felekezet egyikét se sértsék meg.) A tudomány a valláshoz hasonlóan az eredetünkre, az élet természetére, a kozmoszra vonatkozó legmélyebb kérdések megválaszolására tart igényt. Ezzel azonban vége is van a hasonlóságnak. Mert míg a tudományos vélekedéseket bizonyítékok támasztják alá gyümölcsözően, a mítoszokat és vallási hiedelmeket nem.
Az összes eredetmítosz közül az Édenkert zsidó legendája hatja át leginkább kultúránkat, olyannyira, hogy innen kapta nevét egy fontos, eredetünkre vonatkozó tudományos elmélet, „az afrikai Éva” teóriája is. Részben azért szentelem neki ezt a fejezetet, mert a segítségével tovább bővíthetem a DNS-folyam metaforáját, részben pedig azért, mert párhuzamot szeretnék vonni e tudományos feltevés nőalakja és az Édenkert legendás ősanyja között. Ha sikerrel járok, izgalmasabbnak, mi több költőileg is megindítóbbnak találják majd az igazságot a mítosznál. Kezdjük az egészet egy egyszerű logikai gyakorlattal, aminek a jelentősége hamarosan kiviláglik.
Valamennyiünknek két szülője, négy nagyszülője, nyolc dédszülője van, és így tovább. Az elődök száma minden nemzedékben megkétszereződik. G nemzedékkel visszanyúlva az időben, az elődök számát megkapjuk, ha 2-t g-szer megszorozzuk önmagával, ami 2 a g-edik hatványon. De ki sem kell szállnunk karosszékünkből ahhoz, hogy belássuk, mégsem lehet ez így. Önmagunk meggyőzésére alig kell visszalépnünk az időben, mondjuk csak Jézus születéséig, úgy kétezer esztendővel ezelőttig. Legyünk konzervatívak, és tételezzünk fel négy nemzedéket évszázadonként – vagyis, hogy az emberek átlag huszonöt éves korukban nemzenek utódokat –, ekkor kétezer év alatt mindössze nyolcvan nemzedékkel számolhatunk. A valódi számok ennél valószínűleg nagyobbak (a mai napig az asszonyok többsége igen fiatalon szült), ez azonban csupáncsak afféle karosszékbeli számítgatás, úgyhogy e részletek fejtegetéseink szempontjából lényegtelenek. Iszonyatosan nagy szám 2 a 80-adik hatványon, 24 nullát kell biggyesztenünk az 1-es után, hogy leírjuk: billiószor billió. Eszerint valamennyiünknek milliószor milliószor milliószor millió őse élt Jézus idejében! Csakhogy a világ akkori össznépessége elhanyagolható töredéke az ősök imént kiszámított számának.
Nyilván valahol elvétettük a dolgot, de hol? A számításban nincs hiba. Abban tévedtünk, hogy minden nemzedéket megkétszereztünk. Elfeledkeztünk ugyanis az unokatestvér-házasságokról. Azt mondottam, hogy valamennyiünknek nyolc dédszülője van. Ám bármely, első unokatestvérek házasságából származó gyermeknek csupán hét dédszülője van, mert az unokatestvérek közös nagyszülei két független leszármazási vonalon dédszülei a szóban forgó gyermeknek. No és?, kérdezhetik Önök. Igen, hébe-korba sor kerül unokatestvér-házasságra (Charles Darwin felesége, Emma Wedgwood is első unokatestvére volt), mégsem esik ez meg olyan gyakran, hogy bármit is számítana. Pedig nagyon is számít, mert az unokatestvér a mi szempontunkból lehet másod-, ötöd- vagy akár tizenötöd unokatestvér is. Ha ilyen távoli unokatestvérekkel számolunk, akkor bármely házasság unokatestvér-házasságnak tekinthető. Néha hallja az ember, hogy valaki azzal dicsekszik, távoli unokatestvére a királynőnek, ez azonban fölöttébb nagyképű kijelentés, mivel valamennyien rokonai vagyunk a királynőnek, ahogyan – több szálon, mint valaha felfejthetnénk – minden más embertársunknak is. A királyok és kékvérűek mindössze abban tűnnek ki a többiek közül, hogy ők nyilván is tartják családfájukat. London tizennegyedik Earlje például a következőképpen vágott vissza politikai ellenfele csipkelődésére: „Felteszem, ha jól belegondolunk, Mr. Wilson is a tizennegyedik Mr. Wilson.”
Mindebből az következik, hogy valamennyien közelebbi rokonságban állunk egymással, mint gondolnánk, ezért őseink száma is jóval kevesebb kell legyen az imént számítottnál. Egyszer erre akartam rávezetni az egyik tanítványomat, ezért megkértem, ismeretei birtokában próbálja meg felbecsülni, milyen régen élhetett kettőnk közös őse. A leányzó keményen az arcomba nézett, és a maga lassú, vidékies tájszólásával szemrebbenés nélkül kijelentette: „Valamikor a majmok idején.” Megbocsátható gondolatszökellés, habár 10.000 százalékban helytelen. Eszerint évmilliókkal korábban váltak volna el közös őseink. Az igazság ezzel szemben az, hogy legutolsó közös ősünk mindössze néhány évszázaddal ezelőtt élhetett, jóval Hódító Vilmos után. Azonfelül számos egyidejű leszármazási vonalon is unokatestvérek vagyunk.
Az ősök hibásan felduzzasztott számához úgy jutottunk, hogy folyton, újra meg újra elágazó faként képzeltük el a családfát. Ha fordított irányban leszármazási sort rajzolunk fel, ez is mindenképpen hibás. Egy tipikus egyednek két gyermeke, négy unokája, nyolc dédunokája van és így tovább, egészen az évszázadok ködébe veszően, utódok billióin át. A génáramlás folyama az ősök és leszármazás sokkalta valósághűbb modellje, erről az előző fejezetben beszéltem. Ez a folyam szünet nélkül hömpölyög tova medrében s az időben. Örvények válnak el és egyesülnek újra benne, amint a gének kereszteződnek az időnek ebben a folyamában. Merítsünk egy vödörnyit a vízből a folyó egyes szakaszain. Lesz úgy, hogy a molekulák párokba rendeződnek, máskor elválnak. Valamikor a múltban élesen elkülönültek egymástól, és a jövőben is ez lesz a sorsuk. Nehéz nyomon követni, mikor kapcsolódnak össze, de matematikailag biztosak lehetünk abban, hogy erre sor kerül – hogy amennyiben két gén épp nincs kapcsolatban egymással, nem kell sokáig mennünk a folyón egyik irányban sem ahhoz, amíg újra érintkezésbe kerülnek.
Talán nem tudják, hogy unokatestvérei tulajdon házastársuknak, mégis statisztikailag valószínű, hogy nem kell sokáig visszamenniük a családfán, amíg közös kapcsolódási pontra akadnak. Ha a másik irányba, a jövő felé tekintenek, kézenfekvőnek tűnhet, hogy közös utódokban osztoznak életük társával. Van azonban ennél meghökkentőbb gondolat is. Legközelebb, ha nagy tömeg emberrel tartózkodnak együtt valahol – mondjuk egy koncertteremben vagy futballmeccsen –, nézzenek körbe a nézőseregen, és gondolják el a következőket: amennyiben egyáltalán utódokra számíthatnak a távoli jövőben, ezek valószínűleg közös ősökként tarthatják számon azokat, akikkel most kezet ráznak a koncerten. Ugyanazon gyerekek közös nagyszülei rendszerint tudatában vannak annak, hogy közös ősök, ami egyfajta közösségérzetet teremt közöttük, függetlenül attól, kijönnek-e személyesen egymással vagy sem. Ha egymásra néznek, elmondhatják: „Nos, ha nem is rajongok érte túlságosan, de DNS-e elkeveredik az enyémmel közös unokánkban, és remélhetjük, hogy közös leszármazottaink lesznek a jövőben, jóval azután is, hogy mi már elmentünk. Ez mindenképpen köteléket teremt kettőnk között.” Én azonban most azt mondom, hogy már amennyiben egyáltalán utódokkal áldja meg Önöket a sors, az előbb emlegetett koncertteremben is találhatnak olyanokat, akik Önökkel közös ősei lesznek leszármazottaiknak. Felmérhetik a hallgatóságot és találgathatják, vajon kivel osztoznak ebben a szerencsében. Önöknek és nekem is lesznek majd közös utódaink, legyen bármilyen a bőrük színe, tartozzanak bármelyik nemhez. DNS-üknek az a sorsa, hogy elkeveredjék az enyémmel. Hölgyeim és uraim, kedves rokonok, üdvözlöm Önöket!
Nos, tegyük fel, visszautazunk időben mondjuk a Colosseumba zsúfolódott tömegbe, vagy még távolabbi múltba, teszem azt egy piaci napra Ur városában, akár még ennél is tovább. Vegyék alaposan szemügyre a tömeget, ahogyan a mai koncertteremben is tennék. Rá fognak jönni, hogy ezeket a rég halott embereket két és csakis két csoportba oszthatják: azokra, akik őseik Önöknek, és azokra, akik nem. Ez elég nyilvánvalónak tűnik, most azonban figyelemre méltó igazságra bukkantunk. Amennyiben időgépük elég messze vitte vissza Önöket az időben, akkor a látott embereket aszerint különíthetik el, ősei-e mindazoknak, akik 1995-ben élnek a Földgolyón, vagy senkinek sem ősei az 1995-ben élők közül. Nincs középút. Mindenki, akire csak a pillantásuk esik, mikor kilépnek időgépükből, vagy egyetemes őse az emberiségnek, vagy senkinek sem őse.
Ez már ugyancsak meghökkentő gondolat, gyerekjáték azonban bebizonyítani. Nem kell mást tenniük, mint nevetségesen távoli múltba visszahajózniuk képzeletbeli időgépükkel, mondjuk 350 millió évvel ezelőttre, mikor őseink tüdőkezdeménnyel rendelkező bojtosúszójú halak voltak, amelyek épp ekkor másztak ki a vízből és váltak kétéltűvé. Amennyiben hal az ősöm, elképzelhetetlen, hogy ne legyen az Önök őse is. Ha nem így lenne, azt kellene feltételeznünk, hogy az Önökhöz és a hozzám vezető származásvonal tökéletesen függetlenül, minden kereszteződés nélkül járta végig a fejlődés egyes lépcsőfokait, a kétéltűeken, hüllőkön, emlősökön, főemlősökön, majmokon és emberféléken keresztül, ami a végén oly hasonlóságot eredményezett közöttünk, hogy beszélgethetünk és amennyiben az ellenkező nemhez tartozunk, párosodhatunk is egymással. Ami igaz Önökre és rám, igaz bármely két emberre.
Bebizonyítottuk tehát, hogy ha elegendő messze megyünk vissza az időben, minden ekkor élt ember vagy őse volt valamennyiünknek, vagy senkinek sem volt az őse. De mit jelent az, hogy elegendő messze? Nyilván nem kell visszamennünk a bojtosúszójú halakig – ez afféle közvetett bizonyíték lenne –, de akkor milyen messze menjünk vissza, hogy minden 1995-ben élő ember közös őséhez jussunk? Ez már jóval fogasabb kérdés, és a következőkben ezzel szeretnék foglalkozni. Ez a kérdés már nem válaszolható meg a karosszékből. Valódi ismeretekre, mérésekre van szükségünk a tények zord világából.
Sir Ronald Fisher, a kiváló angol genetikus és matematikus, akit méltán tekinthetünk Darwin legnagyobb 20. századi követőjének, egyszersmind a modern statisztika atyjának, ezt írta 1930-ban: „Csupán a földrajzi és egyéb korlátok, amelyek útját állják a különböző emberfajták nemi érintkezésének, akadályozzák meg, hogy az egész emberiség – az utolsó évezredet leszámítva – közös ősre tekintsen vissza. Ugyanannak a nemzetnek az ősei az utolsó 500 éven túl nagyjából megegyeznek; 2000 év távlatából már csak az egyes etnikai csoportokon belül találunk különbségeket; ezek már valóban igen régmúlt időkben élő emberek. Mindez azonban csak akkor igaz, ha az elszigetelt csoportok között hosszú távon nem volt vérkeveredés.” Folyó hasonlatunknál maradva Fisher végső soron azzal érvel, hogy egy földrajzilag egységes népcsoport minden tagjának génjei ugyanabban a folyamban áramlanak. Amikor azonban a tényleges számadatokról van szó – ötszáz, kétezer esztendő, a népcsoportok elkülönülésének régmúltja – Fisher kénytelen találgatásokba bocsátkozni. A maga korában még nem álltak rendelkezésére a vonatkozó adatok. Manapság, a molekuláris biológia forradalma idején éppenséggel a bőség zavarával küzdünk. A molekuláris biológia adta nekünk a karizmatikus afrikai Évát is.
A digitális folyam nem az egyetlen metafora, amivel e tárgyban próbálkoztak. Hasonlíthatjuk a valamennyiünkben megtalálható DNS-t a családi Bibliához is. A DNS igen hosszú szöveg, amelyet, mint az előző fejezetben láttuk, négybetűs ábécével írtak. E betűk aprólékos gonddal másolódtak le őseinktől és csakis tőlük, éspedig figyelemre méltó hűséggel még az igen távoli ősök esetében is. A különböző emberekben megőrzött szövegek összehasonlításával visszakövetkeztethetünk rokonsági viszonyaikra egészen a közös ősig. A távoli unokatestvérek – mondjuk a norvégek vagy Ausztrália őslakói – örökítőanyaga sok szóban különbözik majd. A filoszok hasonló szövegelemzésnek vetik alá a Szentírás különböző változatait. Sajnos azonban a DNS-levéltár esetében van egy alapvető bökkenő. A nemiség.
A nemiség a levéltáros rémálma. Ahelyett, hogy egy-két alkalmi hibától eltekintve érintetlenül hagyná az ősi szövegeket, gátlástalanul közébük gázol, és megsemmisíti a bizonyítékokat. Egyetlen elefánt sem okozott még akkora rombolást porcelánboltban, mint amekkorát a nemiség a DNS-levéltárban. A Biblia filoszai nem láttak ehhez foghatót. Jó, elismerem, az Énekek éneke eredetét kutató tudós is tudatában van, hogy ez a mű nem egészen az, aminek látszik. Furcsán össze nem illő részleteket tartalmaz, ami arra utal, hogy különböző költemények töredékeit – ezeknek is csak egy része erotikus – fércelték együvé. Hibákat – mutációkat – is találunk benne, kivált fordításban. „Fogjátok meg nékünk a rókákat, a rókafiakat, a kik a szőlőket elpusztítják.” Ez bizony félrefordítás, még ha egy életen át ismételve szert is tett a maga tündéri varázsára, amit aligha szárnyalna túl a helyes változat, „Fogjátok meg nékünk a gyümölcsdenevéreket, a gyümölcsdenevér-fiakat...”

 

Mert ímé a tél elmúlt,
az eső elmúlt, elment.
Virágok láttatnak a földön,
az éneklésnek ideje eljött,
és a gerliczének szava hallatik a
mi földünkön.

 

E sorokból oly elbájoló költészet árad, hogy csak vonakodva töröm meg a varázst a megjegyzéssel: egyfajta véletlen mutációval állunk itt szemben. Az eredeti változatban a gerlicze helyett „teknős” szerepelt. Ezek azonban csak kisebb hibák, az elkerülhetetlen, jelentéktelen szövegromlás, ami méltán várható nem ezrével nyomott vagy torzításmentes mágneslemezre rögzített, hanem halandó írnokok által ritka és sérülékeny papiruszra körmölt szövegek esetében.
Hanem most a nemiség is megzavarja a képet. (Nem abban az értelemben persze, ahogyan áthatja az Énekek éneke strófáit.) Abban az értelemben, hogy kitépi a szöveg felét, majd találomra kiválaszt néhány töredéket, és összekeveri egy másik szöveg hasonlóképpen kettémészárolt felével. Bármily vandálnak tűnjön is ez az eljárás, pontosan ez játszódik le egy ivarsejt képződésekor. Például egy férfi ondósejt termelődésekor az apai és anyai kromoszómák párosával egymás mellé rendeződnek, és nagy darabjaik helyet cserélnek. Az utódok kromoszómái ezért a nagyszülők örökítőanyagának jóvátehetetlenül összezagyvált kotyvalékából állnak, és így tovább, az egészen távoli ősökig visszamenően. Maguk a szövegelemek, a betűk, talán még a szavak is, érintetlenül megőrződnek a nemzedékek során át. Csakhogy eközben fejezetek, oldalak, mi több bekezdések darabolódnak fel és kapcsolódnak újabb rendben olyan könyörtelen megmásíthatatlansággal, hogy a fajfejlődés kutatására csaknem alkalmatlanok. Az őstörténet nagy álcázója a nemiség.
A DNS-levéltárat akkor alkalmazhatjuk a leszármazási viszonyok vizsgálatára, ha sikerül a nemiséget biztonsággal kizárnunk a képből. Ennek két fontos példája is van. Az egyik az „afrikai Éva”, akiről rövidesen szót ejtek. A másik még távolabbi ősök, az inkább fajok közötti, mint fajon belüli viszonyok felderítése. Amint azt az előző fejezetben láttuk, párosodásra csupán fajon belül kerülhet sor. Mikor egy fajról új ág sarjad, a génfolyam is elágazik. Ha kellő idő telt el a szétválás után, az egyes folyóágakon belüli nemi elkeveredés éppenséggel segíti is a gének levéltárosát a fajok közötti rokonsági és leszármazási viszonyok kiderítésében. Csupáncsak a fajon belüli rokoni viszonyoknál zavarja össze a nemiség a bizonyítékokat. A fajok közötti rokonság felfejtésében a nemiség azért jön segítégünkre, mert automatikusan biztosítja, hogy a faj minden egyede tökéletes genetikai mintája legyen az egész fajnak. Nem számít, hogy egy tajtékos folyam mely pontján merítjük meg vödrünket, vize mindenképpen jellemző lesz a folyóra.
A különböző fajok képviselőiből vett DNS-szövegeket valóban össze is hasonlították, méghozzá nagy sikerrel és betűről betűre a fajok törzsfájának megrajzolásakor. Az egyik jelentős biológiai iskola szerint akár még az elágazások időpontját is megállapíthatjuk. Ez a lehetőség a „molekuláris óra” meglehetősen ellentmondásos fogalmának köszönhető: e szerint a feltevés szerint a genetikus szöveg adott területeinek mutációja évmilliók óta változatlan ütemben zajlik. Egy pillanat, és rátérünk a „molekuláris óra”-hipotézisre.
A citokróm c-nek nevezett fehérjét leíró szövegbekezdés 339 betűből áll génjeinkben. Tizenkét betűnyi változás különíti el az emberi citokróm c-t a lovakétól, távoli unokatestvéreinkétől. Mindössze egybetűnyi a különbség az ember és a majmok (jóval közelebbi rokonaink) citokróm c-je között. Negyvenöt betűben mutatkozik eltérés az ember és az élesztőgomba között, és ugyanennyi betű különbözteti meg a disznókat az élesztőgombáktól. Nem meglepő e számok egyezése, hiszen amint visszafelé haladunk az emberhez vezető folyam folyása mentén, ez jóval korábban egyesül a disznókhoz, mint az élesztőgombákhoz vezető ággal. A számok mégsem egyeznek tökéletesen. A lovakat az élesztőgombáktól elkülönítő betűk száma a citokróm c-ben nem negyvenöt, hanem negyvenhat. Ez nem jelenti azt, hogy a disznók közelebbi rokonai volnának az utóbbiaknak, mint a lovak. Mindketten ugyanolyan közel állnak az élesztőgombákhoz, amiként minden más gerinces – és tulajdonképpen minden állat is. Talán holmi újabb változás lopta be magát a lovak vonalába a disznókkal közös, meglehetősen kései ősük óta. Összességében a citokróm c betűinek változásai jobbára megfelelnek az élővilág törzsfájára vonatkozó elvárásainknak.
A „molekuláris óra”-hipotézis szerint az örökítőanyag egy részletének változási üteme évmilliók óta többé-kevésbé változatlan. A teória szerint a lovakat az élesztőgombáktól elkülönítő negyvenhat betűnyi változás fele a citokróm c-ben a közös őstől a mai lovakig vezető vonalon, míg másik fele a mai élesztőgombákhoz vezető evolúció során zajlott le (magától értetődő, hogy a két fejlődésvonal bejárásához ugyanannyi millió évre volt szükség). Első pillantásra ez meglepő feltevésnek tűnik. Végső soron nagy a valószínűsége, hogy a közös ős inkább hasonlított az élesztőgombákhoz, mint a lovakhoz. Az ellentmondás feloldása abban a mindinkább elfogadott hipotézisben rejlik, amelyet a kitűnő japán genetikus, Motó Kunura fogalmazott meg, és amely szerint a genetikai szövegek zöme szabadon változhat anélkül, hogy magának a szövegnek a jelentése megváltozna.
Használható hasonlatnak kínálkozik a nyomtatott szövegek betűképe. „A ló emlős.” „Az élesztő gomba.” E mondatok jelentése napnál világosabb, jóllehet minden szót más betűtípusból szedtek. A molekuláris óra a jelentéktelen betűtípus-változásoktól függetlenül ketyeg az évmilliók során. A változások, amelyek a természetes kiválasztódás hatáskörébe tartoznak, és amelyek a lovak és élesztőgombák közötti különbségeket jellemzik – a mondatok értelmét megváltoztató változások –, csupán a jéghegy csúcsai.
Némely molekula órája gyorsabban ketyeg, mint másoké. A citokróm c viszonylag lassan módosul: egyetlen betűt minden 25 millió évben, aminek valószínűleg az az oka, hogy a ennek a fehérjemolekulának a szervezet túlélése szempontjából életbevágó szerepe szerkezetének parányi részleteitől függ. A természetes kiválasztódás többnyire nem tűri meg egy ennyire szerkezet-függő molekula legtöbb változását. Más fehérjék ezzel szemben, amilyenek az úgynevezett fibrinopeptidek, jóllehet nem kevésbé jelentősek, sokféle változatban is ugyanúgy fejtik ki hatásukat. A fibrinopeptidek a véralvadásban működnek közre, és legtöbb részletük megváltoztatható anélkül, hogy ez megkárosítaná alvadékképző tevékenységüket. A mutáció üteme ezekben a fehérjékben hozzávetőleg egy változás hatszázezer évenként, ami negyvenszer gyorsabb, mint a citokróm c mutációja. A fibrinopeptidek ezért nem alkalmasak a távoli ősök tisztázására, habár az újabb keletű ősök, így az emlősök körében, jól használhatók. Több száz ilyen fehérje létezik, mindegyik a rá jellemző ütemben változik az évmilliók során, és mind külön-külön felhasználható a törzsfa felrajzolására. E különböző adatok többé-kevésbé ugyanazt a törzsfát eredményezik – ami mellesleg nem csekély bizonyíték, már amennyiben egyáltalán bizonyítékokra van szükség, az evolúció elmélete mellett.
Attól a felismeréstől jutottunk idáig fejtegetéseinkben, hogy a nemi elkeveredés összezavarja az élővilág történeti dokumentumait. Két útját találtuk meg annak, hogyan zárhatjuk ki a nemiség hatását. Egyikükkel az imént foglalkoztunk, s abból a tényből adódik, hogy a nemiség nem keveri össze a géneket az egyes fajok között. Ez lehetővé teszi, hogy a DNS bázissorrendjének felhasználásával az állatvilág törzsfájának igen távoli elágazásait is nyomon kövessük, olyan ősök származásvonalát, akik jóval azelőtt éltek, hogy mi felismerhetően emberré váltunk volna. Megállapodtunk azonban korábban abban, hogy ilyen távoli múltban mi, emberek valamennyien határozottan egyetlen egyedtől eredeztethettük magunkat. Szeretnénk tudni, milyen távol van napjainktól az az idő, amikor még az egész emberiség közös ősre tekinthetett vissza. Ehhez másfajta DNS-bizonyítékokhoz kell fordulnunk. Itt lép be a történetbe az „afrikai Éva”.
Az „afrikai Évá”-t néha „mitokrondriális Évá”-nak is hívják. A mitokondriumok apró, rombusz alakú képződmények, amelyek ezrével hemzsegnek minden sejtünkben. Alapjában véve üresek belül, de ezt a belső teret bonyolult membránrendszer tölti ki. A membránok jóval nagyobb felületet biztosítanak, mint amennyire a mitokrondriumok külső megjelenése alapján számítanánk, és ez a megnövekedett felület hasznosításra is kerül. A membránok egy vegyiüzem – pontosabban egy áramfejlesztő telep – szerelőszalagjainak tekinthetők. Gondosan szabályozott láncreakció játszódik le a membránok mentén, egy láncreakció, amelynek több állomása van, mint bármely emberek alkotta vegyigyárban. Eredményeképpen a táplálékmolekulákból származó energia szabályozott lépésekben szabadul föl, és későbbi elégetésre újra felhasználható formában raktározódik el, legyen erre bármikor, bárhol szükség a szervezetben. Mitokondriumaink nélkül egy szempillantás alatt elpusztulnánk.
Ez tehát a mitokondriumok feladata, minket azonban jobban érdekel, honnan származnak. Az élővilág fejlődésének kezdeteinél eredileg baktériumok voltak. E meghökkentő elméletet a félelmetesen kiváló Lynn Margulis fogalmazta meg, az amhersti University of Massachusetts munkatársa, s noha kezdetben vonakodva fogadták, mostanára csaknem mindenütt diadalt aratott. Kétmilliárd éve a mitokondriumok távoli ősei szabadon élő baktériumok voltak. Más baktériumokkal együtt nagyobb sejtek belsejében éltek. A „prokarióta” (elősejtmagvas) baktériumok így kialakult közösségéből jött létre az „eukarióta” (valódi maggal rendelkező) sejt, amit sajátunknak nevezhetünk. Valamennyien több száz billió egymástól kölcsönösen függő eukarióta sejt közösségéből állunk. E sejtek mindegyikét több ezer speciálisan szelídített baktérium közössége alkotja a sejten belül, ahol a baktériumokra jellemző módon szaporodnak. Kiszámították, hogy amennyiben egyetlen emberi szervezet összes mitokondriumát sorba raknánk, e sor nem egyszer, de kétezerszer futná körbe a Földet. Egyetlen állat vagy növény közösségek hatalmas közösségéből áll, amelyek egymással kölcsönhatásban álló rétegekre tagozódnak, akár egy esőerdőben. Ami az esőerdőt magát illeti, ebben a közösségben mintegy tízmillióféle faj nyüzsög, s minden faj minden egyede maga is domesztikált baktériumok közösségeinek közösségéből áll. Margulis doktor eredetértelmezése – miszerint a sejt baktériumok zárt kertje volna – nemcsak hogy hasonlíthatatlanul gondolatébresztőbb, izgalmasabb és felemelőbb, mint az Édenkert Genezis-beli története. Azzal a járulékos előnnyel is rendelkezik, hogy szinte bizonyosan igaz.
A legtöbb biológushoz hasonlóan elfogadom Margulis elméletét, e fejezetben azonban csak egy bizonyos következménye okán teszek róla említést, jelesül, hogy a mitokondriumok saját DNS-sel rendelkeznek, amely egyetlen kromoszómagyűrűbe zárul, csakúgy, mint a többi baktérium esetében. Most pedig, ennyi bevezető után térjünk a lényegre. A mitokondriális DNS nem vesz részt az örökítőanyag nemi elkeveredésében, elszigetelt úgy a maganyagtól, mint más mitokondriumok DNS-étől. A mitokondriumok, sok baktériumhoz hasonlóan, egyszerű osztódással szaporodnak. Valahányszor egy mitokondrium kettéosztódik, mindegyik utód az eredeti kromoszóma azonos példányát örökli, az alkalmankénti mutációkat leszámítva. Látjuk immáron ennek szépségét, s azt, hogy mi haszna van mindennek a hosszú távú genetikai kapcsolatok kutatója szemszögéből. Azt találtuk, hogy ami az átlagos DNS-szövegeket illeti, a nemiség minden nemzedékben összekuszálja a bizonyítékokat, elmosván az anyai és apai vonal hozzájárulását. A mitokondriális DNS ezzel szemben hál'istennek ragaszkodik a szerzetesi tisztasághoz.
Mitokondriumainkat kizárólag anyánktól kapjuk. A hímivarsejtek túl kicsik ahhoz, hogy néhány mitokondriumnál többet tartalmazzanak, épp annyit, amennyi elegendő energiát biztosít farkuk mozgatásához, amint a petesejt felé úsznak. Ezek a mitokondriumok azután elhullanak a farokkal, mikor a hímivarsejt feje a petesejtbe olvad a megtermékenyülés során. A petesejt ezzel szemben jókora tömegű, és hatalmas, folyadékkal teli benseje mitokondriumok gazdag tenyészetét tartalmazza. Legyenek férfiak vagy nők, mitokondriumaik megegyeznek anyai nagyanyjuk mitokondriumaival. Az apai, nagyapai, dédapai mitokondriumokhoz viszont nincs közük. E sejtszervecskék a múlt független lenyomatai, a maganyag DNS-e nem szennyezi őket, mely utóbbi ugyanolyan valószínűséggel származhat mind a négy nagyszülőtől, mind a nyolc dédszülőtől s így tovább az időben visszafelé.
A mitokondriális DNS tehát érintetlen, nem védett azonban a mutációkkal – a másolás véletlenszerű hibáival – szemben. Valójában gyorsabban mutál, mint „saját” DNS-ünk, mivel (mint minden baktérium) híján van annak az elmés korrektúraolvasó gépezetnek, amit sejtjeink az évmilliók során kifejlesztettek. Lesz tehát némi különbség az Önök és az én mitokondriális DNS-em között, és e különbségek mértéke annak függvénye, milyen régen váltak el egymástól őseink. Nem az összes ősünk, csupán a női, női, női... ág ősei. Amennyiben az Önök édesanyja tisztavérű ausztráliai, kínai leszármazottja, vagy a Kalahári kung szanjaié, jó pár különbség akad majd az Önök mitokondriumai és az enyéim között. Az apa személye érdektelen: lehet angol őrgróf, sziú törzsfőnök, mindez a legcsekélyebb mértékben sem befolyásolja mitokondriumaink milyenségét. Ugyanez vonatkozik valamennyi férfi ősükre, egészen az idők hajnaláig.
Létezik tehát egy önálló mitokondriális apokrif, amely a családi Biblia mellett öröklődik tovább nemzedékről nemzedékre, s a tetejében azzal a hatalmas előnnyel rendelkezik, hogy csupán anyai ágon adódik tovább. Ezt nem szexista kijelentésnek szántam, én azt se bánnám, ha történetesen kizárólag apai ágon öröklődne. A felbecsülhetetlen előny az érintetlenségben rejlik, abban, hogy ez az örökítőanyag nem darabolódik fel és olvad össze minden egyes nemzedék során. A következetes öröklődés bármely, de nem mindkét nemen keresztül az, amire nekünk, genealógusoknak szükségünk van. Az Y kromoszóma, amely, akár a családi név, csak apai ágon adódik tovább, elméletben ugyanúgy megfelelne, de ez túl kevés információt tartalmaz ahhoz, hogy felhasználhassuk. A mitokondriális apokrif ezzel szemben eszményi a fajon belüli közös ősök megállapításához.
A mitokondriális DNS-t a kaliforniai Berkeley Egyetem egy kutatócsoportja tanulmányozta a megboldogult Allan Wilson irányításával. Az 1980-as években Wilson és munkatársai 135 élő nő DNS-sorrendjét határozták meg a világ minden tájáról – ausztrál bennszülöttekét, Új-Guinea felföldjének lakóiét, amerikai indiánokét, európaiakét, kínaiakét, valamint Afrika különböző népeiből származó hölgyekéit. A különbségek számát vizsgálták, amelyek minden egyes nő között mutatkoztak a DNS bázissorrendjében. Az így kapott adatokat számítógépen feldolgozva a leggazdaságosabb családfát keresték. A „gazdaságos” esetünkben a véletlenek lehetőség szerinti kizárását jelenti. Az utóbbihoz némi magyarázat szükséges.
Gondoljunk vissza korábbi fejtegetéseinkre a lovakról, disznókról és élesztőgombákról, valamint a citokróm c aminosav-sorrendjének meghatározásáról. Emlékezzünk vissza, hogy a lovak mindössze három „betűben” különböznek a disznóktól, utóbbiak negyvenöt „betűben” térnek el az élesztőgombáktól, míg a lovaknál ez a különbség negyvenhat „betű”. Ebből arra a következtetésre jutottunk, hogy a lovak és disznók, lévén hogy közös ősük viszonylag új keletű, elméletileg ugyanolyan távolságra vannak az élesztőgombáktól. A negyvenöt és negyvenhat közötti eltérés rendellenesség, ami egy eszményi világból hiányozna. Vagy a lovak fejlődésvonalán bekövetkező további mutációnak, vagy a disznók vonalán lejátszódó visszamutálásnak tudható be.
No mármost, bármilyen képtelen ötletnek tűnik is, elméletileg feltételezhetjük, hogy a disznók valóban közelebb állnak az élesztőgombákhoz, mint a lovak. Elméletileg elfogadható, hogy a disznók és lovak közeli hasonlósága (citokróm c szövegeik mindössze három betűben különböznek, s testfelépítésük is csaknem megegyezik, az emlősökének megfelelően) a véletlenek halmozódásának tulajdonítható. Azért nem hisszük el ezt, mert a disznók és lovak hasonlósága elmondhatatlanul túlszárnyalja a disznók és élesztőgombák közös vonásait. Valljuk be, a disznók egyetlen DNS-kódjelben látszanak közelebb állni az élesztőgombákhoz, mint a lovakhoz, ezt azonban a mérleg másik serpenyőjében millió egyéb hasonlatosság ellensúlyozza. A megoldást a gazdaságosság elve nyújtja. Ha feltesszük, hogy a disznók közel állnak a lovakhoz, mindössze egy véletlenszerű hasonlatossággal kell számolnunk. Ha azonban az a feltevésünk, hogy a disznók az élesztőgombák közeli rokonai, egymástól függetlenül megszerzett véletlen hasonlatosságok képtelenül hosszú láncolatát kell elfogadnunk.
A lovak, disznók és élesztőgombák esetében a gazdaságosság elve túl lehengerlő ahhoz, hogy kételkedjünk benne. Ám a különböző emberfajták mitokondriális DNS-ét vizsgálva semmi lehengerlő nincs a hasonlóságokban. A gazdaságosság elve továbbra is érvényben van, érvei azonban mennyiségi adatokra hivatkozó gyengécske érvek, nem elsöprő, ellentmondást nem tűrő okfejtések. Mit kezdhet mindezzel a számítógép, legalábbis elméletben. Lajstromba veheti a 135 nő összes lehetséges családfáját. Majd megvizsgálhatja e listát, és kiválaszthatja a leggazdaságosabb családfát – vagyis azt, ami minimálisra csökkenti a véletlen hasonlóságok lehetőségét. Bele kell törődnünk, hogy még az igazságot legjobban megközelítő családfa is feltételez néhány véletlen egybeesést, amiként abba is bele kellett nyugodnunk, hogy ami a DNS egy kódjelét illeti, az élesztőgombák közelebb állnak a disznókhoz, mint a lovakhoz. Ám – elméletben legalábbis – a számítógép játszva megoldja gondunkat, kiválasztva a sok lehetséges családfa közül a leggazdaságosabbat és legkevésbé esetlegeset.
Mármint elméletben. A gyakorlatban azonban van egy bökkenő. A lehetséges családfák száma jóval nagyobb, mint amit Önök, én vagy bármely matematikus álmodni is képes. A lovak, disznók és élesztőgombák származásvonalához ugyanis mindössze három leszármazási sort kell felrajzolnunk. A legkézenfekvőbb a [[disznó lóé] élesztőgombáé], ahol a disznók és a lovak a legbelső zárójelen belülre kerülnek, míg az élesztőgombák a rokonságban nem álló „külső csoportot” képviselik. Az elméletileg lehetséges további két leszármazási sorozat [[disznó élesztőgombáé] lóé] és [[ló élesztőgombáé] disznóé]. Amennyiben negyedik élőlényt is vizsgálunk – mondjuk a tintahalat –, a leszármazási sorok száma tizenkettőre növekszik. Nem sorolom fel mind a tizenkettőt, csak megint a leggazdaságosabbat mind közül: [[[disznó lóé] tintahalé] élesztőgombáé]. A disznó és ló mint közeli rokonok ismét vígan elvannak a legbelső zárójelen belül. Eztán a tintahal csatlakozik a társasághoz, mivel közelebbi ősei vannak a disznó/ló vonallal, mint az élesztőgombáknak. A többi tizenegy leszármazási sor mindegyikéről – például [[disznó tintahalé] [ló élesztőgombáé]] – elmondhatjuk, hogy kevésbé gazdaságos. Erősen valószínűtlen, hogy a disznók és lovak számtalan közös jellegvonása egymástól függetlenül alakult volna ki, amennyiben a disznók a tintahalakkal, míg a lovak az élesztőgombákkal állnának közelebbi rokonságban.
Ha három élőlény három lehetséges leszármazási sorozatot, négy pedig tizenkettőt eredményez, hány lehetséges családfával rajzolhatók meg 135 nő rokonsági viszonyai? A válasz olyan nevetségesen nagy szám, hogy értelmetlen leírnunk. Amennyiben a világ legnagyobb és leggyorsabb számítógépének kellene elkészítenie az összes lehetséges családfa lajstromát, a szerencsétlen masina a világ végezetéig küszködne a megoldással.
Mindazonáltal a dolog nem reménytelen. A képtelenül nagy számokat megfontolt mintavétellel szoktuk megszelídíteni. Nem tudjuk megszámolni, pontosan hány rovar nyüzsög az Amazonas-folyó völgyében, megbecsülni mégis meg tudjuk a számukat, ha mintát veszünk az erdő találomra kijelölt parcelláiból, és feltételezzük, hogy e parcellák reprezentatív mintát adnak. Számítógépünk nem képes megvizsgálni a 135 nőt egyesítő összes lehetséges családfát, véletlen mintavételre azonban lehetőség van az összes elképzelhető családfa sorából. Valahányszor mintát veszünk ezek gigamilliárdjaiból, észre kell vennünk, hogy a minta leggazdaságosabb tagjai közös tulajdonságokban osztoznak. Ebből arra következtethetünk, hogy a leggazdaságosabb családfák az összes lehetséges közül feltehetőleg ugyanolyan jellegekkel rendelkeznek.
A kutatók eszerint is jártak el, jóllehet nem okvetlenül ez volt a legkézenfekvőbb eljárás. Amiként a rovartanászok sem értenének egyet abban, melyik a brazíliai esőerdőt leginkább képviselő reprezentatív minta, úgy a DNS-t kutató genetikusok is különböző mintavételi eljárásokat követtek. Mert sajnos a vizsgálati eredmények nem mindig vágnak egybe. Legyen megalapozott vagy sem, a magam részéről közzéteszem, milyen következtetésekre jutott a Berkeley kutatócsoportja az emberi mitokondriális DNS elemzéséből. Következtetéseik rendkívül izgalmasak, egyúttal vitára ingerlők. Szerintük a leggazdaságosabb fa Afrika talajában vetette meg gyökereit. Ez azt jelenti, hogy az afrikaiak egy része távolabbi rokona más afrikaiaknak, mint a Földgolyó bármely más lakójának. Ezek – európaiak, amerikai indiánok, ausztrál őslakók, kínaiak, új-guineaiak, eszkimók és mindenki más – egy viszonylag közeli rokonsági csoportot alkotnak. Egyik-másik afrikai beletartozik ebbe a rokonságba, mások nem. Az előbbiek értelmében a leggazdaságosabb családfa a következőképpen fest: [némely afrikai [más afrikaiak [további afrikaiak [még további afrikaiak és mindenki más]]]]. A kutatócsoport tehát arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy valamennyiünk ősanyja Afrikában élt, ő az „afrikai Éva”. Mint mondottam, ez a következtetés vitára ingerlő. Így akadt olyan ellenvetés, amely szerint más, ugyanilyen gazdaságos családfa is felrajzolható, amelynek legkülső ágai Afrikán kívül találhatók. Az ellentábor azt állítja továbbá, hogy a Berkeley kutatócsoportja többek között azért jutott a fenti eredményre, mert számítógépeik ennek megfelelő sorrendben vették sorra a lehetséges családfákat. A vizsgálódás sorrendje magától értetődően nem befolyásolhatja a vizsgálati eredményt. A szakemberek zöme talán változatlanul a „mitokondriális Éva” afrikai eredetére szavaz, ha nem esküszik is meg erre.
A kutatócsoport második következtetése már nem olyan vitatható. Bárhol élt is a „mitokondriális Éva”, ennek időpontja felbecsülhető. Ismerjük a mitokondriális DNS fejlődési ütemét, ezért a fejlődését felrajzoló fa minden elágazási pontját hozzávetőleg behatárolhatjuk az időben. Az egész emberiséget egyesítő elágazási pont – a „mitokondriális Éva” születési dátuma – eszerint százötvenezer és negyedmillió év közé tehető. Afrikai volt-e vagy sem a „mitokondriális Éva”, óvakodnunk kell attól a téves következtetéstől, hogy őseink Afrikából származnak. A „mitokondriális Éva” az összes mai ember egyik újabb keletű őse. Kétségkívül a Homo sapiens faj tagja volt. A jóval korábbi emberfélék, a Homo erectus fosszíliáit Afrikán kívül és Afrikában egyaránt megtalálták. A nálánál is távolibb ősök fosszíliái, amilyen a Homo habilis, valamint az Australopithecus több faja (beleértve a legújabban felfedezett, több mint négymillió éves fajt is) ezzel szemben kizárólag Afrikában találhatók. Ezért ha egy afrikai szétsugárzás leszármazottai vagyunk az utolsó negyedmillió év viszonylatában, ez immár a második afrikai szétsugárzás. Volt egy korábbi kivonulás is, talán úgy másfél millió évvel ezelőtt, amikor a Homo erectus elvándorolt Afrikából, hogy benépesítse a Közel-Kelet és Ázsia különböző területeit. Az „afrikai Éva”-hipotézis nem azt állítja, hogy ezek a korai ázsiaiak nem léteztek, hanem hogy nem hagytak maguk után utódokat. Bárhogy forgatjuk is tehát, kétmillió év távlatából valamennyien afrikaiak vagyunk. Az „afrikai Éva”-hipotézis ezen túlmenően azt is állítja, hogy mi, túlélő emberek néhány százezer esztendő viszonylatában is mind afrikaiak vagyunk. Új bizonyítékok birtokában kimondhatnánk, hogy ha minden mai mitokondriális DNS Afrikán kívüli ősanyára (egy „ázsiai Évára”) vezethető is vissza, távolabbi őseinket mindenképpen Afrikában kell keresnünk.
Tegyük fel pillanatnyilag, hogy a Berkeley kutatócsoportjának igaza van, és vegyük szemügyre, mit jelentenek és mit nem következtetéseik. Az „Éva” név szerencsétlen gondolattársításokra ösztönöz. Egyik-másik rajongó ugyanis ennek alapján abba a tévhitbe ringatta magát, hogy Éva magányos fehérnép lehetett, az egyetlen asszony a Földön, a végső genetikai keresztmetszet, mi több, egyenesen a Genezis igazolása! Ez azonban óriási tévedés. Egy szóval sem állítottuk, hogy ő volt az egyetlen asszony a Földön, de még azt sem, hogy a népesség az ő idejében viszonylag gyér lélekszámú volt. Meglehet, mindkét nemhez tartozó kortársai igenis számosan voltak, és nagy termékenységnek örvendtek. Nem egy utóduk talán mind a mai napig él. Mitokondriális leszármazottaik azonban időközben sorra kihaltak, mivel velünk való rokonságuk egy bizonyos ponton férfiágon örökítődött tovább. Ugyanígy halhat ki egy nemes családi név is (a családi nevek az Y kromoszómához kötöttek, és csupán férfiágon öröklődnek, a mitokondriumok pontos tükörképeként), ez azonban még nem jelenti azt, hogy a szóban forgó név viselőinek nincs utóda. Éppenséggel tömérdek utóduk lehet, csak férfiágon szakadt magva a családnak. Helyesen úgy fogalmazhatunk tehát, hogy a „mitokondriális Éva” az a legutóbb élt asszony, akiről elmondhatjuk, minden ma élő ember tőle származik a női ágon. Kell lennie olyan asszonynak, akiről ez kimondható. Mindössze az nyitott kérdés, hol élt és mikor. Hogy élt valahol, valamikor, nem férhet hozzá kétség.
És máris itt a következő félreértés – az előbbinél még közkeletűbb, olyannyira, hogy még kiváló tudósoktól, a mitokondriális DNS kutatóitól is visszahallottam. E tévhit szerint a „mitokondriális Éva” legutóbb élt közös ősünk. Oka pedig a „legutóbb élt közös ős” és „a kizárólag női ágon nyilvántartott legutóbb élt közös ős” fogalmainak összekeverése. A „mitokondriális Éva” szigorúan az utóbbi, de számos más módon is lehetséges leszármazás, mint kizárólag a női ágon. Millió és millió egyéb módon. Emlékezzünk vissza elődeink számának kiszámítására (most tekintsünk el az unokatestvér-házasságok bonyodalmaitól, ez korábban volt fontos). Nyolc nagyszülőnk van, de közülük csak egyetlen a kizárólag női ágon. Hasonlóképpen tizenhat ükszülővel rendelkezünk, ám csak eggyel a kizárólag női ágon. Még ha számolunk is azzal, hogy egy nemzedéken belül az unokatestvér-házasságok lecsökkentik az elődök számát, továbbra is igaz, hogy mérhetetlenül több módja van a leszármazásnak, mint a tisztán női ágon. Ha visszafelé követjük folyásán genetikai folyamunkat egészen a távoli ősökig, feltehetően sok Ádám és Évára akadunk, fokális egyedekre, akikről elmondhatjuk, hogy az összes 1995-ben élő ember tőlük eredt. A „mitokondriális Éva” csak egy közülük. Semmi okunk feltételezni, hogy e sok Ádám és Éva közül a „mitokondriális Éva” a legújabb keletű. Ellenkezőleg. Meghatározásánál kikötöttük, adott leszármazási vonalon eredtünk tőle. Oly sok más leszármazási vonal is lehetséges a kizárólag női ág mellett, matematikailag erősen valószínűtlen, hogy a „mitokondriális Éva” a legutóbbi volna e sok Ádám és Éva közül. Egyvalami tünteti ki a sok leszármazási vonal közül (csak a női ágat vettük figyelembe). A véletlenek hihetetlen egybeesése volna, ha bármi más módon is kitűnne (hogy ő élt a legutóbb).
További, ugyan kevésbé lényeges szempont, hogy legutóbb élt közös ősünk valamivel nagyobb valószínűséggel lehetett Ádám, mint Éva. A nőstények inkább alkotnak háremeket, mint a hímek, többek között mert az utóbbiak több száz, akár több ezer utód nemzésére is képesek biológiai felépítésüknél fogva. A Guinness Rekordok Könyve ezer feletti csúcsteljesítményről emlékezik meg, amely Vérszomjas Moulay Iszmáel nevéhez fűződik. (Mellékesen jegyzem meg, hogy e férfiút a feministák méltán emlegethetnék a macho arrogancia iskolapéldájaként. Az a hír járja róla, hogy amikor lovára szállt, ezt úgy cselekedte, hogy a nyeregbe pattanva kardja egyetlen suhintásával lenyisszantotta a kantárszárat tartó rabszolga fejét. Bármely hihetetlennek tűnjön is e legenda, már maga az a tény, hogy így jutott hozzánk, a további mendemondával, miszerint Iszmáel több ezer férfit ölt meg puszta kézzel, is rávilágít, milyen tulajdonságokat becsültek meg leginkább egy magafajta férfinál.) A nőknek ezzel szemben még a legkedvezőbb körülmények között sem lehet több utóduk tíz-húsz gyermeknél. Ezért egy nő, egy nőstény a hímnél nagyobb valószínűséggel ad életet átlagos számú utódnak. Néhány hím nevetségesen sok utóddal dicsekedhet, ami azt is jelenti, hogy más hímek teljesen meg vannak fosztva az utódoktól. Már ha egyáltalán ilyesmi előfordul, jóval nagyobb az esélye, hogy hím marad utód nélkül, mint nőstény. Amiként annak is nagyobb a valószínűsége, hogy hím halmoz föl magának aránytalanul több utódot, mint nőstény. Mindez az emberiség legutóbbi közös ősére is vonatkozik, aki ezért valószínűbb, hogy Ádám volt, mint Éva. Hogy egy szélsőséges példával éljek: minek nagyobb a valószínűsége, Vérszomjas Moulay Iszmáel minden ma élő marokkói őse vagy háremének egy nyomorult lakója?
Összegezve az elmondottakat, az alábbi következtetésekre jutottunk. Először is, okvetlenül kellett léteznie egy asszonynak, nevezzük „mitokondriális Évá”-nak, aki legutóbb élt közös őse az egész mai emberiségnek, kizárólag női ágon. Mindenképpen létezett továbbá egy ismeretlen nemű valaki, nevezzük őt Fokális Ősnek, aki legutóbb élt közös őse az egész mai emberiségnek bármely ágon. Harmadszor, habár megeshet, hogy a „mitokondriális Éva” és a Fokális Ős egy és ugyanaz a személy, ennek valószínűsége mégis elenyészően csekély. Negyedszer, valamivel valószínűbb, hogy a Fokális Ős férfi volt, mint nő. Ötödször, igen valószínű, hogy a „mitokondriális Éva” kevesebb mint negyedmillió éve élt. Hatodszor, nincs ugyan teljes egyetértés e nőszemély lakhelyét illetően, az adatok mégis Afrikára utalnak. Mindössze az ötödik és hatodik következtetés függ tudományos bizonyítékoktól. Az első négyhez afféle karosszéki bölcselkedés és általános műveltségünk alapján juthatunk.
Mint mondottam, az ősök tartják kezükben az élet megértésének kulcsát. Az „afrikai Éva” regéje egy jóval nagyobb szabású, összehasonlíthatatlanul régibb történet szűkös, emberi léptékű szelete. Kanyarodjunk vissza a gének folyójának, az Édenkertből eredő folyamnak metaforájához. Kövessük e folyót visszafelé folyásán mérhetetlenül távolabbi időkbe, mint a legendabeli Éva néhány ezer esztendeje vagy az „afrikai Éva” több százezer éve. A DNS folyama töretlenül áramlott át őseinken nem kevesebb, mint 300 millió éven keresztül.

 

 

3. FEJEZET
Lopva tégy jót!

A teremtés gondolata kitartó vonzerőt gyakorol az emberiségre, amihez nem kell túl távol keresnünk az okokat. Ismerőseim körében ugyan nem arat átütő sikert, mivel megköveteli a Genezis vagy bármely más törzsi eredetmítosz szó szerinti értelmezését. Most inkább azokra gondolok, akik felfedezték maguk számára az élővilág szépségét és összetettségét, s ebből levonták a következtetést, hogy mindezt „nyilván” el kellett terveznie valakinek. Azok a kreacionisták, akik felismerik, hogy a darwini evolúció legalábbis valamiféle alternatívát jelent a Szentírás szavaival szemben, körmönfontabb ellenvetésekhez folyamodnak. Tagadják a törzsfejlődés átmeneti formáinak lehetőségét. „X-et mindenképpen a Teremtő alkotta – érvelnek –, mert fele ilyen tökéletesen egyáltalán nem volna életképes. X testének minden darabkáját egyszerre rakták össze; nem fejlődhetett volna ki fokozatosan.” Például aznap, mikor e fejezet írásába fogtam, levelet hozott a posta. Egy amerikai lelkipásztor írta, aki korábban ateista volt, s a National Geographic egy cikke térítette meg. Itt közlöm a levél egy részletét:

 

„A cikk arról szól, milyen bámulatosan alkalmazkodtak az orchideák környezetükhöz a sikeres beporzás érdekében. Kivált az egyik faj szaporodási stratégiája keltette fel figyelmemet, amelyhez egy hím darázs közreműködésére volt szükség. A virág szembeszökő hasonlóságot mutatott ennek a darázsfajnak a nőstényével, még a nyílása is ott van, ahol kell, hogy a hím behatolva s a virággal párosodva elérje a porzókban termelődött virágport. Mikor a hím darázs a következő virágra repül, a folyamat megismétlődik, és létrejön a keresztbeporzás. A virágot legelőször is az általa kibocsátott feromon [a rovarok párkeresésében gyakran közrejátszó sajátos kémiai csalogatóanyag] tette vonzóvá a hím számára, amely megegyezik a szóban forgó darázsfaj nőstényének hasonló hatóanyagával. Néhány percig érdeklődéssel nézegettem a szöveget kísérő képet. Majd rádöbbentem, hogy e szaporodási stratégia csak akkor válhat be, ha kezdettől fogva tökéletes. Semmiképpen nem alakulhatott ki apránként, mivel ha az orchidea nem úgy festene, és nem olyan illatot árasztana, mint a nőstény darázs, továbbá, ha a virág párzásra alkalmas nyílása nem úgy helyezkedne el, hogy a hím szaporítószerve tökéletesen hozzáférjen a virágporhoz, e stratégia teljes kudarcra ítéltetne.
Sose felejtem el, milyen rettentően összeszorult a szívem, mert hirtelen világossá vált számomra, hogy valamifajta Istennek léteznie kell valamilyen módon, s szüntelen kapcsolatban kell állnia a dolgokat létrehívó folyamatokkal. Röviden, Isten nem valamiféle jégkorszak előtti mítosz tárgya, hanem nagyon is valóságos. És noha minden porcikám tiltakozott ellene, nyomban beláttam, hogy ezután kutatnom muszáj Isten természetét.”

 

Mások kétségtelenül egyéb utakon jutnak el a valláshoz, de bizonyos, hogy sokan éltek át hasonló élményt, mint ami ennek a lelkipásztornak az életét megváltoztatta (akinek személyazonosságát tapintatból hallgatom el). Olvastak valami természeti csodáról, vagy saját szemükkel is látták. Ez áhítattal és csodálattal töltötte el őket, ami vallásos istenfélelembe torkollott. Pontosabban úgy vélték, hogy a szóban forgó természeti tünemény – egy pók hálója, egy sas szeme, szárnya vagy bármi más – nem fejlődhetett ki fokozatosan, lévén hogy a felemás közbenső fokozatok nem töltötték volna be szerepüket. Ennek a fejezetnek az a célja, hogy lerombolja azt a téves elképzelést, miszerint a bonyolult biológiai szerkezeteknek tökéletesnek kell lenniük, ha működni akarnak. Mellékesen megjegyzem, hogy az orchideák Charles Darwin kedvenc példáit szolgáltatták, aki egész könyvet szentelt annak megvilágítására, milyen diadalmasan állja ki a fokozatos törzsfejlődés és természetes kiválasztódás elve e fortélyos szerkezetek megmagyarázásának nehéz próbáját (Könyve The Various Contrivances by which Orchids are Fertilised by Insects – A különböző fortélyok, amelyek elősegítik az orchideák rovaros beporzását – címet viseli.)
A lelkipásztor érvelésének sarkpontja az a kijelentés, mely szerint „e szaporodási stratégia csak akkor válhat be, ha kezdettől fogva tökéletes. Semmiképpen nem alakulhatott ki apránként.” Ugyanez az okfejtés alkalmazható – és alkalmazták is eleget – a szem evolúciójára, amire még e fejezetben visszatérek. Mindig lenyűgöz az a magabiztosság, amellyel ezek a kijelentések elhangzanak. Hogyan lehet biztos afelől, kérdezném lelkipásztorunkat, hogy a darazsat utánzó orchidea (a szem vagy bármi más) kevésbé tökéletes állapotban nem működne? Belegondolt ebbe akár a másodperc törtrészéig is? Ismeri Ön az orchideák és darazsak főbb sajátságait, vagy hogy milyen szemmel néznek a hím darazsak a nőstényekre és az orchideákra? Hogy merészeli azt állítani, hogy az orchidea hasonlatosságának minden dimenzióban tökéletesnek kell lennie a hatás kiváltásához?
Gondoljanak vissza a legutóbbi alkalomra, amikor egy véletlen hasonlóság megtévesztette Önöket. Talán egy idegennek emeltek kalapot az utcán, mert összetévesztették a hölgyet egyik ismerősükkel. A filmcsillagok helyett kaszkadőrök esnek le a lóról vagy ugranak le a szikláról. A kaszkadőr hasonlatossága a filmcsillaghoz rendszerint fölöttébb felületes, ám ez elég ahhoz, hogy a tovasuhanó akció-jelenet erejéig megtévessze a közönséget. A férfiakat nemi gerjedelemre késztetik egy képesújság fotói. Pedig a fotó nem egyéb színes nyomatnál. Kétdimenziós, nem három. Maga a képen szereplő figura csupán pár centiméter magas. Lehet elnagyolt, pár vonallal odavetett vázlat is, cseppet sem élethű ábrázolás. Ennek ellenére erekcióra ösztönözhet egy férfit. Talán a gyors röptű darázsnak is mindössze a nőstény elsuhanó képére van szüksége ahhoz, hogy párosodni próbáljon vele. Talán a hím darazsak mindenképpen csak néhány kulcsfontosságú ingerre reagálnak.
Minden okunk megvan azt feltételezni, hogy a darazsak az embereknél is könnyebben elbolondíthatók. A tüskés pikók feltétlenül, pedig a halaknak nagyobb az agya és jobb a szeme a darazsakénál. A hím tüskés pikónak vörös a hasa, és nemcsak a többi hímmel szemben tanúsít fenyegető viselkedést, hanem a vörös „hasú” elnagyolt ál-halakkal szemben is. Öreg mesterem, a Nobel-díjas etológus, Nikco Tinbergen híressé vált történetében egy vörös postakocsi haladt el laboratóriuma ablaka előtt. Ekkor az összes hím tüskés pikó az akvárium ablak menti oldalához tódult, és vadul fenyegetni kezdték a postakocsit. Az érett ikrákkal teli nőstény tüskés pikóknak feltűnően megduzzadt a hasa. Tinbergen azt találta, hogy egy módfelett elnagyolt, bizonytalanul megnyújtott, ezüstszínű ál-nőstény, amelyik a mi szemünkben mindennek tűnt volna, csak tüskés pikónak nem, viszont gömbölyded „hassal” rendelkezett, tökéletes párzó viselkedésre ingerelte a hímeket. Tinbergen iskolájának újabb kísérletei bebizonyították, hogy egy úgynevezett szexbomba – egy körte alakú, gömbölyded tárgy, amit az emberi képzelet mindennek talált volna, csak elnyújtottnak és halszerűnek nem – még az előbbinél is hevesebb gerjedelmet váltott ki a hím tüskés pikókból. A tüskés pikó szexbomba az átlagon fölüli inger klasszikus példája, amely még a valóságnál is hatásosabb. Ennek másik eseteként Tinbergen közreadta egy csigaforgató madár képét, amely mindenáron egy strucctojás nagyságú tojásra akart ráülni. A madaraknak nagyobb agya és élesebb látása van a halakénál – és természetesen a darazsakénál –, a csigaforgatók mégis szemlátomást „azt gondolják”, hogy egy strucctojás nagyságú tojás kiköltése a költés netovábbja.
A sirályoknak, ludaknak és más talajon fészkelő madaraknak sztereotip válasza van, ha tojás gurul ki a fészekből. Ilyenkor kinyúlnak és visszagörgetik csőrük alsó részével. Tinbergen és tanítványai kimutatták, hogy a sirályok nem csupán saját tojásaikkal művelik ezt, hanem tyújtojással, sőt akár a táborozók által eldobált fahengerekkel és kakaós dobozokkal is. Az ezüstsirály fiókák a szüleiktől koldulják a táplálékot; rácsippentenek a szülő csőrén lévő piros foltra, amire az halat öklendez fel duzzadó begyéből. Tinbergen és egyik munkatársa kimutatta, hogy a szülő fejét csak igen elnagyoltan utánzó kartonlemezek rendkívül hatásosak a fiókák kolduló viselkedésének kiváltásához. Mindössze egy piros foltra van szükség. Ami a sirályfiókát illeti, számára a szülő egy piros folttal egyenlő. Nyilván látja a többi testrészét is, ám ennek láthatóan semmi jelentősége.
Ez a szemlátomást „szemellenzős” látás nem csupán a sirályfiókák sajátja. A felnőtt dankasirályok különösen szembetűnőek a fejüket fedő fekete maszk miatt. Tinbergen tanítványa, Robert Mash ennek hatását vizsgálta a többi felnőttre úgy, hogy fából készült sirályfejeket befestett. Mindegyik fejet egy fapálcára tűzte, s a pálcát villanymeghajtású motorok mozgatták egy dobozban aképpen, hogy Mash távirányítással fel-le emelgethette és jobbra-balra forgathatta a fejeket. Egy sirályfészek közelében földbe temette a dobozt, miközben a fejet homokkal gondosan betakarta. Ezt követően nap mint nap felkereste a fészekhez közeli fedezéket, és figyelte, milyen hatása van a fel-le emelkedő, ide-oda forgó fejutánzatnak a fészkelő sirályokra. A madarak úgy válaszoltak a fejre és forgására, mintha valódi sirály lett volna, jóllehet nem volt más egy fapálca végén illegő modellnél, test, láb, szárnyak nélkül, s az élettelen, robotszerű, néma mozgásokon túl semmiféle más életjelet nem adott. Úgy tetszik, a dankasirály számára a fenyegetést hordozó szomszéd nem egyéb a testtől mintegy külön életet élő fekete fejnél. Testre, szárnyakra és az égvilágon semmire nincs szükség ezenkívül.
Hogy a madarak megfigyelésére a fedezékbe juthasson, Mash, ornitológusok előtte és utána járó nemzedékeihez hasonlóan, a madarak idegrendszerének egy régóta ismert korlátját használta ki: a madarak nem éppen vérbeli matematikusok. Két ember húzódik fedezékbe, és az egyik otthagyja. Enélkül a trükk nélkül a madarak tartanának a fedezéktől, „tudván”, hogy valaki bement az imént. Mikor azonban egy távozik, „azt hiszik”, mindketten elmentek. Ha egy madár nem tud kettőig elszámolni, mi a meglepő abban, hogy egy hím darazsat elbolondíthat a nőstényre korántsem tökéletesen emlékeztető orchidea?
Hadd szolgáljak még egy madártörténettel ebből a fajtából, ami azonban már tragédia. A pulykaanyák hevesen védik fiókáikat. Meg is muszáj védeniük őket a menyétekhez és dögevő patkányokhoz hasonló fészekrablókkal szemben. A pulykaanya elszomorítóan durva elvet követ a fosztogatókkal szemben: támadj meg mindent a fészked közelében, ami mozog, hacsak nem ad pulykafiókához hasonló hangot. Ezt egy osztrák zoológus, Wolfgang Schleidt fedezte fel. Schleidt egyszer olyan pulykaanyát tartott, amelyik vadul lemészárolta összes fiókáját. Az ok siralmasan egyszerű: az anya süket volt. A pulyka idegrendszere számára a ragadozó olyan mozgó tárgyakat jelent, amelyek nem hallatnak a fiókákhoz hasonló csipogó hangoktat. Így azután a fiókák, ha úgy festettek is és mozogtak, mint minden pulykafióka, s anyjukban bízva hozzá futottak, áldozatul estek az anya korlátolt „zsákmányértelmezésének”. Önmagukkal szemben védelmezte gyermekeit, mikor mindet megölte.
A pulyka tragikus történetének visszhangjaként hadd említsem meg, hogy a háziméh csápjainak érzéksejtjei pusztán egyetlen kémiai hatónyagra érzékenyek, az olajsavra. (Vannak más sejtjeik is, amelyek más hatóanyagokat érzékelnek.) Az olajsavat az oszló méhtetemek termelik, ami kiváltja a méhek „temetkező” viselkedését, a holttest eltávolítását a kaptárból. Ha egy kísérlet során olajsavat csöppentenek egy élő méhre, a nyomorult teremtést társai kihurcolják a kaptárból, s hiába kapálózik ellene szemlátomást nagyon is elevenen, a hullákkal együtt kihajítják.
A rovarok agya jóval kisebb, mint a pulykáé vagy az emberé. A rovarok szeme, még a szitakötő nagy, összetett szeme is, csupán töredékével rendelkezik szemünk vagy a madárszem élességének. Ettől teljesen eltekintve is tudott dolog, hogy a rovarszem egészen másként látja a világot, mint a mi szemünk. A nagy osztrák zoológus, Karl von Frisch fiatalon felfedezte, hogy a rovarok vakok a vörös fénnyel szemben, látják viszont – méghozzá önálló árnyalatként – az ultraibolya színtartományt, amelyet mi nem érzékelünk. A rovarok szemét ezen túlmenően sokkal jobban foglalkoztatja a „rezgésnek” nevezett valami, ami – legalábbis a gyors mozgású rovarok számára – részben az általunk „alaknak” nevezett jelleget helyettesíti. Láttak már hím pillangókat a fáról alálibegő száraz faleveleknek „udvarolni”. A mi szemünkben egy nőstény pillangó fel-le mozgó szárnyával egyenlő. A repülő hím a „rezgés” egyfajta koncentrátumaként látja a nőstényt, s kezd el udvarolni neki. Bolonddá tehetjük sztroboszkóppal is, amelyik pedig nem mozog, csupáncsak fel-felvillan. Ha elég nagy a felvillanások sebessége, a hím pillangóként kezeli a lámpát, olyannyira, hogy az a felvillanások ütemére rezegteti szárnyait. A csíkok számunkra mozdulatlan minták. Ám egy tovarepülő rovar szemében ezek is „rezgésnek” tűnnek, s ugyancsak utánozhatók a megfelelő sebességgel villogtatott sztroboszkóppal. A rovarszemen keresztül olyan idegen világ tekintene vissza ránk, hogy arról beszélni, milyen „tökéletesen” kell mímelnie az orchideának a nőstény darázs testét, nem egyéb emberi előítéletnél.
A darazsak voltak a tárgyai egy klasszikus kísérletnek is, amelyet eredetileg a nagy francia természettudós, Jean-Henri Fabre végzett el, majd egy sor más kutató is megismételt, Tinbergen iskolájának tagjait is beleértve. A nőstény kaparódarázs szúrásával megbénított zsákmányát vonszolva tér vissza üregébe. Míg bemegy, s láthatóan szemlét tart, kívül hagyja a zsákmányt. Majd újra feltűnik, hogy fészkébe hurcolja áldozatát. Amíg az üregben tartózkodik, a kísérletvezető néhány centivel arrébb mozdítja a zsákmányt. Mikor a darázs ismét előbukkan, észleli a veszteséget, és sietve eredeti helyére húzza a zsákmányt, az üreg bejárata elé. Mindössze néhány másodperc telt el, mióta megszemlélte az üreg belsejét. Nem látjuk okát, miért ne léphetne egy lépéssel tovább a szertartásban, s vonszolhatná be a zsákmányt, hogy odabent végezzen vele. Csakhogy programját korábbi stádiumra állították vissza. Kötelességtudóan megint kívül hagyja tehát a zsákmányt, és újabb szemlére a fészkébe bújik. A kísérletvezető akár negyvenszer is megismételheti ezt a bohózatot, amíg el nem unja. A darázs úgy viselkedik, akár egy mosógép, amelynek programját korábbi szakaszra forgatták vissza, és „nem tudja”, hogy már negyvenedszer mosta ki ugyanazt a ruhát. A kiváló számítógéptudós, Douglas Hofstadter új jelzőt talált ki, „Sphex-szerű”-nek nevezve el a hasonlóan merev, értelmetlen automatizmusokat. (A kaparódarazsak egyik nemét hívják Sphexnek.) Bizonyos tekintetben tehát a darazsakat könnyű bolonddá tenni. Így hát roppantul csínján kell bánnunk az olyan emberi okoskodással, miszerint e „szaporodási stratégia csak akkor válhat be, ha kezdettől fogva tökéletes”. Mostanra talán küldetéstudattal megáldott levélírómmal ellentétes gyanút melengetnek. Mert ha a rovarszem olyan gyenge, és a darazsakat olyan könnyű bolonddá tenni, miért fárad fölöslegesen az orchidea, hogy virágját – úgy-ahogy – hasonlóvá tegye a darázshoz? Nos, a darazsak látása nem mindig gyenge. Bizonyos helyzetekben egészen jól látnak: például amikor egy vadászórepülés után megkeresik az üregüket. Tinbergen a Philanthusszal, méhfarkassal vizsgálta ezt. Megvárta, amíg a darázs bebújik az üregébe. Mielőtt újra előbukkant volna, sietve valami „tereppontot” helyezett el a bejárat közelében, mondjuk gallyat vagy fenyőtobozt. Eztán visszavonult, és várta, hogy a darázs kirepüljön megkeresni a zsákmányát. Míg az elment, néhány méterrel arrébb húzta a gallyat vagy a tobozt. Mikor a darázs visszatért, nem talált rá az üregére, ehelyett a gally vagy toboz új helyzetének megfelelően a homokba fúrta magát. Megint csak „bolonddá tették” szegény fejét, ezúttal azonban igazán kiérdemli megbecsülésünket kitűnő látásáért. Úgy tűnik, mintha magában „lefényképezte volna” a környéket előzetes köröző repülése során. Láthatóan felismerte a gally vagy toboz mintáját, „Gestaltját”. Tinbergen sokszor megismételte a kísérletet, miközben különféle tereppontokat használt – így tobozokból például kört formált –, de mindig változatlan eredménnyel.
Hadd ismertessem most Tinbergen tanítványának, Gerard Baerendsnek a kísérletét, ami látványos ellenpontját képviseli Fabre „mosógépes” kísérletének. A Baerends által vizsgált kaparódarázsfaj, az Ammophila campestris (ezt a fajt Fabre is tanulmányozta) meglehetősen rendhagyó abban, hogy „folyamatosan eteti” utódait. A legtöbb kaparódarázs táplálékot helyez az üregébe, belepetézik, majd lezárja az üreget, és hagyja, hogy a fiatal lárva maga gondoskodjon magáról. Az Ammophila más. A madarakhoz hasonlóan naponta visszatér a fészekbe, hogy ellenőrizze a lárva ellátását, és amennyiben szükséges, élelmet adjon neki. Ebben még nincs semmi különleges. Csakhogy egy-egy Ammophila-nőstény két-három fészket is sorra látogat őrjárata során. Az egyikben viszonylag nagy, csaknem kifejlett lárva található; a másikban kicsiny, frissen kikelt lárva; másutt meg talán egy az előbbi kettő kora és mérete között. E három lárva nyilván eltérően igényli majd a táplálékot, és az anya ennek megfelelően gondoskodik róluk. Aprólékosan eltervezett kísérletsorozattal, miközben a fészkek tartalmát cserélgette, Baerendsnek sikerült kimutatnia, hogy a darázsanyák valóban fejben tartják minden egyes fészek táplálékszükségleteit. Ez eddig okosnak tűnik, Baerends azonban azt is kimutatta, hogy ugyanakkor igen furcsa, nekünk idegen módon egyáltalán nem okos. Az anyadarázsnak minden reggel első dolga, hogy körszemlét tartson minden aktív ürege fölött. Az anya a fészeknek azt az állapotát veszi alapul, amelyről e hajnali szemleút során tudomást szerzett, s ez befolyásolja a nap további részére etető viselkedését. Baerends cserélhette ahányszor csak akarta a fészkek tartalmát a nap folyamán, mindez a legcsekélyebb mértékben sem befolyásolta az anyadarázs etető viselkedését. Mintha csupán a hajnali körjárat idejére kapcsolta volna be fészekfelmérő apparátusát, hogy azután a nap hátralevő részére takarékossági okokból kikapcsolja.
Másfelől a történet azt is sugallja, hogy kifinomult számoló és mérő szerkezet található az anyadarázs agyában. Eztán könnyebben elhisszük talán, hogy a darazsat csupán az orchidea és a nőstény kimerítő hasonlósága tévesztheti meg. Ugyanakkor azonban Baerends története a szelektív vakságra és becsaphatóságra is jó példa, ami tökéletesen egybevág a mosógépes kísérlettel, és hihetővé teszi, hogy felületes hasonlóság is bőségesen elégséges az orchidea és a nőstény között. Mindebből az az általános tanulság vonható le, hogy ne emberi léptékkel mérjünk ezekben a kérdésekben. Soha ne mondják (vagy vegyék komolyan más ilyen értelmű kijelentését): „Nem fér a fejembe, hogy ez és ez fokozatos törzsfejlődés eredménye”. A tévhiteknek ezt a fajtáját „a személyes hitetlenkedés érvének” kereszteltem el. Aki efféle szellemi kalandra vállalkozott, az előbb-utóbb elcsúszott egy banánhéjon.
Azt az okoskodást támadom tehát, amely a következőképpen érvel: ennek és ennek fokozatos evolúciója nem játszódhatott le, mert ennek és ennek „kézenfekvően” tökéletesnek és teljesnek kell lennie, ha be akarja tölteni feladatát. Válaszomban eddig zömmel arra a tényre támaszkodtam, hogy a darazsak és egyéb állatok igen különbözőképpen szemlélik a világot, mint mi, amúgy meg minket magunkat sem túl nehéz elbolondítani. Szeretnék azonban más, még meggyőzőbb és általánosabb érvekhez folyamodni. Használjuk a „sérülékeny” jelzőt olyan eszközre, amelynek tökéletesnek kell lennie, ha egyáltalán működtetni akarjuk – amint azt levélíróm állította volt a darazsat utánzó orchideákról. Jelentős körülménynek tartom, hogy felettébb nehéz ehhez hasonlóan sérülékeny eszközt találnunk. Egy repülőgép nem sérülékeny. Való igaz, valamennyien szívesebben bízzuk rá életünket egy Boeing 747-esre, amelynek millió és millió alkatrésze a legtökéletesebb összhangban működik, ám aggodalomra akkor sincs okunk, ha egy vagy két hajtóműve leáll: a repülő ugyanis ettől még nem zuhan le. A mikroszkóp nem sérülékeny, mert habár egy rosszabb minőségű példány elmosódott, gyéren megvilágított képet ad, még mindig jobban látjuk vele az apró tárgyakat, mint nélküle. A rádió sem sérülékeny, mert ha valami módon károsul, hangja eltorzulhat és fémessé válhat, de még ekkor is ki tudjuk hámozni a szavak jelentését. Már vagy jó tíz perce bámulok ki az ablakon, hogy igazán jó példát találjak ember készítette sérülékeny eszközökre, és csupán egy jutott eddig eszembe: a boltív. A boltív valóban többé-kevésbé sérülékeny abban az értelemben, hogy csak akkor tesz szert nagy erejű tartósságára, ha két részét egymáshoz illesztették. Ennek megtörténte előtt egyik fele sem áll meg magában. A boltívet állványzattal építik, ami átmeneti támaszul szolgál a boltív elkészültéig, majd miután eltávolítják, a boltív igen hosszú időkig megáll a helyén.
Semmi ok nincs rá, hogy a technika – elméletben legalábbis ne állítson elő sérülékeny eszközöket. A mérnököknek szabadságukban áll rajzasztalaik mellett olyan eszközöket tervezni, amelyek félkészen egyáltalán nem működnének. Ennek dacára még a gépészet területén is módfelett nehéz valóban sérülékeny eszközt találnunk. Úgy vélem, még inkább áll ez az élő szerkezetekre. Vegyünk szemügyre néhány sérülékenynek kikiáltott szerkezetet az élővilágból, amelyeket a kreacionisták propagandájuk szolgálatába állítottak. A darázs és az orchidea példája csupán egy a mimikri lenyűgöző jelenségei közül. Sok-sok állat és néhány növény húz hasznot más tárgyakkal való hasonlóságából, amelyek legtöbbször ugyancsak állatok vagy növények. Az életnek szinte minden vonatkozását kiemelte vagy elrejtette a mimikri: ilyen az élelemszerzés (a napfény pettyezte fás vidéken zsákmány után járó tigrisek és leopárdok majdhogynem láthatatlanok; az ördöghalak a tengerfenékre emlékeztetnek, ahol ülnek, és hosszú „horgászbottal”, illetve a végén férget utánzó csalival csalják magukhoz a zsákmányt; a „végzet asszonya” szentjánosbogár-nőstények egy másik faj udvarló fényjeleit utánozzák, így csalogatva magukhoz a hímeket, amelyeket aztán felfalnak; a fűrészfogú nyálkáshalak más tisztítóhalakat utánoznak, s ügyfeleikhez férkőzve darabokat harapnak ki azok uszonyaiból); annak elkerülése, hogy a zsákmányállatot megegyék (utánozhatnak fatörzset, gallyakat, friss zöld vagy felpöndörödő elszáradt leveleket, virágokat, rózsatöviseket, gímpáfrány leveleit, köveket, madárürüléket, valamint más, mérgezőnek vagy mérgesnek ismert állatfajokat); a ragadozók elcsalogatása az ivadékoktól (a gulipán és sok más, talajon fészkelő madár utánozza tört szárnyú fajtársai testtartását és mozgását); a tojások kiköltésének biztosítása (a kakukktojások a gazdamadarak tojásaira emlékeztetnek; a szájköltő halak egyes fajtáinál a nőstény oldala az ikrákhoz hasonló pettyezetű, ez odavonzza a hímeket, amelyek valódi ikrákat bocsátanak szájukba, és megtermékenyítik azokat).
Bármely esetben könnyen kísértésbe eshetünk, hogy azt gondoljuk, a mimikri csak tökéletes formájában hatékony. A darázs-orchideáról szólván a darazsak és a mimikri más áldozatainak érzékszervi tökéletlenségeivel foglalkoztam. Az én szememben az orchideák hasonlósága a darazsakhoz, méhekhez vagy legyekhez csöppet sem kísérteties. Sokkal pontosabbnak látom egy levélbogár hasonlóságát a levélhez, talán mert szemem közelebb áll a ragadozók szeméhez (feltehetően a madarakéhoz), amelyek ellen a levél-mimikri irányul.
Ám átfogóbb értelemben is elhibázott a vélekedés, miszerint a mimikri csupán akkor hatékony, ha hibátlan. Legyen bármilyen jó például egy ragadozó szeme, a látási viszonyok nem mindig tökéletesek. A látás feltételei az esetek döntő többségében folyamatos sorozatot alkotnak, a jó látási viszonyoktól a rosszakig. Gondoljunk valami tárgyra, amit igazán jól ismerünk, annyira jól, hogy semmi szín alatt nem tévesztenénk össze. Vagy gondoljunk élő személyre – mondjuk egy közeli barátnőnkre, aki oly drága szívünknek, és oly ismerős minden porcikája, hogy senkivel nem tudnánk összekeverni. Most azonban képzeljük el, hogy nagy távolságból tart felénk. Lesz majd olyan távolság, ahonnan egyáltalán nem látjuk. És jöhet olyan közel, hogy minden arcvonása, minden szempillája, minden pórusa láthatóvá válik. Az átmeneti távolságoknál nem tapasztalunk hirtelen változást. A felismerhetőség fokozatosan erősödik fel, és enyészik el. A lövészek katonai kézikönyve a következő eligazítást adja: „Kétszáz méternyi távolságra a test minden részlete jól látható. Háromszáz méternyire az arc körvonalai elmosódnak. Négyszáz méternyire már nem látunk arcot. Hatszáz méternyire a fej egyetlen pontnak, míg a test pálcikának látszik. Van valakinek kérdése?” Elismerem, a fokozatosan közeledő barát hirtelen válik felismerhetővé. Ez esetben a távolság a hirtelen felismerés valószínűségét teszi fokozatossá.
A távolság, így vagy úgy, átmenetek sorával biztosítja a láthatóságot, ami lényegét teleintve fokozatos. Bármilyen fokú hasonlóságról légyen is szó a modell és a mimikri között, legyen ez tüneményes vagy alig létező, kell lennie olyan távolságnak, amelyről a ragadozó szeme becsapható, valamint egy valamivel kisebb távnak, ahonnan már kevésbé csapható be. Az evolúció előrehaladtával ezért a természetes kiválasztódás a fokozatosan tökéletesedő hasonlóságokat részesíti előnyben, ekkor a becsaphatóság kritikus távolsága is mind jobban csökken. A ragadozó szeme helyett bármely más állatfaj szemét is mondhatnám, amelynek elbolondítására szükség van. Egyes esetekben ez a ragadozó szeme, máskor nevelőszülőké, nőstény halaké és így tovább.
Ezt az effektust gyerekeknek szóló nyilvános előadás során mutattam be. Kollégám, az Oxford University Museum munkatársa, volt olyan kedves, hogy egyfajta „erdőtalajt” készített számomra, amelyet gallyakkal, száraz falevelekkel és mohával szórt tele. Ezen azután művészien elhelyezett több tucat halott rovart. Némelyikük, így egy fémkék bogár, jobban szemet szúrt, míg mások, például a botsáskák és levéllepkék kitűnően elrejtették magukat; megint mások, így egy barna csótány, átmenetet alkottak a kettő között. Ezután gyerekeket hívtam ki a közönségből, és kértem fel, közeledjenek lassan a csoportképhez, és kezdjenek el énekelni, ha felfedezik valamelyik rovart. Kellő távolságban még a legfeltűnőbb rovarokat sem látták. Amint közelebb mentek, először a szembetűnőket vették észre, majd a csótányhoz hasonlóan közepesen láthatókat, s csak legvégül a jól álcázott példányokat. A legjobban elrejtőzött rovarokat a gyerekek még közvetlen közelről sem fedezték fel, és leesett az álluk, amikor megmutattam nekik, hol vannak.
De a távolságon kívül másról is elmondható ugyanez, így például a szürkületről. Az éjszaka sötétjében jóformán semmit sem látunk, s a mimikri és modell legfelületesebb hasonlósága is elkerüli figyelmünket. Fényes délben viszont csak a legaprólékosabban hiteles mimikri ússza meg a felfedezést. Ezek között az időpontok között, hajnalban és szürkületkor, az alkonyat homályában vagy csupán egy borongós, felhős napon, ködben vagy viharban a látási viszonyok egyenletes, töretlen kontinuumával számolhatunk. A természetes kiválasztódás ismét a fokozatosan növekvő hasonlóságot részesíti előnyben, mert minden hasonlósági fokhoz adott látási viszonyok rendelhetők, melyek között e hasonlósági fok perdöntő lehet. Az evolúció előrehaladtával a mind élethűbb hasonlóság jár túlélési előnyökkel, mivel a kritikus fényerősség, amely mellett egy faj becsapható, fokozatosan növekszik.
Hasonló fokozatosságot tapasztalunk a látószögnél is. Egy rovarutánzatot, legyen hiteles vagy sem, némelykor a ragadozó a szeme sarkából is felismer. Máskor könyörtelenül a legjobb látószögből veszi szemügyre. Léteznie kell viszont olyan perifériás látószögnek, amely mellett még a legkezdetlegesebb mimikrit sem venni észre. És lennie kell olyan centrális látásnak, amely mellett még a legragyogóbb mimikri is veszélybe kerül. E két szélsőség között a látás fokozatos változásával, a látószögek kontinuumával számolhatunk. A mimikri minden tökéletességi fokához rendelhető egy kritikus látószög, amely mellett a legenyhébb javulás vagy romlás élet-halál felől dönt majd. Az evolúció előrehaladtával az egyenletesen tökéletesedő hasonlóságok részesülnek előnyben, lévén hogy a becsaphatóság kritikus látószöge egyre inkább a centrális látáséhoz közelít.
Az ellenség szemének és agyának minősége további fokozatos átmenetet jelent, amire már többször utaltam e fejezetben. A modell és utánzat közötti minden hasonlósági fokozathoz rendelhető olyan szem, amelyet ez a hasonlóság rászed, és olyan, amelyet nem. Az evolúció előrehaladtával megint csak a hasonlóságok egyenletesen javuló minősége jut előnyhöz, mivel egyre bonyolultabb és bonyolultabb ragadozószemeket kell becsapni. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy a ragadozók jobb szemeket fejlesztenek ki a tökéletesedő mimikrire való válasz gyanánt, jóllehet ez sem lehetetlen. Mindössze annyit állítok, hogy léteznek valahol jó szemű és rossz szemű ragadozók. Mindezek a ragadozók veszélyt jelentenek a zsákmányállat számára. A gyenge mimikri csupán a gyenge szemű ragadozókat szedi rá. A jó mimikri csaknem minden ragadozót rászed. A két szélsőség között egyenletes kontinuummal számolhatunk.
A jó és rossz szemek eszembe juttatják a kreacionisták kedvenc rejtvényét. Mire mennénk fél szemmel? – teszik fel a kérdést. Miként részesíthet előnyben a természetes kiválasztódás a tökéletesnél silányabb szemeket? Korábban már foglalkoztam ezzel a kérdéssel, s a közbenső fokozatok egész skálájával szolgáltam, példaként hozva fel az állatok országának különböző törzseit. Most az elméleti fokozatokra fogok összpontosítani. A feladatoknak is létezik egy fokozatos átmenete, kontinuuma, amelyek betöltésére egy-egy szem alkalmas. Jelen pillanatban az ábécé betűinek felismerésére használom szememet, amint megjelennek a számítógép képernyőjén. Ehhez jó, éles szemre van szükség. Elértem azt a kort, amikor nem tudok szemüveg nélkül olvasni, pillanatnyilag enyhén nagyító szemüvegre szorulok. Idővel nyilván egyre erősebb pápaszemet kell felíratnom. Szemüveg nélkül mind nehezebben és nehezebben tudom majd kisilabizálni az apró részleteket. Újabb kontinuumhoz jutottunk tehát, a kor kontinuumához.
Bármely ember, legyen akármilyen idős, jobban lát a rovaroknál. Még a viszonylag gyengén látók is el tudnak látni bizonyos feladatokat, egészen a majdnem vakokig. Teniszezhetünk például meglehetősen elmosódott látással, mivel a teniszlabda nagy tárgy, melynek helyzete és mozgása akkor is látható, ha a róla alkotott kép nem éles. A szitakötők szeme, habár a mi mércénk szerint gyenge, nagyon is jó szem rovarmércével mérve. A szitakötők röptükben kapják el a rovarokat, ami van olyan nehéz feladat, mint egy teniszlabda eltalálása. Az ennél és jóval gyengébb szemek segítségével is elkerülhető, hogy tulajdonosuk falba ütközzön vagy lesétáljon egy sziklaperemről vagy a folyóba pottyanjon. Az ennél is gyengébb szemek azt érzékelik, amikor árnyék – ami lehet felhő, de lehet ragadozó is – tornyosul tulajdonosuk feje fölé. A még rosszabb szemek különbséget tudnak tenni a nappalok és éjszakák között, ami többek között hasznos a szaporodási időszakok összhangba hozásában, és annak eldöntésében, mikor kell nyugovóra térni. Létezik a feladatoknak is egyfajta kontinuuma, amelyhez a szem hozzárendelhető, úgy, hogy minden, adott minőségű szem számára, a kíválótól a borzalmasig, meghatározható az a feladatszint, amelynél a látás legparányibb változása is perdöntő lehet. Minden nehézség nélkül megérthetjük most már a szem fokozatos fejlődését, a primitív, durva kezdetektől az átmeneti formák egyenletes kontinuumán át az olyan tökéletes szemekig, amilyenek a héja vagy egy fiatalember szeme.
Ezek után a kreacionisták kérdését – „Mire mennénk fél szemmel?” – gyerekjáték megválaszolni. Fél szem mindössze 1%-kal jobb, mint egy 49%-os szem, de ez is jobb a 48%-osnál, és a különbség szignifikáns. Az előbbinél nagyobb fajsúlyú ellenvetés a következő kikerülhetetlen megjegyzés: „Fizikusként^[6] nem tudom elhinni, hogy elegendő idő volt egy olyan bonyolult szerv kifejlődésére a semmiből, amilyen a szem. Valóban azt hiszi, volt erre elég idő?” Mindkét kérdés a személyes hitetlenkedés érvének egy-egy változata. A közönség persze válaszra vár, s előadásaim során többnyire a földtörténeti korok hatalmas időtartamaira hivatkozom. Tegyük fel, hogy egy évszázadot egy lépéssel mérhetünk, ekkor egész időszámításunk krikettpálya méretűre zsugorodik. Hogy a mikroszkopikus méretű soksejtű állatokhoz jussunk, a krikettjátékosnak New Yorktól San Franciscóig kellene hajítania a labdát.
A földtörténeti korok roppant súlya olyan, mintha gőzhengerrel törnénk földimogyorót. Az egyik óceántól a másikig megtett út szemlélteti a szem fejlődéséhez szükséges időt. Ám egy svéd tudóspáros, Dan Nilsson és Susanne Pelger felvetette, hogy ennek az időnek egy töredéke is bőségesen elegendő lett volna. A szemről beszélve általában ki nem mondottan is a gerincesek szemére gondolnak, pedig egészen használható szemek alakultak ki egymástól függetlenül a semmiből negyven-hatvan alkalommal is különböző gerinctelen csoportokban. E negyvenegynéhány egymástól független fejlődésmenetben legalább kilenc tervező elv érvényesülését fedezték fel, a tűfok-pupillás szemet, kétféle kameraszemet, homorú tükör („csészealj”) és számos összetett szemet is beleértve. Nillson és Pelger a kameraszemeket vizsgálta, amilyenek a gerincesek és polipok jól fejlett szemei.
Miként számíthatjuk ki a valamely evolúciós változáshoz szükséges időt? Megfelelő mértékegységet kell találnunk minden egyes evolúciós lépés mértékének meghatározásához. Ésszerűnek tűnik, ha a meglévő változás százalékos arányát használjuk erre a célra. Nilsson és Pelger az egymást követő változások egy százalékát vette az anatómiai jellegek átalakulásának mértékeként. Ez igen alkalmas mértékegység, mint amilyen a kalória is, amelyet adott mennyiségű munka elvégzéséhez szükséges energiamennyiségként határozhatunk meg. Ezt a százalékos mértékegységet akkor a legkönnyebb alkalmazni, ha a változás ugyanabban a dimenzióban zajlik. Tegyük fel, bármily valószínűtlennek tűnjön is, hogy a természetes kiválasztódás a paradicsommadarak farkának folyamatos hosszabbodásának kedvez; ez esetben hány lépésre volna szükség ahhoz, hogy a farok egy méterről egy kilométerre növekedjen? A faroknagyság egyszázalékos növekedését az alkalmi madármegfigyelő észre sem venné. Mindazonáltal meglepően kevés lépés kellene ahhoz, hogy a farok egy kilométer hosszúságot érjen el – hétszáznál is kevesebbre.
Egy farok megnyújtása egy méterről egy kilométerre még csak rendjén is volna (ha képtelenség is), de hogyan mérjük a szem fejlődését ugyanazon mértékegységgel? A szemmel ugyanis az a gond, hogy egyszerre több minden is változik különböző részeiben. Nilssonnak és Pelgernek az volt a feladata, hogy olyan számítógépes modellt szerkesszenek a fejlődő szemek számára, amely két kérdésre is választ ad. Az első lényegét tekintve ugyanaz, amit mi is újra meg újra megkérdeztünk e könyv lapjain, csak ők, a számítógép segítségével, módszeresebben tették fel, nevezetesen, létezik-e a változások folyamatos átmenete a sima hámrétegtől a kifejlett kameraszemig, éspedig úgy, hogy minden egyes fejlődési fokozat előremutasson? (Az emberi tervezéssel ellentétben a természetes kiválasztódás nem tud „hegynek le” haladni – akkor sem, ha a völgy túloldalán még magasabb hegy hívogat.) A második kérdés az, amellyel e bekezdést bevezettük, jelesül, mennyi idő szükséges a fenti egységnyi evolúciós változáshoz?
Számítógépes modellükben Nillson és Pelger nem törekedtek a sejtek belső működésének szimulációjára. Egyetlen fényérzékeny sejtből indultak ki – semmi kárunk nem származik abból, ha fénysejtnek nevezzük. Üdvözlendő volna, ha a jövőben, újabb számítógépes modell segítségével a sejt belsejének szintjén is ki tudnánk mutatni, miként jött létre az első élő fénysejt egy korábbi, általánosabb rendeltetésű sejttípus lépésről lépésre történő módosulásával. De hát el kell kezdeni valahol, így Nilsson és Pelger is a fénysejttel kezdték. Szövetszinten dolgoztak, nem a sejtek szintjén, amelyekből a szövetek felépülnek. A hám szövet, csakúgy, mint a bélbolyhok, az izom vagy a máj. A szövetekben többféle változást idézhetnek elő a véletlen mutációk. Csökkenhet vagy növekedhet a szövetlapok kiterjedése, vastagodhatnak vagy vékonyodhatnak. Esetünkben megváltozhat a szemlencsét felépítő átlátszó szövetek egyes pontjainak törésmutatója (fénytörő képessége).
Egy szem szimulációjának szépsége abban rejlik, hogy ellentétben mondjuk egy futó gepárd lábával, hatékonysága könnyűszerrel megmérhető az optika elemi törvényei segítségével. A szem megjeleníthető kétdimenziós keresztmetszettel, és a számítógép egyetlen valós számként adja ki a látás élességét vagy a helyi felbontóképességet. Sokkalta nehezebb dolgunk lenne, ha egy gepárd lába vagy gerincoszlopa hatékonyságát szeretnénk számszerűen kifejezni. Nilsson és Pelger sima retinával kezdte egy ugyancsak sima pigmentréteg felett, amelyet további sima, átlátszó réteg védelmezett. A szimulációban az átlátszó réteg egyes pontjainak törésmutatója véletlen mutációk folytán megváltozott. Majd a modell további véletlen módosulásokon mehetett keresztül, ezek jellegét mindössze annyira határolták be, hogy minden változás kicsiny legyen, s tökéletesítse a korábbi állapotokat.
A számítógépes szimuláció során gyors és meggyőző eredményekhez jutottak. A látás élességét jelző görbe tétovázás nélkül kúszott felfelé, miközben a szem-modell alakja fokról fokra átformálódott a számítógép képernyőjén: a sima kezdeteket sekély bemélyedés, majd folyamatosan mélyülő csésze követte. Az átlátszó réteg megvastagodott, s kitöltötte a csészét, miközben külső felszíne egyenletesen kidomborodott. Majd, mintegy varázsütésre, ennek az átlátszó töltőanyagnak egy részlete nagyobb törésmutatójú gömbölyű alakzattá sűrűsödött. A törésmutató nem egységesen növekedett meg az egész gömbön belül, hanem fokozatos átmenettel, úgyhogy a gömb úgy kezdett működni, mint egy kitűnő fokozatos törésmutatójú lencse. A fokozatos törésmutatójú lencséket az emberi lencsekészítők nem ismerik, az élővilág különböző szemtípusaiban azonban elterjedtek. Az ember úgy készít lencsét, hogy az üveget adott alakúra csiszolja. Összetett lencséket pedig – amilyenek a modern fényképezőgépek drága ultraibolya lencséi – úgy gyártanak, hogy több lencsét összeragasztanak, miközben minden egyes lencse egész vastagságában ugyanabból az üvegből készül. A fokozatos törésmutatójú lencse törésmutatója ezzel szemben saját anyagán belül is folyamatosan változik. Legtöbbször a lencse közepe táján a legnagyobb a törésmutató. A halszemekben találunk ilyen fokozatos törésmutatójú lencséket. No mármost, régóta ismeretes, hogy a fokozatos törésmutatójú lencsék képalkotása akkor mentes leginkább a hibáktól, ha a fókusztávolság és a lencse sugarának hányadosa adott elméleti optimumot ér el. Ez a hányados a Mattiessen-hányados. Nilsson és Pelger számítógépes modellje tévedhetetlenül a Mattiessen-hányadost adta ki.
Most pedig térjünk rá arra a kérdésre, mennyi időt igényelhetett ez az evolúciós változás. A kérdés megválaszolására Nilssonnak és Pelgernek bizonyos becsléseket kellett tennie természetes populációk átöröklését illetően. Elfogadható értékeket kellett modellükbe táplálniuk olyan mennyiségekről, amilyen az „örökölhetőség”. Az örökölhetőség annak mértékét jelzi, mennyire befolyásolja az egyes változatokat az öröklődés. Mérésének legkedveltebb módja annak megállapítása, mennyire hasonlítanak egymáshoz az egypetéjű (tehát „azonos” örökítőanyaggal rendelkező) ikrek a közönséges ikrekkel szemben. Az egyik vizsgálatsorozat 77%-osnak találta az örökölhetőséget a férfiak lábának hosszában. A 100%-os örökölhetőség azt jelentené, hogy az egyik iker lábának megmérésével pontosan meg tudnánk mondani egypetéjű ikerpárja lábhosszát, még ha az ikrek egymástól elválasztva nevelkednének is. A 0%-os örökölhetőség viszont azt jelentené, hogy az egypetéjű ikrek lába nem hasonlítana jobban egymásra, mint bármely tetszőleges láb egy adott környezet meghatározott populációjában. Embernél mért ilyen örökölhetőségi értékek még: a fejszélességé 95%, az üléskor mért testmagasságé 85%, a karhosszé 80% s a magasságé 79%.
Az örökölhetőség gyakran 50%-nál is több, Nilsson és Pelger ezért biztonsággal táplálhatott ekkora örökölhetőséget szemmodelljébe. Ez konzervatív vagy „pesszimista” becslés. A valósághoz inkább közelítő, mondjuk 70%-os becsléssel szemben a pesszimista megnöveli a szem kifejlődéséhez szükséges idő megbecsült értékét. A kutatók azonban inkább akarták túlbecsülni ezt az időtartamot, hiszen ösztönös gyanakvással fogadjuk, ha azt halljuk, hogy a szemhez hasonlóan bonyolult valami rövid idő alatt fejlődött ki.
Ugyanezen okból pesszimista értékeket választottak a variációs koefficiens (azaz, hogy tipikusan mennyi a változatok száma a populációban), valamint a szelekció intenzitása (a megjavult látásból adódó túlélési előnyök mértéke) számára. Mi több, odáig mentek, hogy feltételezték, minden új nemzedék csupán a szem egy részletében tér el az előzőtől, kizárták tehát a szem különböző részeiben párhuzamosan zajló változásokat, amelyek nagymértékben felgyorsították volna az evolúciót. De még e konzervatív becslések mellett is elhanyagolható volt az az idő, amely a sima hámszövet halszemmé fejlődéséhez szükséges: négyszázezer nemzedéknél is kevesebb. Azoknak az apró állatoknak a körében, amelyekről beszélünk, évenként egy nemzedékkel számolhatunk, eszerint félmillió esztendőnél is kevesebb idő elegendő egy jó kameraszem kialakulásához.
Nilsson és Pelger eredményei fényében nem csoda, hogy „a” szem legkevesebb negyven független fejlődésmenettel alakult ki az állatok országában. Elegendő idő állt rendelkezésre, hogy akár ezerötszázszor is újra meg újra kifejlődjön a semmiből bármely leszármazási vonalon belül. A kis állatok tipikus generációs idejével számolva a szem kifejlődéséhez szükséges idő, nem túlzok, oly csekélyke, hogy a geológusok meg sem tudják mérni! Nem több egyetlen földtörténeti szemvillanásnál.
Lopva tégy jót! Az evolúció sarkalatos sajátossága a fokozatossága. Ez inkább elvi kérdés, mint tény. Nem tudhatjuk, egy-egy fejezete hirtelen fordulattal köszöntött-e be. Megszakítások is előfordulhattak a gyors ütemű törzsfejlődésben vagy akár váratlan makromutációk – jelentősebb, az utódokat a szülőktől elkülönítő változások. Kellett lenniük hirtelen kihalásoknak is – talán nagy természeti katasztrófák válthatták ki ezeket, például egy Földünkbe ütköző üstökös –, amelyek hagyta vákuumot rövid úton betöltötték a sebesen fejlődő „beugró színészek”, így a dinoszauruszokat helyettesítő emlősök. Az evolúció nagy valószínűséggel nem mindig fokozatos. Ám fokozatosnak kell feltételeznünk, ha a segítségével kívánjuk megmagyarázni olyan bonyolult, szemlátomást rendezett szerkezetek kialakulását, amilyenek a szemek. Mert ha ez esetben nem fokozatos a törzsfejlődés, akkor semmit sem tudunk vele megmagyarázni. A fokozatosság nélkül a csodára lennénk utalva, ami a magyarázat teljes hiányának szinonimája.
A szemek és darazsakkal beporzott orchideák azért nyűgöznek le bennünket, mert annyira valószínűtlenek. Túl kicsi az esélye annak, hogy a puszta vakszerencse művei lennének. A rejtély megoldása az apró lépésekkel dolgozó, fokozatos evolúció, amelynek minden egyes lépése szerencsés ugyan, mégsem túl szerencsés. Ha az evolúció nem volna fokozatos, rejtvényünket sem oldaná meg: csupáncsak újrafogalmazná azt.
Bizonyos esetekben nehéz elképzelnünk, milyenek lehettek a közbenső fokozatok. Ez kihívást jelenthet leleményességünk számára, és amennyiben kudarcot vallunk, annál rosszabb nekünk. Ez még így sem cáfolná közbenső láncszemek létezését. Leleményességünk egyik legnagyobb kihívása e tekintetben a méhek híressé vált „táncnyelve”, amelyet Karl von Frisch fedezett fel immár klasszikussá lett kísérleteiben. Ez esetben az evolúció végterméke oly végtelenül bonyolultnak, leleményesnek tűnik, annyira távol áll mindattól, amit rendes körülmények között egy rovartól elvárunk, hogy nehéz közbenső fokozatokat elgondolnunk.
A háziméhek a virágok hollétét gondosan kódolt tánc révén adják társaik tudtára. Amennyiben a táplálékforrás igen közel van a kaptárhoz, „körtáncot” járnak. Ez izgalomba hozza a többi méhet, amelyek kizúdulnak, és a kaptár közelében kutakodnak. Ebben még nincs semmi különös. Ám az már több mint különös, ami akkor játszódik le, mikor a táplálékforrás távol esik a kaptártól. Az ezt felfedező felderítő méhecske ilyenkor úgynevezett riszáló táncot jár, amelynek formája a tápláléknak mind az irányát, mind a távolságát közli a többiekkel. A riszáló táncot a kaptárban járják a lép függőleges felszínén. A kaptárban sötét van, ezért a többi méh nem látja a táncolót. Megtapogatják, azontúl hallják is, mivel a táncoló méhecske előadását kis ritmikus sípoló hangokkal kíséri. A tánc nyolcast ír le, a közepén egyenes futással. Ennek az egyenes futásnak az iránya az, amely, egyfajta csavaros kód formájában, a táplálékforrás irányát közli.
Az egyenes futás nem mutat rá közvetlenül a táplálékra. Nem is tehetné, hiszen a táncot a lép függőleges felületén járják, s a lép elhelyezkedése a táplálék lelőhelyétől függetlenül rögzített. A táplálékforrást viszont horizontális síkban kell megtalálni. A függőleges lép leginkább egy falra tűzött térképhez hasonlítható. A térképen meghúzott vonal nem mutat rá közvetlenül a kijelölt úticélra, egyezményes megállapodás szerint mégis leolvashatjuk a térképről az irányt.
A méhek által használt egyezményes jelek megértéséhez tudnunk kell, hogy sok más rovarhoz hasonlóan a Nap segítségével tájolják be magukat. Magunk is így cselekszünk, csak kevésbé pontosan. E módszernek két hátulütője is van. Az első, hogy a Nap gyakran elbújik a felhők mögé. A méhek egy olyan érzékszervük segítségével oldják meg ez a problémát, amivel mi nem rendelkezünk. Megint csak von Frisch volt az, aki felfedezte, hogy a fény polarizációjának iránya tájékoztatja őket a Nap helyzetéről akkor is, ha az maga nem látható. A második gond a Nap iránytűként való használatával az, hogy az idő múlásával „elmozdul” az égen. A méhek belső órájuk segítségével veszik ezt számításba. Van Frisch arra a szinte hihetetlen felfedezésre jutott, hogy a felderítő útjukat követően órák óta a kaptárba szorult táncoló méhek lassanként elfordítják az egyenes futás irányát, mintha ez a futás egyfajta óramutató volna. A Napot ugyan nem láthatják a kaptáron belül, mégis lassan változtatják táncuk irányát, hogy lépést tartsanak a Nap mozgásával, amelyről belső órájuk révén szereznek tudomást. Érdekes módon a déli félteke méhfajai ugyanezt fordítva művelik, ahogy el is várjuk tőlük.
Most pedig ejtsünk szót magáról a táncnyelvről. A lépen egyenesen felfelé mutató futás azt jelenti, hogy a táplálékforrás ugyanabban az irányban van, mint a Nap. Az egyenesen lefelé való futás az előbbivel pontosan ellentétes irányban lévő táplálékforrást jelez. Az átmeneti szögek mind azt jelentik, ami elvárható. Ötven fokkal a függőlegestől balra 50°-kal a Naptól balra való eltérést jelöl a vízszintes síkban. A tánc pontossága ennek ellenére nem igazodik a legközelebbi fokokhoz. Miért is tenné, hiszen önkényesen osztottuk fel az iránytűt 360°-ra. A méhek mintegy nyolc méhecske-fokra osztják fel. Voltaképpen magunk is nagyjából így cselekszünk, ha nem navigátorként tájékozódunk. Nyolc égtájat különböztetünk meg: észak, északkelet, kelet, délkelet, dél, délnyugat, nyugat, északnyugat.
A méhek tánca a táplálék távolságát is jelzi. Pontosabban a tánc különböző vonatkozásai – a forgások és riszálás, valamint a sípolás sebessége – a táplálékforrás távolságával függnek össze, ezért bármelyikük vagy bármelyikük kombinációja segítségével a méhek tudomására jut a távolság. Minél közelebb van a táplálék, annál gyorsabb a tánc. Érdemes egy pillanatra elgondolkoznunk azon, hogy a kaptár közelében táplálékra lelő méh érthetően izgatottabb, egyszersmind kevésbé is fáradt, mint a messze földről megtért méhecske. Nem véletlenségből emlékeztetem Önöket erre; mint látni fogjuk, ez adja a kulcsát a tánc kifejlődésének.
Összefoglalva az elmondottakat, egy felderítő méh jó táplálékforrásra akad. Visszatér a kaptárba nektárral és virágporral megrakottan, és terhét átadja a dolgozóknak. Azután táncolni kezd. Valahol a függőleges lépen, hogy pontosan hol, nem fontos, körbe-körbe futkos egy nyolcas szoros hurkait írván le. A többi dolgozó köréje sereglik, tapogatják és hallgatják. Számon tartják a forgások és talán a sípolás ütemét is. Felmérik, milyen szöget zár be a függőlegessel az egyenes futás iránya, miközben a táncoló a potrohát riszálja. Majd a gyűjtőméhek a kaptár kijárójához húzódnak, és kitörnek a sötétből a napsütésbe. Észlelik a Nap helyzetét – nem a magasságát, hanem hogy a vízszintes síkban miként tájolja be őket. Egyenes vonalban repülnek ki, amelynek Nappal bezárt szöge megfelel a tánc függőlegessel bezárt szögének a lépen. A csapat tovább repül ebbe az irányba, nem végtelen távolságra, hanem az általuk megtett táv (fordítottan) arányos a táncoló sípolása ütemével (pontosabban ennek logaritmusával). Érdekes, hogy amennyiben a felderítő méhecske eredetileg kerülőutat tett meg a táplálékforrás megtalálásához, táncának iránya nem e kerülő irányába, hanem a táplálék rekonstruált irányába mutat.
Nehéz elhinni a táncoló méhek történetét, és akadtak is elegen, akik kétségbe vonták. A következő fejezetben még visszatérek ezekre a tamáskodókra és a legújabb kísérletekre, amelyek a végső perdöntő bizonyítékot szolgáltatták. Ebben a fejezetben a méhek táncának fokozatos fejlődésével foglalkozom. Vajon hogyan festhettek ennek a táncnak az átmeneti formái, és miként fejtették ki hatásukat, mikor a tánc még nem volt ilyen tökéletes?
Mellesleg, nem egészen pontos a kérdés. Egyetlen teremtmény sem él meg „tökéletlen”, „átmeneti állapotban”. Az ősi, rég elhullott méhek, amelyek táncát mi visszatekintve átmenetinek ítéljük a mai méhtánc felé vezető úton, nagyon jól megvoltak így. Teljes méhéletet éltek, és eszükbe sem jutott, hogy valami „jobb” felé menetelnek. Azontúl a mai méhtánc sem biztos, hogy az utolsó szó, esetleg ennél is látványosabbá fejlődik majd, ha mi és méheink távozunk az élők sorából. Mindazonáltal megoldásra vár a rejtvény, hogyan fejlődött ki a jelenlegi méhtánc. Melyek voltak átmeneti formái, és miként hatottak?
Frisch maga is foglalkozott a kérdéssel, éspedig a háziméh távoli rokonait kereste a méhek családfáján. Ezek nem ősei a méheknek, hiszen kortársaik. De talán őrzik az ősök egyik-másik tulajdonságát. A háziméh maga mérsékelt égövi rovar, amely fák odvában vagy barlangokban épít magának fészket. Legközelebbi rokonai a trópusi méhek, amelyek fészke a szabadban van, lépeik faágakról vagy sziklaszirtekről csüngenek alá. Ezért tánc közben látják a Napot, és nem szorulnak arra az egyezményes jelre, amely a függőlegessel „helyettesíti be” a Nap irányát. A Napnak nincs szüksége helyettesítőre, hisz ott ragyog az égen.
E trópusi rokonok egyike az Apis florea, a törpe háziméh a lép vízszintes felületén táncol. Az egyenes futás iránya közvetlenül a táplálékforrás felé mutat. Nincs szükség térképészeti ismeretekre, a közvetlen iránymutatás is megteszi a magáét. Elfogadható átmeneti forma a háziméhhez vezető úton, ennyi rendben is volna, de továbbra is megoldásra vár az e fokozatot megelőző és követő fejlődési fokok kérdése. Mi lehetett az előzménye a törpe háziméhek táncának? Vajon miért rohangál körbe-körbe, nyolcasokat írva le a táplálékra lelő törpe háziméh, mikor az egyenes futás iránya úgyis megmutatja a táplálék lelőhelyét? Felvetődött, hogy a tánc a felszállási nekifutás ritualizált formája. A tánc kifejlődése előtt, vélekedik von Frisch, a tápláléktól megszabadult gyűjtőmunkás egyszerűen visszaindult ugyanabba az irányba, hogy visszarepüljön a táplálékforráshoz. Mielőtt a levegőbe emelkedett volna, arcát a megfelelő irányba fordította, miközben tett néhány lépést. A természetes kiválasztódás minden, a felszállási nekifutást hangsúlyozó vagy meghosszabító tendenciának kedvezett, ha az más méheket követésre késztetett. Talán a tánc maga is egyfajta ritualizált felszállási nekifutás. Ez elképzelhető, mivel a méhek a tánctól függetlenül gyakran élnek azzal a közvetlenebb taktikával, hogy egyszerűen követik egymást a táplálékforráshoz. Azért is tűnik elfogadhatónak a fenti ötlet, mert a táncoló méhek enyhén szétterjesztik szárnyukat, mintha valóban felszálláshoz készülődnének, miközben remegtetik szárnyizmaikat, nem elég erősen ahhoz, hogy felszálljanak, ahhoz azonban mégis eléggé, hogy zajt adjanak, ami a táncnyelv szerves része.
A felszállási nekifutás meghosszabbításának és hangsúlyozásának kézenfekvő módja az ismétlés. Azaz a méhecske visszatér a kiindulóponthoz, s újra tesz néhány lépést a táplálék irányában. A visszatérésnek két módozata lehetséges: a méh vagy balra, vagy jobbra fordul a röpdeszkán. Ha következetesen az egyik vagy másik irányt választja, bizonytalanságban hagyja a többieket, melyik irány a felszállási nekifutásé és melyik a visszatérésé. A bizonytalanság kiküszöbölésének fog legegyszerűbb módja, ha a méh egyszer balra, egyszer jobbra fordul. Ez az oka a nyolcas alakzat természetes kiválasztásának.
De hogyan alakult ki a táplálék távolságának és a tánc gyorsaságának kapcsolata? Ha egyenes arány állna fent közöttük, nehezen tudnánk megmagyarázni. Ám, emlékezzünk csak vissza, fordított aránypárral van dolgunk: minél közelebb van a táplálék, annál gyorsabb a tánc. Ebből kézenfekvően következik egy elfogadhatónak tűnő fokozatos fejlődésmenet. Mielőtt a tánc mai formája kialakult volna, a felderítők talán már végrehajtották a felszállási nekifutás ritualizált megismétlését, de mozdulataik gyorsaságát még semmi nem szabályozta. Olyan ütemben táncoltak, ahogy kedvük tartotta. Most képzeljük el, hogy hazarepültünk több mérföld távolságból, virágporral és nektárral megrakottan, vajon nagy dérrel-dúrral csörtetnénk-e a lépen? Nem, valószínűleg fáradtak lennénk ehhez. Akkor viszont, mikor épp hogy felfedeztünk egy gazdag táplálékforrást a kaptár közelében, erőnk teljében éreznénk magunkat a rövid hazavezető út után. Nem nehéz elképzelni, miként ritualizálódhatott, szilárdulhatott megbízható jelrendszerré a táplálék távolsága és a tánc lassúsága közötti, kezdetben esetleges összefüggés.
Most pedig ejtsünk szót a legizgalmasabb átmeneti formáról. Vajon miként alakulhatott át az ősi tánc, ahol az egyenes futás iránya közvetlenül a táplálék felé mutatott, olyanná, ahol a függőlegessel bezárt szög a táplálékforrás és a Nap által bezárt szöget jelzi? Egy ilyen átalakulásra részben azért volt szükség, mert a kaptár belseje sötét, a méhek tehát nem látják a Napot, részben pedig azért, mert a függőleges helyzetű lépen – hacsak annak felszíne nem mutat történetesen a táplálék felé – nem lehet közvetlenül jelezni az irányt. De nem elég kijelentenünk, hogy erre az átalakulásra szükség volt, elfogadható lépések sorozatával kell magyarázatot adnunk e bonyolult módosulásra.
Bármilyen meghökkentőnek tűnik is, de a rovarok idegrendszerének egy érdekes jellegzetessége siet segítségünkre. A következő figyelemre méltó kísérletet a legkülönbözőbb rovarokkal elvégezték, a bogaraktól a hangyákig. Kezdjük egy vízszintes fafelületen, villanyfényben mászó bogárral. Először azt kell bebizonyítanunk, hogy a bogár a fény révén tájékozódik. Helyezzük máshova az égőt, a bogár is ennek megfelelően változtatja majd útirányát. Ha ez, mondjuk 30°-os szöget zárt be a fénnyel, a bogár úgy mozog majd, hogy mozgása továbbra is 30°-ot zárjon be az égő új helyzetével. Oda kormányozhatjuk a bogarat, ahova csak akarjuk, miközben az égő a kormányrúd szerepét tölti be. A rovaroknak ez a viselkedése régóta ismeretes: iránytűként használják a Napot (vagy a Holdat, a csillagokat), és villanyégővel könnyen rászedhetők. Eddig rendben is volna. Most azonban térjünk rá az izgalmas kísérletre. Kapcsoljuk ki a fényt, s ugyanekkor döntsük függőleges helyzetbe a fafelületet. A bogár rettenhetetlenül folytatja útját. Mégpedig, csodák csodája úgy, hogy megváltozott útirányának a függőlegessel bezárt szöge megegyezik a korábban a fénnyel bezárt szöggel, ami példánkban 30°. Senki nem tudja, miért van ez így, de így van. Úgy tűnik, a rovarok idegrendszerének véletlen szeszélyével állunk szemben – az érzékek zavarával. Talán a nehézségi erő és látás érzékelésének idegpályái kereszteződtek, amihez hasonlót mi is megtapasztalunk, ha csillagokat látunk, mikor fejbe kólintanak bennünket. Mindenesetre ez az összefüggés biztosította a szükséges összekötő kapcsot, ami a méhek táncában a függőleges irány és a Nap megfeleléséhez vezetett.
És így is kell lennie, mert amennyiben felkapcsolunk egy égőt a kaptár belsejében, a háziméhek sem a nehézségi erővel tájékozódnak többé, hanem közvetlenül a Nap helyettesítőjeként alkalmazzák jelrendszerükben a fényforrást. Ez a régóta ismert tény azután a világ legötletesebb kísérletének alapjául szolgált, ami végül cáfolhatatlanul bebizonyította a táncnyelv létezését. Erre a következő fejezetben még visszatérek. Addig is közbenső fokozatok elfogadható sorozatára találtunk, amelyek révén a mai táncnyelv kifejlődhetett egyszerűbb kezdeteiből. Az általam közölt változat, amely Frisch elgondolásán alapul, talán nem mindenestől állja meg a helyét. Mégis valami efféle játszódhatott le. Az ősi kételyre – a személyes hitetlenkedés érvére – válaszolva adtam közre, amely azokban üti fel a fejét, akik valóban leleményes vagy bonyolult természeti jelenségekkel találják magukat szembe. A kétkedő ekkor így szól: „Nem tudom elképzelni, hogy mindez közbenső fokozatok sorozatán át alakulhatott ki, ilyenről szó sincs, a jelenségre nincs más magyarázat, mint a csoda.” Von Frisch igenis közbenső foltozatok elfogadható sorozatával szolgált. Még ha a fejlődés nem is pontosan így alakult, maga a tény, hogy a magyarázat elfogadható, döntő csapást mér a személyes hitetlenkedés érvére. Ugyanez áll összes többi példánkra, a darázsutánzó orchideáktól a kameraszemig.
A fokozatos darwini fejlődés ellenlábasai annyi érdekes és elgondolkoztató természeti tényt sorakoztathatnak fel, amennyit csak akarnak. Felkértek például, hogy magyarázzam meg a Csendes-óceán mélytengeri árkaiban élő lények fokozatos fejlődését, ahová nem hatol a fény, és ahol a víz nyomása meghaladhatja az 1000 atmoszférát. A csendes-óceáni árkok forró vulkanikus kürtőiben egész állatközösségek alakultak ki. A baktériumok sajátos alternatív biokémiát alakítottak ki a kürtők hőjének felhasználásával, miközben oxigén helyett ként hasznosítanak anyagcsere-folyamataikban. A nagy állatok közössége végső soron ezektől a kénbaktériumoktól függ, ugyanúgy, ahogyan a közönséges élet is a napenergiát átalakító zöld növények függvénye.
A kénközösség állatai valamennyien a másutt található megszokottabb állatok rokonai. Hogyan és milyen közbenső fokozatokon keresztül alakulhattak ki? Nos válaszom nem különbözik a korábbi kérdésekre adott hasonló válaszoktól. Csupán egyetlen természetes fokozati eltérésre van szükségünk a magyarázathoz, és a tenger mélyére szállva bőségesen lelünk ilyen fokozatokat. Ezer atmoszféra iszonyú nyomás, ám csupán mennyiségileg nagyobb, mint a 999, ami ugyancsak mennyiségileg nagyobb a 998-nál és így tovább. A tengerfenék bárhol lehet a 0-tól a 10.000 méterig. A nyomásértékek is egyenletesen változnak az 1 atmoszférától az 1000 atmoszféráig. A fény erőssége szintén egyenletesen változik a felszínhez közel uralkodó nappali fényességtől a mélységek szuroksötétjéig, amelyet mindössze világító baktériumok ritka rajai enyhítenek a halak világító szerveiben. Sehol sincs éles határ. A nyomás és sötétség minden szintje számára találunk ehhez alkalmazkodott, sajátos felépítésű szervezeteket, melyek alig különböznek az alattuk két méterrel mélyebben, egy lumennel gyérebb fényben élő állatoktól. Minden egyes... de ez a fejezet már így is elég hosszú. Ismeri a módszereimet, Watson. Alkalmazza őket.

 

 

4. FEJEZET
Isten haszonelvűsége

Az előző fejezetben említett vallásos levélíróm egy darázs láttán találta meg a hitét. Charles Darwin egy másik állatfaj folytán vesztette el a magáét: „Fel nem foghatom – írta –, miért alkotta volna egy jóságos és mindenható Isten a fürkészdarazsakat azzal az előre megfontolt szándékkal, hogy elevenen felfalják a hernyókat”. Valójában Darwin hite fokozatos elvesztésének, amelyet csak azért nyomott el, hogy fel ne zaklassa istenfélő feleségét, Emmát, bonyolultabb okai voltak. Utalása a fürkészdarazsakra merőben alkalomszerű. Haláltánc-viselkedésüket rokonaik, a kaparódarazsak is osztják, amelyekkel az előző fejezetben találkoztunk. A nőstény nemcsak hogy hernyóba (szöcskébe vagy méhbe) tojja a petéjét, hogy a kikelő lárva ezen éljen, hanem Fabre és mások szerint körültekintően a zsákmány hasdúcláncának minden egyes idegdúcába irányozza szúrását, hogy ily módon megbénítsa, de ne ölje meg áldozatát. Ez biztosítja a hús frissen tartását. Nem tudjuk, a bénulás általános érzéstelenítő hatással jár-e, vagy a kuráréhoz hasonlóan csupán megdermeszti az áldozatot. Utóbbi esetben az végigszenvedi, amíg elevenen felfalják belülről, miközben egy izmát nem képes mozdítani. Ami vad kegyetlenségnek tűnik, de mint látni fogjuk, a természet nem kegyetlen, csak könyörtelenül közömbös. Ez egyike a legkeményebb leckéknek, ami az emberekre vár. Sehogyan sem akarózik beismernünk, hogy a dolgok se nem jók, se nem gonoszak, se nem kegyetlenek, se nem nyájasak, egyszerűen csak érzéketlenek – közömbösek minden szenvedésre, híján vannak minden célszerűségnek.
Nekünk embereknek célokkal van tele a fejünk. Ha valamire rápillantunk, máris megkérdezzük, „mire való”, milyen szándék, cél mozgatja. Ha a célok keresése rögeszméssé, kórossá válik, paranoiáról beszélünk – a beteg minduntalan rossz szándékot vél felfedezni a puszta balszerencsében. Ez azonban csupán a csaknem egyetemes téveszme szélsőséges formája. Mutassanak nekünk bármit, objektumot vagy folyamatot, és menten feltesszük a „miért?”, „mire való?” kérdést.
A vágy, hogy célszerűséget lásson mindenben, magától értetődő egy olyan állat esetében, amelyet gépek, műalkotások, munkaeszközök és egyéb megtervezett mesterséges tárgyak vesznek körül; mi több, ennek az állatnak ébredező gondolatait saját személyes céljai uralják. Az autó, a konzervnyitó, a csavarhúzó és a vasvilla mind igazolja a „mire való?” kérdés létjogosultságát. Pogány őseink ugyanezt kérdezhették a villámról, a nap- és holdfogyatkozásokról, a sziklákról és folyókról. Ma azzal büszkélkedünk, hogy megszabadultunk az efféle kezdetleges animizmustól. Ha egy szikla a patakban alkalmas az átkelésre, felhasználhatóságát a sors jutalmának tekintjük, nem pedig valamely szándék kifejeződésének. Ám ha lesújt a tragédia, újult erővel tér vissza a régi kísértés – már maga a „lesújt” szóban is az animizmus visszhanzik: „Miért, jaj, miért az én gyermekemre sújtott le a rák/földrengés/hurrikán?”, kiáltunk ilyenkor. S ugyanennek a kísértésnek engedünk néha a szó szoros értelmében, ha a mindenség eredetéről vagy a természet alapvető törvényeiről van szó. Bölcselkedéseink nem egyszer a fölöttébb bárgyú kérdésben tetőződnek: „Miért létezik a világ a semmi helyett?”
Már nem számolom, hányszor állt fel valaki a hallgatóságból egy-egy nyilvános előadásom végén, és kérdezett valami effélét: „Önök, tudósok kiválóan értenek a »hogyan« típusú kérdések megválaszolásához. Ám el kell ismerniük, hogy semmire nem mennek a »miért« kérdésekkel.” Ugyanezt kérdezte Philip, Edinburgh hercege is Windsorban kollégámtól Peter Atkinstól. A hasonló kérdések mögött kimondatlanul mindig ott a soha be nem bizonyított feltevés, hogy mivel a tudomány alkalmatlan a „miért”-típusú kérdések megválaszolására, léteznie kell olyan területnek, amelynek ez a feladata. Ami, mondanom sem kell, teljesen illogikus következtetés.
Attól tartok, Atkins doktor rövid úton elintézte a királyi kérdést. Maga a tény, hogy egy kérdés megfogalmazható, még nem teszi jogossá vagy értelmessé. Sok mindenről megkérdezhetjük: „mekkora a hőmérséklete?” vagy „milyen színű?” De nem kérdezhetjük meg ugyanezt mondjuk a féltékenységről vagy egy imáról. Hasonlóképpen jogosan teszik fel a „mire való” kérdést a kerékpár sárhányójáról vagy a Kariba-víztárolóról. Úgyanakkor nincs joguk feltételezni, hogy választ érdemel a kérdésük, ha azt, hogy „miért van” egy vándorkőről, a balszerencséről, a Mount Everestről, esetleg a Világegyetemről kérdezik. Nem minden kérdés helyénvaló, bármily szívből jövő szavakkal fogalmazzuk is meg.
Valahol az ablaktörlők meg konzervnyitók és a sziklák, valamint a világmindenség között foglal helyet az élővilág. Az élő szervezetek olyan objektumok, amelyeket, a sziklákkal ellentétben, mindenestől áthat a célszerűség. Köztudomású, hogy az élő szervezetek látszólagos célszerűsége Aquinói Tamástól Paley-n át a modern tudományos kreacionizmus képviselőiig a tervszerűség klasszikus érvére serkentette a teológusokat.
Mára pontosan értjük azoknak a folyamatoknak a valódi tartalmát, amelyek a célszerű tervezés megtévesztő illúziójával ruházták fel a szárnyakat, szemeket, csőröket, fészekrakó ösztönt és az élet minden egyéb megnyilvánulását. A darwini természetes kiválasztódás a hajtóereje mindennek. Meglepően későn ébredtünk rá erre az összefüggésre, másfél évszázaddal ezelőtt. Darwin előtt még a művelt emberek is, akik tartózkodtak a „miért” kérdésektől a sziklák, folyók és napfogyatkozások esetében, hallgatólagosan elfogadták ezek létjogosultságát az élő szervezetekkel kapcsolatban. Ma már csupán a tudományos analfabéták teszik ezt. Csakhogy ez a „csupán” elhallgatja a kellemetlen igazságot, hogy továbbra is az elsöprő többséggel van dolgunk.
Voltaképpen maguk a darwinistán is tesznek fel „miért”-típusú kérdéseket az élővilágról, ha sajátos, metaforikus értelemben is. Miért énekelnek a madarak, és mire valók a szárnyalt? Az efféle kérdéseken nem akad fent egy mai darwinista, és értelmes feleletet ad, felvázolva a madárősök természetes kiválasztódásának folyamatát. A célszerűség illúziója annyira áthat mindent, hogy maguk a biológusok is alkalmazzák munkahipotézisként a jó tervezés feltételezését. Amint azt az előző fejezetben láttuk, jóval a méhek táncára vonatkozó korszakalkotó munkássága előtt Karl von Frisch felfedezte – a vaskalapos ellentábor támadásai közepette –, hogy bizonyos rovarok valódi színlátással rendelkeznek. Perdöntő kísérleteire az az egyszerű megfigyelés ösztönözte, hogy a méhek által beporzott virágok nagy energiát fordítanak színes festékanyagok előállítására. Miért tennének így, ha a méhek színvakok volnának? Frisch tehát ugyancsak a célszerűség metaforájával élt – pontosabban feltételezte a darwini természetes kiválasztódás hatását –, hogy nagy horderejű következtetéseket vonjon le a világról. Tévedett volna, ha azt állítja: „A virágok színesek, ezért a méhek színlátással kell rendelkezzenek.” Ő azonban ehelyett – helyesen – így fogalmazott: „A virágok színesek, ezért legalábbis érdemes kísérletesen ellenőriznem a színlátásra vonatkozó hipotézist.” Kutatásai eredményeként kiderítette, hogy a méheknek valóban jó a színlátása, ha az általuk látott színkép el is tolódik a mienkhez képest. Nem látják a vörös fényt (valószínűleg „infrasárgának” mondanák, amit mi vörösnek érzékelünk). Látnak viszont a rövidebb hullámhosszúságú fény, az úgynevezett ultraibolya tartományában, éspedig külön színként észlelik ezt, amit egyes tudósok „méhbíbornak” hívnak.
Mikor rájött, hogy a méhek látnak a színkép ultraibolya tartományában, von Frisch ismét a célszerűség metaforájával élt további okfejtéseiben. Vajon mire használják a méhek ultraibolya-érzékenységüket? Gondolatai e ponton visszakanyarodtak a virágokhoz. Ha a magunk részéről nem látjuk is az ultraibolya fényt, készíthetünk erre érzékeny fényérzékeny lemezeket, továbbá olyan szűrőket, amelyek átengedik az ultraibolyát, kiszűrik viszont a „látható” fényt. Megérzését követve Frisch ultraibolya-felvételeket készített a virágokról. Nagy volt az öröme, mikor olyan alakzatokat fedezett fel a szirmokon, amelyeket előtte egyetlen emberi szem nem látott. A nekünk fehérnek vagy sárgának tetsző virágokat ultraibolya-minták díszítik, amelyek gyakran leszállópályaként szolgálnak, s a nektárrumhoz irányítják a méheket. A látszólagos célszerűség feltételezése ismét kifizetődött: a virágok, ha jól tervezték volna el őket, kihasználnák a tényt, hogy a méhek látnak az ultraibolya hullámhosszúságú fénytartományban.
Von Frisch leghíresebb teljesítményét – a méhek táncáról, amelyet az előző fejezetben ismertettem – öregkorában megkérdőjelezte egy amerikai biológus, Adrian Wenner. Szerencsére von Frisch elég sokáig élt ahhoz, hogy megérje, amint munkásságát – a biológia legragyogóbban eltervezett kísérletsorozatában – megvédi egy másik amerikai, James L. Gould, jelenleg a Princeton University munkatársa. Röviden beszámolok erről, mert újabb bizonyítékul szolgál a „mintha megtervezték volna” – munkahipotézis felhasználhatóságáról.
Wenner és munkatársai nem tagadták magának a táncnak a tényét. Nem tagadták, hogy mindazokat az információkat tartalmazza, amelyeket von Frisch megjelölt. Azt nem fogadták el, hogy a többi méh értelmezi a táncot. Igen, mondta Wenner, való igaz, a riszáló tánc egyenes futásának a függőlegessel bezárt szöge megfelel a táplálékforrás iránya és a Nap által bezárt szögnek. Csakhogy, állították, a többi méh nem fogja fel ezt az üzenetet. Igen, igaz az is, hogy a tánc különböző elemeinek sebessége értelmezhető a táplálék távolságát jelző információ gyanánt. De semmi sem bizonyítja, hogy a többi méh felfogja ezt az információt. Az is lehet, hogy nem törődnek vele. Von Frisch bizonyítékai tévesek, jelentették ki a kétkedők, s megfelelő „kontrollokkal” megismételve a kísérleteket (azaz egyéb lehetőségeket biztosítva a méhek számára, amelyek révén táplálékra találhatnak), ezek nem igazolták Frisch „táncnyelv”-hipotézisét.
Itt lépett Jim Gould a történetbe a maga páratlanul leleményes kísérleteivel. Gould a háziméhekről régóta köztudott tényt aknázott ki, amelyre nyilván emlékeznek az előző fejezetből. Jóllehet a méhek sötétben táncolnak, ahol a függőleges síkban felfele mutató irány jelzi a Nap helyzetét a vízszintes síkban, könnyűszerrel átváltanak egy valószínűleg ősibb tájékozódási módra, amennyiben megvilágítjuk a kaptár belsejét. Ekkor a méhek elfeledkeznek a nehézségi erőről, és az égőt tekintik jelképes Napnak, hagyván, hogy az közvetlenül meghatározza táncuk irányát. Szerencsére szó nincs félreértésről, mikor a táncoló méh a nehézségi erő helyett az égőhöz igazítja táncát. A táncot „értelmező” társai ugyanúgy áthangolódnak, s a tánc jelentése változatlan marad. A többi méh továbbra is abban az irányban indul el a táplálék nyomában, amit a táncoló megjelölt.
Most ejtsünk szót Jim Gould mesterfogásáról. Fekete sellakkal befestette a táncoló méh szemét, hogy az nem látta az égőt, s ezért, mint szokta, a nehézségi erőnek megfelelően táncolt. Ám a táncot figyelő társai, akiket nem vakítottak el, látták az égőt. Úgy értelmezték tehát a táncot, mintha az nem a nehézségi erőhöz, hanem a „Napot” jelképező égőhöz igazodna. A táncot figyelő méhek a tánc és a fényforrás által bezárt szöget vették figyelembe, míg maga a táncoló méhecske a nehézségi erőhöz igazodott. Gould végső soron arra kényszerítette, hogy hazudjon a táplálékforrás irányáról. Nem is általánosságban, hanem meghatározott irányban, amit Gould tetszése szerint befolyásolhatott. Természetesen nem csupán egyetlen elvakított méhhel végezte el a kísérletet, hanem méhek statisztikailag megfelelő mintájával s különböző szögekkel. És a kísérlet meghozta gyümölcsét! Von Frisch „táncnyelv”-hipotézise fényesen beigazolódott.
Nem a mulatság kedvéért mondtam el ezt a történetet. Azt szerettem volna megvilágítani, milyen pozitív vagy negatív vonatkozásai lehetnek, ha egy kutató jó tervezőnek feltételezi a természetet. Mikor először olvastam Wenner és munkatársai kétkedő írásait, nyíltan gúnyolódtam rajtuk. Ami nem volt szép tőlem, még ha ki is derült később, hogy Wenner tévedett. Gúnyolódásomban egyedül a „jó terv” védelme vezérelt. Hisz Wenner végső soron nem magát a táncnak a tényét tagadta, nem is azt, hogy hordozza mindazokat a táplálék irányára és távolságára vonatkozó információkat, amelyeket von Frisch megállapított. Mindössze azt nem fogadta el, hogy a többi méh értelmezi ezeket a közléseket. Ezt pedig sok más darwinista biológussal együtt nem tudtam megemészteni. A tánc olyan bonyolult, oly gazdagon koreografált, oly finom összhangban áll nyilvánvaló céljával, vagyis hogy a többi méhhel közölje a táplálékforrás irányát és távolságát. Ez a finom összhang véleményünk szerint nem alakulhatott ki másként, mint a természetes kiválasztódás folyamatában. Tulajdonképpen ugyanabba a csapdába estünk, mint a kreacionisták, ha az élet csodáin merengenek. A tánc egyszerűen nem lehet haszontalan, gondoltuk, feltehetően a gyűjtőméheknek segít megtalálni a táplálékot. Azontúl finoman összehangolt elemei – az általa bezárt szög és gyorsaságának viszonya a táplálék irányához, valamint távolságához – sem lehetnek hiábavalók. Wenner tehát, véltük mi, mindenképpen téved. Annyira biztos voltam a dolgomban, hogy ha vagyok olyan leleményes, és nekem jut eszembe Gould ragyogó gondolata (ami persze nem jutott), nem fáradtam volna a kísérletes igazolással.
Gould azonban nemcsak hogy leleményes volt, hanem vette is magának a fáradságot, és elvégezte a kísérletet, mivel nem ámította el a jó terv gondolata. Mindazonáltal vékony pallón egyensúlyozunk mindannyian, mert gyanítom, hogy Gould – és korábban von Frisch a maga színnel kapcsolatos kísérleteivel – ugyanezt forgatta a fejében, különben hogy is hihetett volna kísérlete sikerében, abban, hogy megéri az időt és a fáradságot.
Szeretnék most két szakkifejezést megismertetni az Olvasóval, a „fordított géptervezés” és a „haszonelvűség” fogalmait. E bekezdésben Daniel Dannett kitűnő könyvére, a Darwin's Dangerous Idea (Darwin veszedelmes ötlete) című munkára támaszkodom. A fordított géptervezés egyfajta okoskodási technika, ami a következő. A mérnök olyan szerszámra bukkan, amelynek nem érti a működését. Azzal a munkahipotézissel él, hogy a szerszám feltehetően valami célt szolgál. Szétszedi a szerszámot, és megpróbálja kideríteni, mire való: „Ha ilyen és ilyen gépet készítek, vajon így terveztem volna meg ezt az eszközt? Vagy inkább megmagyarázza a működési elvét, ha ennek és ennek az elvégzésére tervezték?”
A logarléc például, amely egész a legutóbbi időkig a mérnök urak talizmánja volt, az elektronikus korban legalább annyira idejétmúlt, mint egy bronzkori lelet. A jövő régésze, ha logarlécre akad, és eltöpreng, mire használhatták, észreveszi majd, hogy egyenes vonalakat lehet vele húzni vagy kenyeret vajazni. Ám a logarléc egyik célt sem szolgálhatta, mert ez megsértené a gazdaságosság feltételezését. Egyszerű egyenes vonalzó vagy konyhakés közepén fölösleges volna a csúsztatható szakasz. Azontúl a fokbeosztáson pontos logaritmikus skálát találunk, amely túl aprólékos elrendezésű ahhoz, hogy a véletlen műve legyen. Talán felderengene a régész agyában, hogy az elektronikus számológépek kora előtt ez a szerkezet leleményes eszközül szolgálhatott a gyors szorzás és osztás számára. A fordított géptervezés – értelmes, gazdaságos tervezés feltételezésével – megoldaná a logarléc rejtélyét.
A „haszonelvűség” nem a mérnökök, hanem a közgazdászok szakszava. Azt jelenti, hogy valami „maximalizálható, maximálisan kiaknázható”. A gazdasági tervezők és a társadalom mérnökei az építészekhez és valódi mérnökökhöz hasonlóan a maximális kiaknázásra törekszenek. A haszonelvűség hívei a „legnagyobb boldogságot” iparkodnak maximalizálni „minél több ember számára” (mellesleg ez a frázis intelligensebbnek hangzik, mint amilyen valójában). Ennek értelmében a haszonelvűség hirdetője többé-kevésbé elsőbbséget ad a hosszú távú biztonságnak az elröppenő boldogsággal szemben, és e tábor képviselői csupán abban nem értenek egyet, mivel mérjék a „boldogságot”, a gazdasági jóléttel, a munka okozta örömmel, a kulturális kiteljesedéssel vagy a személyes kapcsolatokkal. Mások nyíltan saját boldogságukat maximalizálják a közjó rovására, és még ki is cirkalmazzák önzésüket a bölcselkedéssel, miszerint az általános boldogság akkor maximalizálható, amennyiben mindenki a maga boldogulásával törődik. Ha egy életen át figyelik az emberek viselkedését, a fordított géptervezés elve alapján kideríthetik, mire használhatók. Ha viszont egy ország kormányának a viselkedését tanulmányozzák, esetleg azt a következtetést vonják le, hogy a foglalkoztatást és az életszínvonalat maximalizálták. Egy másik országban az elnök újraválasztása vagy egy uralkodócsalád jóléte, a szultán háremének méretei, a Közel-Kelet stabilitása vagy az olajárak állandósága a haszonelvűség céltáblája. A lényeg az, hogy egyszerre több ilyen is elképzelhető. Nem mindig kézenfekvő, mit kívánnak az egyének, cégek vagy kormányok maximalizálni. Azt azonban bizton állíthatjuk, hogy maximalizálnak valamit. Ez azért van, mert a Homo sapiens mélyen célszerűség sújtotta faj. Az elv akkor sem sérül meg, ha a haszonelvűség valamely súlyozott átlagban vagy sok bemenő adat bonyolult függvényében nyilvánul meg.
Térjünk vissza az élő szervezetekhez, és próbáljuk meg kideríteni, esetükben miben jelentkezik a haszonelvűség. Ez elméletben többféle lehet, mégis az derül ki, hogy a gyakorlatban minden szervezet egyetlen elvet követ. Ha dramatizálni akarjuk a kérdést, képzeljük el, hogy az élőlényeket egy isteni mérnök tervezte, s mi most a fordított géptervezés gondolatmenetével iparkodunk rájönni, mit akart a mérnök maximalizálni: miben áll Isten haszonelvűsége?
A gepárdok minden jel szerint mesterien valami célból készültek, és nem is olyan nehéz fordított géptervezéssel kideríteni, a haszonelvűség mely formáját szolgálják. Szemlátomást antilopok gyilkolására tervezték őket. Egy gepárd fogai, mancsa, szeme, orra, lábizmai, gerincoszlopa és agya mind pontosan olyan, amit elvárhatnánk, ha Isten célja a gepárdok tervezésekor az lett volna, hogy maximalizálja az antilopok elhullását. Ugyanígy, ha fordított géptervezéssel szemügyre veszünk egy antilopot, pontosan az ellenkező célt szolgáló, az előbbivel egyenrangú, lenyűgöző tervszerűségre bukkanunk: ez a cél az antilopok túlélése és a gepárdok kiéheztetése. Mintha csak az antilopokat és a gepárdokat egymással versengő istenek tervezték volna. Viszont ha egyetlen teremtő alkotta a tigrist és a bárányt, a gepárdot és a gazellát, mire megy ki akkor a játék? Csak nem szadista Isten, aki élvezi a látványosan véres sportokat? Netán a túlnépesedést kívánja kivédeni Afrika emlősei sorában? Vagy azon mesterkedik, hogy David Attenborough televíziós műsorainak nézettségi indexét maximalizálja? Minderre valóban felhasználhatók teremtményei, csak persze nem erről van szó. Ma már pontosan értjük, miben rejlik az élet haszonelvűsége, és ez semmiképpen sem az előbbiek közül való.
Az 1. fejezet kellőképpen felkészítette az olvasót, hogy fogadja el, az élet haszonelvűsége, amit a természet maximalizál, nem más, mint a DNS fennmaradása. Csakhogy a DNS nem szabadon lebeg; élő szervezetekbe zárt, amelyek energiáit igyekszik a lehető leghatékonyabban a maga javára fordítani. A gepárdok testében található DNS-bázis sorrendek úgy maximalizálják fennmaradásuk esélyeit, hogy e testekkel lemészároltatják a gazellákat. Ezzel szemben a gazellák testében található bázissorrendek ellentétes célokat követve maximalizálják fennmaradásukat. Ám mindkét esetben a DNS fennmaradását maximalizálta a természet. E fejezetben példák során hajtom végre a fordított géptervezés munkáját, hogy rámutassak, hogy nyer egyszeriben minden értelmet, ha a DNS fennmaradása az, amit az élet maximalizál.
A nemi arány – a hímek és nőstények aránya – többnyire 50:50 a vadon élő populációkban. Ez látszatra nem tűnik gazdaságosnak annak a számtalan fajnak az esetében, ahol a hímek kisebbsége tisztességtelenül kisajátítja magának a nőstényeket, azaz ahol háremrendszer van. Az elefántfókák egyik gondosan tanulmányozott populációjában a hímek 4%-a felelt az összes párzás 88%-áért. Ne törődjenek vele, hogy Isten haszonelvűsége ez esetben oly mostohán bánt az agglegény sorban tengődő többséggel. Mi több, ha Isten a hatékonyság s a kiadások lefaragásának megszállottja volna, egyhamar rájönne, hogy a kitaszított 96% éli fel a népesség táplálékkészleteinek felét (valójában ennél is többet, mivel a felnőtt hím elefántfókák jóval nagyobbak a nőstényeknél). A fölöslegben maradt agglegények semmit sem tesznek azon túl, hogy lesik, mikor túrhatják ki helyéről a szerencsés 4%-ot, a háremek urait. Mivel igazolható ezeknek a lelkiismeretlen agglegény-hordáknak a létjogosultsága? Bármely haszonelvű meggondolás, amely csak egy kicsit is odafigyel egy közösség gazdasági hatékonyságára, megszabadulna ezektől az agglegényektől, s csak annyi hím születne, amely gondoskodna a nőstények megtermékenyítéséről. Ezt a szembetűnő rendellenességet megint csak elegánsan megmagyarázhatjuk, ha egyszer megértettük a haszonelvűség darwini elvét, a DNS fennmaradásának maximalizálását.
Kissé részletesebben is foglalkozom a nemek arányával, mert a haszonelvűség itt könnyebben elemezhető a gazdaságosság fényében. Charles Darwin maga is bevallotta, hogy nem érti a dolgot: „Régebben azt gondoltam, – írta –, hogy ha a faj számára előnyős, hogy a két nem egyforma arányban jöjjön létre, ez a természetes kiválasztódás következtében be is fog következni, de ma már látom, hogy az egész kérdés oly bonyolult, hogy megoldását helyesebb a jövőre bízni.”^[7] Mint oly gyakran, most is a nagy Sir Ronald Fisher állt jót Darwin jövőjéért. Fisher a következőképpen okoskodott.
Minden egyednek egy anyja és egy apja van. Ezért az összes élő hím szaporodási sikere, amelyet a távoli leszármazottak számán mérhetünk, egyenlő kell legyen az összes élő nőstényével. Nem minden egyes hímre és nőstényre gondolok, mivel némely egyedek egyértelműen és lényegbevágóan sikeresebbek másoknál. A hímek összességéről beszélek a nőstények összességéhez képest. Az utódoknak ez az összlétszáma hím és nőstény egyedek között oszlik meg – ha nem is egyenlően, de megoszlik. A szaporulat összes hím között felosztandó tortája megegyezik az összes nőstény között megosztandóval. Ezért ha, mondjuk, az adott populációban több a hím, mint a nőstény, akkor az egy hímre eső átlagos tortaszelet kisebb lesz, mint ami a nőstényeknek jut. Mindebből az következik, hogy egy hím átlagos szaporodási sikerét a nőstényéhez képest (vagyis az utódok várható számát) egyedül a hím/nőstény arány határozza meg. A kisebbségben levő nem átlagos tagja sikeresebb a szaporodásban, mint a többségben levő nem átlagos képviselője. A két nem csak akkor lesz ugyanolyan sikeres, ha mindkét nemből egyenlő számú utód jön világra. Ezt a figyelemreméltóan egyszerű következtetést a karosszékben ülve is levonhatjuk. Nem függ adatoktól, az egyetlen alapvető tényt kivéve, hogy minden újszülöttnek egy apja és egy anyja van.
A nem rendszerint már a fogantatásnál eldől, ezért bízvást feltételezhetjük, hogy az egyed nem képes meghatározni a nemét. Fisherrel együtt azonban feltesszük, hogy a szülő igenis eldöntheti az utód nemi hovatartozását. Ezen természetesen nem tudatos, szándékos döntést értek. De talán az anya hüvelye genetikai meghatározottságokból adódóan olyan kémiai feltételeket teremt, amely jobban megfelel a lány-, mint a fiútermelő hímivarsejteknek. Bárhogy oldódik is meg ez a gyakorlatban, képzeljék magukat egy olyan szülő helyzetébe, aki születendő gyermeke neméről dönt. Most ismét nem tudatos döntésről beszélek, hanem olyan génnemzedékek szelekciójáról, amelyek utódaik nemének befolyásolására ösztönzik a szervezeteket.
Vajon unokáik számának maximalizálásakor fiú- vagy lánygyermeknek adjanak-e életet? Mint láttuk, ha gyermekük a populációban kisebbségben lévő nemhez tartozik, viszonylag nagyobb szerephez jut a szaporodásban, s Önök is viszonylag nagyszámú unokára számíthatnak. Ha egyik nem sem kisebb létszámú a másiknál – más szóval, ha a nemek aránya 50:50 –, Önöknek semmi hasznuk nem származik abból, ha az egyik nemet előnyben részesítik a másikkal szemben. Nem számít, fiuk születik-e vagy lányuk. Az 50:50-es nemi arányt ezért evolúciós szempontból stabilnak tartják, a nagy angol evolucionista, John Maynard Smith elnevezése nyomán. Csak az ettől eltérő nemi aránynál gondolhatnak arra, hogy döntésük az egyik vagy a másik nem irányában kifizetődik. Hogy az egyedek miért iparkodnak maximalizálni unokáik és kései leszármazottaik számát, aligha érdemes megkérdeznünk. Az erre ösztönző gének azok, amelyek körülvesznek minket az élővilágban. Az állatok, amelyekkel találkozunk, sikeres elődök génjeit öröklik.
Megfogalmazhatnánk úgy is Fisher elméletét, hogy az 50:50 az „optimális” nemi arány, ez azonban így egyszerűen nem állja meg a helyét. Egy gyermek optimális neme hím, ha a hímek vannak kisebbségben, és nőstény, ha a nőstények alkotnak kisebbséget. Ha egyik nem sincs kisebbségben, nincs optimum: a jól megtervezett szülő közömbös a születendő utód nemével szemben. Az evolúciós szempontból stabil nemi arány tehát 50:50, mivel a természetes kiválasztódás nem kedvez az ettől való eltérésnek, s ha erre mégis sor kerül, helyreállítja az egyensúlyt. Fisher arra is rájött, hogy a természetes kiválasztódás nem szigorúan a nemek száma, hanem az úgynevezett „szülői ráfordítás” fölött őrködik. Ez mindazt a nehezen megszerzett táplálékot jelenti, amelyet a szülő ivadéka szájába tölt; a gondozására fordított időt és energiát, amit másra is pazarolhatott volna, mondjuk egy másik utód nevelésére. Tegyük fel például, hogy adott fókafajnál a szülők átlag kétszer annyi időt és energiát fordítanak egy hím, mint egy nőstény utód felnevelésére. A fókabikák annyival zömökebb testfelépítésűek a teheneknél, hogy ezt nem nehéz elhinnünk (még ha valószínűleg nem is felel meg a tényeknek). Mit jelent mindez? A szülő valójában nem azzal a választással szembesül, hogy „fiam vagy lányom legyen-e?”, hanem hogy „fiút neveljek-e vagy két lányt?”, mivel a fiúra fordítandó táplálék és egyéb javak segítségével két lányt is felnevelhetne. Ha az egyedek számában kívánjuk kifejezni az evolúciósan stabil nemi arányt, akkor két nőstény jut minden egyes hímre. Ám a szülői ráfordítás mértéke (ismétlem, nem az egyedek száma) továbbra is 50:50. Fisher elmélete tehát egyensúlyt feltételez a két nemnek juttatott szülői ráfordítás között. Néha ez a nemek számarányának egyensúlyát is magával hozza.
Mint mondottam, a fiúkra fordított szülői gondoskodás még a fókáknál sem különbözik észrevehetően a lányokra fordítottól. A két nem közötti tetemes súlykülönbség csak azután jelentkezik, hogy a szülő felnevelte az utódot. A szülő tehát továbbra is azzal a döntéssel néz szembe, hogy „fiam legyen-e vagy lányom?” Még ha egy hím utód felnövekvése jóval többe kerül is, mint a nőstényé, ha ennek terheit nem a döntéshozó (a szülő) viseli, akkor a kérdés, Fisher elmélete értelmében, nem érinti a szülőt.
Fisher törvénye azokra az esetekre ís érvényes, ahol az egyik nem halandósága meghaladja a másikét. Tegyük fel például, hogy a hím ivadékok nagyobb valószínűséggel hullanak el, mint a nőstények. Amennyiben a nemek aránya pontosan 50:50, az ivarérettséget elérő nőstények száma ekkor felülmúlja a hímekét. Ezért ők kerülnek kisebbségbe, s mi naivan azt hihetnők, hogy a természetes kiválasztódás a hímeket nemző szülőket részesíti előnyben. Fisher maga is erre számított, ám csak bizonyos, pontosan körülírt határig. Nem várta el, hogy annyival több fiúutód szülessék, amely számszerűleg kiegyensúlyozná az ivadékok halálozási arányát, egyensúlyt teremtve a felnövekvő nemzedékben. Nem, a nemek aránya a fogantatásnál továbbra is a hímek felé billen el, de csak addig a pontig, amíg a fiakra fordított gondoskodás összege ki nem egyenlíai a lányokra fordítottat.
Ismét azt mondom, a legkönnyebben úgy értik meg a helyzetet, ha a döntéshozó szülő helyébe képzelik magukat. „Lányom legyen-e, aki talán megmarad, vagy fiam, aki esetleg meghal csecsemőkorában?” – tennék fel ekkor a kérdést. Ha úgy döntenek, hogy fiak révén jutnak unokákhoz, akkor valószínűleg többlet-erőráfordítással kell számolniuk az elhulló fiak pótlására. Képletesen szólva úgy is fogalmazhatunk, hogy minden egyes fiuk elhalt fivérei szellemét hurcolja a hátán. Abban az értelemben jelent ez terhet, hogy amennyiben a szülő úgy dönt, fiak révén tesz szert unokákra, fölöslegesen kiadott energiával kell számolnia – az elhullott hím ivadékokra tékozolt szülői ráfordítással. Fisher alaptörvénye ez esetben is érvényben marad. A fiakra fordított javak és energia összege (az időközben elhullottakat is beleértve) megegyezik a lányokra fordított gondoskodás összegével.
Mi történik akkor, ha a nagyobb hímhalálozásra csupán a szülői ráfordítás megszűnése után kerül sor? Ezzel gyakran számolhatunk, mivel az ivarérett hímek gyakran harcolnak, s megsebesíthetik egymást. Ez a körülmény ugyancsak nőstény-fölösleghez vezet a felnövő nemzedékben. Látszatra tehát a fiakat nemző szülők jutnak előnyhöz, mert kihasználják a hímek ritkább előfordulását a felnövő populációban. Ha jobban belegondolnak azonban a dologba, rájönnek, hogy tévednek. A szülő a következő döntéssel néz szembe: „Fiam legyen, akit esetleg megölnek a küzdelemben, miután felneveltem, de aki, ha megmarad, sokkal több unokához juttat? Vagy lányom legyen, aki nagy valószínűséggel átlagos számú unokával ajándékoz meg?” Egy fiú ára ugyanis változatlanul azzal a táplálékmennyiséggel és gondoskodással egyenlő, amelyet a fészek elhagyásáig juttat a szülő. A tény, hogy ezt követően hamarosan megölik, nem változtatja meg számításainkat.
Okoskodásai közben Fisher mindvégig feltételezte, hogy a szülő a „döntéshozó”. Másként kell számolnunk, ha nem ő hozza a döntéseket. Tegyük fel például, hogy egy egyed befolyásolni tudja saját nemét. Ismét nem tudatos befolyásolásra gondolok, hanem olyan gének létét feltételezem, amelyek a környezeti hatásoktól függően nőstény vagy hím irányba mozdítják el az egyedfejlődést. Megállapodásunk értelmében s a rövidség kedvéért mégis az egyed tudatos választásáról beszélek – esetünkben a saját nem tudatos megválasztásáról. Amennyiben a háremben élő állatok, amilyenek az elefántfókák, beleszólhatnának saját nemükbe, a hatás drámai lenne. Minden egyed háremet birtokló hím szeretne lenni, de ha erre nem nyílna mód, akkor is szívesebben választanák a nősténylétet, mint az agglegény hímekét. A nemek aránya erősen a nőstények javára tolódna el a populációban. Az elefántfókák sajnos nem tudnak változtatni a fogantatáskor kapott nemükön, egyik-másik halfaj azonban igen. A kékfejű ajakoshal hímjei nagyok és élénk színűek, s fakó nőstényekből álló háremet tartanak. Némelyik nőstény nagyobb a többinél, s a nőstények rangsort alakítanak ki maguk között. Ha elpusztul egy hím, helyét nyomban elfoglalja a legnagyobb nőstény, amelyik hamarosan élénk színű hímmé változik. Ezek a halak mindkét világból a legjobbat kapják. Nem agglegényként vesztegetik el életüket, a domináns, háremet tartó hím pusztulására várva, hanem termékeny nőstényként töltik el ezt a várakozási időt. A kékfejű ajakoshalnál tapasztalható rendszer ritka tünemény; Isten haszonelvűsége ütközik itt valamivel, amit egy közgazdász talán körültekintésnek nevezne.
Foglalkoztunk tehát azzal az esettel, amikor a szülő a döntéshozó, és azzal, amikor maga az egyed. Ki máson múlhatnak még a döntések? A társasan élő rovaroknál a befektetési döntést jobbára a steril dolgozók hozzák, akik többnyire az új utódok nővérei (vagy a termeszeknél fivérei is). A háziméhek az ismertebb társas rovarok közé tartoznak. Olvasóim közül azok, akik méheket tartanak, talán már rájöttek arra, hogy a nemek aránya a kaptárban látszólag nem felel meg Fisher várakozásának. Legelőször is szögezzük le, hogy a dolgozók nem tekinthetők nőstényeknek. Anatómiai értelemben ugyan azok, mivel azonban nem szaporodnak, ezért a Fisher elmélete értelmében szabályozandó nemi arányban a herék (hímek) és a kaptárból kihajtott új királynők aránya jön számításba. A méhek és hangyák körében itt nem részletezett technikai okokból (részletesebben erről Az önző gén című könyvemben emlékeztem meg) a nemi arány várható alakulása 3:1 a nőstények javára. Mint minden méhész jól tudja, a tényleges nemi arány ezzel szemben erősen a hímek javára tolódik el. Egy virágzó kaptár fél tucat új királynőt is adhat egy évadban, herék százai vagy akár ezrei mellett.
Miről van tehát szó? Mint oly gyakran a modern evolúciós elmélet esetében, most is W. D. Hamiltonnak, aki jelenleg az Oxford University munkatársa, köszönhetjük a választ. Hamilton kinyilatkoztatásszerű felismerése Fisher elméletét is magába sűríti. A méhek nemi arányának kulcsa a rajzás jelentős eseménye. Egy méhkaptár sok tekintetben élőlényként viselkedik. Ivaréretté válik, szaporodik s a végén elpusztul. A kaptár szaporodásának gyümölcse a raj. Nyár derekán a virágzó kaptár új családot hajt – ez a raj. A rajzás a szaporodással egyenértékű a kaptár életében. De hasonlíthatjuk a kaptárt üzemhez is, amelynek a család értékes génjeit magukkal vivő méhrajok a végtermékei. A raj egy királynőből és több ezer dolgozóból áll. Testületileg hagyják el a szülőkaptárt, és sűrű fürtként ülnek meg egy faágon vagy sziklán. Itt vernek ideiglenesen tanyát, amíg új állandó lakás után kutatnak. Néhány nap múltán azután megfelelő barlangra vagy odvas fára akadnak (ma már gyakoribb, hogy méhész fogja be őket, talán a régi gazdájuk, s helyezi el új kaptárban).
A virágzó kaptárokból rajzanak ki leányrajok. Ennek első lépése új királynő felnevelése. Rendszerint fél tucat királynő nevelkedik, ám közülük csak egy maradhat életben. Az első kikelő királynő az összes többit halálra szúrja. (Feltehetően a fölöslegben nevelkedő királynők biztonsági tartalékot jelentenek.) A királynők genetikailag felcserélhetők a dolgozókkal, csakhogy sajátos királynő-bölcsőkben nevelkednek, melyek a lép alatt lógnak, miközben a dajkaméhek különlegesen tápláló anyapempővel etetik őket. Például Barbara Cartland írónő ennek a csodaszernek tulajdonítja hosszú életét és királynői tartását. A dolgozók kisebb sejtekben nevelkednek, ugyanazokban a sejtekben, amelyekben később mézet tárolnak. A herék genetikailag különböznek a dolgozóktól és a királynőtől. Megtermékenyítetlen petékből származnak. Figyelemre méltó jelenség, hogy a királynő dönti el, vajon egy petéből here vagy nőstény (királynő/dolgozó) nevelkedjen-e. A királynő csupán egyetlen nászrepülés során párosodik, ivarérett élete kezdetén, majd egész hátralevő életében őrzi testében a hímivarsejteket. Mikor a pete kifele tart a petevezetéken, vagy bocsát rá ondót a magtarisznyából, hogy megtermékenyítse, vagy nem. Ezért a királynő szabályozni tudja a fiasítás nemi arányát. Ezt követően azonban minden hatalom a dolgozók kezében összpontosul, lévén hogy ők szabályozzák az álcák ellátását. Ha például a királynő (szerintük) túl sok hím petét rakott, éhhalálra ítélhetik a hím álcákat. Mindenképpen a dolgozók, közülük is a dajkaméhek szabályozzák, dolgozó vagy királynő fejlődik-e a nőstény petékből, mivel ez kizárólag a nevelés körülményeitől, különösen az étrendtől függ.
Térjünk vissza a nemek arányának kérdéséhez, és vizsgáljuk meg, milyen döntéssel szembesülnek a dolgozók. Mint láttuk, a királynővel ellentétben nem azt döntik el, lányokat vagy fiakat hozzanak-e létre, hanem hogy fivéreket (heréket) vagy nővéreket (fiatal királynőket). Ezzel vissza is jutottunk rejtvényünkhöz. A nemek tényleges aránya ugyanis erősen a hímek javára dől el, aminek Fisher szempontjából látszatra nincs értelme. Vegyük azonban szemügyre tüzetesebben a dolgozókra váró döntést. Mint mondtam, fivérek vagy nővérek között kell dönteniük. De várjanak egy pillanatra. Mit is jelent valójában egy fivér felnevelése? A kaptárnak biztosítania kell egy here felneveléséhez szükséges összes táplálékot és egyéb erőforrásokat. Ám egy új királynő felnevelése jóval több terhet ró a kaptárra, mint egyetlen királynő táplálása. Ez a döntés egy új raj kirajzásával egyenértékű. Az új királynő valódi költségeihez képest elhanyagolható az a kevés anyapempő és más táplálék, amit megeszik. Jelenti viszont a sok ezer dolgozó felnevelésének költségeit, amelyeket a kaptár az új raj távozásakor elveszít.
Csaknem bizonyos, hogy ez a magyarázata a hímek látszólag rendellenes túlsúlyának a méhek körében. Szélsőséges példája ez annak, amiről korábban beszéltem. Fisher törvénye szerint a hímeknek és nőstényeknek juttatott szülői ráfordításnak kell megegyeznie, nem az egyedek összlétszámának. Az új királynőnek juttatott ráfordítás tetemes dolgozóveszteséget von maga után, így e dolgozók felnevelésére fordított energia is elvész. Akárcsak hipotetikus fóka-populációnkban, ahol az egyik nem felnevelése kétszer annyiba kerül, mint a másiké, aminek az az eredménye, hogy az e nemhez tartozó fókák feleannyian lesznek. A méhek esetében egy királynő százszor vagy akár ezerszer is többe kerül, mint egy here, hiszen a rajt alkotó összes dolgozóra fordított kiadásokat is a hátán hordja. Ezért van az, hogy százszor kevesebb királynő van, mint here. E furcsa mesének különleges pikantériát ad, hogy rajzáskor rejtélyes módon az öreg és nem az új királynő vezeti a rajt. Mindez azonban nem változtat a gazdasági meggondolásokon. Az új királynő felnevelése mellett szóló döntés továbbra is az öreg királynőt új lakhelyére kísérő raj elvesztésével jár.
Hogy rövidre zárjuk a nemek arányával foglalkozó fejtegetéseinket, térjünk vissza a háremek rejtvényéhez, amivel töprengéseinket kezdtük. A hárem fölöttébb tékozló intézmény, ahol az agglegény hímek tetemes hada a populáció táplálékforrásainak csaknem felét (vagy akár több mint felét) feléli, miközben nem szaporodik, és az égvilágon semmi hasznot nem hajt. Nyilvánvaló, hogy nem a populáció gazdasági jólétét maximalizálta itt a természet. Miről van tulajdonképpen szó? Megint arra kérem Önöket, képzeljék magukat a döntéshozó helyzetébe – mondjuk egy anyáéba, amelyik megpróbálja „eldönteni”, fiat vagy lányt szüljön-e unokái számának maximalizálása érdekében. Döntésekor az első felületes pillantásra nincs egyensúlyban a mérleg nyelve: „Fiút neveljek-e, aki talán agglegényként végzi, és unoka nélkül hagy, vagy lányt, aki valószínűleg háremben köt ki, és tisztes számú unokával ajándékoz meg?” A helyes válasz e leendő szülőnek így hangzik: „Csakhogy ha fiút nevelsz, ő is kiköthet háremben, s ez esetben jóval több unokát kapsz tőle, mint amire egy leánygyermeknél valaha is számíthatsz.” Tegyük fel az egyszerűség kedvéért, hogy minden nőstény átlagos ütemben szaporodik, miközben a hímek egytizede tulajdonítja ki a nőstényeket. Így leánygyermeknél átlagos számú unokát várhatnak. Fiúgyermeknél 90% annak az esélye, hogy egyáltalán nem lesz unokájuk, 10% ezzel szemben a lehetőségült arra, hogy tízszer annyi unokájuk lesz, mint az átlag. A fiúk és lányok révén tehát átlagban ugyanannyi unokára számíthatnak. A természetes kiválasztódás továbbra is az 50:50 nemi aránynak kedvez, még ha a fajt érintő gazdasági meggondolások a nőstények túlsúlyát eredményezik is az elefántfókák körében. Fisher törvénye változatlanul érvényben van.
Okfejtéseimben mindvégig egyéni „döntésekre” hivatkoztam, ám ismétlem, pusztán az egyszerűség kedvéért. Valójában arról van szó, hogy az unokák számát maximalizáló gének szaporodnak el a génállományban. A világ olyan génekkel telik meg, amelyek sikeresen örökítődtek át az évmilliók során. S hogyan is képzelhetnénk el ezt másként, mint hogy a gének utódaik számának maximalizálására serkentették az egyedeket. Fisher elmélete leírja a maximalizálás folyamatát, jóllehet ez esetenként eltérhet a faj vagy populáció gazdasági jólétének maximalizálásától. Egyfajta haszonelvűség működik itt, ami azonban távol áll a mi emberi gazdasági meggondolásainktól.
A háremek intézményével járó tékozlás a következőképpen foglalható össze: a hímek, ahelyett, hogy hasznos munkának szentelnék magukat, erejüket hiábavaló párviadalokra fordítják. Ez igaz, még ha a „hasznosságot” darwinista szemmel mérlegeljük is, azaz az ivadékok felnevelésének fényében. Amennyiben a hímek hasznosabb csatornákba terelnék egymásra pazarolt energiáikat, a faj egésze kisebb erőfeszítéssel és kevesebb elfogyasztott táplálékkal több utódot nevelhetne. Egy munkaügyi szakértő nem győzne ámuldozni az elefántfókák láttán. Ha saját szakterületét az ő rendszerük szerint szervezné meg, akkor az a következőképpen festene. Egy műhelyben mindössze tíz munkásra van szükség, mivel csupán tíz esztergapaddal rendelkezik. A vezetőség azonban ahelyett, hogy egyszerűen ennyi munkást alkalmazna, száz embert foglalkoztat. Naponta mind a százan megjelennek, hogy felvegyék a bérüket, majd a tíz esztergapad birtoklásáért folytatott harccal töltik a napot. Néha ugyan készül valami az esztergapadon, de nem több, mint amennyit tíz munkás elkészíthetne, feltehetően ennél is kevesebb, mivel a száz munkást annyira lefoglalja a küzdelem, hogy nem használják ki hatékonyan az esztergapadokat. A munkaügyi szakértő habozás nélkül intézkedik, s elbocsátja a munkások 90%-át.
A hím állatok nem csupán fizikai küzdelmekben vesztegetik erejüket – vesztegetésről persze megint csak a közgazdász vagy a munkaügyi szakértő szemszögéből beszélhetünk. Sok fajnál szépségverseny is folyik. Ez a haszonelvűség újabb vetületével ismertet meg bennünket a természetben, amelyet mi, emberek is értékelni tudunk, ha nem is jár közvetlen gazdasági haszonnal: a szépségével. Úgy tűnik, mintha Isten haszonelvűsége hébe-korba egyfajta, egyre kevésbé népszerű Miss World versenybe torkollana, csakhogy itt a hímek páváskodnak a kifutón. Legszembeszökőbb megnyilvánulása ennek némely madarak, így a fajd vagy a pajzsos cankó közös dürgőhelye, a lek. A lek olyan földdarabka, amelyen hím madarak parádéznak a nőstények előtt. A nőstények figyelik a dürgőhelyen egybegyűlt hímek hivalkodását, majd kiválasztanak egyet közülük, és párosodnak vele. A dürgő fajok hímjei gyakran bizarrul díszesek, s ékeiket nem kevésbé figyelemre méltó hajbókolás meg különös hangok kíséretében tárják a nőstények elé. A „bizarr” szó persze szubjektív értékítélet; a dürgő pusztai talpastyúk a maga felfújt táncával és a kukorica pattogtatásához hasonló hangjaival feltehetően nem bizarr látvány a saját fajához tartozó nőstények szemében, és úgyis ez számít. Megesik, hogy a madarak szépségeszménye egybeesik a mienkkel, ennek példája a páva vagy a paradicsommadár.
A csalogány dala, a fácánkakas farktollai, a szentjánosbogarak felvillanásai, a trópusi korallsügér szivárványszín pompája mind-mind a szépséget maximalizálja, ha nem is az emberi szem gyönyörködtetése a céljuk (amennyiben igen, akkor is csak mintegy mellékesen). Ha élvezzük a látványt, az mindössze a sors ajándéka, melléktermék. Azok a gének, amelyek vonzóvá teszik a hímeket a nőstények előtt, automatikusan tovajutnak a jövő felé hömpölygő digitális folyamon. A természet haszonelvűsége csak egy szempontból aknázza ki e sok szépséget. Ugyanaz az elv magyarázza meg az elefántfókák nemi arányát, a gepárdok és antilopok látszólag hiábavaló futóversenyét, a kakukkot és a tetveket, a szemeket, füleket, légcsöveket, a steril dolgozó hangyákat és a szupertermékeny méhkirálynőket. A természet egyetemes haszonelvűsége, az élővilág bármely parányában buzgón maximalizált mennyiség, a DNS életképessége felelős mindezért.
A pávákat annyira megterheli cicomás öltözetük, hogy útját állja minden hasznos erőfeszítésnek, már ha hajlandók volnának effélére, amire persze nem hajlandók. A hím énekes madarak veszedelmesen sok időt és energiát fordítanak éneklésre. Ez nyilván veszélybe sodorja őket, nemcsak mert odavonzza a ragadozókat, hanem mert azt az időt és energiát emészti fel, amit pihenésre fordíthatnának. Egy ökörszemeket tanulmányozó fiatal biológus beszámolt arról, hogy az egyik vadon élő hím a szó szoros értelmében halálba énekelte magát. Bármely haszonelvűségi szempont, amely a faj hosszú távú boldogulását, mi több, a szóban forgó egyed hosszú távú boldogulását tartaná szem előtt, drasztikusan lecsökkentené az éneklés, páváskodás, párviadal mértékét. Mégis, mivel voltaképpen a DNS fennmaradásának maximalizálásáról van szó, semmi sem állíthatja meg annak a DNS-nek a terjedését, aminek egyedüli haszna, hogy csábítóvá tegye a hímeket a nőstények számára. A szépség önmagában még nem erény. Elkerülhetetlen azonban, hogy – tetszik, nem teszik – azok a gének maradjanak fent, amelyek az adott faj nőstényei számára kívánatossá teszik a hímeket.
Miért nőnek olyan magasra az erdő fái? Egyszerűen hogy fölénőjenek a vetélytárs fáknak. Egy „értelmes” haszonelvűségi szempontnak gondja volna arra, hogy valamennyien alacsonyak maradjanak. Pontosan ugyanannyi napfényben részesülnének, miközben jóval kevesebb energiát kellene a vastag törzsek és szilárd támpillérek növesztésére fordítaniuk. Csakhogy amennyiben valamennyien alacsonyak maradnának, a természetes kiválasztódás kénytelen-kelletlen kedvezne a valamivel magasabbra növő változatnak. Márpedig ha a tét magas, a többiek ezt csak növelni fogják. Semmi sem állíthatja meg a játék elvadulását, amíg minden fa nevetségesen és pazarlóan nagyra nem nő. Mindez azonban csupán a racionális gazdasági tervező szemszögéből nevetséges pazarlás. Azonnal értelmet nyer, amint megértjük, valójában mi célt szolgál – a természet haszonelvűsége alapján a gének maximalizálják saját fennmaradásukat. Önök is lépten-nyomon találkoznak hasonlóval a mindennapi életben. Egy koktélpartin például rekedtre kiabálják magukat. Mégpedig azért, mert mindenki teli torokból beszél. Ha a vendégek meg tudnának egyezni abban, hogy suttogni fognak, ugyanolyan jól hallanák egymást, nem rekednének be, és nem fáradnának el. De az efféle egyezségeket csak katonás rendszabályokkal lehet betartani. Valaki mindig megszegi őket, aki önző módon valamelyest hangosabban beszél, ezt aztán sorjában követik a többiek. Stabil egyensúly akkor alakul ki, mikor mindenki teljes hangerővel kiabál, azaz sokkal hangosabban, mint „ésszerű” volna. A köz érdekében kialakított megszorításokat időről időre romba dönti saját belső ingatagságuk. Isten haszonelvűsége csak ritkán a legfőbb jó minél szélesebb rétegek számára. Előbb-utóbb megmutatkozik igazi arca, az önös célokért folytatott gátlástalan tülekedés. Rokonszenves emberi vonás, hogy összekeverjük a jólétet a köz javával, a faj vagy akár az ökoszisztéma leendő boldogulásával. Isten haszonelvűsége, ha a természetes kiválasztódás alapelveiből vezetjük le, szomorúan ellentmond ezeknek az utópista látomásoknak. Vannak persze alkalmak, mikor a gének – miközben saját szintjükön maximalizálják önös boldogulásukat – önzetlen együttműködésre, akár önfeláldozásra is beprogramozhatják az élőlényt a maga szintjén. Ám a közjó mindig a véletlen ajándéka, s nem elsődleges hajtóerő. Ebben áll tehát a „gének önzése”.
Vegyük szemügyre Isten haszonelvűségének egy további vonatkozását. Kezdjük először is egy hasonlattal. A darwinista pszichológus, Nicholas Humphrey a következő tanulságos történetet mesélte Henry Fordról. Úgy hírlik, hogy Ford, a gyári hatékonyság védőszentje, egyszer elrendelte, hogy fésüljék át Amerika roncstelepeit, találnak-e T-modell alkatrészeket, amely gyártmányt addig hibátlannak ismertek. Emberei egy sereg megrongálódott alkatrésszel tértek vissza: tengelyekkel, fékekkel, dugattyúkkal – ezek mindegyike előbb-utóbb tönkrement. Egyetlen alkatrész jelentette a nagy kivételt, a roncsautók királycsapjai egytől egyig évekig működőképesek maradtak. Ford könyörtelen logikával levonta a következtetést, s úgy rendelkezett, hogy mivel a T-modell királycsapjai túl jók a feladatukhoz, a jövőben rosszabb minőségben készüljenek.
Önök talán hozzám hasonlóan nemigen tudják, mi az a királycsap, de nem ez a lényeg. Valami fontos autóalkatrész, és Ford állítólagos könyörtelensége valójában tökéletesen logikus volt. A másik járható út az lett volna, ha minden alkatrészt feljavíttat a királycsap szintjére. De ekkor már nem T-modellt gyártott volna, hanem Rolls Royce-ot, márpedig nem ez volt a cél. A Rolls Royce tisztes márka, és az a T-modell is, csak más árfekvésben. A trükk az, hogy az egész kocsi vagy Rolls Royce kivitelben készül, vagy T-modell kivitelben. Ha hibridet gyártanának, amelynek egyes alkatrészei Rolls Royce, míg mások T-modell minőségben készülnének, a gyártók két szék között a pad alá kerülnének, mivel a kocsit ki kellene dobni leggyengébb alkatrészei elkopásakor, így kidobott pénz volna a jó minőségű alkatrészek előállítása, amelyek elkopására már nem jutna idő.
Az előbbi történetből levonható tanulság még inkább vonatkozik az élővilágra, mint a kocsikra, hiszen az autóalkatrészek bizonyos korlátok között pótolhatók. A majmok és gibbonok a fák koronáján élnek, így mindig megvan a kockázat, hogy leesnek, és csontjuk törik. Tegyük fel, elrendeltük a majomtetemek átvizsgálását, hogy megállapítsuk, milyen gyakorisággal törnek a fontosabb csontok. Tegyük fel továbbá, hogy előbb-utóbb minden csont eltörik, egyetlen kivétellel: ez pedig a szárkapocscsont (a sípcsonttal párhuzamos csont), amelynek töréséről eddig egyetlen majomnál sem számoltak be. Henry Ford minden bizonnyal haladéktalanul elrendelné, tervezzék újra a szárkapocscsontot rosszabb kivitelben, és a természetes kiválasztódás is pontosan ezt az utat választja. A rosszabb minőségű szárkapocscsonttal született mutáns egyedek – amelyek növekedése értékes kalciumot von el a szárkapocscsontból – ezt az anyagot más csontjaik erősítésére használhatják, s ily módon elérhetik az eszményi állapotot, amikor minden egyes csontjuk egyenlő eséllyel törik. De használhatják a mutánsok a megtakarított kalciumot megnövekedett tejtermelésre és így több ivadék felnevelésére is. A csontszövet mindaddig farigcsálható a szárkapocscsontról, amíg ugyanolyan törékeny nem lesz, mint a sorban utána legszilárdabb csont. Nehezebben járható a másik út – a „Rolls Royce megoldás”, azaz az összes csont feljavítása a szárkapocscsont színvonalára.
Számításaink azért nem ilyen egyszerűek, mert bizonyos csontok fontosabbak másoknál. Gyanítom, egy pókmajom könnyebben életben marad tört sarkcsonttal, mint ha a karcsontja törik el, ezért ne várjuk azt, hogy a természetes kiválasztás minden csontot ugyanolyan törékenyre formáljon. Minazonáltal Henry Ford történetének tanulsága továbbra is megállja a helyét. Ha egy állat valamely testrésze vagy szerve túl jó, számíthatunk arra, hogy a természetes kiválasztódás egy bizonyos pontig, de nem azon túl, lerontja ennek minőségét. Pontosabban a minőség kiegyenlítődésének kedvez mindkét irányban, míg megfelelő egyensúly nem alakul ki a test minden porcikája között.
Különösen akkor figyelhetjük meg ennek az egyensúlynak a játékát, ha az élet két egymástól elkülönülő vonatkozása között teremtődik meg: legyen ez a pávakakas túlélése a szépséggel szemben (már amit a tyúk annak lát). A darwinizmus megtanít minket arra, hogy minden túlélés csupán a gének továbbadásának eszköze, ez azonban nem akadályoz meg bennünket abban, hogy felosszuk a testet olyan testrészekre, amelyek, mint a lábak az egyed túléléséért felelősek, és olyanokra, amelyek, mint a hímvessző, a szaporodás eszközei. De csoportosíthatjuk a testrészeket aszerint is, alkalmasak-e versengésre, mint az agancs, vagy fontosságuk nem a vetélytársak meglétén múlik, így a lábak és hímvessző esetében. Sok rovar élete egymástól gyökeresen eltérő életszakaszokra különül. A hernyók a táplálék összegyűjtésének és a növekedésnek szentelik magukat. A pillangók ezzel szemben, a virágokhoz hasonlóan, amelyeket felkeresnek, a szaporodás szolgálatában állnak. Nem növekednek tovább, és a kiszívott nektárt azonnal elégetik, ez szolgáltatja repkedésük üzemanyagát. Egy pillangó sikeres szaporodásakor nem csupán a hatékonyan repülő és párosodó pillangó-lét génjeit örökíti tovább, hanem a hatékonyan táplálkozó hernyóét is, ami valaha volt. A kérészek három éven át lárvaként táplálkoznak és növekednek a víz alatt. A kifejlett, röpülő rovarok mindössze néhány óráig élnek. Sokukat halak eszik meg, de amúgy is hamarosan elpusztulnának, mivel nincs bélcsatornájuk, nem tudnak táplálkozni (Henry Ford imádta volna őket). Az a dolguk, hogy addig repüljenek, amíg párra nem találnak. Miután továbbadták génjeiket – azokat is beleértve, amelyek biztosítják, hogy lárvaként hatékonyan táplálkozzanak a víz alatt három évig –, elhullanak. A kérész olyan, akár az évekig növő fa, amely egyetlen napig pompázatos virágba borul, majd elpusztul. A kifejlett kérész a virág, amely élete alkonyán s egy új élet kezdetén néhány elröppenő órára kinyílik.^[8]
A lazacivadék lefele vándorol a patakban, ahol világra jött, majd élete zömében a tengerben táplálkozik és növekszik. Mikor ivaréretté lesz, ismét felkeresi, valószínűleg szaglás alapján tájékozódva, születése színhelyét. Ennek a fordulatokban gazdag, ünnepelt utazásnak a során a lazac a patak folyásával szemben úszik, zuhatagokon és vízeséseken szökken át, hogy eljusson a forráshoz, ahol született. Itt ívik, amivel új ciklus veszi kezdetét. E ponton eltér az atlanti- és a csendes-óceáni lazacok sorsa. Az atlanti-óceáni lazac, ívás után visszatér a tengerre, és esetleg másodszor is megismétli utazását. A csendes-óceáni lazac ezzel szemben néhány nappal az ívás után elpusztul.
A tipikus csendes-óceáni lazac a kérészhez hasonlít, csupán a lárva és a kifejlett állapot közötti éles anatómiai határ hiányzik egyedfejlődéséből. Oly hatalmas erőfeszítésébe kerül folyással szemben felfele úszni a patakon, hogy nem fizetődik ki kétszer megtennie ezt az utat. Ezért a természetes kiválasztódás olyan egyedeknek kedvez, amelyek minden erejüket egyetlen kirobbanó szaporodási erőfeszítésbe, a „Nagy Bummba” ölik. A nemzés után megmaradt minden erőforrásuk elfecsérlődik – Henry Ford túltervezett királycsapjaihoz hasonlóan. A csendes-óceáni lazac tehát úgy fejlődött, hogy a szaporodás után életereje fokozatosan megcsappan, amíg teljesen ki nem huny, s így erőforrásai mindenestől az ikrák és tej előállítására fordítódnak. Az atlanti-óceáni lazac más úton jár. Talán mert a folyók, amelyeken át kell kelniük, rövidebbek, és kevésbé magas hegyóriások között erednek, azok az egyedek, amelyek erőforrásaik egy részét egy második szaporodási ciklus számára tartalékolják, néha sikerrel járhatnak. Ennek az az ára, hogy nem fordítanak olyan nagy gondot az ívásra. Egyfajta alku áll fent az élettartam és a szaporodás között, és az egyes lazacfajok különbözőképpen teremtették meg a maguk egyensúlyát. A lazacok életciklusának megkülönböztető sajátsága, hogy keserves vándorlásuk, e viszontagságos Odüsszeia egyfajta határvonalat, törést jelent az életükben. Nincs könnyű átmenet az egyik szaporodási időszakból a másikba. A második párzási időszak drasztikusan lecsökkenti az első hatékonyságát. A csendes-óceáni lazac egyértelműen az első szaporodási időszak mellett döntött, s az egyed kérlelhetetlenül elpusztul, közvetlenül egyetlen titáni ívását követően.
Ugyanilyen alku jellemez minden életet, ha többnyire kevésbé drámai mezben jelentkezik is. Saját halálunk valószínűleg hasonló meggondolások alapján programozódik sejtjeinkbe, csak kevésbé nyílt, kendőzetlen formában. Egy eugenetikus kétségtelenül elmondhatatlanul hosszú életű emberfajt tudna kitenyészteni. Ez esetben olyan egyedek kitenyésztése mellett döntene, akik erőforrásaik zömét saját testükbe építik, s nem gyermekeikre fordítják: ezeknek az egyedeknek a csontjai például igen szilárdak lennének, nehezen törnének, de kevés kalciumot hagynának tejtermelésre. Könnyű sokáig élni, ha az embert a jövendő nemzedék rovására kényeztetik. Eugenetikusunk kényeztethetné is tenyészetét, és alkut köthetne a hosszú élet érdekében. A természet azonban nem kényeztet el így, mivel a következő nemzedéket megrövidítő gének nem örökítődnek át.
A természet haszonelvűsége nem kedvez az öncélúan hosszú életnek, csak annak, amely a szaporodás biztonságát szolgálja. Minden állatfaj, amely hozzánk hasonlóan és a csendes-óceáni lazaccal ellentétben többször szaporodik, alkura kényszerül jelenlegi ivadéka (vagy ellése) és jövendő utódai között. Az üregi nyúl, amely minden energiáját és összes erőforrásait első ellésére fordította, feltehetően kiváló ellést hoz világra. Nem marad viszont elég ereje egy újabb ellés számára. Ezért az erőtartalékolást előmozdító gének elterjednek a nyúl-populációban a másod- és harmadellésből származó ivadékok szervezetében. Ezek azok a gének, amelyek olyan szembeszökően hiányoznak a csendes-óceáni lazac populációjából, ahol félelmetes szakadék tátong a két szaporodási időszak között.
Ahogy öregszünk, egy éven belüli elhalálozásunk valószínűségének görbéje – kezdeti csökkenés, majd rövidebb egyenes szakasz után – kitartóan emelkedik. Mi az oka a halálozási arány hosszas növekedésének? Alapjában véve ugyanarról az elvről van szó, mint a csendes-óceáni lazac esetében, csupán halálunk esélye széthúzódik az időben, s nem az ívás orgiáját követő rövidke haláltáncra korlátozódik. Az öregedés fejlődéstörténetét a Nobel-díjas kutatóorvos, Sir Peter Medawar dolgozta ki az 1950-es évek elején, majd alapötletét tovább gazdagították a jeles darwinisták, G. C. Williams és W. D. Hamilton gondolatai.
Okfejtésük lényege a következő. Először is, amint azt már az 1. fejezetben láttuk, minden genetikai hatás az egyedfejlődés egy bizonyos pontjához kötődik. Sok gén a korai embrionális élet során lép működésbe, míg mások – például a Huntington-féle vitustánc génje, amely oly tragikusan végzett Woody Guthrie népdalénekessel és költővel – csak a középkorúaknál fejtik ki hatásukat. Másodszor, a genetikai hatás részleteit, időpontját is beleértve, más gének módosíthatják. Ha valaki szervezetében ott van a Huntington-féle vitustánc génje, számíthat rá, hogy belehal ebbe a betegségbe, de hogy negyvenévesen vagy ötvenöt esztendősen viszi-e el (mint Woody Guthrie-t), egyéb gének hatásán is múlik. E „módosító gének” közbelépése ezek szerint kitolhatja vagy előrehozhatja egy adott gén befolyását.
A Huntington-féle vitustánc génjéhez hasonló géneknek, amelyek harmincöt-ötvenöt éves kor között lépnek működésbe, nagy az esélyük, hogy továbbörökítődjenek, mielőtt megölik tulajdonosukat. Ezzel szemben, ha húszéves korban fejtenék ki hatásukat, csak a nagyon fiatalon gyermeket nemzőknek adódnának tovább, ezért erősen kirostálódnának. Ha például már tízéves korban hatni kezdenének, soha nem adódnának tovább. A természetes kiválasztódás minden olyan módosító génnek kedvez, amely kitolja azt az időszakot, mikor a Huntington-féle vitustánc génje működésbe lép. Medawar/Williams elmélete értelmében pontosan ezért hat ez a gén csak a középkorúaknál. Valamikor talán korán érő gén volt, ám a természetes kiválasztódás annak kedvezett, hogy a gén halálos hatását az élet derekára tolja. Enyhe szelekciós nyomással kétségkívül továbbra is számolhatunk, amely a génhatást az öregkor felé taszítja, ez a hatás azonban gyenge, mert csak kevés beteg hal meg, mielőtt gyermekeket nemzene és továbbadná a halálos gént.
A Huntington-féle vitustánc génje különösen beszédes példája a halálos, letális géneknek. Sok olyan gén van ezen túl, amelyek magukban nem halálosak, megnövelik viszont az egyéb okból bekövetkező halálozás esélyeit, ezért szubletális, majdnem halálos génnek nevezzük őket. Hatásuk időpontját megint csak befolyásolhatják módosító gének, amit kitol vagy előrehoz a természetes kiválasztódás. Medawar rájött, hogy az öregkori gyengeségek a letális és szubletális genetikai hatások összegződésének tulajdoníthatók, amelyek egyre későbbre tolódtak az egyén életidejében, s éppen kései hatásuk folytán csúszhattak át a szaporodási hálón, és juthattak át a következő nemzedékbe.
G. C. Williams, a mai amerikai darwinisták nagy örege, 1957-ben további jelentős felismeréssel gazdagította az elméletet. Ez visszavisz minket a gazdasági alkuk kérdéséhez. Megértéséhez némi háttérinformációra lesz szükségünk. Egy gén rendszerint többféle hatást is kifejt, gyakorta a test különböző részein. Ez a „pleiotrópia” nemcsak tény, de fölöttébb várható is, lévén hogy a gének kihatással vannak az embrionális fejlődésre, ami pedig bonyolult folyamat. Ezért minden új mutáció számos hatással jár. Ha egyik hatása jótékony is, csekély a valószínűsége, hogy a többi hatás is ilyen legyen. Ennek egyszerűen az az oka, hogy a legtöbb mutációs hatás kedvezőtlen. Ez nemcsak hogy így van, de elvben sem lehet másként: egy bonyolult mechanizmust – mondjuk egy rádiót – sokkal többféleképpen lehet elrontani, mint megjavítani.
Valahányszor a természetes kiválasztódás előnyben részesít egy gént fiatalkori jótékony hatásai miatt – mondjuk mert megnöveli a fiatal hímek nemi vonzerejét –, mindig van a dolognak árnyoldala is: például az élet derekán jelentkező betegség. Elméletben a korra gyakorolt hatások ezzel ellentétesek lehetnek, ám Medawar gondolatmenete szerint a természetes kiválasztódás aligha kedvez a fiatalkori betegségeknek ugyanazon gén jótékony időskori hatásai ellenében. Azontúl figyelembe kell vennünk a módosító gének befolyását. Egy gén számos hatásának mindegyike, jó és rossz hatásai, más-más időpontban lép életbe a törzsfejlődés során. Medawar elméletének megfelelően a jó gének egyre korábban hatnak az egyedfejlődésben, míg az ártalmas hatások későbbre tolódnak. Bizonyos esetekben egyenesen alku zajlik a korai és kései hatások dolgában. Ezt példázta a lazacok egyedfejlődése. Ha egy állatfajnak véges számú erőforrások állnak rendelkezésére, mondjuk az erős testfelépítés kialakítására, amely alkalmassá teszi a veszélyek elkerülésére, nagyobb a valószínűsége, hogy ezek az erőforrások korábban használódnak fel. Ha később kerülnének felhasználásra, az állat esetleg időközben egyéb okokból elpusztulna. Medawar okoskodásának fényében visszájára fordíthatjuk az 1. fejezetben kifejtett gondolatmenetünket, s fogalmazhatunk úgy is, hogy minden élőlény töretlen leszármazási vonalból ered, ahol az ősök mindegyike volt egyszer fiatal, de nem mindegyik érte meg az öregkort. Ezért örököljük azt, ami a fiatalsághoz segít hozzá, bármi legyen is, de azt, ami az öregséghez, már nem feltétlenül. Azokat a géneket örököljük, amelyek hosszú életet adnak, és nem azokat, amelyek rövidet.
Visszatérve e fejezet pesszimista hangütéséhez, miszerint a természet haszonelvűsége a DNS fennmaradásán őrködik, ezt maximalizálja, nyilvánvaló hogy mindez nem épp a boldogság záloga. Amíg a DNS továbbörökítődik, nem számít, ki és mi sérül meg közben. A Darwin által emlegetett fürkészdarázs génjei szempontjából előnyösebb, ha a hernyót elevenen és frissen falja fel, függetlenül attól, mekkora szenvedés az ára. A gének nem törődnek a szenvedéssel, mivel semmivel sem törődnek.
Ha a természet jóságos volna, legalább annyi engedményt tenne, hogy gondoskodna a hernyó elkábításáról, mielőtt belülről elevenen felfalják. Csakhogy a természet se nem jó, se nem rossz. Csupán akkor törődik a szenvedéssel, ha az befolyásolja a DNS fenmaradását. Könnyű elképzelnünk olyan gént, amely, mondjuk elkábítja a gazellákat a gyilkos harapás pillanatában. Vajon a természetes kiválasztódás előnyben részesít egy ilyen gént? Nem, csak ha a gazella elkábítása megnöveli a gén továbbadásának esélyeit. Nehéz belátnunk ennek szükségességét, s elképzelhetjük, milyen iszonyatos szenvedés és félelem vár a halálra űzött gazellákra. A szenvedés éves átlaga a természet világában minden képzeletet felülmúl. E pillanatban, hogy e mondatot papírra vetem, ezer és ezer állatot falnak fel elevenen; mások az életükért küzdenek, nyüszítve a félelemtől; megint másokat rágcsáló paraziták emésztenek fel lassan; ezren és ezren hullnak el éhínség, vízhiány és betegségek következtében. Ennek így is kell lennie. Ha egyszer valaha bőség köszöntene a világra, maga ez a tény addig növelné a populáció létszámát, amíg helyre nem állna az éhezés és szűkölködés természetes állapota.
A teológusok egyre a „gonosz” és a „szenvedés” problémáján rágódnak. Mikor ezt a bekezdést eredetileg írtam, az angol újságok mind egy buszszerencsétlenséggel foglalkoztak. A busz egy római katolikus iskola diákjait szállította, és minden látható ok nélkül karambolozott. A tömegszerencsétlenség során sok gyerek meghalt. Nem először fordult elő, hogy az egyház őrjöngve vetette magát az így felmerülő teológiai kérdésre, amelyet egy londoni lap (The Sunday Telegraph) újságírója a következőképpen fogalmazott meg: „Hogyan hihetünk ezek után egy mindenható Istenben, ha megenged ekkora tragédiát?” A cikk ezt követően az egyik pap válaszát idézi: „A felelet egyszerűen az, hogy nem tudjuk, miért enged meg Isten ilyen szörnyűségeket. Ám ez az iszonyatos baleset egyszersmind azt is sugallja a keresztény ember számára, hogy valódi – povitív és negatív – értékek világában élünk. Ha a világmindenség nem volna egyéb elektronok halmazánál, fel sem merülne a gonosz vagy a szenvedés problémája.”
Ellenkezőleg, ha a világmindenség csupán elektronok és önző gének halmaza volna, az ehhez a karambolhoz hasonló értelmetlen tragédiák nem jelentenének többet önmaguknál, s mi csupán az ugyanolyan értelmetlen jó szerencsében bízhatnánk. Az ilyen világmindenség se jó, se rossz szándékokat nem hordozna. Egyáltalán semmiféle szándékról nem árulkodna. A vak fizikai erők és genetikai replikáció világában egyesek megsérülnének, mások jobban járnának, és mi semmi ismétlődést, okot, igazságtételt nem olvasnánk az eseményekbe. A minket körülfogó világmindenség pontosan úgy viselkedik, amire akkor számíthatnánk, ha semmiféle tervszerűséget, célt, gonoszat és jót nem hordozna a mélyén, csupán vak, könyörtelen közömbösséget. Ez csendül ki A. E. Housman szomorú soraiból is:

 

Mert a szívtelen, oktalan természet
semmit sem tud, semmivel nem gondol.

 

A DNS semmit sem tud és semmit sem gondol. Egyszerűen csak van. Mi pedig úgy táncolunk, ahogyan ő fütyül.

 

 

5. FEJEZET
A replikációs bomba

A legtöbb csillag – és Napunk tipikusan ilyen – ezer és ezer millió évig kiegyensúlyozottan ég. Nagyon ritkán mégis előfordul egy galaxisban, hogy egy csillag minden előzetes figyelmeztetés nélkül felrobban, s szupernóva keletkezik. Néhány hét leforgása alatt fénye az eredeti fényerő több milliárdszorosára nő, majd elhalványul, hogy sötét neutroncsillag maradjon a korábbi csillag nyomában. E felfokozott időszakban a szupernóva jóval több energiát sugároz ki, mint közönséges csillagként száz- és százmillió éven át. Ha a mi Napunk robbanna fel szupernóvává, abban a pillanatban elpárologna az egész Naprendszer. Szerencsére nem kell ettől félnünk. Több száz milliárd csillagból álló galaxisunkban eddig mindössze háromszor észleltek szupernóvát a csillagászok: 1054-ben, 1572-ben és 1604-ben. A Rák-köd az 1054-es esemény maradványa, amelyet kínai csillagászok jegyeztek fel. (Mikor „1054 eseményeiről” beszélek, természetesen úgy értem, hogy ekkor érte el az esemény híre Földünket. Maga a robbanás hatezer évvel korábban játszódott le. A fény ebből származó hullámfrontja jutott hozzánk 1054-ben.) 1604 óta csupán más galaxisokban figyeltek meg szupernóvákat.
Egy csillag más módon is felrobbanhat. Nem szupernóvává alakul, hanem „információvá”. A robbanás ilyenkor lassabban kezdődik, mint a szupernóva esetében, és hasonlíthatatlanul több időt igényel. Az így létrejött képződményt információs bombának vagy, később kifejtendő okokból, replikációs bombának is nevezhetjük. Kialakulása első néhány évmilliárdja során csupán közvetlen közelségben észlelhetnénk az információs bombát. Végül azután a robbanás finom megnyilvánulásai az űr távolabbi tartományaiba is kezdenek átszivárogni. Ekkortól – legalábbis elméletben – az információs bomba már távolról is hírt ad magáról. Nem tudjuk, hogyan végződik ez a fajta robbanás. Feltehetően kihuny, akár egy szupernóva, habár még azt sem tudjuk, mekkora a robbanás hatósugara. Talán erőszakos, önpusztító katasztrófával ér véget. De az is meglehet, hogy objektumok finomabb, ismételt kibocsátásával, amelyek nem egyszerű ballisztikus röppályán, hanem irányítottan távolodnak a szóban forgó csillagtól az űr távoli zugaiba, ahol esetleg más csillagrendszereket fertőznek meg ugyanezzel a robbanásra való hajlammal.
Azért tudunk oly keveset a Világegyetemben felrobbanó replikációs bombákról, mert eddig csupán egyetlen példát láttunk, és egyetlen példa alapján – legyen szó bármely jelenségről – soha nem általánosíthatunk. Saját esettörténetünk még korántsem zárult le. Az információs bomba három-négy milliárd éve robbant fel, s a robbanás csak most lépte át annak küszöbét, hogy a csillag, ahol lezajlott, közvetlen közeléből távolabb gyűrűzzön. A szóban forgó csillag a Nap, ez a galaxisunk pereme táján, az egyik spirálkarban található sárga törpecsillag. Napunk bolygója, mondanom sem kell, a Föld, és a négymilliárd éves robbanást vagy replilcációs bombát, amelynek otthont ad, életnek hívjuk. Mi, emberek a replikációs bomba rendkívül fontos megnyilvánulásai vagyunk, mivel mi – agyunk, jeleken alapuló kultúránk és technikánk – tehetünk arról, ha a robbanás a következő fokozatba lép, s tovagyűrűzik az űr mélységeibe.
Mint mondottam, replikációs bombánk a mai napig az egyetlen, amelyről tudomásunk van a Világegyetemben, ami persze nem jelenti azt, hogy az ehhez hasonló események ritkábbak a szupernóva-robbanásnál. Való igaz, szupernóvákat már háromszor is észleltünk galaxisunkban, de hát a szupernóvák, a robbanásuk során felszabaduló hatalmas energia folytán, sokkal könnyebben láthatók nagy távolságról. Egészen a legutóbbi néhány évtizedig, amíg emberi eredetű rádióhullámok nem indultak útnak bolygónk felszínéről, saját élet-robbanásunkat az egészen közeli bolygók megfigyelői sem észlelték volna. Ennek egyetlen szembeszökő jele mind ez ideig talán csak a Nagy Korallzátony volt.
A szupernóva keletkezését óriási, hirtelen robbanás kíséri. A robbanás kiváltó oka mindig az, hogy egy mennyiség elér bizonyos kritikus határt, miután a folyamatok kicsúsznak ellenőrzésünk alól, s az eredmény jóval nagyobb horderejű lesz, mint amilyen a kiváltó esemény volt. A replikációs bombát önmagukat másoló, mégis változékony egységek spontán keletkezése hívja életre. Az önsokszorozás azért robbanásszerű, amiért minden más robbanással járó jelenség: mértani haladvány szerint növekszik – minél többünk van, annál inkább gyarapszik. Ha egyszer birtokunkban van egy önsokszorozó objektum, előbb-utóbb kettő lesz belőle. Azután mindkettő lemásolja önmagát, és már négyet mondhatunk magunkénak. Majd nyolcat, tizenhatot, harminckettőt, hatvannégyet... Harminc ilyen kettőződő nemzedék elég ahhoz, hogy milliárdnál is több kettőződő objektummal rendelkezzünk. Ötven nemzedék után már százmilliószor millió lesz belőlük. Kétszáz nemzedék után pedig milliószor milliószor milliószor milliószor milliószor milliószor milliószor milliószor milliószor millió. Elméletben. Gyakorlatban erre soha nem kerül sor, mivel ez nagyobb szám, mint ahány atom van a Világegyetemben. Az önsokszorozás robbanásszerű folyamata jóval azelőtt akadályba ütközik, hogy eléri a kétszázadik korlátlanul kettőződő nemzedéket.
Nincs közvetlen bizonyítékunk arról, milyen önsokszorozó esemény bocsátotta útjukra e folyamatokat bolygónkon. Csupán sejtjük, hogy talán a robbanások halmozódása volt az ok, melyeknek magunk is részesei vagyunk. Nem tudjuk, pontosan mi is volt az eredeti kritikus esemény, mi indította be az önsokszorozódást, mindössze találgatni tudunk. Kémiai eseményként kezdődhetett.
A kémia olyan dráma, amely minden csillag és bolygó bensejében zajlik. Szereplői atomok és molekulák. Még a legritkább atomok is tengernyien vannak az általunk megszokott számokhoz képest. Isaac Asimov kiszámította, hogy az igen ritka elem, az asztácium-215 atomjainak száma Észak- és Dél-Amerikában 15 kilométeres körzetben „mindössze billió”. Az alapvető kémiai egységek folyvást más társulásokba lépnek, ami nagyobb egységek szüntelen módosuló, ám mindig népes populációját eredményezi – ezek a molekulák. Adott típusú molekulák, legyenek bármilyen sokan – egy faj egyedeivel vagy a Stradivari-hegedűkkel ellentétben – mindig azonosak. A kémia táncfigurái azt eredményezik, hogy egyes molekulák nagyobb számban fordulnak elő, míg mások ritkábbak. Egy biológus természetesen kísértésbe esik, hogy „sikeresnek” nevezze az elterjedtebb molekulákat. De nem sokra megyünk vele, ha engedünk a kísértésnek. A siker, abban a tanulságos értelemben, ahogy mi használjuk, csak később merül fel történetünkben.
Mi volt tehát az a jelentős, kritikus esemény, amely kiváltotta az élet robbanását? Mint mondtam, önmagukat kettőző egységek keletkezése, de nevezhetjük az öröklődés megjelenésének is – olyan folyamatnak, amelyet legegyszerűbben úgy jellemezhetünk, „hasonló hasonlót nemz”. Nem minden molekula rendelkezik ezzel a képességgel. A vízmolekulák, jóllehet óriási populációkban nyüzsögnek, semmiféle, az igazi öröklődéshez hasonló viselkedést nem mutatnak. Első pillantásra pedig így gondolnánk. A vízmolekulák populációja (H₂O) növekszik, mikor a hidrogén (H) az oxigén (O) jelenlétében elég. Csökken viszont akkor, amikor a vízmolekulákat elektrolízissel hidrogén és oxigén buborékokra hasítjuk. Ha egyfajta populációdinamikával számolhatunk is, öröklődésről nincs szó. Az öröklődéshez legkevesebb kétféle vízmolekula jelenlétére volna szükség, amelyek közül mindegyik másolatokat készítene („nemzene”) saját magáról.
A molekulák néha tükörkép-változatokban fordulnak elő. Kétféle glukóz-molekula van, amelyek atomjai pontról pontra megegyeznek, azzal a különbséggel, hogy a molekulák tükörképei egymásnak. Ugyanez áll a cukormolekulákra és még sok egyéb molekulára, a sorsdöntő fontosságú aminosavakat is beleértve. Talán ez lehetőséget kínál arra, hogy a „hasonló hasonlót nemzzen” – egyfajta kémiai öröklődésre. Nemzhetnek-e a jobbkezes molekulák jobbkezes lánymolekulákat, s a balkezes molekulák balkezes utódokat? Először hadd szolgáljak némi háttérinformációval a tükörmolekulákról. A jelenséget először a nagy 19. századi francia tudós, Louis Pasteur fedezte fel a tartarát-kristályok vizsgálatakor (ez a tartársav sója, a bor fontos alkotórésze). A kristály szilárd építmény, elég nagy ahhoz, hogy szabad szemmel is látható legyen, s ha úgy hozza kedvünk, akár a nyakunkba is akasszuk. Akkor keletkezik, mikor megegyező típusú atomok vagy molekulák egymásra rakódva szilárd képződményt alkotnak. Egy kristály nem össze-vissza növekszik, hanem rendezett geometrikus sorokban, akár egy ugyanolyan termetű, tökéletesen fegyelmezett férfiakból álló testőrgárda. A már részeit képező molekulák öntőforma, templát gyanánt szolgálnak az új molekulák számára, amelyek a vizes oldatból kilépve pontosan az öntőformába illeszkednek, úgyhogy az egész kristály szabályos geometrikus rácsozatként növekszik. Ezért vannak a sókristályoknak négyszögletű lapjai, s állnak a gyémántkristályok négy lapból (ez az úgynevezett gyémánt alakzat). Mikor egy alakzat öntőformaként működik, hogy önmagához hasonló alakzatot építsen fel, önsokszorozódásra gyanakodhatunk.
Most térjünk vissza Pasteur tartarát-kristályaihoz. A nagy tudós megfigyelte, hogy a tartarát vizes oldatából kétféle kristály válik ki, amelyek megegyeznek, azzal a kivétellel, hogy tükörképei egymásnak. Pasteur gondosan két halomba különítette el a kétféle kristályt. Mikor azután külön-külön újra feloldta őket, kétféle oldathoz jutott, kétféle oldott állapotban lévő tartaráthoz. Habár a két oldat zömében hasonló volt, Pasteur azt találta, hogy ellenkező irányban forgatják el a polarizált fényt. Ezért is nevezzük jobb- és balkezes molekuláknak őket, mivel vagy az óramutató járásával megegyezően vagy ezzel ellentétesen forgatják el a polarizált fényt. Mint gondolom kitalálták, amikor a két oldat ismét kikristályosodott, az így létrejövő tiszta kristályok egymás tükörképei voltak.
A tükörmolekulákra jellemző, amiként a bal és jobb lábbelire is, hogy bárhogy próbálkozzunk, nem tudjuk úgy elforgatni őket, amivel összecserélhetővé válnának. Pasteur eredeti oldata kétféle molekulakeverék populációjából állt, s mind a kétféle szigorúan a saját fajtájával volt csak hajlandó felsorakozni a kristályosodás során. Öröklődésről csupáncsak akkor beszélhetünk, ha valamely egység két- vagy többféle változatban van jelen, azonban még ez sem elegendő. A kristályok körében például arra volna szükség, hogy a bal- és jobbkezes kristályok bizonyos kritikus méret elérése után kettéváljanak, s mindegyik fél öntőformaként szolgáljon az ismét teljes nagyságúra kiegészülő kristály növekedéséhez. Ez esetben valóban két, egymással vetekedő kristály-populációval volna dolgunk. Még a „sikert” is méltán emlegethetnénk a populáción belül, mivel mindkét típus ugyanazokért az atomokért versengene, s az egyik a másik rovására szaporodna el, ha elég „ügyesen” készítene másolatokat önmagáról. Sajnos az ismert molekulák döntő többsége nem rendelkezik az öröklődésnek ezzel a megkülönböztető sajátságával.
Azt mondtam, „sajnos”, mivel a kémikusok, akik mondjuk orvosi célokra szeretnének kizárólag balkezes molekulákat előállítani, sokat adnának azért, ha „szaporíthatnák” őket. Mindaddig azonban, amíg a molekulák öntőformaként működnek közre további molekulák képződésében, rendes körülmények között tükörképüket és nem saját hasonmásukat hozzák létre. Ez megnehezíti a dolgot, mivel ha a kémikus a balkezes formából indul ki, bal- és jobbkezes molekulák egyenlő keverékéhez jut. Az ezen a területen dolgozó kutatók megpróbálják rábírni a molekulákat, hogy a saját fajtájukhoz tartozó lánymolekulákat „nemzzenek”. Ami nagyon tekervényes eljárás.
Ha jobb- és balkezességről nem volt is szó, hasonló trükkökkel élt a természet négymilliárd esztendővel ezelőtt, amikor az újszülött világon kezdetét vette az életté és információvá terebélyesedő robbanás. Ám az egyszerű öröklődésnél valamivel többre volt szükség a robbanás beindulásához. Még ha egy molekula jobb- és balkezes formái annak rendje és módja szerint öröklődnek is, a köztük lévő versengés nem túl érdekfeszítő, hiszen mindössze kétféle változat között zajlik. Ha egyszer, mondjuk, a balkezesek nyernék meg a versenyt, ezzel le is zárulna az ügy. Nem volna további fejlődés.
A nagyobb molekulákban a molekula különböző részei is tükörváltozatban szerepelnek. A monenzin nevű antibiotikumnak például tizenhét aszimmetria-centruma van, mindegyikük jobb- vagy balkezes változatot képvisel. Ha a kettőt 17-szer megszorozzuk önmagával, az 131.072, eszerint a monenzin-molekulának 131.072 változata létezik. Ha ezek a változatok rendelkeznének a valódi öröklődés képességével, miközben mindegyik csupán saját fajtáját adná tovább, már jócskán bonyolítaná a versenyt, s a 131.072-féle változat legsikeresebb tagjai egyre nagyobb számmal bukkannának fel az egymást követő népszámlálásokon. Ám még ez is csak korlátozott öröklődést jelentene, mivel a 131.072, akármilyen sok, mégis csak véges szám. Hogy az élet robbanása méltóvá váljon nevére, olyan öröklődésre van szükség, amely meghatározatlan, lezáratlan számú változattal dolgozik.
A monenzinnel az út végére értünk, már ami a tükörkép-molekulák öröklődését illeti. De a bal- és jobbkezesség nem az egyetlen különbség, amely örökletesen átmásolódhat. Julius Rebek és munkatársai, a Massachussets Institute of Technology (MIT) kémikusai komolyan vették a kihívást, hogy önsokszorozó molekulákat hozzanak létre. A maguk részéről nem tükörkép-változatokkal foglalkoztak, hanem két kisebb molekulával – a pontos nevek nem számítanak, nevezzük őket A-nak és B-nek. Mikor A és B oldatát összekeverték, harmadik vegyületet alkottak – mint bizonyára kitalálták –, C-t. Mindegyik C-molekula templátként, öntőformaként működött. Az oldatban szabadon lebegő A- és B-molekulák ebbe az öntőformába illeszkedtek. A és B illeszkedése minden esetben C-t hozta létre. Ezek a C-molekulák nem álltak össze kristállyá, hanem külön maradtak. Ettől kezdve mindegyik C öntőformául szolgált az újabb C-k számára, s így a C-k populációja mértani haladvány szerint növekedett.
Mint már említettem, ez a rendszer még nem rendelkezik a valódi öröklődés képességével, mindazonáltal efelé mutat. A B-molekula számos változatban fordul elő, amelyek mindegyike A-val egyesülve létrehozza a maga C-változatát. Így C1, C2, C3 stb. változattal rendelkezünk. Mindegyik változat templátul szolgál további, azonos típusú C-k számára. A C-k populációja eszerint különböző alkotóelemekből áll. Azonfelül a különféle C-k nem egyforma hatékonysággal hoznak létre lánymolekulákat. Verseny támad tehát az egyes változatok között a C-molekulák populációjában. Még nagyobb szerencse, hogy ultraibolya-sugárzással kiválthatjuk a C-molekula „spontán mutációját”. Az új, mutáns változat „tökéletesen szaporodott”, amennyiben pontosan önmagához hasonló lánymolekulákat hozott Létre. Ez a változat a kutatók nagy megelégedésére túlszárnyalta a szülőformát, és rövidesen uralma alá hajtotta a kémcsővilágot, amelyben e furcsa őslények tenyésztek. Az A/B/C komplex nem az egyetlen molekulasor, amely hasonlóképpen viselkedik. Van D-, E-, F-molekula is, csak hogy egy újabb hármast említsünk. Mi több, Rebek és munkacsoportja önsokszorozó hibrideket hozott létre az A/B/C és a D/E/F komplex elemeiből.
A természet valódi önsokszorozó molekulái – a DNS és RNS nevű nukleinsavak – összességükben gazdagabb változatokat alkotnak. Míg Rebek replikátora csupán két láncszemből álló lánc, a DNS láncmolekulája tetszőleges hosszúságú; több száz láncszeme a négy alapelem bármelyike lehet; s mikor adott hosszúságú DNS-szakasz templátul szolgál új DNS-molekula létrejöttéhez, a négy alkotóelem mindegyike templátként határozza meg vele szemben álló párját. E négy egység az adeninként, timinként, citozinként, valamint guaninként ismert vegyület, úgynevezett bázis, amelyet rövidítve többnyire A, T, C és G betűkkel jelölnek. A mindig T templátja, míg G mindig C-é, és viszont. A négyféle bázis minden elképzelő elrendeződése előfordulhat, és hűségesen lemásolódik a DNS-lánc kettőződése során. Azontúl, mivel a DNS-láncok hossza is tetszőleges, ez gyakorlatilag végtelenre növeli a változatok számát. Mindez már elegendő alapot teremt az információs robbanáshoz, amelynek hullámai lassanként kicsapnak bolygónkról, s a csillagokig gyűrűznek.
Naprendszerünkben a négymilliárd évvel ezelőtti replikációs robbanás bolygónk határain belül maradt. Mindössze az utolsó egymillió évben fejlődött ki olyan idegrendszer az élő szervezetekben, amely képes volt a rádiótechnika feltalálására. S csupáncsak a legutóbbi néhány évtizedben fejlesztette ki ezt a technikát. Mostanára információgazdag rádióhullámok egyre táguló héja távozik bolygónkról a fény sebességével.
„Információgazdagságot” emlegettem, mivel eddig is tömérdek rádióhullám verődött ide-oda a kozmoszban. A csillagok nemcsak a látható fény tartományában, hanem a rádióhullámokéban is sugároznak. Az időt és a Világegyetemet megkeresztelő Nagy Bummból is maradt vissza háttérzaj. Ez azonban nem mutat értelmes szabályszerűségeket: nem információgazdag. A Proxima Centauri körül keringő bolygó rádiócsillagásza ugyanazt a háttérzajt észlelné, mint a mi rádiócsillagászaink, ám ennél sokkalta bonyolultabb minta szerint szerveződő rádióhullámokat is felfogna a Napnak nevezett csillag irányából. Ha nem is ismerné fel bennük a négyéves televíziós szappanoperák keverékét, azt azonban nyilván megállapítaná, hogy információgazdagabbak a szokásos háttérzajnál. A Centauri rádiócsillagászai ekkor nagy üdvrivalgás közepette bejelentenék, hogy a Napnak nevezett csillagon a szupernóva-robbanásnak megfelelő információs robbanás játszódott le (lehet, hogy kitalálnák, lehet, hogy nem, hogy igazából az egyik Nap körül keringő bolygó ludas a dologban).
A replikációs bombák, mint láttuk, lassabban robbannak, mint a szupernóvák. Saját replikációs bombánknak is néhány évmilliárdra volt szüksége, míg elérte a rádióküszöböt – azt a pillanatot, amikor az információ egy része túlcsordul a szülővilágból, és értelmes rádiójelekben fürdeti a szomszédos csillagrendszereket. Úgy sejtjük, hogy az információrobbanás, amennyiben a magunkét tipikusnak tekinthetjük, küszöbök sorozatát kell átlépje. A rádióküszöb és előtte a nyelv küszöbe meglehetősen kései fejlemények egy replikációs bomba életútján. Ezt az idegsejtek küszöbe előzte meg – legalábbis bolygónkon –, majd pedig a soksejtűek küszöbe. Az első számú küszöb, valamennyiük nagypapája, a replikátorküszöb volt, az egész robbanás kiváltó oka.
Miért olyan fontosak a replikátorok? Hogyan lehetséges, hogy az olyan molekulák megjelenése, melyek azzal a látszólag ártalmatlan képességgel rendelkeznek, hogy öntőformául szolgáljanak önmagukhoz hasonló molekulák szintéziséhez, akkora robbanást eredményez, amelynek hullámai túllépnek bolygónk határain? Mint láttuk, a replikátorok ereje részben a mértani haladvány szerinti növekedésben rejlik, s különösen tiszta formában képviselik a növekedésnek ezt a változatát. Egyszerű példa erre az úgynevezett lánclevél. Az ember kap egy levelet a postán, amelyben a következő áll: „Készíts hat másolatot erről a levelezőlapról, és küldd el hat barátodnak egy héten belül. Ha nem teszed, rontás száll rád, és iszonyú kínok közepette meghalsz egy hónap leforgása alatt.” Ha van eszük, eldobják ezt a sületlenséget. Csakhogy az emberek tetemes százalékának nincs elegendő esze, zavarba ejti őket a fenyegetés, vagy homályos félelmeket ébreszt bennük, ezért postára adják a levél hat másolatát. A hat további emberből, aki kézhez kapja az irományokat, talán mindössze kettő küldi őket megint tovább. Ha átlag az emberek egyharmada követi a levelezőlap utasításait, a világban keringő levelezőlapok száma minden héten megkettőződik. Elméletben ez azt jelenti, hogy egy év után a növekedés mértéke 2-nek az 52. hatványa lesz, azaz körülbelül négybillióra szaporodik a levelezőlapok száma. Ami elég ahhoz, hogy maga alá temesse a föld minden halandóját.
A mértani haladvány szerinti növekedés, ha nem tartja kordában az erőforrások hiánya, mindig megdöbbentően nagy léptékű változásokat eredményez meglepően rövid időn belül. Gyakorlatban azonban az erőforrások korlátozottak, ami határt szab a további növekedésnek. Hipotetikus példánkban az emberek valószínűleg meglepődnének, mikor ugyanaz a lánclevél másodszor is visszakerülne hozzájuk. Az erőforrásokért folyó versenyben olyan replikátorváltozatok keletkezhetnek, amelyek hatékonyabban képesek megkettőzni önmagukat. Ezek a hatékonyabb replikátorok foltonként kiszorítják kevésbé hatékony vetélytársaikat. Fontos, hogy megértsük, egyetlen replikálóegység sem érdekelt tudatosan önmaga megkettőzésében. Mégis az lesz a vége, hogy a világ megtelik hatékonyabb replikátorokkal.
A lánclevél példájánál maradva, a hatékonyság jól megválogatott szavakat is jelent. A meglehetősen nehezen hihető kijelentés helyett, miszerint „ha nem engedelmeskedsz a levelezőlap meghagyásainak, iszonyatos kínok közepette meghalsz egy hónap leforgása alatt”, ugyanez az üzenet enyhébbre hangolva így hangzik: „Nagyon kérlek, lelki üdvöd és az enyém megmentése érdekébben ne kockáztass. Ha a legkisebb kételyed is támad, engedelmeskedj az utasításoknak, és küldd tovább a levelet hat embernek.” Ilyen „mutációkra” újra meg újra sor kerül, aminek eredményeként üzenetek különböző elemekből álló populációja kering a világban, amelyek mindegyike ugyanattól a közös őstől származik, csupán a fogalmazás részleteiben és a rábeszélés hízelgő vagy fenyegető fogásaiban térnek el egymástól. A sikeresebb változatok mind jobban elszaporodnak a kevésbé sikeres vetélytársak rovására. A siker ez esetben a forgalomban lévő levelek gyakoriságával egyenértékű. Jó példa erre a Szent Júdás levél; többször körbejárta a világot, miközben feltehetőleg terjedelme is gyarapodott. Könyvem írása közben Dr. Oliver Goodenough, a University of Vermont munkatársa a következő változatot küldte el számomra, s közös cikket jelentettünk meg róla a Nature-ben mint „az elme vírusának példájáról”. A levél így szól:

 

„A SZERETET MINDENT VALÓRA VÁLT”

Eszt a papírt a szerencse küldte hozád. Eredeti változata New Englandben van. 9-szer kerülte meg a világot. A Szerencse elért hozzád. 4 nappal e levél kézhezvétele után beköszönt hozzád a szerencse téve ha te is továbküldöd. Ez nem tréfa. A szerencse postán érkezik hozád. Ne külgy pénzt. Külgy másolatot azoknak, akikről úgy gondolod, rászorulnak a szerencsére. Ne külgy pénzt, mert a hitnek nincs ára. Ne őrizd meg ezt a levelet. 96 órán belül add ki a kezedből. Joe Elliot légelhárító tiszt 40.000.000 $-t kapott. Welch 5 nappal e levél után elvesztette a feleségét, mert elmulasztotta továbküldeni. Ennek ellenére, felesége halála előtt 75.000 $-t kapott. Kérlek, külgy másolatokat, és meglátod, mi történik 4 nap után. A lánc Venezuelából indult ki, Saul Anthony Degnas, egy Délamerikai miszionárius írta. Azóta az a példány körbe utazhatta a világot. Készíts 20 másolatot, küld el a barátaidnak és munkatársaidnak, néhány nap múlva meglepésben lesz részed. Ez a szeretet, akkor is ha nem vagy babonás. Jegyezd meg a következőket: Cantonare Dias 1903-ban kapta ezt a levelet. Megkérte a titkárát, hogy készítsen róla másolatokat, és adja postára. Néhány nap múlva 20 millió dollárt nyert a lottón. Carl Dobbit hivatalnok megkapta a levelet, és elfeletkezett róla, hogy 96 órán belül ki kell aggya a kezéből. Elvesztette az állását. Miután újra megtalálta a levelet, másolatokat készített, és postára adott 20 példányt. Néhány nap múlva jobb álláshoz jutott. Dolan Fairchild megkapta a levelet, de nem hitt benne, és eldopta. 9 nap múlva meghalt. 1987-ben a levél egy fiatal kalifi nőhöz jutott. Az írás elmosodott, alig lehetett elolvasni. Dolan elhatározta, hogy átgépeli a levelet, és továbbküldi, de félre rakta. Tele volt problémákkal, töbek között a kocsija került sokba. Ezt a levelet nem atta ki a kezéből 96 órán belül. Végül, amint elhatározta, legépelte a levelet, és vet egy új autót. Ne pénzt külgy. Ne feledkez meg erről, mert hat.

Szent Júdás

 

Ez a nevetséges iromány sok-sok mutáció bélyegét viseli magán. Hemzseg a hibáktól és pontatlanságoktól, és több változatban van forgalomban. Mióta cikkünk megjelent a Nature-ben, több, egymástól jelentősen különböző változatot kaptam a világ minden tájáról. Az egyik ilyen szövegváltozatban például a „légelhárító tiszt” a „királyi légierő tisztje”. Az Egyesült Államok postaszolgálata behatóan ismeri a Szent Júdás-levelet, előbb kezdődött, mielőtt figyelni kezdték volna, és időről időre újra felüti fejét ez a járvány.
Érdemes felfigyelnünk arra, hogy az engedelmesek állítólagos szerencséjének, valamint az engedetlenekre köszöntő balszerencsének a katalógusát nem írhatták maguk az áldozatok/a szerencse kegyeltjei. Az utóbbiak ugyanis csak azután élvezték a szerencse áldásait, hogy a levelet kiadták a kezükből. Az áldozatoknak pedig már nem volt módjuk a levél továbbküldésére. Ezeket a történeteket valószínűleg csak kitalálták – amint azt a tartalmi képtelenségekből is sejthettük. Egyúttal ebben rejlik a döntő különbség a lánclevelek és az élet robbanásához vezető természetes replikátorok között. A láncleveleket emberek bocsátják útjukra, és szövegváltozataik az emberi agyakban születnek. Az élet robbanásának kezdetén még nem volt agy, sem kreativitás, sem emberi szándék. Csupán kémia volt. Mindazonáltal amint az önsokszorozó kémiai vegyületek megjelentek, ez szinte automatikusan maga után vonta a sikeres változatok terjedését a kevésbé sikeresek rovására. Mint a lánclevelek esetében, a siker a kémiai replikátorok körében is az elterjedés gyakoriságával egyenértékű. Ez azonban csupán meghatározás: kis híján tautológia. A siker záloga azonban a gyakorlati alkalmasság, ami mindig valami konkrétet jelent, mindent, csak nem tautológiát. Sikeres az a replikátormolekula, amely, bizonyos kémiai részletkérdésekből kifolyólag, meg képes kettőződni. A gyakorlatban ez végtelen változatossággal zajlik, még ha maguknak a replikátoroknak a természete meglepően egyöntetű is.
A DNS olyan egységes, hogy teljes egészében ugyanannak a négy „betűnek” a sorrendje váltakozik a szerkezetében – ezek az A, T, C és a G. Ezzel szemben, amint a korábbi fejezetekben láttuk, az eszközök, amelyek révén a DNS bázissorrendje lemásolásra kerül, meglepően változatosak. Magukban foglalják hatékonyabb szív készítését a vízilovak, ruganyosabb lábakét a bolhák, áramvonalasabb szárnyakét a sarlós fecskék, könnyebb úszóhólyagokét a halak számára. Az állatok megannyi szerve és tagja; a gyökerek, levelek, virágok és növények; valamennyi szem, agy, elme, még a félelmek és remények is, segédeszközök, amelyek segítségével a sikeres DNS-sorrendek átemelik magukat a jövőbe. Ha maguk az eszközök szinte a végtelenségig változatosak is, az eszközök megépítésének módja nevetségesen egyöntetű. Mindössze az A, T, C és G bázisok sorrendje cserélődik.
Valószínűleg nem volt mindig így. Nincsenek pontos adataink arról, mikor kezdődött az információs robbanás, annyi azonban mindenképpen bizonyos, hogy a szülőkódot a DNS betűiből írták. Az egész DNS/fehérje alapú információs technológia valójában annyira bonyolult – Graham Cairns-Smith kémikus csúcstechnikának nevezte –, hogy aligha keletkezhetett a vakszerencse műveként, más önsokszorozó rendszereknek kellett megelőzniük. Az előd talán az RNS volt, vagy valamilyen, Julius Rebek egyszerű önsokszorozó molekulájához hasonló képződmény. Éppenséggel lehetett egészen más is. Az egyik lenyűgöző lehetőség, amelyről részletesen szóltam A vak órásmester című könyvemben, amint azt Cairns-Smith is felvetette – lásd Seven Clues to the Orzgin of Life (Az élet eredetének hét megfejtése) c. művét –, hogy szervetlen agyagkristályok szolgálhattak ősi replikátorok gyanánt. Ezt sohasem fogjuk megtudni.
Mindössze találgathatunk, hogy milyen időrendben zajlott az élet robbanása Földünkön vagy bárhol a Világegyetemben. Hogy hol mi vált be, az a helyi feltételektől függ. A DNS/fehérje rendszer nem működik a megfagyott folyékony ammónia világában, de talán az öröklődés és embrionális fejlődés más rendszere igen. Bárhogy légyen is, ezektől a részletkérdésektől szeretnék eltekinteni, mivel a bolygónktól független általános elvre szeretnék összpontosítani. A továbbiakban módszeresen áttekintem a küszöbök sorát, amelyeket egy bármely bolygón felrobbant replikációs bombának át kell lépnie. Ezek egyike-másika vitathatatlanul a Világegyetem egészére vonatkozik, mások bolygónk sajátosságaihoz kötődnek. Nem mindig könnyű eldönteni, mikor melyik esetről van szó, és ez a kérdés külön figyelmet érdemel.
Az 1. küszöb természetesen a replikátorküszöb: valamiféle önmásoló rendszer megjelenése, amely rendelkezik az öröklődő változékonyság valamely kezdetleges válfajával, s ahol a másolás során időnként véletlenszerű hibákkal számolhatunk. Az 1. küszöb átlépésének következményeként vegyes populáció alakul ki a szóban forgó bolygón, amelyben különböző változatok versengenek az erőforrásokért. Ezek csak gyéren állnak rendelkezésre – vagy megcsappannak, mikor a verseny felforrósodik. Némelyik másolatváltozat viszonylag sikeresnek bizonyul a gyér erőforrásokért folytatott versenyben, míg mások alulmaradnak a küzdelemben. Ezzel előttünk is áll a természetes kiválasztódás alapképlete.
Kezdetben a versengő replikátorok sikerét közvetlenül sajátságaikkal mérjük – például, hogy egy adott alak milyen tökéletesen illeszkedik a templátba. Most azonban, a törzsfejlődés sok-sok nemzedéke után, elértünk a 2. küszöbhöz, a fenotípus küszöbéhez. A replikátorok fennmaradását nem csupán önnön sajátságaik biztosítják, hanem valami másra, az úgynevezett fenotípusra gyakorolt mellékhatásaik. Bolygónkon a fenotípusok a növények vagy állatok azon testrészei, amelyeket a gének befolyásuk alatt tartanak. Ami végső soron a test minden egyes ízét magában foglalja. Képzeljük el, hogy a fenotípusok olyan emelőrudak, amelyek átmesterkedik a következő nemzedékbe a sikeres replikátorokat. Általánosabban fogalmazva a fenotípusokat a replikátorok olyan folyományaként is meghatározhatjuk, amelyek befolyásolják ugyan a replikátorok sikerét, maguk azonban nem vesznek részt a másolás folyamatában. Például a csendes-óceáni csiga adott fajának egy bizonyos génje meghatározza, jobb vagy bal irányba csavarodjék-e a csigaház. Az ezért felelős DNS-molekula maga nem bal- vagy jobbkezes, csupán a fenotípusra van ilyen hatással. A jobb- vagy balmenetes csigaházak esetleg nem nyújtanak egyenlő védelmet a csiga testének. Mivel a csiga génjei ebben a védelmezendő testben foglalnak helyet, a sikeres csigaházakat létrehozó gének előbb-utóbb elszaporodnak a sikerteleneket gyártók rovására. A csigaházak a fenotípushoz tartoznak, ezért maguk nem szaporodnak. Mindegyik csigaházat a DNS formálja olyanra, amilyen, s a DNS szaporítja önmagát.
A DNS bázissorrendje köztes lépések többé-kevésbé bonyolult láncolatán át határozza meg a fenotípust (amilyen a csigaház csavarmenetének iránya); ezek mind az embrionális fejlődés területét érintik. Bolygónkon a lánc első láncszeme mindig egy fehérjemolekula szintézise. Ennek minden részletét pontról pontra meghatározza a híres genetikai kód, a DNS négy betűjének sorrendje. Ám ezeknek a részleteknek feltehetően csak Földünkön van jelentősége. Általánosabban szólva az adott bolygón elszaporodnak azok a replikátorok, amelyek – ilyen vagy olyan módon – jótékony (fenotipiás) következményekkel járnak e replikátorok szaporodási sikerére. A fenotípus küszöbét átlépve a replikátorok túlélését közvetett hatásaik, következményeik biztosítják. Bolygónkon ezek a következmények többnyire a testekhez kötődnek, amelyekben a kérdéses gén megtalálható. Ez azonban nem törvényszerű. A kiterjesztett fenotípus elve (amelynek ezen a címen külön könyvet szenteltem) szerint a fenotipiás emelőrudak, amelyek a replikátorok hosszú távú fennmaradásáról gondoskodnak, nem korlátozódnak a replikátorok „saját” testére. A gének túlléphetnek e testeken, és befolyásolhatják a világot általában, a többi testet is beleértve.
Nem tudom, mennyire egyetemes érvényű a fenotípus küszöbe. Gyanítom, hogy mindazokon a bolygókon, ahol az élet robbanása túlhaladt az első, igen kezdetleges stádiumon, ezt a küszöböt is túllépte. Gyanítom továbbá, hogy a következő küszöbnek is ez a sorsa. Ez a 3. küszöb, a replikátorok társulásának küszöbe, amelyhez némely bolygón előbb vagy ugyanabban az időpontban érkezhetett az élet, mint a fenotípus küszöbéhez. Az élet hajnalán a replikátorok valószínűleg önálló egységek voltak, amelyek csupasz társaikkal együtt bukdácsoltak a genetikai folyam forrásvidékein. Ám a mai, DNS/fehérje rendszeren alapuló információs technológiának az a sajátsága Földünkön, hogy a gének nem elszigetelten hatnak. A kémiai feltételek, amelyek között egy gén kifejti hatását, különböznek a külső környezet önmagára utalt vegyi folyamataitól. Való igaz, az utóbbi is háttérként szolgál, de igencsak távoli háttérként. A DNS-replikátor életfontos közvetlen környezetét sokkalta szűkebb világ alkotja, jóval koncentráltabb vegyületzsákban – a sejtben. Bizonyos mértékig félrevezető így hívnunk a sejtet, mivel sokuk összehajtogatott membránok kimunkált belső rendszeréből épül föl, amelyek felszínén, amelyekben és amelyek között életbevágó kémiai reakciók zajlanak. A sejt kémiai mikrokozmoszát több száz – a fejlettebb sejteknél több százezer – gén üzleti társulása teremti meg. Minden egyes gén hozzájárul a környezet kialakításához, amelyet azután fennmaradásuk érdekében valamennyien kiaknáznak. A gének csapatokban dolgoznak. Erről valamelyest eltérő nézőpontból beszéltem már az 1. fejezetben.
A legegyszerűbb DNS-másoló rendszerek bolygónkon a baktériumsejtek, ezek alkotóelemeik fölépítéséhez legalább néhány száz gént igényelnek. A nem bakteriális sejteket eukarióta, valódi sejtmagvas sejteknek nevezzük. Ilyenek saját sejtjeink, valamint az összes állat, növény, gomba és véglény sejtjei. Tipikusan több tízezer vagy százezer génnel rendelkeznek, amelyek valamennyien csapatban dolgoznak. Amint azt a 2. fejezetben láttuk, elképzelhetőnek tűnik, hogy az eukarióta sejt maga is vagy fél tucat szövetségre lépő baktériumsejt társulásából keletkezett. Ez azonban a csapatmunkának már egy magasabb rendű formája, és most nem erről beszélek. Mindössze annyit akartam mondani, hogy minden gén olyan kémiai környezetben fejti ki hatását, amelyet a sejt génjeinek üzleti társulása alakított ki.
Ha egyszer megértettük a csapatban munkálkodó gének jelentőségét, könnyen arra az elhamarkodott következtetésre jutunk, hogy a darwini kiválasztódás napjainkra már a vetélytárs géncsapatok között válogat – azaz a természetes kiválasztódás maga is eggyel magasabb szervezettségi szintre lépett. Bármennyire csábító is ez a gondolat, nézetem szerint velejéig elhibázott. Sokkal közelebb járunk az igazsághoz, ha úgy fogalmazunk, hogy a darwini kiválasztódás továbbra is a versengő gének között válogat, ám azoknak a géneknek kedvez, amelyek a többi gén jelenlétében boldogulnak, s utóbbiak ugyancsak egymás társaságában jutnak előnyökhöz. Minderről már beszéltünk az 1. fejezetben, ahol láttuk, hogy a digitális folyó egyazon ágán osztozó gének „jó cimborák” kell legyenek.
A következő jelentős küszöb, amihez a bolygónkon felrobbanó replikációs bombával érkeztünk, a soksejtűek küszöbe, ezt 4. küszöbnek nevezem. A világunkon uralkodó életformában minden sejt, mint láttuk, vegyületek kis tengerének tekinthető, amelyben a gének csapata fürdik. Jóllehet az egész csapatot magában foglalja, felépítéséért mindössze a gének egy alcsoportja felelős. No mármost, a sejtek osztódáskor kettéhasadnak, majd mindegyik fél ismét eredeti méretére növelvszik. Ennek során a gének csapatának minden tagja megkettőződik. Ha a két sejt nem válik el teljesen egymástól, hanem együtt marad, nagy építmények jönnek létre, amelyek téglái a sejtek. E soksejtű építmények kialakításának képessége valószínűleg más világokban is ugyanolyan jelentőséggel bír, mint a magunkéban. Ha az élet átlépi a soksejtűek küszöbét, olyan fenotípusok jelennek meg, amelyek felépítése és funkciói mérhetetlenül magasabb szerveződési szinthez kötődnek, mint az egysejtűeknél. Agancs vagy levél, szemlencse vagy csigaház – mindezeket az alakzatokat sejtek építik fel, ám ezek a sejtek nem magának az alakzatnak parányi változatai. Úgy is mondhatjuk, hogy a soksejtű szervek nem a kristályképződés mintályára növekednek. Bolygónkon legalábbis növekedésük inkább építkezéshez hasonlítható, s köztudomású, hogy az épületek nem nagyra nőtt téglákból állnak. Egy kéznek jellegzetes a formája, de nem kezet formáló sejtek alkotják, amit elvárhatnánk, ha a fenotípusok kristályok módjára növekednének. Megint csak az épületekhez hasonlóan, a soksejtű szervek jellegzetes alakjukra és méretükre azért tesznek szert, mert a sejtrétegek (téglák) meghatározott szabályoknak engedelmeskedve hagyják abba a növekedést. A sejteknek ugyancsak tudniuk kell bizonyos értelemben, milyen sejtek szomszédságában helyezkednek el. A májsejtek úgy viselkednek, mintha tudnák, hogy ők májsejtek, mi több, azt is tudják, egy májlebeny szélén vannak-e vagy a közepén. Hogy honnan tudják mindezt, nehéz és sokat vizsgált kérdés. A válasz feltehetőleg bolygónk helyi sajátosságainak függvénye, s a továbbiakban nem is foglalkozom vele. Az 1. fejezetben futólag már érintettem a témát. A részletektől függetlenül e módszerek tökéletesítésének hátterében ugyanaz a folyamat áll, mint az élet minden más előrelépése esetében: a sikeres gének csöppet sem véletlenszerű fennmaradása, ami hatásaikon múlik – ez esetben azon a hatáson, mellyel a sejtnek a szomszédos sejtekkel szemben tanúsított viselkedését befolyásolják.
A következő fontosabb küszöb, amivel foglalkozni szeretnék, mert úgy sejtem, hogy ez is túlnő helyi, földi jelentőségén, a nagy sebességű információ-feldolgozás küszöbe. Bolygónkon ezt az 5. küszöböt sajátos sejtek, az úgynevezett idegsejtek közreműködésével éri el az élet, s a helyi viszonyokra való tekintettel az idegrendszer küszöbének is nevezhetjük. Bármely formában valósuljon meg valamely bolygón, sorsdöntő lépés ez, mert mostantól minden cselekvés egy idődimenzióval felgyorsul a gének kémiai szinten ható közvetlen működési sebességéhez képest. A ragadozók utánaszökkennek vacsorájuknak, a zsákmányállatok elugranak előlük, hogy mentsék az irhájukat, s mindeközben a vázizomzat és idegrendszer hasonlíthatatlanul nagyobb sebességgel cselekszik és reagál, mint amilyen annak az embriológiai origaminak a sebessége, amelynek segítségével a gének ezt az apparátust felépítik. Az abszolút sebességek és reakcióidők nagymértékben különbözhetnek más bolygókon. Ám bármely bolygón fontos küszöbhöz érkeztünk, mikor a replikátorok által kialakított eszközök reakciósebessége több nagyságrenddel meghaladja maguknak a replikátoroknak embriológiai hatásait. Arról már kevésbé vagyok meggyőződve, hogy a szóban forgó szerkezetek szükségképpen azokra az objektumokra emlékeztetnek, amelyeket Földünkön ideg- és izomsejteknek nevezünk. Mégis azokon a bolygókon, ahol az élet valami hasonlót lép át, mint az idegrendszer küszöbe, ennek jelentős kihatásai várhatók a továbbiakra, miközben a replikációs bomba szétgyűrűző robbanása egyre tovább terjed.
E következmények közé tartozik nagy adatfeldolgozó egységek szerveződése – az „agyaké” –, amelyek alkalmasak az „érzékszervek” által felvett bonyolult adatsorok értékelésére s az „emlékezetben” való tárolására. Az idegsejtek küszöbének bonyodalmasabb és titokzatosabb következménye a tudat megjelenése, amit ezért külön állomásként a 6. küszöbnek, a tudatosság küszöbének nevezek. Nem tudjuk, hányszor jutott el az élet Földünkön ehhez a küszöbhöz. Egyes filozófusok úgy vélik, hogy a tudat elválaszthatatlanul összekapcsolódik a nyelvvel, amellyel, úgy tűnik, eddig csak egyetlen faj, a két lábon járó emberszabású majom, a Homo sapiens rendelkezik. Függetlenül attól, van-e szüksége a tudatnak nyelvre, mindenképpen jelentős küszöbnek könyvelhetjük el a nyelv küszöbét. Ez a 7. küszöb, s vagy átlépi az élet egy bolygón, vagy nem. A részletkérdések, tehát hogy a nyelvi közlések hangok vagy egyéb fizikai közvetítő közeg révén valósulnak-e meg, csupán helyi jelentőségűek.
A nyelv ebből a szempontból azt a hálózatot jelenti, amelynek segítségével az agyak (ahogy bolygónkon nevezzük őket) kellőképpen bensőséges információcserét bonyolítanak le, megteremtve egy együttműködő technológia kialakulásának lehetőségét. Utóbbi, melynek kezdetei az utánzó kőeszközök pattintgatásáig nyúlnak vissza, s az idők folyamán a fémolvasztás, a kerekes járművek, a gőzerő és mostanra az elektronika fémjelzik egyes állomásait, maga is a robbanás nem egy ismérvével rendelkezik. Megjelenése külön mérföldkövet jelent, ezért a 8. küszöbnek, az együttműködő technológia küszöbének neveztem el. Nem lehetetlen, hogy az emberi kultúra vadonatúj replikációs bombának adott életet, újfajta önsokszorozó egység kíséretében – Az önző génben ezt mémnek hívtam –, amely a kultúra folyamában burjánzik el, és lép a maga evolúciós útjára. Lehetséges tehát, hogy jelenleg a mém-bomba kezdi meg robbanását a gén-bombával párhuzamosan, amely korábban megteremtette az ezt a robbanást létrehívó idegrendszeri/kulturális feltételeket. De ismétlem, túl szétágazó probléma ez ahhoz, hogy a jelen fejezetben érdemben foglalkozhassunk vele. Térjünk tehát vissza eredeti témánkhoz, a bolygó szintű robbanás alapkérdéséhez. E ponton vegyük észre, hogy ha egyszer egy bolygó elérte az együttműködő technológia küszöbét, nagy valószínűséggel olyan erők szabadulnak el, amelyek a szóban forgó bolygón kívül is éreztetik hatásukat. Ezzel eljutottunk a 9. küszöbhöz, a rádióküszöbhöz. A külső szemlélők mostantól talán észlelik, hogy új csillagrendszer robbant fel replikációs bomba gyanánt.
A külső megfigyelők először, mint láttuk, valószínűleg a bolygón belüli kommunikáció melléktermékeként keletkező rádióhullámok kiáradását észlelik. Később a replikációs bomba technológiai örökösei talán tudatosan is a csillagok felé fordítják figyelmüket. Magunk is tettünk néhány botladozó lépést ebben az irányban: földönkívüli intelligenciákhoz szabott üzeneteket sugároztunk szét az űrbe. Hogyan igazíthatjuk üzeneteinket olyan intelligenciákhoz, amelyeknek mibenlétéről fogalmunk sincs? Ez nyilván fogas kérdés, és könnyen elképzelhető, hogy erőfeszítéseinket félreértik.
Eleddig leginkább azzal törődtünk, hogy a földönkívüli megfigyelőket meggyőzzük puszta létezésünkről, s nem fordítottunk kellő figyelmet az üzenet tartalmára. Ez a feladat hasonló ahhoz, amivel a képzeletbeli Crickson professzor szembesült az 1. fejezetben. A leleményes tudós a törzsszámokat építette be a DNS kódjába. Jómagunk rádiójelekkel adhatnánk tudtul jelenlétünket más világoknak. A zenével még ennél is eredményesebben reklámozhatjuk fajunkat, s ha a hallgatóság történetesen híján van is füleknek, a maga módján talán mégis értékeli e nagyszerű művészetet. A híres tudós és író, Lewis Thomas javasolta, hogy sugározzunk Bachot, semmi mást, csak Bach-műveket, jóllehet maga is félt attól, hogy a földönkívüli zenebarátok gesztusunkat hencegésnek értelmeznék. Ha nagyon más a földönkívüliek agyának berendezése, a zenét esetleg egy pulzár ritmikusan kibocsátott rádiójeleivel tévesztik össze. A pulzárok olyan csillagok, amelyek néhány másodperces időközökben sugároznak ki rádióimpulzusokat. Mikor 1967-ben Cambridge-i rádiócsillagászok először észlelték jelenlétüket, ez rövid időre nagy izgalmat keltett, mivel kezdetben a rádiójeleket az űrből származó üzenetnek hitték. Hamarosan rájöttek azonban, gazdaságosabb magyarázat, hogy egy kisebb csillag rendkívül gyors forgása közben világítótoronyként rádióhullámokkal pásztázza körbe az űrt. Mind a mai napig nem kaptunk hitelt érdemlő üzenetet földönlcívüli élőlényektől.
Következő lépés, amit a rádióhullámok kibocsátása után elképzeltünk saját, kifelé gyűrűző robbanásunk során, az űr meghódítása. Ez a 10. küszöb, az űrutazás küszöbe. A science-fiction írók jó ideje álmodoznak arról, hogy az ember gyarmatosítja, fajtársaival és robotjaival népesíti be a csillagközi térségeket. Ezek a gyarmatok az önsokszorozó információ új szigeteit képviselnék, mintegy az űrbe szórt ragály csíráit vagy magvakat. E szigetek azután maguk is robbanásszerűen szétterjednének, s csatolt replikációs bombaként géneket és mérveket vetnének a Világegyetembe. Ha valaha is megvalósul ez a látomás, talán nem képtelenség, hogy egy eljövendő Cristopher Marlowe így kiált majd a digitális folyam láttán: „Nézd, nézd, hogy árad az élet folyója az ég boltozatán!”^[9]
Eddig épphogy csak megtettük az első lépést Földünkön túlra. Jártunk ugyan a Holdon, de bármilyen csodálatos teljesítmény is ez, a Hold, ha nem is lopótök, olyannyira itt van a szomszédban, hogy aligha tekinthetjük e lépésünket űrutazásnak, legalábbis a földönkívüliek szemszögéből, akikre a kapcsolatfelvétel végső célja irányul. Egy sereg ember nélküli utaskabint lőttünk ki az űr mélységeibe, amelyek röppályáját rég szem elől tévesztettük. Egyikőjük, az amerikai csillagász, Carl Sagan látnoki erejű javaslatára olyan üzenetet hordoz, amelyet bármely földönkívüli intelligencia megért, ha történetesen útjába akad. Az üzenetet a fajunkat – egy ruhátlan nőt és férfit – ábrázoló kép díszíti.
Ezzel visszaérkeztünk kiindulópontunkhoz, az ősi mítoszokhoz, amelyekkel fejtegetéseimet bevezettem. Csakhogy ez az emberpár nem Ádám és Éva, s a kecses alakjukba foglalt üzenet sokkal beszédesebben tanúskodik az élet robbanásáról, mint a Genezis bármely sora. A képek egyetemesen érthető nyelvén az aranylemez tömören összegzi az élet genezisét egy csillag harmadik bolygóján, pontosan megjelölve koordinátáit a Tejútrendszerben. A lemez ezen túl képekben rögzíti a kémia és matematika alapelveit. Ha valaha is kihalásszák intelligens lények az utaskabint, primitív törzsi babonáknál talán valamivel többet tulajdonítanak a civilizációnak, amely útjára bocsátotta. Ekkor tudni fogják valahol, a tér mélységeiben, hogy réges-rég sor került az élet újabb robbanására, s ez olyan civilizációban tetőződött, amellyel érdemes lett volna szót váltani.
Sajnos elenyészően kicsi az esélyünk arra, hogy az utaskabin egy másik replilcációs bomba hatókörzetén belül kerül, mondjuk egy parszek távolságnyira. Egyesek szerint inkább a földlakókra lesz ösztönző hatással. A karját a béke jeleként széttáró ruhátlan férfi és nő a csillagok közt bolyongó örök vándorútján az élet robbanásának első külhonba exportált gyümölcse – ha kicsit is elgondolkozunk mindezen, tán jótékonyan kitágítja szűkös tudatunkat. Ennek költői visszhangjaként hadd idézzem William Wordsworth csodálatos sorait, akire Newton szobra volt hasonló hatással a Cambridge-i Trinity College-ben:

...párnámról előre nézve, csillag
vagy hold fényénél ott láthattam a
kápolna előcsarnokát s a szobrot,
Newtonét, állt prizmával s csöndes arccal,
agya magányos márvány mutatója
rég a Gondolat furcsa tengerén járt.^[10]

 

 

Bibliográfia
és további olvasmányok

Bodmer, Walter – MeKie, Robin: The Book of Man: The Human Genome Project and the Quest to Discover Our Genetic Heritage, Scribners, New York, 1995.

Bonner, John Tyler: Life Cycles: Reflections of an Evolutionary Biologist, University Press, Princeton, 1993.

Cain, Arthur J.: Animal Species and Their Evolution, Harper Torchbooks, New York, 1960.

Cairns-Smith, A. Graham: Seven Clues to the Origin of Life, Cambridge University Press, Cambridge, 1985.

Cherfas, Jeremy – Gribbin, John: The Redundant Male: Is Sex Irrelevant in the Modern World?, Pantheon, New York, 1984.

Clarke, Arthur C.: Profiles of the Future: An Inquiry into the Limits of the Possible, Holt, Rinehart & Winston, New York, 1984.

Crick, Francisi What Mad Pursuit: A Personal View of Scientific Discovery, Basic Books, New York, 1988.

Cronin, Helena: The Ant and the Peacock: Altruism and Sexual Selection from Darwin to Today, Cambridge University Press, New York, 1991.

Darwin, Charles: A fajok eredete, Magyar Helikon, Budapest, 1973.

Darwin, Charles: Az ember származása és a nemi kiválasztás, Gondolat Kiadó, Budapest, 1961.

Darwin, Charles: The harious Contrivances by Which Orchids are Fertilised by Insects, John Murray, London, 1882.

Dawkins, Richard: The Extended Phenotype, Oxford University Press, New York, 1989.

Dawkins, Richard: A vak órásmester, Akadémia Kiadó, Budapest, 1994.

Dawkins, Richard: Az önzõ gén, Gondolat Kiadó, Budapest, 1986.

Dennett, Daniel C.: Darwin's Dangerous Idea, Simon & Schuster, New York, 1995.

Drexler, K. Eric: Engines of Creation, Anchor Press/Doubleday, Garden City, N. Y, 1986.

Durant, John R. (szerk.): Human Origins, Oxford University Press, Oxford, 1989.

Fabre, Jean-Henri: Insects, (szerk.: David Black), Scribners, New York, 1979.

Fisher, Ronald A.; The Genetical Theory of Natural Selection, Dover, New York, 1958.

Frisch, Karl von: The Dance Language and Orientation of Bees, Harvard University Press, Cambridge, 1967.

Gould, James L. – Gould, Carol G.: The Honey Bee, Scientific American Library, New York, 1988.

Gould, Stephen J.: Wonderful Life: The Burgess Shale and the Nature of History, W. W. Norton, New York, 1989.

Gribbin, John – Cherfas, Jeremy: The Monkey Puzzle: Reshaping the Evolutionary Tree, Pantheon, New York, 1982.

Hein, Piet (Jens Aruppal közösen): Grooks, Doubleday, Garden City, N. Y, 1969.

Hippel, Arndt von: Human Evolutionary Biology, Stone Age Press, Anchorage, 1994.

Humphrey, Nicholas K.: Consciousness Regained, Oxford University Press, Oxford, 1983.

Jones, Steve, Robert Martin – Pilbeam, David (szerk.): The Cambridge Encyclopedia of Human Evolution, Cambridge University Press, New York, 1992.

Kingdon, Jonathan: Self-made Man: Human Evolution from Eden to Extinction?, Wiley, New York, 1993.

Macdonald, Ken C. – Luyendyk, Bruce P: The Crest of the East Pacific Rise, Scientific American, 1981/május, 100-116. old.

Manning, Aubrey – Dawkins, Marian S.: An Introduction to Animal Behaviour, Cambridge University Press, New York, 1992.

Margulis, Lynn – Sagan, Dorion: Microcosmos: Four Billion Years of Microbial Evolution, Simon & Schuster, New York, 1986.

Maynard Smith, John: The Theory of Evolution, Cambridge University Press, Cambridge, 1993.

Meeuse, Bastiaan – Morris, Sean: The Sex Life of Plants, Faber & Faber, London, 1984.

Monod, Jacques: Chance and Necessity: An Essay on the Natural Philosophy of Modem Biology, Knopf, New York, 1971.

Nesse, Randolph – Williams, George C.: Why We Get Sick: The New Theory of Darwinian Medicine, Random House, New York, 1995.

Nilsson, Daniel E. – Pelger, Susanne: A Pessimistic Estimate of the Time Required for an Eye to Evolve, Proceedings of the Royal Society of London, B, 1994.

Owen, Denis: Camouflage and Mimicry, University of Chicago Press, Chicago, 1982.

Pinker, Steven: The Language Instinct: The New Science of Language and Mind, Morrow, New York, 1994.

Ridley, Mark: Evolution, Blackwell Scientific, Boston, 1993.

Ridley, Matt: The Red Queen: Sex and the Evolution of Human Nature, Macmillan, New York, 1994.

Sagan, Carl: Cosmos, Random House, New York, 1980.

Sagan, Carl – Druyan, Ann: Shadows of Forgotten Ancestors, Random House, New York, 1992.

Tinbergen, Niko: The Herring Gull's World, Harper & Row, New York, 1960.

Tinbergen, Niko: Curious Naturalista, Penguin, London, 1974.

Trivers, Robert: Social Evolution, Benjamin-Cummings, Menko Park, Calif., 1985.

Watson, James D.: The Double Helix: A Personal Account of the Discovery of the Structure of DNA, Atheneum, New York, 1968.

Weiner, Jonathan: The Beak of the Finch: A Story of Evolution in Our Time, Knopf, New York, 1994.

Wickler, Wolfgang: Mimicry in Plants and Animak, McGraw-Hill, New York, 1968.

Williams, George C.: Natural Selection: Domains, Levels, and Challenger, Oxford University Press, New York, 1992.

Wilson, Edward O.: The Diversity of Life, Harvard University Press, Cambridge, 1992.

Wolpert, Lewis: The Triumph of the Embryo, Oxford University Press, New York, 1992.

 

 

Magyar nyelvű ajánlott irodalom

Attenborough, D.: Élet a Földön, Novotrade, Budapest, 1989.

Barrash, D.: Szociobiológia és viselkedés, Natúra, Budapest, 1980.

Bereczkei T.: A génektől a kultúráig, Gondolat Kiadó, Budapest, 1991.

Crick, F.: Az élet mikéntje, Gondolat Kiadó, Budapest, 1987.

Csányi V.: Evolúciós rendszerek, Gondolat Kiadó, Budapest, 1988.

Darwin, C.: A fajok eredete, Helikon Kiadó, Budapest, 1973.

Dawkins, R.: Az önző gén, Gondolat Kiadó, Budapest, 1986.

Dawkins, R.: A hódító gén, Gondolat Kiadó, Budapest, 1989.

Dawkins, R.: A vak órásmester, Akadémia Kiadó, Budapest, 1994.

Eigen, M. – Winkler, R.: A játék, Gondolat Kiadó, Budapest, 1981.

Ehrich, Paul: A fajok kihalása, Göncöl Kiadó, Budapest, 1995.

Evolúció, Természet Világa különszám, 1995.

Gánti T.: Az élet princípiuma 2. kiadás, Gondolat Kiadó, Budapest, 1978.

Gánti T: Chemoton elmélet I. II., OMIKK, Budapest, 1984.

Galácz A.: Élő kövületek, Gondolat Kiadó, Budapest, 1983.

Géczi B.: Őslénytan 3. kiadás, Tankönyvkiadó, Budapest, 1989.

Gould, S. J.: A panda hüvelykujja, Európa Kiadó, Budapest, 1990.

Jacob, R.: Az aktuális és a tényleges valóság, Európa Kiadó, Budapest, 1986.

Jermy T.: Gondolatok a koevolúcióról, Akadémia Kiadó, Budapest, 1986.

Juhász-Nagy Pál: Eltűnő sokféleség, Sciencia Kiadó, Budapest, 1993.

Krebs, J. – Davis, N. B.: Bevezetés a viselkedésökológiába, Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1988.

Leakey, R. E. – Lewin, R.: Fajunk eredete, Gondolat Kiadó, Budapest, 1986.

Leakey, R.: Az emberiség eredete, Kulturtrade Kiadó, Budapest, 1995.

Maynard Smith, J.: Kulcskérdések a biológiában, Gondolat Kiadó, Budapest, 1988.

Maynard Smith, J. – Szathmáry E.: The Major Evolutionary Transitions, Freeman, Oxford, magyar fordítása folyamatban.

Passingham, R.: Az emberré vált főemlős, Gondolat Kiadó, Budapest, 1988.

Piaget, J.: A viselkedés mint a fejlődés hajtóereje, Akadémia Kiadó, Budapest, 1988.

Sagan, C.: Az Éden sárkányai, Európa Kiadó, Budapest, 1990.

Szabó István Mihály: A bioszféra mikrobiológiája I., II., III., IV., Akadémia Kiadó, Budapest, 1988, 1989, 1990, 1991.

Tanádi Kubacska A. (szerk.): Az élővilág fejlődéstörténete, Gondolat Kiadó, Budapest, 1964.

Uránia Növényvilág, Uránia Állatvilág, 1971, 1976 kötetei.

Vekerdi L.: Változó Darwin-kutatás, Természet Világa, 115., 398-402. old., 1984.

Vida G.: Az élet keletkezése, Gondolat Kiadó, Budapest, 1981.

Vida G.: A speciáció genetikája, Akadémia Kiadó, Budapest, 1989.

Vida G. (szerk.): Evolúció I., II., III., IV., V., Natúra, Budapest, 1980, 1981, 1982, 1984, 1985.

Wilson, E. O. – Bossert, W. H.: Bevezetés a populációbiológiába, Gondolat Kiadó, Budapest, 1981.

 

 

 

Jegyzetek

¹ Charles Darwin: A fajok eredete, ford.: Mikes Lajos, Magyar Helikon, 1973, 213. old.

² Vannak kivételek is. Bizonyos állatok, így például a levéltetvek aszexuálisan szaporodnak. A mesterséges megtermékenyítés lehetővé teszi a ma embere számára, hogy párosodás nélkül szülessék gyermeke, akár a felnőttkor elérése előtt is, mivel petesejt akár a lány magzatból is nyerhető. Az esetek többségére azonban igaz az állításom.

³ Az olvasó figyelmébe ajánlom e szempontot, ha Stephen J. Gould Wonderful Life (Csodálatos élet) című könyvét forgatja, amely varázslatos beszámoló a burgessi agyagpala kambrium kori állatvilágáról.

⁴ Nem először élek ezzel a cáfolattal, és hangsúlyoznom kell, hogy szigorúan azokkal szemben alkalmazom, akik a kollégámhoz hasonlóan gondolkodnak a lopótökökről. Vannak mások is, akik ugyancsak kulturális relativistának vallják magukat, ez azonban zavaró, mert az ő véleményük teljesen méltányos, és az előbbinek szöges ellentéte. Számukra a kulturális relativizmus mindössze annyit jelent, hogy egy kultúrát csak saját kulturális fogalmainak fényében értelmezhetünk. Ezek szerint a hiedelemvilágot is összefüggéseiben kell szemlélnünk. Gyanítom, hogy a kulturális relativizmus utóbbi méltányos változata az eredeti, és az általam bírált formája csupán szélsőséges, jóllehet ijesztően elterjedt, vadhajtása. A józan relativistáknak többet kellene tenniük azért, hogy elhatárolják magukat ettől a bárgyú oldalhajtástól.

⁵ The Spectator (London), 1994. augusztus 6.

⁶ Remélem, nem bántom meg az idézett mű – Science and Christian Belief, (Tudomány és kereszténység) 1994, 16. old. – szerzőjét, John Polkinghorne tiszteletest. A következőket írja: „Akadnak tudósok, amilyen Richard Dawkins, akik roppant meggyőzően tudják ecsetelni, miként eredményezheti a kis különbségek kirostálódása és felhalmozódása a nagy léptékű változásokat, egy fizikus azonban ösztönösen becslésekre kíváncsi, legyenek ezek mégoly durvák, hogy például hány lépéssel juthatunk el egy enyhén fényérzékeny sejttől a teljesen kifejlett rovarszemig, továbbá, hogy hozzávetőleg hány nemzedék alatt játszódtak le az ehhez szükséges mutációk.”

⁷ Charles Darwin: Az ember származása és a nemi kiválasztás, ford. Katona Katalin, Budapest, Gondolat Kiadó, 1961, 317. old.

⁸ Magyarul tiszavirágnak nevezik. (A ford. megj.)

⁹ Marlowe e sorát az 1960-as kiadás túl szabadon adja vissza: „Nézd, a mennybolton Krisztus vére árad!” Christopher Marlowe: Doktor Faustus tragikus históriája, ford. András T. László, Magyar Helikon, 1960, 181. old. (A ford.)

¹⁰ Wordsworth és Coleridge versei, Az előszó, Cambridge-i évei, Részlet a III. könyvből, Ford. Tandori Dezső, Európa Kiadó, Lyra Mundi, 1982, 148. old.