Csernai Zoltán
Tollaskígyó utolsó visszatérése
1.
Első eszmélése a langyos tengervíz volt, amelyben lebegett. Körülötte a sötétség lassan szürke homállyá fakult. Mozgatni kezdte a kezét, lábát, ujjait, és észrevette, hogy mentőmellénye kívül a bal hóna alatt combig ki van hasadva. A belső rétegeket azonban sértetlennek vélte, mert testén nem érzett nedvességet, csak erős fájdalmat több helyen, fején, derekában és bal lábában.
Felülni vagy oldalára fordulni nem bírt, kötélzetbe csavarodva a hátán feküdt egy csúszós felületű roncstutajon. Érezte, hogy testét csak a kötelékgubanc tartja fenn, de azt még nem tudta, hogy a roncs nem más, mint tulajdon bárkájának kormányfülkéje.
Tudatos gondolatai még nem voltak, csak felvillanások, az életösztön reflexei. Hirtelen görcsbe rándult a gyomra, és érezte, hogy testét a mentőmellény alatt verejték lepi el. Éles fény hasított a szemébe, behunyta, de a fény benn az agyában tovább sziporkázott. Hányinger jött rá, amit nem tudott visszatartani, tudta, hogy ha nem fordul gyorsan oldalt, megfullad! Nagyot rántott a vállán és a jobb karján. A kötelék engedett, és egész teste bal oldalára fordult.
Óráknak tűnő időn át pihent így, félig a vízben, oldalán fekve-lógva. Érezte, hogy puha, nyúlós testek csapódnak hozzá, a víz színén haltetemek sodródtak. Éhséget vagy szomjúságot nem érzett, gyomra kezdett megnyugodni, de szédüléshullámok törtek rá, és tehetetlenül gyengének érezte magát. Sokáig mozdulni se bírt, azt hitte, vége mindennek. De egyszer csak jobban lett, forgatni kezdte a fejét, és most már az is érdekelte, hol van, mi veszi körül, és egyáltalán – mi történt vele?!
Az óceán langyos masszája is ritkábbnak, világosabbnak tűnt, de még mindig nem hasonlított a San Felipe-i öbölstrand kristálykék vizére, ahová fürödni jártak a kollégákkal. „A Venaderos-tábor! A hajóroncs a Quirinos-zátony tövében!” – villantak fel benne az első emlékszikrák, és most már sorra előjöttek az elmúlt események emlékei! „A hurrikán! Nem jelezték?! Mi okozhatta ezt az áradatot?! Nyugodtan rakodtuk az amforákat a bárkába, amikor hirtelen ránk zúdult az áradat! Kelet felől jött... igen... a mély víz, a hajózóút felől!”
Bal karját kihúzta a gubanc alól, és végigtapogatta testét. Feje, nyaka dagadt volt, bordáiba minden lélegzetvételnél szúrás nyilallt. „Vajon mi lehet a gyomrommal? Belső sérülések?! – villant át rajta a rémület. – Hol vannak a többiek?! José, Ruiz és a búvárok?!” Higgadtan próbált gondolkodni. Most már tudta, hogy a légtartályokkal bélelt kabinroncs tetején van, és erős áramlatban sodródik! De hová?... Megnézte az órát, amely épségben villogott a csuklóján. A digitális jelek hajnali négy óra harminchét percet jeleztek. „Te jó isten! Hisz alkonyatkor kezdtünk rakodni, hogy sötétedésre még beérjünk San Felipébe! Most meg másnapra virrad!”
Háta mögött a halványan felderengő látóhatár mind világosabbá, vörösebbé vált. „Vajon hová sodródom?! Hová lettek az embereim? Amikor kiabálni, kezdtek, hogy nyakunkon a szökőár, és hogy csatoljam be magam... ők fejükre kapták a sisakot, és a vízbe merültek! Vajon megmenekültek? Az amforák is odavesztek?! Szerencsére a lelet java része még odalent van a roncsban! Hacsak az áradat azt is, az egész roncsot is magával nem sodorta! De talán mégsem, hisz teljesen be volt ékelődve a sziklafogak közé! Ha most ez az áramlat sziget közelébe sodor, akkor... észak, északnyugat felé... milyen szigetek is vannak arra? Igen, talán Arenas, Cayo Nuevo vagy a Triangulos lehetnek! Bárcsak Cayo Nuevo lenne, ott a nagy sziget dombján meteorológiai állomás van, a déli parton meg egy halászfalu.”
Most már ahhoz is érzett erőt, hogy kiszabadítsa magát életmentő kötélgubancának szorításából. Görcsös, merev ujjakkal lehúzta a villámzárat a mentőmellény zsebén, kivette a kést, átvágta a köteléket, és felült a roncson. Körülnézett az enyhén hullámzó vízen: a hajnal sárgáspiros színzuhataggal vette körül, háta mögött teljes, óriás korongjával tüzelt a nap. Szigetnek, szárazföldnek nyomát se látta; de az alacsonyan cikázó tengeri madarak a túlélés reményével biztatták. Felnyitotta a derekára csatolt mentőtáskát, kivett egy narancslékonzervet, feltépte a fémgyűrűt, és mohón megitta a doboz egész tartalmát. A hirtelen ivott folyadék hatására újból rosszul lett, de néhány csuklás után megkönnyebbülten hátrahanyatlott a roncson, és – elaludt.
Amikor felébredt, egészen jól érezte magát. Megnézte, hány óra: nyolc óra 37 perc... A nap már jó magasan volt, de még mindig áttetsző párafüggönybe burkolózott. Szerencsére a mentőmellény csuklyája jótékonyan beárnyékolta sajgó fejét. „Talán nem kaptam napszúrást” – gondolta, azután elhatározta, megpróbál felállni és tájékozódni. Szándékát – ha nehezen is – a kötélgubanc segítségével végre tudta hajtani. A csuklyát a fején hagyva, a hevederekbe kapaszkodva felállt, és imbolyogva körültekintett a látóhatáron.
Még mindig rengeteg döglött hal vette körül a sodródó áramlásban. Elöl balra enyhe kúp alakú, széles, lapos szigetet pillantott meg! „Ez csak Cayo Nuevo lehet!” – szakadt fel belőle a diadalkiáltás.
Amint közelebb sodródott, már ki tudta venni a sziget tetején a meteorológiai állomás antennatornyait. Most már csak sodródásának irányán kellett valamennyit módosítania, hogy ne haladjon el fél kilométernyire a sziget északi partvonala mellett!
– Evezőt kell szerezni! – kiáltotta kétségbeesetten.
Addig keresgélt, tapogatózott a félig vízbe merült roncson, míg a víz alatt egy nyitva csapkodó rekeszajtót talált. Egyetlen rántással letépte, a roncs jobb oldalára mászott és evezni kezdett.
Délután a roncstutaj megfeneklett a partközeli sekély vízben, ekkor kicsit pihent, majd levette a mentőmellényt, s csak a csuklyát hagyta a fején, védekezésül a nap ellen. Lecsatolta a táskát a mellényről, és a vállára akasztotta. Körülnézett a roncson, de más használható tárgyat nem talált rajta. A kormányállás rekeszei széttörtek, elsodródtak. Az irattartó fiók is hiányzott.
– Semmiféle igazolványom nincs! – nevetett fel keserűen. – Diverzáns kémnek tartanak és letartóztatnak?! Nem bánom, csak halásszanak ki, de utána vigyenek vissza San Felipébe, a Venaderos-expedícióhoz!
Kezében a késsel, vállán a táskával lemászott a roncsról, és a partra gázolt. A levegő itt is bűzlött a döglött halaktól és más tengeri állattetemektől. A sziget teljesen kihaltnak tűnt, csak a bozótos domb tetején magasló antennatornyok ígértek menekülést.
Pihenőt tartott. Leült a parton, és élelmet keresgélt a táskában. Kétszersültet vett elő és csokoládét, kibontott egy ananászlé konzervet. Amikor megitta, már nem lett rosszul, és az étel is megmaradt a gyomrában. Amint erőre kapott, elindult a parton délnyugati irányban. Úgy emlékezett a térképről, hogy arrafelé kell lennie a halászfalunak. Az enyhén emelkedő, bozóttal borított part tövében keskeny gyalogösvényt talált, azon vánszorgott előre. Bambuszbokrok, csenevész pálmák, banáncserjék között az ösvény néhol lekanyarodott egészen a tengerpartig. Itt már nem volt annyi dög a vízben, lépteire apró halak rajai rebbentek szét. Fent a bozótban tarka papagájsereg csivitelt. Egy roskatag, vén banántörzs tövében ismét pihenőt tartott, mert szívét, gyomrát a torkában érezte. A fűben émelygő rothadásillatot árasztva túlérett banánfürtök hevertek, ettől megint fájdalom csikordult a gyomrába, és elszédült. De a legrosszabbul akkor érezte magát, amikor felfedezte, hogy kezén, karján, lábán kisebb-nagyobb kiütések jöttek elő! Nem fájtak, felbukkanásuk mégis kétségbe ejtette. Keresett egy tisztább aljzatú, árnyékos tisztást, táskáját feje alá tette, és perceken belül elaludt.
Arra ébredt fel, hogy a vállát rázogatják. Felkiáltott, és a kése után nyúlt, de amikor az arca előtt két barna bőrű, vékony gyereklábat látott, megnyugodott. Fel se ült, csak fejét fordította arra, tekintete végigkúszott a vézna fiútesten, a rongyos, piros fürdőnadrágon, egészen egy napégette, mosolygó gyerekarcig.
– Ki vagy, senor? Honnan jöttél ide? Hol van a hajó, amivel jöttél? – szólongatta egy félénk gyerekhang.
Felnézett, és mosolyogva, erőtlenül intett. Megpróbált felülni, de nem sikerült.
– Ülj ide mellém, fiú! – mondta. – Látod, milyen beteg vagyok? Kelet felől sodort ide a hurrikán, San Felipétől! A bárkám elsüllyedt, a kabinroncson sodródtam idáig. Akarsz segíteni nekem?
– Hát persze, senor! Mit parancsol? – lelkendezett a gyerek.
– Menj fel oda, az állomásra! – mutatott a dombtető felé. – Mondd meg a senoroknak, hogy... nagyon rosszul vagyok! Nem tudok továbbmenni innen. Küldjenek segítséget. Várj csak... azt is mondd meg nekik, ki vagyok! Peter D. Sheltonnak hívnak... Régész vagyok, és fenn északon dolgozom a San Felipe-i öbölnél, a Venaderos-expedícióban! Lehet, hogy tegnap óta már onnan is keresnek! Tegnap délután törte szét a bárkámat egy hurrikán... egy olyan, amit nem jeleztek előre! Ezek sem... ők sem jelezték! Téged hogy hívnak, fiú?
– Juanitónak, senor! Én már tudok írni és olvasni is! Ne féljen, senor Shelton, nem felejtem el a nevét! Hívjak ide embereket a faluból? Hozzak vizet vagy ennivalót?
– Köszönöm, ne fáradj! Van konzervem és innivalóm is a táskában. Csak most már egyre rosszabbul vagyok, és nem tudom, mitől. Siess, Juanito! Mondj el mindent a senoroknak odafent az állomáson!
Juanito elszaladt az ösvényen, a hajótörött pedig újból elaludt. Alkonyat felé erős zúgásra ébredt: vöröskeresztes jelzésű, fehér helikopter ereszkedett le a sekély parti vízre, fehér köpenyes emberek ugráltak ki belőle, és fejük fölött hordágyat emelve a partra gázoltak. Félöntudattal azt is érezte, látta, hogy szorgoskodnak körülötte, szólongatják is, angolul, spanyolul, de nem volt ereje válaszolni. Karjában, combjában szúrásokat is érzett, aztán táskáját a lábához tették, és elindult vele a hordágy a víz fölött a helikopter felé.
Autózúgásra, fékcsikorgásra ébredt.
Hordágyon feküdt egy sátrakkal körülvett térségen, és fehér mentőautó állt előtte. Ebből is fehér köpenyes férfiak szálltak ki, mint a helikopterből. Feléjük fordult és fel akart ülni.
Szikár, ráncos, barna arcú, nagyon öregnek tűnő, fehér hajú férfi jött elöl, akit első pillantásra nem kisebb személyiséghez talált hasonlónak, mint a néhai Franklin D. Roosevelt elnökhöz... Ennek a hasonmásnak az arca ugyan barnább volt és hosszúkásabb, ám járása, egész mozgása valóságos Don Quijote-paródiának tűnt. Úgy kalimpált, imbolygott az egész alak, mintha bármely pillanatban szétesés fenyegetné.
– Hello! Ön ugyebár Peter D. Shelton régész kolléga a Venaderos-táborból? Én dr. Frederik Angel vagyok, a Tarabasca Központi Rehabilitációs Kórház főorvosa! Méghozzá tábornoki rangban, mit szól hozzá! Különben itt mindenki csak „Don Angeló”-nak hív! – mutatkozott be harsogva, közben már a hordágy fölé hajolt, kezet szorított Peterrel, megvizsgálta a pulzusát és a pupilláit. Mosolya közben barna bőrű arcának ráncai ijesztő fintorokban futottak szét, vakító fehér műfogsorában platinafogak is felcsillantak.
– Feküdjön csak nyugodtan, kolléga, ne fárassza magát! Venaderos professzor, akit személyesen is jól ismerek, már tudja, hogy ön megmenekült és szerencsésen ide érkezett! Azonnal telefonáltam neki, amint megkaptam az üzenetet Cayo Nuevóról! Ne féljen, jó helyen lesz nálam, a jó öreg kórházamban a Tarabasca-lagúna partján! – Marco! Juan! – szólt ápolóihoz.
– Helyezzétek el Shelton urat a kocsiban. Gondolom, csodálkozik – fordult vissza a beteghez –, amiért „kollégának” nevezem? Ugyanis ősidők óta, hehehe, magam is foglalkozom régészettel! A régészet a hobbim! A kórház vezetése mellett komoly és rendkívül érdekfeszítő kutatásokat is folytatok! Majd meglátja, ha jobban lesz! Sőt már most megkérdezem, nem volna kedve nálam maradni? Pontosan egy ilyen bátor „hullámlovagló” fiatal munkatársra lenne szükségem!
Angel professzor a kocsiban a hordágyon fekvő Peter mellé ült, és újra vizsgálni kezdte.
– Most már aránylag jobban van! – nyugtatta meg betegét. – Ne féljen, odafent a kórházamban hamar talpra állítom! Mindent tudok a balesetéről is. HallatIan navigációs bravúrt hajtott végre! Tudja-e, hogy azzal a ronccsal pontosan Cayo Nuevón kötött ki?
– Szerencsés véletlen volt, a sok balszerencse után! – motyogta Peter. – Professzor úr! Miért nem jelezték tegnap délután azt a hurrikánt Yucatán északi partvidékén? Mi okozhatta? És velem mi történt? Mitől vannak rajtam ezek a kiütések? Miért fáj ilyen elviselhetetlenül a gyomrom? Valamiféle fertőzést kaptam a vízben?
– Még semmit sem tudok, barátom! – mentegetőzött a professzor. – Csak annyit, hogy az illetékesek vizsgálják az ügyet... ígérem, ha bármit megtudok, azonnal elmondom. Annyit azonban mondhatok, hogy nem ön az egyedüli áldozata ennek a titokzatos szökőárnak! Sok halász, könnyűbúvár, tengerész és turista tűnt el nyomtalanul. Az ön társai sem kerültek eddig partra, feltehetően mind elpusztultak!
Peter mivel valamennyire jobban érezte magát, lopva figyelni kezdte vendéglátóját, annak különös arc-rángásait, és eltűnődött a főorvos életkorán is. Lehet hatvanas, de jól konzervált nyolcvanas is! Azt is észrevette, hogy a professzor fején, ritkuló fehér haja között zsírmirigynek látszó kisebb-nagyobb dudorok vannak.
– Előbb azt mondtam, ugye, hogy már mindent tudok magáról, barátom! – szólalt meg a főorvos. – Nos, helyesbítenem kell. Egy apróság kivételével. Mondja csak, kolléga: mit jelent a nevében a „D”?... Dánielt vagy talán Douglast? A második keresztnevét?
Peter felnevetett.
– Egyiket sem, professzor úr! Lehet, hogy különösnek találja, de a D a nevemben nem más, mint apám vezetéknevének kezdőbetűje. D mint Dumas... Apám ugyanis francia volt: Pierre Dumas. Milyen különös! Eredetileg ő is orvos volt, később vált amatőrből profi régésszé! Anyám angol lány volt, Anne Shelton.
Peter, szavaira Angel főorvos úgy ugrott fel, hogy feje búbja a kocsi tetején koccant.
– A maga apja Pierre Dumas?! – kiáltotta.
– Igen – felelte Peter, elcsodálkozva a főorvos izgalmán. – Szüleim házasságkötésük után néhány évre Franciaországba költöztek, Grenoble-ba, apám szülővárosába. De mivel ő folyton távol volt, hol Mezopotámiában, hol Egyiptomban ásott, anyám Angliába költözött, természetesen engem is magával vitt. Angol iskolákban tanultam, és apám beleegyezésével kezdettől anyám vezetéknevét használtam. Ennek ellenére a szünidőket mindig apámmal töltöttem, ott, ahol éppen dolgozott, így nem csoda, hogy már fiatalon bele kóstoltam a régészetbe, annyira, hogy később élethivatásul is azt választottam!
– Ezt – nagyon szépen mondta, barátom! Peter fiam! Régi-régi barátom... kollégám... „Öreg Pierre” fia!... Apáddal hosszú időn át kapcsolatban voltunk! Igaz, többet vitáztunk, veszekedtünk jobbára levélben, mint élőszóban, mert személyesen elég ritkán tudtunk összejönni. Te még nem jöttél rá, ki vagyok?! Hát nem emlékszel „Frederik bácsira”?! Apád nem beszélt rólam? Mindig az volt a közös vágyunk apáddal, hogy egyszer végre közös expedícióban kerüljünk össze valahol, de ez sohasem sikerült. Ennek egyszerű oka volt: apád a Keletbe volt szerelmes. Mezopotámiába, Egyiptomba, barátjával, Theo Hügler professzorral egyetemben, engem pedig kezdettől fogva az Ősnyugat vonzott, a Stonehenge-től Machu Picchuig, az inkáknál is régibb, titokzatos hegyi fellegvárig.
Angel főorvos szavai nyomán Peterben halványan kezdtek felderengeni a kamaszkori emlékek, igaz, némi változásokkal, mert pl. ő nem Frederik bácsira, hanem Alfréd bácsira emlékezett, és akit nem Angelnek hívtak, hanem Engelnek... Mégsem emlékeznék jól?! Ez az Angel professzor lenne az az Alfréd bácsi, akit apa családtagoknak, barátoknak valóban „Öreg Pierre”?! – oly gyakran emlegetett? Bár nem a leghízelgőbb módon, hisz folyton vitatkoztak, veszekedtek valamin, mintsem barátkoztak volna egymással?! Megváltoztatta volna a nevét? Vajon miért? Így jobban hangzik? De hát miért ne tette volna! Én nem azt teszem? Hisz én se apám nevét használom, mint a legtöbb „tisztességes” ember!
Peter elhatározta, nem faggatja Frederik bácsit további igazolásokért, és most már arra is emlékezett, hogy az a bizonyos Alfréd bácsi is eredetileg orvos volt, mint apa, aki szintén évtizedes orvosi praxist hagyott fel a régészet kedvéért, elsősorban Hügler professzor hatására.
– Egyszer végre majdnem összekerültünk egy Szahara-expedícióban – folytatta a visszaemlékezést a professzor –, de akkor meghalt Hügler professzor. Apád – Öreg Pierre – annyira elkeseredett, hogy a temetés után teljesen visszavonult. Mindent feladott, mindennel felhagyott! Még utánuk sem kutatott tovább. Mit szépítsek a dolgon: engem is talonba tett. Pedig semmi okot sem adtam rá! Idestova húsz éve már, hogy nem válaszol a leveleimre.
Peter memóriájában ekkor állt össze a teljes kép a múltból. Olyannyira, hogy már azt se kellett megkérdeznie, kikre vonatkozott az „utánuk” kifejezés Angel professzor elbeszélésében.
– Ugye te is tudtál arról a rejtélyes himalájai expedícióról, amelynek következményei alól apád szinte soha többé nem bírt felszabadulni, barátjával, Hügler professzorral együtt? – folytatta a visszaemlékezést a főorvos. – Két fiatal tudós, Radzs Csandra-Singh indiai fizikus és Anna Schlenk, Hügler professzor unokahúga egy himalájai gleccsertó környékén különös körülmények között eltűntek az expedícióból, amelynek apád is tagja volt, s amelyet Hügler professzor vezetett a kormány megbízásából. Ismeretlen okokból megolvadt és felduzzadt egy gleccser, s mivel vizében radioaktivitást mértek, a rejtély kiderítésére expedíciót szerveztek. Hügler professzorék végül a gleccser „forrásánál”, egy jégtóban különös szerkezetet találtak, amely a gleccser jegét felolvasztotta. Ez a pókhoz hasonlított valami végül űrhajóvá változott, felszállt „csillagember”-űrhajósaival, és Anna és Radzs is velük tartott. Apád és Hügler professzor sokáig kétségbeesetten kutattak utánuk. Érthetetlen módon nyomaikon Mezopotámiába jutottak el, ahol apádék újabb expedícióban a bibliai Úr városának özönvíz előtti agyagrétegeiben is a „csillagember-űrhajós” őseinek nyomait vélték felfedezni. Sajnos egy titokzatos robbanás végül megsemmisítette minden bizonyítékukat. Hügler professzor a megrázkódtatásoktól agyvérzést kapott, éveken át élőhalottként vegetált, végül meghalt. A mezopotámiai expedíció után apád éveken át harcolt, cikkezett, vitázott az idegen világokból érkezett, spiráljelzésű, „csillagemberek” által vezérelt űrhajó miatt, persze eredmény nélkül. A világűrben is kutatni akart a felszállt űrhajó után, éveken át bombázta a NASA-t meghökkentő javaslataival. Természetesen sehol sem vették komolyan, és kinevették a „rögeszméjét” is, amely szerint a csillagember-űrhajósok a két fiatal földi tudóst anyabolygójukra, a Tau Ceti csillag „Orgon Negyedik Világa” elnevezésű bolygójára vitték.
Peternek most már nem voltak kétségei Frederik bácsi azonosságát illetően, hisz – elbeszéléséből ítélve – jobban ismerte apja félresiklott életének titkát, tragédiáját, mint amennyire ő maga egyedül vissza tudott volna emlékezni! „Vajon a magnószalagról tud-e?! – villant fel benne. – Anna és Radzs rádióüzenetéről, az űrhajóból?!”
Végül a véletlen találkozás miatti bizalmatlanság és váratlanság mégis arra késztették, hogy erről – egyelőre – ne tegyen említést.
– Igen, most már én is jobban vissza tudok emlékezni ezekre a szomorú eseményekre – mondta. – De hisz én akkoriban minderről csak apám elbeszéléseiből tudtam. Amikor ezek történtek, én még a világon sem voltam. Csak kamaszkoromban vetettem rá magam a régészetre, és kezdtem el hallatlan szenvedéllyel áttanulmányozni apám hatalmas gyűjteményét. Anyám négy évvel ezelőtt halt meg. Apám halálhírét pedig pár hónapja kaptam meg, már itt Yucatánban, a Venaderos-táborban.
– Az a legfontosabb, Peter fiam, hogy mi ketten végül is összetalálkoztunk! – örvendezett Angel professzor. – Ki gondolta volna, hogy apád helyett veled, a fiával hoz össze a sors egy „jelzés nélküli hurrikán” segítségével?! Igaz, arról tudtam, hogy Öreg Pierre nyomdokain haladva belőled is régész lett, érdeklődtem is utánad. De hát én mindig „ifjabb Pierre Dumas”-t kerestem, nem Peter D. Sheltont!
Ezen mind a ketten nevettek, és a professzor szeretettel veregette meg Peter vállát.
– Egy időre mindenképpen nálam kell maradnod! – jelentette ki. – Majd megismered Mariát is, a feleségemet. Tudod, mit ajánlok? Ha majd rendbe hoztalak, maradj itt nálam dolgozni! Elkérlek Venaderos professzortól! Biztosíthatlak, hogy itt is nagyszabású, komoly kutatómunkában veszel majd részt. Két helyszínen is ásunk: Palenque közelében és Chichén Itzában.
Nicsak, úgy látom, mindjárt megérkezünk a kikötőbe. Egy kis elintéznivalóm lesz még ott, maximum tíz perc! Nagyon fontos felszerelések érkeztek, s ha nem vagyok ott a kirakodásnál, mindent tönkretesznek ezek az istenverte majaivadékok! De te már jól érzed magad, látom! Marco és Juan veled maradnak. Innen a kocsiból megnézheted a kikötőt, a Zónát, a Tarabasca-lagúnát! Úgy nézd, hogy idestova nyolc éve mindezeket én varázsoltam ide a dzsungel helyébe!
A mentőkocsi szédült iramban száguldott lefelé a szerpentinen a lagúna partján elterülő nagy kikötőhöz. Amikor megálltak, Peter mólókat, darukat, raktárakat látott; rengeteg ember vett körül egy, a mólóhoz simuló nagy teherhajót, két daruval ürítették át a rakományát a hosszú sorban várakozó járművekre.
Peter felkönyökölt a hordágyon, és a kikötőt figyelte, bár gondolatai inkább a professzorral felelevenített múlt eseményei körül kalandoztak. Frederik bácsi ezalatt már a nagy hajónál rakodó egyik daru alatt élénk karmozdulatokkal vitázott a rakodást irányító, lobogó fekete hajú, fehér köpenyes férfival. Fejük fölött a daru hálókosarában nagy sárga konténerek himbálóztak. A főorvos és társa felfelé mutogatva, integetve vitáztak. „Utasításokat adnak a darukezelőnek?” – gondolta Peter, amikor különös esemény bontakozott ki a szeme előtt... Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy Angel professzor – anélkül, hogy felnézett volna – hirtelen hatalmas ugrással oldalt veti magát, valóságos kapus-robinzonáddal végigcsúszik egy kirakott konténer tetején, és óriási bukfenccel vágódik le a rakodó betonjára! „Ennél szabályosabb tigrisbukfencet utoljára az etoni tornateremben láttam!” – villant át Peteren, a következő tizedmásodpercben pedig a professzor előbbi tartózkodási helyére óriási robajjal lezúdult a daru hálójából a rakomány! Robbanás csattant fel, szilánkok, lángnyelvek fröccsentek szét, és szúrós szagú, sárgás füstfelhő árasztotta el a kikötőt. Pánik tört ki, Peter hosszú perceken át eszeveszett zűrzavart látott maga körül. Végül előkerültek a tűzoltókészülékek, kialudtak a lángok, és a füstfelhő is eloszlott a kikötőben.
A rakomány lezúdulása utáni pillanatban Peter ösztönösen felfelé nézett, és megdöbbenve látta, hogy fent a magasban kinyílik a kezelőfülke ajtaja, egy emberalak tántorog ki belőle, valamit kiált, majd széttárt karokkal a mélységbe vágódik. Teste hatalmasat csattant a hajó fedélzetén, de nem zúzódott szét, a rugalmas fedéllemez átdobta a párkányon, s végül a hajótest és a partfal között a lagúnába zuhant..
Felült a hordágyon, és ki akart szállni, de az egyik ápoló rászólt:
– Ne szálljon ki, senor! Jön már Don Angelo!
A nyers felszólítás annyira meglepte Petert, hogy szó nélkül visszafeküdt a hordágyra. A hirtelen mozgás nem tehetett jót, mert szédülni kezdett, majd ellenállhatatlan álmosság tört rá, s amikor néhány perc múlva Angel professzor tépett, vérfoltos köpenyben csakugyan megérkezett, és benyitott a kocsiba – Peter mélyen aludt.
– Ki akart szállni, de nem engedtem! Most meg elaludt, főnök! – jelentette az ápoló, aki visszatartotta Petert.
– Jól tetted, Juan! – mondta Angel professzor, rutinmozdulattal Peter szemhéjához nyúlt, és megnézte a pulzusát. – Indulás! – jelentette ki azután, ellentmondást nem tűrő hangsúllyal. – Marco! Azonnal hívd fel a feleségemet! Mondd meg Donna Mariának, készítsenek elő infúziót és komplex sugárfertőzés-terápiát az egyes műtőben! Várj csak, azt is jelentsd, mi történt a kikötőben! Sok sebesült van, és Mortens doktor meghalt! Az összes mentőkocsit azonnal indítsák a kikötőbe!
– Az a fontos, hogy a főnöknek nem történt baja! – jegyezte meg a Marconák szólított ápoló, levette tányérsapkáját, és zsebkendőjével megtörölte dudorokkal borított, kopasz fejét, aztán bekapcsolta a rádiótelefont, és teljesítette a parancsot.
2.
Amikor felébredt, néhány pillanatig még emlékezett álmára. A San Felipe-i öböl sima homokpartján munkatársnője, az aranybarna bőrű, karcsú Inez minifürdődresszében kacagva menekült előle a hullámokba... Visszafordult, kacagott, de a következő pillanatban a feje már Angel professzor – Frederik bácsi – feje volt, szájából vámpírfogak vicsorogtak elő, fején a dudorokból rémséges szikrák villámlottak!
Amikor elvillant az álomemlék, és igazán magához tért, fehér falú, magas mennyezetű kórházi szobában találta magát, kék-fehér csíkos pizsamában, a szoba egyetlen ágyán fekve. Fenn, a mennyezet alatt hatalmas ventillátor surrogott, a két hosszúkás ablak keretei fent enyhe ívű boltozatba csúcsosodtak. A szoba minden más berendezése modern volt és csillogóan tiszta.
Felült az ágyon, csodálkozva állapította meg, hogy nem szédül, ellenkezőleg – nagyon jól érzi magát! Kiült az ágy szélére, és nyújtózkodni kezdett, de ekkor testének több pontján furcsa, húzó fájdalmakat érzett. Levette a pizsamakabátot, és felemelte karjait: mindkét hónaljában halványpiros, alig behegedt sebhelyeket, varratnyomokat fedezett fel! Izgalom fogta el, felállt, lehúzta magáról a nadrágot is, és további sebhelyeket fedezett fel a testén: egy hosszút a hasán, köldöktől fel a szegycsontig, és két kisebbet a lágyék-tájon, mindkét combja tövében.
Szinte bénultan ült le az ágy szélére, de még mielőtt tépelődni kezdett volna, hogy mit műveltek vele, kellemes, üde női hang köszöntötte a csendben kinyílt ajtóból.
– Jó reggelt, Shelton úr! Nicsak, talán melege van, hogy levetkőzött? Sajnos ebben a régi hacienda épületben nem tökéletes a légkondicionálás. Csak ez az ócska szélmalom kelepéi itt a fejünk fölött – kuncogott az ápolónő.
Peter gyorsan az ágyba bújt, és nyakig magára húzta a takarót. Az ápolónő közelebb jött és bemutatkozott:
– Irene nővér vagyok. Irene Sharp... De szólíthat egyszerűn Irának, Shelton úr!
– Én pedig... de hisz tudja: Peter D. Shelton! De szólíthat egyszerűen Peternek! – viszonozta Peter most már valamennyire magához térve a bemutatkozást.
Zavarát csak tetézte, hogy a rendkívül csinos ápolónő képében csaknem ugyanazt a karcsú „Inezt” látta az ágya körül forgolódni, akit álma elején üldözött a tengerparton... San Felipe-i munkatársnőjét, akivel az utóbbi hónapokban egészen jól megvoltak, és...
– Maga mexikói? – kérdezte.
– Miért gondolja, Peter? – nevetett a lány. – Dehogyis, amerikai vagyok! Bostonban születtem, őseim állítólag a Mayflower-en érkeztek az Újvilágba!
Ira nővér kacagás közben hirtelen mozdulattal felrántotta a takarót meglepett betegéről, fölé hajolt, és megvizsgálta testén a sebhelyeket: Amikor befejezte a vizsgálatot, Peter ingerülten visszahúzta magára a takarót, és rárivallt:
– Inkább azt mondja meg nekem, kedves Ira nővér, hogy mióta vagyok itt? Meddig altattak? És legfőképpen azt, hogy mit jelentenek a testemen ezek a sebhelyek?!
A nővér nem zavartatta magát, bájos mozdulattal leült az ágy szélére, megigazgatta betegén a takarót, és elkomolyodva válaszolt:
– Tíz napja hozták fel ide, kedves... Peter, és átkozottul rossz bőrben! Érti? És tudja már, miért? Honnan tudná?... A hajótörés után sugárfertőzést kapott!
– Sugárfertőzést?! – döbbent meg Peter. – Ugyan mitől?!
– Ezt viszont nem tudom. Állítólag senki sem tudja! A professzor úrtól annyit hallottam, hogy a hurrikánt, amely a maga hajóját is elsüllyesztette, valamiféle tenger alatti nukleáris robbanás idézte elő! De még ő se tud róla semmi biztosat, állítólag egy ismeretlen nemzetiségű atomhajtású tengeralattjáró robbant szét a Karib-tengeren, Yucatán északi partvidéke közelében. Ami a műtétet illeti, ne aggódjon! Angel professzor a legjobb specialista a világon a sugársérülések gyógyításában! Esküszöm magának, Peter, hogy abban az állapotban, ahogyan ide került, a világ egyetlen más kórházában sem élte volna túl ezt a hajótörést!
– De ezek a sebhelyek a testemen! – makacskodott Peter – Mit takarnak? Miféle vagdalkozást csináltatok rajtam?
– Az öregnek... pardon, a professzor úrnak... egyedülálló módszerei vannak! Ő elsősorban szervátültetéssel, cserékkel vagy eltávolításokkal gyógyít. A maga... a te... szóval a hasadon, Peter, a nagy vágás lépátültetést jelent! A hónaljakban és a combtőben a kisebb vágások pedig nyirokmirigycseréket. A harmadik sebhely pedig... dehogyis harmadik, a hatodik, amit eddig talán észre se vettél: a tarkódon van, a jobb füled mögött. Oda egy bioelemes immunpacemakert ültetett be a professzor úr! Ne félj, két héten belül teljesen és tartósan egészséges leszel! A kiütéseid már elmúltak, és többé nem fognak előjönni! Peter felsóhajtott, és a tarkóját kezdte tapogatni.
– Ha minden, amit elmondtál, nővérke, így igaz, tulajdonképpen soha el nem múló hálával tartozom Angel professzornak! Frederik bácsinak?! – motyogta.
– Nekem is elmesélte már, hogy régi ismerősök vagytok! – nevetett Ira. – Én úgy láttam rajta, hogy igazán nagyon örült neked, Peter! Hogy annyi hiába való keresés után a véletlen, az a hurrikán végre idehozott!
Ira felállt, megigazgatta a takarót betegén, távozni készült.
– Most el kell mennem – mondta. – Nemsokára visszajövök, és elhozom a postádat. Utánad küldtek egy csomó levelet San Felipéből, a Venaderos-táborból.
– A ruháimat nem küldték el, meg a bőröndjeimet? – kérdezte Peter. – Akkor valami normális ruhafélét is hozzál, nővérke! Ha már nem kell feküdnöm, nem szeretnék egész nap pizsamában ácsorogni!
Ira nővér kiment. Peter felkelt, és újra végigvizsgálta a testét. A szoba végében megtalálta a fürdőszobaajtót. Zuhanyozás közben egyre inkább úgy kezdte magát érezni, mintha újjávarázsolták volna! Szinte fizikailag is érezte, mint telik meg egész teste erővel, energiával; a fürdőszoba, a kórterem és minden ragyogó fényben tündökölt körülötte. Fütyörészve ment vissza a betegszobába, ahol legnagyobb örömére ismét ott találta új őrangyalát. Ira nővér mindenféle ruhadarabokat teregetett ki a székekre.
– Parancsolj, Peter, a ruhatárad! – kacagott az őrangyal. – Hopp, várjunk csak! Egy kis baj van! Legjobb lesz, ha mindent gyorsan elrejtek a szekrényben! Most jutott eszembe, hogy ma tizenegykor nagyvizit lesz! Meg fog látogatni téged az öreg, méghozzá a feleségével, Mariával együtt! Úgyhogy jó lesz, ha addig még pizsamában maradsz. Mariát még nem ismered? Ő is orvos, a műtéteknél a professzor jobbkeze! Csoda klassz nő: igazi mexikói madonna! De nem ajánlom, hogy csapd neki a szelet, inkább az ellenkezőjét: óvakodj tőle! – Ira csúfondárosan felkacagott. – Az öreg pokolian féltékeny! Annak ellenére, hogy, hiszen láthattad, jól benne van már a korban, és Maria inkább az unokája lehetne, mint a felesége!
– Őt még nem ismerem – mondta Peter, és visszafeküdt az ágyba.
– Én most eltűnök! – mondta Ira. – Nézd csak: reggelit is hoztam neked! Jó étvágyat! Ha bármire szükséged lenne, csengess! Különben délután hatig vagyok szolgálatban. Ha pedig szolgálaton kívül is látni óhajt a tisztelt beteg, s a nagyviziten engedélyezik a felkelést és a mászkálást, megtalál a B-6-os nővérszállás 13. számú lakosztályában! Könnyű megjegyezni: a legszerencsétlenebb szám!
– Hátha, nem is az? – dörmögte Peter, amikor Ira kiment.
A reggeli bőséges volt: hatalmas tálcán vaj, dzsem, sonka, sajt, kaviár, szardínia, tea, friss sütemény. Peter első pillantásra úgy érezte, most már egészséges éhség mardossa a gyomrát, de azért mégiscsak óvatos volt, csak néhány szardíniás-kaviáros szendvicset készített magának, és teát ivott.
Reggelizés után visszadőlt az ágyra, és ölébe vette a postáját. A tucatnyi levél között két érdekesebbet talált. Az egyik a főnökétől, Venaderos professzortól jött. Jókívánságait küldte szerencsés megmeneküléséhez, és mielőbbi gyógyulást kívánt, de semmi mást nem írt, egy szót sem a munkatársakról, az expedícióról.
A másik levélre a franciaországi bélyegző hívta fel a figyelmét. Megnézte a feladót: Alán Duferrier közjegyző, Grenoble. Sejtette, mi lehet a levél tartalma, forgatta a kezében, újra megnézte a borítékon a címzést, bélyegzést, miközben az az érzés támadt fel benne, hogy ezt a levelet nem ő fogja először felbontani!
A boríték hátoldalát – valószínűleg a gyenge ragasztóanyag miatt, a hosszú tengerentúli postaúttal számolva – a precíz hivatalnok még egy átlátszó, keskeny szalaggal is leragasztotta. A szalagcsík széle mentén – a boríték papírján – Peter fél milliméternyi feldörzsölt csíkot fedezett fel, ami azonnal gyanút keltett benne. Azt a feltételezést, hogy az eredeti szalagcsíkot valaki egyszer már lefejtette, azonban a helyére az új csíkot már nem tudta egészen pontosan visszaragasztani!
Hozott egy kést a reggelizőasztalról, és felbontotta a borítékot. Maga a levél csak pár sorból állt. A közjegyző hivatalos stílusban közölte, hogy dr. Pierre Dumas végrendeletet nem készített, még sincsen probléma Peter D. Shelton úr kizárólagos örökösödési joga körül. Kimutatásokat is mellékelt a hagyatékról: leltárt, illetéklevonási igazolást, bankszámlakivonatokat. A hivatalos sorok után kézírásos utóiratban pedig azt közölte a közjegyző, hogy Dumas doktor halála felfedezésekor a házvezetőnő az íróasztalára borult holttest alatt néhány gépírásos papírlapot talált, amelyeket – mivel esetleg fontosak lehetnek monsieur Pierre számára – a levélhez csatolva szintén megküld.
A nem hivatalos melléklet félbehajtott külső oldalán Peter apja jól ismert kézírásával a következő szavakat olvasta: Cherchez á l'ouest! („Keresd nyugaton”!)
A szöveg után Öreg Pierre egy jelet is rajzolt a golyóstollal: egy körkeretbe foglalt kétágú spirált!
A papír fölé hajolva Peter észrevette, hogy a spiráljelet bekeretező körvonal nem teljes, s a megszakadt vonal kifelé hajlott... „Talán ez volt apa utolsó üzenete számomra?! A halálos szívroham görcse akadályozta meg, hogy befejezze a körívet?!” – gondolta elszorult szívvel.
Széthajtotta a papírlapokat. Az első két lapon a következő gépírásos szöveg volt:
„Jodrell Bank, 1969. augusztus 7. – 14.31 h – 20,87 óm – 1372 megaciklus – FIGYELEM! Vételre kész vagyok! – Halló, Föld! Halló, Föld! Valamennyi rádióállomás! Üzenet továbbítását kérem Theodor Hügler professzor részére! Ismétlem: Theodor Hügler professzor, Zürich, Svájc! Drága Theo bácsi! Itt Anna beszél! Ó, bárcsak hallhatnád a hangomat! Halló, rádióállomások! Nagyon kérem, vegyék szalagra ezt az üzenetet! Theo bácsi! Ne aggódj értünk! Raddzsal együtt jól vagyunk! Nagyon szeretjük egymást, és repülünk! Tudod, hová? A Cet csillagképben van egy csillag, a TAU CETI, annak negyedik bolygója a mi űrhajós-csillagemberünk hazája! Ők így nevezik: ORGON NEGYEDIK VILÁGA!... Drága Theo bácsi! Nagyon vigyázz magadra! Nemsokára vissza fogunk térni! A csillagember megígérte, hogy ha akarjuk, visszahoz majd bennünket. Most... Radzs üzen! Én nem tudok többet mondani... – Halló, professzor úr! Pierre! Olyan izgatott vagyok, hogy szinte nem is tudom, mit mondjak! A csillagember füzetében a rajzok Mezopotámiát ábrázolják, de nem a mait, hanem a régit, a történelem előtti időkben, az özönvíz előtti korszakban! Már akkor is leszálltak ők ott három gömbűrhajóval, és végül magukkal vittek egy kis csoport földi embert is, hogy majd azok és utódaik vezessék haza az űrhajókat a Tau Ceti bolygójára. Akkor még lassúak voltak az űrhajóik, két-három emberöltőbe telt egy-egy utazás, és ők már csak négyen voltak. Felszállás után az egyik gömbhajó felrobbant és a tengeröbölbe zuhant. A robbanás nyomán óriási szökőár zúdult a Tigris és Eufrátesz völgyébe! A csillagűrhajósok Úr városa mellett a földbe temetve hátrahagytak egy nagy üzemanyagtartályt és egy kőből felépített tömegsírt. Vigyázzatok a gömbtartállyal! Tartalma nagyon veszélyes, hőre, ütésre vagy elektromosságra felrobbanhat! A csillagember mai népe ezektől a magukkal vitt földi emberektől származik. Mire a két gömbhajó hazaért, pusztító anyagerőháborúban megsemmisült a bolygó felszíne az őslakókkal együtt. Új nemzedék kezdett mindent elölről. Most már velünk is fel akarják venni a kapcsolatot! Egyelőre nincs más üzenetem, de hamarosan újra jelentkezni, fogok! Válaszoljatok! Megkaptátok az üzenetünket? Mi venni tudjuk a földi rádióadásokat még néhány napig, egy különleges erőcsatornában repülünk, amelyhez hasonlók hálózzák be az egész Tejútrendszert. A Nagy Spirál Térközössége a Földet is magához szeretné ölelni! Őket jelképezi a spirál jele: egységet, békét, magas fokú kultúrát galaxisunk emberekkel benépesült világain! Nemrég ébredtünk fel Annával a gyorsulási időszak álomkábulatából. Csodálatos álomfilmben éltük át Annával a csillagemberek ősi gömbhajóinak leszállását Mezopotámiában... az özönvíz balladáját!... Az üzenetnek vége! Válaszoljatok! Radzs beszélt!”
Peter letette az üzenetet az asztalra. Most, hogy több mint húsz év után újra elolvasta, a múlt még inkább megvilágosodott előtte. Hisz ez az üzenet volt az egyetlen szalmaszál, amelybe apja kapaszkodhatott Anna és Radzs utáni reménytelen kutatásaiban!
A harmadik lap levélpapír volt, nyomtatott fejléccel:
Dr. Hanur Magnusson igazgató – Nemzeti Múzeum, Reykjavík – IZLAND
A kézírásos levél a következő szöveget tartalmazta:
Kedves Barátom!
Kérésedre szó szerinti másolatban leírom Neked a Björn Vigniersson rádióamatőr barátom hagyatékában talált üzenettöredéket, amelyben a leveledben jelzett ismérvek: az Anna és Radzs nevek és a „csillagember” szó előfordulnak, s amelyek a töredékre felhívták figyelmemet. Ha korábban írsz az ügyről, régen elküldtem volna, de nem sejthettem, hogy számodra ez fontos lehet, mivel a neved nem szerepel az üzenetben.
Íme a pontos szöveg a magnószalagról:
„...dik üzenetünk! Anna kissé gyengélkedik, de aggodalomra nincs ok. A csillagember szerint rosszulléte a gyorsulással függ össze. Miért nem válaszoltatok az első üzenetemre? Itt Radzs beszél! Nagyon fontos dolgot tudtam meg a csillagembertől: nem ő az egyedüli földön járt látogató Orgon Negyedik Világáról! Sok évszázaddal ezelőtt egy fejlődéskutató expedíció is leszállt a Földön! Részleteket nem tud róla, csak annyit mond, hogy a bázis valahol Közép- vagy Dél-Amerikában van... a térképen Kuba, Mexikó és Guatemala térségét körvonalazta! Jó lenne megkeresni és felven... ...lük a kapcsa mondja, hogy ne csodálkozzatok a hosszú időtartamon, ők az emberi életkor meghosszabbítását már megol... csaknem a hal...”
Az üzenet itt befejeződött. (Vette: Björn Vigniersson – GRBV-213 – 1969. augusztus 12. – 14.31 h – 20,59 cm – 1372 megaciklus – Daneborg – GRÖNLAND.)
Örülök, hogy. szolgálatodra lehettem! Ölel őszinte híved
dr. Hanur Magnusson
Reykjavík, 199... február 7.
Dr. Pierre Dumas úrnak – Grenoble – Rue de la Liberté 37. FRANCE
Amint elgondolkodott a két üzeneten, mindinkább megvilágosodott benne a fantasztikus történet, amelyről kamaszkorában apja annyit mesélt, s amely nagyban hozzájárult, hogy megkedvelje a régészetet. Akkor ő is határtalanul lelkesedett a „csillagközi emberiség” ma már naivitásnak tűnő eszméjéért! De azután jöttek az egyetemi évek, egyre fokozódó elhidegülés apjától, a bonyolult világpolitikai helyzet miatt nyolc év katonáskodás – rádióstiszt volt a légierőnél –, utána pedig a világcsavargó régészkedés Etiópiától Yucatánig. Az élet forgataga szinte tökéletesen kiradírozta emlékeiből a hajdani fantasztikus illúziókat.
Újra átolvasta mindkét üzenetet, és logikusan elemezni próbálta őket.
Előbb az első és második rádióüzenet adatait, összefüggéseit vizsgálta. Azon gondolkodott, vajon hányadik üzenet lehetett az a töredék, amelyet öt nappal az első, Jodrell Bank által felfogott üzenet után vett fel a grönlandi rádióamatőr, s amely azután töredékként elrejtőzött a hangszalagtárban. Vajon a Himalája – Anglia – Grönland üzenetfelvételi sorrendből lehet-e következtetni az űrhajó útirányára is? Nem valószínű, legfeljebb arra, hogy az űrhajó valóban létezett, s nem Öreg Pierre és Hügler professzor közös hallucinációja volt!
Amikor jobban szemügyre vette dr. Magnusson levelének keltezését, megdöbbentő összefüggést fedezett fel! A keltezés – 199... február 7. – mindössze három nappal előzte meg apja halálának napját! Ebből arra kellett következtetnie, hogy Öreg Pierre halálos szívrohamát feltehetően éppen ez a levél okozhatta! Végül – mivel a közjegyző sajnos nem küldte el a Grönlandból Grenoble-ba feladott levél borítékját – e feltételezése továbbra is kétséges maradt.
A másik felfedezése nem összefüggés volt, hanem ellentmondás.
Az üzenet végén – a „csaknem a hal...” szavak golyóstollal alá voltak húzva!
Megvizsgálta a lap külső oldalán apja írását, a levélen dr. Magnusson kézírását, és arra következtetett, hogy az aláhúzás egészen biztosan nem apja tollától származik!
Akkor hát kitől?
A levél írójától, aki ezt a régi dokumentumot előásta, lemásolta és elküldte Grenoble-ba? A vonal színe azonban egy árnyalattál sötétebbnek tűnt dr. Magnusson kézírásánál és egy hajszálnyival vékonyabbnak. „Ez egészen friss aláhúzás! – gondolta Peter. – De ha apámtól származna is, miért csak ezt a három szót húzta volna alá? Igaz, ő orvos is volt, de mégsem a halhatatlanság titkát kutatta, hanem – őket...Annát, Radzsot és az űrhajós-csillagembert! Elvileg lehetett monsieur Duferrier is az aláhúzó, de hát – ennek a legkevesebb a valószínűsége! Itt csak egy titokzatos negyedik... a borítékfelbontó jöhet számításba! Aki már itt a kórházban cenzúrázta át a postámat, és elolvasta a leveleimet! Talán még jegyzeteket is készített az üzenetekről? Sőt, a végén annyira belejött, hogy – megszokásból, szórakozottságból? – alá is húzta az őt leginkább érdeklő szövegrészt? Utána ugyanolyan szórakozottan ragasztószalagot vett elő, és hevenyészve visszaragasztotta a borítékot?!”
Befejezte a vizsgálódást, és a leveleket visszatette a borítékba. Elhatározta, hogy fütyül a nagyvizitre: nem vár tovább, felöltözik, és körülnéz a kórházban. Felkelt és turkálni kezdett a szekrényben a ruhák között. Közben apró nyilallásokat érzett a tarkójában, de ezek hamar elmúltak. Még nagyban válogatott, amikor kopogtatás nélkül feltárult az ajtó, és egy fehér köpenyes, magas, fiatal orvosnő és Ira nővér kíséretében bevonult Angel professzor.
– Na, hogy vagyunk? Hogy vagyunk? – üdvözölte Petert harsogva, félelmetesen rángatózó arccal. – Ugye megmondtam, hogy talpra állítlak, Peter fiam! Kicsit nehezebb eset voltál, mint gondoltam, de most már minden rendben van! Pardon, drágám – fordult az orvosnő felé –, de hisz ti még nem is mutatkoztatok be egymásnak. Ő Maria, a feleségem! Egyben a jobbkezem, nélkülözhetetlen őrangyalom, hehehe! A nehéz eseteknél, mini te is voltál, mindig Ő asszisztál nekem!
Peter elmotyogta a nevét, és kezet csókolt Mariának, aki szemmel láthatóan nem élvezte túlságosan a professzor bemutató, kedélyes, megjegyzéseit. Peter zavarában visszaült az ágyára, és tétován mosolygott látogatóira.
Maria hamisítatlan mexikói szépség volt: hosszú szálú fekete haja sűrű fátyolként keretezte halványkreol arcát, magas homlokát, csillogó fekete szemét, kissé duzzadt ajkát. Ira figyelmeztetése nyomán Peter csak lopva nézegette, óvatos férfikíváncsisággal gyönyörködve benne. A vizit elkezdődött.
Peternek ismét le kellett vetkőznie, visszafeküdnie az ágyára és eltűrnie, hogy Angel professzor és Maria doktornő tetőtől talpig végigvizsgálják. Ira nővér kartonokat szorongatva, csendben álldogált a háttérben. Peter rá se mert nézni, tudta, hogy cinkosan mulat rajta, és attól tartott, ha tekintetük összeakadna, menthetetlenül kitörne mindkettőjükből a nevetés.
A vizsgálat után az orvosok az asztalhoz ültek, és Peter végre felöltözhetett.
– Most is azt mondom, Peter, minden rendben van! – jelentette ki a főorvos. – De felhívom figyelmedet két dologra! Először is csak fokozatosan növeld a fizikai terhelésedet. Pár napig inkább csak sétálgass, később fokozatosan visszatérhetsz majd normális élettempódhoz. Ira nővér gondjaira bízlak! Ő majd megmutatja a rehabilitációs programot, amit számodra kidolgoztam. A másik: óvakodj mindenféle szeszes italtól és a napszúrástól! Bár már hosszú ideje vagy Yucatánban, és akklimatizálódtál, jelenlegi állapotodban a túlzott napozás problémákat okozhat! Más különösebb orvosi előírásom nincs is: ehetsz-ihatsz, ami jólesik, kivéve a szeszes italt. Egyébként jó hírem van számodra: telefonon beszéltem volt főnököddel, Venaderos professzorral, és elkértelek tőle! Mit szólsz hozzá, remélem, te is örülsz, velem együtt?! Indokolásul azt mondtam neki, ami igaz is, hogy egészségügyi okokból, a te érdekedben, legalább egy évig szemmel akarlak tartani. Már státusba is vettelek. A munkáddal egyelőre ne törődj! Ha már teljesen rendbejöttél, megbeszéljük. A kutatásaimban fogsz közreműködni... Mi is van még? Igen, Ira nővér átkísér majd a vendégparkba, ahol kiválasztasz magadnak egy bungalót. Jelenleg te vagy az egyedüli magánvendégünk, igaz, Maria? No és a legfontosabbat majd elfelejtettem, Maria és jómagam szeretettel várunk ma este vacsorára, így van, Maria drágám?
Maria bólintott – Peter úgy látta, meglepődött, és nem nagyon lelkesedett férje meghívásán –, a professzor pedig felállt, búcsút intett, és kifelé indult.
Peter ismét kézcsókkal köszönt el Mariától, aki vonakodva emelte fel a kezét, eközben pedig – mintha a tarkóján is szeme lenne! – Angel professzor az ajtóból hirtelen sarkon fordult, ráncai torz vigyorban futottak szét az arcán, és mutatóujjával tréfásan megfenyegette őket.
– Nono, Peter fiam! Hamar beletanultál a yucatáni etikettbe!
– Ez még francia örökség, Frederik... bácsi! – mentegetőzött Peter kényszeredett mosollyal.
– Nem bánom, csak gyakorold szorgalmasan, hehehe! De viszonzásul tudod mit, szólíts ezentúl egyszerűen Frederiknek... „bácsi” nélkül! Semmi sem bosszant jobban, mintha öregebbnek tartanak a koromnál!
A kézcsók után Maria villámgyorsan elkapta a kezét, és kisuhant férje után az ajtón.
Peter visszaült az ágyra, és olyan kétségbeesett pillantást vetett Ira nővér felé, hogy abból kirobbant a kacagás.
– Ugye megmondtam, hogy jó lesz vigyáznod Mariával! Láthattad: az öregnek még a háta közepén is szeme van! Ha nem hallgatsz rám, egykettőre úgy jársz majd, mint szegény Mur... Sebaj, most már úgyis rám bíztak! Hiszen hallhattad?! Természetesen azzal a hátsó gondolattól eltelve, hogy ne hagyjalak Maria doktornő körül legyeskedni! A te „régi barátságod” Frederik bácsival, láthattad, egy cseppet sem fékezi ostoba féltékenységét!
Peter felcsattant:
– Először is vedd tudomásul, nővérke, hogy szó sincs köztünk „régi barátságról”! Igaz, ismerte az apámat, de tulajdonképpen nem voltak barátok, folyton vitáztak, veszekedtek! Én viszont most kétségtelenül hálával tartozom neki, amiért pártfogásába vett és meggyógyított. Ezért inkább... amíg el nem felejtem, megkérhetnélek valamire, nővérke? Fejezd be szépen azt a mondatot, amelynek a végét az előbb elharaptad!
Ki volt az a Mur...? Ki volt és mi történt vele? Követelem, hogy mondd meg!
– Ó, az a szerencsétlen? – hökkent meg a lány. – De hisz csak tréfáltam! Az ő balesetének igazán semmi köze se volt Maria doktornőhöz! Esetleg csak annyi, hogy amikor az öreg őt is meggyógyította, „hálából” eszeveszetten rástartolt Mariára. Az öreg persze észre vette, és...
– És? Miféle baleset érte?!
– Murphy őrnagy szenvedélyes kardhalhorgász volt, az öreg és Maria hasonlóképpen. Egyszer együtt mentek ki a zátonyokhoz az Uxmallal, így hívják az öreg egyik jachtját. Nos az őrnagy nem jött vissza a horgászkirándulásról. Sajnálatos baleset érte. A professzor szigorú tilalma ellenére állítólag titokban leitta magát, és részeg állapotban egy óriási kardhal berántotta a tengerbe! A hajógépész, a kormányos és az öreg egyik ápolója tanúskodtak a vizsgálatnál, hogy az őrnagy figyelmeztetésük ellenére sem csatolta be magát a horgászszékbe. El is süllyedt, mint egy kődarab. Hiába ugráltak utána, ahányan csak voltak a fedélzeten, sem őt, sem a felszerelést nem tudták kihalászni. Később búvárokkal is keresték, de hiába.
A Barrakuda-akadókon nagy az áramlás, azóta se került elő az őrnagy holtteste.
– Én is szenvedélyes horgász vagyok! – jelentette ki Peter. – Remélem, maradt még horgászfelszerelésetek a vendégbungalókban?
– Arról pedig tegyen le, Shelton úr! – csattant fel a nővér. – Nem mehetsz ki az óceánra, de még a lagúnára sem! Nem hallottad, Peter, mit mondott az öreg a fokozatos rehabilitációról? Vigyázz, mert én szemmel tartalak, és ragaszkodni fogok az előírásokhoz!
– Jó, jó, majd meglátjuk! – nevetett Peter. – Most még csak egy valamit árulj el nekem, nővérke! Miért van itt sok embernek, még a professzornak is olyan zsírmirigyforma dudorokkal tele a feje?
– Neked is feltűnt? – csodálkozott a nővér. – Jó megfigyelő vagy! Állítólag három vagy négy éve valami járványféle volt itt. Megsérült az ivóvízhálózat, és mire észrevették, már megtörtént a fertőzés. De enyhe lefolyású volt, nem halt bele senki, és különös módon csak férfiak estek bele! De most már elég volt a mesedélutánból, Peter, összecsomagolunk, lesétálunk a vendégparkba, és én kiválasztok neked egy klassz bungalót, ahol berendezkedsz! Este meg szépen kiöltözve megjelensz majd nagyfőnökéknél a díszvacsorán!
Kisétáltak a régi haciendából alakított kórház hátsó kijáratán az északnyugat felé lejtő hatalmas parkba. Kint a szabadban Peter nem tudta visszatartani ujjongó életörömét, ugrált, nyújtózkodott, megforgatta kísérőjét, és villámgyorsan megcsókolta. Előttük a lejtő alján a látóhatárig terült el a nagy víztükör: a Tarabasca-lagúna. Jobbra, távolabb a nagy kikötő volt, ahol most is hajók simultak a mólókhoz. Az északi látóhatárt a lagúna távoli, túlsó partjának zöld csíkja keretezte be. Balfelől a katonai támaszpont – a Zóna – drótkerítéssel körülvett épülettömbjei sorakoztak. Itt fenn, a lagúnát délről övező hosszú félsziget dombvonulatának tetején nem volt nyomasztó hőség, hátuk mögött az óceán felől sós szélfuvallat frissítette a levegőt. A park gondozott volt, haragoszöld legyezőpálmák, nagy agávék, lila tölcsérű hibiszkuszbokrok virultak a vendégházak között.
– Ezt válaszd, Peter! – mutatott rá Ira nővér egy modern mexikói stílű épületre. – Ez az út itt, a garázsból lefelé – egyenesen az öreg privát jachtkikötőjébe visz! Ha elindulsz rajta lefelé, félúton találsz egy kereszteződést. Onnan balra a Zóna alsó kapujához, egyenest lefelé a jachtkikötőbe, jobbra pedig a nagy kikötőbe juthatsz el. Kocsit is találsz a garázsban: egy fehér Ford Combit. Körülnézhetsz vele a környéken, de ne menj túl messzire. A Zónába nem is engednek be, legfeljebb később, ha belépőt kapsz a főorvos úrtól.
De ne erőltesd magad legalább négy-öt napig, amíg úgy érzed, hogy erőre kaptál!
– Maris úgy érzem! – kiáltotta Peter, és át akarta ölelni Irát, de az kitért előle, és megfenyegette, hogy ha nem marad nyugton, mindjárt lecsillapítja néhány injekcióval!
Ira segített Peternek berendezkedni. Minden volt ebben a lakosztályban, ami a vendég kényelmét szolgálhatta? Háromdimenziós színes tévé, légkondicionálás, hatalmas hűtőszekrény, megtömve étellel és italokkal.
– Óriási baj van, nővérke! – mondta Peter, mielőtt becsukta a hűtőszekrényt.
– Micsoda? – rémült meg Ira.
– Egyetlenegy doboz sört se látok ebben a hűtőházban!
– De most már elég volt, Peter! – fenyegette meg újból a nővér. – Értsd meg végre, hogy sört sem ihatsz! Ha csak egyszer is leinnád magad, amúgy tengerészmódra, újra kezdhetnék rajtad a vagdosást, és most már nem úsznád meg komoly vese- és gyomorműtétek nélkül!
Miután alaposan megrémítette és elhallgattatta betegét, átadott neki néhány iratot: munkahelyi igazolványt, étkezési tikettet és pénzt, több mint hatszáz dollárt!
– Hát ez meg mi? – csodálkozott Peter. – Ennyire „jól fekszem” Frederik bácsinál, hogy túl is fizet?
Venaderoséknál negyedévre kaptam ennyit! És még azt se tudom, mit kell majd dolgoznom érte.
– Majd megtudod este a nagy fogadáson! – csúfolódott Ira. – Újból figyelmeztetlek – s itt komolyra vált az arca –, ne csapd a szelet Mariának! És még mondok valamit. Azt mondják a régi kollégák, hogy a professzor az utóbbi három-négy évben nagyon megváltozott: a régi emberbarát gyógyítóból zárkózott, szigorú katonaorvossá vált! Én sejtem, miért: egészségileg egyre romlik, rohamosan öregszik, fárad! Egyébként ha még nem tudnád, tábornoki rangban most is ő a parancsnoka a Zónabeli Központi Rehabilitációs Kórháznak! Ez a régi kórház, ahová nyolc éve betelepedett, ma már tulajdonképpen az ő magánklinikája. Van itt minden: műtők, kísérleti laboratóriumok, néhány betegszoba a különleges pácienseknek, mint te is voltál, de még múzeum is van, fent a lakásában!
– Miféle múzeum? – csodálkozott Peter.
– Ó, ne vedd komolyan, amit mondtam! Inkább magángyűjtemény. Szinte az egész lakás az, a lakóit is beleértve! Hű de rosszmájú voltam, ezt se vedd komolyan, Peter! Az épület északkeleti oldalán találod meg a bejáratot a lakásukhoz. A professzor az utóbbi években teljesen elhanyagolta régi szenvedélyét, a kardhalhorgászatot, és átállt a másikra, a régészetre. Azt mondják, keresztül-kasul felásta már egész Yucatánt és fél Guatemalát, hogy megtalálja a maják főistenét, Kukulkánt, tudod, a nagy Tollaskígyót, aki...
– Aki valahányszor megjelent emberi alakban – folytatta Peter Ira helyett –, mindig csupa jóra, szépre, munkára tanította a szegény népet, és fellázította őket elnyomó uralkodóik ellen! Tudod, nővérke, bohó ifjú koromban én is rajongtam a majákért! Palenque, Copán, Uxmal, Chichén Itza és a többi ősrégi romváros volt álmaim netovábbja! Megőrültem volna az örömtől, ha ide jutok egy régészexpedícióval. De hiába: apám mindig a Keletet bújta és ásta, és így az iskolai vakációt Libanon, Szíria és Irak sivatagaiban töltöttem el vele.
– A professzor is rengeteg.kacatot hordott már össze – jegyezte meg Ira. – A vitrinjei zsúfolva vannak! Ha kellően megcsodálod és megdicséred a gyűjteményét, külön jó pontokat szerzel nála!
Amikor befejezték a berendezkedést, Ira elment. Mihelyt magára maradt, Peter bejárta a házat, megtalálta a Ford kombit a garázsban, és elgyönyörködött az egyik sarokban állványon sorakozó horgászfelszerelésekben. Előbb arra gondolt, hogy mindjárt ki is próbálja a kocsit, és körülnéz a jachtkikötőben. De amikor enyhe szédülés és fáradtság tört rá, letett szándékáról, és inkább lefeküdt. A telefon csengése ébresztette fel.
– Halló! Ki beszél?
– Peter? Maga az? – búgta egy ismerős, kellemesen bársonyos női hang.
– Halló! Maria?... Ne haragudjon, de lefeküdtem és elaludtam. A telefon ébresztett fel. Nem, semmi, kissé elszédültem és elfáradtam, ennyi az egész. Most már jól vagyok! Fel is akartam hívni magukat, hogy megkérdezzem, mikor mehetek. Maris? Igen, tudom... Ira nővér már eligazított. Köszönöm, hogy felébresztett. Viszontlátásra!
Mielőtt még letette volna a kagylót, Peter halk kattanást hallott a készülékben. „Nicsak – gondolta –, Frederik apó hallgatózott?! Valóban ennyire féltékeny lenne? – De azután inkább mulatott, mint bosszankodott a dolgon. – Na megállj, Frederik bácsi! Majd leszoktatlak az efféle udvariatlanságokról!” – gondolta vidáman, és azon kezdett töprengeni, hogyan öltözzön a vacsorához? Végül egy fehér vászonöltönyt választott, Ira jól eltalálta a méretét, kitűnően állt rajta.
Kint már egészen besötétedett, a park sétányait apró lámpák füzére világította meg, lent a mélyben, a lagúna sejtelmes párafüggönyében a kikötő és a Zóna fényei villóztak. Könnyen odatalált az Ira által jelzett bejárathoz. Az ajtó mellett nagy bronzfogantyút talált, meghúzta, mire halk zenét hallott: Ravel Bolerójának első taktusait... Tá... titititititi... táá... titi... táá... Hamarosan kinyílt az ajtó, és Peter egy fehér nadrágba, hímzett fekete mellénybe, csokornyakkendőbe öltözött, dudoros fejű inassal találta magát szemben. A professzor egyik ápolója volt, de hogy melyik a kettő közül, azt nem tudta eldönteni.
– Jó estét, amigo!. – köszönt.
– Jó estét, senor Shelton! Szíveskedjék utánam jönni!
Szűk lépcsőházba lépett be, ahol az egész szemközti falat egy halványan megvilágított poszterkép borította, amelyben a Chichén Itza-i Harcosok Temploma félelmetes szépségű fotójára ismert. Az első emeleti fordulónál hatalmas terembe lépett be. „Ez lehet a múzeum, amiről Ira mesélt!” – gondolta. A mennyezet a XIX. századi romantikus mexikói stílus jegyeit hordozta, körül a falak mentét és a falakat vitrinek, festmények, szobrok, relieftöredékek foglalták el. A terem nagyságú szoba közepén megterített ebédlőasztal volt, az egyik sarokban pedig fekete ébenfa szalongarnitúra, ugyancsak a XIX. századi iparművészet remekbe faragott darabjai.
Peter az ebédlőasztal mellett állt meg és nézelődött, amikor balról egy keskeny ajtón bejött a háziasszony. Maria hosszú fekete estélyi ruhát viselt, nyakán fehéren villogó gyöngysorral. Haját csodálatos kontyba tűzte fel, amely még inkább kiemelte nyaka és válla szépségét.
Peteren egyszerre futottak át Ira intelmei és – a kattanás a telefonban, amikor Maria elé ment, kezet csókolt, és elfogadta a helykínálást.
– Hogy érzi magát, Peter? Már nem szédül? – érdeklődött bájos udvariassággal Maria. – Kissé alacsony a vérnyomása is... Az immunpacemaker nem okoz fájdalmakat a tarkójában? Az az egyetlen mesterséges „szerv”, amit a testébe helyeztünk!
– Köszönöm, most már igazán semmi bajom! – mosolygott Peter. – Kissé fáradt voltam, no meg az újjászületésem izgalmai is igénybe vettek kissé. Aludtam pár órát, és most már teljesen rendben vagyok! Hála a csodálatos kezelésnek, amelyben részesítettek, s amit magának külön is szeretnék megköszönni!
– Nem nekem tartozik köszönettel. Én csak „asszisztáltam”. Hiszen hallotta, mit mondott Frederik? Minden az ő érdeme, egyedül neki köszönheti, hogy újra talpra állt!
– Nem is mulasztom el kifejezni a hálámat neki sem! – mondta Peter. – De kérdezhetnék valamit? Tudják már végre, hogy mi okozta a radioaktív hurrikánt?!
– Még senki nem tud semmit. Frederik is csak annyit hallott, hogy egy ismeretlen atomhajtású tengeralattjáró reaktora „szaladt meg”, illetve robbant fel. Eddig még egyetlen ország sem ismerte el magáénak, nyilván a felelősség miatt, hisz sok ember és hajó pusztult el.
– Frederik hol van?
– Perceken belül itt lesz! – mondta Maria, és süteménnyel kínálta vendégét. – Aperitiffel sajnos nem kínálhatom meg! – mentegetőzött.
Peter kivett a tálból egy sajtos tortillácskát, és ebben a pillanatban betoppant a házigazda. Ugyanott jött be, ahol az előbb Maria, ő is fehér vászonöltönyben volt, mint Peter, és csak úgy áradt belőle a szívélyesség.
– Isten hozott, Peter! Jól vagy? Hallottam valamit Mariától, hogy délután rosszul voltál. Mondtam, ugye, hogy csak óvatosan a fizikai terheléssel! Nos, mit szólsz a házi múzeumomhoz? – mutatott körül büszkén a teremben. – Nagyszerű, mi? Pedig, amit itt látsz, csupán kis töredéke, kirakatba tett mintakollekciója a gyűjteményemnek, hehehe! Az igazi értékek máshol vannak, a munkaszobákban! Kész a vacsora, Maria drágám?
A háziasszony összerezzent, felállt, és a terített asztalhoz invitálta a két férfit, majd felvett terítéke mellől egy kis ezüstcsengőt, és megrázta.
A könnyű, franciás hidegvacsorát a másik dudoros fejű ápoló szolgálta fel, ugyancsak inasuniformisban. Maria Juannak szólította. „Majd csak megkülönböztetem már őket! Ez szólt rám olyan nyersen a mentőautóban!” – emlékezett Peter.
A vacsora remek volt – Peternek csak a pezsgő hiányzott. Helyette hideg gyümölcslevekből válogathatott. Megfigyelte közben, hogy Frederik bácsinak Juan külön tálcán rózsaszínű, zseléhez hasonlító ételt és egy pohár tejnek látszó italt szolgált fel. Evés közben a házigazdát legfőképpen az érdekelte, mit csinált Peter a Venaderos-expedícióban. Peter elmondta, hogy a maják Yucatánba való felvándorlásának ökológiai rejtélyével foglalkoztak, miközben a Karib-tengerben – véletlenül, szigonypuskás halászat közben – egy ókorinak tűnő hajóroncsot fedeztek fel. Éppen az elsüllyedt hajó rakományának kiemelésével foglalkoztak, amikor a jelzés nélküli hurrikán meglepte őket.
– Milyen típusú a hajóroncs? – kérdezte a professzor. – Föníciai? Esetleg görög gálya vagy viking drakkar?
– Még nem tudtuk megállapítani. Teljesen benőtte a korall. Én leginkább újabb kori görög gályának tartottam. Amforákat és korallal benőtt, nagy korongokat találtunk a hajótörzsben és körülötte elszórva. Nem kérdezted meg Venaderos professzort, Frederik, hogy mi történt a ronccsal?
– Dehogynem. El is van keseredve az öreg harcos. A roncs eltűnt! A vízár elsodorta az egész zátonyt a ronccsal együtt!
A teremben csak oldalvilágítás volt, és Peter néha lopva odapillantott Mariára. Frederik bácsi merev mahagóniarca szinte mindig félhomályban maradt, csak vizenyős kék szemei villogtak ki időnként belőle. Oly különös látványt nyújtott, hogy Peter most is – akárcsak két hete, első találkozásukkor – azt kezdte számolni magában, vajon hány éves lehet, és hogy mehetett Maria feleségül egy ilyen öreg emberhez?
A kávét már a dohányzósarokban itták meg. Angel professzor megszólalt:
– Rosszkedvűnek tűnsz, Peter fiam! Még nem is mondtál véleményt a gyűjteményemről! Mondd csak, nem tűnt fel benne valami?
– De igen – mosolygott Peter. – A leleteid ugyan három történelmi korszakra utalnak: a maja ó- és újbirodalomra és az azték korszakra, de ezeken belül minden egyvalakire: Kecalkoatlra, a nagy Tollaskígyóra vonatkozik! Igaz, Frederik?
– És azt nem is kérdezed, miért?! – csattant fel büszkén a házigazda.
– Dehogynem! Pontosan azt szeretném megkérdezni, hogy miért érdekel annyira téged ennek az állítólag „fehér bőrű”, szakállas, hol quetzalmadártollas és kígyós fejdíszt, hol hosszú, fehér köntöst viselő bölcs, jóságos, folyton elűzött és folyton visszatérő istenalaknak, „Közép-Amerika Krisztusának” személye?
Ő az, akit Közép-Amerika valamennyi ősnépe főistenként tisztelt, sokféle néven nevezték: hívták Kukumatznak, Kukulkánnak, Kecalkoatlnak, ám valójában egy és ugyanazon személyről van szó. Bár ez önmagában még nem valami különös, hisz az egyiptomi, ógörög, római és más mitológiákban is találkozunk ilyen jelenséggel.
– Hogy miért? – nevetett fel a professzor. – Vedd úgy, hogy ő a hobbim! Méghozzá azért, mert meggyőződésem, továbbá nyomós érveim s bizonyítékaim vannak rá, hogy ez a soknevű isten több történelmi időszakban emberi alakban is megjelent, és megjelenése visszatükröződik az egymást követő kultúrákban!
– Ezekről a feltevésekről én is hallottam – mondta Peter. – A legnépszerűbb változata ennek ugyebár az, hogy Fernando Cortezt is Kecalkoatlnak hitték az aztékok... De hát ez nem sokat jelent, és semmit sem bizonyít. Hiszen egy általánosan tisztelt és imádott „főisten” bőrébe bújva a legkönnyebben lehetett zsarnoki módon uralkodni! Más távoli kultúrák uralkodói is igencsak értettek hozzá, hogy isteneket kreáljanak magukból és családtagjaikból! Itt Közép-Amerikában is van rá több példa, így pl. a maják elődeinél, a toltékoknál Tollan egyik uralkodója „legálisan” is felvette Kecalkoatl nevét, és így uralkodott!
Angel professzor mély lélegzetet vett, Peter azt hitte, most fog bedobni valami döntő érvet, végül azonban meggondolta magát, és hallgatott.
– Ne érts félre, Frederik – folytatta Peter –, én sem tagadom valamiféle „fehér beütés” lehetőségét Közép- és Dél-Amerika ősi kultúráinál. De hisz nálam sokkal nagyobb koponyák is mindenfélét írtak már erről: rengeteg változatban képzelték el Kecalkoatl emberi személyét! Volt ő már „Tamás apostol”, Nagy Sándor eltűnt hajóhadának kapitánya, föníciai, görög, egyiptomi vagy éppen viking hajós! Hajói emlékszem, még Mexikó egyik államelnöke is írt könyvet, éppen erről a vikingváltozatról. Ami egyező ezekben az elképzelésekben: ez az ember alakban fellépő „Tollaskígyó” művelt és jó ember lehetett, és jó isten is vált belőle! Olyan, aki a műveletlen, majdhogynem barbár népeket nem más népek leigázására, kiirtására igyekezett aktivizálni, hanem tanítani próbálta őket! Méghozzá csupa jó dologra: földművelésre, természettudományokra, békés, bölcs, munkás életre. A hagyomány szerint is ezek az időnként földre szállt „jó istenek” olyan birodalmakat teremtettek, ahol az emberek ideig-óráig jólétben éltek, gazdag kukorica- és gyapottermést arattak. Persze ezek a „jó birodalmak” rendre rövid életűnek bizonyultak. Csak addig léteztek, amíg a kizsákmányolásban meggátolt kacikák magukhoz nem tértek. Amint erőre kaptak, hamarosan megdöntötték az „ostoba jó isten” hatalmát, őt magát elkergették, elűzték, többnyire vissza a tengerpartra, ahonnét rendszerint előbukkant.
– Nem is tudtam, hogy baloldali érzelmű vagy, Peter fiam! – nevetett Angel professzor. – Sebaj, ne félj, nem adlak fel a Biztonsági Szolgálatnál, hehehe! Különben tökéletesen igazad van, pompás kiselőadást vágtál ki itt nekünk! Igaz, Maria drágám? Ugye, azt mondtad a végén, hogy ez a jó Tollaskígyó mindig a tengerpartra vonult vissza, ahonnét előjött... Nos, én többek között pontosan az ilyen helyeket keresem! No és természetesen az előzményt is! A partraszállás helyét! Sőt... no de erről majd legközelebb beszélgetünk! Órájára pillantott. – Késő van! Ha teljesen megerősödsz, Peter, úgyis bekapcsolódsz az aktív munkába! Természetesen addig is tanulmányozhatod a gyűjteményemet, Maria mindenben segítségedre lesz. Én magam nem hiszem, hogy tudnék rá időt szakítani, rengeteg a dolgom, és már nagyon kevés az időm! Egyelőre csak pihenj, horgásszál, de csak a partról! Voltál már lent a jachtkikötőmben? Megismerkedtél a gépészemmel, a félnótás Miguellel? Még nem? Sajnos félig rokkant, és szellemileg is kissé lelassult a szerencsétlen, de hát az is csoda, hogy ennyire rendbe tudtam hozni. Különben erős és megbízható fickó, úgy ismeri a Tarabascát, a tengert és a zátonyokat, mint a tenyerét.
– Köszönöm a csábító programot, Frederik – nevetett Peter. – Holnap lemegyek és összebarátkozom vele! Egy kicsit én is értek a bárkákhoz, martinra is sokat horgásztam már, és ne féljetek, sohasem felejtem el becsatolni magam az ülésbe! Nem fogok úgy járni, mint Murphy őrnagy!
Az utolsó mondatot tréfás megnyugtatásnak szánta, de amint kimondta, a hatást látva máris megbánta. „Ez hülye fecsegés volt!” – gondolta, és a hatást mérséklendő, igyekezett minél bárgyúbb arckifejezést vágni.
Maria lehajolva tett-vett az asztalon, Frederik bácsi ráncai egy pillanatra megmerevedtek, savókék szemei felvillantak.
„Most azt gondolja rólam, micsoda hetyke legény vagyok, és még jobban fog vigyázni Mariára!” – gondolta Peter kajánul. De nem sokáig örülhetett, mert a professzor felállt, karon ragadta és egy falilámpa alá vitte. Pupillavizsgálat következett.
– Jól van! Csak nem halmozni az élvezeteket, Peter fiam, és betartani a rendszabályokat! – mondta a vizit végén, nem is palástolt gúnnyal.
Peter igyekezett Frederik bácsi színe előtt minél teátrálisabban rálehelni Maria karcsú, remegő kezére a csókot. Az átkulcsolt kezet hidegnek érezte, Maria szemébe pillantva pedig rosszallást, ijedtséget látott.
Juan lekísérte a lépcsőn, és kiengedte a kapun.
Hazasétált. Lefekvés előtt megivott egy pohár tejet. Azt hitte, sohasem fog elaludni: tele volt a feje, gondolatai szédült körtáncban kavarogtak Maria, Frederik bácsi, Kukulkán, Öreg Pierre, a „csillagember-űrhajósok” és a „Cheréhez a l'ouest” körül.
3.
Este úgy tervezte, hogy másnap délelőtt próbaútra megy a Forddal, de túl későn ébredt, tizenegy óra körül, ezért módosította a programot. Kisétált a vendégpark kapuján, és átment az üzletközpontba. Üres, néptelen volt itt minden, csak néhány kórházi alkalmazott és katona kószált az üzletekben. Megreggelizett az egyik büfében: egészen jó hamburgert és szendvicseket kapott, utána – puszta kíváncsiságból – maté-teát rendelt. Ez végül nem ízlett, meg sem itta, dupla kávét kért helyette.
„Benézek Irához – gondolta –, hátha nincs szolgálatban.”
A nővérszállás épülettömbjét hamar megtalálta a félsziget óceán felőli oldalán, egy hosszanti oldalvölgyben, védve a tengeri széltől, hullámveréstől. A kétszintes bungalósorban, könnyen odatalált a 6. számú épülethez. Itt sem volt nagy a tolongás, a bejárat tárva-nyitva, a portásfülkében nem ült senki. Áthajolt a portás asztalán a táblához: valóban Irene Sharp nevét olvasta a 13-as négyzetben.
Megkereste a szobát; és becsengetett. Semmi mozgás. Ismét csengetett, azután tovább várt, majd találomra a kilincsgombhoz nyúlt, és gyengén megnyomta, mire az ajtó kinyílt.
Kis előszobában találta magát, szemben a lakószoba ajtaja is nyitva volt. Bement, és meglepődött a nagy rendetlenség láttán, úgy tűnt, hogy a szoba lakója sietve csomagolta össze személyes holmiját, mielőtt eltávozott.
Visszament az előtérbe, benyitott egy apró konyha-fülkébe és a fürdőszobába. Mindkét helyiségben hasonló nyomokat talált. Visszament a szobába, kinyitotta a gardróbszekrényt, kihúzta a fiókokat, a telefonasztalkán átlapozta a jegyzettömböt, hátha talál valami üzenetfélét Irától. Nem talált semmit.
Kiment a folyosóra, bekattintotta az ajtót, és becsengetett a szomszéd 12-es és 14-es szobákba. Egyiknél sem nyitottak ajtót.
Fejcsóválva jött ki az épületből, és annyira elmerült gondolataiba, hogy a kórház előtti gyalogátkelőhelyen kis híján elgázolta egy óriási kamion.
Hazament, és magára zárta az ajtót. Igyekezett nem foglalkozni Irával: „Szolgálatban van! – erőszakolta magára a legvalószínűbb magyarázatot, de nyugtalanságát ezzel sem tudta megszüntetni. – Hátha eltüntették?! Engem pedig megfigyelnek, esetleg lehallgatnak?!” Eszébe jutott a nyers őszinteség, amellyel Ira Angel professzorról beszélt, a féltékenységéről, Murphy őrnagy esetéről, és még nyugtalanabb lett! De hát mindezzel nem tett rosszat senkinek, hisz teljesen elriasztotta Mariától! Vagy talán az a baj, hogy Murphy őrnagy „balesetének” elfecsegésével Ira figyelmeztetett a rám leselkedő veszélyekre?!
Trikóra vetkőzött, kiment a garázsba, és szerszámokkal megrakodva tért vissza. Módszeresen nekilátott lakosztályában a „poloskairtásnak”. Mindent szétszedett, megvizsgált és visszaszerelt, a falicsatlakozókat és lámpákat se hagyta ki. Egész délután dolgozott.
Végül – bár semmit sem talált, legalább azzal a meggyőződéssel hagyhatta abba a kutatást, hogy itt, a lakásában nem kell lehallgatástól tartania.
Estére teljesen kimerült. Alig volt ereje lezuhanyozni és vacsorázni valamit a hűtőszekrényből. Amikor lefeküdt, újból rátörtek a képzelődések. „Ha itt nincs is lehallgató, a betegszobában lehetett!” Utána azon tépelődött, hogy vajon még a betegszobában vagy már itt a lakásban mondta Ira a legveszélyesebb dolgokat Angel professzorról? Próbálta felidézni, hogyan faggatta ki Irát Murphy őrnagy haláláról, utána megkérdezte a „dudoros fejek”-et is, amelyre Ira azzal a naiv ivóvíz-szennyeződési mesével válaszolt, amit már akkor sem hitt el neki. „Nem ártana kiderítem, mi az igazság! De hogyan és kitől? Holnap megkeresem azt a fickót, Frederik bácsi gépészét a jachtkikötőben. Hátha ki tudok szedni belőle valamit? Itt valami bűzlik! Valami nincs rendben Frederik bácsi és Maria körül! Igaz, megmentették az életemet, de hát akkor is különösen viselkednek velem! Jóformán meg se kérdezte, akarok-e itt maradni, máris szép simán kiemelt a munkahelyemről, és a karmaiba kaparintott! Maria pedig? Csodálatosan szép nő, annyira, hogy... De mégis Irának lehet igaza! Van valami a viselkedésében, ami vonz is, taszít is egyszerre, és... jó lesz résen lenni, hátha ő is benne van a dolgokban! De miféle dolgokban? Apa levele... az idegen világokbeli űrhajósok 'fejlődéskutató' bázisa, amelyet nyugaton kell keresni? Ez érdekelné Frederik bácsit?! Akkor hát miért nem mondja meg világosan, nyíltan, mit akar? Ha csak erről van szó, szívesen segítek neki!... Maria szemei mintha külön beszélnének! Meg kellene próbálni kettesben beszélni vele, kifaggatni, mi az, ami miatt az egyik pillanatban szerelmet és szenvedélyt, a másikban félelmet, aggódást látok bennük?! Egyáltalán miféle játékot játszanak velem? Havi 600 dollár, plusz fényűző ellátás?! »Legalább egy évig szemmel akarlak tartani, Peter fiam!« És mi köze az egészhez Kukulkánnak, a maják főistenének, Frederik bácsi személyes hobbijának?!”
Reggel korán ébredt, tiszta fejjel, s az előző napok eseményei sokkal világosabban rajzolódtak ki előtte. Eldöntötte magában, hogy mit tesz és milyen sorrendben, hogy végére járjon képzelődéseinek, de közben új kétségek is támadtak benne.
Például nem tudta, miért, de hirtelen kételkedni kezdett abban is, hogy eddig tudomásul vett és csodálatosnak hitt felgyógyulása az állítólagos sugárbetegségből valóban igaz, tartós és végleges?! „Hátha csak átmeneti javulás az intenzív beavatkozás hatására?! Hátha belőlem is dudoros fejű testőrt akar csinálni Frederik bácsi? Igazat mondott-e Ira? Hátha őt is félrevezették, és ki tudja, máris miféle befolyásoló szerkezeteket operáltak belém?!”
Zuhanyozás közben újra meg újra végigvizsgálta testén a sebhelyeket, az egyetlen apró dudort a tarkója alatt, amely – nyilván a seb gyógyulása jeléül – enyhén viszketett.
Elindulás előtt – egy krimiben olvasott módszerre visszaemlékezve – biztonsági intézkedéseket alkalmazott lakosztályában „házkutatás” esetére. Apró, csak az ő számára ismert és észrevehető jeleket helyezett el több helyen, ajtók, szekrények, fiókok nyílásaiban. Biztosan akarta tudni, hogy távollétében átkutatják-e a lakását.
A garázsban alaposan átvizsgálta a kocsit, aláfeküdt, meghúzta a csavarokat, ellenőrzött mindent, féket, olajnyomást, amihez csak hozzáfért. A Ford kombi kitűnő állapotban volt, mindene ragyogott, és kifogástalanul működött. A garázsban benzinkutat is talált, és feltöltötte a tankot.
Lehajtott a lagúna felé lejtő úton. Az elágazásnál jobbra fordult, mert elhatározta, hogy előbb megnézi a lagúna karib-tengeri bejáratát. A nagy kikötő kapujánál leállították. Egy fehér sisakos, fekete bőrű tengerészgyalogos futó pillantást vetett a kocsira és utasára, s máris intett, hogy mehet tovább. Átrobogott a kikötő főútján, kamionokat és harckocsikat szállító óriás trélereket kerülgetve.
A túlsó – keleti – kapunál már csak lassítania kellett, az őrség továbbot intett, így akadálytalanul mehetett a parti úton San Antonio kis halászkikötője felé.
A falu szélén por- és füstfelhő, égett állati testek bűze fogadta. Lelassított, majd megállt, mert hirtelen kavargó, kiáltozó tömeg vette körül. Katonák, rakodómunkások, matrózok özönlöttek körül, elállva az útját. Alighogy kiszállt, katonák léptek mellé, és az iratait kérték. Egyenruhájukból ítélve a partőrséghez tartoztak, akikkel már fent San Felipében is sokszor találkozott.
Egy görbült hátú, lassú beszédű, nagy orrú őrmester igazoltatta.
– Mi történt itt, amigo? – kérdezte Peter. – Tűzvész?
Az őrmester szigorú karvalyarca mosolyra enyhült, tisztelegve adta vissza az igazolványt, és bizalmaskodva jelentette: – Igen, nagy tűz volt, senor Shelton! Leégett az egész falu! De szerencsére már csak néhány öregember volt itt. Ők okozták a tüzet is. Tlascal apó túl sok pulquét ivott bánatában, és égő pipával a szájában aludt el a kunyhójában.
– A többiek hol voltak? Az asszonyok és a gyerekek? Mindenki halászni ment? – kérdezte Peter.
– Dehogyis, senor! A falut már több mint két hete likvidáltuk, áttelepítettük. Csak az öregek maradtak még, ők ki akartak tartani addig, amíg az utolsó kunyhót is lebontják a fejük felől! Ide egy nagy partvédő objektum épül, a nagy kikötő védelmére. Talán keresett valakit, senor Shelton?
– Nem, senkit se kerestem. Csak meg akartam nézni a halászokat meg a lagúna bejáratát. Mi lett a lakossággal? Hová telepítik őket?
– Keleten, a Chetumali-öbölben jelöltünk ki nekik új lakóhelyet, ahol egy új nagy halfeldolgozó üzemben mindenki munkához juthat!
Peter elköszönt, és beszállt a kocsiba. „Nem megyek tovább! – gondolta. – Idáig is kár volt eljönnöm. Úgy látszik, ez az egész Tarabasca-lagúna katonai objektum!”
Indított és visszafordult a kikötő felé. Mindkét kapunál csak lassítania kellett, a kereszteződésnél jobbra fordult, és lehajtott a jachtkikötőhöz.
A parton, közvetlenül a móló tövében állt meg, kiszállt és körülnézett. Az északi és nyugati látóhatárt a lagúna kissé zavaros, szürkéskék, enyhén hullámzó víztükre töltötte be, háta mögött fent a hosszú félsziget dombvonulata húzódott. Vakító fehéren magaslott a hacienda-kórház kastélyszerű tömbje, nem messze tőle pedig már a Zóna beton- és üvegtömbjei sorakoztak. Előtte, a lagúnába benyúló kőgát mellett két horgászjacht horgonyzott, a móló csúcsán pedig egy félmeztelen, barna bőrű férfi horgászott. Amikor Peter odasétált hozzá, felállt, levette nagy karimájú szalmakalapjkát, és köszönt.
– Buenos días, senor Shelton! Én vagyok Miguel Durango, Don Angelo gépésze. – A magas, erős termetű, hosszú fekete hajú, lógó bajuszú mexikói férfi bárgyú mosollyal bámult Peterre. Bal arcát háromfelé ágazó forradás torzította el.
– Buenos dias, amigo! Fogtál már valamit? Ha megengeded, leülök ide melléd, és beszélgetünk. Mi van a haltartódban? Megmutatnád a zsákmányt?
A mexikói lehajolt, és egy hosszú zsinórra függesztett haltartó ketrecet húzott fel a mólóra. Két jókora márna és egy hatalmas angolna vergődött benne.
– Mit teszel a horogra?
– Férget, apró polipokat meg halszeletet, senor! De ha a senor nagy halra is akar horgászni, kimehetünk majd marlinra meg barrakudára is a zátonyokhoz, ha parancsolja! Két hajónk is van, a Palenque a régebbi, de még mindig nagyon jó! A másikat, az Uxmalt tavaly vette meg Don Angelo egyenest Tampicóból, a hajógyárból. De az most nem jó, kiolvadt egy csapágya, holnapra meg fogom javítani!
– Miattam nem kell sietned vele, amigo! – nevetett Peter. – Egyelőre nem mehetek sehová. Tudod, nagyon beteg voltam, és még nem vagyok elég jó kondícióban.
– Majd erős lesz nemsokára, senor Shelton! Én is nagyon beteg voltam, amikor a sebesülésem után idekerültem, de Don Angelo meggyógyított, és látja, én is hogy megerősödtem!
Miguel nyújtózkodva bemutatta Peternek félelmetes izmait, utána félig nyitott szájjal, parancsra váró vadászkutya-tekintettel bámult az arcába. Peter már előbb észrevette, hogy a mexikói fejét is bőrdudorok borítják, most pedig másra is figyelmes lett. Észrevette, hogy Miguel bal kézfeje és lábfeje határozottan világosabb színű, mint testének többi része, s ezeket nem is tudja tökéletesen mozgatni. Sőt, a bal füle is világosabbnak tűnt, mint a másik.
– Katona voltál, amigo? – kérdezte Peter. – Hol sebesültél meg?
– Egy hadgyakorlaton, senor, négy évvel ezelőtt.
– Hogyan?
– Kigyulladt a tankunk. Én voltam a vezető, és mire kihúztak, a fél oldalam megégett.
– Azután itt a kórházban kaptál új kezet, lábat meg fület Don Angelótól?
– Igen, senor. Don Angelo nagyon jó doktor és jó ember!
– Civilben mivel foglalkoztál?
– Benzinkutas voltam meg autószerelő fent Casasban. Amikor újra volt bal kezem és lábam, leszereltek és hazamentem. De feleségem, Carmencita addigra már elment az Államokba Gregorióval, és a kis Miguelt is elvitte. Akkor én visszajöttem ide Don Angelóhoz. Nagyon jól megvagyok itt, senor Shelton.
– Vigyázz, kapásod van! – kiáltott fel Peter, amikor észrevette, hogy a mólóra fektetett egyik horgászbot zsinórja kifeszül. Mivel ő ült közelebb ehhez a bothoz, még éppen el tudta kapni a nyél végét. Az orsó már recsegett, a bot ívben meghajlott. Peter lazított az orsó fékén, és hagyta, hadd húzzon le a hal annyi zsinórt, amennyit akar.
– Ennyire sohase fékezd be az orsót, amigo! – tanácsolta. – Ha nem figyelsz oda, hamar elbúcsúzhatsz a felszerelésedtől!
Rövid fárasztás után Peter a parthoz vezette a halat. Miguel lenyúlt egy hosszú nyelű merítőhálóval, és kiemelte a lavór nagyságú, csupasz, sárgásszürke bőrű, dülledt szemű lepényhalat.
– Meghozta a szerencsét, senor Shelton! – örült Miguel.
– Mit csinálsz a halakkal?
– Amit nem eszek meg, senor, kiviszem a piacra!
Amióta megszüntették a halászatot San Antonióban, igencsak kelendő lett a hal a piacon! Senor Shelton szereti a halat? Ha parancsolja, csinálhatok halvacsorát! Főzök igazi yucatáni hallevest, mindenféle halból, sáfránnyal meg chilivel, jó erősen! És sütök roston is lepényhalat meg angolnát, azok is nagyon jóízűek!
– Hagyd csak, amigo! – tiltakozott Peter. – Pontosan az erős halleves hiányzik most az én beteg gyomromnak! De néhány szelet roston sült angolnát szívesen elfogyasztanék vacsorára.
Mivel nem fért be a haltartóba, Miguel fejbe csapta a lepényhalat, és kopoltyújánál fogva felcipelte a csónakházba, hogy elhelyezze a hűtőszekrényben. Peter is vele ment. Ez a „csónakház” nagy, masszív betonüveg pavilon volt, tágas előcsarnokából nyíló, több helyiséggel. Ezek mind vendégszobák, zuhanyozók voltak, s egy jól felszerelt konyha.
Peter benyitott a vendégszobákba.
– Lakik most itt valaki, amigo? – kérdezte.
– Senki, senor Shelton. Murphy őrnagy fordult meg itt utoljára. Ő is, mint a vendég horgász senorok, azért lakott itt, hogy közelebb legyen a vízhez, a Tarabascához.
– Mit szólnál hozzá, amigo, ha én is ide költöznék? – kérdezte Peter. – Én is jobban erezném magam közel a vízhez, a társaságodban, mint odafent egyedül a bungalóban!
A mexikói jámbor képén széles mosoly terült szét.
– Ó, az nagyon jó lenne, senor Shelton! Én mindent bevásárolnék meg sütnék-főznék a senornak! És nagyon sok halat fognánk mi ketten!
Peter azzal magyarázta önmaga előtt hirtelen döntését, hogy feltétlen szüksége van maga mellett valakire! Még ha nem is minden képzelődésébe beavatott segítőtársra, csak egy emberre, olyasvalakire, aki feltehetően nem ellensége, és nincsenek vele szemben titkolt rossz szándékai. Miguelt ebből a szempontból – eddigi benyomásai alapján – megfelelőnek ítélte.
– Most felmegyek a bungalóba, összecsomagolom a holmimat, és estére leköltözöm! – mondta. – Vacsorára nekem ne csinálj mást, csak egy kis sült halat, de azt se fűszerezd be mással, csak egy kis sóval, érted, amigo? A nagy lepényhalat add el a piacon, sültnek akármilyen kisebb hal is jó lesz.
– Jöjjön, csak jöjjön, senor Shelton! – örvendezett a mexikói, és vidáman meglengette sombreróját. – Meglátja, milyen jól fogja magát érezni idelent a Tarabascánál!
Peter, mielőtt a kocsiba szállt volna, visszafordult.
– Figyelj csak, amigo! Megkérlek valamire! Hívjál engem csak Peternek, vagy akár Pedrónak is szólíthatsz! Ne senorozzál annyit, nem szeretem! Senor nélkül, érted, amigo?
Miguel szája tátva maradt a meglepetéstől, és nem értette, széles mosollyal ingatta a fejét.
– Az még csak menne, hogy „senor Peter” vagy „senor Pedro”, de a senort úgyse tudom elhagyni, hiába is parancsolná, senor Pedro!
Beszállt a kocsiba, és felhajtott a vendégházakhoz. „Lehet, hogy ostobaságot csináltam?! Most már mindegy! Nem csinálhatom vissza! Hátha ő is egy eleven lehallgató lesz mellettem? Eh, az ördögbe is! Lesz valaki a közelemben, még ha dudoros fejű is! Előtte sem lesz más titkolnivalóm, azon kívül, amit a jelek szerint valaki apám leveléből már úgyis megtudott!”
Már a bejárati ajtónál megállapította, hogy látogatója volt! A küszöbön keresztben áthúzott barna cérnaszál, amit egy zokniból fejtett le, eltűnt. Az ajtót tehát kinyitották. Bent a lakásban is szinte valamennyi jelző elmozdult vagy eltűnt. Aki itt járt, óvatosan dolgozott, mert minden elmozdított tárgyat pontosan visszatett a helyére. Csak a fürdőszobában találta elmozdítva a fogkeféjét a pohár egyik csíkjához viszonyítva, a szekrényben pedig egymásra rakott postájában vett észre apró változást: sorrendjük egy helyütt felcserélődött!
– Csak tudnám, mi az ördögöt keresnek még?! – kiáltott fel dühösen. Gondolatai kuszán kavarogtak. „Újra elolvasták a levelet, gondolván, hátha felfedeznek benne valami rejtjeles utalást vagy helymeghatározást?! Vajon még mindig a spirál és a fejlődéskutató bázis izgatja őket?! Kit? Kiket?! De hisz engem is izgat, de sajnos, nekem se mond többet az üzenet annál, amit mond: »Cherchez á l'ouest!«... Hátha már nem is létezik, régen elmentek, megszüntették? Vajon Frederik bácsi az egészet az ő Tollaskígyó-hobbijával hozza össze? Szerinte tehát Kecalkoatl ember alakban felbukkant megszemélyesítője nem föníciai vagy viking hajós lett volna, hanem Orgon Negyedik Világáról jött csillagember? Fejlődésünket kutató, évszázadokat is átélő idegen világokbeli tudós-űrhajós? Frederik bácsi feltételezi, dehogyis feltételezi, meg van róla győződve, hogy én tudom, ismerem a bázis pontos helyét! De hát az isten szerelmére: honnan tudnám?! Hisz ha így lenne, tüstént megmondanám neki, hogy azután együtt keressük meg! Még csak részesedést se kérnék a kincsekből, megelégednék azzal, hogy részese lehetek Tutanhamon óta a legnagyobb régészeti szenzációnak!”
Majd megőrült egy korty hideg sörért, de a frizsider készletéből kénytelen volt beérni habzó, hideg ananászitallal. A fürdőszobában lezuhanyozott, utána felöltözött, és kiment az üzletközpontba. Az étteremben most már meg mert kockáztatni ebédre egy tisztességes adag marhasültet, mexikói kukoricasalátával. Az ebédet a változatosság kedvéért jéghideg jaffa-szörppel öblítette le, vásárolt néhány újságot, hazasétált és lefeküdt.
Estefelé ma is a telefon költötte fel. A vonal túlsó végén – s ezt szinte már természetesnek vette – Maria volt.
– Halló! Peter? Felébresztettem? Sajnálom... Hogy van?
– Köszönöm, jól. Mit csináltam egész nap? Délelőtt körülnéztem a lagúna partján, kipróbáltam a kocsit. Utána a jachtkikötőben összebarátkoztam Frederik gépészével, Miguellel. Annyira, hogy le is költözöm hozzá a csónakházba! Hogy miért? Egyszerűen azért, mert nem bírom a magányt, és úgy látom, itt a vendégbungalóban testőrre, jobban mondva, házőrzőre lenne szükségem! Hogy mire gondolok? Semmi különösre. Itt ebben a csodálatos lakosztályban nem tudok nyugodtan aludni. Folyton felébredek, s azon hallucinálok, hogy titokzatos betörők kutatnak a holmim... a leveleim között! Nem, semmi más! Egyébként én is szeretnék kérdezni valamit magától, Maria. Nem tudja véletlenül, hová lett Ira nővér? Tegnap kerestem a nővérszálláson, és nem találtam. Nem tudja, hol és meddig van szolgálatban?
Utolsó kérdésére válasz helyett Peter apró, gyors lélegzetvételeket hallott a kagylóban.
– Halló, Maria! Ott van még? Miért nem válaszol?
– Halló... Itt vagyok. Nem tudom, hol van a nővér, ugyanis a lakásunkról beszélek. Ahhoz, hogy felelni tudjak a kérdésére, meg kellene néznem a szolgálati táblázatot a Központi Ügyeleten. A számuk: 019 999, ha annyira érdekli, hívja fel őket! Halló, Peter? Csak azért hívtam fel, hogy megkérdezzem: volna-e kedve holnap délelőtt feljönni a lakásunkra? Átvizsgálnánk a feldolgozatlan régészeti anyagunkat.
– Örömmel megyek – mondta Peter. – Úgyis szeretnék valami nagyon fontosat közölni a fér... Frederikkel! Olyasmit, aminek gondolom, örülni fog!
– De ne... ne mond... ne mondjon le azért a pihenéséről sem, Peter! – Maria hangját most már izgalomtól túlfűtöttnek érezte. – Ha tehát még fáradtnak érzi magát, jöhet később, máskor. Én mindenesetre egész délelőtt itthon vagyok. Viszontlátásra!
Maria búcsúszava után Peter most is kettős kattanást hallott a vonalban. Egy ideig tanácstalanul forgatta kezében a kagylót, majd vállat vont, és a helyére csapta. Úgy érezte, megint elhamarkodott valamit: nem kellett volna célzást tenni Mariánál a felfedezett házkutatásokra. „Miért ne?! – jött máris az ellenérv. – Ha nem tud semmiről, nem sokat érthetett belőle! Ha pedig ő is benne van, legalább ráébrednek, hogy én is gyanút fogtam! De vajon jó lesz-e ez nekem?!”
Felöltözött, és összecsomagolta kevés holmiját. Most jutott először eszébe, hogy San Felipében, a Venaderos-táborban mennyi mindene maradt! A professzor levelében nem tett erről említést, feltehetően tőle várnak utasítást, gondolta. „Hozassak ide mindent?! Nem! – határozta el. – Még nem! Inkább felhívom őket telefonon, és megkérem, tartsák fenn, zárják le a szobámat, mert nem tekintem áthelyezésemet véglegesnek!”
A hűtőszekrény élelemkészletét mind kivitte a Ford csomagtartójába, a fürdőszobából is összeszedett mindent, utána bezárta a bungalót, a zárban hagyva a kulcsot.
Kint már bealkonyodott, a nap óriási vörös tányérja félig elmerült a lagúna csillogó tükrében. Miguelt kint találta a szabadtéri halsütö helyen: parázzsal telt rostély fölött halszeleteket sütögetett.
– Délután fogtam még néhány nyelvhalat, senor Pedro! – dicsekedett a mexikói. – Azokat készítem el most, meg néhány szeletet a nagy angolnából!
Az előcsarnokban, egy hosszú asztal mellett vacsoráztak. Peter utána még ki akart menni a móló csúcsára horgászni, de Miguel a sok szúnyogra hivatkozva lebeszélte.
– Inkább felkelünk korán reggel! – indítványozta. – Úgy látom, ma este nagyon nyugtalan a Tarabasca! Valami történik az éjjel, senor Pedro! Reggelre vagy nagyon sok hal lesz, vagy semmi!
Azt a vendégszobát választotta, amelynek ablakai a lagúnára nyíltak. Bár itt nem volt akkora fényűzés, mint fenn a bungalóban, máris jobban érezte magát, főleg azért, mert nem volt egyedül. Jólesett behallani a félnótás mexikói edényzörgését és rekedt énekét a konyhából. Éjszakára nem is tolta be a reteszt az ajtón. A szúnyoghálóval beborított nagy ablakokon át szinte érezte a lagúna nedves-sós lélegzetvételét, a nagy kikötő halk zsongását, a hajómotorok tompa feldübörgését, a tengeri madarak rikoltozásait. Bekapcsolt egy táskarádiót, megkereste a skálán Tampicót, és diszkózenével aludt el. Másnap reggel nem emlékezett rá, hogy kikapcsolta volna. „Ezt csakis Miguel tehette!” – gondolta. Ha mindez odafent a bungalóban történik vele, újabb nyugtalanság gyötörte volna miatta. Itt éppen ellenkezőleg, megnyugtatta, helyreállította biztonságérzetét.
Arra riadt fel, hogy vállát rázogatva ébresztik. Felült, de Miguel izgatottan mosolygó, bárgyú képe láttán megnyugodott és visszafeküdt.
– Mi a baj? – kérdezte álmosan.
– Bonito arriba! senor Pedro. Jöjjön gyorsan! Ilyet még biztosan nem látott! Tele van hallal a Tarabasca!
– Milyen az idő? – ásított Peter.
– Nagyon jó! Keljen fel gyorsan, és jöjjön ki a mólóra! A felszerelést már kivittem!
Álmosan hunyorogva öltözködött, megivott egy üveg tejet, és Miguel után ment. Az L alakú kőgát külső, rövid oldalán néhány horgászstég sorakozott. A mexikói már elhelyezkedett az egyikben, s amint Peter odaért és körülnézett, a lélegzete is elállt a fantasztikus látványtól!
A lagúna hatalmas víztükre mintha felforrt volna: ameddig a szem ellátott, mindenütt pezsgett, kavargott a rengeteg haltól! A halrajok mozgása – jobban megfigyelve – egy irányúnak tűnt: délnyugat-északkeletinek, a lagúna karib-tengeri kapuja felé haladónak. Balról a móló és a Zóna kerítése között egy bevágásban zavaros vizű patak ömlött a lagúnába, amely valahol fent duzzasztott lehetett, mert óriási víztömeg zuhogott le rajta. Ez a Tarabasca vizénél sötétebb, de tisztább áramlat sodorta át a halrajokat a lagúnán, a nagy kikötő mólói, a hajózómeder felé.
– Milyen halak nyüzsögnek itt, amigo? – kérdezte Peter.
– A legapróbbak, senor, szardellák meg csikómakrélák. Ívnak, és rájuk vadásznak ilyenkor a bonitók! Kétoldalt – látja azokat a hosszú, fehér villanásokat? – meg a honitokat hajtják a nagy barrakudák!
Petert lenyűgözte a vízi kavalkád látványa.
– Hát a delfinek nincsenek itt? – kérdezte.
– Minden más nagy hal idejöhet, senor Pedro, de a delfinek nem! Ők minden halnál okosabbak!
Peter izgalomba jött, és felkiáltott:
– Akkor hát ha nem delfinek, azok ott mifélék?!
Azok a vörösessárga színű, hatalmas torpedók?! Látod, milyen lassan mozognak! Azt hittem, a delfinek fürgébbek! Nem, ezek nem delfinek, amigo! Nézd meg a hatalmas háromszögletű farkukat! Miguel fejcsóválva adott igazat Peternek.
– Megbocsásson, senor Pedro, azok ott valóban nem delfinek. De hogy micsodák, igazán nem tudom! Én még sohasem láttam itt ilyesforma nagy halakat a Tarabascában!
– Hát akkor vajon miféle szörnyetegek lehetnek? Volna egy látcsöved, amigo?
– Igen, a Palenque kabinjában! Mindjárt kihozom!
Amíg Miguel oda volt a látcsőért, Peter két kezét szeme köré vonva tovább figyelte a különös halakat. Összesen hármat figyelt meg belőlük, igen lassan mozogtak, néha felszínre buktak, vízburvány csapott fel körülöttük, mintha sárga csíkos villanások is körülvették volna őket, azután – elsüllyedtek. Mire Miguel megjött a látcsővel, hiába pásztázta utánuk negyedórán át a lagúnát, egyik sem bukkant fel többé.
– Biztos, hogy nem delfinek voltak, senor Pedro! – fogadkozott a mexikói, és keresztet vetett magára. – A delfinek már jó ideje, hogy ilyenkor nem jönnek be a lagúnába! Tudják, hogy most nagyon sok ember van a vízen, akik között sok ellenségük van! Leginkább a katonáktól félnek. Ezért hát óvatosak, odakint a lagúna kapujában, a zátonyok mögött gyűlnek össze, és szépen megvárják, ami megmarad nekik a zsákmányból. Abból is jóllaknak, amit ezek itt kihajtanak nekik a lagúnából. De most már lássunk munkához, senor Pedro! Jöjjön, magának is adok egy szerszámot!
A bonitófogó szerelés vastag, hatméteres műanyagbot volt, orsó nélkül, az erős zsinór végén egyetlen, fehér galambtollal felcsalizott horoggal. Peternek eszébe jutott róla egy régi, balti-tengeri makrélahorgászat, amelyen egyszer apjával együtt vettek részt: ott is hasonló, fehér tollas műcsalival fogtak tömérdek mennyiségű halat a halraj közepén horgonyzó hajó fedélzetéről.
– Kösse be magát az ülésbe, senor Pedro! – figyelmeztette Miguel. – Nagyon nagy dorádókat is láttam a rajban!
A figyelmeztetés ellenére maga Miguel került előbb bajba, mert első bedobása után máris akkora rántást kapott a horgára, hogy az erős horgászbot karikába hajlott, s az orsó nélküli szerszámmal bizony meg kellett küzdenie a hatalmas hallal, mely kis híján kitépte őt az ülésből. Végül teljesen kifárasztva hosszúkás, arany-zöld színekben ragyogó, nagy fejű halóriást húzott Miguel a móló tövéhez. Akkora volt, hogy Peter alig tudta a merítőhálóba befogni, utána ketten egyesült erővel a partra emelték.
– Mi ez? – kérdezte Peter, levegőért kapkodva.
– Dorádó, senor! – örvendezett a mexikói. – Mifelénk így nevezik. De mondják aranymakrélának is. De nézze csak, nem sokáig marad meg ilyen szép aranyszínűnek! Alighogy partra kerül, a szép színe is meghal.
Peter csak ezután dobta be először a horgát, ám az ő bevetései nyomán csak jóval kisebb súlyú bonitók kerültek szárazra. Eleinte nagyon élvezte ezt a nonstop, termelékeny horgászatot, de hamarosan elfáradt. Miguel közben visszament a csónakházba kosarakért, melyekbe a zsákmányt gyűjtötték.
A nap már magasan tüzelt, amikor úgy érezte, abba kell hagynia a fárasztó izommunkát. Miguel is követte példáját, bár ő nem fáradt el, viszont valamennyi kosarat színültig megtöltötték már, és nem volt hová tenni a zsákmányt.
– Tudja, senor Pedro – dörmögte Miguel –, csak az a baj, hogy ilyenkor azután nincs ára a halnak. Nézzen körül: most mindenki halat bányászik a Tarabascá-ból!
A lagúnát mindenfelé bárkák, csónakok lepték el, a kikötők mólói is tele voltak horgászokkal, sőt a horgonyzó hajók oldalain is fürtökben lógtak az alkalmi horgászok.
A Tarabasca közepén, a hajózómederben, nyugat felől hajókaraván bukkant elő. Kis vontatóhajók lapos, ketreces, felső fedélzetű uszályokat vontatva húztak el, a Tarabasca karib-tengeri kapuja felé tartva.
– Hát ezek miért nem halásznak? – csodálkozott Peter.
– Azok ott a katonák a Zónából, senor Pedro! – mondta, Miguel. – Ők csak a delfinekre vadásznak!
A Zónában nagyon sok delfinre van szükség, kísérleteznek velük, meg mindenféle katonai feladatokra idomítják őket. Don Angelo biztosan jobban el tudja mondani, mi mindent csináltatnak velük. Én sajnálom őket, hisz olyan okosak és barátságosak.
– Nem is tudtam, hogy a Zónában delfinekkel is foglalkoznak! – jegyezte meg Peter.
– Látja ott a Tarabasca közepén azt a hosszú zátonyt, senor? Az a Halottak Szigete. Az itteni öreg halászok úgy is nevezik, hogy a Tollaskígyó Temploma, mert valamikor nagyon régen templomhegy is volt rajta. Szemben a déli parton végig el van kerítve a Tarabasca, nagy ketrecekben meg medencékben ott tartják fogva a delfineket!
– Egyszer majd bemegyünk valamelyik bárkáddal, amigo, és körülnézünk! – dünnyögte Peter. – Az a sziget nem tilos terület?
– A sziget nem az, senor, és a vízen is mindenhová el lehet menni a kerítésig. Senor Pedrót biztosan a delfinekhez is beengednék, ha meg akarná nézni őket, csak engedélyt kell kérni Don Angelótól. Don Angelo és Donna Maria sokszor járnak a Halottak Szigetéhez. Szigonypuskával halásznak a víz alatt, meg a romokat kutatják. De eddig még nem találtak semmit. Don Angelo egyszer azt mondta nekem, hogy ott valami nagyon nagy titok van! Én meg tudom, hogy nincs ott más, csak a gonosz szellemek! A sok-sok kivágott szívű halott ember szelleme, akik bosszút állnak minden emberen, akik háborgatni merészelik őket! – Miguel sűrű keresztvetésekkel nyomatékolta elbeszélését, átszellemült, bárgyú képe láttán Peterből kitört a nevetés.
– Hát te hiszel a gonosz szellemekben, amigo?! Pedig ha jól tudom, katolikus vagy.
– Tudja, senor – szabadkozott Miguel –, én még csak néhány éve élek itt a Tarabasca mellett, de az idevalósi öreg emberek sok mindenfélét mesélnek a kocsmában ezekről a szellemekről, meg Don Angelóról és a katonákról is! De én semmi rosszat nem hiszek el Don Angelóról! Ő nagyon jó ember!
– Nos, akkor ebben maradtunk, amigo! – nevetett Peter. – De most aztán szedd össze a halaidat, és vidd ki mind a piacra! Hátha most még jó vásárt tudsz velük csinálni!
Miguel a csónakház hátsó részében levő garázsból egy féltonnás zöld furgonnal hajtott elő, felrakták a halaskosarakat, és máris útnak eredt a rakománnyal. Peternek most jutott eszébe Maria tegnap esti meghívása. Fél tíz volt már, tétovázott: menjen, ne menjen? Végül bement a szobájába, lezuhanyozott, átöltözött. Bekapott néhány falatot a tegnap estéről maradt sült halból, tejet ivott rá, azután beült a Fordba, és felhajtott a vendégházakhoz. Nem időzött sokáig kiürített bungalójánál, és most azzal se törődött, volt-e távollétében házkutatás: csak a levelet vette ki az íróasztalfiókból, és zsebre vágta.
Amikor meghúzta a bronzfogantyút, meglepetés érte: a Bolero hangjaira maga a ház asszonya nyitott ajtót. Úgy tűnt, egyedül van otthon, egyik dudoros fejű testőr sem mutatkozott.
– Jó reggelt! Hogy van? – üdvözölte Maria a lépcső házban.
– Köszönöm, fáradtan – mosolygott Peter. – Miután amúgy istenigazában kihorgásztam magam, akkora izomlázam van, hogy alig bírom a karomat megemelni! Képzelje: három óra alatt csaknem mázsányi halat ráncigáltam ki a lagúnából!
– Sejtettem, hogy nem maradnak ki belőle! – jegyezte meg Maria. – Én is megfigyeltem innen fentről a nagy bonitóvonulást. Nem szédül? A tarkója se fáj?
– Hál' isten, semmim se fáj, csak... kicsit fáradt vagyok, és néha viszket a tarkóm!
– Ennek örülök... de ennek ellenére szeretném, ha holnap délelőtt bejönne hozzám a másik szárnyon, a földszintre, kontrollvizsgálatra! Nem kell félni, csak néhány rutinvizsgálatról lesz szó! Felértek a múzeumszobába. Peter körülnézett.
– Frederik nincs itthon? Azt hittem, ő is itt lesz. Egy nagyon fontos dolgot szerettem volna neki megmutatni! Miután a munkatársa lettem, úgy érzem, most már munkaköri kötelességem, hogy tájékoztassam őt egy mindkettőnket érdeklő információról!
Peter úgy látta, Mariát meglepte a bejelentése, mert előbb elsápadt, aztán kipirult.
– Ó, Frederik... sajnos nem lehet itt! – mentegetőzött. – Tegnap este Méridába kellett repülnie, ő sem tudta, mikor jön vissza. Addig is érje be velem, Peter. Jöjjön, szeretném megmutatni a feldolgozásra váró régészeti anyagunkat!
Maria előrement, és benyitott egy oldalajtón. Ládákkal, csomagokkal zsúfolt nagy szobába léptek be, az ablakok felőli oldalt nagy munkaasztal foglalta el, körül a falak mentén polcok sorakoztak. Az asztal tele volt mindenféle műszerrel, mikroszkóppal, diavetítővel. Néhány széken kívül más bútor nem is volt a helyiségben.
– Ez itt mind a Palenque körzetében feltárt maja óbirodalmi anyag – mutatott körül Maria. – Pontosabban az Ördög-hegy körüli ásatásaink eredménye.
– Levett a polcról egy dossziét. – Nézze csak: ez a leltár, ha lesz hozzá kedve, ennek alapján próbáljon meg itt rendet csinálni.
– Remélem, nem akar máris magamra hagyni? – kérdezte Peter, és leült az asztalhoz. – Ugyanis az az érzésem, hogy még sok útbaigazításra lenne szükségem! Igaz, fent San Felipében is végeredményben maja anyaggal foglalkoztunk, de három év óta többet búvárkodtam a tenger fenekén elsüllyedt hajóroncsokban, mint az íróasztal mellett, és alaposan kizökkentem az efféle rendszerező munkából!
Maria szótlanul leült Peter mellé. Tekintete végigsiklott az asztalon, és egy helyen megállapodott. Peter önkéntelenül odanézett. Jegyzettömbök és filctollak voltak egy dobozfedélben. Maria hanyag mozdulattal maga elé húzta a dobozt, és válogatni kezdett a tollak között. Pirosat választott, és kivett egy blokktömböt is.
„Vajon ő is azt akarja, amire én gondoltam?!” villant át Peteren, azután gondolkodás nélkül ő is követte Maria példáját.
– Ugye, ezekkel lajstromozzák a leletanyagot? – kérdezte, miközben ő is kiválasztott egy feketén író, vastag hegyű tollat és egy jegyzettömböt. – Van valamilyen speciális osztályozási rendszerük?
Maria eközben – mintha a tollat próbálná ki – pár szót firkantott a füzet első lapjára, és Peter elé csúsztatta.
– Azt is megtalálja a leltárban – mondta, és várakozásteljesen pillantott rá.
Maria jegyzettömbjén piros betűkkel a következő mondat állt:
– Ne szóljon, és ne mutasson semmit Frederiknek!
Peter villámgyorsan kapcsolt: „Tehát mégis van lehallgató! Itt legalábbis lennie kell! Máskülönben mindezt nyíltan is megmondhatta volna! Akkor hát: rajta, folytassuk a beszélgetést!”
Gyorsan ő is „kipróbálta” a filctollat.
– Miért? – kérdezte a fekete toll.
Maria lenyúlt az asztalfiókba, és elővett egy másik irattartót.
– Ebben vannak a körzeti kutatási programok. A szektorszámok már rá vannak vezetve a leletanyagra, magának, Peter, csak a szektorokon belüli csoportosítást kellene elvégeznie. – Ez itt pedig – s egy műanyag borítóba fűzött papírcsomót vett elő – az Angel-kódex angol nyelvű fordítása. Jó lenne, ha legelőször ezt nézné át!
Peter kivette a papírcsomót, és nézegetni kezdte, miközben a fekete és piros toll fürgén társalgott egymással a jegyzetfüzetek lapjain:
– A bázis titkát kutatja!
– Miért nem beszélhetünk nyíltan? Mi van itt? Rejtett kamera?!
– Az életére tör, Peter!
– Mi van itt?! Lehallgató?!
– Angel-kódex? – csodálkozott Peter. – Hát az meg mi? Nagyjából ismerem az eddig előkerült maja kódexeket: a Drezdait a Cortesianust, a Troanót, a Peresianust, de olyat hogy Angel-kódex, még sehol sem hallottam emlegetni!
– Igen! Lehallgató van!... – firkantotta a piros színű toll.
– Nem csodálom! – nevetett fel Maria. – Hiszen az eredetijét alig néhány hónappal ezelőtt ásta ki Frederik az Ördög-hegy beomlott barlangjából! Egy nagy óbirodalmi naptárkő tövében talált rá, a templom teraszát fedő kőlapokba vésve.
Döbbenten, makacsul tovább kérdezett a fekete toll:
– Ki lehet iktatni?!
– Milyen nyelvű az eredeti szöveg?
– Nem! – felelt a piros toll.
– Természetesen ómaja írásjelekkel írták. Az egyik ládában, ott, a legnagyobbikban, megtalálja sorszámozva az eredeti méretű gipszlenyomatokat. De arra talán nem is lesz szüksége, hisz Mertens professzor jóvoltából meg vannak fejtve, le vannak fordítva!
Tiszteletdíjul egy teljes másolatsorozatot kapott a houstoni múzeum számára. Biztosan tud róla, hogy a Knorozov-féle első tapogatózások után Glück és Mertens fejezték be az orosz nyelvész által elkezdett munkát, és minden maja írásjelet megfejtettek. Igaz, ebben a szövegben szép számmal akadtak eddig ismeretlenek is, de ezek már nem okoztak gondot Mertensnek.
– Hol van a lehallgató?! – kérdezte türelmetlenül a fekete toll.
– Hát ez nagyon érdekes! – jegyezte meg Peter, miközben érezte, hogy arcát verejték önti el, és szédülés jön rá. Maria viszont rutinos nyugalommal, szórakozottan firkálva játszotta a kommunikációs némajátékot.
– Vannak különleges dolgok ebben az Angel-kódexben!
– A maga testében! – adta meg a kegyelemdöfést partnerének a piros toll.
– Igen, van néhány! – mondta Maria. – Azt javasolom, hogy előbb olvassa el az angol fordítást, utána vizsgálja meg a naptárkövet, főleg a körbefutó reliefet. Azt hiszem, talál rajta néhány érdekes részletet! Ha lesz hozzá kedve, esetleg le is írhatná a véleményét. – Frederik hálás lenne, ha egy hozzáértő kolléga is alátámasztaná az ő fantasztikus elképzeléseit! – Maria felállt. – Ne haragudjon, Peter, de most már valóban magára kell hagynom. Reggel kaptam egy telefont: rohannom kell a Zónába! De ettől függetlenül maga nyugodtan maradjon, amíg kedve tartja! Mindjárt küldetek Juannal szendvicseket és italt! Holnap, a kontrollvizsgálat után majd talán több időm lesz, és megbeszéljük észrevételeit a leletanyaggal kapcsolatban! Viszontlátásra!
Peter ülve maradt, és arcára fagyott, döbbent rémülettel figyelte, hogyan suhan ki Maria a szobából. Mintha menekülne! Úgy érezte, rászakad az egész világ, elszédült, és az asztalra borult. Nem érzékelte, mennyi idő telt el addig, amíg magához tért. Gépiesen elővette az Angel-kódex fordítását, és tanulmányozni kezdte. Kezdetben vajmi kevés sikerrel, mert gondolatai még mindig nem tudtak kitörni a Mariával folytatott néma kommunikáció befejeződésének sokkja alól! „Ira becsapott! Még hogy immunpacemaker?! Közönséges biopoloska! Mit hallgassak el Frederik előtt és miért?! Vagy lehet, hogy Irát félrevezették? Egyszerűen nem kötötték az orrára, hogy valójában mit ültetnek egy elaltatott, számára akkor teljesen ismeretlen páciens testébe. Frederik bácsi sem bolond, hogy elárulja rehabilitációs szakmai titkait a kórházi személyzet előtt! A sebhelyek viszont megvannak! De hátha nem vették ki se a lépemet, sem a nyirokmirigyeimet, hanem máris teletömtek mindenféle manipulációs készülékkel?! Hátha már a gondolataimat is lehallgatják?! Nem, ez túlzás, illetve nem valószínű! Hisz ez feleslegessé tenné az akusztikus lehallgatást, és ebben az esetben Maria nem kezdeményezhette volna velem a néma kommunikációt sem! Ő figyelmeztetni akart! A bázis! Említette a bázist! Honnan tudhat róla? Csakis a levélből!”
Peter felállt, s mint egy alvajáró, körülvánszorgott a munkaszobában. A sarokban felfedezett egy keskeny oldalajtót. Mosdóhelyiség volt mögötte. Letépte a jegyzettömbjéről a fekete tollal teleírt lapokat, bevitte a mosdóba, és apró darabokra tépve lehúzta a WC-n. Amikor visszajött, vette észre, hogy a piros tollal írt mondatok ott virulnak a szeme előtt az asztalon! Maria itt felejtette a jegyzettömböt. Kis ideig gondolkodott, azután – letépte a teleírt első három lapot, amelyeken Maria mondatai piroslottak, és gondosan összehajtogatva ingzsebébe dugta. Újra visszament a mosdóba, és hideg vízzel megmosta az arcát. Megtörülközött, amikor kintről kopogást hallott.
– Tessék! – mondta, és kilépett a mosdóból.
Az egyik dudoros fejű ápoló jött be, komornyik egyenruhában, szendvicsekkel és italokkal megrakott tálcát egyensúlyozva.
– Buenos dias, senor Shelton! Donna Maria küld a senornak egy kis frissítőt! – mondta mogorván, és a tálcát az asztalra tette.
– Jó napot! – mondta Peter angolul, és tudván, hogy ez a fickó Juan, jobban meg is nézte, hogy ezután valamiképp meg tudja különböztetni egymástól a két dudoros fejű ápolót. Mindjárt észre is vett rajta egy szembetűnő ismertetőjelet: a félnótás Miguelhez hasonlóan Juan egyik füle is jóval világosabb volt a másiknál, és kissé elállt a koponyájától.
– Köszönöm, amigo! – mondta aztán Peter kissé barátságosabban és spanyolul. – Add át köszönetemet Donna Mariának! – „A bal füle a világosabb – gondolta –, jó lesz megjegyezni, mert hátha a másiknál is ilyesfélét találok.”
Amikor Juan elment, Peter nekilátott a szendvicseknek, mert úgy érezte, talán az evéssel enyhít valamit a koponyáját feszítő, idegesítő lehallgató-tudat és a hallgatási kényszer szorításán.
Most már valamivel nagyobb érdeklődéssel vette ismét kezébe az Angel-kódex fordításának lapjait. Alapos áttanulmányozásra változatlanul nem volt kedve, csupán – a lényegre volt kíváncsi! Már az elején megtudhatta, hogy a felirat egy QUACTUN nevű ómaja főpap elbeszélését tartalmazza a „Hamis Kukulkán Isten” Yucatánba való megérkezéséről és rövid uralkodásának történetéről.
A bevezető cím annyira felkeltette érdeklődését, hogy gyors ütemben átfutotta az egész fordítást. Az elbeszélés szerint „Hamis Kukulkán” az Uxcoatl – mai nevén Usumacinta – folyón hajózott fel a tenger felől „fénylő nagy csónakon” Palenque városához. Itt partra szállt kíséretével, és sok hónapon át uralkodott a vidék maja népe – jobbára a földművelő parasztok – fölött. A papok és a nemesek elzárkóztak előle. „Ez eddig szokványos Tollaskígyó-sztori – gondolta Peter. – Északról beszivárgott valamelyik kalandvágyó tolték hadvezér, fejébe csapta a kígyós-tollas quetzal-fejdíszt, és hódító céljai érdekében megpróbálta életrekelteni a maják főistenét.”
A főpap elbeszélése a várt módon végződött.
A közeli városok: Palenque, Tikal, Uaxactún kacikái hamarosan seregeket gyűjtöttek a hamis isten ellen, aki fellázította saját tulajdonú élelemtermelő parasztjaikat. Nem sajnálták a véres áldozatokat Vitzlipocstlitól, a háború igazi maja istenétől, és seregeikkel megtámadták s elűzték az istenbitorlót! Hamis Kukulkán híveinek maradékával menekülésre kényszerült. A vesztett csata után beszállt a „nagy csillogó kanoé-ba”, és az Uxcoatl folyón visszaereszkedett a tengerhez, ahonnan jött.
Kiűzetésének örömére a városok győztes papkirályai diadalünnepségeket rendeztek. Sok-sok ezer lázadó paraszt kitépett szívét vetették áldozati tűzbe, vérpatakok öntözték az igazi Kukulkán és Vitzlipocstli oltárpiramisait.
„Vajon a maja főnökök miért nem dőltek be ennek a Tollaskígyónak? – töprengett Peter. – Miért nem hitték el neki, hogy igazi?” Ekkor eszébe jutott, hogy később az északi tolték birodalomban viszont létezett egy olyan uralkodó, aki Kecalkoatlnak nevezte magát, és dinasztiát alapított, amely hosszú időn át hatalmon is maradt. Tollon volt ennek a birodalomnak legendás hírű fővárosa. „Ez mindenesetre elég különös – gondolta. – Miért bukott le? Miért nem hittek neki a maják? Miből állapították meg róla, hogy bitorlóval van dolguk? Talán abból, hogy nem tudott – vagy nem akart! – nekik különösebb hókuszpókuszt, varázslatokat bemutatni?”
Visszalapozott a szövegben, újra átolvasta, és két dologra figyelt fel. Az egyik furcsaság a többször ismétlődő „nagy fényes kanoé”, illetve „fényesen csillogó nagy csónak” kifejezés volt. A másik: egy részlet a Hamis Kukulkán kiűzetését megelőző csata aprólékos leírásában, amely szerint a maja főpapok seregei „sziklasírba taszították Hamis Kukulkán csillogó ruhájú démon-testőreit”.
„Csillogó nagy hajó”... „csillogó ruhájú démontestőrök” – ezek a kifejezések vajon nem a fémpajzsborítású vikinghajókra és páncélos viking harcosokra utalnak?! Peter rögtön a San Felipe-i hajóroncsra gondolt és a történelmi háttérre. Az ómaja birodalom korszaka, de még a felbomlása utáni észak-yucatáni új birodalom korszaka is bőven belefért az eurázsiai lovagkor időszakaiba, ahol s amikor általános viselet volt a fémpajzs és a páncélruha. Sőt, évszázadokkal később még a spanyol hódítók is viseltek páncélt, de nekik már ágyúik is voltak.
A legnagyobb meglepetés azonban akkor érte, amikor az Angel-kódex felirataival alapozott nagy naptárkövet vizsgálta meg közelebbről.
A kőkorong – pontosabban, annak gipszmásolata – körben szegélyező relief domborművű képek sorozatából állt össze. A naptári és csillagászati jelek a korong belső teréből csigavonalban haladtak kifelé. Megállapította, hogy a körfelirat Hamis Kukulkánnak a maják földjére való bevonulását ábrázolja. Magát Kukulkánt a menet élén az ősi művész a hagyományos quetzalmadártollas, kígyós fejdísszel ábrázolta, és a nagy kőkorong egész belső tere a naptárjegyek között kacskaringós kígyóornamentikával volt kitöltve.
A körbefutó reliefen – a Tollaskígyó mögött vonuló kíséretben – Peter különös dolgokat fedezett fel.
Először egy emberalakok által húzott-tolt négykerekű szekér váltotta ki csodálatát!
– Kerék és kocsi egy maja reliefen?! De hisz ez lehetetlen! – kiáltott fel önkéntelenül.
A szekér után más meglepő ábrázolások következtek.
A mögötte vonuló emberalakok kezükben, vállukon olyan szerszámféle tárgyakat vittek, amelyeknek az ómaja kultúrában való létezéséről Peter eddig még sohasem hallott: fejszéket, ásókat, kapákat, gereblyét, emelőhöz hasonlító tárgyakat, vállon vitt csónakokat és egy leginkább egyszerű szövőszékhez hasonlító gépezetet.
A menetet két különös, a többinél másfél fejjel magasabb emberalak zárta. Fejük érzékszervek nélkül, sima körrel volt ábrázolva, vállukon hosszúkás, henger alakú tárgyakat vittek, alatta a hátuk púposnak tűnt, mintha valamiféle hátizsák is lenne rajtuk.
A relief végén a hajót és a folyót is ábrázolta a művész.
A hajó maga primitív, ovális teknőjű bárkaábrázolás volt, evezősök hajtották, mögötte a víz felszínén nagy halak úsztak. Peter – amint jobban megnézte őket – a szemét kezdte dörzsölni meglepetésében: a halak ugyanis a hajó menetirányának háttal voltak ábrázolva! Farkuk helyzetéből ítélve mintha visszafelé távolodnának az előretartó hajótól.
Peter keresgélni kezdett az asztalon, majd egy nyeles nagyítóval a kezében guggolt vissza a nap tarkő elé. Felkiáltott: – Ó, én idióta! Hisz itt van a szemem előtt! Mégsem látom meg?!
Hirtelen eszébe jutott a lehallgató.
„Elárultam magam!” – gondolta, de azután legyintett, elővette zsebéből a borítékot, kivette apja spiráljeles üzenetét, és a reliefre helyezte – a szekér mellé.
Eddig tulajdonképpen nem táplált komoly illúziókat a csillagember-űrhajósok bázisa és Tollaskígyó esetleges kapcsolatát illetően. Inkább a vikingváltozat felé hajlott. De most, amikor összehasonlította Öreg Pierre spiráljelét a reliefen ábrázolt szekér kerekeinek belső rajzával: nem lehettek kétségei! A kerekek belsejében a szokványos sima vagy küllős ábrázolás helyett ugyanazt a kettős spirálrajzolatot láthatta, mint apja üzenetén!
Visszaült az asztalhoz, lecsapta a nagyítót, és visszanézett a nagy gipszkorongra. Nézte... nézte – egyszerre csak a fejéhez kapva felkiáltott:
– De hiszen ott van!... Újra ott van!
Megszédülve roskadt az asztalra, és amikor már fel bírt egyenesedni, szeme előtt úgy lebegett, vibrált a nagy naptárkő, mint egészében is egyetlen, nagy kettős spiráljel!.
Csak így, távlatból vehette észre, hogy a korong egész felületét betekergő – eddig kígyótest-ábrázolásnak vélt – díszítés egészében is ugyancsak kettős spirálalakzatban tölti be a naptárkő korongját!
Visszament a nagyítóval, és a spirálkarokat kezdte vizsgálni.
„Kígyótesthez hasonlít, de mégsem az! – állapította meg. – Hiányoznak róla a kígyóra legjellemzőbb, ferde, hosszanti sávok, ehelyett apró korongok domborművű sora díszíti a kígyótestet.”
– Mára elég volt! – sóhajtott fel, és visszaült az asztalhoz. Megette a maradék szendvicset, és megivott egy üveg ananászlevet. Újra rosszul kezdte érezni magát, szédülését csak fokozta a lehallgató-tudat nyomása. Feltápászkodott, még egyszer farkasszemet nézett a naptárkővel, és kitámolygott a szobából.
A nagy múzeumszoba csendes volt, a lazán leengedett redőnyök résein beszűrődött fényrácsok töltötték be a termet. Bevilágították Tollaskígyót a képeken és a szoborfigurákban, körül a falakon és a vitrinekben. Az itteni nagy naptárkövet is fénycsíkok szabdalták szét. Peter odament és közelről alaposan szemügyre vette.
– De hisz ezen nincs semmiféle spirál! – dünnyögte csalódottan.
Juan odalent várt rá a lépcsőházban. Kinyitotta az ajtót, és kimért udvariassággal köszönt:
– Buenos noches, senor Shelton!
– Good night, amigo! – viszonozta Peter.
Kint már beesteledett. Peter betámolygott a Fordba, és lehajtott a csónakházhoz. Miguelt nem találta otthon. Mindenütt kereste, körüljárta a csónakház egész nagy épülettömbjét, benézett még a veteményeskertbe és a baromfiudvarba is. Az emeletes galambházban éhes galambok tucatjai vették körül, etetést remélve. De a garázsban és a műhelyben sem találta, s a furgon se volt otthon.
„Eladta a sok halat, és leitta magát! – gondolta Peter. – Jól tette! Bár én is megtehetném!”
Felment a szobájába, és ruhástul az ágyra vetette magát.
„Hogyan tudnám kiiktatni ezt az átkozott poloskát a fejemben?! – töprengett fogcsikorgatva, némán, tarkóját és egész testét tapogatva. – Mégpedig úgy, hogy a lehallgatók ne fogjanak gyanút! Hogy azt higgyék, a készülékük továbbra is működik! Sürgősen beszélnem kell újra Mariával! Lehallgatás nélkül! De hol és hogyan?!”
Behozott egy doboz tejet a hűtőszekrényből, és tovább tépelődött a megoldáson. „Kiiktatni?... Zavarni?... Leárnyékolni?... Kapásból ezt a három módszert tudom elképzelni! Az első Maria szerint nem megy. A második? Ehhez először is műszerrel be kellene mérnem a poloskám frekvenciáját és hullámhosszát! De honnan szerezzek bemérő műszert, plusz hozzá egy zavaróadót?! Arról nem is beszélve, hogy a lehallgató központ a zavarást azonnal észrevenné! Ez sem megy! Marad a harmadik: a tökéletes leárnyékolás, elszigetelés, mondjuk, éjjel vagy délután, olyan időpontokban, amikor nem keltene gyanút a hallgatásom! Tehát egy ilyen időpontban kellene randevúznunk valahol Mariával!? De hol?”
Kintről zajt hallott: motorzúgást, fékcsikorgást, utána rekedt énekhangot: – „Bona sera, senorita, bona seraaa...”
„Megjött Miguel! De jó kedve van! A furgon! – villant agyába az ötlet. – Vagy a saját kocsim is megtenné? Holnap megnézem, melyiket lehetne leárnyékolni? De hogyan ellenőrizzem, hogy megfelelő-e a szigetelés?! Mindegy. Valahogy meg kell próbálni! Szigetelőanyagot talán könnyebben be tudok szereztetni Miguellel, feltűnés nélkül, mint műszert és zavaróadót! Bár ha jobban utána gondolok, itt fent, a szupermarketban láttam megfelelő CB-készülékeket. Vagy talán az erősítőket kellene megtalálni és kiiktatni? Valószínű, hogy itt mindenütt erősítők vannak elrejtve! De hol?”
Kint hamar csend lett, a mexikói elhallgatott.
„Lefeküdt, és reggelre jól kialussza magát – irigykedett Peter. – Istenemre, nem is bánom, legalább ő jól érezte magát! Bár én is vele tarthatnék!”
Hamarosan álomba töprengte magát, és csak reggel, amikor Miguel halk kopogással keltegette, jutott eszébe, hogy a közjegyző levélborítékját teljes tartalmával együtt tegnap ott felejtette az asztalon, a munkaszobában.
4.
Miguel ébresztése Petert nagyon rossz állapotban találta. Zúgott a feje, szédült, nem látott rendesen, sőt a gyomra is háborgott.
– Bújj be! – dörmögte mogorván, és ekkor jutott eszébe az ottfelejtett levélboríték.
Miguel zavartan álldogált a félig nyitott ajtóban, az ő ábrázata is eléggé gyűrött volt, és mentegetőzve motyogta:
– Ne haragudjon, senor Pedro, de már tizenegy óra van, és még mindig itt vannak a halak a Tarabascában! Csak kicsit beljebb vonulnak a mederben. Ha parancsolja, beállhatunk valamelyik hajóval, és ma is horgászhatunk!
– Neked még nem volt elég, amigo?! – bosszankodott Peter. – Menj csak ki egyedül, ha kedved van hozzá! Én hullafáradt vagyok, a karomat is alig bírom felemelni! De előbb csinálj valami reggelit! Vagy már csináltál is? Lehet, hogy később majd én is kimegyek hozzád a csónakkal!
Dél is elmúlt, mire kivánszorgott a mólóra. Rossz hangulata már-már komoly ijedtséggé fajult. „Vajon nem estem-e vissza?!” – rémüldözött.
Kinn a lagúnában ma már közel sem volt akkora a halnyüzsgés, mint tegnap reggel. A halrajok háromszáz méternyire bent vonultak a lagúnában. Sok csónak horgonyzott most is körülöttük, és láthatóan ma is eredményes volt a halfogás.
A stég tövében lemászott a vaslépcsőn, elkötött egy csónakot, és lassú csapásokkal kievezett Miguelhez. A mexikói a hófehér Uxmallal állt ki a halrajok sodra mellé. Peter kikötött a jacht mellett és felszállt. A csillogó luxusbárka széles fedélzetének mindkét oldalán és tatján horgászülések sorakoztak. Elhelyezkedett az egyikben, és figyelte, hogy Miguel milyen rutinos technikával emelgeti ki a karcsú farkú, testes mini-tonhalakat.
– Tegnap jó vásárt csináltál a halakkal, amigo? – kérdezte.
Miguel zavartan válaszolt:
– Hát... elég jót, senor Pedro. Este majd elszámolok a pénzzel. Hisz a fele a magáé!
– Na ne viccelj, amigo! – nevetett fel Peter. – Csak nem képzeled, hogy igényt tartok ilyesmire?! Örülök, hogy volt egy jó napod! Inkább azt mondom neked, amigo, hogy ha bármire szükséged lenne, csak szólj nekem. Telik a fizetésemből! Mi az ördögre költsem el itt a pénzemet? Még csak le sem ihatom magam, mert azt mondják, el is patkolnék utána! Tegnap este körülnéztem a „farmodon”, amigo! Lyukas a galambházad, a nyúlketrec is összevissza van foltozva. Egyszer majd meglépnek a nyulaid és a galambjaid! Tudod mit: adok pénzt, vegyél új dróthálót meg mindent, ami kell! Ide a stégre is csinálhatnál apró lyukú dróthálóból egy haltartó ketrecet. Akkorát, hogy a nagyobb halakat is jó darabig élve tudjuk tartani benne.
De egészen apró szemű acélhálót vegyél, hogy csalihalakkal is etetni tudjuk benne a nagy halakat, mint egy akváriumban!
Miguel annyira meglepődött Peter ajánlatán – amit láthatóan parancsként fogott fel –, hogy kis időre a horgászatot is abbahagyta, és tátott szájjal meredt egyre jobban megkedvelt új gazdájára. Peter hirtelen felkiáltott:
– Nézd csak, amigo! Ott!... Látod őket? Azokat a nagy dögöket a víz alatt! Vajon miért nem vágódnak ki a vízből? Ugyanazok lehetnek, mint a tegnapiak?
A farkukat most nem emelik ki a vízből! Mik lehetnek? Dorádók?
Miguel éppen bevetette fehér tollas horgát, és ugyanazzal az ellenlendülettel máris vaskos bonitót röppentett ki a vízből, pontosan a bal hóna alá. Karjával leszorította, kivette a horgot a hal csontos szájából, majd a fickándozó zsákmányt behajította a haltartóba. Csak mindeme művelet után nézett a Peter által mutatott irányba.
– Azok nem dorádók, senor Pedro! Figyelje csak meg jobban a fejüket meg a farkuszonyukat!
– Igen... ezek már delfinek! – állapította meg Peter.
– Hát mégis bejöttek a lagúnába?
– Mondtam, senor, hogy sok eszük van nekik! – vigyorgott a mexikói. – Fogadni mernék, hogy tegnap a katonák egyet se fogtak ki belőlük a Tarabasca kapujában! Ezek olyan okosak, hogy csak egyszer lehet becsapni őket, többször nem! Tegnap elbújtak, ma hajnalban meg csendben bejöttek a lagúnába, s amíg a katonák odakint lesik őket, ők addig itt szépen megeszik az adagjukat!
– Még nem jöttek vissza?
– Kik, senor Pedro?
– Hát a katonák a halászhajókkal.
– Nem tudom. Én még nem láttam őket visszajönni.
Peter elgyönyörködött a szokatlan módon vadászó delfincsapatban: feltűnt, milyen óvatosan manővereztek, egyetlenegy jellegzetes delfinhátuszony sem hasította a víz felszínét. Amikor pihenőt tartottak, és fel-feljöttek levegőzni, hát- és farokuszonyuk akkor sem bukkant ki a vízből.
Nemsokára magára hagyta Miguelt, és kievezett a partra.
Hangulata, fáradtsága valamelyest enyhült, most már csak az izomláz sajgott karjában, vállában. Miközben a csónakház felé sétált, eszébe jutottak a tegnapi nap eseményei, s azt fontolgatta: felmenjen-e most már – délután lévén – kontrollvizsgálatra Mariához? Végül úgy döntött, hogy ma már nem megy sehová. És ekkor újra erőt vett rajta a depresszió. Előbb a sugárbetegségbe való visszaesés réme zuhant rá, utána jött a többi. Ira és Maria... Hamis Kukulkán és a bázis... a munkaszobában felejtett levél. „De hát úgyis tudja már a vén csibész, hogy mi az összefüggés! Hiszen hamarább olvasták el Mariával együtt apa levelét, mint én! Most már kibővítheti az elméletét a Csilkgember-Tollaskígyóval! Vajon mit hisz rólam?! Mit tudhatok még? Ha van egy csöpp esze, a viselkedésemből rég rájöhetett, hogy semmit! De hát akkor mire való ez az egész lehallgató-őrültség? Csak a féltékenysége miatt, Mariáért? Vagy a Zóna titkait féltik tőlem? Eh, pokolba az egésszel! Csak maradjak meg ilyen erőben, és ne essek vissza! Annyi bizonyos, hogy semmiféle mesével sem hagyom magam többé műtőasztalra fektetni! Ha a gyógyulásom tartós lesz, és tovább tart körülöttem ez a lidércnyomás, legfeljebb olajra lépek az egyik jachttal! Írok pár sort Frederik bácsinak, hogy meggondoltam a dolgot, és visszamentem északra a Venaderos-expedícióhoz! A hajóját majd visszaküldöm valakivel. Jól megtankolok, és elhúzom a csíkot! Méridában is van egy nagy tengerészeti kórház, legfeljebb bemegyek oda, és megvizsgáltatom magam! Legalább kiderül, mit csinált velem valójában Frederik bácsi a műtőasztalon.”
Egyik pillanatban végsőkig elkeseredett, a másikban elszánt cselekvésvággyal telített tervek kavarogtak benne. Amikor pedig később lefeküdt, akkor a lehallgató elviselhetetlen tudati nyomása szakadt rá. Azon kezdett tépelődni, hogy vajon kint a vízen, a jachton, delfinfigyelés közben mondott-e valami kompromittálót Miguelnek. „Legfeljebb azt tudhatták meg, hogy Miguel is, én is inkább a delfinekkel szimpatizálunk, mint a rájuk vadászó katonákkal!” vonta le végül a következtetést. Mire idáig jutott, el is aludt.
Odakint már teljesen besötétedett, amikor az ajtón át beszivárgó sülthal- és húslevesillat, no meg jó néhány szúnyogcsípés felébresztette. Telefújta a szobát szúnyogirtó spray-vel, azután kiment a konyhába Miguelhez.
– Beszéltem a katonákkal, senor Pedro! – újságolta a mexikói. – Két nap alatt egyetlenegy delfint sem fogtak! Most meg, amikor behajóztak, már nem voltak itt a delfinek.
– Látom, örülsz neki, amigo! – jegyezte meg Peter.
– Tudja, senor Pedro a Tarabasca környéki népek szeretik őket. Barátaink ők, és sajnáljuk, ha fogságban tartják és kínozzák őket. A halászok mesélték, hogy egyszer egy San Antonióba való halászt cápák támadtak meg, egészen bent a Tarabascában, a Halottak Szigeténél. Ő patronos szigonyokkal védekezett, és nem vette észre, hogy közben lyukat robbantott az egyik delfinketrec kerítésén. Akkor sok delfin kiszabadult, és a katonák elvitték azt a halászt. Azóta jobban vigyáznak rájuk, a ketrecek lagúna felőli oldalán gátakat is emeltek, zsilipekkel, meg még üvegből is csináltak őrtornyokat, és a víz alatt is őrzik őket!
Miguel nemcsak bonitószeleteket sütött vacsorára, hanem feláldozta néhány húsos galambfiókáját is, és aranysárga, erős levest főzött.
A következő napok úgy elsorjáztak fölöttük, hogy Peter később a legjobb akarattal sem tudott volna visszaemlékezni, hány nap is telt el horgászattal, a nyúlketrec és a galambházjavításával, a nagy haltartó készítésével. Miguel komolyan vette Peter nem minden hátsó gondolat nélküli javaslatát, és mindent bevásárolt. A garázsban jól felszerelt műhelye volt, ahol vágni, hegeszteni is lehetett. Amikor a nagy haltartó ketrec elkészült, csörlős bakra kötötték ki a móló belső oldalán, ahol már volt Miguelnek egy jóval kisebb csalihaltárolója. A nagy ketrec alatt hatméteres víz volt. Amikor elkészült, mindjárt ki is próbálhatták, mert Miguel egyik állandóan bevetett fenékhorgával óriási tengeri sügért fogtak.
A húsz kiló körüli, gyönyörű színekben pompázó pettyes-csíkos hallal avatták fel a haltartót. Behelyezése után vödörnyi apró halat öntöttek a ketrecbe, a fogoly azonban jó ideig hozzájuk sem nyúlt. De másnap reggel már egyetlenegy apró hal sem cikázott a ketrecben, a nagy sügér pedig – Peter Pepitónak nevezte el – csendesen lapult a ketrec fenekén.
Pepito csakhamar társakat is kapott: három kisebb márnát és egy nagy dorádót. Utóbbi csak néhány percig bírta ki a rácsos akváriumot: hasra fordult, elvesztette színpompáját és kimúlt. Kihalászták, Miguel kizsigerelte, és a haltestet beszállította a hűtőszekrénybe.
Egyik nap reggelizés közben azon tanakodtak, mi legyen a napi program: fejezzék be a nyúlházjavítását, Peter menjen fel végre a napok óta húzott-halasztott kontrollvizsgálatra, vagy – és ez Miguel ajánlata volt – inkább menjenek ki az Uxmallal egy Büdös-lyuknak nevezett helyre horgászni? Ez egy hőforrás volt a lagúnában, északkeleten, a túlsó part közelében, ahol Miguel szerint mindig lehetett halat fogni.
Peter sokkal jobban érezte magát. Az elmúlt napokban többször körülhajózták a lagúnát, és több helyen horgásztak, váltakozó eredménnyel. Végül is a horgászat mellett döntöttek, amikor kintről erős zajra lettek figyelmesek. Kimentek a csónakház elé. Terepszínű csukott teherautó állt meg, és különös alakok szálltak ki belőle. Miguel rögtön megnyugtatta Petert:
– Don Angelóék jöttek meg, senor Pedro! Biztosan kirándulásra mennek az Uxmallal a Halottak Szigetéhez!
A fekete gumiruhás békaemberek közül Mariát ismerte fel legelőször – az alakjáról. Haja eltűnt a szoros gumisisakban, tökéletes vonalú, sötét figurájából csak ovális szép arca világított. Angel professzor is vele volt két ápolója kíséretében. A dudoros fejű testőrök felszereléseket vittek le a mólóra, és berakodták az Uxmalba.
Frederik bácsi oly törékeny és ijesztő Don Quijoté-nak festett fekete békaemberruhájában, hogy Peter hátán borzongás szaladt végig, pedig atyai barátja, életének megmentője igen szívélyesen üdvözölte.
– Hello, Peter fiam! Mi van veled? Látom, jól vagy! Örülök, hogy nem hiányoztunk neked! Több mint egy hete felénk se néztél! Az irományaidat is ott felejtetted a raktárszobában. Ugye nem haragszol, hogy én is elolvastam Öreg Pierre... apád levelét! Hisz úgyis nekem akartad megmutatni, amint erről Maria volt szíves tájékoztatni. Nahát: mit szólsz a spiráljelhez! El sem tudod képzelni, mekkora örömöt okozott nekem az a spiráljel apád kézírásával! Hisz ez egészen új irányt és célt ad eddigi kutatásaimnak! Most azután együtt tovább göngyölítjük a szálakat, és a végére járunk a titoknak! De te csak kíméld magad, Peter, erősödj, pihenj! Ne félj, még te is kiveszed a részed a munkából!
Maria odajött hozzájuk, és átnyújtotta Peternek az ottfelejtetett levelet.
– Tessék, ez a magáé, Peter! – mondta mosolyogva. – Miért hanyagol el bennünket? Most már valóban nem halaszthatjuk tovább az első kontrollvizsgálatot!
Peter valami mentegetőzésfélét motyogott, amire Maria már oda sem figyelt, mert közben Miguellel bementek a csónakházba.
Frederik bácsi belekarolt Peterbe, és az előtérben az asztalhoz ültek. Peter reggelivel kínálta, elfelejtve, hogy a professzor különleges étrenden él.
– Köszönöm, fiam, de mi már reggeliztünk! – tiltakozott a vendég. – Mondd csak, nincs kedved velünk tartani? Miguel tudja, hová megyünk: gyertek ki utánunk a másik jachton! Tudod, időnként körül szoktunk nézni Mariával a Halottak Zátonyán. Van ott egy..., no de erről majd később beszélgetünk. Most, hogy megkaptuk apád üzenetét a spiráljellel, nem bírok tovább várni! De Palenquéből is jó híreket kaptam. Évek óta ásunk az Ördög-hegy környékén. Lehet, hogy pár nap múlva odaviszlek! De előbb feltétlenül be kell jönnöd kontrollvizsgálatra! Maria bepanaszolt, hogy ígéreted ellenére sem mentél be hozzá, és a régészkedést is abbahagytad! Csak nem félsz tőle vagy talán tőlem, hahaha?! Azt hiszed, hogy izé... féltékeny vagyok? Nézz rám, Peter fiam! Hát lehetek én egyáltalán féltékeny egy olyan nőre, mint ő?! Van fogalmad arról, hogy én milyen vén vagyok?! A tény, hogy Maria a feleségem, semmit sem számít! Érted? Semmit, hahaha! De fordítsuk komolyra a szót: azt hallottam Mariától, hogy a múltkor megerőltetted magad a halfogással! Elmúlt az izomlázad? Továbbra is légy óvatos, és csak kis adagokban fokozd a fizikai terhelést. Holnap pedig feltétlenül gyere fel kontrollra a kórházba! Rendszeres ellenőrzések nélkül én sem tudom garantálni a tartós gyógyulásodat!
Frederik bácsi szavai hol ingerelték, hol nyugtatták Petert. Mariával kapcsolatos kijelentéseit még mindig hamis komédiázásnak vélte, és most villant át először rajta, hogy talán Maria sem őszinte vele szemben! „Hátha ő is hazudik és komédiázik velem?!”
– Milyen híreket kaptál Palenquéből, Frederik? Találtak valamit az embereid? Talán ismét egy spiráljelet? – kérdezte.
– Még nem is tudom, fontos-e a hír, amit kaptam – tétovázott a professzor. – Arról van szó, hogy nem messze az ásatási körzetünktől, az Ördög-hegy nyúlványai között van egy lapos völgy, ahol öt vagy hat év óta kiképzőtábor van. Kis erődök, lövészgödrök, gyakorló aknamezők, de hisz tudod, mi van egy ilyen helyen. A múlt héten parancsot kaptunk a tábor felszámolására, máshová kellett telepítenünk a fiúkat. A műszakiak el is intéztek mindent, felszedték a vaktöltésű aknamezőt is annak rendje-módja szerint. Utána a szabályzat előírásai alapján még egy önjáró szuperérzékeny aknakeresővel is letapogatták az egész területet. Egy bizonyos helyen, mélyen a már felszedett aknák alatt a műszer még mindig fémet jelzett!
A jelzést kiváltó ok nagyon mélyen van, a jelek gyengék, de határozottak. Ha minden jól megy, holnap oda csoportosítom át a nehézgépeket, és megnézzük, mi rejtőzik ott a föld mélyében.
Kintről kiáltás hallatszott, Angel professzor felugrott, és futtában búcsút intve otthagyta Petert. A móló végén testőrei integettek. Maria is előjött Miguellel, az egyik belső raktárból felszereléseket hoztak, és ők is a mólóra indultak.
– Mindjárt visszajövök, senor Pedro! – kiáltotta vissza a mexikói.
Maria is csak intéssel és halvány mosollyal búcsúzott Petertől, aki visszakönyökölt az asztalhoz, és megivott még egy pohár tejet. Egyszerre, mintha villanyáram rázta volna meg, hirtelen felpattant, mint az előbb a professzor, beszaladt a szobájába, és ott lázas buzgalommal keresni kezdett valamit. A keresést azután Miguel konyhájában folytatta, s végül itt találta meg, amit keresett: egy naptárt a falon. Hátul letépett róla egy lapot, és zsákmányával újra a szobájába vonult. Itt magára reteszelte az ajtót, azután munkához látott. Zsebkésével lehasította a papír negyedét, és a papírcsík üres oldalára ráfirkantott valamit. Azután szétszedte a golyóstollat, a papírt rácsavarta a betétre, amit visszaerőszakolt a helyére. Végül ingzsebébe tűzte a tollat, és kireteszelte az ajtót. Miguel visszajött.
– Megyünk utánuk, senor Pedro? – kérdezte.
– Mehetünk, amigo – mondta Peter.
Élelmet csomagoltak, bezárták az udvart meg a garázst, és kimentek a mólóra. Ezalatt kint a mólónál felzúgott az Uxmal motorja, s a hófehér jacht egy csillogó hullámtaréj hátán kirobogott a lagúnára.
A másik kis jacht, a Palenque kevésbé látszott újnak, Miguel szerint mégis ez volt a jobbik hajó, mert jobban állta a hullámverést, és a motorja is megbízhatóbb volt.
Mire elkészültek mindennel, jó félórás késéssel indultak el az Uxmal nyomában. Bent a lagúnában közepes erősségű keleti szél vert gyenge hullámzást. Előbb északnak, majd délkeletnek tartottak, útközben Peter távcsővel végigpásztázta a Tarabasca két partját. Főleg a déli part érdekelte, ahol nyolc kilométer hosszúságban a katonai támaszpont húzódott végig.
Miguel megmutatta a delfinkarámok fehér oszlopokkal jelölt gátjait és kerítéseit, a jellegzetes üveg őrtornyokat, melyekben őrszemek mozgolódtak. Mellesleg ügyet sem vetettek rájuk, pedig Miguel a parthoz egészen közel húzott el nagy sebességgel.
– Látja ott jobbra azt a zöld csíkot, senor Pedro? Oda megyünk!
A Tarabasca itt tűnt a legszélesebbnek: az északi és déli part közötti távolságot Peter húsz kilométerre becsülte. Északnyugat-nyugati irányban egy alacsony dombsor jelezte a lagúna mélyen a szárazföldbe nyúló nagy öblének végét.
– Arrafelé ömlik a Nagy Fekete Folyó az óceánba! – mondta Miguel. – Régen a spanyolok is azon hajóztak fel, hogy megtalálják Yucatánban Eldorádót, a kincses várost.
– És megtalálták? – kérdezte Peter.
– Meg bizony, senor Pedro! Abból a kincsből sok meg is van még Mexico Cityben, a nagy aranymúzeumban!
– Ott már én is jártam, amigo! Csak hát annak a kincsnek java része nem innen Yucatánból származik.
Miguel gázt adott, a jacht nagy ívben megkerülte a mangrovebozótos szigetcsúcsot, északra, majd keletre fordult, s így most hazafelé haladtak a hosszú zátonysziget túlsó oldalán. A két kilométernyi zátonysziget közepe táján lapos domb emelkedett ki. Itt megszakadt a parti bozót, s a Palenque egy szakadékos öbölbe siklott. A gerendákból összetákolt kis mólónál kikötve már ott ringatózott az Uxmal, Angel professzor fehér jachtja.
Kikötöttek és felsétáltak a partra, de a felszerelést egyelőre a hajóban hagyták. Az öböl menti tisztást és a dombot gyér növényzet takarta. Nem is nagyon rég gondozott kirándulóhely lehetett itt, amely azonban most eléggé elhanyagoltnak látszott. A dombon csenevész kaktuszbozót és vadbanán zöldellt.
Kitaposott, homokos ösvényen Miguel a dombtető felé indult.
– Ők most hol vannak? – kérdezte Peter.
– Alattunk, senor Pedro! – felelte a mexikói, a lábuk elé mutogatott, lefelé, majd kereszteket hányt magára.
A mólónál a parton hevert a professzorék felszerelése. Peter észrevett köztük két összegöngyölt sátrat.
– Úgy látszik, több napra jöttek! – mondta. – Ennek ellenére nagyon sürgős lehetett eltűnniük, igazán megvárhattak volna minket!
Itt, a közepe táján, a zátonysziget legfeljebb kétszáz méter széles lehetett. A dombtetőn kúszónövényzettel benőtt romkertbe jutottak. A félig kiásott téglalaprajzú keresztény templom – méretei alapján inkább csak kápolna – romjain spanyol-angol nyelvű táblát találtak, a felirat azonban olvashatatlan volt.
– Hol mentek le? – faggatta Peter a mexikóit, akit szemmel láthatóan babonás félelem kerített hatalmába.
– Mindjárt megmutatom! – motyogta. – De mi nem mehetünk le utánuk! Don Angelo megparancsolta, hogy senkinek sem szabad lemenni őrajtuk kívül a Halottak Templomába! Aki mégis lemegy, az meghal!
– Na, ne ijesztgess folyton, amigo! Hiszen meghívott a kirándulásukra, azzal, hogy te majd utánuk vezetsz! Inkább azt mutasd már meg, hol a bejárat!
Miguel karja bizonytalanul lendült előre.
– Ott a kútban, senor Pedro!
Egy kerek kőrakás, amely mellett már többször is elhaladtak, rejtette magában a két méter átmérőjű, mohos kockakövekkel kirakott, mély aknát. Mellette vasrács feküdt a fűben, rozsdás, olvashatatlan szövegű tábla és egy vadonatúj hatalmas lakat volt rajta.
– Don Angelo nagyon vigyáz Tollaskígyó templomára! – vacogott a mexikói. – Régen, amikor megtalálták, és még nem volt rajta rács, sokan mentek le kincseket keresni! De senki sem jött vissza élve, mind odalenn maradtak! A hatóságok azután lezárták a kutat, és az őrzését Don Angelóra bízták. Azóta nem jár ide más, csak Don Angelo és Donna Maria az embereikkel. Mindenki nagyon fél Tollaskígyó haragjától! Én is félek, senor Pedro! Pedig én nem is vagyok idevalósi, hanem északról való katolikus mexikói.
Peter a kútüreg fölé hajolt, és egy sárga műanyag kötéllétrát pillantott meg lefelé kígyózni a mélységbe. Víz csillogását nem látta, csak a kiáramló áporodott, párás dohszag jelezte, hogy a sziget mélyében meghúzódó üregeket víz tölti ki.
– Gyerünk horgászni! – csapott Miguel vállára Péter. – Ne zavarjuk őket a munkában, ha már nem tartottak igényt a segítségünkre. Majd ha feljöttek, úgyis megkérdezzük, találtak-e valamit. Mondd csak, amigo, ez itt fent keresztény templom volt? A tábláról semmit sem lehet már leolvasni.
– Igen, senor, nagyon régi templom! Azt mondják, hogy még akkor építették, amikor Fernando Cortez meg a spanyol katonák először jöttek el idáig Mexikóban. De előtte a régi maja népeknek is templomuk volt itt. Azt a spanyolok lerombolták, és a véres kövekből építették fel a mi igazi katolikus istenünk templomát.
– Ezért haragszik nagyon Tollaskígyó! Az itteni népek mesélik, hogy egyszer nagyon régen el is jött már, és elpusztította a mi templomunkat! De még ez se volt neki elég, azóta is haragszik, és megöl minden betolakodót!
Miguelt annyira megrémítette saját meséje, hogy dadogott, kereszteket hányt, és mindenáron el akart menni a romoktól.
– Ne reszkess, amigo! – rivallt rá Peter. – Ha így lenne, ahogy bemesélték neked a kocsmában, akkor Don Angelo se merné háborgatni Tollaskígyót! Vagy ő talán kivétel?
– Don Angelo más, senor Peter! Ő szereti Tollaskígyót, és... találkozni akar vele! Egyszer azt mesélte nekem, ő tudja, hogy Tollaskígyó még most is él, és talán éppen itt, ebben a régi víz alatti templomában!
Peter nevetett.
– Hát persze, amigo, hisz az istenek sohasem halnak meg, ők örökké élnek! Azért istenek! Különben, ha valóban itt lakna, hát én is szeretnék találkozni vele! Én se haragszom rá, és nem is akarom elrabolni a kincseit! De most már fejezzük be a mesedélutánt, gyere, menjünk le a lagúnára! Ne háborgassuk Don Angelót a Tollaskígyójával, hátha egyszer igazán egymásra találnak.
Visszamentek a partra. A felszerelések mellett elhaladva Peter megtorpant: a csomagok között két üres, katonai jelzésű, robbanóanyagos ládát pillantott meg. De továbbment, és nem szólt Miguelnek.
– Itt nem messze van egy jó hely, senor Pedro! – mondta Miguel a jachtban. – A helybeliek „Csontakadó”-nak hívják, mert nagy csontvázak vannak ott lent a Tarabasca fenekén. De nem kell féli tőlük, mert nem emberek voltak, hanem bálnák! Egyszer nagyon régen sok bálna jött fel egy dagállyal a lagúnába, és a meleg forrásoknál elpusztultak. Tudósok is vizsgálták már a.csontokat. Majd ha egészen meggyógyult, senor Pedro, egyszer lemegyünk a csontok közé!
Olyan ott lenn a lagúna fenekén, mintha sok elsüllyedt hajó lenne körülöttünk! A nagy halcsontok már megkövesedtek, és benőtte őket a korall. Mindig sok hal van köztük, csak pontosan kell tudni, hogy melyik helyen lehet leengedni a horgot a csontvázak közé.
A Palenque elvált a mólótól, és a sziget délkeleti csúcsa felé tartott. Néhány száz méter után Miguel lassított, majd a vízfeneket és a sziget partvonalát figyelve egy helyen leállította a motort.
– Horgonyt le, senor Pedro! – kiáltotta. – Gyorsan! Most vagyunk a jó helyen!
Peter teljesítette a parancsot, és a jacht szélirányba fordulva megállt a hullámzásban. Miguel leengedett a tatról egy póthorgonyt is, hogy biztosabban álljanak. A szél és a hullámzás reggel óta enyhült, jó horgászidő ígérkezett.
Szerelés közben Peter távcsővel oda-odafigyelt a mólónál csendben horgonyzó Uxmal felé, de nem látott körülötte semmi mozgást. A víz felszínén viszont több helyen burjánzást és gyenge párásodást vett észre.
– Itt is meleg források vannak? – kérdezte a mexikóitól.
– Igen, senor Pedro, az északnyugati part mentén sok helyen. Don Angelo egyszer azt mesélte, hogy mélyen a Tarabasca feneke alatt, ahol már kő van, hosszú szakadék megy végig. Ebből jön fel sok helyen a meleg víz. Azt is mondta, hogy valamikor egyszer nagy földrengés lesz itt emiatt!
– Már megint ijesztgetsz, amigo! – nevetett Peter. – Különben el tudom képzelni, hogy most kivételesen igazi „mesét” mondott neked Don Angelo! A törés alól feltörő meleg víz oldja az egymásnak feszülő rétegek peremét, egyszer majd annyira elvásnak, hogy összecsúsznak, és – reccs! – bizony nagy baj lehet belőle!
Mind gyakrabban vette elő a távcsövet, és pásztázta végig a zátonyszigetet s a lagúna halvány párában villódzó víztükrét. Az enyhe hullámzásnak háttal helyezkedtek el a tatülésekben, Miguel megmutatta, hová lehet akadás veszélye nélkül bevetni a horgokat. Mellettük baloldalt a zátonysziget hosszú partja vonult végig, közepe táján, az öbölben az Uxmal fehér foltját látták.
Percek óta a horgokat figyelték, amikor hirtelen megbillent alattuk a hajótest, körülöttük a vízen haltestek százai csapódtak fel, majd géppuskalövés-szerű csattanással hullottak vissza. Elöl – az Uxmal felől – elfojtott, halk robbanás döreje morajlott fel, majd a hanghullám elsuhant a fejük fölött!
– Mi volt ez?! – ugrott fel Peter. Elővette a távcsövet, és az öböl felé fordult, de nem látott semmi különöset. Miguel felállt, kereszteket hányt magára, és szó nélkül kezdte kiemelni a horgokat a vízből. Peter tovább figyelt, és nem is hiába: hirtelen bukdácsoló, fekete emberalakokat pillantott meg a sziget dombján! Elöl jött egy, utána még kettő, ezek egyike támogatta a másikat. Láthatóan az Uxmalhoz igyekeztek. Amint leértek, azonnal beszálltak a jachtba, felzúgott a motor, s a fehér kis hajó gyorsan eltávolodott a szigettől. Észak felé indult el, nagy ívben balra kanyarodott, s a sziget mögött csakhamar eltűnt szem elől, hogy pár perc múlva már a zátonysziget túlsó oldala mentén robogjon el előttük, a távoli délkeleti part tetején fehérlő kórház irányába.
– Láttad, amigo?! – kiáltott fel Peter.
– Mit, senor Pedro?
– Csak hárman voltak!
– Előbb robbantottak, azután elfutottak – dörmögte a mexikói bamba képpel miközben az utolsó horgot is kivette. – Egy ember odalent maradt? Úgy látszik, Tollaskígyó megharagudott Don Angelóra!
Nem látta a távcsővel, senor Pedro, hogy ki hiányzott közülük?
Peter válaszában bizonytalanság rezgett.
– Nekem úgy tűnt, mintha Frederik bácsi... Don Angelo bukdácsolt volna legelöl, mögötte pedig az egyik embere segítette Donna Mariát! De könnyen lehet, hogy nem láttam jól, és Don Angelót támogatta a másik dudoros fejű ápoló. Nem, ez nem lehet!
Mariát nem hagyhatták odalent! És azt sem értem, miért nem erre jöttek hazafelé. Hiszen távcső nélkül is jól láthatták, hogy itt vagyunk. Mindegy, majd megtudjuk, mi történt! Indíts, amigo! Nem... nem utánuk! Oda megyünk!
Peter az öböl, az Uxmal előbbi horgonyzóhelye felé mutatott.
Kikötöttek a mólónál, a fehér jacht helyén. Peter felkapott a fedélzetről egy kötéltekercset, és futva indult felfelé az ösvényen. Miguel utána eredt. A kútnál nagy meglepetésben volt részük: a rács a helyén volt, a kútnyíláson, és a lakat is zárva volt! A kötélhágcsó eltűnt.
Peter ráhasalt a rácsra, és benézett az aknába. Nem látott semmit, viszont a felfelé áramló dohos, párás légáramlatot túl melegnek érezte, és még mást is meg-érzett benne: a robbanóanyag jellegzetes szagát!
– Ki tudod nyitni a lakatot?! – rivallt rá Miguelre.
– Nem tudom, senor Pedro! A kulcs Don Angelónál van! – vacogott a mexikói.
– Ki kell nyitnunk! – kiáltotta Peter.
– De hát... a Maria szerelmére, meg a mindenszentekére, senor Pedro, mit akar csinálni?!
– Lemenni! Érted, amigo?! A végére járni valaminek! Menj vissza gyorsan a hajóra, hozz ide nekem egy fémfűrészt vagy egy nagy vágót... meg egy búvárfelszerelést! Lámpát is! Nekem ne is mondd, hogy nincs: hármat is láttam a raktárkabinban! De most elég lesz egy is. Te idefent maradsz, és biztosítasz a kötéllel!
Miguel sűrű keresztvetések közepette kénytelen-kelletlen elindult teljesíteni a parancsot. Peter ezalatt újra a rácson termett, és – most már kénytelen volt felfigyelni valamire, amivel eddig alig törődött: a kút-üregből egyre sűrűbb és melegebb gőz gomolygott fel!
Leugrott a rácsról, és Miguel után indult.
– Héé, amigoo! – kiáltotta. – Állj meg! Ááállj! No végre! Ide figyelj: nem kell a búvárruha meg a fűrész! Érted?! Nem lehet már lemenni! Csak egy hőmérőt hozzál a műszeresládából! Vezetékeset! Érted?
Miguel hogyne értette volna az új parancsot: vigyorogva, ugrálva integetett vissza.
A kút most már úgy okádta a gőzt, mint egy erőmű kéménye. A fehér gőzfelhő nyílegyenesen gomolygott fel a magasba, fent pedig gombává, majd gyűrűvé kerekedett.
Miguel boldogan jelentkezett Peternél a vezetékes hőmérővel.
– Hál' isten, senor Pedro, hogy már nem akar lemenni! Tollaskígyó nem engedi, hogy tovább kutassanak utána! Ebbe a kútba többé senki se fog lemenni, még Don Angelóék sem!
– Ne papolj már annyit, amigo! – bosszankodott Peter. – Inkább segíts!
Most már csak kúszva tudták megközelíteni a kút-aknát. Peter nem is mászhatott már fel a rácsra, csak felnyúlt, átdugta a hőmérő műszerdobozát, és utána eregette a vezetéket. A műszer 17 méter mélységben állt meg a kútakna alján. Peter számolt magában hatvanat, azután gyorsan felcsévélte a hőmérőt, és Miguellel visszavonultak a templomromhoz.
A hőmérő skálája 117 °C fokot mutatott!
– Menjünk el innen, senor Pedro! – könyörgött a mexikói. – Tollaskígyó nagyon haragszik! Meg a mi keresztény istenünk is, bizonyosan! Lehet, hogy összefognak, és elpusztítják az egész szigetet!
– Hallgass már el, te vészmadár! – csattant fel Peter.
– Persze hogy elmegyünk, hisz már nem lehet lemenni a kútba! De ne félj, hamarosan megenyhül az isteneid közös haragja: a lagúna hidegebb vize majd csak lehűti őket! Kezdem sejteni, mi történhetett odalent: valamilyen elzárt üreget akartak felnyitni, és... vagy túlságosan erős töltetet használtak, vagy egyszerűen pechjük volt, és egyúttal kilyukasztottak egy vastagabb hőforráseret is! Egyikük, valószínűleg az, aki a töltetet elhelyezte, beszorult, megsebesült... meghalt! A többiek nem tudták kiszabadítani és felhozni, mert rájuk tört a forró víz! Így is nehezen jöhettek fel tizenhét méterről, az egyre forrósodó párában azon az egy szál kötéllétrán!
– Nem forrázhatták le magukat, hisz gumiruha volt rajtuk! – vélte Miguel. – Menjünk már, senor Pedro! Ez a nagy gőzfelhő messzire ellátszik, és mindjárt itt lesz a partőrség! Lehet, hogy a Zónából is kijönnek a katonák, és majd ránk fogják, hogy mi csináltuk a bajt!
– Ettől ne tarts, amigo! – nyugtatta társát Peter. – Don Angelo azóta értesítette őket, hogy mi történt.
– Ne vigyük haza a felszerelésüket?
– Nem! Jobb lesz, ha mindent itt hagyunk, mintha itt se jártunk volna a robbantás után!
A sziget északi partvonala mentén száguldottak hazafelé, elhúztak a nagy kikötő előtt, és visszafordulva északkelet felől siklottak be a jachtkikötőbe. Peter távcsövei a sziget felé fordult: a fehér gőztorony kitartott a magasban, s most már szabad szemmel is lehetett látni.
– Nézze csak, senor Pedro! – szólalt meg Miguel, s a nagy kikötő felé intett. – Ugye mondtam, hogy jó lesz sietni! Jön a partőrség!
A horgonyzó teherhajók mögött ágyútornyokkal, rakétákkal felszerelt, légpárnás őrhajó bukkant elő, és a zátonysziget felé száguldott.
Kora délután volt, párás, fullasztó hőség. Peter nem érezte magát különösebben rosszul, de nagyon jól sem. Fent a csónakházban lezuhanyozott és átöltözött. Miguel is feljött, és megebédeltek. Ebéd után Peter a telefonhoz ment, és először Angel professzor lakását hívta fel, a hívás kicsengett, de senki se vette fel a kagylót. Még néhányszor kísérletezett, azután abbahagyta. A kórházi ügyeletet hívta fel, gondolván, hogy a professzorék talán ott lehetnek, de itt sem volt szerencséje: az ügyelet készüléke állandóan foglaltat jelzett.
– Mellé tették a csibészek! – bosszankodott Peter, végül dühösen lecsapta a telefont, kirohant a garázsba, és a Forddal jött elő.
– Felmegyek, megnézem, mi történt velük! – szólt Miguelnek.
– Én meg lemegyek a faluba, senor Pedro! – mondta a mexikói.
Mariáék lakását elkerülte, egyenesen a kórházi bejárathoz hajtott és ott parkolt. Nem kellett csengetnie sem, mert egy katonai mentőautó állt a nyitott főbejáratban. A kitett hordágyon, pokróccal nyakig betakarva szeplős, vörös hajú férfi feküdt. Két dudoros fejű ápoló ácsorgott mellette.
„Én is így nézhettem ki, mikor idekerültem” – gondolta Peter, amikor az ápolók mellett besétált az előcsarnokba. A bal oldali folyosón egyenesen Angel professzor dolgozószobája felé tartott. Örült, hogy senki sem kérdezte meg, hová megy, amikor hirtelen kinyílt előtte egy ajtó, s egy ápolónő rontott ki rajta. Összeütköztek: egy tálcányi hőmérő, csipesz, pohár repült szanaszét és tört szilánkokra a padlón. A következő pillanatban pedig egy kipirult arcú, karcsú teremtés csimpaszkodott Peterre. Ira volt.
– Hát... te vagy az, Peter?! Nem tudsz vigyázni?! – csivitelte. – Úgy hallottam, leköltöztél a félnótás Mikihez a csónakházba! Igaz? Ma is kerestelek, azt mondták, az öregékkel ti is kimentetek horgászni a lagúnára! De most mennem kell, sajnos még szolgálatban vagyok! Láttad azt a vörös srácot a kapuban? Jól kikészült szegény, most őt kell leápolnom, mire az öreg visszajön és kezelésbe veszi. De nyolckor lejár a szolgálatom, és hazamegyek! Ugye meglátogatsz?
Peter zavarodottan téblábolt Ira körül, segített összeszedni az összeütközés maradványait.
– Már én is kerestelek! – mondta. – A lakásodon is. Hol voltál?
– Behívtak pár napra a Zónába! Miért nem érdeklődtél utánam telefonon? Az ügyelet megmondta volna, hol vagyok!
– Én most – folytatta Peter – tulajdonképpen őket keresem! A professzort, Mariát meg a két ápolót. Nem tudod, mi történt velük? Nem sebesültek meg?
– Ja úgy, értem már, mire gondolsz! – nevetett Ira. – Ne izgulj, semmi bajuk sem történt! Csak nem Mariáért aggódsz ennyire? Másfél órája beszéltem velük, itt a kórházban! Akkor jöttek be a lagúnáról. Láttad Mariát a gumiruhában? Mit szólsz az isteni alakjához? Átöltöztek, és mind a ketten elrohantak a Zónába. A két fickót nem láttam, de az öreg zengett valamit, hogy semmi különös nem történt, csak feltört egy hőforrás a Halottak Szigetén, az gőzölög fel a kútból, és akkora gombafelhőt fújt fel, mint egy atombomba…
– Mi is láttunk mindent – jegyezte meg Peter. – A közelben horgásztunk Miguellel. Hát akkor... örülök, hogy nem történt bajuk! Holnap bejövök kontrollvizsgálatra, majd találkozom velük.
Ira búcsúzott.
– Most már igazán mennem kell, Peter! Hat harmincra visszajön az öreg Mariával, és megmütik azt a vörös fiút. De este igazán eljöhetnél, beszélgetnénk egy jót, hisz még jóformán be se mutatkoztunk egymásnak.
Ira megcsókolta Petert, és elrobogott a műtő felé. Peter tétova léptekkel a kijárat felé indult. Az ápolók udvariasan utat engedtek neki. A vörös hajú sebesült csukott szemmel, csendben feküdt a hordágyon.
„Csak nem halt meg?” – gondolta Peter, és a kocsijához sietett.
Ira váratlan előkerülése igazi örömmel töltötte el. „El is megyek hozzá! Miért ne mennék?! Hisz olyan kedves hozzám, miért ne barátkozhatnánk össze? De hát a lehallgató! Hátha ő sem volt őszinte hozzám? Hátha ő is beavatott – vagy talán csalétek?! Eh, túlságosan kikészültek az idegeim! Mindenkitől félek, mindenkiben ellenséget gyanítok!”
A parti főút kereszteződésénél az utolsó századmásodpercben adta meg az elsőbbséget egy balról felbukkanó hatalmas katonai teherautónak. A Ford első lökhárítója a megállás végén súrolta a hatalmas Studebaker oldalát, amelynek vezetője nem is fékezett, mert nem vette észre a Fordot, elvégre neki volt elsőbbsége az áthaladásnál. A jobboldalt ülő katona viszont kihajolva, üvöltve rázta az öklét hátrafelé, Peternek címezve.
– Igazatok van! – dörmögte Peter, hátratolatott, félreállt, és pihent néhány percet, csukott szemmel a kormányra dőlve.
Amikor lehajtott a csónakházhoz, Miguelt nem találta otthon.
„Jól leissza magát, hogy megbékítse az isteneit! – gondolta. – De én mit csináljak? Hogyan nyugtassam meg saját magamat? Eh, ebből elég volt!”
Kisétált a móló végére a horgászstéghez. Északnyugaton, Tollaskígyó háborgatott zátonyszigetén változatlanul pipálta fehér gőzgomolyait az új gejzír. Látszólag csendes alkonyat készülődött. Egyetlen halászcsónak se volt kint a vízen, a levegőben viszont annál mozgalmasabb volt az élet: két-három percenként repülőrajok húztak el a Tarabasca fölött.
Csak a Palenque volt a jachtkikötőben. Peter beszállt a vezetőkabinba, és körülnézett. Minden rendben volt, a tank csaknem tele üzemanyaggal. A horgászfelszereléshez sem nyúlt senki, a tatról vízbe engedett haltartóban élénken villogtak a csaliszardellák.
Visszament a csónakházba, lefeküdt és gondolkozott. Fél kilenckor kijött és körülnézett. A szél nyugatira fordult, végigterítette a gejzír gőzpáráját a lagúnán. Az egész Tarabasca gőzpárába burkolózott.
Hátrament a garázsba, zsebkésével leszerelte a falról Miguel régi, légypiszkos térképét a lagúna bejáratának környékéről, amelyen szaggatott vonalakkal a zátonyok és akadok is jelezve voltak. Összehajtotta a térképet, és bezárva a garázst, távozott.
Bár fullasztó meleg volt, a jachtban magára vett egy vékony, vízhatlan anorákot, és még egyszer átvizsgálta a műszereket. A felszíni radar működött. A vészvilágítást sem kapcsolta be, csak a radarra, a mélységmérőre és a memóriájára bízta magát. Eddig négyszer-ötször volt kinn Miguellel a Tarabasca kapuján kívül. Tudta, hogy az éjfélig tetőzőben lévő dagályban az alacsony merülésű kis hajóval akár nyílegyenesen is kifuthatna a Karib-tengerre. De tovább sem lesz gondja, hisz egy részletes közép-amerikai hajózási térkép volt előtte a vezetőkabinban, úgyhogy csak az iránytűt és a sebességmérőt kell majd figyelnie.
Lassan indított, és utána is minimális sebességgel haladt a sűrű ködpárában. Észak felé tartva, keresztben átvágott a lagúnán, és csak közvetlenül a túlpart előtt fordult kelet felé, a Tarabasca-bejáró irányába. A radart előre és jobbra irányozta, így haladt előre lassú, halk menetben a nagy kikötő és a kiürített halászfalu előtt, csaknem a túlsó parthoz tapadva. A falu helyén már megkezdődött az építkezés, de most ott is csend volt, és nyugat felől változatlanul sűrű ködpára gomolygott a lagúnán az öbölkapu felé.
A legészakibb horgászhely, a Kis-Barrakuda-akadó felé vette az irányt. A világítótorony tizenkét kilométernyire lehetett tőle délnyugatra, és éppen keletészakkeletnek akart fordulni, amikor erős motorzúgást hallott. Körkörös vételre kapcsolta a radart, és azonnal leállította a motort. A zaj felülről jött a ködben, és egyre erősödött: helikoptertől származott. Még jobban felerősödött, és egyszerre a ködön is áthatoló sárga fénykupola vette körül Peter hajóját.
– Palenque jacht, állj! Állj! – hangzott felülről az erős mikrofonhang. – Ellenőrzés! Horgonyozzon le!
– Hisz már rég leálltam! – dörmögte Peter bosszúsan, keze előbb az indítófogantyú felé nyúlt, de utána mégis a horgonylánc-automatika gombján állapodott meg. A ködön át most már észrevette a feje fölött a fénykupola tetején lebegő-óriási helikopter sziluettjét. Sincon-3-as tengerészeti gép volt, amelyről kötélhágcsó vágódott le a Palenque fedélzetére, pár perc múlva pedig egy géppisztolyos, bőrruhás partőr ereszkedett le rajta, és benyitott Peterhez a vezetőkabinba.
– Jó estét, senor Shelton! – köszönt a jövevény.
– Jó estét, őrmester! – fogadta Peter. – Jó, hogy jön, legalább nem leszek egyedül! Ez a csibész Miguel elkódorgott valahová, biztosan a kocsmába! Pedig ma este jó harapás lesz az akadókon.
– Ilyen nagy ködben indult horgászni, senor Shelton? – kérdezte a barátságos képű, nagy orrú, lassú beszédű őrmester. Peter ráismert: ezzel az őrmesterrel beszélgetett az égő halászfaluban pár nappal ezelőtt.
– És az a félnótás nem világosította fel senor Sheltont, hogy éjszakai horgászati tilalom van az egész Tarabascán, a tengerpartot is beleértve? Kivétel nélkül mindenki számára?!
– Ne bántsa a barátomat! – mentegetőzött Peter. – Biztosan mondta, csak én elfeledkeztem róla! Tudja, délután is kint voltunk a lagúnában, a Csontakadónál. De akkor kitört az a gejzír, és nem tudtunk tovább horgászni, mert az a gügye fickó úgy beijedt az „istenek haragjától”, hogy tucatszám szórta magára a kereszteket! Iszik egy kortyot, őrmester? – Peter a kormányrekeszből előhúzott egy üveg whiskyt, poharat, és megkínálta a marcona katonát.
– Várjon, senor! – dörmögött az őrmester. – Most még szolgálatban vagyok. Előbb intézzük el a hivatalos ügyeket!
Levette derékszíjáról a rádiót, és adásra kapcsolt.
– Halló, Alligátor! Itt Moszkitó! Jacht azonosítva! Visszafordul. Hazakísérem! Küldjétek értem kocsit a 12/3-as kereszteződéshez. Vétel. Oké! Addios, Moszkitó!
– Indítson, senor Shelton! Menjünk haza. Lejárt a szolgálatom, így ha megengedi, hazakísérem. Úgyis éppen hazafelé tartottunk, amikor elcsíptük, hehehe! Most már megkínálhat abból a szíverősítőből.
Hamarosan kikötöttek a jachtkikötő mólójánál. Az őrmester segített kikötni, és zseblámpafénynél farkasszemet nézett a haltartóban Pepitóval, a tarka sügérrel.
– Ne aggódjon, senor Peter, nem jelentem fel. Hisz nem is történt semmi, igaz? Ezután ne jöjjön ki éjjel, de egyedül nappal sem! Még nem olyan régen van itt a Tarabascában, és könnyen baj érheti. A Kis-Barrakuda nagyon jó hely, de ott is minden előfordulhat.
Peter felkísérte vendégét az elágazásig, ahol már dohogó motorral várta Carlos őrmestert egy dzsip. Utána lebaktatott a csónakházhoz. Az ajtó előtt mintha gondolkodott volna valamin, észrevette, hogy még mindig a kezében szorongatja a jócskán kiürült whiskysüveget, amelyből ő maga egy cseppet sem ivott, meglóbálta és teljes erőből a falhoz vágta.
5.
Reggel olyan jól ébredt, hogy gyalog sétált fel a kórházba.
A főbejáratot zárva találta, csengetésére – mielőtt beengedte – félkarú, vén portás lesett ki a kémlelőablakon. Most is egyenesen Angel professzor dolgozószobája felé indult, és – furcsa módon – örült, hogy Ira nem toppant elébe. „Nem mentem el hozzá, igaza van, ha haragszik. Meg is érdemlem, gyáva fickó vagyok, aki még a sűrű ködben sem képes innen meglógni. De lehet, hogy így a jó...”
Az esti sikertelen kirándulás után nehezen tudott elaludni, még éjfél után is ébren hánykolódott, egyre szaporodó nyugtalanító kétségeivel viaskodva. Fültanúja volt Miguel részeg hazajövetelének, s amikor társa elcsendesedett, akkor tudott csak ő is elaludni. Reggel mégis frissen ébredt, és rászánta magát a kontrollvizsgálatra.
Bekopogott, majd válaszra se várva benyitott Frederik bácsi szentélyébe. A hatalmas dolgozószobában ragyogó kórházi fehérség és csillogás vette körül, a nagy ablakok redőnyein éles csíkokban szűrődött be a napfény. Angel professzor íróasztala fölé görnyedve iratok aláírásával foglalatoskodott. Peter láttán felállt, és túláradó szívélyességgel köszöntötte.
– Na végre! Nézd csak, Maria: megjött a mi kedves vendégünk, legkedvesebb páciensünk! Végre rászánta magát az első kontrollra! Foglalj helyet, Peter!
Peter szót fogadott, és Maria mellé telepedett, aki vakító fehér köpenyben a hosszú tárgyalóasztal végén ült, és cigarettázva orvosi folyóiratot tanulmányozott.
A professzor visszavonult íróasztala mögé, elővett a fiókból egy dossziét, és átnyújtotta feleségének.
– Tessék, Maria drágám – itt van a fiatalúr dokumentációja! Úgy látom, egészen jó bőrben van! Mégsem árt az óvatosság! Hármas kontrollt csináljatok: vérképre, csontvelőre és nyirokfolyadékra.
Maria átvette a dossziét, és visszaült Peter mellé.
– Tulajdonképpen elnézését kell kérnünk, Peter – szólalt meg. – Tegnap enyhén szólva udvariatlanok voltunk magával. Előbb meghívtuk a kirándulásunkra, utána meg se vártuk, csak elrohantunk. Amikor pedig bajba jutottunk, akkor is csak magunkkal törődtünk. Ne haragudjon, de amikor véletlenül kirobbantottunk odalent egy hőforrást, hát – hogy is mondjam – egy kissé pánikba estünk, így azután hiába kerestek bennünket a szigeten.
– Nem igaz! Nem magukat kerestük! – robbant ki Peterből. – Azt mondja, pánikba estek?! De arra még volt idejük, hogy visszategyék a kútra a rácsot, és még le is lakatolják?! Arra viszont már nem, hogy a szerencsétlenül járt negyedik társuknak legalább a holttestét felhozzák!
Maria élesen felkacagott.
– Maga megőrült, Peter? Miket beszél itt össze-vissza?! Hallottad, Frederik, mit képzel rólunk a pártfogoltad? Hogy mi odalent hagytunk volna valakit?!
Juant vagy Marcót talán?! De hisz Juan le sem jött velünk a labirintusba! Mindvégig ott ült a helyén, az Uxmal rádióskabinjában! Tartotta a kapcsolatot velünk és a Zónával. Hazafelé menet hívtuk magukat is, Peter, a Palenquét, de hiába, senki sem volt a rádiónál! Talán be sem kapcsolták?
Petert megdöbbentette Maria teljesen logikusnak tűnő magyarázata.
– Igen... lehetséges! – dörmögte. – Elnézést kérek, úgy látszik, kikészültek az idegeim... Bocsássanak meg, hogy ilyesmit egyáltalán feltételeztem! Ami pedig minket illet: viszamentünk, és én le is akartam ereszkedni a kútaknába, mert... csak három alakot láttunk feljönni, és nem tudtam őket azonosítani! Hogy ki az a három, aki megmenekült? Az a lehetőség, hogy a negyedik le sem ment, hanem mindvégig az Uxmalban rádiózott, eszembe sem jutott!
– Ó, de drága! – kiáltott fel elragadtatástól csengő hangon Maria. – Mondja ki bátran, Peter, hogy értem aggódott elsősorban! Hallod, Frederik? Nem meri bevallani! Mégiscsak derék fiú maga, Peter! Igen, ezt most komolyan jelentem ki, és arra kérem, bocsásson meg! Ha pedig még mindig nem hiszi el, amit mondtam, idehívhatom Juant és Marcót! Remélem, már meg tudja különböztetni őket.
A professzor felpillantott irathalmaza mögül, és helyeslően bólogatott. Peter és Maria egyszerre nevették el magukat, ugyanarra gondolva: Frederik bácsinak halvány fogalma se volt róla, mihez adja helyeslését.
Peter valamelyest lecsillapodott, és bár még mindig kételkedett Maria őszinteségében, lágyabb húrokat kezdett pengetni ő is.
– Nem szükséges! Úgyis találkozom velük, ha ma nem is, akkor később.
– Ugye megmondtam! – csattant fel váratlanul a professzor. – Megmondtam, kértelek, hogy Peterek felé menjünk haza! Az a pár percnyi kerülő nem számított volna, de megkíméljük Petert egy sor felesleges izgalomtól!
Peter megpróbálta lecsillapítani a kirobbanni készülő „családi” vitát.
– Frederik... Maria! Kérem, hagyják abba! Semmi értelme a további vitának! Én tévedtem, rémeket láttam! Az a fontos, hogy mind a négyen épségben megmenekültetek! Inkább arról mondjanak valamit, hogy tulajdonképpen mit kerestek a zátonyszigetnél! Mi van ott?
– A sziget alatt egy ősrégi folyosórendszer van! – felelte a professzor, rángatózó arccal, de teljesen higgadtan. – Valaha egy ómaja templompiramis „alagsorát” képezhette. Már többször átkutattuk, de eddig nem találtunk semmi érdemlegeset. Egy helyen repedésre bukkantunk, amely nagyon lassan tágul, talán 12-15 millimétert évenként. E repedés mögött sejtek valamit, a sziget titkát! Tegnap egy kis hatóerejű robbantással ki szerettem volna tágítani a nyílást, csak éppen annyira, hogy átbújhassunk rajta. Sajnos Juan rossz helyen fúrta a robbantólyukat, s a robbanás felfakasztott egy vastag hévízeret. Képzelheted, egyszeriben milyen melegünk lett odalent!
– Nemcsak elképzelem, tudom is! – jegyezte meg Peter. – Ugyanis megszondáztam a kútaknát.
– Ha nem a nehezebbik felszerelésbe öltözünk be, bizony puhára főttünk volna! – folytatta a professzor.
– Így megúsztuk annyival, mintha egy túlhevített szaunából másztunk volna ki!
Frederik bácsi közben végzett az aláírásokkal, az iratokat óriási aktatáskába gyömöszölte, és távozni készült.
– Gyermekeim, most magatokra hagylak! – jelentette ki mosolyogva. – Ne veszekedjetek tovább! – fenyegette meg Petert és Mariát. – A Zónába kell mennem, remélem, jó hírekkel várnak, és hamarosan átruccanhatunk az Ördög-hegyhez és a Szent Kúthoz, Chichén Itzába. Ott is készülődik valami. Ha jók lesznek a leleteid, Peter, velem tarthatsz. Jó lenne, ha mellettem lennél, amikor kiássuk azt a... még nem is tudom, mit!
Frederik bácsi monológja alatt Peter lopva figyelte őt is, a feleségét is: egyikőjükön sem látszott forrázásos vagy más sérülés nyoma, a búvárruhák jól megvédhettek őket. Maria ovális madonnaarca – nyilván az előbbi vita hevétől – kissé pirultabb volt a szokottnál, ajka duzzadtan vöröslött, haja királynői kontyban tornyosult.
Angel professzor futó csókkal köszönt el feleségétől, Petert hátba veregette, és kiviharzott a szobából.
Maria Peterhez fordult.
– Nos, mehetünk? Felkészült az „inkvizícióra”? – kérdezte mosolyogva.
Peter előbb a Frederik bácsi mögött bezárult ajtóra pillantott, azután furcsa dolgot művelt. Ránézett Maria köpenyének zsebére, ahol golyóstoll kupakja fénylett, saját ingzsebébe nyúlt, kivette a tollat, és gyors mozdulattal Maria köpenyzsebébe tűzte, a másik mellé.
– Igen, parancsoljon velem! – mondta közben nevetve. – Készen állok néhány csavarásra a nyújtópadon! Mellesleg már most kijelentem, hogy ártatlan vagyok!
Maria felvette Peter dossziéját, és az ajtóhoz suhant. Peter követte. A vizsgálóban Maria ráparancsolt, hogy vetkőzzön le egészen és feküdjön fel az asztalra. Ő maga közben átment a szomszédos röntgenszobába. A folyosó felőli ajtón bejött egy nővér: duzzadt ajkú, alacsony kreol nő vakító fehér köpenyben. Maria is visszajött, és utasításokat osztogatott neki.
– Vért veszünk, Ruth, vizeletet, utána csontvelőt, nyirokfolyadékot és szövetet. Helyi érzéstelenítéseket kérek a szegycsontba és mindkét lágyéktájra.
A vérvételnél Peter fel sem szisszent, de annál hevesebben reagált, amikor Maria szakavatott technikával a mellcsontjába vezette be a szondát. Az érzéstelenítés ellenére nagy fájdalmat érzett, száját összeharapta, egész teste ívben felrándult. „Ez valóban inkvizíció!” – villant át rajta. Maria csillapító mozdulattal tette a kezét Peter testére, Ruth nővér is hasonlóképpen igyekezett Petert mozdulatlanra leszorítani, amíg Maria kiszívta a szükséges csontvelőmennyiséget. Peter fájdalmas arccal pillantott fel rá: a csodálatosan szép szempárban meglepetésére most nemcsak együttérző szánalmat látott, hanem valami mást is – egészen különöset! Maria szemgolyói kidülledtek, pupillái kitágultak. De mindez csak pillanatokig tartott, Maria lassan kihúzta a szondát, és tartalmát kémcsőbe ürítette.
– Tudom, hogy nagyon fájt – mondta –, de sajnos ez nem megy másképp!
Peter tovább figyelte Maria arcát: az orvosnő ajka mintha hirtelen kicserepesedett volna, nyakán és halántékán a finom hajszéleken apró verítékcsöppek csillantak meg.
– Még két szúrást fog érezni a lágyékában, Peter! – szólalt meg Maria. – De ezek már egyáltalán nem fognak fájni! Jól tárja szét a lábát, de ne feszítse meg a combjait, hogy kitapinthassam a lágyékmirigyeket.
– Sajnos nem teljesíthetem a kívánságát, doktornő – felelte Peter kesernyés vigyorral. – Ruth nővér akkora adag zsibbasztót döfött belém, hogy ha kedvük van hozzá, akár ketté is fűrészelhetnének, mint az igazi inkvizíciósok! Nincsenek lábaim!
Maria most már valóban fájdalommentesen dolgozott, miközben Peter újra megfigyelte szemének különös átváltozását.
– Vidd a mintákat a laborba! – parancsolta Maria a nővérnek. – Holnapra csináljatok meg mindent!
– Mielőtt elmegy, nővérke – szólalt meg Peter –, kérem, segítsen felöltözni! Legalább ezzel tegye jóvá a vétkét!
Miközben Petert öltöztették, Maria fáradtan nyúlt el egy széken, és hanyatt dőlve, szétvetett lábbal, csukott szemmel pihent.
Amint Peter felöltöztetésével végzett, Ruth nővér gyorsan eltűnt. Peter a heverőn üldögélt, és aggódva pillantott Mariára.
– Rosszul van? Segíthetek valamiben?
– Köszönöm, semmiség az egész. Már rendben is vagyok. Úgy látszik, mégis megviselt a tegnapi „szaunázás”! – Maria most már mosolygott. – Holnap délután hívjon majd fel! Ha jók lesznek a leletek, Frederik kiviszi magát az expedícióhoz. Mára végeztünk.
Peter felállt, de mivel még mindig nem érzett maga alatt lábakat, vissza is csuklott.
– Megtanítana újra járni, doktornő?
Maria felnevetett, és szemében újra a megszokott csodálatos szépségű tüzek lobbantak fel.
– Bocsásson meg... természetesen! Várjon csak, így, kapaszkodjon belém, azután addig sétálunk körbe körbe, amíg újra meg tud állni a talpán! Egy... kettő! Egy... kettő! Látja, máris belejött! El is indítom az ajtó felé. Viszontlátásra!
Amikor az utolsó fordulónál a röntgenszoba ajtajához értek, Maria hirtelen az ajkára tette a mutatóujját, kinyitotta az ajtót, és bevezette Petert. Egymástól elszigetelt kis fülkékben itt különböző készülékek sorakoztak. Betuszkolta az egyikbe Petert, és leültette a vizsgálóheverőre, a fölöttük tornyosuló készülék alá. Azután térült-fordult: kitett az ajtóra egy „VIGYÁZAT! SUGÁRVESZÉLY!” feliratú táblát, bekapcsolt egy piros lámpát is, majd belülről bezárta az ajtót. Visszament Peterhez, magukra reteszelte a vizsgálófülke ajtaját is, és felvillantott egy kis sárga fényű lámpát.
– Itt nyugodtan beszélgethetünk! – mondta. – Ez az egyetlen hely, ahol nem tudnak bennünket lehallgatni!
Amint ráeszmélt helyzetükre, Peter ösztönös mozdulattal Maria derekához nyúlt, és magához akarta vonni. A nő azonban elhárította mozdulatát, méghozzá olyan hevesen, hogy a deréktól lefelé még félig zsibbadt férfi a padlóra esett.
– Nem egészen így képzeltem el az első „magánbeszélgetésünket”, Maria! – jegyezte meg keserűen, a padlón görnyedve, még mindig sajgó mellcsontját tapogatva.
Maria felsegítette a heverőre.
– Ne haragudjon! Igazán kérem, Peter, ne haragudjon! El sem tudja képzelni, mennyire örülök, hogy végre nyugodtan beszélgethetünk! Mondja: mit akart azzal a golyóstollba csavart levéllel? A kérdéseivel?
A lehallgatórendszert akarná semlegesíteni? Kár a fáradságért, ne is törje rajta a fejét, lehetetlen! Ez egy óriási apparátus, számítógépes vezérléssel, több száz embert érint, naponta készülnek a jelentések, és a fontosabbakat Frederik mind átnézi!
– De az isten szerelmére! – tört ki Peterből. – Tőlem mit akar még megtudni? Megmondtam... leírtam magának már a múltkor, hogy nem tudom, hol van a csillagemberek állítólagos bázisa!
– Peter, kérem, hallgasson meg! – könyörgött Maria. – Nincs sok időnk: tíz-tizenöt percnél tovább nem bújhatok el itt magával még röntgenvizsgálatok ürügyén sem! Ettől függetlenül ezután gyakrabban „lesz szüksége” röntgenkontrollra! Érti? Majd kitalálok valami ilyesféle variációt a leleteiből! A röntgenszoba az egyedüli hely ebben a pokolban, ahonnan nem jut el az erősítőkhöz a lehallgatók adása! Maga talán kint a csónakháznál akart elszigetelt helyet csinálni?
– Igen. Eszembe jutott valami a középiskolás fizikai tananyagból – dünnyögte Peter. – Kolumbusz tojása, illetve Faraday kalitkája! Leföldelt drótketrec, az adó hullámhosszánál kisebb szövésű dróthálóból! Ezért építettük újjá Miguel galambházát új fémhálóból, többek között.
– Ötletnek nem rossz – simított végig Peter fején Maria –, de kétlem, hogy beválna! Harminc kilométeres körzetben odakint mindenütt rejtett erősítők vannak, sajnos nem tudom, hol és milyen elosztásban!
Mindenesetre itt ez a röntgenszoba biztos hely! Néha hozzá tudok jutni a szalagokhoz, és többször is leellenőriztem, hogy ami itt elhangzik, nem kerül rá a szalagokra! De nemcsak a tökéletes szigetelés miatt jó.
Mit gondol, hogyan beszélgethetnék én magával a félnótás mexikói galambházában vagy bárhol a lagúnában? Juan, Marco meg néhány fickó folyton körülöttem ténfereg! Azt hiszi, Peter, bennem nincs lehallgató? Nézze meg a tarkómat! Igen... az ott! Ezt még ő, Frederik operálta belém saját kezűleg! Akkoriban még nem reszketett a keze!
– Még mindig nem felelt az első kérdésemre, Maria! – csökönyösködött Peter. – Mit akar tőlem a férje, Frederik?! Mi a szándéka, mi a célja velem?! Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy rosszat forralna ellenem! Hiszen ő támasztott fel a sugárhalálból. Igaz, elég ijesztően néz ki, mint egy Frankenstein, mégis...
Maria Peter mellé simult, átkarolta a vállát, és tovább beszélt:
– Miért nem hisz nekem, Peter? Hogyan győzzem meg arról, hogy ő – Frederik – jóformán már nem is ember, hanem egy széteső, elhasználódott emberroncs! Tulajdonképpen már csak az agya eredeti... az övé, Alfréd Engelé! Igen: jól hallotta, amit mondtam!
Megvolt rá az oka, hogy megváltoztassa a nevét egyetlen betűvel. De már az agya is bomlófélben van a központi és vegetatív idegrendszerrel együtt. Csaknem minden létfontosságú szerve idegen, átültetett. Normális ételeket nem ehet, én táplálom őt különleges tápoldatokkal és zselékkel. „Főzök neki”, mint hű feleségéhez illik, hahaha! Különben mit gondol, Peter, hány éves a maga atyai barátja?
– Fogalmam sincs – felelte Peter. – Várjon csak... apám 79 éves korában halt meg tavaly. Úgy rémlik, mintha annak idején említette volna, hogy Alfréd bácsi jó tíz évvel idősebb nála.
– Így is van! – kiáltott fel Maria. – Kilencvenhárom éves volt február 17-én. Ezt az igen hosszú életkort, ilyen látszólag aktív fizikai és szellemi állapotban, csakis annak köszönheti, hogy sorra alkalmazta saját magán szinte valamennyi rehabilitációs, szervátültetési módszerét, találmányát! Ha nem tudná, Peter, Frederik a modern rehabilitációs szervátültetés megteremtője és legnagyobb specialistája, ő oldotta meg először az immunreakció tökéletes, lokális kiküszöbölését. Csak az agyátültetés titkát és módszerét nem tudta még megtalálni, pedig az utóbbi években már az egész zónabeli kutatóstáb jóformán csak ezen dolgozik! Legnagyobb problémájuk nem is magának az agynak fiziológiai átültetése, azt már rég megoldották, hanem az elöregedett „régi agy” információtartalmának „átszivattyúzása” az átültetett, előzőleg „kiürített” fiatal agyba! Érti már, Peter, miről van szó? Ezzel a módszerrel szeretné meghosszabbítani az emberi életet, gyakorlatilag egészen a halhatatlanságig! A fiatal donorokat pedig lombikszületéssel, illetve gyorsított klónozással akarná tömegesen előállítani! Szerencsére ettől még messze vannak. Frederik maga már nem vehet szikét a kezébe, az egész teste teljesen instabillá vált, így ő már csak cinkostársai, tanítványai vagdalkozását figyelheti, hogy kielégítse gonosz, szadista szenvedélyét!
– Nem tudom elhinni! – sóhajtott fel Peter. – Mondja csak, Maria, engem ki műtött?! Ő?
Maria élesen felkacagott.
– Ha ő lett volna, maga már rég nem élne, Peter! Természetesen én! Amióta így szétesett az idegrendszere, minden nehezebb műtétet én végzek, ő csak topog mellettem, és a parancsait osztogatja!
Peter felkiáltott:
– Úgy? Szóval maga tette belém ezt az átkozott immunpacemakert is! Természetesen az ő parancsára, igaz?! De hát mi közöm nekem magukhoz... az egész „rehabilitációs” vagdalkozásukhoz?! Miért akarnak őrületbe kergetni ezzel a fejembe varrt poloskával?!
Peter öklével verte a saját tarkóját, Maria megpróbálta lefogni, mire mindketten a padlóra zuhantak. Maria testi közelsége Petert újra átölelő mozdulatokra késztette, úgy érezte, a zsibbadás már eltűnt a testéből, Maria azonban most is ellenállt.
– Ne... Peter! Hagyjon békét!... Nem lehet! Most még nem. Majd később, ha... minden megváltozik körülöttünk! Én a maga kérdéseire nem tudok válaszolni! Kérdezze meg tőle, Frederiktől, miért kaparintotta meg magát!? Attól a szadista orvos szörnyetegtől, aki nyolc éve engem is ideláncolt maga mellé! Amikor ide csábított, sejtelmem se volt róla, ki ő valójában! Kedves volt hozzám, örültem a ragyogó állásnak, a karrierlehetőségnek, és amikor feleségül kért, nem mondhattam nemet. De már nem bírom sokáig, Peter! Kérem, segítsen elszabadulnom innen! Mással... másokkal is próbálkoztam már, kértem a segítségüket, de egyikkel sem mentem semmire. Csak a testem kellett nekik, más azután nem érdekelte őket! Rá is fizettek: Frederik kivétel nélkül mindegyiket megölte! Most már csak a szívük, veséjük, májuk és a végtagjaik „élnek” tovább a dudoros fejű „androidokban”... Sőt, az agyuk sem veszett kárba: nagyon sok agyra van szükség az információátszivattyúzási kísérleteknél! De maga... maga más, Peter! Rögtön megéreztem, amint elém került a műtőasztalon! Könyörgök: segítsen elmenekülni innen! Frederik néhány hónappal ezelőtt végérvényesen ráébredt, hogy menthetetlenül közeledik a halál felé... az agya miatt. Mivel szétbomló agyát még nem pótolhatja új, fiatal aggyal – eddig egyetlenegy kísérletük sem sikerült! –, elhatalmasodott rajta a halálfélelem és új mederbe terelte eddigi szadista őrültségét. Előásta a maga apjával folytatott régi levelezését arról a mezopotámiai expedícióról, és felfedezte az azonosságot a mezopotámiai csillagember-űrhajósok spiráljele és az ördöghegyi relief és naptárkő spiráljelei között! Amikor pedig 400 évvel későbbi, a Chichén Itza-i Szent Kútra utaló legendatöredékeket is talált, kiformálódott benne a valahol Közép-Amerikában rejtőző, évszázadokat átélő, tehát gyakorlatilag halhatatlan Csillagember-Tollaskígyó fantasztikus rögeszméje!
– Én pedig kapóra jöttem neki apám levelével... a „Cherchez á l'ouest”-tel! – dörmögte Peter.
– Frederik még itt sem állt meg – folytatta Maria –, kiagyalta, hogy a maja újbirodalom Chichén Itza-i fénykora után újabb 400 évvel is előjött a tengerből az ő Csillagember-Tollaskígyója, mégpedig itt a Tarabasca lagúnánál! A Halottak Szigetén keresi ennek a harmadik visszatérésnek a nyomait, bizonyítékait! Pierre Dumas néven hiába kerestette magát az egész világon, most pedig, amikor a véletlen kezére adta Peter Sheltont, elhatározta, nem engedi ki a markából, és kiszedi belőle a bázis titkát! Most már talán elhiszi magának, Peter, hogy nem ismeri a bázis pontos helyét, és egy ideig talán még életben hagyja. Az is lehet, hogy igénybe veszi a maga segítségét is a további kutatásban. De amikor már nem lesz szüksége magára, Peter, kíméletlenül elpusztítja! A Halhatatlan Tollaskígyó titkának megszerzésén kívül most már minden más cél megszűnt Frederik számára! Minden hivatalos főorvosi teendőjét a helyetteseire bízta, ő már csak a régészeti kutatásokkal foglalkozik. Felettesei, a vezérkar és a biztonsági szolgálat hagyják, mert esetleg ők is profitálni remélnek valamit belőle. Minden támogatást megkap: majd meglátja, milyen óriási műszaki apparátust vonultattak fel neki az Ördöghegynél és a Szent Kútnál! A Zónában egyelőre le is álltak a tömeges „rehabilitációs” munkával, annál is inkább, mert a keretek feltöltődtek.
Peter távolabb ült Mariától, és a fejét tapogatta.
– Innen nem könnyű megszökni, Maria! – mondta. – Tegnap este a nagy ködben elindultam a Palenqué-vel, vissza akartam menni északra, a Venaderos-táborba. A hajót természetesen visszaküldtem volna. A partőrség helikoptere elkapott, és visszakísértek. Csak egy fél üveg whiskynek köszönhetem, ha az őrmester nem jelent fel. De hát mindegy: hisz a fejemben itt volt a poloska, úgyhogy feljelentés nélkül is rájönnek, mi történt.
– Máskor meg se kíséreljen ilyet, Peter! – simult hozzá újra Maria. – Előbb időt kell nyernünk, és alaposan megválogatnunk a kínálkozó lehetőségeket! Az egész Tarabasca katonai terület, a hadsereg állandó készültségben van, és senkit, semmiféle járművet nem engednek ki a lagúnából! Peter, hallgasson rám! A következő feladatok várnak magára: először is el kell hitetnie Frederikkel, hogy igenis van titka! Tudja, hogy hol rejtőzik a csillagemberbőrbe bújt Tollaskígyó! Csak ezzel hosszabbíthatja meg mindkettőnk életét! Bár ő maga szemlátomást gyengül, mondhatni haldokljk, de az egész apparátus, amit létrehozott és kézben tart, hibátlanul és kíméletlenül működik! Igyekezzen nélkülözhetetlenné tenni magát mellette a kutatásban! Csináljon neki hamis jeleket, nyomokat, vezesse tévutakra, és ha alkalmat talál rá, ölje meg! Ölje meg lelkiismeret-furdalás nélkül! Lehetőleg jól kitervelt, biztos módot válasszon! Legjobb lenne egy véletlen szerencsétlenség az ásatásoknál! Nehéz dolga lesz, mert nemcsak a dudoros fejű pribékjei őrzik: neki magának is hatékony biológiai védőszervei vannak.
– A fején, a dudorokban? – kérdezte Peter.
– Honnan tudja?! – csattant fel Maria.
– Sehonnan. Csak sejtettem. Még az elején, amikor idehoztak, véletlenül tanúja lehettem egy „balesetnek” a kikötőben, amelynek kimenetelére akkor sem találtam magyarázatot.
Maria felállt, és karórájára pillantott.
– Letelt az időnk, Peter! Gyorsan vetkőzzön le, csinálnom kell néhány felvételt!
A röntgenfelvételek után Maria az öltözködésben is siettette páciensét.
– Várjon, mindjárt kiengedem! Én még itt maradok.
Kituszkolta Petert a folyósóra, és bezárkózott.
Most már érezte a lábait, de a mellcsontja még mindig sajgott. A kapu alatt meglátta a telefont, és felhívta a csónakházat. Hosszú kicsengés után szólalt meg a várt dörmögő hang a vonal túlsó végén.
– Halló, Miguel?! Ide figyelj, amigo! Itt vagyok a kórház kapujában. Gyalog jöttem fel, de most nagyon fáj a lábam, annyi zsibbasztót szúrtak belém, hogy alig tudok járni! Gyere fel értem a Forddal!
– Maris megyek, senor Pedro! – mondta a mexikói.
Kiment az épületből, és odakint próbálta, erőltette a járkálást. Tíz perc múlva megjött Miguel a kocsival.
– Köszönöm, hogy értem jöttél, amigo!
– Senor Pedróért a világ végére is elmennék! – vigyorgott a mexikói. „Marco is így nézett a professzorra!” – villant át Peterben a hasonlóság.
Miguel biztos kézzel vitte a kocsit lefelé a szerpentinen. Peter rápillantott, és megkérdezte:
– Mondd csak, amigo, hogyan működnek a fejedben azok a szerkentyűk, amiket Don Angelo operált beléd? A dudorokban? Hogyan érzed meg, ha valami közeledik feléd?
– Zúgni kezd a fülem, senor Pedro! – vigyorgott Miguel.
– Aztán a sötétben is látsz? – folytatta Peter a faggatást.
– Igen. Olyan vörös színben látok mindent! Egyszer azt mondta Don Angelo, hogy delfinfület kaptam a fejembe meg denevérszemet!
Ezen mindketten jót nevettek, és Peter nem kérdezősködött tovább. Miguel megállt a csónakház előtt. Peter kiszállt, és északnyugat felé nézett: a Halottak Szigetén a kitört hőforrás már csak egészen halványan gőzölgött.
A mexikói visszament a Forddal bevásárolni a szupermarketba. Peter a garázsba ment. Miguelnek itt amolyan ezermesterműhelye volt. Azt a szekrényt nyitotta ki, ahol a villanyszereléshez szükséges szerszámok, műszerek voltak. Hamar megtalálta, amit keresett, egy kis doboz nagyságú műszert. Zsebre vágta, és visszament a csónakházba.
A konyhában leakasztotta a falról Miguel ócska tükrét, bement a fürdőszobába, és bezárkózott. A mosdó tükre elé állt jobb kezével tarkójára helyezte a műszerdobozt, tologatta, mozgatta, bal kezében pedig a kézitükörrel megpróbálta befogni a műszerskálát. Hirtelen eszébe jutott valami: beszélni, énekelni, fütyülni kezdett... Perceken át űzte ezt a különös színjátékot! Amikor megelégelte, kiment és a helyére tette Miguel tükrét.
A szobájában folytatta a játékot: felkattintotta a villanyt, és a műszert a falicsatlakozóból kiindulva végigvezette a falban húzódó vezeték fölött. A műszer mutatója nagyot lódult, jelezvén a vezeték feszültségét.
Még egy próbát csinált: az asztalra tette a táskarádiót, bekapcsolta, és mellé tette a műszert. A mutató itt is kilengett, természetesen jóval alacsonyabb feszültségen, mint a falivezeték fölött.
Ezután a műszert visszavitte a műhelybe, majd körülnézett a hűtőszekrényben: mit lehetne ebédelni? Végül úgy döntött, megvárja Miguelt, hátha főz valamit.
Odakint fullasztó hőség volt, s bár az esős évszak csak másfél hónap múlva volt esedékes, az északkeleti látóhatáron vastag, tintafekete felhővonulat tornyosult. A rádióból felhangzó időjárás-jelentés szerint a Cora nevű hurrikán áthaladt Kuba nyugati csücske fölött, és dél-délnyugat – tehát Yucatán – felé tart. „Bár ide jönne, és söpörne el mindent! – gondolta Peter keserűen, és lefeküdt az ágyára. A Mariával folytatott magánbeszélgetés semmit sem segített rajta, sőt tovább fokozta meglévő kétségeit. – Csak jók legyenek a leleteim! Ha nem lehet megszökni, hát jó: folytatjuk tovább a játékot! Mindenképpen el kellene jutnom a professzorral az ásatásokhoz! Most már én is a végére szeretnék járni a Csillagember-Tollaskígyó titkának!”
Miguel csak akkor ébresztette fel, amikor az ebéddel is elkészült. Ebéd után kimentek a mólóra, és bevetették a fenékhorgokat. Nyomott, szélcsendes idő volt, szemben a Tarabasca túlsó partja fölött a távoli felhőhegylánc egyre vastagodott. A halak is megérezték a közelgő időváltozást: egész délután csak néhány márnát és lepényhalat fogtak.
Sötétedés előtt, amikor már szedelőzködtek, Peter kiáltást hallott a csónakház felől.
– Halló, Peter! Ott vagy?
Ira volt.
– Megyek már! – kiáltotta vissza Peter.
– Menjen csak, senor Pedro! – biztatta vigyorogva Miguel. – Majd én mindent elrendezek. Ha szükségük lenne valamire, csak szóljon ki nekem a konyhába!
– Az ígéret szép szó, ha betartják, úgy jó! – fenyegette meg Petert kacagva a vendég. – Továbbá: Ha Mohammed nem megy a hegyhez, a hegy jön Mohammedhez!
6.
Irát tizenegy óra körül vitte haza Peter a kocsijával. Amikor visszafelé jövet ereszkedett a szerpentinen, szemben a lagúna felől olyan erős széllökések érték, hogy kis híján felborult. Lassított, és óvatosan jött le a csónakházig. Meglepetésére Miguel kint várta, és zseblámpával körözve integetett.
– Mi történt? Miért keltél fel, amigo?
– Riadó van, senor Pedro! – mondta izgatottan a mexikói. – Most telefonáltak a Zónából. Ránk jött a hurrikán!
– Mit szoktatok ilyenkor csinálni?
– Előbb biztonságba helyezzük a hajókat meg a csónakházat. Mindjárt idejön egy vontató a Zónából, katonákkal, elviszik a jachtot meg a csónakokat biztos helyre. Nekünk meg fel kell majd menni a partra, a vendégházakba! Jöjjön, senor Pedro, tegyük fel az ablakokra a védőtáblákat.
Az orkán már olyan erős volt, hogy csak kúszva tudtak kijutni az épület vízparti oldalára, ahol a falak tövében lerakott táblákat az ablakokra csatolták. Mire befejezték a munkát, dübörögve befutott egy hatalmas kétéltű vontató. Beszálltak a vezető mellé, és a monstrum a dühöngő orkánban végigment a mólón. Miguel kiszállt, lemászott a csónakokhoz, átkötötte őket a Palenquéhez, és ő maga is beszállt a jachtba.
A vontató közben egy oldallejárón a vízbe ereszkedett, és úgy manőverezett, hogy hatalmas platója a jacht alá kerüljön.
A vezető bekapcsolta a hidraulikát, s amikor a kapcsok a hajót a csónakokkal együtt befogták, a hatalmas jármű felemelkedett, és hátán a rakományával kiúszott a lagúnából! A mólón megállt és várakozott.
– Mit csináljunk a haltartókkal?! – kiáltotta Peter Miguel fülébe. – Elviszi őket a vihar!
Miguel leereszkedett a hullámverésben vergődő ketrecre, és kinyitotta a tetején a csapóajtót. Pepito, az óriás sügér már annyira megbarátkozott velük, hogy etetést remélve feljött a nyíláshoz. A sötétben is jól látták csíkos testét, tátogó kopoltyúit. A mexikói visszamászott a partra, és Peterrel egyesült erővel a fenékre süllyesztették a nyitott ketrecet.
Fenn a csónakháznál Peterek kiszálltak, a vontató pedig elindult rakományával a Zónába.
Körüljárták a csónakházat, mindent lerögzítettek és bezártak. Amikor mindennel végeztek, beszálltak a Fordba, és felhajtottak a vendégparkba, Peter volt bungalójához.
– Mit gondolsz, amigo, ezt a kéglit nem viszi el a vihar a fejünk felől? – aggodalmaskodott Peter, amikor mindketten fáradtan elterültek a rég nem használt luxuslakosztályban.
– Ezek itt mind nagyon erős épületek, senor Pedro! – nyugtatta meg a mexikói. – Sok hurrikánt kibírtak már, évente hármat-négyet is! Lent a csónakház még erősebb! De hát az a parancs, hogy ilyenkor mindenkinek fel kell jönni az alsó út fölé, a magas partra.
– Remélem, nem fog sokáig tartani! – sóhajtott fel Peter, és ültében azonmód el is aludt.
Másnap, késő délelőtt a szokatlan csendre ébredtek fel. A hurrikán elvonult, de az égbolt még nem volt tiszta, sűrű fátyolfelhő ragadt a Tarabasca-vidékre. Odakint a vártnál kisebb pusztítást találtak, leginkább a növényzet sínylette meg a vihart, és lépten-nyomon vízfolyások csörgedeztek a lagúna felé. Déltájban egészen kitisztult az idő, az egész Tarabasca-vidék gőzölgött a tűző napsütésben.
Lent a csónakház körül is vízfolyások, sár, törmelék fogadták Petereket, de az épületek kiállták a vihart. Miguel konyhakertje teljesen elpusztult, de a nyúlketrec és a baromfiudvar épen maradt. Kint a móló csúcsán viszont nagy pusztítást találtak: csak a stég és az ülések fémváza maradt meg, mind a két haltartó ketrec elsodródott.
Késő estig dolgoztak. Vacsora után, elfáradtan éppen arról beszélgettek, vajon Pepito idejében ki tudott-e úszni a ketrecéből, és visszajön-e a mólóhoz, amikor felcsengett a telefon. Peter vette fel a kagylót.
– Halló! Megvagytok még, Peter fiam?! – hallotta Angel professzor hangját. – Átvészeltétek a hurrikánt?! Szerencsénk volt, csak a keleti széle kapott el bennünket. A javát Dél-Yucatán kapta, de Guatemalának is jutott belőle. Az előbb telefonált Mendez őrnagy a hármas táborból, Peter! Telibe kapta őket, mindenük összedőlt és elázott! A nagy kutatóárok is megtelt vízzel, de utána, képzeld csak, Peter, mi történt, hirtelen leapadt! A víz lefolyást talált magának. Segített nekünk! Azt mondja az őrnagy, hogy valami egészen különös dolog van odalent! Mintha egy óriási méretű ősállat gerince heverne a gödör mélyén! Azt mondja, még nem lehet lemenni a sártól, de ha így marad az idő, holnap leengednek bennünket az emelődaruval! Megnézzük, mi van a gödör alján! Holnap reggel nyolc órára gyere fel hozzánk a kocsiddal, Peter! Marco majd beül melléd, és kihoz a Zónába. Ott vár ránk a helikopterem! Ne hozz semmit sem magaddal, minden szükséges holmi megvan a helikopterben. Várj csak: a legfontosabbról majd elfeledkeztem! A leleteid kitűnőek! Mind jók, egytől egyig!
Peter meglepetésében és örömében csak a professzor utolsó szavaira tudott reagálni.
– Tehát most már ihatok egy doboz sört, Frederik? – kérdezte izgatottan. – Éppen vacsora után vagyunk Miguellel, és azon töprengtünk, melyik löttyöt igyuk: a narancslevet vagy az ananászt? Holnap tehát kimegyünk végre az expedíciódhoz? Oké, reggel időben nálatok leszek. Kézcsók Mariának! Ő nem tart velünk?
– Sajnos Maria nem jöhet. Tudod, ha én távol vagyok, ő helyettesít engem mindenütt. Tehát minden rendben, Peter? Két doboz sört engedélyezek! De semmivel se többet, érted?! A viszontlátásra holnap reggel!
Peter elmondta Miguelnek, miről volt szó a telefonbeszélgetésben.
– De szívesen elkísérném, senor Pedro! – sóhajtott a mexikói. – De én nem hagyhatom itt a csónakházat. Van fegyvere, senor Pedro?
– Fegyverem? – csodálkozott Peter. – Hát hogyne volna! Nézd csak ezt a jó öreg finn kést, még a bárkám mentő felszereléséből való. Megbízható jószág, kitűnően lehet vele halat tisztítani!
– Miért nem vételezett revolvert? Itt mindenkinek jár szolgálati fegyver, még az ápolónőknek is! Nem baj, kölcsönadom az enyémet, én meg holnap vételezek egyet senor Pedrónak! Fűzze csak fel a derékszíjára, a kés mellé.
– Bírom a fahumorodat, amigo! – nevetett Peter. – A kedvedért magammal viszem! Bár kötve hiszem, hogy használni fogom valaha is. Ki a csodára lövöldözzek? Néhány napnál tovább úgysem igen leszünk távol...
– Don Angelo mostanában mindig nagyon siet! – jegyezte meg Miguel, és keresztet vetett. – Talán érzi, hogy az istenek már megszámolták a hátralévő napjait!
Peter előbb kérdezni akart valamit, de amikor meglátta a mexikói babonás áhítatba bódult ábrázatát, letett szándékáról. „Ugyan mit is kérdeznék róla ettől a szerencsétlen fickótól? Amit tudni szeretnék, azt leginkább tőle magától tudhatnám meg!”
Másnap reggel Marco is sietett. Olyan tempóban robogott át a Zónán, hogy Peter a kétoldalt elsuhanó épülettömbökön kívül jóformán semmit sem tudott megfigyelni. Nem mintha különösebben kíváncsi lett volna valamire a támaszponton, a delfinkutató állomáson kívül, de az a részleg messze a főúttól, a lagúna partján volt.
A repülőtér a Zóna nyugati felében már zajával jelezte közeledtét. Marco nem a főbejáraton hajtott be, hanem továbbment, egy mellékúton balra fordult, s egy sátrakkal körülvett térségnél állt meg. Amint kiszálltak, Peter felismerte ideérkezésének helyét. A helikopter-felszállóhelyen most egyetlen sárga-piros csíkos Si-Drynid-2-es gép várakozott. Potrohos óriásdarázs, lelapult forgószárnyakkal. Peter ismerte ezt a típust, illetve ennek harckocsi-elhárító katonai változatát. Ez a csíkos óriásdarázs különleges példány volt, törzsén ablakok sora vonult végig, és teljesen fegyvertelen volt.
Marco határozott léptekkel az egyik sátor felé indult. Peter követte. Marco belépett a sátorba, és jelentett. Peter csak szótöredékeket hallott, azután kirobbant a sátorból Angel professzor, átkarolta és bekísérte. Marco kijött és odakint várakozott.
A professzoron kívül két tiszt volt a sátorban. Tábori asztal mellett üldögéltek és teáztak. A professzor bemutatta őket Peternek, akinek jöttére hamar befejeződött a parancskiadás, s a két tiszt, akiknek nevére, arcára Peter később már nem is emlékezett, elköszönt és távozott.
Frederik bácsi felragadta tömött aktatáskáját.
– Mehetünk, Peter fiam! Sietnünk kell! Kevés az időm, tudod, nagyon kevés! Mindig rohannom kell, és sohasem fogy ki az elintéznivalóm! Mit szólsz a darazsamhoz? Ugye pompás jószág? Mindenhová vele megyek ásni! Nincs gondom a táborozásra: minden kényelem megvan a csíkos potrohában, csak egy tisztást kell keresni, ahol leszállhat!
A vaskos helikopter belső kényelme valóban tökéletes volt, nemcsak utazó-, étkező- és hálókabinok voltak benne, de laboratórium és raktár is, tele korszerű régészeti felszereléssel. Angel professzor végigvezette Petert a gépen, s mire visszajutottak a pilótafülke mögötti jó kilátású utazókabinba, már jóval túl voltak a Zónán, és az Usumacinta folyó völgye fölé közeledtek. Az alattuk elsuhanó kukoricaföldek és ültetvények elszomorító látványt nyújtottak. A hurrikán valósággal letarolt minden növényzetet. Ötszáz méter magasságban repülték át a folyó nagy kanyarját, utána a pilóta délnyugat felé fordult. A folyó felduzzadt a hurrikánban, és a nagy U kanyar egyetlen agyagossárgás vizű tóvá alakult.
Peter érdeklődéssel figyelte a nagy tó után alájuk rohanó dombvidéket, majd a felbukkanó Palenque romvárosát, amelyen szintén otthagyta névjegyét a hurrikán. A legtöbb rekonstruált romépületet megrongálta a vihar, és egyetlen embert sem láttak a nagy turistaforgalmú ómaja romváros környékén.
– Remélem, az „űrhajós-főpap” mozaikja épen maradt! – jegyezte meg a professzor. – Látod, Peter, őt eddig még számításba se vettem! Hátha őrajta is el van rejtve valahol egy spirál? Bár nem hiszem: egyrészt alaposan átvizsgálták már, de különben sem illik a mi képünkbe! Ő legalább száz-százötven évvel régebbi, mint a mi Űrhajós-Tollaskígyónk névjegyei a reliefen és a naptárkövön!
– Hol van az Ördög-hegy? – szólalt meg Peter. – Eddig még nem láttam hegyet alattunk!
– Épp most szálltunk el fölötte. Nézz hátra, az a széles, lapos domb ott... a tövében az első táborunk épületeivel... az volt az Ördög-hegy! Tíz kilométernyire hagytuk el Palenquét, és mindjárt le is szállunk!
Egy kis fennsíkon szállt le a csíkos helikopter, mésszel kihúzott, nagy, fehér körben. Peter lapos, kopár dombokat látott maga körül, csak elöl jobbra volt egy sötétebb árnyalatú terület. A professzor észrevette, hová figyel, és ő is oda mutatott.
– Igen, ott van az új kutatóárkunk!
A helikopter hasa alatt, a lépcső tövében, zömök, dagadt arcú őrnagy várta a vendégeket. Katonásan tisztelgett és jelentett. Khaki ingén váll-lapok csillogtak, de a fején közönséges trópusi sisak volt, sortnadrágot viselt, a lábain pedig gumicsizmák cuppogtak a vastag sárban.
– Csinálj már valamit, Fernando! – rivallt rá Angel professzor. – Hogyan szálljunk ki ebbe a térdig érő sárba?!
Az őrnagy parancsokat kiáltott, ijedt képű katonák gumicsizmákat hoztak elő, és feladták a vendégeknek.
– Azonnal csináltass ide egy normális száraz felszállóhelyet! – pattogott a professzor. Mendez őrnagy üvöltve adta tovább a parancsokat, ő maga pedig az alaposan megtépázott barakktáborba vezette vendégeit. Az őrnagy parancsnoki sátrában már katonás kényelem és hangulat fogadta őket: tábori bútorok, működő híradástechnikai berendezések, tv-képernyők, telexgép. A kapcsolat a Zónával láthatóan helyreállt.
Az őrnagy kiküldte a sátorból a híradósokat, és hellyel kínálta vendégeit.
– Ne haragudj, Frederik – mentegetőzött, most már civil stílusban –, de láthatod, hogy még mindig mekkora felfordulás van a táborban! Nem kellett volna máris idejönnöd... Mit parancsoltok? Konyak, whisky, hideg sör? Reggeliztetek már?
– Nem haragszom, Fernando, dehogyis haragszom! – csattant fel a professzor. – Csupán bosszankodom, érted? És nagyon sietek! Rövid az időm, Fernando! Nem érek rá várni! Azonnal tudni akarom, mi van ott?! Maris induljunk!
– Még csak az előbb jelentették nekem – törülgette izzadó kerek fejét Mendez őrnagy –, hogy az egyik lánctalpas darut vissza tudták vinni a helyére, közvetlenül a kutatóárok mellé. Ha annyira sietsz, Frederik, nem bánom, leszállhatunk egy fülkében. De előbb át kell öltöznünk, még mindig nagy sár van odalent.
– Tegnap este azt jelentetted, hogy a víz lefolyt! Mégis sár van? Miért nem száríttattad ki?!
– Nem lehetett a hurrikán miatt. Már útban van oda a másik daru és a kompresszor, és nemsokára leengedik a szárító csővezetéket. Pihenjetek délutánig, Frederik, akkorra minden rendben lesz.
– Jó, jó, persze hogy pihenünk majd délután. Úgyis csak holnap reggel akarok továbbmenni. De ezzel a dologgal nem várhatok! Azonnal tudni akarom, mi van odalent! A többit úgyis rád bízom majd, Fernando, szokás szerint!
Az őrnagy kirohant, és parancsokat osztogatott. Frederik bácsi cinkos vigyorral hunyorított Peterre, és elégedetten dörzsölte össze hosszú csontvázujjait.
Katonák jöttek felszerelésekkel, mindannyian gumiruhákba bújtak, és beszálltak a sátor elé gördült lánctalpasba. A hatalmas jármű is csak lépésben tudta megközelíteni azt a bizonyos sötétebb foltot a dombvonulatban, amely a kutatóárok volt, s ahol most már egy sárgára festett toronydaru is felmagaslott.
A húsz méter széles, nyolcvan-száz méter hosszú mély árok két lapos dombvonulat között északkelet-délnyugati irányban húzódott végig. Keleti oldalán – a szélétől 4-5 méternyire – tornyosult az óriásdaru, gémje mélyen az árok fölé nyúlt. Amint a lánctalpas megállt a daru tövében, az őrnagy rádión parancsot adott a kezelőnek, mire a drótkötélen himbálózó plexifülke a talajra ereszkedett mellettük.
A katonák köteleket és vasrudakat raktak a fülkébe, az őrnagy pedig rádióbeszélgetést folytatott a parancsnoki sátorral és a darukezelővel. Végül beszállásra szólította fel vendégeit.
– Megyünk – kiáltotta a professzor –, de előbb hadd nézzem meg innen fentről a te megkövesedett ősállatodat, Fernando!
Azzal sarkon fordult, és széles karmozdulatokkal egyensúlyozva a csúszós, agyagos parton a munkagödör széle felé indult...
A körülötte állóknak a lélegzete is elállt a megdöbbenéstől, szinte megbénította őket a meredek széle felé kalimpáló professzor látványa. Peter ocsúdott fel elsőnek, és rákiáltott:
– Állj meg, Frederik! Áállj!... Vigyázz, lezuhansz! Angel professzor ekkorra már elveszítette egyensúlyát, és karjaival a levegőben evezve, félig ülve, félig fekve, menthetetlenül csúszott a mélység felé.
Peterben most átvillant minden: félelmek, gyanúk, Maria különös segítségkérése... „De hisz itt az alkalom!” Végül a pillanat töredéke alatt döntött: minden erejét összeszedve elrugaszkodott a talajtól, és a professzor után vetette magát. Kinyújtott ujjai hátul beleakadtak a gumiruha derékövébe – szerencsére ezt az őrnagy személyesen csatolta be! –, görcsösen összerándultak rajta, és sikerült lefékeznie a lejtős part szélén már lefelé szánkázó testet. Amikor észrevette, hogy ő maga is lefelé csúszik, lábfejét begörbítve fékezni próbált, de közben már azt is érezte, hogy segítséget kap. Erős kezek markolták át a lábait, és ezután már csak arra kellett vigyáznia, hogy a professzor deréköve ki ne csússzon az ujjai közül.
Amikor helyreállt a nyugalom a daru tövében, Angel professzor levegőért kapkodva megszólalt:
– Köszönöm, Peter! Mondd csak, véletlenül nem kapus voltál az egyetemi futballcsapatban?
– Csak tartalék – szerénykedett Peter, mire a körülállók harsány hurrázásban törtek ki.
A négyszemélyes fülkébe csak hárman szálltak be, mert a negyedik helyet a felszerelések foglalták el. Leereszkedés közben Petert félelem helyett izgatott várakozás töltötte el. A fülke lassan ereszkedett velük lefelé a sárgásbarna falak nyomasztó dobozában, majd enyhe billenéssel talajt ért.
– Fűzzük össze egymást, uraim!. – javasolta az őrnagy. – Még csúszósak a kövek idelent!
A munkaárok fenekét kőgörgeteg töltötte be: egymásra halmozott jókora szikladarabok, az árok teljes hosszában!
– Fernando! Itt megmunkált kövek is vannak?! – kiáltott fel Angel professzor.
– Igen, Frederik! Én már tegnap fentről is megfigyeltem. Kétfélék: kockák és gömbök. Az egészet vegyesen, minden rendszer nélkül zúdíthatták le ide, valószínűleg egy sziklafal mögül, a fal törmelékével együtt. Néhány száz tonna kőlövedék! Gyertek óvatosan utánam a kőgörgeteg végére. Nem értem, ez az átkozott fickó odafent miért nem oda tett le bennünket! Pedig világosan adtam ki neki a parancsot!?
– Ugye, Fernando, te már tudod, miért zúdították ide ezt a rengeteg követ?! – türelmetlenkedett a professzor. – Valakit csapdába csaltak itt, és megsemmisítettek! Így van?!
– Nem tudom, Frederik! Majd te kideríted.
A köpcös őrnagy úgy egyensúlyozott a kőhalom tetején, mint egy cirkuszi bohóc, aki káprázatos akrobatikai tudással játssza meg az ügyetlen idiótát. Peter maga elé engedte a professzort, de hátul a derékövénél fogva újból kantárba fogta. Hamarosan elérték a kőhalom végét, és leereszkedtek a tövébe, ahol már vízmosta, sima, kemény talaj simult a talpuk alá. Amikor mind a hárman biztos lábakon álltak, az őrnagy rádión addig szitkozódott a darukezelővel, amíg az utánuk hozta a fülkét is. Kivették a vasrudakat, és óvatosan bontogatni kezdték a törmelékgörgeteg végét.
– Itt, a kővonulat utolsó harmadánál jelzett a legerősebben az aknakereső műszer! – lihegte az őrnagy.
Peter most már közvetlenül is megállapíthatta, hogy a szabálytalan formájú sziklatömbök között szép számmal vannak 60-90 cm-es kockakövek és körülbelül ugyanekkora átmérőjű kőgolyók is. A munkájuk nyomán szabaddá váló talajon egyszerre csak egy lapos, rozsdás, hosszúkás fémtömeg körvonalai kezdtek kibontakozni. Peter lehajolt, hogy közelebbről megvizsgálja, de a professzor rákiáltott:
– Hagyd, ne nyúlj hozzá! Előbb le kell filmezni vagy fényképezni!
Mendez őrnagy előhozott a fülkéből egy filmfelvevő kamerát, és azonnal teljesítette a parancsot.
– Szabadítsuk ki egészen! – indítványozta a professzor.
Az utóbbi parancs teljesítése nem ment könnyen. Jó negyedórányi izzasztó munka után végül egy két és fél méter hosszú, illetve magas, emberformájú fémroncs feküdt előttük a talajon!
A kőtömeg nem egyenletes elosztásban nehezedett rá, így egyes helyeken vastagabb részei is voltak, amelyekben fém alkatrészek összenyomott, erősen korrodált szövevénye látszott.
– Mi az ördög ez, Frederik?! – kérdezte az őrnagy sápadtan, verejtékező arccal a professzortól.
Akit kérdezett, az most Peterbe kapaszkodva lélegzet után kapkodott. Szeme kidülledt, arca eltorzult. De mielőtt társai aggódni kezdtek volna rosszulléte miatt, összeszedte magát, és harsány, diadalmas választ recsegett az őrnagy kérdésére.
– Eltaláltad, Fernando! Igen... az ördög! Ki más is lenne itt az Ördög-hegynél? Így van, ahogy mondom, hisz a kortárs maja őslakók szemében ez itt maga az Ördög volt... a Gonosz Démon... talán maga Vitzlipocstli, a Démonok Démona! Hisz ez itt fémből volt, sebezhetetlen, kezdetleges obszidiánhegyű dárdáikkal nem árthattak neki. Végül mégis legyőzték, kövekkel!
Tudjátok, ki volt ez a „démon”?! Az én Csillagember-Tollaskígyóm egyik „őrző robotja”, aki csaknem másfél évezreddel ezelőtt pusztult el gazdája utóvédjeként ebben a sziklacsapdában! Fernando, emlékszel a reliefre a nagy naptárkövön, amit tavaly találtunk? Itt, a legelső táborhelyünknél? Az a két óriási ember formájú alak a reliefen, arc nélkül vannak ábrázolva a menet végén, ők voltak! Tollaskígyó robottestőrei! Utóvédjei a visszavonulásban! Itt kell, hogy legyen a másik is valahol, hacsak... hacsak ő ki nem menekült a sziklacsapdából!
– Ugye tréfálsz, Frederik? – nevetett az őrnagy. – Másfél évezred, azt mondod? Előbb talán csinálunk majd néhány C-14-es vizsgálatot, én csak azután nyilatkozom. Szerintem, tudod, mi ez, Frederik? Egy MARK-VI-os bányarobot!... A Hold-bázisokon használnak ilyeneket. Azt viszont én sem értem, hogyan kerülhetett ide. A kőzuhatag alá, várj csak, majd utánanézek ennek is. Hátha valamiféle titkos bányatevékenység is volt itt?
– Lehet, hogy neked lesz igazad, Fernando! – zihálta teljesen kimerülve Angel professzor. – Ne is törődj azzal, amit mondtam. Felejtsd el! Tudod, mivel törődj? Azzal, hogy minél hamarabb szedjétek ki innen az összes követ, és próbáljátok megkeresni a másik roncsot! A megmunkált köveket is világítsátok át, nincs-e valami bennük. Az árok lefolyását is kutassátok át, milyen üregek vannak a sziklában, hátha ott is találtok még valamit. Bármilyen eredményről azonnal értesíts, Fernando! Ezt a roncsot pedig öntsétek le valamilyen fixálóanyaggal, és egy tömbben szállíttasd fel nekem a Zónába. A többit bízd rám... ránk, igaz, Peter?! Most pedig nem bánom, menjünk fel! Alaposan elfáradtam. Az éjszakát itt töltjük nálad, Fernando! Csak holnap reggel repülünk át Chichén Itzába.
Már vacsora után voltak, kettesben, a helikopter étkezőkabinjában. Peter az első doboz engedélyezett sörét iszogatta, a professzor pedig ételdobozból fogyasztotta rózsaszínű zseléit és tejszínű italát, amit kristályvízzel hígított.
– Látod, Peter fiam – jegyezte meg a rá annyira jellemző hirtelen hangulatváltással –, én már csak ilyen puritán koszton vegetálom át hátralévő napjaimat! Igen, jól hallottad: tudom, hogy már csak „napjaim” vannak hátra! Zselén élek és tápoldaton, kedves feleségem „főztjén”, hehehe! Ezt is, hogy még így is élhetek, egyedül neki köszönhetem! Nélküle már rég nem élnék. De hiszen ezért is vettem feleségül! Elsősorban, sőt kizárólag ezért, hehehe!
Peter döbbenten figyelt rá.
– Miért nézel így rám, Peter?! Hiszen már mondtam: tévedsz, ha egy pillanatig is azt hitted, hogy Maria és én valaha is... hm... normális szexuális kapcsolatba kerültünk volna. Sajnos én már akkor is, amikor „megházasodtam”, istentelenül vén és impotens voltam. Ilyen szempontból sem én, sem ő nem volt képes csodát tenni! Éppen ezért soha egyetlen pillanatig sem törődtem vele, mit tesz önmagával, a saját gyönyörű testével. Minden ellenkező híresztelés ellenére részemről Maria tökéletes szabadságot élvez! Érted, Peter fiam? Ugyanúgy, mint te, amióta vendégül láthatlak. Neked is már a legelején megmondtam, hogy itt nálam azt csinálhatsz, amit akarsz, korlátlan vendégjogot élvezel!
Frederik bácsi váratlan őszinteségi rohama alatt Peter nem győzött csodálkozni – és kételkedni. Az elmúlt napok ellentmondásos eseményei – főleg a Mariával kapcsolatosak! – különös óvatosságra intették. „Eh, egy kis adut talán mégis megkockáztathatok!” gondolta, s mikor a professzor kis szünetet tartott, mentegetőzve, habozva megszólalt.
– Nem is tudom, mit mondjak most neked, Frederik! – kezdte. – Amikor „feltámasztottál”, és megjelentetek a szobámban Mariával az első „nagyviziten”, hát... Maria szépsége rendkívüli hatással volt rám, elismerem. De ne aggódj, ő viszont velem szemben akkor is, azóta is, most is rendkívül tartózkodóan viselkedik, így hát én is hamar rájöttem, hogy nem én vagyok az igazi férfi az ő számára.
– De hál' isten, hamar vigasztalódtál Ira nővérrel, igaz, Peter fiam?! – nevetett fel a professzor, Peter hátát csapkodva. – Jól tetted! Istenemre, jól tetted!
Maria, talán furcsának tűnik, hogy így beszélek a saját feleségemről, nagyon szép, de nagyon különös természetű nő! Neki is vannak apróbb szépséghibái. Nem ajánlom például, hogy magadra haragítsd valamivel!
Ezt egészen őszintén mondom, Peter, hisz bármilyen banálisan is hangzik, mindinkább fiamnak kezdelek tekinteni! Különösen most, hogy – s ez még banálisabb! – megmentetted alig pislákoló életemet!
„Hátha még azt is tudnád, hogy milyen megbízatás ellenére tettem?!” – villant át Peteren, miközben ezt válaszolta:
– Semmiség volt az egész, Frederik! Vedd úgy, hogy visszatörlesztettem valamit a tartozásomból! De, hogy valami hasznom is legyen hőstettemből, Frederik, szeretnélek megkérni egy csekély ellenszolgáltatásra.
Angel professzor meglepett, tétova tekintettel meredt rá.
– Halljuk, mit kívánsz? Hisz megmondtam: minden kívánságodat teljesítem!
– Csak egy egészen egyszerű sebészi beavatkozásra szeretnélek megkérni: vedd ki a tarkómból ezt az átkozott poloskát! A lehallgatót! Hidd el, semmi szükség rá! Minden „titkomat” ismerheted már! Esküszöm neked, nem tudom, hol rejtőzik a Csillagember-Tollaskígyó „fejlődéskutató bázisa”! Honnan is tudnám?
Apám leveléből én is csak annyit tudtam meg róla, hogy nyugaton kell keresni!
Peter kérdésére Angel professzor arca viharos elváltozásokon ment át, ráncai szétváltak, átalakultak, majd megmerevedtek. Szeme villámokat szórt, ám Peter nem tudta eldöntetni, az őszinte felháborodás vagy a leleplezés miatti megdöbbenés váltotta ki ezeket.
– Micsodát?! Poloskát?! Lehallgatót?! Megőrültél, Peter fiam?! Honnan veszed ezt a badarságot? De hisz az ott a tarkódban egy közönséges biopacemaker: az immunrendszer és a vérképződés folyamatosságának fenntartása miatt van rá feltétlen szükséged! Lehallgató?! Hogy jutott eszedbe?! Ki beszélte be neked ezt az őrültséget?!
Peter Frederik bácsi szemébe nézett, merően, kitartóan, de az nem állta sokáig az ostromot, hirtelen az asztalra borult, egész teste görcsösen rángatózott, ujjai szédült ütemben doboltak az asztal lapján.
– Kérlek, ne izgasd fel magad, Frederik! – próbálta nyugtatni Peter. – Ha nem az, hát pokolian örülök neki! És ezzel az ügy el is van intézve! Különben is hozzászoktarn már a jelenlétéhez. Hál' istennek, már a lidércnyomás is elmúlt, amit kezdetben okozott.
A professzor hirtelen felemelte a fejét, szeme vad lángokat lövellt.
– Ő volt!... Ugye, Maria volt?! – kiáltotta, vadul csépelve öklével az asztalt, hogy azután éppoly hirtelen elcsendesedjen, amilyen hamar fellobbant.
– Az előbb hazudtam neked, Peter fiam – mondta azután egészen lehiggadva. – Nem mondtam igazat Mariáról! Maria egy szörnyeteg! Szexuálisan aberrált, gátlástalan, megalomániás szadista, aki... akire szükségem van, de a végzetem is egyben! A kezében vagyok, és csak azért nem ölt még meg, mert még többet akar tőlem, valamennyi titkomat meg akarja szerezni! A Csillagember-Tollaskígyó titkát is! Hamis ajánlásokkal férkőzött a közelembe, behálózott, sorra kipuhatolta eljárásaimat, szakmai titkaimat és a kezében tart! Most már a puszta életem fennmaradása is tőle függ! Mindent megváltoztatott a környezetemben, ellenem fordította legjobb tanítványaimat, munkatársaimat. Én itt már csak egy szenilis vén „android”, amolyan biológiai csodalény vagyok! Már nem is vesznek emberszámba. Néhány hűséges ápolómon kívül, akikből annak idején mind én faragtam újra épkézláb embert, már senki sincs a környezetemben, aki őszintén segítségemre lenne!
– Engem viszont számításba vehetsz, Frederik! – mondta Peter. – Méghozzá a legelső helyen. Mindenben segíteni fogok, megígérem! Mariával pedig ezen túl még óvatosabb leszek!
– Mondd csak: milyen más trükköt dobott be még nálad az az őrült ringyó?! – csattant fel újra a professzor.
– A „saját lehallgatóját” is, természetesen! No és bizonyára mesélt neked a vérengzéseimről is! „Androidokat” gyártok a hadsereg különleges alakulatai számára! Igen, úgy is kezdődött. Évekkel ezelőtt, de nem itt, valóban foglalkoztam ilyen orvosi problémák megoldásával. Nem tagadom: magam is tele vagyok idegen szervekkel. De hát ez ma már mindennapos dolog!
Kérdem én, miért lett az? Elsősorban az én évtizedes, kitartó munkám következtében! Én valósítottam meg legelőször a százszázalékosan biztos szerv- és végtagátültetést! Én csináltam először „végtagbankot”! Én küzdöttem le először periferikusan és lokálisan a szervezet nemkívánatos immunreakcióját! De a többit, a „nagyüzemet” már nem én csinálom. Én, Peter, már csak élni szeretnék. És találkozni Vele... a Csillagember-Tollaskígyóval, aki képes volt csaknem másfél évezredet átélni itt a Földön.
Angel professzor ismét az asztalra borult, és egész teste némán rángatózott.
Peter tanácstalanul tekintett körül, felszedte a padlóról az asztalról levert holmit, üvegtörmeléket. Kinyitott egy doboz sört, és megpróbált semmire se gondolni.
A professzor hirtelen felébredt, és úgy nézett körül, mint aki nem tudja, hol van, mi történt vele. „Sokk vagy színészkedés?!” – futott át Peteren. Frederik bácsi még mindig révetegen a poharáért nyúlt, és megitta egész tartalmát.
– Menjünk aludni, Peter fiam! – motyogta. – Holnap... majd tovább beszélgetünk! Jó éjszakát!
A helikopterben Peter összesen nyolc hálófülkét számolt meg. Marcóval és a két pilótával együtt öten voltak, így mindenki választhatott magának hálóhelyet. A farok felőli utolsó fülkét választotta. Lefekvés előtt kissé átrendezte a berendezést: a belső falhoz rögzített ágyról levette a matracot, és a külső fal tövébe tette le, az ablak alá. Az ajtót bezárta, és minden elmozdítható tárgyat elébe halmozott, hogy az erőszakos felnyitásra felébredjen, Miguel revolverét pedig csőre töltve keze ügyébe helyezte, fekvőhelye mellé.
7.
A hurrikán nyomai már alig látszottak alattuk, amikor másnap reggel újra felszálltak a helikopterrel. A folyókanyar összefüggő víztükre kisebb tavakra apadt. Az időjárás azonban újra elromlott: északkelet felől sűrű felhőtömeg ült rá Yucatánra. Még nem esett, de amint a pilóta jelentette, előttük száz kilométernyire Campeche tartományt már esőfüggöny borítja.
– Jól kifogtuk ezt az időt! – bosszankodott Angel professzor. – Ez állítólag már nem hurrikán, csak egy vastag esőfront, de annyi víz van benne, hogy mire odaérünk, talán még a Szent Kút is megtelik! Chichén Itzában már tegnap reggel óta zuhog az eső. Jimenez hadnagy jelentette, hogy sohasem volt még ekkora vízállás a kútban. Fel is tört már a víz egy motel pincéjében, és alámosta az épületet.
– Menjünk inkább haza! – javasolta Peter. – Várjuk meg, amíg egészen megjavul az idő. A Szent Kút is megvár bennünket.
– Nem! Most már csak azért sem tágítok, Peter! – makacskodott a professzor. – Az Ördög-hegynél tulajdonképpen szerencsét hozott nekünk az esővíz, igaz?! Hátha így lesz a Szent Kútnál is? Különben teszünk egy kis kerülőt: előbb leszállunk Meridában, a repülőtéren. Már mindent elintéztem: kapsz tőlem egy papírt, Peter, és taxival beszaladsz a kórházba!
– Én?! A kórházba? Mi az ördögnek? – csodálkozott Peter, meglepetésében a derékszíjához nyúlt, és megtapogatta a Miguel fegyverét rejtő pisztolytáskát.
Frederik bácsi úgy tett, mintha nem vette volna észre mozdulatát, és tovább rendelkezett: – Bemégy a sebészetre, és vizsgálatra jelentkezel! Felülvizsgáltatod a tarkódba épített biopacemakert!... Mondd azt, hogy fáj a fejed, szúr meg viszket, szóval panaszkodj miatta! Helyi érzéstelenítéssel kiveszik, és műszerrel megvizsgálják. Ha a töltés megfelelő lesz, és nem találnak gyulladásos elváltozást sem, azonnal visszahelyezik, és pár öltéssel visszavarrják, a különleges sebtapasz pedig 24 órán belül tökéletesen beforrasztja a sebet. Kapsz egy kis kötést a fejedre, és visszajössz a repülőtérre. És természetesen elhozod nekem a vizsgálati jelentést. Valójában nem is nekem van szükségem rá. Neked, Peter, hogy teljesen megnyugodjál!
Peter, az alattuk elsuhanó, egyre homályosabbá váló terepet figyelve, a professzor meglepő parancsán gondolkodott.
– Nem szállunk le Meridában, Frederik! – mondta azután, ugyanolyan határozottan, mint előbb a professzor. – Repüljünk egyenesen Chichén Itzába! Ha ugyan egyáltalán odatalálunk ebben a vízözönben!?
– Amit mondtam, az parancs!- harsogott a professzor. – Ha nem tudnád, az alkalmazottam vagy, méghozzá katonai státusban!
– Státus ide vagy oda, nem szállunk le! – jelentette ki Peter közömbös arckifejezéssel. – Felesleges kitérő lenne. Semmi bajom a biopacemakerrel! Nem fáj a tarkóm, nem szúr és nem is viszket. A funkciójával sem lehet baj, mert hála neked, Frederik, kitűnően érzem magam! Folyton azt hajtogatod, hogy nagyon sietsz! Az előbb csak az időjárás miatt aggódtam. Ha a Szent Kútnál is akkora sártenger lesz, mint tegnap az Ördög-hegynél, még jobban vigyáznom kell majd rád, nehogy belepottyanj!
Peter érvelései úgy peregtek le a professzorról, mintha el sem hangzottak volna, tovább pattogott:
– Igenis elmégy a kórházba! Nem tűröm, hogy valaki kételkedjen a szavaiban! Ezt még neked sem tűröm el, érted?! Akarom!... Megparancsolom!... Meg kell győzzelek róla, hogy Maria hazudott neked!
Peter taktikát változtatott. Elnevette magát, és mosolyogva átfogta a dühöngő professzor vállát.
– Figyelj rám, Frederik! Hát azt hiszed, hogy ilyen kedélyesen társalognék veled, ha nem győződtem volna meg róla magam is, hogy igazat mondtál?! Pontosabban: hogy te mondtál nekem igazat, és nem bájos feleséged?! Két napja tudom, hogy nem poloska van a tarkómban!
– Hogyan győződtél meg róla?! – lepődött meg a professzor.
– Egyszerűen. Csak azért tettem meg, mert bevallom, fenntartás nélkül hittem Mariának! Miguel műhelyéből előszedtem egy voltmérőt, és két tükörrel letapogattam a poloskát. A műszer semmiféle elektromos tevékenységet nem jelzett! Jól láttam a tükörből!
Persze közben a mesebeli gonosz mostoha versikéjét is elszavaltam: Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, van-e „poloska” a fejecskében, hahahal A professzor szeme – szétszaladó ráncai között kerekre tágult az őszinte örömtől, ő is hahotára fakadt, és hatalmas hátbaverésekkel örvendeztette meg Petert.
– Várj csak, te ravasz mesemondó! – hajtogatta makacsul, még mindig feszült nevetés közben – akkor hát miért fegyverkeztél így fel?! A revolver már nem is elég?! Mi az a gömbölyű a zsebedben? Kézigránát?!
Peter még hangosabban nevetett, és kivett a zsebéből egy narancsot.
– Megfelezzük, Frederik? – kérdezte hunyorítva. – Az történt, hogy Miguel egyszerűen rám erőszakolta a saját revolverét! Szerinte itt minden alkalmazottnak jár szolgálati fegyver, még az ápolónőknek is! Annyira aggódik értem a szerencsétlen fickó, hogy nem akartam elszomorítani a visszautasítással. Különben megmutathatom: nincs megtöltve! Miguel adott hozzá két tele tölténytárat, ott vannak valahol az anorákom zsebében. Tudod, mit mondok, Frederik? Fejezzük be ezt a témát! Inkább válaszolj arra a kérdésemre, ami már napok óta izgat: miért éppen Chichén Itzában, a Szent Kútnál keresed a Csillagember-Tollaskígyó újabb, későbbi partraszállásának nyomait? Ott is kiástatok már valamit?!
– Sajnos tulajdonképpen semmit! – sóhajtott fel a professzor. – Csak néhány bizonytalan, „gyanús” legendatöredéket szedtem össze több helyről, kódexekből és a kapcsolódó kortársi szakirodalomból. Abból indultam ki, hogy a későbbi évszázadokban újra visszatért Tollaskígyó nyomait talán ott kereshetném eredményesen, ahol emberáldozatok is voltak. Igaz, szinte valamennyi templompiramisnál voltak szívkitépő emberáldozatok, de engem a Szent Kút különleges áldozati ünnepségeinek legendája csalt ide. Ezt, gondolom, te is jól ismered. Nos: Diego de Landa irományaiban és néhány Chilam Balam-kéziratban találtam homályos, rejtett értelmű bejegyzéseket csodálatos megmenekülésekről a Chichén Itza-i Cenote, a Szent Kút leányáldozatai között! Ezek a források a „csodákat” többnyire azzal magyarázzák, hogy az áldozatok nem feleltek meg az istenek „minőségi követelményeinek”, pl. nem voltak szüzek, vagy más okból „utasította vissza” áldozatukat az a maja isten, akinek tiszteletére vagy kiengesztelésére a lányokat a kútba taszították.
A legendák közül leginkább egy bizonyos Xiu-Humal nevű király leányának, Uxalún hercegnőnek és 13 társnőjének csodálatos megmenekülése keltette fel a figyelmemet. Nem maga az esemény, hisz több ehhez hasonló töredéket is találtam, hanem a mód, ahogyan a legenda szerint a menekülés megtörtént! A maja nyelvű, de latin betűs, teljes nyelvtani káoszban leírt szövegből nagyjából a következő sztorit hámoztam ki. Megpróbálom neked szó szerint idézni, hisz annyit tanulmányoztam már, hogy betéve tudom: „Az áldozati lányok mint égi madarak, kitárt karokkal felröppentek Cenote Szent Katlanjából, s fenn a parton szelíden leereszkedtek Xiu-Humal király s az ünneplő sokaság közé. Uxalún hercegnő búcsút vett atyjától, anyjától, testvéreitől, népétől és fényes kék tűzgolyóban az égbe szállt. Maga a nagy Tollaskígyó repítette őt fel, hogy elvegye szüzességét, s áldozatáért áldást bocsásson a királyságra...”
– Ez nagyon szép volt, Frederik! – dicsérte meg Peter a professzort. – De hát csak ennyi az egész bizonyítékod?
– Azt hiszem, mondtam már, Peter, hogy bizonyítékaim nincsenek, csak feltevéseim. Mégis, most már mindjobban kezdek bízni benne, hogy jó nyomon vagyok! Mit gondolsz, vajon miféle erő röpíthette fel azokat a szerencsétlen lányokat a Szent Kút katlanjából?!
Peter felnevetett.
– Természetesen ugyanaz az erő, amely... apám és Hügler professzor jelenlétében sok évvel ezelőtt az űrhajós-csillagember űrhajóját is kiemelte a gleccser jegéből! Valami antigravitáció-félére gondolok. Mit is mondtál tegnap arról a gödör fenekén talált, szétlapított fémroncsról? „Robottestőre”, „őrző robotja” volt a mi Csillagember-Tollaskígyónknak? Emlékezz vissza a reliefre, Frederik! A menet végén az a két arcnélküli alak mintha valami hátizsákfélét is vinne! Jól emlékszem? Elképzelhető, hogy ezek lehettek a védő-erőteret gerjesztő készülékeik! Lehet, hogy a mi „fejlődéskutató” Tollaskígyónknak támadófegyverei egyáltalán nem is voltak! Csupán egyetlen fajta védekező eszköze: az erőtérből gerjesztett láthatatlan pajzs, amelyről lepattantak a ráhajított primitív kőhegyű dárdák!
– És mégis meg tudták semmisíteni az egyiket! Miért nem tudta megvédeni magát?
– Úgy gondolom, ezen most kár volna töprengeni. Az igazat pedig talán sohasem deríthetjük fel, hacsak...
– Hacsak egyszer maga a Csillagember-Tollaskígyó nem meséli el nekünk, mi történt akkor valójában! – vágott közbe a professzor.
– Chichén Itzában eddig mit csináltak az embereid? – kérdezte Peter.
– Amikor Mendez őrnagy először jelentette az aknamező felszedése után észlelt műszeres anomáliát, azonnal átküldtem egy műszaki különítményt Chichén Itzába, Jimenez hadnagy vezetésével, azzal a paranccsal, hogy ugyanígy vizsgálják át a Szent Kutat és közvetlen környékét. Ugyanazt az aknakereső gépet vitték el, amely az Ördög-hegynél dolgozott. Sajnos eddig még semmit se találtak. Legalábbis a mi szempontunkból érdemleges dolgot nem. Tudod, mit találtak? Régi spanyol kardokat, puskákat, sőt két ágyút is, egész rakás vasgolyó munícióval! Lehet, hogy ez is jelent nekünk valamit? Nem hiszem. Hiszen Xiu-Humal király korszakában hol voltak még innen a spanyolok? Csak jó négy évszázaddal később kötöttek ki Mexikó partjainál!
Eltelt az idő, most már Campeche fölött repültek, északkeleti irányban, vakon az egyre sűrűbb esőfüggönyben. A pilóta jelezte, hogy elhagyták Matamoros városát. Változtatta a repülési magasságot, igyekezett megkeresni a ritkább felhőrétegeket, így néhol feltűntek alattuk az esőben kizöldült dzsungelek, ültetvények. Negyven percen át repültek így, az eső időnként vízfüggönnyé változott, de a testes óriásdarázs mindent kibírt. 50-60 kilométernyire Chichén Itza előtt ritkulni kezdett a zuhatag, s mire a romváros dombja fölé értek, már csak közepes erősségű zápor áztatta a helikoptert.
A pilóta a városdomb körül nagy kört írt le: az áttetsző esőpászmákban sorra elmaradtak alattuk a maja újbirodalom hajdani nagyvárosának jellegzetes építményei: a kilenc lépcsősoros nagy Kukulkán-piramis, a Harcosok Temploma oszlopsorral körülvett, vércsíkos tömbje, a csillagvizsgáló fehér citadellája, a labdapálya ovális kőstadionja.
– Ott a táborunk! – mutatott Angel professzor egy hosszú épületre a városdomb keleti oldalán. – Itt közel sincs akkora apparátusunk, mint az Ördög-hegynél.
Fiatal gyerek még ez a Ramón Jimenez hadnagy, de vérbeli régésztehetség! Három évet hallgatott a Harwardon, amikor hazahívták és bevonultatták. Véletlenül akadtam rá, és azonnal meg is kaparintottam! Úgy veszem észre, ő is szeret nekem dolgozni! Használható fiú, nem olyan tehetetlen fajankó, mint Fernando.
Vannak elvei, de nem idegenkedik az én hipotéziseimtől sem!
– Ő is hisz a Csillagember-Tollaskígyóban? – kérdezte Peter.
– Még nálam is jobban! Most is egészen feldobódott az ördög-hegyi robotlelet miatt! Valami vízfeltörésük volt itt a Szent Kút közelében. Összeomlott egy motel épülete. Ramón szerint ott is bűzlik valami! Ilyesmi még sohasem fordult elő itt a Szent Kútnál! Ezért is akartam most idejönni, Peter!
Két kör után a helikopter lebegni kezdett egy halványszürke betonkör fölött, majd simán leszállt.
Frederik bácsi előzetes jellemzése nélkül Jimenez hadnagyot Peter legfeljebb végzős egyetemistának vélte volna. Tökéletes ellentéte volt Mendez őrnagynak. Sovány, barna arcú, lógó bajuszú, szemüveges fiatalember. Csuklyás esőköpenyben topogva várta a leereszkedő helikoptert.
– Hello, Ramón fiam! – kiáltott le Angel professzor a nyitott ajtóból. – Mi újság nálatok? Még mindig magas a vízállás a Szent Kútban?
– Hello, Frederik bácsi! – Hát mégis átjöttetek ebben a szörnyű időben?! – kérdezett vissza a hadnagy.
A professzor természetesen nem várta meg, amíg a lépcső földet ér, nekiiramodott, és ha a hadnagy nem kapja el, hatalmasat esik a nedves, csúszós betonon. A még mindig zuhogó esőben a hadnagy egy keskeny kőjárdán az irodájába vezette vendégeit. Körös-körül minden cseppfolyós volt a romvárosban, csak az épülettömböket összekötő régi és új kőutak fogták össze a sártengert.
A hadnagy irodája kellemes pihenőhelyet kínált. Levették az esőköpenyeiket, a hadnagy frissítőt, szendvicseket hozatott. Peternek feltűnt, hogy Frederik bácsi ugyanolyan családi közvetlenséggel bánik a hadnaggyal is, mint ővele, itt nyoma sem volt a katonás parancsosztogatásnak, mint tegnap Mendez őrnagynál.
– Halljuk, mit tudsz felhozni mentségedre, Ramón fiam! Mi van a Szent Kúttal? És a táborral? Kibírtátok a hurrikánt?
– Most már minden oké, Frederik bácsi! Tegnapelőtt éjjel óta ömlik az eső. A hurrikán vastagja ugyan elkerült minket, de a keleti széle itt rekedt, és csak nagyon lassan vonul el. A táborral nem volt különösebb gond, ez az épület jól állta az esőt. A Szent Kút viszont már tegnap délután színültig megtelt! Ilyesmire a legöregebb helybeliek sem emlékeznek! Délután 5 óra körül aztán hirtelen megállt a vízszint emelkedése, utána apadni kezdett. Először nem tudtam mire vélni az okát, mert a városdomb oldalán sehol sem találtunk kifolyást. Ekkor azután itt, nem messze a parttól, hirtelen összeomlott egy épület.
– A motel?
– Igen. A tulajdonos néhány hete kiürítette, mert át akarja alakíttatni. Az épület pincéjéből valóságos gejzír tört fel!
– Tudod már, mi okozta a feltörést?
– Előbb földrengésre vagy földcsuszamlásra gyanakodtam. A motel közel van a Kúthoz, amint odamentünk, egyre mélyült a sár alattunk, néhány emberem nyakig elmerült a feltörő iszapban, alig bírtuk kihúzni őket. A motelt meg sem lehet közelíteni: a feltört víz egy óriási tölcsérben mosta össze a romokat. Ez az állapot ma reggel fél nyolcig tartott. Ekkor kezdett csökkenni a vízfeltörés. Most már a tölcsér alján sincs víz.
– A motel alacsonyabban fekszik a Szent Kútnál? – kérdezte tovább a professzor.
– Dehogyis, Frederik bácsi! Hisz éppen ez az, ami érthetetlen! A kút normális vízszintje nagyon mélyen van, a part peremétől lefelé kb. 18 méternyire! A motel pedig a partnál még 10-12 méterrel magasabban fekszik! Tehát a tegnapi vízszintcsúcsot is figyelembe véve megmagyarázhatatlan a motel alatti vízfeltörés. Mintha egy óriási erejű szivattyú nyomta volna fel a vizet a Szent Kútból!
– A kútban mit látni?
– Nem sokat. A vízszint rohamos csökkenéséből következtetve talán annyit, hogy a víz csakis a Szent Kútból törhetett fel. Arra viszont nem találok magyarázatot, hogy miért tört felfelé, mint egy gejzír, miért nem folyt le a városdomb oldalán, a természetes leszivárgó csatornákon. A kút természetes fő túlfolyóját is megtaláltuk: ez egy keskeny repedés a sziklarétegek között, kb. 18 méter mélységben. Valószínűleg az történt, hogy a hirtelen esőzés után valami törmelék eltömte ezt a nyílást. Később az óriási vízszint nyomása benyomta a dugót, még jobban szétrepesztette a meglazult rétegdarabokat, mire a kút vízszintje csökkenni kezdett. Most, félórával ezelőtt, már a parttól 14 méternyire volt a vízszint a kútüregben, és rohamosan tovább apad. Ugyanekkor a városdomb oldalán több helyen felbukkantak a kisebb vízfolyások is. Ha az eső egészen eláll, délutánra talán teljesen leapad a víz, és megnézhetjük, mi történt odalent a túlfolyónyílással!
– A motelnél nem tudtatok lemenni?
– Ott meg sem lehet próbálni, Frederik bácsi! Még búvárruhában se lehet lemenni a vastag iszapréteg miatt, de szerintem a feltörés kürtőnyílása sem elég széles a leereszkedéshez.
– Várni! Megint csak várni! De meddig?! – türelmetlenkedett a professzor. Szerencsére mielőtt újabb szemrehányásokkal árasztotta volna el a hadnagyot, az íróasztalon felcsengett a telefon. A hadnagy úgy kapott a kagylóhoz, mint fuldokló a mentőövért, és rögtön át is nyújtotta Angel professzornak.
A beszélgetésből ítélve a hívó Maria volt. Peter felállt, intett a hadnagynak, és miközben a hangzavarból ítélve Frederik bácsi a feleségén próbálta levezetni ingerültségét, nem sok sikerrel, kisurrantak az irodából.
Jimenez hadnagy körül vezette Petert a táborban. Közben mindenféléről beszélgettek, ismerkedtek egymással. Végül visszamentek az irodához, de nem mentek be, hanem a hadnagy a folyosóról nyíló saját szobája mellett egy vendégszobát mutatott Peternek.
– Aludj itt az éjjel, Peter! – unszolta. – Itt sokkal jobban kipihenheted magad, mint Frederik bácsi mellett a „lódarázsban”. Legalább diskurálunk egy jót, végre egy magamfajta fickó vetődött ide! Helyezd magad kényelembe! Ha délutánra megjavul az idő, és körül lehet nézni a Szent Kútnál, majd beszólok.
Peter szót fogadott új barátjának, lehúzta csizmáját, és elterült a vendégszoba heverőjén. Előbb Mariára gondolt, a telefonból kihallatszott éles hangokra s főleg arra, mit mondjon majd neki holnap vagy holnapután, amikor Frederik bácsival hazatérnek? Egyelőre az a terv alakult ki benne, hogy legjobb lesz, ha semmit sem árul el a Frederik bácsival folytatott beszélgetésről, és tovább színleli a „bevett” lehallgató-trükköt is. Nyugtalanul forgolódott, bámulta a falakat, a mennyezetet, mintha a megoldást keresné valahol felírva. Megakadt a szeme a falon, egy térképen, amelyen színes sávokkal és számokkal a tengerfenék mélységét is jelezték a Karib-tengerben. Felállt, és nézegetni kezdte, milyen óriási mélységek húzódnak meg több sávban, a Yucatán-szoros, a Kajmán-szigetek és Jamaica körül. 7000-8000 méteres mélységek! „Persze: a Kajmán-árok és a Jamaica-árok! – villant át rajta a régi földrajzórák emléke. – Micsoda ideális búvóhelyek a mi Csillagember-Tollaskígyónk számára!”
Felnevetett ötletén, és abbahagyta a térképnézést. Angel professzor ébresztette fel délután, idegesen, hisztérikus türelmetlenséggel. A hadnagy irodájában könnyűbúvárruhákba öltöztek.
– Az uszonyokra már nem lesz szükség! – nevetett a hadnagy. – A sisakokat sem kell lezárni, a fejlámpáknak viszont jó hasznát vesszük, ha be tudunk majd bújni a túlfolyóba. A nyílás mindenesetre alaposan kitágult! A víz teljesen lefolyt már a partból, az embereim szerint a kút vízszintje a normális 18 méteren van, az apadás megállt. Most már megpróbálhatunk bejutni a túlfolyó alagútjába!
Az esőfüggönyt meleg, gőzölgő párafüggöny váltotta fel a maja újbirodalom legszebb romvárosa körül. Jimenez hadnagy keskeny kőösvényeken vezette Petereket a Szent Kúthoz. Körülöttük minden gőzölgött, a csillagda kőkupolája átderengett a párán, mögötte a Castillo felső harmada pedig eltűnt, mintha lehasítottak volna a tetejéről három-négy lépcsősort.
Peter eddig csak fényképekről, filmekből ismerte Chichén Itzát, személyes, élő benyomásait most a rendkívüli időjárási viszonyok szinte misztikussá varázsolták. Felfedezéskori állapotához képest a Szent Kút környéke alaposan megváltozott. A nagy turistaforgalom miatt a csaknem hatvan méter átmérőjű, nem egészen szabályos kör alakú, mély sziklakatlant korláttal s az ókori városépítők kőösvényeit utánzó sétánnyal vették körül. A keleti oldalon egy helyen hiányzott a korlát, s a nyílásban dróthálóval bevont fémlétra nyúlt le a kútüreg mélységeibe.
A hadnagy csákányokat, kötéltekercseket, lámpákat osztott ki. A lejárónál katonák őrködtek, és jelentették, hogy két társuk odalent felkészülve várja a kutatókat.
– Indulhatunk, Frederik bácsi! – mondta a hadnagy, és rálépett a létrára.
– Én megyek leghátul, Frederik, hogy szemmel tartsalak! – mondta Peter, és maga elé engedte a professzort.
A nagy, sötét, réteges sziklabordázatú kútüregben Peter csak félútnyi mélységben látta meg a vizet alul felcsillanni. Odalent már fényszórók burkolták misztikus fénybe a gigantikus kőamfiteátrumot. Peter arra gondolt, milyen iszonyú kínokat szenvedhettek itt egy évezreddel ezelőtt a szerencsétlen maja lányok, akik a hosszú zuhanás halálos rémülete után lassú kínlódással fulladtak a sötét iszaptóba. Még azok járhattak jól, akik zuhanás közben a sziklafalhoz csapódtak, vagy az akkoriban a vizet beborító fatörzsekre zuhantak. Most már több mint fél évszázada „tiszta” volt a Szent Kút. Thompson óta sok expedíció kotorta ki és rostálta át a kútfenék iszapját. Itt már Frederik bácsi sem talál semmit! Legalábbis a fenekén nem. De a kút falában? Ki tudja, talán igen?!
A félhomályos mélységbe leereszkedett három kutató egyszerre csak ruganyos, szilárd talajt érzett a lába alatt. A nagy felületű pontonon két búvárruhás katona várta őket. Amikor mindhármán leértek, a katonák eloldották a pontont a létrától, és továbbvontatták néhány méterrel, szorosan a sziklafal mentén, s egy sötét üreg szájánál újra kikötötték.
– Itt volt a túlfolyó! – mondta a hadnagy, hangja elnyújtottan, visszhangzott a kútaknában. – Felfelé kiszélesedett, és a víznyomás kimosott két vastag kéregdarabot. Odabent lehet, hogy egészen nagy üreget találunk!
– Indulj befelé, Ramón fiam! – mondta a professzor. – Én megyek utánad, Peter majd biztosít engem hátul! Nehogy megint bajt csináljak, mint tegnap az Ördög-hegynél!
Frederik bácsi nevetése úgy visszhangzott a Szent Kút katlanjában, mintha valamelyik maja isten örült volna legújabb áldozatai megérkezésének.
Kötélre fűzték magukat, a csörlőt pedig a kint maradó katonák vették kezelésbe.
– Egy rándításra leálltok a csörlővel, kettőre lassan visszahúzzátok... Háromra egyikőtök utánunk jön, külön kötélen, tartalék lámpával! – adta ki parancsait Jimenez hadnagy.
Peter eddig még sohasem észlelt saját magán klausztrofóbiás tüneteket, most mégis nyomasztó érzésekkel eltelve bújt be a professzor után a sötét üregbe. Sisaklámpáik azután már jobban megvilágították a vízmosta szűk alagutat, amelynek talaja enyhén lejtett. Az alja aránylag sima volt, és igaza lett a hadnagynak: néhány méternyi kúszás után a járat kitágult. Peter egyszerre csak azt vette észre, hogy mind a hárman egymás mellett térdelnek. Előttük a folyosó tovább szélesedett és magasodott, úgyhogy innen már félig felegyenesedve haladhattak.
– Állj! Ne menjetek tovább! – kiáltotta Angel professzor. – Elő a tartalék lámpákkal!
A kitágult barlang közepén fémesen csillogó, hosszúkás tömeget pillantottak meg, amelyet a mennyezetig felérő, félgömb alakú, halvány fényű, kékeszöld árnyalatokban villódzó bura vett körül!
– Itt van! Megvan! Látjátok?! – sóhajtott fel a professzor. – Ugyanaz lehet, mint a tegnapi... azzal a különbséggel, hogy ez itt sértetlen és működik! Üzemképes! Nincs összetörve! Vizsgáljuk meg közelebbről!
– Attól tartok, hogy nem lehet hozzáférni! – jegyezte meg bizonytalanul a hadnagy. – A fénykupolán belül egészen száraz a talaj, fent, a kupola tetejét pedig vékony törmelékréteg borítja. Látjátok?! Antigravitációs vagy másféle erőtér lehet, ami feldobta és fenntartja az anyagtörmeléket, és...
Véleménynyilvánítás helyett Angel professzor a derékövéhez nyúlt, lekapcsolta róla a barlangászcsákányt, és mielőtt társai megakadályozhatták volna, nagy lendítéssel rádobta a fénykupolára.
Peter és a hadnagy ösztönösen a földre lapultak, míg a professzor felegyenesedve, félelem nélkül figyelte dobása eredményét. A csákány a fénylő kupola felületéről oldalt a barlang mennyezetére vágódott, fent bumerángként kört írt le, majd jobboldalt a fal tövében lecsapódott.
Peter kúszva elindult a csákányért, felvette, előrekúszott, és puszta tenyerével a fénylő kupola felületéhez nyúlt. Úgy érezte, mintha a karja puha, rugalmas, de egyre keményebbé váló gumipárnába mélyedne, miközben egy ellenállhatatlan erő egész testét is felemelni próbálja. Végül az erő győzött, és Peter visszavonult. Hanyatt fordult, és lámpájával körbevilágította a barlang mennyezetét. Nem kellett sokáig keresgélnie: csaknem merőlegesen az erőteret gerjesztő test fölött méternyi hosszú, de elég keskeny nyílás sötétlett.
Hasra fordult, és a barlang falai mentén az erőtérbura mögé kúszott. Hátul véget ért a barlangüreg, és Peter egy kőkockákból felépített, vakolt falba ütközött! Megkaparta a csákánnyal: minden kétséget kizáróan betonkeménységű vakolat tartotta össze a szabálytalan méretű kőkockákból felrakott falat.
Visszament a többiekhez.
– Ezt is csapdába csalták! – suttogta, levegőért kapkodva. – De legalább nem törték össze, csak bezárták! Ki tudta védeni a közvetlen támadást, és működik! Valamilyen hatás – a bezúduló víztömeg talán? – bekapcsolta a programozását, beindult az erőtérgerjesztés, és mint egy óriási erejű szivattyú, felnyomta a vizet motel alá! Most már csökkentett üzemmel működik, nemsokára valószínűleg le is áll, és talán elgondolkozhatunk, mit kezdjünk vele…
– Ezen egy másodpercig sem kell gondolkozni, Péter! – csattant fel Angel professzor diadalittas hangja.
– Miénk lesz az erőtér titka: a robot is, a készülék is! Egyáltalán el tudjátok képzelni, mekkora jelentősége lesz ennek a haditechnikánk számára? Dehogyis tudjátok! Hiszen ezt az „energiapajzsot” keresik a fegyverkutatók évtizedek óta! A megvalósult támadó „halálsugár”: a lézer ellenszerét, ellenpólusát! Hiszen ezzel simán meg lehet nyerni egy háborút, atomfegyverek bevetése nélkül is! Gondoljátok el: ha a harckocsikat, hajókat, repülőgépeket ilyen pajzzsal szereljük fel: sebezhetetlenné válnak! Sőt, nagy kapacitású változatában valószínűleg az atomrakéták ellen is hatásos lesz!
Védőernyőt tudunk majd gerjeszteni egész országok, kontinensek fölé! De egyelőre maradjunk csak meg ennél a kisméretű változatnál, és...
Peter nem bírta tovább hallgatni a professzor fejtegetéseit, és közbevágott:
– Bocsáss meg, Frederik, de fejezzük most be a tervezgetést! „Őt” is hagyjuk békén, várjuk meg, amíg teljesen leáll! Láthatod, hogy most nem lehet hozzáférni! Szerkezetének titkát mi úgyse tudnánk kideríteni, ehhez kibernetikus és energetikus szakemberek szükségesek, akik talán rá tudnak jönni ennek az idegen világokbeli technikának a működési mechanizmusára.
Elindultak vissza a Szent Kút felé. Peter kúszás közben körbevizsgálta a járatot, de sehol sem látott fúrásra vagy falazásra utaló nyomokat. Úgy tűnt, hogy az alagutat a túlfolyó természetes repedését kitágító víztömeg mosta ki.
– Ha leállt a működése, szerintem akkor is csak felülről tudjuk majd kiszedni! – lihegte kúszás közben a hadnagy.
– Még ha a Keopsz-piramist kellene is elhordani, akkor is megérné, fiacskáim – zihálta Angel professzor. – Amint felértünk, máris elindítom az akciót! A szigorúan titkos akciót, értitek?! Egy szót se róla odakint, hogy mit találtunk! A barlangot, semmi mást! Eltömődött a túlfolyó, a víznyomás barlangot vájt ki, azután talált fent egy repedést, és feltört a motel alá... Ennyit és semmi többet! Értitek?! Ez parancs! A legszigorúbb parancs!
Amint kibújtak a járatból, Peter a pontonra roskadt. A katonák frissítővel, kávéval kínálták. A hadnagy csak kávét kért, a professzor semmit.
A pontont visszavontatták a létrához, és Jimenez hadnagy a két katonát is elindította felfelé.
– Ti is felmehettek! Mára befejeztük a munkát!
Fent a parton felsorakoztatta embereit, de itt már Angel professzor osztogatta ki parancsait:
– Jimenez hadnagy! Állítson őrséget ide a lejáróhoz: senki sem mehet le a kútüregbe! A ponton egyelőre odalent maradhat. Holnap délelőtt falaztassa be a túlfolyó üregét, csak az eredeti, szűk nyílást hagyják szabadon! Ha végeztek a munkával, húzzák fel a pontont, és szereljék le a létrát is! A kutatást befejeztük. Itt fent a motel romjait hagyják érintetlenül, a többi a tulajdonos dolga. Természeti csapás volt, majd kártalanítja a biztosító. Holnap kezdje meg a tábor felszámolását. A bevonulásra külön parancsot kap. Végeztem!
– Miért számolod fel a tábort, Frederik? – kérdezte Peter később, a hadnagy irodájában, átöltözés közben.
– Ezen már ne törjétek a fejeteket, fiacskáim! Ez már az én dolgom! – nevetett a professzor. – Ramón fiam, az embereidet és az egész tábort három napon belül vidd be a Zónába! Utána jelentkezz nálam! Természetesen te is, Peter is visszajöhettek majd ide, de itt akkor már egészen más társaság lesz! Természetesen felülről fogjuk kibányászni a robotunkat, óvatosan, nehogy megsérüljön. Úgy fogunk bánni vele, mint a hímes tojással, hehehe! De most már magatokra hagylak: felmegyek a darazsamba! Rengeteg intéznivalóm van, gondolhatjátok! Át kell gondolnom az egész akciót: forgatókönyvet kell készítenem! Nem szeretném elhamarkodni a dolgot, de nagyon meg kell válogatnom, kikkel oszthatom meg ezt az óriási titkot! Ramón fiam, adj szállást a pilótáknak és Marconak! Ma éjjel egyedül akarok maradni a helikopterben. Természetesen állíts őrséget a gép köré! Peter, te úgyis itt akartál maradni Ramónnal a vendégszobában, most nem bánom, ha önállósítod magad. Jó éjszakát! Reggel majd megbeszéljük a holnapi teendőket!
Jimenez hadnagy szobájában vacsoráztak és beszélgettek. Peter az egész estét kihúzta az engedélyezett két doboz sörével, ám a hadnagy fél üveg konyakkal kezdte, és utána nem számolta a söröket. Tíz óra körül azután az asztalra borult és elaludt. Peter felrakta az ágyára, lehúzta a csizmáját, betakarta, és magára maradva átment a saját szobájába.
Hajnalban mindenki egyszerre ébredt fel a táborban.
Nem hangos robbanás volt, inkább földrengésnek érezték: a falak megroppantak, a bútorok recsegtek-ropogtak a hosszú épület valamennyi helyiségében. A talajból feltörő dörej erős talajszint alatti roppanásban folytatódott, s amikor mindenki kimenekült az épületből, megdöbbenve látták, hogy az épület nyugati szárnya alatt a talaj félméternyit lesüllyedt, behorpadt!
Peter az első roppanás után átrohant a szomszéd szobába a hadnagyhoz, hátára vette a még mindig kábultan alvó férfit, és kicipelte a folyosóra. Onnan már katonák is segítettek neki, és mindannyian kimenekültek az épületből.
– Ébresszék fel Angel professzort! – kiáltott Peter a helikopter alól kifutó őrségnek.
Mire a professzor előkerült, már úgy-ahogy helyreállt a rend a táborban. A katonák visszamerészkedtek az épületbe, hogy ruháikat összekapkodják, utána a hadnagy kint, a szabad térségen riadósorakozót rendelt el.
Frederik bácsi nem kérdezett semmit, hanem vészjósló tekintettel rohant a lesüllyedt épületszárnyhoz szemlét tartani. Világításra nem volt szükség, már erősen hajnalodott. Az épület alatti talajhorpadás iránya az összeomlott motel felé tartott, az ott tátongó óriási, kerek gödör egyik oldala beomlott, deformálódott!
– Gyerünk a Szent Kúthoz! – adta ki a jelszót halálsápadtan a professzor, és Peter vállába kapaszkodva előreindult.
A feljárónál az őr szabályosan jelentkezett:
– Tábornok úr, Gomez tizedes jelentem, hogy 4 óra 07 perckor földrengés volt! A lejáró elmozdult, de nem sérült meg! A kútüregből erős robajt, dübörgést hallottam. Levilágítottam, de semmi különöset nem láttam!
A professzor is lenézett a kútba, azután az üreg peremével párhuzamosan, lépéseit számolva elindult a parton.
– Mit csinálsz, Frederik? – ment utána Peter.
– Baj van, Peter fiam!... Érzem, nagy baj! Ez az átkozott „őrző robot” átvert minket! Egészen biztos, hogy vele történt valami! Megállt.
– Ugye, körülbelül ennyire jöttünk el a pontonnal a létrától? – kérdezte a katonáktól.
Hátat fordított a kútüregnek, és dühösen felkiáltott:
– Oda nézzetek! Tudtam!... Éreztem!... Ez az átkozott mégiscsak kicsúszott a kezünkből! Hány métert kúszhattunk odalent az alagútban? – kérdezte Petertől.
– Én tizenkettőt számoltam – jegyezte meg a hadnagy.
– Én is körülbelül annyit – mondta Peter.
Nem lehetett kétség: az előttük elterülő tizenöt-tizennyolc méter átmérőjű, másfél méternyi mély horpadás – mint egy hatalmas sebhely – pontosan a part alatti barlang fölött mélyült a talajba!
A professzor összeomlott.
– Mindennek vége! Szerencsére – fogta halkra a szót – még nem mozgósítottam senkit! Csak a forgatókönyvet csináltam meg a kiemeléséhez, közben elaludtam. Fáradt vagyok, nagyon fáradt! Gyertek, menjünk vissza a létrához!
– Úgysem engedünk le, Frederik! – kiáltott fel Péter. – Majd én vagy Ramón lemegyünk, és megnézzük a túlfolyónyílást!
– Hadd menjek én! – ugrott oda a hadnagy, és már ment is a létrához, amely nem mozgott, csak néhány fokkal elferdült, de stabilnak mutatkozott. A hadnagy a biztonság kedvéért kötélre fűzte magát, és két katona kíséretében ereszkedett le a kútüregbe.
Tizennyolc perc múlva jöttek fel.
– Tíz métertől lefelé a sziklarétegek V alakban leroppantak! – jelentette. – A túlfolyó alagútja teljesen összenyomódott a V alsó csúcsánál, s alatta kb. negyedméternyire áll a vízszint. Valószínűleg maradtak a partfalban keskeny repedések, amelyek megtartják ezt a vízszintet. A barlang beomlott, eltömődött!
A tábor felé tartva Angel professzor Peter és a hadnagy között támolygott. Később, amikor reggelizni ültek le a hadnagy irodájában, már kissé magához tért.
– Nem adom fel! Nem fog legyőzni ez az átkozott gép! – kiáltozta. – Kibányásztatom, még ha apró darabokra ment is szét, és megszerzem az erőtérgerjesztő titkát! Szerintetek mi történt? Mi okozhatta a barlang összeomlását? Földrengés?! Az esővíz okozta talajcsuszamlás?!
– Bármelyik lehetett a kettő közül! – mondta a hadnagy.
– És te, Peter, látom, valamit forgatsz a fejedben, mire gyanakszol?
– Szerintem a robot, ha valóban az volt, öngyilkos lett... Megsemmisítette önmagát! Mégpedig könnyen lehet, hogy te, Frederik... te hajszoltad az öngyilkosságba! A csákányoddal, amit ráhajítottál! Gondoljatok csak arra, hogy a mi jelenlegi titkos fegyvereink, önvezérlő robotrepülőgépeink, rakétáink is mind mind el vannak látva önmegsemmisítő biztosítékokkal, azért, nehogy egyetlenegy ép példány is az ellenség kezére kerülhessen! Így van, Frederik? Bár az is lehet, hogy az erőtérgerjesztőnek a bekapcsolódása már automatikusan programozta a leállás után bizonyos idő múlva bekövetkező önmegsemmisítést is.
– Az okfejtésed Iogikus, Peter fiam – ismerte el lehangoltan a professzor. – Lehet, hogy megint elügyetlenkedtem a dolgot, mint annyi másban az utóbbi időben. Mindegy, ennek ellenére sem adom fel a harcot! – dünnyögte fogcsikorgatva. – Ramón fiam! Megváltozott a helyzet, ezért a tegnapi parancsom is változik! Itt maradtok! A Szent Kútnál és a motel romjainál ne nyúljatok semmihez! A turistákra vonatkozó látogatási tilalom továbbra is fennáll! Mi most elmegyünk Peterrel, de visszajövünk! Én legalábbis visszajövök! – pillantott Peterre. – őt, úgy látom, szintén megviselték az izgalmak, ideje, hogy kipihenje magát otthon. Az eredményt úgyis megtudjátok majd mind a ketten!
A professzor elköszönt a hadnagytól, és máris bevonult a helikopterbe. Peter összeszedte a holmiját a vendégszobában, és ő is elbúcsúzott Jimenez hadnagytól.
– Viszontlátásra, Peter! – mondta a hadnagy szomorú képpel. – Remélem, találkozunk még. Ha mégis visszatelepülünk innen a Zónába, megkereslek Frederik bácsinál!
– A jachtkikötőben találsz meg! Ott sokkal jobban érzem magam, mint fent a kórházban! – mosolygott Peter, és búcsút intve a katonáknak, ő is elindult a csíkos helikopter felé.
8.
Peter az egész légiutat a pilótakabinban tette meg, mert Angel professzor dolgozókabinjába vonult, kijelentve, hogy nagyon sok a dolga, és senki se merészelje zavarni.
Chichén Itzától délre újra esőfrontba kerültek, de ez már csak gyenge utánzata volt a kétnapos özönvíznek. Hamar ki is repültek belőle, s a Tarabasca vidékén már szikrázó trópusi napsütésben suhant a helikopter.
A Zónában, a leszállóhelyen Peter elbúcsúzott a professzortól, aki nem sok ügyet vetett rá, csak valami olyasfélét mormogott, hogy: „Majd értesítlek, Peter fiam, ha lesz újabb fejlemény!”
Marco ezzel szemben igen szolgálatkész volt: megkérte Petert, várjon néhány percet, amíg előhozza a kocsit valahonnan egy garázsból.
A várakozás alatt Peter vívódásai megoszlottak az „öngyilkos robot”, Maria, Frederik bácsi és a menekülés lehetőségei között. A múltkori kudarc után most újra felvillant benne az a megoldás, mert a tegnapi s a ma hajnali események után újra szorítónak érezte maga körül a szálakat! Olyannyira, hogy még a talán valahol a közelben felbukkanásra készen rejtőző Csillagember-Tollaskígyó kísérlete sem adott elég visszahúzó erőt. „Bánom is én: pusztítsák csak el egymást Maria és Frederik bácsi, csak engem hagyjanak ki a játékukból! Semmi közöm hozzájuk! Valahogyan csak eljutok innen északra, vissza Venaderosékhoz, onnan pedig még tovább, el innen ebből az átkozott, balszerencsés Yucatánból!”
Marco megérkezése vetett véget kínlódásának. Átrobogtak a Zónán, és csak a Tarabasca-parti csónakháznál álltak meg.
Miguelt nem találta otthon, a jelekből ítélve bevásárolni ment a furgonjával. „Majd előkerül!” – gondolta Peter, kicsomagolt, és a hűtőszekrény készletéből ebédet csinált magának. Ebéd után nem sokkal felcsörrent a telefon.
– Halló! Peter?
– Halló! Igen, én vagyok!
– Örülök, hogy épségben hazaérkezett! – mondta Maria a vonal túlsó végén. – Az előbb beszéltem Frederikkel, aggódik maga miatt! Állítólag alaposan kimerült Chichén Itzában, a barlangkutatásban, és...
– Semmi ok az aggodalomra! – vágott Maria szavába.
– De én is aggódom magáért, Peter! – makacskodott Maria. – Tudja, a leleteiben mégis találtunk valamit... A veséivel van egy kis probléma! Valószínűleg nem komoly, de... mégis jó lenne, ha még ma feljönne egy veseröntgenre!
Maria szavai nyomán Peter arcán most ugyanolyan kesernyés-indulatos ráncok futottak szét, mint Angel professzorén. De uralkodott magán, és közömbös hangon válaszolt:
– Nem hiszem, ugyanis jól érzem magam a veséim szempontjából is! Nem bánom, majd felmegyek! De ha megengedné, ma már nem zavarnám! Éppen most ebédeltem, és szeretnék lepihenni: úgy érzem, két napot is átalszom egyfolytában!
– Rendben van, Peter, csak pihenjen! – mondta Maria, s hangja gunyorossá vált. – Egyébként fogadja hálás hitvesi köszönetemet férjem életének megmentéséért! Frederik elmesélte, hogyan rántotta vissza a biztos halálból a kutatóároknál.
– Szóra sem érdemes! – szerénykedett Peter. – A helyemben bárki megtette volna! Merő véletlen, hogy én álltam hozzá a legközelebb, és jók voltak a reflexeim, amikor hirtelen a fejébe vette, hogy nekirohan az ároknak!
– Viszontlátásra! -- mondta Maria, és letette a kagylót.
Peter még sokáig álldogált a telefonnál, az elnémult kagylót a füléhez szorítva, azután letette a kagylót, és visszavonult a szobájába. Lefeküdt, de sokáig nem bírt elaludni. „Mi minden volt a hangjában! – gondolta, visszaemlékezve a telefonbeszélgetésre. – Szemrehányás, düh és fenyegetés!? Ez a nő már sejti, tudja, hogy Frederik bácsi is elbeszélgetett velem! És mégis veseröntgenre hív? Tovább játszana velem a trükkjét? Hát nem! Ennek vége!”
Estefelé megint csak a telefon ébresztette fel, de most már Angel professzor volt a vonal másik végén.
– Halló, Peter? Jól vagy? Maria elmondta, hogy az egyik vesédnél talált valamit, és holnap feljöhetnél veseröntgenre!
– Láttad a leleteket? – kérdezte Peter.
– Nem láttam, ezért nem is tudok véleményt mondani. Mindenesetre most már értem, mire gondolsz! De nem is ezért hívtalak, Peter fiam. Mendez őrnagy tegnap helikopteren beszállíttatta az ördög-hegyi roncsot a Zónába. Itt van a technikai laboratóriumunkban, és alaposan át is vizsgálták. Sajnos, egyetlen ép szerkezeti elemet sem tudtak kiszedni belőle, minden összekorrodált benne, az egész nem több egy megkövesedett óriási fémszivacsnál! Csak egyvalamit sikerült megállapítani: az a robot, Peter, nem egyszerre zúzódott össze! Érted, mit akarok ezzel mondani? Nem egyszerre lapult össze, hanem lassan, talán évtizedek vagy évszázadok alatt! Ez pedig mit bizonyít? Azt, hogy a robotnak megvolt és nagyon sokáig működött is az energiapajzsa! Egy bizonyos idő múltán az energiakészlete mégiscsak kimerült, robotunk megadta magát a köveknek, és összelapult. Egyet nem értek csak: nála miért nem kapcsolódott be az önmegsemmisítő berendezés?!
– Erre csak azt tudom mondani, Frederik, lehet, hogy ez a robot másképp, más feladatra volt programozva!
– Lehetséges! Én mindenesetre nem veszítettem el a reményt. Már beindítottam az apparátust! – csattant fel a professzor hangja. – Először a biztonságiakkal vizsgáltatom ki az ügyet! Holnap már ott lesznek, és mindent körülszimatolnak. Hátha Ramón valamelyik katonája nem tudott ellentállni a kísértésnek, éjjel levitt egy hátizsák robbanóanyagot, és megpróbálta megkaparintani a barlangban sejtett kincset?! Az Ördög-hegytől pedig oda irányítottam minden gépet! Egy hét alatt kibontjuk a barlangot, felülről, óvatosan! Ha a robot össze is zúzódott, minden apró darabját kiszedjük, és megpróbáljuk rekonstruálni az energiapajzsot fejlesztő készülékét, hisz számunkra az a legnagyobb kincs!
„Szegény Ramón! – villant át Peteren. – Ha jól sejtem, az itteni biztonságiak is előbb ütnek, azután kérdeznek.”
A beszélgetés végén Peter komor arccal tette le a telefonkagylót, úgy érezte, még elviselhetetlenebbé válik a körülötte felzaklatott erők szorítása.
Másnap elég frissen ébredt, de esze ágában sem volt felmenni „veseröntgenre” Mariához. Miguel reggel közölte, hogy orvosi vizsgálatra kell mennie a Zóna kórházába, és csak estére jön haza.
– Menj csak, amigo! – biztatta Peter. – Remélem, nálad minden rendben lesz! Engem is hívtak veseröntgenre, de ma valahogy nincs kedvem hozzá! Inkább kiülök fenékhorgozni a mólóra. Mi van a bárkáinkkal? A Palenque itt van?
– Igen, senor Pedro! A tankja tele van, akár a torkolatba is kimehet vele! A Kis-Barrakuda-akadón tegnap nagyon ment a hal, én is sokat fogtam. De ha oda akar kimenni, előbb kérjen telefonon engedélyt a partőrségtől, sötétedésre meg jöjjön be.
– Úgy lesz, amigo! De mondd csak, mi van a fegyverkezésünkkel? Vételeztél nekem is revolvert? Don Angelo nagyon meglepődött, amikor meglátta nálam a tiédet!
– Igen, vételeztem egyet. De nyugodtan tartsa meg az enyémet, senor Pedro. Az már kipróbált, megbízható jószág!
Amikor Miguel elment, Peter bezárta a csónakházat, és lement a mólóra. Körülnézett a Palenque fedélzetén és a vezetőkabinban: mindent rendben talált, élelem, horgászfelszerelés, tele benzintank. Ekkor jutott eszébe, mit mondott Miguel a partőrségről. Visszament a csónakházba, és felhívta a világítótorony őrségét. Bemutatkozott, és bejelentette, hogy horgászni megy a Palenque jachttal a Kis-Barrakuda-akadóra. Egy González nevű tizedes vette bejelentését, és hivatalos hangon közölte, hogy engedélyezi a horgászatot, de este 20 óráig vissza kell térnie a jachtkikötőbe.
– Természetesen, tizedes! Sőt, ha nem jár a hal, jóval hamarabb bejövök! Köszönöm az engedélyt! Peter letette a kagylót, és visszament a kikötőbe. A vízparton és a lagúna fölött üvegházi, fülledt szélcsend zsibbadt. A kékeszöld víztükör felületét parányi hullámok sem bodrozták fel, a vízimadarak eltűntek. A mindig ezerszám rajzó apró halak sem mutatkoztak, helyettük mindenfelé békák nyüzsögtek. Éktelen vartyogással, csapatostul úsztak a part felé, s a móló tövében megpróbáltak kimászni. Bár rendre visszacsúsztak a meredek betonfalon, kitartóan tovább próbálkoztak.
Annyira meglepődött a békák viselkedésén, hogy leült, és sokáig figyelte őket. A móló melletti laposabb partszakaszon a békák partraszállása sikerrel járt, amint felmásztak a partra, lapos kúszással a fűbe, bokrok alá bújtak, és ott meglapulva elhallgattak.
Felnézett a magas part tetején fehérlő kórházra: a tetőn, a nagy tv-antenna mellett petyhüdten lógott a fehér vöröskeresztes zászló. „Megnézem még a barométert, azután kimegyek!” A műszer tűrhető szinten állt, süllyedőben volt ugyan, de nem túlságosan.
„Az időjárás-jelentésben nem mondták semmi különöset! Igaz, a múltkor sem, San Felipében.”
A Palenque motorja halk zümmögéssel, simán gyorsult fel. Megcélozta a nagy kikötő mólóinak csúcsát, a mélyvizű hajózó medersávot és tovább gyorsított.
A nap magasan állt, de elviselhető: mindössze 28 °C volt a hőmérséklet. Az esős évszak még messze volt, ezért is furcsállta a depressziót és az aránylag alacsony hőmérsékletet.
Elrobogott a nagy kikötő előtt, és betájolta a Kis-Barrakuda-akadót, Miguel kedvenc horgászhelyét. Amint a mexikói legutóbb elmagyarázta, ez az akadó tulajdonképpen nem zátony volt, hanem egy 10 méter mély árok a lejtősen mélyülő tengerfenékben.
Hirtelen delfincsapat bukkant fel mellette, és bukdácsolva, füttyögve követni kezdték a jachtot. „Majd tadok nekik egy kis halat, ha leálltam!” – gondolta Peter, és a víz felszínét kezdte figyelni maga előtt. Egészen lelassított már, s amikor egyszerre csak elsötétült előtte a víz, kis ívben balra fordult, és leállt egy futball-labda nagyságú fehér bója mellett.
Lehorgonyzás után első dolga az volt, hogy Miguel tegnapról megmaradt döglött csalihalait bedobálja a delfineknek. Amint a halasvödör kiürült, a delfinek is eltűntek. Nem törődött velük tovább, máskor is ezt tették, Miguel szerint tudatosan, hogy ne zavarják a horgászatukat. Sőt, a mexikói arra is megesküdött, hogy a delfinek már sokszor segítettek neki úgy, hogy az etetés után jó messzire kiúsztak, és a mély vízből egész halrajokat hajtottak rá a horgaira!
Kiült a fedélzetre, felcsalizott egy horgot eleven szardellával, és bedobta a mély, sötét vízbe. Megvárta, amíg a fenékre süllyed, azután botját emelgetve, mártogatva sétáltatta a csalihalat.
A várt kapások nem jöttek, hiába dobta be újra meg újra az eleven csalétket a már ismert helyekre: egyetlen húzást, rántást sem érzett a boton és zsinóron.
Félórai hiábavaló mártogatás után felorsózta a zsinórt, és fáradtan dőlt hátra az ülésben. Megivott egy üveg ananászlevet, s amikor erőre kapott, friss csalihalat tett fel a horogra. Amint dobásra lendített – háttal a partnak, a nyílt óceán felé horgászott –, hirtelen sárgásfehér villanást látott vagy inkább érzett a háta mögött! Mintha hátulról vakuval lefényképezték volna! Megállt a horgászbot a kezében és hátrafordult.
Nern hitt a szemének: a Tarabasca-lagúna bejáratának már jól ismert látványa eltűnt! Nem látta sem a jelzőoszlopot a nyugati, sem a világítótornyot a keleti fokon, a helyükben sárgás porfelhő gomolygott fel, erősödő dübörgést, morajt hallott, és egy vastagodó, szélesedő fehér hullámtaraj közeledett feléje!
„Földrengés?! – villant át rajta a felismerés. – Gondolhattam volna! A békák figyelmeztettek rá!”
Az elkésett felismerés közben reflexszerűen cselekedett is. A horgászbotot lecsapta a fedélzetre, felkapott egy nagy haldaraboló kést, és a jacht elejébe ugrott. Egyetlen csapással elvágta a horgonykötelet, mire a hajó meglódult, ő elesett, de négykézláb a vezetőkabinhoz kúszott. Amint belül volt, előbb gépiesen becsatolta magát az ülésbe, majd ujjai lázas gyorsasággal keresték az indítókapcsolót.
A gyorsvonati sebességgel közeledő zúgó, morajló hullámfal már csak pár száz méternyire volt a jachttól, amikor Peternek sikerült beindítani a motort, és erélyes kormánymozdulatokkal a nyílt tenger felé kanyarodva próbált elmenekülni a rázúduló szökőár elől. Egyvalamivel nem számolt csak: az áradat előtt haladó hallatlan erjű szívóhatással, amely még a forduló derekán elérte, és erősebbnek bizonyult a jacht motorjánál. A kanyar ívének közepén a Palenque oldalára borult. Peter féloldalt, majd fejjel lefelé is a kormányt szorongatta, növelte a sebességet, mögötte ömlött a víz a vezetőkabinba, egy súlyos tárgy rázuhant, azután – minden elsötétült körülötte.
Amikor magához tért, sötétség vette körül, ugyanúgy, mint egy hónapja fent San Felipénél. A jacht... a Palenque sima, sötét, csendes vízen ringott. A kormányülésben volt, a hevederek most is kitartottak. Szájában sós ízt érzett, nyelve sajgott és megdagadt. Halántéka, tarkója rettenetesen fájt. Szalmakalapja eltűnt, s ebben a helyzetben is az villant eszébe legelőször, tarkóját tapogatva, hogy ha valóban lehallgató volt ott, most biztosan tönkrement, összezúzódott.
Jó ideig félig vakon tapogatózott maga körül. Arra gondolt, mégiscsak jó kis teknő ez a hajó, tele van légtartállyal, felborulva se süllyedt el, hamar átbillent, és kibírta a rázúduló víztömeget. Az akkumulátor-sértetlen maradt, a világítás működött. Bekapcsolta a rádiót: áram volt a készülékben, de sem adni, sem venni nem tudott. Az antennát elsodorta az ár, lehet, hogy az árboccal együtt! A tájolók működtek. Megállapította, hogy északkeletre sodródott a Yucatán-szorosba, Kuba nyugati foka közelébe. „Dél-délnyugatra kell vennem az irányt, amíg csak meg nem látom a yucatáni partot!”
Az egyik lezárt kormányrekeszből kivett egy üveg rumot, kiöblítette a száját, tenyerébe is öntött, és megmosakodott benne. Kicsatolta magát az ülésből, és lebújt a motoraknába. Már előbb észrevett valamit a műszerfalon: az üzemanyag szintjelzője a 0 pont közelében állt! Most azután meggyőződhetett róla, hogy egy csepp benzinje sem maradt! A súlyos tárgy, gerenda vagy fatörzs – amit az áradat a jachtra zúdított, és őt is elkábította – behorpasztotta a motorházat. A benzintartály megrepedt, és az utolsó cseppig kiürült.
Visszament a kabinba, és próbaképpen beindította a motort: a gyújtás még sikerült, de néhány másodperc múlva a motor leállt.
Újra bekötötte magát az ülésbe, és hátradőlve gondolkodni próbált. „Bevárom a hajnalt, csinálok egy pótantennát, és segítséget hívok... Hogy nekem mekkora balszerencsém van! Másodszor is vízözönbe kerültem Yucatában! Legalább néhány liter benzinem maradt volna meg a tartály alján! Most simán el is tűnhettem volna innen, vissza San Felipébe, a régi táboromba!”
Homályos fényekkel s a jacht apró ringásaival ébresztette fel a hajnal. Kijött a kabinból, és körülnézett a fedélzeten. Siralmas látvány fogadta: eltűnt az árboc antennástul, a horgászfelszerelés, az ülések, a korlát és minden fedélzeti felépítmény. A vezetőkabin azért maradhatott meg épségben, mert áramvonalasan be volt építve a hajótestbe, de onnan is mindent kimosott az áradat, ami nem volt elzárva vagy lerögzítve, így a távcsövét és a revolverét is hiába kereste. „Miből csináljak antennát a rádióhoz?” – töprengett. Ekkor eszébe jutott, hogy a kabinban van még egy tartalék teleszkópos horgászbot, arra fel tud szerelni egy szükségantennát! Maris hozzá akart fogni a munkához, amikor elöl, jobbfelől csendesen közeledő, barnásfeketén csillogó, nagy hínárcsomókat pillantott meg. A kabinajtóhoz támaszkodva, a meglepetéstől bénul-tan figyelte a víz felszínén széles rajvonalban, egyenletes sebességgel közeledő, 10-12 méteres algacsomókat, amelyek között időnként sárgásfehér csíkok hullámzottak fel! Nagy félkörben közeledtek, és bekerítették a jachtot. Számolni kezdte őket: egy... kettő... öt... nyolc... kilenc! Kétségbeesett, bénult félelem szállta meg, és már arról is letett, hogy a kabinba meneküljön, ahol a lezárt faliszekrényben volt még egy nagy haldaraboló kés. Semmi más fegyvernek használható tárgy nem maradt a hajón.
Az egyik algacsomó felgyorsult, kivált a rajvonalból, és 25-30 méternyire megközelítette a jachtot. Peter hátán végigcsordult a halálfélelem verítéke. A hínárcsomó megállt a hajó előtt, kissé feldomborodott a vízből, és csónakvastagságú fej alakult ki rajta! Két autóreflektor nagyságú, világoskék szem villogott ki belőle, alattuk nagy, feketésbarna, kampós csőrhöz hasonlító állkapocs csattogott.
„De hisz ezek polipok!” – villant át Peteren a felismerés, amikor pedig a most már felszínre került, hordóvastagságú, szétterjesztett karokkal lebegő óriás torpedó alakú törzsét és nyílvessző tollához hasonlító, háromszögletű farkát is meglátta, még jobban megrémült. „Végem van! Ezek nem közönséges octopusok, hanem óriáskalmárok!”
Szinte eszméletlén volt már a félelemtől, amikor meglepő fordulat történt.
A víz felszínén lebegő tízkarú szörny színe hirtelen halvány rózsaszínűvé szelídült, s az állkapocs alatti lebenyekből egy harmadik szem bukkant elő! Ez halványpiros fényben izzott, és ezüstösen csillogó, rácsos fémkeret vette körül! A következő pillanatban az óriáskalmár megszólalt! Recsegő géphangon, hibátlan kiejtésű angol nyelven beszélt:
– Ki vagy?... Katona vagy?... Ember vagy?... Felelj!
Peter felocsúdva a félelem kábulatából, előbb görcsös ujjakkal a hajába túrt, majd hisztérikus nevetésben tört ki, és integetve, széttárt karokkal kiáltozta válaszát a szörnynek:
– Igen!... Ember vagyok!... Nem vagyok katona!... De hát ti kik vagytok?! Ki tanított meg emberi nyelven, angol nyelven beszélni?!
– Mi a mélyvizek népe vagyunk! – recsegte az óriás. – De te hogy kerültél ide?... Mi történt a hajóddal?...
– Peter Shelton a nevem! – kiáltozta tovább Peter, még mindig a rémület túlfűtött eksztázisában, bár ekkor már valami kezdett felcsillanni tudatában arról, hogy... kikkel állhat szemben. – Régész vagyok... tudós... a régmúlt emlékeit kutatom! Tegnap földrengés volt a Tarabasca-lagúnában, és a szökőár elsodort!. Elfolyt az üzemanyagom, nem tudok továbbhajózni!
– Mi a mélyvizek népe vagyuhkl – ismételte a szörny. – Nem vagy katona... Tehát segítenünk kell... Hogyan segíthetünk?...
Peter felkacagott.
– Vontassatok el innen... haza... a Tarabasca-lagúna bejáratához!
– Oké... – hangzott a válasz. – Adj vontatókötelet!...
Peter újra harsányan felkacagott, tapsolt, üvöltözött, mintha megőrült volna. A szemben lebegő óriáskalmár pedig színt váltott: kékeszölddé vált, mint az óceán víztükre.
Előrevánszorgott a jacht orrtőkéjéhez, és megkereste a láncot. Teljes hosszában megvolt, de óriási vontatójához képest túl rövidnek találta, ezért visszabukdácsolt a kabinba egy tartalék kötéltekercsért. Amint kinyitotta a kabinban a szekrényt, a kötéltekercsek és szerszámok alatt két 25 literes, tele üzemanyagkannát fedezett fel! „Most már mindegy! – gondolta. – Már béreltem egy vontatót!? Különben is... előbb meg kellene hegeszteni a szétrepedt tankot!”
Kivitte a kötél tekercset, és a lánc végére kötötte. A kötél másik végére szilárd hurkot kötött, és kiáltott az óriás felé:
– Dobom a kötelet!...
A lebegő óriás test kissé elsötétült, egy nyolcméteres, fehér tapadókorongokkal borított óriáskar felcsapódott, és elkapta a kötélhurkot. Valamennyi kar hátrahúzódott, majd kinyúlt, a fej lebenyei alól vastag vízfolyás tört elő, a kötél megfeszült, és a Palenque elindult! Az óriási élő vontató hátrafelé úszott, nyílfarka úgy hasította a vizet, mint egy tengeralattjáró.
Peteren most villant át az újabb felismerés: „A hátrafelé úszó halak a naptárkő reliefjén!... Ezek... már akkor is? – óriáskalmárok voltak? És... a kígyótest! Nem sávok, hanem tapadókorongok! Az egész naptárkő nem spiráltestű kígyót, hanem óriáskalmárt ábrázol!”
Egyenes állásba rögzítette a kormányt, és visszament a fedélzetre. Újra kiáltott vontatójának:
– Halló, mélyvizek lakója! Tudod az irányt a Tarabasca-lagúna felé?
– Igen... Yucatán egész partvidékét ismerjük.
– Még nem feleltél a kérdésemre! – folytatta Peter. – Ki tette értelmessé a mélyvizek népét? Ki tanította meg az angol nyelvre? Ki adott neked beszélőgépet?
– A tanító... – válaszolt a géphang.
– Ki ő? Hol van? Találkozni szeretnék vele!
– Ő nem akar többé emberekkel találkozni...A tanító elmegy... Az emberkatonák el akarják pusztítani a Tanító házát... Az emberek nem szeretik őt... Ő elmegy...
– Hová megy el a Tanító?
– Az ő országába... Fel...
Amikor felfogta a vontató óriás információjának értelmét, Peter meglepetésében és megdöbbenésében majdnem a vízbe zuhant.
Ó én őrült! – kiáltott fel. – Hisz ez... ö... a Tanító... nem lehet más, csakis a Csillagember-Tollaskígyó!
Megpróbált lehiggadni és reálisan gondolkodni a helyzeten s a tennivalón. „Üzenek neki! De... mit?! Talán... azt, annyit, amennyit eddig megtudtam róla!”
– Halló! Mélyvizek lakója! Szeretnék üzenetet küldeni a Tanítónak!... Elvinnéd neki?
– Oké... Mondd az üzenetet! Lerögzítem...
Rövid gondolkodás után Peter izgatottan kiáltozni kezdte a Tanítónak szánt üzenetét:
– Peter Shelton vagyok, régészettel foglalkozom! Én is a történelmet, az emberi kultúrák, népek fejlődését kutatom, mint Te... Tanító!... Tanítványaid, a mélyvizek lakói, segítettek rajtam! Köszönöm, hogy emberi viselkedésre tanítottad meg őket helyettünk, az emberek helyett, akik, valahányszor visszatértél közéjük, mindig elutasítottak! Én tudom, ki vagy, Tanító! Csillagember... fejlődésünket kutató tudós Orgon Negyedik Világáról! Ismerem jeledet, a spirált! Az vezetett el hozzád! Tudom, hogy a régi népek istenének, Kukulkánnak, akit Tollaskígyónak is neveztek, a képében próbáltál többször partra szállni s az itteni ősnépeket nemcsak tanulmányozni, de fejlődésüket jó irányban elő is segíteni! Nem sikerült, nem bizonyultunk méltónak a segítségedre! Tanító... kutatásaink közben megtaláltuk egyik régen elpusztult testőrgépembered maradványait! Egy másikra is rábukkantunk Chichén Itzánál, a Szent Kút közelében! Ne aggódj, ez a.gépember elpusztította magát, a védőpajzs titka nem került a katonák kezébe! Tanító... én találkozni szeretnék veled... kérlek, addig ne menj el, amíg nem találkoztunk! Még sok mindent el szeretnék neked mondani! Peter Shelton üzent! A Tarabasca-lagúna jachtkikötőjében várom válaszodat, Tanító!
„Ha mégsem ő az, hanem más... mit tudom én, ki... földi ember... őrült tudós, aki mélytengeri akváriumában megszelídítette az óriáskalmárokat? Legfeljebb jót nevet rajtam!”
– Vége az üzenetnek! – kiáltotta még egyszer Peter, azután hanyatt feküdt a fedélzeten, és perceken át zihálva szedte a levegőt.
Talán el is aludt kis időre, amikor egyszerre heves rándulás riasztotta fel. Felült, körülnézett. A jacht sebessége lecsökkent, a vontató óriáskalmár – eltűnt! A Palenque orrában függőlegesen lógott a mélybe a lánc. Nem tudta elképzelni, mi történhetett. Valamennyi óriáskalmár eltűnt, de a tenger sima, csendes, zöldeskék tükör volt, messze elöl vékony zöld csík látszott a szemhatáron. „Vajon – álmodtam volna az egészet?! – villant át Peteren. – Az a part ott a távolban vajon már Yucatán? Mi lenne, ha innen mégis egyenesen északra, a Venaderos-táborba mennék? Nem, most már nem lehet! Késő! Az üzenetem már elment a Csillagember-Tollaskígyónak!... De vajon átadják-e? Búcsú nélkül eltűntek, itt hagytak! Vajon mit jelent ez?!”
A bal kormányfélen, vagy 300 méternyire a hajótól, Peter egyszerre csak egy... kettő... négy... öt jellegzetes, görbe kard alakú, nagy hátuszonyt pillantott meg! Az uszonyok alatt hatalmas, fekete-fehér foltos torpedótestek hasították az óceán vizét.
„Kardszárnyú delfinek! A gyilkos orkák! – döbbent rá Peter a valóságra. – Észrevették a kalmárokat, és megtámadják őket! Ezek a gyilkos ragadozók engem is megtámadnak, elborítanak és felfalnak!”
Beugrott a kabinba, elővette a faliszekrényből a nagy kést s azzal felfegyverkezve ment vissza a fedélzetre. A félelmetes hátuszonyok már elöl, jobboldalt hasították a vizet, visszakanyarodtak a jacht felé, majd mintegy vezényszóra elsüllyedtek. Néhány másodperc múlva mind az öt ragadozó óriás fekete-fehér halteste kivágódott az óceánból, körülöttük éles fénynyalábok csattogtak, villogtak, s mire visszahullottak, már élettelenek voltak! Rándultak még néhányat, rettenetes fogazatú állkapcsuk a levegőt harapdálta, azután elcsendesedtek, s tetemük hassal felfelé békésen lebegett a tenger tükrén.
Orrfacsaró, szúrós illatfelhőt hozott a szél Peterre: a zárlatos elektromos vezetékek jellegzetes szagát érezte maga körül!
– Lézerrel fegyverezte fel őket a Tanító! – kiáltott fel Peter, és várta, hogy a mélyvizek győztes népe visszajöjjön.
Nem kellett sokáig várnia. Óriási vontatója szelíden a felszínre bukkant a jacht előtt, teste most áttetsző sárgáspiros színű volt, de a két óriási „saját” szem most is halványkéken meredt Peterre. A harmadikból pedig nyugtató szavak hangzottak:
– Ne félj... Peter! Minden oké... Add vissza a vontatókötelet!
Peter a jacht orrában felhúzta a vízből a kötelet, és kidobta az óriáskalmárnak. Egy fehér tapadókorongokkal pettyezett óriáskar előrecsapódott, és karmos végével elkapta a kötélhurkot. Az óriás összerándult, mint egy rugó, majd szívótölcséréből vízsugár lövellt hátra, s a Palenque újra elindult az egyre vastagodó kontúrokkal közeledő partok felé.
Az óriás vontató megdöbbentő pontossággal navigált, és – bár előbb Peter nem nagyon ismert rá – pontosan a Barrakuda-akadókon kívül, a Tarabasca-lagúna bejárata elé vitte a jachtot.
A part felől Peter ismerős fehér kishajót látott közeledni.
– Halló!... Mélyvizek lakója! -- kiáltott előre. – Megérkeztünk! Innen már partra tudok szállni. Köszönöm a segítséget! Menjetek vissza... a Tanítóhoz! Nem akarom, hogy a katonák megtudják, hogy ki segített nekem! Adjátok át üzenetemet a Tanítónak! Viszontlátásra... mélyvizek népe!
– Viszontlátásra... Peter! – recsegett fel utoljára a vontató kalmár harmadik szeméből a géphang.
A vontatókötél hirtelen meglazult és a vízbe esett.
A vontató óriás teste elsüllyedt, és társainak távolabbi rajvonala is eltűnt az óceánban.
Peter a fedélzeten, a kabinhoz támaszkodva várta a közeledő Uxmalt. Kabinjában, a kormány mögött csakhamar felismerte Miguelt. Senki mást nem látott mellette.
A fehér jacht sérült testvérhajója mellé siklott, a mexikói kijött a kabinból, és integetve átkiabált:
– Jól van, senor Pedro?! Nem sebesült meg?!
– Minden oké, amigo! – kiáltott vissza Peter, és felhúzta a vontatókötelet. Pontosabban: csak a láncot, mert a kötél eltűnt. A kötélpótlást, egészen fent a láncnál, vontatója levágta és magával vitte.
– Vegyél vontatóra, amigo! – kiáltott fel vidáman Peter a láncot lengetve. – Jó, hogy elém jöttél! Idáig tartott ki a benzinem!
A vontatás alatt a tegnapi földrengés nyomait kereste a lagúna bejáratánál és a parton. A torkolat jobb partján a világítótorony és a partőrség kikötője eltűnt! A megrövidült déli földnyelven teherautók, katonák mozgolódtak. A régi lapos part most meredek törésben megcsonkulva húzódott a régi halászfaluig, ott a törés keresztben átment a lagúnán, és felemelte az északi partsávot. Amint a jachtkikötő felé közeledtek, Peter távcső nélkül is észrevette, hogy az északi parttal együtt a Halottak Szigete is felemelkedett, s úgy tornyosult fel, mint egy várrom. A déli part a likvidált halászfalutól kezdve, a nagy kikötőn és a jachtkikötőn át, tovább a Zóna felé végig sértetlennek látszott. A lagúna északi partja viszont felemelkedett, és mintegy másfél kilométerrel közelebb jött a délihez; felgyűrődött, s a törés alatt a hajózómeder is valószínűleg még mélyebbé vált.
Amint kikötöttek a mólón, a mexikói Peterhez rohant, és izgatottan ölelte, tapogatta.
– Igazán nincs semmi baja, senor Pedro?! Micsoda szerencséje volt, hogy nem süllyedt el! Mégiscsak jó kis teknő a Palenque! Én tegnap délután még fent voltam a nagy kórházban, amikor jött a rengés! Utána bevágtam magam a kocsiba, és hazajöttem. Amikor megláttam, hogy a Palenque nincs itt, nagyon megijedtem! Rögtön ki akartam menni senor Peter után, de akkor már itt voltak a katonák, és nem engedtek! A világító-toronynál sokan meghaltak! Elpusztult az egész partőrség! Don Angelónak is telefonáltam, de ő se engedett ki! Csak ma reggel indulhattam el, és rajtam kívül egy helikopter is felszállt a Zónából, és kiment senor Pedrót megkeresni!
– Nem tudom, szerencse volt-e, vagy második szerencsétlenség? – nevetett Peter. – Ahány szökőár felzúdul itt Yucatánban, én mindegyikben benne vagyok!... Bár igazad van, amigo! – Peter most a segítőire gondolt. – Hihetetlen, fantasztikus szerencsém is volt! Még most sem hiszem el, hogy nem álmodtam az egészet! De most már menjünk haza! Aludni szeretnék, egy hétig egyfolytában!
9.
Jó volt újra együtt reggelizni Miguellel, aki hatalmas serpenyőben ünnepi reggelit tálalt: chilivel fűszerezett, sültszalonna-patkókkal beborított tojásrántottát, paradicsommal és uborkával.
– Mondd csak, amigo – kérdezte Peter –, Don Angelo vagy Donna Maria... nem érdeklődtek utánam?
– De igen, senor Pedro! Tegnap este is, ma reggel is keresték már telefonon. De én megmondtam Don Angelónak és Dona Mariának is, hogy úgyse keltem fel senor Pedrót, amíg jól ki nem alussza magát!
– Jól tetted, amigo! Megnézted már a jachtot? A szökőár tisztára söpörte a fedélzetet! Adok pénzt, menj, vásárolj meg mindent, ami hiányzik!
– Még tegnap este megnéztem mindent! – dörmögte a mexikói, és Peter látta rajta, hogy valami fúrja az oldalát, de nem meri nyíltan megkérdezni tőle.
– A motornak semmi baja – folytatta Miguel. – De a benzintankot ki kell cserélni. Olyan hosszú repedés van rajta, hogy nem érdemes meghegeszteni. Itt a raktárban van tartalék belőle, majd kicseréljük. Másra se adjon pénzt, senor Pedro, majd a Zónában vételezek mindent, árbocot meg új antennákat a rádióhoz és a radarhoz.
– Egy nagy fatörzset vagy gerendát sodort rám az áradás – magyarázta Peter. – Megrepesztette a tankot, és engem is telibe talált. Az volt a szerencsém, hogy a kabintető enyhítette az ütés erejét, és csak elkábultam. De a benzintartályt alaposan elintézte. Hiába találtam a kabinban két tele kanna tartalék benzint, nem tudtam mit kezdeni vele, hisz a szétrepedt tankból azonnal elfolyt volna.
Miguel még mindig nem merte megkérdezni, hogy akkor hát hogyan tudott mégis hazajönni a Palenque-vel? Peter megpróbált belenézni a szemébe, de amikor észrevette, társa milyen zavarban van, elhatározta, hogy nem titkolózik tovább előtte.
– Tudod, amigo – folytatta –, amikor aztán hajnalban észre tértem, akkora volt a fejem, mint egy cipó, és úgy szédelegtem, mint egy részeg liba. Persze első épelméjű cselekvésem az volt, hogy megnéztem a motort, és felfedeztem, mi történt az üzemanyagtankkal. Hiába gyújtottam be a motort, azonnal leállt. Mit gondolsz, hol voltam ekkor? Hová sodort el az áradat? Fent voltam egészen a Yucatán-szorosban!
– Akkor hát – szólalt meg végre Miguel – hogyan tudott hazajönni, senor Pedro?
– Vontatót fogadtam, amigo! – nevetett Peter.
– Megint csak. nagy szerencséje volt, hogy hajóval találkozott!
– Hajóval?! Nem találkoztam egyetleneggyel sem! Csináltam kötélből egy kantárt, hozzákötöttem a lánchoz, és felfogadtam vontatónak egy óriási nagy polipot! Nagyobb volt teljes hosszában, mint a Palenque! Érted, amigo? De igazából nem is polip volt, hisz azok nyolckarúak, ez meg tízkarú volt! Óriási tintahalfajta, kalmárnak is hívják! Látom a szemedből, hogy nem hiszel nekem! Nem baj, lehet, hogy nemsokára el fogod majd hinni!
Miguel kerekre tágult szemekkel hajolt közelebb Peterhez.
– De hát én elhiszem, amit mondott, senor Pedro! A Szent Szűzre, elhiszem! Azt mondja, kantárt csinált neki, és befogta vontatni? Ilyet eddig csak delfinekkel láttam egyszer Tampicóban, a delfincirküszban! Nem támadt rá a hajóra? Hogy szelídítette meg? Hogy mondta meg neki, hová vontassa a hajót?
Peter mindent részletesen elmondott Miguelnek, kivéve a Tanító kilétére vonatkozó sejtését.
– Egy polipokkal foglalkozó, ismeretlen halbiológusra gyanakszom – mondta –, aki ezekkel az óriásokkal kísérletezik, és megszelídített, beidomított belőlük tengeri mentésre néhány példányt. Mindenesetre megpróbáltam kapcsolatba kerülni vele: üzenetet küldtem neki a vontatómmal, és találkozót kértem tőle! Ha tehát ezután a kikötőben vagy kint a lagúnában egy csendesen úszó nagy hínárcsomót látsz, kiálts neki, hátha az én vontatóm jött vissza a válasszal! Ne ijedj meg tőle, amikor lesz egy harmadik „szeme” is, és angolul beszélni fog hozzád!
Miguel máris felugrott és lerohant volna a kikötőbe, Peter nevetve húzta vissza.
– Azért annyira nem kell sietni, amigo! Ha egyáltalán jön valami válasz az üzenetemre, ma még biztosan nem fog megérkezni. Hanem gondolkozzál csak egy kicsit! Hallottál-e valamikor a katonáktól vagy a halászoktól valamit a tízkarú óriáspolipokról?
– Az óriásokról még sohasem hallottam semmit – mondta meggyőződéssel a mexikói. – Itt, ezen a vidéken mindenki csak a kicsi nyolckarúakat ismeri, a halászok sokat hoznak ki a piacra, és én is fogtam már néhányat belőlük.
– Akkor pedig, amigo, megkérlek, hogy te se beszélj róluk senkinek! Ha a katonák megtudnák, addig nem nyugodnának, amíg össze nem fogdosnák őket. Hisz ezeket igazán sok mindenre be tudnák idomítani, mert rendkívül értelmesek, beszélni lehet velük, és óriási nagyok! Olyan nagyok, hogy ha az én vontatóm felkapaszkodott volna a Palenquére, azonnal elsüllyeszti!
– Hallgatni fogok róluk, senor Pedro. Esküszöm a Szent Sebekre, hogy befogom a számat! – jelentette ki Miguel, keresztvetéssel nyugtázva esküjét.
Peter a fürdőszobába ment, és megnézte magát a tükörben. A fején a daganat leapadt, a zúzódásokat behintette sebhintőporral. A füle tövében egy mélyebb karcolásra ragtapaszt tett. A tarkója már nem fájt, reggel óta viszont szédült, és enyhe látási zavarai is voltak. Bal szemével időnként mindent duplán látott. „Enyhe agyrázkódás! – diagnosztizálta önmagát. – Nem csoda, amekkora fejbekólintást kaptam!”
Tizenegy óra körül lementek Miguellel a kikötőbe.
A Palenque csupasz fedélzettel, behorpadt kabintetővel lehangoló látványt nyújtott. Miguel szerszámokat is hozott magával, és hozzáláttak a benzintank kiszereléséhez. Később a mexikói targoncán lehozta a raktárból a tartalék tankot. Amikor végeztek a cserével, hozzákezdtek a fedélzet és a kabintető sérüléseinek kijavításához.
– Holnap bemegyek a Zónába, vételezek árbocot és fedélzeti felszerelést! – mondta Miguel. – Senor Pedro csak pihenjen, én elintézek mindent! Amíg rendbe nem hozzuk a hajót, úgyse tudunk kimenni vele. Az Uxmalt meg azért nem szeretem kivinni, mert Don Angelo csak egyet gondol, és hipp-hopp, máris itt terem, és ha nem találja indulásra készen a hajóját, bizony jaj nekem!
– Mi volt az orvosi vizsgálatodon? – kérdezte Peter. – Donna Maria vizsgált meg, és azt mondta, olyan egészséges vagyok, hogy akár katonának is visszamehetnék! Írt is valamit a kartotékomra, hogy mit, nem tudom, de majd beszélek Don Angelóval, és megmondom neki, hogy énbelőlem soha többé ne csináljon már katonát!
Estefelé abbahagyták a munkát. Mielőtt felmentek volna a kikötőből, Peter kért egy távcsövet Migueltől, felállt a kabintetőre, és a Halottak Szigetét kémlelte. Meglepődött attól, amit látott: a feltorlódott zátonysziget tövében kompok, pontonok sorakoztak, fedélzetükön emberekkel, gépekkel, emelődarukkal.
– Nézd csak, amigo, mi van ott! – adta át a távcsövet Miguelnek. – Nem hallottál róla, mit csinálnak a Halottak Szigetén?
– Nem tudom, senor Pedro.
– Vajon Don Angelo is ott van?
Miguel az Uxmalra pillantott.
– A hajója itt van, de meglehet, hogy másik hajóval ment ki, egyenesen a Zónából.
Vacsora után Peter előbb azon töprengett, telefonáljon-e, azután mégsem telefonált, hanem lefeküdt. Még mindig nem érezte jól magát, fájt a feje, szédült, és újra ránehezedett a kétségek és veszélyek fenyegető nyomása. „Frederik bácsi egész nap nem keresett! Maria sem! A Halottak Szigetén nagy apparátussal kutatnak! A földrengés valószínűleg felszínre hozta az egész víz alatti labirintust, és Frederik egy percet sem késlekedett a munkával! Vajon miért nem üzent napközben? Miért nem hívott oda engem is? Most már én sem hívom fel őket! Nem is jelentkezem! Vizsgálatra sem megyek Mariához! A vesém?!... Az a telefonszöveg fal volt, így akart újabb magánbeszélgetésre hívni a röntgenszobába! Plusz a szemrehányását akarta kifejezni, amiért nem taszítottam le Frederik bácsit a szakadékba! Ám ha így van, mindez azt jelenti, most is azt hiszi, hogy én is hiszek még neki s a lehallgató-trükkjében! Következésképp Frederik talán mégsem árult el neki semmit a vele folytatott beszélgetésről! De hát akkor miért nem hívnak? Mit csináljak? Lehet, hogy mégis szükségem lenne orvosi vizsgálatra? Nem a vesém, hanem a többi tünet, a gyengeség, a szédülések miatt! Eh, semmi az egész, túl sok mindenen estem át néhány nap alatt, ez a bajom! Kipihenem magam, és húznom kell az időt még egy kicsit! Hátha mégisj ön válasz az üzenetemre? Átkozott balszerencsém volt megint! Ha nem sérül meg a benzintank, és el tudok menekülni a szökőár elől, már régen San Felipében lennék! A földrengés utáni órákban észre se vették volna a szökésemet! Várjunk csak: miért mindig csak San Felipét emlegetem! Nem lenne okos dolog oda menekülni, hisz Frederik valószínűleg ott keresne legelőször! Máshol is van kórház! Legjobb lenne Kingstonba menni, Jamaicára! Onnan telefonon is el tudnék mindent intézni Venaderos professzorral, hogy vegyen vissza az expedíciójába!”
Másnap Miguel már kora reggel elment a furgonnal a Zónába, felszerelésért a jachthoz. Peter tíz óra tájban kiment a mólóra, a Palenque fedélzetén felment a kabintetőre, és a Halottak Szigetén folyó munkát kezdte távcsővel szemügyre venni. Közben észrevette, hogy az Uxmal nincs már ott a helyén, hanem ott fehérlik a szigetnél, a komphajók mellett. „Kora reggel járhatott erre, és nem szólt be, nem hívott! Vajon miért neheztelt meg rám?!” – gondolta, és elkomorult arccal hagyta abba a figyelést.
Amikor felért a csónakházhoz, a szerpentinúton gyalog, kipirulva, üde szépsége teljes varázsában Irát látta meg lefelé jönni. Elébe ment, majd együtt bementek a lány szobájába.
Ira csak úgy szórta Peterre a szemrehányásokat.
– Hát már nem szeretsz?! Elhanyagolsz! Felém se nézel!
Peter védekezés helyett szép sorjában elmesélte a lánynak az elmúlt napok eseményeit. Nem hallgatott el semmit: a röntgenszobában folytatott magánbeszélgetést éppúgy elmondta, mint Frederik bácsi válaszkitöréseit a csíkos helikopterben. Most már az sem aggasztotta, ami korábban felmerült benne, hogy hátha a kis ápolónő is beépített kém, éppúgy, mint a dudoros fejű fiúk, teljes őszinteséggel tárulkozott fel Ira előtt.
Amikor befejezte, Ira szinte megdermedt a rémülettől, szorosan átölelte Petert, és alig bírt megszólalni.
– Hidd el nekem, Peter – suttogta –, hogy mind a kettő gonosz és rosszindulatú a maga módján! Egyik se különb a másiknál! Lehet, hogy kezdetben csak Maria aberrált szenvedélye, féltékenysége miattam... az öreg féltékenysége Maria miatt... mindkettőjük kíváncsisága a titkod után voltak az okai a veled kapcsolatos viselkedésüknek! Lehet, hogy csak Maria dolgozott ellened, ő figyeltetett, és vizsgáltatta át a holmidat a dudoros fejű Juannal, mindig kéznél levő testőrével. De mégis vigyázz, Peter, mert az öregnek is megvannak a maga kisded trükkjei. Róla is sok szörnyűséget mesélnek itt az emberek!
– Én mégis inkább vele tartok! – jelentette ki Peter.
– Bár most valami történhetett, mert három napja felém se néz! És a polipkalandomhoz mit szólsz, nővérke?
– Nem hiszem el! – nevetetett fel Ira. – Kíváncsi lennék, mit csinálnál, ha a polippostával elküldött üzenetedre egyszer mégiscsak beállítana ide ez a „Csillagember-Tollaskígyó”!
– Elfogadnám a meghívását, és elmennék vele! Bárhová, csak el innen! – kiáltotta Peter elszánt határozottsággal. – És téged is elvinnélek, nővérke! Ismered már apám levelét, annak idején Radzs sem egyedül ment el az ő „csillagemberével”, hanem Anna is hűségesen vele tartott!
– Tudod mit, Peter? – bújt közelebb Ira. – Én is elmennék veled! Úgyhogy, ha megérkezik az az Űrhajós-Tanító... vagy Tollaskígyó, azonnal telefonálj, és én máris rohanok, hogy együtt beszállhassunk az űrjárgányba! Komolyan, Peter, már én is kezdek kiábrándulni ebből a kórháznak csúfolt hadiüzemből!
Most jut eszembe, Peter, két dolgot is szerettem volna elmondani neked. Most, hogy elmesélted, mi volt Chichén Itzában azzal az energiapajzsos robottal és Jimenez hadnagyot, Ramónt emlegetted, hát...
– Hát te ismered őt?! – csattant fel Peter. – Mi történt vele?!
– Ma reggel behozták a biztonságiak a Zónába, az ambuláns sebészetre. Én éppen akkor tettem le a szolgálatot, és onnan tudok róla. Az ottani kollégák mesélték, hogy alaposan össze volt verve!
– Azt nem hallottad, mivel vádolják?
– Állítólag kötözés közben olyasmit mondtak a katonák, hogy a hadnagy hanyag disznó volt, nem őriztette rendesen a tábort meg a raktárt!
– És az öreg... a professzor tudja már, hogy mi történt a hadnaggyal?
– Most már valószínűleg tudja. A rendelőből a Központba vitték, a főhadiszállásra.
– Akkor jó! – mondta Peter. – Egyébként a hadnagy éppen olyan kedvence Frederik bácsinak, mint én. Remélem, nem fogja hagyni, hogy ártatlanul kikészítsék!
Diszkrét kopogást hallottak az ajtón. Peter kiszólt:
– Ki az?!
– Kész a vacsora, senor Pedro! – hangzott Miguel hangja.
– Te jó ég, már annyi az idő? – csodálkozott Ira. – Még egy hírem van számodra, Peter. Azok után, amit ma elmeséltél nekem, úgy gondolom, érdekelni fog.
– Mi az?
– Tegnap éjjel fent északon, a Karib-tengerben valami nagy zűr volt! Nem tudom, mi, de elsőfokú riadókészültség van az egész Zónában! Mindenki kapkod, rohangál, intézkedik, a hadsereg pedig mintha nagyszabású gyakorlatra vonulna fel.
– Mégis, mi történt?
– Reggel azt hallottam a konyhán, hogy egy tengeralattjáró valami ismeretlen objektumot talált odafent, Kuba közelében, a Kajmán-árok mélyén, és harcba bocsátkozott vele. Mit gondolsz, ez nem lehet összefüggésben azokkal a dolgokkal, amiket te meséltél el nekem? Azzal a... Tanítóval, meg a mélyvizek népével, az óriáskalmárokkal?
– Nem tudom. Bár úgy lenne! – sóhajtott fel Peter.
Együtt vacsoráztak kint az előtérben Miguellel.
– Mi újság odakint, amigo? – kérdezte Peter.
– Elsőfokú riadó van a Zónában, senor Pedro! – mondta izgatottan a mexikói. – Holnaptól nappal se szabad kimenni a Tarabascára! De a felszereléseket azért még elhoztam a raktárból!
– Sebaj, addig szépen kijavítjuk a bárkánkat – mondta Peter. – És arról nem hallottál valamit, hogy Don Angelo mit csinál a Halottak Szigetén?
Miguel keresztet vetett, és remegő szájjal válaszolt:
– Ne... nem tudom, senor Pedro! A raktárban azt mesélték, hogy a földrengés úgy kifordította a vízalatti barlangot, mint hentes a disznót, és hogy Don Angelóék rengeteg kincset találtak benne! Don Angeló parancsba is kiadta, hogy senkinek sem szabad odamenni!
– Majd én megtudom, miféle kincseket találtak, ha addig élek is! – dünnyögte Peter eltökélten.
Lassan sétáltak felfelé Irával a hurrikán után máris újra kivirult parkban, a kígyózó szerpentinen. Ha nem gyötörték volna mindkettőjüket félelmek és fenyegetések, néma sétájuk boldog, szerelmes andalgás lehetett volna. Peter a nővérszállás bungalójának ajtajáig kísérte Irát.
– Gyere le, amikor csak tudsz! Egyelőre nem megyek el sehová a csónakháztól! – búcsúzott Peter. – Telefonon ne hívj! A történtek után, bár már nem hiszek a lehallgató-trükkben, könnyen lehet, hogy mégis lesz, legalábbis a telefonvonalakon, lehallgatás! Ha pedig... egyszer csak nem találnál meg, hát... ne törődj velem többé! Felejts el! Csak beteged voltam, nővérke, senki más!
Ira felsírt, és Peter karjába borult.
– Komolyan megharagszom, ha ilyeneket mondasz nekem! – pityeregte. – Ne félj, ezután rajtad lesz a szemem! Ha kell, az injekciós tűmmel intézek el mindenkit, aki rosszat forral ellened!
Peter visszafelé jövet átjött a teljesen néptelen és félsötét felső főúton. A fehér kórházépület két felső emeletsorán – Angel professzor lakrészén – az ablakokon halvány fényátszürődéseket látott. „Itthon vannak! Mi lenne, ha meglátogatnám őket?”
A bejárati ajtóhoz került, és meghúzta a bronzfogantyút. Felcsendültek a Bolero örökszép dallamai, és teljes komornyikdíszben a dudoros fejű Marco nyitott ajtót a hívatlan vendégnek.
– Jó estét, senor Peter!
– Jó estét, amigo! Angel profeszorék itthon vannak?
– Igen, senor. Fáradjon utánam!
Marco az első emeleti múzeumterembe vezette fel Petert. A félhomályosan megvilágított terem sarkában beszélgető, vidám hangulatú társaság nagy üdvrivalgással fogadta Marco bejelentését Peter megérkezéséről.
– Nahát, megjött a mi hullámlovasunk! – állt fel az asztaltól Frederik bácsi Peter üdvözlésére. – Itt a hős életmentőm! Gyere csak, Peter fiam! Kiheverted már az újabb hullámfürdőt? Ne félj, ez nem volt radioaktív, hehehe!
A zajos fogadtatásban Peter azon lepődött meg a legkellemesebben, hogy Frederiken, Marián és Mendez őrnagyon kívül Jimenez hadnagyot is közöttük látta!
Étellel-itallal kínálgatták, a professzor pedig rögtön faggatni kezdte: hogy érzi magát? Megvizsgálta fején a zúzódásokat, a pupilláit, a tarkóját, és korholta könnyelműségéért, amiért egyedül ment ki horgászni, amikor elkapta a földrengés szökőárja.
– Igazad van, Frederik – mentegetőzött Peter –, de hát miért nem mondták a partőrségen, amikor engedélyt kértem tőlük, hogy ne menjek ki, mert délután földrengés lesz, és másodszor is nyakamba kapom a szökőárt Yucatánban!
Peter válaszát nagy derültség fogadta, és a Zóna szeizmológusát emlegették, aki nem adott semmiféle előrejelzést; még a rengést megelőző percekben sem.
Maria hűvösnek, tartózkodónak tűnt, de a szeme – Peter legalábbis úgy látta – annál inkább tüzelt. Mendez őrnagy – amikor Peter megérkezett – már teljesen el volt ázva, időnként az asztalra borult aludni, s amikor néha felébredt, riadtan kérdezgette:
– Gyerekek, mi van? Miért nem adtok inni?
– Szegény Ramón is megsebesült! Látod, milyen az ábrázata! – mutatott a professzor Jimenez hadnagy ragtapaszokkal dekorált fejére, felkötött karjára. – Pedig ő nem is volt kint hullámlovagolni, hehehe! Őt nem a szökőár intézte el, hanem a saját... autója!
– Karamboloztál, pajtás? – kérdezte Peter, átkarolva Ramón vállát.
– Sajnos, pajtás! – felelte a hadnagy. – Túl merészen vettem egy alattomos, csúszós kanyart! Szerencsére megúsztam néhány zúzódással és egy kulcscsonttöréssel. Most már mindért oké, pajtás!
Peter felbátorodott, és egyenesen a professzornak szegezte a kérdést, lévén ez az egyetlen ok, amiért ide jött:
– Haragszom rád, Frederik! Miért nem hívtál meg az új ásatásokhoz... a Halottak Szigetéhez? Kémeim jelentették, hogy sok kincset ástatok ki nélkülünk! Igaz, Ramón?
Angel profeszor ráncai egy pillanatra megmerevedtek, szeme felvillant, de ezt talán csak Peter vette észre, utána azonban változatlanul kedélyes hangnemben felelt vissza Peternek.
– Tudod, miért, Peter fiam? Mert Chichén Itza után elhatároztam, hogy ezentúl nem engedek „vendég munkatársakat” az ásatásaim közelébe! Te teszel nekem szemrehányást? Hisz folyton kerestelek, hívtalak, de a félnótás barátod kijelentette, hogy magának a Boldogságos Szűzanyának sem ébreszt fel, amíg jól ki nem pihented magad! Így hát nélküled... nélkületek voltam kénytelen megkezdeni a munkát a fenekestül kifordult Halottak Szigetén! Maria és Fernando kezdettől ott voltak, de szegény Ramónt csak ma délután tudtam kiszedni a biz... a baleseti sebészek karmaiból, miután összefoltozták a képét és a kulcscsontját!
– De azt talán megkérdezhetjük mi, „vendég munkatársak” – nézett Peter Ramónra –, hogy mit találtatok?
– Most már előttetek sincs titkom! – nevetett diadalmasan a professzor. – Már csak a Chichén Itza-i robot titka megfejtetlen! De holnap már ott is dolgozni kezdenek az exkavátorok a beomlott barlang fölött! Tizenöt méterig hagyom turkálni őket, utána következik a finomabb munka, előbb csákánnyal, végül kézzel, kőről kőre! Ki fogjuk bontani azt az átkozott robotot! De mit is kérdeztél, Peter? A Halottak Szigetén a rengés felszínre hozta, valósággal kifordította a régi keresztény templom kriptáját, egész temetkező-pincéjét. Ha úgy vesszük, nem sok igazi kincs volt benne, de számomra több mint amennyit reméltem! Elég ahhoz, hogy fantasztikus elméletem végképp beigazolódjék! Néhány félig nyitott sírt és egy hermetikusan befalazott kriptát találtunk. Utóbbit a rengés egy darabban vetette a felszínre. Kibontottuk, és egy emberi csontvázat meg egy viasszal betapasztott ólomkorsót találtunk benne. Nem annyira a korsó volt az érdekes, mint inkább a tartalma: egy pergamentekercs óspanyol nyelvű szöveggel! Egy „jegyzőkönyv”, amelyben a jezsuita Garcia da Zuniga páter halála előtt írásba foglaltatta vallomását arról, hogyan látta vendégül tizenkét napon át a Mégváltó Krisztust és tizenkét tanítványát! A tekercs a vendég tanításait is magában foglalja. Már el is küldtem szakfordításra Houstonba, de fényképmásolata itt maradt, megnézhetitek.
– Jézust és tanítványait! Hát végül is „Krisztus” lett a mi Csillagember-Tollaskígyónkból, Frederik bácsi? – csodálkozott a hadnagy.
– Mi mást vártál volna tőle abban a történelmi korszakban? Hogy most is quetzal-fejdíszes tollmaskarában szálljon partra? Hiszen úgy még nehezebben férkőzhetett volna az emberek közelébe! A kézirat szerinti időszakban – az 1560-as években – Francisco de Montejo már meghódította a spanyoloknak Yucatán egész partvidékét. A mi Csillagember-Tollaskígyónk itt akkor már csak megtérített, primitív indiánokat talált: a nagy műveltségű maja ősök elkorcsosult utódait. Ezek már inkább hitték őt „Krisztusnak”, mint Tollaskígyónak! Van a kéziraton egy primitív rajz is, amely hosszú köntösben ábrázolja a hatalmas termetű, szakállas yucatáni „Krisztust”!
– A tanítványok milyenek? – kérdezte Peter.
– Mind csupasz képűek! – nevetett fel a professzor.
– Ők azok a megtérített indiánok lehettek, akik partraszállása után rögtön a mi Tollaskígyónk mellé szegődtek! A kézirat szerint végül „...a tizenharmadik napon Krisztus és tanítványai evezős karavellájukon észak felé kieveztek a lagúnából”!
– Mit találtatok még a sírboltban, Frederik bácsi? – kérdezte Jimenez hadnagy.
– A kézirat több helyen is egy „keresztet” említ, melyet a yucatáni „Krisztus” látogatása emlékéül a templomban hagyott. Maga a templom még a tizenhatodik század vége előtt teljesen elpusztult. Fogalmam sem volt róla, miféle keresztről lehet szó, amíg ma délelőtt egy repedésből elő nem került egy futballlabda nagyságú kőgolyó, amelyből kereszt alakban négy fémrúd áll ki! Ez megvan most is, fent a Zónában, a technikai laboratóriumban. Azt már első pillantásra észrevettük, hogy ilyen összetételű és keménységű, fényes króm-acél ötvözetet a tizenhatodik századi kohászat sehol a Földön nem tudott volna előállítani!
Más, nyitott kérdés még, hogy ezt a négyágú kőgolyót miért, milyen célból hagyták itt. Nos, erről mi a véleményetek?
– Így látatlanban? – nevetett fel Peter. – Emlék, szuvenír, névjegykártya nekünk, az utókornak! De az is lehet, hogy „négypólusú elem” vagy inkább „akkumulátor”? Alaposan meg kell vizsgálni!
– Azt csináljuk! – ujjongott a professzor. – Legkiválóbb kibernetikusunk vette kezelésbe! Számítógép segítségével mindent megpróbál, hogy kiderítse a titkát!
– Csak azután ó... óvatosan csi... csinálja! – szólt közbe a hadnagy, most már meglehetős konyakmámorban. – Ne... nehogy a mi i... igen tisztelt sza... szakértőnk is úgy járjon vele, mint mi Ci... Chichén Itzában a ró... robotunkkal! Tudod, Frederik bá... bácsi, mé... még most sem megy a fejembe, honnan a fenéből é... érezhették azok az átkozott kopók trotilszagot a Sze... Szent Kútban! Hi... hiszen egyetlen gramm ró... robbanóanyagom se hiányzott a ra... raktárból, és a ka... katonáim is megvoltak az utolsó szálig! É... én lefogadom ti... tíz üveg konyakba, hó... hogy abban a kőgolyóban is van egy ö... öngyilkos automatika!
– Arra nem gondoltok – szólalt meg váratlanul Maria –, hogy a kőgolyóba öntött acélkereszt esetleg valamilyen önműködő híradástechnikai eszköz, mondjuk rádióadó is lehet? Hátha valamilyen ráhatás bekapcsolja, és egyben jelzi valakinek, annak, aki itthagyta, hogy rátaláltak?!
A professzor nem méltatta válaszra feleségét, ehelyett felvett az asztalról néhány fényképet, és átnyújtotta Peternek. Az új leletekről készült felvételek voltak. Az egyik kép a pergament lezáró, korong alakú nagy viaszpecsétről készült. A korong egyik oldalán páter Zuniga kézjegye volt, a másikon pedig a feltámadt yucatani „Krisztus” pecsétjele: nem más, mint a csillagemberek kettős spirálja!
– A zsinórja elporladt, de a viasz megkövesedve fennmaradt az utókor számára! – lelkendezett a professzor. – Nos, van még kérdésetek, hehehe? Most már nincs más tennivalónk, mint hogy megkeressük és valamilyen trükkel előcsalogassuk rejtekhelyéről a mi Csillagember-Tollaskígyónkat!
– Sze... szerintem ilyen ba... barátságtalan fogadtatások után már re... régen visszarepült a csillagokba! – kacagott fel a hadnagy.
A professzor mérgesen rárivallt:
– Ramón fiam, jobb lesz, ha nem iszol többet! Egyébként – s most váratlanul Maria felé fordult – lehet, hogy neked lesz igazad, Maria drágám! Hátha éppen az acéltüskés kőkereszt lesz az, ami idecsalja! Mindjárt telefonálok is Maxwellnek, és figyelmeztetem, hogy óvatosan bánjanak vele! Eddig sem engedtem meg nekik, hogy szétszedjék, csak annyit, hogy kisfeszültségű elektronikus impulzusokkal próbálkozzanak!
Angel professzor felnyalábolta a fényképeket, és asztalt bontott.
– Késő van, menjünk aludni! Ramón fiam, miután tisztára mostam a fehérneműdet, itt alhatsz az egyik vendégszobában! Peter, te pedig holnap feltétlenül gyere be vizsgálatra! Nagyon rákapcsoltál mostanában, lazítanod kell!
– Me... meddig fő... fog tartani ez a riadócirkusz, Fe,.. Frederik bácsi? – kérdezte a hadnagy.
– Mit tudom én?! – fortyant fel a professzor. – Ramirez tábornok, az az őrült, a fejébe vette, hogy „ismeretlen ellenséges támaszpont” lapul a Kajmán árok fenekén, és addig nem akarja lefújni a riadót, amíg válaszra nem bírja, vagy ki nem füstöli onnan!
Teljes hírzárlatot rendelt el, még Munoz ezredes, a BSZ-főnök se tudja, mit derítettek fel tulajdonképpen ott fenn a Yucatán-szorosban!? A légi őrjáratokat is leállították. Az egészet jelentettem már Salinas admirálisnak Méridába, de még nem reagált rá, még nem kaptam választ tőle.
A társaság szétoszlott.
– Ennek nem lesz jó vége, Peter! – jegyezte meg halkan Maria, amikor lefelé mentek a lépcsőn.
– Minek nem lesz jó vége? – lepődött meg Peter.
– A lustaságának! A könnyelműségének! Az engedetlenségének! Miért nem jött fel hozzám vizsgálatra?
– Attól féltem, hogy nagyon fog fájni! Mint a múltkor…
Peter nem tudta elkerülni Maria dühtől tüzelő, szemrehányó tekintetét, benne viszont ellenállhatatlan reakció lobbant fel, az asszony füléhez hajolt, és ezt sziszegte:
– Bármennyire is haragszik: nem tudtam megtenni! Nem vagyok gyilkos alkat, érti?! Ha annyira útjában áll, ölje meg maga, saját kezűleg!
Maria szép keze előbb az ajka felé lendült, azután lehanyatlott. Kétségbeesetten pillantott körül, hallhatta-e őket valaki a szűk lépcsőn, aztán felvágta a fejét, megfordult, és Petert faképnél hagyva visszament az emeletre.
– Milyen jól alakít! – villant át Peteren.
Marco engedte ki a lakásból.
– Jó éjt, senor Peter! Jó pihenést!
– Köszönöm, Marco! Jó éjszakát!
A holdfényben fürdő sétányon hazafelé haladva Peter végig azon töprengett, vajon nem követett-e el végzetes ostobaságot Mariával szemben?
Másnap reggel erős fejfájással ébredt, és a szédülés is elővette. Miguel mentőszekrényéből bevett egy fejfájás-csillapítót, és igyekezett nem törődni tovább bajaival.
Reggelizés után a Palenque újjáépítésén akartak dolgozni, Miguel tegnap este ki sem rakodott a furgonból, az árbocot pedig külön teherautó hozta el a Zónából. Amikor felcsengett a telefon, Peter felkiáltott:
– Vedd fel, amigo! Én már kint vagyok a mólón, érted?
A mexikói bárgyú, félénk vigyorral vette fel a kagylót. A beszélgetés ezután meglehetősen egyhangúnak bizonyult, a vonal túlsó végén ugyanis Angel professzor hangja pattogott, és Miguel szóhoz sem tudott jutni. Amikor azután a vonal túlsó végén lecsapták a kagylót, Miguel beszámolt Peternek:
– Don Angelo volt, senor Pedro! Azt mondta, negyedóra múlva itt lesznek Marcóval senor Pedróért!
– Hová akarnak vinni? Nem mondta? A kórházba, vizsgálatra?
– Nem tudom. Csak azt mondta, hogy valami nagyon fontos dologban lesz szüksége senor Pedróra!
Peter bosszankodva kezdett átöltözni.
– Ide figyelj, amigo! – mondta Miguelnek. – Jól tartsd nyitva a szemed a kikötőben egész nap! Az óriáspolipok miatt, tudod? Ha előkerülnének, ne ijedj meg tőlük! Kiálts oda nekik, hogy az én emberem vagy, és hogy várjanak, oda fogsz hívni engem is, hogy átadják az üzenetet! Elég jól beszélsz angolul, meg tudod értetni magad velük! Az a fontos, hogy ne félj tőlük! Telefonon keressél, ha itt, a fehér kórházban nem találsz meg, akkor Don Angelót keresd minden felé a Zónában! Én ott leszek a közelében! Ha pedig megtalálsz, csak annyit mondj a telefonba, hogy: „Itt vannak!”... Érted, amigo?
– Oké, senor Pedro! Nyugodtan rám bízhatja az ügyet!
– Várj csak, ez még nem minden. Ha estig nem jönnék haza, és nem is telefonálnék, hogy hová mentem, akkor... keresd meg Irene Sharp nővért a kórházban vagy a lakásán, a nővérszálláson! A telefonszámait megtalálod itt a naptáron a konyhában. Neki csak annyit mondj, hogy nem jöttem haza, és hogy keressen meg!
Miguel arca elkomorult.
– Valamilyen veszély fenyegeti, senor Pedro!? Ne kísérjem el inkább én is a Zónába Don Angelóékkal? Majd azt mondom, hogy még vételezni kell valamit a jachthoz, és mindig ott leszek senor Pedro mellett!
– Köszönöm, amigo, de neked itthon kell maradni és egész nap figyelni az üzénethozókat!
Nemsokára a csónakház előtt fehér mentőautó állt meg. Angel professzor elöl ült Marco mellett, Peter beszállt melléjük, és elhajtottak.
A tegnap esti diadalmámor mintha teljesen elpárolgott volna a professzorból. Fásultan, szótlanul görnyedt a kocsiban. Peter Marco miatt nem akart nyíltan kérdezősködni arról, hogy mi bántja, közömbös társalgást próbált inkább kezdeményezni, kevés sikerrel.
A Zónában a Központi Rehabilitációs Kórház óriási betontömbje körül feltűnően sok katona csoportosult. Már előbb, a Zóna útjain is szokatlan élénkséget figyelt meg Peter, gépesített alakulatok vonultak fel velük szemben, kétéltű harckocsikkal, légpárnás desszantjárművekkel. A légtér változatlanul csendes volt, tegnap óta egyetlen gép sem járőrözött a Tarabasca-körzet fölött.
Tisztelgő őrség sorfala között vonultak be a főbejáraton. A liftben Peter nem bírta tovább türtőztetni kíváncsiságát – Marco lenn maradt a kocsiban –, és faggatni kezdte a professzort.
– Mi a Baj, Frederik? Miért vagy olyan rosszkedvű? Mi történt már megint?
– Kudarc!... Már megint kudarc! – csattant fel a professzor. – Az az átkozott kőkereszt szétrepedt, megsemmisült! Eh... most hagyjuk! Ne is beszéljünk tovább róla! Úgyis oda megyünk, a fizikai laboratóriumba! Meg akarom veletek beszélni, hogy ezután mit csináljunk?! Hogyan kutassunk tovább a Csillagember-Tollaskígyó után?
Jövetelükre rémült arcú kutatók, technikusok rebbentek szét az épületben, csak egy szikár, szemüveges, hosszúkás fejű, kopasz férfi kelt fel komótos lassúsággal íróasztalától, és jött elébük a nagy fizikai laboratóriumban.
– Hello, Frederik! Jó reggelt, Shelton úr! – köszöntötte őket. – Foglaljatok helyet!
– Dehogy foglalunk! Csak nem képzeled, John hogy azért jöttünk, hogy leüljünk és diskuráljunk?!
– Tehát meg óhajtod nézni, mi történt vele?
– Mit gondolsz, mi másért rohantunk ide? – dühöngött a professzor. – Pókerezni? Peter! Ez a tojásfejű alak Maxwell professzor Houstonból!... Kibernetikus nagyfej, aki azzal a nagyokos fejével addig piszkálgatta a mi keresztünket, amíg szét nem ment! Hol van?
– Itt van a páncélteremben. Már ami megmaradt belőle – mondta szenvtelen hangon Maxwell professzor, és előreinvitálta vendégeit.
A laboratórium végében a professzor kódjelzésére hangtalanul kinyílt a vastag, párnázott acélajtó. A technikai kutatószoba hermetikusan zárt helyiség volt, a világítást és a falak mentén elhelyezett műszerblokkokat vastag plexifalak védték. A helyiség közepén üres acélállvány meredezett, mint egy csontváz, ami pedig a vizsgálat előtt rajta volt – az acéltüskés kőkereszt –, darabokban hevert a padlón.
– Mit csináltatok vele?! – süvített Angel professzor kérdése.
– Gyenge ultrarövidhullám-impulzusokkal vizsgáltuk, különböző frekvenciavariációkban, amikor a kereszt két-két egymás melletti pólusa között hirtelen kék fényű kisülés lobbant fel, és a központi kőgolyó szétrepedt! Nem robbanás volt – jegyezte meg nyugodt tárgyilagossággal Maxwell professzor. – Az acélrudak középpontjában, az összeillesztésnél lehetett valamilyen szerkezet, amely felizzott, megolvasztotta az acélrudak végeit és szétrepesztette a kőfoglalatot.
– Mielőtt tönkretettétek, tapasztaltatok-e benne bármiféle aktivitást? Rádiójeleket, hangokat, zúgást... bármit?!
– Semmit, Frederik! Ez a kőbe ágyazott acélvalami abszolút passzív objektum volt!
Közelebbről is megvizsgálták a padlón heverő roncsokat. A keresztet alkotó krómacél rudak szétváltak, belső végükön eldeformálódtak. A két – majdnem tökéletes – kő félgömb közepe üreges volt, és kormos égésnyomok Játszódtak benne.
– A hamut azért vizsgáljátok meg! – jegyezte meg Angel professzor, még mindig dühösen sarkon fordult, és visszament a laboratóriumba.
Peter is utána indult, amikor a nagyteremben az egyik munkatárs telefonkagylót nyújtott feléje.
– Önt keresik, Shelton úr! Parancsoljon.
Miguel izgatott hangja remegett a kagylóban.
– Halló, senor Pedro! Maga az? „Itt vannak!”... De nagy baj történt!
– Micsoda? – kérdezte Peter.
– Elfogták!... A katonák!... A delfinvadászok!... Láttam őket a hajójukon! Befelé jöttek, és engem is odahívtak! Kimentem a kis csónakkal. Tőlem kérdezték, hogy milyen fajtájú lehet az a szörnyeteg, amit kifogtak, hogy láttam-e már itt a Tarabascában ilyen óriási polipot? Altatópuskával lőtték meg és egy nagy hálóban vontatták! Bevitték a Zónába, a delfinkutató állomásra!
– Jól van, amigo! Köszönöm, hogy átvetted az üzenetet!
Letette a kagylót.
Angel professzor közben idegesen dobolt Maxwell kollégája íróasztalán, s amikor Peter befejezte a telefonálást, felugrott.
– Gyere, Peter, menjünk az irodámba! Meglátjuk, mit tehetünk még, Fernandót és Ramónt is előkerítjük a megbeszéléshez. John, téged megkérlek, maradj még nálunk néhány napig!
Már az ajtónál voltak, amikor Maxwell professzor, telefonkagylóval a kezében, utánuk kiáltott:
– Gyere vissza, Frederik! Most meg téged keresnek, a delfinkutatóból.
Angel professzor fújtatva, levegőért kapkodva, bosszúsan jött vissza a telefonhoz.
– Halló! Mi az már megint? Mit akartok? Micsoda? „Óriáspolipot?” „Legalább tíztonnást?” Ne tréfáljatok velem, Juan fiam, mert... Éppen elég bajom van most nélkületek is! Hogyan? Három szeme van?! Na, ne mondjátok! És hány feje van? Remélem, megvan mind a hét?!... Hogy... komolyan beszélsz? Jól van, akkor hát elhiszem! Hová tettétek? A tízesbe? Jól van, ha a fogasceteket és a kardszárnyú delfineket kibírta a rács, talán a polipnak is elég lesz! Még el van kábulva?Hány lövedéket kapott? Nyolc delfinadagot? Nem lesz ez túl sok?! Vizsgáljátok meg a vizet, elég oxigéndús-e, ha kell, azonnal kapcsoltasd be az oxigén-kompresszort! Igen, igen. Azonnal odamegyek. Addig senkit se engedjetek a ketrec közelébe!
Visszacsörtetett Peterhez, aki sápadtan, izzadó homlokát törülgetve dőlt az ajtónak.
– Mi az? Rosszul vagy? – rivallt rá a professzor.
– Nem... nincs semmi bajom, Frederik! Csak a hőség! – tiltakozott Peter.
– Eh, én sem vagyok valami jól! Mindjárt kint leszünk a szabadban. Hallottad, mi történt? A delfinvadász-különítményem elkapott egy hatalmas polipot! Méghozzá nagyságából ítélve, amint a telefonban elmondták, valószínűleg nem közönséges octopust, hanem architeuthist! Óriáskalmárt! Tízkarú „krákot”, az óceán legrejtélyesebb óriását! Odamegyünk és megnézzük. Utána visszajövünk ide, addigra előkeríttetem Mendez őrnagyot és Ramónt.
Odalent a parkolóban megkeresték Marcót.
– A delfinkutatóba megyünk, Marco! – parancsolta a professzor.
Peter egész úton azon tépelödött, mit tegyen? Beavassa-e a professzort az óriáskalmár titkába? „Megpróbálom eltitkolni, de ha végig ott lesz mellettem, hogy vegyem át az üzenetet? És ki is kellene szabadítani! Hogyan álljak a Tanító elé, ha az üzenethozóját hagyom itt pusztulni?”
– Jobban vagy már, Peter? – kérdezte a professzor a kocsiban. – Én valamennyire helyrejöttem. Sajnos a szívem már nem bírja sokáig! Nemsokára esedékes lesz az... az újabb átültetés! Látod, nincs már titkom előtted. Ha megnéztük a polipot, ma már nem is fárasztlak tovább. Én is lepihenek. Holnap is megtarthatjuk a megbeszélésünket. Innen Marco majd hazavisz, de előbb menj be Mariához! Egész nap otthon van. Vizsgáltasd meg magad, és mondd meg neki, azt üzenem, azonnal adjon neked egy komplex vitaminlökést!
„Még csak az hiányozna nekem!” – gondolta Peter, hangosan pedig így felelt:
– Nem kell nekem semmiféle vitaminlökés, Frederik! Értsd meg, csak a hőséget nem bírom úgy, mint azelőtt! Tudod, mi kell? Az, ami neked is! Az, akit mind a ketten keresünk: a Csillagember-Tollaskígyó! Különben nagyon kíváncsi vagyok az óriáspolipra!
Ejtettem már el kisebb példányokat szigonypuskával, a poliphúst is szeretem, de igazi tízkarú kalmárral még sohasem kerültem össze! Hacsak azt nem számítom be, hogy egyszer valamelyik kanadai múzeumban láttam egy futball-labda nagyságú „architeuthis-szemet” és mellette egy hordóvastagságú, tizenkét méteres polipkart, egy hatalmas példány tartozékait!
A delfinkutató állomás nagy, nyitott medencékből és néhány épülettömbből állt. A medencesor vége leért a lagúna partjáig. Itt is mindenféle őrség volt, a ráccsal beborított medencék között éppúgy, mint a magas őrtornyokban. A professzor a központi épület előtti parkolóban állította le a kocsit.
– Te maradj itt! – mondta Marconak. – Mi gyalog lesétálunk a tízes ketrechez!
A magas, vastag rácsú kerítéssel elválasztott betonmedencék között széles, lapos gátakon nagy motoros tartálykocsik közlekedtek. Peter megpróbált tájékozódni és minden részletet megfigyelni. A medencék között kb. 3 méter átmérőjű betonátjárók voltak, acél zsilipkapukkal lezárva. Megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor a professzor a legutolsó, közvetlen a lagúna melleti medencéhez vezette. Ez volt a tízes számú „bálnaketrec”, még vastagabb acélrácsozattal és jóval nagyobb átmérőjű külső zsilipkapuval. A lagúnától a ketrecet széles, magas gát választotta el.
A belső ketrecajtó előtt katonák és fehér köpenyes kutatók csoportosultak. Az egyik fehér köpenyes elébük jött és jelentett:
– Tábornok úr, dr. Figueras főhadnagy jelentem, egy darab architeuthist a hármas osztagtól átvettem, és a tízes elkülönítőben elhelyeztem. Jó közepes példány, súlyát tíz-tizenkét tonnára becsülöm! A karok és a törzs együttes hossza tizenöt méter. A zsilipkapun jól befért, a hálót felhúzattam róla. Nyolc altatólövedéket kapott. Már magához tért, de nem mozdul el a fenékről.
Peter ezalatt izgatottságában fel-alá járkált, közben megnézte a külső zsilipkapu zárórendszerét is. A rácson át jól látta a medence fenekén lapuló, ismerős, barnásfekete „algacsomót”. Amikor Figueras doktor befejezte mondanivalóját, Peter hirtelen elhatározással Angel professzorhoz lépett és félrevonta.
– Frederik, mondani akarok valamit! Gyere, menjünk kissé távolabb!
A professzor rámeredt, azután odaszólt a doktornak:
– Jól van, Juan! Minden rendben van. Várjatok egy kicsit, megbeszéljük a tennivalókat Shelton úrral.
Elsétáltak Peterrel a lagúna felé.
– Mi az, amit mondani akarsz, Peter fiam?
– Csak annyit, Frederik, hogy ha találkozni akarsz a Csillagember-Tollaskígyóval, akkor azonnal küldd el innen ezeket az embereket! Mindenkit rajtunk kívül! Kettesben kell maradnunk! Utána – Peter körülnézett – leülünk itt erre a padra, és mindent megmagyarázok!
– Mi... mit mondasz? Küldjem el őket? Jól van, Peter fiam. Elküldöm! De most azután igazán kíváncsi vagyok, mit akarsz nekem megmagyarázni!
Visszamentek a ketrec bejáratához.
– Juan fiam! – szólt a professzor Figuefas doktorhoz. – Add ide a kulcsot, és hagyjatok magunkra! Menjetek fel az elosztóba, és ott várjatok meg. Shelton úrral még egy ideig tanulmányozni szeretnénk ezt az óriást, mielőtt elhatároznánk, mit kezdünk majd vele.
A kutatók és a katonák eltávoztak.
– Gyere, Frederik, üljünk le! – indítványozta Peter.
Leültek a padon, és ő a második szökőártól, a földrengéstől kezdve mindent elmondott a professzornak az óriáskalmárokról, a vontatásról, a kardszárnyú delfinekkel vívott csatáról, a Tanítóról és az üzenetéről.
– Azt gondolod tehát, Peter fiam, hogy ő az?! – ugrott fel a professzor.
– Mindjárt kiderül, Frederik! – mondta Peter izgatottan. – Ha ez a tízkarú óriás valóban választ hozott az üzenetemre, akkor nem lehet más!
Peter felállt. A medence áttetsző kékeszöld vizében, pontosan a közepén, a fenéken mindketten jól látták a barnásfekete, mozdulatlan, óriási hínárcsomót.
– Én megyek be hozzá egyedül! – mondta. – Nyisd ki az ajtót. Frederik, de maradj közvetlenül az ajtó mellett!.Hátha mégis menekülnöm kell majd.
Belépett a ketrecbe, a keresztgáton előrement három-négy lépést, felemelte a karjait, és kiáltott:
– Halló, mélyvizek lakója!... Peter vagyok!... Megismersz?!... Hoztál-e üzenetet nekem a Tanítótól?
Amikor elhallgatott, és lenézett a medence fenekére, megdöbbenve állapította meg, hogy az óriás hínárcsomó eltűnt! De ez az illúziója csak néhány másodpercig tartott, mert a tízkarú óriáspolip csupán színt váltott. Felvette a medence vizének kékeszöld színárnyalatát, és mintegy saját maga kísérteteként feljött a felszínre. Kidomborodott a vízből a hatalmas fej, a kék szemek, a csőr, és csakhamar előbukkant a pirosan izzó „harmadik szem” is.
– Peter... Tanító üzeni... eljön érted a lagúnába, a fehér kórházhoz... – recsegte a géphang. A csattogó fekete csőr mellett előkígyózott egy egészen vékony polipkar, ostorként hátracsapódott, s egy fényesen csillogó kis tárgyat dobott ki a partra Peter lába elé.
Peter lehajolt és felvette.
– Köszönöm, mélyvizek lakója! – kiáltott vissza az üzenethozónak. – Maradj nyugodtan a medencében! Ma éjjel ki fogunk szabadítani! Mondd meg a Tanítónak, hogy – Peter a rácsos ajtóba kapaszkodó Angel professzorra nézett – a barátommal együtt várni fogjuk!
Erre már nem kapott választ. A kékeszöld kísértetpolip csendben összehúzódott és visszasüllyedt a medence fenekére, hogy ott újra barnásfekete hínárcsomóvá alakuljon.
Angel professzor reszkető ujjakkal bezárta az ajtót Peter után, és mindketten visszamentek a padra.
Amint leültek, a professzor oldalt dőlt, és begörbült ujjakkal az ingét kezdte tépdesni. Peter gyorsan kigombolta, majd a kabát zsebéből elővett egy gyógyszeres dobozt, s egy fehér tablettát dugott a szájába. Átszaladt a kilences számú medencéhez, amely üres volt, s az ajtaja is nyitva, két összeszorított tenyerében vizet hozott, és a professzor arcába locsolta.
– Mi... mi az, amit kidobott neked?
Peter elővett zsebéből egy tíz centiméter átmérőjű krómacél korongot, amelynek mindkét oldalán a domborművű rajzolat pontos mása volt a Halottak Szigetén talált pecsétnek!
– Ő az! Most már biztos, hogy ő! – kiáltozta a professzor.
Peter megpróbálta nyugtatni, egyben megnyerni további terveinek.
– Ha azt akarjuk, hogy valóban eljöjjön – mondta –, két dolgot kell megtennünk! Először is ezt az óriáspolipot minél előbb szabadon kell engedni! Ez biztosítéka lesz az idejövetelének, annak a lehetőségnek, hogy kapcsolatba léphessünk vele! Erőszakkal úgysem mennétek vele semmire! Ezt az eddig történtek is bizonyítják! Hiszen valamennyi partraszállásnál ellenségesen fogadták az uralkodók, a harcosok, a katonák, és elűzték! Erős a gyanúm, Frederik, hogy most is ugyanez történik! Így van? Te biztosan jobban tudod, mint én! A katonák ugye, már rátaláltak, és ha hinni lehet az óriáspolipnak, most már végleges távozásra kényszerítik! Az energiapajzs titkát nem tudtuk megszerezni a szárazföldön rekedt robotjaitól. Hátha megkaphatjuk tőle – mint abszolút védekezőeszközt – szép szóra, baráti kérésre? És talán a másik titkot is, Frederik, ha valóban egy és ugyanazon évszázadokat átélt csillagemberrel állunk majd szemben.
– Hogy engedjem ki? Igen, egy szavamba kerülne, de mit mondjak az embereinknek? Már túl sokan tudnak róla! A másik dolog pedig, igazad van, Peter fiam! Én már reggel tudtam, hogy az „ismeretlen objektum” a Kajmán-árokban tegnap elmozdult a helyéről! És mást is tudtam róla. Kezdettől fogva! A te balesetedet, Peter, mi okoztuk! Egy atomhajtású tengeralattjáró már akkor felfedezte, s a parancsnok első reagálásában, önhatalmúan kilőtt rá egy atomtorpedót. A torpedó azonban az objektum védőpajzsáról visszafordult, és az infrafej visszavezette az anyahajóra! Összesen tizenkét atomtorpedó robbant fel egyszerre, és maga a reaktor is megsemmisült! Salinas admirális tajtékzott a dühtől, de már nem büntethette meg a kapitányt, a tengeralattjáró megsemmisült! Most meg az objektum elindult, és felénk tart, a Tarabasca-lagúna felé! Tudod, mit jelent ez? Ha átlépi parti felségvizeink határát, az egész yucatáni hadsereg rátámad! Nem értem, ha egyszer beszél angolul, miért nem válaszol a felszólításokra?
– Mert már elege van az egészből! Belőlünk, az emberekből, a katonáinkból! – vágta rá Peter. – Frederik, jól figyelj rám, cselekednünk kell! A te segítségedre is szükség lesz! Az óriáspolip kiengedését ma éjjel elintézzük Miguellel. Estig juttasd el nekem ennek az egész delfinbörtönnek a részletes tervrajzát, az őrtornyokkal s az őrségváltások időpontjaival! Ma éjjel 11 és 1 óra között pedig csinálj valamit, riadót, gyakorlatot, bármit, amivel elterelhetjük az őrség figyelmét itt a parti sávban a tízes ketrecről! Tizenegyre itt leszünk Miguellel, kívül a lagúnában! Úgy láttam, hogy a végzsilip zárjával meg tudunk birkózni. Ha másképp nem megy, kis töltettel lerobbantjuk! A másik fontos dolog, Frederik, amiben segítened kell, a következő! Vedd rá valamiképpen a főparancsnokságot, az admirálist, hogy engedjék őt bejönni hozzánk a lagúnába! Legalább a mi jachtkikötőnk magasságába, odáig még elég mély a hajózómeder! Bár fogalmam sincs, mekkora az a bizonyos „objektum”? Te biztosan tudod, Frederik?
– Kétszázezer tonnás tankhajóhoz hasonlították azok a kapitányok, akik a búvárhajókról radarral letapogatták! – mondta Angel professzor.
– Azt kell tehát elérnünk – folytatta Peter –, hogy odáig engedjék, és lehetővé váljon, hogy mi tárgyaljunk vele először! Azt is el kellene érned, Frederik, hogy hagyják abba az üldözését, vagy ha követik is, ne lőjenek rá!
Angel professzor, mellét tapogatva, nehezen állt fel.
– Menjünk, Peter! – mondta felélénkülve. – Persze hogy mindent elkövetek, ami tőlem még telik! Más célja nincs is már pislákoló életemnek! A tervrajzot elküldöm Marcóval! Benne megbízhatsz! Ő az én emberem, érted? Egyedül az enyém. De a másikkal, Juannal vigyázz! Ő Mariáé! Menjünk, ne vesztegessük az időt!
Mire a kocsihoz értek, a professzor már teljesen erőre kapott. Ráncai megmerevedtek az arcán, szemében elszánt akaraterő szikrázott.
– Én most felmegyek az irodámba, és munkához látok! – mondta. – Peter, amíg el nem kezditek az akciót, maradj otthon, a telefon mellett! Sok szerencsét!
– Neked is, Frederik! Viszontlátásra!
– Hová megyünk, senor Peter? – kérdezte Marco, amikor a professzor eltűnt a delfinkutató állomás főépületében.
– Haza, egyenesen a jachtkikötőbe! És most azt sem bánom, ha sietsz, amigo, mert ma még nagyon sok tennivalónk lesz!
10.
Marco a csónakház előtt állt meg. Peter kiszállt.
– – Ha keresnének, egész nap itthon leszek! – mondta Marconak. – A Palenquét javítjuk Miguellel.
A mexikói odalenn dolgozott a kikötőben. Peter bement a csónakházba, lezuhanyozott és átöltözött.
Miguel az új horgászüléseket csavarozta fel a tatfedélzetre, amikor Peter megérkezett.
– Mindén oké, amigo – mondta Peter. – Köszönöm a telefonodat. Don Angelóval mindent megbeszéltünk az óriáspolipról. Segíteni fog nekünk.
– Kiengedték a bálnaketrecből? A katonák azt mondták, oda viszik!
– Igen, ott van, és üzenetet is hozott nekem! Don Angelo hivatalosan nem engedhette szabadon, hisz ő az állomás vezetője, és már nagyon sokan tudnak a ritka zsákmányról. De segíteni fog abban, hogy kiszabadítsuk! Mi ketten, amigo! Még ma éjszaka! Segítesz majd nekem?
– Senor Pecfto, hogyan is kérdezhet tőlem ilyet? – háborodott fel Miguel. – Hogyne segítenék! Ha senor Pedro fáradtnak érzi magát, egyedül is elintézem az ügyet! Tudom, hol van a bálnaketrec, a tízes, ugye?
– Igen, közvetlenül a lagúna szélén! De ki tudod-e nyitni a zsilipkaput?
– Azt csak bízza rám, senor Pedro! Öt perc alatt elintézem!
– Jól van, amigo. Gyere, beszéljük meg a haditervet!
Beültek a Palenque vezetőkabinjába. Miguel az egyik kormányrekeszből elővett egy térképet, és annak segítségével megbeszélték a delfinkutató állomás kiszemelt partszakaszának megközelítését.
– Legszívesebben ezzel a megbízható teknővel mennék! – mutatott maga alá Peter. – Így, ahogy most van, csupaszon, árboc nélkül!
– Nem lehet, senor Pedro! – mondta Miguel. – Még mindig riadókészültség van a Tarabascában! Ilyenkor éjjel-nappal radarral pásztázzák végig az egész lagúnát! Alig indulnánk el, máris elkapnának!
Megmutatta a térképen a radartornyok helyét.
– Akkor a kis csónakkal megyünk!
– Az meg azért nem lenne jó, mert a tízes bálnaketrec gátszakasza elég messze van, tizenöt kilométerre. És ha észrevennének minket, a lassú csónakkal nem tudnánk meglépni.
– Szereljünk rá motort!
– Az sem jó, senor Pedro! A radarral akkor is észrevennének!
– Hát akkor mit csináljunk?! – csattant fel Peter. – Menjünk gyalog a parton, végig a kerítés tövében?
– Majdnem azt fogjuk csinálni, senor Pedro! – nevetett fel a mexikói. – Csak előbb beöltözünk békaruhába, sisakkal meg oxigénpalackkal. És nem is fogunk gyalogolni! Ne féljen, úszni se kell: van odafent a raktárban egy víz alatti robogóm! Üzemképes, csak az akkumulátorát kell feltölteni, mert régen nem használtam. Jöjjön, nézzük is meg! Ha most mindjárt rákapcsolom a töltőre, estig oké lesz. A szerszámokkal együtt mind a ketten elférünk rajta.
Felmentek a garázsba. Miguel előhozta a robogót, és rákapcsolta az akkumulátort a töltőre.
Megebédeltek, utána Miguel visszament a mólóra a Palenquén dolgozni, Peter a telefon közelében maradt. Lefeküdt az ágyára, és kinyitotta az ajtót, hogy meghallja a telefon csengését.
Maga is elcsodálkozott azon, milyen higgadtnak, nyugodtnak érzi magát, milyen különös, szinte misztikus optimizmus tölti el! A Csillagember-Tollaskígyóra való várakozás élete minden eddigi élményénél felajzottabb hangulatba vitte. „Irát is magammal viszem a kapcsolatfelvételre!... Remélem, Frederik bácsi nem fogja ellenezni. Csak valahogy jusson dűlőre a vezérkarral, hogy egyáltalán idejöhessen az objektum a lagúnába!”
Estefelé ébredt fel. Kiment a konyhába, ahonnan frissen sülő tortillák és a fokhagymás disznósült hamisítatlan mexikói illatfelhői fogadták.
– Nem kerestek telefonon, amigo? – kérdezte. – Üzenetet sem hoztak? Marco nem járt itt?
– De igen, senor Pedro! Fél órával ezelőtt hozta ide Marco ezt a borítékot, csak akkor még nem akartam felébreszteni. Elég lesz, ha fél tizenegykor indulunk el. A robogóval fél óra alatt ott leszünk a parti zsilipnél.
Peter kibontotta a borítékot, és áttanulmányozta a delfinkutató állomás térképét. A lap alján kusza kézírással ez a mondat állt:
Peter, tizenegy óra tíz és negyven között áramkimaradás lesz a parti sávon. Az őrség eligazításra feljön az elosztóközpontba.
– Elég lesz a félóra, amigo? – kérdezte Peter.
– Bőven, senor Pedro! Mondtam már: öt perc alatt kinyitom a zsilipet! Úgy gondolom, ha az óriáspolip észreveszi, hogy áramlat indult kifelé a medencében, hamarosan átúszik ő is.
– Ez biztos! – nevetett fel Peter. – Hisz megmondtam neki, hogy ma éjjel kiszabadítjuk!
Vacsora után beöltöztek a búvárruhákba.
– A telefont most már nem vesszük fel, bárki is keresne! – jelentette ki Peter.
– Vigyek egy szigonypuskát? Vagy revolvert? El tudom helyezni őket vízmentesen a robogón!
– Nem viszünk semmiféle fegyvert!
– De legalább egy nagy kést vigyünk. Az úgyis a felszereléshez tartozik!
– Nem bánom, ha annyira akarod, tűzd fel az oldaladra, amigo. – Nekem kés sem kell!
Negyed tizenegykor indultak el. A felszerelést kézikocsin húzták le a mólóra. A lagúna fölött telihold tündökölt, de fényét páraburok tompította. Peter meg is állt: eddig még sohasem látta ilyen szépnek a Tarabascát! „Vajon ez már a búcsú?” – villant át rajta. Elhessegette magától a rémlátomásokat, és újult erővel tolta Miguel mögött a kézikocsit.
A csodaszép éjszakai látványhoz baljós csend társult, északkelet felől pedig időnként halk, távoli, szaggatott dörejeket hallottak. Miguel megszólalt:
– Hallja, senor Pedro! Úgy látszik, hadgyakorlat van, azért csinálták a riadókészültséget is.
– Igen, Don Angelo is ezt mondta – dörmögte Peter. – Fent a Yucatán-szorosban gyakorlatoznak. Gyerünk, amigo!
Peter azon töprengett, mikor mondja meg Miguelnek. hogy kit és milyen találkozást vár ő és Angel professzor itt holnap vagy holnapután. Végül úgy döntött, hogy egyelőre még nem zavarja meg mexikói barátja babonás fejét a Csillagember-Tollaskígyó hihetetlen történetével. „Majd később elmesélek neki mindent! Lehet, hogy már ma este, ha kiszabadítottuk az óriáskalmárt, a Tanító üzenethozóját!”
A móló mellett, a laposabb partrészen tették vízre a robogót. Pontosan azon a helyen, ahol a földrengés előtt Peter a békák partraszállását figyelte meg. Felcsatolták a sisakot és az oxigéntartályt. Peter a hátsó ülésbe ült, Miguel pedig beljebb tolta a könnyű kis járművet. Amikor az lesüllyedt a sima fenékre, ő is ráült, és elindította. Felvillant mögöttük a tolócsavar ezüsthengere, és a robogó útnak indült.
Miguel biztos kézzel vezetett a sekély vizű parti medersávban. Kikerülte a hínárcsomókat és a sekélyebb homokzátonyokat. A lagúna vize itt már csak mérsékelten volt sós, és korallszirtek nem voltak benne. Peter hallatlanul élvezte a víz alatti utazást, bár néhány felvillanó apróhal-testen kívül mást alig láthatott a víz alatti világból.
Tizenegy óra után két perccel Miguel a part felé kormányozta a robogót, és a két méter mély vízben, a fenéken leállt. Peter az óráját figyelte: nyolc percük volt még a beígért áramszünetig, a várható sötétedésig!
Leszálltak a robogóról, Miguel vállára kanyarítóttá a szerszámtáskát, és felfelé figyelve, óvatosan a part felé gyalogoltak. Kint, a sekély vízben leültek, és figyelték az órát. Tizenegy óra 11 perckor Peter intett Miguelnek, és felállva kiemelkedtek a vízből.
Pontosan egy őrtorony alatt értek partot, és balra tőlük nyolc-tíz méternyire sötétlett a magas gátban a tízes bálnáketrec zsilipkapuja. Megálltak, Peter felnézett: a toronyban sem fényt, sem alakokat nem látott. Intett társának, és felmentek a gátra. Miguel szerszámaival munkába vette a zsilipzárat, Peter guggolva-figyelt körül. Négy-öt perc múlva Miguel intett Peternek, hogy segítsen: ketten egyesült erővel forgatni kezdték a kézi nyitószerkezet hajtóművét. Újabb négy-öt perc leforgása alatt a zsilipkapu a nyílás kétharmadát szabadon hagyva felemelkedett. A víz megindult kifelé a medencéből, s néhány másodperc múlva egy óriási, a teljes zsilipkaput betöltő sötét „hínárcsomó” is kizuhogott rajta!
– Zárjuk, amigo! – intett Peter, és újra nekiláttak a nehéz munkának.
Amikor befejezték, Peter az órájára nézett.
– Még tizenhat percünk van! – mondta.
Körülnézett: az egész delfinkutató bázis sötétségbe borult, csak egészen bent a parton, az elosztóközpont körül látszottak halvány fénypontok. „Bravó, Frederik bácsi!” – gondolta Peter.
– De most már gyorsan tűnjünk el innen, amigo! – mondta Miguelnek.
Tizenegy óra 37 perckor indultak el visszafelé a robogóval. Most már nem siettek, 45 perc múlva, tizenkét óra 22 perckor álltak meg a jachtkikötő melletti sekély vízben.
Először Miguel állt fel, hogy közelebb húzza a robogót a parthoz. A hátsó ülésen Peter feje még nem bukkant ki a vízből, amikor vakító fénycsóva csapott le Miguelre, és durván recsegő hang dörrent rá:
– Állj! Ne mozdulj! Fel a kezekkel!
Terepszínű egyenruhás, acélsisakos katonák rohantak Miguelre, aki hirtelen mozdulattal a derekához kapott, és elkiáltotta magát:
– Meneküljön, senor Ped... – Kiáltását géppisztolysorozat csattanása némította el, ő maga széttárt karokkal a vízbe zuhant. A katonák átléptek rajta, és partra vonszolták a robogót.
– Felállni! – kiáltott Peterre egy pisztollyal hadonászó fehér sisakos tiszt. – Letartóztatom! Fiúk, szedjétek le róla ezt a gumimaskarát, és azonnal vigyétek fel a központba, Munoz ezredes úrhoz!
Peter kábultan, tántorogva tűrte, hogy leráncigálják róla a gumiruhát, amely alatt csak fürdőnadrág és trikó volt a testén. A móló tele volt állig felfegyverzett katonákkal, a domboldalon és a szerpentinen harckocsik vonultak a part felé. Több megfigyelésre nem maradt ideje, a katonák fellökdösték egy zárt teherautó sötét rakterébe, és rázárták az ajtót.
Peter mezítláb, fázósan szorongott a liftben két fehér sisakos katona között. A kocsiban alaposan összezúzta, karcolta magát, megbilincselt kézzel nem tudott megkapaszkodni. „Vajon mi történhetett Frederik bácsival? Őt is elkapták volna a biztonságiak? Hová hoztak? A főhadiszállásra? Munoz ezredes a biztonságiak főnöke! Vajon Mariára számíthatok-e? Kár volt provokálni a lépcsőházban!”
Amikor pedig Miguelre gondolt, kavargó gondolatai fájdalmas szédülésbe tompultak, s ilyenkor belekapaszkodott az egyik kísérő katonába.
Kísérői egy hosszú folyosón vezették végig, és megállították az utolsó ajtó előtt. Az egyik katona bement és jelentett, de közben az ajtót becsukta maga mögött, így Peter nem hallott ki semmit. Szédelegve dőlt a falhoz, érezte, hogy nem bírja tovább, forogni kezdett körülötte a folyosó, és a fal tövébe roskadt.
Amikor magához tért, egy nagy és fényűzően berendezett irodahelyiségben találta magát, egy heverőn fekve. Ájulása alatt felöltöztették: zöld katonainget és vászonnadrágot húztak rá, s a lábán is volt már zokni és cipő. Egy katona tett-vett körülötte, poharakat és italokat rakott egy kis asztalra.
A szoba túlsó felében, a hatalmas íróasztal mögött széles vállú, vastag arcú, tömött bajuszos tiszt ült, és idegesen dobolt egy papírvágó tőrrel a telefon piros dobozán.
– Tud már felelni a kérdéseimre, Shelton úr?! – harsogta Peter felé. – Munoz ezredes vagyok, a Zóna Biztonsági Erőinek parancsnoka! Ön ugyebár Pierre, azaz Peter D. Shelton régész, aki Angel tábornok különleges régészeti csoportjának munkatársa?
Peter nevét az ezredes egy papírlapról olvasta fel.
– Igen, az vagyok – mondta Peter.
– Nos, akkor mesélje el nekem, miféle diverzánsakciót hajtottak végre a félnótás Miguellel, Angel tábornok gépészével!
– Semmilyent, ezredes úr! – mondta Peter szárazon.
– Csupán egy óriáspolipot engedtünk szabadon a tízes számú bálnaketrecből, Frede... Angel professzor tudtával és engedélyével. Nem romboltunk le semmit, kinyitottuk a zárat, és kiengedtük. Utána visszazártuk a zsilipet. Ennyiből állt a mi diverzánsakciónk, ezredes úr, amiért a barátomat az emberei minden kihallgatás nélkül agyonlőtték!
– Ellenük szegült egy hatalmas késsel – vonta meg a vállát az ezredes. – A katonáim részéről jogos önvédelem volt! Ráadásul, ne felejtse el, Shelton úr, riadókészültségben vagyunk!
– Azonnal kéresse ide Angel professzort, tábornok úr! Csak az ő jelenlétében vagyok hajlandó tovább beszélni!
Az ezredes gúnyosan felnevetett.
– Jó lenne, mi? Hogy magát is kiszedje a markunkból, mint azt a félhülye Jimenezt? Tudja mit, amigo? Nem kéretem ide! Mit szól hozzá?! Ugyanis hiába kéretném, ő már nem tudna idefáradni önhöz! De magát szívesen odavezettetem hozzá, ha óhajtja, a hullaházba! Ott fekszik egy hűtőtálcán, Jimenez hadnagy társaságában, és most már semmiféle újabb szervátültetés sem segíthet rajta!
Peter felállt a heverőről, és az ezredes íróasztala felé ment. Az töltött magának az asztalán levő whiskysüvegből, és megkérdezte:
– Úgy tudom, ön el van tiltva a szeszes italtól. Nem szomjas? Töltsön magának azokból az üdítőitalokból. Mariától tudom, hogy sugársérülése volt, és jól ismerem a diagnózisát. Jöjjön közelebb, és foglaljon helyet! Húzzon ide magának egy széket onnan a fal mellől. Egyébként szeretném megnyugtatni: nem ölte meg senki Angel tábornokot! Nem volt rá szükség. A szíve ölte meg! Nézze, én nem vagyok orvos, de ezt is Mariától tudom, Frederiknél ez már várható volt! Ilyen szervezettel, ilyen magas korban és ráadásul ilyen féktelen élettempó mellett, amit ő diktált magának, az is csoda volt, hogy idáig kibírta. Kilencvennégy éves volt.
– Tudom! – felelte Peter. – Mégis mi történt vele?
– Úgy tűnik, élete utolsó napjaiban áruló lett. Szabotázst szervezett, és elő akarta készíteni egy ismeretlen ellenség diverzióját! Sorra felhívta a feletteseinket, Ramirez tábornoktól Salinas admirálisig, és arra próbálta őket rávenni, hogy saját felségvizeinken se támadjuk meg azt az ismeretlen tenger alatti objektumot, amelyet másfél hónappal ezelőtt a Kajmán-árokban fedeztünk fel, hétezer méter mélyen a tenger alatt!
És arnely objektum két nappal ezelőtt elmozdult, és úgy tűnik, azóta is felénk tart, a Tarabasca-körzet felé!
Persze ezzel betelt a pohár, az admirális már a telefonban közölte vele, hogy leváltotta, és az én őrizetem alá helyezi! Külön hivatalos rádióparancsot kaptam a letartóztatására. Erre azonban már riem volt szükség, Frederik telefonkagylóval a kezében összeesett, és azonnal vége volt. Mit gondol, Peter, hányadik átültetett idegen szív volt már ebben a vén őrültben? A harmadik! Nos, többre már nem lesz szüksége.
Az ezredes újra töltött magának, és folytatta: – Nézze, Peter, én csak a kötelességemet teljesítem önnel kapcsolatban. Láthatja, nem bántom egy ujjal sem, sőt, azonnal jóvátettem, amit az embereim művelték magával. Engem az sem érdekel, hogy mit csináltak maguk ketten Jimenez hadnaggyal Chichén Itzában, hogy maguk robbantották-e fel azt az állítólagos barlangot azzal a robotmicsodával együtt, amit... amiről Frederik irataiból hallottunk. Fred régészeti hóbortjai sohasem érdekeltek különösebben, csak azt a sok pénzt sajnáltam, amit a főnökség pumpált bele az ő fantazmagóriáiba, ahelyett hogy az én műszaki berendezéseimet korszerűsítették volna! Azt a szerencsétlen Jimenezt én már nem tudtam kihallgatni, mert az éjjel az őrség szítává lőtte a delfinkutató elektromos központjában, ahol szándékosan rövidzárlatot idézett elő. Most már egyedül csak öntől várhatok információt. Mondja el tehát, mit akartak elérni az óriáspolip kiengedésével! Miért segített ebben maguknak Frederik is?
– Nem katonai ügy ez, ezredes úr. Kizárólag régészeti és tudományos összefüggésekről és egy hipotézisről van szó. Nem vagyunk árulók, és. semmiféle katonai célunk nem volt!
– Nono, fiatalember! Gondolja meg jól, mit beszél! Azért nekünk is vannak bizonyos technikai eszközeink, és mi sem tétlenkedtünk az utóbbi időben. Nézze csak meg ezt a fényképfelvételt! Nem ismerős magának?
Az íróasztal fölött egy fényképet nyújtott át Peternek.
– Egyik stacionárius felderítő műholdunk készítette a földrengés utáni hajnalon, a Yucatán-szorós környékén. Nem ismerős magának ez a lecsupaszított kis jacht és a rajta kuporgó fiatalember? A megtépázott hajócska mögött látja ezt a fényes vízcsíkot? Mit jelent ez? Azt, hogy szétrepedt benzintankja ellenére a hajó előrehalad! Méghozzá motor nélkül! Vajon mi vontatja? Sajnos a felvétel nem elég éles, csak egy tizenöt méter hosszú, halvány árnyék látszik rajta! Nos, mi volt hát a vontatója? Egy kisméretű tengeralattjáró... az idegen objektumról?
Peter alaposan megnézte a képet, azután visszaadta.
– Volna egy kézi nagyítólencséje, ezredes úr? – kérdezte. – Szíveskedjék elővenni és megvizsgálni vele nemcsak a vontató tengeralattjárót, hanem itt... jóval előtte, a víz felszínét is! Még nyolc darabot láthat belőlük.
Az ezredes kirántott egy fiókot, elővett egy nagyítót, és rávetette magát a fényképre.
– Mik ezek, árulja el végre?! – kiáltotta.
– Nem tengeralattjárók, ezredes úr – felelte Peter nyugodtan. – Hogy micsodák, ez maradjon egyelőre az én titkom, ha megengedi. Egyébként állításomat könnyen leellenőrizheti, ha az a bizonyos kémhold radarfelvételt is készített rólam és a jachtról. A radarképen ugyanis egyetlenegy tengeralattjáró sem lesz látható!
Az ezredes nem felelt, felkapta asztaláról a whiskysüveget, odament Peter mellé, és visszakísérte a heverőhöz. Leültek, gépiesen Peternek is tölteni akart, de az elhárította a kínálást, és csak gyümölcslevet ivott.
– De azt talán elmondhatná, Peter, hogyan szelídítették meg Frederikkel azokat az óriáspolipokat? – kérdezte tovább az ezredes, amikor csendben kinyílt az ajtó, és Maria lépett be az irodába.
Peter meglepetésében felállt, Maria azonban látszólag észre se vette őt, hanem otthonosan leült az íróasztalhoz, Munoz ezredes székére, és felnyitotta a magával hozott irattartót.
– Találtál még valamit, Maria drágám? – állt fel az ezredes, Mariához ment, és a nőt átölelve ő is az irattartó fölé hajolt.
Peter poharát szorongatva, félig kábultan nézte őket.
– Sok mindent, Diego! – Kivéve ezt a tegnapi óriáspolipügyet! Erről, úgy látszik, már nem volt ideje feljegyzéseket készíteni. De nem baj, én az előzményekből már sejtem, miről van itt szó! – Maria olyan szenvedélyesen pillantott fel az ezredesre, hogy Peter kezében szinte megroppant a pohár. – Azért lesz még néhány sürgős tennivalónk, Diego! Itt van például az a bizonyos „energiapajzsos robot” Chichén Itzánál!
Ez néhány nappal ezelőtt még üzemképes volt és működött! Ha folytatjuk a munkát, amit Frederik elkezdett a barlang fölött, talán kiszedhetjük, és megfejthetjük a titkát!
– Azt soha! – kiáltott fel Peter, és Maria felé indult.
– A robot megsemmisítette önmagát, akár a kőkereszt, a Halottak Szigetén! A Csillagember-Tollaskígyó sohasem adja át nektek, a katonáknak a védőpajzs titkát!
Az ezredes Peter elébe állt, közben megnyomott egy gombot az íróasztalán. Felpattant az ajtó, katonák rohantak be, lefogták a dühöngő Petert, és további parancsra várva, hátracsavart karokkal fogva tartották.
– Vigyétek el! – ordította az ezredes.
– Várj, Diego! – szólalt meg Maria. – Még szükségünk lehet rá! Különben is őt nekem ígérted! Nem emlékszel? Ne félj, tőlem nem fog megszökni! Nincs már senki, aki segíthetne rajta. Addig életben akarom tartani, amíg...
Maria közben Peter elé sétált, és most már közvetlenül neki beszélt:
– Hallja, fiatalember, mit mondok? Ugye elhitte, hogy meggyógyítottuk! – Felkacagott. – Igaz?! Nemcsak a lehallgatótrükknek dőlt be, hanem ennek is!
Hiszen akkora sugárdózist kapott ott fent az északi parton, hogy három embernek is elég lett volna! Kísérleti alanynak mindenesetre jó volt, pár hétig talán még kibírja, de azután...
Az ezredes közbeszólt:
– Mit akarsz csinálni vele, Maria?
Maria hisztérikusan felnevetett, és a katonákhoz szólt:
– Vigyétek Shelton urat a lakásomra! Juan már várja, és tudja, mit kell vele tennie!
Petert a katonák kikísérték Munoz ezredes irodájából. Közben láthatta, hogy Maria már nem törődik vele, az ezredes odaül az íróasztalhoz, és összehajolva Angel professzor „hagyatékának” tanulmányozásába merülnek.
Kis járőrkocsiban vitték el Petert. A hátsó ülésen ült két katona között, már bilincs nélkül. „Vajon mit akar tenni velem Maria?!” A félelemtől, dühtől, irtózattól hasonlatot sem bírt rá találni, időnként minden elsötétült körülötte, ilyenkor hátradőlt az ülésen, s csak egy-egy hirtelen fékezésnél éledt fel újra. Különös, de Maria bejelentését betegsége gyógyíthatatlanságáról egy pillanatra sem hitte el! „Frederik bácsi nem hazudhatott!” – gondolta, de mindössze erre a vékony szalmaszálra alapozta optimizmusát. Néha megpróbált kitekinteni a kocsi ablakán. Hajnali három óra körül lehetett, ennek ellenére szokatlanul nagy volt a forgalom a Zónában, és északkelet felől most már egészen közelről lövések, robbanások szaggatott sorozatát hallotta. „Vajon miért bízott Juanra? Igaz, Frederik bácsi figyelmeztetett, hogy Juan Maria embere! Inkább kiugróm a kocsiból! Lőjenek le vagy gázoljanak el!” – gondolta, és megrázkódott. Őrei mintha a gondolataiban olvastak volna, átfogták, és egyikük megkérdezte:
– Rosszul van? Tartson ki, mindjárt a kórháznál leszünk!
Mikor megérkeztek, őrei az ajtóig kísérték, és meghúzták a bronzfogantyút. Peter várta, hogy felcsendüljön az ismert dallam, de maradt a csend. Néhány másodperc múlva az ajtó nesztelenül kinyílt, s egy fehér köpenyes, magas, dudoros fejű ápoló állt előttük, kezében lövésre tartott géppisztollyal.
– Meghoztuk a madaradat, Juan! – vigyorgott az egyik kísérő, és betuszkolta Petert az előtérbe. – Itt van, vedd át! Mi már itt se vagyunk! Addios!
Peter az ápoló mellett a falig lódult, ott megfordult, és háttal nekidőlt a Harcosok Temploma poszterének. Várta, hogy Juan is megforduljon, és... „Ha nekiugrok, ösztönösen agyonlő! Ez lesz a legegyszerűbb megoldás!”
A géppisztolyos ápoló gondosan bezárta az ajtót. Amikor megfordult, Peter nekiugrott.
– Ne féljen, senor Peter! Én Marco vagyok! – fogta át hosszú karjaival az ápoló.
A nagy múzeumszobában tért magához. Marco élesztgette, hideg limonádéval itatta.
– Hogy... kerültél... te... ide?... Marco? – motyogta Peter.
– Don Angelo parancsára! Tegnap este részletes parancsokat kaptunk tőle Jimenez hadnagy úrral, hogy mit csináljunk, ha valami törtenne vele. Don Angelo estefelé már nagyon rosszul volt!
És hol van Juan?
– Ő is kapott parancsokat Dona Mariától! De én győztem! Tőle már ne féljen, senor Peter. Meghalt. Itt van a másik szobában. Most csak az a fontos, hogy Dona Maria minél később tudja meg, hogy mi történt vele!
– Én is... szeretnék valamit... kérni tőled, Marco!
– Gyorsan mondja meg, mit kíván, senor Peter! Nincs időnk! Nemsokára kivirrad, és Dona Maria bármikor megjöhet!
– Azonnal menj és keresd meg... Irene Sharp nővért! És... hozd őt ide!
Marco felnevetett.
– Ira nővér már itt van! Amikor Don Angelo meghalt, megléptem és elkezdtem végrehajtani, amit megparancsolt. Először Ira nővérért mentem el, és idehoztam. Kint várt a kocsiban, amíg elintéztem Juant. Most fent van az egyik vendégszobában, és nagyon várja senor Petert! Ne féljenek, Don Angelo jól megtervezett mindent. Amint lehet, meglépünk innen, és elviszem senor Petert San Felipébe! Ira nővért is, ha akarják. Felhoztam a kocsit, itt van kint a parkolóban. De előbb meg kell, hogy várjuk Donna Mariát!
Még egy parancsot teljesítenem kell, senor Peter. Don Angelo legutolsó parancsát még nem hajtottam végre!
Peter Marcóra támaszkodva felbotorkált a második emeletre, ahol Ira zokogva vetette magát a karjaiba.
– Peter! Élsz?! Jól vagy?!
Marco a szomszéd szobából revolvert és egy géppisztolyt hozott ki, és Peter felé nyújtotta a fegyvereket.
– Juantól vettem el őket – mondta.
– A géppisztolyt nekem add! – kiáltott fel Ira. – Ne félj, jól tudok bánni vele! A revolvert neked hagyom, Peter!
– Maradjanak csendben, és pihenjenek! – búcsúzott Marco. – Még nem tudom pontosan, mikor indulhatunk. Ha végrehajtottam Don Angelo utolsó parancsát is, feljövök önökért! Addios!
– Mi lesz velünk, nővérke?! – sóhajtott fel Peter, amikor magukra maradtak. – Én már nem megyek el innen sehová! Nem érdemes. Maria az arcomba vágta, hogy nem gyógyultam meg, csupán „kísérleteztek” velem, és csak pár hetem van hátra! De neked el kell menned innen! Nem akarom, hogy miattam baj érjen!
Marco elvisz Méridába, onnan hazarepülhetsz akár Bostonba is.
– Nem!... Nem igaz! – sikoltott Ira. – Maria hazudott! Mindig is hazudott neked! Téged a professzor valóban meggyógyított, Peter! Apró kis rosszulléteid azért vannak, mert túlságosan rákapcsoltál, megerőltetted magad, nem tartottad be az öreg utasításait!
Esküszöm neked, Peter, én tudom, hogy Maria hazudott: kínozni akart, lelkileg is összetörni!
– Bár igazad lenne, nővérke! – sóhajtott Peter. – És most már egyre jobban bánt, hogy igazságtalan voltam hozzá, Frederik bácsihoz! Sokáig nem bíztam meg benne. Pedig mennyire szeretett volna még élni!
Csak néhány napig bírta volna még, mire megérkezik az, akit annyira várt, a Csillagember-Tollaskígyó!
– Peter, te komolyan hiszed, hogy ez a lövöldözés odakint azt jelenti, hogy ő közeledik?
– Nemcsak hiszem, tudom is! – vágta rá Peter. – Hisz én hívtam meg ide, a Tarabasca-lagúnába! Munoz ezredes is elismerte, hogy egy ismeretlen „ellenséges objektum” közeledik felénk! Ne, féltsd őt, nem tudják elpusztítani!
Nem sokáig pihenhettek, mert egy hatalmas robbanás döreje riasztotta fel őket. Az egész épület megremegett egy közeli rakétabecsapódástól. Peter az ablakhoz ment, és keskeny rést húzott szét a redőnyön. Az ablak a lagúna felé nézett, ahol most minden füstbe, lángba borult! Lent a jachtkikötőből és a parti lejtőről harckocsik tüzeltek átlósan a nagy kikötő irányába, ahol a mólók csúcsa mögött Peter egy óriási, fekete, domború hajótestet pillantott meg lassan közeledni a hajózómederben a jachtkikötő felé! Az óriási hajótestet áttetsző, szivárványszínekben csillogó, hatalmas bura vette körül, amelyről szemmel láthatóan sorra lepattantak, irányt változtattak a rálőtt lövedékek!
– Itt van! Ez csak ő lehet! – kiáltott fel Peter. Visszament Irához, aki rémülten kuporgott az ágyon. Ebben a pillanatban kopogtak az ajtón. Peter a revolverért nyúlt, és az ajtóhoz ment.
– Várj, én is megyek! – sikoltott Ira, leugrott az ágyról, felkapta a géppisztolyt, és Peter mellé lépett.
– Ki az? – kérdezte Peter.
– Munoz ezredes vagyok! – hangzott az ajtó mögül egy izgatott hang. – Maga az Peter?! Nincs semmi baja?! Kérem, engedjen be! Értse meg, én nem akarok ártani magának! Értse meg, most már... egészen más a helyzet! Azért is kísértem el ide Mariát, mert... nehogy valami ostobaságot műveljenek magával!
– Ő hol van?
– Már nem kell tartanunk tőle. Meghalt, Juan lelőtte. Odalent fekszik a lépcsőházban.
– És Juan? – kérdezte Peter. – Ő hol van?
– Őt... én lőttem le! Még mondott Valamit egy „parancsról”, „Don Angelo utolsó parancsáról”! A fickó csak Mariára lőtt! Valósággal kettéfűrészelte a sorozattal! Utána leengedte a fegyverét, és csak bámult rám! Ekkor, hisz érti... én reflexszerüen belelöttem a revolveremből! Eszébe sem jutott, hogy engem is kilyukasszon.
– Ezredes úr – kiáltotta Peter az ajtónak –, az a „fickó” nem Juan volt, hanem Marco! Angel professzor utolsó hűséges katonája! Érti, ezredes?! És ő tulajdonképpen nem ítéletet hajtott végre! Juant már előbb megölte. Juan fegyverei pedig a mi kezünkben vannak!
– Sajnálom, de már nem tudom feltámasztani! Egyiküket sem! – kiáltozta az ezredes. – De most már engedjen be végre! Szükségem van magára! Addig kell csinálnunk valamit, amíg a maguk állítólagos Űrhajós-Tollaskígyója el nem pusztítja az egész Tarabasca-vidéket, a Zónát, velünk együtt!
– Engedjük be! – súgta Ira Peternek.
Munoz ezredes véres, tépett egyenruhában, feldúltan zuhant be az ajtón. Fegyvertelen volt, s amikor a géppisztolyt rászegező Irát észrevette, felemelte a karját.
– Tedd le a fegyvert! – mondta Peter a lánynak. – Ezredes úr, ha még nem találkoztak volna, ő Irene Sharp nővér, az utolsó segítőtársam! Üljön le, és mondja el nyugodtan, mi történik odakint! Mi ez a nagy lövöldözés?
– Látta már az ablakból az úszó erődöt a Tarabascában? – zihálta az ezredes. – Egyszerűen sebezhetetlen! Minden lövedékünk lepattan róla! Mintha csúzlival lövöldöznénk egy teknősbékára!
– Miért támadták meg? Miért lövik!?
– De hiszen... behatolt a felségvizeinkre, és semmiféle rádiójelzésre, felszólításra nem válaszol!
– Azt még nem figyelték meg, ezredes úr, hogy ő... az objektum... abszolút passzívan viselkedik? Hogy egyetlenegy lövedéket sem lőttek még ki belőle?
– Dehogyisnem! – sóhajtott fel az ezredes. – Erre én már rég rájöttem! Sajnos a főnökség még mindig nem akar rám hallgatni! Tudja, amikor feljött a felszínre, és beúszott a felségvizeinkre, Salinas admirális parancsot adott, hogy minden létező fegyverzetünkkel – az atomfegyver kivételével, egyelőre – támadjuk, és akadályozzuk meg, hogy behatoljon a Tarabascába, a Zóna közelébe. A lagúna bejárata felől a flotta üldözi, itt lent a parton és a nagy kikötőből Ramirez harckocsijai lövik. A túlsó pártot Auza tábornok szállta meg a tüzérségével. Salinas hajói mögötte vannak, így gyakorlatilag már el is vágták a visszavonulási útját!
– Milyen nagy? – kérdezte Peter.
– Akkora, mint egy szupertankhajó, de a fedélzete teljesen sima, egyetlen kiemelkedés vagy nyílás sem látszik rajta! A legelképesztőbb pedig az az izé... védőkupola, ami befedi, sőt a víz alatt is körülburkolja, mert torpedókat is lőttek rá, de azok is mind célt tévesztettek! Vagy a fenékbe fúródva robbantak fel, vagy átsiklottak alatta, a túloldalon a levegőbe repültek, és rakétaként vágódtak le a Zónára és a túlsó parton Auza csapataira! Mondja, Peter, nincs valami innivalójuk?
– Nem tudom, hol tartják. Marco vagy Juan biztosan ki tudták volna szolgálni, ezredes! – mondta Peter. – Itt az épületben vannak katonái?
– Nincsenek! Ketten jöttünk ide Mariával. Ő mindenáron egyedül akart hazajönni, de én maga miatt, Peter, ragaszkodtam hozzá, hogy elkísérjem!
– Köszönöm, ezredes úr! Mondja csak, tulajdonképpen mit szándékozik most tenni? Mi az elképzelése az úszó erőddel és velünk kapcsolatban? Munoz ezredes az órájára nézett.
– Most kilenc óra 57 perc van. Három perc múlva megszűnik a lövöldözés! Sikerült meggyőznöm az admirálist, hogy szüntessék be a hiábavaló tüzelést az úszó bázisra. Kapcsolatfelvételt, tárgyalást javasoltam! Három órát engedélyeztek rá. A vezérkar addig kiüríti a Zónát, és felkészül az atomcsapásra. Ha ugyanis az általam kierőszakolt tárgyalások a maguk Űrhajós-Tollaskígyójával, aki állítólag az úszó erőd belsejében lapul, eredménytelenek lennének, bevetik az atomfegyvert a bázis ellen! Majd meglátjuk, azt kiállja-e az énergiapajzs, a valamiféle energiából szőtt védőkupola! Nos, Peter, vállalkozna a parlamenter szerepére? A kapcsolatfelvételre?
– Az egyik parlamenterére, ezredes úr! Természetesen! Hisz csak erre vártam! Most sajnálom csak igazán, hogy szegény Frederik nem élhette meg ezt a napot, ezeket az órákat! A másik „hivatalos” küldött természetesen ön lesz, ezredes, és Ira nővér is velünk tart!
– Csak nem túszként ragaszkodik hozzám, Peter? – méltatlankodott az ezredes. – Még mindig nem bízik bennem?
– Félreértett. Ön képviseli majd a hadsereget, a katonákat, akik már másfél hónappal ezelőtt a Kajmán-árok mélyén felfedezték a Csillagember-Tollaskígyó bázisát, és támadásukkal távozásra kényszerítették. Én pedig mint régész: a tudományt, a civil emberiséget képviselem.
– Oké, Peter! Megegyeztünk! – állt fel az ezredes. – Induljunk mielőbb!
– Csak ön után! – jegyezte meg Ira, és újra kézbe vette a fegyvert.
Amint kiléptek a folyósóra, odakint elhallgatott a fegyverzaj. Az ezredes megnézte az óráját: 10 óra 01 perc volt.
– Hallják?! – kiáltott fel. – Megkezdődött a fegyverszünet!
A lépcsőház kapujában Peter elfordított fejjel lépett át két holttesten. Beszálltak az ezredes kocsijába, és lehajtottak a szerpentinen a kikötőbe. Peter elszorult szívvel szemlélte a romhalmazt, amivé néhány óra alatt a park, a csónakház és a kikötő változott. Éjjel harckocsik ásták be magukat a parti lejtőn, de lent a mólón és a lapos parton is a legnehezebb típusú kétéltű harckocsik sorakoztak, lövésre és támadásra készen. A csónakház is romhalmazzá vált, a móló tövében pedig a Palenquének csak a tatvége állt ki a vízből.
A földrengés nyomán feltorlódott túlsó part előterében, a hajózómederben egy óriási, zöldesfekete, lapos hajótest állt. Mintha egy felépítmény nélküli tankhajóóriás horgonyzott volna le a Tarabascában, pontosan szemben a jachtkikötővel. Az áttetsző, kékeszöld fénykupola alatt nyugvó hatalmas testet mintha álcázó hálóval takarták volna le: korall- és algaszövevény borította.
Amint az ezredes kiszállt a kocsiból, katonák fogták körül, Peter és Ira fegyverüket kézben tartva a kocsiban várakoztak.
Tíz perc múlva Munoz ezredes visszajött.
– Mivel menjünk be, Peter? – kérdezte.
– Kerítsenek egy evezős csónakot, ezredes úr!
A mienket sajnos szétlőtték a jachttal együtt. Mentő mellényekre is szükségünk lehet. Fegyver nem kell! Indulás előtt mi is itt hagyjuk ezeket. Rádiót se hozzon, legfeljebb egy magnót, hogy be tudjon számolni feletteseinek a tárgyalásról!
Ira és Peter csak akkor szálltak ki a kocsiból, amikor a katonák a vízre bocsátottak egy fehér műanyag csónakot. Mentőmellényeket is hoztak, az ezredes pedig egy táskamagnót akasztott a vállára.
Ira és Peter hátra ültek, egymás mellé, Munoz ezredes a középső ülésen vállalta az evezést. Amikor mind a hárman a csónakban, voltak, Peter és Ira a partra dobták fegyvereiket.
A fehér csónak pontban tizenegy órakor vált el a mólótól. Fullasztó trópusi hőség tapadt a lagúnára, a partokon mindenfélé tüzek,- füstfelhők kavarogtak. Munoz ezredes sima, egyenletes csapásokkal evezett. Peter átkarolta Ira derekát. Mindkettőjük fején nagy karimájú szalmakalap volt, csak az ezredes izzadt az evezőknél v.érfoltos egyenruhájában, sárgászöld tányérsapkában.
Szikrázó sugárkupolája alatt mozdulatlanul vibrált előttük az óriás hajótest. Peter fél kilométerre becsülte még az erőtérkupola széléig hátralévő távolságot, amikor a sima víztükör több helyen felburjánzott körülöttük, és nagy, sötét hínárcsomók vették körül csónakjukat. Az ezredes abbahagyta az evezést, és rémülten nézett Peterre, a következő pillanatban a csónak felborult és mindhárman a vízben találták magukat.
Peter és Ira egymást segítve lebegtek a vízen. Az ezredes kissé eltávolodott tőlük, amikor a csónak felborult, s most feléjük úszott. Egyszerre csak azt látták, hogy mögötte a magasba vágódik egy sárgásfehér nyúlvány, és lesújt a fejére. Munoz ezredes szétcsapta karjait, és kábultan hanyatlott hátra a mentőmellényben.
Peter a segítségére akart sietni, de ebben a pillanatban azt érezte, hogy vastag, izmos kígyókar fonódik a derekára, és hanyatt fekve elindul vele a víz felszínén az óriás hajótest felé. Ira hasonló helyzetben siklott mellette.
Ebben a pillanatban a part felől lövések dörrentek, és golyók záporoztak körülöttük. Peter csak annyit érzett, hogy hirtelen a víz alá süllyed, feje fölött pedig kék fényben kisül az egész égbolt! Tizenegyig számolt magában, amikor újra a felszínre került, és nagyot szívott a levegőből. – Ira, jól vagy? Nem találtak el?!
– Ne félj, semmi bajom! – nevetett a lány. – Egy egész percig is kibírtam volna, bakfiskoromban búvárúszó voltam!
Peter is felnevetett.
– Láttad, Ira, mi történt? A Csillagember-Tollaskígyó észrevette, hogy lőnek ránk, és kiterjesztette az energiapajzsot!
– El ne felejtsük megköszönni! – mondta Ira, és kiemelkedve integetni kezdett a most már egészen közeli, szinte föléjük magasodó hajótest felé. Mintegy válaszul – hirtelen nagy, ovális nyílás fénylett fel benne, és mint egy ezüst híd, lépcső ereszkedett le a víz felszínéig.
A vontató óriáskarok a lépcső előtt leváltak testükről. A bejárati nyílásban egy magas, szakállas férfialak bukkant fel, ezüstösen fénylő űrhajósruhában. Valiig érő fekete haj s tömör szakáll keretezte, energikus arcában csillogó fekete szemek villantak feléjük. Felemelt karokkal üdvözölte őket.
Odakint pedig, túl az energiapajzson, mintha a katonák tűzijátékkal ünnepelték volna szerencsés megérkezésüket. Rakéták, torpedók vágódtak fel tucatszám az energiapajzs kupoláján, hogy utána meredek ívben visszahullva a partokon robbanjanak.
Peter még látta, hogyan borul láng- és füsttengerbe a magas part tetején a fehér kórház, azután kézen fogta Irát, és elindultak felfelé a lépcsőn a barátságosan integető Csillagember-Tollaskígyóhoz.
(Részlet C. Ramirez tábornok jelentéséből)
„...A felségvizeinkre behatolt új típusú, ismeretlen nemzetiségű, tengerfenéki objektum támadását a Tarabasca-lagúnában elhárítottuk. Veszteségink nem számottevőek. Dr. F. Angel orvos tábornok és feleségének tragikus elhunyta nem volt kapcsolatban a támadással. Kiváló felderítő és elhárító tevékenységéért Diego Munoz ezredest felterjesztettem a Fehér Quetzal-rend parancsnoki fokozatára. A tengeri és szárazföldi haderő összehangolt akciója nyomán az objektum rakétahajtóművekkel elmenekült. Üldözését a légierő vette át.”