Csernai Zoltán
Titok a Világ Tetején
Július 2.
Karakoram. A Világ Teteje.
Monumentális hegylánc a Himalája kolosszusának északnyugati végénél, felhőkbe vesző magas csúcsokkal. A völgyekben hatalmas gleccserek morénahalmokkal megtűzdelt, barázdás háta hömpölyög lefelé évezredek kicsiszolt országútjain, mint megannyi történelem előtti őshüllő. Sziahen... Hispar... Baltoro... E titokzatos csengésű nevek mindegyike egy-egy robusztus gleccsert takar: Földünk hajdani jégkorszakának néma tanúit.
A Karakoram déli peremét gigantikus vésőként metszi ketté egy folyó, az Indus. A gleccserekből fakadó kisebb-nagyobb patakok vizét sebes folyású mellékfolyóin gyűjti össze és viszi az Indiai-óceán felé.
A Csogo-Lungma gleccser alól kicsorduló patakocska a Sigar folyóban szélesedik ki és Szkardu városánál ömlik az Indusba. A közelmúltban Szkarduban járt tudományos és hegymászó expedíciók résztvevői kissé meglepődnének, ha nyomon követhetnék azt a dzsipet, amely két utasával ezen a verőfényes nyári délelőttön a várostól délre fekvő repülőtér felé robogott. A kitűnő műút – kétoldalt fiatal nyárfasor szegélyezi – nyílegyenesen tart a repülőtér felé. Kétfelől sárgás homokdűnék között itt-ott színpompás oázisok tarkítják a széles völgy egyhangúságát; körös-körül örök mozdulatlansággal hegyóriások sorakoznak: a Nanga Parbat, Haramos, Mango Guszor.
A dzsip a repülőtér kocsifeljárója elé kanyarodott és megállt. A néhány évvel ezelőtti poros szükség-repülőtér modern katonai repülőtérré épült ki, hangárokkal, betonkifutóval. A gyér polgári forgalom is itt bonyolódik le, hetenként kétszer egy-egy „öreg” DC-3-as száll le Karachi-Rawalpindi felől, majd tovább repül Dzsildzsit felé. A dzsipet középkorú, barázdált arcú bennszülött, serpa vezette. Mellette fiatal, magas termetű, napbarnított arcú szőke férfi ült. Nem lehetett több harmincnégy-harmincöt évesnél. Nemzetiségét nehéz lett volna megállapítani: kék szeme skandináv származásra, markáns arcéle, erős álla viszont amerikaira vallott. Az egész emberből csak úgy sugárzott az erély, az önbizalom, a tettrekészség.
– Shali! – szólt a szőke férfi a vezetőhöz. – Várj itt, amíg megjövök a vendégekkel!
Karórájára pillantott: a gép érkezéséig még öt perc hiányzott. A váróterem nagy ajtaját vállával lökte be, és csakhamar eltűnt a tömeg tarka forgatagában. A bárpulthoz ment. Megivott egy üveg sört, vásárolt néhány csomag cigarettát, aztán kezét zsebre dugva kisétált a peronra. A hangosbeszélő éppen jelezte a gép érkezését. A fürge, fehér ruhás repülőtéri személyzet a géphez tolta a lépcsőt. Az utasok közt egy középmagas, fekete hajú, sötét bőrű férfi nyakát nyújtogatva elkiáltotta magát:
– Halló!... Karvon urat keresem! Karvon!
A peron korlátjához támaszkodó szőke férfi felfigyelt rá és visszakiáltott:
– Halló!... Itt vagyok!
Az indus bal kezébe vette át tömött irattáskáját, majd barátságos mosollyal nyújtott kezet:
– Halló! A nevem Csandra-Szing – a karachi egyetemről...
Összevillant egy kék és egy mélyfekete szempár.
– Isten hozta, kolléga úr! Thomas Karvon vagyok. Ön is geológus ugyebár? De bocsásson meg, várna rám egy pillanatig? Még egy vendéget várok, éppen most száll le.
Mindketten a gép felé fordultak.
Egy lány állt hunyorogva a lépcső tetején. A várakozókat fürkészte, láthatóan keresett valakit. Keskeny, napbarnította arcát rövid barna haj fürtök keretezték.
Karvon integetni, kiabálni kezdett:
– Halló, Anna! Itt vagyok – faképnél hagyva első vendégét, a lány felé törtetett a tömegben, aki valósággal belerepült a karjaiba.
– Halló, Tom! Itt vagyok végre!... Mégis sikerült eljönnöm. Olyan boldog vagyok.
Karvon fogta a lány két bőröndjét, elindultak a kijárat felé.
– Jól utaztál, drágám? Nem volt semmi baj? – kérdezte útközben.
– Kitűnően! Csak Rawalpindi után volt egy kis bukdácsolás.
Csandra-Szing szolgálatkészen tárta ki előttük a peron ajtaját. Karvon letette a bőröndöket, és bemutatta egymásnak vendégeit:
– Anna Schlenk kisasszony, vegyészmérnök. Csandra-Szing úr a karachi egyetemről, egyébként kolléga, geológus. Tudod, Anna, a kormány csak úgy engedélyezte az öregünknek az expedíciót, hogy a nyakunkba varrt egy... egy „tudományos megbízottat”! – fejezte be ironikus nevetéssel a bemutatást.
A lány szemrehányón pillantott Karvonra.
– Ugyan, Tom! Csandra-Szing úr bizonyára szintén tudományos munkát fog végezni.
– Természetesen, Anna kisasszony.
– Szólítson csak nyugodtan Annának, hiszen munkatársak leszünk hosszabb időre, kedves...
– Radzs... Én egyébként főleg a gleccserek mozgását, valamint a morénaképződés periodikus összefüggéseit, továbbá a morénasáncok és a gleccserpatakok kialakulását szeretném tanulmányozni.
– Hagyjuk talán egyelőre a szakmai bemutatkozást – ajánlotta mosolyogva Karvon. – Lesz még elég alkalom erre. Menjünk inkább ebédelni.
Karvon a serpa segítségével elhelyezte a két bőröndöt a csomagokkal zsúfolt kis pótkocsin, majd sátorlappal letakarta és gondosan lekötözte az egész rakományt. Ezalatt a másik kettő folytatta a bemutatkozást.
– Tudja, Radzs, én fogom végezni Theo bácsi glaciológiai kutatásának analitikai részét – kezdte Anna. – Majd megismeri őt, meglátja, milyen remek ember! Tipikus elméleti tudós -.tette hozzá nevetve. – Kicsit szórakozott, kicsit ideges, de arany szíve van. Tudja-e, miért jöttünk ide egyáltalán?
Azért, hogy a „vesszőparipáját” – kedvenc elméletét – bebizonyítsuk.
– Miféle elméletről van szó?
– Majd meghallja tőle magától – kacagott Anna. – Jégbe akar fagyasztani bennünket. Sőt, az egész világot.
– Hogyan? Nem értem.
– Hát csak úgy, hogy szerinte rövid időn belül újabb jégkorszak köszönt a mi öreg Földünkre. Hacsak addig ki nem találunk valamit. Mesterséges fűtőberendezést, termonukleáris „kályhákat” a sarkvidékeken, vagy mit tudom én... Mit szól mindehhez? Megjegyzem, én eddig mosolyogtam az egészen, hiszen a tények éppen ellenkező tendenciára mutatnak. Igaz?
Radzs cigarettával kínálta Annát, mindketten rágyújtottak, csak azután válaszolt.
– Hát... nem merném ezt ilyen egyértelműen állítani.
– Hogyan? De hát ön geológus, nem? Akkor nyilván tudja, tudnia kell, hogy napjainkban a sarkvidékek zsugorodnak, fokozatosan leolvadnak.. Hiszen lassan a gleccserek is úgy elfogynak, hogy maholnap már csak Grönlandban tanulmányozhatunk egy valamirevalót!
– Kétségtelenül tapasztalható ez a tendencia. De kár lenne olyan messzire menni, van még itt is jó néhány igen érdekes gleccser. Tudja-e, kedves Anna, hogy Hügler professzor úr miért éppen a Karakoram gleccsereit jött tanulmányozni?
– Hogyne! Mert itt vannak a még aránylag legjobban megközelíthető, s viszonylag a legnagyobb gleccserek. És mert...
– No, nem egészen így van. A professzor úr nemcsak ezért jött ide.
– Nem értem! Valami más oka is volt erre?
– Igen, Akadémiánk felkérte őt mint a glaciológia nemzetközi szaktekintélyét, hogy vizsgálja meg az egyik gleccser rendellenességeit.
– Miféle rendellenességeket?
– Van itt a Felső-Braldo folyó völgyénél egy eddig teljesen ártalmatlannak tartott, lekopott, lassú gleccser, a Biafo. Fent, az eredeténél van csupán egy természeti különlegessége: az úgynevezett Jég-tó, amelyből ered. Nos, ez a Biafo-gleccser két hónapja váratlanul megvadult! Több mint tizenöt kilométert haladt előre, eltorlaszolta a Braldo völgyét, csúszik lefelé, és már-már elérte az első lakott helyet, Aszkole oázisát.
Anna csodálkozva csapta össze a kezét:
– Teremtőm! Képzelem, hogy örül ennek Theo bácsi! Hiszen ez az ő elméletét bizonyítja!
– Igen, valóban úgy látszik – felelte eltűnődve Radzs. – De nem eléggé meggyőző bizonyíték. Egyes nem egészen megbízható jelentések szerint ugyanis a Braldo vize – amelynek völgyébe a gleccser betört – meleg! Az évszakhoz viszonyítva feltűnően felmelegedett. Ez pedig ellentmond a professzor úr elméletének.
– Hát ez nagyon érdekes – jegyezte meg Anna némi kétellyel hangjában.
Radzs másra terelte a szót.
– Ne haragudjon, hogy megkérdem: maga hogyan került az expedícióba?
– Kizárólag rokoni összeköttetés révén – mosolyodott el a lány. – Theo bácsi a nagybátyám, sőt mondhatni apám is az igazi helyett, aki... Látja, ez a magyarázata annak is, hogy eddig kételkedni mertem az elméletében.
– És – bocsásson meg indiszkrét kérdésemért – Karvon úr is a „családhoz” tartozik?
Anna elpirult.
– Hogy is mondjam csak... Három éve ismerkedtünk meg Zürichben, az egyetemen, és ajánlottam Theo bácsinak, hogy vegye maga mellé! Mostanában itt dolgozott, nem messze, Nepálban. Onnan hívta ide Theo bácsi. A kisegítő személyzet természetesen nem tartozik a „családhoz”. Kivéve Dumas doktort, az orvosunkat. Nos, meg van elégedve a felvilágosítással?
Az ebédnél mindhárman feltűnően csendben voltak. Csak akkor engedett fel a hangulat, amikor a két férfi észrevette Anna viaskodását a méregerős curry-szószban cuppogó ürüszelettel. Győzött a curry. Anna eltolta maga elől a tányért, s egy pohár tejet rendelt.
A férfiak sört ittak. Kis idő múlva Karvon fizetett, majd indultak.
Karvon előreült Shali mellé, két vendége a dzsip hátsó üléséri helyezkedett el. Shali éktelen dudálással indult, hajmeresztő kanyarral előzött meg egy juhnyájat, amelyet töpörödött öreg pásztor terelgetett a műúton. Vakító, tiszta volt az ég. A kétfelől elmaradó homokdűnékről sárgás porfelhőket kavart fél a délkeleti szél. Anna és Radzs hallgatott, a vidéket nézte. Karvon rágógumit rágcsált, és egy új táncdalt fütyörészett. Beértek Szkarduba. A város szélén nyárfa- és barackligetek között modern nyaralók sorakoztak. Beljebb a kisváros régi házai javarészt eltűntek, modern üzletházaknak engedve át a helyüket. Csak a bazár maradt a régi: keskeny, kanyargós sikátora ma is a Karakoram őslakóinak – baltiknak, brokpáknak, hunzáknak, ladákhiaknak – szolgált gyülekezőhelyül. A bazárnál Anna előreszólt Karvonhoz:
– Tom, álljunk meg egy kicsit! Szeretném megnézni a bazárt.
Karvon a fejét rázta.
– Most nem lehet, Anna! A professzor úr a lelkemre kötötte, hogy azonnal vigyelek haza a táborba. Aggódik érted. Majd este visszajövünk, megnézzük a várost és a bazárt, jó?
Szkardun áthaladva a dzsip letért a műútról, és északkeletnek tartott, az Indus gázlójához vezető ősrégi karavánúton. A folyó itt magas löszpartok között húzódik, de vize még sekély és keskeny. A meredek löszfalba lejtős lejárót vágtak a gázló felé. Shali azonban nem hajtott le a bevágásba, hanem balra tért. A keréknyomok a meredek part tetejére vezettek, ahol – a folyó kanyarulatának ívében – nyüzsgő sátorváros terült el, a Hügler-expedíció főtábora.
Ládahegyek, lánctalpas vontatók, olajoshordók között hajtott Shali egy nagyobb, négyszögletű sátorhoz, amelynek ajtaján a motorzúgásra két hatalmas bernáthegyi rontott ki, s ugatva ugrálta körül a fékező kocsit. Nyomukban alacsony, pirospozsgás, rövidnadrágos, tiroli kalapos öregember lépett ki. Aranykeretes szemüvegét törölgetve rivallt rá kutyáira:
– Néró! Cézár! Nyughassatok már!
Anna tárt karokkal ugrott az öregember nyakába.
– Itt vagyok, drága Theo bácsi!
Karvon bemutatta a professzornak Csandra-Szinget. A professzor rögtön karon fogta vendégét és bevezette a sátorba, Anna pedig egy fehér kötényes bennszülött asszonnyal elindult saját sátra felé.
A belül vászonfalakkal elkülönített, duplafalú, hatalmas sátor fényes csővázon feszült, és teljes kényelmet biztosított lakója számára. Az első rész irodahelyiség volt. A sarokban egy elálló fülű, vörös hajú, nyakigláb fiatalember dolgozott buzgón táskaírógépén. A belépők láttán felállt. A professzor bemutatta vendégének munkatársát.
– Csandra-Szing úr, a karachi egyetem adjunktusa, Jonkmann úr, a titkárom, az expedíció „igazgatója” – tette hozzá kedélyes hunyorítással. – Megszabadít engem a gazdasági, szervezési gondoktól. Nekem csak a tudományos munkát hagyja meg, igaz, Toni fiam?
A nyakigláb Toni felelet helyett egy papírlapot nyújtott át főnökének, aki átfutotta és visszaadta neki:
– Most nem érek rá ezzel foglalkozni! Különben írd meg nekik, hogy majd ha visszafelé jövünk, leadjuk a szkafandereket. Tudja – fordult Radzs felé –, a bombay-i egyetem asztronautikai osztályának hoztam Európából két új konstrukciójú űrhajós-védőruhát, szkafandert. Sajnos, Karachiban a kirakodásnál elfelejtettük átirányítani nekik, és itt maradtak, a saját csomagjaink között. Majd megkapják. Az űrhajójuk még úgyis csak papíron van meg. De menjünk beljebb, kolléga úr!
A sátor következő helyisége kényelmes dolgozószoba volt, villanyvilágítással, fűtéssel, telefonnal.- A tábor aggregátora bőségesen ellátta energiával a laboratóriumot és a lakóhelyiségeket.
A professzor az asztalához ült, vendégének egy kényelmes tábori fotelben mutatott helyet. Levette tiroli kalapját, s az íróasztalra könyökölve, szórakozott mozdulatokkal simogatta erősen kopaszodó, őszes fejét.
– Parancsoljon cigarettát! Milyen italt szeret? Kitűnő rajnaim van. Vagy inkább konyakot?
Radzs kivett egy cigarettát, a házigazda pedig felbontott egy palack rajnai bort.
– Ön olyan ismerős nekem, kolléga úr! Valahol már találkoztunk, de nem tudok rájönni, hol...
Radzs elmosolyodott.
– Shelam professzor úr mellett álltam, amikor ön a két szkafandert ígérte az űrhajójukhoz.
A professzor szemöldöke felszaladt.
– Valóban! Ön akkor Bombay-bén volt?
– Bombay-ben végeztem, Shelam professzor tanítványa voltam.
– Ön tulajdonképpen fizikus vagy geológus?
– Mind a kettő. Jelenleg főleg geológiával foglalkozom, de csak – hogy úgy mondjam – a fizika függvényeként.
– Hajaj, fiatal koromban mi mindennel foglalkoztam én is – mélázott el a professzor. – Tudja-e, mi volt az első vesszőparipám? Az antropológia! Éveket töltöttem el az „australopithecus-pithecanthropus-sinanthropus-neandervölgyi ember” között feltételezett átmeneti alakok kutatásával! Persze hiába. Aztán el is ment a kedvem az egésztől, és kikötöttem a geológiánál, annak is a „jeges” felénél. De most hagyjuk ezt. Bizonyára tájékoztatták expedíciónk céljáról. És nyilván azt is tudja, hogy én eredetileg a Sziahen-gleccserre akartam menni, de nem most, hanem a jövő tavasszal. Amikor erről tárgyaltam Karachiban, felkértek, ha lehet, már most kezdjem meg kutatásaimat, némi módosítással. Ne a Sziahenre menjek először, hanem a Biafóra! Erre a „szürke” kis gleccserre, amelyről azonban nemrégiben olyan különös hírek érkeztek.
– Talán nem is olyan aggasztók azok a hírek a professzor úr számára – jegyezte meg Radzs „ártatlan” arckifejezéssel.
A professzor gyanakvó pillantásokkal méregette vendégét.
– Hallott a legújabb elméletemről?
– Igen. Anna kisasszony mondott egyet-mást róla.
– És mi a véleménye?
– Korai lenne véleményt mondani, hiszen nem volt még alkalmam hallani az elmélet tudományos indokolását. Csak annyit tudok, hogy a professzor úr szerint a negyedkori Günz-, Mindel-, Riss- és Würm-korszakok után egy újabb – ötödik – jégkorszak bekövetkezése várható. A „Hügler”-korszaké.
– Nono, „Hügler” nélkül – szerénykedett a házigazda.
– Kedves professzor úr, nem ellenvetésképpen, de közölnöm kell önnel egy elég aggasztó hírt az elméletére vonatkozólag – folytatta Radzs. – Már hallott róla? Igen, a Biafóról érkezett hírek „sajnos” nem eljegesedést, hanem felmelegedést sejtetnek. A gleccserpatak, valamint az Aszkole mellett folyó Braldo vize – amelybe a patak ömlik – a jelentések szerint felmelegedett. Mégpedig az évszakhoz képest feltűnően. A professzor izgatottan pattant fel:
– Látja, ez az, ami engem sem hagy nyugton! A jámbor Biafo-gleccser megvadul, és hat hét alatt 15 kilométert „vágtat” előre. Ugyanakkor ez az átkozott gleccserpatak – meleg!
A gleccser tehát alul erősen olvadhat.
– Professzor úr! Az eddigi jelentéseket még nem szabad megbízhatónak, tudományosan igazoltnak tekintenünk, hiszen végeredményben éppen azért megyünk oda, hogy mi derítsük fel a gleccser lecsúszásának okait. Azt hiszem, fel kell majd mennünk egészen az eredetéhez, a Jég-tóhoz. Ott történhetett valami rendkívüli. Lehet, hogy épp a professzor úr elmélete ad majd magyarázatot erre a rendkívüli jelenségre.
A professzor lemondóan legyintett.
– A, az elméletem... Hiszen az a teljes, általános eljegesedésre vonatkozna. Hat éven át tanulmányoztam az erupciós erők és a napfolttevékenység összefüggéseit; a naprendszer nagybolygóinak a földtengelyre és földpályára gyakorolt periodikus gravitációs hatását, s mindezekből kihámoztam egy elméletet. Nem! Itt most még nem az elméletem igazolódásáról lehet szó! Itt valami más titok lappang. Először is azért nem, mert túlságosan hamar bekövetkezett volna. Másodszor azért nem, mert csak egy gleccser vadult meg és nem az összes. Ez pedig nagyon komoly ellenérv. Nincs más hátra, félre kell tenni minden elméletet, ki kell kutatni a Biafót, s aztán ráérünk majd elméleteket felállítani. Igaz, kolléga úr?
Radzs helyeselt.
– Holnap reggel indulunk is Aszkoléba. A főtábor itt marad Tonival, csak a kisebb sátrakat és a laboratóriumot visszük. És... mit is akartam még mondani? Igen. Ön milyen utasításokat kapott? Önálló kutatásokat óhajt-e végezni, vagy hajlandó együttműködni velem?
– Mindenben a professzor úr rendelkezésére állok – felelte Radzs. – Nincsenek terveim egyéni kutatásokra. Illetve csak...
Megakadt, majd hirtelen a levél tárcájáért nyúlt, egy kétrét hajtott borítékot vett elő és átnyújtotta a professzornak. A borítékot Theodor Hüglernek címezték.
A professzor felnyitotta és elolvasta a levelet.
– Értem. Szóval egy feltételezett uránérc-lelőhelyet szeretne megnézni. Semmi kifogásom ellene! Sőt, mindenben a segítségére leszek.
– Köszönöm, professzor úr. Csak arra kérném még, szíveskedjék ezt...
– A legnagyobb titokban tartani? Ugye, ezt akarta mondani? – fejezte be nevetve a professzor Radzs mondatát. Aztán felállt, ismét fejébe csapta a tiroli kalapot.
– Most menjünk, megmutatom a sátrát, pihenjen le. Hopp, el ne felejtsem! A raktárban szerelje fel magát mindennel, amire szüksége lesz: ruházattal, műszerrel, és mindent csomagoltasson be! Daszuig megpróbálkozunk a Fordsonokkal, onnan viszont már gyalog kell mennünk Aszkoléig. Talán csak egynapi út lesz az egész, hála az előzékeny Biafónak, amely bizony jó darabon elébünk jött. És még valamit: hétkor vacsorázunk a szomszéd sátorban!
A professzor egészen a raktárig kísérte Radzsot.
A felszerelés kiválogatásában és csomagolásában Karvon is közreműködött, nagyon udvarias és szívélyes volt Radzshoz, csak akkor merevedett meg furcsán az arca, amikor a vendég egy végablakos Geiger-Müller-számlálócső után érdeklődött.
– A laboratóriumban talán lesz valahol egy-két darab – válaszolta közömbösen. – De miért kell az önnek? – szaladt ki belőle a kérdés. – A gleccserek tudtommal nem radioaktívak.
– Szükségem lesz rá!
Később a sátrában – tábori ágyán hanyatt fekve – Radzs elgondolkozott ezen a párbeszéden, azután elnyomta az álom. Arra ébredt, hogy az ágyról lelógó kezéhez valami meleg, nedves dolog tapad. Felült. Az egyik bernáthegyi szuszogott az ágya mellett, nyalogatta a kezét. Felpillantott az ajtónyílásra: Anna állt ott. A lány zárt nyakú, fehér köpenyben volt, amelynek felső zsebéből arany töltőtoll és egy kis logarléc csücske kandikált ki. A köpeny alatt viszont sínadrágot és hegymászó bakancsot viselt.
– „Jó reggelt”, kolléga úr! Jöjjön vacsorázni! – hangzott az ébresztő szózat, és már össze is csukódott a sátor nyílása.
Cézár viszont maradt. Leült az ajtóban, és várakozásteljesen nyalta a száját. Radzs odaadta neki uzsonnája maradékát meg egy fél doboz szardíniát, amit a bundás vendég az utolsó cseppig kinyalogatott.
A férfi eljátszott még egy ideig a hatalmas állattal, amely ösztönével máris felfedezte benne az állatbarátot.
Hűvös fuvallat csapta meg, amint kilépett a sátorból. A mélyben kanyargó folyót már sűrű köd takarta. A nap lebukni készült az északnyugati látóhatár hegykoszorúja mögött. A tábor mozgalmas képet mutatott, teherhordók serege bontotta a sátrak egy részét és rakodott a lánctalpas, Fordson-vontatókra.
A hűséges Cézárral a sarkában az étkezősátor felé indult, gyorsan közeledő motorzúgás riasztotta meg, félreugrott a dzsip elől, amelyet Karvon vezetett. A kocsi elöl, a tábor bejáratánál megállt, majd az egyik sátorból csuklyás, porköpenyes, karcsú alak szállt be Karvon mellé. A dzsip sárga porfelhőt kavarva elrobogott. Egy másik sátorból magas, fehér köpenyes férfi lépett ki és rögtön csatlakozott hozzá. Feltűnően hosszúkás arcú, őszes halántéka férfi, akiről szinte sugárzott a barátságos közeledési szándék.
– Bocsásson meg! Ha nem csalódom, Csandra-Szing kollégához van szerencsém? Éppen most beszélt önről Theo barátom. Dumas doktor vagyok, Pierre Dumas. De szólítson csak egyszerűen Pierre-nek!
– Én pedig Radzs vagyok – mosolygott vissza rá, ösztönös rokonszenvet érezve a doktor iránt.
– Hogy érzi magát nálunk?
– Köszönöm, nagyon jól! Kitűnő a levegő is, a berendezés is. Igazán úgy érzem itt magam, mint egy magaslati üdülőhelyen.
A professzor kiáltott rájuk az étkezősátor ajtajából:
– Na végre! Látom, már össze is barátkoztatok, megspóroltál nekem egy bemutatást, Pierre! Gyertek beljebb, kész a vacsora!
A terített asztalnál már ott ült Toni, egy iratcsomót böngészett. Pierre doktor kérdőn pillantott a professzorra: – Anna? És Thomas?
Az öregúr sokat sejtetőn kacsintott:
– Szkarduba mentek vacsorázni. Hadd menjenek, a Biafóról úgysem kerülünk le egyhamar.
Vacsora közben élénk társalgás folyt. A professzor pohár-köszöntőt mondott, a poharakban moseli és portói csillogott. A vacsorát a professzor sátrában feketével fejezték be. Az öregúr egészen tűzbe jött, hosszas fejtegetésbe kezdett általános eljegesedési elméletéről, amelyet vendégei udvariasan végighallgattak. Már a téma vége felé tartott, és a napfolttevékenység periódusait boncolgatta, amikor hirtelen félbeszakította mondókáját és felkiáltott:
– De kollégáim! Miért nem szólnak? Hiszen én untatom önöket! Micsoda egy házigazda! – A karórájára pillantott. – Ne haragudjanak, elég késő van már, reggel korán kell indulnunk. Pihenjék ki magukat. Toni fiam, tudod a tennivalóidat! A rádióinspekcióra különös gondod legyen! Nos, uraim, jó éjszakát!
Radzs alig találta meg a sátrát, annyira megváltozott időközben a tábor. Hátul – a raktár körül – reflektorok fényében még javában tartott a rakodás. A folyóvölgyből a köd felhúzódott a fennsíkra is, teljesen elborította a tábort.
Nagyon fáradtnak érezte magát, mégis nehezen aludt el. Amint lehunyta a szemét, egyre azt a csuklyás karcsú alakot látta.
Anna Theo bácsi kérésére szólt be a vacsora miatt Radzshoz – az „indushoz”, ahogyan Karvon nevezte –, aztán sietett a sátrába átöltözni. Merész szabású fekete nylonruhát vett fel kis keppel, a vastag talpú otromba cipőt is könnyű tűsarkúval cserélte fel. Már éppen rúzsozta magát, amikor kint csikorgott a dzsip fékje, és Karvon bekiabált:
– Halló, Anna! Készen vagy?
– Megyek már! – kiáltotta vissza, és magára kapta ezüstszürke, csuklyás porköpenyét.
Karvon mellé ült. A férfi is köpennyel védte elegáns szmokingját a szélkavarta sárgás portól.
– Mondd, Tom, nem fogunk fázni, ha visszafelé jövünk?
– Itt van két bunda a hátsó ülésen. Ha fázol, máris felveheted az egyiket!
– Most még nem kell – felelte a lány. Közelebb húzódott a férfihoz, átnyúlt a volánt tartó karjai alatt, és hozzábújt.
Karvon arca azonban merev maradt.
– Anna! Mondd, mit kerestél az indus sátrában?
A lány előbb nagy szemeket meresztett rá, aztán még szorosabban átkarolta, úgy válaszolt:
– Féltékeny vagy? Nem ismerek rád! Emlékszel, mit ígértél, amikor Genfben elváltunk, és te Stockholmba utaztál? Emlékszel, ott a sétányon?
– Nem vagyok féltékeny! – csattant fel a férfi. – Nincs is jogom hozzá. De ezt az „indus spiclit” még kikészítem, annyi biztos! Alig tette be a lábát hozzánk, máris kikezd veled! Láttam, már a repülőtéren elkezdte.
Anna felkacagott, és hirtelen megcsókolta féltékeny partnerét. Karvon kénytelen volt megállni a kocsival. Utána már sokkal békülékenyebb hangnemben zsörtölődött.
– Nem tudom megérteni, mit akar ez az ember. Illetve, most már kezdem sejteni. Tudod-e, mit kért tőlem délután a raktárban? Végablakos Geiger-Müller-rnérőt! Azt mondtam, nézze meg nálad, a laboratóriumban.
– Jól van, majd adok neki. De mit csodálkozol ezen? Theo bácsi mondta róla délután, hogy nemcsak geológus, fizikus is – atomfizikával foglalkozik. Biztosan egyéni kutatásaihoz kell neki a műszer.
Karvon gúnyosan felkacagott:
– Eltaláltad! „Egyéni” kutatásokat akar folytatni az én vadászterületemen.
Közeledtek Szkardu fényei. Karvonnak lassítania kellett, mert lépten-nyomon a város felé haladó pónikaravánokat, rőzsekötegeket cipelő gyalogos baltikat kellett kerülgetnie. A kocsi fényszórói sárgás alagutat vágtak a sűrű porba, amely megfeküdte a völgyet.
– Tom, még nem is mesélted, mit végeztetek Jobsonékkal Nepálban.
– Befejeztük a mérést. Már meg is kezdték az erőmű alapozását, az én feladatom véget ért. Ki is tették a szűrömet.
Anna felnevetett.
– Nem baj! Fontos, hogy idejében megkaptad Theo bácsi táviratát, és nem utaztál vissza Európába. Ne búsulj, Theo bácsi nem fogja kitenni a szűrödet! Elmondok neked valamit. De csak akkor, ha jó fiú leszel, és nem fogsz féltékenykedni.
Karvon valamit dörmögött, de a szemében felvillanó érdeklődés elárulta, hogy nem is várja olyan egykedvűen Anna szavait.
– Na, megígéred? – incselkedett vele a lány. – No jó, hát elmondom! Theo bácsi zürichi tanársegédjét – Paul Bergert, ismered? – elhívták Utrechtbe. Te kerülsz a helyére! Így aztán nem kell folyton távol lennünk egymástól. Csak egy emelet választ el majd bennünket.
A férfi felelet helyett fél kézzel magához ölelte Annát és megcsókolta. A következő pillanatban már teljes erőből fékezett, majd két keréken egyensúlyozva került ki egy megrakott pónit, amely valamelyik mellékösvényről sétált fel hirtelen a műútra...
Anna úgy megijedt, hogy hosszú ideig szólni sem tudott.
Végre beértek a városba. Itt már nem volt akkora por, a barack- és nyárfaligetek valamennyire megszűrték a levegőt. Az utcákon elég nagy volt a forgalom – éppen most kezdődött az üdülőidény –, szórakozóhelyek neonreklámjai villogtak végig a főúton.
– Előbb a bazárt nézzük meg, aztán elmegyünk valahová vacsorázni. Jó lesz, Anna?
– Jó, menjünk előbb a bazárba.
Karvon a Curson Street végénél állt meg. Innen indult ki a bazár tekervényes sikátora. Kiszálltak, majd egymásba karolva belevetették magukat a színpompás emberforgatagba. Végignéztek, végigkóstoltak mindent. Különösen Anna élvezte a bazárt, olyan boldognak látszott, mint egy bakfis a falusi búcsún. Megkapott minden csecsebecsét, amit csak megkívánt. Megcsodálta a bengáliai kígyóbűvölők, afgán dervisek szemfényvesztő mutatványait, belekóstolt az apró kínai lacikonyhák furcsa ínyencfalataiba. Egy kis bódéban megnézték a kínai árnyjátékos előadását, és jót mulattak a szemkápráztató technikával előadott naiv árnybohózaton és tragédián.
Úgy tíz óra körül Anna belefáradt a látnivalókba, kérte, hogy fejezzék be a kirándulást. A bazár árusai nem akarták elengedni a jó vevőket, körülfogták őket az élelmes kalmárok. Anna már mindent elhárított, csak akkor állt meg, amikor egy kecskeszakállas vén perzsa gyönyörű, különös, vörösesbarna prémet nyújtott eléje, és tört angolsággal magasztalta portékáját:
– Gyönyörű havasi medve, missis! Az ágya elé! – áradozott az öreg. Végigsimította tenyerével a prémet, amelyen szikráztak a bazár fényei.
– Tetszik, Anna? – kérdezte Karvon.
– Nagyon! Tudod, gyerekkoromban volt egy gyönyörű jegesmedvebőr a szobámban, az ágyam előtt. Olyan jó érzés volt kilépni rá mezítláb, és persze, hancúrozni rajta. Vedd meg, Tom, úgyis olyan fázós vagyok...
Karvon hosszas alkudozás után megvette a prémet. Az összehajtogatott bőrt vállára vetve éppen indulni akart tovább, amikor arra lett figyelmes, hogy valaki ráncigálja hátul a kabátját. Visszafordult. Egy ütött-kopott csuhás, öreg ladákhi láma, egyik kezében szakadatlanul pergetve az imamalmot, halk, csendes hangon ezt motyogta feléje:
– Szahib, nem megvenni bőrt! Szerencsétlenséget hoz missisre. Nem lenni medvebőr, metah kangmi bőre lenni. Én már látni metah kangmi, szahib, nem megvenni!
Karvonnak már elege volt a huzavonából, nagyot taszított hát az öregen, aki nekiesett egy zsibárus megrakott polcának. Anna csak a kocsiban kérdezte meg Karvontól.
– Tom, mit akart tőled az az öreg bennszülött?
– A, semmit – legyintett Karvon. – Kecskebőrök voltak a hátán, és nem tetszett neki, hogy a konkurrenciától vásároltam.
– De valami furcsa nevet emlegetett többször is. Hogy szerencsétlenséget hoz rám, nem? Valami méta... vagy ilyesfélét mondott.
– Hát igen. Azzal akart rám ijeszteni, hogy amit vettem, az nem medvebőr, hanem valamiféle szerencsétlenséget hozó metah kangmi bőre. Hogy az miféle állat lehet, magam sem tudom. De hogy ez itt hátul egy gyönyörű hímmedve bőre, azt tudom. Biztosan tudom! Pontosan ilyet hibáztam el Nepálban, fájt is a szívem érte. Különben láthatsz majd a Biafón ilyen bundákat elevenen is cammogni a hóban, ha szerencsénk lesz. Úgy hallottam, a Biafo völgyeiben van belőlük bőven. Ki is váltottam a vadászjegyet, medvéből kettőt lőhetek. Hová menjünk vacsorázni?
– Akárhová, csak már leülhessek.
Karvon a Szkardu Grillhez hajtott. Anna megivott egy pohárka konyakot, s már nem reszketett úgy, mint a bazárnál. Karvon olyan aggódóan figyelmes volt hozzá, hogy csakhamar teljesen megnyugodott.
– Tom, ne haragudj, olyan szamár voltam, de úgy féltem!
– Csak nem vagy babonás? Az ördög vinne el minden medvét és metah kangmit! Mindjárt kihajítom azt az átkozott bőrt a kocsiból!
Anna elgondolkozva forgatta ujjai között az üres konyakospoharat.
– Nem vagyok babonás, Tom, csak – félek. Valami nyugtalanítót érzek. Rajtad, benned is, Tom! Mintha más lennél, mint azelőtt.
– Bolondokat beszélsz! – nevetett a férfi. – Mit is mondhatnék erre mást?
– Lehet, hogy igazad van. Adj még egy kis konyakot.
Karvon töltött, aztán kékes cigarettafüstbe burkolta gondolatait. Felvillantak előtte stockholmi útjának képei... Az útmegszakítás Brüsszelben, a megbeszélés Heislerrel. Az ötszámjegyű csekk, amely akkor gazdát cserélt. – De hát mi is történt? Semmi különös. Végre egy önálló munka! És milyen jól lehet rajta keresni – morfondírozott magában. Nepálban befejeztem az első felét, itt, remélem, sikerül befejezni a másodikat. Csak ez az átkozott indus! No és – töprengett tovább – ami Patanban történt? Nóra Bedford? Az ígéret? Az semmi? Hiába akarod titkolni, Anna máris észrevette.
Anna mit sem sejtett a férfi cigarettafüstbe burkolt meditációjáról, ő csak annyit érzett, hogy Tom körül valami nincs rendben.
Karvon újra töltött egy pohárka konyakot, aztán még egyet – és Anna szorongása elmúlt.
– Mit vacsorázunk, drágám? – kérdezte Karvon.
– Valami jó frissen sültet. Mi van az étlapon, mutasd csak! Pisztráng roston. Ez az! Emlékszel az otthoni pisztrángokra? Vajon az itteniek hasonlítanak-e rájuk?
Amikor a pincér megjelent a két adag gazdagon körített, ropogósra pirult hallal, Anna összecsapta a kezét a gyönyörűségtől.
– Éljen! Hasonlítanak!
A pisztrángra pezsgőt ittak, majd átmentek a bárba táncolni. A tánc bűvöletében Anna végképp elfeledkezett baljós előérzeteiről.
A Hügler-tábor kapujában őrködő bennszülött rendőr hajnalban ide-oda topogott. Most már csípős hideg volt, a hegyek felől lezúduló éjjeli szél úrrá lett a nappali enyhe „völgyi szelek” felett. Egyszerre arra lett figyelmes, hogy az úton két fénypont közeledik, és egyre jobban szétoszlatja maga előtt a sárgás ködöt. Megismerte a berobogó kocsit: a tábor dzsipje volt „Anna kisasszonnyal és Karvon úrral”.
– Jó sokáig kimaradtak – morgott magában az őr.
A dzsip nem állt meg a tábor elején, hanem továbbhaladt a raktárhoz vezető úton. Egy sátor előtt végre megállt. Magas, bundás alak lépett ki a kocsiból, nagy csomagot vitt a karjában, amely kacagott, és eltűnt vele a sátorban.
A dzsip reggelig állt a sátor előtt. Öt óra körül Shali jött arra, beült a volán mellé, és elhajtott hátra, a raktárhoz.
Július 3.
Reggel hét óra. Az étkezősátorban utolsó közös reggelire gyűlt össze a Hügler-expedíció. A professzor evés közben összefoglalta a haditervet.
– Tehát mindenki előtt világos az útitervünk? A Sigar völgyében megyünk fel a terepjárókkal és a dzsippel Daszuig.
Ott várnak már a teherhordók, Toni szerint háromszáz ember. Onnan gyalog megyünk tovább Aszkoléig. A könnyebb megoldást akartam választani, de nem sikerült, mert sem a légierő, sem a pakisztáni légitársaság nem vállalta a helikopteres szállítást közvetlenül Aszkoléig. Hiába, a Braldo-völgy vagy a Szkoroh-hágó a helikopterek számára sem ideális országút.
Toninak mégis sikerült egy kisebb teherbírású helikoptert és vállalkozó szellemű pilótát kerítenie. Hogy is hívják, Toni?
– Nem tudom a nevét – felelte Toni. – Csak annyit, hogy Aghab ezredes Rawalpindiben másfél tonnás helikoptert ígért, pilótával együtt. Holnap délre lesz itt a gép.
– Szóval a helikopter majd utánunk jön, és segítségünkre lesz – amennyire lehet – a gleccser felkutatásában. És persze szükség esetén az összeköttetést is biztosítja Szkarduval. Erre ugyan remélhetőleg nem lesz szükség, viszünk magunkkal néhány rádiókészüléket. Tehát, Toni fiam! Ha megjön a helikopter, az összecsomagolt műszereket rakjátok be, hozza utánunk Aszkoléba. Repüljön végig a Sigar- és a Braldo-völgyön, Aszkole mellett majd megtalál bennünket, addigra remélhetőleg odaérünk. Attól függ, a Biafo mennyit haladt már előre. Nos, van még valami? Igen! Arra kell még kérnem önöket, hogy kutatásaink eredményét – bármilyen természetű lesz is – bizalmasan kezeljék! Toni fiam, ez főleg a sajtóra vonatkozik. Újságíróknak semmit! Majd megtudják a végén! Ezt meg kellett ígérnem a kormánynak. Szeretném elkerülni az esetleges pánikot, így is tele van Szkardu a Biafo rémhíreivel. A helyét mindenki tudja. Én Csandra-Szing kollégával és Thomasszal a dzsipen megyek, elöl. Sok szerencsét!
A kormány által kölcsönadott négy hatalmas katonai Fordson-vontató egymás után indult neki az Indus-gázló kaptatójának. Itt a főtábor emberei az őslakó baltik tutaj-kompja, a „zak” mintájára (ez kecske- vagy yakbőr tömlőkre erősített tutaj) gumitömlőkre szerelt hatalmas kompot készítettek, amelyet motoros csörlő vontatott át az Indus jobb partjára. A lapos, homokos parton a vontatók egymás után ereszkedtek a kompra, amely simán átszállította őket a folyón. A túlsó parton aztán lánctalpaik alól homokfelhőt szórva kapaszkodtak fel a Sigar völgye felé. Az itt húzódó ősrégi karavánul az utóbbi időben csak annyit változott, hogy Daszuig már telefonpóznák szegélyezték. Daszutól Aszkoléig azonban már nem tudták tovább vinni a vonalat, a Braldo a szűk völgyben csak egy keskeny gyalogösvényt tűrt meg maga mellett.
A dzsip már messze elöl járt, amikor az utolsó vontató is felkapaszkodott a Sigar síkságára. Jó darabig homokos lapályon haladtak, aztán az út egy magányos, eróziótól lekoptatott sziklatömbhöz ért, majd fel is kapaszkodott rá. Ettől kezdve különös táj tárult a gépesített karaván utasai elé. Szaharai jellegű homokdűnék végtelen sora hullámzott egy különös háttér: gleccser borította zord hegyoldalak, zúgó, rohanó hegyipatakok valószínűtlennek tűnő színfala előtt. A háttér – magához a sivataghoz hasonlóan – teljesen kihalt, kopár volt, csak a völgyek alján lehetett egy-egy haragoszöld foltot – oázist – felfedezni. Oázisokat a Világ Tetején.
Anna az egyik vontató tágas utasfülkéjében helyezkedett el Dumas doktorral, akit kislány korától jól ismert. A régi emlékeken kívül most munkájuk is összehozta őket, a doktor is a laboratóriumban ütötte fel a sátorfáját.
Pierre doktor eltűnődve szívogatta kis piros meggyfa pipáját. Látszott az orrán, hogy elindulásuk óta mondani akar valamit, csak nem tudja, hogyan kezdje el. Végre kibökte:
– Annácska, sokáig maradtak ki tegnap? Nem tetszik nekem, sápadt!
– Ugyan, Pierre bácsi! – tiltakozott Anna. – Olyan rég nem táncoltam, talán hat hónapja is van már.
A doktor kivette szájából a pipát, és haragos arcot vágva megcsípte a lány állat.
– Hányszor mondtam már, hogy ne bácsizzon! Rég volt az, amikor még doktor bácsi voltam magának. Hány éve is? Tizenkettő! Maga most már huszonnégy éves, komoly, felnőtt nő. Még most is előttem van a jelenet, amikor először kukkantottam bele a kis copfos Anni torkába. És különben is: jómagam is alig múltam negyven. Egyenesen megtiltom, hogy bácsizzon! Megértette?
Anna rémülten pislogott, majd ijedt, sírós hangon válaszolt:
– I... igenis! Megértettem, Pierre – bácsi!
A kormánynál ülő vezető – köpcös kis őrmester – ijedten kapta fel a fejét a nagy kacagásra.
– Jaj, Pierre! Látja, most is úgy kellett lenyelnem a „bácsit”! Valamit kérdezni akartam magától. De mit is? Megvan.
Mondja csak, mit jelent az, hogy metah kangmi?
– Micsoda?!
– Metah kangmi.
– Hol hallotta ezt a szót?
– Tegnap Szkarduban a bazárban. Tom vett egy gyönyörű szép medvebőrt a sátramba. Emlékszik, ugye, a nagy jegesmedvebőrre a gyerekszobában? Azon hancúroztam mindig, akkor is, amikor felgyógyultam a diftériából. Nos, képzeljen el egy olyat, csak barnában, gyönyörű vörösesbarnában. Alighogy Tom megvette, egy öreg bennszülött láma erővel le akarta beszélni róla, azzal, hogy az nem medve bőre, hanem ezé a metah kangmié. És szerencsétlenséget fog hozni rám!
Pierre doktor harsányan felkacagott.
– És maga mindezt elhitte? Annácska, csak nem hisz egy tibeti láma együgyű babonájában?
– Dehogy hiszek! Csak érdekelne, hogy tulajdonképpen miféle állat ez a metah kangmi. Látom, nem tudja. Tom sem tudta. Vagy – mind a ketten tudják, de el akarják előlem titkolni?
– Igazán nem tudom, Annácska! Azt talán körülbelül meg tudom mondani, hogy maga a két szó mit jelent – jól felkészültem az expedícióra a hegylakók nyelvéből is –, de hogy ez az elnevezés miféle élőlényt takarhat, arról fogalmam sincs! Szó szerint annyit jelent ez a két szó, hogy „havasok embere” vagy „havasok szörnyű embere”. Véleményem szerint valamilyen ritka, óriás termetű medvefajt keresztelhettek el így a ladakhi hegylakók. A medvéknek szokásuk, hogy a leütött vadat két lábon járva hurcolják el; a bennszülött vadásznépek pedig a medvét általában emberként emlegetik, így lehetett azután a havasi medvéből havasi ember, méghozzá szörnyű!
– Lehet, hogy igaza van – felelte Anna. – De azért megkérdem még Csandra-Szing kollégát, hátha ő többet tud róla.
Kihajolt a fülke ablakán, hátranézett.
– Jönnek a többiek is, de alig látni őket a portól. Mondja, Pierre, ezzel a négy kocsival mindent elhoztunk?
– Majdnem. A technikai felszerelés mind itt van, kivéve néhány érzékeny műszert, amelyeket majd a helikopter hoz holnap utánunk. Az élelmiszer jó része is még Szkarduban maradt, a második fordulóval hozzák el a vontatók Daszuig.
– Hogyan állította össze az élelmezést? Úgy hallottam, kísérletezni akar velünk. Egység-adagokkal?
– Így is lehet mondani. Tudja, most jutott el az emberiség odáig, hogy végre sor került az űrhajózásra, a Naprendszer meghódítására. Gyakorlatilag is, nemcsak fantasztikus tervekben. Műszerek és robotgépek után végre mi magunk is kiröppentünk a világűrbe! Sürgősen ki kell tehát kísérletezni azokat az élettani, fiziológiai, egészségügyi módszereket, feltételeket, amelyek alkalmazása mellett ez a „kiröppenés” hosszabb időtartamra – és nemcsak jól felkészített űrhajósok számára – is megvalósítható lesz. A mi nagy magasságon, alacsony atmoszferikus nyomáson, huzamos időn át tartózkodó kis közösségünk talán jó alanya lesz mellékesen egy ilyesfajta „földi” kísérletnek is.
– Én nem bánom – kacagott Anna. – De remélem, nem holmi unalmas konzervkoszton és algafőzeléken fog diétáztatni bennünket?
– Hová gondol? Az elmúlt évek hegymászó expedíciói olyan tapasztalatokat szereztek ezen a téren, hogy nekem nem sokat kellett változtatnom élelmezési sémáikon. Nyugodt lehet, szardíniától, lazactól a mélyhűtött gyümölcsig, főzelékig – mindenben kedvére válogathat. Friss húst pedig, remélem, szereznek majd a vadászaink! Úgy hallottam, Thomas szenvedélyes vadász.
– Igen, persze. Hiszen én nem is annyira a gyomromat, mint inkább a torkomat féltem. Olyan érzékeny.
– Arra jó lesz vigyázni, bár ilyen nagy magasságban kevesebb a bacilus, kisebb a fertőzés veszélye is. De nézze csak! Ezeknek defektjük van! – kiáltott fel az orvos.
Az út szélén megpillantották a dzsipet, utasai mellette álldogáltak, Shali pedig buzgón szerelte az egyik kereket. A Fordson megállt. Pierre doktor lekiabált:
– Halló! Mi a baj?
Karvon felelt neki, mert a professzor és Radzs nagyban vitatkozott valamin.
– Semmi különös! Menjenek csak tovább, majd utolérjük magukat!
A négy terepjáró folytatta útját. Elöl már látszottak a Sigar-oázis központi településének – a hasonló nevű falunak – hatalmas nyárfái. A buckás, homokos táj itt már némileg barátságosabbá vált. A völgybe oldalvást lezúduló gleccserek köves hordalékkúpokat halmoztak fel, s ezeket keresztül-kasul behálózták a jéghideg vizű hegyi patakok. Az oázisok itt már egymás mellett sorakoztak a völgyben; az öntözött földeken mindenfelé szorgos baltik – főleg tarka nadrágot viselő asszonyok – munkálkodtak.
Shali hamar rendbe hozta a kocsiját, úgyhogy nem sokkal Sigaron túl utolérte és el is hagyta a lassúbb járatú Fordsonokat. Elöl már a következő falu, Kusamul nyárfái nyújtogatták nyakukat az öntözött földek tarka négyzetei között. – A professzor és Radzs elindulásuk óta beszélgettek; Karvon csak néha-néha kapcsolódott bele a társalgásba. Radzs beszámolt legutóbbi bombay-i látogatásáról, a professzor pedig mi másról beszélhetett volna, mint vesszőparipájáról, az emberiséget pusztulással fenyegető általános eljegesedésről...
Kusamulon túl a karavánút jobbra kanyarodott a kiszélesedett völgytorokban: ezen a tájon ömlött a Sigarba a másik hegyi folyó, a Braldo. Az út innen már csaknem járhatatlanná vált. Shali minden ügyességére szükség volt, hogy ki tudja kerülni a széles sziklafogakat, váratlan bukkanókat, amelyek között az út alig észrevehető keskeny keréknyoma kanyargott.
Déltájban a dzsip végre lefékezett a Braldo partján.
A mély szurdokban zúgó hegyi folyó túlsó partján – magas hordalékteraszon – terült el Daszu oázisa. Amint a kocsi a parton megjelent, a túloldalon emberek bukkantak fel, integettek, kiabáltak.
– Ott vannak a teherhordóink – állapította meg elégedetten Hügler professzor, miközben lekászálódott a kocsiról. Kinyújtóztatta a szűk ülésben elgémberedett tagjait, és bíráló pillantásokkal méregette a Braldo-szurdok meredek sziklafalát.
Mind a hárman lementek a vízpartra, hogy szemügyre vegyék az átkelés lehetőségeit. Két rozoga „zak”-on kívül egy ingatag, fatörzsekből összetákolt híd is rendelkezésükre állt.
– Thomas! – rendelkezett a professzor. – Kérem, menjen át és szedje össze az embereket. Jöjjenek mind, s ha megérkeznek a vontatók, megkezdhetik a rakomány átszállítását. Előzőleg nem ártana néhány gerendával megerősíteni ezt a tákolmányt! A túlparton szemeljen ki egy jó táborhelyet, ott elrendezzük a csomagjainkat, és holnap reggel megyünk tovább, arra, ni – mutatott a keskeny kis ösvényre, amely felfelé kígyózott a Braldo-szurdokban, néhol csak pár lépésnyire a tajtékzó víztől.
Karvon nekiindult a hídnak. Eleinte tétovázott, aztán bátran nekiiramodott és átszaladt rajta.
– Bravó, Tom fiam! Ez valóságos kötéltáncosi teljesítmény volt! – lelkendezett a professzor. – Halló, figyeljen még egy pillanatra! Jelentse be megérkezésünket az elöljárónak! Aztán majd beszélni is szeretnék vele!
Karvon elvegyült a túlparton nevetgélő, hadonászó teherhordók között. A professzor megfordult, Radzsot kereste, de az eltűnt mellőle. A vízparton pillantotta meg, utána is ment rögtön.
Radzs elég különösen viselkedett: néha-néha lehajolt, merített tenyerébe a Braldo vizéből, és ízlelgette, szagolgatta. A professzor kedélyesen oldalba bökte: – Mi az, kolléga úr? Érzékszervi vizsgálat?
– Igen – válaszolta gépiesen Radzs, mintha nem értette volna meg a professzor kérdésének tréfás élét.
– Nos, mi van? Talált valamit?
– Nem, semmit! Illetve – ez a víz emlékeztet valamire, de nem tudok rájönni, mire! Nézze csak meg, professzor úr!
A professzor is merített az elég zavaros, fehér tajtékos vízből.
– Valóban, elég langyos – állapította meg. – És úgy látom, árad is. Szürke agyagtól zavaros, valahol útközben moshatta ki. De – én nem látok semmi különöset az egészben.
– Professzor úr – szólalt meg Radzs hosszabb hallgatás után –, volna egy javaslatom, illetve kérésem.
– Ki vele! Vízmintát akar venni?
– Azt is. De nemcsak erről volna szó. Holnap utánunk jön a helikopter, végig a folyó fölött. Reggel átnéztem az elszállításra előkészített műszereket, és láttam köztük egy szcintillációs számlálót, szcintillométert is. Jonkmann úr be tudná-e vajon állítani egyedül ezt a műszert, úgy, hogy a gép holnap útközben egyúttal végig is regisztrálná vele a folyót?
– Toni? Ő ne tudná? Toni mindenhez ért! Majd átszólok neki rádión, ha megjönnek a vontatók. De mondja meg már, mire való mindez? Mit lát a vízben? Bökje ki végre, mert megöl a kíváncsiság!
– Lehet, hogy kinevet, professzor úr, de engem ez a víz erősen emlékeztet egy atomreaktor hűtővizére. Meg mernék rá esküdni, hogy ebbe a folyóba valahol egy működő reaktor hűtővize ömlik.
A professzor meglepetésében levette a kalapját.
– No de kollégám – motyogta hitetlenül. – Ez lehetetlen! Ön is tudja, hogy ez a feltevése egyszerűen lehetetlenség!
Hiszen Aszkolén túl vége a civilizációnak. Még távíró- vagy telefonvezeték sincs, csak hegyek, gleccserek, semmi más!
Még hogy atomreaktor? Erőmű? Ugyan kérem!
– Igaz, professzor úr, elvileg lehetetlen. Arra fent nem létezhet atomreaktor vagy erőmű, csak a Baltoro, a Biafo, a Hispar s a többi gleccseróriás. És mégis, engem ez a víz nem téveszt meg. Nagyon sok reaktor hűtővizét elemeztem már.
Bár végeredményben majd csak a szcintillométer és a vízminta fog igazolni, de bízom benne, hogy igazolni fog!
– Jól van, majd meglátjuk, kinek lesz igaza, Radzs fiam! Ugye megengedi, hogy így szólítsam? Maga kezd imponálni nekem. – Szeretettel megveregette Radzs hátát. – Mindjárt szólok Annának, vétessen vízmintát innen is, és majd útközben is, egyenlő szakaszokon. Aszkolénál pedig – ha letelepedünk – elemezzük a mintákat. Kiderítjük ezt a rejtélyt. Mindenesetre addig hallgassunk a dologról, jó? Ha netán bakot lőnénk – amit most már magam sem hiszek –, ne nevessenek ki a többiek!
A professzor utolsó szavait motordübörgés nyomta el: a part tetején felbukkant az első vontató.
A délután táborveréssel, átrakodással telt el. A kis falu nyárfasorral szegélyezett lovaspóló-pályáján ütötték fel a sátrakat. (Az apró termetű hegyi lovakkal, pónikkal űzött játék népi sport itt, a havasok között.)
Anna egész délután a víz- és hordalékmintákkal foglalatoskodott. Karvon a rakományt osztotta szét egyenlő csomagokra a teherhordók között. Radzs a folyóparton töltötte a délutánt: a meder szikláit, hordalékát vizsgálgatta. Időnként kis kúp alakú bakelitdobozt vett elő zsebéből, a sziklákra, kövekre helyezte, és szorgalmasan írogatott jegyzetfüzetébe.
A professzor pedig felhívta Tonit, és kerek negyven percen át magyarázta neki a szcintillációs számláló felszerelését és működtetését.
Július 4.
Július másodikán délután egy motorkerékpáros altiszt robogott be a rawalpindi pólópályára, és még a motorról bekiabált a játéktérre:
– Bayal hadnagy úr! Bayal hadnagy úr! Kihallgatásra az ezredes úrhoz!
A pályán kavargó lovasok közül jókötésű, szénfekete hajú, kackiás kis bajuszt viselő fiatalember vált ki, s az oldalvonal mellé kocogott.
– Mi az, Pundi? Kihallgatásra? Most rögtön?
– Igen, hadnagy úr! Az ezredes úr azonnal kéri a hadnagy urat!
– Azonnal jövök! – kiáltotta vissza a hadnagy, és már ügetett is az öltöző felé.
Az őrmester beindította az oldalkocsis Indiánt, és az öltözőhöz hajtott. Nem sokáig kellett várakoznia: pár perc múlva már jött is a hadnagy. Beült az oldalkocsiba, és kirobogtak a pályáról.
Aghab ezredes – szikár, fehér szakállas „szikh” – szúrós szemmel mérte végig a hadnagyot:
– Bayal hadnagy úr! Önkéntes vállalkozásról volna szó! Figyelmeztetem, komoly és veszélyes feladat, ezért...
– Vállalom!
– Várjon, kérem! Előbb hallgassa meg, miről van szó! Foglaljon helyet. Nos, ismétlem: a vállalkozás önkéntes! Magát a századparancsnoka ajánlotta figyelmembe mint első jelöltet! Arról volna szó, hogy Q-2-es helikopterrel kell szolgálatot teljesítenie egy tudományos expedíciónál, Baltisztánban, a felső Braldo völgyében. Tudja-e, merre van?
– Igen, ezredes úr. A Braldo a Sigarba ömlik, mellékfolyói a Dumordo, a...
– Jól van, elég a földrajzleckéből! Szóval arrafelé kell a Q-2-essel repülni. És még feljebb, a Jég-tó, a Hispar-gleccser környékén. Jól gondolja meg, a feladat rendkívül veszélyes! A Daszun túl még nem merészkedett repülőgép a Braldo-szurdok fölé. Nos, meggondolta?
– Igen, ezredes úr! Örömmel vállalom!
– Jól van. Úgy látom, igaza lehet a századosának. Tehát átvizsgálja a gépét, tartalék-alkatrészeket vételez, kiegészíti a felszerelését. Negyedikén reggel elrepül Szkarduba, ott jelentkezik Theodor Hügler professzornál, a tudományos expedíció vezetőjénél. Az Indus gázlója mellett van a táboruk. Üzemanyagot is szállíttasson oda tehergépkocsikon; ha ma elindítja őket, addigra odaérnek. És még valamit. Az expedíció tagjai között van Csandra-Szing úr, a karachi egyetem adjunktusa.
Ő a mi kormányunk meghatalmazottja az expedíciónál, érti?
Ha tehát netalán, izé... ellentétek merülnének fel Hügler professzor és Csandra-Szing úr között, ön az utóbbinak tartozik engedelmességgel. Megértette a parancsot, hadnagy úr?
– Megértettem, ezredes úr!
– Jól van! Sok szerencsét, hadnagy úr!
Az ezredes katonásan kezet rázott Bayal hadnaggyal.
A nyurga Toni Jonkmann július 4-én déltájban már a fogát szívta idegességében. Ma sok mindent elintézett. A reggel visszaérkezett négy Fordson közül kettőre felrakatta a maradék élelmiszerrakományt, és visszaindította őket Daszuba. A szcintillométert kicsomagolta, és a professzor utasításai szerint gondosan előkészítette a helikopterben való felszereléshez. A helikopter azonban nem jött.
Végre fél kettő tájban – amikorra az izgalomtól kimerülve már elszundított a raktársátorban – motorberregésre riadt fel. Kiszaladt a sátorból. A tábor fölött testes, ezüstszürke fémszitakötő lebegett. Toni vadul hadonászott, mutogatott a sátrak közötti üres térségre. A pilóta megértette a jelzést, és leereszkedett gépével a tábor homokjára.
Toni kitörő örömmel üdvözölte a pilótát. A hadnagy levette sisakját, és zsebkendőjével próbálta felitatni verejtékét.
– Phüü... Üdvözlöm, Jonkmann úr! Ha tudná, milyen nehéz egy ilyen hasas madárral röpködni ezekben az istenverte völgyekben! Hát még a Nanga Parbat mellett, hogy ott mi volt! Hol van a professzor úr?
– Ők már valahol Aszkole körül járhatnak! Tegnap reggel indultak el. Utánuk kell repülnie, hadnagy úr, végig a Sigar völgyében Daszuig, onnét pedig a Braldo fölött Aszkoléig.
– Értem! Üzemanyagot hoztak?
– Hogyne, még tegnap este befutott két kocsi vagy negyven hordóval!
– Rendben van, akkor indulhatok is. Van valami rakománya?
– Igen, lesz néhány láda műszer. És azonkívül útközben egy tudományos feladatot is végre kell hajtania, hadnagy úr!
– Mi az ördögöt? Tudományos feladatot? Én? Hát tudós vagyok én? – hahotázott a hadnagy. – Ne vicceljen, inkább kínáljon meg egy cigarettával, Jonkmann úr!
– Ugyan, hadnagy úr, semmi az egész! Mindössze annyi lesz, hogy amint a Braldo fölé ér, bekapcsolja a műszert, így, és kidobja a gépből a fémkörtét. Kilógatja, azután végigsétáltatja a folyó fölött, egészen Aszkoléig. Érti? Ott aztán kikapcsolja a műszert, behúzza a gépbe a kábelt, és kész. Ennyi az egész! A műszerdoboz majd elvégzi a többit.
– Hogyne érteném! – füttyentett a hadnagy. – És mondja csak, Jonkmann úr, mit mér ez a műszer?
– Az alatta elvonuló talaj vagy vízfelület radioaktív sugárzását.
– Ejha! Hiszen ez egészen komoly dolog! – Szóval – végig a Braldo fölött repüljek? Tulajdonképpen a folyót kell végig vizsgálnom a műszerrel vagy a partjait?
– A folyót! A professzor urat most csakis a folyó érdekli. A víz! A Braldo vize! Ott nincs valami rendben.
– Mindent megértettem, kezdhetik is a berakodást. Addig kaphatnék valami harapnivalót?
Amíg a hadnagy ebédelt, Toni mindent elintézett. A hadnagy ellenőrizte a csomagok elhelyezését – főleg a szcintillométerét –, majd még néhány hordó üzemanyagot is felrakatott.
– A többi üzemanyaggal mi lesz? – kérdezte Tonitól. – Azt hiszem, néhányszor le kell jönnöm majd üzemanyagért, ezt nem lehet Daszuban szétadagolni a teherhordókra.
– Három órakor a hadnagy startolt. A Q-z-es csigavonalban húzott az Indus fölé, majd háromszáz méter magasságban északnak indult. Az utasításhoz híven pontosan Kitrum falu fölé repült, ott ráereszkedett a Braldo és a Sigar összefolyására. Ötven méteren lebegésre állította a gépet, bekapcsolta a szcintillométert, és a kábelt – végén a fémkörtével – kilógatta a gépből, majd még lejjebb ereszkedve, szinte a folyó víztükrét súrolva, lassan elindult a Braldo-völgyben felfelé. A műszer kattogva regisztrálta a folyóvíz radioaktivitását.
A Braldo itt – a torkolat körül – még elég széles völgyben kanyargott, de amint egy kanyar után a helikopter alatt balról elmaradt Daszu – nagy csomó ember integetett a parton –, a völgy hirtelen erősen összeszűkült. Jeges szélroham vágott rajta keresztül, és megpörgette a helikoptert. Bayal hadnagy azonban tapasztalt repülő volt, keményen tartotta a kormányt.
Elrepült Aszkole mellett, egészen alacsonyan, még mindig a folyót követve. Elöl most hirtelen valami hatalmas, piszkosfehér hegytömb – vagy jégtömb? – bukkant fel, szinte betöltve az egész folyóvölgyet és elzárva a további utat.
– Ez már a gleccser lenne? – csodálkozott magában a hadnagy, aztán behúzta a kábelt, és kikapcsolta a műszert. Felszökkentette gépét vagy háromszáz méternyire, majd visszakanyarodott Aszkole fölé. A falutól két-három kilométerrel keletre – kis, lapos fennsíkon – végre apró, zöldesszürke négyszögeket és emberalakokat pillantott meg.
– Ott az expedíció, leszállók – döntötte el. Az órájára pillantott: hat óra múlt néhány perccel.
A Q-2-es olyan könnyedén szállt le a sátortábor mellett, mint egy óriási pille. A hadnagy felrántotta a gép ajtaját, ki akart lépni rajta, de önkéntelenül visszahőkölt: lent egy piros-pozsgás, alacsony öregúr hadonászott tiroli hegymászó kosztümben, hószemüveggel, amely most inkább porvédő célokat szolgálhatott.
– Halló! Maga az, hadnagy úr? Isten hozta! Toni már jelezte, hogy elindult. Nagyon vártuk. Hügler vagyok, Theodor Hügler... Nem tört össze semmit? És a műszer... a szcintillométer? Működött, végig?
Bayal hadnagy eleinte alig tudta elfojtani mosolyát, de azután komoly képpel, barátságosan kezet fogott a professzorral. – Pandít Bayal hadnagy vagyok, professzor úr. Minden rendben ment, semmi sem tört össze, a műszert pedig csak most kapcsoltam ki, a falu után, a jéghegynél.
– Kitűnő! De most jöjjön, hadd mutassam be a többieknek!
A „többiek” fáradtan ültek csomagjaik mellett. Egyedül a vasfizikumú Karvon tevékenykedett; az ő irányításával a teherhordók hada már javában építette, rendezte be a tábort.
– Nehéz utunk volt ám, hadnagy úr! Nehezebb, mint magának – kesergett a professzor. – Képzelje, még meg is fürödtem! Kétszer kellett átkelnünk a folyón azokon a fűzfavesszőkből font „hidakon”. Brr!
A Hügler-expedíció előretolt főhadiszállásán csak este nyolc óra körül lett úgy-ahogy rend. A tágas étkező sátorban szótlanul vacsoráztak a fáradt tudósok. A professzor is csak a vacsora végén hozakodott elő a „szenzációval”.
– Kollégáim! – kezdte. – Fáradtan, de megérkeztünk.
Előttünk egy kilométernyire, íme, ott a Biafo, az egykor jámbor bárány, amely farkasbőrbe bújt. Betört a Braldo völgyébe, a torkolatnál összetorlódott, és természetesen nem fel, a Baltoro felé, hanem lefelé, Aszkole irányában nyomul tovább.
És itt van már alig három kilométernyire a falutól. Adva van tehát a rejtély, amely megoldásra vár. És a megoldás – hála Csandra-Szing kollégám kitűnő megfigyelőképességének – talán már meg is van: a Braldo vize radioaktív!
A professzor váratlan bejelentésére – Radzs kivételével – általános elképedés volt a válasz.
Karvon ugrott fel elsőnek.
– Professzor úr! Ez biztos?
Az öregúr válasz helyett előhúzott köpenye zsebéből néhány filmet: a szcintillométer gyorsan előhívott tekercseit.
Karvon keze remegett, amint széthajtotta a filmet: – Valóban! Erősen pozitív görbe. Vajon milyen izotópokat tartalmaz?
– Ezt még nem tudjuk – felelte a professzor. – Erre majd holnap kapunk választ, a vízminták elemzése után. Radzs kollégám szerint valószínűleg „szokványos” nátrium-káliumizotópos szennyeződés lesz. Egy atomreaktor hűtővize. A sugárzás különben nem erős, viszont felfelé fokozatosan erősödik, amint a felvételből is látható. Először is meg kell állapítanunk, hogy ez a szennyezett víz honnan származik. A Braldóból vagy a beletorkolló Biafo gleccserpatakjából? További kutatásaink irányát ennek a vizsgálatnak az eredménye fogja megszabni. Holnap tehát vízmintákat veszünk mind az összefolyás előtti Biafo-gleccserpatakból, mind az ugyancsak az összefolyás fölötti Braldóból. Szeretném, ha ön, Radzs, és ön, Thomas, osztanák meg kettejük között ezt a feladatot. Rendben van? Addig mi Annával és Pierre barátommal elemezzük az eddig vett vízmintákat!
A professzor leült, és nagy korty teával öblítette le kiszáradt torkát. A többiek némán teáztak, sokkal fáradtabbak voltak, mintsem hogy vitázni lett volna kedvük. Pedig – lett volna miről.
Kint, a fagyos esti széltől pásztázott Braldo-völgyben, a tábortól nem messze fenyegetően, ijesztően ott tornyosult a „megvadult” Biafo. Óriási jég- és morénatorlasza gyorsan és feltartóztathatatlanul haladt előre, maga alá gyűrve a Braldo sziklaágyát.
Július 5.
Július ötödike rossz idővel köszöntött a Braldo-völgyre. Kelet felől, a Maserbrum 7820 méteres tömbjének aljából metsző szél sepert végig a völgyön. Az állandó légáramlás vattaszerű ködöt nyomott le a folyó szintjére, úgyhogy az a kis fennsík, amelyen a tábor sátrai lapultak, szigetként emelkedett ki a völgyet elborító ködtengerből. A ködtakaró felett viszont szikráztak a hegycsúcsok, és ritkás felhőkoszorújából kíváncsian dugta ki jellegzetes sziklaorrát a 6228 méteres Mango Guszor.
Kora hajnalban hosszú emberkígyó indult ki a táborból Aszkole felé: a teherhordók nagyobbik része ment vissza Daszuba a még ott maradt élelmiszerrakományért. Shali vezette őket, aki Aszkoléban született, és „civilben” tapasztalt hegyivezető volt.
Nem sokkal később egy másik, rövidebb emberkígyó is elő-kanyargott a táborból, kelet felé tartva. Ez a karaván a Braldo-parton haladt a Biafo torlaszáig, onnan pedig a feltorlódott gleccser szélén igyekezett ösvényt találni magának. A menetet a két geológus, Karvon és Radzs vezette. Néhány teherhordón kívül – akik még a tábort rendezték – a táborban csak Anna, a professzor és Pierre doktor maradt. A laboratórium-sátorban már működött a kis áramfejlesztő, s így hozzákezdhettek a Braldóból vett vízminták elemzéséhez. Bayal hadnagy, a pilóta, visszarepült Szkarduba üzemanyagért.
Kétórai fárasztó út után a geológusok vezette csapat elért a Biafo torkolatához, ahhoz a ponthoz, ahol a gleccser betört a Braldo völgyébe. Ez a völgytorok – amely három-négy hónappal ezelőtt még csupaszon ásított, s csak a fenekén volt egy keskeny, lekopott, leolvadt jégnyelv, a Biafo vége, most zsúfolásig telve volt felhasadozott, összetorlódott jégtömbökkel.
Pihenőt tartottak. Karvon cigarettával kínálta Radzsot.
– Két csoportra kellene oszlanunk – indítványozta. – Egyikünk néhány száz méterrel feljebb felmászna a Biafóra, és onnan venne jég- és vízmintát. Vállalja ezt a feladatot, vagy menjek én oda?
– Ahogy gondolja, kollégám, nekem mindegy.
– Akkor megyek én a Biafóra, ön pedig...
– Tisztában vagyok a feladatommal – válaszolta Radzs, utolsót szippantva cigarettájából.
Radzs merőn nézte a Biafo észak-északnyugat felé felkanyarodó jégárját s a háttérben elmosódottan vibráló hegycsúcsokat, amelyek a Jég-tó és a Hispar-gleccser hágóját övezték.
– Nincs véletlenül egy távcsöve? – kérdezte váratlanul Karvontól.
– De van! Burdi! – szólt Karvon az egyik emberéhez. – Hozd ide a távcsövemet!
A lekuporodva pihenő, dohányzó hegylakók közül egy magas, vállas serpa előszedte csomagjából a távcsövet.
– Látott valamit? – kérdezte Karvon, amikor visszakapta a távcsövet Radzstól.
– Semmi különöset! Az tűnt fel az előbb, hogy amíg itt a Braldo völgyében már majdnem teljesen felszállt a köd, a Biafo felett még mindig kitart. Itt lenn ugyan ritkás, de fenn egészen besűrűsödik. Nézze csak! Ott, a csúcsok alatt már egészen sűrű, a hegyeknek csak a csúcsa villódzik, a talpuk hiányzik! Ott lehet valahol a Jég-tó, igaz? Völgykatlanja most teljesen ködbe borult.
– Azt hiszem, nincs semmi különösebb jelentősége – dobta el cigarettáját Karvon. – Bár valóban: a Jég-tó jóval 5000 méteren felül van, és ilyen magasságban elég ritkán szokott a köd sokáig megmaradni, különösen ebben az évszakban. Az erős légáramlatok egykettőre szétkergetik a ködöt, majd meglátja.
– Meglehet, hogy nincs különösebb jelentősége – vonta meg a vállát Radzs. – Mégis kíváncsi vagyok, milyen hőmérsékletkülönbség lesz a gleccserpatak és a Braldo vize között. Az az érzésem, hogy lesz különbség!
– És azt gondolja, hogy a köd összefüggésben áll ezzel?
– Csak feltételezem.
– Majd elválik. De azt hiszem, ideje indulni. Tartsuk az összeköttetést, vegye fel a rádiót.
Mindketten hátukra vettek egy kis adó-vevőt. A 100 megacikluson működő, 0,5 wattos, tranzisztoros, két kilogramm súlyú készülékek a teleppel együtt bőr hátizsákokba voltak csomagolva, csak az antennák fémszálai álltak ki belőlük. Felcsatolták a gégemikrofont, hósapkájuk alatt pedig a fülhallgatókat helyezték el.
Radzs mindjárt kipróbálta a készüléket:
– Jó munkát, kolléga úr!
– Önnek is! – jött a válasz. – Vigyázzon a gleccser tetején, friss jégből áll, könnyen reped és törik!
A kötelekkel összefűzött emberkígyó kettévált. Egyik ága továbbhaladt a Biafo mellett, a másik pedig felkapaszkodott a gleccser hátára.
Radzs – bár nem volt olyan erős testalkatú, mint Karvon – gyakorlott alpinistának bizonyult. A jégtorlasz nem jelentett komoly akadályt számára: módszeresen, lépésről lépésre kapaszkodott fel hét emberével a Biafo letöredezett oldalán a morénasáncokkal borított tetőre. Ott már jóval könnyebben haladtak, bár a gleccser tetejét számtalan hasadás szabdalta össze. Megállt egy ilyen szakadéknál, a szélére hasalt és lekémlelt. Emberei kíváncsian állták körül, ketten erősen tartották a biztosítókötelet. Csendre intette őket. Halk, sziszegéshez hasonló hang hallatszott fel a hasadékból: az aránylag nagy sebességgel csúszó jégtömegek zaja.
A hasadék sziklafenekét nem látta, a gleccser itt – becslése szerint – hetven-hetvenöt méter magasra torlódhatott fel. A hasadékok mélyéből alig látható, leheletszerű pára szivárgott felfelé.
– Semmi kétség, a gleccserpatak vize melegedett fel. Kíváncsi leszek Karvon méréseire – dörmögte magában Radzs, miközben feltápászkodott. Tovább haladtak, csakhamar elérték a széles gleccserhát túlsó oldalát. Itt ismét megálltak néhány percre. A túloldalon szép panoráma nyílott a Felső-Braldo völgyére. Elöl vagy másfél kilométernyire nagy sziklatömb, a Korofon türemlett be a völgybe. A sziklás folyómeder közepén fehér tajtékot verve, a gleccser alatti szakaszához képest kissé felduzzadva, szabadon, jégmentesen ömlött a Braldo vize.
A gleccserről lefelé sokkal könnyebb volt az út, mégis majdnem baleset érte őket. Az egyik ember – hátulról a harmadik a sorban – túlságosan a szélére lépett egy keskeny jéghasadéknak, az betört alatta, és ő lezuhant. A többiek azonban biztosan álltak a lábukon, a kötéllel felfogták a lezuhanó testet, s így nem történt nagyobb baj.
Radzs sokáig vizsgálgatta a sötét alagutat, amelyet a Braldo vize vágott – vagy inkább olvasztott – magának az útját eltorlaszoló gleccserben. Vízmintákat vett, megmérte a víz hőmérsékletét: 3,1 C° volt. Majd gondolt egyet, elindult felfelé a víz mentén, és minden száz lépésnél a vízbe nyomta a hőmérőt. Az eredmény: százlépésenként átlag 0,2 C° hőmérsékletcsökkenés a negyedik mérési helyig; ötszáz, hatszáz és hétszáz lépésnél viszont már változatlanul 2,2 C°-ot mutatott a hőmérő higanyoszlopa.
Visszament a torlaszhoz. Közben a rádión jelentkezett Karvon:
– Halló, kolléga úr! Hall engem?
– Igen, egészen jól hallom! Mi újság?
– Most húztak fel egy hasadékból, sikerült lemásznom egészen a vízig. A Biafo vize 8,3 C°!... Magánál mennyi?
– Közvetlenül a gleccser előtt 3,1 C°, feljebb százlépésenként 0,2 C°-kal csökken, négyszáz lépésig, ott 2,2 C°. Feljebb már nem változik.
– Így tehát a Biafo lecsúszásának oka nyilvánvaló.
– Mondjuk – recsegett Radzs válasza Karvon fülébe. – Az olvadás. De ez még nem minden. Az olvadást valami előidézi. Milyen vastag lehet ott a gleccser?
– Még nem mértem meg, de úgyis lemegyek még egyszer, mert nem vettem jégmintát. Az ultrahang-mélységmérőt pedig nem hoztuk el, így közvetlen mérést végzek.
– Helyes, én pedig indulok visszafelé, oda, ahol elváltunk!
Ott majd megvárom magukat. Viszontlátásra!
Radzs kis csapatával dolgavégezetten indult visszafele a fárasztó úton. A gleccser tetején kis időre ismét megpihentek. Itt elővett jegyzetfüzetéből egy papírlapot – kis térképvázlat volt –, azt nézegette. Néha fel-felpillantott a gleccsert szegélyező hegyekre.
– Holnap talán megkezdhetem... Harmadik harántvölgy keletre... Nehéz lesz, a hadnagytól függ, vállalja-e arrafelé a repülést – suttogta maga elé.
Nem sokkal tizenkét óra után értek le a gleccserről. Karvonék még nem jöttek meg, így Radzs lepihent embereivel egy napsütötte, szélvédett sarokban, és ebédhez láttak. Egészen kellemes volt itt az idő, és ebéd után el is szundítottak a napon. Radzs akkor ébredt fel, amikor Karvon és emberei megérkeztek.
Karvon levette bőrsapkáját, lecsatolta a rádiót, és Radzs mellé telepedett.
– Itt már nem sok probléma van – jegyezte meg. – Persze, meg kell keresnünk az olvadás okát. A Biafo lecsúszott, mert alulról kiolvadt. A gleccserpatak vize kiolvasztotta, és most is olvasztja. Bár a vízmintákat még nem vizsgáltuk meg, biztos vagyok benne, hogy a Braldo alsó folyásának radioaktív vize innen, a Biafóból származik. És valószínű, hogy a radioaktivitás forrása egyben a felmelegedés oka is. Maguk már meg ebédeltek? Mi is, még odafenn a gleccseren. Azt hiszem, indulhatunk haza, a professzor bizonyára türelmetlenül vár bennünket!
Este hét óra.
A kutatócsoport teljes létszámban ülte körül az étkezősátor asztalát. Hügler professzor evés közben sem tette el maga elől jegyzetfüzetét, és amint befejezték az étkezést, rögtön megkezdte a napi munka kiértékelését:
– Foglaljuk össze röviden első kutatási napunk eredményét. Megállapítottuk, hogy a Braldo vize radioaktív fém-izotópokat tartalmaz; nátrium-, kálium- és nyomokban kobalt-izotópot, a következő koncentrációban: Daszunál 4,0x0-3 mikrocurie/köbcentiméter – ez a megengedhető maximális vízszennyeződésnek mintegy a fele –, Daszutól felfelé a kilométerenként vett vízmintákban átlag 2%-os koncentráció-növekedés tapasztalható. A Biafo torlaszának innenső oldalán vett vízmintában a szennyeződés már 4,8x10-3, tehát mintegy 20%-kal több, mint Daszunál. A Thomas által a Biafo jege alól vett vízminta analízise pedig végképp eldöntötte további kutatásaink irányát: amint várható volt, ez a víz ugyancsak tartalmazza a szennyeződést! Mégpedig növekvő koncentrációban; 4,95x10-3 mc/köbcentiméterrel. A Biafo, valamint a torlaszon túli Braldo vízhőmérsékleti különbségei is alátámasztják mindezt. A Felső-Braldóból vett vízmintában már nem találtunk komoly szennyeződést, csak nyomokat: 0,09x10-3 mc/köbcentiméter erősségben. Itt a közvetlen sugárzásmérés, amelyet Csandra-Szing kolléga végzett, alig mutatott ki némi többletet a háttérsugárzáson felül.
– Én annyit szűrtem ki a te adatokkal teletűzdelt mondataidból, Theodor – szólt közbe Pierre doktor –, hogy a Braldo vize radioaktív izotópokkal szennyezett. A kérdés az, hogy az általad meghatározott sugárzási dózisok jelentenek-e veszélyt emberre vagy állatra. Bár a lefelé mutatkozó koncentráció csökkenés valószínűvé teszi, hogy mire a Braldo vize a Sigaron keresztül a sűrűn lakott helyek között folyó Indusba jut, már jobban eloszlik benne ez a szennyeződés, mégis...
– Ebből a szempontból semmi okod az aggodalomra, Pierre – jelentette ki a professzor. – A Daszunál mért szennyezettségi fok körülbelül feleakkora, mint a megengedhető legnagyobb szennyeződés. Egyes működő atomerőművek ennél jóval szennyezettebb hűtővizet is bocsátanak a folyókba vagy a tengerbe. A maximális határ a Na24 izotópnál körülbelül 8x10-3 mc/köbcentiméter körül mozog.
Karvon szólalt meg:
– Nyilvánvaló tehát, hogy merre keressük az okot! Addig kell felfelé haladnunk a Biafón, amíg meg nem találjuk azt a pontot, amelyen felül a víz már vagy nem radioaktív, vagy a hőmérséklete csökken.
– Helyes az okoskodása, Tom fiam, de várjunk egy kissé; nem szaladhatunk fejjel a falnak. Azt ugyebár tisztán látjuk már, hogy mi az oka a gleccser lecsúszásának? Az erősen felmelegedett gleccserpatak! Ez megolvasztotta, illetve folytonosan olvasztja a gleccser talpát. Maga a Biafo mégsem fogy el teljesen, mert a nappal elolvadt és elpárolgott jég jó része éjjelenként lecsapódik, visszafagy. Na mármost, először is le kell mérnünk a gleccser jelenlegi pontos sebességét. Thomas fiam, ez a maga praxisa! Mi pedig Csandra-Szing kollégával egy kis felderítésre mennénk holnap a Biafo fölé. Hadnagy úr, vállalkozna erre a „szitakötőjével”?
A hadnagy kissé meghökkent a váratlan kérdéstől.
– Hogyne... Természetesen.
– Van a gépében radarkészülék?
– Igen, professzor úr. Radarszkópom is van, ha kell, felvételeket tudok készíteni.
– Jól van, nagyon jól Visszük ismét a szcintillométert, azonkívül magnetométert, gravimétert, no és az ultrahang-mélységmérőt. Végigmegyünk a Biafo fölött, ha lehet, fel egészen az eredetéig, a Jég-tóig és a Hispar-hágóig.
Radzs – aki eddig meg sem szólalt – azt indítványozta, hogy egyidejűleg állítsanak fel egy megfigyelő állomást a Biafo csúcsánál.
Karvon rögtön helyeselte javaslatát.
– Igen, én is így képzeltem el! Holnap felszállítom oda a szükséges műszereket. Hány emberünk van? Shali még nem jött vissza, de így is van huszonhat emberünk. Elég annyi.
Anna mindeddig csendben ült Karvon és a professzor között, nagy érdeklődéssel figyelte a beszélgetést. Szemben vele foglalt helyet Radzs, a doktor és a pilóta. Radzs többször kereste tekintetével Anna pillantását, de nem sok sikerrel. A lány többnyire vagy a tányérját, vagy a társaság éppen beszélő tagját nézte.
Miután megállapodtak a következő nap munkatervében, a társalgás szabadabb formát öltött. Karvon kérte a professzort és Radzsot, figyeljék majd meg a gleccser oldalvölgyeit, nem látnak-e valahol medvéket.
– Ha felállítottam a mérőállomást, kérni fogok egy nap vadászati szabadságot – jelentette be.
A professzor nevetve adta beleegyezését:
– Nem bánom! De vigyázzon, mert úgy hallottam, az itteni medvék nagyon veszélyesek!
– Sose féltsen engem, professzor úr – válaszolt önérzetesen a „vadász”. – Elbánok én velük, legyenek akár medvék, akár „metah kangmik”!... Igaz, Anna?
Anna arcát hirtelen elöntötte a pír.
A metah kangmi név említésére Radzs meglepődve, kíváncsian fordult Karvon és Anna felé:
– Talán találkozott már ezzel a metah kangmival, kolléga úr? Vagy lőtt is már ilyen „medvefajtát”? – kérdezte.
Karvon jóízűt kacagott.
– Sajnos, még nem volt szerencsém találkozni vele! Csak a bundájával, ha ugyan valóban őkelme gereznája...
Elmesélte a társaságnak a medvebőrvásárlás történetét.
– De talán nézzék meg önök is ezt a rejtélyes trófeát – ajánlotta. – Megengeded, Anna?
Anna beleegyező fejbólintása után kiitta borát és elment a bőrért. A mindeddig várakozásteljesen hallgató Hügler professzor Radzshoz fordult.
– Mondják meg végre, miféle medvebőrről van szó. Semmit sem értek az egészből! Talán csak nem a titokzatos havasi ember ez a metah kangmi, amely körül jó néhány év óta annyi vita és találgatás folyik?
Radzs szétnyomta cigarettáját a hamutartón.
– Ha nem untatom vele önöket, mondhatok egyet-mást a metah kangmiról.
– Rajta! – biztatta a professzor.
– Úgy látom, önök nem ismerik részleteiben ezt a metah kangmi-ügyet. Az 1950-es évek elejétől indultak el az első tudományos expedíciók e titokzatos élőlény felkutatására, amely állítólag kizárólag Földünk magas hegyvidékein, az ötezer méter körüli zónában él, és amelyet a különböző hegyvidékek bennszülött lakói a maguk nyelvén „yeti”-nek, „mi ge”-nek, „almas”-nak, „kul bij abá”-nak, „galub yavanná”-nak, „metah kangmi”-nak stb. neveztek el. Ezek az elnevezések – lefordítva – majdnem ugyanazt jelentik: „havasi ember”, „zord vidékek embere”, „havasok szörnyű embere” stb. Tehát a legtöbb hegylakó néptörzs, amely eddig már találkozott vele – de leginkább csak lábnyomaival, ürülékével, és hallotta éjjeli ordítását a megdézsmált yakcsordák, juhnyájak körül – embernek tartja. Ember lenne valóban? Ez a feltevés serkentette és izgatja ma is a tudományos világ egy részét, mert benne esetleg az emberré válás utolsó fokozatában levő – vagy abban visszamaradt – átmeneti alakot véli és szeretné megtalálni.
– Bár ezeket a lényeket már a XII. századi kínai írásmaradványok és a XV. századi mongol hagyományok is említik, a középkor istenhitre beállított tudósai nem vettek róla tudomást. Csak a XIX. század végén és a XX. század elején – Darwin és Pavlov hatására – mutatott komolyan érdeklődést irántuk a tudományos világ. A múlt században először Blandford tett róluk említést „Eastern Persia” című művében. Ebben így írta le őket: „Jóval magasabbak az átlagembernél, testüket a majmokéhoz hasonló szőrzet fedi. Beszélni nem tudnak, csak rövid, artikulátlan, felkiáltásszerű hangokat hallatnak. A hóban hátrahagyott lábnyomaik szokatlanul szélesek, hüvelykujjuk feltűnően eláll, lábnyomuk egészében a medvenyomhoz hasonló...”
– Blandford óta 1956-ig egész sereg expedíció, tudós, utazó, geológus tett futólagos és sokban ellentmondó említést róluk. Heuwelmans belga természettudós összegyűjtötte ezeket a jelentéseket. Ebből a „gyűjteményből” kiderül, hogy 1913 és 1956 között Nepálban, Tibetben, a Pamírban stb. összesen mintegy tizenkilencen látták az állítólagos „havasi embert”.
De sajnos, mindannyian csak látták. Tömbazi például egy szőrös, meztelennek látszó emberalakot, H. Knight „íjat tartó szőke gorillát” látott. Indiai zarándokok két lábon járó, rendkívül magas, szőrös, majom arcú lényekről, nepáli hegylakók viszont alacsony termetű, alig másfél méter magas, barnásvöröses szőrű, de ugyancsak majom arcú, kúp alakban keskenyedő fejű „yeti”-ről vallottak. 1942-ben hadifogságból szökött, a Himalája környékén kóborló lengyel tisztek már óriás termetű, mintegy kétszáznegyven cm-re becsült „havasi embert” láttak... Norvég földmérők néhány évvel később állítólag bozontos szőrű, középtermetű lényekkel viaskodtak, egyikük „emléket” is kapott tőlük, harapás formájában. – Ezek a jelentések – ha figyelmesen vizsgáljuk őket – nagyon sokban ellentmondanak egymásnak. „Közös nevezőre” hozva, az derül ki belőlük, hogy a „havasi ember” „általában” két lábon jár, teste erősen szőrös. A szőrzet színe különböző: barnás, vöröses, sőt szürkés is lehet. Fejformája elég különös: koponyája felül kúpszerűen elkeskenyedik, testmagassága pedig másfél métertől két és fél méterig terjedhet. Érdekes ellentmondások találhatók a lábnyomok körül. 1951-ben Shipton, Hillary és Tensing serpa, 1955-ben pedig a francia Makalu-expedíció geológusa fényképezett le állítólag „havasi ember” lábnyomokat, s a nyomok mindkét expedíció felvételein négyujjúak. A Tömbazi által a Sikkim agyagjában talált lábnyomok viszont ötujjúak voltak. A nyomokat illetően végeredményben erősen megoszlanak a vélemények a „havasi ember”- és a „medve”-teória között. Hírek érkeztek állítólagos yeti-skalpokról, fejbőrökről is. 1953-ban Nancsen Bazár mellett egy kolostorból, 1954-ben pedig Khum Jung kolostorból kerültek elő ilyen trófeák, amelyeknek szőrzetét vizsgálva kiderült, hogy a szőrszálak szerkezete nem egyezik meg sem a medve, sem az orangután, sem más Himalája környéki emlős szőrzetével.
– Heuwelmans egyébként a „havasi embert” vagy az őskínai óriásmajom (gigantopithecus) máig is változatlan fejlettségi fokon visszamaradt leszármazottjának, vagy az úgynevezett előember (pithecanthropus) utódjának, vagy emberszabású majomnak feltételezi. Obrucsev professzor a Shipton-féle lábnyomokat a neandervölgyi ősember lábnyomaihoz vélte hasonlónak, ugyanezeket a lábnyomokat viszont Breuil óriáspandának, Szimonov egyszerűen egymást fedő vagy megolvadt medvenyomoknak, Eichinger pedig „meztelenül vezeklő remetéknek” tulajdonította.
– Láthatjuk tehát az ellentmondások, ellenvélemények tömkelegét a „havasi ember”-rejtély körül. És mégis akadnak olyan elismert antropológusok, mint például E. Schneider, akik végeredményben nem tartják kizártnak, hogy létezik a „havasi ember”. Arra hivatkoznak, hogy például a törpe vízilovat, a pandát, az okapit is csak nemrég fedezték fel Földünk állatvilágában. És a havasi emberen kívül nyilvántarta közvélemény még jó néhány érdekes, a titokzatosság ködébe burkolt élőlényt is: például az afrikai „nandi beart”, a nandi törzs által állítólag látott óriási medvét, az ugyancsak afrikai – éppen Heuwelmans által leírt – foltos óriásmacskát, a „nundát”, az állítólagos dél-amerikai óriáslajhárt, az új-zélandi óriásmadarat, a „vorotnpatrát”, a Sanderson által leírt kameruni „pterodactylust” és még sok ilyen titokzatos állatfajtát, amelyek a havasi emberhez hasonlóan még ott rejtőzhetnek Földünk nehezen hozzáférhető zugaiban, magas hegyvidékeken vagy ősmocsarak mélyén.
– 1956 őszén a Himalája és a Pamír vidékéről ismét hírek röppentek fel a havasi emberről, és újra expedíciók indultak el felkutatására. A szovjet tudományos akadémia Pronyin professzor, az amerikai Wenner Green Foundation (embertani alapítvány) pedig Strauss jr. professzor vezetésével kezdte el a kutatást. Pronyin professzor azután bejelentette, hogy a havasi emberek egy ízben ellopták az expedíció egyik csónakját, amelyet azután a hegyi folyón néhány kilométerrel feljebb találtak meg. Saját szemével is látott egy havasi embert, de sem lefényképezni, sem elfogni nem tudták, csak lábnyomait fényképezhette le ő is... E felvételekből a zoológusok azt sütötték ki, hogy a nyomok nagyon hasonlók a langur nevű kihalt óriásmajom lábnyomaihoz. Strauss professzor sem jutott tovább állítólagos yeti-lábnyomok megörökítésénél.
A professzor közbeszólt:
– Megbocsát, Radzs fiam! Tehát ezek szerint a Thomas által szerzett bőr lenne ez ideig a legnagyobb eredmény a „havasi ember” utáni kutatásokban? Különben amit eddig elmondott, nagyon érdekes volt! Annak idején magiam is nagy érdeklődéssel kísértem az egész tudományos hűhót. Bevallom, néha előttem is felcsillant a remény: a „hiányzó láncszem”, a „hominoid”, az „átmeneti alak” felfedezésének reménye.
„Már nem majom, de még nem egészen ember?” De nemrég mintha olyasvalamit hallottam volna, hogy szovjet tudósoknak mégis sikerült megfejteniük a titkot. Egyébként folytassa, látom, tudja már a befejezést is...
Ekkor toppant be Karvon a sátorba a bőrrel. Letette az asztalra, aztán leült a helyére, és rágyújtott. Radzs folytatta.
– Tehát évről évre mind nagyobb apparátussal vetette rá magát a tudományos világ a „havasi ember” állítólagos nyomaira. Minden elképzelhető módszerrel megpróbálkoztak. Gerald Russel és Tom Slick kuráre-méreggel bekent nyílcsapdákkal kísérletezett, mások helikopterrel üldözték, gázbombát dobtak rá. Minden hiábavaló volt: a havasi ember mindmáig megőrizte titkát, éli tovább a maga életét, ijesztgetve a hegylakó néptörzseket. A közhiedelem szerint egyetlen ütéssel képes leteríteni egy kifejlett yakbikát, s utána két lábon, játszi könnyedséggel cipeli el a zsákmányt. És ami a legkülönösebb, nemcsak Ázsiában, hanem Dél-Amerikában is felbukkant! Peruból, Bolíviából, az Andok fennsíkjairól is hírek kezdtek szállingózni hatalmas majmok vagy medvék garázdálkodásairól. Ezek is a hegyi indiántörzsek lámanyájait dézsmálták volna, és ugyancsak két lábon cipelték el a leütött állatokat, a hóban látott nyomokból ott is erre következtettek.
– Bocsásson meg a közbeszólásért – vágott közbe Karvon –, nem voltam itt az elején. A havasi ember, akiről ön beszél, a metah kangmival lenne azonos?
– Igen – felelte Radzs. – Amint említettem, sok különféle elnevezése forog közszájon. De menjünk tovább. Sajnos, professzor úr, ezzel a bőrrel már nem egészen a miénk a felfedező dicsősége, még ha valóban havasi ember bőrének bizonyul is. Russeléknak végül sikerült egy teljes „yeti”-bőrt szerezniük.
A határőrtiszt, akitől megvásárolták, azt állította, hogy az állat négykézláb közelített egy yakcsorda felé. Leütött egy hatmázsás bikát, majd a zsákmányt a hátára vette, és két lábon igyekezett vele elmenekülni. Az őrség lelőtte. Sajnos, a bőrét olyan kezdetlegesen készítették ki, hogy tudományos szempontból úgyszólván teljesen értéktelenné vált. A szövettani vizsgálat nem is tudott vele mit kezdeni. Húsát a nyájőrző kutyák falták fel, csontjai szétszóródtak.
– Ezután lassan alábbhagyott a havasi ember utáni kutatás láza. Később még Sztanyukovics professzor, egy Pamírban járt expedíció vezetője jelentette be, hogy kutatásainak eredményeképpen a havasi ember – legalábbis a Pamírban – „sajnos” nem létezik.
– Ennyi sikertelen kutatás után néhány héttel ezelőtt meglepő hírt kaptunk a Szovjetunióból, Taskentből, amely szerint egy üzbég vadásznak végre sikerült „valódi” havasi embert elejtenie! A tetemet beszállították Taskentbe, ott tudósok tanulmányozzák. Részletes jelentést ugyan még nem adtak ki a vizsgálatról, de rövid úton már sikerült annyit megtudnunk, hogy a havasi ember állítólag a „neandervölgyi” típusú ősemberhez hasonló, szabályos ötujjas lábfejjel, viszont a koponyája szokatlan alakú és óriási. Képzeljék csak el: neandervölgyi jelleg – 2100 köbcentiméteres koponyaűrrel! Különös egy koponya lehet. A leírás szerint tömör homlokereszcsont, erős járomív, kidudorodó halántékcsont, csapott állcsúcs jellemzi. És a koponyatetője korántsem kúp alakú, amilyennek a havasi emberét a szemtanúk leírták. Tehát valahogy úgy mondhatnánk, hogy neandervölgyi is – nem is... És még néhány érdekesség! Több furcsa, az embernél ismeretlen nyirokmirigyszerű szervet fedeztek fel benne a boncolásnál. A vérében viszont nem találtak thrombocytákat, vérlemezkéket, hanem valamiféle ismeretlen, szürke testecskéket. Eddig jutottunk el a metah kangmi rejtélyének megfejtésében. Illetve van még valami, amit...
– Mi ez a valami, mondja már! – sürgette a professzor.
– Azonnal – felelte Radzs. – De ha nem haragszik meg, professzor úr, előbb vizsgáljuk meg a bőrt!
Karvon leszedte az asztalról az evőeszközt, a poharakat, azután szétterítette a bőrt.
Mindannyian érdeklődéssel vizsgálgatták a vörösesbarna, hosszú szálú, dús prémet. A bőrön, deréktájon csík húzódott ritkásabb, hosszú szálú, fehér végű szőrszálakból. A végtagok felőli részek aránytalanul szűkre voltak szabva, a nyakrész is elég rövid volt.
Radzs rögtön a bőr nyakrészét kezdte vizsgálni. Ujjaival szétválasztotta a szőrszálakat, és közelről vette szemügyre a bőr felületét. A professzor is odahajolt, majd egyszerre egyenesedtek fel mind a ketten, jelentőségteljes pillantást váltva egymással.
Elég különös dolgot tapasztaltak: a bőr nyakrészén, keresztben, világos, majdnem teljesen csupasz csík látszott! A csík felületén a szőrszálak 3-4 centiméter szélességben pihések, lekopottak voltak.
– Nos, Radzs fiam? – kérdezte a professzor. – Az vagy nem az?
Radzs eltűnődve válaszolt:
– Nem tudom. A Russel-féle bőrön nyoma sem volt hasonló csíknak. A legújabbon, a taskentin viszont ugyanilyen csík van. És éppen ezt tartják szovjet kollégáink is a legfurcsábbnak.
Pierre doktor nagyítólencsét vett elő köpenye zsebéből, és vizsgálgatni kezdte a csíkot.
– Ez kopás! – jelentette ki. – A szőrtüszők épek, a szőrvégek megvannak. Ez az állat – vagy ember? – hosszú ideig hordott valamit a nyakán! Nyakláncot, nyakörvet vagy valami ilyesfélét.
Anna – aki eddig a bőr körül tolongó férfiak között sem helyhez, sem szóhoz nem jutott – végre közbeszólhatott:
– De hol van hát az, amit a nyakán hordott? Nem ez, hanem a másik, az a taskenti havasi ember? Annak mi volt a nyakán?
– Sajnos, amikor lelőtték, már nem volt rajta semmi – mosolygott Radzs. – Csak azt állapíthatták meg a szakértők, amit mi most, hosszú ideig valamit viselt a nyakán... De mondja csak, kolléga úr – fordult Karvonhoz –, vajon ki lehetne deríteni, hogy ki lőtte le ezt? – mutatott a bőrre. – És főleg – hol?
– Reménytelennek látom – vakarta a fejét Karvon. – Ámbár megpróbálhatjuk. Megkérjük Tonit, menjen el a bazárba, hátha megtud valamit. Ha ismernénk a vadászt, a vadásznál esetleg megvolna az is, amit ez a lény a nyakán hordott, felbecsülhetetlen kincs lenne!
Karvont elfogta a „vadászláz”.
– Jól nézzenek körül majd a Biafón, professzor úr! – hadarta izgatottan. – De jó lenne ott egy ilyen „medvét” elkapni!
Mindent odaadnék még egy ilyen bőrért, de főleg az egész „havasi emberért”. Ez a bőr tehát nagyon értékes lehet. Egyelőre csak kettő vagy három – van belőle a világon?
Anna tágra nyílt szemekkel meredt Karvonra, aki teljesen megfeledkezve magáról, most már úgy simogatta, markolászta a bőrt, mint egy középkori uzsorás a pénzesládájában csörgő aranyakat.
– Vidd innen ezt a bőrt, Tom!... – sikított fel hirtelen Anna. – Vidd! Vidd! Nekem nem kell többé!
Karvon csodálkozva meredt rá, de aztán vállat vont, felnyalábolta a bőrt, és szó nélkül kivitte. A professzor csillapítani próbálta Annát, és kikísérte a sátorból. Az ajtóból visszaszólt:
– A holnapi program változatlan. Műszeres felderítés a Biafo felett! Pierre, gyere velünk! Jó alkalom lesz élettani megfigyelésekre. Hozhatod valamennyi műszeredet.
Nem sokkal később Radzs is távozott. Pierre doktor töltött még egy pohár portóit a hadnagynak.
– Mit szól a mai estéhez, hadnagy úr?
– Nem hittem volna, hogy ilyen izgalmakban lesz részem. A radioaktív folyó, a gleccser, és most ez a bőr! És tudja, kedves doktor úr, mi az érzésem? Az, hogy ez az utóbbi még mindent háttérbe fog szorítani.
– Jó, jó, de én inkább a tényekben hiszek, mint az érzésekben! Aludjon jól, hadnagy úr, holnap a maga kezében lesz az életünk!
Elköszöntek egymástól. A hadnagy elment, Pierre doktor eloltotta a villanyt, kikapcsolta a fűtést, és ő is sátrába vonult.
Theo bácsi védőszárnyai alatt Anna hamar megnyugodott.
– Sejtem az okot, amiért így kirobbantál, kislányom. Thomast elsősorban a pénz, az érték érdekli. Ez emberi gyöngeség, ettől azonban még lehet valaki egészen rendes ember. És én meg is bocsátom neki ezt a hibát, mert páratlan kitartás, energia van ebben a fiúban. És úgy vettem észre, hibái ellenére, talán te is szereted... Vagy nem így van?
Anna még mindig szipogva válaszolt:
– Nem tudom. Már semmit sem tudok. Lehet, hogy én voltam a hibás. Amikor Szkarduba mentünk, elárultam neki, hogy Berger helyett jöhet majd hozzánk. Talán nem kellett volna elhamarkodnom. Olyan furcsának találom most Tomot, nem olyan, mint azelőtt volt... Mintha valamit eltitkolna előttem.
A professzor bátorítóan simogatta meg Anna fejét:
– Kislányom, ebbe én nem szólhatok bele, ez a kettőtök ügye. Én megtartom az ígéretemet, felveszem Berger helyére az intézetbe. No, ne búsulj már! Minden rendbe jön. Azt hiszem Thomasból inkább a portói beszélt.
Anna megcsókolta az öregurat, aztán felállt:
– Bár igazad lenne, Theo bácsi! Vigyázzatok holnap, úgy aggódom értetek. Én addig befejezem itthon az elemzést, néhány jégmintám még hátravan. A rádiót figyelni fogom, jelentkezzetek, ha valami baj van. Tom kimegy a glecserre, így egyedül leszek Shalival, ha ugyan visszajön addig.
– Persze, hogy visszajön! Reggelre itt lesz az utolsó rakománnyal. Aludj jól!
Anna elgondolkozva botorkált végig a sötét táboron a sátrához. Sokáig keresgélte a villany kapcsolóját. Amikor végre sikerült felkattintania, meglepetten torpant meg.
A hálózsákja előtt egy gyönyörű, csíkos tigrisbőr hevert...
Leguggolt a puha prémhez, megsimogatta. A hálózsák szélén gombostűvel odatűzött kis papírszeletet pillantott meg, ezzel a felírással: Valódi tigris!
Július 6.
Reggel a sátrából kilépő Annát különös látvány fogadta. A halvány ködpárába burkolt sátrak között négy ember botorkált a tábor szélén várakozó helikopter felé. Ebben még nem lett volna semmi különös, de az első három mintha pórázra lett volna fűzve, és a negyedik tartotta a kötél végét. Rájuk kiáltott:
– Halló, Theo bácsi! Ti vagytok? Mi van veletek, úgy vonultok, mint a megláncolt rabok!
Odafutott hozzájuk.
– Rabláncra fűzött bennünket a doktor – kedélyeskedett a professzor, gyengéden hátba verve barátját, aki majdnem elejtette a műszerdobozokat, amelyeket páciensei után cipelt.
A négy kutató – a hadnagyot is beleértve – a magassági repülők védőruhájába öltözött. Zubbonyuk aljából hátul egy-egy kábel vezetett a doktor műszerdobozaihoz. Ezek a műszerek – a páciensek testének különböző pontjain elhelyezett apró elektródok, membránok közvetítésével – pontosan regisztrálták a páciensek minden fontosabb életfunkcióját.
A helikopter útra készen várta őket. A köd most valamivel ritkább volt, mint tegnap, mintha felszállt volna magasabb régiókba. Erre vallott az a furcsa kép is, amely elébük tárult: a Mango Guszor jellegzetes sziklaorrát mintha levágták volna, alja és széles válla viszont tisztán remegett a köd alá szűrődő napsugarak sziporkázásában. Anna elbúcsúzott a kutatóktól, és az étkezősátor felé indult, amikor a sátrak közül kibukkant Karvon.
– Jó reggelt, Anna. Te is itt vagy? Professzor úr, Shali megérkezett százhuszonhét emberrel. Mindent elhoztak. Hány embert tartsak itt végleg?
– Azt hiszem, ötven elég lesz. A főtábort már úgy sem szeretném feljebb vinni. Mi a véleménye, Radzs?
– Estig talán még jó lenne itt tartani őket. Addig remélhetőleg visszajövünk. Azután pedig az eredménytől függően még rendelkezhetik velük a professzor úr.
– Helyes! Tehát tartsa itt őket, Thomas! Hozzák rendbe a tábort! Maga pedig települjön ki a gleccserre a műszereivel.
Várjon csak, valamit még kérdezni akartam...Megvan! Beszélt Tonival a bőr miatt? Mi újság?
– Még semmi. Megígérte, hogy ma elmegy a bazárba, megpróbálja felkutatni azt a kereskedőt, akitől a bőrt vettem.
Egyébként azt üzente Toni, hogy két újságíró már szaglászott utánunk. Persze, nem mondott nekik semmit.
– Jól tette!
A kutatók beszálltak a gépbe. A kabin túlnyomásos volt, de a hadnagy óvatosságból tartalék oxigénpalackokat is hozott. A helikopter orrában, a pilóta melletti ülésen a professzor foglalt helyet. A mögötte rendezkedő Pierre doktortól elkérte a szcintillométer műszerdobozát, és a pilóta elé tette.
– Hadnagy úr, ezt a műszert már ismeri, ezzel repült végig a Braldo fölött... Ma is ezzel kell repülnie, azzal a különbséggel, hogy most ez lesz az iránytűje is! A műszer most nem regisztrálásra, hanem közvetlen jelzésre van beállítva. Látja ezt a kis üvegablakot? Nos, valahányszor a gépből kilógatott szondát radioaktív sugárzás éri, apró fények fognak felvillanni. Minél erősebb a sugárzás, annál szaporábbak, élénkebbek lesznek a villanások. Ha a fények összefolynak, a sugárzás erőssége már a biztonsági határ közelében van. Ha pedig felgyullad itt ez a piros lámpa, a sugárzás életveszélyes: ekkor tehát a lehető leggyorsabban felemelkedik a géppel! Érthető volt a magyarázatom? Akkor indulhatunk. A Braldo vízszintje felett repüljön, a Biafo torlaszánál emelkedjen a gleccser fölé. Ahol a gleccser a Braldo völgyébe zúdul, balra fordul és tovább repül a gleccser felett, egészen addig, amíg csak a műszer kívánja. Illetve, ameddig majd repülni lehet. A hadnagy zavartan simogatta kis bajuszát.
– Értem, professzor úr!
– Akkor talán indulhatunk is! Készen vagytok, Pierre? – fordult hátra.
– Mehetünk! – felelte Radzs, és kidobásra készen tartotta kezében a szcintillométer szondáját. – Egyelőre csak ezt használjuk, professzor úr?
– Igen, a többivel még várnunk kell. Milyen kár, hogy ezt a két derék „nyomkeresőt” most nem használhatjuk! – mutatott le a helikopter mellett ugrándozó két bernáthegyire.
A Q-2-es magasba szökkent, majd nyílegyenesen siklott le a kis fennsíkról a Braldo medre fölé. A hadnagy rárepült a folyóra.
– Professzor úr – szólalt meg a pilóta –, én katona vagyok, és világos, konkrét parancsokhoz szoktattak hozzá... De most nem értem, mit is keresünk tulajdonképpen? Atomerőművet itt, a lakatlan gleccseren, hatezer-hétezer méteren? Hihetetlennek, valószínűtlennek tartom ezt a feltevést.
– Én is – nyugtatta meg nevetve a professzor.
– Ki építette volna oda, és milyen célból? – tűnődött a hadnagy. – És ha mégsem az okozná a sugárzást, akkor mi az ördög?
A szcintillométer üvegablakán fények villantak fel, és egyenletes ütemben sziporkáztak.
– A gleccser kezdeténél jól figyeljék majd az intenzitás csökkenést! – szólalt meg Hügler professzor. – És kapcsolják be az ultrahang-mélységmérőt: mérjük meg a gleccser vastagságát! Kíváncsi vagyok, mennyit nyel el a jégréteg a sugárzásból. De hol is hagytuk abba az előbb, hadnagy úr? Igen, a feltevéseknél, hogy mit is keresünk tulajdonképpen... Szerintem három legvalószínűbb ok tételezhető fel: működő atomreaktor, radioaktív hőforrás, radioaktív meteor... Az első mellett szólna az a jelenség, hogy az észlelt sugárzás nem elsődleges. Nem közvetlenül lebomló urán vagy más radioaktív elem szolgáltatja, hanem sugárzóvá vált fém-izotópok. Ez a tény gyengíti ugyan a második feltételezésemet, bár elvileg egy hőforrás is kioldhat és tehet sugárzóvá fémeket... De hol van akkor maga az elsődleges sugárzóanyag? Na és a harmadik feltevés? Elvileg ez is lehetséges. Végeredményben mindhárom teória egyaránt igazolódhat vagy megdőlhet, ezért jobb is, ha nem találgatunk.
– Itt a gleccser! – szólalt meg a doktor.
A gép kissé felszökkent, majd lebegni kezdett. Alattuk harminc-negyven méterrel ott terpeszkedett a Biafo kolosszusának „orra”, összevissza szabdalt jégszikláival.
Mindannyian a szcintillométer fölé hajoltak. A műszer fényei a jégtorlasz fölött észrevehetően gyengültek. Radzs kiengedte az ultrahang-szondát. Pierre doktor megjegyezte:
– Emelkedik a vérnyomásuk! Radzs, nem szédül?
– Nem... – felelte a páciens, és a szonda kábelját egy fémgyűrűhöz kötötte. – Nem érzek semmi különöset.
– A magasság háromezerhétszáz méter. Ez persze abszolút magasság, relatíve csak száz méter. Mégis jön a magassági betegség: fejfájás, hányás, légzési zavarok... – jósolta a doktor, aztán hirtelen elcsuklott a hangja, és rémülten kapott a szájához. Olyan kétségbeesett arckifejezéssel konstatálta saját magán a tüneteket, hogy társai harsány kacagásban törtek ki.
Radzs majdnem megfeledkezett az ultrahang-szondáról, amely ott himbálódzott alattuk, a szcintillométer fémkörtéje mellett.
A szondából kibocsátott nagy frekvenciájú ultrarövid hanghullámok áthaladtak a gleccser jegén, elérték a Braldo-meder sziklafenekét, majd visszaverődtek onnan. A műszer impulzus kibocsátása és a visszaverődés közötti időtartamból automatikusan kiszámította a jégréteg vastagságát. Mivel maga a jég is többé-kevésbé szilárd felület, többszörös visszhang keletkezett; a műszer kissé eltorzult hangjelzésével ezt is hűen jelezte. A jégvastagságot jelző piros mutató pedig ötven-hatvan méter között remegett.
– A sugárzás erősen csökkent, legalább egyharmaddal – jegyezte meg Radzs.
– Igen... Mehetünk is, hadnagy úr! A gleccser fölött tovább, ahogy megbeszéltük! – rendelkezett a professzor.
Radzs behúzta az ultrahang-szondát, s a gép tovább repült a Biafo jégháta felett. Nemsokára elérte a gleccser betörési pontját, ahol jobb felől kitárult előttük egész gyönyörű panorámájával a Felső-Braldo völgye: a Korofon sziklatömbje, a Maserbrum, Paiu, Musztagh-Ata, hátul pedig a Ka csúcsai és a völgy végében lapuló Baltoro-gleccser jégből formált óriási gerince.
A hadnagy és a professzor szinte le sem vette szemét a szcintillométerről, amely apró villanásaival úgy vezette őket a gleccser fölött, mint néhány évszázaddal ezelőtt, a Nagy Felfedezések Korszakában a Dél Keresztje a hajósokat.
– Professzor úr – szólalt meg ismét a hadnagy, miután balra fordult a géppel –, kérdezhetek még valamit?
– Tessék, hadnagy úr!
– Az akadémián tanultunk ugyan geológiát is, de már... Szóval azt szeretném megkérdezni, tulajdonképpen hogyan is keletkeznek ezek a gleccserek.
– Tüstént megmagyarázom! – A professzor egészen felvillanyozódott. – A gleccserek tulajdonképpen a magas hegyek tetején felhalmozódó hórétegekből keletkeznek. Az egymásra rétegeződött hatalmas hótömegek a nagy nyomás következtében egyre lejjebb csúsznak a lejtőkön, a felületük pedig a napsugarak és a melegebb szelek hatására kissé meg is olvad.
A felületen képződő vízcseppek azután leszivárognak az alsóbb rétegekbe, ott újra megfagynak, és egymáshoz tapadva sűrű, kemény tömeggé állnak össze. Ez a keményre összeállt hóréteg az úgynevezett firn. A firn aztán, követve a völgyek hajlatait, mind lejjebb csúszik, és közben lassan eljegesedik, átalakul gleccserjéggé. A gleccserek tehát mozognak, „folynak” lefelé, a völgyek irányába. Mozgásuk igen lassú, tisztelet a kivételnek – mutatott le a Biafóra –, körülbelül egymilliószor lassúbb, mint az ugyanolyan tömegű vízé! Általában évi hatvan-százhúsz métert tesznek meg. A melegebb, alacsonyabb völgyekbe érve alsó részük erősen olvad, és alóluk gleccserpatakok erednek. Nos, dióhéjban ennyi a gleccserek természetrajza.
Alattuk, mint hatalmas óriáskígyó, kanyargott a Biafo. Azok az egybefüggő morénazónák (sziklagörgetegek), amelyeket a Biafo korábbi kutatói leírtak, teljesen eltűntek. Maga a gleccser erősen széttöredezett, friss jégtorlaszokból tevődött össze. A helikopter utasai elé tárult az első harántvölgy, majd egymást követően a többi. A völgyhasadékok mélyén gyér növényzet zöldellt, fehér virágszőnyeggel tarkított kis havasi rétek virítottak a szürke sziklák között. Harangvirággal, kankalinnal, enciánnal élénkített zöld foltok, néhol pedig csenevész fűzfa- és borókabokrok is meghúzódtak egy-egy mélyebb hajlatban.
Pierre doktor hirtelen felkiáltott:
– Nézzék csak! Ott, a hegyes szikla mellett!
A jelzett helyen néhány karcsú, barna, legelésző állatot pillantottak meg.
– Havasi őzek – jegyzete meg Radzs. – Feljebb látunk majd vadkecskéket is.
A helikopter zaja hamar szétugrasztotta az őzeket, kecses szökellésekkel tűntek el a sziklák között. Az oldalvölgyek elmaradtak mögöttük, helyüket meredek, összefüggő, hosszanti gránitgerinc foglalta el mindkét oldalon. A gleccser völgyteknője pedig a magasság növekedésével kezdett kiszélesedni.
– Erősödik a sugárzás, a jég alatt már biztosan eléri a veszélyességi maximumot – jegyezte meg a professzor. – Ha majd...
Nem tudta befejezni a mondatot, mert a gép nagyot rándult, és bukdácsolni kezdett. A hadnagy azonban hidegvérrel kezelte a gép bonyolult kormányszerkezetét, gyorsított a rotorok fordulatszámán, és hamarosan egyenletes lebegésbe hozta a helikoptert. Jobbról tekintélyes oldalvölgy tárult elébük: a gleccser első mellékága, amelynek végében hatalmas, havas lejtőkkel csíkozott hegycsúcs „ült”.
– A Ho Blak! Megvan vagy hétezer méter – jegyezte meg Radzs a térdén fekvő térképvázlatba pillantva.
Az oldalvölgy után is folytatódott a gránitfal. A magasságmérő négyezerhatszáz métert mutatott a tengerszint, százhúszat a gleccserszint felett, és mutatója lassan felfelé kúszott.
– Hogy érzik magukat? – érdeklődött Pierre doktor. – A műszerek nem jeleznek még különösebb bajt, csak a hadnagy úr vérnyomása ingadozik százötven-százhetven között. Theo, neked meg a légzésed túl gyors. Nem kértek egy kis oxigént?
– Köszönjük, van még elég a kabinban – válaszolt a professzor, és a kabin kondicionáló berendezésének skálájára pillantott. – Hopp, hadnagy úr! – Álljunk meg egy kicsit!
A pilóta engedelmeskedett; a gép egy helyben lebegett.
– Kérek egy távcsövet, Pierre! – szólt hátra a professzor.
A doktor leakasztott egyet a fülke hátsó falán lógó távcsövek közül, és átnyújtotta. Hügler professzor néhány percig kitartóan szemlélte az északnyugat felé forduló gleccservölgyet. A Biafo felső „kapuját” kétoldalt őrző hegyfokok felett távoli hegycsúcs látszott, balra mellette két kisebb. A csúcsok alatt azonban nem volt semmi. A Kandzsuf- és a Hispar-nyereg sziklacsúcsainak csupán a hegye emelkedett ki abból a sűrű, világosszürke ködgomolyagból, amely a Jég-tó katlanját – a Biafo eredetét – vastagon megülte.
A lebegő helikopter alatt jobb felől – néhány száz méterre – ismét oldalvölgy nyílása bukkant fel, keskeny hasadéké, amelynek alját szintén jég – a Biafo egy keskeny mellékága – töltötte ki.
– Repüljünk a hasadék bejáratához, hadnagy úr!
A pilóta engedelmeskedett, s a gép egészen a hasadék szájához siklott.
A professzor ismét a távcsővel kezdett vizsgálódni. Radzs hirtelen megjegyezte:
– A mellékágon gyengül a sugárzás.
– Igen... helyes – dörmögte inkább csak magának a professzor, aztán visszaadta a távcsövet a doktornak. Zsebkendőt keresett a bőrruha zsebeiben, de nem találta, így hát a keze fejével törülte meg izzadságcseppektől fénylő homlokát.
– Köd borít előttünk mindent, a Jég-tót, a Hispart. Döntenünk kell, megkockáztatjuk-e tovább a repülést. Mi a véleménye, hadnagy úr?
– Én vállalom, professzor úr, ha önök is vállalják... Remélem, a radar nem hagy cserben bennünket. Az idő egyébként jó. Azt hiszem, a gleccservölgy bejáratáig radar nélkül is eljuthatunk.
A helikopter tovább repült a Biafo egyre szélesedő háta fölött a völgytorok felé, ahol a gleccser eredt a Jég-tóból. A levegő párásodni kezdett, a gépet egyre erősebb légáramlatok rázták. Majd majdnem elértek a két hegyfok közé, amikor Radzs hirtelen lefelé mutatott:
– Professzor úr, nézze csak!
Lent a Biafo jege mintha simábbá, egyenletesebbé vált volna, a közepe táján viszont hosszanti, egyre szélesedő sötét csík látszott. Repedés, amelyet csak a belőle fel-feltörő köd-gomolyagok, párafelhők takartak el helyenként.
– Ereszkedjünk le, hadnagy úr, ha lehet, egészen a sötét csík fölé – kérte a professzor a pilótát.
A hadnagy minden tudására szükség volt, hogy a helikoptert a hasadék szája előtt harminc méter magasságban lebegtetni tudja. A professzor a műszerek között kotorászott, majd előszedett egy drótkosárral borított távhőmérőt, amely hosszú, szigetelt kábel végére volt erősítve.
A csendet a hadnagy éles kiáltása törte meg:
– Professzor úr! A lámpa!
A szcintillométer sárga fényben úszott, alul pedig felgyulladt a piros lámpa.
– Emelkedjünk feljebb! – rendelkezett a professzor.
Negyvenöt méter magasságban a vörös vészlámpa kialudt.
A professzor ekkor kinyitott egy kis ablakot, és kiengedte rajta a távhőmérő szondáját. A többiek izgatottan figyelték minden mozdulatát. Pár perc múlva megszólalt:
– 21,5 C°... Ennyire számítottam is.
Azután a műszert mindenestül kidobta a mélységbe.
– Most következik a munka neheze – jegyezte meg a homlokát törölgetve. – Pierre, most kapcsold le rólunk a műszereidet, szükség lesz rád is. Meg kell osztanunk a feladatokat.
Hadnagy úr, ön továbbra is a szcintillométert figyelje. Én kezelem az ultrahangmérőt és a gravimétert, Pierre, rád bízom a magnetométert., Radzs, magára vár a legnehezebb feladat: valamennyi műszer észleletei alapján figyelni az iránytűt és a radart. Mi az elgondolásuk, milyen módszerrel keressük tovább a radioaktivitás és az olvadás forrását?
Radzs a következő indítvánnyal állt elő:
– Először is ajánlanám, hogy vegyük fel az oxigénmaszkot, s persze a fejhallgatókat is. A kutatásra szerintem kétféle módszer adódik. Az egyik: tovább haladni a nyílt vizű hasadék egyik partvonala fölött... Az ultrahangmérő hármas fenék-víz-jég visszhangja lenne az iránytűnk, így körülkerülnénk azt a jégmentes zónát, amelyben valahol középtájon, ott kell lennie az olvadást és a sugárzást kiváltó valaminek... A másik módszer: a hasadék fölött – közvetlenül „rajta” a vízfelületen – haladni a szcintillométert figyelve addig a pontig, ahonnét kezdve a sugárzás már nem erősödik, hanem feltehetően gyengül. Innen kiindulva aztán a magnetométerrel, a radarral és az ultrahanggal módszeresen körözve letapogatni az alant elterülő terepet.
– Az első megoldás alaposabb, a második merészebb, de egyszerűbb. A másodikat választjuk – döntött a professzor. – Nézzék csak a szélmérőt! A szél erősödik, a légnyomás süllyed. Romlik az idő, sietnünk kell!
Pierre doktornak eleinte nem sok figyelnivalója akadt a magnetométeren. A műszer karcsú tűje a 0 pont körül vibrált, azt jelezve, hogy hatósugarában nincs jelentékenyebb változás a földmágnességben. A doktor arca mégis izzadságtól fénylett az oxigénsisak alatt. A helikoptert a gleccserkapu fölött légörvény kapta el, de a hadnagy remekül manőverezett. A kapunál a köd hirtelen besűrűsödött, s a gép most már teljesen eltűnt benne.
A hadnagy hatvan méter körül tartotta a magasságot, Radzs pedig az iránytűt, a radart, a szcintillométert figyelve folyamatosan diktálta neki a „vakrepülés” irányelemeit.
– Északnyugat... észak 2 fok... vissza 1 fok... 3 fok... így haladtak végtelennek tűnő perceken át.
Alattuk – az ultrahangmérő visszhangjelzéseiből ítélve – nyílt vízfelület terült el, a vízmélység huszonegy-huszonöt méter körül mozgott. A hadnagy szeme mereven tapadt a szcintillométerre, a kormányszerkezetet markoló keze pedig reflex-szerűen követte Radzs irányhelyesbítéseit.
Negyedik perce repültek már minimális sebességgel, amikor a pilóta és a professzor egyszerre kiáltott fel: – Csökken a sugárzás!
A hadnagy kilebegtette a gépet.
Valóban, a szcintillométer lámpácskái most észrevehetően gyengébb fényerővel, nagyobb időközökben villantak fel, mint előbb.
– Hadnagy úr! Kezdjen el körözni mind nagyobb sugárban – suttogta a professzor. Hangja a pilóta fejhallgatójában krákogásként hangzott.
A helikopter – három lecsüngő szondával a hasa alatt – úgy kezdett el keringeni a sűrű ködben a Jég-tó nyílt víztükre fölött, mint egy óriásdarázs az áldozata körül. Törzsének középső részén – alul és felül egyaránt – rácsszerű keret forgott: a radarszkóp antennái. A belőlük kibocsátott radarhullámok minden irányban szétterjedtek, és a legkisebb fémtárgyat is jelezték volna, amely útjukba akad.
A fülkében néma csend volt, csak a műszerek kattogtak, vibráltak a föléjük görnyedő, fantasztikus külsejű kutatók előtt. Talán Pierre doktor volt a legizgatottabb közöttük, neki egészen újszerű élményt jelentett ez a különös légiút. Túlfűtött izgalma ki is robbant belőle: hirtelen fülsiketítő hangon kiáltott bele mikrofonjába.
– Állj! Jelez a magnetométer!
A gép abbahagyta a körözést. A professzor hátrahajolt a doktor műszere fölé: a magnetométer tűje három-négy fokot valóban kilengett. Az egész műszerdobozt óvatosan átemelte maga elé, és elhelyezte a szcintillométer mellé.
– Mehetünk tovább! – recsegte a mikrofonba.
A hadnagynak most már nem kellett különösebb magyarázat: ismét spirálokat kezdett leírni a géppel, le sem véve szemét a magnetométer és a radar ernyőjéről. Az utóbbi is hatalmas fémtömeg közeledését jelezte a szcintillométerrel együtt, amelynek villódzása ismét erősödött, méghozzá rohamosan. Közeledtek tehát a sugárzás gócpontjához.
Újra felvillant a piros lámpa. A pilóta most már nem lepődött meg, feljebb ment, és végül hetvenöt méter magasságban a gép lebegni kezdett.
A magnetométer mutatója huszonhét foknyi mágneses kilengést jelzett, a szcintillométer műszerfala sűrű, sárga fényben villódzott, a radar pedig...
– Irányítsa a radarszkópot merőlegesen lefelé! – szólt a professzor.
A hadnagy elhúzott egy kart a műszerfalon, mire kivilágosodott a radarkészülék eddig homályosan maradt második ernyője. Az ernyő már a gleccserkapu óta működött, vízszintes síkban ott csillogtak rajta a Jég-tó fennsíkját határoló sziklás partszegély körvonalai. A most bekapcsolt második radarernyő jobb alsó sarkában hirtelen fényes folt jelent meg, és lassan nőtt, növekedett. A hadnagy óvatos mozdulattal nyúlt a kormányhoz, a gép vízszintes síkban, csigalassúsággal megmozdult, s a fényes pont tovább nagyobbodott az ernyőn. Amikor ismét egy helyben lebegett a helikopter, sziszegő, recsegő hangzavar hallatszott a kutatók fejhallgatóiban: a meglepetés, megrökönyödés hangjai. Mindannyian szinte megbűvölten görnyedtek a négyszögletű radarképernyő fölé.
Az ernyő közepén különös alakzat villódzott: egy szabályos nyolclábú „pók”! Középen kör alakú, fényes „potroh”, ebből kiinduló nyolc egyenes „pókláb”, s a lábak végein egy-egy kis, fényes kerek pontocska.
A professzor ocsúdott föl legelőször.
– Amit kerestünk, megtaláltuk! Látják a kis kerek pontokat a vékony, átlós csíkok végén? Az az érzésem, hogy mozognak! Hadnagy úr, gyorsan készítsen néhány felvételt! És mit szólnak az ultrahanghoz?
A műszer hangja – csak most lettek rá figyelmesek – fuccsa, zengő kattogássá változott: többszörös visszaverődést jelzett!
– Nem mehetünk lejjebb a sugárzás miatt – bosszankodott a professzor. – A víz mélysége itt is huszonhárom méter. Az ultrahang négyszeres visszaverődést jelez... Vajon mit jelenthet ez? Az a valami ott lenn, nevezzük nyugodtan póknak, fémből van. Az ultrahanghullámok tehát visszaverődnek a fenékről, a víz alatt a fémtárgyról, a víz felületéről... és... mi lehet a negyedik visszhang? Pierre doktor szólalt meg váratlanul:
– Annak a... annak a póknak a víz fölötti része!
A professzor hátrafordult, és hitetlenül bámult barátjára.
– Bravó, Pierre! Igazad van, megállapításodat a radar is igazolja! Miért fényesebb a középső kerek folt, mint a „csápok”? Mert a középső rész kiáll a vízből, s a radarhullámok közvetlenebbül érzékelik. Hadnagy úr, most próbáljuk meg ezt a titokzatos „szörnyeteget” más szögből, oldalról is megnézni! Lebegjen kissé oldalra, és onnan fordítsa rá a radarszkóp antennáját!
A pók vibrálni kezdett a radarernyőn, egyik oldala lassan összezsugorodott, szélei mindjobban összehúzódtak, s végül egy hosszúkás, talpán álló kúphoz hasonló fényes alakzat maradt az ernyőn. Az előbbi, felülnézeti képhez viszonyítva azonban már nem volt elég éles, vibrált, remegett az ernyőn. A hadnagy innen is felvételeket készített, majd tovább lebegett a géppel néhány métert, és ismételni akart a radarszkóppal. Ekkor azonban olyan lökést kapott a gép alulról, hogy felpördült vagy harminc méterrel, és a szó szoros értelmében fejre állt.
A bennülők nem estek ugyan egymásra, valamennyiük biztonsági öve be volt kapcsolva, de műszereik szanaszét repültek.
– El innen! Emelkedjen fel! – kiáltotta a professzor.
A hadnagy lassan helyreállította a gép egyensúlyát, majd gyors, merőleges emelkedésbe vitte a helikoptert a ködtengerben.
– Mi lehetett ez? Légörvény? – kérdezte Radzs a professzortól.
– Olyasféle – krákogott az öregúr, miközben a szétszóródott műszerdobozokat szedte össze. – Vagy valami más. A pók megunta a háborgatást, és ránk fújt! Ki tudja?
A magasságmérő 7100 méteren állt, amikor a helikopter fülkéjét hirtelen vakító fényesség öntötte el. Szikrázó napsütésben fürödtek mindannyian, a Jég-tó alattomos, szürke ködtengere alattuk kavargott.
A professzor hátrafordult:
– Pierre, hány óra van? Az enyém megállt.
– Még csak 9 óra 47 perc.
– Mindegy, azt hiszem, mára ennyi is elég volt. Hadnagy úr, irány a tábor!
Csakhamar hátuk mögött maradt a Kandzsuf magányos sziklaorrának a hegye, majd simán lejjebb ereszkedtek a gleccserkapunál. Amikor baloldalt ismét felbukkant a Ho Blak oldalvölgye, Radzs megérintette a gondolataiba mélyedt professzor vállát. Az oxigénmaszkot még a gleccserkapunál levették, úgyhogy most már zavartalanul beszélgethettek.
– Professzor úr, szeretném, ha hazafelé menet egy kis kitérővel repülnénk. Megígérte, hogy engedélyezi „egyéni kutatásaimat.”
– Tessék? Ja úgy, igen! Hogyne, rendben van! Merre akar kutatni?
– A Biafo harmadik oldalvölgyét szeretném átvizsgálni. Jelentéseink szerint ott valószínűleg érc van.
A doktor felfigyelt Radzs szavaira, és halkan megkérdezte:
– Milyen ércet keres, Radzs?
– Uránt...
– Hm... Hivatalosan?
– Igen – mosolyodott el Radzs. – Ipar- és Energiaügyi Minisztériumunk nagyon érdeklődik iránta.
– Nos, akkor azt tanácsolom – halkította le hangját még jobban Pierre doktor –, ezt ne említse Thomas Karvon előtt.
– Miért?
– Hallgasson előtte, mint a sír. Majd egyszer részletesen elmondom az okaimat.
– Értem – nyugodott bele Radzs. – És... köszönöm!
Radzs térképvázlata tanulmányozásába mélyedt, és amint a Biafo keresett oldalvölgyéhez értek, szólt a professzornak. Az rögtön lebegésre állíttatta a pilótával a gépet.
– Nos, mivel kutassunk? – kérdezte. – A szcintillométerrel és a magnetométerrel? És azt is remélem – tette hozzá nevetve –, hogy itt már találunk egy kis „valódi” elsődleges sugárzást is.
A harántvölgy bejárata négyszáz méter széles lehetett, alját fűzfabokrokkal tarkított ritkás bozót borította. Az alacsonyan szálló helikopter egész vadkecskenyájat riasztott fel, a zömök, hosszú szőrű állatok zerge módra szökelltek szikláról sziklára.
– Na, ide jöhet majd Thomas bakot lőni! – ujjongott a professzor.
Néhány perces repülés után minden eredmény nélkül értek a völgy túlsó végére, a műszerek hallgattak. Radzs azonban megjegyezte, hogy a völgy közepe táján mintha apró villanást látott volna a szcintillométeren, ezért kérte a pilótát, hogy visszafelé, ha lehet, kissé magasabban, ne közvetlenül a völgyfenék fölött repüljön...
A hadnagy siklásra kapcsolt a géppel, amikor rádiója hívást jelzett. Felvette a fejhallgatót, majd fél kézzel ismét levette, és a professzornak nyújtotta.
– Anna kisasszony keresi a professzor urat.
– Halló! Igen, én vagyok. Mindnyájan jól vagyunk, már megyünk is hazafelé. Tessék? Hogy mit találtunk? Nevetni fogsz, kislányom, egy pókot! Micsoda? Igen, pókot – méghozzá hatalmasat! Ott ül a Jég-tó fenekén a nyolc lábán, csak a feje látszik ki a vízből! Jó, jó, majd megmagyarázom! Ne nyugtalankodj, nem hibbantam meg! Szervusz...
Dühösen adta vissza a fejhallgatót a hadnagynak. Radzs felkiáltott:
– Állj! Itt van valami.
– A műszerek sugárzást jeleztek a hegyoldal felől.
A hadnagy most már – tapasztalt kutató pilóta módjára – magától kezdte pásztázni a völgyet, és néhány perc múlva kilebegtette a gépet egy kisebb haránthasadék felett.
Radzs szorgalmasan jegyzett, pontokat, vonalkákat rajzolt térképébe, közben sűrűn pillantott a műszerekre.
– Köszönöm, professzor úr! Ennyi elég lesz most, a többit majd elvégzem alkalomadtán magam is.
A helikopter felszökkent az oldalvölgyből, és nagy ívben átszállt a Biafo felett. Most már nem kellett a Braldo folyását követnie, egyenes irányban repült hazafelé, és pontosan 11 óra 27 perckor le is ereszkedett a kis fennsíkra, a tábor sátrai mellé.
A nap már lebukott a Csogo-Lungma tömbje mögött, utolsó sugarai szivárványszínű glóriával vonták be az északnyugati látóhatárt. A táboron fagyos keleti szél söpört végig, s a helikopter körül szorgoskodó Bayal hadnagy fel is hajtotta a bőrkabátja gallérját. A hadnagy átaludta a délutánt. Most gondosan kipányvázta a gépet. Az erős szél ellen drótkötél-hurkokkal rögzítette le a futóművet és a farokrészt. Kiáltás riasztotta fel munkájából:
– Halló, hadnagy úr! Már hazajöttek?
Libasorban vonuló emberei élén Karvon érkezett vissza a gleccserről. Az emberek rögtön szétszéledtek a táborban; ketten hevenyészett hordágyon Pierre doktor sátrához cipelték egyik társukat, aki kificamította a bokáját. Karvon megállt pár pillanatra a hadnagy mellett, cigarettával kínálta.
– Milyen útjuk volt? Nem volt semmi baj? – érdeklődött Karvon.
– Elég jó időnk volt, csak a Jég-tó fölött kapott el bennünket egy légörvény, kis híján felfordultunk.
– Mit találtak a Jég-tónál?
– Kérdezze csak meg a professzor úrtól. Engem biztosan kinevet, ha megmondom!
– Dehogy nevetem ki, mondja már!
– Hát... állítólag egy óriási „pók” ül a Jég-tó fenekén, lehet vagy harmincméteres. Tisztán láttuk a radarral. És ez a pók az oka mindennek.
Karvon kimeresztette a szemét, azután nagyot nevetett.
– Nahát! Rég hallottam ilyen jó viccet! Maga nagyon szellemes, hadnagy úr! De mondja csak: a műszerek végig jelezték a radioaktivitást? Végig, az egész gleccser mentén? És a Jég-tónál is?
– Igen, a Jég-tónál is, és azután visszafelé az oldalvölgyben is. Bár ott nem folyamatosan, csak egy helyen...
Karvon szeme felcsillant.
– Melyik oldalvölgy volt ez? Jobbról vagy balról fekszik ez a völgy? És mit láttak benne? Medvét? Vadkecskéket?
– Medvét nem láttunk sehol. Vadkecskéből viszont egész nyájra valót. De, hogy melyik oldalvölgy volt az, én bizony nem is tudom, annyira egyformák... Kérdezze meg talán Csandra-Szing professzortól, ő bejegyezte a térképébe.
Karvon eldobta cigarettáját és elment. A hadnagy is rövidesen végzett a gép körül, és elindult vacsorázni. Útközben Pierre doktor csatlakozott hozzá.
Amikor beléptek az étkezősátorba, a professzor és Karvon éppen vitatkozott. A professzor előtt az asztal grafikonokkal, filmekkel volt borítva, még a sótartóhoz is egy radarszkóp-felvételt támasztottak. Ezt a filmet kapta most fel a professzor, és dugta Karvon orra alá:
– Tessék, nézze meg jól! A radar nem téved!
Amaz perceken át vizsgálgatta a Jég-tó fenekén kuporgó „óriáspók” felülnézeti felvételét, majd csendesen visszaadta.
– Megértem, hogy hitetlenkedik – hevetett a professzor –, de remélem, nem igazi pókra gondolt... Ez az elnevezés csak hasonlat, megjegyzem, kitűnő hasonlat. Mert végeredményben miről is van szó? A Jég-tó fenekén egy olyan huszonnégy-huszonöt méter átmérőjű fémszerkezet lapul, amely felülnézetben óriási pókhoz hasonlít. Középső – a felvételen fényesebb – része kiáll a vízből. Az egész szerkezet magasságát a vízmélység alapján legalább harminc méterre becsülöm. A póklábak végein levő fényesebb pontok látszólag mozgásban voltak, vibráltak a képernyőn. Az egész szerkezet oldalnézetből nagyjából kúp alakú. Ezek a felvételek, sajnos, elég gyengén sikerültek, de nem csoda, közben felborultunk. Tehát adva van a feladvány, az okozat „oka”: mi ez? Mielőtt találgatásokba bocsátkoznánk, nézzük meg, mit állapítottak meg a műszereink. Két meglepő dolgot. Először: a magnetométer sokkal nagyobb mágneses erőteret jelzett, mint amekkora változást egy ekkora méretű fémszerkezet okozhat a földmágnességben!
Mire következtethetünk ebből?
Pierre doktor rögtön közbevágott:
– Arra, hogy a szerkezet maga is mágneses erőteret gerjeszt.
– Pontosan! Pierre, úgy látom, te fizikusnak is beválsz!
A szerkezetben olyan elektromos folyamat is végbemehet, amely mágneses erőteret gerjeszt. Állandó, folyamatos elektromágneses erőteret! De vajon milyen célból teszi? Belső energiaszigetelés céljából? Vagy valamilyen más célból? Ezt így kívülről megállapítani egyelőre nem lehet. No és a másik meglepő észlelet... Amikor elindultunk, a gravimétert regisztrálásra kapcsoltam. Tessék, nézzék meg a grafikontekercset: 9 óra 05 perctől a graviméter felmondta a szolgálatot!
Periodikusan ugráló görbék az átlagponttól le a negatív tetőpontig! Ingadozások a normális és a mérhető legkisebb földi nehézségi erő között. Mit jelenthetnek ezek a görbék? Szerintem azt, hogy 9 óra 05 perctől kezdve harminchét percen át olyan térben tartózkodtunk, ahol vagy a műszer bolondult meg, vagy Földünk gravitációja változott periodikusan...
Hol normális volt, hol lecsökkent, nem is tudom, mennyire, mert a görbe minden impulzusnál a grafikon legaljáig szaladt. És hol tartózkodtunk ebben az időben? Pontosan a pók fölött!
Radzs szólt hozzá elsőnek a professzor megállapításaihoz.
– Mindezekre a mágneses és gravitációs rendellenességekre egyelőre nem tudunk magyarázatot találni. Nézzük talán a radioaktivitást. Bebizonyosodott, hogy a hőenergiához hasonlóan – amely a Jég-tó jegét felolvasztotta, és vizét a centrumban 27,4 C°-ra melegítette fel – a radioaktivitás is a póknak elnevezett szerkezetből indul ki. A további közvetlen kutatásainkat a radioaktivitás rendkívül megnehezíti, de szerintem mégsem teszi lehetetlenné. Úgy emlékszem, a szkardui főtáborban hagytunk két űrhajózási célokra készült védőruhát, ezeket búvárruhaként kitűnően felhasználhatnánk, mert tökéletes védelmet nyújtanak a radioaktivitás ellen. Hozzuk el a két szkafandert, s bennük közvetlen kutatást végezhetünk magán a szerkezeten vagy a Jég-tó fenekén is. És ha már a pók minden funkciójával tisztában leszünk, esetleg behatolhatunk a belsejébe, gondolkozhatunk a kiemelésén.
– Kitűnő ötlet, Radzs! – csillant fel a professzor szeme. – Holnap a hadnagy úrral el is repülünk értük. Különben is van egyéb elintéznivalóm Szkarduban. Felhívom a maga főnökét is, Radzs. Megtárgyalom vele a pók kiemeléséhez szükséges műszaki segítség problémáját. Nem üzen neki valamit?
Radzs széttárta a karját:
– Köszönöm, semmi különöset.
A professzor bólintott.
– Nem használja ki a holnapi szabadnapot egy kis geológiai kirándulásra? A Biafo lenti oldalvölgyeit gyalog is meg lehet közelíteni. A teherhordók rendelkezésre állnak! Apropó, Thomas! Magának is megígértem egy „vadásznapot”, igaz? Holnap elmehet vadászni! De azt kikötöm, hogy ne vadkecskét lőjön, utálom a kecskehúst. Inkább egy jó kövér havasi őzbakot. Holnap este őzgerincet szeretnék vacsorázni „á la Biafo”. Mi van még megbeszélnivaló? A teherhordók... Mit csináljunk velük? A pók kiemelését csak az ő közreműködésükkel úgysem tudjuk végrehajtani, ez egészen speciális műszaki feladatnak ígérkezik! Tehát csak annyit tartunk itt belőlük, amennyi a kutatómunkához feltétlenül szükséges. Ötven ember bőségesen elég lesz. Thomas, intézkedjen tehát ilyen értelemben!
– Igen, professzor úr.
– Na és, mi újság a gleccseren? Felállította a mérőállomást?
– Igen. Egy embert otthagytam a műszerek mellett, majd felváltatom. Reggelenként magam fogom az adatokat összegezni és értékelni. Annyit már most mondhatok meteorológiai szempontból, hogy a következő napokban tiszta, ködmentes idő várható. És meleg! Úgy érzem, nem kell annyira félnünk a gleccser és Aszkole miatt. Mire elcsúszna odáig, elolvad. Hiszen nyár van idefent is.
– Ez mind valóban megnyugtató – helyeselt a professzor.
– De gondoljon arra, hogy két hónap múlva – vagy még hamarább – a nyár elmúlik! És akkor aztán a Biafo nem olvadni fog, hanem – vastagodni. És akkor úgy eltemeti majd Aszkolét, hogy a nyárfák hegye sem fog kilátszani a jégből! Ha a nyár végéig nem távolítjuk el a pókot a Jég-tóból, baj lesz!
Karvon nem hagyta magát.
– Tegnapi első méréseim szerint a gleccser elképesztően gyorsan halad: óránként kilenc-tíz métert. Aszkole a gleccser orrától most mintegy negyedfél kilométerre lehet. Ezt a távolságot tehát mintegy két hét alatt fogja a Biafo „lefutni”, mondjuk tizenhat-tizenhét nap alatt. Viszont a vége annyira olvad, hogy az olvadás óránként csaknem az előrehaladás fele távolságával – négy-öt méterrel – fogyasztja. Ez a tényező tehát ellenkező irányban hat, és gyakorlatilag megkettőzi az előbb megadott határidőt.
– Hát igen. A nyár végéig a Biafo csak megközelíti Aszkolét. Ősszel viszont „rákapcsol” és elsöpri – jegyezte meg csendesen Pierre doktor.
Karvon vállat vont, aztán elköszönt és kiment. A többiek is szétszéledtek, a professzor a sátrába vonult, Pierre doktor, Anna és Radzs a laboratóriumba ment.
Radzs íróasztalára könyökölve még sokáig gubbasztott térképvázlata felett. Azon gondolkodott, hogyan lehet majd megoldani a megtalált uránmező kiaknázását. Hirtelen arra figyelt fel, hogy egy fehér köpenyes, karcsú alak áll az asztala előtt.
– Nagyon elmerült a munkában. Nem segíthetnék valamiben? Nem tudok aludni...
A meglepett Radzs hellyel kínálta Annát, de a lány nem ült le, állva maradt az íróasztal túlsó oldalán. Radzs mintha zavarban lett volna.
– Köszönöm a kedvességét... De tulajdonképpen nem is dolgozom, csak töprengek.
– Valami érdekeset talált ma délelőtt?
– Igen. Találtam egy... ércmezőt, de sajnos, olyan hozzáférhetetlen helyen, hogy talán lehetetlen lesz kiaknázni.
– A tudomány és a technika ma már nem ismer akadályokat. Theo bácsi valami oldalvölgyet emlegetett. Ott találta?
– Igen. A gleccser miatt nem lehet hozzáférni. És ráadásul a völgy túlsó végén is gleccser van...
Anna Radzs vázlata fölé hajolt, és nézegetni kezdte. Radzs gyorsan megfordította a térképvázlatot, és magyarázatot fűzött hozzá. Még javában beszélt, amikor Anna hirtelen felnézett rá.
– Mondja csak, Radzs... Ugye nem haragszik, ha így szólítom? Úgy érzem, kissé igazságtalan voltam magához. Tudja, ott a repülőtéren! Ne haragudjon. Ideges és izgatott voltam.
Radzs elmosolyodott.
– Egy pillanatig sem haragudtam magára, Anna. Hiszen inkább én voltam tolakodó a kérdezősködésemmel.
Elnevették magukat, szívből, felszabadultan.
– Most pedig hallgassa meg az én „vallomásomat” is, és bocsássa meg a bűnömet – mondta váratlanul Radzs.
Anna meghökkent.
– Miféle bűnét?
– Nem is tudom, hogy kezdjek hozzá... Amikor átjöttünk Aszkolén, éppen vásár volt. Emlékszik? Nos, ott az egyik kereskedőnél megláttam egy gyönyörű – tigrisbőrt. Megtetszett, meg is vettem. És ez „igazi tigris” volt... – fejezte be a vallomást, és olyan bűnbánó arcot vágott, hogy a lány, aki a „tigrisbőr” említésekor még riadtan nézett rá, a végén már nem tudott komolyan neheztelni a „tigrisbőrös lovagra”.
– Hát maga volt az? Azt hittem, Tom. Biztosra vettem, hogy ő akar kiengesztelni vele a... medvebőrért. Igazán kedves magától, de – zavarba is hoz vele. Nem tudom, egyáltalán elfogadhatom-e.
– Tudja mit? – ajánlotta gyorsan Radzs. – Fogadja el úgy, mint a „tudományos megbízott” részére végzett munka tiszteletdíját. Jó? Holnap én is „vadászni” megyek, de geológuskalapáccsal. És szeretném megkérni magát a zsákmány „megnyúzására”... izé... feldolgozására. Fogadja el így, nagyon kérem! Ugye, elfogadja?
De Anna arcán most őszinte ijedtség villant át:
– De mi lesz, ha Thomas meglátja a tigrisbőrt – nálam? Félreérti, és... Úgyis olyan furcsán viselkedik magával... Nem baj! Azt mondom neki, hogy Aszkoléban vettem, a medvebőr helyett. Reggel úgyis bemegyek a faluba friss élelemért és más egyébért, meglesz az alibi.
Olyan cinkosan kacsintott Radzsra, hogy a férfinak melege lett.
– Mondjon valamit magáról, Radzs! Olyan fiatalnak látszik. De ezek a mély vonások...
– Nem vagyok már olyan fiatal – mosolygott kesernyésen a férfi –, harmincnégy éves múltam. Mit mondjak magamról? Apám tanító egy kis faluban, a Dekkánban. Nyolcan voltunk testvérek, hárman nőttünk fel... A többit kiskorában elvitte a nyomor...
Később Anna is mesélt magáról, egyetemi éveiről, Theo bácsiról. Éjfélig beszélgettek, és utána Anna már egészen más érzésekkel simogatta meg lefekvés előtt sátrában a csíkos tigrisprémet.
Július 7.
A vadászdíszbe öltözött Karvon mellett Radzs bizony elég szürkén festett. Kötélcsomó a vállán, a nélkülözhetetlen jégcsákány és a könnyű geológuskalapács a kezében: ennyiből állt az egész fegyverzete. Csak Karvon erőteljes unszolására tett revolvert is az oldaltáskájába. A két vadászt tizenkét ember kísérte el, akik a hajtok, illetve a zsákmány-elszállítók szerepét voltak hivatva betölteni.
Reggel hat órakor indultak el, és egyszeri pihenő után fél kilencre értek a Biafonak ahhoz a pontjához, ihol legutóbb Karvon a méréseket végezte. Felkapaszkodtak a Biafo völgyének oldalába, és felfelé haladtak a gleccser mellett. Egy helyen a völgy hirtelen elmélyült, úgyhogy a gleccser jege itt – még normális állapotban is – kisebb-nagyobb tuskókra töredezett, jégesést – úgynevezett kaszkádot – képezett. Ezen a kaszkádon kapaszkodtak fel a Biafo hátára, mert itt könnyebb volt, mint lentebb, ahol kerülgetni kellett volna a kiszélesedő gleccser hosszanti repedéseit.
A kaszkád tetején Karvon körülpillantott.
– Merre menjünk, kolléga úr? – kérdezte. – Melyik völgyben látták az őzeket és a muflonokat?
– Az őzeket arra feljebb láttuk. Hogy melyik oldalvölgyben? Nem is tudom, felülről majd minden hasadék egyformának látszott. Nekem különben mindegy, merre indulunk, én azt hiszem, csak zavarnám a vadászatát a kopácsolásommal.
Azt ajánlom tehát, váljunk el, de beszéljük meg, hol találkozunk. Mondjuk itt, ezen a helyen...
– Rendben van – egyezett bele Karvon. – Tehát itt találkozunk. Hány órakor?
– Mondjuk – délután ötkor. És ha valami baj történne közben, vagy egyikünk nem lenne itt öt órára, három gyors lövéssel adunk jelt egymásnak. Megjegyzem, hozhattuk volna a rádiókat...
– Rádió nélkül jobban lehet vadászni – legyintett Karvon.
– Hány embert akar magával vinni?
– Egyet sem. Nincs szükségem kíséretre, csak zavarnának. Hanem tudja mit, kolléga úr? Hagyjon itt a találkozóhelyen két embert. Ha szükségem lenne rájuk, vagy visszajövök ide értük, vagy jelt adok nekik.
Karvon négy embert jelölt ki, akik tábort ütöttek a gleccser tövében, egy havasi gyopárral szegélyezett kis pázsitdarabon.
A többiek mindjárt útnak is indultak.
Radzs rézsút vágott át a gleccseren, egyenesen egy toronyszerűén magasodó jégképződmény, úgynevezett „jégtű” irányában, Karvon pedig nyolc emberével egy nyugatra nyíló oldalvölgy bejárata felé tartott.
Mi is tulajdonképpen a „jégtű”?
A geológia meghatározása szerint olyan toronyszerű jégképződmény, amely rendszerint a gleccsereken végighúzódó hosszanti és harántrepedések kereszteződéseinél torlódik fel. Felcsúcsosodott jégszirt, amely aztán egy váratlan pillanatban mennydörgésszerű robajjal omolhat össze.
Amint Radzs alakja eltűnt a Biafo jégbuckái mögött, Karvon hirtelen hátraarcot csinált, és nyolc emberével együtt visszament az otthagyott négy emberhez. Itt pihenőt rendelt el embereinek, és kijelentette, hogy elmegy felderíteni a vadkecskéket. Rézsút felkapaszkodott a Biafóra, azon pedig egy hatalmas morénagörgetegre, ahonnan jó kilátás nyílt köröskörül. Távcsővel pásztázta végig a hegyoldalakat és az oldalvölgyek bejáratait. Néhány percnyi vizsgálódás után visszament az embereiért. Most azonban nem a nyugati oldalvölgy felé indult, hanem a Biafon át rézsút a jégtű felé.
Radzs már messziről érdeklődéssel szemlélte a körülbelül harmincméteres jégobeliszket, amely csodával határos módon tartotta magát az óránként tízméteres sebességgel „vágtató” gleccser tetején. Kedve lett volna tisztes távolból órákon át figyelni az útját, amely bármelyik pillanatban összeomlással végződhetik. Elég egy erős szélroham, egy rászálló súlyosabb madár is ahhoz, hogy építőköveire hulljon szét ez a gyönyörű természeti képződmény.
Elővette vázlatkönyvét: igen, a jégtű mögött négy-ötszáz méternyire következett a keresett oldalvölgy, a harmadik. Tegnap a helikopterről nem figyelt fel a jégtűre. Azóta képződött volna?
Óvatosan megkerülte a jégtornyot egy haránthasadék mentén. Az éjjel gyenge havazás volt erre, nyomai még meglátszottak a gleccser hátán.
Meredek oldal-morénasáncon kellett felkapaszkodnia, hogy elérje az oldalvölgy bejáratát. Közben meg-megkopogtatta a hordaléksziklákat, amelyeket a gleccser háta ki tudja, milyen távolságból hozott idáig. Itt-ott mintát is vett belőlük. Amint a völgy felőli oldalon lefelé ereszkedett, véletlenül megrúgott néhány kisebb kődarabot, amelyek most egész kőlavinát indítottak meg. A dübörgésre néhány vöröses szőrű állat ugrott meg. Elálló, hosszú fülük, ordításuk szamárra emlékeztetett. – Mik lehetnek ezek? – tűnődött magában Radzs. – Vadszamarak? Ilyen magasan? Persze, kiangok, havasi vadszamarak!
A völgyben több ilyen kitaposott ösvényt talált. Olyan keményre kitaposott ösvényeket, hogy az első pillanatban arra gondolt, talán nem is lakatlan ez a völgy, hanem valamelyik hegyi törzs lakóhelye. De aztán rájött, hogy az ösvények legtöbbje a völgy fenekén kanyargó keskeny vízérhez, az állatok ivóhelyéhez vezet. Nem tért rá ezekre a völgy közepe felé tartó ösvényekre, hanem a nagyobb bozótokat kikerülgetve rézsút haladt a völgy oldalán befelé. Vázlata szerint az ércet rejtő hasadék mintegy öt kilométernyire lehetett a völgy bejáratától. Szemben vele egy jellegzetes, kutyafejhez hasonló szikla^ alakzatot figyelt meg a helikopterből.
Amint egyre feljebb haladt a völgy oldalában, a növényzet is mind gyérebbé vált. Egy enyhe hajlatban, amelyet sásszerű fűbozót borított, gőzölgő víztócsát talált. Megízlelte a vizet: langyos volt és enyhén édeskés, timsó ízű. Néhány ismeretlen, hosszú csőrű, fekete-fehér madarat riasztott fel a tócsa széléről. Megtalálta a forrást is: ökölnyi sziklalyukból bugyogott ki a meleg víz. Nem hozott sem hőmérőt, sem mintaedényt magával, így a táskájában levő mentőcsomagból kiürített egy kis gyógyszeres dobozt, és azt töltötte meg a vízzel. A hajlat utáni gerincen egy hatalmas szarvú vadkecske fogadta. Az állat mereven állt és figyelt. Radzs rögtön Karvonra gondolt. Feltűnt neki az állat nagysága, és csakhamar rájött, hogy ez nem közönséges muflonkos lehet, hanem annak egy elég ritka fajtája, az argali. Az állat most megmozdult. Két hatalmas, spirális ívű tülökkel ékesített fejét Radzs felé fordította, majd a pillanat töredéke alatt eltűnt a gerincről.
Radzs végre megpillantotta átellenben a kutyafejű sziklát.
Olyan magasságban lehetett most a hegyoldalban, mint tegnap a helikopterben, így rögtön ráismert a sziklaalakzatra.
Előszedte táskájából a Geiger-Müller-számlálót, s iránytűként a kezében tartva haladt tovább. Pár perc múlva, egy szikladarabokkal tarkított lejtő felső végén, ott tátongott előtte a hasadék. A sugárzásmérő műszer megszólalt, s egyre erősbödő kattogással jelezte a sziklák között rejtőző radioaktív ércet. Radzs a hasadék szájához ért. A sugárzás nem volt annyira erős, hogy veszélyesnek tartotta volna a behatolást. A hasadék gránitsziklái nem sokban különböztek a völgy többi sziklájától, talán csak annyiban, hogy néhol sötét erezetű csíkok és foltok vonultak végig rajtuk. Kalapácsával innen is, onnan is letört egy-egy darabkát, s csak akkor hagyta abba, amikor, mintegy feleletül az egyik kalapácsütésre, kettős visszhang csattant fel a háta mögül, a völgyből.
– Ezek lövések voltak? Máris a nyomomban van? – villant át rajta a felismerés. – Mégis igaza lenne a doktornak?
Tovább folytatta a hasadék vizsgálatát, de most már úgy, hogy a bejárat felől takarva legyen. A hasadék befelé erősen szűkült, majd hirtelen egy meredek gránitfalban ért véget. Mintha vésővel hasították volna ki a hasadékot lezáró gránitfalat. Innen is mintát vett, majd amikor a fal felső részét kezdte szemügyre venni, meglepetten kiáltott fel.
– Ej ha! Úgy látszik, megelőztek!
Feje fölött a falban elmosódott vésetet pillantott meg, egy igen különös rajzú vésetet. Kör alakú jel volt, hatvan-hetven centiméter átmérőjű. A körben pedig két egymásba fonódó s a kör közepén újabb kis kört alkotó spirálszerű vonal.
A közelben heverő kövekből néhányat a sziklarajz alá görgetett, és közelről, nagyítólencsével vette szemügyre. A völgyből most újabb lövés hallatszott, aztán még egy, már jóval közelebbről.
A gránit színéből arra következtetett, hogy a vesét elég régi lehet, legalább húszéves. Vázlatkönyvébe pontosan lemásolta, majd kalapácsával néhány szilánkot magából a jelből is leválasztott. Utána gondosan szétdobálta a kőrakást, leült a sziklafal tövébe, és sokáig dolgozott vázlatkönyvében. Külön térképvázlatot készített magáról a hasadékról is.
Amikor végzett, kifelé indult a hasadékból. Most más utat választott, egyenesen a völgyfenéknek tartott, ott pedig a kanyargó vízerecske mentén keresett ösvényt. A szurdok alja teljesen kihalt volt, a lövések elriaszthatták az állatokat. Egy szélvédett kis tisztáson letelepedett, megebédelt, azután gondolataiba merülve elnyújtózott a dús füvön. Erősen foglalkoztatta képzeletét a különös sziklarajz.
Három óra körül feltápászkodott és elindult a völgy kijáratát elzáró morénasánc felé. Amint felmászott a tetejére, rögtön a jégtűt kereste: ott volt!
– Hihetetlen! Biztosra vettem, hogy összeomlik a lövésektől – dörmögte magában, aztán a jégtű felé indult.
A serpák kedélyesen diskuráltak, énekelgettek táborhelyükön. Mellettük a fűben három elejtett vad hevert: egy hosszúszőrű, hatalmas szarvú baral-kos (vadjuh-fajta) és két vöröses szőrű, fehér foltos, kövér havasi őzbak. Jó vadászat volt, örült is a tizenkét hajtó a zsákmánynak – de maga a „vadász” nem volt sehol.
Hirtelen mennydörgésszerű robaj ugrasztotta talpra az embereket. A hang a gleccser felől jött, körülszáguldotta a hegyoldalakat, majd recsegő visszhanggal keveredve zengett még sokáig.
– Összeomlott a jégszikla! – mutogattak a serpák a Biafo felé, ahol fehér felhő szállt fel, az összeomlott jégtű apró kristályainak milliárdjai röppentek a magasba. Egyébként a serpákat nem nagyon izgatta a dolog, hamar napirendre is tértek fölötte. Hegylakók voltak valamennyien, akik számára az ilyesmi nem rendkívüli esemény.
Az egyik serpa – Burdi, Karvon legénye – elővette féltenyérnyi zsebóráját, majd kijelentette:
– Mindjárt öt óra. Jó soká jönnek a szahibok...
Alig mondta ki, máris emberalak bukkant fel a kaszkád tetején.
– Megjött Karvon szahib – jegyezte meg valamelyik.
Karvon lihegve, kimelegedve toppant emberei közé:
– Csandra-Szing szahib még nem jött meg? – kérdezte rögtön. – Lövéseket sem hallottatok?
– Nem hallottunk, szahib. Csak a te lövéseidet. Aztán meg a Biafo is lőtt...
– Csakugyan, mi volt az a nagy dörgés? Persze – fordult meg –, a jégtű! Nincs már ott a jégtű! Az omlott össze?
– Az... az... – bólogattak az emberek.
Karvon megnézte az óráját: öt óra múlt néhány perccel. Aztán gondolt egyet: levette válláról a vadászfegyvert, és háromszor a levegőbe lőtt. A lövések utáni süket csöndben mindannyian feszülten figyeltek. Válasz azonban nem jött.
Karvon ajkát harapdálva, idegesen kezdett fel-alá sétálni:
– Vajon mi történhetett vele? Baleset érte? Vagy medvével találkozott? Persze, mindenáron egyedül akart menni, most aztán...
Néhány pillanatnyi töprengés után határozott.
– Ide figyeljetek, Csandra-Szing szahibot valami baj érhette... Burdi! Pandar-Szing! Azonnal indultok a táborba és jelentitek a doktor szahibnak, hogy Csandra-Szing szahib nem jött vissza a megbeszélt időre! Siessetek, hagyjatok itt minden csomagot! Mirza! Bender-Szing! Ti itt maradtok, s ha közben netán mégis megjönne Csandra-Szing szahib, három lövéssel jelzitek. Megértették? Mi pedig – fordult a többiekhez – menjünk! Csak kötelet és csákányt hozzatok!
Pierre doktor éppen élettani megfigyeléseit dolgozta fel, amikor arra lett figyelmes, hogy valami nehéz test zuhan a laboratórium-sátor ajtajához.
Rosszat sejtve lépett ki: az ajtóban egy lihegő ember hevert... Burdi!
– Mi történt veled? A Biafóról jössz? Valami baj történt?
– Karvon szahib üzeni, hogy Csandra-Szing szahib eltűnt! Nem jött vissza a táborhelyre a megbeszélt időben, öt órakor. A lövésekre sem válaszolt. És egy jégtorony is leomlott. Lehet, hogy alatta van Csandra-Szing szahib. Karvon szahib már elment keresni őt az emberekkel...
A doktor gyorsan megitatott Burdival egy pohár vörös bort, azután rögtön leült a laboratórium egyik sarkában felállított rádióállomáshoz. Néhány perc múlva sikerült összeköttetésbe kerülnie Szkarduval.
– Halló, Toni?... Itt Dumas doktor! Ott van a professzor úr? Tessék? Már eljöttek? A Szkoroh-hágó fölött jönnek?... Semmi különös, csak érdeklődtem felőlük. Viszonthallásra!
Pierre doktor néhány pillanatig gondolkozott a rádió mellett, aztán kiment a laboratóriumból, és hívta Shalit.
– Shali fiam! Készüljön fel mindenki, azonnal indulunk a gleccserre! Illetve, várj csak. Én megvárom a professzor urat.
Ti induljatok azonnal, vigyetek a raktárból kötelet, ásókat, csákányokat, lámpákat. A telepes fényszórókat is vigyétek!
Majd Burdi elvezet benneteket a gleccserhez! Gyorsan, minden perc drága! Mi a professzor úrral a repülőgépen megyünk majd utánatok. Várj csak. Öt embert hagyj itthon, a többiek mind menjenek!
– Megértettem, doktor szahib! De mi történt? – nyugtalankodott Shali.
– Csandra-Szing szahib eltűnt! Lehet, hogy baleset érte, meg kell találnunk!
Az északnyugati hegyek fölött lebukó nap utolsó sugarai megcsillantak a Hügler-táborból kelet felé kivonuló karaván felszerelési tárgyain. A karaván élén Burdi haladt. A rövid pihenés annyira felfrissítette, hogy olyan erős iramot diktált az élen, mintha nem is lett volna tizenkét kilométernyi megerőltető futás a lábában. Társa, Pandar-Szing is ott menetelt a sorban.
Pierre doktor és a délutáni pihenéséből felriasztott Anna idegesen, türelmetlenül járkált fel-alá a tábor szélén. Negyed óra telt el azóta, hogy az utolsó ember is eltűnt a Braldo-part dűnéi mögött, amikor végre délkelet felől halk zümmögést hallottak. Kisvártatva felvillant egy kis fénylő pont a magasban: megérkezett a helikopter.
A gépből kiszálló professzort Anna és Pierre doktor együttes szóáradata fogadta, amelyből a motorzajban alig értett valamit.
– Állítsa már le azt az átkozott motort! – integetett ingerülten a hadnagynak.
A beállt csendben aztán mindent megértett.
– Helyesen intézkedtél, Pierre... Megyünk mi is. Halló, hadnagy úr! Tovább kell mennünk! Csandra-Szing professzor eltűnt, fel kell kutatnunk! A Biafóhoz repüljön, annak az oldalvölgynek a bejáratához, ahol tegnap kutattunk, emlékszik?
A gleccseren majd meglátja az embereket, remélem, még sötétedés előtt odaérünk.
Pierre doktor félrevonta a professzort, valamit súgott a fülébe.
Öreg barátja erre kis gondolkodás után Annához fordult.
– Anna, valószínűleg szükségünk lesz a két bernáthegyire!
Hozd el őket gyorsan! És Radzs sátrából hozz el valamilyen ruhadarabot... Siess!
A doktor alig várta, hogy Anna eltávozzon, rögtön elmondott a professzornak mindent, amit Radzs eltűnésével kapcsolatban Burdiból kiszedett. És még azonkívül is hozzátett egyet-mást, olyan feltevéseket, amelyeket Anna előtt nem akart – vagy nem mert – kimondani.
Anna nem váratott sokáig magára, a két boldogan ugrándozó kutyával szaladt vissza a helikopterhez, kezében Radzs sálját lobogtatva. Az imént, amikor az elárvult sátorba belépett, valami eddig ismeretlen érzés fogta el. A féltés, az aggódás egy olyan ember iránt, akit még alig ismert meg, de talán kedvesebb, drágább neki már, mint – a másik.
A helikopter közvetlen a forduló fölött repült rá a Biafóra, innen egyenest északra kanyarodott. Pár perces repülés után utasai apró, hadonászó alakokat pillantottak meg lenn, a jégmező hátán.
– Ott vannak Karvonék – mutatott le Pierre doktor. – Két embert hagyott a táborhelyen, a többivel Radzs keresésére indult. De úgy látom, már visszafelé jönnek. Hányan vannak? Kilencen. Tehát – nem találták meg.
Amint a gép leszállt, az elsőnek kiugró professzort szoros embergyűrű vette körül. Karvon fáradt, lemondó mozdulattal köszöntötte:
– Nem találjuk, professzor úr! Itt kell lennie valahol, a jégtű omlása alatt. Gundra-Lal, gyere csak ide! – szólt egyik emberéhez. – Ez az ember Baltisztán legjobb nyomkeresője – mutatott rá. A többi serpa bólogatott. – Gundra-Lal végigvezetett bennünket Csandra-Szing kolléga nyomain, ő reggel elhaladt a jégtű mellett, átmászott a morénasáncon, és rézsút haladt befelé a hegyoldalban. Egy kis hőforrás mellett időzhetett egy keveset – mintát is vett belőle egy gyógyszeres fiolában, két szem elhullajtott kinintablettát találtunk a nyomok mellett –, aztán tovább ment, majdnem a völgy túlsó végéig. Visszafelé más úton jött, végig a völgyi éneken; egy tisztáson megpihent, onnan a nyomok a morénasáncra, majd egyenesen a jégtűhöz, az omláshoz vezetnek...
– Gyerünk azonnal oda! – rendelkezett a professzor. – Minden emberünk útban van szerszámokkal, fényszórókkal. Ha ott van alatta, kiássuk, akár a tíz körmünkkel is!
Mindnyájan elindultak az omlás felé. A helikopter annak a néhány száz méteres, hasadék nélküli, sima jégtömbnek a közepe táján szállt le, amelynek felső, északi végén állt a jégtű. Talán annak is köszönhette hosszú ideig tartó fennmaradását az abnormális gyorsasággal haladó gleccseren, hogy ilyen nagy felületű, szilárd talapzaton nyugodott.
A törmelékkúphoz érve a professzor megszagoltatta Radzs sálját a két bernáthegyivel. A négylábú életmentők munkához láttak. Előbb csak körüljárták a torlaszt, majd minden zegét-zugát végigszimatolták. Cézár egyszerre csak eltűnt a túlsó oldal egyik hasadékában, kisvártatva pedig felharsant csaholása. Karvon két emberrel azonnal a kutya után kapaszkodott. Már sötétedett, köd is ereszkedett a gleccservölgyre, de a világos háttérben még elég jól ki lehetett venni a jégtörmelékben izgatottan nyüszítő, kaparó bernáthegyi körvonalait.
– Megtalálta! Mindenki jöjjön ide! – kiáltott Karvon. – Az emberek egymás után ugráltak le a hasadékba, amelyet úgy feltöltött a leomló jégtömeg, hogy majdnem színig telt.
Megkezdődött a kemény, izzasztó munka. Az emberek egyenként szedték ki a jég- és kőtörmelékeket, és kézről kézre adogatva rakták félre. Néró nem talált nyomot a másik oldalon, felhagyott a szaladgálással, és Cézár mellé furakodott ő is. A nyom a kutyák viselkedéséből ítélve biztosnak látszott.
Karvon a fáradtságtól már alig állt a lábán, mégis átvette a munka irányítását. Este kilenc órakor – amikor már zseblámpák fényénél dolgoztak – végre fénypontok tűntek fel a ködben, megérkezett az erősítés a táborból.
A friss erők megérkezésekor a professzor és társai kiálltak a sorból. Körüljárták a jégtű megmaradt talpát, de a puha törmelékhalmazban semmi olyan nyomra nem akadtak, amelyből a leomlás okára következtethettek volna. Pierre doktor azonban találhatott valamit, mert titokzatos képpel félrevonta a professzort.
– Theo, ne tarts holmi műkedvelő detektívnek, de – talán nem ártana néhány szót váltani azzal a vadásszal, aki végigment Radzs nyomain Karvonnal. Nem tartanád helyesnek? Nem bizalmatlanság Karvon iránt, de...
– Jó, nem bánom – felelte a professzor. – De feltűnés nélkül!
– Majd Shalival ide hívatom.
Néhány perc múlva Shali már jött is Gundra-Lallal, a nyomkeresővel.
A professzor és a doktor kezet nyújtott nekik.
– Kérdezni szeretnék valamit, Gundra-Lal – szólalt meg Pierre doktor. – Amikor Csandra-Szing szahib nyomán végigment a völgyön, talált-e más emberi nyomokat, amelyek az ő nyomait keresztezték?
– Igen, doktor szahib. Nem is egy helyen!
– Friss nyomok voltak?
– Igen! A mi délelőtti nyomaink voltak, amikor Karvon Szahibbal vadásztunk.
A doktor szeme felcsillant.
– Hát pontosan abban a völgyben vadásztatok?
– Igen, mi is abban a völgyben vadásztunk.
– A völgy melyik részén lőtte Karvon szahib az őzeket és azt a nagy szarvú kost?
– A közepe táján, szemben azzal a kis hasadékkal, ahová Csandra-Szing-szahib nyomai is bevezettek, s ahonnét már nem mentek a nyomok tovább, hanem levezettek a völgy fenekére, és visszafelé haladtak.
Pierre doktor fölvonta a bal szemöldökét, és jelentőségteljesen pillantott a professzorra.
– És más nyomok nem vezettek ahhoz a hasadékhoz? Csak Csandra-Szing szahib be- és kivezető nyomai?
– Volt ott még több nyom is – felelte megfontoltan a vezető. – Hasonlók voltak a szahib hegymászó bakancsának nyomaihoz, de annyira szét voltak taposva, hogy... Lehet, hogy ezek is az ő nyomai voltak. Kijöhetett a hasadékból többször is. Ezeket a nyomokat nem is néztük Karvon szahibbal. Amint megtaláltuk a kivezető nyomot, azon jöttünk kifelé a völgyből. Karvon szahib nagyon sietett.
– Bement Karvon szahib a hasadékba?
– Igen, mindnyájan bementünk, de ott semmi különöset sem találtunk.
– Úgy hallottam, fiam – szólalt meg most a professzor –, hogy Karvon szahib – amikor lelőtte a kost és a két őzbakot – magukat visszaküldte a táborhelyre a zsákmánnyal, és ő egyedül vadászott tovább, így volt?
– Igen – felelte Gundra-Lal. – Azt mondta Karvon szahib, hogy vigyük el a zsákmányt a táborhelyre, ő még végignézi a völgyet. A puskáját is odaadta Burdinak. Mi azután rúdra kötöztük a kost, és elvittük. Ekkor már csak négyen voltunk mellette, mert a másik négy embert már előbb visszaküldte a két őzbakkal. Amikor mi eljöttünk a kossal, Karvon szahib már azt a sziklát kopogtatta, amelyikről a kos leesett.
– Jól van, Gundra-Lal, köszönöm.
Együtt mentek vissza az omláshoz.
A fényszórók csak annyira tudták átvilágítani a sűrű ködöt, hogy néhány méternyire ki lehetett venni az emberalakokat. A mentési munka jól haladt, az emberek feje már nem látszott ki a hasadékból. A professzor előhívta Karvont és rá-parancsolt, hogy azonnal menjen Annához a helikopterbe, teázni és pihenni. Karvon kénytelen-kelletlen engedelmeskedett, és a professzor vette át munka irányítását.
Anna éppen egy kannába töltögette a teát – amit aztán Shali kivitt az embereknek –, amikor Karvon megérkezett. Shali elvonult a kannával. Anna Karvonnak és saját magának is töltött. A helikopter tágas utasfülkéje – amely tegnap még kutatólaboratórium volt – most kellemes illatot árasztott. Az elektromos főző, amelyet a gép akkumulátorai tápláltak, enyhén duruzsolva forralta a következő adag teát.
– Mit gondolsz, Tom, ott lesz alatta? – kérdezte csendesen a lány.
Karvon kiitta a forró italt, levette vastag vadászbekecsét, ledobta a padlóra, ő maga pedig elterült a fülke hátsó kettős ülésén.
– Nem tudom... de hol lehetne másutt? Engem is izgatott a jégtű szerkezeti felépítése, mégsem merészkedtem közel hozzá! Egy geológusnak illene tudni, hogy egy ilyen abnormális sebességű gleccseren már az is csodával határos, hogy egy ekkora jégtű egyáltalában kialakulhatott. De ő mindig mindent jobban akart tudni.
– Ne bántsd, Tom! – csattant fel Anna. – Lehet, hogy valóban vakmerőségének lett az áldozata, de nem a saját önző érdekében kockáztatott, hanem a tudomány érdekében...
– Nem mindegy most neki? – kérdezte Karvon cinikusan.
Anna ajkai megremegtek.
– És mondd, Tom, te meddig mentél a völgyben? Miért nem együtt mentetek? Miért hagytad egyedül?
Kérdéseire azonban már nem kapott választ. A fáradt férfit a meleg fülkében elnyomta az álom.
Anna elgondolkozva kavargatta teáját, amikor hirtelen megakadt a szeme Karvon földre dobott kabátján. A kabát belső zsebéből egy barna, bőrkötésű könyvecske csúszott ki a földre, a fedelén aranybetűs felírással: Geológiai Zsebkönyv. A lány tekintete előbb elsiklott a kis könyv felett, de ismét visszatévedt rá. Mintha mágnes vonzotta volna.
Ismerős volt a könyv, hiszen Karvon sokszor odaadta már neki, amikor valamilyen adatra volt szüksége. Kis ideig még habozott, aztán hirtelen mozdulattal lehajolt érte, és belelapozott.
Karvon – rendszerető ember módjára – az expedíció indulásától naplót vezetett a zsebkönyv jegyzetlapjain. A július 7-1 naptároldalt teljes terjedelmében egy térképvázlat foglalta el, amelyben Anna ráismert a Radzs által felfedezett ércmezőre.
Gyorsan becsukta a zsebkönyvet, és visszadugta a kabát belső zsebébe.
– Tehát ő is megtalálta! Vajon mit jelenthet ez? Ott találkoztak volna, és... Nem! Ez nem lehet igaz! Mégis el kell mondanom Theo bácsinak.
Kapkodva öltözködni kezdett. Amikor ki akart lépni a fülkéből, az ajtót hirtelen felrántotta valaki. Shali volt.
– Anna kisasszony! A hordágyat... gyorsan! Megtaláltuk!
A hasadék alján fekszik, talán még él! Keresztbe akadt fölötte egy szikla, nincs betemetve.
Anna a hátsó raktárfülkéből előszedte a hordágyat. Shali a fejére tette, és már rohant is vele a csúszós jégmezőn. Anna sietve követte.
A mentőcsapat éle már négy méterre volt a felszíntől. Hosszú emberlánc távolította el a kiszedett törmeléket.
A professzor a doktorral együtt fent topogott a hasadék tetején, fázósan, türelmetlenül, kétség és remény között vergődve.
– Szerintem reménytelen az eset – jegyzte meg lemondóan a doktor. – Ha életben maradt is a zuhanás után, a folytonosan mozgó, csúszó gleccser azóta már régen összemorzsolta.
Hacsak... De nincs „hacsak”. Hiszen minden recseg-ropog alattunk! Hány óra telhetett már el a lezuhanás óta? Legalább hat... Vagyis a Biafo azóta legalább ötven métert haladt előre! Brr! Még rágondolni is rossz!
– Pierre! Nem ismerek rád! Nem szoktál te így kétségbe esni! – próbált lelket verni belé a professzor. – Először is, ha Radzs valóban ebbe a hasadékba zuhant, nem biztos, hogy a gleccser összemorzsolta, mert láthatod, hogy a hasadékok a folytonos mozgás ellenére sem csukódtak össze. Ez talán annak köszönhető, hogy a gleccser fenekén – a sziklaágy alján – hosszanti kitüremlések, sziklahátak húzódhatnak végig, amelyek hosszában kettévágják, több hasadékra szakítják a gleccsert. Maga a jégtű talaja kőkemény, elfirnesedett jégből áll.
Itt a másik oldalon az alsóbb jégrétegek viszont frissebb, gyengébb jégből tevődnek össze. A jégtű talapzata átcsúszik a sziklahátak fölött, a friss jeget viszont – amely erősebben is olvadhat alul, mint a másik – a sziklafogazat hasadékokra szabdalja szét. Ha mármost Radzs egy ilyen sziklahátra zuhant, és életben maradt, akkor valószínűleg nem morzsolódott össze. De ha mélyebbre esett, akkor valóban nem sok reményünk lehet. Ami pedig a sebességet illeti, tulajdonképpen még nem ellenőriztük Karvon mérését. Lehet, hogy lenn a Braldónál a gleccser valóban tíz métert halad óránként, de itt nem hiszem. Itt még nem olyan erőteljes az olvadás. Az is igaz viszont, hogy a víz hőfoka emelkedik, tehát...
– Professzor szahib! Megvan! – harsant a kiáltás a hasadékból.
A professzor sietve mászott le. A vajat fenekén az emberek erőlködve emeltek fel egy lapos szikladarabot. Burdi lehasalt, és zseblámpával világított lefelé. A két kutya is ott csaholt mellette.
– Keresztbe akadt a szikla a hasadékban – lihegte Burdi.
– Ott fekszik! Lemegyek érte, de előbb ezt a sziklát fel kell húzni.
Valóban, az emberek már alig bírták tartani az oldalára fordított, tekintélyes súlyú követ. Burdi kötelekkel áthurkolta a kőlapot, a fentiek nekifeszültek és felhúzták.
A jégfalba bevágott padkán ott hasalt a professzor, és most már ő is jól látta a mélységben mozdulatlanul fekvő emberalakot.
Felszólt a doktornak.
– Pierre! Küldj valakit a géphez hordágyért! És dobjatok le egy kötéllétrát, lemegyek érte!
– Inkább majd én, professzor szahib – szólalt meg mellette Burdi.
Burdi a nyakába akasztott egy zseblámpát, aztán a hatalmas termetű ember majomügyességgel ereszkedett lefelé az imbolygó kötéllétrán.
Teltek-múltak a percek.
Végre ismét megfeszült a hágcsó, ütemesen remegett a ránehezedő súlyos teher alatt, majd felbukkant Burdi, a vállán hozta Radzs élettelennek látszó testét.
Burdi halálra vált arccal kapaszkodott fel. Szeméből rémület sugárzott...
– Mi az, Burdi? Meghalt?... – suttogta rekedten a professzor.
– Nem tudom, professzor szahib. Talán még él! De... még egy ember is van odalenn! Benne a jégben! De nem is ember az, hanem... ördög! Bele van fagyva a szakadék falába!
– Hogyan? Mit mond? A jégben? Az nem lehet, Burdi!
Biztosan képzelődött! Hiszen senki más nem tűnt el közülünk! És ki az, nem ismerte fel?
– Nem... De nem is ember az... olyan, mint egy ördög!
– Hallgasson! – kiáltott rá most már idegesen a professzor.
– Vigye fel gyorsan Csandra-Szing szahibot! Aztán majd megnézzük azt az ördögöt is!... Halló, Pierre! – kiáltott fel a doktornak. – Tartsátok még a hágcsót, most én megyek le! Vigyázzatok!
Óvatosan lépkedett lefelé az imbolygó hágcsó fokain, a nyakában lógó zseblámpa sárga fénykört vetített a szűk hasadék falára. A jégfal márványszerűen rétegezett volt, szürkésfehér és üvegszerűen átlátszó rétegek váltották egymást. Még csak félúton lehetett, amikor megtorpant. A jégfalban egy eltorzult emberi arcot pillantott meg!
A professzor egy ideig hitetlenül hunyorgott, de semmi kétség, benn a, jégben egy eltorzult arcú, tátott szájú, torzonborz szakállú holttest feküdt. Testhelyzete is különös volt: hanyatt feküdt, és törzse furcsán hátrafelé görbült. Valamilyen kezeslábasféle volt rajta, fején szorosan tapadó bőrsapka. Arckifejezését állatiassá tette erősen kidudorodó homlokcsontja. A tüzetesebb megfigyelés után a professzor a holttest feje körül még valami furcsát vett észre, s végül arra a megállapításra jutott, hogy a fején – sapkája körül – még valamilyen átlátszó anyagból készült bura is van. Az okozhatja a zseblámpa fényének furcsa, félgömbszerű megtörését a holttest feje körül.
– Vajon miért fekszik ennyire hátragörbült derékkal? – tűnődött a professzor. Megpróbált úgy elhelyezkedni, hogy a holttest alá vagy mögé láthasson, de sikertelenül, mert lejjebb a jég elszürkült, nem volt átlátszó. – Valami van a hátán.
Zsák vagy csomag? Így zuhant le valahol a Jég-tó körül a gleccserre, a megolvadt Jég-tó vize aztán rétegenként ráfagyott – morfondírozott magában. Két keze már teljesen elgémberedett. Visszaakasztotta a lámpát a nyakába, és lassan, erőlködve visszafelé indult a hágcsón. Fent hárman is nyúltak érte.
– Hol van Csandra-Szing szahib? – kérdezte az emberektől.
Azok a gép felé mutattak.
– Hagyják csak lenn a hágcsót, mindjárt visszajövök!
A helikopter fülkéje most teakonyhából kórházzá alakult. Négy ember is szorgoskodott a hordágyon fekvő Radzs körül. A betoppanó professzort mosolygó, megkönnyebbült arcok fogadták.
– Mi van vele, Pierre? Súlyosan megsérült?
A doktor már a kezét törülgette.
– Hihetetlenül szerencsés baleset, Théodor! Enyhe agyrázkódás és néhány zúzódás, ennyi az egész. Még csak törése sincs. Bámulatos véletlen, hogy így esett! Ha én zuhantam volna abba a hasadékba, biztos, hogy most nem lenne „rám” szükség. Néhány órán belül magához tér, és hamarosan kutya baja. Mindenesetre nem, ártana mielőbb a táborba szállítani.
– Nos, hadnagy úr? – fordult a professzor a pilótához. – Vállalja a repülést?
– Hogyne, professzor úr, akár azonnal is! Köd és sötétség már mit sem számít, akár bekötött szemmel is hazatalálok.
– Jó, jó, azért nem árt, ha nyitva tartja a szemét – dörmögte a professzor. – Pierre, Annával vigyétek haza Radzsot, és maradjatok mellette. Mi itt maradunk Thomasszal és az emberekkel. Van itt még egy kis dolgunk. A Biafo ismét meglepetéssel kedveskedett nekünk. Most már azon sem lepődnék meg, ha egy szép napon néhány dinosaurus vagy egy horda neandervölgyi ősember jönne elő libasorban valamelyik hasadékból.
– Mi történt már megint? Miféle meglepetés? – csodálkoztak a többiek.
– Annak a szakadéknak a jégfalában, amelynek alján Radzs feküdt, egy holttest van. Nagy szakállú, bőrruhás, óriás termetű ember holtteste, teljesen belefagyva a jégbe. Nem a mi embereink közül való, és az az érzésem, hogy nem is...
Nos, ezt a holttestet ki kell vennünk a jégből! Nem hagyhatjuk itt. Méghozzá sürgősen, mert jégplatónk alsó vége már elérte a kaszkádot, amelynek sziklafogai végül is darabokra fogják morzsolni az egykori jégtű egész talapzatát. Most fél tizenkettő van. Kicsit pihenünk, aztán nekilátunk az újabb munkának! Ez jóval nehezebb lesz ám, mint Radzs felhozatala volt. Hadnagy úr, reggel repüljön ide vissza! Remélem, jégmezőnk addig nem morzsolódik le annyira, hogy ne tudjon leszállni.
A professzor még egy pillantást vetett Radzsra, aztán elbúcsúzott a táborba visszatérőktől. Karvon – aki akkor ébredt fel, amikor Radzsot behozták –, vele együtt kiszállt.
– Theo bácsi! – kiáltott utána Anna. – Légy szíves visszajönni egy pillanatra!
A professzor visszalépett a gép hágcsójára.
– Theo bácsi – hadarta Anna zavartan –, valamit mondanom kell neked.
– Tessék, de gyorsan, kislányom!
– Tom megtalálta a völgyben Radzs ércmezőjét! Láttam a térképvázlatot a zsebkönyvében. Véletlenül...
A professzor megcirógatta Anna arcát: – Ezt én is tudom, illetve sejtettem. De mi ezen a csodálkoznivaló? Elvégre Thomas is geológus, ő is felfedezhette. Remélem, nem fognak rajta összeveszni. Végeredményben Radzs a kormány képviselője. De miért vágsz olyan ijedt arcot? Tom nem tehet semmiről, legfeljebb csak azért hibáztatom, miért engedte el Radzsot egyedül. Legalább kísérőket adott volna mellé. No, menjetek, kislányom. Ha Radzs magához tér, majd vele beszéljük meg ezt az egész ügyet, jó?
A professzor integetett a ködben felröppenő helikopter után, aztán felkattintotta a zseblámpát, és a két bernáthegyi kíséretében a jégplató alsó széléhez sietett. Nem kellett messzire mennie: este óta a jégmező alaposan megfogyatkozott. Az a kaszkád, amelynek tövében Karvonék tegnapi táborhelye volt, csigalassúsággal ugyan, de kitartóan morzsolta, fogyasztotta az egykori jégtű alapzatát.
Miközben visszafelé jött, kiszámolta, hogy a jégtömb még körülbelül húsz óra hosszat fog kitartani. Ennyi idő áll tehát rendelkezésükre a jégben talált holttest kiemeléséhez.
Hajnali öt órakor ébresztették fel a professzort és a vele egy sátorban alvó Karvont. Shali a tábortűznél forró teával várta őket.
Teázás közben a professzor megkérdezte Karvontól.
– Mondja csak, Thomas, lenn a táborban van-e olyan berendezésünk, amivel néhány hétre konzerválni lehetne a holttestet?
– Konzerválni? Minek? – csodálkozott Karvon.
– Igaza van, nem fontos! Lehet, hogy nem is lesz rá szükség.
– Ha már konzerválásról van szó, azt ajánlom, úgy vegyük ki, ahogy van, jéggel együtt.
– No igen, én is így gondoltam a kiemelést. De meg akarom vizsgálni a holttestet, sőt, azt hiszem, Pierre barátom még inkább. Utána kellene esetleg konzerválni.
– Értem. Nem hiszem, hogy volna ehhez elegendő formalinunk és egyéb vegyszerünk a laboratóriumban. De mondok valamit: fagyasszuk vissza!
– Nem rossz ötlet, Thomas fiam! Egyáltalán nem rossz. De hol vegyek akkora hűtőszekrényt, amelybe az az óriási test belefér? Legalább kétméteres vagy még több! Életemben nem láttam még ilyen magas termetű embert!
– Van itt elég nagy „jégszekrény”, professzor úr – mutatott körbe Karvon. – Úgyis fel kell mennünk még a Jégtóhoz. Ha tehát a professzor úr a holttestet a vizsgálat után nem akarná eltemettetni, vigyük fel oda. A Jég-tó elég nagy hűtőszekrény lesz a számára.
A professzort egészen felvillanyozta Karvon ötlete, jó hangulatban ment az emberekhez.
– Ide figyeljenek, fiaim! Burdi biztosan összevissza mesélt már mindenfélét az „ördögről”, amely ott lenn a jégben lapul. Nos, én lementem az éjjel, és alaposan megnéztem. Nem ördög az, hanem egy szakállas ember holtteste. Valahol fenn a hegyekben meghalt, baleset érhette a gleccseren, a Jég-tó megolvadt vize ráfolyt, éjjelenként ráfagyott alulról is, felülről is, és mire a Biafo ide hozta, már több méteres jégfalba volt fagyva. Nem hagyhatjuk a jégben, ki kell vennünk, hogy megtudjuk, kicsoda, és utána tisztességesen eltemessük. Sietnünk kell a munkával, mert estig az egész jégmező szétmorzsolódik! Hozzanak néhány erős sátorrudat, keresztbe fektetjük őket a hasadékon, lent pedig kötelekből, deszkákból állást építünk, és kibányásszuk a halott embert a jégből!
Reggel nyolc órára el is készült az állás. A tartóköteleket hegymászó kapcsokkal rögzítették a jégfalhoz. Karvon Burdival és még két emberrel leereszkedett, és jégcsákánnyal, vésővel munkához látott.
Fenn a professzor egyik cigarettáról a másikra gyújtott. A jégmező az éjszaka bizony erősen megkopott, vagy százötven lépésnyi szakasz volt még belőle a kaszkádig. Itt azonban még kényelmesen le tudott szállni a gleccser fölött zümmögve feltűnő helikopter.
– Nos, hogy van a sebesült? – kérdezte a professzor a hadnagytól.
– Jól! Még nem tért ugyan magához, de a doktor úr azt üzeni, hogy minden rendben van.
– Köszönöm, hadnagy úr. Tudja, már nem is annyira Csandra-Szing kollégám nyugtalanít, hanem ez a másik. Egész éjjel azon töprengtem, ki lehet. A ruhája nem bennszülöttre vall. Az arca viszont egyáltalán nem európai. No mindegy, majd meglátjuk a végén.
Lenn a hasadékban jól haladt a munka, a holttestet a jégfalban már boltozatos üreg vette körül. A test két végénél egy-egy ember benn az üregben dolgozott, és lassan a holttest mögé került. Burdi – aki a fej felőli oldalon az üregben vésett – kiszólt Karvonnak:
– Karvon szahib! Egy hosszúkás doboz van a hátán, azért fekszik olyan görbén.
– Jól van, csak igyekezzetek! – hangzott a válasz.
Burdi nemsokára összetalálkozott a láb felől dolgozó társával, majd annyira kibővítették az üreget a test háta mögött, hogy előre fordulva a jégszarkofág alá tudjanak vésni.
A „jégember” szarkofágját először beburkolták egy sátorlapba, majd vékony kötéllel jól átkötözték, óvatosan a barlang széléhez tolták, és három pár erős hegymászó kötelet hurkoltak rá. A kötelek végeit felhúzatták a felszínre, majd óvatosan lebontották az állást. A felhúzásra előkészített jégkoporsó mellett csak egy szál kötélhágcsó maradt a hasadékban.
Tizenegy óra volt, amikor Karvon homlokát törölgetve felkiabált a hasadék tetejére:
– Professzor úr! Készen vagyunk. Kezdjék húzni, de óvatosan!
Fent a szakadék tetején harminc ember feszült neki a köteleknek. A Biafo rejtélyes halottja útnak indult a jégsírból, hogy véletlen felfedezői kideríthessék titkait.
Július 8.
Radzs első pillantása saját sátrának mennyezetére esett. Gondolatai még sűrű, szürke ködtengerben bolyongtak, amelyből eszmélő agya csak fokozatosan választotta ki öntudatának utolsó emlékeit: a jégtűt, az omlást.
A fejéhez kapott, és a kötést kezdte tapogatni.
Bejött Anna.
A lány láttára Radzs egyszeriben megfeledkezett minden borzalmas emlékről.
– Anna!... Annácska.
Anna letérdelt Radzs fekhelye mellé, ráborult a férfi mellére, egy szót sem szólt. Radzs a haját kezdte simogatni.
Pierre doktor a csodálkozástól szinte megkövülten torpant meg, az ajtóban, azután tapintatosan elköhintette magát. Nem használt. Végül Radzs megszólalt:
– Pierre doktor! Valóban élek?
– De még mennyire! – kiáltotta őszinte örömmel a doktor. – Pedig tegnap este egy fabatkát sem adtam volna az életéért. Ha látta volna azt a jégpiramist, amit már a sírdombjának hittünk! Pokoli szerencséje volt, Radzs barátom! Illetve – Annára nézett, aki ekkor már Radzs takaróját igazgatta – az őrangyala jól imádkozott.
Anna rámosolygott a doktorra, aki leült a tábori ágy túlsó szélére, és megfogta Radzs egyik csuklóját.
– Kutya baja! Egy csúnya horzsolás a tarkóján és egy rossz emlék. Ennyi marad az egész kalandból. Most aztán mindent el kell mondania. Hogyan történt?
– Nagyon sajnálom – kezdte Radzs –, hogy annyi izgalmat és fáradságot okoztam önöknek. Csak magamat hibáztathatom az egészért! Nem tudtam ellenállni a jégtű varázsának. Ilyen szerkezetű, ilyen óriási jégtűvel még sosem találkoztam! Könnyelmű voltam, ez az igazság; előzőleg nem omlott össze Karvon kollégám puskalövéseire, tehát úgy gondoltam, bátran megközelíthetem.
– Hozzáért a jégtűhöz?
– Igen, kivágtam egy darabkát az aljából. Utána vissza mentem a hasadék széléhez, az ösvényre. Ott beletettem a jégdarabot a táskámba, és akkor...
– Akkor omlott össze?
– Még nem! Ekkor halk reccsenést hallottam, és önkéntelenül felpillantottam a tetejére. Már dőlt! Akkor – nem is tudom már, hogyan történt – ugrottam vagy inkább csúsztam le a hasadékba.
– Gratulálok a lélek jelenlétéhez! Megtalálta a menekülés egyetlen útját.
– Egyszer már jártam így – folytatta elmerengve Radzs. – De akkor nem úsztam meg ilyen könnyen, mindkét lábam eltörött. Most meg... De nem is tudom felfogni, miért nem temetett be az omladék.
– Mert az őrangyala még idejében maga után hajított egy jókora lapos sziklát, amely aztán keresztbe akadt a hasadék ban maga fölött, és feltartotta az omladékot.
A doktor szavai közben Radzs folyton az őrangyalt nézte.
– Még valamit el kell mondanom, Radzs. A maga esetével kapcsolatban felcsaptam mesterdetektívnek, és – Thomast is gyanúba fogtam. Most már látom, hogy alaptalanul. Hiába, ahogy Burdi a maga eltűnésének körülményeit elmesélte, a vadászatot, amint Thomas egymás után távolította el az embereit... Egyszóval elég komoly okok forogtak fenn ahhoz, hogy gyanúba fogjam. Annál is inkább, mert tudom, milyen „üzletei” vannak. A maga megérkezése előtti estén, Anna, ittunk egy keveset Thomasszal Szkarduban, a bárban, ő is uránércet keres, de magánmegbízásból. Ötezer dollárt kap érte, ha megtalálja! Ezt ő maga vallotta be nekem. Nepálban is volt hasonló üzlete. Anna, ugye nem haragszik nyíltságomért?
– Miért haragudnék? Véletlenül én is megtudtam, hogy Tom is járt abban a hasadékban, ahol Radzs felfedezte az ércet. Járnia kellett ott, mert zsebkönyvében a július 7-i lapon ott van a pontos térképvázlat. A maga ércmezőjének pontos vázlata, Radzs! Vagy – talán maga mutatta meg neki? Találkoztak a völgyben?
– Nem, nem én mutattam meg – felelte Radzs. – És nem is találkoztunk, csak éppen hallottam a lövéseit. Utánam fedezhette fel a hasadékot. És ha így volna?... Most már értem az ön aggodalmait, Pierre! De hogy a balesetemet ő okozta volna? Ugyan, hiszen elmondtam már, mi történt. Megkopogtattam a jégtűt, visszaléptem az ösvényre, a kopogtatás nyomán megpattanhatott egy hajszálnyi vízerecske, a hasadás végigszaladt az alapzaton, és mire visszaértem az ösvényre, reccs, összeomlott! Az lehet, hogy Thomas is uránércet keres, és az is érthető, hogy ő is egyedül akart kutatni. Persze, hogy megtalálta a hasadékot, hiszen nála is lehetett sugárzásmérő. Illetve nem lehetett, hiszen akkor... Hol van a ruhám? – kérdezte hirtelen Annától.
– Itt van. És itt a jegyzetfüzete is. Ugye, ezt keresi?
– Adják oda Thomasnak, nekem már nincs szükségem rá – válaszolta Radzs.
Anna és a doktor egyszerre pattantak fel meglepetésükben:
– Nincs rá szüksége? De hiszen...
– Nincs! – ismételte Radzs. – És azt hiszem, neki sem lesz... Az az uránmező nem sokat ér. Már csak nyomokban van ott urán. Néhány száz tonna érc, és az is gyenge minőségű.
– Úgy gondolja – kérdezte Pierre doktor –, hogy már kibányászták? De hát hogyan szállították el az ércet? És főleg kik?
– Nem tudom. A szállítás nyomait nem lehetett felfedezni, csak a fejtését. Mégis kérem a jegyzetfüzetemet... Köszönöm. Nézzék meg ezt a jelet! Egy ilyen jel van a hasadék végén, a fejtés zárófalára vésve. Mintha a kiaknázok ott hagyták volna a névjegyüket.
Anna és Pierre doktor sokáig vizsgálgatták a körbe foglalt különös spirált Radzs vázlatfüzetében, de sejtelmük sem volt, mit jelenthet.
– Majd megfejti a professzor úr – jelentette ki Radzs. – De hol van ő? És a többiek? Még mindig a gleccseren vannak?
– Igen, ott vannak. Most bányásszák ki a jégből azt a... Persze – csapott a homlokára a doktor –, maga erről mit sem tud. Ide figyeljen, barátom! Abban a hasadékban, ahová maga lezuhant, a jégfalba fagyva egy holttestet találtunk. Embereink először ördögnek hitték. Látta volna Burdi halálra vált arcát, amikor magával a hátán felbukkant a kötélhágcsón! Aztán megbarátkoztak vele, el is keresztelték „jégember”-nek.
– Ön látta a holttestet?
– Még nem. Theo barátom azt mondja, hogy egy abnormálisan magas, negyven-ötven év körüli, nagy szakállú férfi holtteste. Különös formájú ruha, sapka és csizma van rajta, a hátán pedig valami tartályféle. Ennyit tudok róla egyelőre. Mondja csak, Radzs, nem éhes? Igen? Jól van, akkor befejezzük a beszélgetést, és engedélyezek magának egy jó adag húslevest és finom őzgerincet Thomas tegnapi zsákmányából. Utána pedig, ha elég erősnek érzi magát, nyugodtan fel is kelhet!
A sebesültnek azonban nem lehetett túlságosan sürgős sem az ebéd, sem a felkelés, mert Anna csak délután egy óra tájban állt fel Radzs ágya mellől, amikor kintről motorzúgás hallatszott.
– Megjöttek Theo bácsiék! Fel tud kelni egyedül, Radzs, vagy hozassam ide az ebédet?
Radzs minden további ápolást elutasított, és Anna távozása után felkelt. A feje még kóválygott, de jó kedve lehetett, mert fütyörészett is öltözködés közben. Amikor kilépett a sátorból, beleütközött a professzorba, aki magához ölelte.
Az ebédnél Hügler professzor ismét rátért a hivatalos programra.
– Nos, kollégáim, a Biafo ismét mellékvágányra terelt bennünket. De mi nem hagyjuk magunkat! Tegnap elhoztuk Szkarduból a két védőruhát. A legközelebbi feladatunk tehát a Jég-tóban rejtőző pók felderítése lesz. Radzs, beszéltem telefonon a főnökével. Azt ígérte, hogy minden segítséget megad.
Magától pedig várják a jelentést. Készítse el még ma, és reggel a hadnagy úr elrepül vele Szkarduba. Legfeljebb még egy nappal elhalasztjuk a pók körüli munkát.
– Felesleges, professzor úr – szólalt meg Radzs. – Részemről elég lesz egy telefonüzenet is. Jonkmann úr továbbíthatja Szkarduból, majd megadom a telefonszámot.
– Node – bizonyára bizalmas jelentést várnak öntől.
– A jelentésem, sajnos, igen rövid, professzor úr. Az eredmény negatív. Kutatásaim eredményeképpen mindössze egy pozitívumot találtam, de ez sem a technikusokat és az energetikusokat, hanem inkább a régészeket vagy az etnográfusokat fogja talán érdekelni.
– És mi az a pozitívum, amit talált? Bár én sem régész, sem etnográfus nem vagyok, mégis érdekelne.
– Egy furcsa, kőbe vésett jel a hasadék hátsó falán, professzor úr. Mintha névjegy helyett hagyták volna ott azok, akik húsz vagy huszonöt évvel ezelőtt azt az uránmezőt jórészt kiaknázták.
Radzs elővett egy papírszalvétát, és felrajzolta rá a jellegzetes kettős spirált, majd bekeretezte egy körrel.
– A sziklafalban a jel hatvan-hetven centiméter átmérőjű, és becslésem szerint legalább húsz, legfeljebb huszonöt éves lehet.
– Nagyon érdekes – suttogta a professzor, átvéve Radzstól a papírt. Azután hirtelen elhatározással Karvonnak nyújtotta át. – Maga szerint milyen régi lehet ez a vesét ott a sziklafalban, Thomas?
Karvon felkapta a fejét, idegesen körbe pillantott, majd méltatlankodva visszakérdezett:
– Honnan tudhatnám? Erről a papírlapról állapítsam meg?
– Hiszen maga is járt ott! Vagy – nem vette észre a jelet?
– Nem jártam ott, tehát nem is figyelhettem fel rá!
– Érdekes – jegyezte meg a professzor –, pedig úgy emlékszem, hogy amikor megérkeztünk a gleccserre, mintha azzal fogadott volna, hogy a vezetőjével végigmentek Radzs kolléga nyomain. Végig az egész völgyön.
– Valóban végigmentünk! – vágta rá most már ingerülten Karvon. – De nem szaglásztam be minden szurdokba, ahová a kolléga úr nyomai bevezettek.
– De hiszen ön kereste Radzs kollégát, Thomas – folytatta a professzor szelíd értetlenkedéssel –, hát akkor nyilván mindenhová követnie kellett a nyomait. Nem?
Radzs nyugtalanul fészkelődött, közbelépésre készült, de megelőzték.
Anna ugrott fel, csak úgy csörömpölt előtte minden az asztalon.
– Hazudsz, Tom! Nemcsak, hogy beleszaglásztál, le is rajzoltad a zsebkönyvedbe! Ne is próbáld tagadni. Mutasd fel a zsebkönyved július 7-i oldalát, ha van hozzá merszed. Nem vetted észre a jelet? Siettél, rohantál? De hová? A találkozóhelyre csak közvetlenül öt óra előtt toppantál be! Közvetlenül azután, hogy a jégtű összeomlott!
Karvon felemelkedett ültéből, ujjai alatt recsegtek a szék karfái.
– Te kémkedtél utánam?... Te...
Radzs nem bírta tovább.
Karvon elé lépett, és csillapító mozdulattal tette vállára a kezét:
– Thomas, hallgasson meg! Én valóban „beleszaglásztam” minden szurdokba, mert kerestem valamit. Most már nem is titkolom, mit: uránércet. Intézetünk nemrég jelentést kapott, hogy a Biafo alulról számított harmadik jobb oldali oldalvölgyében állítólag uránérc van. Miután Hügler professzor úr expedíciója éppen a Biafót választotta útiprogramjául, megkértek, hogy egyúttal keressem meg ezt az uránmezőt. Lehet, hogy ez a jelentés kiszivárgott, illetéktelen személyek is tudomást szereztek róla, és bizonyos reményeket fűztek hozzá. Nem tudom. Annyi azonban bizonyos, hogy reményeink túlzottaknak bizonyultak. Ez az uránmező csak a múltban létezett, most már kimerült. Kiaknázták. Hogy kik, azt még nem tudom. Mikor? Talán húsz-huszonöt éve, ha ezt a jelet a szilafalon egyidejűnek tételezzük fel a kibányászással. Mi következik mindebből? Nincs uránmező, tehát nincs értelme vele kapcsolatban semmiféle nézeteltérésnek! Csak köszönettel tartozom önnek és a többieknek azért az önfeláldozó fáradozásért, amellyel kimentettek a halál torkából, ahová csak saját könnyelműségem miatt kerültem.
Megszorította Karvon kezét.
A feszült légkör megenyhült, Anna azonban lesújtó pillantással mérte végig Karvont, és kiment. A professzor végignézett a társaságon. – Nos, hol is hagytuk abba? Persze, a sziklarajznál! Hát ez az ábra sok minden lehet: betűjel, szimbólum, kabbalisztikus jel... De várjunk csak! Hol is láttam ehhez hasonlókat? Megvan! A csillagászati zsebkönyvben! Úgy van: a csillagászok használnak ilyesforma, évezredes eredetű jeleket az égitestek, bolygók egyezményes jelzésére. Vajon nem ilyesféle lesz ez is, mit gondolnak? Nézzük csak, milyen csillagászati memóriám van?
Egy papírszalvétára jeleket kezdett rajzolgatni, és sorban felmutatta őket.
- Nézzék csak, ez a Hold jele.
– Ez a Mercuré.
– Ez itt a Venus.
– A Mars.
– A Saturnus.
– A Jupiter.
– A Neptunus.
– Az Uranus.
– A Plútó.
– Nem nagyon hasonlít egyikhez sem – jegyezte meg Pierre doktor.
– Valóban nem – állapította meg a professzor. – De nézzük csak tovább. Földünket ilyen jellel szokták ábrázolni.
– Mit hagytam még ki? Persze, a Napot! Ez a Nap jele.
Radzs rámutatott az utolsó jelre.
– Ha a középpontból meghúzzuk a két spirált, kész a jel! Így képzelem!
A professzor a fejét vakarta.
– Lehetséges, így, persze, hasonlít! Bár az azonosság így sem teljes. A maga vázlatán a középpont nem tömör, és végeredményben az egész semmit sem jelent! Egyszerűen csak mi javítottunk a Nap jelzésén...
– Ha már a csillagászatnál tartunk, és spirálról van szó – jegyezte meg Pierre doktor –, miért nem ábrázolhat ez a jel, persze, csak stilizáltán vagy szimbolikusan, egy úgynevezett „spirálköd”-öt? Egy tejúton túli csillagrendszert, galaxist?
Mondjuk az Andramédát, vagy az M81-et a Nagy Medvéből, hogy csak a legismertebbeket említsem? Bocsánat a közbeszólásért: valamikor én is „műkedvelő” csillagász voltam – fejezte be nevetve.
A professzor fejcsóválva bámult rá.
– Azt akarod mondani, hogy az Androméda vagy valamely más spirál-galaxis lakói jöttek el ide – másfél millió fényév távolságra – a Biafo uránércéért? És itthagyták a névjegyüket? De Pierre...
– Szó sincs róla! – tiltakozott hevesen a „műkedvelő” csillagász. – Ez csupán feltevés, semmi más! Csillagászatról volt szó és spirálról. Végeredményben ez a jel sok minden lehet: bennszülött törzs totemjele vagy más egyéb. Valamilyen támpont kellene a megfejtéséhez. Ne is törjük rajta a fejünket, hagyjunk valami kibogoznivalót a szakembereknek is.
– Azért mi is gondolkodhatunk rajta – állt fel az asztaltól a professzor. – De valamit még nem döntöttünk el: ki megy holnap a Jégtóhoz? Két védőruhánk van, s az egyik feltétlenül szükséges a pilótának. Hetvenöt méterről nem lehet kötéllétrán leereszkedni, sajnos, egészen alacsonyra kell leszállni majd a helikopterrel. Vagy menjünk mindnyájan, és táborozzunk le a Jég-tó közelében? Azt hiszem ez lesz a legokosabb. Radzs, maga itthon marad! Tessék?... Nem marad? Jó, maga tudja. Pierre, te feltétlenül itt maradsz Annával. Mi pedig felkutatjuk a gleccserkapu környékét is, számításaim szerint ennek a „jégember”-nek – lám, majdnem megfeledkeztünk róla! – ott kellett valahol szerencsétlenül járnia. A gleccser megindulásakor, március vége körül.
– Hol van a holttest, hazahozták? – érdeklődött Radzs.
– Igen. Nehéz munka volt, de sikerült egy jégtömbben felhozni. Még a helikopterben van. Menjünk, nézzük meg – indítványozta a professzor.
A laboratórium mellett néhány ember kiürítette az egyik raktársátrat, ide helyezték el a ponyvába burkolt jégszarkofágot. A burkolat itt-ott kissé már átnedvesedett. A jégtömb maga enyhén radioaktív is volt, de oly csekély mértékben, hogy védőruha nélkül is nyugodtan foglalkozhattak vele.
Karvon és Pierre doktor lefejtette a sátorponyvát, majd vésővel, kalapáccsal óvatosan hozzálátott a test kiszabadításához. Az olvadó jég nagy darabokban, könnyen vált le a tömbről.
– Vigyázz a fejnél, Pierre! – figyelmeztette barátját a professzor. Figyelmeztetése azonban feleslegesnek bizonyult, mert a doktor vésője a fejnél egyszerre megakadt, és hiába ütötte egyre hevesebben a kalapáccsal, csak nem akart beljebb szaladni.
– Valamilyen bura van a fején! Vigyázz, Pierre! A bura mentén vágd körül, de óvatosan.
Amint a véső a fej alá, a tarkó körüli részhez ért, a doktor meglepetten felkiáltott.
– Érdekes, itt nincs semmi! Úgy látszik, hátul nyitott. – Bele is dugta a kezét a bura nyílásába.
– Belül nincs jég, levegő szorulhatott bele, mint egy búvárharangba. De miért volt rajta a bura, ha egyszer nyitott?
– És ez lett a veszte – jegyezte meg a professzor, ő is benyúlt a nyíláson, és ujjai jókora, roncsolt sebet tapintottak a holttest tarkóján.
– Nézzétek csak: itt a halálos sérülés! A tarkó teljesen szétroncsolódott. Háttal zuhanhatott rá valamelyik éles sziklára, vagy – egyszerűen fejbe verték hátulról... Ha a burája nem nyílt volna ki, talán kiheverte volna az ütődést. Nézzük csak, a feje alatt semmi sem volt, a puszta jégen feküdt.
Pierre doktor most már teljesen kibontotta a holttest fejét a jégből.
– Negroid vagy inkább australoid típus – állapította meg rövid töprengés után a professzor. – Kivéve a homlok felső részét. És – a koponyatetője sem egyeztethető össze a típussal. Mindenesetre érdekes keverék. Kíváncsi leszek a koponya térfogatára. És a test méreteire. Mennyi a testmagassága?
– Két méter tíz centiméter – mondta Karvon.
– Pierre, tudod, mit tartok furcsának? – mondta izgatottan a professzor. – Azt, hogy e szokatlan testmagasság ellenére egyáltalán nem látszik abnormálisan megnyúltnak, hanem inkább zömöknek, így van? Hanem a ruhája nem lehet más, mint...
– Szkafander! – vágott közbe a „műkedvelő” csillagász.
– Az bizony! Ez a ruha nagyon hasonlít a mi szkafanderünkhöz. Magassági repülők, radioaktív sugárzásban dolgozó tudósok, űrhajósok viselnek ilyet.
– Ha az öltözet szkafander, akkor tulajdonosa is nyilván ezek közül való lehetett – fűzte tovább Radzs a professzor gondolatát. – Akkor pedig az erőmű, a repülőgép vagy űrhajó – amelyben dolgozott – nem más, mint a pók a Jég-tóban. Logikus és valószínű ez a kapcsolat, nem?
– Igen, logikus és valószínű, amit mondott Radzs – bólintott a professzor. – A pók mint repülőgép vagy űrhajó? Az oldalnézetben történt radarfelvétel hosszúkás, álló kúphoz hasonló tárgyat mutat. „Koleopter” típusú repülőgép lenne? Nem, ahhoz túlságosan nagy. Űrhajó, amelynek hajtóműve most is működik, és radioaktív sugárzást, mágneses erőteret, továbbá valószínűleg gravitációs erőteret is fejleszt? Nos, ilyesféle űrhajóról még nemigen hallottunk. Az „egylépcsős”, ideális „űrrepülőgép” tudomásom szerint ma még csak papíron van az emberiség birtokában. Elméletileg megépíthető, de nincs hozzá megfelelő üzemanyag és hajtómű. Eddigi űrrakétáink tulajdonképpen többlépcsős ballisztikus lövedékek. Csak a megadott, előre kiszámított pályán tudnak haladni céljuk felé, esetleges csekély útközbeni pályamódosítással. Most már egyre jobban kezd izgatni a pók és a jégember kapcsolata! Vajon ez volna a Biafo-rejtély megfejtése? „Ismeretlen nemzetiségű egylépcsős űrhajó – egy valódi »űrrepülőgép« – kényszerleszállást végzett a Jég-tó felszínén. Kiszállt belőle az űrhajós, és elindult lakott terület felé segítségért. Űrhajója hajtóművét valamilyen okból nem állította le, az tovább működött, lassan megolvasztotta maga alatt a jeget, végül lesüllyedt a Jég-tó fenekére. Az űrhajóst kiszállása után baleset érte, odafagyott a Biafo hátára, a megolvadó Jég-tó vize rétegenként ráfagyott.” A többit már tudjuk. Nos, mit szólnak mindehhez?
– Valamit kifelejtett, professzor úr – jegyezte meg Radzs.
– Kiszállása után az űrhajós előbb még felkereste a Biafo harmadik oldalvölgyét – abban is a radioaktív hasadékot, az „uránmezőt” – és fölvéste névjegyét a sziklafalra. Aztán ment csak vissza a gleccserre meghalni...
– Hát ezt meg honnan veszi? – ámult el a professzor.
– Innen – mutatott Radzs a holttestre, amelyet közben Pierre doktor és Karvon teljesen kiszabadított a jégből.
A kutatók eddig főleg a holttest fejét vizsgálták, csak az éles szemű Radzsnak tűnt fel valami különös a ruháján: a bőrszerű anyagból – valószínűleg műanyagból – készült ruha jobb mellén elmosódott jel sárgállott, mégpedig nem más, mint a már jól ismert furcsa spirál. A sziklafalba vésett jeltől ez mindössze annyiban tért el, hogy nem kör-, hanem négyzet alakú keretbe volt foglalva. A holttest derekán – a szkafander széles övének csatján – ugyanez a jel volt látható.
– Érdekes – jegyezte meg a professzor –, de valami így sincs rendben. Valahogy sántít a feltevésünk. Radzs, a maga verziója nem lehet helytálló! Emlékezzen csak vissza, mit mondott a sziklarajzról: legalább húsz, legfeljebb huszonöt éves!
Így van? Nos, hogyan egyezteti össze mindezt előbbi elgondolásával?
Radzs kénytelen volt visszakozni. A Biafo körülbelül három hónappal ezelőtt indult meg, az űrhajó ebben az időben szállhatott le a Jég-tóra, utasa tehát semmi esetre sem véshette a legalább húszéves jelet a sziklafalba.
– Igaza van, professzor úr! A jelek viszont kétségtelenül azonosak.
Pierre doktor közben már a holttest hátáról szedegette le vésőjével a maradék jeget. Végre előbukkant az a tárgy, amely a holttest különös, homorított tartását okozta: hosszúkás, henger alakú fémtartály, vékony pántokkal a hátra erősítve.
Megpróbálták levenni. A kővé fagyott test merev karjait azonban képtelenek voltak behajlítani, hogy a szoros keresztpántokon átbújtassák őket, így Karvon csípőfogóval próbálta elvágni a hajlékony pántot. Nem tudta. A kékesen csillogó, vékony, fémszerű szalag hajlott, pattogott a fogó alatt, de nem tört el. Karvon erre átment a laboratóriumba fűrészért.
A többiek közben a csizmát vizsgálták. Ugyanolyan kékesszürke, bőrszerű anyagból készült, mint a ruha; a talpa a háton levő tartály pántjaihoz hasonló anyagból volt, csillag alakú recézettel, rovátkázással. A holttest ruhája kőkeménnyé merevedett, a ruharedők fahangot adtak, amint végigkopogtatták a szkafandert.
Karvonnak sikerült átvágnia fémfűrésszel a tartály pántjait. Pierre doktor azt ajánlotta a professzornak, hogy vizsgálják meg Karvonnal a laboratóriumban tüzetesen a tartályt, addig ő megpróbálta a holttestet annyira felmelegíteni, hogy levehessék róla a szkafandert.
A professzor beleegyezett. Karvon fogta a tartályt, és indult vele a laboratóriumba. Radzs közben lehámozta az övet a holttest derekáról – három tartóhurkot talált a szkafanderen, azokat egyszerűen levágta –, amint azonban kézbe fogta a csatot, hogy annál fogva az övet kihúzza a derék alól, meglepetten kiáltott fel:
– Professzor úr, nem bírom felemelni!
Karvon már nem hallotta meg a kiáltást, de a professzor még visszafordult az ajtóból. Hitetlen pillantásokkal szemlélte Radzs különös viaskodását a csattal, aztán odaugrott ő is, és ketten együttes erővel végre kihúzták az övet, csatostul.
– Ez a csat legalább tíz kiló! – állapította meg elképedt ábrázattal a professzor.
– Milyen fém lehet? – csodálkozott Pierre doktor is. Radzs elővette zseblogarlécét, és a kis mindenes mérce-oldalát a csat mellé tette.
– Hatszor hat centiméter, a vastagsága pedig négy milliméter – állapította meg. – A köbtartalma tehát körülbelül tizenöt köbcentiméter. A pontos súlyát majd lemérjük.
A laboratóriumban Karvon már a fémtartályt vizsgálta. Anna és a hadnagy érdeklődéssel figyelték munkáját.
– Nem lehet kinyitni, professzor úr – fogadta a professzort és Radzsot. – Se nyílás, se zár nincs rajta!
Radzs elkérte a fémfűrészt Karvontól, a professzor az asztalon kifeszítette az öv csat melletti részét, és lefűrészelték róla magát a csatot.
Karvon közben abbahagyta a fémtartály vizsgálatát, odament hozzájuk, megnézte, mit művelnek. Amikor a csat levált az övről és koppant az asztalon, szórakozottan nyúlt utána, hogy közelebbről is megnézze. Persze, ő is úgy járt, mint Radzs.
Átemelték a csatot a mérlegre. Az eredmény 12,20 kg volt.
– Majdnem ráhibáztam – mosolygott a professzor. – A fajsúlya tehát körülbelül nyolcszáz. Vagyis – egy köbdeciméter térfogatú ilyen anyag nyolcszáz kilogrammot nyom. Nyolc métermázsát! Fel tudják fogni, mit jelent ez? Hihetetlen!
Üljünk le, kollégáim, és gondolkozzunk! Ez a fém titánötvözethez hasonlít, krómötvözetű titánnak látszik. A fényében van viszont valami, ami arra enged következtetni, hogy... Igen! Ez a kristálytiszta, ezüstfehér csillogás attól a máztól származik, amivel bevonták. De ez talán nem is lényeges. Egyszóval titánötvözet. A titán és ötvözetei azonban köztudomásúlag rendkívül könnyű fajsúlyúak. Óriási hőállóságuk és szilárdságuk ellenére a könnyűfém-ötvözetek sorába tartoznak. Ez pedig? Titán is, nem is! A fajsúlya többszöröse a platináénak. Nem! Ilyen titánötvözet – de egyáltalán ilyen fém – nem létezhet a Földön! Nem közhelyként mondom most, hogy a Földön! Vegyék ezt a szó szoros értelmében! A Földön! Mert ilyen elképzelhetetlen sűrűségű és fajsúlyú fémötvözetet tudomásom szerint a földi metallurgia eddig még megközelítően sem állított elő. És hosszú ideig nem is fog, ezt teljes határozottsággal mondhatom. De hol van ez a műkedvelő csillagász? Hadnagy úr, legyen szíves, hívja át Pierre barátomat a szomszéd sátorból.
A hadnagy benyitott a szomszéd sátorba, de a bejáratnál megtorpant. A doktor egy vödörből éppen meleg vízzel locsolgatta az asztalon fekvő holttestet, amelynek ijesztő külsejű, torzonborz feje még mindig benne volt a csillogó burában.
– Nos, mennyi volt a fajsúly? – toppant be a csillagász. – Nyolcszáz? Nem rossz! Tudod, Theodor, mire gondoltam már az első pillanatban, amikor Radzs majdnem elejtette a kis csatot? Arra, hogy vajon milyen kohóban ötvözhették ezt a fémet, és főleg mekkora nyomáson. Nem vagyok mérnök, de annyit tudok, hogy ilyen fantasztikus sűrűségű ötvözet előállításához elképesztően óriási nyomás szükséges! És attól tartok, hogy ilyen nyomást a Földön nem is lehet előállítani. Ma még legalábbis nem, hacsak... De hiszen magát a hidraulikus prést is – amivel a nyomást előállíthatnák – hasonló vagy még keményebb, tömörebb anyagból kellene gyártani.
Ilyen nyomás szerintem csak a csillagokban van. A szó szoros értelmében véve csak a csillagvilágban lehetséges!
– Helyben vagyunk! – kiáltott fel izgatottan a professzor.
– „Figyeljetek, fizikusok, betörés készül birodalmatokba!” – így kiáltott fel annak idején Kepler, amikor felfedezte, hogy egyes csillagokban milyen óriási nyomás uralkodik, és hogy egyes csillagok sűrűsége milyen elképzelhetetlenül nagy lehet. Már a középkori csillagászoknak is feltűnt, hogy a Sírius – égboltunk e fényes gyöngyszeme – nem egyenes pályán mozog, hanem hullámvonalban. Bessel volt az első csillagász, aki 1844-ben azzal próbálta magyarázni ezt az égi mechanikában eléggé szokatlan jelenséget, hogy a Síriust egy „láthatatlan”, sötét útitárs kísérheti, amely saját vonzásával befolyásolja a Sírius mozgását. Bessel, sajnos, már nem érte meg teóriájának igazolódását. Csak 1862-ben pillantották meg ezt a nyolcadrendű kis csillagot, az útitársat. El is nevezték Sírius-B-nek. Kiszámították, hogy ötven év alatt kerüli meg az anyacsillagot, olyan távolságban, mint körülbelül az Uranus bolygó van a Naptól. És ennek a nyolcadrendű útitársnak a tömege majdnem akkora, mint a mi Napunké! Később azután a Mount Wilson csillagászai arra a megállapításra jutottak, hogy az útitárs aránylag gyenge fényét nem az okozhatja, hogy kialvó-félben van – amint addig hitték –, hanem valami más. A felületi hőfoka ugyanis jóval magasabb, mint a mi Napunké. Mi okozhatja tehát az aránytalanul gyenge fényt? – merült fel a kérdés. Csakis a csekély felület! Mivel fényereje háromszáz-hatvanszor kisebb a Napénál, felülete is ugyanennyivel kisebb, sugara pedig tizenkilencszer. Mi következik ebből: az, hogy a sápadt útitárs térfogata a Nap térfogatának csak mintegy 6800-ad része. Tehát a Sírius-B-anyaga mintegy 60 000-szer sűrűbb lehet a víznél. Nos, kollégáim, ehhez képest ennek a csatnak az anyaga valóban „könnyűfém”.
– De hogyan jöhet létre egyáltalán ilyen sűrűség? Csakis a nagy nyomás következtében? – kérdezte Bayal hadnagy.
A professzor néhány pillanatig gondolkozott.
– A fémek – mint minden anyag – atomokból állnak. Miből áll, hogyan épül fel maga az atom? Az ősrégi Bohr-Rutherford-féle atommodell szerint az atomot egy miniatűr bolygórendszerhez hasonlíthatjuk. Ez a mikrokozmosz. Itt azonban a Napot az atommag helyettesíti, amely körül bolygók helyett – aránylag óriási távolságokban – negatív elektromos töltésű parányi elektronok keringenek. Mi tartja fenn a miniatűr bolygórendszer egyensúlyát, és mi tartja állandó mozgásban? Nem a tömegvonzás, a gravitáció, mint az igazi bolygórendszereknél a makrokozmoszban, hanem az elektromosság. Elektromos vonzerő. A pozitív elektromos töltésű atommag leköti, keringésre kényszeríti az ellenkező töltésű elektronok „felhőjét”. Nem térek most rá arra, hogy maga az atommag milyen összetett részecskékből áll, most nem az a lényeges. Ha ezeknek a keringő elektronoknak az atommagtól való távolsága csökken, az atom sűrűsége megnövekszik, térfogata pedig kisebb lesz. Ha pedig az atommag valamilyen okból el is veszti elektronjait, elektron nélküli, úgynevezett csonka-atommá alakul. Ha mármost nincs elektronfelhő az atommag körül, az atom térfogata néhány ezerszeresére is lecsökkenhet. De csak a térfogata, a súlya változatlan marad. Képzeljen el, hadnagy úr, egy háromemeletes házat, amelyet hirtelen borsószem nagyságúra préselnénk össze, de úgy, hogy a súlya ebben a borsószem-térfogatban is változatlan maradna! Nos tehát: a csillagvilágban helyenként előálló elképzelhetetlenül óriási nyomás hatására egyes csillagok anyagának atomjai ilyen csonka-atomokká alakulhatnak. Olyan közel préselődnek egymáshoz, hogy létrejön az a bámulatos sűrűségű anyag, amelyből a példaként említett Sírius-B is felépül. Nem mondom, „földi” viszonylatban is lehet szó elméletileg ilyesmiről: a Föld mélyében, valahol a földgolyó középpontja körül.
Feszült figyelemmel hallgatták a professzor rögtönzött előadását. A doktor egyszerre csak rémülten kiáltott fel:
– Bocsánat, mennem kell! Visszafagy a jégemberem!
Pierre doktor távozása után Radzs feltette a kérdést:
– Professzor úr, tehát feltehető, hogy ez a csat nem földi eredetű anyagból készült?
– Kilencven százalék a valószínűsége – válaszolt a professzor. – Különben tegyünk vele próbát! Nézzük meg, hogy csonka-atomos, összenyomott atomos vagy esetleg pusztán atommagos szerkezetű-e. Thomas, legyen szíves, vizsgálja meg a csat elektromos vezetőképességét!
Karvon a munkaasztalra helyezte a csatot. A könnyű, csővázas alkotmány nagyot roppant a súly alatt.
– Nem vezető – mondta rögtön. – Akkora az ellenállása, hogy inkább szigetelőnek tekinthetjük.
A professzor úgy pattant fel, mintha tűpárnára ült volna.
– Csillaganyag! Csillaganyag! – kiáltozta, csak úgy zengett a sátor. – Kollégáim, oldódik a rejtély! Űrhajó, de nem földi űrhajó! Egylépcsős, ideális csillagközi űnhajó!
– Miből állapította meg ilyen határozottan, professzor úr, hogy ez nem földi eredetű anyag? – kérdezte Karvon.
– Abból, Thomas fiam, hogy nem vezeti az elektromosságot. Fém, és mégsem vezeti! Mondja csak, mi az elektromosság?
– Elektronáramlás vezetőkben.
– És a vezetőkben – a fémekben – miből keletkeznek ezek az áramló elektronok?
– A fémek atomjainak elektronhéjából.
– Na látja! És ha a fématomoknak nincs elektronhéjuk, csak atommagjuk?
– Akkor elektromosság sem lehet! Ez idáig rendben is volna, professzor úr. De nézzük csak – vitatkozott Karvon. – Az atommagok ugyebár pozitív töltésűek, az elektronhéj negatív. Az „atommagos” szerkezetű anyag tehát összepréselt, pozitív töltésű, egynemű atommagokból állna? Ilyen pedig nincs, professzor úr! Nem lehet! Belső ellentét nélkül nem épülhet fel semmiféle anyag. Már kialakulása pillanatában semmivé válna, szétrobbanna.
A professzor elismerőn pislogott Karvonra.
– Bravó, Thomas! Erről megfeledkeztem. De nézzük csak!
Tegyük fel, hogy a csat „összenyomott”, tehát összesűrített elektronhéjú atomokból áll. Ebben az esetben viszont elektromos vezetőképessége ugrásszerűen megnövekedne. A csat viszont szigetelőanyagnak tekinthető... Megvan! Ez a fényes bevonat, ez a máz rajta... Hátha ez okozza a szigetelő jelleget! Meg kell vizsgálnunk majd tüzetesen. És még valami! Ha az atommagos szerkezet mellett maradunk, elméletileg valóban igaza van Thomasnak. Egytöltésű anyag nincs! De hátha létezik bizonyos ismeretlen feltételek mellett olyan állapot is, amelyben az atom nemcsak elektronhéját, hanem a megmaradó pozitív atommagok elektromos töltését is elveszíti? Az emberi tudomány még igen-igen kicsi utat tett meg a mikrokozmosz rejtelmeinek teljes megoldása felé. Mindegy, ne is folytassuk a találgatást, most a tény érdekes, amit eddig kihámoztunk. Az, hogy ez az anyag, ez a csat új fejezetet fog nyitni az emberiség történetében. A Földön kívüli értelmes élet első kézzel fogható bizonyítéka. A világűr mélységeiből érkezett első üzenet. Nem meteorkő, meteorvas, hanem megmunkált anyag. Értik, illetve érzik a különbséget? Használati tárgy csillaganyagból. Használója tehát nem földi élőlény, hanem ember a csillagokból! Homo astralis! Csillagember!
A professzor különös okfejtésének hatása alatt hallgatósága hosszú másodpercekig szóhoz sem jutott.
Elsőnek Radzs próbált ellenvéleményt nyilvánítani. – Ha ez valóban így lenne, akkor a Biafo rejtélye egészen más megvilágítást kap. Kapcsoljuk csak össze az eddigieket. Az „űrhajóelmélet” tehát marad, csak nem földi vonatkozásban. A holttest, a jégember nem földi értelemben vett ember, hanem „csillagember”, ahogyan a professzor úr nevezte. A spirál a sziklafalon, a szkafanderen és az öv csatján összekapcsolná a csillagembert és a kiaknázott uránmezőt? A jelek ugyan nem tökéletesen egyeznek, mert a hasadékban körben, itt a ruhán és a csaton pedig négyzetben van a spirál. Ez valószínűleg semmit sem változtat a lényegen, a jel maga ugyanaz. De az időponteltérés! Vagy – a vesét a falban egy korábbi földi kirándulásuk emléke lenne? Nyersanyagforrás egy kényszerleszállásnál? Nem is látszik rossz feltételezésnek. Pierre doktor spirálköd-elmélete ilyen jó nyomra vezetett volna bennünket? Az űrhajó a csillagemberrel valamelyik távoli spirálcsillagrendszerből jött volna el hozzánk? De – hol lehetnek a társai? Benn az űrhajóban, a Jég-tó mélyén? A professzor felcsillanó szemmel kiáltott fel: – A társai? Majd megkerülnek azok is! Mindezek után nem vonom kétségbe eddigi feltételezéseim helyességét. Nem! Eddig is hittem abban, hogy a világegyetemben még sok Földünkhöz hasonló égitest, bolygó létezhet, amelyen a hasonló természeti viszonyok között, a „darwini” alapelvek, a természetes kiválasztódás alapján hasonló fauna és ember, hozzánk hasonló értelmes, gondolkodó élőlény jött létre. Az ember nem lehet csak a Földön létező kategória! Embernek léteznie kell az egész világegyetemben is, csak az óriási, fényévek ezreiben, millióiban mérhető távolság és esetleg az egymástól eltérő fejlődés-kiindulási időpontok szigetelik el a világegyetem különböző égitesteinek embereit egymástól. Embernek kell lenniük, fokozatosan, lépésről lépésre kialakult, kifejlődött embernek! Emlékszem, fiatal koromban szerettem pihenésképpen olvasgatni H. G. Wells fantasztikus történeteit. A polipszerű, puhány testű szörnyeknek elképzelt „marslakókat” azonban még fantasztikumnak sem tudtam komolyan venni.
Az eddig csillogó szemmel, lélegzetvisszafojtva figyelő Bayal hadnagy most úgy nyújtotta fel félszeg mozdulattal a kezét, mint az iskolás gyerekek:
– Bocsánat, professzor úr, feltehetnék egy kérdést?
– Tessék!
– Tulajdonképpen mi az a spirálköd? Hallottam ugyan a doktor úr szavait a spirálködökről, de nem értettem.
– Mire kirándulásunk véget ér, önből valóságos tudós lesz, hadnagy úr! Nos, mi is az a spirálköd... A Föld, a Nap és a szabad szemmel látható bolygók, csillagok egy úgynevezett csillagrendszerhez tartoznak. A csillagászok ezt a rendszert galaktikának vagy galaxisnak nevezik. Annak a csillagrendszernek egyébként, amelyhez Földünk és naprendszerünk tartozik, tejútrendszer a neve. Égboltunk egyes csillagképeiben – például az Androméda-csillagképben – tiszta éjszakákon szabad szemmel is meg lehet figyelni egy-egy halvány ködszerű felhőcskét. Ha ezt a tüneményt nagy teljesítményű távcsővel vesszük szemügyre, már nem felhőt, ködöt látunk, hanem ragyogó csillagok sűrű tömegét. Ez a csillagtömb látszik az irdatlan távolságból spirálszerűen csavarodott halmaznak, „spirálköd”-nek! A középpontjában tömör fényű „mag” van – persze ez is csillagok millióiból –, a magból pedig spirálszerűen elágazó „uszályok” indulnak ki. Az egész spirálhalmaz forog a középpontja körül. A mi tejútrendszerünk is végez ilyesfajta mozgást. Nos, az úgynevezett Androméda-spirálköd tőlünk kereken 750 000 fényév távolságra van. A fényév az a távolság, amelyet a másodpercenkénti 300 000 kilométeres sebességgel rohanó fénysugár egy év alatt megtesz. Ez a világűr távolságainak mérésére használt mértékegység a csillagászatban. 1952-ben egy derék csillagász, Baade, ha jól tudom, a tejútrendszeren kívüli térre nézve olyan új elméletet állított fel – az úgynevezett „RR Lyrae csillagok” megfigyelése alapján –, amely szerint az eddig becsült távolságok megduplázódnak. Valóságos forradalom tört ki emiatt a csillagászok között a világűr távolságmérése körül, s az eddig elfogadott egységet, az úgynevezett „Hubble-féle állandót”, a megváltoztathatatlannak hitt, azt hiszem, 540-es számról ma már vészesen „lefogyasztották”. Mindegy, tény az, hogy az Androméda-ködöt tőlünk és a világegyetem milliónyi többi galaxisától szinte felmérhetetlenül nagy távolság választja el. Nos, ennyi talán elég is lesz a csillagászatból! Most pedig menjünk, nézzük meg, mit csinál Pierre barátunk!
Pierre doktor munkája eredményes volt. Sikerült annyira felolvasztania a holttestet, hogy ruhájának anyaga felengedett, és gyűrhetővé, hajlékonnyá vált. A professzor és társai épp akkor toppantak be hozzá, amikor a meleg vizet szállító Burdi segítségével a testet oldalra fordította, hogy megpróbálja levenni róla a szkafandert és a burát. A plexiüveghez hasonló, hajlékony, teljesen átlátszó anyagból készült, tetején legömbölyített, kúpszerű bura fémperemét vésővel addig feszegették, amíg végül a bura halk kattanással levált a ruháról.
Belül – a szkafander vállrészén – ovális fémkarikát pillantottak meg, amely a sisak alapját képezte. Magát a szkafandert hátul – nyaktól derékig – fémzár nyitotta. Olyan tökéletes fémzár, amely légmentes szigetelést biztosított. A vállkarika peremén – elöl, félkörívben – sárgás színű, hurkaszerű tok húzódott végig. Ebből a tokból hat szál ugyanilyen színű, vékonyabb kábel vezetett a derék felé, szorosan a ruhához tapadva. A kábelek a szkafander deréktáján haránt húzódó, a felsőhöz hasonló másik tokba vezettek bele. Ez csak annyiban különbözött a felsőtől, hogy nemcsak félkörben, elöl húzódott, hanem teljes körívben fogta körül a szkafander derékrészét. Hátul, a fémzárnál két szögletes véggel záródott.
– Jókor érkeztünk, még nem boncol! – nevetett a professzor.
Amint a jégember sisakjától megfosztott teteméhez lépett, azonnal szemébe ötlött a szkafander furcsa vállrésze. Belenyúlt, megtapogatta. Lenyúlt egészen a derékrészen körülfutó tokig, majd a vállkarika hátsó oldalán kezdett babrálni. A többiek egyszerre csak apró, fémes kattanást hallottak, és a vállkarika hátsó része a fémzár fölött néhány milliméterre ketté nyílt. A doktor odanyúlt, húzni kezdte kétfelé, mire a vállkarika csuklósan szétnyílt, a ruha levehetővé vált.
– Hogyan nyitotta ki, professzor úr? – érdeklődött Radzs.
– Itt hátul egy kis bütyök állt ki a sima peremből, megnyomtam, és kinyílt – felelte a professzor. – No de gyerünk, húzzuk le róla!
Együttes erővel most már le tudták venni a ruhát a hasonló, csuklós rendszerrel hozzákapcsolt csizmákkal együtt. A professzor gondosan végigvizsgálta a ruhát, de a két tokon és az azokat összekötő vezetékeken kívül semmi mást nem talált benne. Kívül sem talált semmit, még csak egy zsebet sem.
A test Pierre doktor locsolgatása ellenére is dermedt maradt, csak bőrének felülete engedett valamelyest. A szkafander alatt csupán könnyű, trikószerű anyagból készült, sötétkék, testhez tapadó ruhaféle volt. Szorosan tapadt a csuklóhoz, a bokához, a nyakhoz. Egyrészes volt, hátul a szkafanderéhez hasonló fémzárral. A szkafander ujjrésze egyébként szintén a vállkarikához hasonló, csak jóval kisebb csuklós fémkarikákban végződött.
– Hiányzanak a kesztyűk – jegyezte meg Pierre doktor. – Valószínűleg elveszthette őket. Bár a leszállás után nemigen lehetett szüksége a légmentesen elzárható védőöltözetre. A sisak hátul teljesen nyitva volt.
– Én most is ezt tartom a legfurcsábbnak – emelte fel mutatóujját a professzor. – Pierre, mit gondolsz, ki lehetett ez a szerencsétlenül járt ember?
– Ki? Hát – félig-meddig már megegyeztünk abban, hogy a Jég-tó fenekén ülő pók, azaz „egylépcsős” kísérleti űrhajó utasa vagy pilótája volt, igaz? Így hát természetes, hogy lenn a földön nyitva volt a sisakja. Bár igen melegvérű lehetett, ha a nyitott szkafanderban sem fázott az egyszál vékony trikóban!
– Igen. Feltűnően edzett ember lehetett – bólintott a professzor. – De nem is csoda, hiszen nem közönséges ember volt.
– Mit akarsz ezzel mondani, Theo? A csatból talán...
– Igen! A csatból, a spirálból, az űrhajóból és mindenből azt állapítottam meg, hogy ez nem földi ember, hanem a csillagvilág, a kozmosz embere! „Csillagember”!
– Lehet – vonta meg vállát a doktor. – Viszont anatómiailag ember. Nézd csak a kidomborodó izmokat, ezt a hatalmas koponyát! Micsoda agyvelő lehet benne? Ember ez a javából: egy anatómiailag rendkívül tökéletes, ritka emberpéldány. Hogy nem a Földről való? Lehetséges... Annál nagyobb élvezettel fogom boncolni!
– De nem most, hanem majd később, Karachiban vagy valahol másutt, széles körű orvosi nyilvánosság előtt fogod boncolni. Most nem érünk rá erre. Inkább azon gondolkozz, hogyan preparáljuk a testet addig, amíg itt a Biafón be nem fejezzük a kutatást. Természetesen a boncolás nélkül végrehajtható embertani és egyéb vizsgálatokat nyugodtan elvégezheted rajta.
Pierre doktor fejcsóválva válaszolt a professzornak.
– Sajnos, nincs annyi formalinom, amennyi ehhez kellene. Azt ajánlom tehát, hagyjuk meg jelenlegi állapotában, illetve tegyük vissza jég közé. Vissza kellene vinni a Jég-tóhoz, és ott valahol ideiglenesen „elraktározni”, azaz eltemetni.
– Thomas is ugyanezt ajánlotta. Reggel visszavisszük a Jég-tóhoz. Addig is kedvedre méricskélheted. Vizsgáld meg a vérét is, a tarkóján a sebnél vannak vérnyomok. Kíváncsi vagyok a vérösszetételére. És főleg a koponyaméretekre. A szkafandert is tüzetesen meg kell vizsgálnunk, főleg ezt a két furcsa tokot benne. Műszerek lennének? De hol az oxigéntartály? Thomas, próbálja meg óvatosan felnyitni vagy leszerelni őket! Az az érzésem, hogy ez a sárgás anyag csak védőburkolat lesz. Amikor a baleset érte, nem volt szüksége a műszerekre. De miért nem volt szüksége? És miért volt nyitva a sisakja? Egyáltalán miért hordta a szkafandert, ha egyszer nyitva volt? Vagy a „földi” levegő, a légnyomás pontosan olyan, mint „náluk”?
Karvon a szkafander vizsgálatához kezdett, Pierre doktor pedig apró vérrögöcskéket szedett ki a sebből. Aztán lehúzta a testről a trikóruhát is, és hozzálátott a tüzetes antropológiai vizsgálathoz.
A professzor Radzzsal együtt Karvont figyelte, aki vésővel és kalapáccsal próbálta megfejteni a sárga tokok titkát. Radzs hirtelen a professzorhoz fordult:
– Valamiről elfeledkeztünk, professzor úr. Ha holnap a helikopterről akarjuk tovább kutatni a pókot, egészen leereszkedve a veszélyes sugárzási zónába, hiába lesz rajtunk a két védőruha, műszereink a helikopterrel egyetemben használhatatlanná válnak.
– Tökéletesen igaza van, Radzs. Erről bizony megfeledkeztünk.
– Csónak kellene – jegyezte meg a doktor. – Aszkoléban szerezzünk egy könnyű csónakot. Theodor! Küldd el Shalit, majd ő hoz.
Ekkor megszólalt Bayal hadnagy.
– A gépben van egy gumicsónak, a mentőfelszereléshez tartozik.
Karvon végül a fémfűrészt vette elő. Keresztülfűrészelte a felső tokot. A fűrész éle csak pár milliméterre hatolt be, s ott olyan kemény anyagba ütközött, amelyet már nem fogtak a fűrészfogak. Erre vésőt fogott, és addig tágította a nyílást, amíg kis kattanással az egész tok kettévált. De csak a „héja” ahogy a professzor megjósolta. A héj alatt üvegszerű anyagból készült átlátszó csövet pillantottak meg. Félkörívben hajlított csövet, amelyben egymás mellett – mint a gyöngysor – cseresznye nagyságú, tejfehér gömböcskék sorakoztak. A gömbök szorosan egymáshoz tapadva helyezkedtek el, mögöttük a cső két végén három-három szál aranyszínben csillogó huzal darabkája látszott, amely eltűnt a cső aljában.
– Tizenhat kis gömböcske – töprengett a professzor. – Vajon mi lehet a rendeltetésük? Rádiócsövek? Televíziós képernyőcskék? És miért éppen tizenhat van belőlük? Nézze meg az alsó tokot is, Thomas!
Karvon hasonló módszerrel fogott az alsó tok felnyitásához. A szétpattanó sárgás héj alól itt nem átlátszó üvegcső, hanem egy összefüggő, tömör, ezüstfehér fémhenger bukkant elő. Felülről beleágazott a hat szál kábel a felső tokból, a kábelek beékelődési pontjai között pedig összesen hat darab, körülbelül egy milliméter átmérőjű kis nyílás sötétlett.
– Fűrészeljem a fémhengert is, professzor úr? – kérdezte Karvon.
– Várjon csak, úgysem hiszem, hogy célt ér el vele. – Hirtelen a sátorajtó felé fordult, ahol Anna jelent meg, kezében egy csillogó tárggyal, amely mágnesként vonzotta a sátorban tartózkodó négy kutató és a hadnagy tekintetét. Ez a tárgy ugyanis a csillagember fémtartálya volt – nyitva!
– Hogyan nyitottad ki? – kiáltott fel a professzor, és a lányhoz sietett.
– Könnyen – nevetett Anna. – Csak a két pánt tartókarikáját kellett a tengelyük körül elfordítani, így. – Becsukta a tartályt. A fémtartály közepén végighúzódó téglalap alakú nyílás erre összekattant. A zár olyan tökéletes volt, hogy összecsukva nyílásnak nyoma sem látszott.
– Mi van benne?
– Néhány injekciós fecskendő és gyógyszeres ampullák. Orvosi táska lehet.
Pierre doktor egészen felvillanyozódva kezdte az asztalra rakosgatni a táska tartalmát.
– A fecskendők tízköbcentisek. De nem érteni, milyen beosztás van rajtuk. Három egység, mindegyiken nyolc-nyolc vonás. És milyen nehezek ezek a fecskendők is. Ugyanabból a fémből lenne a foglalatuk, mint a csat anyaga? Mérjük meg az egyiket!
Pierre doktor átment az egyik fecskendővel a laboratóriumsátorba. Még három másik volt a táskában, és összesen tizenhat darab kis, henger alakú gyógyszeres ampulla. A fecskendők tűin lecsavarható védőkupakok voltak, átlátszó, üvegszerű anyagból. A professzor mind a tizenhat gyógyszeres ampullát kirakta az asztalra, és tartalmuk színe szerint csoportosította őket. Nyolc ampullában ugyanis aranysárgán csillogó, nyolcban pedig olajos sűrűségű, tusfekete folyadék volt.
– A fecskendő hétszázhatvan gramm – közölte a doktor. – Elég súlyos, de a csat anyagánál jóval könnyebb.
Az asztalra kirakott gyógyszeres ampullák előtt meglepetten torpant meg.
– Milyen különös. Három rekeszre vannak osztva, mindegyiken külön kis csap. Összetett ampullák. És milyen érdekes jel van rajtuk. Ezeken is, a feketéken is.
A fekete folyadékot tartalmazó ampullákon – a csapocskákkal ellenkező oldalon – az üvegfalra maratva halvány körvonalú rajz látszott. Egy nyitott tenyerű emberi kéz rajza, amelynek könyökhajlatában fekete köröcske lapult... Semmi más jel vagy írás nem látszott az ampullán. Az aranysárga folyadékot tartalmazó ampullákon már többféle jelet találtak. Két végükön egy-egy emberi fej körvonalait lehetett kivenni. Nagy hajú, szakállas fejek rajzait, apró, szálkaszerű vonalkákkal az üvegre maratva. Első pillantásra mindkét fej egyformának tűnt, de az egyiknek a szeme nyitva volt, a másiké viszont csukva. A két fej között – vízszintesen – különös, mozaikszerű rajz volt kivehető, amelynek közepe táján ismét egy fekete köröcske látszott.
Pierre doktor nagyot füttyentett.
– Ejha! Mindkét fajta ampullán használati utasítás van.
Ez a fekete intravénás: a fekete kör pontosan a vénán van.
A másik intralumbalis lesz, mert ez a mozaikszerű ábra itt nem más, mint egy emberi gerincoszlop rajza. A fekete pont a IV. és V. ágyékcsigolya között van, pontosan a lumbalis punctio helyén. Itt szoktuk megcsapolni a liquort, azaz a gerincagyfolyadékot, amely az agykamrákban képződik.
– De mit jelentenek vajon a csukott és nyitott szemű fejek, Pierre?
– Jelenthetik azt, hogy eszméletlen ember a gyógyszertől magához tér; vagy azt, hogy az eszméletén levő beteg elveszti tőle az eszméletét, s azután – újra magához tér... És esetleg akkor adható be újra a következő adag? Nem tudhatom pontosan. Egyébként is rendkívül furcsák ezek a gyógyszerek és főleg a „használati utasítások”. Nem lett volna egyszerűbb pontosan ráírni, illetve külön papíron szövegesen mellékelni, ahogy a legtöbb gyógyszernél teszik a gyárak? Nincs a táskában az ampullák doboza? Sehol egy betű, szám vagy gyári jelzés! Sejtelmem sincs, miféle gyógyszerek ezek. Legjobb lenne elküldeni őket valamelyik gyógyszertani kutatóintézetbe, ott egykettőre elvégzik az elemzést.
– Pierre, azt hiszem, ezek a gyógyszerek nem tartoznak a „legtöbb gyógyszer” fogalomkörébe – jegyezte meg csendesen a professzor. – Mint ahogyan ez az egész ügy sem tartozik a mindennapos esetek közé. Sehol egy betű, egy szám valóban. Sem a szkafanderen, sem a táskán, sem a fecskendőkön, sem az ampullákon. Sehol egyetlen gyári jelzés. Csak a spirál és ezek a rajzok. Annyit bizonyosra vehetünk, hogy ez az „ember” itt valószínűleg orvos lehetett. Földi orvos? „Csillagok-béli doktor”? Nem tudom, de most azt javasolom, menjünk vacsorázni.
Pierre doktor azonban nem tartott velük.
– Menjetek csak, Theo. Befejezem a méréseimet, fél óra múlva végzek, aztán megyek én is.
Július 9.
Bayal hadnagy aggodalmasan fürkészte a keleti látóhatárt. A Baltoro távoli gleccserkapuja felől alacsonyan szálló szürkésfekete viharfelhők tolultak a Braldo völgyébe.
– Nos, hadnagy úr, vállalja a repülést? Vagy halasszuk el a mai programot? – kérdezte a professzor, aki Radzzsal együtt már helyet foglalt a gépben.
– Vállalom – felelte a pilóta.
– De hol marad ilyen sokáig Thomas?
– Az infra-betétekért ment vissza – jegyezte meg Radzs.
– Kicseréljük a két szkafander beépített fényszóróit, infra-elemeket és szemüvegbetéteket szerelünk fel, hogy a ködben és a víz alatt is láthassunk.
– De már tíz perce, hogy visszament értük – türelmetlenkedett a professzor. – Nem szeretem az ilyesmit. Mindig a gyors, pontos munka híve voltam. Egyébként úgy veszem észre, hogy maga is ezt a gyakorlatot követi. És nem is lebecsülendő sikerrel. Nemcsak tudományos téren, hanem – a magánéletben is...
– Hogy értsem ezt, professzor úr?
– Az este Anna elmondott egyet-mást kettejükről... Tudja, én szinte apja vagyok az apja helyett. Szóval, örülök, hogy így alakultak a dolgok, őszintén örülök. – Szeretettel megveregette Radzs vállát. – Mit is akartam még mondani? Igen. Jó volna, ha a jövőben kissé közelebb dolgozna hozzánk, Európában! Nem szeretnék egészen elszakadni Annától.
– Természetesen... – hebegte zavartan Radzs –, boldogan dolgoznék a professzor úr mellett... Anna mellett... bárhol!
Karvon futva közeledett, kezében lóbálva az infra-betéteket.
– Mi az ördögöt csinált ilyen sokáig, Thomas? – förmedt rá a professzor. – Addig váratott bennünket, amíg az idő teljesen elromlott.
Karvon zihálva mászott be a gépbe.
– Annával volt egy kis beszélgetésünk – mondta kissé kihívó hangsúllyal. – Hátramegyek a raktárfülkébe, útközben beszerelem az infra-betéteket!
– Mehetünk, hadnagy úr! – szólt a professzor a pilótának.
– Az útitervet tudja: egyenesen a Jég-tóhoz. Ott, valahol közvetlenül a gleccserkapu mellett próbáljon leszállni, ahonnan a gumicsónakkal megrohamozzuk a pókot. És a csillagdoktor tetemét is elraktározzuk valahol a jégbe.
A látási viszonyok most nagyon rosszak voltak az alacsonyan szálló, sűrű felhőréteg miatt. A hadnagy be is kapcsolta a radart, és félig vakon repült.
– Nos, Radzs fiam, mit álmodott az éjjel? – kérdezte a professzor. – Én bizony reggelig folyton spirálok, keringő atommagok és gyógyszeres ampullák között vergődtem. Végül a spirálok rácsavarodtak a torkomra. Szerencsére felébredtem, mielőtt megfulladtam volna.
– Én jóformán nem is aludtam – felelt Radzs. – Csak úgy hajnal felé két-három órát. Törtem a fejem a titok nyitján. De csak tapogatóztam. Hiszen annyi ellenérv, meg nem magyarázható jelenség van. Vegyük csak legelőször a reális techhnikai aggályokat. Itt van az állítólagos „csillagközi űrhajó”, a pók... Radioaktív nátrium-kálium-izotópos szennyeződés árad ki belőle, ami egy „közönséges” atomreaktorra is jellemző. Ha valóban csillagűrhajó, egylépcsős, energiatartalékot is magával hordozó űrhajó lenne, nehezen tudom elképzelni, hogy egy egyszerű atommáglya energiája elegendő lenne meghajtására a galaxisok közötti szinte „végtelen” terekben.
Hiszen eddigi számításaink szerint jövőbeli „termikus” atomrakétáink is talán csak a Naprendszer határáig lesznek majd megfelelők. De túl a Plútón, túl a Naprendszer határain, sőt túl tejútrendszerünk galaxis-határán? Nem tudom elképzelni!
És egyelőre nem tudok egyetérteni azoknak a tudósoknak az elképzeléseivel sem, akik az úgynevezett „foton”- vagy „ion”-rakétaelv megvalósításától, vagy még merészebben egyenesen az „antianyagtól” várják a probléma megoldását.
– Mindezen én is sokat gondolkoztam már – felelte a professzor. – És tudja, mi az álláspontom? Az, hogy a csillagközi űrhajózás csakis útközbeni energiafelvétel, energia-utánpótlás közbeiktatásával valósítható meg! Olyan rakéta-üzemanyagot kell tehát alkalmaznunk, amelyből az eddig még csaknem teljesen ismeretlen csillagközi térségekben is utánpótlást lehet majd találni. Mi van a csillagközi térben? Mai tudásunk szerint van ott anyag is, sugárzás is. Persze, anyagon most nem az égitestek anyagát értem, hanem a kozmikus sugárzás anyagi részecskéit. Ezeket az iszonyú egyedi energiával a térben szabadon száguldozó atommagokat és egyéb egyedi részecskéket.
– Kozmikus sugárzás mint rakétahajtóerő?
– Miért ne? És éppen a maga által említett foton-rakétaelv szerinti felhasználás formájában. Hiszen a kozmikus sugárzásban készen jön az a legalább százmillió voltos energia, amely kiszabadítja a fényrészecskéket, a fotonokat. Igen! Ez az energia már elég lesz egy egylépcsős csillagűrhajó meghajtására! Sőt, fogas probléma lesz ennek az energiának a megfékezése, szabályozása.
– De professzor úr, az atommáglyában egy négyzetcentiméter felületen 1014-1016 neutron száguld át percenként. Ezzel szemben a kozmikus sugárzás részecskéiből egy négyzetcentiméterre percenként csak egy-két részecske jut. Hiába óriási a részecskék egyedi energiája, ha a részecskék száma, tömege viszont elenyészően csekély. Vagyis energiájuk összessége gyakorlatilag csaknem a nullával egyenlő.
– Ej, ej – csóválta a fejét a professzor. – Ön elfelejti, hogy mi most a csillagok közötti űrhajózás üzemanyagáról beszélgetünk! Hol ilyen csekély a kozmikus részecskék száma? A Föld felszínén. És milyen sugárzás ez? Szekunder sugárzás. Miért szekunder? Mert a primer sugárzás részecskéi Földünk légkörén áthaladva beleütköznek a levegőréteg atomjaiba, s eközben energiájuk túlnyomó részét elveszítik, átadják a „meglökött” levegőatomoknak... Ezek a meglökött – másodlagos – részecskék jutnak csak el azután a légkörön keresztül Földünk felületére. De mi történhet ott, olyan térségekben, ahol ezek a kozmikus záporok – amelyek a világűr egyes térségeiben rendkívül erősek lehetnek, másutt viszont hiányozhatnak – nem ütköznek ilyen energiarabló gáz- vagy levegőrétegbe?
Energiájuk ott elképzelhetetlenül nagyobb tömegben tevődhet össze. No persze, megoldandó probléma még az ilyesfajta „energia” felvétele, egyben a védekezés is az ilyen erősségű kozmikus zápor ellen. Nézze, én ilyesmivel csak úgy elméleti alapon foglalkozom, pusztán szórakozásból. Ne is vegye komolyan, amit most elmondtam.
– Elméletileg tökéletes is a gondolatmenete, professzor úr – ismerte el Radzs. – S így meg is lehetne magyarázni egy „kisegítő atommotor” – mint termikus hajtóerő – szerepét a csillagűrhajóban, olyan térségekre számítva, ahol a kozmikus energiazápor nem elég erős vagy teljesen hiányzik. Ilyesfélére gondoltam én is, azonban nem anyagi részecskékre, hanem – kémiai elemre! A pók körüli mágneses-gravitációs jelenségek juttatták eszembe a...
– Hidrogénre gondol?
– Nem. Héliumra! Arra a kimeríthetetlen mennyiségű hélium-gáztömegre, amely évmilliárdokon át keletkezett és keletkezni fog a világűr térségeiben. Hélium keletkezik mind a „könnyű” (egyprotonos atommagú), mind a „nehéz” (proton-neutron atommagú) hidrogént tartalmazó csillagok termonukleáris reakciói végén. Megannyi kimeríthetetlen héliumtartálya világűrben! Más kérdés természetesen e hélium-üzemanyag felhasználásának módja és lehetősége. „Fordított hidrogénbomba-folyamat”? Héliumból vissza hidrogénre? Ez nem járható út, hiszen elméletileg „energiavesztő” folyamatnak tekinthető...
– A hélium II.-re gondolt tehát?
– A hélium több, máig is kideríthetetlen rejtélyes tulajdonságára. Például: mínusz 271 C°- foknál – tehát két fokkal az „abszolút” -273 C° felett – megfagyás, megszilárdulás helyett cseppfolyós állapotából furcsa, egyedülálló átalakuláson megy át. Átalakul egy viszkozitás nélküli folyadékká. Olyan folyadékká, amelynek részecskéi között nincs belső súrlódás.
Nem folyadék már, de még nem is gáz.
– Ne búsuljon, ezen a rejtélyen már sokan törték a fejüket – nyugtatta meg Radzsot a professzor. – Hogy mi okozza mindezeket? Erre még csak feltevések vannak, semmi konkrétum. Egyesek például összefüggést sejtenek a fémek szupravezetőképessége és a hélium II. viszkozitás-nélkülisége között.
– Itt a gleccserkapu! – szakította félbe a beszélgetést a pilóta.
A gleccserkapun túl – már nem is lepődtek meg rajta – szürkén, sejtelmesen gomolygott a köd. Hátuk mögött halkan kattant a raktárfülke ajtaja. Karvon jött ki és leült a helyére.
– Elkészült, Thomas? – kérdezte a professzor.
– Igen... A két rádiót is átállítottam a helikopter hullámhosszára, így meglesz közöttünk az állandó kapcsolat. Ki jön velem a csónakban, professzor úr? Ön vagy Radzs kolléga?
– Én megyek Radzs kollégával... Maga, Thomas, olyan feladatot kap, amelyet egyikünk sem tudna megoldani. Csakis egy ügyes, nyomkereső vadász. Tudja, hogy feltevéseink szerint ennek a „csillagdoktornak” – fejével a raktárfülke felé intett – valahol itt, a gleccser eredete környékén kellett a jégbe kerülnie. Talán a pók körül. Próbáljon körülnézni, főleg a gleccserkapu környékén, hátha sikerül felfedezni a csillagdoktor társait is, vagy legalább kideríteni, mi történhetett vele. De most feltétlen vigyen magával rádiót! És maradjon állandó összeköttetésben a hadnagy úrral!
– Hol szálljunk le, professzor úr? – kérdezte a hadnagy.
– Nézzünk körül előbb. Sajnos, a köd változatlan... Ott, annál a völgyperemnél, a fehér csíknál, látja? Gleccser-mellékág lehet. Ott sokkal ritkább a köd. Radzs, ugye most könnyebben megtaláljuk a pókot, mint legutóbb?
– Igen. Ha ott szállunk le, ahol a professzor úr mutatja, onnan mintegy két és fél kilométerre északnyugatra lehet. A nyílt víz a parttól körülbelül fél kilométernyire kezdődik, elég lesz odáig is cipelni a gumicsónakot.
– Majd a nyílt víznél fújjuk fel! Összecsomagolva könnyebb vinni. Egyikünk viszi azt, a másik a műszereket. Hadnagy úr, tehát ott próbáljon leszállni, ahol mutattam!
A Q-2-es pár perc múlva leereszkedett egy kis sziklafennsíkra, a völgyoldalban, a gleccserág mellett. Még földet sem ért, amikor a pilóta felkiáltott:
– Medvék! Ott, a hegyoldalban!
Két mozgó, sötét alakot pillantottak meg a ritkás ködben.
A helikopter zúgása megriaszthatta őket, mert furcsa, imbolygó mozgással távolodtak, majd csakhamar teljesen beleolvadtak a hegyoldal szürke hátterébe.
– Ha nem ácsorgunk a gleccsertorokban, hanem egyenest ide repülünk, még elkaphattam volna őket – kesergett Karvon.
Rövid terepszemle után, amelynek során lenn a Jég-tó partján a professzor az ultrahang-mérővel a part menti jég vastagságát is lemérte, s nyolc-tíz méteres fenékig fagyott jeget talált, mind a négyen munkához láttak. A parttól nem messze Karvon két kis dinamittöltettel jókora gödröt robbantott a jégbe, csákánnyal, lapáttal megtisztogatták a törmeléktől, majd lecipelték a gépből a „csillagdoktor” ponyvába csavart holttestét. A kirobbantott jégtörmelékkel befedték a jégsírt. Karvon a gépből lehozott egy kis gáztartályhoz kapcsolt hegesztőpisztolyt, annak lángjával kissé megolvasztotta a sírdombot, amely a mínusz 11 C° hőmérsékleten néhány perc múlva kőkeménnyé fagyott.
Kis pihenő után a professzor és Radzs beöltöztek a szkafanderekbe. Bekapcsolták a ruha fűtőberendezését is: a beszerelt elektródok kellemes meleget árasztottak. A sisak arcburáját még nem zárták le egészen, tartalékolni akarták az oxigént a búvármunkára. A ruha vállkarikáján belül műszerek sorakoztak: iránytű, Geiger-Müller-számlálócső, az oxigén manométere, a beépített rádió mikrofonja és hangszórója.
Radzs hátára vette az összehajtogatott gumicsónakot, vállára egy tekercs erős kötelet akasztott. Szkafanderje külső zsebeibe néhány kisebb kéziszerszámot és egy ugyancsak infra-betéttel ellátott tartalék zseblámpát helyezett el. A professzor vitte a két könnyű evezőt, valamint a graviméter és magnetométer műszerdobozait.
Elindulás előtt abban állapodtak meg, hogy a hadnagy nem mozdul ki a gépből, állandó rádióösszeköttetést tart fenn a két kutatóval és a völgyben cserkésző Karvonnal.
– Hadnagy úr – búcsúzott a professzor –, ha bármelyikünk adása megszakadna, akár Karvon kollégáé, akár a mienk, azonnal szálljon fel és próbáljon megkeresni bennünket a Jégtóban a radar és szcintillométer segítségével. Nagyon vigyázzon a sugárzásra, a gépre szükségünk van, nem tehetjük sugárfertőzötté. És persze, elsősorban magát féltem a sugárzástól. Thomas, ön pedig ne távolodjon el túlságosan a gleccserkapu környékétől, és szintén ügyeljen a sugárveszélyre!
Negyedórai fárasztó gyaloglás után a két fantasztikus külsejű kutató – sisakjuk tetején a fényszórók „üvegszemeivel” – eljutott a nyílt vízhez. A sötét vízfelület apró hullámokkal, monoton loccsanásokkal ostromolta a vastag jégmező szélét. Radzs ledobta a gumicsónakot, szétbontotta, a jégre terítette, majd kalapáccsal rávert a felfúvószelep gyutacsára. Kis csattanás hallatszott, és a gumicsónak másodpercek alatt felvette jellegzetes alakját.
Beszálltak.
– Tud evezni, Radzs? – hallotta Radzs a hangszóróban a professzor kérdését.
– Igen! Az egyetemen valamikor sokat eveztem.
– Akkor hát rajta! Én is sokat eveztem valamikor. Oxfordban... Azok voltak csak a szép idők...
Radzs figyelme megoszlott az iránytű, a Geiger-Müller-cső számlapja, az ölébe helyezett kis térképvázlat és az evezés között. Fényszóróik kitűnően átvilágítottak a ködön, elég jól tájékozódtak. Talán tíz perce evezhettek, amikor a Geiger-mérő jelzése átugrotta a veszélyességi határt.
– Közeledünk – szólalt meg Radzs. – Kissé tartson balra, professzor úr... Úgy! Most jó az irány! Állj! Mi ez? Kapaszkodjon, professzor úr! – harsant Radzs kiáltása a professzor fülébe.
Az eddig simán haladó csónak előtt – a most már rendkívül sűrű párában – hirtelen csillogó, bugyborékoló gejzír bukkant fel. Annyira egybeolvadt a köddel, hogy kis híján ráeveztek. A csónak a gejzír előtt megtorpant, aztán eszeveszetten bukdácsolni kezdett, mintha láthatatlan kötelekkel rángatták volna felfelé, és fel akart volna szállni a levegőbe.
A két tudós hasra vágódott a veszettül táncoló csónakban. A professzornak közvetlenül a szeme előtt világított a két műszertábla: a magnetométer mutatója nagy fémtömeget jelzett, a graviméteré pedig csak úgy táncolt az átlagpont és a gravitációs „minimum” között.
– Vissza!... Forduljunk meg! – kiáltotta Radzs, és hasonfekve próbálta visszafelé fordítani a csónakot. A professzor segített, amennyire tőle tellett, és sikerült is néhány métert visszaevickélniük. A veszett táncolás egyszerre megszűnt.
– Mi volt ez, Radzs? A pók ismét ránk fújt? Mint a múltkor a levegőben? Ezek a rángások tudja, mik voltak: antigravitációs impulzusok. A gejzírnél vagy micsodánál! Persze, a víz is igyekszik engedelmeskedni a lecsökkent gravitációnak.
Igen, ott egy ponton a gravitáció gyors impulzusokban, lökésszerűen csökken. Nem tudom, mennyire, mert a műszeren nincs is skála „lefelé”... Majdnem felszálltunk. Hogyan haladjunk most tovább?
Radzs hangja helyett most váratlanul egy új hang, Bayal hadnagy hangja csendült fel a professzor hangszórójában:
– Halló, professzor úr! Halló! Itt Bayal hadnagy. Minden rendben megy?
– Rendben – dörmögte a professzor. – Azazhogy – majdnem helikopter lett a maga csónakjából.
– Mi történt?
– Itt vagyunk közvetlenül a pók előtt. Gejzír bugyog fel a vízből, majdnem ráeveztünk. Karvon jelentkezett már?
– Igen. Most ért a gleccserkapuhoz a parton.
– Jól van! Hívjon bennünket ötpercenként, és Karvonnal is tartsa a kapcsolatot!
Radzs a professzor és a pilóta beszélgetése alatt – amelynek természetesen minden szavát hallotta – a vázlatát böngészte.
– A gejzír pontosan a pók egyik lábának végpontja fölött lehet – szólalt meg azután. – Tehát közvetlenül a gejzír mögött ott kell lennie a pók testének. Mielőtt tennénk valamit, szeretnék mintát venni magából a gejzírből, professzor úr. Evezzünk egy kicsit előre, de nagyon óvatosan.
Amint a csónak orra ismét megrándult, Radzs erőteljesen hátrafeszítette evezőjét, a csónak megállt. Előttük vagy két méterre ott sistergett a gejzír.
– Ha nem láttam volna a pók radarszkóp-felvételeit, most meg lennék róla győződve, hogy a Biafo rendellenességeit a Jég-tó fenekén feltört radioaktív hőforrás okozza – morfondírozott magában a professzor.
Társa eközben szkafandere zsebéből vízmintavevő-edényt vett elő, s dróthuzallal evezője végére erősítette. Majd lehasalt a csónak orrába, és onnan kinyúlva próbálta az evező végére kötött edénnyel elérni a gejzírt. Közben furcsán kapkodta a fejét, fényszórójának csóvája fel-alá mozgott a ködben. Végre sikerült az edényt megmerítenie a forrásban.
Elrakta a vízmintát, miközben ismét jelentkezett a pilóta. Megnyugtatták, hogy egyelőre nincs szükségük segítségre.
– Most mihez kezdjünk, Radzs? Szálljunk ki a csónakból, ereszkedjünk le a fenékre, és úgy közelítsük meg az űrhajótestet?
– Talán próbálkozzunk még a csónakkal – ajánlotta Radzs.
– Ha a radarfelvétel nem csapott be bennünket, akkor nyolc ilyen gejzírnek kell lennie a „pók” körül, a nyolc láb mindegyikének végén. Nyolc hajtómű lenne? Próbáljuk meg tehát először körülcsónakázni az egészet. Utána pedig kíséreljük meg a behatolást a gejzírek közé. Ha a gravitációs impulzusok mindenütt ilyen szűk keresztmetszetűek, azt hiszem, két gejzír között becsúszhatunk.
Ismét evezni kezdtek. Radzs következtetése helyesnek bizonyult: balra elindulva csakhamar meglátták a következő gejzírt, majd sorjában a többit is.
Újra jelentkezett a hadnagy.
– Halló, professzor úr! Jól vannak, nincs semmi baj?
– Nincs! Mi van Karvonnal?
– Még nem talált semmit. Hanem az a két medve ismét felbukkant a hegyoldalban. Vagy négy-ötszáz méterre lehetnek tőlem, lassan jönnek a kis gleccserág felé.
– Nagyon messze van már Karvon? – kérdezte vissza a professzor. – Ha nincs túl messze, nem bánom, hívja vissza! Hadd lője meg végre a medvéit! Azután folytathatja tovább a kutatást. De maga vigyázzon: ha a medvék esetleg megtámadnák, szálljon fel! Van revolvere?... Hogy járhat katona fegyver nélkül?... Hogyan? Kölcsönadta Csandra-Szingnek... Radzs, itt van magánál a hadnagy úr revolvere? No nem baj, ha netán megtámadják a medvék, felszáll! Bár akkor Thomas dühös lesz, mert ismét elriasztja őket... Figyeljen csak csendben, nem fognak azok támadni.
A pilóta elhallgatott.
– Thomas biztosan nem tud ellenállni a hadnagy hívásának – nevetett a professzor. – Fogadjunk, hogy amint meghallja a hírt, visszarohan. Radzs, miért hozta el a revolvert a pilótától?
– Sohasem lehet tudni, mi történhet, professzor úr. Mehetünk?
– Igen. Csak ügyesen, nehogy felboruljunk, mielőtt még felkészültünk volna a búvármunkára.
Két gejzír között a gumicsónak besiklott a nyolc gejzír által határolt nyolcszögbe. Amint átcsúsztak a két gejzír közötti vonalon, a graviméter egyszeriben lecsendesedett. A magnetométer és a Geiger-Müller-számláló azonban pontosan jelezte a közeledő fémtömeget, illetve a radioaktivitást. Végre a gyengén fodrozódó feketés víztükör fölött a fényszórók pászmáiban hatalmas sötét tömeg – nyolc-tíz méter átmérőjű, körülbelül ugyanolyan magas kúp – körvonalai bontakoztak ki.
Amint közelebb siklottak hozzá, a vízszint felett méternyi magasságban körülfutó, karvastagságú rácsszerkezetet pillantottak meg rajta. Mielőtt kikötöttek a kúpnál, Radzs megvizsgálta, nincs-e elektromos töltés a kúpban vagy a rácsban. Nem volt egyikben sem. A radioaktivitás viszont erős volt. Annyira, hogy szkafander nélkül a kúp megközelítése biztos halált jelentett volna. A sugárzás nem a kúp tömege felől, hanem a víz alá lenyúló törzs alja felől vagy a póklábak végeiből indult ki.
Kikötötték a csónakot. Radzs kapaszkodott fel elsőnek a rácsszerkezetre, és nyomában a professzorral körüljárta a kúpot. Közvetlenül a vízszintnél félköríves fogantyúfélét találtak. Mindkét vége a kúptesthez volt hegesztve, ezért arra következtettek, hogy egy hágcsó legfelső foka lehet. Radzs felágaskodott a rácsszerkezeten, és a kúptesten egy nagy, legalább három méter átmérőjű bezárt ajtónyílást fedezett fel.
Az ajtónak csak a körvonalait lehet kivenni. Rövid tanakodás után a professzor felmászott Radzs vállára, és közelről kezdte vizsgálni az ajtónyílást. Zárnak nyomát sem találta rajta, csupán a kör alakú ajtófedél középpontjában látott egy nyolc-tíz centiméter átmérőjű kiemelkedő részt, amelyen egy jel volt. Négyzetes keretben, finom, domborművű kiképzésben ismét ott volt a spirál!
– Megvan a „hiányzó láncszem”, Radzs – örvendezett a professzor. – Itt a spirálunk ismét. Ugyanaz, mint a csaton, azzal a kis különbséggel, hogy ott homorú vesét volt, ezen pedig domborművesen, plasztikusan kiképzett. Na, most mát jók a következtetéseink, elhiszi? Radioaktivitás – Biafo – a pók – a jégember, illetve most már csillagdoktor... Csak ki tudnám nyitni valahogy ezt az átkozott ajtót. Adjon fel egy vésőt és kalapácsot!
Sokáig kínlódott a spirállal. Próbált alányúlni a vésővel, kopogtatta, fel akarta feszíteni, mert itt sejtette az ajtó nyitószerkezetét. Munkáját azonban hamarosan abba kellett hagynia, mert a véső a kemény fémet meg sem karcolta. Csüggedten mászott le Radzs válláról.
– Erőszakkal nem megyünk semmire, professzor úr. Próbáljuk meg talán lejjebb, majd én megyek előre – indítványozta Radzs.
Derekára kötötte a kötél egyik végét, a másikat a rácshoz, azután a professzor lassan engedte őt lefelé a kúp oldala mentén. Egy perc sem telt el, már fel is bukott a vízből.
– Nem lehet lejutni a fenékig – jelentette ki. – A víz a szkafanderen át is elviselhetetlenül meleg, a sugárzás pedig erősebb, mint amennyit a szkafanderünk kibír. A hágcsó fokai különben teljesen a „csillagdoktor” termetére vannak méretezve, alig értem el a következőt... Tessék? Mi az, mi történt?
A professzor válasza helyett mindkettőjük hangszórójában a hadnagy izgatott hangja csattant fel:
– Halló, professzor úr! Nem medvék! Két lábon járnak. És még három van belőlük. Most másznak át a kis gleccserágon. Most már egészen jól látom őket. Professzor úr, ezek... ezek egyáltalában nem medvék, inkább gorillák. Ne nevessen ki, professzor úr, de ezek csak azok lehetnek, akikről a múltkor beszélgettünk! „Havasi emberek”! „Metah kangmik”! Az egyiknek hatalmas dorong van a markában, a hátulsó pedig valami elejtett vadat cipel a hátán. Igen, egy jókora szarvast!
Mit csináljak, professzor úr? De jó lenne legalább egyet élve elcsípni belőlük!
– Csak vigyázzon, nehogy magát csípjék el ők! Mi van Karvonnal? Szólt neki? Mondja meg neki gyorsan, hogy nem medvék, hanem „havasi emberek” vannak a láthatáron, jön majd ész nélkül!
– Igen, szóltam! Azt mondta, hogy már indul is vissza. Bár akkor még csak medvékről volt szó. De azóta nem felel a hívásomra! Halló, professzor úr! Most egy csomóban van mind az öt, mintha tanakodnának. Az a dorongos erre fordul és hadonászik. Várjunk csak, kinyitom az ablakot... Mind az öt ordít. Elnyújtott „uá” és „ou” hangokat hallatnak. Milyen kár, hogy nincs a kezem ügyében egy magnetofon!... Most... most elindultak felém... Most szétváltak. Be akarnak keríteni! Mit csináljak, professzor úr?
– Várjon, ameddig csak lehet! Aztán szálljon fel, hátha nem riadnak meg nagyon.
– Halló, professzor úr! Már csak húsz méternyire lehet tőlem a dorongos! Ez lenne a vezérük? Akkora, mint egy gorilla!
De nem, még annál is nagyobb. Csupa vöröses szőr az egész állat. Vagy „ember”? Engem néz, professzor úr! Meglátott! Ez ember, professzor úr. Állat nem tud így...
– Halló! Halló, hadnagy úr! Miért nem beszél tovább? Halló!... Felszállt már?... Megtámadták? – kiáltozott egyszerre Radzs és a professzor. Azonban hiába volt minden: a pilóta nem szólalt meg többé.
Mindketten egyszerre pattantak fel, beugrottak a csónakba, eloldották a kötelet, és erőteljes evezéssel vágtak neki a ködtengernek. Vissza, a part felé, ahol most talán halálos veszélyben forog Bayal hadnagy, a pilóta.
Karvon éppen a Biafo-gleccserkapu keleti lejtőjén készült felkapaszkodni, amikor meghallotta rádiójában; hogy feltűntek a medvék. Nem sokat tétovázott – különösen, amikor a hadnagy a professzor hozzájárulását is említette –, hátizsákját, rádióját gyorsa felrakta egy szikla tetejére, aztán kézben tartott fegyverrel rohant vissza.
Tíz-tizenkét perc alatt tette meg a másfél-két kilométert a Jég-tó parti sávján. Innen már felfelé kellett kapaszkodnia a kis sziklafennsík felé, ahol a helikopter leszállt. Már a sziklák között haladt, amikor felhangzott a helikopter ismerős motor-zúgása. Megállt, várta, hogy a gép kiemelkedjék a sziklák között. A helikopter azonban nem szállt fel, csak a motor járt tovább.
Végre felért a fennsík peremére, és meglátta a gépet. A látványtól földbe gyökerezett a lába.
A Q-2-es lebegett a fennsík fölött, de csak két-három méternyi magasságban. Nem emelkedhetett feljebb, mert nem engedték: hatalmas, vörösesbarna szőrű állatok tartották fogva.
Karvon nézte-nézte a furcsa látványt, és egyszerre beléhasított a felismerés:
– Ezek nem medvék! Ezek „ők”: metah kangmik – sziszegte, és majd szétvetette az izgalom.
A helikopter billegett, vergődött, a havasi emberek fogva tartották. Kettő a farokrésznél, kettő elöl, a futóműnél kapta el. Az ötödik pedig – szabályos lovaglóülésben ült a gép tetején, és egy vékony valamivel hadonászott.
– Letörte az antennát – suttogta Karvon. – No, majd adok én nektek!
Elég nyugodtnak érezte már magát, és mintegy hatvan lépés távolságból fegyvere hajszálkeresztjébe vette a helikopteren lovagló havasi embert, aki most már a pilótakabin fölé ért, és az ablakát kezdte feszegetni. A lövésre a hatalmas test úgy fordult le a gép tetejéről, mint egy rongycsomó. A többit is megzavarhatta társuk lezuhanása – a lövés csattanását a motorzajtól valószínűleg nem is hallották –, mert hirtelen elengedték a gépet, amely egyszerre a magasba szökkent. Karvon a zavart arra használta fel, hogy még közelebb kerüljön hozzájuk. Rossz volt azonban a széljárás – hátszele volt a vadásznak –, így a lelőtt társuk körül ordítozó metah kangmik szimatot kaptak. Vicsorítva, fenyegetőn fordultak mind a négyen Karvon felé. A dorongját szorongató vezér gurgulázó, mély morgásban tört ki, majd egyik kezével a dorongját emelve, a másikkal a mellét döngetve, lehajtott fejjel, vicsorgó fogakkal, habzó szájjal feléje indult.
Karvan megcélozta a bozontos óriás szívtájékát, azután – hirtelen elhatározással – kissé feljebb vitte a célkeresztet a váll irányába, és lőtt.
Dühös ordítás. Az eltalált vezér elhajította a husángot, egyik kezét sebzett vállára tapasztotta, a másikkal pedig úgy hadonászott, mintha legyeket hessegetne el magától... Ordítása csakhamar hörgésbe fúlt. Leült, majd hanyatt feküdt, bozontos melle ütemesen süllyedt, emelkedett.
A dorongos metah kangmi különös viselkedése annyira meglepte Karvont, hogy el is feledkezett a másik háromról. Azok második társuk elestét látva futásnak eredtek. Amikor Karvon észbe kapott, gyorsan leadott utánuk két lövést, de golyói már csak a sziklákat találták el.
Közelebb ment a sebesülthöz. A másik, amelyet a gép tetejéről lőtt le, már halottnak látszott. Közben a helikopter is leereszkedett, a hadnagy kiugrott a gépből, és Karvon felé szaladt.
– A legjobbkor jött, Karvon úr – lihegte izgatottan. – Bekerítettek. Egy felmászott a gépre, a többi meg... hiszen láthatta! Tönkrement a rádióadóm, tövestül kitépte az antennámat ez a... Mit gondol, ezek csakugyan havasi emberek?
Karvon közben puskája csövével a csendesen hörgő sebesült nyakához nyúlt. A hadnagy kétségbeesett mozdulattal ütötte el a fegyver csövét.
– Ne lője le! – kiáltott rá Karvonra. – Hátha nem halálos a sebe. A professzor úr is azt kérte, hogy ha lehet, élve csípjünk el egyet belőlük!
– Nem akarom agyonlőni – jegyezte meg Karvon csendesen. – Hanem, nézzen csak ide, ezt kerestem!
A puskacső vége fémesen koccant a sebesült metah kangmi nyakán. Karvon letette a fegyvert, felemelte a sebesült egyik karját, majd leengedte. A kar ernyedten visszahullt.
– Hadnagy úr, emelje fel a fegyvert, és vegye célba a fejét. Ha felugrik vagy harapni akar, lője főbe! Van valami a nyakán, szeretném levenni.
– Várjon még egy kicsit – kérte a pilóta. – Nézze, itt vannak már a professzor úrék is.
Két bukdácsoló emberalak bukkant elő a ködből. Radzs és a professzor lihegve, fújtatva torpant meg Karvon és a hadnagy mellett.
– Rajta van a nyakörv, professzor úr – fogadta őket Karvon. – Megpróbálom levenni, tartsák szemmel addig, vagy fogják le. Nem súlyos a sebe, nem is értem, miért hagyja el így magát. Hiszen a vállába kapta a golyót. Biztosan csak ravaszkodik. Vigyázzanak!
Fél térdre ereszkedve odanyúlt a sebesült nyakához, és motozni kezdett a szőrcsomók között. A leterített metah kangmi egyáltalán nem reagált erre, csendesen feküdt, szája szögletéből sárgás hab csordogált. A sebe erősen vérzett.
Karvon keze között valami kattant, azután felemelkedett, kezében egy hajlékony, kékesszürkén csillogó fémpánttal.
– Ugyanaz az anyag, mint a csillagdoktor táskájának fémpántja – jelentette ki azonnal Hügler professzor.
Azon pedig már meg sem lepődtek, hogy a nyakörv egyik oldalán elmosódottan, halványan ott volt a jel, a spirál.
Pierre doktor a professzorral történt megállapodás szerint délután két órakor abbahagyta munkáját, és leült a rádió mellé. Megkereste a helikopter hullámhosszát és hívta. Amikor már majdnem negyedórán át semmi válasz nem érkezett hívásaira, hátratolta a széket, és Shali után kiáltott.
Shali feltűrt ujjú zubbonyban, könyékig véresen toppant be. Szarvast nyúzott a konyhán.
– Tessék, doktor szahib!
Ebben a pillanatban halk motorzúgás ütötte meg a doktor fülét. Felugrott, és a csodálkozó Shali mellett kiszaladt a sátorból.
– Vajon mi történhetett megint, hogy már jönnek? – aggodalmaskodott, amikor a Braldo fölött közeledni látta a helikoptert. – Shali! – szólt hátra. – Hívd ki Anna kisasszonyt!
Karvon lépett ki elsőnek a gépből.
– Gyorsan hordágyat! – kiáltotta Pierre doktor felé. – És embereket! Siessenek, mert elvérzik!
A doktor szentül meg volt győződve arról, hogy vagy a professzort, vagy Radzsot érhette ismét baleset. Csak akkor lélegzett fel, amikor Radzsot is, a professzort is épen, egészségesen látta kiszállni a gépből. Ki lehet tehát a sebesült? Amikor meglátta, sokáig nem tudott szóhoz jutni a meglepetéstől.
Amíg a hordágy előkerült, a professzor néhány szóval elmondta a történteket.
– Mindent félbehagytunk miatta, Pierre! A csónak, a szkafander, minden műszer ott maradt a nyílt víznél... Még az egy szál revolvert is, amit Radzs a hadnagytól kért kölcsön – ott kellett hagynunk a parton, mert sugárfertőzött lett...
Majd jelentkezünk nálad vizsgálatra mind a ketten, mert lehet, hogy mi is fertőzöttek lettünk. Hiába, most nem lehetett lemosakodni a szkafander levetése után. Még egy ilyen havasi embert is otthagytunk – holtan. Thomas leterítette. El akartam hozni azt is, de túlterheltük volna vele a gépet. Sokkal fontosabb most nekünk ez, az élő! A másikat lefedtük néhány szikladarabbal, majd később lehozzuk. Csak legalább ez életben maradna! Vizsgáld meg, Pierre! Nagyon különösen viselkedik. Thomas szándékosan csak könnyebben sebesítette meg, mégis ennyire rosszul van.
– A seb valóban egész könnyűnek látszik – állapította meg Pierre doktor. – Ez a havasi ember a lövéstől szabályos sokkot kapott, Theo! Nem tudtátok elállítani a vérzést? A golyó nem ért ütőeret, mégis ennyire vérzik?
– Akármit műveltünk vele, nem használt – erősítgette a professzor. – Pedig a hadnagy összes kötszerét elhasználtuk.
No végre, itt a hordágy.
Az óriás termetű sebesült azonban nem fért rá a hordágyra...
Shali erre előkerített egy jókora sátorlapot, abban emelték le a gépről a sebesültet. A doktor ugyanabba a sátorba vitette, ahol tegnap a „csillagdoktort” vizsgálta. A padlóra matracokat, takarókat tettek, és ráfektették.
Pierre doktor végre hozzáláthatott a tüzetes vizsgálathoz.
– Theodor, nézd csak! Nem veszel észre rajta semmi furcsát? Nem? Meg mernék rá esküdni, hogy ez a havasi ember fajtestvére a csillagdoktornak. Ugyanaz a koponya. Ugyanaz a fejalkat, izomzat, öt ujj a lábakon, nem négy, mint a metah kangmikon látták a szemtanúk. Csak ennek a szőrzete jóval dúsabb. És – az arckifejezése sokkal durvább, mondhatnám, állatiasabb. Bár a szőrzet nagyon sokat számít ennél a benyomásnál. Theo, biztos vagyok benne, hogy ez is ember! Csak talán...
– Pierre, ne töltsük most találgatással az időt – kérte barátját a professzor. – Erre később is ráérünk. Most arról van szó, mit tudsz tenni érte, hogy életben maradjon. Mire lesz szükséged ehhez? A hadnagy vállalkozott rá, hogy akár azonnal elrepül Szkarduba segítségért, gyógyszerért, vagy a sebesültet is elszállítja, ha jónak látod.
– Szó sem lehet róla, nem lehet elszállítani! Vér kell ennek! Sok vér! Vérplazmám ugyan van egy kevés, de... Annát fogom segítségül kérni, ő tud vérképet analizálni, azalatt én előkészítem a nátriumklorid-infúziót...
A professzor rögtön ment Annáért.
Pierre doktor irányításával Shali csakhamar kórteremmé alakította át a tegnapi bonctermet. A fekvőhely fölé állványt rögtönzött, amelynek segítségével a sebesült szorosan bepólyált alsó végtagjait csigaszerkezettel magasra felemelték. A doktor ezt a bevált eljárást autotranszfúziónak nevezte. Ezzel és az egyidejűleg a combokba egy magasan elhelyezett tartályból a bőr alá szivárgó sósvíz-infúzióval akarta a sebesültet a vérvizsgálat befejezéséig életben tartani.
Megjött Anna a professzorral, megkapta a doktortól a vérmintát, és máris sietett vele a laboratóriumba.
A doktor aggodalmas arccal tapogatta a sebesült pulzusát.
– Érthetetlen ez a vérzékenység!
A professzor idegesen topogott Pierre doktor körül:
– Tudsz segíteni rajta, Pierre? El tudod állítani a vérzést? Azt mondod, nem ért ütőeret a golyó... Úgy tudom, a vérzékenység súlyos betegség. Nem? És elég ritka betegség. EZ éppen abban szenvedne?
– Úgy van, szerencsére elég ritka betegség – felelte a doktor. – A vérben többféle fehérje van: prothrombin, fibrinogén stb. Vannak benne ezenkívül úgynevezett vérlemezkék (thrombocyták) és van kalcium is, továbbá egy thrombokináz nevű enzim, amely a vérlemezkék szétesésekor keletkezik, illetve szabadul ki belőlük. Ez a thrombokináz a prothrombinból thrombint alakít ki, amely azután a kalcium segítségével a vérplazmában oldott állapotban levő fibrinogént fibrinné csapja ki. Szálas, rostos, alvadt fibrinné: vagyis megalvasztja a vért. Csak jönne már Anna a vérképpel! Addig semmit sem tudok csinálni. Most jut eszembe, Theo, hogy a csillagdoktor vérében nem találtam thrombocytákat. Viszont ismeretlen, apró, szürkésfehér testecskékre bukkantam. Mihez is hasonlíthatnám őket? Megvan! Talán az úgynevezett falósejtekhez – phagocytákhoz – hasonlítanak legjobban. És tudod, mire gondolok? Arra, hogy ha ez a havasi ember valóban fajtestvére lenne a „csillagdoktornak”, akkor...
– Nyugodtan annak tekintheted, mert nézd; ezt találtuk a havasi ember nyakán: fémpánt – a spirállal!
– Akkor minden világos! – kiáltott fel boldog örömmel a doktor. Pár pillanat múlva azonban egyszerre elhalkult, elszíntelenedett a hangja. – Mindennek vége, Theo – suttogta sápadtan. – Ha valóban fajtestvére, ha ennek a vérében sem lesznek tbrombocyták, ha nincs, ami előidézze a véralvadást, akkor hiába minden fáradozásunk, itt fog elvérezni a szemünk láttára. Adhatunk neki plazmát vagy vért literszámra, mégsem... De nem is adhatunk! Ennek normális emberi vért adni gyilkosság lenne.
Radzs – aki eddig csendben töprengett mellettük – kiutat próbált találni.
– De hátha éppen azok a szürke testecskék pótolnák a vérében a vérlemezkéket? Milyen jó lenne most Taskenttel érintkezésbe lépni!
– Taskenttel? Mi az ördögnek? – kérdezte a doktor.
– Emlékezzenek csak vissza néhány nappal ezelőtti vitánkra a havasi emberről! A taskenti havasi ember vére hasonló összetételű volt. Ott is valamiféle ismeretlen szürke testecskékről tesz említést a jelentés. Hátha többet tudnak erről a vérről, mint mi?
– Igaza van, Radzs. De Taskent nagyon messze van, és késő is lenne már velük kapcsolatot keresni. Mire a helikopter visszajönne, már... – lemondóan legyintett. – Az az érzésem, hogy ez a havasi ember már lelövése előtt sem volt normális, egészséges állapotban. Az általatok elmondott tünetek is – Theo – valamilyen epilepszia jellegű állapotra – nyugodtan betegségnek merem nevezni – engednek következtetni. Olyan állapotra, amelyben ennek a „könnyű” lövésnek a megrázkódtatása is sokkot okozott nála.
– Na és – erősködött a professzor most már gyöngyöző homlokkal – mit szólnál hozzá, ha ezek a szürke testecskék a havasi embernél ebben az általad „epilepszia jellegűnek” nevezett állapotban csak akkor váltanák ki a thrombocyták véralvasztó hatását, ha valamivel – valamilyen gyógyszerrel – serkentenéd őket erre.
– A haemophylia oka, sajnos, még sötétben lappang az orvostudomány előtt – legyintett Pierre doktor. – Ma még csak tapogatózunk körülötte. De hát most kezdjek el én kísérletezni? Hogy vajon mi lehet az, ami rábírja ezeket a teljesen ismeretlen rendeltetésű szürke testecskéket a thrombocyták helyettesítésére? Nem, ez lehetetlen! Értsétek meg, Theo, nincs más lehetőségem, mint sósvíz-infúzió, kalcium, ferroplex, szíverősítő injekciók... Ezeket adhatom csak. No de ne veszítsük el a reményt, hiszen még nem is láttuk a vérképét.
Megjött Anna.
– Ilyen vért még nem láttam. Három féle sejt van benne, vérlemezkék viszont nincsenek. A kalcium is elenyésző. Nem csoda, hogy nem akar elállni a vérzés, hiszen ez nem is normális vér!
– Jól mondod, kislányom, ez valóban nem közönséges ember, hanem havasi ember vére. Azé a „havasi emberé”, akit most már nyugodtan nevezhetünk csillagembernek is – jegyezte meg a professzor. – Teljesen azonos a vérképe a csillagdoktoréval. Megvan tehát a kettős összefüggés: csillagember=havasi ember! Azzal a különbséggel, hogy a csillagdoktor halála előtt normális egészségi állapotban volt, ez a másik pedig most beteg, úgy mondanám, hogy havasiember-állapotban van!
– Talán nemcsak kettős, hanem hármas az összefüggés, professzor úr – szólt közbe Radzs. – Sőt, talán nyugodtan mondhatunk négyest is. – „Harmadiknak” ott van a „taskenti havasi ember”... Negyediknek meg – a Karvon-féle bőr, a csíkkal a nyakán!
Pierre doktor arca egyre komorabbá vált. Végül aztán kitört belőle a kétségbeesés.
– Theo, minden hiába, nem tudok rajta segíteni! Nézd, már agonizálni kezd!
Ekkor Radzs hirtelen felugrott.
– Pierre! Ha már úgy sincs másféle segítség, próbáljuk meg!
Kockázatos, az igaz, de már úgyis mindegy. A csillagdoktor táskája! A gyógyszerek! Ki tudja, hátha éppen a vérzékenység ellenszerei?
Indítványát hosszú, döbbent csend fogadta.
– Valóban megpróbálhatnád, Pierre – szólalt meg csendesen a professzor. – Más lehetőség nincs.
– Jól van, megpróbálom. De – melyiket adjam a kétfajta gyógyszer közül?
– Add be mind a kettőt, Pierre! Hátha az egyik az abnormális állapot, a másik pedig az ezzel járó vérzékenység gyógyszere? Add be gyorsan!
Radzs átszaladt a laboratóriumba a „csillagdoktor” táskájáért.
– Tudod, minek nevezném ezt az állapotot? – folytatta a professzor. – Elvadult, visszafejlődött állapotnak. Biológiai visszafejlődés, degeneráció a megváltozott környezet, életviszonyok, életmód hatására. A szőrzet rendellenes kifejlődése a hideg hatására! Nyershúsevés, a fogazat túlzott kifejlődése, ezzel együtt értelmi eltompulás, amely az agy betegségének is felfogható.
Pierre doktor előbb az intravénás gyógyszert adta be, utána rögtön megnézte a pulzust, de semmi hatást nem észlelt. Ekkor oldalra fordították a sebesültet, és beadta lumbálisan a másikat, az aranysárga folyadékot.
Amint a sebesültet visszafordították, meglepetten felkiáltottak: a szemei kinyíltak! Mereven nézte a sátor tetőzetét, majd néhányat rebbent a szemhéja, és visszacsukódott. A sebesült arcán is furcsa változást fedeztek fel: az a mély ránc, amely a két szemöldök között húzódott, hirtelen kisimult. A sebesült feje most már nem annyira egy óriási koponyájú gorillára, hanem inkább egy torzonborz ausztráliai bennszülöttre emlékeztetett.
A doktor megnézte a sebet, levette róla a nyomókötést. Vérzett, de – a vérzés szemmel láthatóan gyengült, majd elállt.
– Ez nem lehet igaz – sóhajtott fel Pierre doktor, és gyorsan leült. – Ez csodálatos!
A három kiéhezett kutató és a hadnagy farkasétvággyal látott az ebédhez. Két falat között a professzor villája egyszer csak megállt a levegőben.
– Radzs, eszembe jutott a maga négyszeres összefüggése. Hogyan is sorolta fel őket? A csillagdoktor, a csillagember, a taskenti havasi ember és a Karvon-féle bőr?... Ezek közül melyik hordott nyakörvet, vagy inkább nevezzük így: azonossági jelet a nyakán? A csillagdoktor nem, csillagember igen, a taskenti igen, a Karvon-féle igen... Az arány tehát három az egyhez a nyakörvesek javára. No és a Russel-féle bőr? Azon nem volt, az eredmény tehát máris három kettő. Mondja, nem sántít valami ebben?
– Ha a nyakörvviselést vesszük, igen – felelte eltűnődve Radzs. – A spirált nézve viszont – nem. Ha az azonos jelet tekintjük, nem szakad meg a kapcsolat. A csillagdoktor nem a nyakán hordta, hanem a ruháján, az övcsatján. Ő viszont nem is volt abnormális havasiember-állapotban, mint a többiek. A Russel-féle bőr valóban nem illik bele a sorba. De szerintem ezt nyugodtan figyelmen kívül hagyhatjuk, végső soron nincs semmiféle kapcsolatban a Biafo-üggyel.
– Tehát – folytatta a professzor – feltehető, hogy a csillagdoktor azért nem hordott a nyakán ilyen jelet, mert ő úr volt, a többiek pedig rabszolgák? Alacsonyabb rendűek? Tehát nem igazi testvérek, csak fajtestvérek? Kollégáim, van fogalmuk róla, micsoda tudományos vihar lesz, ha bebizonyosodik, hogy a rejtélyes havasi ember nem földi eredetű?
– Ezekből a mozaikokból – szólalt meg Radzs – mindenesetre össze lehet rakni az egész Biafo-rejtély megoldását. Viszont az okokat talán csak magától a csillagembertől tudhatnánk meg. Ha – egyáltalán felgyógyul, és valóban embernek bizonyul.
A professzor gépiesen vett még egy szelet sültet a tányérjára.
– Igen. Most már kezdhetjük körvonalazni a rejtélyek megfejtését. Tudja, Radzs, mi jutott most eszembe a láncról? A spirál! Nézzük csak: a sziklafalon spirál körben. A csillagdoktor övén és szkafanderén spirál négyzetben. A pókon spirál négyzetben. A csillagember nyakörvén ismét spirál körben.
A kör tehát bezárult! Nem gondolják, hogy ez a kétféle „foglalat” jelenthet valamit? Valami különbséget? Különbséget a lánc tagjainak normális, illetve abnormális állapotát illetően? Mit jelenthet vajon a négyzet a csillagdoktoron és űrhajóján? A kiváltságos osztályhelyzetet? És mit jelenthet a kör a havasi emberek nyakörvein? Alsóbbrendűséget? És a sziklafalon? És miért vannak itt, a Földön egyáltalán a havasi emberek? Hogyan jöttek ide? Ők is űrhajón jöttek volna? Ők az „el-állatiasodott”, „alacsonyabb rendű” fajtestvérek?
– Lehet, hogy nem is maguktól jöttek, hanem hozták őket – jegyezte meg Radzs. – Az a körbe foglalt spirál ott a sziklafalon húsz-huszonöt éves. Ez az idő talán épp elég volt a visszafejlődéssel egyenlő földi akklimatizálódásra... Hátha húsz-huszonöt évvel ezelőtt még ők is felsőbbrendűek voltak. Mint a csillagdoktor! Egy dolgot viszont,így sem értek. Ha ebben a zord havasi környezetben nem tudták a számukra normális életmódot folytatni, miért nem kerestek megfelelőbb terepet maguknak? Miért maradtak itt, a Világ Tetején?
A professzor lecsapta villáját az asztalra.
– Az angolok a múlt század elején miért az ismeretlen, alig felfedezett, nehéz életkörülményeket nyújtó Ausztráliába telepítették a fegyenceiket? Miért? Mert büntetni és gyarmatosítani akartak egyszerre! Az úttörő munkára jók voltak a fegyencek is, a kivetett bűnözők! Nos, ha a csillagember valóban ember – fajunk összes erényeivel és gyarlóságaival egyetemben –, akkor nagyon könnyen reális lehet ez az elképzelés.
Amit viszont maga a kedvezőtlen viszonyokról mondott, hátha azért nem vonultak lejjebb, Földünk alacsonyabb, barátságosabb területeire, mert – ezek az alacsony fekvésű régiók valamilyen oknál fogva nem alkalmasak számukra. És ezért kénytelenek voltak itt maradni, a Világ Tetején.
– De professzor úr – ellenkezett Radzs. – Először is Pierre doktor megállapítása szerint testi felépítésük csaknem teljesen azonos a miénkkel. Csak a vérük összetételében különbözik, és talán azokban a mirigyszerű szervekben, amelyeket állítólag a taskenti havasi embernél találtak, s amelyek valószínűleg a csillagembernél is megtalálhatók. Ugyanúgy oxigén élteti őket is, mint minket, földi embereket. Hát miért nem merészkednek akkor lejjebb – a szkafanderükben?
– Valóban elgondolkoztató dolgok ezek, Radzs. Itt van például a nyitott szkafander. Már akkor meghökkentett, amikor még azt sem tudtuk, miféle szerzet a tulajdonosa. Valószínű, hogy itt fenn – a Biafón, a Jég-tó tetején – a csillagembereknek még nem volt szükségük a védőruhára, lejjebb viszont valamilyen oknál fogva még védőruhában, szkafanderben sem merészkedhetnek. Nem tudok mást elképzelni. Talán azért nem mehetnek lejjebb, mert Földünk alacsonyabb fekvésű részein esetleg nem védekezniük kellene valamilyen behatás ellen, hanem hiányzana nekik ott valamilyen életfeltétel? Olyan életfeltétel, amelyet sem tartályokban, sem szkafanderekben nem tudnak oda levinni. Még elképesztően magas technikai fejlettségükkel sem képesek előállítani és elhozni magukkal ezt a hiányzó valamit, ami számukra normális viszonyok között, saját csillagbolygójukon rendelkezésükre áll. Igen, és... és itt is megvan, de nem kielégítő mértékben. Olyannyira nem, hogy a huzamosabb – legalább húsz-huszonöt éves – itt-tartózkodás már végzetessé válik számukra, és az abnormális beteg állapotba taszítja vissza őket! Kollégáim, lehet, hogy ez volna a biológiai visszafejlődést kiváltó ok? De vajon mi lehet az a valami, ami itt fenn megvan, Földünk alsóbb régióiban viszont nincs meg? Szerintem csak olyan anyag vagy sugárzás, amelyet Földünk levegőrétege – ez a gigantikus szűrő – nem enged át. Anyag lenne? A kozmikus sugárzás részecskezáporának valamely összetevője, amely csak másodlagosan jut le a Föld felszínére? Vagy a Nap sokféle sugárzása közül valamelyik?
– Jó nyomon járhat, professzor úr – helyeselt Radzs. – Nagyon könnyen elképzelhető, hogy a kozmikus, az ibolyántúli vagy valamely más, előttünk esetleg még teljesen ismeretlen sugárzás, amely számukra saját bolygójukon elsődleges életfeltétel, de amely itt, Földünkön csak másodlagos, megszűrve van jelen; még ők sem tudják mesterségesen előállítani és magukkal hozni. Vagy talán éppen a kísérletezés stádiumában vannak vele, és...
– És a kísérleti nyulak nem mások, mint a havasi emberek – fejezte be Karvon a fejtegetést.
– Nem lehetetlen – ismerte el a professzor. – És mi történt akkor ezelőtt három hónappal? A kísérletezők eljöttek a kísérleti nyulakért, és...
– A nyulak fellázadtak, agyonverték a kísérletezőket! Azokat, akik pedig a szabadulást, a gyógyulást hozták magukkal a csillagdoktor táskájában – fejezte be a gondolatmenetet Radzs.
– Nem biztos, hogy a gyógyszert nekik szánták – jegyezte meg Karvon.
– Várjuk ki a végét, kollégáim. Ne szaladjunk túlságosan előre – emelte fel kezét a professzor. – Hátha ez a gyógyszer is csak kísérlet? És ki sincsen próbálva? És hátha ők is csak azért jöttek el most – húsz-huszonöt év elteltével –, hogy újabb próbát tegyenek vele? És mi történik, ha a gyógyszer valóban hatásos? – Majd a sebesültünknél elválik. Azt fogja-e jelenteni, hogy ezután eltűnik az akadály útjukból lefelé, Földünk termékeny, lakott vidékei felé?
– Várj csak, Theo – szólt a vitába a belépő Pierre doktor.
– A gyógyszer és a szérum két dolog. A gyógyszerrel lehet gyógyítani egy betegséget, de a kifejlődését nem tudjuk meg akadályozni. És – úgy látom, ez gyógyszer, nem szérum. Talán gyógyítja a haemophyliát a vele járó anaemiával, oligaemiával együtt; és remélem, hogy az agybéli, értelmi elváltozásokkal járó – dementiának is nevezhető – abnormis állapotot is. De csak gyógyítja, nem valószínű, hogy meg tudná akadályozni a kifejlődését is, amely lejjebb, az alacsonyabb régiókban talán sokkal súlyosabb, végzetesebb tünetekkel jelentkezne náluk.
– Hogy van a beteged? – kérdezte a professzor.
– Nyugodtan fekszik. Pulzusa negyvenkettő, a vérzése elállt. Mély, bódult álomba merült. És valami biztató furcsaságot tapasztalok rajta: testének nagy részén a szőrzet kezd kihullani! Mintha vedlene. Ezt igen jó jelnek tartom. Csak abban vagyok tanácstalan, hogy mikor adjam neki a következő injekciót.
– Ezt pedig neked illene tudnod. Végeredményben te vagy a doktor, nem? – veregette hátba a professzor. – Ülj le és egyél! Ki maradt a sebesült mellett?
– Shalit hagytam ott.
– A sebesültünkkel egyelőre talán nem lesz újabb komplikáció – nézett körül a professzor. – De mi lesz a Biafo-üggyel? Már megint mellékvágányon vesztegelünk. Az űrhajó nem maradhat a Jég-tóban! Hiszen tulajdonképpen érte jöttünk fel, nem a havasi emberért. Nehéz munka lesz a kiemelése, és még csak elképzelésem sincs arról, hogyan fogjunk hozzá. Az a gravitációs erő nem tréfadolog. És hozzá még a radioaktivitás.
– Theo, javasolnék valamit – nézett fel tányérjából a doktor. – Várjunk még néhány napot a pók kiemelésével! Ne nevessetek ki, de az az érzésem, hogy a betegünk teljesen rendbejön, és a kúra végén értelmes lénnyel fogunk szemben állni. Emberrel! Ha ugyan meg tudjuk majd értetni magunkat vele.
Ha azonban valóban értelmes lesz, megtaláljuk a kapcsolatot!
Nincsen olyan nyelv, amelyet ne lehetne megtanulni. És – hátha tud segíteni az űrhajó kiemelésében?
– Látom rajtad, hogy magad sem sok reményt fűzöl ehhez – nevetett a professzor. – De jól van, legyen úgy, ahogy akarod. Mást úgysem igen tudunk egyelőre tenni. De várjunk csak, valamit még nem tisztáztunk. Bár ez talán nem lesz olyan nehéz probléma. Miért működik még mindig az űrhajó hajtóműve? Miért pazarolja az energiát? Vagy talán a csillagdoktor társai még benne volnának?
– Szerintem ez a körülmény alátámasztja a kísérletezőkkel és a kísérleti nyulakkal kapcsolatos teóriánkat – szólalt meg Radzs. – Az antigravitációs impulzusok a póklábak végeiből felfelé hatnak, tehát csökkentik az űrhajó súlyát. Valószínűleg tisztában voltak vele, hogy jégrétegre szállnak le, amelybe az űrhajó óriási tömege bevágódott, belemélyedt volna, ha az antigravitációs impulzusokkal nem csökkentik a súlyát. Ezért hagyhatták „üresjáratban” a hajtóművet. És valószínűleg nem is gondoltak hosszabb tartózkodásra, mert akkor számolniuk kellett volna a jég megolvadásával és az űrhajó lesüllyedésével. Ámde közbejött valami. Lehetséges, hogy a kísérleti lények valóban fellázadtak és agyonverték kínzóikat, akik közül csak egyetlenegy tudott elmenekülni: a csillagdoktor! Az űrhajó pedig ott maradt üresen, szép csendesen megolvasztotta maga alatt a jeget, azután lesüllyedt a Jég-tó fenekére.
– Valamit még így sem értek, Radzs – jegyezte meg eltűnődve a professzor. – Ezek a rendkívüli képességű és képzettségű csillagemberek csak úgy egyszerűen hagyták magukat agyonveretni? Miért nem védekeztek? Nem lett volna fegyverük? És mit szólnának hozzá, ha a havasi emberek mégsem kísérleti nyulak, hanem húsz-huszonöt évvel ezelőtt szerencsétlenül járt egyenrangú fajtestvérek lennének? S most nem a kísérletezők, hanem a megmentők jöttek volna értük? Megmentők, akik viszont nem sejthették, hogy testvérek helyett már ennyire degenerálódott félig ember-félig állatokat találnak. Ezért érthető is lenne, hogy gyanútlanul, barátságosan, fegyvertelenül közeledtek hozzájuk. Nos – mit szólnak ehhez? Valami miatt eddig nem jöhettek el értük, vagy nem találták meg őket, akik esetleg az úttörők, előőrsök lehettek Földünkön? Az összeköttetésük valamilyen oknál fogva megszakadt saját bolygójukkal, üzemanyaguk elfogyott... A jel a sziklafalban! Keresték az üzemanyagot, fel is használtak belőle, de vagy nem volt elég, vagy nem volt megfelelő. A többit már részletesen kifejtettük: a számukra abnormális földi életfeltételek között „elállatiasodtak”, visszafejlődtek. Nos, kollégáim, az „ausztráliai verzió” mellett adva van ez a másik: a tragikusabb, de talán emberibb változat. Hogy a jelek „körítése” nem egyezik? Kör és négyzet? Szerintem a spirál a lényeg, és az teljesen azonos!
A professzor fejtegetése láthatóan igen nagy hatást tett a jelenlevőkre. Néma csendben ültek.
– Fejezzük be mára, kollégáim – ajánlotta kisvártatva a professzor. – De előbb nézzük meg a betegünket. Gyere, Pierre, tartsunk konzíliumot – tette hozzá hamiskásan hunyorítva barátjára. – Holnap pedig talán az eddigi legnagyobb élményben lesz részünk, megismerkedünk a csillagemberrel, egy távoli spirálgalaxis emberével!
Július 10.
Hajnali négy óra körül Pierre doktor arra ébredt, hogy valaki költögeti.
– Ki az? Mit akartok? – horkant fel. Amikor azonban meglátta, hogy a sebesült mellett hagyott Shali költögeti, nyomban felugrott.
– Mi történt? Magához tért? Vagy ismét rohama van? – kérdezte.
– Kinyitotta a szemét, a fejét jobbra-balra forgatja és nyög – felelte Shali.
Átszaladtak a kórházsátorba.
A sebesült feltűnően megváltozott. Testének nagyobb részéről levedlett az a sűrű, vörösesbarna szőrzet, amellyel tegnap délután Karvon még összehasonlította a metah kangmi bőrt, és mindannyian tökéletes azonosságot állapíthattak meg közöttük. Csak dús haja és szakálla maradt meg, Shali azonban ügyes fodrászmunkával ezt is rendbe hozta. A sebesült arca most már nem is ausztráliai bennszülötthöz hasonlított, hanem egy sötétbarna, cserzett arcbőrű, kiugró járom- és homlokcsontú, ötven-ötvenöt év körüli férfihoz. Bőre is nagy darabokban hámlott, nyilván a biológiai regenerációs hatás következtében, amelyet a csillagdoktor gyógyszerei váltottak ki benne.
Amikor Pierre doktor és Shali betoppant hozzá, mozdulatlanul feküdt, és halkan nyögdécselt. A doktor nem sokat töprengett, rögtön hozzáfogott a második injekciózáshoz.
– Mikor nyitotta ki a szemét? – kérdezte közben Shalitól.
– Négy óra előtt néhány perccel.
– Tegnap délután három óra negyvenkor adtam neki az első adagot, a hatás tehát mintegy tizenkét órás. A következő ezek szerint délután négy óra körül lesz esedékes.
Az injekció hatására a beteg szemhéjai lecsukódtak, nyugodt alvásba merült.
Pierre doktor is lefeküdt. Különös álma volt. Sötét országúton autót vezetett. Szemben vele másik kocsi közeledett, és ő hiába kapcsolta le saját kocsija országúti világítását, a másik csak jött, egyre jött... két izzó tűzszeme már mindent betöltött. Ekkor felébredt.
Első pillantása a sebesültre esett.
A csillagember ült az ágyon. Ült, és merőn nézte őt mély-tüzű, sötét szemével. Arca egyáltalán nem volt félelemgerjesztő; szakállán izzadságcseppek fénylettek, szája kicserepesedett.
Pierre doktor összerázkódott, mintha hipnotikus kényszer alól szabadult volna fel, azután az odakészített kancsóból gyorsan megitatta betegét hideg citromos teával. A csillagember ivás közben sem vette le szemét Pierre doktorról. A kétliteres kancsó pillanatok alatt kiürült. Ivás után visszahanyatlott fekvőhelyére, de szemét most már nem csukta le, hanem fejét ide-oda forgatva nézelődni kezdett.
Pierre doktor megnézte az óráját: hét múlt néhány perccel. Felkeltette Shalit, és elküldte Hügler professzorért.
Shali a professzor sátrát már üresen találta. Átment a laboratóriumba, s jól sejtette, a professzor, Anna és Radzs nagyban dolgozott.
– Itt is megvan ugyanaz a nátrium-kálium-izotópos szennyeződés, csak jóval erősebb mértékben: 10,6x10-3 mc/cm3 – jelentette ki a professzor. – Tehát jóval több az elviselhetőnél. Bár, az igazat megvallva, még ennél is többre számítottam.
A koránkelő kutatók a gejzírből vett vízmintát elemezték.
– Mit szól a professzor úr a deutérium-nyomokhoz? 0,09%. Majdnem egy ezrelékes deutérium-tartalom – kérdezte Radzs.
– Sejtem, mire akar kilyukadni, Radzs! De ez még nem feltétlenül a maga hélium-üzemanyag elméletének a bizonyítéka. Nem ám! Végeredményben a deutérium a grafitrudak fékezésére is szolgálhat az űrhajó központi atomreaktorában, amely történetesen folyékony fém – nátrium-kálium-kobalt-keverék – hőkicserélővel működik. Nemde ez a legnormálisabb magyarázat?
Shali betoppanása vetett véget a közös munkának. A professzor azonnal elment vele.
Alighogy magukra maradtak Radzzsal, Anna hirtelen kezébe temette az arcát, sírni kezdett. Radzs rémülten ugrott oda:
– Anna! Mi van magával? Bántotta valaki?
A lány felnézett rá, és ijedt arcát látva elmosolyodott.
– Ne haragudjon, Radzs. Nem is tudom, mi van velem. Olyan furcsa, hogy... Radzs, nagyon kérem, menjünk el innen! Menjünk el – minél előbb! Én... én úgy félek, Radzs!
– Fél? Ugyan mitől? Vagy inkább – kitől? Ki bántotta meg, Anna? Talán – tegnap reggel Thomas?
A lány némán nyelte könnyeit és bólintott. Aztán hirtelen kitört.
– Szakítottam vele! Megmondtam neki, hogy... hogy már nem szeretem! És, hogy ezután ne... Nem akart megérteni!
Előbb magyarázkodott, tagadott, mentegetőzött. Azután követelődzött, végül – fenyegetett! És főleg magát fenyegette, Radzs! Magát! Azután elrohant. Nagyon kérem, találjon ki valami kifogást, és menjünk el innen! Theo bácsi biztosan megért bennünket. A munkája már úgyis befejeződött, ide most már nagy műszaki apparátus kell az űrhajó kiemeléséhez. Menjünk el, Radzs!
A férfi átölelte.
– De Anna, csak nem ijedt meg Thomas fenyegetéseitől? Azt megígérem, hogy elmegyünk, Európába. Sőt, már a professzor úrnak is megígértem. De hogy most hagyjam itt a Biafót, amikor talán nemsokára fény derül a rejtély igazi okaira! Nem, Annácska. Ne kívánjon tőlem ekkora áldozatot!
– Ez nem áldozat lenne, Radzs, hanem... Tudja, mit láttam én tegnap Thomas szemében? Olyasmit, hogy – most még erősebb lett az eddigi sejtésem a maga balesetével kapcsolatban. Nem a saját könnyelműségével előidézett baleset volt, Radzs. Maga túlságosan megbízik Thomasban. Jól van, nem bánom, maradjunk. De ígérje meg, hogy ezután nagyon fog magára vigyázni. Kinevet?... Akkor én fogok vigyázni! Testőre leszek, Radzs!
Karvon pontosan akkor toppant be a laboratóriumba, amikor Anna és Radzs még átölelték egymást. Megállt, rájuk nézett. Tekintetében most Radzs is megláthatta mindazt, amiről Anna épp az előbb igyekezett őt meggyőzni.
Karvon egy szót sem szólt, leült az asztalához, és foglalkozni kezdett a professzortól kapott legújabb feladattal, az űrhajó kiemelésével kapcsolatos műszaki problémákkal.
A professzor az egész délelőttöt a sebesült mellett töltötte, aki ébren volt, néha felült, mintha tagjai mozgékonyságát, épségét próbálgatná, és nézelődött.
A professzor megpróbálta szóra bírni. Németül, franciául, angolul, oroszul, spanyolul, hindosztáni nyelven szólongatta, de sikertelenül. A csillagember egész tekintetén, arckifejezésén látszott, hogy érti a professzor szándékát, de artikulátlan nyögéseken kívül semmi mást nem tudott kipréselni magából.
Pierre doktor végül gondolt egyet: elővett egy gégész-homloktükröt, felcsatolta, és páciense fölé hajolva addig tátogatta, nyitogatta a saját száját, amíg a sebesült megértette, és kitátotta a száját. Úgy látszik, felocsúdó öntudatában az orvos fogalma nem volt ismeretlen, mert első pillanattól fogva ellenkezés nélkül, nyugodtan tűrte Pierre doktor sürgését-forgását maga körül.
– Nem csoda, hogy nem beszél, Theo – tette le a tükröt Pierre doktor. – Nem is beszélhet a szerencsétlen! A gégefője teljesen deformálódott. A hangszálai összenőttek, megvastagodtak. Mintha az abnormis életviszonyok itt végezték volna nála a legnagyobb pusztítást. Ezt még csillagokbeli kollégám hagyatéka sem tudta meggyógyítani!
Azután megnézte a vállsebet is. Amint lerántotta a ragtapaszt, a meglepetéstől felszisszent.
– Ez már teljesen begyógyult! Gyere, nézd meg, Theo! Egy nappal a lövés után! A sebszélek teljesen összehúzódtak, behegedtek.
– Elképesztő! Ezt már be sem kell kötni. Tudod, mire gondolok, Pierre? Arra, hogy vajon milyen fizikai, természeti viszonyok fejleszthették ki a testszövet sejtjeinek ezt a szinte valószínűtlenül gyors regenerációs képességét. Hiszen ehhez képest a rákos sejtek burjánzása csigalassúságú folyamat. Milyen elképesztően nehéz természeti viszonyok között élhettek ennek az embernek az ősei, hogy ilyen fantasztikus ellenállóképesség fejlődött ki bennük! Vajon milyen természeti viszonyok lehetnek számára a normális életkörülmények, amelyeket most ez a két gyógyszer pótolt? Vagy talán olyan kedvezők, olyan baktérium- és fertőzésmentesek ezek a viszonyok, hogy... És a gyógyszerek ezt az abszolút dezinficiáló hatást váltották ki?
– Mind a kettő lehetséges – felelte Pierre doktor. – Az ellenállóképesség talán évezredek alatt fejlődhetett ki náluk.
És lehet, hogy éppen ez fejlesztette ki, vetette meg az alapját a másodiknak? A gyógyszer elpusztít minden fertőzőt, baktériumot, vírust egyaránt! És maradnak a győztes, diadalmas emberi sejtek! Theo, nézd csak, már kezdi! Ilyen korán?
A sebesült fektében hirtelen megmerevedett, azután szemét lehunyva, halkan nyögni kezdett.
– Úgy látszik, az adagok hatása nem egyenletes. De vajon a rövidülő időtartam egyenes arányban van-e a gyógyulási folyamattal?
– Ne sokat töprengj, Pierre, add be a harmadik adagot!
Kíváncsi leszek, elég lesz-e egy-egy ampulla a talpra állításához.
A harmadik injekció hatásán ő lepődött meg a legjobban.
A hatás most is azonnali és lenyűgöző volt! A csillagember felnyitotta a szemét, néhány másodpercig nyugodtan feküdt. Azután felült. A szakállába túrt, csodálkozva vizsgálgatta Shali remekét, a „szikh módra” nyírt vörösesfekete szakállt. Végigtapogatta testét, derekát, lábait; sebesült bal karját is könnyedén mozgatta. Majd leszállt az ágyról és nyújtózkodott.
– Mit csináljunk vele, Pierre? – súgta a professzor. – Valahogy hatnunk kell az értelmére, mert nem tudom, mi lesz.
Vagy itthagy bennünket, vagy talán meg is támadhat. Mit gondolsz, maradt még benne valami az abnormis állapotból?
– Nem hiszem – súgta vissza a doktor. – Beszélni nem fog, az biztos. Hacsak – később nem, egy műtét után. De talán próbálkozzunk meg a csillagdoktor nyelvén! A gyógyszerek nyelvén! Képes beszéddel. Itt egy üres blokkfüzet. Gyorsan találj ki valamit. Valami jelet, vagy akármit, amivel felkeltjük a figyelmét.
A csillagember közben visszaült fekvőhelyére, és gurgulázó hangokkal igyekezett felhívni magára a két tudós figyelmét.
Amikor ránéztek, két kezével furcsa mozdulatokat tett, mintha „malmozott” volna, de nem összekulcsolt kezekkel, hanem egymással szembe fordított mutatóujjaival.
A professzor egy darabig meredt szemmel nézte ezt a különös játékot, aztán – gyorsan firkantott valamit a jegyzetblokkra. Az óriás átvette tőle a blokkfüzetet. Rövid vizsgálódás után a professzor felé nyúlt, kivette a kezéből a töltőtollat. Valamit hozzárajzolt a professzor művéhez, utána a tollat is, a füzetet is visszanyújtotta. Az arckifejezése pedig a professzort is, Pierre doktort is egyszerre végtelen örömmel és nyugalommal töltötte el. Olyan kristálytiszta, nyugodt, szelíd értelem volt a tekintetében, olyan emberi érzések tükröződtek benne, hogy a professzor átvéve tők a töltőtollat és a jegyzetfüzetet, hirtelen odahajolt hozzá, és mindkét arcát megcsókolta.
Ez a spontán üdvözlet hihetetlen hatást váltott ki. A szakállas óriás könnyezni kezdett. Mozdulatlan arccal, csak a szája széle remegett. Azután két hatalmas tenyere közé fogta a professzor vállát, és – visszacsókolta. Erre Pierre doktor is bátorságra kapott, odament, és ő is üdvözölte.
Vajon mi volt az a rajz, az a jel, amely kontaktust teremtett közöttük, földi emberek és a csillagvilág küldötte között? Mi más is lehetett volna, mint az, ami eddig is útjelzőként szolgált: a spirál!
A professzor felismerte a csillagember furcsa malmozásának értelmét, és azt a jelet rajzolta fel, amely a leghatásosabb és legkézenfekvőbb első értelmi kapocs lehetett közöttük. És mi volt a válasz, mit rajzolt a csillagember? A professzor csak a spirált rajzolta fel, ő pedig bekeretezte – egy körrel.
A kölcsönös üdvözlés után a csillagember a szájához, a gyomrához mutatott, amivel nyilván éhségét jelezte. Pierre doktor azonnal kiszaladt, fellármázni a jó hírrel a többieket. Jöttek is mind, egymás után.
A professzor valósággal remegett a visszafojtott nevetéstől, amikor a félénken bekukkantó Anna elsőnek kapta meg a csillagember üdvözletét. A lány meglepetésében hátra is tántorodott, szerencsére a legjobb helyre, Radzs karjai közé. Utána azonban a professzor biztatására ő is viszonozta a barátságosan mosolygó csillagember üdvözletét.
Jókedvük azonban egyszeriben a kétségbeeséssel határos rémületté változott, amikor hirtelen Karvon bukkant fel a sátorajtóban. A professzor ismerte fel elsőnek a helyzetet, kiáltani is akart, de már késő volt. Amikor a csillagember meglátta Karvont, arcáról lefagyott a barátságos mosoly, a szeme szinte szikrázott a felindulástól.
Karvon szerencsére rögtön felismerte a helyzetet, és csendben visszalépett a sátorajtóból.
A csillagember Karvon visszahúzódása után mindkét tenyerét arcára szorította, és így maradt sokáig.
– Mindent elrontottunk! – tört ki a professzorból az elkeseredés. – Nem lett volna szabad Thomast ide hívni! Ha az ő megpillantása most újra felébresztette benne a havasi embert, ha visszaesik az abnormis állapotba, akkor – vége mindennek. Vagy elpusztít bennünket, vagy mi leszünk kénytelenek őt... De talán az evés lecsillapítja.
Burdi és Shali a lehető legjobbkor toppant be, hatalmas tál főtt rizzsel és egy egészben megsütött, finom illatokat árasztó szarvasgerinccel megrakodva. A csillagembert már a szarvassült illata felrázta melankóliájából. Shali kést és villát is tett az étel mellé, amelyet egy kis asztalkán a csillagember elé helyeztek.
A villához nem nyúlt, csak kezét és a kést használta. Az a mód, ahogyan evett, a professzort és a többieket ismét megnyugvással töltötte el. Hol volt már a havasi ember, a nyers, véres húst marcangoló, a földből gyökereket kiszaggató metah kangmi! A rizshez azonban hozzá, sem nyúlt. A teljes szarvasgerinc elfogyasztása után az üres teáskancsóra mutogatott. Burdi teletöltötte neki friss vízzel. Megitta és visszafeküdt. Pár perc múlva már aludt is.
Pierre doktor a professzoron és Radzson kívül mindenkit kituszkolt a sátorból. Shalit elküldte Karvonhoz, hogy hozzon el tőle feltűnés nélkül néhány revolvert, töltényekkel együtt. Shali nemsokára vissza is jött a fegyverekkel.
– Minden eshetőségre, Theodor – mentegetőzött a doktor. – Remélem, nem lesz szükség rájuk. Bevallom, az imént kételkedni kezdtem csillagokbeli kollégámban. Attól félek, hogy ez a rendkívül gyors gyógyulás nem lesz tartós. És hátha mégsem azonos fajhoz tartozik a havasi ember és a csillagdoktor?
– Nyugalom, Pierre, nyugalom – csitította a professzor. – Hol van ez már a havasi embertől? Ég és föld! Hidd el, egy „yeti” már rég a torkunkba mart volna. Legyőzte ő már magában a havasi embert. Láttad az arcát, amikor megpillantotta a spirált? Ez az arc nem egy átmeneti időre emberré vált állat arca volt. És – amilyen magabiztosan bekeretezte a körrel. Radzs, vajon mit jelenthet ez? Melyik elméletünk helyes?
Az „ausztráliai” vagy a másik? Lehetséges, hogy húsz-huszonöt évvel ezelőtt csak a körnek volt jelentősége számára? A négyzet akkor még nem létezett? Vagy – a négyzet valóban az elnyomó, az uralkodó osztály jele lenne náluk, amelyet így természetszerűen gyűlöl? Ha pihent egy kicsit, okvetlenül teszek vele még egy próbát. Bekeretezem a spirált egy négyzettel, közben figyeljük majd az arcát, a tekintetét. Lehet, hogy könnyelmű és veszélyes kísérlet lesz, de azt hiszem, meg kell tennünk, hogy tisztán láthassunk.
Leültek a sátor sarkában a doktor kis asztala mellé. Pierre doktor előbb megnézte az alvó csillagember pulzusát.
– Ez már teljesen egészséges, normális alvás – jelentette ki. – Teljesen meggyógyult, olyan ereje van, hogy cafatokra téphetne mindannyiunkat. Most már elhiszem, hogy egy hatmázsás yakot játszva elvitt a hátán. A yakról jutott eszembe, hogy valami még sincs rendben. Mondd csak, Theo, hogyan egyezteted össze ezt a csillagembert – aki Radzs szerint legfeljebb huszonöt évvel ezelőtt véste bele a spiráljelet a hasadék sziklafalába – azokkal a „medveemberekkel”, akikről már évszázadokkal ezelőtt is tudtak? A X-XII. században? És a többiekkel? A nepáli, a pamíri, a tibeti, a tien-sani, a dél-amerikai havasi emberekkel? Azok is mind csillagemberek voltak?
A professzort teljesen váratlanul érte a kérdés, Radzs azonban rögtön kész volt a felelettel:
– Teljesen jogosak az aggályai, Pierre! Engem is meghökkentett már ez a logikátlanság, mégpedig akkor, amikor tegnap először láttam az értelem szikráját felcsillannia lelőtt havasi ember szemében. És akkor is, amikor kétféle elméletünket felállítottuk. Ha az „ausztráliai” elméletünk lenne a helyes, akkor – esetleg adva volna a magyarázat. Bár az is kissé valószínűtlen, hogy a „kísérletezés”, illetve „deportálás” hosszú évszázadokon át tartott volna. Ha viszont a másik elmélet a helyes, akkor nagyon nehéz elfogadni azt a magyarázatot, amely szerint évszázadokon át minden újabb és újabb felderítő- vagy kutatócsoportot baleset ért, hogy évszázadokon át újabb és újabb idegen világbeli csoportok vagy nemzedékek tengődtek volna Földünkön havasi emberként. Nem, ez nem valószínű. De mi lenne, ha azt tételezném fel, hogy rajtuk – tehát a havasiember-állapotba visszafejlődött csillagembereken kívül esetleg létezik igazi, földi eredetű havasi ember is? Miért ne létezhetne? És egyszer majd rábukkanunk arra is.
– Az általunk elképzelt láncot úgy kellene tekintenünk, mint egy különálló csoport egyedi tagjainak láncolatát – folytatta Radzs. – A négyes láncot értem ezen: a taskenti, a Karvon-féle, a csillagdoktor és itt ez a csillagember plusz elmenekült társai... Az ötödik – a Russel-féle bőrre gondolok – nyugodtan lehetett már „igazi” földi havasi ember is. A koponya! A csillagember óriási koponyája! Nem tudok elképzelni egy olyan valódi „átmeneti alakot”, amelynél – több egyedi esettel is bizonyítva – ez a feltűnően nagy koponyaűr-különbözet előfordulhat.
– Teljesen igaza van, Radzs – ismerte el a professzor. – Szerintem is ez lehet a legdöntőbb bizonyíték amellett, hogy az általunk megvizsgált havasi ember – vagyis ez a csillagember – valóban nem földi eredetű.
Radzsnak azonban még mindig volt mondanivalója.
– A taskenti, a Karvon-féle és itt a Biafón ez az öt havasi ember egy huszonöt év előtti kutatócsoport tagjai lehettek. Sőt, eredetileg talán többen is voltak. Huszonöt év nagy idő, szétszóródhattak a Pamírban, Nepálban és Tibetben. Sőt, az is meglehet, hogy a Russel-féle is közéjük tartozott. Hogy nem volt csík a nyakán? Talán olyan rég elvesztette a jelet – a „nyakörvét”, hogy már nem is látszott meg a nyoma a bőrén.
Ez lehetett igazi havasi ember, de csillagember is.
– Hány ampulla volt a csillagdoktor táskájában? – kérdezte a professzor.
– Nyolc-nyolc mindkét fajtából – felelte Pierre doktor. – Miért kérded?... Aha, értem már. A taskenti, a Karvon-féle, a Russel-féle, és itt a Biafón ez az öt... azaz összesen éppen nyolc!
– Lehet, hogy Radzs rátapintott az igazságra. A csillagdoktor természetesen a legkedvezőbb esetet feltételezte, vagyis azt, hogy a huszonöt év előtti nyolc űrhajóst életben találja. Ezért vitt magával az űrhajóból nyolc-nyolc ampullát? Lehet! Bár az is lehet, hogy ennek a nyolcas-egyezésnek egyáltalán nincs különösebb jelentősége. Hiszen többen is lehettek, a huszonöt év előtt érkezettek és a mostaniak egyaránt. Nemcsak a csillagdoktornál lehetett ilyen gyógyszer, hanem elpusztult többi társánál is. De ha már itt tartunk: honnan tudták, hogy pontosan itt, a Jég-tó környékén fogják őket megtalálni? Jelzéseket kaptak volna tőlük? Ezektől a havasiember-állapotba visszasüllyedt szerencsétlenektől? Lehetetlen! Vagy pontosan ismerték huszonöt évvel ezelőtti leszállási helyüket? És eleve tudták, hogy itt kell először keresniük őket? De – hiszen akkor még egy póknak, még egy űrhajónak kell lennie valahol a környéken! Igen! Huszonöt évvel ezelőtt itt a közelben szálltak le valahol... Kutatók, előőrsök lehettek. Vajon kifejezetten a Földre akartak-e jönni, vagy csak kényszerleszállást végeztek itt? Azaz: az ausztráliai – vagy a másik elméletünk a helyes? Ezt még nem tudjuk. De a többit igen: huszonöt év után rájuk találtak, és találkozásukat egyelőre tragikus homály fedi.
– Theo, felébredt – szólt a doktor.
A csillagember felkönyökölt, úgy figyelt rájuk. A professzor most ismét elővette a blokkfüzetet, egy újabb spirált rajzolt bele, és odament a rajzzal a csillagemberhez. Ott azután – a szeme láttára – bekeretezte a spirált egy négyzettel. Mindhárman feszülten figyelték a csillagember arcát.
Csalódtak, mert az ugyanolyan kíváncsian nézegette a keretet, mint a három tudós. Mintha azt mondta volna a tekintete: – „Mit akartok ezzel?”
Tehát – talán mégsem valószínű az „ausztráliai verzió” – dünnyögte a professzor. – Nos, de most hogyan tovább? Várjunk csak! Mit szólnátok hozzá, ha felrajzolnám neki a pókot, az űrhajót? Ha valóban kutatók, űrhajósok voltak, és teljesen meggyógyult már, emlékeznie kell rá!
– Ezt talán majd én, jó? – kérte barátját a doktor. – Jobban rajzolok nálad.
A professzor elbeszélése nyomán puha ceruzával pillanatok alatt leskiccelte a pókot, amint a felolvadt Jég-tóban ül. A zajló jégtáblákról, a fátyolszerű ködről, a Jég-tó körüli hegyek hátteréről, sőt még a sziklafennsíkon lebegő helikopterről sem feledkezett meg. Azután – a pók testére rárajzolta a spirált is. Amikor a csillagember kezébe vette Pierre doktor művét, valóságos örömmámor fogta el. Leugrott az ágyról, ölbekapta a rémült tudósokat, és körbetáncolta velük a sátrat.
Amikor kissé lecsillapodott, felvette a jegyzetfüzetet, és izgatott, gurgulázó hangokat hallatva mutogatni, magyarázni kezdett.
Pierre doktor a professzor útmutatása szerint folytatta a „képes beszélgetést”... Az előbbi rajzon, az űrhajó aljából kiindulva, szanaszét haladó szaggatott vonalkákat húzott minden irányba, ezzel akarván kifejezni az űrhajóból kiáradó radioaktív sugárzást. A csillagember rövid gondolkodás után bólogatni kezdett. A doktor erre továbbment: tiszta lapra újabb rajzot készített. Most madártávlatból rajzolta le a Jég-tót a Biafóval és a Braldo völgyével együtt. Az utóbbihoz az Aszkolét jelentő kis település körvonalait is felrajzolta. Azután erre a rajzra is felrakta az űrhajót a pontozott sugárzással. A pontozott vonalat azonban most nemcsak az űrhajó körül szétszórtan ábrázolta, hanem egy vonallal elindult lefelé is, a Biafó mellett. A Braldo betorkollásánál elkanyarodott vele, egészen az Aszkolét jelentő házakig. Ide most apró emberalakokat rajzolt fel egymás mellé, s amikor hozzájuk ért a pontozott vonallal, rájuk vezette, utána pedig két vastag vonallal áthúzta őket. Mindezek után kérdő tekintettel nézett fel a csillagemberre.
Az merőn nézte Pierre doktor rajzát, amellyel az űrhajó sugárzásának az emberi településekre gyakorolt káros hatását akarta kifejezni. A lecsúszott gleccser ábrázolásával nem is kísérletezett, egyszerűbbnek látszott a dolog megértetése a sugárzással.
Rövid gondolkozás után a csillagember kivette a ceruzát a doktor kezéből, és az űrhajóból kiindulva felfelé egy parabolaszerű vonalat húzott. A vonal leszálló ága a Jég-tó melletti hegyek közé vezetett. Azután felállt, mutatóujjával saját magára, a rajzon levő űrhajóra, majd fel a magasba mutogatott, és a parabolagörbét is többször leírta a kezével a levegőbe. Majd megragadta a professzor karját, és az űrhajóra mutogatva húzta a kijárat felé. Nyilvánvalóan azonnal indulni akart az űrhajóhoz, hogy a levegőbe emelkedjék vele, kihozza a Jégtóból. Talán azért, hogy megszabadítsa a vázlat sarkába rajzolt apró emberalakokat az áthúzás, a megsemmisülés rémétől... Vagy – nemcsak ezért, valami másért is?
Ez a „más” villant most a doktor agyába. Saját magára, a csillagember vállsebére, az injekciós fecskendőre mutogatott, és az ajtó elé állt. Így akarta megértetni, hogy ő, az orvos – még nem engedi el betegét.
A beteg – mindannyiuk megkönnyebbülésére – megértette, mert szelíden megsimogatta Pierre doktor arcát, és visszaült fekhelyére. Közben talán a válla is megfájdult, mert odakapott, és simogatta a seb helyét. Aztán jóindulatú mosollyal kikapta Pierre doktor kezéből a vázlatfüzetet, letépte arról a legutolsó rajzot, összegyűrte és elhajította.
A három tudós szinte megkövült a váratlan fordulattól.
A csillagember azonban továbbra is mosolyogva a ceruza után nyúlt, s a következő üres lapra most ő rajzolt. Hatalmas markában szinte elveszett a ceruza és a füzet. Nem látták, mit rajzol. Amikor elkészült, átnyújtotta a doktornak.
A fehér lapot egy függőleges vonallal kétfelé osztotta. A baloldali részbe négy szőrös alakot rajzolt. Sajátos rajzolási technikája volt: nem használt folyamatos vonalakat, hanem apró, halszálkaszerű vonalkákból építette fel rendkívül kifejező alakjait. A négy alakból három álló, egyet pedig fekvő helyzetben rajzolt fel. Ezt a negyediket két vízszintes vonallal áthúzta. Pontosan úgy, ahogy a doktor tette előbb az emberalakjaival.
A másik oldalra három álló hengert rajzolt, ezek mindegyiket két-két vonallal három részre osztotta. A hengerek alá pedig – vízszintesen elnyújtva – egy negyedik, vékonyabb hengerformát rajzolt, egyik végén kinyúló hegyes csúccsal, a másikon füles nyéllel.
Amikor a három tudós a rajz fölé hajolt, a csillagember felállt, és a sátor sarkában levő kis gyógyszerespolchoz lépett. Itt feküdt a csillagdoktor táskája. Habozás nélkül belenyúlt, kivett egy fecskendőt és hat kis ampullát. Visszament hozzájuk, és a fecskendő hegyével a rajz három alakjára mutogatott.
– Semmi kétség, azt akarja, hogy gyógyítsuk meg a társait is – suttogta a professzor. – És hogy előbb mi tegyük meg ezt, ő majd csak azután hozza ki az űrhajót a Jég-tóból. Ezt jelképezhette szerintem az előbbi rajz összegyűrése. Nos, azt hiszem, ez elég tisztességes ajánlat. Bár talán nagyon is elsiettük a dolgot az űrhajóval. De most már mindegy. Pierre!
Próbáld megmagyarázni neki, hogy nem adhatod be a társainak a gyógyszereket, hiszen azok még vadak, és megtámadnának.
Pierre doktor pillanatok alatt újabb rajzot készített.
Most saját magát vázolta fel, amint fehér köpenyes, injekciós fecskendőt tartó alakját három csattogó fogú, vérben forgó szemű havasi ember fogja körül...
A csillagember elmosolyodott a rajz láttán. Fejét rázta, és egyik kezével saját magára, a másikkal pedig a havasi emberekre mutogatott.
– Ő akarja beadni nekik a gyógyszert – ismerte fel Pierre a mozdulatok értelmét. – Azt hiszem, elfogadhatjuk az ajánlatát. Viszont attól félek, hogy...
– Mindannyian ettől félünk, Pierre – jegyezte meg kesernyés hangsúllyal a professzor. – Nem a meggyógyított társai bosszújától félünk, hanem attól, hogy itthagy bennünket. Elszökik. Elrepül az űrhajóval, vissza a csillagok közé, ahonnan jött. Nem tudom elfelejteni azt az arckifejezést, azt a tekintetet, amikor Pierre rajzán megpillantotta a pókot, az űrhajót.
Úgy látszik, mindenütt van honvágy, nemcsak a Földön.
– Ha valóban efféle szándékai lennének, nem sokat tehetnénk ellene – jegyezte meg Radzs. – Talán kötelességünk is a segítségére lenni e szándék végrehajtásában.
– Hajaj – sóhajtott fel a professzor. – Elengedjük úgy, hogy jóformán semmit sem tudtunk meg róla, róluk, a csillagvilág embereiről? Hiszen még azt sem tudjuk – tőle magától –, hogy honnan jött. Pierre, tudom, hogy mint orvos már pihentetni szeretnéd. Mégis, tegyél meg nekem még valamit. Szeretném tudni, ismeri-e egyáltalán az űrhajó vezérlését, szerkezetét. Hátha ez egy újabb, másfajta típus, mint az övé volt huszonöt évvel ezelőtt. Igaz, nagyon magabiztosan mutogatta a parabolákat itt az orrunk előtt... Szóval arra kérlek, rajzold le vázlatosan a naprendszert. A mi naprendszerünket. Radzs, a napokban egy csillagászati zsebkönyvet láttam magánál, amelyben néhány ismertebb spirálköd fényképfelvétele is benne van. Hozza ide, legyen szíves!
Radzs rögtön ment a zsebkönyvért. Valamennyien néma csöndben vártak rá.
Pierre doktor közben felvázolta a naprendszert a benne keringő bolygókkal. Amikor kész lett, ceruzája hegyét a Föld pontocskájára tette, másik kezével lefelé – a talaj felé – mutogatott.
A csillagember bólintott. Utána Pierre doktor a sátorajtóhoz hívta, felmutatott a Napra, majd a vázlat Napjára nyomta a ceruzahegyet. A csillagember ismét bólintott. Néhány pillanatig még nézte a rajzot, aztán átvette a ceruzát, s a vázlaton – a Föld pontjából kiindulva – nyílegyenes vonalat húzott a lap teteje felé... a körpályákra rajzolt bolygórendszer koncentrikus körein át ki a naprendszerből.
Megérkezett Radzs a csillagászati zsebkönyvvel. A professzor felnyitotta annál a résznél, ahol galaxis-felvételeket látott, s a könyvecskét a csillagember kezébe adta.
A képek láttán a csillagembert akkora izgalom, öröm fogta el, mint amikor az űrhajó rajzát megpillantotta. Lapozott a könyvben, aztán az egyik oldalnál megállapodott.
A teljes oldalt kitöltő fényképen a Földünkhöz egyik lég közelebb eső galaxis, az Androméda-spirálköd volt! A tőlünk 750000 – vagy még egyszer annyi? – fényév távolságban levő Androméda. A csillagember sokáig nézte a fényképet, azután a ceruzáért nyúlt, s annak hegyét az Androméda-spirálköd egyik lehajló uszályának tömör fényű pontjára nyomta. Majd saját magára kezdett mutogatni.
Amikor meggyőződött róla, hogy a három tudós mindent megértett, visszaadta a zsebkönyvet Radzsnak. Utána visszafeküdt, és kezét a feje alá téve a sátor mennyezetét bámulta.
– Most már igazán hagyjuk pihenni – indítványozta a professzor. – Menjünk ebédelni! Pierre, te ne mozdulj el mellőle, majd ide küldetem az ebédet. Vigyázz rá! Tartsuk meg itt, ameddig csak lehet!
Hügler professzor késő estig ki sem mozdult sátrából. A kormánynak szánt jelentés megszövegezésén dolgozott. Csak este kilenc óra körül jött elő vacsorázni. Az étkezőben élénk társalgásba merülve találta a többieket.
– Nos, hogy van a betegünk, Pierre?
– Éppen-azon törjük a fejünket valamennyien, vajon miben mesterkedik. Úgy négy óra tájban ébredt fel. Ismét enni kért, azután valami ruhafélét. Mivel más reá szabott ruhadarabot az egész táborban nem tudtunk felkutatni, ráadattam a csillagdoktor szkafanderét és csizmáját, csak éppen a burát nem tettük a fejére. Láttad volna, hogy megörült a ruhának! Tökéletesen ismeri a szerkezetét, sőt a műszerekét is, mert valamit babrált a vállkarikán, s egyszerre kigyulladt elöl a tokban mind a tizenhat gömböcske. De úgy látszik, csak meg akart győződni a ruha üzemképességéről, mert mindjárt ki is kapcsolta őket. Amikor arra kértem, mutassa meg, rajzolja le a műszerek rendeltetését, csak dünnyögött valamit a szakállába. A szkafander és a csizma kissé szűk neki, de azért láthatólag jól érzi magát benne. Azután sétáltam vele a táborban. Embereink úgy szétfutottak előle, mint a nyulak. És még valami: képzeld, valósággal követelte tőlem a szkafander övét és főleg a csatot! Többször is lerajzolta. Kénytelen voltam a csatot visszaerősíteni az övre és visszaadni neki. Amikor megelégelte a sétát, megint követelni kezdte, hogy menjünk azonnal az űrhajóhoz. Azzal tudtam csak megnyugtatni, hogy megígértem neki, holnap elmegyünk az űrhajóhoz a helikopterrel. Egy füzetet csaknem telerajzoltam mindehhez, de végül belenyugodott. Utána még egy különös kívánsága volt: üres füzetet kért tőlem. Adtam is neki egy nagy alakú jegyzettömböt. Letelepedett az ágyára, és azóta is rajzol. De hogy mit, azt nem hajlandó megmutatni. Csak mosolyog, és a galléromnál fogva tesz ki a sátorból.
– Biztosan a memoárjait rajzolgatja számunkra – jegyezte meg kesernyésen a professzor, és hozzálátott a vacsorához.
– Különben nem is mondtam még, délután felhívott Toni. Azt mondta, hogy holnap reggel Karacsiból elindul ide hozzánk egy tudósküldöttség, Shelam professzor vezetésével. Főleg műszaki szakemberek jönnek, a pók kiemelése miatt. Nagyon érdekli őket is a rejtély. Az a rejtély, amely számunkra jórészt már megoldódott. De csak jöjjenek! Hátha egy kis meglepetéssel is szolgálhatunk nekik, és a mi derék csillagemberünk segítségével előbb kiemeljük a pókot. Igaz is, Thomas, ne sértődjön meg, de magát holnap itthon hagyjuk. Tudja, a csillagember miatt. Nehogy megismétlődjék a ma déli jelenet.
– Értem, hogyne – dünnyögte Karvon.
– És te is itthon maradsz, Anna!
A lány csendesen, de eltökélten válaszolt:
– Nem maradok, Theo bácsi, veletek megyek!
A professzor pár pillanatig elmélázott a tányérja fölött.
– Úgy?... No nem bánom. Majd vigyázunk rád. Táborfelszerelést is viszünk. És legalább két embert. Shalit... nem, ő maradjon itthon! Talán Burdit és azt a vezetőt. Jó lenne az „első” űrhajót is felkutatni, ha ugyan jut erre időnk.
Karvon felállt, elköszönt és kiment.
– Thomas haragszik – jegyezte meg Pierre doktor. – Pedig igazán megérthetné, miről van szó! Én szívesen lemondanék a repülőútról, ha...
– Szó sem lehet róla, Pierre! – pattant fel a professzor.
– De most inkább azon törjük a fejünket, hogyan tartsuk vissza a csillagembert még legalább néhány napig. Hiszen még úgyszólván semmit sem tudtunk meg róla, illetve róluk, a társadalmukról, a kultúrájukról.
– Ez lesz talán a legkeményebb dió azok közül, amelyeket fel kellett törnünk itt a Biafón – jegyezte meg Radzs. – Eddig majdnem mindent meg tudtunk fejteni. De ezt?... Erőszakkal nem sokra mennénk. Pierre, csak ön tehetne valamit! Keltse fel az érdeklődését! Vesse papírra Földünk, emberi társadalmunk legszebb, legvonzóbb tulajdonságait! Eredményeinket, technikai vívmányainkat.
– Ugyan mit vessek papírra? – fakadt ki kesernyésen a doktor. – Talán azt, hogy technikában ugyan a csúcs fele tartunk, emberiességben, kölcsönös megértésben viszont éppen ellenkező irányba?
Július 11.
Gyönyörű havasi nyári reggel virradt a Braldo parti táborra. Bayal hadnagy jókedvűen sürgött-forgott a helikopter körül, ahol már gyülekezett a társaság.
Burdi és Gundra-Lal a csomagokat rakta be a gép raktárfülkéjébe.
– Mi van ezzel a Burdival, Pierre? – kérdezte a professzor. – Nem szokott hószemüveget hordani. És az arcán miféle kötés van?
– Késő este feldagadt arccal keresett fel – nevetett a doktor.
– Egy meglazult zápfogát rögtön ki is húztam. És a szeme is gyulladásos, vörös volt. Ajánlottam neki, hogy maradjon itthon, majd jön helyette más. De hallani sem akart róla. Hiába, kemény legények ezek a hegylakók.
A csillagember is a raktárfülkében helyezkedett el, Pierre doktorral és a két serpával. Elöl el sem fért volna.
– Mehetünk, hadnagy úr! – szólt a professzor. – Egyenest a Jég-tóhoz, a legutóbbi leszállóhelyünkre.
A csillagember repülés közben semmiféle meglepődést vagy csodálkozást nem mutatott. Pierre doktor megpróbált jegyzetfüzete segítségével beszélgetni vele. A csillagember azonban csak mosolygott, az alant elsuhanó tájat nézte, de semmi hajlandóságot sem mutatott a társalgásra. Amikor a Biafo-völgy fölé értek, és előbukkantak alattuk az első oldalvölgyek, mintha összerezzent volna. Pierre doktor most már nem próbálkozott a társalgással, inkább csendben figyelte, és lopva néhány portrét készített róla. Közben feltűnt neki valami. A csillag-ember spirálcsatos öve mellé egy füzet volt bedugva. Az a füzet, amelyet tegnap adott neki, s amelybe késő éjjelig rajzolt. Pierre doktor hiába kérte tőle a füzetet, a csillagember mosolyogva a fejét rázta. Csak egy lapot vett ki belőle, és azt vizsgálgatta. A doktor ráismert: az a térképvázlat volt, amelyet ő rajzolt tegnap a Jég-tóról.
Ötnegyedórás repülés után a Q-2-es helikopter átsiklott a felső Biafo-kapu fölött, és leereszkedett a ritkás köddel borított kis fennsíkra. Megkezdődött a kirakodás. A csillagember kilépett a szűk, kényelmetlen fülkéből, és nagyokat szippantott az ismerős levegőből. Azután hirtelen a professzorhoz fordult, hatalmas kezét a vállára tette, hosszan nézett a szemébe, majd arcon csókolta.
– De nagyon siet! – sóhajtott fel Pierre doktor.
Valóban nagyon sietett. Mindenkitől elbúcsúzott, aztán feltette a burát, a hátára vette a csillagdoktor tartályát a gyógyszerekkel és a fecskendőkkel.
Pierre doktor azonban még mindig nem adta fel a küzdelmet.
Vázlatfüzetébe gyorsan leskiccelte a Jég-tót az űrhajóval, azután saját magukat a kis fennsíkon. A Jég-tó szélére odarajzolta a gumicsónakot, ahol Radzs és a professzor legutóbb hagyta. Majd az űrhajóból kiindulva parabola-vonalat húzott, amelynek leszállóága a partra, a helikopter közelébe vezetett. Utána kézzel-lábbal igyekezett megmagyarázni a csillagembernek, hogy előbb egyenként hozza ide, a táborhelyre az injekciókkal kezelt társait, azután menjen csak a gumicsónakkal az űrhajóhoz, emelkedjen fel vele és tegye le a partra.
A csillagember mosolyogva bólintott. Az övéhez nyúlt, mintha ki akarná venni a jegyzetfüzetét, de aztán meggondolta magát. A doktornak még adott két búcsúcsókot, aztán elindult. Hatalmas alakja egyre távolodott, csakhamar el is tűnt a kis gleccserág jégsziklái között.
– No, ezt sem látjuk többé... – dörmögte bosszúsan Pierre doktor. – Vagy talán mégis? A jegyzetfüzetét még mindig nem adta ide.
– Fel a fejjel, Pierre! – vigasztalta barátját a professzor.
– Inkább nézzük meg, mi maradt meg az itthagyott holminkból. A gumicsónak, a szkafanderek, a műszerek? De csak megnézzük őket, mert a radioaktivitás... Mondd, megmagyaráztad neki, hogy pontosan hol van a pók? És hogy előbb egyenként hozza ide az injekciózás után a testvéreit, és csak azután menjen a gumicsónakkal az űrhajóhoz?
– Igen! Mindenbe bele is egyezett. Legalábbis látszólag. Viszont nem értem, miért búcsúzott el mindannyiunktól. Vagy talán – ő sem biztos a dolgában, és attól tart, hogy az életébe kerülhet a találkozás társaival?
– Igen, talán csak ezért búcsúzott el tőlünk... – reménykedett a professzor is. – Nos, akkor menjünk a Jég-tóhoz! Hadnagy úr – szólt a pilótához –, ismét ön lesz az inspekciós a gépben! De most ne adja kölcsön a revolverét! Az emberek verjék fel a sátrakat, azután őrködjenek!
A két serpa három kisebb sátrat ütött fel nem messze a helikoptertől. Radzsnak feltűnt, hogy a hószemüveges Burdi szokatlanul sűrűn tekingetett a professzor és társai felé. De nem szólt semmit, nem tulajdonított különösebb jelentőséget a dolognak.
Mind a négyen elindultak a Jég-tó felé. A professzor egyszerre csak megtorpant:
– Hopp! Várjunk csak! Hát a lelőtt havasi ember? Nézzük meg, ott van-e még, ahol... Ott, a helikopter mögött kell lennie!
Alig értek a helikopter mögé, Radzs felkiáltott.
– Nincs itt!
A kövekből hevenyészett gúlát szétdobálták. A vékony, friss hótakarón nem látszottak lábnyomok.
– Ezt pedig csak ők tehették – tűnődött a professzor. – Talán rögtön a „vadászat” után. No mindegy, ezen már nem segíthetünk. Menjünk a Jég-tóhoz, remélem, ott nem ér hasonló meglepetés bennünket! Radzs, itt van a Geiger-mérője?
Nem árt az óvatosság, maga menjen elöl, bár úgy emlékszem, csak közvetlenül a nyílt víznél vált veszélyessé a sugárzás.
A vékony, friss hóval borított görgeteges lejtőn libasorban haladt lefelé a kis csapat. Az éjjel havazott. Itt, hatezer méteren bizony egyáltalán nem volt nyárias az időjárás.
– Anna, itt az oxigénpalack! – Radzs a lány vállára akasztotta a könnyű készüléket. És éppen idejében, mert Anna már légszomjjal küszködött. A férfiak még bírták oxigén nélkül, de mindegyiküknél kéznél volt az ilyen magasságban már nélkülözhetetlen felszerelés.
Két nappal ezelőtti nyomaik már teljesen eltűntek, mégis jó irányban haladtak, mert rövidesen megpillantották jobb felől a csillagdoktor hóval borított, érintetlennek látszó sírhantját.
– Mehetünk még, Radzs? – kérdezte a professzor.
– A sugárzástól még... Állj! Mi lehet az ott elöl?
Négy-öt méterre a sima, havas jégen különös, szürkés tömeg hevert. A hóban balról-jobbra húzódó óriási, széles meztelen lábnyomokat vettek észre. Radzs revolvert rántott. A szürkés valami mozdulatlanul feküdt.
– Ők voltak! Ezek az ő lábnyomaik! Azt hiszem, tönkretették a felszerelésünket. Az a valami ott az egyik szkafander. Várjanak, majd én előremegyek!
Néhány perc múlva már jött is vissza.
– Összevissza téptek mindent! A gumicsónak pedig eltűnt.
Most hogyan jut el a csillagember az űrhajóhoz?
Visszamentek a táborhelyhez. Bayal hadnagy hozzájuk szaladt.
– Professzor úr! Az egyik ember eltűnt!
– Micsoda? Eltűnt?
– Igen! Alighogy elmentek a professzor úrék, odajött hozzám az egyik, az a hegyi vezető, és jelentette, hogy a társa, Burdi elment... Arra, a kis gleccser felé. Amerre a csillagember! Különben ide hívom. – Kiáltott a helikopter körül táskával a vállán sétáló Gundra-Lalnak.
– Hová lett Burdi? – kérdezte a vezetőtől a professzor.
A napszítta, feketére cserzett arcú férfi lehajtotta a fejét és hallgatott.
– Hová ment el Burdi és miért?
A vezető végre szóra nyitotta a száját.
– Elment. De nem Burdi, ő nem is volt itt, professzor szahib... Lent maradt a táborban.
Néma csönd támadt.
Pierre doktor vesztette el leghamarabb a türelmét: hirtelen mellen ragadta a nála jóval magasabb embert.
– Beszéljen! Beszéljen világosan, mert.
– Nyugalom, Pierre! Ne veszítsd el a fejed! – csattant fel a professzor. – Gundra-Lal, ki volt hát a társa?
– Karvon szahib – felelte halkan a vezető.
Anna felsikoltott, a férfiak összenéztek.
– De hát mit jelentsen ez? – tört ki most már a professzorból is az indulat. – Miért nem jelentette ezt nekem? Mikor vette észre, hogy... hogy ő az? – rivallt rá a vezetőre.
– Amikor leült mellém a repülőgépben. Attól kezdve állandóan revolvert nyomott a hátamba. Azt súgta, ha elárulom, azonnal lelő! És azt is mondta, hogy a csillagember miatt öltözött Burdi ruhájába, hogy az ne ismerje fel. De talán még most sem szóltam későn. Menjünk utána, professzor szahib!
– Igen... Azonnal utána kell mennünk – döntött a professzor. – Hátha még nem késő. Két órányi előnye lehet. Menjünk a helikopterrel! De nem, azzal csak eláruljuk magunkat... Gyalog kell üldözőbe vennünk! De nem mehetünk mindnyájan. Hátha a csillagember mégis visszajön, és hozza a testvéreit. Anna! Radzs! Ti itt maradtok a hadnagy úrral a gépben!
– De professzor úr – tiltakozott Radzs –, én jobban bírom a hegymászást. Maradjon itt Annával!
A professzor azonban hajthatatlan maradt.
– Ne töltsük vitával az időt, Radzs! Magának Anna mellett a helye. Kérek két fegyvert, lőszert, aztán fel az oxigént és indulás! Gundra-Lal, vezessen bennünket mindenütt Karvon szahib nyomain! De mondja csak, a múltkor a gleccseren kinek a nyomai vezettek ki Csandra-Szing szahib nyomain kívül abból a hasadékból? Karvon szahib nyomai?
A vezető komor arccal bólintott.
– Hát igen – csóválta fejét a professzor. – Pedig hogy bíztam Thomasban! Bár – még ez sem bizonyít semmit. Tessék, Radzs? Nem kell rádió! Éppen elég lesz az oxigént és a puskát cipelni. De viszünk rakétapisztolyt! Egyet itt hagyunk magánál is. Most fél tizenegy van, ha hat órán belül nem jönnénk vissza, akkor a hadnagy úr szálljon fel, és keressen meg bennünket! Sárga rakétával fogunk jelt adni.
A hadnagy már hozta is a gépből a két puskát. A professzor és Pierre doktor a vállára akasztott egyet-egyet. A doktor kihozott a sátorból még egy rakétapisztolyt, és Radzs kezébe nyomta.
Anna, Radzs és a hadnagy a sátor előtt állva figyelték őket, amint lassan távolodtak. Látták, hogy Gundra-Lal át akarja venni a professzortól a fegyvert, de az nem adja... Aztán mindhármukat elnyelte a köd.
Délután négy óra.
A hat órából még hátra volt fél óra, de a pilótával már nem lehetett bírni.
– Menjünk már! Menjünk utánuk! – topogott izgatottan Radzs körül. – Sűrűsödik a köd, később lehetetlen lesz felszállni vagy megtalálni őket. Radarral nem sokra megyek, ha embereket kell keresni, a jelzőrakéta pedig semmit sem ér ilyen erős ködben.
Radzs Annára nézett, aki ajkát harapdálva hallgatott.
– Döntsön maga, Radzs – suttogta végre.
– Menjen hát, hadnagy úr! Mi itt maradunk! Várjon csak, hozzunk egy rádiót a gépből! Legalább mi maradjunk összeköttetésben egymással.
A hadnagy már hozta is a készüléket. Radzs beállította a helikopter adókészülékének hullámhosszára. Rögtön ki is próbálták az összeköttetést. A gép felszállt.
Radzs egyik kezében a rakétapisztolyt szorongatta, a másikkal Annát karolta át. Magukra maradtak a Jég-tó köddel telített katlanjában. Nem is tudták pontosan, mennyi ideig állhatták így a sátor előtt, amikor furcsa, halk, aztán egyre erősödő, fütyülésszerű, majd dübörgő hangot hallottak, amely egyre jobban közeledett.
– Ez nem a helikopter – suttogta Radzs. – Ez... ez csak ő lehet. – Néhány pillanatig még figyelt, aztán a hang irányába fordulva felemelte a rakétapisztolyt, és elsütötte.
A rakéta vagy háromszáz méter magasra szökkenhetett fel, majd sárga csóvát húzva maga után lehullt. A ködben csak a felszálló ágát láthatták egy darabig, a tetőponton eltűnt a szemük elől.
Közben a sátorból – a rádiókészülékből – fütyülés, sípolás hallatszott: jelentkezett a pilóta.
– Anna, menjen a rádióhoz – kérte Radzs a lányt. – Hátha már meg is találta őket. Én pedig megnézem ezt a...
A dübörgő hang most már szinte elviselhetetlenné vált. A Jég-tó partja felől hallatszott. Egyszerre azonban megszűnt. Radzs futásnak eredt. Két percig sem csúszkálhatott a lejtőn, amikor megpillantotta, amit várt. Hatemeletnyi magas, toronyszerű, sötét tömeget, hatalmas szétterpesztett póklábakkal: az űrhajót.
És akkor meglátta a csillagembert is.
Felfelé kapaszkodott a hegyoldalban. Kiáltott neki, az válaszul meglengette karjait.
Együtt mentek vissza a táborba. Anna már kiabálta is a mikrofonba:
– Ő az, hadnagy úr! Megjött! Megjött a csillagember! Az űrhajóval együtt!... Csak keresse tovább őket, és mondja meg, hogy megjött!
Aztán letette a fejhallgatót, és szaladt a csillagemberhez. Az levette szkafanderéről a burát, és az öve mellől előhúzta a füzetet. Lapozott benne: hátul talált még üres lapot, majd Radzstól ceruzát kért, és rajzolni kezdett.
Különös kép bontakozott ki. Csipkézett sziklák háttere előtt bal oldalt két álló, szőrös emberalak, alattuk keresztben egy injekciós fecskendő. Jobbról ismét két emberalak: az egyik ugyanolyan, mint a baloldaliak, de felemelt karral, a másik pedig csizmás, prémsapkás alak, szintén felemelt karral, az egyik kar végén egy hegyes valamivel. Ennek az alaknak a fején arc helyett két besatírozott kerek pont látszott.
– Nézze, Anna, ez csak Karvon lehet. A hószemüveg... – súgta Radzs.
A csillagember ekkor ceruzája hegyével az injekciós fecskendőre, a bal oldali két alakra, majd a parton álló űrhajóra mutatott.
– Kettőt már az űrhajóba vitt – ismerték fel mindketten a jelek értelmét.
A csillagember most a jobb oldali két alakra vitte át a ceruzája hegyét, és – azzal az ismerős két kemény, könyörtelen vonással – mind a kettőt áthúzta. Utána a ceruzával még egyszer a felöltözött és a kezében tőrt tartó alakra, majd saját bal vállára mutatott.
A rajz és a mozdulatok értelmét csak most értették meg mindketten. Anna felsikoltott:
– Thomas meghalt!
Rémült zokogással borult Radzs vállára. Radzs agyában rajzoltak a kérdések. – Vajon mikor tudta meg, hogy Thomas is velük jött? Már a gépben? Vagy csak amikor észrevette, hogy követik, és... ő ölte volna meg, vagy az a másik havasi ember, akivel együtt ábrázolta a rajzon? Vagy – ő távol volt akkor, amikor Thomas a többiekre támadt? Talán éppen az egyik társát vitte az űrhajóhoz?... A csillagember ekkor lehajolt a Radzs vállára borulva zokogó Annához, és gyengéden megsimogatta a fejét. Utána ismét rajzolásba fogott.
Most az űrhajó körvonalait vetette papírra. A belsejében egy négyzetet helyezett el, a belső teret majdnem egészen kitöltő négyzetet. A négyzet két felső sarkába egy-egy csupaszőr, álló emberalakot, alsó sarkaiba pedig balról egy szakállas, de felöltözött emberalakot állított, a jobboldali sarokba pedig pontokból kis kört rajzolt. Ceruzájával most önmagára és a bal alsó alakra, azután Radzsra és a jobboldali kis körre mutogatott. Utána az űrhajó csúcsától felfelé – egészen a lap tetejéig – pontozott egyenes vonalat húzott. A lap legtetején pedig – a vonal végére – egy kis spirált rajzolt.
Az egész füzetet átnyújtotta Radzsnak, és hevesen hadonászva, de mindgvégig barátságosan mosolyogva önmagára, Radzsra, az űrhajóra és széles mozdulattal fel a magasba mutatott.
– Radzs! – kiáltott fel Anna. – Ez azt akarja, hogy... El akarja vinni magát. Szüksége van magára. A pontozott kör azt jelentheti, hogy a negyedik embere hiányzik, akire pedig szükség lenne valamilyen okból. Radzs, ne hagyjon itt!
Radzs nem felelt, de még erősebben átkarolta, bal kezében remegett a csillagember füzete.
Hátuk mögött ismét sípolni kezdett a rádió. Anna indulni akart, de Radzs nem engedte.
– Nézzen csak ide, nézze meg ezeket – mondta. Előre lapozott a füzetben. A csillagember nem tiltakozott ellene. Sőt elégedett mosoly terült szét az arcán.
A rádió közben szünet nélkül sípolt. Egyre harsányabban, türelmetlenül, követelőzőén. Anna és Radzs azonban már rá sem hederített a rádióra. Amikor végiglapozták, a füzet kihullt a kezükből. A csillagember hajolt le érte. Utána széttárta a karját, tekintete pedig mintha ezt mondta volna:
– Nos, meg vagytok elégedve azzal, amit mutattam? Jössz? Jöttök?...
Anna szólalt meg először.
– Radzs, menjünk! Menjünk vele mind a ketten!
Radzs mosolyogva bólintott a csillagember felé, aztán Annára, önmagára és az űrhajóra mutatott.
A csillagember lehajolt, mindkettőjüket átölelte.
– Valóban elmenjünk vele, Anna? – suttogta Radzs. – El merjünk menni?
– El kell mennünk, Radzs! De csak akkor, ha a csillagember megígéri, hogy vissza is hoz bennünket. Érti, Radzs? Csak akkor lesz értelme, célja a küldetésünknek. Tanulni fogunk tőlük, nagyon sokat. De tanítanunk is kell őket, hiszen látta a rajzokat. Ezt értesse meg vele, s ha megígéri, hogy visszahoz bennünket, akkor... akkor menjünk, Radzs!
Radzs megmagyarázta a csillagembernek Anna feltételét. A csillagember mosolyogva bólogatott, aztán váratlan dolgot művelt: bal kezét a homlokához emelte, és mélyen, nagyon mélyen meghajolt előttük.
– Radzs! Ő most vajon megesküdött nekünk? – kérdezte Anna. – Arra, hogy visszahoz majd bennünket? De nézze csak, megint nyújtja a füzetet. A felső lapjára mutogat, a ceruzára... meg a sátorra. Vajon mit akar?
– Én már rájöttem. Nem mehetünk el minden szó, üzenet nélkül! Vagy – várjuk meg őket? Nem. A professzor úgysem engedne el bennünket, magát különösen nem. Inkább írjunk valamit neki!
Radzs energikus, szálkás betűivel írni kezdett a füzet sima fedőlapjára: Nem hagyhattuk befejezetlenül a munkát. Visszajövünk! Anna hozzáírta: Ne haragudj rám, Theo bácsi, Radzs mellett a helyem! Azután mindketten aláírták az üzenetet.
Radzs bevitte a füzetet a sátorba. Letette a rádió mellé, és – hirtelen elhatározással – felvette a még mindig sípoló, fütyülő rádió fejhallgatóját.
– Halló, hadnagy úr! – szólt bele a mikrofonba.
– Halló! Halló! Mi van magukkal? Miért hallgattak? Halló, felvettem őket, útban vagyunk visszafelé! Karvon úr meghalt. A havasi emberek megölték. A többiek jól vannak. Halló! Rakéta jelzést kérek a leszálláshoz! Halló... miért nem válaszolnak?
Radzs levette fejéről a hallgatót, és kiment a sátorból, felvette a földről a rakétapisztolyt, megtöltötte, azután intett, hogy indulhatnak.
A csillagember kérdőn pillantott a rakétapisztolyra, de nem tett ellenvetést. Radzs néhány lépés után megtorpant, valami eszébe jutott. Megfogta a csillagember derekán a szkafandert, és mutogatással jelezte, hogy Annának és neki nincs ilyen védőöltözete.
A csillagember nevetve rázta a fejét, és az űrhajóra mutogatott, mintha azt mondaná: „Nem baj, van ott benn a ti számotokra is!”
A hatalmas fémtorony biztosan állt póklábain. A lábak végén Radzs – aki nem feledkezett meg a radioaktivitásról, és kezében tartotta a Geiger-mérőt – mintegy két-két és fél méter átmérőjű csillogó gömböket pillantott meg. Fúvókanyilasnak vagy hasonlónak azonban nyomát sem látta rajtuk. Legjobban pedig az lepte meg – de meg is nyugtatta –, hogy az űrhajóhoz közelítve műszere egyáltalán nem jelzett radioaktív sugárzást.
Olyan nyugalommal indult felfelé az űrhajóba, mintha hétvégi kirándulásra indulna Annával egy sétahajó fedélzeten.
– Vajon hogyan nyitotta ki? És hogyan jutott el egyáltalán az űrhajóhoz? Megtalálta volna a gumicsónakot? – töprengett Radzs. – Semmi nem volt nála az orvosi táskán és a fecskendőkön kívül... Megvan! A csat! A csillagdoktor övének csatja nyitja az ajtót. A spirál a csaton – homorú volt... igen, az űrhajón pedig domború. Ez tehát az űrhajó „kulcsa”!
Végre felért az ajtónyíláshoz, de nem ment mindjárt be, megállt, figyelt.
Délkeletről – a köd borította hegyoldalak felől halk zümmögés hallatszott. Felemelte a rakétapisztolyt, és a csövet a part irányába fordítva elsütötte. Utána ledobta a pisztolyt a mélybe, és belépett az űrhajóba.
